*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69155 ***

_Móricz Zsigmond_

_Sárarany_

_Nyugat kiadása_

_Budapest • 1911_

A cimlapot Falus Elek rajzolta.

„Jókai“ könyvnyomdai műintézet Budapest, Thököly-ut 28.


I.

Égető meleg nyár van. A sok eső után, amiben nem érhetett a buza,
egyszerre borzasztó forróság lett, amely megaszalja a szemet. A kemény,
meggondolt parasztok csak megingatják a fejüket, „az isten is kitanult
már a mesterségiből“, de nem zugolódnak, nem ijedeznek, nem sápítoznak.
Az idő ellen? Azt el kell fogadni, ahogy jön.

Turi Dani a falu felől jött haza. Szép menyecskék utána bámulnak, észre
sem veszi már. Gondban fő a feje, s néha rá-rábólint a gondolatára. Nagy
terveket főz, a hamar meggazdagodó emberek módjára egyre nagyobb
vállalatokba fog.

Amint a kiskapun belép a tisztán tartott udvarra, fölemel egy eldobott
kukoricakórót, mig beér a pitvarba, apróra töri s bent a szabad tüzhely
elé veti a többi tüzelőhöz.

A felesége a konyha előtt pirosodik. Ingvállából kiemelkedik gőzölgő
fehér sovány válla, nyaka s a baboskék pendely-szoknya alól, fekete
megkopott papucsban mezitlába.

Ahogy az ura belép, visszaforditja az arcát feléje. Irigység és méreg
futja el. Persze ezt az embert nem nyuzta le az öt esztendei házasság,
meg a két gyerek. Neki mindenből csak a java jut. A barnapiros férfi
szebb, mint legénykorában volt, mert ő kihizlalta. Bezzeg ő odavan, róla
leszopták a hust a puják, meg a sok dolog, meg a sok méreg.

Dani hajnalban ment el hazulról, most déllére jár, érzi, hogy köszönni
kén az asszonynak, vagy legalább szót vetni neki. Köszönni derogál; az
asszony kötelessége, hogy köszönjön az embernek, aki aztán egy komoly
fejbólintással elfogadja. Hanem Erzsi elmulasztotta a percet s Dani
ahogy bámuló nagy fekete szemébe néz, ugy érzi, mintha adósa volna az
asszonynak. Kipislant hát félszemmel az ajtón az égre, aztán odasandit
félszemmel az asszonyra s azt mondja:

– Hát ha esni akar, csak hagy essék!

Elpödri szép bajuszát, amiről „nyalkabajszu Turinak“ is hivják; az
asszony, akarata ellen is biccent a szempillájával, evvel rendben van a
dolog.

Dani befelé mozdul, az első házba. Ujra szólni készteti valami. Mintha
nem volna minden rendben közte, meg a felesége között.

– Hun az az én veres noteszem, – mondja.

– Hun. ’Sz ott van a mándliba. A sifonyba.

Dani bemegy. Ő is tudja, hogy ott van.

A hűvös szoba levegője megcsapja; tele van az a fölmázolt föld szagával,
a kissé dohos ágynemü, meg a tiszta szobában tartott ételnemüek, az
avasodó vaj, savanyodó tej szagával. A sifon uras, annak az ajtaját
kinyitja s kiveszi a kabátzsebből a veres noteszt. Leül az asztalhoz s a
homályosra bezsaluzott, párologtatóan hűvös szobában hozzáfog számolni.
Megnyalogatja a plajbász hegyét s gyerekes, iskolás nagy betükkel
szókat, számokat ir egy tiszta oldalra.

– Kitapodom a béledet, te kutya! – hallja egyszer a felesége hangját. –
Hogy az isten vegyen el te, – hát nem felforditotta a tejes csuprot!

Sipp, supp! hallatszik kivülről, ahogy az asszony csattogó tenyérrel
rápaskolt a gyerek vastaghusára. A kis fiu csak egy jó perc mulva
kezdett el rikoltani, de akkor aztán ugy, mint a malac, akit nyuznak.

Dani egy kis ideig odaügyelt, aztán tovább folytatta a dolgát. A gyerek
az asszonyé, ahoz neki semmi köze; ha még a két gyerekével se volna
szabad az asszony, akkor itt hagyná a házat.

Kis idő mulva nyilik az ajtó, dühösen berohan az asszony s a fal mellett
álló tejesköcsögökhöz áll és szemlét tart felettük.

– Mi az istennyilát csináljak már, – zsémbel hangosan, de nem mintha
valakitől tanácsot kérne, hanem mert nem birja magába fojtani a szót, –
még vót egy messzely abba a csuporba, épen elég lett vóna. Most mán
kezdhetek egy egész köcsögöt. Bajlódhatok, mig leszedem a tetejit…

– Nem árt a vaj a bélesbe, – szólt oda Dani, gondterhes arccal, amelyen
meglátszott, hogy föl sem veszi az asszony mérgét.

Erzsi összeszoritotta a fogát s felkapott egy jókora tejescsuprot. De a
nagy cserépedény már régen repedt volt, mindig várta vele Erzsi a
drótost s hogy az nem jött, nagy félve mégis használta, hiszen olyan
szükébe volt a kedvére való jó tejescsuproknak. Most izgatottságában
elfeledkezett a csupor hibájáról, felkapta s ahogy kifordult vele a
szoba felé, az abban a pillanatban kirepült a ház közepére, s ezer
darabba tört.

– Apróra! – szólt ujra Dani hidegvérrel; vagyis: ha van, legyen, ha
törik, törjön! ugyse baj, nem kár…

Erzsi fogta a csupor fülét, ami a kezében maradt s ugy odaszánta az ura
fületövéhez, hogy ha az utolsó percben egy gondolattal vissza nem
tartja, baj lett volna belőle. De hát az asszony nem tud ütni, csak
magát emészti, ahelyett, hogy máson töltené bosszuját.

Sarkon fordult, kiment, a cserepet a szemétbe lökte, elővette a seprüt,
lapátot, meg egy nagy mázoló rongyot s bement feltakaritani a ház
földjét.

A szeméből könyek szivárogtak, olvadt, égő cseppek s bent feszült a
vulkán az indulatoktól.

Dani kedélyesen nézte; motoszkált ugyan valami benne, hogy kár most
bizgatni az asszonyt, nem jó lesz, de ugy benne volt az uszitásban, hogy
nem állotta. Szórakozottan tartotta vastag ujjai közt a vékony plajbászt
s ugy nézett csendesen somolyogva a feleségére. Roppant mulatságos volt
neki, hogy Erzsi minden dühe mellett is milyen szépen, szaporán, ügyesen
dörzsölgeti a sáros földet.

– Látod, – mondta neki jámboran, – most lesz szép. Mindig igy kék,
tejjel surolni fel, de sajnálod…

Az asszony megszédült, a nyelve megbénult a váratlan sértéstől.

Ebben a percben robajló nagy sustorgás hallatszott a konyhából, a
tüzhelyről.

– Az a tej is kifutott! – kiáltott az asszony és kirohant.

Dani felkacagott. A nyitva maradt ajtón csakugyan égett tejbűz áradt be.

A következő pillanatban a tulsó szobából éles babasirás hangzott fel. A
csecses baba felébredt és sírni kezdett.

– Dögölj meg! – kiáltott be rá az anyja. – Ebkölyke. Most halj meg, ne
legyen belőled olyan kutya, mint az apád.

Dani nevetett magának.

Az asszony kisvártatva folytatta:

– Hun az a kis bitang! Te! – kiabált ki az udvarra, ahol a nagyobb fia
még mindig bömbölészett, az eresz alatt a gerendán ülve. – Gyere be! Egy
pissz ne legyen, mert a nyakadra hágok. Eregy, ringasd azt a másik kis
nyavaját… De ki ne forditsd!

Dani ujra nevetett: azért mégis van gondja rá. Ki ne forditsd! Asszony!

A fiatal asszony a tüzhelyen rendbe hozott mindent, s ujra bement a
házba, hogy kiseperje a cserepeket.

– Szakadhatok én százfelé; szakadhatok én! – mohogta.

– Nem árt az ugrálás! legalább frissülsz egy kicsit! – vetette oda Dani.

– Hallgass! – rikácsolta az asszony, képéből kikelve. – Hallgass, mert
mingyán itt döglök meg! Vagy itt ölöm ezt az egész frekvenciát.

Lihegett, fujt.

– Bitangok! Megétetni eccer! Mer az vón jó csak. Mind belőlem él. Ha
százan vannak, mind nekem kell körültáncolni. Mindnek én vagyok a
cselédje.

– Minek vagy! – mondta kicsinylő bosszusággal Dani, – hány segitséget
állitsak?

– A kell nekem! – szólt undorral Erzsi, – a te segitőid, nyald ki
mindnek a… Az csak neked való. Az én konyhámba nem teszi be a lábát egy
dajnád se. Az én tiszta edényembe nem nyul egy asszonyszemély se a
faluba.

Dani fölkacagott, megkapóan tiszta csengésü, egészséges, jóízü
kacagással.

– Na, na! Van tán a faluban olyan is, akit nem pellengéreztél még ki
velem.

– Van. A nagyanyám, aki husz esztendeje a fődbe rothad. De más nincs.

Dani ujra felkacagott. Szép egészséges, harapós fogai kicsillogtak. Erős
bikanyakát hátraszegte s merész tekintetü piros arca férfiasan
ragyogott. Barna haját, amely izzadt fehér homlokára csapzott, félre
háritotta, hogy széles hullámot vetett a fürt, s szeme bizalmasan,
gondtalanul sugárzott.

Az asszony gyülölettel nézte ezt az embert, akiért valaha a kutba
ugrott. Első gazdalány volt s nem akarták a zsellérfiuhoz adni. Nem is
adták, mig a nyalka legény, aki már akkor is hires kapós volt az
asszonynépnél, nemcsak a lányt, de az anyját is meg nem ölelgette. Későn
tudta meg Erzsi, mikor már nem volt mit tenni, mikor már a félfalu
szeretője volt az urának s e miatt féltékenységében szinte megháborodott
az anyja és maga világositotta fel asszonylányát. Erzsi fölundorodott s
azóta rá sem tud nézni az anyjára. Hiszen csak legalább ha egy szeretője
lett volna az urának, akkor összetörtek vón valahogy. De igy, mikor
egyszerre tiz-husz lánnyal-menyecskével, de még vén asszonynyal is
bizonyos-köze volt s jól tudja, hogy az édes anyja is ott van maig
köztük, – igy nem lehetett hova lenni. Jobban undorodott a fiatal
asszony attól, akit az urával meggyanusított, mint a hullától. S nem
mehetett sehova, inkább itt maradt ezzel az emberrel, akiről még most is
ugy érzi néha, hogy nem tudna nála nélkül megélni.

A férfi csak nézte, nézte a szikrázó fekete szemü asszonyt, aki egészen
belecsúnyult a haragjába. Olyan furcsán, olyan kétes érzéssel nézte az
erős ivü fekete szemöldökök alól, a szép alaku hófehér homlok alól, a
keményen kiszögellő arccsontok, éles vékony orr, epés metszésü száj
keretéből kinéző nagy sötét szemek poklát, amely még sem tudott igazi
hatást tenni rá… Most már értette, miért volt ő hüvös ehhez az
asszonyhoz már elég régi idő óta, pedig maga is bámulta, milyen
gerjedelmes mostanában a vére. Csuf ez az asszony, csuf. Imádkozásra,
térdelésre és gyülölködésre termett, nem szerelemre. Pápista. Szivós és
szenvedélyes, amit ő nem bir megérteni. Az ő jó kövér, hamar felgyuló,
lecsendesedő, keveset haragvó, sokat káromkodó kálomista természete sok
puhaságra s örökös jókedvre vágyakozik… És mégis izgatja, leköti ez az
asszony, sokkal jobban, mint a világ minden asszonya. Nem cserélné el
senkivel, de senkivel a világon. Tele van vele, örül a nagy
tisztaságának, a testi-lelki-életbeli szeplőtlenségének. Nagyra van
vele, mint olyan asszonynyal, akihez nincsen több hasonlatos. És mikor
szabadon csatangol a kurta örömök virágos kertjében, mindig örvendve
gondol az asszonyára, aki otthon van, neki őrzi meg tiszta virágkelyhét,
s térden imádkozik a maga szigoru isteneihez, akik neki olyan idegenek s
valójában olyan gyülöletesek.

A husos, rózsásképü ember szeme lobbot vetett, balkézzel elkapta az
asszony megfeszült kezeszárát s odarántotta őt magához. Az asszony másik
kezében ott volt a teli szemétlapát; arról mind lerepült a cserép
szanaszét a szobában. Dani jókedvvel kacagott rajta, mintegy
megkönnyebbülve. Átölelte az asszonyát, leszoritva két karját s az
izmos, szivós asszony érezte, hogy ereje a férjeé mellett semmi, mint az
ő kezében a gyerekeé. Ugy bánt vele, ahogy akart. Oda szoritotta az
ölébe, lefektette a vállára s megpaskolta a hátát.

– Te bogár te! – mondta neki s aztán fogta, eltartotta két kézzel
magától messzire, hogy jól az arcába nézhessen.

Az asszony kezéből kihullott a vaslapát s csörömpölve állt meg a földön
egy pár cserépen. S a nő eleresztette magát; összerokkanva hagyta,
bármit tesz vele az ura.

– Ó te hónapos rózsa! mi bajod? – mondta Dani s a győző kedvtelt
érzésével nézett az asszonyra. – Hát van híjjod? Megkárositalak? Hiszen
nem birod el, ha megcsókollak, te! Mindig kifog utána a a – betegség. Te
üvegvirág. Hiszen sok vagyok neked, te harmat. Belehalsz, ha addig
csókollak, mig nekem elég.

Kiterítette a két karján az asszonyt, mint egy vékony gyereklányt. Erzsi
érezte, hogy fölrepül a levegőbe. Elveszett a lába alól s a lelkéből a
biztos föld kisugárzó ereje; szédült és ájult és érezte, hogy az ura
tenyerén van, de olyan biztos helyen, mintha az isten markában volna.
Megvillant szük kis agyában a gondolat, hogy ilyen erős ember nincs több
a föld kerekségén, mint az ő ura, aztán elalélt s hagyta, hogy azt tegye
vele, amit akar. Főhetett már, futhatott már odakint a tej, a rántás,
pecsenye korommá.

Dani odaboritotta a meleg asszonyi testet magára, mellére, vállára s
gyengén átölelte. Alig volt ruha a forró testen, amelynek szine, a bőre
érintése kezdett meghidegülni, saját magára lecsapódó gőzében, a fagyos
szobában, és mégis olyan hőséget sugárzott ki a test, mint az olvadt
vas…

– Látod, látod, – mondta csendesen a férj, – olyan vagy, mint a sár. Mit
kezdjek veled. Ha egy ujjal hozzád nyulok, véged. Affenébe, száz asszony
is kicsi vón nekem!…

Átölelte s magán tartotta a pihegő asszonyt; aztán ráncba szedte
homlokát s elcsöndesedett. Eszébe jutott az üzlet, ami most az egész
lelkét lefoglalta s az asszonnyal az ölében, pár pillanat mulva olyan
tisztán és nyugodtan gondolt az imént félbeszakitott tervére, mintha
csak a plajbász volna az ujja közt s nem egy szerelembe fuladt asszony,
a tulajdon hites felesége.

Az asszonyi test lassan odasimult hozzá. A két meztelen kar megölelte a
férfinyakat, vállat; a szorgalmas, ügyes, tapintó ujjak megbizseregtek,
amint a férfi puha, simuló gyolcsingén átérezték az üvegsima és ruganyos
kemény hust, s elkezdtek játszani, tovább tapogatni s egyszerre lázasan
görcsösen markoltak bele a husba; marokra fogva, gyurva, gyötörve,
csókolva a váll alatt meggyürődő, egész tenyért betöltő husdomborulatot.
Az asszony esze alázatos segitője lett, hirtelen fölviharzott testi
gerjedelmének, s amig két megbarnult erős karjával átfonta a férjét,
cserepesre szikkadt szomjas ajkával beletapadt a nyakára, ott, ahol az
ingből kifehérlik s ekkor teljesen elfeledett minden bajt, keserüséget,
szivfájást. Csak kivánta, áhitotta, odaadta magát a himjének.

A férfi elmosolyodva ébredt fel komoly, szikár tépelődéséből. Megérezte,
hogy az asszonnyal van valami, megtapogadta puha, lágyhusu, kidagadó
csontu tagjait s nyugodt hangon, gondolatait folytatva igy szólt:

– No ha ez a vállalat beüt, akkor se bú, se kár.

Az asszony összerándult s görcsösen ölelte át az urát, mintha agyon
akarta volna benne fojtani az idegen gondolatokat s a testétől
könyörögne segitséget a lelke idegensége ellen.

A férfi el akarta tolni, de nem bírt vele; az asszony szivósan és mégis
kéjesen ölelte: arra elmosolyodott, ő már szinte el is felejtette, hogy
került az ölébe az asszony.

– Ha ezt a bérletet megkapom, ugy, ahogy szeretném, akkor osztán nem
cserélek a vicispánnal se.

Az asszony karjai lelankadtak. Mintha a délignyitót nap éri. Dani egész
könnyen birt vele; mint szokta, eltartotta magától két tenyérrel s ugy
nézett a felesége arcába.

– Bizony még uri asszony lesz belőled! – szólt ragyogó örömmel.

Az Erzsi arca olyan szomoru, olyan halálosan szomoru és ijedt volt, a
szeme ugy könyörgött és remegett, könyek rezegtek a sarkában és az
arcvonalai elbágyadtak. Sovány arca sóvár volt, ajkai izzóak, orrlikai
tágultak s felső szemhéja leereszkedett a szembogarakig.

De a férfi nem látott semmit nagy izgatottságától, ugy tele volt a
terveivel. Ugy látszik már mindennel tisztában van, amin eddig
töprengett.

– A szatmári bótosok nem győznek annyi selymet lemérni, amennyi viganóra
valót vehetsz!

Az asszony szemei lecsukódtak, feje lebágyadt.

– Kiveszem az egész Nagyszeget. Hallod!… Már beszéltem az ispánnal. Az
ur a zsidóra megharagudott, osztán az egész az Asszonytól függ ugyis.
Felmegyek hozzá magam, nem esz meg. Egy asszonytól nem ijedek meg,
láttam én már mást is. Ha még olyan kegyelmes asszony is, csak asszony!

Erzsi, mintha vipera csipte volna meg, felugrott. Minden porcikája
remegett. Most értette meg, mit beszél az ura.

– Mmit! – szólt bukdácsoló nyelvvel, – mit mondasz? A kegyelmes grófné –
Hát oda akarsz? Hát…

– Nonono. Mondom, hogy csak nem esz meg! Mit féltesz?

– Mmán azt is! – orditott fel rekedten az asszony s leugrott az ura
térdéről. Összecsapta a két kezét, aztán igy összekulcsolva felemelte a
feje fölé, meg ujra leeresztette; ugy rohant, száguldott összevissza a
szobában, mintha kedves valakijének rögtön bekövetkezhető,
kikerülhetetlen halálától félne, – már azt is, azt is! – ismételte.

A férfi egy darabig nézte, értetlenül.

– Hát beléd mi ütött?

– Uristenisten! Keresztrefeszitettszentisten! Mikor lesz vége ennek az
én kinkeserügyász életemnek. Ó menybéli szüzanyám!…

– Ne bőgj! – rivalt rá az ura. – Ez kell nekem. Ez kell épen! Tyukeszü.

Bosszusan dobta odább a ceruzát az asztalra.

A helyett, hogy örülne, táncolna, – bolond! Igazán, hogy egy asszony
alábbvaló a… Nem érted? ha sikerül, – mer még semmise biztos, – olyan
kontraktust csinálok az urral, hogy belegebed. Ki fogom venni az egész
Nagyszeget, az egész pusztát, a Tiszasarkon olyan káposztásfőd van,
hogyha kiadom, nyócvan pengőt, százat adnak egy vékásért.

– Ezret.

A férfi elhallgatott. Ez már okos szó. Ez legalább az üzletre
vonatkozik. Az asszony mindig, mindenben a legrosszabbra számit, nem
ugy, mint ő, akinek roppant rikitó minden terv, alig birja magát
megállitani, ugy rohan a képzelete. S elégszer bebizonyosodott már, hogy
az asszonyának igaza volt. Ezért nem vágja ketté az asszonybeszédet,
hanem meghőköl rá s ujra meggondolja.

Hozzáfogott hát és mint szokta, apróra elmondott a feleségének mindent.
Ez csak állott a szoba közepén, lesütött szemmel, szórakozott
pillantással, majd meggondolta magát, kiment a konyhába, eligazitott a
tüzhelyen minden edényt, a kutyát kikergette, a félrácsajtót betette s
ujra bement. Az ura felnézett a noteszéből s tovább folytatta a
beszédét.

– Ha tizenhat pulyád lesz, mindre maradhat elég. Hát nekem ne vágj ilyen
fancsali képeket; nem tudnám miért.

– Nekem nem kell a macáid zsirja.

– Eh, – hehentett Dani bosszusan, – már megint eszi a…

– Nem hát! inkább a nyakamba veszem a kölykeidet és megyek koldulni, de
nekem nem kell piszkos pénz.

– Milyen piszkos?

– Bhhh, amiért osztozni kell – rajtad!

Dani kedvetlenül ránditotta meg az arcát.

Az asszony folytatta.

– Persze! most már megy a méltóságos asszonyok után. Nem elég ami vót.
Eredj, csak eredj, hogy kivetnek a disznók közé. Oh, csak az én istenem
adná, hogy egyszer már ráakadna a bajára! Mer nagyon elhitte mán magát!…

Dani kitágult szemekkel nézett az asszonyra; megértette a gyanusitó
gondolatát és az szeget ütött a fejébe. Tán még igaza is van az
asszonynak. Hisz az uri asszony is csak asszony!…

Összevonta a homlokát s az ablak felé fordult.

Az Erzsi lába alatt megroppant egy cserép. Lehajlott érte s összeszedte
a darabokat, aztán kitört:

– Azt mondom neked, elég legyen a cudarságokból, mert ha egyszer elfog a
keserüség, az isten legyen irgalmas-kegyelmes mindnyájunknak.

Dani felállott. Villogó szemmel nézett az asszonyára.

– Én meg azt mondom neked, – adta ki kemény hangon a parancsot, – hogy
eredj a dolgodra, egyébre ne legyen gondod. Ott a konyhád, ott az
udvarod, ott a gyerekeid. Az én bajomba ne piszkálj bele… Ha nem tudsz
segiteni, ne állj keresztbe… Semmi bajod. Tudod, hogy szeretlek; érted
élek; meg értetek, a gyerekekért. Az egész világot ide akarom hordani a
kötődbe; még a mai napig egy bokor kendőt se adtam más asszonyszemélynek
rajtad kivül. Mit sajnálsz? Lekopott a csókolóm? Nézze meg az ember. Mi
közöd hozzá, hogy csinálom a magam seftyét, csak sikerüljön.

Az asszony visszaszivta az orrába a könnyét, érezte, hogy most még csak
csöndesen foly a szó, de hamar rossz vége is lehet. Elhallgatott a
kemény hangra, mint a megszidott gyerek.

Az ura is meghiggadt. Visszaaereszkedett a helyére s komor arccal
hozzáfogott ujra rendezni a gondolatait.

– Tudod te jól Dani, hogy nekem nem kell semmi, – szólalt meg szomoruan,
csöndesen az asszony. – Eléltem vóna én veled az anyád kis házában is,
kapás napszámos sorban is. De ha van annyink, amennyink, minek ide több?
Minek a sok gyerek, meg a sok birtok, a sok gond? Nem jó nekünk ugy,
ahogy apámék voltak? Csendesen, rendesen. Nem kell felfalni a világot,
de elpotyázni se, ami van. Minek töröd te magadat, ha nem muszáj?
Meglásd, meg,… rossz vége lesz egyszer!

– Az isten áldjon meg, – szólt a férje mutatott bosszusággal, – hallgass
mán, ha mondom, hogy hallgass… Ne hasonlits engem az apádhoz, nem vagyok
én Tövigszáraz, mint ő.

A fiatal asszony elvörösödött az apja gunynevének hallatára; szive egész
szenvedélyével szerette és tisztelte az apját s gyülölködve nézett az
urára.

– Csak hagyj békét az apámnak! Jól vigyázz, mert te is megkapod a magad
csufnevét, a viz se viszi le rólad!

Dani meghorkanva, vizsga szemmel nézett a feleségére, nem tud-e már is
valamit? Az utóbbi napokban többször észrevette, hogy utánanevetnek s
valami szót suttognak, ha meglátják. Még nem jutott a fülébe, hogy mit,
megkérdezni meg nem merte, félt, hogy még megmondják.

– Az isten irgalmazzon annak! – morogta fenevad módjára, lapos
pillantással, – aki rám ragaszt valamit!

A beszéd egészen posvánnyá lett. Ugy indult egy félórával ezelőtt,
mintha vihar készült volna belőle s ugy végződött, mint az őszi köd.
Nyomott hangulat és nagy kedvetlenség maradt utána, amelynek a mélyén
feszültséget éreztek mindaketten.

Erzsi látta, hogy az ura nem szól többet, kifordult a konyhába, Dani meg
mogorván belekönyökölt a tervezgetésébe.


II.

A falu csinos kis alföldi magyar falu. Alig száz házból áll. Rendesen
kiszabott hosszu telkek; a kert mindenütt gyümölcsös és a falu közepén a
pompásan megépült fatorony valóságos kis erdő kellő közepéről nyulik ég
felé, mint egy dárda. A hegyében kakas berzenkedik s ez messze hirdeti,
hogy itt református, tehát szinmagyar nép lakik.

A gróf Karay-család névadó birtoka ez a falu.

A reformáció idején a Karayak áttértek s magukkal vitték számos birtokuk
magyar népét is az uj hitre, az erdélyi fejedelmek hitére, nem lelki
szükségből, nem is politikából, csak hogy bosszantsák a bécsi udvart.
Mikor aztán Pázmán idejében megint divatba jött a katholizálás, a
Karayak is visszatértek, de hiába akartak a császárnak kedveskedni vele,
a nép nem váltott velük hitet. A magyarság nagyon hamar beleszokott abba
a szabad, önálló egyházi életbe, amelyet uj hite biztositott neki. S az
üldöztetések idején a tömeglélek megkeményedett s hősi kielégitést
talált a hithez való ragaszkodásban.

Még ebből az időből való a falu és a földesur ellenséges viszonya. A
falu határa nyolcezer hold, ebből mintegy hatszáz hold a kisbirtokos
gazdáké, a többi nyolcadfélezer a grófé.

Ez a föld ősi idők óta történelmileg elévült törzsvagyona a Karayaknak.
De épen olyan ősi eredetű a parasztság tulajdoni joga is. Ugyanaz a nép
lakik itt rengeteg idők óta. Különös szerencse védte, hogy sem
tatárdulás, sem törökvész nem pusztitotta el a népet;
évszázadról-évszázadra bátorságban lakott itt s családi jobbágysága volt
a Karayaknak. Közülök vált ki a földesurak személyi cselédsége s az urak
meg az urnők szerelmi fölöslege századokon keresztül itt ömlött szét a
hajdani kevésbé válogatós korokban. Volt is már valami fajbeli
közösség-érzet az urak meg a parasztok között s Öreg-Karán báró Karay
Pált a nagy honárulás után azzal a jussal utálták meg a karai parasztok,
amivel az atyafit az atyafi. Ez a legádázabb gyülölet, ez
engesztelhetetlen.

Báró Karay Pál hiába eszelte ki az árulás jogi formáját simára és
kerekre, a veséjébe látott minden parasztja. S mit ért, hogy a
forradalom leigázása természetesnek és bölcsnek látszott a nagy
szerződés szerint, ha a kibujdosott utolsó fejedelemtől végig az egész
országon az utolsó karai béresig, mindenki lapos, gyülölködő
pillantással mérte őt végig. S mit ért, hogy a kibujdosottak birtokát
nem ajándékba kapta, hanem szerződésen vette meg, mikor mindenki tudta,
hogy a százharmincezer hold földet százezer aranyért vette s abból a
százezer aranyból a császári pénztár fizetett ki helyette ötvenezret, a
másik ötvenezeret pedig elengedte a legkegyelmesebb királyné. És
mindenki tudta, hogy csak akkor tette le a szegény magyar nép a fegyvert
azon a hires sikon, mikor már ez a szerződés készen volt a tábornok
tarsolyában…

Báró Karay, amikor konok kurucfejével belevágott ebbe a vállalatba,
előre leszámolt minden nemzeti gyülölettel s lerázta magáról a
megvetést, mint a kutya a vizet. Mit, ő már ugyis vén ember, majd
elfelejtik az unokáinak.

De mikor visszavonult, haza, az öreg házba, villogó szemmel nézett
vissza rá minden paraszt. Az öreg báró felhorkant, összecsikoritotta a
fogát s megpróbálta megtörni a parasztjait. Nem ment. A magyar paraszt
már ekkor egy szinen volt a kurta nemesekkel, csak épen a politikai
jogok hiányoztak a számára. A kötelességek azok mind rajta sulyosodtak
el.

Felőle dul-fulhatott az ur. Nekik többet nem volt uruk a „gróf“. Makacs,
kemény kálomista nyakak szegültek ellene a gróf méltóságának. S eddig se
sok köszönet volt a robotjukban, de ezentul erős és rendithetetlen
ellenszegüléssel rontottak mindenütt, ahol s amit lehetett.

– Megálljatok, – rikoltott fel dühében gróf Karay Pál s ment Bécsbe, a
királyné szine elé.

Egy pár hónap mulva már kiverte egész vármegyét tevő uradalmairól, az
áldott, kövér, kalászos rögökről az ősi, ott termett magyarságot s a
„kutya kálomista jobbágyság helyébe az mü szent religiónkban való szelid
katholikus sváb nemzetséget plántált.“ Olyan nép kellett neki, aki ne
fájdalmasan zokogó, kesergő dalokban buslakodjék a portája tövében,
hanem szent zsolozsmát énekeljen égre forgatott szemmel s ne laposat
köpjön a Karay név kimondása után: „honnak árulója“, hanem keresztet
vessen: „svábság pátrónusa!“

Nem is hallatszott soká magyar szó az ősmagyar földeken. Tizenhat falut
és három mezővárost üritettek ki a vén gróf gazdatisztjei. A nép
elbujdosott messze földre, más megyékbe, csak itt-ott fizettek ki
egy-egy falut, igy Karát is valami kis, megszabott urbéres területtel.
Az akasztófapusztát rendelte a gróf Kara lakosainak: odavalók, egyig! S
a nép a szomoru őszön átköltözött az édes otthonból a semmibe; uj falut
telepitett, nevezve Kiskarának…

Egy télen át üresen állottak az elhagyott falvak házai. Hó behullotta,
viz telefolyta, fagy szétrongálta. Ordas ütött tanyát a templomokban, s
ha az ég megszánta a szomoruság képét, mennykő csapott egy-egy toronyba
s arról tövig égett az egész faluhely. Néhol a kivertek gyujtották fel
édes ősi lakukat, hogy ne jusson döghollók karmába a hajdan békés
fészek.

Mikor aztán megjöttek uj tavaszon az uj földfoglalók, tele lett idegen
nyelvü vájákolással a levegő, hogy itt nincs minden olyan kész
paradicsom, ahogy igérték. A kiehült, otthon éhnyavajába dült svábok
kicsinylették, amit kaptak: a jó földet, az áldottat, a tehenet, lovat,
szekeret, öt évi adó és robot elengedést, meg a házi macskát, amivel
mind ellátta őket a kegyelmes gróf…

A vén vak Karay, aki egy árva szót sem értett uj népe nyelvén, – vele
esett meg, hogy huszonötezer főnyi táborával együtt sem tudott elolvasni
egy elfogott német levelet, – ujra dühbe borult. Kergette volna már az
ujon jötteket pokolba, de nem lehetett. Nebántsvirág lett a svábság a
Tiszalaposon. A királyné csak erre a tettére békült meg az öreg
kuruccal, akinek olyan volt a formája, hogyha megjelent a Burgban, az
udvari frájlák összesugtak, hogy veszedelmes játék a királynétól, ha a
medvét szabadon hagyja.

A vén Karay azzal a dühödéssel jött meg ujra Bécsből, amivel a paraszt
verte a szőlejét, mikor a jég esett: lássuk uramisten, ki csinálja
jobban.

Ha van már kellemetlen jövevény elég, hadd legyen még alacsonyabb, még
rosszabb, bőséggel! Még alázatosabb, még éhesebb, piszkosabb faj kell.
Itt az oláh!

Ki vette addig észre, hogy ez is van a világon? Pedig itt vannak. Ugy
huzódnak lefelé a tölgyes, bükkös hegyekből, mint némely nyáron a pockok
a mezőkön. Az oláh? Az is ember? Hiszen igaz, hogy ahol már nem terem
meg a buza, csak a makk, meg a boróka, ott megtalálni az oláhot, ahogy
öt-hat kecskéjét legelteti, fáradtan, lomposan, vállig érő hajjal,
rövidre nyirt bajusszal és éhes, örökké éhes hassal fujja a tilinkón a
véghetetlen, unalmas, gyászos nótákat. Ugy nézték ezt idáig, mint a
medvét az erdőben; a határtalan nagy erdőkben, ahol nincs az oláhnak egy
talpalatnyi földje sem, épen mint a medvének. Olyan is, mint a mackó;
hát nem egyformák, ha együtt lejönnek és vásárokon, faluhosszán
táncolnak a bőrdob egyhangu dobogására, az oláh nyelv édesgyökér izü
fanyar nótájára. Milyen elnézően, megbámulva, megborzongva nézik a jó
buzakenyérrel jóllakott magyarok s a nótájára utánadanolják, hogy

  Sose láttam az oláhnak
  Egyéb virtusságát,
  Ha kimengyen az erdőre
  Felákásztjá mágát…

Ezt a félvad népet eresztette be a gróf azokba az alja falvakba, ahol
nem volt kedve megtelepedni a svábnak. Valami husz községet nekik adott.

Innen ered, hogy a kiskarai paraszt lelkében maig ott van az
istenfélelem tőszomszédságában az uraság elleni gyülölet. Tehetetlen,
századokra elraktározott, ma már nem is öntudatos érzés. Ki tudja már
megmondani a gyerekének, mit vétett a gróf ellenük! De azt mindenki
megtudja tenni, hogyha a gróf nevét kimondja, köpjön egyet. S ha módja
vón rá, könnyen felingerüljön odáig, hogy leüssön belőlük egyet.


III.

Kiskarán csaknem két század óta élt a magyarság egyforma életet. Ősszel,
tavasszal szántottak, vetettek, régen faekével, nem is olyan régóta
egyszerü vascsoroszlyákkal. Sohasem hitte volna el senki, hogy ez a
derék, fekete föld egyebet is megteremjen, mint buzát, buzát, buzát. A
gabona olyan a szemesterményben, mint a tót az emberben. A kukoricából
elég, ami a disznónak elég. Krumpli, az is sok, ami van. Mit teremjen
még az istenadta föld? Egy pár szál cirkot seprünek, nehány sor
napraforgót egy kis olajnak, répát a tehénnek, sütőtököt a gyereknek,
egy vető kendert az asszonynak. A többibe aztán buzát, buzát.

Olyan egyszerü, megszokott, változatosság nélküli ez az élet. Ahogy a
hold ujul és fogy, szinte lesugárzik mindenfelé, mit kell tenni.
Nyaratszaka folyik a kemény tülekedő munka a földdel, amely már nem is a
termőföld megművelésének látszik, hanem a nagy közönyös, kiélt föld
hátán egy árva, maroknyi, elkeseredett népség harcának a mindennapi
kenyérért. És ez a harc igen keserves, a kiskarai ember nem ér öregkort;
időnekelőtte megszakitja magát a munkával.

De ezt a harcot is a századok alatt kifejlődött szokás diktálja. Az
egyes embernek nem kell gondolkoznia; el sem is tudja képzelni senki,
miről lehetne gondolkozni. A gazdaságról?…

És ott él valamennyiük lelkében, öntudatlan hit gyanánt az ősi pogányság
világnézete, a természetimádásnak valami különösen zsongó vallási
áhitata, amely olyan örökre ott maradt, ahogy arról a tudósoknak
sejtelmük sincs; ezer esztendő csak épen felöltöztette uj ruhába, a
keresztyénség keresztekkel ékes csillogó öltözetébe; de a szivek
legvalója pogány maradt. S a babonának nevezett vallásos tudásokban, a
keresztyén isten templomát is eszköznek tekintik, a saját, néven nem
szólitott, de örökkön ur istenük tiszteletére. S vén mesemondók, akik
formában is a kirgiz puszták kemény tipusát őrzik, jól ismerik a király
tizenkét lányát, a szent hold minden fordulásának összes jelentését s ha
a kutból vizet huznak, visszaloccsantják a fölit, ki tudja már miért: a
földben lakó örökisten tiszteletére.

A jeges északra szakadt atyafiakra vall itt minden szó, tett; a nyugatra
került faj őrzi itt a napkelet lelkivilágát.

Állhatnak a kormány élén bárkicsodák, jöhet abszolutizmus és alkotmányos
korszak, – ide ugy szürődik át valaminek a hire, mint valami távoli
zsivajgásé. Ki törődik vele? Ha nyilnak a szép tavaszi napok, bele kell
akasztani az ekét a földbe.

És ebben a megrögzött világban, ahol az emberi koponyákban az agyvelő
némelyeknél keményre száradt, másoknál megpenészedett, egyszerre csak
különös forradalom ütött ki.

Született, felnőtt, kiszolgálta három éves katonaságát s megházasodott
egy ember. Mint a többi. Ott volt, aki volt, a keresztelőjén, a
lakodalmán. Ki gondolta volna, hogy mi lesz belőle.

Az lett, hogy mindjárt az első esztendőn, az apjokától kapott
tiszaöntéses földbe repcét vetett.

Már mikor hozta a magot a városból, csóválták az emberek a fejüket. Ki
hallott olyat: uj veteményt találni ki! Nem szabad a földből komédiát
csinálni!

– Bolond ez a Turi Dani!… Nem bolond a, hanem tékozló. Elvesztegeti a
földet!… Persze belecseppent a nagy módba, azt se tudja, mit csináljon,
elvesztette a fejét.

Szidták, szemtől-szembe megmondták neki. Ő csak nevetett. Mikor aztán
szinte embernagyságra nőtt a kövér, husos levelű repce, mikor nagy, üde
sárgaszín virágba borult a szép tábla, s kivált mikor jött az aratás, a
bőséges, áldott aratás, amely egy holdnyi földről nyolcszáz forintot
eresztett a Dani zsebeibe, akkor szörnyű elképedés lepte meg az
embereket.

Soha a világ teremtése óta nem volt esemény, amely ennyire felizgatta
volna Kiskarát. Egész télen át a Dani repcéjéről beszéltek. Másik éven
megint sikerült a repce. Harmadik éven már az egész Tiszapart sárgállott
a repceföldektől.

A lassu parasztok megcsóválták a fejüket s gyanakodva tapostak szét
egy-egy rögöt a repceföld sarkában: sose nézték volna ki, hogy ez a föld
egyebet is tud teremni, nemcsak amit szokott… Szerették volna kitölteni
rajta a haragjukat, hogy eddig mind magának tartotta azt a sok jó pénzt…

Következő évben még nagyobb és még váratlanabb győzelmet aratott a
földön Turi Dani, ez a jókedvü, szépbajszu, asszonyszerető fiatal gazda,
aki olyan könnyedén és vidáman él, hogy a parasztok, akik hozzá vannak
szokva, hogy a meglett ember, a földturó gazda savanyu kedvü, mély,
barnabarázdás arcu, közömbös, tempós mozgásu, nem tudnak mit mondani rá,
csak azt, hogy

– Egye meg a fene ezt a Danit, ennek minden beüt…

Káposztát ültetett Dani a Tiszaparton. Éppen abba a földbe, ahol első
esztendőn olyan szép volt a repce. Kellett is, hogy olyan jól volt az
asszonynéppel. Senki más azt a rengeteg földet meg nem birta volna
munkáltatni rajta kivül. De ő még a faluvégi cigányasszonyokat is sorra
csókolta, csak menjen neki napszámba káposztakapálni.

Ha földrengés ütött volna be, nem okoz olyan rémületet, mint az, hogy
háromezer forintnál többet kapott Dani egy olyan darab föld terméseért,
ahol százötven, kétszáz forint ára buzánál több nem terem meg. Remek
volt a káposzta, torzsátlan, tömött, sima levelü, mint a hártya. Ahova
vitte, kapkodták a kiskarai káposztát.

És most már, ezen a télen az egész faluasszonya odaadta neki magát, csak
egy darab káposztás földet adjon neki a Tiszaöntésen. Bezzeg akkor
nevettek, mikor az öreg Tövigszáraz az eddig használatlan lapospartot
adta a vejének merő fösvénységből és nem a kitünő megmunkált
buzaföldeket.

Dani szétmesgyélte az egész nagy partot s kiadta bérbe, olyan árért,
hogy egy kapavágás nélkül több haszna volt belőle, mintha megszakitja
magát a munkával.

Uj terveken, uj kisérletezésen törte a fejét. Nem minden sikerült, de rá
sem fizetett semmire. Egy falu asszonynépe volt a vazallusa, a
munkás-cselédje.

Alig négy esztendős házas volt, mikor egyszerre csak szűk lett neki a
kiskarai határ. Ott terült el mellettük a rengeteg uradalom. Mért ne
lehetne onnan földet hóditani?

Mikor fölvette a szót a télen, a többi nagygazdák szokásszerint komoran,
szárazon legyintettek. Az a grófé. Ott a zsidó az ur. Mert bérbe volt
adva az egész uradalom.

Dani nem nyugodott. Egyre járta az uradalmat; mindenféle ürügyön
bemerészkedett. Az egész cselédséggel megismerkedett s boszorkányos
szerencséje az asszonyok körül, otthonossá tették a nagy mezőkön. Egy év
mulva jobban ismerte a földet, mint a kasznár s a bérlet minden
csinyját-binnyát, mint az ügyvéd. Két kisebb részlete volt az
uradalomnak, amely független volt a fő bérleti testtől. A Nagyszeg,
amely a bérletkötéskor még viz alatt volt, a Tisza egy hatalmas
szögelletében és a Pallag, egy szép darab kétszáz holdas legelő. Dani
azt is megtudta, hogy erre a két darab földre nem akar a gróf uj
bérletet kötni, hanem eladja. Csakhogy a mostani ur, „Miska gróf“, szóba
sem állott a parasztokkal; félt a sok huzavonától és nem bizott benne,
hogy ezektől pénzt kap. A Pallagra már készen is volt az alku
Lichtsteinnal, a bérlőjével, hogy olcsón, örökáron eladja neki. Dani már
nem is gondolt rá, hogy ebben versenyre keljen „Liscsánnyal“, ahogy
parasztnyelven hivták a fiatal bérlőt.

Az elmult napokban azonban nevezetes dolog történt. Volt a gróf
Karayaknak egy csinos vadászkastélyuk Kiskara végén, ahol ötvenesztendő
óta nem volt senki a grófi családból. Most Miska grófnak a felesége
asszonyszeszélyből lejött ide. Senki sem tudta, hoszabb időre-e, vagy
csak pár napra; a kastélyt Pestről küldött mesteremberek gyorsan
renoválták s Dani egyszer csak hallotta, hogy már itt is a kegyelmes
grófné.

– Beszélek vele! – hajtogatta magában – és már látta is, hogy akasztja
az ekét a nagyszegi bérletbe. Háromszáz hold az! Mint a felehatáruk.
Kétszer olyan darab föld egy tagban, mint az övé, meg az apósáé együtt
véve.


IV.

Egy percnyi nyugodalma nem volt. Láz gyötörte a testét; szive körül
zsibongást érzett s áramlatok rohantak végig minden tagján, amelyek
elvették az erejét és az okosságát. Ez a belső gyötrődés igen régi volt
benne. Még abból az időből való, mikor megtanult nagy terveket csinálni
és megérezte, hogy semmi külső, közönséges emberi lehetősége nincs, hogy
azok valaha sikerüljenek is. Ma már haragudott magára, a szivére, ezért
a hiábavaló kinlódásért s gyakran káromkodva bizonyitgatta magának, hogy
semmi oka a félésre, hát mitől reszket?

De most egyszerre olyan, szinte határtalanul nagy tervek rohanták meg,
hogy csaknem elvesztette a fejét a kapzsiság izgatottságában. S az ő
természetével lehetetlen volt nem látnia, hogy ezekhez a tervekhez ő
olyan kicsi, de olyan nagyon kicsi ember, – még kisebb, mint mikor az
alvégi kapás Turi Mihály fia a Takács lyányra vetette a szemét.

Az erősitette meg öntudatát, hogy eleddig minden sikerült!

Amint ott ült mereven, gondolkodva az asztal mellett a félhomályos
szobában, olyan volt mint valami indus bálvány; tizezer esztendeig el
birt volna ülni igy.

A pillantása az asztalon fekvő kezére, öklére esett, amely a félsötétben
egészen feketebarnának látszott.

Most először látta meg életében a kezeit.

Hogy lehet megölelni ezekkel a kezekkel egy uri asszonyt?

Kirugódtak az ujjai, e vaskos, bárdolatlan, csorba körmü ujjak, amelyek
olyan erősek s ugy hozzászoktak a kemény fogásokhoz, hogy nem is birnak
puhán érinteni valamit. Az uri fehér hab asszonytest, ha nem vigyáz, ugy
szétmállik ezek közt, mint a vajkép…

Eh, szamár beszéd. Olyan nincs, hogy őt megszeresse valami nagyságos,
méltóságos asszony.

Aztán egy kemény mozdulattal kivágta a karját, s vasöklével nagyot ütött
az asztal közepére, karját acélmereven tartván egy percig abban a
helyzetben s villogó szép szemeivel belenézve az élet nagy forgatagos
sorába, igy szólt magában:

Meglesz! Eh, mindegy. Akárhogy, de meglesz! Ha ez eddig megvolt, ez is
meglesz!

És már nem az az ember volt, aki az elébb, hanem más, a mozgékony,
cselekvő, nem sokat gondolkodó, hanem odaütő férfi.

Az ajtó kinyilt s a kis fia lépett be.

– Édes apám! – mondta a gyerek szepegve, – gyüjjék mán enni.

– Megyek fiam, megyek!

S felállott az apa, odalépett a fiához, lehajlott hozzá, felkapta s két
vasmarka közt fölemelte az égig.

– Hej fattyam! még gróf lesz belőled!…

S ettől a gondolattól, amely ebben a percben villámlott föl neki, olyan
hirtelen fényesség csapott rá, mint a tölgyre, ha beleüt a mennykő.

De ő nem hasadt százfelé a villámcsapástól, inkább összekeményedett. Nem
gyult magát elemésztő lángra, csak átízzott, megtüzesedett.


V.

Az ebéd csöndesen folyt. Az ember, meg a gyerek egymással szemben ültek
a fehér kis konyhai asztal két szélesebb oldalán. Az asszonynak a
keskeny végén volt odatéve egy tányér, de nem ült le hozzá, hanem mikor
tálalt a népének, maga felvette cseréptányérát és állva evett, gyorsan
bekapkodva az ételt a tüzhely mellett. Aztán leguggolt egy kis székre s
ölbe véve esztendős kis fiacskáját, annak is adott, megrágva neki,
minden falatból, halkan gügyögve hozzá.

Dani gondolkodva nézte szembeülő kis fiát, akinek finom arcocskáján ott
volt apjából, anyjából, ami szép. Nagy látó sötét szemeit az anyjától
kapta, szép eszes, magas homlokát, fehér husát az apjától.

– Ne szörböjj ugy! – szólt rá Dani a gyerekre, aki szórakozottan
szürcsölte a levest a kanálból.

A gyerek ránézett s megérezte, hogy enyhült a hangulat és az reá is
átragadt.

Dani nem ügyelt rá tovább, uj gondolat foglalta el.

– Édes apám is szörcsöl! – szólt egy idő mulva komolyan a kis Béla.

Dani összekapta a szemét.

– Nekem lehet! – mondta sulyosan, – én csak paraszt vagyok!…

És odanézett a fia gyenge, vékonyujju kis fehér kezére.

Egy perc mulva hozzátette:

– Mér nem mostad meg a kezed ebéd előtt… Az ilyen kis diákok kezének
mindig tisztafejérnek kell lenni…

A gyerek nem értette el s nem mozdult. Az apja rászólt:

– Na!… Eregy rögtön mosd meg.

És a gyerek leszállt a magas székről s nagy csudálkozással odament a
korsóhoz, annak a csecsin vizet szitt a szájába, azzal megmosta a kezét,
utána az arca közepét, ahogy reggel szokott mosdani. Ő ugyan még sose
mosdott kétszer egy nap, de ha az apja parancsolja! Az ajtó sarkán
lógott a törülköző; a jó vastag vászonnal pirosra dörzsölte az arcát és
vidáman, fényes arcocskával, vizes hajjal ment vissza az asztalhoz.

Az apja csendesen mosolygott. Uri gyerek sincs szebb ennél.

Erzsi pedig elnézte, mi történik itt s felbiggyesztette a száját.
Kitalálta az ura eszejárását. De most az egyszer nem haragudott érte.

Karjára vette a gyerekét s odament a fiuhoz; félre törülte homlokából a
csapzott rövid fürtöket; a férfi ilyen kicsiséget nem lát meg. Ő fésülte
szépre, oldalt választva el a haját, urasan.


VI.

Hogy megették az ételt, Dani felállott, megtörülte a száját és ment
dolgára.

Ugy ozsonnaidőig szénát forgatott, akkor bejött, megborotválkozott s
felöltözött szépen vasárnapló ruhájába.

Az asszony csak nézte, mit csinál, nem szóltak egymáshoz egy szót sem.
Béla, a kis fiuk ott játszott a földön Sanyival, az öccsével és a
szemével kisérte az apját.

Mikor Dani készen volt s még a botot is kézbe vette, indult. A pitvar
közepén megállt és kereste a szókat, mit mondjon köszönésül.

– Hát… ha… – mondta, minden szó után egyet gondolva – ha begyün Pesta,
mondd meg neki, hogy hónap itt legyenek mind a hatan. Megkezdjük a
gyűtést. Még renden ázik az a széna.

Ezzel billentett a fejével és elment.

Az udvaron megcsóválta a fejét.

– Ej beh állhatatos! Nem kérdezte meg hová megyek. Hejjaj, nagy baj e,
ha az asszony nem igazi segitő társa az urának… Mán én nekem mindent az
asszony ellenire kell megcsinálnom. Nem csak hogy nem segit, de még ü
nem hisz benne, még ü nem akarja…

Kedvetlenül haladt ki az utcára. Nem gondolt uj gondolatot, csak az
érzése volt nyomott.

Az utca üres volt, csak itt-ott ácsorgott egy-egy gyerek. Mezőn van most
minden épkézláb ember.

A falu derekán ingvállban, repülő piros, virágos szoknyában egy elég
takaros lány jött szembe rá, szaladva. Dani abban a percben az
asszonynyal játszó emberré lett s a hogy elnevetett arccal el akart
mellette szaladni a lány, annak a kötője közepéhez döfött egy
hüvelykujjal.

A lány visszakapta magát és hátra pattant egy lépést.

– Ooó… mondta.

Dani elibe állott.

– Hova hé?

A lányt kergette a sietés és jobbra-balra pillantott, merre szaladhatna
el a férfitől, de ez kissé kitárta a karját, hogy akármerre elcsiphesse.
Hát aztán megállt a lány.

– Ó mán ne tartson fel, mikor ugy sietek…

– Akkor állj meg, ha sietsz.

– Eresszen.

– Hová mégy? Mi baj?

– Ó nagy baj van.

– No.

– De aszonták meg ne mongyam senkinek.

– Hát senkinek ne mondd meg; azt nem mondták, hogy valakinek se mondd
meg.

A lány egy kicsit fölnevetett.

– Kámpec mán a fiatal urnak.

– Mi?

– A mezőrül gyütt hazafele a Csillagon, osztán a lú megijedt a kaputul,
oszt kirugott, oszt az ur leesett, oszt abba a szentséges minutumba
kitörte a nyakát.

Daninak olyat villant az arca, mint téli villámláskor az ég.

– Meghalt? – kérdezte szilaj arccal.

– Meg, – mondta íjedten a lány s kerekre nyilt szemmel nézett rá.

– Bizonyistenedre?!

– Meg hát! iszen mondom, hogy meghalt – és ijedten esküdözött a lány.

– Jó, eregy dolgodra.

És eleresztette a lányt, akit ugy nem látott tovább, mint azt a tőkét,
amely a szomszéd kapu tövébe volt letéve.

Egy percig ott állott kőmereven, akkor fölkapta a fejét, körülnézett s
egyenesen bement a baloldalt eső nagy portára, hol a sógora, Takács
Gyuri négy lovat itatott a válunál.

– Gyuri, add ide a Ráródat. Az én lovaim mind kinn vannak a ménesbe
máma…

– Hová mégy?

– Hónap megtudod.

– Nagyon kihajtod?

– Sose busujj, ha beledöglik se, megéri.

– Hát… vidd inkább a Csillagot.

– A Rárót mondtam! – szólt keményen Dani.

Gyuri fürkészve nézte a sógorát, nem felelt, ismerte, tudta milyen
ember.

– Hé, – kiáltotta a kiskocsisra, – hozd ki azt a lúpokrócot… Vagy
nyerget?

– Eh, elég a pokróc is.

Ráteritették a ló hátára, Dani a válura lépett s fölvetette magát a
lóra, a kurtakantárt kézbe vette s biccentett a fejével.

Aztán nyugodt, egyenletes lépésben meginditotta a lovat.

Pár perc mulva kint volt a faluból s csendes ügetéssel, nagy
gondolatokkal haladt előre, puha porfelhőt hagyva maga után.


VII.

Alkonyattájon Takács Gyuri lerázta magáról a port, szénatörmeléket s
átment Erzsihez, az unokatestvéréhez.

A Turi porta a faluvégén volt s szembenézett az utcára. Magas uj
deszkapalánk vette körül s tekintélyes épület volt a különben apró vert
falu házak között. Pénzen vette Dani, mikor házasodott és szokott
szerencséjével nagyon olcsón jutott hozzá; ma legalább négyszer, ötször
annyit ért, mint amennyit ő adott érte.

– Jóestét! – köszönt be Gyuri.

A fiatalasszony kórót tördelt s épen tüzet akart rakni, hogy vacsorát
melegitsen.

– Jóestét Gyuri, – mondta szivesen.

Az ember megállt az ajtóban, egészen sötét lett odabent tőle.

Erzsi derülten vetette fel a szemét.

– Hova ment az urad? – kérdezte Gyuri.

Az asszony gondolkozva nézett rá.

– Elment?

– Elkérte tőlem a Rárót, – felelt Gyuri s könnyedén megmozdult, beljebb
lépett, aztán odatámasztotta a vállát a szobaajtófélfához. – Elment
vele. Még aszonta, hogy „asse baj, ha beledöglik a lú.“ Hát hova ment?

Erzsi habozva megingatta a fejét.

– Nem tudom. Nem kérdtem.

Hallgattak.

– Hát te mindig sütsz-főzsz?

Erzsi ledobta a kórót.

– Eh, olyan kényes ez az ember… Ugy megkivánja, mintha valami pap vóna.

– Nagyon elkényeztették otthon! – mondta maró parasztgunnyal Gyuri.

Erzsi elszégyellte magát az uráért. Restellte, hogy Gyuri igy „magunk
közt“ még mindig annyira lenézi a kapás napszámos fiát. Élesen vágott
vissza.

– Hát bizony pedig űtet nem szoptatta az anyja negyvenesztendős koráig.

A Gyuri arca elsötétedett. Most ő hallgatott el. Róla beszélik a
falusiak tréfásan, hogy még most is szoptatja az anyja, azért nem
házasodik meg.

A férfi vastag bajsza megreszketett, szólni akart, meg lenyelte s csak
nézte az asszonyt, aki biggyedt arccal forditotta el sértődötten róla a
szemét. Az urát ne bántsák előtte!

– Ha én hozzászokok egy asszonyhoz, – szólt aztán, – hóttommal hagyom
el… Máshoz is tudtam vón én hűséges lenni. De persze nem akárkihez. Nem
teszek az anyám mellé akárkit…

Az Erzsi arca lángbaborult.

Ezelőtt hat esztendővel megkérte őt Gyuri; de ő csak a szemébe nevetett;
hogy szerethesse, ha rokona? És nem sokkal azután kutba ugrott Daniért.

Soha Gyuri azóta egyetlenegyszer sem hozta fel; ő is már azt hitte
elfelejtette. Mintha el lehetne felejteni az ilyet.

Nagyot hallgattak. Erzsi elrakta a tálasra a tiszta edényt. A férfi apró
barna szemével olyan nyugodtan követte a mozgását, mint a fekvő komondor
szokta.

– Bizony! Szép ján vótál Erzsus…

Az asszony válla, teste megvonaglott, ahogy a gyerekjánykori neve a
fülébe suhant.

A gyerekeket átvitték a nagyanyjukhoz, magukban voltak; dolga sem volt
tovább az asszonynak a tiszta rendes konyhában, mégis ugy kereste mihez
nyuljon, mit csináljon, csakhogy meg ne kelljen állania. Gyuri jól látta
ezt.

– Ha még egyszer oda visszamehetnénk! – mondta a férfi.

Erzsi hallgatott.

– Mi? Erzsus?

– Hagyj nekem békét… Ne kisértsd az Istent.

– Hát bizony Annak is több dóga van minthogy velünk törődjön… Legfeljebb
ha megharagszik, akkor…

Erzsi igen kedvetlen lett.

– Te is csak olyan pogány vagy, mint a többi.

– Nem is vagyok angyal… Akkor szivelnél.

– Nem szivellek?…

A vastag erős férfiarcon apró rángások futottak át. A szeme égni
kezdett. Sóhajtani szeretett volna, de nem tette, hadd feszitse belőlről
a léh.

Végre szót eresztett.

– Hej be is nehéz egybeforrasztani, ami elszakadt.

– Kivált ha sohase is volt egybe… – mondta az asszony.

– Persze, persze! – hagyta rá a férfi.

Olyan szomoru volt a hangja rezgése, hogy az asszony odapillantott
unokabátyjára s e pillantás alatt tisztán megérezte, megértette annak
sivár, szomoru, reménytelen életét.

– Másnak is van baja, Gyuri,… Gyurika… – mondta halkan, gyöngéden,
szomoruan.

A férfi felvetette a fejét, hogy a bubját az ajtófa élibe vágta.

– Annyi nincs, mint nekem, senkinek.

Az asszony sokára felelt, könyes halkan:

– Jó lélek!… Mi bajod?… Mit tudsz te másról?

– Sokat! – hördült fel hirtelen, váratlan a férfi s előbb lépett egyet.
– Mindent! Hallod! Takácsfaj vagyok!… Látom az életed! Te boldogtalan
asszony! Minden jajjt veled nyögök!… Hej csak ez ne vóna! – hörögte
magából kikelve – csak ez ne vóna! egy bajom se vóna!

Erzsi megdermedve állott. Fájdalmasan és mégis boldogan hatott rá, hogy
van e földön lélek, ki osztozik szörnyü lelki gyötrelmeiben.

– Utálod ugye! – mondta szemébe a férfi.

Az asszony olyan érzésetlen arccal bámult rá, mint a fal.

– Gyülölöd! Nem szereted! Hála legyen az istennek! Ne félj, leszámolok
vele: Teéretted!…

– Mit akarsz! – rémült el Erzsi.

– Vérit veszem, – lihegte kidülledt szemmel a férfi.

– Takarodj innen! – rivalt rá az asszony. – Pusztulj a szememből. Szűz
Mária anyám! Eszed ment?!

– Vérit veszem, – ujrázta konokul a férfi.

– Isten a tanum, hogy én is neked, csak egy ujjal merj az uram ellen
tenni. Az uram ellen!…

A férfi vissza lefojtotta magába az indulatát, de nem eresztette el.

Lassan megindult; az ajtóban megállt.

– Erzsi! – mondta rekedten, – a mék napon kimondod, hogy mán nem
szereted: olyan vége lesz Turi Daninak, – – mint ennek a póknak.

És dühvel lapított szét egy pókot az ajtón, hogy csak egy kis nedves
folt maradt a helyén.

Az asszony kevélyen, lenézően, szinte boldogan visszavágott:

– Ott lesz az én uram akkor!

S önérzettel nézett utána a köszönés nélkül elmenő komor férfinak a sürü
alkonyatban.

És amint utána nézett és látta az unokabátyját, amint lehorgasztott
fejjel, nehézkesen ment előre, valami sejtelem ereszkedett rá a lelkére,
mint a köd:

– Egy Takács, az tud szenvedni, de nem tud ölni. Tud dolgozni,
takarékoskodni, türni, halni… Hiszen ha tenni is erős volna, akkor ő
most Takács Gyuriné lenne!…


VIII.

Erősen sötétedett, mikor Dani beért a városba. Fülledt, poros volt a
levegő, vastag, harapni lehetett. Dani megtörölte a homlokát s megvetően
mordult:

– Egye meg a fene ezt a svábszagu port.

Mint minden paraszt, idegen volt a városban, bár sokat járt be oda.
Mégis csak a maga kis falujában volt ő egész ember. Itt másfalubeli
volt, aki nem élni, hanem nyerni, vagy veszteni jön; ezért amint beért a
város légkörébe, már összehuzta a szemét s valami olyan érzés zsongult
meg benne, hogy harcrakészen kell állania. Ezek a házak is, a széles
utca két oldalán ugy megbujnak a palánk mögött a sürü homályban, mint
leselkedők. És jól ismerte a bennük lakókat, a svábokat is; azokkal
másképen kell alkudni, mint a maga fajtájabeliekkel. Ha annak el akar
adni valamit, eszénél legyen az ember és még mikor tulajdon szemével
látja, hogy jó vásárt csinált, akkor is biztos lehet, hogy a sváb nyert
és ő veszitett valahol.

Régesrégen megszokta a szomszédságot. Beleszületett s nem haragudott
rájuk, természetes, valóságos, meglevő helyzetnek, tehát az egyetlen
lehetségesnek ismerte, hogy minden ugy legyen, ahogy van. De nem érezte
jól magát köztük. Parolázott velük, s nem huzta hozzájuk a belső érzés,
inkább taszitotta, elválasztotta tőlük.

Pedig ez az utca még egész falusias, mintha otthon járna, ugy is hivják,
hogy karai-ut. Innen befordult a másikra, ahol már nem volt palánk az
utca során, hanem a házak véggel, homlokkal álltak ki az utcára, s
malter-oszlopokkal, vörös téglakockázással volt cifrázva a ház eleje; az
ablakok felé háromszögek voltak rakva, amiknek a mirevalóságát sose
találta ki a magyar ész, de a pallér azt mondta: igy uras! Amint a
piac-utcára ért, szembefordult a nagy utra; a bágyadt égre felrajzolva
állt előtte az óriás torony, amely mint szörnyű nagy intőjel áll templom
nélkül s az ősidők népének rengeteg arányu lelkességére figyelmeztet. A
mai soványlelkü kis polgár város restaurálni sem birta az ősök
monumentális alkotásának maradványát. Az ország jött nagyvégül
segitségre s most fák között áll a stilszerüen helyreállitott torony;
csipkés uj teteje szépen szegi be a csucsát.

– Ménkű torony! – mondta magában Dani. – Hány szekér kű van ebbe! Elég
vón a félmegyének, fuvarnak, egy télre… Oszt ez is a miénk vót…

Elrántotta a száját s tovább poroszkált, befelé a piacra. Félpillantást
vetett föl jobbkézről a zárdára, baloldalt a háromtornyu
plébánia-templomra, amelyben ma is minden második vasárnap németül
predikálnak. És még jobban, ellenségesen vonta össze szemöldökét s a
keze ökölbe szorult. Ma is él még nagyapai öreg bátyja, aki mindent tud
a régi időkből és sokat mesél a városról is, milyen volt azelőtt, mikor
a „nagy torony“ még a „magyaroké“ volt. De elvették, pedig „az Isten se
javasolta“. Mihelyt feltették a keresztet a hegyibe, másik nap beleütött
az égi tüz, s leégett a torony is, a templom is. A templom beszakadt,
sose épitették ujra. A kálomisták kérték a kövét, hogy uj templomot
épithessenek belőle maguknak, ott ahol kijelölték nekik, tul a hidon,
kivül a fővároson, az ispotály-zugban. De nem kapták meg, később a
plébános istállóját épitették meg a faragott kövekből.

Ugy hallgatják ezt már, legyint hozzá az is, aki mondja, az is, aki
hallja.

– Régen vót, tán igaz se vót… Nem érdemes mindig azt az egy nótát fujni…
Mit ér a, ha urak vótunk is valaha, de ha most nincsen falatunk se…

Dani azonban más szivvel hallotta. Ő, ha olyan szegény is az apja, a
régi nagy karai családokból való. A grófi család belső jobbágyai közül.
Sokszor eszébe jutott az öregapjának egy megjegyzése: „iszen benned is
van annyi Karay vér, mint némelyik grófba“… De többet sose magyarázta
ki, hogy gondolta. Azt tudja, hogy valaha jómódba voltak a Turiak. Csak
elszegényedtek. De a gőgöt s a felkapaszkodás vágyát örökül kapták. S
egyuttal a forrongó haragot is, amelyet e kelletlen szegénység kelt. Ha
ez eszébe jut, mindig kivágja az öklét s szeretne ütni.

Most eszmél rá, hogy ami tervet kifőzött az uton, annak a mélyén ott ez
az érzés. Összecsikoritja a fogát és merően, elszántan néz előre. Ugy
érzi mintha nagy csata előtt állana s mintha háta mögött egész sereg
várna.

Földet akar szerezni, hóditani; földet nemcsak magának, hanem földetlen,
éhes soknépü falujának.

És egyszerre ugy megfeszül a mellén a sokgombbal begombolt lajbi, majd
szétpattan.

– Megálljatok kutyák! – mondja magában s nem a szegény, kis, kidarabolt
földeken kinlódó, nyomoruságban-testvér sváb és oláh felebarátaira
gondol, hanem a gond és dolog nélkül élő urakra, a nagyurakra s épen a
grófra, akinek magastornyu várkastélya szemébe tünik a piac tulsó
oldalán, ahol gőgösen, téresen terpeszkedik hatalmas parkjával,
diszfáival, sulyos láncos, vasgolyós vaskeritésével. – Megálljatok, a
véreteket is kiszijjuk, mint ti a mienket!


IX.

Egy nagy kapu előtt állitotta meg a lovát s leugrott róla.

Hogy belső izgatottságát legyőzze, nagyot nyujtózott s nagyot ásitott.
Aztán kissé elmosolyodott, megcsóválta a fejét.

– Maj meglássuk, – mondta, – hány zsákkal telik. Még semmi sincs az
iszákba!

Bevezette a lovát maga után a kis kapun s odabent a szép virágos
udvaron, ahol üveggömbök csillantak meg a gyorsan leszállt esti
sötétben, megkötötte a kiskeritéshez. Azzal maga fölment a lépcsőn az
üveges, világos, vadszőllő befutta tornácra.

Sötét volt ott s nem mert lépni, ismerte a lakást, tudta, hogy telesteli
van csecse butorral. Nem szeretett volna valamit fellökni.

– Jóestét! – kiáltott be hangosan s levette a köszönéshez a kalapját.

Egy perc mulva lámpa világitott ki a belső szobából a pitvarba, onnan a
tornácra. És Dani meglátta, hogy egy szőnyeges hintaszék előtt áll.
Örült, hogy még egyet nem lépett, mert biztosan felrugja ezt s véle a
kis asztalt…

Szolgálólány hozta a lámpát, utána a szép fiatal asszony jött ki.

Dani rögtön kihuzta magát és elfelejtett minden gondolatot, amin eddig
evődött, csak gyönyörüséggel nézett a szép zsidóasszonyra.

– Jóestét kivánok! – ismételte meg a köszönést derült nyugodtsággal. –
Itthon van a tekintetes ur?

– A kaszinóban van! – felelt a fiatal hölgy s nagy kiváncsi szemeket
vetett a szép parasztra. – Miért keresi?

– Dolgom vóna vele, – billentette oldalra a fejét elmosolyodva Dani.

– Nem kiskarai maga? – kérdezte a nő.

– A vónék én.

– Hiszen Turi Dani, ugye?

– Azt se tagadom, hogy a vagyok.

– Akkor jóestét! Üljön le. Jön az uram mindjárt… Most fektettem le a
médikét.

Leültek a tornácon. Az asszony a hintaszékbe süppedt, Dani egy karszékre
ült a szemközti nagy ebédlőasztal mellett.

A nagy lámpa éles, sárgásfehér világa roppant előnyösen szinezte az
asszonyka bőrét. Dani szinte meglepetve nézte. Voltaképpen ma először
vetette szemét igaz figyelemmel uriasszonyra. Ez eddig olyan idegen és
messzelevő volt neki, hogy fölöslegesnek tartotta a kiváncsiságot is. De
most, hogy megütötte az orrát az erős parfüm, a heliotróp ismeretlen
illata, valami szokatlan testi izgalom gerjedt föl benne. Biztosan
ilyenféle asszony a grófné is, de persze, hogy ezerszer szebb!…

A hölgy megérezte a parasztember megilletődését s nem vette rossz néven.

– Mi ujság maguknál, Dániel gazda? – kérdezte tőle s egy kissé zavarban
volt, mert nem tudta, miről fog beszélni ezzel az emberrel. Ismerte
Danit, tudta, hogy gazdag és hogy értelmesebb a többinél, de azért
fogalma sem volt róla, micsoda témát vethetne föl neki.

Dani nem sietett válaszolni, gyöngén vállat és szemöldököt vont s ujra
elmosolyodott. Jól állott a mosolyos kifejezés erős vonásu, telt férfias
szép arcán. Bizalmas nézésü kifejezésteljes kék szeme csillogva
legelészett az asszonyon s néha szinte beleöklelt, átfurta a dus,
csipkés pongyolát. Az asszony már szinte zavarba jött. Nagy sötét
szemeit, amelyekben az ifjuság gyermekded önkéntelensége s a nagy
intelligencia megértő okossága vegyült, fölvetette a plafondra s ezzel
egészen kiszolgáltatta magát, duzzadó, fiatal csókos száju, májpuha s
finom bársonyarcu, omló vonalu szépségét a nézőjének. Dani az első
percben szinte megütközéssel leste; valahogy nem tetszett neki,
természetellenes volt előtte ez a finomság; de a fehérbőrü, feketehaju
ügyvédné oly tiszta volt, oly kevéssé mesterkélt, hogy asszonyértő szeme
rögtön beletanult, hogy kell nézni az idegen kincset: az uri nőt.

S gyorsan kigyuló vére egy perc mulva már szinte rohanvást zuhogóhoz
ért. Im itt előtte, egy karhosszra az a nő, akire ma gondolt s mégis
olyan távol, hogy lehetetlen elérnie. Megsejtette azt az undorodást,
amely elfogná ezt az asszonyt, ha ő hozzáérne kézzel…

El kellett forditani is a szemét, körülnézett a pazar tárgyakon,
amelyekkel nem is volt tisztában.

A szép hölgy megtalálta a témát.

– Hallja! – kiáltott fel, megörülve a gondolatnak, hogy van miről
beszélni, – haragszom ám magára.

– Rám? – mosolyodott Dani.

– Magára bizony. Szépeket hallottam róla.

– Rólam?

– Mondtam is mindjárt, hogy csak kerüljön elibem a Dani, majd adok én.

– Itt vagyok! – szólt Dani s derüsen várt; az asszonyka fölényesen,
magasról leereszkedően beszélt, ahogy a komoly idegen gyereket, a
parasztot szokás leckéztetni.

Dani nem volt többé izgatott. Megkezdődött az asszonnyal való
összetüzés. És ez neki gyönyörüség volt, mint mikor a komondor játszik a
cicával.

– Szép! Hát maga gyülöli a zsidót? – szólt a hölgy.

– Én? – mondta Dani megütődve, mert eszeágában sem volt effélére
gondolni valaha. De aztán eszébe jutott, hogy biztosan Farkas Danival
téveszti össze az urnő. Nem tiltakozott a vád ellen, nem lett vón
férfias, fölvette a heccet.

– Azt mondták magáról, haragszik a zsidóra, – folytatta a hölgy.

– Nem jól mondták azt, – mosolygott Dani, azzal a közvetlen
felsőbbséggel, amire a férfierő emeli az okos embert a nővel szemben s
amely játékká teszi előtte a vitát.

– Hát nem? Nem haragszik rájuk?

Daninak hamiskodó ráncok gyürődtek a szeme sarkában.

– Nem mindre!… Csak minden másodikra.

– No ja, – szólt az asszonyka bájos okossággal – nem mindre, ugye? A
jókra nem, csak a svindlerekre?

Dani vidám szemmel ingatta meg a fejét.

– Nem ugy válogatom én azt.

– Hát hogy?

– Hát… – s eltörülte szép gesztenyeszin nyalka bajuszát, – aszerint,
hogy a mék csipkés nadrágba jár, arra nem haragszok.

A hölgy először nem értette. Álmodni se mert volna ilyen tiszteletlen
célzást.

– Csipkés… milyen csipkés? – mondta.

Danyi sunyin mosolygott.

– Ahoz már nem értek, mék a szebb, a horgolt, vagy a kröplizett.

Az asszony arca lángvörös lett.

Elértette a szemtelen tréfát s egy pillanatig álmélkodott a paraszt
előtt. De a másik percben ellenállhatatlan kacagás fogta el, ugy hogy
alig birt magával. Két szép gömbölyü fehér karját kitárta, hogy a
csipkelebbeny visszahullott róla, hanyatt dőlt és kacagott. Dani az
éhfarkas mohóságával nézte, faldosta a rengő, játszó, gyönyörüséges
idomok habzását.

A hölgy kétszer-háromszor ujra kezdte a kacagást. Szép, fehér, szabályos
fogai kicsillogtak, kékesfekete haja kissé meglazult, fehér homlokába
hullott, nagy pilláin egy-egy könycsepp rezgett, mikor végre
szembenézett a férfival.

– Hát Dani uram, maga szereti a zsidóasszonyokat?

– A szépeket.

– Engem is!

– Magát?… Magáér, nagyságos asszony, elcsüngenék kötelen egy hétig.

Az asszonykából ujra kitört a csiklandós, harsonás kacaj.

– De azér nem lenne a kedvemér zsidó?

– Lennék én még Krisztus is!

– Mi? Az olyan nagy áldozat volna magának?

– Hát iszen a zsidók feszitették meg a Krisztust, nem a Krisztus a
zsidókat.

Erre ujra kitört a kacagás az asszonyból.

– Jaj Dani gazda, Dani gazda – mondta végre, – hogy találja ki maga az
ilyeneket. No hallja, maga jobban udvarol, mint az urak.

Ebben a percben megjelent a férje a tornácon.

– Mi az, mi az! – kiáltotta, – mi van itt?

– Na hát ilyen ember nem létezik több, – ugrott fel az asszony s hozzá
szaladt, – mint ez a Dani bácsi.

– Igazán?… Áh, Turi uram?… Prima ember!

Dani felállott s odább taszitotta parasztosan a széket. Aztán elnézte az
asszonyt, meg az urát, amint puhán, könnyedén átölelték egymást. Olyan
könnyü mozdulattal pihent az asszony fehér keze az ura vállán, mintha
egy fehér rózsa esett volna oda. S olyan lágyan lehelt rá a vöröses
bajszu, husos arcu férfi egy kis csókot arra a kézre, mintha nem is
érintette volna. És mikor épp ilyen könnyedén, lepkeszárny módra
csókolták meg egymást, Dani tisztán megérezte, mi az az elérhetetlen
valami, ami hiányzik az ő asszonyaiból, az ő szeretkezéseiből: ez a
ruganyos puhaság, ez a lágy érintkezés. A tüz legyezése, a test
testetlensége.

Nem is hallott semmit a beszédből.


X.

– Hát mivel szolgálhatok Turi uram? – kérdezte az ügyvéd, hamarosan
bevezetve a parasztot az irodába. Nem szerette, ha ezek a bizalmaskodó
emberek magukhoz huzzák le az urat. Egyáltalában nem szerette a
parasztot, csak baj van velük, az értelmetlenségük, kicsinyességük,
ravaszságuk miatt. De kénytelen volt velük tárgyalni s valójában hasznos
is.

– Tessék rágyujtani.

Dani kivett egy szivart, megropogtatta és zsebretette.

– Majd otthon gyútok rá. Most nem zavarom magam. Beszélni akarok.

– Tessék.

– Meghalt Lichtstein ur. A fiatal.

– Mit beszél? – pattant fel az ügyvéd.

– Ma délután hazafelé jött a mezőről, a lova megugrott, levetette. A
kapufához vágta, rögtön meghalt.

Az ügyvéd felugrott s nagy léptekkel kezdett járkálni a szobában. Le s
fel. Az arca elszomorodott ugy jött-ment, sokáig ügyet sem vetett
Danira.

Ez nem bánta. Nyugodtan várt.

Egyszer csak meggondolta magát. Odanyult az asztalon a szivardobozhoz s
kivett egy szivart. Megropogtatta, a végét leharapta, a csutkát kiköpte
s a foga közé vette a szivart. Elővette a gyufatartót s aprólékos
gonddal rágyujtott. Két-három apró füstgomolyt fujt ki, s egyetlen
gondja a szivarja volt. Mikor rendbe jött vele, a szájába szoritotta s
hátrább ült. Jól tudta, hogy nem illik neki a szokatlan szerszám, de egy
jó haszna mégis volt belőle. Az, hogy most már uras önérzettel,
rátartibban nézte az ügyvédet, aki nagy izgalommal járkált.

– Hát mit akar Turi uram? – fordult hozzá végre az ügyvéd, mikor
valamennyire lecsillapult az izgatottsága s nagyjából átgondolta a
helyzetet.

– Én? – szólt Dani s hallgatott.

– Na. Csak ki vele. Na.

– Hát… csak meg akartam ezt mondani!… – és ujra bevette a szivart a
szájába.

Az ügyvéd bosszusan sarkon fordult és tovább sétált. Ez dühiti agyon a
parasztokkal. Ez a kutya modor. Ez a ravasz, piszkos alattomosság. Már
sejti, mit akar a paraszt. Valamit át akar venni a bérlő szerződéseiből.
Magától el is mondta volna, de most, hogy ő kérdi, hallgat. Egy
káromkodást morzsolt el gondolatban a foga közt. Nem mondta hangosan,
mert tudta, hogy Dani jómódu, élelmes, szerencsés ember s a falujában ő
a kolompos. Szóval, lehet valamit kezdeni vele. Tán sokat is!…

– Hát ügyvéd ur! – szólalt meg végre Dani s két ujja közé vette a
szivart.

– Tessék, – szólt akaratlan üzleti szolgálatkészséggel az ügyvéd.

– Hogy áll ez a… izé.

– Mizé?

– Ez a… – eregette a szót meggondolva Dani, – ez a szerződés.

– Melyik?

– Hát a Pallagrul való.

Az ügyvéd szeme fölcsillant. Már értette, mit akar a paraszt. A legelőt,
amelynek készen van az alkuja s a napokban kellett volna aláirni a
szerződést.

– Az rendben van, – felelt rá.

– Akkor jó… Nem nagy istória amit akarok. Annyi az egész, hogy ha a
fiatal úr meghótt, én beállanék helyette…

Fölvetette a fejét s nagyot nézett az ügyvédre, mintha valami merészet
mondott volna.

– Ha elfogadja a gróf – szólt az ügyvéd.

– Az legkisebb! mondta Dani. – Hónap bemengyek a grófnéhoz, nálunk van
most. Majd megmondom neki.

Az ügyvéd mereven nézett az emberre.

Aztán ujra járkálni kezdett.

Jó idő mulva megállott az ujra nyugodtan szivarozó ember előtt.

– Nézze, Turi Dániel uram. Mondok én magának valamit…

Dani hallgatott, ki se vette a szivart a szájából. A mögül, mint valami
fegyver mögül lesett ki óvakodva az ügyvédre.

– Hát nézze, azt mondom én magának, vegye át az egész bérletet…

Daninak a szeme sem hunyoritott, egy arcizma sem mozdult meg a nagy
szóra. Mintha semmiség volna, amit hallott.

– Látja barátom, – kezdte az ügyvéd hevesen, – ilyen kedvező alkalom nem
volt erre soha. Ezer szerencséje, hogy éppen ma jött be hozzám… Tudja,
nekem régi elvem a parcellázás… Maga a falujával vállalkozik a bérletre,
aztán majd megcsináljuk a dolgot. Mit szól hozzá?

Dani jó ideig hallgatott, végre ezt mondta:

– Be rossz szivart tart ügyvéd úr… Az embernek csak köphetnékje van
tüle.

Az ügyvéd megcsóválta a fejét. Paraszt a paraszt.

– Van nekem jobb szivarom is.

Kinyitotta a könyvszekrény üvegajtaját s kivett egy dobozt.

Elébe tartotta a vastag szivarokat Daninak.

Ez pedig mosolygós szemmel nézte a szivart, meg az ügyvéd puha, nőies,
hófehér kezét s amint hajlithatatlan vasujjaival gyámoltalanul belenyult
a skatulyába, ezt gondolta magában.

– Iszen csak volna nekem egy órára egyszer olyan kezem mint neked!…


XI.

Erzsi csak akkor eszmélt rá, mit mondott tulajdonkép az unokabátyja,
mikor az már eltünt a kapun túl, el az utca során. Előbb csak azt
értette, hogy fenyegeti az urát és a szinte állati megszokás, a feleség
gépies veleérzése tört ki belőle, amely mindenkivel szemben egy testül,
egy lélekül mutatja, hazudja a házaspárokat. De aztán lassan
kivilágosodott benne a Gyuri gondolata. És megint szégyenkezni kellett
az uráért ez előtt a férfi előtt. Mert ennek nagy állhatatossága közös
volt az ő lelkével. Nem hitte, hogy legyen idő, mikor Gyuri áll bosszút
ő érette, mikor már nincs más hátra, de jóérzés, hogy van akkorra
mentség.

Ha ő egyszer kimondja, hogy utálja az urát!…

Uristen, mi mindennek kell még elkövetkezni, ha még most sem tudja
kimondani. Hiszen már végig járta az egész kálváriát. Van még hátra
stáció? Vagy most jön még a legsúlyosabb?

Megremegett; eszébe jutott a grófné. Ha az az ember megpróbálja, hogy
még ahhoz is hozzá férkőzzék.

Mije neki hát ez az ember? Mi az övé belőle. Hiszen ha a lábát kihúzza,
már másé, minden asszonyé, akit a szemével lát; ha meg itthon van,
szólani se lehet hozzá, tele van a feje gonddal.

Keserves sirásra fakadt.

Meggyujtotta a lámpát.

Épen hozták a gyerekeket. Kovácsné hozta, aki az apjáéknál mióta ő
emlékszik, mindig egyforma hűséges bejáró volt. Ugyis ragaszkodott hozzá
Erzsi, mintha ez is anyja volna. Az ő apja körül minden ily állandó, az
élet, a napirend, az emberek, még az anyjával való örökös huzalkodás is.
Erzsi ebben az uj életben, ahol naponként széditően gyarapodnak
valamivel s minden percben fájdalmasan vesztenek valamit, nem tudott
meglenni. Hiszen ő azt akarta, hogy tökéletessé teszi, ami otthon csak
gyarlón volt meg. Az apja vérét örökölte s örült, hogy a maga
gazdasszonya lett, most már lesz alkalma rá, hogy azt az abszolut rendet
és tisztaságot megteremtse, ami az anyja mellett lehetetlen volt. De még
rosszabbat kapott. Csak kicsiségekben valósithatta meg az ura mellett
amire vágyott; a nagy dolgok ugy zajlottak el fölötte, mint a vihar. S
otthon épen az alapja volt rendben az életüknek!…

A vén asszony sok mizserálással tette le öléből a már alvó kisebbik fiut
és ő maga fektette szépen a bölcsőbe. A nagyobbik rögtön meglátta s
megérezte, hogy anyjának baja van s vidám arcocskája elszomorodott,
nagy, sötét szemei tágra nyiltak, azzal nesztelenül a fal melletti kis
székre ült s öregesen megtelepedve, lóbázta a fejét, mint a nagyapja
szokta, igen, igen.

Erzsi ugy járkált, mint az alvajáró, nem is tudta mi történik.

– Jajh, be elfáradtam eccer, – nyögött fel a vén asszony.

– Mit dolgozott Mari néném?

– Én ugyan semmit, de az a legnagyobb dolog hogy nem lehet máskép előre
menni, csak ha az ember egyik lábát a másik után rakogatja. Ebbe fáradok
én el legjobban…

Erzsi álmodva nézett rá, alig értette a tréfát.

– Mi ujság otthon?

– Óh jaj, ott ugyan kevés jó. De hol van mán jó ezen a világon? Mán még
az is kiment a divatból, mint a nevetés. Én legalább van esztendeje,
hogy nem huztam el a számat.

Mari néninek az ilyen mondásain nevetni szoktak, pedig ő tiszta szivéből
komolykodik. Erzsi nem nevetett. Busan kérdezte, a torkát fojtogató
szomoruságtól alig birván egy-egy szót ereszteni:

– Mi történt?

– Összekaptak eccer.

– Kik? – rémült meg Erzsi, azt hitte az apja, meg az anyja.

– Arra járt ez a vén Turi.

Erzsiben elfult a szó. Egy pillanat alatt, mintha meggyujtják a kazlat,
lángralobbant benne a halommá felgyült düh az ura családja ellen.

– Mit mondott?

– Azt, hogy köszönje meg az a tetves Tövigszáraz, hogy nagyasszonyt
csinált az ő fia a lányábul.

Erzsi szédülést, a gutaütés rohamát érezte a dühtől.

Szólani nem birt, csak kinyitotta, meg becsukta a száját.

Egy ideig kinos csend volt, akkor a vén asszony megbánta amit tett. Nem
birta volna ugyan magában tartani a szót s nagyon megkönnyebbült, hogy
ilyen hamar kiadta; de most aztán restelte is, sajnálta is, hogy
megtette.

– Hát ugy vót a, – kezdte kis idő mulva, magyarázva, békitve, – hogy
arra járt a vén Turi, ott ment el a kapu előtt, osztán az anyád
kikiáltott neki, hogy álljon meg. A miatt a nyavajás tető miatt van ez
mind, akit olyan rosszul csinált meg nektek a vén fuser apósod. A vén
Turi megállt. Oszt aszondja az anyád: „hajja-e nászuram, megint csorog
az a tető.“ A meg gorombán szólt: „Hogy csorogna, mikor eső sincs? Bár
csorogna, mintha vederbül öntenék, mert kék a kukoricára.“ „Azér kell
most csinálni meg, aszongya az anyád, mig itt nincs az eső. Mer akkor
oszt mit csináljunk, ha befoly?“ „Tegyenek alá dézsát, meg tekenőt. Ha
nincs elég, kérjenek a lyányuktul. Van ott. Mer az nagy-asszony…“ Akkor
gyütt ki az apád. Nagyon mérges lett, mert mégis cudarság, hogy ez a vén
kutya Turi, ha mán zsupkötő mesternek adja ki magát, olyan rondán
csinálta meg azt a fedelet, száradjon el a keze. Oszt aszondja az apád:
„Hallod-é nászom! Vagy tudsz valamit, vagy nem. Vagy csináld meg, vagy
rádbecsültetem!“ Nahát lett akkor ott égiháboru. Az a csufszáju vén!
nohát olyat emberfia nem hallott, amit az tett. Óh Uramisten még annak
is el kell kárhozni, aki meghallgatta. Jajjaj, csak aztat az egyet
sajnállottam, hogy csak eccer vót e világra kénköves esső. Most kellett
vóna, ha mindjárt engem magamat is odatemetett vóna. Akkor mondta a vén
gazember, hogy „köszönje meg azt egy tetves Tövigszáraz, ha az ü fia
nagyasszonyt csinált a lyányábul“.

Erzsi kóválygó fejjel hallgatta el a beszédet.

– Hát mit mondasz erre Erzsus? Mit mondasz erre? Hogy egy ilyen ember,
egy kapási ember, aki a két keze után él; egy ilyen ember, akinek
faltányija nincsen az apja után, ez merjen szájat tátani egy jó
gazdára!… Mit szólasz ehhez!…

A fiatal asszony összébb huzódott, mint akit a hideg lel s megrántotta a
vállát.

– Maga is jobban tenné, ha elfelejtené már a beszédet, minthogy
ilyeneket hord egy háztul a máshoz.

Az öreg asszony meghökkent. A kendőjét beljebb huzta az arcába s az mély
árnyékba takarta vonásait.

Kis ideig csöndesen ültek s a gyerek ott a fal melletti kis széken
öregesen bólogatott fényes, tiszta, szép, kerek fejével.

Aztán felállt a vén asszony.

– Jajh, de menjünk mán… Egész éccaka lett eccer. Még a nap is elfáradt
mán, elbujt a vackába. Hát egy ilyen rosseb vén asszon hogyne törődne
el… Jóéccakát Erzsus!…

– Isten áldja.

S a vén asszony, mint egy vén boszorkány bujt ki a lámpavilágról, bele
az odakinti sötétségbe.


XII.

– Eszel?

– Nem kérek.

– Akkor feküdj le.

A gyerek gyorsan felállt s hozzáfogott vetkezni Levetette magáról a
fekete kis kabátot és kihuzta a gatyakorcából az ingét. Akkor bement a
hátulsó házba és várt, mig az anyja megbontotta a nagy ágyat. Ott hál az
anyja ágyában, lábtól.

Az ágyban felült, összekulcsolta az ujjait s az anyja segitségével
elmondta az imádságokat. Aztán gyorsan bebujt a lepedő alá, nem fázott,
csak el akart bujni; elvackolódott s kis idő mulva szabályosan lélekzve
elaludt.

Az anyja elnézte egy darabig; majd a másikhoz lépett s azt igazgatta el
a bölcsőben.

Könnyet törült ki a szeméből s leült az asztal mellé, amelyen ott állott
a kislángu, magastalpu petroleumlámpa.

Egy ideig bus arccal bámult maga elé, aztán egyet gondolt, felállt, a
komóthoz lépett és kihuzva az alsó fiókot, kiszedett belőle holmi
foltozni való fehér ruhát.

Varrogatva várt s hallgatta a falon függő rózsás óra kattogását.

Éjfélre járt az idő, mikor lódobogást hallott. Megjött az ura.

Mig a férfi a lovat bekötötte az ólba, ő nagyokat sóhajtva melegitette
meg gyors csutkatüzön a vacsorát.

– Jóestét! – köszönt be vidáman a férfi.

Erzsi rávetette nagy komoly szemét, aztán elforditotta. Bántotta, hogy
az urának ilyen ragyogó az arca, mikor az ő lelke a halál szomoruságával
van tele.

Dani mintha jeges vizbe bukott volna hőtestével.

Hát még most is igy van? – mondta magában s roppant elkedvetlenedett.
Nehéz, nyomott érzés telepedett a mellére s amint leült a fehér
asztalhoz, türhetlennek érezte ezt az állapotot. Ő odakinn régen
elfelejtette, mi volt idehaza. A jövés-menés-mozgás, az emberekkel való
találkozás, a pillanatok uj, meg uj benyomásai, a tervek, az ésszel való
munka mind elvonták a figyelmét arról az egy dologról, amely neki a
változatos, forgalmas élet közepett egynek tetszett a sok közül, de
idehaza az asszonynak egyetlen volt: az egész élet volt.

Dani visszaidézte az emlékébe, hogy is ment el ma hazulról és megérezte
azt a szótlan feszültséget, ahogy elváltak. És ime most ugyanabba
toppant bele.

Valóságos düh fogta el, az asszony ellen, ezért a rettenetes
szivósságáért. Hát soha sincs vége a házi haragnak? Hát sohase akar már
megbocsátani, elnézni valamit ez az asszony. A könnyen fellobbanó,
könnyen felejtő férfi dühös keserü szemeket vetett a fagyos, rideg
asszonyra. Szeretett volna patáliát csapni, földhöz verni valamit,
szerette volna megmarkolni s megrázni dühében az asszonyt. Valami
retteneteset csinálni. Csak segitene. De a belső érzése azt diktálta,
birja le magát s szelidséggel próbálja az asszonyt megbékéltetni. Ám
ahhoz sem volt ereje, hát tehetetlen haragja gyötrő szomoruságba csapott
át.

Hunyorgó szemmel bámult a lámpa lángjába s ahogy eléje tette az asszony
a tányér ételt, szórakozottan falatozott belőle s megrágatlanul nyelt el
egy-egy husdarabot.

Egyik sem szólt semmit.

Bementek a szobába. Az asszony elfujta a lámpát, a sötétben levetkezett,
lefeküdt.

Dani ott állt a szoba közepén s olyan keserves zsibbadtság fogta el,
hogy mozdulni sem birt. Ugy érezte, elvesztette az erejét; lankadt volt
és rettenetes fáradt minden tagja.

Végre megmozdult. Leült az ágya szélére, lehuzta a csizmát. Egészen
levetkezett.

Akkor átment a feleségéhez. Esténként gyakran hozzáfeküdt egy-egy
kicsit, csak ép hogy hozzásimuljon, hogy megcsókolja, a melegét érezze.
Mert ugy szerette ezt az asszonyt, nem tudott nála nélkül élni. El sem
tudta képzelni, mi volna, ha nem volna vele. Ő volt neki az az
egészséges, erős lelki talaj, amelyben bizott, amelyen állott, amelytől
az erejének mindennapi fölfrissülését kapta.

Az asszony, mintha kigyó ért volna hozzá, összerándult s felugrott,
felült.

– Menjen, menjen! – lihegte gyülölettel. – Menjen az ágyára.

A férfi megbénult. Lehetetlen legyőznie ezt a makacsságot? Vér tolult az
agyába s ökleit befogva, kivágta karját.

– Erzsi, vigyázz! – mondta rekedten. – Vigyázz. Baj lesz.

Az asszony mereven ült.

A férfi erőszakosan levetette magát mellé s elnyujtózkodott az ágyban,
hogy az majd leszakadt.

Az asszony reszketett a haragtól, a gyülölettől.

Dani félkarral átölelte s az asszony hiába próbálta ezt lefesziteni
magáról.

– Piszok! – mondta az asszony.

Dani egyet nyelt.

– Mint az egész fajtája! – lihegte ujra az asszony.

A férfi végig összerándult.

– Az a komisz, fecsegő apja!

A Dani karja kinyilt a megijedéstől s ő maga szinte megdermedve várt. A
szive nagy sebére csapott az asszony.

– Az mer valakit tetvesnek mondani?… A ronda. A gazember. A piszok.
Annak tetves az én apám?

Dani megsejtette, hogy az apja már megint mondott valamit keserü
mérgében, amin ezek ujra elrágódnak egy esztendeig.

Az asszony gyönyörüséggel érezte, hogy most a szivét marcangolja az
urának s lihegve, gyülölködve folytatta.

– Egy házfedelet nem tud megcsinálni, a kontár? Piszkolódni tud?

– Hagyj békét, Erzsi. Már megint az a házfedél?

– A nyomorult!… Tetves az apám?

– Az hát! – vágta oda Dani s a sötétben szinte világitott a szeme.

Az asszony elhallgatott.

Dani leszállott az ágyról. Ott állott meg előtte mezitláb a jó hüvös,
tapasztott földön.

A homloka majd szétcsattant.

– Nyomorult élet, nyomorult élet! – tört ki az asszony s arcára
tapasztott kézzel hangos, jajjos sirásra fakadt.

– Nyomorult fajzat!… Óh Uristen, oh szent szűz! Mi lett belőlem, mi lett
belőlem! Ó én boldogtalan ezen a világon. Mikor nem voltam kéntelen
vele! Rajtam minden átok, mert magam választottam magamnak. Lehettem
volna olyan ember társa, aki isten-ember előtt erős. Ott boldog, ott
egyetlen lettem vóna. Földi menyország lett vón az életem, földi
paradicsom. De mi lett belőlem, jajjajjaj mi lett már én belőlem. Egy
futóbolond lábakapcája, egy piszokfajzat cégére.

Dani ugy érezte az ujjaiban, hogy rögtön meg fogja fojtani ezt az
asszonyt.

– Ó én esendő, veszendő. Farkasok közé került áldozati bárány. Akire
készen tartják minden percben a kést, hogy szivibe mártsák…

A Dani karja ismét lelankadt.

– Te! – kiáltott rá aztán a felesége természetesebb hangon,
közönségesebb dühvel. – Mondd meg az apádnak, hogy fogja meg a nyelvét,
mert baj lesz.

– Erzsi!

– Utálatos vén dög.

– Hogy nem is bir már a főd alá bujni! – hördült fel a férfi, az asszony
szemébe vágva a szüle-átkot.

Erzsi elhallgatott. Befelé fordult.

Sokáig voltak igy siri csöndben. A férfi kimeredten állt a
fekete-sötétben. Az asszony elbágyadt, hogy kiadta az indulatát.

Jó negyedóra mulva az asszony elhanyatlott s hideglelősen huzódott
össze. Meztelen karjára felhuzta a lepedőtakarót.

– Én fogom kitapodni belőle a lelket! – üvöltött fel egyszerre,
váratlanul a férfi, akiben most érett meg kitörésre az indulat. – Meg az
anyámból! abból a vén szipirtyóból. Minek szült, minek nevelt fel erre
az átkozott életre?… Élet ez? Pfuj! Köpedelem, undorodás. Élet ez? A
réti farkasnak is öröm, ha hazamegy a vackába, a párjához. Nekem ez a
kinhalál. Nekem itthon kell elszenvednem minden poklot.

Az asszony megint megkeményedett. Összeszoritotta a fogát, összevonta
erős szemöldökét s jegesen hallgatta a káromkodást.

– Óh én megátkozott! – hörögte a férfi, hogy majd belecsattant a torka.
– Óh én átokalatti! De én vagyok az oka! Nem vagyok férfi, nem vagyok
ember. Ha az volnék, nem kellene asszonybeszéddel kinlódnom, akkor egy
szó nélkül is tisztelne mindenki. Legjobban a feleségem. De rongy
vagyok, sár vagyok.

S két ököllel retteneteset ütött a fejére.

És mint bunkócsapásokkal kezdte verni, döngetni a koponyáját.

– Bolond! Bolond! – kiáltott fel, ugrott fel a felesége s lefogta a
karját.

Az ember szédelegve hagyta magát s üregeiből szinte kiugró szemekkel
meredt el a sötétben.

Az asszony teste iszonyuan reszketett.

Hangos zokogásra fakadt.

– Istenem, Istenem! – Micsoda élet! Milyen iszonyu élet! Igy kell nekem,
ilyen emberrel kell nekem élni!

Arcára tette a kezét s odaroskadt az ura válláról az ágy szélére és sürü
könyhullatással sirta ki magát.

A férfi támolyogva állott és várt, ész nélkül.

Végre odaroskadt a felesége elé, odatérdelt elejbe, s ölébe tette a
fejét, azzal maga is könyekre fakadt.

– Mért nem lehet egy szóval megölni magát az embernek… Be örömest adnám
ezt a rongy dög testet a férgeknek…

Az asszony a fejére hullatta sürü könyeit s az urának rettenetes
fájdalmu szavaira fel-felnyilamlott a sirása.

Végre megenyhült, megszánta vivódó urát. A fejére tette a kezét s hosszu
szünetek után tovább-tovább simitotta két tenyérrel a fejét.

– Ilyen élet. Ilyen élet!… susogta.

– Azér van, – kapta fel a fejét az ember, – mert szeretjük mink egymást
Erzsi. Mert majd meghalunk mi egymásért. Ha nem szeretnélek, bánnám én,
ha akármit is szenvedsz?… Bánnál te engem, ha nem szeretnél?…

Az asszony ujra sirt.

Az ura hirtelen átölelte a derekát s olyan szenvedélyesen ölelte
magához, majd elmállasztotta. De már az asszony nem bánta, elvesztette
öntudatát.

Amint átölelkezve lefeküdtek, a gyerek az ágy lábában keserves sirással
hirtelen kitört. Fájdalmas, zokogó, megcsukló sirással ijesztett rájuk.

És a szülők rettenve, benyilalló ijedtséggel figyeltek rá. S a
lelkiismeretük robbanva támadt fel. És halálig szégyelték magukat a
gyerek előtt, akinek mindezt végig kellett hallgatnia.

És ráadásul tisztán tudták, hogy nincs olyan jól elintézve a nagy pör
közöttük, mint régebben, az ilyen viharos összetüzések után.
Kigyógyithatatlanul eves már a mély seb, amit annyi fajtáju kín vérez. S
csak egy kevés elzsibbadást éreztek, de szomoru szivük megrángott, a
másiknak gyötrő sajgását sejditve.


XIII.

A gyerek ujra felzokogó sirására az anyja hirtelen felült az ágyban.
Fölemelte a fiacskáját s az ágy lábjából odavette maga mellé, kettőjük
közé.

– Fiacskám, gyermekem, drága kedves kis fiam. Szegény kis gyöngyöm,
lelkem kis virágom. Rossz apád van, rossz anyád van, bántanak! –
gyügyögött hozzá, mint az ölbeli babához. – Bántanak fiam. Lelkem kis
bárányom…

Odaszorította a komoly fejecskét a mellére s a gyermek ugy turta bele
arcocskáját az anyja keblébe, mintha csecsemőkorbeli érzései ujultak
volna fel. Lassabban pisszegett s csitulva hallotta az anyja dunnyogó
becézését. Aztán a meleg, illatos álom nemsokára megzavarta,
megszéditette szegény fejecskéjét s egyszerre elaludt.

Erzsi tovább zsizsegett hozzá, de a szava átfordult a másikra, az urára,
aki elnyulva, lankadtan feküdt tul a fiun.

– Jajaj fiam, milyen apád van!… Nincs is apád, árva fiam… Mikor szólt
hozzád? Mikor ültetett a térgyére? Játszott veled valaha?… Kis fiam,
árva vagy, mint az anyád, ez a te szegény árva anyád.

Danival megfordult az ágy, lelkében örvénylő szédülést érzett. Sziven
találta a feleségének minden szava. Az asszony várból célozott rá, a
fiának bástyája mögül s ő védtelenül kapta a nyilakat.

– Haj, keserü, keserü élet – folytatta az asszony – siralmas élet. Hogy
el kell nekem nézni istenem, ahogy elragadozza tőlem az egész világ az
uramat. Mindenkinek több jut belőle, mint nekem. Azért élek én csak,
hogy ütet másnak hizlaljam… Érdemes élet ez, érdemes… Nem is lesz jó
vége, nem lesz soha. Nem embernek való ez az élet. Angyal se birná ki.
Jajaj…

A férfi csöndesen feküdt, várta az ujabb sujtásokat.

Az asszony egyideig hallgatott. Nem igen tudta szive keserüségét igy
kiereszteni, ellenmondásra, vitára volt szüksége, hogy a teli tömlőt
fölfakassza s a gyötrelmek árját kiereszthesse magából.

– Alszik az apád fiacskám! – mondta, magához szoritva alvó fiát. –
Alszik, jó lelkiismerettel alszik.

Az ember végigreszketett, nem moccant.

Az asszony egy idő mulva rászólt.

– Alszol?

Dani türelmetlen mozdulatot tett s nagyot sóhajtott.

Erzsi ujra hallgatott jó ideig.

– Egy az, akár alszik, akár se. Csak hallgat. Nem szól. Nincs szava egy
se. Nem vetne egy igét megnyugtatásul: no te eb vagy kutya, hát ne
bucsálódj: igy van.

Dani ujra sóhajtott.

– Ugy jön már ide haza, mint a pokolba. Jókedve van az egész világon,
mindenkire ugy néz, mint a nap, de ha a kapun belép, vége. Ha a házamba
beteszi a lábát, akkor már olyan, mint a gyász. Ilyen kedves vagyok én
neki.

– De az Isten áldjon meg, – fakadt ki csendes hangon a férfi, – hogy
legyek jókedvü, mikor ugy nézel rám mindig, mintha apádanyád gyilkosa
volnék.

– Hát nem olyan vagy? Hát nézhetek rád jóképpel? Hát sziveled az apámat,
az én fajtámat? Nem megfojtanád egy kanál vizben őket?

– Fojtsa meg az Isten! – gondolta magában haragra lobbanva Dani, de nem
mondta ki, csak beleharapott a szájaszélébe.

– Teszel valaha kedvemre, mongyad? Teszel? Csak gondold fel egyszer, mi
jót kapok én tülled? Pedig rám nem mondhatsz semmit. Nem bizony Dani.
Nem látlak el az utolsó gondolatodig? Van valami hijjod? No csak mondd
meg, van?

Az ember keserves mozdulatára tovább ment:

– Vagy ha igy vagyunk apádékkal, nem fáj az nekem, azt hiszed? Én vagyok
az oka? Nem ők vaditottak el maguktul? Hiszen első esztendőbe, mintha
lyányuk lettem volna, ugy voltam velük. Nem? De mi mindennel bántottak
meg? Sok irás kén ahhoz, azt mind papirra tenni. Én vagyok valaminek oka
Dani?… Én?… Szójj no.

– Nem! – sóhajtott fel az ura.

– No ládd, – kapott a szón Erzsi, – hát azt, a legnagyobbat!… Vetettem
szemet valakire öt esztendő alatt? Mit csinálnál te énvelem, ha más
embert tartanék magamnak?…

– Megfojtanálak! – gondolta magában vad dühvel a férfi s nem szólt, csak
ökölbe szorult a keze.

Az asszony sóhajtott.

– De te! Te mit teszel nekem?! Ugyi sose vagy velem? Nem állhatsz
bennünket! Oszt hogy vagy te az egész világ asszonyával? Osztán ne
sirjak én reggeltül estig?

Az asszony hangja olyan szeliden, csöndesen, fájdalmasan zuborgott,
ahogy még sose beszélt. Eddig, ha ezek a panaszok előkerültek, mindig az
indulat viharzását keltette föl bennük, de most olyan egyszerüen,
tisztán s oly mélységes fájdalommal sorolta el őket, hogy a férfinak
elfacsarodott a szive és teljesen átértette az asszony egész
vigasztalan, reménytelen életét.

– Mit akarsz Erzsi, hát mit tegyek?

– Mit Dani? Mit? Semmit Dani. Olyan kicsi, amit én akarok!… Legyél az
enyém Dani.

Harmatos könycseppek csillogtak meg a hangon s a férfi szent esküvel
érzett fel rá.

– Mit kivánnék én tőled Dani? Semmit, csak azt, amit én teszek neked…
Ládd én egész életemben ugy élek, hogy akármit is teszek, mindig rád
gondolok; hogy ha te látnád, mit mondanál rá. Jónak látnád-e tőlem?
Örülnél-e neki? Meg volnál-e vélem elégedve?… Ezt tedd meg nekem Dani te
is.

Nagy csönd lett a szóra.

S a férfi lelkében lassan áradt föl valami szinte templomi áhitat. Az
asszonynak, ennek az ő szentlelkü asszonyának a lelki nagyságát
átszítta, átömlesztette magába s végre kimondta.

– Megpróbálom Erzsi!

Azzal meg akarta ölelni, de a gyerek utban volt. Egyet gondolt,
felállott s az alvó fiucskát szépen ölbe vette, átvitte a maga ágyára.

Ő pedig visszasimult a feleségéhez, akit olyan puhán, egészen s
szivszakadva ölelt meg, hogy annak vér öntötte el tőle az agyát.


XIV.

Alig aludtak egy-két órányit, kopogtak az ablakon.

– Gazduram, itt vónánk.

A Dani szemhéjai fölpattantak. Zugó, zavaros, kedvetlen érzés volt a
fejében.

Lomhán leszállott, csizmát huzott.

– Te csak aludj, – mondta a feleségének, aki álmosan nyujtózott s
kiment.

Ugy tanulta ugyan az apjától, hogy aki három óra alatt ki nem alussza
magát, az sose, de azért most ugy érezte, hogy szörnyü kábultsága egy
heti alvással se mulna el.

Kint friss volt a levegő, s keleten már erősen derengett a hajnal.

Négy ember volt az udvaron, villa és gereblye a vállukon, vagy lábhoz
állitva a kezükben.

– Ti vagytok, Pesta?

– Mi vónánk gazduram, hát gyerünk…

– Várjatok, egy porció pájinkát, osztán mehettek.

– Maga nem gyün?

– Én?… Más dógom van.

Az emberek megitták a pálinkát.

– Dani? – szólt visszafordulva egy vén ember köztük, aki már igen
töpörödött volt s a villát szinte a hátán vitte, – beteg vagy?

– Én? – szólt megvetően Dani, aki mint a vasegészségü emberek, utálta s
lenézte a beteget, – beteg a betegség, de nem én.

– Hm, hm, – mondta az öreg s bólogatott.

Dani elfordult s egy szó nélkül otthagyta a vén embert. Tudta, hogy az
belelát. Leolvassa sötétben is róla, hogy boldogtalan az asszonnyal.

Sóhajtva ment az ól felé, felverte a kocsist, aki egészségesen, mélyen
aludt s most katonásan, riadva ugrott talpra. Egy-két szóval
rendeleteket adott neki. A Rárót tenyérrel meglapogatta s kiadta a
parancsot, hogy haza kell vinni, aztán kiment az udvarra.

Nagyon különösen érezte magát. Soha még igy. Nem volt kedve a munkához.

A szép madárcsirippes hajnalon ugy érezte magát, mintha vén ember vón,
öregestén. Zugott a feje s nyomott volt a szive. Eszébe jutott az esti
nagytervü lázas töprengése s gondolatban tette meg még a legyintést is:

– Mit ér, ha az asszonynak nincsen hozzá kedve. Mit dolgozzak, ha az
asszonynak nem kell a dolgom. Minek éljek, ha nem élve kellek neki,
hanem dögül. Akkor meg vón velem, ha itthon hevernék és mindig ott
nyalnám. Akkor jó vónék. Eh, az asszony mind csak arra való, hogy rugd
fel, hagyd ott… De mit ér! Mégis nála van az életem!…

Lassan, cammogva, szinte öntudatlanul vissza bement a házba. A szoba
közepén megállt. Az ablakon át egy kis világosság szürődött be; meglátta
a feleségét az ágyon.

Erzsi félálmosan, jókedvvel mosolygott rá s beljebb huzódott a falhoz,
helyet hagyott.

Dani leült az ágy szélére, föléje hajolt, csendesen megcsókolta. Az
asszony hevesen adta vissza.

Erre ő lelökte a csizmát s lefeküdt.

Az asszony mohón, szerelmesen bujt hozzá.


XV.

Egészen világos volt, mikor felébredt. Szinte féldélre járt az idő.

Első gondolata az volt, hogy felugrik, menni kell dologra, de aztán csak
ott maradt heverve az ágyon.

Kifigyelt a világba. Az ablak nyitva volt s a mályvalevelek közt
besütött a nap a szoba közepéig. Kivülről a fia hangját hallotta. A
gyerek a tornácon a kisöccsével játszott s a csöppséggel ugy beszélt,
mintha az épen olyan okos ember volna, mint ő maga.

– Jó lesz Sanyika, jó lesz? Jól fontam meg? Jó ostor lesz? Jó?

– U-u-u, – mondta a csöppség.

– Ugy, ugy, ugy? Édes anyám! Sanyika azt mondta ugy! Ugy Sanyika? ugy?
Jó kis ostort csináltam, ni hogy csördit, ni!

És csapott vele.

A gyerek ujra gőgicsélt:

– U, u, u!

Dani behunyta a szemét, ugy hallgatott. Elgondolta a mosolyodást, de nem
rándult meg az arca.

Egyszerre nóta csendült be az ablakon. Halkan, álmodozva.

  A karai árkoson, árkoson
  Rózsa nyilik bokroson, bokroson…

Daninak belesajgott a szivébe. Ez volt az ő nótája, mikor Erzsi után
járt. Az asszony évek óta nem dalolt. Tiszta csengésü kis hangja szivbe
bizsergett s Daninak elfult a torka, mikor a második vers még
elevenebben fölcsengett.

  Göndörödik a cseresznye levele,
  Be szép kis lány nevekedik kedvemre,
  De szeretném édes anyját napamnak,
  Kökényszemü barna lányát magamnak.

Az asszonykának elcsuklott a hangja, az utolsó sor már gépiesen hangzott
el, felujult a szivében a keserüség, ami a napam szóról eszébe jutott.
Hogy elűzze a kedvetlen érzést, frissebb nótába csapott át.

  Ráncos száru kis csizmámra sárga patkót veretek,
  Ihaj, tyuhaj már ezután árva kis lányt szeretek,
  Árva kis lány tud igazán séhaj, szeretni,
  Sem az apja, sem az anyja nem fog érte átkozni.

Ez is az ő nótája volt. S az a sóhaj is az övé, ami behallik a nóta
után. Bizony, ha mindaketten árvák volnának! Sok bajtól lettek vón
mentesek.

Tovább hallatszott egy ujabb lelkes nóta. Mintha legénykorának boldog
ideje támadt volna fel.

  Azért hogy én a kis utcán lakom,
  A nagy utcán lakik a galambom,
  Nézek is én, nézek arrafele,
  Mikor délbe, mikor este fele.

Ezt ő helyette dalolta az asszonya, de a másik verset magáért:

  Azért hogy én az ókutba estem,
  Édes rózsám te ne vess meg engem,
  Azér hogy én tehozzád nem szóltam,
  Csak a vagyok, aki eddig voltam.

  Kis kertembe van egy bokor zsálya,
  Az alá jár a rózsám hálásra,
  Estétől hajnalig nem megyen el,
  Még sem telünk mi be szerelemmel.

Dani nagyot, nagyot sóhajtott. Neki szólt ez a nóta mind. Neki dalolja,
szivből-szivbe danolja a párja. Hát még ami most csattan fel:

  Elmégy rózsám utazni!
  Jőjj be hozzám bucsuzni!
  Adok olyan pár csókot,
  Megér ezer forintot.

  Óh ne menj el, ne menj el,
  Nem birok a szivemmel,
  Nem birok a szivemmel,
  Háljál itt még az éjjel!…

– Erzsi! – kiáltott Dani.

Az asszony odakint elhallgatott, megállt a kezében a munka is, amivel
csörömpölt, aztán egyszerre csak felugrott s hevesen feltépve az ajtót,
berontott. Az arca piros volt, mint a láng.

Az ura csillogó szemmel nézett rá s ő odaborult a szerelmes urára és
lányos szépség öntötte el az arcát, amint belenézett a férje szemébe.

Sokáig csókolóztak, mintha fiatal, ujházasok volnának. Az asszony olyan
friss volt, olyan vidám, amilyennek csak az első esztendőben ismerte
Dani. Ugy is nézett rá folyton, mintha álmodnék, ugy nézett rá, mintha
keresztül nézne a bőrén, a testén, be valahova mélyre, a gondolatai
forrásába. Mert minden csók, minden mosoly, minden édes szó mögött ott
érezte a vásárt.

– Ezzel akarsz kifizetni a munkáért, az életért! – mondogatta magában.

De egy szóval sem rontotta volna el az asszony hangulatát. Sőt a magáét
sem, mert kezdte észrevenni, mintha más ember lett volna belőle. Nem,
nem vágyott többet a munkára, a nagy tervekre, ugy emlékezett rájuk,
mint az álomra s amint egész délelőtt ott topogott a kis családja közt a
gyönyörü napfényes időben, szerette volna, ha égig érő sövény nő a
portája körül, hogy ne is lásson többet senkit, semmit a kapuntuli
világból.

És pedig hiába fogadkozott hangos, lármás gondolatokkal, hogy ez igy van
rendén, ez a boldogság, ez az igazi családi élet, mégis ott szoritotta a
lelke mélyén valami gyülölködő érzés, amely alattomos gondolatokkal
szólt közbe s délben megkeseritette minden falatját, amit vigan vett a
foga közé.

Délután lomhán babrált az istálló körül. Egyszerre csak ellenállhatatlan
erő állitotta föl s rögtön elindult be a házba: hiszen neki mennie kell
a grófnéhoz!

Amint az ajtóhoz ért, már erőt vett rajta a habozás: de hiszen ezzel s
csak egyetlen szóval is, ami erre a tervre vonatkozik, tönkreteszi ezt a
hirtelen kivirult boldog családi kis kertet…

A felesége egészen megszépülve, sugárzó arccal állott a bölcső felett,
amiből a csókkal csiklandozott gyermek kacagása hallatszott ki.

– Tudja mit csinált ez az én gyönyörü szép, ez az én aranyos kis fiam! –
kiáltott az urára.

– Mit? – mosolygott fel csöndesen Dani.

– Mit? Olyan gyönyörüszép sárgát kakált, mint az olvadt arany! –
csengett az Erzsi kacajos hangja.

Dani melegen mosolygott s hunyoritó szeme szivesen játszott az
asszonyon.

– De tudja mit csinált ez a maga büdös, rongyos, piszkos kölyke?

– Mit? – szólt Dani s megmutatta fehér fogait.

– Az egész bőcsőt, dunnát, párnát, ruhát, még az orrahegyét is
összeronditotta. A ronda!

Dani felkacagott és már tudta, hogy nem megy el a grófnőhöz.

Ma nem.

Talán sohasem.

Ezt a boldog világot, ezt elgázolni, isten ellen való vétek volna…

Másnap reggel maga is meghökkent, mikor megérezte, hogy egy cseppet sem
változott a kedvetlensége. Fáradt volt, petyhüdt, mintha kiszapulták
volna. Mikor a munkásokat elküldte, visszacsámborgott a házba. A
felesége aggódva, gyanakodva nézte.

– Dani, nem mégy dologra?

Dani vállat vont.

– Nem baj, pihenj, – szólt az asszony.

A férfi még arra is rest volt, hogy megmondja, amit rá gondolt: minél
többet alszik az ember, annál álmosabb. Lefeküdt s aludt délig.

Erzsi ma már nem volt olyan friss jókedvü, mint tegnap; őt is leverte az
ura kedvetlensége. Nem értette, mit akar az ember. Estefelé meg is
kérdezte Danitól, aki ugy lógott előre-hátra a házban, mint a lábbadozó:

– Beteg vagy?

– Én?!

– Hát truccolsz?

– Eh, fenét.

– Mér nem dolgozol?

– Mit?… Minek?

– Igen! eccer majd felveti a sok munka, azután meg az ujját se mozdítja.

Dani tunyán ült, bámult maga elé s elgondolkozott.

– Biz ugy az Erzsi. Mán én ilyen vagyok. Vagy mindent, vagy semmit.

Erzsi megijedt.

– Hát akkor csak inkább semmit, édes uram… Igy is jobb, mint ugy.

Napok teltek ilyen bágyadottan. Az asszony minden erejét összeszedte,
hogy fölelevenitse az urát. De lassan kikopott a naiv, gyermekes
tréfakedvből, csak a boldogságban terem az meg s itt már megint nem
viritott az öröm. Erzsi csak harcolt, küzdött, erőlködött, végre sirva
fakadt.

– Jobb ha ugy él a hogy tetszik; jobb ha dolgozik, akkor legalább jó
kedve van.

Dani meghökkenve hallotta, de bágyadtan legyintett. Nem szólt. Azt
gondolta, hogy tul van már ő azon örökre. Csak azon csodálkozott, hogy
tud élni, ha ennyire megroppant benne a lélek?

Ámde élt s az ebédnél, vacsoránál maga bosszuságára jó étvágygyal vett
részt s néha megérezte, hogy hizik. Kövér, zsiros érzések zsibbadtak,
totyogtak a testében s ez még sulyosabbá tette lehangoltságát.

Pedig erős idők kezdődtek, az aratás. Csütörtökre, Péterpálra volt téve
a napja, hogy buzába álljanak, de ő álmos szemmel s türelmetlen
lankadtsággal utasitotta el magától az aratógazdát. Hagyjanak neki
békét. Az aratást elhalasztották hétfőre.

Erzsi roppant nyugtalanságot szenvedett el. Nem tudta elképzelni mi
történt az urával. Asszony ösztöne tisztán megérezte, hogy azért van
igy, mert ő nem elégiti ki az urát. Szüksége van annak mindenre,
mindenre s a sok minden közt ő reá is. De ő csak egy kis rész a nagy
sokban! És ez rettenetesen elkeseritette s lassan olyan hangulat
telepedett a kis családra, mintha mély gyász borult volna rájuk. Csak
sóhajtoztak, de annyi energia sem volt bennük, hogy valamelyik egy-egy
hangos szóba tudott volna kitörni.

Már szombatot értek s mikor másnál a munkáshét végén utolsó
erőmegfeszitéssel fejezték be mindenfelé a kitervelt munkát, náluk téli
tunyaságba, öregemberes maznaságba fáradtak bele.

Szombat délután egyszerre csak arra riadt fel az asszony, hogy az ura
bent az első szobában énekelni kezd:

  Haragodnak nagy voltában
  Megindulván,
  Ne feddj meg uram engem,
  Busult gerjedezésedben
  Rám tekintvén,
  Ne büntess meg istenem.

Erzsi keresztet vetett és felsóhajtott. Idegen volt neki az ura erős,
komor éneke, de valahogy érezte, hogy maga az ének már valami belső
fordulatot jelent. S mig az éneklést elhallgatta, benne is felbuzdult az
áhitat, az imasóhaj. Vágyva vágyott rá, hogy egyszer már ez életben
együtt fohászkodjék az Istenhez az urával. Ebben a legbelsőbb
szolgaságban olyan igen-igen távol voltak egymástól. Külön paphoz, külön
templomba jártak, külön lenézték egymás hitét s éveken át kibirták, hogy
gyöngédségből nem is említették a vallást odahaza és nem imádkoztak, ha
a másik a közelben volt, hogy ne botránkoztassák imacselekedetükkel.

De most az asszonyt elfogta a vágyakozás. Együtt akart lenni, egy akart
lenni az urával a templommá szentült szobában.

És benyitott, bement.

Az ura ott ült az asztal előtt és tenyerébe hajtott fővel énekelt. Meg
sem mozdult az asszony beléptére, tovább énekelt, bár nem esett olyan
jól már szive szerint. Elvárta, míg a felesége valamit motoz a háta
mögött a komót fiában, várta, hogy kimegy.

De az asszony igen elcsöndesedett s ő nem győzte kivárni. Hát
visszafordult hozzá.

S megdöbbenve látta mi van mögötte. Az asszony ott térdelt a földön s a
komót szélére állított kis oltárféle előtt, a feszület, a bálvány előtt
imádkozik; összesimitott tenyérrel, félre hajtott fővel.

Daniban felfordult az ész, meghibbant a szív, kiömlött az epe.

Felállt, hogy hirtelen dühében ököllel leüsse, összetörje a festett
istent.

Ám a másik percben lenyelte dühét és nem az asszony felé lépett, hanem
az ajtó felé.

Kiment a szobából.

Tovább nem birt a tető alatt maradni. Azt hitte rászakad.

A szabadban fellélegzett.

– Haj Uramisten, – mondta – be sárrá nyomoritottál!

Ettől kezdve szakadatlanul, szinte önkivületben volt. Minden kínozta,
mint az eleven sebet. S ugy érezte, mintha börtönben volna, ahonnan
többé nincs menekülés, még a bitóra sem, bár még az is megkönnyebbülés
volna már neki.

És huszonnégy órát töltött ilyen állapotban.

A felesége másnap délután templomba ment. Akkor könnyült meg egy kicsit.
Ugy nézett körül, mint az elkinozott kuvasz, ha az őrzője elmegy.
Nincs-e rés, ahol kirághassa magát.

És ekkor egy lány fordult be hozzá az utcáról.

– Dani bácsi!… Azt izente a grófné, menjen el hozzá.

– A grófné! – s szinte szélütés érte a férfi nyelvét. – Elmenjek! –
mondta magánkivül, fakósápadt arccal.

– El, el, azt izente. Hónap délután… Mikor a gróf kilovagol… mingyán.

És a lány nem szólt egyebet semmit, elsietett.

Dani pedig ott maradt, mint villámsujtott fa.

Egy pillanat mulva az erő, a vágy, az élet sistergős, tüzes lángja
csapott fel benne.

Csoda történt. A megszenesedett fatörzs uj zöld lombba szökött.


XVI.

A fiatal grófné ugy érezte magát a kis faluban, mintha a művelt modern
élet közepéből egyszerre valami ősvilágba került volna vissza. Kellemes
volt ez a különösség, mert semmi bajjal és kényelmetlenséggel nem járt.
Volt egy csinos kis kastély, amely frissen tapétázva, butorozva, szépen
kitakaritva, mintha csak valami bűvös sziget lett volna az őserdő
mélyén, a modern élet minden szükséges cikkével fölszerelve. S a vadak
nem voltak emberevők, hanem igen csinos, formás, jókedvü emberek,
akiknek nagyon jól állott eredeti primitivségük. Amellett jó nevelésüek
voltak, nem kiváncsiskodtak és nem tolakodtak s a szép grófné, aki
titkos szerelmének áldozni bujt el a világ szeme elől, valóban ugy
érezte, hogy a láthatatlanság fátyola övezi.

Nem is engedte, hogy tulságosan megbontsák azt a rendet, amit a kastély
üresen állása alatt megszoktak itt. Az uradalmi intézők meglehetősen
bevonták a kis kastélyt a gazdaság körébe. Elől ugyan meghagyták a
díszkertet, amelyben hamar megmohosodott fenyőfák állottak, nem igen
díszlő, inkább gyászosan lecsüngő ágakkal, de a kastély mögött
veteményes kertet rendeztek be a virágágyak helyett s a kocsi-udvart
gazdasági célokra használták. Itt szokták a kendert tilólni, a kukoricát
fosztani az asszonyok. Most is már be volt hordva a sok kender az
udvarba, mikor a grófné megjött s a fejvesztett sietségben ott
felejtették a száradó kis kévesátorokat. A grófnő nem találta
kellemetlennek a kender átható szagát s kivánta, hogy az asszonyok ott
dolgozzanak az éjszaki ablak alatt, épen olyan fesztelenül, mintha ő itt
sem volna.

Leskelődni akart utánuk. Kiváncsi volt az emberi titkokra. Zárdai
neveltetése alatt ép oly távol állott az emberektől, mint később, mikor
a társas életben rendkivül belevegyült az élet lázas, zajos forgatagába,
most midőn a magányt meglopni jött le szerelmesével, megnyilt az
érdeklődése az emberi sziv titkai iránt.

Vakmerő tette, hogy engedett sógora rábeszélésének s először életében
szinte nyiltan szökött le a sima, egyenes utról, lázba hozta a vérét és
lelki örvényekbe széditette őt. Huszonhat éves volt s hat évi
házasságából szinte egy napot sem töltött még sem magában, sem egy igazi
férfivel. Miska gróf, az ura, csak a lovai s a szinésznők után
érdeklődött. Hélène grófnő, végre több évi plátói barátság után forró
szerelemre gyult a sógora, László gróf iránt, aki az egyetlen mélyebb
tartalmu, bár sok tekintetben excentrikus észjárásu férfi volt a
közelében.

A parasztasszonyok után való leselkedés egész váratlanul egy eddig saját
maga előtt is titkos tulajdonságát boritotta vérvörös virágzásba: az
érzékiségét. Ha egyedül maradt, most azonnal lement az éjszaki kis
szalonba, ahova az udvarról minden szó behallatszott s a folyton kacagó,
fecsegő, pletykáló s egymással szemérmetlenül ingerkedő asszonyok és
lányok beszéde ugy hatott rá, hogy minden egyes rettentő szó ujabb és
ujabb vérrakétát robbantot föl benne. Szerette volna biztatni őket, de
félt, hogy elijeszti a szabadszáju fecsegőket s szégyelte volna is, hogy
ilyen alantas örömön kapják rajta.

Legjobban titkolta épen a sógora előtt, aki pedig tulajdonképeni oka
volt, hogy lelke megérett erre a titkos bünözésre. Azonnal s örökre
szakitott volna a sógorával, ha az rajtakapja azon a társalgáson, amiben
nemsokára bő része lett.

Volt a kendertörők között különösen egy érdekes lány, akiben annyi
szemérem nem volt mint egy csirkében. A grófnő behivatta. A lány egy
csöppet sem volt elfogódott. Simán és természetesen járt a fény és pompa
s a megfélemlitő idegen környezet között. A grófnő szolgálatába fogadta
s meséltetett vele magáról, a falujáról, a világáról. A lány, Kis Bora,
valóságos iskola, életiskola lett neki. A grófnő eddig sohasem vette
észre, hogy a körülötte élő személyzet emberi anyagból van, s most sem
vette volna észre, de ebben a vad lányban egy önmagával közös nagy
tulajdonságot talált: a kielégithetetlen érzékiséget.

Forró délutánokon és olyan éjjeleken, mikor magában maradt, behivatta
magához Borát s a legkülönösebb társalgás folyt zárt ajtók mögött
köztük, ami valaha grófi hölgy és cselédlány között folyhatott. Bora
nyiltan és a szeméremnek sejtelme nélkül beszélt mindenről, ami őt
érdekelte. S mindent elcsarált, ami el nem mondható csak történt valaha
kis falujokban. S különösen sokat beszélt arról az emberről, aki istene
volt, aki mint az ő beszédéből kitetszett, az egész falu minden nőjének
főfő, izgató, vérforraló bálványa volt.

A grófnő érezte, hogy életében most először forrt föl benne az a vad,
érzéki, oktalan és céltalan buja gerjedelem, amely elfogja és megrázza
az emberi testet és sarkaiból kiveti a lelket. És néha szinte megrémült
már attól, mi lesz, ha csakugyan hatalma alá kerül a paraszt Don
Yuannak.

Izgalmak futkostak keresztül-kasul rajta s mikor parancsot adott
Borának, hogy találkára hivja neki a paraszt hőst, akkor már attól
rettegett, hogy elveszti az egyszerü, primitiv ember előtte a nimbuszt.
S fokról-fokra szállitotta le vele szemben az igényeit, a követelését, a
várakozását s hagyta, hogy visszafejlődjön ő maga a Bora nivójára, s
bámulta a parasztlányt és irigyelte, hogy az szabadon forrongó
érzékiséggel ugy tud beszélni a hőséről, mintha épen az ölében ülne a
kéjek tetőpontján.

Minden csöpp vére felforrt; ha ő idáig tudna emelkedni a nemi szerelem
intenzivitásában!


XVII.

Hétfőn délután az emeleti nagy teremben voltak. A terem ablakai a
homlokzatra nyiltak s a kisded park fái között a falu felé lehetett
látni.

A grófnő a zongora előtt ült s egy Chopin-darabot játszott. Volt némi
eredeti zene-érzéke s nagyuri nembánomsággal holmi változatokat csinált.
Jobban tetszett neki a rögtönzése, mint maga a szerző s belepirulva a
kis erőmegfeszitésbe, szinte ugy érezte, mintha valamit alkotott volna.

A sógora, a Laci gróf mosolyogva hallgatta.

– Brávó! – mondta, mikor a hölgy a maga ingoványos kirándulásából
visszaért a költő szeliden ringó hullámaira.

A grófnő nevetve nézett vissza s valami kis büszkeséggel szólt:

– Jöjjön játszani.

A férfi megingatta a fejét. Olyan jól ült, félig eldőlve a chaise
longueon s oly kellemesen szivarozgatott, hogy nem volt kedve mozdulni.
Meglehetősen hizásnak indult már s az a teliség sugárzott belőle, ami a
lomhaság boldogait jellemzi. Fehér fogai csillogtak, vastag sötétszőke
bajusza volt s gesztenyeszin szakálla hegyesre volt vágva.

– Önben egy mintapolgár veszett el, – mondta a grófnő s elfordult tőle,
skálában futtatta végig az ujjait a billentyükön.

A gróf felállott, ötletek és beszédgondolatok támadtak benne s ez
megmozditotta.

– Mégis csak különös, – mondta lassan, kényelmesen s mégis kissé
idegesen tagolva a szókat – hogy azért szeretünk egy asszonyt, azért
mutatjuk meg magunkat neki, még a legtitkosabb érzéseinket is, hogy a
végén igy félreismerjen, mintha soha sem beszélt volna velünk.

A hölgy gunyosan elmosolyodott s egyet nyujtózott. A karjai formája
csodálatos szép volt. Különben nem volt valami tökéletes szépség. Szőke
haja polgárasszonyosan volt feltéve, az arca friss vizben tisztára
mosva, kendőzés nélkül is piros volt. A szemei kicsinyek voltak és
szürkék, de elevenek s nedvesen csillogók. A szája nagy volt, okos száj,
de ha nagyon gunyosan biggyesztette le, már is két mély ránc gyürődött
két oldalt a sarka mögött. Karcsu volt és lányos termetü, mint a meddő
asszonyok, de hizás tagadhatatlan jelei látszottak már rajta s félő
volt, hogy nemsokára egészen szétmegy ez a csinos test. A gróf megállott
s élvezettel nézte végig az izmok játékát. A hölgy nagyon lengén volt
öltözve. Rendkivül mély kivágásu ruháját egészen ugy viselte, mintha
emancipálta volna magát a ruhaviselés alapelvei alól.

– Azt jól tudom, hogy ön erénynek nevezi ki a hibáját.

– Hiba. Erény. Micsoda frazeologia ez. Te vagy a kis polgárasszony ma
chérie!

Az asszony megránditotta az ajkát s zongorázni kezdett.

Egyszerre csak hirtelen abba hagyta.

– Meddig akar Ön itt maradni. Örökké?

– Örökké! Hol lehetünk örökké!… Nem mindegy az, itt, vagy másutt!

– Csak kell valami foglalkozás.

– Kell! Miért kell?

– Mert igy meghalok az unalomtól. Ha magam nem gondolnék magamra, már
meg is haltam volna.

A gróf megállott s figyelve, gondolkodva nézett a hölgyre.

– Mit csinál itt az a kis parasztlány? – kérdezte:

– Micsoda parasztlány?

– Tudom, hogy Ön egész délutánokat tölt vele.

A grófnő lehajlott a billentyükre s végigfutott a fehér
csontlapocskákon, mintha valamelyiket keresné. Az ujjával kétszer is
végig siklott rajtuk, végre megállt. Egy kis mosolyt fojtott el.

– Meséltetek magamnak. Mert nagyon unom magamat.

– És érdekeseket mesél?

– Érdekeseket.

A gróf elkezdett sétálni s ugy látszott, mintha valami roppant mélységes
dolgon gondolkoznék. A grófnő lopva, rejtélyesen mosolygott s akkordokat
ütött meg.

Pár percig tartott ez a furcsa hangtalanság. A hölgy gyönyörködött a
kezében. A keze csakugyan felséges volt. De az is párnásodni kezdett, az
ideges kék erek kezdtek már besüppedni a sima szőrtelen fehér bőr alá.
Az asszony fölemelte a kezét s közelről megnézte. Elhatározta, hogyha
innen elmennek, föltétlenül kurát fog használni. Fájt a szive a szép
kezéért.

– Mondja barátom, – szólalt meg, felrezzentve a grófot, hogy lehet az,
hogy ön ezekkel a képességekkel nem lépett közpályára. Nem volna
érdekesebb miniszter lenni, mint negyvenéves korában itt velem
veszekedni.

– Persze, hogy nem volna, – mondta kelletlenűl a férfi s hozzá lépett. –
Ha már veszekedni kell, inkább egy szép asszonnyal veszekszem, mint a
politikával.

Felemelte a hölgy kezét s megcsókolta. Aztán megnézte és ujra
megcsókolta.

– És ha intrikákkal kell bajoskodni, inkább az én szép asszonyom
intrikái miatt szenvedjek, mint otromba politikusok ostoba fogásai
miatt.

A grófnő amint visszakapta a kezét, leeresztette azt, hátra, mintha
féltené s egybekapcsolta. Aztán mosolyogva nézett fel a gróf arcába.
Guny, kicsinylés, epéskedés, szerelem, jóakarat, minden volt az arcában,
mikor azt mondta:

– Mégis csak nem értem, hogy lehet egy férfinak, egy gróf Karay
Lászlónak ilyen kevés tettvágy a lelkében. Nem fél, hogy megrozsdásodik.
Elég ennyi munka egy férfinak! hogy az idegei rendben legyenek.

A gróf mosolygott.

– Hát persze, hogy elég. Nem tudja, hogy a grófok nem vasból vannak,
hanem valami ritka nemes fémből. Nekünk nem munka kell, hogy fényesek
legyünk tőle, hanem légmentes elzárkozottság és méltó keret.

Megcsókolta a hölgy száját s elkezdett járkálni.

– Azt a kis parasztlányt ki fogom tiltani. Maga nagyon, nagyon rossz
iskolán megy keresztül, ha megszokja, hogy mi épen olyan emberi lények
vagyunk, mint például a parasztok. Mi nem azok vagyunk. Egészen mások.
Nekünk nem az az ételünk, az italunk, a levegőnk. Nekünk nem
életfeltétel az, ami nekik az. És nekünk nem élet az, ami nekik az. Nem
öröm, ami nekik az, nem gyönyör, ami nekik az. Mi a másik véglet
vagyunk, minekünk semmi közünk ahhoz az alacsonyabb állati rendhez, amit
közönségesen embernek neveznek.

– Mi istenek vagyunk. Mi az Olimpuson élünk s nektárt iszunk…

– Természetesen, – mondta igen komolyan a gróf.

A grófnő szája mögött megjelentek a gunyos ráncok.

– Látja grófnő, itt egy századok alatt kifejlődött helyzettel,
állapottal, valósággal vagyunk szemben. Egy tényről van szó, aminek a
helyességén, vagy helytelenségén lehet vitatkozni, de az mégis tény s
nem lehet változtatni rajta. Ha valaki változtatni akar, a végzettel
száll szembe. Tragikai vétséget követ el. Lehet harcolnia s el lehet
buknia. Nagy dolog ez, de a látszat könnyen megtéveszti az ember szemét
s a felületes nézőnek ugy tetszik, mintha semmiség volna, amin könnyü
változtatni. Hiszen mi nem élünk reális életet. Mi voltaképen csak
vegetálunk!… És én magát most halálra untatom, de ha már belefogtam, ki
is fejtem rögtön azt az elméletet, amely ebben a percben jut ilyen
napfénytisztaságban az eszembe, de szentül meg vagyok győződve felőle,
hogy arany igazság!… Az az ősapánk, aki örökre biztositotta a
legmagasabb polcot, amit a mai emberi viszonyok között a társadalomban
el lehet érni: egyszersmind kivonta a létünkből a valóságos élethez
tapadó gyökereket. Mi megszüntünk egyének lenni s nagyon okosan ugy is
nevelnek bennünket, hogy ne is lehessünk soha egyénekké. Mi egy rend
vagyunk, egy kaszt, amely egyetemlegesen él, senkinek sincs meg az
egyéni magasabb cselekvési szabadsága, mert az egyes embernek nem szabad
kockáztatni a jövő generációkat. Az az ősapánk, aki akármiféle
utón-módon, de biztositotta a mi létünket: azt a szellemi lekötöttséget
hagyta ránk, hogy nekünk ehhez a léthez nem szabad hozzányulnunk. Ő a
jövendőnek gyüjtött tőkét a semmiből, mi azt a tőkét nem szórhatjuk szét
a jövő generációk elől a semmibe. Ezért nem mehetünk mi bele az élet
harcába. Ezért nem terem a magas arisztokráciából sem Napoleon, sem
Goethe. Hol van már valami előny, amiért mi harcolhatunk? Mi csak
veszthetünk! Még a nyereség is tiszta veszteséggé válik a mi kezünkben,
mert kihivja a rettenetes nagy és rettenetes szegény áradatok irigy
ellenszenvét. S ki mer belemenni az élet harcába azzal a ballaszttal,
hogy irtózatos nagy érdekeket kockáztat semmiért.

Elhallgatott. A grófnő okosan figyelt, de amikor a gróf elfordult, hogy
szivarja hamvát leüsse a kis japán tálcába, elmosolyodott. A gróf
szakadatlanul ugyanazt az egy gesztust használta, valami furcsa félszeg
vizszintes kézmozdulatot.

– Ezek a naiv fiuk, akik kiállanak a piacra és azt hiszik, valamit
csinálnak, mikor képviselők, miniszterek lesznek, mozgalmak vezérei,
sportférfiak, oroszlánvadászok; mikor istállót tartanak, kulturát,
irodalmat, maitresseket becéznek, ezek egészen öntudatlanul, filozófia
nélkül teszik, amit tenniök kell. Élvezik az életet, amely oly
föltétlenül biztos a számukra. Fickándoznak a bő, jó, egészséges vizben,
mint a halak. Ha valamelyiket baleset éri, kicsit megkoppasztják a
bőrét, vagy akár ha odavész is az oroszlán, vagy a politika torkában,
mit tesz az! Mindenkinek joga van saját magát elveszteni, a közöst, az
elvet, a kasztot nem veszélyezteti… És nekem ez nem passzió, mert nem
vagyok annyira naiv, mint ők, hogy át ne lássam, hogy akármibe kezdek,
semmi sem merészebb és komolyabb játék, mintha a szobában játszom
fakatonákkal, hát nekem nem okoz örömet, hogy a szoba falain kivül
játszam! Hát inkább engedem elveszni, elsorvadni, elpárologni a bennem
szunnyadó erőket s meg sem kisértem, hogy teremtsek, vagy elveszitsek
valamit.

– De ez nagyon unalmas.

– Lehet. Nekem nem nagyon.

– Nem önnek! nekem!

A gróf elmosolyodott.

– Igazán?

– Persze.

– Miért?

– Mert nagyon unalmas… Csak érdekesebb tán a küzdő és erős férfit látni,
mint a lustát, akinek mosolyogni sincs kedve.

– Lehet.

– Bizonyos. Sőt biztositom önt – s a grófnő frissen felállott a
helyéről, – hogy sokkal jobban izgat és érdekel most a legprimitivebb
ember, aki erős és kemény és valamit produkáló, mint a legfinomabb
élvező, aki elterül és olyan puha, mint egy gombolyag selyem.

A gróf összevonta a szemét s gondolkodva nézett el az asszony mellett.

Ez pedig kifeszitette szépséges karjait, amelyről visszahullott a selyem
lepel s kacéran mondta:

– Vigyázzon barátom, mert későn találja észrevenni, hogy az asszonyok
szivesebben türik el a szilaj ölelést egy erős paraszttól, mint a
legbölcsebb filozofálást egy tehetetlen gróftól.

Nevetett és csókra nyujtotta az arcát.

Aztán megfordult s elsietett. Az ajtóból még visszanézett s fehér
fogaival rákacagott a férfira, aki valami keserves megütődéssel nézett
utána. S mikor a hölgy eltünt az ajtón, mogorván nézett ki az ablakon át
a falu felé.


XVIII.

A gróf minden délután haza lovagolt a saját kastélyába, a szomszéd
faluba Vezekénybe. Ott nagy gazdasági átalakitások folytak s ugy tett,
mintha annak a kedvéért volna idehaza, bár ép oly kevéssé érdeklődött
irántuk, mint a világ többi dolga iránt.

Mig oda volt, azalatt a grófnő fürdeni s aztán aludni szokott.

Mire a gróf kilovagolt, a hölgy már élvezte a hüvös vizet.

Bora ült mellette. Leguggolva a kád mellé. Barna, kemény kis kezeivel
simogatta, locsolgatta a grófnő habfehér testét s szerelmesen nézett rá.

A grófnő nevetett rajta.

– Nos, – mondta – nos!

De Bora csak nézett nagy dióbarna szemeivel s nyitva felejtette
haragosvörös ajkait, melyek mintha szét akartak volna csattanni a
tulságos vérbőségtől.

– Mi az, Bora – szólt rá a grófnő, akit szinte feszélyezett már a lány
heves nézése és szótlansága. Mióta itt van mellette, még egy szót sem
szólt.

– Be szép maga gyönyörüm! – mondta a lány s begörbitett mutató- és
kinyujtott hüvelykujjával parasztos naivsággal megcsipte a szép hölgy
állát.

Az urnő elmosolyodott s kutatva, titkosan nézett a lány szemébe.

– Nos, mi ujság! – sürgette.

A lány odahajlott a füléhez s valami igen nagy titkot sugott bele:

– El fog jönni!

A grófnő megcsóválta a fejét s kissé bosszus lett. Ez a lány ugy sugta,
mintha valami nagy kitüntetésről volna szó. S ugy is néz reá, mintha az
arcáról azt akarná leolvasni, hogy ő most mindjárt elájul a
boldogságtól. Mégis sok ez a jóból. Nagyon is leereszkedett a parasztok
szinvonalára s ez kellemetlen, megrázta a fejét s hidegen pillantott
végig a lányon.

– Mondjad csak Borcsa, – szólt – téged még soha sem ölelgetett meg az a
Turi?

A lány ártatlanul nézett rá.

– Én nem hagynám magam.

– Ugyan!

– Én szegény lány vagyok.

– Hát aztán.

– Engem ingyen nem lehet…

A grófnő rábámult, nem értette.

– Dani bácsi pedig nem fizet senkinek. Inkább neki fizetnek, – tette
hozzá dicsekedve. – Az asszonyok meg a lányok mind mennek neki kapálni,
meg mindent csinálni, csak egy csókot kapjanak tőle. Mer ő tőle nem kap
ingyen csókot akárki.

A grófnőnek nagyon furcsa és kellemetlen volt ez a paraszt logika. A
megfizetett férfi.

– Hát akkor téged azért nem ölel meg, mert te nem tudsz neki mit
fizetni.

A lány kedvetlenül nézett vissza rá s megrántotta a vállát.

– Én is tudok kapálni! De ő nem fizetne nekem! Hát maga azt nem tudja,
hogyha az ilyen szegény lány, szép lány, akkor nem hálhat emberrel, csak
ha jól megfizetik. Nekem szerencsét kell csinálni. Megmondta azt nekem
az anyám, még kisiskolás koromban, hogy ha vigyázok a szépségemre, akkor
még nagy szerencsét csinálhatok.

– Milyen szerencsét?

– Vagy elvesz valaki, vagy annyit ád, hogy azután nem kell busulni.

– De azután majd nem vesz el senki feleségül!

– Nem! Bizony nem. Akkor már elveszik az embert, ha van valamije. De az
én apám zsellérember, hát a zsellérlányt csak valami rossz béres veszi
el.

Valami idegen, exotikus, büzlehelletü életnek az áramlata csapott
feléje. S mikor ujra végignézett a lányon, zavarosan érteni kezdte
micsoda nyilt vásár folyik itt, ebben az emberi világban, ahol a szép
lányok is, a szép férfiak is tisztán és nyersen kamatoztatják a
szépségüket.

– Hát Turi Daninak sem adnád oda magadat ingyen?

– Én szegény lány vagyok – mondta egyszerüen Borcsa.

A grófné egyet gondolt.

– És Turi Dani senkit se ölel meg ingyen?… Tán még egy grófnét se! Mi?

S a szeme sarkából nézett a lány tiszta szemeibe.

– Turi Dani ember! ü azt teszi, amit akar. Ü nem kér. Mit bánja ü. De az
asszonyok járnak a kedvibe. Azok odaadnák még az életüket is, csak rájuk
nézne egyszer. Nincsen olyan fejércseléd, aki szivesen ne adná oda még
az életét is, hogy Dani bácsi a derekához nyuljon!…

A grófnő megint hallgatott s lassan csapkodta a vizet.

– De te nem adnád oda.

A lány vállat vont.

– Én szegény lány vagyok, nekem szerencsét kell csinálni – ismételte
csökönyösen.

– Ah, az a te Turi Danid is csak olyan ember, mint a többi. Paraszt.

– Dani bácsi csak egy van! Csak ü.

– Annak nincs csufneve?

– Van a.

– Igazán! Mi az?

A lány összehuzta az arcát s lesütötte a szemét.

– Azt nem lehet kimondani!

A grófnő elámult.

– Mit! Olyan csunya!

– Meg aztán aki élő ember azt kimondja, azt megölné Turi Dani.

– Nincs itt, mondd ki csak.

– Jöjjön, a filibe sugom.

A grófnő kiváncsian oda tartotta a fülét.

A lány valamit sugott bele.

– Mit jelent ez? Hisz ez semmi! Hogy hol szép Turi Dani?

A lány hatalmasan elkezdett kacagni.

– Az a! Na hát hun szép? Hát nem érti? Hát hun szép?… Mije!

A grófnő elkezdett pirulni, mintha a vizből áradt volna felfelé a hőség.

A lány hirtelen nyers mozdulattal átkapta a nyakát és magához huzta.
Azzal belesugta a szót az asszony fülébe.

– Aszongyák, tette hozzá, azért szeretik annyira a fejércselédek, mert
ott igen-igen szép… – s lesütötte a fejét a kád megé.

A grófné behunyta a szemét s valami kis undorodó kéjes megreszketést
érzett. A vére pezsgett, az agyát vérhullám öntötte el…

Valahogy rettenetesen leegyszerüsödött előtte a szerelem, mióta Borától
vett leckéket.


XIX.

A gróf páratlanul finom élvező volt. Heléne grófnővel való viszonyában
éppen az volt a legfőbb gyönyörüsége, hogy méltó párra talált benne. Ugy
tetszett neki, hogy ő már régen tul van azon a koron, mikor naivul és
ábrándosan tud szerelmes lenni a férfi. Neki mulhatatlanul szüksége volt
a komplikált helyzetekre, a raffinált gyönyörökre s mindenekfölött az
érzések gazdag differenciáltságára. A grófnő neki egyszerre felesége,
szeretője s a szerelem kéjeiben felfedező társa volt.

Tudta, hogy a faj, a vér, a társadalmi helyzet s az intelligencia
legmagasabb fokának köszöni azt a képzelhetetlen idillt, amelyben most
része van.

S most rájött, hogy a hölgy betelt a mértékkel. Tulnőtt ő rajta s tovább
akar haladni azon az uton, amelyen ő meginditotta.

Mindennap vágtatva tette meg az utat Vezekénybe és vissza, most lassan,
lépésben haladt s kissé letargiára hajló hangulatban boncolgatta az
eléje került helyzet tartalmát.

A szerelemben nincs állandóság. S ha ő elveszitette a vonzóerejét, mint
him, hogy lehet ellenállani annak az uj árnak, amely elragadja tőle az
asszonyt.

Az asszony még nagyon fiatal. Nagyon tele van életnedvvel. Nagyon
kihasználatlan. Nem birja soká a csöndet, a puhaságot, az
elzárkozottságot… Most kezdett előtte kibontakozni a mai beszélgetés
igazi értelme. Milyen keveset szólt az asszony s milyen sokat beszélt ő,
és mégis minden szócskának, amit a grófnő kiejtett, több sulya van, mint
az egész filozófiának, amivel ő fárasztotta. Mit beszélt ő, henye
eszmefuttatást, amellyel takargatja mihasznaságát és tehetetlenségét s
mit mondott a nő! világot romba döntő szót: több az asszony szemében az
erős paraszt, mint a tehetetlen gróf.

Vér tolult a fejébe.

Honnan jut ez az asszony eszébe. Nem elméletből. Egy tény bukkant ki
abban a szóban. Valami valóság, amely nyersen tünt fel a nő előtt.
Biztos, biztos, hogy van egy paraszt valahol, akit látott, akiről
hallott, de aki ezt a gondolatot a maga valóságával ébresztette fel
benne.

Ködös lett a szeme. S megszédülve, maznán esett el a nyeregben. Félelem
és lemondás lepte el. Érezte tönkrement, energiátlan, férfiatlan
gyöngeségét s érezte, tudta, hogy nem lesz ereje szembe szállani az
asszonnyal.

Csak szivszorulással tudott arra gondolni, hogy lesz idő, amikor
kisiklik az öléből az asszony. Látta előre azokat a gyötrelmeket,
amelyek mindig agyon kinozzák minden szakitásnál s félt tőlük.

Egy percig sem gondolt a hosszu uton arra, mit kell tennie, hogy
elkerülje a kellemetlen jövőt, folyvást önmagával foglalkozott s magát
elemezte. Miért van, honnan van, hogy ő, aki olyan szivósan ragaszkodik
az asszonyaihoz, mégis oly gyakran kénytelen válni. Belenyult a
legbelsejébe s látta, hogy az a gyöngédség, amellyel az utolsó percig
viseli magát a kedveseivel szemben s az a makacs féltő ragaszkodás, nem
szerelem, de valami kellemetlen emberi érzelem. Nem tud szakitani.
Mindig neki kell megérni, hogy a másik fél teljesen elhüljön és az vágja
ketté a viszonyt. A lomha férj ragaszkodik igy a feleségéhez, akivel
szemben egy életre vállalt kötelezettséget s ezért becsületből hazudja a
szerelmet, mikor már csak az üres formája él annak a lelkében; s akit
fél elveszteni az életrend változásától való rettegésében. De mi szüli
az uj, meg uj rémületet, amely a szakitás gondolatára őt elfogja! Ő, aki
ugy tud unatkozni a régi viszonyban, miért keresi fel makacsul és
kilendithetetlen pontossággal a rendes találkozásokat, miért félti a
napok programmjának megzavarását s hogy lehet az, hogy mégis, mikor már
visszavonhatatlanul vége a viszonynak, uj lelki frisseséggel tud uj
érzelemre gyulni. Szánalmasnak és nevetségesnek érezte az asszonyokkal
szemben való helyzetét: mindig neki kell a gyöngébb félnek lennie,
mindig neki kell a pirulást elszenvedni. Előre sejti, hogy jellemének ez
a fonák vonása most is meghozza a rendes véget, s mégis bánatnak s
keserüségnek adja át magát. Ma már nem is csak azért, mert fél ettől a
gyalázatos befejezéstől, hanem azért is, mert haragszik önmagára.

Kedvetlenül ért be a kastélyába s szórakozottan beszélt azzal, aki
utjába állott. Épitettek. Szomoruan nézte el a munkásokat, amint lomha
mozdulatokkal mozogtak a falon s meglepetve figyelte meg, hogy az egész
kép mégis valami lázas sürgés-forgást mutat. Ha messziről nézi valaki,
nagy távlatból az ő életét, valószinüleg, igen változatosnak és gyors
eseménytermőnek látja azt is, pedig ő épp olyan habozva tesz egy téglát
a másikhoz, mint a kőmives, aki minden oldalról megnézi s itt letör
belőle, ott hozzá tesz s közben pipát töm.

Egyszerre összehunyoritotta a szemét.

Ezek a munkások volnának tehát azok az ősállatok, akik a maguk nyers,
vad erejükkel jogos ellenfelei lehetnek az intelligencia elpuhitotta
uraknak!

Ellenszenvvel s mégis tárgyilagosan figyelte meg egyenként az embereket.
Sorban mindet. S meglepő felfedezést tett.

Az uradalmi intéző lépett oda hozzá. A grófban megindult a filozóf s a
beszédkedv.

– Hát hol van itt az ember! Ez mind degenerált tipus! Nyomorult alakok.
Rokkant termetek, beesett arcok, alkoholos szemek, formátlanság. Hisz ez
mind nyomorék, szánalomra méltó szerencsétlen. Mindig azt mondják, hogy
a magasabb osztályok elvesztették, éppen a magasabb kultura miatt a
testi qualitásaikat. Hát hol vannak akkor a testi qualitások! Itt van
vagy harminc ember, hol van csak egy is köztük, amelyik normális
fejlődöttségü lenne! Mind olyan, mintha a kloakából bujt volna ki.
Éhesen, elgyötörve, elsatnyulva.

Az intéző, csinos, erőteljes fiatal férfi szintén elnézte a munkásokat.

– Nagyon rosszul élnek ezek, kegyelmes uram – mondta. – A falusi
mesterember a legalja az emberiségnek. Iszonyu sok pálinkát isznak,
rossz lakásuk van, rossz a kosztjuk, erkölcstelen az életük. Aztán ezek
nem is az igazi primitiv emberek. Aj, ezek kegyelmes uram mind az
intelligenciához tartoznak már. Azért ilyen satnyák, mert derogál nekik,
hogy becsületesen éljenek, nagyon cudar viszonyok vannak itt, korhely,
gazember ez valamennyi, nagyképü, tudatlan, megbizhatatlan szamár. Ne
adj Isten, hogy egy olyan mesterembert találjak az egész vidéken, aki
csak egy terminust is betartana. Hazug gazemberek, megérdemlik, hogy
mind nyomorult legyen, a gyereke mindnek már részegen születik. Az egész
iparososztály már születésétől fogva halálra van itélve nálunk, de meg
is érdemlik, mert nincs köztük egy becsületes. Ha van valahol egy
munkás, amelyik dolgozni tud, na hát az meg éppen akasztófára való
korhely.

A gróf kelletlenül hallgatta az intézőt, aki kizavarta őt a saját
eszmemenetéből és a maga anyagi érdekei szempontjából vette számba az
embereket.

– Hát a parasztság. Hisz a napszámosok nem iparosok, de ezek még
rosszabbak, még satnyábbak s még ostobábbak.

– A napszámosok! – mondta az intéző – azok mán igazán lejebb vannak az
állatnál. Azokról nem is érdemes beszélni, azok ugy élnek, mint a
disznók. Ha kegyelmes uram ugy ismerné őket, mint én!

– Hát egyáltalán van a népnek olyan osztálya, amely különb ezeknél, akik
itt dolgoznak?

– Hát bizony a jó falusi gazda, az nem ilyen.

– Kik azok? – kérdezte a gróf összevont szemöldökkel.

– Azok a gazdák kegyelmes uram, akik itt a falukban laknak, a java. Ott
annyi sok szép lány van, hogy mese. Ha kegyelmes uram akarná…

A gróf félbe szakitotta.

– A férfiak is szépek? Asszonyoknak…

– Hát van itt a szomszéd faluban egy parasztgazda, Turi Dani, ha egy kis
iskolája volna, beillene az akármilyen uri társaságba. Annyi esze van,
hogy egy egész falunak nincs annyi. Zsellérfiu, de ma a legnagyobb gazda
a falujába. De ez semmi! Az asszonyok ugy bomlanak érte, hogy olyant még
nem is hallottam. Olyan történeteket tudnék róla mondani kegyelmes uram,
hogy…

Elhallgatott és a kezében levő vesszővel a csizmaszárát kezdte
veregetni. Az intéző igen jó gentricsaládból való volt és nem ok nélkül
szokott azzal dicsekedni, hogy Vezekényben ő a gróf.

A gróf azonban inkább rendes tehetetlensége miatt türte a fesztelen
modort, mint megbecsülésből s most egy mozdulattal végét vetette az
előadásnak.

– Nagyon érdekes, – mondta s azzal elfordult és tovább ment. Ugy tett,
mintha valami érdekelné az épület kialakuló formáján.

Az intéző utána nézett s gentri fesztelenséggel mondta magában:

– Egy-gyen meg a fene, vónék csak én a gróf, én is ott hagynálak a
faképnél, akármelyik percben.

Azzal tultette magát a kis incidensen és vigan ment tovább, hogy azért a
közelben maradjon, hátha szükség lesz rá.

A gróf pedig el kezdte magában mondogatni azt a nevet, amit az intéző
beledobott a lelkébe.

– Turi Dani, Turi Dani!… Ez volna hát az igazi! Turi Dani!

Egyszerre egyet gondolt, megfordult, intett az intézőnek, kérte a lovát
s pár perc mulva már visszafelé vágtatott; az asszonya felé.

Az asszonya felé, aki egy szál liberty selyempongyolában várta a
sarokteremben a parasztot. S éppen azt a nevet mondogatta magában, amit
a gróf:

– Turi Dani, Turi Dani!

Bora ott állt a háttérben s egy oldalajtófélfának támaszkodva nézte,
nézte a grófnőt, aki az ablakban állott.

Az ablakon át beözönlött a sürü napfény s a grófnő egy szál
libertyselyem zöld pongyolájában ugy állt a mély ablaknyilásban, a
kemény fényességü napon, mintha zöld tengerködben állana Diána.

– Bora egy pohár vizet.

A lány elszaladt, nesztelen léptekkel, mint a macska s a grófnő jól eső
érzéssel állott az ablak világosságában s egyre mondogatta magában,
mintha kabalisztikus értelmét akarná venni e névnek:

– Turi Dani! Turi Dani!

Percek teltek. Az ablakon át meleg levegő tolul be s körülveszi egész
testét és körülömleszti poros illattal, nappal, kenderszaggal, és
primitiv skáláju parasztnótával. Máskor a grófot várta igy; az ő
iskolájának perverz levegőjében szokta meg a kéjelgés természetességét.

És jól esik neki, hogy az alkonyodó nap vörös meleg fényével átsüssön a
testén és szinte fényes párát izzon ki elefántcsont fehérségü testéből.

S a háta mögött padlócsikordulást hall. És szót hall, elfulladt, lihegő
szót:

– Itt van…

Visszafordul.

Bora áll előtte képéből kikelve, lángoló arccal, és boldogan és büszkén
és izgatottan. És visszamutat a szoba hátterébe, ahol a grófnő káprázó
szeme előtt a sötétben egy férfialak áll, egy fehér gatyás, vikszelt
csizmás paraszt áll.

A grófnő első pillanatban félre akar lépni az ablakból, de rögtön
parancsol magának, haragra gyul, hogy ilyen szemtelenül tolakodtak be a
parasztok. Mit képzelnek ezek magukról! S megvető bosszusággal
megsokallja a merészséget s ki akarja utasitani őket. De csak áll
egy-két pillanatig.

Aztán lassan előre lép. Istennői gőggel, a tiszta átsütő napfényen. Egy
teljes lépést a fények sugárözönében. Aztán elsuhan az árnyékba és
sulyos plasztikát ölt a ruhája.

Nem találja meg a legjobb szót, hogy adja legkönnyebben tudtukra
haragját, megvetését, a kiutasitást. És mégis visszatartja valami, hogy
a legegyszerübb és az egyetlen becsületes kifejezést használja, azt az
egy szót, ami az ajkán van:

– Takarodjatok innen!

Asszony. Ravaszkodik. Sujtani és becézni akar. Megalázni s megtartani.
Térdre roskasztani és ezzel felemelni. Istennő akar lenni, aki nimbust
őriz és egyforma távol s egyforma közel van a halandótól.

Végre egyetlen pillantásba csoportositja mindezt s ránéz az emberre.

Egy pár acélos szem pillantásával találkozik, amely nincs megzavarodva,
hideg és erős és bátor, biztos, mint a vivókard s a maga fölényességével
meghökkent.

A következő pillanatban már megriadt szaladással fut körül a pillantása
az ember arcán s ekkor olyan meglepetés éri, amely elveszi a nyugalmát.

Ámulattal, csaknem ijedtséggel fedezi fel az arc titkát, pillanatok
telnek el és ő áll lenyügözve, gondolkozva s már eszébe sem jut, hogy ki
akarta kergetni az imént a parasztot.

A kinos csöndben hirtelen rémesebb zaj hallatszik. A szomszéd termekben
erős férfiléptek alatt csikorog a deszka.

S belép László gróf. Kikelt arccal, kidülledt szemmel, dühét alig birva
palástolni.

És a hölgy, amint egymás mellett látja a két arcot, ujjongva jön rá,
hogy igaza volt. Szinte összecsapja a kezét örömében.

A két férfi ugy hasonlit egymáshoz, mintha testvérek volnának.

Csak épen magasabb, kövérebb, puhább a gróf. És szakállas. És indulata
vesztett. Es gyámoltalanabb…

A gróf, miután egy-két másodpercig illetlenül állott az ajtóban, beljebb
lépett s gyorsan, indulatosan, jóval gyöngédebb hangsullyal, mint
szóval, kiáltott fel:

– Quelle folle! Sans doute tout cela est delicieux, mais… Mais ma
chérie, tu es une réveuse, et tu manques de sens social et d’idées
generales…

– Je ne sais pas… – szólt gunyosan a grófnő s hirtelen hamisan
hozzátette: – Je suis une femme, voila tout!…

Elnevette magát s ezzel egészen megoldódott a hangulat.

A gróf megérezte, hogy még nem érett tragikai fejlettségre a dolog s
megkönnyebbült. Nyilván kiváncsiság az egész. Hisz ő is épen azon törte
a fejét, hogy felhivatja valamiért a parasztot, hadd lássa. Mennyivel
természetesebb, hogy a grófnő, az asszony ugyanezt tette. Ráismert az
ajtó mögött a parasztlányra, a közvetitőre, lesujtó pillantást vetett
felé, aztán a paraszthoz fordult.

Örült neki, hogy ő volt fölényben egy homlokmagassággal s termetbeli
arányaival.

– Mit akarsz fiam, – szólitotta meg a parasztot olyan kegyes pártfogói
hangon, amely a grófnő szemében kellett, hogy teljesen megalázza az
alacsony rangu férfit.

A grófnő belesüppedt egy fotelbe. Jól is esett, mert már fáradt volt az
izgatottságtól. Csakugyan tetszett neki a gróf fellépése s kiváncsian
várta, mi lesz. Biztosra vette, hogy a paraszt bambán hebegni fog és
vagy elárulja őt, amikor is semmi kiméletet nem érdemel, vagy nagylelkü
gavallérsággal őrzi meg a titkát, s az nagyon mulatságos lesz.

Turi Dani azonban nem sütötte le a szemét, hanem komolyan és
ünnepélyesen mondta:

– Alázatos könyörgéssel járulok a falu nevében a mi kegyelmes grófnőnk
elé.

– Hát ki vagy te fiam? – kérdezte atyáskodva a gróf.

– Kiskara község egyik szegény gazdája vagyok, Turi Dániel.

A gróf szeme megrebbent. Elcsodálkozott rajta, mért vette ő egészen
bizonyosra, hogy az a paraszt, akit itt talál, csak Turi Dani lehet, s
aztán megütődött azon, hogy Turi Dániel csakugyan itt van.

– Beszéljen Turi Dániel gazda, – mondta a gróf. Egy percig mintha
hallgatott volna, aztán hátat forditott a parasztnak s mintha nem is
törődne azzal, amit beszél, közelebb lépett a grófnőhöz.

– Az a mi alázatos könyörgésünk a mi kegyelmes grófnőnkhöz, – mondta
Turi Dani egyszerüen, minden tulságos jobbágymegalázkodás nélkül, – az a
mi könyörgésünk, hogy részt kapjunk az uradalomból. Bérletet!

Ezt az utolsó szót egészen váratlanul hangosan, a tompa némaságu
szobához képest tulhangosan, sivitóan kiáltotta el. Mintha bombát vetett
volna. Mintha csatakiáltással támadt volna rá az urra. Aki addig
közönyösen hallgatta s abban a pillanatban hátat forditott neki.

A gróf, mintha vipera csipte volna meg, visszafordult s megvillámodó
szemmel nézett rá.

Valóságos pokoli gyülölet csapott rá a paraszt szeméből.

Turi Daniból abban a pillanatban, mikor a nagyur ásitó unalommal
közönyösödött el vele szemben s ugy forditott neki hátat, ahogy csak az
instánciázó parasztnak tudnak hátat forditani a nagyurak, kirobbant a
gyülölet, amelynek parázsa kétszáz esztendő óta gyült rakásba a
lelkében.

S a gróf Karayban is fellobbant a gőg, a grófi gyülölet, a Karay
lelkiismeret. S bár László gróf a saját elvei szerint ebben a kérdésben
mindig a parasztok pártján volt, most nyers indulatban tört ki.

Lebirta magát, elfordult s magyarul szólt Heléne grófnőnek.

– Kedves sógorasszony, mondjon neki valami sottiset s kegyesen bocsássa
el.

De a grófnő elleste a pillanatot s maga is ideges tüzre gyult tőle.
Fogalma sem volt, mi történt a két férfi közt, de asszonyidegei teljes
erősségükben fogták fel a kigyult elektromos áramlatot.

– Beszéljen, – mondta merészen a parasztnak, – mi baja van velünk!

– Nekem, kegyelmes asszonyom! – szólt Turi Dani győzelmesen, mosolyosan,
csillogó szemmel s ebben a tüzmosolyban igen széppé vált szép férfias
arccal, – nekünk mai parasztoknak semmi bajunk a mi urainkkal. Az
apáinknak volt. A mi bajunk csak az, kegyelmes asszonyom, hogy még a mai
urak sem igyekeznek jóvá tenni, amit a régi urak a mi öregapáink ellen
tettek

– Mit! – kiáltott fel a gróf, – hová fajult a világ! Hová jutottunk. Mit
mer ez a paraszt a szemembe vetni!

– Az igazságot gróf ur! – mondta keményen a paraszt. S az igazság ép
olyan előnyössé vált az arckifejezésének, amennyire ellapositotta,
megcsufitotta a mindig nyugodt, derült, szenvtelen kifejezésre termett
arcot, a grófét.

A grófnő tetszéssel vette észre, hogy nem a paraszt van hátrányban az
összecsapásnál.

Mig a gróf tétovázott, merje-e kikergetni a parasztot a hölgy
jelenlétében, ebben a ránézve erkölcsileg kedvezőtlen pillanatban, amaz
bátran s az igazság erejével folytatta:

– Tudjuk azt mi, nem felejtettük még mi el, hogy kergették ki a régi
öregapáinkat az ősi földről, a Kánaán földjéről az Akasztófa-pusztára.

– Egy szó se!

– Tudja azt a gróf ur is. Látom, hogy haragszik. Szégyelli.

A gróf már szinte magánkivül volt dühében. Soha, mióta él, ilyen
izgatottságot nem érzett. Azon a határon állt, mikor ökölre kél az
ember, mert nincs más hátra. S megzsibbadva, megbénulva érezte magát.
Talán, ha egyedül van, már ráorditott volna a parasztra, kikergette,
felpofozta volna, a lovászért csenget, de a hölgy előtt lehetetlen volt
neki effélét tenni. Lenyügözte őt s a vad és szemérmetlen állattal
szemben tehetetlenné tette a saját intelligenciabeli, uri nevelésbeli
felsőbbsége. Nem nyulhatott nemtelen eszközhöz s látta, hogy védtelenné
tette őt a végzet. S dühének tetőpontján, belátta, hogy a parasztnak
igaza van és joga van és emberileg, a maga szempontjából kötelessége,
hogy azt tegye amit tesz.

Ugy állott, hogy kín volt ránézni. Az erei majd kicsattantak s minden
feszültsége maga ellen fordult.

A grófnő, amint rápillantott, megijedt. A gróf arca kék volt s a
gutaütés kerülgette.

Abban a pillanatban felállott, védelmére kelt.

Szembe szállott a paraszttal s rárivallt:

– Mit akar?

A paraszt meghökkent. Elvesztette egy pillanatra egyensulyát.

Aztán merészen vissza vágott:

– Azt kegyelmes asszony, hogy ezt az imádságos szép szemét hadd lássuk
mi néha szegény parasztjai. Mert ha az ránk ragyog, tudom az egy
Istenem! nem lesz többet bajunk.

A grófnő is megzavarodott. Meg kellett éreznie, hogy nem magánál
alacsonyabb rendü lénnyel áll szemben. Meg kellett éreznie, hogy ez a
férfi férfi vele szemben. Férfi, aki csupán asszonynak tudja őt. Aki
bókot mer neki mondani, aki nem méltatja őt arra, hogy érdemleges vitába
szálljon vele.

Nem akarta, nem merte folytatni a dolgot. Félt, hogy neki kell
parasztsággal alázni meg magát. Sokallta azt is, hogy eddig engedték a
dolgot s éles szeme megzavarodott, mint a viz tükre a szélben, a
férfiszem belevágó sugárzásától.

Turi Dani látta a két ember megtorpadtságát egymaga előtt s nagy lőn
szivének kevély kövérsége. Nem bánta már, ha örökre odavész is az egész
birtok, az egész bérlet. Ezért a pillanatért érdemes ár minden
pénzveszteség.

A kinosan hosszu csönd, amelyben a két nagyur nem talált szót, hogy
azzal ki tudják korbácsolni a sértőt, neki élete legfőbb diadala volt.

És ő szólalt meg utána. Csinált alázattal, mint mikor koncban dob a
tolvaj mérget a kutyának, megszólalt.

– Kegyelmes asszonyom, irásban adjuk be az instanciát. Tessék ugy
itélni, ahogy a szive huzza. Az isten annya a legszebb, azért a legjobb.
De a kegyelmes grófné még annál is szebb, sokkalta szebb!… hát jobb is.
Mindenben megbizunk az akaratában.

Feltette a süvegét, megbiccentette a fejét, sarkon fordult, elment.

Ugy haladt el a csikorgó parketten, vaspatkós csizmájával felvágva a
drága szőnyegeket, mint egy őspogány, mint Árpád daliái közül egy. S nem
az utolsó. A törzsfőnök, aki valahonnan messze napkeletről hozza még a
lelkében, hogy ünnepélyes pillanatban, szobában, asztal mellett,
templomban tedd fel a süveged.

A gróf és a grófnő elámulva, szinte megsemmisülve néztek utána. A férfi
feketevörös volt a vértolulástól, a hölgy sáppadt és pirult, remegett a
szive. Sirni és kacagni tudott volna. Ugy remegett a lelkében ez a
lefolyt pillanat, hogy egykor valami nagyszerüséggé nőheti ki magát az
emlékezet, a szivindulat melegágyában.

Bora ott állott egy függöny megett, félig belerejtezkedve.

A grófnő intett neki a szemével, mint a kutyának. S Bora ugy igyekezett
kifelé a fal mentén, lesunyva, iszkolva mint az eb az ostor elől.


XX.

Kegyetlen nagy öröm fogta el Danit, mikor látta a grófnő
szineváltozását. Gőgös érzéssel nem sajnálta, nem szánta volna, ha
rögtön ledobban is. A melle feszült, a szeme szikrázott, az arca
állatias, vad megelégültségtől fénylett. Igy kell! Ez az, amire vágyott.
Sarka alatt gázolni az asszonyt! Mi neki egy asszonyi állat, ha grófnő
is! Asszony! Semmi! Kirepül belőle a lélek, ha az igazi férfi jól a
szemébe néz. Hát még ha megfogná. Összekapja az ujjait s érzi bennük az
erőt, a kivánságot; hogy le tudná róla tépni egy rántással a ruhát!…

Mikor a lépcsőházból kilépett a szabadba, valaki a nevét suttogta.

– Dani!

Visszapillantott félszemmel. Bora volt. Az ajtófélfához támaszkodva, azt
átölelve, belekapaszkodva, a pillantásával repült utána Turi Daninak.

A szép paraszt félszájaszögletibe egy kis mosoly rezdült meg. Tetszett
neki, hogy volt valaki a maga népéből, ha csak egy semmi jány is, aki
ott volt, látta a győzelmét.

Azzal ügyet sem vetett többet rá, elment.

Bora pedig ugy ölelte az ajtót, mintha vissza akarná tartani magát testi
kötelékekkel, hogy a lelki vágy, a kivánság utána ne röpitse a
mágnesének.

A kapu előtt, az utcán megállott a paraszt, jobbra menjen-e, vagy balra;
be a faluba, haza, vagy ki a mezőre.

Egy percnyi öntudatlan habozás után, erősen megfordult, ki a mezőnek.

Sulyos és mégis szinte szökellő lépésekkel haladt a porban. Majd letért
a mezei ut szélére, tul a begyöpösödött árkon s a kiszáradt pocsétákat
kerülgető gyaloguton haladt előre. Egyszer aztán befordult a poros
utilapuk és szikkadt száru garádicskórók közt siető utról egy
mesgyeösvényen a kukoricások és buzatáblák közé. Elmaradt mögötte az ut
poros levegője, friss szél csapott az arcába, démutkák és kakukfüvek
illata vette körül s a kukorica fejlődő levele zsibongó sustorgással
zajlott körülötte. Lecsipett egy hatalmas cickóróról egy szem ragyogó
sárga virágot s balra kanyarodott a nap elől, amely már lent volt a
vetések fölött s vörösödő arccal bámult utána.

Jól esett neki, hogy kijárhatja magát az isten szabad földjén. S csak
ugy süvöltött belőle a kieresztett energia, mint a gépből a gőz, szinte
fütyölt. Egy jó félórai kemény dobogás után csöndesedett,
megereszkedett, rendes tempót vett föl. Közeledett a maga földjéhez,
ahol ma állottak a buzába az aratók.

Jó kedvvel fogadták.

Vidáman köszönt vissza nekik; letört egy kalászt, szétdörzsölte a
markában, kifujta a pelyvát s örült, mikor látta a szép, piros, érett
szemeket. Csak ugy dagadt mindenik a kövérségtől, sehol egy aszott szem;
nem is ártott hát annyira a mult hetek esője, hősége, mint féltek tőle.
Mária anyánk, az istenanya képe ott mosolygott minden szem boldogabbik
végén.

– Hát mi lesz, gazduram! – kiáltotta egy legény és sunyin odaintett a
másiknak.

Dani értette a szót. A szegény ember szavát, aki alattomos formában
szüntelen ott kerülgeti az isten kegyeltjeit ingyen ajándékért.

– Áldomás lesz, Péter, áldomás! – felelt.

– Akkor jó, – lélekzett fel mindenki.

Éppen végére értek a rendnek és sorban kiállottak kaszát fenni.

– Hát emberek, asszonyok, fattyak, jányok, ki fáradt?

Ugyan ki volna az, szent aratás első napján?

– Ki lát máma holdvilágon aratni?

Mindenki.

– Na hát akkor Péter, accide a kaszádat, ülj fel a lógósra, oszt ott a
pájinkás csobojó, ugorj haza, hozd tele. Addig innen haza nem megyünk,
míg le nem szedjük ezt a kis táblát.

Végig mutatott a hatalmas buzatáblán. Mindenki örült neki. Jól esik
dolgozni, ha a gazda vezet. Kivált ha Turi Dani ez a gazda.

Dani végigfuttatta szemét a kasza élin.

– Jó kaszád van.

– Mer jó kézbe jár!…

Dani intett rá, elismerően.

A legény már fenn ült a lovon, mögötte a pálinkának való hordócska,
onnan szólt le még egyszer.

– Másnak nem is adnám a kezibe: isten az atyám!

– Hozd ki az enyimet is! – kiáltott utána Dani, – oszt mond meg
asszonyodnak…

– Mit?

– Sose mongy semmit!… No jányok, hát csak gyúccsatok rá arra a nótára.

Egy derék marokkötő lány a szemébe nevetett s nem kérette magát, magas
sikító hangon rázendített:

  Nem vótam én addig beteg,
  Mig téged nem szerettelek,
  Azóta vagyok halálos,
  Véled nem lehetek páros.

– Fenét! – mondta a nótára Dani. – Ha abba akarsz belehalni, hétszer
kell vizbefojtani, mint a macskát.

– Maga beszélhet, – mondta a nótás lány és letette az öléből a kévekötő
guzscsomót. – Könnyü magának. Mindig csak olyanokkal vót dóga…

– Milyenekkel, te?

– Akik veszkődtek magáér.

Dani átkapta a lányt derékon.

– Hát te nem veszkődsz értem?

– Én? Haggyon békén, jobb lesz.

Dulakodtak. A férfin látszott, hogy nem sokat törődik a lánnyal, csak
nyomorgatja. Ugy is végződött az egész, sután, a lány kibujt a keze
közül, bár maga se akarta s ő eleresztette, mert más valami jutott az
eszébe. A fénkővel néhányszor végigszaladt a kasza élén, azzal előre
ment és rendbe állott. Az emberek sorra következtek utána. Mögötte egy
ludnyaku, vörös arcu, szótlan, sovány ember jött, aztán egy másik
savanyu paraszt, majd az a kis görbe vén ember, aki a minap reggel
leckéztette, s igy tovább, nyolcan.

Dani boldog érzéssel eresztette ki a kaszát. Pompásan suhant az s egy
nyisszanással leszelte a mereven elébe bókoló kalászsort. Kemény
férfikarja jól érezte a munka erejét s hamar lefoglalta minden
gondolatát a kasza. Válogatva, minden göringyet mellőzve, felverődött
bodzahajtást, tüskerózsa gazzát kikerülve, művészi biztossággal s gépi
taktussal haladt előre a renden. Valamivel gyorsabb volt a tempója, mint
a többieknek, ugy hogy messze haladt s a ludnyaku paraszt megerőltette
magát, hogy nyomába érjen. Szaporán és ügyesen járt sarkában a kévekötő
lány, csöndesen dudolva a nótákat, melyeket a többiek éles hangon
daloltak. Senki sem gondolt egy igére sem a nóták értelméből, csak
fujták, ahogy jött, egymás után. Édeses illata volt a nótának, mint a
lekaszált buza torzsája közt a sarjadó kakukfűnek.

Dani csak haladt, haladt előre, suhogott a kaszája, s oly gyorsan aratta
a búzaszárat, mint feje a gondolatot. A gyorsan beálló alkonyatban
erősen elmaradtak mögötte a többiek.

– No isten álgya, gazduram! – kurjantott valaki utána. – Mán mi nem
érjük utól, ha igy befogott!

Dani elmosolyodott s hozzáfogott kaszát fenni. A többiek is sorba
kiállottak és nyolc kasza csisszenő-nyisszenő csengése messze
hallatszott a síkon. Aratók mentek hazafelé a tábla tulsó végén szaladó
uton, s bekiáltottak egy-egy szót a sürüsödő esti levegőn át.

– Hónap is nap lesz!

– Aki megéri! – feleseltek vissza innen.

– Jó gazdátok van, egy napból kettőt csinál.

– Jaj bizony Turi Dani az ű neve!

Nevettek. Becsületesen, jókedvvel, vidáman, semmiségen.

A hazamenő munkások elhaladtak, a vállukon lengő kasza még idecsillant,
a lányok gereblyéje az égre rajzolódott, aztán mindnyájan beolvadtak a
szomszéd kukoricatábla sűrüjébe.

Ujra megharsant a kasza és Dani nemsokára kiért a föld végére. Egy
percig gondolkozott, bevárja-e a többieket, aztán rápillantott a gyors
munkában kipirult kévekötő lányra, aki fölegyenesedett s tüzes szemekkel
nézett rá, mintha mondta volna:

– E jó kis hajtás vót.

Aztán gyorsan elszánta magát és kilépte az uj rendben a maga helyét,
azzal nekieredt. Jó széles rendet fogott, hogy a buzának legyen hova
dülni, a lánynak helye dolgozni, s ugy haladt előre, mint az árnyék.
Mintha szárnyat kapott volna a kaszája, sulyja se lett volna, magától
suhogott, csak lépni kellett a nyomán. Fürj szava seritett a buza közt,
élesszavu tücskök cirpeltek, s fenn az égen egy csoport vad lud
krugatott. Az aratók, akik most értek a maguk rendjének végére, nagy
ujjongással kurjogattak az égi madarak után, majd legények, lányok
csintalanul egymásba csiptek s nyáréji viháncolás csatározott. Dani
kinyitotta mind a két fülét, úgy szelte a hangot, orrával az illatot,
szemével a violasötét égalját, a sürün hunyorgó csillagokat s a tele
képpel mosolygó holdat futotta körül. Melege volt, a mellényt is lelökte
magáról, karján feljebb tűrte az ingujjat s a teste kövér párát
bocsátott. A lány halkan duruzsolt mögötte egy nótát. Már elfogyott a
kévekötő gyékénye, ideje nem volt buzaszárból ujat tekerni, hát csak
kévébe fogta a lekaszált vetést, majd felkötik holnap. Igy is alig győz
együtt tartani a gazdával.

Nemsokára megjött Péter is a lovon. Hozott pálinkát bőven, meg kenyeret,
szalonnát, száraz kolbászt, száraz oldalast. Ellátta a gazdasszonya
bőven, legyen elesége a népnek az éjjeli munkához. Nagy riadallal
fogadták, s rögtön neki is ültek a jó vacsorának. Csak a gazda nem
hederitett rájuk. Sem étel, sem ital nem kellett neki.

– Erigy Julcsa te is, enni.

– Minek?

– Ha éhes vagy.

– Ha nem vagyok!

– Mér ne vónál?

– Maga mellett?

– Én nem lakatlak jól!

– Óh!… dünnyögött csendesen felvihogva Julcsa.

– Gyere hé! – kiáltottak neki csintalanul a vacsorálók is. – Kolbászt
kapsz!

– Nem kell nékem, – mondta a lány és csendesen hozzátette, – még ha
gazduram adná!… Dani gyorsan odapillantott. Közvetlen mellette állott a
lány; nagy, erős, vaskos lány; kemény inge csak ugy duzzadt, erős
karjait széttárva eresztette le, feltürt szoknyája terjedelmessé tette
csipőben, s az arca tüzelt, még igy holdvilágon is szinte sütött. És a
homály leple alatt olyan nyiltan, durván, szemérmetlenül kinálta oda
magát a buza közt, hogy csak egy ujjal kellett volna hozzányulni…

És Daniban, először életében undorodó düh ingerült fel s szeretett volna
belerugni.

De csak elfordult, nem szólt, kieresztette a kaszát s oly gyorsan
kezdett dolgozni, mintha menekülni akarna az üldözőjétől. Egy ideig
valóságos verseny volt, ami köztük kifejlődött. Ki bir több munkát, a
kaszás-e vagy a kéverakó lány. Két renden haladtak végig s Dani dühösen
érezte a sarkában a lány lihegését.

– Vigyázz! – fakadt ki végre, – ugy dógozz, hogy én mezgerelek utánad
hónap.

– Én utánam lehet!

Dani dühösen hitte el neki, hogy jól végzi a munkáját s tovább kaszált.
Egyre nőtt a haragja. Szidta magát a lustaságaért. Szidta a kaszáját.
Eszébe jutott, hogy nem a maga jószágával dolgozik. Át is rikoltott nagy
hangon a többiekhez, akik a vacsora után most készülődtek fel, hogy
munkába álljanak.

– Péter! Hun az én kaszám?

– Itt van-e!

– Hozd hát ide…

Lihegve várta be, mig a legény, aki áttört a buzán, elhozta a kaszát s
visszaadta neki a másikat.

A legény megnézte a szerszámát.

– Ejnye gazduram! fakadt ki. – Mi az áldást csinált evvel a kaszával?

– Kaszáltam vele.

– Beretválkozni lehetett vón evvel, mikor odaadtam, no nem jó mán a
vasas zsidónak se. Énnye. Isz e nem kasza mán, ha fürész…

A legény kétségbeesve hagyta ott a gazdáját s reggelig mohogott az agyon
csorbult kaszáján. Dani meg ujra neki állott s a pompás kaszával ugy
haladt előre, mint az álom. Vidáman, örömmel érezte, hogy a leány
elmarad mögötte. Minden suhintással tért nyert s szabadult a nőstény
izgató, undoritó közeléből.

Eszébe jutott a grófnő. Ujra elismételt magában minden pillanatot, amit
előtte töltött. Kirepült a gondolata, mint fészkiről a sas és nőtt,
dagadt benne az érzés.

Uj rendet kezdett ismét. Már nem vágtatott annyira, lendülettel,
könnyen, de szinte szórakozottan haladt. Vaditotta a szivét, birizgelte
érzéseit a nyári éjszaka, az illatos meleg, a buzatábla termékeny szaga,
a madarak, bogarak zenéje, a távoli tóból idezengő békariongás és
meg-megállott, behunyt szemmel szivta be a buja levegőt, térde
meg-megroggyant és egyet-egyet nyujtózott, hogy pattant a csontja
kötése. S ezalatt beérte a lány, amely ugy rohant utána, vakon, vadul,
lihegve.

Már nem is bánta a gazda. Megállott, visszafordult s kaszáját leeresztve
sarkára, várta.

Mikor az utolsó kévét is egyberakta a lány, még guzst csavart az ép
buzaszárakból s szabályosan átkötötte. Akkor felállt. Szembenézett a
férfival, aki egy tenyérnyire volt tőle.

És Dani átkapta félkarral, vad kegyetlenül átölelte, levágta a kéve
buzára. Csókkal, mindkettőjüknek irtózatosan kéjes csókkal törte agyon.

Mikor magához tért, fölemelte a fejét s ködkönnyes szemmel körülnézett.

Meghült benne a vér s mint kigyó elől kapta vissza szemét. Egy
hajszálnyira állott a kasza hegye a szemétől. Az Isten őrizte meg, hogy
régen keresztül nem szaladt rajta.

Kijózanódott, megjuházott, felállt. A lány ott hevert a földön. Erőt
vett magán, ujra dolgozni próbált. Madárcsipogást hallott, lehajolt,
figyelt s látta, hogy fürjfészek van előtte. Egy kaszavágás már
szétszelte volna a fészket. Megesett a szive, megszánta a boldogtalan
kis családot. Kapta magát, gondosan körülkaszálta a szent helyet, aztán
nagyot lélekzett. Nem volt többé semmi ize a munkához.

Hirtelen elhatározással vállra vetette a kaszát s vissza, lement a
szekérutra.

Hazafelé indult.

Vissza sem nézett, oda sem pillantott a lányra, aki ott feküdt rendetlen
ruhával a kévén, mint egy szétmállott élet.

Lehaladt az uton s nemsokára elmaradt mögötte az aratócsoport friss
zaja. Csak a kifogyhatatlan nóta kisérte messzire. Harmat kezdett
gyöngyözni a fűben s Dani csöndesen tiporta a lucskos pástot
csizmájával. Vállán himbálózott a kasza s ő álmatagon ment, ment a falu
felé.

A békés, csöndes éjszakán lazára szállottak idegei s meseszépen
káprázott szemébe a grófnő képe. Lelankasztotta fejét, mint a napszurta
virág s elsóhajtotta: Hej ha ezt megölelném csak egyszer!

Be lágyan, be puhán, be máskép tudná, mint ahogy asszonyt szokott
ölelni. Olyan érezhetetlenül, alig birizgelné a szinét, olyan könnyen,
alig emelintené meg a sulyját. Tenyere bőrében, ujjai hegyén zsenge
zsibongást érez. Megérzi az éjszakai szellőt s keményre borzolódik tőle
kezén, karján a sok apró szőrtüsök. Szinte felolvad acélos izmainak
kemény felülete s híggá lesz, megérzi a semmi hatását.

Engedi, hogy lábai egyenletes tempóban vigyék előre, de nem akarja s nem
cselekszi. Mássá lesz, mint aki volt és uj képességeket érez meg
magában. És minden illat olyan erős, olyan átható. A lucerna nyers
gazszaga és a kukoricalevél szurós, édeses párája; a szagos füvek
csakugy égetnek, a mezei istenfa, meg a fehér üröm, a kakukfű s a
kellemesen büdös tüskerózsa mind buján gőzölgi ki a lelkét, amely
belopódzik az ember minden bőrlikacsán.

Dani kábulást, részegülést érez miattuk, feszül az agya és ugy érzi,
mintha nemsokára fel tudna szállani a levegőbe.

Végre itt a falu. Az akácfák alatt beballag. Egy-két kutya megvakkan
itt-ott, de megérezve a falubeli ember szagát, ujra elhallgatnak.

Hazaér. Felakasztja a kaszát az ereszbe s az ablak alá lép, benéz.
Felesége még fönn van, virraszt, várja. Varrás van előtte, de nem
dolgozik, ölébe ejtette s a lámpába bámul. Daninak ez mind olyan különös
ma. Megérzi a felesége igaz lényét, megkapja, meghatja a gyöngeség, ami
a sötétszemü, törékeny formáju, fehérnyaku asszonyból szinte lesir.
Eddig idegen és kellemetlen volt neki, most megfogja a lelkét s jósággal
tölti el szivét.

Bemegy a házba, a sötét konyhából benyit a szobába. Az asszony alig
mozdul meg, csak sötét nagy szemeit veti rá kérdően. Dani bólint
köszönésül, aztán közellép, elmegy a felesége mellett, hogy egy másik
székre leüljön és közben ujjai hegyével alig érintve megsimitja az
asszonya meztelen hátát, amely az ingvállból kiemelkedik.

Erzsi végigborzong a hőségtől s idegenkedve, összevont szemmel néz az
urára.

Dani leül s gyöngéden, melegen néz az asszony szemébe, ahogy sosem
szokott.

– Éhes vagy? – kérdi csöndesen Erzsi.

Dani megingatja a fejét.

– Semmisem kell?

– Nem.

Erzsi sóhajt, feláll, nem szól, mozdulatot tesz, mintha vetkezni akarna,
de abbahagyja.

Dani olyan lágyan néz rá, szinte könnyes lesz a szeme.

– Mi bajod? – szólt halkan az asszony.

– Szeretlek Erzsi.

Erzsi hideglelős émelygést érez.

Dani feláll, hozzálép, gyöngén megöleli s a szemébe néz.

– Ugyan ne izetlenkedj nekem.

De az ura nem hagyja. Ugy öleli meg az asszonyt, ahogy az ügyvédtől
látta. Ugy ahogy most a szive diktálja.

– Nem tom mi jött rád, – szól a felesége s elforditja a fejét.

Dani gyöngéden mosolyog.

– Igazán nem eszel?

A férfi nemet int.

– Akkor feküdni.

A lámpához lépett s elfujta.

Egy perc mulva már ágyban volt. Az ura odaült mellé, ráhajolt, ugy
csókolta. Megcsókolta a homlokát, a szemét, ujra a szemét, az arcát, az
állát, szemét s puhán, mint a leánygyermekéét, az ajkát.

Az asszonyt végig-végig bizseregte a sok, szinte érzéketlenül gyönge
csók. Elkábult a feje, mert erre vágyott ő, mindig erre, nem a durva,
vad, nyers ölelésre. És lassan belesimult az ura ölelő karjába.

De egyszerre csak megdermedt. Jéggé fagyott minden teste. Megértette a
férfit.

Hisz ez nem őt öleli! Nem őt szereti.

A grófnét!

Arra készül, azt próbálja, ahoz gyakorolja magát.

És undor, düh, soha, soha nem érzett ellenszegülő idegenség fogta el.
Fölugrott és kitépte, kiszakgatta magát a férfi szerelméből.

– Coki! Coki! – kiáltotta tele torokkal. – Coki kutya! Ereggy a
grófnédhoz, ereggy a grófnédhoz!

És hörgött és sikitó hangokat vetett ki a torka.

– Eriggy innen, hagyj itt, hagyj itt, eriggy a grófnédhoz!

Dani megdermedt, találva érezte magát.

Percekig állottak a koromsötétben szemben egymással, mint villamos
áramot fogva fel egymás jelenlétét.

Dani keményen kinyujtotta a kezét s találomra torkon ragadta az
asszonyt.

– Coki! – hörögte az asszony, – coki!

A férfinak elmult minden szerelemhősége, a megalázott, meggyalázott
férfiassága robbant fel.

– Parancsolom! morogta a foga közt.

– A kutyádnak parancsolsz, kutya. Soha! Ha én nem akarom! Soha!

Dani félkézzel vállon ragadta az asszonyt, megrázta, falhoz verdeste és
messze kihajitotta az ágyból a szoba közepére.


XXI.

Jajjos nyögéssel eszmélt föl Erzsi. Összerázkódott, fájást, fájdalmat
érzett. Összeszoritotta a fogát, a szeme égett, a halántéka lüktetett.
Vállcsontja mintha el lett volna törve, gyomra fájt; a második gyermeke
óta örökös hátfájása volt s most mintha megszakadt volna benne valami.

A szeme majd kipattant üregéből, mig lábra állt. Odament a bölcsőhöz s
karjára vette kis babáját. Aztán fölrázta a fiát, aki betegen
nyöszörögve, ébren kuporgott az ágy végiben s most anyjának egy
kézmozdulatára engedelmesen mozdult, felült, leszállt.

Nem adtak semmi hangot. Az asszony a lélekzetét is szinte megakasztotta
kemény akaratával, karon ülő csemetéje aludt, a másik meg kisérteteket
látott s lábujjhegyen járt.

Ki, ki innen. Minél előbb.

A csikordulás, amint ajtót nyitottak, beléjük hasitott. Mintha rájuk
orditott volna az ajtó s ijedten, rettenve, sikoltva kérdi meg, mit
akarnak. Erzsi nem merte betenni, nyitva hagyta, hogy ujra hangját ne
hallja. Még igy is sokáig ott hasitott a fülében, háta gerincében, az
ajtósarok félelmes, siró hangja. Szeretett volna visszanézni rá a
sötétben, de nem mert. Reszkető kézzel tapogatott a külső ajtó kilincse
után. Nem volt bezárva s örült neki, hogy könnyen nyilt.

Végig az udvaron! Mezitlába alatt hűvösen, nedvesen engedett a por;
kicsinyét ölében puhán tartotta, fia apró léptekkel szaladt a nyomán és
egy szál szoknyájába kapaszkodott. A jó, világos, csillagos nyári
éjszakában a boldogtalanok.

Isten szeme tisztán látta minden lépésüket.

Reszketése elmult, egy érzésbe fult egész valósága: rohanni, rohanni a
megszabadulás felé.

Átok üldi, áldás várja őket. Minden lépés elszakitja őket a
nyomoruságból és közelebb ragadja a boldog üdvösségbe. Minden léptével
mintha visszafelé szaladna a jelen gyötrelmeiből, a mult örömei közé. Ez
a kinos éjjeli futás őt, a szerencsétlen asszonyt ujra gondtalan
gyermekkorába juttatja vissza. Átok a házon, honnan távozik, áldás ahová
megy. Átok a kinos, keserü nagyemberi életére, áldás az öntudatlan
gyermekkorra. Egy lépés, tiz, száz lépés még s örökre elfeledheti azt a
sok rosszat ami vele történt. Nem lesz már egyéb semmi, csak megint
ujralett gyermeki kora. Ölében viszi, lágyan mint az élet harmatát,
csöpp kicsi magvát. Gyermek lesz vele, velük, köztük, három kis
megfáradott gyermeket visz haza. Apjának, anyjának ölébe.

Gazdag szeretettel néz előre a házuk felé. Ugy felzsonganak, rajjal
rebbennek föl benne az érzések. Mintha messze utról, idegenből, esőből,
fagyból, szidalomból, sárból s utálságból rohanna ki, mig hazafelé
szalad. Sirni megyen haza a szülei házba, kisirni magát. Még nem is
tudja, mi lesz, nem gondol külön apjára, külön anyjára, csak arra, hogy
jó otthon, még a kuckó is jó, meleg, bizalmas, az ajtósarkában is jó
sirni, a törülköző mögé takart gyerekarccal zokogni. És egy-gyereknek
érzi magát a két kicsinyével és szalad a porban, amely puha, nehezen
szálló nedves lepellel borul meztelen lába fejére.

Fáj a szive.

Ámulva néz utána egy férfi a tanitó keritése mögül. Takács Gyuri. Mintha
kisértetet látna, ugy nézi. Megrémült tőle, földbe gyökerezik a lába s
nem bir hangot adni. Akkor érez megkönnyebbülést; mikor az asszony betér
egy kapun. Az apja kapuján. Sokáig áll még a keritésnél, végre megfordul
s bemegy a házba, ahol a késő éjjelen folyik a kártya. Hárman vannak, a
tanitó, egy szomszéd falubeli félparaszt-félur, meg Takács Gyuri.

Jeges hidegség fut végig az Erzsi gerincén, mikor ujja hegye az
ablaküveghez ér s a hüvös sima lapot megkoccantja.

A szobában rögtön megmozdul valaki.

Szikrázik egy szál gyufa s meggyujtják a mécsest. Aztán szapora
léptekkel kisiet az ajtóba az anya. Álmélkodva nézi a holdvilágos
tornácon a lányát.

– Itt vagyok édes anyám, – suttogja Erzsi.

– Vajon aztán miért?

– Engedjen be.

Megáll az anya, mintha utját állaná, de Erzsi gyorsan, furakodva megy
befelé s maga után vonja a fiát. Az anyja tétovázva beteszi a külső
ajtót, egyet gondol, be is riglizi, aztán utána megy a szobába.

Már az ura is fenn van, ott ül az ágya szélén s meghökkent
csodálkozással nézi a lányát.

– Mi a bajod? – mondta az anyja.

– Meghalok édes anyám! – mondja fájó arccal Erzsi s nem tud sirva
fakadni, mert érzékeny szive az apja arcán épen úgy a rosszaló bámulást
fedezi föl, mint az anyjáén.

Eddig nem is gondolt magára, de most, hogy leteszi a babáját a falócára
a párnák tetejébe, ugy érzi, szétszakad a teste. Amint kiegyenesedett, a
háta iszonyuan fájni kezdett, a fejét végig simitotta s két nagy
daganatot érzett meg, egyet a homlokán, másikat a hajban, a feje
tetején. A karját nem birta emelni, majd letört. És amit a lelki részvét
híjja elfojtott, kiszakadt belőle a zokogás a testi fájdalomtól. Oly
keservesen és gyötrelmesen, mintha a rettentő feszültség egy elfojtott
lyukon bugyogna ki rémes erőlködéssel.

Apja, anyja álmélkodva nézték sokáig. Nem szóltak, egymásra sem néztek,
mint a szeretetlen pároknál szokás, csak magukban gondolták el a
gondolatukat.

Mikor jól kisirta magát Erzsi, s lecsendesedett, megszólalt közönyös
hangon az anyja.

– Na hát mi baj van?

Erzsi kedvtelenül s restelkedve vállat vont. Lehült a vére.

– Mi? Micsoda? – kérdezte élesen az anyja.

– Semmi, – mondta Erzsi s sirós ajkai megrándultak a belső fájdalomtól.

Az apja csak nézte, nézte őt, fáradtan, fásultan, szomoruan.

– Jajhaj! – sóhajtott az anya és kövér, meztelen karjait végigtapogatta
keresztben a tenyereivel. – Igazad van jányom, minden férfi disznó,
kutya. Galád, becstelen.

Erzsinek összerándult a szemöldöke, egész arca. Igen-igen rosszul kezdte
érezni magát. Nem otthon van, hanem idegenben, még az idegennél is
rosszabb helyen.

– Azt hiszed, nem tudom mi a bajod? – folytatta az anyja s egyre gyurta
hájas kövér felső karjait. – Igazad van jányom. Elég mán két gyerek.
Egye meg a fene a marha férfiakat.

Erzsi ijedten rápillantott az anyjára, aztán lesütötte a szemét.
Ökröndözés buffant fel a torkán, hányás ingerelte. S majd elsülyedt a
szégyentől.

– Azt hiszed engem nem vert el apád? – folytatta az asszony kicsinylő
szájrántással. Amint a mély kivágásu, ingvállban összeszoritott
karjaival feltolta hatalmas melleit, fehér bőre fiatalos ruganyossággal
dagadt. Egész teste megőrizte asszonyi szépségeit, csak az arca volt
öreg, mély, sötét ráncos, sürü barázdák eredtek szemei körül, s oly
gyürött és petyhüdt volt barna arca, mint a szerelmi izgalom csatatere.
De a teste kemény volt, hogy a bolhát meg lehetett volna pattantani a
bőrén s meglátszott friss, temperamentumos mozgásán, hogy ma sem ijedne
meg hét férfitől.

– Ajajh, de még hányszor elvert, – mondta tovább. – De mit csináljak?
Mégis mindig az lett, amit én akartam. Először én is hazaszaladtam az
anyámhoz, de nekem olyan anyám volt, hogy be se eresztett az ajtón,
haha, „lódulj innen, azt mondja. Ott az urad, nem bánom, ha tizenkettőbe
hasit se“. Az én anyám az asszony vót! Hajajh.

Derülten, vidáman nézett maga elé. Csak saját magának beszélt. Az urának
nem, hét számra nem szoktak ők szót váltani. A lányának sem beszélt,
attól is egész világ választotta el. De ő azért egész jól megvolt
magában s ha idegen ember került közelébe, mindig olyan friss,
talpraesett és kellemes volt, hogy az egész világ az „aranyos
Takácsnénak“ hivta. Senki sem értette a vén szamár „tövigszárazt“, hogy
nem tud meglenni evvel a szép és kedves feleségével?

A száraz paraszt, aki fekete csontjaival, mogorva arccal ült az ágya
szélén s komoly, barna szemével hosszan elnézte a lányát, köpött. Oda
pillantott a feleségére s utálattal látta, hogy vakarózik, hogy
tapogatja magát, hogy nyujtózik, tekergeti szemtelenül a derekát.

– Csak még egyszer vinne el a fene innen, – gondolta magában, – az én
ajtómon se jönnél be többet!

Azzal tovább szítta egy rossz fogát s hallgatott.

Mindhárman elhallgattak. A kis fiu ott kuporgott az anyja mellett s
álmosan meresztgette nagy szemeit szegényke.

Kietlen csönd volt.

– Most mit akarsz? – kérdezte az anya.

Erzsi kinosan vállat vont.

Mit akar? Ő? Istenem, hát mit akarhat? Ha halált lehetne idézni a saját
fejére, azt akarná. Maga mellett érzi a csecsemőjét, másik oldalon
meg-megroggyanó térdü kis fiát, kezével védően vonzza őket magához s
ellenségesen áll szemben az idegen két lénynyel, aki szemben van itt
vele. Tisztán, teljesen érzi, hogy az anyjával nem virradhat meg egy
fedél alatt s hogy az apja senki az ő számára, erejefogyott vén ember,
aki konok közönyösségbe fojtja bánatát. És még ő néz szánakozva,
résztvevően az öreg ember felé, akit az élet ugy lebirt, ugy semmivé
aszalt.

Körüljártatta a szemét a házon. Az éjszakai ágyvetés miatt rendetlenség
volt a szobában. Ő roppant gondosan, pontosan rak helyére mindent, az
anyja oly gondatlanul, felületesen, haszontalanul dob ide is egy párnát,
oda is. Minden széken ruha, ágytakaró, egyik csizmája a szoba közepén, a
másik az ágy alatt, mindenik piszkos, sáros, pedig hetek óta nincs eső.
Az asztalon ott az ételmaradékos tányér, piszkos villa, kés, kanál,
felborult sótartó. Falon félrebillent a légyköpte tükör; az asztal
fölött függő lámpát tavasz óta nem tisztitották, az üveget
alólról-felülről kitörülte valaha olyan darabon, ameddig az ujja beért,
a többi része fekete füstös…

Jajaj. Itt élni! Lehet-e itt élni? Semmi sem változott, minden ugy van,
mint régen.

– Az isten áldja meg a dolgodat, – mondta az anyja, – ilyen semmiségért
felverni az embert a legédesebb álmából. No, hát az olyan nagy baj?
Minek van eszed, ha nem azért, hogy élj vele. Na. – És ásitott. – Hát
pedig a te uraddal ki lehetne jönni! Kevés asszonynak van olyan ura.

Erzsi fölállott. Szédülést érzett. Minden lelki rongy, minden erkölcsi
piszok bűzzé vált, orrába szállt, ami az anyját és az urát egy dézsában
boritotta előtte. És neki, neki kell megérnie, hogy ez az asszony ő
előtte védje, neki, az ő számára, az urát!

Undor, halálos undor.

Tévedezve, szédelegve néz körül. Élet ez? Élet? Hát Uristen, mi jön még?
Honnan jön ennyi, ennyi csapás?! Mi van még hátra? Van, még mindig van
valami? Isten látja a lelkét, olyan kevés kell neki; sem étel, sem ital,
sem gazdagság, sem egészség nem kell neki. Olyan kis helyen meg tudna
élni, olyan szegénységben, olyan undok nyavalyákban, amilyen csak elért
valaha valakit, ha becsület! ha szívbeli tisztaság! ha erkölcsi egészség
volna körülötte! Mivel érdemelte ki az égtől ezt a szomoru sorsot,
minden bajok legszomorubbját, ami özönnel hull rá.

Az anya közelebb lépett hozzá s a fülébe suttogta:

– Osztán nem kell olyan nagyon megijedni. Hát mért nem szólsz nekem? Én
tizenegy gyereket hajtottam el!…

Irtózatos utálat vonaglik az Erzsi arcán.

– Ooáh! – orditja, üvölti az utálattól s mint a tébolyodott bámul üveges
szemmel az anyja képébe.

Aztán magához tér és reszkető kézzel kapja ölbe kicsinyét; mint a
farkasnőstény ragadja meg másik szegény kölykét s ki innen! Ki amig rá
nem szakad a ház. Ki, amig meg nem fojtja ez a rothadt levegő.

Ki, ki, kirohan. Az anya kitárogatja két keze szárát s ugy csodálkozik,
az apja törött, rongy teste kimered, ugy néz utána, de nem kél fel, nem
szólal meg. Erzsi az ajtóból még visszapillant rá s meglátja a
vigasztalan tehetetlenség gyászát kiülve az apja arcán s megtorpad e
képtől. És rögtön megérzi, hogy ezzé fog válni ő is. Igy jár, akit
megtőr az élet!

És most hová?

Bezáródott mögötte ez az ajtó is: a szülei házé!

Örökre.

Ujra kint van az utcán. A semmiben. A rettenetes világürességben.

És most hova.

Tévetegül, roskadozva viszi a lába vissza, arra, ahonnan jött. S oly
gyorsan száll alá lelki feszültsége, mintha legombolyitják a kifeszitett
kötelet. Már alig bir lépni, alig birja cipelni gyerekét.

– Meg fogok halni, – mondja magában – elevenen fogok meghalni, mint az
apám. Az erős, a szent, az igazi emberapám. Ha az idáig jutott, én még
lejebb, Le, le, le, le. Földig, föld alá. Leroskadok. Kereszt alatt,
mint a Krisztus. Óh édes Jézus. Óh megváltó Jézus. Óh szenvedő Jézus. Óh
adj erőt bünös lányodnak Jézusom. Válts meg uram Jézus…

Mig az imás szókat suttogta, egyre erősebb és nyugodtabb lett önérzése.
Mint az áldozati bárány, tisztába jövén sorsával, kész volt elviselni
azt. Megszakadt valami a lelkében. Az életvágy szakadt meg. Most már
csak a szomoruságra vágyódott a lelke. S örült, érezve, hogy inai
aligség birják, örült, hogy testi szenvedés sulyosbitja lelki baját.
Félt, hogy enélkül nem is birná ki amazt. Ha karjait kiszakadóban nem
érezné, ha háta, válla, bordái a beszakadás fájását nem sajognák, nem
birna most ily rettenetes megnyugvással vágyni a lelki szenvedésre, a
megaláztatásra, az ostorozásra, a mártiromságra.

Már készen volt a lelke halálnak halálára.

Egyszerre csak erős, de fojtott s ijesztően ijedt hang kiáltott rá, hogy
majd összerogyott tőle.

– Erzsus!

Erzsi megállott s remegve ölelte magához nyugtalanul alvó babáját. A
másik percben mögötte volt Takács Gyuri.

– Már az elébb is láttam, mikor erre szaladtál, – mi baj van? Mi? Nem
birtam nyugodni, valami kihuzott… Vártalak.

Erzsi halottfakó arccal meredt rá s nem tudott szólani.

– Mi? No mi baj no.

Az asszony megingatta a fejét s el akart szaladni.

– Állj meg… s megkapta a karját.

Erzsi sikoltani akart, de a torkán nem jött ki a hang. Iszonyu fájást
érzett összetörött testében s megállott remegve, mint a kihajszolt
paripa.

– Beszélj az isten áldjon meg, ne bolondits meg, – könyörgött rekedt,
hergő hangon Gyuri. – Igy csak nem eresztelek el. Szólj hát.

– Hagyj el, – mondta gyors, fuldokló hangon Erzsi.

– Nem én, mig nem beszélsz. Bajod van ugy-e.

Az asszony intett.

– Az uraddal… Tudom én! Nekem akarsz hazudni. Hazudj annak, aki nem
szeret. Az uradnak, ne nekem.

Az asszonynak türhetetlen volt a férfi sok beszéde. Ez maga is
megérezte.

– Megvert!?

Erzsi meredt arccal bámult.

– Haza szaladtál!… Az anyád kiszekirozott! Az apád, – eh, az mit tegyen?
Elkergesse a lányáért a feleségit?

Erzsi rémülten hallotta mindezt.

– Most mit csinálsz?

Hallgattak s egymásra néztek ijedt, kimeredt szemekkel. Mindenik attól
félt, hogy a másik kitalálja a gondolatát.

– Erzsi!

Az asszony gyülölködően rántotta össze a szemét a teli bizalmu hangra.

– Szereted még az uradat?

Erzsi dacosan, lenézően rántotta el magát.

– Szereted?

Hogy az asszony nem felelt, ujra kezdte:

– Megcsalt: kutya. Megvert: nyomorult. Elhagyott menni: utolsó szemét!…
Szereted?

Semmi szó.

– Visszamégy hozzá? Elfelejted neki? Hogy holnap ujra kezdje?

Erzsi összeszoritotta a fogát s kimeredt a szeme.

– Szereted?

– Mi közöd hozzá! – sziszegte az asszony.

A férfi, aki azt hitte már győzött, visszahőkölt.

– Mi közöm? Ó te istenadta! Nekem mi közöm? Jaj te boldogtalan!…
Szeretlek. Az a közöm.

– Akkor hagyj békén.

– Hát elment az eszed! Hogy hagyjalak! Gyerek vagy te, hogy beszéljek
veled! Éccaka van! Senkise lát!… Hej a kutyaistenit! – orditott fel
hirtelen hörögve, hogy végigbugott a falun.

Erzsiben megállott a szivdobogás.

– Hallgass! – szólott erősen.

– Gyere hozzám! Megvédelek az egész világtól!

– Soha!

– Gyere…

– Soha! – kiáltott rá az asszony teljes erejéből.

A férfi megbénult ettől a kiáltástól, amelyben benne volt az örökös,
teljes elutasitás. Lelankadt a karja s egyszerüen engedte, hogy az
asszony elmenjen. Látta, hogy siet előre az utcán, a porban
meg-megcsukló inakkal s hogy huzza magával az álmosan, már szinte
önkivületben tipegő kis fiát. Iszonyatos keserüség lepte meg a szivét.
Csikoritott egyet a fogán majd beletört mind, azzal sarkon fordult s
ment vissza, kártyázni.

És Erzsi szaladt előre, maga sem tudta, hogy miért, hova. Szaladt a
vérpadra. Szaladt a halálba, a máglyára. Rohant erényével szenvedni s
kinjaival vezekelni az apjáért, anyjáért, magáért, a gyermekeiért, ezért
a bünös világért, amely tele van rosszasággal, bünnel, átokkal. Mert
csak annyit érzett, hogy neki kell jóvá tenni, amit más vétett; csak
annyira vágyott most, hogy a tisztaság lilioma maradjon ő s áhitozott
száz kisértés után, hogy bizonyságot tegyen erényiről, áhitozott ezer
kin után, hogy próbáját adja állhatatosságának.

– Óh Uram Jézus, Szüz Mária anyám! Mi az én szenvedésem a tietekhez!
Könyörögj érettem…

Meg volt gyalázva, porig alázva. Soha föl nem éberedik tönkregyávult
lelke, soha nem érzi többet magát asszonynak, embernek, isten büszke
valakijének, áldozati bárány! megöldösött lény, mindeneknek utolsója.

Igy ment be a házba, az ura házába. Megtérve a Kálvária hét kőképe elől
maga is kész volt keresztre feküdni.

Az urát ugy találta, ahogy ott hagyta. Végignyujtózva az ágyon, ébren.
Dani szégyenülten látta, hogy megtért az asszony. Ő is kitalálta, mi az
oka: otthon még keserübb gyalázat érte, mint itt… És ökölbe csapódott
minden ujja, szerette volna szétdulni a vének házát s az üszkei közé
dobni őket, amiért az ő feleségével igy bántak! Már pedig ő maga is
egészen belegyőződött, belenyugodott, hogy elválik tőle az asszony. Jobb
is igy, mondta magában. Hiába, ha nem összevalók, az isten se párositja
már össze őket. Utálta magát, az életét s keserü szájizzel vetette meg
magát, amért egy asszonynak nem tud bálványa lenni.

De most mi lesz?

Erzsi egy szó nélkül fektette le a meggyötört kicsinyeket. Még jó
szerencse, hogy olyan egészségesek. A parányit a bölcsőbe fektette, a
másikat a maga ágyára, felfelé fejjel a nagy párnára, ő maga pedig eléje
térdelt és imádkozott.

Dani el-elszunditott, de untalan fölébredt. Erzsi egy percre sem érzett
álmosságot. Pedig gondolkozni sem tudott, csak mondta magában a
litániát:

Asszonyunk, Szüz Mária könyörögj érettünk…

Mikor a pirkadó hajnal bevilágitott az ablakon, Dani fölkelt,
felöltözködött. Szomoru volt és csüggedt.

Egy percre megállott s a sötétben elnézte az Erzsi alakját. Meghatva,
elbágyadtan bámulta a nőt, akinek embertelen erőt adott valami ő előtte
ismeretlen érzelem. Immár órák óta térdelt ott, mint a templomban, a
sötét templomok titokzatos homályában térdelnek fáradatlan asszonyok,
fölemelve összesimitott kezüket, oldalra hajtva fejüket, mint Szüz Mária
s halk szájmozgással rebegve a csudálatos, gépi szókat, amelyek mindig
ugyanazok, mint a vizesés csöppjei s mindig bőséges uj érzéssel tudják
eltölteni a hivő lelkét, mint a fáradtakét a vizzuhogás.

Daninak kitágult a szeme s féltékenység fogta el a szivét. Vad düh
kezdett benne megáradni. Látta, hogy ő nem teheti tönkre ezt az
asszonyt. Az ő ereje semmi ahhoz az erőhöz, amely titokzatosan belenyul
annak a belsejébe. Tudta, hogyha most ő engedne hirtelen gyülöletének s
széttiporná az imádkozó asszonyt, annak minden tagja külön az ég felé
emelkednék s a testi bántás a lelkét már nem érintené.

Sóhajtott s részvétet érzett iránta.

Dehogy bántaná szegényt. Dehogy is bántaná többet! Nincs is rá joga!
Senki már neki ez az asszony. És ha ezer esztendeig élnek együtt, akkor
is idegen lesz örökkön örökké…

Megmozdult s csöndesen, nehézkesen kiment.

Odakint az a szép nyári reggel volt, amely mostanában olyan
szivet-lelket élesztően derül föl napról-napra.

De az ő lelke szomoruság ónos szárnyától volt csapzott.

Lehajtott fejjel nézett körülkomor szempillái alól.

Itt-ott egy-egy tinó bőgése, kakas kukoritása, emberi száj
istenkáromlása hallatszott a friss, áldott reggelen.

És Dani kedvetlenül érezte, hogy itt a munka, a törekvés semmiért, a
harc ok nélkül valókért, az égedelem, amely mindent hamuvá tesz. Itt az
uj nap.

Hintórobogást hallott.

Kemény pillantással nézett ki az utra.

És rettenetes szédüléssel ismerte meg, hogy a grófi hintóban ott ül a
grófi pár s nagy utitáska hirdeti, hogy a vasutra mennek.

Tompa rémület ütött a fejébe, szivébe.

És utána bámult az elrobogó hintónak.

S amint az eltünt szeme elől, fanyar nyál futott össze inye közt.

Mi maradt itt neki?

Ez a rongy falu, rongy nép, rongy élet.

Még azt is utálta, hogy leköpje.

Mi ez? Ez az élet!

Sár!

És megint összekapta a szemét, ökölbe ránditotta öklét s vadul megdagadt
érzéssel lihegett körül.

– Legyen sár! Sár! De még legalább szétgázolok benne!

S veszettül nézett a falura, a házára s fenyegetően utána az eltünt uri
népnek!




II. KÖTET



I.

Hamar beállott a tél. Már november elején vastag hó boritotta a földet.
Még itt sem volt az igazi tél s a szegény emberek, akik olyan könnyen
élnek, mint a madár s minthogy kicsivel beérik, semmit sem gyüjtenek, –
már is lopkodták a nagy gazdák napraforgó kóróját tüzelőnek.

Turi Dani, a nyár óta megszokott szótlan, mogorva módján hajtott végig a
falun. Nem nézett jobbra-balra, csak a két ló közé a rud végire. A
vastagtalpu parasztszán keményen zötyögött a ridegre fagyott hótalan
uton. A lovak patkója csattogott a rögökön.

– Hát a csengő, Dani! – kiabált rá egy menyecske, aki nyakig
felgyürkőzve szaladt ki egy dézsa mosóvizzel, hogy kiöntse s a lázas,
gőzös munkától friss volt, jókedvü, – hol a pergő Dani? Szégyelli magát
a lovad!…

Dani nem felelt. A homloka egy árnyalattal komorabbra huzódott; ugy ült
a szekér elején az ócska fekete gubában, benyomott báránybőr süvegében,
mintha nem látna, se hallana; csak bámult mereven maga elejbe, a ló lába
elé szaladó rögökre, a szemetes, ganajos utra, amelyen minden olyan
keményre volt fagyva, mint az ő lelkében.

Nem látta két oldalt az utcasort, sem az embereket, akik pipavégről
diskuráltak egy-egy kapuban, sem az asszonyokat, akik még most is utána
néztek azért Turi Daninak.

– Há má mégis hát mi a fene baja van ennek? – kérdezte egy gazda
szószaporitó komáitól, akikkel jól begubázva szidták a hideget, a telet,
nyarat, kormányt, meg az istent.

– Ajjé, nagy annak a baja. Nem nyelheti le eccere a kiskarai tornyot. Az
a baja.

Dani a nyár óta valóban hihetetlen kapzsi lett gyüjtésben, munkában,
vagyona szaporitásában. Azzal a fáradhatatlan szenvedéllyel, amivel,
mint a tüz tudta mindig megemészteni, amibe belefogott, most tiz emberre
valót dolgozott. Nem törődött már sem a feleségével, sem a gyerekeivel,
sem az asszonynéppel, csak a pénzszerzéssel. A nyáron minden nap bent
volt az ügyvédnél, még se birta megkapni a meghalt bérlő örökét. A gróf
elutazott Afrikába, a grófné hallani sem akart többet a kiskarai
uradalomról; László gróf, a sógora meg nyiltan kijelentette, hogy ellene
van a parasztoknak. Mégsem történt semmi. Egyelőre nem is volt sürgős,
ujévre kellett meglenni a döntésnek.

Ahogy közeledett a falu végéhez, a kastélyhoz, Daninak is eszébe jutott
ujra a dolog.

Egyszerre csak önkéntelenül felpillantott s jobbra lenézett az utcára.
Bora állott egy kapuban. Be akart menni, de a Dani kedveért kilincsre
tett kézzel visszafordult. Dani szórakozottan jártatta a szemét a szép
lányon, akiről vastag szürke nagykendőjében is megérzett, hogy karcsu,
ideges teremtés. Csak épen egymásra néztek. Nem történt semmi. Nem
szóltak semmit. Még csak nem is köszöntek egymásnak a szemükkel sem.
Csupán csak megnézték egymást. Bora a maga ideges, érzékies, odameredő
nagy nézésével, Dani komoly, férfias, vizsga tekintetével. S Danival
elszaladt a szán; fejét sem forditotta vissza a lány után. Előre nézett
ujra, le a földre. Bora pedig benyitotta a deszka kisajtót s ropogós,
friss, halk neszü léptekkel ment el a tornác előtt be a házba.

Éles szél csapott a Dani szemébe; lejebb huzta a süveget a szemöldökéig,
lesütötte a fejét s gyorsabban hajtott neki a szélnek. A fákat vastag
zuz boritotta, fehér volt az egész világ s az akácok vastag fehér
lombjáról a szél hóport rázott le. A lovak gőzölögtek s dér fagyott a
szőrük szálahegyire; nagy fekete varjak tanyáztak itt-ott valami
hulladékon s lomhán reppentek föl a ló elől.

Dani felpillantott, végignézett a fasoron, amely közt siklott a szánja.
Csuda kép ez, a dusan bezuzmarázott ut, fehér cukorfák ezernyi ezer
foka. Megfagyott tündérország, amely holtában uj gyönyörüség. Dani
hunyoritott, megpihentette szemét, aztán ujra a lovaira nézett s érezte
az arcába vágó szél szurdosásait.

Az árok hidjánál gyors fordulással kitért az országutról a mezőre, az
uttalan utra, ahol nyoma sem volt a dülőut csapásának a hó alatt.
Repült, farolt a szán a sima havon, amely keményre volt fagyva, hogy a
gyors lovak patája nem szakadt bele.

Nagy, nagy magánosság közepébe csöppentek. Csak a szél csendes suhogását
érezte a fülében, meg a szán csikaritó éles surlóhangját, a lovak
egyenletes taktusát, fuvását, de a nagy sik mezőn sehol semmi más nesz
nem kelt szárnyra. Kékesen villogott a hómező nyugatra, bántóan szurós,
sárga fénnyel keletre. A reggeli nap áttört a laza opálos égen, amely
köröskörül ép olyan egyforma, bágyadtan világitó volt, mint a hó.

Dani szórakozottan figyelt rá a nyul csapására; tapsifüles járt erre,
még a friss hóban, a mély hóban s hasig dagasztott benne.

A két jó ló repült előre, gondolomra, találomra. Itt-ott egy-egy
kukoricaszár állott ki s leszakadt szárnyakkal cipelte a rácsapzott
havat. Egy távoli tanyáról kutyaugatás hallatszott különösen, idegenül,
de mély csendüléssel.

Jó félóráig rohantak igy. A két ló, mintha ki akarta volna rugni az
istállói zsibbadtságot csülkeiből, nyargalt mint a szél. Daninak
kipirult az arcéle s egyre fogyott kedvetlen maznasága. Egyenesebbre ült
a deszkán s a guba alatt nyujtóztatva derekát, megropogtatta
gerinccsontjait. Magára érzett s szilajul rántotta össze a szemét. „Gyi
te ló!“ Porzik a hószine. Jól esik a szél. Feljebb tolja sipkáját, hogy
telibben érje a levegő s gyorsabbra ránditja a gyeplő szárát. „Gyi, gyi,
kutyaló!“ Mit törődni az élettel. Mit a bajjal. Ki mit árthat? Ki mit
ér? Kire mi gondja az embernek! Sima az ut, szalad a szán, álljon elébe
aki mer. Elébb-utóbb mindent elérünk, ha élünk. És mért ne élnénk, mikor
élni jó, élni szép, élni mégis érdemes! Ez az egy öröme van az embernek,
hogy él és tesz, és repül! „Gyi te ló! Kutyák igyák véreteket. Gyi te
hát! Gyi hé! Gyi hé! Gyi hé!“

Végre szemébe tünik a nagy körtefa s erről eszébe jut, hol jár, mit
akar. Meglepetve néz körül. Puszta a föld, az ő földje. Sehol nyoma
sincs a kórókazalnak; azért jött ki most, hogy hazahordja mig el nem
lopják s ime csak a moncsalékját, a maszatos, hóba taposott, hóba
fagyott helyét hagyták meg a gazdának.

Dani éktelen haragba tör ki s a magas egekig hasit a káromkodás,
amellyel a tolvajt körülteremti. De hiába, a kóró nincs meg.
Nyilvánvaló, hogy nem régen hordták el; most, mióta felfagyott a hó. Ma!
itt a friss csizmanyom; a szántalp gyürte hó olyan friss, mintha ebb a
percben járt volna itt a tolvaj.

Körülnéz s a távolban nagy sötét foltot, egy futó boglyát lát meg. Az ő.
A tolvaj.

Utána.

Előveszi az ostort s közé vág a lónak. A két tüzes állat idegesen kirug.
Még egyszer végigvág rajtuk. És még egyszer. Kitölti dühét; a véknyába,
a hasa alá ereszti az ostorhegyét, hogy a lovakat majd megeszi a fene.

Aztán megereszti a gyeplőt s repül a két állat, mint a fütyülő szél.
Dani bedugja az ostort a helyére a szánódalba s ereszti őket. Utána a
tolvajnak. Szakadékon röpülnek át, le a vájásba, fel belőle. Néha
olyanokat ugrik a szán, majd átpattan a lovak felett, néha olyat farol,
majd felboritja a kocsist. De csak előre. Semmit sem kerülnek ki.

Ma jól esik épen ez a harc, ez a futás. Dani a süveget a bubjára
taszitja s villogó szemmel kémli az üldözött szánat. Az nem sejt semmit.
Nyugodtan, egyenletesen poroszkál s a távolság rohamosan fogy köztük.
Dani reméli, hogy mig a fasorba, az országutra beérne a zsivány, rajtaüt
akkorra. De jaj keserves lesz. Ha az öregisten vón, se irgalmazna neki.
Hátranéz s megbirálja a vasvillát félszemmel. Lesz annak dolga. Mikor
csakugyan közelre éri, vissza is fordul s kezébe veszi a villát. Olyan
jólesően fogja a markába, hogy érzi minden inában a férfiui erőt.
Egészen más ember már, mint akinek elindult hazulról. Már nem fáradt és
kiállhatatlan, nem közömbös, mit se bánó. Felpezsdült benne a vér.

Szótlanul folyik a verseny. Nem is verseny, csak üldözés. Az első szán
nagy rakodásával nyugodtan halad, tudomást sem vesz arról, hogy nyomában
a gazda. Gondosan, csöndesen döcög a szántalp s óvatosan billen a
kóróboglya. Minden akadályt kikerül s a hófuvásra sem ereszkedik, hogy
be ne szakadjon. Danit szörnyen bosszantja, sérti ez a nyugalom. Nem is
kiált utána a zsiványnak, akiből mit sem lát, még a lovait sem, csak
tartogatja az indulatját. Mikor már beérte, megcsöndesiti a lovait s
melléje hajtja a kórótolvajnak, rákiált:

– Állj meg, hé!

Amaz visszafogja lovait, megáll. Dani leugrik a szánkájáról s
vasvillával kezében, odalép.

A következő pillanatban megszégyenülve hőköl vissza.

Az apja néz rá a szánról.

Egy ideig hallgattak s Dani elfelejtve minden haragját arra gondolt,
hogy megvénült az apja. Az arca elborult s mély ráncok verődtek rajta.
Kopott, lapos szemöldöke alól kék szeme élesen néz s az egész emberből
epés keserüség árad.

Dani, mint az apja előtt mindig, megjuházva néz félre, kikerülve szemét,
mintha bünösnek érezné magát előtte. Pedig egyetlen bűne az volt, hogy ő
gazdag lett s a szülei ma is még a régi nyomorban éltek. Kárára nem volt
a családjának, inkább sokkal segitette őket, régebben pénzzel is, vissza
nem kapható kölcsönökkel, ujabban, mióta gazdagabb s jobban megbecsüli a
pénzt, már csak amolyan erkölcsi támogatással. De mindig érzi, hogy
adósuk s ezért, hogy ne kelljen látni az inséget, elkerüli őket. Az öreg
Turinak szavajárása volt, hogy „képen váglak, ha a bajuszodat a füledre
tekered is!“ De bizony mégis kinőttek a keze alól a fiai, csak ő maradt
meg a régi kapás nyomoruságban, pedig isten tudja hol szedte, hanem
nagyon uri hajlamai voltak. Nem is szeretett dolgozni, inkább spekulált,
jött, ment s apró seftekre költötte, amit össze tudott keresni, vagy a
fiaitól ki tudott préselni.

Megérezte az öreg, hogy fölibe kerekedett a fiának s akarattal fokozott
keserüséggel ripakodott rá.

– Nem restelled magad a kutyától…

Dani gyorsan ráomlott közönyösséggel vont vállat.

– Szégyen, gyalázat. Az ember felneveli űket, de azért, ha mán kikerül a
házból, egy se nyit rá ajtót többet. Ott fagyhatunk rakásra. Bánod te?
Egy szeker napraforgót nem hoz: nesztek!… Az anyád dögösködik, tudsz
róla? Ej…

Közé vágott a lovaknak, azok örültek, hogy pihentek egy kicsit s
óvatosan tovább vitték a szánat, a tüzrevaló napraforgó-kóróval.

Dani ott maradt, utána nézett az apjának, egyet sóhajtott, felült a
szánba s egy kis révedezés után ujra visszaforditotta a lovakat a
mezőnek. Örült, hogy nem vesztette el teljesen a kedvét, inkább valami
csintalanság forgott az eszében, ami egészen felvillanyozta.

– Majd bolond vagyok, – gondolta magában, – hogy kóró nélkül megyek
haza. Csak kint van még valakié.

Nagyon megörült neki, hogy nemsokára napraforgó-csomók sátrait látta; s
még jobban földerült, mikor kiszámitotta, hogy a Takács Gyuri kóróját
fogja most ellopni. Vidáman neki állt s fölrakodott erősen, lekötötte
jól a terhet a rudalló kötéllel s gondtalanul indult hazafelé.

Már nem mulik el, nem már a vidámitó érzés, amely a pusztai szél
danájára lopózkodott be a szivébe. Valami ugy feszitette belülről, olyan
jólesően, ahogy már régen nem érezte magát. Nyujtózkodni szeretett volna
s egyre mosolygott, hogy ő most meglopta a Gyuri sógort. A nyár óta
titkos, egyre jobban feszülő vetélkedés volt köztük s nem botlott elő
olyan apróság, amivel ki ne igyekezett volna egymást forgatni a két
ember a béketürésből.

És eszébe jutott Daninak Bora, akiről tudta, hogy Takács Gyuri utána
vetette magát. Elmosolyodott, neki csak egyet kén szólani, csak a kis
ujját kén mozditani, csak egyet kacsintani s a lány rögtön esze nélkül
rohanna utána…

És eszébe jutott, hogy a felesége után is igy járt valaha Gyuri. S érte
ugrott kutba az Erzsi.

És eszébe jutott a csufneve, amit mégis a fülébe hozott a szél. Tudta,
hogy a sógora ragasztotta rá s annyi volt az elégtétele e percben, hogy
az a szó őneki mégis minden szerelmi sikerét s Gyurinak minden
irigységét kifejezi.

És más egyéb is jutott eszébe, mind csupa olyan dolog, s mind csupán
azért, hogy lenézhesse érte Gyurit, aki semmi ember, rongyember, sár:
egy Turi Dani mellett!

És mégis, az a hur, amit a felesége emlékének puszta felbukkanása
megpenditett benne, – tovább rezgett s fájdalmas, keserü és gyötrelmes
érzéseket ébresztett föl.

Mit ér, ha még százszor olyad nagyra lát is ő maga, Turi Dani létére;
mit ér, ha nincs hatalma az asszonyon. Az Erzsi, az asszony ott sorvad
el a szeme láttára, lefogy, mint a hold, leolvad a csontjáról a hus,
bőre alól a puhaság, már is olyan, mint a lábonjáró halott… Nincs mód,
hogy valaha visszatérjen a régi élet, a régi érzés. Csak lehetne
legalább gyorsabban végeznie az élettel. De igy, együtt élni egy
tetemmel, ez több, mint amit egy férfi el bir viselni. Daninak a hideg
fut végig a hátán, ahányszor a feleségére pillant s ha rágondol… Hát
meghal. Haljon meg. Ha nem akar élni, jobb is. De igy élni, hogy minden
percben meghal valami benne… Igy hogy magával viszi a sirba az eleven,
erős urának az erejét és kedvét, ez borzasztó. Ez a borzasztó. Ha
kétségbeesésében a nyáron elemészti magát, s kibuvik ebből a világból,
azóta elsiratták, elfelejtették volna. Rendben volna. A gyerekeknek uj
anyát keresne… S eszébe ötlik Bora, amint ott állott ma is a kis
kapuban, hogy nézett férfibámuló szerelmes nézéssel.

Nagyot sóhajtott.

A lovak csöndesen, taktusban vitték előre a szánat. Nemsokára itt volt a
fasor s bekanyarodtak az országutra. Megint ott szaladtak előre a pompás
fehér álomuton.

Dani konokul ránditotta meg a szemöldökét. Ej mit, még ma fölrakja a
csengőket a lovakra. Nem ér ez a gyászos élet semmit.

Magára erőltetett hetykeséggel nézett előre s egy-két szót dudolt valami
farsangi nótából.

Egy toprongyos alak ügetett előtte s félreállott már jómesszire a szán
utjából a hóra. Egy vén házaló zsidó volt.

Daninak ötlete támadt.

– Halt! – kiáltott a zsidóra.

Ez bámulva s kissé megszeppenve nézett álltából a parasztra, aki
megállitotta lovait s a nagy gubából fenyegetően pillantott felé.

– Hát mi van a batyuba Mojse? – rivallt rá Dani.

– Amit parancsol kérem alássan.

– No egy kettő, ki vele.

– Dehát…

– Szaporán, mert a nyakadba sózom ezt az ostort.

Az öregnek piszkos, szürke szakálla mozgott, de szó nem jött ki a
száján. Nem ismerte még ezt a vidéket, nem tudta kivel van dolga, mire
lehet számitani. Igen apró kis ember volt, füles posztósapkájából ugy
pislogott ki vereslő szemü vércse arcával, mint a megfogott madár.
Horgas, piszkos, remegő ujjaival szaporán s mégis sikertelenül
bontogatta a kockás nagy vászonabroszt. Közben okosan leselkedett a
paraszt arcába, kémlelve, mifajta emberrel van dolga. Még ma is olyan
gyáva volt szegény öreg, mint mikor gyerekkorában szabták ki a nadrágját
a parasztok kutyái. De azért vakmerően vágott neki jó emelet batyujával
a világnak, hogy minden bokor zörrenésétől megijedjen, nem farkas és nem
rabló bukkan-é ki mögüle. Mindig külön hálát adott az istennek, ha
hazaért a családja közé s alig pihent meg otthon egy kicsit az uri fiai
és nagyuri menyei közt, megint csak nyakába vette az országot s tovább
házalt az üvegkalárisokkal, garasos zsebtükrökkel és olcsó
selyemkendőkkel.

– Siess mán atyus!

– No majd nem sietek? Épen neked nem sietek. Még majd táncolok is. Mi?

Dani nevetett s kikönyökölve a kóróhegy elől, amely felfogta a hátulról
jövő éles szelet, vidáman nézte, hogy huhukkolja az öreg a körmét, amely
kékre gémberedett, mig a batyu kötését tartotta vele. Különben ki volt
melegedve az öreg és sovány, vékonybőrü arcélén vörös foltok ütöttek ki.

A paraszt végig mutogattatta magának az egész raktárt s egy messzeviritó
selyemkendőn akadt meg a szeme.

Az öreg fölnézett, várva, hogy választ-e valamit a paraszt. Igen
rosszkedvü volt, nem tudta biztosan, nem csak komiszkodik-e.

– Valami selyemkendő kék nekem… – szólt Dani, mintha pénzért adná a
szót, – ojan jó nagy, nyakbavaló, jánynak való…

Az öreg megértette s mohón, remegő ujjakkal válogatta a holmiját. Egyet
kivett.

– Ez fájn lesz.

– Ez nem szép! – habozott Dani, aki még sohasem avatkozott effélébe.

– Ha én mondom akkor szép.

Dani nem mert ellene mondani az öreg, határozott, fölényes
kijelentésének. Forgatta, tapogatta, nézte a kezében a kendőt.

– Osztán mit kóstálna ez?

– Tizenöt forint.

– Ejha! Van lelke ennyit kimondani?

Az öreg végignézte és várt. Dani alkudni próbált. Leintette.

– Adja csak vissza barátom, magának nem szép kendő kell, magának olcsó
kendő kell.

Dani szinte elvörösödött.

– Nekem bizony szép kendő kell, de ez tiz pengőnél többet nem ér.

– Tessék menni üzletbe, kérni ilyet, tudni fogja mi az ára, ha olcsóbban
kapja, mint tizenkettő, köphet nékem szembe.

Odaadta tizenegyért. Daninál mindig volt pénz. Egy tizest, meg egy ötöst
adott oda. A vén ember apró pénzt adott vissza. Meggondolva számolgatta
a hatosokat, „tévedés kizárva.“

– Nyolc meg kettő, az husz…

– H

– Azaz tiz…

Dani nagyon dühös lett a csalási szándékért, azért mordult közbe. De
mikor megolvasta a visszakapott pénzt s látta, hogy semmi sem hiányzik
belőle, egy hatost odalökött az öregnek.

– Ezzel meg akartál csalni, nesze legyen a tied.

Az öreg megvetően rugta félre a pénzt a hóba.

– Nekem nem kell tüled az ajándék. Add apádnak, hogy éhen ne haljon.

Dani iszonyu dühbe gurult. Majd hozzávágta a vasvillát a vén zsidóhoz,
aki közönyösen csomagolta össze a butyrát. De csak lenyelte a haragját,
guba alá vette a selyemkendőt s a lovak közé csapott. A két ló már
dideregni kezdett s vigan ugrott ki, egy perc mulva messze elhagyták az
öreg zsidót, aki pontosan, rendesen rakosgatta csomóba sok dib-dáb
holmiját.

Fütyörészve, mosolyogva nézett maga elé Dani. Nem volt benne biztos, mit
csinál a selyemkendővel. Már feltünt a falu vége s a kastély havas
tornya kilátszott a fák lombja fölött.

A faluszéli kutyák unalmukban egyet-egyet vakkantottak, ásitva
vonitottak, Dani megcsendesitette a lovakat és lépésben haladt előre a
kerékvágásos utca zökögőjén.

Egyszerre csak látta, hogy Bora kilép azon a kapun, ahol bemenni látta
volt. Ez a lány ő rá várt, mert sietve jött le az udvaron. Biztosan az
ablakon leste őt s abban a percben jött ki, mikor épp a kapu elé ért a
szán. Megint olyan álmélkodva, ábrándosan bámult felé, ahogy meg szokta
tenni mindig, ha Danit meglátta; egész lelke mintha bele lett volna téve
ebbe a nézésbe.

Dani megállitotta a szánat.

– Bora!

– Mi.

– Gyere csak.

A lány készségesen odalibegett elébe.

Daninak megrémlett, milyen vakmerőséget akar. Nem fogja elfogadni a lány
a kendőt. Az egész falu szemeláttára! Már nézője is van a harmadik
szomszédból. Egy óra mulva az egész falu tudni fogja. Izgatottság gyült
fel benne s szinte ködös lett tőle a szeme. Egy percig belenézett a Bora
mély dióbarna szemébe, amely gyujtogató hőséggel volt ráfüggesztve,
aztán elszánta magát, egy szó nélkül kivette a selyemkendőt s a lány
kezébe adta.

– Nesze.

Bora elvette. Egy szóval sem tiltakozott ellene.

Dani nagyon meglepődött ezen s összevonva szemét fürkészve nézett a lány
arcába. Nem talált abban semmi különöset; sem csodálkozást, sem zavart,
meglepetést, tiltakozást. Bora, nyugodtan, természetesen vette az
ajándékot s ajándéknak vette. Csak ép nagy változás történt a
kifejezésében. Az ábrándosság tünt el az arcáról, a pokoli mélység
mintha összehuzódott volna a szemében s rövidmélyü tisztasággá vált
volna. Az izgató, titokzatos odaadás helyett rövid, egyszerü megértés
tünt fel rajta. Az alázatosság helyett fölényesség, a rabszolgaság
nyomában a parancsoló nő önérzete. De mind az egész csak egy árnyalat,
amit a hirtelen vérszerelembe bomlott férfi nem látott, nem is érzett
meg. Danit valami zavarta s ez önmagából eredt, a saját tettének s
helyzetének szokatlan voltából. Fonák volt neki a perc, amelyben
mindenki megbámulta. Fonák a tett, amely mintha kiforditotta volna
eddigi életrendjéből.

Megérezte, hogy nagy hibát követett el. Szinte meglepetve bámult a lány
arcába s ráemlékezett, hogy ezt még sohasem csipte, nem csókolta meg.
Ehez a lányhoz eddig egy ujjal sem ért, meg sem érintette. És a rövid
pillanat alatt, amit szemébe függesztett tekintettel, merev, félszájra
vonuló mosollyal átélt vele szemben, szinte megbénult öntudattal,
akarattal, biztosan tudta, hogy rosszat tőn magának, amikor nem pofonnal
kezdte a dolgot, – hanem ajándékkal.

Szeretett volna rákiáltani, de restelt. Ugy érezte, hogy a lány okos,
ravasz szeme, – milyen más ez most, mint az elébb, – átlát rajta.

Megrántotta a gyeplüszárat s a lovak megindultak.

És rettenetes izgatottság gyult ki benne, amint eltávolodott a lánytól;
vissza akart nézni, mit csinál az a cafra. Sorra mutogatja a kendőt? Tán
már a vállára is teritette… Az utca tulsó során gyalog jött szembe rá
Takács Gyuri. Hm. Ez is látni fogja egy perc mulva…

Megint mogorván bámult a rud végére, a ló lába elé odaguruló havas,
piszkos rögekre s a lelkében egész földindulás reszketett. Nagy akarások
és fölgerjedt érzések háborogtak benne; restellte magát s a szivét
szoritotta valami megalázottság; érezte férfiatlanságát s jóvá akarta
tenni. Dühödött volt, Borára dühöngött, utálta, leköpte, legyurni, sárba
taposni kivánta. S forrott mint a megbomlott föld mélye és tüzet vágyott
okádni.

A falubeliek, amint elnézték őt komoran ülve a nagy gubában, szemére
nyomott süvegben, nem is gondolták volna, hogy ez a Turi Dani egészen
más ember, mint az, aki reggel kihajtott a mezőre.


II.

Takács Gyuri utána nézett a Dani szekerének.

– Mit néz Gyuri bácsi, – vetette oda neki a Bora, amint elszaladt
mellette. Kötelességből szólott hozzá s állott meg egy percre a lány,
letérve a nagy férfi elől az árokpartig, hogy furcsát ne gondoljon róla.

– Nézem, milyen kórója van ennek a sógornak.

– Bizony, magának sincs különb.

– No az enyimbe még több az ágaboga… Iszen te ott voltál, te. Emlékszel
mennyit csufolkodtatok velem, hogy minden napraforgóm hetet fiadzott.

– Hát, ráfér Gyuri bácsira. Ha máskép nem tudja szaporitani a fajtáját.

A lány ideiglenes mozdulattal állott meg s már szaladt volna tovább.

– Te! – szólt utána Gyuri. – Mi van a kendő alatt?

– Kis malac, nem hallja, hogy visit?

– Nem kis malac az, hanem kis bárány, kilóg az egyik lába.

Bora ijedten kapott oda s följebb emelte a kendő csücskét. Kivörösödött
az arca s elfordult.

– Vigyázz, mert párt kell azér adni. Megfogják a feketeszőrü kis
bárányodat.

A lány a szeme sarkából felgerjedt nézéssel, odaengedő lánysággal
pillantott vissza rá.

– Hadd fogják. Ócsón nem fogják meg.

És szemérmetesen elpirult.

– Ó te gyalázatos… Én is neked adom érte ezt a gubát. Ne.

A lány szeme már ködbe volt borulva, belső izgatottságától a hang is
alig jött ki a torkán s ugy nézett a vásártevő férfira, mintha már
érezné, hogy el is adta magát neki. De az esze azért a helyén maradt.

– Ó nem kell olyan fenn kezdeni, mer osztán mi lesz tovább?

– Elég előre egy selyem pruszlik is. Mi?

– Hát.

Még egyszer odavágott olvadékonyan a Gyuri szemébe, hogy a férfinek
kigyult a csókadója, mint a fekély, azzal elszaladt, kacéran riszálva
magát, sok ráncu vékony ingerlő szoknyáit.

Gyuri utána nézett mohón, keményen s megszijta a szája sarkát, aztán
tovább ment,

– Megállj szép ..... Turi, most azért az enyém lesz a jány.


III.

Dani behajtott a nyitott kapun. A lovak megállottak s ő körülnézett a
kiskocsis után. A nagy udvar üres volt, senki sem szaladt a gazda, az
apa elébe. Daninak keserü nyál gyült a szájába.

Egy percig állt és várt, mielőtt lekászmálódott vón az ülésből. Olyan
nehezen mozdult most.

Nagy kacározást hallott az ól sarkán tul; a kis kocsis, suttyó legényke
a szomszédasszony lányával, az Irénnel havazkodik. Dani közönyös,
bosszus, érdeklődő szemmel nézett oda. A lány sovány, csirkehusu volt,
de fürge, harsonásan kacagó, s torka szakadtából sikoltozva tépázta a
fiut. Alig tizennégy esztendős gyereklány, a fiu se sokkal idősebb. Nagy
viháncolásuk közben észre sem vették Dani bácsit. A legényke havat
gyömöszkölt a lány nyakába és ez olyan pofonokat adott neki, amilyen egy
lánytól kitelik, kapkodó, karmoló, suta mozdulattal. A hangja, az édes,
üde, megcsikkanó sikkantása szivig hasitott.

Dani ahelyett, hogy leugrott volna a szekérről, még jobban behuzta magát
a gubába s tünődve nézte a gyerekeket.

Irigység harapott a szivébe, a májába.

És nem haraggal, de elkeseredéssel, kétségbeeséssel érezte meg, hogy
mennyire megvénült.

A minap egy csomó havat csapott ennek a lánynak a nyaka közé, de milyen
más volt az. Ő, a bácsi, tréfált a gyerekkel, aki játékosan, kissé
kacéran, de gyerekengedelmességgel türte s szaladt előle. Most bezzeg
tud a kisjérce a kiskakassal, mint maga párjával játszani.

A lány anyja ezelőtt 16–18 esztendővel épen ilyen gyermekpajtása volt
neki. Később, asszonykorában, szeretője.

Hát már csak ezek az ő párjai, a megvénült, kiszikkadt bordájuak, akik
jajgatnak ölelés közben, hogy fáj az oldaluk, hátuk, csontjuk?

Daninak iszonyu keserüség, az élet nagy keserüsége gyüremlett föl a
lelkében.

Hát elszaladt már előle az élet, a fiatalság. Hát százával nőnek
körülötte a lányok, s lesz idő, mikor egyiknek sem dobban meg a szive, a
kivánó szive, ha meglátja őt… Lesz idő?… Itt is van már!…

Hiszen ő olyan vén ember már, akit nem lehet magáért szeretni. Ajándékot
ád ő már a fiatal lányoknak, hogy azok erőszakot tegyenek az igazi
érzésükön.

És elnézte a két gyereket, akik olyan nagyon civakodtak, hogy alig
birtak elválni egymástól.

A másik házból kijött a lány anyja s nagyot kiáltott!

– Irén!

A lány ugrott és szaladt és még egyszer visszakacagott a fiu felé:

– Megájj büdös!

És csucsoritotta a száját s nagy huncut fekete szeme kacagott.

Az anyja megkapta a karját s megrázta, mint a gyereket szokás. Olyan
utálatos vén bestia volt igy a Dani szemében.

Elfordult tőle.

S a másik oldalon, a maga házából a felesége lépett ki a pitvarajtón. Az
arca fakó volt, gyürött, sápadt. Mintha örökké pincében lakna, még
hunyorit is a szemével a hóvilág miatt. A ruhája lóg, semmi melle,
teste, mint jól-rosszul összeálló darabok lógnak a karjai, lábszára. Ez
az a hires lány, a Takács Erzsi? aki után járt, akire vágyott? Mikor egy
este, késő őszszel, azt mondta, hogy de jó vón egy kis szilva, – ennek
vitt ő egy akkora ágat a gróf szilvásából, mint egy ház?…

Megmozdult, elfordult s ujra áttévedt a szeme a szomszéd udvarba, ahol
Irén frissen, üdén szaladt be a kutról egy csupor vizzel. Milyen könnyü
a bokája, mint az őzé; milyen formás, fejlő, mint a kihasadó bimbó.

Dani nagyot sóhajtott.


IV.

A kórót is lerakták s körülnézett valami munka után.

Dél volt. Ebédelni hivta a kis fia.

Dani az ölébe vette a gyereket. A fiu odahajolt, odasimult hozzá. Az
apát meghatotta ez a gyöngédség, magához szoritotta a testét, de nem
szólott egy szót sem.

Bement vele a házba.

A szoba tulságosan meleg volt. A bölcső mellett állott a másik kis fia;
egészen pucér volt a gyerek s hátra volt kötve az inge, ugy csuszkált a
szoba földjén. Sáros volt, maszatos a füléig. Valahogy felállott az ingó
bölcső végébe kapaszkodva s most meg se mert mozdulni, mert mindjárt
meglódult a rengő bölcső is. Várt valami segitségre.

Nagy bámész szemeket vetett az apjára. Feléje nyujtotta az egyik kezét s
azt mondta günnyögő szóval:

– Hej tte! Hej tte!

Daninak gyöngéd érzés támadt a szivében. Lehajolt s felvette a
csöppséget a másik karjára.

Ugy állott ott az asztal sarkánál. A felesége a tűzhelyről épen hozta a
tál levest s egy szomoru mosoly lopta be magát az arcára; mintha a régi,
a remélt, a hiányzó családi boldogság lehelletét érezte volna meg.

Dani maga is megsejtette, hogy ez volna rendén, ez volna az igazi élet.
Felsóhajtott, két hallgatag gyerekét megölelte erősen s valami imaféle
óhajtás kelt a szive mélyéről. Ha most igy mindnyájukat agyonütné egy
lesujtó villám, ó be jót tenne mindannyiukkal. Be sok szenvedéstől
mentené meg őket. Ki lát a jövőbe?

Egy bizonyos. Jó nem jöhet többet.

– Na. Helyre boci! Helyre!

Leültette mindenik gyereket a székére, ő maga is beült az asztal belső
oldalán a karos lócára. Az asszony már hónapok óta nem ült le az
asztalhoz, most idehozta a tányérát ő is.

Dani elmélázott. Hogy is volt az, hogy veszett ki ilyen nagyon az
életükből a boldogság? Ahányszor a családja meleg körét megérezte,
mindig valami sajátságos lankadtság vett erőt rajta. Örökös harcot,
lappangó, titkos küzdelmet érzett maga és a családi élet között. Olyan
ellentétet, amely sosem került szóba, de egy percre sem szünt meg. Ugy
rémlett neki, hogy a család a hinárnak, valami kényelmes, jóleső,
boldogitó hinárnak ezernyi szálával igyekszik őt körülfogni, lehuzni az
iszapba, a lágy, meleg latyakba, ahol heverni kell és hizni lassan
röfögve, mint a disznónak, mig eljön az idő, a disznóölés napja. És
benne valami érthetetlen törekvés dagadozott. Nem engedte magát, ki, ki
akart rohanni, szabadulni ebből a csudálatos zsirszagu kényelemből. Ha
szárnya van, bizonyosan régen elrepül világtalan világokig. És a
legnagyobb baja mégis az volt, hogy nem birt keményen tenni valamit. Nem
birt szakitani. Nem birta otthagyni ezt a kiállhatatlan asszonyt, a
gyerekeket, a házát, a földjeit, a vagyonát, a népek előtt való
tekintélyét s a biztos jövőt, ami ebből a mából ki fog itt fejlődni.
Utált mindent, más életet, magasabbat, merészebbet, tevékenyebbet
óhajtott, de nem birt neki vágni a semminek, hogy ujra kezdje a harcot
idegenben, ereje frisseségének megfogytával, ruganyos ábrándjainak sok
kipukkant hólyagját elveszitve. És élt s csak sorvadt, érezvén szomoru
legyávulását s érezvén erőinek pazarló elpárolgását. Hogy telnek ezek az
utálatos napok, gondolta számtalanszor magában és istenem, mit tudnék én
csinálni! csak alkalmam volna rá! Hozzáfogott kukoricát morzsolni s
óraszámra nézte, hogy peregnek ujjai alól, a kisszék kése alól a
kukoricaszemek. Ez vagyok én, – gondolta, – ez a kisszék, a mék itt áll
a sarokba egész éven át, csak rozsdásodik a szélibe vert penge. És
birná, hogy éjjel-nappal egész éven át, morzsolja a kukoricát. Uristen,
mennyit lehetne vele lehántani. Mennyi munkát tudnék én elvégezni!… De
csak telt ez a nap is, mint a többi s ő szomoruan, savanyuan számlálta
elveszett napját a többihez. Ha még a reménység sem volna meg, hogy
egyszer majd csak elhozza az idő magától a cselekvés idejét, amikor
kipótolhatja a hosszu tespedést, akkor igazán tönkrement volna magától,
megőrölte volna a szu belülről, mint az öreg hombárt, amelynek kidült az
oldala, hogy megtöltötték a lemorzsolt uj tengerivel.

És Erzsi, aki szintén reménykedett, hogy talán mégis jó az Isten s az
urát csak hozzátöri egyszer a családjához, ha kiforrta, kitombolta
magát, szomoruan látta, hogy mióta Dani az egész világtól elvadul, azóta
ugy jár-kél, mint akiben nincs lélek. Néha szinte szánni tudta ezt a
nagy erős embert, amint fejetlenül bolyongott a házában heteken át. Jól
tudta, hogy ő az oka, s nem egyszer számotvetett a lelkével, nem másként
kellene-e ő neki viselkednie az urával szemben? De Uristen, hogy? Ugy
hogy ő segitse tán elő az urának családon kivüli vágyait? Élt hát, abban
a meggyőződésben, hogy ugy sem tart már soká.

Mikor az ebédet megették, Dani hátraült s ejtőzött.

– No öcskös, – mondta a fiának, – megyünk estére.

– Hová édes apám? – szólt gyorsan, nagy bámész szemmel a fiu.

– A Zugba, nagyanyádékhoz. Megyünk mindnyájan. Beteg a nyanya. Megyünk
hozzá.

A feleségének szólott a kijelentés. Az asszony már egy éve nem volt a
napáéknél.

Erzsi nem szólt.

Ő már rég szeretett volna elmenni, de nem akart magában, s nem akarta
figyelmeztetni az urát. Nem akart megalázkodónak látszani.


V.

Délután Dani szokása szerint kint keresett munkát az udvaron, az ólban;
a nyár óta csak enni s aludni ment be a házba. Erzsi azonban ki sem
nézett a szobából, gyorsan rendbeszedte a konyhát, tett a tüzre s a
vastüzhelyen, amely melegitette is a szobát, csendesen sustorogva főtt
egy fazék kukorica, amelynek édes szaga betöltötte az egész szobát. A
gyerekek a földön játszottak a csutkával, a kisebbiknek fel volt kötve
az inge hátulról és maszatosan csuszkált a magacsinálta sárfoltokon
keresztül.

Mindaketten, Dani is, Erzsi is ugyanarról gondolkoztak, a maguk régi,
szomoru, unalmas és egy percre is feledhetetlen dolgáról: mért nem teszi
őket boldoggá családi életük.

Dani elfeledkezett Boráról, el minden más asszonyról, folyvást a
feleségével foglalkozott.

– Én nem vagyok oka! – mondta félhangosan. – Az isten az oka!

Még egyszer össze akart szedni magában minden érzést, ami az asszonyhoz
huzza; hátha jóvá lehetne tenni mindent.

– Az igaz, – gondolta el, – egy asszony se örülne, ha az ura más
asszonyokat is megfogdos…

Kissé elmosolyodott, az ő férfi érzése nem birta ezt ugy venni,
asszonyszivvel. Valahonnan az gyökerezett belé, hogy a férfinak szabad!
Minden szabad! S ha az asszony olyan volna, amilyennek ő szeretné, vele
nevetne ugy szemérmesen, félszájjal, félbosszusággal, még meg is pofozná
érte őt, az urát, mert ez meg az asszonynak szabad. De ilyen halálosan
venni! Igy elidegenülni! Ez nem szabad! Az asszony esze ugy járjon, hogy
mindig az ura kedvére forduljon. Azt tegye a szerelemben, amit a
parancsolója akar, kiván. Az asszony valami élő melegágya legyen a férje
minden képességének, amelyben megpihen az ember s uj erőre kap. Ha ilyen
volna! Akkor mit nem tenne meg érette!

Hiszen tudja is ő, mit kiván, csak annyit érez, hogy az asszony nem
olyan, amilyennek ő szeretné.

Ő az asszonyi természetet oly türelmes, lágy, béketermő valaminek
szerette volna elképzelni, amely mindig olyan, amilyennek az ura kivánja
el. Mikor legelőször hallotta tőle azt a szót, hogy „bizony nem szakitom
meg magamat érted“, nem akart hinni a fülének. Mikor először észrevette,
hogy az asszony rá akarja kényszeriteni az akaratát ő reá, olyan
hihetetlennek tünt fel neki, amire nem számitott soha. Mikor tisztán
belátta, hogy az asszony és ő két külön akaratu, önálló lény, amely csak
akkor tud megélni, ha kölcsönösen, szinte alkudozva egyezik meg
valamiben, oly utálatosnak, és kitürhetetlennek érezte az egész világot,
hogy szeretett volna szétrobbanni, világgá szaladni belőle.

Ez már nem neki való sors. Ő elég embernek tudta magát ahhoz, hogy
gondot viseljen egy asszonyra s akár egy tucat gyerekre.

Egészen fel volt háborodva s kifordulva magából, eszeveszett módjára
dühöngött eleinte s naponként ujabb csalódással gazdagodott, mikor
látta, hogy az asszony ép oly konokul őrzi a maga akaratát, amilyen
dühödötten akarja rádiktálni ő a sajátját.

Különösen egy nagy s minden percüket megrontó sérelmes pont volt
közöttük: az életük berendezése. Dani a napszámos szegénységből nőtt ki
urrá, Erzsi a szükös uraság garasmegtartó tudományát hozta magával.
Daniéknál sohasem kellett takarékoskodni, ugy sem volt miben s azok az
apró spórolások, amiket megtehettek volna, ugy sem nőhettek volna
vagyonná. Erzsiéknél a foghoz vert krajcárok mentették meg egyik
nemzedékről a másikra a kis vagyont, amelyet a falusi élet szükös
viszonyai között gyarapitani nem lehetett. S mikor Dani oly hihetetlenül
ügyes pénzkovácscsá lett, akinek az ölébe csak ugy dültek az ezrek,
mindaketten kifordultak magukból, a férfi még türelmetlenebbül követelte
a „jóélést“, a házat, az asszonyt, az életet az urak módja szerint s
idegessé tette a spórolásnak még a neve is, bár hiszen másoknak ő sem
adott s nem engedett át ingyen egy fillért sem, – tizszeres haszon
nélkül. Erzsi viszont érezte, hogy tovább már nincs rendjén az ő régi
krajcároskodó életmódja és ha az ura olyan lett volna hozzá, mint
amilyennek lennie kellett volna, meg is tette vón az átmenetet. De igy
ahelyett, hogy uj életfelfogásra rendezkedett volna be, nem tudta, mi
lesz tovább. Elvesztette a lába alól a talajt. Folyvást azzal izgatta
magát, hogy épen ugy utálja az ura pénzét, mint az életet s várta,
várta, mikor vész el ebül az ebül gyült vagyon. S Dani lassanként azt
vette észre, hogy a nagy gazdalány, aki épen azzal vonzotta őt, hogy
magasabb rangba s társadalmi életmódba tartozott mint ő, most makacs,
szivós, következetes munkával olyan életre akarja őt szoritani, ami csak
az apjának, a Tövigszáraznak való.

Nem, ez igy nem emberi élet. Mindaketten tudták. S egész délután
mindaketten az estét várták; Dani is, Erzsi is az öreg Turiék
otthonában, a hires jó családi életben akartak számot vetni magukkal,
milyennek kellene hát lenni annak a boldog családnak, amely le tudja
kötni a házhoz azt a férfilelket.

És Dani, önkéntelenül visszariadva attól az őrült lépéstől, amit ma
tett, Borától és a nagy veszedelmektől, amiknek a kóválygását érezte
agyában, még egyszer meg akarta próbálni az élete rendbeszedését.

De ha nem lehet! ha igy akar ez folyni a világ végéig! akkor roggyon
össze még ma.

Véres és rettenetes indulatok forrását érezte magában, a keze ökölbe,
ütésre szorult s ott reszketett benne a titok. Ha az kitör, szétrugja,
kimélet nélkül, irgalmatlan gázolja szerteszét azt az életet az
embereivel együtt, mint a hangyabolyt.


VI.

A gyerekek fel voltak öltöztetve. A nagyobbik a karjára vette a hófehér
kosárkendőbe kötött batyut, amelyben egy szál kolbász s más husféle
volt; Erzsi becsomagolta nagy kendőjébe a gyereket, aki ebben a percben
rugdosódni s erősen nyafogni kezdett. Muszáj volt kibontani s száraz
ruhába tenni a kis lucskost.

Dani türelmesen várt. A guba már a vállán volt, a kalap a fején s
szórakozottan nézte a családját. Nem volt semmi határozott gondolata,
bizonytalan hangulat kóválygott benne. Szomoru volt és lehangolt; félt a
szülei otthontól, félt a nyomoruságtól, amit ott látni fog, a
szemrehányástól; félt önmagától, félt az egész élettől. Csak állt és
várt, amig a felesége jól bepakolja ujra a kicsit, megszidogatja, amért
„ilyen nagy legény“ léttére „nem tud szólani még most se“ s ölbe veszi
nagy kendője alá, félkarra, a másik kezében meg egy nagy csupor tejet
cipel, amit kasornyában emel.

Behuzták maguk után a ház ajtaját. Dani odakiáltott a kis kocsisnak,
hogy vigyázzon mindenre s tünődő léptekkel ment az asszonya s a gyereke
után, akik előtte haladtak ki az utcára. Lesütötte a fejét s erőseket
lépett, mintha minden egyes lépésnél külön kellene előre lóditania
magát.

Gondolt erre is, arra is, de már belefáradt, beleunt a feje a gazdasági
terveibe, elhessegette magától a gondolatot. De hát akkor mire
gondoljon. Belecsömörlött a pénzcsinálás munkájába; a családja csak
fárasztó, lehangoló érzésekkel tölti el; a nyár óta alig volt együtt
emberekkel, nem iszik, nem kártyázik, nem dohányoz, nem szerelmeskedik.
Danin olyan általános megutáltság vett erőt, hogy legjobban szerette
volna felkötni magát.

Erzsi hasonló lelki állapotban volt, de őt mégis ébren tartották a
gyerekei. Félszeme folyvást ott volt a kis fián, akit sokat
megszólitott, hogy vigyázzon, fel ne bukjon, láb alá nézzen, meg hogy
nehéz-e a pakk, nem huzza a karját, ne cserélje meg neki? A gyerek
csillogó, barna szemével nevetően nézett fel az anyjára, hogy ez minden
gondját elfelejtette tőle. Hirtelen meglátta Takács Gyurit, aki az utca
közepén valakivel beszélt s erről eszébe jutott, hogy a nyár óta nem
ment végig ezen az utcán, s egyszerre fölémelyedett benne az az egész
halálkeserüség, ami akkor eltöltötte.

Rápillantott az urára, mintegy kérdve, lesz-e hát valaha máskép?… és
megütődve élesedett meg bágyadt tekintete. A férje arcán gyorsan
felgyult indulatot, szemében kemény szikrázást, arca élén vörös folt
kigyuladását látta. A férfi öntudatlanul előbbre lépett s elhagyta az
asszonyt valamivel; az asszony jobban oda nézett s látta, hogy Takács
Gyuri egy lánynyal, a Kis Pál, a Güzü Kis Pál lányával beszél.

Asszonyi szivébe rögtön belenyilalt, amit a férje érzéséből megsejtett.
És ő is szinte remegni kezdett valami kipattant haragtól. A nyár óta nem
vette észre az urán azt a szoknyatébolyt, ami addig annyit undoritotta.
És minden nagy keserüségük, lelki eltávolodásuk, növekvő idegenségük
mellett is megnyugasztalva hatott reá, hogy az ura akármilyen is, most
csak az övé. Ha rossz is, ha beteg, ha szenvedő, csak ő miatta az. Néha
szinte örömmel és megelégedéssel töltötte el, hogy ő mégis ennyire
valakije az urának. Jól ismerte a Dani változó, gyorsan lobbanó s feledő
természetét és mély hatással volt rá, hogy ez a férfi, aki olyan könnyen
tudta eldobni a szeretőit, ő iránta ilyen hosszantartó, mélységes és
erős érzéssel van oda füzve. Hónapok teltek s nem változott az ura
sziveállapota s Erzsi néha hálákat adott érte az Istennek.

Most aztán föltámadt benne a fájdalom féltékenysége. Rettegett és
iszonyodott a sejtelemtől, hogy az ura megváltozott, hogy már megint nem
a régi, megszokott, szinte megszeretett csendes bolond ő körülötte, –
hogy már ujra kilépett, mint a varázskörből s idegen istenek bolondja
lesz.

Nem, nem csalódott. Jól látta ő az ura arcán a szenvedély lihegését. Jól
látta az elszánt gyülöletet, a vad, féktelen megdühödést a másik férfi
ellen. És biztos volt benne, hogy többé nem ő érte feni fogát Turi Dani
Takács Gyurira, hanem másért. Azért a lányért, épen azért, aki most van
közéjük vetve.

Takács Gyuri meglátta őket, meglátta őt s elrestellte magát. Egy szóval
kiadta az utját a lánynak, aki feléjük pillantott s aztán lányosan,
könnyü, libegő léptekkel elsietett. Távolról még egyszer visszanézett
Gyuri felé s Erzsi látta, hogy az ura ezt a pillantását észrevette és
olyan kemény, komor lett utána, mint egy kőbálvány. És Erzsi az urával
érzett s csudálatosképen ugy vette észre, hogy ő fel van háborodva,
amért az a taknyos lány a két férfi közül nem az urának a bolondja.

Takács Gyuri odaköszönt nekik, de egyikük sem fogadta. Dani elnézett
maga elé, mintha levegő volna neki a versenytársa. Erzsi pedig ugy
intézte, hogy abban a percben lehajolt a kis fiához s aztán ugy ment
tovább, hogy nem is láthatott oda Gyurira.

Ez mind a kettőt megértette. Ugy gondolta, hogy Dani a Bora miatt. Erzsi
saját maga miatt nem köszön; nehezellik, amit láttak! s mosolygott.
Pedig csalódott. Erzsi Bora miatt indult föl ellene, magára nem is
gondolt, hisz az csak természetes, hogy neki nem tartozik semmivel, igy
jó, épen igy. Dani viszont a felesége miatt bőszült föl. Ismerte
Gyurinak Erzsi iránti régi érzéseit s ő követelte azt, hogy hűséges
legyen az az ember, azzal a titkos, rendithetetlen hűséggel, amit évek
óta szeretett és szinte tisztelt benne. Már eddig is bántotta valami, a
lelke mélyén, valami rendellenes a Gyuri viselkedésében, de csak most
jött rá tisztán, mi az. Ez a cudar megszegte azt a hűséget, amit az ő
feleségének kellett, hogy tartson. És Dani Takács Gyurinak nem engedte
meg, hogy épen ugy megcsalhassa az ő feleségét, mint ő.


VII.

Csak mikor jól elhaladtak, akkor csöndesült ez a fölszines érzése s
akkor nőtt ki alóla az igazi, a Boráért való féltékenység. Ebben már nem
Takács Gyuri ellen volt kifogása; a Bora viselkedésében vett észre
rendkivűli és érthetetlen változást. Hol van az az áhitatos, rajongó
csodálat, ami a lány egész valóságából ugy sugárzott még tegnap, meg a
mult héten, meg a nyáron, mikor a grófnőnél voltak együtt, mikor a grófi
kapuból utána nézett s mikor ma reggel ájuldozott a szekere után? Mi
történt ezzel a lánynyal? Megveti őt az ajándék óta? Az ajándékért
megutálta? Visszanéz és milyen szemtelenül néz vissza Takács Gyurira s ő
rá csak egy közönyös, vagy tán épen csufondáros pillantást vet? Hiszen
ha a kezébe kapja, összetöri a nyavalyást!

Beharapta a szájaszélit.

Befordultak a Zugba; a sikátor végén laktak a szülei, épen szemben az
utcával. Az ő kapujok zárta be a zugutcát.

Ahogy Dani kinyitotta a vesszőből font kiskaput, amely guzstengelyén
csak ugy fordult, ha egészen fölemelték s beléptek, az anyjuk, aki az
udvaron volt, felkiáltott:

– Óh Istenem, Istenem!

– Összecsapta a kezét s ott hagyta a napraforgókórót, amit a tüzre
tördelt és elébük jött.

Már egészen sötét volt. Dani kutatva nézett az anyja arcába s
kedvetlenül látta, hogy még öregebb, szegényebb, mézeskedőbb, mint
tavaly. Az öreg asszony szája már egészen beesett, a fogatlanság jobban
megvénitette, mint az idő. Barna, zsiros, füstszagu bőre, amint
rátapasztotta fonnyadt száját a fia kövér, duzzadó kemény ajakára, a
férfiben kétségbeesett érzést keltett.

Az öreg asszony, mintha megérezte volna a fia elkedvetlenedését, félve
simogatta meg a vállán a gubát.

– Óh fiam, óh fiam! – és sóhajtott.

A menyével egy kis ideig egymásra néztek, aztán Erzsi odahajolt hozzá s
erősen megcsókolták egymás száját.

A gyerek kezet csókolt a nagyanyjának, aki lehajolt hozzá s össze-vissza
csókolgatta. A fiu félrehuzódott és a kabátja ujjával törülgette le a
csókok helyét.

– Óh drágaságaim! – kiáltott a nagyanya s a kisebbik gyereket átvette az
ölébe; majd megfojtotta boldogságában. De a gyerek egy kis ideig
szepegve, ijedten hallgatott, aztán rákezdte az orditást, az anyjának
vissza kellett vennie, hogy elhallgattassa.

– Óh te, hát félsz nagyanyádtól? Persze, ritkán lát… még csak egyszer
látott a szentem.

Mindnyájan érezték a fájdalmat a szóban; hallgattak. Erzsi az anyóka
kezébe adta a fazék tejet, hogy a gyerekkel foglalkozhasson.

– Egy kis édes tej! – mondta. Az öreg asszony kicsinylően, nembánóan
biggyesztette meg a száját. Erzsi elrestelte magát az ajándéka miatt s
még kedvetlenebb lett.

– No de gyerünk be, gyerünk csak be! no apátok fog örülni! Az fog.

Bementek a sötét pitvarba s az öreg asszony előre furakodva, fürgén
nyitotta ki az ajtót, madzaghuzójánál fogva. Az alacsony szobából erős
savanyu káposztaszag tódult ki; az asztal mellett ott ült az öreg Turi s
valami könyvet olvasott, igen messze tartva azt magától. Feléjük nézett
s leeresztette a könyvet. Nem kiáltott fel, mint régen szokott, nagy
hűhóval, komolyan felállt s megrázta elébb a fia kezét, azután a
menyéét.

– Látod, eljöttek! – mondta édeskedve az urának az öreg asszony.

– Felőlem otthon is maradhattak vón. Három esztendeje nem jöttek, ma se
vót muszáj. Mit nézik az én busulásomat.

– Én is busulok eleget! – mondta komoran Dani.

A felesége ránézett s azt gondolta magában:

– Ugy, ugy, csak panaszkodj, hogy nem tesz boldoggá az asszonyod! Az
kell itt csak! Azt szivesen hallják!

Mindnyájan nagyon, nagyon rosszul érezték magukat. Lepakolóztak, leültek
az asztal körül.

– Mit olvas? – kérdezte Erzsi.

Az öreg megránditotta a száját.

– Tudja a fene. Minden bolondságot kitalálnak. Én meg csak olvasom,
nincs más dógom… Ha még soká tart ez a tél, meg kell bolondulni.

– Csinálhatna kend nekem egy szánat! – mondta a fia.

– Lehet! felelt az öreg és mindjárt megélénkült a kifejezése.

– Hát a fiuk? – kérdezte Erzsi.

– Aj, egyik olyan mint a másik! – mondta az öreg Turi. – Mindet a
szoknya után eszi a fene.

Nevetett rajta s végig simitotta az arcát.

– Még az a nyavalyatörős is oda van valahon, a Béni.

– Annyit féltem, – szólt bele az anyjok, – egyszer valami baj éri.

– Bár kitörné a nyakát, akkor járna jól.

– Óh ugyan, hogy mondhatsz ilyet, – szólt rá nyávogósan a felesége. – Ne
légy olyan pogány.

– Hát nincs igazam? Hát élet az? Még az egészségesé se élet.

– Hát Miskáék? – kérdezte Dani, fiatal házas öccsére célozva, akik itt
laktak a szomszédban.

– Bolondok, hát bolondok, – mondta az apja. – Marakodnak mint a görény.
Kiverik egymás szemit. Hun az asszony karmolja össze az urát, hun az
ember a feleségit. Meg kén fogni őket, aztán fejjel mártogatni meg a
Tiszába, a lék alá. Akkor nem vónának ilyen tüzesek.

Nevettek mindnyájan, de zavartan, kinosan. Nem tudtak mit szólani. Ha
nincsen dicsekedni valója az embernek, jobb ha nem is látja egymást.

Dani tapintatosan visszatért a szánra.

– Elhozhatnám azt a tőkét, négy szántalp is kikerülne belőle.

– Aki a kapu előtt van?

– Azt!

– Jó.

– De akkor min ültök a nyáron, – mondta tréfálva az anyjuk.

– Ennek mindig az ülésen az esze. Köpj egyet, ülj rá! – vetette oda neki
goromba tréfával a vén Turi s ezen ujra nevettek.

– Gyere hozzám kis fiam, – szólt a nagyanya az Erzsi ölében nagy
szemeket meresztve üldögélő gyerekhez. De ez rögtön kézzel-lábbal
kapálva, ijedten bujt az anyja kebelébe.

– Áh nem megy az hozzád, mert nincs fogad – kiáltotta a vén Turi, aki
már egész visszakapta régi hangját, – csak én hozzám. Gyere hozzám te!
Gyere ide te betyárkölyök te!

Elvette az anyjától s a gyerek engedte magát; csakugyan egész otthon
volt a nagyapja ölében; kapkodott az asztalon levő könyv felé.

– Diák lesz ebbül! – kiáltott az öreg! – Fiskális legyél te büdös,
osztán nyuzd meg az egész világot!

Tiszta szivükből nevettek rajta, egy percre el is felejtették a nehéz
hangulatot.

Ez kell hát a boldog családi élethez, – gondolta Erzsi, – hogy az ember
ne vegyen komolyan semmit. Tán az öregek nem gyilkolhatták volna egymást
rakásra már százszor. De fel se veszik egymástól a megbántást. Élnek. Az
ember kiveszekedi, az asszony kisirja magát s megvan. Elnézte a napát,
lánykorában csudaszép volt. De nagyon szegény lány; ott a kis tulipántos
láda a kemence mellett, az is csak félig volt a menyasszony holmijával.
Ma már nagyon elhagyta magát, az egész falunak Borcza nénije; tud
ráolvasást a kigyómarásra s tanácsot ad mindenféle bajban. Jól van
mindenkivel, csak a menyével nincs. Féltucat gyereket nevelt föl s agyon
dolgozta magát értük. Erzsi látta egyszer, mikor a nagy lánya ott ült
kényesen az asztalnál és ő seperte a szobát; ő mosott rájuk, ő szaladt,
fázott, betegeskedett, szenvedett értük. A gyerekei, ez volt az ő világa
s nem bánta ha a föld alól, vagy a templom perselyéből került is ki, de
mindennek meg kellett lenni, amire azoknak szükségük volt. Mind a
kettőjükben volt jó csomó könnyelmüség, különösen a pénzzel szemben. De
az ura tulajdonságaira mégis ráismert bennük Erzsi, vegyesen.

Dani odatekintett a feleségére s látta, milyen gondolkozó éles szemmel
nézegeti ez a szüleit. Ő is elkomolyodott, eszébe jutottak délutáni
gondolatai s mig az öreg pár, az apja meg az anyja, az ő gyerekével
játszottak, elgondolta, hogy is volna, ha ő még egyszer gyerek vón
idehaza?

Hirtelen nagy izgatottság fogta el. Szeretett volna felugrani s
kiszaladni a világból. Türelmetlenség lepte meg. Haragudott a szüleire,
akik sokban okai voltak, hogy a feleségével idáig jutott, mert számtalan
éket vertek közéjük. Amilyen mindent megbocsátók voltak egymással
szemben a család keretében, olyan követelők, türhetetlenek voltak a
gyerekekkel szemben, mikor ezek kiszakadtak közülök. Mindent kapni,
semmit sem adni, ez volt a felfogásuk s ezzel halálig elkeseritették a
menyeiket és vejeiket. Számtalan összetüzés. Pénzbajok. A harácsoló
öregek, akik a gyerekeiket ugy akarták kiélni, mint a méhet, mindjárt
kiszedni, ha valami gyült a köpübe. S az ingerült feleség, akinek a
kotlós módjára kellett megvédeni a magáét, a csirkéiét.

– Nincsen okos apám, okos anyám – gondolta Dani – akik tapintatosan el
tudtak volna valaha valamit simitani, pedig sokat segithettek volna
rajtam egy kis jósággal…

És megint ugy érzett a feleségével szemben, mint régen, mikor még
szerelmét semmi sem renditette meg. Mindent megbocsátott neki s mindent
megértett nála. Szigoru volt az anyjához miatta s kárhoztatta az egész
világot érette. Az a férji sziv áradt meg benne, amely az egyéniséget
megkettősiti s a fontosabb részévé az asszonyt teszi, akit oltározva
tart előtérben, a saját lelkét áldozó papjának állitva s az egész
világtól bálványozó hódolatot követelve számára. Most még egyszer
tisztán érezte ezt. Épen a szülei, a régi családja ellenére. Mert a régi
bálványt ledöntötte volt magában s az uj számára attól is ugyanazt az
imádatot követelte, ami ő benne volt, vagy még többet, sokkal többet. És
megérezte magában Dani még fokozottabb mértékben azt az érzést, ami ma
este Takács Gyurival szemben elfogta. Ő tehet a feleségével akárhogy,
akármit, de mástól megköveteli, hogy ugy tiszteljék, ahogy ő kivánja. És
a szüleitől legjobban!

Szigoru szemmel, emelkedett arccal nézett körül. Senki sem ügyelt rá, a
két gyermek mindenkit lefoglalt.

És elhitette magával, hogy az akaraton mulik minden, az ő akaratán, meg
a feleségeén, meg a szüleién, meg a világén, és minden ugy lesz, ahogy
volt; jobban! ahogy kell lennie.

S ugy tetszett neki, hogy ezt most csak ki kellene mondania s meg is
valósulna!

És ez a hit egyszerre boldog békességet idézett a lelkébe. Régen, nagyon
régen nem érezte magát ilyen nyugodtnak, reménykedőnek, mint ma este.

Itt, ennyied magával nem tud szólani. De ha haza mennek, szólani fog.
Megmondja, kiönti a szivét. És már látta, hogy borul a keblére a
felesége s meleg pillantásokkal simogatta meg az asszonyát, aki a
tulfütött szobában kipirult s a gyerekei vidámságától régi lányos,
nyájas kedvességéből kapott vissza valamit.


VIII.

Később átjött a báró, a szomszéd paraszt, aki egy Báró nevü kutyájáról
kapta a nevét. Az öreg Turi közösen vállalt vele nádvágást s most
alaposan hozzáfogtak megbeszélni, mennyi lehet azon az éren, ahol a
napokban kezdik meg az aratást.

A báró hallgatag fekete paraszt volt. Magánosan élt, mert a feleségét
vagy husz évvel ezelőtt elkergette magától a gyerekeivel együtt. Az öreg
Turi mindig kötekedett vele, heccelte, de csak szőrmentiben, mert a báró
nagyon kemény volt s igen goromba tudott lenni, ha megbántották.
Különben is nem értett tréfát. A nevéhez már hozzászokott ugyan, de azt
sem akárkitől fogadta el.

– No báró, hun van az unokád? – kérdezte tőle Turi, a saját unokájával
kevélykedve.

A vén ember egyet mordult s megrántotta a vállát.

– Látod! ezt a kis kölyköt nem adnám az egész életedért. Élet az, ugy
élni, mint a kutya.

– Dugd az orrod a magadéba! – mordult rá a vad paraszt, aki nem
válogatta a szót.

Az öreg Turi nagyot kacagott.

– Hej báró. Irigykedsz.

– No, van mit. Nem tom hányszor fog még a tetves nagyapja ölébe ülni,
mig él.

A durva vágás, amely mindnyájuknak a sebét véresre tépte fel, kinos
csöndet idézett elő.

– Ugy füstöl ez a vizes kóró, – mondta az öreg Turiné.

– Hadd füstöljön. Inkább itt füstöljön, mint másutt – szólt az ura, hogy
kedvetlenségét egy odavetett tréfával leplezze. De csak ketten értették,
ő meg a fia.

– Nem vagy álmos? – kérdezte Erzsi a kis fiától, lehajolva hozzá.

Dani felállott.

– Jó lesz, ha indulunk.

– Ha sietős, bizony jó lesz, – mondta az apja.

Az öreg asszony, aki a padkán gubbaszkodott, megszólalt, csititva.

– No, kártyázzatok egyet. Hová sietnétek. Mán az étel is meleg…

De Erzsi türhetetlennek érezte a levegőt s határozottan készült.
Öltöztette a gyereket.

Dani is rosszul érezte magát, szabadra vágyott már…

Keserves hangulattal mentek ki. Az anyjuk ugyan váltig biztatta őket,
hogy a gyerekek is jönnek már haza a fonóból, de csak elmentek.

Ahogy kiértek az utcára, Dani komoran kopogott előre. Elgondolta, hogy
most hazamennek, lefeküsznek. Átalusszák ezt a hosszu éjszakát. Reggelre
megfájul a feje a sok alvástól, holnap jön az uj nap, uj semmittevés.
Elkezdett az esze járni, hol frissithetné meg magát egy kicsit. Emberek
közé vágyott. Ásitott egyet s eszébe jutott, miket gondolt egy órával
ezelőtt a feleségével való kibékülésről. Már nem volt szájize ehez sem.
Nem megy az ugy!

– Bemegyek a tanitóhoz egy kicsit, – mondta és ujra ásitott.

Erzsi nem szólt, de igen rosszul esett neki. Ő is ugy várt valamit, maga
sem tudta mit. Azt, hogy valami isteni csoda fog közbe jönni. Valami el
fog köztük mulni s ma már minden ugy lesz, ahogy volt. Ugy érezte, az
ura az ő kedvéért huzódott most el a szüleitől, a folytatását várta…
Mint valami leszakadt eső, ugy fáztatta végig az ura szava. De mit
tegyen. Nem szólt. Hátha a halált váltaná meg egy szava!

De mikor az ura csakugyan elvált tőlük s átment a másik oldalra, a
tanitó háza felé, csaknem keserves zokogásba tört ki. Ugy fájt a szive,
mint azon a nyári éjszakán, mikor félmeztelenül szaladt itt a két
gyerekével.


IX.

– Bora!

A lány megállt.

Turi Daninak hőség csapott a fejébe. A nyelve elakadt a hangokban.

– Hát te mindig az utcán vagy?

– Én? Ó! Minek vónék?

– Minden percben találkozni kell veled?

– Hát csak innen jövök! Papéknál fontunk.

El akart menni.

– Várj csak!

A lány féllábára nehezedve, megállt.

– Mi bajod van? – kérdezte Dani.

– Nekem?

– Na.

– Nekem? Semmi, – s kuncogva nevetett. – Mér vóna?

Dani sohasem érezte ezt a fojtó, tikkadt hőséget. Meg akarta fogni a
lányt s reszketett a keze. Az meg olyan fel sem vevően nézett rá. Nem
tudta mit mondjon neki. Szégyelte bevallani az érzést, a gyerekes
reszketését. Tudta, hogy csak egy szó, s elveszti a lány előtt örökre a
tekintélyét.

– Nagyon különös vagy mámma, – mormogta.

– Én?

Dani nagyot lélegzett.

Egy percig szótlanul állottak. Dani érezte, hogy vörös az arca. Ugy van
evvel a gyerekjánnyal, mintha ő is gyereklegény volna. Pirult miatta.

– Te.

– Tessék.

Dani egyet nyelt s a torkán reszketve, rendetlenül tolakodtak fel a
hangok.

– Mondd meg az apádnak, jöjjön el holnap hozzám. Neki adom a tiszafarki
káposztást.

A lány egész közel hajtotta hozzá az arcát és a szemébe nézett, mintha
egyenesen csókot akart vón neki kinálni a nagy ajándékért.

– Köszönöm Dani bácsi, édes!

Mire a Dani kóválygó esze odáig tisztult, hogy átkapja a lányt, ez már
el is szaladt. Olyan boldogan szaladt, repült, mint a madár. Soha sem
hitte volna, hogy ilyen szerencsét csináljon! Soha ilyet. Hogy Dani
bácsi fizesse meg! Istenem, jó most okos lenni!

És Turi Dani csak állott, állott, a vére lüktetett, pezsgett, forrt. Azt
hitte mindjárt elszédül és felbukik. De csak állott s utána nézett a
havas ut fehér homályába hersegő cipővel elszaladó lánynak.

A szive elszorult és szégyelte magát halálosan.


X.

Mikor benyitott a tanitóhoz, még akkor is reszketett; a szive szorult,
szédülése volt s titkos lányravágyakozás gerjedezett benne.

A tanitó ott volt a gyerekektől lármás első szobában s kihallatszott a
sötét konyhába, amint a gyerekekre kiabált, tréfásan ingerkedve velük;
az volt a passziója, hogy folyton egymás ellen uszitotta őket.

Ahogy Dani benyitotta az ajtót, a nagy sovány ember, borzasztóan
piszkos, ócska szalonkabátjában meglepő fürgeséggel ugrott fel s nagy
lármával sietett a vendég elé.

– Isten hozott! Isten hozott kedves bratyesz! – kiáltotta neki; a
szakálla, vagy inkább borostás álla tele volt dohányporral, ami
ráhullott a cigarettából, amelyet épen most nyálazott össze. Tegeződött
az első parasztgazdákkal, mert ez kölcsönös megtiszteltetés volt
mindkettőjükre. – Hohó, hát még nem kezdett ki a rozsda! Haha, én már
azt hittem, hogy már legalább is alispán lettél, vagy megyei huszár,
hogy igy kerülöd a szegény ember házát! Pusztuljatok! – kiáltott a
lánykáira, akik ott sereglettek körülöttük s bámészkodva nézték Danit.
Az apjuk szavára meg se mozdultak, de ez nagyot kurjantott: – Hol a
pipaszár! A meggyfa pipaszár!

Nem törődött tovább velük, mintha nem is volnának s hosszu lábaival
átlépte őket, ha beleakadt valamelyikbe.

Dani mindig ugy nézett rá, mikor találkozott vele, mintha azt kérdezné a
szemével: Nem vagy bolond tulajdonképen?

Nem volt bolond a tanitó, s nagy hahotái, szórakozott, kapkodó modora,
erőltetett közvetlensége mind csak csinált takarói voltak rettenetes
életnyomorának.

Előjött a mellékszobából a felesége is.

– Jaj, de odavan, komámasszony! – mondta neki Dani.

A sovány, petyhüdt bőrü asszony ugy járt-kelt, mintha a sirból lépett
volna ki, a hangja is olyan gyomorhang volt, mintha mindig éhes volna s
nem birna beszélni, nagy sötét szemei szórakozottan csapódtak ide-oda.
Kissé mosolygott a Dani szavára, aztán a gyerekeinek szólt, hogy
menjenek odébb a vendég mellől, de azok neki ép ugy nem fogadtak szót,
mint az apjuknak.

Daninak megesett rajtuk a szive; körülnézett a lánykák csapatán. Öten
voltak; csupa nagy szemü, sápadt és szemtelen kis teremtés, feltünően
hasonlitottak az apjukhoz, egyikük gyönyörü szép volt, ez volt a Dani
keresztlánya; ölébe is kapta az ötéves lánykát, ahogy székre ült s
magához ölelte. A lányka hajából, amely a válláig lógott, valami illatos
olaj szaga érzett s Dani érezte, hogy már most is lány ez, vékony
testecskéje, sápadt arcocskája s tüzes fekete szemei már most is valami
férfiveszejtő titkot őriznek. Szinte beleszédült ebbe az érzésbe, kissé
megölelte a gyermeket, aztán átfogta két tenyérrel a bordáin s letette
az öléből.

Ekkor jött be a legnagyobb lány; ez már tizennégy-tizenöt éves volt s
amint rögtön kitünt, rokkant apja-anyja helyett ő tartotta már a kezében
a házirend gyeplőjét.

– Mars kifelé! – kiáltott a hugaira. Azok nyelvet nyujtottak rá, de ő
egyiket hajánál fogva cibálta meg, másikat hátba csapta s hamarosan
valamennyit kipofozta a szobából, át a benyilóba.

– Hahaha! – kacagott nagyokat a tanitó, – hej ez a Mariska, jó feleség
lesz, megálljatok, ez még megtáncoltatja az urát.

Rágyujtott a vékony cigarettára s nehány óriás szippantással elszijta,
addig nem is szólott s ujra egészen elfelejtkezett a gyerekeiről. Az
asszony ott ült a kemence padkáján s kétségbeesetten, beteg
szomorusággal nézett rájuk.

Dani, aki már elszokott innen, nem tudta elgondolni, hogy lehet ez a
szomoru, ez a nagyon gyászos ház a korhelység vidám tanyája!… Mert hisz
itt minden este folyt a dáridó, meg a kártya.

A tanitó nem szólott mig a cigarettájával nem végzett; a füstöt folyton
az orrán bocsátotta ki. Dani szólalt meg.

– Hogy vannak, komámasszony?

– Megvagyunk.

Dani bólogatott szórakozottan, mintha igent intett volna vagy egy
tucatszor egymásután.

– Hát jobb lesz már az uj házban ugye? Szépen épül az uj iskola!

Az asszony kétségbeesetten legyintett.

– Az uj ház! – hahotázott fel a tanitó. – Annak lűttek. Megvan az első
vallási sérelem. Barátom, tudod, hogy kinevezték az első-tanitót, a
főtanitót! Mi?

– Nem tudom.

– Nem? – hunyoritott vidám-nevetve a tanitó, mint aki jó viccet akar
mondani: – és pedig pápistát!

Dani összekapta a szemét s az arca elvörösödött a dühtől. Ugy állott a
dolog, hogy az iskolát államositották, eddig a református felekezet
tartotta fenn egy tanitóval, aki százhusz gyereket tanitott. Most
átvette az állam azzal az igérettel, hogy a két tanitó közül az első
mindig református lesz és pedig kántora lesz az egyháznak. Ugy
gondolták, hogy a mostanit átveszi az állam, ez természetes volt s az
egész falu örült, hogy a szerencsétlen, sorsüldözött család végre révbe
jut. Ámde a kormánynak ősi, nemzedékről nemzedékre szálló politikája,
amely a vallási erőszakosságokkal és tapintatlanságokkal századok óta
bőven táplálja a jogos érzékenykedések keserüségét, most ismét
elkövetett egy durva merényletet.

Dani dühösen hallgatta, majd káromkodott s fenyegetődzött, de a tanitó
hangosan kacagott, mintha mit se törődne a dologgal, bár a szemében köny
csillogott, amely véres, eres, véraláfutásos, gyürött szemealját is
elöntötte.

– Megyünk a Dunántulra. Már be is adtam a pályázatomat.

– Mégy a fenébe, – mondta Dani.

– Mit! én? aki megcsináltam nektek az egész dolgot! aki hat esztendeje
predikálom, hogy ne kinlódjatok, adjátok át az államnak az iskolát,
akkor legalább én is kapok emberi lakást és kondiciót, én legyek most
egy főtanitó urnak a lábakapcája! Egye meg a fene, valahon egy paraszt
van a világon, egy se ütteti az magát agyon értem! Megyünk a Dunántulra,
nektek meg lesz két pápista tanitó uratok! Slussz!

Fütyölni kezdett, ujra cigarettát sodort s mig el nem szivta, megint nem
beszélt.

A szobában nyomott hangulat volt, csönd, csak a másik szobából
hallatszott a gyerekek pokoli lármája s mindannyit tulhasitotta a
Mariska sivitása, aki csendet igyekezett csinálni.

Egyszer kinyilt az ajtó, mire még telibben rohant be a lárma s annak
közepette egy parányi, harmadféléves kis fiucska.

A tanitó, ahogy meglátta a kis fiut, nagyot hahotázott s rákiáltott:

– Hó, te kölyök! gyere csak te babszem! Gyere fiam, egyem meg a lelked!

Felállott, lehajolt érte, felemelte a padlásig. Kabátjának fényes
könyöke gyászosan csillogott a füstölgő lámpa világán.

– Hány fiu vagy?

– Hat! – kiáltotta odafenn a mestergerendáról a csöppség; tudniillik ő a
hatodik gyerek, a fiu.

– Hány lesz még?

– Hat! – kiáltotta ujra a gyerek.

– Akkor jó! – harsogott rekedt, elivott hangján a tanitó s az asztal
közepére állitotta a fiát. Aztán kacagott neki.

– Hat? Mind olyan legyen, mint apátok! Mind hagyja ott a theologiát az
utolsó vizsga előtt, házasodjon meg, rugassa ki magát minden faluból
végig Magyarországon, csináljon hat gyereket, oszt dögöljön meg az
árokba!

Dani ránézett a tanitóra, aki ugy hahotázott, ahogy birt, hogy elfojtsa
a zokogását.


XI.

– No sebaj, – mondta később a tanitó, – mért él az ember? Megérdemel egy
rongyos emberélet annyi munkát, amennyit az ember dolgozni tud? Mi
vagyok én? hernyó, hogy csak a magam bendőjének dolgozzak! Nem azért
teremtett az isten két lábra, egyenes gerinccel, fölemelt fővel, égre
tekintő szemekkel, hogy ne magamnak, hanem másnak szenteljem a
szellememet! No hát én másoknak szenteltem, én gondoskodtam százakról,
nekem jó hely jut odafenn, ott majd én leszek a főtanitó! Ott majd én
pofozok vissza papot, parasztot, minisztert! Aj de nehezen is várom.

Egy percre mintha kimerült volna, aztán borzas szőke haját hátrasurolta,
rendetlen, rágott bajuszát szétdörzsölte tenyerével, amelybe
belefektette eldurvult bőrü arcát, s Danira nézett.

– A te dolgodat is ugy megcsináltam komám, hogy fel se éred ököllel:
hogy! Ugy megirtam én azt a folyamodványt a grófnéhoz, hogy ha annyi
szive van, mint egy tyuknak, – pedig az ilyen perverzus grófnéknak van
ám, nem ugy, mint az egészséges, naiv, falusi asszonyságoknak, – hát
akkor biztos, hogy nem a zsidónak adja el a Karay birtokot, hanem
nektek! Csakhát persze jusson a kezébe az irás! Már azt osztán nem tudom
meglesz-é!

Dani ezért jött be épen. De oly régen ment el az a folyamodvány, hogy
már egészen letett a reménységről is, hogy valami sikere legyen. Nem
volt kedve szólani a tanitó beszédére, bár felizgatta őt s uj
reménykedésre ösztönözte.

Az ablak alatt kopogás volt, nagy csizmák tappogtak a fagyon. Várták ki
jön. Nemsokára nyilt az ajtó s gubában jöttek Takács Gyuri, meg
Vinczellér, egy másik nagy gazda.

Erős hűhó kezdődött, kemény kézfogások, nagy lármáju beszéd.

Takács Gyuri, aki vakmerő csipkelődésekkel szokta bosszantani az
embereket, azt mondta a tanitónak.

– Még csak szent Mihály van, nem szent Pál, hát mit csalogatod ki a
medvét?

– Kigyün a magától is, – mondta bámulatosan rekedt hangon Vinczellér s
vastag fekete mutatóujjával, amin meglátszott, hogy nem mosta meg a
trágyahányás után, szétigazitotta egyforma kurtára kopott, kifakult
végü, barnacsutkáju bajuszát. – Ugye Turi?

Daninak semmi íze sem volt a tréfához. Nagyot nyujtózott s ugy tett,
mintha nem törődne velük, akármit beszélnek.

A kis szobában valamelyik gyerek elkezdett visitani, mintha nyúznák. A
tanitóné, aki ülve fogott kezet az emberekkel, most felállott, bement
oda, de a megjelenése semmivel sem csititotta a lármát.

– Na, üljetek le, oszt ne povedáljatok, bratyekovszkik, – mondta a
tanitó.

Lelökték a gubát s leültek. Mindjárt utánuk jött még két paraszt, egy
Kása nevü szótalan, röhögő fiatal gazda, meg egy Kis nevü öreg ember,
aki a szemét is kiszuratná egy kis italért.

Beszélgettek, hol ez, hol az vetett fel valamit; a tanitó, aki iszonyuan
unta őket, végre fölkiáltott, hahotázó módján gorombáskodva velük.

– No mi lesz? Hun az a pájinkás üveg?

Felállott, a rozoga lábu sublódhoz ment, amely téglával volt
feltámasztva, s felvett róla egy zöld üveget, megkotyogtatta.

– Üres! – mondta.

Nagyobb biztosság okáért kivette a papiros-dugóját, megszagolta s
felhajtotta azt a kicsit, ami még benne volt.

– Mondom, hogy üres.

– Egyen meg a fene, ha megiszod, hogyne vón üres! – mondta Takács Gyuri.

– Egyen meg benneteket, mért nem ütitek agyon a zsidót, ha nem ád a
főtanitó urnak mán hitelbe. Ilyen koszos falu, ahun a főtanitónak sincs
hitele.

– Főtanitó! – röhögött a repedt hangu Vinczellér.

– Hát biz annak befütött a miniszter! – mondta Takács Gyuri. – Neked is
jobb vóna rektor, ha mán eccer magadnak kaparnál ki valamit a tűzből.

– No ne karatyoljatok, egyen meg benneteket a fene, komisz, büdös
parasztok, – lármázott könnyes, részeg szemmel a tanitó, – hát mi lesz?
Mék vájja ki a fenekibül azt a pengőt egy kulacs borra?

– Borra! – mondta Takács Gyuri. – Bundapájinka nem jó hascsikarástul,
abba a rossz bendődbe?

Turi Dani ma nagyon rosszul érezte itt magát. A belső zsebéből kivette a
katonakori bugyellárist és abból egy ötöst; odaadta a tanitónak.

A tanitó elvette. Dani most látta, hogy a keze állandóan ugy reszket,
mintha a hideg lelné.

– Mariska! Mariska! Gyere csak. Szaladj át a zsidóhoz, hozd tele az
üveget borral… Te! hozzál egy kenyeret is, érted, meg egy fél kiló
szalonnát.

– Há, a kánya, hogy kap a pénzen! – röhögött Vinczellér.

– Ne egy félkilót! – mondta heccelve Takács Gyuri, hozzál legalább egy
féloldal szalonnát.

A lányka nevetett, az ő érzéke is el volt tompulva a cudar életben.

– Hozzál, hozzál lányom az egészér kenyeret meg szalonnát; nesze itt a
borra még egy forint, – mondta Dani.

– Hej a kutya Turi Daniját! – kiáltotta Takács Gyuri, – mán ilyen kis
lányokat is megfizet!

Daninak az arcába szökött a vér. Tudta, hogy Borára céloz a sógora. De
nem szólt. Egyáltalán ma oly fásult s kedvetlen volt, hogy nem birt
szólani, pedig máskor könnyen állott nála a felelet s az ütés.
Megzavarta az élet nyomorusága, amely ebben a házban meglepte minden
piszkával, lármájával, becstelenségével és savanyu szagával.

A hat forintos ajándék a többi parasztot valósággal föllázitotta s még a
szótalan Kása sem birta megállani, hogy szót ne vesztegessen rá.

– No ha annyi pénzed van, sógor, – mondta Takács Gyuri, aki egészen neki
szilajodott s minél csöndesebb maradt Dani, annál kihivóbb és kötekedőbb
lett vele szemben, – hát akkor lássunk dologhoz. Rektor, hol a biblia?

A rektor gyomrából hahotázva vette elő a piszkos, zsiros kártyát az
asztalfiából, kenyérhulladékok és tisztátalan, csorba evőeszközök közül.

– Huszonegy, vagy harmincegy, – mondta.

– Huszonegy! – kiáltott Gyuri s felkönyökölt az asztalra. – Az az igazi.
Semmi teketória. Egy, kettő, – nyertem.

Ridegen hahotáztak.

Az alacsony, tágas, kevés butoru, rosszul meszelt, alig megvilágitott
szobában egyszerre valami bünbarlangszerü hangulat áradt szét. Ott ült
az asztalfőn Takács Gyuri, az arcán lázas, kapzsi feszültség volt, a
szeme villogott; a többiek is mohón vetették bele magukat a kártya
örvényébe. Már is alig várták, hogy sor kerüljön rá. Minden este össze
szoktak ők itt gyülni, hogy éjfélekig, néha félhajnalig elüljenek a
legprimitivebb játék ostoba szeszélyeit lesve. Rendesen kis tételekben
játszottak, csak a tanitó hazardirozott, mert ő szabadon tehette, ugy
sem fizetett senkinek, csak adós maradt s azzal adott elégtételt, hogy
megitta a parasztok borát s részegen engedte, hogy akár szántsanak a
hátán.

Dani kedvetlenül nézte a többieket. Szeretett volna elmenni, de
lenyügözte a közhangulat s még sem akart kártyához nyulni.

– Nem értek én ahhoz! – mondta.

– Há iszen nagy tudomány! – szólt a sógora. – Aki ért hozzá, hordóba
sózhatják a fejit… Mit teszel rá sógor?

Dani immel-ámmal fölvette a lapját. Disznó volt, tökász.

– Egy koronát! – mondta.

– Ohó, – szörnyedtek el a többiek, akik krajcáros tételekkel reggelig
piszmogtak, – az nem járja! Koronával kezdeni! Még ilyen nem vót!
Végezni is sok avval!

– Nem baj, tartom a bankot! – mondta Takács Gyuri. – Ugy is ritkán jut
hozzá az ember egy kis friss zsirhoz, most olvasszuk a hájat.

Kiosztotta a másik kártyát. Dani fölvette s mellé tette a másiknak, ez
is ász volt.

Takács Gyuri magának is vett, – egy lapot, kettőt, hármat, – akkor
habozott s merészen még egyet vett. Felragyogott az arca s elkiáltotta
magát:

– Huszonegy, sógor!

– Ez még több! – mondotta Dani s kiteritette a két kártyát, amely
mindennél erősebb.

Borzasztó volt az elszörnyedés. Mindenki érezte, hogy ma este vészes
felhők jelentek meg fölöttük.

Takács Gyuri magános, rideg életében, amelynek semmi igazi célja és
alapja nem volt, ép olyan szenvedélyesen vetette magát neki a
kártyázásnak, mint a tanitó, aki páratlanul peches volt ebben is, mint
minden egyébben az életén át.

Jött Mariska a borral. Töltöttek, koccintottak, fenékig itták.

Aztán neki dültek a kártyázásnak. Dani az első szerencse után óvatos
volt s egy óráig is elhuzták az időt, hogy csak gyakorolták az idegeiket
és nézegették, próbálták a szerencse járását. A második órában, már
közel az éjfélhez, Dani egyre merészebb lett s mikor ugy érezte, hogy
most végleg hozzá szegődött a szerencse, mind szilajabban, keményebben
nézett bele a Takács Gyuri szemébe, aki már meglehetősen be is volt
borozva s a ragadós apró lapokkal kezükben veszett párbajba kezdtek,
amelyből a többiek, akiknek nem volt okuk, hogy elveszitsék a fejüket,
hirtelen kimaradtak.

Nehéz lett a lélekzet és sóvár az arckifejezés és rohanva nőttek a
tétek, mint a lavina. Ezek a parasztok, akik nehéz, keserves munkával
keresik a garast, most dühöngve és agyfájditóan vágták az asztalra a
nekik szokatlan nagy summákat.

– Irjad rektor! – kiáltotta Gyuri, mikor elfogyott a pénze. – Tartom a
bankot!

A bankban épen benne volt az egész summa, amit valamennyien magukkal
hoztak, hetvennégy forint.

Veszitett.

Ujra tartom.

Ujra veszitett.

Ujra az egészet.

Nyert.

Dani sápadt lett s a keze megreszketett. A szokatlan izgalomtól
iszonyuan megfájult a feje. Áttolta a pénzt s Gyuri átvette a bankot, a
kártyát s elkeverte.

Dani gőgösen, vadul nézett a sógora szemébe. Mindakettőnek ki volt kelve
az arca és izzadtságcsöppek folytak a homlokukról. Dani jobban lihegett,
mint a nyári kaszáláskor, de kipirult arca megszépült és valami
hősiesség volt rajta. Gyuri vad volt és durva, nyakrafőre dobálta az
ocsmány szókat s válogatatlan trágárságokat csapkodott ki. Szerencse,
hogy a másik szobában aludtak már a lánygyerekek. A lámpa már egészen
kormos volt s alig világitotta meg az asztal lapját. Senki se szólt
tovább, a bor ott állott a poharakban s meleg volt és utálatos a rossz
lőre; csak az ivott, aki meg akarta nedvesiteni kiszáradt torkát.

Dani érezte, hogy a hátán forró hullámok futnak végig s olyanforma
kéjes, gyötrő izgatottságot érez, mint az este, mikor Borával beszélt.

Végre elült a tagok mozgolódása, a testek remegése.

– Mi a bank? – mondta Dani s fölvette az első kártyát. Meghallotta, hogy
a hangja fulladt.

– Ezer forint, – szólt Takács Gyuri.

– Tartom.

Gyuri ujra kinosan összeszoritott foggal szedegette a kártyát. Dani még
mindig a naiv játékos maradt, aki egyszerüen felboritja a lapokat, nem
öregbiti izgalmát azzal, hogy lassan csusztassa ki egyiket a másik
mögül, amit a paraszt kártyás sohasem mulaszt el, hogy teljesen
átreszkesse az izgatottságot.

Gyuri ujra gőgös lett s előre kivágta a huszonegyét, bár nem volt
köteles vele.

Dani lecsapta rá a maga két lapját: ujra két ász!

Nyert. Az emberek szeme szinte kiugrott.

Dani vissza akarta venni a bankot.

– Nem adom! – kiáltott Gyuri, – disznó, kutya! – utálatosan
szitkozódott. – Tartom tovább! s ujra keverte a kártyát.

– Mi a bank?

– Ezer forint!

– Tartom.

A harmadik kártyájánál, bár a lapok összege csak tizenhét volt, Dani
megállott.

Gyuri a szemébe nézett, de lihegő izgatottságában semmit sem tudott
kiolvasni belőle. Kapkodta a kártyát s mikor tizennyolc volt a kezében,
még egyet vett.

– Pász! – mondta fakón, rekedten s mikor meglátta, hogy Daninak csak
tizenhete van, csaknem megütötte a guta.

– Még egy bank! – orditotta, hogy a másik szobában felsirt valamelyik
gyerek.

– Mi a bank?

– Az apai jussom!

Dani megtorpadt s ránézett.

– Ne bolondozz Gyuri, – mondta neki.

– Gyáva paraszt, pfi, leköplek! Meghátrálsz, te sár, te sár!

Dani hallgatott.

– Az apai jussom; minden főd ami az apámról maradt. A Malomalján, a
Rekettyésen, a nádas, a tiszafarki káposztás, a Hatöles föld.

– Tartom.

Amint fölvette s megnézte a kártyát, valami sejtelem lepte meg. Ász
volt! Ez ma az ő szerencsekártyája.

– Takács Gyuri! – mondta s az ajka remegett, a keze is, benne a
kártyalap. De azért kimondta: – ne mondd, hogy semmi ember vagyok,
felteszem az apai jussod ellen mindenféle vagyonomat, amim csak van az
anyaszült meztelen testemen kivül.

Gyurinak ömlött az arcáról a tajték s a melle fujt, mint a
kovácsfujtató. Irtózatos volt és utálatos.

Dani felvette a kiosztott második kártyát.

Ránézett, felsóhajtott s az ég felé pillantott.

Aztán ujra jóság és békesség és nagy nyugalom volt a szivében.

Ismét ászt kapott. Két ász volt a kezében, azt le nem veri semmi, csak
ha a másiknál is az van.

De annál nincs, mert uj kártyát vesz, harmadikat, aztán negyediket,
ötödiket, hatodikat és mégis összesen megint tizennyolc a kártyái
értéke.

Iszonyatosan gyötrődik. Látja a Dani arcán a nyugalmat és ekkor ugy
érzi, hogy elveszi az isten az eszét s még egy hetedik kártyát vesz fel.
IX-es volt, kilencet érő.

– Pász.

Kiejti a kezéből a kártyát.

S aztán, mikor meglátja a Dani csudáját, a két ászt, azt hiszi, rögtön
megtébolyul s a nyála megered száraz inye közt az elbágyadástól s
lefolyik az állára, mint a haldoklóé.

Csönd van egy darabig.

Dani feláll, hogy elmenjen.

– Megállj csak hé! – ordit utána Takács Gyuri s a részeg
tehetetlenségével felállva, ütőeszköz után kapkod réveteg kezeivel. –
Szöksz tolvaj! Elszöksz zsivány! Utonálló, pribék, bujnyik. Elszöknél.
Hát a reváncs! Hé!

Dani megáll s ránéz.

Nyugodtan, csöndesen mondja.

– Mi legyen a bank?

Felveszi a kártyacsomót s elkeveri.

– Mi? Mi? Megmondom! Megmondom kutya. Az ami a legbecstelenebb a
házadban, ami a legkisebb előtted…

– Mi az? – mondja Dani feszülten.

– A feleséged!

Dani megszédül, mint a bunkócsapástól.

– És mit teszel ellene Takács? – szól fakóan, hörögve.

– Azt ami a legkivánatosabb neked ezen a világon.

– Mi vón a?

– Bora!

Dani ugy áll, mint a szélütött.

Aztán dermedt kezeiből kiejti a kártyát s az széthull a földre.

– Nincs bank! – mondja.

Nem tudja, mikor tér magához, mintha álomban hallaná a saját hangját,
megfigyeli, hogy a szája mozog:

– Tanitó ur, vegyen csak elő két árkus papirt. Irjon.

A foga összekattan, mint valami géprész. S mikor ködlő szemén át ugy
látja, hogy a tanitó irásra készen vár, diktál.

– Én, alantisirott Turi Dániel, az alantirott tanuk előtt elnyertem
Takács György sógoromtól kétezer forintot, amit örökös ajándékul adok a
Vásárhelyi Pál tanitó gyermekeinek, azzal a kikötéssel, hogy a pénzt az
árvaszék kezelje.

Takács Gyuri leült a székre, leesett és zordonan hallgatott.

Az irást aláirta Dani s látta, hogy a keze, ez az idegen szerszám nem
reszket, hanem a rendes ismert kacskaringós T betüt irja.

Mikor a két tanu is aláirta, Dani ujra diktált. Egy csöppet sem ocsudott
lázas önkivületéből.

– Én alantisirott Turi Dániel, az alantirott tanuk előtt elnyertem
Takács György sógoromtól az apai örökségét, vagyis a Malomalján tizenhat
köblös földjét, a Rekettyésen harminc holdját, négy hold nádas
illetőségét, a hat köblös tiszafarki káposztását, meg a Hatöles földet,
amely tizenhét hold. Ezt az egész vagyont, józanésszel ajándékozom
örökösen azokért a szivességekért, amiket nekem tett –

Megállott, hogy bevárja, amig a tanitó befejezi a szókat.

Akkor kimondta a rettenetes süvöltő igét:

– Ajándékozom Kis Borának, a Kis Pál uram hajadon lányának.

Mindenki ugy érezte magát, mintha rettenetes dolgoknak,
világpusztulásnak lenne tanuja.

Takács Gyuri nem szólott, ült megsemmisülve. És Dani mégegyszer látta,
hogy irja le gyilkos keze a Turi Dániel gazda becsületes nevét.

Akkor ezt az irást magához vette; a másikat a tanitónak adta; szédelegve
fölvette a gubáját s elment.

Senki sem szólt hozzá egy szót sem, csak néztek utána s még mikor elment
is, ugy bámultak egymásra, reszketve, mint a szélütöttek, mint a
földrengés rémeinek tanui.

Dani pedig nyugodtan figyelte meg magát, ahogy kiment, kivitte a lába a
kis kapun. S aztán odakint nem balra fordult, az uton, amely hazavitte
volna, hanem jobbra. És egyszer csak ott találta magát a Kis Pál, a Güzű
Kis Pál udvarán. Látta, hogy a keze megzörgette az ablakot. A lányt
látta, aki mezitláb ajtót nyitott és reszketett a hidegben. És ő a
kezébe adta az irást és tisztán, értelmesen, csak néha dadogva elmondta,
hogy mi van benne.

És a leány a nyakába ugrott, a guba alá bujt s ott állva, mezitláb, a
hidegtől reszketve ölelte át és csókolta őt.

És behuzta a házba, a sötét meleg szobába s aztán ott járt-kelt és
valakinek suttogott és a fekete sötétben valakik fölkeltek és kimentek.
Az ólba ment aludni Güzü Kis Pál, meg a felesége, merthogy nem volt több
szobájuk.

És neki valaki levette a gubát a válláról. Lehuzta a csizmát a lábáról.
És ő tudta ki teszi azt.

És mikor a meleg ágyban feküdt s magához ölelte a szüz asszonyi testet,
tudta, hogy nem a feleségét öleli.

És a szive ugy fájt, ugy fájt, azt hitte, rögtön megszakad.


XII.

Alig ment ki Dani a kapun, Takács Gyuri felugrott, kapta a gubáját s
utána sietett. A másik két paraszt (a harmadik, az öreg Kis már elment)
abban a percben, ahogy a két nagygazda nem ült az asztalnál, az ott
felejtettek kényelmetlenségével feszengett a székén. Gyerünk, no gyerünk
mi is, – noszogatták egymást.

– Ereggyetek hát, – szólt a tanitó, – nem látjátok, hogy ez késelni
akar!

– A lehet! – nevetett ráncos tokájába Vincellér, – azt jó lesz látni!

– Azt jó! – mondta a másik is, és elmentek.

– Forduljatok fel mindnyájan reggelre, – morogta magában a tanitó, aki
torkig volt a parasztokkal, a parasztságokkal, megutálta az utálatot, s
valami emelkedett hangulatot érzett magában. Valami szokatlant, szépet,
nagyot akart tenni. Körülnézett bágyadt fényü szemével, piszkos körmével
belekapart a szakállába s átérezte a helyzete fonákságát, át azt a
lehetetlenséget, hogy ő itt valaha valahogyan hozzájusson emberi
méltóságához illő egyetlen mozdulathoz. Füst volt ott és borbüz, és
köpések és kimondott trágárságok undora, amely szinte beleévedt a rozoga
butorokba s vastaggá tette a levegőt. A lógó lábu lámpa azt izzadja ki
üvegén, attól növeszti a hamvát, még ennek is az fogyasztja el a
lángját. Hát az ember, az isten képére teremtett, az élet, a társadalom,
az öröklött és szerzett és rátukmált gyarlóságok embere, akit az alkohol
vitt félre utra s aki az alkoholtól várta a szabadulást, hiába, – ez a
gyarlandó ember hogyne állana szédülve remegő inain s hogyne izzadná itt
a jótehetetlenség elernyesztő csöppjeit.

És egyszerre fellobban benne az isteni szikra, az ész, az emberi
dicsőség. S csaknem felbukik álltában, amint hirtelen tettre lóditja az
ötlet, a szép és jó és nagy tett ötlete:

Kinyitja az ablakot.

S amint betódul a tiszta, éles, szabad levegő, amint berohan s
körülszalad az első jeges szélroham, a lámpa rémületében nagyot lobban,
elalszik, az ember pedig összerázkódik s vékony ruhájában reszket. De
nem omlik össze és nem teszi be az ablakot, hanem örül az isteni
szikrának, amely még ott pislog az agyában és állva a hideg, a
fagyasztóan tiszta éjszakában, rezegni, sugárzani kezdenek a csillagok a
szem nedves tükrén s egyszerre csak ujabb nagy és szép és jó tettre tör
ki egész lénye:

Zokogni kezd.


XIII.

Takács Gyuri a kapuban állott s lefelé nézett a falun. Ahogy a két ember
utolérte, megfordult s igy szólt:

– Látjátok ezt a bitangot? Megyen a jányhoz, – kis idő mulva ismételte,
– a jányhoz megy!

– Hát te meg eriggy az asszonyhoz! – mondta neki egy kis röhejjel
Vincellér.

Gyurit igen kellemetlenül érintette, hogy lassan forró gondolatát ilyen
nyilvánosan dobták a szemébe.

– El is megyek! – morogta.

– El hát. Ü a jányhoz megy, te meg eriggy az asszonyhoz.

– Az a! – mondta a másik is. – Ugy dukál.

Takács Gyuri mogorván fordult meg s elnézett a Dani háza irányában.
Egészen elvette a kedvét s lehütötte őt ez a megszégyenitő
tanácsolgatás. Magától ha rájött volna, ha ugy tör ki belőle az
elhatározás, önként, akkor hősiességet érez s tüzzel-vassal meg is
teszi. Igy pedig csak állott mogorva konoksággal.

Vincellér, a fakóhangu paraszt, azt hitte, hogy noszogatnia kell, s
egyre ismételte:

– Eriggy az asszonyhoz. Ü el mert menni a jányhoz, te is menj el az
asszonyhoz.

A kisebbik paraszt azt hitte, kitalálja a Gyuri habozásának az okát.

– De hátha visszagyün Dani, hogy hát csak odaadja a jánynak az irást,
oszt ü visszagyün.

– Ha visszagyünne! – kiáltott Gyuri s a hangjában benne volt, hogy azt
szeretné, állana elébe.

– Gyün fenét, – morogta Vincellér, – dehogy is gyün. Tán bolond. Épen
Turi Dani az a bolond, aki szüzen hagyja ott a jányt.

– Lehet a! – mondta a kis paraszt.

A szavuk, ritkán, fojtott hangon elejtegetett szavuk a hideg, fagyos
téli éjszakában titkosan, fázósan, kisértetiesen hangzott.

Gyuri lassan megindult. Nem szólt.

A másik kettő vele mozdult.

A hó sercegve csikorgott a lábuk alatt, süvegüket szemükbe nyomva, nehéz
léptekkel mentek előre. Nem tudták, mi lesz még ma.

– Ami igasság, az az igasság, – mondogatta Vincellér, – ha ű a jányhoz
megy, te erigy az asszonyhoz.

– Szakaggyon rá az ég… – morogta Gyuri s komor keserüséggel hozzátette –
meg egy darab Isten!

Tovább mentek, de akármilyen csendesen lépkedtek is, nem sokára odaértek
a Daniék kapujába. Közel ahhoz megállottak az utca közepén. Elől állott
Gyuri s rögtön mögötte a két ember.

– Eriggy csak be bátran, – mondta Vincellér a maga módján, – te csak
eriggy be. Ha ű elment a jányhoz, neked itt a helyed.

– De mit mond a menyecske! – bökte ki a kisebbik paraszt azt a
gondolatot, ami mindnyájukat szoritotta.

– Mit mondana, – dünnyögte Vincellér, – nem igen haragusznak az
asszonyok azért, ha olyankor megy látogatóba hozzájuk valaki, mikor
nincs otthon az uruk… Osztán, ha valamit mond, meg kell neki felelni.
Azér van az embernek nyelve, hogy az asszonynak meg tudjon felelni.
Osztán, ha a se elég, nem sokat kell teketóriázni, hanem…

Gyuri habozó lépést tett, menjen-e vagy se. Visszanézett az uton, mintha
azon töprenkedne, eljön-e Dani?

– Nem jön az el onnan reggelig, – mondta a kis paraszt, – a nem jön el,
nem kell attól félni!

Gyurit szörnyen megbántotta ez a megjegyzés. Nem félt, vágyott,
kegyetlenül vágyott a veszedelemre, csak ugy feszitette az izmait a
harcvágy.

Hirtelen megmozdult s egyetlen szó nélkül ott hagyta a két embert,
bement a kis kapun. A parasztok a helyükön maradtak s utána néztek.

– Bemegy! – mondta a kis paraszt, – egye meg a fene a kis bürit, bemegy.

A másik csak rábólintott fejjel.

– Hej hogy fog onnan repülni kifele, de rögvest, – nevetett kuncogva a
kis ember.

Vártak, de nem volt semmi nesz. A feszült várakozásban roppant hosszunak
tetszett minden pillanat.

– Má nem lesz baj!

– Minek lenne? – mondta vállatvonva a másik, – nem kell űket félteni,
jól ismerik űk egymást. Már legénykorában is nagyon körülte volt ez a
Gyuri annak a jánynak. Ki tudja, mi alszik a hamu alatt!

Ezzel félre huzódtak a kerités tövére és onnan várták, mi lesz.

Pár percig vártak, aztán megnyugodva elmentek.


XIV.

Erzsi nem feküdt le, mikor haza jött, hanem hozzáfogott varrni, mihelyt
a gyereket elaltatta. Amint telt az idő és Dani csak nem jött,
sirdogálni kezdett. Sorra elismételte magában minden keserüségét és
szive szerint kisirta magát. Szinte megkönnyebbült a zokogástól és
visszaemlékezett arra a fogadalmára, hogy bármit is mér rá a sors,
zugolódás nélkül fogja elviselni. Még vigasztalást is talált magának a
bajban. Istenem, hiszen olyan régen nem volt már semmi igazi szenvedése,
nem lehet büntetlenül maradnia azért, hogy ezeket a békés napokat is
olyan bünös könnyelmüséggel engedte elmulni. Csak most látta, milyen
hiábavalóan szalasztotta el azokat a perceket, amelyekben az ura
szivéhez közel férkőzhetett volna. Hiszen itt volt előtte az ember,
puhán, jószivvel és erős bizonyságát adta annak, hogy igazán szereti a
feleségét. Félesztendeje sehova sem ment, semmi olyat nem tett, ami
ellen valami kifogása lehetett volna. De ő pogány volt hozzá, s nem
hajolt, nem hajolt, pedig mégis csak az asszonynak kell a gyöngébbnek, a
békülőnek lenni…

Erzsi most, hogy nem volt a szeme előtt az ura, annyi, de annyi
mentséget tudott a védelmére, amennyi kifogása volt ellene, mihelyt
meglátta.

Amint patakzó könnyeit kissé felszáritotta, letette a varrást, amely
ugyis hiába hevert az ölében és erősebb munkát talált, hirtelen
elhatározással hozzáfogott kovászolni, reggel kenyeret süt…

Éjfélig eltöltötte az időt, akkor megijedt. Hol maradhat ilyen sokáig az
ura.

Ujra csak megvigasztalta magát. Olyan régen nem volt kinn az ember a
házból, hogy akár a komákhoz ment, akár a tanitóhoz, nem eresztik el.

Majd haza jön reggelre! S hozzá fogott egy kis kalácsnak való tésztát
keverni a gyerekeknek. A nagy fatál tele volt hig tésztával. Erzsi
meghintette a tetjét liszttel, keresztet vetett rá, aztán megmosta a
kezét, lerakta maga elől a kötényt, rendbeszedte magát, a tüzhelyen egy
kis tüzet is rakott, mert igen hideg kezdett lenni, pedig meleg kell a
tésztának s a gyerekeknek.

Ezt is elvégezte; mikor készen volt vele, ujra felfakadt a szemében a
könny, s ujra átengedte magát a keserüségnek.

Ki tudja mióta sirt, sirdogált igy, mikor csak hallja, hogy nyilik a kis
kapu, nemsokára rá az ajtó s idegen léptek hallatszanak a pitvarban.

Fölegyenesedett ültében. Az első pillanatban zagyva ijedtség ült ki a
szemébe, a következőben már tiszta volt előtte, hogy az urával történt
valami.

A vér mind alá futott a szivébe.

Amire ma egész este nem gondolt, most egy szemrebbenés idő alatt tiszta
bizonyossággal rémedt fel a lelkében.

Az ura összeakadt Gyurival s baj lett belőle, amiatt a jány miatt.

Még egy átok sem nőhetett ki a nyelvén, mikor nyilt az ajtó és előtte
állott Gyuri.

Egy percig ugy néztek egymásra. Egyik sem tudott szót szólni. Egymásra
néztek mint kisértetnézők. Mindeniknek rettentően el volt fulva a torka.

Végre Gyuri erőre kapott s elébb lépett. Ez a mozdulat magához téritette
Erzsit.

– Mit akarsz itt? – kiáltott rá a férfira s felállott.

– Mit? Veled akarok hálni!

Erzsi ugy megrémült, majd összeesett.

Gyuri előrelépett egy tapodtányit, de ott megállott s kidudorodó
szemekkel nézett az asszonyra.

– Azt hát! – kiáltotta ujra, – meg akarom már én is próbálni, hogy
milyen az urad mestersége!… Hát csak Turi Daninak szabad minden? Hát
csak ű gázolhat keresztül mindenkinek az asszonyán? Hadd tanulja meg ű
is, mi a!

– Megbolondultál?

– Dehogy bolondultam! Inkább most jött meg az eszem!… Elnyertelek
kártyán az uradtul, hát az enyém vagy.

– Hazudsz! – kiáltotta Erzsi.

– Én?

– Te hát! Akkor nem is jönnél a szemem elibe, mint egy bujnyik! Az nem
igaz, az én uram nem tett fel engem egy kártyára!

– Hogy ismeri! – mondta Gyuri, – hogy ismeri! Jól van, nem tett fel a
kártyára. Hanem mikor elnyerte mindenemet, az apai jussomat, a pénzemet,
mikor kódussá tett, akkor megszökött!

– Asse igaz ám!

– Aszontam neki, hun a reváncs! De megszökött!

– Hazudsz!

– Aszontam neki, tegye fel ami a legkisebb, a legbecstelenebb a házába!
– téged! – én meg felteszem neki, ami a legkivánatosabb a bünös
lelkének, – azt a jányt!

Erzsi sápadozva hallgatott.

– Hát osztán, hát osztán!

– Megszökött a bitang! Nincs bank! asszongya, nincs bank!

Erzsi leült és keresztet vetett.

– Mária, szűz anyám!…

– Csak imádkozz, jól imádkoztál! Hun az urad? Ha szeret, itthon a helye!
Mi! Hun az urad? Ha szeret, itthon a helye! Mi! Hun az urad? Jól
megbecsül… No! Minek vagyok én itt? Hogy kerülök én ide? Én vagyok az
urad?

Erzsi hallgatott, de szilárd lélekkel, már nem mondhatott neki rosszat
ez az ember az uráról. Olyan méltóságos érzéssel volt eltelve, hogy az
élet minden megváltását elfeledte azért az egy szóért, hogy nincs bank!

– De az enyém leszel ma! – folytatta lihegve az ember és erősen nézte az
asszonyt, aki gunyosan méregette végig őt.

Hallgattak, gyötrelmes csöndben.

– Hun az urad jó asszony? – kezdte ujra Takács Gyuri és szinte ugy
komiszkodott vele, mintha rajta akarna bosszut állani az uráért, azért a
nagy hitért, amit az urára tékozolt, azért a nagy eltaszitásért, amivel
az ő hosszutürő szerelmét fogadta. – Mondd meg na, hun a hires! Há, ha
tudnád! Megmondanád, ha tudnád! – És cudarkodva nézett a szegény
asszonyra.

Erzsi konokul, szilajon nézett maga elé.

– Jó is vóna, azt tudni egy asszonynak, egy hűséges asszonynak, hogy hun
jár az ura éjfél után két órakor. Ugyi nem tudod?

– De tudom! – kiáltotta Erzsi.

– No ki vele, ha tudod! Csak halljuk, hogyha tudod! Mondd ki csak no, ne
félj, megmondom, jót gondolsz-e!

– Ott van a hun te szeretnél lenni, Isten gyávája. Azért jösz ide nekem
fecsegni, mert tele van a májad irigységgel. Szégyen, hogy egy Takács
Gyuri egy olyan lánnyal se bir el. Fi, sirni jösz a kötőm mellé,
panaszkodni, hogy az uram, ember léttére kedvesebb a lányoknál, mint egy
ilyen vén legény. No hiszen majd megpirongatom az uramat, hogy máskor a
kis öcsém lekváros kenyerét ne vegye el. Szégyelld magad, ilyen
maflaszent, jobb lesz, ha mégy az anyádhoz szopni, mit neked jányok után
járni! Hát van olyan jány, aki a te szódra füleljen!

Gyuri hunyoritva hallgatta a huga beszédét. Érezte a Takács fajta éles
nyelvét s szinte tetszett neki. Nem haragudott meg érte, csaknem vidáman
felelt rá.

– Elmehetek én már szopni az anyámhoz. Abba igazad van, ugy sincs más
nekem a világon. Leszedte előlem Turi Dani a virágot, az én pénzemért
vette meg, ne félj! A Takács-vagyonból telik ki neki az a csók, amit
most nyal fel… Tudod-e, hogy azt az egész birtokot, amit tőlem elnyert,
az apai jussomat, odaprezentelte az én truccomra Kis Borának, a Kis Pál
jányának!

– Mit beszélsz? Megőrültél! – sikoltott fel Erzsi. – A Takács-földeket
merted elkártyázni!

– Te is csak most veszed észbe, mikor azt hallod, hogy nem a tied, hanem
a másé…

– Persze hogy most! – nekem csak van tán jussom hozzá.

Gyuri elmosolyodva legyintett.

De az asszony szörnyen elkeseredett s könnyel csukló hangon veszekedett.

– Bitang vagy, kutya vagy, még te mertél rám szemet vetni, te senki, te
semmi. Te Istengyávája, te idétlen szülött. Te rontottad meg az
életemet, mert te nélküled sose jutott volna az uramnak eszébe amit tett
máma. Ó te boldogtalan nyomorék, te világ zsiványa te!…

Gyuri elkomorodott és bosszus mogorván vetett rá szigoru pillantásokat.

– Elhallgass már szerencsétlen. Ahelyett hogy a maga bajára gondolna,
itt hiábavalóskodik! Én rám haragudsz?! az uradra, aki most más jány
ágyába hever, arra nem?

– Semmi közöd hozzá! A magad dolgával gondolj! Én elvégzem a magamét.

– Na hát én is el a magamét! – kiáltotta Gyuri s hirtelen előre lépett,
a gubát hátra vetette s az lecsuszott a válláról, ő pedig körülölelte
Erzsit.

– Coki! – kiáltotta fojtva az asszony s minden erejét összeszedte, hogy
kiszabaditsa magát.

– Ezért jöttem, – lihegte a férfi s rettenetesen ölelte, szorongatta az
asszonyt és csókolta az arcát, a vállát, a ruháját, ahol érte.

Olyan hirtelen, olyan váratlan jött ez a rárohanás, hogy Erzsi
elvesztette a fejét a meglepetéstől. Tehetetlennek érezte magát az erős
férfi karja közt s az agyát elöntötte a vér a birokban.

– Majd megtanitalak én, – lihegte Gyuri – majd én segitek rajtad, ha a
te szamár eszed nem engedi, hogy egyszer boldog légy az életben. Te
őrült asszony, te marha asszony, az urad esztendőkön keresztül mindennap
megcsal, te egyszer se űtet! Csak szenvedsz itt nekem, eszed magad?
Hiszen lerothadt már a csontodról a hus, leszopta a bánat, a keserüség!
Azt hiszed nem tudom, mennyit szenvedsz? mennyit sirsz, te boldogtalan,
mi lett belőled? Mit csinált veled a gazember? De még ő is megfizet
érte, mert nem hal meg szépen, azt az egyet tudom, hogy nem viszi el ezt
a kutya életet szárazon! Én ontom ki a bélit, én. De csak érted! Nem ma
kellett volna ezt tennem veled, hanem régen, legalább három esztendeje…
Minek adta az Uristen, hogy szeresselek, ha nem azért, hogy azt tegyem
veled, amit azzal kell tenni, akit szeretünk. Ugy sincs már semmi
keresni valóm ezen a világon, még annyit megteszek, hogy ma téged
megszeretlek, holnap meg az uradat agyon verem. Mindakettőt megadja
nekem az én istenem, de csak egymás után. Az enyém leszel Erzsi egyszer
ebbe az életbe. Csak rugódozz, csak rajta! Tudod, az a természetem, hogy
annál tüzesebb vagyok, minél jobban ellenkezik az asszony. Ha nem igy
vóna, hogy tudtam vón ennyi ideig utánad esenkedni? Mi!

Erzsi borzadozva hallgatott s jeges hullámok szaladgáltak végig, végig a
testén. Valami ölő szerszám után keresett gondolatban, de emlékezett rá,
hogy minden kést berakott este az asztal fiába. Ha most a kezébe kerül
egy, megtenné.

– Haha, – sustorogta Gyuri tovább az asszony fülébe, – elébb kellett
vóna, mikor még szebb asszony voltál…

– Sssz! – szisszent fel az asszony és egyebet nem tehetve, teljes erővel
beleharapott a férfi arcába, ahol érte, épen az ajkához nyomta az a
száját s Erzsi szinte elharapta a fél alsó ajkát.

Gyuri a fájdalomtól felorditott s teljes erővel ellökte az asszonyt,
hogy az hanyatt esett egy széken keresztül.

Ebben a percben velőtrázó sikoltást hallottak.

Erzsi felugrott, olyan szivósan, mint egy macska. A fia ott állott az
ágyon s az őrület rettegésével, egész testében rázkódva, iszonyatosan
nézett az anyja gyilkolására.

Gyuri egy mozdulatot tett, hogy azért is, ha az egész világ összeomlik
is, megteszi azt, amit akar, de Erzsi fürgébb volt, felkapta az
asztalról a kis fateknőt s egy sikeres lendülettel bevágta a tésztát a
férfi arcába.

A tészta mint valami maszk boritotta be az ember arcát, hogy az
lélekzethez sem tudott jutni, mig le nem vájta magáról a ragacsot. A
teknő leesett a földre, az ember pedig némi tétova után halálos
elkeseredéssel és szégyennel, tapogatva kereste s amint megtalálta az
ajtót, kitámolygott rajta.

Erzsi utána se nézett, rohant a fiához, de ez nem volt eszénél többé.
Hanyatt bukott az ágyon s a teste vitustáncban rángatózott, a szeme
felfordult s nemsokára egy kis hab bugyogott ki szegény eltorzult
szájaszélén.

– Mennybéli Uristen! – sikoltott az egekig az anya hangja, – fiam! fiam!
fiam!


XV.

Bora virradat előtt kiment az ólba, odadta az apjának az ajándékozásról
való irást és megmondta neki, hogy menjen vele rögtön a városba, az
ügyvédhez. A szeplős Güzü megértette a lányát s ugy iszkolt a
papirossal, mint a kutya a lopott csonttal.

Akkor bement a lány. A szobában egészen sötét volt s amint Bora
belépett, mégis megérezte, hogy itt a férfi. Itt volt a szaga, a melege,
itt az emléke. És Bora, elintézvén ennek a szokatlan esetnek az üzleti
részét, a lelkiismeretét olyan nyugodtnak, olyan tisztának és olyan
melegnek érezte, mint a fiatal asszonyok az első reggelen.

Oda ült az ura ágyának a szélére és sokáig hallgatta a férfi lélegzetét.
Az arca ellágyult, a szemébe nedvesség szivárgott s nagyon jól esett
neki maga mellett érezni azt a hires, nagy embert, akit annyi sokat
bámult, mint gyereklány, s aki valóban jobban bűvölte őt, mint az Isten.
Most, hogy ime teljesen be volt fejezve a dolog, lágyan elmosolyodott,
amint elgondolta, hogy a nyáron milyen reménykedéssel, mennyi
gerjedelemes vágygyal, milyen forró fejjel marta, törte magát számtalan
éjszakán, egyre csak rá gondolva, gondolatban mindenfélekép odaadva
magát neki. Lágyan, becézve simitotta meg a férfi haját, oly szeliden,
nem is érintve, mint a szellő, mint a virágszirom hullása, hogy meg ne
érezze a férfi, hogy fel ne érezzen rá.

Aztán lelökte a csizmát s felkuporodott mellé az ágy melegébe. A férfi
megmozdult álmában s helyet csinált, mint a feleségének. A lány szivét
nagy boldogság töltötte be és ugy maradt ülve, mélázva, félkönyökre
dülve, karjával a férfia fejét övezve, a másikat szeliden nyugtatva
annak a mellén, a takaró felett.

Sokáig ült már igy s már nem is gondolkozott, csak engedte, hogy a szive
dobogjon, rebegjen s ebben a csendes érzéktelen odaadásban sokkal jobban
bevette a lelke lelkébe a férfit, mint a lázas őrület tombolásában.
Olyan nagyon asszonynak érezte magát! anyának a férfi fölött; mintha
máris a gyermeke bölcsője felett virrasztana. Eszébe jutott, ugy futó,
suhanó gondolatképen, hogy hiszen ő valójában becstelen személy, aki
eladta magát és elmosolyodott ezen a gondolaton. Semmi ez, szófiabeszéd!
Ujra megsimitotta a férfi fejét, gyöngéden, csak ugy gondolatban, nem is
érintve s ellagymadt ajakkal sóhajtotta, hogy hiszen szereti! Hát akkor
nem adta volna el magát, ha feleségül megy hozzá? Akkor tán jobban
szeretné? vagy ha ingyen adja oda magát, szamárul, cédául, egy perc
miatt? Akkor külömb volna? Nem jobb igy mindkettőjüknek? Neki is, aki
gondoskodott magáról, meg a gyermekéről, meg a férfinak is, akinek nem
kell, hogy többet gondja legyen reá, az ő hűségére, mert biztos lehet
felőle, hiszen most már olyan örökre párja ő Turi Daninak, mint a
felesége; csak még jobb mindakettőjüknek, nem követel tőle többet
semmit… És ha elmegy a férfi, tud reá várni, tud türni, tud imádkozni,
tud gyereket nevelni… Ha nem lesz semmi gondja, meg tudja neki őrizni a
hűségét, a tisztaságát, a nevét…

Jóleső boldogsággal ült ott magának. Összekuporodva, mint egy macska s
dorombolva is.

Hiszen ennyire nem lett volna senki másé, mert igy nem szeret senki mást
e világon… Hiszen ha nem Danitól kapja meg ezt a vagyont, hanem a
másiktól, a Gyuritól, akkor, Istenem, akkor milyen pokol lenne az élete,
micsoda szívfájás lenne egy párnán feküdni azzal, akit nem szeret… És
bár elmult a keserü pohár a szájától, mégis megborzongva, megiszonyodva
remegett össze rá, ha ugy esett volna! Óh milyen jó az Isten, aki
meghallgatta egy szegény lány szive vágyakozását s nem tette halállá az
életét.

– Én jól imádkoztam!… – mondja magában félhangon.

Akkor arra gondol, micsoda nagyot tett ő vele ez a férfi, az ő Danija.
Mit adott neki azért a semmiségért, amit ő adhatott és adhat ennek az
embernek. Olyan valamit, amit akármelyik házban, akármelyik
asszonyszemélytől megkapott Turi Dani, ha rászomjazott, csak intenie
kellett s kinálva vitték neki a kantát… Hát mivel érdemelte meg ő, hogy
épen ő az a kiválasztott, akinek ilyen jóval hálálta meg…

És olyan jó kis lánynak érzi magát, amilyen sohasem volt még életében. S
hirtelen szenvedély önti el a szívét s ráomlik, ráborul a férfi arcára,
a szájára és mohón, mohón, odaadással szijja, szijja, csókolja
asszonyosan, feleség csókjával csókolgatja.

Dani borzasztóan kábult. Felébred, felriad, türi, hagyja. Lassan
tisztázódik a fejében, mi történik vele, rájön, hogy hol van s
ijjedelemmel vegyes, kéjjel feles háborgás indul meg a szivéből. A lány
csókján valami idegent érez meg, valami puhát, odatapadót, mintha a
felesége volna mellette, a régi, a hajdankori felesége, aki olyan régen
semmilyen se már hozzá, és kikoplalt férfiszive megélemedik s elveszi,
elfogadja, leszakitja a ráhulló örömet…

Aztán, aztán annál nagyobb fáradtság, lankadtság vesz erőt rajta. Nem
alszik el többé, bár még egészen sötét van. Ébren marad s a lekókkadt
virágként elomló asszonyi testet eltaszitja magától s a hideg falnak
veti a hátát.

Jól esik neki a hideg, fagyos, jeges érzés, amely keresztül szaladgál a
testén. Ez magához tériti.

Minden átmenet nélkül a feleségére gondol. Tudja, hogy az asszony nem
feküdt le egész éjjel. Tudja, hogy az ablakot befüggönyözte, hogy senki
se lássa meg, hogy virraszt. Mert tudja, hogy az ő felesége a legkülömb
asszony minden asszonyok között. Mert olyan asszony nincs több. Azért is
lehet megtenni vele ezt a komisszságot, meg a többit, amit tett, meg
amit még tenni fog…

Dani az idegen ágyban egyszerre ugy érezte magát, mintha az istálló
alatt feküdne a meleg trágyalében. Undor fogta el. Utálat. Hányni tudott
volna, ökröndőzni. A feje fájt, szédült, az esti rossz bor sajgatta.
Testi és lelki nyomoruság vett erőt rajta.

Sokáig alig tudott gondolatra ébredni, csak érezte milyen alacsony és
becstelen. Egyet, egyet mozdult az a személy, s néha feléje nyujtotta
félálomban nedves tapintásu kezét, amely elől ép oly borzadva huzódott
el, mintha valami utálatos állat érintette volna meg. Aztán elaludt, ő
pedig átkozta önmagát, amért nem birt fölkelni s elrohanni valahova,
megtisztálkodni mielőtt a felesége szeme elé kerül.

Komorra vont szemöldöke mögött egyre vadabbul hánykódtak a gondolatai.

– Köpedelem!… – morogta. – Fi, mi lett belőlem!

Mennyivel külömb nála a felesége! Hát lehet azt olyan helyzetben
elképzelni, mint más asszonyt? Hát lehet más asszonyt maga mellé
képzelnie, aki annyit és ugy türt volna neki, mint ez az asszony?
Mindenben, mindenben! Az egész életben. Uristen, hová jutott az életük,
e néhány esztendő alatt, amit együtt töltöttek. És mindennek ő az oka.
Egyedül csak ő. Idegen nem láthatja, más meg nem értheti ki az ő
felesége, mi az ő asszonya.

Mintha az Isten számolószéke elé készülne, ugy gondolta át egész életét
ezen a helyen, amelynél büdösebb pocsolyában még nem volt soha!

Hogy el van bizakodva az ember a maga életének bőségében, mennyire nem
gondol a rossz napokra, mikor azoknak a magvát elveti… Bünös vagyok én,
– gondolta Dani, – nem csak szerencsétlen? Ki szalasztja el a jót, ami
magától kinálkozik az ember szájának?

Eszébe jutott az esküvője, a nagy lakzi meg az első éjszaka. És most nem
nevetett annak az éjszakának az emlékére, hanem elbusult. Erzsi semmit
sem tudott mi vár rá. Azt hitte, a csókkal ki van fizetve az egész
életre, azonkivül nincsen már semmi gyönyörüség. A jó isten tudja, tán
még az sem tudja, hogy nőhetett fel egy olyan asszonynak ilyen leánya.
Hogy szerethetett bele épen egy ilyen leány, ő belé, éppen ő belé. Dani
emlékszik milyen harsogva kacagott a lányon, lány-feleségén, akkor. S
milyen halálos rémület fogta azt el, mikor megtudta az utálatot, mi
fenyegeti. Hogy vonaglott és hogy elhalt. Hogy védekezett minden érintés
ellen. És az éjjeli harc, amely elválással fenyegette!… s mély
meghatottság fogta el, mikor eszébe jutott, micsoda apró ravaszságokkal,
apró hazugságokkal téritette el az asszonyt a lány észjárás egyenes
utjáról… Pedig akkor sem a vérénél fogta meg, hanem a szivénél s nem a
gyönyörvágy adta kezébe a szüzi testet, hanem a jó és könyörületes sziv,
amely megesett a gyötrődő és kinjában tobzódó, majd kétségbeesetten
lelankadó férjen… Olyan asszony nem volt soha más a magyar falukon!…
Olyan szent asszony az égben sincs, amilyen az volt. Az ő felesége.

De mit! ő nem volt szent, nem is akart az lenni. Ki tehet róla, ha nem
telt az asszonynak öröme a szerelemben, s nem birta el az ura csókját!
Jól emlékezett az első hűtlenségére, az is olyan ocsmány volt, mint ez a
mai. Harmadnapos házas volt… S a felesége rögtön rajta kapta…

Ne bocsátott volna meg! Tanitotta volna becsületre, törte volna meg őt…
De hogy? Olyan ember ő, akit becsületre lehet tanitani? Mi lett volna
abból? Gyilkolás! Más nem is.

Csak most látta először tisztán a felesége nagyszerü lelkét. Eddig csak
vádaskodni tudott rá a hidegségeért, s ráháritotta minden vétkét, mint
okozóra, ha büntelen okozóra is. Ebben a percben azonban olyan büntudat
fogta el, amelynek erejét még nem érezte. Sajnálta ami történt és
szánta, nem magát, hanem az asszonyt!

S valahol a lelke mélyén valami különös, szinte érthetetlen sejtelem
élt, hogy ma már betelt a mérték, ma már nincs többé jóvátétel, nincs
semmi vigasztalás, semmi jövő… Nem tudta, hogy fog a felesége szeme elé
kerülni, mert soha ilyen tisztának az asszony tekintetét nem érezte és
soha ekkora bünt ellene a maga lelkén nem viselt.

S gondolataiba mintegy zuhanva hullott bele gyermekei emléke. S ez még
feneketlenebbé tette az örvényt. Mi lesz mikor vége van a világnak? Mi
lesz, ha már egyszer nem birja tovább az asszony? Ha csakugyan el kell
válni? Ha nem lesz meg az a tiszta oltár a házában, amelyhez ugy
hozzászokott. Amelynek elvesztétől s amelynek becstelen elmultától soha
még ennyire nem félt.

A feje csontjai majdnem szétpattantak.

A szive szorult, mintha mázsás teher volna rajta.

Fel akart ugrani és kirohanni, de nem birt, hanem elgondolta, hogy
milyen rettenetesen messze van a lépés a gondolattól.

Ott maradt, amint volt s megint nem birt gondolkozni, hanem valami
esztelen kétségbeesés fogta el s attól rezgett a nyakán a vastag ér,
mintha a bitófára vinnék…

Minden, minden ellene esküdött, egész életében, hogy ne is lehessen
boldog. Mi boldogság az, amit a sok percnyi-siker adott, asszonyok ölén,
meg a pénzszerzésben, ha hiányzik az egészséges, csendes jó boldogság.
Mit kap az otthonától és mit teremt az asszonyának?… Van-e annak a
szegény asszonynak a két gyermekén kivül valakije, akivel csak szót is
válthasson? És ki az oka? Erzsi? Hát ő nem tudott volna ugy élni, hogy
mindenki tisztelje és irigyelje? Hiszen Erzsiben azt szerette, hogy még
ilyen állapotban is, ahogy ő mellette élt, nem lett köznevetség, mint
más asszony lett volna, nem sopánkodtak felette, nem gunyolták ki, hanem
megbecsülték s azt mondták, a saját füle hallatára, hogy derék asszony!
Nem érdemli meg az a komisz Turi. Az ebfaj Turi!

És erről eszébe jutottak a szülei, meg az asszonya szülei; az egész
zavaros láp, amely az életük mögött terjengett.

Igaza van, igaza szegénynek, – döntötte el a pört, amely a felesége és
az anyja között kezdettől fogva folyt, – nem tehetett máskép… Eszébe
jutott, hogy eleinte olyan szeretettel, olyan lelkesen járt a felesége
az ő anyjához, mintha igazi lánya volna; hogy megrémült, mikor először
hallotta, hogy nincsen ennivaló a házuknál, hogy vitt neki, hogy adott,
lisztet vitt és zsirt, meg pénzt adott, meg a gyermekeknek ruhára, meg a
zsidónak adósságot is fizetett értük… És kölcsön adott, és nem kapta
meg… Dani akkor csak nevetett a kölcsönön. Kivált meg olyan nagy
kölcsönön. Tiz forint! Hogy azt ők megadják! Ekkor meg akkor! Egy
summában megadni tiz forintot! Azt nem teszi meg a magyar napszámos
paraszt. Azt csak az a jó gazda teszi meg, akin be lehet hajtani s aki
ád valamit a becsületre. De a szegény ember? „Hát hiszen megadná, ha
vóna, de ha nincs!“ És soha sincs. Még akkor sem, ha van. Mert nincs
benne a lelkében az, hogy van. Mert nincs biztos jövője, nem tudja mi
lesz holnap? S mert abba nőtt bele mióta él, hogy ő szegény ember, akire
minden ráfér s aki ugy szerez, ahogy tud. Emlékszik a felesége szelid
méltatlankodására, azokon csak nevetett, aztán a haragos kifakadásokra,
amiken ő dühbe jött. S azokra az apró sértésekre, amelyek mint a raj
következtek el egymásután. Az adós ember megharagszik arra, akinek
tartozik. Még ha meg nem kéri, akkor is nehezen tudja elfelejteni neki a
kölcsönt, de hát még ha nem engedi el! Akkor valósággal meggyülöli s
türelmetlenül sértegeti. Hát még ha a menyével kerül ilyen viszonyba.
Itt is vége lett hamar minden jó viszonynak s Dani elemlegette, mint
számtalanszor: nincs okos apám, anyám! a helyett, hogy segitettek volna
a házasság nehéz dolgában rajtam; rontottak, de mennyit rontottak benne!

Hideg verejték ütött ki a homlokán.

Elvetette magát s várt, mintha a világ végét várná. Nem jó ezeken
gondolkozni!

És elaludt.

Mikor felébredt, már világos volt. Bora tett-vett a szobában s gyöngéden
és örömmel köszöntötte, mint anya a gyerekét. Édesgetve, babusgatva
szólt hozzá, de Dani mogorva volt és elforditotta a szemét.

Csaknem a guta ütötte, mikor látta, hogy nappal van s most már fel kell
kelni, fel kell öltözni, ki kell menni a szobából, ki az utcára, az
emberek szeme elé, a világ szeme elé, hogy levonja a tanuságot és álljon
azért, amit tett.

Bizony vétek volt, hogy nem kelt föl idején, sötétben s nem lopta ki
magát, mint a tolvaj, mig be volt hunyva a világ szeme. Most már szökhet
a szégyenével, messze fog az kiabálni, előre süvit a merre jár, hogy a
gyerekek is azt viszik az utcáról az iskolába.

Egyelőre nem is törődött egyébbel, csak ennyivel s mig nagy mogorván
felült s lábát lelógatta az ágyról és álmos szemekkel meredve nézett
körül a csizmája után, egy percre megállott.

És Bora ebben a percben nagy szerelmétől elragadtatva leborult eléje s
ráhajolt a lábára, hófehérbőrü, szép formáju lábafejére, amely soha sem
volt mezitláb, mint más parasztoké és megcsókolta, átölelte és sürün
csókolta.

– Hagyj békét – mondta Dani s dühösen rugta el a lányt, hogy hanyatt
bukott s a kemence lábáig esett s a ruhája szemérmetlenül borult fel.
Dani a hogy veszett medve módra utána nézett, meglátta, mielőtt a lány
összekaphatta volna magát s odaköpött rá. Leköpte, beleköpött.

Bora halálosan megrettenve kuporodott össze a földön, a sarokban és
egész testében reszketve, lángban égő arccal leskelt fel a gazdájára,
mint a megkorbácsolt eb, aki még sem álmodik hütlenségről, bosszuról a
gazdájával szemben; annak minden szabad!

Dani elforditotta a szemét róla s nem gondolt rá, mintha nem is volna.
Szijta a fogát és szerette volna magát főbeverni az ostobaságáért, hogy
reggel ujra elaludt.

Felöltözött; mikor mosdásra került a sor, Bora felállott és levette a
falról a legszebb tálat, vizet öntött bele az asztal alatt levő korsóból
s egy székre tette. Szegény teremtés, ugy félt, hogy nem fogja elfogadni
a szolgálatát a férfi. Boldog lett, mikor Dani egy szó nélkül
hozzáfogott nagy erővel mosdani. Előkészitett tiszta törülközővel várta.
Dani olyan közömbösen vette el a kendőt, mintha a fogasról akasztaná le.

Kissé felfrissült a hideg viztől.

Bora elővette a maga fésüjét s mig ő törülközött, megtörülgette. Aztán
gyáván, félve odakinálta neki, s szepegve meg is mondta:

– Az én fűsűm…

Dani elvette. A lánynak köny szökött a szemébe a meghatottságtól, hogy
hát még sem utálja.

Már készen volt a férfi, indulni akart. De megállott s elővette a pipát,
kikotorta, megtömte, töltötte az időt, csak hogy várjon; nem tudta, mit
csináljon.

Bora fájó szivvel nézte. Nem mert közeledni hozzá. Félt tőle és
féltette. Tudta, mi történik az ember lelkében, tudta, hogy az megutálta
őt és soha többet nem lesz találkozásuk. És nem birta elviselni ennek a
gondolatát, nem tudta, mit kell tennie, hogy csak egy percig megállásra
birja, hogy még egyszer egy szót kapjon tőle ebben az életben.

Hirtelen nagy öröm érte. Valami jutott eszébe. De hogy is feledkezhetett
meg erről!

– Dani! – szólalt meg s maga is meghökkent a bizalmas hangtól. A férfiba
is beleütött a szó.

Hallgattak. Az ember tömködte a pipáját s nem látszott rajta semmi
érdeklődés.

– Emlékszik-e, hogy az este valamit igértem… mondta csendesen, a szókat
tördelve Bora, mert nem tudta, mit hogy mondjon neki.

A férfi ugy nem szólt rá semmit, mint a kő.

– Valamit igértem… kelmednek…

Kinyögte a szót s nem magázta, mint idegen korában, hanem kelmednek
mondta, mintha felesége volna s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy
tegezze, mint az éjszaka…

– Azt megmondanám most… – folytatta kinos zavarral s roppant leverte,
hogy az ember olyan bálványképpel hallgatja.

Jó ideig hallgattak.

Kivülről kiáltás hallatszott. Majd ökörbőgés, a szomszédban kutgém
nyikorgott, az ablakot megrázta valami szél. És ők ott állottak s egyik
sem szólott sokáig. De mindeniküket valami titok szoritotta: a ki nem
mondott szó mélységében lappangó titkos sorsfordulat.

Csönd volt, még az ember motozó ujja is megállott.

Akkor megszólalt Bora.

– Itt van a grófné…

Mintha villám csapott volna le mellette, Dani ugy fordult feléje. Az
arca kikelt magából s elmeredt, háborodott lett, rémült, indulattalan.

– Hogy tudod? – kérdezte, kifakadt, száradt hangon.

Bora tudta, hogy most már meghalt reá, de nem bánta. Örült, hogy ő
mondhatja meg az emberének; mintha cinkostársa volna ennek az embernek,
minden bünre kész vele és érte. Lopni ment volna neki és ölni és
tömlöcöt ülni, csak kelljen neki.

– Azt nem tudja más, – suttogta, – csak én. Mert nekem megizente tegnap,
levelet hozott nekem a kasznár, akibe minden benne van…

– Hol az a levél? – lihegte az ember.

De a lány maga akarta elmondani, nem akarta elveszteni a szerencséjét s
gyorsan tovább mondta:

– Benne vót a levélbe, hogy a grófné máma itt lesz, oszt hogy én mondjam
meg kendnek, hogy máma okvetlen ott legyen a kastélyban a főd miatt, mer
hogy a fődeket oda fogja adni kendnek a grófné, hát hogy a miatt…

– Hun a levél?

– De nem a miatt kell ott lenni kendnek, nem a miatt, – zuhogott a szó a
lány szájából, – hanem a grófné miatt, a grófné asszony miatt, mer a
veszkődik kendért, mert azt a nyavaja töri kendér, azt…

– Hun a levél! – s az ember ugy megragadta a lányt, hogy majdnem a
markába szakadt ennek az egész karja. – Hun a levél, te szajha, te
ringyó, te!

– Itt van, itt van, – nyögte a lány s a homlokán, az arcán verejték
verődött ki. – Itt van édes uram, édes uram…

Az ágy sarkából huzta ki, ahol háltak.

Dani elkapta tőle s elolvasta és ujra elolvasta és olvasás alatt az arca
megnyugodott és megkeményedett.

Azután a zsebébe tette az összehajtogatott levelet, gyufát vett elő a
lajbija zsebéből, meggyujtotta s mig a kénes gyujtó lassan sustorogva
lángra kapta a vesszőt, a foga közé vette a pipacsutorát s teljes
nyugalommal rágyujtott.

Csak a szeme volt összehuzódva kicsire s amint elment, nyugodtan, biztos
léptekkel, egyenesen ki az utcára, az emberek szeme láttára, az
asszonyok bámészkodása közben, vissza sem nézve, soha többet ez életben
vissza sem gondolva ide: a lány, az asszonylány nem mert egyetlen szót
vetni feléje, utána, az utjába, mert tudta, hogy szétgázolná, mint a
pondrót…

S csak hadd menjen, ha őt semmivé tette, hadd tegyen más asszonyt is,
hadd a grófnét… Hadd tanulják meg a kegyelmes asszonyok, mi az… És csak
hadd éljen, hadd örüljön, hadd gázoljon térdig a virágban ez az ember,
az ő embere, az ő édes ura!

Ugy nézett utána könnyes szemmel, zagyva szomoru, örvendező, lesujtott,
felemelt, beteg és ujjongóan egészséges szivvel.


XVI.

Dani belevágott a vasárnapló faluba, mintha a Tiszába vágtatott volna
bele a lovával. Szinte hallotta, hogy csapódik szerteszét a kiváncsiság
vize, s az arcába freccsent a szemek éles sugara.

De ő oly keményen és kevélyen haladt előre, senkire sem nézve, semmire
sem ügyelve, mintha pocsolyában gázolna. Az arca hideg volt, elszánt és
lelkesült és meglátszott rajta, hogy nagy eltökélés lett urrá benne.
Egyformán kész volt arra, hogy teljes erővel evezzen s arra is, hogy
vitesse magát az árral.

Emberek, asszonyok, gyerekek ácsorogtak mindenfelé az udvarokon és a
kapuk előtt, mindenki tudta, honnan jön, mi történt s Dani nem gondolta,
hogy még többet is tudnak, mint ő, hogy pletykát már nemcsak róla
fujnak, hanem ellene is.

Senki sem merte megszólitani, senki sem mert utjába állani, mintha
mindenki érezte volna azt a rettenetes kitörésre, dühöngésre megérett
lelkiállapotot, amely csaknem szétrobbantotta.

Bátran, keményen ment be a kapun. Fel az udvaron. Be az ajtón, be a
tiszta szobába.

Hideg volt ott, de meg sem érezte. Előszedte a borotválkozó készüléket,
megfente a borotvát a nadrágszijjához, amelyet az ablak forditójára
akasztott, azután vizet öntött egy tálba a korsóból; nekivetkezett,
habot vert s tisztára aratta az arcát.

Mikor a gégéje felett járt a késsel, azt gondolta magában, jobb volna,
ha kettévágná a torkát, minthogy szépiti magát. Most, mikor már olyan
ruttá lőn, mint a fekély.

Öntelten elmosolyodott s mig ujra megfente a kést a karján, hogy még
élesebb legyen, hátra szegte a fejét, félig lehunyta a szempilláját s
ugy tetszett neki, mintha a szeme előtt valami ködös képben feltünt
volna a grófnő, ahogy a nyáron látta. Amint az ablakban állt s
átvilágitott rajta a napfény.

A szeme nagyot lobbant, a kép eltünt s ő nyugodtan tovább sikárolta az
arca másik felét.

– No, – mondta magában, – vagy voltál valaha valaki, vagy se, ma nyalka
legénynek huzd ki magad.

Olyan biztos volt a dolgában, hogy komédiázni tudott a lelke mélyén.

A ruhája, a fehérnemüje mind ott állott abban a szobában, mig
előkereste, felhányta értük a két siffont, eszébe sem jutott a felesége,
sem ellenségeskedést, sem ragaszkodó gyöngédséget nem érzett iránta.
Mintha a legidegenebb asszony, egy cseléd volna a másik szobában, akihez
semmi köze, akinek a szivéhez nincs köze. Ha halottan feküdne, sem tudna
most elfogulást érezni, nem érhetné olyan csapás, hogy könnyet ejtsen
érette.

Tele van a grófnéval, minden porcikája tele szivta magát annak a
vágyával s csordultig van vele, mint a vizbevetett spongya. Nincs már a
számára sem élet, sem halál, nincsen a faluja, az ismerősei, a felesége,
a szülei, az eddigi élete, az ezentuli boldogsága, nincs neki e világon
több cél, csak egy: menni, menni, utána rohanni s megkapni, ölbe kapni…
Aztán talán ott hagyni, mert azután jön és felőle bizvást jöhet is az
özönviz.

Nem siet, nem kapkod, pontosan, rendesen végzi a dolgát. Nem fog elkésni
s nem fog hamarább helybe érni, mint kell. Ragyogóra tisztitja a
ráncosszáru csizmáját, ahogy katona korában tanulta. S mikor fel van
öltözve patyolatfehér ingbe, gatyába, azt gondolja:

– Igy nem tud mosni egy asszony se a faluban, mint ez az én göthös
feleségem.

Soká habozva forgatja a kezében a szük magyar nadrágot, valami azt
diktálja neki, hogy ne vegye fel. Tél van, hideg van, senki sem jár egy
gatyaszárban és mégis ott hagyja, nem veszi fel. Igy látta őt a nyáron
is a grófnő. Hát ha paraszt, legyen paraszt. Sürün gombolja apró kötött
gombu lajbliját, s panyókára veti nyalka szabásu mentéjét.

Készen van. Leakasztja, vállára veti a drága, százötven pengős
fürtösgubát, megrázza magán s most tudja, hogy nincsen nála különb
legény hetedhét vármegyén.

Aztán kézbe veszi, meg ujra leteszi a botját. Neki nem kell bot, semmi
segitség. Puszta kézzel, maga erejével kell járnia, akárhová megy,
akármi eset elé kerül is.

Most habozik egy pillanatig, kalapot tegye-e, vagy süveget. Aztán
erélyesen félreháritja a lapos posztókalapot s a finomszőrü, szépformáju
báránybőr süveget nyomja a fejébe. Ugy illik neki, Árpád daliái közt
most vón helyén igazán!

Megindul, mint a hegy. S most már fel nem tartóztatja utjában senki,
semmi.

Ahogy kilép az első szobából, nyilik a másik szoba ajtaja is. A felesége
jön ki.

Dani rávet egy nyugodt, fagyott, természetes pillantást s mikor meglátja
az asszony halálos sápadt arcát, nem ébred büntudatra s ma nem haragszik
meg érte. Ebben a percben olyan idegennek érzi magához, mintha ezer
mérföldre lenne tőle.

Erzsi megáll félig az ajtóban. Szólani akart, de hogy igy látta meg az
urát, elvesztette a lélekjelenlétét, a szó benn rekedt a mellében a
fájdalmas, keserü felindulástól s egy pillanatig csodálkozva és csodálva
bámult rá. A következő pillanatban már minden elkésett, Dani elment,
fényesen, hidegen, vészt hordva magával s lélekkápráztatóan, mint az
üstökös, akit csak egyszer lát az életben az ember.


XVII.

A grófné már teljesen készen volt a toilettejével s a tulfütött szobában
az ablaknál ült.

Már nem volt olyan szép, mint a nyáron. Arcáról lefogyott a gyöngéd
puhaság, a harmatos teliség, időközben testi-lelki betegségen ment
keresztül. Aranyosszőke hajkoronája alatt tulságosan fehér, szinte
sápadt volt az arca. A szőke nők kora megvénülésének nyomai látszottak
rajta. Kék szemei beestek s a bőr megpetyhüdött alatta, megjelentek azok
a finom ráncok, amelyek jobban kétségbe ejtették, mint maga a halál.

Kinézett az ablakon s elgondolkozva feledkezett magáról.

Kinn nagy fák állottak az ablak alatt s vastagon boritotta minden águkat
a hó, a zuzmara. A nap opálos fénynyel csillogott rajtuk s a kis
szellőre meg-megrezgő hókristályok szivárványos fényt szikráztak a
szemébe.

Bent nagy volt a hőség, mert a grófné csodálatosan könnyü ruhában volt.
Ugyanabban a zöld liberty selyem pongyolában, amelyben a nyáron látta a
paraszt s ugyanugy.

Összeomolva ült, mintha elvesztette volna az akaratát. Félig nyitott
szeme meg-megrebbent s maga sem tudta eléggé elgondolni, hogy került
ide. Volt valami több, mint emberileg érthető ebben az egész dologban. S
amint parányi, lesoványodott, fehér kezével végigsimitotta homlokát, láz
és keserüség fogta el. Egy percig restelte magát és hideglelés
borzongatta meg; arra gondolt, ha teljesen ki fog ábrándulni! Összébb
huzódott és betegnek érezte magát. Szeretett volna ágyban feküdni,
pehelyvánkos alá bujni, szeretett volna keserü orvosságot szedni,
émelyitő orvosságot, mint gyerek korában. Szerette volna, ha valaki az
ágya mellé ül, valaki akit szeret, akit jól esik látni, hallani… Ugy
félt most minden idegentől és ismerőstől.

S elomolva a puha nagy székben, az ablakon át beszivárgó hidegtől
megborzongva, elernyedten hunyta le szemét s Danira gondolt.

Oly sokat foglalkozott vele azóta.

Nem emlékezett rá tisztán, hiszen csak pár pillanaton át látta s akkor
is elveszett előtte az ember, aki szines, nagyszerü fantommá bomlott.
Óh, mennyit táplálkozott azóta abból a pár pillanatból a lelke. Van
valahol egy férfi, aki a maga primitivségében megőrizte ősi emberi nagy
erejét, a legszüzibb és leghatalmasabb lelki kapacitást. A csömör, a
társaságba, az emberekbe, a világba, az életbe való belecsömörlés hozta
ide. Ugy torkig van mindennel, olyan halálosan beleunt mindenbe, ugy
megvágyta a vad, a nyers, a brutális embert. Ugy szeretné, ha valaki
durva volna hozzá, egy olyan valaki, akinek illik az, akinek szabad az,
aki arra való. S mig erre vágyott, sokszorosan érezte a legkisebb
gyöngédtelenséget s fájt az élet legparányibb durvasága neki és
legjobban fájt a László gróf sebkimélő gyöngédsége, amely már
türhetetlenül vette körül, mint a beteget a rászakadó levegő.

Hirtelen elhatározás volt, mikor elszánta magát erre a vakmerő utra, de
nagyon lassan érett meg az a perc és rengeteg sok motivum készitette
elő. A nyár óta nem is élt normális emberi életet. Egyik tulzásból a
másikba szédült, mig aztán a végletekig volt feszitve a hur s a grófnő
közel jutott a kétségbeeséshez az üres, oktalan és céltalan élettől
elgyötörve. Ekkor kapta véletlenül kézbe a Turi Dani folyamodványát,
azt, amelyet a tanitó irt. A különös irás ideális módon vágta ki benne a
becsülésnek a leggyökerét azokkal szemben, akiket jobban gyülölt és
lenézett, mint bárkit a világon; a férje s egész családja voltak ezek.
Hihetetlenül felizgatta és fellelkesitette ez az ügy. A komornájával
keritett magának egy fiatal plebejust, akivel utána járatott a
történelemben a Karay-család multjának s boldog volt, hogy a fiatal
diákot aki naiv, hazafias gyülölettel tárgyalta az összes Karayak
történetét, nőies, olcsó eszközökkel még nagyobb s még lelkesebb
gyülölködésre izgatta. A fiatalember az ifjuság lángolásával szentet
látott benne s honleányi tettre sarkalta: vigye ki a grófnál, hogy adja
vissza a parasztoknak a földjeiket, nem ingyen, ajándékba, vagy
expiálásul, hanem pénzért, parcelláztatva. A grófnő beszélt az
ügyészével, aki fölvilágositotta, hogy nem lehet a földbirtokhoz nyulni,
mert hitbizomány. Lassan mégis rájöttek, hogy épen a Turi Dani esetében
kivételt lehet tenni, mert ezek a földek ki vannak véve az egész
vagyontömegből. A grófnő erre megcsináltatta a szerződést, amely szerint
egyik birtokot, a Pallagot Turi Dani veszi meg készpénzért, a másikat a
község egyetemlegesen; ez a szerződés is ugy volt szerkesztve, hogy Turi
Daninak kellett egyedül aláirni a község nevében.

Ki volt téve az irás az asztalra s a grófnő, amint bágyadtan ott ült az
ablakban, rápillantott.

Elmosolyodott.

Sohasem gondolta volna, hogy ő igy fizesse meg a paraszt Don Juánt, akit
megszoktak fizetni az asszonyok.

Nagyon is tisztában volt a parasztjával, az első percben tudta, mit
várhat és mit kaphat tőle és ez az utolsóig sem bővült és nem
gazdagodott.

A szerelmi társ, a távolban, egzotikus körülmények közt élő, csodálatos
férfi csak ugy élt a tudatában, mint egy teljesen tiszta és megoldott
kérdés: egy rettenetes nagy és kemény és iszonyatos ölelés, amely olyan
borzasztó gyönyört igér, hogy bele lehet pusztulni s amelyért érdemes
élni és meghalni.

Az a paraszt valaki, valami! Asszonyokat tudott megbolonditani, sok, sok
asszonyt, amellett senkiből valakivé lett, elsővé a maga alacsony szintü
világában!

És őt ugy sziven döfte a puszta megjelenésével, olyan bomlást, erjedést
inditott benne, amely hónapokon át forrt a vérében, mig teljesen
megérlelte a szerelem lázborát.

És már rég a paraszt hatalmában érezte magát. Az ismeretlen parasztéban,
aki talán nem is gondol azóta rá, aki oly nyugodtan s idegenül él a maga
világában, mint azelőtt.

A grófnő kipillantott erre a világra, amely ott terül el a gyönyörü
fehér fák mögött, az apró viskókban.

Valami sejtelmes, vágyteli meggyőződés derengett benne, hogy ő sem
lehetett közönyös a parasztnak, a férfinak, s tüzlobbanásképpen
felömlött benne a láz, a férfi emlékére.

Lehunyta a szemét s engedte, hogy a szive végigrezegje a kis lázat.
Akkor a kézi tükörért nyult. Belepillantott s biráló szemmel nézte
magát. Vonásról-vonásra látta, hogy az arca elveszitette az üdeségét s
koránál sokkal öregebb lett. De pirosság égett most az arcán és bőre
finom volt, haja dus és aranyszinü. Kell, hogy ugyanaz a mese szépség
maradjon a paraszt előtt, aki a nyáron volt, ott az ablakban.

És összekuporodott a székben s titokzatosan, elszántan, cinikusan
mosolygott bele a tükörbe.

Abban a pillanatban kimondott egy rövid kis mondatot. Nem hallucinált,
nem vizionált, egyszerüen, váratlanul kimondott gondolatban egy kicsi
kis mondatot, tisztán, hanggal, hangsulylyal. Idegen hanggal és idegen
hanglejtéssel. A Boráéval.

Kimondotta azt az ártatlan kis mondást, amit a nyáron Bora sugott a
fülébe. És elmosolygott és meghökkent és bizsergés futott végig,
erkölcsi izgalom a lelkén és testi gerjedelem a testén.

Lassan, ki-kirohanó izgalmakkal ébresztette fel ez a szoba mindazt a
gyalázatos, édes, kinos, elpiritó vérverődést, amin keresztül ment a
nyáron.

És nevetve, összeszoritott foggal, buján, cudarul mondta ki ujra a
paraszt Don Juan gunynevét, az ocsmány ötletü, ronda paraszt fantázia
termette gunynevet.

– Hun szép Turi Dani?

Eldobta a tükröt a szőnyegre s két tenyerébe temette az arcát. És
kacagott nyögő vihogással, befelé, hangtalanul, magának. És reszketett
az egész teste erre a váratlan, képtelen ötletre.

– Hun szép Turi Dani?

És látja azt a különös becstelen lányt, aki maga is meredt ihogással s
durva bájjal mondta ki a kérdésre a feleletet.

– Szép a…

Hirtelen elkapta a szót, felkapta a tükröt, maga elé tartotta,
belenézett szégyentől, gyönyörérzéstől, büntől, aljasságtól égő arcába s
szemérmetlenül szoritotta gyönyörü fehér felső fogait élveteg, piros,
kéjes alsó ajkához és kifujta a leggyalázatosabb mássalhangzót a magyar
nyelvben.

Pillanatokig tartotta igy fogacskáit, az ajkát amely görcsösen ugy
maradt s közben tisztán elgondolta, hogy most utolsóbb a legutolsó
asszonyi állatnál s hogy most megérett a gyehennára, az egyházi
kiközösitésre, a minden poklokra.

És ujra kimondta azt a szót.

Amint fölnézett, előtte állott a belépő Turi Dani.


XVIII.

A nagyuri nőben lehült a hőség a paraszt láttára, mint a higany, ha
jeges vizzel loccsantják le.

Egy pillanat alatt kiábrándult.

Nyugodt lett s fesztelen tartással ült tovább. Hideg lett a pillantása s
gunyosan nézett az emberre, aki mint valami nagyon közönséges,
szeliditett medve állott előtte nagy szőrgubájában.

Megbosszantotta a neveletlensége s régi, rossz érzést idézett fel, hogy
a süvegét most sem vette le.

Hallgatott, várt; várta, hogy megszólaljon a paraszt és esetlen szava
teljesen kirázza előbbi borzasztó emlékü izgatottságának utolsó
maradványából is.

Teljes közönségességében akarta látni a parasztot, hogy ezzel
megbüntesse magát. Akarta, hogy olyannak lássa, mint a suta félállatot,
aki semmi, semmi és egy pillantást sem érdemel.

És kicsinyelve, nem is gyülölve, nem is utálva, közönyösen nézte a
szőrsüveget, a szőrgubát, a csizmát. Mikor erre nézett, megakadt a szeme
rajta. A csizma nagyon szép formáju volt, karcsu, hegyes, fényes.

Elmosolyodott s az arcára nézett. Az sem volt csunya. Ismét feltünt
neki, mennyire hasonlit László grófhoz.

– Ez hát az egész – mondta magában s csufondárosan huzta el a száját egy
árnyalatnyira.

A paraszt állott; könnyedén és biztosan állott. Nem szólt.

Feltünő sokáig tartott ez igy.

A grófnő végül ugy vette észre, hogy már nem nézi le a parasztot s nem
is közönyös, nem is jóakaratu iránta. Ugy rémlett neki, mintha valami
tréfáról volna szó, valami tréfáról önmagával szemben.

Oly nyugodt volt már, olyan magaura s olyan fölényes, mintha a leégett
templomra kéregető parasztot látná.

Megjött a hangja s könnyedén szólalt meg s a hangja oly fesztelen volt,
olyan természetes, mint a szél susogása a gazban.

– Megkaptam a kérvényüket…

De a paraszt nem szólott. Ugy állott, mint a szobor. Az arca meg se
mozdult. Pillája sem rezdült. Nyugodtan állott s a süveg a fején.

A grófnőt boszantotta a paraszt parasztsága.

Kellemetlenebb lett a hangja.

– Elintéztem a kérésüket. Ott van az asztalon a két szerződés. A gróf
mindeniket aláirta…

A paraszt nem szólalt meg, nem mozdult meg. Állott.

A grófnőt felháboritotta ez a butaság.

– Ott van a tinta, toll az asztalon, irja alá.

Várta mi lesz.

A paraszt a nyakát hátraszegte. Örülni kezdett a grófnő, hogy uriasság
tör ki belőle s visszadobja az ajánlatot.

De nem. A paraszt félvállra vetette a gubát s az asztalhoz lépett.

Felvette az egyik szerződést és a tiszta gépirást hamar végigfutotta.
Olyan éles volt az esze, mint az acélpenge. Soha frissebb.

A községnek szóló szerződés volt. Azok a föltételek, amiket ők
ajánlottak.

Fogta a tollat s ráhajolva a papirosra, aláirta.

Felvette a másik ivet.

Olvasás közben megütődött. A Pallagról szóló szerződés volt. Az ő neki
eladandó birtokról. Azon hökkent meg, hogy a vételár felényire volt
szabva, mint amit ő ajánlott, viszont a részletek helyett rögtöni
fizetésről szólott az irás.

Egy percig, csak egy jó másodpercig habozott, akkor a szeme kigyult s
egy könnyü mozdulattal hátrább tolta a süvegét, hogy egy fürthaj
kiborult a homlokára, lehajolt s ezt is aláirta. Kap ő pénzt arra a
birtokra!

A grófnő olyan tisztán olvasta az arcát, mint a könyvet, csak az utolsó
gondolatát nem sejtette.

Kis ideig elnézte a parasztot, aki most festői szép pózban állt előtte.
Tetszett neki. Mint egy kuriózum, mint egy kép.

A paraszt letette az irást s oldalra forditva fejét, szótlanul odanézett
a grófnéra.

Ez pedig fölállott s megindult, hogy megtegye, amit oly bünös lélekkel
tervezett. Hogy megtegye a maga büntetésére. Vezeklésül. Önmagának
megszégyenitéseül. Hogy teljesen befejezze; hogy kellemetlen emlékké
változtassa, ami egy életet megérő bünbeesésnek indult.

Fölvette a tollat, tintába mártotta és sietve odairta a szerződés
végére, a Turi Dániel gyatra, nevetséges betüi alá, hogy:

„Az egész összeget átvettem.“ És a nevét.

Turi Dániel nem látta, mit ir a grófnő, mert egyebet látott.

A lehajló asszony teljes magamegfeledkezésében állt előtte s amint a
pongyola résén akaratlan bepillantott, meglátta az egész asszonyt.

Minden vér a fejébe tódult, ugy hogy fekete lett az arca a vérömléstől.
S pillanatonként ujabb vérhullámok szökelltek fel s tökéletesen elvették
minden öntudatát.

Megértette az asszony titkát. Lehet már a hangja akármilyen; megértette
mit szánt neki, mit várt tőle a nőstény.

Pedig a grófnő gunyosan, megvetéssel szólt:

– No, Turi Dániel!… A kiskaraiaknak nem lehet többet panaszuk a
hazaárulóra!…

Felsóhajtott.

Milyen máskép remélte ő ezt a jelenetet!

Letette a boritékot az asztalon, s rápillantott a férfi arcára.

És megrémült.

A paraszt olyan szemmel nézett rá, hogy ilyen irtóztató nem lehet a
vérebé, a téli farkasé…

Az asszony megdermedve állott. Ruhájához akart kapni, hogy összefogja;
megérezte, egész testében érezte a megbőszült him felfaló szemizzását.

De nem birta fölemelni a kezét, ott állott védtelenül, kiszolgáltatva a
tajtékzó kannak.

És ez fölemelte a karját, kinyujtotta, torkon ragadta őt, a ruháját s
egyetlen moccanással lábujjhegyig szakasztotta rajta a zöld
selyemleplet.


XIX.

Valami távoli dörrenésre, kettős dörrenésre felpattantak a szempillái. A
hosszu pillák alól bágyadtan, megtört fénnyel csillant ki az okos két
szem. Aztán ugy maradt nyitva, sokáig nem domborodott ki a vánnyadt
szaruhártyákon az élet ruganyos csilláma.

Végre öntudat verődött az agyvelő belsejében.

S rájött a grófnő, hogy hihetetlenül gyönge…

Nincs semmi fájdalma, de nem birja megemelni kezét… Lába lecsüng a
divánról… jobb lába valahol messze lóg az ürben s nincs hatalom, hogy
közelebb vonja magához. Milyen jó, hogy a karja nem esett le, milyen jó,
hogy az legalább itt fekszik mellette a pamlag puha bársonyán.

Az öntudat uj szünete.

Aztán valami apró nesz, valami egyhangu, egyenletes nesz…

Csöpp, csöpp, csöpp.

Nagyon jó igy elterülni, ily kényelmesen, ilyen teljesen.

Csak a jobb lába fejét huzza valami suly… Szeretné elereszteni,
térdizületben elbocsátani, hadd essen le, ahová kivánkozik…

Az ember még a saját testének sem ura. Mért nem lehet lebocsátani azt a
lábat. Mért van az odanőve térdben. Ha csak fel volna csatolva. Milyen
jó annak, akinek falába van. Az lecsatolhatja, mikor igy lóg le az ürbe…

Elmosolyodik,… Azt hiszi elmosolyodott erre a naiv gondolatra. Tréfál,…
azt hiszi tréfál önmagával… Milyen jó, milyen nagyon jó lenne, ha sehol
sem függenének össze oly nagyon a tagjai. Csak ugy feküdnének egymás
mellett.

Az volna a tökéletes boldogság…

Aztán sokáig, egy ezredévig, két ezredévig némán fekszik, mit sem tud
önmagáról.

Majd egész tisztán felvillan előtte, hogy ő ruhátlanul hever a divánon.

Aztán mindent tud.

Elmered az arca s elmosolyodik. Azt hiszi elmosolyodott, pedig merev az
arca…

S ujabb ezredévek jönnek, mennek… Milyen soká él az ember.

Valami uj nesz.

Csöpp, csöpp, csöpp…

Milyen boldog volt ma… Most. Milyen nagyon, nagyon boldog.

Ez jó volt. Ezért érdemes meghalni. Ez jó volt…

Valami megszakadt benne s most elfolyik a vére. Nem baj… Jó.

Honnan tudja, hogy az ő vére csöpög?

Csöpp, csöpp, csöpp…

Ezért érdemes meghalni. Ez jó volt. Ez jó volt.

Ki mondta meg, hogy az ő vére csöpög?

Nincs semmi fájdalma. Olyan kellemesen gyönge; nagyon jó gyöngének,
ilyen nagyon gyöngének lenni.

Nagyon jó ilyen puhán feküdni. Meleg folyadékban feküdni; nagyon, nagyon
jó a saját vérében feküdni.

Ki mondta meg, hogy a saját vére csöpög?

A komornának nem szabad bejönni, mig nem csenget. Milyen jó, hogy annak
nem szabad bejönni, mig ő meg nem hal. Ez nagyon jó, nagyon helyes.

Szegény paraszt… Szegényke…

Borzasztó suly van rárakva az ember testére.

Miért csöpög az embernek a vére.

Szegény paraszt. Szép… Erős!… Szerelem! Szerelem!… Ez a szerelem…

Istenem Uram… legyen áldott a te neved… nagyon jó igy feküdni… Istenem,
de jó…

Csöpp, csöpp, csöpp…


XX.

A süvege kissé félre volt csapva, a guba könnyen, félvállán lógott s az
arcán nagy, torkigjóllakott érzés tündöklött. Fulásig volt a
megelégedéssel s olyan elteltnek érezte gyomrát, száját, szivét, hogy
nem vágyott többet semmire. Mit neki már étel-ital-asszony! Mi jöhet az
után, ami volt!

Megállott a lépcső felső fokán s körülnézett a kápráztatóan fehér
világon. Nem is hunyoritott, inkább kitágult a szeme a déli napsütéses
fehér fehérségtől. Vakuljon meg, aki nem akar többet látni.

Megrázta a fejét, mint a ló a tavaszi bogárzáskor s ökölbe szoritva
kivágta a karját.

Szeretett volna odaütni. De ugy, hogy törjön, szakadjon utána.

Hogy mint egy isten roskassza meg ezt a világot.

Aztán megindult s lement a lépcsőn. Könnyü léptekkel, mégis méltósággal.
Határozottan és mégis tétován.

Ment, mert nem maradhatott. Mennie kellett. De hová? Miért? Miért?

Olyan semminek látszott előtte az élet, olyan üresnek. Mit csináljon ő
már ezután? Egyszerre kicsi lett előtte a falu, hóbafult szemétdomb. És
ő maga olyan nagy lett, hatalmas, erős, szerencsés, kevély. Nem tudta
megérezni, mi lesz belőle itt tovább.

Ugy ment előre a hersegő havon, mintha most vágna neki isten igazában a
vak sorsnak.

S bizony a Végzet roppant elébe.

Amint a vasveretü nagy kapu elé ért, nyilt a belesarkalt kisajtó s
László gróf állott szembe vele.

Mindaketten borzasztóan meghökkentek.

A gróf a puskájához kapott s az első pillanatban lövésre emelte.
Belesajgott a lelkébe a tiszta megértés, hogy a paraszt arcáról teljes
bizonyossággal lerikolt minden amitől fél, ami ellen torlásra indult.

De az elcivilizált ember nem engedett az állati ösztönnek s megállott az
ujja a fegyver ravaszán.

Szembe néztek s szeme nem birta követni, részleteiben meglátni a
képtelen átalakulást, amelyen a másik ember arca e pillanat kis része
alatt átment. Csak egy szemrándulás és egy egészen uj ember állott
előtte. Egy hazug őszinte arc torpadt a szeme előtt, amely minden
psychologiai igazságot megcsufolt.

Az átélt hősiesség, vagy gazság, vagy szerencse gyönyörétől sugárzott
előbb a paraszt ábrázata.

Ijedtségnek, megriadásnak, a büntudat verejtékverő sápadtságának kellett
volna kigyürődni rajta a rettegett gróf szeme s fegyvercsöve előtt.

És lett belőle egy közönséges, ravasz, kicsinyes parasztpofa, amely
elbámészkodik a ráemelt puskán s aki nem érti, mit akar vele az ur s aki
bárgyuan kiváncsi, nem bolond-é ez, aki kikezd vele.

A gróf már nem tudta, nem káprázik-e a szeme. S ugy lomhult, ernyedt,
lethargiába sorvadt hirtelen kilobbant indulata, hogy megremegett
kezében a fegyver, mint a nádszál s szégyenkezés kezdte környékezni.

Ez a paraszt! Ez a bárgyu! Ez a barom!

És pirult a grófnő helyett és a grófnőért.

Ha igazán találkoztak, jóisten, micsoda kiábrándulás érhette azt a
szegény asszonyt. Hiszen ő benne is nagyra nőtt a távolban, az események
hatása alatt, az asszony lelkének suggestiójára ez a paraszt. Tulnőtt a
paraszton, el az emberig, tul az emberen, fel a ködökig.

S itt van előtte egy kicsinyes, ravasz, komisz kutya.

Fegyvert erre? Medveölő, vadkanölő fegyvert?

Korbácsot! Lovaglóostort! Valami suhogó vesszőt! Végigvágni a képén.
Pofonütni kétszer és kirugatni a huszárral.

Leeresztette a fegyvert. Lábig konyult a cső. És megvető haraggal,
arisztokrata gőggel, az intelligentia felháborodásával kiáltott rá.

– Mit akarsz itt?

És a paraszt lenyelte a hangsulyt, mint nagyapja, a neki jussal kijáró
huszonötöt a deresen.

Meglökte a vállán a gubát s jól látszott, hogy ugy tesz, nem bánja, lesz
ami lesz, de visszafelesel.

– Instállom, – mondta alázatosan és hányivetien – a fődek felől
szerettem vón a kegyelmes asszonynak könyörögni. De hát –

Elhallgatott s legyintett.

– Mit de hát! – rivalt rá a gróf.

– Hát, – azt izente ki a kegyelmes grófné, hogy délután gyüjjek!…

A gróf föllélekzett s egész megenyhült az arca. Föloldódott minden
feszültség a szivében. És már bizonyos volt, hogy csak vak rémületétől
káprázott a szeme, mikor olyan érzést látott a paraszton, ami nem
lehetett ott.

Pillanatokig hallgatott s érezte, élvezte a megkönnyebbülés
gyönyörüségét.

Aztán ridegen kiáltott rá a parasztra:

– Mars!

Tudta, hogy tuloz a keménységgel, a megalázással, hogy felháboritja
benne az emberi önérzetet, de most az egyszer nem sajnálta azt, aki
tudtán kivül okozott neki embertelen fájdalmat. Gyülölte és szét tudta
volna tapodni, miként a kigyótojást, amelyről még mindig nem bizonyos,
nem halált érlel-e?

A fegyvert leeresztve tartotta, de fenyegetően, nem gondolt többé arra,
hogy használja, de jelezte, hogy kész volna rá s a szemével kisérte a
parasztot, aki előtte került el, hogy a nyitva maradt kiskapun
kisomfordáljon, mint a kiutasitott kuvasz.

A gróf már csak külsőleg volt haragos, csak a vonásai fenyegettek, a
lelke szórakozott volt és szeretett volna rohanni az asszonyához és
rettegetten gondolt rá, hogy rögtön látni fogja.

Ebben a pillanatban, mikor szórakozottabb volt, mint valaha, ugy tünt
föl neki, mintha szörnyet villámlott volna. Sötéten és zöldesen
villámlott meg a másik ember szeme s ugyanakkor leütött a menykő is.

Turi Dani, mint az éhfarkas ragadta őt torkon s letiporta a hóba.

Arccal vágta le az ösztönösen visszarugó testet és arccal gyurta bele a
hóba és vasmarokkal szoritotta a torkát, mint a hidráét és a boldogtalan
tetemet hagyta, hogy gyászosan vonagoljon, rugdosson, vergődjön,
kinyuljon. És irtózatosan rövid volt a küzdelem. A büszke emberállat, a
hosszu időre való életerőtől duzzadó gazdag test épen olyan rövid ideig
tombolt az abszolut erő markában, mint egy tyuk a gazdasszony kezében. S
a paraszt, aki a vértolulásos szenvedély irgalmatlanságában is tisztán
figyelte a nagy test vonaglását, türelmetlenségében már meglazitotta
ujjai kapcsát. S ahogy ujra megmozdult és ujra kapálni kezdett sarkával
az égre, eleresztette a jobb tenyérrel, hogy a balba fogja a nyakát, a
jól megfogható gégéjét és a jobb öklével üthesse-vághassa és
ütötte-vágta, ütötte-vágta.

És olyan volt, mintha megbomlottak volna az izmai és szabályosan kezdett
sujtani a csontos bunkóval a puha, szakállas és véres és szétlapitott
fejre és ütötte-vágta és cafatokban verte le róla a hust és mállasztotta
le a lógó porcogóst. És ütötte-vágta és mikor ez is kevés volt,
felugrott, két karba kapta a lábszáraknál fogva és ugy csapta a
kapubálványhoz a fejét, hogy az szétment és ujra kanyarintott a
nyomorult tetemmel és paskolta vele a kőfalat, mintha az volna a
legyőzhetetlen ellenség, amit egy hitvány hus-ostorral, nyavalyás
szétfolyó hus-oszloppal kellett volna szétvernie.

És mikor már rongy volt, alaktalan, haszontalan tömeg volt csak a
kezében és mikor eldobta a hóban, hát keveselte a munkáját, ökölbe
szoritotta az öklét és fujt és toporzékolt és nem birta kilihegni a vad
tüzet.

Felkapta a puskát s kezébe szoritotta a csövét s haptákba állott, mint a
katona és őrt állott meredetten, mint egy véres akasztófa.

A karja ki volt rugva, mint egy acélrud, és az arca dermedt volt és
isteni dühödés tüzében égett.

És most érezte a legfőbb gyönyört, amit ember érezhet. Egyszerre érezte
minden erejének tüzokádását.

Megbánás, szánalom, emberi erkölcs holmi párája, mint a kohó
ércfolyamára szórt vizsugár láthatatlan hamar sisteregtek el a levegőbe.

Égett, messzelövellő hősugarakkal szinte felolvasztotta a hóba fagyott
világot.

Átment a legfelsőbb emberi izzáson:

Gyilkolt.

És százszorosan érezte azt az emberin fölüli lelkiállapotot, amely már
ott a lépcső csucsán elfogta.

Mi keresni valója van még ezen a földön?

S agyában oly tisztán szikrázott ki a gondolat, mint az isteni
kijelentés a Horeb hegyén.

– Faltam, öleltem, öltem!

S azzal a gőggel mosolygott, amivel a földön csak neki volt joga elnézni
az élet és az emberek és önmaga fölött. Csak neki, aki annyit rabolt az
élettől, amennyit embereknek ezrei nem is álmodnak meg.

És amint ott állott a nyitott kapuban, mint az örökitélet kielégitetlen,
új pokolra szomjazó, vérivó árkangyala, egy szegény, lihegve rohanó
ember támadt eléje. A sógor, Gyuri sógor, aki egész nap az ő lépteit
leste és tudta, hogy a grófnénál van, a magános grófnénál és
meghallotta, hogy jött a gróf s rögtön szaladt, hogy ott legyen, hogy a
sógor ellen tegyen, a grófnak ha kell segéljen, a kiváncsiságát,
bosszuját, maga érdekét kielégitse.

És amint szembe került a megfagyasztó jelenettel, a véres emberi
roncson, vérbeborultan őrtálló, izgalomra szaglászó bőszült fenevaddal,
megállt, visszatorpadt, halotti sápadtság és szintelen verejték öntötte
el az egész testét.

Turi Dani nyugodtan nézte.

Elnézte s nem mozdult. Nem mozdult, de mint a tenger vihara háborodott
fel a lelke mélyén, fel a lenyugodott burok belsejében a vér és a
szenvedély és a titáni cudarság gyönyöre.

A másik ugy meg volt dermedve a tekintete előtt, mint a madár, ha kigyó
szemébe néz.

És Turi Dani fölemelte a fegyverét. Szabályosan, katonamódra a
katonafegyvert.

Lőtt.

S a boldogtalan kettészakadt gerinccel csuklott össze, meg sem lassitva
a messzesüvöltő golyót puha akadállyal.

És Turi Dani ujra lövésre kapta a fegyvert.

És ujra lőtt. Vakon, rögtön, mert le kellett lőnie még valamit, valami
életet kellett még elpusztitania. Boldog életet, nyugodt létet, amihez
semmi köze, ami utjában áll tuláradt egyetlen önös életérzésének, az
istent megtipró erejének.

S egy lassu keringéssel arra szálló fekete varju szinte pukkanva ment
szét a levegőben.

A fekete tollak keringve szállottak, rezegve hullottak lefelé.


XXI.

Pillanatok szüntek el, de mintha végtelenségek multak volna.

Valahonnan a mélyről, mint a fenékről felszálló tengeráramlást,
megérezte a helyzet szokatlanságát. Percenetekre meg-megszakadt az
öntudata s csak állott egy helyben, mint előbbi valójának üres
jelszobra.

Hirtelen, átfutóan, mint mikor vihar előtt egy szemhunyásig sebes
szélforgó jelenik meg, elkapta a rémület, hogy valami kegyetlen veszély
fenyegeti.

Nem tudta, tul van-e, innen van-e valamin s a szeme megüvegesedett s
révetegen járt körül a levegőégen.

Akkor teljesen visszatért az öntudata. Tudta, hogy megölte a grófot,
pokolian pusztitva el, s tudta, hogy lelőtte a sógorát. És még a
lehullott madárról is tudott. Mindent tudott és semmit sem bánt,
mindennek meg volt az oka, s kimondta az okot: dühömbe!… S megrántotta a
száját, semmit sem sajnált, azt se ha felakasztják érte…

Ebben a percben fölemelte a kezét; idegen érzést érzett rajta s
akaratlan megnézte.

Elsápadt tőle, a szeme összehuzódott kicsire s ellenségesen, riadtan
nézett a kezére; az orrából hánytató inger folyt vissza le a gyomrába s
olyan undorodás és kétségbeesés fogta el, hogy azt hitte ledobban.

A keze csupa vér volt.

Friss vér. Embervér.

Sohasem látott még vért. Halálosan megrémült tőle.

Pedig tisztán tudta, hogy nem bánja, nem sajnálja, örül neki, bánná ha
meg nem tette volna, amit tett, de azért elkezdett reszketni és minden
porcikája külön reszketett s nem volt annyi önuralma, hogy idébb, vagy
odébb birta volna mozditani kezét. Ott tartotta azt a szeme előtt és
látta, hogy reszket, mintha villanyáram rázná a kaszárnyai fürdőben. S
félt, rettegett, iszonyodott. Oda volt. Ha valaki meglátta! ha egyszerre
csak rábukkan itt valaki. Ha egy gyermek meglátná s árulója lenne.

Elkezdett vele forogni a föld, érezte, hogy rögtön felbukik álltában s
mintha le volna ragadva a lába az agyagos sárba, nem birja kihuzni a
meredt oszlopokat.

Behunyta a szemét, a sötétben felfordult, előrebukott s a térdeire
könyökölt, úgy maradt leguggolva, reszketve, két talpán inogva. Nagy
részegség fogta el; agyát, testét elárasztotta az ijedtség mámora, amely
rácsapott, mintha a levegővel lélekzette volna be.

Káromkodást próbált kinyögni, az istent szidta, de csak keservesen birta
vacogó fogait összeszoritani.

Kétszer-háromszor rájött rohamban a buta és jótehetetlen reszketés.
Sápadt volt, mint a viaszk s a szive úgy szorult, hogy néha fel kellett
tátani a száját, hogy lélekzetet kapjon, mintha vízbe fulna.

Hosszú időnek kellett eltelnie, mig a teste keresztül ment az első
vadrémület lázán. Hideg verejték verte ki a homlokát, a testét s nem
volt mozdultányi ereje.

Mikor végre annyira birt, hogy gondolatok verődtek az agyában;
percről-percre rémítőbb ötletei támadtak: ha meghallotta valaki a
lövést! ha utánna jönnek Gyurinak! ha ez eljött, más is jöhet! ha valaki
elmegy az uton s benéz! legalább a kapu volna becsukva! a testeket
eltakaritani!… Menekülni, menekülni innen! rohanni neki a mezőnek,
hajadonfővel neki a hónak, át a vizen, át a világon! Másutt uj életet
lehet kezdeni! De itt minden perc halál! Amerikába!

Valami idegen, ismeretlen, gyáva szellem költözött belé, az beszélt
belőlről kifelé s a rendes okos, erős, magabizó lelke ott gubbasztott a
felső rácsokon s megkötözve, de gúnyosan figyelt arra ami körülötte
történik odabent az emberi burok kalickájában.

Megint érezte azt a kettős lelket, amely benne tanyáz, de most ez az
idegen lélek még váratlanabbul támadt rá, mint a tegnapesti. S megint uj
volt és erős, de csak ő rajta, mert őt tönkretette, s minden erejét
elvette másokkal szemben. Gyávábbá tette a gyermeknél, s alacsonyabbá a
földöncsuszó féregnél.

És hirtelen fölforrt benne az indulat. Mért nem jött előbb ez a buta
gyávaság? Honnan került elő a pokolból, hogy tönkretegye azt, akihez
semmi köze, aki soha nem ismerte az életben. Ökölbeszoritotta a kezét s
habozott egy percig, hova vágjon magán, hol fészkel ez a bitang idegen?
Aztán teljes erővel megfeszítve izmait, csak ép megrázta magát.

Nagyot lélekzett utána, kétszer-háromszor mélyet, teli a tüdőt. S úgy
tetszett neki, hogy csakugyan emberebbnek érzi magát. Most már legalább
van benne dac és szembe mer szállani a fenyegető sorssal.

Felhasználta a percnyi erélyt, felkapta a gubát a hóból s vállra
vetette, fel a süveget, amit mélyen benyomott a homlokába s gyilkos
nekibuzdulással, vissza sem nézve, kiment az udvarról.

Komor volt, elszánt és bizonyos kevélység fojtogatta, hogy magamagát le
tudta győzni. Ámbár érezte, hogyha megállana, összerogyna, ha magára
maradna, megsemmisülne, ha nem vivna ilyen kemény harcot, végigmenvén
vérbeborulva, végig a nyílt utcán, vonaglana a földön és még sirni sem
volna ereje.

Csak ment előre s minden lelkierejét lefoglalta, hogy embernek látsszék
s emberi módra viselje magát. Egy gyerek állott a legelső kapuban,
szótlanul bámult rá s utána fordult. Dani rápillantott s majdnem
összerogyott a rémülettől. A gyermek nézésében ott látta a véres csizmán
való nagy csodálkozást. És a lábát ettől kezdve mintha valami meleg,
kövér kellemetlen lében tartotta volna. Kapkodta, hogy kivonja belőle,
de lehetetlen volt. Sőt egyre jobban melegedett a lábán a kapca, mintha
az égő csizma befelé perzselne. S ugyanakkor a lelkét még jobban
perzselte annak a kis gyereknek elkapott pillantása. Rettenetesnek,
birójának ismerte el a gyermeket, akinek joga van rábámulni, megcsodálni
őt és elitélni és aki előtt neki föld alá kell sülyedni a rémülettől.

Rezzenve nézett körül, mint az üldözött vad. Rést keresett a szeme, ahol
kimeneküljön a világból és szükölni tudott vón, mint a kutya a bot
előtt.

De csak állati vad rémülete árulta el igy az embert, akinek esze élt és
okoskodott:

– Hát hova akkor? Ha ilyen gyáva, cudar vagyok? Akkor mi lesz? Mit
akarok? Hova megyek?

És csak ment, ment. S a szeme előtt megvillant annak a gyermeknek a
csodálkozó pillantása, s végigsajgott benne.

Az ő fia is igy fog nézni?

Rettenetes vágy, mohó áhitás fogta el: haza! Otthon nincs semmi baj! S
meggyorsitotta lépteit, rémülten, rettegve, üldözéstől irtózva s behuzta
a derekát és a farkcsigolyáit s kinos bizserélést érzett bennük, amely
üldözte, előrekergette, mintha ostorcsapás érte volna. Egyre jobban
nyers, primitiv állattá lett; az agyában megszünt az ész működése s
előre nézve, se jobbra, se balra nem ügyelve, mintha szemellenző volna a
vakszemén, mint a lónak, ugy igyekezett, gépies menéssel előre; mint a
falu végén megriasztott állat, amely hanyatthomlok rohan haza.

Oda, oda akart menni, haza. Haza. Bebujni a vacokba, amelyről már azt
sem tudja ebben a percben, biztos hely-e, vagy sem, csak annyit tud,
hogy ott a helye. Oda el kell jutni. Ott otthon van. Ott majd számot tud
vetni magával s onnan bátran kiugat majd az üldözőkre.

Egy-egy pillanatra mégis tiszta eszmélet berzen föl agyában. Hisz olyan
hosszu, olyan hihetetlenül, pogányul hosszu a falu rövid utcája…
Észreveszi, hogy nagyon rohan. Ez gyanut kelthet s meglassitja lépéseit.
Később megijed, hogy nagyon is kétségbeesett az arca, aki ránéz, rögtön
kitalál valamit! S derültebbre, mosolygóra vonja az ábrázatát, de merev,
farkasnevetésre torzul el az akarat. Nemsokára eszébe jut, hogy aki
nevetni látja most, később majd elemlegeti, hogy kacagott, mikor a
gyilkosságról jött. Erre ijedtté és halálosan csüggedtté válik az arca
kifejezése s megint nincs több vágya tovább, csak menni, menni,
hazaérni, elbujni! Elbujni és elereszteni magát s reszketni, mint az
imént ott… S már előre érzi a reszketést az inaiban s hihetetlen
gyötrelmet szenved el.

Mindenféle emberek, asszonyok ácsorognak, kapuban, utcaközépen, minden
szem rá van forditva és ő halálraváltan rettegi, hogy megszólitsák.
Tudja, hogy csak egy hang szóljon hozzá, szét kell omlania porrá, mint a
mesében az életreboszorkányozott halottnak.

Az állkapcsai megmerednek és elernyednek, a szemei megüvegesednek és a
szive rendetlenül ver, irtózatos gyötrelmei vannak s vastagon izzadja ki
a jéghideg verejtéket.

Az élet minden büneért megvezekel ezen a rövid uton s hallatlanabb
kinjai vannak, mint amit a Dante poklának összes bünhödői átélnek; azok
lélek léttükre testi szenvedésekben főnek, ő testét lelki tüzökön érzi
szerteszét olvadni.

Már látja a kapuját, már csak száz lépés, már csak husz s minél közelebb
éri, annál elérhetetlenebb távolságban látja.

Félhalottan bukik be rajta. Lábát nem birja fölemelni; előre tudja és
valóban meg is botlik a küszöbben. Alig-alig őrzi meg, hogy el nem
vágódik. Ha felbukna, nem birna többé fölemelkedni! S hátulról érzi,
hogy erős markok nyulnak utána, hogy megfogják.

Mikor bejut a pitvar küszöbén, végre megáll s hátával beteszi az ajtót,
aztán nekidül és eleresztve magát, teljes erővel kitör rajta a
hideglelős reszketés. Egy ízén nem bir többé uralkodni s ugy rázkódik
kidagadt erekkel, kimeredt szemmel, hogy az ajtó zörög a sarkán és a
kilincsén.

És ő hallja ezt a zörgést, amely olyan, mint a messziről közeledő, majd
elhaló s ujra közeledő kocsizörgés,… láncok csörömpölése jut róla
eszébe.

Oly gyengének és nyomorultnak érzi magát, mintha halálos beteg volna. A
belei kóvályognak és vonaglanak, mint a kigyóboly s gilisztanyál fakad
fel a szájában. A feje szédül s nehéz, mint egy dézsa; nem is birja a
nyakán megtartani; lebillen, mint a hervadt száron a tök.

Hallja, hogy a felesége feláll odabenn. Megnyikordul a szék. A hallása
ijesztően éles és azt is hallja, hogy valahol messze orditás van!
Egyszerre figyel oda ki, ahol nincs semmi s be a szobába, ahol az élet
egyszerü ártatlan mozgása lármáz. Mindakettő egyformán ijeszti.

Az ajtó megnyilik s kilép a felesége. A konyhaablak világosságában
jelenik meg. Amint meglátja őt Dani, mintha üde szél fujná el a ködöt,
egészen elmulik a láza reszketése, lelki szorongása. Soha sem látta
ilyennek az asszonyát. Sápadt arcából nem gyülölködve parázslik ki a
nagy fekete szeme, hanem bánatosan, megtörten. Szomoruan néz, olyan
szomoruan, mint aki beletörődött a sors haragjába, mint aki temetett s
már csak csüggedtségével gyászolja a halottat. A férfi kitágult szemmel
néz rá s beszijja ezt a szomoruságot, mint a mező a csöndes esőt s
föllélekzik és elpárolog a forróság tikkadtsága.

Egymás szemébe néznek hosszan.

Erzsi látja, hogy az ura meg van rokkanva, megérzi, hogy a szeméből
könyörgés száll feléje. Nem tudja miért, de sejti, hogy nagy és mély
bünbánat szállotta meg az urát. És ő már kisirta magát, kis betege
mellett könnyekben adta ki az indulatát, nincs tovább haragja, csak
fájdalma. Teli van nagy bánatával, el sem tud egyebet képzelni s az
abban való részvételt olvassa le az ura szeméből. S tompán beveszi őt a
maga fájdalmának sáncába, hiszen ebben az egyben közös az érzésük joga.

Hosszu csönd van, amely mégis mintha élettel volna tele, tartalommal. A
férfinak jól esik a felesége angyali szomorusága, az asszonynak a férfi
megtörtsége.

És ettől kezdve valami uj szint vesz föl a köztük levő viszony; a
szomoruság szépsége árad és borong bennük.

Az asszony fáradtan, de nem idegenül, valami megadó bizalmassággal int
az urának. Int a szemével, de kiséri egész testével a mozdulatot, maga
után hivja s a férfi megy; nyugodt, fáradt, nem kinos léptekkel.

Bemegy a szobába.

Az asszony az ágy elé áll, amely meg van bontva s ott fekszik benne egy
kis test. A fia.

Első percben azt hiszi, halott. Megijed, de nem az előbbi féktelen
rémülettel; van az ijedelmében valami öröm; meghalni jó! Csak ez jó!

A gyermek fehér, de lélekzik. Kis teste megmozdul. Csak a lába van
könnyü lepedővel letakarva. Olyan furcsa és szomoru ez az apró emberke,
nagyemberes ingecskéjével, gatyájával. Amint ránéz, magán ijed meg. Ha ő
igy fekhetne halálos ágyon! Gyermekül, ártatlanul, betegen! Örökre
elérhetetlen boldog állapot!

Kérdően néz a feleségére.

Erzsi már beleélte magát, hogy az ura mindent tud. Megütődik kérdő
pillantásán. Látja, hogy semmit sem hallott az ember. És nem ez bántja;
asszonyi, megenyhült szivében valami uj aggodalom kél: mi baja akkor az
urának? Rögtön leinti önmagát: nem bánja! az az ő baja, maga kereste
magának!

Csöndesen leül az ágy szélére. Lankadtan hajtja oldalra a fejét s
hosszan nézi pihegő kis fiát. A másiknak szabályos lélekzése hallik a
bölcsőből. Az is alszik.

– Nem voltál itthon az éjszaka, – szólal meg az asszony s oly szomoru a
hangja, olyan lemondásteli, lágy s haragtalanul szemrehányó, – rabló
tört rám. A gyerek megijedt. Kifogta a frász. Vagy tizszer rájött. Most
alszik.

Daninak eszébe villant, ki járt itt. Kinek kellett itt járni.

Leereszkedik egy székre s megszólal. Csöndesen, nyugodtan, komolyan.

– Megöltem Takács Gyurit.

Az asszony mintha golyót kapott volna a testébe, még jobban elfehéredik,
alélás kerülgeti s reszketni kezd.

És a férfi ujra megszólal.

– A grófot is megöltem. A Karay grófot.

Nincs kegyetlenség a szavában és mégis valami belső fásultság van abban,
ridegség, szivtelenség. Tudja, hogy megijeszti a feleségét, de éppen
akarja is azt. Mintha magán könnyitene vele. Pedig fáj neki, soha
életében igy nem fájt a szivének, ha a gyöngét bántotta.

Megvillan a fejében, hogy szemrehányást tesz az asszonynak, mert
voltaképpen miatta volt, minden miatta, az egész elromlott élet miatta
volt. Valami ingerült kegyetlenség rángatta meg a száját, hogy erőset
mondjon, keserüt, szivszakajtót. De nem szólt, csak szétnyitotta a gubát
s megmutatta véres ruháját.

Aztán örült neki, keservesen, sirósan örült, hogy igy átragadt az ő
reszketése az asszonyra.

Soká ültek némán.

Az asszony lassan sirni kezdett. Csak megeredtek a könnyei. Nagy
fájdalomnak kellett lenni, ami még könnyet tudott kihozni agyonsirt
szeméből.

A férfi komoran, egyre komorabban ült. Egyszerre csak tompán
fölkiáltott:

– Felakasztanak!

A hangja iszonyatos volt. Érctelen és elfeledhetetlenül ijedt. Ebben a
pillanatban tünt föl neki először teljes rémületességében a sorsa. Olyan
lett az arca, hogy meg volt rajta kövülve a halálirtózatnak egész
borzalma. Az ajka a hang után lepittyedve maradt, a nyelve a fogai közé
dagadt, szeme kidülledt, lélekzete elállott s üvegesülten szürkére
hályogosodott a szemtükre.

Erzsi olyan rémülettel nézett bele ebbe az arcba, mintha máris az
akasztófán látná.

És ebben a percben elfelejtett neki mindent. Az egész életre való
szenvedést, a sok méltatlanságot, megbántást, durvaságot,
kegyetlenséget, az emberi bünöket, mindent, mindent. Mi az ő szenvedése
ehez! Mi az ő bünhödése ehez! És ha még százszorta nagyobb volna is a
szenvedése, mint a milyen: ő a szerelmeért szenved! Méltatlanul! S ez
magában hordja a belső feloldozás és vigasztalás csiráit. De ez a férfi
a büneiért bünhödik! S a lélek a legszigorubb birája! Önmaga előtt nem
állhat meg!

S olyan véghetetlen szánalom fogta el, hogy leborult elébe térdre s
összekulcsolta a kezét s nem iszonyodott véres ruhájától és asszonyi
genialitással hazudott vigaszt s adott bátoritó szót!

– Édes uram! Ne hagyd el magad! Ne hagyd el magad!

És odaborult a véres kézre.

– Okod volt rá! – kiáltotta s a könny elfojtotta hangját.

– Elitélnek! De kiszabadulsz! Haza jösz nekem! És akkor elbujunk egy
sarokba! Békességbe! Istenhez békülsz. Boldogan élünk!…

Valami krisztusi hit és szeretet kiáltott ki a szavaiból s a férfi
magához tért tőle. A mentő szalmaszál teljes önuralmára szolgált. Egy
villanásra tisztán állott előtte az igazság. Az az igazság, ami a
felesége gondolatában volt.

Nem fogják halálra itélni: oka volt! És a börtönből kiszabadul! És
akkorra lehül a tüzes vére. És meg fogja váltani a büneiből ez az
asszony.

És ugy tünt föl neki most ez az asszony, mint egy szent.

S valami nagy, nagy meghódolásra tört össze s levágta magát a földre, az
asszony lába elé s megcsókolta előtte a földet. A másik pillanatban már
csak azt érezte, hogy kimerült, fáradt fejét jól esik a hideg földre
tenni. Megszédült vele a szilárd föld s egy pillanat alatt el tudott
volna aludni.

Erzsi azonban csupán tiszta, nemes meghatottságot érzett. Rátette a
kezét a férje fejére s édes könnyek peregtek rá az arcáról. Ő olyan
teljes igazán bizott abban a jövőben, mint a tulvilági üdvösségben.

Dani egyszerre rettenve kapta fel a fejét. Ideges érzékei zajt
hallottak. Fülelt, mint a vadat álló kopó.

Csakugyan lépések odakinn. Az ajtó nyilik s mielőtt a férfi
felugorhatna, vasvillás emberek jönnek be.

– Ne félj! – sikoltja Erzsi.

Átkarolja megreszkető férjének a fejét s erősen megcsókolja.

– Ne félj! – suttogja a fülébe. – Ha bátor vagy, megmenekülsz. Haza
jösz. Boldogok leszünk!

És Dani nem fél.

Olyan nyugodt, olyan fölényes, gyönyörüség látni. Gyönyörüség egy
asszonynak tudni, hogy az erős férfinek ő ad erőt. Őt magát is
megerősiti ez.

Turi Dani nyugodtan, méltóságosan, a jövőben bizva állt a vasvillások
közé.

És amint az ajtóból még egyszer visszanézett rá, szinte várva, hogy az
asszony utána rohanjon, látta, hogy a beteg gyermek az ágyon
összevonaglott. És Erzsi egy pillanatig habozva állt, az ura után
vesse-e magát, vagy a fia elé. És csakugyan ezt tette. Leomlott az ágy
elébe s remegő, simogató tenyerével ráborulva a kinlódó gyermekre,
könnyaláfutott arcát az ura után forditotta: elköszönve, fájdalmasan;
visszahivta, igéretesen.

S a férfi megértette.

S megtudta, hogy az Isten akarata volt, hogy beteget adott a gyönge
asszonynak: erőt adott a várakozásra!

Teljesen tiszta volt az esze, csak a szive szorult odalent.

De mi ez a semmi szorongás, ahhoz a boldogsághoz, hogy tudja, ma tudja
először, mi vár rá a jövendőben. Meg van elégedve az isten akaratával.

Vétkezett, özön vétekkel. Bünhödni kell és bünhödni fog érte.

Kifizeti az adósságot.

Aztán uj életet kezd. Lehiggadt vérrel, amely nem viszi ujra bünbe… S
boldog lesz az asszonyával. Az ő édes, szent, vékony, imádságos szemü
asszonyával!

S olyan boldogan lépked a falu szájatáti népe között, mintha nem
veszteni, hanem felmagasztalni vinnék.

De egyszer csak váratlan eset állitja meg a menetet.

Velőtrázó sikoltással rohan ki Bora s odaveti magát a Dani nyakába.

A lány nem volt kint a szobából és mit sem hallott a hirtelen szétfutott
hirből. Csak azt látta, hogy Danit kisérik, mint rabot.

Magából kikelve sivitott.

Egy pillanatra látta a Dani véres kezét, véres ruháját.

– Én, én! – sikoltotta s kitárva a karját, utját állotta az embereknek.

– Mit te! – mordult rá egyik ember. – Lódulj.

– Én küldtem oda! Én uszitottam rá!

– Fogjátok meg.

Dani szeliden nézett a lányra.

– Ó a bolond! – mondta gyöngéden.

Valaki megragadta a lányt.

– Hagyjátok, – intett neki. – Mit tud ez? Hát kérdezd meg tőle, mi
történt! Kit öltem meg?

– Tudom, tudom! – rikoltott a lány eszelősen és hátra feszitve két
könyökét, toporzékolt és rázta az öklét. – Én miattam van. Én vagyok a
ringyó. Én vagyok a ringyó. Engem vigyenek el. Én vagyok a szajha. Engem
akasszanak fel. Én uszitottam fel. Az éccaka nállam hált, velem hált az
éccaka. Akkor csináltam ki. Én béreltem fel. Én vagyok a szajha!

– Lódulj a fenébe te szajha! – orditott rá egy vasvillás és nyakon vágta
a lányt.

Dani abban a percben mint a megveszett farkas ugrott rá. Orrtövön vágta,
hogy felbukott; rávetette magát s állkapcson csapta, hogy kifitult a
szája. Torkon ragadta.

De ekkor hatalmas ütést kapott a feje hátuljára. A vasvillások neki
estek és ott ütötték-vágták, ahol érték.

A lány orditott és földhöz verte magát és neki ment az embereknek, mig
őt is le nem verték vasvillával.

Az anyja rohant ki érte, jajszóval átkozva a gyilkosokat és Turi Danit.

Saroglyán vitték a községházára Danit. Belökték a fáskamarába, rázárták
az ajtót s két embert állitottak elébe. Csendőrökért küldtek.

Besötétedett mikor Dani eszméletre tért.

Lassan tisztult ki előtte, hol van, mi történt?

Nem volt többé a lelkében semmi indulat. Fájdalom volt, szomoruság,
életutálat.

A két asszonyra gondolt. Arra a drága, imádnivaló szentre, aki meg tudta
volna váltani őt s arra a szegény boldogtalan bünösre, aki fel tudta
volna áldozni magát érte.

És tudta, hogy mindakettő hiába pazarolja már ő reá a lelkét. Neki nem
lesz többé segitségére asszonyi sziv. Valami csudát, valami félelmes
igazságot sejtett meg:

Egy asszony! ha csak egy igaz asszony élt volna az életében: boldoggá
tette volna! De kettő, három, tiz, száz… százszorosan elveszejtik őt.

Bevégezve látta a sorsát.

Az imént még bizott a jövőben, a szép, nyugodt, boldog egy-asszonyos
jövendőben. Most már nem bizik.

– Ha ezerszer föltámadnék, tizezerszer felfalnának az asszonyok!

Soká, soká hevert erőtlenül.

Kábult fejét csak egy gondolat nyugtatta meg.

Ő megtette a magáét mindenkiért.

A többi nem az ő dolga.

Magasabb hatalmak kezében van immár a sorsa. Az emberi
igazságszolgáltatáséban.

És teljesen megnyugtatta, hogy az örök itélet kezében van immár a
fáklya, amely arra való volt, hogy világitson s lőn gyujtogatóvá…

– Minek éltem? – mondta. – Hát ugyan minek lettem erre a világra!

Mi az élet?

Sár.

És az ember benne?

Arany a sárban.

Ki hát a bünös, ha ebből az aranyból semmi sem lett?

– Ki?

Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

98 |ül fel a |ülj fel a

115 |megőrt az élet |megtőr az élet

119 |mindig ugynnazok |mindig ugyanazok

127 |vasvillával kezébén |vasvillával kezében

145 |világ végéíg |világ végéig

174 |faleségét öleli |feleségét öleli

179 |voít vele |volt vele

195 |megszólaft Bora |megszólalt Bora]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69155 ***