*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69853 ***

MOLNÁR FERENC

ANDOR

REGÉNY

BUDAPEST, 1918

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T.

KIADÁSA

9494. Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.




ELSŐ RÉSZ.


I.

Hajnali négy órakor, a derengésben, egy fekete fiú ment át a
Margithídon, Pestről Budára. Fáradt volt, meg-megállt a korlát mellett.
Ilyenkor van a szélcsend a Duna fölött. Nyugodt, édes és tiszta percek
ezek. A fiú lenézett a vízre. Mint a tükörüveg, olyan síma és fényes
volt a Duna. Jobbról, Ujpest felől, ahol a nap kél, fémesen elevenzöld a
színe és aztán ködös rózsaszínben párázik át a láthatár végén a szürke
égbe, fel a piruló felhőkig. A fiú balra fordult, végigfutott a
tekintete a budai dombokon, a parti hosszú házsoron, a Gellért felé. Ott
még sötét volt. A víz violába játszó kékes-szürke, üvegfényű és nyugodt.
Figyelt egy kicsit a távolba. A Táborhegy felől vékonyan szóltak a
kakasok. A budai parton, a csónakházakon még ég a jelzőlámpa, de már nem
tükröződik a vízben. Távoli vonat fütyül, mintha messzi-messzi hídon
nesztelenül menne át a Duna fölött.

A fiú egyesegyedül volt a hídon, rajta kívül sehol egy lélek. Fekete
szárnyas-felöltőjében, ahogy újra elindult, a tavaszi hajnalodás
elmosott, tompa-szürke-rózsaszín pasztelképén ő volt az egyetlen
szénsötét folt. Mire a budai hídfő közelébe ért, már egy barna munkásraj
jött vele szembe. Vastag cipőtalpak kopogtak fel a híd pallójára, egy
kis szél is kerekedett, amely szétfujdogálta a fátyolt a képről. Igen
messziről, a Gellérthegy felől szerényen csöngetett át a vizen egy
villamos. A fiú a belső utcákba kanyarodott, egy kapu előtt megállt,
várta egy ideig a házmestert, aztán eltűnt a házban.

Az első emeletre ment föl, ott kulcsot vett elő és bement a lakásba,
amelynek ajtaja mellett a lépcsőház falán fekete üvegtábla volt arany
betűkkel, ezzel a szöveggel: Dr. Aradi Dezső, ügyvéd. Alatta fehér tábla
ezzel a fekete szóval: „Iroda“ és egy energikusan kinyujtott fekete
mutatóujjal, amely szinte sértődötten utasította a lakásajtó elé tévedt
ügyfelet az udvari folyosó sarkába, ahol a fiú apjának az ügyvédi
irodája volt.

A sötét előszobából előbb a cselédszobába nyitott be és halkan szólt a
fülledtségbe:

– Juli… én vagyok. Felköltés tizenkét óra.

– Igenis – mondta egy hang a nyöszörgő ágyból.

Az előszoba végéből az ebédlőbe nyilt az ajtó. A fiú csöndes léptekkel
ment be az ebédlőbe, halkan tette be maga után az ajtót, mintha attól
tartana, hogy felébreszt valakit. Pedig a lakásban nem volt rajta kívül
senki. Dr. Aradi Dezsőt egy hónappal ezelőtt szanatóriumba vitték, mert
a gyomorbaja sehogysem akart javulni, dr. Aradi Dezsőné pedig, aki miatt
valamikor a fiú megtanulta ezt a nesztelen, könnyű éjszakai járást az
ebédlő nagy szőnyegén, már két év óta a budai temetőben nyugodott, ha
ugyan nem teljesült az az anyai jóslása, amit annyiszor hallott tőle a
fiú: „A temetőben se fogok nyugodni, amíg Andor reggel jár haza“. Az
üres és néma lakásban, amelyből immár most mind a két szülét kivitték, a
fiú számára tovább élt így az éjszakai csöndben az anyai szemrehányás.
Most már negyedik hete lakott itt egyedül és mégis lábujjhegyen ment
végig az ebédlőn, balfelé, ahol az ő szobája volt, közvetlenül az ebédlő
mellett. A kétszárnyú nagy ajtó nyitva várta régi szokás szerint: az
ajtót csak reggel hat órakor volt szabad becsuknia a cselédnek, mikor
kis petróleumlámpájával bejött az ebédlőt takarítani, s ez azért volt,
hogy Andornak több levegője legyen, mikor alszik.

Ledobta szárnyas felöltőjét, a kabátját is levetette, meggyujtotta
íróasztalán a zöldüveges villanylámpát és a vetkőzést abbahagyva,
ingujjban és kalappal a fején fáradtan ült le a karosszékébe. Az apja
régi irodai karosszéke volt, amit akkor kapott meg, mikor egyszer egy
bőrbútorgyáros kliens új karosszéket ajándékozott az ügyvédnek.
Konyakosüveg állt az íróasztalon, – ez is csak azóta, mióta dr. Aradi
Dezsőnét koporsóban vitték el innen – abból húzott egyet a fiú, a
kalapot a fejebúbjára lökte és két öklét nekitámasztva két halántékának,
az itatóspapirra könyökölt.

Szomorú íróasztal volt, a munkátlan, jómódú pesti fiatalember asztala.
Az itatóson nem volt tintanyom, csak rajzok voltak a szögleteiben,
ceruzával rajzolt unalmi csigavonalak és kockarendszerek. Elegáns
levélpapirosdoboz, domború arany felírással, ezzel a buta szóval:
Papyroleum. Fénylő tintatartókészlet, belvárosi papirkereskedő-stilben,
csupa sárgaréz és csiszolt üveg, soha gyertyát nem látott két
„hozzátartozó“ gyertyatartó, néhány felvágatlan jogi könyv, levélnyomó
vadászkutya döglött madárral a szájában, marienbadi üvegfélgömb, az
üvegbe olvasztott tarka kis bokrétával, kínos, üres rendben mindez, s az
egészet únottan nézte egy állónaptár, amely másfél hónapot késett. A
naptárak is tudnak késni, mint az órák.

Fölkelt, kiment az ebédlőbe, hogy kibámuljon az ablakon, mert ott nem
volt leeresztve a redőny. A budai utca még félhomályos, csöndes és üres
volt. Szemben a házmester a gyalogjárót öntözte és söpörte. Szemetet is
hoztak ott a kapu elé, egy csinos kis ládát, meg egy rongyos, dülledt
kosarat. Sok, szép szemét volt, búbozva volt a láda is, a kosár is, a
fiú bágyadtan meresztette rá a tekintetét. A szeme így meg-megállt
fáradtan, a jelentéktelen tárgyakra függeszkedve, az esze is fáradt
volt, ment a szeme után, meredten pihenni valami semmin. Aztán, mint a
sirály a hullámról, megint felszállt a gondolkozása, ilyenkor
elmozdította a fejét, hogy elszakadjon a szeme attól, amihez odaragadt
volt.

Ez volt az utolsó éjszakája a szülei lakásban. A szekrényei, a könyvei
már az új lakásában voltak, a Városliget mellett, a Lendvay-utca táján,
ahol különös szerencsés véletlen folytán kitünő lakást talált, két szép
utcai szobát, egyemeletes, palotaszerű kis házban, a báró Horn-villában.
Az első emeleten laktak a báróék, a földszinten volt két garszonlakás,
ezek közül kapta meg az egyiket Aradi Andor. A bárók rendes és finom
emberek voltak; mielőtt Andornak kiadták a lakást, tudakozódtak felőle,
még a családja felől is. A Horn baronessz még csak nyolc éves volt, de
báró Horn már most úgy építtette a házat, hogy ha a baronessz férjhez
megy, oda jöhessen lakni az urával. Akkor majd összeolvad a most
szétválasztott két garszonlakás. De addig a tíz-tizenöt évig
jövedelmezzen.

Andor a budai utcától búcsúzott és általában mindentől, a
gyermekkorától, az apjától, az anyja emlékétől, a régi ebédlőasztaltól,
az állóórától, a vizsgákra való készülés súlyos éjszakáitól, a kedves és
furcsa napoktól, amikor könnyű betegségekben feküdt a szobájában, az
anyai gond melegében, könyvek, limonádék, borogatások és játékok közt,
bekötött torokkal, lázmérővel a hóna alatt, az apa hangjától, amint
megszólalt ilyen estéken a küszöbön, a polgári körből jövet: „Na, hogy
vagy te beteg?“ És aztán rögtön utána az óráját nézve: „Negyed kilenc,
mi lesz a vacsorával?“

Az ebédlőből nyiló másik szoba felé nézett. Ennek be volt csukva az
ajtaja. Ezen túl egy kis egyablakos szalónféle volt, azon túl még csak
egy szoba, Aradiék hálószobája. Arrafelé mozdult, de aztán meggondolta
és nem ment még az ajtóig se, hanem megállt az ebédlő második ablakánál
és megint lenézett az utcára. Eszébe jutott, hogy hogyan búcsúzott el
abban az utolsó szobában az anyjától. Ez úgy volt, hogy Aradiné nagyon
rövid ideig volt beteg a halála előtt. Mikor beteg lett, haragban volt a
fiával. Az apa tudniillik nem birta megszokni azt, hogy a fia, miután a
doktorátust letette, éjszakázó társaságba keveredett és egyre későbben
járt haza. Eleinte otthon vacsorált és vacsora után lekunyorálta magát
egy órára a kávéházba. Aztán elmaradozott a vacsoráról, éjfélután, majd
még későbben jött haza. Végül rendes szokásává vált, hogy délután elment
és hajnali háromkor lopózott be az ebédlőn keresztül a szobájába. Délben
kelt fel és az ebédnél mindig duzzogva fogadták:

– Hallottam, amikor jöttél. Negyednégy volt.

Nem jöhetett oly halkan, nem találhatott ki olyan zseniális nesztelen
bevonulást, hogy az anyja két szobán keresztül meg ne hallotta volna
álmában. Pedig a kilincset két marokra fogva szorította le, hogy ne
pattanjon, mikor a retesz kiugrik a lyukból, a cipőjét már az
előszobában levetette és lámpát sohse gyujtott a vetkőzéshez. Viszont az
anyja nem ébredhetett fel oly nesztelenül, hogy az apja álmában meg ne
érezte volna a halk mozdulatot a másik ágyban. A huszonötéves házasság
sok-sok ezer együtt-aludt éjszakája tette, hogy ez a két gyöngéd ember
álmában is megérezte, hogy a másiknak kinyílik a szeme. És mialatt a fiú
a bútorokra támaszkodott a sötét ebédlőben, hogy könnyebb legyen a
járása még úgy, harisnyában is, a kis szalonon túl, a hálószobában már
két éber ember nézett a sötétbe, de egyik se árulta el a másiknak, hogy
ébren van és hallja a keményített ing halk hangját, amint az ifjú doktor
az ágya szélén ülve iszonyú lassan és óvatosan kibujik belőle.

Egyszer aztán, mikor a fiú így kibujt a héjjából a sötétben, váratlanul
megjelent előtte a küszöbön az apja. Neki sikerült oly halkan jönnie,
hogy az ing zörrenéseire figyelő fiú nem vette észre a közeledését. Az
öreg ügyvédből akkor nagyon kitört a keserűség, egy pillanat mulva már
ott volt az anya is, aki lefogta és kérlelte a sötétben kiabáló embert,
mialatt a fiú meztelenül ült az ágy szélén és önérzetes feleleteket
adott, majd élesebbeket, egészen addig, amíg az ügyvéd a sötétben erősen
meg nem markolta a fia karját. A fiú durván rántotta el magát az apai
erőszak elől, lámpát gyújtott és öltözködni kezdett, hogy őt többé nem
látják. Az apa egészen kikelt magából és Andort az anyja mentette meg
attól, hogy doktor létére évek hosszú szünetje után pofont ne kapjon az
öreg úrtól. Az öreg mérgesen ment vissza az ágyába, az asszony még
kérlelte, sírva békítette a fiút, aki kivörösödve, égő szemmel,
összeszorított szájjal, befűzetlen cipőben járt fel-alá, valami nagyot
akart határozni és kimondani, csak nem tudta, hogy mit, és végül is
engedett az anyjának és megint levetkőzött. Csak amikor már az ágyában
feküdt, még mindig égve a szégyentől és felforralva a bizonyosságtól,
hogy az ő szabadságát ezek mégse fogják többé elvenni tőle, csak akkor
vette észre az anyja arcán azt a majdnem állati vergődést, amivel ez a
negyvenöt éves asszony a kirepülni készülő fiát visszasírta a fészekbe,
azt a megriadt reménytelenséget, amely tudta, hogy úgyis minden hiába,
ez nem marad itt, ez itt most már csak vendég. Akkor elöntötte a fiút
belül valami nagy-meleg olvadás, megcirógatta az anyja arcát és anélkül,
hogy kérték volna erre, a hirtelen ellágyulásban becsületszavát adta
neki, hogy többé nem jön éjfélután haza. „Eredj, mama, mert megfázol“ –
mondta neki, mikor az asszony megölelte, és már ez alatt az ölelés alatt
érezte, hogy könnyelmű volt, elszólta magát, nem fogja tudni megtartani
a szavát, rossz érzés fogta el, úgy, hogy az ölelés alatt inkább
taszította, mint magához szorította az anyját. Másnap otthon vacsorált,
vacsora alatt nem szólt az apjához egy szót sem, az öreg se nézett rá,
kemény ember volt. Vacsora után bement a szobájába, nem ment el
hazulról. Lefeküdt, de reggel hatig nem tudott elaludni. Az anyja némán
virrasztott vele a harmadik szobában, alvást színlelve, hogy az öreg úr
ne nyugtalankodjék, de az meg felriadt minden félórában. Érezte, hogy
itt valami nincs rendben. Andor másnap nem vacsorált otthon, de éjfélkor
hazajött. Harmadnap sem vacsorált otthon és reggel ötkor jött haza. Nem
szóltak többé neki erről egy szót sem és mikor másnap kezet akart
csókolni az anyjának, az visszahúzta a kezét. Napokon át voltak így
haragban, és mikor az anya beteg lett, a betegségben is tovább tartotta
a haragot. Váratlanul fordult igen rosszra az állapota, negyvenfokos
lázai voltak és eszméletlen volt, merően nézett a fiára, de nem ismerte
meg. A tanár megmondta Andornak is, hogy az anyja meg fog halni. De
akkor már a szemét se nyitotta ki az asszony. Hirtelen lesoványodott
arcán szinte már csak a bőr tüzelt haragos-pirosan, lobogva a láztól,
mikor a fiú órákig állt némán az ágya mellett. Akkor már napok óta nem
evett és nem ivott. Ez már az agónia volt. Egy este, vacsora előtt,
hazajött a fiú, korábban, mint az apja, aki egy rokonért ment ki a
pályaudvarra. A hálószobában kék kendővel letakart lámpa égett.
Odalépett az ágyhoz és lehajolt az anyja arca fölé. Még nem is érintette
az arcát, de már égette a forróság, ami tüzelt belőle. A szeme le volt
csukva, a szája nyitva volt. Hangosan, gyorsan és szárazan lélekzett. A
fiúnak hirtelen felszaladt a melléből a torkába valami nagy, görcsös
gyermeki szerelem, forrón buggyant ki egyszerre mind a két szeméből a
könny, – „mama“ – mondta gyerekesen, legörbült szájjal, – „mama, az
istenért, hát békülj már ki velem…“ És hogy nem felelt, letérdelve
melléje, bőven omló, forró sírással megint mondta, igen halkan, most már
nem is az anyjának, hanem magának, a szívét fájtatva, önmagát büntetve:
„mama, békülj ki velem, mama…“ Az előszobából hangok hallatszottak,
Lujza néniék jöttek apával, Andor gyöngéden, szinte lopva megcsókolta az
égő arcot, hamar felugrott és átfutott a szobájába, letörölte a könnyeit
és az íróasztalához ült, mintha olvasna. Virradatkor halt meg Aradiné, a
fiú csak reggel tudta meg, nem költötték fel a halál percében.

Ez a búcsúcsók jutott most eszébe az üres lakásban, végigfájt fáradt
testén, nem úgy, mint akkor, amikor a sírástól nedves és duzzadt szájjal
alig hogy érintette a szárazan perzselő lázas anyai arcot, most
bágyadtan és szentimentálisan gondolt erre, mint emlékre, egy pillanatig
azt hitte, hogy könny fog jönni a szeméből, de nem jött, az egész emlék
egyetlen, nem is nagyon mély sóhajtásban adta ki az erejét. Andor bement
a szobájába, ásított egyet, de ezt aztán nagyon és mélyen, az asztalra
dobta a kalapját, vetkőzéshez kezdett. Mikor a nyakkendőjét és a
gallérját bontogatta, a tükör elé állt, megszokásból, mint ahogy a
legtöbb férfi, aki tükör előtt köti a nyakkendőjét, gépiesen akkor is a
tükörhöz megy, mikor leveti.

Nézte magát a tükörben. Azt nézte, hogy most a felszabadult
éjszakázásban meghúzódott és megsáppadt az arca. Nyáron rendszerint
hamar lebarnult, és keményhúsú, egészséges, síma arca volt. A tél vége
felé, most már második éve, megnyultak a vonásai, mintha megnagyobbodott
volna a szeme és szinte nőiesen fehér lett hosszúkás, ovális arca.
Csinos, nyulánk fiú volt, az anyja főként két szépségére volt büszke:
sötétbarna, majdnem fekete haja dacára élesen kék volt a szeme, s a lába
tökéletesen egyenes volt. Mikor egyszer a tornatanár statisztikát
csinált az osztály lábairól, aszerint hogy kinek van ó-lába és
iksz-lába, ő volt az egyetlen, harmincöt fiú közt, akit egyik rubrikába
se írtak bele. Huszonnegyedik esztendejében járt és a bajusza még csak
most serkedt. A sporthoz nem volt sok kedve, kicsit lusta volt, de ennek
okát lehetett találni a vérszegénységében. Testtartásának és
mozdulatainak valami lassú és kellemes eleganciája volt, ami már a
fiatalkori fáradtság határán járt. Ő maga, aki elég gyakran foglalkozott
külsejével, szépnek tartotta a kezét is: az ujjai és a körmei
hosszúkásak voltak, a kezefeje szépen csatolódott az inas és csontos
csuklóra, ő a kezét szerette legjobban, mert vékony és száraz volt, míg
az anyai szem semmit, ami sovány, nem szeretett a fián, gyermekkorában
mindig a kövérségéért aggódott.

A tükör előtt felsimította dús haját a homlokából és nézte, hogy így
mennyire hasonlít az anyjához. Most, hogy el kellett menni a régi
lakásból, minden pillanatban az anyjára gondolt, mintha valójában csak
most, az emlékeitől is elszakadva, búcsúznék el örökre tőle. De éppen
ezért, mert ezt az érzést a külsőségek hozták, nem volt mély és benső.
Lefekvés előtt, így halálra fárasztva fiatal testét, mindig érzékeny és
felületesen szentimentális volt és a tavasz, a tavasz – mondta magában,
mikor elfordult a tükörtől és vetkőzni kezdett – a tavasz fárasztja,
bágyasztja és ríkatja a városi embert, ez valami misztikus és ősrégi
rokonság a növényekkel, hogy mikor azokban mozogni és melegedni kezd a
nedv, a finomabb emberi idegzetek is nyugtalankodnak, – ilyesmit
olvasott valahol – vagy talán nemi kérdés ez is, valahol ezen a ponton
hat a modern emberre a nyárelő vizes langyossága, aminek a lankasztó,
furcsa szaga nyugtalanít és valami türelmetlenséget kerget végig a
csontokon.

Egyingben ült most az ágya szélén, megint megakadt a vetkőzésben, –
intim és oly gyakori pihenő pillanat – a térdére könyökölt és úgy tette
az állát a tenyerébe, mint sok, sok gondterhelt és fáradt városi ember,
aki talán el is felejtette, hogy hányszor állt meg ezen az állomáson az
életében, félig levetkőzve, elgondolkozni éjjel az ágy szélén, a nagy
csöndben összeadni és kivonni egy nehéz nap emlékeit, néha félórákon át
meredve így a lámpába vagy a szőnyegre.

Ez nehéz eset volt, amire most gondolt. Minden éjszaka elkezdett
gondolni erre, de mindig abbamaradt a gondolatfűzés, mert a paplan alá
bújt és elaludt. De ez a mostani óra, ami a búcsúzást és a holnap
kezdődő új életet jelentette, egy férfi kilépését a világba, ez nem
engedte magát agyonvágni egy félig-sóhajtás, félig-ásítás
ikerlélekzettel, amivel az ember annyi nehéz ügyét intézi el, mikor a
friss párna símán és hűvösen végigcsókolja a felmelegedett arcot.

A menyasszonyáról gondolkozott.


II.

Turnovszky Ella egy polgári iskolai igazgatónak a lánya volt, akivel az
Aradi-fiú gyerekkorában sokszor került össze, s akivel később a budai
kaszinó házi mulatságain barátkozott meg. Az igazgatót azóta Pestre
helyezték át, de Andor ott is tovább járt hozzájuk. Már negyedik éve
laktak Pesten, a polgári iskola épületében, az úgynevezett igazgatói
lakásban, amelynek építész-adta pompás tágasságát oly ritkán tudják a
szegény igazgatók bútorral, szőnyeggel és függönnyel igazolni. Az utóbbi
években, főként a doktorátus után minden délután, vagy este ott töltött
a fiú egy-két órát. Aradiné egyideig küzdött ez ellen a készülő házasság
ellen, kizárólag azért, mert a lánynak nem volt pénze, de aztán
nagynehezen belenyugodott. Az öreg ügyvéd nem szólt a fia dolgába, bár
nem szerette leendő apósát, akiből az anyagi gond és az előmenetel
lehetőségének aljas nyomorúsága meghunyászkodó, ideges és rendetlen
embert csinált. Egyszer volt is köztük valami, egy váltó miatt, amit
Aradi doktor zsirált a kopasz Turnovszkynak, s amit Turnovszky csak
azután fizetett vissza részletekben Aradi doktornak, miután a kerületi
bank az ügyvéden megvette az egészet. Andor halványan emlékezett is az
esetre, – akkor még kis gimnazista volt – egyszer egy vasárnap
Turnovszky bácsi náluk ebédelt, mert a felesége a kislánnyal Kecskeméten
volt, rokonoknál, és Turnovszky bácsi németül összeszólalkozott apával
már a levesnél és letette a nyakából a szalvétát, fölkelt és olyan
izgatott volt, hogy a mamától is németül búcsúzott: „ich bitte
tausendmal um Verzeihung“ – mert elment, otthagyta még a szép
zöldborsó-levest is, ami pedig szinültig töltötte meg a tányérját, –
csak egy év mulva békültek ki a körben, az apátplébános huszonöt éves
jubileumán, Andor emlékezett rá, hogy mikor az apja késő éjszaka
hazajött és ő hallotta a szüleit a hálószobában beszélgetni, az apja ezt
mondta: „Találd ki, kivel ferbliztem mostanáig, ne is törd a fejedet,
Turnovszkyval, megint adós maradt húsz hatosommal“.

Körülbelül egyidőben kezdték elvinni a kör szombat-esti mulatságaira a
szülék Andort és Ellát. Már az első télen Turnovszky Ella – így szombat
estéken olcsó-szőkéből és szegényes, otthonkészült rózsaszínből festett
igazi polgári-köri jelenség – báli ideálja és királynője lett ezeknek a
polgári-köri fiúknak, akik épp, hogy a második vagy harmadik
pantalónjukat viselték. Kitünően és jókedvűen táncolt, nem nagy
temperamentummal, de a tömeg számára való örökös, mechanikus vígsággal
és egy kis szabadossággal, ami mögött még akkor semmi érzékiség nem
volt, csak polgári, vagy jobban mondva kerületi tetszenivágyás.
Olyanfajta sikere volt, aminőre a jobb anyák azt mondják: „na én
agyonütném a lányomat stb.“, de azért minden anya figyelte a táncát és a
nevetését, mert minden anyának objektíve tetszett, csak éppen minden
anya épp azért anya, hogy soha ne győzzön benne az ilyen objektív és
természetes tetszés, amíg neki olyan lánya van, akinek nincs ekkora
szombati, kerületi sikere. A kör nagytermének sarkában minden táncának
négy-öt felfelé fésült hajú, bajusz-kezdettől maszatos, pattanásos
homlokú fiú várta türelmetlenül a végét, sötétkék ruhában, kis fekete
csokorral a gallér alatt, egyik-másik hosszúujjú zsakettben, valamennyi
vizes kefével fényesre simítva, nagy, mohó kamasz-szemekkel, izgatottan
huzogatva a fehér keztyűt. Ezek közt a tüzes táncosok közt, akik
kialkudtak három túrt, de már a harmadik kezdeténél táncközben kezdtek
alkudni a kegyetlen lánnyal egy negyedikért, könnyű volt Andor dolga. Ő
lassú és szenvedélytelen táncos volt, ő nem is várt sorára a többiek
csoportjában, valahogy úgy volt mindig, hogy mikor ő következett, halkan
előkerült valahonnan, és mikor a lány épp körül akart nézni utána, már
könnyedén fogta is a derekát, a lány már táncolt is vele, lassan és
sétálósan, magától értetődően és sokáig, addig, amíg a fiú vissza nem
adta a folyton nagyobbodó csoportnak. Néha künn, a rosszillatú,
gázlángos kaszinói folyosó félhomályában égő fiatal pofonok csattantak
Turnovszky Ella miatt, aki ezzel nem sokat törődött. Anyák és lányok
gyűlölködése fölött, csattanó diák-arcok fölött közömbösen uralkodva
lebegett rosszultáplált halvány szépségében, olcsó szőkeségében és
rózsaszínségében, csintalanul fel-felrezzenő felsőajkával, folyton
nevető és nem gondolkozó hamis szemével, mint a rossz partie ideálja, a
taknyosok démona, igazi városvégi szegény lány és kerületi primadonna,
akit minden kamasz azzal ölt, hogy Aradi Andorba szerelmes, de aki
minden kamasznak azt mondta, hogy szerelmes még nem volt soha, de Aradi
Andor „tetszik“ neki. A sikere és a népszerűsége ártott az apjának és az
anyjának is. Az apjáról azt mondták, hogy eladósodott csirkefogó, aki az
iskola szénszállítójától pénzt fogad el és egész nap a városházán
szaladgál gratulálni és tanítók és tanárok ellen intrikálni, az anyjáról
pedig, – ez szinte törvényszerű minden bálkirálynő anyjára nézve – hogy
szép kis pipi lehetett fiatalkorában, sőt a komiszabbak azt, hogy a lány
nem is Turnovszkytól van, hanem egy alpolgármestertől, aki meghalt.

Andor nyugodtan, a dologról igen keveset beszélve, a szülői kísérletekre
nem igen felelgetve, komolyan, lassan és biztosan, mint ahogy táncolt,
járt éveken át a Turnovszky-házhoz. Mikor Pestre kerültek, oda is utánuk
ment a Dunán át, ami igazi budai ember szemében még ezer évig döntő
fontosságú dolog lesz. Itt nem lehetett semmit csinálni, Andor
látogatásai olyan pontosak, biztosak és meg nem akadályozhatók voltak,
mint a hét napjai, ahogy egymásra következnek. A Turnovszkyék asztalán
öt teríték volt minden este, akár ott vacsorált Andor, akár nem, – s
ezeknek a családias vacsoráknak a csöndes és szívós nyugalmában megvolt
a szegény és ingatag kis családnak az a győzelme, amit a nevetőszemű
szőke-rózsaszín kisasszony szerzett meg Andoron keresztül a rendes,
jómódú és előkelőbb polgárcsalád néma bosszúságán a lassú és mindvégig
sóhajtozó belenyugvásig. Vőlegénységről, házasságról itt nem esett szó.
A dolog oly magától értetődő volt, hogy csak azt kellett megvárni, míg
Andor ügyvédi vizsgát tesz, addig megvoltak eljegyzés nélkül is, és ha
valaki Ivánt, a lány öccsét, a gimnáziumban megkérdezte, hogy igaz-e,
hogy az Ella menyasszony, vigyorgó biztonsággal felelhette, hogy nem az,
de azért a mamád nyugodt lehet, ez a dolog rendben van, az Aradi fogja
elvenni.

Ez az Iván volt az, akinek Turnovszky bácsi vagy Turnovszky néni minden
vacsora után kilenckor azt mondta: „Iván, menj be apa szobájába Ellához
és Andorhoz és pont fél tízkor küldd haza Andort és Ella feküdjék le“.
Azzal ők aludni mentek, Iván bement a fiatalokhoz, ült a nyakukon öt
percig, s aztán tíz cigarettáért magukra hagyta őket. „Andor“ – mondta
másnap a mama – „az este megint tizenegyig volt itt, ez nem illik, Iván
meg is kapta a magáét“. De ez nem változtatott semmit a dolgon, a mama,
aki más dolgokban keservesen szigorú és okos volt, itt beérte ezzel az
elvi tiltakozással és Andor soha nem ment el tizenegy előtt. Igaz, hogy
egy kis köhögés után bármikor be lehetett lépni „apa szobájába“, Ella az
íróasztalon ült és Andor fel-alá járt előtte.

Ez ma este is ilyenformán volt. Tegnap, tegnapelőtt és azelőtt Andor nem
jelent meg az igazgatói lakásban. Három vacsorát mulasztott egymásután,
ami annak a jele volt, hogy összeveszett a lánnyal. Ma ott volt, apja
betegségével mentegette magát a háromnapos szünetért és vacsora alatt
nem szólt Ellához, szándékosan beszélt sokat a kopasz Turnovszkyval,
politizált vele s néha nagyon udvariasan kapott a sótartó vagy egyéb
után, ami felé a lány nyult. Mikor a vacsorának vége volt és Turnovszky
végigszívta a virzsiniáját, kilenc óra lett és az öregek, rendes szokás
szerint, fölkeltek. „Iván – mondta az asszony – fél tízkor lefekvés.“

– Kezét csókolom, én megyek – mondta Andor.

Turnovszkyné felderülten nézett rá, aztán a lányára, akinek most is
közömbösen mosolygott a szeme.

Pillanatnyi csönd lett, de a lány érezte, hogy ha nem szól, Andor elmegy
és megint nem jön három napig. Csöndesen mondta:

– Maradjon.

– Kérem – mondta a fiú. – Parancsol velem valamit?

– Igen, – mosolygott rá fölényesen a lány – mondani akarok magának
valamit.

Andor kezet csókolt az asszonynak, szétnézett a kopasz után, de az már
nem volt sehol.

– Gyerekek vagytok, gyerekek vagytok… – mondta a mama és elment, aludni.

Ella előrement az apja írószobájába. Fekete bársonyruha volt rajta,
amely a nyakát meztelenül hagyta. Szép járása volt; a sötét bársony
puhán rajzolta ki az idomait, és világított fölötte a fehér nyak és a
friss, fényes szőke fej. Csinos és egy kicsit asszonyos volt így. Ahogy
Andor utána indult, végigvágott tekintetével a lányon, a feje búbjától a
cipője sarkáig. A biztos birtoklás nyugalmával nézte: „ez az enyém, ha
akarom“. A vacsoránál való színészkedés miatt észre se vette, hogy
valamivel több bort ivott, mint szokott, és most égett az arca.

Az írószobában némán dobott az asztalra egy marék cigarettát. Iván, aki
már rég svindler volt, nem nyult rögtön a cigaretta után, hanem előbb
lábujjhegyen az ajtóhoz lopózott és fülelt, hogy aludni tértek-e már a
szülék. Fontossá akarta tenni magát és veszélyessé a szívességet, amit
tett, hogy a cigaretta állandóan biztos legyen. Csak akkor ment az
asztalhoz a cigarettáért. Köszönés nélkül ment ki, mint aki csak éppen,
hogy kimegy, de még visszajöhet.

Mikor egyedül maradtak, Ella felült az íróasztalra. A fiú lassan járt
fel-alá előtte, aztán szembeállt vele.

– Ez nem megy – mondta.

– Gyere ide – nyújtotta ki felé karját a lány. A bársonyruhának rövid
ujja volt. – Megint bolond vagy? Mért vagy bolond?

– Ez nem megy – ismételte a fiú és rágyújtott, ezzel jelezve, hogy nem
akar csókolózni. A két fehér kar leereszkedett a fekete bársonyra.

A lány komolyabb lett:

– Ervin miatt?

– Ugyan! – És intett a cigarettás kezével.

Ervin egyike volt a pattanásoshomlokú táncosoknak. Régen, mikor még a
budai körbe jártak, komoly és rossz táncos volt, jogász és kitünő
tanuló, esetlen és egy kicsit piszkos is. Az egyetemen pápaszemet
viselt, a szombati estéken restelte fölvenni, akkor az is látszott
rajta, hogy rövidlátó. Mostanában, hogy ügyvéd lett, Andor ritkábban
látta, de azt tudta róla, hogy jár a házhoz. Veszélytelennek tartotta
mindig.

– Hiába, – mondta – hiába mondod már másodszor Nagy Ervint. Valami
jobbat mondjál. Ettől én még nem izgulok. Tudom én, hogy mennyire
érdekel téged Nagy Ervin. Jobbat mondjál.

– Tudok – nevetett a lány.

– Mondjál csinosabbat, urabbat. Gazdagabbat. Huszárönkéntest mondjál.
Ervin… az nem… az nem… Különben minek is beszélek. Mondhatsz, akit
akarsz.

Elsétált tőle.

– Nem megy, – mondta messzibbről – nem megy, mert nem szeretlek.
Próbálom, de nem tudlak.

– Én se téged.

Ez komolyan hangzott. Egy kicsit igaz is volt. Ez is, meg a fiúé is.
Korán kezdődött és túlérett mátkaság volt ez. Negyedik éves volt már,
tulajdonképpen most kellett volna kezdeni. A lány most lett húsz éves, a
fiú huszonnégy. Most kezdett forogni a szemük a világban, most nyílt meg
a fülük, most élesedett bennük a mohóság és most gyúlladt meg a
kíváncsiságuk és – egymáshoz voltak kötve. A gyerekesen szép, szomorú és
szerelmes boldogságnak már vége volt. Andornak elég volt, ha az orfeum
télikertjébe bejött egy pirosra pezsgőzött arcú elegáns ember
smokingban, s mellette a szeretője, valami kígyóderekú metresz nagytollú
kalap alatt, hogy dühbe guruljon, átkozza ostoba budai sorsát és korán
eligért férfiéletét, ami valami hagymaszagú lakásban fanyalodik arra a
kis ál-csinosra. Ilyenkor bent a mellében forró szárnyak kezdtek verni,
az érzékiségével a sokasszonyúság szomja égett végig rajta, ezzel együtt
a nagy élet és a gazdagság vágya, eszébe jutott az apja vagyona, ami az
övé lesz, és a szabadság, és a jó modora és az érvényesülési tehetsége.
És… kimenni a világba és frakkban járni és fiatalon méltóságos úrnak
lenni és így, egy kicsit unottan lépdelni a csillárok alatt egy ilyen
erősszagú vízben fürödt, feszes kis fehérkeztyűs cseléd mellett, akinek
vékony franciás gyereklába van és bőfodros csipkék közt finoman izmos,
hosszúkás combja, mint a fogolymadáré. Ez kell, ez meg is van, csak
akarni kell, csak ott kell hagyni a gulyáslevest a Turnovszky-asztalnál,
a szélesedést ígérő bársonyruhás kis ostobát az ő pattanásos
táncosaival, akiknek nem jó közelről a fülükbe nézni, az ő egész kis
rongyos jövőjével, és a bársonyruhával, megint csak a fekete
bársonyruhával, a szegény lányok ez örökös, mindig visszatérő és
egyetlen érzéki eszközével, ezzel a diákoknak való kontraszttal a fekete
bársony és a fehér fedetlenség közt, nyomorult rabság ez, és nem élet
ez, és fiatal vagyok és gazdag vagyok és nem is mondtam még soha, hogy
el akarom venni és „hogy jövök én ehhez“… És még csak az kellett, hogy
néha egy-egy ilyen nagytollú vagy gyémántrezgős frizurájú suhogó
metresz, mikor fáradtan ült a vörösarcú smokingos grófja vagy zsidaja
mellett, ráfelejtse a tekintetét a fellobogó arcú Andorra, aki az ő
batisztba göngyölt kis testét a márványasztalon keresztül élesebben
látta, mint ő az Andor megnagyobbodott és sötétacélkéken fénylő szemét,
– még csak ez hiányzott, hogy ilyenkor le is igya magát egy üveg
Médoc-kal, mert az erős volt, francia volt, sok volt és csak öt korona
volt.

– Én se téged…

Komikus. És:

– Ervin miatt…

És szerelem, és Ervin, és majd hogy hol fogunk lakni és tudod, ha
hazajősz, már készen lesz a vacsora és mindig az, hogy „tudod, milyen
féltékeny leszel, és tudod majd ez, és tudod majd az… Már mint hogy ő,
Andor. Féltékeny valami Ervinre vagy Péterre, ő, ő! Két szoba és konyha,
és „majd ha gyerek lesz…“ És a lány még el se pirult ilyenkor, mint
falusi lányokról hallani, hogy az ember szerethette volna a bárányi kis
szűzességét, hogy meghatotta volna az embert azzal az ájult, vágóhídi
rémülettel, amivel szűzi gyereklányok a nemzés misztériumaira gondolnak,
– nem, ez nyugodtan, egy kicsit bálokon megfogdosottan, lányiskolában
tiltottakat olvasottan, sugdosottan-dugdosottan, egy kicsit mindennel
tisztában és fél-intellektussá hervadt tudatlansággal beszélt a
gyerekről és a külön vagy nem külön hálószobáról, ebben a korban, egy
huszonnégy éves városi fiúnak, aki volt olyan romlott, hogy csak a
tökéletes és rémült szűziség hatotta volna meg, és volt olyan zöld, hogy
egy kis zsidó báró félárú szeretőjének a kormozott szempillája alól jövő
csaló sugárka úgy felgyúllasztotta, mint tikkadt nyáron a villám a
szénapadlást.

– Én se téged…

– „Szamár“ – gondolta magában, mikor végignézett a bársonyruhás,
molletnek induló kis szőkén, aki a maga kis szombat-estés világában,
táncosai pofozkodásának hangjainál, rongy kispolgári démonságában
királynőnek hitte magát ott az íróasztalon, vágyak ideáljának,
parancsolónak és mindenhatónak.

– Nem megy – mondta neki. – Ezt okosan és becsületesen el kell végezni.
Fiatalok vagyunk. Még… mink… mehetünk és tudja Isten… És nem, nem, nem
szeretjük egymást. Nem.

– Nem – mondta a lány meglepően őszintén.

A fiú, halkan:

– Nahát.

Odament hozzá, megállt előtte, érintette a térdét. Egy pillanatra,
futólag, de bántotta a hiúságát ennek a „nem“-nek a zamatos őszintesége.

– Nem? – kérdezte tőle, a fejét közelítve hozzá.

– Nem – mondta a szőke. Hátrahúzta a fejét.

A fiú elkapta és megcsókolta. A szőke viaskodott vele, de aztán hagyta
magát. Kivörösödtek és csókolóztak, égtek egymáson, a fiú megbontotta a
vállán a fekete bársonyt és ott perzselte a szájával, miközben a szőke
reszketve szorította a kezét a fiú dús haja közé. Csak ezekben a
pillanatokban hatotta meg a lány szűziessége. Ez a bálozó és ügyes
városi lány csak a dekoltázsig volt gőgös, szemérmetlen és királynő.
Szomorú kis izgatott cseléddé vált, mikor a mohó gyerek a kamaszság
brutalitásával tépni kezdte a gombot a bársonyon.

Ide jutottak négy évi együttlét után, már nem maradt semmi beszélni
valójuk, csak akkor voltak meg békében egymással, amikor így vacsora
után az esti kis lázzal ölelkezhettek és kipirultan viaskodhattak. Ami
élet-tartalma az együttlétüknek volt, az kiapadt a hosszú várakozásban.
„Már csak az érzékeiddel szeretsz“ – mondta sokszor a lány, mikor a fiú
únta a beszélgetést és türelmetlenné vált, ölelni akarta és oda se
figyelve arra, amit mond, a száját kerülgette a szájával. „Legalább csak
ezt hadd mondjam végig… Istenem, már beszélni se lehet veled… ne… nem…“
És szomorú lett a csókja alatt, néha ilyenkor nagyon és keservesen
szerette, beleragadt az ajkaival, belül sírva, tűrve a fiú forró kezét,
amint a nyakáról elsiklott és átfogta a meztelen vállát. És mikor
elment, magára maradva, hogy egyszerre jött rá az álmosság az ágyban:
„Nem szeretem én se… csak mikor felforral, csókol, ez is csak érzékiség,
utálatos, utálatos…“

Tizenegykor elment és a lépcsőn határozottan érezte, hogy ennek itt vége
van. A csókolózásra gondolt: „Momentán dolog“, – mondta magában –
„momentán dolog.“ Az utcán, ahogy ment, tagadólag rázta a fejét: „Nem,
nem, nem. Soha.“ Aztán: „Beleesem abba, hogy nő-szaga van, lány-szaga
van, marha vagyok. Nem élek rendes férfi-életet, nyugodtan kellene
hozzájuk felmenni, egészen nyugodtan és hidegen, akkor végig tudnám
utálni és únni. Szeretőt kellene tartani, az kellene, hogy pénzem
legyen. Nyugodtnak kellene lenni, nem így…“

– Borzasztó – mondta félhangosan. Az orfeum-kávéházba ment. Kereste Rácz
Miklóst, a barátját, azt mondták, már hazament. Leült, közel a
cigányhoz, mert máshol nem volt üres asztal, a nagy cimbalomlármában és
klarinétvisításban kiáltva rendelte meg az üveg Médocot és ott ült
egyedül, órákig. Ma valahogy nehezen és lassan ment csak a fejébe a bor,
lehet, hogy attól a csattogó és visító lármától, amit a cigány csinált a
közvetlen közelében, vagy attól, hogy ott eszébe jutott az utolsó
éjszaka, amit a szülői lakásban fog tölteni. Később nagyon izgatott
lett, talán a bortól, talán a cigányharsogástól, talán a nagy érzéstől,
hogy elmegy lakni hazulról, talán az elhatározástól, hogy vége, vége
Turnovszky Ellával, vagy talán mindezektől összevéve. Érezte, hogy
átfűlik az arca, hátradőlt a széken és bámulta a detektívet, aki itt a
cigány mellett ült minden este, sörösüvegek közt. Megint jöttek
pirosképüek frakkban és smokingban, pasztelszínű ruhás metreszekkel,
virágárúsnők kavarogtak el mellette, megint ránézett egy sétáló
nagykalapos, a falon egy rossz freskó volt, amely a párisi nagy Opera
csillárosan ragyogó lépcsőházát ábrázolta, amint frakkok és tábornokok
közt meztelen női vállak, keblek, legyezők jönnek le a lépcsőn, a cigány
pattogva és ingerlően vágta az angol táncot, a kávéház nagyon tele volt,
csattanva törtek az olcsó poharak egy sarokban, ahol plasztronok és
hűtővödrök ragyogtak a félhomályban, így most már melegen kezdett
szállni a szájából, belül, a homloka felé a Médoc íze, egy kicsit
elkábult ebben az áldott, megnyugtató lármában, egy kicsit elmosolyodott
és gondolatban – nem gondolta, hanem mondta: – „Én se téged“… – előbb a
lány hangján, úgy, ahogy Ella mondta, aztán mintegy feleletül erre,
őszintén, mélyről, a saját hangján, kissé komiszan, a fejével lassan és
megvetően bólogatva: „De én se téged.“ És gúnyosan, szinte gyűlölettel
tette hozzá némán: „Nem, édesem.“

Innen indult haza a híd felé háromnegyed négykor.

– „Nem, édesem“ – mondta hangtalanul most megint, hogy az ágyában
feküdt, a fal felé fordulva, és egy kicsit gúnyosra görbített szájjal
nézve a tapétának egy kis világos foltját, ami épp az orra előtt volt, s
amit megvilágított a redőny felső résein behúzódó első világosság. A
tapéta zöld és barna akantuszleveleket ábrázolt, amint egymásba fonódott
kettő-kettő, és ezen a színfolton felülről lefelé sűrűn vonult sok
párhuzamos fekete vonal, hogy messziről gobelinszerű hatást tegyen. De
így közelről, mintha sűrűrácsos finom kalitka mögött lett volna a zöld
és a barna akantusz. Századszor, vagy ezredszer nézte már így ezt a régi
tapétát, elalvás előtt, olyan közelről, hogy az orra szinte érintette.
Így közelről az is látszott, hogy a tapéta nem síma, hanem végtelenül
finoman bolyhos, mint valami bogaraknak való kis színes prém. Az egész
gyermekkorát, egész első fiatalságát kísérte végig ez a jól és sokszor
megnézett kis látvány, a legkedvesebb percekben, az elalvás előtti
álmosság feledhetetlen gyermeki perceiben. Nappal soha meg se nézte,
eszébe se jutott, nem is tudta volna talán megmondani, milyen tapéta van
a szobájában, ez csak így elalvás előtt volt régi ismerős, aminek minden
szögletét, szőrszálát, vonalát, színét ismerte. „Itt hagyom“, – gondolta
– „itt hagyom, mindent itt hagyok, megyünk el innen, el kell kezdeni
élni, mindent el kell kezdeni, ember leszek és csinálni fogok valamit,
mindent fogok csinálni…“

Megijedt, egyszerre, úgy, hogy dobogni kezdett a szíve. Az ebédlőben
halkan nyilt az előszobaajtó, mintha valaki észrevétlenül akarna
belopózni, s ugyanakkor gyenge sárga fény jött be a nyitott ajtón át az
ő szobájába. Riadtan kapta fel a fejét. A cseléd jött takarítani, a
petróleumlámpával. Visszafeküdt, a falnak fordult. A lány lábujjhegyen
jött, igen lassan, óvatosan és nesztelenül csukta rá az ajtót és a
következő percben már hallani lehetett, hogy az ebédlőben nyílik az
ablak, egy kis kocsizörej jön be tompán az utcáról és egy szorgalmas
seprő szisszen meg a nagy szmirnaszőnyegen, ritmikusan, kedvesen,
megszokottan, folyton-folyvást, álomba és gyermekkorba ringatóan. Forró
és nedves lett a szeme a fiúnak, rövidült és kapkodni kezdett a
lélekzete, csöndesen, idegesen, nagyon visszafojtva elsírta magát a
párnán, amelyre utoljára tette rá összezavart és kínlódó gyerekfejét.
Egészen a füléig húzta a paplant, végtelenül jónak, tisztának és
szomorúnak érezte magát, mintha minden rosszaság és piszok a könnyeivel
együtt kiforrt volna belőle meleg szemén keresztül, árvaságában és
sírásában valami megnyugtatót, megtisztítót és fölemelőt érzett, csak a
forrás fájt a mellében, ahonnan a sírás jött. A paplan alatt a mellére,
a szívetájára tette a kezét, a hálóing alá, odaszorította erősen és
ahogy szokott, némán, az agyában beszélve, mondta magában a mondatot,
amitől újra bőven és forrón áradt el az arcán a könny:

– „Az apám is meg fog halni… szegény jó apa is meg fog halni…“


III.

Délután, mikor a bútorszállító utolsó rosszképű embere is összeszedte a
köteleit és elment, kinyitotta az új lakás ablakát és kinézett az
utcára. A bútoros-kocsi elhimbálózott, ezt követte a szemével addig,
amíg a csöndes, kertes utcából bele nem fordult az Andrássy-út messziről
tompán zajló kocsikavargásába. Az imént néhány percig esett az eső, de
most már megint sütött a nap, hűvösen, a tavaszi délután sárga fényével.
A gyalogjáró kövei száradoztak, és az ablak előtt, a csenevész kis
előkertben már volt valami kevés zöld, amit tisztára moshatott a futó
eső. Jó illat jött be a szomszéd kopasz kertekből, nem is annyira illat,
mint a vizes földnek a friss szaga, ami a városi kövek közt a természet
egyetlen őszinte lehellete így tavasszal. Szeretettel nézett végig a
sárgaporondos rövid utcán, amely teljesen üres volt, se ember, se kocsi
nem járt benne ebben a percben. Jól esett neki ez a nesztelen, úri,
jómódot titkoló elhagyatottság. Szépek voltak a kis villák a kapuk
fölött kiugró üvegfödélkékkel, az óriási, egy darabból való ablakok,
széles csipkében végződő fehér függönyeikkel, a konzulok címerei a
falon, szép volt ez a korán alkonyodó, mégis fényleni próbáló
tavasz-délutáni napsütés – valóságos boldogság öntötte el, boldogság,
amit az új környezet, új vidék, új látvány ad, ez az egyetlen komoly
orvossága minden emberi szívnek, ami valamitől nehéz.

Tulajdonképpen semmi értelme nem volt annak, hogy elmenjen lakni
hazulról. A régi cseléd, az ő kövér Juli szakácsnéjuk, aki már
rokonszámba ment, kitünően viselte gondját, az apja nagyon keveset volt
otthon, s az anyja halála óta szinte egyedül az övé volt a budai lakás.
De a fejébe vette, hogy önállóan fog élni, a maga lábára akar állni és
addig kínozta az apját, míg az beleegyezett abba, hogy végleg otthagyja
a családi fészket. Nőkről nem igen szoktak egymással beszélni, de mikor
a fiú csökönyösen és nagy indulattal hozta fel újra és újra a kérést,
hogy a saját kis lakásában szeretne lakni, az öreg úr mindig arra
gondolt, hogy e mögött a kérés mögött valami nő van, a fiúnak van valami
jobbfajta szeretője, minden bizonnyal úriasszony, aki nem akar bérelt
szobákban bujkálni vele. Mikor meghallotta, hogy a fiú a Horn-villában
nézett lakást, megingott benne ez a gyanú, mert tudta, hogy a báróék
első kikötése az lesz, hogy nőket nem szabad fogadni a garszonlakásban.
Ez így is volt. Végül abban állapodott meg benne az apai ész és az apai
hiúság, hogy a nő nagyon előkelő lehet, ha a fiú e tilalom dacára is
ragaszkodik a villalakáshoz. Megmérlegelte a dolgot és a számítása jó
eredményt adott: a báróék háza kizárja azt, hogy mindenféle nőszemély
járkáljon oda, lumptanya tehát nem lesz ott. Olyan nő pedig, akiért a
fiú megkockáztatja a kidobatást, és akinek külseje tiszteletet parancsol
a házmesternek, az csak járjon oda. Sőt járjon oda minél többször és
minél tovább, – az öreg Aradinak kedvére volt minden, ami még
megakaszthatta fia házasságát a Turnovszky-lánnyal. Ő már tehetetlen
volt ezzel a dologgal szemben és minden segítséget a véletlentől és
egyéb külső körülményektől várt.

Andor becsukta az ablakot és szétnézett a lakásban. Két szobája volt:
egy kétablakos úriszoba és egy egyablakos hálószoba. A házmesterék
vállalták a takarítást, s most ott is piszmogott már a házmesterné,
ronggyal dörzsölte a sárgaréz írókészletet, rabszolgája, a viciné pedig
az ágyat vetette meg a hálószobában, hangosan pofozva a párnákat. Friss,
jó érzés feszítette a mellét a fiúnak. A könyveit nézte, az íróasztalát,
a régi karosszéket, a naptárt, amelyről, mikor kipakolták, letépte a
másfélhónapos késést. Érezte, tudta, hogy új ember lesz belőle,
elkezdődik a készülés az ügyvédi vizsgára, és ugyanekkor a barátja, Rácz
Miklós révén, aki egy nagy lap munkatársa volt, meglesz a hasznos
összeköttetés azzal a nagy lappal, ahol egy kis politikát lehet majd
írni, – a világért sem irodalmat – csak politikát, olyan parlamenti és
pártköri tudósításokat, amelyekkel ismeretségeket és összeköttetéseket
lehet szerezni. Igy majd közben meglesz az ügyvédi vizsga, az apa
irodája és egy kis politika, megint csak egy kis politika, – Andor
politika alatt azt értette, amit az ő világában és az ő helyzetében ez
alatt érteni szoktak: karriért, amelynek messzi ködében a képviselői
mandátum, az udvari tanácsosság, egy kis újságokba való cikkezés,
közgazdaság, bankpaloták képe és egy igen finom és igen gazdag,
nagyszerűen öltözött fiatal asszony – a leendő feleség – kavarodott
össze operai páhollyal, frakkal, saját automobillal és egy-egy nevetős,
társas vacsorázással a Hungáriában, csupa smokingosokkal és ilyen
fehérkezű, divatos asszonyokkal, cigányzene mellett, – nagy
dolgozószobával, hatalmas íróasztallal és alázatos titkárral, aki
szerényen mondja: „őméltósága kéreti a képviselő urat“ – és őméltósága,
az ő, Andor, amint ül a nagy székben, és a képviselő úr az a mosolygó,
zsakettes kopasz, aki megáll az ajtóban és már ott meghajol, mélyen,
miközben ő, Andor, már mint őméltósága int neki és azt mondja: „na
gyere, gyere, ne félj, nem eszlek meg, inkább gyújts rá“.

Nem, nem lehet elvenni Turnovszky Ellát. Nem lehet.

Felöltőt vett, elindult az apját meglátogatni a szanatóriumban.

– Szellőztessenek itt még – mondta a házmesternének – és ha
kitakarítottak, zárja be a lakást és vegye magához a kulcsot. Amíg a
második kulcs elkészül, addig így lesz. Vacsora után jövök haza.

– Kezét csókolom – mondta az idős asszonyság és előreszaladt, ajtót
nyitni neki.

Ez mind nagyon jól esett az önérzetének. Lakása van, rendelkezik, jön és
megy, amikor akar, személyzete van, amelynek nincs szemrehányási joga,
mint Julinak volt otthon, amely csak szalad, ajtót nyit és kezet csókol.
Mert azt is akart.

– Hagyja – mondta neki, mikor visszahúzta a kezét. Kiment az utcára és
azt gondolta magában, hogy ide milyen könnyű lesz korán hazajönni.
Vendéglőben vacsorál, azután benéz a rendes kávéházba, a fiúkhoz,
éjfélre itthon lesz. Hétfőn elkezdi a tanulást. Ma csütörtök van. Hogy
miért csak hétfőn? Mert… ma csütörtök, hurcolkodás, – aztán péntek,
szombat, vasárnap, három nap, amíg rendbejön a lakás, három nap vakáció
még, és aztán tanulás, munka, az élet nem könnyű és most már el kell
kezdeni.

Mire a szanatóriumba ért, már erősen alkonyodott. Halkan kopogtatott az
apja szobájának ajtaján és miután választ nem kapott, várt egy kicsit.
Aztán gyöngéden megpróbálta a kilincset, az ajtó engedett. Bement.
Alkonyi árnyékban volt a fehér szoba, a nagy, kórházi tisztaságban a fal
mellett feküdt az öreg ember, fehér vaságyban. Nem aludt. Ahogy
oldalvást feküdt, az ablakon át nézte a sötétedő eget.

– Nem hallottam a kopogást, – mondta – nem alszom.

És hogy a fiú a falhoz ment, a villanylámpa gyújtóját keresni:

– Ne, ne gyújtsd meg. Még világos van.

Az asztalon rubrikázott ív papiros volt, a láz naplója. Andor az
ablakhoz vitte. Az öreg megmozdult az ágyban:

– Estefelé egészen kis láz, minden nap. Nem akar elmaradni.

– Miért nincs itt senki? – kérdezte a fiú.

– Nem kell, nem szeretem. Igy szeretek feküdni, egyedül, nyugodtan.
Gyere ide. Ülj le.

Andor leült az ágy mellé. Az öreg szeretettel nézett rá, egy kicsit
mosolygott, mikor kérdezte:

– Na, és az új lakás?

– Nagyszerű. Boldogság, igazán. Még egypár napig eltart, amíg
rendbehozom, aztán hétfőn elkezdődik a nagy tanulás.

Hallgattak.

– Csak aztán elkezdődjék – szólt csöndesen az apa.

– Ha én mondom.

Egy fiatal doktor jött be, hosszú fehér köpenyben, a szanatóriumi
segédorvosok kötelező vidám hangosságával. Új ember volt, akivel eddig
még nem találkozott itt. Andor bemutatkozott neki.

– Eredj, fiam, addig a kertbe – mondta az öreg.

Andor lement. Fel-alá járt a sötét, nyomorult négyszögű szanatóriumi
parkban, az óráját nézte. Nem lehet Turnovszky Ellát elvenni. Egy
villanyfényes ablakban női alak jelent meg. Ránézett Andorra, Andor
megállt és nézte. Csinos alakú, karcsú nő volt. Aztán a nő felnyult az
ablakon és lehúzta a fehér függönyt. Eltűnt. Ennyi volt az egész kaland,
de a fiúnak jól esett, hogy olyan bátran nézett vissza a nőre. „Szabad
vagyok“ – gondolta.

A nevét hallotta a sötét kertben, maga mögött.

– Doktor Aradi úr?

– Igen – mondta és megfordult.

A fiatal segédorvos állt ott, a fehér köpenyben. Mosolyogva jött feléje:

– Talán kolléga?

– Nem. Jurisz doktor vagyok.

– Kérem, – mondta a segédorvos és bizalmaskodva fogta karon – a kedves
mama, úgy-e bár…

– Meghalt.

– És ön az egyetlen gyerek…

Idegesen kérdezte a fiú:

– Nos, az apám?

– Orvosi kötelességem, – szólt a kis doktor, még mindig cukros mosollyal
– orvosi kötelességem… önnek megmondani, önt előkészíteni…

A fiú kihúzta a karját a doktoréból. Szigorúan nézett rá:

– Rákja van?

– Igen.

Hirtelen kérdezte tovább:

– Operálják?

– Nem.

Melege lett. És az ijedtségnek, a nagy ijedtségnek az érzése ment végig
rajta.

– És…

– Néhány hete van. Orvosi kötelességem volt…

Hirtelen, köszönés nélkül akarta otthagyni, felrohanni, – talán tegnap,
mikor még elkényeztetett gyerek volt, így tett volna, – de most, a
lakásából, az új életéből jövet férfi volt, és ez volt az első lökés,
amely után egy kicsit megtántorodva, de meg kellett állani a lábán,
szilárdan, egyedül. A kezét nyujtotta a doktornak:

– Köszönöm, hogy megmondta. De bocsásson meg, most visszamegyek az
atyámhoz.

Ez a szó: „atyám“ az „apám“ helyett, ez már az önálló férfi komolysága
és póza volt. Meghajtotta a fejét és felrohant az emeletre, kettesével
ugrálva át a lépcsőket. Az ajtó előtt várnia kellett, úgy lihegett.
Megpihent. Aztán csöndesen és unottságot színlelve ment be. Most már
égett egy kis ernyős lámpa az éjjeli szekrényen. Egy ápolónő tányért és
evőeszközt vett ki a szekrényből, s kiment. Megnézte Andort.

– Már rég ment el a doktor? – hazudott a fiú.

– Pár perce. Épp küldeni akartam érted.

– Mit mondott?

– Hogy adnak végre egy kis morfiumot, ha nem leszek követelő.

Andor megint leült a székre, az ágy mellé és malmozni kezdett a kezével,
hogy közömbösnek lássék. Hallgatott.

– Hol vacsorázol? – kérdezte az apja.

– Nem is tudom. Felmegyek Rácz Miklósért a szerkesztőségbe és majd onnan
megyünk valahova.

Kis szünet után hozzátette:

– Éjfélre otthon akarok lenni.

Ezt már melegen és belül nagyon elérzékenyülten mondta. Ez ajándék volt
a haldokló apának.

A tányérra bámult, meg az evőeszközre.

– Ilyen korán kapsz vacsorát?

– Igen. Hét órakor.

A lábát lógázta, minden gyanút el akart oszlatni, úgy tett, mintha
unatkoznék itt, csak valahogy meg ne lássék rajta, amit tud.

– Jó a koszt?

– Jó… csak étvágyam nincs.

Fölkelt, a nadrágzsebébe dugta a kezét:

– Pedig az a fő.

Az ablakhoz ment, kinézett rajta. Ez is a nyomorult sötét kertre nyílt.
Látta a kavicsos út fordulóját, ahol az imént beszélt a doktorral. És a
világos földszinti ablakot, ahonnan a nő ránézett. Mikor ez eszébe
jutott, felnyult ő is, mint az a nő, biztosra véve valami zsinórt, ami a
függönynek szól. Oda se nézett, a zsinór gombja engedelmesen adta magát
a kezébe. Lehúzta a függönyt, gépiesen.

– Köszönöm – mondta az öreg az ágyból.

Megfordult. Egy kicsit meleg lett az arca, hogy mondta:

– Apa… ne haragudjál, hogy a betegségedben ilyesmivel izgatlak… nagyon
sokat gondolkoztam az éjjel, nem fogom elvenni Turnovszky Ellát.

Ez volt a második ajándék. Az öregnek alig változott az arca, inkább
valami aggodalom látszott a szemében.

– Komoly ez? – kérdezte.

– Komoly.

Mint ahogy komoly is volt. Épp az utolsó pillanatban harapta el a
lélekzetét, már majdnem a becsületszavát adta, amikor eszébe jutott,
hogy otthon, a szülék előtt ezt a szót már tönkretette Attól félt, hogy
ha a becsületszavát adja, az öreg kétkedő megjegyzést fog tenni.
„Borzasztó“ – gondolta magában – „egy ember, aki nem meri adni a
becsületszavát, mert azzal még lerontja, amit mondott.“ Az ágyhoz ment.
„Ezen segíteni kell“, – gondolkozott a rövid úton – „a becsületszót
vissza kell állítani, majd künn, a világban vigyázok rá.“

Az ágynál őszintén, csöndesen beszélt:

– Nem szeretem már. Most kezd a szemem kinyílni, ez gyerekes dolog volt
és most, a végén már tűrhetetlen… már nem volt más, mint érzékiség…
csókolózás és fogdosódás… ez nem egy egész életnek szóló valami… tegnap
este végleg szakítottam vele. Komolyan. Örökre.

Most kezdett csak elégedett lenni az öregnek az arca.

– És a szülei?

Könnyen hazudott, örült, hogy jót tehet, dobálta az ajándékot a
haldoklónak:

– Beszéltem velük. Turnovszky belátta. Az asszonyt bántotta a dolog, ezt
nem csodálom. De aztán… ő is… belátta.

Rágyújtott, nagy zavarában. Hirtelen letette a cigarettát:

– Pardon… egészen hülye vagyok…

– Nem, nem… csak szívjál. Én is szoktam. És a lány?

– Olyan volt, amilyennek vártam. Belement. Semmi sírás. Ő is csak úgy
szeret engem, mint én őt.

Nagyon nyugtalan lett, mialatt ezt mondta. Mert ezalatt arra gondolt,
hogy a bolond Turnovszky mégis csak ide talál jönni, hízelegni, ha
hallja, hogy rosszabbodik az öreg állapota, és akkor… De nem, ennek
úgyis elejét veszi a levél, amit ma ír a lánynak. „Még ez is jó“, –
gondolta – „most már sietnem kell a levéllel, a szakítással.“

– Okos fiú vagy. Jó fiú vagy.

Ahogy maga elé bámult, jól esett neki ez. Nem a dícséret, hanem a tény,
hogy ennek a halálra ítélt öreg embernek még adhatott valami örömet.
Most nekibuzdult. Folyamatosan hazudott:

– Rácz Miklós bemutatott a főszerkesztőnek.

Az öreg fölemelkedett az ágyban. Boldog arccal szólt:

– És nem ezzel kezdted? Hát hogy volt?

Dűlt belőle a hazugság. Hogy próbaképpen egy hosszú tanulmányt írt a
parlamentárizmus alkonyáról és ezt Rácz odaadta a főszerkesztőnek. A
méltóságos úr látni kívánta őt és ő fenn volt nála.

– Mikor?

– Tegnap.

– A szakítás után?

– Nem. Mielőtt Turnovszkyékhoz mentem.

Elhúzódott egy kicsit az éjjelilámpa fényköréből, mert észrevette, hogy
elvörösödik. A füle is égett. Elmondta, milyen bókokat kapott a
főszerkesztőtől, aki előtte hálálkodott Rácznak, hogy ilyen tehetséget
fedezett fel a lap számára. És hogy úgynevezett „második cikkeket“ fog
írni a lapba. És hogy milyen kedves, milyen úriember a főszerkesztő, ez
a régi, gazdag és hatalmas politikus, a régi szabadelvűpárt egyik
legtiszteltebb alakja.

– Igen, igen. Megölelt.

És hogy tulajdonképpen ez adta meg neki a bátorságot, hogy a rég
tervezett szakítást huszárosan, azonnal elintézze Turnovszkyéknál. Hogy
emberré kell lenni és meg lehet utálni ezt a semmitcsináló, éjszakázó
úrifiú-életet, az embernek ki kell kaparni magából, ami tehetség és
kvalitás van benne, és „rájöttem, apám, hogy az embernek le kell magáról
rázni az ilyen akadályokat és egy Turnovszky Ella még nem a világ és ha
egy kicsit szokatlan lesz is most egy pár napig, hát a fene egye meg,
férfi vagyok, és… hát az ember…“

És ezt már hitte is.

Felállt, járkálni, mert az apja szemén olyasvalamit vett észre, mintha
az öreg ügyvéd túlságosan szépnek és hirtelennek találta volna ezt az
egész ideális állapotot, – pedig csak káprázott a megfigyelőképessége,
az öreg ember az ő nagy apai szerelmében és egyre növekvő esti lázában
valósággal boldog volt. A fiú, ahogy járkált itt e mellett az ember
mellett, aki az ő tudatában már nem is volt, már nem is élt, most
teljesen férfinak, önállónak érezte magát, sőt az volt az érzése, hogy ő
a családfő, ez itt egy szegény, elmúló gyerek, akivel úgy is beszélt,
mint gyerekkel szoktak. Szégyelte, egészen a kínlódásig, hogy ennek az
itt fekvő apának, aki ránézve még egy órával ezelőtt a mindenható
hatalom és felsőség volt, már semmi jelentősége nincs, hogy most már ő
az Aradi-család, az Aradi-iroda, az Aradi-vagyon, és most már egyáltalán
ő az Aradi. Viharzott benne ennek a hirtelen változásnak az égető
szélvésze, a jövő érzése dolgozott benne, magasabbnak, erősebbnek,
idősebbnek képzelte magát, de ugyanakkor csalónak és rablónak, aki
eleven élettel járkál itt egy lény mellett, aki nem tudja, hogy már nem
is él, – egy detronizált király, aki mellett ő az egyetlen hű ember, a
régi udvarmester, aki még mindig felségnek szólítja és könnyes szívvel
hazudik neki.

– Andorkám, – jött feléje a halk és boldog hang az ágyból – most, hogy a
magad lábára álltál, nem fogsz tudni meglenni abból a kis pénzből…
reggel majd intézkedem, hogy a bank minden elsején ötszáz koronát
fizessen neked…

Az a kis pénz háromszáz korona volt. Egy napra tíz koronát adott neki az
apja most két év óta. És most ötszáz… hatezer korona egy évben…

Valósággal fájni kezdett a szíve, mikor ezt hallotta: az öreget, amint
nagy jósággal rendelkezett a pénzről, ami már nem is volt az övé. A
száműzött király vezényli a hadseregét, ami már másé… az udvarmester
átveszi a parancsot és künn, az előszobában könnyezve dobja el a papirt…

Kezet csókolt neki. Nagyon megköszönte. Az ajtó nyilt, hozták a
vacsorát. Utálatos mosollyal mondta az ápolónő, kezében a tányérokkal:

– Itt a jó vacsora a kedves nagyságos úrnak.

Búcsúzott és fölvette a kabátját. Az ápolónő otthagyta a tányérokat és
hozzáugrott, segíteni. Úgy utálta, hogy el akarta lökni magától. Ez is
az élethez, az élőhöz, a túlélőhöz húz, otthagyja a halálraítéltet, ide
hízeleg, ettől fogja kapni a borravalót, biztos, már ez is tudja, hogy
vége szegény apának.

„Istenem, – gondolta a lépcsőn lefelé menet – hány nap ez még? Mit fogok
még elhallgatni, hazudni, mi mindent… És ami aztán jön, aztán…“

Undorral és gyűlölettel nézte az aranysapkás portást, nem is viszonozta
alázatos köszöntését, utálta ezt az egész helyet, a drága csillárt a
lépcsőházban, a rézrudas puha piros szőnyeget a lépcsőn, ezt az egész
gyalázatos szanatóriumi pompát, és ezt az egész világot itt, amely mind
csak őérte van, aki túlél, nem a szegény betegért, aki meg fog halni,
annak már talán nem is köszönnek… Egy pillanatra elakadt a lélekzete a
gondolatra, hogy vissza kellene rohanni, kopogás nélkül berontani az
apja szobájába, rajtakapni a hízelgő ápolónőt, mikor durván lökdösi
elgyöngült szegény apját…

Az utcán már sötét este volt. Egy konflis állt a szanatórium előtt, épp
hozott valakit. Andor félreállt, megvárta, míg kifizetik, aztán beült a
kocsiba, odakiáltva a kocsisnak a nagy lap szerkesztőségének a címét,
ahol Rácz Miklós dolgozott, és ahol a főszerkesztő oly édesen ölel,
buzdít, ígér… Kinyitotta a kocsinak mind a két ablakát, hogy levegőt, jó
hideg levegőt kapjon.

– „Egyedül vagyok“ – mondta magának. – „Ember leszek.“


IV.

A szerkesztőség piszkos előszobájából egyenesen Rácz Miklós szobájába
lépett. A szolga ismerte, csak felnézett rá az estilapból, amit a
szenesládán ülve olvasott, és nem köszönt neki. Szerkesztőségi szolgától
ez a legnagyobb bizalom jele. A redakció két átalakított magánlakásból
volt csinálva, ahol nagy szobákban három-négy íróasztal állt a
telefirkált és teleragasztott falak mellett. Rácz Miklós, aki a
külpolitikai rovatot vezette, különös kegyből megkapta a lakás volt
fürdőszobáját, amiből ugyan mindent kiszedtek, ami fürdésre
emlékeztetett volna, de ami mégis mindörökre fürdőszoba maradt, mert
fölötte és alatta is fürdőszoba volt, s örökké csurgott, korgott,
zuhogott a víz a falaiban. Rácz nem volt benn a kis szobában, mikor
Andor belépett. A fiú leült az íróasztalhoz, és piszkálni kezdett a
papirszeletek közt, amiket Rácz „a munkám“-nak nevezett. A Presséből és
néhány berlini lapból kivágott kis cikkek hevertek az asztalon. Akkor
abból állt a külpolitika, hogy ezeket a gót betűkkel nyomtatott
nagyképüségeket nagyképű magyarra kellett fordítani. Ez volt az a
külpolitika, amit Rácz Miklós űzött a lapnál. Ő maga csak előkelő
haláleseteknél jutott szóhoz, mert még „A francia kormányválság“ című
cikket is németből kellett fordítani. Ha egy kancellár meghalt, vagy egy
orosz miniszterelnököt meggyilkoltak, akkor Rácz Miklós kinyitott egy
szekrényt, amelyben már nem is poros, hanem homokos régi ujságkivágások
voltak, s ilyen három-négy elsárgult ujságszeletből írta meg az
életrajzos és mindig méltányló hangú cikket, amely másnap megjelent.

Végre bejött és kéziratcsomót dobott az asztalra. Mialatt Andor egy
rozoga vas-karosszékbe ült át, bejött a kisebbik szolga és kávéházi
csészében kávét hozott, föllel, egy kiflit, egy pohár vizet és a tálcán
az aprópénzt, ami egy forintból visszajárt. Az igazi ujságírók a nap és
az éj minden szakában tudtak tejeskávét inni, föllel. Vacsora előtt és
vacsora után, éjfélkor és hajnalban. Rácz beleaprította a kifli felét a
kávéba, mialatt Andor elmondta neki a három nagy ujdonságot: hogy az
apja meg fog halni, hogy ő szakít Turnovszky Ellával és hogy ma
beköltözött az új lakásába.

Rácz Miklós olcsón, de komolyan öltözködő, szűkszavú fiú volt. Andor
szerette szigorúan tanáros arcát, amelyben vastag pápaszem mögött
érdeklődő szem csillogott. Sok pedantéria volt benne. A szerkesztőségi
órák alatt kétszer-háromszor is megmosta a kezét, nem azért, mert a
kézmosó-vízvezetéket benne hagyták a fürdőszobában, hanem mert rendes
ember volt, és úgy látszik, ambicionálta, hogy a sok hideg víztől és
rossz szappantól vörös legyen a keze. Egy szakadt régi kabátját
használta munkakabátnak és elmenés előtt ronggyal mindig gondosan
letörölte a cipőjét. Andor a kávéházban ismerkedett meg vele,
egyszer-kétszer meghívta ebédre a szülei házhoz, ahol Rácznak nagy
sikere volt a komolysága és az érett, férfias beszédmodora miatt. Andor
egy kicsit lányosan ragaszkodott a katonás beszédmodorához, a gyors és
kíméletlen ítéletéhez, a szűkszavúságához és a titokzatos, magányos,
senki által nem ismert magánéletéhez. Mikor az életéről gondolkozott,
azt szokta magában konstatálni, hogy Rácz az egyetlen barátja.

– Nem kell most már ugrálni a lány körül, – mondta Rácz – te egy puha
alak vagy és ha már egyszer okos voltál életedben, ne rontsd el. Azonnal
írj neki egy levelet és pont, soha többé ne lásd, ez az egy mód van.

Egy nagy darab, a kávéban dagadtra ázott kifli tette a pontot a katonás
mondat végére.

– Levél? – kérdezte Andor kissé ingadozó hangon, megijedve ettől a
gyökeres és azonnali szakítástól.

– Öt sor – mondta az ujságíró.

– De miféle öt sor?

Előbb egy darab csöpögő kávéskifli ment le, aztán nyelés után ugyanazon
az úton keményen jött a felelet:

– „Kedves kisasszony, én önt nem szeretem, tisztességes ember vagyok,
soha nem fogom önt feleségül venni és soha többé nem akarom önt látni,
kitünő tisztelettel Aradi Andor.“

– Rettenetes – mondta Andor és fölkelt. – Ez borzalmas.

– Hát vedd el – mondta bele a csészébe az ujságíró, amint ivott belőle.

Ez rémesen szólt, ez a csésze öbléből, mint hangnagyító tölcsérből
kongva hangzó beszéd. „Vedd el“ – kongott és búgott a fiú agyában, mint
fellebbezhetetlen ítélet, mint az egyetlen lehetőség, ha nem írja meg az
ötsoros levelet.

– De megmagyarázni neki, szépen…

Rácz csudálkozva nézett ki a csészéből:

– Megmagyarázni… beszélni vele?

– Esetleg azt is.

– Esetleg azt is? Na fiam…

Mosolygott, kis körökbe forgatta a csészét, a maradék löttyel fölizgatta
a cukrot a fenekéről és kihörpintette.

– Na fiam, – mondta – ha te még beszélni akarsz vele, akkor ráértél
volna idejönni azután. Általában, mit akarsz tőlem? Tudhatod, hogy az
ilyen nyavalygást nem szeretem, de nem is értem. Vagy, vagy.

– Jó, jó, – mondta Andor – ne dühösködjél, tudod, hogy egy kis
energiáért jövök hozzád, ne riassz el, inkább befolyásolj… igazad van,
hát persze, hogy írni kell neki… de te mindjárt türelmetlen vagy és
rámkiáltasz, hogy vegyem el.

Rácz megtörülte a száját, eltolta a tálcát és fölkelt:

– Ülj le. Írd meg. Majd én diktálom.

Leült.

– Levélpapir?

– Semmi levélpapir. Ott van a kéziratpapir. És itt van kék kuverta.

Esetlen, üzleti borítékot vett elő a fiókból.

– Jó lesz ez. Írjad. „Kedves kisasszony… én egy pillanatig sem
áltathatom önt tovább… mert tisztességes ember vagyok… pont… Nem
szeretem és nem fogom feleségül venni soha… pont… Mi ketten egymást
többé az életben nem ismerjük… pont… Kitünő tisztelettel Aradi Andor.“

Rágyújtott és az első szippantás után, amit mélyen a tüdejébe húzott,
benézett Andor válla fölött a levélbe, s elégedetten szólt, a füsttel
egyszerre eresztve ki a beszédet:

– Ez világos.

– Igen – mondta a fiú, és nem téve le a tollat, némán elolvasta, még
kétszer-háromszor, ezt a néhány sort. Mikor harmadszor olvasta, a villám
gyorsaságával ment át a fején, hogy a jégpályán egyszer bemutatta Rácz
Miklóst Ellának, és meglátta a szenvtelen arcon, hogy tetszik neki a
lány. Lágyabb és gyanakvásra hajló jelleme most azt dobta oda
átmeneteket és vígaszokat kereső szívének, hogy ez az ember Ellát
akarja, eddig talán nem is akarta, de most, öt perc óta, ez a hirtelen
és brutálisan cselekvő férfi feltette magában, hogy érte megy. Vele
eldobatja, hogy magának megszerezze. Ez nem meggyőződés volt Andorban,
hanem valamelyes formája a lázadásnak a gyors cselekvés ellen.

– Mit nézed? – hallatszott erélyesen a háta mögött. – Tedd a kuvertába
és címezd meg.

Gépiesen írta a borítékra a címet, de lassan, mert azalatt, mint ahogy
hullám a hullám nyakára kapaszkodik nagy szélben, egyik gondolata a
másikat hajtotta: „igen, ez érdekes, ostoba ember vagyok, erre nem is
gondoltam, ez az ember cinikus és lelkiismeretlen, jó, megírtam,
megcímezem, de nem küldöm el, ilyen durvaságot nem lehet cselekedni,
mert Istenem, mennyi tervezgetés, mennyi ígéret, mennyi csók, mennyi
minden…“

Pillanatok alatt lélekszakadva rohant fel benne minden kis érzéki emlék.
Ez az a bizonyos perc volt, amely közös nagy betegsége minden hiú,
határozatlan, szakítani akaró és mégse akaró, kissé még szerelmes
férfinak: nagyobb jelentőséget tulajdonítani érzéki dolgoknak, mint
amekkorát bármily tisztességes nő is tulajdonít nekik. Hogy mit fog
érezni ez a lány, akinek a meztelen nyakát csókoltam, akit vadul és
célzatosan szorítottam magamhoz félórákon át, akit a hátába sikló forró
kézzel öleltem csókolózásközben, hogy úgy éreztük, mintha ruhátlanul
érintenők egymást vér-fűtött perceken át… Dolgok, amik a világ teremtése
óta csak férfiak szemében voltak fontosak, a jövőre kötelezők, az
emlékezésben súlyosak és feledhetetlenek. Dolgok, amiknél komolyabbak és
vastagabbak se jutnak eszébe egy nőnek, aki szakítani akar, aki előtt
kimeredt szemű könyörgéssel térdel egy férfi és sírja vagy ordítja az
örök szavakat: „… a forró éjszakák, mikor együtt reggelig… és a tested
égett az enyémmel… és el tudod felejteni, hogy véresre haraptuk
egymást…“ egy nőnek, aki, ha már egyszer nem szeret, úgy hallgatja ezt,
mint a legüresebb jónapotot vagy hogy van-t, nőnek, nőknek, akikben úgy
hal meg minden érzéki emlék, ha már nem szeretik a férfit, hogy annál
hidegebb és örökebb halál nincs is a természetben, s akiknek, ha mondják
az égőszemű könyörgők, hogy: „hát lehet ezt elfelejteni?“ – még csak azt
se gondolják, hogy: „hát lehet erre egyáltalán emlékezni?“ – hanem csak
néznek az emberre üres szemmel, vagy szomorú szemmel, már amilyen a
természetük, és csak a beszéd végét várják, semmi mást. Nincs a világon
tisztább, érzékiségmentesebb, szellemibb lény a nőnél, aki már nem
szeret.

– „A kötelékek“ – gondolta Andor, és ezekre a kis koldusan érzéki
kötelékekre gondolt, amelyek csak hadd kötelezzék őt, hadd akadályozzák
még egy kicsit az elhatározásban, hadd hazudják lovagiassággá azt a kis
szerelemfélét, ami olyan rémítő nehezen hagyja magát baltával
agyonvágni.

Az ajtó nyilt és a főszerkesztő lépett be:

– Mondja, Rácz, – kiáltott rá – mi van a Bunyitay képviselő cikkével?
Meddig várjak még rá.

Ezalatt, hogy ezt mondta, Andor felugrott, meghajolt és azt mondta, hogy
„jóestét, méltóságos uram“ – de a főszerkesztő se erről, se Andorról nem
véve tudomást, ordított:

– Maga miatt nem mehetek vacsorázni? Mit fogad itt vendégeket, mikor
munkája van?

Rácz épp lélekzetet vett, hogy feleljen, mikor a főszerkesztő már ki is
ment, már be is vágta az ajtót, úgy, hogy vakolat hullt le a falról az
íróasztalra.

Pillanatnyi csönd lett. Vizek rohantak le a falban, a felső
fürdőszobákból, aztán halkan és hosszan zúgtak.

– Ordináré disznó – mondta Rácz. Kissé sápadt volt. – Add ide a
leveledet, Andorkám, rögtön elküldöm, ajánlva.

Kiszólt:

– Kálmán!

A szolga átvette a levelet, azzal, hogy azonnal, biciklin viszi a
főpostára, ajánlva adja fel. Andor még a főszerkesztői durvaság hatása
alatt kapkodott levegőért, mikor a szolga már indította a biciklit az
előszobában. Hallatszott a kis csengő, ahogy megrezzent, mikor a szolga
a vállára vette a gépet, hogy levigye a lépcsőn.

Az apjára gondolt, aki most magában bizonyára szereti és áldja a
főszerkesztőt.

– Igy kell ezt csinálnod, – mondta Rácz Miklós egy kicsit törött hangon,
miközben visszaült az íróasztalhoz és kisimította a kéziratcsomót, amit
az imént behozott magával. El akarta felejteni és feledtetni a
méltóságos úr komiszságát. – Igen… – mondta – most már szaladhatsz a
bicikli után.

Ahogy a papirlapok sarkait emelgette, nézve, hogy hány lap a cikk, mint
ahogy a bankpénztáros olvassa a nagybankót, egy kicsit reszketett a
keze.

– Szervusz – mondta Andor.

Rácz felnézett rá:

– A bicikli után szaladsz?

– Ugyan…

Andor a kalapja bélését nézte. Ő se a lányra gondolt most, hanem a
főszerkesztőre. Mosolyogva szólt:

– Nem vagyok én annyira puha, mint ahogy te hiszed.

Gyöngéden a vállára ütött és indult kifelé. Rácz utána szólt:

– Este?

– Visszajövök érted egy óra mulva. Megyünk vacsorázni valahova, és
aztán… egy kis zenét hallgatni… a Moulinbe… csak dolgozzál most.
Kilencre visszajövök. Sétálni megyek… levegőre. Nagyon sok minden
történik ma velem. Na írjál, írjál.

Kiment. Az utcán megnézte az óráját. Nyolc óra volt. „Egy órát sétálok,
a liget felé és vissza“ – gondolta. „Szellőztetem a fejemet. Pardon.“ –
Ezt hangosan mondta, mert nekiment két hölgynek, aki karonfogva jött
vele szembe. Kiállt a tolongásból a gyalogjáró szélére, egy percet
pihenni, mielőtt elindul. Zavaros volt a feje. Egy biciklis ember suhant
el előtte, majdnem súrolva a gyalogjárót. „Iszonyú gyorsan mennek ezek a
biciklik“ – gondolta – „ennyi kocsi közt.“ Utána nézett, már nem is
látta. Elindult, a gyalogjáró szélén, a fákon és lámpákon kívül, ahol
senki sem jár.

„Ezt nehéz lesz meghódítani“ – mondta magában, félrehúzva a száját,
mikor a főszerkesztőre gondolt. Sajnálta Rácz Miklóst, amiért
megszégyenítették előtte. Ezt az erélyes férfit. Meglepő, hogy milyen
jól tudta fegyelmezni magát. Igaz ugyan, hogy idő se volt, mert a
főszerkesztő jött, ordított és ment, mint a szélvész. De lehet, hogy
Miklós nem is az a kemény férfi, akinek mutatja magát. Csak már annyi
sikere volt erélyes fellépésével és rövid, határozott beszédével ebben a
puha zsidó világban, hogy megmaradt ennél, ebből csinált magának
egyéniséget.

Az Andrássy-úton ment kifelé, nyitott felöltővel. Lágy és üde este volt,
jobban esett volna a fejének egy kis éles, hideg levegő. Borzalmas, egy
lányt elhagyni, ezekkel az emlékekkel. El fog vörösödni, ha a csókokra
gondol. Vagy napirendre tér? Milyenek a nők? Mit csinálnak ilyenkor? Azt
mondta magában: „én kevésbé szeretem, mint ő engem, mert hisz én hagyom
el. És nekem ilyen nehéz. Neki tehát bizonyára sokkal nehezebb“. Aztán:
„miért esik az nekem jól, hogy neki nehezebb?“ Aztán, később: „Talán,
mert még szeretem?“ Még később, túl az Oktogonon, a csöndesebb vidéken:
„És ha velem is így fog beszélni az a főszerkesztő?“ Letért egy
mellékutcába és állt egy kicsit a gyalogjárón. „Bizonyos“, – gondolta –
„hogy van most valahol egy idegen nő Pesten, akit imádni fogok, aki
tiszta és nagy szerelmem lesz, a feleségem lesz, csak most még nem
tudja. Zongorázik valami ablak mögött. Vagy vacsorál a szüleivel és
hallgat. És ő fogja mondani a soffőrnek, mikor beszáll: „az uramért
megyünk a pártkörbe“ – és illatosan ül majd a nagy autó mély ülésén, a
sarokban, nézi a virágot, ami jobbról és balról kis függő vázában lesz
az autó ablaka mellett.“ És elképzelte magát, amint a pártkörben az
órájára néz: „mi az, még nincs itt a feleségem?“

Szeretni kezdte ezt az elképzelt, finomtermetű, sötét angolruhás kis
nőt. A szó szoros értelmében valami szerelemfélét érzett iránta. Fekete
lakkcipője van, és ahogy beszáll az autóba, finom fekete lábikrája, mint
a megfordított hosszú boros butélia. És az asszony imádja őt, nagy
fekete szemmel függ minden szaván. Az arcát nem látta tisztán. De feléje
érzett, feléje sóvárgott, bolond dolgokat gondolt, azt mondta: „Istenem,
miért nem tudom, hogy melyik az, micsoda időveszteség, amíg megtalálom,
mily kár ezért a sok napért!“

Újra elindult és amikor Turnovszky Ella eszébe jutott, megrémült a nagy
meglepetéstől, ami érte. Turnovszky Ella, amint megjelent az elméjében,
oly hirtelen ült bele ebbe az egész előbbi ábrándozásba, hogy most már
világos volt: ez a szerelemféle érzés még mind neki szólt, ő most csak
új tárgyat keresett ehhez a meglevő érzéshez. Most vette észre: a hang,
amin a nő a soffőrnek szólt, az Ella hangja volt, az angol ruha
bársonyból volt, a borosüvegszerű finom láb az övé, ahogy egyszer
felszállt előtte a villamosra. Ezért nem akarta ez a nő megmutatni az
arcát. Ella ült a képzelt autóban és elégedetten mosolygott, mintha azt
mondta volna: „nem sikerült Rácz Miklósnak“. És most jóság és hála
öntötte el a fiút, egyszerre csak minden ok nélkül sietni kezdett, nagy
akarat feszítette a mellét, – „drága szegény kis lányom“, – gondolta –
„drága kis pénztelen babám“ – és síró szemeket látott, és olyanokat
gondolt, hogy ő volt az első, a legelső, és látta elbággyadni a kamaszos
csókok alatt, hallotta a gyerekes szavát: „örökre veled“ – és sietett,
most már okkal és határozottan a Turnovszkyék lakása felé, a jó ember
diadalával a rossz fölött, aki hiába diktált rövid levelet és hiába
gurította a biciklit a főpóstára, szamár, pápaszemes, erélyes, aki azt
hiszi, hogy útjába állhat egy újra feltámadó, rohanó és mindent elöntő
fiatal szerelemnek.

Mielőtt a házhoz ért, egy hosszú férfit látott befordulni az iskolának
azon a kapuján, amely az igazgatói lakáshoz nyílott. Hirtelen megállt:

– Pécsi Lajos – mondta majdnem hangosan.

A férfi eltűnt a kapu alatt. Pécsi Lajos igen távoli rokona volt a
lánynak, miniszteri titkár, aki egyszer már megkérte a kezét.

Elöntötte a vad féltékenység:

– Hogyan? Hát ez még jár ide?

Olyan lendülettel ugrott be utána a kapun, hogy ha Pécsi Lajos
szembefordul vele és útjába áll, úgy gázolja el és töri össze, mint az
autó a kutyát. Benn, a lámpa alatt érte utól. Az izgatott lépések
hallatára a férfi megfordult és ijedten nézett rá. Nem Pécsi Lajos volt,
idegen öreg ember volt, csudálatos, hogy nem látta meg az imént az ősz
haját. Hogy lehet ez? Andor elsietett mellette, továbbra is megtartva a
rohanó lépést, hogy igazolja magát az idegen előtt. Az idegen lement a
pincelakásba az iskolaszolgához, Andor pedig megállt a nagy, sötét
udvaron. Még dobogott a szíve.

– „Pfuj“ – mondta. – „Ez szégyen volt.“

Lassan kifelé indult az iskolából, mintha csak azért jött volna ide,
hogy Pécsi Lajost ellenőrizze. Ment visszafelé, nem gondolva semmire,
csak azt konstatálva, hogy egyre távolodik az épülettől. Mintha ezzel a
felrobbanó féltékenységgel együtt kirobbant volna belőle minden
kínlódás, ami idáig hajtotta. Üres szívvel ment, elfáradt már a
fantáziája ahhoz, hogy most újra kezdje magát beleizgatni a szerelembe.
„Csak akkor van ez,“ – gondolta – „ha magam csinálom.“

Ment, vissza az Andrássy-úton, ki a Dunáig, végigment egyszer az üres
korzón, aztán visszasétált a szerkesztőségbe Miklósért. Rácz már rendes
kabátjában várta, már a cipője is meg volt törülve, a keze is meg volt
mosva. Gyönyörködött a körmeiben.

– Mehetünk – mondta és vette a kabátját. A lépcsőn lefelé menet szólalt
meg megint:

– Mikor bevittem neki, ennek a buta Bunyitaynak a cikkét… megmondtam
neki a véleményemet.

– Mit mondott?

– Belátta. Kért, hogy ne haragudjam, ideges.

– „Nem igaz“ – gondolta Andor.


V.

Megvacsoráztak a vendéglőben és felmentek a Moulinbe. Féltizenegy volt.
A Moulin tele volt, a sok kis asztal mind el volt foglalva, csak
középütt volt négyszögű üres térség a táncok számára. Egy asztalnál két
kéz emelkedett a levegőbe, jelezve, hogy „itt vagyunk“.

– Somogyi… és Máté Ödön… – mondta Andor.

Odaültek hozzájuk. Ezek a rendes kávéházi társaság tagjai voltak,
Somogyi színész és Máté ügyvédjelölt. A parketten három pár táncolt, a
cigány itt is iszonyú lármát csapott, hogy kiáltani kellett, ha az ember
azt akarta, hogy megértsék. Ivlámpák ragyogtak és már bőven volt füst.
Szorongtak a kis asztal körül, mindenfelől ültek a nyakukon mások,
vidékiek, bámész társaságok pezsgősvödrök és kövér, komoran tekintő
asszonyságok közt. Az asztaluk a szabad térség szélén állott, előttük
folyt a tánc.

– „Az apám“ – gondolta Andor.

Fel akart állni erre a gondolatra. De ahogy körülnézett, rengeteg tömeg
volt körülötte, alig hogy ide tudott tolakodni a sűrűn állított
asztalkák közt, amelyek körül kétszerannyi ember ült, mint kellett
volna. „Az apám ott a fehér szobában és én idejövök…“

Egy vörösruhás kis táncosnő ugrott el előtte, a rövid és felbodrozott
tüllszoknya széle megcsapta az asztal szélét, úgy, hogy Somogyi ijedten
húzta beljebb a poharakat. A poharakban nem volt semmi. Kapucinert
ittak.

– „Ha most felállok és hazamegyek, mi jót teszek ezáltal apának?“ –
gondolta nyugtalanul. – „Milyen ostoba előítélet az ilyen. Ha a rokonok
meghallják, hogy én a mulatóhelyen ülök, mialatt az apám haldoklik,
szörnyűködnek, összecsapják a kezüket. Pedig én tudom és érzem, hogy ez
mindegy… valahol csak kell lenni és énnekem itt éppúgy fáj a szívem
szegény öregemért. Nem mindegy, hogy az ember hova teszi a testét?“

A vörösruhás lány most a térség közepén táncolt.

– „Nem mindegy“ – mondta benne valami. – „Éppenséggel nem mindegy, mert
ha jobban fájna érte a szíved, képtelen volnál itt ülni.“

Úgy gondolta, hogy ez nem közömbösség, ami belsejében így csatázik,
hanem a fiatalság életvágya. „Piszkos, piszkos fiatalság, önző
fiatalság!“ A kavargásba bámult, átadta a fejét a cimbalmos zsivajnak.
„A fiatalság az, hogy gyorsabb az élet tempója, az indulás igen erős és
rohamos az embernél, mikor élni kezd“, – gondolta – „innen ez a mohóság
és ez az önzés, ez a kapzsi ragaszkodás minden pillanathoz.“

– Ki ez a vörös lány?

Ide ritkán jártak, ebbe a Moulinbe. Amit ők lumpolásnak neveztek: a
zenétlen kávéház után a zenés kávéházban való nő-szemlélést és néha egy
kis szesszel élénkített, reggelig való üldögélést és fecsegést, az az
orfeumkávéházban szokott történni. Ott ismerték őket. Ez itt balekfogó
hely volt, ahol nem szerették a kapucineres vendéget. A vörös lányra nem
emlékezett.

– Ismered – mondta Somogyi. – A multkor láttad, mikor oroszt táncolt.

– Oroszt?

– Négyen táncoltak nagymazurt, zöld orosz ruhában, két nő, két férfi, a
négy sarokban álltak fel, úgy kezdték. A mellükön összefonták a
karjukat, dobbantottak…

– Ez az?

– Ez.

A vörös lány most a túlsó parton igyekezett kifelé a négyszögből, a haja
hátulját igazgatva. A tömegben leült egy asztalhoz, egy fiatalember
mellé. Legyezte magát a zsebkendőjével, vizet ivott. Tetőtől-talpig
vörösbe volt öltözve sovány kis teste. Vörös, bóbitás sapka volt a szőke
fején, mélyen kivágott dereka vörös atlaszból volt, a ballerinás bodros,
rövid szoknya is vörös volt, vörös a vékony kis combja, és inas, száraz
gyereklába, vörös a magassarkú atlaszcipője. Ahogy ott fáradtan
mosolygott a szomorú és nem elegáns fiatalember mellett, furcsa kis
figura volt: nagyon fiatal lehetett, gyönge kis melle alig domborodott,
valami fiús volt az egész megjelenésében. Nevető szürke szeme volt, az
orra egy kicsit nagy és csontos, a szája is nagy volt, de gyerekesen
nagy, mint az elemi iskolás fiúké. Tiszta arca volt, s azonkívül ki is
volt festve; mégis, nem a színében, hanem a hamiskás kifejezésében az
arcának volt valami a nagyszemű kisfiúk maszatosságából. Valami
komolyan-nem-veendő, jelentéktelen, nem nőies, huncut vonás, valami
abból, akihez így szólnak: „eredj, te taknyos, mert mindjárt kapsz egy
barackot.“

– Furcsa kis dög – mondta Somogyi, a színművész.

Andor elvette róla a szemét:

– Jól táncol.

Egy mozdulata jutott eszébe, amire oda se figyelt az imént, mikor az
apjára gondolva összehúzott szemmel nézett az egész kavargásra. A fekete
emberalakok, fehér asztalkák közt egy lángvörös pillanat: amint elől
hirtelen csomóba kapva a vörös szoknyafodrokat, leszegte a fejét és a
térdét felkapta az orráig, ezalatt oldalt eltartva az útból a két
marokra fogott vörös tüllcsomót. Csontos kis térde volt és csontos,
magasnyergű lábfeje.

– Hogy hivják? – kérdezte Rácz Miklós.

– Csirke.

– Mi? – kérdezte Andor, és visszanézett rá. – Csirke?

Somogyi mindent tudott:

– Előbb Csibinek hivták, most Csirke. Igazi neve Brenner Mariska. Ő
magát Bárány Micinek nevezte, próbálta ezt lanszirozni, de nem sikerült,
a pincéreken akadt meg minden, azok egyszer hallották a Csirkét, azóta
nem is lehet más névről szó.

Igazuk volt, a vörös kis ugrálóban volt valami a csirkéből: a csontos,
sovány éretlenség, a kicsit csőrös arc, a nagy szem, a vékony, hosszú
lábacska, a seszínű, fakószőke hajnak, szemöldöknek a majdnem szürke
semmis színtelensége, az egész jelenségnek az egyénietlen olcsósága,
mint amiből sok van a világon…

Félfüllel hallotta, hogy Máté, a rövidnyakú ügyvédjelölt, aki okos akart
lenni, Oroszországról és Romániáról beszélt, ahol a Csirke már sokat
járt, Bukarestről is volt szó és a lodzi Urániáról, ahol „Pomponette“ és
„Polaire II.“ néven táncolt, – csak az érdekelte, mikor azt hallotta,
hogy tizenhét vagy tizennyolc éves.

Két órakor fizettek és a ruhatárba mentek. Hivták Rácz Miklóst, hogy
menjen velük még az orfeum-kávéházba, egy üveg italra. Rácz az órájára
nézett és a füléhez szorította az órát. Soha életében nem hitt neki. Az
hiába mutatta pontosan az időt, amíg szerény hűséggel bele nem ketyegett
a gazdája fülébe, addig nem volt hitele.

– Ez az én időm – mondta, hogy a lépcsőn lementek, ahol csak úgy dőlt
felfelé az újabb publikum: hármas-négyes férficsoportok, hangosan
beszélgetve, némelyik már nekivigadva, feltürt gallérban a legtöbb.

– Jobban tennéd, ha te is hazamennél.

A kapunál elváltak. Rácz hazament, a másik három az orfeum-kávéház felé
ballagott. A tisztalevegőjű, kellemes, csöndes tavaszi sötétségből
bementek a másik szikrázó világosságba, zsivajba, füstbe, melegbe. Itt
nem volt tánc, csak erős zene és nagy sétálása a tollasoknak és
dekoltált suhogóknak. Az örök, olcsó Médoc jelent meg az asztalon.

– Az a fiatalember, akivel ült, a babája?

– Igen.

– Kereskedősegéd?

– Nem. Építési rajzoló. Révész úr. Ezt tudni kell, ha valaki tagja az
éjjeli életnek.

– Strici?

– Nem. Ami kis pénze van, azt a Csirkének adja. A Csirke nem keres
sokat, mert nem megy más férfiakkal. Csak a Révészszel megy. Az ott ül
reggel hatig.

Öt órakor kifelé mentek az Andrássy-úton, az élesen színesedő hajnalban.
Egy-két kocsi messzi fekete pontját leszámítva, végig üres volt az út.
Most már csak ketten voltak, Máté is hazament, a Hajós-utcába, ahol
hónapos szobában magolta az ügyvédi vizsga végtelenségét. A kocsiút
közepén mentek, mint a vándorok az országúton. A liget fái fölött
delivörös volt az ég, a vörös alatt lángban égő sárga folyt szét a fák
és villatornyok fekete rajza mögött. Az Andrássy-út mégis szürkén
derengett, a messze tüzelő színek még csak a házak tetejét, meg a
negyedik emeleti ablakokat csípték el, de azoknak az üvegjét aztán
meggyújtották, hogy szinte lobogtak.

Sokat ittak.

Somogyi zsidó volt, ami nem lett volna baj a pályáján. De amért most a
részeg ember minden fájdalmas őszintesége öklendezett belőle: zsidós
volt az arca. Itt hiába volt minden, még harminc éves se volt, és évek
óta egyre görbébb lett az orra és duzzadtabb a szája. Az arca valahogy
nem vett tudomást arról, hogy ő római és magyar hősöket tudott játszani,
gyönyörűen és hangzatosan beszélt magyarul, testtartásban, a mozdulat
méltóságában és fejhordozásban nagyszerűen és méltóságosan magyar volt.
Annál kétségbeejtőbb volt ezen a nyakig szép heroikus magyaron az egyre
jobban, szinte szándékosan, kárörömmel zsidósodó fej: a sáppadt arc, a
túlpiros, megduzzadt száj, a horgas orr és a nagy fekete szem az
alacsony homlok alatt. Minél szebben beszélt magyarul és minél
méltóságosabban állt ki, annál komikusabb volt. Ezt panaszolta most is.
Ha egy kicsit ivott, végleg oda lett. Ilyenkor, mintha valami csökönyös
és szívtelen tükör járt volna előtte, mindig csak magát látta, ifjúi és
heves handlé-arcát, amit oly derült nyugalommal viselt az a néhány
kaftános ifjú, akiben a Dob-utcán végigmenet néha magára ismert.

– „Határozottan elfelejtettem Ellát“ – mondta magában Andor, mialatt
mellette ennek a tragikumnak a nyomorát jajveszékelte a részeg színész.
– „Igaz, hogy most fáradt vagyok és ittam, de ez nagyszerű… nagyszerű…“

Ahogy mentek, már a liget közelében, ki-kipróbálta magát, mert oda se
figyelt Somogyira. Ellának a nevét mondta, behúnyta a szemét és táncolt
vele a budai kerületi körben, a folyosó végében felhevülten megcsókolta,
először, érezte a szája friss mandulaízét, nagyszerű volt, igazán
nagyszerű, hogy semmi hatással nem volt rá. Gondolatai közt el voltak
rakva különálló páros jelenetek képei, amiket annakidején, a szerelem
napjaiban este az ágyban újra elképzelt, megrögzített, ezeket is sorra
szedte. „Gyalog haza együtt, Zebegényben, nyáron, bál után, előre
siettünk, sötét volt, fehér csipkeruha, fölemeltem, ölbevettem, úgy
vittem, szájam a száján, vittem, a lábait átfogva, milyen szerelmes
voltam!“ Bársonyruhás képek jöttek: „az íróasztalon ül, én előtte, ki
van pirulva, csókolom, a jobbkezem a gömbölyödő vállát fogja a ruha
alatt, nagyszerű, nem is törődöm vele.“ Korcsolyázás együtt, fagyos
lábbal, fagyos orral haza együtt, a meleg szobában egymásnak rohanás,
hideg kis arca, forró tekintete… tervezgetés… szerény lakás a
Dunaparton, kilátással a budai hegyekre… a gyerek, az édes, forró,
forraló, a felhőkig röpítő hitvesi gondolat… És ha mástól lesz gyereke?
Kis totyakos kétéves fiú, aki hasonlít valakire: Pécsi Lajos, Nagy
Ervin, Dombauer Laci orra, szeme, szája, vére, ami keveredik az övével…

Somogyi behurcolta egy pálinkásbutikba, ahol házi törköly és falusi
abált szalonna van, ez a specialitása Roth Jakabnak. Furcsa pillanat
volt: a villanyvilágítás a kerületnek ebben a részében másfél órára meg
volt szüntetve, mert a vezetéket javították, és Roth Jakabnál palackokba
dugott gyertyák égtek a sötét butikban, mintha valami messze-messze
pusztai csárda lett volna Roth Jakab. Egy foltos, hosszú asztal végében
leütötte őket a törköly, végleg. Somogyi két karjába dugva az arcát,
borult az asztalra. Nem lehetett tudni, aludt-e, rosszul volt-e, sírt-e.
Bizonyára mind a hármat csinálta egyszerre, ahogy csak részegek tudják.
Andor kifizette a szalonnát és a törkölyt, és kicipelte Somogyit a
levegőre. De részeg volt ő is. Ha egy pillanatra behunyta a szemét,
forogni és lengeni kezdett a világűrben. Hát jól kimeresztette a szemét
és fákba, lámpákba, kocsikba kapaszkodott a tekintetével. Somogyit
konflisra rakta és elindult az új lakása felé. Égett két orcája a
pálinkától, bizonytalan volt a járása és émelygett benne a cigarettafüst
és a törkölynek kegyetlenül befészkelt bundaszaga. De boldogság felhői
szédelegtek az agyában, a gyomor, a torok, a szájíz betegségei fölött, a
tétován kapkodó álmos szemek fölött, sőt úgy érezte, mintha az agya
fenekén is még gomolygás és émelygés volna, csak egészen fönn, a
hajgyökereknél, a fejbőr alatt tisztulna, mint ködös napon az ég, felül,
ott kéken világosodnék és üdülne boldogan, frissen, reménnyel és
életvággyal, végtelenséggel és világossággal szellősen, nagyszerűen,
édesen, a magasba emelően, repülően és távolságot nem ismerően, – úgy,
hogy levette a kalapját, mint valami akadályát ennek a derülő
felszállásnak, még a haját is végigszántotta öt ujjával, hogy levegőt
bocsásson közel az agyához, a sűrű fürtök fülledtsége közé, mikor
egyszerre csak azon vette észre magát, hogy új lakásának nagy,
arisztokratikus kapuja elé érkezett, amelynek mindkét szárnya nyitva
volt, mintha a nagy udvart szellőztetnék. Mikor a fehérbolthajtásos
kapualjba lépett, az udvar felől két fekete paripa dobogott fel a
visszhangos, fakockás burkolatra. Idegesen, türelmetlenül, kíméletlenül
verték patáikkal a kongó fakockákat: az egyik lovon báró Horn ült, a kis
száraz báró, zsakettben és gömbölyű kemény kalapban, fehér nyakkendővel,
a másikon a szőke és testes báróné, fekete amazonban.

A fal mellé húzódott, s ahogy ott állt, részegen, sápadtan, levett
kalappal, a falnak szorult testtel, hogy el ne tiporják, szinte
önkéntelenül hajolt meg. Köszönt a reggeli lovaglásra induló báróknak,
mint valami koldus kutya, egy füstös és szeszes éjszaka minden
nyomorával részeg fejében, züllött borotválatlanságban, és a
meghajlásnál a homlokába hulló rendetlen hajjal. A báró csak épp hogy
ránézett, de a kövér, szőke, szép báróné csinált mosollyal bólintott
vissza neki, épp abban a pillanatban, amikor a kapualj közepén a báró
lova sarkantyút kapott, nagyot dobogva ugrott el és magával vitte a
báróné lovát is, amelyen a kövér hölgy a nyergen túlduzzadó ültéből
felzöttyent egy pillanatra. Aztán vad dobogás után, ahogy a ló galopphoz
rakta a lábát, kirohant, kissé elmaradva a másik lovas mögött, az immár
napfényes utcára, ahol csöndesedő trappban távolodtak el a sárga
homokon.

– Telefonon keresték – mondta a házmesterné, mikor a lakása ajtaját
kinyitotta előtte, de ő ezt nem is hallotta, elment az asszony és a
mondat mellett. Becsapta az ajtót, ledobta kalapját és felöltőjét,
ruhástól az ágyra vetette magát, csukott szemmel, mert már oly kábult
volt, és talán csak egy pillanatig volt ébren, mert csak addig érezte a
párna hűvösségét, már el is aludt, nyitott szájjal, pirosan égő arccal.
Ez utolsó éber, gyorsan kihunyó pillanatában még mindig látta az
ágaskodó és galoppba ugró két fekete paripát, amely most nagy
nekivágtatással mély és süket álomba rántotta őt.


VI.

Hétfőn reggel, mikor az új élet kezdődött, nyolc órakor bejött a
hálószobájába a házmesterné és felhúzta az ablakon a redőnyt. A zajra
felriadt legédesebb álmából. Borzas-harciasan ült fel az ágyban:

– Mi az?

– Nyolc óra, nagyságos úr.

Akkor jutott eszébe, hogy szigorúan megparancsolta az este, költsék fel
nyolckor, ha törik-szakad.

– Jól van – mondta, dacosan vágódott vissza a párnára, a fülére húzta a
paplant és onnan dünnyögött:

– Jöjjön be egy félóra mulva.

A házmesterné lábujjhegyen ment ki és Andor elszenderedett. Jókedvű
nyárias nap sütött be az ablakon, ennek hátat fordított.

Tegnap este igen komolyan vette a hétfőt, az új életet, a tanulást és az
erkölcsi komolyságot. A fiúkkal vacsorált egy lármás körúti vendéglőben,
katonazene mellett, ott megvárta, míg megjön a színházból Rácz Miklós,
akinek a vasárnap volt az egyetlen szabad estéje, s ezt mindig valami
komolyabb színházban töltötte. Aztán hiába volt a fiúk hívása,
bosszankodása és gúnyolódása, tizenegy órakor hazament a Horn-palotába,
hogy reggel korán kelve, nekilásson az új életnek. Mikor hazaért, álmos
volt. Valami emelkedett érzés fogta el, mikor éjfélelőtt lefeküdt a
tiszta ágyba, örült a nyugalomnak és a holnap reggeli friss ébredésnek,
eloltotta a lámpát és boldogan aludt el. Egy negyedóra mulva felébredt
és nem tudott újra elaludni. Megpróbált mindent, amit az ember ilyenkor
szokott, eredmény nélkül. Olvasott, megmosakodott hideg vízben, próbált
lámpafénynél és próbált sötétben aludni. Hajnali három óra körül úgy
felmelegedett alatta az ágy, hogy azt hitte, láza van. Szétteregette az
ágyneműt, ingben sétált ötszáz megolvasott lépést a szobában,
visszafeküdt a kihült ágyba, de ez sem sikerült. Egyik cigarettát a
másik után szívta, felkönyökölve a párnára, félig ülő helyzetben, fél
hatig. Szervezete, amely az utóbbi időben megszokta az éjjelezést, sőt a
lefekvés előtti kis alkohol-kábulatot, most tiltakozott a hirtelen
átmenet ellen. Fél hatkor kapta magát rajta az első ásításon. Ennek
megörült, hamar eloltotta a lámpát, a paplan alá bujt és hat órakor már
aludt. Az alvás előtti percekben elhatározta, hogy mindenáron felkel
nyolckor, így tér át a polgári életre, mert különben sohse fog
éjfélelőtt aludni tudni.

Nyolckor még adott magának egy félórát, az álmából felvert ember
optimizmusával, hogy az majd segít rajta. És fél kilenckor, mikor a
házmesterné újra bejött, fel is kelt, ingerlékenyen az első percekben,
de megnyugodva és felfrissülve a mosakodás alatt. A magát ki nem pihent
ember túlságos élénksége égett benne, szenvedélyes dalokat énekelt
öltözködés közben, és amikor felöltözve kiment a másik szobába, amely
boldog reggeli napfényben fürdött, nagyszerűen érezte magát. Az
íróasztalán nagy fatálcán várt a reggelije: kávé, vaj, tojás, zsömle,
ennek hatalmas étvággyal esett neki, jóízűen ivott meg egy pohár friss
vizet és rágyújtott. Hátradőlt az öreg Aradi régi karosszékében és
elégedetten nézte a házmesternét, aki összeszedte és kihordta a reggeli
maradékait.

– Parancsol még valamit?

– Nem kell semmi. Csak ne zavarjanak. Ha akárki keres, nem vagyok
itthon.

Az asszony kiment és Andor még úgy maradt kissé a karosszékben,
előrenyújtott lábbal, hátradőlve, félig fekve, boldogan.

– „Még három szippantás“, – mondta magában, nagyon élvezve az első
cigarettát – „aztán minden, minden elkezdődik.“

A második szippantás után egy kis szomorúság fogta el.

– „Még csak egy“ – mondta – „és vége a züllésnek.“ Úgy érezte, hogy
ezzel az utolsó szippantással a fiatal életétől kell elbúcsúznia.

Megtörtént a harmadik szippantás, mély, a tüdőre húzott lélekzettel, s
mikor a sűrű füst kitódult a száján, úgy tett, mint az uszodák
félénkjei, akik hosszas locsolódás és lábujjheggyel való vízkóstolás
után behúnyják a szemüket és egyszerre dobják magukat a vízbe: hirtelen
előrehajolt, az asztalhoz rántotta a széket, kikapott a többi közül egy
nagyon vastag könyvet, lenyomta a cigarettát a hamutartóba, megragadta a
sárgaréz papirvágó kést és felvágta az első lapot. Egy pillanatnyi öröm:
a címlap mögött még nem volt tanulnivaló, hanem fehér oldal, a közepén
ezekkel a szavakkal: „Méltóságos dr. Kautz Gyulának, egykori tanáromnak,
hálás szeretettel ajánlva“. Megállt itt, ez egy kis állomás volt a való
és édes fiatal élet határán, a végtelen szövegtenger partján. Ez még
emberség és élő valami volt, amin a szeme megállhatott, búcsúzni a
létezéstől, mert a következő lap már zsúfoltan és kikezdések nélkül volt
tele holt szöveggel, amely alatt apróbetűs lábjegyzetek húzódtak meg,
tele római és arabs számokkal, betűk és sorok sivár és végtelennek
látszó világa, amely se nem jó, se nem rossz, nem édes és nem fáj, csak
sorakozik és következik, folyton következik, végig ezen a vastag könyvön
és a többin, ami még ott volt felvágatlanul az asztalon, s még azon túl
is, végig a könyvtáron, az egész életen végig, talán a koporsóig. Rövid
bámulás után hirtelen a közepére nyitott a vastag könyvnek, amely
megreccsent a gyors mozdulatra. Friss nyomdaszag jött belőle, nem is
kellemetlen, de ott is, ahol kinyilott, sűrű és sorakozó, áldatlanul
egyforma szöveg volt benne, s megint egy csomó apró lábjegyzet, számok,
rövidítések: „V. ö. 1875: XXV. t.-c. 2. és 3. §. és 1889: XXVIII. t.-c.
4. és 5. §.“

Ebbe is belebámult egy kicsit, majd lassú mozdulattal cigaretta után
nyult, a szájába vette és megörült, hogy nem égett, mert a gyufa után
lehetett nyulni, el lehetett nézni a könyvtől, – a gyufaskatulyán
pirosnapernyős nő volt sárga ruhában, kék harisnyában, egy kis sötétkék
kutyával és egy kékeszöld bokorral, amelyen sárga és piros virágok
voltak, és apró kék pontocskák százaiból csinált ég volt fölöttük, – a
gyufaskatulya képes felén, mint ablakon, ki lehetett nézni a jogi
könyvből az élő világba, ahol azúr ég, piros ernyő, sárga hölgy, zöld
bokor és kék kutyuska örül a világ frisseségének, – érdekes, ezeket a
gyufaskatulyákat sohse szokta volt megnézni, és most hosszan hajolt rá,
közelről nézte, mintha rövidlátó volna. És hogy ragyogott ez a buta kis
kép, hogy csillogott attól a fénylő máztól, amivel be volt vonva, úgy
égtek a színei a ráeső napfényben, mint a drágakövek.

Felállt, az ablakhoz ment. Hátratette a kezét és kinézett, a tárgyakat
nem látva, mint mondják: a végtelenre beállított szemmel. „Nehéz ez
így“, – gondolta aztán – „ha az emberben nincs jellem.“ Aztán egyideig
meredezett, nemcsak a szemével, az eszével is, a semmibe, a tárgyak
mögé. „Nem ilyenkor kell kezdeni, amikor nem aludtam ki magamat.“ És:
„El kellett volna utazni, és nem éjszakázásba fárasztani magamat a lány
miatt, nem italba ölni a dolgot“. Aztán: „Dolgot? Milyen dolgot? Mi az a
dolog?“ Felelt magának: „Dolog az, hogy minden rendben van, csak még egy
kicsit, egy egészen kicsit kellene várni, hogy a lányt egészen
elfelejtsem. Akinek van jelleme, az agyonveri a lelkében az ilyen
emléket, mint például Rácz Miklós. Ahányszor az emlék kidugja a fejét,
az ember egy doronggal retteneteset üt a fejére, amíg csak egyszer aztán
többé nem jön. De nem úgy, mint én, hogy ahányszor kidugja a fejét, egy
kicsit ránézek, aztán leiszom magamat, hogy ne lássam, aztán kérem, hogy
ne jöjjön többet, aztán addig fárasztom magamat, amíg elalszom, – persze
délben, mikor felébredek, megint ott van.“

Az üveghez nyomta a homlokát:

– „Valami átmenet kellene, mert ez így nem fog menni.“

Sírhatnékja volt, mikor a könyvre gondolt. Úgy érezte, akkor kellett
volna a tanulást elkezdeni, amikor még tiszta szerelmet érzett Ella
iránt. Akkor lehetett volna tanulni, őérette, őneki, akkor még ez öröm
is lehetett volna. De már későn lett volna tavaly is, amikor a szívbeli
szép szerelem elment és nem maradt más a szemének és az érzékeinek, csak
a serdülő lány meleg lélekzete, az éles fiatal tekintet szemtől-szembe,
a fejlődő formák kemény duzzadása, mint azoké a nagy, de még zárt
rózsabimbóké, amelyek szétrepesztették már a zöld héjat és mutogatják
piros húsukat, de kemények, mint a kő és illattalanok, csak a körülöttük
levő érett rózsák szagával dicsekszenek.

De most? Igy?

Maradt egy csúnya kis érzéki fájdalom és a jókora hiúság.

– „Ha többet volnék nők között, többet foglalkoznám velük, hogy a
hiúságom is folyton abrakot kapna… és ha nem hagynám magára ezt az
érzékiséget, hanem ezt is abrakolnám bőven és változatosan, egészen az
elfáradásig és az unalomig…“

És az apja…

Nem szeretett erre gondolni, ezzel is úgy csinált, mint Ella emlékével,
tolta át egyik napról a másikra, nem akarta megragadni, maga felé
fordítani és a szemébe nézni. Majd holnap… és most nem… Pedig ennek is
el kellett következni, ennek a búcsúnak a vergődő öreg embertől, aki
egyre soványabban feküdt a szanatóriumi ágyon, már kevesebbet beszélt,
nem tartotta olyan frissen nyitva a szemét, mint azelőtt és egyre
fáradtabban kérdezősködött Andortól a világ dolgai felől. Mintha már
sejtette volna, hogy mi fog történni vele, napokon át folyton mélyen
gondolkozott, és komor gondolkozásban való hallgatását néha még Andor
bejövetele és beszélni akarása sem szakította meg. Most már mind a
ketten tapintatosak voltak: az öreg úr, aki sejtette, hogy meg fog
halni, de ezt a világért sem éreztette volna a fiával, és a fiú, aki
szintén úgy tett, mintha bíznék az apja felgyógyulásában. Hazugul
mosolyogva beszélgettek így néha egymással, s mind a kettő fellélekzett,
mikor az ápolónő bejött a vacsorával és vége lehetett a színjátszásnak.

Ellépett az ablaktól, nyugodtan, a jogi könyvre már nem is gondolva,
telerakta a kis ezüsttárcáját cigarettával, zsebretette a szép képes
gyufát, felöltözött és elment hazulról. Mikor az utcára kiért, olyan jó
szaga volt a levegőnek, hogy most igazolva látott mindent. Ilyenkor nem
szabad szobában ülni és könyvet magolni. Annak is megvan az ideje és
akkor is átmenetet kell csinálni. Előbb ezek a dolgok intéződjenek el:
„szegény öreg és a szívem teljes nyugalma“.

– „Furcsa“, – mondta magában, az Andrássy-útra fordulva – „azt hittem, a
könyvtől fogom kapni a nyugalmat… és most kisül, hogy a könyvhöz
nyugalom kell…“

Bement egy üres kávéház délelőtti csöndjébe, az ablakba ült és
végigolvasta az ujságokat. Milyen más betűk és sorok voltak itt, mint a
jogi könyv lapjain! Milyen kellemes, üde, érdekes dolgok! Még a
politikai cikkek is, amelyek szavai hasonlítottak a jogi könyvből az
imént kivillant szavakhoz, még azok is mennyi életet, szenvedélyt, gúnyt
leheltek, mennyi kellemes, érthető felületességet, – még azok is
érdekesek voltak.

– Rácz úr mikor szokott jönni?

– Tizenkettőkor – mondta a pincér, sárgán bámulva ki az utcára. – Akkor
reggelizik.

– Kávét?

– Föllel és két kiflivel.

Fél tizenkettő volt. Türelmetlen lett, nem győzte volna még azt a
félórát, amíg a pontos Rácz reggelizni jön. Fizetett és elindult a korzó
felé. A szemét bántotta kissé a nap, a kocsik is kellemetlenebbül
kavarogtak és zörögtek, mint máskor. Mégis érzi az ember, hogy csak két
órát aludt. Egy dunaparti szük utca hűvös homályából kibukkant a naptól,
égszínkéktől, vízfénytől ragyogó dunai korzóra. Jól esett a fülének a
korzó muzsikája: emberi fecsegés, női csiripelés kedves-halk lármája,
szekerek zörgése nélkül, ez a félbemaradt zenekar, amelyben hallgatnak a
bőgők, csak a hegedűk kergetőznek.

Mikor a nőket figyelni kezdte, arra gondolt, hogy úgy kellett volna
élnie, mint ahogy a többiek éltek, szabadon vadászni eközt a sok szoknya
és furcsa kalap közt, nem kellett volna fejlődő férfiérzéseit, mint
valami takarékpénztárba, Turnovszky Ellába rakni, napról-napra,
évről-évre. Képviselők mentek el mellette. Három fiatal közt egy öreg
totyakos, akinek a fejebúbján volt a kalap és politikai mondatokat
mondott hangosan, miközben a legkisebb lányokat nézte, meg-megfordulva
utánuk. Most már csak idő kérdése, hogy ő is itt fog menni ezekkel,
minden rendben lesz, ha ma nem is kezdte el a tanulást, de a szándék és
az elhatározás már megvan, ez egészen biztos, szilárd, mint a kő, ez
megvan. Sokáig nézett a fiatal képviselők után, találgatta, hogy hány
évesek lehetnek. Néhány ujságírót látott. Az éjjeli kávéházakból ismerte
őket. Sápadt arcok voltak, egy öreg úr körül csoportosultak, aki
vasszékben ült és süttette az arcát. Úgy tette fáradt, kopasz öreg fejét
a széktámlára, az ég legteteje felé tartva lecsukott szemét, mintha a
ravatalán feküdnék. Ez az öreg valami híres író volt, ezeket nem
szerette Andor, mindig ellenséges érzést, néha utálatot érzett irántuk.
Ahogy ment, négy kibontott hajú kislány lépkedett előtte. Karonfogva
mentek, a fejüket összedugták és folyton nevettek. Mikor egy nagyon
hangosat nevettek, az egyik hátrafordult, hogy nem hallja-e valaki, amit
beszélnek, ez ottfelejtette a pillantását Andoron. Hátrafordított fejjel
húzatta magát a másik hárommal, aztán mondhatott nekik valamit, mert a
másik három egymásután fordult vissza feléje, csak az nem, aki az előbb
megnézte. Elmosolyodott, aztán kissé zavartan a bajuszához nyult, ezt
elszégyelte, megállott, hagyta eltávozni a négy lányt. Nem néztek többet
vissza.

Csinos jelenség volt, tudta. Az utóbbi időben még halaványabb lett és a
vállát, amelyet diákkorában hátrahúzva, katonás peckességgel tartott,
mostanában már kissé előreeresztette, amitől egész felsőteste kényelmes,
nagyon kevéssé meghajolt tartást nyert. A feje is engedett a magas
nézésből. Kedvesebb, közlékenyebb lett ettől a megereszkedett
válltartástól az egész megjelenése. Egy-két hónap óta fogyott, most
vékony és elegáns figura volt, kitünő ruha és jó cipő volt rajta. Sűrű
fekete haja, mint az angol fiúké, dús, de fényesen egyenletes masszába
volt simítva, s a szemének valami álmodozó kifejezést adott lusta
szemhéjja; ez olyan volt, mint a félig felhúzott függöny, amely hanyagul
rejteget valami titkot.

Álltában jól megnézett egy nagymellű, fűzőbe préselt szőke asszonyt, aki
egyedül jött az út közepén. Ahogy a széken ülők erős tekintetei előtt
elvonult, zavarban lehetett, s ettől valami kétségbeesett merev
koppanása volt a járásának. Az asszony élesen nézett rá, bátran a
szemébe, szinte szemtelenül, de elment előtte, változatlanul egyforma
járással. Nagyon magas cipősarka volt, ezzel kopogott olyan mereven.
Andor követte a szemével, de az asszony nem nézett vissza. „Ha nagyon
akarom“ – gondolta – „visszanéz.“ Nekiállt, erősen és a szemét meresztve
nézett utána, hallotta, vagy olvasta, hogy ilyen kísérletek sikerülni
szoktak, „akarta“, hogy visszanézzen, magában erőteljesen szótagolva
mondta is, hogy „nézz vissza, _akarom_, hogy visszanézz“ – de a kövér
szőkének eszeágában se volt visszanézni. „Nem tudok akarni“ – mondta
magában és majd hogy utána nem indult.

Abból az irányból, amerre a begyes szőke elment, egyszerre csak a sok
mozgó fej közül ismerős női arc mosolygott rá. Ahogy, még a szőkével
foglalkozva, észrevette ezt az arcot, az első pillanat ezredrészében az
az érzés villant meg benne, hogy Turnovszky Ella jön. Pedig Ella
alacsonyabb, kövérebb és szőke volt, ez a lány pedig magas, nyulánk és
barna.

– Margit – mondta örömmel és egy kicsit izgatottan, mikor elébe indult.

Kornély Margit volt, a Turnovszky-lány úgynevezett legjobb barátnője.
Kezet fogtak. A barna lány megállt, folyton mosolygott és szótlanul
nézte. Ő se mondott semmit, mosolygott ő is, nem minden zavar nélkül.

– Mi van? – kérdezte a lány a hosszú mosoly-duett után.

– Semmi sincs – mondta vállat vonva.

– Vége?

– Vége.

A lány megfogta a kezét:

– Nem hiszem, – mondta meglepetten – ezt nem hiszem. Hát lehetséges ez?

Kihúzta a kezét a lányéból, mintha Ellától akart volna ezzel is hidegen
visszahúzódni.

– Megkapták a levelemet?

– Hiszen ajánlva küldte.

Gúnyos mosoly.

Bizony, ez ordináré dolog volt Rácz Miklóstól, ez az ajánlás. De
legalább megkapták. A rendes levél – érezte – lágyabb, bizonytalanabb
dolog lett volna. A cselekvés nem is az némi brutalitás nélkül.

Lementek a néptelen alsó rakpartra, a hordók és ládák közé. „Hiba, hogy
lemegyek vele“ – gondolta Andor a lépcsőn, de határozottan ment, szinte
ő vezette Kornély kisasszonyt.

– De az istenért, – mondta ez minden mondat előtt – egy szót se senkinek
és a becsületszavát, mert én megölöm magamat, ha megtudják, hogy én…
éppen én…

Andor nézte ezt a kissé túlérett leányarcot, amely egészen komolyra,
fontoskodóra vált, mikor kiszolgáltatta a barátnő titkait. Csúnya és
hervadt volt, ellenszenves, pedig este néha majdnem csinosnak találta
azelőtt. És a szája is vértelen és nagy…

Ella nagyon nyugodtan adta át a levelet az anyjának. Az anyja mérgesen
és büszkén adta tovább Turnovszky bácsinak. A kopasz kis Turnovszkynak
majd kiugrott a szeme, mikor olvasta, kiabált, az asztalt ütötte, de
elrohant a városházára gratulálni. A levelet a földre dobta volt,
ahonnan senki se ítélte helyesnek fölszedni, végül Iván szedte fel,
olvasta el mohón és vágta zsebre közömbösen. Kornély Margitnak nem
mutatták.

– Sírt?

– Nem.

Hallgatva mentek egymás mellett.

– Nem – ismételte Kornély Margit. – Óriási lelkierő van abban a lányban.

Ennyivel tartozott neki.

– És aztán?

– Egy szó se. Soha. Nagyon jól van.

Észre se vették, hogy sietni kezdtek. Andor nem akart kérdezni, de
feleleteket várt.

– Jól teszi – mondta. – Soha nem is szeretett.

A lányok ismerik az ilyen mondatokat. Kajánul hallgatott Kornély Margit,
nem mondta azt, hogy „ugyan hogy mondhat ilyet“.

Úgy, hogy Andor kénytelen volt hozzátenni:

– De én se őt.

Még mentek, mentek, és a fiú szívében nagyon meggyűlölte Kornély
Margitot. Gyűlöletes volt ez a félig perfid, félig szolidáris
lány-barátság, amely mindig csúnya és irígy, amíg csak a barátnőről,
mint személyről van szó, de konok párthűséggé változik, amint magáról a
női nemről van szó, a férfival való harcról, amelyben elvégre Kornély
Margit is részt vesz.

Megint lépcső következett. Andor megállott:

– Hát… visszamehetünk, ha egyéb mondanivalója nincs.

– Ahogy akarja.

És indult, a lépcső felé.

– Majd elveszi Pécsi – mondta idegesen a fiú, minden ok nélkül ugratva
önmagát.

– Az? Boldogan.

És felszaladt a lépcsőn, gonoszul, mint aki erről is tudna beszélni, de
nem beszél, a csúnya lány boldog gonoszságával, aki a csinos lány
nevében végre kínozhat egy fiút. „Legjobb volna ittmaradni és hagyni
felszaladni, köszönés nélkül“ – gondolta Andor, miközben két lépcsőt
lépett egyszerre, hogy utólérje.

– Siet? – kérdezte fenn, kissé gúnyosan.

– Későn van – felelt Margit, közömbös arcot vágva és a kezét nyújtotta.

– Tehát Pécsi – mondta Andor.

– Lehet.

Elszaladt ezzel a sikerrel, amit magamagának sohse tudott elérni.

„Utána lőni, hogy egyet sikoltson és elbukjék“ – járt a fiú fejében,
ahogy undorral nézett utána. Félre volt taposva a cipője sarka. „Marha
vagyok“ – tette hozzá, megundorodott most hirtelen Ellától és
Turnovszkyéktól és az egész lakástól és az ételszagú előszobától, szinte
örült, hogy ilyen jól utálja az egész történetet. Megnézte az óráját, és
amint az órából felpillantott, közvetlen közelében Pécsi Lajos ment el a
Turnovszky fiúval. Találkozott a pillantásuk. Pécsi Lajos hosszú, száraz
legény volt, vágással a sporttól barna, csontos arcán. Nagy, bütykös,
erős kezei voltak. Az arca mindig olyan volt, mintha a nap bántaná a
szemét, valami fanyar összehúzottság volt a szeme és a szája körül, –
talán a nyári napfényen való sok evezés tette, hogy télen is hunyorított
az egész arcával. Most világosan látszott rajta, hogy szándékosan nem
köszön Andornak, a szemét mereven szögezte a léptei irányába, de érezni
lehetett, hogy azért látja az oldalt álló Andort. Valami kis vörösség
suhant át erélyes arcán, fakószőke nyírott bajusza ettől még fehérebb
lett. Iván rábámult Andorra, nem tudta, mit kell csinálni, de a pillanat
múlott és így ő se köszönt. Mikor elhaladtak mellette, Pécsi Lajos igen
hangosan mondta Ivánnak: „A kilences huszárok és a tizenhármas huszárok,
mind a kettő.“

Ha már úgy állott, ahogy állott, nézett egy kicsit utánuk. Pécsi
hosszúkat lépett, a gimnázista erőlködött, hogy lépést tarthasson vele
és folyton ránézett, mint aki az orákulumot hallgatja. Pécsi férfias és
szívós embernek látszott, a gimnázista komikus volt túlrövid
pantallójában és erőltetetten nagy lépteivel. Ő sohse beszélt így ezzel
a gyerekkel. Odadobta neki a cigarettáit, de se barátság, se rokonság…
És ezek már mennek így együtt, mint a sógorok. Keserűen és gúnyosan
mosolyodott el. „Parancsolj Pécsi,“ – mondta magában – „énnekem már nem
kell, parancsolj méltóztatni.“ Most lett csak teljes az undora és
némileg a gyűlölete is az egész Turnovszky-világgal szemben. Miért? Nem
is tudta. Haragudott rájuk, mintha ők dobták volna ki. „Ügyesen
viselkednek“ – gondolta – „jól vannak szervezve.“

Megint megnézte az óráját, mert elfelejtette, amit az imént látott
rajta. Elindult a Lánchíd felé, hogy a színházhoz megy, ott most
végződik a próba, elviszi ebédelni Somogyi Endrét. A Kornély-lány megint
szembe jött vele. „Most én leszek a Pécsi“ – gondolta magában, s
elhatározta, hogy nem köszön neki. De Kornély Margit megint mosolygott
rá azzal a hervadt mosolyával és egyenesen feléje jött, megállította:

– Különben azt halljuk, – mondta, a „juk“ szótagot megnyomva – hogy maga
se bánkódik nagyon, valami vörösruhás ballerinának kurizál, akit
Csirkének hívnak, egy kokott.

Dühbe jött. „Bánkódik“ – „ballerina“ – „kurizál“ – micsoda ostoba
szavak. És „kokott“…

– Igen – mondta élesen. – Nem tetszik?

Kornély Margit egy kicsit megijedt:

– Dehogy nem tetszik. Maga szabad, tehet, amit akar.

És félrekapott fejjel, sértődötten sietett el, otthagyta. Hallatlanul
bosszantó dolog volt ez. Otthagyatta magát vele a faképnél. Ahelyett,
hogy ő ment volna el mellette sértően. Mérges lett, hogy elvörösödött
belé. Valami bosszantó győzelmet aratott rajta itt ma délelőtt az egész
Turnovszky-népség. „Szédelgő lengyelek“ – gondolta, haragudott és
önmagát okolta. Hidegen és elegánsan kellett volna viselkedni. Aztán:
„bánom is én, tőlem ugyan…“

Felugrott egy villamosra, hátul maradt a perronon és lebámult a Dunára,
pedig érezte, hogy valaki beszél hozzá.

– Tessék? – riadt fel aztán. A kalauz állt előtte a jegyfüzettel.

– Ja, vagy úgy. Szakasz.


VII.

A színpadi bejáró előtt, a kis utcában gyűröttarcú, felhajtott galléros
színészek sütkéreztek. Néhány fonnyadtan maga elé bámuló hölgy ült a
székeken, amiket a portás rakott ki az utcára. A kisebb színészeket
nappal meg lehet ismerni arról, hogy vagy a kalapjukkal, vagy a
felöltőgallérjukkal van valami szándékosság. És az überciherjeik is
sárgábbak, mint más emberé. Únottan álltak, az egyik a szembenlevő ház
tetejét nézte és ügyesen pörgette a botját az ujjai közt.

– Mindjárt vége a próbának – mondta benn a fülkében a portás. Ismerte
Andort, tudta, hogy Somogyi Endrét várja. – Somogyi úr végzi a darabot.

Izzadó túróslepényeket és szeplős kis almákat rakott be egy szekrénybe.
Olyan darabot próbáltak, amelyben nagy segédszemélyzet vett részt.
Ilyenkor erős tízórai-üzlet van. A nap egy kis kerek ablakon sütött be.
Az ablak alatt asztal állt, az asztalon egy hölgy ült, mint ahogy Ella
szokott, a lábait összefonva.

– Tessék leülni – mondta a portás, bezárva a szekrényt. Széket tolt
Andorhoz, szemben az ablakkal és az asztallal. Aztán ismételte: –
Somogyi úr végzi a darabot.

– Orvost játszik? – kérdezte Andor.

– Úgy van, – mondta a portás – a halált konstatálja Somogyi úr.

A hölgy, aki az asztalon ült, büszkén elnézett tőlük, mutatva, hogy neki
ehhez a beszélgetéshez nincs köze. A portás kiment az utcára. Andor
nézni kezdte a hölgy félrefordított arcát. Halavány arc volt, erős,
keskeny és kissé görögösen görbült orral. Hosszú söprű-szempillák alatt
nagy és komoly fekete szem. Rendes, szinte unalmasan szépre rajzolt
piros száj, amely készebb a lefelé görbülésre, mint a nevetésre. Fekete
haj, amely kétoldalt a fülek felét eltakarta. Fekete sapka, amely szinte
a szemöldökéig ért. Sötét, testhezálló angol kabát, alatta dús fekete
selyemszoknya. Korrekt, jól megfeszített selyemharisnya. Tökéletes
lakkcipő. Még ültében is magasnak és egyenestartásúnak látszott. Gőgös,
kissé fájdalmas és nem barátságos arckifejezés. Még leány. Színésznő,
tipikus színésznő. A görög orr és a fehér, majdnem komor arc: valami
tragikaféle. Andor nem ismerte, nem járt ebbe a színházba, mert itt
prózai darabokat játszottak, ő ezt nem szerette. Operetthez járt csak,
oda is ritkán.

Mikor a hölgy észrevette, hogy a fiú nézi, dacos mozdulattal leugrott az
asztalról és a fülke küszöbéig ment, ott megállt a nyitott ajtóban,
háttal Andornak. Valóban, sudár, erős lány volt, a fejét büszkén
tartotta. Suhogott rajta a fekete selyem, amikor leszállt az asztalról.
Még így, háttal is volt valami sértődöttség a mozdulatában. Néhány perc
mulva beszéd és ajtócsapkodás hallatszott, vége volt a próbának, sietve
jöttek ki a fekete folyosó torkából a színészek. Aki csak elment a fülke
ajtaja előtt, mind bedugta a fejét a mozdulatlan lány mellett a fülkébe.
A színészek mindig bekukkantanak a portásfülkébe, ha arra mennek. Mindig
várnak, remélnek ettől a lyuktól valamit. A legtöbb bemegy, megfordul
maga körül és kimegy. Némelyik hosszan állong benne.

Somogyi szép-zsidó feje jelent meg a lány mellett. Andor felugrott.

– Ejnye, de kedves – mondta Somogyi és bejött. – Értem jöttél?

– Igen.

– Megyünk ebédelni?

– A szigetre.

– Nagyszerű. Irma rögtön jön.

Ezt a komoly lánynak mondta. Gyorsan ugráló szeme észrevette, hogy Andor
a lányt nézi.

– Nem ismered Olgát?

Andor kalapot emelt, szerényen:

– Nem volt szerencsém.

– Doktor Aradi barátom… Az Irma nővére, Gyulai Olga.

Ezt nem hitte volna. Gyulai Irma kistermetű, telt, vöröshajú nő volt. És
ez a fehér-fekete, tragikus jelenség… Most gondolt csak arra, hogy Irma
talán festi a haját. De ez mennyivel magasabb, egészen más faj… Irma
lágyszívű és jókedvű, kicsit szabad beszédű. És ez milyen szigorúan néz,
milyen kelletlen a mosoly az ajkán, mikor bólint a fejével, mintha rossz
néven venné Somogyinak ezt a bemutatást, mialatt a kezét nyújtja.

– Olga, – mondta Somogyi – ez a mi kis Olgánk!

Átölelte a vállát, vígan-brutálisan rántotta magához, nem is vette
nőszámba, ráütött a hátára, mint egy pajtásnak. A lány elvörösödött és
eltolta magától. Haragosan nyilallott a szeme. Andor még fogta a kezét.

– Szintén színésznő? – kérdezte.

– Az nem – mondta szenvedélyesen a lány és határozott mozdulattal húzta
ki a kezét az Andoréból, mutatva, hogy ő nem az, akivel szemben jogosult
a hosszas kézfogás már a megismerkedés percében.

Somogyi vigyorgott:

– Ez a legrosszabb, amit mondhattál neki. Megsértetted. Olga utál
bennünket. Igazad van, fiam.

Megint magához ölelte, hogy bosszantsa. A lány ellökte és a kezére
csapott, hogy jókorát csattant. Megint hullámzóan piroslott végig az
arcán a harag. Félrelökte az ajtóból Somogyit és kiment az utcára.

– Egy pillanatig még, – mondta Somogyi – csak Irmát várom én is… egy
szót akarok neki mondani.

Most ő ült az asztalra, legénykedve, hangosan fütyülve és pálcájával
csapkodva a cipője oldalát, mint ahogy a kis segédszínészek szokták
idegenek előtt, mutatva, milyen nagyurak ők itt, milyen otthonosak,
milyen hangosak…

Gyulai Irma jött be a fülkébe. Andor rég ismerte, de most érdemes volt
nézni, mennyire különbözött a hugától. Kicsi és gömbölyded volt, jól
ápolt, csinos nő, gyerekes-nagy kék szemmel, csupa jósággal és vígsággal
az arcán. A haja vörösesszőke volt, ami nem nagyon illett polgári
kedvességéhez.

– Igen, – mondta – a kis hugom a mult héten jött fel Váradról, meghalt
az a nénije, akinél lakott, most az én nyakamba szakadt.

Somogyi félrevonta Irmát és komolyan suttogva magyarázott neki valamit.
Irma mozdulatlanul hallgatta és minden mondat után hangosan mondta:
„Igen“. Somogyi megint suttogott. „Igen“ – mondta Irma. Aztán megint,
bele a suttogásba: „Igen“, majd türelmetlenül: „Igen, igen“ és végül még
hangosabban: „Igen“ és elmenőben, miközben Somogyi még mindig suttogott:
„Igen, igen, igen“.

A komoly lány sürgetőn jelent meg az ajtóban:

– Megyünk?

– Megyünk – indult feléje Irma. Andor felé ragyogtatott egy kedves
mosolyt és kétszer-háromszor gyorsan biccentett feléje a fejével, a
kezét nyújtotta, szinte tolta a fiú szája felé. Andor kezet csókolt. A
fekete lány úriasan hajtott fejet Andor felé és kiment Irma előtt.

– Irma! – kiáltott utána Somogyi.

– Igen! – mondta Irma és a huga után szaladt. Eltűntek az utcán.

Somogyi nyitott konflist fogott, beleültek Andorral és kétfelé dőlve a
kopott ülésen, mindenik a maga dolgáról gondolkozott. A kocsi lekocogott
velük a szigetre és most puhán és kedvesen gurult a dunai úton a
felsősziget felé.

– Elmondtam Irmának, – kezdte Somogyi – hogy ma tárgyalásom volt a
direktorral. Lejárt a szerződésem.

– Ezt sugdostad neki?

– Ezt.

– Azt hittem, mást.

Szomorúan intett.

– Dehogy. Akkor nem mondta volna mindig, hogy „igen“. Én mindig
megkérdeztem tőle, hogy jól tettem-e, hogy ezt meg azt mondtam a
direktornak és ő mindenre azt mondta: „igen“. Okos nő.

– Az más.

Somogyi most benne volt már a témájában:

– Azért mentem el a Nemzetitől, mert nem bírtam, hogy elmaradok azok
mögött a senkik mögött, akikkel együtt végeztem az akadémiát. De itt se
kapok más szerepeket.

Befogta tenyerével a két szemét, aztán végigsimította az egész arcát, le
az álláig, ezt a szomorú zsidó arcot, amely oka volt, hogy csak másod-
és harmadrangú szerepeket kapott, egy-egy kevésszavú bárót (grófot már
nem), egy-egy úgynevezett jellem-inast, főként pedig, mint most, az új
darabban is, orvost, jobb esetben professzort, akit a beteghez hívnak.

Andor arra gondolt, hogy ki beszélhetett Turnovszkyéknak a vörösruhás
táncosnőről, mikor ő alig érdeklődött iránta és akkor nem is volt ott
más, mint Somogyi, Rácz és Máté. Csak Máté lehetett, de az meg nem
ismeri Turnovszkyékat.

– Ha szakáll nem volna, – mondta Somogyi az állát simogatva – az az
áldott jó szőke szakáll, amivel néha tele tudom ragasztani ezt a
rettenetes pofámat, akkor meg kellene bolondulni. De szakállban is csak
az egészen világos szőke segít valamit, mert barna vagy fekete
szakállban megint olyan zsidó vagyok, hogy belesírok tőle a tükörbe…

– „Mért megyek én ezzel ebédelni?“ – kérdezte magában Andor, érezve azt
a kiábrándító érzést, hogy boldogtalan színésszel nem lehet egyébről
beszélni, mint az ő esetéről. Visszafelé keresgélt elméjében és
megtalálta azt a pillanatot, amikor a korzón elhatározta, hogy
Somogyiért megy. Ez igen rossz pillanat volt, akkor fel volt vérezve a
hiúsága, mert érezte, hogy hogyan siklik ki a kezéből a lány, aki már az
övé volt. Embert keresett, akivel a maga dolgáról beszélhessen, nem is
sokat; nem is tanács vagy vigasztalás kellett, csak az életnek józan
felfogásában akart megmosakodni, mint hideg vízben. Ráczra azért nem
gondolt, mert ha Rácz nem cselekszik, akkor hallgat, Rácz túlságosan
kemény és metsző volt, most inkább józan, de puhább ember kellett,
akiben egy kis érzelmesség is van, hogy ne mondjon brutalitásokat.

– Mire gondolsz? – hallotta Somogyi hangját.

Ránézett. Épp felelni akart, mikor ez megint szólt:

– Szerelem?

Ettől elment a kedve:

– Nem – mondta.

– Mit is tudtok ti erről… – sóhajtott a színész.

Megérkeztek, leültek a vendéglő terraszán.

– Mit tudsz te erről, – tért vissza a tárgyra Somogyi a levesnél – a te
síma kis életeddel.

Andor szomorúan mosolygott. A szinész büszkén mondta:

– Én, én vagyok a nyomorult! És egyre rosszabb!

Végig kellett hallgatni az újabb részleteket, amelyek Somogyi szomorú
szerelméről szóltak. A színháznál köztudomású volt ez a boldogtalan
szerelem, Somogyi második számú élettragédiája. Somogyi halálosan
szerelmes volt Gyulai Irmába, már évek óta. A jószívű Irma kedvesen bánt
Somogyival, oly gyöngéden és tapintatosan, mint ahogy csak az ilyen nők
tudják megbecsülni a reménytelen szerelmest. A szőke Irmának tíz év óta
volt viszonya egy nem is fiatal ügyvéddel, akinek felesége és két
felnőtt lánya volt otthon. Az ügyvéd nem volt rendes ember,
lóversenyezett, kártyázott még kávéházban is, sok pénzt keresett, de nem
pörökkel, hanem üzletekkel, puffadtarcú, fáradt ember volt, aki Irmát
tartotta tulajdonképpeni feleségének, s ezt otthon is éreztette. Már
többször el akart válni a feleségétől, hogy Irmát elvegye, de az asszony
nem akart válni: ő azt mondta, hogy a két nagy lány miatt, most nem,
majd ha azok férjhezmentek… de valójában azért nem vált, mert
kétségbeesetten szerette az ügyvédet, szerelmes volt belé húsz évi
házasság után épp úgy, mint menyasszony korában, sőt jobban, egyre
jobban, minden szenvedéstől és megaláztatástól még szerelmesebben. Pedig
évek óta már csak névleg éltek hitvesi életet, az ügyvéd hetenként
kétszer-háromszor aludt Irmánál, de amikor otthon ebédhez ült, egy
hervadó asszony nagy fekete szeme tüzelt feléje, némán és szemrehányás
nélkül, boldogtalanul és mégis boldogan, mint a bálvány felé, aki arra
való, hogy mások térdelve kínozzák magukat előtte. Szegény asszony már
odáig jutott, hogy Irmára nem is haragudott, már úgyszólván szerette is,
tudomásul vette, odatelefonáltatott hozzá délelőtt, ha az urát olyankor
keresték, amikor hajnalig bakkozott a kaszinóban és onnan Irmához ment
aludni. És a jó Irma is sajnálta és szerette a szegény szenvedő asszonyt
és ezek ketten talán legjobban szerettek volna egymás keblére borulni és
zokogni, ha illett volna ismerniök egymást. De hát az élet olyan, mint
amilyen, és így csak jött-ment közöttük, ide-oda, mint az óra ingája, a
puffadtarcú ügyvéd az ő örökös zsakettjében, csinos kis hasával,
őszbeboruló nyírott fejével, ebédelt otthon, vacsorált Irmával, és a
kártyanyereségből hol a felesége, hol az Irma hálószekrényére tett le
egy ezrest, pedánsan és igazságosan, hogy az egyik kétszer ne kapjon
egymásután, amire egyébként Irma is vigyázott, többször kérdezte:
„otthon is adtál?“ – és az igenlő fejbólintás után: „Azért!“

Ebbe a nyugodt, megállapodott hármas viszonyba rontott be a szép zsidó
színész két évvel ezelőtt. Lelkendezve és harsogva szeretett bele
Irmába, akiben a színháznál mindenki ismerte és tisztelte a feleségi
rangra méltó tisztességes és házias metresszt. Somogyi, aki új ember
volt akkor a színháznál, felületes volt az ítéletében, mikor csak a
mollett, szőke, tehetségtelen és szorgalmas segédszínésznőt látta meg
benne, akivel csak foglalkozni kell egy kicsit, hogy az ember aztán
állandóan berendezkedhessék vele. Mire megtudta a való állapotot, vagy
talán azért, _mert_ megtudta, komolyan beleszeretett. Feljárt hozzá,
tanulta vele a szerepkéit, mindig hozott neki valami ajándékot:
hónaposretket vagy spárgát, amit az ügyvéd örömmel evett meg, olcsóbb
ibolyacsokrokat, verseket, pornografikus német könyvet, Karenin Annát,
cseresznyét, néhány disznó fotografiát, Cantaloup-dinnyét, elhúnyt anyja
arcképét, hangversenyjegyet, sőt egyszer asbest-talpbélést is. De
mindezekkel a szíve egy-egy darabja maradt Irmánál, aki végre meghívta
vacsorára, de az ügyvéddel együtt, amikor is Somogyi smokingban jött és
berúgott, sírva ölelgette az ügyvédet, és hajnalban holtrészegen
távozott, áldást mondva mindkettőjükre, a fájdalomtól lüktető szívvel,
mind a kettőt őszintén szeretve, hangosan áldva őket még a lépcsőházban
és a kapualjban is, ahol feldöntötte a földön álló petróleumlámpát és
tíz forintot adott a házmesternek, aki a kocsiállomásig kísérte és
tartotta ott a fejét, mert rosszúl lett, mialatt egy kocsis hátulról
ölelte át, hogy előre ne dűljön. Ezek a vacsorák átlag kéthónaponkint
megismétlődtek és Somogyi önkínzó boldogtalanságának ünnep-estéivé
váltak. Egy ilyen vacsoráról az utolsó pillanatban elmaradt az ügyvéd,
telefonált, hogy nem jöhet, de egy hordárral forintos havannaszivarokat
küldött oda Somogyi számára. Ez este Irma is többet ivott egy cseppel,
mint szokott, és Somogyi az ügyvéd nagyfene szivarjával a szájában úgy
érezte magát, mint egy igazi szívbeli szerető, aki a nagyúr metresszével
édeleg. Kissé tolakodó lett és erőszakkal ajkon csókolta Irmát, aki
mérhetetlen haragra gyúlt és kidobta. Az előszobában aztán letérdelt
Somogyi és jobban mímelve a részeget, mint amilyen részeg volt,
bocsánatot nyert és visszakönyöröghette magát az ebédlőbe, ahol
hosszasan zokogott és megesküdött anyja síremlékére, hogy azon a napon
veszi feleségül Irmát, amikor az miatta lemond az ügyvédről. Irma ezt
gyerekesnek és elbizakodott beszédnek találta, de nem éreztette a
színésszel, hadd higyje, hogy az egész világot rakta a lába elé azzal a
dicső ajánlattal, hogy rongyos magyarosított nevét neki adja. De amikor
Somogyi eldűlöngött és lehetett hallani, amint lenn dulakodik az öreg
házmesterrel, aki nem hagyta a száját megcsókolni: „tessék inkább az
arcomat vagy a fejemet“ – „nem, nem, csak az ajkadat“ – és aztán: „pfuj,
a fene egye meg“ és a kapu zuhanása – mikor így elment, akkor szívében
Irma nagyon megharagudott rá, mert ily tapintatlanul éreztette vele,
hogy ő olyan nő, akit elvenni óriási áldozat és csak halálos
szerelemmel, sőt részegséggel igazolva lehet. Azóta nem vacsorált ott
Somogyi. Tehát este és délelőtt lógott mindig Irma körül, a színháznál.
És mivel mással már nem tudta beszélgetésekbe bevonni, hát folyton a
saját fontos ügyeit beszélte meg vele: „gyere Irma, őrült fontos dolgot
akarok mondani“ – „életbevágó ügy, a tanácsodat akarom kérni“ – mint
most is, mikor a szerződése lejáróban volt és ő elmondta hosszas
tárgyalását az igazgatóval, folyton kérdezve, hogy jól tette-e ezt meg
azt, és Irma türelmetlenül mindenre azt mondta: igen, – igen, igen,
igen, igen.

– Okos, mint a nap! – mondta Somogyi, mikor a feketekávé mellől az egyik
cukrot zsebretette. – Üzleti esze van, olyan józan és előrelátó, minden
fontos ügyemet vele beszélem meg. – A kutyámnak viszem – mondta a
cukorra, Andor tekintetét észrevéve.

Aztán hozzátette:

– Nincs nekem senkim. Ha ez a nő nem volna…

Andor a kis fürdőhotel kapuját nézte, amely felé egy öreg asszony
bicegett az aranysapkás portás karján, gummivégű vastag botra
támaszkodva. „Nincs… senkim…“ – hangzott a fülébe. Hát kinek van
valakije? Neki sincs senkije. Az apja? Szegény… Nézte a feketefőkötős
öreg dámát, aki a két lépcsőfok megmászása után most pihenőt tartott a
kapuban. Az anyjára gondolt, ez az emlék mindig forró és könnyes volt,
mikor megjelent benne, mindig egy kicsit vádoló, soha jóvá nem tehető és
mégis oly jóleső… Semmi kedve sem volt a bolond Somogyinak elmondani
valamit. Bezárkózott, visszahúzódott, mint a csiga, amely felé tüzes
cigarettát tartanak, már szinte félt a színésztől. És Rácz Miklósnak
látta a vastag pápaszem mögött tanáros eréllyel felvillanó szemét az
első kétkedőbb szóra. Isten ments, azzal még egyszer erről beszélni!

De nem is kell.

– Írja össze az egészet – mondta Somogyi a fizetőpincérnek – és majd a
nagyságos úr.

Sóhajtott.

– Senkim sincs. Egy kutyám sincs. Még az sincs.

Andor fizetett, lementek a terraszról.

– Et quid nunc? – kérdezte Somogyi latinul, de egy cselédlány után
küldve szakértő tekintetét. – Quid nunc? – ismételte, egészen a lány
után fordulva és komolyan mérlegelve annak hatalmas csípőjét.

Andor felnézett a kis hotelre, amelynek emeleti ablakai nyitva voltak.
Az egyik ablakon egy nagyon sárga arcú öreg úr könyökölt ki,
tajtékszipkából szíva a szivarját. Délutáni nyugalmas napsütés volt,
lusta csend, a tavaszba ékelt, korán jött nyári nap elragadó
bágyadtsága, ami oly végtelenül kellemes a városi embernek.

– Pardon – mondta – egy pillanatra…

Besietett a kapu alá, a portáshoz ment és azonnal kivette az egyik kis
szobát, amelynek az ablaka errefelé nyilt. Ő is ki akart könyökölni
olyan nyugalmasan és olyan elégedetten, mint a tajtékszipkás sárga öreg.
És itt tanulni is jobban lehet.

– Bocsáss meg, – szólt kijövet Somogyinak – de én itt maradok. Felmegyek
a szobámba.

– Hogyan? Neked itt szobád van?

– Igen.

– Hát… ezt nem is mondtad.

– Minek mondjam?

Lerázta a nyakáról. Somogyi a lóvonat felé indult, felhajtva a felöltője
gallérját. Négy óra lehetett, az erős sárga napfény hirtelen megbágyadt
egy kicsit és ijedt szellőcske kezdett járkálni az egészen friss,
halaványzöld, ritka lomb között. Pest felől az ég szürkére vált. A sárga
öreg behúzódott és becsukta az ablakot. A szomszédságában, a másik ablak
mögött megjelent egy határozatlan, a szoba homályából lassan formálódó
alak: Andor volt, aki ledobta kalapját és felöltőjét és az ablakhoz
jött, hogy kikönyököljön rajta. Elhagyatottnak és szomorúnak érezte
magát, most e pillanatban három lakása is volt ezen a nagyvilágon: egy
Budán, a szülei házban, egy a Horn-palotában és a harmadik most ez
itten, ez a régiesen berendezett kis hosszúkás hotelszoba, amiben semmi
holmija nincs, de amely most a legkedvesebb volt a szivének. „Kapkodok
egy kicsit“, – gondolta és félrehúzta az orrát, mint akinek nem tetszik
valami – „kapkodok, de nem bánom, most egész délután nem tudtam volna
mit csinálni“. Később hátralépett az ablaktól, a kényelmes öreg zöld
karosszékben helyezkedett el, sokáig, nagyon sokáig nézte az egyre
inkább homályba boruló mosdószekrényt sok gömbölyű fehér porcellánjával,
fölötte a hályogos öreg aranytükröt. „Mit csináljak most estig?“ –
tünődött magában – „mit csináljak estig… és holnapig… és aztán mindig…
amíg öreg nem leszek és meg nem halok…“


VIII.

– Tetszel az Olgának – mondta egyszer Somogyi az ebédnél.

Somogyi gyakran ment ki hozzá ebédelni a szigetre. Ingyen is volt az
ebéd, panaszkodni és boldogtalankodni is lehetett s Andor későn kelt,
úgy, hogy próba után, fél háromkor még asztalnál találta a vendéglő
terraszán. Az új darab premiérje megvolt, Somogyi patetikusan játszott
benne egy selymes-szőke szakállú orvostanárt, aki a harmadik felvonás
vége felé érkezik nagyképűen és automobilon, de a darab hősén már nem
segíthet. Irma szobalányt játszott a darabban, fekete ruhában, erősen
befűzve, kivágott nyakkal, fehér bóbitával, kacér fehér kötényben,
lakkcipőben, selyemharisnyában és drága gyűrükkel hófehérre púderezett
kis kövér kezén. Most már új darabot tanultak megint és Somogyi boldog
volt, mert ebben is előfordultak mind a ketten: Somogyi a főpincért
játszotta egy elegáns párisi vendéglő szeparéjában, Irma pedig kokott
volt, más öt hölggyel együtt, saját költségén pompás estélyruhába
öltözötten kellett jönnie és mikor Lebidois vicomte azt kérdezte a
hölgyektől: „Milyen pezsgőt akartok, savanyút, vagy édeset?“ – akkor
mindenkinek azt kellett rá felelni, hogy „savanyút“, csak Irma
mondhatta: „édeset!“ – ami már valóban egyéni kis szerep volt, – „tudja
édesem, én nem bánom, akármilyen kicsi a szerep, csak valami kis
karakter legyen benne“ – hát ebben volt, ő pipiskélve és affektáltan
mondhatta az általános „savanyú“-kiáltások után külön, humorosan és
kedvesen: „édeset“, de ezt aztán jól kellett mondani, mert ez volt az
egész szerep, se több, se kevesebb. Somogyi boldog volt, mert most
megint próba volt három hétig és minden délelőtt együtt lehetett
Irmával.

– Tetszel az Olgának…

Andor elbámészkodva ült vele szemben az asztalnál, nézni szokta, hogy
milyen falánkan eszik és hallgatni szokta a panaszait pályája és
szerelme ügyében. Ez jól esett Andornak, ez az érvénytelen sok beszéd,
ez olyan volt, mint a vendéglői zene vagy a tengerparti hullámverés,
emellett jól eltünődhetett az ember a saját dolgain. De ez a mondat
valahogy kiugrott az önző színész állandó lírájából.

– Én? – kérdezte.

– Te.

– Miért… talán mondott valamit?

– Mindenkit lenéz, mindenkit fitymál, senki se elég komoly és elég
előkelő neki és rólad mégis jól beszélt.

– De hiszen csak egyszer látott… futólag.

– Mégis.

Zabált, rakta magába a főzelékkel tetézett fekete húsokat és nagyokat
nyelt a sörből. Sok kellett neki, hogy tagbaszakadt nagy
zsákhordó-testét a kellő színvonalon tartsa. Ebéd után felment Andorral
a hotelszobába, ingujjra vetkőzött, kinyitotta a nadrágja legfelső
gombját és hortyogott egy órahosszat az ágyon. Andor a pamlagon próbált
aludni, de nem tudott. Aztán együtt mentek be a városba. Somogyi Irmához
ment, mert Irma fellépett a Bercsényi-telepen egy matinén és Somogyi
átvette vele a verseket, amiket szavalnia kellett. Andor a kapuig
kísérte s mikor ott búcsuzkodtak, Olga jelent meg egyszerre a
kapualjban. Pontosan ugyanúgy volt öltözve, mint mikor Andor először
látta, ugyanaz a dúsan suhogó fekete selyemszoknya volt rajta, a sötét
angol kabát és a sapka. Úgy látszik, szegénynek ez volt az egyetlen
rendes utcai ruhája. Halavány görög arca teljesen mozdulatlan maradt,
mikor Andort meglátta. Most is olyan volt, mint mikor a portásfülkében
az asztalon ült, szinte kihívó kifejezése volt az arcán annak, hogy nem
törődik azzal, amit lát, ő magasabb és gőgösebb világban él.

– Szervusztok – mondta Somogyi és szaladva tűnt el a kapu alatt, neki
Irma fontosabb volt, mint minden a világon.

Kényelmetlen perc következett, Andor nem tudta, mit mondjon a lánynak.
De ő, aki annyira hozzászokott Ellához, hogy minden más csinos nővel
zavartan beszélt az első percben, most valami nyugalmat, csekély
biztonságot érzett, mert Somogyi a szigeten azt mondta, hogy ő tetszik
Olgának.

– Nagysád itt lakik a nénjénél? – kérdezte.

– Nem vagyok telefonos kisasszony – mondotta Olga és egy kicsit lefelé
görbült a szája. Andor nem értette. A „nagysád“ miatt volt ez.

– Bocsánat – mondta, mikor megtudta. – Hát hogy mondjam? Kisasszony?

– Nem vagyok szobalány.

– Hát akkor…

– Olga a nevem.

Andor mosolygott:

– Olga nagyon szigorú.

A lány felnézett, mintha azt nézné, hogy lesz-e eső és ismételte,
helybenhagyó hangon:

– Olga nagyon szigorú.

Észrevétlenül már együtt mentek, nagyon lassan, az Erzsébet-körúton.
Andor tulajdonképpen úgy tervezte, hogy innen az apjához megy, a
szanatóriumba. De még ráért és most vitette magát ezzel a zárkózott
lánnyal, ezzel a feszes és megkezdődni sehogy sem akaró beszélgetéssel.
A „tetszel neki“ alattomosan motoszkált benne, talán ez tette, hogy már
rég el nem ment. Lopva a lány arcára nézett: profilból még görögösebb és
még fensőségesebb volt. Nem volt az, amit csinos lánynak neveznek. Olga
valóban szépség volt a maga nemében, ami azt hozta magával, hogy minden
második embernek nem tetszett. Ilyesmi a népszerű csinosakkal nem
történik. És ez az ilyen lányoknak valami gőgös hidegséget ad, ezek nem
elbizakodottak, mint a csinosak, hanem népmegvetők, mint a lángész. A
ritkasági becsük tudatában nem is kell nekik a köznapi hódolat. Ők úgyis
tudják. És aki nem érti az ő szépségüket, hát abban van a hiba. Szép
volt, olyan komolyan és nemes-hidegen szép, hogy Andornak sem tetszett.
Távol volt tőle az ilyen tisztult formája a női szépségnek. És fölötte
volt az ő hódító-eszközeinek az ilyen komoly érték. Nem izgatta a
becsvágyát. Ami érdekelte, az a „tetszel“ volt és még egy kicsit ez a
hűvös márvány-modor, ami mögött csalhatatlanul egy kis konok butaság
éreztette magát.

A lány hirtelen megállt és ráemelve árnyékos sötét szemét, élére
állította a helyzetet:

– Merre megy?

De ez hidegen pengett, mint a kis kalapács az üllőn, ebben az volt: „ne
higyje, hogy engem csak úgy lehet kísérgetni“.

– Amerre maga – mondta Andor és jól a szemébe nézett, szemtelenül és
nyugodtan, mert a lány nem tetszett neki.

– Maga azt hiszi, – pengett tovább a kis acélkalapács – hogy amért a
Gyulai Irma nővére vagyok, velem is lehet azon a hangon beszélni… mint a
színháznál? Én nem vagyok színésznő és útálom a színésznőket és a
színházakat és magukat mind, a maguk hangját, a maguk…

– Bocsánat, – szólt közbe Andor – ki az a „maguk“? Én nem vagyok színész
vagy ujságíró, én doktor jurisz vagyok és úriember vagyok.

Legörbült a piros száj:

– Pesti.

– Még csak nem is az. Budai.

A lány egy pillanatig hallgatott. Aztán, türelmetlenül, gyorsan, a kezét
nyújtva:

– Hát… merre megy?

És melléje nézett.

– Ha megengedi, Olga, elkísérem.

És ezalatt azt gondolta: „Tetszem neki, mert mit törődik annyit azzal,
hogy merre megyek?“

– Egy barátnőmhöz megyek, az Aradi-utcába – s elindult, hallgatagon
beleegyezve, hogy Andor kísérje.

– Az én utcám – mondta ez csöndesen.

– Mért?

– Engem Aradinak hívnak.

Nem is mosolygott a tréfán. Sértően kérdezte:

– Magyarosított név?

– Igen.

Hozzátette, kis szünet után:

– De már a nagyapám…

És aztán:

– A maguk neve se lehet igazi. Gyulai.

– Az anyám színészi neve volt.

– Az… édesanyja… színésznő?

– Volt. Meghalt.

Elgondolkozott a fiú, hangosan:

– Gyulai… Gyulai…

– Nem ismerhette. Vidéken játszott.

Átmentek a körút egyik oldaláról a másikra. A sok kocsi közt Andor
megijedt egy automobiltól és reflexmozdulattal, minden szándék nélkül,
megfogta a lány karját. Kemény, furcsa, idegen kar volt, erősebb és
fejlettebb, mint az Elláé. A lány ránézett, szigorún és egy kicsit
ostoba rendreutasítással a szemében. De hiába, a pillanat ezredrésze
alatt már le volt vetkőztetve, márványfehéren és a szobrok unalmas
meztelenségében állt Andor képzeletében, haragosan égő sötét
pillantással, nem szemérmeskedve, csak gyűlölettel nézve rá, tűrve ezt a
meztelenséget.

– Gyulai… Gyulai… – mondta zavarában megint Andor, a túlsó oldalon,
elfelejtve, hogy erre már megfelelt a lány.

– Miért? – mondta ez elvörösödve. – Miért ismétli annyiszor? Igenis,
Gyulai, és mi az ő nevét viseljük, mert nekünk nincs apánk, mi mind a
ketten törvénytelenek vagyunk. Most meg van elégedve?

Ezek a legkeservesebb kis tragédiái közé tartoznak a mindennapi életnek.
Andor a kar érintésétől ruhátlanul látta őt és zavarában nem jutott
eszébe más, mint amit utoljára mondott, ezt ismételte mechanikusan. És
ez a könnyen sértődő, nem okos lány soha, de soha nem fogja megtudni az
ő ártatlanságát. Nem is érdemes ilyenkor szólni. Csak rajongók és
szamarak igazolják magukat ilyenkor. Minek, mikor úgyis hiába?

– Bocsásson meg, – mondta – igazán nem ezért…

– És ha ezért, az se baj. Nem szégyenlem. El vagyok én az ilyenre
készülve… Pesten.

A „Pesten“ – ez a vidéki lány sértően gúnyos hangján hangzott. Nem
szeretik ezt a várost. Andor felelni akart, megint ránézett, látta az
arcán a megvetést és a felsőbbséget, ahogy ez a lány a pesti piszok
fölött lebegett valami hűvös, úri és lovagias világban, ez most egy
pillanatra érdekelte, sőt izgatta.

– Nem vagyok olyan, mint a pestiek, – mondta, némileg pózolva – boldog
volnék, ha bennem különb embert látna, aki valami magasabb és tisztább…
magasabb…

Belesült, de a lány ezt nem vette észre. Zavarba jött a belesüléstől,
ezt a lány a maga hatásának érezte. Elfogadta a hódolatot:

– Nem magára értettem. Magának… bizonyára más a lelke… csak a beszédjük
olyan… olyan…

– „A lelkem?“ – gondolta Andor, felhúzta a szemét.

– Megbántott – mondta hazug, csinált melankóliával.

A lány ránézett:

– Nem akartam. Bocsásson meg.

Ok nélkül mondta a fiú:

– Nem lehet. Nem lehet megbocsátani.

Megálltak, a lány egy ház előtt a házszámot nézte:

– Ez az a ház. Hát nem bocsát meg?

– Nem.

– De ha én kérem, hogy bocsásson meg…

– Akkor sem.

– Soha?

– Soha.

Most már mind a ketten tudták, hogy ennek mindnek semmi értelme nincs. A
lány mégis folytatta:

– Soha az életben?

– Soha.

Hosszú kis kezét nyújtotta feléje, kissé elmosolyodva:

– De a kezemet csak elfogadja?

– „Igazi vidéki dolog“, – gondolta Andor és nyugodtan felelt:

– Nem.

A kalapja felé nyult, mialatt a lány kinyújtott keze a levegőben maradt
előtte. Megvillant a fekete szem.

– Hallja, – mondta és sápadt lett – ha maga most itt hagyja a kezemet a
levegőben várni… ennyi ember előtt…

Két köhögős zsidó ment arra, az egyik éppen azt mondta: „er ist nicht
der grosse Mann, dem ich…“ A fülébe volt húzva a kalapja. A másik
köpött. És egy asszony jött, batyuval a hátán.

… „Ennyi ember előtt“…

– Hallja, – mondta elhalványodó ajakkal – ha így hagyja itt a levegőben
a kezemet… én ehhez a vicchez nem vagyok hozzászokva…

És remegett a hangja és a kis keztyűs keze is, ami még mindig a fiú felé
volt nyújtva.

– Ezt velem nem lehet csinálni, maga nagyon téved…

Elfogta a fiút a gonoszság.

– Dehogy nem lehet. Látja, hogy lehet.

– Hallja, – mondta a lány sötét haraggal a szemében, de nyugodt arccal –
ha maga ezt megteszi velem…

Most volt először szép Andor szemében.

– Megfogom a kezét, – mondta – de igérje meg, hogy nem haragszik rám és…

Megkapta a kezét, erősen szorította, hogy a lány most már ott ne hagyja:

– … és mondja meg, hol láthatom… hol beszélhetek magával, maga… maga…

Mikor a lány észrevette, hogy erősen fogja, húzni kezdte a kezét kifelé
a fiúéból:

– Bocsásson el.

– Maga drága, szép…

Gonoszul mondta, hit nélkül.

– Bocsásson el. Mit akar tőlem? Először beszél velem az életben…
Hallatlan.

Könny áradt el sűrű pillái alatt. Most hirtelen, szívből megsajnálta a
fiú:

– Olga, – mondta – édes szép Olga… nem akarok magától semmit, de érzem,
hogy valamit kell még mondanom… maga szép, komoly lány… maga tiszta,
nemes… nem tűröm, hogy engem is olyannak nézzen…

– Bocsásson el.

A könny leszaladt az arcán, mint aki elvégezte a kötelességét s tudja,
hogy most már nem lesz több dolga.

– Bocsásson el.

– Én… én tudom, hogy maga kicsoda… maga különb, mint a többi… és nincs
senkije. Mint nekem.

Elbocsátotta a kezét. A lány nem mozdult.

– Olga, – mondta a fiú mélyen és halkan, őszintén – jöjjön este a
színházhoz. Odamegyek és beszélgetünk még. Ez ne maradjon így.

– Isten áldja meg – szólt a lány.

– Ott lesz?

– Nem tudom.

Nem nézett rá, úgy ment be a kapu alá. Andor nézte, amíg a lépcsőház
ajtajáig nem ért. Angolos, lassú, hosszúléptű járása volt. Komolyan
járt. Érezhette, hogy nézik. Befordult a lépcső felé, anélkül, hogy
visszatekintett volna. Andor bebámult az üres kapualjba. „Mért csináltam
ezt?“ – gondolta – „Mért csináltam ezt az egészet?“

Elindult, lassan, a szanatórium felé. „Hát“ – mondta magában – „ez
megvan, Olga megvan. Talán ez lesz az?“ Ilyennel még nem volt dolga.
Érdekelte ez az ostobaság és ez a tájékozatlanság, ami védekezésül a
gőgbe burkolózik, de egyszerre lányossá válik, mikor egy pillanatra nem
győzedelmes. És valami nyugodt és nagyon védett tiszta szűziesség áradt
a lányból. És olyan biztosnak látszott, hogy ez még nagyon szerelmes
lehet belé. Érdekes volna. És talán a jó Isten küldte. És biztos, hogy
sokat kell érte harcolni, nem lesz könnyű. És ez milyen jó elfoglaltság.
És milyen jó érzés ez a kis győzelem itt most, pár perc alatt. És milyen
szép lány. Csodálatosan szép. Váradon bizonyára sokan voltak szerelmesek
belé. Váradon huszárezred van. Ott lett ilyen élesen védekezővé. És most
itt… hogy leesett róla a büszkeség és a dac… És ahogy azt mondta: „Nem
tudom.“ Milyen biztos, hogy ott lesz este a színháznál. Érdemes volna
nem odamenni.


IX.

A szanatórium előtt mélyet sóhajtott. Ez a hol eltűnő, hol megint
feltolakodó gond és fájdalom… apa…

– Szabad – mondta egy fáradtan nyögő hang, mikor gyöngéden megkopogtatta
a szoba ajtaját.

Az öreg úr most már igen rossz állapotban volt. Ijesztően lesoványodott,
szürke bajusza nagyon megnőtt és megőszült néhány hét óta. A szeme
mélyen feküdt a gödrében és a tekintete hol zavart, hol kimondhatatlanul
álmos volt, mintha a végtelen álmot hozzá méltó iszonyú álmosság előzné
meg. Majdnem egész nap aludt a sok morfiumtól, csak itt-ott volt ébren
néhány órára, s ezt az időt is szenderegve, félig lehúnyt szemmel
töltötte, olyan volt ilyenkor a szeme, mintha rövid volna hozzá a
szemhéj. Halkan és nyöszörögve beszélt, nem mindig értelmesen, hozzá
kellett hajolni, ha valamit mondott, de akkor se a hangjából, hanem az
arckifejezéséből lehetett tudni, hogy kér valamit. Néha nem sikerült
belőle kivenni, hogy mit kér. A gyöngéd kérdezősködésre értelmetlen
motyogással felelt, aztán csökönyösen hallgatott, ha tovább kérdezték.
Tulajdonképpen mindig lehetett tudni, hogy mit kér. Mindig morfiumot
kért. Mostanában már egyszer-egyszer fehér porcukrot adtak be neki a
morfiumos ostyában, mert már akkora adagokra szokott, mint az erős
morfinisták. Ezt néha észrevette, de nem volt ereje a tiltakozáshoz,
nyöszörögve motyogott, mozdulni próbált, és mély gyűlölettel nézett az
álszenteskedőkre, akik az ágy mellett álltak és nyomorult
kicsinyességből nem adtak neki még több morfiumot. Mit akartak rajta
óvni néhány nappal a halála előtt? A maguk bőrét féltve kínozták így az
orvosok, nem akarták, hogy a morfium utólérje a rákot és ő vigye el a
beteget a rák elől. A rákért nem ők voltak felelősek, de a morfium, az
tőlük jött, az már az orvosi tisztesség fejezetéhez tartozott. És az
öreg ember az elmúló élet minden haragjával gyűlölte őket, az orvosokat,
az ápolónőket, mindezt a sok álkomoly-arcú embert, aki egyre lett volna
jó a világon: hogy morfiumot adjon, és éppen azt nem adott.

Mikor Andor megjelent a szobában, az elszáradt öreg fej megmozdult a
párnán, a szem és a száj kinyílott, valami fájdalmas panasz volt az
arcon és a halk nyögésben: a haldokló szegény utolsó önzése már nem
örült másért a fiúnak, mint csak azért, hogy talán ő lesz az, aki adja,
végre kiköveteli és adja a morfiumot, – ez a régi kedves arc, ami annyi
mást jelentett még a teljes öntudat perceiben, most csak a végtelenül
fájó test és a kínzó morfium-szomjúság csillapítójának látszott.

A fiú egészen közel hajolt a panaszos öreg archoz, a fülét tartotta az
apja szája elé, hogy meghallja a gyönge hangot:

– Nem… adnak…

Tudta, miről van szó. Mégis kérdezte, nagy elfogódottsággal:

– Mit… nem adnak?

Az öreg észrevette ezt a hazugságot. Durcásan fordította el tőle a
szemét, mintha a fiú is elhagyta volna hűtlenül, ő is összeállt volna a
gazemberekkel. Andor hamar jóvá akarta tenni a dolgot:

– Morfiumot?

A szóra élénkség világosodott az álmos szemekben és az öreg ember
kinyitotta a száját, mint mikor a csecsemő emlőt kér. És csupa könyörgés
volt az arca.

A fiú csöngetett. Mialatt a falhoz ment, a felélénkült szemek aggódva
követték. Az ápolónő jött be és szelíd üzleti mosollyal kérdezte a fiút:

– Parancsol?

– A doktort…

Az ápolónői arc a mosolyból a kétségbeesésbe színészkedte magát:

– Csak nincs rosszul az aranyos nagyságos úr?

– A doktort – kiáltott rá Andor. Már rég becsukódott az ajtó a kövér
vénasszony mögött, a fiú még mindig villogó haraggal nézett utána. Ezt
nagyon gyűlölte, ezt a szegény kórházi anyaszínésznőt.

A fiatal doktor bejött és Andor a homályban suttogott vele, ahová a
lámpafény nem ért el. De két égő szem nézte őket a fehér párnán nyugvó
sötét arcból. Mint akinek a sorsa dől el ott a sarokban. A doktor
mentegetőző mozdulatokat tett. Aztán Andor az ajtó felé kísérte, ott még
próbálkozott egyszer, aztán belenyugvó mozdulattal búcsúzott tőle. A
doktor megtagadta a morfiumot.

Andor leült az ágy mellé. Az öreg a szemével magához intette. Megint az
ajkaihoz hajolt a fülével:

– Rossz… rossz fiú… vagy…

Megsimította az ősz fejet.

– Menj – mondta hangosabban és rettenetes vádló tekintettel az apa.
Keservesen mozdult az ágyban, de nem bírt, lehetett látni, hogy hátat
akar fordítani a rossz gyermeknek, aki nem tudja, vagy nem akarja
kierőszakolni a morfiumot.

Andor ismét a székre ült, nem akarta említeni az orvosság nevét, nem
tudott mit mondani. Kimondhatatlan szomorúság vett rajta erőt, a
tehetetlenség érzése, a lehetetlen volta annak, hogy most itt
magyarázzon, vigasztaljon. Mert most már teljes bizonyossággal látszott
az öregen, hogy mindent tud. És az is, hogy tudja a fiáról is, hogy az
is tud mindent. Nem lehetett itt beszélni. Ha itt tudott volna valamit
hazudni ennek az okos öreg embernek, gazember lett volna. Előbb maga elé
nézett a szőnyegre, de aztán búsan ráemelte a szemét az apjára, tele
gyermeki nagy és keserves búcsúzással. A haragos öreg szem merően nézett
rá vissza. A fiú most nagyon ellágyult és esengőn, melegen nézett az
apja szemébe, e tekintettel elmondva neki minden kimondhatatlant. De
onnan nem jött feléje semmi egyéb, mint ez a gyerekesen csökönyös,
mániákus, égő harag a morfium miatt és a tehetetlenség miatt, ez a komor
és kifejező nézés, amit nem lehetett félreérteni. „Jóságos nagy Isten,“
– gondolta magában fel-felszepegő mellel a fiú – „hát apa is haraggal
megy el…“ Ez olyan végtelen nyomorúság volt most benne, legbelül, ez a
keserves véletlen, hogy az anyja után, akivel haragban volt, mikor az
meghalt, most az apa is haraggal… és mily nagy, sötét, utolsó haraggal…

Kiment.

– Az Istenért – mondta az irodában a főorvosnak, aki a lámpánál állt,
egy pohár sárga folyadékot nézett. – Adjanak neki morfiumot!

Izgatott és agresszív volt.

– Csudálom, – mondta személyében megsértve a főorvos – hogy ön,
egyetemet végzett férfi létére nem látja be, hogy képtelenség…

Tovább nézte a poharat.

– Mi képtelenség? – kiáltott a fiú, magából kikelve. – Nem képtelenség!
Marhaság… kérem.

A főorvos végignézett rajta és lassan letette a poharat.

– Az ön izgatottsága érthető és tiszteletreméltó. De méltóztassék
belátni, hogy az orvosnak megvan a maga magasabb etikája…

– Etikája! – Megvetőleg intett.

– Etikája, – hangzott rendületlenül tovább – igenis etikája, amit…
szembe kell szegeznem doktor úr érthető izgatottságával…

Andor már indult:

– Izgatottságommal… a maga etikája… – mondta kifelé menet és becsapta az
ajtót. Borzasztó volt így eredmény nélkül visszamenni az öreghez, aki
éles biztonsággal tudta, hogy ő miért ment el. Most újra leülni vele
szemben, megint állni azt a nézést! A folyosón megállt. Hiszen lehetne
más úton is szerezni morfiumot, igen, ide elhozni és titokban odaadni az
öregnek… A hideg szaladt végig a hátán erre a gondolatra, mire
végiggondolta. Most hirtelen kezdte megérteni az orvos magasabb
etikáját. „Gyávaság, ronda gyávaság, gyávaság“ – mondta magában, és
önmagára, meg az orvosokra értette, az egész emberiségre értette. Bement
és kénytelen volt a két széttárt tenyerével mutatni, hogy hiába járt. A
haldokló öregben nem volt belátás. Még sötétebben, még gyűlölőbben
nézett rá, mintha azt gondolná, hogy ez is csak olyan álszenteskedés,
mint a doktoroké. A fiú nem bírta a tekintetet. Megállt az ágy előtt és
a földre nézett. Az öreg úr suttogott valamit. Odahajolt hozzá.

– Pécsi – mondta halkan, de érthetően az öreg.

A fiú fölegyenesedett és szinte megmeredt a meglepetéstől.

– Pécsi – ismételte az apja. Hallani nem nagyon lehetett, csak a
szájmozgás mutatta pontosan a szót. A szemek nyugodtabbak lettek.

– Igen, – felelt – Pécsi. Tudom.

Most nem volt tisztában, mért mondta ezt neki az apja. Nem akarta hinni,
nem bírta hinni, hogy rosszaságból mondta, bosszúból a morfiumért, a
méregtől feldúlt idegrendszerrel, amely már az őrület határán remeg,
vagy csak véletlenül, vagy pláne örömmel… Ahogy ijedten ránézett az
öregre, szinte nem lehetett csalódni, annyira magán viselte ez a valaha
áldott, de most eltorzult arc a káröröm kifejezését, mikor a fiú
ijedtségét látta. Azt hihette, hogy a fiúnak Pécsi neve rosszul esik. És
a szegény vergődő gyermeki lélekhez közel sem fért a gondolat, hogy
ezért ítélkezzék a félőrülten csillogó szemeken, sőt úgy érezte, hogy
neki nincs más kötelessége, mint jót tenni az öreggel, boldogítani, amíg
csak lehet és amivel csak lehet, – és mikor meggyőződött magában, hogy
ez büntetés és bántás akart lenni, a fájdalomtól marokra fogott szívvel
egy rettenetes és felséges színészi mozdulatot tett, leszegte a fejét,
szomorúan bólogatott, és az irtózattól és a gyermeki szeretettől
fojtogatott hangon mondta, hogy teljes legyen az öreg káröröme, hogy ne
csalódjék a hatásban:

– Pécsi elveszi Ellát. Bevallom… fáj nekem… Nagyon rosszul esik…

Erőtlenül ült le a szoba közepén álló asztal mellé. Ahogy a balkezét az
asztalra tette, odakocogtak a körmei az üveglaphoz, úgy remegett. A
zsebébe dugta a kezét. Sokáig ült így, aztán becsöngette az ápolónőt.
Kezet csókolt az öregnek, hosszasan, forrón szorította a száját a
csontos, eres öreg kézre. Nem mert most már a szemébe nézni, úgy is ment
el, letörten, megverten, a testében is nagy fáradtsággal. A portás
fülkéjében rágyújtott és le kellett ülnie. Pihent néhány percig, aztán
elment. A sötét és hűvös utcán tért csak magához. „Istenem,“ – járt a
fejében – „ha most volna valakim, akinek a mellére hajtsam a fejemet…
valaki, aki szeret…“

Nagy tikkadtság fogta el, majdnem testi szomjúság egy érző ember iránt,
de nem tudott senkire se megnyugvással gondolni. Ráczból csak a szigorú
és férfias pápaszemcsillogást látta: „a férfi ilyenkor hallgat és nem
lágyul el…“ És Somogyi, az önző bolond, elkezdene a saját apjáról
beszélni, hogy az volt csak igazán a rettenetes haldoklás, mi ez ahhoz
képest?… és mindezt a színészeknek azzal a förtelmes hangsúlyozásával
mondaná, amely a polgári beszédjüket is kendőzi és pirosítja, mert úgy
tönkrekínozták magukban az őszinteséget, hogy végül már minden egy
hangszeren keresztül jön ki belőlük. Egy pillanatra felderült, mikor
Julira gondolt, a kövér régi szakácsnéra, aki évek óta már házvezetőnő
és családtag volt náluk és akihez most el lehetne menni az üres budai
lakásba, – de mit mondhat az ilyen szegény cselédasszony?… És Máté, a
gallérjába húzott nyakával, az elefántfejével, a pislogó kis szemeivel,
aki kába a sok magolástól és nem tud másra gondolni, mint az ügyvédi
vizsga anyagára, erre a fekete tengerre… és a vizsga rémületére, amitől
álmatlan az az egy-két órája is, amit alvásra szánt…

És… nő kell ilyenkor, kedves, meleg női tekintet, és odabujni a mellére,
felnézni rá és felvágyódni a szájával a föléje hajoló fej ajkaihoz,
amelyek lassan és vigasztalón közelednek feléje, és összeforrni, nem,
nem, nem érzékileg, hanem nagy emberi szeretetben és együttérzésben,
gyönge kis kezet érezni a fejebúbján, amint simogatja, ritmikusan,
vissza-visszatérően.

Mint a víz, amely a legrövidebb utat keresi, mikor a hegyről jön lefelé,
– úgy ment az érzése tisztán, naivul és ösztönösen ahhoz a nőhöz, aki
most legközelebb volt hozzá. A komoly fekete szemekre gondolt, amelyek
ma délután, alig néhány órája, könnyesen csillantak meg miatta. Nem,
Ella igen messze volt már, – ez nem is lehet, ez a kép csak azért jelent
meg, hogy rögtön sarkonforduljon és menjen. Itt, ebben a nagy és
vigasztalan elhagyatottságban nem volt más, mint ez a szép idegen hölgy,
akinek arca és egész lénye annyi képességet mutatott a fájdalommal való
foglalkozásra, – és még az is jó volt és helyes volt, hogy idegen nő
volt, akihez szűzen és eredeti értelmében szállhat a szomorúság, aki nem
ismer semmi mellékkörülményt, csak egy bús fiatal férfit lát, szinte
tisztán csak magát a fájdalmat kapja, az ember nélkül.


X.

A színház főkapujában, az ívlámpák fényében cigarettázva állott
húsz-harminc ember, nagyrésze kalap nélkül. Felvonásköz volt. Andor
hátrakerült a színészbejáróhoz. Az előtt is cigarettáztak, furcsa,
lilára festett, ragasztott orrú, kopasz-parókás szomorú emberek. A
portásfülke tele volt kifestett emberekkel. Frakkos urak és estélyruhás
hölgyek ültek a széken, asztalon, egyik-másik hölgy a férfiak térdén.
Olga nem volt köztük. Lehet, hogy nem jött el. A hölgyek a nyaralásról
beszéltek. Andor tovább indult, s a belső folyosón meglátta egy
villanykörte alatt Somogyit. Aranyszőke tanárszakáll volt rajta, az arca
piros-pozsgásra festve, aranykeretű pápaszeme feltolva a homlokára.
Őszbevegyült-szőke paróka volt a fején.

– Te, – mondta neki Somogyi és karonfogva egy keresztfolyosóba húzta be
– te ma beszélgettél Olgával. Elkísérted, tudom.

– Honnan tudod?

– Most mondta. Itt van.

Andor megnyugodott kissé.

– Te, – mondta Somogyi és a szakállához illő joviális
doktorbácsi-mozdulatot tett, mosolygott és előretolta a hasát – mondd
meg, ha valamit mesélt rólam, meg Irmáról… hogy Irma… nem mondott-e neki
valamit rólam?

– Egy szót se beszélt erről.

– De ha fog… – mondta a színész, és felemelte a mutatóujját – én
megtudom, úgy-e? Becsületszó, hogy soha senkinek erről nem szólok,
bátran referálhatsz.

Idegesen nézett szét a fiú:

– Jó.

Csöngettek. A cigaretták felvillantak, mindenki húzott még egy nagyot,
mielőtt eldobta, némelyek a szájukban bevitték magukkal a füstöt az
épületbe, úgy ragaszkodtak hozzá. Egy-két perc alatt néptelen lett az
utca, a fülke, a folyosó. Kezdődött a második felvonás. Andor egyedül
maradt a folyosón. Állt és nézte a fekete próbatáblát, nem olvasva
semmit a krétás írásból. Aztán nyilt egy vasajtó és Olga jött ki a
színpadról. Kalapot emelt a fiú, udvariasan.

– Jó estét – mondta a lány. – Hát maga mit keres itt?

A fiú belement ebbe, hogy nem akar emlékezni a délutánra:

– Somogyival volt dolgom.

Aztán hirtelen, idegesen, únva és méltatlannak találva ezt a cicázást:

– Kérem, Olga, – mondta – jöjjön ki velem az utcára, komoly beszédem van
magával.

A lány csodálkozva nézett rá, aztán elindult, lassan ment le a néhány
lépcsőn, benézett a portásfülkébe, mutatva, hogy nem siet, és kiment az
utcára. Mikor Andor utólérte, kezet nyújtott feléje a lány:

– Na, Isten áldja meg, én megyek haza.

– De hiszen… mondtam, hogy valami komoly beszédem van…

De hamar elfogadta a kezét, eszébe jutott a délutáni gyerekség.

– Kérem, – mondta a lány, kiszabadítva a kezét – tessék, hallgatom.

– Jöjjön egypár lépéssel odább…

Elindultak. Andor sokáig nem beszélt, nem is volt mit mondania. Most
érezte csak, milyen lehetetlenség ennek a mellére borulni. Közömbös hang
sürgette:

– Beszéljen kérem… nekem haza kell mennem.

– Pedig szerettem volna, ha lesétálunk ide a szigetre… komolyan és sokat
szeretnék magával beszélni.

– Ugyan…

Hűvösen mosolygott:

– Mi komolyat akarhat mondani nekem? Maga.

A fiú hevesen mondta:

– Kérem, nagyon kérem, jöjjön le velem. Segítenie kell rajtam. Maga oly
komoly és okos.

– Ugyan…

– Nem is hiszi, milyen fontos napja ez az életemnek. Nagyon fontos
dolgokat akarok magának mondani. A tanácsát akarom kérni.

Eszébe jutott Somogyi, aki ugyanígy erőszakolt ki négyszemközt való
beszélgetéseket Irmától.

– Jó, – mondta a lány, hiába akarva fagyos arckifejezéssel és közömbös
hanggal enyhíteni a beleegyezés gyorsaságát – nem bánom, de kilencre
otthon akarok lenni.

Nyolc óra volt. Lementek a szigetre, a hídhoz közeleső sétaútra. Alig
szóltak egymáshoz valamit. Hallgatólag mintha megegyeztek volna abban,
hogy a komoly beszélgetés csak akkor kezdődik, amikor nem lesz
körülöttük senki. De a vendéglő lámpái idáig ragyogtak és folyton újabb
párok, csoportok jöttek a sétaútra.

– Menjünk beljebb, – mondta Andor – itt sok az ember.

A lány nem akart, de aztán rá hagyta magát beszélni. Bementek a dús lomb
és a mély árnyékok közé. Balról magas bokrok borultak az útra, jobbról a
fák fekete csipkefüggönye mögött a pesti lámpákkal szórakozott a Duna.

– Maga vőlegény – mondta Olga, nem kérdező hangon, hanem konstatálva.

– Nem. Nem is voltam.

Keserűen és gúnyosan mondta el néhány szóban a vőlegénysége történetét.

– És most nincs senkim – végezte.

Olga megállott:

– És a vörösruhás táncosnő?

Ez már feltűnő volt, a Csirkének ez a szereplése. Másodszor találkozott
ezzel a pletykával. Most már bizonyos volt, hogy Somogyinak jár a szája.
„Mi ez?“ – gondolta – „hát olyan érdekes ember vagyok én, hogy így
figyelik minden mondatomat? Hát már érdeklődnöm se szabad egy… egy…
ilyen senki iránt?“

– Senkim sincs – mondta. Megcáfolatlanul hagyta a vörösruhás táncosnőt.
– Ezen a nagy világon senkim.

Leültek egy padra.

– Azért vonzódom magához. Nem birok így. Kell valaki. És más bajom is
van. Szegény apám… nagyon, nagyon beteg.

– Mi baja van?

– Ne is kérdezze. Már csak napjai vannak.

– És maga nincs mellette?

– Napjában kétszer megyek hozzá. Szanatóriumban fekszik.

Mélyen sóhajtott, pedig ezt szerette volna elfojtani. Halkan tette
hozzá:

– Most is tőle jövök.

És felbuzgott mellében a hő bánat, mint ahogy a hirtelen felforró víz
dagad fölfelé az edényben. Most megint ott volt, ahol a szanatórium
kapuján kijövet. Minden más gondolattól mentesen, nagy árvasága gyerekes
vágyával érintette meg oldalt hajló feje a lány vállát. A kalapját maga
mellé tette a padra.

A lány nem mozdult. Tűrte ezt a nagyon gyönge érintést, amely oly
alig-érezhető volt, hogy világosan magán viselte a szimbolikus jelleget.
De soká tartott és akkor Olga megszólalt:

– Maga sír?

Nem is sírt.

– Nem – suttogta. – De olyan jól esik így… olyan jól esik…

És e szavakkal erősebb és természetesebb lett az érintés, a fej
megmozdult és a válltól a szív felé bujt, szorosan tapadt oda.

– Nem… ne… – mondta a lány és a másik kezével megfogta a fiú fejét,
gyöngén tolta el a szívetájáról. – Ezt nem… ne…

– De kérem… nagyon kérem…

– Nincs értelme… ennek… – mondta Olga és fölkelt. – Jöjjön.

Elindult, és mikor a fiú utólérte:

– Nagyon sajnálom magát.

– Azt ne tegye. Ezek rossz napok és majd elmúlnak. De most… oly
végtelenül egyedül vagyok… és maga oly komoly és oly jó… Látszik, hogy a
jó Irma testvére. Az is olyan angyali szív.

– Nem szeretem – mondta a lány.

– Irmát?

– Azt. Nem szeretem.

– A testvérét?

– Nem szeretem. Gyűlölöm. Ne hasonlítson hozzá, ne hasonlítsanak hozzá,
hagyjanak vele békén, én én vagyok… én magam vagyok valaki… Istenem, hát
ez már mindig így lesz?

Váratlanul zokogni kezdett, fájdalmasan. Elfordult, és otthagyva a fiút,
visszafelé ment, a szemére szorított zsebkendővel. Andort meglepte ez a
hirtelen előtörő sírás, utána sietett és átfogta a derekát.

– Hagyjon!

Eltolta magától és leült a padra, amelyről az imént keltek fel,
elfordult a fiútól és a pad hátára borult, a könyöke hajlásába rejtette
a fejét, mint a madár a szárnya alá. Balkezének keztyűs keze az ölébe
esett, görcsösen szorítva a kis zsebkendőt, amelynek kiálló csipkés
széle remegett a kezében, mint egy tűre szúrt fehér pillangó. Nagy és
régi szomorúság lehetett ez, ami most ilyen hévséggel csordult ki
belőle.

A fiú hallgatva állt előtte és a végét várta. A lány lassan-lassan
megnyugodott. Letapogatta a szemét a kis csipkegombóccal.

– Menjünk haza – mondta, hirtelen fölkelve és végigsimítva a mellétől a
derekáig az angol kabátkát.

– Nem, így nem… ez borzasztó… jöjjön édes Olga, nyugodjék meg egy
kicsit… – és bátran, erősen fogta karon, vitte befelé, a sziget közepe
felé. Idegen pár jött velük szembe a sötétben, hórihorgas férfi és
egészen kis lány. A férfi a lány vállát ölelte át, a lány a férfi
derekát.

– Borzasztó, – mondta halkan Olga – itt emberek járnak.

Elmentek mellettük. Mind a két pár hallgatott, mikor kitért egymásnak.

Andor addig faggatta, amíg vallott. Ijesztő nagy és csökönyös gyűlölet
hangja volt ez, mikor Olga egyre izgatottabban, a végre kiszabaduló
érzés nagy tódulásával elmondta a baját. Utálta a nővérét, mert
tisztességtelen életet él. Gyűlölte a színházat és a bohéméletet, ő
tudni sem akart ezekről a dolgokról, ő tisztán és boldogan akart
férjhezmenni, komoly emberhez. Ő nem bírja ezt a hangot és ezt a
piszkot. És a ruha égeti, ami rajta van, mert ez is az Irma rossz
életéből való. A falat nem megy le a torkán, mióta Pesten van és ott
kell ülni Rodics doktorral, a dagadtarcú ügyvéddel, hármasban, a
vacsoránál. És az a hang, ahogy az ügyvéd mint kis sógornőjét kezeli. És
az a megalázott családi állapot, amelyben ő ott az asztalnál hallgat és
összeszorítja az ajkát. Erre nem adott okot és erről nem tehet, ez mind
Irma miatt szakadt rá. És az ügyvéd szeretetteljes csúfolódása és
konfidens ölelései. És ahogy be akar menni hozzá ingujjban, reggel,
mikor ő öltözködik, az idősebb sógor papucsos és atyáskodó vígságával, –
ahogy lenézi és ahogy bizalmaskodva ráüt néha a… Hogy szeretné ilyenkor
egy éles, keskeny és hosszú tőrrel leszúrni, hogy a vérét lássa
bugyborékolni a száján… És Irma is érzi ezt és szemrehányón int az
ügyvédnek és duzzog vele ezért… de ebben még egy kis féltékenység is van
és ez a leggyötrőbb, mikor ő úgy gyűlöli és utálja a pocakost. Nem
bírja, nem bírja azt a mosolygó undok nyugalmát, amivel elégedetten
mulat az ő rendreutasító tekintetén, mikor megöleli, mikor igazi nagy,
csattanós pofonokat tűr el tőle, hangosan és szívből nevetve. Nem
törődik a haragtól szikrázó szemekkel, a pofonok közt is ölelgetni
próbálja, birkózik vele és nevet, hogy a könnyei potyognak belé. És
Irma, aki dühösen szidja össze az ügyvédet és duzzogva megy félre,
haragszik rá, sírva is fakad, hogy „a hugom tisztességes lány és én ezt
nem tudom nézni, ezt az ordináréságot…“ És mikor az ügyvéd nevetve
elmegy, és ők magukra maradnak, odalép Olgához, megöleli és megcsókolva
haragban égő arcát, mondja: „de te se légy olyan vad, jóságból teszi és
engem imád és olyan hozzánk, mint a falat kenyér és ilyenek az ő viccei
és ő nekem több mint a férjem…“ – és segít megigazítani Olga felborzolt
haját és aztán leülnek mind a ketten, Irma az ablakhoz, elgondolkozva,
és Olga a pamlag sarkába, még lihegve a birkózástól, elpihenni nem akaró
szívdobogással, komoran és feneketlen szomorúsággal nézve maga elé.
Hosszú, hosszú percekig hallgatnak így ketten. És milyen jó volt
Váradon, ott ebből nem volt semmi, ott családnál lakott. És most fel
kellett jönni ide, ebbe a pokolba és ebbe a szennybe, amit nem lehet
tűrni, nem lehet már bírni, pedig csak egy hónapja, hogy itt van és ő
világgá fog menni és ő öngyilkos lesz és mért nem lehet ő komoly és
derék úriasszony valaha, mért bánnak vele így, mért kergetik őt is
valami piszkosság felé, amitől irtózik és amibe nem fogják belelökni
soha, soha, soha, inkább az életét dobja el, de ezt nem, nem, nem, nem…

Úgy belemelegedett ennek az elmondásába, hogy már nem is a fiúhoz
beszélt, hanem maga elé meredve, panaszosan, idegesen, egyre
hangosabban, észre se véve, hogy a fiú két kézre fogja a kezét, lehúzza
róla a keztyűt és a hóna alá szorítva karját, le-lehajol a finom,
hosszúkás kézhez és meg-megcsókolja. Néha gépiesen vonszolni kezdte
kifelé a karját a fogságából, de aztán tovább beszélt és megint hagyta,
hogy a fiú hol a száját, hol az arcát szorítsa a kezére.

– Maga nem is tudja, – mondta a lány – hogy ez az, amiért itt most járok
magával… talán mindegy is, hogy maga az, vagy más… de egy rendes ruhájú
ember, akinek modora van… és azt mondja, hogy komoly… és jó családból
van… és nem tartozik ezek közé a…

– Somogyi azt mondta… – kezdte Andor, de a lány felkiáltott:

– Ezt aztán ne is említse. Mert ez a legpiszkosabb a világon, a
legutolsó, a legutolsó…

Sírni kezdett:

– Ezt nem lehet leírni, ahogy én ezeket utálom, mind… és hogy lehet
ezzel szóbaállni, és hogy tud maga ezzel beszélni? Tudja maga, mit
csinált ez tegnap? Ötszáz koronát kért kölcsön a Rodicstól és a Rodics
kérdezte Irmát, hogy adjon-e neki és Irma fel volt háborodva és azt
mondta, hogy a világért sem, és a pocakos nevetni kezdett és azt mondta,
hogy már adott neki. Ez a maga barátja.

– Barátom? – Csöndesen mosolygott.

Hallgatva jártak, most visszafelé jöttek a sziget közepéről. A lány
átnézett a fák közt, a Dunán, a pesti lámpákra:

– Hány óra?

– Tizenegy.

– Szent isten…

Összecsapta a kezét. Megrémült.

– Jöjjön – mondta – gyorsan… Kocsit kell venni… mit fog gondolni Irma?

– Még nem is vacsorált, ugy-e?

– Mindegy. Gyerünk, gyerünk.

– Nézze, most már úgyis mindegy… telefonálunk Irmának, hogy a szigeten
van… itt vacsorál nagy társaságban…

– Nem, nem, nem – és húzta a kezénél fogva.

– Jöjjön, – mondta Andor – még kapunk valamit a vendéglőben, engem itt
ismernek, én itt lakom.

Hirtelen megállt a lány:

– Maga itt lakik?

– Itt.

– És… ezért hítt maga engem ide?

– Ugyan, hova gondol. Kérem, ne bántson meg.

Siettek, fel, a híd felé. Messze elkerülték a vendéglőt, amelyben már
csak egy nagy társaság lármázott a fák alatt, hosszú asztalnál, sok
hölgy és sok férfi, a férfiak mind evezős-egyleti ruhában, kis fehér
sapkákkal lebarnult fejükön. A többi asztalokon az abroszokat
hajtogatták a pincérek.

A híd közelében, mikor a fák alól kijöttek és a nagy csillagos kupola
feltárult fölöttük, Andor csöndesen mondta:

– Ne siessen úgy. Mindegy.

A lány megállt, pihenni egy kicsit. A szívére tette a kezét. A
fénypontokkal teletűzdelt sötétkék tájképet nézte. Andor megérintette a
karját. A lány ránézett. A halvány éjszaka sugárzásában látni lehetett,
hogy fehérebb az arca, mint máskor. Egy kis kényszeredett mosolyt
erőltetett magára:

– Mondja… – szólt halkan, egészen nyugodtan – mondja, elvenne maga
engem?

Ez hirtelen jött, de olyan szervesen tartozott hozzá az imént a fák
között elsírt nagy panaszhoz, a menekülési vágyhoz, mintha az csengett
volna belőle: „bánom is én, csak ezektől el“, annyi gyerekes, de sértő
szeszélyesség volt benne, hogy Andor megharagudott érte. Éles lett:

– Megtisztelő – mondta.

A lány merően nézett rá.

– Akár én is – mondta a fiú. – Mindegy, kicsoda, az első jókabátos
ember… bárki… csak vigye el onnan…

A lány nem felelt, sértődötten, sietve indult el a híd felé. Andor
lassan ment utána, egyideig egyre nagyobb lett a távolság közöttük.
Fenn, a hídnál néhány gyors lépéssel utólérte, megelőzte és megállított
egy kocsit. Nyitott kocsi volt.

– Hajtsa fel a födelet – mondta a kocsisnak.

Olga beszállott. A fiú, mint aki itt marad, behajolt a födél alá:

– Hova vigye?

És pénzt szedett elő a mellényzsebéből. A lány nem felelt. Egy villamos
csöngetett rá Andorra, szorosan a kocsi mellé kellett lapulnia, míg
vasas dübörgéssel elgurult mellette a lámpáktól sugárzó vagon.

– Hova vigye?

A kocsi sötétjében világított a lány szeme:

– Nem kísér el?

Beugrott melléje, onnan mondták meg a kocsisnak a számot. Az egész úton
hallgattak. Mikor a kocsi megállt Irma lakása előtt az Erzsébet-körúton,
a lány nem mozdult. Andor kihajolt a födél alól:

– Nem ez az a ház?

– De ez az – mondta Olga. – És ülve maradt.

Andor se szólt semmit. Ült a lány mellett és várt. A lány nagyon meg
volt alázva. A gőgből semmi nem maradt. De Andor nem szólt, élvezte ezt
a kínlódást. A kocsis leszállt és letakarta a lovat.

Olga csöndesen szólalt meg a sarokban:

– Haragszik rám?

A hangból nőiesség és megalázkodás áradt.

– Nem – mondta Andor, feléje fordult, gyöngéden átnyúlt a feje mögött,
elfogta a túlsó orcáját és közel hajolt hozzá. A lány egy kicsit
hátrafeszítette a fejét a közeledő arc elől, de mélyen a szemébe nézett
a fiúnak. Nagyon csöndesen mondta:

– De haragszik rám.

A fiú lassan, tagadólag intett és ezzel a mozdulattal egészen közel
hajolt a szájához. A két haraghoz szokott szem lassan elborult, valami
kis rémületféle jelent meg a lány arcán. A fiú lassan eresztette rá
ajkát a lány ajkára, ez tüzelt és remegett. Megcsókolta, egyszer, de
hosszan. Aztán ő igazította meg a lány félrecsúszott sapkáját. Kezet
csókolt neki. Olga kiszállt és becsöngetett. A fiú odaállt melléje és
megvárta a házmestert.

– Kezét csókolom – mondta, mikor a kapu nyílott. A lány nem felelt, csak
meghajtotta a fejét, nagyon komolyan. A kapu becsukódott. A kocsis
leszedte a pokrócot a lóról és a bakra ült. A fiú lassan, elgondolkozva
ment oda hozzá. Kivette az óráját.

– Mondja… – szólt szórakozottan – tudja maga, hogy hol van a… hogy hol
van a… várjon csak…

Borzasztó éhes volt.

– A Moulinhez menjen – és bebújt a kocsiba.


XI.

Ez nem volt rossz érzés, most így a kocsiban egyedül ülni, a sok járás
után, éhesen, lassacskán megpihenő, elrendezkedő képekkel a fejében.
Maguktól alakultak ki és készen ugrottak elő az agyában az Olgával való
együttlét élesebb képei. Mintha valami láthatatlan kereskedősegéd gyors
tempóban rakott volna eléje mintákat és ő ott állna, határozatlanul:…
délután, ahogy bement a kapu alá… a színház előtt a hamis búcsú: „haza
kell mennem“… a pillanat a szigeten, mikor a keztyűt lefejtette róla… a
padon, mikor sírt… Aztán: „elvenne engem?“… Meg fönn a hídon, a
kocsiban, amelynek sötétjéből aggódva és hűen villogott ki a szeme, mint
egy jó kis kutyáé a kutyaház mélyéből… És végül az a rémült nézés, mikor
megcsókolta… az ajkának a meleg rugalmassága… forró, friss tej-íze…
Vissza-visszanézett egyik-másik eltünő kép után, mikor az új megjelent,
és a végén olyat érzett, mint a vevő, aki még egyszer ránéz az egész
csomóra és: ez is szép… és: az se rossz… ez a legjobb, de… most nem
vesz, majd még gondolkozik, majd legközelebb. Hát hagyjuk, mindegy, na.

A tánc javában folyt a Moulin parkettnégyszögén, a kis asztalok és az
emberfej-csomók közt. A lárma nagy volt, talán nagyobb, mint máskor, a
világosság is szikrázóbb, így, a sötét és csöndes szigetről jövet. A
tükrök úgy ragyogtak, hogy a csiszolt élük vakította a szemét. Mintha
zsivajt is vertek volna vissza, nemcsak fényt. Ahogy tétován megállt az
asztalok közt, a négyszög partjáról megint kezek emelkedtek a fejcsomók
fölé: Somogyi és Rácz.

– Rég nem láttalak – mondta Rácz, akinek a szemüvege úgy csillant meg,
mintha gyémántból volna. A hangjában egy kis nyugodt gúny volt és egy
kis gyanusítás, mintha azért kerülné, mert kibékült Ellával.

Andor a táncolók közt és a kijáratnál csoportban álló lányok seregében a
szemével keresett valakit, nem is tudta, hogy kit, csak aztán jutott
eszébe: a vörösruhást kereste. Az egész tarkaságban nem volt egyetlen
vörös folt se.

– Nem, – mondta Rácznak – nem voltam Ellánál.

A szomszéd asztalnál három idősebb úr nevetett. Egy éltes hölgy lesütött
szemmel, rosszkedvűen ült köztük. Egy negyedik úr ravaszul mosolyogva
nézte a hölgyet. A felesége lehetett és valami rossz viccet mondhatott
rá, ami bántotta. A zene angolt játszott, éktelen zsivaj volt. Somogyi
odahajolt a füléhez:

– Olga nem mondott semmit, ami engem érdekelne?

– Nem.

Ebben a pillanatban meglátta a Csirkét a négyszög közepén, amint a
táncoló párok közt egyedül ugrált. A Csirke nem volt vörösben és ez
valami csalódásféle volt. Kár. A Csirke matrózruhában volt. Úgy volt
öltözve, mint a matrózok: magassarkú fehér atlasz félcipő volt rajta,
fehér harisnya, feszes kis fehér atlasznadrág, sötétkék matrózblúz
világoskék matrózgallérral, elől vékony kis vérvörös nyakkendő. Szőke
fején matrózsapka. Kezében vékonyka pálca. A maga kedvére ugrált,
mutogatta és fintorgatta kis hátulját, csontos térdét és elemiiskolás,
fiús mosolyát, az angol zene taktusára, a kis pálcával a pálcás gigerlik
mozdulatait karrikírozva. Monokli is volt rajta, matrózmonokli.

– Hol a vörös ruha? – kérdezte Andor, miközben a rántottát kezdte enni,
amit a pincér hozott.

Rácz egy kövér, mélyen kivágott feketeruhás lányt mustrált, aki égnek
fordított szemmel táncolt a szmokingos táncmesterrel. Nagy tollas fekete
kalapja, telt, meztelen válla s a fekete estélyruha a szenvedélyes
nagyvilági úrhölgy jellegét adta neki s ő érezte ezt, mert előkelőn és
egy-egy pillanatra lehúnyva a szemét, ajkába harapott néha táncközben.
Ezt nézte Rácz a gyémántszemüveg mögül, kísérte a tekintetével a táncát,
úgy felelt:

– A vörös ruha? Ma nincs vörös ruha.

A Csirke a négyszög közepén eltolt magától egy táncost, aki át akarta
karolni. Aztán veszekedett vele egy kicsit, majd hirtelen megfordult,
előrehajolt és a hátuljával ellökte magától. Egy asztalnál harsogva
nevettek ezen. Az ellökött alak ehhez az asztalhoz ült vissza. A Csirke
is nevetett és Somogyira nézett.

– Brávó, Csirke – mondta Somogyi.

A kéjvágyó fekete úrhölgy odalépett az asztalukhoz:

– Szervusz – mondta Rácznak, a kezét nyújtotta unottan és már el is
ment.

– Igen? – mosolygott Somogyi.

– Dehogy – mondta Rácz, mohón nézett a kövér fehér vállak után és zavart
volt egy kicsit a hangja. – Nincs nekem annyi pénzem.

– Te, – mondta Andor Somogyinak – te beszéltél erről a Csirkéről az
Olgának?

– Miért?

– Mert említette, mintha tudom is én…

Somogyi vállat vont:

– Ő mondta, hogy folyton bámultad…

– Kicsoda?… Ő?…

– Ő, a Csirke.

– Hogy én bámultam?

Odapillantott a négyszög közepére. A Csirke most állt és a monoklin
keresztül Andort nézte. Mikor a pillantásuk találkozott, elkezdett
lassan jönni feléjük. „Na“ – kiáltott haragosan egy táncoló párra, amely
fel akarta dönteni. Ahogy fordultak, előbb a lányt vágta hátba, aztán a
táncost. Odaállt Andorék asztala elé, kis hasát nekitámasztotta az
asztal szélének, a pálcikával megkocogtatta a vizespoharakat:

– Mit isztok?

– Mondja, – mondta Andor – mit beszél maga? Hogy én bámultam magát?

– Én?

– Igen. Somogyinak mondta.

– Te, – mondta a Csirke Somogyinak, a pálcával Andorra mutatva – ki ez
az úr?

– Gróf Kohn – mondta Somogyi.

A Csirke szétnézett, mintha más foglalkozást keresne.

– Mondja, – szólt Andor és megfogta a kezét – mondja…

Lenézett nagyra festett szemével az ülő fiúra:

– Mit mondjak?

– Mondja… – még egyre fogta a kezét. – Miért olyan hideg a keze?

– Itt a Révész – szólt hirtelen a lány és el akart ugrani. De Andor
fogta a kezét.

– Eressze el a kezemet.

– Nem.

Ráütött a pálcával Andor kezére. Az ütés kissé nagyobbra sikerült, mint
tervezve volt, úgy hogy megszeppent, hirtelen elmosolyodott:

– Fájt?

Somogyi észrevétlenül átnyúlt az asztal fölött és viszonzásul
csattanósat sózott a fehér atlasz matróznadrágra.

– Te dög – mondta a Csirke és kómikus grimaszt csinált, simogatta az
ütés helyét. Andor eleresztette a kezét. – Megállj! – mondta a Csirke és
Révész úr felé szaladt ugrálva, a nyakába kapaszkodott, aztán átölelte
sápadt, kis feketebajuszos éhenkórász-fejét és leszorította az
öltözőajtó mellett egy kis asztalhoz. Cigarettát kért tőle, rágyújtott
és szembekönyökölve vele nagyon komolyan figyelt arra, amit Révész
beszélt.

Mikor félnégykor lementek a lépcsőn, Rácz azt mondta Andornak, hogy
„ilyen kis dög“ volna neki való, mint a Csirke. Ez mulatságos és olcsó
és kedves és veszélytelen. Úriembernek ebben a korban ilyen babája van.
Akinek van egy kis pénze, az így éljen.

– Mit kínozod magad? Mikor voltál utoljára nővel?

Nem is mert felelni erre. Furcsán élt, az igaz. Zavartan szólt:

– Hát ennek ott van az a Révésze.

– Ugyan! – intett Rácz. – Révész úr… Mindeniknek van Révésze és mégis…

Az utcára léptek ki. Rácz hazament. Somogyi ásított:

– Megyünk még valahova?

– Nem – mondta Andor és intett az egyetlen fiákeresnek, aki a túlsó
gyalogjáró előtt várt. Ez felállt a bakon és úgy hajtott oda. Andor most
egy kicsit utálta Somogyit. Mikor a fiákeres a pokrócokat hajtogatta, a
Csirke jött ki a kapun Révész úrral. Rövid fekete szoknya volt rajta, a
fejében fülig érő fekete sapka.

– Nincs kocsi? – kiáltott a fiákeresre, látva, hogy ez az egyetlen már
el van foglalva.

– Nincs – mondta ez kárörömmel.

A Csirke megbökte Somogyi mellét:

– A tied?

– Nem. A gróf Kohné.

A Csirke rá se nézett Andorra. Somogyinak mondta:

– Vigyetek haza.

– Parancsoljon – mondta Andor és a kocsira mutatott. Szerény és fátyolos
hang szólalt meg mögötte:

– Nevem Révész.

– Aradi – mondta Andor.

Somogyi búcsúzott.

– Te nem jösz? – kérdezte a Csirke.

– Nem.

Elment, gyalog.

Csirke beszállt a nyitott kocsiba és megállt a közepén:

– Üljetek be, én a közepére ülök.

Révész úr előzékenyen megkerülte a kocsit és túlról szállt be. Andor is
beült és a Csirke a kétfelé húzódó két fiatalember közé kecsesen és
célzatosan, vicces mozdulattal tette le magát.

– Hol lakik? – kérdezte Andort.

– A Margitszigeten.

– Én a Városligetnél. A Savanyú tudja.

Savanyú, a fiákeres, meg se fordult a bakon, úgy mondta:

– Én ne tudnám? Gyio.

Indult. Az Opera előtt nekieresztette a két piszkosszürke, sovány lovat.
Hangosan beszélt hozzájuk a bakról. Friss, jó levegőben szaladt a kocsi,
derengő hajnali kékben és szürkében a barna házak közt. Andor furcsán
érezte magát ezzel a két idegennel. Nem beszéltek. Révész úr szerényen
húzódott a sarokba és felgyűrte a gallérját. Később azt mondta a Csirke,
mikor a fiáker lassított az Oktogonnál, három tejeskocsit eresztve át
maga előtt:

– Mit beszélt ez, hogy én mondtam, hogy maga bámult?

– Semmi – mondta Andor.

Megint szaladt a kocsi, gyorsan gurult a vékony, kissé zökögős gummiján.

– Szép a szigeten? – kérdezte a Csirke és most először fordult meg,
ránézett Andorra, akinek le volt húnyva a szeme. – Mi az, maga alszik?

– Nem én.

– Mondja – szólt a Csirke, akinek a kelő nap fényében csúnyául kormos
volt a szemöldöke és lila a festett arca. – Mink majd magát hazakísérjük
a szigetre és visszagyövünk a kocsival. Jó?

– Savanyú! – kiáltott Andor.

– Hallottam, nagyságos úr – mondta Savanyú meg se fordulva, már
lassított, fordult és a körút felé eresztette ki a két piszkos macskát.
Jó, szeles, friss szaladás volt ez, végig az üres körúton, fel a hídra,
aztán sebesen le a szigetre. Mintha a két sovány lovacska is élvezte
volna, szaporán és szorgalmasan verte a rövid trappot a homokos dunai
úton, fel-felhegyezve a fülét Savanyú hangjaira: „ééééh… nyiéééh…
nyieeee…“

– Magát Aradinak hijják? – kérdezte a Csirke, nyeszlett fekete
fátyolboát tartva a szája elé. Megint feléje fordult.

– Igen.

– Aladár?

– Andor.

Előre fordult. Aztán hirtelen megint vissza:

– Mondja, nincs valami olvasni való könyve?

– Van.

– Ledobja?

– Le.

A kis hotel előtt már sepertek a parasztasszonyok. A Csirke kiszállt és
egy hajót nézett a Dunán. A hajó négy nagy uszályt vontatott és rengeteg
fekete füstöt bocsátott.

– Milyen ereje van ennek a kis büdös hajónak – mondta Révész úrnak, aki
fázósan állt melléje, mialatt Andor pénzt adott Savanyúnak, kifizetve
azt is, hogy visszavigye őnagyságáékat.

– Egy pillanat, – mondta, mikor a portást várták – ez itt az ablakom.

Felmutatott egyik nyitott ablakra. A portás előjött. Kezet fogtak,
Révész úr kalapot emelt. Aztán vártak egy kicsit, míg Andor kihajolt az
ablakon:

– Itt van – mondta.

És eleresztett egy szinesborítékos könyvet, ami kinyilt a levegőben.
Révész úr elkapta. Zola Nanája volt rövidített és komisz magyar
fordításban.

– Köszönöm – mondta a Csirke, megnézve a képet a borítékon. Révész úr
megint kalapot emelt. Beültek a fiákerbe, mintha az övék lett volna s az
elindult velük a dunai bokrok közt, visszafelé. Andor az ablakba
könyökölt, nagyon fáradt és kábult volt, minden érdeklődés nélkül nézett
utánuk. A fiáker lassú trappban indult velük, de mikor kikerült a bokrok
közül a nyilt útra, ez a lassú trapp is megszűnt, a lovak pihenő
lépésben kezdtek menni, Savanyú eleresztette a gyeplőt és rágyújtott s
látszott, amint megfordulva a bakon, beszélgetni kezd a két vendégével.
Lassan poroszkáltak így visszafelé a pirosló reggelben, mint valami
magára hagyott, együvé tartozó kis személyzet, miután elvált tőlük a
komoly ember, a fizető vendég, aki miatt a világon vannak.


XII.

Valami ideiglenes volt az életmódjában. Mint egykor az a bizonyos hétfő,
amely a zagyva élet végét és a komoly munka kezdetét jelentette, most is
lebegett a távolban egy időpont, amikor majd mindez megváltozik. Nem
nagyon tudta megmondani magának, hogy ez mikor lesz és miért lesz. Csak
azt érezte, hogy ez nem maradhat így, ahogy van. Nem is szeretett ezen
gondolkozni, eltolta magától az egész kérdést, ha jelentkezett. Tovább
tolta másnapra, elfárasztotta, elaltatta. Rendszerint felkeléskor, –
mostanában már délután kelt fel mindennap – amikor friss kipihentséget
érzett fiatal tagjaiban, eszébe jutott, hogy ennek másként kellene
lennie. Ilyenkor nyugtalanság fogta el, forgolódott egy kicsit az ágyban
és bár semmire se gondolt, úgy érezte, mintha mélyen gondolkoznék. De az
állapot, amelyben élt, oly kellemesen kábult volt, hogy minden ilyen
nyugtalankodás egy „majd aztán“-nal végződött, friss kiugrással az
ágyból, egyenesen az ablakhoz, amelyen át Isten szép nyári délutáni
napja sütött be a szőnyeg csücskére, s amelyen túl fehérruhás nők
sétáltak piros napernyővel a sziget pázsit-ábrái közt. A Horn-palotában
azóta sem aludt. Egyszer, a ligetből jövet beszólt a házmesterékhez,
megmondani, hogy nem halt meg és csak vigyázzanak a lakására. Néhány
apróságot, amire szüksége volt, összecsomagolt és a házmesternével
kivitette a szigeti szobába. A jogi könyveket minden sóhajtás nélkül
dobta félre, valami nyugalmat érzett olyanféle gondolatokra, hogy hiszen
„majd aztán“ és „később majd csak“ és „akkor úgyis“, – ez tette, hogy
nem búcsúzott a könyvektől, sőt haragudott rájuk, mint a börtönőrökre,
olyan bizonyosra vette, hogy visszatérnek még hozzá, eljönnek érte
bebörtönözni a szemét és a fejét. Otthon, a budai lakásban is járt, de
nem ment be a szobákba, ettől az emléktől félt. Csak az előszobában ült
le, bottal-kalappal, ott beszélt a kövér Julival, annak is azt mondta,
hogy vigyázzon a lakásra, addig ne csináljon semmit, amíg ő nem
intézkedik. Itt se vallotta be magának a nyugtalanságát. A függő állapot
eltűrhetőbb volt számára, mint a változás és az a sok cselekvés, ami
ezzel járt volna. A kövér Juli is meglátogatta mindennap a
szanatóriumban az apját és már ő is tudta, hogy az öreg úr nemsokára meg
fog halni. Mikor a régi cselédek sopánkodó hangján erről beszélni
kezdett, Andor felkelt a székről és hirtelen elment.

Az öreg úr haldokló állapota mostanában mint valami utolsó állomáson,
mintha megállt volna, tíz-tizenkét nap óta változatlan volt. Sem Andor,
sem az orvos nem vett észre rosszabbodást. Igaz, hogy most már majdnem
egész nap aludt, beszélni egyáltalán nem beszélt, s ha ébren volt, mély
szemgödreiben tompán fénylett valami, ami már mintha nem is szem lett
volna, hanem szürke fátyol mögött két csepp könny. Teljesen
érzéketlennek látszott minden iránt. Mindegy volt, ha Andor jött, vagy
ment, ha szólt hozzá, vagy ha hallgatott, ha megsimogatta vagy ha
gyöngéden megfogta sárga kezét, amely már nem volt más, mint vékony
csontok és vastag erek szövedékére vont hártya. Mintha a sors ajándéka
lett volna Andor számára ez a némán stagnáló állapot, ez az eleven
nem-létezése az apjának, amely javulást már nem igért, de szinte
rosszabbodással sem aggasztotta. Időt adott neki, hogy hozzászokjék a
halálhoz, hogy automatikusan elkészüljön arra a napra, amikor majd ez a
csekély létezés is megszűnik. Mikor esténként lejött tőle és
elgondolkozva lépett ki a szanatórium kapuján, úgy érezte, hogy az apja
is segít neki ebben a napról-napra való halasztásában minden dolgoknak.
Egy ilyen estén, a kapu előtt állva világosodott meg előtte, hogy az a
távolban függő terminus, az a bizonyos „majd aztán“ és „majd akkor“ nem
egyéb, mint az apja halálának időpontja. Az lesz az a nap, amely
felébreszti ebből a vánszorgó félálomból, a melyben most él, akkor
szakad rá minden munka, kötelesség és komolyság és az emberséges élet
elkezdése. És ez a gondolat aztán még azt a kis nyugtalanságot is
elcsitította, amely nagyritkán verdesni kezdett gyönge szárnyakkal a
szívében, mint a két marokba zárt verébfióka. Addig úgyse lehet semmit
kezdeni. Majd ha azon a borzasztó időn túl lesz és ha majd megnyugszik.

Az éjszakai életét így valami virrasztás-félének fogta fel. Most már
teljesen éjszaka élt, a nyári reggel arany-sütésében feküdt le és
gyakran esti szürkületkor kelt. Megszerette az utca és a kávéház éjjeli
embereit, a csöndes és barátságos városi éjszakát, az éjjeli pincéreket,
kocsisokat, az éjjeli gyümölcsöskofákat, a levegő éjjeli
egyenletességét, és hogy így rászokott az éjszakára, még a csapatostul
kóborló fiatal ujságírókat is tűrhetőbbeknek találta. Ezeket eddig
mindig bizonyos ellenséges érzéssel, utóbb már gyűlölettel nézte, mert
hangosak, vidámak és az elbizakodottságig öntudatosak voltak. Volt
köztük az ő korabeli ember, de sok volt, aki még nála is fiatalabb volt,
s már nemcsak neve volt a világ előtt, hanem bizonyos tiszteletre és
különleges bánásmódra is igényt tartott. Egy nagyon fiatal versíró,
akinek a nevét a lapokból ismerte, néha a közelébe került a Moulin vagy
az orfeumkávéház asztalánál. Szinte durcásan fordította el ettől a
fejét, nem vette tudomásul, nem akart beállni azok közé, akik a
hosszúhajú gyerekembert megbámulták. Mikor néha négy-öt táncosnő csődült
a költőgyerek köré és nevetett a durva tréfáin, úgy utálta a kis költőt,
ahogy csak jómódú, semmittevő fiatalemberek tudják ezeknek a szerény
társadalmi sikereit irígyelni. Most azonban, hogy őt is megpuhította az
éjszaka, megszokta és eltűrte a kis költőt, ismerősen nézett rá, bár
elbizakodottnak találta és feltette magában, hogy tüntetően elkerüli a
vele való megismerkedést. A Csirke egyszer a kettőjük asztala köré
lépett és taktusban hol a kis költő fejét érintette vékony
nádpálcájával, hol az Andorét. Ez módfelett felbosszantotta, s még
mérgesebb lett, mikor észrevette, hogy a kis költő vele nem is törődik,
csak nevetve kapkod a Csirke pálcája után, sőt egyszer úgy akarta
elkapni, hogy az ő feje fölé nyúlt a pálca után. A pálcát ő kapta el és
messzire eldobta, s mikor a Csirke ezért melléje ült és azt mondta, hogy
addig nem megy onnan el, amíg a pálcáját vissza nem kapja, durván szólt
rá: „eridj a fenébe“ – amin a Csirke sértődött meg halálosan, bár
alapjában véve a kis költőnek szólt. Nem bírta el, hogy az a kis ember
már valaki. És ő senki. És ő még el se kezdett valaki lenni. De hiszen,
istenem, _akkor_ majd… és aztán majd… és kicsodák-micsodák ezek itt
éjjel a füstben és a zenés piszokban? És ez úgyis mind csak ideiglenes
és ő itt csak átmenetileg van, ezek meg itt maradnak életük végéig,
mind, pincérek, írók, cigányok, lányok… „Nem szégyelled magadat?“ –
mondta magamagának – „ezek közt valamit akarni, eközt a szegény
félbolond városi szemét közt, ahol most kínodban kóborolsz… sajnálnod
kellene őket, és majd több elnézéssel gondolsz vissza rájuk, ha majd
fenn jársz a komoly és derék nappali emberek világában, nagy rangban és
tekintélyben, az autódban, ahol melletted ül a finom kis úrhölgy, akinek
gyönge és jó illat száll a fátyolából és aki a térdeden nyugtatja
fehérkeztyűs kezét, mikor felszalad a nagy kocsi az Opera elé…“ Így már
derültebben tudott nézni a kis költőre, szánni még nem tudta, de lenézni
már kezdte. És a Csirkére se haragudott ilyenkor, a Csirke iránt
részvétet érzett, a Csirkének tíz forintot adott minden látható ok
nélkül. És néhány percre jól érezte magát a zenében, a lármában,
belebámult a falicsillárok fényébe, összehúzta a szemét és elképzelte,
hogy ezek lazán kötött bokréták égő üvegrózsákból, amelyeknek fénylő
sárgaréz száruk és lombjuk van. Ilyesmivel töltötte meg a képzeletét,
mikor az komolykodni akart, s ez kellemes és felületes volt, gondokat
elriasztó és képzelt jövőbe ringató, a cimbalomszóhoz és a nevető
zsivajhoz illő. Ilyenkor szinte észre se vette, hogy a Csirke – még
jobbkezében tartva a tízforintost – a balkezével az ő fényesre kefélt
haját igazgatja, inkább a simogatás, mint a rend kedvéért.

Egyszer, mikor így elszórakozva ült és nem vette észre, hogy a Csirke
megint a hajával foglalkozik, arra riadt, hogy a Csirke hirtelen kapja
el a kezét a fejéről.

– Mit csinálsz? – szólt rá és a hajához nyúlt. Egy csöppnyi kis piros
csináltvirágot talált a hajában, akkorát, mint egy nefelejts, ezt tűzte
oda a Csirke. De hirtelen abbahagyta a virágozást, mert Révész úr jelent
meg, a bejáratnál feltett kalappal ácsorgó urak közt.

– Félsz tőle? – kérdezte, megszagolva a kis vászonvirágot.

Csirke nem felelt, csak tagadólag rázta a fejét, tréfásan és sokáig,
felfelé kancsalító szemmel gyönyörködve abban, hogy hogyan röpdös a
homlokán a szőke hajfürt, mikor ide-oda rázza a fejét. A tagadó
mozdulatból a hajjal való játék lett, amit a Csirke nem akart
abbahagyni.

– Ne rázd a fejed – szólt rá Andor.

Nem felelt, tovább rázta a fejét és nézte a homlokán táncoló fürtöt. A
fiú ideges lett:

– Nem hallod?

– Mi ez? – nézett rá a Csirke, hirtelen abbahagyva a mozdulatot. – Mit
parancsolgat maga nekem?

Fölkelt és Révész felé fordult. Andor rámosolygott és a kis piros
nefelejtset gyöngéden az arcához hajította.

– Olyan féltékeny a Révész?

A lány lenézett rá, mint aki azon gondolkozik, hogy hamarjában milyen
gorombaságot mondjon, de meggondolta, felbiggyesztette az ajkát és el
akart menni. Andor elkapta a karját.

– Te, – tartotta vissza, csak hogy bosszantsa – mi van a könyvemmel?
Mikor adod vissza a könyvemet?

– Azt se tudom, hol van – mondta a Csirke és húzakodni kezdett.

– Elolvastad?

– Nem én.

– Hát akkor mért kérted?

– Megmondom… ha elereszted a karomat.

Eleresztette.

– Azért kértem, – mondta, miközben megjelent a szája körül a kisfiús,
nevető vonás – mert azt hittem, lesz benned annyi udvariasság, hogy
felviszel minket a szobádba, pedig nem is voltál udvarias, mert ledobtad
az ablakon, akkor szerettem volna visszadobni, fel a fejedhez, mert ez
egy hencegés volt és nem is tudom, mire rá adtad ott úgy a bankot.

Otthagyta, ugrálva ment a bejárathoz, ahol a sápadt Révész szigorúan
állt. Levette Révész kalapját és megint visszatette a fejére, s miután
így köszönt magának Révész helyett, a karjába kapaszkodott és cigarettát
kért tőle. Ma megint talpig vörösben volt. Hogy Andor utána nézett és
ezt a mókázását figyelte, úgy találta, hogy ez a lángvörös táncosruha
illik legjobban hozzá. Egy pincér gyujtotta meg a cigarettáját és Révész
úr, mialatt a cigarettatárcát visszatette a zsebébe, gyorsan és komolyan
beszélt a Csirkéhez, de nem nézett rá, hanem tovább is a táncolókra
függesztette a tekintetét. A szája szapora mozgásáról és a dacoló
tekintetéről látszott, hogy szemrehányást tesz a Csirkének. Aztán a
Csirke el akart indulni vele, még mindig a karjába kapaszkodva, a rendes
asztaluk felé, de Révész húzatta magát, nem akart vele menni és végül
kiszabadítva a karját, ott maradt a bejáratnál. A Csirke elugrált tőle
és táncolni ment egy parkettáncossal, mint aki nem sokat törődik ezzel a
haraggal. Andor Révészt nézte, aki egyideig nagyon komolyan állt ott az
ajtónál, aztán az órájára nézett, de nem ment el, hanem elindult egymaga
az asztala felé.

Abban a pillanatban, mikor Révész zsebretette az órát és Andor
kíváncsian figyelte, hogy most elmegy-e, vagy sem, Révész mögött, a
lépcső felől jövet, megjelent a bejárat nyílásában Pécsi Lajos.
Szalmakalapja és csontos vörösbarna arca a Révész válla fölött látszott
először, amint a közönséget mustrálva benézett a terem zűrzavarába.
Ahogy Révész elindult előle, szabadon maradt egész nyurga alakja. Sárga
vászon sportruha volt rajta, túlrövid kabát, ami még hosszabbakká tette
a lábait és sárga keztyű a nagy kezén. Hátrafordult és szólt valamit
valakinek, aki nem látszott egy kövér pincértől.

– „Mi ez?“ – mondta magában Andor, miközben lassan fordította el onnan a
fejét, hogy úgy ne lássék, mintha elkapná. „Mi ez?“ És lassan mintha
unalomból tenné, végigsimította az arcát a kezefejével, mint aki azt
vizsgálja, hogy simára van-e borotválva. Az arca forró volt. Ezen nem
lehetett változtatni, bizonyos volt, hogy elvörösödött.

A tekintetével a Csirkéhez menekült, aki egyhelyben sebesen forgott a
szmokingos táncossal. Mintha a saját vörössége lobogott volna ott,
mintha visszaverődött volna a Csirke vörös szoknyájáról, újabb perzselő
érzés gyulladt ki az arcán. De csak nézte a Csirkét, hogy legyen hová
néznie, mozdulatlan fejjel, megrögzítve így a szemét minden újabb
találkozás eshetőségére. Ekkor a folyton forgó vörösségen túl, a
parkettnégyszög túlsó partján, a sűrűn ülő publikum közt megint belement
a tekintetébe Pécsi Lajos sárga vászonruhája, nyurga felsőteste, amint
asztalt keresve haladt a fejek fölött. Pécsi mögött, híven követve őt,
mint a kutya, s arcát mohó kíváncsisággal fordítva a táncolók felé, jött
Turnovszky Iván. Soha életében nem hasonlított Ellához, csak most.

A pincér a négyszög túlsó szélén szorított nekik helyet egy asztalnál,
ahol már ült két egyszerűen öltözött férfi. Ezek összébb húzódtak, Pécsi
udvariasan köszönt nekik, aztán leült. Csak akkor tette le a
szalmakalapját. Csontig nyírott szőke koponyája halványan fénylett a
rézbarna arc fölött. Iván kíváncsi diákfeje mögüle kandikált ki a
táncoló nőkre. Andornak lehetetlen volt nem látni őket, mert
szembenültek vele, épp abban a vonalban, amelyben a Csirke forgott
szédületesen a táncossal, egy vad two-step lármás zenéjére. Ők is a
Csirkét nézték, aki Andor odaerőszakolt szemében már csak kínzó, forgó
vörösség volt, egyre égőbb és egyre szétfolyóbb, egyre összekevertebb a
Pécsi sárga ruhájával és a táncos smokingos feketeségével, – a zsivajban
sárga-vörös-feketén lobogó lángmotolla, amelyről nem lehet levenni az
odababonázott tekintetet egészen a káprázásig, a tűrhetetlenségig,
addig, amíg meg nem áll a forgás. Mintha verseny volna, hogy melyik
bírja tovább: a forgás-e, vagy az egyre nagyobbra tágított szem
önkínzása. És ezt a versenyt egyre gyorsabban és vadabbul hajszolta a
czigány galoppja: a bőgő hátán döbögve csattogott a vonó, a cimbalmot
sebes taktusban a verő nyers végével csengette egy félbolond szmokingos
hindu, és mindezek fölött fennen visítva, önmagával kergetőzve
jajveszékelt a kis klarinét, apróra hasogatta a lármát, mintha egy
mérges kis kutya futkosott volna a pódiumon vigyorgó cigányok közt, akik
a taktust dobogtatva hágdostak volna a farkára.

A meredten égő szem győzött, a forgás maradt előbb abba. Szerencsére
nagy taps tört ki, mikor a Csirke halálra sápadtan, mosolyogva, a
szívére szorítva a kezét, abbahagyta a forgást és szédülten ment Révész
asztalához. A táncos is megtámaszkodott, gyors és mély
lélekzet-kapkodással, óriási sárga fogsorát kínos-fáradt vigyorgással
mutatva.

A nagy siker lármájában Andor behúnyhatta a szemét, aztán nézhetett
máshova. Azt még látta, hogy Pécsi is tapsol és hátramagyaráz Ivánnak,
aki nyitott szájjal fordult a Csirke felé és bámulta, hogyan liheg
nevető arccal Révész mellett. Révész megint komolyan és szaporán beszélt
hozzá, másfelé nézve, megint szemrehányást tehetett neki.

Mikor a taps elcsöndesedett és minden hangos összevissza-beszéd és
nevetés kikeveredett a tapslármából, hogy eluralkodjék a zsúfolt
teremben, ahogy nagy mutatványok után lenni szokott, a cigány, mintha
nem is ugyanaz lett volna, aki az előbb megvadult, lassan és érzelmesen
halk francia keringőbe kezdett. A parkett négyszögén, amely a mutatvány
után üres maradt, most álmatagon megjelent a kövérvállú, dekolletált
úrhölgyutánzó nő, fekete strucckalappal és fekete estélyruhában, únottan
fordította ég felé ismert kéjelgő szemeit és púderes, telt karját
rátámasztva egy sovány, vöröshajú táncos vállára, lassú csúszásokkal és
kicsire aprózott szaladgáló lépéskékkel kezdte meg a bosztont, a táncos
válla fölött le-lenézve az égből az asztaloknál ülőkre, kéjesen fáradt
pillantással keresve azt a kéjesen fáradt angol lordot, aki százötven
koronát adna anélkül, hogy bármit is csinálni kellene érte.

Erről a hölgyről Rácz Miklós jutott eszébe Andornak. Ő szokta ezt
felfalni a szemüvegével, keservesen és reménytelenül, mert a kéjvágyó
úrhölgy itt csakis ingyenpénzre vágyott, soha itt kéjről szó sem
lehetett. Egy idős német gyárosa volt, szőkén őszülő vad germán óriás,
akinek otthon beteg felesége volt, s aki a pénzéért agyonszerette a
szegény teltvállú úrhölgyet, úgy, hogy az örült, ha békén hagyták, sőt
csakis olyan férfiakhoz vonzódott, akikről bizonyos volt, hogy semmit
sem akarnak tőle. Andor örült, hogy most Rácz Miklós nincs itt. Igy
egyedül majd csak megússza azt, hogy Pécsi ott ül Turnovszky Ivánnal. De
a komoly Rácz fürkésző szemüvege és zord erélye nyugtalanítaná, kihozná
a sodrából.

A kéjes úrhögy után újabb két pár jelent meg a parketten, majd két nő
indult táncra együtt, útálatosan összetanult két rövidszoknyás,
kalaptalan lány, az egyik Somogyihoz hasonlított, fiatal horgas-tüzes,
pirosszájú vadzsidó szépség, a másik tömpe, kutyaképű púderes, idősebb,
de rövidebb szoknyájú. Most már négy pár táncolt és a táncmester a
parkett közepére állt, úgy, hogy Andor elől elég gyakran fedték el
Pécsit és a bámuló diákot. Egy kicsit meg is nyugodott. De abban a
pillanatban, mikor ezt konstatálta, tudniillik azt, hogy
megcsillapodott, megint felzajgott benne a nyugtalanság, a türelmetlen
mérgesség, a szégyen és a düh: „Mi csillapodott meg bennem? Miért voltam
izgatott? Mi ez?“

Felgyulladt a szeme a haragtól, eszébe villant, hogy Pécsi észrevehette
az ő bujdosó tekintetét. Ez a feltevés dühbe hozta és most Pécsiék
irányába nézett. Arrafelé gomolyodtak össze a táncolók, lassan és kis
körökben finomkodva mozogtak, úgy, hogy sokáig takarták el előle Pécsit.
De kivárta őket, mint ahogy az ember kivárja a holdat a mozgó felhő
mögül, s akkor igen lassan, de végre megjelent előtte Pécsi arca,
vizesszürke szeme, amely nyugodtan, de szándékkal nézett az övébe.
Komisz szúróssággal ereszkedett lassan bele ez a hűvös tekintet az ő égő
pillantásába, mint hidegen fénylő, biztosan vezetett vívótőr a forrón
lélekző tüdőbe. A sportban felnőtt, németből magyarrá gentrysedett
csontos-szívós férfi kihívása volt ez a lágyabb, nyugtalanságra és
izgatottságra hajlandóbb fiúval szemben, akiben most a keresztény
anyától örökölt türelmet és szelid nyugalmat pirosan borította el az
apai zsidó vér. Aztán, az első támadás után, most már mint két éles
horog akadt össze a tekintetük. Andor érezte, hogy egy ér rugdalózik a
nyakában és hogy a szája akaratlanul és a saját szántából formát
változtat. De most halálos elszántsággal akasztotta bele a tekintetét a
Pécsiébe. Olyan pillanat volt ez, mint mikor két birkozó sok kerülgetés
után komolyan markol egymásba és hosszan, vésztjóslóan marad így
mozdulatlanul, mintha gondolkodnék. Nem lehetett kétség, ennek a
tekintetnek az ezredrésze is elég lett volna, Pécsi halálosan és
szívósan szerelmes Ellába, gyors ugrással termett a lány mellett, mikor
Andor elkódorgott mellőle és most többé nem ereszti. Pécsinek a zárt,
vékony ajkai mögött szinte látszott a két erős szemfoga, amellyel, mint
egy sovány, izmos kutya, fogja a szőke lány fehér húsát, és a rettenetes
az volt ebben a képben, ami Andor szeme mögött megjelent, hogy a lány
könnyelműen mosolyog, mialatt ezek az éhes-éles fogak a fehér
gömbölyűségeit fogva tartják, olyan vadul, hogy annak is fáj, aki nézi.
Útálta most Pécsit, valóban kutya volt a szemében, rút, sovány,
kiéhezett kuvasz. Nem tigris vagy oroszlán. Azokra a félórákra ugrott az
emlékezete, mikor hárman voltak együtt: most télen a jégpályán, egyszer
a lánynál, ebéden, régen, egyszer a korzón, estefelé, – mindig éhes és
sovány volt ez a Pécsi, de akkor fátyolozott volt a szeme és lemondó az
arca, kérlelő, ha a lányra nézett, hamis és gyűlölködő, ha az övével
találkozott a pillantása. Most se volt diadalmas a szeme, csak bátorság
és a védekezés elszántsága nézett belőle. Pécsi azt szerette volna, hogy
ez jéghideg biztonságnak lássék. De az az idegáram, amely a mélyek
mélyéről jön és milliomodrészekre osztja a pupilla rezdüléseit, az olyan
érzékeny nézőnek, mint aminő Andor most volt, világosan megmutatta, hogy
az egyenesen előre szúró vívótőr tűhegye finoman és alig láthatóan
reszket, a hideg pengét mozdulatlan kéz vezeti, de egy féltékeny szív
vére lüktet hajszálnyi rendetlenséggel a leghegyében. Ez adott a
forrósághoz erőt és gúnyt az Andor nézésének, amelyben most már volt
valami diadal, fájdalmas és pillanatnyi, de mégis felülkerekedés az új
gazdán, a parvenűn, az alkalmi tulajdonoson, benne volt az eldobott régi
jogok titkos fájlalása, az elherdált vagyon dacos „üsse kő“-hangulata,
és az egészen végigsugárzott valami, rezignáltan hencegő, ami azt
mondja: „ugyan ne büszkélkedjél, hiszen ha én akartam volna…“

Nézték egymást, most már szántszándékkal, meg-megszakítva a táncoló
pároktól, de nem mozduló szemcsillaggal, tökéletesen megtartva az irányt
akkor is, mikor testek és ruhák mozogtak el közöttük. Egymásba sütöttek,
mint két egymásnak irányzott reflektor, amelyek találkozó sugarában
élesen megvilágítva állt, aki képzeletükben közibük lépett: a
változatlanul kacér mosolyú, jelentéktelen csinosság, fiatalon és
karcsún, szőkén és kövéredőn, egyikre se pillantva, a távolba mosolyogva
a férjhezmenés és a polgári jómód kis krajcáros dicsősége felé,
felületes érzékekkel, sekély érzelmességgel, tulajdonképpen semmit sem
akarva, csak élni, enni, öltözködni és mosolyogni, de most ebben a
kettős sugárzásban érzékien és szerelmesen felragyogva, vakító
menyasszonyi fehéren, mint minden boldogság atlaszfényű forrása, mint az
erősebbnek győzelmi jutalma, akiért ölni vagy halni kell.

A reflektor mögött mint kis tolvajlámpa pislogott rejtetten a táncosnők
felé az Iván szeme. Ez is erősítette Andort. Ha ez a száraz Pécsi így
hízeleg és kedveskedik ennek a kis svindlernek, hogy elhozza ide, akkor
még szüksége van rá. Akkor még nem lehet olyan nagyon rendben a dolga
Ellánál. Ő ismerte Ivánt és őrző szerepét. Nem bánta volna, ha az ő
tekintetével is találkozik, de ez lehetetlen volt. A kis diák minden
pillanatban másfelé villantotta a tolvajlámpát, mohón és határozatlanul,
szinte ijedezve, mint egy szegény és szerény tolvaj, aki szalonnáért
jött és a kincstárban találja magát.

Még nézte egyideig Pécsit, akinek a tekintete változatlan maradt, aztán
úgy gondolta, hogy ebben a halálos párbajban győznie kell s ekkor – még
mindig nézés közben – lassan gúnyosra mozdította a száját, mosolyt
erőszakolt, pillanatra se véve le szemét a Pécsiéről. Feldobogó szívvel
és mindenre készen még megvárta, amíg a csontos barna arcon elfehérül a
lenszinű nyírott bajusz a boszankodásban feláramló pirosságtól. Aztán
még mindig várt, mint aki rendelkezésre áll, majd lassan elfordította a
szemét másfelé és a fizetőpincért hivta. Fizetett, fölkelt, az ajtóig
sétált és onnan is visszanézett. Győzelmet érzett. Látta, hogy Iván
kérdez valamit Pécsitől, de Pécsi a semmibe néz és nem felel. Iván már a
vállán kopogtatott, mire nagynehezen feléje fordult. Andor ott maradt az
ajtóban és a tömpe kutyaképű táncosnővel beszélgetett. Maga se tudta,
mit. Sőt virágot is vett neki, mikor a virágárús asszony arra jött. Négy
nagy vörös rózsát. Közben elhozták a felöltőjét, ezt a karjára vette.
Nem akaródzott neki elmenni innen. A tömpeképű otthagyta, egyedül
maradt. És ebben a pillanatban váratlanul minden győzelme összeomlott s
ahogy arra a percre gondolt, mikor ezek bejöttek a terembe és Iván úgy
hasonlított Ellára, – életében először – mikor erre a percre gondolt, a
menthetetlen és halhatatlan irígy szerelem sajgott végig rajta, de nem
az idegein, hanem a csontjai velejében, valahogy a lábából érezte
fölfelé jönni a mellébe, ahol szétterjedt és feldagadt a torkáig. Ott
sikerült csak leszorítania gyilkos erővel, úgy, hogy ott aztán meg is
állt. A következő pillanatban pedig világosan érezte, hogy züllött és
rendetlen élete ideiglenességének és minden dolgok kábult halogatásának
nem az apja halála a véghatára, nem is ez volt az soha, hanem az a nap,
amelyen Turnovszky Ella máshoz fog férjhezmenni.

És erre a gondolatra most mintha gyorsan kiürültek volna a lába
csontjai, úgy elerőtlenedett és kihűlt, hogy az ajtófélfához kellett
támaszkodnia. Mosolygott, hogy azok, akik ezt az elgyengülését látják,
ne gyanítsanak rosszullétet. Hallotta, hogy az emberek közül, akik
előtte ide-oda mozogtak, beszél hozzá valaki.

– Igen – mondta, erőt véve magán, s csak akkor látta, hogy Révész úr áll
előtte, az beszél hozzá.

– A Csirke az öltözőben van – mondta – és nagyon kéri, jöjjön velünk, mi
a Terézvárosi kávéházba megyünk, a pincébe, a kuglizó mellett van egy
szeparé. Lehet, hogy Rácz szerkesztő úr is odajön.

– Rácz szerkesztő úr?

Ez a név valami megfogózás-féle érzést keltett benne. Révész megint
beszélt, kérdezett valamit.

– Köszönöm, nem, – mondta Andor – hazamegyek, nagyon fáradt vagyok.

És már ment is le a lépcsőn. Egy kocsi vitte, rántotta a sziget felé. A
hídon nagyot lélekzett a dunai szélből. Mikor meglátta a szállót,
rettenetesen megijedt attól, hogy most egyedül marad. Tulajdonképpen
most kellett volna leinnia magát az eszméletlenségig – gondolta. Aztán:
„Igy is fogok tudni aludni, halálosan fáradt vagyok.“ Felment a
szobájába és gyorsan levetkőzött. Befeküdt az ágyába és nézte a villamos
lámpa izzó drótszálát a hálószekrényen. Furcsa, máskor bántotta a
szemét, most akár órákig nézhetett volna bele. „Vége az életemnek“ –
gondolta és egy nagyon egyszerű kérdést tett fel magában: „Istenem“ – ki
is mondta félhangon – „mért hagytam én ott Turnovszky Ellát?“ Megvágta
magát ezzel a kérdéssel, mint az éles késsel. Fájdalmat érzett és a
vérvesztés hűlő érzését, egyszerre. „Nem“, – mondta megint félhangosan –
„ez egészen furcsa, ezt az érzést egy pillanatig se lehet elviselni,
olyan tűrhetetlenül fáj.“ Kiugrott az ágyból, felöltözött. Eloltotta a
lámpát, lement, csöngetett. Mikor a portás kieresztette, sietve indult
el a város felé. Azt érezte, hogy ezt a bajt, amit most felismert,
gyógyítani nem lehet. De a fájdalmat csillapítani kell, mert egyszerűen
eltűrhetetlen. Valami borogatás a szív tájára… Megállt arra a
gondolatra, hogy ezt a kínt testi úton lehetne enyhíteni. A morfiumra
gondolt. Aztán tovább sietett, idegesen. „Marhaság“, – mondta –
„pillanatnyi dolog, ezen segíteni kell… embert kell látni… nőt kell
látni, egy lányt kell megcsókolni… valaki kell, aki szeret… csak egyedül
nem szabad maradni…“

Fél kettő volt. Megint megállt, lehajolt és apró kavicsokkal rakta meg
az egyik zsebét. Egynegyed háromkor az Erzsébet-körút egy
mellékutcájában állott és ezeket a kis kavicsokat egyenként dobálta fel
a sarokház egy elsőemeleti ablakára, amely mögött Gyulai Olga lakott.


XIII.

Az utca üres volt, senki se zavarta ebben a munkában. A kis kavicsok
egymás után koccantak az ablakon, de a sötét négyszög mögött nem mozdult
semmi. Egyre fölfelé nézve, a zsebében nagyobb kavicsot keresett, ezt is
feldobta. Ez nagyobbat koccant, mint a többi, ez után tovább is várt.

– „Szenvedek“, – mondta magában, tekintetével fenn függve az ablakon –
„különös érzés, bizonyos, hogy ez lelki szenvedés, amit most érzek,
életemben először szenvedek.“

Behúnyta a szemét s rövid perc alatt végighúzódott az emlékezete egész
életén, mint simító kéz a puha terítőn. Semmi gyűrődést, akadályt nem
talált; a polgári jómódban nevelt egyetlen gyermek férfi-élete most
vetette az első ráncot.

– „Rossz dolog szenvedni“ – járt a fejében. Nem tudta, mit kell ez ellen
tenni, tűrni roppant nehéz volt, szinte lehetetlennek látszott.

Megint koccant egy kavics, utána két kicsi egyszerre. Föltette magában,
hogy még három utolsót dob, és ha ennek se lesz eredménye, elmegy. De
hová? Mikor az elsővel célozni kezdett, az ablak mögött megrándult a
redőny. Egyszerre, mintha vékony fénycsíkokkal repedezett volna meg az
ablak sötét négyszöge, a megritkuló redőny mögött megvillant a szoba
barázdált világossága. A redőny recsegve huzakodott felfelé és Olga
jelent meg az ablakban. Andor kalapot emelt. A lány egyideig az üvegen
keresztül nézte, aztán eloltotta a lámpát és kinyitotta az ablakot.
Hajnali fél három körül még teljesen fel volt öltözve.

– Kezét csókolom – suttogta fel a fiú.

– Andor? – kérdezte fenn a lány.

– Igen.

– Az Istenért… mit csinál itt? Maga dobta a köveket?

– Én.

Közelebb lépett. Izgatott volt a hangja:

– Kérem, Olga, – mondta hangosabban – igen-igen nagy dologról van szó…
életbevágó ügyem… okvetlenül beszélnem kell magával.

– Most?

– Azonnal.

– De hát az Istenért… az Istenért…

A fiút a sok „Istenért“ kihozta a sodrából:

– Az Istenért, ne rémüldözzön… segítenie kell rajtam. Ha tudná, mily
nagy szükségem van magára.

– Most rögtön?

– Fel akarok menni.

Ez oly határozottan volt mondva, hogy Olga megijedt:

– De mit gondol? Megőrült?

– Meg.

Indult, a kapu felé.

– Nem lehet, – szállt utána a fojtott, fájdalmas hang – az Istenért,
hova gondol! Nem az én lakásom ez…

Most jutott csak eszébe Gyulai Irma – és talán Rodics, az ügyvéd van
nála. Megállt. „Szegény lány“ – mondta. Megsajnálta a virrasztó Olgát,
elképzelte a kis lakást: az egyik végében, a hálószobában a kényelmesen
szuszogó régi viszony, a másik végében meg ez a ruhástul virrasztó lány,
amint rémülettel húzódik egy távoli sarokba, el a két kövértől, mint a
riadt nyúl az oroszlánpár ketrecében.

Visszament az ablak alá:

– Jöjjön le – mondta parancsolóan.

– Lejöjjek? – hangzott felülről az átmenet a beleegyezéshez.

– Ha nem jön le, én megyek föl.

Olga hátralépett:

– Jó, jövök – suttogta és betette az ablakot. Néhány perc mulva nyilt a
kapu és kijött, a kezét nyújtva Andor felé, aki ott várta. Mikor
meglátta a halvány arcot a nagy, komoly szemekkel és végigpillantott az
örökös, az egyetlen fekete selyemruhán, úgy érezte, hogy nem tudja,
miért jött ide és mért hívta le a lányt. Most itt volt és hirtelenében
nem tudott vele mit csinálni. „Bolond dolog ez“ – gondolta; érezte, hogy
egy kicsit kiszaladt a lába alól a föld, vagy ő tántorodott meg belül
valahol, de tudta, hogy szabálytalan és szeszélyes dolgokat csinál, az
akarata ide-oda szaladgál valami elől. A lány csudálkozva nézte:

– Miért hallgat?

– Mert meglepett… hogy lejött.

Karonfogta Olgát:

– Köszönöm, hogy lejött… nem is tudja, mit tett ezzel nekem… jöjjön.

A lány megállt:

– Hova?

– Sehova. Ide… itt sétálni, csak itt, a ház előtt. Amíg megnyugszom.

Újra elindultak, a lány a földre nézett, úgy ment nagyon lassan
mellette. Azt hitte, érti a fiút, némi elégtétel és ostobácska büszkeség
fogta el. A multkori esti séta és az értelmetlen csók óta nem is látta.
Hetek multak el azóta. Eleinte várta; a színháznál jövet is, menet is
nagyon szétnézett mindig, de utóbb belenyugodott, hogy a fiú elkerüli,
többé nem jön. Gyakran tettek már így vele óvatos és jobbérzésű
fiatalemberek, mikor egy kicsit beleszerettek. Az első melegebb
beszélgetés után otthagyták, okosan elmentek a szegénysége és a
névtelensége, a rossz családja elől, megszöktek, hogy ne kelljen
feleségül venni, vagy mert nem tartották könnyűnek és veszélytelennek a
vele való egyéb szerelmet. Most, hogy ez a fiú ennyi idő multán ilyen
váratlanul és ilyen bolondos módon jelentkezett, meg volt győződve, hogy
ezt a szerelem hozta vissza, kezdődő és forrongó szerelem, amely nem
bírt magával, és amely ma hirtelen legyőzte az okosságot. A fiúnak jól
esett szép, telt karjába kapaszkodni, gyöngéden szorította magához és
most már örült, hogy vele van, pillanatnyi megnyugvást és elfoglaltságot
érzett. Lassan és szótlanul mentek az üres körút aszfaltján, hallgatták
egyszerre járó, egyforma lépteik koppanását és mind a kettőnek kedvére
volt a hallgatás, a ritmikus, lassú együttlépés az enyhe éjszakában, ok
és cél nélkül. A lány nem szólt, mert kis hiúsága minden éhségével
várta, hogy hogyan fogja elkezdeni a fiú és mit fog mondani. A fiú meg
hallgatott, mert most elég volt neki maga ez az állapot, szerette volna,
ha egyáltalán nem kell majd beszélni. A következő utcakeresztezésnél
megálltak, megfordultak, visszafelé sétáltak. Csöndesen kezdte a fiú:

– Még nem aludt?

– Nem.

És két-három lassú lépés után:

– Miért?

– Csak.

– Ruhástul virrasztott?

– Levelet írtam.

– Kinek?

A lány ránézett:

– Mi köze hozzá?

A fiú ideges lett. „Vidéki dolog“ – gondolta. – „Még azt hiszi,
féltékeny vagyok.“ Megharagudott a lányra:

– Mondja, – szólt majdnem nyersen – hogy van az, hogy első szóra lejött?

Ez egy kicsit meglökte az egész építményt, amit a fekete lány magában
összerakott. Brutálisnak találta a kérdést:

– Ezért hívott le? Hogy ezt kérdezze?

Haragosan mozdult a szeme. Megállt és megint ránézett Andorra. Könnyen
sértődő érzékenysége felborzolódott:

– Micsoda lovagiatlanság ez?

Hirtelen nagyon megharagudott, nem is a fiúra, hanem magára, az
optimizmusáért, azért, hogy ilyen könnyen hitt a sikerében.
Elkeseredett. Sírni szeretett volna, mérges lett. Elszaladt a kapu felé,
a csengőhöz nyúlt, ott kapta el a kezét Andor, aki utána ugrott,
lefogta, mielőtt még becsöngethetett volna:

– Ne haragudjon rám, bocsásson meg, – mondta kedvesen, meleg és őszinte
szomorú mosollyal – nézze, ma bolond vagyok és kétségbe vagyok esve… ne
hagyjon magamra… bocsásson meg… mindent elmondok.

Megint karonfogta és elvitte a kapuból. A lány engedett neki, egy
pillanatra megint fellobbant benne a remény és a hiú kíváncsiság:

– Hát mondja meg, amit akar, nekem vissza kell mennem. Borzasztó ez,
hogy lejöttem, még most se tudom, mért tettem.

– Édes Olga, jó Olga – mondta a fiú, nagyon magához szorítva a karját. –
Drága Olga. Szerelmes vagyok.

A lánynak biztonság szállt a szívére. Megint hallgatott, fensőséggel és
kellemes elégedettséggel várta a többit. Megint mentek, lassan léptek
egymás mellett. De hogy a fiú nem szólt, a lány kezdte, az ő módja
szerint:

– Talán a volt menyasszonyába?

– Nem – felelt egészen tompán. Nagyon-nagyon szorította a karját, a
kezét is megfogta, jól átkulcsolta az ujjaival.

– Talán a vörösruhás táncosnőbe?

Ez már fölényes biztonsággal volt mondva, egy kis csúfolódás is
muzsikált benne, úgy, hogy Andorban felágaskodott a gyerek
kegyetlensége. Halkan felelt:

– Abba.

– Gratulálok – mondta Olga, még mindig diadalmasan, most már bizonyosra
véve, hogy pillanatok választják el a fiút a kitöréstől: „beléd, beléd
vagyok szerelmes, őrülten szenvedek, könyörülj rajtam…“ Mosolygott és
csiklandoztatta a hiúságát ezekkel a cicázó pillanatokkal. Könnyedén
mondta:

– Igazán?

– Igazán.

– És nagyon szereti?

– Őrülten.

– Ne mondja.

– De mondom.

– Na és… remélem, viszonozzák.

– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy én… hogy én… rettenetesen… nagyon… és
szenvedek…

Még mindig szorította a lány kezét, most a melléhez vonta és odanyomta,
erősen, mintha a mellének azon az oldalán is lett volna egy szíve.
Idegesebben kezdett beszélni:

– Már nem birom… azért jöttem ide magáért… maga komoly és olyan
végtelenül megnyugtató… és maga is boldogtalan… és hadd lehessek itt egy
kicsit magával… itt maga mellett.

Ránézett és találkozott a pillantása a lány leső, figyelő tekintetével.
Az arca komoly volt és a szeme égett. A lány az egész testében érezte,
hogy most meg fogja csókolni és nem bánta, már szinte várta is, ahogy
önkéntelenül meglassúdott lépéssel, szinte hozzánőve ment mellette, az
arcát feléje fordítva, olyan közel a fiú arcához, hogy érezte a melegét.

– Olga, – mondta forrón és halkan – mentsen meg engem. Úgy érzem, hogy
végem van.

Megálltak. A lány a szemébe nézett és lassan fölemelte a szabad kezét,
megcirógatta a fiú arcát. Ez lehúnyta a szemét. A lány mosolyogva
suttogta:

– A kis vörös táncosnőbe?

– Abba.

Közelebbről nézett a szemébe, már szinte érintette az ajkával a
bajuszát. Alig hallhatóan mondta:

– A kis vörös táncosnőbe?

– Abba.

– Ejnye – mondta és megriadt. Egy kicsit sok volt már ez a tréfából.
Eltűnt az arcáról a mosoly. Összehúzta nagy fekete szemöldökét,
gyanakodva nézett a fiúra:

– Tréfál?

– Nem – mondta ez és nyiltan nézett rá.

– A táncosnőbe szerelmes?

– Mondtam.

Kihúzta a karját a fiúéból és mikor érezte, hogy az könnyen engedi,
hideg ijedtség ment végig rajta. Világos lett előtte, hogy ez másba
szerelmes. Nem tudta, mit csináljon, csak állt előtte, még mindig
komoran összehúzott szemöldökkel vizsgálva a fiatal és sápadt arcot, a
fiú szemét, amely erre a szigorú kémlelésre kissé zavart lett. Andor
lehajtotta a fejét. A lánynak azonnal visszatért a lélekjelenléte. A
hiúság automatikus védelme, női reflexmozdulat volt az a nyugalom, amely
elömlött az arcán. Ez lassan elsimította a mély ráncot a szemöldökei
közül, amelyek méltósággal húzódtak vissza magas őrhelyükre. A feje alig
észrevehetőn megemelkedett, csak a hangja volt egy gondolattal
szárazabb, mikor megszólalt:

– Azt hittem, tréfál.

És hozzátette, most már ezt a szárazságot is leküzdve:

– Mondjon el nekem mindent, én tudok jóbarát lenni.

Inkább megölette volna magát most itt ebben a helyben, mintsemhogy egy
lehelletet is eláruljon abból a kegyetlen csalódásból, amit érzett.
Fiatalemberek, akik szép lányokkal lapdáznak, szokták így mímelni az
érzéketlenséget, mikor az arcukba csapódik a tenniszlapda, s a lányok
ijedten szaladnak oda, hogy fáj-e. De ezeknek soha még nem sikerült ez
tökéletesen.

– Ma este – mondta Andor – láttam valakit, aki…

Elhallgatott. Könnyű társalgóhangon segítette Olga:

– Aki?

– Valakit láttam, valakinek a szemébe néztem. Nem nő volt, férfi.
Percekig néztük egymást. És én… én… nem tudom, de csak később tört ki
belőlem… magam se tudom…

Most a lány kapaszkodott az ő karjába, tökéletes hidegséggel, és
nyugodtan mondta:

– Maga nagyon izgatott.

– Igen – szólt a fiú, és levette a kalapját. A hajához nyúlt és megint
feltette a kalapot. – Egy kicsit még izgatott vagyok. De maga oly jó
hozzám.

– Nyugodjék meg – mondta halkan a lány. – És ki volt az a férfi?

– A szeretője. Annak a lánynak a…

– Révész úr?

A fiú kényszeredetten mosolygott:

– Ezt is tudja?

– Somogyi mindent elmesél. A lányt Csirkének hívják és a szeretőjét
Révésznek. Az tanítja táncolni otthon.

– Az tanítja? Ezt nem is tudtam.

Kínozta az, hogy a nyomorúságát, ami kitörőben volt, ami ki akart
buggyanni belőle, dőlni a szájából, ordítani, most, mint valami
fojtással, leszorítja ez a hazugság: Csirke és Révész úr. Olga tovább
beszélt, játszatta a kínlódó közömbösségét:

– Somogyi mesélt róla. Hogy milyen graciőz. Fiús, kedves. Tizennyolc
éves.

– Tizennyolc éves…

– Csinos. És mindig maga körül ugrál.

Ez igaz volt. A Csirke únos-úntalan hozzászaladt, cigarettát kért, vizet
ivott a poharából. Eszébe jutott a kis piros vászonvirág, amit ma a
hajába tűzött. És a tekintetében mindig volt valami bámulás, mikor
beszélt vele.

– És mi volt Révész úrral?

– Néztük egymást. Nem tudom. Megbolondultam. Meg akartam verni. És az a
nyugalma, amivel nézett… Azt fejezte ki, hogy hiába minden, a lány az
övé, az ő tulajdona… és nem engedi, a fogával kapaszkodik bele.

Izgatottan beszélt. A lány egyre nyugodtabb lett. Hideg és halavány
volt:

– És maga… olyan nagyon szereti?

– Nem. Csak most… úgy érzem, hogy ez valami rettenetes… tűrhetetlen, ez
a féltékenység és ahogy akarom és akarom és akarom…

Ez olyan vadul őszinte volt, ez a sok „akarom“, hogy Olgában
megkeseredett a színlelt közömbösség.

– Ne haragudjék, – mondta – de egy ilyen kis senki, ilyen kis
táncosnőcske… akit mindenki megkap… hiszen ez egy kis…

Már nagyon ideges volt a fiú:

– Mit akar mondani?

– Hogy ez… nem méltó magához, egy ilyen kis…

– Hát ki méltó? – riadt rá.

– Na, na, nem kell azért…

– Ki méltó? – mondta nyersen. – Mi az, hogy méltó? Micsoda beszéd ez?
Micsoda hencegés ez?

A lány eleresztette a karját és megállt. Andorban forrt, forrt a
tárgytalan harag, a lázadás ez ellen az értelmetlen hazudozás ellen,
megint feszítette belülről a vágy, ami idehozta: kinyitni a lefojtott
torkát, hogy zuhogva dűljön ki belőle minden kínlódás. De nem ment,
sehogy se ment, mert ugyanakkor, amikor ordítani szerette volna az
igazat, a hazugságok kötelét ő maga hurkolta egyre szorosabbra a torkán.
Most már tudta, hogy képtelen az igazi kínjait megmutogatni, most már
csak a külsőségekbe kapaszkodott, s hogy valahogy segítsen magán, durván
ismételte:

– Micsoda hencegés ez? Mert az egy szegény kis ringyó?

A lány szenvedőn torzította el az arcát. Lecsukta a szemét:

– Istenem. Micsoda hang.

– Mert az egy ringyó? – ismételte dacosan. – Mert ringyó?

Szerette volna százszor mondani ezt a szót.

– Kísérjen haza – mondta halkan, izgatottan Olga. – Nem tudom, mi
történt magával.

Indult. Andor megfogta, visszatartotta. Megrémült, hogy egyedül marad.
Fogta a halvány fekete lányt, mint a prédáját, nem bánta, most már
akármi történik is. Elő akart idézni valamit, bármit, valami lármát vagy
izgalmat, amibe belekiálthassa a tűrhetetlen fájdalmat, kirobbanthassa a
feszültséget, amitől nem bírt szabadulni.

– Ez a ti komiszságotok – mondta. – Ti vigyáztok magatokra, mert el
akarjátok adni a szűzességeteket. Férjet fogni. Vagy gazdag kitartót
fogni. Mert ha egy ilyen jön, akkor ti se vagytok már olyan szigorúak…
de ezt tudjátok: lenézni meg leköpni az ilyen kis nyomorultat, aki
valakit szeretett és nem spórolt és nem rakta a takarékba magát, hanem
odadobta az életét és a szemétbe ment, hogy most ti köpjetek rá, ti
útálatosak… Itt marad, most itt marad.

Átfogta a derekát. A szemébe nézett. Nagyon sajnálta a lányt. Gyűlölte,
amit most csinál vele, de nem bírt magával, érezte, hogy a lármázásban
megkönnyebbül, tovább beszélt:

– Ezért kínlódom, mert ilyen nyomorult, mert ilyen szegény és tépett és
züllött és mert mindenkinek a rongya, mert így meg van tépázva és agyon
van kínozva… és ölni tudnék, ha a szemére gondolok… ahogy rám nézett,
ahogy a szemembe nézett, olyan hűen, mint a feleségem, olyan odaadóan…

Ez az Ella szeme volt. Most boldogságot, boldog fájdalmat érzett, mert
így már szivárogni kezdett belőle a vallomás, ezen a vékony nyíláson.
Folytatta, erőltette:

– … és hogy másé, hogy más ember jár vele, hogy más ember csókolja… és
ott ül mellette a Moulinben… ott ül és néz engem és legyőz engem a hideg
szemével… és a multkor elvittem őket kocsin és a szegény gyerek köztünk
ült és én éreztem, ahogy húzódik hozzám, mert nem azt szereti, azt nem
szereti, még mindig engem szeret, az nem lehet, hogy ne engem szeressen,
ezt nem bírom végig se gondolni… hogy az övé, és átöleli és hogy az
azzal a vékony szájával hozzáér az ő szájához, ahhoz a tiszta, szép,
piros szájához… és ezt elvenni tőle és elvinni tőle és kiemelni a
piszokból és boldoggá tenni… ezt a szegény kis nyomorultat… és ez az,
ami kínoz és ha maga barátom, hát segítsen meg és vigasztaljon meg,
drága, ne kergessen el, ne haragudjék rám, lássa, őrült vagyok,
szerelmes vagyok…

Kezet csókolt neki. A kapu előtt álltak. Az utcalámpa fényében a lány
arca fehér volt és fájdalmas, mint a Pierrot lisztes képe, mikor
rapirral szívenszúrják a színpadon. Az állát erőltetve tartotta kissé
felfelé, hogy a fejét emelje. A tekintete komoly volt és a messzibe
néző, mint aki mélyen gondolkozik és határoz. A fiú az elhidegült kezét
csókolgatta. Ez fájóan jól esett neki, de önkéntelenül is végezni akart,
s így elnézve a fiú fölött, a másik kezével ösztönszerűleg meg akarta
simogatni a fejét. A fiúnak leesett a kalapja. Nem nyúlt utána, tovább
csókolta a kezét. Akkor Olga elfordította a fejét és a csengő felé
nyúlt. Nem érte el, egy lépést arrafelé mozdult és magával húzta a
kezéhez tapadt fiút. Nem szólt, elfordított fejjel tűrte a kézcsókot,
amíg a kapu vascirádás ablakocskáiban sárga fény nem jelent meg. Mikor a
házmester kulcsa belezördült a kapuba, a fiú elbocsátotta és a földre
nyúlt a kalapjáért. Olga köszönés nélkül ment be. A kapu bezuhant utána
és a petróleumfény lassan elborult a két kis vasvirágos körablakon.

Most mohón kívánta meg a fiú a cigarettát. Rágyujtott és mintha nem is a
mellébe, hanem a szívébe húzta volna le a füstöt. Szinte jóllakott vele.
Megkerülte a sarkot és megint odaállt, ahonnan az imént kavicsokat
dobált az ablakra. Az ablak üvegjén kéken tükröződött valami égből jövő
derengés. Felnézett a szűk utca házai közt az égre. A háztetők párkányai
feketék voltak, s ő mély árok fenekén érezte magát. Fenn, a fekete
szögletek közt üvegesedni kezdett az ég sötétkékje. A szögletek és
párkányvonalak élesedtek és komorodtak. Aztán az ablakot nézte. A
szobában villanyfény csattant fel és Olga megjelent az ablaküveg mögött.
Egy pillanat se volt, amíg lenézett rá, de a fiú érezte, a fekete
szilhuett állásából, hogy őt nézi. Aztán rendetlen, meg-megálló
esésekkel zörögve jött le a redőny, megint megjelent a sok párhuzamos
fényvonal, aztán egyszerre összecsukódott az egész. Az ablaküvegen
megint fényleni kezdett a derengő ég hideg kéksége.

Hazamenni?

Állt a sarkon, percekig. Nem is mert gondolkozni azon, amit ezzel a
lánynyal itt most csinált. Mint valami idegen őrültre, úgy gondolt
vissza magára. „Nagyon szenvedek,“ – mondta magában – „kezdődik az
életem.“ Tanácstalan és árva volt. Úgy érezte, hogy ha magára marad,
felnyüzsög benne újra minden. Azt gondolta, hogy le kell innia magát. A
törkölyre gondolt, amit egyszer Somogyival ivott a pálinkásnál, arra a
butító kábaságra, amelyben a feltörekvő gondolkozása lassan-lassan
kialudt és összeesett, mint ahogy a tűztáncosnő lángoló selyemleple a
mutatvány végén egyre kisebbeket lobban, önmagába omlik és sötétbe
lohad. Céltalanul indult el a körúton, kiment a kocsiút közepére, úgy
ballagott a nagy ürességben, a sötét virradat csöndjében. Előtte sorra
aludtak ki a lámpák fénypontjai; valami láthatatlan szorgalom járt
előtte némán és észrevétlenül, az volt az érzése, hogy az ő közeledte
oltja a lámpafényeket. A lámpaoltó ment végig a körúton. Mintha egy
lassú autó fekete reflektorból sötétséget lövelve haladt volna előtte,
úgy hunytak ki sorban egymásután a fények a hosszú úton.

Ahogy a körút fordult, a távolban fényt látott: két ívlámpa idegeskedett
egy kávéház előtt. Ez volt az a kávéház, ahova ma éjjel Révész meghívta
azzal, hogy Rácz szerkesztő úr is ott lesz, lumpolnak a pincében.

Emberek, világosság, zene! És inni, inni…

Bement a nyáriasan üres kávéházba. Sehol egy lélek. A kassza is üres
volt. Megállt hátul, a lejárónál, fülelt. Alulról zongoraszó hallatszott
és éneklés. A Csirke énekelt. Egy pincér dobogott fel a falépcsőn.

– Ki van lent? – kérdezte ettől.

– Rácz szerkesztő úr.

– És?

– Egy hölgy meg még egy úr.

Megnézte magát a tükörben.

– „Jó züllött vagyok, csúnya halott vagyok“ – mondta magában és lement.


XIV.

A pincében kuglizó volt, de ez most elhagyatottan kongott, mikor
keresztülment rajta. Budán, a kopasz Turnovszky első iskolájában, a
kertben, ott is volt kuglizó, nagyon régen. Akkor ők gyerekek voltak. Az
öregek játszottak, ők a kertből csak a golyókat hallották, amint dörögve
rohantak fel a fadobon és megszelídülve gurultak vissza a vályún.
Végignézett a sötét kuglipályán, meg is állt egy pillanatra, s lenyúlt a
vályú végébe, ahol a golyók voltak. Visszaemlékezett arra, hogy a nehéz
golyóknak jó faillatuk van, ami játék után is megmarad az ember
tenyerében. Körülnézett, hogy nem látják-e és megszagolt egy golyót. Ez
a gyantás illat, amit azóta sem érzett, hirtelen visszahozta gyermekkora
kedves budai vasárnapjait, az ingujjas bácsikat és a rövidszoknyás,
kurtahajú Turnovszky Ellát a kert zöldje közt. Óvatosan tette vissza a
golyót, hogy ne koppanjon, tovább ment, benyitott a különszobába,
ahonnan a zongoraszó és a Csirke éneklése hallatszott.

– Jó estét! – mondta és mosolyogva állt meg az ajtóban. A zene egyszerre
elhallgatott. Nagy füst volt a kis szobában, mindenki cigarettázott. A
Csirke felragyogott, azonnal ugrálni kezdett és elvette tőle a kalapját.
Révész úr fölkelt a pianinótól és nagyon alázatosan ment elébe, kezet
szorítani. Rácz Miklós a nagy zöld pamlag sarkába volt süppedve, onnan
füstölt és jóakarattal villogott feléje vastag szemüvege mögül. Ő ivott
a három közül legtöbbet. Csirke volt az egyetlen, aki kiabált, de ő volt
köztük a legjózanabb.

– Poharat! – kiáltott a Csirke a pincérnek, aki Andor után bejött.

– És még egy üveggel – vezényelt Rácz a pamlagsarok mélyéből.

– Kérem, – mondta Andor – ne zavartassák magukat, muzsikáljanak tovább.

Leült Rácz mellé a pamlagra és rágyújtott. Csípte a szemét a nagy füst
és az erős világosság, de nem volt kellemetlen, máris érezte, hogy ez
az, ami most kell neki. Nógatta Révész urat, aki néhány perc mulva már
tovább verte a zongorát a Csirkének, aki fáradhatatlanul táncolt és
énekelt, forgott és kurjongatott a kis szoba közepén, a lámpa alatt, és
magasra rugdalva csontos kis lábait, a tükörbe csinálta legmerészebb
figuráit. Rácz, mint valami basa, elégedetten vigyorgott, mélyen
belecsúszva a pamlagsarokba és buzdította a Csirkét, hogy még magasabbra
rúgjon. A Csirke dísztelen rövid fekete ruhában volt, mint valami
balletnövendék. A szoknyáját néha derékig fölemelte ugrálásközben,
tréfásan mutogatta magát fekete nadrágjában. A legszemtelenebb
mozdulatait is megkomolyította ez az ő munkásruhájuk, amiben tanulni
szoktak: a rövid fekete szoknya és a térdnél gummival leszorított bő
fekete bugyogó. Rácz muzikalitás nélkül bömbölt néha bele a zenébe,
Révész pedig verte az angolt, mint valami automata, egyforma erősen és
gépies taktusban. Úgy szólt a keze alatt a zongora, mint egy varrógép. A
pincér, aki az új üveg pezsgőt hozta, kitempózta a rugdalózó Csirkét és
vizespohárba töltött Andornak is. Aztán Ráczhoz fordult:

– Nincs már ott se, kérem. Hazament.

Ez az ábrándosszemű kéjes úrhölgyre vonatkozott, akit már a harmadik
helyen kerestetett telefonon Rácz. A fehérvállú érzéki szépség végül
mégis csak pénzkérdés volt, és most Rácz elég részegnek érezte magát
ahhoz, hogy akár egy félhavi fizetésével is váltsa meg a boldogságot.
Gyötörte a kívánság ezután az éjjeli grófnő-jelenség után, de azért
mégse nagyon bánta, mikor most hallotta, hogy már hazament, oly óriási
pénzösszeg megmaradását jelentette ez, és azonkívül még úgy se lett
volna bizonyos az édeni gyönyör: a kéjes úrhölgy ostoba és unott lény
volt, és Rácz elég rossz megjelenésű férfinak tudta magát.

Andor a táncoló Csirkét nézte és ivott. Az első nagy pohár pezsgő
végtelenül jól esett neki, a második után virgoncnak érezte magát,
percről-percre élénkült és boldogan határozta el, hogy nagyon leissza
magát, innen holtrészegen megy el, a többivel nem törődik. Mohón
cigarettázott, tömte a fülét a lármázó zongoracsengéssel, ami szünet
nélkül, mintha öröktől fogva lett volna és soha nem mulnék el,
betöltötte itt az agyát, becsörömpölte a helyet és az időt, az egész
létezést, agyonverdesett minden más hangot, sőt minden más gondolatot
is. A szemét elfoglalta, szinte telelármázta a szoba közepén ugráló,
pihenni nem akaró lány, aki figurákat talált ki, húszszor is
megismételte ugyanazt a táncugrást, tűzben volt, alkotott, komponált, s
a maga mulatságára és gyakorlására rakta, botlatta, rúgta, csattogtatta
a lábait, a nagy tükörből ellenőrizve magát és unos-untalan beleénekelve
a zongoraszóba.

– Meddig bírja ez ezt? – kérdezte Andor Rácztól.

A Csirke felelt, énekelve és táncolva:

– Reeg-gee-liig… Reeg-gee-liig.

És azontúl folyton ezt énekelte és táncolta: reeggeliig, reeg-gee-liig,
vigyorogva azzal a furcsa, iskolásfiú-szájával, kedvesen és szemtelenül,
nevető okos szemével Andort nézve ugrálás közben, mialatt Révész
féloldalt fordulva verte a pianinót, mert a Csirke lábajárását figyelte
szakértői szigorral. Andor melléje állt, a zongorához:

– Igaz, hogy ön tanítja táncolni?

Verte a zongorát:

– Tessék? – kiáltotta.

Andor túlkürtölte a zenét:

– Igaz, hogy ön tanítja táncolni?

– Nem, én csak gyakorlok vele, néha megkritizálom. De főleg azért tanul
velem, mert tudok zongorázni.

Ott állt előtte a pohár a pianinó tetején, abból húzott, mialatt a
balkeze tovább gyúrta a ritmust. A szeme már egy kicsit felhős volt és
máskor sáppadt arcán most szerény pirosság ült. „Az Isten fizesse meg
nektek,“ – gondolta Andor – „hogy itt lehetek köztetek.“ Hálás volt
nekik a lármájukért, kezdett egy kicsit megnyugodni köztük. De még
mindig elkomorodott a szája és maga elé meredt a szeme, mikor Pécsire
gondolt. Amit pedig Olgával csinált, arra nem is mert emlékezni, az úgy
bántotta. Nem is értette magát. Bolond lehetett ott, abban a félórában.
Szégyelte magát és olyanokat tervelt, hogy valami nagyon szép ajándékkal
engeszteli ki a szegény lányt. Virágot fog neki küldeni. Rengeteg sokat.
Vagy egy új, szép ruhát vesz neki. „De mért tűrte,“ – gyötörte magát –
„mért tűrte szegény, mért nem ütött pofon, mért nem hagyott ott, mért
nem sértett meg?“ Ez fájt neki a legjobban: hogy olyan komolyan és
korrektül viselte magát. Mikor megint ivott, csak úgy egy pillanatra
megint valami vad szeszély buggyant fel benne: visszamenni, felmenni
hozzá, kiengesztelni, megvigasztalni, elborítani elégtétellel, jósággal,
hogy megint hencegjen, visszaadni szegénynek a gőgjét, ami úgy letört, –
oly rettenetes emlék volt az a fehér és tragikus arc a kapu előtt, mikor
a házmestert várta. Szegény kis hideg keze… Mért kellett neki így
megszenvedni azért, mert ő, egy idegen, egy Aradi Andor nevezetű, éppen
ma este nagyon kínlódott és nem tudott magán segíteni?

– Táncoljon velem!

A Csirke állt előtte és a két vállára tette a két kezét. Mosolyogva,
lihegve nézett az arcába, vígan kiáltva mondta, hogy „táncoljon velem“,
de a szemében annyi komoly öröm volt, mintha boldogságot jelentett volna
számára az, ha táncol vele. Innen Révész nyakára dőlt a Csirke és
valcert kért. Révész úr előbb pedánsan befejezte a lármás angolt, aztán
bizonyos tisztelettel, sokkal halkabban és lassabban keringőt kezdett
játszani. A Csirke gyermetegen hajolt Andor mellére és finoman, lassan
táncolt, mint akiért idegen világból való táncos jött. Táncközben
hosszan felnézett rá nagy szürke szemével. Szőke szemöldöke még kormos
volt az égetett dugótól, amellyel „erősíteni“ szokta. Festék is volt még
rajta, s a szőke haja púderes volt. Semmi tisztességes nem volt a Csirke
arcán, akármily komolyan vette is fel táncközben a bálozó bakfis
ihletett kifejezését. A szemében volt csak komolyság, még mindig az
előbbi komoly öröm, amely mintha egy kicsit nagyobb öröm lett volna,
mint amit a táncolás okozott, – öröm, amiben egy csöppnyi félelem is
bujkált. Ahogy Andor táncközben oldalt lenézett a szemébe, olyannak
látta a tekintetét, mint a jólnevelt kis gyermekét, aki felbámul a
vendégre, mert megkívánt valamit, de nem mer szólni. Egy percig
elégültséget okozott neki ez a felfedezés, de aztán megszállta a szívét
a nyomorúsága. Idegennek és utálatosnak érezte a Csirke soványka hátát,
amit táncközben átfogott, a kis bordáit, amiket érezni lehetett az olcsó
fekete selyem alatt, a furcsa színházi-festékszagát, egész fejének,
hajának ezt a mázoltságát és beporozottságát, a csontos forró kis kezét,
ami egyenletesen szorította a hüvelykujja tövét, az egész helyzetet, a
keringőt, mindent, – fárasztó is volt már ez a tánc, amit a Csirke
sehogy se akart abbahagyni, amelynek most már ő vette át a vezetését, le
nem véve a szemét Andorról, – erőszakkal kellett letenni a Csirkét egy
székre, hogy visszadobhassa magát Rácz mellé a pamlagra, mert hirtelen
az apja képe jutott az eszébe és végleg megborzadt magától, úgy, hogy
mohón esett neki a pezsgővel teli vizespohárnak és egy hajtásra itta ki.
Nekidőlt a pamlag hátának és onnan még látta a Csirkét, aki sértődötten
nézett rá a székről. Aztán lehúnyta a szemét. Révész úr Puccinit
játszott és most énekelt is hozzá fakó hangon, meggyőződéssel és az
operaénekesek hanghordozását utánozva. „Hová jutottam, mi lett belőlem?“
– gondolta Andor a lehúnyt szeme mögött, már a bor első kábulatában –
„mi lesz velem, hogy bírom ezt el, mi ez az egész?“ Gyermekesen és
őszintén Rácz Miklós vállára hajtotta a fejét. Rácz megveregette az
arcát. Sejtette, hogy valami baja van, de nem akarta megkérdezni.
Szerette ezt a bolond fiút, néha oly melegen érzett iránta, mintha az
öccse lett volna, máskor meg, mikor férfiatlannak találta, úgy
megbosszankodott rá, hogy utálni is tudta.

– Igyál – mondta neki és a szájához tartotta a poharat. – Hol voltál
éjszaka?

– A Moulinben. Kerestelek.

– Inspekciós voltam.

Hallgatták egy kicsit Révész úr Puccinijét.

– Pécsi volt a Moulinben – mondta Andor.

Rácz nem szólt semmit. Andor gúnyosan mosolygott:

– A Turnovszky-fiú volt vele. Együtt járnak már.

Rácz bosszankodni kezdett:

– Mi közöd neked ahhoz?

– Nem is azért – mondta Andor. – Csak mondom.

Az opera abbamaradt, megint csattogni kezdett a zongorán a néger
kutyakopogós és a Csirke vadul dzsiggelt hozzá, leszegett fővel nézve a
lábafeje apró verdeséseit. Andor látta Rácz arcán a bosszúságot és
elkeseredett arra a gondolatra, hogy az egyetlen barátjával nem
beszélheti ki magát, mert az hallani se akar erről a dologról. Butának
tűnt most előtte Rácz ezzel a meg nem alkuvó nyakasságával.

– Nézzed, – mondta neki – azzal, hogy nem engedsz beszélni erről, azzal
csak…

A Csirke hirtelen abbahagyta a dzsigget és az asztalra ült, szemben
Ráczcal és Andorral, magassarkú kis cipőit a két fiú közé rakva a
pamlagra:

– Ne titkolódzzatok itten.

Poharakat adott nekik, ittak mind. Révész úr megkergült a saját
zenéjétől és belemélyedt egy önkomponálta néger szimfóniába, amely tele
volt az ismerős éjjeli nóták foszlányaival. Rácz megmarkolta a Csirke
két vékony bokáját.

– Maga nem itta ki – mondta a Csirke Andornak, a poharára mutatva, amit
az visszatett az asztalra.

– Részeg vagyok – mondta Andor. – Majd később.

Most már nagyon nézte őt a Csirke, nem is titkolva azt, hogy nézi. Még
akkor is őt nézte, amikor rugódozni kezdett a lába a Rácz erős kezében:

– Ne szorítsd a lábamat.

Rácz rávigyorgott a tanár-szemüveg mögül:

– Semmi vádlid nincsen – mondta és szemtelenül felcsúsztatta a két kezét
a vékony lábakon, a térdhajlás alá. A Csirke csapkodni kezdte a kezét:

– Nem méc a kezeddel?

Nagyokat ütött rá, de Rácz nem eresztette, sőt még közelebb húzódott
hozzá, kiült a pamlag szélére, mint aki nekikészül valami birkózásnak. A
Csirke felvisított és elvörösödött.

– Te, – kiáltotta hirtelen, a fejét a térdéig lehajtva és védekezve – a
fejedbe ütök!

Rácz nevetett. Poharak dőltek fel az asztalon, az abrosz megrándult.
Andor egy pohár után kapott, s abban a pillanatban a Csirke ökölbe kapva
csontos kis kezét, felvillanó szemmel, teljes erőből a feje tetejére
sujtott Rácznak, úgy hogy annak leesett a szemüvege.

– Ne verekedjetek! – kiáltott a zongorától Révész úr, nyomva, zúgatva a
szimfóniát, elmélyedve a saját lármájába.

A Csirke bíborvörösen, haragtól villogva ült az asztalon, Rácz pedig a
szemüvegüktől megfosztott emberek meztelen hunyorításával kereste az
ölében a pápaszemet, kipirultan a birkózástól, vigyorogva, de komolyan
véve a komoly ökölcsapást.

– Te piszok – mondta nevetve, miközben megtörölte és föltette a
szemüvegét. Nevetett, de bosszankodott. – Te piszok. Hogy mertél
megütni?

A Csirkének remegett a szája:

– Ne mondd ezt, – mondta – ne mondd ezt, mert megütlek megint.

– Te engem? – vigyorgott rá Rácz és megint megkapta a két lábát. – Talán
a vendég tiszteletére adod itt a bankot?

– Kérlek, – szólt idegesen Andor – ne bántsd.

Megfogta szelíden Rácz kezét, mintha vissza akarná tartani a ronda
viaskodástól. Csúnya, kellemetlen érzés fogta el, érezte, hogy a lány
előtte és miatta szégyenli ezt a brutális viccelődést. De Rácz erős keze
nem engedett, vitte az Andor kezét is a Csirke térde felé.

– Kérlek – mondta Andor, egyszerre felbugyborékolt benne a harag,
belemarkolt a Rácz kezébe és elrántotta, úgy, hogy a Csirkét is majdnem
lerántották az asztalról, mert Rácz nem eresztette. Rácz röhögött. A
Csirkének tüzelt az arca és a szeme, két kézzel markolt a Rácz rövid
hajába és annál fogva hátrafelé nyomta a fejét.

– Disznó! – kiáltotta, két nagy könnyel a szemében.

A zongora elhallgatott. Révész úr az asztalhoz lépett és megfogta a
Csirke vállát:

– Mit csinálnak itt veled?

Rácz röhögött, nem törődött Révész úrral. Andor még mindig a Rácz kezét
fogta. Leszállt a vér az arcából a dühtől.

– Ketten fogdosnak egyszerre? – mondta Révész úr, zavart szemmel, most a
karját ragadva meg a Csirkének. A Csirke könnyes-haragos szemét Andorra
szegezte. Ezt is csak nők tudják. Három férfi rángatta, a kitörni
készülő verekedés pillanata volt ez, és neki nem volt más gondja, mint a
szemébe mélyedni a fekete fiúnak, hirtelen felhasználni a viharnak ezt a
másodpercnyi szünetét az ő sürgős magánügyére. Ez a pillantás
fellobogtatta Andorban a tisztességérzetet. „Komisz, aljas állatok“ – ez
rohant át az agyán – „és én, itt, köztük, a kezemmel egy szegény piszkos
kis lány ruhája alatt, én nyomorult, hol vagyok, mit csinálok?“

Révész úr leemelte a Csirkét az asztalról. Rácz eleresztette, nevetett,
visszadőlt a pamlag sarkába, nevetett, a szemüvegét törölte, nevetett,
hogy köhögésbe fulladt, lihegett és megint nevetett, a szívére
szorította a kezét, úgy mulatott. Révész úr mereven nézett Andorra,
akiben tombolt a szégyen és a harag. Most megint, mintha birkózás közben
egy frissen hegedt sebe szakadt volna fel, elöntötte a vér, tele lett a
maga kínzó nyomorával, az ital felforrt benne, támadóan nézett vissza
Révészre és rákiáltott:

– Mit néz?

– Csudálom öntől – mondta ez élhetetlenül. Aztán kiáltva ismételte: –
Csudálom öntől, úriembernek tartottam. De látom, hogy nem az.

Andor felállt. Ez oly rémesen igazságtalan volt, ennek a kiéhezett
szegény rajzolónak a dühe, amely Rácz helyett félreértésből ellene
fordult, hogy nem is tudta, mit mondjon.

– Te csacsi, – kiabált a Csirke, lefogva Révészt – mit akarsz tőle?

– Mit mondott? – ment feléje Andor, el akarva tolni az útból a Csirkét.
– Mit mondott?

Rácz fuldoklott a nevetéstől a pamlag sarkában.

– Mit akar? – kiáltott Révész, még sáppadtabban, mint amilyen lenni
szokott. – Verekedni akar? Hősködni akar? Hívjon ki párbajra!

Gyötrelmes volt ez a félreértés, amit lehetetlen volt itt most részegen
elintézni. Kínzó érzés öntötte el Andort és keserves mosoly jelent meg
az arcán. Azt szerette volna odaordítani Révésznek, hogy „mi az ön
minden nyomora és piszkossága az enyémhez képest?“ Szerette volna
megölelni és megajándékozni, sajnálta és szerette, irígyelte és
emberebbnek érezte, mint önmagát, ebben a részeg összevisszaságban,
ezzel a mindenünnen feldúlt fiatal életével, vádakkal és sebekkel a
lelkében, de nem lehetett semmit se csinálni, a sovány, sáppadt kis
részeg ordított rá, fájdalmasan és gyáván:

– Na üssön meg, még üssön is meg! Én híttam ide, üssön meg, maga fizeti
a kocsit meg a pezsgőt, üssön meg!

A Csirke kiegyenesedve állott, oldalt, mellette, és Andort nézte. A
fülébe kiáltott az ordítozó Révésznek.

– Mit akarsz tőle, nem csinált semmit!

– Ne védd! – ordított rá Révész, de elbicsaklott a felkiáltó hangja, a
„védd“ szót rikoltotta, mint egy kakas, ez még jobban dühbe hozta. –
Látom ezt már hetek óta! – ordította. Elvesztette a fejét.

– Csirkefogó! – vágta oda Andornak.

Ez hozzálépett egyetlen nagy lépéssel és elfehéredve, görcsös erővel
fogta meg a mellén a kabátját. Megzökkent a hirtelen-erős markolástól a
vékony ember. Andor azonnal eleresztette. Mélyen lélekzett és némán ült
le a fotelbe. Egy pillanatig csönd volt. Most már Rácz se nevetett.

– Megütött! – mondta Révész úr. Remegő kézzel vette a kalapját a
zongoráról. – Gyerünk.

És intett a fejével a Csirkének. A Csirke nem mozdult.

– Vedd… a kalapodat – mondta Révész úr egészen csöndesen, kimerült
lélekzéssel – és… gyerünk innen.

A Csirke most Révészre nézett, komoran és gyűlölettel.

– Na! – sürgette ez, az ajtó előtt, kezében a kilinccsel.

Andor érezte, hogy itt baj van a lánnyal. Felállt és levette a fogasról
a Csirke kalapját. Buta kis sötétkék szalmafazék volt, kevélyen
felmeredő fehér szalaggal.

– Nem megyünk! – mondta a Csirke. Az ajtóhoz lépett és Révész elől
elkapta a kilincset. Andor lassan visszament a fogashoz és visszatette a
kalapot. Nem kellett se testének, se lelkének a Csirke tekintete, amely
onnan az ajtóból is rászegeződött. Gyűlölettel nézett egy pillanatra a
Csirkére, most ezt a szegény, gyáva Révészt szerette, a gyönge embert,
ezt az önfeláldozó beteg kutyát, aki tanította, imádta ezt a lányt, –
megundorodott a Csirke szerelmes nézéseitől, a hűtlenséget útálta és
gyűlölte benne, Turnovszky Ellát útálta benne, a nőket, akiknek oly
mindegy, hogy valaki szenved-e értük, akik Pécsi Lajosra mosolyognak, a
szájukat kínálják neki… Minden érzésével és férfiúi hűségével Révész
pártján volt és a Csirkében agyon tudta volna verni a női gonoszságot,
Turnovszky Ellát, ezt a messze titokzatosságba távolodott Turnovszky
Ellát, akiről semmit se tudott, csak azt, hogy most már Pécsi Lajoshoz
mosolyogva és könnyen megy feleségül. A fotelje felé indult, de az első
lépés után az útálat kitört belőle, megfordult és idegesen mondta a
Csirkének:

– Nem tartóztatja senki.

Leült. A Csirke kivette Révész kezéből a kalapot és eltolta a fiút az
ajtótól.

– Itt maradunk – mondta. – Itt maradunk, amíg bocsánatot nem kérsz tőle.

– Én? – tört ki Révész. – Én?? Kitől?

A leány az állával mutatta Andort:

– Tőle.

– Én???

– Te.

Most a lány is leült az ajtó mellett. Nyiltan és haragosan,
leplezetlenül szerelmesen nézte Andort.

– Te bántottad meg – mondta Révésznek. – Rácz disznókodott, ő védeni
akart, és te ráordítottál és lecsirkefogóztad.

– Kérem, – mondta Andor – ne védjen engem. Hagyjon engem békén.

Csönd lett. Révész úr kezdte megérteni, hogy tévedett. De most már
mindegy volt. Most már nem ez volt a fontos. Most már nagyobb baj volt.
A beleit érezte remegni, napnál világosabb volt, hogy a Csirke
beleszeretett ebbe a fiúba. Ő ezt már érezte régen. Egészen pontosan
érezte akkor is, mikor ma este Andort meghívta, fenn a Moulinben. De az
ember olyan ostoba, olyan hiú, olyan ál-gavallér, az ember nem akarja
bevallani, hogy féltékeny, az ember meghívja azt, akitől legjobban fél…

– Ha nem jösz, – mondta erőtlenül – akkor itthagylak.

– Akkor itt maradok – mondta a Csirke.

Révész úr mégse indult.

– Ha nem jösz, – mondta – akkor itt maradsz, úgy látszik, van itt
valaki, aki miatt itt akarsz maradni.

A Csirke nem felelt. Maga elé nézett, elszántan. Révész úrban vacogott a
rémület:

– Fölösleges vagyok itt – mondta. – Itt én komikus vagyok, még talán
zongorázzak is hozzá… mikor te…

Végtelenül nyomorult és szegény volt, ahogy ott állt és várta, várta a
rongyos kis szeretőjétől azt az egyetlen szót vagy tekintetet, amibe
belekapaszkodhatott volna. Megelégedett volna akármivel, a legkevesebbel
is. De a Csirke konokul hallgatott.

Andor elfordította a fejét. Undorodott ettől a lánytól.

– Mondd ki, hogy szerelmes vagy bele – mondta Révész és most már
remegett a szájaszéle.

– Igen! – mondta hangosan a Csirke és nem Andorra, hanem Révészre
nézett, bátran. Elöntötte belül a boldog forróság, hogy ilyen gyorsan
szerelmet vallhatott Andornak, kínlódás nélkül, rá se kellett néznie,
hamar lehetett élére állítani a kérdést. A Révész arcán volt a szeme, de
a füle az Andor hangját várta, a választ erre a bátor hitvallásra.

Senki se szólt. A Csirke két kézzel fogta maga alatt a széket, hogy a
keze reszketését titkolja. Rácz némán ült a sarokban, kajánul figyelte,
hogy mi lesz.

– Az más – szólalt meg Révész úr, feltolta az alsóajkát és Andor felé
fordult. Andor másfelé nézett. A Csirke még mindig csak a fülével várta
az eseményeket. Mereven ült, Andornak oldalvást. A felszabadult szerelem
forró és édes lélekzettel emelgette kis mellét, sötét ragyogással nézett
ki a szeme csillagán.

– Kérem – mondta Andor, elhatározottan kelt fel a fotelből és Révész
felé ment – én ezt nagyon sajnálom, ha tudtam volna, nem jöttem volna
ide.

A kezét nyújtotta Révésznek:

– Én fogok elmenni, – mondta – nem szeretem a drámát, nekem semmi közöm
a kisasszonyhoz.

Révész arca lassan felengedett erre. Ellágyult a tekintete, úgy nézett
Andorra, mint az elkínzott szomjas, aki hosszút ivott a friss vízből és
most bágyadt-elégülten adja vissza a poharat. A keze az Andor kezében
volt.

Most felkelt a Csirke és nyugodtan, mosolyogva nézett Andorra. A
kalapjáért ment, a fejébe húzta. Aztán azt mondta:

– Jojcakát.

Kiment az ajtón, csöndesen tette be maga után.

Révész úr oda volt, nem tudta mit csináljon. Járt a szeme, mint a
vetélő. Hol az ajtóra nézett, hol Andorra. Aztán egyszer Ráczra is
nézett, aki némán ült, mint a bálvány. Andor megfogta Révész úr karját:

– Most tessék ide leülni és igyunk egy pohár snapszot.

Csöngetett a pincérnek.

– Konyakot hozzon.

Révész úr leült, de rögtön felállt.

– Nem – mondta Andor erélyesen. – Itt fog maradni.

– Hagyjam… így egyedül…

– Igen, igen.

Lenyomta a székre. A pincér bejött a konyakkal. Révész úr félénken
kérdezte:

– A kisasszony elment?

– Elment, konflison.

Konyakot ittak. Révész nyugtalan volt, nyomorultul idegeskedett,
türelmetlenkedett, nem tudta, mit mondjon, kérlelően pillogott Andorra.

– Szégyelje magát, – mondta neki Andor – ezek után még utána akar
szaladni.

Érezte, hogy lovagiatlan, de felsebzett szíve, megbántott férfiélete
végtelen szeretettel fordult az elhagyott ember felé, testvérének
érezte, átölelte a lelkével, belevonta a maga fájdalmába, magáévá tette
az ügyét.

– Igyék.

Erélyesen beszélt az aggódó, ijedt emberrel, mint ahogy Rácz Miklós
szokott volt ő vele, ha bizonytalankodott az életben. Révész úr nem
érezte magát jól, ő nem óhajtott önérzetes lenni, se haragot tartani, se
kibőjtölni dacolással a lányt – Révész úr oly méltatlannak érezte magát
a Csirke szerelmére, hogy mindig ő akart bocsánatot kérni, most is
legszívesebben ezt tette volna, ha utána engedték volna szaladni.
Rettegett, hogy elhagyja a lány, itt most már csak az tartotta, hogy
Andorral lehetett együtt, éppen azzal, akitől oka volt a szeretőjét
félteni. Szánalmasan tekintgetett a két fiúra, megitta a konyakokat és
titokban azzal vigasztalta magát, hogy holnap délután ott fog strázsálni
a kapu előtt, mikor a Csirke lejön és a Mozeszkóba megy ebédelni.

Hogy most hallgatott a zene, amely órákon át kalapálta a fülüket,
egyszerre megernyedt a hangulat. Rácz az órájára nézett és aztán a
füléhez tette, hogy jár-e. Ettől a mozdulattól Andor megijedt. Félt,
hogy haza kell menni.

– Cigány kellene – mondta és csöngetni akart. Lárma és kábulat kellett
még, megint kellett, mert ami eddig volt, annak, mint a
fájdalomcsillapítónak, kezdett lejárni a hatása. Időközönkint nyugtalan
fájás állt megint a mellébe, a szesz sem volt még elég benne, hogy
végképp elkábítsa. De Rácz nem engedte, hogy cigányért telefonáljanak.
Fél hat volt, ezt a kis konyakot még megisszák, aztán haza kell menni. A
pincelyuk, amelyben most hárman nagyokat hallgattak, füstös és fülledt
volt és erős villanyos lámpái ellenére sötétnek hatott arra a
gondolatra, hogy fenn az utcán már frissen süt a reggeli nap
vörösréz-fénye és sugárzik az ég a nyári örömben. Andor egyre mohóbban
ivott, nem a szesz kedvéért, hanem mert nagyon kívánta már a kábulatot.
Végre is fizettek és feljöttek a falépcsőn. Két öreg úr ült már a
kávéházban a reggeli kávénál, messze egymástól, a kávéház két végében. A
tükrök előtt elmenet megnézték magukat. Mind a háromnak kipirult volt az
arca, pedig Andor határozottan emlékezett, hogy Révész úr lenn halálosan
sápadtnak hatott. Mintha festék lett volna az arcukon, izzóra fűtötte
őket a bennük lobogó szesz. Rácznak kinőtt a szakálla és Révész úrnak
piszkos volt a gallérja. Mikor az ifjúi fényben fürdő, még tiszta és
jókedvű utcára léptek, Andor olyasmit gondolt, hogy a poloska érezheti
magát így, mikor véletlenül fényes nappal mászik ki a falból. Szeretett
volna visszamászni a lyukba, ahonnan feljött, olyan szennyesnek és
vaksinak érezte magát. Révész úr kétségbeesetten ment köztük, Rácz
karjába kapaszkodott, mint akinek támogatás kell. Az egyik sarkon
megállt:

– Kérem, uraim… – mondta, váratlanul eleresztve Ráczot. – Én borzasztóan
kínlódom, uraim.

– Na, na, – mondta Rácz, meg se állva – jöjjön csak, nem először
történik.

– Hogyan, szerkesztő úr? – mondta Révész, utána sietve és megint a karja
alá nyúlva. – Ön ezt összehasonlítja azzal?

Andor szótlanul ment mellettük, mintha nem is ő lett volna az, akiről
szó volt.

– Engedjen meg, szerkesztő úr, itt csak van egy kis különbség!

Andor a szavaikból megtudta, hogy már egyszer kínlódott ilyenformán
Révész úr, mikor a Csirke túlságosan sokat foglalkozott egy
huszárkapitánnyal, aki kétszer olyan nagy volt, mint ő. De a különbség
az volt, hogy a Csirke ezt tagadta akkor, s az egész dolog elmult,
Révész úr hetekig egy percre se ment le a kis lány nyakáról, az egész
ügy ellaposodott, az lehetett az igazság, hogy a Csirke valami futó kis
szerelemfélét érzett, ami már az első percben se volt komoly. Ellenben
most – engedjen meg, szerkesztő úr – ez csak más, most olyat tett, amit
soha, nyiltan szerelmet vallott és elment haza egyedül, erre még nem
volt eset. Ha ez nem komoly, akkor igazán, mi a komoly egyáltalán,
szerkesztő úr, hát kérem, mi akkor a komoly, engedjen meg. Ilyeneket
mondott, vitatkozott Rácz rövid és gúnyos feleleteivel, Andor meg
ballagott mellettük. Eleinte nem nagyon figyelt, de hogy a vita
hangosabb lett, minden szóra vigyázott.

– Ha szabad nekem is beleszólnom, – mondta a nyugoti pályaudvarnál,
mikor Révész megint megállt vitaközben – önt a lány megsértette, és ha
ez velem történik, engem nem lát többé!

Révész leintett a kezével, neki ezek romantikus szamárságok voltak, hol
volt ő az ilyen legénykedő felfogástól!

– Uram, – mondta – én egy nyomorult szegény ember vagyok, nekem nincs
más a világon… csak ez a szemtelen lány… Én nem henceghetek vele, uram,
ez tudja, hogy mindenem nekem… és nekem nem is áll jól a hencegés, mert
én egy konflisló vagyok.

Ráczra nézett:

– Nemde, szerkesztő úr? Ön mondta egyszer.

– Úgy van.

Valóban, ahogy bús mosollyal lógatta a fejét, kitérdelt vékony
nadrágjában és hosszú nyakával, homlokába lógó hajával, olyan volt, mint
egy konflisló. Érthető volt, hogy az élénk, csinos lányt valami állati
rabszolgasággal, kutya-hűséggel, teve-türelemmel, ló-szorgalommal
kellett szolgálnia, csak így tűrték meg, mint nem egyenrangú szerelmest.
Ennek ugyan hiába magyarázta Andor, hogy sérelem érte a hiúságát. Hol
volt már az ő hiúsága!

– Uraim, – mondta keservesen, még mindig nem merve közvetlenül Andorhoz
fordulni – segítsenek rajtam, mert borzasztóan kínlódom.

– Mit tehetek? – szólt türelmetlenül Andor.

– Uram, – mondta Révész – ne szóljon többé hozzá.

Ez bosszantó volt az első pillanatban, de mikor Andor meglátta azt a
szegény arcot, amely a választ várta erre a merész kérdésre, nagyon
megszánta ezt a szerencsétlen frátert. Részeg volt, de mindent látott,
hallott és értett. Csak kellemes szálldogálást érzett a fejében és
nagyon érzékennyé vált a szíve.

– Uram, – kezdte ő is – én önnek a…

A becsületszavát akarta adni. Megharagudott magára, hogy egy pillanatra
megállt a beszédben. Határozottan mondta, szinte elszántan, azért is:

– Én önnek a becsületszavamat adom, hogy nem szólok többé a Csirkéhez.
Nyugodt lehet… felőlem.

Révész úr torzul mosolygott. Boldog volt, de nem tudott azonnal hinni
ekkora egyenességben. Vizsgálva nézte Andort:

– Doktor úr, – mondta – maga… maga…

Valami nagyon szép akart kijönni belőle.

– Hagyja, kérem, – mondta Andor – maga egy elítélt ember, így nem lehet
bánni nőkkel, én magát nagyon sajnálom.

Ezt már mind nem bánta Révész úr. Most megnyugodott, mert ami nyomorúság
volt benne, azt Andortól való féltékeny rettegése okozta. Ez most el
volt intézve. Búcsúzni akart, de Rácz rászólt:

– Hova megy?

– Hova. Hát haza.

– Nem igaz.

Gúnyosan szegezte rá vastag szemüvegét:

– Hallja – mondta neki. – Maga vén szamár. Ha maga most ehhez a lányhoz
szalad és nem hagyja legalább estig magára, akkor…

– De szerkesztő úr, ha nem hiszi, tessék velem jönni. Ha mondom, hogy
hazamegyek. Legyen nyugodt, most egy kicsit megugratom.

– Csak ezt ne mondta volna – szólt Rácz és megvetően bólogatott utána,
amikor kézfogások után átszaladt a kocsiúton és hazafelé sietett a házak
tövében. – Mik vannak Pesten… micsoda állatok…

Ketten ballagtak tovább.

– Az az érzésem, – mondta Rácz – hogy ez a lány ezt csalja.

– Nekem nem – mondta Andor.

Mentek a Lipót-körúton. A budai dombok idelátszottak a hídon-túlról. A
zöldből kibúvó nyaralókon a kis toronyablakok, mint piros reflektorok,
égő farkasszemet néztek a felkelő nappal.

– A szigetre mégy?

Andor megállt:

– Részeg vagyok.

Rácz látta rajta, hogy izgatott és valahol legbelül viaskodik önmagával.
Nem akarta faggatni, de sajnálta:

– Feküdj le, kialszod magad.

– Borzasztó ez, – mondta a fiú – rettenetes ez az élet, amit én élek…

– Jó, jó.

Szeretettel nézett rá a szemüveges. Nyugodtan nézte ezt a szenvedő
fiatal viharzást, ezt a most erjedő férfi-mustot, ennek a zavarosságát
és robbanni kész, de egyre önmagába visszafojtódó erejét. Nem találta
különösnek, úgy gondolta, olyan ez, mint gyereknél a fogzás: át kell
esni rajta. De azért egy gyerek, akinek fáj valami, mégis megindító
látvány. Rácz nem szerette mutogatni az érzelmességet.

– Hazakísérlek – mondta szárazan.

Andor ismerte őt. Ez a szó, akármilyen száraz volt, elárulta a Rácz
részvétét. És mint a gyerek, aki újult erővel zokog fel, mikor látja,
hogy sajnálják, Andor egyszerre újra érezte az éles fájást végigpengeni
az egész lényén, mint valami érzékeny ideghárfán. Rácz itt lakott a
közelben, a Lipót-körút egyik sarokházában.

– Nem, – mondta – köszönöm, menj csak haza. Én reggelizni megyek ide.

Egy kávéház felé intett. „Kávéház, megint kávéház, az egész életem
kávéház“ – gondolta kóválygó fejjel.

– Megyek veled.

– Nem, – mondta, most már türelmetlenül – egyedül akarok egy kicsit
maradni.

Rácz mondani akart valamit, de aztán nem mondott semmit. Némán mentek a
házig, ahol Rácz lakott, ott szervuszt mondtak egymásnak. Rácz hazament.
Andor elindult a kávéház felé, átment a kocsiúton és megállt a kávéház
terrasza előtt. A nap szinte forrón sütött már, a körút éledni kezdett
zörgő lármával. Meztelen térdű turisták mentek el előtte csoportosan,
hárman-négyen egymás mellett, tömött zsákkal a hátukon, nagy bottal,
nagyokat és egyszerre lépve szöges cipőikben. „Vasárnap van,“ – mondta
magában, erről ismert rá a vasárnapra, a szegény pesti hegymászók
egyetlen turista-napjára. „Vasárnap van.“ És neki oly mindegy, hogy
milyen nap van. Utánuk bámult, – ezek egész héten dolgoznak, és most
mennek, ki a hegyekbe. Megint jött két turista, egy nővel. Ennek is
hátizsákja, hosszú botja, vastag szöges-cipője volt. Erő és egészség
volt bennük, ahogy a híd felé masiroztak, a zöld budai hegyek felé,
meggyőződéssel, nem is diskurálva, már itt a körúton egyenletesen lépve.
Biztosan már itt is számították az időt és a kilométereket. A nő is
komolyan ment velük, olyanokat lépett, mint egy baka. Boldogoknak
látszottak ebben a hívő buzgalmukban.

Nem fordult be a kávéházba, de a híd felé se ment, a sziget irányában.
Lassan visszafelé indult el, a város felé. Már tudta, hogy hova megy, de
még önmagának nem vallotta be, gondolkozni még nem akart erről. De ahogy
ment, megnyugodni nem akaró lelkében kajánul serkedt fel a fiatal
rablószenvedély: már tudta, hogy a kis táncosnőért megy, már elözönlötte
a belsejét ez a mindenen átgázolni akaró ötlet, ami nem gondolkodás
útján született benne, hanem amit a gondolkodása csak tudomásul vett. Ez
valahonnan a fiatalsága mélységéből jött fene nagy erőhatalommal,
elsöpörte azt a félénk bírálatot, amivel az esze útját állta, – ez volt
az a pillanat, amikor forró hullámtól vörösödött el az arca – az iménti
elhatározás, az igéret, a becsületszó úgy szakadt-foszlott szét a sebes
áradattól, mint a szénaboglya, amelynek nekirohan az árvíz. Gyorsan és
elszántan ment, feltarthatatlan lendülettel, úgy, hogy szinte rá kellett
beszélnie magát, hogy álljon meg gondolkozni azon az egyszerű kérdésen,
hogy hol lakik az a lány. Megállt és hirtelen, de csak egy pillanatra,
gyötrelmes tehetetlenséget érzett: mintha megszökött volna előle itt
ebben a nagy városban ez a kis ringyó, elveszett a millió ember százezer
nagy házában. Hogy lehet ezt most rögtön, rögtön, de rögtön megtalálni?
A pillanat után fellélekzett és elmosolyodott az ijedségén. Hiszen csak
a Moulinbe kell menni, ott megmondják a címét.

Hat óra volt.


XV.

A Moulin nagy táncterme olyan ördögien józan volt a reggeli takarítás
világosságában, hogy egy percre megállott a küszöbön, mielőtt belépett
volna. A szűk, piszkos-vörös lépcsőházban még égtek a lámpák, de itt, a
nagyterem plafonja alatt, valahol, ahol eddig még sohse látta, nyitva
volt három kis ablak, amelyről elhúzták a piros plüssfüggönyt. Csak az
asztalokra rakott székeken és a papirszemetes, cigarettavéges középen
derengett valami ezüstös világosság, a terem nagyjából homályba-borult
maradt. Légrohamok jártak keresztül a szék-tornyok közt, ajtót csaptak
be valahol. Két irtózatos takarítóasszony hangosan vihogva vizes
fűrészport tolt maga előtt a padlón. A páholyok függönyei fel voltak
tűrve, mint az úri nadrág sáros időben. Az egyik homályos sarokban, a
konyha mellett még égett egy lámpa. Pincérek ültek egy asztal körül és
számoltak. Az asztalon bankók voltak és egyforma kis oszlopok
aprópénzből. Az egyik pincér meglátta az ajtóban álló Andort és
odakiáltott neki:

– Záróra, kérem!

De azért mintha nagyon messziről jönne, a szűk folyosók felől
egyenletes, fojtott brümmögés hallatszott. Valamelyik szeparéban még
cigánnyal folyt a munka. A kis ablakokon a nappali utca lármája hangzott
be, mintha pörölt volna a távoli lyukba bujt bőgővel.

– Kérem, – mondta Andor a főpincérnek – én egy hölgynek a címét
szeretném megtudni.

– Sajnálom, – mondta ez – én nem tudom egyiknek se a címét.

És már vissza is hajolt az asztalra, éreztetve, hogy záróra után semmi
köze a vendéghez. Aztán, mikor látta, hogy Andor nem megy el, feléje
fordult:

– Talán az asszony tudja.

Az asszony, ez a lányok ruhatárosnője volt. A deszkából épített
kulipintyóban tükör előtt állt az asszony és éppen egy kacér fekete
kalapot tett százesztendős boszorkányfejére.

– A Csirke címét? Nem tudom, nagyságos úr. Talán a főpincér.

– Az küldött magához.

– Akkor sajnálom.

És már el is ment, akkora táskát cipelve a karján, mint valami
bábaasszony. Kint maguk közt röhögtek a folyosón a cigányok. Andor
átment a moslékszagú konyhán, a szeparéfolyosóra. Három cigány
cigarettázott a fal mellett. A szeparéból hejehuja hallatszott.

– Kik vannak benn?

– Grófok.

Az egyik gróf hirtelen megjelent az ajtófüggönynél. Kikiáltott:

– Pincér!

Ránézett Andorra és megint bement. Andor azt gondolta magában, hogy ez
talán így van jól: nem kapta meg a Csirke címét, hazamegy aludni és soha
többé nem látja a Csirkét. De mégse indult. Van ez így néha, hogy az
ember érzi, biztosra veszi a dolgot, bármennyire úgy látszik is eleinte,
hogy nem akar sikerülni. A Csirke címe meglesz, nem is kell érte sokat
küzdeni, – az volt az érzése, hogy nem ő keresi a címet, hanem a cím
keresi őt, neki csak várni kell egy kicsit, egy helyben állni, majd jön
magától.

A pincér jött be a folyosóra:

– A nagyságos úr hívott?

– Nem. Ott.

A szeparé felé intett. A pincér arrafelé ment és a szeparé ajtajából
visszaszólt:

– Mindjárt feljön az üzletvezető úr a barból, az talán tudja a hölgyek
címét.

Andor elmosolyodott. Jó érzés ez, mikor az ember előérzete helyesnek
kezd bizonyulni. Kiment megint a nagyterembe. Várt egy kicsit, s akkor
meglátta az üzletvezetőt, aki kulcscsomóval a kezében, hosszú
szalonkabátjában sietve ment el a ruhatár előtt. Megszólította, hogy
okvetlenül kell neki az egyik művésznő címe.

– Tessék velem jönni – mondta az üzletvezető és visszavitte a
szeparéfolyosóra, amelynek végében ajtót nyitott ki.

– Tessék vigyázni, három lépcső lefelé.

Újabb folyosó, újabb három lépcső felfelé, ott volt az iroda. Amerikai
íróasztal, zöld lámpa, nagy üzleti könyvek, kopirozó gép, rend és
tisztaság: ez a szobácska volt a józan esze ennek a bolond
bordélyháznak. Az üzletvezető noteszt vett elő a fiókból:

– Melyik hölgy az?

Andor már lélekzetet is vett, hogy feleljen, akkor jutott eszébe, hogy
nem tudja, hogyan hívják a Csirkét. „Egy nőt kívánok, követelek, reggel
hatkor, és nem tudom, hogy’ hívják. Bolond vagyok.“

– A Csirke.

Az üzletvezető komoly maradt, lapozott:

– Rottenbiller-utca húsz – mondta.

– Köszönöm.

– Kérem.

Az ajtóból visszafordult:

– Bocsánat, kedves uram, azt is legyen szíves megmondani, hogy hogy’
hívják.

– Brenner Bárány Mariska.

– Köszönöm.

Végigbotorkált az alagutakon, megint elment a grófok előtt és a
nagytermen keresztülmenet hallotta, hogy a két takarítóasszony éktelenül
kiáltozva veszekszik. A főpincér választotta szét őket, egymásnak
akartak ugrani. Sietett, szinte rohant le a lépcsőn. Ki innen, a
levegőre…

A szesz most már dolgozott benne. Minden mozdulatot gyorsabbnak és
hevesebbnek látott, mint aminő volt, az utcán szembejövő emberek arca
élesebb, de hamarább eltűnő volt, mint máskor. Kocsin ment a
Rottenbiller-utcába és egyenesen a házmesterhez nyitott be.

– Brenner Bárány Mariska – mondta szigorúan.

– Második emelet, nyolc – szólt egy nő, aki vasalt.

Fellábolt a lépcsőn, a nyolcas számnak nyitva volt a konyhaajtaja. Itt
is vasalt egy cseléd.

– Brenner Bárány Mariska – állt meg kérdő arccal a küszöbön.

– Itt lakik.

– Itthon van már?

– Most feküdt le.

Névjegyet és a cselédnek ezüstpénzt vett elő:

– Vigye ezt be neki azonnal. Fontos ügyben.

A cseléd vaslábra állította a vasalót és bement. Andor megnézte, hogy
mit vasal. Valami alaktalan, talán háromszögletű rongy volt, ha megölték
volna, se tudta volna kitalálni, hogy micsoda. A szegény embereknek
fantasztikus fehérneműik vannak. A cseléd visszajött:

– Tessék bejönni a szalonba, a kisasszony mindjárt jön.

Szűk, sötét előszobán mentek keresztül. Két sárga szekrény tetején
paradicsomosüvegek sorakoztak, valahonnan gyereksírás hallatszott. Mikor
a szalonba léptek, onnan egy zöldslafrokos, cvikkeres kövér zsidóhölgy
menekült el, újsággal a kezében.

– A kisasszony albérletben lakik itt?

– Igen. Ez a szobája.

Az ajtóra mutatott.

– Hónapos szoba?

– Igen.

A cseléd kiment és Andor leült. Mályvaszínű olcsó plüssbútor volt a
szalonban, fakó aranyozású konzoltükör, csúnya nagy barna cserépkályha,
az asztalon csináltvirág, aranycsillagos világoskék üvegvázában. A
petróleumlámpáról madárfészek függött le, benne citromsárga posztómadár
ült hegyes piros facsőrrel, rávarrott fekete gyöngy volt a szeme. A
falon gyékény, teletűzdelve fényképekkel. Honvédtiszt, egy menyasszony a
vőlegénnyel, kis meztelen, hasrafektetett gyerek, Abbázia látképe, egy
elálló-fülű sovány öreg zsidó, aki egy távoli pontra mosolyog, egy
túlkövér hölgymellkép máslival a hajában, megint egy nagyhasú kis
meztelen gyerek… ezeket nézte, mikor az ajtó nyilott és a küszöbön
megjelent a Csirke. Komoly arccal jelent meg, de a következő pillanatban
már bágyadtan mosolygott, betette az ajtót és Andorhoz lépett. Halavány
volt és a huncut-fiús kis mosolyában most némi ijedelem játszott. Nem
szólt semmit. Andor ránézett és aztán intett neki a fejével, mintha azt
mondaná: „na, mit nézel?“ Úgy állt ott most a Csirke, mint valami
iskoláslány. A festék le volt mosva az arcáról, most nem volt olyan
csinos, mint az éjszaka. Ugyanaz az egyszerű fekete ruha volt rajta.

– Még le se vetkőzött?

– Dehogy nem. Csak most felöltöztem.

A hangjában elfogódottság volt és szinte szűzi alázatosság.

– Akkor mehetünk – mondta a fiú. Éhesen, de nyugodtan nézett végig a
lányon, örült neki, de mustrálta, mint a fürdővendég az üvegvázát, amit
a tombolán nyert, s amiről még nem tudja, mit fog vele csinálni.

– Hova? – kérdezte a lány.

– Vedd a kalapodat – mondta idegesen a fiú, újra hallva a gyereksírást a
lakás rejtekeiből. A lány beszaladt a szobájába, s kijött, fején a
sötétkék szalmafazékkal, amiről oly mereven állt el a fehér
szalagcsokor. Cérnakeztyűt húzott. Addig a hóna alatt volt a napernyő.

– Mehetünk – mondta egyszerűen.

A kapu előtt megszólalt Andor:

– A ligetbe?… Reggelizni?

Mosolygó kis arcával igent intett, gyorsan egymásután vagy ötször.
Villamosra szálltak. A ligetben elballagtak a nagy nyári kávéházhoz, a
száz meg száz kis vasasztal közül kikerestek egyet, ami árnyékban volt,
a ponyva alatt, oda ültek le. A lány kávét rendelt, a fiú konyakot.

– Nem ivott még eleget?

– Nem.

Érezte, hogy a részegségét folyton pótolni kell, oly gyorsan párolog.
Vannak ilyen fárasztó és izgatott éjszakák, hogy az ember nem képes
lerészegedni. Már hét óra volt: Andor este is ivott, éjszaka pezsgőt,
konyakot töltött magába, – máskor ennek a harmadrészétől is tönkrement –
most épp csak hogy érezte az italt, de azt, amit akart, azt nem kapta
meg tőle.

– Ne ítéljen meg, – mondta a lány – hogy ilyen ronda helyen lakom.
Otthon szebb szobám volt, Kecskeméten.

– Kecskeméten? – kérdezte Andor és ivott.

– Igen.

Elragadtatva nézte a fiút. Oly természetes volt, hogy itt ül most vele,
semmi értelme se lett volna megkérdezni, miért jött, honnan tudta meg a
címét, mi történt azóta, amióta oly goromba volt hozzá és ott maradtak
hárman a pinceszobában, és hogy most mit akar tőle. A szeme szürkébb és
tisztább volt így a reggeli fényben, mint éjszaka. És éjjel sötét,
dugóval barnított szemöldöke most vékony, de fényes-szőke volt, nem
árnyalta olyan érzékien a szemét. Polgáribb és tisztességesebb volt a
Csirke, erős és csontos orrával, magas homlokával, kissé nagy, de
kedvesen tréfás szájával, aminek a két sarkában bujkált a kisfiús
huncutság.

– Kecskeméten? – ismételte ok nélkül Andor, aztán az asztalra könyökölt,
a szemébe nézett és egyszerűen kérdezte:

– Szeretsz?

A Csirke megint gyorsan ötször igent intett a fejével, komolyan. És csak
aztán mosolyodott el, de teli félelemmel, s kutató várakozással a
szemében:

– Hát te?

– Az enyém vagy? – kérdezte a fiú felelet helyett.

Megint intett, bólogatott, sokáig. Nézte a fiút, birtokba vette a
szemével. Érezte, hogy semmi fölénye nem lehet fölötte, sejtette, hogy ő
nem nagyon kell neki, de nem bánta. Boldog volt, hogy elfogadta, sőt
titokban egy kicsit félt, hogy csak játszik vele, talán nem is akarja
elfogadni. Annyi egyszerű odaadás és természetes alázatosság volt a
Csirkében, hogy okosnak látszott ebben a kacérság nélküli kis
rabszolga-viselkedésben, frissnek és megnyugtatónak hatott, mint a
szerény és illattalan virágok, mint amilyen a nefelejts, vagy a hóvirág.
Andor, mikor tisztán, de kutatóan néző szemébe tekintett, világosan
érezte, hogy ezzel a kis teremtéssel szemben mégis ő a gyerek, a vad
csikó, ez tud többet az életről, ebben van több tapasztalat és tapintat,
hallgatás és a fölösleges ugrándozások bölcs mellőzése. Olyan komolyság
volt a Csirkében, mint azokban a földből alig kilátszó, mélyhangú és
nagyképű csöpp parasztgyerekekben, akik a csordás körül segédkeznek és
gyorsan futva szigorúan káromkodnak még a bikával is. Lehúzta a
keztyűjét, cukrot tett a kávéba. A fiú megint kérdezte:

– Az enyém vagy?

– Tudod.

– Nagyon?

– Tudod. Minek kérdezed?

– Mért nem iszod meg a kávédat?

– Nem kell.

Eltolta a kávét. Szégyelt, nem mert enni a fiú előtt, olyan szerelmes
volt. Most elboruló szemmel nézte, ezeknek a gyerek-hetéráknak az
érzékiségével, amelyben még semmi asszonyi nincs, amely őszinte és mohó,
amiben sok van a kétéves gyerek zsarnoki akarásából, mikor megkíván
valamit és nevetve kell neki engedni, mert kikaparja az apja szemét. A
fiú rámosolygott:

– Velem jösz?

– Már jöttem.

– De hozzám… haza…

– Ha viszel…

Nem sütötte le a szemét, egész arcával nevetve nézett rá, a nő örömével,
aki kezdi meglátni a kívánságot a szemekben, amiket úgy figyel.

– És máskor is?

– Mindig.

– És a Révész?

Vállat vont. Nem felelt.

– Mit csinálsz a Révészszel?

– Nem kell ezt a Révésznek tudni – mondta, és előrehajolt, játszani
kezdett a kávé mellett csillogó vizespohárral, lassan forgatta a tálcán.
A fiú megállította a poharat:

– Az nem úgy van – mondta. – Ha velem vagy, akkor nincs többé Révész.
Nem lehet csalni.

A lány lekönyökölt, féloldalt a tenyerére hajtotta a fejét, a másik
kezével megint a pohár után nyult. Andor elhúzta előle a tálcát,
mindenestül:

– Én a Révésznek most egy órával ezelőtt azt mondtam, hogy soha nem
beszélek veled többé, és most itt ülök veled. Én ezt a Révésznek még ma
este megmondom. Csalni nem lehet. Ott kell hagyni a Révészt.

A lány a kezét nézte, kis vékony keze az asztalon maradt, ahogy a
poharat elhúzták előle. Az ujjait nyitogatta-csukogatta a márványrajzú
bádogon, mint egy szerény kis fehér legyezőt. Ezüstgyűrű volt rajta, a
gyűrűn öt mákszemnyi türkizből nefelejts.

– Minek az? – mondta.

Kedvetlen lett erre a férfiúi vadságra. Minek ezek a drámák,
kibeszélések, fogadkozások, karaktereskedések? Elszomorítók a férfiak
ebben a gyógyíthatatlan önzésükben.

– Minek ez? Tönkre akarod tenni?

– Nem én. De tisztesség és becsület…

A Csirke rámosolygott a saját kezére, szomorúan. Oly mélyen a bölcsesége
alatt volt ez a vadízű kamaszság. De reménytelen volt ez ellen küzdeni.

– Ahogy akarod – mondta és mélyet sóhajtott. A sóhajtásban benne volt
mindaz a sok nyomorúság, amit majd el kell intézni a Révészszel, meg az,
hogy ez nagy és nehéz munka lesz.

Andor megint ivott. Most nagyszerűen érezte magát, úgy látszik, a friss
reggeli levegőn jobban hatott a szesz. Csupa ragyogást látott maga
körül, sebesen özönlött benne a vér, gyorsan és mélyen lélekzett,
forróságot érzett az arcában és valami ellenállhatatlan erőt és
bátorságot mindennel szemben, ami útjába állana.

– Pénzt kapsz tőle? – kérdezte nyersen.

A Csirke még mindig a kékköves gyűrűjét nézte:

– Nem fogadom el tőle – mondta. A Csirke lovagias volt. Nem mondta meg,
hogy nem is kínált neki soha pénzt. És hogy sok kocsit és sok reggelit ő
fizetett kettőjükért.

– Tőlem se?

– Nem.

– De hiszen szegény vagy és rongyos vagy.

– Nem igaz, – mondta a Csirke, most már minden mosoly nélkül, egy kicsit
izgatottan – nem igaz, mert ami ruhám van, az nagyon jó. Ez egy otthoni
ruha.

Lesimította a mellén a ruhát, mint a nők, mikor a ruháról beszélnek.

– Ezt még Kecskemétről hoztam, a szüleimtől. Ez egy finom úri ruha. Csak
egyszerű.

– A szüleid ott laknak?

– Laktak. Az anyám meghalt. Az apám… Amerikában van.

Andor hallott valamit, hogy a Csirke jómódú család gyermeke. Az apja
földbirtokos volt, de mindenét elkártyázta, tönkrement és megszökött.

– Hány éves vagy?

– Tizennyolc leszek.

– A Révész volt az első szeretőd?

A Csirke ráemelte a szemét. Komolyan és végtelenül egyszerűen mondta:

– A Révész a harmadik szeretőm. Te vagy a negyedik szeretőm. Mit akarsz
még tudni?

– Ki volt az első?

Fáradtan mosolygott a lány. Ez is oly gyerekes volt, oly kamaszos, ez a
kérdés.

– A bátyámnak volt egy nevelője. Egyszer nem volt otthon senki és az
apámnak volt egy nagy irodája, és ez oda bevitt csókolózni. Bezárta az
ajtót. Én aztán beteg lettem, mert még nagyon fiatal voltam, még nem is
voltam tizenhat éves, sokáig feküdtem és orvos járt hozzám, de aztán
meggyógyultam és az apám kiadott a nagyanyámhoz, falura. Levágták a
hajamat.

– Miért?

– A nagyanyám vágatta le, büntetésből. Egy borbély jött, nullás géppel
nyírt le. De aztán hamar kinőtt. Azért olyan rövid még most is. A
lábamig ért. A nevelőt föl akarták jelenteni, de aztán nem akarták, a
bátyám megverte a cukrászdában, pedig el akart venni, de akkor már az
apám Amerikába ment.

Szerényen mosolyogva, anyásan nézett rá, mintha azt mondaná: „nesze hát,
te gyerek, ha ezt akartad“.

– És a második?

Most már mohó volt; kíváncsian, már szinte féltékenyen kérdezte, vallató
hangon, mintha felelősséggel tartoznék a lány neki.

– Akkor beszöktem a nagyanyámtól és egy barátnémnál laktam, annak volt
egy szeretője, pedig úrilány volt, egy nyolcas huszárkapitány. A
barátném zsidólány volt, nem szeretett engem, mégis akarta, hogy nála
lakjak… a papám antiszemita volt és ő hencegni akart azzal, hogy én
mégis az ő barátnéja vagyok… és ott megismerkedtem a huszárkapitánnyal
és az nekem kezdett udvarolni… és…

Elhallgatott.

– Na és?

– Mit akarsz? – mondta fájdalmasan mosolyogva.

– És aztán?

– Olyan öröm ez neked?

A fiú vadul nézett rá, szeszesen és zsarnoki parancsolással:

– Mindent elmondani.

– Addig kínozott, amíg elmentem hozzá, előbb Kecskeméten a kaszárnyába,
aztán Ceglédre, mindig várt a vasútnál, mikor Cegléden voltak, az olyan
szerelmes volt belém, hogy meg akart ölni.

– Ezt láttad itt Pesten is?

– Volt itt, tavaly. Feljött a Moulinbe, de akkor én már a Révészszel
voltam. Mulattunk egyszer vele, de akkor már nem voltam bele szerelmes,
pedig nagyon akart, a lakásomra is eljött, de nem eresztettem be. A
Révész oda volt, ő nem tudja, hogy én ezzel már voltam, azt hitte, hogy
most kezdek vele, de aztán nem lett semmi, mert ez Bécsbe utazott.

Elgondolkozott. Aztán vígan mosolyodott el:

– Nevetnél, ha látnád. Olyan nagy, mint ez a fa. Van neki egy rendjele,
én éppen odáig értem neki. Ilyen széles a válla…

Mutatta, a két kezét széttartva, túlozva. Volt ebben valami gyalázatos,
a fiú szemében, ebben a viszonyban, éppen ezért: ez a kicsiny és
soványka gyereklány, aki most se mutatott tizenhat évet és az a
szélesvállú, óriási huszárkapitány.

– Kopasz volt – mondta a Csirke, csúfondárosan.

Még ez is. Szenvedélyesen, ellenségesen kérdezte Andor:

– Szeretted?

– Nem.

Oly tisztán, oly határozottan mondta, hogy igaz volt.

– Ezt se, a nevelőt se. Rossz lány voltam.

Nyiltan nézett Andorra. Szomorún mondta:

– A Révészt se szerettem soha.

– Hát?

– Sajnáltam.

Csönd lett és most a Csirke nagy zavarba jött. Megremegett egy kicsit a
szájaszéle és most nem nézett a fiúra, hanem a körmével követte a
bádogasztal festett márvány-ereit, azt nézte gondosan, érezte, hogy
nagyon kiadta magát, egész kis szegény kufferjét kiöntötte Andor elé.
Andor gőgösen hallgatott. Megint a Csirke volt az okosabb és a derekabb:

– Téged szeretlek, – mondta, óvatosan vezetve hegyes kis körmét a
márvány-éren – tebeléd szerelmes vagyok. Úgyis tudod. Már éjjel tudtad,
mikor olyan komisz voltál hozzám.

A fiúnak mintha megtelt volna a szíve. Egyszerre érezte, hogy magja van
a mellének. Ez könyörület volt és ifjúi elragadtatás egy nyomorult,
szegény, leromlott gyerek alázatos szerelmétől. Dagadozott benne a
hiúság, mint a felfújódó hólyag. És az önérzete, amit leütött Pécsi
Lajos a hidegen vágó szemével, most rugdalózva kezdte magát emelgetni,
mint az elbukott kocsiló. Egy kis királyság kínálta magát neki. Sót és
kenyeret nyújtott feléje egy szerény és egyszerű kis élet, itt meghajolt
előtte és kezet csókolt neki. Percnyi elégültségében rágyújtott, ivott
és hátradőlt a vasszéken, olyan merészen, hogy félő volt, hogy
hátrabukik. El volt ragadtatva a felséges érzéstől, amely a részegsége
fátyolán át hízelkedett neki, a biztonságtól és attól a keményen férfiúi
gőgtől, amely feltétlen tulajdonának érez egy emberi teremtést.
Diadalmas megvetéssel gondolt most Turnovszky Ellára és nevetni tudott
volna Pécsi Lajoson, aki úgy küzd, dolgozik, beszél, tárgyal, fárad és
lohol érte, mikor ilyesmi is van a világon, ilyen lábnál kuporgó kis
szerelmes állat, aki nem csinál olyan nagy dolgot az életéből, mint az
Ellák, az a sok férjfogó, nagyképű, kacérkodó, az ujjahegyét is
istenségnek túlbecsülő úrikisasszony… Most felénekelt benne újra mindaz,
amit ma éjszaka Olgának mondott erről a Csirkéről, szinte előre
megérezve mindent, most rettenetes megvetést érzett a Turnovszky-világ
iránt, még az Olga tartózkodó érzelme iránt is, most megútálta ezeket a
kényelemben élő hölgyeket, akik bálványozzák magukat és túlbecsülik még
a kézfogásaikat is, mikor egy ilyen elszánt kis élet a maga egészét egy
bús mosolyban ilyen szerényen dobja magát az ő lábai elé. Kellemes
szellő jött, a fiú hátrahajtotta az arcát, megsimogattatta magát vele,
lehúnyt szemmel. Nem is nézett a kis rabszolgájára, olyan intenzíven
érezte maga előtt az odaadását. Büszkén és emelkedő szívvel gondolt
arra, hogy megváltja ezt a szomorú kis Isten-bogárkáját, felemeli és
felragyogtatja a hű szerelem fényes tisztaságaiba, látta őt maga mellett
menni, ahogy rajongó szemmel és megbabonázva függ rajta, imádja és
csodálja őt. Isteni könnyűségek és ringó fellegek vitték a homlokát
valahová fel a levegő-égbe, a kék nyárba, távolságokba lendült,
elhullámzott erről a földről valami végtelenbe lengő nagy és láthatatlan
hintán…

– Alszik? – suttogta a félénk hang.

Félig nyitotta csak ki a szemét, rámosolygott:

– Te csacsi.

Fölkelt, nem is tudta mért, megkereste a főpincért, fizetett, akkor
jutott eszébe, hogy oda is hívhatta volna. Visszament az asztalhoz. A
lány felállt, nézte, hogy merre indulnak.

Az Andrássy-út felé mentek be. A lány megkapta Andor karját, mert egy
biciklista oly közel suhant el mellette, hogy megijedt.

– Ne félj – mondta a fiú. – Vigyázok én.

A lány nem merte megkérdezni, hogy hová mennek. Annyit tudott, hogy
Andor a Margitszigeten lakik és most kissé aggódni kezdett azon, hogy
hogyan jutnak el olyan messzire, ha ily lassú sétálással indulnak
befelé. De nem szólt. Mentek az Andrássy-úton és a Csirke a szeme
sarkából figyelte a fiút, aki szorosan a villák vaskerítései mellett
ment, kissé bizonytalanul, boldog mosollyal az arcán. Egy sarkon megállt
Andor:

– Te nem is tudod, – mondta – hogy nekem két lakásom van.

Bemutatott a zöldlombos kis utcába, egy nagyon előkelő házra:

– Itt is lakom.

A lány kényszeredetten mosolygott, azt hitte, hogy a szesz tréfál
belőle. De Andor karonfogta és gyorsan vitte a villa-palota felé.
Bementek a bolthajtásos fehér kapualjba. Andor leszólt a portásék
ajtaján:

– Kérem a kulcsomat.

A házmesterné feljött, nagyon megnézte a Csirkét és odaadta a kulcsot.
Néhány lépcsőt kellett menni Andor lakásáig. Kinyitotta az ajtót és maga
elé bocsátotta a Csirkét:

– Tessék.

A Csirke csudálkozva ment be, és mikor Andor belülről be akarta zárni az
ajtót, a tejüvegen keresztül meglátta a házmesterné alakját. Az asszony
halkan kocogtatott az üvegen.

– Menj be – szólt Andor a lánynak, s mikor ez bement a szobába,
kinyitotta az ajtót, sejtve, hogy miért jön a házmesterné.

– Mit akar?

– Nagyságos úr kérem, – mondta ez, kétségbeesést mutatva az arcával – ne
tessék haragudni, tessék elhinni, ez nekem borzasztó kellemetlen…

– Mit akar?

– Kérem, nekem szigorúan meg van hagyva a háziúrtól, hogy azonnal
szóljak, ha a nagyságos úr hölgyvendéget tetszik a lakásba hozni.

A nyitott ajtóban irtózatos ordítással tört rá a fiú:

– Mi köze ehhez a háziúrnak? Gazemberek!

A fejébe szállt a részeg düh:

– Takarodjék innen!

Visszhangzott a csöndes lépcsőházban ez a vad ordítás. A házmesterné
csak integetett, hogy jó, jó, már el is szaladt, rémülten, hogy
meghallják odafenn a botrányt. A fiú úgy vágta be az üveges ajtót, hogy
csuda volt, ha nem tört ezer darabra. Bement a szobába, ahol a Csirke az
íróasztal előtt állt és levelek közt piszkált. Mind a levelekhez mennek,
mikor először jönnek, mint a légy a cukorra, úgy szállnak a levélre.

– Hagyd – mondta a fiú és elhúzta onnan. Ő vette le a fejéről a
fehérszallagos kalapot. A két tenyerébe fogta a lány fejét és felemelte
az arcát, hogy jól belenézhessen. A Csirke boldogan mosolygott rá. A fiú
ráeresztette nehéz fejét a boldog kis arcra. Lassú mozdulatokkal
helyezkedett el az ajka a lány fiús száján. Belenézett a figyelő szürke
szemekbe, aztán lehúnyta a szemét és lassan átölelve a lány nyakát,
egyre szorosabb és tapadóbb csókkal forrasztotta magához, átadta magát
bódultan ennek a kedves, okos gyereknek, mintha ő lett volna a
szerelemtől kábult rabszolga és az lett volna az úr és az erős.
„Tökéletes,“ – mondta magában, kellemes szédülésben és fiatal hévvel a
vérében – „tökéletes ez, tökéletes…“ Nem is tudta nagyon, mire értette
ezt, a pillanat tökéletes boldogságára-e, arra-e, hogy a gyógyulása és a
felejtése tökéletes ebben a részeg és szerelmes percben, a lányra-e, a
csók végtelen kellemességére, az általános, emelkedett érzésére, vagy
semmire, vagy mindenre ezen a világon… fátyolos volt a tekintete, mikor
megint a lányra nézett, aki akkor már a szerelemtől ostobán bámulta,
várta, hogy parancsoljon neki. Kábultságában még érezte, hogy nagyon
erőseket lép és vadul rántja fel a hálószobája ajtaját, hogy szaggatja,
dobálja le magáról a ruhát, a cipője valami csörömpölő tárgyhoz vágódik
és a leeresztett ablakfüggöny félhomályában sovány kis meztelen gyermeki
vállak jelennek meg előtte, egy kicsiny, de arányos, fiúsan egyszerű
termet áll az ágya mellett, és szőke fej, boldog rémülettel mosolygó, de
nagyra nyilt szemek, – egy kis sötét ruha esik le és valami fehérség
hull, könnyű batiszt, és hogy őneki nevet valami a lelkében, ujjongva és
diadalmasan, győzelemmel, parancsolóan, zsarnokian, de elkeseredetten,
mint valami csúnya-nagy fájdalomnak a fejére hágva, fogcsikordító
kegyetlenséggel tiporva össze a szívetáján valamit, ami vérezni kezd és
jajgatni akar, – szemek és mosolyok jelentek meg előtte a multból, egy
fekete bársonyruha és egy dacos tekintet, ami szemrehányást mutatott, de
rögtön kialudt, és mintha halkan sikoltott volna valaki vagy valami,
egyszer régen, vagy talán most itt…

Délután háromkor azt álmodta, hogy erősen és hosszasan csöngetnek.
Valami olyat álmodott, hogy az előadás kezdődik. Megint csöngettek,
sokáig, addig, amíg ő álmában azt nem érezte, hogy haragszik a
csöngetésre, minek csöngetnek, hiszen ő már itt van és vár, mit akarnak,
mért nem kezdik az előadást? Valakivel veszekedett, hogy hagyják abba
ezt az értelmetlen csöngetést, már bátran el lehet kezdeni, micsoda
butaság ez… Az illető feleselt vele, a csöngetés egyre erősebb lett és
az álomból átment a valóságba, – lassan kinyílott a szeme és fölemelte a
fejét az ágyban: az előszobájában szólt a csengő, hosszan, újra-újra
kezdődően, mintha addig akarna szólni, amíg valaki elő nem jön, ha
törik-szakad. Mellette dúsra borzolódott szőke fej volt a párnán, a
Csirke mélyen, hangtalanul aludt. Felugrott, magára kapta a
fürdőköpenyét és kiment az előszobába. Az ajtó üvegablakát kinyitotta,
kinézett. Horn báró állt ott, kalap nélkül.

– Jó napot! – mondta udvariasan. – Szabad kérnem, hogy egy percre
bebocsásson?

Az első pillanatban valami nagy durvaságot akart neki mondani, mert
sejtette, hogy háziúri minőségben jön, a házmesterné bizonyára már
sietett jelentést tenni neki. De aztán, éppen ezért, a dühtől reszketve,
bebocsátotta, hallani akarta, hogy mit mond, el volt szánva, hogy ezért
a tolakodásért kidobja, inzultálja a saját házában.

– Tessék – mondta elfehéredve és bebocsátotta az írószobába. A kis
száraz báró gyorsan és kíváncsian nézett szét a szoba berendezésén és
le-leült az íróasztal előtt álló karosszékbe.

– Kedves doktor úr, – mondta komolyan és fontoskodva – gondolhatja, hogy
nem zavartam volna, ha nem lenne rá komoly ok.

– Kérem – mondta ridegen a fiú, összébb húzva magán a fürdőköpenyt.

– Bár csak a véletlen hozott egymás közelébe bennünket, – mondta a báró,
tisztán ejtve minden szót – mégis nekem jutott a kötelesség önt az élete
egy súlyos napján fölkeresni…

„Mindent tudok“ – gondolta magában Andor és hideg ijedelem ment le a
mellén, a lábába.

– Egy negyedórával ezelőtt telefonhoz hívott a Ráth-szanatórium főorvosa
és megkért arra, hogy baráti gyöngédséggel közöljem önnel…

– Köszönöm – mondta Andor, elhidegült szájjal, fölkelt és mélyen
megbánva mindazt, amit az imént gondolt, a báróhoz lépett.

– Az apám… – mondta, nem kérdőleg, de a reménytelen remény utolsó
optimizmusával, amelynek kell a teljesen kimondott szó. A báró is
felállt és igyekezett nagyon komoly lenni, összeráncolta a szemöldökét:

– Édesatyja egy negyedórával ezelőtt csöndesen és fájdalom nélkül…

Kis szünetet tartott. Kínlódva mondta:

– … kiszenvedett.

A kezét nyújtotta, fellélekzett, hogy túl van a megbizatáson, már indult
is.

– Engedje meg, – mondta, erősen megfogva Andor kezét – hogy kifejezzem
részvétemet.

– Köszönöm, – mondta a fiú – ön nagyon jóságos…

Még akart valamit mondani, bár nem tudta, hogy mit, de a báró lassan
elindult, egymaga mint valami gyászmenet. Kikísérte, betette utána az
ajtót és visszament az írószobába. Kábult volt; a nagy részegséget
kialudta, de gyengének és bódultnak érezte magát. Künn borús idő volt, a
perzselő reggeli napsütés után délben beborult és most lógott a nyári
eső a komorodó égen. Leült az íróasztalához és a két tenyerébe takarta
az arcát. A nagy pillanat, a végső időhatár megérkezett. Rugalmasan kelt
fel, elszánt komolysággal a tekintetében. Gyerekes sírnivágyás
feszegette a mellét, a lélekzése rendetlenkedni kezdett és a szeme
vizesen borult el. De összeszorította a száját, belül lassan a fogai
közé vette az alsó szájaszélét és keményen megfékezte magában a sírást.
Az ajtóra nézett, amely mögött egy idegen lény aludt, valaki, akitől
hirtelen megirtózott ebben a percben. Mégis, fel kellett azonnal öltözni
és a ruhája ottbenn volt. Óvatosan és nesztelenül nyitott be a
hálószobába, úgy kezelte a kilincset, mint egykor régen, mikor
halk-lopva tért haza késő éjszaka a budai szülei lakásba. És a
félhomályban öltözni kezdett, nagyon lassan és nagyon óvatosan,
vigyázva, hogy a kemény inge ne roppanjon, mint akkor, nagyon régen,
mikor gyermek volt és nem merte felébreszteni azt, aki ma délután
mindörökre elaludt. Körülnézett, megrémült, mert nem bírta el még a
gondolatot sem, hogy ez az idegen kis lény itt most felébredjen mellette
és neki magyarázni, beszélni, vallania kelljen, – végtelen óvatossággal
szedte össze a holmiját, de ez oly tökéletesen hasonlított gyermekkori
motoszkálásához a budai sötét hálószobában, ahol éppígy nem mert világot
gyújtani és éppígy beledugta az ujját a kemény ing két mellrésze közé,
csak össze ne koppanjon, hogy nem bírt többé magával. Forróságot érzett
a szemében és valami végtelen nagy nyomorúságot, amint átrohan az egész
lelkén. És gyermekien égő, olthatatlan fájdalmával együtt, züllött
napjai minden kábulatát szétfújva, gyógyíthatatlanul szállt fel benne a
vágy egy fekete bársonyruhás lány szomorú tekintete és részvéte felé, a
kézfogása és a vigasztalása után, oly erővel és olyan hirtelen, hogy
hamar összeszedett ruháival és cipőjével a kezében mezítláb kellett
kimenekülnie a másik szobába, hogy az idegen lányt fel ne költse a
ziháló lélekzésével, a visszatartott, lefojtogatott, de még keseredetten
birkózó sírnivágyásával, – menekült ki a másik szobába a rongyaival a
kezében, félmeztelenül, mezítláb, torzult arccal és szenvedő szájjal,
mint aki az árvíz elől szalad és már mindenét veszni hagyja, csak a
testi rongyait viszi valahova, ahol megállhat visszanézni és megsiratni
mindent, amit elveszített.




MÁSODIK RÉSZ.


I.

A szigeten hullottak a falevelek, szeptember közepe felé már olyan
sűrűn, hogy nem söpörték miattuk többé az utakat. Olyan ilyenkor a
sziget, mint a kedves hölgy, aki az első ősz hajszálakat még kitépdesi,
de aztán bús mosollyal megadja magát a hervadásnak. Andor most gyakran
sétált hosszan és egyedül, fekete ruhában, a ritkulólombú fák között,
amelyek fölött borús, de világos volt az ég, mostanában mindig
felhőtelen és egyenletesen világító. Hallotta az embereket beszélgetni
az úton. Nem szerette a beszédjüket. A sziget őszi szépségeit évről évre
mindenki újra mondja egy-egy nőnek, nyugodt felsőséggel, mintha ő
csinálná azt, hogy ez ősszel ilyen szép. A sziget ezzel sokat veszít
igazi barátai szemében, mint Velence, ahová lehurcolja mohó szépérzékeit
minden jobban-nősült ügyvéd, – hat hétig mindenki költő az esküvője után
és bekeni Velencét ezzel a múló láz-állapotával, színesen piszkítja,
mint a gyorsan evő éhes ember az abroszt. Így a szigetet is
összesétálják az alkalmi hódítók, szelíd fényű őszi égboltját megköpik,
mint a legyek az ablakot. A sziget bokor-zugai, elegánsan kanyaruló
útjai és az iszapos földben túlhízlalt óriás-platánjai az egész nagy
Magyarország érzelmi memóriájában milliószor szerepelnek, és ezzel már
valami iparszerű szerelmi jelleget vesznek fel. Andornak főként népes
vasárnapesték után az az érzése volt, hogy ezek a fák és bokrok a rájuk
boruló éji csöndben úgy suttognak, mint a nász-hotelek személyzete,
mikor osztozik az elutazott boldogok borravalóján. Szomorúan élt a
szigeten.

Olga a déli napfényben sokat sétált Andorral a nagy főúton, amelyre
minden nap jobban látszott be a megáradt sárga Duna, mert a lombfüggöny
ritkult a parton. Ezt az őszi szépséget ő újnak és a sajátjának
tartotta. Sokat várt ettől a hangulattól, amelybe oly bánatosan illett –
gondolta – a gyászruhás, kissé megtörött hangú fiú és az ő saját nemes
komolysága, mellyel szerelmesen, de magát a világért el nem árulva
lépdelt a sárga leveleken Andor mellett.

A temetésen ő is ott volt. Komoly szerénységgel állt meg a sok ember
közt, csak arra ügyelve, hogy legalább egyszer találkozzék Andor
pillantása az övével. Mikor ez megtörtént, s ő érezte a bágyadt
köszönetet a fiú szemében, visszahúzódott a rokonok mögé, az ismerősök
foszladozó csoportjába. Azok közé állt, akik nem mentek ki a temetőbe,
hanem a kapu előtt várták meg, míg a fekete kocsi elindul a budai ház
elől. Andor ide hazahozatta az öreg Aradi testét, hogy a maga házából,
ugyanabból a szobából induljon el az öröklétbe, mint valamikor a
felesége. Rácz Miklós ült Andor mellett a kocsiban, mikor a temetőbe
mentek. A Csirke nem mert elmenni a temetésre, sok minden okból: nem
szerette a halált, félt is, hogy ismerősök látják meg és elárulják
Révésznek, meg alázatosságból is, – ő odadobta kis életét az Andor borús
fiatalságának, de ebből nem csinált nagy esetet, úgy taksálta, hogy
nincs joga rokoni szerepre a fiú nagy magánügyében. Szerénységből,
okosságból és félelemből maradt otthon.

Somogyi tűrhetetlen volt a temetésen. Ő látta el Andor életében annak az
embernek a szerepét, aki mindnyájunk emlékezetében megvan: a temetési
tolakodó, a gyász-poloska, aki az ismeretlenségből, vagy a
félismeretségből a koporsó mellett bukkan fel a gyertyalángos sötét
lakásban, hozzánk dörgöli hamis gyászát, intézkedik helyettünk, mint
valami fekete kortes, váratlanul újra előtűnik a temetőben,
kétségbeesetten néz le a sírban eltünő koporsóra, utolsónak szorít
kezet, nagyon erősen, a temető kapujában, a kocsik közt, s azontúl az
életben, mikor az ember nagyritkán látja, mindig gyászosan köszön.
Somogyi az első sorokban állt, a fekete rokonok közt, akik idegenül
néztek rá, mert komorabb és intranzigensebb volt, mint ők. Elsőnek vett
elő zsebkendőt, mikor a pap beszélni kezdett, és szigorúan nézett hátra
a beszélgetőkre. Majd fájó arccal rendezkedett is a kocsik között, mint
fekete násznagy az öröklét fekete lakodalmán. Meg-megcsóválta a fejét,
mikor egyes kopottabb rokoncsaládok túlmohón rohanták meg a négyüléses
batárokat, a szegény rokonok örök gyászpompa-imádatával és
kocsi-éhségével, mely a hosszú úton fontoskodva élvezi a városi járókelő
bámulását, mikor az megáll és elandalodik a temetés láttára. Somogyi
cilinderben volt és ezt a cilindert soha többé nem lehetett elfelejteni
a fejéről.

Andor a temetés után hosszú és őszinte bocsánatkérő levelet írt Olgának,
amire ő azzal felelt, hogy egyszer délben megjelent a szigeten és
lehivatta a portással. Olga szerelmes volt, de ezt a szerelmét
hátratette valahová a lelkében, s elébe bocsátotta komolykodó baráti
érzéseit, anyás és asszonyos tapintatosságait, amelyekkel Andorra
tisztességes családi benyomást akart tenni. Mintha hitvesi próbaidőt
kellene végigszolgálnia. Keserű szívóssággal élt most már annak a konok
célnak, hogy feleségül vétesse magát Andorral. Ez a vágy most már
kergette őt, úgy érezte, hogy menekül Irma és Rodics vad-hitvesi
életének tisztátalan levegőjéből. Szerelemről nem beszélt Andorral.
Kérdései Andor testi és lelki állapotára vonatkoztak: aludt-e, volt-e
étvágya, nyugodtabb-e, gondolja-e, hogy nemsokára hozzákezdhet a
tanuláshoz. Ami kis részletet meghallott Andortól a magánügyeiről, azt
megragadta, közös üggyé tette. Így érdeklődött a budai lakás sorsa
iránt, komolykodott, hogy mi lesz a kövér Julival és ki vette át az
ügyvédi irodát a kamara megbizásából. Mikor Andor néha a vagyoni dolgait
egyszerű őszinteséggel említette előtte, úgy tett, mintha nem figyelne
oda. Erőltette, hogy őt Andor anyagi ügyei nem érdeklik, kissé ostoba
ízlésfitogtatással eltolta magától a pénzügyeket, mutatni akarva, hogy ő
önzetlen lelki barát, aki még talán szenved is, ha előtte a hirtelen
gazdag fiúvá változott Andor anyagiakról beszél.

A szigetre mindig délben jött. Oly pontosan járt a megcsöndesedett
fiúhoz, mint valami hivatalba. Mikor Andor a hajóhíd végén állva
közeledni látta a déli hajót, mindig biztosra vette, mint a gyerek a
zongoratanárt. Olgának ebben az órárapontos megjelenésében, mikor
hintázó-hosszú lépteivel feléje jött napernyője alatt a kikötő hídján,
volt valami fodrásznészerű megbízhatóság és unalom. Olga úgy jött a
hosszú fahídon, hogy oldalt nézett ki a napernyő alól a delelő naptól
gyémántos vízre, nem pedig keresgélve a szemével a parton várakozók közt
azt, aki hozzá tartozott, – amit minden kis polgári nő megcselekedett,
még az is, akit nem várt senki. Olgán kívül csak a sziget örök vendégei,
az apácák néztek a vízre, mikor a hídon a sziget felé jöttek, de ezek
legalább tudhatták, hogy nem várja őket a híd végében senki. Ez még
mindig az a kínosan korrekt nyugodtság volt Olgában, amit azon a
keserves éjszakán erőszakolt magára, mikor a körúton sétáltak, s mikor a
fiúból zavaros-tüzesen láng és salak ömlött feléje. Ez – szerinte –
piszkosan kitörő, de majd csak elmúló kamaszfantázia volt, ami
megülepedik és kitisztul ennyi hű komolyság hatása alatt.

A Csirke soha nem jött a szigetre. A Rottenbiller-utcából elment lakni,
most szép nagy szobája volt a Dohány-utca végében, a földszinten, külön
bejárattal a lépcsőházból, ahol nem törődött senki azzal, hogy mikor jön
vagy megy, egyedül van-e, vagy nem. A Horn-palotából pedig
visszadöcögött a bútorszállító-kocsi a budai lakásba, visszavitte a
bútort, az öreg Aradi régi karosszékét, a vastag jogi könyveket és az
asztali állónaptárt, amely most megint hónapokat késett. Andor a
szigeten akart maradni addig, amíg a szállókat be nem csukják. Híre
járt, hogy az idén megpróbálkoznak a régóta tervezett téli szezónnal, és
lehetséges, hogy egyáltalán nem zárják be a kis szállót. Egy napon
szekér jelent meg a szálló mögött, amely tele volt egyforma kis
vaskályhákkal. Andor szobájába is beállítottak egyet – fellélekzett,
mikor hozták. Örült, hogy talán télen is itt maradhat. Boldogtalan volt
arra a gondolatra, hogy visszatérjen a budai lakásba, amelyben most már
a kövér Juli uralkodott egyedül, aki elküldte a szobalányt, a sajátmaga
szerény kis háztartását vezette és minden elsején pontosan megjelent
Andornál a kiadásai számlájával, meg a fizetéséért.

Andor a Csirkével majdnem minden nap találkozott. A Csirke augusztusban
megvalósította régi álmát: otthagyta a Moulin gyilkos éjszakáit és
elszerződött a Népszínházhoz, ahol táncos kóristalány lett,
harmadrész-annyi fizetésért, mint amennyit az éjjeli helyen kapott, de
színházban, színházban! – színháznak volt a tagja, még az is megtörtént
vele, hogy a neve a színlapra került. És nem kellett reggelig
fennmaradni, és megszűnt az örökös harc az üzletvezetővel, hogy: menjen
be a szeparéba az urakhoz, és miért szökött ki a szeparéból az uraktól
és miért ment el olyan korán – reggel négy órakor – és mit gondol
tulajdonképpen?

Révész úr azóta nem is látta Andort. Eszébe se jutott, hogy Andor azért
nem jelenik meg soha a Moulin tánctermében, mert gyászban van. Sokáig
nem is tudta, hogy Andor gyászol, ezt a hirtelen elmaradást annak az
ígéretnek tulajdonította, amit Andortól a keserves reggelen kapott a
nyugati pályaudvar előtt. Tisztelte és méltányolta ezt az úri
szótartást, bár természetesnek találta, mint mindenki, aki az ilyesmiből
hasznot húz. Ezzel a Csirke helyzete is könnyebb lett: nyugodtan mondta
Révész úrnak, hogy ő se látta Andort a pince-jelenet óta. A Csirke
nyugalommal és okosan hazudott mind a kettőnek. Andornak azt mondta,
hogy szakított Révész úrral. Andor érezte, hogy ez nem igaz. De a Csirke
oly okos és derék lány volt, hogy Andor lassan-lassan rábízta ennek az
ügynek a rendezését. Úgy tett, mintha mindent, amit mond, elhinne neki.
Nem akart útjába állani a Csirke diplomáciájának, rájött, hogy csak
ennek a szegény lánynak okoz bonyodalmakat, ha kamaszkodik és
követelőzik. És a Csirke olyan hálás volt neki ezért, hogy érezni
lehetett a háláját, minden nap, még a szerelmén is, amely egyre
odaadóbbá, egyre rabszolgaibbá vált. A Csirke végleg felolvadt ebben az
első igazi szerelmében, amely annyi nemi nyomorúság után áradt el rajta
véghetetlen boldogsággal. Andor megszerette és kedvelte a Csirkét, néha
igazán melegen gondolt rá, okosnak és mulatságosnak találta, de a
legmelegebb érzése az volt iránta, mikor sajnálta. Ennél többre nem
vitte nála a Csirke, dacára a mindennapos és fiatalosan teli viszonynak.
De a Csirke még önmaga előtt is úgy tett, mintha neki teljesen elég
volna az, hogy csak ő szereti a szeretőjét. A Csirke, mikor erről
gondolkozott, nagyon érett volt, tizennyolc éves kis öreg volt, okosan
tudott bánni a saját szívével is. Csak akkor nyugtalankodott egy kicsit,
nagyritkán, mikor előadás után, a színházból kijövet, meglátott egy-egy
nagyon izgatott fiatalembert, akiről tudta, hogy valamelyik
kóristalánynak a szeretője, s aki ott türelmetlenkedett a kiskapu előtt.
Őt nem várta Andor soha a színháznál, ő minden nap el volt készülve
arra, hogy Andor nem jelenik meg a megbeszélt találkozón. Őt legföljebb,
ha Révész úr várta komoran és előre elkészített szemrehányásokkal.

Tulajdonképpen nagy kínlódás volt az, ahogy a Csirke berendezkedett.
Révész urat sajnálta és azt akarta, hogy lassan szokjék le róla ez az
ember. Szegény Csirke tehát csalta Révész urat, mint oly sok nő, aki nem
azért csalja meg a férjét vagy a szeretőjét, mert rossz, hanem azért,
mert jó. A szerelmes és tehetetlen férfi, aki végül már nem tudott
mással hatni a hidegülő lányra, mint azzal, hogy nem bírja nélküle az
életet, kényszerítette a Csirkét arra, hogy kímélje őt, mikor fel nem
tartható érzéssel megy egy másik férfi felé. Révész úr megvárta a
Csirkét a színháznál. A Csirke azt mondta neki, hogy beteg, orvoshoz
jár, beteg, mint akkor régen Kecskeméten volt. A Csirke régi recepteket
mutogatott Révész úrnak. Heteken át csinálta azt, hogy hazakísértette
magát vele a színháztól, a kapunál elbúcsúzott tőle, becsöngetett és
bement, várt egy kis negyedórát, aztán kicsöngetett és kijött. Szaladva
ment ilyenkor a Terézvárosi Kávéházba, a pincébe, a kuglizó mellé, a kis
különszobába, ahol Andor várta. Ott ketten megvacsoráztak és aztán
együtt mentek felhajtott fedelű kocsin vissza a Dohány-utcába, a
különbejáratú nagy szobába.

Szegény bujkáló kis élete nem volt könnyű: volt eset, hogy Révész úr,
aki végül már nem hitt abban, hogy a Csirke beteg, mindig beteg, úgy
erőszakoskodott, hogy bement a Csirkével a házba. Ilyenkor a
házmesternek titokban el kellett szaladnia egy kávéházba és telefonálni
a Terézvárosiba, hogy mondják meg Aradi doktor úrnak, hogy a kisasszony
nem érzi jól magát, ma nem megy oda. Hazugságnak ez nem volt hazugság. A
kisasszony ilyenkor nem érezte jól magát, isten látja a lelkét, nemcsak,
hogy jól nem, de nagyon rosszul érezte magát. Pedig Révész úr az ő egész
elkeseredett életét adta volna oda, hogy a kisasszony magát jól érezze,
Révész úr szenvedélyes és egyben gyöngéd volt ilyenkor. Révész úr nagyon
nyomorult volt, mert valahol mélyen az úgynevezett lelki élete alsó
sodraiban öntudatlanul is érezte, hogy semmi nem igaz, amit a Csirke
mond, csak az igaz, hogy őt itt már nem szeretik. Ez még az ő nyomorú
létében nem is lett volna katasztrófa. De azt is érezte, hogy itt már
mást szeretnek. Hogy kit, azt nem lehet tudni, de nem is kell keresni,
mert ez az egész kérdés oly elviselhetetlen volt Révész úrnak, hogy nem
akart gondolkozni rajta. Elfordította tőle a fejét, mint asszonyok a
vértől. Révész úr oly nyomorult és oly züllött volt, hogy kiirtotta
magából a kíváncsiságot és most csak görcsösen ragaszkodott ahhoz a
nagyritkán érvényes szabadjegyhez, amelyet a Csirke szánalma és
emberségessége adott neki. A Csirkét az igazi szabad-lányok feneketlen
méltányossága a részvét kis szolgálójává tette. A Csirkét egy nagy és
tömör emberiség köpte le egyértelmű felsőséggel, mialatt ő a szenvedő
embernek odaadta egy másikba szerelmes bús kis testét, mert a maga
szenvedését nem becsülte annyira, mint a másét.


II.

A temetés napján Andort a budai kerületi kaszinó egy kis küldöttsége
kereste fel, hogy „a kaszinó részvétét előtte kifejezze“. Mind öreg urak
voltak, az apja régi barátai, akik húsz esztendőn át ferbliztek és
választottak kormánypárti képviselőt az öreg Aradival. Utóbb a kaszinó
egy választmányi üléséből hivatalos részvétiratot kapott, úgy hogy
illendőnek tartotta, ha egyszer elmegy a kaszinóba és az öreg uraknak
személyesen köszöni meg a kerületi gyász e korrekt megnyilatkozásait. A
lakásba is haza kellett már egyszer menni, ahol a temetés óta nem volt.
Ezt a két teendőt egymáshoz csatolta, a tetejébe tett néhány kisebbet: a
kövér Julinak és a házmesteréknek valami összeget kell adni a temetés
alkalmából – és az egészet letette egy sarokba, mint a vasúti hordár az
utas holmiját, azzal, hogy majd érte jön az utolsó percben.

– „Ma lesz mindez“ – mondta egyszer, mikor napos volt az idő, a nyár
visszajött, mintha ittfelejtett volna valamit.

Aznap Olga az elmaradhatatlan sétán idegesnek mutatkozott. Háromnegyed
egy körül, mikor a fiú megemlítette, hogy ma délután elvégzi a
felszaporodott teendőket, azt kérdezte:

– Nem is ebédel a szigeten?

– De igen – mondta Andor és észrevett a kérdésben egy kis gyanús
mohóságot.

– Miért kérdi?

– Semmi… Csak kérdeztem.

Még soha nem ebédeltek itt együtt. Egy órakor vagy fél kettőkor Olga
hajóra szokott szállni és hazament Irmához. Andor már többször gondolt
arra, hogy itt kellene tartani ebédre Olgát, de mindig visszatartotta
magát ettől. „Nővel ebédelni“ – ez még mindig valami furcsa dolog volt
az ő fejében, ilyesmiben önkéntelenül is a családja eszével
gondolkozott. De még ennél is rejtettebben egy másik érzés tette a
szájára az ujját, mikor már majdnem kimondta a meghívást: még megvolt
benne a vőlegényi tartózkodás attól, hogy nővel mutogassa magát egy teli
vendéglőben. Séta, az más. De ebéd, kettesben, nyilvánosan, ez sértette
a lelkében valakinek a jogait, aki már nem törődött e jogokkal, de
akivel titkos és jóleső kapcsolatot érzett, mikor még mindig tisztelte e
jogokat. Olyan ez, mint mikor a halott holmijához sokáig nem mer nyúlni
az ember: maradjon a fésűje ott, ahová utoljára tette. Végül ugyan jön
az élet és fésűt és egyebet megmarkol és ide-oda rak, mégis az emberben
van valami „addig is“ – és „most még egyelőre“, ami talán a jobb
részéből való az embernek, a tűrhetőbb önzései közé tartozik.

De most bántotta az a gondolat, hogy ez a lány talán már régóta szeretne
vele ebédelni, éppen ezért a nyilvánosságért; talán megalázza az, hogy
soha nem hívja.

– Örülnék… – mondta zavartan – ha egyszer… velem… talán ma délben…

– Isten ments, – mondta a lány – nem is tudja, mért kérdeztem. Azt
hittem, nem ebédel itt. Már örültem.

– Mért?

Restelkedő mosoly ment a szája körül, egy kis fanyarság is volt benne:

– Ma idejön ebédelni Irma, fél kettőkor.

– Hisz az nagyszerű – mondta a fiú, megkönnyebbülten, hogy így hárman
lesznek.

– De nem egyedül… az is vele jön… az a…

Intett a kezével. Ez Rodicsot, az ügyvédet jelentette. És szaporán tette
hozzá:

– Nekem velük kell ebédelnem és maga úgyis meglátna ott velük… azért
mondom meg, mert mindjárt itt lesznek és én nem akarom…

Elkomolyodott, szinte haragos lett. Restelte, hogy az ügyvéddel ebédel
itt. Andor még azt hiszi: ő hozta ki őket, még azt hiszi: be akarja őt
mutatni Rodicsnak, bele akarja keverni őt ebbe az ő gyűlölt családjába.

– Tegye meg nekem azt a szívességet, – mondta – hogy ne is nézzen oda,
hagyjon engem velük… hisz tudja, hogy milyen jól érzem én velük magamat…

Idegesen mozgott az ajka.

– Megyek a hajóhoz, várni – mondta hirtelen, kezet nyújtott, jól
belenézett a fiú szemébe és elment. Sietve indult, de aztán beletalált
hosszúléptű, komoly járásába, amiben Andor, mikor így utánanézett,
mindig valami komikusat érzett.

Andor már a tésztánál tartott a vendéglő fedett terraszán, mikor a
gyéren elszórt őszi ebédelők közt az egyik asztalnál megjelentek. Rodics
doktort most látta először. Az ügyvéd, aki a klub bakk-szobájában és a
lóversenytéren folytatott oly erős és ismert prakszist, elég elegáns
ember volt. Kerek, színtelen arca a rövidre nyírt őszülő
fogkefe-bajusszal joviális benyomást tett, szép szelíd kék szeme volt,
kis pocakos termetére jó ruha símult. Valami puffadtság volt az arcán és
az egész megjelenésében, különben rendes ember hatását tette volna. De
így volt rajta valami beteges, sőt fájdalmas vonás. Az arcának a
jóságossága is mintha nem lelki, hanem testi bélyeg lett volna:
szívbajos embereknek van ilyen megbocsátó, szomorún-kedves arcuk. Andor
nem találta ellenszenvesnek.

Olga csetlett-botlott az asztal körül, mikor elhelyezkedtek. Nem tudta,
hogyan üljön: háttal kerüljön-e Andornak, mert szembe a világért se
akart ülni vele. Elszégyelte ezt a botorkálást, túlhangosan és kínosan
nevetett, végre is úgy ült le, hogy a profilja került Andor felé. Irma
mosolygott rajta, valamit mondott az ügyvédnek s Andorra nézett. Andor
köszönt, és Irmával együtt Olga is meghajtotta feléje a fejét. Az ügyvéd
ravasz arccal súgott valamit Olgának, Olga haragos lett és a tányérba
nézett. Olyan világosan érezhető volt a kínlódása és a restelkedése,
hogy Andor megszánta, sőt szerette ezekben a percekben. A tisztaságnak
és az érzékeny jóízlésnek a lázadozása nyomorgatta szegény lányt ott az
asztalnál. Irma hangos beszéde, az ügyvéd bizalmaskodása a pincérrel:
„nézze, édes barátom“ és „gyere csak ide, öcsém“, és ahogy Irma
mindkettőjüknek kiadott a tálból, ez mind gyötörte. Minden gyötörte,
amit Andor megláthatott vagy meghallhatott. Szerette volna, ha Andor már
elmegy, boldog volt, mikor látta, hogy feketekávét visznek neki, majd
hogy hallotta a hangját, mikor azt mondta: „Kérem, fizetni.“ A fiú
részvétet érzett és tartozást, amit le kell róni, ajándékot, amit adni
kell. Fizetett és fölkelt. Olga éppen készült magában arra, hogy most
elmegy mellettük és köszönni fog, mikor egyszerre maga előtt látta,
amint odalépett az asztalukhoz és kezet csókolt Irmának. Olga meleget
érzett az arcán, az első pillanatban vad kavargást a szívében, de aztán
rögtön boldog büszkeséget, mialatt Andor bemutatkozott Rodicsnak és
széket húzva az ügyvéd és Irma közé, leült hozzájuk, egyszerűen mondván
feléje:

– Mi már találkoztunk… a hajónál.

Rövid ideig diskuráltak, az ügyvéd kedves volt, de egyszer ezt mondta:
„Olga nagy zavarban van, ne haragudj, de azt hiszem, das macht die
Liebe“. Andor nem válaszolt, Olga pedig, aki csak ettől félt, sáppadtan
gondolt arra a hosszú és éles tőrre, ami annyiszor jutott az eszébe,
mikor Rodics tréfálni kezdett vele. Megkönnyebbült, mikor Andor
búcsúzott, de boldog volt. Az oly szép volt Andortól, hogy ideült. Az
utolsó pillanatban Irma túlzott mosollyal mondta Andornak:

– Kedves doktor, legyen egyszer szerencsém vacsorára, mikor Somogyi is
ott lesz. Tudom, milyen jó barátok.

Olga figyelve nézett Andorra.

– Kezét csókolom, – mondta ez – nagyon köszönöm.

– Számíthatok rá?

– Kérem.

Biccentett feléje vagy hármat a vörös-szőke fejével, s mikor már elment,
őszinteség nélkül mondta:

– Kellemes fiú.

Az ügyvéd Olgát nézte és mikor a haragjával találkozott, azt mondta:

– Tessék?

– Nem mondtam semmit – szólt Olga.

– Én se – vigyorgott az ügyvéd és visszamerült a tányérjába.

„Mit fog hinni?“ – kínlódott a nagy fekete lány. – „Azt fogja hinni,
hogy azért hívják meg, mert ők is azt akarják, hogy elvegyen, mert
gazdag fiú. Azt fogja hinni, hogy én hivatom meg, Istenem.“ Nem tudta,
örüljön-e annak, hogy meghívták, vagy bosszankodjék, de a lelke mélyén
örült, csak nem tudta, hogy örül.

Andor a kaszinóban feltünést keltett. Az öreg urak abbahagytak egy zajos
alsóst, mikor hozzájuk lépett. A legszélesebb vigyorgásból ismét
gyászküldöttségi mélabút öltöttek, mikor a fiú halkan és zavartan
elmondta a köszönetet.

– Ne zavartassák magukat, – mondta nekik Andor, mikor egy másik
asztaltól Nagy Ervin jött feléje – méltóztassanak csak tovább…

Az öreg urak tovább méltóztattak, az első percben még komoran szedve és
nézve a kártyát, de mikor az osztó kezében felvillant az adú, ismét
megkedvesedve és harsányan nyilatkozva egyik a másik után.

Nagy Ervin karonfogta Andort.

– Jársz ide?

– Nem én. Csak megköszönni jöttem a részvétüket… olyan kedvesek voltak,
mikor szegény apám…

Nagy Ervin alakos komolysággal nézett rá a monokliján keresztül.

– Még nem is volt alkalmam – szólt az ügyes társalgó hangján s megrázta
a kezét.

– Fogadd részvétemet – mondta határozottan. Ez úgy hangzott, mint valami
kommandó. Volt benne valami ellentmondást nem tűrő, a stréber
ügyvédkéknek az a biztonságos kurtasága, amely a pesti életrevalóság
ritmikája, ok nélkül bátor és éles, valahogy a monoklihoz illő, mintha
azt fejezné ki: ha nem fogadod a részvétemet, velem gyűlik meg a bajod,
sajnálom kérlek.

Ez van úgy az ember életében, hogy a piszkos iskolatárs így
kitisztálkodik. Az ember sokáig nem látja az esetlen, pápaszemes,
pattanásos, hosszúnyakú, alacsonygallérú, rövidnadrágos fiút, aztán
egyszerre egy símaarcú monoklis fiatalember áll előtte, magas gallérral,
vasalt nadrágban és az életformák oly könnyed kezelésével, mintha két
jobblába volna. Nagy Ervin most már dr. Nagy Ervin ügyvéd volt, apjának,
a híres Nagy Fedornak ügyvédi irodáját vezette; nemcsak a budai kerületi
körbe, hanem a szabadelvű pártkörbe is eljárt a monokliját csillogtatni,
hirtelen-mély főhajtásokkal üdvözölni az öreg törzs-képviselőket, bátran
tegezni vissza volt minisztereket, pattogtatva, hogy: „kérlek bátyám“ és
„parancsolj méltóságos uram“, sőt „alázatos szolgád kegyelmes uram“.
Andor megriadt, lelkében visszahúzódott tőle, mikor ezt megérezte rajta,
a beszédjéből, néhány közömbös mondatából, melyek elmondása alatt nem
Andorra nézett, hanem a nagyterem kártyázó csoportjai közt keresgélt a
monoklijával.

– „Ez megy, előre“ – gondolta, mikor ment mellette, szinte vitette magát
vele, a karjába fogózó fiatal eréllyel, az üres erőszakkal, ami Nagy
Ervinnek mindenéből sugárzott: a hangjából, az ablakos szeméből, a
fejtartásából, a rugalmas rövid lépéseiből, az arrogáns, felálló kis
orrából, a monoklitól kihívó egész arcából, amelynek jobbfele az üveg
tartásától olyanná fintorodott, mintha azon az oldalon valami
kellemetlen szagot érezne.

Kíváncsi volt, hogy beszél-e Elláról. Nem beszélt. Pedig tudta róla,
hogy még most is jár a házhoz. Valamikor, még amikor két üveget viselt
és ijedt volt az arca, nagyon szerelmes volt Ellába. Vajjon szereti-e
még most is? Tudja-e, hogy Pécsi Lajos elveszi? Mit szól ehhez?
Valószínűleg semmit, valószínűleg lenézi, mert szegény lány, és mert
egész fellépése olyan, mint aki nagyon megfontolja, hogy mennyi pénzzel
nősül és még akkor is megválogatja a családot a karriérje szempontjából.
„Irígylem, irígylem, irígylem“ – gondolta. – „Boldog ember, istenem,
miért nem vagyok én ilyen?“ A kaszinó, s a hozzáfűződő sok politikai
emlék most egy kicsit megmozgatta benne a régi dolgokat: a karriért, az
előmenetelt, – eszébe jutottak apja esti beszélgetései az anyjával,
főként választások előtt, a nagy izgalmak, mikor a törvényhatósági
bizottsági tagokról volt szó, a vérengzések a szavazólistákon, – ebbe
még szegény anyja is beleszólt néha nagy-szelíden, soha valaki ellen,
mindig valaki olyan mellett, akit ki akartak hagyni – megcsapta ez a
füstös és férfihangos érvényesülési levegő, amelyben Nagy Ervin oly
biztosan és oly fennen hordozott szimatoló piszeséggel járt. Aztán
hirtelen, érezve, hogy most már nem marad itt sokáig, hideg unalmat
színlelve szólt Nagy Ervinnek:

– Ellát mikor láttad?

– Ma ebédeltem ott – mondta ez, fixírozva egy vitatkozó csoportot, ahol,
úgy látszik, megtalálta azt, akit keresett, – ma ebédeltem náluk Pécsi
Lajossal.

Andor próbált beleilleszkedni a nemtörődömhangba:

– Ez már perfekt… Pécsivel? – kérdezte könnyedén.

– Azt hiszem – mondta Nagy Ervin, egyre élesebben nézve a vitatkozókat
és lassan elbocsátva Andor karját.

A kaszinóból hazament, a kövér Julihoz. Pénzt adott neki, külön
ajándékot, úgy hogy ez kezet akart csókolni. Aztán pénzt a házmesterék
számára is. Mindezt az előszobában, a fekete ónémet, faragott padon
ülve, még a kalapját se véve le.

– Nem tetszik bemenni?

– Nem.

Elgondolkozott:

– Minek?

– Csak úgy… gondoltam – mondta a kövér Juli, nagyot és lassút sóhajtott,
nem annyira érzésből, mint tisztességtudásból.

– Na, megyek – állt fel a fiú.

– Fiatalúr kérem, – szólt Juli, zavartan mosolyodva el – nagy kérésem
volna.

– Na? – mondta Andor, már az ajtóban.

Juli izgatott lett, a konyhaajtóhoz szaladt, felrántotta és bekiáltott:

– Mariska!

– Az én kis lányom – mondta őszintén boldog derüvel az arcán, mikor a
küszöbön megjelent egy szőke lány, szinte rémült alázatossággal az
arcán, tisztán, üdén és szegény ruhájában túl-szépen, mint ápolt francia
parasztlányok a kellemes festményeken, túlnagy és ijedt szemekkel, s
egyenesen Andor felé ment, hogy kezet csókoljon neki.

– Hagyja fiam – rántotta el Andor a kezét, zsebredugta, és ránézett a
lányra.

– Fiatalúr kérem, – hangzott a kövér Juli hangja siránkozó-boldogan – én
itt egyedül vagyok a lakásban, mint egy öreg láncoskutya… tessék
megengedni, hogy a kislányom itt lakjon velem… Ő majd segít nekem,
nagyon csöndes lány és dolgos… Tizenhat éves múlt…

Még beszélt volna, de Andort idegessé tette az, hogy ez a lány olyan
szép. A vén Juli lánya. Régen, – most felrémlett benne, – hallott otthon
arról, hogy a Julinak gyereke van. De „gyereke van“ ez más volt, mint
ami most itt állott előtte.

– Hogyne, hogyne – mondta. És mialatt Juli megint beszélni kezdett: –
Jól van, jól van.

Juli beszélt, beszélt, az istent említette, a jóságot, a boldogult
nagyságos urat és a kedves mamát, miközben Andor az ajtóhoz lépett.

– Köszönd meg a fiatalúrnak – hangzott mögötte.

– Jól van – mondta Andor, az ajtót kinyitva, hogy menjen már a szapora
hála elől, mikor a balkezén valami meleget érzett: a szőke kis nagyszemű
törvénytelen némán megcsókolta a kezét, már ideje se volt elkapni előle.
Bosszúsan nézett le rá, találkozott a pillantása a félénk szemekkel,
amelyek tétova mosollyal néztek fel rá, tisztelettel, mint valami nagy
hatalomra, élet-halál urára, a gazdára, akinek a jó vagy rossz kedvétől
függ minden. Szinte bántó volt ez a jobbágyi feltekintés, sietve hagyta
ott, ment le a lépcsőn és önkéntelenül is hozzányúlt a kezefejéhez, ahol
a lány megcsókolta. Kellemetlen érintés volt ez, nem szokta meg az ilyet
a keze, és egy pillanatig még az is bántotta, hogy a gyereknek ilyen
merengően szép az arca és olyan puha és nedves volt a szája, mint a kis
borjú orra, mikor parancsszóra és a vén cseléd siettető integetéseire
kezet csókolt neki.


III.

A vacsora-meghívásra nem kellett sokáig várnia. Alig egy héttel a
szigeti ebéd után Irma levelet írt neki fehérszélű orgona-szín kártyán,
olyan írással, aminővel az olcsóbb cselédek írják fel a
telefon-üzeneteket. Megbeszélte Somogyival, hogy együtt mennek föl.
Somogyi a lelkére kötötte, hogy szmokingot vegyen, mert ő is azt akart
venni: mindig várt valami bűvös hatást a szmokingjától meg a frakkjától.
Mikor megérkeztek, Rodics még nem volt ott, várni kellett rá. A gömbölyű
Irma érzéki háziasszonynak volt öltözve: rózsaszínű könnyű selyembe, sok
csipkével, szabadon hagyva telt fehér galambnyakát és valami láthatatlan
mellénykével feldúcolva kebleit, amelyek valószínűtlenül fehérek voltak
és kissé szorongtak egymás mellett. Drága markiz-gyűrűk villogtak rövid,
de kedves ujjain, platina-karperece is volt apró brilliántokkal,
túlterhelt volt a kövérkés kis kéz, a bőre nagyon fehér, a körmei
túl-rózsaszínűek és fényesek, mint a kis tengeri kagylók. Jó illata volt
Irmának, de még kissé nyers. Épp most dörzsölhette magára, mert még csak
maga a parfüm érzett, ahogy az üvegből jött, még hiányzott belőle a női
meleg, ami az igazi aromáját megadja. Kedves, friss háziasszony-illat
ez; nagy vacsorák előtt az elsőknek érkező vendégek szokták ezt érezni.
Olga feketében volt, de nem a régiben, hanem bizonyosan Irma egyik
ruhájában, mély háromszögletű kivágással a mellén. Ez estélyruha volt,
Olga vendégnek volt öltözve, ő maga kereste ki ezt a ruhát, még ezzel is
jelezni akarva, hogy ő nem tartozik ehhez a házhoz.

Megmutatták Andornak a lakást. Az ebédlőasztal tele volt rakva
tányérokkal és poharakkal, a közepén porcellánvödörben azalea állott, ez
a szegény pesti társadalmi virág, a virágok bolygó zsidaja. Azaleát csak
ajándékba lehet kapni; aki pénzért veszi, az másnak küldi. Volt már rá
eset, hogy valaki magamagának azaleát vett volna? Az ebédlőn túl kis
szalon volt, apróvirágos fehér selyemszövetű aranybútorral,
üvegcsillárkával, furcsán fintorodó aranykerevet mellett sárgaernyős
állólámpával, amelyen üvegpálcikák csörögtek, fehér medvebőrrel, a
sarokba akasztott előredűlő tükörrel, amelyet üvegvirágokból való
halott-hideg füzér szegett körül. Keserves kis metresz-szalon volt,
hideg, mint a kripta, a mit sohse fűtenek, az aranyozott fa és a
csiszolt üveg döglött pompájával, ami senkinek se kell. A szalonon túl
volt Olga szobája. Fehérre festett kis hosszúkás, egyablakos szoba,
különös fehér bútorzattal: lekerekített szélű nagyon alacsony asztal
volt benne, apró székekkel, hatalmas fehér fiókos szekrény öt óriási
fiókkal, de ez is alacsony, mint a régi kommodok. Fehérre lakkozott
polcok függtek a falon, üresen. Ágy helyett keskeny ottomán állt a
falnál.

– Maga lakik itt? – kérdezte Andor Olgát és az ablakhoz ment. Lenézett a
kis utcába, ahonnan a kavicsokat dobta volt ide fel a nyáron.

Irma sóhajtott és kiment. Somogyi karonfogta Andort:

– Ez szomorú szoba, – mondta neki beavatott suttogással – Irmának nemrég
volt egy kis gyereke, de csak egynapos volt, meghalt szegényke. Annak
csinálták ezt a szobát…

Olga feketén és élettel teli arccal állt a fehér gyerekravatalnak ható
bútorzat közt. Szép és eleven volt ma este, izgatott és szerelmes. Kissé
megereszkedtek a pillái, ahogy most nézte Andort, aki résztvevő arccal
hallgatta Somogyitól a félbemaradt metresz-anyaságnak ezt a rövid
tragédiáját. Nagyon tetszett neki most, először látta estélyre
öltözötten. A fiú karcsún és feketén elegáns volt a fehér
plasztronjával, mint a fecske. Büszkén nézte és valami könnyedén úriasat
látott benne, amit mindennél jobban szeretett. Az érett széplányok
sajátos paripa-idegessége néha gyöngén megrándította a vállát, kissé
melege volt és voltak pillanatok, mikor érezte, hogy hogyan jár a vér a
nyaka ereiben. Andor megérezte a tekintetét, ránézett és elmosolyodott.
Mind a ketten az ablakra gondoltak.

Rodics még mindig nem jött. Irma hangját lehetett hallani, amint a
hálószobában a telefonnál kínlódott. A kaszinót kérte, a komornyikot
kérte, Rodics doktort kérte: ez mindig így volt, ha vendég volt. Az
ügyvédet mindig telefonon kellett eljajveszékelni a kártyától. „Már
elindult“ – mondták a kaszinóból az örök hazugságot, amely mögül szinte
hallani lehetett a suttogó szót: „mondja, hogy már elindultam“. Irma a
tükörbe nézett, miközben helyére tette a telefont, a magányos nők
hálószoba-barátját, – oly sokat mond az, mikor a telefon a hölgy
hálószobájában van – aztán a vendégei elé ment. Ezek a hálószoba
küszöbén álltak. Meg akarták nézni.

– A hálószobámat? – mondta Irma és körülnézett.

– Oly rendetlenség van – tette hozzá minden ok nélkül, mert a szoba
kínosan rendes és tiszta volt. Andor nem minden kíváncsiság nélkül
lépett be a hálószobába, – soha nem látott még kokott-hálószobát. Antik
ágy állt a szobácska közepén, fejével a falnak, kétoldalt szabadon. Igen
magasra volt rakva, mint falun a parasztágyak. Rendesen két, de most
három személyre való ágynemű volt benne: itt lakott a csipkefátyolos
halaványsárga takaró alatt az Irma ágyneműje, aztán a Rodicsé, aki a
széles kanapén szokott aludni, ha itt aludt, s benne volt most a magasra
dagadó puhaságban az Olga párnája és dunnája is. A halvány fényben,
melyet a plafonról láncokon függő alabástrom-tálon át küldött egy
rejtett villanyos égő, volt valami szemfedőszerű ünnepélyes szomorúsága
ennek a selymescsipkés sáppadt ágytakarónak, amely három ember meztelen
éjjeli nyomorát borította le némán. Az üvegektől szikrázó
toalettasztalon, a hármas tükör felett bántóan erős izzólámpa sugárzott.
A tiszta szobában ugyanaz az illat volt, mint az imént Irma kezén.

Somogyi egy tapéta-ajtóhoz lépett és kinyitotta:

– Ezt nézd meg, – mondta Andornak – ez a legszebb fürdőszoba Pesten.

Andor épp csak hogy egy pillantást vethetett be a fehér majolikától,
nikkeltől, üvegtől és porcellántól csillogó villanyfényes lyukba. Olga
haragosan tolta el Somogyit a küszöbről és becsapta az ajtót.

– Hát még mit nem? – mondta, gyűlölettel nézve a frissen borotvált,
kék-rózsaszín zsidó arcra, amely bután kérdezett valamit nagy fekete
szemével. Tudta, hogy ízléstelen volt, de nem tudta, mi volt a hiba.

Vállat vont és ellépett az ajtó mellől, ahonnan a másodperc alatt, míg
Andor benézett, mindenét megmutatva villant ki a kis hófehéren fénylő,
nikkelcsapos-kályhás, tükrös, üvegrudas gépháza a testi szerelem
okosságainak, a maga nyomorult gummicsöveivel, laboratóriumos
üvegeszközeivel, fehér padkáival, üveglapon sorakozó rengeteg kis bűnös
patikájával. Valami szagosantúlfűtött lehellet sóhajtott ki belőle, mint
egy elátkozott rab-szellem lélekzete, amely ebbe a csillogó fehér
melegbe van kárhoztatva, s amelynek örök bánata valahogy összefügg a
hideg-fehér és üres-halott gyerekszobával.

Csöngetés hallatszott az előszobából: két rövid és egy hosszú.

– Rodics – mondta Somogyi, aki ismerte az ügyvéd csöngetését. Joviális
és a háziasságot kedvelő, enni szerető vénülő városi betyároknak van ez
a kedvtelésük: a saját külön csöngettyű-jelük, amire még a szakácsné is
a fazékhoz ugrik.

A vacsoránál úgy helyezkedtek el, hogy az asztalfőn ülő háziasszonytól
jobbra Somogyi ült, balra Andor. Somogyi mellé Rodics, Andor mellé Olga
került. Andor az azaleától nem látta az ügyvédet, aki zajos és kedves
akart lenni, dícsérte az ételt, atyáskodva csúfolódott Olgával és minden
figyelmességével Andort tüntette ki. A klubban vesztett, de ezt
jókedvűen mesélte el, tréfásan húzva be a nyakát Irma szemrehányó
tekintete elől. Ahogy folyton Andornak töltött, róla gondoskodott, s
végül még a virágot is lerakatta az asztalról, hogy a fiút lássa, –
ebben volt valami szolidaritása a polgári embernek a másik polgári ember
iránt, valami összetartás az idegen bohém, színésznépséggel szemben.
Pedig az egyetlen igazi bohém éppen Rodics volt köztük. De ő ezt nem
tudta – ami főkelléke az igazi bohémségnek. Sokat evett, mindenből
kétszer kért és sok alkalmat adott Irmának a háziasszonykodásra. Olgához
rokoni kérdéseket intézett: „mit csináltál ma egész nap?“, meg: „hát ezt
a szép ruhát hol vetted?“, meg: „ejnye, de kicsípted magad“. Ezekre Olga
köteles mosollyal felelt, de mindig olyanokat, amikben ennek a
bizalmaskodásnak enyhe visszautasítása volt érezhető. A Rodics tegezése
metszően hangzott, de még élesebbre köszörülődött azon a sok hideg és
kemény „magán“, amit Olga minden megszólítás alá tüntetően odatartott,
néha oly eltökélten, hogy szinte szikrát vetett a hetyke „te“, mint a
kiskés a köszörűkövön.

Somogyi evett és ivott. Eleinte még mondott egyet-mást, de aztán egyre
kevesebb szó jött belőle és egyre több étel ment bele. Lassú és áhitatos
falást művelt, hosszú és mélyreható kortyokat nyelt a fehér és vörös
borokból. Mikor a csillagokkal telemetszett poharat lassan az ajkához
emelve az utolsó pillanatban sietve hozzáhajolt a pohárhoz, olyan volt a
szája, mint valami piros mágnespatkó, amely magához kapja az üvegedényt
és tapadva szívja, hogy úgy kell leszakítania róla, mikor kiürül.
Pirosodott, és csillogni kezdett nemcsak a szeme, a keményhúsú fényes
fiatal arca is; az álla is, az ajka is csillogott, nagy fehér fogai is
csillogtak, mikor mosolygott. Pirosan égett a két füle. S mikor végül a
Rodics vastag havannáját duzzadt, de kicsiny szájába dugta, ez olyan
volt, mintha bedugaszolta volna magát, hogy a sok meleg étel és
gerjesztő ital ki ne puffanjon belőle. Alacsonyrendű embereknél van a
boldogtalanságába beletörődő szerelemnek egy foka, amely szereti az édes
nőnél való nagyotevés mámorát. A túlzabált és beborozott test édesdeden
bánatos szemet csillogtat a kezdődő részegség ködfátyola mögül. Az
elérhetetlen nő jó kosztjában van valami állati rezignációra indító. Ez
a nőnek is örömet okoz, mintha eredendő jósága örülne, hogy legalább
agyoneszi és issza magát az asztalánál a boldogtalan, aki így mégis csak
valami testi jóléten keresztül szenved feléje.

Andor bizonyos tisztelettel nézte Rodicsot, ahogy fiatal emberek néznek
olyan férfiakra, akikért halálosan verseng két asszony. Sem a
külsejében, sem a modorában nem talált semmi olyat, ami ezt a két
görcsösen ragaszkodó szerelmet igazolta volna. Rodics is ivott, ő maga
nyitotta fel a pezsgőt, szalvétába csavarva az üveget és belevörösödve a
dugóval való küzdelembe, melynek célja az volt, hogy a pezsgő ne
pukkanjon, a dugó csak tompa pöffenéssel jöjjön ki és az ital szerényen
sisteregjen a palack szájára szorított kendő alól.

– Brávó – mondta Somogyi, a poharát odatartva.

Olga keveset beszélt, keveset evett és a pezsgőig nem ivott semmit.
Mikor az ételek megjelentek, úgy üdvözölte őket, mint akinek mindez
meglepetés. Erősen hangsúlyozta, hogy ő itt szintén vendég. Elirtózott,
mikor arra gondolt, hogy Andor talán házikisasszony-számba veszi ennél
az asztalnál. Mikor Irma odaszólt neki a vacsora végén, hogy: – „Olga,
nézz a kávé után“ – olyan fagyos arccal kelt fel, mint akit
megsértettek. És nagyon lassan, a szívében fővő gyűlölettel ment ki.
Mikor bejött, komoran mondta:

– Mindjárt lesz.

– Pálinkákat adj elő – mondta Irma, úgy intve felé a szemével, mint anya
a lányának.

Élesen kérdezte:

– Hol vannak?

– Ott a kredencben – mondta Irma.

A lány végignézett a kredencen, mintha most látná először.

– Hol? – kérdezte röviden.

– Fönt.

Kinyitotta a felső kis ajtót:

– Itt? – kérdezte.

– Sokat kérdezel – mondta neki Irma, megérezve azt a kelletlenséget,
amellyel szolgált. – Vigyázz… – szólt rá. – Hogy’ fogod? Még elejted.

A földhöz szerette volna vágni, de az asztalra tette és visszaült a
helyére. Somogyi töltött mindenkinek a pálinkából.

– Komoly vagy! – mondta Olgának Rodics, mikor újra szembeült vele a
lány. Poharát feléje emelte, csúfondárosan mosolyogva: – Es lebe die
Liebe!

Olga rávillantotta a szemét, nem ivott vele. Rodics jókedvű lett:

– Ez az én pechem, – mondta – egy szelíd angyalé vagyok, pedig csak a
makrancos hölgyek izgatnak.

– Kérlek – komolykodott feléje Irma, szemrehányó tekintettel.

A kávé is megjött, Irma is rágyújtott, füst, melegség és jóllakott izzás
járt az arcok körül. Andor cigarettát kínálva fordult a mellette ülő
Olga felé.

– Soha – mondta ez tragikusan, de hirtelen Andorra mosolygott, mutatva,
hogy nem őrá haragszik. – Szép tárca – szólt aztán és kezébe vette Andor
ezüsttárcáját. Nem is volt szép, de Olga azzal a fürkésző érdeklődéssel
forgatta, ahogy ők a szeretett férfi kézi-tárgyait nézik és vizsgálják,
kiérezve ezekből a gyakori használattól nyert testi és egyéni bélyeget.
Szeretik ezeket a tárgyakat, mintha részei volnának az embernek.

Rodics kötekedni kezdett Olgával. Volt ebben valami atyáskodó,
sógoroskodó csúfondárosság, de emögött titkon és talán öntudatlanul egy
kis érzéki komiszkodás a megszokott élettárs hugával szemben. Az ilyesmi
néha forró szerelemmé változik és bonyodalmat idéz elő, de soha, még
tisztes családokban sem teljesen mentes valami basás, hárem-kívánó,
férji nyugtalanságtól. Olga kezdte rosszúl érezni magát és egyszer már
rá is szólt Rodicsra:

– Ne utazzék rám.

Andornak ez kellemetlen volt, de remélte, hogy abbamarad. Irma
idegeskedett, de megtartotta a mosolyát is, az okosságát is:

– Ne bántsd mindig szegény Olgát.

– Ki bántja? – mondta az ügyvéd és koccintani akart Olgával. – Ne légy
olyan mogorva. Szervusz.

– Nem szervusz – mondta Olga, fanyar ízzel, mintha tolakodó
huszártisztnek mondta volna Váradon.

– Úgy is jó – nevetett Rodics és ivott.

– Érzékeny – mondta Irma, elégült mosollyal fordulva Andorhoz. – De nem
bánom, ez nekem nagyon tetszik benne, ő nem a mi világunk, ő arra
született, hogy háziasszony és anya legyen.

Olgát elborította a vörösség. Érezte, hogy Irma szinte ajánlja őt
feleségnek. Ettől félt, ettől iszonyodott, ő jól ismerte Andort, tudta,
hogy eszes és figyelő, gyanakvó természet, tudta, hogy Andor rögtön
kiérzi ebből a mondatból, hogy ez férjfogó mondat, tudta, hogy ez Andort
elriasztja, megrémíti, – kétségbe volt esve. És Rodics most még
folytatta is az Irma mondatát:

– Feleségnek született, nem szeretőnek.

És ízetlenül, jelentősen mosolyogva nyújtotta a poharát Andor felé:

– Szervusz.

– Szervusz – koccintott vele Andor, kényszerű kedvességgel az arcán.
Csak félkortyot ivott, s ezt és ennek az értelmét csak Olga vette észre.

– „Bántják itt,“ – gondolta magában – „ízetlenkednek vele, mi lesz itt
még, ha tovább isznak?“

Zavarában megitta az egész pohár pezsgőt, ami előtte volt. Somogyi a ház
barátja és bizalmasa akart lenni, szélesen mosolygott, felváltva
nézegetett Olgára és Andorra, aztán ő is poharat emelt Andor felé:

– Szervusz – mondta és Olgára hunyorítva hozzátette: – Mindig haragszik,
de ez egy kincs, ez a lány. Én mondom neked.

Ittak. Somogyi letette a poharat:

– Az ideális feleség – szólt, a szénsavtól felhökkenő hanggal. – Én
mondom neked.

És belevadulva az ízléstelenségébe, hangosan:

– Boldog lesz, aki ezt feleségül veszi:

– Az bizonyos – mondta Andor és keserves kín járt a tagjaiban. Olga
mozdulatlanul ült mellette, tüzesedett, mint egy karcsú fekete
vaskályha, érezni lehetett, ahogy fűlik.

Rodics még egy csésze kávét kért. Most Olga boldogan ugrott fel, hogy
kivihesse a csészéjét. Künn felszakította a konyhaajtót, s míg a
szakácsné kávét töltött a csészébe, kiállt a folyosóra, megfüröszteni a
fejét a sötét nagy udvar csendjében és éjszakai hűvösségében. Benn
elhallgattak egy percre. Olga visszajött a teli csészével, és abban a
pillanatban lépett be a fényes-füstös melegbe, mikor Rodics ezt mondta:

– Miért? Igazán boldog lehet az, aki Olgát elveszi.

– Hidd el – mondta Somogyi, Andornak. A mellére tette a kezét: – Én
mondom neked.

Olga letette a csészét Rodics elé és elrántotta a karját előle, mikor az
az asztalra hajolt, s úgy akarta megcsókolni a kezét. Visszaült a
helyére és Rodicsra szegezte gyűlölettől elmélyült izzású két szemét,
mint két kis mozdonylámpát, amely egyre közelebb jön és amely mögött tűz
és gőz forr a sötétben.

Irma érezte, hogy itt valami nincs rendben. Ideges volt és erőltetett
kellemeskedéssel fordult Andorhoz:

– Még mindig a szigeten lakik?

– Igen – mondta Andor.

Pillanatnyi csönd lett. Rodics kávét ivott, aztán megszólalt, új
szivarja végét vágva le, éneklő hangon:

– Oda-oda járok minden eestee…

Olgára nevetett.

– Maga ízléstelen – mondta fojtottan a lány.

Az asztalfőről Irma szeme úgy járt Olga és Rodics közt, mint a
világítótorony reflektorja: hol oda villant, hol ide villant, őrködve és
figyelmeztetve, veszélyt jelezgetve. Kövérke fehér ujjaival erőlködve
tört össze egy papirhéjú mandulát, az ajkába harapva, ebbe szorította
bele a kínlódását.

– Ugyan! – mondta Rodics, kissé megbosszankodva – mint ő gondolta –
ennek a selyemruhás cselédnek a rendreutasításán.

– Izléstelen – ismételte halkan, de csökönyösen a lány.

Rodics kegyetlenül vigyorgott rá:

– A vőlegényed előtt csak beszélhetek.

Komisz árulás és hazugság volt ez. Olga soha itthon olyasmit nem
mondott, ami az ügyvédet erre a szóra feljogosíthatta volna. Most
fellövelt benne a harag arra a gondolatra, hogy Andor még azt hiheti: ő
itthon hazudik és összeszűri a levet ezekkel. Nem bírta tovább, érezte,
hogy talán még egy perc sincs az az idő, ameddig fuldokolni tud a
mellében a megvetés, a bosszú ezért a rosszaságért. Mintha a szívére
hágott volna a sarkával ez a gazember.

– Nem vőlegényem – mondta és ijedten érezte, hogy alig hallhatóan jön
belőle a hang.

– Kérlek! – szólt élesen Irma és a reflektor megállapodott Rodics
szemén, mint a téveteg hajón, amely neki akar menni valaminek.

– De lesz! – mondta nevetve Rodics. Semmivel se törődött.

A mozdulatlan Andor kínosan mosolyodott el, pillanatnyi feszengés
reccsentette meg a székét. Olga kínlódott.

– Szervusz – szólt Somogyi és bizalmaskodó hunyorítással nyujtotta a
poharát Andor felé.

– „Hova kerültem?“ – gondolta Andor, miközben koccintott és ivott, bár
érezte, hogy Olga jobban gyötrődik, mint ő.

Olga felállt és lassan a szobája felé ment. Nem bírt most már magával. A
küszöbön megállott és visszafordult. Az arca fehér volt, de a szeme
nagyobb és feketébb, mint máskor. Büszkén szólt, mintha ő volna az úr
ebben a házban és mindenki más csak vendég:

– Kérem Andor, azonnal keljen fel és menjen el innen.

– Olga! – kiáltott rá Irma, a szemével gyorsan a legkülönbözőbb jeleket
adva. Andor nyugodt mosollyal nézett Olgára, de megmozdult a székén.

– Kérem, – mondta elszántan és nagyon hangosan a lány – az Istenért,
azonnal menjen el innen.

Andor zavartan állt fel. Érezte, hogy Olga mellett kell állania. Egész
lelkében, minden ízlésével hozzá húzott, most a tűzbe ment volna érte,
ezért a szép sudár gavallér lányért, aki miatta most hős és vértanú
volt.

– Azonnal! – mondta Olga, rászegezve a szemét, de megcsukló lélekzettel
a rövid szó végén.

Andor meghajolt a rémült Irma felé:

– Kezét csókolom – mondta.

– De kérem – hangzott elhalóan Irma felől és csudálkozó, ijedt két szem
nézett rá. A rövidke csendben Andor kezet csókolt, s a két férfi felé
mosolyodott, mély és hirtelen főhajtást csinált, mint amilyet Nagy
Ervintől látott a budai kaszinóban:

– A viszontlátásra – mondta, s kiment az előszobába. Ott érezte csak,
milyen igaza volt a lánynak. Most, itt künn, benne is feltolakodott a
harag. „Piszok népség“ – mondta magában és a villamoslámpa gyújtóját
kereste. A kabátja akadt a kezébe, hirtelen magára rántotta a sötétben.
De ekkor már ott volt mellette Irma, aki mögül a nyitvamaradt ajtón fény
vágott be a sötét előszobába.

– Az Istenért, édes doktor úr – mondta Irma és remegve nyúlt a vállakra
húzódó kabát után – dehát ezt csak nem fogja megtenni…

Belülről, a szobából, a nyitott ajtón keresztül valami rövid zaj
hallatszott. És rögtön utána Somogyi hangja, amint rémülten kiáltott:

– Olga!

Az ügyvéd is kezdett kiabálni valamit, de ebben a pillanatban már
megjelent Somogyi a nyitott ajtóban, rettenetesen szigorú arccal.
Belülről vad ajtócsapás hallatszott, amire Somogyi még visszarezzent, de
aztán összeharapott ajakkal játszva meg az irtózó férfit, betette maga
mögött az előszoba ajtaját, és komolykodón, halk-röviden mondta
Andornak:

– Kérlek, most már én is kérlek, menj el.

Irma sikoltott:

– Mi történt?

Somogyi összeráncolt szemöldökkel, az ajkát harapva, mint ahogy a
színpadon a nagy kellemetlenségeket szokta bejelenteni, ránézett Irmára.
Aztán komoran mondta:

– Olga pofonütötte Rodicsot.

– Menjen – mondta Irma Andornak, most már remegve a csipkés rózsaszín
selyemben. Gyöngéden tuszkolta a fiút az ajtó felé. Biztosra vette, hogy
Rodics annyira gyermeknek és rokonnak tekinti Olgát, hogy visszaütötte.

Andor elhidegült kedvvel és rosszízű mosollyal a száján lépett ki a
folyosóra. Mögötte bezuhant az ajtó és elsötétült az előszoba. Nagyot
lélekzett a hűs éjszakából és a lépcsőház felé ment. A lépcsőházban
megállt. „Mi lesz Olgával?“ – kérdezte magától. „Nem hagyhatom most itt…
így…“

S ahogy visszanézett a folyosó felé, már ismét fény járt az előszobaajtó
üvegje mögött és rögtön ezután nyilt és csapódott az ajtó. Olga jött ki,
kalapban, az angol kabátban, utcára öltözve. A lépcsőház homályában
megállt Andor előtt. Sötéten nézett rá:

– Imádlak – mondta neki halálos őszinteséggel.

Nem is mozdult, úgy nézte, közelről, belemerítve a tekintetét a fiú
szemébe, mint még soha, bele akarva sülyedni egész életével, ezen a
tekinteten keresztül beledőlni, belé semmisülni, elégni és ellobbanni
benne. A fiú felhevült, bátran fogta meg a hideg kezét, magához húzta,
átkapta, remegő kézzel szorította a fejét a melléhez, hozzáhajolt, az
arcába nézett, mohón mosolygott rá, egészen közelről kérdezte tőle:

– Szeretsz?

A lány lehúnyta a szemét, csak a halvány arcával felelt, a mozdulatlanul
váró szájával, a nagyra-feszült, mélyen és forrón szívó orrlikaival,
gyorsan dagadozó fiatal mellével. Kissé megnyugodott, elpihent így.
Aztán felnyitotta a szemét és komolyan nézett szét. Fölegyenesedett és
eltolta magától a fiút. Ránézett:

– Te, – mondta neki kegyetlen komolysággal, önmagát gyilkolva – én
szeretlek téged és most itt megesküszöm az Istenre, hogy nem akarok a
feleséged lenni.

Úgy nézett rá, mint a szigorú bíró.

– Te, – mondta neki haldokló hangon, de erőltetve a határozottságot – én
nem akarom, hogy te azt hidd, hogy… hogy én… mindent inkább, csak azt ne
hidd, hogy én… téged…

Megharagudott nagyon, amért nem tudta befejezni a mondatot. Aztán
rémülten szólt:

– Te… én attól félek, hogy nem látlak többé…

– Bolond – nézett rá Andor, felgyulladva ettől az égő-pirosan
szétlángoló lány-szerelemtől, ami most gátat szakítva sütött feléje,
mint a feléledő tűzvész, mikor a fekete fal lezuhan előle.

– A szeretőd akarok lenni, – mondta a lány, meredten függve tekintetével
a szemén – a szeretőd akarok lenni… most vigyél rögtön el…

Nem sejtett erővel kapta el a nála egy hajszállal kisebb fiút, átkarolta
a fejét, valahogy most kitört belőle a nagytermetű nők vad izomereje,
amit lappangó hamissággal titkolnak, amíg meg nem bolondulnak. Magához
szorította, valami végső elkeseredettséggel nyomta forró száját a fiú
ajkaira, olyan erősen, hogy mind a kettőjüknek fájt. A mellét hősi
szemérmetlenséggel feszítette a fiú mellének és csókolta, törte a
száját, szinte férfiasan, egyre szorítva, karjával szinte magához
szíjazva, a lelkéhez kulcsolva a fiút, mint aki ebbe a nagy testi
vallomásba fojtja rab életének keserűen felviharzó forradalmát. Szinte
minden érzékiség nélkül való volt ez a halálos ölelés, mintha egy anya,
akinek meg kell ölnie a gyermekét, a szeretetnek ezt a mozdulatát
választaná arra, hogy megfojtsa azt, akit legjobban szeret.

A fiúban erre az övénél nagyobb testi erőt eláruló karolásra szerelmes
és férfias dac lobbant fel. Szabad kezével mint szűk csontkapoccsal
kapta el a lány csuklóját. Felegyenesedett, ránézett, s látta, hogy most
elomlik ez a pillanatnyi atlétaerő, szemek borulnak el előtte és egy
szép halvány fej csuklik meg lányos alázattal. Büszkén és diadallal
szólt, halkan:

– Hát ez vagy te?

A lány szerelmesen mosolygott rá. Andor csak egy pillanatig nézte még,
aztán karonkapta és vitte le a lépcsőn. Rohanva mentek le. Lenn, míg a
házmestert várták, sötéten mélyedtek egymás szemébe.

Néhány lépést mentek az utcán, amíg kocsi nem jött arra. Andor az út
közepére lépett, elfogta. Olga szaladva jött, beugrott a fekete
szekrénybe.

– Hova tetszik? – kérdezte a kocsis.

Andor egy pillanatra, csak egy pillanatra tétovázott.

– Hozzád! – kiáltott egy határozott hang a kocsiból.


IV.

A Margithíd előtt kihajolt a fiú a kocsi ablakán:

– Menjen visszafelé a körúton.

Eddig egyetlen nagy csók volt az egész, mozdulatlan és a szívekig érő. A
hídfőnél vágott közibük a valóság – a fiú nyugtalan lett, hogy hogy’ is
lesz ez a szigeti hotelben, a portás előtt… Olgát nem lehet kitenni
ennek. De Olga megszólalt, dacosan:

– Mért? Mért menjen visszafelé?

Andornak semmi gyakorlata nem volt az ilyen dolgokban. Végtelenül
ügyetlennek érezte magát:

– Én… szállodában lakom – mondta csöndesen és érezte, hogy melegség
hullámzik fel az arcán.

– Mindegy – mondta a lány egyszerűen. Ő se értett ehhez. Azt hitte,
Andor túlszegényesnek tartja számára a szállodát, palotát keres,
virágokat, selymeket. Elengedte neki odaadó nagy jóságában, de
büszkeséggel.

– Mindegy – ismételte. – Ahol te lakol… ott… nekem…

A mellére bujt. Megint ki kellett szólni a kocsisnak, hogy forduljon
meg, menjen tovább, a szigetre. Lesz, ahogy lesz. Mikor a hotel előtt
kiszálltak, Andor azt gondolta, hogy ha a portás egy szót szól, leüti.
Véresre veri. Bátran csöngetett be és most már semmi zavart nem érzett.
A portás jött, kinyitotta a kaput, mélyen köszönt és úgy tett, mintha
Andor soha másként nem jött volna haza, csak hölggyel. „Úgy látszik,“ –
gondolta a fiú – „csak holnap fog szólni.“ Azt már nem bánta. Felmentek
az emeletre, ott előre sietett és kinyitotta a szobáját, felsrófolta a
villanyt. Olga úgy ment be, mint ha itt lakott volna. Körül se nézett,
letette a kalapját az asztalra s levetette a kabátját. Mikor Andor
bevette a kulcsot és belülről bezárta az ajtót, odanézett egy
pillanatra. De nem szólt egy szót sem. Nagyon el volt szánva. A
sarokban, a kis vaskályhában a vége felé járt a tűz, amit este raktak
benne. Olga odament, letérdelt a kályha elé és kinyitotta az ajtaját.
Bársonyfényű szürke-vörös parázs sütött az arca felé, de állta, nézett
bele. Aztán a fa után nyúlt, ami a kályha mellé volt rakva szép rendben,
és gondosan tömte meg a kályhát a rövid hasábokkal. Annyit rakott belé,
amennyi csak belefért. Pedig nem volt hideg a szobában. De Olga fázott.
Fölkelt és megfordult. Andor a szoba közepén állott és nézte, majd
feléje indult és gyöngéden megölelte. Elfogult volt, most igazán nem
tudott mit mondani. Ennek valami erős íze volt, ennek a nagy, idegen
fekete lánynak az ő életében. A tízforintos szerelmek szultánt csinálnak
a húszéves fiúból, a menyasszonnyal való bevégzetlen szerelem pedig nem
állítja kérdések elé. Most nem tudott mit csinálni ezzel az úri külsejű,
úri modorú lánnyal, aki gőgösebb volt, mint egy grófkisasszony és
izmosabb volt, mint ő. Asszonyos volt a fekete selyem estélyi ruhában,
szerelmes és forró, a végletekig elszánt. Úgy nézett a fiúra, hogy annak
kell mindent tudni, annak kell most valamit elkezdeni, ami égig-sikoltó
és rettenetes. Úgy nézte, mintha a szörnyű és felséges titkokat kettejük
közül csak a fiú tudná, aki most valami középlény a hóhér és a félisten
közt. Mikor az gyöngéden átkarolta és ránézett, rettegve-fürkészve
mélyedt a szemébe. Minden mozdulatát szívdobogva figyelte. Tűrte az
ölelést és figyelt, hogy különbözik-e ez már más öleléstől, nézett,
fülelt, félt, – vajjon ez már kezdete-e valaminek. Végigzongorált rajta
az a kíváncsisággal vegyes halálfélelem, amit csak a nők ismernek.

A fiú gondolatok nélkül nézett a szemébe. Az ő szeme nyugodt és bánatos
volt, a lány szeme sötéten, de nyugtalanul feneketlennek tűnt előtte,
tele alig látható villódzással, a perc milliomodrésze alatt is száz meg
száz változással. Ez mind csalódás, mert a szem maga mozdulatlan és
mereven egyforma ilyenkor, csak a szemhéjak nem állnak nyugodtan, mint
az ember hinné, hanem finoman remegnek, ahogy a vér fel-fellüktet bennük
és ahogy a gyors gondolatok arra rohanva meglebbentik őket. Így borulnak
és derülnek a szemek hajszálnyi árnyékkülönbségek alatt villámgyorsan,
színt, formát, fényt változtatva annak, aki közelről és komolyan mélyed
beléjük. A fiú lassan eleresztette Olgát és a szekrényéhez lépett.
Cukrot vett ki belőle és letette a lány elé az asztalra. A lány ezt is
kíváncsian és kérdő arccal nézte. Minden idege a fiú mozdulatait leste,
de reflexmozdulatokra készen, mint az ideges vívó, aki az ellenfelének
még a szemhunyorítására is megmoccantja a kardot, amit az arca előtt
tart. A fiú leült egy karosszékbe.

Most, mintha szünet állt volna be a vívásban, megnyugodott a lány.
Fellélekzett, a tükörhöz ment és megigazította a haját. De csak azért,
mert mohó kíváncsiság fogta el, hogy milyen lehet az arca. Meglepődött,
hogy milyen halvány. Elfordult a tükörtől és leült egy székre, amely az
ágy mellé volt állítva. Szembenült Andorral és mélyen lélekzett. Andor
odament hozzá, mellé állt és szelíden magához ölelte a fejét:

– Fáradt? – kérdezte tőle.

A ruhához szorított fejével intett nemet. A fiú meleget érzett a
torkában, s már a kimondás pillanatában érezte, hogy megint ostobán
esetlen:

– Pihenjen le… itt az ágyon…

Megint nemet intett a fejével, de vadul, sokszor. Egy szót se szólt. A
fiú lehajolt hozzá, átölelte a vállát és vadul csókolni kezdte, haraggal
a saját ügyetlensége miatt, és végül is brutálisan feltámadó fiatal
férfiassággal. A lánynak hideg ment végig a gerincén, most rögtön
megérezte ennek az ölelésnek a hirtelenségében és tapintatlan támadó
erejében, hogy ez már _az_, de megkönnyebbülést is érzett, mert most már
ösztönösen védelemre rándultak a tagjai. Megnyugvás szállt a lelkére,
mikor látta, hogy amit ő nem tud, azt a szűzi test elvégzi helyette:
ösztönből feszíti el magát a fiútól. A karjai emeltyűkké váltak, az
izmai játszani kezdtek, mint mikor egy szép gép lassan és okosan
megindul, és ő nem tett egyebet, mint bámulva nézte ezt, mint aki a gép
előtt áll és gyönyörködik a tökéletességében. A nyaka hátrafeszült, a
térdei egymáshoz nőttek, a jobbkarja a fiú álla alá nyomult, a balkeze a
fiú homlokára tapadt és hátrafelé szorította azt. És a nagy ereje
nyugalmat öntött el a szívén, és már ebben a percben végleges
bizonyossággal tudta, hogy nem adja magát oda a fiúnak, itt vele baj nem
történik, és hogy minden bolond elszántsága és legkomolyabb akarata is
hiábavaló, mert ő nem született erre.

A fiún érzéki gyűlölet áradt el erre a nagy ellentállásra.
Gyöngédtelenül, szinte durván ölelte át a nyakát, miközben az egyik
kezét csontos ujjaival átlakatolva lassan fordítani kezdte, önkéntelenül
használva ezt a diákos birkózó-fogást. A lány felkiáltott a fájdalomtól,
s ekkor ő megcsókolta, mintha soha többé nem akarná a száját levenni
róla, a lány fogait érezve tolakodó ajkai alatt, és most egész lényében
türelmetlen haragra gerjedt, mikor megérezte, hogy a lány el akarja
lökni magától.

A szék most eltört alattuk és ahogy a lány ültéből a földre rogyott,
magával rántotta a nyakába kulcsolódó fiút is. Mikor a fiú a földön az
első ijedtségre eleresztette, rugalmasan ugrott fel, talpraállott. Előbb
állott, mint Andor, aki még térdelt egy pillanatig és csak úgy kelt fel.
Lihegett. A térdét porolta. Olga védekező daccal állt két lépésnyire
tőle, hátrahajló felsőtesttel, nyiltan tekintő szemmel és kipirultan, de
derűvel és győzelemmel az arcán. Andor most nagyon ellenszenvesnek, sőt
gyűlöletesnek találta. Fáradt lélekzéssel nézett rá, aztán megint a
térdét porolta és ezt mondta:

– Ezért jött ide?

Az ablakhoz ment, kinézett a sötétbe, hátat fordított neki. A lány
arckifejezése meglágyult, a pillantása tétova lett. Eláradt benne a nagy
szerelem és most haragudott magára. Mintha a teste egy másik Olga lett
volna, aki az ő akarata ellenére védené őt, s aki kérlelhetetlen, mint a
túlbuzgó házőrzőkutya, aki kétségbeejti a gazdát, mert nem lehet a
vendég mellől elparancsolni.

Leült a szék romjai mellé, az ágy szélére. Egy perccel előbb még ez a
hely olyan irtózatos és lehetetlen volt számára, mint az égő máglya vagy
a feneketlen hegyszakadék. Most a nyugalom közömbösségével ült oda,
mintha máshova nem is volna biztonságos leülni. Ő volt az úr és a
házigazda ebben a szobában.

– Ne haragudjék rám – mondta és lesütötte a szemét. A fiú az ablaknál
állt. Meg se fordult, úgy felelt:

– Dehogy haragszom.

– Megérdemelném…

Andor eljött az ablaktól, a régi helyére ült, a karosszékbe és
rágyújtott. Az arca keserű volt és a szemöldökei közelhúzódtak
egymáshoz, mikor a cigarettát szívta.

– Én nem hívtam ide – mondta halkan, megpöccentve az ujjával a
cigarettát az első szippantás után, amikor még nem is lehetett rajta
hamu.

– Azért kérem, hogy ne haragudjék rám.

– Én… – kezdte a fiú. – Én…

Elhallgatott. Szítta a cigarettát. A lány ráemelte a szemét, bűnbánóan.
Ettől nekibátorodott:

– Én még a híd előtt is mondtam a kocsisnak, hogy menjen visszafelé. Ön
akarta.

– „Ön?“ – kérdezte a lány.

– Ön.

Csönd lett.

– Ön nem tudja, mit akar – folytatta a fiú. – Nem fér a bőrébe. Tudja
Isten, mit akart tőlem.

És hogy a lány hallgatott, keserűn-élesen tette hozzá:

– Tudja Isten, milyen céljai vannak.

A lány bólogatott, szomorúan mosolyogva:

– Céljaim vannak – ismételte a fiú szavát. – Nekem vannak céljaim. Nekem
vannak céljaim.

Mégis, ez tűrhetetlen volt. Andor megalázottnak és nyomorultnak érezte
magát. Tehetetlen harag fogta el. Mindenért, ami itt történt, magát
okolta. Átrohant az agyán, hogy ami itt most történt, az talán mindig
így szokott történni és csak ő volt különösen ügyetlen… és mily gyerekes
és ostoba tőle, hogy abbahagyta a harcot. Felugrott és Olgához lépett,
aki ijedten állt fel, mikor a szája eltökélt kifejezését látta. Andor
megmarkolta a nyakánál a kivágott estélyruha szélét. A lány odakapott a
kezéhez:

– Mit akar?

– Azt, hogy…

Megrántotta a selymet, amennyire a lány keze alatt bírta. A selyem
megroppant, gomb pattant hátul és a lány félválla kivillant a fekete
rámából.

– Le akarja rólam tépni a ruhát?

– Le én…

Megint megfogta a karját. De nem bírt vele, a lány sokkal erősebb volt,
mint ő. Ha nem szégyelte volna, tehetetlen dühében megharapta volna a
kezét, mint egy asszony. De így ellökte magától és szétvetett lábbal
állt meg előtte:

– Takarodjék innen!

Hátralépett, az ajtóra mutatott:

– Azonnal takarodjék!

– Szent Isten – mondta rémülten a lány és a fejéhez nyúlt. – Szent
Isten… Istenem…

Visszaült az ágy szélére, és el se takarva az arcát, egyre halkabban és
kapkodóbban mondta önmagának: „szent Isten“… „Istenem“… „Istenem“… „Is…
tenem“. Zokogni kezdett, előbb a könnye omlásával, de még mindig
változatlan arccal, csak a mellével sírva, és csak azután az elgörbülő
szája-sarkával és vizesen lezáruló szemmel. És csak ekkor takarta el az
arcát a két kezével.

Szánalom ment végig a fiún, halálosan megbánta, amit mondott. A bezárt
ajtóhoz ment és levette róla a kulcsot, zsebredugta, érezve, hogy most
már majd neki kell visszatartani a lányt, amíg megbékül. Leült, tudta,
hogy most nem szabad zavarnia Olgát, várni kell, amíg ez a még mindig
erősödő sírás eléri a tetőpontját és fáradni kezd. Onnan nézte az
eltakart arcot, a mellre csuklott fekete fejet, a fehér, báliasan
meztelen vállat, amely még mindig szabadon volt, ezt a mástól
kölcsönkapott, az ő tiszteletére felvett estélyruhát, amely most
nyomorúságos és megható volt, ezt a díszt, amivel szegény felékesítette
magát, mert őérette kínlódott. Nézte az üveggyémánttól csillogó csattot
a hegyes lakkcipő szallagján, a fekete selyemharisnyát, ami mind korrekt
és szép volt, de most a zokogó nagy lányon szánandó hatást tett, mint
valami fekete menyasszonyi pompa egy elmaradt esküvőn. A sírás
egyenletessé vált, de olyan szabályossá lett, mintha második lélekzéssé
vált volna, mintha soha többé nem szakadna vége. Nyugtalanította a fiút,
hogy mennyire szenvedhet ez a lány a meg nem szűnő és már gépiesen
egyformán ziháló sírás alatt. Odament hozzá és magához vonta a fejét, de
a sírás erre csak felbuzdult Olgában, úgy hogy el kellett ereszteni.

Andor körülnézett a szobában, mintha valami gyógyszert keresne. Akkor
érezte csak, milyen forróság van itt. A túltömött kis kályha átizzott,
olyan volt, mint valami fantasztikus kis bíbornok a fekete manók közt,
széles vöröslő szallaggal a hasán és tüzelő sapkával a fejebúbján. A
kancsóhoz ment, belenyúlt, de a vizet melegnek találta. Elővette a
kulcsot, halkan kinyitotta a zárat, s eloltva a villanyt, hogy valaki be
ne lásson, mikor nyitja az ajtót, tanácstalanul lépett ki a folyosóra.
Némaság volt itt künn, a hosszú piros szőnyeg félhomályos végtelenbe
húzódott előle, s egy rossz vízvezetéki csap lassú ütemben nagyokat
csöppentett az alvó csöndbe. Észrevette, hogy fojtottan, de kihallatszik
ide a sírás. Visszament. Mikor óvatosan betette az ajtót és Olga felé
nézett, a lány már nem úgy ült, mint az imént. Ültében a párnára hajolt,
a két karjával, mint koszorúval a feje körül. A sírás gyöngébben és
fulladtan hangzott a párnából, most már kis szünetekkel, megcsöndesedve,
még fel-fellobbanva, mint a lámpa a kialvás előtt.

A sötét szobában nem csavarta fel a villanyt, mert az ablak négyszögében
meglátta a derengést. „Ennyi ideje vagyunk már itt?“ – kérdezte magában,
lábujjhegyen a kályhához ment és a vörös izzáshoz tartotta az óráját.
Aztán hallgatózott. A lány már nem sírt, mély csönd volt az ágyon.
Valami keveset odavilágított a kályha. A párna széle rózsaszínű volt, s
a lakkcipőn rubintnak ragyogott az üveggyémánt-csatt. Óvatosan lépdelt
az ágyhoz és figyelt. A nagy lány aludt, mint egy szegény kis gyerek,
aki verést kapott és fáradtra sírta magát az ágyban. Most szeretni
lehetett őt, ahogy így lankadtan feküdt a magas párnán, félig ülve, hogy
finom hosszú lábai lefüggtek az ágyról, szomorú kecsességgel mutatva
magukat a térdig feltüremlett szoknya alól. Andor lábujjhegyen ment
vissza a karosszékéhez, vigyázva ült bele, előbb a cigarettája után
nyult, de meggondolta, nem akarta a gyufával felébreszteni a lányt.
Kibámult az ablakon a késő-őszi borús virradatba. A távoli partokon túl,
a sötét ég alján tompabádogfényű csík húzódott fel egy fekete erdő
mögül. A síma Dunán élesen tükröződött a fekete erdő és alatta a fémes
csík. Ezt már sokszor nézte, mikor így reggel felé jött haza és
elgondolkozva ült le még egy cigarettát elszívni. De most fáradt volt és
a messzi erdőt búsabbnak, a virradó eget borúsabbnak érezte. A közelében
egyenletes lélekzéssel aludt egy emberi lény, a kínjaitól mégszabadulva,
talán most boldogan. Egyre feketébbnek látszott, hogy a derengésben
fehéredett körülötte az ágy. A cipőjén már nem csillogott a csatt, a
vaskályha hamarosan hűlt, már feketén veszett el a sarok sötétségében.
Az a gondolat, hogy ez a másik lény most letörölte a gondjait és
nyugalomba feledkezik, felriasztotta magára maradt lelkét. A lármák és
izgalmak elől visszahúzódott, szórakozással hátrakergetett nagy gondja
most előjött. Kibújt és nyujtózni kezdett benne, mintha gémberedett
tagjait keltegetné. Irtózatosnak és szennyesnek találta ezeknek az
embereknek a világát, akik közé keveredett, akiknek a piszkát és
életnyomorát ma este megette és megitta. És messze valahol, egy kávéház
pincéjében, a föld alatt, egy négyszögű lyukban talán még most is várja
egy szegény, maszatos gyerek, szomorú szemétkéje a város szemétjének,
egy kopott kis ruha és kopott kis élet… És minden piszkos és minden
kopott, csak egyvalami tiszta és egyvalami friss: az egészséges lány
nevető arca valahol még messzebb, ez az egyszerű fiatal élet, ami
egyszer már az övé volt. Ez a derült szőke fej, amely mögött most vékony
ajkait dacosan összeszorítva és szúró-szürke szemét a távolból is
hidegen erre-szegezve áll egy sovány sárga ördög, aki szívósabb és
hatalmasabb, mint ő most ezzel a mély fáradtságával. Most azt is érezte,
hogy még a küzdelem alatt se kellett neki ez a fekete lány, aki itt
alszik. Ezért nem tudta a végletekig brutalizálni, nem kellett neki, nem
kellett neki, nem tudott szívből küzdeni érte, mint akinek a vágyai
nincsenek itthon, másfelé járnak, keseregve bolyonganak zárt messzi
kertek körül, amelyek rácsain túl kacér nevetés hallatszik. A züllésnek,
a lélekben lefelé húzó vigasztalódásnak keserű részegségét érezte most,
ezzel az idegen alvóval maga mellett, az undorító estével és mind a sok
elmúlt ittas, önfárasztó, öncsaló éjszakával, amibe elbújt a cselekvés
elől. Szép smokingjával és összegyűrött fehér ingmellével egy elmúlt bál
kisöpört szemétjének érezte magát, de közben folyton és egyre jobban
érezte, hogy lankad és álmosodik. Az önkínzásai mögött a saját maga
ravasz mosolyát kezdte látni, amint kajánul örül, hogy az önvádak
mindjárt el fognak hallgatni, mert a test álmos. És így valahogy lebegve
még egy ideig a kínlódás és a vigasztalódás közt, lassan elaludt a
kihűlt szobában, amelyből eltűnt az a kevés derengés, ami még az imént
homálylott benne, mert a messzi világos csík elborult, felszívódott az
ég homályába. Csöndesen esni kezdett az eső.


V.

Mikor a Csirke ezen a napon este kijött a Népszínház kiskapuján, a
hirdetőoszlopnál meglátta Révész urat. Révész úr kalapot emelt és a
Csirke sóhajtva indult feléje. „Ma nem olyan borzasztó“, – gondolta
magában – „Andor még nincs ott, ma az Operában van.“ Mert ezt mondta
neki a fiú, még azt se akarva előtte elárulni, hogy valahová meg van
híva vacsorára. Nem akarta, hogy faggassa. A Csirke neve ma rajta volt a
Népszínház színlapján, az utolsók közt, mert volt egy szava is.
Népszínművet adtak, a Csirke piros csizmában jött be a lakodalmas néppel
és a sor legszélén rúgta a balletbe oltott általános csárdást, félénk
mozdulatokkal, mert nagy volt a csizma a lábára és félt, hogy egyszer
csak elhagyja a levegőben. Révész urat odahúzta a hirdető-oszlophoz és
az ujjával mutatta a színlapon a nevét: „Lidi = Bárány Mariska“, mialatt
a szeme az Opera színlapjára siklott át és ott megkereste azt a sort,
hogy: „Vége 11 óra előtt“.

– Már néztem az előbb – mondta Révész úr mosolyogva, örülve, hogy a
Csirke valaminek örül.

Így hát még sok idő volt, ma nem kellett sietni, hogy Andort ne várassa
a szokott komédia miatt: elbúcsúzni otthon a kapu előtt Révész úrtól,
benn várni egy jó negyedórát, míg lassan elballag a biztos távolba,
aztán csöngetni, kijönni és szaladni a sötét utcákon a kávéház felé.
Sétálva indult Révész úrral hazafelé, már az első percekben elmondva mai
folytatását az ő kis hazugságregényének, amivel Révész urat távol
tartotta magától:

– Voltam az orvosnál. Nem tudom már, mi lesz velem, még kórházba
kerülök.

Révész úr lehajtott fejjel ment szapora kis léptei mellett; ő hosszúkat
lépett, mint megfontolt emberhez illő.

– Tanárhoz kellene menni – mondta hosszas tünődés után. – Már annyiszor
mondtam…

– Igazad van, – sóhajtott a Csirke – végül mégis csak ez lesz a vége.

Ezt még tartogatta, ezt a tanárt egyre halogatta, mert ez újabb hosszú
haladékot igért, ez a hazugság. A tanár, mint valami tartalék lebegett
még előtte, amit nem kell idő előtt kivenni a takarékból, amíg a
meglevőből futja. A tanár különben is szigorú lesz, ezt elhatározta már
régen, a tanár nagyon össze fogja szidni még azért a ritka jóságért is,
amit Révész úrral szemben tanusított, a tanár meg fogja őt ijeszteni, a
tanár azzal fogja fenyegetni, hogy még a tánctól is eltiltja. Révész úr
átkozni fogja magában a tanárt, de talán majd ez alatt az idő alatt
történhetik meg a végleges szakítás.

– Most mit csinálsz otthon? – kérdezte Révész úr.

– Megmosakodom, megfésülködöm, lefekszem – mondta a Csirke. – Ma
félháromig tartott a próba, olyan fáradt vagyok, alig állok a lábamon.

– Akarsz kocsit?

– Nem, nem.

Lassan mentek a végnélküli Dohány-utcán kifelé. Mostanában egyre
kevesebbet beszélgettek. Ha Révész úr nem szólt, a Csirke okosságból
hallgatott. Érezte, hogy ezzel a gyérülő gondolatcserével vékony szálak
szakadoznak köztük, minden hosszú hallgatással messzebb kerülnek
egymástól. A Csirke azt se bánta nagyon, ha Révész úr ebből eltávolodást
olvas ki, mert a Csirke már tudta, hogy Révész úr sejt valamit és nem
bánta, ha ezen a néma és egyszerű módon is hozzászokik Révész úr a
gondolathoz, hogy előbb-utóbb le kell mondania róla.

– Mikor látlak? – kérdezte nyugodtan a kislány, mialatt becsöngetett.

Révész úr kezet nyujtott neki:

– Jöjjek el holnap próba után?

– Nem. Nem tudhatom soha, mikor végződik. Néha kettőkor… de már voltunk
ott fél négyig is.

– Hát este.

– Jó.

A házmester kinyitotta a kaput:

– Úgy, mint ma – mondta Révész úr, mialatt szokott módján benyujtotta a
hatost a házmesternek. A Csirke belülről szólt már, visszamosolyogva
feléje:

– Jó, drágám. Pá.

Azzal közibük csukta a kaput a házmester. Révész úr még meg szokta
várni, amíg kivilágosodik a két földszinti ablak és a lány lebocsátja a
redőnyöket, még egyszer búcsút intve neki. Ez most is így volt. Aztán
elindult lassan a város felé. Már többször megtörtént vele, hogy
két-háromszáz lépésnyi út után megállott és vissza akart menni a ház
elé. Ilyenkor mindig gondolkozott kissé, ütögette a botjával a
gyalogjáró szélét, visszanézegetett, harapdálta egy kicsit a száját,
aztán kínlódva sóhajtott egyet és tovább ment, a botjával taktusra
suhintva egyet minden második lépésnél. Az volt az érzése, hogy ha
egyszer megbújna valahol a túlsó oldalon egy sötét kapumélyedésben,
ahonnan szemmel lehet tartani a Csirke házának a kapuját, és ott
türelemmel várna, egyszer csak jönne valaki és csöngetne azon a kapun.
Azt gondolta, hogy ez rettenetes volna, bár nem lehetne tudni, hogy nem
egy lakó megy-e be későn éjszaka a nagy háromemeletes kaszárnyába,
amiben annyian laknak. Minek ez? Csak magát kínozná. Megszólítani nem
lehet idegen embert, de ha meg is szólítja, mit kérdez tőle? Csak ott
állni és várni, míg valaki bemegy, hogy aztán ez azontúl rágja a szívét,
még akkor is, ha az illető tényleg csak lakó?…

Egy gondolatot mindig elkerült: azt, hogy mi történik, ha ő személyesen
ismeri azt, aki becsönget abba a házba. A töprengése fenekén ez mindig
megjelent homályosan, de ő mindig elhúzódott, mint a babonás ember a
kúttól, amiben meglátta a maga ijedt arcát.

Ma is megállt, visszanézegetett, de ma megfordult és lassan el is indult
visszafelé. Nem volt ennek semmi különösebb oka. Csak éppen, hogy talán
ma érett meg benne az elhatározás. Eleinte tétován lépkedett, de aztán,
hogy belejött a járásba, már eltökélten ment. Jóval a ház előtt
átváltott a túlsó oldalra, onnan átnézett a Csirke házára, mikor
elhaladt előtte, és elment az utcaszögletig, ahonnan még jól látszott a
kapu. Itt befordult és a sarok mögött megállt. A figyelés innen könnyű
volt. Nem kellett állandóan nézni, mert hiszen aki csönget, az áll egy
kicsit a kapu előtt, s ha ő itt sétálgat ebben a kis keresztutcában, oly
módon, hogy a séta egyik végén mindig kibukkan a Dohány-utcába,
okvetlenül meglátja, ha valaki közeledik a kapu felé, vagy vár a kapu
előtt. Így rendezkedett be, a fel-alá sétát rövidre vette, tizenkét
lépést tett, ezt kipróbálta, ennyire futotta a türelme, mikor távolodni
kellett az őrhelytől. Néhány kocsi ment arra, az egyik a közelben állott
meg, ebből egy házaspár szállott ki. Ezek sokáig nézték őt, míg a
házmestert várták. Megint csönd lett és eltelt vagy egy negyedóra.
Pedánsul járta a tizenkét-lépéses sétát, a végén mindig kinézett a
Dohány-utcára, fordulásközben. Most egy lélek se járt arra. Mégis, mikor
egyszer visszafelé menet a negyedik vagy ötödik lépést tette a
keresztutcába, az éjjeli csöndben azt hallotta, hogy egy kapu csukódik.
Meg is ismerte a hangot, amit annyiszor hallott, megdobbant a szíve,
annyira ráismert a Csirke kapujának a hangjára. „Hogyan?“ – mondta
magában a másodperc alatt, míg a sarokhoz ugrott – „nem vettem volna
észre, hogy valaki vár a kapu előtt?“ Kilépett a szöglet mögül, azzal az
érzéssel, hogy lekésett, de ahogy arrafelé nézett, lány-alakot látott,
aki már elhagyva a házat, sietve ment be, a város felé. Még mielőtt az
alakja belekerült volna egy gázlámpa fényébe, hogy megismerhesse,
csalhatatlan biztonsággal ismert rá a cipője szapora kopogásáról.

A Csirke volt.

Nem lehetett sokáig állni és bámulni, mert a Csirke sürgősen aprózta a
lépést. Mire Révész úr az első meglepetéséből felocsudott, már oly
messze járt, hogy nagyot kellett volna kiáltani, ha valaki meg akarta
volna állítani. Ez a valaki azonban nem Révész úr volt. Amint felébredt
az esze a bámulásból, elindult utána, nem azon az oldalon, ahol a lány
ment, hanem a másikon, szorosan a házak tövében, de élesen figyelő
tekintettel, hogy el ne veszítse szem elől. Bizonyára meglátszott Révész
úr távolba-szegzett szemén és előrenyúló jockey-nyakán, hogy üldöz
valakit, mert egy embernek, aki szembejött vele, annyira feltűnt, hogy
az megállt és utána nézett, hosszasan. A Csirke, aki olyan fáradtnak
mondta magát, úgy sietett, hogy alig lehetett megtartani a távolságot
mögötte. Innen messziről, mintha nem is ment volna, csak állva siklanék
előre, láthatatlan mozgójárdával a lába alatt. A sietéstől nem ért rá
Révész úr gondolkozni. Csak foszlányok rebbentek fel benne, egy-egy
pillanatra, de mintha rájuk szólt volna: „hagyjatok, most sietek“ –
elfeküdtek, minden utcasarkon újra megpróbálkozva a felszállással. „Nem
hozzá jöttek… ő megy valakihez.“ Meg aztán fájdalmasan ez: „Milyen
hamisság: bemenni, várni, kiszökni.“ Kínzó gyengeség didergett a
térdeiben. Valósággal testi kínja a biztos megcsalatottságnak, az az
elhűlő érzés, amit azok ismernek, akik már érezték, mikor egy tolvaj
lassan a zsebükbe nyúl. És a legcsökönyösebb gondolat: „Hova megy?“

A Csirke befordult az egyik keresztutcába. Révész úr óvatosan ment
utána, de jobban sietett, mert attól félt, hogy ennek az utcának egy
kapujába megy be. Ebben a sötét kis utcában a Csirke egyszer
visszanézett. De rögtön tovább ment, nem is látta meg a fiatalembert.
Megint nagy utca következett, ezen megint befelé sietett a lány, aztán
átvágott a kocsiúton és egy egészen kis utcába fordult be. Mikor ebbe az
utcába Révész úr lassan bedugta a sarokház mögűl a fejét, látta, hogy a
túlsó végen a Csirke megáll egy ház előtt és becsönget. Megvárta, míg
bement a házba, csak akkor nézett szét, kereste az utca nevét a sarkon,
a falon. Aztán lassan a házig ment, megnézte a számot. Ekkor vette
észre, hogy a kis utca a körútba torkollik és hogy ennek a háznak,
amelybe a lány becsöngetett, a sarkán van a Terézvárosi Kávéház. Világos
volt, a Csirke a kuglizóba ment le, ahová az udvarból is vezetett ajtó
és lépcső olyan társaságok számára, amelyek nem szerettek a kávéházon
átjárni.

Most sétálni kezdett Révész úr a sötéten pislogó kis utcában. Most mind
egyszerre felszálltak benne a gondolatok, előbb egy, kettő, aztán
nyomában az egész raj, mint a verebek, mikor kocsi jön. A sok férfi,
akinek a neve kavargott a fejében, lassan elhomályosult mind, csak egy
maradt meg csökönyösen: Rácz Miklós, aki mindig oly gorombán tréfált a
lánnyal, s akihez a Csirke oly közömbös volt. Most ezek a gorombaságok
és közömbösségek mind új színt nyertek; a megjegyzések, amik eszébe
jutottak, le voltak leplezve. „Utálom ezt az alakot“ – mondta egyszer a
Csirke. Igen, mért mondta ezt, semmi oka nem volt rá. És a többi is mind
ilyen volt. „Mi van ma?“ – kérdezte magában, mert tudta, hogy Rácz
kedden és pénteken éjjeli inspekciós a szerkesztőségben. Kedd volt.
„Vagy tévedek?“ Kiment a körútra és egy hirdetőoszlopon megnézte a
színlapokat. KEDD – kiáltotta az arcába mindenik. KEDD – mondta a sárga,
a barna papir, KEDDEN – énekelte az Opera fehér színlapja. Hogy lehet
ez? Az órájára nézett. Negyed tizenkettő volt. Átszaladt a körút túlsó
sarkára, egy másik kávéházba. A telefon-fülkében, mikor a szerkesztőség
számát felhívta és várt, a homlokához nyúlt: hideg és vizes volt.

– Halló, – mondta – Rácz Miklós úr ott van?

– Ki kéri?

Erre már fellélekzett:

– Steiner-kávéház.

Aztán Rácz hangját hallotta:

– Ki az?

– Steiner-kávéház, a pincér, – mondta nagyravaszul – kérem, Somogyi úr
kérdezteti a nagyságos urat, hogy meddig tetszik a redakcióban maradni.

– Reggelig – mondta Rácz.

– Köszönöm.

Lecsapta a kagylót, már ki is pöndörödött az utcára. Hát nem Rácz. Ekkor
Andor képe olyan nyugodtan jelent meg az elméjében, mint ahogy a
nyitvahagyott ajtón sétál be valaki. Bejött, elhelyezkedett és azontúl
nem volt töprengés. Itt egy rettenetes, régi, nagyon ügyes csalás van,
hónapok óta, csalás, amit nem rövid hazugságok takargatnak, hogy itt-is,
ott-is kilássék a lába, hanem amit a fekete hallgatás tökéletesen fed,
mint minden igazi nagy gonoszságot. A Csirke egy pillanatig olyan nagy
bűnösnek tűnt fel előtte, hogy nem is fájt a szíve. Rettegés és gyűlölet
fogta el. Az érezhet ilyet, aki nyájas hívásra sétált be a csapdába és
ott egyszerre észreveszi, hogy hóhérkézre került. Visszament a kis
utcába, járkálni kezdett és gondolkozott. Csak egy percig tartott az,
hogy undorral a szívében el akart menni ettől az egész dologtól, pfuj,
otthagyni őket, mindent, az egészet. Aztán mozogni kezdett benne az
igazi természete: utánajárni a dolognak, kideríteni, botrányt csinálni,
és ebben a botrányban visszaszerezni a lányt.

Világos, hogy most itt járkálni, ennek nincs semmi értelme. Andor
bizonyára lenn van már a különszobában, ott várta a Csirkét. Tehát le
kell menni. A kávéházon keresztül nem érdemes, mert a pincérek biztosan
ki vannak tanítva, tagadnak, vagy le se eresztik. Itt kell lemenni, azon
az úton, ahol a lány ment le. Becsöngetett, aztán bement, egyenesen az
udvari kávéház-bejárat felé. Ott a konyha mellett kellett elmenni. Nagy
csörömpölés volt a tüzilegények körül, porcellán- és tálcacsörgés, ezek
a kis kávéházi konyhák ilyenkor olyanok, mint egy népes kis pályaudvar,
ahol vadul siet mindenki és monotón kiáltással mondja egy-egy hang a
zsivajban az állomások neveit: „egy félbarna föllel, két tea, két
kapuciner, egy fekete…“ A kávéház tömve volt, innen látszottak a
füstködben álló oszlopok és a fényes üvegfalak közt izgő-mozgó
emberfejek. Révész úr nem arra ment, hanem balra tért, a különlépcső
felé és lepörgött rajta a pincébe. Lenn csönd volt, a csörömpölő zsivaj
elhalt mögötte. A kuglizót egyetlen villanyoslámpa világította meg a
lépcső felől, szinte sötétben volt a hosszú alagút. A kuglizón túl volt
a szeparé.

Megállt, figyelt. Sehol semmi hang. Még csak nem is beszélgettek ott az
ajtó mögött. Sokáig fülelt, de egyetlen szót se hallott. Az a gondolata
támadt, hogy ott benn sötét van és azok némán szerelmeskednek. Erre
lecsuklott a feje, mintha le akarna esni a nyakáról. Érezte, hogy a
nyakának semmi ereje sincs; mint a döglött libáé a konyhában, olyan a
feje. A füle halkan zúgni kezdett és mintha eldugult volna. Erőtlenül
ment egy faragott padhoz és leült. A hallása lassan kitisztult, de az
irtózatos csönd tovább kínozta. Néha úgy rémlett, mintha mozdult volna
valami a szeparéban. De ez még borzasztóbb volt. Révész úr olyan
rettenetes helyzettel állott szemben, hogy egyszerűen nem tudott mit
csinálni. Elmenni, erről szó se lehetett. A szeparé ajtajához még csak
közelíteni is, ez olyan volt, mint tűvel nyúlni a fájó fogideghez. Ehhez
a kuglizóhoz volt kötve, amelynek homályos alagútján üres tekintettel
nézett végig. A vége a sötétbe veszett, mintha messze a föld alá
vezetne, mint valami bánya. És köröskörül fojtott némaság. Csak fönn,
falakon át tompultan, az az állandó, örök halk zörgése a messzi
konyhának. Pincér se jött. Senki. Vagy talán nem is ide jött a Csirke?

Felállt, a homlokát szorongatta. Részeg volt a szenvedéstől. Valami
kábulatban lebegett, amit folyton le akart rázni magáról, mint madár a
vizet; erre szokta az ember azt mondani: „úgy éreztem, mintha álmodnám,
mintha ez mind nem is volna igaz.“ Gépiesen ment a kuglizó vályúja felé,
ahol a jószagú kemény golyók pihentek egymás mellett és lenyúlt, a
kezébe vett egyet. Nehéz és hideg volt, mintha kőből lett volna. „Ha ezt
most teljes erővel a szeparé ajtajához vágnám?“ – gondolta és arrafelé
nézett. Tán be is szakadna az ajtó és ijedten ugranának szét… és… Vér
szállt fel kihűlt sovány arcába, meglobbant a szeme és most megint
végignézett a homályos kuglipályán, mintha annak a végében, a sötétben
bujkálna a nagy titok, aminek közibe kell vágni. A keze, a karja, az
egész teste, az egész nyomorúsága megkívánt most valami szilaj
erőszakosságot. Két kézre markolta a nagy golyót, hátralépett vele,
aztán előreugrott és elkeseredett erővel gurította ki a sötét pályára,
hogy csak úgy ugrott a kemény agyagon. A pálya végén a golyó nekirohant
a dobnak, olyat szólt, mint egy ágyú, felvágódott a csatornába és onnan
sietve gurult vissza feléje, csattant egyet a többi golyón és megállt.
Révész úr szétnézett. Semmi nesz. Megint fogta, megint hátralépett,
meglóbálta, előre rohant és kivágta a pályára. Dobbant, csattant, mintha
szét akarta volna vetni a deszkát, aztán megint jött vissza, mint az
engedelmes vadászeb. Erre se mozdult sehol senki. Révész úr feltűrte a
kabátja ujját, most már láz fogta el, újra töltött, mint a nekibuzdult
tüzér, újra dobott, aztán meg se várva a golyót, másodikat vágott utána,
aztán harmadikat. Dörgette a kuglizót, sietve kapkodott újabb és újabb
golyók után, hogy a mennydörgés el ne hallgasson egy pillanatra sem,
nekihevülve dolgozott, mint valami nagy, bömbölő hangszeren egy megőrült
cigány, úgy, hogy elállt belé a lélekzete. A visszhangos nagy fadob
dörgött és dobogott, szünet nélkül, nyögve és recsegve, egyik golyó a
másik után durrant belé, mintha ez a hajladozó sovány, égőszemű, ide-oda
ugró bolond emberke meg akarta volna mutatni, hogy mit lehet kihozni
ebből a nagy basszus-hangszerből, ha az ember a szíve minden
keserűségével játszik rajta és beleereszti minden fájdalmát, mint a
prímás a hegedűjébe.

A dörgéstől nem is hallotta, hogy a pincér jött, csak egyszerre
meglátta, amint ott áll mellette fehér kötényben és csudálkozva néz rá.
Elszégyelte magát.

– Kipróbáltam – mondta lihegve, mosolyt erőltetve.

A pincérnek ujság volt a kezében. Ő is mosolygott, aztán azt mondta:

– Csak tessék tovább.

És bement a szeparéba, oda, ahol a Csirkének kellett lennie. Révész úr
hirtelen utána lépett és nem csukódhatott be a pincér mögött az ajtó,
mert ő visszanyomta. Belépett a szobába.

A Csirke egyedül ült az asztalnál feketekávé mellett és ujságot
olvasott.

– Jóestét – mondta Révész úr.

A pincér letette azt az ujságot, amit hozott, és kiment. Révész úr egy
székhez sétált és leült, szemben a Csirkével. A lánynak nem volt
meglepett az arca. Fájdalmas és haragos volt, ahogy a fiatalemberre
nézett. És elszántság volt benne. A Csirke már egy óra óta ült itt
egyedül, rég megvacsorázott és most éppen a vezércikkét olvasta az
estilapnak. Azért a vezércikket, mert kétségbe volt esve Andor miatt.
Andor nem jött és ez nem lehetett más, mint visszatérés a
menyasszonyához, akiről már mindent tudott a Csirke, annyifelé
szaglászott és faggatózott Andor barátai közt. Az ujságban tehát minden
cikk fájt. Minden cikkben volt valami, ami neki szólt. Valaki meghalt:
meg kellene halni, ezt nem lehet túlélni… Színház, a színdarabok címei:
mind Andor és ő, vagy Andor és az a másik… A hirdetések: lakások,
amilyenben most Andor is van… Lószerszám: kocsiban ülnek most ketten…
Képviselőház: Andor képviselő lesz és a felesége a karzaton ül… A
vezércikk címe ez volt: „Junktim“ – és ez a szó, amiből egy betüt sem
értett, végre megnyugtatta a Csirkét. Épp kezdte olvasni, hogy: „Ahogy
vesszük. Taktikának ugyan átlátszó…“ – és már örült, hogy a „taktikát“
sem érti, mikor bejött Révész úr.

– Kit vár? – kérdezte ez, mellőzve minden bevezetést, mintha az most nem
is volna fontos, ami a hazakísérés óta történt.

– Senkit.

– Ez jó – mondta és fölkelt. Sétálni kezdett.

– Kit vár? – kérdezte újra.

– Senkit – felelt a Csirke és tovább nézte a vezércikket.

– Hazudik – mondta Révész úr.

A lány vállat vont. Mit bánta ő most ezt a drámát. Nagyobb baja volt
neki. Révész úr semmi és senki nem volt most a szemében. Nem félt tőle,
érezte, hogy még csak terhére sincs ebben a keserves órájában.

– Mindegy – szólt Révész úr. – Én ráérek. Várunk együtt. Majd csak jön.

– Nem jön – mondta a Csirke az ujságból.

– Kicsoda?

– Senki se jön.

Mikor ezt mondta, fájdalmasan érezte, hogy igazat mond. Ha Andor eddig
nem jött, most már ezután sem jön. Még ez is hozzájárult külső
nyugalmához, ez az előérzet.

– Hát akkor mit csinál itt?

– Olvasok.

És olvasott. Folyton a címet olvasta, hogy „Junktim“. Rászédült erre a
szóra, hozzáragasztotta a szemét, magába erőltette az idegen betűket.
Révész úr a pianinóhoz ment, rátette a kalapját, leült elébe. Előbb a
nadrágzsebébe dugott kézzel dőlt hátra a széken és sokáig úgy meredt a
repedtcsontú billentyűkre. Így nézte hosszú ideig mindenik a maga
szem-támasztóját. Aztán Révész úr a kilökött szerelmes ősi
ostobaságával, szeliden mosolyogva elkezdte halkan játszani azt a
keringőt, amit akkor játszott, mikor a nyáron ebben a szobában a Csirke
táncra kérte Andort. Ez fájdalmasabb volt a Csirkének, mint bármelyik
cikk az ujságban. De ez olyan édesen kínozta, hogy nem bánta, hallgatta,
lecsukott szemmel, nem törődve azzal, hogy ki játssza és miért játssza.

Kopogtattak az ajtón. Révész úr arra kapta a fejét. Megint a pincér jött
be és kérdezte a Csirkétől:

– Bontsak pezsgőt, nagysád?

– Mondja csak – szólt hátra Révész úr, oda se nézve, és egy pillanatra
se hagyva abba a zongorázást: – Mi az, hogy ma Aradi úr olyan későn jön?

– Nem tudom – mondta a pincér. – Máskor már tíz óra előtt itt szokott
lenni.

A keringő egy másodpercre meglassúdott, de aztán tovább lejtett a régi
tempóban. A pincér elvitte az üres kávéscsészét. A zongora szólt és
senkise beszélt. Aztán visszajött a pincér egy üveg pezsgővel,
kibontotta, töltött és az egyik poharat a pianinóra állította.

– Kérem – mondta a Csirke, mikor megint magukra maradtak. – Hagyja abba.
Hozza ide a poharát. Beszélni akarok magával.

Révész úr fogta a poharát és odaült hozzá az asztalhoz. A valóság nagyot
ütött rajta, de mire ezt az ütést megkapta, már úgy el volt fáradva, úgy
ki volt készítve, hogy nem halt bele. Nem is hitte, hogy ezt így el
lehet bírni. Csak az volt a furcsa, hogy mikor a Csirkére nézett,
egészen idegen arcot látott. Meg akarta mutatni, hogy nem izgatott:

– Tudok mindent – mondta, elnézve a lány arcáról. – Maga szerelmes az
Aradiba és itt szokott vele találkozni.

– Igen – szólt nagyon egyszerűen a lány.

– Maga minden este becsapott engem.

Érezték, hogy jól illik ehhez az új helyzethez a magázódás.

– Igen – jött a válasz.

– Minden este.

– Minden este.

A Csirke halkan és gyerekesen sírni kezdett, nem Révész úr miatt, hanem
a „minden este“ miatt. A „minden este“ másként hangzott őbenne, mint
Révész úrban.

Ez a sírás jól esett a fiatalembernek. Elfogadta és méltányolta ezt a
gyönge hímnek az az ösztöne, amely mohón várja a megbocsátás
lehetőségeit. Kínozni kezdte:

– Nagyon szerelmes?

– Nagyon.

– Miért nem vallotta be nekem… becsületesen?

– Nem bírtam. Azt érezni kellett volna rajtam.

– Igen? Ne mondja.

Mérges, gúnyos lett:

– Ez nagyon jó – mondta. Felállt és egy hajtásra itta ki az egész pohár
pezsgőt. – Nekem kellett volna észrevenni.

A Csirke a csöndes sírásból most nagyon felzokogott.

– Nézd, – mondta sírva – ne bánts most engem… inkább állj mellettem,
mikor annyit szenvedek… légy a barátom, hiszen tudod, hogy senkim sincs…
gyere ide…

Sovány kis karját kinyujtotta feléje. Révész úrnak a szeme tele lett
könnyel, most nagyon ellágyult és odament, melléje húzott egy széket,
leült és átölelte. A Csirke zokogva hajtotta a mellére a fejét.

– Sírd ki magadat – mondta Révész úr, pityergőre álló hangon, lebiggyedő
szájjal. Úgy érezte, hogy most ezt kell mondani. Most megint halálosan
szerette a lányt, vígasztalni, ápolni szerette volna másért való
szerelmes betegségében, a nem hódításra született férfiak átkozott
gyöngeségével. Az arca lassan büszkére, sőt ridegre vált: lágy
szerelmesek fertőzött önérzete ez, amely már csak a külsőségekre vigyáz,
belül rothadt, mint a könnyű alma.

– Sírd ki magadat…

Az meg kisírta magát; ők ilyenkor oly természetesek a feneketlen
önzésükben, hogy nem bánják, kin sírják ki magukat. Szinte jólesik
nekik, hogy épp a megcsalt emberükön sírnak, nem éreznek ki belőle mást,
mint azt, hogy az is egy szenvedő szerelmes, eszükbe se jut, hogy az
éppen őmiattuk szenved. Révész úrban pedig ömledezett a részvét és a
jóság: ez ilyenkor azért jön, hogy leöntse és eloltsa a férfi-önvádat, a
szégyent a nyomorult viselkedés fölött. Révész úr fájóan szépnek
találta, hogy ő most jóságos.

– Nem szeret már engem, – szepegte-szipogta a keblén a lány – ez
visszament a menyasszonyához… és én ezt nem élem túl… ez borzasztó…

Görcsösen fogózott a fiatalember nyakába:

– Drága Károly… – sírta – drága Károly… ne hagyj el… maradj mellettem…

Drága Károly megsimogatta a púderes szőke fejet.

– Jól van, – szólt – most már elég volt, fiam, ne sírj annyit…

Olyan hangon beszélt, mint a doktor bácsi:

– Na ne sírj, – mondta – egészen fölizgatod magadat.

Nagysokára lassan elcsöndesedett a Csirke és égő, megduzzadt szájával
Révész úr arca felé közeledett. Révész úr meg akarta csókolni ezt a
szomorú gyerekszájat, de a lány lassú kis mozdulattal kitért előle és ő
csókolta meg az arcán.

– Jól van, – mondta Révész úr – én veled maradok.

– Úgy-e? – és ránézett nagy, ázott szemével.

– Igen, igen.

Most megint sokáig hallgattak, érezhető volt, hogy a Csirke
megkönnyebbült és most bágyadtan pihent a sírás után. Ivott is egyet a
pezsgőből, ez jól esett a torkának. Benyúlt a jegesvödörbe és két
ujjával hideg vizet kent végig a homlokán. A hosszú hallgatás után azt
mondta:

– Milyen jó, hogy te vagy nekem.

– Jó, csak pihend ki magad.

Fel-alá járt Révész úr a rövid felöltőjében. Aztán megállt:

– Majd elmúlik ez – mondta.

– Nem bírom, – szólt a Csirke – ez egy olyan súlyos, furcsa ember… azt
se tudom, kicsoda… legjobban szeretnék szabadulni tőle, ha bírnék… nem
való ez nekem, én ebbe tönkremegyek…

– El fogod hagyni – parancsolta Révész úr.

– Igen – súgta maga elé bámulva a lány. Aztán fölemelte a fejét, nyelt
egyet és kedves-kérlelően mondta:

– Kérlek, tégy nekem egy szívességet.

– Na mi az?

– Eredj a telefonhoz, meg akarom tudni, hogy hol van… csak azért, mert
most már úgyse lát többet, de hogy okom legyen…

– Én telefonáljak neki?

– A világért sem! – szörnyűködött, pedig úgy gondolta, hogy Révész
telefonáljon neki. – Csak tudni akarom, hogy hol van. Ha kidobom, legyen
meg rá az okom. Drága Károly.

Kedveskedve nézett rá. Ezt elfogadta a drága Károly. Ahogy a lány
meglátta az arcán az ingadozást, hevesen, gyorsan kezdett beszélni:

– A Margitszigeten a szállodában, aztán Budán dr. Aradi alatt, aztán a
budai körben… Csak azt kérdezd meg mindenütt, hogy ott van-e.

– Jó, jó, jó – mondta Révész és kiment, föltette magában, hogy nem
telefonál, majd azt mondja, hogy egyik helyen sincs. A Csirke utána
nézett, most nem szerette, egy kicsit útálta, de hálás volt neki.
Mialatt oda volt, megnézte magát a tükörben. „Agyon van sírva az arcom“
– mondta magában – „most már ne is jöjjön.“

Révész úr kelletlen arccal jött vissza:

– Nincs.

– Sehol?

– Sehol.

A lány gyanakodva nézett rá:

– Nem is telefonáltál.

– Ilyet ne is mondj – szólt sértődötten Révész úr. Tényleg nem
telefonált, egy egész cigarettát szívott el a fülkében és a
telefonkönyvet olvasta. Most állt egy kicsit, némán. Aztán erélyesen
mondta:

– Na gyerünk.

Felsegítette a lányra a kabátját, ő maga pedig begombolkozott. Le se
vetette volt a felöltőjét.

– Meg fogsz hülni – mondta a Csirke meggyőződés nélkül.

– Nem baj.

Elindultak. Az ajtónál megállt Révész:

– Nem is fizettünk…

– Hagyd – mondta a Csirke és előreszaladt. – Gyere!

A Csirkénél nem volt semmi pénz és biztosra vette, hogy Révész úrnál
sincs. Andor itt havonként fizette a számlát.

Révész úr komoran ment utána. Megint az udvaron mentek keresztül, a
kapun mentek ki. Hallgatagon ballagtak visszafelé azokon az utcákon,
amelyeken még tizenegy előtt úgy sietett a lány és mögötte Révész úr. A
Dohány-utcában, a Csirke kapuja előtt esett az első szó, mikor
megálltak. Révész úr nagyon sáppadt volt.

– Pá – mondta neki halkan a Csirke, gyöngéden megsímogatva az elkínzott
arcot. – Most menj szépen haza.

Révész úr egy ideig a szemébe nézett a lánynak, aztán a földre nézett. A
Csirke nyugodt és közömbös volt.

– Holnap gyere értem a színházhoz – szólt, mialatt hosszan nyomta a
csengőt. Révész úr még mindig a földet nézte. Kezet fogtak.

– Csókolj meg – mondta a lány és a kezénél fogva maga felé húzta, az
arcát kínálva neki. Már közeledett a házmester. Révész úr most megint a
Csirke szemébe nézett, nagyon sötéten. A lány odatolta a szája elé kis
arcát és várta a csókot. Mikor a kulcs hallatszott, Révész úr
megérintette a Csirke arcát, szerette volna hosszan és nagyon
megcsókolni, de nem lehetett, mert a lány bement és a házmester becsukta
a kaput.


VI.

Mire Andor felébredt, már elállt volt az eső. Mikor az ablakot
kinyitotta, kedves langyosság szállt be az ősziesen rozsdás fák felől.
Olga már nem volt ott. Csak a helye látszott meg a tegnap frissen vetett
ágyon, amelyen mindvégig mozdulatlanul fekhetett, mert a feje egyetlen
erős nyomot hagyott a sima párnán. Síró testének a negatív lenyomata
előtt állt egy percig Andor, aztán, mintha nem szeretné ezt a látványt,
gyöngéden ráütött a párnára, amely az első ütésre kisímult, elfelejtette
a súlyos és forró fejet. „Le kellene feküdni“ – gondolta a fiú és
végignézett a smokingján. A megtört ingpáncél kiugrott a mellényből,
feldudorodott az álláig. A combján nagy hamufolt szürkült, csúnya báli
maradék volt ez a jelmez. Házikabátot vett, hogy lemegy, megfürdik a jó
langyos, kénes-szagú vízben, mielőtt befekszik az ágyba. Csak rövid
percekig járt a fejében egy kis álmos érdeklődés az iránt, hogy mikor
ment el Olga, hova ment, mit fog most csinálni: kibékül-e az ügyvéddel
vagy világgá megy. Álmosság és a nem kellemetlen törődöttség érzése vett
erőt rajta. Kibámult a nagyon megritkult fákra, amelyek mozdulatlanul
fürödtek a fényes őszi délelőtt napsütésében. Úgy süttették magukat,
mint az öreg emberek. Szép színeik voltak az erős és mégsem bántó
világításban: a nagy csoport mind vörösen és barnásan rozsdás volt, csak
egyetlen fa volt köztük, amely aranyosra száradt beteges-zöld
lomb-maradékot nyújtogatott ki a rezes-rozsdás masszából, a nap felé,
szinte kérlelően, mint a koldus nyújtja fel tarkarongyos aszott karját
és bütykös ujjait a szép-fényes úridámához.

A portás előtt, mint szokta, megállt:

– Nem kerestek?

– De igen – mondta az. – Telefonon.

És ment vissza a sötét fülkébe, keresgélni. Cédulával jött vissza:

– Ez az úr telefonált, hogy délben okvetlenül várja a korzón a nagyságos
urat.

Átadta a cédulát. Turnovszky Iván neve volt rajta. Andor nézte az írást:

– Igen – mondta halkan, mintha ezt természetesnek találta volna. – Igen,
tudom.

Restelt valamit, palástolni akart valamit, nem is tudta, hogy mit, csak
önkéntelenül védekezett az ellen, hogy elárulja magát. Túl-közömbös
volt, mint ahogy a féligrészeg ember túl-egyenesen jár. A zsebébe gyűrte
a cédulát, únott arccal nézett ki a kapun az enyhe napsütésbe, úgy
kérdezte, félvállról:

– A korzón?

– Igenis.

– Délben?

– Igenis.

– Jó – mondta, még nézett ki egy kicsit a kapun, aztán elfelejtette,
hogy fürdeni jött le. Lassan visszament, fel a lépcsőn, be a szobájába
és ott újra megnézte a cédulát. A portás írásában önkéntelenül valami
Turnovszky-írást keresett, sőt talált is egy-két betükötést, ami az
Elláéhoz hasonlított. Ilyen semmiségekkel tolja el magától az
idegrendszer a közeledő gondolatrohamot, amelyre nincs felkészülve, hogy
időt nyerjen, kezdjen hozzászokni, védelmi állásba helyezkedhessék.

– Délben – mondta félhangon, órára nézett, elfelejtette, hogy mit látott
rajta, újra megnézte, hangosan mondta: „féltizenegy“, visszatette a
zsebébe, levetette a házikabátját és megint nem tudta, hány óra. De
vetkőzni kezdett, kinyitotta a szekrényajtót, friss fehérneműt szedett
elő és az új sötét ruháját rakta ki. Első érzése, az első gondolat,
amely betört védekező szívébe, az volt, hogy a lány látni akarja, Pécsi
ki van dobva, őt szereti, mindig is őt szerette, „hogy is lehettem olyan
ostoba, hogy ezt nem tudtam, négyéves szerelem nem múlik el egy hét
alatt, hiszen nálam se múlt el…“ A boldog izgalommal együtt, ami így
rátört, már ébredezett benne a fiatal ragadozó, már elégtételt követelt
azért, amit eddig szenvedett, már látta magát felsőséges mosollyal a
piruló lány előtt, már úgy szakadt és zuhogott az életébe
gyémántos-kéken, szikrázva és frissítően az ifjú boldogság, mint a
felduzzasztott kék tó vize a megnyitott zsilipen a száraz mederbe, – a
gazzal felvert, repedezett, köves, szomjazó életébe, hogy aztán ott üdén
vágtasson tovább, megráncigálva a parti bokrokat. „Vizet, angyalom,
friss vizet“ – kiáltott vígan a szobalányra, két ujja közé csípte az
állát, aztán tolta magától, otthagyta, mint a rohanó víz a lombot, amit
elkap és visszaugraszt. „Szervusz“, – mondta egy piros nyakkendőnek –
„te jösz ma velem“ – majd: „nem, nem te“ és visszalökve őt a sötét
szekrénybe, új szinek után kapott: egy aranycsikos szilvakéket rántott
ki: „Te leszel az, te.“ Harsányan kiáltott a borbélyra, mikor az
kipakolt a mosdóján: „gyerünk, gyorsan és símára!“ – lehúnyta a szemét,
mikor szappanozták és fejét a borbély szívéhez támasztotta, hogy
hallotta a dobogását. Majd három-négy új inget is lökött félre, hogy
szebbet találjon; úgy beszélt az ingekkel, mint a gazda a kiskutyákkal:
„te se kapsz, te se kapsz, te se kapsz… te gyere ide, te kapsz, te vagy
a legtisztább, te jól viselted magadat“.

Kocsit nem kapott, a lóvonat indulását nem volt türelme megvárni. Gyalog
vágott neki a nagy fasornak, amely Pest felé visz. Puhán járt a
hajnalban megázott faleveleken, vígan nézegetett ki a fák alól az aszú
gyepre, amelyen mint kis tükrök, az esővíz-foltokban égdarabkák
világítottak. Gyorsan és örömmel ment, az egyik pillanatban elhatározva,
hogy leborul a hű lány elé és elébe önti a szerelmet, mint valami
zsákból a kincset, oly dúsan és szépen, hogy elkáprázzék belé, a másik
pillanatban gőgösen mosolyodva el „majd adok én neked“-kifejezéssel az
arcán, de már meg is bocsátva neki mindent, amikor képzeletben a lány
aggódó szemét meglátta.

Lenn, már a híd közelében egy férfi integetett feléje. Máté volt, a
ragyás Máté, nyakába húzott fejével, elefánt-orrával, pislogó kis
szemével. Könyv volt a hóna alatt. Megállt Andor előtt:

– Hova sietsz?

– Megyek fiam – és már ment is, futtában fogott vele kezet, de aztán
türelmetlenül mégis visszaszólt:

– Tanulsz?

– Mit csináljak? – vigyorgott Máté, a vastag könyvet mutatta és ment a
Dunapart felé, az őszirózsákhoz, amelyek nap-nap után hallgatták itt őt,
amint kimeredt szemmel mormolta a perrendtartást, néha hosszan megállva,
a kis lila, fehér és rózsaszínű fejekre bámészkodva, s aztán újra
kezdve, mintha nekik mondaná a keserves jogi szöveget.

„Szegény Máté“ – mosolyodott el magában, miközben felfelé sietett a
hídon – „Máté… Máté…“ Sajnálta, siettében vissza is nézett rá. Szomorú
látvány, ezek a rab magolók a szép kertekben, Pesten. És az a fájó-vágyó
pillantásuk, amellyel soká kísérnek minden arramenőt; úgy néznek utána,
mint kórházkert rácsa mögül a beteg…

A korzón nem voltak sokan. De azért nem volt elhagyatott. Az ujságírók
csomóba verődve álltak egy-két ülő körül. És gyerekek jöttek, ezek
legtovább hívek a korzóhoz. És ami nyáron ritka: gyerekkocsik, finom,
lakkos fehér kis bádogágyak magas pókháló-kerekeken, bennük hanyatt a
kisgyerek, amint lebiggyesztett szájjal komoran néz felfelé, összehúzott
szemöldökkel, mintha németül számolna magában. És megint jött az a
magános, erőteljes, már nem fiatal hölgy, akinek olyan mereven koppan
mindig a magas cipősarka, aki olyan páncélosan van befűzve, s aki
mindenkire oly púderes-haragosan néz körülárkolt nagy
szépasszony-szemével. Nehezen telt az idő, néha jött egy-egy ismerős, de
Andor egyikkel se mert megállni, türelmetlen volt, félt, hogy
elmulasztja Turnovszky Ivánt. Féltizenkettőkor egyszerre csak meglátta,
amint a Petőfi-tér felől sietve jött, jobbra-balra nézegetve, mint aki a
szemével söpri az utcát. Elébe állt, szétterpesztett lábbal.

– Halló! – riasztott rá, mikor az épp oldalvást nézett. Ez a „halló“
átmenet volt a „szervusz“, a „jónapot“, meg a „megállj“ közt; zavartan
hangzott, de magától jött.

Iván ránézett, megállt, elmosolyodott.

– Szervusz – mondta Andor.

– Szervusz – mondta a fiú. – Ne haragudjál, hogy telefonáltam, de nem
akartam megreszkírozni a kiutazást a szigetre… nem tudtam, hogy otthon
talállak-e.

Valahogy nem volt a hangja olyan vidám és szaporacsengésű, ahogy Andor
várta. És ez a nagyon kis hangszínkülönbség már szívenkapta. A hirtelen,
csak az imént kizöldűlt optimizmus egyszerre elfagyott benne.

– Nem baj, – mondta már nyugtalanul – a fődolog, hogy most itt vagyunk.

– Hát kérlek, – kezdte Iván és körülnézett – gyerünk be ide a kis
utcába… nem akarom, hogy itt együtt lássanak minket.

Elborult benne az idő. Most már nagyon nyugtalan lett, mikor a kis
utcába befordultak. Komoly volt az arca.

– Tessék – mondta. – Beszélj. Hallgatlak.

– Kérlek szépen, – mondta a diák – kérlek szépen…

A kellemetlenségek kezdődnek ezzel a kettős kérlekszépen-nel, mint az
ítéletek az „Őfelsége“ szóval.

– A nővérem – mondta a második „kérlekszépen“ után – arra kér téged,
hogy add át nekem a leveleit, én majd odaadom neki és neked meg elhozom
a te leveleidet.

– Igen – mondta Andor, minden gondolat nélkül.

Mentek egymás mellett, hallgattak, és Iván egyszer-egyszer várakozó
arccal nézett fel rá. Ez az „igen“ nem volt elég feleletnek, ez inkább
úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „hallottam“. Megálltak.

– Kérlek – szólt Andor. – Rendben van, vissza fogom adni.

A diák is zavarba jött:

– Mert az Ella – mondta halkan – most… tegnapelőtt óta menyasszony, és
most… hát most már azt neki vissza kell kapni.

Andor úgy tett, mintha ezt már tudná:

– Hétfőn volt az eljegyzés.

– Igen.

Rágyújtott. Ivánt elfelejtette megkínálni. Már a zsebében volt a tárca,
mikor ez eszébe jutott. „Pardon“ – mondta és elébe tartotta a tárcát.
Aztán a saját cigarettájáról adott neki tüzet.

– A dolog rendben van – mondta.

A diák ránézett:

– Te nem is tudtad?

– Dehogy nem.

– Te… Pécsivel nem vagy jóban?

Vállat vont:

– Ugyan mért ne volnék jóban Pécsivel?

Kínlódott. Az is jó lett volna, ha ez a fiú már elment volna innen azzal
az okos, gyanakvó szemével. De az is jó volt, hogy még itt volt és még
talán mond valamit. Még mindig lebegett köztük az, hogy a levelek
visszaadásának módjáról nem beszéltek. Ez a késlekedés már szinte
szándékos, ezt érezte Andor, mikor azon tünődött, hogy most még mit
mondjon. Mintha egy dacos gyerek visított volna a szívében, aki nem
akarja odaadni azt, amit követelnek tőle. Nem ő volt, aki görcsösen
fogta a levélcsomót, valaki más toppantott benne akaratosan és
teleordította az agyát a „nem adom“-mal.

– Nem adom – mondta nyugodtan, de rögtön megijedve ettől, mintha nem is
ő mondta volna. Aztán figyelt, várta a választ, megsértett szívében
annak a pártjára állva, aki ezt helyette mondta.

– Nem adod? A leveleket?…

Bámulva nézett rá Iván. Felocsudott ebből a hibából, zavartan
helyesbbítette:

– Nem adom… neked. Nem bízhatom… még rád se.

Kibukott belőle a szó, ami legbelülről jött:

– Csak Ellának személyesen adhatom át.

És érezte, hogy most már kapaszkodni fog ebbe, ebbe az utolsó
találkozásba, amit rémülten követelt egész teste és lelke, ebbe az
egyetlen módba, amivel még talán utóléri az előle futó lányt, amivel
talán még megállítja és visszahozza, akár erőszakkal is. „Nem engedem“ –
mondta magában és olyan szívósságot érzett, mintha minden izma
drótkötélből lett volna.

– Mondd meg Ellának, hogy még egyszer találkozni akarok vele,
személyesen akarom átadni neki a leveleit.

A fiú tétován mondta:

– Majd megpróbálom. Meg fogom neki mondani. Hát akkor… a szigetre
telefonáljak?

– Nem, nem – szólt Andor. Nagyon megijedt a várakozás napjaitól, a
telefontól, a választól. – Nem. Most mindjárt… eridj itt be a kávéházba,
telefonálj haza és én itt kint megvárom a választ.

– Nem tudom, otthon van-e már Ella…

– Eridj, kérdezd meg.

A gyerek egy lépést indult, megállt:

– És ha éppen ott van Pécsi?

– Mindegy. Na eredj.

Iván bement a kávéházba. Andor fel-alá kezdett járni a kis utcában.
„Össze van bennem törve minden“ – mondta magában és tűrhetetlen
nyugtalanságot érzett. „Ideges vagyok.“ Néhány lépés után a kávéház
ajtajára meredt. Düh fogta el. „Nem aludtam“ – gondolta és csitítgatta
magát belül. Egy Thorgott nevű fiatalember fordult be a kis utcába, az
apja volt irodavezetőjének a legjobb barátja, akivel korcsolyázni járt
egy télen a budai jégpályára.

– Szervusz – mondta ez. – Hogy vagy?

Meg akart állni, beszélgetni vele.

– Kérlek – szólt rá idegesen. – Bocsáss meg… várok valakit.

– Hölgy? – kérdezte Thorgott, mosolyogva.

– Hölgy.

Már hátat is fordított neki.

– Pardon – mondta Thorgott és elment.

Iván csak nem jött. Nagyon sokára aztán mégis kijött a kávéházból. Andor
elébe ment a kocsiúton:

– Beszéltél vele?

– Igen.

– Mit mondott?

– Azt mondta: nem.

– Hogyhogy… nem…

– Azt mondta: „annyit mondj: nem.“

– Igen – mondta Andor és a földre nézett. Aztán kinézett a Duna felé,
Thorgott után. Iván tanácstalanul állt mellette, várt.

– Hát kérlek – szólt elhatározottan. – Eredj még egyszer a telefonhoz.
Mondd, hogy azt üzenem neki. Hogy azt üzenem neki. Szóról szóra így
mondd. Azt üzenem neki, hogy egyetlen és utolsó kérésem hozzá az
életben. Még egyszer beszélni akarok vele. Aztán soha többé. Átadom a
leveleit és aztán soha többé. Értetted?

– Igen.

Visszafutott a kávéházba. „Nagyon rossz, amit csináltam“ – gondolta
Andor. Nekidőlt egy kapunak és nézte a kávéházat. Még lehetett volna
Iván után kiáltani. De nem szólt. A kávéház ablakában egy idősebb úr
tojást evett pohárból, a balkezével az álla alá szorított egy kis
szalvétát és nagyon odafigyelt a kanálra, mikor a szája felé vitte,
elibe is ment szűkre csucsorított szájával. „Mért nézem ezt ilyen
élesen?“ – kérdezte magától Andor. Aztán: „Irígylem ezt az embert.“

Iván hamarosan jött vissza.

– Na? – riadt feléje.

– Nem.

– Azt mondta: nem?

– Azt mondta: „annyit mondj: nem.“

Andor most összeszorította a fogát. Elkeseredés égett benne. Tehetetlen
volt, dühös lett. Gyorsan dolgozott az agya, a jelenet villant meg
előtte, amint Ella leteszi a telefonkagylót és elégedetten megy vissza
Pécsihez a másik szobába, a kaján „nem“ után. Most gyerek lett nagy
kínlódásában, átadta magát a gonoszságnak, a kisfiús dacnak, nem törődve
semmivel:

– Hát jó – mondta szárazon. – Most még egyszer és utóljára menj vissza
és hívd fel. Mondd meg neki, hogy ha nem akarja tőlem személyesen
átvenni a leveleit, akkor egyszerűen nem adom vissza neki a leveleit.

Ivánra átragadt ez az izgatottság. Némán futott vissza a kávéházba.
Gonosz nyugalom érzése ment végig Andoron. Keserűen mosolygott, mint aki
végtelenül utálja önmagát, de most már nem bán semmit, mert az életéről
van szó. A levelekre gondolt, amelyeket volt oka Ellának visszakérni.
Eleinte ostoba és unalmas leveleket írt Erdélyből, ahová nyaralni
jártak. „Sétáltunk, ebédeltünk, kirándultunk, zongorát gyakoroltam, rád
gondoltam, szeretlek a sírig.“ De utóbb tanította, gyötörte, hogy az
igazi érzéseit írja le, úgy, hogy a levelek melegedni kezdtek. Addig
kínozta, hogy írja meg neki az utána való vágyakozásait, a legnagyobb
leány-titkait, amíg a kis szőke ezt is megpróbálta, és ha nem ment,
készenvett, olvasott vagy hallott frázisokat írt neki, szűzi
szemérmetlenségeket, de néha célzásokat régi együttlétekre,
kamaszmohóságait magasztalva. Ő meg bátorította folyton, s így végül a
levelezésük is olyanná vált, mint az együttlétük: szerelemtelen
izgatottság és érzékieskedés bujkált a levélpapiron. A mondatok erősen
kompromittálóakká lettek, nem harmadik ember számára valók, legkevésbbé
Pécsi Lajos számára…

A diák szaladva jött vissza, szinte ő is örült, hogy már van valami
megoldás.

– Na?

– Azt mondta, hogy azt mondjam, ő ezt zsarolásnak tekinti és téged
megvet ezért, de kénytelen.

– Mit kénytelen?

– Kénytelen elfogadni, amit üzentél.

– Mi az, amit üzentem?

Észre se vette, hogy kiabál.

– Azt mondta, hogy értesíteni fog téged általam és egyszer eljöhetsz
mihozzánk és ő fogadni fog téged.

Andor fellélekzett. Valami iszonyútól könnyebbült meg. Kínosan
mosolyodott el.

– Na látod – mondta. – Hát majd értesíts. Szervusz.

Otthagyta a fiút és kiment a Dunához, a korzóra. Nagy nyugalom
terpeszkedett el benne, de undor émelygett a mellében. Gazembernek
érezte magát, de érezte, hogy ebben a rút cselekedetben erő volt, és ez
az erő már valami győzelem Pécsi Lajos ravaszsága, szorgalma, kitartása
fölött. „Az enyém lesz“ – mondta magában szenvedélyesen. A korzón leült,
szemben a Dunával. Pihennie kellett. Nézett a dombok fölé, a híg őszi
levegőbe, a messzi égre. Most valami megnyugtató szelídség volt az ég
tompa fényében. Mintha távolabbra szállhatna ősszel a tekintet, valami
finom köd mögé, nem mint a nyári kékben, amely olyan élesen ragyogva
akadályozza a nézést… Thorgott jött arra és vékony pálcájával
megkoppantotta a térdét:

– Nem jött a hölgy?

Ránézett, nem is felelt neki. Thorgott tovább ment, nevetve nézett rá
vissza. Aztán egy öreg úr jött, a budaiak közül való. Ennek köszönnie
kellett.

– Van szerencsém – mondta az öreg úr, de a nézéséből látszott, hogy nem
ismeri meg Andort. Kár volt köszönni. Fáradtan ült, le-lehúnyta a
szemét. A közelében az ujságírók raja hangosan nevetett. Odanézett, most
megint gyűlölte őket. Meglátta köztük a kis költőt, akit a Moulinból
ismert. A kis költő arca, de a ruhája is fakó volt így a napvilágon,
hogy kimászott az éjszakából a dunai nappal világosságába. Vitatkoztak,
aztán a kis költőt lehetett hallani, amint ezt mondta:

– Ez most mind svindli, ami itt van. De azért Pest nem kerülheti el,
hogy száz éven belül a legnagyobb városa ne legyen Európának… itt hiába
minden, itt hiába csalnak meg panamáznak, ezt nem lehet tönkretenni,
mert földrajzilag úgy fekszik, hogy az atyaúristen se…

Közbeszóltak, hárman beszéltek egyszerre. Bántotta ez a gondolatbörze,
fölkelt, elment a közelükből. Még ezt is hallotta:

– Majd ha mink kidöglünk innen és jönnek komoly gyerekek…

Meg még néhány szót:

– … száz év mulva…

És egészen távolról, éles, kellemetlen hangon:

– … Kereskedelmi kikötő… igen, igen, ne röhögj…

Ment a villamos állomása felé, ott megállt, végignézett a fénylő
síneken, nem jött kocsi. „Rémes,“ – mondta magában – „hogy én ilyesmin
soha nem gondolkozom.“ Kínozta őt most ez a szemrehányás, ami mélyen
vergődött benne. „Ujságokat kellene olvasni.“ Aztán: „Könyveket inkább.“
Aztán: „Istenem, egy lányért kínlódni, így hozzáragadni egy senki
lányhoz… ezek is férfiak és biztosan ezeknek is vannak dolgaik nőkkel…
és mégis tudnak mással törődni…“ Megijedt a gondolatától: „Piszok dolog,
hogy én csak magammal törődöm, mindig csak, hogy én hogy’ érzem magamat…
csak én nem akarok szenvedni.“ Aztán: „Mindenkinek kell szenvedni, én
mért nem akarok?“ Majd később: „Elkényeztettek otthon, egyetlen gyerek
voltam, ez nem megy így.“

Messze föltűnt a sárga kocsi.

„De ha nem bírom, nem bírom“ – mondta magában, benn összeszorult a
mellében valami, végtelenül önző fájdalmat érzett, amely elöntötte, mint
valami hatalom, elsodorta a kereskedelmi kikötő mellől, amibe egy
pillanatig még kapaszkodott, hogy ő is itt van, ő is fiatal, és ő is
szeretné ezt csinálni azokkal együtt, és lehetne, de hogyan kellene?…
Valahol el kellene kezdeni, de most nem, csak most nem… ezt most el kell
intézni és „nem engedem, nem eresztem, belékapaszkodom, nem bírok
nélküle…“

Jól esett neki, hogy a villamos gyorsan vitte, erőszakosan rángatta meg
a fordulóknál, mikor visítva kanyarodott. Kellett most a testének ez az
idegen vad erő, ami szilajan rántja a távolba. Kissé kihajolt a
perronról, a kemény szélnek tartotta az arcát. Így siralmas városi
módon, hat krajcárért megvette azt a repülésbe-feledkezést, amit a
messzi vidéken érez a felzokogó férfiszerelem, mikor lóháton vágtat neki
az őszi tarlónak, a rohanást és a végtelent keresve, vad-keserű nagy
fiatalságában.


VII.

Várta az értesítést. Úgy számított, hogy egy-két nap alatt eldől, mikor
beszélhet a lánnyal. Ez a várakozás és a gondolatok serege, ami e köré
gyülekezett, megtöltötte tartalommal egész napját. Aznap, mikor a
korzóról hazament, annyi tépelődnivalója volt, hogy késő éjszakáig járt
fel-alá a szobájában és mikor lefeküdt, még mindig azt érezte, hogy a
felét sem forgatta meg az anyagnak. Így feledkezett meg aznap
tökéletesen a Csirkéről. Csak másnap délben, mikor kinyitotta a szemét,
jutott eszébe, hogy a Csirke hiába várta, talán már két estén
egymásután. De olyan idegen volt most számára a Csirke, hogy feléje se
nézett, nem bánta, ha lemarad mellőle, nem kellett most, hogy egyedül
ment egy cél felé. Néhány napig elég türelmesen bírta a várakozást, de
aztán nyugtalankodni kezdett. Már azon a ponton volt, hogy telefonon
szól Turnovszkyékhoz, legalább Ivánnal beszél. De akkor megijedt attól a
feltevéstől, hogy a lány talán végleg lemondott a leveleiről, nem
kellenek neki, és ha odatelefonál, akkor ezt megtudja. Így pedig minden
újabb naptól még meg lehetett kapni a bizonytalanság alamizsnáját.

Teljesen ennek a várakozásnak élt. Kiélvezte, ami nyomorult mulatság az
ilyesmiben van. Délután, mikor az ágyában felébredt, nem csöngetett
rögtön, hanem elszívott éhgyomorra egy cigarettát, ezalatt arra
gondolva, hogy talán már lenn van az üzenet a portásnál. Eleinte este
hazatelefonált a portáshoz, hogy nincs-e számára levél, távirat vagy
üzenet. De utóbb ezt abbahagyta, mert jobban érezte magát éjszaka azzal
a reménnyel terhesen, hogy mikor reggel hazaérkezik, talán már ott várja
valami papiros. De a papiros nem jött.

Somogyival egyszer találkozott éjszaka az orfeum-kávéházban, ahová újra
elkezdett járni, lármával és vörösborral kábítani magát, várni a
reggelt. Mikor meglátta, megijedt tőle, tudta, hogy nagy magyarázatok
következnek Olgáról. Még kellemetlenebbül érintette az, hogy Somogyi
egyáltalán nem említette Olgát, vele is kissé szertartásosan beszélt,
úgy, hogy érezni lehetett, hogy tapintatból hallgat erről a tárgyról.
Csak azt nem lehetett tudni, mi ok van a tapintatra és miért kell
hallgatni. Már azt hitte, hogy Olga az éjszakai elrohanás óta nem volt
otthon, és Somogyi most azért nem szól, mert azt hiszi, hogy ők együtt
élnek. Bizonyos volt, hogy itt valami félreértés van. De mégse kezdett
Olgáról beszélni Somogyinak, jobbnak látta, ha ő is hallgat róla.

Ezen az éjszakán Somogyi felvitte egy kaszinóba, ahol még az éjszakán
felvették tagnak és rögtön résztvehetett a bakk-játékban. A piszkos és
vad pesti játékszoba melege megcsapta. Szegény elkínzott idegzete
megszimatolta itt a felséges kábítószert, a vesztésnek azt a gyönyörét,
amit soha nem értett meg az, aki nem kártyázott bújában. Hatszáz korona
volt nála az első éjszakán, mikor felment. Ezt elvesztette. De az idő
úgy múlt el tizenegy órától reggel fél hétig, mint egy perc. Gondterhelt
emberek, akiknek egyéb bajuk van, akkor sóhajtanak fel, mikor a pénzüket
visszanyerik a nagy zöld asztalnál. Ezzel a sóhajjal jön vissza a gond,
amelyet elkergetett a vesztés izgalma. Andornál akkor vonult be az ő
nagyobbik baja ezzel a sóhajtással, mikor reggel fél hétkor feloszlott a
játék és el kellett menni a sok idegen ember közül. Rosszul öltözött és
igen közönséges emberek jártak ebbe a játékkaszinóba. A hang, ami itt
uralkodott, éppen olyan volt, mint a padló; cigarettával, köpéssel,
eltépett kártyával, eltaposott estilapokkal teleszórt csúf hely volt a
kaszinó, rozoga praxisú ügyvédek, ingatag divatárúkereskedők,
karikásszemű bankhivatalnokok társasága, egy-két lókereskedővel, négy-öt
éjjeli ujságíróval, hirdetési ügynökökkel, örök kibicelésre ítélt rossz
színészekkel tarkázva. A füstjén és az ételszagán kívül volt a
kaszinónak még egy különleges meleg lehellete, amelyben volt valami a
gőzfürdő kabinfolyosójának nehéz lélekzetéből, amit a gazdájára váró sok
száz elgyötört ruhadarab sóhajt össze.

Itt volt kiskirály Rodics Elemér.

Egyszer ez a Rodics, mikor bankot adott, meglátta a bakk-asztal köré
préselődő csöndes tömegben Andor halavány arcát. Mikor találkozott a
pillantásuk, mosolyogva bólintottak egymás felé, aztán Rodics, a vén
kártyások szokása szerint lassan, rosszalólag ingatta a fejét,
csudálkozást és szemrehányást jelezve. Rodics akkor sokat nyert és Andor
vesztett. Mikor más bankár ült a helyére, a tömegben Andorhoz furakodott
és megérintette a vállát. Kivitte a másik szobába:

– Te jársz ide?

– Egy párszor voltam…

– Ne vedd rossz néven, – mondta – de rosszul teszed.

Furcsa volt: Andor úgy érezte, hogy jól esik neki ez az atyáskodás.
Végtelen elhagyatottságában egy ember, aki törődik vele. De azért
dacosan mozdította a száját:

– Mindegy – mondta.

Aztán felnézett a földről az ügyvédre, és csak hogy más témához
meneküljön, kérdezte:

– Olgával kibékültetek?

– Hogyne! – nevetett az ügyvéd. – Mesélte, hogy te milyen úri módon
viselted magadat.

– Én?

Elpirult.

– Hát, hogy… virrasztottál mellette és vigasztaltad reggelig. Irma már
kétségbe volt esve. Sok bajom volt vele… még nekem kellett bocsánatot
kérnem tőle.

– De most szent a béke…

– Most külön lakik. Irma vett neki egy szobát, ugyanabban a házban, a
harmadik emeleten. Most ott gubbaszt. Velem tartja a haragot. Mikor a
kapu alatt véletlenül találkozunk, nem fogadja a köszönésemet, én meg
megvárom, míg elmegy mellettem, aztán csöndesen utánalopózom és az
ülepére ütök egyet.

Jóízűen nevetett:

– Az megfizethetetlen, ahogy ilyenkor büszkén tovább megy, vissza se
néz, mint valami király a merénylet után.

Az értesítés nem jött. De a kaszinó, ez nagyszerű dolog volt. Itt néha
reggel kilencig lehetett maradni, elveszve a kártyások közt,
belefeledkezve a füstbe és a piszokba, úgy, hogy Andor most már este hat
órakor kelt fel, a szigeten vacsorált hétkor, a szobájában, és egyenesen
a kaszinóba ment. Most már a bakkara után, ami legtöbbször reggel öt-hat
órakor végződött, résztvett a kisebb játék-alakulásokban, makaót
játszott idegenekkel, mindig az utolsó két-három emberrel ment le a
lépcsőn világos reggel, s a kapu előtt még ácsorgott néha egy negyedórát
is, amíg rászánta magát a hazamenetelre.

Egy éjszaka, mikor a kártyacsomó elfogyott a bakk-asztalon és a tizenkét
ülő játékosnak fel kellett kelnie, hogy másik tizenkettőnek adjon
helyet, azt látta, hogy a mohón letelepedő új tizenkettő közt leül a
kopasz Turnovszky is. „Hogy lehet, hogy eddig nem láttam?“ – kérdezte
magában és érezte, hogy valami baj van a lélekzése körül. Az asztal
másik végénél állt, szemben Turnovszkyval. Előbb el akart tűnni előle.
De aztán úgy rajtafelejtette a tekintetét a régen ismerős, valaha kedves
és most annyit kifejező koponyán, hogy egyszer csak összeakadt a
pillantása a kopasz emberkéével. Meghajtotta feléje a fejét. Az meg
udvarias mosollyal fogadta a köszöntését. Ez volt minden, ami történt
köztük, mert Turnovszky bácsi szenvedélyesen kezdte rakni egy- és
kétkoronás tétjeit, de Andor optimizmusa úgy nőtt ki és virult fel ettől
a pillanattól, mint azok a virágok, amiket a japáni bűvész egyetlen
mosollyal növeszt ki egy cserép földből. Egyszerre nem érdekelte a
játék, kiment az olvasószobába és nagy német ujságot tartott maga elé,
hogy békén hagyják felnyüzsgő gondolataival.

A főkomornyik, egy rendőrképű ember, aki úgy bánt a tagokkal, mintha
azok lettek volna az ő inasai, itt nyitott rá:

– Doktor urat egy hölgy várja lenn egy kocsiban.

Rögtön sejtette, hogy a Csirke jön érte. Lement. Mikor meglátta
nagyorrú, kíváncsi kis arcát a konflis üvegablaka mögött, amint aggódva
figyelt a kapu felé, nagyon elborította a meghatottság. A konflis ajtaja
mintha magától nyilt volna ki, és a Csirke áthúzódott a túlsó sarokba.
Andor vigan állt meg az ajtó előtt:

– Haragszol?

– Nem – mondta egy kis madárhang a homályból és halvány arcocska
mosolygott feléje, minden bánatosság nélkül, boldog-nagy szemekkel.

Beugrott a kocsiba, becsapta az ajtót. A kocsi elindult.

– Hopp, – mondta – ez nem is tudja, hova menjen!

Ki akart hajolni az ajtón, már nyúlt a kilincs felé.

– Hagyd – mondta a madárhang. – Tudja.

Ránézett a Csirkére, hálával és gyöngédséggel. A Csirke szelíden
mosolygott és le nem vette róla a szemét. Az arcocskája mintha kisebb
lett volna azóta, megnyúltak a vonásai. A keze, amit Andor kikeresett az
olcsó macskaszőr-muffból, soványka és hideg volt. Mikor a kocsiban
megcsókolta a lányt, az lecsukta a szemét és olyan hidegre vált az ajka
és az arca, mintha belehalt volna abba az első remegésbe, ami a csókra
átfutott rajta. Csak vékony ujjainak a kétségbeesett, kapaszkodó
szorítása, amellyel nem eresztette el Andor kezét, mutatta, hogy gyönge
testéből rémült-ragaszkodó erő árad, mintha nem is az izmokból, hanem a
finom csontszerkezetből jönne. A csók után a mellére bújt, mint egy
fázós kis állat, egy szót nem lehetett kivenni belőle, csak a fiú kezét
szorította egyenletesen, meg-megremegve, de a világért sem engedve a
szorítás erejéből. A kocsi a Dohány-utcában állt meg velük, a Csirke
lakása előtt.

– Még itt lakol? – tréfált a fiú, mikor kiszálltak.

Nem felelt erre sem. De most már nem mosolygott, hanem halálos
komolysággal nézett az arcába, mintha mind azt a sok időt, amíg nem
látta, most egyszerre kellene pótolni. És komoly tekintetében rettegés
volt, még a kapu alatt is, mert ott se vette le róla a szemét, még a
szobában is, mikor Andor bezárta az ajtót és szembenálltak egymással.
Szinte rémülten nézte itt a melegedő és lassan elboruló férfiszemeket,
elszörnyűködve azon, hogy mennyire szereti ezt a fiút és úgy rettegve
annak, amit most várt, az intenzitásától, hogy leszállt a vér az
arcából. Megszédült egy kicsit és félájultan ült a széken, mikor a fiú
előtte térdelve a magasszárú gombos cipőjét bontogatta türelmetlenül.
Táncos kis lába olyan hideg volt, mint a jég. És mindebből semmi sem
maradt délelőtt, mikor olyan hangosan és olyan szemtelenül énekelt, az
ágyában ficánkolva, hogy párnákkal se lehetett belefojtani nevető,
sikoltozó kis torkába a hancúrozó boldogságot. És akkor se, még azután
se kérdezett egy szót sem, sőt éreztette a fiúval, hogy soha nem fog
tőle kérdezni semmit. Mikor Andor innen délben hazament a szigetre, ahol
megint csak nem volt értesítés, a szobájában, a megvetett ágy párnáján
nagy fehér rózsát talált. Becsöngette a szobalányt, az nem tudott
felvilágosítást adni. A portás vallotta be, hogy egy magas fekete hölgy
volt itt korán reggel, s egy forintot adott neki azért, hogy ezt a
rózsát tegye a doktor úr párnájára.

Másnap levél jött: Olga írta. Sötétkék kártya volt sötétkék borítékban,
a kártyán lila tintával ez a sor: „Nem láthatom… soha?“ Alatta egy O
betü. Belehasított, eldobta. Nem válaszolt rá. Egyszer a telefonhoz
hívták, hogy: „csak annyit mondjanak, az a hölgy, aki a sötétkék levelet
küldte“. Nem ment le a telefonhoz.

– Azt mondjam, hogy nem tetszik itthon lenni?

– Nem. Csak mondja, hogy nem megyek.

A Csirkének egy rossz szót nem tudott volna mondani. És ezt a szép
fekete lányt szinte örömmel kínozta. Mintha rajta állt volna bosszút,
amért az értesítés csak egyre nem akart jönni. Már úgy látszott, nem is
jön soha.

A Csirke oly kedves volt, oly világosan érezhetővé tette, hogy mindent
tud, de megelégszik azzal, ami neki jut, hogy Andor szívesen járt vele
megint vacsorázni a kuglizó mellé, a szeparéba. Ez óta a kibékülés óta
csak egyszer kísérte onnan haza a Dohány-utcába. Máskor mindig kocsit
hozatott neki vacsora után, hazaküldte, és ő felment a kaszinóba,
kártyázni. Mindeddig még csak egyszer történt, hogy nyert valamit.
Állandóan vesztett, hol sokat, hol keveset, de már elég kerek summát,
amiért többször kellett a bankba bemenni. Olyan kevés beszélnivalója
volt a Csirkével ez élet dolgairól, hogy mindig hosszasan számolt be
neki a veszteségeiről és a nyereségeiről. A Csirke eleinte
szerénytelenségnek tartotta, hogy anyáskodjék vele, de mikor már sokszor
hallotta azt, hogy „megint vesztettem“, akkor félénken, de óvni kezdte a
kártyázástól. Sóhajtott, mikor a vacsora végeztével ő kocsira szállt,
Andor meg gyalog indult a kaszinó felé. Szólni ilyenkor már nem mert.
„Még azt hihetné, magamhoz akarom vinni.“ Egy este azonban a vacsora
alatt, amelyhez kivételesen két üveg pezsgőt ittak meg, Andor úgy
viselte magát, mintha innen a Csirkéhez volna kedve menni. Ez volt a
lány szomorú kis külön hazárdjátéka: egész este lesni, hogy mi lesz a
vacsora végén, együtt mennek-e majd el, vagy külön-külön. Ezúttal
biztosra vette, hogy együtt mennek. Andor vacsora előtt nyert és most
jókedvű volt. A Csirke bátorságot merített ebből, s mikor
felszedelkőztek, szelíden nevetett:

– Ma nem mégy vissza, úgy-e?

– Dehogy nem! – mondta a fiú, kissé megpirosodva és csillogva a
szesztől. – Ma úgy érzem, hogy sokat nyerek.

Csak az bántotta a Csirkét, hogy rosszul jósolt.

– Ne menj – szólt és átfogta a nyakát. – Még soha nem mondtam, hogy ne
menj, de ma ne menj.

– Hozzád menjek? – nevetett rá nyersen Andor. A Csirke elrestelte magát
és fájdalmasan, de határozottan mondta:

– Nem. Ma nem is lehet.

– Hát akkor?

– Menj haza. Csak oda ne menj.

Megható volt, oly őszintén kérte. Mikor felmentek az udvarba, vastagon
feküdt a hó a köveken. Még egyre esett, ritka, apró pelyhekben.

– Hó! Hó! – sikoltott a Csirke, azzal a féktelen örömmel, amivel ők a
természet egyszerű csodáit imádják.

A körút végig fehér és puha volt, puha a gyalogjáró, puha a levegő, a
lámpák fénye a hulló pelyhek fátyola mögött, puha és közeli volt a
beszéd, ami a túlsó oldalról hangzott, mintha szobában beszéltek volna
azok az urak, akik odaát mentek.

– Jaj, – mondta a Csirke – milyen gyönyörű lehet most a sziget! Menj
haza, én elkísérlek és visszajövök a kocsin!

Halkan rázkódó, kedves csörgés hallatszott messziről.

– Pszt! – torpant meg a Csirke, a szájára tette az ujját, aztán a
szívére szorítva a kezét, repeső-hitetlen hangon, mintha valami csodát
jelentene, szólt:

– Szánkó…

És már jött is a szánkó, illegetve magát, szemtelenül és kacéran, mint
aki tudja, hogy ő most milyen csemege. Zöldre festett csúf faláda volt,
de két jó fiákerló kapkodta a lábát előtte. Lépésben jött, üres volt.

– Megállj! – intett a kocsisnak Andor. – Van pokróc?

– Van.

Beültek a szánkóba, jól betakaróztak és elindultak a sziget felé. A
csörgő most nekibuzdult, taktusra csengett, és a szánkó gyorsan
csusszant előre, nagyokat ugorva a sínek keresztezésénél. A Csirke két
karral kapaszkodott Andorba, halkan sikoltozott, nevetett, topogott az
örömtől, boldog volt: a hó, a szánkó és Andor, aki szót fogadott neki és
hazamegy… A szigeten, a hotel előtt kiszállt Andor, kifizette a kocsist,
betakarta a pokrócba a Csirkét, hogy csak az orra látszott ki belőle,
megcsókolta fagyos kis arcát és ment a kapu felé.

– Megvárom, amíg fölmész – mondta a Csirke.

– Jó.

Mikor a portás ajtót nyitott, azt mondta:

– Tessék csak várni egy kicsit.

Bezárta a kaput, világot gyújtott a fülkéjében és keresgélt az asztalon.
„Megjött az értesítés“ – mondta magában Andor. A portás levelet hozott:

– Egy fiatalember hozta este.

Felbontotta. Ez volt benne, megszólítás nélkül: „Holnap, vasárnap
délelőtt 11 órakor a lakásunkon. Iván.“ Zsebretette, felszaladt a
szobájába, kinyitotta az ablakot:

– Kocsis! – kiáltott le. – Kijöhet ide holnap reggel tízre?

– Hogyne, nagyságos úr.

– Hát legyen itt pontosan tíz órára.

– Igenis.

Csak most jutott eszébe a lány, aki a pokrócból felfelé tartotta az
orrát.

– Pá angyalom – szólt le neki. – Pá édesem. Pá cicám.

A szánkó megfordult és elcsörgött a nagy fehérségbe. Oly reménytelen
volt az, hogy most aludni tudjon, hogy le se vetkőzött. Még elolvasta
egyszer a levelet, mosolygott a hideg formán, a titokzatosságán az írott
sornak, aztán kezdte kirakni a ruhát, amit majd holnap felvesz. Ez
idegcsillapítónak, foglalkozásnak kellett most. És fontos is volt – azt
hitte. Új sötétkék ruhát teregetett ki a pamlagra. Húsz gallér közül a
legfényesebbet és a legfehérebbet tette melléje. A nyakkendők előtt
sokáig állott – van egy kor, amikor az ifjú azt hiszi, hogy ő maga, az
egész ember, ruhástul, mindenestül csak foglalata egy színes
nyakkendőnek – ez olyan legyen, mint a drágakő. Volt egy mély-kék,
vastag és enyhefényű selyem, vékony fehér rézsút-vonalakkal. Ezt
ráillesztette a ruhára, mint a divatárúkereskedő, összehúzott szemmel
gusztálta. Sötétkék zománc manzsettagomb, vékony aranyszegéllyel. És
melyik cipő? Játékok kellenek a bús türelmetlenségnek. Feketebetétes
gombos cipő. És a zsebkendőre valami illat: otkolonba kevert chypre, de
már most kell rácsöppenteni, hogy addig kiszálljon a nyersesége. És a
tükör elé állt. Egészen közel hajolt az üveghez, a bajuszát nézte, az
állát, amelyen már kiütközött az egynapos szakáll. „Az utolsó percben
kell majd borotválkozni“ – gondolta egészen komoly megfontolással.
„Korán reggel fürdő és masszirozás, erős feketekávé, rummal.“ Ruhástul
az ágyra feküdt, most már nem tervezgetett semmit, szinte kiürültnek
érezte a fejét, amiben úgy nyüzsgött eddig minden, ami erre a
találkozásra vonatkozott. Elaludt, de egy óra mulva felébredt. Egy másik
nyakkendőt tett az első mellé, sötétkéket kis arany háromszögekkel, –
azt veszi majd fel, amelyik nappali világításnál jobb lesz. Megint
hevert az ágyon. Aludt egy félórát. Fél hatkor lement a földszintre,
várt a fürdő ajtaja előtt.

– Mikor nyitják?

– Pont hatkor.

Lámpafénynél fürdött, megmasszíroztatta magát. Mikor felment a
szobájába, az az érzése volt, hogy ha most lefeküdnék, nagyszerűen tudna
aludni. Fél kilenckor két nagy csésze feketekávét ivott rummal. Ettől
kipirosodott az arca. Zsebkendővel tapogatta a foghúsát, hogy vérzik-e
még, mert oly keményen ment neki a fogainak az erős fogporral, hogy két
helyen is vérezni kezdett az inye. Kilenckor jött a borbély és kétszer
egymásután borotválta meg. Égett az arca, de síma volt, mint az
asszonyok karjának a belső fele. A virrasztástól és a nyugtalanságtól –
a kávétól és a rumtól is – élénk volt a szeme, nagyobb mint máskor, a
környéke kissé árnyékos. Érzékeny lett minden iránt: hang, szag, fény
iránt, mintha feljöttek volna az idegei a bőrére. Tíz óra előtt csörögni
hallotta a szánkót, lenézett, magához vette a leveleket, még egyszer
megállt a tükör előtt és elindult. A rendetlen szobától szinte búcsút
vett. Friss és ideges bátorságot érzett, vakmerőséget és elszántságot.
Mintha acélból lett volna, úgy pattant fel a szánkóra:

– Gyerünk!

A jó kocsisok megérzik, ha az utas türelmetlen. Felporzott a hó, mikor a
lovak megrántották a szánkót. A dunai úton úgy futottak, hogy
csöndesíteni kellett őket, mert farolt a szánkó. Ragyogón sütött a nap,
a Duna úgy szikrázott, mint nyáron. Az éles, fényes hidegben bundába
bújva forró fiatal akarat repült a fehér világban előre. Andor úgy
érezte, hogy a teste nem egyéb, mint csupa ideg és vér, égő lélekzet és
lüktetés, ami néha egy kis szédülésbe lankad: a szánkó nagyon sebesen
ment és sok volt a rum a feketekávéban. Csak negyed tizenegy volt az
óráján, mikor a jól ismert utcába kanyarodott a szánkó. Megállította a
sarkon, megmagyarázta, hogy hol várjon, és bement egy kávéházba.
Konyakot rendelt; de egy egész pohár vizet ivott utána, hogy ne érződjék
rajta a szesz. Még mindig csak negyed tizenegy volt. Türelmetlenül
meredt bele egy képes lapba.

– „Mit fogok itt csinálni háromnegyedóra hosszat?“

Végignézte az összes képeket, egy kicsit nézett ki az utcára, aztán
átlapozott két német élclapot, elolvasott egy hosszú vezércikket, akkor
látta meg a kávéház óráját.

Azon még csak most volt negyed tizenegy.


VIII.

Mikor a cseléd ajtót nyitott neki, érezte, hogy erőlteti a könnyed
mosolygást a szája.

– Jónapot Mari – mondta neki halkan, de rekedt és mély volt a hangja,
úgy, hogy köszörülni kellett. – Hogy van? – tette hozzá, csak hogy
kipróbálja a hangját. Mély maradt, csak a rekedtséget köszörülhette le
róla.

Az előszobában pecsenyeillat szálldogált: a sülő friss zsírnak az az
otthonos lehellete, amely oly ismerős vasárnap délfelé a pesti
lépcsőházakban.

– Vendég lesz?

– Nem lesz senki.

Iván dugta ki a fejét az ajtón.

– Szervusz, – mondta izgatottan – gyere be.

Bevezette Turnovszky szobájába, amelyben szélesen ömlött végig a ragyogó
téli nap. A szobában jó meleg volt, üde, illattalan meleg, a tiszta
polgári lakások téli-délelőtti kedves enyhesége.

– Kérlek, – mondta Iván az udvarmester komolyságával, aki kitanítja a
kérelmezőt, hogy hogyan viselkedjék, ha majd a király bejön – Ella arra
kér, hogy ne maradj sokáig. Azért várt máig, mert ma apa egy ünnepélyen
van… és Pécsi elutazott, csak kedden jön vissza. A mama tudja, hogy
jősz, de nem fog bejönni…

– Helyes – mondta Andor és fesztelenséget színlelve ült le egy nagy
fotelbe.

– Hát akkor szólok – suttogott a diák és óvatosan ment ki, halkan tette
be maga mögött az ajtót. Andor az íróasztalt nézte. Valamelyik szobából
állandó szelíd zörgés hallatszott: varrógépek dolgoztak.

Hirtelen és erősen nyitotta ki Ella az ajtót, hangosan és tüntető
nyiltsággal jött be. Mosolygott:

– Jónapot.

Messziről nyujtotta a kezét. Aztán a mosolya rögtön eltűnt, némi kis
kellemetlenkedés volt az arcán, idegesség és valaminek a türtőztetése.
Szinte dacosan ugrott fel az íróasztalra, ahol Andor százszor is látta.
A fekete bársonyruhája volt rajta, csipkés, friss fehér melles-kötény.
Az ujján vastag, új jegygyűrű. Akaratosan csillanó szemmel nézett
Andorra, a fejét egy kicsit felkapva:

– Itt vagyok. Tessék.

Andornak gúny és rosszaság szállt a szívébe. Keserűen mosolyodott el,
szerette volna megbántani a lányt, mert rögtön megérezte rajta, hogy
kisiklott a hatalmából. Nézte egy kicsit, azt nézte a szemén, hogy a
lány nem nézi őt kíváncsian. Halkan zörögtek az ajtó mögött a
varrógépek.

– Elhoztam a leveleket – mondta és a zsebére tette a kezét, mint aki
mutatja, hogy ott van, de még nem adja oda.

A lány nem is volt olyan haragos, mint amilyennek mutatta magát.
Összeráncolta a szemöldökét, úgy kérdezte:

– És minek ez a komédia ehhez?

– Komédia? – kérdezte Andor, akiben egyre keserűbb lett a gúny.
Zsebredugta a kezét, harciasan állt a lány előtt. Ellenségesen néztek
egymásra. „Most érzem csak, mit tettem vele“ – gondolta a fiú, mint aki
eddig nem is gondolt arra, hogy mily mélyen sértette meg a
menyasszonyát. „Mindegy“, – duzzadt fel benne az elszántság – „most már
mindegy.“

– Nem komédia, – mondta csöndesen és nyugalmat mutatva – csak kérés
volt… én még akarok veled egyszer beszélni…

A „veled“-re megint összeráncolta a lány a szemöldökét.

– Igenis veled.

Dacosan ismételte ezt. Ránézett, merően, ellenségesen. A lány homloka
lassan kisimult, az ajkán kis lenéző, gyűlölködő mosoly jelent meg,
megadta magát ennek a percnek, mint aki azt mondja: „ezt az egyet még
lenyelem, aztán úgyse látsz többé.“

Közelebb lépett hozzá. A lány kissé felegyenesedett ültében. Halkan és
szeliden mondta a fiú:

– Az nem lehet, hogy mi így minden búcsú nélkül váljunk el, örökre.

A lány rászegezte a szemét, figyelve most azt is, hogy nem lép-e még
közelebb, de azt is, hogy elszerelmesedik az arca. A sötét tekintetben
volt valami meglepődés, de elégtétel és bosszú is.

– Ez nagyon szép – mondta gúnyosan, izgatottan. De aztán megint kiderült
az arca.

Kissé meghízott, mióta nem látta. De fiatalosabb volt, mint azelőtt.
Talán a kötény tette ezt. A félig meztelen karja fehér és gömbölyű volt.
A haját másképp viselte azelőtt. Most fel volt bodrozva a fején a fiatal
fényű szőkeség, oldalt erős választékot viselt. Fiús volt így a feje,
kissé kihívó lett ettől az arckifejezése, de jobban illett ehhez a fitos
orra, meg a szép szabályos szája, amelynek felső ajka fel-felremegett az
orra felé, mintha szimatolna valamit. A fogai, mintha nem is lettek
volna igaziak, hézag nélkül olvadtak egymásba, frissek és fehérek
voltak, mint a tej, kékesen áttetszőek az éleiken. Az arca sima és
egyenletes színű volt, valami egészen más, mint az Olga
martir-halványsága, vagy a Csirke festékhagyta sáppadtsága. A nyaka
telt, de nem kövér, mint az Irmáé. Nem húsnak hatott, inkább eleven
márványnak. Ella fiatalsága olyan volt, mint egy ital csillogó
forrásvíz. Valami sziklából jött frisseség áradt belőle, valami
közvetlen kapcsolat a természettel. A halvány színei nem bágyadtak,
hanem zsendülő-gyengék voltak, mint a gyümölcsfák virágszínei. A szája
vidám-piros volt, mint a babvirág a napon. Ahogy nézett és lélekzett, a
reggeli kertecskék frissesége derült körülötte; valami cseppet sem
érzéki, de élénk és szívélyes élet áradt belőle, se szerelem, se
barátság, se gondolkozás, még csak vígság vagy bánat sem, csupán csak az
üdén színesedni kezdő ifjú létezés. Az elfáradt és szerelmes fiú úgy
nézte, mintha vaskerítés mögött volna, ahová nem lehet bejutni soha.

– Szeretlek – mondta halkan.

A lány lenézett a kötényére és lesimította a térdén. Nem felelt.
Egyszerű kis ostobaságának jól esett ez a szó, amelynek hallatára
azonban nem érzett semmi különöset. Pécsit megszerette, szerelem nélkül,
s egész kis agyával benne volt már a férjhezmenetel gondolatában. Ez
nyugodtan élt benne most, ebben a pillanatban is. Nem is gondolt arra,
hogy bármi is kizökkenthetné az élete folyásából.

– Mást nem akar mondani? – kérdezte aztán, egyszerűen. Megfogta a két
kezével az íróasztal párkányát, mintha leszállni készülne róla.

A fiú a zsebébe nyúlt. Szorongott a torka:

– Itt vannak a leveleid.

Odaadta a kis csomagot, a lány átvette és az íróasztalra dobta.

– Köszönöm.

Valamivel kedvesebb lett most a tekintete. Hallgattak, a lány ránézett
és lassan lóbálni kezdte a lábát, mint a gyerekek, akik a faágon ülnek.
Szorgalmas-szerényen zörögtek a varrógépek a szomszédban. Az íróasztalon
ragyogott a nap, szemközt földszintes házak voltak, látszott a tetejükön
a vastag hó-dunna, fény és fehérség jött be az ablakon. „Egy életre, egy
egész életre végem van“ – gondolta Andor, s erősen gondolkozva nézett ki
a lány mellett az ablakon a fehér égre. Igen mély komolyságot érzett
magában és tudta, hogy most van az akarat pillanata.

– Nézd, – mondta komolyan, meghatottság nélkül, szinte üzletien – én
téged vissza akarlak kapni.

Mialatt mondta, reménytelenséget érzett. Úgy, hogy nem is engedte
felelni a lányt:

– Nekem meghalt az apám – sietett tovább – és minden vagyona, ami volt,
az enyém.

A szemébe nézett a lánynak:

– A tied.

Ismerte a családot, tudta, hogy szegények és mindent Ella házasságától
várnak. Idő nem volt, brutálisan kellett jönni ezzel a hatalommal,
bármilyen komiszul hangzott ez most. Pécsi egyszerű, vagyontalan
hivatalnok volt. És valami férfias erő volt ebben, – érezte – ahogy
halálos vágyának, ha másként nem megy, megveszi ezt a gyönyörű fiatal
állatot. Hallgatott, várta a választ. Bár tudta, hogy erre az ajánlatra
a válasznak a másik szobából kell jönni, az anyától. A lány lába
folytonosan mozgott apró lóbálódásokkal. Az arca mosolygóssá, de
szívtelenné vált, egyre derűlt, már majdnem nevetős volt, mikor ezt
mondta:

– Nem kell.

Lassan, tagadóan intett, mosolyogva:

– Nem kell, fiacskám.

A fiú meglepődött. Sejtett valamit:

– Ugyan! – mondta, féloldalt hajtva a fejét.

– Lajosnak meghalt a nagybátyja – mondta a lány, lassan előre-hátra
hintázva magát – és attól másfél milliót örökölt, fiacskám. Most azért
van Lugoson, hogy átvegyen mindent. Nagy Ervinnel utazott le, az az
ügyvédje.

– Igen – mondta önkéntelenül a fiú. Ellépett a lánytól, lassan járkálni
kezdett a szobában, mint valamikor régen. Mikor megfordult, látta, hogy
a lány kíváncsian nézi őt. Egy pillanatra azt hitte, hogy hazugság az
egész, de aztán rögtön érezte, hogy téved. Tehetetlen düh fogta el. A
legnagyobb kártyáját is leütötték. Nevetségesnek érezte magát. Erőszakos
őrültségek villogtak fel benne. Megfogni a lányt és elrohanni vele, nem
bánni a sikoltását, felkapni és vinni. Vadul nézett vissza rá.
Kétségbeesett a tehetetlenségén és azon a víg nyugalmon, ahogy a lány
ott ült, folyton lóbálva a lábát, kínzóan, bosszantóan, ezzel a
mozdulattal hangsúlyozva a közömbösségét, amivel gyilkolta. Felforrt
benne valami. Az a pillanat volt ez, mikor a koldús abbahagyja a
rimánkodást, hirtelen körülnéz és rablóvá válik. Az érzékisége ordított
fel benne, – világos volt, hogy innen örökre el kell menni, már csak
annak van meg a lehetősége, hogy odaugorjék hozzá, semmivel se törődve,
átkapja és véresre csókolja.

A lány megérezte a szeméből, hogy veszedelem jön. Leszállt az asztalról,
az ajtó felé ment, tele elégtétellel azért a rettenetes szégyenért,
amiben tavasszal hagyta Andor őt, meg az egész családját, mikor az
utcára nem mertek kimenni, társaságba nem jártak, vérig karcolt
hiúságukkal otthon gyötrődtek, csak akkor ocsudva fel a gyászból, mikor
Pécsi alázattal bekéredzkedett az elugrott vőlegény még meleg helyére.

A lány a kilincsre tette a kezét. Aztán visszament az íróasztalhoz a
levelekért. A köténye nagy zsebébe tette a csomagot, lassan sétált
vissza az ajtóhoz és megint megfogta a kilincset, mint aki várja, hogy a
vendég elköszönjön. A vendég kísérte a szemével, merően nézte, de már
kihültek benne az őrültségek. Minden kihült benne, valami rémült
pince-hűvösség ült le a szívére.

– Azt hiszem… – mondta a lány, felhúzta a vállát, mutatva, hogy itt már
nincs beszélgetnivaló.

Andor begombolta a kabátját. A lány megint messziről nyujtotta neki a
kezét:

– Isten áldja meg.

Még a gombot fogta, mikor a kéz feléje nyúlt. A nagy tehetetlenségtől
gyerek lesz az ember, aki még nem távolodott el nagyon a kiskorától. Egy
rongy kis diák-elégtétel sírt bele kényeskedve a szívébe: nem fogadni el
a kinyújtott kezet. De ugyanebben a pillanatban a boldogtalan szerelem
koldús-kutyasága fájdult meg benne: legalább megfogni még egyszer a
kezét. Megfogta, s amíg a tenyerében nyugodott, meg is nézte a
rövidkörmű tiszta kis polgárlány-ujjakat. Aztán lassan összecsukta forró
tenyerét a puha-kövérkés kéz fölött, amely nem szorította az övét, csak
kölcsönadta magát neki, de benne maradt az övében, valamivel tovább,
mint amennyi idő a köszönésnek jár. Érezni lehetett, hogy a lánynál ez
nem az utolsó pillanat mégis-felmelegedő meghatottsága, hanem kiélvezése
az ő vergődésének. Mikor megint felnézett a lányra, még azt is látta,
hogy szimpla kacérságból hagyja egy kicsit a kezét az övében, nem akar
semmit, de enged annak az ösztönnek, hogy aki szerelmes, az legyen még
szerelmesebb. Csak mikor a fiú gyerekesen visszaélt ezzel a kis
haladékkal és meg akarta csókolni a kezet, akkor kapta el tőle.
Szótlanul siklott be az ajtón a másik szobába, ahol a másodperc alatt,
míg az ajtó nyílt és csukódott, két sovány varrólány-arc rebbent Andor
felé, nagy fehér vásznak ragyogtak fel a gépasztalkáról a földre
omlottan, és Turnovszkyné pápaszeme csillant meg egy négyszögű fehér
vászondarab fölött, amit széttárt kezeivel fogott maga előtt, s most
lassan leeresztett, mikor az ajtónyílást hallotta.

Egyedül maradt. Egy helyben állt, ott, ahol a lány hagyta. Aztán az
ablak felé bámult. Észre se vette, hogy Iván halkan visszajött.

– Na szervusz, – mondta neki nagy lélekzettel, mikor meglátta. Kiment,
felkapta a bundáját, sietett, egy pillanatra visszahökkent a folyosón,
érezve, hogy erősebben tette be az ajtót, mint akarta.

A sarkon várta a szánkó. Felült rá. Nem szólt semmit. Aztán felriadt:

– A szigetre. Vissza.

A kocsis visszavigyorgott:

– Jó, hogy jönni tetszett… ha még egy félóráig marad a nagyságos úr,
elolvadtunk volna.

A csörgők megszólaltak és Andor szétnézett a futó szánkóról. Az erős
déli napfényben csöpögősen olvadt a hó, az aszfalt már feketedett a
házak tövében.

A szobájában, mikor megállt benne és gondolkodás közben véletlenül a
bajúszához nyúlt, illatot érzett a tenyerében. Az Ella kezéről maradt
rajta. Addig szítta, amíg belefásult a szaglása és nem érezte. Pihenni,
aludni akart, fáradt volt. Elfelejteni mindent. Az ágyához ment, a
párnán egy friss fehér rózsa volt. Lelökte róla. Ingujjra vetkőzött és
az ágyra feküdt.

A szobapincér jött be:

– Tessék.

Már elfelejtette, hogy csöngetett neki.

– Ebédet hozzon. Akármit. Húst, főzeléket.

– Italt?

– Sört.

A pincér kiment. Alig várta, hogy kimenjen. Ráborította forró tenyerét
az arcára. Az illat csökönyösen bújkált még mindig benne. Mikor már
megint nem érezte, hanyattfekve, gondolatok nélkül a fehér plafont
kezdte nézni, a rabok és betegek ez örök égboltját. Vigasztalannak
találta, hogy ez nem nyit utat a szemnek és a boldogtalanságnak, mint az
a megnyugtató és gyógyító másik, a levegőből való, az igazi. Ez
visszaveri a bánatot. Pedig a bánatnak a végtelenbe-veszés kell, ezért
keresi úgy a felhőket, a bort, a tengert és a zenét.


IX.

Kedden este az Operában ült, a harmadik sorban. Mikor a szünetben
hátranézett a sok idegen arcra, meglátta Kornély Margitot. Köszönt neki,
aztán a páholyok felé fordult, csakhogy elnézhessen róla. Ekkor eszébe
jutott, hogy talán Ella is itt van a vőlegényével. Az üres udvari
páholyra menekült a tekintetével, ott nem érhette meglepetés. Általában
azt vette észre magán az utóbbi időben, hogy ahol sokan voltak, ott
mindenütt az volt az érzése, hogy Ella is ott van Pécsivel. És ilyenkor
oly sok nő-alak hasonlít Ellára, oly sok férfi-sziluett Pécsire és
minden második karonfogva menő pár úgy aránylik egymáshoz, mint Ella és
Pécsi.

A következő szünetben kiment sétálni a folyósóra és bár még önmaga előtt
is letagadta, azt a véletlent várta, amely összehozza Kornély Margittal.
A csúnya lány ki is jött, már messziről mosolygott rá és egyenesen
feléje ment.

– Tud mindent? – kérdezte.

– Nem nagyon érdekel – mondta Andor.

– Vasárnap lesz az esküvő.

– Tudom – mondta, mellette elhaladó hölgyeket követve tekintetével, de
úgy érezte, mintha elfolyt volna a vére.

– Tizenegykor az anyakönyvvezetőnél, tizenkettőkor a református
templomban…

Hidegen mosolygott:

– Nem leszek ott.

– Azt sejtettem – nevetett Kornély Margit, megmutatta a rossz fogait, és
affektált férfiassággal fogott kezet Andorral. Négy vastag síma
aranyozott karika volt a csuklóján, valóságos csöngetés volt az, amikor
ő kezet adott. Ezt nagyon „apartnak“ találta.

Mikor a szünet végén mindenki besétált a nézőtérre, Andor a ruhatár felé
ment, vette a kabátját, kalapját és otthagyta a harmadik felvonást.
„Szerda, csütörtök, péntek, szombat“, – mondta magában az utcán – „négy
nap“. A kaszinó felé indult. Egész nap egy furcsa kis eset járt a
fejében, most is arra gondolt. A szigeten, a hotelben lakott egy vidéki
hölgy, akit senki nem ismert, csak annyit tudtak róla, hogy egy
téglagyárosnak az elvált felesége. A hölgy hosszú, sovány, melletlen és
száraz volt, szótalan és ijedős, senkivel nem érintkezett, egész nap a
hallban ült a kályha mellett és német regényeket olvasott. A kislányával
lakott ott, aki olyannak indult, mint az anyja: tizennégy-tizenöt éves
lehetett, ő is hosszú és vézna kis deszka volt, igen nagy szomorú szemei
voltak, sáppadt, lenszőke, hallgatag gyerek, aki sohasem játszott. Az
anyja mellett szokott komolyan üldögélni, olvasott vagy kézimunkázott,
de néha egész nap nem látták, ilyenkor egyedül maradt fenn a szobában.
Magyarok voltak, de a hölgy mindig németül beszélt a gyerekkel. Tegnap,
mikor Andor este hatkor felkelt, a fürdőbe ment, és a fürdőből kijövet
ebédelni akart, a pincéreket nem lehetett előkeríteni. Elindult a
vendéglő felé, végig a hosszú földszinti folyósó vörös szőnyegén, a
sötét társalkodó-terem felé, amelyből át lehetett menni a vendéglőbe. A
társalkodó-teremben egyetlen lámpa sem égett, csak a Dunára néző nagy
ablakok mögött csillogtak át a feketeségből Újpest felől a parti
gázlámpák. Belépett a sötét terembe és önkéntelenül szétnézett benne. Az
egyik sarokban valami fehérséget látott. A pincér kötényének a fele
volt. Megismerte az Endre nevű pincért, aki az italokat szokta hozni.
Elegáns fiú volt ez, húszéves, de már lóversenyalak, aki a szabadnapján
fiákeren járt és félrekapta a fejét, ha törzsvendéggel találkozott. Ez
állt ott a homályos sarokban és előtte, szorosan hozzásímulva,
felágaskodva hozzá a vézna kis lány, aki szomorúan fogta át vékony
csontkarjával a nyakát és némán tapadt az arcával az arcára. Meg se
mozdultak, mikor Andor a terembe lépett, azt hihették, hogy tovább megy,
nem veszi észre őket, ha csöndben maradnak. Valami tragikus és
kimondhatatlanúl szomorú volt ebben a szívós ölelésben. Aki ismerte a
gyerek fakó mártir-arcát, nagy, mély, szenvedő szemét és a pincér
csinosan elválasztott, fényesre kefélt szőke haját, a romlott mosolyát
és kamaszos szeplőit az orra körül, a gyerek örök, beteges hallgatását
és a pincér szemtelen életrevalóságát, arra ez a könyörgőn ágaskodó
csók, ez az éretlen és borús szerelem mély hatást tehetett, ami egy kis
borzongással járt. Andor nem zavarta meg őket. Úgy tett, mintha semmit
se látott volna, elment, de végtelenül szomorú lett és írigyelte őket.
Tulajdonképpen semmi sem volt az egész: egy lány megcsókolt egy fiút. És
mégsem tudta elfelejteni ezt a látványt, ez még éjjel is kínozta és most
is foglalkoztatta, mikor a kaszinó felé ment.

Olga ma már a negyedik fehér rózsát küldte. A hétfőit éppúgy lökte le a
párnájáról, mint azt, amit vasárnap délben talált ott. Egy ujjal
pöccentette a földre, mint valami hernyót. Tragikomikus volt Olgának ez
a néma és elegáns szenvedést kifejezni akaró ötlete. Andor elképzelte,
hogy milyen „úrias“ dolognak tartja ezt a nagy fekete lány, mennyi
büszkeséget tesz bele ebbe a gondolatba, milyen finomnak és mélynek
tartja, mily nemesnek és előkelően szentimentálisnak. De a negyedik
rózsát ma röptében fogta el, mert éppakkor jött haza, reggel nyolckor,
mikor egy vörösorrú kis gyereklány selyempapirban hozta és át akarta
adni a portásnak.

– Honnan hozza?

– Berger nővérektől.

– Virágkereskedés?

– Igen.

– Ki rendelte?

A fénylő kis orr mosolyra szélesedett:

– Azt nem szabad megmondani.

Egy ezüstforintot tett a kezébe:

– Ki rendelte?

– Egy hölgy. Minden napra van rendelve egy rózsa.

Valami kaján gonoszság kérdeztette vele:

– Mit fizet ezért?

– Három koronát.

– Egy rózsáért?

– … És a kihozás!

Sajnálkozást és szeretetet érzett, mikor a pénztelen lány pénzére
gondolt:

– És… meddig hozod ezt még?

– Tíz napra van előfizetve. Harminc korona.

Most önmagát kínozta:

– Előre kellett kifizetni?

– Hogyne.

A gyereklány még állt ott, rendelkezésre várt.

A fiú megútálta. Indulatosan szólt rá:

– Na eredj! Mit állsz itt?

Ez csudálkozva nézett rá és elment. A hotel előtt megállt, visszanézett.
Megijedt, hogy hibát csinált. Aztán szaladva ment a hóban a lóvasút
felé.

Rossz érzés volt ez a pénz-dolog. Szánalmas és megható ettől a lánytól,
akinek egy krajcárja se volt, nem is lehetett. Kölcsönkérte? Zálogba
tett valamit? Hamis elegánciája nagyon szenvedett volna, ha ezt a
beszélgetést hallja. Pedig mennyivel szerelmesebb, szomorúbb és
illatosabb volt ez az anyagi része az ügynek, mint maga a rózsa.

A kaszinóban megint vesztett. De nem törődött a pénzzel. Ami kevés
érzéke volt iránta addig, amíg szűkösen volt, az is eltűnt. Csak azt nem
szerette, ha elfogyott, ami nála volt, mielőtt még haza lehetett volna
menni. Úgy, hogy nagyobb összegeket vett magához, biztonságot akart. Az
apja mintegy hetvenezer korona készpénzt hagyott rá, a többi vagyon a
budai házban, egy svábhegyi telekben és részvényekben volt. A
készpénznek a harmadrészét már elvesztette a kaszinóban. Sűrűn jelent
meg a budai bankban és furcsa érzéssel állt a pénztáros elé, mikor
ezerkétszáz-ezerhatszáz koronás tételekben vette ki a pénzt.
Szemrehányást keresett az öreg pénztáros szemében, aki jól ismerte az
apját. De nem talált benne soha szemrehányást és ez rosszul esett neki.
„Ez a gazember szó nélkül ideadná az egészet, ha kérném“ – gondolta. És
úgy érezte, hogy ez hűtlenség és árulás az öreg pénztárostól az apja
iránt. Legalább egy tekintetet, egy fejcsóválást… De nem, még azt se…

A kopasz Turnovszky most minden este fenn volt a kaszinóban. Nem
tartozott a reggelig játszók közé, óranéző játékos volt, éjfélután
felszisszenő, olyan „megpofoz a feleségem“-alak, akit semmibe se vesznek
a kártyások. Veszekedős, egykoronás játékos volt, szenvedélyesebb, mint
az ezrekbe játszók, egyike a csúnya és izgatott kispolgári nyerészeknek,
akiket elkap a bakk-áradat, de nem sodródnak be a közepére, hanem a
szélén vergődnek és előbb-utóbb megkapaszkodnak egy parti bokorban,
kimásznak belőle és úgy elszaladnak, hogy soha többé nem látni őket. De
most benne volt még a vergődésben: félholtan és hirtelen lesoványodva
ment haza, ha ötven koronát vesztett; és komisz hencegéssel mondta:
„majd megmutatom én nektek!“ – mikor harmincöt koronát nyert két nap
egymásután. Andort mindig kedvesen köszöntötte, de nem beszéltek
egymással. Tegnap a fiú sokáig nézte fényes kopasz fejét, mikor
játszott, s az Ella vonásait kereste benne. És ebből a hasonlatosságból,
amit az utcán annyi vad-idegen nőben megtalált, semmit nem látott az
apában.

Ma éjjel a bankárok nyertek. Egyik a másik után kelt fel nyereséggel,
féltve-sunnyogva vitte a kosár bankót a sarokba, mint a kutya a csontot.
Turnovszky bácsi hetven koronát vesztett és ettől még fényesebb lett a
kopasz feje. Valami lakkozott csillámlást nyert, ami a homlokára, az
orrára és az arcára is átterjedt. Turnovszky bácsin minden ragyogott,
csak a szeme nem: ez mélyen és fakón ült benn a gödörben, rémült semmit
mutatott, hetven korona, ez még nem történt Turnovszky bácsival. Ceruza
és jegyzőlap volt előtte, Turnovszky bácsinak egy vasa se volt. Új
bankár ült a tömeg közé és Turnovszky bácsi őszinte mohósággal figyelte
a kártya járását tovább is, anélkül, hogy játszott volna, a letört
játékosoknál mutatkozó tehetetlenségi erővel, amely ebben a komikus
formában jelentkezik, mikor a pénz előbb fogy el, mint a játszókedv. A
körülötte szorongók, akik a helyére szerettek volna ülni, már
meg-meglökdösték, megjegyzéseket tettek, az arcához súrolt karral rakták
az orra elé a bankóikat, meg-megrángatták, mint a halak a gilisztát,
úgy, hogy tarthatatlan kezdett lenni a helyzete. Turnovszky bácsi
ijedten kereső pillantással nézett szét valami kis pénz után. Andor ezt
mind látta, és szeretett volna elébe rakni sok bankót, százasokat, hogy
örüljön és hogy játsszék szegény tovább. Turnovszky bácsi meglátta Andor
arcát az asztal túlsó végében és megállt rajta egy pillanatra a
tekintete. De tovább siklott róla, bár nehezen. Elnézett, mintha ezt
mondaná: „nem, ezt mégse lehet.“ Andor tekintetéből szívélyesség áradt.
„Adok, hogyne adnék, szívesen adok“ – mondta a szeme, és ez, mint a
delej, megint visszavonzotta rá Turnovszky bácsi ijedt tekintetét.
Hosszasan nézte Andort, a dilettáns vesztő szédültségével. Már rég a
nadrágjába szállt az önérzet és elegancia és egyéb ilyesmi. Andor
kedvesen nézte és tétova kézzel nyúlt egy húszkoronás felé, ami előtte
feküdt. Két ujjal felemelte a szája magasságáig, aztán a még egyre
rámeredő kopasztól azt kérdezte, a feje és a bankótartó keze együttes
mozdulatával: „szolgálhatok?“, és mikor erre Turnovszky bácsi néma igent
intett, boldogan szólt hátra:

– Pincér.

És odaküldte a húsz koronát. Egy lélekzetnyi ideig az az érzése volt,
hogy ebben a pillanatban feleségül vette Turnovszky Ellát. De ez rögtön
elmúlt és nagy-erős restelkedés maradt csak benne. Ő szégyelte magát
Turnovszky bácsi helyett. Ma éjjel a kopasz fél háromig maradt. Ezt se
tette eddig soha. Elvesztette a húsz koronát is és addig vergődött, míg
a hazulról való elmaradás érzése gyötrőbb lett benne, mint a veszteség
kínja. „Mi ez ahhoz képest, amit otthon kapni fogok!“ Andor akkor már
künn ült a nagyteremben és egy kártyaasztalon sonkát evett. A teremben
rajta kívül csak két ember volt, ezek a sarokban ültek szemben egymással
és délután óta játszottak alsóst, mint két elszánt néma, mintha egyik se
akarna elmenni addig, amíg a másik halva nem rogy le a székről. Az ajtó
nyilt és Nagy Ervin lépett be frakkban. Valami estélyről jöhetett,
nagyon elegáns volt, ki volt pirosodva és agressziven villogtatta szét a
monokliját a teremben. Aztán meglátta Andort. Zsebredugott kézzel, fitos
orrát feltartva ment hozzá; megállt az asztalánál:

– Mi az? Ide is jársz?

– Csak ide járok. De téged még nem láttalak itt…

Nagy Ervin a sonkára nézett:

– Ehető ez a sonka?

– Nem rossz.

Nagy Ervin körülvágott a monoklival az üres termen:

– Pincér! – mondta. – Megengeded?

És Andor vizespoharán csöngetett vastag pecsétgyűrűjével.

– Minden kaszinóban láthatsz, – mondta szétnézve, újra csörgetve a
poharat – nem tudsz olyan kaszinót mondani, ahol én meg nem fordulok. Ez
az üzletemhez tartozik. Biznissz. Egy ilyen sonkát hozzon.

A tányérra mutatott. Ekkor jött ki Turnovszky bácsi a bakk-szobából,
fénylőn és rémülten, sietve. Meglátta Nagy Ervint.

– Ervinkém, – ugrott hozzá – igazán nagyszerű, hogy itt vagy… légy
szíves, kérlek, adj ide húsz koronát…

És mialatt Ervin nagy fekete bőrtárcát csattogtatott, kínosan mosolygott
Andorra:

– Andornak tartozom, – mondta – de veled előbb találkozom.

– Kérlek, bátyám.

Kicsit mérgesen villogott a monokli, mikor a pénzt átadta.

– Köszönöm – tette le a kopasz a pénzt Andor asztalára.

– Kérlek… nagyon szívesen…

A sonkába fojtotta Andor a zavarát. Turnovszky bácsi a vállára ütött
Nagy Ervinnek:

– Hallom Lajostól, hogy mindent elintéztetek.

– Igen.

– Szervusz – mondta Turnovszky, kezet fogott Nagy Ervinnel és a szemével
intett Andor felé. – Agyon fog verni a feleségem…

Indult, visszaszólt:

– Holnap nálunk ebédelsz.

– Igen.

– Szervusz.

Kiment. Nagy Ervin leült Andorhoz.

– Ezt a húsz koronát se látom többé – mondta.

Andor azon a szerepen tünődött, amit Nagy Ervin most játszott
Turnovszkyéknál. Tudta, hogy szerelmes volt Ellába, még nem is olyan
régen. De ezt, úgy látszik, sikerült végleg elnyomnia magában, mert
partiet akart csinálni. Mit keres ott most mégis, mint Pécsi Lajos
barátja, ügyvédje, ebédvendég, talán násznagy is? Mikor a pincér a
sonkát hozta, Ervin ezt mondta:

– Vasárnap van az esküvő.

– Tudom.

– Barátom, – mondta, lekanyarítva a fehér kövérjét a sonkaszeletről –
neked könnyű, mert te elugrottál. De nekem, aki ottmaradtam… ezt most
végignézni… das ist doch zu stark.

Hallgattak. Nagy Ervin evett.

– Szereted? – kérdezte Andor.

– Nem tudom, – felelt a másik – hogy egyáltalán képes vagyok-e
szerelemre. Ha igen, akkor még mindig szeretem. Értesz?

A monoklin keresztül ellenszenves volt ez a szamár ön-lélektan, ez a
rossz csináltvirág a stréberlélek gomblyukában. És a piros, pezsgős
arcszín, a zabáló egészség és a krakéler erő… Valami pimasz kis győzelem
volt ez a Nagy Ervin az élet fölött. És a hódító frakk és az a
közönségesen csinos rövidke, szőke bajusz, ez a túlérett asszonyok és
nedvesorrú kislányok szívdöglesztője, ez az ápolt sárga két kis
selyemszárny, puszibajusz, viszonybajusz, brillantinbajusz,
borbélybajusz, karriérbajusz…

Sápadt és indulatos élete mellett, ahogy szíveszegetten ült itt ennyi
önzéssel és erőszakkal szemben, úgy érezte Nagy Ervint, mint az élőt,
aki halottal beszél. „Mért nem vagyok én is ilyen?“ Némán nézte: az ajka
pirosabb volt, mint a sonka, és a sörből olyan mélyet húzott, mintha a
lelkébe szívta volna be. „Mért van az, hogy én haldoklom és ő velük
ebédel?“

Reggel kilenckor még kártyázott. Nagy Ervin már rég hortyogott otthon,
törökstilű garszonhálószobájában, égszínkék pizsamában és a Pester
Lloyddal a vörös paplanra lelankadt kezében. A kaszinóban égtek a
csillárok, a redőnyök le voltak eresztve, a kártyások nem szeretik, ha a
nap besüt az ablakon. Kábultan ült Andor egy makaópartiban három idegen
emberrel. Két ujságíró játszott még és egy vörös kis kereskedő, akinek
úridivatüzlete volt a Kerepesi-úton. Az egyik ujságíró koránőszült,
piros, zömök ember volt, ez nyert. A másik hosszúnyakú, hosszúhajú,
tuberkulotikus, sáppadt, szenvedélyes szemű. Ez se nem nyert, se nem
vesztett. Andor vesztett, de nem siránkozott, s így úgy látszott, mintha
minden pénzt az izzadó vörös zsidó veszítene, aki benn a bakknál leadott
vagy négyezer koronát és itt kétezernyolcszáznál tartott. Piszkos volt a
keze és az arca is, a kezétől, amivel folyton simogatta, törülte magát.
Olyan volt az arca, mintha jártak volna rajta.

– Uraim, – mondta Andor felé fordulva féltízkor – kénytelen vagyok
leszaladni az üzletembe pénzért. Hacsak az urak nem hiteleznek nekem ma
estig.

A két ujságíró egymásra nézett. A koránőszült zömök eleget nyert,
szeretett volna hazamenni. Akkorra már a másik is nyert valamit, ez is
abbahagyta volna szívesen.

– Hitelbe nem játszom – mondta a zömök, összeszedte a pénzt és felkelt.

– De uraim, – mondta neki rémülten a vörös zsidó – az én cégem
közismert, én minden lapban hirdetek, én jó vagyok minden összegre… Radó
Izsó még jó ezer koronára.

– Jössz? – fordult a zömök a véznához.

A vörös zsidó Andorra nézett:

– Uraim, – mondta neki is, mindenkit uraimnak nevezett kínjában – hát
így itthagynak?

Andor a pénzére mutatott:

– Kérem, én szívesen adok.

– Uraim, – kiáltott a vörös a távozók után, akik már az ajtóban voltak –
ez az úr ad nekem ezer koronát… Kérek még egy félórát.

Azok kimentek, szó nélkül.

– Ez egy klub? – mondta a vörös, végtelen megvetéssel. Magyarázta
Andornak: – Örültek, hogy elmehettek.

Visszaült az asztalhoz, szembe Andorral:

– Játszik velem tíz rádli alsóst, per száz korona?

– Azt már nem – mondta Andor, fölkelt és émelygést, undort, haldoklást
érzett.

– Szóval ön is vízben hagy – hangzott az asztaltól.

Andor megállt egy pillanatra. Az futott át rajta, hogy le kell-e ezt a
piszkos állatot ütnie, vagy oda kell-e dobnia elébe az egész pénzét, ami
most már csak a fele volt annak, amivel leült. Csak az undorodás
tartotta ettől vissza. A züllés és a piszok, ez a ronda jelenet, ez a
rémülettől megvadult zsidó a szívét fojtogatta. „Ella, Ella“ – ordított
fel benne a belső sírás – „szép fiatal menyasszonyom… életem… koporsóm…“
Oly élénk volt a fájdalom, ami marta a belsejét, hogy szavakat érzett,
valósággal beszélt a szíve. „Angyalom…“ – hallotta belülről – „…
feleségem… szerelmem… kislányom… Ella.“ Mindez a diákos nyelvkincs
felkavargott benne, fájón, ahogy csak a gyerekkori emlék tud fájni, ha
akar.

A zsidó már két más emberrel tárgyalt. Onnan Andorhoz ugrott, megfogta a
karját:

– Újabb ajánlat, – mondta, virgoncságot erőltetve – lemegyünk a kafanába
és én Fischer úrral játszom három százas parti billiárdot, per kétszáz
korona. Tartok önnek is száz koronát.

– „Nem kell hazamenni“ – mondta a beszélő szív. – „Nem kell egyedül
maradni.“

Tíz perc mulva lenn ült a kávéházban, egy tükör alatt, savanyú kávét
ivott és nézte a lökéseket. Fischer úr nyugodtan játszott és nyert, a
vörös zsidó izzadt és izgult, eltévesztette a golyókat, folyton krétázta
a dákót, magyarázott, jajgatott, sokáig célzott és megint rosszul
lökött.

– Ebben is szerencséje van önnek – mondta egyszer, Andor felé fordulva.

Tizenegykor ment haza. „Gyűrött lehetek“ – gondolta, mikor a szálló
halljában embereket látott. Egy kosárszékben a száraz elvált asszony
ült, mellette sáppadtan és komoran a kislánya. Az asszony ujságot
olvasott, a gyerek a semmibe nézett. El akart haladni mellettük, mikor
egy férfi kelt fel a másik oldalon a fonott kanapéról és útját állta:

– Részeg vagy?

Megijedt, ránézett. Rácz Miklós volt. Szigorú vastag szemüveg nézett
gyűrött, megnyúlt arcába.

– Kilenc óra óta várok itt.

Andornak könnyek szorongtak a torkában. Némán követte Rácz Miklóst, aki
egy sarokba vonta:

– Mit csinálsz magaddal? Hogy élsz? Mi ez?

– Semmi – mondta, durcásan biggyesztve a száját.

– Borzasztókat hallok rólad. És felém se jössz, hónapok óta nem
láttalak.

Andor vállat vont.

– Rémesen nézel ki – mondta Rácz. A szemüvege jóságosan fénylett.

– Most jősz haza?

Igent intett a fejével, szólni nem mert, félt, hogy ha megszólal,
kibuggyan belőle a sírás.

– Mi ez? Szerelmes vagy?

– Azt nem – mondta dacosan. Haragosan nézett Ráczra.

– Hát édes fiam, – mondta ez – én azért jöttem, hogy ebből a züllésből
kihúzzalak. Mától fogva… ha ilyen taknyos vagy és egy semmi lány miatt
így elhagyod magad…

Andor felállt. Nem bírta ezt.

– Kérlek, – mondta – hagyd ezt.

– Nem hagyom.

– Hagyd ezt – mondta reszkető hangon, tele sírással, érzékenységgel,
idegességgel, türelmetlen kínban.

Rácz rávillogott:

– Köszönd meg, hogy törődöm veled.

A nyakába szeretett volna borulni, széles férfimellén kisírni magát, de
ez reménytelen volt. Rácz oly komoly és férfias, katonás, van benne
valami az apából és a kocsisból, jóságos, de nem vonzó, tisztességes, de
nem érzelmes… „drága, jó fiú, milyen messze vagy tőlem!…“

– Örülj, hogy törődöm veled – hangzott nyersen.

Úgy szerette most Ráczot, mint az apját:.

– Köszönöm, nem kértem – mondta neki.

– Úgy? Akkor, édes fiam…

Felállt és fölvette maga mellől a télikabátját. Felhúzta.

– … akkor kár volt a kocsiért.

Sírt a fiúban minden. Kezet szeretett volna csókolni neki. De a szája
már mondta:

– Megtérítem, ha parancsolod.

Rácz Miklós köszönés nélkül ment el.

„Ezt is elvesztettem“ – fájt végig rajta. – „Mindent elvesztettem. De
így jó.“

Felemelte a fejét. Nem tudta, hogy így mért jó, de érezte, hogy ilyen
nagyon fájni, az most jó. A fürdő folyosója felé ment. „Meleg víz, jó
meleg víz“, – ez járt a fejében – „aztán aludni, aludni, aludni…“

A majolikás fehér kabinba besütött a téli nap. Mint valami szikrázó
jégablak, úgy fénylett fönn a kerek lyukon a katedrálüveg. A kénes víz
csodakék volt a fehér kádban, mint egy kis tenger; a színében volt
valami a végtelenségből. Andor meztelenül állott a ruhái mellett és
meglátta magát a tükörben. Sárga és sovány volt a teste, a bordái
elárulták a csontvázát, mikor kiegyenesedve nézte magát, elgyötrött ifjú
testét, meggyöngült karjait, halvány arcát, és csontos homlokát, amely
alatt sötéten ült két mély-kék szeme, most a tükörből önmagát bírálva,
szégyenkezve nézve vissza sajátmagába. Majd elrestelte a tekintetét,
amely zavartan és könyörögve nézett vissza rá, elfordult a tükörtől,
belépett a kádba és belemerült a meleg vízbe. Egy pillanatig komoran
nézett maga elé, aztán két tenyerével vizet mert az arcára, a szemére,
mert úgy érezte, hogy a szeme belülről nedvesedik, és ezt nem akarta
tudomásul venni. Legörbült szájjal küzdött ellene és a forró, sós
csöppeket locskolva keverte össze a meleg kénesvízzel.


X.

Csütörtökön már vagy huszadszor rakta össze lecsukott szemei mögött
minden pillanatnyi részletét az Ellával való beszélgetésnek.
Emlékezetében még mindig a déli napfény sütötte ezt a mozgó képet: az
arckifejezéseket, a mozdulatokat. Éles és pontos volt minden, mint egy
napon-vett fotografián. Az optimizmusa, mint koldus a vendéglő
kerítésénél, sólyomszemmel nézett minden mozdulatra, de semmit nem
kapott. A lány vagy nagyon ügyesen viselte magát, vagy valóban semmit
nem érzett már iránta. És az életbe csak nemrég kikerült gyermek nagy
csodálkozása fogta el: úgylátszik, nagyon szenvedhetett ez a család,
mikor ő elhagyta a menyasszonyt. Későn jön csak meg a képesség: megmérni
azt a bánatot is, amit okoztunk. A tapasztalt emberek oly büszkén
titkolják a megbántottságukat, hogy a kényeztetett gyermek nem tudja
meg, mekkorát ütött, csak amikor, néha sok-sok idő multán, visszaütik.
És akkor csodálkozik, vagy elbúsúl az emberek gonoszságán. Turnovszky
köszönti a klubban, Iván vigan beszél vele, a lány kezet nyújt neki… és
mégis… valami keserű, néma bosszú és gyűlölet sötétlik feléje ebből az
egészből…

Aznap is jött rózsa. Már az ötödik vagy hatodik, nem tudta. De mindenik
rózsa céltalanabb volt, mint az előző napi. Mint ahogy az ujság még jár
a halottnak, pontosan és kegyetlenül: „Nagyságos X. Y. úrnak“…

A Csirkét megint elfelejtette. A szánkó óta nem látta. Most már ez se
kellett neki. Az érzékeit valami nyomorult túlérzékenység fogta el. Nem
tudott nők szemébe nézni, és ha hozzáért valami női kéz vagy ruha, az az
érzése volt, hogy nem bírna egy pillanatnál tovább ilyen érintést. A
Csirke próbálkozott egyszer-kétszer a kuglizó mellett, de reménytelenül.
Egyszer el is ment kocsin a kaszinóig, de ott meggondolta a dolgot és
nem küldte fel a kocsist. A Csirkében volt valami veleszületett kis
önvédelmi okosság: elment a nagyobb fájdalom elől, az ösztöne elvitte a
kaszinótól, nem akarta, hogy fenn azt mondhassa Andor: „mondja, hogy nem
vagyok itt“.

Délután, mikor fölébredt, váratlanul az a jó érzése támadt, hogy két és
fél nap milyen hosszú idő, ha az ember cselekedni akar valamit. Vasárnap
délelőttre van kitűzve az esküvő. Most csütörtök délután van, fél öt.
„Túlélni úgyse fogom“ – gondolta, bár nem tudta, hogy hogy’ megy az,
mikor az ember nem él túl valamit. Ezek a készrekalapált mondatok, mint:
„nem fogom túlélni“ – nála is olyan furcsa szerepet játszottak, mint sok
más tapasztalatlan embernél. A nyelv gondolkozik és néha határoz is a
gyöngéknél és az elgyöngülteknél: túlbecsült közmondások, hazug
közhelyek, öreg világítótornyok, amik a helyükön maradtak, míg a tenger
új öblöket vájt és régi zátonyokat mosott el, – ők bután pislogják a
régi veszélyt az ifjú hajós felé…

„Túlélni úgyse fogom.“ Hát akkor: „mi az, amitől vissza lehet riadni?“
Mindent meg kell próbálni. Erre a két és fél napra mindent fel kell
tenni. Frissen ugrott ki az ágyból, az akaraterő brutális
szalmalángjával a szívében, ami oly nagyot lobban a habozó természetű
emberekben, hogy az igazi erősek, akik ezt nem ismerik, néha az első
percben megtévesztetik magukat általa. „Most nincs kártya, ma nincs
kaszinó, ma cselekvés van, nem buta elsülyedés.“ Öröme telt magában,
mikor öltözött. Késői ebédjéhez vörösbort szokott inni.

– Nem kell – mondta ma a pincérnek. – Vizet hozzon.

Tiszta fej kell. Mindenekelőtt Kornély Margithoz kell menni. Ott
mindent, mindent meg lehet tudni és ez a lány az egyetlen út Ella felé,
amely még nincs eltorlaszolva. A vagyonát, amelyet egyszer már odadobott
Ella elé, most ismét, mint valami komoly erőt érezte állni maga mögött.
„Mindent, ha másképp nem megy.“ Kocsiért telefonáltatott, sietve ugrott
bele és a József-utcába dirigálta. Ott laktak Kornélyék, a külső végében
a hosszú utcának. „Vajjon otthon lesz-e?“ Egészen biztosan otthon lesz –
érezte, bár tudta, hogy Margit a sokat sétáló, vizitelő lányok közé
tartozik, akiket mintha a családjuk rossz anyagi helyzete mozgatna
örökkön, mindig az utcán látni őket, mennek valahova, vagy jönnek
valahonnan.

A harmadik emeleten laktak. Volt itt vagy kétszer Ellával, úgy, hogy
megbeszélték a találkozást és Kornély Margit aztán magukra hagyta őket a
szobájában. Ez nagyon rég volt, amikor még nem volt a szülék előtt is
nyilvánvaló a vőlegénység. Margit akkor az ebédlőben halkan zongorázott,
míg ők benn ügyetlenkedtek és csókolóztak, lázasra pirulva abban a
tudatban, hogy óriási bűnt követnek el. Margit úgy vigyázott rájuk, hogy
darabokra tépette volna magát értük.

Most is zongora szólt az ebédlőből, mikor a cseléd bebocsátotta Andort
az előszobába. Sok kabát és kalap függött a fogason és belülről vidám
beszéd, fiatal, nevető lárma hallatszott. Aztán rögtön elhallgatott a
zongora és Kornély Margit kiugrott az előszobába. Háziasszony-pirosság
volt az arcán, fénylett a szeme. Nagyot nézett, mikor Andort meglátta.

– Isten hozta – mondta csudálkozva. – A zsúromra jön?

– Zsúrja van?

A lány a túlterhelt fogasra mutatott:

– Nem látja?

– Nem tudtam – mondta Andor, levetve a télikabátját. – Bocsásson meg, de
okvetlenül beszélnem kell magával.

– Most mindjárt?

– Most mindjárt. Életbevágó ügyben.

Margit a konyhaajtóhoz ment:

– Pardon – mondta. Kiszólt: – Nem négy csokoládé, csak három. És hat
tea.

A félig-nyitott ajtón benézett a gázlángos konyhába:

– A sósak hol vannak?

– Azt tetszett mondani, hogy azt a kisasszony pakolja ki.

– Mi az? – kiáltott rémülten a lány. – Még ki sincsenek pakolva a sósak?
Maga trampli. Még ki sincsenek pakolva?

Beröpült a konyhába. Az ajtó bölcs lassúsággal, magától fordult utána,
nem csukódott be egészen, megállt, egy kis hasadékot hagyott.

– A fatálcát adja. A fatálcát adja! A fatálcát adja!! – jött a
hisztérikus, mérges hang, az ember szinte látta a megrémült
parasztcselédet, amint kapkod és nem tudja, mit adjon.

Faképnél hagyva állt Andor az előszobában. Gúnyosan mosolygott, az
idegen kabátokat nézte és a szegényes, kispolgári lánykalapokat. Biztos,
hogy Ella nincs itt, hiszen az lett volna az első szava Margitnak. És
nem hagyta volna akkor itt állni. És különben is, érezte, hogy Ella
nincs itt, s mostanában, beteges túlérzékenységében úgy megsejtett
mindent, hogy már nagyon bízott az érzéseiben.

– Előre! – hangzott a konyhából, és nyílt az ajtó, Margit tolta ki a
cseléd mögött, aki fodrosan-kötényesen, pirosan és izgatottan jött,
fatálcán hozva a sósakat, vitte be a tálat az ebédlő felé.

– Zavarom? – kérdezte Andor.

– Majd… exkuzálom magam a vendégeim előtt… de sokáig nem lehet…
beláthatja… háziasszony vagyok…

– Kérem. Hogyne. Öt perc.

– Várjon itt meg.

Bement a lármába. Sértő volt, ahogy itt úgy bánt vele Kornély Margit,
mint egy hordárral, de nem bánta. Mit bánta ő ezt? Margit megint kijött:

– Az én szobámban vannak, meg az ebédlőben. Nincs más hely, mint a
hálószoba. Az le van csukva. De csak a fürdőszobán át lehet odajutni…

Andor mosolyogva tett egy mozdulatot: „ugyan kérem, hát fontos ez most?“

– De nem szabad szétnézni… olyan rendetlenség van.

A szomorú fürdőszobán át, amelyben búsan csöppentgetett az üres kádba a
tussrózsa, bementek a szomorú hálószobába. A Kornélyék két ágya majd
hogy az egészet be nem töltötte. Kornélyék nem voltak itthon. Mint
szoktak, a zsúr kedvéért elmentek hazulról. Zöld virágokkal festett
szürke, sötét szoba volt ez. A két ágy fölött két krétarajz: Kornély
bácsi és Kornély néni fiatalkorukban. Ezüst gyertyatartók a
hálószekrényeken. Térdeplő a sarokban. A két krétarajz fölött a
homályban Mária, a Sixtus-kápolna csodája, részletfizetésért nyújtott,
zsidókézen át idejutott olajnyomat, aranyos rámában, üveg alatt,
tönkretehetetlen örök szépségében és nyugalmában, minden fölött, édesen
bocsátva meg a zongoralármának, Andornak, a csúnya Margitnak és a
Kornély bácsiék két ágya minden viszontagságának. A gyertyatartó mellett
kis vörösernyős villanylámpát csavart fel Margit. Leült egy feketecsíkos
bordó ripszfotelbe. Ki volt melegedve, türelmetlen volt:

– Nos?

Vassal fodorított, felsütött barna haja olyanformán állt a fején, mint
az Elláé. De a Margit kissé elvirágzott arcához ez jobban illett. Vékony
szája volt, az orra hegyes és a végén merészen felnéző. Az orratöve
túlságosan be volt nyomva, ettől volt csúnya Kornély Margit. Az alakja
nem volt rossz, s ahogy most hosszú lábát a másikra rakva megmutatta
egyetlen pár lakkcipőjét, s hanyattvetve magát az alacsony fotelen, a
csípőjére tette a két kezét, volt benne valami elkeseredett és „fess“
férjhezadhatatlanság, valami hervadt, de kicsinosított örök-leányság. Ez
savanyú és gonoszságot lehelő alap-ízt ad a Kornély Margitoknak, akik
mindenkor és mindenkin készek bosszút állni azért, mert más férjhez megy
és ők nem. És mint ahogy a bor nyugtalankodik a hordóban, tavasszal,
mikor a szőlő virágzik, Kornély Margit ideges és ingerlékeny volt
ezekben a napokban, amikor megint férjhezmenendő volt egy barátnője.

Andor, akit a másik szobából hallatszó zsúrzsivaj is sürgetett, érezte a
türelmetlenséget a lányon.

– Rövid leszek – mondta. – Én meg akarom akadályozni, hogy Ella a Pécsi
felesége legyen. Mindenáron.

– Azt nem lehet – mondta kaján nyugalommal a lány és gőgösen mosolygott
az előtte álló fiúra. Nagykövetek beszélhettek a Balkánon ilyen
bosszantó röviden, mikor hadseregeket éreztek a hátuk mögött és
eladósodott bús szláv urakat maguk előtt.

– Miért? Nem szereti Pécsit.

– Szereti.

Kihívóan nézett a fiúra.

– Nem igaz – mondta ez. – Engem szeret.

Kornély Margit nevetni kezdett. Nem is volt kedve nevetni, de tudott és
akart. Ella helyett nevetett, végre látott maga előtt dideregni egy
férfiszívet, most visszaadta neki mindazt, amit ő valaha fehérnadrágos
gentry-fiúktól, táncosoktól, tenniszjátékosoktól, barna evezősöktől
kapott. Hosszan és idegesen nevetett, még arra is gondolva, hogy nem is
olyan lehetetlen, hogy Ella ezt még szereti, de akkor sincs kegyelem,
Ellának se tesz szívességet, azt is gyűlöli, mióta megint menyasszony.
Rettenetes, hogy ezt a jelentéktelen, kacér szőkét ketten is vennék,
mikor őt senki. Kornély Margithoz igazán rossz helyre jött Andor.

Ebből a nevetésből ezt meg is értette. Gúnyosan nézett a nevető lányra,
közelebb lépett hozzá, úgy, hogy Margit egy pillanatra megijedt. A fiú
gúnyos szája oly szenvedőnek és keserűnek hatott, hogy félelmes volt.
„Még megfojt“ – villant át a lány agyán, de aztán megint elmosolyodott.
„Le fog térdelni előttem“ – gondolta.

A másik szobában elhallgatott a zsivaj. A zongorán andalgó valcer szólt
és csusszanásokat lehetett hallani, emberi hangok nélkül. A zsúr
táncolt. Margit kitette a fogát az alsóajkára, és az orrán át halkan
dúdolta a valcert. A fejét lassan mozgatta. Igazán meg lehetett volna
most fojtani egy kicsit.

Andor tökéletesen érezte a reménytelenséget, ami Margitból feléje
lehelt. Mint a nyári délután felnyitott pincetorokból, úgy csapott ki a
hideg ebből a lányból. És idő se volt, sietni kellett.

– Nézze Margit, – mondta – beszéljünk egymással, mint felnőtt emberek.

– De röviden! – mondta a lány; gonoszul mozdult a széken, mint aki
indulni akar.

– Nézze, – szólt Andor nyugodtan – én tudom, hogy maga az egyetlen
barátnője Ellának. Nincs is másnak befolyása rá, csak magának. Ha maga
megmondja neki, hogy én még szeretem és holnap reggel feleségül veszem…

A lány figyelni kezdett.

– Ha ezt megmondja neki, és ha rá bírja venni, hogy otthagyja Pécsit és
hozzám jöjjön…

Borzalmasan restelte és útálta, de kimondta:

– … akkor az esküvőnk napján adok magának ötvenezer koronát.

Hirtelen tette hozzá:

– Vagy százat. Amennyit akar.

Ez volt a baj. Pedig ezt is őszintén mondta. Azt a pillanatnyi hatást,
amit az ötvenezer korona, mint a pisztolylövés, tett, rögtön elrontotta
a száz, meg az „amennyit akar“. Ettől elmosódott, a bolondságba és a
valószínűtlenségbe szárnyalt az üzleti ajánlat, amely addig csak ronda
volt, de ezzel még bizonytalanná is vált. Kornély Margit nem ilyen
levegőben nőtt fel. Egy hervadásig jutott leányéletet élt végig Kornély
bácsi esti beszélgetéseinél, amelyek százszor meg százszor számoltak be
az államhivatalnokot környékező vesztegetési kísérletekről, amelyeknek
Kornély bácsi bús konoksággal állt ellent. Gondterhes, szegény életükbe
folyton belecsengett így esténként a „kidobtam“, meg a „szóba se álltam
vele“ – és Kornély néni sóhajtása, meg az apa fejbólogatása: „szamár
vagyok, de ilyen vagyok“ és a refrén, ami mindig visszatért: „Menjen
Kosztához. Koszta megcsinálja neki.“ Koszta méltóságos úr volt és négy
óriási lány volt a nyakán: a „tehenek“ – ahogy Pesten hívták őket. A
tehenek csináltak Koszta őméltóságából kedves embert. És Margit sovány
volt és senki nem jött érte.

– Mit mondott? – kelt fel a székről.

– A vagyonomat, az életemet adom… – mondta Andor, nagyon elkeseredve a
maga nyomorúságán, – segítsen rajtam, Margit.

– Na, – mondta a lány, a mellén keresgélve igazgatni való ruharáncot –
annak köszönje, hogy vendégem…

A fiú nagyon őszinte lett:

– Nézze, – mondta – nem csoda, ha butaságot beszélek, én nem élem túl,
ha Ella máshoz megy feleségül… bocsásson meg… borzalmasan szenvedek…

Margit ezt most megírigyelte Ellától. Teljesen kivirágzott benne a
káröröm és a keserűség:

– Nem haragszom – mondta halkan, de élesen. – Maga bolond, mint minden
szerelmes. De itt hagyjon fel a reménnyel. Itt hiába minden. Vasárnap
lakodalom. Már készen is van a ruhám.

Hallgattak, nézték egymást. A lány megint az alsóajkát fogta a fogával
és egy kicsit leeresztette a szemhéjját, úgy nézett rá, szinte kéjesen a
győzelemtől, de megleggyintve a másnak szóló szenvedély forróságától.
Aztán hirtelen a fiúskodó gróflányokat utánozva vágta előre egyenes
karral a kezét, búcsúzóra, mialatt megint nagyot csöngetett a csuklóján
a négy vastag-üres aranykarika:

– Bocsánat, de a vendégeim…

Azalatt a pillanat alatt, míg a kezét fogta Andor, a végső
férfibosszúnak örök gondolata villant meg a szemében. Keményen megkapni
ezt a hencegő vénlányt, ezt a kiöltözött csúnyát, ezt a lefojtott-tüzű
soványságot, és büntetésből és elkeseredésből erőszakos férfibosszút
állni rajta, hogy megrémítse és megalázza, nővé és zokogó gyermekké
törje, elvegye tőle ezt a diadalt, ami nem jár neki és győzelmesen
mosolyoghasson az ájultságán… Mintha tetszett volna most neki, egy
szemhunyorításnyi időre, ez a visszautasító arcú lány, kihívta a
fiatalságát, és volt, volt, volt valami benne Ellából, a barátnőből,
annak az elérhetetlenségéből…

– Kezét csókolom – mondta megjuhászodva. Az ajka felé húzta a kezét.

– Ugyan – mondta Kornély Margit és elrántotta a kezét. Ebben a
pillanatban, ahogy Andorra nézett, érezni lehetett, hogy megsejtette a
fiú gondolatát.

– Kikísérem – mondta elfogult hangon, most hamar akarva szabadulni
ezektől a különös fényű sötétkék szemektől. Nyugtalan lett.

Kikisérte az előszobába. Ott némán, szinte dacosan állt, míg Andor
felöltözködött. „Ha még egyszer idejön“ – gondolta – „beleszeretek.“
Andor meghajolt előtte és a lány szerette volna, ha Andor már most
felteszi a kalapját, mert hirtelen megkívánta látni, hogy’ fest rajta az
a kerek fekete keménykalap. Az ajtót is ő nyitotta ki neki és akkor
teljesült a hirtelenjött óhaja: Andor künn feltette a kalapját. Ezt még
látta. Betette az ajtót, aztán túlhangosan szólt be a konyhába:

– Bevitt mindent?

– Igenis, kezit csókolom.

A kabátok között szorongó előszoba-tükör elé állt és megnézte magát
benne. Ki volt pirulva. Jobbra és balra fordította a fejét, biztos
zongorázómozdulattal nyúlt felbodrozott hajához. Aztán felrántotta az
ebédlőajtót és erőszakolt hancurozással, trallalázva vetette magát a
kavargó táncba és zongoraszóba, durrant mögötte a lendülettel
eleresztett ajtó. Ilikovits Bébi épp akkor végezte a táncot, ezt
szenvedélyesen kapta el és a gentry-fiúktól eltanult mozdulatokkal
táncoltatta vissza a táncolók közé, fiúsan és ügyesen, hevesen és egyre
hevesebben, kissé lehunyt szemmel, együtt dúdolva a zongorával. Annyi
temperamentummal és oly erőszakosan táncoltatta, hogy Ilikovits Bébi
röptében a frizurájához kapkodott, ijedezett és sikoltozott:

– Margit… Margit… bolond vagy?… Margit!…


XI.

Éjjel kártyázott és nyert. A nyereség nem mulattatta, valahogy
józanította folyton, olyan sikert mutogatott neki, amit nem kívánt.
Szemtelenkedett a szerencséjével, szinte inzultálta, de megint csak
nyert, mintha a kártya dacolni akart volna vele. Máskor a csúnya vesztés
és a rossz kártyajárás-okozta depresszió mégis csak eltérítette valahogy
a figyelmét a kínjaitól. De ebben a szerencsében, mint az egyre derülő
napfényben, minden nyomora fokozatosan jobban és jobban látszott és
érződött. Csapkodta a kártyát, okosság ellen játszott, hiába. Dült elibe
a nyereség. Úgy, hogy mikor Somogyit, akit már rég nem látott,
észrevette az ajtóban, szinte megkönnyebbülten hagyta ott a partnereit
és ment feléje:

– Megiszunk egy üveggel?

– Mindig – mondta ez.

Megint szmokingban volt. Irmáéktól jött. Nagy vacsora volt Irmáéknál,
ott volt a színháztól Altay Terka a szeretőjével, egy híres bőrgyároscég
fiával, aki némelyek szerint egy évvel ezelőtt titokban nőül vette
Terkát, míg mások szerint jegyben járt egy milliomosleánnyal. Ott volt a
Nemzeti Színház egy hölgytagja, aki Irma anyjával pályázott együtt
vidéken és most Stuart Máriától leszállt az öreg Shakespeare-dajkákig és
a más klasszikusok jelmezes, de rövidszerepű szipirtyó-világába. Az Irma
színházától egy csinos, nagyon fiatal bonvivant-jelölt volt ott, aki
sorban vacsorált a színház jól-kitartott segédművésznőinél és
főpincérekkel mutyizott a lóversenyen. Nagyszerű vacsora volt, sokat
ittak, Irma énekelt.

– És Rodics?

– Ott maradt nála.

Szép, estélyre borotvált, szenvedélyes rabbijelölt-arca segítségért
kiáltott erre a gondolatra. A puffadt Rodics, a boldog Rodics, a
kényelmes Rodics… És Irma, ez a fehér galamb…

– És Olga?

– Ott volt.

Szomorú lelkében Andor egy csöpp kíváncsiságot érzett. Hallani akart
valamit a lányról:

– Szép volt?

– Oh igen.

– Jókedvű volt?

– Nagyon is. Pezsgőt ivott.

– Ne mondd.

– Ő tartotta szóval a társaságot. Az Altay Terka féltékeny lett rá,
annyit nevettette a babáját.

Még fáradtan meglebbent Andorban az a kis férfikomiszság, ami nem akarja
tűrni, hogy az elküldött, megalázott, kidobott lány éljen és nevessen.
Nem kell, menjen, únom… de gyászoljon és bújjon a föld alá.

Megittak egy üveg pezsgőt. Aztán még egyet. Somogyi már az első üvegnél
megátkozta az arcát. A másodiknál kezdett belőle dőlni a bánat és a
szerelem Irmával kapcsolatban.

– A nevemet… a nevemet adnám neki. És megbocsátanám neki Rodicsot…
mindent… És magammal vinném, boldogan, a nyomorba…

Ezt úgy mondta: „a nyomorba“, mintha azt mondta volna: „a
mennyországba“. Irmát kiragadni a metressz-jólétből és a vad
színészszerelem szárnyain hurcolni fel egy olcsó panzióba, a negyedik
emeletre, ahol ő lakott, ez az ő szemében megtisztulás és mennybemenetel
volt a jól táplált, manikürözött és otkolonsókban fürdő Irma számára.
Sült krumplit vacsorálni és Coriolánt szavalni neki, csak neki, mert
másnak nem lehetett, Rodicsot megbocsátani neki, de úgy, hogy folyton
megbocsátani, minden nap, reggel és este, hogy állandóan letörölhesse a
könnyeit és naponta kétszer lehessen nagylelkű…

Andor megint reggel ment haza. Most egyáltalán nem tudott elaludni.
Minél tovább feküdt az ágyában, annál éberebb lett. Féltizenegykor
felkelt és felöltözött. Még két nap. Nem lehet most alvással tölteni az
utolsó cselekvési alkalom óráit. Mikor a Kornély Margitnál szenvedett
kudarc újra és újra felpiszkált emléke gyötörte, eszébe jutott
Turnovszky Iván. Ettől már nem közbenjárást és befolyást akart, hanem
még egy találkozót, egy legutolsót. Nem mintha Ivánt a maga emberének
tekintette volna, hanem mert Iván megvesztegethető volt. Ahogy így
nyomorultul a pénzében bizakodott, érezte, hogy ebbe a piszokba is úgy
merül, mint a kártyába, a Csirkébe, Somogyiba, az éjjelezésbe, ebbe az
egész mostani mocsárláz világába. De nem bánt semmit. Két nap.
Negyvennyolc óra. Sőt már csak negyvenhét. Most már nincs idő
taktikázni, erős és gyorsan ható eszközök kellenek. Merész hangon szólt
a telefonba, mikor Turnovszkyék számát megkapta:

– Ivánt kérem.

A cseléd beszélt. Küldte Ivánt.

– Te vagy? Itt Andor. Azonnal gyere a Terézvárosi Kávéházba.

– Miért?

– A te ügyedben. Nem az enyémben.

– De miért?

– Majd megtudod. Hálás leszel. Félóra mulva ott vagyok.

– Jó.

Megint volt cél, megint volt miért sietni. Mikor a telefontól elment, a
rózsát látta meg a portás asztalán.

– A rózsa – nyúlt utána a portás.

– Magának adom – mosolygott és felszaladt a lépcsőn. Félóra múlva a
Terézvárosiban ült, nem az ablaknál, hanem egy úgynevezett páholyban, a
tükrös kanapén. Nem kellett sokáig várnia, Iván már jött is, keresgélő
szemmel nézett szét az üres kávéházban.

– Halló! – intett feléje Andor.

Melléje húzódott, mikor leült:

– Ivánkám, egy nagy kérés. Akarod megmenteni az életemet?

Iván a cigarettát gyúrta az asztalon, amit tőle kapott.

– Az a kérdés… – kezdte.

– Az a kérdés, – bukott ki az izgalom Andorból – hogy tudsz-e nekem egy
utolsó, legutolsó beszélgetést kieszközölni.

– Ellánál?

– Hát ugyan mit gondoltál, hogy kinél?

A gyerek lassan csóválta a fejét:

– Azt nem hiszem.

– Miért?

– Mert… nem hiszem. És most már Pécsi is Pesten van.

– Ott van minden nap?

– Igen.

– Délben?

– Délben is, este is.

Ránézett a diákra. Tudta, hogy most a pénzét fogja elővenni, ezt már úgy
utálta, hogy testi émelygést okozott neki a közeledése. De valami
gyerekes bizalom volt benne ennek az ereje iránt, annyit hallott, annyit
olvasott erről és Iván oly romlott kis csirkefogó volt. Vagy éppen az ő
kezében bukik meg a pénz, mint hatalom? Talán nem jól bánik vele, hogy
már kétszer is úgy kirúgott feléje, mint a makrancos ló a rossz lovas
felé, aki nem tudja, hogyan kapaszkodjék rá.

– Ivánkám, – mondta nagyon megkeseredetten – ha te ezt megcsinálod
nekem, kapsz egy ezrest.

Hirtelen kétségbeesett azon, hogy ilyen árjegyzéke van: Margitnak
ötvenezer, Ivánnak egyezer. „Miért spórolok, miért számítok?“ – rohant
át rajta az undor. – „Miért nem Margitnak egy félmillió és ennek
százezer? Mi ez?“ Már megbánta az egészet, fel akart kelni és elrohanni
innen. Iván hidegen nézett rá:

– Azt lehet – mondta.

Andor tisztán érezte, hogy reménytelen ez a vállalkozás. A diák úgy
nézett az arcába, mint a pénzsóvár orvostanár, aki hajlandó megoperálni
a menthetetlen beteget, mert nagy pénzt igérnek neki. De ő is úgy nézett
Ivánra, mint a menthetetlen beteg, aki azért mégis a kés alá akar
feküdni.

– Igen ám, – mondta zavartan – de holnapután délelőtt már minden késő.

– Tudom – szólt a gyerek és úgy tett, mintha nagyon törné a fejét.
Nagyokat szippantott és messzire fújta a füstöt, mint akik nehezen
szülik a gondolatot. – Tehát holnap kellene még vele beszélned…

Félénken felelt:

– Ma…

– Azt nem lehet. Ma Szentlőrincen vannak, Pécsi anyjánál. De holnap…

Megegyeztek abban, hogy Iván ma este beszél Ellával és még ma este
telefonál a szigetre. Ha ma nem tud vele beszélni, holnap reggel
telefonál. És telefonál, akármilyen választ kap is. Mikor megvolt a
megegyezés, hosszú szünetet tartottak. Most kellett következnie a
pénzügyi résznek. Andorban dideregve égett a szégyen és a megalázottság
láza. Valami ön-megvető elkeseredettség ez, ami kéjes örömmel nyomja le
az embert még mélyebbre, le az önbecsülés vízvonala alá, – mint a
paraszté, akiről a költő énekeli, hogy karót ragad a jégesőben és a
viharral együtt töri-zúzza a szőlőjét: „hadd lám, uram isten, mire
megyünk ketten…“ Elővette a pénztárcáját és egy ezrest nyújtott a gyerek
felé:

– Ha beszéltem vele, kapsz még egyet.

Ez a másik már nem nagyon érdekelte Ivánt. Zavart mosollyal vette kezébe
a nagy bankót. Nem a restelkedéstől volt zavart, hanem a boldogságtól.
Az első egyetemi szemeszter évében ez a pénz maga a tündérország.
Összehajtotta, eltette, zavarában az órájára nézett, mintha dolga volna.
Elment és az utcán nagyon sietett, szaladni szeretett volna, mint a
gyerek, aki krajcárt talált a porban.

Este nem telefonált. Andor nem ment a kaszinóba, otthon vergődött a
szobájában. A kis vaskályhát kínozta: agyonrakta, vörösre haragította,
ki engedte hűlni, megint megrakta. Közben konyakot ivott. Megint
megmérgesítette a fekete vaskutyát, amely dohogott, búgott feléje, mikor
vörösödni kezdett; néha dühösen lökte ki az ajtaját és tűz-száját
vicsorította feléje, úgy, hogy Andor részegen nevetett rá, beszélt vele,
mint egy gonosz kis állattal. A konyaktól elkábult, ruhástúl aludt egy
kicsit, aztán hajnal előtt felébredt a füstben és a hőségben,
megizzadtan, keserű szájjal és az éhes gyomrát maró szesz fájdalmával.
Szellőztetett, megint megrakta a kályhát és megint ivott. A „gyorsan
kell cselekedni“-jelszó taktikás fejtörésében szinte nem is magára a
lányra gondolt mostanáig, hanem önmagára és a különböző lehetőségekre.
Most, hogy rohamosan fogyott a remény, érzéki kínok kezdtek jelentkezni
benne. Ezeket próbálta elkergetni az ivással, de nem hagyták magukat. A
megfordított hosszú butéliához hasonló lábikra, amely egyszer gömbölyű
és mégis nyulánk izmaival megjelent, mikor Ella felszállt előtte a
villamosra, s amire egyszer már hidegen tudott gondolni, most megint
előjött az emlékek közül, kínzó pontossággal, a kivágott cipő magas
sarkával együtt, ami a maga külön kis karcsúságával oly csinosan fejezte
be a láb merész rajzát. A szűzi mell kezdő hajlásai, a szelíd,
forró-fehér lankák a mellcsont körül, amint kétoldalt mondhatatlan
gyöngéd hullámvonalban árulják el azt a határt, ahol a női mell
különbözni kezd a férfimelltől, – s a rugalmas érzés, mikor az ajak
alatt párnásan ellenkeztek, mikor csókolta… És megint az a koporsóig
feledhetetlen kamaszpillanat, mikor Zebegényben a bálból hazamentek, a
sötét sűrű kertek közt messzire előreszaladtak a társaságtól és az ölébe
kapta a gyereklányt, úgy vitte tovább, mohón összevissza-csókolva forró
arcocskáját, és erőlködő jobbkezében, amint szaladva vitte, megérezte a
térdhajlása formáit, majd síma és hűvös szűzi bőrét, mikor a szaladó
cipelés közben a lány beléje kapaszkodott és ő a nyakán a fedetlen kart
kezdte érezni…

És a kínzó érzés, hogy ilyet mennyit látott, érzett, más nőnél, szebbet,
sokkal szebbet, és többet és neki-adottat és úgy, hogy minden
folytatással együtt mindez az övé volt, és még száz és még ezer lehetett
az övé, – és az Olga szoborszépsége és szűzi fehérsége is várta őt, és
mégis, mégis, mégis… ez mind földi volt és elérhető a maga nyilt
teljességében… míg ezek a lopkodott, félénk fél-emlékek mintha nem is a
földhöz tartoznának, hanem valami fájdalmas magasságba ragadnák,
gyötrő-édesen, vérlázítóan, a borzalom és a halál felé.
Csipkerongyoknak, fehérneműszéleknek, tenyérnyi test-darabkáknak, futó
látványocskáknak, halk és pillanatnyi érintéseknek örök-rettenetes
hatalma a férfi-idegeken, ez a maró egyre-mélyebbre-vonulása, mint a
szálkáé, amelyhez remegő ujjal nyúlunk és amely egyre beljebb húzódik a
bőr alá… És csak a multból jöttek ezek a gyötrő pillanatképek; a jövő,
amire gondolt, nem volt most benépesítve érzéki fantáziákkal. A vágyott
jövő képe sík és párába-vesző volt, mint messzi szántóföld-horizont a
dombtetőről; nyugalmas és épp azért vágyott, mert derült és síma: vele
élni, vele lenni, a térben és az időben mellette menni mindörökké.
Hatalmas különbség ez. A testileg még nem bírt nő után vágyódás milyen
más, mint az, amellyel elmult és utánunk másnak adott testi
gyönyörűségek emlékei kínoznak. Mennyivel élesebb, de múlandóbb ez! És
amaz milyen nagyvonalú, milyen messzibenéző, mennyire szellemi, minden
testies emlék-vonatkozása mellett!

Korán reggel lement kérdezősködni, és kitanított mindenkit: portást,
fürdőst, szobaaszonyt, hogy minden telefoncsöngésre vigyázzanak. A
szobaasszony mosolyogva mondta neki:

– Mélyen tetszett aludni, mikor benyitottunk az éjjel.

– Hozzám?

– Igen.

– Nem is vettem észre. Mit akartak?

Az asszony elmondta, hogy az éjjel, hajnal előtt nagyot durrant valami a
felső emeleten. Felébredtek, és ő ingben átszaladt a portáshoz. Azt is
felébresztette a durranás. A portás azt mondta, nézzék meg rögtön, ez
lövés volt. El is indultak, a portás tanakodott a csöndes folyosón,
aztán azt mondta, az ötvenkettest kell megnézni, hátha onnan hallatszott
a lövés. Az ötvenkettes, ez Andor szobája volt.

– Csöndesen benyitottunk, de aludni tetszett.

– Ez jó, – mondta nagyon megrémülve bensejében Andor – azt hitték, hogy
öngyilkos lettem…

– Nagyságos uram, esküszöm, úgy szólt, mint egy pisztoly.

– De mért éppen én?

Szívében megijedve indult felfelé a lépcsőn. „Hogyan, hát olyannak
látszom, mint akire elsőnek kell gondolni, ha lövés hallatszik?“ Ez a
gondolat, hogy züllöttnek és öngyilkosjelöltnek látják, nagyon bántotta.
„Úgy látszik, nem látom magamat jól… kívülről nyomorult látvány
lehetek…“ A lépcsőről visszafordult:

– Na és ki volt az?

– Senki, nagyságos uram. A padláson vannak a szétszedett öreg ágyak, és
az ágyfejek a falhoz vannak támasztva… egy ilyen ágyfej dűlt el, a
földhöz vágta magát, az szólt olyan nagyot…

Iván nem telefonált. Délben Andor különösen izgatott lett. Most már
egészen bolond dolgok jártak a fejében. Pécsibe belekötni,
pisztolypárbajra menni vele. Inzultálni az utcán. Aztán a kopasz
Turnovszkyra gondolt. Megint a pénz. Az ötven-hetven koronás izgalmak
Turnovszky bácsija, ha ezreket ígérnének neki… De a Pécsi másfél
milliója jutott eszébe. Ez éppen kétszerannyi, mint az ő mindene, ha
pénzzé akarná tenni. Ízlését, okosságát elvesztve, a mértéktelen ivástól
és álmatlanságtól elgyöngült ítélettel, szinte szemérem nélkül ment a
telefonhoz. Turnovszkyék számát hívta, egy kávéházat hazudott és Ivánt
kérte a telefonhoz.

– Nincs itthon – mondta Turnovszkyné, akinek megismerte a hangját.

– Mikor jön haza?

– Este. Vásárolni ment a sógorával.

„A sógorával…“

Meredten nézett a telefon szekrénykéjére, a csillogó két csengőre:
olyanok voltak, mint egy acél-lány kis acélkeblei, így egymás mellett…

– Mondjak neki valamit, ha hazajön?

– Köszönöm, semmit.

– „Vége“ – mondta magában.

Fenn a szobában az ablakhoz állt és komor szigorúsággal nézett ki a
fehér hóvilágba. Hócsomók estek le az ablak előtt az ereszről, tompán
puffantak a földre. Világos, de fénytelen téli nap volt. A sok hó mintha
pihent volna a fákon, a földön, s a fák közt látszó jégverem kúpos
tetején. Végtelen-mély csöndességet csinált a hó az egész környéken. És
a nap nem látszott, csak a helye fénylett tompán a messzi-ködös
sárgásszürke égbolton. A havas fákról verebek röppentek fel és kiültek
egy magasan meredező nagyon vékony fekete ágacskára. Olyanok voltak
rajta, mint fekete gyümölcsök a fehér lomb közt. Nagy csönd és üresség
ült Andor szívére. Sokáig bámult ki az ablakon. Aztán elfáradt a szeme,
az agya, az egész teste. Ásított. Az ágyra vetette magát és a plafont
nézte, de csak rövid ideig. Hanyattfekve, nyitott szájjal aludt el,
mély, lázas alvással, nyugtalanul.

Már sötétedett, mire felébredt. Mikor a szemét kinyitotta, Olga állt az
ágya mellett, prémmel a nyaka körül, prémsapkában. Keztyűs kezében a
hetedik fehér rózsa. Ránézett a lányra, meg se mozdult az ágyon. Harag
és kábulat volt a fejében. Nézte egyideig, aztán rászólt:

– Mit akar?

A lány nem felelt, összeszorította az ajkát. Iszonyú elfogult volt,
erősen vert a szíve a bélelt orosz kabátka alatt. Leült egy székre és
onnan nézte tovább Andort. Andor megint a plafonra bámult egyideig,
aztán lassan megmozdult és feléje könyökölt az ágyon.

A lány megszólalt:

– Rémesen néz ki maga – mondta halkan, elszörnyedt hangon.

Keserű szájmozdulattal felelt:

– Ne mondja.

Aztán, hosszú hallgatás után:

– Ezért jött ide?

– Nem.

– Hát?

– Nem tudom.

A fiú körülnézett a sötétedő szobában:

– Gyújtsd meg a lámpát – mondta, visszadobva magát a hanyatt-helyzetbe.
Először tegezte Olgát, de minden ok nélkül. A kiégett kis sárga lámpa
fénye még szomorúbbá tette a szobát. Nagy rendetlenség volt: poharak,
üvegek, maradékos kávéscsésze, elszórt cigarettavégek, fürdőköpeny,
ujság, ruhadarabok, a papucs a szoba közepén… Andor végigsímította
borostás arcát. Két napja nem borotválkozott. És a ruha, ami nem volt
lenn róla… Égett a lába a cipőben.

– Iszik? – hallatszott halk-meglepődötten.

Aztán, fájdalmasan:

– Miért iszik?

Ingerülten dobta magát oldalt az ágyon, megint Olgára nézett,
kikönyökölve az ágy szélére. A lány elragadó szép volt halvány
fájdalmasságában. Nagyon diszkréten és elegánsan volt öltözve. Komoly,
érett és előkelő nagy úrilánynak hatott a jó prémek közt, feszes-új
fehér keztyűben, sötét orosz ruhájában, kezében a fehér rózsával. Nem az
volt, aki nyomorultul eldőlve aludt itt az ágyról lefüggő lábakkal,
térden-felül türemlett ruhában, mint valami elgázolt halott, akkor
éjszaka… Valahogy a külső világ ép életfolytonosságát hozta be ebbe a
betegszobába, mutatva, hogy fájdalommal is lehet élni, járni, öltözni,
gondozni magát. Friss-hideg téli egészség jött be vele ebbe a kórházi
melegbe, szeszgőzbe, a fáradt-lázas rendetlen ágy mellé. Andornak
mechanikusan dolgozott a szépérzéke. Tetszett neki a látvány, de magát a
lányságot, ami ebben az elegáns burokban érződött, útálta és únta.

– Eredj haza – mondta neki, valami aljas részegségtől buzdítva. – Eredj
haza, fiam.

Az elegáns prémek nem mozdultak. A fehér görög arc vértelen sóvárgással
nézett rá. A hosszú seprő-pillák most szénfekete rajzok voltak a tiszta
halaványságon. A száj csukott, mozdulatlan és túlszabályos rajzú. A
tökéletesség s a szimmetria tette tragikussá, fensőségessé, de meg nem
kívánhatóvá a szép arcot. A vonzó kedvesség a hibákban van, érzéki
hatást a gonosz kis aszimmetriák adnak a női arcnak. Ellának a fitos
orra volt ilyen kínzóan kedves, és a felsőajka, amely fel-fel tudott
remegni az orra felé, mint a fehér nyúlé, mikor füvet eszik és gyönyörű
kis fogait mutatja.

– Eredj haza.

Az arc nem mozdult, csak a pillák lettek sötétebbek és a szem-árnyék
mélyebb. A szívrajzú rózsaszín száj megmoccant a fehér arcon. Nem az
ajkak: maga az egész száj rezzent félre egy gondolatnyira a fehér
alapon.

– Eredj haza – mondta a gyerekesen gonosz hang, amely most már önmagát
is kínozta. Piszkolta magát, fájdalmas kéjjel tépdeste ki a részvéte
szárnyait, mint gyerek a légyét, rátaposott a jó nevelésére, az
emberségére.

– Eredj haza…

És az ötéves gyerek gonoszsága mellett az ötéves gyerek könnyei remegtek
ebben a kínzó szóban.

A fekete lány felállt és az ágyhoz lépett. Olyan nyugodt, társasági
arckifejezése volt, mikor valami mosolyfélével kezet nyújtott a fiúnak,
mintha itt úri módon fogadták volna és ő most konvencionálisan
búcsúznék.

– Jó éjt – mondta a szokott hangsúllyal.

Itt lehetett volna fogni. Oly könnyű lett volna, úgy engedett volna
bárminek, ami az erőszakhoz hasonlít. Most puhára volt törve és halálig
volt alázva; talán elég lett volna ezzel a kézfogással magához vonnia,
hogy percek mulva feláldozza neki magát, a szomorú szerelemtől
eláradtan, félholtra gyengülve a legvégső rémülettől, mint ahogy az
elítélt dől a hóhér felé. De nem kellett, lehetetlen volt, rettenetes
volt még csak a gondolat is. A Turnovszky Ella egy leszakadt
bársonymáslija felvehette a versenyt az ő egész testi és lelki
gyönyörtartalmával. Ezt a lány megérezte és legalább méltóságos akart
maradni. Úgy tett, mintha süket volna, nem hallotta a gorombaságot,
úriasan búcsúzott és lassú, hintáló lépéssel ment ki, mint aki rendben
talált mindent. A fiú kilógatta a fejét az ágyból és utána nézett a
komoly elvonulásnak: „így mehetett akkor a kapu alatt, királyi gőggel,
mikor Rodics utána lopózott és az ülepére ütött“ – gondolta. És mikor
becsukódott mögötte az ajtó, hirtelen úgy megsajnálta, hogy meg tudta
volna siratni.

Óbudán hetet harangoztak. A téli este csöndjében falusi kedvességgel
szállt át a Dunán a harangszó. „Héttől reggel hétig tizenkét óra“ –
számította – „és négy, az tizenegy.“ Holnap vasárnap van, és tizenegykor
van az esküvő. Tizenegykor mindennek vége. Megint ivott és egy fotelbe
ült. „Itt körülöttem egy óriási világ van“ – járt a fejében és
gondolkozni próbált, elképzelni mindent… ahogy most ezermillió ember
megy a dolga után, vonatok futnak, nagy hajók füstölnek a tengeren,
gyárak izzanak és zörögnek, ezer meg ezer gyár a nagy világban,
Amerikában, Európában, itt a szomszédban, Újpesten… És üzletek
ragyognak, kirakatok… Színházakban szól a zene, korcsolyapályák
tündöklenek hideg villanyfényben… Nők nevetnek, férfiak gyűléseznek nagy
termekben… Kikötők vannak a világon, száz lámpapont az öböl tintafényű
sötét vizén, a fekete hajómasszák közt… Szánkók csörögnek
Szentpéterváron, fehér ívlámpák alatt, fehér hidakon… És Párisban mi
zsivajlik és szikrázik most, este hétkor, a boulevardon… a fényreklámok
villognak és kígyóznak… micsoda mozgás és sietés és beszéd, nevetés, sok
hang, kocsi, élet és öröm és munka az egész világon… És micsoda
asszonyok milliói, batisztok, csipkék, parfümök, mosolyok, pillantások,
víg sikoltások és felkacagások, elboruló szemek és turbékoló
félhomályban-hízelkedések… mennyi összesimuló pár most este hétkor,
végig a földgömb millió kis zugocskájában… És Amerikában most van reggel
hét óra… fekete embertömegek vonulnak a kéménytörzsű-füstlombos
gyár-erdők felé… és millió meg millió egészséges házaspár alszik ott
mély reggeli álmot egymás mellett… az asszonyok meztelen karjai a
paplanon, a nyugodtan alvó bágyadt kis kezek a színes selymen… és a
lecsukott szemű, pihenő férfiarcok a párnán…

És ő itt, ebben a fogház-cellában, forró kígyókkal a mellében, egy
semmitmondó polgárlányka miatt a rab borzalomba törődötten, a földön
fetrengve, sárrá sírva a port és a földbe harapva kínjában, egy
másfélméteres darab leánytest miatt… az elmulást és a kínok megszűnését
rajongva, gyáván és rondává tiprottan, mint egy agyonlépett hernyó… És
több benne a rémület, mint a bánat, úgy, hogy iszonyú messze van tőle a
feloldó sírás… mi lesz ennek a vége?

Reggel hat órakor, lecsukott szemmel és nyitott szájjal, hanyattfekve az
ágyon, félálmában tompán hallotta az első csengőszót a szálló
folyosóján. Valami koránkelő beteg öregasszony csöngetett két hosszút a
szobalánynak. Részegen aludt, a csöngetés nagyot szólt az agyában.

– Jönnek! – mondta halkan, boldog-álmodón, lehúnytszemű arcán átsuhanó
reménnyel. A király futárját látta, amint vágtatva jön a nagy fehér
zászlóval, lélekszakadva… már messziről int az anyakönyvvezetőnek… aki
előtt lehorgasztott fejjel áll Pécsi és Ella… A futár leugrik a lóról,
int a fehér zászlóval… Királyi kegyelem! Ella boldogan mosolyodik el, a
hivatalnok-hóhér becsukja nagy könyvét és egy kis ajtón eltűnik… Furcsa…
Pécsi mogorván siet el… és Ella boldog könnyekkel a menyasszonyi fátyol
alatt, mosolyogva tárja ki karjait őfeléje, mert ő nevetve és vigan,
futva jön a futár mögött és diadalmasan kiáltja: „Úgy-e mondtam! úgy-e
megmondtam!“ És mialatt magához szorítja a fátyolos, mirtusos angyalt,
hogy a lélekzete is elfullad belé, kicsorduló szívvel, sírva-nevetve
mondogatja: „Látod… a jó király… a mi jó királyunk… a mi áldott jó öreg
királyunk“…


XII.

A félálomból mély, hörgő, csúnya álomba merült, de már délelőtt tízkor
felriadt és olyan érzéssel ugrott le az ágyról, mint akinek fontos dolga
van és most ijedten szalad az órához, hogy nem aludta-e el az időt.
Megint örvendő fényben fürdött az ablakon túl a hóvilág. „Csak vasárnap
tud ilyen ragyogó idő lenni“ – gondolta és aztán hirtelen elrémülve ült
le a karosszékbe. Tíz óra: a lány menyasszonyi ruhában áll otthon az
íróasztal mellett, Turnovszky néni szürke selyemben, felsütve-púderezve,
mosolygó-könnyesen, Iván fehér keztyűben, Pécsi Lajos hosszú figurája
frakkban és mintha ő is épp most kényszerítené egymásután az ujjaira a
vadonatúj fehér keztyű lapos-hosszú leffentyűit. És vendégek állnak
körülöttük, sok idegen, aki most mind Pécsi kezét fogdossa, éppúgy,
ahogy az övét fogdosta volna.

Feketekávét ivott és konyakot. Hozatott a vendéglőből egy adag sonkát,
de hozzá se tudott nyúlni. Tizenegy órakor az ablakhoz állt és a kezében
tartott órán nézte a perceket. Most állnak az anyakönyvvezető elé. Vagy
tizenkét percet kísért végig a szemével a másodpercmutatón.

– Vége – mondta negyed tizenegykor. Ürességet érzett a mellében és a
szája-formája keserű lett. Turnovszky Ella máshoz ment feleségül.

– „Ezt jól megcsináltam“ – mondta magában, mikor visszaült az öreg
karosszékbe. Csudálkozott, hogy ezt az érzést el lehet tűrni.
Felöltözött, lement, de már a portással való beszélgetés első percében
olyan szórakozott feleleteket adott, hogy megijedt. Igy nem lehet
emberek közé menni. Amit hallott is, azt is meg kellett újra kérdeznie,
annyira ellökött magától az agya mindent, ami nem kellett neki. Az
ujságban kétszer-háromszor kellett egy mondatot elolvasnia, mikor leült
a kályha mellé, és még így se maradt meg a fejében semmi. Ahogy
olvasott, a sorokat újra meg újrakezdve, a mondatok
háromszor-négyszer-ötször is kopogtak bebocsáttatásért az agyán,
zörögtek és újra meg újra csöngettek, mint az alvó házmester lakói a
kapuban. Aztán, mintha megunták volna, gépiesen olvasó szeme előtt
folyamatosan vonultak el százával, meg se állva többé a zárt kapu előtt.

Tizenkettőkor visszament a szobájába és fellélekzett, mikor az ajtót
magára csukta. Itt legalább hallgatni lehetett és nem kellett mások
szemén nézni azt, hogy nézik-e őt, vagy sem. Most az orgonaszót hallotta
a református templomban, látta a fehér falakat és rajtuk a nagy fekete
táblákat a zsoltárok számaival. És a kifelé vonuló menyasszonyt a
padsorok közt az urával. Egy ostoba gondolat jelent meg akkor,
bekukkantott a fejébe, de rögtön elment megint: az esküvő talán
elmaradt, el kellett halasztani Ella vagy Pécsi hirtelen megbetegedése
miatt. Nem, az esküvők nem szoktak elmaradni.

Egy órakor: most esznek otthon, az ismert ebédlőben, szűk körben. Pécsi
az ő helyén ül. Elbutult nyugalommal nézett a sonkára, amely még mindig
az asztalán volt. Magához húzta és egy darabot a szájába vett. De ez
kifordult a szájából, úgy, ahogy a rossz kis gyerekek fordítják ki
megrágatlanul az ételt, amit nem szeretnek. A konyak hívebb barát volt,
az lement könnyen.

Hirtelen, mint akinek ötlete támad, felugrott, lement a portáshoz és a
menetrendet kérte. Kornély Margittól tudta, hogy három órakor Bécsbe
utazik az új pár. Megtalálta a vonatot: a nyugati pályaudvarról indul
3.00 órakor. Gyorsvonat. Csak háromszor áll meg Bécsig. Egynegyed
háromkor a nyugati pályaudvaron volt. Perronjegyet váltott és kiment az
üvegcsarnokba, elkeveredett az emberek közé. „Ez borzasztó“, – gondolta
„hogy idejöttem, hogy ezt megtettem, hogy ezt meg tudtam tenni.“
Kóválygott a batyus parasztok közt, künn, a csarnokon túl, ahol
meglökdösték, csizmával hágtak a lábára. „Elvesztettem az eszemet?“ Ment
a parasztokkal valami helyi vonat felé, amely messze künn állott, a
hóban. Most olyan gyönge volt az akaratereje, hogy a száz meg száz
hangosan lépő csizmának a katonás menet-hangja, a tömegnek a nehéz
előre-törtetése magával vitte. Sőt lépést is váltott, hogy
egyszerre-léphessen egy sor paraszttal, aki előtte ment. Kiment a
mozdonyig, megnézte merően, mintha érdekelné. Régifajta kis alacsonyan
terpeszkedő mozdony volt, olyan, mint egy lomha fekete vas-kacsa az
előredülledő begyével, földigérő hasával, rövidláb-kerekeivel, hátratett
rövid kémény-nyakával. És hápogott is.

Mikor megfordult, meglátta a pályaudvar óráját. Fél három mult öt
perccel. Csak most lett izgatott. Asszonyokat várt meg, akik visszafelé
mentek, ezek mögött ment ő is be a csarnok felé. Egy hivatal-ajtó
mélyedésében állt meg, két katona mögött, ahol fedezve érezte magát. A
katonák ládákat őriztek, amelyeken egy pezsgőgyáros cég fekete betűit
olvasta. Huszárok voltak. Később egy hadnagy jött oda, rászólt a cövekké
meredő két kis huszárra:

– Itt maradjatok, amíg vissza nem jövök.

Azzal ellépett, hóna alá vett karddal. A köpenyén, hátul, ki volt
gombolva a derékszorító, olyan volt a bő barna köpenyben, mint egy
asszony, mikor elment.

– „Boldogság“ – mondta magában Andor és a ládákat nézte. Huszárok,
pezsgő, kisváros…

Most lassan betolták előtte a bécsi gyorsvonatot. Egy vöröszászlós ember
sétált az első vaggon előtt, az egyik kezével fogta a kocsi egy
rézrúdját, úgy vezette, mint a lovat. A vonat négy-öt hosszú kocsiból
állott. Szép, rövid, modern gyorsvonat volt, futó-vonat, könnyű és
messzi szaladásra készült vonat. A mozdony Andor előtt állott meg. Ez
már másféle állat volt: magas és vékonyszárú acélkerekeken hosszú és
karcsú kazán, mint a versenyló hosszú teste a száraz, finom lábakon. És
dudorodó-hegyes szügye volt, kicsiny és rövid kéménye, mint az angol
paripa kis feje. És ápoltabb volt, mint az a parasztmozdony: fénylettek
az acéljai és a rézpántjai, a sárga hevederek csillogtak lakkos-fekete
testén. És míg a parasztmozdony kehes, de közömbös volt, ez nyugtalannak
és idegesnek látszott: a tüzelője felől remegő lélekzés hallatszott és
valami titkos sülés-fővés halk sistergése. A mozdonyvezető kihajolt a
fülkéjéből és újságot olvasott. A fűtő a mozdony alá nézett, aztán
végigment a fényes kerekek előtt. Kicsiny kannából alig két-három csöpp
olajat csöppentett egy kis fekete skatulya-félébe, mintha éppen csak ez
hiányoznék még a teljes tökéletességhez. Aztán úgy nézett a mozdonyon
végig, hogy ez után a nézés után nyakveregetésnek kellett volna
következnie. Ha forró nem lett volna, bizonyosan megveregette volna a
nyakát a szép állatnak, amely egyre idegesebbé lett, hangosabb
sistergéssel főtt, néha haragosan fujt, puffantott egyet-egyet, majd
türelmetlenül lélekzeni kezdett; lassú taktusra pöffent egészséges
vastüdeje. Aztán egyszerre az egész vonat felszisszent, ahogy gőzt
eresztettek a fűtőcsövekbe. A haragos-sziszegő kígyók, amik egyik
vaggonról a másikra lógtak át, végig-mérgeskedtek a vonaton, gőzt sírtak
és meleg vizet izzadtak. Különös forró érverés volt ez. Az egész
alkotmánynak valami izzó-izzadó menni-akarása, feszülő és kivágódni
akaró ereje volt, ami oly tökéletes érzéskísérőjévé vált Andornak, hogy
úgy érezte: e pillanatban nem is lehetne sehol állania az egész világon,
csak itt.

Emberek szálltak be a vonatba, hordárok számait lehetett hallani.
Bőröndös, csíkosruhás hordárok mögött két gyászruhás hölgy. Aztán egy
gyerek, kosárral, visszataszítóan éles hanggal: „Ujsáág!“ Kövér urak,
bekecsben. Egy ezredes, két tiszttel. Megint az éles sivítás: „Ujsáág!“
Egy öreg dáma, akinek nagyon szépen szalutál a kalauz és felugrik előtte
a vonatra. Megint urak. Az egyiknek pléd a karján. Az egyik kocsiban
leeresztenek egy ablakot: az egyik gyászruhás hölgy könyököl ki és
leszól egy férfinak: „Az Erzsi ne felejtse el este elvinni az üvegeket
Lujzának“. – „Jó, fiam“ – mondja a férfi. Néznek egymásra. „Megfázol“ –
mondja fel a férfi. A gyászruhás nő hátranéz a kupéba és felel:
„Borzasztó erősen fűtenek“. A kalauz lelép a magas lépcsőről és szalutál
valakinek. Hosszú alak áll előtte, háttal Andornak, télikabát nélkül,
sötét, zöldes-szürke sportruhában, hátul kacéran ráncolt kabáttal. Andor
kinyújtja a fejét a két huszár mögül. Pécsi az. Pécsi felmutat a
Pullmann-kocsira. A kalauz mosolyog. Pécsinek a hóna alatt egy csomó
újság van.

– Egy pillanat! – mondja Pécsi. – Várjon itt meg.

Elszalad, a kalauz utána néz. Pécsi jön vissza, Ellával. Ella szürkében
van, rövid szoknyában, kis kalapban, sötétkék fátyollal a kalapja körül.
De az arca szabad. Nyugodt, egy kicsit halvány, de mosolyog. Mialatt
Pécsi megint beszél a kalauzzal, Ella a kalauzra néz, érdeklődőn. Aztán
a kalauz felugrik a lépcsőre, Ella utána. Pécsi megkapja Ella könyökét,
úgy tolja fel a magas hágcsókon. Aztán elrohan, visszajön egy hordárral,
aki kabátokat, plédeket és bőröndöket hoz. Maga előtt bocsátja fel a
lépcsőn, aztán két kezével kapja meg a két rézrudat és felveti magát ő
is. Durran az ajtó mögöttük.

– „Külön fülke“ – dobog végig Andor mellén.

Még egy perc és a kalauz lejön, egyedül.

– „Az ügy el van intézve.“ – Andor a szájához teszi két ujját, mert
érzi, hogy amit gondol, azt néma mozgással kísérik az ajkai. A nagy órán
három óra.

Csönd. Álldogálás. Még két ajtó csattan távolabb. A huszárok
beszélgetnek. Röhögnek valamin, de Andor nem hallja. Nyugodtan lép ki a
huszárok közül és elindul a perronon hátra, a vonat vége felé.
Elmosolyodik annak a kemény-szívós erőnek az érzetére, ami most küldi.
„Meg vagyok bolondulva“ – vizsgálja és csodálja magát, mint idegen
embert, figyeli az Andor-testet, amely határozottan megy az utolsó
vaggon felé, hogy felszálljon rá és elutazzék. De mialatt egyenletes és
határozott lépéssel megy, a vonat már lassan mozog mellette, vele
ellenkező irányban. „Szédülök“ – mondja a másik Andornak, szinte
panaszkodik neki. „Nem,“ – kiált rá némán és ijedten – „nem én szédülök,
a vonat megy.“ Megáll. A két Andor egybeolvad és a kerekeket nézi,
amelyek lassan forognak. „Még fel lehetne rá ugrani.“ Nézi, aztán
megfordul, lassú lépéssel halad az utolsó kocsi mellett. „Még most is.“
És három lépés után: „Még most is.“ Sietni kezd mellette a kocsi, de az
ő lépései is gyorsulnak. „Hopp, még most is… most is… most már nem.“ A
kerekek szaladnak. Az egész vonat megy, minden megy, ki a pályacsarnok
nagy-tátott száján, ki a fehér hóvilágba, a künn álló vonatok és házikók
közé. Csattogva megy a vonat, nem szalad még, de már nem lehet utólérni.
Andor siet, de már elmarad tőle, mert szaladni szégyell. Kilépett a
csarnokból, úgy megy utána. Az utolsó kocsin már égnek a kis piros
lámpák. Az utolsó kocsiról, a két ütköző közül rövid és vastag lánc függ
le, kapocsféle van a végén, ez meg-megérinti az éles-darabos köveket,
amik a sínek közt vannak. A zömök lánc lóbálódva fityeg ettől, a kapocs
meg-megcsendülve táncol a köveken. Andor siető nagy léptekkel megy: ez a
kapocs az ő vörös, meztelen szíve, amint az éles köveken vérzőn
rángatják most Bécsig, s ő most már egy kicsit szalad is a vonat után,
mert egy hosszúra, fájón megnyúlt ér köti a testéhez ezt a lánchurcolta
szívet. A vonat most kissé lassúdik, mert fordul. Hófehér és korombarna
tömör füstök gömbölyögnek a mozdony felől, a rövid vonat kanyarodik az
álló vaggonok közt, egy blokkház mellett, a póznák és lámparudak közt.
Egy vashíd alá fordul és lassan tűnik el, hogy a sok álló kocsisor közt
nem is tudni: elment-e már, vagy nem. Az ér nem pattant el, ez Bécsig
nyúlik és a világ végéig nyúlik – úgy érzi. Most bámul a füstös-havas,
póznás, vaggonos nagy tájképre, amelyet keresztül-kasul vonaloz a sok
fekete sín a fehér hószőnyegen. Itt künn most már csönd van. Nagyon
messziről hosszú-hosszú fütyölés hallatszik. Az ő vonatjuk szól? Lehet.
De lehet, hogy valami másik. Nyugalom van az üres sínen, amin a vonat
elment. Messze, a fordulónál egy kormos ember lép keresztül ezen a
sínen, kezében megfeketedett vörös zászlóval. Eltűnik oldalt az álló
kocsik közt. Aztán egy palócos hang kiált elnyújtottan:

– Jaanos baacsi!

A kormos ember kibujik a vaggonok közül. A palóc hang megint tompán szól
a hóban:

– Jaanos baacsi. Győjjön csak ide.

Ez visszakiált:

– Győjjön maga ide.

És vár. Egy másik kormos jön át a sinen, megáll, mond valamit János
bácsinak, aztán mind a ketten beballagnak a kocsisorok közé. Valahol
halkan, hosszan, csöng valami szelíd kis berregés, egy-egy pillanatra
abbahagyja, de újra kezdi. Szerényen, folytonosan csöng. Andor
visszafelé megy a csarnokba. Az első üvegajtó mögött idegesen kopog
valami. Már az előbb is kopogott, mikor erre ment. Most is kopogtat
szabálytalanul, mint a magot szedegető csirke a deszkán; halkan-tompán
szól az üveg mögött. Andor benéz: sárga rézkerekek állnak egy asztalon,
fölöttük zöld üvegernyő függ vékony szálon, lámpa ég benne, az üvegernyő
olyan, mint a smaragd és a rézkerekek csillognak.


XIII.

Nem is emlékezett pontosan, hogy mikor evett utoljára. Aludni se sokat
aludt. Napok óta egy-két órai ruhástul való ágyra-szédülés, ez volt
minden pihenése. De az italt kitünően birta, anélkül, hogy részegnek
érezte volna magát. Mikor az agya izzó munkájában elgőzölgött belőle
egy-két pohárnyi konyak, ezt megérezte és pótolta; feltöltötte magában a
szeszt, mint a hordóban apadó bort szokták.

A pályaudvar előtt sokáig állt, nézegetve a házakat, a kocsikat és az
embereket, megint érezve azt, amit régente érzett, mikor Elláék nyaralni
utaztak el: hogy milyen üres tud maradni egy ilyen nagy város, ha valaki
elutazik belőle. Milyen oknélküliek a házak és idegenek az utcák, milyen
tartalmatlan a lárma és milyen céltalanok az ember elindulásai. „Drága
jó apám“ – gondolta; bólogatott egy kicsit a fejével, mert eszébe
jutott, hogy ezt az érzést akkor érezte először, mikor a szülei egyszer
Bécsbe utaztak a tanárhoz, aki az első rossz véleményt mondta az apja
gyomráról. Aradiék most isteni csöndben alszanak a budai temetőben, a hó
alatt. „Tudnak aludni?“ Ment néhány lépést a körúton, mint egy idegen
városban. „Különös, hogy nincsenek rokonaim“ – jutott eszébe. Az apja
már régebben szakított a rokonaival, az anyjának pedig egyetlen bátyja
volt, ez Romániában volt mérnök, legutóbb Turn-Szeverinben lakott.
Emlékezett a levelekre, amiket szegény anyja írt a bátyjának, s amiket ő
vitt bedobni a levélszekrénybe. A nagy, kerek betűkkel írt
„Turn-Szeverin“ még most is az emlékezetében volt. „Érdekes, évekig azt
hittem akkor, hogy Turn-Szeverin Magyarországon van.“ Egy utcasarkon
megállott és visszanézett a pályaudvarra: „Mialatt én onnan idáig
ballagtam, milyen messzire elfutott már a vonat…“

Fel kellett tölteni a konyakot. Betért egy kávéházba, le se ült, csak
megállt egy asztalnál, oda kért egyszerre két pohárral. Aztán, hogy a
pikkoló arra jött és ránézett, megszólította:

– Add csak ide a menetrendet.

És leült, kabátban-kalapban kiírta egy cédulára a vonat állomásait
egészen Bécsig, az érkezési időkkel együtt. Tudni akarta, mely órában
hol vannak. Bécsbe fél nyolckor érkezik a vonat. „Addig még sok időm
van“ – mondta magában értelem nélkül, de nagy jelentőséget érzett hozzá.

Négy óra után már erősen sötétedett. Vasárnap volt, de az üzletek mind
nyitva voltak. Karácsony előtt ez volt az utolsó vasárnap, a munkaszünet
fel volt függesztve. Egy csemegeüzlet kirakatában havas tájképet
lehetett látni: zuzmarától csillogó fenyőket, a völgyben kis házat,
amelynek ablakaiból világosság áradt; a házban szoba volt, a szobában
kis bútor körül kis parasztok álltak. A dombtetőn kápolna volt, amely
szintén ragyogott belülről. A fenyőerdő két szélén savanyúvizes üvegek
feküdtek a hóban, akkorák voltak, mint a ház és a kápolna. És vörös
Mikulások álltak elől sorban. A tájképre felülről szalámi és sonka
függött le, mint a színpad fölött a szuffitadíszletek. Sokan álltak a
kirakat előtt és melengették Andort, aki elől állt, az üvegnél. Oly szép
és nyugalmas téli este volt ebben a fenyőkoszorúzta kis völgyben, hogy a
körúti futkosók valóságos nosztalgiával álltak előtte. De aztán
futkostak tovább. Andor mögött háromszor is megujult a közönség. Andor
szeretett volna a kis házban állni a kis parasztokkal. Vagy a kis
kápolnában térdelni fenn, a savanyúvíz mellett.

– „Megyek, kibékülök Rácz Miklóssal.“

Sietve ment a szerkesztőségbe. Bejelentés nélkül nyitott be a
fürdőszobába, ahol Rácz az íróasztala előtt ült és francia lapot
olvasott. Nem köszönt, ezzel lépett be:

– Ne haragudj rám, bolond vagyok.

– Az már igaz.

Kabátostul ült le. Rácz letette a lapot és figyelmesen nézte őt. Aztán
megszólalt:

– Már nem is merek tőled kérdezni semmit.

Hallgatott.

– Csak azt mégse akarom, hogy így elhagyd magad… Egészen züllött vagy…
Ilyet még nem is láttam.

Andor nyugodtan nézett rá:

– Ma volt az esküvő.

– Tudom – mondta Rácz.

– Ott voltál?

– Azt már nem.

Jól esett neki ez a dacos távolmaradás. Rácz mégis jóbarát volt. De mit
segít rajta mindez?

– Ha akarod, – mondta Rácz – ma vasárnap van, nincs sok dolog, a
főszerkesztő itt van, bemutatlak neki…

Andornak tágult a szeme: ő már nem is gondolt erre a dologra, az újságba
való irkálásra, aminek a karriért kellett volna egyengetni. De Rácz
erélyesen folytatta:

– Beszéltem rólad neki, azt mondta, nincs kifogása, ha én ajánllak. És
most így valahogy kell összeszedned magad. Na előre. Le a kabátot.

Lesegítette a télikabátot Andorról és már vitte is be a fiút a
főszerkesztőhöz. A főszerkesztő még ama ritka emberek közé tartozott,
akik pofaszakállt viseltek. Valamikor kormánybiztos volt Wekerle alatt,
azóta címezték méltóságos úrnak. Andort szigorúan, de kedvesen fogadta.

– Próbálkozzék – mondta neki. – Rácz majd megmutatja nekem az írásait.
Ha jók, a mi ajtónk tárva van minden tehetség előtt.

Andor erre nevetni akart. „Furcsa“, – érezte – „hogy ez az okos ember
egy halottal beszél és ezt nem veszi észre.“ A további beszédét is ezen
a gondolaton keresztül hallgatta.

– És ízlés! – kiáltotta egyszer a méltóságos úr. – Ízlés! Az ízlést
tartom a politikai ujságíró legfőbb tulajdonságának. Izléssel támadni,
ízléssel hízelegni. Higyje el, ez a legnagyobb dolog a világon!

Igazán nevetni lehetett volna. „A legnagyobb dolog a világon.“ Furcsa.
Milyen kicsik most az ő szemében ezeknek a híres és hatalmas embereknek
a legnagyobb dolgai. A vonat Párkánynána és Pozsony közt szalad.

– Mi az impressziód róla? – kérdezte Rácz, mikor megint a fürdőszobában
ültek.

– Elég jó – mondta Andor. – Kicsit ostoba. Nem?

Rácz mindenét rátátotta: száját, orrát, szemét:

– Ez? Ostoba? Ez?

– Akkor tévedtem.

– Ha van igazán okos ember Pesten, akkor ez az…

És hevesen magyarázta, hogy milyen okos. Andor felállt a vasfotelből és
egészen csöndesen, hidegen szólt:

– Nem érdekel az egész. Ella ma férjhezment.

– Az más – mondta Rácz és bosszúsan ült le. Aztán mérgesen szólt fel
Andorra: – Mi az? Tönkre akarsz menni ebbe?

Nyugodtan felelt:

– Igen.

– Ezért a… rongyért?… ezért a senkiért?

– Ezért.

– Na hát…

Őszinte elkeseredéssel csapott az ujságra:

– Rajtad nem lehet segíteni.

– Nem.

– Akkor… nem is tudom, mit akarsz tőlem.

– Valami olyat akartam…

Elfúlt a hangja. De nyelt egyet és megkeményítette magát:

– Valami olyat akartam, amit… te nem tudsz adni. Te alapjában véve
nemcsak szívtelen vagy, hanem ostoba is.

– Én is?

– Te is. Én beteg vagyok… és egy beteget…

Rácz felugrott:

– Nem beteg vagy, hanem gyerek vagy és férfiatlan vagy. Én tudom, mi
kellene neked. El vagy kényeztetve, siratod magadat, belebujsz a
fájdalmadba, ahelyett, hogy kifelé másznál belőle, egyre mélyebben fúrod
magad bele, mert sohse dolgoztál, jómódú egyetlen fiúcska voltál, és az
élettől is azt várod, hogy kényeztessen, mint a papád meg a mamád.

– Az lehet, – mondta egészen halkan – de most nem tehetek róla… most
beteg vagyok… nagyon beteg vagyok…

– Fenét vagy beteg.

Andor halkan mondta, szinte kérlelőn:

– Ne beszélj velem így.

– Nyavalyás vagy. Rám nem hallgatsz. Önfejű vagy, el vagy bizakodva.

– Ne bánts – mondta alig hallhatóan.

Rácz igazán mérges volt. Vette a francia lapot és olvasni kezdte:

– Nem lehet veled. Útálatos kezdesz lenni.

Egy kicsit hallgattak. Aztán Andor nyugodtan mondta:

– Gyalázatos vagy és szamár vagy.

Rácz ránézett, aztán nevetett. Visszamerült a francia lapba, onnan
mondta:

– Távozzál a szobámból.

Andor kiment. Lement a lépcsőn. A lépcső alján egy hölggyel találkozott,
aki felfelé jött. Ismerős arc volt. Utána nézett egy kicsit alulról és
csak akkor jutott eszébe, hogy kicsoda. A „kéjvágyó úrhölgy“ volt, az
elefántcsontvállú érzéki fekete szépség a Moulinből. Hát végre mégis
megszerezte magának Rácz. Mennyi pénzt adhatott érte? Vagy mit csinált,
hogy meghódította? Milyen csudálatos… milyen elérhetetlen volt számára
ez a nő, és most itt megy fel hozzá, az irodájába… Hogy csinálják ezt az
emberek? Hogy akinek nem kellenek, az végül mégis csak baktat így fel a
lépcsőn, szép engedelmesen…

Az Opera-kávéház előtt ment el és az üveg mögött Rodicsot látta ülni a
feleségével és a két lányával. Rodics ujságot olvasott, a két lány közös
olvasmánynak tartott maga elé egy illusztrált lapot, Rodicsné pedig
valami messze-néző szomorúsággal bámult ki a sötét utcába az üveg mögül.
Találkozott az asszonyéval a pillantása. Nem ismerte Rodicsnét, sohasem
is látta, de most tudta, hogy ez az. Meleg érzés ment át rajta, mikor az
idegen asszony szemébe nézett. Ezzel most milyen sokat tudna
beszélgetni. Mind a ketten mennyi mindent tudnának mondani egymásnak…
Rodicson szemüveg volt. Tíz évvel öregebbnek látszott így a családja
körében, mint a szeretőjénél, vagy a klubban. Az ablakon át az óra is
látszott. A vonat most Pozsonyban van.

Befordult a Hajós-utcába, megállt egy ház előtt, ahol Máté lakott, a
földszinten, hónapos szobában. Itt már egészen bolond dolgot csinált.
Benyitott Máté ajtaján és meglátta az elefántfejűt, amint kis asztalára
könyököl a petróleumlámpa mellett, és hallotta, amint fennszóval magolta
a jogot. Bekiáltott az ajtón:

– Szervusz, tanulj tovább, már megyek is!

És elszaladt. Máté utána bámult az ajtóból, aztán sóhajtva könyökölt
vissza a jog fekete betűtengerébe. Andor mosolygott az utcán: „Milyen
rossz, hideg cigarettaszag volt itt.“

Kocsit vett és Budára hajtatott, a szülői lakásba. A kövér Julit akarta
látni. Mikor a Margithídon vitte át a konflis, kinézett a hídra.
Ellágyult. „Hányszor cipeltem át ezen a hídon a szívemet“ – mondta
magában. És a híd érzéketlen vasmonstrumnak tűnt előtte, amely
évszázadokon át fog itt állani széles lábaival a sárga vízben, hidegen,
mialatt száz meg százezer emberke szaladgál át rajta ide-oda, viszi a
szívét meg a gondterhelt agyát… és csak nagynéha válik ki egy-egy a
siető tömegből, hogy ne a partra siessen, hanem a híd közepéről a vízbe…

Julinál leült a konyhában. A világért se akart bemenni a lakásba. „Ha az
akantuszleveles tapétát meglátom a szobámban, akkor végem“ – gondolta.
És nem akarta hallani az ebédlőórát sem, amely oly mélyen-zengve ütötte
a negyedeket a csöndes éjszakákon, mikor ő az ágyában olvasott… Julinak
a lánya szemben ült vele egy zsámolyon és most megint úgy nézte, mint
egy félistent. Ez már a multkor is egészen különös volt, ez a túlvilágit
sejtő csodálat, amivel a Mariska ránézett. Vagy mindenkire így néz?

– Szép lány lett a Mariska – mondta Julinak.

Mariska elvörösödött a zsámolyon. Ez valami egészen különös volt, igazán
csudálatos, hogy a Mariskát nem tudta hamarjában máshoz hasonlítani,
mint egy szentképhez. Nem volt benne semmi kívánatos, olyan tiszta és
mellékgondolatot nem keltő volt közönséges, de túlzott szépsége, a
búzasárga haja, a nagy kék szeme. Szentkép és képeslevelezőlap, – vagy
inkább a színezett olcsó fényképek hangulata volt az arcán. Nem is
magyaros volt a szépsége, inkább valami külföldi mese-illusztrációhoz
hasonlított. És volt benne valami nem erre a világra való, olyan
fájdalmas vendég-kifejezés, mintha itt csak átmenne ezen a földön,
sietne az angyalság felé, ami az igazi célja, s amely felé már most
elrajong a tekintete. És őt úgy nézi, mintha el akarná magával vinni
oda, csak nem mondja, alázatosságból. „Az ilyen szép, szegény, szomorú
lányokból lesznek azok a szép, szegény, szomorú apácák“ – gondolta. De
nem szerette a tekintetét, ez más világ volt, idegessé tette.

– Ne csókolj kezet – szólt rá szomorún-mosolygóan, mikor kiment. – Azt
nem szeretem.

A vonat megérkezett Bécsbe. „Pályaudvar, csomagok kiváltása, fiáker,
szálloda, még sok időm van“ – mondta, mikor megállt vele a kocsi a
színház kiskapujánál. Az előadás már folyt. De Somogyi a portásnál
cigarettázott – az ő szerepei oly kicsinyek voltak, hogy senki nem
tartózkodott annyit a portásfülkében, mint ő. Még a telefonhoz is ő ment
a portás helyett, mikor csöngött, és szokás szerint ezt kérdezték:
„Mikor van vége?“ Mosolyogva felelt mindenkinek: „Öt perccel tíz előtt“
– és olyan arccal jött el a telefontól, mint aki azt mondja: „Ha ez
tudná, hogy a portás helyett _ki_ felelt neki!“

Mikor Andort meglátta, észrevette az arcán a nagy felkavartságot.
Összeráncolt szemöldökkel nézett rá:

– Mi bajod van?

– Semmi.

– Vesztettél?

Intett, hogy igen. Somogyi a fejét csóválta. Francia huszártisztnek volt
öltözve, pipacsvörös nadrág, bő csizmaszár és égszínkék attila volt
rajta sűrű fehér zsinórzással. A fején szőke paróka. Az orra ki volt
javítva valami ragacsos, holt tésztával. Vékony sárga bajusza volt.

– Olga mit csinál? – kérdezte Andor.

– Olga? Semmit.

De zavart volt, mikor ezt felelte. Andor, aki érdeklődés nélkül mondta
ki a kérdést, most egy pillanatra kíváncsi lett.

– Mikor láttad?

– Ma is – mondta Somogyi, most már egészen különösen, miközben
erőltetten nézett Andor szemébe. A fiú tovább kérdezte:

– Rólam nem mond… semmit?

– Nem.

– Egy szót se?

– Nem.

Mind a két „nem“ túlrövid volt. Andor ezt mondta:

– Talán… haragban vagy vele?

– Én? Miért?

– Csak.

– Nem.

Eldobta a cigarettáját, láthatólag zavartan menekült a beszélgetés elől:

– Bocsáss meg, – mondta – most jön az én jelenésem. Mindjárt
visszajövök… várj itt meg. Nagyon fontos dolgot kell neked mondanom.

Felugrált a lépcsőn, pengő sarkantyúval. Nem is volt még jelenése, de
felszaladt gondolkozni, hogy beszéljen-e most Andorral, és mit mondjon
neki. Egy héttel ezelőtt Irma és Rodics felajánlotta neki, hogy vegye
feleségül Olgát. Rodics tízezer korona készpénzt ad hozományul Olgának
és három éven át hajlandó havi kétszáz koronával segélyezni az ifjú
párt. Olga ezt még nem tudta. De Somogyi gondolkodási időt kért, amely
még mindig nem járt le. A pénz és a szép lány – ez nagyszerű volt.
Irmáról lemondani – ez rettenetes volt. Irma mellé kerülni, mint sógor –
ez megint nagyszerű volt. Rodics kegyelméből élni – ez rettenetes volt.
Így kavargott benne a rettenetes és a nagyszerű, és ez a kavargás, mint
az örvény, húzta őt egyre beljebb a nagyszerű felé. Most fenn ült a
nagy, közös öltözőben, a többi francia huszártisztek közt – mindnyájan a
212-ik ezredből – és a tükre elé könyökölve, korrigált orrát az ujjával
mintázgatva tünődött azon, hogy miképpen mondja ezt meg Andornak. Andor
pedig kiszökött a színházból és ment haza a szigetre. Itt volt a sötét
este, a nyolc óra, a fél kilenc, Ella és Pécsi most öltözik a bécsi
hotelben vacsorára, a hamarosan kibontott kofferek és bőr-toalett-táskák
közt… Vajjon két szobájuk van-e, vagy csak egy… és már szabad-e Pécsinek
odanézni, mikor Ella a mosdó előtt áll… és segít-e neki az
öltözködésnél?…

Be a hotelbe, fel a szobába, és hamar, hamar, feltölteni a megapadt
konyaktartalmat, pótolni három pohárral, gyorsan, egymásután. És:

– Hozzon egy egész üveggel!

Már csak kevés idő van hátra. Megrakta a kályhát, levetette a gallérját,
amely a nyaka nagy ütőerét szorongatta. A foteljébe ült és
cigarettázott. Az órát maga mellé tette az asztalra. Most azon
gondolkozott, hogy milyen bölcsek voltak az emberek, mikor az idő
jelzését hideg kis gépekre bízták. Mert háromtól négyig milyen lassan
telt az idő. Ha ő óra lett volna, alig mozgott volna a
másodpercmutatója. Most pedig egyre jobban rohan, szinte meg kellene
fogni a mutatókat, hogy ne szaladjanak. Csak egy percig néz a sötét
ablak felé, azon tünődve, hogy Ella izgatott-e most átöltözésközben, és
mikor visszanéz az asztalra, az órára, félóra szaladt el. Már fél tíz.
Lenn ülnek az étteremben, Pécsi bizonyára pezsgőt hozatott. És mind a
ketten jól-öltözöttek, báliasak, égők és tiszták, Pécsi biztosan
szmokingban van. A pálinka hatása is igen különböző az emberi agyra.
Most például percenként kell utánatölteni, mert oly rohamosan száll el a
kábulat. És ha az ember jókedvű, két pohárka is elég… De most, mint a
forró tűzhelyre csöppent víz, úgy száll el minden korty, szinte azonnal.

Tíz órakor kínlódni kezd, testi kínjai vannak. Mélyen és nehezen
lélekzik. Ahogy megmozdul a karosszékben, és körülnéz a szobában, azt
mondja hangosan: „Na… ezt a kis szobát is megemlegetem.“ De ők még
vacsoráznak, még ülnek az asztalnál, ez egészen bizonyos. Észreveszik-e
a többi asztaloknál, hogy ezek nászutasok? Oh, igen. Ezt igazán meg
lehet látni. Van zene az étteremben? Bécsben kis francia zenekar játszik
este a nagyobb hotelekben, nem is látni a muzsikusokat, mindig valami
oldalhelyiségbe dugják őket, onnan tremolózzák és nyújtják a valcereket.
Aznap kellett volna elutazni Pestről, mikor a szakító-levelet a
szerkesztőségi szolga biciklin elvitte a főpostára. Párisba kellett
volna menni. „Ha egy csöpp eszem van akkor, este utazom az expresszel.“
Vagy legalább is a temetés után. Így kellett volna ezt csinálni. Más
világba, más emberek közé. Vagy a Tátrába, a fenyők alá. A savanyúvizes
kis karácsonyi táj jelent meg előtte, irígylendő, fájdalmas
bájosságában. Milyen szépek és boldogok ezek a kis csinált világok.
Egyszer egy gyufaskatulyát bámult így meg, mikor a Horn-palotában
tanulni kezdett: egy bokor, egy hölgy, egy kiskutya… élénk, napsütött,
túlzott színek… délfrancia fürdőhelyen lehet ilyen hölgy, ilyen bokor,
ilyen kutyus, ilyen kék ég. Akkor is… oda szeretett volna menni.

Fél tizenegy. A vacsoránál ülnek még? Igen. Vagy… lehet, hogy már nem.
Mért van az, hogy minden igazi ijedség az ember térdében villan meg,
onnan lefelé didereg a lábszárcsonton, és a lábnak a hüvelykujjában áll
el. „Én nem vacsoráztam volna vele a vendéglőben, hanem a szobába
hozattam volna mindent.“ Lemosolyogta Pécsit, aki szmokingban feszít az
étterem csillárfényében. „Ejnye… honnan veszem azt, hogy ott
vacsoráztak?“ De megnyugodott. Bizonyos, hogy ott vacsoráztak, mert ő
olyan élesen érezte és látta őket egy nagy, fényes étteremben. Tizenegy
óra. De most már igazán felmentek a szobába. Vagy két szobájuk van? Nem.
Csak egy van. Egy nagy, kétágyas szobájuk van, nem lehet más. El kellett
volna menni a Csirkéhez ma délután. Nem lett volna szabad így,
régen-nőtlenül ezt az órát megvárni. De nem lehetett. Mért undorodik a
szenvedő ember a nőktől? Micsoda rettenetes, ismeretlen új csapás ez?
Inni kell, forró az arca, a szeme úgy ég, hogy érzi a melegét. És
erősen, tűzzel lélekzik, mint nagy futás után a lovak. A szesz teszi
ezt. De mért nem üti le a kábulat? Egyszer egy törköly tökéletesen
leütötte. Roth Jakab pálinkásnál gyertyák égtek palackokban az asztalon.
Milyen furcsák és szegényesek a Kornély Margit csengő, könnyű-üres
aranykarikái a jobbkarján! Nem, nem lehet, hogy Rácz komolyan
megharagudjék rá, egy egész életre, hiszen Rácz olyan jó, mint a kenyér.
Jó ember Rácz. Jó férfi. Mi volna, ha most nem nézne többet az órára, a
földre tenné, a sarkával ráállana és aztán megfordulna maga körül,
törmelékké őrölné így a kis órát? Tizenegy mult. Az a kérdés, van-e rá
logikai lehetőség, hogy még az asztalnál ülnek, az étteremben? Van.
Határozottan van. „Én ott ülnék még?“ Nem. Határozottan nem. Hát akkor
Pécsi mért ül még ott? Csak azért, mert még ott ül, egészen biztosan,
ezt érezni lehet. És erre iszunk egyet. A konyak túlédes. És már semmi
szaga sincs, nem megy fel az orrba az az égett szőlő-aromája, mint
azelőtt, még délután is. Ez nehéz éjszaka. Megdörgöli a szemét, de érzi,
hogy a kezemozdulása vad és egyenetlen, mint a csecsemőé, mikor oly
brutálisan nyomja meg az öklével a szemét. Nem baj, ez a szesztől van.
Egészen kicsi kis kábulat nyomja a halántékát, ez nagyszerű, ezt most
hagyni kell kifejlődni, lehet előrebámulni, a szürke falra… csak mért
görbül le a szája? Cigaretta. Mélyen le a füstöt. Aztán hevesen ki,
előre, messzire. Csak azért nézni az órára, hogy milyen gyorsan szalad
most az idő. Háromnegyed tizenkettő. Hát… igen. Ez már éjszaka. Ez már
nem este. Egy furcsa, szakadozott, fel-felhápogó lélekzet… valami
szorító kínnal a torok és a tüdő közt… ez undorító dolog, elmult ugyan
rögtön, de sírás-kezdet volt, abortált zokogás, ami visszafulladt a
mellbe… Örökre átkozott, gyalázatos szentimentálizmus: „Sajnálom…
sajnálom szegényt… szegény kis félénk szűz testemet… a vágóhídra viszik
idegenek… kutya, kuvaszfejű ember vicsorítja rá a fogát… szegény remegő
kis áldozatom, bárányom…“ Mért nem tudja most keserűen vigyorogva
kinevetni? Hiszen ez is csak úgy megy, mint millió más eset. Rémes, hogy
milyen ostoba az ember: morfiumot kellett volna bevenni, most milyen
mélyen lehetne aludni, holnap estig. Morfium…

Elaludt a széken. Ilyenkor így hirtelen kivégzi az agyongyötört testet a
felgyülemlett álom. A fej hanyattesik, a test olyan, mint a meggyilkolt
emberé. Csúf, izzadós, nyálas, lázas szenvedő álom… A mélyen-kéken
karikázott, beesett szemeken sötét-héjú takaró… nyitott száj és rút
torokhangok… rossz lélekzet, lefüggő sovány kezek… és csúnya lábak a
lábszárra felhúzódott, megrövidült nadrágban, előrenyujtott cipők… és jó
isten, milyen rövid ideig tart!

Mikor egy nagy horkanásától felriadt, rémültbután nézett szét. Aztán
mohón bukott a feje az óra fölé. Fél három volt. Fölkelt a székből,
megtántorodott egy kicsit az álomittasságtól. Félhangosan beszélt
magában:

– Le kell feküdni. Gyerünk.

Ledobálta magáról a ruhát és bebujt az ágyba. A hűvös lepedő és a hűvös
párna boldogítóan csókolta meg izzó-részeg testét. Fél három. Belenézett
a lámpába: „nem szabad semmire gondolni.“ A lámpa kínozta a szemét. „Nem
bánom, ha ki is égeti a szememet.“ Meredt belé tovább,
gyulladtan-könnyezőn, a fehéren izzó dróttal dacolva. Mi mindent nem
lehet csinálni a huszonnégy éves fiatal testtel! Micsoda életvágy röhög
benne, mennyire nem hagyja magát tönkretenni! „Azt nem bánom, hogy már
túl van rajta.“ Igen. Túl van rajta, ez most már bizonyos. Van gonoszabb
és találékonyabb, mint az ifjú fantázia? Túl van rajta, de…

Ez volt a legsúlyosabb: mi történik most, ebben a percben? A gondviselés
átaltatta vele a szörnyű órákat. De most… most…

– Eh – mondta hangosan és dacosan. – Ezt nem lehet tűrni.

A hálószekrény fiókjába nyúlt és kivett onnan egy kis revolvert.
Gyöngyházból volt az agya, nikkelből a csöve. Az apjáé volt. Az öreg
Aradi akkor vette, mikor egyszer a Hűvösvölgyben nyaraltak és éjjel
gyalog kellett hazajárnia. Akkor töltötték meg, azóta senki nem nyúlt
hozzá.

Lerúgta magáról a paplant és szemérmetlenül rántotta fel nyakig a
hálóingét, mint a csecsemők szokták. Csakhogy ezek vigyorognak hozzá
fogatlan kis szájukkal. A hideg kis csövet a szívéhez nyomta. „El fogom
sütni“ – mondta hangosan, mintha valakinek mondaná. Oly erővel nyomta a
bordái közé a szögletes csövet, hogy fájt. De valami gyalázatos kép
bontakozott ki az agyában, kapcsolódó ölelkezés, egybefonódott
testszíneivel és testformáival, valami gyönyörnélküli, örömtelen
birkózás és gyilkolás…

– Hopp! – mondta hangosan és a fájdalomig szorított csövet elfordította.
– Hopp!

Még mélyebbre nyomta a testébe, de már nem irányozta a szívének. „El
fogom sütni… de nem megy a szívembe, nem megy a szívembe“ – ordította
benne egy ujjongó hang, amitől boldog és rajongó és részeg lett, –
elmosolyodott, magasra emelte a balkarját és megnyomta a ravaszt.

A pisztoly kicsit szólt, de megütötte a mellét. „Vaktöltés volt benne“ –
mondta tökéletesen kijózanodva és ellökte az ágyba a kis eszközt, mintha
undorodnék tőle. Két ujját rányomta a cső helyére, de nem érzett sebet.
Fájdalmat se, semmit. De egy perc mulva hűvöset és nedveset érzett a
hónalja tájékán. Hirtelen rányomta erre a helyre a tenyerét és az arca
elé tartotta. A tenyere véres volt. „Meg volt ez töltve, mégis.“ Most
megint a cső helyéhez nyúlt, a másik tenyerével. Az is vérnyomot
mutatott. „Keresztüllőttem magamat“ – mondta és mélységesen
elcsudálkozott, hogy ez ilyen egyszerű és olcsó dolog. Nyugodtnak és
okosnak érezte magát. Megnyomta a csengőt az ágy mellett a falon, és
várt. Csudálatosan kitisztult az esze. Pécsi és Ella, mint két idegen,
jelent meg az agyában, felöltözötten, közömbösen. Úgy álltak előtte,
mint a fényképész előtt.

A portás nyitott be halkan:

– Csöngetni tetszett?

– Igen, – mondta nyugodtan – nem jól érzem magamat… valami rossz húst
ehettem… Kérem azonnal a doktort.

„Nagyszerű, hogy milyen okos vagyok“ – gondolta felújuló, boldogító
önbizalommal.

Néhány perc mulva papucsban jött a doktor.

– Na, – mondta – elrontottuk a gyomrunkat?

– Doktor úr, – mondta neki, boldog és megkönnyebbült arckifejezéssel
fekve hanyatt a párnán – én öntől az orvosi becsületszavát kérem… amit
most mondok, az a kettőnk… titka…

A doktor, egy körszakállas, komoly fiatalember, érdeklődve nyúlt a keze
után.

– Doktor úr, – mondta fel-felremegő, új és tiszta gyerekhangon – én egy
ostobaság miatt magamba lőttem. De semmi bajom nincs.

Hosszú percekig volt csönd. Az orvos vizsgálta, lassan megfordította, a
sebet nézte, a száját nézte, a lepedőre köpetett vele, aztán a revolvert
vette szemügyre.

– Semmi baj – mondta.

– Tudom – szólt a halk gyerekhang és a kissé csapzott fiatal bajusz
alatt gúnyosra mozdult a száj. – Titok marad?

– De uram! – mondta sértődötten a doktor. Elsietett, kötést hozott,
bekötötte a két sebet.

– Mehet aludni! – kiáltott a folyosón a portásra. – A nagyságos úr
elrontotta a gyomrát.

Mikor az ágyfej leesett a padláson, azt hitték, hogy agyonlőtte magát.
És most… senki nem hallotta.

Megegyezett a doktorral abban, hogy korán reggel intézkedik és elviteti
a Ráth-szanatóriumba. Itt nem akar maradni. És ott ismerik. „Szegény
apám hónapokig feküdt ott.“

– Most… nyugalom… – mondta a doktor. – Abszolute semmi nem történt.
Szerencsés golyó… a bőr alatt szaladt körül… Mikor a mentőknél
nyomorogtam, sok ilyet láttam. Mi ezt kontúr-lövésnek hívjuk.
Tangenciális lövés. Napok kérdése…

Még beszélt, beszélt, és Andor, hallgatva a tompa, halk hangot, édes
álmosságot, nagy-édes, vonzó álmosságot kezdett érezni. Még hallott
egypár szót, de már nem értett belőle semmit. Még az arcán volt az
udvarias, jól-nevelt, érdeklődő mosolyféle, amellyel kiderült szíve a
szomorú idegen embert hallgatta, jobban sajnálva őt, szegény kis
papucsos fürdőorvost, mint sajátmagát, mikor megnyugodottan és fiatalon,
egészségesen elaludt, mint aki hosszú utazás után végre megérkezik
valahova annyi virrasztás és gyötrődés után. Az orvos gyöngéden
betakarta, szétnézett a rendetlen szobában és elment. Halkan tette be
maga után az ajtót.


XIV.

Az első hetekről, amelyeket a szanatóriumban töltött, még később is alig
tudott számot adni magának. Mintha hónapok züllését, virrasztását,
részegségét csak nagy-lassan aludta volna ki, lenyomorodott teste
boldogan pihent az ágyban. Néha órákig aludt ebéd előtt és ebéd után, s
este mégis álmosan fordult meg a párnán, mikor az ápolónője, egy
erőteljes, vöröshajú nő, jóéjszakát mondott neki. A sebe hamar
begyógyult és a doktorok, akiket erre megkért, hallgattak róla. Az
ápolónő látta, hogy kötést kap, de annak azt mondta a segédorvos, hogy
két furunkulust vágtak fel a hónalja körül.

Embert sokáig nem akart látni az orvosokon és a vörös Jolánon kívül, aki
túlpiros szájával, lángvörös hajtincseivel és erőltetett
csinosanöltözésével nem volt rokonszenves előtte. Van ezekben a sebészek
körül szolgáló ápolónőkben valami különleges klinikai kacérság. Ettől
öltöznek olyan karcsún fehérbe-csinosba, kackiásan bekötött fővel, mint
tűzrőlpattant emberhús-szakácsnék, éles és tiszteletlen ellentétül az
apácák mellett, akik néha-néha átlebegnek közöttük, sóhajtva és
megsárgultan, nagyobb irtózattal nézve rájuk, mint az utcasarki
lányokra. A főorvos ugyanaz volt, akitől egyszer oly gorombán ment ki,
mikor szegény apjának megtagadta a morfiumot. Ezt a Veress doktort most
megszerette, a gyönge emberek ama nagy szimpátiájával, amellyel a
katonákhoz, a híres vívókhoz és az aktív sebészekhez vonzódnak. Veress
doktor kevésbeszédű orvos volt, belül azzal a gyermekien lágy,
művészetet és érzelmességet kedvelő kedéllyel, ami meg a sebészeknél
látszik öröklött gyengeségnek és a nagy Billroth életrajzában virágzik
ki tipikusan. Megnyugodott és boldog védelmet érzett azokban a
percekben, amelyeket a mészárosnak öltözött Veress doktor az ágya
mellett töltött; szerette a szőrös, agyonmosott nagy kezét, rövidre
nyírt mákszürke haját, kefebajuszát. A doktor a fehér kabátja övében
fekete tokban morfiumfecskendőt hordott. Úgy viselte, mint a katona a
bajonettet, beszédközben is ezt fogta. Érezte, hogy ez az egy igazi
fegyvere van.

– Nem bánom, – mondta neki Veress doktor, mikor a sebe már rég
begyógyult és ő arra kérte, hogy maradhasson még itt – magának nagy
szüksége van egy kis kúrára… a hidegvíz jót fog tenni. Tavaly óta van
vízgyógyászati osztályunk is… de akkor az én kezem alól elkerül, átadom
Seilernek, az a mi idegspecialistánk.

Megkérte, hogy azért ő minden nap jöjjön be hozzá.

– Azt lehet – mondta a főorvos.

A kövér Juli, akit végre mégis elhivatott, minden reggel bejött hozzá
Budáról. Ő intézte az ügyeit, ő volt az egyetlen összeköttetése a
külvilággal. Pénzért ő járt a bankba, a budai házat ő kezelte, a
holmiját ő szállította Budára a szigetről.

Pécsi és Ella oly idegenül jelentkezett az elméjében, hogy egy reggelen,
mikor felébredt és ezek eszébe jutottak, – mert minden reggel eszébe
jutottak, húsz-harminc másodperccel az ébredés után – azt gondolta
magában: „Korábban kellett volna agyonlőnöm magamat“. Főként az érzéki
képeket irtotta ki ez a változás az agyából. Mintha irígy érzékisége
azon a keserves éjszakán egyetlen nagy lázrohamban égett volna ki
belőle, ha most rájuk gondolt, mindig ruhástul látta őket és néha únták
egymást, sőt veszekedtek is. Ha a párok úgy tudnák egymást szeretni,
ahogy a féltékenység ezt el tudja képzelni! Nincs is igazi szép
nászéjszaka másutt, csak a lemaradt harmadik agyában.

Egész testét és lelkét valami nagy meg-egészségesedés vágya fogta el. A
vízkúra mellett minden nap tornázott a „gyógytornateremben“. Svéd
kínzólétrákon huzakodott, ravasz gumiköteleket nyújtott, amíg bírta, és
az álló-biciklin, amelyen óra mutatta a kilométereket, Szegedig
ellábolt. Csak egyszer keseredett el nagyon, ez akkor volt, mikor
úszónadrágban ült a nagy teremben egyedül egy földhözsrófolt csónakban,
és szorgalmasan evezett. A tornaterem magasan vágott ablaklyukain
besütött rá a nap, az evezők egyenletesen zörrentek meg vas-ágyaikban,
minden meglett volna itt az evezés friss, testies költészetéből, csak a
víz és az ég hiányzott alatta és fölötte. Ez nagyon elkeserítette, beteg
hernyónak érezte magát, a száját kellett összeszorítania, hogy el ne
sírja magát, de végül is oly gyorsan és erősen kezdett dolgozni az
evezőkkel, hogy ebbe a testi megerőltetésbe sikerült belefojtania a régi
bajokat, amelyek már tolakodni kezdtek fölfelé az idegrendszere finom
kötélhágcsóin.

Este hét órakor már ágyban volt és ott vacsorált félnyolckor, a
rövidlábú kis fehér asztalon, amit az ágyába állított a vörös Jolán.
Vacsora után cigarettára gyújtott, s néha azon gondolkozott, hogy mi
lesz vele. De miután ez egyszer-kétszer arra vezetett, hogy reggelig nem
tudott elaludni, azontúl mindig elkergette magától a jövőjét, mikor így
a cigarettafüstölés perceiben megjelent, mint elhagyott menyasszony,
kérdezni, hogy vele mi lesz?

Jó és kedves volt mindenkihez. Akárkivel beszélt, ezt gondolta: „Mindig
csak magammal törődtem, a magam fájdalmát túlbecsültem“. A fürdőstől
megkérdezte a családi körülményeit, pénzt adott a gyerekei számára, és
Seiler doktor öreg szülei iránt minden nap érdeklődött. Mikor azokra a
percekre gondolt, amelyeket Olgával töltött utolsó látogatásakor a
szigeten, úgy gondolt vissza magára, mint egy ártalmas őrültre.
„Csudálom, hogy le nem ütöttek… az ilyet meg kell ölni…“ Megborzongott,
mikor a brutalitásaira gondolt. „Ez azért volt, mert gazdag vagyok“. Azt
érezte, hogy a gazdag embertől mindent eltűrnek a szegények. Önmagában,
önmagának a multjában útálta meg az elkényeztetett gazdag fiúkat,
lelkében a szegények és a tűrők pártjára állott. „Be fogok iratkozni a
szociálista pártba“ – gondolta egyszer a langyos tuss alatt, – „a
munkások közé megyek és küzdeni fogok a gazdagok ellen“. De mikor a
tussolás után a fehér nyugágyon pihent a kemény lepedőben, felhúzta a
száját: „Nem lehet… nem tudok semmit…“ Azt gondolta, hogy az ilyen
úrifiúnak ott a szociálisták közt tudósnak kell lennie, ha már nem
munkás. És ő nem olvasott semmit; egyszer kapott egy könyvet Rácztól,
hogy olvassa el, a szerzőre emlékezett: Werner Sombart volt, de nem
olvasta el. A szocializmus az ő lelkében úgy élt, mint valami becsületes
haragvás a jól-élő, röhögő úri társadalomra, felemelt ököl és fenyegető
szemvillantás. Szinte kiábrándult belőle, mikor egyszer egy
szocializmusról szóló cikkben statisztikákat és munkabértáblázatokat
látott, hörgő lázadás és zengő forradalom helyett. „Kilöknek, be se
vesznek“ – gondolta, mikor felöltözött. „Szeretni kell az embereket.“
Ez, mint valami tanulásnélküli, könnyebb szocializmus jelent meg előtte.
Eddig is szerette őket, de csak általánosságban – érezte. Akik elébe
kerültek, azokkal kényeskedve komiszkodott, az önzése füttye szerint
táncoltatta őket. „Hát akkor kiket szerettem?“ – „Az embereket“ –
válaszolta magának. „De hát kik az emberek?“ – „Azok, akiket nem
ismerünk személyesen. Mert akiket ismerünk, azok pimaszak, önzők és
gonoszak.“ Eltünődött: „Tehát?“ És a válasz, amelyet erre a kérdésre
adott magának, éppoly kiábrándító volt, mint a számtáblázat a lelkes
szavak helyett: „Ezeket a pimaszokat, önzőket és gonoszakat kell
szeretni. Nem egy távoli, ködös tömeget. Hanem épp azokat, akikkel kezet
fogunk, akik meg akarnak csalni, a helyünkre akarnak ülni, a pénzünket,
vagy a ruhánkat, vagy a lakásunkat, vagy a jó szakácsnénkat, vagy a szép
szeretőnket akarják. Épp ezeket. Mert ezek az emberek, nem pedig azok,
akik messze ködben élnek, s akik éppen ilyenek, ha közelebb jönnek a
ködből.“ Fájdalmas ez a fiatal szívnek, hogy a szép dolgok csak addig
csinosak és könnyedek, amíg nem foglalkozik komolyan velük az ember. A
hegedűt nem szabad úgy tartani, ahogy az ember gondolta és szeretné,
hanem: könyököt befelé, kézfejet kifelé, kínzóan. Pedig az ellenkezője a
szebb és a könnyebb… És a zongorát se úgy kell ütni, ahogy jól esnék,
hanem gyötrő-görcsös ujjgörbítéssel. És a mű-futók se úgy szaladnak,
ahogy az ember szeretne, hanem lábujjhegyen és guggolásból kezdve, ahogy
kínos és örömtelen… Semmi, semmi nincs úgy, ahogy kedves és könnyű
volna. Jónak lenni, ez éppoly tréninget-kívánó, gyötrő stúdium, mint a
sport vagy a zene… nem elég hozzá a tehetség és a rajongás. A piszok
Somogyin kell szeretni tanulni, nem a derék Rácz Miklóson, mert azt
könnyű. És a Csirkét kell tisztelni megtanulni és Révész urat kell
megbecsülni tudni, mert őfelségét a királynét könnyű tisztelni és Luther
Mártont nehéz nem becsülni. Azt mondta magában: a zongorát helyesen
ütni, ez nem egyéb, mint a kéz önzéséről leszokni. Itt van a dolgok
veleje. Szépen és jól élni, ez a lélek kéztartásának a dolga: le kell
szokni az önzésről. „Mért nincsenek a szanatóriumokban és a kórházakban
papok?“ Mért jönnek azok csak a haldoklóhoz? A templomokba – gondolta –
annyi piszkos ember megy be a piszkával és éppoly piszkosan jön ki az
utcára. És itt, a halálból kimászott gyógyulók közt mennyi discipulus
van, olyan, mint ő, lábbadozó testtel és tisztálkodó lélekkel… „Papnak
kellene menni“ – gondolta. De elmosolyodott: „Az apám még zsidó volt, ez
nem menne símán, kellemetlen volna“. – „Hogyan?“ – mondta rögtön utána –
„még mindig a síma utakat keresem, önző vagyok…“ Reverendában, messzi
innen, valahol a hegyekben egy kis kápolnában, a fenyők közt… mint a
csemegekereskedő kirakatában… „De micsoda nehézségek addig!“ És nem kell
azért mindjárt mesterségévé tenni a jóságot. Lehet az ember jó és
önzetlen, ha dilettánsa marad is ezeknek a szépségeknek. „És most tudok
szeretni mindenkit, aki körülöttem van… még a vörös Jolánt is fogom
szeretni, annak is megvan a maga nyomorúsága, bizonyosan…“

Február végén, egy reggelen a kövér Juli, mikor a reggelijét tette elébe
az ágyra állított betegasztalkára, izgatottan kezdett beszélni:

– Fiatalúr kérem… én már annyiszor szerettem volna beszélni a
fiatalúrral, de nem mertem… most már muszáj, kezit csókolom…

És sírni kezdett, bőven, kiadósan.

– Mi baj, Juli?

Megállt a kanál a kezében:

– Na mi az?… Mért sír?

Juli végigsírta a verset, amit elkezdett, aztán letapogatta a szemét és
még egyre szipogva, keseredett akadozással kezdett beszélni:

– Fiatalúr, kezit csókolom, ne tessék haragudni… de én el szeretnék
menni a szolgálatból…

– Miért?

– Kezit csókolom… tizenkettedik éve vagyok a nagyságos úréknál…

Megint sírni kezdett. A „nagyságosúrék“ rég a temetőben feküdtek, ő a
„fiatalúr“ cselédje volt, de azért halhatatlanul és változhatatlanul a
„nagyságosúréknál volt“, hiába, ez már így van. Nagynehezen mondta csak
ki a lényeget:

– Férjhez akarok menni.

– Menjen, fiam, hogyne, hogyne…

– De a lakás… a fiatalúr…

– A lakást majd rábizzuk a házmesterékre, azok is már nyolc éve vannak
ott, tisztességes emberek, rendőrök… És én most már majd csak megleszek…

Juli kezet akart csókolni. Andor szomorúan-mosolygósan nézett rá:

– Szerelmes?

– Dehogy, fiatalúr. A fene egye meg őket mind, ahányan vannak. Öreg
asszony vagyok én már.

– Hát?

– Van egy kis megtakarított pézem.

– Mennyi?

– Ezerötszáz korona. Egy asztalos el akar venni.

És ijedten nézte Andort, hogy beleegyezik-e.

– Menjen, Juli, – mondta a fiú – menjen és legyen boldog az asztalossal.
Tisztességes ember?

– Özvegyember, fiatalúr kérem, két katonafia van. És úgy szereti a
kislányomat…

– Menjen, Juli… nagyon helyes. Tőlem kap ezer korona hozományt.

A kávé kidőlt a kézcsókolási küzdelemben. Andor rátette a kezét a Juli
őszülő fejére. „Hittem volna valaha, hogy meg fogom símogatni a fejét,
mintha apja lennék… és hogy ez jól fog nekem esni?“

– Hát akkor… drága kis fiatalúr… tessék megengedni, hogy délután
idehozzam a vőlegényemet…

– Hogyne, hogyne. El is várom.

A szekrényből előhozatta a csekk-könyvét, írt egy ezerkoronás csekket
Julinak. Aztán, bevégezve a reggelizést, hanyattvetette magát a párnán.

– Most… hagyjon egy kicsit egyedül… Julikám…

Nem ment le a „vízgyógyba“. Ez a menyasszonyság-vőlegénység… Ha a doktor
ezt tudta volna, megtiltotta volna Julinak, hogy erről beszéljen.

Délután megjelent az asztalos Julival és a kis Mariskával. Fekete
szalonkabátban volt.

– Hát maga az?

– Nevem Gubás János – mondta az asztalos.

Ozsonnát kaptak. A vörös Jolán mosolyogva szolgálta ki őket. Andor az
ágyban feküdt, ma nem akaródzott neki fölkelni. Valahogy nagyon
megszokta az ágyat, boldog volt, ha bármi kis meghülés-féle ürügyet
adott neki az ágybanmaradásra.

– Mért nézel te engem mindig olyan nagyon? – kérdezte Mariskától.

Mariska az anyjára nézett.

– Felelj a fiatal nagyságos úrnak.

– Nem nézem – mondta Mariska, elvörösödve, aztán elhalványodottan.

Valami ostoba érzés mondatta Andorral:

– Undorodol tőlem?

– Nem, – mondta a lány, nagy és rajongó elmosolyodással – hogy tetszik
ilyet mondani…

– Akkor jó…

Mikor elmentek, Gubás János megköszönte Andornak a kegyes jóságát. Ez a
pénzre vonatkozott. A kövér Juli úgy mutatta meg az ezrest Gubás
Jánosnak, mint ahogy a szép lányok a lábukat mutogatják a vőlegényüknek,
mikor észreveszik, hogy annak a szeme a bokájukhoz tapad. Gubás János
ettől még szerelmesebb lett a kövér Juliba. Andor az ajtóból visszahívta
Julit.

– Mondja – mondta neki halkan, vidáman. – Ezt az egyet még mondja meg
nekem. De ne haragudjék. A Mariska… ettől a Gubás bácsitól van?

– Dehogy! Hova gondol a fiatalúr!

Juli érezte, hogy itt van valami szégyelnivaló, hát a Gubás ellen
tiltakozott, csak hogy éppen tiltakozzék valami ellen.

Andorban rebbent egyet a régi kis gonoszsága:

– Hát kitől van?

– Az meghalt, kezit csókolom. Bizonyos nevezetű Kálai.

– Kálai?

– Fűszeres.

Csönd lett. Juli tétován mosolygott. Andor suttogott:

– És ő?… a Gubás?…

– Elfogadja, kezit csókolom. Még csak az kéne, hogy ne fogadja
gyerekének.

– Akkor nyugodt vagyok – mondta Andor.

– Hogyne, kezit csókolom.

Egymás mellé állította Andor papucsait az ágy előtt, még megígérte, hogy
amíg a fiatalúr beteg lesz, addig minden nap idejön, és boldogan
távozott. A vörös Jolán orrfintorgatva jött be, miután elmentek:

– Milyen rossz szagot hagytak itt.

Az ablak felé ment.

– Hagyja – mondta Andor.

Úgy gondolta, ez megint olyan gazdagember-önzés volna, az asztalos és az
öreg cseléd után most kinyitni az ablakot.


XV.

Egy napon, mikor délelőtt tizenegy körül feljött a „vízgyógy“-ból,
papucsát lerúgta, felöltőjét ledobta és a vizektől és dörzsölésektől
fáradtan az ágyba feküdt, váratlanul vágyat érzett a Csirke után. Nem
érzéki vágyódás volt ez, hanem a világba való kívánkozás, az egyre
egészségesedő idegrendszer normális óhaja a normális lét után, a
rabságba beleszeretett lélek kórházi honvágya a külső élet lélekzete
után. A Csirke okos szeme, kedves beszéde kellett neki most. Hozzon be
ide a Csirke valamit a nagyvilág utcai levegőjéből. És akart már végre
valakit látni, aki igazán szereti. Mert a Julin nagyon gyakorolta magát,
mint kezdő emberszerető, de úgy volt vele, mint a zeneimádó gyerek a
zongorával: nehéz volt a Julit szeretni. Erős lelki torna volt, észre
nem venni a pénzsóvárságát, az önző türelmetlenségét, amivel most már
ezeket a tízperces látogatásokat is únta. De nem csoda, otthon, az új
életében, a Kender-utcában annyi dolga lehetett… Elvégre nemcsak a pénze
iránt való szerelemből vette feleségül Gubás mester, hanem a munkájáért
is, a főzéséért, mosásáért, takarításáért… És Mariskának is dolgoznia
kellett, ő nem volt fölösleges és szálka-a-szemben, mint az úri
gondolkodás hitte volna, hanem a Juli hozományának, a Juli
kívánatosságának egy része, ráadás a Juli munkaerejére. A Juli őáltala
négykezű mosóné, négykezű szakácsné, négykezű varróné lett a Gubásék
férfi-családjában. Nem csoda, ha a jó kövér Juli egy kicsit
türelmetlenkedik, hogy tisztességből még mindig ide kell járnia.

– Ezt a levelet vigye el – adott neki át egy borítékot dél felé, mikor
bejött.

A levél Bárány Mariskának volt címezve, a Dohány-utcába. Ez volt benne:
„Gyere okvetlenül, a Ráth-szanatóriumban fekszem. Andor.“ A „fekszem“ –
szónál, mikor írta, megállott. De aztán úgy hagyta. Ez a „fekszem“ a
„vagyok“ helyett, ez egy második „okvetlenül“ volt a szemében. Jó lesz
ez így.

– Ha elköltözött onnan, a házmester majd megmondja az új lakását.
Siessen, menjen villamoson a Rottenbiller-utca felől…

– Választ hozok?

– Nem. Hogy okvetlenül jöjjön el a… a hölgy. Csak ezt mondja. Ha nincs
otthon, hagyja ott a levelet.

Ebéd után sem kelt fel az ágyból. Ha jön a Csirke, találja így. Egy
kicsit elszenderedett egy óra felé. Nagyot riadt a kopogtatásra:

– Szabad.

Révész úr lépett be. „Ejnye“ – gondolta Andor. – „Mi ez? Véletlen?
Révész úr épp akkor jön ide, mikor a Csirkét várom?“ Azóta se látta,
mióta a szavát adta neki, hogy nem beszél többé a Csirkével.

Révész úr köszönt és leült az ágy mellé:

– Ön beteg?

– Úgy van – mondta Andor.

– Régóta fekszik itt?

– Óh… nagyon régen.

– És… ha szabad kérdeznem, mi baja?

Andor nyugodtan felelt:

– Húsmérgezés.

Révész úr illő tisztelettel fogadta ezt a nagy betegséget. „Nem
hazudtam“ – gondolta Andor – „ha volt valaha hús megmérgezve, az én
húsom volt az.“

– Doktor úr, – mondta Révész, hosszas tisztelet és hallgatás után –
Mariska megkapta az ön levelét.

A régi becsületszóval már Révész úr sem törődött. Mi haszna volna, ha
most ezzel előhozakodnék?

Andor a plafont nézte. „Odaadta neki a levelet. Őt küldte.“ Szánakozó,
megbocsátó merengés derült a szemében. Az ajkára vigyázott, ez ne
áruljon el semmit.

– Mariska engem küldött ide, hogy megtudakoljam, mi baja. És hogy jobban
van-e.

Mozdulatlanul felelt a párnáról:

– Jobban vagyok.

Hallgattak. Aztán ezt mondta Révész úr:

– Mariska nem is tudta, hogy ön beteg.

Andor nem felelt. Révész nehézkesen szólt:

– Nem látták már régen a Moulinban.

– Igen. Gyászban voltam… aztán beteg lettem.

– Remélem, nem súlyos.

– Nem.

Hosszas hallgatás következett. Aztán Révész úr fölkelt:

– Hát – mondta – majd referálok Mariskának. Ő nem jöhet, mert próbái
vannak, félháromkor szabadul a színháztól.

– Ő adta önnek a levelemet?

– Igen.

– És nem üzent semmit?

Révész úr nem mert hazudni:

– De igen… azt üzente, hogy ha ön valamit akar tőle, legyen szíves
megmondani nekem.

Udvarias, előkelő és kimért akart lenni. A különbség, ami az ágyban
meztelenül fekvő és az ágy mellett felöltözötten álló ember közt van,
lehetővé tette ezt még Révész úrnak is.

– Hát kérem, – mondta Andor – mondja meg neki, hogy vele személyesen
akarok beszélni.

Révész úr nyelt egyet. Talán most jó volna figyelmeztetni a régi
ígéretére… De éppen ez volt az, amit lenyelt. Boldog emberek, akik az
ilyen üzenetet el merik hallgatni, vagy el merik ferdíteni a nő előtt!
Milyen nyomorúság, hogy ezt ő szóról-szóra meg fogja mondani, mert nem
lehet másképp, mert itt az ágyban egy nála nagyobb hatalom fekszik, mert
ő csak kegyelemkenyéren él. Még mindig ez az igazi, ez itt az ágyban, és
nem ő…

– Kérem – mondta rosszkedvűen. – Meg fogom mondani.

Az ajtóhoz ment:

– Magamat ajánlom.

– Ajánlom magam – felelt Andor, a plafont nézve.

Révész úr elment. „Megint együtt élnek“ – gondolta Andor. „Igaza van. Én
elmentem, eltűntem… Nem fog eljönni.“ Nem nagyon bánta. Csak épp, hogy
félrehúzta a száját: „Kedves lány volt“. Aztán: „De hát akkor minek
küldte ide ezt az embert?“ Vagy hazugság az egész? Révész úr elfogta a
levelet és magától jött ide, szimatolni?

Félötkor bejött a vörös Jolán:

– Egy hölgy van itt.

– Várjon – szólt rá Andor, kefét és fésűt vett elő, rendbehozta magát. –
Tegye a papucsot a szekrénybe.

Az ápolónő rendet csinált.

– Bejöhet a hölgy.

– Tessék…

Ajtót nyitott a Csirke előtt. A Csirke erőltetett mosollyal, halaványan
lépett be. A vörös Jolán felcsavarta a villanyt és kiment.

– Mi az? – mondta a Csirke, egészen rosszul utánozva a közömbös
társalgó-hangot. – Maga beteg?

– Ülj le ide.

Szék állt az ágy mellett. A Csirke leült, szemben a fiú arcával.
Mosolyogni szeretett volna, de az okos kis lányok gyógyíthatatlan
szerelmessége eltorzította az arcát. Furcsa vértanu-mosoly ez, a
legostobább férfi előtt is átlátszó, ha eszes nő csinálja ezt a
komédiát. Csak ostoba nők tudják ezt jól csinálni. A Csirke nem tudta,
és érezte, hogy nem tudja. A fiúban felkerekedett a nagy önbizalom.
Itt-vergődése óta először érezte magát megint királynak,
elkényeztetettnek. Mosolygott a lányra:

– Miért küldted a Révészt?

– Mert.

A lány is érezte, hogy ő van alul. És érezte, hogy ezt nem bírja
titkolni. És jött, már itt is volt a kérdés, amitől félt:

– Már nem szeretsz?

Még mindig azzal az eltorzult fiús kis arccal nézett rá:

– Nem.

– Kezet se adtál.

– Adok.

Előrehajolt, hideg, sovány kis kezét a fiú kezébe tette. Korán akarta
visszahúzni.

– Ne húzd el.

– Nem húzom.

Próbált nyugodtan Andor szemébe nézni, de a szájaszéle megmozdult,
akaratlan kis rezzenéseket tett, a szeme erőltetetten nyilt volt, – ezt
nem bírta még másodpercekig sem. Elvörösödött, mint egy szűz, és
elfutotta a könny a szemét, mint egy iskolásgyerekét.

– Gyere ide…

Magához vonta Andor, kis forró arcát a magáéhoz szorította, olcsó-szagos
haját megsimogatta. Lehúnytan meg-megrezzenő szemhéjait és félignyitott
száját megérintette az ajkával. Erre megrebbent a Csirke, de most
dacosan kapta magához a fiú és szájon csókolta. Ő is behúnyta a szemét.

– Minek… ez… minek ez? – reszketett a Csirke szája az övén. – Mit
akarsz… hagyjál… minek ez?

Elhúzta magát, visszaült a székre. Az arca ettől a másodperctől is
fáradt és rémült lett. Ki volt pirosodva, egész lénye az Andortól való
menekülést és elhúzódást fejezte ki, csak nagy szürke szeme fénylett rá
sóvárgóan, mint valami tiltottra, ami most már nem, nem, nem lesz az
övé, ha belehal, akkor sem. Andor feléje fordult a párnán:

– Már nem szeretsz?

– Nem.

A fiú mosolygott:

– Nem szeretsz?

A Csirke szeme külön életet élt, ment a maga gusztusa után, mohón,
vizsgálódva, anyásan, imádóan, – de a szája mást mondott,
erőltetett-kényszerűen:

– Nem szeretlek.

– Hazudsz.

– Nem, nem.

Behúnyta a szemét, megrázta a fejét, mintha a szemsugarait akarná
lerázni magáról. Aztán erősen összeszorította a szemét, úgy nyitotta
csak ki, mint aki most újfajta módon akar nézni, közömbösen. Kínlódott a
Csirke, de erőt mutatott, okosságot, sőt olyasvalamit, amire azt is
lehet mondani, hogy férfiasság.

– Visszamentél a Révészhez?

– Vissza.

– Őt szereted?

Felvetette a fejét:

– Igen.

– Engem nem?

– Nem.

Most már nem bánta szegény Csirke, hogy az arca mindazt meghazudtolta,
amit mondott. Ezeket a pillanatokat nem is bánják az okos nők. Az arccal
mindent elárulni, amit nem bírnak eltitkolni, a beszéddel pedig hazudni,
– és ezzel az egésszel, a kettőnek együtt való hatásával kifejezni azt,
hogy: „szeretlek, de erőszakot teszek magamon, mert nem akarlak
szeretni.“

Andorban megmoccant a régi hiúság:

– Nem tudnál… engem megint szeretni?

– Nem.

– Ha nagyon kérnélek…

Kedvesen, biztonsággal nézett rá. A Csirke megrázta a fejét:

– Nem… nem… nem… nem… nem…

És pislogott a tolakodó könnyek alatt.

– Soha többé! – mondta elkeseredetten, fölkelt és az ablakhoz ment. Ott
letapogatta a két szemét a zsebkendőjével, nem nagyon titkolva ezt,
mindegy, akár látja Andor, akár nem. Aztán visszament az ágyhoz:

– Bocsásson el.

Andor valami belátásfélét érzett. „Nincs jogom, hogy keserítsem a kis
életét.“ Nagy, emberi szeretetet érzett a fájdalma iránt, mintha az nem
is neki szólna, – az okosságát és az erősségét tisztelni kezdte:

– Elbocsátalak, fiam. Te egy… drága kis okos lány vagy.

A Csirke úgy nézett rá, mintha kérdezné: „Mi ez? Gúny, keserűség?“

– Nem, nem, – felelt a tekintetre Andor – én belátom, hogy én bolond
vagyok… akaratos, szeszélyes voltam… vagyok… és te oly derék, okos
gyerek vagy…

Sokáig hallgattak. Aztán Andor ezt kérdezte:

– Mondd… úgy-e most téged lenn vár a Révész?

A Csirke nyiltan nézett rá:

– Igen.

– Esküszöl?

– Esküszöm. Ha akarod… felhívhatom.

– Isten ments. Csókolj meg, és menj.

Most tanácstalanul állt az ágy mellett a lány. Elvégre mindennek a
világon van határa, és ezt rettenetesen és fájdalmasan szerette, ezt a
fiút, ezt a nehéz, nehéz fiút. Ezek azok a pillanatok, amikor a nő
okosabb tud lenni, mint a férfi.

– Megyek – mondta, legyilkolva magában minden gyöngeséget, megrettenve
új, hosszú szenvedésektől. – Megyek.

– Csókolj meg.

Az ágyhoz lépett, két könyökét a fiú arca mellett a párnába nyomta, két
kezével megérintette Andor arcát jobbról és balról. A szemébe nézett, de
összehúzott szemmel, mint ahogy jól, de nagyon jól megnéznek valakit; a
feje megmozdult lassan, jobbra-balra, mintha szeliden tagadna valamit,
mintha mondaná: „nem… nem… hát soha… soha…“, aztán elgyöngülten
bocsátotta le az arcát a fiú arcára, furcsa nagy orrával oldalt kerülve
Andor orrát, hogy a szájához férhessen, és megcsókolta szomorú-tapadóan,
búcsúzóan, minden érzéki gondolat nélkül, lehúnyt szemmel, az ajkába
szorítva minden kis akaraterejét és önvédelmét, hosszan, hosszan. Aztán
felegyenesedett, megfogta a fiú kezét, előbb a forró arcához szorította,
kezet csókolt neki és szaladva ment ki a szobából.

Már rég csukva volt mögötte az ajtó, mikor Andor ezt mondta magában:
„Igazad van.“

Vacsora után ujságot olvasott, mint szokott, aztán eloltotta a lámpát,
de nem tudott elaludni. Ez már rég nem történt vele. Ide-oda fordult a
párnán, a hűvös csücskét hajtotta a feje alá, hiába. Másfél órai
küzködés után lámpát gyújtott és csöngetett.

– Veress főorvos urat kérem – mondta az ápolónőnek.

Háromnegyedórát várt így, míg a főorvos bejött hozzá:

– Na mi az? Mi baj?

– Nem tudok aludni. Morfiumot kérek…

A főorvos gyöngéden a homlokára tette a kezét:

– Mi az? Fölizgatta valami?

– Nem. De…

– Nem, de igen. Mi?

Leült az ágya szélére. Megfogta a kezét. Ez végtelenül jól esett
Andornak.

– Nyugodjunk meg – mondta és aludjunk szépen.

A fiú szégyenkezve nézett rá:

– Nem lehetne… egy csöpp morfiumot?…

A goromba doktor megsimogatta a kezet, amit a kezében tartott:

– Édes fiam, – mondta – a morfium szent dolog. Ha ez nem volna, akkor én
már rég földhözvágtam volna a diplomámat. El fog maga aludni morfium
nélkül is. Tudja, hány operált beteg fekszik itt maga körül?

A fiú szomorún nézett rá.

– Tizenhét, édes fiam. Tizenhét operált betegünk van. És amelyik nem tud
elaludni, az most mind nyög és síránkozik és jajgat… Ilyenkor kezdek én
végigjárni az egész házon… és fél egy van, mikor végzek… Ezeknek adom én
a morfiumot, nem ilyen kényes uracskáknak, akik nem tudnak aludni… Itt
most ez az egész ház csupa sírás és nyögés, fiam. Csak egyszer jönne így
velem este… vacsora után…

A kezébe vette a Pravaz-fecskendőt, szeretettel nézte:

– Ha ezt meglátják, nevetni kezdenek az örömtől. Maga örüljön, fiam,
hogy elalszik enélkül is…

Megsimogatta a fejét, elment.

A reménytelen-hosszú, félig világított folyosókon csak az a néhány
ápolónő hallotta a megoperált emberek hangját, aki véletlenül valamelyik
ajtó előtt állt. De ez a nagy, háromemeletes embermészárszék most a
fájdalmak és vérző kínok kaszárnyája volt, így este, az éjszaka
közeledtével. Álom helyett sajgások és fájások ébredtek és lüktettek a
sok betegben, akik a kés alól kikerülve halványan-mozdulatlanul feküdtek
a cellákban. Lesoványodott arcukból kimeredt nagy-kérő szemekkel várták
a doktornak ezt az éjjeli körútját, mikor a Pravaz-fecskendővel
végigmegy az egész házon… Szegények megérezték, mikor a szomszédjukhoz
nyitott be, hallották az ajtó zörejét, a tompa egy-két szó beszédet,
tudták, hogy most majd ők következnek, és tikkadt szájukat nyitogatták,
beesett szemeik fényt kaptak. Öreg urak is sírni szerettek volna
ilyenkor. És mikor benyitott végre hozzájuk, feléledten és sóvárogva
néztek rá, remegve húzták ki karjukat a paplan alól, az imádott morfium
felé, ami elállítja a fájást meg a szomorúságot, és álmot hoz, édes, jó,
nyugodt és mély álmot…

És a goromba doktor, mint minden éjjel, ma is ment szobáról-szobára,
keveset beszélve, megfogva a legyöngült és elsoványodott karokat,
megszúrva őket gyors és hirtelen visszarántott mozdulattal, beoltva a
nyomorultakba a vigaszt, a nyugalmat, a menyországot, s aztán ment
tovább a hosszú folyósón, tovább, egyre tovább… És ahogy ment, mögötte
mindig egy jajgatás hallgatott el, szemek csukódtak le és vérző testek
csöndesedtek el. Egyre nagyobb lett a csönd a folyósókon, míg végre egy
óra körül minden és mindenki elhallgatott és a varázsló némán, egyedül
jött le a lépcsőn a nagy csöndességben. A földszintre ment le a
szobájába. Akkor már talán ő volt az egyetlen éber emberi lélek ebben a
nagy fájdalom-raktárban. Levetkőzött, lefeküdt, és fáradt testével
végigízlelve a friss ágyat, könyv után nyúlt. A szoba csöndjében, kis
lámpája szelíd fénye mellett lassan kezdte felvágni a könyv lapjait,
meg-megállva egyes oldalaknál, ahol érdekesebb szavak tartóztatták fel a
szemét.

Akkor már Andor is mélyen és nyugodtan aludt.


XVI.

Az olvadás napjai után, mikor már felszáradt az aszfalt, az orvosok
figyelmeztették, hogy a kórházi életnek ez a megszokása tulajdonképpen
újabb betegség. Jelentéktelen sebének már a helyét is alig lehetett
látni, az általános állapota pedig olyan jó, hogy nemcsak el lehet, de
el is kell mennie innen. Azt ajánlották neki, hogy utazzék el valahová a
Rivierára, ahol üzletszerűen süt a nap. Még hetekig tanulmányozott
mindenféle túlzó fürdőprospektusokat, amiket a doktor adott neki, de nem
tudott határozni. Végül már valami egészségtelen ravaszság fejlődött ki
benne: szinte a markába nevetett, mikor újra meg újra sikerült az
ittmaradását meghosszabbítani. De azért este nyugtalan volt, érezte,
hogy ez örökké nem tarthat. Egyszer csak el kell mennie ezek közül az
emberek közül, akik a mesterségüknél fogva oly jók voltak hozzá, akik
közt védelmet érzett. A letört és kimerült léleknek nehéz ebből a
menedékből megint kilépni a verekedő és siető világba.

Egy napon névtelen levelet kapott. Nőírással volt írva, a szigeti
lakására címezték, onnan küldték utána ide. „Tisztelt doktor úr!“ –
mondta a levél – „ön érdemtelenekre pazarolja barátságát. Somogyi Endre,
aki az ön szeretőjét, Gyulai Olgát főzi, önt mindenütt nevetségessé
igyekszik tenni, amennyiben azt terjeszti, hogy ön öngyilkossági
kísérletet követett el volt menyasszonya miatt. Ezen ronda zsidó pénzért
feleségül akarja venni az ön levetett babáját.“

„Jóakaró X.“ – aki ezt a levelet „tisztelettel“ írta alá, bizonyára más
hatást várt, mint amit a levél tett. Andor szelíden nézett az írásra.
Nagy megbocsátás áradt belőle, mikor végigolvasta. Sajnálkozással, sőt
igazi részvéttel gondolt „szeretőjére“, Gyulai Olgára, akinél ez az új
állapot világosan a vergődés egy momentumának látszott. Nem tudott
haragudni „ezen ronda zsidóra“ sem, aki a nyomorult életét mentette,
építette, el akarván venni Olgát, ha már Irmát nem kapta. És meg tudta
neki bocsátani, hogy őt nevetségessé akarja tenni, mert ebből az
látszott, hogy Somogyinak küzdenie kell Olgánál az ő emlékével. Ez,
tudja Isten, jól esett neki.

Ki írhatta a levelet? Fogalma se volt róla. De igazában nem is nagyon
érdekelte ez. A levelet a színház írta. Mint ahogy az államnak van
hivatalos lapja, úgy a színháznak e levelek összessége a hivatalos
közlönye. Napról-napra megjelenik, bár mindig csak egy példányban: az
érdekelt fél számára, de éppoly pontosan közli a kinevezéseket, az
elcsapásokat, a kitüntetéseket és a változott személyi állapotokat, mint
amaz. Aki, mint Andor, valamiképpen egy színház kiterjedt életének
körébe kerül, az soha többé ne féljen attól, hogy tájékozatlan marad.
Ott nincsenek becsapott férjek és félrevezetett asszonyok, ott csak tűrő
férjek és okos asszonyok vannak. Ott nincsenek titkok, csak hallgató
emberek. A névtelen levélírásnak ez a szorgalmas üzeme éppúgy
hozzátartozik a színházhoz, mint maga a színjátszás.

Elhatározta, hogy mielőtt innen elmegy, idehívja egyszer Rácz Miklóst. A
sok-sok lény közt, aki a szanatórium csukott melegházi életén kívül
nyüzsgött, akiket elhagyott és rég nem látott, ez az egy volt a szemében
ember. Ezt kívánta és szerette, bár érezte, hogy megbántotta, s hogy az
ilyen bántás a férfias lélekszerkezetben összetör valamit, ami nem
forrad. Ha Ráczra gondolt, akkor az ő könnyű megbocsátó-képessége
beteges gyöngeségnek tűnt fel előtte. Szépnek azt tartotta, ahogy a Rácz
Miklósok vannak megteremtve: ezekben nem görbül semmi, hanem minden
mindjárt törik. Nyomorúság, elgörbült érzésekkel élni tovább.
Kiegyengetni egy viszonyt, ami elvesztette a szűz egyenességét. Mint a
kövön egyenesre kalapált görbe szög, olyan aztán az ilyen viszony: ha
ütnek rá, összecsuklik a beteg pontján. És mégis: meg kell próbálni még
egyszer. Nem könnyű lemondani a vastag szemüvegéről, a vörösre mosott
kezéről, a megnyugtató nyerseségeiről, a tanáros-katonás
jóhiszeműségéről. Meg kell próbálni.

Szinte asszonyi ravaszság volt az benne, hogy nem ő akarta felkeresni
Ráczot, hanem ide akarta kéretni, a kórházba, ahol oly nagy a hatalmi
különbség a beteg és a látogató közt. Ha elmegy hozzá, ki van téve
annak, hogy kiüzen: nem fogadja. De ha egy beteg hív valakit a kórházba…

Levelet írt neki. Nem is volt kétséges, Rácz azt felelte, hogy eljön.
Andor levelében előfordult ez a mondat: „hosszú hónapok óta betegen
fekszem ebben a kórházban“.

Vacsorával várta. Vasárnap estére ígérkezett és Andor tudta, hogy a
vasárnap-esték Rácz életében a jó vacsoráknak vannak szentelve. Tudta,
hogy szereti a spárgát, ezt rendelt neki. És francia pezsgőt hűttetett
be. Türelmetlenül várta, az órát nézegette, a bútorokat igazgatta a
szobában. Nem öltözött fel, hálóingben, pizsamában volt, az ágyon akart
feküdni, mikor Rácz jön. Meg akarta játszani a beteget, hogy a részvéten
keresztül nyerje vissza a barátságát, s hogy ezzel a helyzeti
szánandóságával expiálja a keserű hetykeséget, amellyel mult életében –
„első életemben“, így nevezte – megsértette. Fél nyolckor a vörös Jolán
jelentette, hogy egy úr van itt.

– Tessék – mondta az ágyról. A szíve megdobbant, s úgy érezte, hogy ezt
a komoly embert jobban szerette, mint bárkit a világon.

Rácz zavartan jött be. Az ágy szélére ült.

– Hónapok óta vagy beteg?

Andort belül elöntötte a sírás. Nem felelt.

– Mi bajod?

Nagy-későre szólt:

– Húsmérgezés.

Rácz szétnézett a szobában:

– Mért nem hívtál előbb?

Andor a keze után nyúlt:

– Azt hittem, haragszol.

– Dehogy haragszom – mondta Rácz, de kelletlenül rándult meg az arca.

Andor őszintén kezdett beszélni:

– Bolond feldúlt ember voltam. Most majd másképp lesz. Kómikus volna, ha
folyton bocsánatot kérnék tőled. Szokjál meg így, amilyen vagyok… én már
ilyen vagyok…

– Ez a baj – mondta Rácz, és fölkelt az ágy széléről.

– Tudom. De segítek rajta.

Rácz megállt, ránézett. A szemüveg hitetlen volt:

– Nem lehet ezen.

– Dehogy nem. Új élet, új emberek… minden új…

Rácz meglátta a terített asztalt:

– Vendéget vársz?

– Igen. Téged.

– Kár – mondta. – Nem vacsorázhatom itt.

– Miért?

– Várnak.

– A fekete hölgy?

– Az is… Csak egy percre jöttem. Azt hittem, valami komoly bajod van.

Andor kiült az ágy szélére:

– Hát… az jobb volna?

– Ejnye… megint kezded?

Bosszús volt. A kalapját kereste a szemével.

– Hát… ha el kell menned, – mondta Andor elfogódottan – mit csináljak…
Erőszakkal nem tarthatlak itt. Ha nem akarsz. Pedig spárga van.

Most mosolyodott el először a szemüveg.

– És sárgacédulás Clicquot.

Megtalálta a kalapját. Andor fölkelt az ágyból.

– Nézd – mondta, érezve, hogy ez most el fog menni – én itt
megváltoztam, kigyógyítottam magamat… Más ember akarok lenni. Ne hagyj
el. Ne hagyjatok el.

Ráczot ez idegessé tette:

– Kérlek, – mondta – hagyd ezt… ne csinálj jelenetet…

– Nem csinálok, de…

Izgatottan ment hozzá:

– … de hogyan másszam ki a rongy régi életemből… ha te nem segítesz
rajtam? Nekem nincs senkim, csak te.

Rácz nem szerette ezeket a szépített mondatokat. Kínlódott tőlük, mint a
szemérmes ember a bókoktól. Izzadt már.

– Ne… ne… – mondta zavartan – ezt úgy se lehet most itt elintézni.
Örülök, ha megváltozol, de… most itt… nem…

Andor elkomorult szemmel nézett rá:

– Így beszélsz velem? Egy jó szavad sincs?

– Hagyj engem, – tört ki Ráczból a kínlódás – én nem vagyok színész… Ha
valamit akarsz, mondd meg. De ez gyerekes, ez a nyavalygás.

– Köszönöm, – mondta Andor – nem akarok semmit.

Rácz látta, hogy meg van bántva, de fellélekzett.

– Ha szükséged van rám… – kezdte.

– Köszönöm, nincs. Már nincs.

– Nagy türelem kell hozzád. És nem nagyon látom, hogy megváltoztál
volna.

– Ahogy akarod.

– Hát… Isten áldjon meg.

– Isten áldjon meg.

Fel-alá járt a szobában, mialatt Rácz elment. Kezet se fogtak. Sokáig
járt fel-alá és érezte, hogy nem Rácz a hibás, hanem ő. De valami jóleső
szomorúság fogta el arra a gondolatra, hogy most már megint teljesen
egyedül van. Ez megy ki a tavaszi vasárnap estébe a török-szemű
hölggyel, ez nem olyan ember, aki itt most szentimentális
barátság-felújítást tudna játszani. Hogy is várhatta ezt tőle? „És mért
keresem én úgy az ilyen komédiákat?“

Megvacsorált egyedül és megivott egy félüveg pezsgőt. Mikor a vörös
Jolán bejött, hogy leszedje az asztalt, már megint az ágyon feküdt.

– Jolán, – mondta neki – az a félüveg pezsgő a magáé.

– Köszönöm – mondta ez és kicipelt mindent.

– „Még két nap“ – gondolta Andor az ágyon. Úgy volt, hogy két nap mulva
megy innen el. Már volt szobája a szigeten, Julit küldte ki
kvártélycsinálónak, csak arra ügyelt, hogy a régi szobáját ne kapja
vissza.

Tíz perc mulva visszajött a vörös Jolán. Odament hozzá, az ágy széléhez:

– Nem tetszik semmi?

– Nem.

Jolán vasárnapiasan volt öltözve, és mintha a vasárnap tiszteletére
szemtelenebbül is nézett volna, mint hétköznapokon szokott. Jól megnézte
Andort és igen közönséges mosolyra húzódott a szája. Andor egyideig
figyelte, aztán megszólalt:

– Mit néz?

– Semmit.

De a mosolya még szélesebb, még asszonyosabb lett. És nem mozdult a
helyéről.

– Mit akar?

Jolán intett a fejével:

– Én? Maga mit akar?

Eddig mindig nagyságos úrnak nevezte. Most először mondta neki, hogy
„maga“. Félreértette a fiú kérdéseit, azt hitte, hogy ezek esetlen
bevezetések valamihez, ami így az ő meggyógyult és távozni készülő
betegeinél szinte szokás volt. Andor megértette és az első pillanatban
goromba akart lenni. De aztán eszébe jutott, hogy ő megváltozott. És
elvégre is, mi sértő van abban, ha ez a csinos cselédféle nő odakínálja
magát? A szemérmetlenség miatt bántódjék meg? Mi ő? Pap? Családapa? És
az, hogy pénzt akar, hogy pénzért mosolyog, csak természetes. Szegény
Jolán, egész héten dolgozik, mint az állat. Még ezt se?

Megfogta a kezét:

– Édes Jolánkám, – mondta neki – nem akarok semmit… bár akarnék… de nem
akarhatok…

Jolán karrikirozta az arcán a csudálkozást:

– Was Sie nicht sagen! Nézd csak!

A fiú mosolygott rá:

– Jól van, Jolánkám. Ha majd már nem leszek itt.

Jolán leintett a levegőben, mint aki ezt már néhányszor hallotta.

– Jó, jó, – mondta – nem vagyok megsértve.

De valahogy mégis meg volt sértve. Mintha még el is vörösödött volna
kissé, nem magától a visszautasítástól, hanem annak gyöngéd és atyáskodó
módjától, ami őket legjobban bántja. Andor megérezte, hogy elégtétellel
tartozik neki.

– Gyere ide, – mondta neki, mikor az elment az ágytól – meg akarlak
csókolni.

– Hohó! – mondta Jolán diadalmasan. – Azt nem, fiacskám. Azt nem! Még
mit nem? Jojcakát. Azt igen.

És kiment. „Hála Istennek“, – gondolta Andor – „most legalább győzött.“
Aztán, egy-két perc mulva: „Ostoba vagyok. Mért csináltam ezt? Betegség
ez? Hogy van az, hogy nem kellett? Ezt Rácz nem csinálta volna…“

Harmadnap reggel a kövér Juli minden holmiját elvitte. Utcára
öltözötten, bankó-csomóval a zsebében fel-alá járt a napfényes szobában,
amelyet el kellett hagynia. Lenn már várta a kocsi. Elbúcsúzott a
szobától és egészen elérzékenyülve ment le a lépcsőn, a főorvos
rendelője felé. A hallban fejet bólintott néhány tolószékes beteg felé,
akiket nem ismert, de akiknek köszönni szokott a vízgyógyban. A
főorvostól kijövet boldogtalannak érezte magát. A nagy kapun égő
délelőtti nap ömlött be, gyerekek ugráltak el a kapu előtt, kiabálva és
egymás feje után kapkodva. Parasztszekér zörgött el arra. Nyitott
konflis várt rá, a kocsis a hágcsón ült, s fejét a kocsi ülésére hajtva
aludt. Mikor kilépett a hűvös kapualjból a fényes gyalogjáróra,
megütötte az orrát a meleg, porszagú utcalevegő, megrohanta a fülét az
utcalárma.

– Bácsikám – mondta az alvó kocsisnak, s miután az a hangra nem ébredt,
gyöngéden táncoltatni kezdte alatta a kocsit a rugón.

És mikor az a kalapja után kapkodott:

– A Margitszigetre megyünk.

Beült a kocsiba. Nagyot, igen nagyot lélekzett. „Előre, új élet“ –
mondta magában. Az első sarkon egy nő ment át, olyan feltünően
hasonlított Ellára, hogy dobogni kezdett tőle a torka. Utána csavarta a
fejét, aztán rájött, hogy nem az. De ugyanabban a pillanatban két nő
jött a szögleten, az egyik alacsony és öreg volt, de a másik, hát ez
bizonyos… És mikor elment előttük a kocsi, ez se volt az. „Mi ez?“ –
mondta rémülten. Megállította a kocsit és felemeltette a kocsifödelet.
Hátradőlt és nem nézett semerre. „Ostobaság“, – gondolta – „és különben
is, a tengerparton vannak.“ A kocsis hátát nézte. Aztán kigombolt két
gombot a mellényén, jobbkezével az inge alá nyúlt a melle balfelén és
ujjahegyével gyöngéden megkereste az alig érezhető kis forradást.
Mialatt tapintotta, forró tenyere ráborult a szívére és érezte a rendes,
erős, fiatal verését.




HARMADIK RÉSZ.


I.

A dús nyári zöldbe borult szigeten cél nélkül élt. Mikor reggel fölkelt,
nem tudta, mivel fogja eltölteni a napot. Mikor este lefeküdt, nehezen
tudott volna számot adni arról, mit csinált egész nap. Mégis telt az
idő, bár nem egyenletesen, hanem úgy, hogy néha vonszolta magát, néha
meg nekifutamodott. Ilyenkor három-négy nap is eltelt úgy, hogy azt se
tudta, hányadika van, s nem tudott volna pontosan visszaemlékezni a
tegnap és a tegnapelőtt kis eseményeire. Ezek a futó időszakaszok
egybeolvadtak a napnál nagyobb egységekké és ilyenféle neveket kaptak a
fiútól: „azok a meleg napok“, vagy: „amikor napokig olyan esős idő
volt“. Mint a falutornyok a síkságból, csak a vasárnapok emelkedtek ki
az idő egyhangúságából. Azt, hogy vasárnap van, mindig észre kellett
venni, s ez arra volt jó neki, hogy az idő telését méricskélje vele.
„Megint elmult egy hét.“ Vagy: „Ez már a harmadik vasárnap, mióta
kijöttem.“ A szigeten való ezt a létezést még hozzászámította a testi és
lelki lábbadozásához. Folytatta a félfürdőket és az alkonyati langyos
zuhanyokat, s mikor így fürdő után lepedőbe burkolva ült a fürdő
termében, egész testén érezve a kellemes és nyugodt hűvösséget, az ősz
jelent meg előtte, mint a régi élet új határa. A krízist, amelyen
átment, egészen ki kell heverni, nyáron a testet kell megedzeni, ősszel
majd bemegy lakni a szülői lakásba és akkor minden másképpen lesz. Az
ivástól, virrasztástól, izgalmaktól és gyötrődésektől felborzolt
idegrendszere fokonként gyógyult; a nyugalommal együtt vigasztalás
szállt belé és minden nappal érezhetőbbé vált a bánatának a megenyhülése
is. „Nem hittem volna, sohse hittem volna“ – mondta magában este, mikor
jóízű álmossággal feküdt az ágyában az utolsó cigarettát szíva. –
„Nyomorult dolog,“ – gondolta – „hogy a lelkem a bőrön és a belekben
gyógyul… a sok hidegvíz, fürdő, a diéta, a hashajtók…“ Megalázó öröm.
Szégyelte magát a saját bánata emléke előtt. Mintha megcsalta volna azt,
ami benne nemesebb volt: a fájdalmát, azzal, hogy orvul, szinte a háta
mögött gyógyítgatta a testét, ennek a fájdalomnak a szennyes földi
tokját, a léleknek ezt az önző, ostoba, zsarnok feleségét.

Egyszer lármás fiatal fiúk és lányok közé keveredett délután, a szigeti
romok környékén. Valami kiránduló-társaság volt ez, és a gyerekek oly
szépek, mozgékonyak, barnák, csillogók és hangosak voltak, hogy hirtelen
az az érzése támadt: ő megtört öreg ember közöttük. „Annyi bizonyos,
hogy a hangomnak volt valami fényes csengése, ami most nincs meg.“
Eleinte azt hitte, hogy a sok cigarettázástól van ez a szordina a
hangján. De aztán rájött, hogy önkéntelenül is halkabban beszél, mint
azelőtt. A pincérek néha kétszer is megkérdezték, hogy mit mondott,
mikor a vendéglőben ebédet rendelt. És egyszer, mikor kocsin jött ki a
szigetre, a kocsis visszafordult a bakon: „Hova tetszett mondani?“ A
kiránduló fiataloknak a száját figyelte, mert otthon, a tükörben
észrevette, hogy a szája vonala a két sarkában egy gondolatnyit lefelé
húzódott. Azonkívül a szemhéja valahogyan egy hajszálnyival még
mélyebbre ereszkedett, nem ugrott fel rugalmasan. Olyan volt, mint a
megromlott kis ablakredőny, amelyet nem lehet egészen felhúzni. És
ezeknek a tizenhat-tizennyolc éves fiataloknak mind nyitott szemük volt,
némelyiknek olyan, mint a madaraké: nagy fekete csillag. Mikor ezek
közül visszafelé sétált, találkozott Kornély Margittal. Margit nagy
társasággal jött feléje a széles főúton. Andor lekerült egy mellékútra,
még mielőtt köszöntő-távolba jutott volna. Ott az az érzése volt, hogy
Kornély Margit látta őt, sőt azt is észrevehette, hogy elkanyarodott
előle. „Huszonöt éves leszek,“ – mondta magában, mikor a fiatalok énekét
hallotta a távolból – „nem volna szabad fáradtnak és öregnek hatnom ezek
közt“. Az alkonyatban ez a vidáman távolodó ének elkísérte a vendéglőig.
Közben egyszer megállt a magas bokrok közt és utánuk figyelt.
„Csúfoltok?“ – kérdezte elszomorodva. Akkor napokig csöndeskén élt és
már reggel sóhajtott, rögtön a felébredés után. Ezek voltak „azok a
napok, mikor olyan esős idő volt“.

Egyszer, mikor „azok a meleg napok“ voltak, délelőtt egy túlhevített
hordár lépett be hozzá. Gyöngyös homlokkal, méla-irígyen nézett szét a
hűvös szobában és átadott egy selyempapirba takart fehér rózsát. A rózsa
mellett sötétkék levél volt, lilatintás írással. „Istenem… Olga…“ Furcsa
ez: ő új életet él, és a régi élet erről nem akar tudomást venni. A régi
élet folytatja magamagát: Kornély Margit sétál a szigeten a négy csengő
aranykarikával, Olga fehér rózsát küld… és egy skatulyából, az ötvenes
csomagból, megint jön egy sötétkék levél. A szöveg rövid volt: fojtott,
tragikus, affektált, olgás. „_Egy szót. Utoljára. Holnap._“ Ez alatt még
az O. betű sem volt ott.

– Választ vár?

– Csak szóbelit: igen, vagy nem.

Ránézett a fáradt hordárra, aki vörös homlokát törülte. Talán ha hetyke
legény lett volna ez a hordár, már meg is kapta volna azt, hogy „nem“.
De így eszébe jutott, hogy ő más ember lett és a mások szenvedését
ezentúl már tudomásul veszi.

– Igen – mondta neki.

Másnap, csak úgy találomra, kiment a déli hajóhoz, amellyel tavaly Olga
érkezni szokott. A nagy hőségben igen kevesen jöttek a hajón, de Olga
köztük volt. Fehérbe volt öltözve, megint a régi, hintázó-hosszú
lépéseivel jött végig a fahídon és megint kinézett oldalt a sárga
folyóra, amelyen az égő déli órában brilliántok és apró naptányérok
karikáztak vakítóan. Olga szép volt és méltóságteljes. Úgy viselkedett,
mintha tegnap is találkoztak volna. Vörös napernyő alatt jött, ez alatt
nem látszott, hogy elpirult volna, mikor Andort meglátta.

– Kedves, hogy gondolt rám – mondta a fiú, miközben nagy fák alá
vezette, a hűvös árnyékba. Egy padra ültek. A lány itt becsukta a vörös
napernyőt és ettől elvesztette egészséges arcszínét. Halavány volt, a
szeme törődött. A füle furcsa, áttetszőn-sárgás a szénfekete, dús haj-ív
alatt. A márványos formássága mintha meglágyult volna. Az arca, a nyaka
sohse volt kövér, épp csak hogy tökéletesen titkolta a csontjait. Most –
anélkül, hogy soványabbnak hatott volna – a két arccsont és a két
nyakcsont elárulta a helyét. Ő kezdett beszélni és beszédközben azon
igyekezett, hogy ne nézzen a fiúra. Ebből az lett, hogy mikor
találkozott vele a szeme, a pillantása lopottnak és mohónak hatott.

– Azt írtam, – mondta – hogy utoljára akarok magával beszélni. Ennek
nagy oka van.

A fiú fáradtan hallgatta. Az ő feje az új életen járt. Ez az arc, ez a
hang csúnya fájdalmakra emlékeztette, türelmetlenné tette.

– Somogyi megkérte a kezemet.

– Tudom.

– Azt sejtettem, hogy tudja.

Ennek a „tudom“-nak a hangja rosszul esett a lánynak, úgy hogy rajzolni
akart a vörös napernyővel a kavicsba. De rögtön abbahagyta, mert ezt
nagyon is ismerte, ezt a látványt: egy fiút és egy lányt a padon, amint
az egyik a kavicsba rajzol.

– Ez minden megjegyzése?

– Ez.

Most fel kellett volna állni, kinyitni a napernyőt és elmenni. De nem
bírta megtenni.

– Nézze, – mondta keserves-hetykén – maga nagyon jól ismeri az én
helyzetemet. Én nem bírom ezt az életet Irmánál. Én asszony akarok
lenni, én azt akarom, hogy gyermekeim legyenek, hogy valaki szeressen…
én nem születtem színházra, én azt útálom… és maholnap megöregszem… és
miért éljek így tovább? Kire várjak?

Andor hallgatott.

– Ez megkért – folytatta a lány – és Irma ad nekem egy kis hozományt.

– Talán Rodics – mondta kegyetlenül a fiú, de abban a pillanatban
megbánta. – Különben… hisz az mindegy.

A lány, mintha nem is hallotta volna:

– Én Somogyit nem szeretem.

A régi, kényeztetett rosszaság mondta a fiúból:

– Csak becsüli.

– Nem is becsülöm.

– Tiszteli.

– Azt se. Semmit se.

– Hát… csak feleségül megy hozzá.

A lány ránézett, most komolyan és hosszan:

– Miért kínoz?

És hosszú hallgatás után megint, őszintén, szinte kérlelve:

– Miért kínoz?

Ez a megcsukló hangocska, ez a második, ez hirtelen mélyen szaladt
Andorba. „A más ember szenvedése“, – érezte rögtön – „ez az, ez az.“
Kíváncsian nézett a lányra, most először érezve az igazi nagy részvétet
a pillanatnyi heves sajnálkozás helyett. „Amíg magam nem tudtam, mi ez…“

Megfogta a lány kezét. Forró volt a fehér cérnakeztyű és a szép hosszú
kéz soványabb, mint azelőtt. De az első érintésre átfogta a lány keze az
övét, szorosan, mint a madár ujjai az ágat.

– Magát szeretem, – mondta kiszáradt torokkal, a fiú kezét nézve a
magáéban – jobban szeretem, mint valaha… és soha, soha nem fogok mást
szeretni…

A mondat után egy kicsit nyitva maradt a szája. Ez nagyon fájdalmas
volt. A szeme lecsukódott. Most úgy látszott, hogy nem vigyáz a
méltóságára, mert nem tud rá vigyázni. Andor tisztán és tökéletesen
érezte, hogy nem szereti ezt a szép lányt. De ébredő gyöngédség áradt el
rajta. Simogatni kezdte a kezét. Lassan éledt fel a lány arca a
lankadtságból.

– Olga, – mondta a fiú – magának férjhez kell mennie. Én romlott vagyok,
fáradt vagyok, az én életem nem ér semmit… és én olyan jó barátja
vagyok, hogy megmondom, csak szerencsétlenné tenném… el nem venném soha…
maradjunk barátok…

Ez oly közönséges volt, hogy elszégyelte:

– Nagyon, nagyon jó barátok, – próbálta megmelegíteni a buta szót –
olyan jó, kedves barátok… olyan barátság, amilyen százezer között egy
sincs…

– Milyen jó hozzám – mondta a lány, aki még így nem hallotta beszélni. –
Milyen kár, hogy sohse beszélt velem… amióta ismerem, alig mondott
valamit… mindig máshol járt az esze… csak… mikor megcsókolt, akkor volt
az enyém…

Andor lehámozta a cérnakeztyű felét és megcsókolta a kezét. A tenyerén
akarta, de mégis a kezefejét csókolta meg. „Minek ez most már? Csak mert
nekem pillanatnyilag jól esnék? Miért kínozzam?“

Még hallgattak egy kicsit. Aztán a lány fölkelt. A csípőjén simítgatta a
fehér pikészoknyát.

– Milyen szép lett – mondta mosolyogva a fiú a padról. A lány komoly
maradt:

– Isten áldja meg, Andor. Köszönöm, hogy ilyen jó volt hozzám.

A hajó felé mentek. Nem tudott neki mit mondani. A hajónál ezt kérdezte:

– Nem akar itt ebédelni?

– Nem.

A vörös napernyő megint felcsattant a napon és a halvány arc egészséges
életszínt kapott. A lány úgy tartotta a napernyőt, hogy Andort is védje.
A rózsaszín fényben az ernyő alatt egymásra néztek, nevettek.

– Irjon nekem, – mondta a fiú – ha asszony lesz, írjon sokat, hosszú
levelet.

– Fog rá válaszolni?

– Hogy kérdezhet ilyet?

A hajó kikötött.

– Na, megyek – mondta a lány.

– Várjon. Még van öt perce.

„Csak eddig az öt percig bírjam“, – rohant át Andoron – „hogy ne legyek
önző, és elbocsássam.“ Mint valami vizsga, mint nagy próbáltatás, úgy
állt előtte még ez az öt perc.

– És… mikor akarnak esküdni?

– Nem tudom – felelt földreszegzett szemmel.

Aztán hirtelen elhatározással kezet nyujtott:

– Isten vele.

És elindult a hídon, mint aki tudja, hogy nézik. Csillogott a fehér
ruhája a napon. A hajóban eltűnt. Aztán fenn a fedélzeten, a ponyva
alatt felvirított a napernyője. De rögtön elbujt, lement a túlsó
lépcsőn, nem akart visszanézni. Úgy, hogy Andor is elment a kikötőtől,
mielőtt még a hajó elindult volna. Már a vendéglőnél járt, mikor az
indulás füttyét hallotta. „Dilettáns vagyok“ – mondta magában – „ha
goromba lettem volna, nem szenvedne annyit. Mikor fogom megtanulni az
igazi okos jóságot?“

Megint meleg, lankasztó napok jöttek és most nem tudott aludni. Ez nem
volt jó, mert az volt jó, mikor lefekvés után öt perccel már jött az
álom. A hanyattfekvő ember hevesen és rohamosan gondolkozik – vette
észre – és másfél órát hanyatt feküdni elalvás előtt, vagy éjjel
felriadni és órákig feküdni, ez nem jó. Minden elintézetlen ügye a
fejébe tódul az embernek és az elodázott tervek sürgetve jönnek,
összegyülemlik minden. Az álmatlan ember fejében gyűlést tart a multja,
a jövője, összevissza beszél benne minden, rég leülepedett dolgok
kavarognak fel újabb elintézést követelve. A legrosszabb az volt, hogy
félt ettől az álmatlanságtól, és már vetkőzés közben ideges lett tőle.
Ettől aztán még kevesebbet aludt. Kornély Margitot azóta már kétszer
látta és mind a kétszer köszönt neki. Valahogy csak be kellett
rendezkedni a jövőre nézve a régi ismerősökkel. Ostoba hánykolódási
gondolatok a meleg nyári éjszakákon… Máté már biztosan letette az
ügyvédi vizsgát, ez talán elvenné Kornély Margitot. „De mért jut ez
egyáltalán eszembe?“ És Somogyi mikor veszi el Olgát? „Azt hiszem,
soha.“ Képtelenség, hogy ez a lány hozzámenjen. Vagy ha hozzámegy, ez is
olyan eset lesz, mint Dombauer Laciéknál: az első éjszakán hazaszökik a
nő. Most sok ilyen eset van. Turnovszky Ella nem szökött haza. „Nem,
ősszel nem tanulok, be kell látnom, hogy az idegeim képtelenek a
tanulást elbírni, nem leszek ügyvéd.“ A doktorátusa megvan, állás után
fog nézni. A minisztériumba… oda jó lesz. Ez pozició és munka is, ha az
ember akar dolgozni. Pécsi is a minisztériumban van. „Majd más
minisztériumban próbálok.“ És kedvesnek kell lenni minden emberhez,
érdeklődni kell a dolgaik iránt. „Én egészen meg voltam részegedve
magamtól.“ Ez undorítónak tűnt fel előtte, ilyen önzőnek lenni. „Hogy
nem ütöttek le az emberek, mint egy kutyát. Megérdemeltem volna.“ –
„Megszólítsam Kornély Margitot?“ Most a nyitott ablak sötét-ibolyaszín
négyszöge felé figyelt az éjszakában. Hajókürt búgott a Dunán, egy
teherhúzó gőzös nagy fröcsköléssel ment el a sziget mellett. Az éjjeli
csöndben vontatott hang kiáltott a víz fölött az egyik hajóról a
másikra. Csak ezt az egy szót lehetett érteni: „a kötelet…“ Aztán
elzúgott a menet, csönd lett. Ilyenkor hallott a fák közt a nagy, alvó
hallgatásban hirtelen felvisítani egy-egy madarat. Rekedt csattogás,
visongás küzködése volt ez, aztán elhaló madársírás, egyre halkabban,
aztán megint csönd. Valami éjjeli ragadozó ölt meg egy madarat rémes
zajjal. A többi elbujva hallgatott, pedig ettől ugyan felébredhetett
mind, de moccanni se mert, az ember szinte látta őket remegni-bujni a
fészkükben, némán, hogy el ne árulják magukat. És ilyen gyilkosság után
milyen nagy volt a csönd… még az az egy-két kis pittyentő hang se
hallatszott a sűrűből, ami máskor oly kedves a nyári éjben, mintha a
madár kérdezne valamit a mellette szundikáló feleségétől, s aztán
aludnának tovább. „A tengerparton nyaralnak, de melyik fürdőn?“ Behunyta
a szemét, mikor messziről megint búgott a távolodó hajókürt, és azt
erőltette magára, hogy a tengerparton van, és ez tengeri hajó. Reggel a
hálószekrény fehér márványa tele volt piszkítva odanyomott
cigarettavégekkel. Megolvasta: tizenhat cigaretta volt. „Sok.“

– „Ejnye“ – mondta egyszer, mikor Kornély Margitot már vagy negyedszer
látta a szigeten, mindig egy csomó lány társaságában, akik még
csúnyábbak voltak, mint ő. – „Ez addig jár itt, amíg megszólítom.“

Mikor elhaladt mellettük, köszönt. De nem úgy mint eddig, a köszönésbe
beletéve a továbbhaladás mozdulatát, hanem rámosolyogva Margitra, és
meglassítva a járását. Olyan megállító köszönés ez, amit nem is lehet
félreérteni. Kornély Margit kivált a csomóból és megállt vele. Ahogy
szokta, férfiasan előrevágott karral nyújtott neki kezet:

– Azt hittem, haragszik.

– Miért?

– Olyan szertartásosan köszönt mindig.

– Bocsánat, – mondta Andor – azt kellett feltételeznem, hogy maga
haragszik rám.

– Én? Dehogy.

Hangosan nevetett, ok nélkül, a többi lányok számára, akik odább vártak
rá. Aztán idegesen mondta a fiúnak:

– Maga megszépült.

– Ejnye, – mondta a fiú – még elpirulok.

– Épp ellenkezőleg – szólt Margit, s egy kicsit összehúzta a szemét,
mialatt nézte.

– Meghalaványodott – mondta.

– Beteg voltam.

– Igazán? Nem is tudtam.

– Sokáig feküdtem.

Észrevette, hogy ezt azért mondta, hogy Ella megtudja. De mikor
észrevette, már ki volt mondva.

– Margit! – kiáltott az egyik csúnya lány.

– Jövök – mondta Kornély Margit és kezet nyújtott. Andor a csuklójára
nézett:

– Hol vannak az aranykarikák?

– Hogyan? Maga emlékszik rájuk?

– Hogyne.

– A zálogházban vannak. – Megint nevetett a lányok számára. Aztán ezt
mondta:

– Elláék a tengerpartra mennek.

– Nem érdekel – szólt Andor, de ugyanakkor Margit megnevezte a
tengerparti fürdőt és Andor arra gondolt, hogy ő eddig azt hitte, már
ott is vannak.

– Mához egy hétre utaznak – mondta Margit. – Isten vele.

A lányok felé indult, de hirtelen megállt:

– Ez érdekelni fogja: beszéltem velük magáról. Pécsi azt mondta, hogy
nem érti, miért nem köszön maga neki. Őneki maga mindig rokonszenves
volt, azt mondta, maga egy nett fiú, sajnálná, ha itt valami félreértés
volna.

Andor keserűen kérdezte:

– És Ella nem nevetett?

– Nem. Azt mondta: „mindegy“.

– Mindegy?

– Igen. És később azt mondta: „Aradi nekem gyerekkori barátom, ez az
egész.“

Elszaladt, aztán ment tovább a három csúnyával. „Ez az egész“ – ez nem
volt rossz. Igazán nem volt rossz. Mosolyogva ismételgette a fiú
gondolatban: „Ez az egész“. Nem rossz. Lassan ment a szálló felé.
„Különös,“ – mondta magában, kínos mosollyal az arcán – „mint valami
bizonyosságot érzem, hogy oda fogok utazni“. Kinevette magát ezért a
gondolatért, de valami olyan torz volt ebben a belső nevetésben, mintha
legbelül meg valami ezt az erőltetett nevetést nevette volna ki. „Nem
szabad ezen gondolkozni“ – mondta aztán és behúnyt szemmel megrázta a
fejét, mintha ki akarná rázni belőle ezt az őrültséget. A vacsora ideje
még nem volt itt. Felment a szobájába, levetette a kabátját és
végigfeküdt a pamlagon. A tücskök ma mintha megbolondultak volna. Az
egész alkonyat rezgett a cirpelésüktől. „Külföldre kellett volna utazni
rögtön, mikor a szanatóriumból kijöttem.“ Komoran nézte a plafont.
„Akartam,“ – mondta – „akartam, nem is tudom, mért nem mentem.“
Türelmetlenséget érzett a lábában. Felkelt, az ablakhoz ment, aztán
megint visszavetette magát a pamlagra. „Rettenetes“ – mondta. –
„Felszakadt bennem. Felszakadt bennem“. Most érezte csak, milyen
nyomorult-vékony kis hártya volt az, amit erre az ügyre rágyógyított a
nyugalom és a hidegvíz. „Felszakadt bennem“ – és mintha friss, melegebb
vér futott volna szét az ereiben. Nagy érzelmesség öntötte el, valami
rajongó és tiszta fájdalom, ami meglepően jól esett. „Milyen isteni
dolog egy ilyen szomorú szerelem“ – gondolta, és hozzátette: „Halálos
szerelem“. Ez az, amit így neveznek? „Halálos szerelem – milyen szép
összetétel“. Ahogy indulni kezdett benne a régóta álló ideg-gépezet,
szinte érezte, hogy a kerekek boldogan kapcsolódnak egymásba, mozdul,
indul, járni kezd ez a bonyolult nagy mindenség az egész testében és
lelkében. Átadta magát ennek a rettenetes gyönyörnek, mint az
absztinens, aki hosszú okosság után először részegszik le. Szabadon
rajongott fel benne az a gondolat, amit az utóbbi hónapokban annyiszor
fojtott le: van-e csodásabban fájó-édes szerelem, mint az, mikor a
vágóhídra hurcolt lányt újra meglátjuk a megkínoztatása után, s az
rettegő boldogsággal néz a szabadítóra… és az az első pillantás… és az
az első kézfogás… és az a halálosan szomorú, de görcsös és örökre szóló
első ölelés…

Frissen pattant fel a pamlagról. Járni kezdett a szobában. Most acélból
volt megint, erősnek és fiatalnak érezte magát és a szabadságnak oly
nagy boldogsága fogta el, hogy énekelni kezdett. Ha csak mához egy hétre
utaznak, akkor oda lehet menni. Ez a legközönségesebb fürdőhelyek
egyike, ahol ezer meg ezer pesti ember fordul meg nyáron. „Miért ne
lehetnék én már ott, mikor ők megérkeznek?“ A jövő hét elején kell
utazni. „Négyszer alszom még itthon.“ Megint énekelt. Ilyen szabadságot
és bátorságot még soha életében nem érzett. „Előbb utazom. Minek várjak?
Holnapután megyek.“ Aztán rögtön ezt mondta: „Holnap megyek“. Megállt,
kinyitotta a szekrényét, megnézte, hogy van-e itthon elég fehérneműje. A
szekrény tele volt. „Holnap reggel utazom.“

Lement a portáshoz és elkérte a menetrendet. Reggel hat órakor indul a
vonat a keleti pályaudvarról. És este nyolckor a déli vasútról. A
portásfülkében ránézett a nagy órára. Hat óra mult öt perccel. „Hogy
megyek be innen hajnalban? Négy órakor kellene fölkelnem“.
Elgondolkozott. „Le se kellene feküdni. Úgyse tudnék aludni egy percet
sem.“

– Portás, – mondta hirtelen, boldogan érezve, hogy megint fényes és
bátor a hangja – azonnal hozza fel a számlámat, mert ma este nyolckor
utaznom kell.

Kettesével szedte a lépcsőt, egykettőre a szobájában volt. Az ajtó
nagyot csapódott utána. Csöngetett a szobalánynak.

– A szekrény tetejéről… azt a két koffert!

Énekelt.

– Szent Isten, – kiáltott a szobalány, mikor Andor eleresztette az
állát, amit éneklés közben vad erővel fogott a két ujja közé – a
nagyságos úr azt hiszi, hogy ez nem fáj?


II.

Mikor reggel rozoga horvát fiákerén megérkezett a fürdő egyetlen nagy
szállodája elé, az arany napsütésben színek fogadták. Osztrák és magyar
zászlók függöttek az erkélyekről, a kapu körül monogrammos pajzsok
csillogtak és sötétzöld lombból font füzérek csavarodtak fehér póznákra,
amelyek címereket és zászlókat viseltek. A kapu fölött sűrű
lombdíszítmény volt, a királyi pár arcképe körül. Szép sárga homokkal
volt felhintve a szálloda előtt levő kis kerek térség, amelynek szélein
emberek tolongtak néhány szerény-egyenruhás rendőr mögött. A hotel
kapujában frakkos és cilinderes urak várakoztak, köztük néhány
aranygalléros tiszt és egy ismeretlen-egyenruhás fonnyadt ember, valami
magasabb osztrák hivatalnok. Odább, a gyepen réztrombiták csillogtak:
falusi zenekar várta az ő pillanatát. „Mi ez? A királyt várják?“

A kocsisa nem törődött ezzel az egésszel. Nyugodtan hajtott a kapu elé,
sértőn szántotta fel friss keréknyommal a símára söpört sárga porondot.
A frakkos urak mögül egy rémült portás ugrott elő két pribékkel,
lekapkodták a bakról Andor két bőröndjét, egy rendőr már fogta is a
lovak száját, már el is húzták a kocsit alóla, épp csak, hogy
kiléphetett belőle. Szemrehányó nyers parancsszavak közepett tűnt el a
kocsi a tömeg mögött, fehér keztyűk mutatták, hogy hova bújjon gyorsan,
és mikor Andor zavartan ment be a frakkosok közé, úgy érezte, mintha
tolnák is egy kicsit, hogy siessen. Egy gereblyés ember a keréknyomot
tűntette el. Benn hölgyek álltak sorfalat a hűvös hallban, mind fehér
ruhában voltak és mindeniknek kis bokréta volt a kezében. A vastag vörös
szőnyeg, amely a kapuból kinyúlt a sárga porondra, mintha a lojális
hotel a nyelvét nyújtotta volna a magas vendég elé, itt benn
folytatódott, rézrudak alatt húzódott fel a széles lépcsőház torkába, s
oly tiszta volt ünnepélyes bíborszínében, hogy Andor lelépett róla.
Mellette ment, a kövön. A portások idegeskedtek vele, azt mondták:
„sofort“ és „moment“, szinte dugdosták, mint valami kellemetlen
vendéget, szégyelték, mint a szegény rokont. Végül is „verzeihen“ és
„moment“ szavak kíséretében leültették a hölgyek sorfala mögött egy nagy
fonott székbe. Nem mondták meg neki, hogy főherceget várnak, ezt tudni
kellett mindenkinek, az egész világnak. Andor bosszankodott, de aztán
felállt és a hölgyek mögül kitekintett a kapu elé. Künn megszólalt a
rezesbanda, és nagyokat reccsentett a ragyogó nyári világba. A kerek
térség túlsó végében megállt a villamosvasút egy piros kocsija, amelyet
egy cilinderes, fehérkeztyűs, szalonkabátos úr vezetett. A villamosvasút
főmérnöke volt, a fenség azt az óhaját fejezvén ki tavaly, hogy az idén
majd villamoson akar a vasútállomásról a hotelig utazni. A kocsiban
egyesegyedül volt a főherceg, a meleg dacára barna katonaköpenyben.
Őszülő, ötven év körüli férfi volt, de csinos és délceg tartású katona,
olyan, akit az osztrákok „fescher General“-nak neveznek. Mosolyogva,
szalutálva jött át a sárga porondon, a kiabáló emberek és a recsegő
rezek zajában, aztán megállt a kapu előtt. Egy pillanat alatt
elhallgatott minden, halotti csönd lett. Andor a fejektől nem látta, mi
történik, csak rémlett neki, hogy a templomi csöndben egy szúnyogszerű
hangocska beszél. Mindenki hallgatott és figyelt, s ekkor Andor
észrevette, hogy szabályos időközökben valami erőteljes zuhogás
hallatszik bele az ájtatos szúnyogénekbe. Különös, hogy a többiek ezzel
nem törődtek. A szúnyog egyre énekelt, néha éppenséggel semmit nem
lehetett hallani a beszédjéből, de az a valami rendületlenül zuhant
bele, szinte másodpercenként. A portás egyik legénye állt mellette
ágaskodva. Ezt megkérdezte, hogy mi ez a rengő-zuhogó hang. Mosolyogva
felelt, maga mögé mutatva a hüvelykujjával:

– A tenger.

Andor felment a szobájába és kinyitotta az ablak zöld fatábláját.
Felragyogott rá a tenger. Végtelen-kék mosolyával összeszorította a
szívét, és mikor a látványtól egy kicsit feldúltan elfordult az
ablaktól, a tenger kis fényhullámokkal öntötte tele a szobáját; a falon
és a mennyezeten fátyolos aranykígyókat táncoltatott, és ide fel
szelíden küldte a hullámzuhanás muzsikáját, amellyel lustán söpörte a
parti sziklákat. Forró, de szabad levegő jött be az ablakon, beszállt
vele az Adria parfűmje, ez a különös, délvidéki keveréke a sűrű
babérszagnak a sziklák közt hervadó víz pocsolyás-halas lehelletével, ez
a bágyasztó-lustító nehéz illat, amiből semmi sincs Európa nyugati
partjain vagy az Északi-tengeren. Most, ezen a nyugodt és felhőtlen
nyári délelőttön tüzes-kék volt a színe a távolban, de ott messze olyan
sűrűnek hatott, mintha színes tej lett volna. Álmos és álmosító volt ez
a nagy nyugalma, tunya napon-sütkérezése. Szundikáló óriási fenevad
benyomását tette, amely félálomba lustulva terül el és csak a farka
bojtjával csapkod néha a bogarak felé. Alig észrevehető kis meleg szellő
járt be az ablakon, a könnyű függönyt alig, hogy meg-megmoccantotta.
Andor az ágy szélére ült és félig behúnyt szemmel az eget nézte, amely
még jobban sugárzott, mint a tenger. Aztán ledőlt a párnára és a kis
levegőmozgással simogattatta az arcát. Ide nem hallatszott semmi a
főherceg fogadtatásából. Csönd volt, itt még a partot söpörgető hullám
is belesímult a nyugalomba. Néha szerény madárcsipogást hallott. Aztán
ezt se. Elaludt a hosszú utazás után, mélyen, édesen, ahogy csak a déli
óra előtt lehet aludni, nyáron, nyitott ablaknál, a tenger első
lélekzetétől elkábultan.

Másnap reggel frissen ébredt, sóhajtás nélkül. Semmi dolga nem volt,
mégis, mikor az órára nézett, azt mondta: „hű, már kilenc!“ és sietett
az öltözéssel. Az ablakot kinyitotta és félig-felöltözötten kihajolt a
tengerre. A szemnek az igazi reggelije ez a nagy-messzeségbe nézés.
Mintha a pilla mögé sokáig elzárt tekintet így reggel nyújtózni
szeretne, akár a test. Szereti a messzi párás távolt, felfrissül tőle.
Andor fiatalnak és jókedvűnek érezte magát, mikor leszaladt a lépcsőn
reggelizni. Ez a virgonc érzése megint olyan volt, mint a szesztől
eltiltott emberé, aki végre borhoz jutott. A hosszú időn át megtartott,
s aztán megszegett tilalom beteges élénksége ez: a vízivó részeges
vergődik, szomorkodik, ráfogja magára, hogy jobban van, de mint a
halálból az életbe, úgy repül fel a kedélye, mikor visszazökken a testi
bűnbe. A mániába, az izgatott és izgató foglalkozásba való visszaesés
csinált megint élénk embert a bágyadt lábbadozóból. Nagy étvággyal
evett, s aztán rögtön munkához látott. Mikor érkeznek Pécsiék? És hol
fognak lakni?

Szinte természetes volt, hogy idejönnek, az egyetlen nagyobb szállóba.
Alig nyolchónapos házasok, ilyenkor még nagy szerepük van a díszleteknek
a házaséletben. De lehet, hogy a sok penzió egyikében vettek lakást.
Mindegy, elég idő van, hat nap, ezalatt mindent ki lehet tudni.

Megállt a portás fülkéjénél, megvárta, míg az aranysapkás német végez
két hölggyel, akik vagy húsz kérdést intéztek hozzá, aztán, mint aki
unalmában nézeget, odaállt a nagy fekete tábla elé, amelyen a lakók
nevei voltak olvashatók keskeny kartonszeleteken. Sok magyar nevet
látott, a magyar cédulák mind „Herr Graf“, vagy „Herr von“ szavakkal
kezdődtek. De volt még sok üres szoba is. Hirtelen megnézte a maga két
szomszéd számát, – nem szerette volna, ha ezek üres szobák lettek volna.
Mind a kettőben laktak, mind a kettőben idegenek. Egy olasznevű „Herr
Graf“ és egy horvátnevű „Herr von“. A tábla mellett magas pulpituson
nyitott vastag könyv feküdt. Nevek voltak beleírva. Szerénytelen, gyors
beszéddel kérdezte a portástól:

– Ezek az előjegyzések?

– Igen.

De abban a pillanatban fenn, a könyv felső szélén már meglátta a második
sorban a nevet, amit keresett: „Herr Ludwig Pécsi, Ministerialsekretär
u. Frau, Budapest.“ Mellette a dátum, amikor érkezniök kell. Kornély
Margitnak pontos volt az értesülése. Csak most jutott eszébe, hogy
hirtelenében milyen bolondságot csinált, mikor a lány egyetlen
megjegyzésére rögtön ideutazott. Margit tévedhetett volna. De most már
mindegy.

Sétálni ment, messzire vándorolt el délelőtt a kanyargó, sziklás
tengerparti úton, és elfelejtette, hogy ebédelni is kell. Most már
megint feledékeny volt, apró dolgait sorra elfelejtette, amióta megint
beeresztette elméjébe a nagy gondolatanyagot, ami legjobban érdekelte.
Mintha a memóriája szakmát választott volna, elhanyagolt mindent, ami
nem Ellára vonatkozott. Specializálta magát erre a nőre és mindenre, ami
valaha ezzel összefüggött. Este és másnap egész nap az első találkozás
esetlegességeit számította és minden esethez külön tervet csinált. Mit
fog csinálni, ha a hotelben, ha az úton, ha a fürdőben, ha az
étteremben, ha a kertben találkozik velük. Mi a teendő, ha Ella van
egyedül, ha Pécsi van egyedül, és mi a teendő, ha együtt vannak, mikor
először találkozik velük. Ezeket a terveket pontosan megcsinálta és
minden eshetőségre külön, élesen emlékezett. A tervek egész építménye
pedig oly maniákus aprólékossággal volt kidolgozva, mint azok a
kenyérbélből készült templomok és tájképek, amiket fegyházi rabok
csinálnak évek hosszú során át.

A hotel a magas tengerparton állott. Vendéglőjének a tenger felé
terrasza volt a földszinten. A terraszról széles lépcső vezetett le a
lejtős parkba, amelyet még csak most fásítottak. A vékonyka facsemeték
közt szerpentinút ereszkedett le a tengerhez: ezen az úton járt lassan
le és fel Andor minden nap, vacsora után, megvizsgálva az aznapi újabb
terveket. Néha éjfélig sétált, vagy ült lenn a kőpadon, a holdködbe
borult távoli szigetek ezüstporos sötét foltjait nézve elgondolkodó
tekintettel.

Nagy melegek jártak. Egész nap égett a köves tengerpart, és éjszaka,
mint a jó kályha, kiadta magából a lassú meleget, amit napközben
felszívott. Csak a szikláktól távol, a babéros kertekben volt egy kis
enyhülés, vagy egészen lenn, a vizen. Ez a meleg fontos szerepet
játszott a számításokban. Ilyen melegben semmi esetre sem jönnek a
nappali vonattal, hanem éjszaka utaznak. Azzal a vonattal jönnek,
amellyel ő érkezett. De vajjon Pesten is ilyen meleg van-e? Minden nap
megnézte az ujságok időjárási rovatát. Tulajdonképpen mindegy volt neki,
hogy melyik vonattal jönnek. A fontos az volt, hogy ő pontosan tudhassa,
mikor érkeznek. A hőség arra volt jó, hogy egy bizonyos vonatra
kényszerítse őket, s akkor percre lehet tudni, mikor jönnek. A lapok
szerint Pesten is nagy meleg volt. Valóságos komoly örömet okozott
Andornak a napihírek között egy ritkított betűvel nyomtatott tréfás
elmefuttatás a rettenetes hőségről. „Úgy látszik, ott még melegebb van,
mint itt.“ Ilyenkor nem lehet nappal tizenhat órát utazni. Az időjárási
rovat hátul van, a hirdetések határán. Ott van Ősbudavár nyári
programmja is. Ebben meglátta a Moulin nyári helyiségének a műsorát:
„Éjféltől kezdve nemzetközi táncok.“ Alatta vagy tizenöt táncosnő neve,
apró betűvel. Köztük: Bárány M. Leeresztette a térdére az ujságot.
Szegény Csirke ebben a hőségben nemzetközi táncokat táncol. A matróztánc
nem rossz, elég hűvös tánc. A francia táncok is jó nyári táncok:
kivágott ruha, rövid szoknya. De az orosz tánc, a nagymazur, amit
egyszer látott tőle, a prémsapkával, a prémes sötétzöld orosz
posztó-kabátkával, csizmában, fiúnak öltözve…

Az érkezés napján korán reggelizett, s mintha ő volna a hotel
tulajdonosa, kiállt a kapuba, szétnézett az üde reggeli képen, és az
eget vizsgálgatta. Nyugodtnak érezte magát. Mikor körülbelül elérkezett
az idő, bement a hallba, amelyben most alig néhány ember lézengett, és
egy csomó ujsággal leült egy fonott székbe, úgy, hogy szemmel tarthatta
a nyitott kaput. Olyan széket választott, amely előtt el kell haladnia
annak, aki a lépcső felé megy. De türelmetlen lett, fölkelt és a
portáshoz ment. Megállt az üvegfülke nyílásában és kedélyességet
erőltetve kérdezte:

– Tele van már a hotel?

– Oh igen – felelt a portás, nem emelve fel tekintetét egy üzleti
könyvből, amibe belemélázott. – Minden szoba le van foglalva.

Andor rágyújtott, egy kis szünet kedvéért. Aztán hanyagul kérdezte:

– Jön ma valaki?

– Igen – mondta a portás, a könyvet nézve.

– Most reggel?

– Igen.

– Sokan jönnek?

– Lehet.

„Érdekes, milyen szűkszavú lett a gazember, mikor olyasmit kérdezek, ami
izgat.“ Mintha megérezte volna rajta. Szünetet tartott, aztán ő is
másfelé nézett, mikor kérdezte:

– Pestről?

– Igen.

Idegessé tette ez a nemtörődömség. Hangosan szólt:

– Kicsoda jön Pestről?

A portás a nagy könyvhöz ment. Cvikkert tett fel. Benézett a könyvbe és
kulcsokat csörgetett a nadrágzsebében. Hangosan sillabizálva olvasta:

– Herr Ludwig Pécsi, Ministerialsekretär…

A fiú megijedt, mikor ezt a nevet hangosan hallotta kimondani. Majdnem
azt mondta: „Pszszszt!“ Szétnézett. Zavartan szólt:

– Más nem jön?

– Nem. Kit tetszik várni?

Kínjában ezt mondta:

– Doktor… doktor Máté… ügyvéd.

A portás a könyvbe nézett:

– Nem rendelt szobát.

– Úgy? – mondta Andor, kissé megizzadva. – Akkor talán valami penzióba
jön.

– Az lehet – szólt a portás, levette a cvikkert és kiment a kapu elé.
Andor visszaült a helyére. Épp az óráját akarta megnézni, mikor árnyék
suhant a kapu elé. A puha homokon nesztelenül jött a hotel elé a fiáker.
Az első szó, ami behallatszott, Ella világos hangja volt. Magyaros
németséggel mondta a portásnak, hogy egy nagy kosár már nem fért erre a
kocsira, azt a villamos teherkocsiján hozza a hordár. Aztán rögtön
megjelent a kapu ragyogó négyszögében, okkersárga vászon útiruhában,
barnafátyolos kalapban, kezében kis táskával. Pécsi a kocsinál maradt.
Ella hátraszólt neki:

– Itt megvárlak a hűvösön.

Az arcát nem lehetett jól látni, mert mögötte volt a napsütés. Bejött,
megállt a vendégek fekete táblája előtt, de csak egy pillanatig nézte,
megint visszament a kapuhoz. Künn kofferekkel és skatulyákkal bajlódtak.
Eljött a kaputól és lassan a lépcső felé sétált. Mikor Andor közelébe
ért, ránézett. Andor felállt és köszönt. Az asszony elmosolyodott és
minden zavar nélkül ment feléje. Kezét nyújtotta, már messziről:

– Maga itt van?

– Oh, már régen.

Ügyesnek érezte magát, mikor hozzátette:

– Micsoda meglepetés… hogy maguk idejöttek.

Ella a kapu felé nézett:

– Még tegnapelőtt úgy volt, – mondta – hogy a Balatonhoz megyünk. De
aztán mégis idejöttünk.

Ijedt izgalom rohant végig Andoron: „nem is tudtam, milyen veszélyben
volt ez az egész“. A portás és a két legény behozta a holmit. Mögöttük
jött Pécsi, erszénnyel a kezében, a hóna alatt két tennisz-ütővel.
Hosszabb, csontosabb és soványabb volt, mint valaha. Az arcán a forradás
meg vörösebb. Valami fanyarság volt az arckifejezésében, még mielőtt
Andort meglátta. De lehet, hogy ez csak a melegtől és a hosszú utazástól
volt.

– Nézd, Lajos, – szólt feléje az asszony, – Aradi van itt.

Pécsi arca a fanyarságból hirtelen kisímult, és éppoly hirtelen udvarias
mosolyba rándult:

– Szervusz – mondta. – Itt nyaralsz?

– Nyaraltam – felelt Andor, a „tam“ szótagot hangsúlyozva. – Már rég
vagyok itt, alighanem a jövő hét elején utazom.

– Hova? – kérdezte Pécsi, a koffereket cipelő embert követve
tekintetével.

– A Tátrába.

Ella nevetett:

– Ott legalább hűvös van. A kocsit kifizetted, fiam?

– Ki.

– Na gyerünk.

Andor felé biccentett a fejével:

– A viszontlátásra. Remélem, látjuk.

– Hogyne. Kezét csókolom.

– Szervusz – mondta Pécsi, kezet fogott vele és a felesége után ment.
Pécsinek hűvös és nyirkos keze volt. A legalsó lépcsőn megint
szembekerült Ella a lent álló Andorral:

– Itt is olyan nagy hőség van? – kérdezte fölfelé menet, szenvedést
jelző arccal.

– Óh igen.

– Mert Pesten borzasztó. Tűrhetetlen.

Fölmentek. Andor visszaült a székbe. Pécsi megcsúnyult, Ella megszépült.
Megint hízott egy kicsit, most már bizonyos, hogy valamikor olyan lesz,
mint az anyja. Az apja csupa csont és koponya. De ő az anyja lágy
teltségét örökölte. Csodálatos, milyen üdék a fogai. Mintha az egész
fogsora egy darabból volna és a fogak csak rovátkolva volnának ebbe az
enyhefényű anyagba. Kékesfehér, szép fogai vannak. Vagy talán csak a
szájának a dús pirossága teszi? „Érdekes, azt hittem, izgatottabb
leszek.“ Az ujságba nézett. Kipróbálta, hogy érti-e, amit olvas.
Értette, egészen jól. „Nem szeretem már?“ Elmosolyodott. Aztán komoly
lett, mintha rendreutasítaná magát: „nem kell ezen nevetni… lehet, hogy
már nem őt szeretem, hanem a magam szenvedését, az egész történetet, a
haldokló emléket…“ Kiment sétálni a ház elé. „Annyi bizonyos, – mondta
magában – hogy érzéki hatást nem tett rám, abszolute semmi érzéki hatást
nem tett.“ Ami legjobban meglepte, az volt, hogy Pécsivel szemben semmi
haragot, féltékenységet vagy irígységet nem érzett. Pécsi annyira férj
volt már, hogy nem zavarta. Sőt az a pillanat, mikor az asszony előtt
azt hazudta neki, hogy rég itt van és hogy a jövő hét elején a Tátrába
utazik, ez a pillanat őt Pécsi fölé emelte és valami közösségbe vonta az
asszonnyal, szinte a szegény Pécsi háta mögött. „Olyan biztos, mint a
szentírás, Ella tudja, hogy miatta jöttem ide.“ És nem mutatta, hogy
tudja. Sőt azt mutatta, hogy nem tudja. És az, ahogy a lépcsőn felmenet
leszólt, hogy itt is olyan meleg van-e, – ez a közömbös, de állandó
érintkezést igérő megszólítás az elbúcsúzás után, amely azt jelentette,
hogy az előbbi beszélgetés nem volt formális, a „remélem, látjuk“ nem
volt udvariassági szólam… „Mert az lehetetlen, hogy ily tökéletesen
közömbös legyen irántam, amilyen közömbösnek mutatta magát. Ennél vagy
jobban szeret, vagy jobban gyűlöl.“ Aztán dühösen szüntette be ezt a
töprengést: „Marhaságok ezek.“ A fő az, hogy itt van, beszélt vele és
egy házban fognak lakni. „Pfuj,“ – mondta hirtelen – „ilyen egyszerű ez?
Ilyen síma ez?“ A pillanatra gondolt, mikor a kis revolvercsövet olyan
erősen nyomta a bordái közé, mintha nem is lőni, hanem szúrni akart
volna vele. És most: „itt is olyan hőség van? Mert Pesten borzasztó.“

Este nem látta őket. Vagy korábban vacsoráztak, mint ő, vagy későbben.
Mikor lefeküdt, megvolt elégedve magával. Főként azt tartotta helyesnek,
hogy sehol nem kereste őket, de nem is bujt előlük. Véletlenül történt,
hogy a reggeli találkozás óta nem kerültek egymás szeme elé. Föltette
magában, hogy ez ezentúl is így lesz. Úgy fog élni, mint ha nem is
volnának itt. A természetes esetlegekre kell bízni a találkozást. „Egy
födél alatt alszom velük“ – gondolta, és ez, csudálkozására, valami
megnyugtató, biztonság-féle érzést adott neki. Az, hogy a hitvesi élet
ezen az éjszakai órán milyen viszonylatba hozza őket, most nem bántotta,
pedig gondolt rá. „Valami megfoghatatlan varázsa van a házassági állapot
tényének a szerelmesekre“ – gondolta. „Az ember belenyugszik, a férjre
nem féltékeny.“ De a következő pillanatban, épp, mert foglalkozott vele,
hirtelen összeomlott ez a bölcselkedés. Éles és fiatal írigység ment
végig a testén. Nagyranyilt szemmel nézett a sötétbe. „Elveszem tőle“ –
mondta magában, és nem is tudta, miért, a győzelem érzete fogta el. A
fanyar és csúnya arcra gondolt, a nyirkos tenyérre, a neki oly
kellemetlen, zengzetesség nélkül való hangra, Pécsi egész megjelenésének
arra a dísztelen ösztövérségére, amiben semmi csinos, diadalmas,
fiatalos nem volt. Úgy gondolt most Pécsire, ahogy egészen
tapasztalatlan kis lányok ítélnek meg férfiakat: csinosság és
teatralitás szempontjából. Nem volt érzéke az igazi kan-dísztelenség
iránt, amihez a nőknek is csak öntudatlan érzékük van, mert a tudatuk a
dekorativ hímséget keresi. És a maga díszességének érzetében jól esett
neki az ellenfélt ilyennek látni. És ez még a váratlanul felébredt testi
irigységet is enyhítette. Az asszonyt áldozatnak érezte, akinek
gyötrelem az ilyen férfi ölelése. „Szegény kis szőke babám“ – gondolta,
mielőtt elaludt.

Másnap, mikor dél felé a fürdőbe ment, találkozott velük az úton. A
fürdőből jöttek. Köszönt nekik és tovább ment. Ella visszaszólt utána:

– Iván jön holnap!

– Igen? – mondta, mosolyt ragyogtatva. – Nagyszerű!

És fürödni ment. Este megint nem látta őket. Úgy látszik, a szobájukban
szoktak vacsorálni. Furcsa volt, hogy nem is nagyon kívánkozott a velük
való együttlét után. Az a tudat, hogy egy házban laknak, még mindig
kielégítette. Nagy ereje van még az ilyen kis bizonyosságnak is. Ha
semmi egyebet nem enyhített, csak azt a bizonytalanságot, hogy hol
vannak, hol járnak, hogy élnek – ez is nagy megnyugvás volt. És nem is
akarta siettetni a dolgokat. Ez az állapot oly tűrhető és oly
reményekbe-ringató volt, hogy szinte félt a beszélgetéstől, amely
kizökkentheti ebből a kellemes várakozásból.

Harmadnap egész nap nem látta őket, de lenn, a portás fekete tábláján
megjelent az Iván neve. „Herr Ivan von Turnovsky“ a negyedik emelet egy
olcsó padlásszobájában lakott a cédula szerint. De ő sem volt látható
egész nap. Este, mikor Andor egyedül ült a vacsorájánál a hotel
tengerparti nyilt terraszán, egyszerre csak megállt az asztalánál Iván.

– Szervusz Ivánkám! – mondta neki nagy melegséggel – hát megjöttél?

– Meg – mondta Iván. – És szeretnék veled beszélni. Nekünk még van egy
elintézetlen ügyünk.

Leült hozzá.

– Vacsoráltál már? – kérdezte Andor.

– Igen.

– Akkor… iszol velem egy pohár pezsgőt?

– Köszönöm, hogyne.

Pezsgőt hozatott. Ez volt az első komolyabb szesz a nagy, búbánatos
konyakok óta. Kis asztalnál ültek, köztük üvegburában gyertyaláng
repkedett és sárga bogarak koccantgatták az üveget. Kellemes, nagyon kis
szellővel frissített este volt, egyike azoknak az estéknek, amelyek
hűvösség nélkül is enyhülést hoznak a nappali hőség után. Mintha a
testnek és a tüdőnek valamelyes szomjúságát oltanák a levegő
megkönnyebbült hígságával, a sűrű-nehéz nappali lélekzet után. Ilyenkor
van az, hogy a nyaralók késő éjszakáig a szabadban maradnak, s aki
lefekszik, az mélyen és nyugodtan alszik.

– Én tartozom neked ezer koronával – mondta Iván – és bár most nem
vagyok abban a helyzetben…

– Hagyd fiam – mondta Andor zavartan.

– Nem, nem, ezt el kell intézni. Akkor nem tudtalak értesíteni. Ötször
is felszólítottalak telefonon, de nem tudtalak megtalálni. A pénzt
hónapokig a tárcámban őriztem, de egyszer szükségem volt kétszáznyolcvan
koronára…

Andor a pezsgőspoharat nyújtotta feléje:

– Az Istenért, fiam, hagyd ezt abba. Természetes, ha lesz pénzed,
megadod. Most hagyjuk. Jó?

– Jó – mondta Iván.

Koccintottak, ittak. Lassan elfogyott mellőlük a közönség. Az emberek
lementek a parti útra, a tenger mellett sétálni. A tenger csöndes volt,
alig-alig surrantott a sziklák közt. Indigókék égen aranysárgák voltak a
csillagok, egészen mások, mint aminőknek a városi levegőn keresztül
látja őket az ember. És mintha nagyobbak, kövérebbek lettek volna itt,
szinte látni lehetett, hogy nem fénypontok, hanem sugárzó kis
aranygolyók.

– Jó lakásod van ott fönt?

– Jó, de meleg.

– Mert a háztető alatt van.

– Igen. Egész nap odasüt a nap, melegíti a tetőt. Éjjel olyan, mint egy
ólomkamra. Lajos már nem kapott mást.

Itták a jeges pezsgőt, Andor nagyszerűen érezte magát az első kis
kábulatban. És olyan jó szag jött a babérkertek felől. És a tenger is
illatozott, azzal az átható, hervadt lehelletével. És a gyertya oly
kedvesen nyugtalankodott az üveg mögött. Hol elfeküdt a lángja, úgy,
hogy ferdére olvasztotta a gyertya végét, hol meg mintha figyelt volna:
mozdulatlan maradt egy másodpercig, aztán hirtelen felnyúlt a magasba,
kormos füstöcske szállt fel a hegyéből, hogy rögtön megint
meghunyászkodjék. Kellemes volt ezt nézni, és hallgatni a diák halk
beszédét, egy nőről, aki nincs elválva, de nem él együtt az urával,
akivel a színházban ismerkedett meg, szép lakása van, de pénzt kért
tőle.

Tíz óra lett. Rajtuk kívül már senki nem ült a terraszon. A pincérek már
az abroszokat is leszedték, de őket nem bántották. A pezsgős vendég
iránt érzett halhatatlan osztrák áhitat szent hellyé avatta az asztalt,
ahol Herr Doktor és Herr von Turnovsky már a harmadik üveg francia
pezsgőt húzták ki a jegesvödörből. Iván az óráját nézte:

– Megbeszéltem Elláékkal, hogy megvárom őket.

Andor azt hitte, már rég otthon vannak. De nem kérdezett semmit.

– Meg vannak híva vacsorára Radnayékhoz – mondta Iván.

Hogy ezzel el ne végződjék az Elláról való beszéd, Andor érdeklődést
színlelve kérdezte:

– Radnayék? Melyik Radnayék?

– Radnay bíróék. Radnay Sebestyén, aki az Ullerits-lányt vette el
tavaly. Lajosnak a barátja. Az öreg Ulleritséknek van itt egy villájuk,
ott vannak Radnayék is, ezek itt háztartást visznek és ma meghívták
Lajosékat vacsorára. Azt mondták, értem jönnek ide a vendéglőbe és még
megyünk egyet sétálni.

Andor valami kis féktelenséget érzett magában a pezsgőtől.

– Szereted Lajost? – kérdezte vidáman, minden átmenet nélkül a fiútól.

Ez vállára döntötte a fejét, kavargatta a pezsgőt a pohárban:

– Jó fiú – mondta hidegen.

„Részeg vagyok“ – mosolygott magában Andor. A szemébe mosolygott
Ivánnak:

– Engem jobban szerettél volna?

– Még kérdezed? – mondta Iván és ránézett, hideg és komisz mosollyal.
Sokkal nyugodtabb, eszesebb, életrevalóbb férfinak látszott most ez a
gyerek, mint ő, a gyerekességével, a szamárúl kifakadó
szentimentálizmusával.

– Én jó barátod lettem volna.

– Így is annak tekintelek.

– Szervusz.

Koccintott vele. Iván még az italt is jobban bírta, mint ő. Ő már boldog
és könnyű volt, neki már szállongott az esze, már valami kis kéjes
szédülés rajongott ki a fejéből a csillagok felé, a tengeren át, fel
ebbe a töméntelen kék, arómás levegőbe, tárgytalanul és ok nélkül,
beleolvadva ebbe a szép éjszakába, a felhőtlen szabad végtelenbe.

– Isteni éjszaka van – mondta, mikor felnézett, egészen hátraszegve a
fejét, úgy, hogy rengeteg sok csillagot láthasson egyszerre.

Hallgattak egy kicsit, aztán Iván megszólalt:

– Jönnek.

Lenéztek a terraszról, a tenger felé. A kopár parkban, a facsemeték közt
a sötétben két fehér alakot lehetett látni, amint a szerpentinúton
felfelé jött. Iván leszólt:

– Most jöttök?

– Halló! – kiáltott Ella alulról vígan, s rögtön ezután halkan mormoló
férfihangot lehetett hallani, amely mintha rendreutasította volna ezért
a túlhangos kiáltásért.

– Halló! – kiáltott vissza Iván.

Andor nem nézett most oda, de valami ellenállhatatlannak érződő vágy
sarkalta, hogy ő is kiáltson le egy „hallót“, erőset, diadalmasat,
részeget. Csak azért, mert Pécsinek nem tetszik.

– Halló! – jött alulról, de már közelebbről, Ella jókedvű hangja,
kihívóan, mintha Pécsit akarná bosszantani. És utána megint az erélyes,
mély mormolás.

– Be van csipve – mondta Iván.

– Kicsoda?

– Ella.

– Hogyan… hisz soha nem ivott semmit…

– Most nagyon szereti a pezsgőt. Biztosan ittak Radnayéknál. Halló!
Halló!

Most egészen közélről, dallamosan és valóban kissé becsípetten szólt az
Ella hangja:

– Halló! Iván!

Megjelent fehérruhás alakja a lépcsőn. Széles szalmakalap volt rajta.
Mögötte tiszta fehérben Pécsi, mint valami fehér ördög,
görcsös-csontosan, pesti evezősegyletének fehér sapkájával rézbarna
fején. Hallani lehetett, amint mondta:

– Ella! Itt már alszik mindenki!

Andor felállt, üdvözölte őket.

– Mi az? – mondta Ella, hunyorgatva a gyertyafénytől. – Ti itt
részegeskedtek?

– Egy kicsit – mondta Andor.

Pincér állt az asztalhoz.

– Gyönyörű este van – mondta Ella, lenézve a sötét tengerre.

– Éjszaka van már, nem este – szólt fanyarul Pécsi, az órájára nézve. –
Mindjárt fél tizenegy.

– Siet az órád – mondta Iván.

Ella Pécsihez fordult:

– Egy kicsit még üljünk…

Már le is ült. Pécsi állva maradt. Andor halkan mondta a pincérnek:

– Poharakat.

– Nem, nem – mondta Pécsi, mialatt a pincér elszaladt. – Épp eleget
ittunk.

– Ittunk? – mondta Ella. – Ittunk?

És hátrahajtotta a fejét, hogy a mögötte álló Pécsi arcát lássa:

– Nem „ittunk“, hanem „ittam“. Te nem ittál.

Andor széket tett Pécsi mellé:

– Foglalj helyet.

– Nem, fiam, megyünk – mondta ez Ella felé.

Ella tréfásan zsarnoki mozdulattal mutatott a székre:

– Azonnal üljön le.

Pécsi leült és a saját nyakába akasztotta Ella fehér tollboáját. Most
nem hatott férjnek. Olyan volt, mint nyári regattabálokon valami híres
öreg táncos, a nyakában a tollboával, karján Ella fehér rétiküljével. A
pincér poharakat hozott és Andor töltött. Huncutul nagyszerű érzés volt
ez, hogy ők ketten be voltak csípve és ez a bosszankodó, kelletlen vén
fiú itt ül köztük, figyelgető apró szemével, józan aggodalmaskodással.
Ella ivott egy kis kortyot. Hátradőlt a fehér kertiszéken:

– Nagyszerűen érzem magamat.

És kipirult arcát az égnek fordította, mintha süttetni akarná magát a
csillagokkal.

Andor Pécsihez fordult:

– Jó vacsora volt?

– Kitünő.

– Mit ittatok? – kérdezte Iván.

Ella most a székkel együtt dőlt egyre hátrább, úgy, hogy Pécsi rászólt:

– Az istenért… hanyattesel.

Az asszony nevetett és előrehajolt. Az asztalra könyökölt, kedves,
lányos-becsípetten:

– Refoszkót ittunk… olyan édes vöröset…

És megint a szájához emelte a pezsgőt. Pécsi odanyúlt és kivette a
kezéből a poharat:

– Elég volt.

Maga elé állította a poharat. Ella gyerekesen könyörgő arcot vágott:

– Csak egy csöppecskét.

Összetette a kezét, mint a kisgyerekek, mikor kérnek:

– Egy csöppet… Pécsi úr kérem…

Andor erőltetetten mosolygott.

– Egy csöppet se – mondta Pécsi, és messze eltolta mind a két poharat.
Ella Andorra nézett:

– Látja? Így bánik velem.

– Eleget ittál – mondta zavartan Pécsi. – Igyál inkább egy feketét.
Pincér!

Feketét rendelt.

– Haragszik rám – mondta Ella Andornak – mert féltékeny a főhercegre.

– Ella! – mondta komolyan Pécsi.

– Pszt! – szólt rá az asszony és fölemelte az ujját. – Egy szót se
halljak! Nézd csak!

Megint Andorhoz fordult:

– A főherceg tegnap fixirozott az ebédnél. És ma, mikor a fürdőben
voltunk, gukkerrel nézett.

Nevetni kezdett, nagyon nevetett, alig tudta abbahagyni.

– Gukkerrel nézett… gukkerrel…

– Na igya meg ezt a kis kávét – tolta elébe komolyan a csészét Pécsi.
Andor csöndesen szólt:

– Az nagy megtiszteltetés… itt Ausztriában.

– Gukkerrel! – nevetett Ella. – Képzelje, gukkerrel, a partról… tíz
méternyire se voltam tőle!

Két kézre fogta a csészét, mint egy kis óvodásgyerek, szürcsölve itta
meg a feketét. A csészéből kinézett Pécsi komoly arcára:

– Ne tessék haragudni, Pécsi bácsi.

„Nem,“ – repült fel Andorban a boldog káröröm – „ez nem szereti Pécsi
bácsit.“ Nevetett a lelkében valami. Nagyot ivott a pezsgőjéből, Ella
pártján volt, szerette volna most megcsókolni, nem vágyból, csak Pécsi
miatt, hogy mit szólna hozzá, és hogy Ella azután is nevetne-e, és akkor
is mondaná-e: „ne tessék haragudni, Pécsi bácsi!“

Pécsi kifizette a feketéket és felállt:

– Na gyerünk, angyalom.

– Drága Pécsi bácsi, – mondta az asszony, megint veszedelmesen billenve
hátrafelé a székkel együtt – még egy percig maradjunk… csak egy percig…
olyan szép este van… olyan jól érzem magamat…

És megint a csillagok felé tartotta csinos kis arcát. A szalmakalap
hátrabillent a fején, csak a tű tartotta meg. Pécsi a kalaphoz nyúlt,
aztán megfogta a kezét:

– Gyere, – mondta – holnap is van nap.

Az asszony felmosolygott rá, ügyetlen kacérsággal, kissé fátyolosan az
italtól:

– Nem szép tőled. Nem szép tőled.

De ez a hang már egy kicsit duruzsoló, hízelkedő, búgva-szemrehányó
volt, mézeshetes-hang, fiatal-házas hang…

Pécsi atyáskodva mondta:

– Na kelj fel, fiacskám.

Egyszerre megbicsakolta magát az asszony:

– Nem megyek.

Most egy pillanatra kínos csönd lett. Valahogy megmutatkozott a kettőjük
igazi viszonya.

– Nem megyek, és pont.

Pécsinek elharagosodott az arca:

– Na, most már elég volt.

– Igenis, elég volt – mondta Ella, értelem nélkül, de hangosan.

Andor cigarettát vett elő, megkínálta Ivánt, meggyújtotta Iván
cigarettáját, aztán a magáét, hogy a feszült percben foglalkozzék
valamivel, és megkérdezte Ivántól:

– Ég?

– Köszönöm, ég – mondta Iván.

Ella dacosan mondta:

– Most itt ülök reggelig.

– Jó, – mondta Pécsi, ügyetlenül szedve le magáról a tollboát – én nem
bánom. Tessék, ahogy tetszik.

Tanácstalanul állt:

– Jössz, vagy nem jössz?

Andor tele volt boldog diadallal. Oly nyugodtnak érezte magát, hogy
beleavatkozott:

– Ellácska… hát menjen, ha Lajos kéri.

Ella sötéten nézett rá, minden jelentőség nélkül, csak a becsípett
asszony mérgességével:

– Mi az? Maga is az ő pártján van?

– Hogyne! – mosolygott a fiú.

– Maga is küld?

– Ha Lajos kéri…

Lajos egészen halavány volt. Szárazon és halkan mondta:

– Azonnal felkel és jön. Egy-kettő.

Az asszony ránevetett, félig lecsukott szemmel:

– Ha enged még egy kortyot inni.

– Nem – mondta Pécsi, és erőteljesen kapta meg a kezét, amely a pohár
után nyúlt.

– Fáj! – kiáltott Ella. Nevetett. – Fáj, – mondta gyerekes-kérlelőn –
eressze el…

– Ha rögtön jön.

Eleresztette.

– Most juszt se megyek – mondta Ella, felkelt, átült egy másik székre és
átölelte Iván nyakát. – Te megvédesz engem.

Pécsinek az ajka remegett a haragtól.

– Kérem, – mondta halott hangon – csináljon, amit akar. Én fölmegyek. Az
ajtó nyitva lesz.

Némán fogott kezet Andorral, aki igyekezett ideillő zavart-kínos arcot
vágni, és elment. Egyenletes léptei ropogtak a kavicson. Megkerülte a
szállót. Iván lefejtette magáról Ella karját:

– Na, eridj, – mondta neki – ez már nem tréfa.

– Adjatok egy kortyot, akkor megyek – szólt kedves-komolyan, csökönyösen
az asszony.

Andor friss pezsgőt öntött a poharába és elébe tolta. Találkozott a
pillantásuk. Ella elmosolyodott:

– Nem vagyok részeg, – mondta Andornak – abszolute nem vagyok részeg.
Abszolute.

Ivott egy kis kortyot.

– Abszolute hazamegyek – mondta és fölkelt. Iván karonfogta.

– Kezét csókolom – mondta Andor.

Az asszony már tett néhány lépést. Visszafordult:

– Volt szerencsém – mondta tréfásan túlzott fejbólintással. – Abszolute
volt szerencsém.

Andor társadalmilag mosolygott rá.

– Szervusz! – mondta Ivánnak.

Egyedül maradt. Most ő dőlt hátra a székkel együtt, úgy hogy majdnem
hanyattesett. Teljesen józannak érezte magát, de részeg boldogság
énekelt és ujjongott a szívében. „Te szép élet!“ – mondta magában. – „Te
abszolute szép élet!“

Sokáig ült így, egyedül. Hűvöskés szellő jött a tengerről. „Te nagyszerű
szép élet,“ – mondta – „téged akartalak itthagyni?“

Fizetett és felment a szobájába. Az ablakból kinevetett a holdfényben
fürdő tengerre. „Jojcakát, te szép ezüst tenger!“ – mondta neki halkan,
vígan. Levetkőzött, lefeküdt. A hűs ágy először ízlett neki, mióta itt
volt. Még elszívott egy cigarettát a holdfényben, ami a nyitott ablakon
át fehérlett be. Ez is ízlett neki. Minden ízlett neki. Édes álmosság
szálldogált a fejében. Eszébe jutott ez a szó: „holnap“. És ez a szó,
amely már idestova egy éve mindig sóhajtást húzott fel maga után belőle,
most ringató-kedves, megnyugtató és reményteljes volt. „Holnap,“ –
mondta félhangosan magában – „holnap… holnapután…“ Mintha csak most
kezdett volna hatni rá a pezsgő. Lehúnyt szemmel mosolygott az
optimizmustól. A párna puha, rugalmas és hűvös volt. A takaró könnyű és
kellemes. A félhomály enyhe, nyugalmas, őrködő, otthonos… És lenn
halkan, nagyon halkan söpörgetett a tenger, mintha csak valami
tessék-lássék éjjeli inspekciót tartana, hogy mutassa, hogy nem alszik…
Vajjon veszekszik-e most Pécsi Ellával? Vagy már kibékültek? Valami nagy
bizonyossága áradt el rajta annak, hogy duzzogva alusznak el, hátat
fordítva egymásnak, szót se szólva. Ez egészen bizonyos. „Abszolute“ –
mint Ella mondta. Milyen kedves volt, milyen kedvesen viselte magát a
részegségében. Nevetett a párnába. „Milyen részeg volt!“ – mondta
félhangosan, és még sokáig mosolygott nyitott szájjal, könnyű-boldogan
szédülve az első jó és ízletes álomba annyi, annyi idő után.


III.

– Ott, aki most leült…

– A katona?

– Nem. Mellette a civil. A fehérruhás.

Az égő déli órán kevesen voltak a fürdőben, de mind arra néztek. A part
sziklái mögött, a „Strandweg“-en volt egy fehér pad. Arra most leült a
főherceg egy öreg tábornokkal. A főherceg fehér vászonruhában volt.
Rögtön a szeméhez emelte nagy gukkerét és a fürdőzőket kezdte nézni.
Aztán nagyokat nevetett azon, amit a tábornoknak mondott. Andor kijött a
vízből és szemügyre vette a főherceget. A főherceg ránézett a gukkerrel
és megint odanevetett valamit az öreg generálisnak. „Csak nem Ellát
várja?“ Azóta már háromszor hallotta Ellától, hogy programmszerűen ül
oda a padra, mikor ő fürdik, és valósággal fixirozza a katonai látcsövön
keresztül. „Ez furcsa volna, ha Ella ma ilyenkor jönne fürödni.“ Még
eddig mindig szerencsésen elkerülte. Elláék korán reggel fürödtek, ő
pedig tizenkettő után szokott, épp ebéd előtt, mikor legkevesebben
vannak. Visszament a vízbe és nyakig merült bele. Onnan nézte azokat,
akik a kabinokból felöltözötten jöttek ki és elindultak a napos úton a
villák felé. Alig maradt a vízben négy-öt ember. Csupa férfi volt. Mit
gukkerez ezeken a fenség? Kiúszott a móló végéig, ott kikapaszkodott és
ráült a naptól meleg kőre. A vízbe lógatta a lábát. Ahogy így nézi a
hosszú parti faházat, ahol a kabinok vannak, egyszerre csak látja, hogy
az egyik kabinból egy nő jön ki, fehér fürdőköpenyben. Egyideig a
korlátra támaszkodik, úgy nézi a tengert, aztán leveti magáról a fehér
köpenyt és jön a homokon a víz felé. Feszes fekete trikó van rajta.
Innen messziről alacsony nőnek hat. Nem lehet, Ella magasabb.

Nézte ezt a nőt, de nem ismerte meg. Belecuppant a vízbe, a part felé
úszott, s ahol földet érzett a lába alatt, megállt. Bizony ez Ella volt.
Amióta ismerte, mindig magassarkú cipőn állva látta. Most, hogy fehér,
sarkatlan fürdőcipőjében a talpán állt, sokkal kisebbnek hatott. De a
formái meglepték. Arányos, romlatlan szűzi termet volt, szebb, mint
aminőnek képzelte. Bántotta, hogy a fürdőruhája egy kicsit
tisztességtelen. Olyan mutogatós trikó volt, ujjatlan, nyakatlan, mint a
nagyon kivágott báli derék. A két vállán csak egy-egy gomb tartotta. És
a nadrágrésze túlrövid volt. „Hogy engedheti ezt Pécsi?“ A fején sárga
viaszkosvászon-főkötő, fodros karimáján piros szegéllyel. Kedves és új
volt az arcában az, hogy semmi hajat nem mutatott. Minden haja a főkötő
alá volt szorítva. Magas homloka, magas halántéka van így. Az arcának
gyermekes, ártatlan lett ettől a kifejezése. Szimpatikus és jóságos volt
így az arca, hajtincsek és homlokzavaró fürtök nélkül. A nők nem is
tudják, milyen szépek és ártatlanok így. Pedig hány férfi simít el
ölelésközben a homlokukról és a halántékukról minden hajat, hogy kezével
eltakarva a keretet, egy szelíd arcocskát láthasson. Milyen
fájdalmas-komolyan nézi meg így a férfi a gyerekké lett asszonyarcot,
amelyben csak a szemek uralkodnak ilyenkor, és szűzzé válik a homlok, a
halánték.

Ella hirtelen beleszaladt a vízbe, nagy föcsköléssel taposott benne,
megmerítette magát, aztán felállt. Most szárközépig állt a vízben. Így
sudárnak hatott, még hosszabbnak, mint ruhában. De a feketén fénylő,
vizesen tapadó trikó még tisztességtelenebbé vált. Meglátta Andort.
Andor a vállát nézte, amely fényes-gömbölyűn csillogott a napon. Olyan
volt a színe és a fénye, mint az új tajtékpipáé. Ahogy Andorra
mosolygott gyerekes arcával, fel-felrezzenő felsőajkával, elragadó
látvány volt. „Nem szabadulok meg tőled soha“ – gondolta a fiú, mikor
feléje lábolt a vízben. És arra gondolt, hogy az a nagy és halálos
kötelék, ami ehhez a nőhöz húzza, tulajdonképpen be nem vallott, de
végzetesen makacs testi szerelem.

– Hogy van az, – kérdezte tőle elfogódott hangon – hogy ma ilyen későn
fürdik?

Igyekezett az arcába nézni, nem akarta, hogy az asszony lássa a szeme
önkéntelen kutatásait.

– Az uramnak be kellett mennie Fiuméba, – felelt minden zavar nélkül –
egész délelőtt dolgozott valami íráson és azt most fel kell telefonálnia
Pestre. Elkísértem a hajóhoz. Csak este jön vissza. Szegény a postán fog
ülni egész nap… ebben a melegben…

A csípőjére tette a jobbkezét és kissé balra dűlt. Szinte szemérmetlen
volt, ahogy ott állt, megmutatva magát egy fiatal férfinak, akiről
tudta, hogy szerelmes belé. Időt adott neki arra, hogy mustrálja, sőt
élvezte a fiú látható zavartságát. Nehezen megy az ember fejébe ez a
magától-értetődés, amivel a legtisztességesebb nők is oly természetesen
viselkednek a tengervízben. „Olyan könnyű ez a meztelen kiállás?“ –
kérdezte magában Andor. Szinte ő restelte magát.

– Ne nézzen oda – mondta Ella mosolyogva, megmutatva kékes-fehér,
gyertyaszínű fogait – ne nézzen semerre, mondani akarok valamit.
Idenézzen, rám.

Ránézett.

– Most is engem néz – mondta az asszony.

– Én?

– Dehogy. A főherceg, a parton.

És hogy Andornak önkéntelenül is arra moccant a feje, rákiáltott,
nevetve:

– Ne nézzen oda.

Andor most titkolás nélkül, nyiltan nézett végig rajta:

– Nem csoda – mondta halkan.

– De most már feltűnő. Minden nap. Máskor reggel kilenckor fürdünk,
akkor reggel kilenckor ül ott. Most fél egy van, és megint ott ül. Most
már bizonyos, hogy miattam jön.

Andor egy kicsit elszomorodva mosolygott. Nem volt rokonszenves, hogy
így örült a főhercegnek. Ella elindult, magasra emelgetve fehér térdeit
a sekély vízben.

– Jöjjön beljebb, – mondta – itt megszáradunk és akkor rossz megint a
vízbe merülni.

Beljebb mentek. Ella úgy állt meg, hogy csak a mellképe volt künn a
vízből. A hajatlan arc nem hagyta nyugton Andort. Tizenkét-tizenhárom
éves korában lehetett ilyen Ella. Nem bírt magával, meg kellett
mondania:

– Milyen jól áll magának ez a főkötő.

– Lajos azt mondja, hogy olyan vagyok benne, mint egy kis fiú.

– Van benne valami…

Nézte az arcát, szerelmesen:

– Szép – mondta.

Az asszony lejebb merült a vízbe, az álláig. Felemelte az állát, hogy
csak a feje úszott a sötétzöld vizen:

– Hízeleg?

Andor azt akarta neki mondani, hogy „szeretlek“, de sikerült
elhallgatnia. Azt mondta:

– Óh, nem.

Most kiemelkedett az asszony a vízből vállig. A karjával
úszó-mozdulatokat téve ment arrébb, ahol megint derékig látszott.
Tökéletes volt így a felsőteste a rátapadó fekete ragyogásban. Nevetett,
de kissé idegesen:

– Baráti szívesség! – mondta.

Andor nem értette:

– Hogyan…

– Baráti szívességet kérek.

– Parancsoljon velem.

– Lajosnak… nem megmondani, hogy ez a fürdőruha volt rajtam.
Becsületszó.

Andor zavart lett:

– De hát… hogy gondolja… mért mondanám?

– Nem azért, csak úgy beszédközben, hogy ne említse. Ezt én Pestről
hoztam és mikor ő itt meglátta, mikor kipakoltam, megtiltotta. Tudja, ez
szárazon semmit se mutat, olyan kicsi, mint egy mellény. De hiába
magyaráztam neki. Itt muszáj volt újat vennem a bazárban, tudja, olyan
bő, fodros bugyogót, ami térden alul ér, és hosszú szalonkabátot,
térdigérőt, nyakkal és ujjal. Pedig láthatja, a többi nők is mind ilyet
viselnek. Csak öreg hölgyek jönnek olyan egész ruhában.

– És ha megtudja?

– Ki mondja meg neki? A főherceg?

Nevetett és lemerült, nyakig. Andor a partra nézett. A fehérruhás fenség
szétvetett lábbal állt az úton, egészen a szélén és szeméhez
forrasztotta a nagy fekete gukkert. A tábornok néhány lépéssel mögötte
állt. Az asszonyfej a vizen lebegve nevetett:

– Ne nézzen oda.

Most érezte csak meg, hogy ezek a vízből-kiemelkedések, lemerülések,
csípőretett kézzel való kiállások nem voltak természetesek, sőt még csak
nem is neki szóltak, mint egy pillanatra hitte. Ő már elfelejtette a
főherceget, de az asszony annak játszott és még most is annak játszik.
Annak vette fel a tiltott trikót. Gyűlöletes érzés volt ez. És a
főhercegnek fordult meg, mikor az imént azt mondta, hogy menjenek
beljebb, mert megszáradnak. Ő itt csak statisztált egy útálatos
némajátékhoz, ami másnak szólt. És ez a gonoszság, hogy az első nap,
mikor az ura benn kinlódik a melegben, a fiumei postán, ő felveszi a
szemérmetlen trikót. Ebben a pillanatban szerette meg Pécsit. Örök,
nyomorú testvéri érzése a visszautasított szerelmesnek a kínlódó férj
iránt. És az a lesujtó szégyen, hogy ő senki és semmi, ő! És ez a
nevető, ostoba kis csinos fej a vizen, ez az imádandó csinos fej a
felhúzott felsőajkával, ez a most eget szaglászó, feltartott fitos orr,
és a gyerekarc, amin meglátszik a hűsen enyhe tengervíz-okozta testi
öröm… Különös érzés: agyoncsókolni, vagy a vízbefojtani, valami vad vágy
a kettő közt… „Csak meg ne lássa rajtam.“

Az asszony elúszott tőle. Kifelé úszott, a messzeség felé, csak a sárga
főkötőjét lehetett látni. Aztán visszafelé kanyarodott, az asszonyok
lassú és nyugodt úszásával, azzal az elkomolyodott arccal, amit a testi
munka okoz náluk. Egyszerre felderült, felállt a sekélyben:

– A Samu!

És locskolva-föcskölve szaladni kezdett a part felé. A parton egy kövér
hölgy állt tetőtől-talpig vörös fürdőruhába öltözve, fodros-buggyos,
bőráncos, tisztességes jelmezben. Mellette egy úszónadrágos, barnára
sült kis fiú, két-három éves lehetett. Abban az irányban állottak,
ahonnan a főherceg nézett.

– Samu! Samu! – kiáltott Ella a gyerek felé. Andor önkéntelenül is
követte. A gyerek és kövér anyja oly közel állott a főherceghez, hogy az
levette a szeme elől a gukkert, mikor Ellát közeledni látta. „Nem a
Samunak szól ez, a főhercegnek szól ez“ – gondolta Andor, egészen
elkeseredve.

Mikor a Samu meglátta Ellát, keservesen kezdett bőgni. El akart
szaladni, de az anyja megfogta. Szegény meztelen kis Samu rugdalódzott
és visított az anyja kezében. Félt Ellától. Ella visszafordult Andor
felé, hangosan és erőltetetten nevetett, a mellére téve a kezét:

– Nézze, hogy fél tőlem… Én szoktam bevinni a vízbe. Minden nap én
viszem a vízbe.

A kövér zsidóasszony mosolyogva köszönt Ellának:

– Jónapot nagysád!

Ella kilépett a partra. Az iszapos lejtőn túl tíz-tizenkét lépésnyire
volt a magasan épített parti út. A főherceg egészen a szélén állott, s a
vaskorlátra hajolva, mint valami erkélyről nézte a jelenetet. Most már a
tábornok is melléje könyökölt, tiszteletteljesen. Ella túlhangosan
beszélt Samuhoz:

– Samukám, gyere a vízbe a nénivel.

– Nem megyek! – bőgte Samu. Barnára sült, egészséges, kövérke gyerek
volt; domború, olajbarna kis melle volt, mint egy hegedűnek. Az egész
Samu olyan volt, mint egy hegedű. Andor a főherceget nézte.

– Nem jössz? – kiáltott rá nevetve Ella. – Nem jössz, Samuka? Akkor
viszlek, Samuka!

Most Samu, akinek az anyja fogta a kezét, visítva kezdett forgolódni a
vörös kövérség körül, belemarkolászva a bő, vörös ruhába. Aztán sikerült
magát kiszabadítania, és két kezével balanszirozva, mint a kötéltáncos,
totyogott a homokon, el a víztől, egyenesen a főherceg felé. Ella utána
szaladt:

– Megfoglak!

Andor végtelenül haragos lett. „Most utána ugrani, elkapni azt a puha,
karcsú derekát, becipelni a vízbe, beledobni, belevágni, belefojtani.“
Ahogy elfogta a visító Samut, ahogy lehajolgatott, leguggolt hozzá,
ahogy hangosan nevetve forgolódott körülötte feketén csillogó formáival,
ott, közvetlenül a fehérruhás férfi szeme előtt, tűrhetetlen látvány
volt, tűrhetetlenül gonosz és tűrhetetlenül szép. Andor megfordult,
besietett a hűvös vízbe, néhány lépés után mellrevágta magát és úszni
kezdett kifelé, az egyre hidegebb és sötétebb hullámok felé. Nem akarta,
nem bírta ezt nézni. A háta mögött nagy sivalkodás volt: Ella ölébe
kapta Samut és bement vele együtt a tengerbe. A vörösruhás kövér hölgy
megtisztelve, mosolygósan ment utánuk. Andor kikapaszkodott a móló
végére, onnan még látta őket, amint meg-megmerültek a vízben, nevették a
rémüldöző Samut, akit aztán kivittek a partra. Visszafelé indult a
mólón. Egyszerre érkeztek a homokra. Samuval beszaladt a vörösruhás nő a
kabinba. Ella rászólt Andorra:

– Megyünk, ebédelni?

– Egy óra mult – mondta Andor.

– Velünk ebédel? – kérdezte Ella, csak hogy még állhasson ott egy percig
a főherceg előtt.

– Köszönöm… ha megengedi…

Bementek a kabinjaikba. A főherceg mondott valamit a tábornoknak.
Bizonyára azt, hogy „mehetünk, mára vége az előadásnak.“ És elmentek, a
szálloda felé. Andor bágyadtan és fáradtan ült a kabinja kis fapadján.
„Üres, gyalázatos nő“ – mondta magában. „Rossz, hamis, szemérmetlen,
csaló, komisz.“ De oly boldogan zengett benne a kérdés: „velünk ebédel?“
Ki az a „velünk?“ Pécsi Fiuméban van. Csak Iván lehet, meg ő. És
merészel így hármasban ebédelni, mint ahogy annyiszor ültek így hárman
az asztalnál, otthon, mikor az öreg Turnovszkyék színházba mentek.
„Ennyire nem törődik velem?“ – „Vagy talán…“

Felöltözött és várt künn a nyilt folyosó fahídján. A fürdő teljesen üres
volt. Egy lélek se volt benne. Valahol igen messze egy tengerparti
gyártelep szirénája búgta az egy órát. A nap gyilkosan sugárzott, csuda,
hogy fel nem forralta a tengert itt a sekélyebb partokon. Andor kellemes
hűvösséget érzett a tagjaiban. „Ella is ilyen hűvös most“ – gondolta. És
Pécsi jutott eszébe, amint a fiumei főpostán izzad egy párnázott-bélelt,
viaszkos-büdös szűk telefonfülkében, és erőlködve olvas bele a telefonba
nagy-hangosan egy hosszú írást. „Érdemes megházasodni?“

Ella kijött a kabinból:

– Megvárt?

– Hogyne.

Fehérbabos kék kartonruha volt rajta. Nagy szalmakalap a fején.
Napernyőt nyitott ki.

– Hárman leszünk az asztalnál, Ivánnal – mondta, mikor a lépcsőn
felmentek a parti útra. – Végre rávettem tegnap Lajost, hogy asztalt
foglaltasson az étteremben. Unalmas volt mindig a szobában étkezni.

Andor egészen közel ment mellette. Kétségbeesetten nézte fehér nyakát, a
profilját. Most már szőke csigák selymeztek a halántékán és a kalap alól
a homlokára tódult a dús, fényes szőke haja. Most meg így volt szebb,
mert most asszonyos és kihívó volt. Ahogy mellette ment, érezte új
ruhájának az illatát. A festett nyári kartonnak orrszúró, éles illata
volt ez, örök kísérője az ifjú és nyári szerelmeknek. Keserves, fészkelő
emlék, tisztesség-parfümje… Budai majálisok jöttek vissza vele,
kuglizó-délutánok, vasárnapok, égő ölelések a kertben, régen. Ahogy
némán ment mellette a napon, egyre mondta magában: „Nem szabadulok
tőled.“ És mikor az asszony felszaladt előtte a széles lépcsőn a hotel
árnyéktalan parkjába, szédülten meredt a gyors-kapkodva emelgetett
karcsú fehér cipősarokra: „Elveszem tőle.“ Szegény Pécsi, a forró
telefonfülkében.

Iván már várt az asztalnál. Ebédelni kezdtek, ott egy kicsit nyomott
volt a hangulat, mert most már ketten voltak Ivánnal, akik erősen
érezték a régi hármas együttlét emlékét. Hogy van, hogy a férfiak
érzékenyebbek az ilyesmi iránt?

Mikor a leves után csöndben várakoztak a table d’hôte folytatására,
Andor mögött nagy robajjal állt fel az egész publikum. Hátranézett. A
főherceg jött be a generálissal az étterembe és mosolyogva biccentett a
fejével az ebédtől felállók felé, akik minden nap így üdvözölték. Már
közeledett feléjük. El kellett haladnia az asztaluk előtt. Előbb Iván
állt fel, aztán mosolyogva Ella. „Nem állok fel“ – gondolta Andor makacs
haraggal. Nem is állt fel. A főherceg elment mellettük és szép főhajtást
csinált Ella felé. De a szeme sarkából volt egy komor villanása Andor
számára. Ezt Andor észrevette. A szalvétával törülgetni kezdte a kését
és a villáját. A főherceg az utolsó asztalhoz ült le, a sarokban,
szemben Andorral. Amint leült, cvikkert vett fel és megnézte Andort. A
fiú ezt is látta, bár úgy tett, mintha nem nézne oda. „Haragszik rám“ –
gondolta izgatottan. Egy kicsit, egy csöppet feldúlta ez az első
forradalom, amit életében csinált. Lázadás egy igazi főherceg ellen, még
pedig úgy, hogy az észre is vette.

– Mit csinált? – kérdezte Ella, mikor leült, nevető arccal.

– Semmit.

– Miért nem állt fel?

– Csak.

Ella érdeklődve nézte Andor elkomolyodott arcát. Látszott rajta, hogy
ugyanakkor, amikor bántja ez, tetszik is neki a dolog.

– Haragszik rá?

Pillanatnyi habozás után szerelmesen nézett az asszonyra. A szemébe
nézett:

– Óh igen – mondta.

Hozták az újabb fogást. Az ügy be volt fejezve.

Mikor a feketekávénál tartottak, Ella felágaskodott ültében. Vele
szemben volt az étterem bejárata, amelynek Andor háttal ült.

– Ervin – mondta Ella.

Andor nem fordult hátra.

– Micsoda Ervin?

– Nagy Ervin – szólt Iván, fölkelt és elébe ment.

„Nyomorult dolog az ilyen“ – mondta Andor magában, erőltetve a meg nem
fordulást. „Nyomorult dolog, hogy ez most bosszant, mintha én volnék a
férj. Mit csinál itt Nagy Ervin? Honnan jön ide Nagy Ervin?“

Már ott állt az asztalnál Nagy Ervin, frissen vasalt hófehérben,
cigánybarnára égett arccal, egészségesen, a barnaság alatt
kicsattanó-pirosan, a naptól és a tengertől fehérített szőke hajjal és
még fehérebb szőke bajusszal.

– Szervusz – mondta neki Andor, kelletlenül.

Már le is ült Ervin, már rendelt is feketét. Már Ella csak vele beszélt,
csak feléje fordult, csak őt kérdezte:

– Itt a motoros?

– Azzal jöttem.

– Honnan? – kérdezte Andor.

– Porto-Malleból. Nagyszerűen jöttünk. Felséges tutaj.

– Ott nyaralsz?

– Ott. De most a nyakatokra jöttem, pár napra.

Ella érdeklődve, mosolyogva nézte a monoklis arcot:

– Van szobája?

– Kétszáznegyvenhat.

Nagyszerű, életrevaló fiú volt ez. Cigarettával kínálta Ellát.

– Ne abból vegyen. Ebből a parafavégűből.

Mutatta az ezüsttárcájában, hogy melyikből.

– Nem árultok el? – nevetett Ella.

– Soha – mondta Ervin, égő gyufát tartva oda.

Andor ideges volt. Úgy tett, mintha mosolyogna:

– Ezt is eltiltotta Lajos?

– Hogyne! – mondta Ervin Ella helyett, ellenőrizte Ella első
szippantásán, hogy ég-e a cigaretta, és csak akkor oltotta el a gyufát.
Andor felé fordult:

– Te mióta vagy itt?

– Régóta. Már elutazófélben vagyok.

Aztán megint Ella felé beszélt Ervin:

– Nagyszerű viziélet van odaát. Sajnálhatják, hogy nem oda jöttek. Lajos
mikor jön vissza?

– Este.

(„Hogyan, hát ez tudja, hogy Lajos Fiuméban van?“)

– Tegnap jött vissza gróf Schannigen a jottjával. Nagyszerű tutaj az is.
Albániáig volt vele. Henningsen is vitorlázik.

Ella az asztalra könyökölve fujta a füstöt:

– Szilkey ott van?

– Hogyne. Ő ne legyen ott? Van neki egy vén bárkája, öreg tíztonnás
kisztni, de megy vele. Rózenberg is vett egy kuttert. És három
motorosunk van: Stein, Vizlendvay és Kartali-Kiss Pali, amit elhoztam.

– Meddig a magáé?

– Ameddig akarom.

Ella Andorhoz fordult.

– Ervin kölcsönkapott egy motorost Kartali-Kiss Palitól, holnapra nagy
kirándulást beszéltünk meg. Akar velünk jönni?

Még mielőtt felelhetett volna, Ervin biztatóan szólt:

– Gyere. Nagyszerű lesz.

Ez bántotta, Ervinnek ez a házigazdai hangja, meg az, hogy Ella
hívásához ilyen hirtelen csatlakozott. Valahogy úgy érezte, hogy ezek
együvé tartoznak. Minden érzése arra késztette, hogy ne menjen velük, ne
lásson ebből még többet, ne jöjjön rá itt semmire, ami még jobban
bántaná.

– Köszönöm, – mondta – kedves vagy.

– Jön? – kérdezte Ella.

– Hogyne! – mondta egészen elgyengülve.

– Na, ez nagyon kedves – szólt Ervin – és még ott van két
Széchenyi-komtesz, egy izmaelita bárókisasszony, de nagyon rendes lány,
aztán Árközy Fodri, Stoll Feri, Szabó Dönci, az egész Zakariás-család,
van egy Haggenmacher, egy Dréher, van ott minden. És a Jettl-lányok,
természetesen.

– Bán Luli?

– Még kérdezi?

– A tanárral?

– Noná! – mondta szellemesen Ervin. Szeretett zsidóskodni, ezt nagyon
gentrysnek találta. – Nüná – tette hozzá, hogy még jobb legyen.

Jó ruha volt rajta. És csúnyául egészséges volt. És nagyszerű, víg
társaságból jött. És motoros-csónakot hozott. És ő, Andor, valahogy
lemaradt, árnyékba került ebben a társalgásban. De nemcsak ő, Pécsi is.
És ez a váratlanság. Ez a gyorsaság. Már szobája is van.
Kétszáznegyvenhat. Tehát a második emeleten lakik, ugyanott, ahol
Elláék. Ő a harmadikon lakott, a háromszáztizenötösben.

Ahogy így elgondolkozott, mialatt Nagy Ervin újabb grófokat sorolt fel,
kirándulásokat és fürdéseket mesélt pattogva, frissen, üresen, de nem
kellemetlenül, teljesen lefoglalva Ella érdeklődését, Andor megint
hallotta az egyszerre felálló vendégek robaját. Felkapta a fejét, s
látta, hogy a főherceg elindul az asztalától, udvariasan bólintva a
szomszédai felé. Nagy Ervin rugalmasan ugrott fel, és közben meglepetten
kérdezte:

– Mi az? Főhercegetek van?

Akkor már Ella és Iván is állott.

– Igen – mondta Andor és elvörösödve emelkedett fel a székéről. Mikor a
főherceg elhaladt előttük, nekik is bólintott a fejével és a szeme egy
pillanatra Andorra mosolyodott, mintha azt mondta volna: „Na látod,
mégis csak felálltál“.


IV.

A motoros gyönyörű egyenes vonalban közeledett egy zöld hegyfok felé,
amely a kirándulás végpontja volt. A gyeppel borított síma „Zöld Hegy“,
mint valami külön kis félsziget, egymaga ugrott ki a tenger felé a
sötétebb erdős hegyek közül, s annak a kis öbölnek, amelyet a nyilt
tenger felé elzárt, fjordszerű képet adott. Több nyáron át az Abbaziában
nyaraló Terézváros ezt az öblöt Vázsonyi-fjordnak nevezte, s ez a név
rajta ragadt, bár az odavaló horvátok nem vettek róla tudomást. Az így
elpestiesített természeti szépségnek tulajdonképp nem is volt egyebe,
mint ez a neve. Köves-kavicsos partjain se ház, se bokor nem volt. A
pesti sarkutazók, akik néha bérelt motoroson ide kirándultak, egymás
zsíros papirosait és szalámihéjait találták itt, és a gyűrött Pester
Lloydok dátumából állapították meg, hogy mikor jártak itt előttük más
emberek. Nem is volt egyébre jó, mint hogy kirándulás végpontja legyen:
igen messziről látszott, és pontosan egy óráig tartott az út oda és egy
óráig vissza, ami nagyszerű volt, mert ebéd és vacsora közt meg lehetett
járni az útját és uzsonnát lehetett oda vinni.

Nagy Ervin a soffőr mellett ült s egyrészt a hajóparancsnok, másrészt a
házigazda szerepét játszotta. Valamivel távolabb Ella ült Andor mellett
az oldalpadon, szembe velük Pécsi. Pécsi a lassan tűnő partot nézte,
elég rosszkedvű tekintettel. Ella a legszárazföldibb dolgot csinálta,
amit csak tengeren csinálni lehet: a gyorsan futó csónakból belelógatta
a kezét a vízbe.

– Ne csináld ezt – mondta Pécsi.

– Mindjárt – mondta Ella és addig tartotta a kezét a vízben, amíg Pécsi
idegesen fel nem állt és el nem ment Nagy Ervin mellé. Akkor kihúzta a
kezét a tengerből és lerázta róla a vizet. Andor zsebkendőt adott neki,
ebbe törülközött meg. A zsebkendőt megszagolta és kérdőleg nézett
Andorra.

– Otkolon – mondta ez.

– És? – kérdezte az asszony, újra az orrához emelve a kendőt.

– Semmi más.

Még mindig a kendővel az orránál, halkan mondta:

– Chypret szoktál belekeverni.

Hirtelen vette el az arcától a kendőt és fehér fogával belekapott az
alsóajkába. Andorra nézett. Elszólta magát ezzel a tegezéssel. Az arcán
oly bizonyosnak látszott, hogy a tegezés véletlen volt, hogy Andor úgy
tett, mintha ez nem tűnnék fel neki.

– Nincs rajta semmi, csak Farina, Jülichsplatz négy – mondta
erőltetett-egyhangúan, miközben átvette a feléje nyújtott kendőt. De
aztán hallgattak egyideig.

Itt volt valami a levegőben. Miért ült Nagy Ervin már az elindulás óta
külön, a soffőr mellett, mintha semmi más nem érdekelné, csak a motor és
a kis hajó egyenletes futása a síma vizen? Mikor a beszálláshoz
gyülekeztek a fürdő mólóján, s Andor megérkezett, Pécsi kényszerű
mosollyal szervuszolt vele. Pécsi Fiumában volt, mikor az asszony Andort
meghívta. És most ez az erőltetett, ál-udvarias vigyorgás… Egészen
bizonyos, hogy ezek közt tárgyalások voltak a meghívás miatt. De miért
ül külön Nagy Ervin? Most úgy látszott, mintha az asszonyra mind a
ketten haragudnának valamiért. Andornak az a furcsa érzése volt, hogy
mind a kettő azért kedvetlen, mert Ella őt meghívta. „Lerongyolt
életem,“ – gondolta most – „óh, lerongyolt életem, hogy én ennek ilyen
rettenetesen örülök.“ Ahogy némán ült az asszony mellett és a két
előregörnyedő férfira nézett a soffőr mellett, úgy érezte magát, mint
egy király. És hogy az övé a hajó, az övé és Elláé, a kettőjüké. Az övék
az együttlét és a gyors futás, és az a másik kettő ott külön, amint
háttal ül nekik és bosszankodását motor-műszavakba fojtja, két
fölösleges, kínlódó alak, két idegen. Oly közel ült Ellához, hogy nagyon
gyöngéden bár, de érintette a felsőkarját. És ez az érintkezés, amely
nem is a testeké, hanem csak a ruháké volt, úgy egybeforrasztotta az
asszonnyal, hogy közös áramnak érezte a gondolatát, amely két testen át
kering, mint összenőtt ikrekben a vér. Ezért nem beszélt semmit, ettől
az elképzeléstől hallgatott, úgy érezve, hogy az asszony úgyis pontosan
ugyanazt gondolja, mint ő.

Pécsi megmozdult. Visszanézett rájuk, felállt, és visszajött a helyére.
Szembeült velük. Ella rámosolygott:

– Haragszik, Pécsi bácsi?

– Dehogy haragszom – mondta ez, egészen komoly arccal. – Én magára sohse
haragszom.

Ahogy ezt élesen, minden kedvesség nélkül mondta, ez bántotta az
asszonyt Andor előtt.

– Mert ha haragszik, – szólt – azt se bánom.

Olyan pillanat volt ez, amikor a harmadik – ha nem Andor lett volna –
azt mondta volna: „De gyerekek, ugyan, ugyan, gyerekek!“ Igy nem mondta
senki, és a pillanat éles maradt, mint a kés. Most mind a hárman
kitünően hallották a motor taktusát. A feszültségben csak ő, a motor
volt jókedvű és szorgalmas, sietve dohogott, mint valami rendes kis
munkás, aki komolyan veszi a dolgát és nem törődik gyerekségekkel.
Vízrongyok loccsantak meg a csónak oldalán. Kellemes szelet csinált a
nyugodt levegőben a csónak futása. Ellának a bodros-szőke hajcsomó
félrefúvódott a homlokából. „Most megint tizenhárom éves“ – gondolta
Andor. Viharosan boldognak és szerelmesnek érezte magát. Pécsi keményen
nézett Ellára és látszott a szemén és száján, hogy mindenféle mondatokat
hallgat el, amik gyors egymásutánban jutnak eszébe. Aztán felkelt, s
kissé megtántorodva, és meghimbálva ezzel a mozdulatával a csónakot,
visszalépkedett, lekuporodott Nagy Ervin mellé. Hallatszott a halk
kérdése:

– Ez négytaktusos motor?

– Igen.

– A hangja után kéttaktusos.

– Nem.

Nagy Ervin feleletei ilyen elharapottak voltak. A Zöld Hegy egyre
közelebbről látszott. A nap sütött a hátuk mögött, de kissé sáppadt lett
most az aranya. A Zöld Hegy gyepére nagy felhőárnyék borult. A fele
világoszöld volt, mint a fiatal fű, a fele sötét, mint a fenyőlomb.
Andorban feltrombitált a szó, amit Ella az imént elejtett, a „szoktál“…
ami úgy röppent le róla, mint a kalap a szélben, hogy rögtön
utánakapott… mikor az ajkát hirtelen becsípte a foga alá…

… „Szoktál“…

Ránézett, előbb csak a szeme sarkából, aztán lassan a fejét is feléje
fordította. Az asszony rögtön visszanézett rá. Most elvesztette az
eszét. Súgva mondta neki:

– Szeretlek.

Az asszony elnézett róla és Pécsi felé fordította a fejét. Andor is
odanézett, de közelebb hajolt a füléhez és még egyszer mondta:

– Szeretlek.

Ahogy Ella még mindig Pécsi és Ervin hátát nézte, lassan felemelte egy
kicsit az ujját a levegőbe, mintha azt mondaná: „vigyázz“. Ebben a
pillanatban a két előregörbülő hátú ember azt a benyomást tette Andorra,
hogy ez két halott, aki nem is tud megfordulni. Most vér rohant fel a
nyakán, mintha a fülébe akarna tódulni. Ha Ella lassan le nem ereszti a
fölemelt ujjú kezét, nem tudta volna magát visszatartani: elkapta volna,
és aztán mindegy… minden. Az asszony nem nézett rá, a két hátat
figyelte, meg se mozdulva. Ebben volt valami, ami ezt mondta: „na
beszélj, beszélj, én figyelek, én vigyázok addig“.

Ültében a füléhez hajolt, a nagyon vékony, arany-selyem karikás
hajacskák mellett, és forrón mondta – nem is mondta, inkább lélekzette –
halkan-kínlódón:

– Nem is tudod. Magamba lőttem miattad. Hónapokig feküdtem.

„Hazudom“ – gondolta a beszéddel párhuzamosan. Az asszony nem mozdult, a
görbült hátakat figyelte, ezzel bátorította. Andor csak a halántékát
látta és szabályos kis fülét:

– Kint voltam a pályaudvaron, mikor nászútra mentél – lélekzette feléje,
olyan közelről, hogy a kis hajak a füle előtt megmozdultak a
lehelletétől. Vágtattak a homloka mögött a gondolatok: „Mi ez?
Meghallgat? Vagy nem is hallja? De tűri… Hallja? Akarja? Mondjam
tovább?“

– Ide is miattad jöttem…

Tűrhetetlen volt ez a mozdulatlansága. Kérdezni kell tőle valamit. Adjon
valami jelet… mutasson valamit, mozduljon… Értelmesen, világosan súgta a
fülébe:

– Megtűrsz magad mellett?

Most azok is hallgattak ott a soffőrnél. A motor hangosabban dohogott,
mint valaha. „Dudududu… dudududu…“ – sietett előre, mintha szívességből
lármázott volna, hogy Andor suttogását eltakarja. A kérdésre Ella nem
mozdult, nem felelt, de a balkezét, amely az ölében nyugodott, lassan
megmozdította és lebocsátotta maga mellé, a padnak arra a kis szabad
részére, ami közte és Andor közt volt. A karjaik már érintkeztek, de itt
elől, a térdeknél még volt éppen annyi kis hely, ahová a keze elfért.
Most Andor is a két férfira vigyázott a szemével és a tenyerét
lassú-gyöngéden ráborította az Ella kezére. Ebben a pillanatban nézett
hátra Pécsi. Andor a tenyere alatt igen finom kis rezzenést érzett. De
Pécsi nem láthatta a kezeket.

– Jó csónak – szólt hátra.

– Nagyszerűen szalad! – mondta víg-hangosan Andor, erősen rányomva a
tenyerét az asszony kezére.

– Már itt a zsidó-öböl – szólt Pécsi. Nagy Ervin hangosan felnevetett.
Nem fordult hátra. „Ez nekem szól“ – gondolta Andor. Ella lassan kihúzta
a kezét a keze alól és felállt. Ügyetlenül lépkedett a két férfi felé a
csónak fenékdeszkáján.

– Mondja, – szólt idegesen, kissé nagyot ütve Nagy Ervin vállára – maga
mit fordít nekem hátat az egész úton?

Pécsi mögött állt meg, két kezével átfogta hátulról a fejét, lehajolt
hozzá, és az arcát az arcához szorította. „Imádandó, imádandó… bestia!“
– mondta magában Andor, győzelmesen, diadalos szívvel, boldog-felrepülő
szívvel. „Mit csinál ilyenkor az ember?“ – kérdezte magában féktelen
vígsággal. – „Az ember rágyújt“ – felelt magának, cigarettát vett elő,
hátat fordított a szélnek és az egész jelenetnek, rágyújtott vagy öt-hat
gyufával egyszerre, aztán füstöt fújva, jóllakottan nézett vissza a
három emberre. Ella most az ura és Nagy Ervin közt állt és a két kezét a
két ember vállára tette. „Ez baj“ – vágott végig Andoron a féltékenység,
és az asszonynak arra a kezére meredt, amely a Nagy Ervin fehér
vászonruhájának a vállán volt. És akkor – erősen figyelve – észrevette,
hogy a fehér vászon a váll alatt, a lapockán, ráncot kezd vetni, mintha
fenn a vállon összemarkolnák. A kézre nézett és látta a hüvelykujjat
begörbülni és a kézfejet feldomborodni. A másik kéz lustán nyugodott a
férj vállán. De ez belemarkolt, szinte belekarmolt Nagy Ervin vállába,
haragosan, bosszúálló-némán, jeladóan, türelmetlenül, mintha ezt
jelezné: „mi az, mért bántasz, mért kínozol, mért hallgatsz, mit akarsz,
mit gyötörsz, gazember…“

– „Képzelődöm?“ – gondolta, mikor ez az ijedt-fájó féltékeny hideg
végigfutott rajta. De nem volt kétség. Nagy Ervin leeresztette a
megmarkolt vállát, elhúzta az asszony keze alól, óvatosan, de dacosan,
mintha felelt volna neki: „eridj, hagyj békén, eridj csak vissza
sugdosódni“.

A csónak nagy ívben a part felé fordult. Előttük volt a Zöld Hegy,
egyenletes gyeptakarójával. A kőhegyet üdezöld bársonyköpeny borította,
amely itt-ott lyukas volt, mintha kikopott volna a bütykein, egyes
darabkákon láttatta a fehér-szürke sziklakönyököt, kőtérdeket. A csónak
befordult a sötétvizű öbölbe, amelyen apró hullámok fodrozódtak, mint
valami mély tavon. Csak a Zöld Hegy volt füves és síma, az öböl többi
hegyfalai erdősen sötétlettek a csöndes tó körül. Elsőnek Nagy Ervin
ugrott ki a partra, utána Pécsi, aztán mind a ketten a kezüket
nyújtották Ellának, mikor kiszállt a csónakból. Andor utolsónak maradt.
A csónakból nézte, ahogy a fehérruhás asszony a két kézre támaszkodva
partraugrik a csónak padjáról. Ella visszafordult feléje:

– Andor! – mondta. – A pad alatt van a kosár az uzsonnával. Hozza ki.

Andor kivitte a kosarat. Üvegek nyakai álltak ki, kandikálva a kendő
alól, amely az uzsonnát takarta.

– Még korán van enni – mondta Pécsi, de hirtelen az égre nézett, mert
valahonnan igen messziről dörgés hallatszott.

– Hopp! – mondta Nagy Ervin, az ujját felemelve és nagyra nyitva a
szemeit. – Figyeljünk csak?

Füleltek mind. Elhalkuló mennydörgés gurult valahonnan messziről
valahová még messzibbre. Hűvös kis szél szállt át az öblön. Pécsi
lekiáltott a csónakra a soffőrnek:

– Mi az? Eső lesz?

A soffőr szétnézett, felnézett, elnézett, – aztán feléjük fordult:

– Lehet.

A láthatár végén, ahol a nyilt tenger egy darabkája látszott a messzi
szigetfoltok közt, az ég színe erősen elvált a tenger színétől. Az ég
szürke volt és a tengerdarabka komor-zöld. És mintha magasabban állt
volna ez a haragos vízvonal, mint máskor.

– Ez hirtelen jött – mondta Nagy Ervin, kémlelve az eget.

– Jó lesz rögtön visszafordulni – szólt Pécsi.

A hegyek mögött a sápadó égboltra sötétgalambszínű felhők tolták fel a
gyapjukat. Amint feljebb tolakodtak, a belsejük egyre kékes-feketébb
lett. A Vázsonyi-öbölről eltűntek a fodrok. Sötét vize gyanúsan
nyugodott, hallgatott. A Zöld Hegy elvesztette a fényét.

– Pech – mondta Nagy Ervin. – Egyszer kapunk egy jó tutajt.

Beborult. Pécsi a csónak felé ment. Andor követte.

– Hoztál kabátokat? – szólt vissza Pécsi Ellának.

– A pad alatt vannak – mondta az asszony. És mialatt Pécsi a soffőrrel
tárgyalt, ő gyorsan és halkan beszélt valamit Nagy Ervinnel, de ez a
végén hátat fordított neki és Pécsi felé nézett. Ellának haragos volt az
arca. „Együtt vannak“ – mondta Andor. A hasában érezte a rémületet és a
kijózanodást. „Hát akkor velem… miért?… vagy talán éppen ezért?“ Most ők
ketten voltak a halottak: ő és Pécsi, ahogy a csónak mellett álltak és a
kabátokra hajoltak. És a királyi pár künn volt a parton, kényeskedett és
dacoskodott egymással, – „vagy képzelődöm?“ Ahogy egy pillantással Ervin
sértődötten megemelt orrát és Ella haragosra sötétült szemét meglátta,
nem volt kétsége.

– Tessék? – kérdezte Pécsitől, aki mondott neki valamit.

– A soffőr azt mondja, induljunk rögtön.

Andor kikiáltott a két fehérruhás felé:

– Halló!

De fátyolt érzett a hangján. Köszörülte a torkát, újra szólt:

– Halló! Megyünk vissza!

Pécsi már a csónakban volt és a kabátokat szedegette szét. Ervin és az
asszony túlságos-lassan jött a part felé. Ervin nem nézett az asszonyra,
de Andor észrevette rajta, hogy mozdulatlant mutató szája mögött beszél,
titokban gyorsan beszél, mond valamit. Olyan ügyesen csinálta, hogy az
ajkain nem látszott a beszéd, csak az Ella arcán és szemén, amint
figyelve nézett rá, úgy jött mellette. Azt a pillanatot is lehetett
látni, mikor Nagy Ervin bevégezte a beszédet, ezt is az Ella arcáról, a
feje előre-fordulásáról és egy ránduló-gúnyos mosolyáról. „Hogy van,
hogy Pécsi ezt nem látja?“ Egy percig azt hitte, hogy ez csak az ő
rémlátása. De mikor látta, hogy Pécsi a csónakban háttal áll a
közeledőknek, akkor megértette: a fogai közt sugdosó Ervin csak Pécsit
figyelte onnan, s addig beszélt, amíg ez háttal állt. Vele nem is
törődtek. Ella azért ült vele külön az előbb, hogy Ervint féltékennyé
tegye… „Te szegény Pécsi,“ – mondta magában, a mellőzött szerelmes
halhatatlan férj-pártiságával, – „te szegény Pécsi… itten téged
megcsalnak.“ Aztán azok is odaértek a csónak mellé és Ella mosolyogva
mondta neki:

– Szép kis kirándulás…

Akkor az égre nézett, hogy valahova nézzen, de az asszony rászólt:

– Nem segít?

Hirtelen szolgálatkészen nyújtotta a kezét, felsegítette az asszonyt a
csónak peremére. Az erősen rátámaszkodó kéz végigkergetett valami
meleget az egész testén. De már el is eresztette. Kicsit szórakozottan
ugrott be utána a csónakba, belülről még a kezét nyújtotta Nagy Ervin
felé és hallotta ennek a hangját:

– Köszönöm… csak hagyd.

Fejbekólintottan ült, mikor a motor megint puffogni és dudorogni kezdett
és az indulás pillanatai remegtették alattuk a kis hajótestet. És már
futásba siklott a csónak, mikor megint Pécsire gondolt: „Téged itt
megcsalnak, te becsületes Lajos,“… de mély lélekzettel gondolta utána:
„engem pedig megölnek.“ Így volt ez természetes, – gondolta – a férjet
megcsalják, de a szerelmest szivenszúrják. „Hol van az a gyönyörű világ,
ami még tíz perccel ezelőtt volt?“

– Pardon – mondta a soffőr, mikor melléje lépett a padra. A ponyvát
feszítette fel a csónak fölé. Nagy Ervin ült a motornál.

– Mi az? Esik?

– Már kezd – szólt a soffőr, keményen kifeszítve, meg-meghúzva a
ponyvát. Árnyék borult a csónakba, fedél alatt voltak. Ahogy ez alól
kinézett, a tengernek haragos színét látta. Mint az olvadt palacküveg,
olyan sötét, feketén-zöld és sűrű volt a víz. Hullámokat még nem
lehetett látni, csak szakadozott, habfehér kis fodrokat a mély-zöld
messzeségben, amint egyre közelebb sodródtak. A tenger fénytelen és
sötétszínű lett, mintha a világos-derült felszíne lefordult volna a
fenekére, s alulról felkerült volna a mély komor-zöld hidegebbje. Nagy
Ervin visszaadta a motort a gépésznek. A ponyva feldagadt és lelohadt a
fejük fölött. Hűvös áramlat ment el az arcuk előtt a levegőben és a
csónak himbálódni kezdett. Hullámot még mindig nem láttak, de valami
meg-megemelte őket, lassan és könnyedén, mintha méregetné, milyen nehéz
is ez a csónak. Pécsi összegombolta a kabátot Ella mellén és az asszony
most Ervin és Pécsi közt ült. Ezek szorosan húzódtak melléje, védőleg,
hogy elfogják előle a szelet és a közeledő esőt. Andor szemben ült velük
és Ella cipőjének az orrát nézte. Csöppek koppantak a ponyván, aztán
egy-két koppanás után abbahagyták.

Ella felkelt a két férfi közül. „Ez Ervinnek szól“ – gondolta Andor. –
„Ugratja.“

Az asszony előrement, kimászott a csónak orrára. Megkapaszkodott a
vékony vaspóznában, ami a ponyva végét tartotta és nekidűtötte a mellét,
az arcát a szélnek. Csattogott és repkedett mögötte a kemény fehér
szoknya, amint ott elől állt, a szélben.

– Gyere onnan – mondta Pécsi.

Nem is felelt. A szél, mintha azt mondta volna, hogy Pécsinek igaza van,
durván megrántotta a szoknyáját, oldalt lebbentette, úgy, hogy
hozzákapott és össze akarta fogni. Fehér-feszes harisnyája térdig
meglátszott egy pillanatra, s ahogy lehajolt, kapkodott, a harisnyakötő
sárgaréz csatja csillant meg dús fodor közt.

– Gyere onnan – reccsent végig Pécsi hangja három pár szem mohó-egyenes
sugarán.

A motor gyorsan kotyogott a csöndben, ami ezt követte. Aztán hosszan
suhogott a széltől a ponyva. Feldudorodott, lelappadt megint. Aztán
megrázta a szél, akkor ropogott, kemény zászlócsattogással. Kívül
végigvágott rajta a kezdődő zápor egy suhintása.

– Gyere, hiszen esik!

– Hagyj, ez oly nagyszerű! – kiáltott hátra az asszony, és hátrahajtott
fejjel ívelődött neki a szembefujó vizes szélnek, mint a nagy tengeri
hajók orrára faragott arany-asszonyok. Valami lánykori
viharért-rajongással, bakfis-vadsággal állt a hajócska orrán. Most már a
szoknyája versenyt csattogott-ropogott a ponyvával. Nem látszott törődni
azzal, hogy a hátul kuporgó három férfi a finoman-húzott izmú lábait
nézi, vagy, mikor oldalt kapta a szél, a derekától a sarkáig élesre
rajzolt formáját.

– Ejnye – mondta Pécsi, fölkelt, hosszú lábaival hozzábotlott és
megfogta: – Egy-kettő, lejönni!

Visszafordult, szélfésülte szabad homlokkal:

– Nem. Nem!

A férj elrestelte magát a két másik előtt.

– Jó – mondta, visszalábolt a helyére és az ülésre zökkent. Mialatt az
asszonynál állt, nekik kettőjüknek háttal, Andor Nagy Ervinre nézett. És
észrevette, hogy a férj háta mögött Ervin jelt int a megfordult
asszonynak, összehúzott szemmel megrázza a fejét, mint aki azt mondja:
„ne izélj, ne bosszantsd“. És Ella, aki egy pillanattal azelőtt kétszer
egymásután élesen mondta, hogy „nem!“ – most megjuhászodva, zavart
mosollyal lépett be a ponyva alá, s hozzájuk botorkálva leült a két
ember közé. A zápor felsóhajtott körülöttük, rézsút dőlt és sűrű
pergéssel söpörte a ponyvát. A csónak mélyen leszállt, aztán magasra
emelkedett fel. A motorhang egyenetlenkedett, hol nekiszaladt, hol
visszarendesedett, aszerint, amint a csónak propellerje hátul a vízbe
merült, vagy levegőre jutva nekiperdült a szabadságnak. Mindnyájan
hallgattak, az asszony most összehúzta magát és félősen gubbaszkodott
közöttük. Rohantak, himbálva futottak a megmozdult vízháton, érezték,
hogy kínnal és küzködve jutnak csak előre. Mindnyájan előrenéztek. De
ebben az erőlködő előretörekvésben, ahogy marsot dobolt a sűrű tengeri
zápor a fejük fölött repeső ponyván, a sötétülő alkonyatban valami
élet-halál feszültség volt köztük, valami szótlan gyűlölködése a három
fiatal kannak e körül a didergő, puha-fehér madár körül, aki ravaszul
sunyítva bujt közöttük melegét féltő testecskéjével, a komoran
előreszegzett, de neki szóló és érte gyötrött tekintetek közt. A
nagy-csöndes hallgatás mintha a zápornak és a haragos-sötét tengernek
lett volna felajánlva, de alapjában véve a nőstényért való küzdésnek a
konok némasága volt, amely házasságot, elmult vőlegénységet és
kíméletlen udvarlást, mindent nivellált, – itt a tengeren a szélben és
esőben oly primitívvé lett, mint az őshímek egymásra morduló
harckészsége valami ős-nőstényért, kulturátlan, hazugságmentes és
tisztán állati, hogy jobb is volt nem szólni, mert akárki akármit
mondott volna, – úgy érezte Andor – egyszerre horkant volna össze mind a
három, felvillanó szemmel, fogmutogatva, –

– „Vagy csak én képzelem így?“

Szakadatlan, de egyenletessé csöndesedő eső és sötét este volt, mikor a
fürdő mólójánál kikötöttek és szaladva menekültek fel a szálló
terraszának nagy ponyvája alá.

– Most átöltözünk, – mondta Ella – aztán az uzsonna helyett is
vacsorázunk. De nem a szobában, Lajos, az étteremben, jó?

– Ahogy akarod, fiam.

– Hát menjetek, – nézett az asszony Andorról Nagy Ervinre – most fél
nyolc… nyolckor legyetek itt, együtt vacsorázunk.

– Köszönöm, – mondta Andor – azt hiszem, én megfáztam. Iszom egy teát és
ágyba bujok.

Ella kegyetlenül hirtelen szólt Ervinnek:

– De maga jön.

– Hogyne.

Búcsúztak, mosolyogtak, szétváltak. Mikor Andor a folyosó szőnyegén
végigment, oly nehéznek érezte a járást, mint aki bő csizmában
agyagsárban tapod. A hallban leült. Maga elé bámult vagy egy félóráig,
amíg észre nem vette a nyitott kapun át, hogy elállt az eső. Még akkor
se ment fel a szobájába. Kisétált a szálló elé, s fellélekzett a
felfrissült, jószagú estében. Elment, keresztülballagott a csöpögős,
lombtól sötét, nehéz-illatú babéros parkon, kábítgatta magát az eső után
meleg és sűrű levegővel, ami ott megrekedt a kövér bokrok és hízlalt
babérfák közt. Aztán megint kiment a tengerpartra, szórakozottan nézte a
holdat, amint fekete felhők mögött bujdosik az üveges égen,
sugárzó-fehérrel szegi a gyorsan úszó felhők foszló széleit. Majd
felment a szobájába, lámpát gyújtott, eloltotta, csöngetett, megint
fényt gyújtott, sonkát rendelt. Otthagyta, nem tudott enni. „Kezdődik,
megint“ – mondta. És átadva magát a rajta eluralkodó gyalázatos
gyöngeségnek, egy üveg konyakot hozatott. „Elkábulni, elfelejteni,
elaludni.“ Remegett, mikor levetkőzött és a páradús levegőtől
átnedvesedett hálóingét magára vette. „Lefeküdni, álomba dögleni…“ Az
ablaka nyitva volt. Átlátszó égbolt világolt be, szinte olvasni lehetett
volna a derült kékségben. Most megnyugodva söpörgetett lenn a tenger. Az
eső elől elbujt madarak csipogtak egyet-kettőt, elhallgattak. „A halálom
vagy“ – mondta magában. A Nagy Ervin néma beszédjére gondolt, meg arra,
mikor az asszony oly engedelmesen lépett le a csónak orráról a
szem-intésre. „Ringyó lettél“ – mondta felszakadó fájdalommal. Némán
nevetett a párnán, hanyattfekve. „Régi önző gazember“ – mondta magának –
„hát én mit akartam tőle? Hogy az legyen. Az enyém. De ő ott az, ahol ő
akar.“ A saját formulája, az „ő akar“ élesen vágódott a hiúságába. A
Nagy Ervin erőszakos száját képzelte el az Ella felszimatoló ajkán.
„Éljetek jól, mulassatok, ahogy akartok.“

Felült az ágyban.

„Te jó Isten,“ – mondta, halálra rémülve – „ha akkor nem írom meg azt az
öt sort, amit Rácz Miklós diktált a szerkesztőségben, akkor életben
maradtam volna.“ Ez agyonvágta az utolsó okosságát is, ez az elképzelése
annak, hogy milyen kis dolgon mult az élete. „Az életem?“ Ahogy megint
leereszkedett a párnára, semmi fiatalságot nem érzett magában. „Rossz
nevelés,“ – mondta zavaros-kábultan – „jómód, túl-engedékeny szülők,
gyönge jellem… semmi munka…“ Majd hosszasan bámult ki az üvegkék
semmibe, gondolat nélkül. És mikor megint megrohanták a gondolatok:
„Terhelt vagyok… ki tudja, mit kaptam a családomtól.“ Melegedni kezdett
a szeme. „Nem sírok, ez rettenetes volna.“ Aztán a dagadozó, fájó
mellében felordított valami: „Ne hagyjatok megdögleni… apa! mama!“
Legörbült a szája a szégyentől, hogy ilyen férfiatlan. „Pfuj“ – mondta –
„undorító.“ Majd próbálta cinikus hűvösséggel vizsgálni magát: „Egészen
jól kínlódom, nem is lehet jobban.“

Ivott és elszenderedett. Arra riadt, hogy kopogtatnak az ajtaján. A hold
magasra szállt fel és belátszott az ablakon. „Mi az?“ – mondta hangosan.
Az ajtó felé rándult, felült. Megint kopogtattak.

– Szabad! – kiáltotta. Meggyújtotta az éjjeli-szekrényen a zöldernyős
kis lámpát.

A félignyitott ajtón Nagy Ervin szólt be:

– Még nem alszol?

– Nem.

Bejött. Ránevetett a konyakos üvegre:

– Snapsz?

– Parancsolj – mondta neki, magához térve. Nagy Ervin nagyot húzott az
üvegből. Cigarettát vett elő, neki is adott egyet. Leült az ágy mellé, a
székre, ráült Andor levetett ruhájára.

– Bejöttem egy kicsit diskurálni – mondta.

Andor meglátta rajta, hogy rosszkedvű. Egetszagoló fitos orra most
előreállt, a polgári életbe. Levette szeméről a monoklit és a
mellényzsebébe dugta. Felbiggyesztette az ajkát, sárga kis bálibajusza
szétfeszült, az egész arca savanyú-ravasz kifejezést öltött.

– Neked könnyű, – mondta – te kimásztál belőle, irígyellek. De én egy
kicsit beleestem.

Andor hallgatott. Néma izgalom lelkendezett benne. „Ez beszélni fog.
Mindent megtudok.“ Nem mert szólni, hogy el ne riassza.

– Nem nagyon, de beleestem – mondta Ervin és megint húzott egyet az
üvegből. És most ő is hallgatott. Andor nyugodt közömbösséget
erőltetett:

– Már lefeküdtek?

– Igen.

Keserűen vigyorodott el Nagy Ervin:

– Pécsi úr nagyon sietett. Egy kicsit meg volt ijedve tőlem. Ilyenkor
sietnek. Viszik a nőt. Azóta már talán…

Andor elnézett róla. „Te is így vagy?“ – gondolta, s valami reményét
érezte a megkönnyebbülésnek.

– De hiába – mondta Ervin. – Itt hiába siet.

Ez röhögősen-kárörvendőn szólt. Ervin keresztbedobta a lábát a másikon.

– Te, – mondta, az ágyra csapva a tenyerét – ez az asszony olyan
szerelmes belém, mint egy… egy…

Nem jutott eszébe a többi. Mélyet húzott a cigarettából és a plafonra
célzott a füsttel.

– Ne mondd – szólt Andor, most végső erővel mimelve a közömböst. – Ezt
nem tudtam.

– Mint egy kutya – jutott eszébe Ervinnek a találó hasonlat. – Mint egy
kis beteg kutya.

Andor ültéből lassan hanyatt-ereszkedett a párnára:

– Nem csudálom – mondta félholt hangon, de vigyázva, hogy gyanút ne
keltsen, remegve a folytatásért.

– Kérlek, – szólt Nagy Ervin, mint aki nagy elbeszélésbe fog – ez az
asszony már akkor is szerelmes volt belém, mikor ezzel a svábbal az
anyakönyvvezetőhöz ment. Nem mondom, hogy bolondult értem, de jobban
érdekeltem, mint Pécsi úr. Azt mondod, hogy mért nem vettem el. Jött
volna. De ha én pénz nélkül nősülök, akkor primo: sírba viszem az
apámat, secundo, öregem, hiába születtem erre a világra. Ilyen tragikus
volt a helyzet, mikor a sváb ott erőlködött.

„Tragikus“ – ezen mosolyogni kellett.

– De ezt nem bánom, – folytatta csöndesebben Ervin – mert nem rendes
asszony.

– Ezt hogy érted?

– Nem rendes asszony. Nem jó állás nála férjnek lenni.

– Gondolod?

– Ha nem gondolnám, nem volnék itt.

Andor megint feltápászkodott az ágyban, felült, átölelte a térdeit.
Mintha most már nem is fájt volna semmi. Az az érzése volt, hogy
meghalt, és csak szórakozottságból beszél tovább:

– Régi dolog? – kérdezte.

– Pardon, – mondta Ervin – nem akarok többet sejtetni, mint amennyi van.
Még semmi sincs. Csak ígéretem van. De nagyon kell szorítanom, hogy
beváltsa. Ugrat, kérlek. Ma például veled ugratott.

– Igen – nézett maga elé, a felhúzott térdére.

– Észrevetted?

– Nem, nem – riadt fel.

– Velem azonban megjárja, mert én visszaugratom. Most könyörgött, hogy
maradjunk még együtt, igyunk pezsgőt, és Pécsi már maradt volna, de én
elmentem.

– És… mit akarsz tőle?

– Micsoda kérdés ez?

– Hogy komoly-e ez… hogy szereted-e…

– Meg vagyok pörkölve egy kicsit, az bizonyos. Ezt nem tagadom. De nem
annyira, hogy el ne ugorhatnám tőle. De nem akarok. Semmit nem szabad
kihagyni. Nem szabad elmenni egy jóformájú asszony mellett, ha ő
hajlandó egy kicsit megállni. Mindent, amit lehet. Mindent, amit az élet
nyújt. Elvenni mindent.

Hallgattak.

– Egy folyosón lakol velük? – kérdezte Andor.

– Igen. Szembe. Ők a kétszáztizennégyben, én a kétszáznegyvenhatban.

– És az ígéreten kívül… soha… semmi?…

– Mióta asszony, semmi.

Most nagyon úgy kellett tenni, mintha érdeklődés nélkül kérdezné:

– És azelőtt?

– Semmi. Flört.

Magától folytatta Ervin, kérdezés nélkül:

– Annál a csúnya Margitnál találkoztunk egy párszor. Nem tudom már a
másik nevét.

– Kornély.

– Igen. De ennek már több, mint egy éve. Te akkor jártál hozzájuk.
Biztos, hogy megcsalt veled.

– Téged?

– Biztos. Különben… az volt az impresszióm, hogy veled el akarta magát
vétetni.

– Lehet.

– De ez se volt sok… lanyha flört volt, egy kis csókolózás, aztán
egyszer elvittem fiákeren a Népligetbe, semmi.

Ásítást nyomott el.

– Megyek, – mondta – aludj jól.

Kinézett a holdtól ragyogó tengerre:

– Nem melegek ezek a parti szobák?

– Nem.

– Az enyém előre nyílik, a térre. De az elég hűvös.

Kiment.

Andor eloltotta a lámpát. A szoba megtelt holdfénnyel és a tenger
éjszakai illatával. Hanyatt feküdt az ágyon. Annyi idegereje se volt,
hogy a konyak után nyúljon. És egészen üresnek érezte magát belül,
mintha semmi se lett volna a mellében, a hasában. A kitisztított fehér
bornyú jutott eszébe, ahogy a mészárosnál a fogason függ, tiszta kis
fadarabbal szétpeckelve.


V.

Ahogy a forró délutáni időben, úgy három óra körül kilépett az
étteremből a tenger felé nyíló ajtón, a rekkenő meleg álmos csöndjében
beszélgetést hallott valahol a feje fölött. A félemeleten volt az
olvasóterem, annak a tengerre szolgáló nagy erkélyén beszélgettek. Ők
voltak, halkan mondtak egymásnak hosszú mondatokat. Az asszony is sokat
mondott, Ervin is sokat felelt. Hogy mit beszéltek, nem lehetett érteni.
De azokat a hosszú beszédeket gyorsan mondták. Néha hirtelen felelt
egyik a másiknak, aztán nagy szünetet tartottak. És megint gyorsan és
egymásnak rögtön felelve beszéltek.

Őt nem láthatták. Az erkély alá húzódott, s ahogy erőltetve fülelt, néha
fel-felnézett a kőbalkon fenekére. Fájdalmas-irígy, kíváncsi figyelme,
mint a spirituszláng a forraló alatt, settenkedve nyaldosta alulról ezt
a nagy kőedényt. Mint a szeszláng, ami hol alattomosan bujkál, hol
fellobog oldalt magasra sárga-irígyen, majd megint sunyikéken szelidül
átlátszóvá és mozdulatlanná. Pécsi aludni szokott ebéd után, s ők most
ezt az időt használják ki, hogy ott fenn, a nagy vörös ernyő alatt
kibeszélgessék magukat. A kirándulás napja óta nem látta őket. Ez
tegnapelőtt volt. Tegnap reggel a hajóval bement Fiuméba és a pállott
melegben az átfűlt kövek közt töltötte a napot; egy kis Pestet csinált
magának Fiuméból. Lapokat olvasott a kávéházban, vendéglőben ebédelt, s
délután elkóborolt a piszkos és görbe utcákba, ahol a lányok laknak. A
nyomorult testi fájdalom kergette arrafelé. De az első utca, amelybe
betévedt, oly fülledt és bűzös volt, hogy mikor egy csíkos ponyva
árnyékában egy földszintes ház előtt meglátott három lányt kártyázni,
piros papucsban, az egyiknek a derekáról hátul lefüggő madzaggal,
felfordult a gyomra. A lányok magyarul beszéltek, az egyik visítva
nevetett, ki akarta venni a kártyát a másiknak a kezéből. Megfordult és
lebotorkált a büdös sikátoron, kiment a mólók felé, a napverte nagy
kőkockákra. „Iszonyú dolog,“ – mondta magában – „ilyen forró nyáron,
ilyen égő nyáron szenvedni.“ Valahogy jobban bírja az ember ezt a
keserves-mély kínlódást a téli hidegben. Vagy ősszel, mikor ráfoghatja
egy hervadó kis erdőre, hogy vele búsúl. Egy parti kávéház előtt, a
meleg árnyékban várta meg a hatórai hajót, azzal jött vissza. Már nem is
nagyon bírta volna tovább a mozdulatlanul álló hő levegőt. A hajó
fedélzetén tért magához. És már este hétkor az ágyában feküdt. Mégis, ma
délelőtt, mikor felkelt, úgy gondolt erre a vakító-napos, forró
kő-Fiuméra, mint valami megváltásra. Mert itt lenni…

Hazautazni, erre még csak gondolni is, nem volt ereje. „Voltam már
gyengén,“ – mondta magában – „de ilyen gyengén még nem voltam.“ Úgy
érezte, hogy nincs az a megalázkodás és aljasság, amire ne volna képes,
csak azért, hogy mint egy haldokló kutya, ott vonszolhassa magát az
asszony levegőjében. Látni nem akarta, ettől most már rettegett. De
elmenni a közeléből…?

Ahogy az erkély alatt állt, várt és ijedezett, mert már percek óta nem
hallotta fönn a hangjukat, valami csúnya megkönnyebbülést érzett magán.
Mint aki felmentődött a világ minden törvénye alól, csak az utolsó
életösztönének dobta oda magát, s ennek a szolgálatában most már
mindenre képes. „Mi rosszabb történhetik velem?“ Mintha önmagát
siralomházban őrizné, megkérdezte magától: „mi az utolsó kívánságod?“

És érezte, hogy mindent teljesít, amit a vergődő kis életfoszlány, ami
még lábon tartotta, követelni fog tőle. Már nem is elszántság volt ez,
hanem teljes felszabadulás minden kötelékből. Aludni, enni, fürödni… hol
volt már mindez? A testre, a modorra vigyázni, a gondolatok tisztaságát,
a cselekvések korrektségét ellenőrizni… Hiúság, tisztességérzet, a mások
véleménye, a jövő, akár csak a holnapi nap is… hol volt már mindez!

Oldalt, a szálló mellett, a napon égő parkban ropogott a sárga kavics.
Meglátta őket, amint lassan sétálva jöttek elő a szálló mögül és most
nem is a szerpentinúton, hanem a lejtős, aszú gyepen átvágva mentek le a
tenger felé. Fehérben voltak mind a ketten. Ella nagy fehér napernyőt
tartott a vállán, ez mind a kettőnek a fejét elfedte Andor elől. Fáradt
szeme előtt valami furcsa négylábú állattá egyesültek, amelynek a
napernyő fehér félgömbje volt az óriási feje, s ez alól karok és lábak
nyúlkáltak ki, ahogy elég szorosan símulva egymáshoz lépkedtek,
gesztikuláltak. Mikor leértek a parti útra, s elindultak a tenger
mentén, Ella hangosan nevetett. A fiú nem bírta tovább, utánuk osont.
Miért? Restelte egy pillanatig. De menni, menni utánuk, bujva, lopózva,
hogy észre ne vegyék, a sarkukban lenni… A keskeny tengerparti út
bolondosan kanyarog és a magas kertek terraszai alatt megy, falak és
sziklák tövében, ott jól lehet rejtőzve-követni őket. Furcsa volt, ahogy
megint hallotta a sűrű beszédjüket, anélkül hogy értette volna. S mikor
egy falkiugrás, vagy kidülledő sziklatömb mögött a kis öblöcskék mentén
kanyarogtak előtte, egyszerre semmi se hallatszott. És odább megint a
víg, asszonyi hang. Most már majdnem folyton az asszony beszélt.

Egy idősebb úr jött szembe velük, fehér nadrágban, sötétkék kabátban,
hajóskapitányi sapkával a fején. Ez megfordult utánuk, sokáig nézte őket
hátulról, s mikor tovább indult és Andor szembetalálta magát vele,
különös, gúnyolódó kifejezést látott az arcán. Talán hallott valamit?
Biztos, hogy magyar volt. Most Andor állt meg és nézett utána, mintha
azon tünődnék, hogy megszólítsa-e, kikérdezze-e? „Egészen bolond vagyok“
– mondta, mialatt tovább loholt a négylábú, négykarú, gömbfejű fehér
polip után, amely előtte mozgott tova, a sziklák árnyékából ki-kilépve a
rekkenő-tüzes napra. Lázban főtt a feje, s mikor a kezefejével tapogatta
az orcáját, az szinte tüzelt.

Egy helyen lassítottak, megálltak. Andor érezte a mozdulatukról, hogy
vissza fognak nézni. A sziklafal kiugrása mögé húzódott. Ahol megálltak,
ott a kerti terraszról sűrű bokorlomb dőlt ki a fejük fölé a keskeny
útra, mint sötét mennyezet. És előttük két oszlopon kőerkély szögellett
ki a terraszról a tenger felé, úgy, hogy az út az erkély alatt vezetett
tovább. Hátranéztek, aztán álltak ott egy kicsit a mély árnyékban. Mikor
Andor a fél-fejével kimerészkedett a szikla mögül, a napernyő a hátuk
közepéig eltakarta őket. Nem látta sehol a kezeiket. „Ölelkeznek?“ Ervin
az asszony felé fordult. A négy láb mozdulatlanul állott. Aztán az
asszony két fehér cipője megmoccant, mintha egyhelyben lépne; tán csak
egy centimétert közeledett a férfi felé, tán nem is lépett, csak
igazította az egyensúlyát, s aztán megint állt, mozdulatlanul.
Csókolóztak. De lehet, hogy csak megálltak, egymás szemébe nézni, valami
nagyon komoly mondatnál…

Este ő kopogtatott be Nagy Ervin szobájába. Tíz órakor még nem volt
otthon. Felment a saját szobájába, várt egy félórát, megint lement. Ezt
kétszer csinálta, hiába. Harmadszorra találta csak ott, ahogy ingujjban
rendezkedett: az ágyán szétnyitva fekvő sárga bőröndbe szennyes színes
ingeket gyömöszölt.

– Mi az, utazol?

– Holnap reggel. Hol voltál? Két napja nem láttunk.

– Fiuméban volt dolgom.

Meg volt lepve ettől a csomagolástól:

– Hát mi az? Mért utazol?

– Csak pár napra jöttem… nem is hoztam magammal holmit… mindenem odaát
van Porto-Malleban. Reggel elbúcsúzom Pécsiéktől és délelőtt megyek,
úgy, ahogy jöttem, a motoroson. Azt is vissza kell már vinni
Kartali-Kissnek.

Andor valami nyomorult, de kellemes gyanút érzett:

– Talán… történt köztetek valami?

– Semmi.

De nagyon röviden mondta.

– Öregem, – tette hozzá, valami halványkék ingfélével a kezében – most
egy kicsit éheztetni fogom őnagyságát. Majd figyeld meg.

– Haragban vagytok?

– Körülbelül. Nem is mondtam neki, hogy elmegyek. Ezt majd csak holnap
reggel, indulás előtt egy órával tudja meg. Őnagysága nagyon biztos a
dolgában. Azt hiszi, engem lehet kínozni. De engem nem lehet. Majd aztán
ír és sürgönyöz utánam Porto-Malleba, mint egy őrült. De most várni fog.
Nem rohanok az első sürgönyre, mint most…

Gondosan csavarta keskeny hengerré a kék inget és belegyömöszölte a
bőrönd sarkába, a ruhák mellé. Mosolygott, de nem valami vígan.

– Szervusz – mondta Andor. – Viszontlátásra.

Alig bírta viszonozni nagy kezének a kemény szorítását. Elpuhultnak,
hidegnek, halottra-lesoványodottnak érezte a kezét az ő
evezős-tenyerében. „Nektek való az élet“ – gondolta, mikor kiment, s
behúnyta a szemét Pécsiék szobája előtt. Felszaladt a harmadik emeletre,
a szobájába. Ma volt annyi ereje, hogy az ágyban leigya magát a
bódultságig. Halkan dúdolt, a párnába, mielőtt elaludt, olyan részeg
volt.

Reggel erősen késztette valami, hogy lemenjen a reggelihez a terraszra.
Élesen kínozta a vágy: látni az asszonyt, hallani a kérdését: „hol volt
két napig?“, látni a búcsúzását Ervintől.

Hárman ültek a reggeliző-asztalnál: az asszony, Pécsi és Iván. Pécsi
ujságot olvasott. Mikor köszönt nekik, Pécsi fanyalogva nézett rá.
„Szegény Lajos“, – ment át az agyán – „rám haragszol?“ De azért Lajos
kérdezte tőle:

– Hol voltál két napig?

Az asszonynak egy kicsit fáradt volt az arca. Mikor Andor ránézett,
megszólalt:

– Nem tudok aludni ebben a nagy hőségben – mondta. – Már azt hittük,
elutazott.

– Fiuméban voltam.

Pécsi bólogatott a fejével:

– Szép mulatság, ebben a melegben.

Ella rátette a kezét az ura kezére:

– Szegény Lajosnak ma Pestre kell utaznia.

Andornak megállt valami a torkában. „Hát mégis van élet, mégis mozog az
élet bennem?“

– Pestre? – kérdezte.

– Rettenetes, – mondta Ella, a Lajos kezét simogatva – szegény öregem,
de legalább este utazol.

– Még csak az kéne, – mondta Pécsi, kedvetlenül nézve a fehéren tündöklő
tenger-tükröt – hogy nappal utazzam. Ez már igazán állatnak való…

– És muszáj, – mondta Ella, szomorkodó gyöngédséggel – muszáj
szegénykének, az örökség miatt, személyesen muszáj, mert a közjegyző
előtt kell aláírnia az okmányt… megpróbáltunk mindent, de hiába, muszáj…

– És mikor mégy? – kérdezte Andor.

– Ma délután. Hatkor megy a vonat. Innen már négykor indulok.

– Súlyos – mondta Andor. – És mikor jösz vissza?

– Azonnal. Holnapután este.

A pincér Andor kávéját hozta. Ugyanakkor lépett ki az étteremből a
ponyva alá Nagy Ervin.

– Üdv az egész társaságnak! – köszönt jókedvűen.

Ella ráemelte a szemét. Kissé félremozdult az ajka, mikor tréfásan
mondta neki:

– Mi az? Már fel tetszett kelni?

– Hogyne! – vágta frissen a szót Ervin. – Már kilenc óra.

A pincérhez fordult, a vállára tette a kezét:

– Hát kérem – mondta. – Mit hoz nekem?

– Amit tetszik.

– Igen – mondta, szórakozottan. – Igen. Hát hoz egy teát, egy sonkát,
két lágy tojást, vajat és egy üveg giesshüblit. Még pedig máris.

Egy kicsit meglódította. A pincér elszaladt.

– Szabad? – kérdezte Ervin, és leült a nagy, kerek asztalhoz. – Ma
megint nagyon meleg lesz…

Friss otkolon-szaga volt. Megint újon vasalt fehér ruha volt rajta. És a
szőke haja vizes kefével csillogóra fésülve. És a kis stréberbajusza, a
puszi-szőke közhely az egészséges piros szája fölött… oly ápolt és
kicsiny, oly utálatos a maga köznapi csinosságában…

– Te meddig maradsz itt? – kérdezte tőle Pécsi.

– Még három napig – mondta nyugodtan Ervin. – Csütörtökön megyek.
Maradnék, de nincs itt semmi holmim. Mindenem Porto-Malleban van.

Andor a kávéscsészéjébe nézett. „Hogy van ez? Hiszen éjjel már
csomagolt, ma délelőtt akart elmenni. Vagy talán csak hazudik, ugratja
Ellát, és mindjárt megmondja, hogy egy óra mulva indul?“

– Képzelje, – mondta neki Ella nyugodtan – szegény Lajos ma hajnalban
sürgönyt kapott, délután utazik Pestre.

Ervin az asztalra ütött, de egészen világos volt, hogy csak játssza a
meglepetést:

– Ne mondja. Hát ez borzasztó.

– Bizony borzasztó – sóhajtott Ella.

Andor egy kiflidarabbal játszott a rózsaszínű abroszon. „Korán reggel
értesítette,“ – gondolta rohanó indulattal – „ez már tudta, hogy Pécsi
elutazik, azért marad itt. De hogyan értesítette? Benn volt nála?
Cédulát írt neki?“

Felkelt, köszönt és elment. Most úgy fájt benne minden szó, amit itt
hallott, mint ha mind égett seb lett volna. „Ezt én nem bírom“ – mondta
lenn a tengernél. „Ma éjszaka egyedül marad, és ez itt lakik, szemben
vele.“ Aztán, hogy messzire elment, gondolatok nélkül, s leült egy
padra: „De hát ez a Pécsi ilyen… ilyen… ilyen buta? És Nagy Ervin milyen
jól játszott. Velem nem is törődött.“ – „Gazember, gazember,“ – mondta
magában, de nem Ervinre értette, hanem önmagára – „gazember, te ezt itt
végig akarod kínlódni?“

Ebédután felment a negyedik emeletre, Iván szobájába. Iván a forró
kamrában meztelenül feküdt egy kanapén, amelyre lepedőt terített.

– Te, – mondta neki egészen zavarosan, mintha a nagy melegtől forrott
volna fel az agya – megint hozzád fordulok. Te tisztességes fiú vagy. A
te nénéd megcsalja ezt a szegény Pécsit.

Leült melléje a kanapéra. Úgy kezdett neki magyarázni, hevesen, égő
szemmel, mint ahogy a sokat szenvedett, visszautasított feltalálók
magyarázzák valakinek már ezredszer a találmányukat, a sikertelenségbe
egy kicsit belebolondulva:

– A te kötelességed… és én segítek neked… és ma délután… és ma este, ha
már elutazott… és őrködni… és ma éjszaka…

S ahogy a romlott pesti gyerek egykedvűségét látta, amint az lustán
fekve, az ő cigarettáját szíva nem nagyon bánta az egészet, inkább csak
az ő láz-fűtött beszédjén szórakozott álmos-tunyán, rácsudálkozott:

– Téged ez nem is érdekel?

– Nem nagyon.

A nyomorult gyöngéknek azzal az örök ragaszkodásával, amivel mindig
visszatérnek ahhoz, aki őket becsapta, tíz perc mulva már egészen
kapkodó, szinte nem is normális hévvel pénzről beszélt neki, megint
megvesztegette. Érezte, hogy céltalan, buta, gyalázatos és nyomorúságos,
amit csinál, de mert ez cselekvés volt, valamit enyhített a sajgó
nyugtalanságán. Mikor kiment tőle, rajtakapta magát, hogy idegesen
nyulkál az arcába, minden ok nélkül.

Délután leskelődött a lépcsőházban. Látta Pécsit lemenni Ellával. A
szolga bőröndöt vitt utánuk. Aztán félóra mulva látta Ellát egyedül
visszajönni, s bemenni az olvasóterembe. A szobájába ment, kinézett az
ablakon, erősen kihajolt, látta messzi a fehér hajót, amely Fiume felé
vitte Pécsit. Vastag fekete füst göndörödött a kéményből és a hajó,
mintha állt volna a vízen, csak épp, hogy egyre kisebb lett. Semmi
kétség, Pécsi elment és Ella egyedül maradt itt. „Te nagy Isten,“ –
mondta feldúltan – „egyedül vagyok a drága szőke babámmal a tenger
mellett egy házban, végre, végre… és mégis…“ Arccal vágta magát végig az
ágyán és belefojtogatta a fejét a párnába. A kínlódása olyan égető volt,
annyira ment minden érzelmességtől, hogy nem tudott sírni. Ahogy
fáradtan-csapzottan kiült az ágy szélére, próbált ön-megfigyelő, mint ő
hitte: „cinikus“ lenni. Keserű szájjal mondta magában: „Ez rosszabb,
mint az az éjszaka volt, mikor a revolvert magamba szúrtam.“ Az az
éjszaka most valami simogatón-édes, ábrándos bánatnak tűnt fel előtte,
valami áldott-bús, ártatlan fájdalomnak, ami… „istenem, mi volt az ehhez
képest?“

Estefelé Iván kopogtatott be hozzá.

– Te, – mondta neki – te, Andor, Ella kéret, hogy vacsorázzál velünk.

Nem felelt, meredten nézett fölfelé az ágyról, amelyen órák óta
mozdulatlan-ébren feküdt. Iván a pénzért mutatni akart valami
vele-érzést:

– Biztosan azért kéri ezt, – mondta – mert nem akarja, hogy feltűnő
legyen, mikor Nagy Ervinnel vacsorázik. Én nem számítok.

Hozzátette:

– Pezsgőzés lesz, képzelem.

– Jó – mondta Andor. – Hány órakor?

– Pont fél kilenckor. A terraszon.

Iván elment. Andor tetőtől-talpig megmosakodott hideg vízben. Csak annyi
erőt és frisseséget akart, hogy tudjon a széken ülni velük. De ezt nem
találta elég frissítőnek. Hét órakor lement a fürdőbe és megfürdött a
tengerben az öreg urakkal, akik ilyenkor fürödtek, álmatlanság ellen. De
ettől meg elbágyadt, úgy hogy vacsora előtt két nagy csésze feketekávét
ivott meg, mindenikbe beleloccsantva egyet a konyakos üvegből. Most
megint érezte azt a kétségbeesetten kellemes érzést, amit az okozott
neki, mikor szenvedő fiatal testét rontotta, mérgezte, kínozta, hogy
jobban bírja a keserves órákat. Félkilenc után öt perccel halaványan és
kissé szédülten ment a terraszra, a kerek asztalhoz, ahol már ott ültek
hárman.

– Ejnye, de sápadt vagy – mondta neki Ervin.

– Azt hiszem, – felelt halkan – hogy elrontottam Fiuméban a gyomromat.
Halat ettem.

Ezt azért mondta, mert érezte, hogy egy falat se fog lemenni a torkán.

– Most majd koplalok egy kicsit – mondta szomorú mosollyal.

– De remélem, ebből iszol…

És pezsgőt töltött neki Ervin. Már most kezdték a pezsgőt, a vacsora
elején. Mikor koccintottak, Ellára nézett. Ella elfogult volt, az ő
arcán is volt valami kis bágyadtság, lehet, hogy a nagy melegtől, lehet,
hogy a helyzettől: először volt egyedül, mióta férjhez ment. Meg is
mondta, hogy ez furcsa, sőt nyugtalanítja egy kicsit, nem is hitte
volna… Andor arra a percre gondolt, mikor a motoros-csónakon a fülébe
súgta neki a vallomást. Se akkor, se azóta, soha, egy pillanatra se tett
úgy, mintha azzal a legkevesebbet is törődött volna. Pedig a kezét
melléje tette akkor és eltűrte a szorítását. „Ringyó vagy“ – mondta neki
magában, a szemén át gyűlölködve vele, haldoklón-szerelmesen nézve a
kissé zavart mosolyát.

Nem lett a vacsorából nagy pezsgőzés, bár Ervin mindent megpróbált. Ella
konokul megmaradt amellett, hogy pont fél tízkor aludni megy. Nem
maradhat lenn, ha az ura nincs itt. Még csak az kéne. A hotel tele van
pestiekkel. De ideges volt. Pont fél tízkor felkelt, búcsúzott és
felment a szobájába. Csöndesen-kínosan maradtak együtt hárman az
asztalnál. Tízkor Nagy Ervin ásított.

– Borzasztóan lenyomja az embert ez a meleg – mondta.

Negyed tizenegykor azt mondta, hogy aludni megy és ő is otthagyta őket.
Andor nem beszélt Ivánnal. Csak ültek ott, míg a vendégek egyre fogytak
mellőlük. Aki nem ment aludni, az lesétált a tengerhez. Közvetlenül a
víz mellett enyhülés volt, némelyek hangosan ajánlottak egyes kisebb
öbölzugokat, ahol „halszag van, de direkt hűvös“. Vagy tíz perccel Ervin
távozása után Iván felkelt:

– Kérlek, – mondta – ha szükséged van rám, a szobámban vagyok. Állok
rendelkezésedre.

Elment. Andor csak azt várta, hogy elmenjen. Dehogy volt szüksége rá.
Senkire se volt szüksége. Felsietett a lépcsőn és halkan kopogtatott
Ervin szobája ajtaján. Ervin kidugta a fejét. Még teljesen fel volt
öltözve.

– Gyere be – mondta Andornak. Ez érezte, hogy azért hívja, hogy mutassa:
nincs nála senki.

– Köszönöm fiam – mondta. – Álmos vagyok, megyek aludni. Csak jójcakát
akartam mondani.

Nem tartóztatta egy pillanatig sem. Egy „aludj jól“-lal becsukta az orra
előtt az ajtót. Most már bizonyos volt, hogy találkozni fognak. Várja.
Vagy Ella várja őt. Vagy lenn fognak sétálni, éjjel. Elindult a
lépcsőház felé, hogy felmenjen a harmadik emeletre, de még mielőtt a
lépcsőhöz érkezett volna, nyitott ajtó előtt ment el, amelynek nyílásán
világos kis szobába látott. Az ajtó tejüvegére ez volt írva: „Office“. A
szobácskában vaságy és mosdó volt, az asztalon cipőtisztítószerek:
skatulyák és kefék, s a földön, a fal mellett, sorbaállítva vagy húsz
pár cipő. A hotelszolga szobája volt. Az ember valahol lenn hűsölhetett
a parkban a cselédekkel, vagy cipőket járt összeszedni valamerre…
„Mindegy,“ – gondolta – „ide bemegyek. Ha hazajön, pénzt kap.“ Bement,
kissé behúzta az ajtót, azzal, hogy innen fog lesni. Ha kell, reggelig
itt marad. „Mit mondok, ha visszajön a szolga?“ Nagyon egyszerűnek
találta: megmondja neki, hogy szerelmes egy asszonyba és azt lesi. És
pénzt ad neki. Sőt jobbszerette volna, ha már jön, mert akkor eloltották
volna a lámpát itt a szobában, úgy jobban lehet kilesni a gyéren
világított, éjjelre-homályosított hosszú folyosóra. De nem jött. Leült
egy fakofferre és rágyújtott. A csöndes folyosóra jól lehetett
kifigyelni innen. Hallott álmosan beszélgető embereket lassan feljönni a
lépcsőn, ezek aztán a folyosón búcsúztak egymástól és aludni mentek. Még
a kulcs fordulását is lehetett hallani, ahogy magukra zárták az
ajtajukat. Egy-egy cipőpár koppant, ahogy kitették az ajtó elé. A
behúzott üvegajtó nem érintette egészen az ajtófélfát, Andor hasadékot
hagyott, ezen pontosan rá lehetett látni a kétszáztizennégyesre, a
Pécsiék ajtajára. Most itt állt, ennél a hasadéknál, és hosszan
meresztette a szemét a néma fehér ajtóra. Fárasztó volt ez. A szeme
könnyezett az erős nézéstől. Egyik lábáról a másikra állongott,
felváltva pihentette teste két oldalát, gyötrődve a kényszerű-görnyedt
merevségben. Már az óráját is megnézte, abban a hitben, hogy legalább
egy órája les. De még tizenegy óra sem volt, mindössze húsz-huszonöt
perce állt itt a lesen. Akkor egyszerre némán megmozdult a
kétszáztizennégyes ajtó és Ella feje látszott, amint kihajol rajta és
szétnéz. Aztán kilépett az asszony az ajtó elé és figyelve állt egy
másodpercig. Földigérő fehér ruhalepel volt rajta, csipkegalléros,
kivágott pongyolaféle. Alig látta meg Andor az egész alakját, már
eltűnt, beosont a szembenlevő ajtón, ami nem zörrent, úgy látszik,
nyitva volt egy kicsit, vagy már akkor kinyilt, mikor Ella ajtajának a
nesze odahallatszott. Ott is bizonyára állt valaki így lélekzet nélkül,
az ajtóhasadéknál… A fiú hallása most oly éber volt, hogy azt is
meghallotta, hogy Ervin ajtaja nem csukódik, csak koccan egy kicsit,
mintha csak éppen behajtanák. Most minden gyakorlati gondolat eltűnt
belőle. Nyugodtan lépett ki a folyosóra, nem is ment lábujjhegyen, úgy
közeledett Nagy Ervin szobája felé. Nem tudta, hogy mit akar. Csak ment.
Az ajtó mellett megállott, a falhoz lapult. Vékony-hosszú fényvonal
jelezte, hogy az ajtó nincs becsukva.

– Nem engedem – ezt hallotta a szobából. Ella hangja volt. – Nem engedem
becsukni.

Mély-halk mormolás. Ervin beszélt. Aztán az asszony:

– Nem, nem. Csak mert megígértem… mert kínozott… most itt vagyok… és már
megyek is…

Árnyék jelezte, hogy az asszony hozzányúlt az ajtóhoz. Andor szinte
beleolvadt a falba, úgy lapult hozzá. De nem mozdult onnan. „Ha meglát?“
Nem bánta. Semmit se bánt. Most csönd volt, másodpercekig.

– Nem, – hangzott fojtottan az asszony hangja – nem, nem…

És megrándult az ajtó, mintha a kilincset fogó asszonyt benn átkarolták
volna, de ő nem ereszti el a kilincset.

Andor előrelépett, a szívére tette a kezét. Nagyon mélyen lélekzett. A
halál nyugalmával ment az ajtó elé és minden lapulás nélkül, nyugodtan
és elszántan nézett be a vékony hasadékon a szobába. Ha kinyitják az
ajtót, ha rányitják… meghal valaki. Valakinek a torkára rámerevülnek a
csontos ujjai. Ez tökéletes nyugalmat adott neki. Izgalom nélkül – úgy
érezte – jéghideggé kihülten áll ott, szemöldökével érintve az
ajtóhasadék szélét. A lélekzetét most nem hallotta, mintha egyszerűen
megszűnt volna.

Az ajtó közelében, a villanylámpa túlerős sárga fényében állt Ella,
földetsöprő könnyű fehér selyemben. És előtte, szemben vele, szinte
érintve őt, Ervin. Ervin a két kezét fogta.

– Bocsásson, – mondta Ella – amit ígértem, megtettem… hogy ne menjen el…
maradjon itt még nálam… de most bocsásson…

Ervin némán kapta el a fejét. Megcsókolta. Nagyon erős csók volt. Ervin
a csók közben furcsa mozdulattal szinte ráágaskodott az asszony ajkára,
ránehezedett a szájával, majd, még mindig ebben az egy csókban,
tenyerébe vette a szőke koponyát, megtámasztotta. Az asszony egyik keze
szabadon maradt, – a másikat fogta a férfi – ezt a kezét eltartotta a
testétől messzire, szétnyitott ujjakkal. A csók közben, mintha szabaduló
szót akart volna mondani, valami fulladt búgásféle nyögött az orrán
keresztül.

Andor egész testében hideg nyugalommal ment el az ajtótól, visszament a
szolga szobájába és leült a kofferre. Ugyanabban a pillanatban zajt
hallott. Kinézett, s látta Ellát visszaugrani a saját szobájába,
amelynek most már hangosan csapódott az ajtaja. És kettősen csattant
benne a kulcs. Aztán csönd lett.

Mikor a látványról ott a hasadéknál levette a szemét, a lelkében érezte
azt az érzést, amit az ember a testében érez, mikor sötét lépcsőházban
egygyel többet lép, mint ahány lépcső van. Valami lerogyása volt ez az
életének. Nem ütéstől, hanem valahogyan önmagától. Kábultan kódorgott ki
a cselédszobából, lement, elballagott a kis sétatér felé. De a sűrű,
tüntetően babéros kertben fulladozott. Az éji szélcsendben a meleg-édes
babérszag megállott, megrekedt itt a tömött zöldben, leülepedett, mint a
cukrosvíz édesebbje a pohár fenekére. Kiszaladt ebből a kínzón-fűszeres
émelygésből. A tengerhez nem mert lemenni. Nem tudta, miért, de úgy félt
most tőle, hogy a térde remegni kezdett, mikor a nagysötét víztömegre
gondolt. Az utcán egyhelyben állt sokáig, amíg a fáradtságtól meg nem
lódult álltában. Akkor visszament a szállóba, becsöngetett. A portásnak
azt mondta, nagyon csöndesen:

– A számlámat, reggel négykor. Kocsit fél ötkor. A hat órai vonattal
Pestre kell utaznom.

– Jawohl – mondta a német, az elutazás hírére felbuzdult
portás-élénkséggel vágva le és fel a levegőben az aranyos sapkát.

„Elég nyugodt vagyok“ – mondta fenn a szobájában, mikor kinyitotta a
nagy, kétszárnyú szekrényt és egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy
hol kezdje a csomagolást.


VI.

Pesten egy dunaparti szállóban szállt meg és napokig úgy élt, mint aki
beteg, de nem fekszik kórházba, mert halogatja az operációt. A holmiját
se hozatta el hazulról. A két bőröndjéből ruházkodott, mintha külföldön
volna. Lankadt, s mostanában semmire sem kíváncsi tekintetét egyszer a
szálló ablakából végigküldte a Dunán, s akkor a távolban meglátta a
Margithidat a sziget néhány facsoportjával. Erre a látványra rémület
fogta el, leült az ablak mellett álló nagy karosszékre, s érezte, hogy
hideget izzad a homloka. „Ebből látszik,“ – mondta magában – „hogy
végleg ki vagyok merülve… az idegeknek végük.“ A Margitsziget látása
olyan erővel hívta fel benne az öngyilkosság gondolatát, hogy megrettent
tőle, bár a bágyadt-kódorgó napok a Pestre való érkezése óta sűrűn
keltegették benne ezt az emléket. De a sziget most mintha hívta volna,
vissza, oda, ahol egyszer már megcsókolta a fegyvercső a meztelen
testét. „Pedig azóta már laktam ott, és akkor nyugodt voltam…“

Próbált az apja emlékéből valami támaszt csinálni, amely megtartsa,
mikor dülöng és dülöngeni érez magával együtt mindent. De ez nem
sikerült. Kettőjük közt soha barátság nem volt. Az apai szigor és apai
szeretet az öreg Aradinál nem alakult át azzá az öreguras barátsággá,
amely szerencsés családoknál jócimborákat csinál apából és fiúból, a
mama elől bujdosó két lumpot, két kedves összeesküvőt. „Talán most lett
volna ez, ha meg nem hal… most vissza akart vonulni, és akkor ráért
volna velem foglalkozni.“

Elindult, azzal, hogy megkeresi ebben a nagy városban a Csirkét. A nevét
már nem látta a városligeti mulató hirdetésében. Oda különben se tudott
volna kimenni. „Nem bírok, zavar minden izgalom.“ Ha a szálló folyosóján
lárma volt, olyan izgatottság fogta el, hogy revolverrel akart
kirohanni. De azért vizsgálta magát, ijedten csudálkozott ezen a nagy
ingerlékenységen. Elment a Csirke Dohány-utcai lakására. „Az egyetlen
ember ennyi ember közt“ – mondta az ajtaja előtt és lehúnyt szemmel
mosolygott.

Egy asszony dugta ki a fejét az ajtó mögül.

– Bárány kisasszony…

– Vadász-utca negyven – kiáltott ki és csapta be az ajtót az orra előtt
a nő, azzal a sértő mérgességgel, amivel csak szoba-kiadó nők tudnak
haragudni az elköltözött lakó utólagos vendégeire.

Elment a Vadász-utcába, a negyvenedik szám alá. A házmester a harmadik
emeletre irányította, özvegy Breitner Adolfnéhoz. Özvegy Breitner
Adolfné beszólt egy szobába:

– Nagysád, – mondta – keresik önt.

– Kicsoda? – jött ki a Csirke az előszobába. Özvegy Breitnerné előkelően
mutatott rá Andorra, s méltóságteljes, öreg-grófnős fejbiccentéssel ment
vissza a konyhába, mindezzel jelezve, hogy nem professzionátus
szobauzsorás, hanem jobb napokat látott agg úrhölgy, aki anyagi
kényszerűségből, büszke szenvedéssel ad ki szobákat.

A Csirke, mint egy ötéves gyerek, a meglepetéstől kezét-lábát
szétterpesztve állt meg Andor előtt.

– Andor – mondta halk-csudálkozón.

Bementek a szobába. Szép, nagy kétablakos szoba volt, s a nyitott ajtón
át egy másik szobát lehetett belőle látni, egyablakosat. Mind a kettőben
elég rendes bútor volt.

– Két szobád van?

– Végre – mondta a Csirke. – Mindig egy szobában kínlódtam.

Andor leült, a kalapját a kezében tartva. A Csirke szembeült vele és nem
titkolt kíváncsisággal nézte, igen figyelmesen, örvendő kis mosollyal, a
fejét néha félrehajtva, mint a madár, mikor jól meg akar nézni valamit.

– Már nem táncolsz künn a ligetben?

– Nem.

– Miből élsz?

– Ejnye, – mondta a Csirke – de csúnyán kérdezted ezt.

Andor idegesen nézett körül. El szeretett volna menni, most mindjárt,
kíméletből ez iránt a kedves teremtés iránt. „Nem való vagyok emberek
közé“ – gondolta ingerülten – „durva vagyok, ideges vagyok, őrült
vagyok.“

– A nyáron sokat kerestem, – beszélt a lány – jó fizetésem is volt és a
szeparéban sokat táncoltam, ott sok pénzt kaptam.

– Grófoktól?

– Azoktól keveset. Azok csak finomak. De az idén sokat jártak ki a zsidó
bárók, azok adnak. A szeretőikkel jöttek, hölgyeknek táncoltam.

Az asztalon porcellán hamutartó volt, abban félig elszívott szivar.
Andor rámutatott és kérdőleg intett a fejével. A Csirke lenézett a
földre.

– Szeretőd van?

– Nincs – és felkapta a fejét. Rózsaszínű lett az arca.

– Talán te szivarozol?

– Nem.

– Hát akkor… kié ez a szivar?

– Bocsáss meg, – mondta nagyra nyitva szemét a lány, nagyon nyugodtan –
de nem értem, hogy mért kérdezed ezt ilyen idegesen?

„Én se értem“ – gondolta Andor. – „Minek jöttem ide?“ Bosszankodott
magára ezért a gépies féltékenykedésért, aminek semmi alapja nem volt.
„Nem vagyok normális“ – ment át rajta. Borzasztó, hogy így, szinte csak
szokásból ilyen durva volt, hiszen semmi joga nem volt itt semmihez.

– Csak kérdeztem – mondta. – Igazán, csak érdeklődésből. Szeretném, ha
jól menne neked.

A Csirke nagyon komoly lett:

– Te azzal ne törődj, – mondta – majd gondoskodom én magamról.

– Most meg vagy bántva?

– Dehogy vagyok!

Fölkelt, az ablakhoz ment, visszajött. Ahogy megint ránézett Andorra, ez
úgy tett, mintha fel akarna állni:

– Elmenjek?

– Ugyan…

– Mert ha terhedre vagyok, csak szólj, megyek rögtön. Talán vársz
valakit?

– Te bolond vagy – mondta a Csirke. – Te egészen bolond vagy, éppen
olyan vagy, mint voltál.

– Mint voltam?

Elgondolkozva mosolygott. Most ő kelt fel, sétálni kezdett a szobában. A
tükörasztalkán hosszú férfinyakkendőt látott:

– Ez kié?

– Az enyém.

– Ez? Ez a férfinyakkendő?

Felemelte a sétabotjával, feléje mutatta, mint egy döglött kígyót.

– Igenis, férfinyakkendő. Ajándékba kaptam, galléros blúzhoz viselem.
Mit kutatsz a lakásomban?

Haragosan, de nem sértőn mondta ezt.

– Bocsánat, – szólt gúnyosan Andor – és gyöngéden tette vissza a bottal
a nyakkendőt. Aztán közel ment a lányhoz:

– Mért titkolod, megmondhatod, most már igazán senkid és semmid nem
vagyok… mért nem mondod meg, hogy együtt lakol valakivel?

– Én?

– Persze, hogy te. Új szeretőd van?

– Nincs.

– Hát kivel lakol itt?

– Senkivel.

– Révész úrral se?

– Azzal se.

– Nem is szeretsz senkit?

Mint régen, a vérszegény gyereklány haldokló arcával mondta:

– Nem.

Azok közé tartozott, akiket az érzéki elszerelmesedés nem gyújt
élénkre-pirosra, hanem félholttá fáraszt. Megernyedtek az arca vonásai,
a szája elhalaványodott, a szeme gyerekes-betegen, más világba fordulva
nézett ilyenkor, rögtön kihült és elfáradt a belső izgalomtól. Ezzel az
ébrenájulással mindig elárulta magát szegény. Úgy meglepte ez a hatás,
amit a fiú rá tett, hogy minden vér elment a kezéből. Olyan fehér volt a
keze, mint a bakfisoké, mikor elkötik a vért a csuklójukon és
kézfehérségi versenyt rendeznek az iskolában.

– Te ördög, – mondta szomorú-fáradt kis mosollyal – te sovány fekete
ördög… visszajöttél engem kínozni?

És vékony kezecskéjét nyújtotta feléje.

– Én? Téged kínozni? Te csacsi. Nem akarok én tőled semmit. Semmit ezen
a világon.

– Akkor mért jöttél ide?

– Búcsúlátogatás – mondta keserűen.

A Csirke nagyot nézett:

– Búcsú? Elutazol?

– El.

– Hová?

– Nagyon messzire.

A torkán fulladt egy sóhajtás, itt most majdnem elsírta magát. De
lenyelte ezt a szorongató érzést és kínosan formálgatta a száját, hogy
valami mosolyfélét produkáljon.

– Na látod, – mondta, mikor a mosoly úgy-ahogy megvolt – nekem már
megmondhatod, ha új szeretőd van, ha szerelmes vagy valakibe, ha együtt
lakol valakivel…

– Nem, nem, nem! – kiáltotta a lány. – Nem lakom, nincs, nem kell, ne
kínozz… nincs senkim!

S ahogy a mosolygó, de majdnem ijesztő arcra nézett, megint előjött
benne valahonnan az az okosság és önvédelem, amely már annyi fájdalmat
okozott neki. Ez mint valami hatalmas életösztön, uralkodott a
csirkecsontú, madárbőrű kis testén, cérna-idegein, kis tyúk-eszén,
hányatott kis moslék-exisztenciáján. Ez őrizte és védte, mint az
alsóbbrendű állatokat a héjjuk vagy a színük, a természet odalökött
alamizsnája, amivel azt mondja: „nesztek, hadd éljetek meg“ – s ami az
állatnál a természet bölcseségének hat, de embernél mint az ő okossága
jelentkezik. Érezte, hogy mindhalálig szereti ezt a nyugtalan és
veszedelmes fiút, jobban, mint valaha bárkit a világon, de megsejtette,
hogy ez az életébe kerül, hogy ennél csak tönkre lehet menni, ennél csak
bele lehet pusztulni a szerelembe és a kutyaságba. Nem, nem! Halálra
rémült attól, hogy ennek most megint kedve támad rá, int neki a
szeszélyével, s ő, ha nem vigyáz, megy feléje, mint a holdkóros a hold
felé, a háztetőn, a mélység fölött… nem, nem! Soha!

A fiú látta az arcát, ráismert erre az erotikus haldoklásra. Most
kegyetlennek érezte magát, de valami vad fájdalom fogta el. „Ha meg kell
halnom,“ – mondta magában – „miért sajnáljak másokat?“ Eszébe jutottak
az éhező sarkutazók, akikről olvasta, hogy síró szívvel néztek a hű
kutyára, mielőtt levágták, hogy végső kínjukban megegyék. És furcsa
volt: ahogy most a lány egy kis mély fotelről felnézett rá, az olyan
volt, mint aminőnek a sarkutazók a kutya utolsó, fájdalmas,
mindent-sejtő tekintetét írták le. Kínlódó, éhező, búcsúzó férfiéletének
kegyetlenül kellett most ez a gyönge martalék, amely tehetetlenül
vergődött itt előtte.

– Senkid nincs? – nézett le rá.

– Senkim – súgta az elfehéredett arc, a fájdalomtól szinte vigyorogva.
És megint a fiú felé nyúlt a sovány kéz.

Andor az asztalra mutatott:

– Kinek a szivarja ez?

A kéz türelmetlenül kereste, hívta a levegőben:

– Senkié, senkié…

Ez azt jelentette: „Akárkié volt, az most már senki, csak te vagy, senki
más nincs, csak te.“

– Hazudsz – mondta Andor. A szekrényhez ment és kinyitotta. Két szekrény
volt, de ezt eltalálta. Férfiruhák függöttek benne, gondosan akasztóra
függesztett kabátok, és csiptetőbe szorított, fejjel lefelé lógó
nadrágok. Alul egy cilinderes skatulya. A fiú hangosan felnevetett. Most
visszaérkezett a vér a lány arcába. Felugrott, ellökte Andort a
szekrénytől, bevágta az ajtót, ráfordította és levette róla a kulcsot.
Dacosan és komoran nézett Andorra:

– Menjen el – mondta neki hangosan.

Ez nevetett:

– Kidobsz?

– Ki.

– Bevallod, hogy együtt lakol valakivel?

– Igen.

Ezt emelt fővel, bátran a szemébe nézve mondta, ahogy a forradalmárokat
írják le, akik a vésztörvényszék előtt bátran vallanak. Andor meg akarta
simogatni a fejét, de elkapta.

– Na… – mondta a fiú, elkomolyodott, erősen fogta meg a kezét. – Te…

A szemébe nézett. Még egyszer feltörekedett benne a fiatal férfi, a
rabló:

– Te – mondta neki, erősen megmarkolta a kezét. – Figyelj ide. Nem
kérdezem, kinek a ruhája ez, kinek a szivarja ez… nem kérdezek semmit…
és a szavamat adom neked, hogy soha nem fogom kérdezni… de… hagyd itt,
hagyd el, gyere velem, hagyd el, gyere velem…

Rázta a kezét, olyan erélyesen beszélt. Most már mind a két kezét fogta,
egészen közel-szorult hozzá, egy arasznyiról nézett a szemébe. A Csirke
nem felelt, mélyen és gyorsan lélekzett, merőn nézte a szemét.

– Gyere velem, – mondta a fiú – ments meg engem, én egy halott vagyok…
gyere egy halottal… gyere velem, megpróbálunk élni… ha nem tudunk,
meghalunk.

– Nem megyek – mondta fogát összeszorítva a Csirke és rémülten nézve a
komor arcot. Viaskodva akarta kiszabadítani a kezét.

– Velem jösz!

– Nem megyek – mondta hangosabban a lány, most olyan volt, mint egy
szegény cseléd, aki rendőrrel birkózik. – Eresszen el…

– Szereted… azt, akié ez a ruha… meg a szivar.

– Nem.

– Nem szereted? És engem?

– Igen.

Viaskodott, mialatt mondta:

– Téged… igen… csak téged…

Nagy gyerek-könnyek folytak az arcán:

– Téged… mindig téged… csak téged…

Hogy nem bírta kiszabadítani magát, lehajtotta az arcát a
markoló-csontos kézre és remegőn, sírva megcsókolta. Most eleresztette a
fiú. Megsimogatta a fejét:

– Csirke, – mondta neki – Csirke… te csacsi… mért sírsz? Mért sírsz, ha
szeretsz?

– Azért sírok – mondta a lány. Most ő fogta a fiú kezét görcsösen, két
kézzel, le se véve róla lázmeleg száját. Rábeszélt, rálehelt, rásírt
erre a megvékonyult kézre, amely olyan volt, mint aminőket kórházi
paplanokon látni.

– És mégse jösz velem?

– Mégse.

A fiú érezte, hogy miért nem jön. Igazat adott neki. Nagyon, nagyon
igazat adott neki. Most már semmi kegyetlenség nem volt benne. Ez is
csak olyan hamis hangulat-fellángolás volt, mint minden. Tele lett
sajnálattal és valamivel, ami olyan volt, mint a testvériség.

– Révésszel lakol?

Kiengesztelve, most már emberi mosollyal nézett le a szőke fejre, amely
a kezére hajolt.

– Igen – csókolta forrón-könnyesen a szót a kezére a lány.

– Na látod, fiam. Ezt igazán mindjárt megmondhattad volna. Ebben igazán
nincs semmi. Jó fiú a Révész. Téged igazán nagyon szeret a Révész. Nem
is láttam még… nőt így szeretni.

„Hát én?“ – kérdezte hirtelen magában. – „Az más,“ – felelt gondolatban
– „én nem szeretek, én megdöglöm.“

Hogy a lány lassan megnyugodott, megint az asztal mellé ültek. Nem
beszéltek. A Csirke lehúnyta a szemét és pihent a nagy fáradalom után.
Andor az asztalra nézett és már rég nem törődött a Csirkével. Csak azért
nem ment még el, mert tudta, hogy a kapu előtt olyan vihara fog
fellármázni benne a szemrehányásoknak, úgy meg fogja utálni magát azért,
amit itt most csinált, hogy meg fogja érteni azokat, akik állítólag már
a falhoz verték a fejüket önbüntetésből.

– Te, – mondta szelíden a lány – most hét óra, én csak figyelmeztetlek,
hogy hét órakor a Révész haza szokott jönni.

– Nem bánom.

– Jó – mondta a lány, és vállat vont. Oly jól esett most neki az, hogy
Andor még itt van, hogy vállalta magában a kellemetlenséget, a
veszekedést Révésszel. Utálatos lesz, de megéri.

Ültek és hallgattak, aztán a Csirke ezt mondta:

– Oroszországba megyünk a Révésszel.

– Okos – szólt Andor, maga elé bámulva.

Mind a ketten cigarettáztak és a Csirke asszonyos-anyásan nézte a fiút,
mint valami idősebb hölgy, aki restelli, hogy szerelmes egy gyerekbe.
„Az anyja lehetnék“ – gondolta magában, tizennyolc évével annyira
okosabbnak, emberebbnek, komolyabbnak érezte magát nála. De imádta a
szép fekete haját és a fehér homlokát, a szomorú szemét, amit most mind
sorra szemügyre vett, az asztalra könyökölve: „Ez mind az enyém lehetne…
ha el akarnék pusztulni… valahol a szeméten…“

Révész úr egyszerre csak kinyitotta az ajtót és bejött.

– Na, csakhogy itt vagy! – kiabálta túl meglepett arca kifejezését a
lány. – Andor már egy félórája vár, nem akart elmenni, amíg nem jösz.

Andor kezelt vele, kérdezősködött a dolgai után. Révész úr
kínos-udvarias volt. Lehetett érezni, hogy Andor távozása után rögtön
ordináré lesz.

– Csak átutazom Pesten, – mondta Andor – akartam látni, hogy mit
csináltok…

Aztán elbúcsúzott és elment. Révész úr kísérte ki a lépcsőházig.
„Szegény kis lány“ – gondolta Andor, mialatt a régies, vörösmárvány
csigalépcsőn lefelé ment – „most még veszekszel egy kicsit miattam,
aztán, mielőtt elalszol, sokáig gondolkodol az ágyban…“

Ahogy a szállodája felé gyalogolt, egyszerre csak megállt. „Különös,“ –
gondolta – „azok a fiúk, akik hasonló körülmények közt születtek, mint
én, egészen más társaságban forognak: családokhoz járnak, egészséges
férfiakkal és tisztességes nőkkel vannak mindig együtt… nekem az volt a
bajom, hogy ezek közé a rongyok közé kerültem…“

Hangos fiatalemberek mentek el előtte. „Ha külföldre mentem volna,“ –
gondolta – „az nagyszerű lett volna.“ Az apja nagy németbarát volt,
folyton azt kívánta, hogy egy évre menjen Heidelbergbe vagy Jénába. Ezek
az egyetemek szent helyek voltak az öreg diplomás ember szemében. De
hiába beszélt, nem volt elég erélyes, engedett Andor anyjának, aki oda
volt arra a gondolatra, hogy az egyetlen gyermek egy évig idegenek közt
éljen. „És mégis, hogy itthagytatok mind a ketten az idegenek közt.“
Elképzelte a nagykezű, nagylábú, szőke-piros német bursokat, akik közt
megemberesedett volna, a sörtől meghízott, megvállasodott volna, – csupa
egészség, erő, éneklés, röhögés… Istenem, német diákélet! Azok a
kedveskövér, vörös, vízszemű, forradásos német diák-arcok. Pécsi is ott
kapta az arcára a vágást, Németországban, ahol egy szemesztert
hallgatott. Liszt tanítványa volt, ezt sokszor említette. Pécsi… Most
már bizonyosan visszautazott a tenger mellé. Nyolc óra. Most mennek le
vacsorázni a terraszra. Felállnak a főhercegnek. Ott van még Nagy Ervin?
Tulajdonképpen a főherceget irígyelte: ennek mozgolódott Ella, ez
érdekelte, ennek mutogatta magát a fürdőben. Rettenetes volt az a
pillanat, amikor kiszaladt a vízből és úgy tett, mintha azt a kis Samut
békítgetné, aki félt a víztől, s közben egészen közel ment a főherceghez
s ott épp előtte, a szeme előtt lehajolt a Samuhoz, – ez undorító és
aljas volt. Istenem, istenem, mi lett ebből a tiszta szent lányból, aki
olyan volt, mint egy ital friss víz, mi lett ebből? Azt mondta magában:
„Tiszta volt? Mért mondom még most is, hogy tiszta volt? Ervinnel
bújkált Kornély Margitnál, már akkor megcsalt, már akkor bugyborékolt
benne a rossz vér, Ervin elvitte egyszer kocsin a Népligetbe… de már
régebben, a tánciskolában is kacér volt, ezt látni kellett volna már
akkor… ez nem született tisztességes feleségnek, az anyjáról is mi
mindent beszéltek, és az apja svihák és az öccse kész kis gazember…
szegény Pécsi megjárta.“

Szegény Pécsi…

„Sajnálom“ – gondolta. – „Szeretem. Nem különös ez? Ha most meggondolom,
hogy kit szeretek ezen a világon tisztán, önzetlenül… apa meghalt, mama
meghalt… Rácz Miklós egy más világ… a Csirke, szegény, megható, de van
esze a saját életéhez… kit szeretek?“

Megállt a kocsik előtt, mielőtt a Fürdő-utca egyik oldalára átment volna
a másikra:

– „Pécsi az egyetlen ember, akivel őszintén és önzetlenül
rokonszenvezem“ – mondta.

– „Ennyire elrothadtam“ – tette hozzá gondolatban. – „Ennyire
elrothadtam, így, élve, elevenen, pedig még lélekzem és eszem és alszom…
Alszom?“

A klorál-hidrátra gondolt, amely most napok óta álomhoz segítette
esténként. „Meddig tart ez még?“

Sokáig várt a kocsiút szélén, mégis majdnem elütötte egy magánfogat,
mikor átment a tulsó gyalogjáróra. Ott arra gondolt, hogy milyen ügyesen
ugrott el a lovak elől. Kajánul nevetett benne valami: „A testem élni
akar, tovább akar élni, ez mulatságos.“


VII.

Mikor egyszer a szállóban, a szobájából lejövet alig tudott a portáshoz
férni, hogy a kulcsát leadja, mert akkora vásárt csaptak ott utiruhás
hölgyek és urak, megkérdezte:

– Mi ez… ez a sok ember?

– Az István-napi vendégek utaznak haza – mondták neki súgva, lenézéssel.

Így tudta meg, hogy augusztus vége felé jár a naptár. „Csudálatos,
mennyire nem érdekelnek a számok, a hétfők, a keddek, a szerdák…“

Most már délután, mikor így lejött és elindult csavarogni, mindig egy
kicsit részeg volt. A részegség megint állapottá lett nála, mint
valamikor a szigeten. Állandó félkábulatban élt lefekvésig, s akkor,
mint a szultán a háremében, szétnézett a patikáján. Félkörbe rakta az
altatószereket és válogatott köztük, hogy melyikkel töltse az éjszakát.
A klorál-hidrát volt a megúnt hölgy, aki már nem nagyon hatott rá.
Medinál, adalin, veronál, szulfonál… meg még porok és üvegek, minden
este… Most a zsebében volt az egész hárem, mert nem szándékozott
hazajönni éjszakára. Elhatározta, hogy ma otthon alszik, a budai
lakásban, amelyet már hosszú hónapok óta nem is látott. Ott mindennek
úgy kellett lennie még most is, mint mikor az apja meghalt. Ez is valami
volt még, ami segíthette abban, hogy az életét tovább vonszolja. Volt
még egypár ilyen, egy-egy napra szóló tartalékja, most ezt fogyasztotta,
mint a megszorult ember a tőkét. A Julihoz is el lehetett egyszer még
menni, az is egy nap. És talán még lehetséges egyszer egy napot
megmenteni azzal, hogy megkeresi Rácz Miklóst.

Mikor a Margithídon ballagott Buda felé, lenézett a szigetre, amely már
színesedni kezdett az ősz közeledtétől. A csónakházon vörösödött a sűrű
vadszőlő és a fák zöldje meglágyult. A bokrok se voltak nyári-haragosak.
Mintha megokosodtak volna: engedtek a sötét burjánzásból, szelídültek,
ritkultak.

Le-fel mozgatta a fejét, mikor a sziget mellett elment a hídon. „Jövök,
jövök“ – mondta neki magában. Most is az volt az érzése, hogy ez a
kedves, de alapjában véve mérhetetlenül szomorú hely hívja őt. Elmúlni
hívja, mint ahogy ő is elmúlik majd most nemsokára, szeptemberben.

A lakásban nagy tisztaság volt. A lakástól Andor többet várt. Nem
érzékenyült el, mikor a meghitt, jóságos szobákon végigment. Csak
elkomolyodott nagyon. Az ebédlő nagy órája állott.

– Kérem, húzza fel – mondta a házmesternének, aki felkísérte. És
figyelmesen nézte az idős asszonyságot, amint az székre állt és felhúzta
az órát. Aztán megteríttette az ebédlőben a nagy asztalt és hideg
vacsorát hozatott. Igy egyedül maradt, leült, szembe az órával, s
türelmetlenül várta, hogy a mutató az első negyedhez érkezzék. Hallani
akarta a régi zengő-zúgó halk hangot. Mikor meghallotta, lehajtotta a
fejét és úgy maradt sokáig.

– Juliék hol laknak? – kérdezte a házmesternétől, mikor lefeküdt a régi
szobájában, az ággyá vetett kanapéra, amelyen annyi évig aludt.

– A Kender-utca elején, a számot nem tudom, de ki van téve az ura
táblája: Gubás János, asztalosmester.

– Jól élnek?

– Óh igen. A Juli nagy szerencsét csinált.

Veronált vett be, megnézte közelről a tapéta akantuszleveleit a sűrű
fekete vonalrács mögött, lassan és boldogan elbódult, elaludt. Mikor
másnap lement a lépcsőn, megállt a lakók táblája előtt, kereste a régi
neveket. Az ő lakásuk kis fehér céduláján az ő neve állott. Mielőtt a
kapun kiment, visszanézett a tiszta lépcsőházba. „Mért búcsúzom?“ –
kérdezte magában, szorongó mellel. A lépcsőház homályába meredt, s
emlékébe idézte a látványt, mikor itt tele volt emberrel a lépcsőház és
koporsót hoztak le fekete alakok. Kétszer is jött itt le koporsó. „Még
most is vendég vagyok ebben a házban“ – gondolta, és kereste magában, de
nem találta azt az érzést, ami az ifjú örököst elfogja az apai birtokon.
Lélekben nem vette birtokába ezt a nagy házat soha. A pénzügyeit, a
lakbéreket nem is ismerte. A bank kezelt mindent, ő idegen volt itt.
„Senki nem vagyok, semmi nem lett belőlem“ – érezte fanyar keserűséggel.
„Költöm az apám pénzét.“ Fájt most neki, hogy az apját olyan takarékos
embernek ismerte. Perfidia volt tőle, hűtlenség, hogy azt a keservesen
összerakott vagyont ilyen szédült-könnyelműen dobálja. „Az apám se volt
nagy ember“ – mondta aztán – „de legalább egy kőházat épített ezen a
világon… egy túrást csinált a földgömbön, valami nyomot hagyott, köveket
rakott össze… egy kőrakást csinált, mielőtt meghalt… de én?“

Másnap délután elindult a Kender-utca felé. Eddig még a nevét se
hallotta ennek az utcának. A hotelben magyarázták meg neki az
aranysapkások, hogy a Józsefvárosban van. Már esteledett, mire odaért és
meglátta a fehérbetűs világoskék táblán a nevet: Gubás János
asztalosmester. Földszintes ház volt, tágas udvarral, amelyben két igen
nagy akácfa kínlódott. Az udvar hátsó végében széles üvegablakok
jelezték, hogy ott a műhely. De ott már csend volt, mára vége volt a
munkának. A lakások udvarra nyiló ajtai nyitva voltak és a lépcsőiken
asszonyok ültek csöndesen beszélgetve. Az egyiktől megkérdezte, hogy hol
laknak Gubásék. Mint a Kender-utcában szokás, egész raj gyerek vezette
el Gubásék ajtajához. A kövér Julit a konyhában találta, a fazekak
mellett.

– Szent Isten, a fiatal úr!

Égnek emelte a két vastag kezét.

– Na Juli… mért ijed úgy meg tőlem?

– Nem ijedtem meg, kezit csókolom, az öröm…

Juli kezet csókolt neki. Aztán nézni kezdte. Andor mosolygott:

– Rosszul nézek ki?

– Bizony, kezit csókolom, otthon jobban tetszett…

A kövér Juli arcán, mint valami tükörben, meg lehetett látni, hogy
feltünően megsoványodott az ő arca. A Juli szemében szeretet és
csudálkozás volt.

– Fáradt vagyok, Julikám – mondta.

Juli bevezette a szobába, ahol Gubás mester ingujjban ült a fehérpitykés
fekete viaszkosvászon pamlagon és ujságot olvasott. Az asztal meg volt
terítve. Gubás bácsi fel akarta venni a kabátját.

– Ha kabátot húz, elmegyek – mondta a fiú. – Eljöttem megnézni, mit
csinálnak. A kis Mariska hol van?

– A pincében. Borért ment.

– Istenem, – mondta a kövér Juli siránkozó hangon – ha engem az a nagy
tisztesség érhetne, hogy a fiatalúr itt vacsorázna nálunk…

És mikor habozó mosolyt látott Andoron, kiabálni kezdett:

– Olyan pörköltöm van, fiatal úr, kezit csókolom, hogy olyat még…

– Jó – mondta. – Ha szívesen látnak…

Már rohant ki az asszony, már rohant vissza tányérral, késsel, villával,
pohárral, már tologatta a többi terítéket, boldog volt, ugrált és
rakosgatott, mind a bolond. Igy most hat teríték állott az asztalon. A
konyhában valami kis sütő-főző izgalom kezdett mozgolódni. Egy idegen
öregasszony került elő valahonnan és az is dolgozott, segített Julinak.
Valami új zsír kezdett recsegve sírni a tűzhelyen. És zuhogott a
vízvezeték.

Andor megtudta Gubás bácsitól, hogy boldogan és nyugodtan élnek. Gubás
bácsi meg volt elégedve Julival is, Mariskával is. Bár Mariska egy
kicsit sokat imádkozik.

– Gubás bácsi szocialista?

– Nem én.

De a sok imádkozást nem szereti. És a papokat, hát arról jobb, ha nem is
beszélünk. Két szobájuk van, ez itt és még egy másik. Abban a másikban
alszik Gubás bácsi, ebben itt a Juli meg a Mariska. A konyhán túl van
még egy szoba, azt kiadják. Most két nagyon derék fiatalember lakik
benne: az ő első segédje, a Kubényi Sándor, meg egy Ecker Miska nevű
ékszerészsegéd. Ezek itt is kosztolnak náluk. Azért van most a nagyságos
úréval együtt hat teríték az asztalon.

A konyhából behallatszott, amint Juli zsémbelt valakivel, aki valamit
nem csinált elég gyorsan. A vékonyhangú feleletekből Mariskára lehetett
következtetni.

– Még mindig olyan szép a Mariska?

– Szép kis lány – mondta Gubás mester.

– Hány éves lehet most?

– Tizenhét.

Vastag ősz bajusza alatt elmosolyodott:

– A Kubényi Sándor nagyon oda van érte.

– Elveszi?

– Venné, de ez mindig nyavalyog. Pedig az rendes fiú, nagyszerű fiú,
gazdag ember lesz még.

A két kosztos bejött a szobába. Látszott, hogy egy kicsit rendbeszedték
magukat a vendég kedvéért; Juli bizonyára lelkendezett nekik, hogy
micsoda nagy vendég van. Kubényi Sándor alacsony, nagyon izmos fiú volt.
Izommal rakott karján meg-megfeszült a fekete kabát, amivel a vendéget
megtisztelte. De gallért nem vett kék ingére. Vastag bikanyakán szép,
csontos fej nyugodott, de az arcszíne nem volt egészséges. Mélyen ülő
szemei valahogy nem illettek ehhez az erős, zömök megjelenéséhez. Az
egész testi képe brutális és józan volt, csak az arca sápadtsága és a
mély fészekből világoló sötét szem adott neki rajongó, a testi életnél
egyébbel is komolyan foglalkozó emberre valló kifejezést. Ecker Miska,
az ékszerész, sovány sárga fiú volt, ádámcsutkás, vékonynyakú legény,
inkább hatott szabónak, mint ékszerésznek. Nagyon udvariasak és komolyak
voltak, de némán ültek a helyükön, nem igen tudtak Andorral miről
beszélni. Aztán nyílott a konyhaajtó, magasra emelt cseréptál vonult be
rajta gőzölögve, mögötte Juli kerek-piros, boldog és csillogó arca. Juli
mögött, mint a macska, amely a nyitvahagyott ajtón somfordál be, jött
Mariska. Gubás bácsi az asztalfőre ült, Mariska az asztal végére, az
asztaloslegény és az ékszerész közé. Mariska megint kezet akart csókolni
Andornak, mikor bejött.

– Ejnye, – mondta ez – hagyd ezt már.

Gubás bácsi komoly és szigorú zabáló volt. Nagyokat evett, izzadt és
hallgatott. Julinak be nem állt a szája. A két fiatalember csak
nagy-lassan kezdett a beszélgetéshez, de akkor olyasmiről beszélt, ami
nem tartozott ide. Kubényi pártügyeket magyarázott az ékszerésznek, és
komoran villogtatta a szemét. Kemény és erélyes volt, mindenkire
haragudott, sok ismeretlen nevű embert gazemberezett le, akiknek nevét
Andor sohasem hallotta. Az ékszerész nagy tisztelettel figyelte, de nem
felejtett el enni. Kubényi Sándorra pedig rá kellett szólni, hogy egyék,
ne beszéljen annyit. Mariska egyikkel se törődött, úgylátszik, nagyon
sokszor hallott már ilyen beszélgetést, amiből láthatólag egy szót se
értett. Andor megérezte, hogy a fekete asztaloslegény vad beszédjében,
amely pártvezetőségről és a szakszervezetek egészen belső
kulisszaügyeiről pattogott, van valami, ami neki szól. Mindenekelőtt
neki szólt az, hogy ez a legény nem törődött vele. Aztán az a harcos
hév, amellyel nekirugaszkodott a dolgoknak, holott az ékszerész egyebet,
mint helyeslő szót, nem mondott, kifejezte azt a makacs gondolatot, hogy
„csak azért is, hadd hallja a kapitalista!“ És ahogy még egyetlenegyszer
se nézett rá a legény, még akkor se, mikor egészen eléje nyúlt a
vizeskancsóért, ebben határozott megvetés, sőt gyűlölködés volt, valami:
„minek jön ez ide közénk?“ – valami barátságtalanság, amiben a
közeledésnek semmi nyoma nincs, sőt távolodást éreztet. Ezt Andoron
kívül csak Juli vette észre, és a maga módján iparkodott ezért a fiút
kárpótolni, a kínálásoknak és a visszaemlékezéseknek olyan zuhatagával,
amely csak jobban vadította a mélyszemű szociálistát.

Andort ez nemcsak hogy nem bántotta, hanem egyenesen melegítette a
legény iránt. A modern és műveletlen „úri“ fiú áhitatával hallgatta a
nyers beszédet. Tisztelte a szocialistát, csodálta és szerette benne ezt
az új, szép világot, amelyért ilyen meszire kelett jönnie, ki a
Józsefváros végébe, a Kender-utcába. A mérges hangot nem érezte maga
ellen irányulónak, hanem azok ellen, akiket ő is megútált és meggyűlölt.
Nagy Ervinre értett minden dacos haragot, ami az asztaloslegény szeméből
lövelt. És jól esett neki ezzel a friss és goromba beszéddel elborítania
Pécsi fehér gentry-evezős megjelenését, gondolkodásmódját, Ella
romlottságát és fehérpongyolás bujkálását, mindent és mindenkit, az
uraknak hízelgő portásokat, a gukkerező főherceget, – ezt különösen –
még Rácz Miklóst is, akinek tanáros, polgári, kissé korlátolt keménysége
semmi volt ehhez a lángoló munkásbeszédhez képest, amit itt hallott, s
amely mintha őhelyette, sőt ő érette gazemberezte volna azt a
társadalmat, amely őt elrontotta és agyonkínozta. „A tiétek az élet“ –
gondolta izgatottan – „a tiétek a jövő. Nem fáj, ha útáltok engem,
igazatok van.“

A sok beszéd és a sok vacsora után rágyújtottak, s akkor csönd lett.
Juli kiment, halkan beszélt, csöndesen csörömpölt künn a konyhában, az
idegen öregasszony nyávogva felelgetett neki. Andor hallgatott. Sehogy
sem akart ez a Kubényi Sándor ránézni. És különös, hogy egész este
Mariskára se nézett, pedig Gubás olyan megbízhatónak látszott, mikor azt
mondta, hogy oda van érte. Mariska egyszer sokáig nézte Andort, aztán
komolyan és nyugodtan vette le róla a szemét. Mariska szebb volt, mint
mikor utoljára látta. Kissé megnyúlt, nemcsak a termete, az arca is. De
a túlságosan nagy kék szeme most is olyan volt, mint akkor. Andor
emlékezett arra a rajongó tekintetre, amellyel akkor reá nézett. Most
meglepetve vette észre, hogy másokra is ezzel a rajongó tekintettel néz,
nemcsak emberekre, de tárgyakra is, mintha álomban látna mindent, mintha
a gondolatai nem kísérnék a szeme mozdulatait. Szőke haja középen volt
elválasztva és szorosan a fejére fésülve; hátul rövid, de vastag copfban
végződött. Rendes, jó ruhája volt, mégis volt rajta valami jegye az
árvaságnak, a mostoha gyereknek. A hallgatagsága tette-e, vagy a
szomorún messzi-vágyó tekintete, de valahogy kikívánkozott a testi és
lelki egészségnek ebből a társaságából, ahol mintha csak átmenetileg
bánkódott volna. Andor úgy érezte, hogy ez az egy lény van itt közel az
ő nyomorúságához. Ránézett és az a gondolata támadt, hogy ez nem fog
sokáig élni. Gubás bácsi bort ivott és Andort is kínálta. Andor fogta a
palackot s előbb a két szocialista felé nyújtotta, udvariasan kínálva
őket. Az ékszerész szerényen megköszönte és engedte, hogy szinültig
töltse a poharát. Kubényi Sándor félrehúzta a poharát a palack elől, nem
szólt semmit és még most se nézett Andorra.

– Sándor nem iszik szeszt – mondta Gubás bácsi, a levegőben tartott
pohárral várva Andor koccintását. Most először bántotta egy csöppet
Andort az asztaloslegény viselkedése. Ez már nagyon feltűnő volt, ez a
néma visszautasítás, egy szó köszönet, egy pillantás nélkül. Andor
fenékig ürítette a poharat, úgy, mint Gubás bácsi. Jószagú kis újbor
volt, ami hígnak hat, de rögtön kipirosítja az arcot és nehézkedő ködöt
von a homlok mögé. Andor nem volt jó borivó. Mint sok pesti fiú, ő se
bírta a bort, bár voltak éjszakák, mikor egy egész üveg konyakot meg
tudott inni. Az az erősen városias alkoholizmus volt ez, amely nem az
ízéért szereti az italt, hanem a hatásáért. Ha poralakban lehetne szedni
a szeszt, legszívesebben így szedte volna. Andor mindig csak a
vérkeringésnek azért a kis lázadásáért ivott, amely az optimizmust
szabadítja fel a mindennapi jobbágyságából, s azért a szárnyakat bontó,
fellendülő kis szédületért, ami felemeli az idegrendszert a bajok sötét
tájképe fölé, a kellemesen lengő álomfelhőkbe. A pálinkák ezt töményen
és gyorsan végzik; úgy aránylanak a borhoz, mint a gépek a kézierő
munkájához. De ez az újbor hamis és erős volt, lassacskán ez is a
szárnyára vette és meg-megemelte.

– Jojcakát – mondta váratlanul Kubényi Sándor, fölkelt a székéről és
ahogy Gubás mesterre nézett, egy pillanatnyit villant Andor felé. De ez
elkapta ezt a rebbenést, szinte beleakaszkodott a szemével, és melegen,
hangosan, hirtelen felelt rá:

– Jojcakát kívánok.

– Jössz? – reccsent az ékszerészre Kubényi Sándor.

– Hogyne – mondta ez. Ő már szépen és szelíden köszönt, mint fényűzési
iparhoz illik. Ő gyöngébb ember lehetett, talán mert nem tanították
harcra a kis aranykarikák, amiket forrasztgatott, nem edzették a gazdag
hölgyek és a metresszek javítni küldött drágaságai, hanem puhították és
szelidítették. Ő szocialista volt, de inkább olvasó szocialista mint
beszélő szocialista, ő csak akkor fejlődött volna ki teljesen, ha
kovácslegénynek ment volna. Látszott, hogy erősen a hatása alatt áll
Kubényi Sándornak. „Olyanféle viszony lehet köztük, mint Rácz Miklós
közt és köztem.“

Most hárman maradtak az asztalnál. Gubás bácsi rövid pipáját szívta,
Andor a széken hátradőlve cigarettázott és Mariska összehúzott szemmel
nézte a borosüveget, amely sárgán csillogtatta a lámpafényt. Andornak
megérintette a lelkét ez a becsületes, egyszerű nyugalom, ez a távollét
az ő munkátlan és komplikált társadalmától. De nem nyugtatta meg, hanem
felizgatta, élesen kínozta, valami szörnyű „későn van“-érzéssel. Eszébe
jutott egy Zoltán nevű ember, az apja egy cimborája, akiről Budán
mindenki tudta, hogy szerelmes egy beteg ember feleségébe, aki
tisztességes asszony volt és sóhajtozva ápolta a beteget. Ez a Zoltán
agglegény maradt és nyolc évig várt az asszonyra, amikor is annak
meghalt a beteg ura és Zoltán előtt feltárult a mennyország. De rögtön a
beteg ember halála után Zoltánról megállapították, hogy gégerákja van és
nem él egy évig sem. Soha még olyan keservesen ember le nem maradt az
életről, mint Zoltán. Ahogy Andor a bortól kissé kábultan ezt a
tisztességes csöndet hallgatta, azt mondta magában: „Zoltán vagyok. Én
vagyok a második Zoltán.“ Mariskára nézett és most angyalnak látta. „Te
szép szűz angyal,“ – mondta neki némán, belül – „te szép árva szegény
angyal,“ és mikor arra gondolt, hogy az erős, barna Kubényi Sándor ezt
feleségül fogja venni, olyan boldogságot érzett, mintha mind a kettőnek
ő volna az apja. Ez a házasság oly szépnek, természetesnek és tisztának
tűnt fel előtte, hogy megszerette egy pillanatra önmagát: „Tudok nekik
örülni, jó vagyok, önzetlen vagyok… én szegény, piszkos, elgázolt állat,
belül én mégis tiszta és ártatlan vagyok… mert mért tudok ilyen nagyon
örülni a gyönyörű boldogságnak?“ Hirtelen a gyermeki védtelenségnek
olyan rohamos érzése fogta el, hogy meg-megvonaglott tőle a szájaszéle.
Dacosan és elkényeztetetten, mint kisgyerek korában, fogta el egy vágy,
amelyből nem engedett: itt maradni ezek közt, soha többé vissza nem
menni a vasalt nadrágok és a csipkés női ingek közé, a
megmérgezettekhez, a komiszakhoz, akik nem is tudják, hogy itt alattuk
egy új, vad és erős élet rügyezik, ellenállhatatlanul és elragadó tiszta
kemény szépségben. Nem bírt magával, úgy tolakodtak fel égőn a könnyek
benne.

– Julikám! – kiáltott remegő hangon, hirtelen felkelt és kiment a
konyhába. Künn meglátta az idegen vénasszonyt, aki edényt mosogatott.
Még valahogy egypár másodpercig, érezte, vissza tudja tartani a sírást.

– Julikám! – mondta künn akadozó-csukló torokkal – küldje ezt hamar el…
Julikám… beszélni akarok magával…

A vénasszony nagyot bámult és kiment. Juli csudálkozva csukta be utána
az ajtót és Andorra nézett. Ez lehúnyt szemmel jött feléje, megölelte,
nagy-vastag mellére tette ösztövérré soványodott fejét és
egészséges-keservesen, jó-bőven kezdett sírni rajta. Juli már abban a
pillanatban vele sírt, mikor a mellére borult. Símogatta sűrű-síma
fekete haját. Nem volt most már meglepve, szinte rendbenlevőnek találta,
hogy a fiú az elhalt szüleit, az elmult gyerekkorát siratja az öreg
cselédnél. Megértette az ilyen ellágyulást, részt is vett benne, ő is
szerette az öregeket és Juli szeretett sírni, nekik vannak ilyen félig
lelki, félig testi élvezeteik, az ő szegény cselédéletükben ezek ünnepi
pillanatok, nem szenvedések, hanem érzelem-kicsordulások és társadalmi
felemelkedések, ezek az úrfival- vagy kisasszonnyal-sírások,
nagyságosúrápolások és nagysága-vigasztalások.

– Fiatal úr, – mondogatta neki – édes jó Andor úrfi… ne tessék már, na…

Aztán neki elálltak a könnyei:

– Ejnye, – mondta – az egész testit rázza… ne tessék már… ejnye…

Valahogy megnyugodott a fiú. Mire mélyen lélekezve nagynehezen szárazra
tapogatta a szemét, oly fáradtságot és kiürültséget érzett, hogy nem
tudott a lábán megállni. Leült egy kis lócára a fal mellé. Ilyen testi
fáradtságot még soha életében nem érzett. Mikor szétnézett, látta, hogy
Mariska ott áll előtte, a kövér Juli mellett. Az anyja karját fogta és
merőn nézte a fiút, de semmi részvét nem látszott az arcán. Véghetetlen
komoly volt, mint a becsületes orvos, aki nagy bajt lát, de nem
komédiázik, hanem maga kínlódik a részvéttől. Még egy kis maradék hiúság
utolsó-gyengét lobbant Andorban. Önmagát gúnyolón mosolyódott el:

– Úgy-e, csúnya ez, te kis lány…

Mariska nem felelt. Az anyjára nézett. Juli ingatta a fejét:

– Szegény fiatalúrnak… eszibe jutott a papa meg a mama… bizony az jobb
volt, mikor ott voltunk… mind együtt…

Sóhajtott, most már nem őszintén:

– De hát mit csináljon az ember?

Közelebb lépett a fiúhoz és megint megsimogatta a fejét. Mariskához
fordult:

– Ilyen kicsikorában ismertem.

Letartotta a tenyerét maga mellé. Ezzel mentegetni akarta Andort, amiért
az így elsírta magát.

– Julikám, – mondta halkan a fiú, megfogva a kövér asszony kezét – én
legjobban szeretnék itt maradni maguknál. Én… én…

Elcsuklott. Nyelt egy nagyot, folytatta:

– Én nem találom a helyemet sehol. Én borzasztó dolgokon mentem
keresztül…

Teljesen össze volt törve. A lábait csonttalanoknak, végképp
erőtleneknek érezte:

– Julikám, alhatom itt maguknál?

– Hogyne, drága fiatalúr – villanyozódott fel Juli és nagyot lökött
Mariskán: – Eridj, én a Gubásnál alszom… és a fiatalúr az én ágyamban…

Már szaladt be és beszélt Gubással. Már cipekedtek benn, pamlagot
vittek, bútorok tologatását lehetett hallani. Mariska Andor előtt
állott, az ölén összefogott kézzel, nem reá nézett, hanem elébe, a
földre. Ahogy Andor lassacskán megpihent, mélyen elrestelte a
gyöngeségét. De testileg oly kimerült, oly halálra-fáradt volt, hogy itt
ültében majdnem elaludt, már bukkant egyet-kettőt a feje, véghetetlen
álmosságot érzett, minden altatószer nélkül. Szomorú, de tökéletes
altató a nagy sírás. Bódultságából az ébresztette, hogy Juli fogja a
kezét:

– Tessék, – mondta dajkás-kedvesen – tessék gyönni, szép puha friss
ágyat vetettem.

Bement, egészen erőtlenül, meglepetten érezve, hogy a térdének nincs
tartása, hol az egyik csuklik meg, hol a másik. Juli még magyarázott
neki valamit gyertyáról és papucsról, de ezt már nem nagyon hallotta. És
Mariskának is mondott valamit, hogy ő a konyhában aludjék. Már magára is
hagyták. Valahogy lehámozta magáról a ruhát, a cipőt, belefeküdt a
kényelmes-nagy ágyba, de égve hagyta a gyertyát. Elaludt, de öt perc
mulva felriadt. Mintha tíz órát aludt volna, teljesen ébernek érezte
magát. „Pfuj,“ – mondta – „ez rettenetes, amit itt csináltam, ez már a
feloszlás…“ Aztán, hogy nyomasztó-nagy csönd volt körülötte, amitől
teljesen elszokott, nyugtalan lett. „A bortól volt ez?“ Tépelődött:
„Mitől volt ez?“ Kétségbeesett, összetette a kezét: „Te jó Isten, segíts
rajtam, végy magadhoz“. Aztán: „Hol vagyok, miben fekszem, kik vannak
körülöttem, hogy’ kerülök ide?“

Mélyen elgondolkodva feküdt így sokáig. Akkor egyszerre nagyon halk
neszt hallott. A konyhaajtó nyílt és Mariska jött be. Komolyan ült le az
ágya mellé készített székre, a gyertya világába. Olyan halkan suttogott
feléje, hogy még a nyelve halk csattanását is lehetett hallani, amint
beszédközben elvált a szája-bélésétől:

– Mondja meg, ha szenved, – mondta váratlanul választékos nyelven –
mondja meg a bánatát, az én szívem nyitva van azoknak, akik sírnak.

Csudálkozva, de fáradtan nézett a lányra:

– Mariska… te nem alszol?

– Nem alszom. Virrasztok, mert nem akarom, hogy szenvedjen. Beszéljen el
mindent nekem, én tudom, hogy megkönnyebbül.

Azzal a rajongó, másfelé szóló tekintettel nézett rá, ami most
betegesnek hatott. Nem mozdult a széken, mereven ült és tiszta komolyság
volt az arcán.

– Jézus mindnyájunkat megvigasztal – mondta csudálatos-halkan – engem is
az ő kegyelme vigasztalt meg, mikor szenvedtem.

– Szenvedtél? – súgta a fiú és feléje fordult a párnán.

– Igen. De ő megvigasztalt.

– Bántottak?

– Nem.

Merőn nézett a szemébe. „Szörnyű volna,“ – gondolta Andor – „szörnyű
volna, ha ezt a lányt is én mérgeztem volna meg.“ Átrohant a memóriáján
az a néhány perc, amit ezzel a szép szomorú gyerekkel töltött az
életben, átfutólag, otthon, a konyhában, az előszobában, egyszer a
szanatóriumban… „Nem hiszem, hogy csalódnám“ – gondolta, mialatt
fáradtan nézte a megvilágosodott arcot.

– Miért szenvedtél? – súgta feléje.

– Szerettem valakit – jött lehellet-finoman a felelet, a lány nem
mozdította el róla a tekintetét, nyugodtan és merőn nézett rá, a szemét
a fiú szemébe tűzte, de mintha keresztülnézett volna rajta, nem a
testébe nézett, hanem valahova mögéje, vissza, a multba. Aztán felkelt,
némán és nesztelenül kiment, a konyhába. Ahogy Andor a szemével követte,
csudásnak találta a könnyűségét, amivel járt. A lány most hosszúnak és
vékonynak hatott, semmi testies nem volt rajta, mikor eltűnt az ajtónak
oly kicsiny kinyílásán, hogy szinte csuda volt, hogy kifért rajta. És a
nehéz ajtó oly lágyan csukódott utána, mintha paplanból lett volna.

– „Csudálatos este ez,“ – gondolta a fiú – „különös, csudálatos… mi van
velem?“

Elfujta a gyertyát, és az ágyat kimondhatatlanul kellemesnek, puhának
kezdte érezni. El tudta képzelni, hogy ő most kis gyerek, s azt a
nagyszerű testi érzést érezte, amit a kisgyerekek, mikor hosszú
könyörgésre a nagyok ágyába fektetik őket, s amitől rögtön el is
alszanak.


VIII.

Harmadik napja ült le velük a vacsorához. A Kender-utca egyik emeletes
házában talált kiadó szobát, most ott lakott két nap óta. Több levegőt
érzett maga körül, hogy divatos nőket és elegáns férfiakat nem látott.
Ezeknek a szegény józsefvárosi házaknak az élete, amely alapjában véve
éppoly nyomorult és szennyes volt, mint azé a másik társaságé, amelynek
látása elől idemenekült, most tisztának és boldogítónak tűnt fel előtte.
A szegény emberek és az idegen emberek más világot ringattak körülötte.
„Nem gyógyulok meg itt“ – gondolta – „de talán egypár nappal tovább
bírom.“ Tegnap egész délután kis gyerekekkel játszott Gubásék udvarában.
„Ha örökre köztük maradhatnék“ – gondolta. Aztán, mikor a gyerekek
hazaszéledtek, azon töprengett, hogy ez mind nem egyéb, mint menekülés
az életből, idegenek közé, gyerekek közé, csupa olyan helyre, ahol
állandóan mégse maradhatott meg. Tegnap este már ránézett a vacsoránál
Kubényi Sándor, de még mindig nem szólt hozzá. Pedig említette az
asztalnál, hogy most egyidőre ő is Juli néni kosztosa lett. Már
kétszer-háromszor felmerült benne a gondolat: mindent otthagyni,
idejönni, munkásnak lenni, a Kubényi Sándorok nyilt, bátor és új életét
élni. De úgy össze volt törve benne minden, hogy ezt az eszmét
mindannyiszor, ahányszor felmerült, szomorú mosollyal végezte ki.
„Korábban kellett volna…“ Aztán: „Pfuj, micsoda gyűlöletes dolog lehet
ez az ő szemükben: egy gazdag úrfi, aki élet-undorában és bánatában úgy
megy közéjük, mintha kolostorba vonulna“.

Ezen a harmadik estén a két szocialistának nem terítettek a Gubásék
asztalán. Gyűlésen voltak, s ilyenkor kocsmában vacsoráztak. Andor
szabadabbnak és nyugodtabbnak érezte magát. És ezúttal különösen kedves
és nyugalmas volt az őszies este. Künn egy kis szél járt, s itt benn, a
petróleumlámpa alatt az egész napi erős munka után üldögélő emberek
szent csöndessége… Andor is pihenést érzett. Egész délután kóválygott a
Józsefváros külső részein, egészen a Kálváriáig járt, bekalandozta a
Koszorú-utca, a Szűz-utca vidékét, a hosszú Práter-utcán kiment végig,
minden udvarba hosszan benézve. Úgy állt meg a házak kapujában, mint a
kirakatok előtt szokás. Kétszer is megesett vele, hogy megszólították:

– Kit tetszik keresni?

– Senkit – mondta, és tovább ment.

Mikor a második helyen kérdezték tőle, hogy kit keres, ezt felelte egy
asszonynak:

– Magamat.

A nagy sétában elfáradt, de azért vacsora előtt még játszott a
gyerekekkel a nagy udvarban. De ma nem tudta mulattatni őket, mert
nagyon szomorú lett közöttük. Nem figyelt rájuk, nem felelt minden
kérdésükre, úgy, hogy cibálták és püfölték, mikor elgondolkozott. „Ezek
közt se birok“ – gondolta, megsimogatott egyet, de az ráütött a kezére.
„Jól van,“ – mondta neki – „igazad van“.

Vacsora után csöndben ültek és hallgatták a hegedűszót, amely az udvar
végéből hangzott. Egy jogász hegedült ilyenkor, s ki szokta nyitni az
ablakot, hogy a nagy udvar lakói jól hallják a zenéjét. Aztán Andor
meglátott egy ujságot a pamlagon.

– Istenem, – mondta – milyen régen nem olvastam már ujságot. Nem is
tudom, mi történik a világban.

Fölkelt, érte ment és leterítette a lámpa alá, az asztalra.
Boldog-szomorú öröm, ezeknek a kedves szegény embereknek este, vacsora
után, a családi lámpa fényében felolvasni az ujságot. A hegedű édesen
szólt a csukott ajtón keresztül. A jogász érzelemmel játszott. Mikor
abbahagyta, tapsoltak az udvarban.

Az ujságban meglátott egy cikket, amely alá a kis költő neve volt írva,
a kis költőé, akit a Moulinben úgy utált, akit a korzón hallott
vitatkozni, s akit most úgy üdvözölt a szeme az ujságpapiron, mint
valami régi ismerőst. Felolvasta a cikket. A kis költő a cikkben
szerelmet vallott Budapestnek, olyan különös apacs-módon, ahogy köztük
divat volt nőknek is szerelmet vallani. Lehordta, piszkos rablóvárosnak
nevezte, csalónak és tehetségesnek, komisznak és imádandónak, megszidta
és megcsókolta a lármáját, a piszkosságát, a nyers és kulturátlan
erejét, aztán dunai Hamburgnak, dunai Marseillenek nevezte, – a kis
költő kinyitotta a fantáziáját és elképzelte ezt a várost száz év mulva,
amikor a földrajzi helyzetéből kifolyólag okvetlenül Európa központja
lesz, túlszárnyalva népességben és forgalomban Párist és Londont, mint a
Nyugat nagy kereskedelmi világítótornya Kelet és Délkelet felé, a Duna
királya, őre, zsarnoka, – feldicsőítője a magyar erőnek, okosságnak és
szerencsének…

Mikor vége lett a felolvasásnak, hosszan hallgattak. A kis költő
cikkének volt egy kis beteges alaphangja, amely folyton azt muzsikálta a
sorok közt: „de ezt már mi nem érjük meg, ehhez új, erős, munkás
embereknek kell születniök“ – valami lemondásos szeretet volt benne a
város iránt; a kis költő, aki alig mult húszéves, mint az ifjú Budapest
nagypapája látszott a cikk mögött, aki csak megmutatja az ígéret
földjét, de ő, istenem, ő már nem megy oda… jöjjön az új erő… majd az…

Ez tetszett Andornak. Ő is alig mult húsz éves, mégis a régiekhez
számította magát, a fáradtakhoz, azok közé, akik nem mennek át a hegyen,
csak itt állnak a kis Mózes mögött és néznek, néznek, amerre az ő ujja
mutat, a harsogó és élettől kicsattanó jövendőbe… Ahogy így
elgondolkozva gépiesen még lapozott egyet-kettőt az ujságban, a
„Házasság“ rovatra nézett. Az első volt _Waldbaum Mór_ (Pércs), aki nőül
vette _Weisz Rezsinkét_ (Újdabas). A második _Somogyi Endre_ színművész,
aki házasságot kötött _Gyulai Olgával_ (Budapest). Behajtotta az
ujságot. Azt mondta magában: „Mi ez, ha nem üldözés, az élet részéről:
hetekig nem kerül ujság a kezembe, és mikor egyet találok egy pamlagon,
abban a vérpadra megy Gyulai Olga.“ Az egyetlen hatás, amit ez a két sor
reá tett, mélységes meggyűlölése volt ennek a színésznek, ennek a
bélyeges arcú hazugnak, ennek a félig magyar-hős, félig bócher-zsidó
testnek, ennek a kétfajú delfinnek, ennek a szörnyű lénynek, aki ezt a
büszke, és gőgös szűzességtől illatozó hallgatag királylányt most
belegyűri a maga szemét életébe, mint valami bűzös ragadozó a hattyút…
ezt az emeltfejű, tisztaságra vágyó lányt, ezt a szerencsétlen vértanut,
ezt a… ezt a… Szerette volna a legszebb dolgokat gondolni róla, miközben
a homlokáig elvörösödött, arra a gondolatra, hogy ő kergette a hattyút
ennek a nyomorultnak a horgas karmai közé.

Gubás bácsi aludni tért, s ő kiült a nagy udvarra, a lócára, amely a
hervadozó akácfa mellett állott. Itt korán csöndesedett el minden, alig
volt egy-két ablakban világosság. A jogász ablaka is be volt már csukva
és halvány gyertyafény szerénykedett mögötte. A jogász bizonyára olvas
az ágyban. Orosz regényeket olvas, ezt tudni lehetett róla, mert
Mariskának is ilyet adott kölcsön. Az ég halványan sugárzott, az
udvarban nem volt sötét. Nem lehetett tudni, a kelő hold enyhe világa
volt-e ez, vagy a város bűnösebbik részének az égre-sugárzása, amit néha
a vonatról lát az ember, egy órányira Pesttől… ezt a megvilágosított,
nyugtalan égfoltot, így őszi estéken…

– Egyedül?

Halk hang kérdezte ezt. Mariska állott előtte.

– Igen – mondta. – Oly szép az este.

Mióta az ágya mellé ült, könnyedén és eltűnően, mint egy jelenés, nem
beszélt vele néhány közömbös szónál egyebet. Most rámosolygott és
félrehúzódott a lócán.

– Ülj le – mondta neki. S mikor leült: – Nem is tudom, miért tegezlek…
már nem is illenék tegezni ilyen nagy lányt. Ilyen szép nagy lányt.

Ránézett:

– Maholnap férjhez mégy – mondta neki atyáskodó szeretettel. A lány
lassan ráemelte a tekintetét:

– Férjhez megyek, – mondta azon a meglepő halk hangon, ahogy Andor mást
sohse hallott beszélni – férjhez fogok menni és elviszlek a szívemben.

Zavar nélkül nézett a fiúra, szomorún, de nyugodtan, mint aki ezt már
rég elintézte, akit nem érhet meglepetés, aki nem akar semmit a világon.
Andor nem szólt, ez megrendítette, de örömtelenül. El volt erre
készülve, de ez a szó most úgy hatott rá, mintha azt jelentette volna:
„innen is el kell menned, azonnal, ide is bajt hoztál és fertőzést, mint
a szegény Csirkéhez, mint a szegény Olgához, menj innen, menj…“

– Elviszlek a szívemben, – hangzott mellette édesen, lágyan, szenvedés
nélkül, nem is emberien – elviszlek a szívemben, mint igazi férjemet
Isten és Jézus előtt, mert te vagy a menyasszonyi koszorú az én fejemen…
te vagy a virág az én aranyos koporsómon…

A derengő-sötétben fénylett nagy, elsötétült szeme, amint nem is Andorra
nézett, hanem melléje, el, messzire, a földszintes tető fölött a
fénytpárázó ég felé.

– Mariska, – suttogta a fiú – én neked barátod és testvéred vagyok… én
nem adtam okot arra, hogy így beszélj rólam… A te jó anyád a mi öreg
cselédünk… és a családunkhoz tartozik… én hozzád soha egy rossz szót nem
szóltam, hamis szót soha nem mondtam… hogyan… hogyan jutottál erre a
gondolatra?

A lány felemelte az ujját:

– Hallgass, – súgta – ez nem a te dolgod, ez az én dolgom… te ezt nem
tudhatod… ez az én dolgom és az én Jézusomé, vele én ezt sokszor
megbeszéltem, és ő megvigasztalt engem, mert neki csak mink vagyunk
kedvesek, mink szenvedők, nem pedig ti gazdagok, nem…

Felderült, éghezszóló mosollyal ingatta a fejét, ismételve: „nem… nem…“
– és Andor számára ijesztő volt e pillanatban, mintha az őrültséggel
járna jegyben, mikor ezt mondta:

– Tehetsz te róla, hogy imádtalak, mikor először láttalak? Te ártatlan
vagy, csak én voltam bűnös, mert megkívántalak, de most már tisztának
érzem magamat, mert nagyon szenvedtem és megöltem a lelkemet.

Andor nem mert szólni, maga elé nézett és mélyen elszomorodott. „El kell
mennem innen.“ Fájt neki, hogy kergetik, mindenünnen kergetik, még azt
sem engedik, hogy megsebzett életét vonszolja a sűrűben, mielőtt
elfolyik a vére. Kergetik, mint valami meglőtt vadat, a tüskén, bozóton
keresztül, ezt a pár utolsó napját is elveszik… Lopva a lányra emelte a
tekintetét, aki most a távolba mosolygott. Az ajka lassan megmozdult, s
a fiúra se nézve, suttogta:

– Mennyei szerelmesem vagy. Majd ott… odaát…

Sápadt és magasztos volt az enyhe éjszaka fényében. A vizionárius
parasztlány meggyőződött nyugalma derült az arcán, a szemében üdvözlet
ült, valami felé, amit csak ő látott. Talán, ha falun maradt volna,
búcsújáró-helyet csinált volna a falujából. Ezek, a hozzá hasonlók
látják meg alkonyatkor a kútban szelíden felmosolyogni Máriát, ezeknek a
felfelé rajongó, átszellemült arcára csöppen a Krisztus könnye az
útkeresztezésnél a bádogfeszületről, ezek borulnak le zokogva a kis
források mellett, amelyekben a gyermek Jézus édes arcvonásait ringatja a
hálózó-gyűrűző hegyi vizecske, hogy aztán sok-sok száz éven át sántákat
és folyós-szeműeket gyógyítson, azzal az isteni szerelemmel és
rettenetes hittel megtelve, amivel egykor egy mélyen a fenekére néző
boldog szempár sugárzása töltötte meg.

– Mennyei szerelmesem, – súgta alig hallhatón – oly szomorú nekem itt
veled találkoznom a földön.

Andor felkelt:

– Édes kis lányom, – mondta neki, megrendülten és tisztán – elmegyek az
utadból, felejts el engem, imádkozzál értem, elmegyek, már rég nem
vagyok itt… rég halott vagyok…

Szerette volna felfelé emelt kis gyönyörű arcát megsimogatni, de nem
mert hozzányúlni. Oldalt fordult, nézte egy kicsit a jogász alig-világos
ablakát, aztán elment, nagyon lassan, végig a nagy udvaron, ki a kapun,
a csöndes Kender-utcába. Már tíz óra volt. Sorra hangzottak a kapuk a
néma utcán, amint becsukódtak, különböző visszhangos döngéssel, egyik a
másik után. Mintha egy nagy, mély zongorán tompán kongó skálát játszott
volna az éjszaka láthatatlan ujja. Andor éjfélig sétált a kisvárosias
köveken, künn, a nyugalmas kocsiút közepén, amit lassanként elárasztott
világló-ködös derengéssel az őszi hold.


IX.

A szobáját felmondta az emeletes házban, a holmiját belecsomagolta a két
bőröndbe, amely a nyáron a Margitszigetről indult el vele, hogy
elkísérje a tengerhez, onnan a pesti szállodába, s most ide, a jobb és
egyszerű emberek világába. „Megyünk,“ – mondta nekik csomagolás közben –
„innen is megyünk, tudja Isten, hova megyünk, meddig megyünk…“

Még ma este náluk vacsorál, de már nem alszik a Kender-utcában,
visszamegy az aranysapkásokhoz, a dunaparti szállodába. Mikor estefelé
bement a földszintes házba, az udvaron keresztben ment el előtte Kubényi
Sándor az ékszerésszel. Elfordították a fejüket, nemcsak hogy nem
köszöntek neki, de még az ő köszöntése elől is elfordultak. „Mindegy,“ –
gondolta – „úgyis vége, nem láttok többé.“

Mariska a konyhaajtóban állt és látta ezt a jelenetet. Lejött a két
kopott lépcsőn, elébe ment Andornak:

– Mondja, – szólt – mért nem szereti maga Kubényi Sándort?

Így nappal józanul és egészségesen szólt a hangja.

– Nem szeretem? Dehogy nem szeretem.

– Olyan haragosan mennek el egymás mellett.

– Én? Hogy mondhat ilyet? Énnekem nagyon rokonszenves a Kubényi Sándor
is, meg az ékszerész-miska is, nem tudom, mi bajuk van velem. Azt mindig
éreztem, hogy a Kubényi Sándor gyűlöl, de eddig legalább az
ékszerész-miska volt kedves hozzám. Nem tudom, miért fordult el most ő
is, mikor meglátott…

Mariska mosolyogva nézett maga elé:

– Bolondok – mondta halkan.

– Nem leszek már sokáig terhükre, – vont vállat Andor – ma este utoljára
vacsorázom nálatok. Visszamegyek a hotelbe, sok dolgom van, annyit
mulasztottam.

A lány komoran nézett a szemébe:

– Elmegy?

– El.

– Nem jön többé hozzánk?

– Nem.

Egyre mélyült a komorsága:

– Kubényi Sándor miatt?

– Dehogy…

S hogy most meglátta a lány arcát, gyanú ébredt benne:

– Te Mariska, – mondta neki, közelebb lépve hozzá – talán mondott neked
rólam valamit ez a Sándor?

A lány nem felelt.

– Mért nem felelsz? Beszéltetek rólam?

– Igen.

– És mit beszéltetek?

– Oh, nem most. Már nagyon régen. Tavasszal beszéltünk egyszer, a
Kubényi akkor még magát nem is ismerte.

Andor kezdte megérteni a fiatal munkás viselkedését.

– Mit mondtál neki?

– Mikor a kezemet megkérte, megmondtam neki, hogy a felesége leszek,
mert szeretem, becsületes, jó fiú, szép, erős ember, de várni kell, míg
a szenvedésem meggyógyul.

– Engem említettél neki?

– Igen. Megmondtam, hogy a Jézus megvigasztalt és most még várnom kell
őszig, amíg tökéletesen meggyógyulok. A Kubényi Sándor akkor megcsókolta
az arcomat és azt mondta, hogy vár, ameddig akarok, mert ő szeret engem
és az uram akar lenni és szép gyerekeket akar és velem akar megöregedni
munkában és becsületben. Ezt mondta Kubényi Sándor. És mi akkor
eljegyeztük egymást és ő azóta az én földi vőlegényem, Kubényi Sándor.

Egy kicsit felforrott a fiúban a harag:

– Ugyan – mondta. – De neked nem volt jogod engem megnevezni előtte. Én
erre semmi okot nem adtam. Neked nem volt jogod.

A lány a szemébe nézett:

– Neked nincs jogod – mondta halkan. – Neked nincs jogod, semmihez sincs
jogod, mert tőled nem akarok semmit. Neked nincs jogod beszélni az én
életemről, ez az én dolgom és Kubényi Sándoré, az én uramé. Ne bánts te
engem.

– Én?… Téged?…

Végtelenül megsajnálta. Most hozzányúlt: megsimította dús szőke haját,
aztán megérintette az állát, aminél fogva gyöngéden felbillentette az
arcát, hogy rálátása legyen. Mint a bárány, úgy engedelmeskedett a lány
az ujja legkisebb mozdulatának is.

– Mondd meg édesanyádnak, – szólt Andor, és eleresztette – hogy már ma
este se vacsorázom itt. Mondd, hogy azért jöttem csak, hogy ezt
megmondjam. Mondd, hogy dolgom van.

– Hazudni? – mosolygott a lány.

– Nem te hazudol, én.

– Soha, – mondta, idegesen mozgatva jobbra-balra a fejét – soha, soha…
mindent megmondok, nem hazudunk, tudják meg, hogy jóságból maradsz el
innen… pedig mindegy, ha jösz, ha mégy, nekem akkor is itt vagy, ha
elmentél, te semmin nem változtatsz, de ők tudják meg, hogy milyen nemes
vagy.

– Az Istenért, – mondta a fiú – ne okozzál másoknak szenvedést… a
világért se tedd. Egy szót se szólj. Parancsolom.

Alázatosan hajtotta le a fejét a lány. Andor csöndesen szólt:

– Még ma itt vacsorázom, jó.

Megmozdult, hogy a konyha felé menjen.

– Imádlak – mondta neki tisztán, érthetően és nyugodtan a lány,
megfordult és bement előtte a konyhába. A két lépcsőn, ahogy felment az
ajtó felé, mintha szállott és suhant volna, oly könnyen lépett. Megint
hosszúnak és vékonynak látszott, csonttalannak és hústalannak, az
érzékekhez nem szólt rajta semmi. Kimondhatatlanul idegenszerű és nem
földi mozdulat volt ez a fellebbenése Andor szemében, úgy, hogy még
sokáig nézett utána, még akkor is, amikor már rég eltűnt a konyha esti
homályában. Nem akart rögtön utána menni, megfordult, hogy cigarettára
gyújtson és még üldögéljen egy kicsit a lócán, mielőtt enni hívják.
Ekkor meglátta Kubényi Sándort és az ékszerész-miskát, amint az udvar
túlsó oldalán, a házmester ajtaja előtt állottak és őt nézték. Most
megnézte őt Kubényi Sándor és ő megértette a pillantását. Nyugodtan ment
a lócához és leült. Felborult az a kis nyugalma, ami rácsöndesedett itt
néhány nap óta. „Most ez azt gondolja rólam,“ – mondta magában – „hogy
úri csábító vagyok, azért járok ide, hogy elcsábítsam ezt a szép kis
bolond lányt, undorító!“ Szívta a cigarettáját, s nem nézett a két
munkásra, de a fülével érezte, hogy mozdulatlanul áll mind a kettő,
némán, gondolkozva. A néma ottállásukban az volt a nyomasztó, hogy most
Ecker Miska is úgy viselkedett, mint a sápadt Sándor. Bizonyos, hogy
beszéltek róla, megtárgyalták az ittlétét és mind a ketten egy
véleményen vannak. Dacosan tette egyik lábát a másikra, bensejében fel
volt háborodva az igazságtalanságuk miatt. Aztán ezt gondolta: „Nem
csuda, ha gyanusítanak, hogyan értsék meg, hogy itt kóválygok közöttük,
honnan tudhassák, hogy vergődni jöttem ide, utolsót lélekzeni jöttem
ide?…“ Nagyon elkeseredett. „Ha tudná ez a Kubényi Sándor, hogy mennyire
szeretem.“ Keserves dolognak érezte ezt a helyzetet. Tíz lépésnyire tőle
áll egy ember, akit szeret, akinek a boldogságát kívánja, aki az ő
szemében férfi-ideál és irígylendő, de nem irígyelt, boldog ember… Itt
áll, tíz lépésnyire tőle és nemcsak, hogy nem tudja ezt, de az
ellenkezőjét hiszi. Mért van olyan nyomorultul megcsinálva a világ, hogy
ő most nem mehet oda megmondani: „Sándor, én szeretem önt és már megyek
is innen, mert az ön menyaszonya bolondokat ábrándozik.“ Mért van az,
hogy ennek a derék fiúnak a keze soha sem fogja melegen megszorítani az
övét? Mi az a fal, ami közöttük van? És mi az az erő, ami még most is
visszatartja őt attól, hogy odamenjen hozzá, mi az, ami ideszegezi a
lócára? Ez volna az, amit önérzetnek neveznek? Vagy szeméremérzés ez?
Vagy félelem attól, hogy Kubényi Sándor nem fog neki hinni, mert angol
ruhája van és betétes lakkcipője, s mert egy rothadt, gazdag, gyűlölt
társadalomból jött ide? „Mért nem fogadtok be magatok közé?“ – sírt fel
benne a kérdés – „mért fordítjátok el a fejeteket tőlem?“ Aztán, mikor a
konyhaajtó megint nyilt, és Juli mosolya jelent meg, vacsorához híva
mindenkit, ezt gondolta, mikor felkelt: „Elvesztettem az irányomat.
Irányom nincs, ez a halálom.“ Nem értette, de ösztönével érezte ezt a
mondatot. Irány alatt a célt, erőt, jövőt, egészséget, életkedvet,
mindezek összességét értette. „Utolsó vacsora“ – mondta magában, mikor a
kedves szobába benyitott, amelyet már majdnem megszeretett.

A vacsoránál ma nagy feszültséget érzett a levegőben. Ma még vita sem
volt Miska és Sándor között. És Mariska sápadtabb volt, mint tegnap.
Kubényi Sándor hosszan nézte Mariskát, s a lány a tányérra menekült a
tekintetével a szeme elől. „Fertőzök, mint egy járvány,“ – gondolta
Andor – „Révész úr életét is megfertőztem, most szegény idegen Kubényi
Sándor életét rontom, elmegyek, elfutok tőletek, nem akarom, hogy ti is
kínlódjatok.“ S mikor egy kis bort ivott s megint érezte, hogy emelkedik
benne a világ, egészségesebb gondolatok jártak a fejében: „Ebből is férj
lesz, ebből a derék Kubényi Sándorból“. És utálni kezdte egy kicsit
Mariskát. „Akárhogy nevezitek, akármilyen szépre cifrázzátok, egykutya:
nem bírtok egy férfi mellett maradni, nem elég nektek egy férfi, állatok
vagytok, csalók vagytok, nők vagytok, erkölcstelenek vagytok,
tisztátalanok vagytok.“ Ahogy Kubényi Sándorra nézett, szép
emberpéldánynak találta: izmos férfinak, fiatalnak, munkásnak, eszesnek,
lelkesnek. „A legszebb, ami férfi lehet, a tökély.“ Sajnálni kezdte.
Vele érzett, Mariska ellen. „Ezt a szép, erős életet fogja rontani ez a
holdkóros macska.“ Elgondolta, mennyi baja lesz még Kubényi Sándornak
ezzel a beteges rajongóval az életben. „Miért nem lehet félreülnöm vele
egy órára, egy egész éjszakára, a nőkről beszélni, elmondani neki az
életemet, hogy okuljon belőle.“ Most már nem bánta, hogy nem néz rá a
legény, sajnálta, mélyen, mint valami makacs gyereket, akinek hiába is
beszélne az ember, aki szenvedélyesen rohan a vesztébe. „Olyanformán
szeretem,“ – gondolta magában – „mint szegény Pécsit.“ Ránézett: „Te is
egy Pécsi vagy, izzadni, dolgozni, utazni, kínlódni fogsz, és ő majd
átrajong valakihez, nem hozzám, de bizonyos, hogy átmegy egyszer
valakihez…“

Úgy tervezte, hogy holnap levelet ír Juli néninek, szép pénzt küld neki
a kosztért és megírja, hogy nem jöhet többet, dolga van. Nem akart vele
beszélni erről, el akarta kerülni a nagy magyarázgatást, búcsúzkodást.
Vacsora után még ültek egy kicsit az asztalnál. Kubényi és az ékszerész
már korábban elment, mint rendesen. És Mariska, aki eddig csak lopva
nézegetett rá, most mintha igazolni akarná a ma este támadt
nőgyűlöletét, a két fiatalember távozása óta nyiltan és állandóan nézte.
Most már elpárolgott a pillantásából az a földöntúli elem, ami eddig
távoltartotta Andortól, ami szinte eltaszító hatást gyakorolt rá. Úgy
látszik, ezt a viziós rajongást az éltette, hogy Andor távol volt tőle,
elmult az életéből, s csak tűnő-múló képe éldegélt benne, soványan
táplálva a pubertás első fojtott viharait. Most, hogy itt élt mellette,
a rajongásába – Andor ezt ma este vette észre először – valami praktikum
vegyült, ez vette el a szemének azt a látnoki, baljóslatú merengését.
„És ez nemcsak őrá nézve rossz,“ – gondolta a fiú – „de hozzám is
közelebb hozza… földivé változtatja…“ Felkelt az asztaltól: „Igen, el
innen, el“ – gondolta, mikor kiment. Még kapuzárás előtt mehet ki, úgy
tervezte, gyalog megy ki a körútig a József-utcán, a körúton villamosra
ül és visszarobog a zajba, az éjjeli fénybe, száműzi magát a tiszta
csöndből, visszakeveredik a ragyogó piszokba, amelyből idejött, s amely,
úgy látszik, a végzete.

Befordult a hosszú, alacsony kapualjába és az utca felé igyekezett. A
kapu alatt zöld bádoglámpában gyertya égett, ennek az imbolygó-gyenge
fényében meglátta, hogy két ember áll az utcán, a kapu nyitott szárnya
előtt. Még mielőtt a küszöbig ért volna, a két ember gyorsan bejött a
kapu alá és egyenesen feléje tartott. Már akkor, mikor háttal álltak
neki, megismerte őket. Kubényi Sándor volt és az ékszerész-miska. Most
megdobbant a szíve, mikor komoly arcukat meglátta. „Leszámolás“ –
gondolta villámgyorsan és megállt.

Kubényi előbbre lépett és felemelte az ujját a levegőbe. Halálosan
sápadt volt. A szeme nagy és fekete.

– Megálljunk – mondta csöndesen.

Andor nyugodtan nézett rá.

– Csak annyit mondok, – szólt Kubényi Sándor fojtottan-halk hangon – ha
még egyszer meglátom, hogy a menyasszonyommal beszél, leütöm.

Andorban, mint a napsugár, ömlött el a lelkiismerete tisztasága, a
nagyszerű, bizonyítható ártatlanság érzése, és valami véghetetlen,
sajnálkozó szeretet ez iránt a remegő ember iránt:

– Sándor, – mondta neki – maga téved.

– Nem vagyok Sándor – mondta ez keményen. – Én Kubényi úr vagyok, nem
vagyok neked Sándor.

– Téved – ismételte nyugodtan Andor. – Énnekem semmi közöm a
menyasszonyához, én tisztességes ember vagyok, én…

Tompán ordított rá a fekete legény:

– Akkor mit mászkálsz itt nálunk?

Még mindig hullámzott benne a jóság és a szeretet:

– Meg tudnám magyarázni… meg is tudom… de az nagyon hosszadalmas. Ha
türelme van, jöjjön velem, mindent elmondok. De ez félreértés, szegény
jó Sándor…

Ennek már elhidegült az arca:

– Ne sajnálj! – ordított rá, s a földre nézett, elébe. – Ide ne merj
jönni többet. Pusztulj innen.

Még utolsót lobbant Andorban a fájdalmas szeretet, a megbocsátás, a
részvét, a saját tisztasága érzete:

– Kérem, – mondta – én magát szeretem, én a maga testvérének érzem
magamat, mért nem akar megérteni, mért nem akar meghallgatni?

Most közelebb lépett hozzá Kubényi:

– Svindler – mondta egészen közelről, az arcába. És a szemébe nézett. –
Lator!

Andor felemelte a fejét. Dac lövelt fel benne. „Le akar ütni,“ –
gondolta hirtelen – „belém akar kötni, szamár, szamár, szamár…“
Összeszorította a fogát. Elkeserítette az érzés, hogy vérző, vonszolódó,
haldokló testét még ezek a véletlen idegenek se hagyják békén, ezek is
kinézték maguknak, hogy beleharapjanak.

– Micsoda beszéd ez? – szólt felrohanó haraggal. – Mi jogon beszél velem
így?

Kubényi egyre nézte:

– Svindler vagy, úri gazember vagy. Ide többet nem jössz.

Andor zsebredugta a kezét. A kabátzsebén át megtapintotta a revolvert,
amit a nadrágzsebében hordott. Keserű mosoly ment át a lelkén. „Nem
miattatok viselem. Ha tudnátok, ki számára van nálam.“

És mikor Kubényi szeméből meglátta, hogy a legény mozdulni akar feléje,
hirtelen kirántotta a kezét a kabátzsebéből és a nadrágzsebébe nyúlt.

– Revolver? – súgta az arcába Kubényi Sándor, hátrahúzódott egy
pillanatra, s mint a villám, ököllel az arca közepébe csapott.

– Te… – sóhajtotta Andor, elborult benne az élet, a nadrágzsebéből
kifelé rándult a keze, görcsösen fogva a kis revolver markolatát.

Akkor hirtelen nagyrameredt szemmel nézett Kubényi Sándorra, mert annak
nagy rémületet látott az arcán. A pillanat ezredrészén ez villant át az
agyán: „Mért rémül ez így meg?“ De rögtön gyöngeséget érzett, valami
nagyon kis fájdalmat az oldalában, s valami meleget, ami folyt a ruhája
alatt. Megszúrták. Zavarosan hallotta ezeket a szavakat:

– Tisztességes ember… menyasszonyát… csábítani…

A falhoz támaszkodott. Aztán leült a földre. Nagyon gyönge lett. Azt
akarta nekik mondani, hogy menjenek segítségért, csináljanak valamit, ne
álljanak itt, de nem tudott mondani semmit, csak fájdalmasan mosolygott
rájuk, a száját nyitotta és ernyedten csukta, a szemét félig lehúnyta.
Még rémlett neki, hogy Ecker Miska hozzáhajol és Kubényi Sándor mond
valamit, elmegy. Akkor lecsukta a szemét, azzal a gondolattal, hogy
végtelenül álmos. Majd halkan, mint valami sűrű anyagon át szűrődve,
hangokat kezdett hallani. Érezte, hogy nehéz a szemhéja, erről tudta
meg, hogy a szeme kinyitásával kínlódik. Mikor valamennyire kinyitotta a
szemét, sok embert látott. Az az érzése volt, hogy ezer meg ezer ember
áll körülötte. Érezte, hogy emelik. Már akkor be volt kötözve. Nagyon
sokan emelték, azt világosan érezte, hogy nem kínlódnak vele, hanem
könnyen viszik, mint a pelyhet. Levegőt érzett, sok összevissza hangot
hallott, érezte, hogy az utcán van, a hangok szabadabbak voltak, nem
kongottak, mint az elsők, ott a kapu alatt. Valami piros fényt látott,
lámpa lehetett. Motor zúgott a fülébe. „Automobil?“ Aranygombos-sapkás
fiatal arcot látott. Könnyek szivárogtak a szemhéja alá. Lassan küzködő,
fél-éber gondolkodásában ez szállongott határozatlanul: „A mentők,
áldott jó, szegény orvosnövendékek… ilyen későn este… ilyen messze
künn.“ Már csönd volt körülötte, érezte, hogy megy, viszik. Zökkent és
zúgott alatta valami. „Mégis csak automobil…“ Még mindig nem tudta
összekapcsolni agyában a két fogalmat: a mentőket és az automobilt. A
mentők, ez az ébredő, homályos valóság volt. De az automobil, ez
álomszerű volt, utazás, országút, boldogság… Csak nagykésőn olvadtak
össze benne a mentők az automobillal. Most már kezdte megállapítani,
hogy hanyatt fekszik egy nagy automobilban és rajta kívül mások is
vannak a kocsiban. Halvány fény pislogott, lobogott, egy arc hajolt
föléje, kérdeztek is tőle valamit. Ő érezte, hogy nem tud felelni, de
azt akarta, hogy lássák, hogy hallotta a beszédet, hát erőltetetten
elmosolyodott. Erre megint forró nedvességet érzett gyülekezni a
szemében. Összeszorította a szemhéját, hogy kipréselje alóla a forró
nedvet. Most hirtelen meglátta csukott szemével azt a színes
cseréptörpét, ami ott a tengerparti szálloda előtt állott a gyep
közepén, undokul vigyorogva. Soha életében igazán nem haragudott
senkire, csak erre a majolika-törpére, akinek fénylő hegyes sapkája
volt, olyan arca, mint egy öreg gimnáziumi igazgatónak, kisgyerek-teste,
rövid nadrágja, nagy facipő-féle a lábán. Szívtelen vigyorgása volt. Mit
keres ez most itt? „Mit akarsz tőlem,“ – gondolta – „hisz én olyan
tiszta vagyok, mint egy bárány… mit nevetsz rajtam?“ Aztán szédülni
kezdett, de erőltette az ébrenlétet, gondolkozott tovább: „Tiszta
vagyok… szomorú vagyok… nagyon szomorú vagyok…“ És váratlanul
felszakadva felsírt benne a tehetetlen nagy szerelem az asszony iránt,
aki most pezsgőt iszik a terraszon, az illatozó tenger mellett, ott
messze…

„Vagy ölelkezik?“ – indult meg benne a régi gépezet. „Ölel valakit…
Pécsit?… A másikat?“

Aljasnak érezte, idáig hallotta a könnyelmű nevetését. „Engem visznek,
megszúrva, egy sikátorból… és te nevetsz?“

Felordított benne valami, olyan fájdalmasan, hogy talán a torkán is
hangot adott, erre lehetett következtetni abból, hogy megint az arca
fölé hajolt egy fej. Valamit mondtak neki, nyugtatták.

– „Igen,“ – gondolta – „hogyne.“

Könyörgő kifejezést öltött az arca. Mondani akart valamit, nyögött benne
az akarat, tehetetlenül. Azt akarta mondani, hogy az Istenért, ne legyen
itt félreértés, ha ő most meghalna, mielőtt beszélni tud, nem ezek
szúrták meg ott a sötét kapu alatt, ezek a szegény ártatlan emberek,
ezek csak áldozatok… „Te szúrtál meg,“ – zokogott fel benne – „te
szúrtál meg, nem, nem, nem fogom elhallgatni, te szúrtál meg, igen, te
szúrtál meg, hiába nézel úgy rám…“ És valahonnan messziről az asszony
arca nézett rá csudálkozva, meglepetten, mintha azt mondaná: „Én? Én??“
– nagyra nyitva a szemét, fel-felrezzentve babvirág-piros szép
felsőajkát és mentegetőzőn a keblére téve rövidujjú, rövidkörmű kis
kezét.


X.

Az első emberi szó, ami a száján kijött, Veress doktornak a neve volt, a
kedves, komoly morfiumos varázslóé. Visszavitték a szanatóriumba, ahol
rövid ideig olyan boldog volt. Mikor a vörös Jolánt meglátta, amint az
ágya fölé hajolt és igazi rokonszenvvel nézett fehér arcába, a szemében
bús köszöntés jelent meg, s az a kérés, amit oly jól és rögtön
megértenek az ápolással foglalkozók.

– Igen, – felelt a vörös Jolán – itt maradok, én fogom ápolni.

Napokig nem szólt egy szót sem. Mozdulatlanul kellett feküdnie, s abból,
hogy mást, mint orvost és ápolónőt nem látott, arra következtetett, hogy
súlyos az állapota, nem eresztenek be hozzá senkit. Valóban, az ajtaján
künn függött a nyomtatott kartonlap, amely tiltotta a bemenetelt. Az
orvosok, mielőtt kimentek volna, mindig sokat beszéltek halkan a vörös
Jolánhoz. Látszott, hogy valamire tanítják. Komolyan suttogtak vele,
néha fel is emelték az ujjokat és Jolán minden hosszabb suttogó-strófára
fejbólintással felelt. A fehérkabátos szanatóriumi orvosok közt
megjelent egyszer egy feketekabátos úr is, ez valami idegen tanár volt.
Egyszer, álmodozó-kábult szemével látta, hogy gyűlés van az ágya körül.
És a vörös Jolán most órákig ült némán a fehér szobában, nem kérdezett
tőle semmit, sőt, ha az ágyához lépett, intett neki, hogy ne beszéljen ő
sem. Megint beleszokott abba a fáradt-álmos, fél-éber életbe, aminőt már
élt itt egyszer. Nem félt a haláltól, nem is gondolt rá. Furcsa ez:
kórházban az ember azt hiszi, hogy itt csak meggyógyulni lehet. A
gyógyulni-akarásnak ez a környezete áldott-puhán simogatta a szívét,
érezte, hogy nagy bajban van, de nem nyugtalankodott.

Egyszer egy feketeruhás kövér nő hivatta ki a vörös Jolánt a szobából.

– Nem lehet bemenni, – mondta ez – senkinek se lehet…

– De csak tetszik engem ismerni, én jártam hozzá, mikor először feküdt
itt. Mindennap itt voltam nála. Mondja meg neki, hogy Juli van itt,
Gubás Jánosné.

A főorvoshoz utasították.

– Hová gondol? – rivallt rá Veress doktor. – Meg van bolondulva? Inkább
vigyázott volna, hogy ne szúrják meg ott a kegyed tiszteletreméltó
családjában!

– Nálam, kezit csókolom?

Sírva fakadt és bő beszéddel mentegetőzött. Hogy ő? Hogy ha ő ezt csak
sejtette volna is!

– Menjen a fenébe – állt fel doktor Veress.

– Nagyságos uram…

– Takarodjék, mert kilököm – ment feléje a doktor, és ahogy most Julira
nézett, valószínűnek hangzott, amit mond. Juli elment. A nyers erőt
különben is tisztelte, de most annyival inkább hatott rá a testi
fenyegetés, mert azon az éjszakán, mikor Andort a mentők elvitték a
Kender-utcai házból, Gubás János azzal a természetes és józan ösztönnel,
amely az érettkorú parasztot jellemzi, úgy elverte a jó Julit, hogy még
hajnalban is vonított. Már igazán azt kezdte hinni, hogy ő a hibás ebben
a szerencsétlenségben.

Szeptember utolsó napján levették a táblát az ajtajáról, de Veress
doktor szigorúan meghagyta az ápolónőknek, hogy ha valaki be akar menni
hozzá, azt előbb küldjék be az irodájába. Így jelentkezett ott Rácz
Miklós.

– Csak arra kérem szerkesztő urat, – mondta neki az orvos – hogy ne
maradjon nála sokáig. Remélem, mondanom sem kell, hogy semmi olyasmit,
ami izgatná…

– De kérem…

– A nehezén már túl van. Most már megmarad, hála Istennek. Nem is tudom,
de úgy megszerettem ezt a szegény gyereket. Ön régi barátja?

– Igen.

– Nekem sok ember fordul meg a kezem alatt. És mindig, szinte minden
évben van egy vagy kettő, aki különösen érdekel. Pedig ez nem jó.
Sebésznek nem szabad szívének lenni, csak eszének és kezének. Ha a szíve
beiktatódik az esze és a keze közé, ez rossz. Sok örömem volt már emiatt
a prakszisomban, de sok rossz órám is. Mindegy, na. Tessék felmenni
hozzá.

– Szóval főorvos úr úgy gondolja, hogy meggyógyul.

– Úgy gondolom. De most másodszor van a kezem alatt, mint sebészi beteg,
és most másodszor látom, hogy az idegei sokkal betegebbek, mint a teste.

– Másodszor? Mint sebészi beteg?

– Igen. Ön talán…

Meglepődve nézett rá:

– Mindegy, – mondta – úriemberrel beszélek… én elszóltam magamat, pedig
akkor titoktartást fogadtam neki. Először azért volt itt, mert magába
lőtt.

Rácz Miklós zavartan nézett a vastag szemüveg mögül. Visszaemlékezett az
utolsó találkozásukra. Most szerette ezt a szamár fiút, aki akkor
eltitkolta előtte a baját. És némileg haragudott magára, amért akkor
olyan keményen viselkedett.

– Fődolog, – mondta – hogy meggyógyuljon.

Veress doktor az ajtóig kísérte:

– Az segítene rajta, ha legalább egy évre elmenne egy külföldi
szanatóriumba, a testét edzeni és kiszabadulni ebből a környezetből,
elfelejteni ezt az ő speciális esetét azzal a hölggyel…

– Önnek elmondta?

– Soha egy szót se szólt.

– Máshonnan méltóztatik tudni?

– Jó doktornak mindent kell tudni – mondta Veress, kényszeredetten
mosolygott, meghajtotta a fejét és becsukta Rácz mögött az ajtót. Rácz
felment az emeletre. A lépcsőnél a vörös Jolán várta.

– A főorvos úr megengedte – mondta Rácz.

– Tudom, épp most szólt fel a telefonon. Kérem a kabátot meg a kalapot.
Ne tessék kopogtatni.

Rácz elfogult lett ettől a ceremóniálétól. Nagyon megcsöndesedve és
alázatosan lépett be Andor szobájába, s mikor látta, hogy nem alszik,
lábujjhegyen ment az ágy felé. Ezen a rövid úton önvádat érzett. Úgy
gondolta, meg kellett volna mondania az orvosnak, hogy haragban van a
beteggel. Akkor talán fel se engedte volna hozzá.

Andor nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdt hanyatt az ágyban. A haja
hosszúra nőtt meg, az arca fehér és még inkább lesoványodott volt.
Hosszan elnyúló vékony teste alig emelte meg a síma fehér paplant. Rossz
hatást tett Ráczra a paplan végében az a kiemelkedés, amely a
hanyattfekvő fiú lábafejét jelezte. Ezek a hanyattfekvő ember
lábaujjától magasra emelt fehér paplanok valahogy a halál formáit
mutatják. Rácz megállt egy lépésnyire az ágytól. Andor fáradtan
fordította feléje a szemét, de az arcán semmi meglepetés nem
mutatkozott. Lassan megint visszafordult a tekintete a mennyezet felé,
amit eddig is nézett. Csönd volt. Se Rácz nem szólt, se Andor. Rácz
halkan és vigyázva ült le egy fehér karosszékbe, úgy, hogy szembefordult
a beteg arcával.

Andor mostanában napok óta nem beszélt. Gyógyulása jobb napjaiban már
halkan szólt néha Jolánnak egyet-mást, sőt Veress doktorral egész
mondatokat beszélt. De aztán minden látható külső ok nélkül egyszerre
csak elhallgatott, nem felelt az ápolónő kérdéseire, s mikor egyszer
meghallotta, hogy Veress doktor ezzel lép be:

– Na Jolán, hogy van a beteg?

És Jolán erre így válaszolt:

– Jobban van, de nem akar beszélni…

Akkor valami oktalan dac ébredt benne, amely azt tanácsolta neki, hogy a
doktornak se feleljen. A doktor hiába ült az ágya mellé, hiába fogta meg
a kezét, hiába nógatta, hogy szóljon hozzá, makacsul nézett a levegőbe
és nem felelt. Úgy érezte, hogy most valami rendkívüli új dolgot csinál,
büszke volt erre a némaságára, valami gonosz elégtételt érzett az egész
világ felett, amellyel szemben ilyen konokul hallgat.

– Ön intelligens ember, – mondta akkor neki az orvos – ne erőltesse
magára ezt a némaságot, mi ezt ismerjük, ennek tudományos neve is van,
ne essék ebbe bele, beszéljen, feleljen nekem.

Valami fájdalmas kajánság arra késztette, hogy most csak azért se
feleljen. Ettől fogva nem beszélt egy szót se. És ez a hisztériás
kajánság most új erőre kapott benne, mikor meglátta Rácz Miklóst, aki
szinte kapóra jött jó prédának: íme megint valaki, akinek a szemébe
lehet hallgatni…

– Andor, – mondta elfogultan Rácz – én vagyok. Ha fáraszt a beszéd, ne
szólj hozzám. Eljöttem megnézni, hogy vagy.

Azt akarta neki mondani: „édes fiam“, de nem jött ki a száján. Kínlódott
ezért egy pillanatig, s ettől az arca komor kifejezést nyert. És mikor
nagyon sokáig nem kapott még csak egy tekintetet se a fiútól,
megszólalt:

– Hallom, hogy már egészen jól vagy. Nagyon megnyugtatott az orvos.

Erre se jött semmi válasz, még csak egy szemrebbenés sem. Csöndesen
folytatta, miután várt egy kicsit:

– Csak megnyugtatásodra mondom, hogy az egész esetről a világon senki
nem tud semmit. Gondoskodtam róla, hogy ne kerüljön a lapokba.

Most a tekintet megmozdult. Rácz Miklós megörült ennek és sietve
folytatta:

– Mikor a rendőri riporter behozta a hírt este tizenegykor, azonnal a
telefonhoz ültem és az összes lapokhoz telefonáltam… mint személyes
kérést… kértem, hogy ne hozzák… A fiúk olyan kedvesek voltak, egyetlen
lapban se volt egy szó sem. Nehogy… emiatt… csak egy percig is
bánkódjál…

Elvörösödött, olyan vihart csinált a vérkeringésében ez az utolsó pár
meleg szó. De kinyomta magából, künn volt. Andor elmosolyodott, nem a
szájával vagy az arcával, csak a szemével. Ezt gondolta: „Szamár jó fiú,
mit bánom én a te világodat, a lapokat, a riportereket…“ Most először
tűnt fel előtte kicsinek Rácz Miklós, ahogy ide, erre a végső és szent
helyre behozta a praktikus élet kicsinyes szennyét, a kis baj kis
elhárítását, a kis sikert… „A fiúk kedvesek voltak.“ – Mit bánta ő a
fiúkat! Hol vannak ezek mind, valahol lenn, messze, ködben, ahogy a hegy
tetejéről lát az ember elmosódó városokat, falvakat… embereket alig…

Még mondott egyet-mást Rácz Miklós, de erre nem is figyelt. A szeme
sarkából látta, hogy óvatosan felemelkedik a székből. Most őt fogta el a
félelem egy szentimentális jelenettől. Megijedt attól, hogy Rácz Miklós
az ágya fölé hajol, a kezéhez nyúl, vagy mond valamit. Lassan lehúnyta a
szemét, tudta, hogy ez tökéletes védelmet ad. A betegnél ez olyan, mint
a királynál az, ha összeüti a sarkantyúját. Elég volt. El lehet menni.
Nem is látta, mikor kiment, csak hallotta lábhegyen való áhítatos kifelé
csikorgását, az ajtó halk neszét, a gyöngéd becsukódást, s akkor
fellélekzett. Nem volt meghatva attól, hogy Rácz Miklós eljött hozzá.
Valami szuverén gőgöt érzett, amit csak a császárok és a nagy betegek
ismernek az emberekkel szemben, valami felettük-lebegést,
közéjük-nem-tartozást, mélységes senkivel-nem-törődést. Egyedül lenni.
Hallgatni. És valahogy eszébe ne jusson valakinek meggyújtani a lámpát.


XI.

Néhány nappal ezután, mikor reggel felébredt, a rendesnél nagyobb
éhséget érzett. Türelmetlenül várta a reggelit, amit a vörös Jolán
szokott a rövidlábú asztalon az ágyára tenni. Megszólította a lányt:

– Milyen idő van kint?

– Na végre – mondta ez. – Csakhogy végre beszél.

Reggeli után egy kis testi elégedettséggel dőlt vissza a párnájára. Jól
esett neki a víz, amellyel Jolán megmosta a kezét meg az arcát. Lehúnyta
a szemét, mikor Jolán gyöngéden fésülte. Suttogva mondta:

– Adjon egy tükröt.

– Nincs – mondta Jolán.

Fáradtan mosolygott:

– Képzelem, milyen az arcom… ha nem adnak tükröt…

Jolán kedveskedve rázta a fejét:

– Nincs… Azért nem adunk, mert nincs…

– Jó, jó.

Betakarták nyakig, pokrócot tettek a paplanjára, ablakot nyitottak,
takarítottak a szobájában. Enyhe, szabadillatú levegő jött be az
ablakon.

– Jolán, – mondta – mért nem mondja meg, milyen idő van?

– Gyönyörű szép, napos. Szép őszi idő.

– Még nincs tél?

– Dehogy van. Meleg őszi idő van. Gyönyörű.

– Köszönöm – mondta és bágyadtan húnyta le a szemét a friss
levegő-illatra, beletartotta az arcát, örült, hogy lengedezik körülötte
a lágy októberi délelőtt hervadt langyossága. Olyasmit érzett, ami
feltűnően hasonlított az élethez. „Csalódás“ – gondolta.

Mikor megint becsukták az ablakot, magára maradt, felkönyökölt az
ágyban. Belső mosollyal egy kicsit kinevette magát. „Haldokolni akarok“
– gondolta – „és most mintha jól esett volna élni…“ Sokáig visszatartott
gondolatok most berohantak a fejébe, mint a tolongó karzatjegyesek a
színházba, mikor ajtót nyitnak. „Na, na, na“ – mondta nekik – „csak ne
olyan hevesen… sor kerül mindenikre…“ Az első gondolat, amit beeresztett
a fejébe, az volt, hogy vajjon tiszta-e ő? Azt mondta magában: „igen.“ –
„Tettem valaha valami rosszat?“ – „Soha.“ – „Semmit.“ – „Nem csaltam,
nem hazudtam, senkit soha szándékosan meg nem bántottam…“ Valami
kérdezte benne: „Igazán?“ – Dacosan felelt: „Igazán.“ – „Minden bűntől
irtóztam…“ – „A másét nem kívántad?“ – „Igen, de… nem, nem, az nem volt
a másé, az az enyém volt.“ – Kereste a tisztességes momentumokat az
életében: „Csinos, gazdag, fiatal gyerek voltam, soha házasságot nem
törtem…“ Itt megakadt. Való igaz, hogy soha asszonyhoz hozzá nem nyúlt,
de – szent Isten – milyen nagyon hozzányúlt volna valakihez, ahhoz a
valakihez, milyen vadul, rettenetesen, milyen megveszetten nyúlt volna
hozzá, ha… ha…“

– „Mért csinosítom úgy az életemet?“ – kérdezte magától. – „Véletlen
alibi ez mind… csupa véletlen, hogy nem követtem el semmit… azért én
mégis gazember voltam.“

Délután elhivatta doktor Vadász Imrét, aki az apja ügyvédi irodáját
átvette és most vezette. Ez kezelte az apjáról rámaradt értékpapirokat
és ez vigyázott a svábhegyi telekre. Megbízta, hogy a legrövidebb idő
alatt adja el az értékpapirokat és tegye pénzzé a svábhegyi telket. Ha
lehet, még ma. Vagy holnap. És rögtön jelentse.

Este magához kérette Veress doktort és altatószert kért tőle.

– Hogyne – mondta ez. – Még csak az kéne. Mikor az a sok piszok fehér
por vette le a lábáról.

Altatópor helyett hideg borogatást csavartak a gyomrára és a lábára. Azt
mondták, hogy ennek nagyszerű hatása van, nincs jobb és ártalmatlanabb
altató, mint ez az éjszakára való priznicrendszer. Kínlódott ebben a
hamar felmelegedő nedves-hűvös bilincsben, de elaludt.

Reggel bejött hozzá a vörös Jolán:

– Kérem, – mondta – az este is itt volt az a kövér nő, az a Juli néni,
aki idejárt, mikor először tetszett nálunk lenni. Már ötször volt itt,
de a főorvos úr sohse eresztette be. Most megengedte a főorvos úr, hogy
az üzenetét átadjam.

– Mit üzent?

– Hogy délután ide akar jönni a lánya.

Sokáig nem kapott feleletet.

– Valami Mariska – mondta halkan.

Andor vállat vont az ágyban:

– Jöjjön – mondta.

A vörös Jolán kifelé indult. Andor utánaszólt:

– Itt van?

– Kicsoda?

– Az a kövér… Juli…

– Itt vár kint, a válaszra.

– Jó – mondta. – Ne bocsássa be. De a lánya eljöhet, ezt megmondhatja
neki.

Mikor Jolán visszajött, idegesen szólt rá:

– Ne beszéljen, nem vagyok kíváncsi semmire. Ha délután jön a lány,
eresszék be. Most menjen ki, Jolán. Hagyjon, hagyjon… egyedül akarok
maradni…

Feltápászkodott az ágyban, a párnáit a háta mögé gyűrte, hogy ülni
tudjon. Felült, törökösen húzta maga alá a lábát és nyugtalanul kezdett
gondolkozni. „Te jó Isten,“ – mondta – „úgy látszik, te azt akarod, hogy
éljek. Én nem bánom.“ Hullámozni kezdett benne valami, s bár rögtön
érezte, hogy rajongások és világtól elrugaszkodott képzetek szállnak fel
benne, mohó örömmel ült a szárnyukra és vitette magát velük. Lehúnyta a
szemét és olyasmit érzett, amit akkor szokott érezni, mikor nyolc-tíz
pohár konyak volt benne: a fantázia és az életkedv nagy szabadságát. Azt
mondta belül magának: „A szép szűz idejön.“ Hátrahajtotta a fejét a
párnacsomón. „Isten báránya idejön hozzám, mit akarhat tőlem?“ Kevélység
fogta el, a kényeztetett, nagyon-ápolt beteg szuverénitása: „A
nagybeteget csak úgy lehet megmenteni, ha egy szűzlány vérét ömlesztik
át beléje.“ Elmosolyodott ezen a szamárságon. Aztán a mosolyból lassan
komolyra változott át az arca, merőn gondolkozva szegezte maga elé a
tekintetét: „Szerelmes belém, idejön, meg fog menteni engem, az enyém
akar lenni, te nagy Isten, te küldöd hozzám ezt a tisztaságot, te fel
akarsz emelni engem…“

Nagy mohóság fogta el, belemarkolt kétoldalt a lepedőbe: „Élni fogok…“
Kiáltani szeretett volna, énekelve kiáltani, felzengeni az égig: „Élni
fogok, repülni fogok, fel, fel, minden szenvedésnek vége!“ Édes-mohó
gondolatok jártak benne: „Szerelmes belém egy tiszta szűz gyermek, egy
romlatlan parasztszűz, messziről jön felém, int felém, hozzám akarja
csatolni magát, meg akar váltani, meg akar menteni, fel akarja áldozni
magát értem!“

Az ebédet visszaküldte, hirtelen rámérgesedett Jolánra, aki megpróbálta
rábeszélni, hogy egyék. Izgatott volt, nem akarta, hogy bármi is zavarja
lelkének ezt a meginduló, egyre lendülőbben ringó hullámzását, ami
folyton feljebb vitte, boldogabbá lengette.

– „Megvan,“ – kiáltotta benne a fiatal életerő utolsó maradványa –
„megvan a megoldás.“ És összeráncolt homlokkal töprengett maga elé. A
szegény szűz, a rajongó parasztcseléd el fog jönni. És ő, aki lelkében
millió mérföldnyire szakadt mindentől, amiben eddig élt, magához fogja
szorítani a kis szentet. Friss és ártatlan lelkét felszívja, mint a
száraz föld a langyos esőt. Nem lesz itt sok beszéd. Itt fogja, el se
ereszti, menyasszonyává, feleségévé teszi. Telefon, szolga, minden
rohanjon: jöjjön Vadász Imre, szaladjon rögtön a hivatalokba, a
polgármesterhez, mindenhová, intézze el rögtön, hogy megnősülhessen. A
lány el se mozduljon innen, amíg a papirosok meg nem jönnek. Látta
képzeletében Vadász Imrét loholva visszaérkezni: „Megvan minden, bejöhet
az anyakönyvvezető?“ – És aztán különös, szinte perverz öröm: a
cselédsorban felnőtt szűz megdicsőülése… Ami pénze csak van, azon mind
selyemruha, dísz, fény, ragyogás, szédítő pompa, szépség és boldogság…
Egy feltápászkodott élet megőrült hálája a tiszta gyermek iránt, aki
megmentette. Cselédlányból királykisasszony… elszédíteni, felcifrázni,
trónraültetni, menybemenetelt énekelni neki, ennek a gyönyörű-szerelmes
gyermeknek, ennek az elragadtatott paraszt-angyalnak, amért érte jön és
leborul az ő nyomorúsága előtt… „Milyen jó, hogy tele vagyok pénzzel…
elboríthatom boldogsággal… mindent ráaggathatok és a lábához önthetek.“
Aranyakat és selymeket látott lecsukott szeme mögött, bíbor-bársony
trónt, amelyen egy sápadt-rajongó lánygyermek ül… meztelen fehér
lábacskái alatt dús, sötét bársony… szűzi kezei feléje remegnek, a szeme
majdnem egészen le van húnyva… szép halvány szája idegesen mosolyog,
meg-megrándul… sokat szenvedett és most égi derűben fel-boldogított arca
fölött tompafényű régi arany korona a parasztos-szőke, vastag
hajfonadékon…

Négy órakor hőmérőt tett a hóna alá. Harminchét és háromtized fok láza
volt. Lerázta a higanyt az üvegcsőben, föltette magában, hogy ezt
titokban tartja. Minden tudatlansága mellett érezte, hogy ez a lázacska
nem testi bajtól származik, hanem a belső izgalomtól. Emlékezett rá,
hogy egyszer hallotta, mikor a doktorok azt mondták, hogy azért reagál
rögtön és könnyen lázzal, mert sok szeszt ivott az utóbbi hónapokban.
Aztán türelmetlen lett, mikor az alkonyati nap rézsútos-sárga sugarait
látta végigvetődni a szobán. Idegeskedni kezdett, igen rossz érzést
érzett a mellében, már percről-percre halogatta azt az elhatározását,
hogy csönget és a doktort hivatja egy kis megnyugvásért, mikor a vörös
Jolán benyitott:

– Itt van az a kislány.

Sokáig nem felelt. Jolán engedelmesen várt, amíg megszólalt:

– Jó. Jöjjön be.

Jolán kinyitotta az ajtót és Mariska bejött, már a küszöbön
figyelő-csudáló szemmel, a beteghez belépő világi lény elfogódott
áhitatával. Jolán kiment. Mariska megállt a szoba közepén. Andor nem
szólt neki semmit, csak ránézett. Úgy képzelte, hogy most magától,
minden hívás nélkül hozzája vonzódik ez a légies, szinte átlátszón finom
tünemény, az ágy fölé hajol, az arca fölé sugárzik. S akkor ő
elsoványodott karjaival felnyúl a halálból, s minden feltörekvő
életerejével magához öleli, a melléhez roppantja – nem is a testét – a
lelkét, a lényét, az akaratát ennek a tiszta gyermeknek. Magához
kapcsolja forrasztó erővel, beszívja magába az életét, és a fülébe lehel
mindent, amit az imént elgondolt: bíbort és bársonyt és aranyat és
lehetetlen menyországot, végtelen jövőt, együtt-repesést az ájúlt
boldogságba… magával együtt szédíti fel az égig, valahogy úgy, ahogy ez
a rajongó szokta képzelni, ahogy most róla átragadt őreá is…

Feléje rezzent a jobbkeze, az átlátszó-sovány keze, kérő-hívón nyúlt ki
a levegőbe. A szeme sötéten élt, erősebben élt, mint a teste, most a
szemében ült minden ereje, ezt érezte. A lány odament az ágyhoz,
elfogadta kinyújtott kezét, lehajolt a kézhez és megcsókolta.

– Ülj le – mondta Andor erőtlenül, s felszívta a szemével a
szomorú-komoly csudálkozást és ájtatosságot az arcáról. A lány, mintha
csak a fele lett volna annak, ami azelőtt volt. De a szeme nem
változott, ez az övé maradt, e fölött ő rendelkezett, nem mint a teste
fölött, amit felfal az izgatott bánkódás, ez a láthatatlan húsevő.
Sokáig néztek így egymásra. Andor bűntelennek és könnyűnek érezte magát.
Érezte, amint lassan kinyílik benne valami, ami most olyan tiszta és
érzékeny, hogy minden szentség befogadására képes. Földi gondolatoktól –
úgy érezte – megtisztultan, kitisztítottan nézett a gyermek arcába.

– Jobban van? – kérdezte a lány.

Ez bántotta. „Mi az?“ – kérdezte magában – „rajongóbb volnék, mint ő?“
Prózai és sáros-nehéz volt ez a „jobban van?“ – mint a könnyű cipőre
ragadt agyagcsomó.

– Te drága gyönyörű, – mondta neki halkan – milyen jó vagy, milyen édes
vagy, hogy eljöttél hozzám…

A lány komolyan szólt újra:

– Jobban van?

Mintha visszahúzta volna a földre. A földön-kínlódás ragadós-agyagos,
esős, borús, végtelen országútjára.

– Jobban vagyok – húzta ki magát belőle.

– Meggyógyult?

– Meg.

– Egészen?

– Egészen.

Derültebb lett a lány arca. Most úgy gondolta Andor, hogy túlzón
gondolkozott előbb. „Hát persze, hogy ez az első gondja.“ Hisz kívülről
jön, az ép emberek közül, a szabad levegőről… Rámosolygott és úgy
érezte, hogy ez a mosoly most át-napsugárzik a lányon, felderíti és
felszabadítja, ideszabadítja hozzá.

– Beszélj – súgta neki boldogan.

A lány komolyan nézte őt, földien és vizsgálódva, nem úgy, mint akkor
este az udvarban. Andor úgy gondolta, hogy ez még mindig az a különbség,
ami a beteg és az egészséges közt van.

– Boldogság, – mondta a lány – boldogság, hogy meggyógyult. Jézus akarta
így, az én jó Jézusom.

Most végre ő is elmosolyodott, átvilágosult arccal. Közelebb húzta a
széket a fiú arcához.

– Imádkoztam érted, – mondta – olyan erősen imádkoztam, hogy mindig
majdnem elájultam, mikor a végére értem. De meghallgatta. És most azért
jöttem, hogy megmondjam neked a bűnömet. Mikor imádkoztam, nemcsak
teéretted imádkoztam, hanem őérette is.

– Őérette?

– Érette, aki most a börtönben van.

Andor hátrább húzódott a párnán.

– Börtönben?

– Nem szaladt el, – mondta halk-egyenletes beszéddel a lány – nem bujt
el, nem futott el… Rögtön a kapitányhoz ment és feladta magát, de azok
visszaküldték… felírták, visszaküldték… tudták, hogy becsületes…
Hazajött és megölelt és sírt a vállamon. De aztán érte jöttek három nap
múlva.

– Elvitték?

– El. Most a börtönben van miattam.

– Miattad?

Némán, lassan bólintott a lány. Most elszállt minden Andorból. Keserű
lett a szájaíze:

– Miattad?

Megint bólintott, merőn nézve a semmibe. A fiú feldacosodott:

– Mit akarsz tőlem? Mért jöttél ide?

Nem felelt. Idegesen szólt rá megint:

– Mit akarsz tőlem?

– Őt akarom – mondta csöndesen.

– Tőlem?

– Tőled.

Hanyattdobta magát a párnán. Hosszan hallgatott, tudta, hogy minden
összeesett benne, amit ma képzelt. Egyszerre gyűlölködni kezdett
magában, megsajnálta a képzelgéseit, végtelenül szomorú lett. Nem
beszélt. Hallotta, hogy a lány mond valamit, lassan kapcsolódott be a
füle a figyelésbe:

– … és ha te meghalnál, akkor őt ott tartanák örökre… akkor ő gyilkos
volna… érettem gyilkolt volna… de a Jézus nem akarta… és te ezért
gyógyultál meg… és így lehet ő az én uram ezen a földön és az emberek
előtt… felemelheti a fejét és jöhet énhozzám… mert ő nem bűnös… ő csak
nagyon szeretett…

Hirtelen, felháborodottan ült fel az ágyban:

– Mit akarsz? – kiáltott rá keservesen. – Mit akarsz tőlem? Minek jöttél
ide?

Nyugodtan felelt a lány:

– Hogy lássam… hogy élsz… hogy meggyógyultál… hogy megmentetted Sándort…

Keserűn vigyorodott rá:

– Igen?

A lány birta a tekintetét. Csak nézte, egyre.

– Igen? – mondta izgatottan. – Azért jöttél, hogy megnyugtasd magad…
hogy nem gyilkos a vőlegényed?

A lány le-fel mozgatta a fejét: „igen“.

– Na, menj innen – mondta neki. – Menj szépen.

Visszafeküdt megint a párnára. A lány felállt, hozzálépett és
rámosolygott:

– Mindegy, – mondta – mindegy, hogy te mit mondasz… imádlak téged,
imádlak a halálomon túl, ott várok rád, ott kitárom feléd a karomat, ott
várok rád, amíg utánam nem jösz… Ővele végigszenvedem a földi életet, ez
az övé… De az igazi a tied, az a másik…

Hittel mondta, rémült-szerelmesen nézett le a fiú arcába.

– Na menj – mondta ez.

A lány lehajtotta a fejét:

– Gyerekem lesz – mondta egyszerűen.

Most felfigyelt Andor. Nem szólt semmit. Várta, hogy magától folytassa
ezt a vallomást. A lány elvette a tekintetét róla. Az ablak sötétülő
négyszögébe nézett, valahova messzire beszélt:

– Másnap, – mondta tisztán, de alig hallható halkan – másnap megölelt és
megcsókolt. Azt mondta, hogy az akasztófáját csinálják. Énérettem.

Hallgatott. Aztán tovább mondta:

– Elviszik, eljönnek érte. Gyilkos lett… miattam… Az én Sándorom. Az én
szép, szegény Sándorom. Az utolsó éjszakáján bementem hozzá és
átkaroltam. És most ő a börtönben ül és én a testemben viselem az ő
gyermekét.

Ahogy Andor felnézett rá, rettenetesnek találta a tekintetét, amely
átszállt fölötte, mint sugáregyenes, végtelenbe-vesző híd ment át az
ágya fölött, ki az ablakon, a sötét égbolt messzeségébe. Már nem
foglalkozott vele magában. Mint valami idegent nézte, már elkívánta
innen, hogy ne lássa, hogy ne is gondoljon rá többé.

– Mi ez? – kérdezte távolba-szegzett pillantással a lány. – Mi ez? Mi ez
a földi élet? Ott messze, ott te vársz rám, ott túl, messze… ott te
vársz rám, te édes, te boldog…

Mélyen, fájdalmasan sóhajtott:

– Meddig kell még szenvednem érted?

Andor lassan, fáradtan nyújtotta ki a kezét, megkereste az
éjjeli-szekrényen a csengőt. Megnyomta. A vörös Jolán jött be az ajtón,
nesztelenül.

– Gyújtsa meg a lámpát – mondta neki. Lehúnyta a szemét, mikor a fény
rácsapott. Lezárt szemmel feküdt.

– Maradjon itt – mondta Jolánnak.

Sokáig nyugodott így. Halk neszeket hallott, nem akart figyelni rájuk,
sejtette, hogy Mariska megy el, Jolán kikíséri, visszajön. Csak feküdt,
mozdulatlanul. Mikor az ápolónő megérintette, – bizonyára a vacsora
miatt, vagy talán másvalamit akart kérdezni tőle – még mindig lecsukott
szemmel, idegesen kapta vissza a kezét, dacos-tagadón rázta meg a fejét
és felemelte az ujját, fenyegetve intett, hogy ne szóljon, ne beszéljen
senki, hagyják most, egy szó se legyen, hagyják békén, csönd legyen,
csönd, csönd… egy szót se.


XII.

Vadász Imre eladta az értékpapirokat és a svábhegyi telket. Büszke
lehetett arra, hogy mily sok pénzt csinált ezekből a dolgokból, mert
mindenáron magyarázatokat akart fűzni a hosszú papiroshoz, amire az
elszámolást írta fel. De Andor türelmetlen volt, a pénzcsomó borítékját
fel se szakította, úgy dobta bele az éjjeliszekrény fiókjába. Aztán
néhány szóval elintézte Vadász Imrét és egyedül maradt. Vacsora után
nyugtalanul aludt néhány órát, s éjfél körül már megint ébren volt.
Minden lámpát meggyújtott a fehér szobában, nagy világosságot akart.
Félegy körül kopogtatás nélkül óvatosan benyitott valaki az ajtaján.
Fáradt öröm futotta el, mikor meglátta Veress doktor arcát.

– Még nem alszik?

– Nem. Jöjjön be, kedves doktor úr… üljön egy kicsit nálam…

Veress doktor lefelé jövet nézett be hozzá. Már elaltatta a betegeket
mind a három emeleten. Fáradt volt és álmosan fészkelte bele magát a
karosszékbe:

– Nem bánom – mondta. – Úgyis kell magával beszélnem.

– Szidni akar?

– Nem. De mindenekelőtt vegye tudomásul, hogy a sebe maholnap
meggyógyul. Hála Istennek, könyv szerint gyógyul. Ettől elmehetne
nemsokára. Maholnap a kötését is leveszem, ha addig jól viseli magát és
nem mozog sokat. De az egyebek most sokkal rosszabbak, mint tavaly
voltak.

– Az egyebek…

– Bizony, azok nagyon rosszak. Az én tanácsom az, hogy itt szedjen
magára egy kis húst, fürödjön ki magából annyi rosszaságot, amennyit
csak tud, és akkor menjen el nagyon messzire, de egy évig haza se
jöjjön.

A fiú szerényen, a konok betegek szemérmességével mosolygott maga elé.
Az orvos iránt való szeretetből nem nevetett hangosan.

Egy kicsit magyarázgatta még neki a doktor a dolgot, de aztán
abbahagyta. Tudta, hogy az ilyesmihez több idő kell. Mára elég volt neki
ez az első figyelmeztetés, hadd gondolkozzék majd rajta a fiú néhány
napig. Akkor majd lehet folytatni. Mielőtt kiment, ezt mondta:

– És még egyet. A napokban egy kis izgalmon kell keresztülmennie. Azt
tudja, úgy-e, hogy az a fiatalember, akivel ez a kellemetlensége volt,
le van tartóztatva.

– Tudom.

– Hát most magát ki akarják hallgatni. Az állapotára való tekintettel
eddig még azt sem engedtem meg, hogy szóljanak magának erről. De most
már bátran jöhetnek, egy kicsit összeszedi magát, nem fogják kínozni,
tudják, hogy beteg.

– De mért tartóztatták le? Én föl se jelentettem.

– Én tanítsam magát, a jogászt?

Leintett a levegőben:

– Az én jogászi tudományom…

– Sokáig nem tudtuk, hogy mi lesz magával, hogy egyáltalán megmarad-e.
És ha nem maradt volna meg, akkor az a temperamentumos fiatalember
emberölési vádat kapott volna, vagy tudom is én, minek híjják: halált
okozó súlyos testi sértésnek, vagy egyébnek…

– És így?

– Súlyos testi sértés, azt hiszem… vagy emberölés kísérlete… én igazán
nem vagyok jogász. De ha lecsukták, hát biztosan valami szép komoly
dolog. A fiatalember ügyvédje azt követelte, hogy a terhelt is jelen
legyen az ön kihallgatásánál. És hozzám eljött, hogy ne halasszuk a
dolgot, mert ez az ember addig a fogházban ül… és én úgy gondoltam, hogy
maga se akarja kínozni…

– A világért sem.

– Igy hát… idejönnek egyszer.

– Mikor?

– A napokban. Holnap megtudom.

Elment. Andor felült az ágyban. „Kubényi Sándor“ – mondta ki a nevét
félhangosan. Csudálatos, milyen idegen ember volt ez. Nemcsak, hogy nem
haragudott rá, de mikor a maga sorsáról gondolkozott, folyton
elfelejtette. Mindenki szerepelt ebben az ő ügyében, csak ez nem. Mit
akar tőle a törvény? Szegény Kubényi Sándor. Tisztelni lehet Kubényi
Sándort. Ez egy hétig se tűrte, hogy a menyasszonya olvadozzék valakinek
a melegénél. Alaposan és férfiasan cselekedett. Ez kiállt és megvédte a
nőstényét. És rögtön azután, hogy kést szúrt érette valakibe, megfogta
és anyává tette. Gyorsan és bátran cselekedett: bélyeget ütött rá, hogy
az övé. Aztán, – most már vihetik a rendőrök. Mint valami semleges
harmadik személy, oly becsületesen csudálkozott ezen a szép férfiui
életen. „Nem is lehet másként,“ – gondolta – „a férfi élete a harc és a
cselekvés, nem valami olyan bágyadt úszás egy nagy folyó sodrában,
lefelé, mint az enyém…“ De nem érezte hibásnak magát. Olyasmi járt a
fejében, hogy erre születni és nevelődni kell. Ha ő ilyet csinált volna
valaha, az balul ütött volna ki, mert ő nem való erre, mert ő… vagy
talán épp az a baj, hogy ő ezen így el tud gondolkozni, és hogy törődik
azzal, mi üt ki balul és mi nem?

Később eszébe jutott: „elutazni messzire, egy évig haza se jönni…“
Megint mosolygott. Csudálta Veress doktort, hogy ilyet mondott neki.

Mostanában, különösen, ha éjjel felébredt és sokáig nem tudott elaludni,
gyakran kellett egy furcsa, újszerű sírási vággyal küzdenie. Az a
borzasztó perc, mikor a Kender-utcában a kövér Juli mellén kisírta
magát, mintha felszabadította volna benne azt a szeméremérzést, ami
eddig sokszor visszatartotta a sírástól. Rémesen restelte önmaga előtt a
sírást, mindig meg tudta állapítani, hogy ez csak testi szükséglet,
amelyről az embernek le kell szoknia, mint sok másról, nevelés útján. De
mióta egyszer szabad utat engedett ennek a rázkódásnak, azóta az
gyakrabban jelentkezett, szemrehányón, hogy: ha egyszer igen, akkor
többé mért nem? Ilyenkor úgy erőltette vissza magába a feltörekvő
rohamot, hogy közömbös dolgokra erőszakolta a figyelmét. De néha
megjárta ezzel is. Egyszer mérnöki dolgokra gondolt, nagy hidak
konstrukciójára. Ezt erőltette a fejében, ezt a száraz számtani és
fizikai képet, de a Margithíd kedves-megszokott, terpeszkedő szerkezete
jelent meg előtte, s ez a híd, amely rá nézve oly sokáig a szomorú élet
országútja volt, olyan érzékeny emlékeket vérzett fel benne, mint a
faluról származott emberben egy-egy akácfa, régi kis földszintes ház,
templomtorony… Ez volt az ő fiatalsága, ez a nagy kőlábú vasszerkezet.
Tud ez úgy fájni, mint egy akáclombos alföldi templomtér.

Ma a kaszinóra gondolt és a bakkara-kártyára, az esélyekre, a bankár
előnyeire, a valószínűségi számításokra. De az első percben meglátta
emlékei közt Fischer urat, akit alig ismert, de aki sok pénzét nyerte
el, s akinek most éles emlékezéssel jutott eszébe egy megjegyzése. Egy
nagyon rossz éjszakáján, mikor csak úgy tudta valamiképpen kábítani
magát, hogy nagy pénzeket tartott valakinek a kártyájára, hallotta,
amint mögötte egy ember beszélget Fischer úrral. Az ember ezt mondta:

– Ez a fiatal gyerek milyen nagy pénzbe játszik.

Ez őreá vonatkozott. Hallotta, mikor Fischer úr erre súgva felelt:

– Az ilyeneket fel se volna szabad venni a klubba.

Akkor is ez bántotta, ez az: „ilyeneket“ szó. Most, hogy felkavarodott
megint benne, szúróan fájt neki, úgy kínozta a szívét, mint az éles
homok a szemet. Ő egy egész, fájó világot viselt magában, és Fischer
úrnak mégis igaza volt: ő csak egy olyan „ilyen“, ő csak tagja, része,
egy példánya az „ilyeneknek“, csak egység a sok ezer közt, és
égigsikoltó kínjával együtt ő csak egy a sok közül, nagyon sok olyan
van, mint ő. „Nem, édesem,“ – mondta keserű szájmozdulattal magának –
„ön nem viseli az egész emberiség fájdalmát, ön egy eltűnő rongy, egy
rothadó falevél, amin egészséges talpak nem-törődve gázolnak, ön nem
csinált soha semmit, csak a beteg életét kímélgette és a szennyes kis
fájdalmait csitítgatta, ön egy rongy, doktor úr, egy marék véres szemét,
nincs az a leölt csirke, ami több ne lett volna, mint ön, mert avval
legalább egyszer jóllakott valaki, de ki lakott jól önnel, ön szemét, ön
szemét, szemét…“

Mégis csak ráborította az arcát a párnára és vigasztalanul fulladozott
bele, igen keserves sírással. Aztán feltápászkodott, a homlokára
csapzott haját félresimította, meredten nézett a lámpába. „De kutyamód
kínlódom“ – mondta.

A sebe még be volt kötve. És nem lett volna szabad magát így végigvágni
az ágyon. Most érezte, hogy túlnagyot mozdult. Rátette a kezét a
kötésre. „Nagy vergődés ez“ – mondta magában. Most igazán hasonlított –
úgy érezte – valami meglőtt fiatal szarvashoz, aki sebbel az oldalában
vonszolódik a sűrűbe. Egy pillanat alatt ment át az agyán, hogy ha most
leszakítja ezt a kötést és durván belekarmol a sebbe, egy ütéssel
felmarcangolja és elpiszkolja – akkor mindennek milyen könnyen és milyen
hamar vége… Ültében kinyúlt és felegyenesedett a felsőteste, úgy, hogy
lazulni érezte magán a fehér pólya-kötést. „Na most,“ – mondta hangosan
– „na most… most az egyszer.“

A keze már ott volt a kötésen és a hüvelykujja alája feszült. Akkor igen
komoly lett, a keze mozdulása megállt, s ahogy a vaságy lábára meredt a
tekintete, lassan eleresztette a kötést. „Nem“ – mondta – „én nem
küldhetem a börtönbe Kubényi Sándort.“ Lassan visszaereszkedett a
párnájára és érezte, amint a forró jóság elömlik benne, a jóság és
emelkedett emberség, amit soha senki a világon nem fog megtudni róla.
„Én vittem oda a fertőzést“ – jött vissza a régi gondolata – „én öltem
meg Gyulai Olgát, a szegény Csirkét, a Mariskát… én öljem meg Kubényi
Sándort is… és az ő gyerekét a Mariska testében?“ És felbőszült benne
egy eddig soha nem érzett harag, mikor Ellára gondolt: „Teéretted?
Temiattad?“ De nem bírta a képét. Az agya-gépezete ontani kezdte most
olyan képeit az asszonynak, amiket erősen tartott meg, élesen
megrajzolva tett el a memória-raktárába. Megint a csinosságai, az
elérhetetlen üdeségei, a kínzó testi csintalanságai szállták meg, a
hangjai, amiken a neki-szólt szavak csengettek, a ruhák alá titkolt
gyötrő-kívánt formái, nyomorult, aljas, átkozott emlékbe-vésettségei
olcsó ruharongyoknak: egy harisnyának, egy rézcsatnak, ami a
szélviharban kivillogott a fodrai közül, azok a fodrok a maguk
puceráj-tisztaságával, és a válla, a vizes válla a fürdőben, mikor
viaszosan csillogott, a két gyermek-szép keble a vízfényes fekete selyem
tapadása alatt, és ami már egyszer, sokszor, az övé volt: a dús-piros
szája, azzal a kínba-kergető, felrezzenő felsőajakkal, annak a rugalmas
érintése, a mandulatej-íze, a szeme közelről-kutató, aztán bágyadó
tekintete… mindezek mögött Kubényi Sándor sápadt munkásarca és mély,
gyűlölő szeme… a Mariska rajongó halványsága és a halk szó, amivel a
gyerekéről beszélt…

– „Hohó!“ – mondta magában oly hangosan, hogy nem tudta: gondolta-e,
vagy valóban kiáltott – „hohó, nem lehet!“

Most jól esett neki a sírás újabb rohama. De ez olyan erővel jött, hogy
ahogy féloldalt fordulva feküdt, a fél párnát át kellett karolnia, hogy
az arcára szorítsa, belefojtsa a csukló-fuldokló hangot. „Nem vagyok én
„ilyenek“ – sírta belsejében a szöveget a rettenetes hanghoz – „nem
vagyok én rongy… nem vagyok én szemét… én mégis, mégis csak egy egész
nagy világ vagyok…“

Vonított a párnába, hosszan, már nem is sírva, csak panaszosan-jajdulva
valami hatalom felé, amely értse és lássa őt. „Le kell ütni az ilyen
állatot“ – gondolta – „ártalmas állatot… piszkos, önző állatot… De azért
ő is valami… ő is minden… ő mégis csak az egész világ, istenem… mért
nézem le magamat olyan nagyon… mikor így tudok sírni… és mikor egy ember
így sír… az mégis csak az egész világ… ez az egész, nagy világ… –
mindenki…“


XIII.

Harmadnap délelőtt mély álmából ébresztették fel. Veress doktor állt az
ágya előtt.

– Már tíz óra – mondta. – Itt vannak.

Hamarosan rendbehozta magát, hideg vízzel dörzsölte ki szeméből az
álmot, megivott egy pohár tejet, szétnézett a szobában, hogy rend van-e,
aztán hátradőlt a párnákra, amiket a háta mögé egyengetett a vörös
Jolán. Furcsa-szögletes fejű, vörösarcú kis ember jött be a szobájába
egy hosszú barna fiúval. Bemutatkozott, hogy ő vizsgálóbíró.

– A jegyzőm – mutatott a hosszú fiúra.

Andor cigarettát tett eléjük.

– Köszönöm, nem dohányzom – mondta a kis ember, s erre a jegyző is
tagadólag intett, szerény mosollyal.

– Doktor úr elég jól érzi magát ahhoz, hogy itt most egy kicsit
faggassuk?

– Oh igen, csak tessék.

Még kóválygott-bujkált a fejében az álom ködje, s nagy fáradtságot
érzett, mint utóbbi időben mindig, mikor felébredt. És ma különösen
rossz kedvvel ébredt. Már az imént, mikor Veress doktort meglátta,
pillanatnyi ok nélkül megint az a gyalázatos sírni-vágyás fogta el.
Teljesen összetörtnek érezte magát, mintha hajnalban, mialatt aludt,
fakalapáccsal verdesték volna össze a csontjait, ahogy a nyers húst
szokták a konyhában.

– Neve?

– Aradi Andor.

És végig, mind ezt a sok semmit, ami fárasztotta és felizgatta. A
nacionáléját elmondani, ez a szellemének ugyanolyan kín volt, mint a
testének az a meztelenül kiállás, mikor sorozták. Csakhogy ez után nem
küldték el azzal, hogy gyönge. Sőt most kellett erősnek lenni. „Mit
bánom én őket“ – gondolta, lehúnyta a szemét. Így válaszolt a
kérdésekre.

– Sötét volt a kapu alatt?

– Igen.

– Ecker Mihály nem bántalmazta?

– Nem.

– Nem is közelített ön felé?

– Nem.

– Láthatta Ecker Mihály, mikor Kubényi Sándor önt megszúrta?

– Lehet.

Kinyitotta a szemét. „Nagyon tisztességesnek kell lenni“ – gondolta:

– Kérem, – mondta – lehet, hogy ő semmit se látott, mert én se láttam
semmit, se kést, se mozdulatot, én csak a… a Kubényi arcától ijedtem
meg, mikor megszúrt, és csak aztán éreztem egy kis fájdalmat az
oldalamban.

Ez a hosszabb mondat kimerítette. Nem is hitte volna, hogy igy
felizgatja ez, mikor idegen emberek előtt kell beszélni róla.

– Ön udvarolt Kubényi menyasszonyának?

Felült az ágyban. Egy kicsit szédült. De nagy erővel kiabált benne
valami: „Jóvátenni! Jóvátenni!… Ezt a nyomorult életedet… Jóvátenni!
Mindent!“

A szögletesfejű halkan ismételte:

– Udvarolt ön Kubényi menyasszonyának?

– Igen! – mondta bátran. Forrón pirult el a hazugságtól és a vad-fiatal
örömtől, hogy jót tesz, egy hanggal embereket éltet, börtönt nyit,
boldogságot okoz. „Csak ne sírjam el magam, én rongy“ – gondolta.
Összeszorította a fogát.

– Olyan módon udvarolt ön Kubényi menyasszonyának, Gubás Mariskának,
hogy joggal kelthette fel a féltékenységet Kubényi Sándorban?

– Olyan módon – mondta, és belül mosolygott. „Pártos bíró,“ – gondolta –
„te Kubényi pártján vagy, de nem bánom, én is veled vagyok, de mégse
szép tőled.“

– Ön gazdag ember?

– Igen.

– Pazarló életmódot folytatott?

Lehúnyta a szemét. A „folytatott“ szó kínosan mulattatta.

– Folytattam – felelt.

– Pénzt költött nőkre… éjjeli mulatóhelyeket látogatott…

– Látogattam.

– Általában, olyan életmódot élt, amely joggal kelthette Kubényi
Sándorban a gyanút, hogy ön azért telepedett meg az ő környezetükben,
hogy Gubás Mariskát elcsábítsa?

– Igen! – felelt erősen, a mondat elejére nem emlékezve, azért mondva
igent, hogy magát terhelje. – Igen!

– Ön nyíltan fogdosta Gubás Mariskát?

Kitört belőle a felháborodás:

– Én?

A szögletesfejű az írásba nézett. Most vette csak észre Andor, hogy
mindezeket a dolgokat papirosról kérdezi tőle a kis ember. Az írásból
olvasta:

– Szeptember tizenkettedikén este hét órakor az udvarban ön megfogta
Gubás Mariska állát a vőlegénye jelenlétében.

Visszaemlékezett erre a pillanatra:

– Hogyne! – mondta. – Ez igaz.

A szögletesfejű a jegyzőjére nézett, aki serényen írt. Aztán lapozott az
írásban és nem is nézve Andorra, onnan kérdezte:

– Ön revolvert rántott Kubényi Sándorra, ugyancsak szeptember
tizenkettedikén, mikor Kubényi önt a kapu alatt felelősségre akarta
vonni a menyasszonya elcsábítását célzó kísérleteiért.

Most az forrongott benne, hogy micsoda gyávaság ez: végleg komisz
csábítónak vallani itt magát, miért? miért?

– Revolvert rántott ön? – hangzott szárazon.

– Igen – mondta.

– Meg volt töltve a revolver?

– Igen.

– Hány töltény volt benne?

Szinte elmosolyodott kínjában, a keserű emlékektől, amelyek
felkergetőztek benne. Félrevonagló szájmozdulattal felelt:

– Egy töltény hiányzott.

– Szóval öt volt benne.

– Szóval… öt… mert egy hiányzott.

Ránézett a kis bírócskára, várta, hogy azt kérdezze tőle, hogy hova lett
az az egy, ami hiányzott, mert akkor ránevetett volna és megmondta volna
neki, hogy azt az egyet magába lőtte. De a kis bíró nem kérdezett semmit
a hiányzó töltény ügyében. Neki öt is elég volt ahhoz, amit ő akart.

– Kérem, – mondta, a vállát felhúzva – a terhelt itt van a folyosón az
ügyvédjével. Kötelességem volt teljesíteni azt a kívánságát, hogy
szembesíttessék önnel. Emel ön kifogást, egészségi állapotára való
tekintettel, ez ellen?

– Nem.

A bíró a fejével intett a hosszú fiúnak. Ez kiment a szobából. Andor,
aki eddig ült, most hátradőlt a párnákon. Rövid ideig csönd volt, aztán
nyílt az ajtó. Kubényi Sándor lépett be elsőnek, mögötte egy egyenruhás
ember, aki rögtön megállt az ajtó mellett. Az egyenruhás után egy
borotválatlan, cvikkeres fiatalember jött, felszaglászó orral, meghajolt
a bíró előtt és azonnal leült egy székre. A jegyző jött vissza
utolsónak, ő csukta be az ajtót. Andor nem fordította a fejét Kubényi
Sándor felé, de látta őt. Nem változott semmit. Még abban se, hogy nem
nézett rá. A bíróra nézett, de ebben volt valami erőltetettség: nem
akart a fehér ágyra nézni, ahol az az ember feküdt, akit az ő bicskája
juttatott ide. A rövid csöndben, amely ezt a bevonulást követte, Andor
azt gondolta, hogy itt minden rendben van, itt mindenkinek igaza van,
itt mindenki derék ember, csak egy utálatos ember van itt: az a
cvikkeres fiatal ügyvéd, aki neki nem köszönt, aki dacosan és
neveletlenül ült le, akinek mozdulata és arckifejezése ellene irányult,
ok nélkül, pusztán ügyvédi ösztönből, aki máris úgy tett, mintha évek
óta haragban volnának, aki nem nézett rá és támadólag csillogtatva
cvikkerét, várta, hogy megszólaljon a bíró és ő mondhasson valami
szemtelenséget, valami éleset, amiből kitűnik, hogy neki nem imponál a
kórházi ágy és a benne fekvő sápadt fiatalember. „És ilyen akartam én
lenni“ – gondolta Andor, lassan megmozgatta a fejét, a szemét félig
kinyitva.

– Maga azt mondta, – szólt a bíró Kubényi Sándorhoz – hogy Aradi Andor
úr el akarta csábítani az ön menyasszonyát.

Kubényi mondani akart valamit, de a bíró felemelte az ujját:

– Aradi úr ezt beismeri.

A legény lassan ráemelte a szemét Andorra. Andor most egészen lehúnyt
szemmel feküdt hanyatt a párnán.

– Maga azt mondta, – folytatta a bíró – hogy tanuja volt annak, saját
szemével látta, mikor Aradi Andor úr Gubás Mariskát megérintette,…
mondjuk: illetlenül érintette, ahogy maga kifejezte: megfogdosta.

Kubényi Andort nézte. A lehúnytszemű arcon könnyű mosoly derengett.

– Aradi úr ezt is beismeri – mondta a bíró. – És végül megerősíti
magának azt a vallomását, hogy mikor maga felelősségre akarta őt vonni a
menyasszonya elcsábítására irányuló kísérletei miatt, ő revolvert
rántott elő, amelyben saját kijelentése szerint öt töltény volt.

Andor lassan kinyitotta a szemét és a tekintete találkozott Kubényi
Sándoréval. Oly világosan olvasott most benne, mint a nyomtatott
szövegben. Kubényi Sándor csudálkozva és megindultan nézett rá. Nem
értette, de sejtette, hogy itt mi történik. Ettől, – „nem bánom, ha
tévedek is, de nem, nem, én látom, hogy ő ért engem“ – ettől megint
forró mozdulások kezdtek verni a fiú mellében. Mintha megint sírás
jönne, de nem, nem az jött, hanem valami elmagyarázhatatlan, felfelé
emelő érzés: tovább, tovább, most hamar: mindent, amit lehet…

– Bíró úr, – mondta nem egészen biztos hangon – nem érdemes sokat
keresgélni itten. Ez az úr a kapu alatt megszólított engem és felkért,
hogy ne jelenjek meg többé a menyasszonya közelében. Most belátom ennek
a kérésének a jogosultságát. De akkor bolond voltam és felbőszültem,
megharagudtam…

Kubényi most egészen sápadt volt és a szeme átszegezte Andort, most úgy
látszott, hogy haraggal. Mintha ezt mondaná: „Mi az? Magadra veszel
mindent?“

– Megharagudtam – folytatta Andor, isteni nyugalmat és derűt érezve a
tagjaiban – és beismerem, hogy erre a derék és tisztességes emberre
revolvert rántottam. Ő megütött, hogy ellökjön magától…

Kubényi a földre nézett.

– De én fogtam és emeltem a revolvert, s akkor ő megszúrt engem.

A bíró:

– Ön rá akart lőni?

– Igen.

– Pusztán… csak azért, mert kérte, hogy ne látogassa a menyasszonyát?

„Pártos bíró“, – gondolta Andor – „most az én pártomon vagy… de
megállj…“ Fájó-kaján érzéssel felelt:

– Pusztán csak azért. Akkor nagyon heves voltam és be kell vallanom,
megkívántam… az illető lányt… úgy érzem, kötelességem a bíró előtt
őszintén beszélni…

A bíró bólintott.

– … hát őszintén megmondom, pillanatnyilag felháborodtam, most már
restellem, de akkor így volt, dühbe jöttem, rá akartam lőni… nem csuda,
hogy védte magát, ahogy tudta…

Elfáradt ebbe. Visszafeküdt a párnatömegre. De még megnézte Kubényi
Sándort. Ez elborultan nézte őt, most először volt alul, amióta ők
ketten ismerték egymást. Ami dac és becsület benne volt, az a száján
vonaglott, alig-láthatóan. De a megütött fejű állat tétova pillantásával
megadta magát ennek a percnek, amely kinyitotta előtte az egész világot,
elébe vezette a rajongó lányt, felmutatta előtte a gyermekét és egész
jövő életét. Ahogy Andor fáradtan nézte a küzködő és lassan megalázkodó
arcot, büszke lett és fiatal, fensőbbséget érzett, s ezt érezte: „Na…
hát most ki az ember?“

A bíró megszólalt. Nem az írásból beszélt, de az írásba nézett, ahogy
mondta:

– Szóval maga a sértett, maga doktor Aradi Andor úr azt a színezetet
adja az egész dolognak, hogy Kubényi Sándor jogos védelemben
cselekedett, mikor őt megszúrta.

A fiú felháborodott az ágyban. „De komisz minden ember!“ – forrt végig
rajta. Merőn nézett a bíróra, hangosan mondta neki, mintha a szájába
akarná rágni:

– Nem színezetet adok, én vallok, kikérem magamnak.

– Kérem! – nézett fel rá szigorúan a bíró.

– Nem tűröm! – mondta a fiú, érezve, hogy ami kis vére van, lemegy az
arcából. – Kubényi úrra rá akartam lőni, rá is lőttem volna, ha ebben a
szúrással meg nem akadályoz. Ezt méltóztassék szóról-szóra jegyzőkönyvbe
venni.

A bíró a jegyzőre nézett. Az gyorsan írt. Világos volt, hogy a bíró
haragszik. Andor még mindig a bírót nézte „Majd megmutatom én neked“ –
gondolta. Össze voltak szorítva a fogai, most engedett ezen a
szorításon, mert szinte megfájdult belé az állkapcsa. A cvikkeres
zsidólegény gőgösen nézett a jegyzőre. Neki ez mind nagyon tetszett, de
a világért se adott volna semmi elégtételt a „sértettnek“. Ő mindhalálig
a terhelt ügyvédje volt, tőle összedőlhetett a világ. Andor a bíró feje
fölött Kubényira nézett. Lágy és fájdalmas tekintettel találkozott. Most
ő maradt szigorú: „Nem mutatok neki semmit.“

A bíró kellemetlenkedett:

– Ön agyon akarta lőni Kubényi Sándort?

„Velem kezdesz?“ – érezte Andor. Élesen felelt:

– Én mind az öt golyót bele akartam ereszteni Kubényi Sándorba. Mind az
ötöt.

És most ő nézett felhúzott szemöldökkel a jegyzőre, hogy az írja-e. A
jegyző mohón írt, s aztán kérdőleg nézett Andorra, mintha ezt mondaná:
„Nos, még, még!“

– Köszönöm – mondta a bíró, felkelt és összeszedte az írásait.
Kubényinak csak a szemével intett. Andor aláírt valamit, ezalatt Kubényi
némán ment ki az egyenruhás ember előtt. Most a cvikkeres is felkelt,
összecsapta a sarkát és meghajolt Andor felé. Andor elkapta róla a
tekintetét, úgy utálta. A bíró most nem volt olyan kedves, mint mikor
jött. Ceremóniásan köszönt, úgy vonult ki. Csak a hosszú jegyző nézett
szeretettel Andorra. „Ez derék ember“ – gondolta a fiú, szeretettel
mondta neki:

– Jónapot kívánok.

Egyedül maradt. Sokáig nem jött be hozzá senki. Aztán benyitott a vörös
Jolán. Körülszaglászott a szobában:

– Micsoda szagot hagytak itt.

– Menjen – mondta idegesen Andor. – Magának mindig a szaggal van baja.
Hagyjon most.

Jolán kiment.

„Nagyszerű érzés, embernek lenni“ – gondolta a fiú, fáradtan nyújtva el
testét a takaró alatt. „Mit szólna ehhez Fischer úr?“ Sokáig mosolygott
felfelé, ahogy elálmosodón, az izgalomtól elfárasztottan feküdt. „Te
szegény kis gyerek“ – gondolta lágy-furcsa érzéssel, s elképzelt egy
maszatos, mezítlábos kis lányt, aki Mariska kék szoknyáját görcsösen
fogja és sír. „Mért éppen lány?“ – kérdezte magától. „És mért sír?“ De a
kis lány szeme ugyanolyan volt, mint Kubényi Sándoré. Fáradt testében
megint mozgolódni kezdett az az oknélküli sírás-vágy, amit most haraggal
érzett. „Nem mégy?“ – kiáltott rá némán – „hagyj most békén.“ Mindig
nagyon szerette a kis gyerekeket. „A magamét borzalmasan tudtam volna
szeretni.“ A szívét most megint Ella puha kis keze kezdte pofozni. „Ne
bánts“ – mosolyodott rá lehúnyt szemmel, de már viharzó-gyorsan jött fel
benne minden mondat, amit valamikor Turnovszky kisasszonnyal a leendő
gyerekről beszélt. A hangját hallotta: „a gyerekünk…“ „a mi kis
gyerekünk…“ de nem érzelmesedett el. Hirtelen és ügyesen kormányozta
magát. Elképzelte Ellát, amint a csipkés-kivágott fehér lepelben
megdőlve áll Nagy Ervin előtt, úgy, hogy a fejét nem is látni, csak a
balkarját, amely a fehér lepelből kibontakozva könyökig fedetlenül mered
el tőle, amint eltartja magától, szétnyitott ujjakkal, a vad rabló-csók
alatt édesen kínlódva, hogy nem is látni mást, mint Ervin nyírott fejét,
ahogy felülről rátapad az asszony arcára és csak a meg-megmozduló
koponyáról látni, hogy csókokat szív belőle, vadul, erőt-mutatón,
komiszan, meg-megújítva a szája-mozdulatát.

– „Így kellett volna élni,“ – mozgott némán az ajka – „vagy úgy, mint
Kubényi Sándor… akárhogy, csak úgy nem, ahogy én éltem… és az „ilyenek“…
mint én…“

Ha az „ilyenek“ szónál Fischer úrra nem gondolt volna, erre az
izzadt-kövér, kupecforma, kerekfejű, kártyás ügynökre, megint elsírta
volna magát, „ez már undorító lett volna, rettenetes, gyalázatos,
utolsó… te jó Isten, mikor szabadítasz meg?“


XIV.

Utolsó napjának történetét Rácz Miklós a naplója, de a maga szíve
számára is pontosan meg akarta állapítani, s mint jó ujságíró, gondosan
utánajárt mindennek, ami a szanatóriumból való távozásától kezdve a
másnapi szomorú reggelig történt. A következőket sikerült megtudnia és
feljegyeznie.

Aradi Andor két nappal a kihallgatás után délelőtt tíz órakor ébredt
fel, rögtön csöngetett és jóízűen reggelizett. Reggeli után benn volt
nála Veress doktor, aki saját előadása szerint még soha nem látta olyan
nyugodtnak és derültnek, mint ekkor. Igaz, hogy gyönyörű idő volt,
egyike azoknak a Pesten oly gyakori októberi napoknak, amelyek a nyár
világítását meglepetésnek hozzák vissza az ősz színeihez. Veress doktor
azt ajánlta neki, hogy utazzék el a Riviérára és maradjon ott jövő
nyárig. Erre azt felelte, hogy a Riviérától fél, mert ott erős kártyázás
folyik és ő annak nehezen tudna ellentállni. Ekkor Veress doktor Párist
ajánlta neki, azzal a megokolással, hogy neki kellemes és felületes
szórakozásra van szüksége, ez fontosabb rá nézve, mint a levegő és a
fürdés. Azt felelte, hogy erről inkább lehet beszélni, ezen gondolkozni
fog. Aztán azt kérdezte az orvostól, hogy ebben a szép időben
kikocsizhatik-e. Veress doktor ezt megengedte neki és tréfásan
figyelmeztette, hogy ne menjen lumpolni, estére jöjjön haza. Mikor az
orvos kiment tőle, ápolónőjét, Gergyó Jolánt hivatta és arra kérte,
készítsen ki neki a szekrényből fehérneműt, cipőt és ruhát. Jolán azt
mondja, hogy ő maga is elfelejtette, hogy a betegnek itt nincs más
ruhája, mint amelyben a mentők idehozták, tehát a szekrényhez ment és
kinyitotta. A szekrényben a véres inge függött, s világos ruhája,
amelynek mellényén, kabátján és nadrágja felső részén nagy barna,
száradt vérfoltok látszottak. Jolán, mint mondja, hamar becsapta a
szekrényajtót, de már későn volt, mert a beteg az ágyból meglátta ezeket
a ruhadarabokat. Akkor hosszan hallgatott, szomorúan nézett maga elé és
Jolán kérdéseire csak hosszas unszolás után felelt. De később
visszanyerte derült arckifejezését, felhivatott egy hordárt, cédulát írt
valami asszonynak a Kender-utcába, ahol utoljára lakott, s a hordárt
megbízta, hogy két sárga bőrkoffert, ami becsomagolva és lezárva maradt
ennél az asszonynál, hozzon el. Az ebédjét úgy ette meg, ahogy az utóbbi
időben szokta: kevés levest evett, a húsból csak egy falatot és a két
szelet sült tésztából az egyiket. Ebéd után megjött a hordár, elhozta a
két bőröndöt, amelyekből Jolán kiszedte és a szekrénybe aggatta a
holmit. Három órakor felöltözött, tréfás megjegyzéseket tett arra, hogy
a sok fekvéstől elgyengülten bizonytalanná lett a járása, s néhány
perccel négy óra előtt gummikerekű fiákerért küldött. A fiákert a közeli
állomásról hozta a portás, ahonnan mindig szokta, ha a betegek kocsizni
mennek. Mikor a beteg lement és beült a kocsiba, a portás gondosan
betakarta a lábát és megmondta a kocsisnak, hogy vigyázzon a nagyságos
úrra. A fiáker száma kétszáztizenhat volt, ismerős kocsis ült rajta,
Bauer nevezetű. Ennek Andor azt mondta, hogy a Lánchídon át hajtson fel
a Várba. A Várban újra szólt a kocsishoz, azt mondta neki, hogy hajtson
a gőzsikló felső állomásához. Ott a nagy téren kiszállt a kocsiból.
Bauer kocsis segíteni akart neki, de ő visszautasította, bár gyöngén
járt és egyszer meg is kellett támaszkodnia a pályaház sarkába. Az
alacsony kőfalhoz ment, amely a pályaház mellett mint valami erkély
mellvédje szögellik ki a Duna és a város fölé. Rákönyökölt erre a
kőfalra és hosszan nézte Pestet, a Dunát, lehetett egy félóra idő, amit
itt így töltött. Közben egyszer fölegyenesedett, cigarettát vett elő, és
amikor Bauer kocsis odaugrott hozzá, hogy gyufával szolgáljon neki, őt
is megkínálta cigarettával. Megkérte a kocsist, hogy maradjon ott néhány
percig vele a kőfalnál és várjon, amíg megint előkerülnek a Lánchíd alól
azok a különös madarak, amelyek az előbb ott röpködtek, s amelyekről nem
tudja, hogy miféle madarak lehetnek, mert nagyobbak, mint a galambok, de
a repülésük idegenszerű, olyan, mintha sirályok volnának. Bauer kocsis
vele együtt megvárta, míg a madarak ismét felrepültek a híd alól, s
akkor megerősítette azt a véleményét, hogy ezek sirályok. Ő azt mondta,
lehetetlennek tartja, hogy Pesten sirályok legyenek, de Bauer kocsis
megjegyezte, hogy ő már igen sokszor látott sirályokat a hidak
környékén, amint magasra felrepülnek, majd a Dunára ereszkedve a vízre
ülnek és vitetik magukat egy darabon a folyóval. Ezután ő azt mondta,
hogy korán alkonyodik, mert mikor feljöttek, még erősen sütött a nap, és
most már gyújtják a lámpákat a pesti oldalon a partra néző ablakokban.
Akkor visszaült a kocsiba és a Fő-utcába hajtatott, az apja házához. Itt
is követni lehetett majdnem minden lépését és cselekedetét. Első útja a
házmesterhez vezetett, akitől afelől kérdezősködött, hogy mi ujság a
házban, hogy vannak a lakók, rendben megy-e minden. Aztán megdícsérte a
házmesteréket a tisztaságért, amit a lépcsőházban és az udvaron
tapasztalt, s váratlanul kétezer korona ajándékot adott nekik azzal a
megjegyzéssel, hogy ő hosszú időre külföldre utazik és tovább is ilyen
szépen vigyázzanak a házra. Akkor a házmesternével felkísértette magát
boldogult szülei lakásába, s útközben, a lépcsőn megkérdezte, hogy
minden rendesen úgy van-e még a lakásban, ahogy legutóbbi ittléte
alkalmával volt. De nem ment be azonnal a lakásba. A házmesternének azt
mondta, hogy csak nyissa ki és várjon, ő egy kicsit bemegy az irodába
doktor Vadász Imréhez. Vadász Imrénél egy negyedóráig időzött. A
kérdezősködésre azt mondta, hogy egészen jól érzi magát, s aziránt
érdeklődött, hogy Kubényi Sándort szabadlábra bocsátották-e. Mikor
megtudta, hogy igen, azt mondta: „na ennek nagyon örülök.“ Akkor
elővette azt a borítékot, amelyben Vadász Imre annak idején elvitte neki
az értékpapirjai és a telke eladásából származott összeget, kivette
belőle az ezresbankókat, s megolvasta. Aztán a csomóból elvett hármat és
ezt visszatette a zsebébe. A többit pontosan két részre osztotta és
megbízta Vadász Imrét, hogy az egyik felét, hatvanháromezer koronát, még
ma délután küldje el Gubás Jánosnénak, a kövér Julinak, azzal, hogy ő
ezt hozományul adja a lányának, Mariskának. Vadász Imre azt mondja, hogy
ő erre, az összeg szokatlan nagysága miatt megjegyzést akart tenni, de
aztán meggondolta magát és nem szólt, mert azt hitte, hogy ezzel a nagy
összeggel a fiatal Aradi a lány vőlegényét akarja megfizetni. Vadász
Imre biztosra vette, hogy a fiatal Aradi anyává tette Mariskát és gazdag
urak szokása szerint most nagy hozománnyal segíti abban, hogy
férjhezmenjen valaki máshoz. Az összeg másik felét, tehát szintén
hatvanháromezer koronát pénzeslevélben kellett Vadásznak feladnia,
ugyancsak még aznap délután, a következő címre: „Mademoiselle Mariska
Bárány-Brenner, Moscou, Russie“ – és itt odaadott Vadász Imrének egy
cédulát, amelyre orosz betűkkel fel volt írva egy utca neve. A
pénzeslevélbe, intézkedése szerint csupán egy cédula volt a pénz mellé
teendő, s ezen a cédulán ez a szöveg legyen: „Hatvanháromezer korona
ajándék Brenner-Bárány Mariska számára, küldi dr. Aradi Andor úr
megbízásából dr. Vadász Imre ügyvédi irodája.“ Ezt szintén feltűnőnek
találta Vadász Imre, de nem tartotta illendőnek, hogy erre nézve
bármiféle megjegyzést is tegyen. Mikor ezek után Vadász Imre a ház
kezelésére és a befolyt házbérekre vonatkozó beszélgetést akart vele
kezdeni, ezt elhárította, azt mondván, hogy ez majd ráér akkor, ha ő
Párisból visszaérkezik. De megkérte Vadász Imrét, hogy szanatóriumi
számláját a napokban fizesse ki ebből az összegből, és doktor Veress
főorvosnak adjon hatezer korona külön tiszteletdíjat. Megjegyezte, hogy
ezt azért nem adja át ő személyesen neki, mert doktor Veress tőle ezt
nem fogadná el. Az orvos, már a multkor, mikor elsőízben kezelte a
szanatóriumban, egyezer korona külön tiszteletdíjat sokallott, és
valóságos kínlódásba került ezt az összeget elfogadtatni vele. Ezek után
azt mondta Vadász Imrének, hogy most bemegy egy kicsit a lakásba
szétnézni, és kéri Vadász Imrét, hogy az irodából való távozásakor
szóljon be érte, ő fiákerrel van itt és szívesen átviszi őt Pestre.
Ekkor átment a lakásba, ahol a házmesternével együtt végigjárt a
szobákon, majd hosszasan nézett ki az ebédlő ablakán az utcára. Innen
boldogult apja dolgozószobájába ment és leült a könyvtárszekrény elé egy
fotelbe. Akkor a házmesterné kiment az előszobába, hogy ott várjon
addig, amíg hívják, vagy amíg a fiatal gazda elmegy. Ez sokáig időzött
egyedül az öreg Aradi szobájában; még akkor is ott volt, mikor Vadász
Imre az irodából jövet bement hozzá a lakásba. Vadász őt az íróasztalnál
találta, amint a Pallas-Lexikon Simor-kódex-Tea-rózsa kötetében
olvasott. Arra a kérdésre, hogy mit olvas, azt felelte, hogy sirályokat
látott a Lánchídnál, és most tudta csak meg, a lexikonból, hogy ezek
valóban sirályok lehettek, ő eddig azt hitte, hogy sirályok csak a
tengeren vannak. Csudálkozott, hogy hazánkban nem is egy, de tizenöt
sirályfajta él és megjegyezte, hogy milyen szép neveik vannak a
sirályoknak: rablósirály, ezüstsirály, törpesirály, angolsirály, és a
legszebb: a kacagó sirály, pedig ez az, amit a tudomány közönséges
sirálynak nevez. Ugyanekkor azt mondta, hogy milyen különös az, hogy ha
az ember a lexikonban egy szót keres, lapozás-közben mindig egy csomó
más szót is végigolvas, mert senki sem elég erős ahhoz, hogy mindent
mellőzve csak éppen a keresett szó iránt érdeklődjék. Igy ő most a
_Sirály_-t keresve megtalálta az angol _Sir_ szót és megtanulta belőle,
hogy az angol ember, ha valakit Sir-nek címez, elhagyhatja a
megszólított vezetéknevét, de a keresztnevét soha. És gúnyolódva hívta
fel Vadász Imre figyelmét a _Sírás_ címszóra, amely rögtön a
_Sirályfélék_ után következik, s amelynél a lexikon azt mondja, hogy „a
sírás nem gáncsolandó addig, amíg a tragikus célnak megfelel“, majd ezt:
„a sírás magában véve, ha érdemes tárgyaknak szól, megkönnyít és
felemel“. Vadász Imre ama megjegyzésére, hogy ez valóban így van, nem
felelt semmit. Ezután együtt lementek a fiákerhez és ő megkérdezte, hogy
hová vigye Vadász Imrét. Mikor ez egy lipótkörúti vendéglő címét mondta,
odairányította a kocsist. Mikor a kocsi a Margithídon haladt át,
dícsérte a szép estét és felhívta Vadász figyelmét arra, hogy nyugaton
még tűzzel-szegett felhők látszanak, de az égbolt másik része már
éjszakásan sötét. A hídról lenézett és azt mondta, hogy a Duna olyan,
mint egy fekete tükör, és a parton látszó sok kis lámpafényre mutatva
ezt mondta: „nézze ezt az ezer kis gyertyát.“ Vadász Imre a Lipótkörúton
leszállt és ama kérdésre, hogy a pénzeket elküldte-e, igennel felelt.
Azóta Vadász Imre nem látta.

A szanatóriumba fáradtan érkezett meg, azonnal levetkőzött, az ágyába
feküdt és oda kérte a vacsoráját. Megint keveset evett és ápolónőjének
arra a kérdésére, hogy hogy’ mulatott a kiránduláson, egykedvűen azt
felelte, hogy: „sehogy“. Vacsora után azt mondta Jolánnak, hogy talán
már holnap elhagyja a szanatóriumot, s azt a háromezer koronát, amit
otthon a bankó-csomóból levett, neki adta. Jolán kezet akart neki
csókolni nagy megindultságában, s mikor hozzáhajolt, Aradi megfogta a
fejét, s amit eddig soha sem tett, megcsókolta az arcát, s azután a
száját, hosszasan, de tisztességesen, minden mohóság nélkül. Tizenegy
órakor bement a szobájába doktor Veress. Akkor elgondolkozva feküdt
hanyatt az ágyon, s arra a kérdésre, hogy hogyan érzi magát a kocsikázás
után, azt felelte, hogy fáradt. Veress doktor megkérdezte tőle, hogy hol
járt. Erre pontosan és őszintén felelt, azt mondta, hogy a Várban volt
és gyönyörködött a szép kilátásban, mert mielőtt külföldre utazik, el
akart búcsúzni Pesttől, ahol annyit szenvedett. Azt mondta, hogy a
Várhegyről lenézve keresgélte, de csak nagyon nehezen találta meg azokat
az utcákat, ahol sokat járt azelőtt, ahol nők után leskelődött, ahol
szerelmes-korában izgatottan várt vagy nézegetett. Kereste azokat a
házakat, amelyekben boldog és boldogtalan volt, de ezek közül egyet sem
talált meg, mert valami őszi párázás borult a városra, széthúzódott
fölötte valami áttetszően elnyúló ködfelhő, ami por és füst is lehetett,
de valószínűleg az őszi alkonyat párája volt, bár ő inkább azt hiszi,
hogy szélcsendes időben a napközben felvert könnyű por képezi ezt a
vöröslő-fénylő alkonyati fátyolt a háztető-rengeteg fölött, amelyből
csak a tornyok és kupolák emelkednek ki a tisztább levegőbe. Felhívta a
főorvos figyelmét az alkonyatkor kigyulladó fényreklámokra, amelyek a
budai hegyről nézve csodálatos fényvonalakat rajzolnak a háztetőkre, és
megjegyezte, hogy milyen különös, sugaras beosztást adnak a város
látképének az estefelé felgyulladó gázlámpák, mert a budai magasságból
csak amaz utcák lámpasorai látszanak, amelyek a tekintet sugarába esnek,
mintha minden utca csak kifelé vezetne a városból és más utca nem is
volna. Doktor Veress ama megjegyzésére, hogy reméli: ma ezek után jól
fog aludni, idegesen felelt, s azt mondta, hogy egyáltalán nem fog
aludni, mert bár a friss levegő, amelytől elszokott, elbágyasztotta, de
a világban való szétnézés és különösen az elhúnyt szülei lakásában való
hosszasabb időzés annyira felizgatta, hogy semmi reménye nincs még csak
arra sem, hogy ma egyáltalán lehúnyja a szemét. Bizonyos
türelmetlenséggel, amit az okozhatott, hogy ilyen kéréseit állandóan
megtagadták, morfiumot, vagy más hatékony altatószert kért. Ezt doktor
Veress határozottan megtagadta, s újra figyelmeztette arra, hogy nagy
depressziója, lelkének demoralizált erőtlensége nagyrészt attól
származik, hogy az utóbbi időben az altatóporokkal, főként a veronállal
csúnyául visszaélt. Ismét a gyomortájra és a lábszárakra alkalmazandó
priznic-borogatásokat ajánlotta neki altatóporok helyett. Erre előbb
néma dacossággal reagált, de aztán felsóhajtva mondta, hogy ha mást nem
enged meg a főorvos, nem bánja, pólyálják be ezekbe a vizesrongyokba.
Veress doktor felügyelete mellett alkalmazta rá a nedves borogatást
Gergyó Jolán, sőt Veress főorvos segített is a flanel felcsavarásánál.
Aztán a főorvos szokása szerint azt mondta neki, hogy „megyek
Csipkerózsa-várkastélyt csinálni a szanatóriumból“ – ami rendes éjszakai
injekcióskörútjára vonatkozott, s egyszerű kézfogással búcsúzva tőle,
kiment a szobájából.

Hajnali négy órakor Gergyó Jolánt, mint mondja, csöngetéssel költötte
fel egy beteg, aki ugyanazon a folyosón feküdt, mint Aradi. Mikor az
ápolónő ettől a betegtől kijött és a szobája felé ment a folyosón, Aradi
ajtaja alatt, a hasadékon világosságot látott. Szívességből és
érdeklődésből óvatosan benyitott Aradi szobájába, s látta, hogy Aradi
nyugodtan alszik, hanyattfekve az ágyában. Akkor lábujjhegyen az ágy
felé közeledett, hogy eloltsa az éjjeli szekrényen égő villanylámpát,
amelyet, úgy vélte, égve felejtett az álommal küzdő és végre mégis
elaludt beteg. Mikor az ágyhoz ért, ijedten látta, hogy vérfolt van
Aradi fehér hálóingén, a melle balfelén. Ugyanekkor nagyon megrémült,
mert Aradinak a fehér paplanon nyugvó kezében meglátott egy kis
revolvert, s akkor észrevette a revolvert markoló kéz feltűnő
sárgaságát. Föléje hajolt, de Aradi akkor már nem lélekzett, s az arca,
amelyet az ápolónő első ijedtségében megérintett, már egészen hideg
volt. Azonnal leszaladt a földszintre és felköltötte doktor Veress
főorvost, aki papucsban és hálóingben szaladt fel a lépcsőn az emeletre.
Rögtön megállapította, hogy a beteg egy-két órával ezelőtt azzal a kis
revolverrel szivenlőtte magát, valóságos anatómiai pontossággal. A
szívét telibe találta, s valószínű, hogy abban a szempillantásban halt
meg, amikor a golyó keresztülment a szívén. A főorvos izgatottan
rántotta le róla a fehér paplant, a beteg lábai már hidegek voltak, csak
a priznic-borogatás nedves vászna volt még meleg, ahogy
álomra-kötözötten, elnyúlva feküdt ott a főorvos szerint meglepően
lesoványodott és most egészen halavány, jól ápolt és tiszta, nem izmos,
de szépen formázott hideg fiatal teste. Az ápolónő megfigyelése szerint
a főorvos rendkívül izgatott volt, mikor a halált jelentő jeleket
kereste és megtalálta Aradi testén, s azután leült az ágy mellé és
hosszan hallgatott, úgy hogy az ápolónőnek kellett őt tiszteletteljesen
figyelmeztetni a további teendőkre. Doktor Veress főorvos ezt a hosszas
töprengését azzal magyarázta meg, hogy eszébe jutott az a kérés, amit a
beteg tizenegy órakor hozzá intézett, mikor morfiumot, vagy más erősen
ható altatószert kért tőle. Nyilatkozata szerint orvosi lelkiismerete
teljesen nyugodt volt, amiért az erős altatószert megtagadta, ez
vitathatatlanul kötelessége volt. De emberi lelkiismeretét végtelenül
bántotta az a gondolat, hogy ha brutális altatót adott volna neki, akkor
nem követhette volna el azt, amit elkövetett. Arra a vigasztaló
megjegyzésre, hogy a beteg akkor ezt más alkalommal követte volna el,
előbb némán tagadó fejmozdulattal felelt, aztán azt mondta, hogy ez nem
idő és elhatározás, hanem pillanatnyi ötlet és alkalom kérdése, és hogy
a megakadályozott öngyilkosság néha, sőt igen gyakran, sőt a legtöbb
esetben végleg elmarad. Arra a kérdésre, hogy hogyan történhetett az,
hogy a revolver pukkanását senki nem hallotta, azt felelte a főorvos,
hogy az ápolónők szobái a hosszú folyosó legvégében vannak, Aradi Andor
szomszédai pedig újon operált és morfium-befecskendezéssel elaltatott
betegek voltak. Egyébként is a revolver, amellyel szívébe lőtt, oly
kicsiny kaliberű volt, hogy minden valószínűség szerint kicsit pukkant,
pláne úgy, ahogy Aradi sütötte el: egészen erősen a mellére szorítva,
amit a golyó behatolási helyének ismert jellegzetes formája bizonyít.
Veress doktor, miután a köteles intézkedéseket megtette, a kora reggeli
órákban ismét felment Aradi szobájába, és megilletődötten, hosszan
időzött ott. Elbeszélése szerint Aradi Andor nem-változott arccal feküdt
a fehér ágyon, sőt vonásain határozottan a nyugvás és a derű kifejezése
volt látható. Doktor Veressre azt a hatást tette, mint a nagy fáradalom
után elgyengülten nyugvó ifjú. Nem volt olyan, mintha aludnék, hanem
inkább olyan, mintha lehúnyt szemmel ébren pihenne. Tökéletesen
hasonlított a sebészi osztály ama betegeihez, akik súlyos operáció után
vértelenül-elbágyadva lecsukott szemmel, elsárgultan és elgyötörten
nyugosznak ágyukon, ahová visszafektették őket.

Rácz Miklós körülbelül egy félévvel ezelőtt olvasta Saint-Simon
emlékiratait, s ez a könyv oly mély hatással volt rá, hogy azóta naplót
vezetett, amelybe minden őszinteséggel, amelyre képes volt, napról-napra
beleírta az élete és a gondolkozása eseményeit. Fiatal barátja ez utolsó
napjának a történetét ebben a hosszú fejezetben így írta le. Nagyon
rövid, s hirtelen véget ért, önmagával való belső küzdelem után
hozzáírta azt is, hogy egy részlet különös erővel és mélyebben
rendítette meg, mint maga a nap története. Ez az volt, hogy a
kétszáztizenhatos fiákeres, Bauer kocsis vallomása szerint Aradi Andor,
miután Vadász Imrét a lipótkörúti vendéglőnél letette, a kocsisnak azt
mondta, hogy hajtson Andrássy-út negyvenharmadik szám alá, ahol az ő, a
Rácz Miklós lapjának a szerkesztősége volt. Mikor a kocsis az
Andrássy-út negyvenharmadik számú háza előtt megállította a lovakat,
sokáig várt, de Aradi Andor nem szállt ki a kocsiból, hanem hosszas
hallgatás után ezt mondta a kocsisnak: „Különben… csak menjen a
szanatóriumba, vissza, ahonnan jöttünk.“


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

55 |„Pfuj |„Pfuj“

135 |megának |magának

303 |rajtafelejtettte |rajtafelejtette

459 |szajához |szájához

576 |és Jolán |És Jolán

576 |akkor valami |Akkor valami

607 |„Velem kezdesz? |„Velem kezdesz?“]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69853 ***