*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69034 ***

Eötvös Károly Munkái

XXII. KÖTET.

A BAKONY

II.

Eötvös Károly Munkái

XXII.

A BAKONY

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MXMIX

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

A BAKONY

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MXMIX

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.




KI VOLT HÁT SOBRI?


I.

(Szépfaludi Ö. Ferencz uj közlése Sobriról. – Szigeti József
szinművészünk nem ismerhette Sobri dolgait. – Sobri társainak végzete. –
Az álnév. – Tudásom forrásai. – Kisfaludy Sándor. – A billegei csárda.)

Ki volt hát Sobri?

Ezt a kérdést veti föl a jó Vasárnapi Ujság mult heti száma. (1905. évi
novemberben.) Nem először vetődik föl ez a kérdés. Sobri eltünt régen,
közel hatvankilencz esztendeje. Ma már öreg ember az is, a ki akkor
született. Ha Sobri élne: ma már közel járna a századik esztendőhöz.

A kérdés érdekes. Különösen érdekes volt hatvan-hetven év előtt. A
Bakony vidékén, Pápán, Győrben, Veszprémben egykor sokan úgy voltak
meggyőződve, hogy Csuzy János előkelő nemes ifju s nagybirtokos volt
Sobri. A Duna-Tisza vidékén s Pesten is százan esküdtek arra, hogy az
igazi Sobri nem volt más, mint gróf Vay József, a hires gazdag Vay
Ábrahámnak, Borsod jeles alispánjának és követének, Máramaros
főispánjának, a később gróffá lett tekintélyes főurnak másodszülött fia.
Vakmerő, délczeg, kalandos természetü hires lovas Józsi gróf: ez lett
volna Sobri Jóska.

Mindez üres mende-monda. Egyik se Sobri volt.

Most Szépfaludi Ö. Ferencz uj névvel áll elő a Vasárnapi Ujságban. Azt
mondja: Kopácsy József esztergomi érseknek és primásnak még veszprémi
püspök korában volt egy kuktája s később daliás huszárja, valami Schober
Jóska nevü. Ez 1837-ben szerelmi viaskodás közben agyonütött egy
őrmester katonát, azután megugrott s bakonyi hires betyár lett Sobri
Jóska néven. Halála ugy következett el, hogy ütközet közben valami
kunyhóban elégett, de azt is hirlelték, hogy megunta a haramia életet,
elbujdosott a Bakonyból, valamely tiszamenti faluban telepedett meg s
ott mint tiszai molnár hosszu életet élt.

Hivatkozik tanura is. Tanuja Szigeti József, a jeles szinművész és iró,
a ki 1837-ben tizenöt éves volt már, az emlitett veszprémi püspök
rokona, maga is veszprémi fiu, látta is Schobert vagy Sobrit s onnan
tudja történetét. Hivatkozik még mint tanukra az öreg Hunkárra és Tóth
Mór, egykori karczagi királyi ügyészre is. Emlit mesés részleteket is
Sobri dolgaiból. Fölemliti, hogy társai voltak Milfajt Vendel, Popik
Pál, Kanász Jóska vagy Ferke s hogy Milfajt stájeri származásu volt s
zalavármegyei perzekutorok fogták el.

Mindez valótlan.

Az öreg Szigeti József csak képzelődésből vagy mókázásból vagy valami
rossz német regényből mondhatta ezeket. Sobri már 1837. évi február
közepén meghalt s azóta se hire, se hamva. Szépfaludi Ö. Ferencz az öreg
Hunkárt alig ismerhette. Az öreg Hunkár alatt Hunkár Antalt, a hires
nemesi inzurgens ezredest, az 1809-ik évi győri csata hősét értjük. Több
mint negyven éve meghalt. Tóth Móricz jó barátom s tanulótársam volt,
nem is bakonyvidéki; ő csak annyit tudott Sobriról, a mennyit tőlem
hallott vagy olvasott. Milfajt nem stájeri, hanem komáromvármegyei
származás volt, rokonai legalább ott laktak s nem is zalai perzekutorok
fogták el, hanem komáromvármegyei pandúrok és katonák. Sobri társai közt
se volt Popik Pál és Kanász Ferke nevü. A Ferke szót Ferkó vagy Feri
helyett túl a Dunán nem is szokták használni.

Sobriról egész irodalom támadt valamikor. Az egykoru hirlapok sokszor
emlegették. Néhány gyönyörüen szép dal is emlékezik róla. Irtak róla
regényeket, szinműveket. A nép ezerféle mesét költött róla. Volt
Sobri-szűr, Sobri-pipa. A kedvencz házi állatokat, ebet, bikát, lovat,
Sobri néven nevezgették még az én gyermekkoromban. Czindery Lászlónak
egyik versenylova is »Sobri« volt a mult század negyvenes éveinek
elején. Az utczai irodalomban még ma is él a neve. A magyar ponyván már
alig van nyoma, de még egy-két év előtt is volt a kezemben budapesti
rossz német regény, mely mostanában készült. Bizony mesés alakká lett az
egykori hires bakonyi szegény legény. Már életében is, hát még halála
óta!

Természetesnek is találom, ha nyomozzák, ki volt Sobri Józsi, vagy a
mint szintén mondják, Sobri Jóska. De már az mégse természetes, hogy az
után, a mit én megirtam, mégis annyi mende-mondát költenek róla. Hiszen
az a kép, melyet a Sobri-világról én rajzoltam, óvatosságra és
mérsékletre inthetne mindenkit. Ott van gyüjteményes műveim hatodik
kötetében: »A hires Bakony és a hires Sobri Jóska« czim alatt. De rajtam
kivül irt Jókai is, Tóth Béla is, Hoitsy Pál is. Annyi adat egyikhez se
jutott el ugyan, mint hozzám, de a mit irtak, az mind valóság.

Sobri társai közül 27-nek nevét ismerem. Soknak élete és halála
történetét is. Társai közül ötöt Sümegen akasztottak föl, hatot
Veszprémben, egyet Sopronban és egyet Szegzárdon. Társaik agyonlőttek
maguk közül kettőt. Egyet azért, mert nehéz sebbe esett, a törvény
kezébe kerülhetett s áruló lehetett volna. Egyet pedig azért, mert
kegyetlenül zsarnokoskodott fölöttük.

Kettő nyom nélkül eltünt örökre. A hires Pap Andor volt az egyik, a
másik Virrasztó.

Sobri maga Lápafőnél esett el. Ütközet közben történt eleste. Tulnyomó
erő volt ellene. Katonák, pandurok s reá vadászó nemes ifjak. Maga lőtte
magát sziven. Meglehetős hűséggel irja le halálát Jókai.

Ugyanott agyonlőtték négy társát. Ki volt ez a négy társa: biróság,
hatóság sohase határozta meg. Nem törődtek vele. Elestek ütközet közben
s holttestüket eltemették ott, a hol találták. Feleség, gyerek, rokon,
szerető nem járkált utánuk. Nem keresett örökséget senki.

De soha nem is tudták meg hitelesen, ki volt Sobrin kivül a lápafői négy
halott. Magam is nyomoztam. Nem tökéletes bizonyossággal, de nagy
valószinüséggel Babóti Istók, Bódai, Zsidó és Laczi volt. Másutt történt
ütközet közben elesett kettő. Cser Miska az iharkuti csárdában és Liliom
Peti a szabadszállási pusztán. Kettő elégett, a két tornai legény. Lakat
Miska öngyilkos lett.

Szólnom kell itt a bakonyi duhajok különös szokásáról. Sobri minden
pajtásának két neve volt. Egyik a valódi neve s másik az álneve. A
haramia-életben az álnevet kellett használni, a valódit nem volt szabad.

Sobri maga rendelte igy. A kit fölvett társaságába, annak két fogadást
kellett tennie. Az egyik abból állt, hogy igaz nevét nem mondja meg
senkinek. Gyöngédség volt ez és okosság. Ki tudja hol lesz vége s mi
vége lesz a haramiának? Valószinüleg kötél. De mindenkinek van valakije,
a ki szereti őt s a kit ő is szeret s a ki jóravaló. Apa, anya, testvér,
mátka. Ne tudja meg soha senki, mi vége lett annak, a kit szeretett.
Gyászt és gyalázatot ne érezzen senki. Emberszólás ne érjen senkit a
családból. Várják haza ölelő karjukba mindig, várják haza halálukig. S
mikor a bakonyi szegény legény már elporladott s csontjai fölött buján
tenyész a pázsit, szerettei még akkor is azt mondhassák: él, de
bujdosik, egykor majd hazajön!

A második fogadás pedig abból állott, hogy ha Sobrit, a vezért
veszedelem éri, szeretőjét, Répa Rózit el nem hagyják. Fölkeresik,
támogatják, együtt sirnak vele, Sobri Jóskát szivesen emlegetik,
este-reggel rágondolnak.

Sobri maga is álnév. Nem ez volt a hires haramia igazi neve, hanem Pap
Jóska. Apjának is ez volt a neve. Kanász volt az endrédi pusztán
Vasvármegyében. Ez a puszta Baltavár közelében fekszik Zalavármegye
határához közel.

Társai közt volt Fűmag és Kalarábi. Mindkettő álnév és pedig egy
embernek álneve. Igazi neve Recze Marczi. Ezt hát igazi nevén is
ismerték.

Igy voltak másokkal is.

Bodri Jóskáról tudták, hogy igazi neve: Páli József.

Franczliról tudták, hogy igazi neve Kaufman Ágoston. Ez sopronmegyei
sváb származás volt. Eszterházy Pál herczeg valamely uriszéke hosszabb
börtönre itélte. Az urasági börtön Fraknó várnak pinczéiben volt.
Kaufman onnan megszökött és Sobrihoz állt. Ott vette föl a Franczli
nevet.

Bodrit és Franczlit is Veszprémben akasztották föl a Látóhegyen.

Mógor Peti szintén a hiresebb haramiák közé tartozott. Valódi neve Nagy
Jancsi volt. Volt egy másik igazi Nagy Jancsi is Sobri seregében. Sobri
halála után ez lett egyik csapat vezére. Ez volt a zsarnok. A borzavári
Bakonyban végezték ki társai. Mógor-Nagy Jancsit Veszprémben itélte el a
talponálló biróság.

Volt egy haramia egyszerü Peti néven. Igazi neve Czifra Miska volt. Ez
tornai legény volt, bujdosó társa Pista. Csak e néven ismerték Sobrinál.
Valódi neve sohase tudódott ki. Petinek és Pistának rettenetes a
története. Később majd visszatérek rájuk.

Volt még három olyan álnevü duhaj, a kinek igaz neve sohase jött
napvilágra. Ezek voltak Laczi, Zsidó, Virrasztó. Laczi és Zsidó
Lápafőnél esett el. Virrasztó nyomtalanul tünt el örökre.

Még három nevet ismerek Sobri pajtásai közül, a melyekről nem tudom,
igazi vagy álnevek-e? Ádám, Pityerész Istók és Görhes Miska.

Ádámot Sümegen végezték ki. Pityerész Istókot társai a dobosi
rengetegben fosztották meg életétől. Görhes Miskának más a története.

Ennek fiát, Görhes Jancsit jól ismertem. Ez is betyár lett s megyei
tisztviselő koromban megtilódott a kezemen. Ha a Görhes név Sobri
korában álnév volt is: ime fiára is átszállott. Sobri társai közül
csupán Görhes Miska lett ujra emberré. A vármegye megalkudott vele. Maga
önként jelentkezett, de óvatosan. A pápai prefektus: Bezerédy megigérte
neki, hogy szót emel érte a vármegyénél, ha Sobrit vagy pedig két
emberét kézre adja.

– Élve vagy halva adjam kézre?

– Akár élve, akár halva.

Sobrit nem bántotta, de két emberét Pápától nem messze poharazás közben
agyonütötte s holttestüket kézre adta. Bezerédy hatalmas ember volt,
szavát is állta, Görhesnek megkegyelmezett a vármegye.

Töredelmes megbánása, a gonosz élettől önkényt való elállása, két
istentelen duhaj társának kézreadása miatt kegyelmezett meg neki a
talponálló biróság. Legalább igy vezették itéletét a jegyzőkönyvbe.

Lakat Miska a szakadatlan üldözés közben elkeseredett, megunta életét s
önkezével oltotta ki.

Pap Andor is nyomtalanul tünt el örökre. Hires betyár volt. Lápafőnél
sértetlenül menekült meg. De Hunkár Sándor egykori barátomtól és
követtársamtól ugy hallottam, hogy Sümeg-Rendek közelében egy kanász
vágta agyon, mert a feleségét elcsábitotta. Hunkár Sándor unokaöcscse
volt Hunkár Antalnak, a kit Sobriék kiraboltak, a Hunkár-család hát
figyelemmel kisérte a Sobri-világ embereinek végét.

Nem akarom ismételni, a mit eddig megirtam erről a világról. De ujabb
adataimat el nem hallgathatom s ennek a világnak költészetéről is meg
kell emlékeznem.

Komor és édes szépségekkel van tele ez a költészet.

Öregéből-nagyjából számot kell adnom arról, honnan meritem tudásomat a
Sobri-világról.

Veszprémvármegyében négy vagy öt helyen raboltak a szegény legények.
Tornán, Tüskeváron, Pápa-Teszerén, Szolga-Győrött, Sandorkában. Egészen
természetes hát, hogy az én vármegyémben sok mindent tudtak Sobriékról
és társaikról életükben is, haláluk után is s közel hatvan év óta ebből
sok juthatott az én fülembe.

Jutott is. Sok öreg barátom volt a vármegyében, a ki biró vagy panaszos,
vagy hatóság gyanánt foglalkozott Sobriék dolgaival.

Országos figyelmet ébresztett a szolga-győri rablás.

Addig csak bérlőt, zsidót, papot, vásározó embert, urasági tisztet
fosztogattak a duhajok. Ezzel is törődött ugyan a vármegye, de nem
látott benne rendkivüli veszedelmet. Papok, zsidók, bérlők kárán még
nevettek is a könnyelmü emberek. De Szolga-Győrött már nemes embert,
birtokos urat rohantak meg ősi szabad nemesi kuriájában. S nem is kisebb
embert, mint Hunkár Antalt, a hires vitéz inzurgens vezért. A ki nem
gyüjti rakásra az aranyat, ezüstöt; a ki nem tőzsér, nem a nép zsirjából
él, hanem a ki nemes ember, táblabiró, vármegye ura s a kinek engedelem
nélkül még a császár katonája sem lépheti át küszöbét. Nagy eset ez.

A szolga-győri támadás részleteiről még husz-harmincz év mulva is
élénken emlékeztek öregebb barátaim. Magától Hunkár Antaltól is
hallottam egyet-mást, de sokkal többet két unokaöcscsétől, Hunkár
Mihálytól és Hunkár Sándortól. Ezek testvérek voltak s Hunkár Antal
unokaöcscsei s örökösei. Már 1837-ben értelmes ifjak. Amaz
tisztviselőtársam 1867-ben, de mindkettő később képviselőtársam s jó
barátom. Ők bizonyára jól tudták, ki volt Sobri s mi volt végzete.

Sokat tudott Sobri dolgairól, eredetéről és Sümeg körüli kalandjairól
Fülöp József veszprémi birtokos s vármegyémnek egykor főmérnöke. Tőle
hallottam jó részben mindazt, a mit Répa Róziról, Sobri szivbeli
mátkájáról a Balaton körüli utazásaim második kötetében megirtam. S az ő
tudása is kitünő forrásból eredt.

Ez a forrás maga a nagy költő, Kisfaludy Sándor volt.

Sümeg szomszédságában, a várostól napkeletre fekszik a Dobos nevü
rengeteg. Tizezer holdas erdő, helyenkint tisztásokkal s ritkás
szálfákkal, osztatlan tulajdona akkor néhány nemesi községnek s egy
csomó nemzetségnek. A nagy költőnek is volt benne osztatlan birtokrésze.

Ez a Dobos-erdő a maga juhászaival és kanászaival biztos helye, biztos
menedéke volt Sobrinak és társainak. Ezzel szomszédos a sümegi és
sümeg-rendeki erdőség s a veszprémi püspök szálas rengetege a Sarvaly.
Ez meg már az uzsai erdőkön át szomszédos a tátikai, rezii, Batthányháti
és Balatonparti erdőségekkel. 1835-ben és 1836-ban ez erdők táján sok jó
napot töltött Sobri.

Itt volt szeretője is, a gyönyörü Répa Rózi. A billegei csárda az uzsai
és sarvalyi erdők szélén fekszik Tapolcza közelében. Erről szól ez a
népdal:

  Répa Rózi Billegében
  Játszik a Sobri ölében.
  A nyakát általszoritja,
  Száját csókra igazitja.

Bizony ma már nem igen beszélget a föld népe Sobriról. Hetven év nagy
idő s a szegény földmives sokat felejt ennyi idő alatt.

Két éve ott jártam s megálltam a kocsimmal a billegei csárda előtt. A
zsidó kocsmáros az udvaron állt s magamhoz intettem. Meg akartam tudni,
mit tud a csárdás.

– Micsoda csárda ez?

– Ez a Billegei-csárda.

– Miről hires ez a csárda?

– Ketten is megbuktak itt már uram én előttem, arról hires.

– Répa Rózinak hallotta-e hirét valaha?

– Rózi, Rózi! Rózinak hallottam, de az nem Répa Rózi.

– Hát Sobriról tud-e valamit?

– Nem én uram. Sohase hallottam hirét, ide nem jár hozzám.

A jó zsidó ember hát semmit se tudott. Nem is csoda, alig hét éve van a
vidéken; – hogy tudna hetven év előtti időkről? Akkor még Ugocsában
lakhattak szülői.

A nép azonban maga valamivel mégis jobban tud emlékezni. A Sobri dalok
egy versszakát Tördemiczről hozták hozzám. Ez a falu is e vidéken
fekszik, Badacsony nyugati tövében. A versszak igy szól:

  Sobri Jóska az erdőben.
  Kalamáris a kezében.
  Azt irja a levelében:
  Répa Rózi az ölében.

Még mindig dalolják a Sobri dalok szebb részeit a leányok és legények.

Sümeg is előfordul e dalokban. Legalább egy versszakra én is emlékszem.
Igy szól:

  Ejh-hajh, Sobri pajtás,
  Mi ott az a nagy fehér ház?
  Ejh-hajh Sümeg-város.
  Ott lakik a komiszáros!

Sümeg közelében volt a gyulakeszi rablás és szomszédságában volt a
prágai rettenetes összeütközés is. Mindezt a nagy költő jól tudta. Száz
alakban, száz részletben beszélték el neki maguk a pandúrok,
csendbiztosok és szolgabirák is. Mindenki siet Zala nagy fiával a
környék ujságait, csodáit, hireit, eseteit közölni.

Ő pedig mindent elmondott Fülöp Józsefnek, öregebb korabeli legbensőbb,
legbizalmasabb barátjának, a kivel együtt csinálták a balatonfüredi
állandó nemzeti szinházat.

A mit hát nekem Fülöp József beszélt, az már forrásánál fogva is a
kétségtelen valóságok közé tartozik.

Valami kis érdekes kalandja is volt itt Sümeg mellett Sobrinak. Ezt is
jól tudta a nagy költő, de ezt még se ő utána beszélem el, hanem Milfajt
benevoluma után.


II.

(Sobri a rendeki erdőben elfogja a sümegi csendbiztost. – Szakácsi alatt
lefegyverzi Somogy csendbiztosát. – A tihanyi révnél magával viszi a
nagy bajszu Kaszást. – A rejtett kincsek. – Volt-e Sobri bálban? – Sobri
bőkezüsége.)

Milfajtot, Sobri leghiresebb társát, Komáromvármegye fogta el, de
nyomban átadta az én vármegyémnek. Itt akkor már meg volt a talponálló
biróság.

Vármegyém központi főszolgabirája akkor – 1836-ban – Kopácsy József, a
későbbi szeptemvir volt, a hasonló nevü veszprémi püspök öcscse. Neki
kellett Milfajtot kihallgatni. A kihallgatásról készült protokollum
eredetiben kezembe került, most is megvan valahol iratgyüjteményemben.
Ebben a benevolumban beszéli el a haramia az esetet.

Egyszer a rendeki erdőben a sümegi csendbiztos nagy ügyesen becserkelte
s meglepte Sobrit és társait. Sobriékat elárulhatta valaki s a
csendbiztos, mint a villám, ugy csapott rájuk legényeivel.

A haramiák megriadtak s egy-két lövés után szétfutottak, mint a
csibefiak. Magukra hagyták a vezért.

Sobri azonban nem az a legény volt, a ki valaha megfutott volna asszony
szülötte előtt. Vastag fa árnyékában megállt s meglövöldözte a
csendbiztost és a pandurokat. De a mint azok közelebb-közelebb jöttek, ő
is visszavonult fától-fáig. Meg-megállt s vissza-visszalőtt.

Szerencséje volt, hogy a pandúrok nagyobb része a futók után iramodott.
A csendbiztos mellett csak két pandúr maradt s igy csak hárman
lövöldöztek Sobrira. De ők is óvatosan, fa mellől, egyik fától a másikig
osonva. Tudták, hogy Sobri jó lövő.

A csendbiztos is bátor gyerek volt. Nem emlékszem, hogy neve benne volna
a benevolumban. A mint sejtette, hogy Sobri egyedül van, előre törtetett
s Sobri előtt hatvan-hetven lépésnyire vakmerően megállt a tisztáson. S
oda kiáltott:

– Add meg magad Sobri! A ki erre meg amarra!

Sobrinak nagyon tetszett ez a bátorság. Agyonlőhette volna a
csendbiztost, de nem tette. Pedig ugyancsak haragos volt legényei
megfutamodása miatt. Legalább, a mint Milfajt elbeszéli, keményen
káromkodott. Azt mondta a csendbiztosnak:

– Elállj rólam komiszáros, azt a keskeny karimás kalapu i… t a
gazdádnak, mert ha megfoglak, dudát készitek a bőrödből.

Egy kis kürtöt vett elő a melleséből. Valami törpe tehén törpe szarvából
készülhetett az a kürt. Valami csodálatos hangot tudott belőle
kierőszakolni. Különben is megtanulta a kürtölést az endrédi pusztán
édes apja oldalánál. Belefujt a kürtbe.

Ezt akkor szokta tenni, mikor már nagy volt a veszedelem. Utolsó menedék
volt ez a kürthang. Legényei jól tudták ezt.

De nem várták legényei a kürthangot. Hanem a mint a megiramodás után
legelőször megálltak s összedugták a fejüket, csakhamar rájöttek, hogy
ők valami huszan vannak, a csendbiztos pedig alig tizenharmad magával.
Az is nyilvánvaló volt csakhamar, hogy a vezér elmaradt s talán már be
is keritették, el is fogták, vasra is verték.

– Hejh, az áldóját, gyerekek, a vezért ne hagyjuk!

Milfajt vagy Pap Andor szava volt ez.

Csatárlánczot alakitottak két szárnyon, közbül vették a pagonyt nagy
óvatossággal, előre nyomultak s egyszer csak észrevették, hogy a
pandúrok hátában vannak.

De a csendbiztos is észrevette, hogy háta mögött szól a fegyver. Nem is
egy, hanem sok.

Dehogy telt bele negyedóra, a csendbiztos már ott állott Sobri előtt
puszta kézzel, a haramiák által körülfogva. Puskája, kardja,
tölténytáskája, kése, pénzes erszénye a haraszton. Valamennyi pandúrja
szanaszét, agyonlőve vagy sebesülten bukdácsolva vagy futásban.

Sobri hóna alá veszi puskáját s megint kiröppen száján ugyanaz a
káromkodás.

– Ugy-e megmondtam komiszáros, azt a keskeny karimás kalapu i… t a
gazdádnak. Hát most a kezemben vagy! Már most mit csináljak én te veled?

Kemény fiu volt a komiszáros is. Fegyvertelenül állt, várhatta halálát,
halványabb volt, mint máskor, de azért azt felelte:

– Kezedben vagyok, azt csinálsz velem, a mit akarsz.

Sobri nem szólt, hanem elővette kis alaku diszes, csillagos csutoráját s
húzott belőle egyet. Fölséges badacsonyi borral volt tele. Azután
megtörölte a csutora száját s odaadta a csendbiztosnak.

– Igyál egyet s azután eredj haza hirt mondani. Az én kezemen véred ne
száradjon. Hanem puskám elé ne kerülj többé.

Igy beszélte el az esetet Milfajt a talponálló biróság előtt.

Keskeny karimás kalapu!

Ilyen volt a csendbiztos s ilyenek a zalai pandúrok. Kalapjuknak alig
volt nagyobb karimájuk, mint Podmaniczky Frigyes báró nyári kalapjának.
Csak éppen hogy meg lehetett fogni két ujjhegygyel.

Sobri legényei más alaku kalapot viseltek. A régi divatu bakonyi
kanászkalapot. Ennek óriási karimája volt, de nem szétálló, hanem
egyenesen fölfelé, a kalap mellé lapuló. Ilyen alaku kalapot már nem
igen viselnek a bakonyi kanászok se. Gyerekkoromban még lépten-nyomon
láttam. Talán csak Somogyban viselik még itt-amott.

Egy veszprémi festő lefestette Milfajtot. Olyan ruhája volt Mógornak is,
Király Jancsinak is. A képről fametszet készült akkor. Minden ruhadarab
alakjára magam jól emlékszem s gondosan le tudnám rajzolni. Ötven-hatvan
év előtt százszor láttam Milfajt képét a csárdák és kocsmák kimérőinek
oldalán.

Másik esete is volt Sobrinak a rendeki erdőbelihez hasonló.

A másik eset Somogyban történt, a vármegye egyik büszke
pandúrhadnagyával. Előkelő nemes családbeli a hadnagy.

Az esetet Kozma Sándor főügyésztől, egykori nemes barátomtól hallottam
nagy részletességgel elbeszélve. Kozma ugyan zalavármegyei család, de
apja, nagyapja már somogyi birtokos s maga is az. Ezenkivül
Somogyvármegye tisztviselője már negyvenöt év előtt. Közvetlen
forrásból, a szereplők elbeszéléséből s a megyei iratokból tudhatta hát
az esetet. A mikor történt, 1836-ban, akkor is már tizenkét éves,
figyelő, eszes fiu volt.

Sobrinak Szakácsi felé volt utja. A falu alatt, a keritések mellett
vezetett el egy kompendiális gyalogút. Ezen ballagott Sobri tizenöt
legényével. De ugyanekkor, ugyanezen uton jött vele szemben a
pandúrhadnagy, tizenkét erős, marczonaképü pandúrjával.

Hideg, téli, deczemberi idő volt. Reggeli nyolcz óra. Hó a földön,
zuzmara a fákon, szürke köd a levegőben. Harmincz-negyven lépésnél
tovább látni nem lehetett. A hóban csak egy csapás volt törtetve;
pandurok, haramiák tehát sorjában mentek egymás után.

A hadnagy elől. Vállán puska, oldalán kard és pisztoly. Háta mögött az
őrmester, pár lépéssel utánuk a legények.

A hadnagy látja, a mint vele szemben parasztos külsejü legények jönnek.
Valamennyi szürben. Szür alatt a fegyver, a szür által eltakarva. Elől
maga Sobri.

Csak hallja ám Sobri a hangot, a mint a hadnagy hátraszól:

– Miféle emberek lehetnek ezek, őrmester?

Az őrmester előre néz. Megnézi jól a ritka ködben az embereket.

– Bizonyosan aratók. Aratást mennek vállalni.

Ép oly idő volt, a mikor az arató-vállalkozók föl szokták keresni a
gazdát. A hadnagy megnyugodott a feleleten.

Sobri nem akart összetüzni a pandúrokkal. Reggel is volt, hideg is volt.
Népes nagy falu Szakácsi. Csöndesen akart a pandúrok mellett elvonulni.

A mint a hadnagygyal találkozott, kilépett a keskeny gyalogutból a hóba.
Ugy illett, ugy volt szokásban.

A fiatal az idősebb elől, a paraszt az úr elől, pandúr elől térjen ki.

De a mint a hadnagy hozzá ért, megemelintette kalapját.

– Szerencsés jó reggelt!

A hadnagy rá se nézett. Még csak fejbiczczentéssel se fogadta el a
köszöntést.

Mi ez? Tisztességes köszöntést el nem fogadni? Ez is megtörténhetik?
Sejtene talán valamit a hadnagy? Vagy csak lenézi a szegény embert?
Gőgös ur, a ki még arra sem méltatja a parasztot, hogy köszöntését
észrevegye? Hát ez az emberség?

Sobriban felébredt Sobri.

Tudta, hogy legényei lövésre készen vannak. De azt is tudta, hogy a
pandúrok keze ujjatlan keztyüben, a puskájuk a vállon, pisztolyuk
hüvelyben, tokban. Nagyot kiáltott hátrafelé:

– Mindenki a maga emberét!

Ő maga villám gyorsasággal nekiszegzi jó damaszk kétcsövü fegyverét a
hadnagy mellének. S rászól:

– Meg ne mozdulj, kutya, a ki felmarkolt a világra, mert meghalsz. Én
Sobri vagyok!

Abban a pillanatban minden pandúr szeme közé odanéz a haramia két
villogó szeme s jól töltött fegyvere.

A hadnagy szinte megmerevedett legényeivel együtt. De segitség nem volt.
Ellenállni nem lehetett. Mindenki halott egy szempillantás alatt, a ki
ellenáll.

A hadnagy mégis magához tért.

– Mit akarsz?

– Fegyvert, lőport, töltényt, tarisznyát egy halomba.

A hadnagy kiadta a rendeletet. A pandúrok halomra hányták mindenüket.
Három haramia őrizte a zsákmányt.

Sobri csomóba vezényelte a pandúrokat s igy szólt hozzájuk:

– Most eleresztlek benneteket. Legényeim elkisérnek a legközelebbi
faluig. Menjetek a vármegyére s jelentsétek meg uratoknak, hogy jár az,
a ki Sobri Jóska köszöntését el nem fogadja.

De még egy korty papramorgóval is megkinálta őket, mivel hogy nagyon
hideg volt. Igy bocsátotta utnak a pandúrsereget.

Kozma Sándor barátom még azt is elbeszélte, mekkora zaj s utóbb mekkora
gaudium lett abból, a mikor a nemes vármegye ez esetet letárgyalta. Le
kellett tárgyalnia, mert hiszen a pandúrokat ujra fel kellett szerelni.
Az öreg Csépán, a ki néhány év előtt halt meg jákói birtokán, jóval
felül kilenczvenéves koron, akkor még fiatal ember, azt a megjegyzést
tette a gyülésen:

– Az a szerencse, nemes atyámfiai, hogy azok az istentől elrugaszkodott
haramiák még utravalóul pogácsát nem adtak pandúrjainknak!

Kissé mulatságosabb kalandja volt Sobrinak a tihanyi révnél. Elmondom
ezt is, de meg kell jegyeznem, hogy ennek hitelességeért jót nem állok.
Százszor hallottam, de se nem közvetlen szemtanutól, se nem feltétlen
hitelü, előkelő férfiutól. De az eset egészen valószinü. Valami
töredékesen Szigligeti Ede szinműirónak fülébe is eljutott, ezelőtt több
mint hatvan évvel; Két Pisztoly czimü szinművében elég halványan fel is
használta.

Az eset a következő:

Sobrit Tapolcza felől nagyon szoritották, át kellett vonulnia a
Balatonon. Keszthely felé, a fenéki hidon nem mehetett; a fülöpi révtől
elzárták, de Boglárnál különben is puskavégre várták Somogy pandúrjai;
más menekülés nem volt, csak a tihanyi réven át. Tudnivaló, hogy
Tihanynál szük a Balaton s hogy ott rendes komppal megy a közlekedés.
Kocsi is, ló is, tömeges ember is átkelhet.

Ment hát Tihany felé.

De a tihanyi révet is jól védték a zalai oldalon. Épen a nagybajszu
Kaszás volt ott pandúrjaival a komiszáros.

A Kaszás-család egykor nagyon elterjedt, jó nemes birtokos család volt
Tolna-, Veszprém-, Zalavármegyékben. E családból való volt az én apai
öreganyám is. Valami távolról a nagybajszu Kaszással is rokonságban
voltam, noha ez zalavármegyei volt.

Ezt a komiszárost egyik szép Sobri-dal is megörökiti. A dalnak egyik
szaka igy szól:

  Nem félek én se a Paáltól,
  Se a nagybajszu Kaszástól,
  Se a nemes vármegyétől,
  Csak a rózsám két szemétől.

Paál Dávid az én vármegyém somlyóvidéki komiszárosa volt, de csak
őrmester s épen Somlyó-Vásárhelyen volt őrállomása; Kaszás pedig
Zalavármegyéé. Talán hadnagy, de a tihanyi esetnél csapatvezető.

Kaszás Zsigmond szép erős alak, bátor férfi s igazán nagybajuszu.
Kerkapoly viczeispánnak s birtokos társának kedvelt embere. De nagyhangu
férfiu is. Abban az időben mindenki Sobriról beszélt s minden
komiszárosnak az volt nagyravágyása, bárcsak ő állhatna szemben
Sobrival. Kaszásnak ehhez nem volt szerencséje, de azért mindig
mondogatta:

– Szerencséje van annak a Sobrinak. Ha egyszer szemben találom,
föltekerem a bajuszomra.

E szó szinte példabeszéddé vált már két vármegyében. Eljutott a hire
Sobri fülébe is.

Sobri tehát Tihanynál akart menekülni.

Azonban, a mikor a faluba ért, ott figyelmeztették, hogy a révnél
pandúrok őrzik az átjárást, vezetőjük a nagybajszu Kaszás, de az se érne
semmit, ha legyőzné a pandúrokat, mert a kompok Somogyban vannak a
szántódi révnél és semmi más szóra át nem jönnek, csupán csak a
nagybajszu Kaszás intésére. Az ő fehér lobogós intése nélkül nincs
hidas, nincs komp.

Sobri összeütötte sarkantyus csizmáját.

– Ez se baj. Azért mégis csak átmegyünk.

Tihanyban nem kellett félnie üldözéstől, meglepetéstől. Ki őrizné, ki
bántaná azt a szegény kis falut? Barátok vannak ugyan a zárdában. A
barátnak van is kenyere, bora elég, de pénze ugyan nincs.

Sobri pihenőt tartott a kocsmában, legényei ettek, ittak, mulattak, még
kissé aludtak is. De a pihenő alatt mégis fölszerelt egy lakodalmas
menetet négy kocsi népséggel s egy kocsi czigánynyal. Menyasszony,
vőlegény, nyoszolyólányok, vőfélyek, lakodalmas vendégek akadtak elegen.
Még káplán is akadt palásttal, a ki kiséri a nászba menőket.

A tihanyi révnél nem volt csárda, csak egy nagy nádfedeles épület. Szin,
félszer volt ez az utasok számára. S tanya a révészek s most a pandúrok
számára. Két-három óriási jegenyefa a félszer mellett. Kis gyermekkorom
óta mindig láttam a messzeségből a hatalmas jegenyéket, de valami husz
év óta eltüntek azok is. Talán vénség, vagy talán a teknővájó czigányok
elpusztitották.

Ott mulatott, ott iddogált, ott dalolgatott s ott szidta pandúrjait a
nagybajszu Kaszás, a jegenyefák árnyékában. Felülről, Tihany ormáról,
szőlők és csalitok közt kigyózott le a szük kocsiut a révhez.

Egyszer csak fölnéz egy pandúr a hegy ormára.

– Nini, lakodalmasok!

Nézi a nagybajszu Kaszás. Csakugyan lakodalmasok. De a pisztolylövéseket
is hallja, a piros kendők lobogását is látja, a hegy ormáról egy-két
muzsikahangot is odasodor a szellő.

– No gyerekek, mulatunk ma egyet!

A nagybajszu Kaszás mondta ezt. Tudta ő azt, hogy a nászba menőkkel jó
tihanyi bor is van, lány is van, menyecske is, muzsika is. S mi kell
egyéb?

Csakugyan odaér a lakodalmas menet. S a ki legelőször leugrik az első
kocsiról, az a vőlegény. De nagy mennykő csutorát is emel magához s megy
tisztességgel nagybajszu Kaszáshoz.

– Szerencsés jónapot, komiszáros uram. Dörgicsei Pista a becsületes
nevem, vőlegény is volnék, Köröshegyre mennék, szerelmes mátkámat is
vinném, ne vesse meg tőlem ezt az ital jó bort.

S nyujtotta a nagy csutorát.

Soha se lett volna a nagybajszu Kaszás igazi nemes ember, hanem sokkal
inkább gézenguz, kapczabetyár sarjadék, ha ezt a tisztességes kinálást
el nem fogadta volna. De bizony nagyot huzott a csutorából. Az igaz,
hogy a bor is jó volt benne.

– Jól esett fiam!

– Adja isten egészségére!

De már erre a czigányok is mind lemásztak a kocsiról, leszedték a
szerszámokat is s ráhúzták a ropogóst. A násznép tánczra kerekedett s
olyan hejjehujját csapott, csakugy bólintgattak rá a nagy komoly
jegenyefák.

Nagybajszu Kaszást se kellett valami nagyon biztatni. A menyasszony első
szavára belekeveredett a ropogósba. Hires toborzó volt, csakugy bámulta
a lakodalmas népség.

A vőlegény egyszer odafordul hozzá:

– Komiszáros uram, a vizen nem szeretnénk megesteledni, ha szivesen
átszólitaná a kompot.

– Igaz a fiam!

Kihozatta a félszerből a fehér lobogót s átlengette a szántódi révbe.
Megvárta, mig a révészek összeszedelőztek s meginditották a hidasokat.

Jó egy óra mulva minden kocsi, minden ló, minden ember, leány és czigány
a kompon volt s indult neki a nagy viznek. A vőlegény is elbucsuzott a
nagybajszu Kaszástól. De a mikor elbucsuzott, ezt is mondta:

– Volna még egy utolsó szóm a komiszáros úrhoz. Lépjen be a hajóba s
jöjjön át velünk. A szántódi csárdában töltsünk el még egy jó órát
együtt.

– Igazad van fiam, megyek.

A szántódi csárda szemközt feküdt Somogyban a tihanyi révvel.
Voltaképpen révház volt egyuttal az is. Akkor még viz vette körül,
töltésen lehetett hozzá jutni. Most is megvan, kissé más alakban.

Ott is folyt a dinom-dánom.

De a vőlegény egyszer csak intett lakodalmas társainak. Azok azután
kimentek a kocsikhoz, gunyáikat kiszedték a ládákból és ülések alól, de
fegyvereiket is. Kis idő mulva visszajöttek seregesen, kanász-kalappal,
Sobri-szürrel, állig fegyverben.

Nagybajszu Kaszás csak bámult, csak hatalmas bajuszát sodorgatta. Mi
akar itt lenni? Furcsa sejtések röpködtek agya körül.

Nem sokáig bámult. A vőlegény odalépett hozzá.

– Most már mennünk kell, komiszáros uram. Köszönjük a jó mulatságot. Nem
vagyok én Dörgicsei Pista, se vőlegény nem vagyok én, mert én Sobri
Jóska vagyok. Ezt is csak azért mondom, hogy megtudja kelmed, hogy Sobri
Jóskát mégse sodoritja fel a bajuszára. De azért harag ne legyen
közöttünk!

Nagybajszu Kaszás nagyot sodoritott a bajuszán. Érezte, hogy Sobri nincs
a bajusza közt. Azután nagyot ütött csizmaszárára spanyolnád
vesszejével.

– Az áldóját az öregapádnak, Sobri, csúffá tettél! Elmehetsz, utad nem
állhatom, de azt ne felejtsd, ott voltam a lakodalmadon, ott leszek
nemsokára a temetéseden is.

Kezet fogtak. Sobri ment a maga utjára. A komiszáros pedig szemre birta
a czigányokat. Szijjat hasit a hátukból, ha egy szót is szólnak arról, a
mit láttak és hallottak.

Mégis futó tűzként terjedt el az eset hire. Bizonyosan maga nagybajszu
Kaszás beszélte el.

Igaz-e ez a történet? Én igaznak tartom. Gyermekkorom óta ismerem.
Vármegyém pandúrtisztjei is ugy tudták, ugy beszélték, mint igaz
történetet. Ugy szól róla a népdal is.

Milfajt nem szól erről vallomásában. De ez semmit se bizonyit. Milfajt a
látóhegyi bitón előbb kilehelte lelkét, semmint Sobri eltünt a világból.
Sobri még élt azután egy darabig.

A rege ugy szól, hogy a tihanyi ut lett volna Sobri utolsó utja a Bakony
vidékéről Somogyba. Ez után nem sokára következett volna a lápafői
ütközet és Sobri halála.

Ez azonban nagyon kétséges.

A mikor társát, Fűmagot, később, már Sobri halála után, elfogták s
kihallgatták: ez nyiltan azt mondotta, hogy a szolga-győri rablás után,
a nagy üldözés alatt, Sobri és társai a Balaton jegén keresztül
menekültek és pedig a sarvalyi, uzsai, lesencze-tomaji erdőkön s a
Sárkányerdőn át Meszes-Györöknél Fonyód irányában. Ha ez igaz, akkor a
tihanyi ut más időben történhetett.

Kopácsy József főszolgabiró azt is kérdezte Milfajttól, hova rejtették
el Sobriék a rablott kincseket?

Milfajt azt felelte, hogy Sobri kincsei egy óriási odvas fában vannak
eltemetve, Sümeg közelében, valahol a rendeki erdőkben.

– Megtudnád-é mutatni azt a fát?

– Talán meg, de fogadást nem teszek rá, meg vagyok már zavarodva.

Igaza volt. Nagy sebje miatt erős seblázak gyötörték kihallgatása alatt
és a siralomházban is.

A talponálló biróság nem is halaszthatta el az itéletet és a
végrehajtást. Egy-két nap alatt végeznie kellett, mert különben Milfajt
a törvény szerint kisiklott volna a talponálló biróság kezéből. De az is
nyilvánvaló volt, hogy sokáig nem élhet. Majkon kapott lősebében el kell
pusztulnia. Sümeg az erdők járásával hatvan-hetven kilométer távolság
Veszprémhez, három-négy napba is belekerült volna az odvas fa keresése.

S aztán hátha még se találják meg? Halálra itélt s azon kivül halálos
sebben kinlódó embert nagy kegyetlenség lett volna napokon át messze
vidékre, erdőn, tüskön-bokron át hurczolni.

S mit is érhettek azok a kincsek?

Egész biztossággal csak annyit tudott a nemes vármegye, hogy
kincs-számba menő érték Sobri kezébe csak a kónyi és szolga-győri
rablásoknál juthatott. Amott a győri püspök s itt Hunkár Antal
kincseiből. Aranygyürük, órák, lánczok, ékszerek s ezüstnemüek. A váczi
püspök mesés kirablásának történetét csak képzeleti mende-mondának
tartom. Erről egyébiránt még egyet-mást elbeszélek.

Sobriról az a legjobban elterjedt monda, hogy a gazdag emberektől
elszedte a pénzt és a szegény emberek közt kiosztotta. A gunyhók szegény
lakói ezt regélik róla még Horvátországban, még Dalmácziában is. Neve
csodálatos népszerüségének ebben látom okát.

De igy nyersen ez se igaz.

Sobri pályája igazán csak két évre terjed. 1835-re és 1836-ra. Az
1837-ik évi élete február 16-ig már csak folytonos üldöztetés közt folyt
le. Néhány pajtása már korábban is, később is haramia volt, de ő maga
nem. E két év alatt pedig nagyobb értékü kincset nem gyüjthetett.

A szegények iránt való bőkezüsége is más természetü. Igaz, hogy bőkezü,
jószivü volt bizonyos értelemben. Ama hiteles esetek is, melyeket
elbeszéltem, ezt bizonyitják. De nem pénzosztogatásban, hanem másként
volt bőkezü a szegények iránt.

Emlitettem már, hogy leginkább vásárosokat, urasági tiszteket, bérlőket,
zsidót, papot fosztogatott, különösen a gyolcsos tótokat megvámolni el
nem mulasztotta.

Sok vég gyolcsot harácsolt össze. Megkivánta, hogy legényei oly tiszták
legyenek, csak ugy ragyogjanak. De ezen kivül pazarul osztogatta a
gyolcsot a falvakban, a szegényebb sorsu asszonyok és leányok között.
Áldották is érte.

És osztogatta a bécsi piros fejre való és nyakra való kendőt. Ez kedvelt
ruhadarabjuk volt a paraszt nőknek. Ezt viselték tul a Dunán mindenfelé.
»Bécsi piros« volt a neve. Ezt szoritotta ki egyelőre a nemzeti
védegylet mozgalmai alatt a magyar kékfestők által gyártott fehér
czifrás, kék keszkenő. A bécsi pirost nem tudták olcsón gyártani a mi
festőink. Sobri száz számra, ezer számra osztogatta szegényebb nők közt
a bécsi piros kendőt.

Milfajt vallomásának még egy pontjára rá kell mutatnom.

Kopácsy József jó öreges, mult korszakbeli ünnepélyességgel ezt a
kérdést intézte Milfajthoz:

– Szállj magadba, istentelen gonosztévő s nyomorult lelkiismereteddel
számot vetve, valld meg igaz lelkedre, vajjon igazán megtörtént-e, hogy
ama rabló, gyilkos, haramia Sobri Józsi Veszprémben is megjelenni, az
uraságok tánczmulatságában részt venni s uri nőkkel tánczolni nem
iszonyodott, sőt ezt a borzasztó vakmerőséget is egyenesen elkövette?

Milfajt felelete rövid:

– Ezt én soha nem hallottam senkitől.

Milfajt tehát ezt nem tudja, még ha megtörtént is.

De akár megtörtént, akár nem: maga a kérdés azt bizonyitja, hogy ezt
abban az időben széltében beszélték s erősen hitték. Kopácsy József
nagyon komoly ember és komoly biró volt. Jól ismertem. Egészen hiába
való üres mende-mondára haldokló emberhez ezt a kérdést nem intézte
volna.

Valóban akkor is, azóta is, szentül hitték igen sokan hogy Sobri uri
társaságokba is befurakodott időnként. Ezt a hitet természetesen nem
lehetett ama balhittől elválasztani, a mely szerint Sobri nem volt más,
mint vagy Csuzy János, vagy Vay Józsi gróf. Ezek csakugyan urak voltak.

Sobri csakugyan deli szép alak volt. Tökéletes termet s a legszebb
paraszt arcz. Tiszta szemek, kerek, üde, szabályos arcz, alig kibujt
pörge bajusz, sima áll. Fiatal kora természetesen csak élénkebbé tette
az ugynevezett férfiszépséget. Hiszen halálakor alig mult huszonöt éves.
Bátorság, erős figyelés, jó modor és eleven észjárás nélkül alig
lehetett volna ilyen fiatalon s kezdő ember létére oly soktagu
haramiacsapat vezére.

Nem lehetetlen, hogy némi uras szokásai, mozdulatai s szójárásai is
voltak. Husz éves kora előtt gyakran megfordult a baltavári kastélyban,
a hol – mint Hoitsy Pál barátom irja – az egyik belső fiatal
cselédlánynak volt a szeretője.


III.

(A váczi kaland hagyománya. – Öreg barátaim nem tudtak róla. – Osváld
Dániel. – Fűmag megejtése. – Sobri miként lepi meg gróf Nádasdyt, a
váczi püspököt? – Miként keletkeznek a hagyományok?)

Sobri váczi kalandjáról meg kell emlékeznem. Nem azért, mert az a kaland
igaz történet, hanem azért, mert a Sobri-hagyományok közt talán az van
elterjedve legszélesebben. A Duna-balparti felső vármegyékben szentül
hiszi, széltében beszéli minden mesemondó ember.

Túl a Dunán, a Bakony vidékén én soha nem hallottam. Pedig hát Sobri ott
született, ott élt, ott üzte veszélyes játékait, ha szemernyi igazság
volt is abban a kalandban, emlékének ott fenn kellett volna maradnia. De
életében se tudtak róla se Veszprémben, se Pápán.

Ha Veszprémben tudtak volna: Kopácsy József főbiró bizonyára megkérdi
ezt Milfajttól. Hiszen százszor kisebb jelentőségü mendemonda iránt is
kérdezősködött.

Volt nekem Pápán három öregebb nemes barátom s bizalmas ismerősöm. Semmi
efféle dolgot el nem titkoltak, sőt el sem hallgattak volna előlem. A
mit Sobriról tudok, azok nagy részét is tőlük tudom.

Az egyik volt Vermes Illés, Pápa városának 1848-iki követe s
vármegyémnek 1872-től való alispánja. A mult század negyvenes éveiben a
pápai Esterházy-uradalom fiskusa. Éles eszü, erős figyelésü, művelt
ember. Sobri korában már több mint huszonöt éves. Lehetetlen, hogy a
váczi kalandnak, ha csakugyan megtörtént, hirét ne hallotta volna.

Másik öreg barátom volt Pápay Miklós, szintén pápai uradalmi fiskus s
táblabiró. De a lánglelkü nagy táblabirák sorából. Együtt is szolgáltuk
a vármegyét s nagy rokonérzés kapcsolt össze bennünket. Apja Pápay
Sámuel volt, a jeles magyar irodalomtörténetiró, Kisfaludy Sándornak s
Kazinczy Ferencznek bizalmas barátja. Levelei egy részét Kazinczy
leveleivel mostanában adja ki a Tudós Társaság. Volt másik lángelméjü
fia is Pápán. Ez Pápay Lajos volt. Róla is szólok még, ha röviden is, ez
elbeszélésem folyamában. Ezek se tudtak Sobri váczi esetéről semmit.

A harmadik öreg barátom Osváld Dániel, egykori megyei tiszttársam,
később Pápa városának polgármestere. Legalább is 87 éves lehet s
szellemi erejének ma is megvan teljessége. Sobri idejében 17–18 éves
ifju lehetett már.

Azért is fel kell emlitenem, hogy Szépfaludy Ö. Ferencz lássa, hogy a
Sobri-legendák történeti valóságát ezek a férfiak sokkal jobban
megvigyázhatták, sokkal jobban meg is őrizhették, mint Szigeti József
szinművészünk, a ki a Sobri idejében még érettlen gyerek volt s
családjának szerény polgári helyzeténél fogva a vármegye dolgairól
egyébként se értesülhetett tisztán. Holott ezek a férfiak egykoruak, már
akkor is tekintélyes állásban levők s állásuknál fogva a Sobri-világ
több kisebb-nagyobb szereplőjével valósággal érintkeztek.

Osváld Dániel nemes öreg barátom például személyesen is ismerte Sobrit.
Szemtől-szembe volt vele 1836-ban. A vasvármegyei Ostfiasszonyfa
határában volt akkor a Ragyogó-csárda. Kertész János a csárdás. Osváld
Dániel, mint fiatal mérnök-gyakornok, ott étkezett, a mikor Sobri és
társai odamentek s a csárdástól holmi aprópénzt harácsoltak. Ott tudta
meg azt is, hogy Sobri kis ideig Szentgyörgyi Horváth János uraságnál is
kanászbojtár volt Répcze-Szentgyörgyön. Ismerte Sobri társai közül Pap
Andort is. A ravaszdi erdőn látta. Akkor sánta s törődött embernek tünt
fel előtte.

Ismerte Recze Marczit, a kit – mint emlitettem már – álnéven Fűmagnak
is, Kalarábinak is neveztek. Ennek kézrekeritésénél is jelen volt
1837-ben.

Az igriczei erdőket mérte Zalában. Ellátása Rumy Ferencznél volt,
Igricze uránál. De a jó Rumy Ferencz rettenetes vallásos, jó katholikus
ember volt, Bucsu-Szent-Lászlóról barátot tartott a házánál s naponként
többször is misét hallgatott. Ez ugyan nem lett volna baj, hanem baj
volt az, hogy kegyetlenül tartotta a bőjtöt s holmi teknősbékával és
csigabigákkal volt tele pecsenye helyett az asztal. Osváld kálvinista
gyomrának sehogy se tetszett ez az állapot. Sobriék ott kalandoztak a
vidéken, e miatt egy csomó pandúr őrizte az erdőket. A pandúr jól élt.
Juhot, bárányt, malaczot, süldőt piritott nyárson az erdőben. Csodálatos
vonzóereje volt a fiatal mérnökre az ősi, felséges, nyársonsült
pecsenyének. Kissé füstös izü, de mi az, ha az ember megszokja? A párolt
sültet élvező mostani világnak sejtelme sincs arról, minő felséges ize
és illata van a szabad levegőn és szabad tüzön sült üde husnak. A
kálvinista ifju mérnök kijárt az erdőre a pandúrokkal lakmározni.

Ilyen lakmározás közben egyik napon azt mondja az őrmester egyik
pandúrjának:

– Eredj, nézz körül, hozz egy marok piroshátu gombát.

A pandúr elmegy s gombakeresés közben beleütközik Fűmagba. Fűmag rálő,
csákóját átlövi. A puskadurranásra a pandúrok fölugrálnak. Fűmagot
megkeritik, meglövik s vasra verik. Igy került Fűmag a sümegi talponálló
biróság elé.

A népköltészet ezt a duhajt kegyetlen embernek rajzolja. Akkor ifjabb
Csányi László szolgabiró volt a vidéken, a későbbi vértanu hires Csányi
László rokona. Ez a szolgabiró is összekeveredett egykor Sobriékkal.
Szalapa volt az összeütközés helye. A szolgabiró fiatal, heves,
megfontolatlan ember volt. Még éjjel is üldözte a duhajokat az erdőn, de
minthogy koromsötét volt, hát lámpással. Nagy nevetség lett ebből.
Hiszen a pandúr a lámpásnál nem láthatta a duhajt, ez pedig jól láthatta
a pandúrt. A Sobri népdal igy emlékszik a fiatal Csányiról és Recze
Marcziról:

  Csányi gyerek is itt vagyon.
  Recze mondja: lőjjük agyon.
  Sobri mondja: ne bántsd őket.
  Kiméld a szoknyalesőket.
  Szalapai kertek alatt
  Csányi gyerek majd ott maradt.
  . . . . . . . . . . . . . . .

Osváld Dániel még ezentul is sok részletet tud a Sobri-legendákból, de a
váczi kalandról ő se tud semmit, ő se hallott semmit. Elmondom most ezt
a kalandot, ugy, a hogy a nép mende-mondáiban él.

A váczi püspök akkor Fogarasföldi örökös gróf Nádasdy Paulai Ferencz
volt. Nagy úr, exczellencziás úr, sok aranya, sok kincse, utóbb kalocsai
érsek.

Egyszer csak egy szegény ember megjelenik portásánál s egy levelet ád a
kezébe. De élőszóval való üzenetet is hoz. Az üzenet igy szól:

– Sobri Jóska a visegrádi erdőben mulat, tisztelteti az exczellencziás
urat s kezeit csókolja; – holnapután, csütörtöki napon, délután 4 órakor
pontosan meglátogatja, nem is kiván mást, csak egy pohár jó bort s egy
tarisznya aranyat.

Ez volt a levélben is.

Közlik a püspökkel s a belső papokkal.

Bolondság az egész. Hogy jönne ide Sobri? Ha jönne is, csak van esze,
előre csak meg nem mondja, mikor jön.

De hátha nem bolondság. Sobri Jóska fenegyerek. Kitelik attól még ez is.
Végre is a nagy egyházfejedelmet veszélynek kitenni nem lehet.

Nosza, járási főbiró, állj elő pandúrjaiddal. Pesti katonai főparancsnok
is állj elő a vasas németekkel. Szálljatok meg minden utat, minden
utczát, minden házat, tőrbe kell csalni Sobri Jóskát.

Másnap levél jön Pozsonyból. Irja Bezdédi és Kisbákai báró Bémer László
dulczinai püspök. Jelenti, hogy Bécsből jön, a felséges császári
udvarból és csütörtökön délután 4 órakor alázatos tiszteletét teszi ő
exczellencziájánál.

No ez kellemes látogatás. Azt suttogják, ő lesz a nagyváradi püspök
nemsokára. Szivesen kell fogadni. Meg is jelentik a főbirónak és a
vezénylő tisztnek a látogatást. A dulczinai püspököt bocsássák be bátran
a rezidencziába, de minden más teremtett lelket füleljenek le.

Eljön az óra.

Báró Bémer püspök csakugyan pontosan megérkezik. Uj hintó, ezüstös
szerszám a lovakon, fényes lovak, huszár a bakon kalpaggal, mentével,
karddal, a hogy illik. Üdvözlik a főbirák és tisztek.

Szivesen látott vendég. A váczi püspök maga siet eléje. Jobbfelől
bocsátja, karját karja alá ölti s ugy vezeti be. De azt még hallja a
cselédség, a mint a vendég mondja:

– Domine Excellentissime! Csak egy minutám van. A palatinus ő fensége
parancsol. Még ma nála kell lennem Budán!

Bemennek a legbelső szobába. Ott körülnéz a vendég s kiveszi karját a
váczi püspökéből. Igy szól:

– Kegyelmes uram, se a pohár bort nem látom, se a tarisznya aranyat!
Pedig megirtam, meg is izentem!

Bizony a bort és aranyat a váczi püspök se látta. De nem is látott, nem
is hallott e szóra semmit. Csak sóbálványnyá meredt.

Nem a dulczinai püspök állt ő előtte, hanem Sobri Jóska, a félelmetes
haramia.

De a haramia mosolyogva üt a püspök vállára.

– No csak legyen nyugodt, kegyelmes uram! A pohár bort máskorra hagyjuk,
a tarisznya aranyat hamarosan összeszedjük, azután kegyelmes uram
elkisér engem kocsimon Göd-felé a temetőig, fél órába se telik s mintha
sohase láttuk volna egymást.

Megfogta pisztolya agyát, kivette a pisztolyt s megnézte: rendben van-e?

Rendben volt. Aztán helyére visszatette.

De a kegyelmes úr is látta, hogy az a pisztoly átkozottul rendben van.

Nem sok idő telt el, alig negyedóra, csak jön ám a kegyelmes püspök
kedves vendégével karonfogva s mosolyogva folytatott csöndes
beszélgetéssel. Együtt beülnek a kocsiba s megy velük a kocsi, csak ugy
robog. Az egész cselédség látta. A főbirák és tiszt urak üdvözölték is
őket.

Kiérkeztek a temető felé a Duna partjára. Csakhamar megállt a kocsi és
Sobri kiszállt, de kocsisának, huszárjának rendeletet adott.

– A kegyelmes urat visszaviszitek s a nagy templom előtt kétszáz
lépésnyire leteszitek. Azután lóhalálában mentek utatokra.

Csónak volt a Dunán. A csónakban halászok, révészek. Mindannyian Sobri
legényei. Csak ugy sivitott, ugy vitte a csónak Sobri Jóskát a tulsó
partra.

A kegyelmes úr is szépen hazaért, a haja szála se görbült meg. A főbiró
ujjongva fogadta a kapuban.

– Ugye megmondtam előre, kegyelmes uram, hogy az a betyár nem mer ide
közel se jönni, ha engem lát. Ime öt óra és szine világát se láttuk.

A kegyelmes úr keserü vidámsággal felelte:

– El is ment már domine spectabilis! Ott van már túl a dunai erdőkben.
Hanem a pohár borát csakugyan nem itta meg. Egyébiránt köszönöm a nemes
vármegye szivességét, de most már nincs szükségem segitségre.

Csak akkor tudták meg, mi történt.

A tarisznya arany csakugyan odaveszett.

Ime, ebből áll a váczi kaland története. A nép még fel is czifrázza,
mókázó párbeszédekkel s apró jelenetekkel még fel is ékesiti ezt a
történetet. Én csak vázlatát adtam elő.

Csak ugy nyomakodik ránk az a kérdés: honnan eredhetett a váczi kaland
meséje? Ki költhette s mikor képződött?

A nép regéli. Ugy keletkezhetett hát, mint az igazi népdal s az igazi
népzene. Valakinek ötlete származik. Ötletét tovább adja. Uj és
mozgékony elmék uj részleteket adnak hozzá. Uj szót, uj alakot, uj képet
s elvégre lassankint a mesének egész művészi alakja felépül s állandóvá
válik.

Két dolog kell hozzá. Az egyik az, hogy a mese hősét igazán szeresse a
nép, sorsát viselje szivén s rokonszenvvel kisérje cselekvését is,
szenvedéseit is. Sobri iránt csakugyan igy érzett köznépünk.

Nem kell ezen csodálkozni. Nem Sobri volt az egyetlen efféle tünemény s
nemcsak a magyar fajta köznépnek van meg ez a sajátsága. Sobri rabló
volt, haramia. De azért a maga korában nagy eszmét is képviselt. Igaz,
hogy torzul, fonákul, visszájáról képviselte, de a köznép előtt csak az
eszme maga tündökölt s annak visszáját észrevenni nem akarta. Erről
egyébiránt szólok még majd.

A másik, a mi ily mese keletkezéséhez szükséges, valami véletlen
alkalomszerü eset.

Sobri megvolt, valóságos cselekményei hiresek voltak, az ő nevében hát
volt valami alkalomszerüség a váczi meséhez. De volt-e ahhoz, hogy épen
Váczhoz s ott is a püspökhöz kapcsolódjék a mese?

Erre már nehezen tudnánk felelni. Egyáltalán nem tudom, hogy a váczi
püspököt kifosztották-e Sobri korában vagy korábbi időben, vagy legalább
a Sobri halála után közel lefolyt esztendőkben? Ha kifosztották: volt-e
abban valami rejtélyes dolog, vagy pedig a birói vizsgálat azt tisztába
hozta. – Mert ha csakugyan kifosztották valamikor: az esetben a csinos
mese könnyen megalakulhatott Sobri neve körül.

Valósággal megtörtént esetként biztos forrásból annyit hallottam, hogy
gróf Nádasdy püspököt egykor a Migazzi-kastélyban, gyönyörü nyaralójában
csakugyan meglopták a duhajok s kirabolták. Azóta nem is tanyázott többé
a nyaralójában. Ez esetből könnyen átalakulhatott a Sobri-kaland.

A mese egyébiránt nem uj.

Legalább szentül hiszem, hogy abban a tizezer regényben és egy millió
novellában, a mely Bocaccio óta napnyugaton és napkeleten készült,
efféle kaland száz meg száz alakban fordul elő.

A Sobriról készült német irodalmat nem ismerem. Sok könyvet s még több
regényt irtak németül a Sobri-dolgokról itthon is, a külföldön is.
Szinte elhiszem, hogy e könyvek és regények valamelyikében a váczi
kaland is meg van irva. S ha megvan: akkor innen is keletkezhetett a
mese.

Ezzel különben ne törődjünk. Csikós Csúzy János életében csakugyan tudok
oly pontokat találni, melyek körül a váczi kaland megalakulhatott s
kiszineződhetett. Ismertetnem kell tehát az ő életét. Már csak azért is,
hogy tisztán láthassa mindenki: minő alapon kerekedhetett túl a Dunán az
a monda, hogy Sobri Jóska sehogy se volt, sehogy se lehetett más, hanem
épen csak Csikós Csúzy János.


IV.

(Csikós Csúzy János. – Nemzetsége. – Gyerekkora. – Elszökik az
intézetből. – Csikósbojtárrá lesz. – Törvénybe állitják. – Sobri
haláláról. – Népdal Sobri sirjára. – Csikós Csúzy János megjelenik
Pápán. – Pápai élete, szerelmi kalandja, házassága. – Halála s
rokonainak róla való emlékezése.)

Csikós Csúzy János!

Szép név. Nagy regény van mögötte. Az a nagy regény szülte magát a szép
nevet is. Ama regény nélkül csak tekintetes Csúzy János táblabiró urat
ismerte volna Zala- és Veszprémvármegye.

Nagy és régi család származéka. A családot Csúzi és Puszta-Szent-Mihályi
Csúzy-nemzetségnek hivják. Száz év előtt túl a Dunán hat vármegyében
több birtoka volt összesen tizezer holdnál. Még gyermekkoromban is
megvolt e birtokának több mint fele. Az én vármegyémben is birtak a
Csúzyak Pápán, Pölöskén s egyebütt is.

A Veszprémvármegyei ágból született János a mult század elején. Ugy
tudom, apja egyszerüen birtokos, de öreg apja Gáspár Veszprémvármegye
követe s később Komáromvármegye alispánja volt Mária Terézia idejében.

A kis János – a család kebelében csak Mukinak nevezték – rakonczátlan
gyerek volt. Nem fogott rajta semmi oktatás, semmi fegyelem. Nem
engedelmeskedett se szülőinek, se nevelőinek. Nevelőit, tanitóit
megkéselte. Ha kiszökhetett: napokig elcsatangolt erdőn, mezőn, cselédek
közt, csikósok és gulyások közt. Ilyenkor lerugta lábairól a csizmát s
testéről a felső ruhát. Pőre ing, gatya, mezitláb: ez volt tetszésére.
Felkapaszkodott valamelyik csikó hátára s le nem szállt a lóról se szép
szóra, se fenyegetésre. Még aludt is a ló hátán. Csak az éhség tudta
leszállitani.

Vad emberré készült lenni s nem tekintetes úrrá. Igy mondta mindenki.
Igy látták szülei is.

Szülei még egy utolsó kisérletre szánták el magukat.

Volt Váczon egy hires barát. Olyan hire volt, hogy nevelő, tanitó,
oktató képessége csodatevő. Juhot tud szeliditeni a párduczból is. A kis
János szülei megkérték, jó szóért, jó pénzért vegye magához a gyereket,
neveljen belőle emberséges embert, tartsa pórázon maga mellett, ha lehet
a zárdában, vagy akárhol.

A barát nevét nem tudom.

A barát vállalkozott, a János gyereket maga mellé vette s elkezdte
alakitani istennek képére és hasonlatosságára. Hónapról-hónapra nagyobb
sikerekről biztositotta a szülőket. Már a latin, már a franczia nyelvet
is a fejébe verte. Olyan esze van az urfinak, mint a parázs, mint a
láng.

Ez 1815–1816 körül történt.

Egy darabig csak türte a gyerek a barát vaskezét, kegyes tudományát s
mindenféle bölcseségét. Jó végezést várt mindenki.

De egy szép reggel nem jön ki a barát a szokott időben odujából. Várnak,
várnak – utóbb kopogtatnak s rátörik az ajtót. Ott fekszik a barát hideg
ágyán, keze-lába az ágyhoz kötözve: feje, szája, orra mindenféle ruhával
eltömve. Se szólni, se mozogni nem tudott. Majd megfulladt már. Alig
tudták életrehozni.

A másik ágy, a gyerek ágya azonban üres volt, az ágyon felső ruhái.

A barát elmondta, hogy a gyerek őt, édesden alvót, megkötözte,
tehetetlenné tette s azután eltávozott. Azt se mondta neki: bébukk!
Bizonyosan elvette az isten az eszét a szegény gyereknek.

Nosza a gyerek után. Keresik, hajszolják az egész városban. A
városbirónak is bejelentik. Kikérdeznek minden halászt, révészt, dunai
molnárlegényt: nem látták-e a gyereket, a mikor a Dunába ölte magát.
Senki se látta. Pedig bizonyos, hogy azt cselekedte. Hiszen minden
ruháját ott hagyta az ágyán. Elmeháborodásában nem is tehetett egyebet.
Utóbb a nemes vármegye is kurrentáltatta. Ennek se lett semmi láttatja.
Az elkeseredett szülők is bejárták, bekutatták az egész országot. Hiába.
A gyereknek semmi nyoma. Édes anyja, a hires Rosty-nemzetségből ügyvédet
is fogadott nagy pénzen, a ki szentül állitotta, előkeriti a fiut.
Hiába. Csak a nagy pénz veszett oda.

Elveszett a fiu szőrén-szálán. A Duna mély s rettenetes titoktartó.

Évekig keresték. Utóbb requiemet is tartottak, misét is szolgáltattak
érte s öt-hat-tiz év mulva el is felejtették. Elhaltak szülei is.

Pedig a gyerek csak elbujdosott.

Hogy pedig rá ne találjanak: pőre ingben, gatyában, mezitláb, kerek
kalapban bujdosott el. Ki keresné a ruhátlan csavargóban a hires nagy
Csúzy-nemzetség sarjadékát?

De hová bujdosott el?

Ki tudná azt? Se maga, sem más soha el nem beszélte apróra.

Tizenhat éves ifju volt, mikor elbujdosott. Erős, szép, vidám, de
féktelen. Mindjárt kezdetben érezte ő, mit akar vele a barát. A barát őt
csak tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő juhvá, ökörré, táblabiróvá
akarja nevelni. De ő párducz akar maradni. Kint az erdőn, kint a
pusztán, kint az isten napja alatt, száguldozó csikó hátán: ott az élet.
Minek ő neki a könyv és a tudomány és a latin-franczia nyelv? Nem koldus
ő, hanem úr! Nem nyomorék ő, hanem épkézláb. Nem kell ő neki se
»alászszolgája«, se »kezeit csókolom«. Hanem az kell ő neki: »gyere
pajtás, igyunk egyet«; »gyere, rózsám, ugorjunk egyet«; »gyere, czigány,
húzd a nótám, vagy agyonütlek«.

Egy darabig csak türt, szenvedett a jó kámzsás barát kezén s szedte
magába kanállal a sok ostoba bölcsességet, de azután szabaduláson
tünődött. Végre is megállapodott abban, a mit azután végre is hajtott.

Tehát elbujdosott, eltünt, neve és emléke is elmult, örökségébe,
birtokaiba beültek azok, a kik utána következtek.

Valami husz esztendő mulva öreg számadó csikós kerül sulyos váddal
Bács-Bodroggvármegye szine elé. Boszut állott, lovat lopott, nagy
dolgokat mivelt, bojtárja is segitette.

Tagadott a számadó vakmerőn. Deresre kellett huzni, Kiporolták keményen.

Ez az itélet szólt a bojtárra is. A bojtárt Kerekes Bandinak hivták. Ez
is tagadott keményen. Még mosolygott is hozzá. Ki volt pödörve a bajusza
keményen. Csak nézte, csak várta, megkinálják-e őt is a deressel?

Megkinálták.

De akkor bátran szólt.

– Tekintetes vármegye urak! Nem vagyok én Kerekes Bandi, nem vagyok én
csikósbojtár, mert én nemes, nemzetes és vitézlő Csúzi és
Puszta-Szent-Mihályi Csúzy vagyok. Ez a becsületes nevem és származásom.
Országbiró volt az én dédősapám, vármegye követe és alispán az öregapám.
Vagyok én olyan ember, mint kegyelmetek. A Sembery, Tallián, Vásonkőy,
Szent-Mihályi, Bogyay-familiák az én rokonságom. Kegyelmetek közt is van
akárhány atyámfia. Becsehelyen van az én uradalmam, harminczhárom
faluban részbirtokom, Pápa városában a kastélyom!

– Ez már más! Most már félre a deressel!

De megváltozott a tekintetes sedria képe szempillantás alatt!

Mindjárt akadt öreg táblabiró, a ki visszaemlékezett a husz év előtti
esetre.

– Te volnál, öcsém, az elveszett Csúzy János?

– Én vagyok, bátyám, a Csúzy János, a ki nem veszett el, hanem ott
hagyta Váczot, a barátot, mint Szent Pál az oláhokat.

Hajh, hogy ugráltak fel erre székükről a hatalmas tanácsurak! Hogy
ültették le rögtön a csikós bojtárt, hogy szedték le a vasat nyomban
kezéről-lábáról, hogy rajozták körül ezer szóval, ezer kérdéssel! Egyik
táblabiró, Pilaszanovics nevü, mindjárt el is mondta, hogy ő leányágon
minő foku atyafiságban van a csikós bojtárral.

– Csakhogy megkerültél, édes öcsém!

Ennek az esetnek további részleteit nem ismerem. Csikós Csúzyt kis
diákkoromban láttam ugyan, de vele ismerős nem voltam. A mikor én a
pápai kollégiumba kerültem, akkor ő már Budán lakott s nem pápai
kastélyában. Hanem annyit mégis megjegyzek, hogy a napokban hallottam,
hogy az eset, a miért a számadó csikóst törvénybe állitották, valamint
bojtárját is, a Kárász-féle horgosi puszták valamelyikén történt s ennél
az esetnél mondta volna meg igaz nevét Csikós Csúzy János.

De hát ez most már mindegy.

A rég elveszett alak 1838-ban megjelent Pápán s ősi nemesi udvarát
elfoglalta.

Ime, most már: Csúzy János, a délczeg fiu eltünik 1817 körül, se hire,
se hamva, de föllép a világban Sobri Jóska. Azután Sobri Jóska 1837-ben
eltünik örökre, ettől fogva se hire, se hamva, de nyomban ezután a
szintérre lép az elveszett Csúzy János!

Most már Csikós Csúzy János!

A hogy Sobrit lerajzolták azok, a kik látták: minden vonás teljesen
ráillett Csikós Csúzy Jánosra. Termet, arcz, fejtartás, bajusz, gyors
tekintet, vidámság: minden egyezett.

Csúzy Pápára már születésének s vagyonának megfelelő uri ruhában jött s
azóta állandóan urak módjára öltözködött. De elképzelték hétrétü
patyolat gatyában, pitykés, rövid szines mellénynyel; vitézkötéses,
figurás dolmánynyal, a mely félvállon röpköd: rojtos nyakkendő, magas
sarku kordovány csizma, piros kendő-öv, kostök, darutollas süveg,
rövidnyelü karikás a vállon: vajon miben tér ez el a bakonyi haramiától?
Vajjon Sobri Jóska-e ez, a ki örökre eltünt vagy Csikós Csúzy János, a
ki Sobri eltünte után jött csak napvilágra?

Az se látszott valószinünek, hogy a gazdag nemes ifju, ha csak csikós
akart lenni és semmi más, teljesen titkolózzék s óriási örökségét szó
nélkül türje mások kezén, habár rokonok is azok a mások. Hiszen ha neki
a csikósság a szenvedélye s életének ez a gyönyörüsége: még ehhez is
jobban s biztosabban jut el, ha nagy birtokain magának van ménese s ő
maga magának a számadó csikósa.

De, ha Sobri akart lenni, az más. Maga köré gyüjteni a bujdosókat,
szökevényeket, szegény legényeket, üldözötteket; hadat izenni a rendnek,
államnak, társadalmi biztosságnak, törvénynek és vármegye urainak s
kijátszani, csuffá tenni, vidám kalandokban kitréfálni azokat, a kik a
törvény nevében életére törnek; egyik nap hegyen-völgyön lakodalom, a
másik nap Bakonyi-erdő avarjain dideregni, de mindennap a halállal
játszani: ez ugyan százszor különb szenvedély, mint a csikósság. Ezért
már érdemes titokká válni, álnevet venni föl s lemondani akármekkora
vagyonról és örökségről.

Ezért föl is kell ölteni a Sobri nevet.

Nem is lehet másként. Sobri Jóskát elnyelte a sötétség, Csikós Csúzy
János kibukkant a sötétségből.

Azt mondják: hiszen ha Sobri meghalt Lápafőn: hogy juthatott tul a Duna
ilyen tévedésbe? És ha Sobri halálát a hatóság biztosan meghatározta:
mire való erről tovább is tanakodni? És pedig ugy határozta meg, a mint
Kovács Ernő öreg honvéd, tiszteletreméltó barátom irja, hogy még édes
apját is oda vitték a halott fölismerésére: akkor épen nincs értelme a
tul a dunai vélekedésnek.

Sobri Jóska más ember volt, – Csikós Csúzy János megint más. Nem is
látták egymást soha.

Igaz.

Én is ezt állitom s kétségtelenül be is bizonyitottam. De hiszen én csak
azokat a tüneteket sorolom most fel, a melyek a dunántuli felfogást
téves utra birták.

Ujra állitom, hogy Sobri halálát se biróság, se más hatóság szakszerü
tüzetes vizsgálat alapján soha meg nem határozta.

Lápafőnél elesett, maga lőtte agyon magát. Eleste után nyomban látta
holttestét boldogult apám, a ki néhány rokon nemes ifjuval
Szilas-Balhásról ment kocsin Sobriék önkéntes üldözésére. Az ütközetről
elkéstek az ifjak, de végére már oda értek. Ott látták feküdni a
holttestet Sobri fája alatt. Azt a hatalmas cserfát azóta nevezték el
Sobri fájának.

A járásbeli főszolgabiró, tolnai, veszprémi és somogyi csendbiztosok,
pandúrok, katonatisztek, ulánusok s önkéntes üldözésre vállalkozott
nemes ifjak voltak ott nagy számmal. A halottat megnézték. Semmiféle
irást nála nem találtak. Fegyvereit, ékszereit, pénzét a biróság kezére
adták. Agyonlőtt társait nem lehetett megkérdezni: ki a halott.
Sebesülten elfogott társa, Varga Pista, nem tudta, hogy a holtak közt
melyik volt a Sobri.

Azonban az urak mégis elháritottak maguktól minden kétséget. Az a
halott, a ki magát agyonlőtte, Sobri volt. Akárhány pandúr látta már őt
s az élőben is, holttestben is biztosan fölismerte. Apám azt mondja,
szürkötője Hunkár legértékesebb aranyláncza volt. Damaszkcsövü fegyvere
is Hunkár legbecsesebb puskája. Kié másé lehettek volna ezek, ha nem a
haramia vezéré?

Kovács Ernő téved. Sobri apját nem vitték oda a halott fölismerésére.
Hol van a tolnavármegyei Lápafőhöz a vasvármegyei endrédi puszta?
Forsponton is háromnapi járás, gyalogszerrel meg kétszerannyi. Ki
költekezett volna ily utazásra? A vármegyék ugyan nem. Nem is volt az
ilyen birósági eljárás akkor szokásban. Föl se bonczolták a deli szép
legény holttestét, hanem még az napon eltemették, nehogy a rókák,
farkasok, falubeli ebek megcsufolják.

Hogy az napon temették el és pedig Sobri fája tövében: igy hallottam
apámtól is, Kiliti Mózsa Mihálytól is. De másoktól is. Hogy pedig Sobri
volt az, a ki magát agyonlőtte ott: azt társa, ki onnan elmenekült,
Fűmag Recze Marczi halálos óráján nyiltan bevallotta.

De hiszen az egész környék jól tudta ezt. Az öregek ma is jól tudják.
Azért nevezték el azt a fát Sobri fájának. Ott volt az utolsó ütközete.
Ahhoz támasztotta utoljára puskáját. Annak tövében lőtte magát agyon.
Annak tövében porladoznak hamvai. A népdal is ugy örökitette meg:

  Lápafő határán busul az a nagy fa,
  Szegény Sobri Józsi aluszik alatta.
  Olyan mélyen alszik a fekete földbe,
  Nem is tudja, sirját, hogy a fű benőtte.

  Sötét holló gubbaszt a fa tetejébe,
  Nézi a sirt, fejét se forditja félre.
  Lassan járj ott pajtás, holló meg ne hallja,
  El ne szálljon onnan, Sobrit hadd sirassa.

Más változatát is hallottam valamikor e dalnak.

De Sobri fája se busul már ott. Szabó Kálmán barátom s egykori
képviselőtársam ezelőtt vagy öt évvel irta nekem, hogy Sobri fáját
elemésztette a kor s kidöntötte a vihar ugy 1898-ban. Onnan tudja: a fa
apósa birtokán állott.

Azonban térjünk csak vissza Csikós Csúzy Jánosra.

Pápán nagy feltünést keltett feltámadása. Azért is, mert nagy úr volt.
Azért is, mert már réges-régen örökre elveszettnek hitték. Azért is,
mert rögtön elterjedt s meggyökerezett róla az a hir, hogy ő volt az
igazi Sobri. De legjobban azért, mert délczeg alakja, ismeretlen
multjának titkai s szellemes, de betyáros észjárása mindenki előtt
kedvessé tették. Pápa vidámabb ifjai és öregjei nyomban bizalmas
barátságra léptek vele.

Vermes Illés, Pápay Miklós és Pápay Lajos, Osváld Dániel, a kiket már
emlitettem, nagyon sokszor mulattak vele együtt. Azután idősb Osváld
Dániel, a hires Kocsi Sebestyén Gábor, a környékről Ihász Imre, Bottka
Imre s mások: mind előkelő megyei alakok s birtokosok. Jó barátai mind.
A városban is, a vidéken is nagy lakomák. Az ugod-vadkerti fürdőtelepet
a Bakony alján akkor alapitották. A pápai uraság is – ezé volt a
fürdőtelep – gróf Esterházy Károly jó pajtás volt, vidám természetü
ember. Kaszinóban, fürdőn, pápai és somlyai szüreteken, vadászatokon
folyt a vigasság szakadatlan.

Az egykori csikós bojtár a férfiak társaságába nagyon bevált.

De hát a női társaságokba is be kellett az uj embert vezetni. Különösen
Rábáné termeibe.

Ez a Rábáné egy kis termetü, pupos, öreg úrnő volt, de gazdag és igen
szellemes s két igen szép leány-unokáját tartotta házánál. A város
urnői, szép asszonyai és leányai gyakran összesereglettek nála. Nyilt
házat és asztalt tartott, mint mondani szokták. A kártyázás is gyakori
volt nála. Kártyáztak még az asszonyok is.

Csikós Csúzy Jánosnak itt is otthonosnak kellett lennie. Hivták oda
pajtásai.

Vonakodott. Jó kifogása volt.

– Fiuk, sehogy se akarom, hogy fölöttem nevessenek vagy sajnálkozzanak.
Köztetek csak elvagyok. De hogy érezném én magam jól művelt urinők
társaságában? Tudjátok, hogy én pusztához szoktam, csikós voltam,
csárdákban mulattam és csak a csaplárosné nyelvén értek. Hiszen mindjárt
észreveszik, hogy én nem vagyok úr, hanem csikósbojtár. Vagy félreálljak
és hallgassak, mint a kályha?

Pápay Lajos felelt neki, a lángelméjü huszártiszt.

– Soha se törd ezen a fejedet. Te csak viseld magad ugy, a hogy bojtár
korodban szoktad a csárdában, senki se veszi rajtad észre, hogy nem vagy
igazi úr!

Eltalálta.

Ettől kezdve a nőknél is otthonos lett Csikós Csúzy János.

Agglegény volt. Szinte lehetetlen, hogy nő nélkül élje le az életét. De
még se nősült hamarosan. De azért mégis lett állandó barátnéja.

Hol-hol se, nem tudom, de valahol összejött egy franczia nővel. Vagy
Pozsonyban az országgyülés alatt, vagy Bécsben, vagy gróf Esterházy
Károly udvaránál. A nő önálló volt, független, jeles vagyonu s a nagy
urak állandó figyelmének tárgya. Nem is volt gyönge fiatal leány, jó
harminczas volt, de igen szép. Udvaroltak neki bomlottul.

– Igen szép és pajkos jókedvü franczia nő. Igy jellemezte előttem Osváld
Dániel öreg barátom. Igy hallottam másoktól is.

De nem azért bomlottak utána, mert szép volt, pajkos és jókedvü, hanem
azért, mert a nagy császárnak, nagy Napoleonnak volt ő házasságon kivüli
leánya. Hasonlitott is világhóditó apjához. Apjának szemei, orra és álla
tökéletesek voltak nála. Ha jól emlékszem, Madame Pelissiernek hivták.
De föltétlen biztossággal nem állitom: ez volt-e neve, vagy ez volt-e
igaz neve?

Ez a nő megszerette Csikós Csúzy Jánost. A sokkal szebb és fiatalabb és
vagyonosabb udvarlókat félvállról vette s a csikósbojtárt kegyeivel
elhalmozta.

A társaság elbámult. Azonban ki ismerné a női elhatározások minden
titkát?

Csikós Csúzy János nem volt se szinlő, se hetvenkedő. Se hizelgéshez, se
dicsekvéshez nem értett. Őszinte szaván, férfias arczán s délczeg
termetén kivül más fegyvere nem is volt asszonyt hóditani.

Megmondta nyilván, ő ki és mi? Születését, vagyonát, jó és rossz
szokását hiven felsorolta. Csikós volt, szőrén üli a lovat, puszták fia
volt. Ő bizony a franczia szépművészetekben nem jártas s mindenféle
tudományt és bölcseséget és rendőrséget szive szerint utál. De azért jó
magyar nemes s asztala és szerelme biztos.

– Ha önnek Madame, ez elég, akkor hű lovagja leszek, a mig élek.

A nagy császár leányának elég volt. Eljött Pápára s közös háztartást
rendezett be kettőjük számára. Általános hit szerint törvényes
házasságra is léptek. Szerette a csikósbojtárt hiven.

Pedig bizony lovagja el nem kényeztette.

Madame Pelissier tudott is, szeretett is lovagolni, de csak úrnők
módjára. A csikósbojtár pedig azt követelte, hogy szőrén ülje meg a
lovat. Vita kerekedett köztük.

– Ejh, aranyos rózsám, csikósbojtár a szeretőd, ugy lovagolsz, a hogy én
akarom!

Kivezette szilaj paripáját, csak ugy szőrén rádobta a Madameot s
karikásával nagyot csörditett a paripa hátuljára.

No, most mi lesz ebből?

Az lett a vége, a mi természetes. A tüzes paripa nagyot ugrott,
bomlottul ficzánkolt s a szép asszonyt lehányta magáról. Estében a szép
asszony összekuszálta minden öltönyét. Viganója a nyakáig türődött. A mi
aztán alkalmat nyujtott lovagjának, hogy a földről fölemelje s a
homlokától kezdve a lába hegyéig végigcsókolgassa.

Nem tört se keze, se lába, sőt nagyot nevettek mind a ketten az
ijedelmen. De még a néző publikum is nevetett. Két-három főből álló jó
barát volt a publikum.

Ezt a kis esetet csak például beszéltem el, hogy mindenki lássa, miféle
pajkosságokat művelt az egykori csikósbojtár. Művelt ő vaskosabbakat is,
de már azok mind nem tartoznak ide.

Egész élete, multja, egyénisége, csodálatos regény, majdnem hihetetlen.
Hogy a nagy császár leánya volt barátnéja: ez szinte kiemeli őt a magyar
világból s általános érdeküvé teszi, mint regénytárgyat.

De azért regényét nem irta meg senki. Azt se tudom, hogy az óriási
Napoleon-irodalomban a franczia nő származását, sorsát, édes anyjának a
nagy császárral való szerelmi viszonyát kinyomozták-e, tisztába
hozták-e, megirták-e?

Csodálkozom, hogy a mi nagy költőnk, Jókai, föl nem dolgozta. Hiszen ez
méltó tárgy volt az ő hasonlithatlan költészetének felbuzditására. Pedig
Csikós Csúzy János történetét igen jól ismerte.

Ő is, Petőfi is, Kerkapoly, Kozma s mind ama jeles férfiak, a kik a mult
század negyvenes éveiben a hires pápai kollégiumot látogatták. Maga Deák
Ferencz is nagyon érdekesnek tartotta e történetet s nem egy adomát
beszélt el annak részleteiből.

Jókai egyébiránt a »Magyar nábob« regényében érdekes, de mellékalakként
kissé halványan, de mégis szerepelteti az alakot. Leir egy deli paraszt
csikósféle alakot, a ki utóbb nemességet szerez, úrrá lesz s bejut a
magasabb társaságokba.

Jókai édes nénje, Eszter s annak férje, Váli Ferencz, hirneves pápai
tanár, ott lakott Csikós Csúzy János közvetlen szomszédságában. Házuk,
kertjük végig szomszédos volt az óriási Csúzy-kuriával. Minden furcsa és
pajkos mulatságot, mely a nagy kurián folyt le, jól ismertek.

Madame Pelissier – ugy hallottam – nem volt végig együtt Csúzy Jánossal,
de ez is elhagyta Pápát és az én vármegyémet 1848-ban. Az idő rájárt
már, a kedve is csökkent, szilaj kitörései elmaradtak s vagyona is
lassanként megfogyatkozott. Budára jött lakni. A budai hidfőnél, a Deák
Ferencz-utczávál szemben lakott állandóan. Lakóháza ma már nem áll. Itt
halt meg a mult század ötvenes éveinek derekán. Franczia barátnője, vagy
felesége nehányszor – mint mondják – itt is fölkereste s haláláig
havonkint kétszáz pengő forintot küldött apróbb szükségleteire.

Ő lett volna hát a tul-a-dunai téves felfogás szerint az igazi Sobri.
Azért vázoltam élettörténetét bővebben, mert ebben találok tüneteket,
melyekből a mesemondó nép képzelete megalkothatta Sobri váczi
kalandjának meséjét.

Csikós Csúzy János követett el Váczott erőszakos cselekményt a baráttal.
Az ő multja volt homályos és titkos. Ő volt a balhit szerint az igazi
Sobri. Ő lett nagy úrrá s neki lehetett ezüstös fogata s diszes
huszárja. Hogy azután a képzelet a barát helyére püspököt, a diákcsiny
helyére aranyrablást s 1816 helyére 1836-ot tett: ezen már nincs
csodálkozni való. Idáig terjednek s igy szólnak a pápai- és bakonyvidéki
hagyományok; ezek azonban azzal, a mit a család tud, nem vágnak össze
mindenben.

Csúzy Jánosról, a csikósról, az előkelő nemzetség két tagjától is
nyertem értesitést. Ez értesités se tartalmaz sok élettörténeti adatot,
sőt van benne a nemzetségi leszármazás kérdésében hézag s talán tévedés
is. Adatai azonban biztosak arra nézve, hogy Csikós Csúzy János
csakugyan mint tanuló szökött meg állitólag a tatai konviktusból s fejét
betyáréletre adta. Öt-hat évig volt a csikósok közt. Jeles műveltségre
tett szert, mint gyerek ifju több nyelven beszélt, utóbb huszár lett s
fölvitte a századosi állásig. Barátnője s majdan felesége, eredeti nevén
nem Madame Pelissier, hanem Marie Faurrucht franczia nő volt. Ismétlem,
Pápán e hölgyet, a ki előbb czirkuszi müvésznő volt, a nagy Napoleon
császár törvénytelen gyermekének tartották. Hasonlitott is a nagy
császárhoz. Csikós Csúzy János Váczott is lakott, Czegléden is, hol a
vasutállomás közelében volt nagy négyszögletü háza, lakása, udvara,
gazdasága. Gondolkozása, a mint élete is bizonyitja, kuszált volt. De
erre mutat halála is. Elméje megháborodott utóbb s Döblingben halt meg,
mint elmebeteg 1856-ban. Két leánya maradt. Mindegyik előkelő házasságra
lépett. Elhunytak már ők is. Mária, az idősebb, mint Dévaványai Halassy
Zsigmondné és Terézia, az ifjabb, mint Galantai Balogh Tivadarné. A
család természetesen semmit se tud, de nem is tudhat arról, hogy Csikós
Csúzy János lett volna valaha az igazi Sobri Jóska, a minthogy nem is
volt.

A gróf Vay József-féle hagyományokra nem terjeszkedem ki. Hallottam
ugyan belőlük sokat, de a részletek kimosódtak emlékezetemből, minthogy
se az esetek szinhelyét, se a szereplő egyéneket közelebbről nem is
ismerhettem. Ezekről Vay Sándor irótársunk hozhatna, ha akarna, érdekes
közleményeket, noha ő igen jól tudja, hogy nagybátyjának Sobrisága csak
üres dévaj mende-monda.


V.

(Répa Rózi csárdásné lesz. – Halála Pakson. – Titok marad. – Miért lett
Sobri a népköltészet hőse? – A két tornai legény szomoru története.)

Répa Róziról kell még valamit mondanom. Ez a lányka népdalok hőse lett.
Képe Sobri életének komor felhői közt örökre világos marad, mint a
fényes sugár. Képét a költészet virágaival magam is feldiszitettem
»Utazás a Balaton körül« czimü művem második kötetében. Ott van egy
fejezet Répa Rózi történetéről.

Saját testvére beszélte el nekem 1854-ben, hogy a mikor Sobri haláláról
megbizonyosodott: a billegei csárdából eltávozott s örökre elbujdosott.
S hozzátette:

– Sohase láttuk többé. Megtalálta-e Sobri sirját, vagy él-e még valahol,
vagy a szive megszakadt, vagy nekiment a Balatonnak: nem tudja
megmondani senki.

Ez a beszélgetés Sobri halála után tizenhét év mulva történt. Szinte
sajnálkozva kell megmondanunk, hogy Répa Rózi még élt akkor és csak négy
vagy öt év mulva lett szomoru vége. A mikor ragyogó költői kép
hétköznapi szürke alakká válik, olyan, mint a mikor csillag hull le az
égről.

Csaknem ily alakká vált Répa Rózi is. Legalább ezt is gondolni lehet
abból, a mit azóta életéről velem közöltek. Különösen Mészöly Ambrus úr
Dunaföldvárról s mások is.

A közlések szerint, a mikor Billegéből elbujdosott: csakugyan Tolna
vármegye felé vette utját, hogy Sobri halálának helyszinét fölkeresse.

Bizonyára föl is kereste.

Alig lehet azon kételkedni, hogy megmutatták neki Sobri fáját s a fa
tövében szeretője sirját. Két év mulva történt ez s a sirnak akkor már
talán nyoma se volt. Alacsony halmát akkor már elnőtte a fű s eltaposták
legelő jószágok. De azért az érzékeny sziv könnyei előtörtek s a fiatal
leány keserün megsiratta boldogtalan szeretőjét s a vele örökre eltünt
boldogságot.

Mi történt azután vele: senki sem tudja biztosan. Csak annyi bizonyos,
hogy 1858 körül csárdásné volt.

Van a paksi határban egy dunaparti csárda. Vagy legalább volt ezelőtt
ötven évvel. Alsó-Kotyolai csárdának nevezték. Ebben volt csárdásné Répa
Rózi. Feltünő szép asszony volt, piros arczczal. Középtermetü, karcsu.
Szemei különösen bájosak voltak. Lehetett ekkor – 1858-ban –
harmincznyolcz éves. Egyszer-másszor, ünnepek délutánján ki-kimentek
hozzá borozni a paksi urak is. Nevét is tudták. Azt is tudták, hogy
egykor régen, túl a Balatonon a hires Sobri Jóska volt a szeretője.

De nem ment férjhez s köztudat szerint nem is ereszkedett mélyebb
pajtáskodásba senkivel. Talán még mindig fiatal leánykorának édes-keserü
emlékeit őrizte, ápolgatta.

A csárdából azután beköltözött a városba s ott a mult század hatvanas
éveinek vége felé közös háztartásra lépett, a hogy szokás mondani,
összeállt valakivel. Valami hozzávaló emberrel. Nincs mit csodálni,
nincs mit kárhoztatni rajta. Magános nő, közel ötven éves, talán
vagyontalan. Munkás, kereső ugyan, de eljár az idő; – jöhet betegség,
erőtlenség, balsors: ily állapotban szivesen támaszkodik valakihez
minden nő. Sőt minden férfi is.

De azért ebben halálos vétket látott valaki.

Nem messze lakott a vásártérhez. A vásártér tele volt árubódékkal. A
bódék este bezárvák és éjjel azok közt nem csatangol senki.

Egy este látogatója akadt az asszonynak.

A látogató kicsalta a vásártérre. Beszélgetés közben oda kerültek a
bódék közé. Ott a látogató kirántott dolmánya zsebjéből egy pisztolyt s
a szegény asszonyt szó nélkül sziven lőtte. Meghalt nyomban. Csak hideg
testét találták meg.

Ki volt a titkos látogató? Ki volt a gyilkos? Miért kellett a szegény
nőt meggyilkolni? Kinek mit vétett?

Rablásról nem lehetett szó. Nem volt az asszonynak kincse, a mit tőle
elvegyenek. Nem is hiányzott semmije.

Gyilkos szerelmi boszu is alig bánthatott valakit. Csodálatos ritkaság
lenne az, hogy erős munkához szokott ötven éves szegénysorsu nő oly
rettenetes szerelmi indulatot tudjon valakiben gerjeszteni, a mely
halálos boszuállásra ingerel. De nem is merült föl erre nézve semmi
tünet.

A nyomozást, kutatást elvégezték az arra való irók-birók, de bizony a
gyilkosnak semmi nyomára nem akadtak.

Az asszony házastársának volt valami vagyona.

Arra is gondoltak, hogy társának vannak rokonai, éhes, kapzsi emberek, a
kik féltik a vagyont és örökséget s azért emésztették el a még mindig
elég csinos asszonyt, hogy az ember vakszerelemből rá ne hagyhassa
vagyonát. De ebben az irányban se tudtak semmi fogható eredményhez
jutni.

Végre az utolsó, szinte természetes gondolat rögzött meg az emberek
agyában.

Hiszen Sobri minden társát egykor szent fogadásra birta, hogy a mikor
majd ő már nem lesz: Rózit el nem hagyják, bánatában vigasztalják. Rózit
tehát szeretniök, tisztelniök kell. Derék, jó leány s a vezér szive
életben-halálban hozzá van nőve. Megérdemli, hogy szeressék, tiszteljék.

De hátha Rózi hagyja el a vezért, vagy annak emlékét? Hátha méltatlan
lesz valamikor a vezér égő szerelméhez? Mi lesz akkor? A szent fogadás
akkor is kötelezi-e az egykori bajtársakat?

Hogy a lányka Sobri halála után el nem pusztitotta magát: azt meg lehet
bocsájtani. Meg is kell. Ezt Sobri maga se akarta. Erre még csak nem is
gondolt. Ha gondolt volna, arra a fogadásra nem törekedett volna társait
rábirni.

Ha a lányka utóbb férjhez megy, magát, férjét megbecsüli s férje is
szereti és tiszteli őt: ez is rendén való dolog. Örökké való könnyet és
hűséget és állhatatosságot nem lehet követelni senkitől. Se legénytől,
se lánytól. Csak az az örök, a mi velünk a sirba jön.

Lám, a szegény lány élni akart. Hurczolni az élet terhét, mig le nem
roskad alatta. Szolgálatot vállalt, csárdásné lett, de megmaradt
szilárdnak. A legyeskedőket szép szerével elhajtotta magától. Nem is
volt ellene senkinek kifogása. Nem is bántotta senki. Pedig a
Kotyola-csárdában, ott a Duna partján, ugyancsak bánthatták volna. A
Duna hallgat, zúgását senki nem érti, el nem árult volna semmit.

De most városba ment. Összeállott idegen férfiuval. Éli világát, de nem
magánosan, hanem párosával. Szabad-e ez? Nem bántotta-e meg ezzel
egykori szerelmét, Sobrihoz való örökös hűségét s az egykori bajtársak
igazi barátságát? El lehet-e ezt nézni, meg lehet-e bocsátani annak a
leánynak, a kit azóta szárnyára vett a népdal s a szegény emberek
kegyelete? Nem kell-e ezért halált szenvednie?

Ime, ez a gondolat is föltámadt az emberekben. S tovább füzték a
gondolatot.

Bizonyosan vannak még, a kik egykor Sobri társai voltak. A kik
megmenekültek, félre álltak, a kiket elnyelt a világ s elfelejtettek az
emberek. A kik Répa Rózi minden lépésére vigyáztak s készek voltak arra,
hogy fogadásukat teljesitsék s kezük munkájával, verejtékük harmatával
is, ha kell, gyámolitsák.

De hát nem kell. Mással éli világát.

Meg kell halnia!

S eljött valaki a távolból és a sötétségből, hogy végrehajtsa az
itéletet.

Bizonyosan ismerte Répa Rózi. Ha nem ismerte volna, szavára nem ment
volna vele az elhagyatott vásártéri bódék közé.

Ki maradt meg Sobri társaiból?

Virrasztó és Pap Andor.

Talán ezek jöttek elő, vagy egyik a kettő közül.

Ki tudná ezt?

Most már fejezzük be Sobriról való emlékezésünket. Ugy hiszem, hű képet
rajzoltam életéről s a nevéhez kapcsolódó népköltészetről. Megtörtént és
mesés kalandjainak néhány példáját is elmondottam. De csak olyat, melyre
tudásom biztos forrásból meritettem.

Azonban nagy felelettel vagyok még adós.

Honnan támadt népünk mélységes rokonszenve Sobri iránt? Mi volt az a
nagy eszme, melyet az ő élete képviselt, habár fonákul és bűnösen is? Ha
szemernyi igazság van is a népköltészetben: akkor ő nemcsak
haramiavezér, nemcsak halálos gonosztévő, hanem egyuttal tragikai hős
is.

Vizsgáljuk meg ezt a kérdést közelebbről.

Sobri társai közt sok volt a szökevény, az ugynevezett dezentor. E szó
latin szó; helyesen mondva és irva: desertor. A köznép dezentornak
mondja s régebben nemcsak szökevényt értett alatta, hanem általában
duhajt és szegény legényt.

Szökevény sok volt ezelőtt hetven-nyolczvan évvel.

Volt, a ki a fogságból szökött el. A vasat valahogy leverte lábáról s
megugrott.

Volt, a ki a fogság elől, az itélet elől szökött. Nagyot vétett,
sulyositéletet várhatott, kitért hát előle kellő időben.

Volt, a ki mint kész katona, a katonaságtól szökött el.

Volt jobbágy ember, a ki garázda, kemény, kegyetlen uraságától szökött
el s üresen hagyta jobbágytelkét. Az ily telket deserta sessiónak
nevezte a törvény és a közélet. Magyarul: elhagyott telek vagy puszta
telek volt a neve.

Végre volt, a ki a katonafogdosás, az ujonczozás elől szökött el. Ilyen
igen sok volt.

Sobrinak is sok ilyen társa volt. Király Jancsi s az Ádám és Laczi nevü
duhajok ilyenek voltak. A katonafogdosás elől szökött meg a két tornai
legény is. Az egyik haramianéven Pista, a másik Peti, igaz nevén Czifra
Miska.

Maga Sobri is voltaképen szökevény volt. Ő büntetés elől ugrott meg.
Franczli szinte nehéz fogságból szökött. Ilyen is volt több is. De igazi
szökevénynek csak a katonaságtól s a katonafogdosás elől menekülőket
tartották. A többit szökött rabnak vagy szökött jobbágynak nevezték
leginkább.

Minő volt akkor a katonaállitás! Hajmeresztő dolgok a multból!

Sobri korában 1830-ban adott az országgyülés katonát. És pedig 48
ezeret, de ebből 20 ezret csak föltételesen.

Már most a nádorispán vezetése mellett bizottság határozta meg, hogy
ebből a számból a vármegyékre, városokra, székekre, kerületekre
külön-külön mennyi esik. S a vármegyék megint külön rótták ki a
járásokra és egyes falvakra a jutalékot.

Birája, előljárósága, jegyzője volt minden falunak, a nemes születésü
ifjut nem lehetett besorozni. Pap, tanitó, urasági tiszt mentes volt
egész családjával. És pedig vagy a törvénynél fogva vagy a közszokásnál
fogva.

Összeült az előljáróság, a kupaktanács tanácskozni. Kit sorozzanak be,
kit vigyenek el katonának, kit hagyjanak otthon?

Az előljárók és telkes-gazdák fiait meg kellett kimélni, helyettük a
szegény ember fiát kellett katonának adni. A hogy a népdal mondja a
fiakról:

  A gazdagét, ha több van is, nem bántják,
  A szegénytől, ha egy van is, elhajtják!

Rettentő szemrehányás van az ellen a nemzedék ellen ebben a népdalban.
Gyerekkoromban széltében dalolták még ezt.

Már most nézzük.

Három fia van a gazdagnak. Erős, szép, egyenes, mint a szálfa mind a
három. Katonának való. Ha egyet vagy kettőt elvisznek is belőle: azért
van, a ki otthon marad s végzi az uraság dolgát s a robotot. Apja
különben is tehetős, gazdaságában csak olyan csorba támad, a minőt
könnyen türhet. Ellenben ott van a szegény negyed telkes vagy a még
szegényebb házas zsöllér. Egy fia van. Az apja öreg vagy beteges. Az
anyja tán özvegy. Ha fiát elviszik, nem végezheti az uraság dolgát, vagy
a közmunkát. Eladósodik, elnyomorodik, kilökik a telekből vagy
zsöllérházból. Az országutra vagy az utczára kerül.

Pedig a szegény ember fiát mégis elviszik katonának, ha egy van is; – a
gazdag fiai pedig otthon maradnak, ha többen vannak is.

Igy mondja a szomoru népdal. Pedig nem mondaná, ha nem volna igaz.

Pedig azt a katonaéletet kutyaéletnek mondta az akkori közpéldabeszéd.
Tiz esztendeig kellett a fegyvert viselni egy folytában s rendesen
idegen országban, a melynek még nyelvét se értette. S tiz év után is
vagy eresztették haza vagy nem. Ha egészséges volt s jó katona volt:
sehogy se eresztették. Ha nyomorék lett, kezét-lábát törte vagy a ló
megcsufolta: akkor meg kilökték. Mehetett koldulni.

De hát hol volt a törvény előtti egyenlőség, a szabadság, a
közteherviselés, az emberi jogok kölcsönös tisztelete?

Ott volt, a hol tökéletes jó szolgabiró volt. Különben pedig csak a
papiroson volt, másutt sehol se volt. Hát még az orvosok és
katonatisztek visszaélései!

Bizony sok érzékeny lélek elkeseredett halálra!

A szegény ifjak között bizony sokan voltak, a kik koldussá lett zokogó
édes anyjuk panaszait el nem viselhették s inkább elbujdostak, inkább
neki mentek az ismeretlen világnak, inkább hadat üzentek a törvénynek s
szegény legényekké váltak s inkább oda álltak Sobri mellé a Bakonyba,
semmint német tiszt kegyetlenkedése alá Csehországban.

Az ilyeneket Sobri fölfogadta, maga mellé vette s bátor szóval
vigasztalta. S az ilyennek családját szivesen föl is segitette.

S azután volt egy bolond törvény is, a mely szólt azokról, a kik
vulgivagi, vagabundi, peregrini. Vajon mit jelentenek ezek a tatár
szavak? Bizony magyarul azt jelentik: csavargók!

Csavargók.

Mik azok? Kik azok?

Talán a házalók, drótos tótok, bálizsok, babkárok, vándorló legények,
oláh czigányok, ügynökök, utazók, vásárosok vagy mik?

Egyik se. Az a csavargó, a kit a pandúr, városi hajdu, komiszáros vagy a
kapitány csavargónak mond. Lehet az akármilyen biztos vagy igaz járatban
levő legény: mondjuk ki csavargónak s fűzzük kötélre katonának.

Igy járt a két tornai fiu. Két haramia Sobri seregében a Pista, meg a
Peti.

Derék, jámbor, szelid két falusi legény volt Tornavármegyében a Pista
meg a Peti. A hagyomány csak annyit tud róluk, hogy a Bódva völgyéből
valók valamelyik faluból. Szegény jobbágy vagy zsöllérfiak voltak. S
vőlegény mind a kettő. Kitüzve esküvőjük napja. A szerelmes szivek alig
várták a napot. Katonaállitás volt ugyan a Bódva völgyén is, de a két
fiura nem került a sor. Szabadon nősülhettek.

Kassán vásár volt még az esküvő előtt. A két tornai legény bement
Kassára a vásárra, hogy vegyen mátkájának bécsi kendőt, piros szalagot,
karikagyürüt. Bevásárlás után beült egy kocsmába falatozni, egy pohár
bort inni.

Kassára is ki volt vetve az ujonczjutalék: hatvan vagy nyolczvan legény.
Egy vagy kettő hiányzott még. Milyen jó lenne egy vagy két csavargót
keriteni.

Ha csak az kell! Betyár volt a kapitány vagy valamelyik hajduőrmestere.
Majd keritenek ők.

Ott ólálkodtak a kocsma körül. S rácsaptak a két tornai legényre, mint a
héjja a galambra.

– Gyertek csak csavargó gazemberek a kapitányságra!

Mentek. Mert megkötözték s vitték őket. Vadul, durván, agyba-főbe verve.
Azt se kérdezték tőlük: mi a nevük. Vérben-fagyban oda állitották őket a
kapitány elé, a sorozók elé, a katonaorvos elé.

Hiába beszéltek, hiába könyörögtek, hiába fenyegetőztek. Hiába mondták
meg igaz nevüket, igaz járatban voltukat, szülőik és falujok nevét.
Besorozták őket. S a miért fenyegetőztek, még a katonaderest is ki
kellett állaniok.

Hát a szerető mátkák, a sóvárgó szivek, a busuló szülők! Mi lett
azokkal? Soha se látták ők szülőföldjük szép határát. A miért, hogy
csavargónak mondta őket a hatóság!

Mi lett a végük?

Egy-két sorban megirtam már valamikor.

Elszöktek a katonaságtól, a mint tehették néhány nap mulva s meg se
álltak, mig a Bakonyt, mig Sobri Jóskát el nem érték.

Hol az igazság?

Ki a bünös? Ki a nagyobb bünös?

Haramiává lenni nem szabad. Másnak a vagyona és élete is szent. Sobrit
és társait elérte a végzet s mindenki azt mondja: ezt a végzetet ők
maguk keresték, tehát jól megérdemelték.

De a mig érző sziv és tiszta elme lesz a világon: az a végzet egy könyet
mindig kisajtol a szemekből.

A prágai ütközetben halt meg az a két tornai legény. Védték magukat, mig
a támadó pandúrok az aklot rájuk nem gyujtották.

Csak egy menekülésök volt még: a halál. De választhatták a törvény
csufos halálát s a tűznek önkéntes tiszta halálát.

A tűzhalált választották.

Egymást átölelve együtt feküdtek bele az égő zsarátnokba. Ugy találták
meg a korommá égett két tornai legény holttestét.

A szülők és menyasszonyok soha se tudták meg, mi lett végük, hol lett
elmulásuk.

* * *

A mig e sorokat irtam Sobriról: két hét óta több hirlapi közlemény
látott e korról napvilágot s nyájas olvasóimtól az ország minden
részéből tizenegy levél érkezett hozzám többé-kevésbé érdekes
tartalommal.

Alig felelhetek mindannyira. De a mikor műveim gyüjteményes kiadásában a
Sobri-czikkek is megjelennek: akkor méltatom majd a levelek érdekesebb
részleteit.

Most csak hálás köszönetem értük!




UTOLSÓ SZÓ SOBRIRÓL.

(Szederkényi Nándor véleménye. – A zsobri szó a zsebrákból származott. –
E vélemény megdöntése. – Az álnevek. – Sobri állitólag Bejczen született
s még a mult század ötvenes éveiben is élt. – Szép Mihály közlése Sobri
halálának részletes leirásáról. – Herman Ottó, Milfajt képe. – Sobri
ruhája. – Guzmics Izidor apát egykoru följegyzései.)

»Ki volt hát Sobri?« – e czim alatt irt korrajzom végén megigértem, hogy
mindazoknak, a kik a Sobri-kérdésben szives, bizalmas levelükkel hozzám
fordultak, együttesen felelek, a mennyiben a levelek figyelemreméltó
részleteket is érintenek.

Most szavamat állom s legelőször is tisztába kell jönnünk a Sobri
névvel.

Az egyik bakonyi hagyomány szerint Kopácsy József veszprémi püspöknek s
később ország primásának volt Schóber nevü szolgáló embere s ez lett
volna utóbb a hires bakonyi duhaj s az ő nevéből alakult volna a Sobri
név. E hagyományt Szépfaludi Ö. Ferencz szerint Szigety József jeles
egykori szinművészünk terjesztette, a ki veszprémi volt s rokona is az
érsekprimásnak.

Kifejtettem már, hogy e hagyományban nincs igazság.

Bizonyos azonban, hogy a köznép túl a Dunán s különösen a Bakonyban is
ekként ejti ki a nevet: Zsubri. Igy ejtették ki hajdan Pesten is és
szerte az országban.

Részben erre is ügyelve irt nekem erről Szederkényi Nándor barátom,
irótársam s egykor hosszu időn át követtársam, most Heves vármegye
főispánja. Fejtegetései érdekesek, noha felfogásához semmi esetre se
járulhatok.

Azt irja: a rut rablóvilág a 14-ik és 15-ik században a cseh-morva
határon, az ország felső vidékén a cseh »rebjatok« és »zsebrákok«
garázdálkodásával történetünk gyászos lapját képezi. Nagy Mátyásunk
fékezte meg őket, de azért még sokáig szerepeltek s a rebjatokból lettek
a rablók, a zsebrákokból a magyar nép nyelvén a zsobrik vagy sobrik. Az
én megfigyelésem szerint is tehát Sobri nem tulajdonnév volt, hanem a
névtelen rabló a cseh zsebráktól kapta a multból leszármazott
melléknevet.

– Az én megfigyelésem szerint, – igy folytatja Szederkényi, – a magyar
rablóvilág alakjai rendesen tulajdonneveikkel szerepeltek. Te is
felsorolsz egy csomót. Palatinszky, Zöld Marczi, Angyal Bandi, Fábián
Pista, Rózsa Sándor, Bogár, stb. mint tulajdonnevek.

– Ki rejlett, – mondja tovább, – a mult század első felében szerepelt
Zsobri alatt? Azaz, ki volt ez a zsebrák? Megyénként más-más meséket
füztek hozzá. Akkor, mikor még nem volt se ujság, se vasut, se távirda,
a vidékek mesékből is éldegéltek, mert – nem úgy, mint ma – a mesék
füstjét nem volt, a mi eloszlathatta volna.

– Én ugy vélem, – igy végzi sorait, – hogy tulajdonképen Sobri senki sem
volt. Sobrik, azaz zsebrákok voltak. S midőn az akkori betyárok egyike
vagy másika a maga nevével ijeszteni nem tudott, hát ijesztett azzal,
hogy ő egy igazi zsobri.

Ime, az érdekes levél.

De én semmiben se érthetek egyet tisztelt barátommal. Sobri Jóska igenis
volt s a Bakonynak épen olyan élő alakja volt, a milyennek én e
könyvemben, de egyuttal gyüjteményes műveim »Emlékezések« czimü VI-ik
kötetében leirtam. 1812 körül születhetett s 1837-ben halt meg.
Halálának napja, helye és órája hitelesen meg van bizonyitva. Több
emberrel beszéltem, a ki személyesen ismerte. Holttestét halálakor saját
édes apám is látta. Egy öreg barátom, Osváld Dániel, egykor megyei
tiszttársam, ma is él Pápán, a ki személyesen ismerte s beszélt is vele
a vasvármegyei ostfiasszonyfai határban levő »Ragyogó« csárdában. Száz
meg ezer megyei és birósági hiteles okirat bizonyitja voltát és kilétét
Veszprém, Győr, Sopron, Vas, Komárom és Zala vármegyében. Emlékiratok,
magánföljegyzések untig emlegetik. Hivatkozom egyebek közt Guzmics
Izidor bakonybéli apát s nemes emlékü főpap egykoru emlékirataira. Az
egykori ujságok is feltünőbb cselekményét mindig emlegették. Jókai Mór
is leirta halálát teljesen hiven. Kik és mik voltak forrásai, a honnan
tudását meritette, nem tudom. Forrásai mások voltak, mint az enyémek, de
azért az ő leirása minden lényeges pontban egyezik az enyémmel. Én az én
forrásaimról mindenütt számot adtam. Lovat, pipát, kopót, agarat, bikát
ezelőtt hatvan-hetven évvel szivesen neveztek Sobrinak. A német nyelvü
irodalom róla igen nagy. Szinte csodálni lehet. A Pallas lexikona
felsorolja a róla irt német könyvek egy részét. A mi irodalmunk is
foglalkozott vele, különösen szépirodalmunk és szinmű-költészeti
kisérleteink. Népdalok özöne hangzott róla egykor. Kalapja, szüre,
dolmánya ma is emlékezetes Vasban, Zalában, Veszprémben. Minden Rózsa
Sándor-féle alak elenyésző törpeséggé töpped Bakony rengetegének ez
alakja mellett. Ily tömeg hir, tudósitás, dal és hagyomány és
hivatalbeli cselekmény nem származik olyan név körül, a melyet egykor
élő és hatalmas egyéniség nem viselt. Effélére nincs példa a nagy
világban.

Igaz, hogy családi neve nem Sobri s nem is Zsubri Jóska volt, hanem Pap
Jóska. Ez volt apjának is, az Endréd-pusztai kanásznak a neve.

Szederkényi barátom ebből is következtet valamit s azt mondja, a mi
rablóink nem szoktak használni álnevet s példákat is hoz fel erre.

Egy példa se ér többet, mint az ellenkező példa. A Tisza vidékén egykor
hires Angyal Bandinak se ez volt az igazi neve, hanem Ónody András. De
hiszen saját vármegyei tiszti működésemből is kiáltó példáim vannak. Ott
volt kezem alatt Görhes és Tenger, és Hatlábú Jóska. Tengernek
kipuhatoltam igaz nevét, valahol le is irtam történetét. Görhesnek és
Hatlábunak igaz nevét soha se tudtam kinyomozni. Kemény betyárok egykor
a Bakony vidékein.

Sobri társai közt tizenhárman vannak, a kiknek álnevük volt. Én legalább
ennyit tudok. Voltak olyanok is, a kiknek nem is egy álnevük volt az
életben és a birósági iratokban. Recze Marczit Fümagnak is nevezték,
Kalarábinak is. Fekete Jóskát nem ismerték igaz nevén, hanem az egyik
vidéken Sipos Józsi volt a neve, a másik vidéken Zsidó Jósi. Görhesnek
és Pistának sohase tudódott ki igaz neve s azt hiszem, Virrasztó is
álnév volt és Pityerész Istók is. Az a Pista társa volt Petinek. Ez volt
a két szánni való tornai legény. Együtt éltek, együtt lelték kinos
halálukat. Petiről megtudta a vármegye, hogy igaz neve Czifra Miska,
Pistáról nem tudott meg semmit.

Mógor, Franczli, Bodri Ferkó, Máté Miska szintén mind álnevek Sobri
társaságából. Valamennyinek kipuhatolta igaz nevét a vármegye.

De ha álnév volt a Sobri név is: vajon honnan kerekedett?

A kérdés nem lényeges. A parasztvilágban száz meg ezer álnév, mellékes
név és csufnév keletkezik, a mely utóbb állandóvá válik. Sobri Jóska nem
maga vette föl a Sobri nevet, apját is igy nevezték. A Rábaközön Sopron
vármegyében van Sobor falu. A szomszéd falvak ott Szany körül, Csorna
körül a sobori embert nem sobori lakosnak, hanem a második o betü
kiugratásával sobri lakosnak nevezik. Sobri Jóskának vagy apja vagy öreg
apja Soborban lakhatott s onnan maradt rajtuk, a mikor máshova kerültek
szolgálatba, a Sobri név.

Ily esetet százat tud minden figyelő ember.

De hát mikor, hol és miként történt Sobri Jóska halála?

Szinte megütődöm e kérdésen, hogy ez még ma is kérdés lehet. Holott
Jókai is megirta halálát nem közvetlen tudásból ugyan, de tökéletes
értesülés után s én is megirtam nagyon sok és tökéletesen megbizható,
sőt közvetlen tudásból meritett értesités után.

A birói karnak egyik tiszteletreméltó tagja irja nekem 1905. évi
deczember 12-én, hogy öreg apja számadó juhász volt s a hires
Farkaserdőben gyakran megfordult Vas, Zala és Veszprém vármegyék
összeszögellésénél és Sobrit jól ismerte, a ki legtöbb idejét szintén
ott töltötte azon a tájon. Sőt voltak öreg apjának, mint számadó
juhásznak olyan öregbojtárjai is, a kik időnkint Sobrival együtt jártak.
Van hát családjában Sobriról elég biztos és közvetlen értesülés.

E szerint Sobri Bejczről, Vas vármegyéből való kanászgyerek volt
eredetileg.

Ezt megengedem. Én csak annyit tartok bizonyosnak, hogy a mikor Sobri
már mint bakonyi duhaj országos hirre tett szert, apja, idősb Sobri Pap
József, akkor endrédi kanász volt. De nem mindig volt ő Endréd pusztán.
A kanászok gyakran változnak hely és uraság és erdő szerint. Öreg
barátom Osváld, épen magától Sobri Jóskától hallotta, hogy apja a
Szentgyörgyi-Horváth uraságnak is volt egykor Vasban kanásza. Lehetett
Bejczen is s nagyon megtörténhetett, hogy hiressé lett Jóska fia épen
Bejczen született.

De azt is irja levelében, hogy Sobri a lápafői ütközetben 1837. évi
február 16-án nem halt meg, hanem sulyosan megsebesülve ugyan, de onnan
elmenekült s épen a levéliró öreg apjának egyik rokonánál huzódott meg.
Ez a rokon Kopácsy József egykori veszprémi püspök egyik majorjában volt
számadó.

Ez a major – ugy hiszem – a püspök sümegi uradalmai egyikén volt.

Itt élt Sobri 1845-ig vagy 1846-ig s ekkor onnan eltávozott s a család
látása köréből végkép eltünt.

De azután is hallottak róla. Az 1850-es években Nyőgéren telepedett meg
egy javakorabeli ismeretlen ember, a ki ugy ismerte a Farkaserdőnek
minden zegét-zugát, mintha épen ott született volna. Nem mondta, hogy ő
Sobri, nem is Sobri volt a neve, de a kikkel érintkezett, azok szentül
meg voltak győződve, hogy ő az igazi Sobri Jóska és senki más. Lehetett
negyven, negyvenöt éves.

Én ugy hiszem, tévedésnek kell lenni a dologban. Sehogy se hihetem ezt a
hirt, ezt a hagyományt. Ama tünetek, jelek és erős bizonyitékok közt,
melyek Sobri lápafői halálát kétségtelenné teszik, igen sokhoz soha
semmi kétség nem férhet. Tehát az ellenkező tartalmu véleményben kell
hibának, csalódásnak, tévedésnek lenni. Az ellenkező vélemény erősségei
közt kell lenni olyanoknak, a melyek nem valóságok, hanem csak
hiszékenységek.

Sokkal közelebb áll a valószinüséghez az a másik hagyomány, melyet Szép
Mihály ur közölt velem az 1905-ik év deczember hónapjában. E hagyományt
igy irja le az én tisztelt tudósitóm:

– Boldog emlékü édes atyámtól, Szép Zsigmondtól, a ki azon időben
lápafői közbirtokos és községi biró is volt, mint gyermek, családi és
baráti körben többször hallottam elbeszélni a lápafői ütközet történetét
és a mit arról hallottam, arra még ma is élénken emlékszem.

– Egyszerre hire kelt, hogy Sobri azon a környéken tanyázik. Pandúrok és
katonák is jártak ott keresésére. E közben történt, hogy Takách Pál
lápafői közbirtokoshoz és Tolna vármegye táblabirájához – ki különben
édes atyámnak vérbeli rokona volt – bejött egyik alkalmazottja és
jelentette urának, hogy Sobri itt és ott tanyázik az erdőben s általa
izenteti, hogy ennyi és ennyi emberre küldjön oda enni és inni valót.
Takách megtette ezt, de egyuttal atyámat, mint községi birót is
értesitette ez esetről. Ők ketten ezután tudatták ezt a pandúrokkal és
katonákkal.

Igy folytatja levelét tudósitóm:

– Ezután a bátrabb emberek fölfegyverkezve atyámmal, Takáchhal,
pandúrokkal és katonákkal a mondott helyre mentek, hol Sobrit és társait
lakmározás közben lepték meg. Sobriékat felszólitották a megadásra, mire
azonban ők lövésekkel feleltek. Erre azután valóságos ütközet
keletkezett. Ez ütközet jó sokáig tartott, a nélkül, hogy Sobriék közül
egyet is elfogtak volna avagy elejtettek volna, mert közben egyenkint
megugrottak és a sürü erdőben eltüntek. Takách és többen az ütközet
helyét elhagyva a falu felé mentek egy horgos uton, melynek egyik felén
fákkal és bokrokkal benőtt vizmosás volt. Midőn itt haladtak, egyszerre
emberi nyögést hallottak, mire a hang irányába menve, ott egy lövéstől
sulyosan megsebesült embert találtak. Ez ember kérdezősködésre csak
Jóskának mondta magát, de hogy ő volna Sobri Jóska, azt nem ismerte be.
A sulyosan sebesült embert aztán kocsira tették és a lápafői
községházhoz vitték, hol ismét kikérdeztetvén, eleintén tagadta, hogy ő
volna Sobri, de később érezvén közeli halálát, bevallotta, ő az igazi
Sobri Jóska. Ezután nemsokára meghalt. Hogy hol temették el, arról
atyámtól nem hallottam semmit.

Eddig a levél.

A levél csak vázlatát mutatja meg a lápafői esetnek és Sobri halála
körülményeinek. Nem csoda. Hetven év előtti eseményről van szó s a
tudósitó is mástól, édes apjától hallotta annak részleteit. Maga akkor
még alig élt vagy csak kisded lehetett.

A hagyomány szerint s a népdal szerint Sobrit ama fa alatt temették el,
a hol magát agyonlőtte. Igy hallottam Kiliti Mósa Mihálytól is. A fát
azóta Sobri fájának nevezték. A fa alig tiz év előtt dőlt ki vénség
miatt, a mint ezt velem Szabó Kálmán egykori követtársam közölte. Ő
pedig ezt jól tudhatta, mert a fa ipa birtokán állott.

A levél nem szól Sobri öltözetéről s különösen arról, a mit apám is
látott, hogy szürkötője Hunkár Antal egyik értékes aranyláncza volt. Nem
szól Sobri alakjáról s életkoráról. Sobri akkor huszonöt éves, szép
alaku, pörge bajuszu, fiatal, erős parasztlegény volt. De nem szól a
levél semmi közelebbi ismertetőjelről se, mely a sulyos sebesültben s
halottban Sobri voltát bizonyitotta volna. S ellene mond a tudósitás
annak a hagyománynak is, a mely szerint Sobri ott lehelte ki lelkét a
később Sobri fájának nevezett fa alatt. Ha pedig a faluban halt meg, nem
valószinü, hogy ki az erdőbe, jó messzire az alá a fa alá vitték volna
eltemetni.

Nem szól a levél Sobri ama társairól sem, a kik az ütközetben meghaltak
vagy halálos sebet kaptak. Volt ezek közt Jóska nevü is bizonyára s ez
is lehetett a Sobrinak vélt haldokló legény.

Vannak tehát kétségek, melyek nehezen oszlathatók el, de azért a
tudósitás igen becses s nem teljességgel lehetetlen, hogy az eset ugy
történt, a hogy a tudósitás közli velem.

Ne ütközzék meg azon senki, hogy Szép Zsigmond és Takách Pál Sobriról
jelentést tettek a pandúroknál, katonáknál. Mind a kettő birtokos nemes
ember volt s a nemesség akkor nagy boszuság érzetével volt eltelve, hogy
Sobriék nem elégedtek meg a papokkal, zsidókkal, vásározókkal és
gyolcsos tótokkal, hanem még Hunkár Antalt, a birtokos nemes urat és
egykor hős inzurgens főtisztet is megtámadták. De boszuságukat
szánalomból talán elfojtották volna, hanem az egyik községi biró volt, a
másik megyei táblabiró, tehát mind a kettő az igazságszolgáltatás
hivatalbeli tisztje, ha hát ők eltitkolják, elhallgatják Sobri ottlétét:
sulyos tiszti kötelességet mulasztanak el, sőt sulyos erkölcsi vétekbe
estek volna.

Vajjon mi sorsa lett Sobri családjának? Meddig élt apja s mikor s hol
halt meg? Hány testvére volt s mi lett azokból? Afféle kiváncsiság sugja
e kérdéseseket, a melyet rossz néven venni nem lehet. Aczél Antal úr azt
közli velem, hogy egyik nőtestvére a puszta-lovasi birtokon egyik
juhásznak a felesége. Az asszony 1835 körül születhetett, származásáról
nem szeret beszélni, de a környék Sobri nőtestvérének tudja.

Vahót Imre rég elhalt irónk valamelyik képes folyóiratában Sobri egy-két
közeli vérrokonának arczképét is közli.

Sobrinak és társainak öltözködésére nézve adhatok némi felvilágositást.

Herman Ottó tisztelt barátom közli velem Milfajtnak egykoru kőnyomat
után készült fa- vagy aczélmetszetü arczképét s testének felső
félalakját.

Egyik könyvemben megirtam, hogy Milfajtot kivégeztetése előtt
Veszprémben lefestették s azt is meg irtam, ki festette le. Hova lett a
festmény, nem tudom. De erről még a mult század harminczas éveinek végén
készült fametszet, melyet könyvkötők, könyvárusok, vásározók két
garasért árultak s a köznép tömegesen vette. E képet sokszor és sokáig
láttam ezelőtt ötven-ötvenöt esztendővel. A veszprémi és zalai
Bakony-erdőségekben száz csárda volt hajdanán, minden csárda ivójában ki
volt e kép ragasztva a kimérőnek, vagy a hogy szokták mondani, a
söntésnek oldalára. Ott legyen a kocsmázók szeme előtt örökké, mint
elijesztő példa. Hiszen Sobri társaságának feje, mielőtt abba Sobri
belépett, Milfajt volt. Hire-neve sok ideig versenyzett Sobriéval. A
képet, ugy hiszem, Veszprém vármegyében ma is meg lehet még találni, de
hű mását abban, melyet Herman Ottó közlött velem, nem tudom felismerni.
Az a kocsmákbeli metszet nagyobb alaku volt, mint Herman Ottóé. Ezt
sokkal későbbi s kisebbitett alaku lenyomatnak kell tartanom.

Milfajt kalapja régi bakonyi kanászkalap. Magas és kemény s posztója
vastag és szilárd, sulyos fejszevágástól is megvédi a koponyát. Efféle
kalapot még nem régen is viseltek a tul-a-dunai kanászok. Karimája
felálló s a karima széle háromszögre czifrázott selyemmel van bevarrva.
Semmit se kételkedem azon, hogy Sobri is ne ilyen kalapot viselt volna.

Milfajtnak csimbókja van a két halántékán. Vastag hajfonat e csimbók, a
végén különös ügyességgel kötött kemény csomó. Jól ismerem e
csimbókokat. Gyermekkoromban százszor láttam s mindig jól megnéztem.
Fénylő zsiros volta különösen szemembe tünt. Fonását magam is megtudtam
fonni, de csomóját megkötni nem. Sőt sohase tudtam kigondolni, miként
van kötve az a csomó oly keményre és vastagra. Ez a csimbók és ez a
csomó is jelentékeny védőeszköz volt a halántékra mért vágások ellen.

Apámtól ugy hallottam, Sobri nem viselt utóbb efféle csimbókokat.
Holttestén nyoma se volt.

Hanem Milfajt szüre már igazi bakonyi szür. Ezt a szürt nevezték sok
ideig Sobriszürnek. Kétségtelenül ilyet öltött magára Sobri is.

De már Milfajt szürkötője a metszeten nem igazi. Ilyen szürkötő a
bakonyi szürön soha nem volt. A szürkötő szijból volt, nem
kenderkötélből s hosszu volt. A két fülre csinált kötés után is lelógtak
a szijjak térdig.

Puska, pisztoly és fokos a képen Milfajt fegyvere. A fokos a szür
baloldalán szijjfülesbe akasztva, puska a kézben, pisztoly az övben.
Sobri, mióta duhajtársaságot alakitott, fokost nem hordott magával.

A mikor a Sobri-világnak vége lett: vajjon hova tüntek el Sobri társai?
Ez a kérdés is megérdemli a hozzáillő feleletet.

A Sobri-világról szóló korrajzomban elsorolom azokat, a kik csataközben,
üldözés alatt vesztették életüket s azokat, a kiket a szigoru
igazságszolgáltatás a törvény szavai szerint bitóra juttatott. De Sobri
halála után még sok társa maradt életben.

Hova lettek ezek? Hova lett Pap Andor, köztük a leghiresebb?

A legbővebb felvilágositást nyujtja erre nézve Veszprém vármegye
talponálló biróságának 1837-ik esztendei szeptember 16-án kelt itélete.
Az itéletet egész terjedelmében közli Zsoldos Ignácz »A szolgabirói
hivatal« czimü könyve törvénykezési részének 386-ik és következő
lapjain. Ez itéletben több mint tizenkét rablóról van emlités és
intézkedés s ez itélettel hármat halálra is itélt a biróság.

Guzmics Izidor egykori bakonybéli apát följegyzéseiből is érdemes
egy-két pontra emlékezni.

1836. évi deczemberi naplójában megemliti Polgár László ölbei plébános
és Hunkár Antal szolga-győri birtokos megraboltatását s Milfajt
elfogatását s egyebek közt megjegyzi, Milfajt azt vallotta, hogy Pap
Andor negyven emberrel rabol Vas, Sopron, Győr, Komárom, Veszprém és
Zala vármegyékben.

Tulzás van e megjegyzésben. Ennyi embere sohase volt Sobrinak, annál
kevésbbé volt Pap Andornak.

1837. évi márcziusi naplójában azt irja a nemes apát: Pap Andor
társaival nem került kézre, épen ugy Sobriról is bizonytalanok a hirek.
Prágában, Zala vármegyében, ketten a rájuk gyujtott pajtában agyonlőtték
önmagukat, de kik voltak, nem tudhatni. Tolnában is agyonlőtte magát
egy. Zalában egy Zsidó nevezetüt, Veszprémben Mógor és Király nevezetüt
fölakasztottak.

Sobri e társainak történetét korrajzomban én lehető bőven megirtam.
Érdekes Guzmics Izidor följegyzésében, hogy a lápafői ütközetről
Bakony-Bélbe ugy szállongott el a hir, hogy »Sobriról bizonytalanok a
hirek«.

1837. évi juniusi naplójában azt irja Guzmics:

– Pap Andort az ugodi erdőben három pandúr üldözte, lövést is kapott
futtában, arczán és kezén, de eltünt a sürüségben. Szürét, kalapját,
sörétes zacskóját, puskaporos szarvát behozták, csak pisztolylyal
menekülhetett ingben, gatyában.

Megjegyzi még, hogy másnap vagy harmadnap nyolcz pandúrt vontak össze
Bakony-Bélbe, hogy Pap Andort kézrekeritsék. Nem sikerült. A
pandúrkapitány a zárdában vacsorált s azt bizonyitá, hogy Sobri egész
társaságából csak két ember van még életben: Pap Andor és egy Istók
nevü.

Pap Andor nem is került a törvény kezére soha. Név nélkül, hir nélkül
tünt el örökre. Alig élhet már. Ha élne: több volna száz esztendősnél.
Eltünt vele örökre a Sobri-világ utolsó igazi hirmondója.




HOGY ÜLJENEK A KÖVETEK?

(A pártok. – A régi rákosi országgyülés. – Kik voltak az 1825-iki
országgyülés tagjai? – A pozsonyi országház tanácskozási terme. – A
Personalis. – A négy kerület. – Milyen férfiak voltak a régi követek s
mily rendben ültek? – Viszály a papokkal. – A latin Pasquillus szerint a
pártok. – A Ragályi-féle nemzeti dal. – Kiknek nevét őrzi a történelem a
pártok férfiai közül? – Az 1832-iki ülésrend. – A papokat külön helyre
szoritják. – Hol ült Deák 1833 óta? – Hol ült Kossuth 1847-ben? – Deák
utolsó ülőhelye s ennek sorsa.)

Hogy a mostani országgyüléseken miként ülnek a követek, minő sorrendben,
minő csoportokban: ezzel ma nem nagyon törődik senki. 1848-ban, de még
inkább 1865 óta a nyugoti nemzetek szokása lett nálunk is a szokás.
Pártok szerint csoportosulva ülnek a követek. A tanácskozó-terem
tájékait a szerint nevezik el, a mint azok az elnök jobbkeze, vagy
balkeze felől vagy szemközt feküsznek. Ezért vannak jobboldali,
bal-oldali és középpártok. S e pártok ott ülnek, a hova őket a nevük
utalja. De még ezek az oldalak is többfélék, a mint többfélék a
pártárnyalatok. Van szélsőjobb és szélsőbal, van jobb és bal, van
jobbközép és balközép. Van a franczia forradalom óta hegy is, hegypárt
is. Nálunk ez eddig még nem volt. De kárpótlásul volt nálunk sok minden
egyéb. Konzervativ, szabadelvü, független szabadelvü, egyesült ellenzék,
mérsékelt ellenzék, 48-as, azután függetlenségi, azután 48-as
függetlenségi, nemzeti párt, néppárt, nemzetiségi párt, szász-párt,
horvát-párt, vacsorapárt, púrósz, disszidens, alkotmány-párt,
haladó-párt s manó tudja, még hány. Sok támadt, sok elmult, sok ujra
támadt, senki se tartja számon valamennyit.

Minden párt emberei lehetőleg egy csomóban ülnek. Valami előkelőbb
helyen a vezér, mellette két-három benfentes s közelben a párt többi
tagja. Most ez a szokás. Jó-e, rossz-e az a szokás: hiábavaló volna
tünődni fölötte. Nyugaton is ugy van, hát akkor nálunk is jól van.

Én nem erről beszélek. Hanem arról, miként ültek a követek 1848 előtt? A
régi követek, a tekintetes karok és rendek, a vármegyék szigoru
megbizatásu küldöttei? A királyi városok, a kerületek, a nemes
káptalanok, a távollevők követei, az apát urak s egyéb egyházi rendek?

De nem is a nagyon régi országgyülésekről akarok szólani. A mikor
lóháton jött a nemes ember az országgyülésre. Megállt Rákos mezején.
Czölöphöz kötötte a lovát s kipányvázta vagy kinyügözte legelni, maga
pedig leült a gyepes zsombékra, leöltötte hátas tarisznyáját s a mig a
fölséges paprikás szalonnában s fokhagymás ürüczombban tartott: addig
szivesen tanácskozott, szivesen hozta a törvényt s kedvére kimarakodta
magát a király tanács-uraival. De a mint a tarisznya és a kulacs kiürült
s a ló legelője elkopott: öt-hat nap mulva lovára pattant s ugy
elporzott hazafelé, hogy még csak hátrafelé se nézett. Hiába beszéltek ő
neki a pártvezérek, hiába édesgették a pénzügyi bizottságba, hiába
küldték delegátusnak Bécsnek városába. Azt felelte: vakapád! Ebem se
tanácskozik étlen-szomjan.

Ezekről a boldog időkről se beszélek. Hanem arról, miként ültek a
követek a mult század közepéig? Ezt se sok ember tudja már jó
Magyarországon.

Nem pártok szerint ültek. Jobboldal, baloldal, széljobb, szélbal
ismeretlen szó volt előttük.

Nem is voltak pártok. Minden kérdésben másként mozogtak az elmék s
másként alakultak a szavazatok. Annyit észre lehetett venni, hogy a
követek egyik része szivesen támogatja, másik része szivesen támadja a
kormányt, de határozott pártalakulás még ebből se támadt. Csak Deák
Ferenczczel kezdődik 1833-ban az igazi pártalakulás. Neki már voltak
lelkes hivei, akiket a kanczellárok nem tudtak mellőle elédesgetni vagy
elriogatni. Nem is igen lehetett az előtt pártalakulás.

Az 1825-iki országgyülésen volt már 175 mágnás. Fele se volt magyar.
Törődtek is a mágnások az országgal. Pártot alakitani különben se
természetük.

A követek tábláján volt 19 királyi táblabiró. Ezeket az udvar tartotta,
fizette, utasította. Szavazati jogot egyébként se engedtek nekik a
vármegyék követei.

A vármegyék követei 105-en voltak. Ezek általában a vármegyék
utasitásainak fogadtak szót. A párt csak a megyei nemesség kebelében
keletkezhetett. A vármegye ellen saját követe pártot nem üthetett, mert
különben a vármegye nyomban elvehette tőle a követséget. El is vette nem
egy alkalommal.

Volt 81 királyi városi követ. Valamennyinek összevéve volt csak két
szavazata, hát ugyis hiába alakitott volna pártot. De különben is a
városi követnek a város parancsolt. Hol elküldték, hol visszahivták, hol
kicserélték, hol megint elküldték a városok követeiket.

Volt 37 egyházi rend, kanonok, apát s efféle. Ezeknek Róma parancsolt,
vagy a megyés püspök vagy a főapát. Ezek ugyan Deák Ferenczre se
hallgattak igazán soha.

Távollevő követ volt 291. De valamennyinek összevéve se volt egyetlen
szavazata se. Pedig köztük volt Wesselényi Miklós is, Kossuth Lajos is.
S a későbbi nagy pártalakulások voltaképen mégis csak ezeknél kezdtek
kicsirázni. A távollevők követei rendszerint fiatal, művelt, olvasott,
lelkes ifjak voltak. Az ujkor szelleme már ott lengett agyuk és szivük
körül.

Pártok hát nem lehettek, a követek pártok szerint csoportosulva hát nem
ülhettek.

De más okból se ülhettek volna igy.

A tanácskozó terem berendezése egészen más volt, mint a Sándor-utczai
vagy a dunaparti képviselőházé.

Ma padokba vannak rekesztve az ülőhelyek. Ugy ülnek a képviselők, mint
az iskolásgyerekek vagy mint a szinházbajárók. A régi követ el nem türte
volna ezt a világ minden kincseért se.

A régi követ mind tekintélyes férfiu volt. Vagy származása, vagy
vagyona, vagy nagy tehetsége, vagy előkelő köztisztsége szerezte meg
neki a vármegye bizodalmát. Nem is választott egy vármegye 8–10 követet,
hanem csak kettőt. Hol talált volna mindig annyi országos nevü férfiut.
S idegen vidékbelit épen nem választott. Csak hazulról valót, a kit
gyermekkora óta jól ismert. Akkor kisértette volna meg a »központ«, hogy
valakit a vármegye nyakába varrjon. De bizony országos kaczagás lett
volna belőle.

A gyülés külseje is megfelelt a követek tekintélyének.

Csak tisztes magyar diszruhában, kardosan, sarkantyusan lehetett a
gyülésteremben lenni. Igy voltak még a királyi tábla birái is, igy még a
jurátusok is. Gondoljuk csak el azt a bolondságot. Hogy lehetett volna
ilyen követeket iskolásgyerekek padjába begyömöszölni?

Az országház is ott Pozsonyban a vármegyei tanácstermek módjára volt
berendezve.

Nagy négyszögletü terem. Egyik végén a bejáratok, másik végén az elnöki
hely.

Az elnöki hely emelvény. De nem kakasülő, mint a mostani elnöki szék.
Hanem csak lábnyi magas s száz ember elfér rajta.

Középen nagy asztal zöld posztóval bevonva. Az asztal körül kényelmes
karosszékek a királyi tábla biráinak számára. Itt ülnek a birák, a
protonotáriusok és a királyi fiskus. Előttük ólom tintatartó, diósgyőri
papir, ludtoll és porzótartó. A protonotáriusok egyuttal az
országgyülések jegyzői is, de külön fizetésük nincs.

Az elnöki széken ül a Személynök, a Personális. Neve a hivatala után
keletkezett. A hivatalának a czime: Personalis Praesentiae Regiae
Locumtenens in Judiciis. Magyarul: a királyi személyes jelenlétnek az
itélőszékeken való helytartója. Furcsa czim. Nem olyan egyszerü, mint:
kisbiró, öregbiró, kapitány. Csaknem olyan bolond, mint ma például ez a
czim: államépitészeti hivatali főnök.

De azért nagy úr. Mindig kegyelmes ur. Mindig valóságos belső titkos
tanácsos. A királynak mindig bizalmas embere. Nagy fizetése. Állása
sokszor fontosabb, mint a főkanczelláré, ő a királyi tábla elnöke.
Intésétől függ gyakran nagy nemesi családok sorsa, uradalmak kérdése. S
a mi fő: ő a követek táblájának elnöke. Ő vezet, ő irányozza az elméket,
ő fékezi az indulatokat, ő csillapitja le a haragos kuruczokat, de ő
vásárolja meg a lelkeket is. Hány mennydörgő kurucz lesz az ő kezében
sóhajtozó labancczá.

Az emelvényen az elnöki asztalon kivül van még egy asztal. Ott már
egyházi rendek követei ülnek.

Az emelvény alatt a nagyteremben két hosszu és széles asztal van
elhelyezve. Ezek is zöld posztóval vannak bevonva. Ezeken is akkora
ólom-kalamárisok, mint egy-egy mozsárágyu. Nehezek nagyon. Fülük sincs.
Csak két kézzel lehet őket megmarkolni. Jó két oka van ennek. Az egyik
oka az, hogy a földrengés se döntse fel őket, tintaáradás ne fenyegessen
senkit. Másik oka még nagyobb ok. A politika hamis jószág. Hamisabb mint
a szép asszony. Néha olyan dühbe hozza az embereket, mint a hitregebeli
szép Helena a görögöket és trójaiakat. A tekintetes karok és rendek
legalább egymás fejéhez ne vághassák a kalamárist. Azért van a kard az
oldalukon, azzal végezzék dolgukat. Az legalább nem veszedelmes fegyver.

A két asztalnak neve is volt. A személynök jobbja felől való asztalnak
dunai asztal, a balja felől valónak tiszai asztal volt a neve.

Az elnevezésnek is jó oka volt.

Négy kerületre volt az ország felosztva. Dunán innen, Dunán túl, Tiszán
innen, Tiszán túl: ez volt a kerületek neve. Egyik asztal mellett ültek
a Dunán inneni és túli vármegyék követei, a másiknál a Tiszán inneniek
és a túliak.

Hát a többi népség hol ült? Városok, papok, szabad kerületek, szlavon
vármegyék, távollevők hol találtak helyet maguknak?

Ezekkel ugyan nem sokat törődött se a személynök, se a főlovászmester.

Annál több figyelemmel, gonddal, előzékenységgel kellett körülnyalábolni
a vármegyék követeit.

A 105 követ közt volt 27 első alispán, 11 második alispán, 9 megyei
főjegyző, 6 főszolgabiró, 2 főadószedő, 1 szeptemvir, 1 helytartósági
konziliárus. Tehát a követeknek több mint fele a vármegyék
főkormányzója. A főadószedő is magas állás volt. Nem fináncz volt ám
akkor a neve, hanem Perceptor prior vagy supremus. Előkelő, vagyonos
ember.

A többi követ is mind táblabiró, négy-öt mágnás, több aranykulcsos, igen
sok igen gazdag ember, árpád-kori régi nemzetség ivadéka. Ügyvédet,
papot, tanárembert, tőzsért, irka-firka népséget meg nem választott
volna követnek a régi vármegye a világért se. De még a mágnásokat is
csak ugy fogadta el, ha tisztviselők voltak vagy bőkezü jóltevők.

Ilyen követeknek bő ülőhely kellett, kényelmes karosszék, széles asztal,
a hová a süveget kényelmesen le lehetett boritani. Isten mentsen a mai
állapottól, a mikor a képviselő a többi előtt mászkál be az iskolapadba
s a kik előtt elvonul: azoknak fel kell állani ülőhelyükből.

A dunai asztal követei egymás mellett ültek kettecskén. Az asztal jobb
oldalán is 12 vármegye, bal oldalán is. A dunai asztal végénél volt
Pozsega, Verőcze és Szerém vármegyék s Turómező követeinek is a helye. S
minthogy minden vármegyének első és második követe volt: az első ült
mindig az elnök felé néző oldalon.

A két követ közt nem volt valósággal rangbeli különbség. Tekintetes úr
volt a czime mind a kettőnek. Napidija, előfogata, huszárja, iródiákja,
jurátusa egyiknek is annyi volt, mint a másiknak. Lakásuk is egyenlően
kényelmes vagy kényelmetlen volt. Dolguk, tekintélyük is egyenlő.

De mégis megkülönböztették őket. Az első követet hivták föl szavazni
először. S ha valami személynöki, főlovászmesteri, kanczelláriai vagy
nádori értesités jött a vármegyének az országgyülésen, azt rendesen az
első követnek adták kezéhez.

A szavazás nem abc rendben s nem a követek neve szerint történt, hanem a
vármegyék neve szerint abban a sorrendben, a hogy az asztal mellett
ültek a vármegyék. A dunai asztalnál jobb oldalon kezdte Nyitra, bal
oldalon Pozsony. A szavazást igy jegyezték föl: »a javaslat mellett
szavazott: Nógrád, Veszprém, Zala stb., ellene: Sopron, Liptó, Esztergom
s igy tovább. Ha azonban a vármegyék két követe kétfelé szavazott, akkor
egyik szavazat se ért semmit. »Hont vármegye nem szavazott«. Igy
jegyezték föl.

A tiszai asztalnál nem egymás mellett ült a vármegyék két követe, hanem
egymással szemközt, az elnökhöz egyenlő közelségben. A tiszai követek
miért ültek másként, mint a dunaiak: soha se tudta megmondani senki.
1825 előtt már régen nem volt országgyülés, 1825-ben véletlenül igy
ültek asztaluk mellé s igy is maradtak 1833-ig. Ámbár voltak férfiak,
mint Ungból Bernát Zsigmond, Sopronból Nagy Pál, a kik már a régebbi
országgyülésen is ott voltak, jól emlékeztek tehát, miként ültek hajdan
a vármegyék és követeik.

Hát az egyházi rend követei, a papok, hol ültek?

Az a kérdés: követet küldtek-e vagy csak távollevő követet?

Az 1825-iki országgyülésen például a nyitrai megyés püspök és a
dulczinói czimzetes püspök nem jelent meg a főrendek tábláján, a kassai
és szombathelyi káptalanok pedig nem küldtek rendes követet a követek
táblájára. Mindazok tehát csak távollevő követet – absentium ablegatos –
küldtek az alsó táblára.

Az ilyen követnek természetesen a vármegyék asztalánál nem adtak helyet.
Az ilyen követ elkeveredett a közel háromszáznyi főből álló, távollevő
követtömegben s ha véletlenül kapott széket: ráülhetett. Ha nem: nem.
Szólni szólhatott volna ugyan, de nem volt szokásban, tehát nem volt
bátorsága felszólalni. Szavazni soha fel nem hivták, mert szavazati joga
nem volt.

Volt azonban más egyházi rend is. Husz káptalan rendes követet küldött s
azonkivül megjelentek a pozsonyi és csornai prépostok s a hatvani,
tihanyi, szalavári, szent-gothárdi és telki apátok. Általában helyük
volt az alsó táblán a királyi adományu javadalmas apátoknak, a kiknek a
régi magyar jogban Abbates regiae donationis beneficiati volt a szokott
nevük.

Ezek egy része fönt az emelvényen levő mellékasztaloknál foglalt helyet.
Más része azonban régi szokásból saját vármegyéje asztalánál, kivált ha
jó barátságban volt vármegyéje követeivel. A nyitrai és veszprémi
káptalan követe például a dunai asztalnál, a nagyváradi és szatmári
káptalan követe a tiszai asztalnál.

A vármegyék követei ezt nem tartották gyakran kellemes társaságnak. Az
1790-iki országgyülésen, mikor a protestánsok ügyeit és alkotmányát
tárgyalták, sok keserü szóváltás történt a megyei és káptalan követek
közt. E követek rendesen kanonokok voltak. A jámbor kanonokok közt is
vannak forróvérü, tüzes természetü emberek és a kik nem mindig a sima és
enyhe szavakat válogatják. Már most, ha az ember politikai dühöngése
közben a közvetlen szomszédjával vesz össze, ebből könnyen baj támadhat.
Ha ötven lépés távolságból kiabálnak a képviselő urak egymásra: az még
nem baj, hanem csak zaj. De ha mindjárt üstökön is ragadhatják egymást:
az már komoly dolog lehet. Igaz, hogy a kanonok mindig nagy
aranykereszttel ment a szesszióba, a követ úr meg nagy fringyia karddal,
a kard pedig nem szokott a kereszttel viaskodni, de bizony sok
izetlenség támadt az asztaloknál mégis.

A franczia háboruk alatt harminczöt évig nem merült föl igazán a
papokkal való együttülés kérdése. De már 1825-ben megint csak fölmerült.
Ez az országgyülés is feszegette ezt a kérdést. Emlegették az 1830-ikin
s. Elvégre az 1832-iki országgyülés végleg eldöntötte. Majd elmondom:
miként.

Előbb azonban szólnom kell még az ugynevezett pártokról. Olyan vidékre
vezetem az olvasót, a melyet alig ismer, sőt a melyről alig hallott
valaha valamit.

Az 1825-iki országyülés elején egy latin nyelven irt röpiratot
osztogattak a követek közt, de Bécsben is terjesztették. A röpiratot
Pasquillusnak nevezték. Ebben a követek pártnézetét, pártállását,
gondolkozását, cselszövényeit irja le valami szemfüles iró. De ez se a
követekről beszél személy szerint, hanem a vármegyékről, a hogy az
akkori buta czenzura parancsolta.

A vármegyék szerinte öt pártra oszlanak. A pártok neve a következő:

Comitatus ultraconstitutionales. Magyarul: nagyon is alkotmányos
vármegyék.

Comitatus oppositionales. Magyarul: ellenzéki vármegyék.

Comitatus roalistici. A roalisticus szó francziából rontott
konyhalatinság. Magyarul: királytámogató vármegyék.

Azután Comitatus ultraroalistici. Magyarul: nagyon is királytámogatók.

Végre: Centrum. Magyarul: a középen veszteglő vármegyék. Ez utolsó
párttal hamar végezhetünk. Ehhez Csanád, Turócz, Csongrád, Ugocsa, Torna
és Liptó vármegyék tartoznak. Két dunai és négy tiszai vármegye.

Ezt a hat vármegyét két mágnás és tiz megyei főtisztviselő képviseli. Jó
családi nevek, de történeti jelentőségre nem vergődött közülök senki. A
harminczas és negyvenes évek mozgalmaiban senki se emlegeti e neveket.

Mi pártállásuk, politikai irányuk és meggyőződésük jelszava? Minden
pártnak kell igéjének, jelszavának lenni. Hiszen hogy tájékozódnék e
nélkül az ország?

Az 1825-iki országgyülés békülő országgyülés volt. Csaknem olyan, mint
az 1906-iki. Az erőszakos adó- és katonabehajtások után hivta össze a
király. A rendek egy része boszut akart állni az elmult kormányokon,
törvénybe akarta idézni az alkotmányszegőket. Természetesen semmi se
lett belőle. De akadtak hatalmas férfiak, igazi vezéralakok, a kik az
alkotmányt biztositani, a magyarságot emelni, a nemzeti nyelvet és
műveltséget erőssé és úrrá tenni s a jobbágyság sorsát könnyiteni
törekedtek. Felső-bükki Nagy Pál és gróf Széchenyi István itt magasodtak
nemzedékük szinvonala fölé.

De hát mit akart a Centrum? Mit akart az a hat vármegye?

Semmit.

Deák Antal, Zala vármegye komor bölcse azt irja sógorának ezekről a
vármegyékről:

– Non scitur, quid velint.

Magyarul azt jelenti: nem tudni, mit akarnak. De ezt mondja a Pasquillus
is, a melylyel egyébiránt Deák Antal nagyon sok fontos dologban nem ért
egyet.

Erről a pártról, ezekről a vármegyékről tehát ne beszéljünk többet mi
se.

Hatalmas párt lett volna a nagyon alkotmányos, az ultraconstitutionális
vármegyék pártja. Ehhez tartoztak Sopron, Borsod, Bars, Szabolcs,
Szepes, Zemplén, Zala, Somogy és Heves vármegyék. Négy dunai és öt
tiszai vármegye.

E pártról azt mondja a Pasquillus: Nova jura volunt: a nemzet számára uj
jogokat akar szerezni.

E párthoz tartozott volna Deák Antal is, mint Zala követe. S ő azt
mondja, nincs igaza a Pasquillusnak. S nagy felsóhajtással fordul
sógorához, Oszterhuber Józsefhez:

– Vajha régi nemzeti jogainkat tudjuk megőrizni!

Deák Antalnak igaza volt.

A nemzet számára csak két óriási kérdésben lehetett volna uj jogokat
szerezni. Az Ausztriával való szövetségi viszony az egyik, a királyi
hatalom korlátozása a másik kérdés. De egyik irányban se emelte föl
szavát se párt, se egyes követ, se az egész országgyülés. Komoly
törekvés erre csak 1848-ban és 1865-ben mutatkozott. Ehez uj emberek
kellettek.

Hanem a belső alkotmány mezején igenis komoly munkához láttak.

Édes nyelvünket a latin nyelv uralmától megszabaditani. Tudós társaságot
állitani. Az urbéri terheket könnyiteni. A közteherviselés s a törvény
előtti egyenlőség felé elindulni s utat törni. A nemzet sérelmeit a
bécsi udvar önkénye ellen orvosolni.

A kilencz »nagyon alkotmányos« vármegyét 18 követ képviselte. Ebből 11
követ nevét s működésének emlékét elnyelte az idő, elboritotta az örök
feledés. Csupán hét követ nevét őrizte meg a nemzeti történet.

Ezek közt volt Vajai Vay Ábrahám, Borsod első alispánja s első követe és
Kis-Csoltói Ragályi Tamás, a második követ.

Felső-bükki Nagy Pál beszédet tartott arról, miként nyomják el a
magyarok nyelvét a magyarok országában. Vay Ábrahám hangos sirásra
fakadt a rendek gyülekezetében s a mikor könnyeit letörölte: nyomban
előállott nagy adományával a magyar nyelvmivelő tudós társaság
megalapitására.

– Hova jutott nemes nemzetünk?

Igy kiáltott föl zokogása közben.

Édes, de bus jelenet az ország szine előtt. Ilyen lélek volt Vay
Ábrahám. De kurucz lelkét mégis megszeliditette a bécsi udvar. Gróffá
tette. Szinmagyar volt azután is, de a harczosok első sorában többé nem
küzdhetett.

Követtársa Ragályi Tamás. Ugy indult meg, ő lesz óriás a nemzet hősei
közt. Az ő nevéről szól a legszebb nemzeti dal. Szebb Vörösmarty
Szózatánál, hatalmasabb Kölcsey Himnuszánál. De Ragályi cserben hagyta
az ébredező nemzeti ügyet. Elfordult tőle a nemzet ifjusága. De a dalt
1848-ig nem lehetett elfeledni, oly szép ez, oly fölséges. De Ragályi
neve ott ragyogott a dalban, nem lehetett kihagyni. Az országgyülési
ifjuság, a mely megcsinálta 1848-at, mindig énekelte ezt a dalt, de
fogait csikorgatta s könnyeit nem tudta visszatartani, a mikor Ragályi
nevéhez ért. Szivesen szőtt volna más nevet a dalba. De ragyogó név nem
volt több akkor, csak Wesselényié és Deáké, de az egyik hosszabb volt, a
másik rövidebb a kellőnél s megrontotta volna a dalsor mértékét. Ki
alkotta szövegét: nem tudom. A dallamot – ugy hallottam – Ruzsicska
teremtette.

Az 1848-iki földindulás se törölte el azt a dalt. A nagy év költészete
nem ért fel hozzá. Ötven év előtt is szerte daloltuk nagy titokban. Az
öregek a bujdosó Rákóczi lelkét érezték magukban, a mikor hallották.
Pedig két nemzedék azt se tudja már: ki volt, mink volt egykor Ragályi.
Utoljára tizenhét év előtt hallottam. Együtt dudoltuk Jókaival és
Káldyval, a mikor a kurucz dalokat a százados sirból életre hoztuk. Nem
is tanácslom dalolását se öregnek, se fiatalnak. Az öreg elveszti
örömét, a fiatal fegyvert ragad. Nem a mi korunkba való dal az már!

A hét vezér közül ime, kettő tehát kiesett.

Barsnak hires két nagy követe volt. Az egyik: galanthai idősb Balogh
János. De nagyon öreg volt már. De változatlan ragyogó magyar lélekkel
szállt sirjába. 1832-ben már fia, ifjabb Balogh János, váltotta föl, de
az ő története más, noha szintén oly fényes.

Második követe Barsnak az »aranytollu főjegyző«, az alkotmányért vivott
harczok hőse 1819-től fogva, Nagy-palugyai Platthy Mihály. Az udvar szép
szaváért ő is elhallgatott.

Hárman maradtak hát a »nagyon alkotmányos« párt hét hőse közül.

Az egyik Saárdi Somssich Miklós, Somogy első alispánja és első követe.
De természeténél fogva csöndes ember volt. S mikor az udvar
mesterkedései folytán nemzetsége konzervativvá vált: a zajosabb
tevékenységtől ő is visszavonult.

De visszavonult Zala hires követe is, Deák Antal. Nyugodt természettel,
bölcs elmével, de rendületlen ellenfele Bécsnek. Kölcsey igazán
jellemezte. De nem azért vonult vissza, mintha ingadozott volna, hanem
azért, hogy sulyos fegyvereit haza vigye s álmodozó öcscsének, Deák
Ferencznek kezébe adja.

– Eredj öcsém, te menj a harczba, te vagy az erős.

Sopronnak két követe volt. Az elsőről, Niczky Józsefről, nem szól az
emlékezet, pedig derék hazafi volt. Hanem a második követ: felső-bükki
Nagy Pál, az már nagy volt, hős és vezér, a ki fölrázta a magyart,
odavezette a feltámadás mezejére s megmutatta neki az igéret földét.

Nagy Pállal hitványul bántak történetiróink. Mintha készakarva el
akarnák feledni s feledtetni. Hatalmas alakja ugyan ott van érczbe öntve
az Akadémia falán, a Széchenyi-emléklapon. De az Széchenyi-emlék és nem
Nagy Pál-emlék. Még beszédei sincsenek összegyüjtve és kiadva. Bágyadt
korban minő bátor beszédek azok! S a mikor mindenki hazudik, mennyi
nemzeti igazság van az ő szavaiban!

Dicső alak nyolczvan év előtt lezajlott nemzeti harczainkból.

Meggyanusitották, megrágalmazták. Az orditó hazafiság közvéleménye
meghüvösödött irányában. Pedig vaskarral tartotta a vezéri lobogót, a
mig azt Deák Ferencznek 1833-ban át nem adhatta. Ő adta át. S vajjon
lehetett-e az ország tanácsában Deák mellett más vezér is? Szelid
bölcseségével nem ő igazitotta-e 1848 előtt még Széchényit, még
Wesselényit, még Kossuthot is?

Emléket Nagy Pálnak! Nemzeti dicsőséget nagy nevének!

– – Ime, a »nagyon alkotmányos« párt ezekből állott. Bizony, e párt
tagjai nem ülhettek egy helyen, egy csoportban. Nagy Pál lett volna a
vezére; – ő a dunai asztal baloldalán, a második helyen ült s háttal
volt a tiszai asztal felé, a hol szanaszét ültek ugynevezett párthivei.

A Pasquillus szerint Comitatus oppositionales, azaz ellenzéki vármegye
tizenhárom lett volna. Hat tiszai és hét dunai vármegye. Ezek Gömör és
Kis-Hont, Abauj, Nyitra, Komárom, Nógrád, Hont, Szatmár, Trencsén, Vas,
Ung, Bihar, Veszprém, Máramaros. Az osztrák határszéltől tehát a török
Moldva-határig mindenütt.

Azonban elsőrangu vezér a 26 követ között alig volt.

Szerencsy István, Ungnak főjegyzője, nagyon hamar kitünt. Itélete,
eszejárása, nyelve, emberekkel való érintkezése jeles tehetségről és
műveltségről tett tanuságot. De ő az udvarhoz szegődött. Personálissá
lett. A nemzeti harcz tábora őt elvesztette.

Ung második követe, bernátfalvi ifj. Bernáth Zsigmond, hosszu, nagy kort
ért s mindig derék tisztje volt a nemzeti tábornak.

Borsiczki Borsiczky István, Trencsén első alispánja s első követe is
nagytehetségü, jeles ember volt. Történetiróink megemlékeznek róla. Az
alkotmányért vivott 1819-iki harczokban vezérszerepe volt. De 1832 után
ő is a zajtalan hivatali és magánéletbe vonult vissza.

Még egy kiváló követe volt az ellenzéki Komárom vármegyének. Szomori és
Somodori idősb Pázmándy Dénes, a 48-iki nemzetgyülés elnökének édes
apja.

Vezérférfiu volt, de nagyravágyás nélkül. Az ország kormányzatában
hatalmas szerepe lehetett volna, de ellenzéki marad s mind haláláig
derék magyar. Deák Ferencz vezérlete mellett ő is másodsorba szorult.

Ime, az »ellenzéki« vármegyék legkitünőbb férfiai. Huszonhat követ közt
csak négynek sikerült történelmi névhez jutni. Bizony ingadozó és gyönge
volt még akkor a nemzeti akarat.

Hát a »roalistici és ultraroalistici comitatus« milyen lehetett? Tiz
királytámogató és hét nagyon királytámogató vármegye? El se számlálom
nevüket. A nemzeti történelem egyetlen követjük nevét se örökitette meg.
Pedig voltak köztük tehetséges, művelt férfiak. Pozsony követe Bartal
György történetbuvár is volt, de latin nyelven. Különben valamennyi
főispán lett, kamarás, Referendárius, Consiliárius, királyi táblabiró,
septemvir, még Personális is.

A mult század eleje nem volt éppen a nagy jellemek aranykora.

Szerzett érdemeknél fogva vagy a nemesi atyafiság segitségével előkelő
megyei tisztviselővé kellett lenni. Azután a vármegye követévé. Az
országgyülésen egy-két hatalmas beszédet kellett tartani. Ekként
nyilvánvalóvá lett a jeles tehetség. A Personális észrevette, a
protonotáriusok észrevették, jelentették a nádorispánnak s a
főkanczellárnak. Azután udvari körökben megkezdődött a szóbeszéd, a
tervezgetés.

A jeles embert ki kell csalni a nemzeti ellenzékből. Kit hivatallal, kit
kitüntetéssel, kit pénzzel és egyéb javadalommal, kit alapitványi
haszonbérletekkel. A képviselőben nagyon hamar kifejlődik a hiuság, mint
a muzsikusban s a szinművészben. Sok embert hiuságánál fogva lehet
vezetni, mint a juhot. Ha semmi más nem használ, kisérletet kell tenni a
szép asszonyokkal. Ezeknek már csak ellent nem áll senki. Ha ellenáll,
mint Deák, akkor kelepczébe kell ejteni s meg kell törni, mint
Wesselényit, Kossuthot.

Ez a bécsi »taktika«. Jól ismeri minden magyar négyszáz esztendő óta.

Azonban fejezzük be az ülések történetét.

Az 1825–27-ik évi országgyülés arra nézve, miként üljenek a követek, nem
tudott megállapodásra jutni. Maradt tehát a régi szokás. Két asztal az
emelvényen; az egyik a királyi tábláé, a másik a papirendé. Két asztal a
földszinten, ugymint a dunai és tiszai a követek számára, de ülhetnek
itt vegyesen a papirendben levők is.

Az 1830-iki országgyülés kevés ideig tartott. A kolera, vagy mint akkor
nevezték, az epemirigy, megrohanta az országot s emiatt a követek
elszéledtek. De azért ez az országgyülés határozott arra nézve, hogy
ezentul az országgyülést Pestre hivja össze a király. Ez az óhajtás,
mint tudvalevő, 1848-ban csakugyan törvénynyé vált.

Határozott azonban az ülések dolgában is. Határozatát a régi tatár
nyelven is idézi a későbbi országgyülés:

– Oly ideigleni elrendelést kellene foganatba venni, mely valamint egy
részről azon követeket, kik eddigleni helyheztetéseikkel meg voltak
elégedve, gyakorlott igazaikban ne sértse, ugy más részről azoknak,
kiknek eddigi helyeztetéseik iránt méltó panaszuk vala, czélarányosabb
helyeket juttasson s egyszersmind a közönségesen óhajtott nyilvánosságot
ne akadályoztassa.

Minden avassága daczára is kiérzik e határozatból, hogy a követek egyik
része meg volt elégedve, másik része nem volt megelégedve régi
ülőhelyével.

A következő országgyülést 1832-ik évi deczember 14-ikére hivta össze a
király. Az első tárgyak közé tartozott: hogy üljenek a követek?

A Personális nem akarta bevárni, hogy a követ urak maguk vitatkozzanak e
fölött. Hosszu ideig tartott volna a vita. De az ülések rendje iránt
maga se akart javaslatot tenni. A ki elégedetlen marad: őt szidta volna
az uj rendért. A nádorispán főherczeget kérte hát föl: ő tegyen
javaslatot.

A nádorispán háromféle változatban is adott tervet. Válaszszanak a
rendek tetszésük szerint. A rendek azonban egyhangulag abban állapodtak
meg, hogy ők csak azért se választanak. Otthon parancsoljon a
nádorispán, ne a követek tábláján. Ott ül és ugy ül a követ, a hogy ő
akarja. Ebben a király se parancsol.

Hanem most már mégis hozzáláttak az ülőhelyek rendezéséhez.

Első dolog a papokat elrendelni a vármegyék asztalától.

A papok nem szivesen járultak e tervhez. Csakis oly föltétellel, hogy az
uj rendezkedés csak ideiglenes legyen s hogy az ő üléseik sorrendjét ők
maguk állapithassák meg s ebbe a vármegyék követei bele ne szóljanak.

Óvást is adtak be a papirendek az akkori ósdi nyelven, a mely igy szól:

– Noha az Egyházi rend küldöttjei is eddigi helyheztetéseikkel meg
vagynak elégedve, nem kivánják mindazáltal ellenzeni ezen közönségesen
óhajtott ideigleni elrendelést azzal a hozzátétellel, hogy az
Egyháziaknak önmaguknak hagyattasson azon Rendnek megállapitása,
melylyel kellessen az illető Tagoknak helyeiket elfoglalni.

Jól van. De hát hova tegyék a papokat?

Ott az emelvény. Ott most két asztal van. Az emelvényt meg kell
»tágasitani« s oda három asztalt tenni. A középső legyen a királyi
tábláé a Personálissal, jobbról-balról az egyházi rendé.

Ily módon:

A vármegyék követeinek se két asztaluk legyen ezentul, hanem három. A
régi dunai és régi tiszai asztal mellé még egy ugyanakkora asztalt
helyezzenek a földszintre s ezt nevezzék uj asztalnak. S most már három
körül helyezkedjenek el a vármegyék.

Igy is történt. Az uj elhelyezkedés igy lett:

A vármegyék két-két követe ezentul is ugy ült, mint eddig. A régi dunai
asztalnál s az uj asztalnál a két követ egymás mellett az asztal egyik
oldalán. De a régi tiszai asztalnál a két követ egymással szemközt, az
asztal két oldalán. Azért is rajzoltam a régi tiszai asztal vármegyéit
egymásután s nem egymással szemben.

Hát a közönség, a nyilvánosság hol ült?

Sehol se ült. A közönségnek nem volt ülőhelye, noha később valami
karzatféle készült már a hölgyeknek. Közönség nem is igen volt egyéb,
mint az országgyülési ifjuság, a jurátusok kara s néha a mágnások egy
csoportja, a mikor valamelyik hires követ nagy kérdésben nagy beszédet
tartott. A magyarul tudó hazafiasabb mágnások ezt gyakran meghallgatták.
De nekik se volt ülőhelyük. A követek számára fentartott helyeket korlát
zárta el s a korláton kivül volt helye az országgyülési ifjuságnak s a
jurátusok karának.

A mágnások azonban a korláton belül mehettek, ha közönségként jöttek
oda. Elkeveredtek a követek közt.

Hallgató közönség volt a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István is,
1825-ik évi november 3-án, a mikor felső-bükki Nagy Pál történelmi
nevezetességü hatalmas szónoklatán felbuzdulva néhány akadozó szóval a
magyar Akadémia megalapitására egy esztendei jövedelmét nemesen
felajánlotta.

Igy maradt a követek üléshelye 1833 elejétől fogva 1836-ig s az
1839-iki, 43-iki s 47-iki országgyüléseken át a pozsonyi utolsó
országgyülésnek 1848-ban lett befejeztéig.

Deák Ferencz 1833-ik évi április hó 30-án már az uj ülési rendet
találta.

Ülőhelyét a rajzban meg lehet találni. A régi dunai asztalnak, most már
középső asztalnak jobboldalán, a hol »Zala« van beirva, ott volt
ülőhelye. Mig második követ volt, a hatodik széken, mikor első követ
lett, az ötödiken.

Előkelő hely. Csak Pozsony és Vas előzte meg. Jobboldali szomszédja
Somogy vármegye volt.

Kossuth helyét is meg lehet a rajzon találni.

Kossuth, bár valamivel idősebb Deáknál, csak az utolsó pozsonyi
országgyülésre juthatott el követnek. Pest-Pilis-Solt törvényesen
egyesült vármegyék követe volt. Ülőhelye Deák asztalánál, de az asztal
baloldalán Zólyom- és Árvamegyék közt volt a 14-ik széken. De ha
hosszabb beszédet tartott, székét az asztal közelébe lökte, széke karját
balkezével megfogta s az elnök felé fordulva, a hogy szokásban volt,
mintegy szabad térről harsogott hatalmas beszéde.

Hova lettek ezek a székek?

A Bach-rendszer alatt elkallódtak. Talán a pozsonyi királyi tábla
birtokában ma is van még néhány darab. Melyik volt Deák széke, melyik
volt Kossuth széke: senki se tudná már most megmondani.

A régi országház se az ma már, a mi régen volt. Belső beosztása sehogy
se az. A Bach-rendszer ezt is össze-visszaforgatta. Nincs meg már az
alsó tábla egykori nagy tanácskozó terme se. Nincs meg az a hajdan
»szálának« nevezett nagy terem se, mely az elnöki emelvény oldaláról
nyilt.

Az ujabb kény vagy ujabb szükség szerint minden megváltozik.

A végzet nem engedte, hogy Kossuthnak az uj országházban, a
Sándor-utczaiban vagy a Duna-partiban ülőhelye lehessen. Deáknak volt a
Sándor-utczaiban nyolcz évig. 1865-től 1873-ig. A Sándor-utczaiban még
ezentul huszonkilencz évig tanácskoztak a nemzet képviselői, de a
parlament elhatározta, hogy Deák helyére senki se ülhet az idők végeig.
Kivágatta az ülőhelyet s megsemmisitette. Csak az ülőhely előtámláját
tartotta fenn s erre ezüst lapot helyezett, a melybe Deák Ferencz nevét
bevésette.

Deák ülőhelyét azért semmisitették meg, mert egyszer oda Tisza Lajos ült
le, a miniszterelnök testvérje. Az ellenzék erre nagy zajt ütött.

– Ki onnan! El onnan! Hogy mer valaki Deák helyére ülni?

Nohát ne ülhessen oda senki.

Szegény Éber Nándor! Magas termetü agg ember volt már s az aggkori
elmegyöngeség tünetei mutatkoztak rajta. Le akart ülni Deák helyére s
nem vette észre, hogy ott nincs szék. Leesett a földre, csak a keze és
lába feje mozgott a levegőben, csak ezt látták a képviselők és karzatok.
Félrevezette az előtábla Deák ezüstbe vésett nevével.

Ez az előtábla ott hányódott a Duna-parti uj országház elnöki
szobájában. Gróf Apponyi elnöklete alatt ott láttam sarokba állitva. A
muzeumban volna helye a Deák-szobában.

Oda került-e? Oda kerül-e?




A BAKONY URA.


I.

(Mire való a svábnak tanulni? – A lókuti mester. – Nem tud geográfiát. –
Miért nem tanul? – A Csóthy fia nem szorult a geográfiára.)

A Bakony urának, jó Zámory Kálmánnak vannak adomái. Nem
könyvből-tanulta, nem mástól-hallotta adomák, nem is elmésségek, nem is
szójátékok, hanem igazi adomák. Hadd beszélek el néhányat.

Uradalma nagy volt a Bakonyban. S nem is a Bakony szélén északon vagy
délen, keleten vagy nyugaton, hanem a Bakony közepén. Ugy hivjuk ezt: az
öreg Bakony. Itt volt egyik kis kastélya Ó-Bányán s itt volt két telepes
községe, erdei pusztája. Az egyiknek neve Lókut, a másiknak neve
Pénzeskut. Sok kut nevü telep van a Bakonyban. Urkut, Gyertyánkut,
Hidegkut, Köveskut s több efféle.

Legnagyobb faluja volt Lókut. Szegény sváb lakosok a telepesek. Volt
népiskolájuk is, a hova játszani, legyet fogdosni s ábéabot tanulni
jártak a kis sváb gyerekek. Ha ugyan jártak és a mikor jártak. Hanem hát
nem igen jártak. Pedig volt állandó iskolamesterük is. Rendes lakása,
rendes fizetése volt a mesternek. Majd elbeszélem azt is, mekkora
fizetése. Bakony ura csak annyit engedett meg, hogy a mesternek lakása
legyen valamelyik zsöllér házában. De egyéb fizetést nem adott neki. Ha
az uraság bekukkant uradalmába, a mester ugyan mindig az ő asztalának
vendége volt, jól is lakhatott mindennap egész hétre, de egyébként
pénzt, ruhát, kijárót nem igen adott neki. Ha valami dologgal megbizta:
busás jutalmat adott a teljesitett munkáért, de az iskolamesteri
fizetésre nem adott semmit.

Jó oka volt rá, meg is mondta:

– Ilyen-olyan adta svábjai! Minek tanuljanak ezek a sváb kölykek? Ugyis
megesz bennünket a német! Csak lesz annyi esze annak a mesternek, hogy
csak annyit tanit, a mennyit fizetnek neki. Ha semmit se fizetnek,
semmit se tanit. Igy van ez jól.

Furcsa népoktatási elmélet, de nem is éppen bolondságos. Hiszen tizezer
esztendeig igen jól meg volt az emberiség a nélkül, hogy Lókuton jó
népiskola lett volna. Meg lesz ezentul is.

A lókuti mestert nem ismertem, mert csak hivatalosan irásból ismertem.
Az efféle ismeret nem ér semmit. Hanem hogy a Bakony urának kedvére való
ember lehetett, azt mégis megtudtam.

Boldogult Eötvös József báró volt valamikor az ország közoktatási
minisztere. Tele szentséges jóakarattal, nemes indulatokkal, de
haszontalan közoktatási elméletekkel.

Innen-onnan negyven esztendje lesz, a mikor miniszterré lett. Egyik első
dolga volt valami népoktatási egyesületet szervezni országszerte. Ránk
irt a vármegyére s közölte velünk terveit, a melyeket mi jóknak és
bölcseknek találtunk. Vármegye ura voltam magam is. Nyomban összeültünk,
tanácskoztunk s megszavaztuk a vármegyére az egyesületet.

A működési terv egyik része abból állt, hogy felosztottuk magunk közt a
vármegye falvait. Két-három falut adtunk egy-egy buzgó hazafinak.
Évenként látogassa meg ott néhányszor az iskolát, kérdezze ki a
tudományok állása felől a sok siheder parasztkölyket, nézze meg: rendben
van-e az iskola, milyen a szellőztetés, alkalmas lakása van-e a
tanitónak s a mit látott, hallott és tapasztalt, jelentse be a nemes
vármegyének. Papnak, kanonoknak több falut adtunk, mint világi embernek.
Papnak semmi dolga, járhatja falvait.

A Bakony egy részét, Bakony urának községeit, Pribék Istvánra osztottuk.
Ez a nagy és nemes férfiu meghalt azóta. Akkor czimzetes püspök volt és
veszprémi kanonok. Jobb szivet és nemesebb lelket nem hordott még föld a
hátán. Veszprémben ma is áldják emlékezetét.

Kiment Lókutra, egyenesen a mesterhez. A mester is katholikus s buzgó
férfiu. El lehet képzelni, mekkora s mily őszinte hódolattal fogadta a
kanonokot s a püspököt.

A püspök az ő emberszerető arczával és csendes szelid modorával intézi
százféle kérdését a mesterhez. A mester felel mindenre készségesen.

Egyik kérdés az volt.

– Hát geografiát tanit-e a mester ur?

– Csókolom a kezét én geografiát nem tanitok.

– Nem-e? Hát miért nem tanit?

– Azért nem tanitok geografiát, csókolom a kezét, mert én magam se
tudom, mi az a geografia.

– Ez már baj, mester ur. Hát miért nem tanulja meg a geografiát?

– Én geografiát tanuljak? Nem én. Már én azért a fizetésért, csókolom a
kezét, a melyet nekem adnak, geografiát nem tanulok.

– Ejh-ejh! Hát mi fizetést kap maga mester ur?

– Megmondom, csókolom a kezét. Én minden gyerek után, a ki följár az
iskolába, kapok egy huszast, egy mérő rozsot és fűteni egy hónalja
rőzsefát.

– Ez nem utolsó fizetés mester ur. És hány gyermek jár föl az iskolába?

– Hat, csókolom a kezét, hat. De öt a magamé.

– – – A lókuti iskolavizsgálat eredménye gyanánt ezt terjesztette
élőszóval a jólelkü püspök a vármegye közgyülése elé. Jelentését nagy
figyelemmel hallgattuk. Jelentését e szavakkal végezte:

– Ezek után nemes vármegye, magam is meggyőződtem, hogy ilyen fizetésért
nem érdemes geografiát tanulni!

Lett erre hangos derültség. Akkora kaczagás, hogy a több százados öreg
vármegyeház nagy palotájának boltozata ugyan be nem szakadt, de bizony
csaknem beszakadt.

Ékes jelentésben megirtuk ezt szórul-szóra a miniszternek. Ő is lásson
életében jó napot.

De megirtuk Bakony urának is. Nagyon tetszett neki. Rögtön nyargalt
Lókutra, magához rendelte a mestert s azért, hogy oly jól megfelelt a
püspöknek, a vármegyének és a kormánynak, adott neki elismerésül és
jutalmul egy malaczos disznót.

Ilyen uraság volt jó Zámory Kálmán.

A geografiával különben is furcsa lábon állnak a mi népeink. Még a jó
magyar is, nemcsak a ködös eszü sváb. Itt jut eszembe, hát csak elmondom
a lókuti adoma társát.

Pápai diák koromban Csóthy nevü fiu járt a kollégiumba. Jády József volt
az osztálytanár. Egyik napon a fiu nem tudta a leczkét s az osztálytanár
büntetésül nem eresztette haza ebédre. Ott fogta a karczerben.

Várják haza a fiut: nem jön. Elüti az óra a déli tizenkettőt, elmulik
egy óra is: a fiu nem jön.

A fiu édesapja, Csóthy Sándor, jómódu gazda, pápai földbirtokos, ott
lakik a felső városban. Megcsóválja a fejét, elballag a kollégiumhoz s
felkeresi Jády Józsefet, az osztálytanárt.

– Nagytiszteletü uram, a Pista fiam ma nem jött haza ebédre.

– Nem ám Csóthy uram, mert nem tudta a leczkét s itt fogtam büntetésül.

– No ezt ugyan jól tetszett cselekedni, de ha már nem vétenék szómmal,
tessék megmondani, mit nem tudott?

– Nem tudta a geografiát.

Nagyot néz Csóthy uram.

– A geografiát? Hüh, a ki áldója van! Az én fiam még azt se tudja?
Azután miféle tudomány az?

Jády József tanár módjára felel.

– A geográfia, Csóthy uram, szükséges és hasznos tudomány. Magyarul ugy
hivják, földrajz. Ebből tanuljuk meg, merre van Bécs városa, hol ered a
Duna, melyik Európa legmagasabb hegycsucsa, merre fekszik
Francziaország, mi van a tengereken túl nyugat felé, kelet felé, hol
fekszik például Patagónia s mennyi a lakossága?

– Tetszik most már érteni?

Csóthy uram megpödörte kissé huszáros bajuszát. Nem értett ő ebből
semmit, de azért valami kevéssé mosolygott is. Ezt felelte:

– Köszönöm nagytiszteletü uram a fölvilágositást s most már értem, mi az
a geografia. Tessék is azt a gyereket keményen fogni, hadd ragadjon rá
valami a tudományból. De már a geografia miatt még se tessék tőle az
ebédet elvonni. Megél az majd a maga örökségéből s a maga emberségéből
is. Minek annak tudni, hol fekszik Patagónia? Nem akarom én, hogy az én
fiam csavargó legyen!

– – – De bizony az osztálytanár nyomban haza is eresztette a
diákgyereket.


II.

(Zámory közebéden összekerül Haynauval. – Haynau gyalázza a magyart. –
Zámory hozzávágja a pezsgős üveget. – Zámoryt budapesti lakásából nem
tudják kistájgerolni. – Diamantot legyőzi. – Miként veszi a tehenet
Svájczban? – Perzsa sahnak nézik.)

Zámory Kálmán is, mint mondottam, a Bakony urai közé tartozott. Noha
otthona, ősi fészke Komárom vármegye volt; ott is a Csalóközben, a győri
Duna balpartján Nagy-Kesziben. Ott és vidékén szerepeltek a Zámoryak
mind századok óta. Hires, nagy birtoku jó nemes család. Egyik Zámorynak
házasságát Jókai is leirja a »Tengerszemü hölgy« czimü regényében, de
költött nevet ád neki.

Zámory Kálmánnak Veszprém vármegyei birtoka erdőség volt, hétezer
holdnyi jó szálas erdő. Lókut a falu neve, ott volt a kastély s az
uradalom központja. Tehát ő is a Bakony egyik ura volt.

Ki ne ismerte volna a fővárosban Zámory Kálmánt? Kossuth-kalapja,
gubanczos haja, bajusza és szakálla, fekete arcza és tüzes szeme feltünt
mindenkinek. A fekete atillát, magyar nadrágot és huszár csizmát le nem
tette, el nem hagyta soha.

Képviselő volt több országgyülésen át. Ott ült a balközépen Tisza Kálmán
mögött. Soha föl nem szólalt. Tősgyökeres magyar politikus még akkor is,
mikor Tiszát a kormánypárton követte. Kossuth rokona s elveinek hive. De
még mindig kurucz módra. A németről ugy beszélt, mint kétszáz év előtt
Szuhay Mátyás.

Kemény természetét még Haynauval, a hiénával szemben se tagadta meg.

Mikor Haynau minden életnek és halálnak és minden akasztófának ura volt
Magyarországon: 1850-ben egy pesti februári nyilvános vigalomban
összetalálkozott vele. Előre nem tudta, véletlenül jöttek össze,
elszökni előle nem akart. Nehogy félénknek gondolják. De azért se akart,
mert Kossuth fiait rejtegette bakonyi rengetegében, tehát kerülnie
kellett a feltünést, a szóbeszédet.

De az már mégis különös balsorsa volt, hogy az asztalnál közel kellett
ülnie Haynauhoz, csaknem szemközt vele. Ugy hogy a hiéna minden beszédét
meg kellett hallania.

Haynau, a mikor már kissé bepezsgőzött, elkezdte szidni, gunyolni és
ócsárolni a magyart. A szidásból, gunyból kijutott Kossuthnak is.

Zámory csak hallgatta, mig tudta, a beszédet. Azon tünődött: otthagyja-e
az asztalt, vagy a maga módja szerint rendreutasitsa Haynaut?

Nem sokáig tünődött. Jó magyar vére fejébe szállt. Szép barna nyulánk
deli termetü ifju volt. Felugrott, mint a villám s kezébe kapott egy
pezsgős üveget. S mennydörgő hangon oda kiáltott Haynauhoz:

– Az én fajomat az én fülem hallatára ne bántsd kutya német!

S a pezsgős üveget ugy odavágta Haynauhoz, hogy a népek gyilkosa majd
lefordult ülőhelyéről.

Azután belenyult oldalzsebébe, kivett egy maroknyi névjegyet s azt is
odavágta Haynau szeme közé. A névjegyek csak ugy röpködtek a közel levők
halálos rémületére. Nyomban megfordult, otthagyta az asztalt s ment haza
lakására.

Haynau is otthagyta a társaságot. Tisztjei kiséretében ő is eltávozott.

Boldogtalan Zámory! Nem adtak volna életéért egy fületlen pitykét.
Haynau élet és halál ura volt s ilyen sértést el nem türhet. Igy
vélekedtek az emberek.

Zámory pedig hazament nyugodtan, lefeküdt szépen, aludt jóizüen s másnap
várta Haynau segédeit vagy poroszlóit.

Nem jöttek se a segédek, se a poroszlók. Hanem az a hir terjedt el, hogy
Haynau azt mondta:

– Én sértettem meg, sajnálom. Nem is bántom érte. Az ilyen magyar embert
meg kell becsülni!

Ott lakott a Deák Ferencz-utczán valami Weisz B. Ferencz nevü hirneves
zsidó háziur házában az emeleten. Egyszer felhiv magához, látogassam
meg.

Megnézem képeit, butorait, szobáit. Állandó lakása volt ez, noha az
évnek nagy részét birtokain töltötte Komárom, Veszprém, Zala és
Sopron-vármegyékben s külföldi utazásban.

– Mit fizetsz ezért a lakásért?

– Háromezer forint évi bért.

– Hiszen félennyiért is szebb lakást kapnál.

– Tudom pajtás, nem is fizettem eleintén többet másfélezer forintnál, de
a háziur ki akar engem stájgerolni. Azt hiszi a vén bolond zsidó, hogy
engem ki tud stájgerolni!

Nem is tudta, inkább meghalt az öreg Weisz B. Ferencz nemsokára.
Valósággal a lakó stájgerolta ki a háziurat, mert utóbb a házát is
megvette. De ennek is története van.

A földszinti helyiségeket, udvart, pinczét valami Diamant nevü
bőrkereskedő birta bérben. Iszonyu halmazban hevert ott néha a nyers
bőr. A nyers bőrnek pedig az a természete, hogy ha különösen esőt érez,
igen erős, kiállhatatlan szaga van. Egykor a mint Zámory hazamegy, a
kapu alatt megüti a szag, majd eldül bele. Dühbe jön, siet a Diamanthoz,
a kit éppen ott talál az udvarban. Ráförmed.

– Diamant, ez a maga üzlete nagyon büdös; ezt a sok dögbőrt nem
türhetem, takaritsa el innen!

Diamant bölcs ember volt, szelid vidámsággal mosolyogva felelt.

– Nagyságos uram! A maga üzlete nekem jószagu, legyen az én üzletem is
Nagyságodnak jószagu. Épen ugy megfizetem én is a házbért, mint
Nagyságod.

Bakony ura elfordult és csak annyit mondott:

– No várj Diamant!

Rögtön futott az örökösökhöz, mesés áron megvette a házat, legalább
egy-kétszázezer koronával többet adott érte, mint a mennyit ért. S akkor
a házmesterrel magához kérette Diamantot.

– Mennyi bért fizet Diamant ur?

– Ötezer forintot nagyságos uram.

– Nos hát ezentul tizenötezer forint lesz a bér.

Diamant gondolkodni kezdett: ki ehetett ma Budapesten maszlagot? Zámory
félreértette Diamant tünődését.

– No Diamant ur, meg ne igérje ám azt az összeget, mert még azért se
adom oda az üzlethelyiségeket. Mert az üzlet nekem mégis rossz szagu!

Ilyen bolondságokat csinált Bakony ura.

Mérhetlen vagyona volt. Uradalmakban több mint tizenkétezer hold.
Ingóságban, készpénzben milliók. Ezeres bankjegyei oszlopszámra feküdtek
almáriumaiban. Még csak a takarékba se rakta millióit. Nem is volt rá
szükség. Se fia, se lánya nem maradt.

Hanem magyarságára büszke volt. Büszkeségét fentartotta, akármibe
került.

Szarvasmarhái mintaszerüek voltak komárom-vármegyei uradalmában. Arra
törekedett, hogy Európában neki legyenek legszebb marhái. E czélból
évenkint beutazta Svájczot s a legszebb állatot megszerezte.

Egyik ily utja alkalmával valami svájczi gazdától vett egy-két tehenet.
De estenden látott még egy tehenet, a mint hajtották haza az alpesi
legelőről. Nagy és szép és ragyogó, mintha az Olimpus legelőin nőtt
volna fel. A család kedvencze és büszkesége.

Odafordul a svájczihoz:

– Hogy ez a tehén, polgártárs?

– Ez a tehén nem eladó.

– Szamár vagy polgártárs. Nem azt kérdem én, eladó-e, vagy nem, hanem
azt kérdem, mi az ára?

Nagyot néz, nagyot gondol a svájczi.

– Nem adnám én ezt nyolczszáz forintért se.

Bakony ura nem szól többet, hanem elővesz egy ezres bankjegyet s oda
adja a gazdának.

– Vezesd a vasutállomásra!

Svájczi polgártársnak csak sok ija-fija van. Feleség, anyós, felnőtt
lányok és fiak és kis gyerekek. De ahány volt: mind elkezdett sivalkodni
s mind odafutott a tehénhez. Ki fülébe, ki farkába, ki tőgyébe
kapaszkodott, csókolták, simogatták a tehenet és sirtak, miként a
záporeső.

– Ezt a tehenet a világ minden kincseért se adjuk.

De beszélhettek, sivalkodhattak ők. Több esze volt a gazdának. Ő bizony
vezette a tehenet a vasut felé. Hiszen felét se érte a tehén annak a
pénznek.

A mikor oda érnek az állomásra, azt kérdi a svájczi:

– Hova viszed te ezt a tehenet?

– Hová vinném? Magyarországba!

– Huh! Messze van az Ázsiában. Sokat kell azért fizetni.

– Mi közöd ahhoz neked polgártárs?

– Hol van magyar úrnak annyi pénze?

– Hol-e? Gyere csak polgártárs!

Kérdi Bakony ura az állomás főnökét.

– Van-e rendelkezése alatt szalonkocsi?

– Van!

– No polgártárs, vezesd be a tehenedet a szalonkocsiba.

Kétezer forintot fizetett a szalónkocsiért, mert ujra kellett bélelni.
De azért a svájczinak megmutatta, hogy van pénze a magyar embernek is.

De bizony a svájczi polgártárs még akkor se hitte el. Hanem azt beszélte
otthon, hogy az ő teheneinek hirét elvitték már Perzsiába is, hogy
egyenesen a perzsa sah maga jött el hozzá, hogy tehenét maga személyesen
vigye Ázsiába. Nem merte a dolgot minisztereire bizni, mert azok
kicserélték volna s valami rongyos hollandi vagy inntháli tehenet vittek
volna haza az övé helyett.

Igaz is, hogy Bakony ura nagyon hasonlitott a perzsa császárhoz.
Arczának szine és mivolta s magyar ruhájának szabása, kelméje egészen a
császárra vallott. Fölösleges pénze pedig több volt, mint a császárnak.

Hétezer hold erdeje a nyakára korhadt. Még se vágta, még se állt be
fakereskedőnek, pedig az öreg Luczenbacher ügynökei örökké jártak a
nyakára.

Hiába.

Kérdezték tőle: de miért nem is vágatsz hát pajtás, hiszen a legjobb
szántóföldeid lehetnének?

– Nem én! Akadhatna gézenguz, a ki azt mondaná, hogy rászorultam a
fámra!

Milliói korhadtak el.

De adomái jóizüek. Idővel majd talán visszatérünk rájuk még egyszer.


III.

(Kossuth gyerekei eltünnek Pestről. – Boros Sándor elviszi őket a
Bakonyba. – Zámory birtokain a menedék. – Báró Splényi Béla. – Édes
anyja és testvérje Guyon Richardné. – Marton Antónia. – Amade grófnő. –
Kossuth gyerekeit elfogják. – Haynau meglátogatja a pozsonyi várban.)

Haynau keresztül törte Görgey hadseregét s közelgett Pest felé. Kossuth
Lajos, az ország kormányzója, a függetlenségi korszak miniszterei s az
országgyülés omladékai vonultak az Alföldre, a Tisza mellé, Arad,
Szeged, Világos vár felé. Ugy látszott, mintha elveszett volna minden.

Kossuth nem vihette magával családját a csaták viharába, a halálba, a
bujdosásba. A család Pesten maradt. Három apróság tartozott hozzá.
Ferencz, a ki hét éves mult, Tivadar, a ki öt éves volt és Vilma, a ki
még édesanyja kezén járt.

Egyik napon eltünt Pestről valamennyi.

– Hova tüntek el?

– Hova lettek Kossuth gyerekei?

Ez a kérdés volt Pesten minden magyar ajkán. Ajkán is, szivében is. De a
kérdésre nem tudott felelni biztosan senki.

Az 1849-ik év julius havának közepén tüntek el a Kossuth-gyerekek.

Egyik munkámban megemlékeztem egyik nagy és nemes bujdosónk hősi
életéről és gyászos haláláról. Fenséges alak volt életében, halálában.
Olyan életet és olyan halált csak a romantika nagy költői tudtak volna
valaha kigondolni. Csak a mi nemzetünk keserü végzete alkothat olyan
történetet, a milyen az övé volt.

Ez a bujdosó Boros Sándor volt, Győrmegyéből. A Kossuth-gyerekek
nagybátyja, Kossuth feleségének, Meszlényi Zsuzsannának unokatestvérje.
Az ő anyja is Kisfaludy-leány volt s Kossuthné anyja is. Gyönyörü két
testvérleány, szépségük hire sokáig élt a Duna és Rába völgyein. A nagy
költőnek, Kisfaludy Sándornak igen közeli vérrokonai, első
unokatestvérei. Ismerte is, szerette is őket a nagy költő.

A mikor egünk az ácsi nagy csata után beborult, nagyot gondolt s utra
kerekedett.

Azt gondolta: meg kell menteni, el kell rejteni a Kossuth-gyerekeket.

De hát hova rejteni? Van-e még olyan titkos menedék, van-e még oly
buvóhely az országban, a hol a német, a kém és az áruló Kossuth
gyerekeit ki ne kutatná? Még a föld alatt is! Pedig azok a gyerekek a
föld alá se mehetnek. Azoknak hősökké, bajnokokká, nemzetük megváltóivá
kell nőniök.

Boros Sándor talált menedéket. Ott a Bakony és annak száz meg százezer
holdnyi szálas erdeje. A Halyag, a Hárságy, a Kőröshegy, a Hajszabarna
rengetegeiben nem talál nyomot a német, a kém és az áruló.

Volt ott két jó rokon is. Vele is rokon s a Kossuth-családdal is.

A veszprém-győri ut az öreg Bakonyon megy keresztül. Erről az utról
nyugotra kanyarodva járatlan erdei uton elérjük Lókutot. Ez már Bakony
urának, Zámory Kálmánnak a birodalma. Ez az egyik rokon, ennek anyja is
Meszlényi-lány, ebben is Kisfaludy-vér buzog, anyai ágon hát ez is
unokatestvér a Kossuth-gyerekekkel. Ezenkivül úr és hazafi és lángoló
lélek és kurucz természet.

Lókut mellett nyugatról alig egy kilométernyire fekszik Ó-Bánya. Pusztai
birtok, erdőbirtok, nem falu, csak népes puszta. Ez Marton Zsigmond
urasága, jó ősmagyar bakonyi nemesé. Ez is rokon, de ez már csak süves
rokon. Első felesége Meszlényi-leány volt, Kossuthné vérségéből. S volt
neki egy angyallelkü nővére: Marton Antónia. Kalapot kell emelnünk neve
hallatára. Ő volt a bakonyi bujdosás idején a nagy bujdosó gyermekeinek
igaz édes anyjuk. Ha az anyát pótolni tudta valaki: ő tudta. Jól
ismertem egykor, de negyedszázad óta nem láttam. Talán régen örök álmát
aluszsza, talán a Gondviselés most is őrködik fölötte. Utolsó
találkozásunk alkalmával ki akartam kérdezni a Kossuth-gyerekek bakonyi
bujdosásáról, de eltévesztettem az időt. Nem volt kedve. Sajátságos okot
hozott elő:

– Magára haragszom uramöcsém, magának nem mondok semmit, mert maga
nagyon pártolja a zsidókat.

Nem rontotta el kedvemet ezzel. Akkor még nem jutott eszembe iróvá
lenni. Most pedig édes kötelességérzettel jegyzem fel nevét. Hadd
világitson az emlékezés sugara neve körül addig legalább, mig az én
irataim élnek. Nagy lélek volt, áldott női sziv.

Boros Sándor utja először Martonékhoz vezetett. Atyafiságos jó
viszonyban volt Zsigmonddal is, Antóniával is.

– Nagy dologban jövök testvér! A mi vezérünknek, a mi megváltónknak,
Kossuthnak élete isten kezében van. Gyermekeinek nincs hova fejüket
lehajtani. Elrabolja őket az osztrák s kutyákká neveli, mint Rákóczi
fejedelmünk fiait. De én nem engedem. Élve-halva megmentem őket s
idehozom. Itt a Bakonyban nem akadnak nyomukra. Hozzátok hozom
testvérek, ti megőrzitek őket. Én is őrzöm, a hogy tudom, noha nekem
mindenütt nyomomban a vérebek.

Antónia arczán peregtek a könnyek. Két kezét mellére szoritá. Még akkor
fiatal volt, szépsége teljes, könnyező arcza olyan volt, mint a
Madonnáé.

– Hozd, hozd, édes anyjuk leszek, véremmel is megoltalmazom őket.

Igy lett köztük a megállapodás.

Boros Sándor jellemét bőven rajzolom gyüjteményes műveim »Tünemények«
czimü kötetében. Ott lehet jobban megismerni ezt a jellemet.

Lóhalálában hajtott kocsijával Pestre s ott Kossuthék lakására. Rögtön
szóba hozták s elhatározták a menekülést. Örömmel fogadták el a
buzgalmas lelkü jó rokon tervét, javaslatát.

Az ő kocsija azonban szüknek bizonyult. Három gyermek: Ferencz, Tivadar
és Vilma, a Mari nevü szobalány, a ki a kis Vilmának ápolója,
felügyelője és játszótársa volt és a nevelő. Tehát öten, Boros a
hatodik, a kocsis a hetedik. Csakugyan sok egy kocsira. Pedig födeles
kocsi kellett.

Ki volt a nevelő?

Nem vagyok benne biztos. Az én értesülésem erre nézve a báró Splényi
családtól származik, ő pedig, a mint majd később kitünik, tökéletes
biztossággal tudhatta. Az ő tudása szerint a nevelő Vörös volt. Azonban
Krátky Lajosnak Kossuthról irt munkájában ugy olvasom, ez a nevelő
Karády Ignácz volt.

Talán Kossuth Ferencz vagy Tivadar jobban emlékezik rá.

Boros Sándor másik kocsi után nézett. Talált is derék, becsületes embert
s jó magyart.

A neve: Fett. Keresztneve, ugy emlékszem: György. Őt magát nem ismertem,
de származékairól tudok. De ő maga már fölvette a Kövér nevet. Fiait,
unokáit már Kövér-család néven ismeri a mai nemzedék. Megérdemlik, hogy
ezt a nevet is följegyezzem.

Kocsi hát van, de most már merre?

A győri uton nem lehetett menekülni, mert onnan jön Haynau hadserege.

A legközelebbi ut lett volna Martonvásárnak, Fehérvárnak. Ám ez uton is
ott csatangolnak már az osztrák és muszka sereg lovaselőőrsei.

Legjobb lesz kerülővel a Duna bal partján indulni. Földvárnál a Dunán
átkelni s a Mezőföldön keresztül Veszprém felé érni el a Bakonyt. Egy
napi vagy másfél napi kerülő, de biztos ut.

Ugy lett. Harmadnapra már ott voltak Óbányán, Martonék egyszerü
kényelmes nemesi udvarán. Igaz örömmel fogadták őket, de azért záporként
hullott a két Marton-testvér könyje.

Hogyne hullott volna?

Kossuth Lajosnak, Magyarország kormányzójának, a magyar függetlenség
hősének gyermekei ime már földönfutók!

Zordon rengeteg, édes jó Bakonyerdőnk – faleveled fénye, lombjaid
zugása, szálfáid árnyéka, napsugaras ligeteid vadvirága tudta-e,
sejtette-e, kik a te vendégeid, kik keresnek nyugalmat és enyhülést a te
kebleden?

Gyönyörü juliusi nyári nap volt. A Mezőföldön még forró napsugár verte a
bujdosókat, de fönt az öreg Bakonyban már édes magyar sziv, langyos
szellő s zöld erdei fény várta őket. A nemesi udvart akkor még
javakorbeli szálas erdő környékezte. Ugy hallottam, másnap már a
Kossuth-gyerekek vidám zaja fölverte az erdőt. Ott játszadoztak, ott
futkároztak az árnyékban, a lágy haraszton. Édes jó Bakonyerdőnk:
elszállt-e szellőd arra napkeletnek Arad felé, Szeged felé s megsugta-e
az elborult apának, hogy gyermekei boldogok?

Ó-bányától nyugatra alig egy-két kilométernyire fekszik Pénzeskut nevü
kis sváb falu. Ez is a Bakony urának birtoka. Igazi bakonyi erdőbirtok.
Az öreg Bakonynak itt kezdődik már a közepe. Ide közel már Bakony-Bél
ősrégi, Szent István korabeli apátságával. Innen már nem messze el lehet
érni a szent-gáli erdőségeket is.

Boros Sándor lóhalálában fölkereste a Bakony urát, Zámory Kálmánt, a ki
akkor komárom-vármegyei, csalóközi birtokán, Nagy-Kesziben gazdálkodott.
Még akkor fiatal ember, még tüzesebb, mint később.

Boros testvérnek szokta a jó rokont, jó barátot bizalmasan szólitani.
Igy szólitotta a Bakony urát is.

– No testvér, bajt és becsületet hozok rád.

– Egyikre sincs nagy szükség, van belőlük nekünk is. Mi jó szél hozott
ide?

– A Kossuth-gyerekek Ó-bányán vannak Martonéknál. Bujdosnak, rejtőznek.
Ugy fordul, hozzád kényszerednek Pénzeskutra. Ott talán még jobb helyük
lesz. Intézkedjél.

A Bakony ura fölugrott ültéből. Kegyetlenül elkeritette a németnek
áldóját.

– Fogatok rögtön.

– Hátha huz-von, zaklat a német! Hátha golyó elé állit?

A Bakony ura nevetett.

– Hátha négyfelé vágat: akkor is nem megyek rögtön? Kossuth gyerekeit
csak meg kell mentenünk.

Nyargalt a Bakonyba. Nem Komárom felé. Ott még állott a vár s körülte az
ostromló osztrák sereg – hanem Győr felé.

Intézkedett, pedig nem is volt rá szükség.

Pénzeskut akkor már a bujdosók, menekülők tanyája volt.

Ott lakott báró Splényi Béla. Ugy emlékszem: haszonbérben birta
Pénzeskutat már akkor is. Ott volt nála menekülőben Mária nevü
testvérnénje, Guyon Richárd hős honvédtábornoknak, Beauffré grófjának
felesége kis gyermekével. Ők se találtak hamarabb biztosabb menedéket,
mint a Bakony.

Édes apjok báró Splényi Ignácz volt, a nagy napoleoni háborukban vitéz
hadvezér s minden méltóság és kitüntetés tulajdonosa. Legutóbb
országnagy, zászlósúr, a magyar nemesi testőrző sereg kapitánya. Már
akkor nem élt.

Hanem élt özvegye: nagyszigethi Szily Mária csillagkeresztes hölgy.

Ő is ott volt éppen akkor Pénzeskuton Béla fiánál. Talán egy nappal
később érkezett oda, mint a Kossuth-gyerekek Ó-bányára.

Azért nem volt hát valami nagy szükség Zámory intézkedésére, mert hiszen
a Splényi-család a nélkül is igaz szeretettel gondoskodott volna a
Kossuth-gyerekekről. Igaz azonban, hogy a Bakony ura is ki akarta venni
részét a szent kötelesség teljesitéséből. Pénzeskuti kastélya sohase
volt ugy tele nemes vendéggel, mint akkor.

A nyugalom nem sokáig tartott.

Valahogy kiszivárgott s elterjedt a hire, minő fenséges vadak vannak
Bakonyban, érdemes reájuk vadászni. Agg úrnő, csillagkeresztes hölgy,
zászlós úr özvegye alig tünhet el nyom nélkül. Bizonyára sokan tudják
hol van, merre jár. Azután leánya, hires honvédtábornok felesége.
Lehetőleg kutatnak ő utána is. Hát Kossuth gyerekei, a nagy kormányzó
családja. Hogyne lett volna szem és fül, minden kém és áruló munkában a
nemzetgyilkolás ama vészes napjaiban?

Sohase tudtuk kipuhatolni, miként tudták az osztrák katonai hatóságok az
óbányai és pénzeskuti menedéket fölfedezni.

Egyébiránt Ó-bánya puszta, Pénzeskut kis magyar sváb falu. Távol minden
világosságtól, országuttól. Nem jár arra senki. Kivált télen több
hónapon át járhatatlanok az eredei utak. Csak nyájőrzők, szénégetők,
taplószedők, szentgáli vadászok és szegény legények tévednek arra néha,
ezek is az erdőket járják. A sváb zsöllér csak ily alakokat ismer.

Annál jobban feltünhetett neki a sok idegen előkelő alak. A zirczi és
veszprémi hetivásárokon eljárhatott szája. Egyik szó a másikat érte s
elvégre hatalmas és veszedelmes helyre hatolhatott a hir vagy legalább a
gyanu. Augusztus végén már mind a két helyen meglepték a menekülőket.

Mind a két nemesi udvart osztrák katonaság vette körül egy időben. A
parancsnok fogolynak nyilvánitott mindenkit s nyomban intézkedett a
foglyok elszállitása végett.

A foglyokat Győrön át Pozsonyba szállitották. Zirczen a nélkül mentek
át, hogy az apátság tudta volna, kik a foglyok. A pannonhalmi barátok
szives vendégségre hivták meg a foglyokat s a katonatiszteket. A tisztek
elfogadták a meghivást, de a foglyoknak ezt nem engedték meg.

Győrben már megszaporodtak a foglyok, többnyire ismerősökkel. A
megszaporodott társaság a hajón már együtt ment Pozsonyig.

Pozsonyban a vár börtönében helyezték el őket. Botrányosan egyszerüek és
kényelmetlenek voltak a szobák, butorok és berendezések. Föstetlen
faágyak szalmazsákkal és pokrócztakaróval s ugyanolyan asztalok, székek.
Tükör, irószer semmi. Négyen-öten egy-egy szobában.

Soroljuk föl e nemes alakokat, a kik bűn nélkül, vád nélkül, dicső
erényeikért szenvedtek.

Ott volt a három Kossuth-gyermek. Mi volt ezek bűne? Az, hogy a világon
voltak s dicsőséges nevü szülők ivadékai voltak. Mi volt a bitorló
önkény szándéka ezekkel? Kiirtani talán, mint Zách Feliczián családjának
apraját-nagyját? Vagy németté és a magyar nemzet ellenségeivé nevelni
őket, mint a hogy Rákóczi fejedelem fiaival tették?

Marit, a szobaleányt nem tették fogolylyá, őt elbocsátották. Akkor
előállt Marton Antónia s kemény, elhatározott hangon szólt a parancsoló
tisztnek.

– Akkor én önként megosztom a kicsinyekkel a fogságot, gondjukat
viselem.

A tiszt durva, műveletlen osztrák lélek volt. Azt felelte:

– Nem fogadhatom el az ön önkéntes buzgalmát, ön is foglyom!

Elfogták s a pozsonyi várba zárták özvegy Splényi Ignácznét, a
csillagkeresztes hölgyet, annyi véres csata hősének asszonyát s vele
együtt három leányát. Az egyik Mária, gróf Guyon Richardné, a másik volt
Amália, gróf Beckert Alajosné, a harmadik volt Sarolta, akkor még
hajadon.

A vád az volt ellenük, hogy Kossuth gyerekeinek menekülését
elősegitették s erre összeesküdtek. Őrült vád. Hát mi bűnük volt a
gyerekeknek? S mióta bűn kis gyermekekről jólelküen gondoskodni? De nem
is volt a vád igaz. Hiszen a magas állásu urnő fia látogatására nyaralni
ment Pénzeskutra s ott véletlenül találkozott a bujdosókkal.

Guyonné ellen külön vád is volt. Az a bűne, hogy a hős magyar vezérnek
felesége. De vele együtt foglyokként elhurczolták három kis gyermekét.

Ime Ó-bányáról és Pénzeskutról egyszerre összesen tizenegy fogoly!

Ugyane napok egyikén fogták el Perczel Mór hős vezérünk nejét is Sárközy
Juliánnát. Nyolcz gyermekük volt s a nyolcz közül annyit, a mennyit
megkaphattak, édes anyjuk társaságában szintén foglyul vitték. Ott
sínylődtek a pozsonyi várban.

Ugyanott velük volt Veszprém vármegyéből, Marczaltőről, a ragyogó emlékü
úrnő, az ezeréves Amadé nagy nemzetség utolsó sarjadéka. Ez gróf Amadé
Dominika, Marczaltő úrasszonya. Férje porosz származásu férfiu, báró
Üchtritz volt, hős honvéd-főtiszt s elszánt magyar hazafi. E miatt
kellett e nemes úrnőnek fogolylyá lenni.

Minő szent emlékü társaság volt ez együtt ott a vár dohos, penészes
oduiban! S mind asszony és kis gyermek. Az osztrák rendszer vitézsége.

Haynau alig egy hónap mulva, már szeptember végén meglátogatta őket.
Komárom várának feladása előtt néhány nappal.

A csillagkeresztes hölgy kevélyen beszélt vele. Azt mondta Haynau előtt
a börtönfelügyelőnek, mikor ez a hóhér előtt az ő nevét megmondta:

– Hallja profósz, engem bemutathat akárkinek, az önök hatalmában vagyok,
de azt megtiltom, hogy ezt az urat nekem bemutassa. Nem törődöm
pribékekkel.

Guyon grófné is engesztelhetetlen volt. Férje angol polgár, házassága
révén ő is angol nő. Tudta, hogy őt a világbiró angol hatalom megvédi.
De ugy látszik, Haynau is tudta. Valami kedveskedő szót, valami bókfélét
mondott Guyonnénak. A hőslelkü nő ugy felelt, mint magyar asszony, angol
asszony.

– Öntől csak börtönt, golyót, kötelet fogadok el, nem bókot.

Egész életében emlegette a hóhér ezt a pozsonyi látogatást.


IV.

(Leég a nagy-keszi zsöllérsor. – Bakony ura megveszi a zsöllértelkeket.
– Leválik asztalos nem adja a magáét. – Csak játszik Bakony urával. – Az
asztalost kidobják házából. – Házát elpusztitják s telkét elveszik
erőszakkal. – A bűnpör. – Kozma Sándor, a király főügyésze. – Miként
meneküljön Bakony ura? – A pör vége.)

Bakony urának sok lakása volt. Télen Budapesten, őszszel, szüret táján
Badacsonyban, nyáron vagy bakonyi uradalmaiban, vagy nagy-keszi
kastélyában. Ezt különösen szerette. Csallóközben, nagy-keszi
uradalmában volt hires szarvasmarha-tenyészete. Erre büszke volt. Ezt
igen gyakran akarta látni.

Nagy kastélya volt itt, de csak utczasorba épitve. Előtte keskeny utcza.
Szemközt, az utcza tulsó oldalán apró urbéri zsöllértelkek. Nyolczvan
négyszögöl egy-egy telek. Minden telken apró, viskószerü, nádfödelü
házacska. Szegény zsöllérnek igy is jó, különb házra meg ugy se tellik.
Ezen a zsöllérsoron lakott bizony már takács is, czigány is, foltozó
varga is, de lakott szegény asztalos ember is. Az asztalos neve Leválik
volt. Igazi neve más lett volna ugyan, de azt már senki se tudta,
csufnév gyanánt maradt rajta a Leválik név. Mert akármit told, fold,
ragaszt és enyvez, oly szerencsétlenül csinálja, hogy az mindjárt
leválik. Szegény is maradt örökké.

Egyik napon kegyetlen tüzi veszedelem leégette, elpusztitotta az egész
zsöllérsort. Nem maradt épen egyetlen ház se. Csak düledezett falak,
füstös omladékok, egy-egy árva kémény magasra ágaskodva, mint az
akasztófa, mig valami szél le nem dönti. Az emberek, a kárvallottak
sirtak, sopánkodtak, tele volt szivük keserüséggel. Most már mit
csináljanak? Ujra épitkezni nem tudnak. Szivesen elköltöznének; az egyik
Komáromba, a másik az öreg Dunán át Győrbe, de hiszen még a
költözködésre sincs pénzük. Hát azt a nyomorult kis zsöllértelket, a mit
a tűz el nem emészthetett, ki veszi meg?

A nagy jajgatás hangja eljutott Bakony urának fülébe is. Odaszól házi
ispánjának:

– No héjh, mit csináljunk?

– Vegyük meg nagyságos uram azt a sok apró-cseprő telket. Lesz belőlük
vagy két-három holdnyi. Ne éktelenkedjék az a sok rossz viskó itt a
kastély előtt.

– Hát azután mire használjuk?

– Csinálunk belőle herefüves kaszálót.

– Ángyod térdit. Csinálunk belőle angol kertet. Teleültetjük fával, a
baromfiaknak oly jó helyük lesz benne, mint a paradicsomban. Megér
négyszögölenként ötven krajczárt, de mi adjunk a szegényeknek kétszer
annyit. Eredj hamar, vedd meg hamar, fizesd ki hamar! Egy-kettő-három!

Igy szokott beszélni. Ismerte már a házi ispán. Sarkon fordult, pénzt
vett magához, futott a jegyzőhöz, behivatta a kárvallottakat a falu
házához. Megvett minden telket, megcsinálta róla az örökleveleket,
kifizetett mindent és sietett vissza haza Bakony urához.

– Itt vannak az öröklevelek!

– Mind megvan?

– Mind, – csak a Leválik asztalosé nincs meg. Valami ok miatt nem jött a
jegyző hivására.

– Eredj hozzá magad. Ő se maradhat el.

Igaza volt Bakony urának. Leválik telke éppen szemközt feküdt a
kastélylyal. Ha ez idegen kézben marad, akkor hiábavaló a többi áldozat.

Másnap jön az ispán szavára Leválik.

– Csókolom a kezét nagyságos uram, én a telkem nyolczvan forintért nem
adhatom.

– Hát mennyiért?

– Százhatvan forintért.

– Gézenguz, igy akarod te csalni a többi felebarátodat?

– Csókolom a kezét, nem én akarom igy, hanem a feleségem.

– Majd meggondolom. Most takarodjál innen, holnap ilyenkor itt légy.

Ott volt az asztalos pontosan. Bakony ura pattogva szól:

– No, megadom, a mit kérsz. Menjetek a jegyzőhöz, csináljátok meg a
levelet.

– Csókolom a kezét nagyságos uram, most már százhatvan forintért se
adhatom a telket. Háromszázhusz forint az ára.

Bakony ura nem szól hozzá, hanem az ispánhoz fordul.

– Dobd ki ezt az enyves szagu gazembert, csak arra ügyelj, hogy
keze-lába ne törjék.

Az ispán ugy kidobta Leválikot, hogy lába se érte a földet.

Két hétig csöndesség volt. De már hiába, a telket meg kellett venni.
Világ csufjára ott nem maradhat az a rongyos viskó. Azt csak nem türheti
az uraság, hogy a falu népe kinevesse. A többi telekről már a romokat
eltisztogatták, a földet elegyengették, most már csak maga éktelenkedett
ott az asztalos.

Megint magához hivatta Bakony ura.

– No Leválik, akaszszanak föl a neved napján, megadom a pénzed, de most
már pisszenést se halljak.

Hajh-hajh, nem ért ez a beszéd semmit. Az alatt a két hét alatt száz
emberrel beszélt az asztalos, tiz ügyvéddel tanácskozott,
szakszervezetektől szerzett tudományt s megtudta azt, hogy Bakony ura őt
az ő beleegyezése nélkül a telekből ki nem turhatja se szép szóval, se
más módon. Teljes önérzettel azt felelte:

– Pedig volna még szavam, nagyságos uram. A teleknek ára most már
hatszáznegyven forint!

Erre a szóra nem az ispán dobta ki Leválikot, hanem maga Bakony ura.
Indulatba jött, erős ember volt, nyakon ragadta az asztalost s ugy
kiröpitette az ajtón, hogy hatot is bukfenczezett, mire leért a
földszintre.

Hatszáznegyven forint!

Ezen a pénzen akkor Nagy-Kesziben a telkesgazda házát meg lehetett venni
a hozzávaló negyedtelek külső birtokkal együtt. Hiszen ha ezt megadná
Bakony ura, csuffá lenne az egész vármegyében. Hogy rongyos falusi
asztalos igy kitudott fogni ő rajta!

Nem is a pénz volt fölháborodásának oka. Milliói voltak s gyakran csak
ugy szórta a pénzt. Hanem hát hova sülyedt az úri becsület? Maga az
asztalos is, apja, öregapja is csak zsöllérje volt egykor neki s most
ugy beszél vele, mintha csak együtt őriztek volna csürhét. Nem türi ő
ezt.

De eljött az ősz, a szüret ideje. Badacsonyba kellett mennie. Azt mondja
ispánjának:

– Egy-két hétig oda leszek. Mire megjövök, Leválik telke rendben legyen.
Okvetlen megcsináld, a hogy tudod.

De az ispán nem tudta megcsinálni. Ő neki már ezerkétszáz és negyven
forintért akarta az asztalos a telket eladni s ha ezt megigéri, megint
följebb viszi az árt, föl a csillagos egekig. Látszik, a zsöllér csak
csufolódik Bakony urával. Sőt épiteni is kezdi a leégett házat, néhány
födélfát már föl is huzott a szelemenre s a sárgerendára.

Hetek mulva jön haza a szüretről Bakony ura. A mint négylovas kocsija
befordul a régi zsöllérsorra, nyomban szemébe ötlik az asztalos háza.
Ime födélfa is van már rajta. Az ispán hát nem hozta rendbe a dolgot.

Rettenetes haragra gerjed. Megállitja a kocsiját. Odakiáltja magához
béreseit.

– Minden ember hagyjon abba minden munkát. Minden ember siessen rögtön
az asztalos házához, pusztitsátok el rögtön azt a házat, egyengessétek
el a földjét, délután öt órára föl is legyen szántva, be is legyen sóval
a helye vetve, be is legyen boronálva.

Mintha csak ezt a parancsot várták volna az emberek. Nosza fegyverre,
ásóra, kapára, fejszére, kalapácsra, vasvillára minden tagjabiró ember!
Pusztitsátok el azt a buta asztalost. Nagy mulatság lesz az. Ilyen nem
volt régóta a faluban, de még a vidéken se.

Azonban Leválik uram se esett a feje lágyára. A mint a nagy hajszából
látta, mi fenyegeti, menten fordult az öregbiróhoz segitségért. De az
öregbiró úr bölcs férfiu. A mint meghallotta az esetet s megértette,
hogy igy vagy amugy Bakony urának haragját vonhatja magára: nyomban
annyi dolga akadt a szőlőben, hogy haladék nélkül oda kellett kimennie,
három napig haza se tért a faluba. Igy járt az asztalos a
törvénybiróval, a szolgabiróval, a jegyzővel s a pappal is. Bakony ura
ellen nem talált se égi, se földi segitséget.

No hát segits magadon, az isten is azután majd csak megsegit. Futott
haza az asztalos, fölfegyverkezett istenesen, gyalut, fürészt, vésőt,
kalapácsot magára öltött, odaállt omladozó háza ajtajába, ott várta a
béresek sáskahadát. Ő volt igazságában, őt védi a törvény, minden bérest
legyalul, kettéfürészel, kivés, leszegez, a ki ártó kezét fölemeli az ő
háza ellen.

Hiába volt. A végzet másként akarta.

A béresek sokan voltak. Gyaluját a hátához verték, fürészét összetörték,
vésőjét, kalapácsát kidobálták, szétszedték még gyalupadját is, magát az
utczára dobták ki, minden gönczét, czókját-mókját utána hajigálták s
azonfelül még nagyokat is röhögtek balesetén. Délután öt órakor nem volt
már a háznak nyoma se, földje elegyengetve, megszántva szépen, bevetve
sóval, lesimitva fogassal és kökényfaboronával.

A hogy Bakony ura parancsolta.

Az eset csodájára odaszüremkedett lassanként az egész falu népe, de nem
mert pisszenni se. Hiába sirt, jajgatott, panaszkodott Leválik uram.

De nem is panaszkodott többé, a mint a nap leszállt, hanem nyakába vette
az országutat s loholt be Komáromba. Ott a nemes vármegye, a királyi
törvényszék, a királyi ügyész, a királyi vizsgálóbiró, ott a sok ügyvéd
és biróság, ott majd lesz segitség. Másnap délre már egész Komárom
tudta, mily rettenetes eset történt tegnap Nagy-Kesziben.

Az igaz, hogy rettenetes. Hanem azért meg kell gondolnunk, mit
csináljunk. Bakony ura még se jött-ment, szedett-vedett ember. Több
uradalma, sok milliója, több izben képviselő, testi-lelki barátja a
hatalmas miniszterelnök, Kossuthnak rokona, a Kossuth gyerekeknek egykor
menedéke, a király is vendége volt egykor, a mikor először utazta be
Magyarországot, ő röpitette ezüstös kocsiján, négy sárkánylován
Csallóköz utjain, maga volt a kocsisa. Akármit csinált azzal a
boldogtalan Leválik asztalossal, ő vele csak ugy rendesen, más ember
módjára elbánni sehogy se lehet. Hiába tennénk akármi kisérletet, utóbb
is ő kerül felül, boszut is állhat, pokolba kergethet minden biróságot,
hatóságot.

De hát a törvény mégis csak törvény. Az asztalos talált ügyvédet. Most
már nem emlékszem, Gerencze volt-e az ügyvéd neve vagy Lilienthal, de ez
ugy se fontos dolog. Az ügyvéd kellő meghatalmazással ellátva, beadta a
birósághoz a bűnvádi keresetet.

Meg volt az a kereset csinálva jól. Rablás, erőszak, idegen vagyon
rongálása, hatalmasul való gonosz foglalás, könnyü testi sértés, sulyos
testi sértés, tizenháromféle testi sértés, a büntető-törvény ötven
szakaszát sértette meg rutul. Kér az ügyvéd példás elégtételt, kéri a
megsértett közrend és közigazság helyreállitását, a vádlottnak
vasbaverését, elfogatását, fegyházra itéltetését, minden uradalmának
elkobzását. Azonkivül meg kell itélni a panaszos félnek házát,
munkamulasztását, fájdalomdiját, orvosi és gyógyszerköltségeit, ügyvédi
és peres költségeit. Fel kell épiteni elpusztitott házát; kutyája,
macskája világgá futott, csibéit, réczéit eltiporták, mindez tetemes
kár. Hát a műhely, hát a gyalupad, a szerszámok, a sok ajtó és
ablakkeret! Összesen százezer forint!

Számitani hát tudott az asztalos, meg az ügyvédje. Igy szokott lenni. A
madarat, ha tőrbe kerül, meg kell koppasztani. Bakony ura elég tollas.

Egyszer csak betoppan hozzám Bakony ura. Hatalmas termete, fekete
Kossuth-kalapja; kuszált haja, bajusza, szakálla, feszes fekete magyar
ruhája, huszár csizmája, vastag sétabotja – valósággal ő és senki más.
Valami irást tart egyik kezében.

– Nézd csak pajtás, micsoda irás ez? Mit látsz ki belőle? Azt-e, a mit
én?

Nézem az irást. Hivatalos alak, száma is van, pöcsétje is, kesze-kusza
aláirása is, a mit senki se tud elolvasni. A komáromi királyi
törvényszék vizsgálóbirájának idéző levele, a melyben Patkós-Teszéri
Zámory Kálmán nagykeszi lakost mint terheltet ez és ez napra s ez és ez
órára maga elé idézi s keményen meghagyja neki, késedelem nélkül
megjelenjék, mert különben elővezetteti. A vád ellene százféle büntett
és vétség, a miért valamikor kerékbe törték, fölnégyelték az embert.

Látja, a mint nézem az irását.

– Jól megnézd ám pajtás előlről, hátulról.

Még egyszer jól megnézem az irást.

– Bizony ez barátom idéző végzés, a vizsgálóbiró ismeretes ostoba
nyelvén. De ők se igen tehetnek róla. Ez ma már a hivatalos irka-firkák
módja. Hogy jutottál hozzá?

– Az ispánom küldte, Kesziben nyomták a kezébe. S azt kérdem most már
tőled, csakugyan megbolondult ez a világ?

– Mit akarsz e kérdéssel?

– Mit-e? Elgondolhatod. Hogy rongyos vizsgálóbiró én hozzám ilyen
levelet intézzen, hogy én ő előtte az ő piszkos hivatalos odujában
megjelenjek, hogy ő én hozzám kérdéseket intézhessen s engem
bekisértethessen: ez már, pajtás, csakugyan a világ vége. Megbolondult
itt már mindenki.

– Hát nem akarsz hozzáfáradni?

– Sehogyse. Ha dolga van velem, jöjjön hozzám uri lakásomba akár itt
Budapesten, akár Nagy-Kesziben, akár a Bakonyban. Ha vendégként jön:
szivesen látom s akkor pipaszó mellett elintézhetjük a dolgát. De én
hozzá ilyen idézésre nem megyek. Itt hagyom nálad az irást, adok
meghatalmazást, végezz vele, a hogy tudsz.

Kitört belőlem a nevetés. Az elintézésnek csakugyan könnyü ez a módja.

Menni akart.

– No ne siess még. Miféle dolgod lehet neked annál a büntető biróságnál?

– El se tudom gondolni. Talán az a Leválik asztalos adott be valami
nyöszörgő panaszt ellenem.

– Mit csináltál vele?

– Semmit, szót se érdemel. Tudod, a háza utamban állt, ott volt az orrom
előtt; – megakartam tőle venni, már kétszeres árt is ajánlottam neki, de
sehogy se adta. Hát bizony én kidobattam onnan, a telkét elvettem tőle,
még hetvenkedett is kissé, hát természetes, hogy az embereim jól
megagyalták. Rászolgált a gazember. Ez az egész!

Ez az egész? De már ezen nevettünk mind a ketten. Azt mondtam neki:

– No öregem, csakugyan kutyabaj. Attól féltem már, valami semmiség miatt
ütötted össze a tengelyt a törvénynyel. Ott bizony nem találtunk volna
pártfogót. De a mit cselekedtél, az csakugyan nagy eset. A Corpus Juris
ezt actus majoris potentiae-nek nevezné. Ha valaki nemes emberen követte
el: fejét és jószágát vesztette miatta. De a mai törvény is keményen
fogja, ha nem nemes ember is az a Leválik asztalos. Rettentő eset ez.
Éppen azért légy csak nyugodt barátom. A hajad szála se görbül meg.

Csakugyan igy gondoltam.

Ha az ügyből rendes büntető per lesz: akkor a sulyos itéletet kikerülni
nem lehet, Bakony urát pedig sulyos itélet alá vonni elképzelhetetlen.
Tehát büntető pert csinálni a dologból nem szabad. Sőt még azt se
szabad, hogy Bakony urát a vizsgálóbiró kihallgassa.

Kocsira ültem s nyargaltam Komáromba, Nagy-Keszire, saját szememmel és
saját fülemmel győződni meg, mi történt hát valósággal? Hiszen Bakony
urának mintha sejtelme se lett volna az ügy komolyságáról.

Bizony semmi vigasztaló se volt tapasztalataimban.

Az eset ugy történt, a hogy elbeszéltem.

A királyi ügyész és a vizsgálóbiró kegyetlen elszántságra készültek. Meg
kell törni a gőgös nagy urat. Nem élünk már a középkorban. A szegény
ember se rongy és szemét, a melyen büntetlenül tipródhassunk. Van már
joga, törvénye és igazsága a szegénynek is. Az igazság a birodalmak
szegletköve.

Szentül igaz ez mind. De azért nagy sietve fölkerestem a királyi
főügyészt. Tanácskozni vele s tanácsát kérni.

A főügyész Kozma Sándor volt. Benső jó barátom, forró rokonszenv
kapcsolt hozzá. A régi remek táblabirák közül való ember. Örökre elmult
korszak utolsó hirmondója. Nagy eszmék és szent érzések közt nőtt fel
ifjusága. Petőfi, Kerkapoly, Jókai voltak valamikor versenyző társai.
Tökéletes magyar volt minden erényünkkel és minden gyöngeségünkkel.
Szabad lelke, nemes szelleme, lángoló emberszeretete. Ő még tudott
busulni és lelkesülni magyar mivoltának gondolatán.

Elmondtam neki az esetet apróra. Nagyon meghatotta. Ő nem vajdának
csufolt engem, hanem prófétának.

– No próféta jó ügyben jársz, segitlek, ha tudlak. A törvényt ugyan
gyalázatosan összesértegetjük, de ebben az esetben van mentségünk.
Megyek azonnal a kormány elnökéhez. Ő is nagy és jó barátja Zámorynak.
Mondd meg neki: ne aggódjék. Micsoda? Zámoryt elitélni? Hiszen nemzeti
kincsünk ő. A középkor utolsó igaz magyarja, a kinek feje fölött hiába
zugott el az utolsó háromszáz esztendő. Én is jól ismerem, nekem is
barátom, valósággal Bakony ura. Nyers, vad ember, de ő még ott volt azok
közt a hadnagyok közt, a kikkel Árpád apánk ezt a földet elfoglalta.
Sohase foglalta volna el, ha ilyen bajtársai nem lettek volna. Igaz,
hogy sulyos vétket követett el, de haragja nemes volt. Ha eleven
mammutot találnánk most, a tizezer év előtti kor utolsó remekét, az
erdők és mezők királyát lombos fürtjeivel, földrengető lépésével, vajjon
elpusztitanók-e azért, mert egy-két bitang tinót, kósza bikát elgázolt?
Nem táplálnók-e szorgalmasan, nem szeretnők-e figyelmesen, hogy mennél
tovább éljen az, a ki dicsőségünk, a ki fajából az utolsó, s a ki után
többé nem lesz a világon hozzá hasonlatos?

Igy beszélt Kozma Sándor.

– Eredj csak próféta, végezd a mi szükséges végezni való, a mi tőlünk
függ, majd én elvégezem.

Tisza Kálmán volt a kormány elnöke. Hatalmas ur. Egyetértett ő is a
főügyészszel. Komáromban rögtön megszelidültek a vélemények a mint ezt
megtudták. A közvádló nem pattogott többé, az ügyvéd nem dicsekedett, a
vizsgálóbiró bizonytalan időre elhalasztotta a határidőket, hogy legyen
időnk intézkedni.

Lett is.

A kormány körében nagy tanácskozások folytak: miként meneküljön Bakony
ura? Sok biztos megoldás mutatkozott. Az egyik az: az ispán magára vesz
mindent. Szereti uraságát s jó pénzért mindenre kész. Lesz száz tanuja.
Ott vannak a cselédek.

Bakony ura azt mondta:

– Nem fogadom el. Én tettem, a mit tettem, ártatlan embernek haja szála
se görbüljön meg miattam.

A másik megoldás is egyszerü volt. Bakony urát ujra és hamarosan
képviselőnek választják, ügye a mentelmi bizottság elé kerül, ez a
bizottság elszuszog az ügygyel évekig, azalatt éhezik az asztalos is,
ügyvédje is s néhány forinttal hazafutnak édes anyjuk mellé, még ők
dicsekszenek szerencséjükkel.

Ez se kellett Bakony urának.

– Nem mesterkedem, nem menekülök. Más módot keressetek.

Volt más mód is. Kimegy Svájczba. Máskor is töltött már hosszu időket
külföldön. A manó se keresi ott. Se ott, se másutt. Az éhség igy is
agyon gyötri az asztalost és embereit s azalatt az ispán rendbehoz
mindent.

Ezt se fogadta el.

– Én hazámat, szülőföldemet el nem hagyom.

A tanácskozásban pihenőt tartottunk. Idő multán azt kérdem tőle:

– Nincs neked házi zsidód?

– Hogyne volna, ott a Jakli.

– Mi az a Jakli?

– Bakonyban ő hordja el a dögbőröket. Jókedvü ficzkó, mindig nevet. Van
annak esze!

Nohát gyere Jakli.

Berendeljük Budapestre. Közöljük vele az ügyet.

– No most mit csinálsz Jakli?

– Megyek Komáromba, a nagyságos ur ád a kezemre a telekért háromszázhusz
forintot. Ennyit igért érte Aztán ád a kezemre az asztalos kára fejében
kétszáz forintot, az ügyvéd számára pedig ezer forintot, a többi az én
dolgom.

Két nap alatt elintézett mindent, az asztalos és ügyvédje letett,
visszavont, megmásitott, eltagadott mindent s a biróság megszüntette az
egész ügyet.

Harmadnap ott volt az asztalos Bakony uránál megköszönni a szivességet s
bocsánatot kérni a történtekért.

– Szamár vagy fiam, ha eszeden jártál volna: az az ezer forint is a
tied, a melyet az ügyvéded kapott.

Az asztalos sóbálványnyá változott.

– Ezer forintot kapott?

– Annyit.

– Pedig én tőlem is kicsikart száz forintot. Azt mondta, örüljek, ha
engem nem csuknak be. Hajh, hajh, megölöm azt az ügyvédet!

Elrohant s azóta folyton kereste gyalujával az ügyvédet, hogy legalább
egyik kezét, lábát legyalulja.

Igy állt boszut Bakony ura. Nagy kaczagás lett a rettenetes pörnek
eredménye.




MEGAKAD A VÁRMEGYE.


I.

(A Bohor Yontob Szaláma nemzetség és az Eliáhu Ghebáli nemzetség
rokonsága. – Jusszuf elveszi feleségül Szenórát. – Hogy lett magyarrá az
arab zsidó Szaláma? – Jusszuf testvére Mussza, vagyis Ramira Bohor
Yontob ben Szaláma meghal Damaskusban. – Jusszuf annak özvegyét, a szép
Gamilát is elveszi feleségül. – Ezt utóbb megtudja Szenóra. – Nagy
felfordulás támad a két feleséges állapotból. – Szép sorjában elmondja
ezt e fejezet.)

Szent igaz: a vármegye mindentudó. Kivált ha a vármegyének olyan
főfiskusa van, mint tekintetes Karakó-szörcsöki Szörcsöky Ábrahám ur, a
ki a Corpus Jurison és a Tripartitumon és a Decisiokon kivül a Szent
Atyák irásait is tökéletesen ismeri, a Bibliát könyv nélkül tudja,
héberül és arabul ugy beszél, mint a kerepelő s még a koptok nyelvét is
beszélné, ha volna kopt a világon, a kivel beszélhetne.

De mindenható is, a mióta tekintetes Szalóky Ferencz de Eadem úr az
alispánja. Nem fél az senkitől, rendithetlenül osztja az igazságot s
végrehajtja az itéletet még a püspökön, még a nádorispánon is.

Hanem azért egyszer mégis megakadt a nemes vármegye. Olyan ügy került a
kezébe, olyan ügyet kellett volna elintéznie, a melyhez nem volt elég se
a tudománya, se a karhatalma.

Ezt az ügyet beszélem el. Epüljenek rajta a jogászok és törvénytudók.
Van-e köztük, a ki bölcsebb volna, mint egykor a nemes vármegye?

Élt Alexandriában, Egyiptomnak hires tengerparti városában egykor két
kereskedő. Az egyiknek a neve volt Bohor Yontob Szaláma. A másiknak a
neve volt Eliáhu Ghebáli. Mind a kettő becsületes buzgó zsidó ember.

Bohor Yontob Szalámának volt egy szép leánya s egy derék termetes fia. A
leánynak a neve volt Rákhel, a fiué Jusszuf.

A leányt feleségül vette Eliáhu Ghebáli. Ebből a házasságból is
született egy szép leány: Szenóra Ghebáli. Ezt a szép leányt meg elvette
feleségül Szaláma fia Jusszuf.

Csak nevezzük ugy: Jusszuf.

Igazi neve ugyan Jusszuf Bohor Yontob ben Szaláma. Igy is van az
alexandriai főrabbi jegyzőkönyvébe bevezetve. Ez előtt a főrabbi előtt
történt a házassági egybekelés. De ezeket a teketóriás napkeleti neveket
mégis csak tegyük félre, mert különben soha se értjük meg a dolgot s a
sokféle névben utóbb ugy összezavarodunk, hogy lassanként azt se tudjuk,
melyik a fiu, melyik a leány.

Tehát az egyik apa legyen Szaláma, a másik legyen Ghebáli.

Szaláma fia legyen Jusszuf. Ghebáli leánya Szenóra. Rákhelt hagyjuk meg
a maga nevén, a többi nevet pedig felejtsük el egyelőre.

Most jöjjünk tisztába a rokonsággal, a mi e két házasságból előállott.

Szaláma ipa volt Ghebálinak, Ghebáli pedig veje volt Szalámának.

Jusszuf fia volt Szalámának, veje volt Ghebálinak. De most már Jusszuf
és Szenóra házassága után Szaláma nemcsak ipa volt Ghebálinak, hanem
násza is, valamint Ghebáli is nemcsak veje, hanem szintugy násza is volt
Szalámának.

Még furcsább lett az állapot a fiatalok között. Jusszuf például a
feleségének nemcsak férje, hanem nagybátyja is. Szenóra nemcsak felesége
volt férjének, hanem unokahuga is. Ez még nem volna nagy baj. Nálunk is
előfordul ilyen eset akárhány. Hanem már Rákhel odajutott, hogy ő
Szenórának anyja is, napa is, Jusszuf pedig Rákhelnek testvére is, veje
is, Rákhel pedig saját édes testvéröccsének egyuttal anyósa is. Igy van
Ghebáli is, a ki már most a saját édes leányának, Szenórának, apósa is,
minthogy leányának férje az ő valóságos törvényes veje.

Ezt a csigabiga rokonságot még tovább is lehetne folytatni, de hagyjuk
ezt Szörcsöky Ábrahám főfiskus úrra, a kinek lesz ehhez még a nemes
vármegyén sok kemény mondanivalója.

De hát hogy jut ehez a főfiskus úr és a nemes vármegye? Hiszen
Alexandria nem is a mi világrészünkben fekszik, hanem Afrikában s nem is
a mi országunk, hanem Törökország? Mióta lett úrrá a nemes vármegye
Törökország és Afrika fölött?

Várjunk csak sorára.

Az eset akkor történt, a mikor még Viktória asszonynak, Nagy-Britannia
és Irland királyának s India császárjának szörnyeteg pánczélos hajói nem
vetettek horgonyt a Nilus torkolatánál, nem ágyuzták agyon Alexandriát s
vörös kabátos katonák nem foglalták el Egyiptomot és a Nilus völgyét föl
egészen a sivatagokig, a szudáni országokig. Akkor még a török szultán ő
felsége volt annak a világnak uralkodó fejedelme, akár fogadtak neki
szót alattvalói, akár se.

Történt pedig egykor, nagyon régen, hogy az európai keresztyén
császárok, királyok, potentátok szerződésre léptek a szultánnal, ő
felségével, hogy az európai, ázsiai és afrikai országaiban lakozó
emberek fölött, ha azok európai potentátok alattvalói, ne a török
biróságok lássanak törvényt, hanem minden ország polgára fölött saját
országának birósága hozzon itéletet. Ne a kádi legyen az ura, hanem a
szolgabiró, ha az az egyiptomi lakos véletlenül magyar ember.

Ez bizony bölcs szerződés volt, hanem hát mi lett ennek a vége?

A vége az lett, hogy a hány arab, zsidó, görög, talián vagy egyéb
Krisztushitü vagy Mózeshitü csavargó oda jutott a kegyelmes szultán
birodalmába s volt oka félni a biróságoktól: valamennyi idegen,
keresztyén ország polgárának vallotta magát. Nem kellett hozzá egyéb,
csak annak az országnak valamely községbirájától egy bizonyitvány, a mit
az kiadott egy-két huszasért vagy egy Mária Terézia-tallérért. A konzul
ráütötte a hitelesitő pöcsétet két aranyért s készen volt például a
magyar ember, ha soha nem látott is magyart s ha ezer év óta lakott is a
nilusi zuhatagoknál.

Már most tudni kell, hogy Eliáhu Ghebáli arab volt. Az öregapja is arab
volt. De az öregapja, hogy a török kádi valahogy rajt ne üthessen,
váltott magának franczia polgárságot. Lett hát belőle arab nemzetség,
török alattvaló, franczia polgár.

Ugyanigy cselekedett Bohor Yontob Szaláma öregapja is. Csakhogy ő nem
franczia, hanem magyar polgárságot váltott. Meglehet ugyan, hogy Szaláma
valamikor Salamon volt, Yontob Gottlób volt, Bohor Bauer volt s ily
módon Bauer Gottlób Salamon tökéletes magyar név volt, de az is
meglehet, hogy a dolog épen nem igy volt. Csak az a bizonyos, hogy az
öreg Szaláma valami ügynök utján kikeresett a Bakonyban, Veszprém
vármegyében egy tót falut, Sur a falu neve, több tót falu nincs is ott,
s a suri öregbirótól és nótáriustól megszerzett egy honossági
bizonyitványt, aláirta még az urasági ispán is, talán a suri tót pap is.
Ettől kezdve minden török kádi tudta Alexandriától Kairóig és
Filé-szigetéig a Nilus mentén, hogy a Bohor Yontob Szaláma nemzetség
héber ugyan, török alattvaló is, de azért mégis magyar nemzetség.

Azaz, hogy akkor tudta ezt meg a török kádi, a mikor erre Szalámának
szüksége lett.

Pedig lett.

Az öreg Szaláma, Ghebáli apósa, se volt valami jámbor életü jó ember.
Ravasz is volt, erőszakos is volt, nem is szerették, nem is volt épen jó
hire, sokat marakodott a szomszédokkal is, sok rövidséget okozott
azoknak, a kik vele valamikor kötést csináltak, de azért olyan ember,
mint ő, más is volt Alexandriában elég. Jómódu volt, sok pénze volt, hát
csak eltürték a nagy városban.

Hanem a fia, a Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma, a szép Szenóra Ghebáli
férje, az már igazán rossz ember volt.

Kapott ugyanis feleségével huszezer franknyi hozományt. Volt az arany
egy tele zacskóval. Ő is kötelezett a feleségének huszonháromezer és
száz frank ellenhozományt, a mit mi magyarok móringnak nevezünk.
Minderről az alexandriai főrabbi szép irást készitett. Volt az irás egy
tenyérnyi, bele került öt aranyba.

Az uj házasok Alexandria mellett Okella El-Leimun nevü faluban vagy
külvárosban telepedtek le, ott nyitottak üzletet, ott éltek boldogul
négy esztendeig, született is a négy esztendő alatt három gyermekük. Egy
fiu és két leányka. A fiu meghalt, a két leányka megmaradt. Boldogságuk
egén a kis csecsemő halálán kivül egyetlen felhő sem mutatkozott.
Mindenki boldognak tartotta a házasságot. Még a szomszédok is.
Maszszaud, Boabó, Hénina asszony, Abu Szakker özvegye, Izakkó Hasszán,
Manté asszony voltak a szomszédok. Nem győzték eléggé dicsérni Jusszufot
és Szenórát s magasztalni boldogságukat.

Hajh, de a mostoha sors ugy akarta, hogy ez a boldogság csak négy
esztendeig tartson. Pedig a férj oly erős volt, mint a himteve, az
asszony pedig oly szép, mint a hajnali csillag. S jól ment az üzlet is.
De hát féregnek kellett támadni a szép almában.

Volt az öreg Szalámának másik fia is, a kinek a neve volt Mussza Bohor
Yontob Ben Szaláma. Ez a fia átköltözött Afrikából Ázsiába és
Damaskusban ütött tanyát. Ott meg is házasodott; feleségül vett egy
nagyon szép leányt s élt boldogul.

Élt, a mig élt. Nagyon rövid ideig élt. Valami kigyó vagy skorpió, vagy
valami utálatos féreg megcsipte s ebbe belehalt. Ott maradt a gyönyörü
feleség özvegyen és gyerek nélkül. Nem volt ugyan a menyecske meddő, de
a rövid házasélet alatt gyerek csakugyan nem született.

A bánatos özvegy hirt adott ipának a szomoru halálesetről. Damaskus
ugyan jó messze van Okella El-Leimuntól és Alexandriától, de azért
valakinek a családból mégis el kell utaznia. Vagyoni, örökségi kérdések
támadhatnak. Nem lehet egészen az özvegyre hagyni a dolgot.

De ki mehetne már el Damaskusba, ha nem Jusszuf?

Nohát menjen el Jusszuf.

El is ment, oda is ért, el is töltött ott néhány hónapot.

Vajjon mit csinálhatott annyi ideig Damaskusban? Holott otthon,
Okellában, szép feleség és két szép kis gyermek naponta esengve várta.

Sohase mondta azt meg Jusszuf, mit csinált ő Damaskusban. De azért utóbb
mégis minden kitudódott.

Az özvegy nagyon fiatal volt és nagyon szép. Jusszuf mikor meglátta, nem
is akart hinni szemeinek.

Hosszas kérdezősködés után akadt rá a nagy városban. A minek az volt az
oka, hogy testvérét nem Mussza Ben Szaláma, hanem Ramira Ben Szaláma
néven ismerték a damaskusiak.

De végre rátalált. A szép özvegy még a gyászházban lakott. Maga nyitott
ajtót a jövevénynek. Jusszuf csak jövevény volt előtte. Addig nem
ismerték egymást.

– Isten áldása legyen e házon. Én Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma
vagyok Egyiptomból, Okella El-Leimunból, keresem az én testvér
atyámfiának szerencsétlen özvegyét.

A szép asszony szomoruan felelt:

– Én Gamila Baruch vagyok, Ramira Ben Szaláma szomoru özvegye. Lépj be
hajlékomba.

Jusszuf belépett és ott is maradt.

Erős, fiatal férfi, koromfekete bajusszal és szakállal, szemei mély
tűzzel világoltak.

Az asszony is szép, élettel, ifjusággal teljes, csillagos szemein és
piros ajkain alig látszik a vigasztalan özvegység. Pedig mégis rászorult
a gyöngéd vigasztalásra.

Január végén volt az idő. Jusszuf ott töltötte a február hónapot.
Márczius 21-én házasságra lépett Gamilával. A vigasztalás tökéletessé
vált.

De hát hogy lehetett ez?

Hiszen Jusszufnak most már két felesége lett. Az egyik ott busul érte
Okellában, a másikkal itt éli világát Damaskusban. Igaz, hogy amaz
Afrika, emez pedig Ázsia, de mégis csak két feleség az. Az pedig nagy
bűn isten előtt, ember előtt. Mit szól majd ehhez a törvény?

Vajjon megmondta-e Gamilának, hogy otthon már feleség és két kis gyerek
várja? Vajjon Gamila elfogadta volna-e őt hites társának, ha ezt
biztosan tudja?

Mindez hiábavaló kérdés most már. Hiszen a házassági egybekelés
megtörtént.

De még hogy történt! Nagyobb törvényességgel és fényesebb, áhitatosabb
ünneppel egybekelés még soha se történt.

Jusszuf és Gamila együtt odajárult a vénekhez. Ott ültek a vének a
zsinagóga előcsarnokában. Mind ott voltak, a kiknek legnagyobb hirük,
tekintélyük és szakálluk volt. Meg is nevezhetjük őket. Lassziado
Eliáhu, Salamo Juda, Hamo Salamo – valóságos szent emberek. Még rabbi is
volt köztük kettő, ugymint Toleduo Jakab és Haim Assalim. Bölcs, tudós,
szentéletü férfiak. És ott voltak még a vének ezeken kivül heten.

Jusszuf és Gamila előadták esetüket és szándékukat. Meghalt Mussza Ben
Szaláma, a bánatos özvegy férje. El is temették tisztességesen, ott
nyugszik immár Ábrahám kebelében. Magzat nem származott, nincs hát a ki
fentartsa a megboldogultnak a nevét, Izrael nemzetségét. De ime Jusszuf,
az elhalt férjnek testvér atyafia eljött messze földről, Egyiptom
földjéről, hogy az ő ángyát megvigasztalja s meghalt testvér atyafiának
magot támasszon. Ők hát házasságra akarnak lépni. Mit szólnak hozzá a
vének?

A vének örvendetes szivvel hallgatták a férfi és asszony egyetértő
kivánságát. Ime, nem gyöngült még az igaz hit; ime, ezek is buzgón
megtartják a törvényt. Megnézték Gamila papucsait. Kicsiny és szép lábai
voltak Gamilának. A papucsok sárga, finom szattyánbőrből. Erős férfinak
nincs oka attól félni, ha gyönge női kéz ily papucscsal pofon üti. Tehát
Jusszufot nem a félelem hajtja erre a házasságra. Hanem Mózes
törvényének tisztelete. Istenes cselekedet.

Másnap, márczius 21-én, volt a templomi esküvő. Valami szent rabbi
halálának is emlékünnepe volt e napon, zsufolásig megtelt tehát áhitatos
hivekkel a nagy damaskusi zsinagóga. Ezer meg ezer ember tehet arról
tanubizonyságot, hogy a bölcs és szent életü rabbi, Toleduo Jakab,
törvényesen isten színe előtt adta össze az ifju házasokat. Ugyancsak ő
hitelesitette a házassági szerződést is.

De hát épen igy esett Jusszuf a két feleségüség sulyos bűnébe. A
törvénynek ennélfogva fejére kell szállani!

Dehogy kell. Hiábavaló beszéd ez! Hiszen napkeleten vagyunk, Ázsiában, a
fölséges török szultán mérhetetlen birodalmában, a hol Allah a
mindenható s Mohamed az ő prófétája; Allah pedig elnézi s Mohamed
egyenesen megengedi a többnejüséget, a fölséges török szultán pedig meg
nem türné, hogy e miatt valakinek a hajaszála is meggörbüljön.

Nem is aggódott e miatt Jusszuf pillanatig se. Hiszen Mózes parancsolja
ily esetben a szent házasságot, ha mindjárt két vagy három feleség támad
is ily módon egy időben egyszerre. Mi lehetne hát az ő bűne?

De sőt nem is maradt Damaskusban, hanem uj feleségét hazavitte
Egyiptomba, fogadott neki külön lakást, rendezett be számára külön
háztartást s élt vele boldogan.

Szenórával is boldogan élt. Annak ugyan nem szólt semmit, hogy másik
felesége is van. El-elmaradt ugyan a háztól gyakran napokon, éjszakákon
át, hanem hát nagy a világ, kereskedő embernek sok dolga, sok utazása
van. Jó ideig egyik asszony se vett észre semmi gyanusat.

De hát igy nem tarthatott örökké. Mindenkinek vannak irigyei,
ellenségei, rossz emberei. Egyszer csak valaki besugta Szenórának az
állapotot.

Szenóra hű asszony volt, derék asszony és jó anya volt. És bizony még
nagyon szép asszony. Szempillantásig se türte férje kétnejüségét. Rögtön
szaladt édes apjához, Ghebálihoz s követelte, legyen igazság! Jusszuf
kergesse el a másik asszonyt, éljen hüségesen igaz feleségével, mert ha
ezt nem cselekszi, ő elválik s boszut áll, ha ég-föld összedül is.

Hogy pedig senki ez iránt kétségbe ne legyen: fogta gyerekeit, nagy
kendőbe bekötözgette s ugy otthagyta férje házát, mint Szent Pál az
oláhokat. Magával vitte gyermekeit s öreg mosónéját s haza költözött
édes apja, édes anyja házához. Egy órát sem töltött bűnös férjével egy
födél alatt.

Azonban férje is közeli rokona volt, hiszen édes anyjának édes testvére
volt, neki meg első izigleni nagybátyja. A családi érdek hát azt
parancsolta volna, hogy simán intézzék el a veszedelmet, mert különben
baj hárul nemcsak férjére s a kis gyerekekre, hanem ipára, napára, édes
apjára, édes anyjára.

A szülők el is követtek mindent, hogy a megsértett asszonyt, Szenórát
csillapitsák.

Semmi se használt. Szenóra nem engedett.

– Az én életem az uramé, nem osztom meg senkivel. Az uram élete is az
enyém legyen, ő se ossza meg senkivel. El kell válnunk.

Hanem hát Jusszuf rossz ember volt. Olyan rossz, mint édes apja,
Szaláma. Tervet csináltak, cselt szőttek, borzasztót.

Ha válás lesz: vissza kell adni a hozományt, azonkivül el kell tartani
Szenórát és a gyerekeket. Ebbe belepusztul a Szaláma-család. Pedig még
Gamilát is el kell tartani, hiszen ő is csak feleség. Ugy kell hát a
dolgokat intézni, hogy válás is legyen, a hozományt is megmentsék,
Szenórát se kelljen tartani. Ő legyen vétkes. Ő legyen a válás oka.

Hogy lehet ez?

Lehet. Arra való a törvény, az ügyvéd, a biró és a ravaszság.

Jusszuf visszament Szenórához. Kért, könyörgött, rimánkodott. Istenre és
mindenre esküdött, hogy Gamilát elkergeti s Szenórának hű férje lesz
halálig és örökkévalóságig. Egyszer vétett Szenóra ellen, ha Szenóra jó
asszony és jó anya: egyszer megbocsát.

Szenóra megbocsátott.

Hiába beszélt most már neki apja, anyja: megbocsátott. Mégis szerette
férjét, szerette gyerekeit, megakarta magát és gyerekeit menteni a világ
nyelvétől. Megbocsátott. Pedig nagyon szép asszony volt, körül is
rajongták, szerencsésen mehetett volna férjhez ujra, mégis megbocsátott.

Hat napig tartott a boldogság. Igazi boldogság. Legalább a szegény
asszony azt hitte. A hetedik napon ott hagyta Jusszuf a faképnél, végkép
odaköltözött Gamilához. Szenórának azt se mondta: beföllegzett. Sőt most
már dicsekedett Gamilával fűnek-fának s nyilvánosan őt vallotta igaz
feleségének.

Mi volt ez? Miért tette ezt?

A hozományért.

Szenóra most már végleg határozott. Most már el akart válni minden áron.
Most már bocsánatról szó se lehet.

De most az öreg Szaláma kezdett ravaszkodni. Oda ment Ghebálihoz s
egyezséget ajánlott. Ám legyen meg az elválás. Visszaadja a hozományt,
de Szenóra mondjon le az ellenhozományról. Ő elmegy Jusszuffal a
rabbihoz s kiállittatja a válólevelet. Boldoguljon Szenóra, a hogy tud.

Ghebáli és Rákhel és Szenóra rámentek a lépre. Kijelentették, hogy ily
módon hajlandók az egyezségre.

Jusszuf kiállitotta a válólevelet s otthagyta a rabbinál. Szenóra majd
akkor veszi át, ha majd a hozomány is kezében lesz.

Szaláma el is hozta Ghebálihoz a hozományt. Maga és fia ugy déli fél
tizenkettőkor megjelent Ghebálinál az irodában. Az iroda ott volt a régi
tőzsde épülete mögött a Mort-Gage-palotában. Az irodában jelen volt
Ghebálin kivül fia Vita és az irodaszolga, névszerint Mohamed Here,
jámbor muzulmán ember.

Szaláma letesz az asztalra egy zacskót.

– Itt a hozomány, a huszezer frank. Adj róla irást.

Ghebáli elkésziti az irást s átadja Szalámának, de egyuttal nyul a
zacskóhoz a pénzt megszámlálni.

Ebben a pillanatban Szaláma mint a párducz odaugrik, odakap, elkapja a
zacskót s fut ki az irodából az irással és zacskóval együtt.

Megvan tehát a nyugtatója, hogy a hozományt visszafizette. De azért
pénze is megvan, nincs egy fillér hijja sem.

– Utána! Utána! Fogjátok el! Zsivány! Rabló, haramia!

Ghebáli is, fia is, a szolga is futnak Szaláma után. De az öreg Szaláma
ugy nyargal, mint a tüzes ló, el nem érné az agár se.

Hanem hát mégis van gondviselés. Végzetnek, sorsnak, véletlennek is
nevezik a gondviselést. S a gondviselés százféle módon, százféle alakban
jelenik meg előttünk. Most épen kóbor kutya alakjában jelent meg.


II.

(A zacskó arany. – A kádi biró elé kerül a dolog. – Jusszuf ravasz. –
Gyanut támaszt Szenóra ellen. – Szaláma és Jusszuf megcsalják a
vámosokat. – Nagy veszedelem támad ebből. – Most már Szenóra is lábra
áll. – Nagy levél érkezik a nemes vármegyéhez. – Mit csinál most
Karakószörcsöki Szörcsöky Ábrahám főfiskus ur?)

Kóbor kutyát megriasztottak egy boltajtóban s a mint kiugrott, vakon,
esetlenül egyenesen Szaláma lábai közé keveredett. Az lett a vége, hogy
Szaláma bukfenczet vetett, csak ugy koppant a feje.

Most már elérték, elnyomták.

– Ide a zacskóval!

Csakhogy a zacskót még akkor is erősen tartotta. Sehogy se tudták
kezeiből kicsavarni, noha el se eresztették.

Alexandria már kissé európai város volt akkor, volt benne szájtátó,
napon sütkérező, utczán henyélő elég. Csoport képződött a dulakodók
körül. Senki se szólt bele a viaskodásba, csak bámult a sokaság
kényelmesen.

A zajra, csoportosulásra, bámészkodásra oda vetődött valami kavasz vagy
rendőrféle. Sehogy se tudta, miről van szó, csak annyit hallott
világosan:

– Enyém a zacskó!

– De bizony az enyém, nem a tied.

A rendőr nem kutatta, melyiknek van igaza. Ő már ki tudta Szaláma
kezéből venni a zacskót, meg se nézte, mi van benne, sulyáról, fogásáról
érezte, hogy arany van benne, nem tökmag. Fogta a zacskót, beletette az
övébe, megfordult és odább ment. Ment a kádihoz, a birósághoz, vitte oda
a zacskót.

Nem kérdezte, kik a dulakodók. Föl nem irta volna a nevüket a világért
se. Oda se állitotta a biróság elé őket. Minek? Hiszen, ha igazi érték
van a zacskóban, majd keresi valaki a kádinál. Ha pedig senki se keresi:
akkor minek vesződjék a dologgal ő is, más is?

Igaza is volt.

Mert most már Ghebáli se hagyta a maga igazát. A házasságnak vége.
Szenóra boldogtalan. Veszendőben a hozomány is. Sőt a gonoszlelkü
Szaláma kezében irás is van arról, hogy ő a hozományt visszaadta. Most
már sietni kell ügyvédhez, biróhoz.

Föl is jelentették Szalámát csalás, fosztogatás, okirathamisitás, rablás
miatt. Hiszen a mint látszik, mind ezt valósággal elkövette.

De nem nagyon félt ettől a pörtől se Szaláma, se Jusszuf.

A pénz a biró kezében. Az hát most már szent igaz, hogy azt a pénzt ő
soha nem látja. Először is a biró kezén menthetetlenül elkallódik.
Csődvagyont vagy efféle pénzt, birságot vagy talált kincset, elkobzott
aranyat, ha rendőri vagy birói kézre került, sohase látott még ember
fia. Még Európában se, hát még Ázsiában, Afrikában. De ha nem igy volna
is, ha elveszti a pört, azt a pénzt kiadják Ghebálinak s ő ettől igy is
csak örökre elesik.

A fődolog tehát az, hogy neki bántódása ne legyen, a pénzt pedig Ghebáli
ne kapja meg. Inkább legyen iróé, biróé, rendőré, prókátoré, lótófutóé,
csak Ghebálié ne. Ő hát abból a pénzből, melyet ő már végkép elvesztett,
szabadon tehet megvesztegető igéretet mindenkinek.

De másként se félt Szaláma. Akadt az ő kezébe fegyver, kivált
Jusszufnak, az ő romlott lelkü fiának segitségével.

Jusszuf ugyanis álnokul, ravasz szinleléssel hat napig lakott
Szenórával, a minek az lett a következése, hogy a jó asszony méhében
magzat támadott. A sok huzavonával hónapok teltek el s most már szemmel
lehetett látni, hogy isten áldása nem késik soká s Szenóra ujra anyai
örömöknek lesz részesévé.

Elgondolhatná-e valaki, mire használta föl ezt az állapotot Jusszuf?

Az istentől elrugaszkodott ember azt hirdette országnak-világnak, ugy
kiabálta tele a fülét, hogy az ő felesége, a szép és erényes Szenóra,
szerelmi kalandokat csinál, erkölcstelen életet él, össze is adta már
magát valakivel, házasságtörést is követett el, sőt gyermeke is születik
nemsokára. Megérdemli ennélfogva mint házasságtörő asszony a
megkövezést, de semmiképen meg nem érdemli a hozományt. Ime, ő már két
esztendeje mult, nem érintkezik a feleségével, a felesége maga önkényt
hagyta el a közös lakást, honnan lenne tehát Szenóra áldott állapota?

Az ily beszéd, ha nem igaz, még ártalmasabb, még gyilkosabb a szegény
asszonyra nézve, mintha igaz. Hiszen ha igaz volna: a vétkező nő
legalább szerelmében találna enyhülést és vigasztalást. De a mikor nem
igaz! A mikor maga a férj támasztja az irtóztató vádat! Hiszen az istent
tagadja meg, a ki az ártatlan nő ártatlanságát tagadja meg!

De Jusszuf és Szaláma nem maradt meg a puszta beszédnél, hanem olasz
ügyvédet fogadott s házasságtörés miatt nyomban följelentette Szenórát.
Követelték, hogy az asszonyt megbüntessék, bezárják, megkorbácsolják,
hozományától megfosszák, a születendő fattyugyereket tőle örökre
elvegyék s becstelennek örökre kimondják.

Nyomban keritettek bábaasszonyt is, a kinek a neve volt Haga Sattuta, ma
is él még, ha időközben meg nem halt. Ez megvizsgálta Szenóra asszonyt s
mint hiteles szülésznő, meg is bizonyitotta tüstént, hogy Szenóra
várandós s egy-két hét mulva szülni fog.

Az egész világ Jusszufnak és Szalámának adott igazat. Ghebáli és
felesége Rákhel sirt mint a záporeső. Most már szentül hitték, hogy szép
és jó leányuk, Szenóra, örökre elveszett s hogy unokáik homlokán örökre
ott sötétlik a gyalázat, a világnak gyanuja, hogy anyjuk hütlen volt,
házasságtörő asszony volt.

Csak Szenóra maradt erős. Őt is megrenditette az első pillanatban az
irtózatos vád, de azután fölocsudott, magához tért. A tigris is megvédi
az ő kölykét, hát a jó anya, hogy meg ne védné magát is, kicsinyeit is?
Azt is, a kik már a porban játszanak, azt is, a ki még szive alatt van
és csak ezután látja meg a napvilágot.

Megvigasztalta édes apját, édes anyját. Meglesz az ő igazsága, ne
busuljanak. Ott van az ő leánykora óta való mosónéja, Uma Musztafa,
derék, bátor Mohamedhitü nő. Meg nem vesztegeti azt a Khazniár se. Tud
az mindent. Tudja azt, hogy Jusszuf hat napig otthon lakott s egyetlen
éjszaka el nem maradt. S tudják ezt a jó szomszédok is egész sereggel.

No csak nagy baj volt ez mégis!

De hát a hol legnagyobb a baj, ugy szól a példabeszéd, ott legközelebb
az isten. Megint csak előállott a gondviselés, de most már nem kóbor
kutya alakjában, hanem egészen másként.

Szaláma és Jusszuf életében ugyanis volt egy botlás. Mint afféle
kereskedők: idegen országokból is hozattak ékszert, igaz gyöngyöt,
selymet, csipkét, aranyhimzést s egyéb efélét. Kegyetlen nagy vámokat
kell ezekért fizetni. De egyszer egy csempész matróz egy nagy küldeményt
elorozott a vámosok szeme és keze elől s oda csempészett Szalámához. A
fele vámot kérte jutalmul. Meg is kapta. De azután a gyalázatos csempész
maga is beállott vámosnak s a nagy jutalom reményében titokban besugta a
vámsikkasztást a vámhivatalnak.

Nagy eset volt. A büntetés ily vádnál rettenetes. Ötvenszeres
pénzbirság. A besugónak jutalom jár s bűneit elengedik. Szerencse, ha a
vétkesnek le nem vágják egyik kezét s ki nem tolják egyik szemét. Olyan
törvény is van Egyiptomban, a mely igy szól. Nagy pénzzel lehet azt csak
megváltani.

Most már ugy látszott, hogy Szaláma és Jusszuf végkép elesik. Ezt már ki
nem állják. Most már a házasságtörési vád is sulytalanná válik. Ki hinne
olyan embernek, a ki kétnejü, a ki saját igaz, első feleségét, noha
ártatlanságát jól tudja, maga vádolja házasságtöréssel, a ki lopott,
sikkasztott, elrabolta a pénzes zacskót s a kiről most már az is kisült,
hogy csempész?

Szaláma most se esett kétségbe. Nagyot gondolt. Nagy dologra határozta
magát.

Volt egy ó-szekrénye s volt annak rejtett fiókja. Senki se tudta titkát,
csak ő maga. Volt abban a fiókban rejtett kincs is, voltak irások is,
régi, sárgult, penészes, itt-ott rongyos irások.

Kiszedte az irásokat s átnézegette. Megtalálta öregapja igazságait s
magához vette. Nyilvánvaló volt ezekből, hogy ő nem a fölséges török
szultánnak, hanem a fölséges magyar királynak alattvalója Veszprém
vármegyéből, Sur községéből. Vele a török biró, a török rendőr el nem
bánhat, őt össze nem kuszálhatja.

Magához vett száz jó körmöczi aranyat s egy zacskó Mária Terézia-tallért
is. Akkor nálunk is kelendő pénz volt, Egyiptomban ma is kelendő. Ment a
konzulunkhoz, a ki ott rezideált Alexandriában.

Mit csinált ott, mit se: ki tudná azt most már elmondani? Onnan kiment
valamelyik rakodó tengerpartra s egy óra mulva elment a török
birósághoz.

Bejelentette ott, hogy ő magyar ember. Megmutatta igazságait.

Egyetlen szavát se hitték, jól összemordiázták. Akármiféle ember:
vagyonát elveszik s egyik kezét bizonyára levágják. A vám a fölséges
szultáné volt. Ha büntetését kiállotta, mehet Magyarországba s törvényt
állhat a vármegye előtt.

Még el se végezték vele ott a szóváltást: ime odaérkezik a konzul
levele. Kemény levél. Az volt bele irva, hogy Bohor Yontob Szaláma
magyar ember, maga is az, fia is az, hajuk szála se görbüljön meg, az
irásokat küldjék át a konzulhoz, majd ő gondoskodik a biróságról.

Akkor nagy háboruja volt épen Törökországnak. A muszka seregek már a
Kara-Dagh bérczein jártak. Attól lehetett félni, hogy a magyar király és
osztrák császár seregei is megrohanják a fölséges szultánt. Mit tehetett
a biróság egyebet Alexandriában? Megengedte Szalámának: hadd fusson.

Szaláma és Jusszuf tehát megmenekült?

Dehogy menekült.

A boszuálló végzet megint előjött valahonnan. Most már a haragos Szenóra
alakjában.

Szenórának most már élete, szabadsága, női méltósága, becsülete,
vagyona, kis gyermekeinek jövendője mind azt parancsolta, hogy ne
engedjen. Ha ég-föld összeszakad is: Jusszufon és Szalámán akármilyen
szomoru, de fényes elégtételt nyerjen.

Sietett hát édes atyjával együtt a mi konzulunkhoz s bejelentette sok
keserü panaszát.

Először is Jusszuf ellen hűtlen elhagyás, kétnejüség és házasságtörés
miatt. De azonkivül rágalom, becsületsértés és hamis vád miatt is,
minthogy őt idegen férfiuval való szerelmeskedéssel vádolta. Végezetül
pedig vértagadás miatt, minthogy Jusszuf saját születendő törvényes
gyermekét nyiltan a biróság előtt fattyugyereknek mondani nem
iszonyodott.

Azután édes apjával együtt bepanaszolta Jusszufot és Szalámát csalás,
okirathamisitás, erőszak, rablás miatt, miért ezek titkon összebeszélve
a zacskó aranyat is, pénzt is, az irást is elragadozták. Folyamodott
végül a kádihoz, hogy neki adják ki a zacskó aranyat, mert az az ő
hozománya. Végzetül pedig a főrabbitól átvette a válólevelet, a melyet
Jusszuf az alku szerint oda letett.

A konzul három napig éjjel-nappal irta a sok panaszt, hogy elküldhesse
oda, a hova kell.

Egyszer csak nagy mennykő levél érkezik a nemes vármegyéhez Bécsből, a
Magyar Királyi Udvari Főkorlátnokságtól. A levél boritékán ékes latin
nyelven meg van irva, hogy a levél az Excellentissimi, Illustrissimi,
Magnifici, Reverendissimi, Spectabiles, Nobiles, Generosi, Egregii
egyházi és világi főrendeknek, nemes uraknak és mind az egész vármegye
Karainak és Rendeinek szól, a melyben felhivatik a vármegye, hogy
biróságai utján a sok mindenféle panaszt fölvegye, a feleket és tanuikat
Ázsiából és Afrikából s mindenünnen a hol csak találtatnak, szine elé
idézze, erősségeiket megfontolja s hazai törvényeink szerint
szolgáltasson törvényes igazságot.

Az alispán, tekintetes Szalóky De Eadem Ferencz úr meg se nézte, mi van
a levélben. Hanem akármi van: adjon róla véleményt a főfiskus ur.
Átküldte hát a levelet ehez. Ez volt a szokás is, igy is illett. Mert
habár a vármegyének hatalma az alispán volt, tolla pedig a főjegyző: de
esze mégis csak a főfiskus.

No, most már uram, uram, Karakószörcsöki Szörcsöky Ábrahám főfiskus
uram, mit csinálsz most?

A főfiskus átolvasta az irásokat, a mindenféle panaszokat és
mellékleteket. Volt ezekben olasz irás, német irás, latin irás, tömérdek
arab és héber irás, de ugyan magyar irás egy betü se volt.

De ez a főfiskust nem akadályozta. Hát hiszen ő ismerte ezt a sok
mindenféle nyelvet. Ha ő nem ismerte volna: hiába fordult volna akár a
nemes káptalanhoz, akár a zsidó rabbihoz a vármegye. Ezt a sok nyelvet
egyik se tudta volna.

De még meg is örült a főfiskus ennek az alkalomnak. Ime, a tanulásban
átvirrasztott sok álmatlan éjszakáért meglesz az illő jutalma, mivel
bebizonyosodik a világ előtt, minő magasztos dolog a tudomány általában
s az ő tudománya különösen.

Bizonyos, hogy az ügyet tárgyalásra ki kell tüzni és a feleket s tanukat
Egyiptomból meg kell idézni. Igaz, hogy a Corpus Juris s a Tripartitum
egy szót se szólnak arról, miként intézze a nemes vármegye Egyiptom
ügyeit, de azért az idézést mégis el kell rendelni, mert a császári
potentátok szerződései igy rendelik, a Főkorlátnokság pedig igy
parancsolja. De azonkivül is a kétnejüség nemcsak sulyos, de utálatos
bűn is. Annak az elvetemedett Jusszufnak meg kell lakolnia. Más
becsületes embernek egy asszony is elég, néha még egy is sok: neki pedig
kettő is kell? El nem nézheti ezt a keresztyén köztársaság s a nemes
vármegye. Lakoljon tehát.

Akkor még nem voltak vasutak, de még a hajók is lassan jártak. Azután
nem is köteles a megidézett ember se gőzösön, se hajón, se kocsin, se
lovon járni. Oly hosszu időre kell a tárgyalás napját tenni, hogy az
alatt az ember Egyiptomból gyalogszerrel is kényelmesen elérhessen
Veszprémbe. Természetesen azon az uton kell jönni, a melyen Mózes
vezérelte a zsidókat. A vörös-tengeren át, a Sinai-hegy alatt, a
sivatagon, Szirián és Zsidóországon keresztül, Kis-Ázsia országait és
tartományait átszelve, végre Macedónián, Bulgárián, Rámán, Szerbián át,
a mi országunkba.

Mózesnek és népének negyven esztendeig tartott ez az ut, noha az utnak
felét se tette meg, minthogy Veszprémig el nem jutott. Csakhogy neki még
nagyon hézagos volt a Baedeckerje s olyan jó tanácsadói az utirányra
nézve sem voltak, mint a főfiskus urnak. Ő ugyanis szegény kéregető
török zarándokoktól megtudta, hogy fél év alatt, ha az ember nagyon
siet, de egy év alatt kényelmesen el lehet jutni Egyiptomból a
Bakonyhoz, ha ugyan az embert utközben a druzok, maroniták, kurdok s
oláh czigányok agyon nem ütik. Kitüzte hát a tárgyalás napját egy
esztendőre.

Egy esztendő nagy idő. Ez alatt a felek ki is békülhetnek, meg is
halhatnak, pestis is támadhat, háboru is. Ki tudja, mi történik az
alatt?

Semmi se történt. Csak az történt, hogy a felek és tanuk megjelentek
mind. Mind, mind, a kiket csak a vármegye megidézett. El nem maradt
volna istenadta népe egy se. S hozott magával még egy csomó ügyvédet is.
Uton-utfélen szedték az ügyvédeket össze. Természetesen olyanokat, a kik
a napkeleti tudományokban járatosak.


III.

(A vármegye tárgyalja a bűnügyet. – A suri riadás. – A tót asszonyok. –
A tárgyalás folyamata. – Mit beszél Jusszuf? – Mit felel Szenóra? –
Gamila mindent elront. – Jusszuf felülkerekedik. – Mit tanit Mózes? –
Mit tudott Jézus Krisztus? – A rettenetes nagy kérdések. – Jusszuf
hatalmasan védi magát. – Gamila szép sárga papucsa. – Kik legyenek a
tanuk és szakértők? – A főfiskus agyonüti az egész bűnpert.)

A tárgyalást meg kellett tartani. Ha Szörcsöky Ábrahám főfiskus nincs:
ma is folyna még a tárgyalás.

Először is meg kellett bizonyosodni a felől, vajjon a nemes vármegye mi
jogon keveredik e más világrészbeli idegen jött-ment népség dolgába?
Vajjon minden ország nem mosogathatná-e a maga szennyesét otthon? Mióta
lett Herkulessé a nemes vármegye, hogy Augiás király juh- és ököraklát ő
tisztogassa ki? A táblabiró urak sehogy se akartak az ügybe
belebonyolódni addig, mig e kérdéssel tisztába nem jönnek.

Hát hiszen a főfiskus úr is igy akarta.

A fővádlott Jusszuf.

Állj elő csak Jusszuf! Hogy kerültél te ide? Miért, mióta s mikép vagy
te magyar ember?

Jusszuf mutatja igazságait. A suriak befogadták az öregapját suri
honosnak.

Az irás tótul, a pöcsét latinul, az aláirók nevét nincs, a ki elolvasná.

A főfiskus mindent tud ugyan, de tótul még se tud. Nosza üljön lóra a
vármegye egyik huszárja, vigye a stafétát Surra. Biró, jegyző,
előljárók, holnap itt legyenek, hozzák el a pöcsétet is, a nagy könyvet
is.

Baj lett ebből.

A huszárt kikérdezték a suriak. Odaért még alkonyodás előtt. Miféle ügy
lehet az, a miért nekik oly lóhalálban kell a szedriára menni? Mi közük
ő nekik Egyiptomhoz?

A huszár nagyon okos ember volt, de az egyiptomi ügyet még se látta
tisztán. Annyit azonban mégis megtudott a vármegyén, hogy a suri
előljáróság olyan irást tud adni, adott is egy egyiptomi embernek, a
melynél fogva ezentul két felesége is lehet egy embernek egyszerre. Épen
e fölött határoznak most a vármegye urai.

A hir hamar elterjedt a faluban. Megtudták az esetet az asszonyok is,
még előljáró uraimék asszonyai is.

Micsoda? Két feleség egyszerre?

A jó tót asszony már csak szelid jámbor asszony, ha van ilyen asszony a
világon. Olyan égiháboru ütött ki menten előljáró uraimék házánál, hogy
csak ugy pattogott, dörgött, villámlott az egész falu.

Szerencsére előljáró uraiméknak kocsira kellett ülni hamarosan, egész
éjjel utazni, hogy reggelre ott legyenek a törvényszéken.

De kocsira kaptak ám az asszonyok is. S vágtattak előljáró uraimék után
ők is. Csakhogy az ő kezükben sodrófa, fazékszedő bot, pemétnyél, mosófa
is volt. Majd megtanitják ők a világot arra, lehet-e egy embernek két
felesége egyszerre?

Szörcsöky Ábrahám főfiskus ur reggeli kilencz óra tájban nagytekintélyü
lépésekkel ballagott föl a vármegyeházához. Még akkor a régi
vármegyeháza állott. Másfél öl vastag kőfalakkal a török ellen. Az
ágyugolyót meg se érezte. De a főfiskus ur lépéseit megérezte.

De most még azt se érezte meg. Mert olyan zenebona volt a nagykapu
előtt, a milyen ott se azelőtt, se azóta soha nem volt. Egy csomó
asszony meg akarta ostromolni a vármegyeházát s be akart rohanni a
kapun. Ha Mátyás, a várnagy ott nincs egy ólmos buzogánynyal s tizenkét
vármegye-huszár nehéz fringiákkal, be is rohan. A sodrófák, pemétnyelek,
fazékszedő botok villogtak a levegőben.

– Miféle asszonyszemélyek ezek?

– A suri tót asszonyok, tekintetes főfiskus ur!

– Mit akarnak?

– Be akarják verni a suri előljárók fejét.

– No azt itt a vármegye szemeláttára nem tehetik. Hanem otthon
megtehetik.

Bement a főfiskus úr a nagykapun. Vigyázóra álltak a kapuőrző huszárok.
Egy pillanatra elhallgattak az asszonyok is. Mátyás, a várnagy akkor
szólt hozzájuk.

– Na, asszonyok, hallottátok, mit mondott a főfiskus úr? Itt a vármegye
szeme előtt nem szabad senkit bántanotok. Otthon végezzétek el, a mit
akartok!

Ebben mintha megnyugodtak volna az asszonyok.

Odabent a nagy palotában kezdődött és folytatódott a tárgyalás.

A suri előljárók megnézték Jusszuf levelét. Bizony az tótul van. A
pöcsét is az igazi rajta. Ki irta alá a levelet: azt most már nem lehet
tudni. Bizonyos, hogy nem élnek már, a kik aláirták. Ők, a mostani
előljárók, olyan ártatlanok ebben, mint a ma született gyerek. Kérnek is
erről a nemes vármegyétől igazságot, mert különben ők falujokba haza nem
mehetnek, asszonyaik előtt a lábukon meg nem állhatnak, kénytelenek vén
fejjel elszéledni Bakony erdejében.

A vármegye belátta siralmas voltuk nehézségét. Alkalmas huszárfedezet
mellett beeresztette az asszonyokat a tárgyaló palotába. De a fazékszedő
botot és sodrófát kint kellett hagyniok a kapu alatt. Bent azután
megértették, hogy a mostani előljárók ártatlanok. Nem akarnak ők
maguknak két feleséget egyszerre. Azt az egyet is nehéz elviselniök, a
ki van. A kik ma élnek, nem azok a vétkesek, hanem azok a vétkesek, a
kik már régen meghaltak. De még azok se vétkesek, hanem ime, ez a
Jusszuf, nézzék meg jól, mert suri ember létére egy szót se tud tótul.
De még az se bizonyos, hogy ez is vétkes-e? Ez csak akkor lesz bizonyos,
ha a nemes vármegye ugy találja. De a nemes vármegye meg nem
vizsgálhatja az ügyet addig, mig a suriak itt őgyelegnek. Menjenek hát
haza békességgel, isten hirével. A mit ha nem cselekednének, a vármegye
bezárja őket a legmélyebb pinczébe.

Erre a bölcs szóra a suriak csakugyan elszéledtek.

Most már meg lehet kezdeni az ügy tárgyalását. Kitünt, hogy a nemes
vármegye az illetékes biró s a suri tót asszonyok se zavarják a
biróságot.

Először a főpanasztévőt kellett meghallgatni, Szenórát. Az alispán
intésére Mátyás, a várnagy kikiáltott:

– Jusszuf Bohor Yontob Ben Szalámáné asszonyság álljon elő panaszával.

Nem állt elő senki. Nem mozdult meg senki.

Mi ez? Mi történt? Hiszen mindenki megjelent, ott van a folyosón egész
Ázsia és Afrika, miért nem jelentkezik senki? Hiába kiált a várnagy
háromszor is.

A főfiskus urnak, Szörcsöky Ábrahám úrnak kellett kinézni s valamit
törökül, arabul és héberül mondani, mig utóbb előállt az asszonyság.

Csakhogy most meg két asszonyság állt elő egyszerre. Szenóra is, Gamila
is.

A szedria elnöke, Szalóky viczispán uram sehogy se akarta megérteni a
dolgot. A főfiskus úr alig tudta neki megmagyarázni, hogy most nem
Veszprém vármegyében vagyunk, hanem Afrikában s hogy épen az a baj, hogy
ugyanazon a néven két asszonyfeleség van a világon egyszerre. Mátyás
várnagy kiáltása az oka a tévedésnek.

Ez azonban semmi baj. A tévedés csakhamar kiderült. Gamila félreállt, ő
nem panaszos fél. Szenóra a panaszos fél, őt tessék kikiáltani.

– Mi a neve?

– Szenóra Ghebáli.

– Hol és mikor született?

– Nem tudhatom én azt. Csak a rabbi tudhatja azt.

A birák összenéztek. Ez az asszony okos asszony. S bizony igazat beszél.
Ki is tudhatná azt egész bizonyossággal, hogy ő hol született s mikor
született? Hát a madárfióka tudja-e, hát a kis macskakölyök tudja-e? S
bölcsebb-e a csecsemő, a ki ma jött a világra, mint a madárfióka?

Menjünk tovább.

– Mi az ön állapota?

– Ezt a kérdést nem értem.

– Hajadon vagy özvegy vagy férjes nő?

– Nem vagyok se hajadon, se özvegy, hanem férjes nő vagyok.

– Hogy hivják a férjét?

– Az én férjem a becsületes Jusszuf Págiel Ben Makhli Alexandriában.

Ez a felelet különösen felköltötte a főfiskus ur figyelmét.

– Hát ön nem a Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma felesége?

– Annak a rossz embernek azelőtt voltam a felesége, de az isten
megszabaditott tőle, most a Págielnek vagyok hűséges hitestársa.

Ugy volt biz az. A mig az első férje Gamilával élte világát s a mióta a
nemes vármegye szine elé való idéztetést megkapta, ezelőtt kerek egy
esztendővel: azóta az alexandriai rabbitól átvette a válólevelet, a
káditól is kipörölte a zacskó aranyat, az ő hozományát, Pagiel Ben
Makhli édes szavait is meghallgatta, feleségül is ment hozzá, született
is már egy kis gyerekük, két hónapos lesz négy nap mulva.

Nagy álmélkodással értették ezt meg a táblabiró urak. De természetesnek
és helyénvalónak is találták. Mert Szenóra asszony olyan szép és üde
asszony volt, csak ugy ragyogott. Az ily ragyogó, szép asszony pedig
csakugyan nem arra való, hogy otthon üljön, süssön-főzzön, mosogasson s
örökké pereskedjék, ugy hullassa el lassankint virágait, mint a bodzafa,
hanem arra való, hogy szeressen, mosolyogjon, csókot adjon, férjet
boldogitson, gyereket szüljön s maga is élje világát.

Csak az volt most már a kérdés: fentartja-e panaszát korábbi férje
ellen, házasságtörés, vértagadás, rablás, fosztogatás és kétnejüség
miatt? A viczeispán egyenesen föl is szólitotta: nyilatkozzék!

– Én bizony, hatalmas urak, semmi panaszomat fönn nem tartom az ellen a
rossz ember ellen, mert én most már boldog vagyok, nem is gondolok arra
az emberre ezentul. Legyen vége minden pörnek.

Hajh, te együgyü napkeleti zsidó asszony! Te azt hiszed, most már minden
pörnek vége szakad. Dehogy szakad. Hiszen annak a boldogtalan Jusszuf
Ben Szalámának mégis csak két felesége volt egyszerre. Megbocsáthat neki
az isten, megbocsáthat mind a két felesége, de a törvény meg nem
bocsáthat. A nemes vármegyének pedig az a kötelessége, hogy a törvényt
hajtsa végre. Állj elő hát csak Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma s
védelmezd magad, a hogy csak tudod.

Előállt a vádlott.

Derék, szemrevaló, erős, fiatal férfi. Haja, szemöldöke, bajusza,
szakálla sürü, tömött, kusza, bozontos, mint az erdő. Meg is jegyezte az
egyik táblabiró, hogy az ily férfiunak messze napkeleten bizony lehet
két felesége is egyszerre. Rá is hunyoritott a dévaj szó miatt a
viczispán ur.

– Törvényes házasságban éltél-e Szenórával?

– Abban éltem.

– Törvényes házasságban éltél-e ugyanakkor a damaskusbéli Gamilával?

– Nem éltem.

– Pedig a vád ugy nehezedik rád. Érzed-e bűnös voltodat?

– Nem érzem.

– Hát mi a mentséged?

– Az én édes testvérem, Ramira Yontob Ben Szaláma meghalt, mag nélkül
hagyta az én ángyomat, Gamilát, én gondját viseltem, hogy ha fiat szülne
a világra, annak neve az én elhalt édes testvérem neve legyen, hogy az
én édes testvérem neve el ne töröltessék az Izrael nemzetségéből.
Istennek törvénye ez és Mózesnek parancsolatja. Ennek engedelmeskedtem.
Ebből áll a mentségem.

Nesze, főfiskus! Most állj hát elő már Karakószörcsöki Szörcsöky
Ábrahám, erre felelj!

De a mindentudó főfiskus meg nem ijedt. Jól ismerte ő a szentirást.
Tudta ő azt, mi van megirva az ó-testámentomban Mózes ötödik könyvében,
ötödik könyvének huszonötödik részében és pedig e résznek ötödik és
következő verseiben. Sőt az uj testámentomot is jól ismerte, a holott is
Szent Máté evangyélista evangyéliumának huszonkettedik részében a
huszonnegyedik versben meg van irva, hogy Mózes parancsolatját a mi
Urunk Üdvözitőnk Jézus Krisztus maga is jól tudta s az ellen még ő maga
se tett kifogást. Szinte kérdezhetné hát az ember, hogy a nemes vármegye
miként lehetne jobb és bölcsebb, mint Mózes próféta vagy épen a mi Urunk
Üdvözitőnk?

De hát akármi van megirva a szentirásban, bizonyos, hogy suri embernek,
Veszprém-vármegyei embernek egyszerre két felesége nem lehet, ha
mindjárt Afrikában lakik is.

Menjünk csak sorba. Deritsük csak ki egymásután, mi történt valósággal?

Jusszuf után kihallgatták nagy gondosan Gamilát is. Sok volt a kérdés.

Törvényes házasságban élt-e Gamila az elhalt Ramira Yontob Ben
Szalámával? Be van-e ez bizonyitva? Vannak-e erre tanuk? Kéznél van-e a
kétuba vagyis a házassági szerződés? Ki előtt és mikor történt a
házassági egybekelés? Meghalt-e igazán Ramira vagy csak elbujdosott a
pusztába? Valóságos özvegy lett-e Gamila?

Mert ha nem: akkor annak a gézenguz Jusszufnak a mentsége semmit se ér.
Akkor isten törvénye és Mózes parancsa mögé nem bujhat, akkor a
házasságtörést legalább elkövette.

De ez még nem lett volna baj. A házasságtörés miatt csak Szenóra
tehetett panaszt, de ime, ő a panasztól elállott, ahhoz hát most már
senkinek semmi köze. Abba most már a nemes vármegye se szólhat bele. A
nemes vármegye most már csak a kétnejüséget üldözheti.

De épen ebből ered most már a további kérdések sokasága.

Vajjon ugy élt-e egymással Jusszuf és Gamila, mint valóságos férj és
feleség?

Vajjon nem született-e már gyerek s meg van e mentve Izráel nemzetsége
számára Ramira testvér neve?

De még ezt a kérdést is megelőzi az, vajjon törvényesen lépett-e
házasságra Jusszuf Gamilával? Készült-e a házasságról kétuba? Vajjon
Toleduo Jakab, a damaskuszi szent és tudós rabbi igazán összeadta-e a
feleket? Beirta-e könyvébe az esküvőt? Házassági egybekelésnek
tekintette-e a szertartást? Kijelentette-e ezt nyiltan a szentegyházban?
Kik a hiteles tanuk erre nézve?

Azonban Mózes törvénye azt rendeli, hogy a szentegyház kapujában kell az
eféle dolgot először elvégezni a vének előtt. Vajjon Jusszuf és Gamila
odamentek-e a kapuba? Ott voltak-e a vének? Hány vén ember volt ott? Az
igazi vének voltak-e ott? Kik voltak azok? Élnek-e még vagy már mind
elmentek Ábrahám kebelébe?

A jó táblabiró urak, mire mind e kérdés tisztába jött, annyira tele
lettek mindenféle napkeleti arab és zsidó tudománynyal, hogy majd
leszédültek a birói székről. Váltig figyelmeztették is a főfiskust, hogy
mai napra elég lesz már a sok bölcseség, nem akarnak ők rabbik lenni, se
most, se jövendőre.

– De domini spectabiles, türelemmel kell lennünk. Ezentul jön még a
java!

Az igaz, hogy ez a Gamila tüneményes szép asszony volt. Nagy
szerencsétlensége volt ez a vádlott Jusszufnak. El nem hitte neki a
nemes vármegye, hogy csupán azért esett a kétnejüség bűnébe, hogy Mózes
parancsolatját s isten törvényét akarta tisztelni. Tisztelte bizony a
szép asszonyt.

Ez lett az általános vélemény.

De a szép asszony igazán és őszintén is beszélt. Az az olasz ügyvéd, a
kit Alexandriából magukkal hoztak, őt nem tudta egészen kitanitani. Vagy
elfeledte a tanitást. Nem ugy, mint furfangos férje: Jusszuf Yontob.

A szép asszony elmondta himezetlenül, hogy ők bizony törvényesen keltek
össze s azóta ugy élnek, mint férj és feleség. Egy házban, egy lakásban,
közös asztal és közös ágy, született is már egy szép kis leánykájuk.
Most még kicsiny, de azért hasonlatos a rózsavirághoz, adjon neki Izrael
istene egészséget és boldogságot.

A mig beszélt, Jusszuf folyton suttogott ügyvédjével. A táblabiró urak
észre se vették. Szemük, szájuk, fülük csak a szép asszonyra irányult.
Arabul beszélt. Nem is értette más a beszédet, csak a nagy tudományu
főfiskus. Az arab beszéd bizony nem szépen hangzik a mi fülünkbe.
Torkából, melle fenekéről, lassu hangon beszél az arab, de szava mégis
csak ugy reszeli a magyar ember fülét. Hanem a szép asszonytól, ha
arabul beszél is, jól esik a szó. Igaz, hogy az ember belebódulhat
ajkainak édes mozgásába s abba a fénybe, melyet hófehér fogainak s tüzes
szemeinek villogása áraszt.

Legalább egy Pápáról való gazdag zsidó ifju egészen belebódult. Eljött a
szedriára hallgató közönségnek s a mint meglátta Gamilát, le nem tudta
róla venni szemét ezentul.

Végre is Jusszuf Yontob ellen legveszedelmesebb tanu lett édes felesége,
Gamila, pedig hát a miatt hagyta el Szenórát. Nem akart Gamila semmi
rosszat, de őszinte beszéde után most már semmi kétség se maradt a birák
lelkében. Bizony csak két feleségü gonosztevőnek bizonyult Jusszuf. Nem
használt ő neki most már Mózes törvénye se.

Nem-e? No majd meglássuk.

Nem hiába volt az a suttogás az alexandriai olasz ügyvéddel. De ugy
megvédte magát Jusszuf, mint a lybiai oroszlán.

– Ennek az asszonynak ostoba fecsegéseire ne hallgassanak a hatalmas
birák urak. Majd elmondom hát én az igazságot egészen! – Igy kezdte
Jusszuf a szót. Azután pedig igy folytatta:

– Istennek törvénye és Mózesnek parancsolatja ugy szól, a hogy mondtam.
Csakhogy van a dolognak egy kis bibéje. A törvény csak akkor rendeli és
csak akkor engedi meg az ily testvératyafiságból eredő házasságot, ha a
testvératyafiak együtt laknak. Egy födél alatt, egy sátorban vagy egy
barlangban. Igy volt ez Ábrahám óta s nem lehet ez másként ma se,
ezentúl se. Tessék csak a szentirást figyelmesen elolvasni. Már pedig
bizonyos, hogy én Afrikában laktam Szenórával, ez a fecsegő asszony
pedig Ázsiában lakott Damaskus városában az én Ramira testvéremmel,
olyan ház és olyan sátor pedig nincs a világon, a mely alá Afrika is,
Ázsia is odaférne. Nem laktunk mi együtt soha, tehát nem is kelhettünk
össze törvényes házasságra. Ez a Gamila asszony igen is hozzám
csatlakozott, el is vittem Alexandriába szerelmes barátnőmnek, de
házastársamnak nem.

S azután odafordult Gamilához.

– No erre felelj hát asszonyi állat!

Felelt is.

Egy szempillantás nem nagy idő, de annyi se kellett hozzá, szép, kék,
szironynyal kifigurázott, sárga papucsa már ott volt úrnője kezében,
odaugrott Jusszufhoz, mint a nősténypárducz és csitt-csatt, ugy
elagyabugyálta azzal a papucscsal azt az erős embert, hogy annak haja,
bajusza, szakálla teljesen összegubanczolódott. Nem ismerte volna meg
még édes anyja se. Ha pedig Mátyás, a várnagy oda nem ugrik s a szép
asszony kezeit el nem kapkodja: azok a kezek még a szemeit is kikaparták
volna Jusszufnak.

Nagy jelenet volt. A táblabiró urak szájában a pipa is kialudt. Nem is
lehetett ezt szigoru büntetés nélkül hagyni. Meg is dorgálta az elnöklő
viczeispán úr keményen a haragos menyecskét.

– Máskor, lányom, az ilyen családi háboruságot otthon végezzétek el.

– Nem én, hatalmas urak! Ezzel az emberrel nekem többé sehol se lesz
otthonom.

Senki se volt a nemes vármegyén, a ki nem a szép asszonynak adott volna
igazat.

De a főfiskusnak meg kellett őriznie hidegvérét. Ő nyomban belátta, hogy
Jusszuf védekezése nem alap nélkül való. Mózes parancsolatja csakugyan
ugy szól, a hogy Jusszuf idézi. Most hát az ügy uj fordulat előtt áll.
Mert ámbár Jusszuf cselekedete törvénytelen is, utálatos is, de a puszta
szerelmi viszony még se házasság. Ha pedig Gamilával nem volt házasság:
akkor kétnejüség sincs, tehát elesik a vád is.

Vajjon hát együtt laktak-e Jusszuf és Gamila?

Bizonyos, hogy Jusszuf az egész február hónapot és márczius hónap husz
napját Damaskusban töltötte, Gamila házánál. De az is bizonyos, hogy
Ramira halála miatt ment oda, mert lakása Alexandriában volt.
Damaskusban léte hát csak látogatás, nem együttlakás.

Mi a látogatás? Mi az együttlakás?

Hogy mi ez Veszprém vármegyében: jól tudjuk. De hogy mi ez Sziriában,
Palesztinában, Ázsia pusztáin: ezt épen nem tudjuk. Verbőczy
Hármaskönyve erről épen nem beszél. Ezt csak a damaskusi vének, bölcsek
és rabbik tudnák megmondani. Lasziadó Éliáhu, Hamo Salamo, Toleduo Jakab
és Haim Assalim és a többiek. Ezeket hát okvetlenül meg kell idézni
tanuknak, mert e nélkül a valóságos igazságot kideriteni nem lehet.

De még ez se elég.

A nemes vármegye holmi idegen, ázsiai emberek szaván el nem indulhat.

Hazai tudósokat is meg kell hát hallgatni. A pozsonyi, ó-budai és
abauj-szántói tudós rabbik mulhatlanul nyilatkozzanak a kérdésben. Még
pedig a kérdés minden ágazatában.

Még ez se lesz elég.

Mert minden bölcseség, a mi ezektől származik, mégis csak zsidó
bölcseség. Már pedig a nemes vármegye csak a hazai törvények szerint
itélhet. Meg kell tehát még kérdezni a pesti univerzitás tudósait is,
vajjon ők tudnak-e valamit és mit tudnak ebben a szövevényes ügyben.
Igaz ugyan, hogy Szörcsöky Ábrahám főfiskus úr többet tud, mint minden
rabbi és univerzitás a világon, de a felső biróságokra tekintettel kell
lenni, a kik pedig szakértők nélkül el nem lehetnek.

Birói határozatot pedig kell hozni késedelem nélkül.

A tárgyalást el kell halasztani.

Mához egy esztendőre uj tárgyalásra kell megidézni a feleket, tanukat és
szakértőket Európából, Ázsiából és Afrikából.

Jusszufot és Gamilát ágytól és asztaltól el kell választani tüstént.
Mert vagy kettős házasság a házasságuk vagy bűnös együttélés, a miként
Jusszuf maga bevallotta. Mind a két esetben törvénybe ütköző utálatos
cselekedet, botránkozásul szolgál mindenkinek s a keresztyén köztársaság
ezt nem türheti.

Erre ugyan nem volt nagy szükség. Gamila ugy se ment vissza többé
Afrikába. Az a Pápáról való zsidó ifju pártját is fogta azonnal s
elvitte szülőinek hajlékába. Utóbb boldog pár is lett belőlük.

Hanem a gonosz Jusszuf ugyan meglakolt. Végképen elvesztette mind a két
feleségét, mind a két szép asszonyt. Meg is érdemelte.

De mi legyen most már a pörrel egy esztendő mulva?

A táblabiró urak a főfiskus előtt kijelentették, hogy ők vénségükre már
semmiféle ázsiai, afrikai zsidó tudományt nem tanulnak, a világ csufjává
lenni nem akarnak, valahogy intézze el a dolgot náluk nélkül.

– Elintézem.

Tárgyalás után az összes zsidókat, arabokat és olaszokat elvitte a
várba, a hol vége van a világnak a nagytemplom és a szeminárium mellett.
Ott kőfallal végződik az utcza, hogy az ember le ne hulljon a vár
szikláiról a semmiségbe. Onnan már csak a Bakony bozontos óriását lehet
látni, a Papodtetőt. Ott hozzájuk fordult:

– Hallottátok-e már hirét a Bakonyerdőnek? Nézzétek, itt van. Tudjátok-e
mi van a Bakonyerdőben?

Jusszuf felelt, ő már világjártas ember volt.

– Én tudom. Ott terem a Sobri.

– A Sobri is ott terem, de a mogyorófa is. A vármegye most megidézett
benneteket ujra egy esztendőre. De ha közületek egy teremtett lélek is
megjelenik a terminusra, a Bakonyerdő minden mogyorófáját a hátatokon
töretem össze.

De nem is jelent ám meg senki. Pandúrt pedig Ázsiába, Afrikába csakugyan
nem küldhetett a vármegye. Ki fizette volna a költségeket?

Igy tudta csak a nemes vármegye ezt az ügyet elintézni.




A TAKARÉKPÉNZTÁR.

(A nemzet ébredése. – Mit szólnak ehhez a szent-gáli királyi vadászok? –
Fáy András javaslatát elfogadják. – De nem ugy, a hogy Áron zsidó jónak
látja. – A szent-gáli takarékpénztár alkotmánya. – Mi van a régi
archivumban? – Gyül a pénz. – Alig tudják utóbb a vasas ládát fölemelni.
– Egyszer csak minden elvesz szőrén-szálán. – Hova lett a
takarékpénztár?)

Innen-onnan hetven esztendeje, a mikor az az eset történt, a melyet most
elbeszélek. Szent-Gálon már nem is emlékszik más rá, talán csak az én
öreg barátom, Szalay János. Ő is gyerkőcz, ő is surján legény volt még
akkor, a mikor kezdődött a történet.

Fölébredt a nemzet. Felső-bükki Nagy Pál és a nagy gróf Széchenyi két
kézzel markolt bele az alvó nemzedék üstökébe s megrázta istenesen.

– Ébredj, magyar!

Szent-gáli uramék is érezték a rázást, ők is hallották az intő szót.
Elkezdtek fölötte tanakodni. A községházánál, vadászaton, a herendi
kocsmában, a gombási csárdában, a veszprémi Angyal-vendéglőben s
mindenütt, a hol seregesen összejöttek. Hol egyik, hol másik szóba
hozta. A rektor úr mindig szóba hozta. Diákjárás idején a pápai diákok
mindig emlegették. S azután egyik szó jött a másik után. Tanakodtak.

De hát mit csináljanak?

Töröljük el az ősiséget. Legyen hitele is a magyar embernek!

Ez az ébresztő szó nem találkozott köztetszéssel. Ősi örökségét ne
bitangolhassa el könnyelmüen senki. Adósságot derüre-borura ne
csinálhasson senki. Az adósságcsinálók nagy része ugy is csak gézenguz.
Ne szaporitsuk őket.

Állitsunk kaszinót, rendezzünk lófuttatásokat, utazzunk külső
országokba, tanuljunk angoltól, némettől, francziától.

Ezekben már van valami. Csakhogy mindez nagy úrnak, tudós embernek,
országjárónak, bálizsnak, kucsébernek, vándorló legénynek való mulatság.
Cselekedjék ők, ha unatkoznak. Ezekhez semmi közünk.

Lelenczház. Börtönjavitás. Vakok, siketek, némák, őrültek háza.
Perrendtartás. Halálos büntetés eltörlése.

Bolondság az egész. Ilyesmire nem adja fejét királyi vadász. Ugy is tele
van duhajjal, utonállóval, szegény legénynyel a Bakony. Sobriékkal most
se birunk. Csak az kellene még, hogy javitsuk a börtönt s töröljük el a
halálos büntetést. Hát sarkantyus csizma, darutollas süveg nem kellene
még a duhajoknak?

Jobbágyság felszabaditása. Törvény előtti egyenlőség. Közteherviselés. A
nemes ember is fizessen adót, ő is csinálja az utat, vámon-réven ő se
legyen mentes.

No ez már sok! Az se becsületes ember, a ki ezt kitalálta. Legalább is
rossz magyar, rossz hazafi. Lemondani az ősi jusról! Nemes ember szüz
vállaira terheket rakni! Hogy olyan ember, a ki erre törekszik, még
szabadon járhat isten ege alatt – ezt is szégyenlenünk kell. De be se
tegye a lábát, ha van istene, a mi határunkba.

A nagy Széchenyi váltig biztat: ne henyéljünk, ne hagyjuk haszon nélkül
mulni a drága időt, hanem dolgozzunk éjjel-nappal mint az angol.

Ez se épen bölcs tanács. Szegény angolt sajnáljuk ugyan, de bizony mi
nem követjük. Igás jószágnak való a munka, meg cselédnek, napszámosnak,
nem pedig nemes embernek.

Hanem hát egyszer csak az történt, hogy nemes Pest-Pilis és Solt
törvényesen egyesült vármegyéken valami Fáy András nevü birtokos nemes
ur, egyébként jeles mesemondó és táblabiró azt javallotta, hogy
állitsunk takarékpénztárakat. Ne szórjuk el az aprópénzt, hanem gyüjtsük
össze a filléreket, hatosokat, huszasokat. Adjuk oda ahhoz értő okos
emberek kezébe, azok majd kamatoztatják s egy-két év mulva, talán észre
se vesszük, csak szép summa pénz, csak derék tőke gyülik a számunkra. Ha
épitkezni kell, ha lányt adunk férjhez, ha kárt vallunk, ha elemi
csapást kell pótolni: legalább lesz pénzünk, nem kell adósságot
csinálni, nem kell kölcsön után futkosni, nem kell egyik-másik birtokot
zálogba adni s a módosabb atyafiaknál nem kell segitségért kunyorálni.

Állitsunk takarékpénztárt!

Ez már beszéd.

Szent-gáli nemes uraimék azt mondták: e fölött már érdemes gondolkodni.
Sőt, a mikor megbizonyosodtak, hogy Veszprémben is állitanak
takarékpénztárt, sőt ebben még a vármegye urai is, de még a káptalanbeli
urak is ugyancsak buzgólkodnak: nagy hirtelenséggel elhatározták, hogy
Szent-Gálon is legyen a köztársaságnak takarékpénztára. Még pedig előbb
legyen mint akár Veszprémben, akár Pápán. Szent-Gál legyen az első. Meg
ne előzhesse őket senki.

De hát miféle csoda az a takarékpénztár? Ezt kellene tudni.

Egyik kocsmárosuk zsidó ember volt. Megkérdezték a dolog felől. Ő se
tudta. Lelkére kötötték, járjon utána. A kocsmáros szót fogadott. Nem is
lett volna tanácsos szót nem fogadnia. Utána járt s megtudott mindent.

Részvényt kell aláirni. Minden részvény legyen ötven forint. Kétszáz
részvény tizezer forint. Ez legyen az alaptőke. Ezt kell kiadni kamatra
s a jövedelemből az esztendő végén osztályt kell adni minden
részvényesnek. E nélkül nincs takarékpénztár.

Igy beszélt a zsidó ember. De ki is nevették nyomban. Megbolondult a
zsidó ember. Kár érte, mert kocsmárosnak jóravaló ember.

Már hogy szent-gáli királyi vadász aláirjon valamit, akár részvényt,
akár mást! Micsoda gondolat ez? És azután ő irjon alá s mégis ő fizessen
ötven forintot minden részvény után? Akkor fizessen, a mikor nem köteles
vele, holott akkor se fizet örömest, a mikor köteles vele?

No, Áron, ilyen bolondsággal elő ne állj ezentúl.

De ha befizetné is az ötven forintot: vajjon ki lesz azért felelős?
Mikor fizetik vissza? Mennyi lesz a kamat? Azután miért turkáljon idegen
az ember pénzében? Mindenki maga viseli legjobb gondját a maga pénzének.
Okos ember nem áll önként gyámság alá.

Az Áron kocsmáros azt is elmondta, hogy a takarékpénztárnak lesz elnöke,
ügyvédje, két-három igazgatója, pénztárosa, könyvirója, mindent fölirnak
nagy könyvekbe. A ki beteszi a pénzét, adnak róla irást. A kinek
kölcsönt adnak: attól irást vesznek. Az adóst, ha nem fizet: pörbe
idézik, megbirósitják, ökrét-lovát összeirják, mindenét elkótyavetyélik,
de a pénzt rajta behajtják. Igy szaporodik a takarékpénztár jövedelme.
Ebből aztán először fizetik az ügyvédet, azután az elnököt és az
igazgatókat, de a pénztárost és a könyvirót is. Ha még ezentúl is marad
valami a jövedelemből: abból csinálnak tartaléktőkét s abból juttatnak a
részvényesek számára is.

Sehogy se ment ez a dolog szent-gáli uraimék fejébe.

Hogy ők könyveket irjanak, irásokat szerkeszszenek, adósokkal,
ügyvédekkel viaskodjanak, szegény adós feje alól elszedjék a párnát: ezt
már ők semmi szin alatt nem cselekszik.

Ilyen takarékpénztár nekik nem kell.

De valamilyen mégis csak kell. A kor intő szózata elől nem dughatják be
füleiket. Fáy András uram szava ne legyen a pusztába kiáltó szó.
Szent-Gál is együtt akar haladni az ébredő nemzettel. De csak
okkal-móddal.

Hiszen ismerik ők a takarékpénztárt. Van ő náluk, csakhogy más a neve.
Házi persely a neve. Helybéli gelencsér csinálja: Figuli uram. Apró
malacz az alakja, nyilás van a hátán, egy krajczár az ára s a mi
pénzecskét a gyermekek ajándékba kapnak, azon a nyiláson belehányják a
malaczba s a mikor már tele van: földhöz vágják a malaczot. Kihull
belőle gyakran két-három váltó forint is. Ez az igazi takarékpénztár.

Ilyet kell csinálni, csakhogy nagyban.

De nem részvények alapján, de nem is mások pénzéből, de nem is a
magukéból.

A maguk pénzét épen nem adják oda. Ott van az jó helyen, a hol van.
Mihelyt más kezében volna: nem volna olyan jó helyen. Nem biznak ők
elnökben, ügyvédben, pénztárosban, igazgatókban. Sok ember ez. Sok
embernek sok keze van. Baj lesz abból utóbb is, ha sok kéz között
tilódik az ember pénze.

De nem kell ám a mások pénze se. Nekik ne irjon alá részvényt senki, de
takarékpénztári betétet se vigyen hozzájuk senki. Okos ember ne
vesződjék más pénzével, ha elkerülheti.

Elveszhet könnyen vagy a pénz, vagy a becsület.

Más pénzével több gond jár, mint a szopós gyerekkel. S minek a gond, ha
a nélkül is el lehetünk?

Hanem hát ha se a magunk pénzét, se a mások pénzét nem takargatjuk:
miből lesz akkor a takarékpénztár?

Bizony a köztársaság pénzéből.

Van a szent-gáli közbirtokosságnak három-négy malma, három-négy
kocsmája, mészárszéke, italmérése s huszonötezer holdnyi Bakonyerdeje,
királyi vadászváltsága s egyéb százféle czimen való kisebb-nagyobb
bevétele. Egyik csurran, másik csöppen. Ha nem csurran: legalább
csöppen. Gyüjtsük össze a csurgást is, a csöppenést is, ne költsünk
nyakló nélkül, rakjuk össze a huszasokat, rakjuk be nagy perselybe, a
melyet nem Figuli uram készit töredékeny cserépből. S a mikor majd sok
pénz gyül össze, vagy valami nagy szükség zuhan a nyakunkba vagy a haza
szorul jó fiainak áldozatára: ám akkor csináljunk belőle istenes dolgot.

Ebben történt megállapodás.

Csináltassunk jókora ládát tölgyfadeszkából. Fiókok, szekrények nem
kellenek bele. Bankót nem gyüjtünk. Isten tudja, mi lesz a bankóból.
Aranyat se gyüjtünk. Nem jár kézen-közön. Kongópénzt se gyüjtünk.
Annyiféle van már, sokszor csak a kofa tud rajta eligazodni. Hanem
ezüstpénzt gyüjtsünk. Huszast, márjást, tallért, lázsiást.

A ládát megcsinálja valamelyik molnárgazda. Szerezzünk hozzá furfangos
závárt és czifra kulcsot Kis uramnál, a veszprémi lakatosnál. Egyik
kovácslegény ugyis a napokban akar remekelni, az meg figurázza be azt a
ládát ékes vaslemezekkel. A ládának felülről legyen kis nyilása. Nem
nagy nyilás; egér be ne férjen fészket rakni, kölykeit nevelni. Csak
akkora nyilás, mint a perselynél szokás; kényelmesen belecsuszszon még a
Mária Terézia-tallér is.

Ez legyen a takarékpénztár.

De hol álljon ez? Ki adjon róla számot? Ki kezelje? Ki őrizze?

Őrizze a jó isten. Ő az őriző pásztora mindenkinek. Nekünk is. Ha minket
meg tud őrizni: megőrzi a takarékpénztárt is.

A mi igaz is.

Azt gondolták ki hát, hogy a takarékpénztár szép vasas uj ládáját
beteszik a régi archivumba. Ott nem foglal el járt helyet, ott nem lesz
utjában senkinek, ott nem kódorog senki, ott nincs keresni valója
senkinek. Mivelhogy csak ott van a pénz biztos helyen, a hol ember meg
nem fordul.

Mi volt az a régi archivum? Mit őriztek abban? Tudni kell ezt, ha az
ember tisztán akarja érteni a dolgot.

Az öreg kálvinista templom oldalához volt toldva kis féltetejü gunyhó,
de kőből, szilárdan épitve, ajtaja hatalmasan megvasalva. Hasonlit a
katholikus templomok kis sekrestyéjéhez. Csakhogy a templom belsejéből
nem volt bejárója, hanem csakis kivülről, a templom udvarából. Ajtajának
kulcsa hol a papnál, hol a birónál, többnyire a papnál.

Ez a kis toldalék-épület ma is megvan. Ma is olyan, mint századok előtt.

De hát mit őriztek ebben?

Nagy dolgokat.

Holmi irásokat királyoktól, vármegyéktől, szabadságharczaink hőseitől.
Szent-Gál hajdan is a hires Szent-Gál volt. A mikor a nemzet története
nagyokat lépett: lába dobbanását mindig megérezte a szentgáli
köztársaság. Volt bizony ott a Bocskay, Bethlen, Rákócziak korszakából
elég tisztes emlék. Fegyverdarabok, lobogófoszlányok, diadalmas csaták
hirmondói, régi tárogatók, rongyossá nyütt dobok, tilalmas szerszámok. A
melyeket, ha meglátott a szent-gáli királyi vadász: nyomban leszedte az
égről minden csillagát minden németnek, a ki csak van ezen a kerek
világon. Mert ámbár a királyi vadász a királynak volna az embere vagy
mi, de azért különös andalodás vett erőt a lelkeken. A szent-gáli nemes
ember azt hitte, hogy ő csak olyan királynak tartozik hűséggel szive
szerint, lelke szerint, a melyik Árpád apánk egyenes véréből származott.
A többi királynak is tartozik ugyan, de csak ugy szokás szerint, törvény
szerint. Hiába: más a törés, más a vágás. Tudja ezt a bakonyi nemes. Sőt
annyira tudja, hogy tatárra, törökre sohase haragudott annyira, mint a
németre.

Ebből azután az következett, hogy a német se szerette valami nagyon a
szent-gáliakat. Valahányszor hát fölülkerekedett a német, pedig a pokol
fajzatja azt igen sokszor megcselekedte: mindig tanácsos volt a
rejtegetett tilalmas szerszámokat kiszedni a régi archivumból s valahol
másutt a föld alá rejteni vagy az öreg Bakonyban valami fa odvába
elsülyeszteni. Baj lett volna, ha a német keresi és megtalálja.

Nem is igen volt már az én gyermekkoromban a régi szent emlékekből
valami számbavehető gyüjtemény.

De volt még ezeknél is becsesebb gyüjtemény, a melyet magam is láttam
ezelőtt ötven évvel.

Ez volt Szent-Gál szabadságainak s adományleveleinek gyüjteménye.
Kezdődött abból az időből, a mikor Jeruzsálemi Endre királyunk még el se
ment Jeruzsálembe. Az ősapák meghallották, hogy oda készül hadat járni
pogányok ellen. Hejh-hajh, Jeruzsálem tovább van, mint a kertek alja, a
pogány se adja oda a bőrét puszta szóra, hátha a királyt a hosszu utban
valami baj éri, mégis jobb lesz, ha indulás előtt szép kemény
kutyabőr-irással elismeri Szent-Gál szabadságait.

El is ismerte jó szivvel. S utána minden király azt cselekedte V-ik
Ferdinándig. Ott vannak a kutyabőrök s a sok száz esztendős vastag
papirosok, nagy pecsétekkel, királyok aláirásával. Nem volt szabad
hiányozni egyiknek se.

Nohát ezt a gyüjteményt őrizte a régi archivum. Meg is őrizte emberül, a
mig halandó emberre nem bizták kezelését. Ki bántotta volna a sok száz
év előtti kor becses emlékeit, minden szent-gáli nemes ember
szabadságának halhatatlan tanubizonyságát?

Bizony szent-gáli uraimék nem csinálhattak okosabb dolgot, minthogy
takarékpénztáruk gyüjtő vasasládáját ide helyezték. Ki merne itt lopni,
hűtlenül sáfárkodni az Árpád-kor emlékeinek kegyeletes helyén, isten
szentegyházának födele alatt? Isten szeme vigyáz oda egyenesen.

Azután elkezdték a takarékoskodást. Malmok, kocsmák, mészárszékek, erdők
jövedelmeiből csak annyit költöttek, a mennyit költeni szükséges volt. A
fényüzést, a dinom-dánomot a vármegye urainak költséges fogadtatását
abbahagyták. S minden esztendő végén a maradék pénzt szép márjás
huszasokban s fényes Mária Terézia-tallérokban a takarékpénztárba
vitték.

Mindig két ember vitte s egyenként szépen a nyiláson át a ládába
eresztette. Volt a ládának két végén vasból készült két füle,
fogantékja. Mikor már minden pénz lent volt, a két ember megfogta a láda
fülét s megrázta a ládát annálfogva emberül, hogy az ezüst egyenletesen
terüljön szét az egész ládában.

Azután megint pihent a láda félévig, egész évig. Furfangos závárjának
kulcsa ott volt az öreg birónál, az archivumnak kulcsa ott volt az öreg
papnál.

Multak az évek. Folyt a takarékoskodás. Telt a takarékpénztár,
nehezedett a láda.

De hát mennyi pénz van már ott? Csakugyan meg kellene egyszer olvasni,
össze kellene számitani. Már csak illendőség okából is.

Olvassa a manó! Számitsa a manó!

Hiábavaló időpocsékolás lenne az. Belekerülne egész napba. Hadnagyra,
kisbiróra, dékányra, harangozóra nem lehet bizni ezt a munkát. Maguknak
kellene ezt végezni a köztársaság előljáróinak, ők pedig erre fejüket
nem adják. Csakugyan jobb, okosabb dolog ennél a csendes poharazás,
pipázgatás, lélekvidámitó vadászgatás.

Azután mirevaló is az a pénzolvasgatás? Zsidónak, papnak, lelkesorvadt
zsugorinak, vénasszonynak való mesterség az. A mi pénzünk van: az
megvan. Ha százszor megolvassuk is: ez által nem lesz az több egy
fillérrel se. Legfölebb kevesebb lesz.

Ha megolvassuk: megtudjuk ugyan, hogy a köztársaságnak mennyi pénze van,
de akkor azután megtudja az egész világ is. Hátha sok lesz? Ha sok talál
lenni: ebből éppen nagy baj támad.

Ránk szabadul az egész világ. Jön a vármegye s kölcsönt kér a pandúrok
fölszerelésére, hidak épitésére. Soha se látjuk többé pénzünket. Jön a
szent eklézsia, jön a főiskola, jönnek a mindenféle kegyes és jótékony
intézetek és alapitványok. Kérnek, rimánkodnak, istenkednek, nem lehet
nekik ellenállni. S egyszer csak rips-raps, volt – nincs! Mire való
volna ez?

De a köztársaság nyugalma is megzavarodhatik. Most minden nemes ember
megnyugszik abban, hogy a közjövedelem elkölteni való s nem keresi,
mennyi volt, hova lett. De ha megtudja, hogy sok pénzünk van, utóbb még
eszébe juthat valakinek, hogy számon kérje tőlünk.

Számadás? Ez lenne még czifra! Hiszen nem akad akkor jóravaló ember a
köztársaság élére, ha számot is kell adni. Kutyánk legyen vadászbiró
számadási kötelezettséggel. A régi jó erkölcsöket szigoruan fönn kell
tartanunk. Azóta van annyi baj a világon, a mióta minden ember
beleütheti az orrát az előljárók dolgaiba.

Egyszer valakinek a tanácsban eszébe jutott, nem volna-e jó kamatra
kiadni a takarékpénztárt?

De már ez nem volna jó. Hisz akkor ott volnánk, a hol a többi
takarékpénztár. Irka-firka, huzavona, ügyvéd, pénztáros, igazgatók,
perek, birák, végrehajtók! Nyomban ezeké lesz a pénz s nem a mienk.

Hanem hát egyszer mégis csak tudnunk kellene, körülbelül mennyi pénzünk
lehet a takarékpénztárban?

Igaz. Meg is bizták nyomban két jó markos nemes atyjukfiát, hogy uj év
táján az ezüstvivő két előljáróval menjenek az archivumba s emelgessék
meg a takarékpénztárt, mennyit nyom.

Az egyik volt Gombás Lőrincz egykori barátom. Erős volt, mint a párducz,
Feje, szeme, nézése, egész zömök alakja is olyan volt, mint a párducz. A
másik volt Zsebők János, az egész köztársaságnak s a fél vármegyének
keresztapja. Talán másutt is lesz még róluk szó.

Megemelték a ládát, de bizony nem volt könnyü. A szemük is kidülledt az
emelésben. Lehetett a láda vagy hat bécsi mázsa.

Meg is kérdezték a vármegye egykor hires főszámvevőjét, Tamassa Pált:
mennyit érhet sulya után számitva az a takarékpénztár?

Tizenkétezer ezüst forintra számitotta az öreg főszámvevő. Szép pénz
akkor.

Nohát most már ne takarékoskodjunk.

Szép bőjtnapi reggelen oda ballag előljáró uraimékhoz a harangozó,
szerencsés jó reggelt kiván s azután azt mondja:

– Az archivum ajtaját hajnalban nyitva találtam. Nem előljáró uraimék
jártak ott? Nem kigyelmetek felejtették nyitva az ajtót?

– Mi bizony nem. Talán a tiszteletes ur.

– Hát hiszen tőle jövök. Ő meg előljáró uraimékra utal.

Bele is üthet a mennydörgő mennykő!

Megnézik az archivumot és ime, a takarékpénztárnak se hire, se hamva.
Elveszett, eltünt, elvitték nyom nélkül.

Nem is jöttek rá s nem is tudja a világ mind e napig, hova lett a
szentgáli takarékpénztár.

Az az esztendő, a melyben ez történt, nagy esztendő volt. A száma: 1848.

A hirlapok emlegették, hogy a mikor az ország kincsét gyüjtögették,
egyik tuladunai falu nemessége maga szép kocsiteher ezüstpénzt
szállitott be Kossuth Lajos pénzügyminiszter pénztárába. Szaporodjék az
ország kincse.

De a szentgáli nemzetőrök is, mikor el-kiszálltak az ország határát
megvédelmezni, jó fegyverrel, jó ruhával voltak ellátva mind. Ők voltak
a legdélczegebb nemzetőrök. Azt rebesgették: ez a fölszerelés is a
takarékpénztár dolga volt.

Ki tudná most már: mi az igazság?

A függetlenségi harcz után szimatolni kezdett az önkény s kutatta a
pénztár nyomait.

Szentgáli uraimék tisztára bebizonyitottak mindent.

A falutól keletre vonul a Tiszaaljai völgy. A mint a Miklóspál- és
Somod-hegyek közé jut: ott találták meg a vasasládát vizmosta árokban
feltörve, öreg fejszével agyonvagdalva. Bizony elvitték azt rossz
emberek.

Ezt bizonyitották be.




A BAKONYI SZÜR.

(Milyen volt a bakonyi szür? – Hol készült? – Juhász, kanász ősi
természete. – Zalavármegye eltiltja viselését. – Viták e fölött. – Ki
visel esernyőt? – Mi van a szürujjban? – Hogy gerjesztettek tüzet
hajdan? – A szür lefüleli, megfogja az ágyugolyót.)

A bakonyi szür.

Ez a szó olyasmit jelent, mintha a Bakonynak valami különös alaku és
természetü szüre lenne. Másféle, mint az ország egyéb vidékén.

Ugy is van. De különösen ugy volt régi időkben, gyerekkoromban is.

A Bakony-vidék közepe Veszprém. A bakonyi szürt veszprémi szürnek is
nevezték. Igy ismeri a népdal is. Egész Veszprém vármegye erdős táján is
viselték a nyájőrző emberek, fiatal cselédek, munkára járó zsöllérek.
Zala, Somogy, Vas vármegyékben ez a szür volt egykor nagy divatban. Ezt
viselték a duhajok, utonállók és szegény legények is le egész
Szlavoniáig. Elterjedt még Tolna, Baranya, Fehér, Komárom vármegyék
szegényebb népe közt is.

Nem volt ebben a felöltőben látszólag semmi különös. Nem volt ez se
köpönyeg, se krispin, se ködmen, se téli kabát. Nem volt ez olyan
hosszu, mint a bunda; nem is olyan rövid, mint a szürdolmány. Alig ért
térden alul. Vállban bőre szabva, derékban és derékon alul mintha
szükebb lett volna, de azért a legény egészen betakarózhatott vele.
Belefeért, ha kellett, nagy szüken, még a babája is.

Szürkötője hasitott szijból. Rendesen rózsára volt kötve, ki lehessen
könnyen oldani. Sobri szürének nyakkötője hosszu, értékes aranyláncz
volt. Ezt találták vérző holttestén Lápafőnél. Megtudták, hogy az öreg
Hunkár őrnagy kincseiből való. Ez is egyik ismertető jel volt arra
nézve, hogy a fiatal szép legény holtteste, mig lélek volt benne, Sobri
Jóska volt.

No de a bakonyi szürnek nem a kötője volt a fontos dolog. De még az se,
miféle gyapjuból készült. Mindenki tudta: vastag szőrü gyapjuból, régi
magyar juhok szőréből. A veszprémi és palotai csapók évenkint
egyszer-kétszer fölkerekedtek, lementek a tiszai alföldre s onnan
Szeged, Szentes, Hódmező-Vásárhely vidékéről száz meg száz szekér
gyapjut hoztak a Bakony aljára. Ebből készült a bakonyi szűr. Ma már
ilyen nem lehet. Nincs ma már ilyen gyapju a világon. Az ősi magyar
juhot is csak az állatkertben mutogatják, ha ugyan onnan is ki nem
veszett. Az alföldi magyarnak nincs már magyar juha. Másféle se lesz
nemsokára. Más a világ.

Hanem a czifrája volt különös a bakonyi szürnek.

Válla, háta, ujjai, szélei be voltak födve barna-piros posztóval, de
szép kacskaringós virágalakokra kiszabott posztóval s az a posztó ékes
varrással, ékes zsinórozással rá volt erősitve a szürposztóra. Ezért
nevezték a bakonyi szürt egyuttal czifra szürnek is. Sobrinak és
társainak különösen czifra volt a szüre. S a nyalkább, módosabb kanászok
és juhászok is utóbb Sobri szüre után szerezték be a magukét.

Csapók és szürszabók gazdag, tekintélyes czéhe állt fönn Veszprémben is,
Palotán is. De voltak csapók és szürszabók Pápán is. Devecserben is.
Nagy volt minden csapó műhelye. Nagyfenekü kerekes gépeik ott zugtak és
berregtek reggeltől estig. Zajuk kihallatszott az utczára. Az ösküi
patak Öskütől a Kikeri-tóig tele volt kallómalommal. Azokban mosták,
szapulták, dagasztották a gyapjut és a posztót. Kocsik hosszu sora
szállitgatta a portékát Palotától Veszprémig és visszafelé a fehér
országuton. A csapók raktárából átköltözött a szürposztó a szürszabó
műhelyébe s onnan az országos vásárokra. Élet, munka, zsibongás, igazi
jólét mindenben. Csapó, szürszabó csak törzsökös magyar lehetett.
Németet, zsidót, idegent be nem fogadtak a czéhtársaságba.

A mikor a nyalka bojtár végigment a vásáron, bakonyi czifra szürében,
minden szem ránézett. Még a leányok, menyecskék szeme is.

– Ez már helyre legény!

Bűn ez, veszedelem ez, kárhoztatni való dolog ez? A mi mostani eszünk
szerint semmi esetre.

Azonban nemes Zala vármegye nem igy vélekedett ezelőtt nyolczvan
esztendővel.

Bakony erdeje Zalának is volt s Nagy-Vásonykő, Devecser és Sümeg vidékén
összeolvadt Veszprémnek Bakony-erdejével. Száz meg száz juhnyáj és
disznófalka élt az erdőben, csalitokban, vágásokba s juhász, kanász,
számadó és bojtár ezer számra.

Juhásznak, kanásznak lopni kell. Ez már természete, mint a szövetkezeti
és részvénytársasági igazgatónak. Hajdan nem mehettek az emberek
tőzsdékre és pénzintézetekbe elszedni a másét, hát elmentek a Bakony
erdejébe. Az ősember eredeti természetét hajdan is csak ki kellett
elégiteni. Király és rablólovag nem lehetett mindenki, hogy
tűzzel-vassal, fegyverrel és halállal vegye el a szomszéd igaz jószágát:
hát beállott kanásznak, juhásznak, bojtárnak, számadónak. Ha mulatságra
kellett pénz, ha bucsura, vásárra kellett menni, ha kárt vallott: nem
verte fejét a falba, hanem elment a szomszéd határra, vagy a harmadik,
negyedik erdőbe s ügyességgel, jó szerencsével kiszakitott a nyájból
husz-harmincz juhot vagy disznót, elhajtotta, árosa-vásárosa s orgazdája
már készen volt s lett pénze, a mennyi éppen kellett.

Ez már együttjár a Bakonyerdő életével.

De hát már most mit csináljon a számadó, a kinek elhajtották juhát vagy
disznaját?

Bizony ő se veri falba a fejét.

Panaszt nem tesz se az uraságnál, se a vármegyénél. Panaszkodni
hitványság, árulkodni gyalázatos dolog. Azután kárát a vármegye ugy se
tériti meg. Sőt még ujabb bajba, költségbe keveredik a sok pandúr és
járás-kelés miatt.

A mit tőle éjjel orvul elhajtottak: azt visszaszerzi hasonló módon.
Éjjel, orvul. Kákabélü, gézenguz, nyám-nyám ember volna az, a ki ezt meg
nem cselekedné. Megsértené még a szentirás parancsát is. Szemet szemért,
fogat fogért. Ezt tanitja a szentirás. Ez pedig bakonyi nyelven azt
teszi: juhot juhért, emsét emséért.

Nemes Zala vármegye váltig törte a fejét a fölött: honnan, miként
származik a nyájőrzők tolvaj természete? Arra jött rá, hogy azt nem
okozza semmi más, csupán csak a bakonyi czifra szür.

Hogy is szól csak a dal?

Czifra szüröm Beszperémben vettem. Érte harmincz forintot fizettem.
Hogyha azt a nyakamba teritem, Még az angyalát is elkeritem.

Ime: egészen világos.

Az a czifra szür idézi elő az istenkáromlást. Mihelyt nyakában van:
rögtön az angyalokat szedi le az égről a bojtár. Maga danolja, maga
vallja.

Azután harmincz forint: nagy pénz az. Igaz, hogy váltóban kell érteni,
de igy is borzasztó fényüzés. Dolmányt lehet venni öt forintért, ködment
tizért s az a bojtár mégis harmincz forinton vesz bakonyi szürt. Pedig
nem telik tőle. Csak ugy telik, ha lop. Nyilvánvaló, hogy ezért lop.

Derék, nagy emberei s igaz bölcsei voltak Zala vármegyének. Még Deák
Antal és Csányi László is ott voltak a vármegye gyülésén. De mégis
elhatározták 1824. évi deczember 13-án, hogy ezentul nyájőrző erdei
embernek veszprémi szürt, bakonyi szürt, czifra szürt viselni nem
szabad. E szürnek használata örökre eltiltatik s a szolgabirák
utasittatnak, hogy járásuk területén jövőre a szür viselését meg ne
engedjék s a tilalom ellen vétők testi fenyitéssel illettessenek.

De még ez se elég.

Atyafiságos átirattal meg kell keresni a szomszéd vármegyéket, Vast,
Veszprémet, Somogyot, Varasdot, hogy ők is tiltsák el a bakonyi szürt s
ezzel vessenek ők is gátat az erkölcsök elvadulásának s a köznép közt is
mindinkább terjedő fényüzésre való hajlandóság kicsapongásainak.

Veszprém vármegye nemesi közönsége Zala átiratát 1840-ben, jó későn,
tárgyalta egyik közgyülésén. De már ekkor előtte voltak a veszprémi,
palotai és pápai csapók és szürszabók alázatos folyamodásai is. Nehogy
valamiképen a nemes vármegye elfogadja Zala tilalmát.

Mi lesz akkor? Mi lesz ő belőlük? Miből élnek ők? Hisz ő nekik a
szürposztó és szürkészités tanult mesterségük. Az alkotmányos jog és a
királyi szabadalom biztosítja az ő mesterségüket. De mit ér mind, ha
tilalmas lesz a bakonyi szür viselése?

Azután ő előttük nem is egészen világos Zala vármegye igazsága.

Igaz, hogy a káromkodás utálatos erkölcsi fogyatkozás, de azt nem a
bakonyi szür okozza. Hiszen az urak is káromkodnak, ők pedig nem bakonyi
szürt, hanem birkabéléses bekecset viselnek. A huszárok, a mint mindenki
tudja, épen nagyon káromkodósak, pedig ők mentét hordanak s szép fehér
köpönyeget. Kivánatos ugyan, hogy a szelid erkölcsök terjedjenek s a
káromkodás valahára szünjék meg, de ezt a bakonyi szür tilalmassá
tételével elérni nem lehet.

Másrészről igaz ugyan, hogy a szür ára harmincz forint, igen szép pénz,
de az igazi czifra szürt ezen alól késziteni és árusitani épen nem
lehet. De minden szürnek nem is harmincz forint az ára, van bizony elég
szür tiz forintos is.

Azután egy szürnek el kell tartani, ha tüzi veszedelem nem éri, harmincz
esztendeig, a ki pedig vigyáz rá, még örökség gyanánt hagyhatja
maradékaira is. Az ő szürük halhatatlan és elnyühetetlen. Hát ilyen
örökös szerdékért sok az a harmincz váltóforint?

Az se baj, hogy czifra. Czifrasága kenyeret ád a posztónyirónak,
gombkötőnek és paszomántosnak. Ezek is czéhbeli mesterek, ezek is
megérdemlik a kenyeret, ha becsületes emberek. Miért kelljen kivenni
szájukból a falatot?

Hát a nemzeti művészet mit vétett? Hiszen minden igazi czifra szür
remekes munka. Hát csak a tulipántos ládákon s a bundák övén legyen
nemzeti művészet? A szürszabók se alábbvalók, mint az asztalosok és
szücsök. Ők is mind jó magyar kézművesek. Ha nemes Zala vármegye épen
agyon akar ütni egy csomó kézműiparost: ám üsse agyon a kapczásokat és
suszterokat. Ez ugy is mind német Pápán is, Veszprémben is. De hagyja
békén a magyarokat.

Hejh, minő viták folytak a bakonyi szür kérdésében, a mi vármegyénk
közgyülésén!

Hogy a többi vármegye mit határozott: nem tudom. Nálunk a szürtilalom
sohase lépett életbe.

A bakonyi szür természetrajzát meg kell irnom végig. Érdekesebb jelenség
ez, mint az, hogy a Bakony-erdő fája »sok-makku«, pedig a néhai Kis
Tükör még ezt is méltónak találta arra, hogy megénekelje, megörökitse.

Az a szür talán nem is a hideg ellen volt jó menedék, mint inkább a szél
ellen és eső ellen. Nincs olyan szél és hóvihar a Bakonyban, melytől a
bojtárlegény testét az a szür meg ne tudta volna védelmezni. Igaz, hogy
a bojtárlegény teste nem fázékony.

Hát az eső?

Magyar ember mezei népség, túl a Dunán nem visel esernyőt. Ha ázik:
ázik. Mindennek vége lesz egyszer, az esőnek is. Sváb ember használja
csak az esernyőt. S akkorát használ, hogy alája fér asszony, gyerek, az
egész családi sokaság. Vastag a nyele, kék a szövete, piros a szegélye.
A sváb ember büszke is rá. Ha városba megy, mindig magával hordja.
Megmutatja, hogy neki olyan is van. Ki is neveti a magyar ember, kivált
mikor szeles időben a szél kiforditja az esernyőt.

A szür ellenáll az esőnek. A mennyi viz belefér, annyit ugyan magába
vesz, de azon tul belül nem ereszti, kivül pedig lecsurog róla, mint a
kemény fakéregről.

Hát hiszen kemény is. Ha jól megázott, egyenesen megáll a lábán, mint a
faköpönyeg s nem nyaklik össze, mint a posztóruha.

Van ujja is, kettő. De nem felölteni való. Ujjas szüre csak a tót
embernek van. Subát, gubát, szürt, mentét csak a nyakába kerit a magyar
ember, hogy a mikor virtusra kerül a sor: szempillantás alatt lelökhesse
magáról. A huszárnak sem szabad felölteni a mentét, ha csatában van.
Csak ugy leng a vállán, mintha szárnya volna.

De a bakonyi szür ereje és ellenállása csoda. Se nem törik, se nem
szakad, se rozsda nem birja. Nem esik bele a moly se, annak a foga is
kitörik benne.

Hanem sok esztendő mulva, tiz-tizenöt évi viselés után mégis puhábbá
válik, hajlékonyabb lesz, czifrája foszlik, szine sárgul, barnul,
fakóbbá lesz. Ilyenkor már nem a nyalka bojtárnak való, hanem idősebb
embernek, kisbéresnek, tehenesnek való. Ezek kezére jut. Ujabb
tiz-tizenöt évi hűséges szolgálat után a gádorba, ólba, akolba kerül a
nyoszolyára. Derekaljnak, ha meleg van; takarónak, ha hideg van.

Mig virágjában van: a két ujja raktár. A zsebet és az erszényt pótolja.
A két ujja be van kötve, de nem kivülről, hanem belül. Kivül ugy
látszik, mintha csak be volna türve. Hogy is szól csak a dal?

  Be van az én szüröm ujja kötve,
  Barna kis lány, ne kotorássz benne.
  Az egyikben aczél, kova, tapló;
  A másikban százforintos bankó.

Ez a dal akkor kelt, a mikor még a gyufát nem ismerte a világ, a mikor
még aczéllal és kovával csináltak tüzet, nemcsak a mezőn, hanem a
konyhában is.

Aczélja, kovája, taplója annak is volt, a ki nem volt pipás ember. A
pipás ember aczélja ott volt dohányzacskója fityegőjén; kovája, taplója,
dohánya bent a zacskóban. De az erdőn járó bojtárnak is időnként tüzet
kellett éleszteni. Ha vagy fázott, vagy szárogatni akart, vagy meleg
ennivalója készült, vagy ott volt a szeretője, vagy lakomára jöttek
vendégei, bojtárpajtásai. Ilyenkor, ha juhász, levágott egy bárányt, ha
kanász, elejtett egy malaczot. Pörkölt, nyársonsült volt az illatos,
meleg étel.

De hát hogy csináltak tüzet?

Régi ember tudja, uj ember nem tudja, vagy csak Robinsonból tudja, tehát
nem jól tudja. Száraz avarból, száraz rőzséből, vékony galyból kis
máglyát rakott a kanász-bojtár. Azután jó maroknyi száraz avart
megdörzsölt, megmorzsolt a két tenyere között s egy kis csóvát csinált
belőle. Azután taplóba ütött s a pislogó taplót beletette a csóva
fejébe. Akkor a csóvát elkezdte forgatni, jobb kezével karikában
csóválni, mire a csóva percz mulva lobbot vetett, lánggal égett.

A láng a máglya alá került s készen volt a rakás tűz. A pásztortűz, a
mezők éjjeli csillaga, a melyről annyit irnak, annyit álmodoznak a
költők, mig a fiatal életkorból ki nem nőnek.

Három percz elég volt rendesen a tűzélesztéshez.

Nos hát a barna kis lány, ha ott kotorászott a bakonyi szür ujjában,
csakugyan talált ott tűzszerszámot.

De százforintos bankót bizony nem talált ott. Kanászbojtárnál nagy szeme
volt akkor a százforintos bankónak. Még ma is nagy szeme van. Igaz, hogy
ma már nincs is százforintos bankó.

Hanem talált mást, sok mindenfélét. Szőlőzsirt, a melylyel piros ajkát
fényessé s még pirosabbá tehette. – Bajuszpedrőt, a mely nélkül el nem
lehetett a bojtár. – Apró tükröt, akkorát, mint az alma. – A bojtár is
beletekint néha ugy borotválkozás közben. – Borotvát. – Sós-paprikás
gurgulyát, a mely nélkül soha sincs az erdőn-mezőn lakó ember. –
Zsineget, czérnát, varrótűt. Ha szakad, feslik valami, ne kelljen a
faluba vagy csárdába futni. Megvarrja a bojtár maga. – Azután olvasó,
szent képecske valamely bucsuról. De ez inkább a juhászbojtárnál. A
kanász nem áhitatos, legalább nem mutatja szivesen. A kocza szilajabb
állat, mint a juh. Szilajabb ember is kell a kocza mellé.

Még süvegük, kezebelijük, tarisznyájuk is más.

A kanász bakonyi süveget visel egész tul a Dunán. Kemény, magas tetejü,
diszes, karimája fölfelé áll. A juhász lapos, gömbölyü, széles karimáju
kalapot, a mely mindig laskamódra áll a fején.

A kanász kezebelije a hosszunyelü, kisebb vasu fejsze. Baltának nevezi.
Az ő süvege még egy-két fejszeütést is elbir. A juhász kalapja ilyen
ütéstől meg nem védelmezné a koponyát. A juhász kezebelije a kampós bot.
De nem olyan czifra ám, mint a püspökök és érsekek pásztorbotja. A
juhász ugy fogja meg a birkát, hogy kampós botját a birka hátulsó lábába
akasztja. A kanász ötven lépés távolságból baltájával vágja le a koczát.

A juhásznak rendszerint nincs ostora, de a kanász meg nem lehet karikás
nélkül. Szijjból font karikás, rövid nyéllel. Nyele finoman metszett,
kigyója finoman font. Kanász metszi, kanász fonja. Nos hát a karikáshoz
való apróbb eszközök is ott vannak a szürujjban.

Még a tarisznya is különböző. A juhász tarisznyájának takarója meg nem
született bárány bőrével van diszitve, a kanászé boglárral, csigahéjjal,
szines szironyból varrt virággal van himezve.

Azonban térjünk vissza a bakonyi szürre.

Nagy pör folyt le egykor előttem, a melyben bebizonyult, hogy a bakonyi
szür erősebb az ágyugolyónál is.

Porván vagy Bánkon, valamelyik Győr vármegyére dülő falunkban történt a
csodálatos eset, a melyben nekem is biráskodnom kellett.

Parasztgazda előtt szántás közben ágyugolyót vet föl az ekevas. A golyót
feldobja a kocsira, hazaviszi s minthogy szombat este van, ugy is be
kell nézni a kocsmába, elviszi a kocsmába is, megmutatni a zsidónak. A
zsidó sok mindent tud, talán ehhez is ért.

Ért is. Megnézi a golyót, megforgatja s kimondja, hogy ez bizony
franczia golyó, még nagy Napoleon lőtte ki az inzurgensek ellen
1809-ben. Hatvan esztendőn át pihent a szántóföldben.

Ez már különös eset. Többen ülnek a nagy asztalnál borozgató atyafiak,
ők is látni akarják a franczia ágyugolyót. Kézről-kézre gurul a golyó az
asztalon, jól megnézi mindenki. Sőt a falu kovácsa előveszi bicskáját s
pengéjével meg is vakargatja a rozsdás készséget. Vajjon igazán vasból
van-e?

Bizony igazán. De egy helyen mégis puhább a kérge. Kaparja-kaparja s ime
ott kerekszáju lyukat talál s a lyukban valami omló porfélét. Föld-e,
homok-e, puskapor-e ez az omló porféle, de bizonyos, hogy valami. Nem is
lehet másként, puskapor volt az valamikor. Bizonyosan robbanó golyó volt
az a nehéz készség. Miért volna lyukas s az ürege miért lett volna tele
puskaporral?

De hát puskapor-e?

Meg lehet azt tudni. Gyujtsuk meg. Ha meggyulad: bizonyos, hogy
puskapor. De hátha fellobban és szétveti a világot? Manóba veti. Hiszen
hatvan esztendő alatt már minden virtusát elvesztette.

Meggyujtották. Addig incselkedtek vele, mig meg nem gyuladt. Egyszer
csak elkezdett serczegni s füstölögni. Még szaga is támadt.

– Nini, él ám még ez a förtelmes jószág!

Él-e? De erre a szóra nagyot is ugrott az asztalon, s mikor visszaesett,
majd beszakasztotta az asztalt.

– Hüh, az áldóját, nem jó ezt közelről nézni.

Fölugráltak az emberek s csak ugy messziről akartak a vadállatban
gyönyörködni.

Hajh, de a vadállat megveszett, megbolondult. Leugrott az asztalról a
szoba közepére az emberek közé s ott elkezdett sebesen futkosni, mintha
elment volna az esze.

Az ágyugolyó pedig gonosz jószág, a mikor utban van. A mi eléje akad:
annak törni, zuzni kell, akár székláb, akár asztalláb, akár az ember
lába.

Sistergett, füstölt s nyargalt a golyó előre, hátra s a hány székkel,
asztallal találkozott, összetörte mind. A mikor a falhoz ütődött, onnan
ugyan visszafordult, de mindig rettentő zuhanás támadt. Nyilvánvaló
lett, utóbb a házat is összedönti. Iszonyu sivalkodás támadt.
Kutya-macska orditva menekült ajtón-ablakon. Az emberek is menekültek,
de az ajtóban megtorlódtak. Alig tudták lábukat fölkapkodni a fenevad
utjában.

Szegény, jámbor zsidó is menekült egyenesen be a söntésbe s behuzta maga
után a söntés ajtaját. De mit ért ez? A golyó észrevette, hova menekült
a zsidó. Utána iramodott, összetörte a söntés falát s azt a padot, a hol
a kannák állnak tele italokkal. Összetörte utóbb a kannákat is, üvegeket
is, hordókat is. Kereste a zsidót vérszomjas lélekkel.

Jámbor zsidó gazda, se holt nem volt már, se eleven. Orditott, mint a
kit nyuznak. Vége a világnak!

Szerencsére az egyik ember észretért. Kikiáltott a nyitott ablakon, a
hogy torkán kifért:

– Szürt! Hozzatok szürt jó emberek!

Szerencsére a tehenes gyerek meghallotta. Volt egy régi, kopott bakonyi
szüre s futott vele a veszedelem szinhelyére. Mindjárt látta, mi a baj.
Csak azt várta, hogy a golyó szabad térre jusson. Oda jutott. Menten
ráteritette a szürt.

– Nesze neked, gyalázatos féreg!

– Hát mit csinált most az ágyugolyó?

Menekülni akart. Nem lehetett. Szét akarta tépni a szürt. Nem tudta.
Csak még jobban belebonyolódott. Ugy lefogta az a szür a fenevadat, mint
Krisztus a vargát.

Utóbb is megadta magát a fenevad. Kis ideig tüsszögött, pöfögött,
mérgelődött, de azután csak elhallgatott s többé meg se mozdult.
Belátta, hogy a bakonyi szürrel nem bir az ágyugolyó.

Igy menekült meg a világ!

De a nagy kár meglett. Szegény kocsmáros gazda tenger kárt panaszolt, de
senki se akarta megfizetni. Valami bolond tanácsra büntető följelentést
tett az ágyugolyótaláló paraszt ember ellen, a miért az ártó szándékkal
vitte hozzá azt a fenevadat, hogy őt a világból kipusztitsa.

Nem tudtunk neki igazságot adni. Azt mondtuk: vis major az oka
mindennek, nem a paraszt.

Jámbor zsidó ember! Holtáig nem tudta megérteni, mi az a vis major s
miért lett az ő neki oly nagy ellensége?




MÓZES BÁTYÁNK.

(Ki volt, mi volt Gombás Mózes? – Görhes Jancsi esete. – A vármegye
szelid vallatást rendel. – Miként magyarázza ezt Mózes bátyánk? – Miként
menekül Szicziliából a bakonyi ember?)

Nem zsidó történet, habár Mózesről lesz is szó benne. Nem is kell
idegenkedni ettől a névtől. Ősi kálvinista név ez, kivált a Bakony kellő
közepén, a szentgáli köztársaságban. Van ott ennek társa is az
ó-testámentomból elég. Volt legalább az én gyermekkoromban.

Lehetetlen Gombás Mózesről, Veszprém vármegye egykori hires
főszolgabirájáról meg nem emlékeznem. Ő volt az, a kit vármegyeszerte
csak Mózes bátyánknak ismertünk. Az ujabb nemzedék, patvaristák,
jegyzők, jurátusok, esküdtek, nem is igen ismerték egész igaz nevét.

Szentgáli termés volt. Nemzetsége hatszáz éves királyi vadász. Ifju
korától kezdve mindig a vármegye tisztjét tartotta. Esküdt, szolgabiró,
főszolgabiró egymásután. Ennél magasabbra nem is emelkedett. Nem lakott
szivében semmi nagyravágyás. A világ rendjét csak erdőn, mezőn, falvakon
szerette fenntartani. Ehhez értett jól, egyébhez érteni pedig sehogy se
akart. Pápán volt lakása. Ott ismerkedtem meg vele több mint ötven év
előtt. Ő akkor már öreg ember volt, engem pedig gyerekszámba vettek.

Egyszer csak különös szellem ragadta meg ezelőtt hatvan évvel a
vármegyéket. Ujitani, javitani, a kor intő szózatát meghallgatni, meg is
érteni s meg is fogadni, európai szinvonalra emelkedni: efféle
jelszavakból állt az a különös szellem.

Meg kell javitani a vádlottak, orvok, gonosztévők kihallgatásának módját
is. A különös szellem ezt is fölvette ajakára. Nem ázsiai módra, nem
barbarusok módjára kell bánni a gonosztevővel se, mig el nincs itélve.
Vallatás közben nem szabad ütni, verni, koplaltatni, kinozni, abajgatni.
Hátha igaz járatban levő ember s előbb-utóbb kisül az ártatlansága.

Pedig hát a kinzó vallatás nálunk sohase volt törvény, sohase volt
megengedve. Nem is annyira ázsiai szokás volt ez, mint inkább nagyon is
európai. Nyugat felől szivárgott be hozzánk is, osztráktól, némettől,
francziától.

De hát a törvény nálunk nemcsak nem engedte meg, hanem még egyenesen
tiltotta is. Nagyon szigoruan tiltotta. Hanem a csendbiztosok,
pandúrhadnagyok, őrmesterek és káplárok azért nem mindig hajtottak a
törvényre. Ők bizony szivesen meggyötörték a vádlottat, ha az nem akarta
bűnét töredelmes lélekkel beismerni.

Ezt már becsületbeli kérdésnek tartották a pandúrok. Oda lett volna
minden becsületük, ha a vádlottat ugy állitották volna a biró elé, hogy
nem vall semmit. Hogyan valljon akkor a biró kezén, ha a pandúr kezén se
vall?

Azonban e gonosztevők nagy részének is meg volt a maga becsületbeli
kérdése. Ez meg abból állt, hogy nem vall semmit soha se magára, se
társára, ha agyonkinozzák is, ha kerékbetörik is, ha tüzes harapóvassal
izenkint szedik is szét.

A kétféle becsületbeli kérdés azután kegyetlen harczban állt egymással.
A pandúr se engedett, a duhaj se engedett.

Egyszer a főispánnak elhajtották egész disznófalkáját az akarattyai
pusztáról. A pusztázókra és szolgabirákra nézve nagy volt az eset. Meg
kellett mutatniok, mit tudnak. Örök szégyenük lett volna, ha a főispán
megrontóit se tudják kézrekeriteni.

Szerencséjük volt. Harmadnapra valamelyik bakonyi sürü vágásban
megtalálták a falkát Görhes Jancsi kezén. Elfogták Görhes Jancsit is,
két társát is. Két társa mindent szépen bevallott, Görhes Jancsi mindent
kereken eltagadott. Pedig eleget kinozták. Nem használt semmit két
társának szembemondása se. Tagadott konokul.

Kezembe került az ügy. Fölhivattam magam elé Görhes Jancsit. Erős, deli
szép legény volt. Csak a mesékben van ilyen. Némi figyelemmel voltam
iránta, mivelhogy apjának hajdan megkegyelmezett a vármegye, noha egy
ideig Sobri Jóskának volt egyik társa. Egyenesen állt a legény előttem,
mint a czövek.

– Hát nem vallod be a bűnödet, Jancsi?

– Nem én, uram.

– Mondok valamit, Jancsi. Nem tudom, hallottál-e rólam valamit. Ha
szépen bevallod bűnödet, három évet kapsz. Erről jót állok. Ha pedig be
nem vallod: hat évet kapsz. Harmadszor vagy már a törvényben, nagyon rád
nehezedik. A hat évről is jót állok. Most visszavitetlek börtönödbe s
adok egy hónapi gondolkozási időt. Ez alatt kérdezősködjél a raboktól,
káplároktól, hogy én ura tudok-e lenni szavamnak? Egy hónap mulva
felelj. Az a három évi különbség megérdemli, hogy jól meggondold.

Egy hónap mulva megint felhozattam magamhoz.

– Meggondoltad-e a dolgot, Jancsi?

– Meg. Az úrról is tudok mindent, ura tud a szavának lenni. Nem vallok
semmit.

Elitélték hat kemény évre. Vasban, bőjttel, közmunkával. Jóváhagyta a
Hétszemélyes tábla is.

Megint felhozattam. Most már vas csörgött a lábán. Halavány volt. Az
egyévi fogság szomoru szine lepte el arczát.

– No Jancsi, a hogy mondtam, ugy történt. Most már se nem ronthatok, se
nem segithetek dolgodon. Most már mindegy neked is, akármit beszélsz.
Bevallhatod az igazat.

– Nem vallom be. Becsület ez!

Igazán megsajnáltam. Hős vagy bolond.

– Boldogtalan! Hisz társaid mindent bevallottak, mindent rád vallottak!

– Én nem leszek hitvány ember. Inkább szenvedek három évvel többet!

Ime a duhajnak a becsülete. Mit csináljon ilyen emberrel a pandúr meg a
vizsgálóbiró?

A vármegye Zsoldos Ignácz inditványára oktatást adott ki a járásbéli
főbiráknak, szolgabiráknak, esküdteknek, pandúrhadnagyoknak, s általuk a
pandúroknak és községi előljáróknak, hogy ezentul a foglyokat,
vádlottakat ne abajgassák, ne kinozzák, kisujjal se érintsék, hanem
csupán erkölcsi eszközökkel törekedjenek őket töredelmes bűnbánó
vallomásra birni. Igy kivánja a humanitás, a műveltség, az emberi
méltóság, s nemzetünk és vármegyénk jó hirneve.

Megkapta az oktatást Mózes bátyánk is.

Elolvasta gondosan s össze is szidta a központi vármegyei urak
bölcseségét kegyetlenül.

– Humanitás? Talán az kellene még, selyempaplanos ágyba fektessük a
haramiákat!

– Miveltség! Mintha bizony a gyilkosok és utonállók az univerzitást
végezték volna!

Emberi méltóság s nemzetünk jó hirneve? Szamár beszéd. Hova lesz majd
mindez, ha annyi lesz a duhaj, betörő és gyujtogató, mint a Bakonyerdő
fája?

No de mindegy, a vármegyének engedelmeskedni kell. Mózes bátyánk majd
megkisérli, miként lehet az elszánt, konok lelkü gonosztevőt erkölcsi
eszközökkel töredelmes, bűnbánó vallomásra birni.

Épen ugod-vadkerti ember jön nagy alázatossággal. Kárvallott és
panaszos. Kecskegidáját ellopták a kertből.

Igazságot kér.

– Van-e nyomod? Kire gyanakszol?

– Nem gyanakszom én senkire, de bizonyos, mint a mai nap, hogy az én
kecskegidámat más nem vitte el, mint az az akasztani való Kalamár Istók
kanászbojtár. Megtaláltuk a gida bőrét, megismertük a szarváról, a
férgek is beleestek már, nem messze onnan tűznek a nyomait láttuk, ott
sütötték meg. Ott pedig senki más nem őriz, mint a Kalamár Istók.

Pandúr megy ki Ugod-Vadkertre Kalamár Istókért s odaállitja Mózes
bátyánk elé. Kemény arczu, napsütötte kanászbojtár. Van már csimbókja
is. Sötét piros arcza fénylik a zsirtól. Látszik rajta, kutyába se veszi
az erkölcsi eszközöket.

Nem-e? Majd megmutatja azt Mózes bátyánk.

Mózes bátyánknak torzonborz bajusza volt, de fogai nem voltak. Ha alsó
ajkát felszoritotta: ajka is, álla is elveszett a bajuszban. Borzas
gucsmát tett a fejére s azt lehuzta a szemöldökéig. Fejét előre szokta
hajtani s válla közé szokta huzni. Az egész emberből s emberi arczból
nem maradt más, csak egy bozontos berbecs s egy kusza nagy bajusz.

No meg két rettenetes szem. Olyan szemeket nem láttam se azelőtt, se
azóta. Villogtak, mint az isten nyila. Hegyesek voltak, mint a tőr s
keresztüljárták a dolmányt, ködment, még a kőfalat is. Hát az
emberszivet hogyne járták volna keresztül? Kalamár Istók, várhatod
szörnyü sorsodat.

Várta is. Készen volt rá. Szék volt a szobában a padló közepére
készitve. Semmi kinzó szerszám. Még pandúr se, csak a tiszti huszár.
Mózes bátyánk rekedt hangon parancsolta:

– Ülj le!

Kalamár Istók leült. Mózes bátyánk föl s alá járkált a szobában.
Valahányszor Kalamár Istók előtt elment, mindannyiszor ránézett s
keresztül törte a lelkét rettenetes nézésével. S azt kérdé tőle nyugodt
hangon:

– Voltál-e már Szicziliában?

– Nem voltam.

Keményebb hangon kérdi.

– Miért nem voltál?

Pillanatra megakadt Kalamár Istók. Mit feleljen? De azután csakhamar
észretér.

– Nem volt még ott semmi dolgom.

Mózes bátyánk megnyugszik a feleletben. Megint föl és alá jár a
szobában, de a bozontos berbecs és torzonborz bajusza közt gyilkos
nézése nem pihen. Öldökli vele a vádlottat. Egyszer csak mérges hangon
rákiált.

– Miért nem volt neked dolgod Szicziliában?

Meghökken a gyerek. Erre már nem tud könnyen felelni. Lelke elkezd
tépelődni. Mi az a Sziczilia? Csárda-e, falu-e vagy hetivásár? Sohase
hallotta hirét. Bizonyos, hogy ő Szicziliában soha semmi rosszat nem
tett. Nem járt ő neki ott még az öregapja se. Talán valami falu lesz az
a Sziczilia az öreg Bakonyban a Somhegy mögött, arra a Hajszabarna felé.
Mit akar ő vele a nemes vármegye Szicziliában? Ott ugyan rá nem
bizonyithatnak semmit. Elvégre mi baja lehet abból, ha bevallja, hogy
csakugyan volt Szicziliában?

Darabig csak védte magát vitézül. Hol tagadott, hol hallgatott, utóbb
belátta, másként nem szabadul, töredelmes vallomásra szánta el magát.

– Bevallom hát igazán tekintetes uram, voltam Szicziliában.

Mózes bátyánk ekkor emberölő haraggal fordult feléje.

– No látod akasztófa-virág! Most arra felelj iziben, mit kerestél te
Szicziliában?

Szegény Kalamár Istókban megfagyott a vér erre a kérdésre. Érezte, hogy
most már elveszett. Erre a kérdésre a káptalan se tudna megfelelni. Most
már meg van kötve teste, lelke. Most már meg nem szabadul Szicziliából.
Most már be kell vallani mindent.

Tisztába is jöttek az ügygyel tiz percz alatt. Ő ugyan nem vitte el a
kecskegidát, hanem a Hánzi gyerek, de ő hozzá hozta s ő is evett a
husából. Ez az igazság. Ime, Mózes bátyánk egyik erkölcsi eszköze.

Nagy hire lett ennek az egész vármegyében, de még a közeli szomszédos
Győr és Vas vármegyében is. Tanultak is belőle, nevettek is rajta.

Eladomáztam ezt egykor Bessenyey Ferencz barátomnak, a ki bámulatos
szinművészettel és utánzó képességgel tudta ezt előadni. Mint képviselő
bejárta vele az országot s el is terjesztette mindenfelé.




KIHIRDETIK A TÖRVÉNYT.

(Törvényt hirdetnek Szent-Gálon 1848-ban. – Miként hirdették ki hajdan a
törvényeket? – A Nemzeti bácsi. – Mily föltételek alatt fogadja el a
királyi vadász az 1848-iki törvényeket?)

Akár szép, akár nem szép a történet: elmondom. A nagy időkből való:
1848-ból. Annak a dicsőséges esztendőnek is tavaszi napjaiból. A mostani
hüséges adófizető, békés polgárember sehogy se érti meg, hogy volt
valaha olyan idő is. De már hiába: annak a kornak, annak a nemzedéknek
jelleméhez tartozott ez a történet is.

A márcziusi ifjak kiáltó szava belesüvöltött a nagy világba:
közteherviselés, törvény előtti egyenlőség.

Közteherviselés!

Nagy szó. Értjük is tisztán. Én is fizetek adót, te is fizetsz, ő is
fizet, mindenki fizet és mindig fizet. Szabadulni nem lehet, megváltani
se lehet. A mi Urunk, Megváltónk, Üdvözitőnk ugyan az eredendő bűntől,
Ádám apánk és Éva anyánk ballépésétől megváltotta az emberiséget, de az
adófizetéstől ő se tudta megváltani.

Meg kell hát benne nyugodnunk.

Csak hogy a szent-gáli nemes ember nem tudott benne hamarosan
megnyugodni. Igaz, hogy nem is akart valami nagy buzgósággal. Adót
fizetni, szüz vállainkra terhet rakni, őseinknek vérrel szerzett
jussáról lemondani: ejh-hajh, az se igaz nemes, a ki ezt békén
elszenvedné!

Egyenlőség!

Balga beszéd. Már hogy lehetne egyenlő a paraszt a nemessel, a herendi
sváb a magyarral, a tüzhely nélkül való a királyi vadászszal? A
Bakonyerdő nagy erdő, millió a fája, de még annak sincs két olyan fája,
a mely egyenlő volna. Igy rendelte az isteni bölcseség. Hát most már az
emberi bölcseség az isteni fölé akar kerekedni?

Mi tagadás: igy gondolkoztak bizony eleintén a szentgáli nemes atyafiak.
Kiváltképen az öregek. Voltak ugyan fiatalabbak is, a kik
meg-meghallgatták a kor intő szózatát, a hogy akkor szokás volt mondani.
Magam jól ismertem közülük igen sokat, vadásztam is velük fiatal
koromban, még arczukra, alakjaikra, dalaikra, adomáikra, kalandjaikra is
jól emlékszem. Ifju Gombás Lajos, Tóth József, Gaál Imre, Szalay János,
Zsebők János »keresztapánk«, Gombás Lőrincz, Tamás Károly, Csapó József,
Nyirő János és a többi. Csak oly jó hazafiak és felvilágosodott elmék,
mint közülünk akárki. De hiába. A méltóság és tekintély az öregeknél
volt, azok pedig hallani sem akartak holmi közteherviselésről és törvény
előtti egyenlőségről.

– Azt mondják: szabadság!

Kutyának kell az ilyen szabadság.

Az öregebbek kimondották ezt a szót s a fiatalabbak nem mertek ez ellen
rugódozni.

De hát mégis csak törvény lett a törvény s ugy Szent György-napja után
csakhamar meg is érkezett a nemes vármegyéhez. Ki kellett hirdetni.

– Igenis kihirdetni.

Ma már ki se hirdetik a törvényt isten igazában. Beledobják valami
hivatalos lapba s azt mondják: tanulja meg abból minden ember. A törvény
nem tudásával ne védhesse magát senki.

Nem igy volt ez hajdan.

Hanem ugy volt, hogy nagy pöcsétes levél érkezett a nemes vármegyéhez.
Nem is más küldte, hanem a király ő szent felségének főkanczelláriusa s
nem is máshoz, hanem egyenesen a vármegyéhez. Rá volt irva a levélre
valami ilyféle: Főtisztelendő és tisztelendő, tekintetes és nagyságos,
nemes, nemzetes és vitézlő egyházi és világi fő- és köznemesi karoknak
és rendeknek, kedvelt hiveinknek és a többi. Belül pedig az eredeti
törvény volt ékes irással s a király sajátkezü aláirásával.

Igenis a királynak sajátkezüleg kellett minden törvényt minden vármegye,
szabad kerület és szabad királyi város részére s minden kormányszék és
törvényhatóság részére aláirni s megküldeni. Nem is volt akkor a
királykodás olyan könnyü kenyérkereset, mint most. Az emberek legalább
igy vélekedtek. Korszakos adoma is van róla. A mikor V. Ferdinánd
1835-ben trónra került: ugy félév mulva kérdezték tőle: hogy érzi magát
uj hivatalában? Azt felelte: elég kellemes volna ez a hivatal, csak
annyi bolondságot ne kellene aláirni. Ezt a királyt hülyének mondták
azok, a kik személyesen és közvetlenül ismerték. Pedig ha ez az adoma
csakugyan igaz, akkor nem is volt valami nagyon hülye.

Nos hát a mi vármegyénkhez is kellő időben megérkeztek az 1848-iki
törvények. Rajtuk volt a királynak nehézkes kézirása. E nélkül akadt
volna elég ember, a ki azokat a törvényeket nem is hiszi.

A vármegye generális közgyülésén szokott módon megtörtént a kihirdetés.

A járásokban sem tértek el a szokott módtól. Majd a járásokbéli fő- és
alszolgabirák s megyei esküdtek sorba járják a nemesi falvakat s
élőszóval elmondják, hogy uj törvény van s elmondják, a hogy tudják, azt
is, mi van az uj törvényben.

A hogy tudják!

Ennek a szónak is van története.

Megirtam a »Nemzeti bácsi« történetét. Esküdtünk volt. Lóháton szokta
bejárni járása községeit. S ha törvényeket hirdetett, tarisznyában
ezeket is hurczolta magával. Bizony sokszor megtörtént, hogy ő ugyan el
nem olvasott semmiféle törvényt és sejtelme se volt arról, mi van egyik
vagy másik törvényben. Ugy cselekedett hát, mint a mai főszolgabirák.

Az 1839-iki országgyülés veszekedett sok törvényt alkotott. Lett
kocsiderékkal. Köztük volt a váltótörvény is, de azt az én György
bátyám, a Nemzeti bácsi nem tudta, nem olvasta. De azért kihirdette. A
váltótörvényt is kihirdette.

Váltó! Mi az a váltó? A magyar ember akkor csak háromféle váltót ismert.
A cseregyereket, a váltópénzt s az inget-gatyát, más szóval a tisztát.
Ha rövid utra ment valaki s kérdezték tőle:

– Mi mindent visz kelmed magával?

– Semmit, csak egy váltót.

Azt értette, két inget-gatyát, hogy tisztát válthasson. De a kereskedők
váltójáról a falusi nemesnek nem volt fogalma se. Nem volt a Nemzeti
bácsinak se.

Azt mondta a kihirdetésnél:

– Az ország rendei hoztak uj törvényt a váltóról is.

Bárdossy József, rekedt hangu kurucznemes azt kérdi:

– Hát az meg mi az ördög?

A Nemzeti bácsi elnevette magát.

– Bizonyosan valami uj mosó, szapuló, kékitő intézet. De azt is
hallottam, valami uj kárta-biánka.

Megnyugodtak benne.

De a szentgáli nemes urak nem nyugodtak meg a közteherviselésben, az
adózásban. Sőt inkább kijelentették, hogy a ki azt náluk kihirdeti,
annak leütik a derekát, élve el nem hagyja a köztársaságot.

Békességszerető, gazdag nemes úr volt a járásbéli főszolgabiró. Kereken
kimondta, ő ki nem megy Szent-gálra a törvényt kihirdetni, ő nem akar
bajt okozni se magának, se másnak.

Tanakodtak a vármegyén: mi történjék hát?

A vármegye főjegyzője volt Szent-király-szabadjai Rosos István. Erős,
szép, barna férfi, tiz év óta a szentgáliak követválasztó vezére. Bátor
is. Vadkannal is verekedett egykor a Bakonyban s azt is megölte.

Majd ő hát kimegy a törvényt kihirdetni.

Kiment. Magával vitte a főszolgabirót is, az esküdtet is, tiszti
huszárját is. A hogy illett.

A községházánál összegyülekezve várták a nemes urak, a királyi vadászok.
Tele volt velük a tanácsterem, az udvar, a templom udvara s az utcza.
Ott volt mindenki.

Hatalmas szónoklatot tartott, gyujtót, lelkesitőt mindenről s utóbb még
a közteherviselésről és a törvény előtti egyenlőségről is.

Volt ugyan vivát is elég, de azért a gyülekezet nagyrésze
izgett-mozgott, durczás képet mutatott. Nyilván nem tetszett neki
valami.

Végre a Tamás-nemzetségből előállott valamelyik széles vállu, deresedő
királyi vadász s harsány hangon kézdezte:

– Hát aztán, tekintetes főjegyző urunk, ha már olyan nagy lesz köztünk
az egyenlőség, én ezentul a herendi svábot nyakon se üthetem?

– Már miért is ütné nyakon, nemes atyámfia, a herendi svábot?

– Példának okáért olyankor, ha mikor nem akar velem magyarul beszélni.

A főjegyző harsány hangon felelt:

– Ezért bizony már ezentul is nyakonütheti bátran!

Ez volt a megoldás. A nemes urak tanácskoztak s érett megfontolással
elhatározták, hogy ez áron elfogadják az uj törvényeket.




A PÁPAYAK.


I.

(Mit köszönök Pápay Miklósnak? – Pápay Sámuel eredete s nevelődése. –
Kisfaludy Sándor és Pápay Sámuel. – Milyen volt a magyar nyelv száz év
előtt? – Pápay Sámuel nyelvtisztitó munkája. – Irodalmi alkotásai. –
Hogy adóztatta meg a veszprémi püspököt?)

Most olvasom a hirlapokban, hogy meghalt Pápay Kálmán Pápán.
Hatvankilencz évet élt. Maradtak-e ivadékai: nem tudom. De azt tudom,
hogy ő az utolsó azokból a Pápayakból, a kik a Bakony jeles alakjai s
egyuttal vármegyém büszkeségei voltak több mint száz év óta. A mikor a
vármegye tisztjét viseltem, nekem is volt köztük tiszttársam s bár nálam
jóval öregebb, de azért benső barátom, a kit igaz tiszteletem s forró
szeretetem környezett, a mig élt. Az utolsó nagy magyar táblabiró. Nem
én vagyok az, hanem ő volt. Ugy születik-e magyarrá az ember vagy az
élet és környezet ráhatása alatt ugy válik lassankint magyarrá: ez az
istenség titka és sokat kell még tünődnünk, hogy a titok minden
rejtelmeit megtudhassuk. De ha a környezetnek s az életnek is van ereje
és hatalma ahhoz, hogy az emberből ember legyen: akkor én az én rég
elhunyt nemes barátomnak, Pápay Miklósnak, köszönhetek igen sokat. Az
életnek s az embereknek, de magyar nemzetünk természetének tökéletes
megismerésére is ő segitett. Okos vidámságot, gondtalan komolyságot,
élczet, elmésséget talán tőle tanultam legtöbbet. Szeretni a magyar fajt
gyönyörüséggel és halálos fájdalommal, busulni multján s keserü
viszontagságain, imádni nagyjait, rajongani a nemzeti eszmékért,
dolgozni értük egész életnek s erős férfinak istenerejével, hogy elvégre
azzá legyen fajunk, a mivé az alkotó teremtette: az emberiség
büszkesége. Ezek a gondolatok, ezek az érzések égtek lelkén s lobogtak
szivében. Ha együtt voltunk: soha másra ki nem terjedt elmélkedésünk.

Az ő fia volt az a Pápay Kálmán.

Azonban kezdjük elején a dolgot.

Az első ősnek Sámuel volt a neve. Pápay Sámuel, Kazinczy és Kisfaludy és
Berzsenyi barátja, a dunántuli nemzetébresztő irodalmi körnek igazi
megteremtője s mindvégig fentartója s mint régebben mondták volna,
elevenitő lelke.

A nemzetség korábbi történetét nem ismerem. Pápay Sámuel 1770-ben
született. Születéséről s nevelődéséről meseszerü dolgokat hallottam.

Apja szegény balaton-melléki kálvinista pap lett volna. Gróf Esterházy
Károly, a hires egri püspök, valahogy hirét hallotta, hogy a gyereknek
villám az esze, csodálatos a szorgalma s lebirhatlan vágy duzzasztja
lelkét a tanulásra. Elkérte vagy valami módon elszerezte apjától,
gondjai alá vette, Kassán, Egerben, budai vagy pesti univerzitáson
tanittatta, hites és okleveles ügyvédővé lenni segitette. Természetesen
a római egyház hivei közé is áttéritette. A térités különben is kedvelt
szokása volt.

Az ifju ügyvéd azonban még se lett hamarosan ügyvéd.

Különös kedvvel, sőt szenvedélylyel buvárkodott szép magyar nyelvünk
mélységeiben. Akkor foglalkozott ezzel Révay is, a hires magyar
nyelvtudós s Kazinczy is, a ki irodalmi nyelvvé akarta nemesiteni a mi
nyelvünket.

Hejh, minő elhagyatott, elrontott, elavasodott nyelv volt akkor ez a
miénk! Tele latinsággal és németséggel, nyelvaggató és fülsértő
hosszadalmassággal, furfangos és cikornyás képzésekkel s önkényes és
ostoba uj szavakkal. Mikes Kelemen egykori nyelvének hire-hamva se volt
már, Csokonay falusi kálvinista nyelvét az irodalomban nem becsülték, a
literátus emberek becsülni nem is akarták s miveletlen, durva, paraszt
nyelvnek tekintették.

Kisfaludy Sándor a költő isteni ösztönével, Pápay Sámuel a bölcsnek
megfontolásával ugyanegy időben gondoltak arra, hogy szegény elhagyatott
nyelvünket édes szerető gondunkba kellene venni. Pedig nem beszéltek
össze s bármily benső jó barátság fejlődött ki utóbb köztük, ezelőtt
száztiz évvel még nem is ismerhették egymást. Pápay 1796-ban az egri
liceumban foglalt el tanári állást, hogy ott a magyar nyelvet és
irodalmat tanithassa, Kisfaludy pedig ugyanakkor vált el Szegedy
Rózától, az imádott leánytól s ment katonának a franczia háboruba.

Csak a mult század elején, 1802 körül, találkoztak. A nagy költő már
akkor megirta Himfy szerelmeit, a nagy tudós pedig már akkor nagy
részben összehordta magyar nyelvtudományának s irodalomtörténetének
nemes anyagát.

Sajátságos, hogy Kazinczy száguldozó nyelvujitását mind a ketten fanyar
érzéssel fogadták. Látták ugyan, hogy Kazinczy kezében valósággal más
lesz az irodalmi nyelv, mint eddig volt, de érezték, hogy ebben nem lesz
sok köszönet. Az élő nemzet élő nyelve végre se nyers kő, a melyből
tetszése szerint faraghat a művész mindenféle alakot. Az élőnyelv élete
csodálatosan erős s ügyetlen beavatkozásokat föl se vesz vagy
kegyetlenül visszautasit. Bizony Kisfaludy vidáman is, durczásan is
sokat elméskedett a sok latinizmus, germanizmus és gallicizmus s minden
másféle izmus fölött, a melylyel Kazinczy a mi édes nyelvünket fel
akarta piperézni s eredeti szép alakjából kivetkőztetni.

Csaknem igy gondolkozott Pápay Sámuel is.

Pápay életének történetét s irodalmi munkásságának jellemrajzát még
ezentul kell megirni. Irodalmunk történetirása eddig hanyag és
figyelmetlen volt az ő irányában. Irodalmunk történetét Toldy
félrevezette s azt helyes irányba utódai, Gyulai Pál, Beöthy s a többiek
se terelték vissza. Pápay élete és munkásságának jelleme és sikerei
csakugyan méltók a mélyebb buvárlatra. Anyag is van hozzá elég. Csak
Kazinczy levelezései is sok forrást nyitnak meg előttünk. Darnay Kálmán
barátom Pápay iratainak nagy részét megmentette s azokat nemes hévvel s
magyar szivességgel bocsátja hivatott férfiak megfelelő rendelkezésére.
Nem egyedül a Kazinczy-iskolának s főleg se annak köszönhetjük irodalmi
s költői nyelvünknek a mult század 30-as és 40-es éveiben oly magasra
emelkedését. Kazinczy érdemeit ki vonná kétségbe? De tul a Duna érdemei
talán még ragyogóbbak és soha hervadni nem fognak. A két Kisfaludy és
Berzsenyi, Pápay, Zádor és Zsoldos, Deák és Vörösmarty: im ezek voltak
főleg a magyar költői, szónoki, tudományos és irodalmi nyelv
megalkotásának legnagyobb hősei. Keressetek hozzájuk hasonlókat vagy
náluk nagyobbakat a Kazinczy-Kölcsey-társaságban!

De hát eddig semmi baj. A mi halasztódik: annak örökre elmaradni még nem
szükséges. Irodalmi történetünk bizonyára ki lesz igazitva nemsokára.

Pápay Sámuel 1802-ben jött át Egerből tul a Dunára s telepedett meg
Pápán állandóan. Kegyes ura s urának családja, a pápai Esterházy grófok,
a Pápai, Ugodi és Devecseri óriás uradalmak jogi ügyeinek igazgatását
bizták rá. Az uradalmak három vármegyére terjednek, középpontjuk Pápa,
ott van az urasági vár és székhely, a dominális fiskusnak hát ott
kellett fészket rakni.

A vármegye nemes közönsége rögtön észrevette az uj jövevény embert.
Rögtön fölismerte benne a nagyot. A mi igen természetes. Hiszen a pápai
Kollegium jeles tudósok gyülőhelye s a veszprémi káptalan tudósai is
erős érzékkel ügyeltek nyelvünk ujra való feltámadásának nagy
háborgásaira.

Alig lépett be Pápay a vármegyébe s alig foglalt helyet a táblabirák
között, a vármegye nyomban elhatározta, hogy a magyar kormányzás,
igazgatás és itélkezés nyelvét magyarrá kell tenni s a mennyiben magyar
volna, a sok átkozott latinságtól és németségtől meg kell tisztitani.
Mert a mennyire magyar volt is, az idegen szavak annyira elcsufitották,
hogy jó izlésü ember leszédült tőle a torony tetejéről.

A tisztviselőt magisztratuálisnak nevezték, a hivatalnokot
officziálisnak, a szolgáló személyzetet szervientesnek. A vármegye
tisztviselői voltak a két viczispán, a főnótárius, a viczenótáriusok, a
perczeptorok, egzaktorok, kanczellisták, a judliumok, az asszeszorok, a
fő- és viczefiskusok, a jurasszorok, a perzekutorok, a fizikusok, a
felcserek, a geometrák s egyéb mindenféle népek. Ki tudja ma: mik és kik
voltak ezek?

Hát az igazgatás és pereskedés műszavai? A hány ember: annyiféle
társadalmi osztály. Maga a parasztság is több felé oszlott. Voltak
urbáriálisok, kontraktuálisták, czenzualisták, kurialisták, guerálisok,
inkvilinusok, szubinkvilinusok, skultécziánusok. Mindegyiknek más
törvénye, más itélete, más-más neve, más megyei nyelve. Még a nemesség
is sokféle volt. Főnemes, köznemes, országos nemes, lokális nemes,
prédiális nemes, birtokos nemes, ármálista, ágilis és a többi. Ágilis az
volt, a ki maga nem volt nemes, de a birtoka nemes volt. S volt olyan
nemes, a ki személyére nemes volt, de a birtoka jobbágyi birtok volt.
Mindegyikre másként szólt a törvény és a latinos, magyaros műszó. Ma már
az ördög se értené.

Hát még a sok tárgyi műszó! Egész kötet könyv kerülne ki belőle.
Egyetlen egy rongyos pörben is százféle, ki latin, ki magyar, ki latinos
magyar, ki magyaros latin. Olyan zagyvalék nyelv, a milyen még nem volt
soha a világon. Mi lett volna a mi ragyogó szép nyelvünkből, ha bölcs
elmék és lelkes szivek és hatalmas vármegyék a romlásnak utját nem
állják?

A nemes vármegye már három év mulva, 1805-ben, megbizta hires tudós
táblabiráját, Pápay Sámuelt, hogy csináljon a kormányzás, igazgatás,
tiszti szolgálat és pereskedés számára tökéletes és tiszta magyar
nyelvet. Szedje össze mindazt, a mi szép és jó van a multban s népünk
élő nyelvében. Vagy magyarok legyünk vagy feküdjünk le örökre!

Pápay az a férfiu volt, a ki méltó volt e megbizatásra. A munkálatot
elkészitette.

Más vármegye is készitett efféle munkát, ki előtte, ki utána, de az övét
tartom legbecsebbnek.

Különben nem az én dolgom ezt most megbirálni. Sok szava nem vált be.
Tenger szava jól bevált. Sok szavát használjuk ma is. Sok szavát azóta
rontották el ostoba hatóságok és biróságok. Kezdő munka volt az övé, de
hatalmas. Nyomdokán uj élet támadt s uj ösztön az áldásos munkára.

A vármegye a munkát kinyomatta, kiadta s az ország minden vármegyéjének
követés végett megküldötte. A czime ez:

– Észrevételek a magyar nyelvnek a polgári igazgatásra és törvénykezésre
való alkalmaztatásáról. Veszprém, 1807.

Minden vármegye nem fogadta el teljes komolysággal Veszprém vármegye
nyelvtisztitó inditványát s nem kötelezte tisztviselőit ennek hivatalos
használatára. Nehezen is kötelezhette volna. A nemes ember, a ki
egyuttal vármegye ura és tisztje, ugy beszél és ugy ir, a hogy tud, a
hogy akar, a hogy a szülők körül vagy az iskolában megszokta. E
kérdésben neki nem parancsol még a vármegye se.

Nem is adta fejét minden vármegye arra még akkor, hogy tiszta legyen a
magyar nyelv. Sőt még arra se, hogy általában magyar legyen a vármegyék
nyelve. Az igazi állami nyelv ezelőtt száz évvel Magyarországban még a
latin volt. Latinul irkált az udvari Főcancellária s a Consilium
Locumtenens. Az összes állami hatóságok a dicasteriális nyelvet,
irásmódot és gondolkodást iparkodtak követni. Mindez latin volt. Az
összes jogi, törvényhozási és rendtartási könyveket, a mennyiben
tartalmuk gyakorlati oktatásul szolgált, latin nyelven irták. Még
Sárospatak hires jogtanára, Kövy Sándor is latin nyelven irta a magyar
jogról remek könyvét. Igy dolgoztak mások is. A királyi udvar épen nem
akarta, hogy Magyarországban a magyar nyelv terjedjen s a magyarság
erősödjék. Még husz esztendő mulva is, 1825-ben, az országgyülés csupán
latin nyelven hozta a magyar nép számára az országos törvényeket.
Megbolondultak volna talán a törvényhozó urak? Dehogy cselekedték ezt. A
latin nyelv volt a kilenczszáz éves szokás s ebből a királyi udvar nem
akart engedni. Deák Ferencznek kellett jönni az 1832-ik országgyülésre,
hogy ekkor már elkezdjék a törvényt a latin mellett magyar szövegben is
megalkotni.

Pápay Sámuel munkája mégis alapos munka volt. Akkor ugy nevezték:
fundamentális, – ma igy mondaná az akadémia: alapvető munka. Még az oly
vármegyék is sokat okultak belőle, a kik egyébként még Veszprém vármegye
gyökeresen ujitó törekvéseit elfogadni nem nagyon buzgólkodtak. Az
egészséges mag el lett vetve, kikel az majd s hatalmas tenyészetnek
indul.

Mily szükséges volt ez a kezdés, semmi sem bizonyitja jobban, minthogy
maga Pestmegye is több, mint harmincz év mulva jött arra, hogy a megyei
közigazgatás rendszere iránt javaslatot kellene késziteni s hogy efféle
javaslatot Nyáry Pál, a vármegye akkori hires főjegyzője csak 1840-ben
készitett az e végből választott küldöttség segitségével. Zala vármegye,
noha országos hirü nagy férfiai voltak, egy-két évvel még később
határozta el magát ily munkálat készitésére.

Veszprém vármegyében 1842-ben jelent meg Zsoldos Ignácz korszakos
munkája két jókora kötetben. A munka czime: A szolgabirói hivatal. Első
kötete a törvénykezési, második kötete a közrendtartási szabályokat
állitja össze s ismerteti. E nagy munka nem törvény ugyan, de sokáig,
majd 1872-ig, ez volt Magyarország vármegyéinek, mondhatni alaptörvénye.
Szolgabiró e nélkül el nem lehetett. Szolgabirák, ügyvédek, jogtudósok
ebből tanulták a gyakorlati jogi élet szép magyar nyelvét.

A mikor Zsoldos munkája megjelent: Pápay Sámuel akkor már nem élt.
Zsoldos, mint fiatal ember s a vármegye ifju tisztviselője, még jól
ismerte a nagy tudóst s bár a Szolgabirói Hivatalt Pápay nyelvujitó műve
után harminczhárom esztendő mulva kezdte megirni, munkájában mégis Pápay
bölcs javaslataival találkozunk a fogalomjelző jó szavak használatában
lépten-nyomon.

Hamarosan megjelent Veszprémben Pápay Sámuelnek másik nagyon szép és
nagyon érdemes munkája is. Ennek czime: A magyar litteratura esmérete. A
czim mutatja a munkálat tartalmát is. A magyar irodalom történetéről
szól főképen.

Irodalomtörténetünk megirására jeles kisérletek történtek előtte, de
rendszeres történetet megirni valósággal Pápay Sámuel kezdette. Ennek
anyagát a tudós még Egerben kezdte gyüjtögetni s Pápán csak folytatta a
gyüjtést és buvárkodást. A munka nyelve szép s még ma is olvasható. Ily
szép nyelven irva tudományos könyveink közt ez az első. Utána vannak,
előtte egy sincs.

A munka 1808-ban jelent meg. De nem az egész munka. A megjelent rész
csak első része lett volna az egész műnek. Irodalmunknak nagy
vesztesége, hogy a mű csonkán maradt.

A mikor az első rész megjelent, akkor még nem is rendezte sajtó alá az
egészet. Benső jó barátja volt Péteri Takács József. Lelkes férfiu,
nyelvujitásunk ügye s irodalmi viszonyaink iránt buzgón érdeklődő. Nem
utolsó, sőt még csak nem is közepes irónk lett volna, ha iróvá akar
lenni. Fenmaradt levelei gyönyörüek. Megismerte, mint jó barát, Pápay
Sámuelnek Egerben tartott magyar irodalmi s irodalomtörténeti előadásait
s nem nyugodott addig, a mig ezekből egy kötetet a tudós napvilágra nem
bocsátott.

Ez a becses mű kiadásának vázlatos története.

Azoknak, a kik hivatásuk érzetében a magyar irodalom és nyelvujitás
történetét tanulmányaik körébe vonták, még egyszer szives figyelmükbe
ajánlom, hogy tanulmányaikat minél szélesebben terjeszszék ki Pápay
Sámuelre s vele kapcsolatban a dunántuli irók működésére. Van anyag
hozzá elég. Sok fontos kérdés nyer teljes feleletet és sok gyönyörü
részlet lesz szebbé, világosabbá.

Az irodalomtörténeti mű, a mint megjelent, csakhamar ismeretessé és
tiszteltté tette az iró nevét az egész országban. A buzgóbb lelkü
vármegyék siettek az irót táblabirájukká választani. Pápay úri házát
mindinkább kezdték jelesebb férfiak látogatni. Kisfaludy Sándor a
Sümegről Téthre s onnan visszatérő utjában ugyis mindig a hű barát
szeretetével és pontosságával kereste föl. Kazinczy levelei csak
halványan rajzolják, minő jeles és befolyásos alakja volt Pápay Sámuel
sok éven át irodalmi közéletünknek.

Korán elhalt, alig ért ötvenhét évet. Halála előtt több évig
betegeskedett. Miklós fiától azt hallottam, magas, középtermetü férfiu
volt, komoly arczczal, erős nézéssel, szelid kék szemekkel. Csak
egyetlen egy öreg barátom él még, Osváld Dániel, a ki, mint serdülő
gyermek, látta s jól ismerte. Nyolczvan éve halt meg.

Adomaként emlegették, hogy ő meg tudta adóztatni még Kopátsy József
veszprémi püspököt is.

Kopátsy, a későbbi herczegprimás fukar ember hirében állt. Talán igaz se
volt, de azt beszélték róla, hogy az ő pénzét, kegyes adományát sohase
látta senki.

A hires emlékezetes napon, 1825. évi november 3-án, megkezdték a magyar
tudós társaság megalapitását s erre az önkéntes adományok gyüjtését. A
veszprémi püspök is adott ezer pengő forintot. Tőle ugyan, mint nagy
úrtól, nem sok pénz, de azért szép összeg volt az akkor. Negyven-ötven
hold földnek az ára.

Pápay Sámuel ki nem maradhatott az adományozók sorából. Ő is küldött
ezer pengő forintot Pozsonyba, a veszprémi püspökhöz, mint különben jó
barátjához s megkérte, jelentse be ezt, mint az akadémia alaptőkéjéhez
való adományt.

A gyüjtőiv épen akkor a főlovászmesternél, gróf Várkonyi Amadé Antalnál
volt. Személyesen ment hozzá Kopátsy püspök Pápay ezer forintját átadni.
A kanczellista beirja Pápay Sámuel nevét s a pénzösszeget, még pedig
közvetlenül Kopátsy püspök neve s pénzösszege mellé. Ezer forint egyik
is, másik is.

Nézi a főlovászmester a két nevet és két összeget egymás mellett.
Mosolyogva szól a püspökhöz:

– Furcsa, hogy te is domine illustrissime csak akkora summával vagy
beirva, mint ez a pápai fiskális. Mit szólnak az emberek, ha igy egymás
mellett látják a neveteket?

– Igaz, igaz, domine excellentissime, hát légy kegyes az én nevem
máshova irni.

– Nem lehet. Az aláirási iven nem szabad változtatni. Hanem hát a te
neved után még egy ezer pengőt irok, legyen kétszer annyi, mint a
fiskálisé.

A püspök nem tudta, mit csináljon, de azután csak jó képet csinált a
dologhoz.

– Fiat piscis. Adta fiskálisa, behajtotta rajtam az adót, pedig nem is
volnék vele köteles.

Elővette az ujabb ezer forintot s átadta szépen. Igy lett a törvénytárba
beczikkelyezve.

A nagy tudósról és érdemes iróról ma már nem igen emlékeznek se Pápán,
se környékén. Nem csoda, hiszen rég elmult már minden ismerőse, minden
barátja. Négy nap előtt halt meg közel hetven éves unokája is. S ki
emlegetné őt, a mikor irodalomtörténetünk is, noha méltó volna rá, alig
emlegeti?


II.

(A két testvér. – Pápay Lajos. – Hogy lett huszárrá? – Miként szerződött
huszárjával? – Költő volt. – Mi a policzáj? – „Mi magunk!“ – Halála. –
Pápay Miklós egyénisége. – Deli táncza. – Miként hajtotta végre az
itéletet?)

Az öregek annál jobban emlékeznek még két fiára: Miklósra és Lajosra. Ma
is öröm fog el mindenkit s ma is könnyeit hullatja mindenki, a ki
ismerte őket s most rájuk gondol. Ugy szerette s ugy siratja őket
mindenki.

Pápay Miklós és Pápay Lajos. Nem történelmi nevek, sohase jutott eszükbe
hivalkodni se nevükkel, se dicső apjukkal, se istenadta elmebeli nagy
tehetségükkel. Pedig nagy tehetségük volt. A Lajos testvér még költő is
volt, dévajkodó verseiből egész kötetet lehetne még Pápa vidékén
gyüjteni. De csak kéziratban őrzik őket.

Tökéletes jó magyar alakok. Kevés volt hozzájuk hasonló még a Bakony
vidékein is. A lassankint eltünő ősi magyar nemességnek utolsó
hullócsillagai. Azért emlékezem meg róluk. A mit följegyzek életükből:
mindaz már csak adomaszámba megy. De alakjukat széppé teszi.

Rakonczátlan fiuk voltak. Örökké jó kedvvel, örök vidámsággal, sohase
törték máson a fejüket, csak pajzánságon. Nem fogadtak szót se istennek,
se embernek, se papnak, még komoly és bölcs édesapjuknak se. Jó énekes,
hires tánczos, csinos fiu mind a kettő. Szüret, névnap, tánczvigalom,
lányos ház, el nem lehetett náluk nélkül. Száz kalandjuk, ezer mókájuk.
Jó apjuk már kétségbe kezdett esni: lesz-e belőlük ember valaha?

A Miklós fiu mégis csak lassankint megigazodott, de a Lajos fiu
javithatatlan maradt.

A gyermeknevelés kérdése nagyon régi kérdés. Ismerték már a hellenek és
latinok is. Sőt még az ő előttük élt népek is. Akkor is szerették a
szülők a gyereket s akkor is akadt aszu agyvelejü tudós, a ki szentül
hitte s hangosan hirdette, hogy neveléssel, oktatással, intéssel, kegyes
szóval, ütleggel, koplalással mindent lehet csinálni a gyerekből. S
miért ne lehetne? Ha tuskóból oltártartót lehet faragni, nyers kőből
faragott képet, tinóból ökröt: miért ne lehetne a kölyök lágy lelkéből
erényes, tudományos, rendtartó, csöndes magaviseletü jámbor
állampolgárt?

Csakhogy a régi vármegyei nemes ember nem igy gondolkodott. Pápay Sámuel
is megkisértett mindent az ő rossz fiával, Lajossal, de a mikor látta,
hogy hiába minden kisérlet, a gyerekkel boldogulni nem tud s az még
akkor is a keritésen mászik be a gyümölcsösbe, a mikor a kapu
tárva-nyitva előtte: elővette jó magyar eszét.

Menjen a kölyök katonának. De ott se pocsétakerülőnek, hanem lovas
katonának. Legyen huszár. Ott aztán vagy elpusztul, vagy emberséges
ember válik belőle. Lehet hős, hires hadvezér is. Lehet még úr is,
főrendü is, ország zászlósura is. Száz példa van rá. Ott van Simonyi
ezredes is, a kit személyesen is ismer.

Igy lett Pápai Lajos huszárrá. Először katonai nevelő intézetbe került,
azután ki az ezredhez. Bécsben, Galicziában töltötte idejét, ifjuságát.
Derék katona lett belőle. Fölvitte végzete a kapitányságig, pedig még
fiatal volt. Megváltozott a természete is. Láng volt az esze, megtanult
németül, francziául még polyákul is.

Katonai szokás ellenére becsülte még a mezei gazda, kézműves,
hivatalnok, dolga után járó, munkában izzadó polgári elemet is s igazán
belátta, hogy kell lenni rendnek, törvénynek, birónak, rendőrnek,
csendőrnek, pénzügyőrnek, ellenőrnek s mindenféle őrnek. Mert ha ezek
nem volnának, ki vigyázna arra, hogy a huszárnak és lovának mindene
meglegyen, a mi kedvére való?

Egyszer aztán hazajött Pápára. Csak ugy látogatóba rucczant haza, nem
akarta örökre elhagyni a katonaságot. Csak körül akart nézni Pápán. Kik
élnek még a jópajtások közül? Kik haltak el időközben? Mig odajárt, az
alatt végigsuhogott a világon a kolera, az epemirigy s bizony az a
gyalázatos jövevény sok ajtón besurrant a nélkül, hogy engedelmet kapott
volna rá. Az igaz, hogy nem is kopogtatott s nem is rimánkodott.

Édes apja már nem élt akkor. Miklós testvérje virágjában volt, uradalmi
fiskus és vármegye ura. Régi pajtásai közül alig hiányzott valaki. A
jókedvü fiuk majd mind együtt voltak. Életkoruk nagyobbra nőtt, de
jókedvük is nagyobbra nőtt. Sőt még meg is szaporodtak. Ő utána
nemsokára hazajött hires Csúzy Jankó is, a ki betyáréletet élt,
csikósbojtárságot viselt s ismeretlen világot járt tizenöt-husz
esztendőn keresztül Történetét elmeséltem már ott, a hol Sobri Jóskáról
emlékeztem. Sőt a mulatozásaikról hires családi körök is megszaporodtak.
A nagy kedvességben állt öreg úrnő, Rábáné, magához vette két
unokaöccsét, két serdülő lányrokonát, két ragyogó szépségü, jókedvü
lányt, a milyen nincs hét vármegyében. Hetenkint nagy mulatság s úri
tánczvigalom a háznál a két tündérlány kedvéért. Megjöttek arra az
előkelő fiatalok mind Győrből, Sopron vármegyéből, Kemenesaljáról,
Zalából, Somlyó vidékéről, Marczal mellékéről.

Ilyen világot talált otthon Pápay Lajos, a mikor hazajött, mint nyalka
huszárkapitány.

Öreg huszárt hozott magával századából, a kit már három soros hosszu
szolgálat után aztán el is bocsátottak. Kemény legény volt az öreg
huszár, a neve Ferkó. Azért hozta magával, hogy neki és hátas lovának
gondját viselje.

Hazajöttük után három napig le se vetkőzött a kapitány úr. Egyik háztól
a másikhoz, egyik mulatság a másik után. Három nap után azt mondja neki
az öreg huszár:

– Jelentem alássan, vitéz kapitány uram, hogy leszünk mi ezután?

Mámoros jókedvvel azt feleli a kapitány:

– Hát ugy leszünk, hogy ezentul iszunk és mulatunk. Hanem rendet kell
tartanunk. Hol én iszom, hol kend iszik. Együtt, egyszerre nem lehet. A
becsületet meg kell tartani. Most rajtam a sor, de azután kendre kerül.
Megértette kend?

– Megértettem, vitéz kapitány uram!

S összecsapta nagy vigan a sarkantyuját. Hiszen csak ennyit akart tudni.
Az pedig épen rendén való dolog, hogy a kapitány kezdje a sort.

Igy kezdődött az otthon való uj élet és igy is folytatódott.
Hegyen-völgyön lakodalom, szünet nélkül való dinom-dánom.

Hanem ugy félesztendő mulva megint szól az öreg huszár.

– Jelentem alássan, vitéz kapitány uram, baj van.

– Mi baj van?

– Kezd a gyomrom már begyöpösödni. Mikor kerül én rám a sor?

Nagyot nevet a kapitány. Eszébe jut a kötés, a melyet hazatértükkor
csináltak.

– Igaza van kendnek. Holnap kenden a sor!

Ettől kezdve félesztendeig az öreg huszár ivott s a kapitány
gubbasztott.

Elbámultak ezen. Mi történhetett Pápay Lajossal, a vidámság és szellemes
társalgás hősével? Talán halni készül?

Dehogy készül. Megmondta a józan élet okát. Elbeszélte az öreg huszárral
csinált kötésének történetét. Most már az egész nemes vármegye nevetett.
S elismeréséről azzal tett tanuságot, hogy az öreg huszárt huzták-vonták
ezentul iddogáló mulatságra, szüretre, vadászatra.

De azért a kapitány se henyélt.

Istenadta hatalmas költői tehetsége fölébredt, hires tudós apjának
irodalmi kedvtelése benne is kisarjadzott s elkezdett irni. Verseket
irt. Megénekelte a vidám társaság köréből a távollevőket és
jelenvoltakat, a holtakat és eleveneket, Somlyó és Kemenesalja
mulatozásait, a férfiakat és nőket s minden titkos és csintalan esetet,
a mely közel és távol megtörtént. A versek kéziratban elterjedtek négy
vármegyében. Kinyomatni őket nem lehetett. Nem engedte volna a
sajtóhatóság se, de az akkori izlés se. Kegyetlen busvidámsággal, vaskos
enyelgésekkel, szerelmi kalandok művészi, de nyers leirásával vannak
tele. Elbeszélései szerkezet és elmésség, de még nyelv dolgában is
versenyeznek Csokonai Dorottyájával. Álneveket használ, de a környéken
mindenki jól tudja, ki rejlik az álnév alatt.

A »Mi magunk« czimü adomája sokáig élt, én is teljes üdeségében
hallottam, Bakony aljának öregjei ma is ismerik, ma is emlékeznek rá.

A pápai nemzeti kaszinóban volt nagy mulatság. Névnap, vagy alkalmi
dolog, huzta a czigány, daloltak az urak, daluk harsogó hangját
visszaverte a nagy templom fala. Éjfél felé járt már az idő. Utczák,
terek csöndesek.

Pápay Lajos is ott volt a mulatók közt. Éjfél felé az erős somlyai
bortól kissé elnehezedett, félre ült kis sarokasztalhoz s fejét
könyökére támasztva némán nézte a mulatókat. Nem régen jött haza,
osztrákok közt élt századával, a vármegye alkotmányáról nem tudott még
ugyszólván semmit.

Odamennek hozzá pajtásai, Vermes Illés, később 1848-ban pápai követ,
megszólitja:

– Min busulsz, héjh?

– Nem busulok pajtás, de talán már mennénk haza, nagy zajt ütünk,
fölverjük az éjjeli csendet.

Nagyot nevetnek rá.

– Kinek mi köze ahhoz?

– Ránk tör a policzáj s nekem, mint katonatisztnek, az kellemetlen
volna.

Még nagyobbat nevetnek.

– Policzáj? Miféle policzáj? Mi az a policzáj?

– Hát ti még azt se tudjátok, mi a policzáj? Hát nincs ebben az
országban policzáj?

– Itt ugyan nincs!

– Hát aztán ki tartja itt fenn a rendet, békességet, éjjeli nyugalmat,
tisztességet?

– Mi magunk.

– Látom. De hát ki biráskodik köztetek, ha valaki mégis zavarja a
csendet?

– Mi magunk. Nem látod, hogy itt van köztünk a főbiró, esküdt, fiskus,
perceptor s a többi megyei tisztviselő?

– Hát ti nektek nem parancsol senki?

– Hogyne parancsolna? Ott a nemes vármegye!

– Kik alkotják azt a nemes vármegyét?

– Mi magunk.

– De hát a vármegyének ki parancsol?

– Az országgyülés!

– Hát az országgyülésnek kik a tagjai s azokat kik választják?

– Mi magunk választjuk s mi magunk vagyunk a tagjai.

Bizony ilyen volt a nemesség világa s a vármegye szabadsága 1848-ig.
Égen, földön, örökös mindenségben más volt az az élet, mint a mai. A mai
kor emberének sejtelme sincs agyonzaklatott élete folyamán arról, milyen
volt hajdan a nemes ember világa. Ma ezer keserü és nehéz kérdés
zaklatja a művelt nemzetek agyát, szivét és egész életét s nincs felelet
a kérdésekre s az emberiségnek nincs nyugalma a kérdések miatt. Ma is
egy élete és egy halála van mindenkinek, de senkinek se ér a halála
többet, mint hajdan és mindenkinek kevesebbet ér az élete, mint hajdan.
Igaz, hogy ma megvan az egyenlőség, vas törvény nem ismer különbséget
osztályok közt. De nem olyan egyenlőségről álmodtak őseink. Nem a
jogtalan emelkedett a magasba, hanem a nemes szállt alá. Görnyedj a
törvény igája alatt, de egyféle módon: ez a mai egyenlőség. Nem igy
akartuk.

Ezek a megmérhetetlen sulyu gondolatok gomolyogtak Pápay Lajos agyában,
a mint abból a »Mi magunk« szóból megértette, miből áll a magyar
nemesség joga és szabadsága. Két kezét összekulcsolta feje fölött.

– Barátaim, véreim, most értem már az állapotot. Sir a lelkem. Európa
közepén ekkora szabadságot meg nem türnek sokáig a császárok, királyok,
potentátok. Meglássátok, nem sokáig élünk.

Hiábavalóságnak tartotta ezt a jövendölést mindenki. De néhány esztendő
mulva csakugyan vérbefulladt a magyar szabadság. Ott járt köztünk
kézről-kézre Pápay Lajos leghiresebb verse. Ez volt a czime:

_Mi magunk._

Ebben irja meg nagy vidámsággal: mulass, édes vérem, jó nemes pajtásom,
ugy se győzöd sokáig, rád jön majd a policzáj, a fináncz, a zsandár, a
német s Európa minden éhes sáskahada. De addig legalább mulass!

Ő maga nem érte meg a nagy romlást.

Gégesorvadásba esett, de vidáman halt meg, a hogy élt. Utolsó órájában
egyik jó barátja látogatta meg: Liszkay Béla pápai kálvinista pap.
Gyönyörü papi alak, prófétának való. Vigasztalni akarta. Szavaiban
előfordult az igazság szó.

– Köszönöm, pajtás, de ne beszélj nekem az igazságról. Ime, a torkom
szárad el, pedig azt öntözgettem a legszorgalmasabban. Hol hát az
igazság?

Ez volt utolsó szava.

Testvérje, Miklós, az igazság keresésében, gyüjtésében s
kiszolgáltatásában töltötte vármegyei életét. Mikor én is a vármegye
tisztjét viseltem, ő akkor törvényszéki biró volt, törvényszékünk
legtekintélyesebb s talán legöregebb tagja. Ő az a Pápay Miklós, a kiről
könyvem e fejezetének elején oly meleg szivvel emlékeztem. De idézem
nevét és emlékezetét egyéb könyveimben is nem egy helyütt.

Jó szivéről, jó kedvéről, hatalmas elméjéről s vaskos elmésségeiről
egész vármegyénkben ismert férfiu. Utálta a mai kor németes és
nemzetközi szavait, szokásait, erkölcseit, törekvéseit és tévelygéseit.
Lelkének mélységeiben szentség gyanánt élt az a meggyőződés, a melynek a
költő Zrinyi Miklós e szavakban adott élő alakot: mi magyarok egy
nemzetnél se vagyunk alábbvalók. Sőt velem is egyetértett, a mikor azt
hirdettem, mi vagyunk a legnemesebb faj, de a legszerencsétlenebb nemzet
a világon.

Nem irt, mint apja tette. Pedig ha gyakorlatot szerez az irásban, jeles
iróvá válhatott volna. Biztattam, de már elkéstem. Igaz, hogy nálam
sokkal idősebb volt s életének már jól elmult a delelője, a mikor benső
barátság fejlődött köztünk. De mennyi sziv és mennyi eszme, mennyi érzés
és mennyi magyar tudás duzzasztotta lelkét még akkor is! Sohase láttam
még embert, a ki a magyar lélek természetrajzát jobban ismerte volna,
mint ő. Még az én apám se ismerte jobban.

Rajongott a magyar zenéért s a magyar tánczon kivül a világon lévő
semmiféle testmozgást se fogadott el táncznak. Csak tipegésnek,
rugdalózásnak vagy pipes andalgásnak nevezte a más fajok tánczát.

De tudta is a miénket. Nemcsak érezte, nemcsak gyönyörüséget talált
benne, hanem járta is. Közel járt már eletének hetvenedik évéhez, talán
el is érte, a mikor utoljára láttam tőle a deli mozgás magyar
művészetét. Bizalmas társaságunk volt együtt, igaz jó magyarok, fölséges
kedve kerekedett, fölugrott az asztal tetejére s ott járta el délczeg
bokázóit.

Öreg korában is szép termete volt. Se nem kövér, se nem sovány; – nem is
magas, nem is alacsony. Hajh minő isteneknek való művészet ez a magyar
zenére hullámzó szabályos testi mozgás! A művészetek összessége.
Költészet, zene, festmény és szobor együtt egy alakon, a mely él,
buzdit, lelkesit, mámorba ejt s kiemel bennünket a föld porából.

A szinművészet csarnokaiban még nem láttam igaz magyar tánczot. Azt a
nagy és tökéletes művészetet még nem láttam, a melyet csak a Bercsényi
czimü kurucz dalra s Bihari alkotásaira lehet megalakitani. Alig sejti
ez a nemzedék, mily mérhetetlen kincsünk van nekünk alakitó nemzeti
művészetünkben. Káldyt találtam egykor, a kinek segitségével a kurucz
zenét kiástam a feledés avarjából; – vajjon találok-e még másik Káldyt,
a kinek segitségével a magyar deli tánczot egykor meg tudom mutatni a
nemzetnek és a nagy világnak?

Életének történetét nincs miért apróra elmondanom. Nem lett történelmi
névvé, mint apja. Neve és emlékezete is elmulik, ha majd mind elmulnak,
a kik ismerték és szerették. Végzete az, a mi a nagy szinművészeké.
Nagy, nemes és igaz magyar volt, de mint a közélet embere csak a
vármegye kis körében teljesitette a becsületes élet kötelességeit.
Voltak hozzá hasonlók s bizunk abban, hogy még lesznek is. S a mig
lesznek: addig nemzetünk is üde marad.

De az életnek azon tünetei közül, melyekből a jellem és egyéniség
megalakul, egyet mégis ismertetnem kell.

A mi időnkben még nem volt rendszeres büntető törvény. A mikor birói
széket ültünk s az volt a kérdés: bünös-e valaki s büntetésének mértékét
miként szabjuk meg, a birói bölcs belátás volt a vezérünk, a prudens
arbitrium judicis. Most is ugy kellene lenni, de a büntető törvény
rendszere meg nem engedi. Ez a rendszer guzsba köti a birói bölcsességet
s annak nem enged szabad mozgást, szabad érvényesülést. Nem bizik benne.

A régi magyar ész nem ismert büntetési minimumot. Ha a vádlott bünt
követett el, de isten előtt és embersziv előtt tökéletes volt a
mentsége, kimondtuk ugyan bünösnek, de nem büntettük, nem sanyargattuk.
A régi magyar ész nem bizott mindent a király kegyelmére. A nélkül is
elég joga és hatalma van a királynak. S azután a király ugy se ismeri
igazán az esetet. Csak isten ismeri, a ki a sziveket és veséket látja és
a bölcs igaz biró.

De a mostani biró, akármilyen bölcs és igaz, hiába látja, hiába ismeri.
Akármily emberi s akármily nemes a mentség: ott a buta törvény, azt kell
neki alkalmazni német észszel, német módra. A törvény pedig büntetést
rendel s ha sok és nagy a mentség, enyhiti ugyan a büntetést egészen a
»legkisebb mértékig«, de a legkisebb mértéket mégis megszabja, sőt még
azt a rőföt, fontot, itczét is megszabja, a melylyel a legkisebb
mértéket meg kell határozni. Mintha az emberi lélek rejtelmeit fonttal,
rőffel, itczével lehetne mérni, mint a sört, vásznat és marhahust.

Mi nem igy cselekedtünk. Ha bünös volt a vádlott: kimondtuk itéletben,
hogy bünös. De ha kiáltó ok volt rá: nem szabtunk büntetést. Hanem azt
mondtuk: bünper alatt állt, a bünper már maga is összekuszálta idejét,
vagyonát, becsületét, lelkének nyugalmát, – a büntetést már ezzel
kiállotta; – bünper alatt álltát, tehát betudjuk büntetésül.

A mai biró ezt nem teheti, bármiként kényszeritené rá érző lelke, vagy
bölcsessége.

De volt más büntetésünk is. Kimondtuk a bünöst, de nagyok voltak a
mentségek, tehát a bünöst csak birói megdorgálásra itéltük. S az
itéletet nyomban végre is hajtottuk. S ha azt akartuk, hogy sulyos
legyen a dorgálás: Pápay Miklóst küldtük ki az itélet végrehajtására.
Természetes, hogy meg kellett rá kérnünk s csak akkor fogadta el a
megbizatást, ha kedve volt hozzá.

A végrehajtás igy történt: külön birói szobába ment a biró s vele egy
fiskus és egy jegyző. Ott volt a várnagy is, a ki az elitéltet oda
vezette s ott volt egy tiszti huszár is fegyverben. A biró szavára az
elitélt előtt a jegyző felolvasta az itéletet s akkor a biró szólt az
elitélthez.

– Hallotta?

– Hallottam.

– Jól megértette?

– Jól.

– Nos hát a vármegye tekintetbe vette bünös voltát, de mentségeit is.
Máskor vigyázzon, a törvény szine elé ne kerüljön. Ezzel az itélet végre
van hajtva! Várnagy, bocsássa el békén ezt az embert.

Pápay Miklós nem igy hajtotta végre az itéletet. Az ő dorgálása
rettenetes volt.

Ha asszony, leány vagy fiatal ember volt az elitélt: akkor a lelkére
beszélt. Csodálatos emberismerettel járta be okos és érző szava az
elitélt lelkének minden zugát. Lassanként magába szállt az elitélt,
keserü zokogásra fakadt, záporként omlottak forró könyei, kezeit
tördelte s gyakran térdre roskadt a bölcs és szigoru biró előtt. Mily
kár, hogy ezek a dorgáló beszédek meg nem maradtak! Nincs az a pap a
világon, a ki ily szivrehatóan tudott volna beszélni. Holta napjáig el
nem felejtette a vádlott ezt az itéletet.

De más hangon beszélt Pápay Miklós akkor, ha igazán sulyossá akarta
tenni a vármegye itéletét.

Oda állt közel az elitélthez s kegyetlen haraggal riadt rá. A kemény
huszárőrmester harsogó káromlása csak szelid szellő szárnya susogása
volt az ő beszédjéhez képest. A szerencsétlen elitélt kékült-zöldült az
itélet végrehajtása alatt. Inai rogytak, minden tagja reszketett,
csöppnyi vér nem maradt arczán. Halálos rémület fogta el. Szentül hitte,
hogy nyomban ráront a várnagy is s buzogányával agyonüti; – megrohanja a
tiszti huszár is s kardjával összekaszabolja. Forgott vele a
vármegyeháza is ott a sziklák magasságában s menten leomlik arra
napnyugot felé a feneketlen mélységbe. Ugy érezte magát a kemény biró
rettenetes szónoklatának mennydörgése alatt.

Kétszer is megtörtént, hogy a szegény elitélt, mikor már szabad volt,
bekérezkedett a törvényszék elé, hogy megköszönje a nemes vármegye
irgalmasságát. De azért hozzátette:

– Szivesebben elszenvedtem volna félévi fogságot vasban, közmunkával s
hetenként kétszeri bőjttel, semmint hogy végig hallgassam azt az intő
szózatot!

Az én nemes öreg barátom ilyenkor bajuszát pödörgette. Nyilván jól esett
neki az elismerés őszinte szava.

– – A Pápayak nemes alakjai Bakony vidékének. Emlékük felett őrködjenek
szelid soraim.




A VIDÁM RETTEGÉS.


I.

(Jön a kolera. – A pápai urak tanácskoznak. – Kik voltak ott? – A hires
Mándi Márton István. – Mondásai. – Átjöhet-e a kolera a Bakonyon? –
Van-e hát kolera? – A kormányzók és orvosok bölcsessége.)

Vidám is, rettegés is: mi lehet az? Hogy lehet a vidámság rettegő s hogy
lehet a rettegés vidám? Furcsa dolog, de lehet; nyájas olvasóim
meggyőződnek róla.

1831-et irtunk s annak is az elejét. Jöttek haza a követ urak és
kanczellistáik és huszárjaik szabad királyi Pozsony városából, mert nagy
hirtelenséggel vége lett az országgyülésnek. Hosszu időre, sok
esztendőre hivta ugyan össze a király az országgyülést, még a mult
esztendő végére, de hiába. Nem lehetett folytatni, mert veszedelem
fenyegette az országot. Mindenki menekült otthonába a veszedelem elől.

Mi volt az a veszedelem? Talán Batu kán jött ismét ránk az ő kutyafejü
tatárjainak megszámlálhatatlan seregével? Vagy talán a nagy Szulejmán
tört be ismét hozzánk, hogy megint agyon üssön bennünket Mohácsnál? Vagy
Karaffa dulja az országot vad németjeivel?

Egyik se, hanem jött a kolera, az epemirigy, a dögvész, a gyalázatos
halál, a mint akkor nevezték összevissza.

Szállingózott hire már hetek óta, de nem adtak rá semmit. Hanem a mikor
a követek váratlanul hazajöttek s elmondták, hogy az a csuf nyavalya már
Galicziát, Lodomériát, Podóliát, Bukovinát mind elboritotta, sőt áttört
a Kárpáthegyeken is s a hány tót van a világon és a felső vármegyékben:
mind azt kiirtással fenyegeti: akkor már csakugyan nem lehetett a hir
valóságában kételkedni.

A pápai urak összejöttek tanácskozni. Pipa, bor és jókedv volt a
tanácskozás zamatos fűszerszáma. Bezerédy uradalmi prefektusnál volt az
első összejövetel. Ott volt többnyire ez után is. A fenyegető veszedelem
dolgában jöttek össze, szó esett hát ugy mellékesen erről is.

Ott volt a kálvinisták püspöke, Tóth Ferencz. A hol veszedelem van: kell
ott lenni papnak.

Ott volt Rába Boldizsár táblabiró. Nagy birtoku, nagy tekintélyü úr.
Volt már magas tiszti állásokban. A nagy világ dolgaiból nem sokat
értett, a kolerához pedig semmit se értett. De ez nem volt baj, hiszen
ehhez senki se értett. Még maga a hires doktor, Zsoldos János se, a ki
pedig fizikusa volt a vármegyének is s a ki szintén ott pipázott együtt
a tanácskozó urakkal.

Ott volt Eőry Szabó Gábor, a maga szép fiatalos arczával és
bárányszelidségü lelkével. Pedig nem volt épen nyáladék fiatal ember,
hiszen mint inzurgens, ott vitézkedett már a győri csatában Napoleon
ellen. Jól ismertem, de csak jóval később; édes anyja és az én jobb
anyám vérek voltak, hát rokonságban is voltunk egymással. Pápán, kis
diákkoromban ő volt az első, a kire rámutattak előttem a nagy diákok:
nézd kölyök, ez az úr inzurgens volt, hős volt. Hol komolyan, hol
pajzánul vitéznek tartották a pápai urak is. A hol veszedelem riasztja
az embert: jó dolog, ha vitéz is van a közelben. Ezért hivták meg őt is
a nagy tanácskozásra.

Ott volt Szép Ábrahám ügyvédő s néha kollégiumbeli tanár ember. Ott volt
adázteveli idősb Osvald Dániel hires ügyvédő s voltak még ott mások is,
a kikre elbeszélésem folytában bizonyosan sor kerül.

De Mándi Márton Istvánt különösen meg kell emlitenem, noha ő magas
életkora miatt csakhamar elhunyt. A miről később szólok, azt már nem
érte meg. Hires tudós, jeles iró, tettekben nagy multu ember, valamennyi
magyarországi kálvinistának büszkesége, nagy filozófus. Nem szólok róla
sokat, hiszen életét már könyvekben megirták, magyar nyelvünk felüditése
körüli buzgóságáról és sikereiről pedig ahhoz értő tudós emberek még ma
is emlékeznek. Én csak fiát ismertem s velem már csak unokái tapodták
egy időben a nagy kollégium termeinek padlódeszkáit.

Hanem azt mégis megjegyzem, hogy eszének élessége s szellemének
játszadozó vidámsága alig ismert határt. Mindenki szerette, de azért
gunyjától, élczeitől, röpke szavaitól, jelző mondásaitól mindenki félt.
Sok szava lett országossá, sok mondása szállóigévé.

Ő tőle ered ez a szó: pityókos. Hires muzsikus czigány volt száz év
előtt tul a Dunán Pityók Bandi. A nagy költő, Kisfaludy Sándor, is jól
ismerte s a Balaton körüli utazásunk leirásában már én is megemlékeztem
róla. Ha hegedüjének hangján megszólalt az igaz magyar kurucz zene:
olyan lélek szállt az emberekbe, mint egykor az apostolokba, a mikor azt
mondja róluk a szentirás: mintha édes bortól részegedtek volna meg. Ha
hát a társaság már a sok jó somlyai bortól ilyen állapotra jutott: akkor
mondta Márton István: pityókossá lett. Elfogadta a szót tul a Duna s ma
már az irodalom is.

Hires mondása, a melyen nyolczvan év óta annyit nevetett Bakony vidéke,
igy szól:

Mind bolond ember az:

a kinek olyan hosszu a pipaszára, hogy saját kezével nem tud pipára
gyujtani;

a ki sarkantyus csizmában jár, noha sohase ül lovon;

a ki kivül viseli az ingét a kabátja fölött.

Ez az utolsó szava a katholikus papokra vonatkozik. Akkor még a
katholikusok és kálvinisták sokat társalogtak együtt és sokat évődtek
egymással. A felekezeti üldözés sok vidéken szokásban volt. Magának
Márton Istvánnak sok keserü harcza volt gróf Esterházy Károlylyal, az
egri püspökkel, a pápai kollégium hova helyezésének kérdésében. A püspök
volt Pápa földesura és sehogy se akarta türni, hogy az ő városában
kálvinisták tartsanak fenn főiskolát. Innen ered ez elmés megjegyzése a
karinges papokról.

Egyik mondása:

– Ur-e kend, vagy bolond-e kend?

A magánéletben igen gyakori ez a mondás. Vidám, pajzán, néha gunyos az
értelme, néha szemrehányást, megszólást jelent olyanok közt, a kik
egyébként jó viszonyban vannak egymással. Ismeri az egész ország.

Ez is Márton Istvántól ered. Keletkezésének történetéről jól emlékeznek
a vármegyében.

Vámosi Saáry Gergely kemény, kurucz nemes volt. Veszprém vármegyében
Somlyó mellékén. Leányágon a történelmi nagy Gyulaffy-nemzetség ivadéka.
Pusztamiskei birtoka is Gyulaffy-örökség. Apámmal volt egy idős vagy
talán még idősebb. Mint öreg rokonomat jól ismertem.

Márton István egyszer nagy kényesen ballag a kollégium felé előadást
tartani. Odaér a kapuhoz, a hol három-négy nyalka diáklegény beszélget.
Köztük van Saáry Gergely is. A diákok nagy tisztelettel üdvözlik a hires
professzort. Gergely úr is csak ugy, mint a többi.

A többi rendes ruhában volt, a hogy diáklegény szokott öltözködni.
Gergely úr azonban eső, szél és hideg ellen, de talán inkább
pajkosságból bakonyi szürt csináltatott magának, czifrasággal ékesitett
szürt, a milyet a bakonyi és somogyi kanászok viseltek hajdan s a
melynek később Sobri-szür lett a neve.

Márton István meglátja a szürt, megáll, megnézi.

Tudni kell, hogy nemes úri ember valamikor mindenféle felső ruhát
felöltött magára, a hogy a szokás és az időjárás hozta magával. Kabátot,
dolmányt, mentét, subát, gubát, köczét, dókát, bundát, köpönyeget,
krispint, budát, deákot s több efélét. Nem volt válogatós.

De szürt soha. A szürt átengedte kanásznak, csikósnak, gulyásnak,
erdőn-mezőn járónak, parasztnak, zsöllérnek, tótnak, bugernak, de ő maga
nem viselte.

S ime, a bölcs professzor bakonyi szürt lát Gergely úron, előkelő úri
nemzetségek egyikének felnőtt sarjadékán. E szavakat intézte hozzá:

– Ur-e kend, vagy bolond-e kend?

Bizonyára a diákok pajkos öltözködésének akarta ezzel elejét venni. Mint
Könyves Kálmán nagy királyunk, a ki megtiltotta a papoknak a pitykés
dolmány és darutollas süveg viselését.

Ez óta szállóige ez a szó. Olyankor használjuk, a mikor valamelyik okos
úri barátunk valami hallatlan ostobaságot csinál.

A tudós tanár nevezte el az orgonát szent dudának. A dudából is hátulról
jön a szél s ugy mozgatja a sipot, mint az orgonánál. Márton István
fiatal korában még csak a katholikusoknak volt templombeli orgonájuk, de
már itt-ott a kálvinista urak is beszélgettek, jó lenne az ő templomukba
is beállitani. Ő ezt nem helyeselte s azért nevezte el csufnéven a
kanászok és czigányok hangszerszáma után.

Utálta a hires tudós a tanszéki előadások hosszadalmas, fárasztó, ezer
apróságra kiterjeszkedő voltát. Nem szabad az időt hiábavalósággal
tölteni; nem szabad a tanárnak a maga olvasottságát ok nélkül
fitogtatni; nem szabad a tanuló agyát haszon nélkül terhelni: – ez volt
nézete.

Elijesztő s egyuttal tanulságos példát is hozott fel erre egykor
tanitványai előtt.

Buday Ezsaiás hires tudós, történetiró, professzor és debreczeni pap
kortársa volt. Erről a diákadomák azt beszélték, hogy fiatal korában
Debreczenben elkezdte a világtörténetet tanitani, de harmincz éven át se
tudta a régi Görögország történetét befejezni. Márton István a maga
elmés módján igy világitotta meg ezt az előadási módszert.

– Magam is hallgattam amici egy hónapig debreczeni tudós kollégám
előadását. Egy hónapig nem beszélt egyébről, mint Herkules buzogányának
a gombjáról. Annyira tele lettem vele, hogy a mikor a Hortobágyon
utaztam, még a levegőégben is Herkules buzogányai röpködtek szemeim
előtt.

Nos hát olyan embernek, mint Márton István, a csuf nyavalyán való
tanácskozásból hiányozni nem lehetett.

Mit végeztek?

Semmit se. Annyit végeztek, hogy majd határoz a nemes vármegye, miért
vágtassanak ők a vármegye elé?

De azért történt megállapodás s az ugy hangzott hogy a Bakonyon
keresztül az a gyalázatos betegség Pápára be nem törhet. A Papodtetőn,
Halyagon, Kőrishegyen, Hajszabarnán, Somhegyen még sohase tört át
semmiféle ellenség. Se török, se tatár, se német, se franczia; hát akkor
ez a rongyos betegség hogy tudna áttörni?

Jó, jó – urak! Hátha nem a hegyek és erdők felé veszi utját, hanem a
rendes utakon jár? Ha oláh czigányok, drótos tótok, sipoló zsidók,
marhahajtók, vásárosok hozzák magukkal: mi lesz akkor?

Hátha nem nyugat felől és dél felől jön s igy se a Bakony, se a Balaton
nem állja utját? Hátha Bécs felől jön a Dunán lefelé: mit csinálunk
akkor? Arra készen kell lennünk, hogy a mint eddig minden rossz a
némettől jött ránk, a német uszitja ránk a kolerát is.

Ez igaz.

De hát van-e kolera vagy nincs? Belepusztul-e abba minden ember, vagy az
is hagy meg magának néhány élőt a földön? Állj elő Zsoldos, hires tudós,
nagy fizikus: mit tudsz a koleráról?

Zsoldos János csakugyan komoly tudós ember volt. Apja volt ő Zsoldos
Ignácznak, a jeles irónak s a vármegye későbbi hirneves követének, a ki
egyébként már akkor is rég szolgabiró volt. Meg is mondta nyugodtan,
higgadtan, hogy ő arról a csuf betegségről nem tud semmit, kolerás
beteget nem is látott soha és soha nem is beszélt olyan emberrel, a ki
látott volna. Nem tudnak arról a bécsi hires doktorok se semmi
bizonyosat. Csak annyit lehet tudni irásokból, hogy néha előfordul
Perzsiában és Kelet-Indiában a Tigris és Eufrates, a Gánges és Indus
folyamok völgyeiben.

Hol vannak azok! Törődik is azzal a bakonyvidéki táblabiró, mi történik
a Gánges folyam völgyeiben. Van nekünk itthon is elég ajunk-bajunk,
vesződségünk a némettel. Ha ezzel megbirunk: megbirunk mi akkor
mindenféle egyéb kórsággal, még Werbőczy zsidó esküjének valamennyi
átkával is.

Békássy Ignácz főbiró azt kérdezte:

– Van-e Perzsiában és Kelet-Indiában somlyai bor?

Nemzeti büszkeségünk egyhangulag azt felelte: nincs!

– Nekünk pedig van. Ne is törjétek a fejeteket ezen tovább nemes
barátaim. A hajunk szála se görbül meg addig, a mig somlyai bort iszunk!

Neki volt igaza. Jobban eltalálta az igazságot, mint akkor a világ
minden tudósa összevéve. Abban is hagyták nyomban a tanácskozást.
Széjjeloszlottak jó kedvvel. Hiszen a tanácskozás alatt is somlyai bort
ittak.

Csak Mándi Márton István mondott ennyit sejtelmesen:

– A természet pedig amici dilectissimi mi értünk nem csinál kivételt.

A nagy elméjü tudósnak igaza lett. A természet a maga vakságos
mivoltában nem tett kivételt. A csuf nyavalya csakugyan megkerülte a
Bakonyt s Győr felől száguldott előre s rátiport Pápára is. De hát eb
ura a fakó. Arravaló a nemes vármegye, segitsen.

A kormány akkor is adott tanácsot. Miniszterek még nem voltak a világon,
tehát annyi kesze-kusza rendelet, utasitás, intézkedés, felvilágositás,
pótrendelet és kiegészitő utasitás még nem volt, mint most. A
miniszterek helyett ott volt a Helytartótanács Buda várában. Ókori és
középkori penészes alakok gyüjteménye, tekintetes és nagyságos
hivatalnokok és mindenféle tanácsosok serege. A kiket nem vezetett senki
s a kik maguk se parancsoltak senkinek. Ott ődöngött köztük a
Protomedikus, az ország főorvosa, a ki maga se tudott semmit, de az
univerzitás se tudott semmit. A Helytartótanács hát épen bölcsen
cselekedett, a mikor semmit se cselekedett. Mit is csinált volna? Azt se
tudták, mi hozza ránk a veszedelmet. Tűz-e, viz-e, étel-e, ital-e,
világosság-e, sötétség-e, hideg-e vagy meleg? Ostoba mondással nyugtatta
meg magát a tudomány háborgó lelkiismerete. Azt mondták: genius
epidemicus. De hogy mi az a genius és mi az epidemicus: akkor se tudták,
ma se tudják. Törődjék vele a manó.

Ott a nemes vármegye: csináljon, a mit tud. Ötvenkettő van az országban.
Valamelyik a sok közül csak eltalálja véletlenül, mi a segitség. Ebben
állapodott meg a kormány bölcsesége is. Annyi ostoba rémitgetéssel nem
gyötörte magát a jó nemes ember, mint a mai mivelt társadalom. Nem
kellett statisztikát csinálni s mindenféle rovatos iveket vezetni.
Járványorvosokkal nem tömték tele a falvakat és a városokat. Az ujságok
nem ijesztgették agyon mindennap a jámbor közönséget rémhirekkel és
halotti kimutatásokkal. Nem is volt ujsághirdetés, mindenféle
haszontalan kuruzslószert, tyukszemtapaszt, keserü pilulát nem
ajánlgattak a félős embereknek. A ki meghalt: eltemették; a ki megélt:
látott a dolga után. Érdemes is a rongy életért annyi csetepatét
csinálni, mint a hogy mai napság szokásban van!

A nemes vármegye is bölcsen intézte dolgát. Ott a szolgabiró. Ha a
rablókkal, gyujtogatókkal, pinczeverőkkel, lókötőkkel, oláh czigányokkal
el tud bánni: majd csak elbánik azzal a gyalázatos betegséggel is.
Azután elmulik majd a tél, jön a tavasz, jön az aratás meg a szüret,
elmulik majd a veszedelem is. A hol pedig nem elég a szolgabiró: oda
küldjünk ki deputácziót.


II.

(A pápai deputáczió. – Ó-bor és uj-bor. – A mészáros táblabiró. – A
gunyos vigjáték. – Az ajánló szózat a vizsla kutyához. – A prológ és a
beköszöntő. – Miből készült a vigjáték meséje?)

Pápa nagy város, oda deputáczió kellett. Meg is alakitották késedelem
nélkül.

Elnöke Rába Boldizsár lett, a kiről már megemlékeztem. Tagjai lettek
Nagy István és Vecsey Ferencz helybeli táblabiró urak. Bezerédy Mihály
uradalmi prefektus és Eőry Szabó Gábor táblabirák természetesen ki nem
maradhattak. A törvényes bizonyságnak ősi alkotmányunk szerint benne
kellett lenni. Békássy Ignácz főszolgabiró és esküdtje, Gyapay Ignácz,
volt a törvényes bizonyság.

Ez a Gyapay szelid, jó ember volt, nem vétett a légynek se. Kegyes és
istenfélő s megfogadott minden jámbor és ostoba tanácsot. Volt olyan
tanács is, hogy az ember, ha ki akarja a bajt kerülni, bort ne igyék,
hanem reggel, délben, este csak herbatét igyék.

Herbatét?

Bakonyalji nemes ember, vármegye esküdtje herbatét igyék? A mikor
somlyai bort ihatik, még akkor is csak herbatét igyék?

Irtóztató vétség ez a józan ész és az ősi jó szokás ellen. Büntetlenül
nem maradhat.

Nem is maradt. Szegény Gyapay esküdt urunkra csakugyan ráfeküdt a
nyavalya s elvitte magával a temetőbe. Az egész deputáczió összes tagjai
közül senkinek a hajaszála se görbült meg. Csak az egyetlen jámbor ember
pusztult el, a ki pedig szót fogadott papnak, orvosnak, egyházi és
világi felsőbbségnek. Emlékét meg is örökitette a nép, mint Mátyás
királyét.

– Még a kolera se igazságos, mert a deputáczióból azt vitte el, a ki a
legártatlanabb volt.

Hetvenhét év előtt történt az eset, de azért ma is van még élő ember
Pápán, a ki erre jól emlékezik.

A deputáczió tagja volt még Zsoldos János orvos és megyei főfizikus is.
Tudománya, tekintélye és állása hozta igy magával. De ki nem maradhatott
a tagok közül Pápa városának főbirája se, köznyelven mondva a városbiró.
Pedig az nem volt más, mint Kárpics József uram, becsületes csapómester.
Még csak nem is tanult ember, még csak nem is nemes ember. Csak egyszerü
csapó ember.

Deputátus volt még Szép Ábrahám is. Emlitettem már nevét. A kollégiumhoz
is volt köze, de egyébként jól ismert, jeles ügyvédő volt. Fia, Szép
Gábor, egykor a számtudományokból nekem is hires tanárom.

Erről a Szép Ábrahámról is van kis, de csinos Kocsi-Sebestyén Gábor
adoma.

Az volt hajdan a szokásunk, mi kálvinisták vasárnap délelőtt is, délután
is elmentünk a szentegyházba istentiszteletre. Sulyos ok nélkül el nem
mulasztottuk volna.

Van Pápának szőlőhegye is, hajdan is volt: a Kishegy és az Öreghegy. Uri
embernek kellett ott lenni szőlejének. Bora is megiható termett.
Vörösmarty ugyan hires két bordalában Somlyó, Eger, Tokaj, Ménes mellett
nem emliti föl Pápa borát is, de meglehet, feledékeny volt a nagy költő,
noha kétségtelenül szent igaz, bármily jó is a pápai bor, azért
Somlyóval s ama világhirü hegyekkel eddig nem versenyezhetett.

Mégis két ősi szabály alá tartozott a pápai bor. A szabály ellen véteni
nem volt szabad.

Az egyik az volt, úri ember bort el nem adhat, ha a világ gyalázatának
ellenszegülni nem akar. Ajándékba adhat rokonnak, betegnek, jó barátnak,
inségesnek, de pénzért abból, a mi neki terem, el nem adhat. Soha se
lehet közbizodalmu férfiu és vármegye tisztviselője, ha ezt cselekedné.
Minden bort a háznál kell meginni.

A másik szabály pedig az volt, hogy minden bort, a mi termett, meg kell
inni a jövő szüretig. Ó-bort hagyni nem kell. Ó-bor nem jó bor. Az
erdélyi nagy urak az ó-bort a cselédeknek adják, maguk mindig uj bort
isznak! Okos emberek. A bornak is az a törvénye, a mi a menyecskének.
Addig tüzes, addig kivánatos, a mig fiatal. S azután ki kell üriteni a
boros hordókat szüretig azért is, legyen hova szürni az uj-bort. A
legfőbb ok azonban mégis csak az, hogy megszólja a világ azt az embert,
a kinek ó-bora van. Azt mondja rá: fukar, fösvény, zsugori, sajnálja
mástól. De még azt is mondja: rossz a bora, nem kell a kutyának se, mert
ha bora jó lett volna, elfogyott volna idejében. Tehát semmi ó-bor.

Szép Ábrahám azonban nem igy vélekedett. Ő tartott ó-bort pápai
boraiból. Minden esztendőből volt hordó bora, ráirva a hordó fenekére
vastag krétával az esztendő száma.

Kocsi-Sebestyén Gáborral ballag egyszer hazafelé vasárnapi délesti
istentisztelet után. Háza utba esett. Ott volt a Hosszu-utczán csaknem
szemközt a vármegyeházzal. A mint kapuja elé érnek, azt mondja a
vármegye hires fiskusának.

– Térjünk be komám uram egy pohár borra. Szivesen látom.

Ily meghivásnak eleget kell tenni. Bemennek. Szép Ábrahám poharat, bort
szed elő.

– Saját pápai termésem, komám uram. Ez a bor hat éves ám már. Ugy vegye
ám izlelőre, komám uram.

Kocsi Sebestyén Gábor ajkához emeli a poharat. Istentelen rossz bor
volt, csak ugy ugráltak körülötte a szekrények, székek, asztalok! De
azért nem csinált keserü arczot. Uralkodott magán s nyájas vidámsággal
letette poharát az asztalra e szavakkal:

– Köszönöm, komám uram, tegye el ezt a bort csak továbbra is, hadd
legyen hét esztendős.

Ilyen adomák kerengtek Szép Ábrahámról, de azért a nemes vármegye mégis
beválasztotta a deputáczióba.

Ezt azonban még csak szó nélkül türte el adázteveli id. Osváld Dániel, a
kiről már sokszor emlékeztem s a kit a vármegye kifelejtett a
deputáczióból. Hanem Pálffy Pál táblabiró urunkat már csakugyan nem
türhette el.

Ez a Pálffy Pál megyei birtokos nemes ember volt ugyan, de Komárom
vármegyéből költözött ide. Nem is végzett iskolákat s nem is tanult
egyebet, mint mészáros mesterséget. Épen Kis-Igmándon volt egykor
székálló legény. Utóbb abbanhagyta a mesterséget, birtokán gazdálkodott,
Pápán lakott. Szép termetü, nagy bajuszu, nagy száju, jókedvü ember
volt, valahogy utóbb a táblabirák közé keveredett. Sőt, a mit előre
senki el nem hitt volna, legutóbb a kolerakergető deputácziónak is
tagjává választották. A nép ugyanis a deputácziót kolerakergetőnek
nevezte. Igy különböztette meg a többi megyei deputácziótól, a
dikálistól, a katasztrumitól, az orfanálistól, az utcsinálótól s
egyebektől. Erősen gyanuba jött Pálffy Pál táblabiró uram arra nézve is:
vajjon tud-e irni, olvasni? A deputáczió ugyanis azt rendelte el, hogy a
városba semmi idegen csavargó, dologkerülő embert be ne eresszenek,
hanem brachiummal állják utját. Ezt Pálffy mondta. Azt kérdi valaki:

– Miért épen brachiummal?

– Mert igy mondja a törvény.

– Hol mondja? Olvastad te a törvényt?

– Én ugyan nem olvastam, hanem igmándi székálló legény koromban az
odavaló nótárius egy nagy törvényből ezt olvasta ki előttem.

E szavából sarjadzott ki a gyanu.

Adázteveli Osváld Dániel táblabiróban föltámadt a keserü vidámság. Szép
Ábrahámot, Kárpics csapómestert, a szótalan Eöry Gábort, csak szó nélkül
türte volna: de Pálffy Pál? Ez már egészen más.

Irt egy gunyos vigjátékot, melyben a főszereplők a kolerakergető
deputáczió tagjai. Név szerint természetesen nem sorolja fel őket, a
munka nem is jött sajtó utján világra, de kéziratban nagyon elterjedt s
az álnevek alatt kik rejtőznek, mindenki tudta a vármegyében.

Idem sentio volt egyik szereplő neve. Ez alatt Rába Boldizsárt is, Eöry
Gábort is értették. Idem sentio körülbelül azt jelenti: az a nézetem, a
mi előttem szólóé. Az a két táblabiró mióta él, egyébként nem szavazott
a gyülésekben.

Hetyke és Vigyorgó mint esküdtek szerepelnek a bizottságban és a
vigjátékban.

Fülesy: Zsoldos az orvos és főfizikus.

Silány: a csapómester.

Zegernye fiskális: ez lenne Szép Ábrahám.

Csontvágó táblabiró: az egykori székálló legény Pálffy Pál.

Nincs meg nálam a vigjáték szövege. Ha megvolna, se közölném itt. Csak
gyerek diákkoromban olvastam és csak töredékesen maradt meg
emlékezetemben egyik-másik része. Ma bizony már ezek a versek nagyon
messze esnek a korszerü remek költeményektől, de nyolczvan év előtt
sokkal silányabb versek is hemzsegtek irodalmunk mezején. Igaz, hogy
különbek is.

A vigjáték külső alakjában s szerkezetének beosztásában az akkori idők
szokásának felelt meg.

Volt hozzá dedicatio, vagyis ajánló szózat. A pártfogó nagy úrhoz, a
meczénáshoz szólt ez, a ki az irónak kenyeret és hajlékot adott vagy a
kinyomatási költségekhez nagy pénzzel járult. Ebben azután a nagy úrnak
megvolt minden czime és méltósága s őt az iró a csillagos egekig
magasztalta.

Idősb Osváld Dániel nem keresett magának nagy urat. Nem volt rá
szüksége. Vigjátéka ugyis csak gunyoló irat akart lenni Csokonay
Dorottyájának hangján. Azt akarta bebizonyitani, hogy az elemek romboló
hatalma ellen semmit se érnek az akkori deputácziók, az akkori orvosok
és patikaszerek, az akkori tudományok és rendtartások. Könnyü volt
bebizonyitani, hiszen ez ellen a csuf betegség ellen a mostaniak se
sokat érnek.

Hanem volt vizsla kutyája. Ügyes, szép, erős állat. Ezzel szokott
nyulászni, foglyászni, fürjezni Böröllőn és a pápai határban. A neve
Fazón volt. Ismerte a városban mindenki. Lovaglás közben is ott
baktatott mindig a ló körül. Ennek dedikálta művét. Az ajánló szózat igy
hangzik:

– Idétlen növevény mellé nagy karót ütni, kicsiny munkának nagy
pártfogót keresni, hiuságnak tartom. Én csak tenéked ajánlom munkámat,
kedves Fazónom, a ki mig a játszi, de valódi történetet megirtam,
jobbára iróasztalom alatt feküdtél. Ámbár klórmeszet, Hoffman-csöppeket
és fokhagymát nem ettél, a kolerától mégis ment lettél. Finomabb a
szaglásod, mint a finyás olvasóké; ha tehát irásom szavát szenvedheted,
én meg leszek elégedve. Ha pedig valaki a játszi történetet
orrfintorgatva gunyolná: ugasd el bátran vagy kergesd el illatoddal, a
melylyel a kolerát is el tudod kergetni. Igy azután jövendőre is én
maradok hű gazdád idősb Osváld Dániel.

Hogy a történet, a mely a munkában meg van irva, csakugyan játszi,
mulattató és valódi, azt majd olvasóim is látni fogják elbeszélésem
folyamában.

Az ajánló szózat után következik a prológ, az ünnepies beköszöntő. De
ezt is megelőzi egy kis előszó, kis versecske. Igy hangzik:

Fegyverem éle a kit ér, Ha dul-ful is, semmit se ér. Erős az én tollam
vára, Fügét rajzol az orrára Csontvágónak, Fülessynek, S több ilyen
kopólesinek. S bár mind a megye oszlopa, Mégis mind csak tökkolop a’!

Két bakonyalji szó van ebben.

Az egyik a kopólesi. Az olyan nemes uracskát hivták igy, a ki egész
életén át nem csinált egyebet, csak vadászgatott.

Tök-kolop a másik szó. A magyar kártyában a tökhetest vagy tökfilkót
hivták akkor is, később is tökkolopnak. Kártyázók jól tudják, bizony
hitvány kártya a hetes. Saját szinéből az utolsó. A tökfilkó pedig
gunyoló szó is.

Most jön az ünnepies beköszöntő. A régi görög remekiróktól kezdve mind
máig az irodalmi művek legszebben hangzó része. Közlök annyit, a
mennyire emlékszem belőle.

Eleim a vármegyének, Főbb tisztjei közt ülének. De én el vagyok
felejtve, Noha az egész időmet, Életemet és erőmet, Szenteltem dicső
hazámnak, Nyomdokain jó apámnak. Mégis minden tinó, szamár Elkerült már!

Közöltem már másutt, ki volt s minő érdemes férfiu ezelőtt százharmincz
esztendővel id. Osváld Dániel édes apja. Fia méltán emlékezik meg róla.

Azután igy folytatja:

Ifju, ne emlits érdemet, A tudomány mind csak szemet. Csak nagy urnak a
kegyelmét Keresd s kérd ki a védelmét. Az egekig is fölmehetsz, Mindent
tehetsz!

Ha kiraboltad az oltárt, Csontvágónak dalolj zsoltárt. Hizelkedő
énekeddel, Dühös indulatját verd el. Te leszesz a szentek szentje És
fölkentje!

  De én ezen kurhéjának,
  Csuka, piócza-fajtának,
  Farkas, róka-ivadéknak
  Kolerából maradéknak
  Nem hódolok, nem bókolok.
  Kongjon bár mint üres hordó,
  Sohase más, csak hirhordó.
  Pávatollakba öltözött
  Szajkó a madarak között.

Ennyire emlékezem az ünnepies beköszöntőből. Talán minden szavára nem is
jól emlékszem. Talán az eredetinek egyik-másik sora másként hangzott. Mi
pápai diákok igy tudtuk ötven év előtt.

Igy tudtuk s gyerekésszel határtalanul megvetettük a hizelkedők,
kegykeresők, mindenáron kapaszkodók, érdem nélkül felülkerekedők hitvány
seregét. Hajh, de tudatlan még, de azért mily ragyogó szép és tiszta a
gyereklélek! Ha az élet meg nem rontaná azt a lelket, ki nem ölné belőle
a nemes ábrándokat s az érdemekben való nagyratörés szent gerjedelmét!

Hanem hát régen porladó öreg bátyánk urunk, idősb Osváld Dániel
táblabiró urunk, a te munkád is azt bizonyitja, hogy hajdanában se
propria virtute élt és virult minden ember.

Ugy is van.

A prológban előfordult ez a szó: kurhéja. Tul a dunai szó. A kisebb
fajta sasok egyikének neve a héja vagy kurhéja. Nevezik kányának és
tyukhordó kányának is. Kányának hivják ugyan a Balaton mellett s a
Mezőföldön sok helyütt a kálvinista varjut is, de hibásan. A kurhéja
valósággal a tyukhordó vagy tikhordó kánya. Vakmerő ragadozó madár.
Lecsap néha a baromfiudvar közepére is s nem fél a kakastól se.

De most nézzük hát az embereknek, viszontagságoknak, eseteknek,
szavaknak, mondásoknak azt az egész összekuszált szövevényét, a mely a
csuf nyavalya támadásakor Pápán szinre jött s a melyből a szellemes iró
a maga vigjátékának alakjait, tárgyait, összeütközéseit és megoldásait
kiszedegette.


III.

(A kórságkergető deputáczió határozata. – Pápa város nem egy város,
hanem két város. – A szegény halottak temetése. – Mi kell a temetéshez?
– Piti Ferkó. – Kalaba János. – A borbélyok. – A csipővas. – Vak Pali. –
A papok. – Az irhásközi baczillus. – A zsidók mentesek. – A sirásók
szájaskodása. – Egyszerre hal meg ugyanaz az ember mind a két városban.
– Rettenetes viszály.)

A kórságkergető deputáczió szakaszokra osztotta azokat a kérdéseket, a
melyekkel majd foglalkozik s a melyeket majd elintéz.

Mi történjék a vagyontalan szegény halottakkal, a kiknek nincs
költségeik papra, temetőre, sirásóra, halotthordóra, koporsóra,
szemfedőre, fejfára, keresztre, temetésre, harangozásra? Mert nagy dolog
ám a temetés. Nem afféle kis dolog ám, hogy holnap hetivásár lesz:
kinézünk egy korty borra s egy falat Laczipecsenyére. S azután az a
furcsa, hogy az a szegény halott ránk hagyja ugyan ezt a kerek világot,
de nem is törődik tovább se magával, se mással, se mivelünk, se a kerek
világgal. Csinálhatunk, a mit akarunk és tudunk.

Mi történjék a holtak vagyonával? Zenebona, veszedelem esetén nagyon
hamar lábra kel még olyan jószág is, a melynek lába sincs.

Mi történjék a gyámoltalan, tehetetlen árvákkal, a kiknek se apjuk, se
anyjuk? Mi történjék, ha nem marad rájuk semmi vagyon? De mi történjék,
ha vagyon maradt rájuk?

Miként kezeljék a betegeket? Gyógyitsák-e, ne gyógyitsák-e? Szentséges
szent igaz, hogy a gyógyitás nem használ semmit, csak az a kérdés: nem
árt-e? De ha árt: akkor mi a manóban költsön a nemes vármegye herbatéra,
klórmészre, Hoffmann-csöppre s egyéb haszontalan, sőt kártékony dologra
annyi pénzt?

Mit csináljanak a papok, doktorok és borbélyok? Parancsoljon-e azoknak a
vármegye vagy csak szép szóval beszéljen velük? S mit csináljon velük,
ha nem fogadnak szót se igy, se ugy? A pappal nem jó összeveszni, a
doktor jó barátunk s nemes atyánkfia, a borbély ugy se tud semmit.

Mit csináljunk a falvakkal? Mit csináljunk a várossal? Küldjünk-e ki
ambulánsokat vagy helyben üljünk s oda várjuk a haldoklókat vagy azok
hozzátartozóit? Nagy kérdések ezek.

Különösen nagy kérdés volt a város kérdése. Kevés ember lehet ma már a
világon, de még Pápán is, a ki ma tudná, milyen nehéz kérdés volt ez
valamikor. Ha az a gyalázatos kórság nem keveredik bele: világszép
vigjátékokhoz nyujtana az gazdag eseteket.

Pápa városa ugyan ma egy város; egy városnak látszott a mi időnkben is,
a mikorról szól ez az elbeszélés, egy városnak tudta a közönség is, a
vármegye is, a tudomány is. De azért mégis valósággal két város volt.

Kis patak folyik rajta keresztül. A patak neve Czincza. A kik a partján
laknak: azok tudnak róla, – a lakosság kilencz-tized része soha hirét se
hallotta. Magam is tiz esztendeig laktam a hires városban, sohse láttam
fejét, forrását, azt se tudtam, hol van. Csak később, hosszas kutatások,
nyomozások, buvárlatok és kérdezősködések után jöttem rá. Csaknem olyan
nehéz dolog ez, mint Árpád sirjának kutatása.

A mai szinháztér, a régi vásártér északnyugati sarkán, a régi
ujkollégiumnak félszakosan szemközt van kőből egy kruczifiksz, csaknem
beépitve a ház falába. E ház körül, de valamelyik zárt udvarban ered a
Czincza-patak s a házak között belül az udvarokban csörgedez tovább. A
Büdösköznél ugyan látható volna, de ott meg hid és falak zárják el.
Azután elsiet valamerre az Árok-utcza mellett. Oda került valahonnan a
tobakok, az irhások, keztyübőrtimárok, szattyánbőrkészitők rettenetes
utczaközébe s végre valahol a Bástya utczán át kimenekül a mezőkre.

Nos hát a Czinczától nyugatra fekszik Pápa városa, keletre fekszik
Polgárváros. Ezt a két várost nevezik a földrajzban Pápának.

A kórságkergető deputáczió elhatározta, hogy a szegény halottat
közköltségen kell eltemetni. Még pedig ugy, hogy a ki Pápa városban hal
meg: azt eltemeti Pápa városa, a ki pedig Polgár városban hal meg: azt
eltemeti Polgár város. Mind a két városnak külön birtoka, külön
jövedelme, külön pénztára. Szegény halott temetési költsége öt-hat
forint pengő pénzben. Miért fizessen egyik város a másik helyett? A
deputáczió jól megfontolta a dolgot s határozata igazságos volt.

Jó, jó! De hátha már most találkozik olyan rakonczátlan és szerencsétlen
ember, a ki egyszerre hal meg mind a két városban és Salamon király
bölcsesége se tudná eldönteni, hogy voltaképen melyik városban történt
hát halála?

Mi lesz akkor?

Ily eset is történt, a mint szép sorjában majd elbeszéljük.

A legelső kötelesség az volt, hogy a halottak eltemetéséről
gondoskodjunk. Igaz, a könyvek és tudósok bölcsesége szerint arról
kellene legelőször mégis gondoskodnunk, hogy halottak ne legyenek. Ez
azonban hiában való bölcseség, effélére táblabiró ész nem vetemedik.
Bizonyos, hogy egyszer meg kell halni. Sőt különös szerencse, hogy csak
egyszer kell ezen átesni, nem kétszer vagy háromszor. Sok vesződséggel
jár a halál; kétszer-háromszor csinálni nehéz volna. De épen oly
bizonyos az is, hogy ez ellen a gyalázatos kórság ellen nincs se orvos,
se orvosság. Csak szóbeszéd, kuruzslás és világcsalás minden költséges
gyógyitgatás. Az ember ugyan megcselekszi, még az okos ember is, mert
szereti betegjét s reménykedik az utolsó pillanatig. De a kórságkergető
deputáczió végre se poétákból és muzsikusokból áll, neki a valósággal,
az élettel és halállal kell számolni. Meglehet, valamikor majd e kórság
ellen is találnak fel orvosságot, de erről majd azok beszéljenek, a kik
akkor élnek. Nekünk ehhez semmi közünk. Mi akkorra már mind meghalunk és
mind föltámadunk.

Igy gondolkodott a deputáczió. Még az a tagja is, a ki valamikor igmándi
székálló mészároslegény volt s a kinek a neve a vigjátékban Csontvágó.

Tehát mégis a temetés az első dolog.

A temetéshez sok minden szükséges még a doktoron, papon és halotton
kivül is. Szükséges például a sirgödör és a ki azt megássa. És szükséges
a halotthordó, a ki az élettelen testet kiviszi a temetőbe.

Voltak obsitos katonák a városban. Kemény legények. Legkeményebb legény
volt közöttük Piti Ferkó. Igazi neve ugyan Péti Ferencz lett volna, de a
pápavidéki közbeszéd szerint csak Piti Ferkó volt, a másik nevét már
maga is elfelejtette. No ez jó lesz sirásónak. Vállalkozott rá
készséggel. A napszám egy huszas; három napszám egy sirgödör; – a
sirásás ára hát három huszas, vagyis egy forint pengő pénzben. Nem is
magas ár.

Halotthordó is kellett. Erre a tisztes hivatalra kiszemelték Kalaba
Jánost. Kárpics városbiró urunk ezt ajánlotta legjobban, főleg azért,
mert ez volt az egyetlen talyigás akkor Pápán, a ki egylovas
talyigájával mindig ott ácsorgott a halpiacz körül, hogy néhány
krajczárért segitségükre legyen azoknak, a kik hozzá folyamodnak.
Jókedvü ficzkó volt. Vagy dalolt, vagy fütyörészett, vagy dévajkodott
örökké. Rongyos kalapja mindig a félfülére volt vágva. Egyik bajuszát
fölfelé szoktatta, a másik bajuszát lefelé. A kerti művesek, zöldséges
kofák különösen szerették. Rossz lovának, a mikor vette, mindig a
csontja zörgött, de a jólelkü kofaasszonyok mindig fölhizlalták
zöldségesedékkel. Kivált, mikor a sárgarépára került a sor. A sárgarépa
a lónak a föld kerekségén a legjobb tápláléka. Árpa, zab, hüvelyes
zöldség mind nem ér föl a sárgarépáig. Rettenetes tudatlanság, hogy a
gazdák nem sárgarépán nevelik föl a csikót. A mikor a sárgarépára került
a sor, Kalaba lova mindig kigömbölyödött s szőre ugy ragyogott, mint az
arany.

Hogy történt most már a temetés irásbeli rendtartása? A tanácskozási
jegyzőkönyvek, az iktató és kiadó könyv, a hivatalos jelentések,
végzések, határozatok, iktatások, kiadások, beutalások, kiutalások,
fizetések, nyugtatványok, rovatos ivek, statisztikai adatok és a többi
mindenféle irkafirkák! Ki vezette, ki irta, ki őrizte ezeket?

Senki.

Mind ostobaság ez. Nem arra való a tiszti hatóság, hogy azzal vesződjék,
a ki már meghalt s a kit már eltemettek. Ez már nem e világhoz tartozik,
hanem a másvilághoz. Intézzék dolgát az angyalok és az ördögök, a hogy
kiki rászolgált. Ha pedig vagyonában, családjában marad elintézni való,
végezze ezt a család, a rokonság, a szomszédság, a város hajduja vagy
egyéb hatósága. Ez már nem a nemes vármegye dolga, tehát nem tartozik a
deputáczió elé se.

Simán és gyorsan intézték el az árvák dolgát is.

Kétféle árva van a világon. Egyik az, a kire maradt vagyonbeli örökség.
Ennek mindjárt akad gyámola, pártfogója. Sőt, ha a dolgába a hatóság
bele nem avatkozik, jobban akad, mintha beleavatkozik. Az árvával csak
elélnek valahogy, de a hatósággal vesződni okos embernek nem szokása.
Nem is tanácsos.

A másik árva az, a kire nem maradt semmi vagyon. Ezt magához veszi,
ápolásba veszi a rokon és a szomszéd és a sok jószivü gyermektelen
szegény ember, szegény asszony. Munkáskezet nevel magának, a ki utóbb
segitsége lesz, kenyérkereső társa.

Árvákkal hát nem is bajlódott a deputáczió.

De a gyógyitás rendtartását is könnyü szerrel intézte el.

Nem volt hatalmában több igazi orvos, csak egyetlen egy. Ez volt a jeles
tudós, Zsoldos János. Az ő koleratudománya is csak a klórmészig és a
Hoffmann-csöppekig terjedt. Volt ugyan akkor két általános gyógyszer a
világon, a mely minden elképzelhető belső betegséget meggyógyitott; – az
egyik volt a hánytató, a másik volt a hashajtó. De ezeket is kivette az
a csuf betegség az orvosok, borbélyok és patikáriusok kezéből. Éppen
ezzel a két állapottal öldöste az embereket éppen maga ez a csuf
betegség.

Orvosi tanácsra hát nem volt szükség, minthogy annak ugy se volt semmi
haszna. De szükség lett volna, hogy a vármegye ama tudós főorvosa
személyesen látogassa meg a betegeket, hogy ezzel legalább vigasztalja
azokat, a kik a beteg körül vannak. De ez is lehetetlen volt.

A tudós főorvos élemedett ember volt; – éjjel, nappal nem csatangolhat.
De ha Herkules lett volna is, annyi falut, annyi beteget meg nem
látogathat. A szegény betegek közt válogatni pedig nem szabad. Tiltja a
jóizlés. Tudós ember nem pártoskodhatik. Különben is a főorvos tagja
volt a deputácziónak, ott volt hát a helye mindennap. Látogassák meg a
betegeket a papok meg a borbélyok.

Borbély volt kettő. Az egyik a Szarka, a másik a Schillinger. Magyar
borbély, német borbély. Ezeket hadilábra állitotta a deputáczió. Ezek
futkároztak örökké mindenfelé. Ha falvakra szálltak, forspontot és
napidijat kaptak.

Hát ezek mit csináltak a betegekkel?

Mindent, a mi akkor szokásban volt, – csak épen eret nem vágtak s nem
köpölyöztek.

A szokás pedig egyébként is más volt, mint ma. Akkor nem volt lázhőmérő
s nem volt orvosi vegykémlet. Baczillust, fejérnyét, sót, savat, czukrot
nem keresett senki. A beteghez a mindennapi kérdést intézték.

– Mije fáj?

A kolerás beteg semmit se felelt, csak nézett, hiszen nem tudta szegény
az már a világon voltját se.

– No, majd az isten megsegiti!

Bizony a haldokló ezzel se törődött már.

Egyidejüleg megtapintották az ütőerét. E nélkül orvosi és borbélyi
látogatás meg nem történhetett. Szabályos-e, nem szabályos-e a pulzus:
honnan tudhatná a borbély? Hetvenet üt-e, százat üt-e egy percz alatt:
ezzel se törődött. Csak arra ügyelt, hogy a mig mutatóujját a pulzuson
tartja: addig két szemét behunyja s behunyt szemekkel a gerendát nézze.
Ebből aztán meggyőződtek a körülvalók, hogy igazi szakértővel van
dolguk.

S mi kell egyéb?

A magyar borbély egyéb hókusz-pókuszt legalább nem csinált. Már
Schilinger mester, a német borbély, sokkal tudósabb volt. Ő olvasta,
vagy hallotta valahol, hogy a pestis ráragad az emberre, ha hozzáér a
beteghez. Azt meg szentül hitte, hogy a kolera se egyéb, mint a pestis.
Azután sehogy se tudta belátni, miért ragadjon ő rá ez a kórság?

Uj módszert talált föl. Csináltatott tüzhelyre való közönséges
csipővasat. Olyant, a minővel az eleven tüzet, izzó parazsat szokás
megfogni. Csináltatott neki tokot borjubőrből. Ezt hordta magával, ezt
illesztette a beteg pulzusára, a csipővas másik végét a füléhez tartotta
s igy nézte behunyt szemeivel a padlásgerendákat.

A sváb faluk elbámultak ezen a rettenetes nagy tudományon, a magyar
faluk pedig röhögtek rajta, sőt Gyimóth, Homok-Bödöge, Ádáz-Tevel ki is
dobták a jámbor Schillinger mestert csipővasával együtt.

Megtudta a deputáczió is. Kereken eltiltotta a csipővasat s kegyetlenül
összeszidta a borbélyt. Miért csodásitja a vármegyét s rossz hirbe miért
keveri?

Vak Pali csakhamar elterjesztette a csipővas esetét az egész városban.

Ki volt az a Vak Pali?

Vak Pali volt a porkoláb. Már az állásánál fogva se közember, de
egyébként is elég fontos személyiség, mig a veszedelem tartott.

A deputáczió Kárpics városbiró urammal egyetértve kidoboltatta a
városban, hogy a kinek a deputácziónál valami kérni vagy keresnivalója
van: jelentse Vak Palinak, ő majd a deputáczió elé terjeszti. Tudatták
ezt a papokkal, doktorokkal, sirásókkal, halotthordókkal és
koporsógyártó ácsokkal és asztalosokkal is. Igy lett Vak Pali porkoláb a
deputácziónak bejelentő és iktató hivatala s egyuttal irodája,
kanczelláriája. De egyuttal kiadóhivatala is s mindenféle
segédszemélyzete. A végzéseket, itéleteket, határozatokat, döntéseket ő
vitte hirül mindennemü félnek és hatóságnak s mindenféle belső-külső
embernek, iparosnak és munkásnak, a kinek csak a betegség, halálozás és
temetés körül a legkisebb tennivalója is volt.

Igy látják hát megfejtve nyájas olvasóim, miért nem vezetett a
deputáczió semmiféle irka-firkát. Nem volt erre szükség. Vak Pali volt
minden segédeszköz. Nemes ember, régi magyar ember egyébként is utál
minden hivatalos irka-firkát.

Hát a papokkal hogy voltunk?

Elég türhető módon.

Szerencsére Pápán nincs hetvenhétféle felekezet. Katholikusok,
kálvinisták, lutheránusok, zsidók.

A zsidókról nem szól az irás. Mindig volt legalább négy vagy öt rabbijuk
rendes szolgálatban s legalább huszonöt tartalékban. Ma is sok van, hát
még hajdanában! Ha hát betegnek, öregnek, haldoklónak rabbira volt
szüksége: akadt elég.

De nem is igen volt szüksége.

Emlitettem már, hogy a Czincza-patak valahonnan oda tévedt a tobakok,
szattyánkészitők, keztyübőrgyártók utczájába. Ennek a pataknak már a
kezdetén is rettenetes szaga van. Ha esőre áll az idő: a Büdösközön
ájuldozás nélkül nem lehet átmenni. Mennyi illatot szed ez magába, mire
a tobakokhoz ér. Pedig csak itt lesz még igazi illatárrá. A sok szemét
és udvarbeli piszok, a sok rothadó bőrczafat itt tölti meg árkát, itt
fertőzteti meg mindenféle erjedéssel, itt fösti meg még szinét is s
péppé, kocsonyává alakitja át itt még a csörgedező patakvizet is. Itt
azután olyan világ támad, a melyben az a nyomorult kolerabaczillus meg
nem élhet.

Ez a baczillus veszedelmes fenevad. De csak amolyan apró fenevad, mint a
hörcsög, patkány, görény, menyétasszony. Mi ez? Ott a tobakos közökön
tenyésznek az igazi baczillus fenevadak, a hétszarvuak, a leviathánok és
behemótok, a baczillustigrisek és oroszlánok, a vizi és szárazi
szörnyetegek, a kik Androméda eleven husára számitgatnak. Ide merje csak
a lábát betenni az az ázsiai rongyos kolerabaczillus! Halálnak halálával
pusztul el, de nyomban. Hindosztánon és Beludzsisztánon átjöhet, Káspi
tenger, Kaukázus nem állja utját, a Fekete tengert és a Kárpátokat
legyőzheti, de a pápai Irhás közökön rá nézve vége a világnak.

Az Irhás közökben rettenetes sok és rettenetes szegény zsidó lakott. Még
az én időmben is. Most miként áll a dolog, nem tudom. Annyi volt ott az
asszony és gyerek, mint a homokszem. De az egész veszedelmes idő alatt a
haja szála se görbült ott meg senkinek. Olyan egészséges maradt ott a
népség, mint a makk.

Észrevették ezt hamarosan a vagyonosabb zsidók is, a szatócsok,
boltosok, házalók, faluzók, kereskedők, a kik beljebb laktak a városban,
a nagy piaczon, a Kollégium-utczán s a többi zsidó utczákban. S szégyen
ide, szégyen oda: kiköltöztek a tobakosokhoz s ha máshol nem volt
helyük, ott tanyáztak a gádorokban, folyosókon, szuette padlásokon.
Mintha sejtették volna, hogy a napkeleti ázsiai baczillust mind
fölfalja, mind elpusztitja a mi jó bakonyi baczillusunk. Nem is történt
nagy bajuk a belső zsidóknak se.

A lutheránusok is megvoltak békességgel. Nem voltak sokan, annak is fele
német s nagy része vagyonos. Volt lelkes papjuk is, a ki el tudta őket
látni vigasztalással, innenső és tulsó világi reményekkel s tisztes
temetési kisérettel.

Egészen jól megvoltak a római katholikusok. Volt azoknak annyi papjuk,
barátjuk és káplánjuk, templomuk és kápolnájuk, a mennyi csak kellett. A
jó pápista népség ugy is jámbor, türelmes, istenfélő, áhitatos s elég
biztosságban érzi magát a tulvilági jövendőkre nézve.

Másként állt a dolog a kálvinistáknál. Ezek népe már tiszta magyar,
nyakas, okoskodó, maga eszén járó, szókimondó. Azt hiszi, szerződése van
a jó uristennel, a melyet illendő megtartani mind a két félnek. Bele is
néz olykor, vajjon a szerződés valamelyik pontját nem mulasztotta-e el,
nem sértette-e meg? S vajjon szerződő ellenfele is hiven tartja-e a
kötést? S ha azután valami hibát vesz észre: kereken megmondja papjának,
kurátorának, presbitereinek, dékánjának. Azt hiszi, ezek a jó uristen
tiszttartói, ispánjai, hajdui. S ha hiba van, bizonyára nem az uraság
követi azt el, hanem tisztsége, cselédsége.

Tóth Ferencz volt a kálvinisták főpapja. Püspök, tudós, jeles
történetiró, nagy szónok s bizony nem fiatal ember. Volt ugyan egy
káplánja, de nem is több s magának se ideje, se ereje ahhoz, hogy a
betegeket látogassa, a halottakat kikisérje s a temetőben elbucsuztassa.

Ebből aztán éretlenségek támadtak. Különösen a sirásóknak,
halotthordóknak járt el a szájuk mosdatlanul. Még a kórságkergető
deputácziónak is bele kellett szólnia a dologba. A szentegyházat s annak
nagy tiszteletben álló főpásztorát nem hagyhatta.

Egész világ tudja, milyen népség a sirásó. Ha másunnan nem tudná,
megirta azt már Shakespeare a maga »Hamlet« czimü hires munkájában. Ott
is össze-visszafecsegnek a sirásók s felszinre hordanak mindenféle
bolondságot. De azok a sirásók dánusok vagy ángliusok s akkor is, a
mikor sirt ásnak, inkább bölcselkednek, semmint a világ kenetlen
tengelyének nyikorgása hallatszanék kemény szavaikból.

Más a magyar ember. Vajjon, ha a hires angol költő Piti Ferkó és Kalaba
János s társaik beszélgetését hallotta volna ott a Pordán melletti pápai
temetőben: vajjon Hamlet királyfi esetéről milyen könyvet tudott volna
irni?

Nagy betyár volt az a sirásó, az a Piti Ferkó obsitos katona. Egyszer a
temetés bevégzése után, a mikor már a halottas közönség eltávozott,
leültek a sirhalmokra Piti, Kalaba és társaik. Odavetődött hozzájuk Vak
Pali is, a porkoláb, hogy hirt fogjon s azt a deputácziónak hivatalosan
bejelentse. Elővették a tarisznyát, előszedték a kenyeret, száraz
kolbászt és csutorát. Pihentek, falatoztak, iddogáltak s azalatt mohón
harapdálta Kabala lova is a kövér, buja temetői gyepet, csak ugy
harsogott.

Beszélgettek. Előjött a szó arról is, miért nem gyóntatják meg a
kálvinistáknál is a haldoklókat épen ugy, mint a pápista atyafiaknál. S
beszélgetés közben csak kitör ám Piti Ferkóból ez a verses mondás:

  Ösztövér a mi vallásunk,
  Mert ha eljön meghalásunk,
  Se papunk nincs, se gyónásunk,
  Készen van elkárhozásunk.

Vak Pali, a porkoláb, csak hallgatta ezt a mondást. Azt is látta és
hallotta, a mint a hallgatók nagyot röhögtek s az istentelen rigmust még
egyszer elmondatták, Pitinek utána is mondták s valamennyien könyv
nélkül megtanulták.

A jókedvü Kalaba János se akart hitványabb ember lenni Piti Ferkónál. Ő
is ki akart valami rigmust találni.

Tóth Ferencz püspökről jött elő a szó. Tudni kell, hogy a kálvinista
papnak, még a püspöknek is, a lakáson és készpénzfizetésen s jövedelmen
kivül van még tiszti ellátásul földje, gazdasága is. A jámbor lelkész,
mint gondos ember s jó gazda, vetéskor, burgonya- és kukoricza-rakáskor
bizony gyakran kimegy a földre szellőzni s munkásait és a munkát nézni.
Ezt szokta cselekedni Tóth Ferencz püspök is. S tudni kell azt is, hogy
a köznép amolyan vallási népköltészettel a temetőt isten veteményes
kertjének is szokta néha nevezni.

Arról volt szó épen, hogy a püspök miért nem szokott temetéskor a
temetőbe járni. S előáll Kalaba János s e vakmerő, kárhozatos szavakat
ejti ki:

– Ha kukoriczát rakunk a Főtisztelendő úrnak, mindig ott van velünk a
mezőn, hány szem kukoriczát teszünk egy kapavágáslikba; – most pedig, a
mikor istennek veteményes kertjét miveljük, ássuk és ültetjük, most nem
törődik velünk.

Borzasztó lélekháboruság rejtőzik e szavak mögött. Nem is a jó lélek,
hanem az ártalmas duhajság adta e szavakat Kalaba szennyes ajkaira.

Vak Pali eleget hallott, látott erre a napra Reggel másnap megjelentette
az egészet a deputácziónak, el nem hallgatott semmit. De ez kötelessége
is volt.

Némely vidéken, kivált a felső részekben, a tótok közt balgatag hirek és
gondolatok vertek gyökeret az éretlen nép apró eszében. Azt hitték, a
nemes urak mérgezik meg a kutakat, vizeket, forrásokat: azért hull a
nép, mint őszszel a légy. E miatt véres erőszakosságra vetemedtek s
néhány nemes urat kegyetlen sorsra juttattak. A vármegye alig tudta őket
példás szigorusággal békességre birni. Tudta azt a deputáczió is s azért
Vak Palinak meghagyta, hogy ha szót hall vagy jelet vesz észre, a mely
arra mutat, hogy az alja nép békétlenkedik az urak ellen s az egyházi és
világi előljáróság ellen: ezt mulhatatlanul megjelentse.

Vak Pali hát hivatalos kötelességet végzett. Hiszen porkoláb volt.

Rögtön beidézte s nyomban szemre birta a deputáczió Piti Ferkót is,
Kalaba Jánost is. Piti a temetőben volt, nem jöhetett, Kalaba megjelent.
Szokott módja szerint bátran megállott a nemes urak előtt. Lova,
talyigája az alatt ott várt künn az utczán.

Különösen Szép Ábrahám kezdte korholni, szidni, kárhoztatni Kalabát
keményen.

– Nem ilyen ember való halotthordónak, mint te.

– Hát kérem szépen, tessék csak megmondani, milyen ember?

– Jámbor, istenfélő, kegyes ember.

– Én pedig a mondó vagyok, megkövetem szépen a nemzetes urat, hogy a
dögöt eltakaritani hollómadár kell, nem kanári, a halottakat kihordani
pedig én kellek, nem a veszprémi kanonok. Tessék csak a kanonok urakkal
tenni kisérletet.

A deputáczió nagyot nevetett. Maga Szép Ábrahám is utóbb a hasát fogta
nevettében. A gézenguz Kalabának igaza volt.

Érdemes ember lett utóbb ez a Kalaba. Akkor, a mikor egy ember egyszerre
halt meg mind a két városban.

Különös az eset, el kell mondanom apróra.

A Büdösközön a fahid kellő közepén halt meg a szegény ember. A fahid a
Czincza fölött van. A Czincza árka fél öl széles, az árok közepe a
határvonal a két város között. A szegény halott köldöke épen az árok
közepére esett, feje Pápa városban, lába a Polgár városban. Melyik
városban esett hát halála? A kérdés fontos, mert ha Pápa városában halt
meg, temetési költsége ennek a nyakába esik; ha pedig Polgár városban
halt meg: a temetési költséget viselje ez.

A két város előljárósága kegyetlenül összeveszett a kérdésen. Nem épen a
költség miatt. Öt-hat forint nem a világ. Hanem azon veszett össze,
kinek legyen igaza? Istentelen bizonykodásba merült a két előljáróság.
És sehogy se akart a bizonykodás véget érni. A halottat pedig el kellett
temetni, ő se akart várni, Kalaba pedig addig ki nem vihette a temetőbe,
mig engedelmet és utasitást nem kapott rá.

Elő a szakértőkkel. Mondják meg az orvosok, sebészmesterek, felcserek és
borbélyok, melyik városban történt a halál? A kérdések világosak.

Egyszerre hal-e meg az egész ember, mint a fűszál, a kit levágott a
kaszás ember? Vagy darabonkint hal meg, mint az öreg fa az erdőn, a
melynek először az egyik ága szárad el, azután a másik, utoljára
valamennyi?

Ha darabonként hal meg az ember: melyik darabja él tovább? Az-e, a
melyiken a feje van, vagy az-e, a melyiken a lába van?

Nehéz ez a kérdés. Mert ámbár Zsoldos főfizikus urunk érthetőleg
megmagyarázta, hogy a halál akkor következik be, a mikor a sziv megszünt
dobogni, a sziv pedig akkor áll meg, a mikor az agyvelőben levő ideg
gyökerei örökre megbénultak: ennélfogva a fej és a szív egyszerre hagyja
félben az élet munkáját: – mindamellett a bölcs fejtegetés sehogy se
idézett elő általános megnyugvást, sőt nagyon is sulyos ellenvetésekkel
találkozott.

Ime, a pulykának baltával vágják le a fejét, a feje rögtön meghal, de a
pulyka tovább ugrál s a mig ugrál és vonaglik: mindaddig bizonyosan él.
Pedig hát a sziv és agy között már semmi összeköttetés. E szerint hát
Pápa várost terhelné a költség, mert a halottnak köldöke volt a két
város határa vonalán, a szive hát Pápa városban szünt meg dobogni.

Ezt a szakértői véleményt is alaposan agyonbirálta Szarka borbély uram.
S hivatkozott a gyik farkára, a mely igaz tanubizonyság.

Ime, levágjuk a gyik farkát. A gyikot eltapossuk, agya és szive tehát
örökre meghalt. Ámde a farka mégis mozog, mégis él napnyugtáig. Minthogy
pedig a halott lába Polgár városban feküdt: ennek kellett tovább élni s
igy a temetési költséget viselje Polgár város. Ezt bizonyitja a gyik
farka.

Éktelen zsivaj támadt a szakértői fejtegetésekre. Addig csak értették
valahogy a dolgot, de a mikor a szakértők már világosan megmagyarázták:
attól kezdve megbolondult minden ember. Ki nevetett, ki káromkodott, ki
meg tovább vitatkozott.

A másik szobában ácsorgott Kalaba János, várta az utasitást. Hallotta a
csunya zajongást, de a szavakat nem értette. Egyszer csak benyitott az
ajtón.

Az elnök rárivall:

– Mit akarsz?

– Megkövetem a tens nemes vármegyét, a talyigás lovamat már etetni
kellene, meddig várjak még?

– A mig a kérdést el nem döntjük.

– Miről van hát az a kérdés?

– Arról, melyik város fizesse a költséget?

Kalaba János megsodorintotta azt a bajuszát, a melyik fölfelé állt.

– Egyik se, tens nemes uraim! Az én szülővárosom e miatt össze ne
vesszen! Én viselem a költséget magam. Kilenczszáz halottat hordtam már
ki a temetőbe, megemberelt a város érte jó fizetéssel, megteszem
ráadásul.

Igy lett békesség. Még meg is vivátozták érte jó Kalaba Jánost, a
halotthordó talyigást.

* * *

Ime, ezekből a történetekből állitotta össze adázteveli id. Osváld
Dániel az ő vigszinművének vidám meséjét. El is kergette vele Pápa
vidékéről azt a csuf kórságot.




„SZÁLLOK AZ URNAK.“

(Hol alkalmazzák e szót: szállok az úrnak? – A „száll“ szónak
gazdagsága. – A megszállitás. – A végh-koppáni alpasa megszállitó
levele. – A szállások.)

Tóth Bélának kedve volt ahoz, hogy a magyar szólásmondásokat gyüjtse,
magyarázza, fejtegesse, eredetüket és tartalmukat kideritse. Rábukkant e
szólásra is: szállok az úrnak. S irt erről a Pesti Hirlapban egy-két év
előtt hosszabb czikket.

Véleményem szerint e mondás természetét, eredetét s valódi értelmét nem
találta meg, pedig hatalmas olvasottsággal s nagy szivóssággal böngészte
össze több nemzet irodalmából a rokon fogalmakat s a megközelitő
szólásokat. Munkája nem járt sikerrel. A sikertelenség főoka, ugy
véltem, abban állt, hogy azt hitte, a szólás alapfogalmát idegen
nemzettől tanultuk.

Fölkerestem, meglátogattam. Abonyi-utczai lakásán kedves órát töltöttünk
el. Elmondtam neki, mi az én véleményem. Gyökeres magyar szólás az. Be
is bizonyitottam. Megörült neki s megigérte, hogy ujra ir a kérdésről s
felhasználja az én adataimat. Azóta nem vettem észre, hogy irt volna; –
elmondom hát magam, a mit erről tudok.

Mindenki tudja, magyar emberek lakomáján a felköszöntőhöz tartozik ez a
szólás.

Föláll az asztal mellett a felköszöntő, poharát kezébe veszi, körülnéz s
az egyik asztaltárshoz oda fordul e szóval:

– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szállok az úrnak!

Kerekes Mihály nyomban feláll s ezt feleli:

– Állok elébe!

S azután állva marad, mig a felköszöntés tart.

Ezzel az ünnepséggel kell kezdődni a magyar felköszöntésnek. Igy van ez
ma is még a Bakony és Kemenesalja vidékein. Igy van a felső Tiszánál is
és sokfelé az országban. Igy kellene lenni mindenütt.

Ettől azonban eltérnek már egyben-másban. Eltérnek a fővárosban is.

Szállok az úrnak.

Ez ősi szólás eredeti értelmét elfeledték már, a mai nemzedék nem is
igen tudja.

Szállok!

Mit jelent ez? Miért mondom éppen ezt: szállok? Hiszen Kerekes Mihály
uramhoz nem szállok én, mikor felköszöntő szómmal hozzá fordulok, hanem
ő hozzá csak szólok.

Igy okoskodnak sokan s azért a kezdő szólás most már rendesen igy
hangzik:

– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szólok az úrnak!

A szólásnak helyes értelme van s bizonyára megmaradhatna igy is. De nem
ez az igazi, nem ez a történeti, nem ez az ősi szólás-mondás.

Nagyobb hiba is van a mai divatban.

Még igen sokan tudják, hogy nem a szólok, hanem a szállok igével kell
kezdeni a mondást. Az öregek épen nem feledték még el s hallják és
követik őket a fiatalok.

De ha »szállok«, miért jön ez után ez a szó: »úrnak«? Ki a manó érti
ezt? Szállni csak valakihez lehet, nem pedig valakinek. Ha az ember
bemegy a városba, nyilván vagy Kemény Péterhez száll, vagy a
Zöldfa-szállóba. Sehogy se mondja, nem is mondhatja, hogy Kemény
Péternek száll, vagy a Zöldfa-vendéglőnek száll. Nagyot néznének rá, ki
is nevetnék érte.

Ez alapos okoskodás azután oda vitte a felköszöntő urakat, hogy igy
kezdjék a mondást:

– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szállok az úrhoz!

Ez is okos beszéd. Meg is maradhatna a szokások közt. Jelképes beszédnek
elég költői is. Ahogy az utas megpihen a szállón: ugy akar a felköszöntő
megpihenni annak lelkén, a kihez szavát intézi. Ezt jelentené ez a szó:
szállok az úrhoz!

De azért ez se igazi szó, ez se a történeti, ez se az ősi. Az igazi szó
bizony csak igy hangzik: szállok az úrnak.

Ezt a szavát: »száll« a magyar elme ezerféle módon, sok értelemben, sok
irányban használja. A magyar nyelv szavai közt a legszebb. Csaknem oly
szép, mint a »világ« szó; – csaknem oly gazdag, mint a »szer« szó.

Csak néhány példát emlitek.

Száll a madár. Száll a dal faluról-falura, szájról-szájra. A
szentgyörgyi birtok rám száll. Az ősi örökség leányágra száll. Szegény
betegünk sirba szállt. Dávid szembe száll Góliáthtal. A kálvinisták
zsoltáros éneke azt mondja: Ne szállj perbe én velem. A sereg Komárom
alá száll. Álom száll a szememre. A vitéznek lábába szállt a bátorsága.
Egyházi intés: szállj magadba. A Tisza mellett a napnyugtát
napszállatnak nevezik. Szálló annyi, mint vendégfogadó. Szállás alatt
értünk éjjeli-nappali pihenő tanyát, sok népes pusztát. Igy neveznek az
országban sok falut és várost is. A jó Gvadányi azt irja: Szállottam egy
paraszt gazdára. Most igy mondanók: paraszt gazdához vagy paraszt
gazdánál szálltam. Másik birtokára száll.

Hát még a sok összetétel.

Megszáll. Azt is jelenti: megtelepedik. Azt is: elfoglal.

Megszálltuk Boszniát.

Leszáll. Például a madár, a sáskasereg, a köd, a nap, a hőfok, a
léggömb, stb.

Elszáll. A madár és sok mindenféle.

Kiszáll. A biróság végrehajtás, szemle, becslés, visszahelyezést, stb.
végett vidékre megy. Kiszáll a kocsiból, hajóból.

Felszáll. Ellentéte a leszáll igének s épen ugy használják, mint ezt.

Átszáll. Alászáll. Mindegyik szót sok irányban sok értelemben
használjuk.

Hát még a sok szállit ige! Szállit, elszállit, megszállit, leszállit,
fölszállit, beszállit, kiszállit, átszállit s a többi. Mennyi fogalmat,
mennyi gondolatot, mennyi mozgást, mennyi életet jelez a magyar elme e
szavakkal.

Megszállitás: jogi műszó. Jó öreg Corpus Jurisunkban sok helyütt
előfordul. Természetesen a régi multban latin nyelven, hetvenöt év óta
magyar nyelven is. Latinul őseink szerint: impopulatio. E latin szó
magyarul azt jelentené: benépesités, betelepités, urbéresités. Oly
fogalmak ezek, melyek a régi nemesi világban nagy dolgok voltak, de
melyek a mai társadalmi életből már nagy részben kivesztek.

A megszállitás hajdan beszállásolást is jelentett. Gróf Bercsényi Miklós
azt irja egyik levelében: Károli uram megszállitván hadait Mocsonokon,
megindultam Sopron felé. De a szó hadi élettől eltekintve birtokjogi
műszó volt.

A földes úrnak volt például nagy uradalmi birtoka, nagy néptelen
pusztája, de jobbágya, zsöllérje, cselédje, szolgáló embere és pénze,
jövedelme kevés volt. Munkáskézre volt hát szüksége. Telkesiteni akarta
birtoka nagy részét, urbéresiteni akarta adómentes dülőit, kellettek
neki emberek.

Hol vegye őket? Miként szerezzen munkáskezet?

Két módot használtak erre.

Az egyik a hirdetés, körlevelek és küldött emberek élő szava utján. Ez
és ez a földes úr tudtul adja, hogy ez s ez birtokát telkesiteni,
benépesiteni, megszállitani s talán mondhatnók, megszállatni akarja.
Minden ép-kézláb szegény, de jóravaló munkás ember jöhet bátran, kap jó
földet és jó uraságot.

Igy tettek a magyar nemes urak s hódolt vidéken a török földesurak is, a
kiknek nagy része szintén jó magyarrá tudott lenni. Szép példát tudok
erről harmadfélszáz előtti időből. Kezemhez jutott jó török időknek jó
magyar körlevele, a mely igy szól:

– Én az Hatalmas Török Császár Végh-Koppán várában lakozó Mahmud Zayn
alpasa adom tudtára minden röndbeli vitéz emberöknek, mind török
részről, mind magyar részről valóknak, minthogy én nekem vagyon két
pusztám: Felső-Orosztó és Alsó-Orosztó, valaki ezeket neköm megszállja,
adok neki három esztendőre való szabadságot, mig szegények megépülnek,
addig senkinek se fizessenek… mikor a három esztendő eltelne, akkor
adnak adót ugy, mint minden esztendőben harmincz forintot. Azt pedig
fogadom az én igaz Török Mahumeti hitemre és vitézi úri embörségemre,
hogy ezeknek az adóikat soha följebb nem teszem, sem az én maradékom, se
semmi nemzetségem; az mint én velük megalkudtam, azon szómban mögállok.
– Melynek nagyobb bizonyságának okáért Pöcsétömmel erősitöm mögh ez
levelet, hogy senki azt föl ne bonthassa. Voltak pedig bizonságok Török
részről, az kik előtt ezt irtam, ugy mint Amhát Oda basa előtt, Mahmud
Oda basa előtt, Abdi Ispája előtt, koppáni Mukta bég előtt, Csoháni
Ispája, Mahmud Ispája és koppáni Neser Ispája előtt. Költ Kanisa várában
Die 23. Januari. Anno 1658.

Ime, efféle urasági körlevél, melylyel hivják a szegény vitézeket
úrbéreseknek. Egy telekért való szolgálat évenkint harmincz forint.
Bizony nem sok ez – husz-harmincz hold földért, lakásért, kaszálóért,
legelőért, makkoltatásért s egyéb erdei haszonvételekért.

Igy alakultak az úrbéres községek, szállások, népes puszták. A köröző
levélre s a küldött emberek szavára sok telepedett jobbágy is elhagyta
rossz földjét vagy rossz uraságát s ment és elszegődött az uj urasághoz.
Neki szállott, akár török részről, akár magyar részről való volt az uj
uraság.

Most már közeledünk a megfejtéshez.

Nemcsak körlevél és küldött ember keritette a munkás embert. Voltak az
országban kalandozó, kóborló, hajléktalan, tüzhely nélkül való szegény
emberek is. Várukból kikergetett rongyos vitézek, németek és törökök
által feldult falvak menekülő lakosai, szökevény jobbágyok és zsöllérek,
a kik megunták kegyetlen uraságukat; vallásuk miatt üldözött ujhitüek, a
kik csapatonkint összeállva járták az utakat, bujdostak a mesgyéken,
határokon, szálldogáltak faluról-falura s kerestek urat és földet
maguknak, védőt, pártfogót asszonyaik, porontyaik számára.

Vadászgat az uraság az avaron s találkozik ily bujdosó csapattal. A
csapat előáll, leveszi süvegét s hosszu, kegyes és alázatos köszöntéssel
üdvözli az uraságot. Az uraság alig birja végét várni.

– No, kik vagytok, mit akartok, honnan vetődtetek ide?

Bátran felel a legokosabb.

– A vizen tulról jöttünk, szegény munkakereső népek vagyunk, szállást
akarunk.

Az uraság gondolkodik. Neki is jól esnék még husz-harmincz úrbéres.

– Kiszemöltetek-e már valami helyet? Kinek akartok megszállani?

– Ha emberségünk, becsületünk tetszik: szállunk az úrnak!

– Állok elébe!

Igy volt biz az. Ez volt a szokás, ez volt a szójárás. Igy települt, igy
jött létre a sok Szállás nevü népes hely Szabolcs, Tolna, Pozsony,
Nógrád, Nyitra, Borsod, Hont, Bihar vármegyékben.

Igy készült a sok helynév is. Szállásdomb, Szálláshely, Szállásolvár,
Szállásszék, Szállássziget. Sok helyen az uraság nevéhez ragad a szó.
Ferenczszállás, Fülöpszállás, Jakabszállás, Rákócziszállás. Vannak
szállások, a melyek a települők nyelve után kaptak nevet.
Székelyszállás, Tótszállás, Lengyelszállás.

Jászok, kis-kunok földje, Pest vármegye némely vidéke tele van
falvakkal, városokkal, melyek szállásokból keletkeztek. Árokszállás,
Kisszállás, Kisujszállás, Koczkaszállás, Mesterszállás, Szabadszállás,
Udvarszállás, Ujszállás és a többi.

Ime, igy fejlődött ki igaz értelme történetileg e szónak: szállok az
úrnak. Régi szokás. Az orosztonyi török földesúr már 1658-ban jól ismeri
s magyarán használja. A mikor tehát a felköszöntő igy szól:

– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szállok az úrnak!

Akkor kedveskedve, udvariasan azt akarja mondani:

– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szolgálatára kivánok lenni.

– Állok elébe.

Szivesen mondja s teszi ezt Kerekes Mihály uram, hiszen ő is el akar
harsogni egy kemény felköszöntőt. Azt a szolgálatot tette hát neki
felköszöntő asztaltársa, hogy a felszólalásra jogot és alkalmat
nyujtott.




TARTALOM.

Ki volt hát Sobri?

I. (Szépfaludi Ö. Ferencz uj közlése Sobriról. – Szigeti József
szinművészünk nem ismerhette Sobri dolgait. – Sobri társainak végzete. –
Az álnév. – Tudásom forrásai. – Kisfaludy Sándor. – A billegei csárda.)
1

II. (Sobri a rendeki erdőben elfogja a sümegi csendbiztost. – Szakácsi
alatt lefegyverzi Somogy csendbiztosát. – A tihanyi révnél magával viszi
a nagy bajuszu Kaszást. – A rejtett kincsek. – Volt-e Sobri bálban? –
Sobri bőkezüsége.) 12

III. (A váczi kaland hagyománya. – Öreg barátaim nem tudtak róla. –
Osváld Dániel. – Fűmag megejtése. – Sobri miként lepi meg gróf Nádasdyt,
a váczi püspököt? – Miként keletkeznek a hagyományok?) 29

IV. (Csikós Csúzy János. – Nemzetsége. – Gyerekkora. – Elszökik az
intézetből. – Csikósbojtárrá lesz. – Törvénybe állitják. – Sobri
haláláról. – Népdal Sobri sirjára. – Csikós Csúzy János megjelenik
Pápán. – Pápai élete, szerelmi kalandja, házassága. – Halála s
rokonainak róla való emlékezése.) 39

V. (Répa Rózi csárdásné lesz. – Halála Pakson. – Titok marad. – Miért
lett Sobri a népköltészet hőse? – A két tornai legény szomoru
története.) 56

Utolsó szó Sobriról.

(Szederkényi Nándor véleménye. – A zsobri szó a zsebrákból származott. –
E vélemény megdöntése. – Az álnevek. – Sobri állítólag Bejczen született
s még a mult század ötvenes éveiben is élt. – Szép Mihály közlése Sobri
halálának részletes leirásáról. – Herman Ottó, Milfajt képe. – Sobri
ruhája. – Guzmics Izidor apát egykoru följegyzései.) 68

Hogy üljenek a követek?

(A pártok. – A régi rákosi országgyülés. – Kik voltak az 1825-iki
országgyülés tagjai? – A pozsonyi országház tanácskozási terme. – A
Personalis. – A négy kerület. – Milyen férfiak voltak a régi követek s
mily rendben ültek? – Viszály a papokkal. – A latin Pasquillus szerint a
pártok. – A Ragályi-féle nemzeti dal. – Kiknek nevét őrzi a történelem a
pártok férfiai közül? – Az 1832-iki ülésrend. – A papokat külön helyre
szoritják. – Hol ült Deák 1833 óta? – Hol ült Kossuth 1847-ben? – Deák
utolsó ülöhelye s ennek sorsa.) 83

A Bakony ura.

I. (Mire való a svábnak tanulni? – A lókuti mester. – Nem tud
geográfiát. – Miért nem tanul? – A Csóthy fia nem szorult a
geografiára.) 109

II. (Zámory közebéden összekerül Haynauval. – Haynau gyalázza a magyart.
– Zámory hozzávágja a pezsgős üveget. – Zámoryt budapesti lakásából nem
tudják kistájgerolni. – Diamantot legyőzi. – Miként veszi a tehenet
Svájczban? – Perzsa sahnak nézik.) 115

III. (Kossuth gyerekei eltünnek Pestről. – Boros Sándor elviszi őket a
Bakonyba. – Zámory birtokain a menedék. – Báró Splényi Béla. – Édes
anyja és testvérje Guyon Richardné. – Marton Antónia. – Amade grófnő. –
Kossuth gyerekeit elfogják. – Haynau meglátogatja a pozsonyi várban.)
122

IV. (Leég a nagy-keszi zsöllérsor. – Bakony ura megveszi a
zsöllértelkeket. – Leválik asztalos nem adja a magáét. – Csak játszik
Bakony urával. – Az asztalost kidobják házából. – Házát elpusztitják s
telkét elveszik erőszakkal. – A bűnpör. – Kozma Sándor, a király
főügyésze. – Miként meneküljön Bakony ura? – A pör vége.) 133

Megakad a vármegye.

I. (A Bohor Yontob Szaláma nemzetség és az Éliáhu Ghebáli nemzetség
rokonsága. – Jusszuf elveszi feleségül Szenórát. – Hogy lett magyarrá az
arab zsidó Szaláma? – Jusszuf testvére Mussza, vagyis Ramira Bohor
Yontob ben Szaláma meghal Damaskusban. – Jusszuf annak özvegyét, a szép
Gamilát is elveszi feleségül. – Ezt utóbb megtudja Szenóra. – Nagy
felfordulás támad a két feleséges állapotból. – Szép sorjában elmondja
ezt ez a fejezet.) 148

II. (A zacskó arany. – A kádi biró elé kerül a dolog. – Jusszuf ravasz.
– Gyanut támaszt Szenóra ellen. – Szaláma és Jusszuf megcsalják a
vámosokat. – Nagy veszedelem támad ebből. – Most már Szenóra is lábra
áll. – Nagy levél érkezik a nemes vármegyéhez. – Mit csinál most
karakószörcsöki Szörcsöky Ábrahám főfiskus úr?) 162

III. (A vármegye tárgyalja a bűnügyet. – A suri riadás. – A tót
asszonyok. – A tárgyalás folyamata. – Mit beszél Jusszuf? – Mit felel
Szenóra? – Gamila mindent elront. – Jusszuf felülkerekedik. – Mit tanit
Mózes? – Mit tudott Jézus Krisztus? – A rettenetes nagy kérdések. –
Jusszuf hatalmasan védi magát. – Gamila szép sárga papucsa. – Kik
legyenek a tanuk és szakértők? – A főfiskus agyonüti az egész bűnpert.)
172

A takarékpénztár.

(A nemzet ébredése. – Mit szólnak ehhez a szent-gáli királyi vadászok? –
Fáy András javaslatát elfogadják. – De nem ugy, a hogy Áron zsidó jónak
látja. – A szent-gáli takarékpénztár alkotmánya. – Mi van a régi
archivumban? – Gyül a pénz. – Alig tudják utóbb a vasas ládát fölemelni.
– Egyszer csak minden elvesz szőrén-szálán. – Hova lett a
takarékpénztár?) 189

A bakonyi szür.

(Milyen volt a bakonyi szür? – Hol készült? – Juhász, kanász ősi
természete. – Zala vármegye eltiltja viselését. – Viták e fölött. – Ki
visel esernyőt? – Mi van a szürujjban? – Hogy gerjesztettek tüzet
hajdan? – A szür lefüleli, megfogja az ágyugolyót.) 204

Mózes bátyánk.

(Ki volt, mi volt Gombás Mózes? – Görhes Jancsi esete. – A vármegye
szelid vallatást rendel. – Miként magyarázza ezt Mózes bátyánk? – Miként
menekül Szicziliából a bakonyi ember?) 219

Kihirdetik a törvényt.

(Törvényt hirdetnek Szent-Gálon 1848-ban. – Miként hirdették ki hajdan a
törvényeket? – A Nemzeti bácsi. – Mily föltételek alatt fogadja el a
királyi vadász az 1848-iki törvényeket?) 227

A pápaiak.

I. (Mit köszönök Pápay Miklósnak? – Pápay Sámuel eredete s nevelődése. –
Kisfaludy Sándor és Pápay Sámuel. – Milyen volt a magyar nyelv száz év
előtt? – Pápay Sámuel nyelvtisztitó munkája. – Irodalmi alkotásai. –
Hogy adóztatta meg a veszprémi püspököt?) 233

II. (A két testvér. – Pápay Lajos. – Hogy lett huszárrá? – Miként
szerződött huszárjával? – Költő volt. – Mi a policzáj? – „Mi magunk!“ –
Halála. – Pápay Miklós egyénisége. – Deli táncza. – Miként hajtotta
végre az itéletet?) 246

A vidám rettegés.

I. (Jön a kolera. – A pápai urak tanácskoznak. – Kik voltak ott? – A
hires Mándi Márton István. – Mondásai. – Átjöhet-e a kolera a Bakonyon?
– Van-e hát kolera? – A kormányzók és orvosok bölcsessége.) 261

II. (A pápai deputáczió. – Ó-bor és uj-bor. – A mészáros táblabiró. – A
gunyos vigjáték. – Ajánló szózat a vizsla kutyához. – A prológ és a
beköszöntő. – Miből készült a vigjáték meséje?) 271

III. (A kórságkergető deputáczió határozata. – Pápa város nem egy város,
hanem két város. – A szegény halottak temetése. – Mi kell a temetéshez?
– Piti Ferkó. – Kalaba János. – A borbélyok. – A csipővas. – Vak Pali. –
A papok. – Az irhásközi baczillus. – A zsidók mentesek. – A sirásók
szájaskodása. – Egyszerre hal meg ugyanaz az ember mind a két városban.
– Rettenetes viszály.) 281

Szállok az úrnak.

(Hol alkalmazzák ezt a szót: szállok az úrnak. – A száll szónak
gazdagsága. – A megszállitás. – A végh-koppáni alpasa megszállitó
levele. – A szállások.) 301

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69034 ***