*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68934 ***

A FÁKLYA

MÓRICZ ZSIGMOND

REGÉNYE

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA, BUDAPEST

1918.

A szerző minden jogát fentartja.

A boritékot Berény Róbert rajzolta.

Légrády Testvérek nyomása, Budapest.




ELSŐ KÖNYV.


I.

Hatalmas meleg volt. A nap szinte szétcsattant, szikrázott és égetett s
oly bőven ontotta az égi tüzet, hogy az emberek, de különösen a papok,
majdnem szétolvadtak.

Dékány nagytiszteletü ur, a maga rusztikus magyaros kálvinista módján
keményen oda is mondogatta:

– A ’stenit ennek a melegnek…

A felesége rápillantott, hogy törülgeti magáról vastag markába szoritott
kendővel a vizet. Valahányszor egy-egy ilyen nyers szót hallott tőle,
mindig végig sajgott az egész lelke, szinte fizikai fájdalmat érzett.
Pedig már megszokhatta volna husz év óta.

– Csak má jönnének, üssön beléjük a szöszménkő, – tréfált kissé
szelidebben a pap, – hogy má mehetnék dógomra. Minden perc elveszett,
mig ott nem vagyok a bitangok mellett, a zsebemből lopják a pénzt.

– Hová siet apuka? – libbent ki friss, szélesre nyiló szájjal,
kicsattanó piros arccal a lánya.

– Ki ebbül a melegbül a mezőre.

– Ott még melegebb van, apuka!

– Dehogy van. Ott mindig ájeres a levegő luftja! – ahogy az a marha
Jaksa mondja, – kiáltott kacagósan a pap rekedtes erős hangján; forró
munkalázában, amely minden földmivesnél, igy aratáskor a pénz rettenetes
mohó kivánásában áll, csupán a lányával birt tréfálni. Aztán ingerülten
állott neki, hogy szakadatlanul gyöngyöző homlokáról ledörzsölje a
lucskot.

A lánya hangosan kacagott s csipkés fehér kötényével legyezte magát.

A papné fád csöndességgel nézte őket. Olyan méltóságos, olyan hüvös volt
köztük, ő igazán nem érezte a hőséget sem.

A mai nap sok emléket ébresztett benne. A szomszéd Fábiánfalva uj papot
választott, csak ez birta rá az urát, hogy itthon maradjon a mezőről,
ahová már hajnali három órakor valami vak szenvedély üzte ki, hogy
személyesen nézzen utána minden fillér értékü munkának s holminak, de
felügyelő lelkésze levén a szomszéd falunak, különben is assessor,
kötelessége volt fogadni az uj kollegát, akit most hoznak az állomásról
szekerekkel, keresztül az ő falujokon.

Eszébe jutott a mult, az ő bevonulása e parókhiára, a megfélemlitő
lármás mulatság, az idegen fajta emberek… a sok kielégitetlen idő, napok
s esztendők, mig mindig várt, várt valamit, valami sorsfordulatot…

Ez az uj ember, aki jött látatlanul, ismeretlenül, felizgatta… Uri pap,
– mondta róla a kurátora, aki a választásról referált, finom pap,
asszonyoknak való pap… Jóisten: magát képzelte férfinak s papnak és
elgondolta, még mennyivel lesujtóbb lett volna neki állania e helyen
husz éven át a szemek előtt… pap lenni a falu fölött… Harcolni a
parasztokkal és állatokkal és a földdel: az élettel s a hivatással… Pap
lenni s érzékeny szivvel fogadni mind azt a támadást, ami a papot
naponta éri… Pap lenni kiszolgáltatva kicsiny, markoló, könyörtelen
népek szenvedélyének… Megborzongott… Már akkor inkább asszony, papné…
aki el van zárva a maga kis világába s gondolatai titkos cellájában
apáca lehet s élete zárt köréből is ugyahogy kizárhatja a kegyetlen
idegeneket…

– Aggy egy pohár vizet Márta, – szólalt meg az ura, egy kicsiny jóleső
csönd után, – még most is a számba van az ebéd jó ize.

S felnevetett, erősen, göcögve. Csak ugy gőzölgött ebből az emberből az
élet. Alacsony, kopasz feje izzott, a nagy testes ember fujt és
lihegett. Messzire látszott rajta, hogy ő az a boldog ember, akinek az
ingére oly sok királynak és költőnek szüksége volna. Az az igazi falusi
ember, aki nem kiméli magától az ételt, italt, de meg is látszik rajta.
S az is meglátszik, hogy nem fájt a feje, mióta pirosra hizott kurta
nyakán viseli. Mitől fájt volna, mikor soha se volt beteg, soha se volt
baja s mindig mindent megcsinált, amit akart. Már alig gyerekfővel
kikáplánkodta magának a musai papságot s ez különb hely, mint akármelyik
a traktusban s azóta gazdálkodik, egész csordára való tehene van, olyan
asztagokat rak a paptagban, hogy beillene uradalminak s könyörtelenül
végre tud hajtani mindent, amit akar. A falujában, az egyházmegyében, a
képviselőválasztásnál, mindenütt. Csak az a szerencse, hogy messzebb
menő ambiciók nem izgatják: egy szekér szénáért hamarabb körülgyalogolná
a falu határát, minthogy a városba bekocsikázzon a főispáni ebédre.

Számtalanszor végigment a szük, deszkázott tornácon s végignézett a
falun. De mindig uj dühre lobbant, hogy nem látja akiket várt. Az utolsó
szekeret is kiküldte már az udvarból, ki vannak az emberei eresztve a
mezőre, szétszórva a tágas határban s láthatatlan gyeplőjüket itt tartja
a markában s szilaj hajcsárlelke folyton látja, hogy odakint párok
megállanak; dalolni kezdenek; fiatalok egymást üzik a sárga buza közt,
szóval és vérük friss zugásával s egyre számitja, hogy nem lesz meg ma a
harmincadik kereszt, amit mára nekik kiszámitott, nem lesz meg a
huszonötödik sem, ha ezek a bitangok soká isznak valamelyik utszéli
kocsmában… s a guta majd megüti mohóságában: a szekerek is hol
cammognak, Péter az ökrökkel még azóta sem ért ki a Verestóhoz: ha az
embernek ezer szeme volna, mint ki az ördögnek is a mitológiában, no… De
hol a menydörgős menykőbe késnek ezek a fábjánfalviak?…

– A vasutról már háromszor is bejöhettek volna! – zugott egyre.

– A maga hivei, – szólt a felesége finoman, éllel.

– Isznak valamék kocsmába, no, mondja csak ki kedves, – szólt a pap. – A
bélük istenit… – morogta hozzá, s ez az egy tetszett neki, ez egy kicsit
megenyhitette, hogy a felesége kénytelen elismerni az ő
türelmetlenségének a jogosságát s eltürni, hogy káromkodjon a szeme
előtt.

Márta a veranda sarkából kukucskált ki a vadszőllő közül a falu utcáján
végig s majd elnyelte szemével az utat, amelyet messze, a füzesekig el
lehetett látni.

– Márta, – szólt rá erélyesen az anyja.

Az apja végig kimondta a gondolatot:

– Gyer onnan te mókus, mer ha meglát valaki, mingyán az lesz a pletyka,
hogy te várod legjobban!

Márta pironkodó kacagással fordult vissza. A nevetése egészen furcsa
volt. Csak igen kis gyerekek tudnak ennyire nyiltan és fehér fogsorral
nevetni. Az embernek ha látja, kedve van harapni. Szégyenlősen nevetett
az anyja előtt, mintha rajta kapták volna.

– Hát iszen nem is volna rossz, – mondta az apa kurtán a feleségének,
hogy a lánya hátat forditott nekik, – ha ezek a bitang fábjániak neki
hoznának papot…

Nevetett, már egy uj üzlet tünt fel előtte s már el is szánta magát,
hogyha arra való lesz az uj ember, ezt megcsinálja. Jaj lesz annak, aki
keresztül tesz csak szalmaszálat is ezen a tervén… Az özvegy papnékra s
azoknak a lányaira gondolt s a hatalmas és sok ökrü ember erőszakos
önérzetével máris megfenyegette őket… Ránézett a lányára, aki egészen az
ő fajja volt, friss, piros arcu, vizkék szemü s olyan szeleverdi, hogy
no.

– Csak maga ilyeneket szalasszon ki a száján, – szólt megsértve a papné.

– No tán nem érdemelném meg, – lármázta el a pap, – amennyit mérgelődtem
velük tél óta.

A felesége ránézett. Méreg, az sok volt. Volt mit hallgatni.

– Minduntalan átszekerezni… Még egy kerekem is beszakadt a füzes hidon…
Azt a kereket nem adtam vón a falujokért.

– Olyan jó kerék volt, apuka?

– Te macska! Jobb is mint a kis lányok esze kereke…

A lányka nevetett s elszaladt; biztos, hogy egy perc mulva az utcai
ablakon leskelődött.

A pap ujra a feleségére nézett.

– Meg ez a fene sok számadás… Az isten áldja meg azt a szerencsétlen
flótás Makk Ferit…

Egy percig elhallgattak, eszükbe suhant a szegény flótás Makk Feri, az
örökös félszivarjával, amit hol a jobb, hol a bal szájasarkában rágott,
messziről lesirt róla a balkezesek sutasága, mindig a bubját vakargatta,
mint a kárvallott fazekas tót, mikor a feldőlt szekerét nézi… Az szomoru
szenzáció volt a télen. Makk Ferinek a püspök előtt le kellett mondania
a papságról, igy valahogy kihuzták, de most adóhivatalnál dijnok valahol
Fejérmegyében, s a szegény felesége! az öt gyerekével!… Nem hiába minden
gyerek előtt, mikor már érezte, hogy következik, az egész világnak
elsirta, jajgatta, hogy megöli magát… de már ezt nem birja ki.

Nem szóltak róla egy szót sem, de mindaketten lehangolódtak.

– Jönnek már, jönnek már! – kiabált hirtelen Márta a szobából. Bizonyára
az utcai ablakban leskelődött.

– No, hálistennek, – szólt a pap.

Az anyja rászólt a lányára.

– No csak ne szeleskedj!…

– Ugyan lelkem, sose bánja, – legyintett a pap. – Ugy szép a jány, ahogy
van.

Márta nem birta ki az izgalmat, hogy itt nem volt szabad nézni a
menetet, visszarohant az első szoba ablakához.

– Vagy beleszeret első látásra, – mondta az apa a lánya után nézve
gyönyörködve, – vagy csak lassacskán, tette hozzá, egész más végét vetve
a szavának, ahogy eredetben akarta… Punktum… Különben e mán csak a ti
dógotok… Csináljátok, ahogy akarjátok.

Az asszony röstelte s szigoru arccal ment be az ura előtt a házba a
tornácról.

Az utcán már ekkor nagy riadalom volt, mintha tüz ütött volna ki, vagy
legalább is huszárok jönnének. Aki épkézláb ember csak volt, mind
kiszaladt az utcára s bár mindenki egyformán tudta, mégis torkuk
szakadtából kiabálták egymásnak, hogy hozzák a fábjániak az uj papot.

A nagytiszteletü ur odabenn megtette az előkészületeket, vagyis még több
pálinkás poharat rakott ki az asztalra elkészitettekhez s a boros
üvegekhez még kettőt hozott be a konyha melletti kis kamrából s
kinyitotta ezeket is. Ugy látta keveset készitett ki. Mint a számitó
emberek, fokonkint emelte az adagot, amit rászánnak a vendéglátásra. A
beszéd is eszébe jutott s egyet-kettőt lépve előkészitette magát rá, ami
nem annyira a gondolatok rendezéséből, hanem egészséges
torokköszörülésből állott. Ez az egy mindig izgatta egy kicsit: ha
szólania kellett. Ugy volt, mint az iskolás gyerek, akárhogy tudja is a
leckét, mégis beszakad a gatyamadzag, ahogy az apja szokta volt mondani,
aki becsületes csizmadia mester volt, nagyszakállat viselt s Deák
Ferencet szidta: ő bezzeg mindig mameluk, mióta kinyilt az esze.

– Kuttya legyek! – kiáltott fel hirtelen azon a hangon, ahogy a
prédikációját szokta kezdeni s csattanósan homlokon csapta magát.

– Ne szidd magad, apuka! – kacagott rá a lánya, aki soha sem engedte el
ezt a szójátékot s mindig egyformán jóizüen mulatott rajta.

Már ekkor az ablak alá ért a nagy zsivaj.

Márta kileskelt a fehér csipkefüggönyök közt s elragadtatva látta, hogy
lengetik a parasztlegények a követválasztásról maradt zászlókat.
Gyönyörü szépnek találta a három szint, ahogy a levegőben usztak a
gyolcsok s ujjongó hangot adott.

S akkor véletlen meglátta a papot.

Szép, fiatal, magos ember volt, barna bajusza volt, magyaros formáju
papi ruhában, szép barna szemü, piros arcu ember volt. Por lepte a
fekete ruháját, kivált a két széles vállát. Márta abban a percben
beleszeretett.

– Milyen szép, – mondta, – milyen szép, istenem milyen remek ember…
apuka én bizony isten kutba ugrok érte…

Ahogy szeleverdi módon kibökte ezt a szót, a szeme kacagósan az anyjáéba
ütődött. Az anyja ott állott e percben már mellette s ugyanakkor látta
meg a fiatal embert, mikor ő. Ahogy a lánya nedvessé lett tüzes kis
szemébe nézett, csaknem kimondta amit érzett: ez? neked?… ez nem neked
való, kis szamár… De aztán mindjárt elhallgatta a ki sem gondolt
gondolatot s azt mondta:

– Elment az eszed!

Az apa a lánya szavára letette a poharat, mert egy félpohár borral
emelte a szónoki készségét s az ablakhoz sietett.

Már akkor nem lehetett látni a fiatal kollegát, belépett a kis kapun.
Csak az udvari ablakon át villant el a magas fekete kalapja. Nemsokára
nyilt az ajtó s kopogtatás után belépett.

– Szabad.

Mögötte egy csomó vasárnapiasan kiöltözött parasztot lehetett látni s őt
csak akkor, ahogy közelébb előbbre lépett a falusi módon állandóan
félsötétben tartott szobában. – Szép fiu az ebadta, – mondta magában…
aztán elébe lépett s kezet nyujtott neki.

– Itt a mi papunk, nagytiszteletes ur, – harsogta a kurátor, mielőtt
valamelyik a két pap közül megszólalhatott volna.

– Matolcsy Miklós vagyok, – szólott a vendég szerényen és gyöngéd s
valahogy mélyről zengő szóval.

Márta elbujt a függönybe, az arca égett s szégyelte magát, ugy lesett a
fiatal emberre, mintha az menten hozzálépne s megcsókolná. Az anya, az
megbüvölve nézett rá s fél könyökét a virágállványra tette. Tudta, hogy
ez igen jól áll neki, ez a melankólikus mozdulat, ugy nézte a fiatal
idegent, mintha az öccse, vagy a multja, az álmainak valami hajdani
emléke jött volna el…

– Isten hozta kolléga ur, – mondta a házigazda, megrázva magyarosan a
fiatal ember kezét, hirtelen szinte el is feledte a hivatalos hangot, a
lánya szemével nézte meg a vendéget, de aztán eszébe zökkent s azt
mondta:

– Hopp! – az ujját is felemelte hozzá, stellungba vágta magát s a
parasztok, akiknek már gyakorlatuk van a papi dolgokban, rögtön látták,
hogy itt prédikáció készül. Levette hát a kalapját az is, aki eddig még
nem tette volt, a nyitott ajtón kiszorulva az előszobában. Aztán
elrendezkedtek, helyre taszigálván egymást, hogy mindenki lássa mi
történik odabenn.

– Tisztelt fiatal barátom, kedves kollégám, édes társam az ur juhainak
őrzésében, – kezdte a házigazda s azonnal megérzett rajta a talpraesett
ember, a kész szónok, a magyar pap, aki mindenkor tud szólani, kellő
ünnepélyességgel az ünnepélyes alkalomban s kellő profánsággal a profán
helyzetekben. – Imé megérkeztél… Megérkeztél a tudományok szentelt
csarnokából ide, ki a szabad életre, a viharos tengerre, a nagy és
veszélyes szirtekkel boritott hullámzó tengerre… S jöttél, hogy világitó
torony légy a tengeren bujdosók előtt: fáklya az élet éjszakájában!
Fáklya a vigasztalanok lelke előtt, fáklya az árvák és ügyefogyottak
számára, fáklya ebben a siralomvölgyben, ahol nyomor és szenvedés és
kibeszélhetetlen sok szomoruság vár az igazakra és kegyesekre… Légy hát
az, amire az Ur elválasztott! légy az, aminek küldött Izráelnek ura
istene, légy az: aminek a beléd oltott isteni szikra, a beléd helyezett
isteni Ige, a neked adatott isteni tálentumok lenni rendeltetnek:
fáklyája az Ur félelmének, lobogó fáklyája az isteni Igének… Ugy legyen,
ámmen.

A parasztok, akik sokkal hosszabb prédikációra is el voltak készülve,
nagy örömmel lélekzettek fel s az uj papra néztek, várták, hogy no most
aztán rajta: kend is vágja ki a rezet!

A fiatal ember még nem volt kész frázisgyakorlatra uton-utfélen,
magánháznál s boros poharak közt, eleinte kissé kényelmetlenül is érezte
magát, de azért nem habozott:

– Mélyen tisztelt kedves Bátyám, nagytiszteletü Tanácsbiró Ur!…
Megvallom, lelkem legmélyéig meg vagyok renditve mély és lélekbe markoló
szavaitól… s érzem a nagy felelősséget, mely e mai napon vállaimra
nehezedik… S ime most Nagytiszteletü uram, mikor épen vergődő
önbizalommal eredek ki az Élet Tengerén… mint isteni segély ágat nyujtja
át nekem az első szóban a szót, a fogalmat, a célkitüzést, amelynek
csupán lényegével voltam mindezidáig eltölve, s amelyet egy szóban
jelölni minden khaotikus lobogásomban sem tudtam volna… Fáklya… Fáklya
lenni, mondtad nagytiszteletü uram!… Igen: ez az, amire vágyom, amire
készültem, amit akarok, amire Istentől erőt s tehetséget kérek: fáklya
lenni elhivattatásomban…

Fölemelte a fejét, jaj de szép most, mondta Márta s ugy nézett rá, ahogy
csak a prédikáló papra szabad nézni, áhitatos szerelemmel.

– Bizonynyal fáklyája akarok lenni az én nyájamnak. Tudom, nem
rózsaszirmokon való heverés, hanem tüskebozótban való lobogás lesz a
sorsom, tudom, nem szende örömökben való éldegélés, nem a gyönyörökben
való buborékolás, hanem küzdelem a kulturáért, az igazságért, az
emberiségért lesz a rendeltetésem… Fáklyája legyek hát ama nagy és szent
igazságoknak, amelyek lelkemet betöltik, s inkább gályára vitessem, mint
a mi eleink, mintsem valaha eltántorodjak azoktól…

A parasztok csodálkozva emelték rá a szemüket. Soha nem szoktak ők
értelmére figyelni annak, amit a pap beszél. Burkolt általánosságok
mennydörgő hangjai, mint valami csodálatos muzsika hatnak a lelkükre s
megerősitik őket e szent igék, mint valamely lelki fürdő; a gépies
ténynyel, a prédikáció türelmes elhallgatásával jogot nyernek a
hétköznapi dolgaik nyugodt és rendes továbbfolytatására… Most hirtelen
valami zavaró s aggasztó gondolat ébredt fel bennük, nem fogtak-e vajjon
csizmadiát az uj pappal. Hű, még az kellene, hogy cucilista papjuk
legyen, vagy veszekedő, vagy minden kákán csomót kereső… No, jól jártunk
akkor vele… az uri pappal, gondolta magában a kurátor, s már mentségen
törte a fejét, hogy ő a másikat akarta, az akaszkai papot, de a többinek
nem kellett, mert kopasz. De a házigazda pap olyan nyugodt és rendes
arccal hallgatta az uj embert, hogy ő is csak megnyugodott: ez csak
olyan papi szó.

Az ifju ember egyre hevesebben beszélt.

– Ebben a munkában, amely a bünök, a vallástalanság, a műveletlenség
ellen irányul: kinek a segitségét kérhetném előbb, mint a Tiedet,
Nagytiszteletü Uram, ki felügyelő lelkésze voltál az én előre is hően
szeretett, hiszen atyai szeretetemre bizott egyházamnak s aki első
belépésemkor egy gazdag, nagyszerü emberi élet minden tapasztalatainak
kincstárából, mint kész lobogót nyujtottad ki nekem jövendő pályám
jelszavát: fáklya! Fáklya leszek tehát, amely nem hagyja abban az isteni
világosságot, miglen maga el nem ég, avagy erőszak el nem oltja…

Hirtelen vége lett a beszédnek. Mintha még valamit akart volna mondani a
pap, de vagy nem találta meg, vagy várni akart vele, szóval ez elég
volt, a nép rákiáltott egy rettenetes éljent. Nem lehetett tovább
beszélni.

Egy rekedt hang hátrább borizüen kiáltotta:

– Igen jaó hangja van a tiszteletes urnak, akár csak a pacsirta
madárnak.

Ezen nevetés lett.

– No isten hozott kedves öcsém, – kiáltott fátyolos erős hangján a
házigazda, – nagyon örvendek! Ilyen emberek kellenek a hazának!… Gyere
csak jányom… Márta jányom… Matolcsy ur!…

A fiatal pap, aki még minden szónak külön hatása alatt áll, beszéd
közben erősen meg volt kavarodva ettől a neki váratlan, de különben
egészen rendes fordulattól. Mig szólott, hirtelen ugy érezte, hogy most
hitvallást tesz, mint Luther s most egyszerre megint a rendes
természetes élet szinén lebeg…

A parasztok összekacsintottak s azt mondták szemmel egymásnak:

– Érti az öreg a csiziót! Má megfogta a legényt a jányának!…

A fiatal ember kezet fogott a kisasszonynyal s rögtön utána a mamájával.

– Maga épen most jött? – kérdezte Mártácska hirtelen s fülig vörösödött,
hogy ilyen csacsiságot kérdez.

– Még csak most megy, – mondta enyhe, tiszta szivhangon az anyja, a most
következő beérkezésre gondolva.

A fiatal ember meglepetve nézett az asszonyra, aki állandóan hátul
állott a világos ablaknak s igy nem lehetett tisztán látni az arcát.
Valami édes hervadtság áradt az asszonyról, valami illatos fölényesség,
mennyire nem hasonlit hozzá a lánya, mondta magában.

– Melyik vonattal indult Debrecenből?

A fiatal ember a Márta csillogó fogaira nézett, ahonnan ez a kérdés mint
valami rakéta kiröppent s szórakozottan, kissé fáradt fejjel mondta:

– A… reggelivel, kisasszony.

A kurátor kellemeskedve mondta ott hátul az öreg papnak, aki kopasz
fejjel csakugy világitott a bundás fejü parasztok közt:

– No, mit teccik szóllani a papunkho!

– Phő, derék ember ez, kurátor uram! Jeles fiatal ember!

– Hássze, csak ide kell bizni a választást, – ütött a mellére a kurátor,
aki egy kicsit be volt szeszelve, – nincs az a csikós, amék ugy értsen a
lúho…

– Mint kend a papokho, vagy mi a tatár! – mondta szemöldökét magasra
rántva az öreg pap.

– Hát nem jaót választottam? – mondta kicsit elrestelve magát a kurátor,
aki most nagyon büszke volt az elébbi kis ijedtsége után, hogy ő volt
az, akinek nem kellett az akaszkai kopasz pap! Nem jó a kopasz: jó ember
megőszül, a huncut megkopaszodik, – mint ez is e!… Aztán boros
bátorsággal mégis hozzá tette: – Hát én olyat akartam, amékkel mindenki
meg lehessék elégedve, finom pap, uri pap, nagyon tisztességes egy papi
ember. Mer instállom, nagytiszteletü uram, – s felemelte poharát – én
ugy gondoltam, hogy parasztoknak mink is jaók vagyunk, de legyen nekünk
egy ojan tiszteletesünk, aki uri ember… El tudjuk mink tartani… ugye
sógor?… s a másik fekete parasztra nézett, akinek már szinte laposan
lógott a szemhéja az italtól.

– No, igyanak egy pohár bort az uj papjuk egészségére, – mondta a
házigazda s a fiatal kollégához fordult, – bort, vagy inkább egy pohár
snapszot?

– Én nem szoktam egyiket sem, – szólt a fiatal ember kénytelenül – de ha
muszály, inkább bort, a másik nagyon erős lesz…

Ittak, koccintottak, s ujra ittak a pohárból.

– Hát most itt maradnak egy kis uzsonnára, – mondta a kurátornak a
házigazda.

– Dehogy maradunk, nagytiszteletes uram, várnak az asszonyok.

– No de a tiszteletes ur itt marad, – mondta szokásos tartóztatással a
háziasszony, aki igazán sajnálta a fiatal embert ezeknek a markába adni.

– Hű, dehogy haggyuk a papunkat, – kurjantott fel hirtelen a kurátor,
ugyhogy mindenki nevetve fakadt az ijedtségén, – hásze az asszonyok még
a falu határábul is kiseprüznének, ha annélkül mennénk haza! mán pég az
asszonyokkal jóba kell ám lenni, mer aszongya a biblia, hogy nem jó az
embernek magába aludni.

A parasztok röhögtek. Egy esküdt oldalba bökte a birót:

– Ezt a kurátort! milyeneket tud… Téged teszünk pappá…

– A nem lesz jó, mert akkor nem alusztok a templomba! – fenyegette meg
őket a kurátor, aki rettentően talpraesett ember volt s ezen ujra
nevettek.

– No, majd nem alusznak, – mondta a házigazda rendreutasitó hangon, – ha
a tiszteletes ur beszél!

– Puff! akkor el se visszük, – szólt sunyin a kurátor, akinek ma minden
szabad, – mer nekünk olyan pap kell, akinek olyatén hangja van, mint a
madárszó, mer amellett lehet legédesdedebben aludni. Mán én legalább
sehol másutt olyan jó nem tudok szunnyadozni, mint az ég alatt, a kazal
tövén, mikor a madarak ficsegnek a filembe, meg a templomba, mikor a pap
olyan jól odamondogat az emberi nemzetnek.

Mindenki nevetett, csak Matolcsy nem tudta mi van ezen nevetni való.
Nagyon sértette őt a profán hang. Rajtakapta magát, hogy papi
méltóságában van megsértve; hogy igy nevelték a papok a népet!

– No, gyerünk hát, – fogta a kurátor a papját. A kemény parasztmarok
belevágott a fiatal ember szép formáju, de puha karjába.

Ez a testi sértés igen kinosan érintette a fiatal papot, hirtelen ugy
érezte, mintha a ménesről hazahajtott csikó volna, aki többet egy
tapodtat se mehetne a maga esze után, csak amerre a vaskezü kocsis
tereli.

S ebben a pillanatban valami homályos sejtelem támadt a lelkében, hogy
az élet nem olyan sima és egyszerü, amilyennek ő a kellégiumban
elképzelte. Ránézett a paplányra s ott maradt még egyszer a szeme, a
lányka magafeledetten függesztette rá a tekintetét s most, hogy a
tekintetük találkozott, pipacsvörös lett.

– No, gyerünk, gyerünk, – mondta a kurátor s nem eresztette el a karját,
– majd visszajövünk még.

– Mikor? – mondta a fiatal ember ártatlanul, mert azt hitte, köteles
ceremonia miatt kell visszajönnie.

– Jánkérőbe, – szólt a kurátor, a szemébe kacsintott s kilóditotta az
ajtón.

A fiatal ember fel volt háborodva.

Amint kilépett az ajtón, a hüvös, sötét szobából a nagy hőségbe s
kápráztató világosságba, ugy érezte, mintha valami emberfeletti hatalom
dobta volna bele egy félelmetes, ismeretlen s csodálatos világba, ahol
minden tiszta, átlátszó és világos és mégis minden érthetetlen,
megfoghatatlan, zürzavarosan egymásra tolult. Jaj de jó volna
visszabujni, mint egy kis csigának a kollégium sötét és csöndes és
fülledt nyugalmába, ahol minden misztikus, félszeg és fülledt, de olyan
megnyugtató, eseménytelen és mit sem követelő…

Fölemelt fővel és nyugodt lépésekkel haladt előre s későn jutott eszébe,
hogy bucsuzása a papéktól milyen kényszeredett volt.

Csak annyi volt most benne a régi egyéniségéből, hogy meg tudta figyelni
a világot, amely körülötte tombolt, amelynek ő csak egy ártalmatlan
labdája volt… Ugy csodálták szemtől-szembe, mintha majmot mutogatnak a
falu utcáin… a sok felnőtt gyerek…

És amint a szekerek megindultak, a lobogós és kendővel, pántlikákkal
cifrára füzött lovak; nem volt más érzése, csak az, hogy viszik; zugó
fejjel, s káprázó szemmel, mint valami lázálomban usztak el előtte a kis
falu apró házai, az egyenes utca, a keritésekre kapaszkodó gyerekek, a
vihogó asszonyok s a borotválatlan, morózus képü férfiak… már nem volt
tisztában semmivel: a gyötrelmes és lázas éjszakák eredményei, a szép és
nagy lelkesedések mind zátonyra jutottak.


II.

A kis Fábiánfalván sajátságos mámor vett erőt.

A gyerekek az utcán torkuk szakadtából sivitoztak, hogy éljen Matolcsy
tiszteletes ur! Az asszonyok olyan boldogan kacagtak, mintha
mindnyájukat valami nagy és meleg szerencse érte volna. A legények
karban mentek végig a falun és katonanótákat fujtak s a férfiak ittak és
ittak s egyre csak azt mondogatták:

– Ilyen ember kell nekünk papnak, sógor.

Pedig még mit sem láttak belőle, csak azt, hogy jóformáju legény, szép
csengő hangja van s az messze hallatszik. Mi kell egyéb egy paptól?…
Inni nem tud, de jobb is, ugyis majd beletanul… Kicsit nagyon is
jámborocska, no, annál könnyebb szántani a hátán.

Sátor volt a kurátor udvarán, szekér-oldalrudakból összeállitva, zöld
ágakkal diszitve, ott tálalták fel a végtelen hosszu ebédet, amely késő
délután kezdődött, vacsorává nyult s csak éjfélkor lett vége. A gazdák
annyit ettek, mintha most egyszerre akarnának jóllakni a jövő
papválasztásig.

– De hát kinek a költségén megy mindez? – kérdezte naivul a fiatal pap a
kurátort.

– Sose kell avval törődni mámma, tiszteletes uram, – mondta ravaszul a
paraszt. – A fő az, hogy semmi se maradjon a tálban.

A fiatal ember nagyon félt, hogy nem fogja megállani a helyét a
parasztlakomán, ahol, jól tudta, minden szem őt fogja nézni s minden
mozdulatát megbirálják. De kiderült, hogy a dolog sokkal egyszerübb,
mint előre hitte volna, a nép nem őt szerepeltette, hanem maga
szerepelt. Minden ember folyton beszélt, tett-vett, ivott, kiabált,
kurjongatott, tréfált, s veszekedett.

Matolcsy Miklós ugy volt ennek a nyüzsgő, zsibongó tömegnek a közepén,
mintha egy láthatatlan idegen lenne, akinek nem kell egyebet tennie,
csak mosolyogni, egyre mosolyogni és vastag, repedezett bőrü tenyereket
szorongatni. A hangjára nem volt szükség, mert mindenki ugy kiabált,
ahogy a torkán kifért s az ő szava elveszett, mintha a tenger zugásába
halna bele.

A délután gyorsan estébe, az est éjszakába hajlott. A csillagok fényén,
az egyre későbbi éjben hirtelen mint valami bachanalia, tünt fel a
fiatal pap előtt az alvó falu. Valami szorongás, gyötrődés támadt a
lelkében. Nem tudta, más hogy tenné, de ugy érezte Isten előtt, nem
illik az, ami itt történik. Valahogy végét akarta vetni. Fel akart
állani. Korbácsra gondolt és szeretett volna félelmes lángoszloppá
válni, hogy egyszerre megfélemlitse ezeket az embereket. Ugy érezte,
hogy itt a pillanat, amelyen eldől a jövő tekintélye. Mint Keresztelő
János szeretett volna fellépni s mennydörgő hangon kiáltani el: Nektek
nem szabad igy élni! Elkezdett lihegni s a szeme komor lett és szeretett
volna üszkös, csóvás szavakkal a szivek fölött mennydörögni. A száját
már nem egyszer ki is nyitotta s érezte a torkában a hangok feszülését…
aztán megint visszaült.

Hátha nem bün ez.

Ő még olyan kevéssé ismeri az életet. Ha ez igy szokás… Ártatlan és
idilli örömöktől fossza-é meg a szegény jó népet, amely a nehéz testi
munka évszakában egy vidám emlékü éjjelt fog köszönni a papjának. És
volna-e hatása? És okos volna-e, hogy fővel rohanjon a falnak? Sohasem
érezte ugy át azt az igazságot, hogy prédikátornak igen jól kell
ismernie a gyülekezetét… Ártatlan est, vagy bünös tobzódás: ki tudhatja
azt, mig oka nincs tudnia.

S a nép egyre bódultabb lett a vigságában, mig egyszerre csak valami
dévaj nóta támadt valahol.

Erre világosan látta, hogy beteljesedés történt.

Álmélkodó szemeit végigjáratta a népen, s valami ellenállhatatlan erő
arra kényszeritette, hogy felálljon, karját felemelje s prófétáljon.

– Szeretett felebarátaim! – kiáltott fel a sötétes éjszakában, amelyet
alig világitottak meg a csillagok s alig a néhány kis pertoleum-lámpa. A
szava mint egy sikoltás hallatszott. Nem ugy, mint egy lesujtó
villámcsapás viharban, de mint egy ijedt gyermek segélykiáltása.
Egyszerre elvesztette a lába alól a talajt, megszédült és elfult a
hangja: nem tudta most mit fog mondani.

– Énekeljünk! – hangzott fel valahonnan.

A fiatal pap ijedt izgalmában, fellélegzve kapott a kiáltáson:

– Igen, énekeljünk az Isten dicsőségére!

Egy más hang mindjárt el is kezdett egy éneket.

A Sionnak hegyén Uristen,

Tiéd a dicséret…

Az ének nagyon soká tart, nagyon erősen, teljes szivből éneklik, tele
torokkal fujják, ő maga is velük énekel s közben ott áll mindannyiuknak
a vállán. A feje zug, a homloka izzik. A szeme könyesen, fátyolosan
le-lecsukódik s körülötte zengő ének kanyargó hullámain ugy ringatózik
már, csónakban a Tiszán. S lassan visszafolyik ereibe a felzugó vér,
alábbszáll a prófétáló vágy, imás érzéssé szelidül a menydörgő akarat. S
mikor az emberek száján sokára eláll az ének, lehunyja a szemét, csaknem
sir a meghatottságtól a nagy éjszakában a kisded falu közepén, az
emberek éjjeli gyülekezetében s valami szépet, áhitatosat és meleget
érez a szive körül. A sok nyerseség és vadság, az önzés, falánkság, a
testi tisztátlanság mind felfoszlik az áhitatos énekben. Valami
természeti szép jelenséggé válik az imént még izgatóan visszataszitó
gyülekezet. Minden éles és bántó érzés leszerelve s a sziveket könnyes
jóság árasztja el.

Akkor csönd lesz, az emberek száján elhal az ének s ő lehunyja a szemét.
Mintha most állana a beteljesedés pillanata előtt, mosolyog, bágyadt
szelid mosolylyal, nagy érzés dagasztja: most, most kell szólani, most
kell megjelenni a kettős tüzes nyelveknek, most meg lehet fogni a
sziveket s mint bárányokat terelni a jóság aklába… S nem is az
lelkesiti, hogy beteljesedett az igéret, hogy eljött a pillanat, amely
minden nagynak szülője lehet, hanem az, hogy ime az Istennel jutott
közvetlen viszonyba, a zöld lombok sötét foltjain felemeli tekintetét a
csillagokig s várja, hogy most csodálatos lehetőségek és lelkeket
meginditó meglepetések következzenek el…

– Óh reménységünknek Istene!… ki egyedül vagy erőtlenségünkben bizalmunk
és reményünk: vedd igyekezetünket s ne forditsd el tőlünk kegyelmes
arcodat, midőn előtted könyörgünk a Jézus nevében, Ámen… Imádandó Isten!
hálával térünk meg hozzád s dicsőitünk téged mind azon jókért, melyekkel
e mai csodálatos napon atyai jóvoltodból megáldottál minket…

Mi történt!… Egyszerre csak kettőssé válik a lelke s az egyik figyelni
kezdi a mást, hallja a szókat, amelyeket mond, amelyek bonganak és
zengenek és mit se mondanak s nem jelentenek.

A szavak áradva ömlenek az ajkáról, de óh, félelmes csoda: nem tudja mit
beszél, ez a beszéd nem az ihlettek őrjöngő, szikraontó szavai, amelyek
ahol lehullanak, égetnek és gyujtanak: ez a beszéd a szertartás
megmerevedett homokágya, amelyben lassan és zajtalanul hömpölyög az
igazságoknak gátak között lebocsátott hullámárja.

S mily ellenállhatatlan ez a tudás, a beidegzett szavak egymásból
patakzó folyamata, ezek a kialakult s mindennapiságukban első üde
értékelésüket veszitett nagyszerüségeknek zsongitó vibrálása… „te vagy a
mindenható, ki mindent megtehetsz; te vagy a véghetetlen bölcsesség, aki
mindent a legjobban értesz; te vagy a kimerithetetlen jóság, aki
magunknál is jobban akarod s munkálod boldogságunkat…“ óh ez a
szertartás, hogy mennyire elvégzi ez magamagától az üdvösséget. Mindegy
hát, hogy ki mondja s milyen érzésekkel mondja, csaknem ugy ki van
kövülve minden szó, minden frázis, mint a katholicizmusban.

Mikor vége volt az imádságnak, mély lehangoltság vett rajta erőt: hát
nem merte egyéniségének zászlóját kibontani… Hát ime első percben már
megalkudott… egyetlen szót nem mert kijelenteni, amely ujat, erőset és
prófétait jelentene… Meghátrált, lemondott, letört… Vagy még azt sem,
csak nem talált hangra?… Nincsen hát egyéni hangja… Tömeghit szavait
zengette s a tömeghit fülébe… A torkát száritotta a keserüség, a szégyen
s a harag önmaga ellen: hogy nem történt meg, amire várt, aminek az
eljövetelét biztosan látta…

Hogy elhallgatott; egy öblös hang halkan, monotonul s komoran kezdett
imádkozni: Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

Az erőteljes férfihang a komor éjszakai hangulatban kopogva verte a
sziveket: volt valami misztikus, valami földfeletti ebben az emberi
gyülekezetben, amely az ének, az ima áldásával töltözött s szárnyakra
kelt egy közös megadásban az Isten előtt.

Csak a pap omlott össze, fejét lehajtotta és sirt.

Ujra énekbe csaptak fel a hangok. A gyülekezet egy közös, tömegszerü
lelki tisztálkodásban egyesült.


III.

Harmadnap hajnalban felébredt a csordás trombitájára; a nap pirosan
sütött be az ablakon, sietett lehunyni a szemét, hogy tovább aludjon.
Rendkivül fáradt volt.

Mosolygott egyet, mint a gyermek az anyja kebelén és édesen aludt el az
önálló férfiélet boldogja: a tegnapi beiktatás lázálma futott át emlékén
s mindjárt utána álomképek következtek.

– Jó reggelt, tiszteletes uram!

Fényes déli napsütésben riadt fel.

Elébb a mély álom kábultságából alig tudott tájékozódni, csak lassan
jött rá, s már ismét mosolyogva, hogy maga gazdája, a maga házában, maga
fészkében: ember.

Kiugrott, ugy mezitláb, fehérben, sietett ajtót nyitni. Mint egy gyerek,
nem merte volna várakoztatni a kurátort odakint.

Azt már nem szerette, hogy a két gazda, akik az ajtó előtt állottak a
tornácon, minden teketória nélkül utánamentek a hálószobájába.

– Legyenek szivesek várni, mig felöltözöm, – mondta előzékenyen, de
olyan tétován, hogy nem imponált vele.

– Á, mindegy az tiszteletes ur, – szólt a kurátor s bejött és leült az
ágygyal szemben egy székre.

A másik állva maradt, az egy nagyorru ember volt, igen apró szemei
voltak s mosolygósan hunyorgatott velük.

A fiatal ember röstellte, hogy előttük kell öltöznie, de hát most már
nem küldhette ki őket, ha egyszer bejöttek.

– Szép reggel van, – mondta, s a harisnyáját kezdte kisimitani.

– A van, – szólt a kurátor. – Csakhogy mán dél van.

– Dél?

– Olyanformán, tiszteletes ur.

– Jól aludtam.

– A nagyon jó, aki teheti. Én is aludnék, ha lehetne, de mán én három
órakor fenn vótam.

A fiatal ember tünődő meglepetéssel nézett rá.

– Háromkor?

– Igen.

– Hát mért kel olyan jókor?

– Muszály a gazda embernek, a jószág megkivánja. Három órakor má etetni
kell… Azután meg dologidő van.

– Bizony most jön az aratás, – mondta a fiatal ember kissé mesterkélve,
hogy ért ehhez az élethez.

– Kedden állunk buzába.

Erre egy kis csönd lett. A papnak az jutott eszébe, hogy neki harminc
hold földje van a határban, a fizetés szerint; vajjon most mi van azokon
a földeken, ki műveli, ki arat rajta, mi terem rajta. De nem szólott,
röstellte mindjárt pénzről, fizetésről beszélni.

Gyorsan felállott a felhuzott cipőkben s gombolkozott.

– Hát osztán, mit álmodott a tiszteletes ur, – kérdezte a kurátor lassan
egymás után rakosgatott szavaival.

A pap megállt egy pillanatra s visszagondolt az alvásra.

– Mer amit az uj házba álmodik az ember, a betejjesedik.

– A be, – mondta a másik ember somolyogva s bólongatott, ez is leült
odább egy székre.

– Nem álmodtam semmit, – mondta a pap csendesen s mosolygott.

– A még jobb, jó egészség, – mondta a kurátor.

A pap halkan nevetett.

– Bizonyosan azt jelenti, hogy olyanok fognak történni velem, amit
álmodni se lehet előre.

A két gazda rápillantott s megint elforditották a szemüket.

– Megkinálnám valamivel, de még semmim sincs, – mondta a pap.

– Ugy van a; fiatal házba.

A pap arra gondolt, hogy pénze sincs már. Talán egy forintja még van.
Hopp, ezek a jó emberek tán a fizetést akarják kiadni.

– Mit beszélnek a faluban, – kérdezte – meg vannak-e elégedve. A
beiktatással.

– Hogyne vónának. Itt mindig meg vannak elegedve tiszteletes uram.

– Szépen folyt le.

– Egen. Takarosan.

– Sokan voltak.

– Hát egen, ugy szoktak.

Ha ezek ilyen kis dolognak tekintik az egészet, ő is röstellt több szót
vesztegetni rá, pedig féléjjel nem tudott aludni a büszke boldogságtól.

– De nagyon is kitett a falu magáért, – mondta s ugy hálóingre vette fel
a kis kabátját. Nem akart mosdani az emberek előtt. – A tegnapelőtti
vacsora, meg a tegnapi ebéd…

Itt egyszerre zavarba jött, maga sem tudta mért, a tükör elé állott s
alvás közben szétdult haját kezdte fésülni.

– Hát, nem vót olyan nagy valami, csak hogy mégis rendesen legyen. Mikor
ilyen fiatal a pap, nem igen lehet semmit se kivánni… – bökögette a szót
a kurátor. – Se asszony, se semmi; mégis, nem akartuk, hogy hát
szégyenbe maradjon…

A pap hallgatott, valami kellemetlen érzés kezdett rajta uralkodni. Nem
tudta, nem mulasztott-e valami kötelességet.

– Nagyon köszönöm maguknak, kurátor uram. Az egész falunak, hogy ilyen
jók voltak hozzám és nem is tudom… még eddig nem mutathattam meg… De
majd, igérem, olyan papjuk leszek… Ha maguk tudnák, milyen tervekkel
jöttem el… Ennek a falunak elsőnek kell lenni; mintaközségnek… Ha
valakinek valami baja van, csak jöjjön hozzám. Se időt, se fáradságot,
semmit sem sajnálok, hogy mindenkinek minden bajában hűséges orvosa,
ügyvédje, tanácsadója, birója, mindene legyek…

Ugy kiömlött a szivéből a jóság, a szeretet: s nem tudta elmondani.
Hirtelen láng öntötte el az arcát, eszébe jutott, hogy tegnapelőtt éjjel
mint próféta akart fellépni, hogy szavakkal a lelkét korbácsolja ezeknek
az embereknek, akik oly jók, hűségesek és olyan derék jó gyermekek… Most
a szemével simogatta őket, a kurátort, aki komolyan, minden érzés
mutatása nélkül függesztette rá a szemét, meg a másik embert, aki
szaporán pislogott a nagy orra mögött apró kék szemeivel.

– És remélem nem is kerül el senki, hanem el fognak hozzám jönni
mindenféle dolgukban.

– Igenis; csak hát, több érkezése volna az embernek.

– Nem akarom, hogy itt civódások legyenek, veszekedések, gyülölködések.
Tudom, mindenfelé szokott lenni testvérharag, ortálykodás, anyagi okok
miatt való véres torzsalkodások. Boszuállás, üldöztetések. Én a lelkemet
kiteritem és mindenkinek mindent meg akarok tenni, hogy csak béke és
szeretet lakozzék ebben a kedves kis községben… Mert lássák, mit ér az
egész élet, ha nem szeretjük egymást?… Ez az egész társadalom arra van
épitve, hogy egymást segitik az emberek. Közös nagy halomba gyüjtjük
mindannyiunk munkáját, hogy az aztán megint szétosztódjék mindannyiunk
számára. Én is adok, te is adsz, ő is ad, mindannyian adunk valamit az
egésznek, az emberiségnek s az emberiség, a nagy egész aztán minket az
egyeseket eltart, mint gyermekeit… Ugy-e maguk földmivesek: azt hiszik,
azért termelik a buzát, mert pénzt akarnak érte kapni. Azt hiszik, hogy
a saját önző anyagi céljaik parancsolják azt, hogy buzát termeljenek…
Lám, nem azért termelik a buzát: hanem azért, hogy az emberek nagy
tömegeinek legyen mivel táplálkozniok. Maguk, az egyének változtathatják
a foglalkozásukat: de ugyanannyian fognak mindenkor buzát termelni,
amennyi buzára szükség van, hogy az egész emberiség el legyen látva
kenyérrel. Igy tevődik össze az emberek osztályainak munkájából mindaz
az érték, amire csak szüksége van az egész emberiségnek… És én igenis,
el vagyok határozva, hogy én ebben a faluban; az egyetlen ember, akinek
meg van hozzá a tanultsága, a lehetősége, az akarata: én gondoskodni
akarok az én kisded nyájamnak minden lelki és benső szükségletéről… Igy
képzelem én, hogy el fogjuk érni azt az ideális állapotot, amit az elébb
emlitettem, hogy egy boldog és szép életü emberi gyülekezet legyen a mi
kis egyházközségünknek az élete.

Megállott s várt valami feleletet. Most ugy tetszett neki, hogy elég
egyszerüen s elég népszerüen fejezte ki magát. Az arca kipirult, a szeme
csillogott s annyi szeretettel nézte a két gazda ember arcát. Látta
azokon az erős barázdákat, látta a szélkifutta, napégette, durva szövetü
bőrt, a fekete öklöket s a rendkivül durva, elformátlanodott bütykös
ujjakat, amelyekről a fekete szennyet talán semmiféle vegyiszerrel sem
lehetne lemosni s amelyeknek a nehéz munka miatt való elalaktalanodását
már semmiféle uri kényelem sem szüntetné meg. Szánalommal nézte őket s
lelkében a gyönge iránt érzett testvéri szeretettel.

– Én lélekben mindig a hiveim közt leszek, – mondta szónokiasan, egyre
szónokiasabban, – lelkemben mindig veletek társalkodom. S még ha
visszataszitanátok is, mint a hazájából számüzött zsidó, bármely
szegletében lakik is a földnek, mikor imádkozik, mindig Jeruzsálem felé
fordul arccal: igy én is már, midőn távol tőletek a debreceni Nagyerdő
kies lombjai alatt andalogva életemet fontolgattam s a legszentebbekről
elmélkedtem, gondolataim és érzéseim már akkor felétek voltak fordulva.
A mágnest az északi sarok titkos ereje nem vonja jobban, mint engem e
hely, mely Isten által jelöltetett ki az Isten nagy földjén az én
számomra, hogy e helyen teljen be sorsom rendeltetése: Hass, alkoss,
gyarapits.

Mindezt most nem a két embernek mondta, hanem az ablakon át a község
felé irányitotta érzéseit, mintha valóban a templomban, a szószékben
volna.

Most ugy vette észre, hogy a nagyorru intett a kurátornak s arról az
jutott eszébe, hogy ezeknek sok dolguk van s ő feltartóztatja.

– Mi járatban is vannak kurátor uram? – szólott mindjárt természetesen,
– tudom sok a dolguk, bajuk. Nem tartom fel, ha sietnek, bárha nekem a
legnagyobb öröm, hogy beszélgetünk… Ismergessük egymást… Kurátor Uram!…

– Hát bion, tiszteletes uram, a széna a renden, a répa kapálatlan, mán
is sokat kell hallgatnom, hogy nagy időt elbitangoltam evvel a
papválasztással. Vagyis, hogy kiszedi az asszony a szemem, ha még tovább
is lopom a napot… Hát mondok, eegyüttünk a péztáros urral, számozkodni.

– Pénzt hozott kurátor ur? – örült meg s kiáltott fel naivul a pap. Már
megint egész gyerek volt, aki mindjárt szégyelte is ezt a hirtelenségét.
– Ej de derék ember, – tette hozzá, – épen jókor, mert már egy fillérem
sincs.

– Hát igen, pizrül vóna a beszéd… – óvakodott a kurátor. –

– Látja kérem, – mondta a fiatal ember, – hát hogyne volna a papnak
kötelessége mindent elvégezni a falujáért. A nép maga össze rakott
filléreivel biztositja a papjának az életét: a pap… hogy az, biztositsa
az ő számukra a minden pillanatban segitésre kész lelkiatyját… No hát ki
avval a pízzel, – tette hozzá s azt hitte igen tréfás és igen közvetlen
e pillanatban.

– Ej a macska vigye el, – szólt a kurátor, – Píz! Minek a píz falun.
Hásze itt még ha akarna se tudna kőteni tiszteletes ur.

– Nono, azon nem busulok, – szólt sóhajtva a pap. – Lássa ez mind
hitelbe van, ez a butor. Én még idáig diák voltam, de hát ide nem
jöhettem ugyebizony, a nép közé üresen, semmi nélkül… No, nem baj, majd
kifizetjük. Nekem igényeim nincsenek, se bor, se kártya, se szórakozás:
csak egy: a munka… Ezt a kis befektetést meg kellett csinálnom s első
kötelességem lesz letörleszteni.

– Igen, hát ugy is kell azt. Az a rendes.

Itt egy kis szünet lett.

– Hát pénztáros ur, nyuccsa be a nyugtákat.

– Igen, – mondta a nagyorru.

Avval elővett két árkus papirt.

A pap átvette s elolvasta:

– Mit? – szólott, – ez nagyon jól van. Amint ebből látom, most egyszerre
kiegyenlitik az egész összeget ujesztendeig. Ugy hogy a község nem fog
tartozni sem a földárendával, sem a banki tőke kamataival.

– Igen.

– Hát ezt most egyszerre mind megfizetik.

– Igen. Vagyis hogy megfizettük.

– No igen, majd ha átveszem: megfizették.

– Há má át tetszett venni.

– Én?

– Egen.

– Én?!…

– Hát a választás! tiszteletes ur… Krisztus koporsóját se őrizték
ingyen.

A pap meghökkent.

– Választás?

– Nem olyan sok az a píz tiszteletes ur. Eemegy a hamar. Mer az ugy
szokás. Hát nem memmontam én Debrecenybe tiszteletes urnak, tulajdon
szemibe, hogy nagy az ellempárt!

A pap elborult. Az ablak felé fordult s kinézett.

A kurátor lassan, huzta a szókat, de megérzett rajta, hogy biztosabb
lett a pap zavarától.

– Hogy puhitani kell üket.

A pap lelke mélyéig elpirult. Valóban, mikor arról beszélt a kurátor, ő
a bünrészes hallgatásával fogadta. Nem mondott rá sem jót, sem rosszat.
Olyan mohó volt benne a vágy, hogy ezt a községet megkapja, hogy
megválasszák, hogy elsőnek kerüljön ki a volt társai közül önálló
papnak, a többi még mind káplánkodik ebben az évben, hogy nem bánta
volna, ha az érdekében bizonyos szabálytalanságok történtek volna is,
csak győztes legyen… Annyira meg volt győződve a saját akaratának
helyessége, nemessége s szükségessége felől, hogy minden áron meg
kellett kapnia ezt a poziciót… Most, mintha a saját vétke zuhant volna
le rá… Meg kellett fogóznia az ablakdeszkában.

– A mindig ugy vót szokásba, hogy a beiktatás az uj pap kőtségire megy.
Hát a meg ugy van, hogy ki micsodás ember, olyan a beiktatása… Az igaz,
hogy tiszteles urról mindenfelé igen jó nézettye van a népeknek… Hasze
azér is hoztuk magunknak a méltóságos püspök ur mellől. Szép fiatal
ember, uri ember! aki nem néz a krajcárra, nem sajnáli a szegény
emberektül azt az egy-két falatot, meg azt a pohár bort, akit az
egissigire felhajtottuk.

– De hát én miből élek meg, jó ember? – kérdezte siralmasan a fiatal
ember, akivel forogni kezdett a világ.

– Hát a kongrua, tiszteletes ur! – kiáltott a kurátor fellélekzve, – meg
az a sok stóla, amit temetésér, esketésér, keresztelésér fizetnek! Sok
pénz az uram! Szegény paraszt ember esztendőn át nem lát annyit, mint a
pap egy-két hónap alatt. Hiszen a papnak minden lépésér fizetés dukál,
nem megy az ingyen.

Kis csönd lett.

– És mit szólnak ehhez az egyházi törvények? – kérdezte keményen a pap s
a szemöldöke összeszaladt.

A kurátor arcáról egyszerre elmult minden kellemeteskedő vidámság,
egyszerre kemény lett, mint a kő, vad és nyers.

– Hát: tiszteletes ur tudja… Azt tudom, hogy: azt: tudja… Vót má nekünk
papunk, aki nem tutta, eement mekkérdezni a vaskalaposokat, még a
püspököt is. Oszt a szegény eklézsiát meg is nyomoritották vele, hogy ű
fizesse meg. A papnak a választását!… Az egisz pizt… Meg is fizettük.
Egy krajcárig, szó nélkül! De a pap esztendőt se várt, ugy kirezkedett
innen elfele, mint a kis gyerek az árokbul, aki csonárral van tele… Nem
termett annak uram, még a trágyadombon se nőtt meg neki, a tök se. Nem
nőtt meg annak a fü a mezején. Tudja a jó ég, hogy vót, de minden marha
odabitangolt, mire valaki eszrevette, a pap fődjére, tyuk, csirke, mind
ott nőtt fel, neki meg tyukja, disznaja mind elhullott, annyija alig
vót, hogy ehen ne hajjon, mer pízír nem kapott a faluba, nem az, uram,
semmi eleséget. Hogyis ne, mikor senki se szerette! Mer a szeretet az
első tiszteletes uram! Akkit megszeretnek, annak mindene van ebbe a
faluba, akit nem szeretnek, annak még a nevébül is kihull még a bötü
is!…

A kurátor vette észre, hogy a papja igen mélyen elhallgatott s ettől
ujra kezdett megvidámolni.

Bólogatva, sajnálkozva mondta:

– Szeginy… má a nevit se tudom… mék is vót az a pap… Ugy elment innen a
sok pujájával, pedig egy olyatén, rongyos kis faluba, hogy annak még a
nevitül is hascsikarást kap az egissiges ember.

A pap végigment a szobán, hálóingben, a melynek gyári himzéses gallérja
kihajlott a kabátjára, ez is hitel, s komolyan, fanyarul állott meg a
kurátor előtt.

– Nézze, barátom, képzelje csak magát az én helyembe: maga most mit
tenne?

A kurátor mozdult, a fejét elbillentette jobbra… Vontatva mekegte:

– Én… nem mernék… kikötni ezekkel a népekkel. Isten az atyám… nem én…
Nagyon kutyafülüek ezek, ha valakire kiteszik a vizes lepedőt. Kuttya
zsiván népek laknak itt, nem parancsol ezeknek az előljáróság, beszélhet
itt a biró, meg a kurátor. Siketek ezek a jóra tiszteletes uram. Pedig
annak a másiknak csak kicsiség volt, amit ezek elfaltak a fizetésébül,
mégis hogy megharaguttak, mikor vissza kellett adni… Hát még most!…
Nekem ugyan nagyon mindegy akar igy, akar ugy, de mondok, én mégis csak
azt az egy tanácsot tudom tiszteletes urnak, hogy ikább, ha valakivel
beszél a nagyfejüek közül, ikább tagaggyon le mindent, minthogy még
hozzátegyen, ha magának jót akar. Tudják ezek, hogyha most per lesz
ebbül, még jobban meg fogják üket strófolni, mint abba az üdőbe: hát ük
is fenik a fogokat, hogy most még jobban ellátják a pap baját, mint
akkor… Hát itt van a tiszteletes ur, ugyi. Nincsen felesége, nincsen
gyerekei: e jó, de enni csak kell azér… Nohát uram, ahogy én esmerem
ezeket a népeket, itten imádkozhat: itten nem kap enni semmi pénzért
senkitül. Mert ezek azt fogják mondani, hogy ha pap: imádkozzon az
istenének, lakassa jól, ha annak a szolgája. Mer ezek olyan zsiványok,
hogy azt akarják, hogy a pap az ü szolgájuk legyen…

A pap komoran nézett rá.

– Maga se adna?

– Mit?

– Ennem… Pénzért… Ingyen… Jóságból…

– Én?… Én uram, nagyon szivesen, a feleségem meg még szivesebben, de hát
ki meri magára venni a népek haragját?… Tudom, maga tiszteletes uram,
maga mondaná, ha látná, mit csinálnak én vélem, hogy ides barátom,
távozz el én tőlem, mert én bélpoklos vagyok.

A pap leült, az arcát a tenyerébe hajtotta, fázott, didergett.

Hosszu ideig csendesen ültek. A falak hüvösek voltak, mint a
szellőzetlen vályogházakban szokott, kint azonban izzóan sütött a nap.

Végre a fiatal pap ujra kezébe vette az iveket.

A kurátor megmozdult.

– Tessék csak aláirni… olyan simán fog a menni, az egész dolog, meg
olyan szépen, hogy mikor jönnek a papi vizsgálók: egy se fog itt arra
mégcsak gondolni se, ami nem szabados dolog.

A pap letette a papirt, félredobta s ujra csönd lett. Féltenyérre
támasztotta az arcát, s lehunyta a szemét.

Hosszu ideig csöndben voltak, akkor a kurátor epésen megszólalt:

– Hát, jó bion ilyenkor szunditani egyet… Tiszteletes uramnak ugy sincs
egyéb dóga jövő vasárnapig. Edde jó is vóna papnak lenni. Hanem mink
ugye komám, parasztok.

Felállott.

– No firkantsa oda a nevit, oszt meg van. A csak egy kis moccanás. De ha
a villa nyelét kellenék megfogni, osztán egész nap hányni le a kévét,
meg fel a kévét a szekérre, meg a dobra! Akkor tudná meg mi a drága idő…

A pap ránézett. A szeme vörös volt, véreres. Könnyes.

– Megesküdnének rá, – gondolta magában, – hogy a kezükből felvettem a
pénzt…

Fogta a tollat, belemártotta a tintába, még most is dugó nélkül volt a
tintás üveg, az esti emléksorirás óta.

Aztán aláirta a nevét.

– Rablók, – mondta magában és a szeme tele lett könnyel. –
Rablógyilkosok. Talán meg is tudnának ölni itt…

A kurátor fogta a papirt, igen lassan s kényelmesen teregette,
száritgatta. Lehajlott, a deszkapadlóról egy kis port kapart össze s a
betükre szórta.

– Mondja kurátor ur, – s a pap hangja remegett. – Hány órakor fogott
maga iráshoz, hogy már készen volt a számadással. Csak megetette a
marhát? vagy még elébb kihányta a trágyát is az ólból?

A kurátor kicsit mosolygott. Nem is érdemesitette válaszra a gunyt.
Mikor megszáradt az irás, összehajtotta a levelet s a zsebébe tette.
Most ő tette el, nem az, aki előbb elővette, a pénztáros.

– Nem most csináltam én ezt az irást, tiszteletes ur.

– Hát?

– Hát mikor hazagyüttem Debrecenbül.

A pap beharapta a száját. Megérezte, hogy megint a puhitásra céloz.

– Ugy, – mondta elfordulva, élesen. – Hát azért volt olyan nagy az
egyetértés a nép közt!

– Erre választották meg magát! – szólt nyers egyszerüen a kurátor.

– Erre… Mikor látták, hogy ez egy jó pipa, ezt meg lehet zsarolni?

– Zsarolni! – mordult fel a kurátor s a szeme megvillámlott. –
Zsarolni!… Hát ez a mi nevünk? maga előtt? tiszteletes ur?… Ezt
prédikálta maga nekünk? csak egy fertályórája is?… Má letagadja?… Hát
rablók vagyunk mink?… Hát ez a hála?… ez a köszönet?… hogy pappá tettünk
valakit!

A pap összeszoritotta a fogait, a szemöldöke alatt villogott a szeme.
Puskája nincs. Ezzel mindjárt verekedni kell.

Nagy elkeseredés vett rajta erőt. Elfordult, mert nem tudott beszélni.
Sirás fojtogatta a torkát. Gyülölte ezeket, de a markukban érezte magát.
A püspökhöz menjen vissza, elpanaszolni?… Nem tudná letagadni azt a
szót: a puhitást…

– Ah… – szólott, – mit érzékenykedik… kurátor ur… Nekem csak az fáj,
hogy ilyen módon adják ezt tudtomra… Igen, ha előre megmondja… akkor
talán… én magam ajánlottam volna fel… a vendégséget… Ha nem az egész
félévi fizetést is… mert most nem tudom… De hiszen majd megtanulom mi
hogy… hogy mi az élet… Majd… elmegyek a többi… kollegákhoz… s
megfigyelem… az ő tapasztalataikkal…

Már egészen szakgatottan jöttek ki a szavak a torkán… Félt, hogy rögtön
sirva fakad…

A kurátor zörgő egyenességgel mondta:

– Vizittelni? A jó lesz. Jó egy kicsit vizittelni. Hanem azér jobb lesz,
ha elébb a faluba jár körül vizittelni. Ráér a papokkal diskurálni
azután is, elsőbbek a hivek. Mer bion, ha nem az én feleségemhez megy
először a tiszteletes ur, a nagyon meg tanál neheztelni, mer az annak a
szivire megy… az asszonnak…

Evvel kezet nyujtott.

– Isten megáldja tiszteletes uram. Csak nem kell elereszteni a
természetit. Ej de fog örülni a feleségem, ha megmondom, hogy még ma
délután lesz szerencséje a tiszteletes urnak hozzá.

– Isten áldja, – mondta a pap s igyekezett visszavenni a kezét a
parasztmarok vaspereceiből.

– Istennek ajállom, tiszteletes uram, – mondta a nagyorru pénztáros és
apró szemei mosolyosan rebbentek rá a papra, mint egy ártatlan tinóé.


IV.

– Mért irtam alá! – rémült el, mikor a két ember elment.

Szeretett volna utánuk rohanni, de csak hörgött: a nyugta, az már ott
volt a zsebükben.

Valami hideglelés rázta s percekig nem tudott magáról. Csak marta a
haját és járkált s megállott s nem vette észre mennyi ideig állott
mereven.

– Mit tudtak volna vele csinálni?… Mit bizonyithat valaki abból, ami a
lélekben történik… Hisz ő soha egy szóval nem biztatott fel senkit… Hát
azért a bünért is meg lehet bünhődni, aminek csupán annyiban részese az
ember, hogy nem akadályozta meg az elkövetését… Pirulva vallotta be:
annyiban, hogy óhajtotta a megtörténését…

Ez borzasztó, ez borzasztó: erre választották meg!…

Mit! – riadozott egyre! – pénzért?… Hát nem azért, mert tanult, mert jó
diák volt, mert a zsidó nyelvben első volt a theologián, mert neki
diktálta a jegyzeteit a professzor, mert mindig példás erkölcsü fiu
volt, minden iskolai munkát elvégzett, senkit soha meg nem
botránkoztatott, mert nem labdázott az udvaron, mint a többiek, nem
ivott és nem korhelykedett, mint a kollegái, a diákcétusokban nem
tivornyázott, hanem a könyvtár legszorgalmasabb olvasója volt és a
Nagyerdőn csinálta a beszédeit… Régi könyveket, régi papokat
tanulmányozott, mikor mások a juhásznéhoz, meg a Kispipába szökdöstek
nagy ivásokra, az Ige megértésén gyötörte magát, mikor társai udvarolni
jártak… Pénzért választották meg s az egész diplomája csak éppen ürügy
volt arra, hogy megválaszthassák… Pénzért lett pap: egy bizonyos
pénzösszegért?…

Lelkében összekuporodott s rettegett és szégyelte magát s valami
rettenetes nagy fájdalmat és ürességet érzett, valami nagy veszteséget
szenvedett s nem tudta mit, csak mint egy erős testi kint állotta ki a
fájdalmat.

Teljes zürzavarban száguldozott a szoba falai közt, aztán megint
leroskadt egy székbe s némán meredt maga elé s visszaidézte a kurátornak
minden szavát és gondolkozott, hogy hogy is történt, hogy igy engedte
magát becsapni.

Egy félesztendei fizetés… Mikor egy fillérje sincs… Adóssága van… Már
holnap fizetni akart… A szabónak is… A palástja is hitelben van és ezek
a bitang gazemberek egy félesztendei fizetését elisszák… De mi az
ördögnek irta alá azt a nyugtát…

Most már késő… Most már mit tegyen.

A gazemberek! a disznó gazemberek!… A fene egye meg a gaz disznóit.
Bitang parasztok, átkozott bitangok… egy félévi fizetést kiloptak a
zsebéből. A papjuk zsebéből. Minek is ment erre a pályára. Miért nem
ment fel az egyetemre. Most segédtanár volna valahol. Pozsonyban, vagy
Temesváron, vagy akárhol, csak parasztot és vallásbelit ne kellene
látnia. Ezek… a gazok… a nyomorultak… Most már érti az anyját, aki egész
életén keresztül tele volt szemrehányással… Ő persze sose értette s
lenézte a lelke mélyén, hogy az édes anyja anyagi szempontokból az egész
népet megvetette… Hitvány pénz és apró károk miatt, amit a parasztoktól
kellett szenvednie… De hisz ezek nem emberek, ezek disznó kutyák,
tolvajok: még fenyegetni mer a gazember! hogy a fü se nő meg az ő
földjén! Hogy csirkéje, marhája mind megdöglik… Minek irta, minek irta
alá azt az irást…

Most már vége… Most ő maga szentesitette az egészet. Most már igazán
büntárs… Nem kellett volna aláirni… Törvényre vinni… Hát vádolják meg:
hát mit csinálhatnak? Mutassanak tanut, aki előtt ő biztatást adott,
hogy… Mutassanak irást, az ő kezeirását, hogy… Átkozott rablócsorda…
Fölfalták az ő félévi fizetését és ide mernek jönni olyan arccal, mintha
a legártatlanabb volnának… Tudták ezek, tudták ezek a gazemberek, hogy ő
egy pipogya fráter, ő vele akármit lehet csinálni…

Nem, nem, nem, ez nem lehet. Ez nem marad annyiba… Megy a püspökhöz.
Azonnal pakolni s visszautazni… Az állás elveszett, de ezeket a
gazembereket megtáncoltatja! Nyomorult kutyák… Mind be kell csukatni
sorra… Ez egy országos botrányper. Inkább itthagyja az egész papságot,
de ezt nem lehet csak ugy tulélni… Mért pap ő tulajdonképen? azért mert
valami ostoba idealizmus idesodorta. A kollegái mind a
legtehetségtelenebb fráterek. Valamirevaló diák nem megy erre az ostoba
pályára: Örök szegénység, és amellett ilyen népekkel együtt lenni.
Együtt élni. Egy egész életen át…

Ez nem mehet igy. Fütyül az egész papságra. Ez az első nap?… Mi jöhet
még?…

Ha most láthatatlanná tudna válni, hogy utánuk menjen… Á, hogy vágná,
hogy ütné őket kupán…

Összecsapta a kezét: most értette meg milyen okos ember volt az az
esküdtfelügyelő, aki hatvan kilós sulyzókkal tornázott mindennap… Azzal
nem mertek volna kikezdeni… Ekkora karjai voltak… Csak azzal próbáltak
volna… S megint érezte a karjában a kurátor goromba markának a
szoritásait. Olyanokat lóditott rajta, disznó komisz gazember; fujt és
lihegett s a szeme folyton könnyesebb dühben égett.

Az asztalt csapkodta öklével, mig annyira meg nem fájult a keze, hogy
abba nem kellett hagynia. Fogott egy levélnehezéket, amely egy
kinyujtott női kezet ábrázolt s benne egy darab kábel, csillogó
rézkarikákkal. Pár pillanatig szórakozottan meredt rá erre a sulyra,
akkor belevágta az ajtóba, ahogy csak birta, olyan erővel. A bronzdarab
nagyot durrant az ajtón s ő ködös szemmel, lihegve látta, hogy a barna
ajtón fehér folt marad, szilánkok merednek ki; lehorzsolt egy darabot a
deszkából.

Azt a kutya istenit, – morogta.

Még sohasem káromkodott életében s most valami testi kielégülést érzett.

– Keserves lesz még nektek ez az én félesztendei fizetésem!

Levágta magát a diványra. Undok ragadós viaszosvászon divány volt az,
olyan bőrimitáció, ha az ember ráült, odaragadt. Néhány percig
mozdulatlanul, mereven feküdt, csak az erei lüktettek, s kimeredt, mint
egy halott.

Nem birt lecsillapodni. Ahogy mozdult, a ruhája hersegett, ahogy eltépte
a ragadós diványtól.

– Mind disznó gazember, – mormogta. – Az iparos is, a kereskedő is.
Mindenki. Ez divány?… Ilyen piszkot diványnak adnak el. Drága pénzen…
Meglopni, megzsarolni a gyanutlan, ártatlan fiatal embert? Rásózni. A
fene egye meg a zsidaját… Hanem most majd várhat a pénzire.

Hirtelen elmosolyodott. Káröröm villant fel benne. A debreceni kereskedő
milyen simán és ravaszul sózta a nyakába a büdös portékáját. Az is annak
nézte, ártatlannak, akinek mindent a nyakába lehet nyomni. Hát most
legalább meg fogja tanulni, hogy nem megy olyan simán: a kis
tiszteletesecskék nem olyan jó fejős juhok… ha megtanitja őket az élet…

– Várjon, ha én várok! – zsidók… krisztusfeszitők… kellene szalonna?… –
s kinjában röhögni kezdett. A kezébe hajtotta a fejét, ugy röhögött…
Hallatlan… az ember igazán a legnemesebb érzéssel indul el az élet
utjára s hát nem lehet. Nem lehet!… Muszály orditó farkasnak lenni a
farkasok közt…

– Csak tudnám, hogy bánjak el velük… Hogy nekem se legyen bajom… Hogy
megtromfoljam őket… Mit tehetnek velem ezek a gazemberek? Nekem nincsen
se tyukom, se tehenem, se szamaram… – s ujra röhögni kezdett magában,
kuncogva, a saját lehetetlen állapotán mulatva; hát mit tudnak ezek
nekem ártani?… A fene egye meg a bitang parasztjait, most pórul fognak
járni!… Hát ne teremjen az a föld semmit!… Fene egye meg a földet, meg
azt is, ami rajta terem: fizessenek ki! Akkor majd én tudok mit enni…
Nem fogok éhen halni… Eszem kenyeret, szalonnát s megvan. És ur vagyok.
Dögöljenek meg odakinn. Dolgozzanak. Mégis én vagyok az ur. Lenyomom azt
a vasárnapi prédikációt s megvan. Egy porszem se száll a ruhámra…
Legalább lesz mit prédikálni!… Nahát majd fogok én nektek minden
vasárnap leckét adni az önzetlenségről, a jóságról, az emberi
szeretetről…

Véres szemeit rámeresztette a falra s már lassabban lihegett. Aztán
észrevette, hogy már jó délután lehet s még ma egy falatot sem evett.


V.

Nem tudott elindulni. Nem tudott kimenni hazulról. Fáradtság, bágyadtság
vett erőt rajta. Ujra csak leheveredett a ragadós diványra, amely égette
a testét, annyira undorodott tőle, de mégis csak kényelmesebb volt, mint
állni, járni, széken ülni s uribb, mint az ágyra heveredni diákszokás
szerint.

Nagy, nagy csalódás tette fanyarrá a szája izét. Valami brutális,
hihetetlen képtelen dolog volt az, ami vele történt.

Mi, mi is. Hát ő már nem az, aki eddig volt?… Diák? esküdtfelügyelő,
püspöki segédlelkész… hivatalnok… temetőgép… Mennyire unta, hogy
napról-napra folyton temetésre kellett járnia, Debrecen széles és
unalmas utcáin egyre s napról-napra halottakat kisérni, fásult kedvvel
zokogó asszonyokat és éneklő, vájákoló gyerekkórust hallgatni… S már az
is valami kellemetlen uj élet volt, a kollégium egyszerü, megszabott
boldog napjai után. Csak az volt az igazi, az volt a jó… Hisz ez a
papság, az neki valami olyan „tandijmentesség volt az egész életre.“
Konviktus és stipendium… Amelyért még vizsgázni, leckézni sem kell
többet… Csak be kell iratkozni s azontul minden megy magától… Csupán
egygyel nem volt tisztában, mi is lesz a „tanrend?“… de hát az adódik
magától. Mint egy örök vakáció, ugy tünt fel neki az egész papi jövője.
Ugy is látta a saját apjánál is hajdan s minden régi emléke igy mutatta
neki a papok életét. Beülnek a bibliotékába s olvasnak, ujságot,
könyvet, pipáznak, ha kijönnek, a gyerekekkel szórakozottan tréfálnak,
kisétálnak a mezőre nézni, hogy nő a buza; a faluban megsüvegelik;
köszönnek jobbra, balra, kegyesen, barackot nyomnak egy jóképü gyerek
fejére s füstöt fujnak a virágzó almafa lombja közé.

Csak a szive ne szorulna annyira. Nem bir semmire gondolni, semmit
tenni. Nem bir fölkelni, megmosdani, felöltözni. Pedig valamit kellene
kitalálni. Éhes és nincs mit enni. Most nem nyit rá senki ajtót ezek
közül a gazemberek közül. El van intézve, most már megdögölhet itt a
szobájában. Kifosztották, egyet röhögtek rajta s mennek a dolgukra.
Mulattak egyet a bolond uj pap rovására, leitták magukat. A, milyen jól
érezte ő tegnapelőtt éjjel, hogy itt fel kellene állani, s prófétálni és
szöges ostorral verni ezeket a kutyákat!… Egész ámulattal gondolt vissza
erre a csodálatos gondolatra. Neki már akkor büzlött valami… „Kinek a
költségére megy ez a nagy lakoma!“ jutott eszébe, meg is kérdezte. Jól
emlékszik, hogy kérdezte s a kurátor, a tolvaj, milyen sunyin mondta rá:
„Nem kell avval törődni, tiszteletes uram!?“… Ezt is be fogja szüntetni,
ezt a fesztelen tiszteletes uramozást! Hátra a paraszttal! Hét lépést a
kutyákkal!… Bitangok, hogy tolták be ide a pofájukat ma is. Ez volt az
utolsó. Ott az előszoba nekik. Azt a kutya mindenit ennek a büdös
fajzatnak.

Ujra felállott és egyet-kettőt lépett. Veszekedett éhség volt a
beleiben, ahogy felállott.

– Hát ez mégis csak hallatlan! Egy félévi fizetésemet felzabáltátok és
nekem ma nincsen már egy falatom, amit megegyek?

Dühösen dobta le magáról a kabátot s kicibálta az inget a nadrág övéből.
Mosdani készült.

Jó negyedóráig mosta, surolta, kábult, gőzölgő fejét, oly dühösen,
mintha ellenségén állana boszut s tele fröcskölte vizzel az egész falat
s az egész padlót. Közben vizet fujt ki, meg-megállott, mig egy
káromkodó szót kifujt magából. „Gazemberek!“ „Kutyák!“ „Kutya disznó
gazok!“

A fésüvel csaknem kicibálta a haját s nem birt kitalálni semmit.
Gondolta elmegy a kurátorékhoz. Nem vizitbe, hanem azt mondja nekik:
„Hallják! Maguk engem megraboltak, kifosztottak, most megkövetelem, hogy
ujesztendeig énnekem kosztot adjanak!“ Nem fogok itt megdögleni, tette,
füzte hozzá tovább; mikor a mellényét felvette, egy ezüst hatos esett ki
belőle. Elgurult, utána akart nyulni, akkor meggondolta: Nem! hadd
guruljon. Mire itt nekem a pénz. „Itt nem lehet pénzt költeni“… Nem is
kell; egy krajcár se. Semmi. Tartsanak el. Ha ők felfalták az én félévi
fizetésemet, most tartsanak el. Sorkoszton. Mindennap vasárnapi ebédet
fognak ide küldeni, vagy megeszi őket a fene.

Már nem ismert magára, már olyan könnyen és természetesen, sőt olyan
kéjjel mondta ki magában, gondolatban folyton a legdurvább szókat,
mintha ez az erejének volna a próbája, mintha ebből önbizalmat akarna s
kellene meritenie. Soha ő, soha, egész diákpályája alatt nem mondta ki a
szót, hogy fene… S most, az első nap…

De hisz ez borzasztó!… Borzasztó!… Hogy ő!… aki soha, soha nem akart
anyagias lenni… ő, épen ő, a szelid, jó fiu, aki olyan gyöngéd volt,
annyira figyelmes, jó és figyelmes és tisztességtudó és alázatos és ugy
megbecsült mindenkit, aki valami tiszteletet érdemelt, az öreg papokat,
a tanárait, a jó tanulótársait, a jó fiukat, aki ugy elhuzódott mindig
mindenkitől, aki goromba és rossz és komisz és pimasz és a fene egye
meg: ő neki kell igy járni az élettel, a fene egye meg, a fekete fene
egye meg.

Nohát ez nagyon kegyetlen lecke a sorstól. Az egész olyan, ahogy az
ujszülött érezhetné magát, ha tisztán tudna érezni és gondolkozni: ahogy
ő most egész váratlanul kibujt erre a komisz, erre a kinos és kegyetlen
életre az Alma Mater meleg és kövér és hizlaló öléből. Ahol semmire se
volt gondja, ahol a szájába csurgott; szája sem volt, az összes ereit és
az egész szervezetét egyszerüen eltöltötte a tápláló nedvek bősége, hogy
nem kellett gondolni soha a reggelre és az estére és a zabálásra:
csengettek délben és este a konviktusban, amikor menni kellett enni… hát
itt, mikor csengetnek már, ma még nem evett és nem is fog többet? vagy
mi? Hacsak maga nem kotyvaszt magának, vagy mi a csoda? Uff, de jó volna
most rákezdeni a süvöltést és orditást, mint az ujszülött csecsemő, a
rideg és komisz világban, amelynek szur a levegője és vakit a
világossága és ahol nincsen semmi, ami volt, csak fájdalom és kin és
ismeretlen kinok, amire eddig nem is gondolt és… uhhh, de utálatos ez az
élet…

Átment a másik szobába. Maga sem tudta mért. Négy szoba. Mi az isten
nyilának, mikor egyikben sincs ennivaló. Egész megrémült: háló, ebédlő,
dolgozó és gyermekszoba… Mi az isten… neki gyerekei…

Láng öntötte el az arcát: ez valami hallatlan és borzasztó és
fölháboritó és rémület és a fene egye meg az egészet: hát vissza bujni a
kollégiumba! Hát kellett az neki, nem tudott ott maradni segédtanárnak
és most ott ülhetne a konviktusban az asztalfőn s imádkozna: Uram, áldd
meg a mi ételünket…

Jól van, az emberiség közjava: ezért nem maradt ott; mert ő meg akarta
mutatni, milyennek kell lenni a papnak! Most aztán mit fog mutatni! Azt,
hogy hogy kell művészettel koplalni félesztendeig! Evvel imponáljon a
parasztoknak!

A homloka verejtékes lett ujra.

Senkit nem ismer itten. Farkasok közé bezárva és senkit nem ismer. No a
magyar paraszt, az ugyan szépen be van állitva most már neki. A nemes,
önzetlen, becsületes paraszt, a magyar faj. Az emberiség legfinomabb
parasztja. Hát okosok: az igen. Azt kinézték, ki lesz az, akinek a
bőrére ihatnak, ehetnek, aki nem csinál nekik bajt… A kapuja mindig
nyitva van, a magyar embernek: a vendég étlen szomjan nem megy el a
falun s hogy az ingét is oda adja a magyar annak, aki szépen beszél
neki… Igen, lehuzza az ingét is annak, aki szépen beszél.

És hogy élnek ezek! Hogy élnek tovább! A kis házak, a csöndes kis falu.
A boldogság kis oázisa, fehér falak, piros muskátlik, az utcán
keringenek a fehér kuvaszok, megkergetik a barna ludakat, meg a sárga
tyukokat. Hejjej, micsoda más igy közelről ez az élet, mint mikor kijön
a diák legátusnak pünkösdre.

De hát ha ez igaz és nem egy elszigetelt eset: hát akkor micsoda dudva
verte fel ennek a népnek a lelkét, hát akkor mi van avval a jó maggal,
mit az isten elültetett minden ember lelkében!

Fogta a kalapját s az uj fekete sétapálcáját s elindult, hogy megy a
tanitóékhoz vacsorázni. Az ebédről már elkésett, de a vacsorát, azt meg
fogja kapni, biztos, hogy megkinálják… Talán el is mond mindent… De jó
volna még csak egy csupor aludttej is, lágy kenyérrel… Különben is az
intelligenseknek össze kell tartani a parasztokkal szemben. A népnevelés
munkájába a papnak s a tanitónak különösen… Hát persze, ezek majd adnak
kosztot, ujesztendeig, persze egyelőre hitelbe: már amig pénzre nem tesz
szert.

Kissé megkönnyebbülten ment ki az utcára: majd csak elrendeződik.

A templom előtt egy fiu állott. Rábámult, nem köszönt.

– Jónapot! – piritott rá.

Az mogorván nézett vissza. Már mikor ilyen kicsi, kis komisz állat.

– Hogy hijnak?

– Kis András.

Bólintott s tovább ment. Ahogy egyet lépett, nagy kutyasivitásra ijedt
fel. A kis fehér kölyökkutyát, amelyik az imént tünt a szemébe, látta,
ahogy sántitva három lábon iszkolt, ugy vonitott, mint egy gyerek.
Visszanéz, a fiu röhögve nézi a kutyát, amelynek letörte az egyik
hátulsó lábát a doronggal, ami a kezébe volt.

– Minek bántod azt a kutyát?

A fiu ellenségesen huzódott visszább.

A pap visszalépett hozzá:

– Szabad az állatot kinozni? Nem tudod, hogy az épen ugy az Isten
teremtménye, mint te vagy? – avval megfogta a gyerek fülét.

Nem szoritotta meg, nem cibálta meg, csak megérintette. Igaz, az volt az
érzése, hogy meg kellene tépni, de csak ugy fogta meg, mint a gombot,
annak a kabátját, akivel az utcán beszélget a tekintélyes és öregebb
uriember, de a kölyök abban a pillanatban valami éktelen és rémületes
módon elvisitotta magát. A tulsó faluvégig elhallatszott a bőgése.

A pap felrántotta a szemöldökét magasra s eleresztette a gyereket,
mintha békát fogott volna meg. Egy pillanatig az a kedve volt, hogy
megfogja, megrugja, hogy oka legyen orditani, de csak tanácstalan
állott. Gondolta, talán fájós a füle és…

– Ki ez a Kis András nevü fiu? – kérdezte a tanitót, ahogy sietve
belépett az udvarába.

– Az? aki ott bőg?… Az a Kis Péter fia! Nagyon hamis ember! – mondta a
tanitó pusmogva a nagy fekete bajuszába, amely mint egy eresz takarta az
egész állát. Apró, szapora, árulkodó szóval folytatta: – Az volt a
legnagyobb ellensége a tiszteletes ur megválasztásának. Ni, hogy bömböl
az utcán, mindjárt jön ennek az anyja, hogy ki bántotta az ő magzatját.

– No ezt jól eltaláltam, – gondolta kedvetlenül a pap. – Haszontalan
kölyke. Én cibáltam meg a fülét, azért bőg.

– Csak tán nem.

– Megbosszantott, hogy egy kis kutyát leütött s mikor rászóltam, ügyet
se vetett rám. Nem is felelt.

A tanitó sziveskedve bocsátotta előre a papot.

– Nem tesz semmit, nem tesz semmit, – mondta szapora száraz szavaival, –
sok baj van ezekkel a parasztokkal.

– Azt hiszik ugye, félig agyonvertem, – mondta a fiatal ember s
csakugyan valami szorongást érezett.

– Dehogy hiszik, dehogy hiszik: de azt fogják hirdetni. Kis Péter nem
fogja soha elfelejteni, hogy az ő fia volt a legelső, akit a pap a
faluban meglazsnakolt.

A pap szurós szemmel nézett a tanitóra s valahogy nagyon
elkedvetlenedett tőle azonnal: mintha a tanitó szavaiban már is benne
érezné ennek a meggyanusitásnak a szelét. Ezt nagyon hebehurgyán
csinálta megint, mi az ördögnek is jött ő ide. Hisz ez az ember még
egyszer sem volt nála. Nem tartotta kötelességének, hogy udvaroljon
neki…

– Tessék, tessék besétálni tiszteletes ur, – sürgette a tanitó, aki ugy
tett, vagy legalább is, ő ugy érezte, mintha ugy fogná fel a látogatást,
mintha csak a botrány elől menekült volna ide.

Tétovázva lépett be s nem tudta mit tegyen, ne forduljon-e vissza.
Egészen meg volt zavarodva: ilyen kellemetlenség az első percben, amint
a lábát kiteszi az udvarból. A tanitóné, kövér, széles képü, szeplős,
bibir csós asszony állott előtte, s a fiatal pap a legnagyobb zavarában
kezet csókolt neki, de abban a pillanatban már megutálta amit tett s ugy
csinálta, mintha mindjárt vissza is akarná szivni; szóval adott is, nem
is. De mi az ördögnek jut neki eszébe megcsókolni egy ilyen céklavörös
kimosott kezet, a rektorné kezét, fuj.

Elpirult bele, a musai papnénak nem csókolt kezet tegnapelőtt… A
tanitóné láthatta, hogy szégyeli, hogy megtette s hogy csak a parasztok
miatt fenyegető botránytól való zavarában tette… szóval ez is a lehető
legrosszabbul sikerült. Már azt se tudta, mit tegyen, mi lesz vele. És
olyan éhes volt, majd elszédült.

– Nagyon örvendünk a szerencsének, – zsizserélt a tanitóné s rémitően
sziveskedett, de piszkosan közönséges volt, a pap csak később tudta meg,
hogy parasztlány volt s ugy lett tanitóné, hogy el _kellett_ vennie a
tanitónak.

Leült az első szobában a kanapéra s a kalapját csak a tükör előtt vette
le s maga mellé tette, hogy oda ne ülhessen mellé a rektorné esetleg. A
botját is a kezében tartotta s olyan merev lett és tartózkodó, mint egy
gőgös ur, aki szolgai hódolatot vár. A levegő azonban dohos volt, s
minden rugó kiállott a rongyos kanapéból, amely ócska nagykendővel volt
letakarva.

A tanitó is leült, görbe vállu öreges ember volt, aki soha sem nézett
fel, mindig lesütve tartotta a hosszu pillás szemeit. Egész szőrmacska
volt, a hosszu bajuszszálai az állát is fedték s kissé borotválatlan
volt. A szemöldökei egész papmacskák voltak, nagy bozontok a homloka
tövén s a feje kopaszra volt nyirva. Konok, mogorva, mindentől
elkeseredett embernek látszott, aki azért nem nem néz senkire, hogy
egészen magába fojtsa az érzéseit. A felesége annál leselkedőbb volt, a
szeme mindenüvé befurta magát s kövér arcán állandóan valami
sértődöttség és figyelő várakozás volt, folyton fenyegető pofonok előtt.

Ahogy a mozgásuk elcsöndesedett s várták, hogy a pap megszólaljon, kint
hirtelen a csöndessé vált utcán éktelen asszonyüvöltés csattant fel:

– Jézus Máriám, agyonverték a fiamat! Ki bántotta az én szerelmes
gyermekemet! No csak jöjjön haza az apád, csak jöjjön haza a mezőről,
vasvillával szurja keresztül, aki rátette a kezét, kiontja a belit, aki
hozzád nyult, csak jöjjön haza.

A papban meghült a vér. Ez már felülhaladta minden fogalmát a
durvaságról, tiszteletlenségről és emberi komiszságról.

– Hisz ez bolond, – mondta nagy szemet meresztve.

– Gonosz a, – kapott a szaván a tanitóné s leplezett gyülölettel nézett
arrafelé az ablakon át. Fel is emelkedett kissé ültében, hogy jobban
kilásson az ablakon. – Akkor esztendőn, mikor idejöttünk, jön fel
egyszer ez az ember, ez a Kis Péter: hogy „az én gyerekemet, hogy merte
megütni a tanitó ur!… Tuggyajé? hogy Illaván is! ültem én mán!
emberölésér! de fogok mégeccer!“… Káronkodott! benn az iskolában, de
borzasztó csunyán. Én idebe hallom a lármát, teremtő isten, mi a mán,
kimengyek: hát nyilik az iskola ajtaja, az uram intett egy gyereknek,
hogy nyissa ki, ő maga meg fogja az embert és zsupsz: ki a hóba! Ott
szedte össze magát, ott hemperedt fel a lábam előtt az udvaron. Aóta
osztán nem gyütt többet az iskolába… Muszály itt ököllel mutatni meg
minden uj embernek, mit tud.

A pap szinte reszketett, de csak a komorság látszott rajta, már ő is ugy
lesütötte a szemét, mint a tanitó.

Odakinn az asszony, ugy látszik ezalatt kivallatta a fiát s álnok
orditásba kezdett faluhosszat:

– Micsoda! Még be se tette a lábát a faluba, má gyilkolja a gyerekemet.
Az én gyerekemet!… Azér, mer az én uram nem akarta idehozni!… Megkérdi a
nevét osztán se szó, se beszéd fülire a gyereknek! Kitépi az én gyerekem
fülit, megvérezi az én gyerekemet!… No megájj pap!… Megitattad a falut,
de az én uram nem ivott a pájinkádbul. Eligérted esztendei fizetésedet,
de jól van: lesz még a kutyára dér!

A pap sápadt volt, mint a fal. Az asszony hangját nem lehetett tovább
érteni, csak hallani a rettenetes rikoltozását, amint az utcán végig
üvöltött.

– Mit tegyek én ezzel? Kimenjek? Megmagyarázzam?

– Isten ments, – sápitott a tanitóné, – csak olajat öntene a tüzre. Csak
hozzájuk ne aggya magát tiszteletes uram, mer akkor sose fog tekintélyre
szert tenni. Jaj, ezek a szegényebbek még utálatosabbak, mint a
nagygazdák, nem hijába mongyák, hogy mentül koszmósabb, antul
vakarósabb.

– De hát ez borzasztó, én hozzá se értem tulajdonképen: én azért
érintettem meg, hogy a lelkére hassak, hogy közelebb hozzam magamhoz,
hogy a szemébe nézhessek, mert elforditotta a… pofáját… a bitang kis
kutya…

A torka berekedt a hirtelen komisz szavakban való kitöréstől.

– Aaa, tiszteletes uram, – mondta a tanitóné s a karjára tette a kezét,
– ravasz a paraszt! Mikor annyi, mint egy csü tengeri, má akkor
huncutabb, mintahogy uriféle felbirja érni ököllel.

A pap erőt vett magán s komoran, erőszakosan lesütötte a szemét.

A tanitó viszont felemelte a pillantását.

– Különösen ez a magyar paraszt, kérem. Ennél erőszakosabbat én nem
ismerek, – mondta száraz, szapora, tárgyilagos beszédmodorán, amelyen
soha sem érzett az indulat, vagy fellelkesedés, – voltam én a tótságon
is, az még jó nép. Ott megtisztelik a nadrágos embert. Az kérem, olyan
mint az állat. Abba még benne van, amit beléjük vertek az urak, meg a
szolgabirók, azt akár ostorral lehet hajtani. De ez?… Ez mind azt hiszi,
hogy ő az Isten!… Ez elvárja, hogy neki süvegeljenek. Az urak előre
köszönjenek neki!… Amellett olyan becstelen kutya, lövöldözni kellene
őket…

A pap összevonta szemöldökét. Minden botrány és minden sérelme mellett
is, fölzudult benne a régi énje. Mintha ezekkel a szavakkal, mint szöges
ostorral verték volna végig. Erre fölháborodott. Erre a gyülöletre. Ezt
nem türte el, ezt nem engedte meg a tanitónak és senkinek, hogy a magyar
parasztról, mint magyarságról beszéljen igy, a magyar fajt szidják, a
magyar komiszságát.

– Meg vannak az okai ennek is, – mondta indulatosan és kitörve. – Ezt a
nevelést kapták századokon keresztül. Korbáccsal állottak felettük s a
nép megtanulta, hogy harapni kell ott, ahol lehet. Kizsarolták, most ő
adja vissza ugy és ott és azzal szemben, akivel szemben tudja…
Felvilágosodottabb, kulturásabb, mint más parasztság s az urainknak ősi
büne, hogy ahelyett, hogy segitőnek vették volna maguk mellé ezt a
népet, amely az ő ellenükre is fölvilágosodott és kiemelkedett a
szennyből, vissza akarták sülyeszteni arra az állati szinvonalra,
amelyen a többi népség még volt. A főuraink büne. Mert a magyar jobbágy
sohasem volt, századok óta nem voltmár igavonó barmuk, azért mindent
elkövettek, hogy rontsák és üldözzék őket. Tótokat, oláhokat, svábokat
és mindenféle rácot, akármit telepitettek a birtokukra: most az egész
ország magyar nép lehetne: de ők nem akarták. Csak hadd maradjon meg az
mind a maga barbár állapotában, jaj csak meg ne tanuljon magyarul, mert
akkor megtanulja a magyar komiszságot, pláne kálvinista ne legyne, mert
akkor autonomiája van, akkor maga intézi az egyháza dolgát s belelát az
életbe, választójoga van, hát olyan emberrel már nem lehet ugy packázni,
avval már diplomáciával kell elbánni s ez kényelmetlen; mert tulságosan
sok volt a földjük, a nagyuraknak, nekik nem kellett a legjobb
megmüvelés, mert az drága, nekik csak olcsó munkaerő kellett, hogy
bebizonyitsák, hogy csak épen annyit tudnak termelni és produkálni,
amennyit ők maguk el tudnak költeni… Hát aztán csodálkozzunk, hogy igy
elvadultak az emberek, a parasztok az uraktól…

Felállott és egészen ugy volt, amint kirobbant belőle ez a támadás,
mintha személy szerint a tanitóékat tette volna felelőssé azért, ami itt
ő vele történt. Hirtelen oly távolság termett közöttük s ő annyira el
volt csigázva, hogy szédült és ingerült volt és nem birta már a kis
intelligenciának ezt a dohos és poshadt és nyomorult szegény levegőjét,
ami itt fuldokoltatta ebben a lakásban, már ki kellett mennie a szabad
levegőre és az ég alá.

A tanitóék nem szólottak, nem akartak szembe szállani, hagyták.
Felállottak ők is s utána mentek a papnak.

Ez az udvaron valami mentséget akart mondani:

– Sajnálom kérem, tanitó ur, hogy ilyen félszegen sikerült az első
együttlétünk… kérem… Hát persze, a dudva megnő az uton utfélen, de a jó
magvakat keservesen kell ápolgatni, gyomlálni, nevelni, locsolni s még
akkor sem biztos, hogy meghozza a jó termést… Lesz-e rá jó idő… De azért
a gazda nem kedvetlenedik el s ha a jég elveri a termését, uj erővel fog
neki a dolognak… Hát mi, a lelkész, a tanitó, a népnevelő, mi kérem? Hát
mi kétségbeessünk?… Nem kérem! Nem, sőt minden lelkierőmet összeszedem.

– Alázatos szolgája tiszteletes ur, – mondta a tanitóné, – igazán nagyon
köszönjük, hogy igy kitüntetett s volt szerencsénk, alázatos szolgája.

– Alázatos szolgája – nyujtotta a kezét a tanitó is.

A pap kissé kezet fogott mindkettőjükkel s most már annyira messze volt
tőlük, ugy menekült. Az udvar hátuljában gyerekek bámészkodtak utána.

Amint a kis elnyütt kapun kilépett, a feje fájt s görcsöket érzett az
éhségtől.


VI.

A foga már elvásott s lassan majszolta még mindig a poros sóskát. Állati
konoksággal a savanyu füvet s örült, hogy a pusztában mannára talált.

Aztán ott feledte a szemét az égen, amely kéken, szilárdan borult
fölötte, mintha örök időkre megépitett boltozat volna az Isten
palotájában. S hirtelen eszébe jutott, hogy ez a bolt puszta levegő s
azontul ritka éter… S nincs sehol helye benne a szép, szakállas jóisten
trónusának…

A térdére könyökölt s ujabb lelki zavarnak engedte át magát.

Pap volt, fiatal pap, akinek a feje tömve volt a friss vizsgák után
holmi theológiai tudással, de nem volt lelki élménye. S most egyszerre
félelmetesen dermedt meg fölötte a kék ég, amely szilárd boltozatnak
rémlik, holott csak levegő s azontul éter…

Nagyot lélekzett s hirtelen, minden átmenet nélkül, szinte hangosan
mondta:

– Meg fogom mutatni nektek, hogy ember vagyok!

Visszanézett a falu felé. A kis falu lombokba volt boritva s a torony
hegye vékonyan és szurósan állott ki a gyümölcsfaerdőből.

Már belefáradt, már kiégte a düh nagy tüzét s mióta a tanitóékkal is
össze kellett tüznie, előbb ugy érezte, sajnálnia kell megrablóit a
lelki sötétségért, aztán őszintén és egyszerüen rábukkant az egész dolog
igazi okára: a paraszt a papot herének nézi.

Miért? Jóisten, a legmagasztosabb hivatal, amit az emberiség
kigondolhatott és fölállithatott. Mennyi kifejezetlen boldogság és
büszkeség fakadt ebből a forrásból: egész ifjukorát meggazdagitotta,
megszinesitette a vágy, hogy pappá legyen. Voltakép predesztinálva volt
erre a hivatásra; minden előde pap, minden őse, akiről csak tud a
családi emlékezet s az anyja gyakran emlékezik arra a hajdani prédikátor
Matólchyra, akinek tizenegy gyermeke volt, köztük kilenc fiu s a
szorgalmas atya valamennyit tudós pályára nevelte. Mózes nagyenyedi,
Áron vásárhelyi pap lőn, Pál tanár Sárospatakon, Bertalan Pápán és
József pap Ungvajdán, ez az ő nagyatyja… Ma hirtelen hevülésében azt
fogadta, mért is lett pap!… Mért nem tanár, valahol idegenben… Nem, ő
csak pap s nem tudna más lenni, ha itt örök koldusul kell is tengődnie.
A szegény ősatya, megható volt, mondják, miként kisérte fiait gyalog az
oskolaév kezdetén a szomszéd határig, még az uton is magyarázván nekik
egyet-mást s ellátván atyai tanácsokkal, hogy az istent féljék, az
embereket szeressék, előljáróiknak, tanitóiknak engedelmeskedjenek,
mindeneket megbecsüljenek, senkit meg ne bántsanak, a rossz társaságot
kerüljék és igy tovább és igy tovább s otthon a tanulás melletti
szünórákon mindennemü kézimunkára alkalmazta a kis sereget. Egy ilyen
puritán, nemes és fenkölt tradiciókkal telitett család végső sarjadéka
menne hitvány anyagi érdekek miatt idegen pályára? Mióta mesterség a
papság s mióta a világi gazdagság buja forrása a kálvinista-pap
komenció-levele.

Valami gazdag és emelkedett érzésár töltötte be szivét s fiatal gyomra
untalan figyelmeztette, hogy valami azért még nincs rendben a kréta
körül.

És amint szemeit ujonnan a mennybolt dicsőséges kárpitjára függeszté,
lankadtan ujrázta magában, hogy levegő mind és azontul éter…

– És az isten nem tehet csodát.

Már szégyellte is magát, hogy az istentől valamely kurta nyers csodát
akar… Az isten, most látta hirtelen, nem is objectiv valóság őneki,
hanem valami érzelmi java… Életének érzelmi értéke, amely mint a tenger
a gályát, fenn tartja a szinen…

Alkonyodott, a mezők felett pára, vagy porréteg lebegett, a buzatáblák
sárgák voltak és keskeny csikok itt a falu körül, s erős zöld csikok
kavarodtak bele. Gazdag és szép vidék, áldott és terméssel rakott,
hullámos és kedves és ő azt mondta harag és indulat nélkül:

– Megálljatok, meg fogjátok látni, hogy igaz ember vagyok.

Térdére könyökölt s maga elé nézett. Mindig ilyen volt a világ. Gazdag
termés, müvelt földek és olajfák, szőlő és fügeligetek és a Jézus gyalog
ment keresztül a mezőkön, virágokban járt a lába s az ösvényeken saruban
sétált… Lehajtott fővel és gondolkozva és amerre ment kivirultak a
virágok és illatosak lettek a ligetek, és a szellők halkan dudorásztak…
Áldott lett a fügefa, amelyről a Jézus szakitott s a halak feléje
usztak, mikor a parton megállt.

S most ismét szépséget és gazdagságot és meleg jóérzést lelt a világban,
fájdalommal volt tele a szive, valami mély keserüséggel az emberek
kicsinyes és ragadozó gazsága miatt, a szépség, amely ellenállhatatlanul
hatolt be lelke sokszirmu bensejébe, megmozgatta s mégis csak az élet
boldogságára irányitotta valóságát. Baj, baj, kár, rontás árad előtte,
de fiatal lelke átszökik felettük, mint az árkon a versenyparipa, már a
levegőben érzi magát, ugy megy előre, lerázza a keserü bántások
ostorcsapásait… Ostorcsapások, gondolja, vajjon nem arra rendeltetvék,
hogy ezek sarkalják előre-át árkon-bokron az élet boldog végcélja felé…

Éhes volt, és szomjas volt s a mezei gaz savanyu izétől elvásott a foga
s a Krisztust látta, ahogy jön előre a buzában, barna haja hosszu és az
esti nap szinesen csillog rajta és szelid arcán, kettéválasztott
szakállán ragyog az esti fény.

Tágabbra nyitotta a szemét s felébredt csaknem önkivületi lázából, a
közeledő alak nem a Krisztus volt, középkoru uriember, aki porosan,
csöndesen közeledett.

Röstellt az árokparton ülni, felállott s leverte magáról a port. Fekete
ruhájának ártott a földön való heverés, de annyira kimerült volt, hogy
rá gondolni sem akart. Megint ebben a világban érezte magát, ahol ma még
mit sem evett, csak mezei sóskát s nincs is kilátása vacsorára.

Feltette kemény fekete kalapját s megindult vissza a falu felé.

Az idegen nemsokára utólérte s amint elment mellette, megszólitotta.

– Jónapot tisztelendő ur.

– Alásszolgája, – mondta, nem várta az idegen ismerős-köszönését.

– Szép este van.

– Igen.

Sokáig hallgattak, mentek egymás mellett. Az idegen erősen feszélyezte a
fiatal papot. Nem tudta ki lehet, talán tegnap jelen volt a beiktatáson
s nem emlékszik reá.

– Aztán van-e jó puskája tisztelendő ur?

A hangban volt egy kicsi guny, felülről jött érzés, a pap ellenségesen
pillantott oda rá: papi állására való rálegyintést érzett.

Most uj meglepetéssel vette észre, mintha kicserélték volna az embert.
Alacsony zömökfejü, nála kisebb s elhanyagolt külsejü ur volt, malicia
volt a szemében. A fiatal pap egész megzavarodott, hidegen mondta:

– Nem, vadászni nem akarok.

– Sajnálja az állatokat, – konstatálta az idegen, olyan hangon, amely
bántó volt. Kicsinylést, gunyt és semmibevevést érzett benne a fiatal
ember, mint a gyerek a felnőttek beszédében.

Nem felelt rá. Nem tudott mit felelni. Soká forgatta magában a szókat,
de annyira ki volt merülve, hogy nem birt replikázni. Csak sokára mondta
rá.

– Igen.

Az idegen szótlan ment mellette. A por fölszállott szemük elé, forró
nyáresti csönd volt. Ugy mentek egymás mellett, mint két ökör egy
járomban.

– Igaza van. Az állatok több kiméletet érdemelnek, mint az emberek.

Ez az ember annyira ellenszenves volt a fiatal papnak, hogy ujra
ránézett. Őszes volt, kurtára nyirt bajusza s szapora és egyszerü szóval
beszélt:

– Az állatok az istennek kedvesebb teremtményei, mint az emberek, – az
ember, az egy nem eléggé sikerült kreáció, néhány millió év alatt vagy
egészen eltünik a föld szinéről, vagy egészen ujjá kell fejlődnie… Kérem
most álljon meg, tessék visszafordulni, innen a legszebb a kilátásunk.

A pap szótalan megfordult s visszanézett.

A kilátás csakugyan elragadó volt. A nap balkézre szállott le a föld
szinéig s a távolban látszott a Tisza kanyarodása. Egy helyen
megcsillogott egy ezüst sarló belőle, különben dus füzesek jelezték az
irányát.

Távolabb az uton porfelleg szállott fel, a csorda jött. Az egész képben
valami természeti kivirágzás volt, állati és emberélet-alatti boldogság
virágzása. A kövér föld termőerejének dus pompája. Meg kellett érezni,
hogy itt nem az emberi szellem, nem az emberi élet uralkodik, hanem egy
sokkal mélyebb, sokkal titokzatosabb és elementárisabb erő: a Természet
ősi kibomlása.

– Nagy művész, – mondta az idegen. – Szó sincs róla a legnagyobb erő és
művészet.

A pap ujra megzavarodott, ennek az embernek minden szava megtámadta, még
mielőtt átértette volna, mit akar, már sértően hatott rá a gondolatának
kisugárzása.

– Ő is nagyon szeretett a mezőn sétálni, – mondta az idegen. – Ez az egy
teszi kedvessé az istenség – emberesitését, de mennyivel magasabb az ősi
magyar hitvallás, hogy mindnyájan testvérek vagyunk: a bárányok, a
kakukfüvek, a szitakötők, meg az emberek… A Krisztus tanárkodásának az
az egy hibája meg van, hogy ki lehetett csavarni az értelmét. Én nem
vádolom meg vele, ő bizonyithatóan az egész Természet istenitője volt,
de az ember lefoglalta, lefoglalhatta magának: a Krisztus nevével ölték
meg a nagy természetet, hogy az embert tegyék a teremtés koronájává.
Pedig az istenség lényege az, hogy az atomoktól a csillagképletekig az
egész egy szerves egység.

A pap összehuzta a szemöldökét s ellenségesen nézett maga elé. Ugy
érezte, nem volna szabad szóba állani az idegennel.

– Uraságod az istenség lényegét elemzi… – mondta s elhallgatott. Eh, fáj
a feje, talán az is elég, hogy elforditja az arcát és nem felel.

Az idegen mintha mohón várta volna ezt az ellenmondást, rácsapott:

– Igaza van tisztelendő ur: az istenség lényegének a feszegetése minden
baj forrása. Ha rajtam állana, az egész világon megtiltanám ennek a
kérdésnek a feszegetését, mert ebből származik minden baj. E tekintetben
csak egyetlen tételt fogadhatunk el: azt, hogy az istenség
felfoghatatlan, ergo nem szabad analizálni, nem szabad firtatni, mert
felfoghatatlan levén, ugysem magyarázhatjuk meg sohasem.

– Akkor mért tetszik vele foglalkozni!

– Rákényszeritik az embert, mert sokan foglalkoznak vele, ezek a sokak
összeállanak egyházakká s átokkal sujtanak mindenkit, aki az ő
magyarázatukat nem fogadja el. Sok arcátlanság történik a világon, de
nem annyira az isten lényegének kutatása az arcátlanság, hanem az a
megállapitás, bizonyos embereknek az az apodiktikus kijelentése, hogy az
isten ilyen, vagy olyan: s ez ellen nincsen apelláta!

A pap bámulva s rémülten nézett rá.

– Nem hiszi? – mosolygott az idegen s egy szemvillanásig a szemébe
nézett, akkor ujra lekapta a pillantását s kicsit heccelődve szólt:

– Próbálja csak meg valamelyik theológusnak ezt a kérdést felvetni: Ha
az isten mindenható, megsemmisitheti-e önmagát?

Nem várt választ, mindakét kezével az arca előtt dolgozott s okoskodva
mondta:

– Kérem, ha az ember megunja az életét, öngyilkos lehet, ha akar, vagyis
megszünhetik mint ember létezni. Tehet-e hasonlót magával az isten?… Nem
arról van szó, hogy végtelen tökéletességében ez nem is jut eszébe,
hanem arról, hogy lenne-e hozzá képessége, ha eszébe jutna, például, a
legujabb pápai enciklika miatt való elkeseredésében? S ha nem képes
önmagát megsemmisiteni, mi következik ebből? Az, hogy rabja önmagának?…

Most megint rápillantott a papra. Nem nevetett, csak a szeme sarkában
volt valami gunyos mosoly.

– Lássa kérem, mily abszurdumokra vezetheti az embert az, ha az istenség
felfoghatatlan lényegét feszegeti!?

Megemelte a kalapját s a vadkörtefa alatt elfordult a gyalogösvényen
jobbra s tovább ment. Nem be a faluba, hanem el a Tisza felé.


VII.

– Ostobaság, – morogta a pap s haragosan nézett utána az idegennek.
Szeretett volna utána kiáltani, hogy ostoba! Csukassa be magát a
bolondok házába.

Aztán elkedvetlenedett s mikor az idegen a bokrok közt eltünt a falu
alatt, már nem volt olyan bizonyos abban, hogy ostobaság.

Az utról félre állott, a csorda jött.

A görbe vadkörtefához támaszkodott s tétova, káprázó, könnyes szemmel
nézte a teheneket, ahogy minden lépésre rábólintó fejjel, nyálasan,
csorgó tőggyel baktattak be a falu felé.

Tehén… Mi az, hogy tehén?… Az ember, az egy nagyszerü isten, mindent
fölismer, ami neki kell: egy tehén sem él szabadon a szabad mezőkön…
mind hazajön este s az ólba megy éjszakára… s mindtől elszedik az utolsó
cseppig a tejét… A hü gazda gondot visel az ő tehenére s minden lépését
vigyázza s ne busuljatok a téli takarmányon, a kétlábu isten, aki gondot
fordit a malacokra és tyukokra, a tehenekről sem feledkezik meg a
legcsikorgóbb hidegekben sem…

Egyszerre összerántotta a szemöldökét, megrázta a fejét, fájni kezdett a
szive a ragadós travesztálás keserüsége miatt: hát egy nap már ennyire
ki tudja forgatni az embert hüséges lelki életéből: csak egy napi
étlenség, volt tegnap elég enni-inni való… Félesztendőre elég… A csordás
köszönt; felemelte a kezét s a kalapját megérintette neki. A keze olyan
nehéz volt, mint az ólom.

A hü pásztor gondot visel az ő barmaira, mondta, s a derék pásztort
megbecsüli az ő gazdája.

Nézte a csordást, aki toprongyos volt, zsiros fekete inge szabadon
lógott s nagy bocskor a lábán. Csámpásan, fáradtan baktatott együtt a
tehenekkel s lehajtott fején mintha mély filozófiai gondot cipelne. Az
élet terhe, mi lehet más e gond. Az élet terhe egyformán kijár minden
pásztoroknak. Üres tarisznyáját cipeli bizonnyal s készül az evésre,
mert neki ez egy rendes étkezése van naponta: este, munka után… S azzal
kész a nap, a munka, az élet…

– Jó stét kvánk, – dünnyögött a csordás.

Érezte, hogy meg kell szólitania.

– No, öreg, mi lesz a vacsora?

A csordás még kettőt lépett, akkor jutott tudatáig, hogy neki szólanak,
megállott, halszemeit rámeresztette a papra, aztán savanyuan szólt:

– Nem trom micsnált a vénasszon… Nincsen má neki se lisztye, se
krompéja… Ne, Szőke, neee, – s utána szaladt a tehénnek, amelyik az
utmenti vetésbe szeleskedett bele.

A pap ijedten nézett utána. Se lisztje, se zsirja, se krumpli, semmi s
elnyütt testében mennyi kötelességtudás van. Szalad, hogy a tehén bele
ne faljon a zabba az utfélen. Mi baja neki abból, hogy a tehén egy
fillér kárt tesz egy gazdának, akinek sok mázsa terem…

S akaratlan felnézett az egyre keményebbre kékült boltozatra, ott van az
ő gazdájának háza?

Aztán az iménti töredékképbe vakult: a pásztor a barmokat őrzi, s a
fizetést a barmok gazdájától kapja. Hát a lelkek pásztora? Az maguktól a
barmoktól várja a fizetését? De hiszen akkor ő barmainak alkalmazottja…
Akkor ő mit őriz?… A mai lecke után nincs kétség benne: ugyanazok a
parasztok, akik csordást tartanak teheneik és disznaik gondozására, őt
nem a a saját számukra, hanem valamely hasonló javuk rendben tartására
választották… Mit tart ő, a falu számára:… kerekre tágult szemmel nézett
föl az égre: „én őrizem nekik az istenben való hitnek gondolatait, én
pásztorolom nekik az istent s beterelem nekik minden vasárnapra teljes
diszben a szemük elé…“ S ezt ugy mondta, mintha nem ő mondaná, nem az ő
gondolata volna, mintha valami cinikus idegennek, az előbbinek
fantáziájával állapitaná meg.

És milyen buzgó, lám hogy félti, hogy kárba ne menjen az istennek csak
egy gondolat-értéke is: az imént, hogy fel volt zudulva az idegennek
szavaira, ki cinikusan vonta le a képtelen konkluziót: az isten a maga
rabja…

Tünődve nézett maga elé, hirtelen fölvillant előtte az ismert papi
törvény!

„Aki az igét akarja hirdetni: annak meg kell térnie!“

Eddig ez a megtérés valami egészen üres szó volt neki. Hogy lehet
megtérnie egy keresztyén embernek… Megtérni lehet egy hitehagyottnak,
egy pogánynak: de hogyan lehet megtérni egy papnak! Egy fölszenteltnek…
S most valahogyan pogánynak és fölszenteletlennek és támadó idegennek
érzi magát… Ugy kivül áll e pillanatban az egyházon, az egész régi
kereten, az összes tanulás és tudás minden biztosságán… Már azelőtt is
ott volt valahogy a lelke mélyén valami lappangó pogányság. Hiába volt a
kollégiumi elzárkózottság, hiába olyan szilárdra épitve a bárka, a
fenekén rések támadoztak s viz szivárgott alulról, csak még nem annyi,
hogy sülyesszen, csak még annyi nem, hogy félelmes legyen: de ma
bezudult a mély szennyes ár… Hogy ragaszkodott a tudomány igazságaihoz,
hogy védekezett a külső segitségekbe s hogy igyekezett lelkének puha
lomhaságába temetkezni, amely annyira rettegett a nyers, a szabad
élettől: annál rosszabb, teljesen előkészületlenül akadt belé a nagy
viharzó életbe.

Hát mit, mit, mért nevelik az embert hamis ideálok hitében: ha annyira
világos és kivétel nélkül minden pap számára rendes a megtérés
kötelessége: hiszen itt valami gonosz eltitkolás folyik a gyermeki lélek
előtt. Nem azért oly biztosak-e a papi megtérés lehetőségében, mert
kivétel nélkül minden papnak, akinek lelke van, át kell mennie ezeken a
megdöbbentő fölfedezéseken: mindnek magának kell megtalálnia az Istent?…
S erre fölkiáltott:

– Mi hát az Isten?

S most hirtelen brutálisan zakatolt benne a gondolat, mely annyiszor
kerülgette már, s amelyet oly óvatosan takargatott, mint az önáltatással
a még ki nem fakadt sebet: talán elmulik.

– Ismerem a személyes istent, – morogta, hogy szavakban erősitse
támadását s a földre lemeredt keresve a jóságos istent, aki mindenütt
jelen van… hogyan?… Gyermeknépek által kifundált jóisten, gyermeklelkek
javára?… Legyintett: ez nincs.

És mégis, valahol a lelke legmélyén valami sóvárgó, valami áhitó érzés
lüktet: az élet és halál, a fejlődés bizalma…

Amaz csupa parancs, biztosság és megérthetőség: s mit sem ad. És ez
amennyi félelem, annyi sóvárgás és annyi csalódás?

Nem tud ő, – állapitotta meg magában, – a középkori pap lenni már, aki
vakon és együgyün állott annak az istennek lába előtt, akit a frázisok
kikövülten merevitenek, akinek létezését a Voltairek észokokkal
magyarázzák abszurdummá… Erről az istenről már a tanárai sem beszéltek,
vagy ha beszéltek, valami tolvajnyelv volt az: a kész kifejezés nem azt
az egyszerü értelmet takarta, amelyet látszólag kellett avatatlanok
előtt jelentenie: a pap nem tudhat kevesebbet az istenéről, mint a
laikus és ma minden intelligens ember tul van azon, hogy… Bizonyára még
a parasztok is…

De hát akkor ki ő? Mi ő? Mire van akkor épitve az ő élete, pályája,
jövője, ekszisztenciája… Egy régi ötletre, amit maig akceptál az
emberiség? Az ősöknek valami tévedésére, amit az ember gondolkodási
lomhaságból nem revideált maig sem? vagy talán csak a a rendváltozásról
való félelmében ragaszkodik hozzá… Vagy már el is van söpörve, csak
látszat, hogy még mindig áll a rendszer: hogyan merne egy község egy
szolgabirót igy kijátszani, mint őt ezek ma? vagy csak egy jegyzőt? vagy
csak egy tanitót?… De a pap!… Lehetetlen nem éreznie, hogy a parasztok
lelkéből az az érzés sugárzik, hogy a pap köszönje meg, legyen hálás
azért, ha minden cél és szükség nélkül eltartják egy életen át… Félévi
fizetés: hát ennyit csak odaadhat azért, mert mig él, el fogják tartani
ingyen és munka nélkül…

Egészen bealkonyodott s a feje zugott. Könnyes elbágyadással
támaszkodott a görbe fának, a mezőről munkások jöttek el az uton,
szótalan köszöntek, szótalan fogadta. Kimerülten hevert teste a fa
görcsös oldalán s zokogás kisértett a lelkében.

– Mi a község hite? s mi az ő hite?… Minderről, ami az ő lelkében folyik
s végbe megy, hogy fog valaha szót szólani az emberi fülek előtt?…
„Hiszek egy istenben, mindenható atyában…“ „és a Jézus Krisztusban, ő
egy szülött fiában“… „ki fogantaték szentlélektől… születék Szüz
Máriától… megfeszítteték és meghala… fölméne mennyekbe… onnan lészen
eljövendő itélni elevenek és holtak fölött…“

Minden szó, minden kép egy évezredes, kikövült históriai tétel… Minden
szó, minden kép neki már valami egészen szimbolikus forma, a régi
kisművészek alkotó kezéből kikerült finom, finom edény, amelyet valami
egészen uj tartalommal, a hitnek egészen uj olajával kell megtöltenie…
Ha meg akarja tartani a régiséget… S mért ne akarná… Mért vegyen uj
hitéhez uj vásári porcellánt… Hiszek egy istenben mindenható atyában… A
bibliai Isten-eszme alkalmas arra, hogy minden tartalmat felöleljen… A
bibliai Isten-eszme már korszakokon ment át…

S hirtelen mint nagyszerü megvilágitásban, feltünt előtte a bibliai
Isten-fogalom három nagy korszaka… Már régen járt efféle az eszében, de
most minden tisztán tünt föl előtte: Az ótestamentom istene: Ábrahám
istene! A tiszta fetisizmus istene: akit az ember varázslással fog a
pusztában s kényszeriti, hogy neki engedelmeskedjék. S ha nem teljesiti
kötelességét, megfenyegeti és megbünteti… S hogy nőtt fel ez az isten a
Próféták istenévé. Régi nyers egyszerüségét elveszitve a próféták egeken
trónoló, szárnyas angyalokkal körülvett félelmes mindentehetőjévé, s
végre a Jézus egészen elvont és egészen személytelen atyai hatalmává…

Most jön az uj isten, amint az emberiség ujabb életkorszakot ért, most
bontogatja már lehetőségét lelkünkben az uj isten-fogalom, amely még
tovább kell hogy menjen s levesse a fetis utolsó ismérvét is, a próféták
naiv és félelmes egész személyesitett kosztümkiséretét, s tulnőjjön a
jézusi… nem: hogy megkapja a jézusi távlat igazi értékelését.

Rögtön felgyult s elhatározta, hogy azonnal megkezdi ennek a témának
feldolgozását.

S amint igy szilárd célt érzett maga előtt, egyszerre enyhült éhsége és
keserüsége: mindjárt otthonabb érezte magát a Boáz mezőin, ahol a Ruthok
kalászcsomóikkal jönnek hazafelé a sötétben a mezőről… S ő maga is
kedvet érzett végre, hogy megtérjen a csillagvirágos ég alól, a maga
rideg és rossz emlékillatu barlangjába, hol sem kenyér, se só nem várja:
de bár csak életének savát meg tudná találni.




MÁSODIK KÖNYV.


I.

Még nem vagyok ötven éves, mondta magában a papné s az arca tüzelt. Még
nem vagyok ötven éves és még nem késő…

A fiatal ember halkan beszélt s egy-egy őszi levél szállott le közöttük
a lugas asztalára. A fiatal ember vékony volt s szinte megszürt és
megszitált, mint a holdsugár, a lába mellett egy fehér kuvasz feküdt,
aki az utóbbi hetekben a nyomához kötötte az életét s most nyugodtan
hevert a gazdája mellett, aki csak azért türte itt, mert az asszony
udvariasságból nem engedte kikergetni a lugasból. A fiatal ember
beszélt, beszélt, a hangja is bágyadt volt, érctelen és kimondhatatlanul
kedves. Kedves és közeli s az asszony sötét szemeit ráfüggesztve, némán
szemlélte és magában monotul mondogatta: még nem késő, még nem, még nem
késő.

– Az atyám engem mindig kisembernek hivott – mondta a fiatal pap,
mosolygott, – és én még csakugyan egészen kis ember voltam, mikor ő
meghalt.

Az asszony édesdeden elmosolyodott, a vékony szája ugy nyilt el, mint
egy édes illatu hervadt virág, amely mindjárt lehull s utána mondta:

– Kisember… kis… ember…

A fiatal férfi lesütötte a szemét, szemérmesen és rátapintottan, aztán
tovább beszélt.

– Dadogó ember volt… az atyám… néha én magam is érzem, mintha a fejem
fölött sziklák lógnának, most mindjárt rámzuhan… s nem birom kimondani a
szót… da… da… dadogok, – s a homlokát egészen lehajtotta a kerti asztal
széléig s a fejével megérintette a deszkát, mosolygott s kis fiu volt,
fáradt és éhes… mindig éhes… persze…

– Az én atyám nagyon régi ember volt, – folytatta enyhén, – a
forradalomkor már katona: Görgei ott felejtette a Tisza hidjánál, őrszem
volt s mikor Paskievics utána nyomult, hajnalban tovább szökött, az
őrszemet nem is értesitették, csak nem váltották fel… Az atyám tizenhat
óráig állott egy helyben, akkor jöttek a muszkák, elvették tőle a hosszu
puskát s bevitték a kórházba, mert dadogott… Ott volt két napig, akkor
egy orvos, jólelkü német ember azt mondta neki, itt van egy rubel, eredj
a patikába, hozz kámfort… S a szemével magyarázta neki, hogy ez azt
jelenti, hogy illanjon el… Az atyám azonban elment a patikába s hozott
egy rubelért kámfort.

Ismét lehajtotta a fejét, nevetett, a tenyerébe támasztotta az arcát,
oly kedves volt és olyan naiv… A papné szeme ködfátyolt kapott, ahogy
nézte, nézte…

– Akkor az orvos bizonyitványt állitott ki, hogy ez az ember beteg:
beszámithatatlan, el kell bocsátani… Ezt az irást lebélyegezte orosz
pecsétekkel s az atyám nem tudván oroszul, mindenkinek megmutogatta s
igy orosz segitséggel jutott haza Ungba.

– S az édes anyja? – mondta a papné, oly gyengéden és kedvesen, mindent
tudni akart, mindent tudni kellett a fiuról, erről a jó, édes
kisemberről…

– Az édes anyám, – mondta kissé elszomorodva a fiatal ember, mert mint
minden fiu, megérezte, hogy ebben a percben, mint minden pillanatban,
mikor idegen asszonyhoz bizalmas és jó és hü: hütelen és távoli az
anyjához… – az édes anyám nagyon fiatal volt az atyámhoz. Ő még ma sem
igen idős, negyvenhat éves… Szegény paplány volt, özvegy paplány, ugy…
gyámleánya az atyámnak… Azt hiszem, jó embernek tartotta, hát hozzá ment
az ungvajdai emberkerülő öreg paphoz… aki akkor valami hatvan éves, vagy
kevesebb? agglegény volt s maga főzte magának az ételt. Az atyám, igen
furcsa lélek volt, – már megint az atyai emlékeket mondta – külsejére
nagyon goromba, nem adott magára semmit s mindenkinek megmondta az
igazat, egész nap a könyvtárában ült: ugy féltünk attól, hogy kijöjjön,
mindig suttogtunk az anyámmal, hogy az atyám meg ne hallja… Nem féltünk
tőle: csak féltünk attól, hogy közénk lép…

Magába merülten nevetgélt, szemérmesen és hangtalanul s most is egy
olyan halk és suttogó kisember volt, mint akkor lehetett, a papné meg
volt illetődve: szivébe nyilalt az anya fiatalsága: fiatalabb nála?…
Annál dacosabban, annál mohóbban kivánta a halk és suttogó fiut, ezt a
jó és finom kisembert a maga büvkörében… A fiatalember ráemelte szemét s
fojtott édes mosollyal, őszintén szólt:

– És csak most tudtam meg, theologus koromban, az atyám halála után sok
idővel, hogy szegény, kis öreg, kis komor öreg ember, aki sohasem szólt
senkihez, aggul, mint egy magános mackó dörmögött s jobbra-balra
brummogott: szegény atyám, egy nagy egyéniségnek, a saját atyjának a kis
famulusa volt egy egész életen át… A nagyapám szintén ungvajdai pap
volt: ugyanott. Nagy pap, odaszorult. A testvérei kolozsvári, pataki,
pápai tanárok, ügyvédek, Nagyenyeden is volt egy, az pap és tanár volt,
hires szónok mind s a nagyatyám volt a legkülömb köztük, csak ő
leszorult Ungvajdára. Egy egész láda irás maradt, csupa remekbe metszett
betük, egyenletes szép kalligráfikus irás, predikációk, homiliák,
Kossuth Lajos pozsonyi lapjának másolatai, meg Csokonai versei, effélék,
minden. És az apám egész életében csak azon dolgozott, hogy az apját
rehabilitálja. Kiadta, nyomtatásban, micsoda áldozattal! az apja
homiliáit: Jézus példázatai homiliákban… Be is rántotta alaposan: senki
se vette, de csak azért is ki akarta adni a többit is, minden irását az
apjának: nem vette senki… Nem értem: az atyám hetvenkét évet élt
Ungvajdán, a nagyatyám hatvanat: százharminckét esztendeig ott fenn, a
magyarság északi határán: hogy is volt az, hogy egy napra sem vesztették
el kedvüket, hogy prédikációt irjanak prédikációra…

Az asszony halkan nevetett, mintha valami büvös álomba volna: most már
egészen az övé ennek a kisembernek a szive, hogy előtte ily kedves
őszintén fakadozik ki belőle az ősei kritikája s minden… A fiatal ember,
akin valami mély bánat, fásultság, ittasság érződött, lassan oldódni
kezdett: s ezt a saját érzéseinek tulajdonitotta, mert egyre forróbban
sugározta feléje magát.

– Én nem éreznék erőt magamban erre, – mondta a fiatal pap s közben már
arra gondolt, hogy hisz ugyanazt teszi: most is azért oly fáradt s
kimerült, mert befejezte tanulmányát.

– Az atyám nem türte, hogy valaki észre vegye a dadogását, – mondta a
fiatal ember, s szüntelen és szakadatlan csak az atyjáról beszélt,
mintha fel akart volna szabadulni, ki akarta volna magából beszélni,
mintha önmagát akarta volna azzal kicsinyiteni, bántani, gunyolni, –
egyszer az iskolában el kellett szavalnia a Hazádnak rendületlenül… Az
persze még a forradalom előtt kellett, legyen, az atyám született
1827-ben, tehát ez legkésőbb ugy 40-ben történt Sárospatakon… (ez egy
diáknyuzó kollégium volt még az én időmben is, ott nem értették meg a
gyereket, csak a magoló sablonokat) szóval szegény azt mondja: Hazádnak
rendületlenül, irttta tata tatta… (elfelejtette ki irta, valami szin,
valami szin, gondolta s kibökte) Piros… Mmmaris… Még mikor én ismertem,
még akkor is mindenki tudta, hogy Pirosmarist mondott Vörösmarty
helyett.

Matolcsy megtörölte a szemét, mert a nevetéstől könnyes lett, s hogy
szépitse az apját, magát: az öregapjáról kezdett maróan szólani.

– A nagyapám, az igen, az nem tett ilyet. Az is alacsony ember volt, de
legalább nagy szakállu, képzelem, – s befelé nevetett, – mekkora komoly
pap lehetett. Kis ember volt, hát nagy szakállt viselt, s hozzá magas
sarkot, meg kürtőkalapot, mert a tekintélyt meg kell csinálni… Én az
anyám fajából való vagyok – mondta s hirtelen elpirult, magyarázva tette
még hozzá: (azok ilyen hosszu létrák…) Nahát a nagyapám, az igazán
sohasem bujt ki bibliothekájából… (Nekem ugy tetszik, hogy a kettő közül
az atyám volt az eredeti, kedves, közvetlen lélek, szegényke erővel
utánozni akarta a nagyképü apját, bocsánat, a kis dadri, bocsánat, ő
csak azért ült mindig a szobájában, mert félt kijönni, hogy valami
megbántást kap s apja irásait őrizte… mert ő nem irt: két három cikket
életében: de az aztán olyan volt! az mind visszhangot keltett. Az
egyiknek az volt a cime: „Az összes superintendensek figyelmébe!“ A
másiknak meg ez: „Hát én mi vagyok!“… Én nem tudom mi volt bennük, sose
láttam a cikkeket, de már a cimük olyan… Igazán nagytiszteletü asszony
nem tudom mit gondol rólam, hogy az atyámról… Szegényke… Már az is olyan
eredeti, hogy sose volt szabad apámnak mondani, hanem: atyám!…) Ja igaz,
a nagyapámról jut eszembe, hogy az milyen ember volt: ha a kösségben
pártoskodás volt, a legközelebbi választásnál azokat a kolomposokat
tétette előljáróvá, akik az ő törekvéseit legjobban igyekeztek
meghiusitani s a hir szerint a rend helyreállt…

Elhallgatott.

– Jó politikának látszik, – mondta az asszony.

A fiatal ember csendesen szólott.

– Már én is gondoltam, hogy…

Az asszony várakozóan, sürgetően nézett rá, mert régen sejtette, hogy
valami baj van a fiatal ember dolgai körül, bár soha sem szólott róla.

Ez hirtelen elszánta magát s kimondta:

– Hogy Kis Pétert kellene megválasztani kurátornak.

Az asszony hátrább ült, gondolkodott, maga elé idézte a fábjánfalvi
arcokat s nem birta megtalálni, melyik lehet az a Kis Péter. Ellenben
asszonyi ösztönnel azonnal felfogta, hogy a kurátorral kell bajnak
lenni…

– Egy kutya, másik eb, – mondta csöndesen, halkan, nála szokatlan
nyersen, mert egyként megvetette a parasztokat s félt tőlük.

– Mennyire igaz, – mondta a fiatal pap és sóhajtott.

Ugy megérezte most, hogy belőle is egy olyan tudóska pap lesz idővel,
aki csak a szobájában él s kijönni nem is mer… A nagyapa, az mindent a
feleségére hagyott, ő csak forditotta Tied, Reinbeck, Lange, Stopfer
egyházi beszédeit… az apja meg pipált… ő pedig ki nem adható munkákat
fog irni?… s ő már végkép asszony nélkül élve?… Fanyarul vonta el a
száját.

Az asszony, aki egész odaadással figyelte minden arcmozdulatát, suttogva
mondta:

– Maga nem őszinte, Matolcsy… – s összetette a kezét, szinte könyörögve.

– De igen, – szólt a fiatal ember megzavarodva, – nagytiszteletü
asszony… hogyne…

– Most mire gondolt?

– Az atyám… – s már nevetett, kicsit nevetgélt a fiatal pap – már a
nagyatyám olyan ember volt, hogy anyagi és házi ügyeit teljesen a nejére
hagyta: az atyám… ez már az atyámnál odáig fejlődött, hogy egyszer bent
ül a bibliotékájában (mint mindig), bemegy hozzá az anyám: „Szólj már
annak a kocsisnak, a lovak térdig járnak a szénába! Ez mégis hallatlan
szörnyüség, én nem birok vele, hát csak szólj már neki!“ Kijön az atyám
az ambitusra s elkiáltja magát: „András!“… A kocsis előáll… „Mi ddolog
az: most mondja a nagytiszteletü asszony, hogy a lovak mind térdig
járnak a szénába! Ez mégis hallatlan szörnyüség!… Mmmeg ne halljam
mmégeccer!“… Evvel bemegy s szegény anyám ott marad, majd elsülyed a
szégyentől…

Az asszony várakozó, komoly pillantással nézte az arcát.

A fiatal férfi hirtelen, halkan, egész váratlanul kitört:

– Amennyit én szenvedtem három hónap óta, mióta itt vagyok… Azt csak az
anyám… annyit csak az anyám szenvedett, azt csak ő birná megérteni…

Csüggedten, összeesve ült egy pillanatig. Az asszony dermedten figyelt
rá. Várt, mint a madárfogó gyermek, aki nem mer mozdulni, fél, hogy mire
odaér, felrebbenti…

– De legalább elkészültem a tanulmányommal, – szólt aztán felsóhajtva.

– Igazán!! – kiáltott fel az asszony boldogan, sokkal boldogabb hangon,
mint várni lehetett volna… Tudott a nagy tanulmányról s annak
tulajdonitotta, hogy a fiatal ember minduntalan zárkózott lett és idegen
és megközelithetetlen… Hetek teltek, hogy nem jött át s ha egyszer
eljött, mindjárt el is futott s sohasem lehetett tudni, melyik szóval,
egészen ártatlan kérdéssel hozzák zavarba, mire konok lett, lerázott
magáról mindenkit s egyszerre eltünt. Mintha nagy titok, nagy bün nyomta
volna a lelkét, sértődő és ijedt volt örökké s mind jobban kimaradt.
Kimondhatatlan kinokat szenvedett e miatt az asszony, aki mióta
megismerte, egy pillanatra sem feledte az arcát, a hangját, a szavait s
már nem tudott aludni s nem birt másra gondolni, a hosszu napokat kinos
várakozásban töltötte, szent és odaadó martirkodásban s egyre őt várta.
Az imént mind e szavak, amiket mondott, valami feloldódásra mutattak,
mintha valami készen volna, valami befejezve s ugy reszketett már a
hosszu és rettenetes időktől, ha valamivel ismét beletaposna a buján
nyiladozó bizalom hirtelen virágágyába… Óh mennyit kellene most már
szenvedni, még jobban a mai nap után: ennyi szavát, magáról, szüleiről,
még nem birta venni. Igaz, most is minduntalan visszazárkózott, a
legkényesebb pontoknál lecsukódott, az anyjáról nem szól… Micsoda titkok
lehetnek ott: s ő nem bir tapintattal, diplomata ügyeskedéssel semmit
kitudni, kiszedni belőle s másból… ő csak egy szegény asszony, egy
szegény ártatlan váró nő, aki vár és kér és rendithetetlen kinok közt
kézhez várja a maga pillanatát:

– Óh bár hetvenéves volnék, – mondta magában, hogy a fiatal ember még
erre a fölkiáltásra, erre a harsány és boldog vallomásos hangjára is
néma maradt és maga elé csüggedt: – óh bár száz éves volnék… mennyit
kell még szenvednem odáig…

De a fiatal férfi, aki mintha minderről mit sem sejtene, aki mintha a
legtávolabbi érzéseiben sem tudná mi az, ami itt nő és bogozódik és
virul körötte, hirtelen elszánta magát s kissé fátyolos pillantással
mondta:

– Ma reggel befejeztem a bibliáról való tanulmányomat. Ma reggel tettem
le a pontot.

– Istenem.

Matolcsy a zsebébe nyult s megfogott ott valami elég jelentény
papircsomót, de habozott, nem vette ki, csak ijedten:

– Elhoztam… ha…

– Igazán?… elhozta… kérem…

– Ha nem tetszik érte… haragudni…

– Mutassa… Matolcsy…

A fiatal ember kihuzta a vastag papircsomagot, ivpapirok tömege, ugy
hármas hajtásba összepréselve.

– Itt hagyja? elolvasni?

De abban a pillanatban felötlött a kezdő iró előtt értekezésének egy
egész csomó hibája, még reggel olyan boldog és kielégült volt, oly
büszke, oly nagy dolognak, kész, érett, hatalmas alkotásnak tünt fel
előtte az értekezése, hogy nem birt otthon maradni, el kellett hoznia,
dicsekedni vele, most megrémült érte: nem laikusnak való, nagyon is
elvont, csak szakembereknek van irva, nincs is eléggé kifejtve az egész,
kivált a legfontosabb részek… lesütötte a szemét s habozás volt az
arcán.

Az asszony félreértette s fájdalom szoritotta a szivét: ugy fogta fel az
egész dolgot, mint lelki közösséget: nincs bizalma bennem, nem ismer,
nem osztozik még velem, de mért is, még én mit sem vallottam neki: ő már
beszél, beszélget magáról, övéiről, lelki titkairól, irásáról s én még
mit sem vallottam neki…

Hátrább dőlt a kerti padon s egy önkinzó mártir fájdalmas arcával
szólott:

– Én Pesten jártam intézetbe, Veres Pálnénak voltam a tanitványa…

Ezt mondta, hogy méltónak mutassa magát s rábizhatja a kéziratot, de
azonnal felébredt benne a hiuság, a mult ugy fellobbant, mint a rét, az
avar, ha a gyermek véletlen felgyujtja.

– Az szép idő volt, – szólt fojtott mosollyal, – minden reggel kocsin
mentem iskolába francia nevelőnőmmel, s délben értem jött a hintó.

Matolcsy valóban elálmélkodva nézett a papnéra, szeme, szája elállott a
csodálkozástól, oly őszinte volt arca kifejezése, hogy az asszony
hangosan felkacagott. Kacagása édes volt és finom, mint az ezüst csengő,
amelyet csak ritkán ráznak meg s annál finomabb a csilingelése.

– Az szép korszak volt, – mondta az asszony, – a Bethlen lányokkal,
Podmaniczky Masával voltam együtt mindennap. Be sokat voltam a
Károlyi-házban, ott az Egyetem-utcában, nagy kert, mi öten ugy
felvertük… falusi vidámság volt az…

A fiatal ember ugy nézett rá, mintha egyszerre nagyon messze,
elérhetetlen távolba szökött volna előtte: egészen kicsire és gyávára
huzódott a maga rusztikus falusi diákkorával, a pataki iskolakert
plebejus süldő diákjaira gondolt s a debreceni kollégium nagyképü
theologusaira… Érezte is ő: mindig valahogy ebben a nőben a nemes, a
finom valamit…

– Apa nem sajnált tőlünk semmit, igazi nagyuri nevelést adott minden
gyermekének, a bátyám a Theresiánumban végzett, a másik bátyám konzuli
akadémiát… ő most kereskedelmi ügyvivő Bombayban… multkor küldött, pár
éve, fényképet: egész exotikos fejedelmi udvara van. Egy hatalmas
elefánt hátán ül, bibor toronyban s szolgáinak serege veszi körül…

Ugy megszinesedett az arca, ugy megfiatalodott s mégis, nem áradt belőle
a beszéd, mint aki fél mindent elmondani… mint akinek nem lehet csak
dicsekednie… mint aki nagy fájdalmakra hivatkozik minden szóval, mely a
hajdani nagy örömökre vonatkozik… S a szeme azonnal könnyes is lett…

Matolcsy kifejezhetetlen részvéttel nézett rá, szeretett volna eléje
borulni, lelkét szőnyegül teriteni, egész lényét fátyolul boritani
mindarra, ami fájdalmat tud kelteni a nőben, akiről most már tisztán
tudatára jött, soha szebb, finomabb, nemesebb lényt képzelni sem tudott…

Sokára, sóhajtva szólt az asszony:

– Apának sok ellensége volt… ő volt az egyetlen az egyházkerületben, aki
méltó volt a püspöki székre s… Szilágyi Dezső legjobb barátja… A
legfontosabb országos ügyekben minduntalan vele tanácskozott. Hányszor
kellett Pestre utaznia… A miniszter is többször volt nálunk: engem igen
szeretett, a térdére vett s egész tárgyalás alatt, mig ők komoly
ügyekről beszéltek, el nem eresztett magától, ott tartott az ölében és
én galambot csináltam az országos aktából…

Hosszu, mély csönd lett, az asszony sirt, az asztalra könyökölt és
hosszan sirt. Matolcsy lélekzetvisszafojtva ült előtte s egyre nézte az
arcát, finom kis homlokát, kis boltozatos nemes alacsony eszes homlokát,
nemes szája izét, vékony arcát: feltünt neki, hogy mindenkor
márványhideg s merev volt ez az arc, most mintha ujjá vált volna egy
siró gyermek, egy siró kislány ideges, gyöngéd arca lett… És még
hübbnek, még bizalmasabbnak, még alacsonyabb s minden kötelességre
köteles szolgájának érezte most magát: vigasztalónak a vigasztalhatatlan
számára, kis kendőnek szerette volna magát, letörölni az asszony
könnyeit…

– Sztánay… mondta a papné halkan, ránézett a fiatal emberre, akinek
ettől a váratlan pillantástól megremegett a szive, – apa Sztánay volt…

Matolcsy nem emlékezett a névre… nem ismert rá, hogy valaha hallotta
volna…

Ezen az asszony megütődött… de aztán meg is nyugodott…

– Egyházkerületi főember volt apa, mondta halkan, két püspökválasztáson
volt jelölve… a Tisza kivánságára visszalépett, mert fiatal volt még:
bár biztos volt megválasztatása… akkor még harmincöt éves volt… A másik
püspökválasztás… huszonkét évvel későbben… akkorára igen felgyültek
ellenségei… támadták… megrágalmazták… irigyelték az előkelősége, a nemes
lelke miatt: mert nem volt olyan durva paraszt, mint a többi kálvinista
pap… hogy ur volt…

Tenyerébe hajtotta a fejét s hevesen sirni kezdett. S Matolcsynak eszébe
villant valami ellenőrizhetetlen pletyka, egy sokat emlegetett papról,
aki nagy flanccal élt s öngyilkos lett… Mikor ő Debrecenbe jött, még
mindig beszéltek róla… De a név… Sztánay… Nem emlékezett rá… Őt nem is
érdekelte soha az emberek dolga, ő senkiről semmi pletykát nem tudott
soha: őt a tanulás s nem az élet kötötte le… Sztánay. Sztánay…

A papné megkönnyebbült a sirás után.

– Tizenkét éves voltam, – mondta… – mikor haza kellett jönni apa
temetésére… Az arcát nem is láttam… mondják teljesen szétzuzta… a golyó…

A fiatal ember kisértetlátóan meredt rá, ahogy egyszerüen kiejteni
hallotta ezt a szót.

– Senki sem volt a temetésen… a jó barátok közül… Ha lakoma lett volna s
nem temetés: akkor mind ott lett volna… Ha apa megvárja a választás
végét, az eredményt: mondták aztán semmi se lett volna… Igy is… Mikor
meghalt: siettek elhallgatni… a csahosok…

Könnyben uszó szemeit ráfüggesztette a fiatal emberre, akinek szintén
könnypárás volt a tekintete. Hosszan melegen, odaadóan, remegő ajakkal
nézett rá: ez egy olyan pillanat, amelyben életek nőnek össze…

– Ilyen élet… mint az enyém… – s ujonnan elbiggyedt az ajka, hervadt kis
sebajkak, – nem tudom, melyik volt nagyobb csapás: ez-e vagy a másik… A
férfi, akit szerettem, a férfium… az igazim… férjem… aki megszöktetett,
fiatalkát, tapasztalatlant… s hazavitt a kastélyába… kölcsönkért
négylóval… másnap hazaküldte a lovakat… de a szöktetéshez négy ló
kellett neki… Dorbézolás és esküdözés… Reggel térden csuszott előttem s
homlokával verte a padlót, este a szobalányomat ültette mellém az
asztalhoz s rákényszeritett, hogy nézzem, hogy becézi, öleli, hogy
kinozzon… engem… és magát is.

Hátraejtette a fejét: valami siri csönd volt, a kripta csöndje, amit nem
zavart meg kinn az őszi napsugár, a hulló falevelek pergése, a szél
zaja, az élet kint fel-felzajgó lármája: kriptai csönd, amelyben csak
befelé történő nézésre vannak érzékek:

– Még egy ilyen krizist: még egy harmadikat megérni… – kiáltott fel az
asszony, mintha a tengeren hallatna vészkiáltást… és a Matolcsy szemébe
nézett, mintha horgonyt akarna vetni ott…

A fiatal ember öntudatlan készséggel, megdöbbent odaadással kinálta fel
magát.

Az asszony fájdalmas Mária-mosollyal elszelidült, hálásan, melegen,
kicsire gubózva nézett rá s kinyujtotta a kezét.

– Most már rám bizza az irását?

A fiatal papnak a szive csaknem kipattant a melléből: hát ezért volt az
egész… vallomás… Oly büszke s boldog volt e pillanatban… Tul akarta
licitálni nagylelküségben s nem lelte a szót, mit mondjon:

– Felolvasom… ha meg… tetszik… engedni… – suttogta s a sziklát érezte,
ott a feje fölött.

Az asszony finom keskeny kezét átnyujtotta s megfogta, megérintette a
fiatal ember kezét, amelyet ez az asztalon nyugtatott.


II.

„Az emberiség történetében nem volt több olyan korszak, melyben minden
egy év oly óriási tömegeknek pusztitotta volna el vallásos hitét, mint a
mi életünk esztendeiben történik“ – kezdte felolvasását Matolcsy, de itt
megállott.

Tünődve nézett az asszonyra, érdeklődik-e? Mégis szerette volna
abbahagyni. Már ő annyira kiélte magában az egész irást, hogy neki
egészen üres kagylóhéjak voltak ezek a mondatok s valami ujat, másat
szeretett volna mondani.

– Igazán olvassam?

– Hogyne!

– Érdekli nagytiszteletü asszonyt?

– Hát hisz ez egy rettenetes kijelentés, – mondta az asszony szinte
megdöbbenve, egész arcán valami felindulás volt.

Matolcsy előbb megzavarodott, aztán hirtelen észrevette, hogy csakugyan,
amit mond: egy pap szájából, pláne egy pap tollából! Most hirtelen
megijedt: eddig ugy gondolta, azért nem kiadható a cikke, mert nem elég
tudományos, nem elég teljes, nem elég kész: most ugy látta, hogy ebből
fegyelmi lesz, püspök elé idézés, hivatalvesztés…

– Olvassa csak tovább kérem… – sürgette a papné.

Hizelgett neki s mosolyt fojtott el:

– „A kezdetleges embernek a világról minden ismeretet vallása nyujt s
minden tettét a vallás parancsa irányitja. A legmagasabb müveltségünek
azonban már csak azokról a dolgokról szól, melyekre a tudomány semmit
sem mondhat s csupán legbelsőbb magánéletének alakulására van vagy lehet
hatással… De mindvégig ugyanaz a szerepe marad az ember életében: az
élet harmoniáját akarja megteremteni s a földi küzdelem ezer fajta
benyomását egységes hullámzásba hozni az ember életérzésében: az
embernek a nagy Mindenséggel való viszonyában. S valamennyi vallásnak
közös célja, hogy az ember életkedvét, ha egyébbel nem: sugalmazással
erősitse s minél magasabra feszitse.

– „Épen azért nehéz eldönteni, mennyi haszna s mennyi kára van annak az
evoluciónak, mely a tudományok népszerüsitésével egyenes arányban
fogyasztja a vallásos hitet s naiv bizodalmat. Sok tekintetben fejlődés,
mert a szellemnek békóból való felszabadulása, de más szempontból
sülyedés, mivel a felszabadult lelket magára hagyja olyan helyzetekben,
amelyeket nem ő teremtett magának s mikor a szerinte hamis támaszt
kiveszi a rokkant lélek hóna alól, valósággal elgyöngiti azt.

„A vallás nem tölt ki absolut ürt az ember és a lét között, nem ad
absolut ismeretet a megérthetetlenről, de a lélekre való hatása az,
mintha absolut igazságokat mondana, mert absolut nyugalmat teremt.“

– Tessék? – állott meg olvasás közben, mert ugy rémlett, az asszony
szólott.

– Semmi… – s látva, hogy szót vár, hozzá tett. – Nagyon félelmes: e
szerint a vallás olyan, mint az ópium?… az is boldognak érzi magát, aki
ópiumot sziv.

A fiatal pap összehuzta a szemöldökét:

– Igen… mondta ridegen. – Én már sokszor irigyeltem az ópiumszivót, a
részeget, azt aki valami szenvedélyben elvakulva boldognak érzi magát.

A papné csöndesen nevetett:

– Szép pap maga akkor…

A fiatal ember elhallgatott:

– Én nem vagyok pap: ahogy előirták milyen legyen a pap. Én ember
vagyok: ahogy jön…

Kéziratát nézte s átugrott egy féloldalt… Félt, hogy az asszonynak mégis
elvont s unalmas lesz… Olvasott:

– „A vallás szerepét össze szokták téveszteni a tudományéval. Mindkettő
erőforrás az ember számára. A tudomány… a valóságos világról való
igazságokat azért gyüjti s dolgozza ki, hogy az ember minél biztosabban
és jobban felhasználhassa az egész természetet, az egész valóságot:
ellenben a vallás… tulajdonképen csak elvonás, csak hipotézisek
gyüjteménye azokról a természetfölötti kérdésekről, melyek naponként
felmerülnek s melyekre az ember másként választ adni nem tud: s arra a
célra szolgál, hogy az ember lelkét tegye alkalmassá az életre s a világ
minél jobb fölhasználására.“

– De hiszen ez nagyszerü, – mondta az asszony: – akkor mindenkit
vallásossá kell tenni, hogy tudós lehessen.

A fiatal pap nevetett:

– Igen, – s tovább olvasta:

– „Amaz az objectumokat tárja föl: ez a subjectumot erősiti.“

„Vagyis a vallás: életbölcselet. Felfogás az életről, amely voltaképen
nem is hiányozhatik senkiből. Ha nem csatlakozik valaki valamely ilyen
közös élet és világnézethez: magamagának kell azt teremtenie, ha még oly
gyarlón sikerül is neki. Vagy pedig folyton kinos és csüggesztő kétségek
közt hányódik.

„Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb haszon az emberiségre, ha van olyan
vallás, amely millió és millió embert tud kielégiteni, vagyis millió és
millió ember lelki erejét szabaditja fel a Lét problémáin való
töprengéstől s teszi egyszerüen alkalmassá az Élet harcában való
munkára. Ilyenformán az is bizonyos, hogy rettenetes kár az emberiségre,
ha valami sajátságos szellemi pestis egyszerre kiirtja ezt az általános,
közös és megnyugtató életbölcseletet és pedig ugy, hogy semmit sem ád
helyette.

„Mert az egyes ember magától képtelen alkotni egy ilyen világnézetet.
Soha sem is volt arra képes egyetlen ember, a legnagyobb vallásalapitók
sem. Minden vallás olyan eszméknek gyüjteménye, amelyek az emberiség
lelkének ébredésétől kezdődő világbölcsesség tulajdona. A nagy alapitók
nem is uj eszméket hoztak: csak uj központi gondolatot: uj rendszernek a
focusát.“

– Jézus is? – kérdezte a papné.

– Igen, – mondta Matolcsy, s ujra mosolygott. Tetszett neki, hogy a
Jézust már az asszony is, mint vallásalapitót, embert, fajtánk tagját
érti. – Csak tessék türelemmel várni: majd elmondom, mi az, amit Jézus
adott s hol vette, amit hozott.

– Nézze Matolcsy, hogy van az: én soha nem foglalkoztam ezekkel a
dolgokkal s örülök neki, hogy ilyen tisztán megértem…

– Én is örülök neki, – mondta a fiatal ember, de szerfölött csodálkozott
magán, hogy most nem érzi olyan ihletett nagy dolognak ezt az egész
irást, mint amikor leirta. – Mindjárt készen vagyok a bevezetéssel, –
tette hozzá:

„Három kérdés az egész, amire a vallásnak felelnie kell: mert más nem
felelhet rá… s éppen azért a szó a fogalmat hüen is fejezi ki: ezekről a
kérdésekről mit sem tudunk, csupán vallást tehetünk róla:

„1. Ki teremtette a világot s az embert?

„2. Mi lesz az ember s a mindenség halála után?

„3. Mi a mi létünk a mindenség létében?“

„Ezeket a pontokat a végtelenségig lehet osztani, részletezni. A
vallásalapitók rendesen csak általánosságban felelnek rájuk, s az
utódok, a papok: egyéb dolguk nem lévén és egyebet hozzáadni képtelenek
lévén, végzik a rendszerezés munkáját a végtelenig. Mikor ez a
részletezés már annyira felgyült, hogy a lelkekben egészen elnyomták az
alap kinyilatkoztatás hatását, az emberiség erőszakoson szabadul meg a
tehertől s visszatér az eredeti alaphoz, az ősforráshoz, hogy egy uj
részletező folyamatot indithassanak meg az ujabb papi generációk…“

A papné olyan friss volt, tiszta ésszel figyelt. Ahogy Matolcsy a
felolvasásban megállt, összenéztek s összenevettek.

– Igaz?

– Azt hiszem.

– Min gondolkozik?

– Hát, hogy mit szólanak ehhez az öreg papok?…

Matolcsy egy árnyalatnyira kedvetlen lett.

– Én nem azoknak irtam: magamnak irtam. Én magam akartam tisztába jönni
valamivel… Most a következőkben még azt magyarázza a cikk, folytatta
szórakozottan, hogy a vallás valódi célja az, hogy az egyes ember belső
lelki harmóniáját állitsa föl, de a külső hatása egyuttal nagyon furcsa:

– „külső hatása hogy valóságos szövetkezeteket alakit, amelyek anyagi és
erkölcsi egységekké válnak s tagjaikra hasznos, idegenekre káros
müködést igyekeznek kifejteni. (Ecclesia militans). Ez az egyházi élet,
melynek a valódi vallásossághoz semmi köze sincs, sőt minél erősebben
fejlődik ki, annál károsabb arra, mert a szövetkezet önálló intézménnyé
lesz s vele szemben alárendelt s elnyomott helyzetbe kerül az egyén,
amelynek megszünik a szabad akarata, sőt a gondolkodási szabadsága is,
mint bármely hatalmi tényezővel szemben, amelynek módjában áll, hogy
megfojtsa azokat a gondolatokat, amelyek az ő hatalmát esetleg
veszélyeztethetik.“

– Igaz, – szólt az asszony s az apja esetére gondolt.

– Például, ha én most ezt a cikket kiadom, – mondta Matolcsy, – egész
bizonyos, hogy rögtön ellenségnek tekintenek a debreceniek… Pedig én
ebben a pillanatban igazán nem vagyok forradalmár, én egy szegény,
elkoplalt, éhes papocska vagyok…

– Istenem, – lesett rá a papné.

– És eszem ágában sincs, hogy felforditsam a világot és szétszakgassam
az Egyházat.

– Mindjárt csak egy pillanatra, – szólt az asszony s gyorsan kiment a
lugasból.

Matolcsy hátradült a székében. Zsibongott az egész teste. Valóban
szegény, tehetetlen kis senkinek érezte magát. Ásitott és nyujtózott.
Négy hónap óta kenyéren és szalonnán élni… Ez igazán leveszi az embert a
lábáról. Legalább tizenöt kilót fogyott, mióta önálló pap. Hogy meddig
birja… Fanyar, éhes mosollyal meredt maga elé.

Felrezzent, ahogy a háziasszony visszasuhant.

– Olyan figyelmetlen vagyok, rögtön hozzák az uzsonnát, – mondta.

Matolcsy lángvörös lett.

– Én nem ugy értettem, – hebegte, – mert most eszébe jutott, hogy az
előbb éhesnek mondta magát.

– De én ugy értettem, – mondta az asszony finom mosollyal s egyáltalán
nem sejtette, hogy milyen jól értette.

– Folytassam?

– Elébb várjuk meg az uzsonnát.

– Hol van Márta kisasszony?

– Nincs itthon.

– Nincs?

– Vagyis a reformáció is a papi uralom ellen volt?

– Persze. Mindenféle hitujitás, – mondta cinikusan Matolcsy s feltünt
neki, hogy az asszony nem akar Mártáról beszélni. – A Jézusé is. Mind.
Hát hogyne; az emberek még ma is azt hiszik, hogy a pap valahol az
emberiség és az Isten között áll. A pap nem olyan halandó, mint más,
hanem valami középlény, közvetitő az ember és az ég között. Ez annak,
akinek van hozzá lelke, megadja azt a lehetőséget, hagy alaposan
leszedje a közvetitési dijat… s az Egyház mint szervezet ezt lehetőleg
meg is tette, kivált azelőtt, mikor még könnyebben ment… Már a
reformáció óta, sajnos gyengécske a papi tized, s mosolygott fanyarul,
pedig ha már csökken a hit, volna legalább kövér falat… Nem is tudom,
miért nem gondoskodnak jobban: az mindegy, hogy a pap hogy gondolja a
dolgot, a hivő ma is olyan, mint a régi zsidóknál, vagy a középkorban. A
hivő? a hivő azt akarja, hogy neki ne kelljen gondolkodni azon, hogy ki
teremtette a világot s mi lesz a halála után és hogy mászik ki a bajból…
A hivő hinni akarja, hogy el lehet nála nélkül is intézni a nagy
bajokat… Az a magas világnézet: hogy nekem a vallás valami lelki
harmóniát ad, eszmék, gondolatok, érzések sugalmazásával: csak a
legnagyobb emberi lelkeknek való. A hivő: az hinni akar. A hivő azt
akarja, hogy az ő szemét kössék be, hogy ő neki ne kelljen gondolnia
tovább semmire… Neki dolga van, neki adóssága van, kapálni kell, vagy
megcsinálni reggelre a csizmát: közben meghal a gyereke… nem jön eső… A
hivő azt akarja: hogy legyen valaki, aki érte imádkozik… Ott a pap… Mert
a hivőnek van annyi esze, hogy nem bizik a saját imádságában: ott a pap.
Az ott van valahol az Isten székénél… Isten hozzájárulhatatlan a
közönséges halandónak: hát kell egy pap… mert az ember nem tudhatja… És
nem is tudhatja. Mit tudjon ezekről a dolgokról szegény Tarkó Están, ő
az istennel közvetlen összeköttetésben sose érezte magát: a papjára
háritja a felelősséget… Mire való, ha még azt sem teszi meg… Inkább
vigyél neki annyuk egy pár csirkét… mer mégis, az is ember, szereti, ha…
a kerék is akkor forog, ha kenik…

A papné nevetgélt, épenolyan halkan és bentről jött cinizmussal, mint a
fiatal ember, aki enyhe maliciával tréfálgatott…

– Ezzel aztán meg is van szabva a pap munkaköre, – szólt ez kissé
ünnepélyesebben. – Szivesen veszik, sőt elvárják tőle, hogy a szószékben
hallassa a hangját: hiszen ez a dolga. De óvakodjék leszállani a közélet
zajába. Ez már szemökben a papi méltóság lealacsonyitása. És ezt a
méltóságot ők még féltékenyebb gonddal őrzik, mint maga a pap, pedig nem
lehet mondani, hogy a papok minden pillanatban nem védenék a tekintélyt
a papi gesztussal!… De ők a papot szentként akarják tisztelni és azonnal
készek rádobni a kárhoztatás kövét, ha leszáll arról a magaslatról,
ahova önzésük helyezte.

– És ahova ők önzésből állottak.

– Igen… de akkor is, ha önzetlenségből állottak oda… Akkor is ki vannak
téve a kritikának: kivált a mai kor fiainak, akik viszont nem látnak a
lelkipásztorban semmi mást, csak hivatalnokot, mint az adóhivatalnál…
Pláne egy könnyen nélkülözhető hivatal: dehát megszoktuk s a népre való
tekintettel szükséges is: mert a népnek hiába, vallás kell. Az azt nem
engedi el, ő az ő vasárnapi templomjára nagyon rászokott s jó is az a
templom, mert ott csak olyan dologra tanitják, ami a fenn levő
osztályoknak hasznos: türelemre, megnyugvásra, békére, bizodalomra,
minden forradalomtól való rettegésre… Ezeknek az uraknak a pap a saját
szükségükre nem kell, de nagyon kell, mint egy ideális szervezet, amely
állandóan lecsapolja a tulságosan felgyült feszültséget… Ők maguk lelki
harmóniát találnak abban, ha nincsen anyagi gondjuk, ha társadalmilag
jól vannak, ha jó munkakört találnak, amelyben teljesen ki tudják élni
az energiájukat. Ezeknek a vallás… nem tartozik rájuk, nem veszik nagyon
komolyan. Idejük sincsen rá, hogy behatóan foglalkozzanak effélével. A
paptól elvárják, hogy jó ember legyen. Felőlök nyugodtan élhet, lelki
ügyeikkel nem zavarják, ha ugyan van nekik ilyen. Ha a pap kedvük
szerint való ember, szivesen tüntetnek vele s alkalomadtán készek
lándzsát törni mellette… Néha elmennek a templomba is, udvariasságból,
vagy felujul itt-ott a gyermekkori emlékük s ugy ráehülnek, hogy el kéne
már templomba is menni. De ott nem szeretik, ha a pap velük foglalkozik.
Profanálja őket, ha ráismernek titkos dolgaikra a pap általános
szavaiban. Meghallgatják, ha inyök szerint beszél, ha nem emleget
minduntalan olyan régi, kopott dolgokat, mint biblia, Isten törvénye,
lelkiismeret, bünbánat és a többi. A nők meg épen hálásan fogadják, ha a
mindennapi élet unalma közt egy kis szórakoztató előadást hallanak tőle,
a feddést, dorgálást elengedik, de ha egy-egy hiuságukat legyezgető
mondat megüti a fülüket: akkor fölöttébb meg vannak elégedve a
papjukkal.

– Maga sokkal rosszabb nyelvü, mint gondolná az ember, – mondta az
asszony s ugy itta, olyan édesen szivta a szavait, valósággal felüdülés
volt neki ez a tiszta, emberi beszéd, egészen az ő szájaize szerint:
hogy ő ilyen társaságban még nem volt annyi esztendő óta.

– És kinn az életben? Ezek az urak? Számot tartanak a papjukra, csak ez
aztán őrizkedjék velük ott is éreztetni papi mivoltát. Szivesen látják
maguk közt, de nem mint papot, hanem mint jó pajtást. S baráti szivüknek
egyetlen szomorusága, ha mégsem tud egészen olyan lenni, mint ők. Derék
ember, mongyák rá, milyen kár érte, hogy pap.

Csinos, husos cselédlány hozta be nagy tálcán az uzsonnát. Finom
tejszines kávé, ujjnyi vastag zsiros föle rajta s olyan kalács, mint a
hab. Matolcsy Miklós sóvár szemmel nézte a lányt, aztán az ételt, éhnyál
gyült fel a szájában, majd kiszakadt a gyomra, ugy kivánta, alig birt
magán uralkodni, hogy rá ne vesse magát, mint a disznó, aki kiveri a
dézsát a szolgáló kezéből s nem várja, mig kiöntik a válujába a kövér
moslékot.

Az asszony meglepetve figyelte, hogy elhallgatott, attól kezdve, hogy
megjelent az étel s milyen türelmetlen, remegő falánksággal evett.
Hirtelen megértette, hogy ez az ember rettenetes rosz koszton élhet…
Szegény, hogy megnyilt most, még soha igy ki nem adta magát, ugy
szerette volna tömni, táplálni s kitalált mindenféle ürügyet, hogy egyéb
ételt hordasson fel. Déli rántott csirkét ugorkasalátával hozatott ki s
gyümölcsöt, sajtot.

Miklós szabadkozott, s egyszer csak keservesen nevetni kezdett: ugy
falt, mint a farkas.

– Nagytiszteletü asszony: én még mióta önálló pap vagyok, – s letette a
boros poharat, amelyet mohón fenékig üritett, – még én nem laktam jól.

– Hát hogy étkezik? mondja, ki főz magának? és mit?…

– Nekem?… – s lesütötte a fejét, nevetett, – kenyér szalonna… slusz…
Négy hónap óta egyebet nem eszem, csak kenyeret szalonnával.

– Az istenért… hisz ez borzasztó…

– Az istenért?… – mondta Miklós, – nem olvasom tovább az értekezésemet:
nagyon naiv dolog az ugy, ahogy meg van irva… De kérem szépen, hadd
mondjam el ennek a négy hónapi koplalásnak a pusztában… amelyet mint
Keresztelő János töltöttem el, szalonnán és kenyéren (ő még sokkal
rosszabb koszton volt) az okait.

Az asszony komolyan nézte, mintha elmezavar tört volna ki a fiatal
emberen s ez maga is ugy hallgatta a saját szavát, mintha távolról
valami idegen szózatot hallana, álomban.

– Nagytiszteletü asszony, – s szó nélkül ujra megivott egy pohár bort, –
maga ma délután engem uj emberré tett… Nem tudom mi van velem:
belefáradtam már a remeteségbe, én társaslény vagyok alapjában véve s
négy hónapon keresztül aszkéta és fakir életet kellett élnem… egy
ostobaság miatt…

Az asszony görcsösen előrehajolt s belefüggesztette a szemét a fiatal
ember kalandozó s tétova tekintetébe s rettegve várta mi lesz:

– Ne mondja el senkinek, amit most mondani fogok: de már nem birom, nem
birom tovább: ki kell valakinek mondani… és csak magának… a kerek
világon senki másnak nem tudtam volna kimondani… én egy rut gazságnak az
áldozata vagyok!

Az asszony szeme szikrázni kezdett, a vékony száját összeszoritotta s
már is bosszun vonaglott a lelke, még nem is tudva kiről van szó… De rá
gondolt… arra az egyre, aki… aki az ő életét tönkre tette… nem tudta
elképzelni, hogy más valaki árthatott volna ennek… akit az élete boldog
kiszámitására küldött az ég… s görcsös dühvel, tehetetlen
kétségbeeséssel várta a szavakat…

– A kurátorom első nap, hogy önálló pap lettem… aláiratott velem egy
nyugtát, sőt kettőt… ma sem tudom, mi volt bennük… hogy én az egész
fizetésemet fölvettem január eggyig…

– Lehetetlen… – suttogta az asszony.

Miklós kimerülten nevetett.

– Kipréselte belőlem… nagy diplomata… aláirtam…

– Borzasztó…

– Nem volt csak egy forint a zsebemben… Azon a napon nem ettem egyebet
csak sóskát az ut mellett… Lefeküdtem… Éjjel… Igaz, másnap reggel a
kurátorné odahozott egy köcsög tejet, reggel… A kurátorné az egy kedves,
szép asszony…

Az asszony szeme egyszerre lapos lett és lehuzódott.

– De a tejet kiöntöttem a szeme láttára egy kiéhezett kóbor kutyának,
amelyik ott ténfergett az udvaromon… Szegény kutya, az velem koplal négy
hónapja…

– Ez? – szólt a papné s kissé félve, sőt féltékenyen nézett a fehér
kuvaszra.

– A kurátorné meg volt sértve és elment… hátat forditott…

Elhallgatott, maga elé meredt.

– S maga?

– Én?… elhivattam a zsidó kocsmárost. És azt mondtam neki: „kérem… én
magának semmit sem magyarázok… és nem igérek… Nézzen rám: kinézi-e
belőlem, hogy ha kölcsön kérek, azonnal megadom mihelyt tehetem“… Az
pedig azt mondta rá: „tessék tisztelendő ur“… „Adjon nekem tiz
forintot“…

– Rettenetes, – mondta az asszony megborzadva.

– Azt mondta rá: „többet is, csak tessék tisztelendő ur“.

A papnak a szájaszéle remegett az izgatottságtól s egy percenet hijja
volt, hogy nem sirt… Hosszu szüneteket tartott a beszédben, hogy a
hangja el ne árulja…

– „Elég“… – azt mondtam. – … Még aznap küldött tiz forintot… Azon a
napon egy konzervet ettem, ami a könyvem közt volt, kenyér nélkül… Most
már volt tiz forintom: de hol veszek valamit… A faluban, nem akartam,
hogy hire menjen… Megszólitottam egy fiut, hogy keressen egy szekeret a
vasuthoz. Avval jött vissza, hogy nem jön senki… Menetrendem sem volt,
azt sem tudtam, mikor indul vonat… Jó… elindultam gyalog… Csak szombaton
jöttem!… harminc szekérrel… részeg volt az egész falu… az én pénzemből…
mert az én kontómra ittak… arra fogták le a fizetésemet: itatási
költségre… s vasárnap volt a beiktatás… és kedden éjjel már gyalog,
szédelegve az éhségtől elindultam, hogy ugyanazon az uton visszamenjek
az állomásra… Hát az az éccaka… az rettenetes volt…

– Rettenetes… – suttogta rémülten az asszony.

– Itt mentem el az ablak alatt… – suttogta Miklós… – maga aludt,
nagytiszteletü asszony… maguk… aludtak… jóllakva…

S elmosolyodott, az asszony szeméből két könnycsepp csordult le. Még
közelebb hajolt hozzá. Már egész ugy beszélt hozzá, mint az
édesanyjához… Még az imént, mig a tanulmányát olvasta, ugy imponált neki
az asszony az értelmességével, olyan jól esett neki, hogy egyszer már
talál egy nőt, aki egészen megérti a gondolatait, aztán a siró asszony
jutott eszébe, a szerencsétlen siró nő, akit ő fölemelni vágyott… most ő
volt egy panaszkodó, pityergő kis fiu, aki az asszony az anya…
kötényénél kisirja magát… lassan beszélte tovább.

– Borzalmasan fáradt voltam… Megviradt, mire odaértem, a vonat elment,
elment három kilométerre az orrom előtt… Hányszor leültem, leszédültem…
hogy tusakodtam a Jákób lajtorjáján… És… ez tartott fenn… – kiáltotta el
magát váratlanul s a papirosra tette a kezét: – az az elhatározás, hogy
végire járok ezeknek a dolgoknak… S meg tudtam tenni!… leültem a bakter
szobájában… Nem akartam paraszttal találkozni… akkor… nagyon gyülöltem a
parasztot… Ott vártam hajnaltól délután négyig, mikor bement a vonat
ujra a budapest-szigetihez, a csatlakozás miatt… Ott ettem, az őréknél…
Tejet és kenyeret… Aránylag keveset… Szegények… Elibem tettek egy nagy
csupor aludttejet, meg egy kenyeret, amennyit akarok egyek… Mit fizetek?
Semmit tiszteletes ur. Nem barátom, nem fogadom el… én megfizetem
magának becsületesen… mondja csak meg… Hát nem lesz tán sok négy
krajcár… Ezen ne tessék sirni, ez nagyon vidám dolog… Jegyet váltottam
Debrecenig… Vissza… Nyiregyházán este ugy nyolckor kellett átszállani…
Ott járkálok a pályaudvaron: egyszer csak fogtam a jegyet,
kettészakitottam! eldobtam… Nem megyek vissza Debrecenbe: nem!… Amit rám
rótt az isten: elviselem… El! – s szitok dagadt ki a foga közt: – El azt
a keserü… pardon…

Ujra letette a homlokát az asztal szélére, olyan fáradt volt, mint akkor
lehetett… s éhes… éhségmámoros…

Az asszony folyton a szemét törülgette kis himzett kendőjével, Miklós
megérezte, hogy puha ujjak, igen gyöngéden megérintik a haját… Ettől
elmult a kis cinikus nevetése s hirtelen görcsös zokogásban tört ki.

Az asszony felállott, közelebb ment hozzá s egy hirtelen mozdulattal két
tenyérbe vette a fejét s gyorsan megcsókolta.

A fiatal ember zokogása egyszerre megállott.

Valami borzadás futott végig rajta: megrémült… Vénasszony csókja…
Megdermedt… Csók!… Az borzasztó… És az egész testét uj s idegen rettegés
öntötte el…

De abban a pillanatban már uralkodott magán, s okos volt: nem árulta el
az érzését.


III.

Mikor az asszony visszaült a helyére, a fiatal ember még jó ideig ugy
maradt, lehajtott fejjel, az asztalra hajolva. Amint fölemelkedett, egy
kis zavar volt a lelkében, nem tudta, mit kell most tennie.
Legszivesebben felállott volna s elfutott volna innen. De már annyi
kellemetlen leckén ment keresztül, hogy nem tette. Érezte, hogy ez az
asszony segitségére fog lenni: s megalkudott.

– Nos, mi volt tulajdonképen a tanulmányának az eredménye? – mondta az
asszony.

Matolcsy megkönnyebbült. Ez nagyon tapintatos…

Fölvette az irását s belenézett. Ugy megörült neki, mintha vértet vett
volna magára. Elmult az érzelmi áradás a lelkéből, mintha a szél elveri
a ködöt: olyan rideg és tárgyilagos lett, alig birta takarni a
nyersdurvaságát. Most már az irásban is átugrotta azokat a mondatokat,
szakaszokat, amelyek az ő lirai kiömlései voltak s csak a szigoruan
tárgyilagos fejtegetések szellemét kereste: a kivül álló dolgokról adva
számot, egészen az áldott közömbösség szabad levegőjében volt.

– „Arról a fejlődésről akarok számot adni, – olvasta monoton hangon, –
hogy ment át az Egyisten imádat három nagy korszakon: hogy született
háromszor ujjá s nyert mind tökéletesebb s nagyszerübb alakot.

„Kezdetben a család vallása volt. Ábrahám és Jákób istenének csupán egy
családra volt gondjuk és törvényük. Majd a nemzeti vallásává lett Mózes
hatalmas lelke által s a nemzeti vallások legtökéletesebb ősformája
alakult ki benne. Végre az emberiség vallását teremtette meg ebből Jézus
s örök időkre megadta a földön születetteknek a legjobb életfölfogást.“

Fölpillantott s meglátta az asszony szemében azt a vak áhitatot, amely
már nem uralkodik magán, s most már egészen tisztában volt vele, hogy
többé nincs kivel beszélnie… Undort és dühöt érzett. Abban a
pillanatban, amint felvillant előtte, hogy szerelemből van hozzá oly
közel, annyira rátapadva, gondolata szálába belesodródva, belefonódva ez
a vén nő, rögtön undort s megvetést érzett iránta. Könyörtelen
ridegséggel tisztitotta ki magából s olyan távol és idegenné lett, hogy
a kurátora, a férfi közelebb volt a lelkéhez: mert férfi és okos és erős
és férfi… Nem mert a kipirult arcára nézi, mert látta a ráncokat…

– „E csodálatos fejlődésről beszél a biblia – mormogta. – Benne van az
emberiség szellemi fejlődésének mintegy az allegoriája… s veszitse bár
hitelét az emberek előtt minden felekezet, összes tanával és igéretével
együtt, a biblia nem vesziti el belső varázsát soha, mert ebben nem
dogmák vannak, nem követelő, merev theologia, melyben lehet hinni és nem
hinni, mely előtt meg lehet alázkodni, vagy melyet föl lehet boritani:
ebben emberi történelem van, a legsajátosabb szempontból tekintett
történelme az emberiségnek: a könyv iróit minden érdekli, ami emberi, de
különös varázst ad itt minden sornak, hogy évezredeken át, annyi
különféle értékü, anyagu, poézisu, ihlettségü irót elsősorban egyetlen
vonatkozás: az isteni reláció foglalkoztatja…“

Vontatva megállott az olvasásban s hirtelen merészen és kegyetlenül azt
kérdezte:

– Mikor olvasott a bibliából?

Az asszony mintha megérezte volna a támadást, visszavonult pillái mögé s
körülnézett védelem után.

– A biblia, – mondta, – ahhoz füződik életem minden nagy eseménye… De
soha nem volt vezetőm… Aki megnyissa…

Matolcsy ellenségesen lebiggyesztett sarku szájjal nézett rá egy igen
rövid pillanatig, aztán ujra az irás betűi közé furta tekintetét s
rejtőzött, mint róka a bozótba.

– Asszonynak biblia! – mondta magában. – Soha nem volt nő, aki a bibliát
olvasni tudta volna s erre még kedvesebb lett neki a szentkönyv:
megérezte, hogy ez a könyv a férfiui nemnek ősi vára az asszony állat
leszivó, magához ragasztó hatalmával szemben… Biblia az asszonynak!…
Soha még ilyen szabadon és hatalmasan nem volt megrögzitve az
asszonyi-genus kicsisége és hitványsága, mint a Könyvnek minden oldalán…
Egy ige nincsen ebben a könyvben, mely az asszonynak szólana, amely
zsámolyt nyujtana az asszonyi nemnek fölfelé, az isten felé, a szabadság
felé… Hogy! Hát kell akkor, kell valami nagyszerü isteni igazságnak
lenni abban, hogy a férfiu, aki az Igazság utjára akar indulni, hagyja
el az ő anyját és az ő testvéreit és minden nőt…

S most aztán valami uj még kegyetlenebb öröme telt benne, hogy a
tanulmányát végig forgassa s kiszedje belőle mindazt a rideg
megállapitást, amit az asszony lelkében netalán élő áhitat lerombolására
alkalmasnak talált:

– Hosszadalmas fejtegetések vannak itt… ki is fogom hagyni, – mondta s
lapokat forgatott el, – legérdekesebb annak a ténynek a bemutatása,
hogyan lett hát, hogy jött létre a vallás:

– „A biblia legrégibb könyveit a királyság korában irták össze, a Sámuel
próféta által alakitott prófétai iskolában…“

– Kérem, – szólalt meg a papné megütődve. – … Mit jelent az, hogy a
biblia legrégibb könyveit?

Matolcsy leplezett gunnyal mosolygott.

– Persze, nagytiszteletü asszony azt hitte, hogy a biblia isten
kijelentése s abban a sorrendben jött létre, amint be van kötve…

– „A Sámuel által alapitott prófétai iskolában irták össze a biblia
legrégibb könyveit, abból a célból, hogy a papoknak kezükben legyen a
nép őstörténete s a Jehovának a zsidóság iránt tanusitott történelmileg
hires esetei, amelyekre szabatosan hivatkozhassanak a bálványimádás felé
tévelygő (idegen papok javára! – tette hozzá gunyosan, – mert az idegen
istenek imádatától mindig ezért óvjuk a népet: elvész a régi jövedelem…)
szóval, a nép előtt. De régibb följegyzéseket is használhattak, vagy a
hagyományt nem alakitották át teljesen a maguk céljára, mert igen sok
adat maradt a régibb könyvekben, mely őszintén elárulja annak a kornak a
fölfogását, melyben még csak csirájában volt a Jehova-kultusz és ez maga
is annyira hasonlit a bálványimádáshoz, hogy akár annak is vehetjük.“

Nem volt megelégedve a szöveggel, még mindig nem volt eléggé brutális és
félt, hogy ha a maga szavaival mondja el, az asszony még észreveszi,
hogy irgalmatlan akar lenni hozzá… Tovább forgatott a papirjai közt s
olvasta:

– „Ha az egyes korszakokban vizsgáljuk a vallás lényegét és felfogását,
annak a kis mustármagnak növekedését látjuk, melyről Jézus szólt: a
legkisebb minden magvak közt, de ha megnövekedik, nagyobb lesz a
füveknél, végtére hatalmas fává fejlődik, hogy az ég minden madarai reá
szállanak és fészket raknak az ágain…

„Ábrahám, az ősatya volt az a jó föld, kibe az isten elvetette a magot,
Mózes lelkében lett az nagyobbá a füveknél s Jézuséban a világ minden
madarait ágaira gyüjtő terebély fa.“

Most mohón s hevesen kezdte olvasni, mintha megtalálta volna azt a
helyet, amit keres, ami mindent megmagyaráz:

– „Hogy Ábrahám történeti személy volt-e, eldönthetetlen. Bibliai
szempontból annak kell tekinteni, ő az ősatya, kitől ered a faj és a
vallás, a nép nemzeti érzelme s az istenismeret. Az a sok szabatos
jóslat, amit Ábrahámmal mondatnak, mind későbbi eredetü, valószinüleg
Mózes állitotta ennyire előtérbe, politikai okokból az ábrahámi teóriát…
Mózesnek Ábrahám az a bizonyos erőszakkal csinált klasszikus forrás
volt, amelyből merészen meritett mindenkor ha deus ex machinára volt
szükség“. (Ezt a mondatot magától mondta bele s ugy tett, mintha olvasna
a papirról.)

– „Ábrahámnak, ennek a jelképes ősnek a valóságban bizonyos hogy házi
istene, fetise volt az az isten, kinek csak Mózes adta a Jehova nevet,
mert odáig semmi néven nem neveztetett: „Mózes II. könyve 13–15. vers:
Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak ugy jelentem meg, mint mindenható isten:
de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes…“ Az Ábrahám istene
a többi bálványtól csak egyetlenegy lényeges vonásban különbözik: abban,
hogy láthatatlan… Szellemi volt, s ami különösen fontos: egy szellem
volt. Bármikor és bárhogy történt is, hogy valaha, valaki az istent nem
látható tárgyban s ahhoz füzve kereste, hanem láthatatlan szellemben,
amely a magasban, nem tudni hol lakozik: ezzel megadta a vallásfejlődés
határtalan lehetőségét… Mert egy láthatatlan szellem kimondhatatlanul
jobban izgatja a fantáziát, mint bármi látható hatalom… A második az
volt, hogy ezt a láthatatlan Egyistent felruházta mindazzal a
hatalommal, amivel az összes istent szokta felruházni az ősember.“

Ujra ugrott egy hosszu kikezdést; csak éppen beleszurta:

– A görögök és a természetimádásból kiinduló népek, pl. minden erőnek és
isteni tulajdonságnak külön istenfogalmat állitottak.

Aztán hevesen tovább olvasta, szinte bunkócsapásokkal támadva az asszony
vélt naiv hitét:

– „Lehet, hogy Ábrahám az eszme kifejlődéséhez mit sem adott, lehet hogy
már készen örökölte vagy vette át ezt a családi fetist: de ő, az ókorban
rendkivül gazdaggá és hatalmassá lett családfő, tekintélyt adott a maga
istenének… Mert Ábrahám csak a saját tulajdonának ismerte ezt az istent.
Ennek csak ő iránta s általa családja iránt van jóakarata s mindenkinek
ellensége, aki őneki ellensége, vagy akinek a dolga az ő érdekeibe
ütközik… A bálványimádás egyik alapvonása az, hogy a bálvány lehet
egyetlen ember személyes istene, lehet egy családé, egy népé, vagy egy
nemzeté, – viszont ezek a bálványok egymás mellett állhatnak, anélkül,
hogy a hivő lelkében kétség támadna, vajjon nem történik-e, hatalmi
érdekösszeütközés közöttök. Azonfelül Ábrahám még nem teremtette ki az
istent folyvást dolgozó, müködő, a sziv redőit spontán elhatározásból
vizsgáló hatalommá: ő neki az isten még csak egy minden pillanatban
készenlétben levő segitség, szellemi buzogány volt, amelyet mindenkor
megforgathatott s amellyel akkor csaphatott le az ellenségre, mikor
akart.“

Felnézett az asszonyra s bizonyos megelégedéssel olvasta le annak a
tekintetétből, hogy mégis sikerült ujat és meglepőt és irgalmatlant
mondania.

– „Az Isten Ábrahám életében kétféle szerepet visz: 1. Nagy jövőt igér
ivadékainak s ezért kultuszt kiván tőlük. 2. Néhány alkalommal pozitiv
esetben segitségére van.“

„Az első dolog anachronizmus, melyet utólag tulajdonitottak Ábrahámnak,
hogy aztán hivatkozhassanak rá.“

– „A második azonban csak valóságos hagyomány lehet, s teljesen meg is
felel az ábrahámkori istenfölfogásnak.“

„Épen ez mutatja, hogy az Ábrahám istene még egészen fetisjellegü volt…
Történt, hogy Ábrahám nagy éhség idején Egyiptomba megy s ott feleségét
hugának adja ki, mert fél, hogy megölik a szép asszonyért. A faraó
csakugyan beleszeret Sárába, elveszi feleségül s Ábrahámnak nagy
jutalmat ad érte. De Ábrahám istene mégis nagy csapásokat bocsát
Egyiptomra. A faraó megtudja, hogy ez idegen nő felesége volt Ábrahámnak
s ezt magához hivatván, így szól hozzá: „Miért tetted ezt velem, mért
nem mondottad meg nékem, hogy ez néked feleséged. Miért mondottad: Hugom
ez: azért vevém feleségül. Most már imhol a te feleséged, vedd magadhoz
és menj el.“ S nagy kisérettel bocsátotta el mindenével együtt. Ugyanez
a történet még egyszer megismétlődik, mikor Sárát Abimélek, Gérár
királya veszi el, de már itt az isten olyan elővigyázatos, hogy
megtörténni sem engedi a bünt, megjelenik álmában Abiméleknek s
figyelmezteti, hogy ne érintse az asszonyt, mert meghal. Abimélek
ijedten védekezik: „Uram, az ártatlan népet is megölöd-e? Avagy nem ő
mondott-e nékem: hugom ő, s ez is azt mondotta: bátyám ő. Szivem
ártatlanságában s kezeim tisztaságában tettem ezt.“… Abimélek okulván az
Ábrahám istenének nagy hatalmán, Ábrahámmal erős szerződést köt… „Esküdj
meg énnékem az Istenedre, – mondá, – hogy sem én ellenem, sem fiam, sem
unokám ellen álnokságot nem cselekszel, hanem a kegyesség szerint,
amellyel én irántad viseltetem, viseltetel te is én irántam és az ország
iránt, amelybe jövevény voltál.“ Ez alatt pedig azt érti, hogy nem
zuditja rá istenének hatalmát többet, valami olyan álnoksággal, mint a
Sára átadása volt.“

„Az isten akaratának imilyen nyilvánulása, hogy t. i. ellenségeit még
azért is megbünteti, amit ártatlanul vétenek a tulajdonos ellen, abból a
primitiv ősemberi felfogásból ered, hogy „az én tulajdonom váljék
hasznomra, de ha valaki elveszi tőlem, neki kárára legyen.“ Az ősember
az istent a saját maga s minden tulajdona hü pásztorának tekintvén, tőle
várja e kivánságának betöltését: „az én istenem legyen nekem hasznomra,
s annak, aki engem megkárosit, kárára.“ A zsidók istene mindvégig
megőrzi ezt a szabályt: már nemzeti isten volt, történt Sámuel idejében,
hogy a filiszteusok csatában elveszik a frigyládát a zsidóktól s Asdód
városukba vivén, Dágon templomába teszik mint győzelmi jelt. De a Jehova
összetöri a Dágont, a bálványt s csapásokkal, fekélyekkal, dögvésszel
veri meg a filiszteusok városait, valamennyit, ahol őrizni akarják a
ládát, mig végre is visszaküldik Izráelbe, (1. Sámuel, V. VI.).“

„A vallás későbbi prófétái egybeállitván a világ történetét az első
naptól kezdve: egyenes láncolatot kovácsoltak Ádámtól Ábrahámig, ettől
Dávidig, kitől viszont Jézusig. Eszerint Ábrahám Istenét Jákób örökölte
Izsáktól, Ábrahám egyetlen fiától s örökösétől. Még pedig álnoksággal
szerzett jogon. Nagyon nevezetes vallomás ez az első korszak
istenfogalmáról. Ez az öröklés teljesen ugy történt, ahogy pl. egy
amulettet vagy fetist, vagy bálványt lehet örökölni. Mig az apa
tulajdonában van, addig gondot visel őreá s családjára, de ha megfelelő
formaságokkal a tulajdonjogot átadja valamelyik fiának, akkor annak
éppolyan tulajdon istenévé lesz azontul, mint tulajdon istene volt addig
őneki. Még a testvére is idegen őreá, azzal szemben is megoltalmazza uj
birlalójának érdekeit, bár eddig az apa jogán mindketten egyformán
állottak isteni oltalma alatt, Jákób megcsalja atyját és bátyját s
megkapja az istent annak minden hatalmával együtt, kizárólag a maga
számára. Mivel a büvös erejü átadás formailag teljesen szabályszerüen
történt, többet nincs mód, hogy tőle visszavegyék a családi istent az
igazi örökös számára. Jákóbot elüzik ugyan s ő menekül, de magával viszi
Ábrahám istenét, ki az idegenben megáldja munkáját ugy, hogy ő, a
magános bujdosó, évek mulva meggazdagodva, hatalmasan térhet vissza
atyjához és bátyjához, kik nemes lemondással fogadják, Izsák koldusul
hal el, Ézsau idegenbe züllik, Kánaán földjéről, melyet Ábrahám
ivadékainak igért az Ur. Jákób lesz itt örökössé, Ézsau pedig az
edomiták atyjává lészen, idegen és ellenség az Ábrahám istene előtt, ki
uj gazdát talált Jákóbban: a biblia szava szerint uj szövetséget kötött
Jákóbbal, az Izráellel.“

– „A következő nemzedéknél már tágult az Isten fogalma és szerepe.
Jákóbnak tizenkét felnőtt fia volt s ő megéri, hogy mindnyájan
családapákká legyenek s Kánaán földjében egész kis nemzetséget
alapitsanak. Mivel az isten Jákób feje fölött áll: minden övéit szárnya
alatt tartja, mig Jákób él, szolgáikkal, barmaikkal. A családnak még azt
a tagját is védi s áldja, aki idegenbe vész saját testvérei gazsága
miatt: Józsefet, akit ezek eladnak rabszolgának, magas polcra emeli,
Egyptom kormányzójává teszi, ugy, hogy mikor Jákób és családja egyszer
csak éhinséget szenvednek, nomád népeknél gyakori csapás, ő segitheti ki
családját, sőt ideiglenes hazát ad nekik az idegen országban.“

– „Itt éri utol Jákóbot a halál s ő nagy bölcsességgel, végrendelkezvén,
mind a tizenkét fiára hagyja az Isteni örökséget, még részletekben is
oly határozott megszabással, hogy József helyett két fia álljon be az ő
gyermekei közé, mindenik egy-egy egész jogot nyervén, de Józsefnek még
esetleg születendő fiai már csupán e kettővel osztozkodjanak…“

Megállott. Eddig az olvasást szemmelláthatóan saját magának hadarta,
élvezte, valósággal gyönyörködött a biztos és preciz megállapitásaiban s
most nagy világossággal nézett fel:

– Megvan… Megvan az istenség láthatatlanságának, szellemiségének az
eredete… Heureka, – kiáltotta s mint egy gyerek boldogan kacagott. –
Világos: Még Jákób föltétlenül egy pozitiv fetist vett át. Valami
pozitivumot… Ez az egész preciz jogi tisztaság, ez mind elevenen
bizonyitja, hogy meg volt az a valóságos bálvány… De ez a nagy csavargó,
ez a zseniális fickó, ez a kalandor… Jákób, elvesztette valahol… Azért
hagyta most az összes fiára… Mert egyiknek sem adhatja át valósággal…
igy születik a láthatatlan és mindenütt jelenvaló és mindenható
lélekisten…

Oly vidámsággal és olyan boldogsággal nézett az asszonyra, hogy ennek
mély szomoruság szállott ettől a szivébe… Az asszony megdöbbenése és
féltékenysége támadt fel az ismeretlen érzéssel szemben, amely
varázslóbb a férfira minden asszonyi mosolynál és igéretnél s bübájnál…
a saját lelki produkciójában való tökéletes kielégülés…

– Hát nem világos? Nincs igazam? – kiáltott Matolcsy.

Az asszony soká nézte, majd elfordult s halkan és bánatosan mondta:

– Kedves Matolcsy… én nem tudom… én nem értek ehhez… Dehát nézze csak:
az Isten… mégis… a jó isten… Mért bántja maga a jó istent?… Maga nem
hisz… kedves Matolcsy?…

A fiatal pap magasra felvonta a szemöldökét, lassan vonta fel a
homlokára, csillogó barna szemei tétovázva meredtek el az asszony
gyengéd és meghatott vonásain… ez a megjegyzés oly lehetetlennek,
annyira képtelennek tünt fel előtte, annyira váratlanul zuhant rá,
mintha vizsugárral fröccsentették volna szembe…

– Ne gondolkozzon maga ilyen fájdalmas dolgokon, – mondta az asszony –
kedves barátom… kimondhatatlanul sajnálom magát ezért a rettenetes
önkinzásért…

Matolcsy megnémulva nézett rá.

Önkinzás?… Mintha az asszony egy egészen más világból, egészen idegen
nyelven szólott volna hozzá… Önkinzás?… Mikor egy nagyszerü fölfedezés
öröme lobog föl benne… Azt hitte, nevetni fog, nevetnie kell az
asszonyon… Ilyet mondani: már nagyon rosszul volt beállitva előtte ez a
nő: összehuzott szemmel, csaknem nyilt gunnyal s leplezetlen megvetéssel
nézte, csak mert nem érti, nem értheti a dolgot, csak mert nő.

Akkor hirtelen elpirult.

Az iró, a tudós, a gondolkodó örök gyávasága lepte meg: hátha nem ér
semmit, amit csinál… Végig villant előtte az egész: gyors hipothezis,
amilyet pillanatonként lehet teremteni: a következő, az egészen
ellenkező lesz… Egy tézis, amit feldobott, mit megépiteni nem tud: hisz
ez az egész csak olyan homilia: hasból, mint a nagyapja homiliái, a
nagy-apját megrázta Mitrovics, hogy példázatnak vette a parilotákat is…
Igy fut ő át tudományos eredmények segitségével korszakokon, amelyekről
mit sem tud, csak mint a távoli harangszó hallatszott el hozzá bizonyos
kutatások eredményei: tudós lenni Fábiánfalván… könyvtár, assirologia,
egyiptologia, a keleti nyelvek nélkül, a keleti vallások összehasonlitó
tudománya… az ős ethnografia… Szédült bele, mi mindent kellene tudnia,
hogy megtudja e hirtelen ötletét állitani… Pénz és utazás és pénz és
tanulás és külföldi akadémiák és pénz és van kétszázhetvenöt forint
készpénz adóssága, a falusi zsidónak és a városi zsidóknak és
mindenkinek és a debrecenieknek, a szabók, a suszter, a butor és még két
és félhónap január 1-éig és akkor be kell fizetni az egész évi fizetését
a lelkészi nyugdijra… meg kell őrülni… s ő bizonyitsa be, hogy Jákób
veszitette el az ősi fetist s hogy Mózes tüntette el a nyomokat, amelyek
igazolták volna, hogy az Isten nem „lélek és igazság“, hanem egy
valóságos, komoly bálvány… és egy krajcárja nincs holnapra s legjobb
volna megdögleni…

Rettenetesen hosszan és rémülten nézett az asszonyra, aki kimondhatatlan
szeliden s fájdalommal függesztette rá a pillantását.

– Igen Matolcsy, – rebegte, – a hit… a valóságos hit… a jóisten hite, a
vallás… ezt adja nekem, kedves Matolcsy s ne tudományos kritikát, jaj,
ne a kegyetlen… igazságot…

Matolcsy reménytelenül nézett a földre: a kutyája szemébe pillantott.
Okos, csillogó barna szemek… Ettől is elfordult: intelligencia volt ez
is és feleletet várt.

Kinn a Márta hangja csendült fel. Kedves fiatal hang, erre föllélegzett.


IV.

Mielőtt belépett volna Márta, a papné gyorsan oda hajlott az asztalon át
Matolcsyhoz, mintha sietve meg kellene mondania még valamit.

– Különben még azt akarom mondani Matolcsy, hogy már én rájöttem, én
barátom, már tudom… tudom az okot…

Csodálkozva nézett rá s nem szólt.

– Mindennek az okát!…

S az ajka remegett, mintha akarná is, nem is, kimondani.

– Mindennek az okozóját…

Matolcsy zavartan nézett a papirjaira, nem értette az összefüggést a
tanulmányával s szerette volna elrendezni s eltenni az irást, mielőtt
Márta bejön, a papné fölényesen, fájón elmosolyodott.

– Nem a Mindenség okát, – szólt – hanem a maga szerencsétlenségeét…

Lehajtotta a fejét.

– Ugyanaz az ok tett tönkre engem is…

Matolcsy nem titkolhatta álmélkodását:

Kis szünet után, kissé fanyarul, kissé könnyesen:

– Ugyanaz az ember…

– A kurátor?… – mondta tétován.

– A kurátor… az csak eszköz… Az csak az ő eszköze… A nyomorult… a gaz…

S a szeme egészen lehunyódott s az arca fakó lett, csak az arcélén
jelent meg egy kis vörösség. Torz és meduzza vonás jött ki az arcán s
gyülölettel, megvetéssel fordult ki valami félelmes érzés a mélyből.

– Megrontotta az életemet… megölte… megfertőztette… a nyomorult… a
nyomorult… hogy neki kellett jönni erre is… hogy magát… kedves…

A szavak töredezetten jöttek ki, rekedten és alig érthetően.

Matolcsy nem mert ránézni s mégis rajta függött a szeme s a testén hideg
borzongás futkosott… Nem tudta mért, Ardayra gondolt, a falujabeli
földesurra: s valami iszonyatot érzett… ha ennek az asszonynak köze volt
vele.

– Akinek megvan mindene… pénze, hatalma, ereje… csak ronda buja állat…
az megérzi messziről a tiszta lelket… hogy

Matolcsy egyre jobban megdermedve, meredt az asszonyra, aki most
megrázkódott, aztán villogó szemmel nézett a fiatal férfira és suttogva,
forrón:

– Magának gazdagnak kell lenni… előkelőnek… nagy tudósnak… sikerének
kell lenni az életben… irigyelt embernek… egy nagyszerü férfinak… s… az
is lesz!… Maga nem tudja, hogy milyen törpék, milyen törpék az emberek…
hogy mi ez az egész undok élet, hogy itt csak a pénz számit, a flanc, az
hogy ki hol született, minek született: mindenkinek ki van jelölve egy
sinpár, már a születésekor s azon kell haladnia és azon mehet, amerre
visz… De vannak lelkek, akik át tudnak ugrani egyik sinről a másikra s
akkor a más élete elől veszik el az érvényesülés utját… és az a másik
leszorul, kiesik… az nem baj: fő, hogy jó sinre kerüljön valaki… és
hagyja ott a maga régi nehéz utját… Én nem tudom, hogy maga mi lesz: de
én érzem: maga egy nagy ember!… maga egy nagy lélek, aki az istennel is
el tud bánni, hogyne tudna az emberekkel… talán költő, talán tudós…
talán… tudomisénmi… talán pap… egy nagy pap… amilyen még nem volt… Ma
még a pusztában, mint Keresztelő szent János… Krisztus… mindenkinek
kellett a pusztában szenvedni… Mózesnek is… de maga különb náluk: azok
szenvedni tudtak másokért, de maga tudni fog kegyetlen lenni… tud
dühödött lenni… én megéreztem, hogy maga irtóztatóan kegyetlen ember… de
nagy ember… A nagy lelkeknek szabad hóhérnak lenni… csak azok a kis
dőzsölők, csak azoknak nem szabad, akik arra születtek, hogy hóhérok
legyenek, már a lélekzetükkel másoknak a levegőjét szijják el és minden
falat, amit megesznek, a más falatja, de a nagy ember: nem a más
levegőjét fogyasztja el, hanem elfogyasztja a Levegőt, hogy nem marad
semmi… nem a más falatját nyeli le, hanem lenyeli az Embert… fölszi és
lenyel és megemészt mindent: tudomisén, másnak a gondolatát, mint a
veréb a kalászból: kiszedi másokból a magot és csak ő van… én látom,
hogy maga egy ilyen nagy ember… és én leszek az a váltó sin, nem tudom,
hogy hiják a pályaudvarokon, amivel a vonatot áttolják idegen pályára…

Ezt mind oly halkan, gyorsan és szájának oly merev vonaglásával mondta
el, Matolcsy teljesen kiegyenesedve és mereven ült a helyén és csak
nézte.

– Majd egyszer elmondom… – szólt az asszony és két kézzel két felé
simitotta az arcát s ugy hagyta azt a tenyerében, mint egy beteg csibét…
Sápadt volt s fakó… s Matolcsy most megint szerelmes volt bele… már
ismét gyöngéden és meghatottan nézte s ugy szerette, hogy ennyire öreg
és fáradt és ráncos a szeme… ugy szerette, hogy tul van a szerelem
lehetőségén s most már kételkedett benne, hogy az asszony megcsókolta
őt…

– Kis falu papnéja… mondta magában, – mennyit szenvedhetett, mit élt…
egy kis papné… és mi lakik benne…

– Márta, Márta! – kiáltott aztán, kis szünet után az asszony. Mintha
kész volna, megönnyebbült volna.

– Anyukám, anyucikám, – kiáltott vissza a tornácról a kislány, aki nem
találta őt.

A papné a kézimunkáját ölbe vette, kiteritette. Mosolygott, befelé
mosolygott, egyszer sem nézett a fiatal emberre. Valami állandó mosoly
volt az ajka szélén, amely emlékeztetett most a keleti szobrok
érzékfeletti mosolyára.

– Jé, maga itt? – sikoltott fel Márta.

Matolcsy félszegen állott fel.

– És hogy kuttognak itt!… no de milyen csendben lappangtok, anyuci!

– Kezét csókolom, – mondta Matolcsy, a hangja idegesen rekedt volt.

A papné fel sem nézett, az arcán még erősebb volt a dermedt mosoly.

– S milyen csönd! A tiszteletes ur talán prédikál? – szólt a kislány,
aki csak ugy összevissza beszélt s profán volt, mint egy kismadár.

– Mit csinál Margit? – szólt az anya, aki gyorsan felpillantott s a
fiatal ember arcán megnézte, mennyire üdült fel a lány csacsogó
napsugaras hangjára.

– Jaj, az egy drága teremtés, – szólott Márta. – Ugy hijtam, hogy
jöjjön… – s kicsapta az asztalfiókból a saját kézimunkáját az asztalra –
tele csapta vele, lányillattal, lányfényességgel a fiatal ember szemét.

– Szeles vagyok anyuci?… Bocsánat: szokásom…

Érezni lehetett rajta, hogy erővel csacsogni akar.

– Miljő kérem, husvétkor kezdtem: husvétra már készen is lesz…

A fiatal ember enyhén mosolygott, mint bácsi a gyereken.

– Egészen az apja, – szólt a papné kissé feloldódó könnyebb mosollyal.

– És ez egészen a mama, – feleselt a lány a kézimunkáját mutatva, –
minden öltés anyai felügyelet alatt készült, kérem.

Szélesen és vidáman nevetett, apró fehér foga a piros inyekkel viritott.

A fiatalember ugy türte a furcsa szókat, mintha rozmaringszállal
csapkodták volna, minden ütésnél illatot érzett.

– Jaj istenem, csak már egyszer olyan hibát tudnék csinálni, hogy a mama
megvonná tőlem az örömet, hogy kézimunkázzam.

Matolcsy kissé fölnevetett:

– Nálunk volt a püspöki hivatalban egy… kollegám… – mondta halkan,
simán, – aki nagyon nem szeretett irodában dolgozni s ahányszor
berendelték, mindig csinált valami baklövést, csak hogy kitiltsák… Nem
szeretett az illető ur az iróasztal mellett ülni, számokat összeadni,
azt különösen nem…

– Hát annál jobb is kurizálni, – szólt Márta.

Matolcsy odalesett a papnéra.

– Nem is volt rossz gusztusa, – folytatta pityegve Márta, – gratulálok
annak az urnak. Küldje ide.

Ugy tett s ugy kacsintott, hogy egész biztos benne, hogy az „illető ur“
itt ül. Miklós most először életében, magára vállalta egy idegen ember
léhaságát.

A papné föl is nézett. Csak egy igen kis pillanatra vetette föl a
szemét, de Miklós rákvörös lett.

– Ha találkozik vele, adja át neki szives üdvözletem, – mondta Márta.

– Jó, – bökkentette Miklós csakazértis.

– Kezet rá.

S odanyujtotta kezét. Miklós mit tehetett, nevetősen odanyujtotta a
kezét. Abban a pillanatban mikor a lány kemény kis barna kezét megfogta,
a papné ujra fölnézett s ő ujra még egy fokkal vörösebbre gyult ki.

A kislány elkapta a kezét s ugy tett, mintha a selymek közt kutatna.

– … Pardon a lábára léptem? – mondta pár pillanat mulva, s a szemébe
kacsintott.

– Kérem…

– … s egyszersmindenkorra elengedem, – kacagott fel a kislány végre
kibuffanó nevetéssel s a válla közé huzta a fejét. – Mint a multkor
Görömbey bácsi… – s elkezdett hahotázni. Annyira furcsa s feszült volt a
hangulat, mint az iskolában délutáni vallásórán… Itt volt a multkor, és
igy véletlenül rátanáltam toppanni a lábára. Pardon! mondom, azt mondja,
csak tessék!… Nahát abban a pillanatban csak az Isten őrzött meg, hogy
szót nem fogadtam s jól rá nem ugrottam szelességemben a lábára, de jól:
a tyukszemére, sarokkal! aj de finom lett volna…

S elkezdett menthetetlen vigsággal hahotázni.

Miklós nevetgélt, halkan, fojtva a kacagást, s hirtelen eszébe villant,
hogy ugyanilyen anyásan nevetgélt az előbb az ő csacsogásán a papné,
mikor a nagyapjáról diskurált.

A papné megreszketett valami hirtelen rémülettől s a lányára nézett,
oldalról, lefelé fordult szemmel s várakozó ellenségességgel, a lányára,
aki virult, mint virág a napon.

Egy kis csönd volt.

– Ismeri Pap Jancsit? – kérdezte egyszerre Márta.

– Azt a hosszut, – mondta gyanakodva Miklós.

Márta hangosan felkacagott.

– Épen azt: gólya fészkel a tetejébe… Most tette le a káplánit.

– El is bukott.

– No nézze az nem is lehet.

– Miért?

– Nem is mert neki menni.

– De jól ismeri.

– Ja, már kétszer volt itt legátus.

Márta kissé felhuzta a szemöldökét, elgondolkozott felpittyesztette az
ajkát.

– Hát az olyan gyáva? – mondta magát megcáfolva s némi érdeklődését
elárulva. Aztán hirtelen szokott váratlan nevetésével mondta: – De csak
a professzoroktól fél…

– A lányoktól nem? – mondta Matolcsy s érezte, hogy ennyire közvetlen s
egyszinvonalon még sose volt lányhoz.

– Na! – kiáltott fel Márta s végnélkül kezdett vihogni, mintha a
nevetése emlékekbe fulna.

Matolcsy ellenségesen emlékezett vissza Pap Jancsira, aki két évvel volt
nála lejebb s hirtelen éles szemmel kereste a Mártácska arcán valami
sebtiben, sötétben odalopott csóknak a helyét.

A papné szigoru szemmel nézte most a fiatal ember arcát s látta, hogy
most nem veszi észre, hogy ránéz. Vér szökött fel az agyába s egy
pillanatig összeszoritotta fogait, akkor a lányra nézett:

– Margit semmit sem üzent?

– Mit?

Kis csönd lett.

– Ki az a Margit? – kérdezte Miklós, mert érezte hogy el kell háritania
valamit magáról.

– Az uj tanitónőnk! – szólt gyorsan Márta, – nagyszerü lány.

Az asszony ránézett:

– Az nem „nagyszerü lány“, az egy tökéletes kis teremtés, – mondta. –
Most végezte a tanitónőit, olyan fiatal, hogy a diplomáját még nem is
kapta meg, de olyan önálló, hogy eljött hozzánk… és kifogástalanul
megállja a helyét… Karakter… Finom, eszes és amellett naiv, bájos,
komoly lény, ugy tud gondoskodni magáról!… Mondhatom, nem ismerek hozzá
hasonló nőt: ideálja annak, milyennek kell lenni egy nőnek… sőt egy
igazi embernek…

Mikor azt mondta, hogy milyen jól tud gondoskodni magáról, Miklós ujra
elpirult és felvillant benne, hogy ez a tanitónő… ez az a titok, amit az
öreg papné neki akar ajándékozni, amivel meg akarja menteni, uj sinre
vinni… valahogy az első villanatban kellemetlen volt, de már a másikban
mindaz az érzés, amit fel tudott benne kelteni a papné, reményt a
jövőben, hitet az okosságában, az mind áthárult az ismeretlen fiatal
lány felé s már akarta látni, már huzódott feléje… s félt tőle, már
röstelte magát előtte.


V.

A vacsorának vége volt, kissé lustán és elbágyadva nézte a morzsákkal
teleszórt asztalt, a fehér abroszon néhány fehér tányér csillogott s
poharakban a sárga bor.

Már ködös volt kissé a feje az aránylag bőven bevett alkoholtól. Délután
is ivott, most este is. Mélyen le volt hangolva, de igyekezett békésen
mosolyogni.

Az öreg pap beszélt, pohara fölött az asztalra könyökölt s öblösen
mondta:

– Én politikával nem foglalkozok. Mit nekem a politika. Az is szamár aki
beleüti az orrát. A politika barátom az szép is volna, jó is volna,
csakhogy nem lehet ott semmit se csinálni… A nagybirtokosok… Voltam én
már választási elnök is, voltam kortes, voltam minden: bár ki tudnám
magam huzni belőle… Vót egy nyári választás: mikor az embernek legtöbb
dolga van, akkor neki kell állani, hogy a grófot megválassza a nép… vagy
Tuhutum Zsigát, vagy… Ardayt… szóval valamelyik nagybirtokost, akinek
még ez is kell… vagy ha nem kell nekik, hát az, akit ők maguk helyett be
akarnak küldeni…

– Hja a dzsentri uralom, – mondta Miklós, aki gyakorlatból még semmit
sem tudott erről a kérdésről, ellenben, mint minden debreceni diáknak,
ki volt alakulva valamelyes, történelmi tanitásokon alapuló kissé
konzervativ felfogása, amelyet egy kevés uj és szociális idea tarkitott.
Amolyan „negyvennyolcas“ ideologiába oltott modern szocialista szavaló
volt, mint a többiek: aki még azonban nem vont le konzekvenciákat. Azt
hitte a fején találja a szöget.

Az öreg pap kicsit, kicsinylően elmosolyodott:

– Dzsentri!… kedves öcsém… a dzsentri uralom: az csak olyan pictus
masculus: a dzsentri uralom csak arra való, hogy végrehajtsa a
nagybirtokosuralom akaratát, az csak egy olyan adminisztrativ gépezet.
Hát persze igy együvé vannak forrva, mert egymást támogatják: a nagyurak
fenntartják ezeket, ezek meg szolgálják azokat… De istenigazába ugy van
a valahogy, hogy a grófék nagyon tartózkodnak a dzsentritől, sőt
mondhatnám sokszor nem is palástolják, hogy mennyire megvetik őket… Azt
hiszed, hogy csak egy Arday is egyenrangunak nézi magát a
vármegyeiekkel, a szük zsebü köznemesekkel? pláne, aki hivatalból él?
pláne amék rusztikál százötven holdon? s maga hányja a trágyát a
szekérre?… A dzsentrit, azt barátom a polgárság tartja fenn: mert az nem
tudja, hogy hogy áll a bál… a polgárságnak a közvetlen elnyomója még
mindig a dzsentri, hát ő annak jár a kedvébe… Ő csak azt tudja, hogy
minden megyei hivatalnok dzsentri… szolgabiró, vicispán, árvaszék, mind…
mert a vármegye még ma is olyan, mint egy középkori lovagvár, olyan mint
egy külön falu… a falu közepén… és aki ennek tagja, az itthon van… annak
privilégiuma van… annak lehet munkanélküli hivatalba jutni s az benne
van abban a maffiában, amelyik a politikai hatalmat a markában tartja,
monopolizálja… igy az egész államot… Épen ezért ezek még most is az urat
játszák s egyszerüen megvetik a termelő munkát… ezek csak uszni akarnak
a meleg napos vizben… s ha valaki megpróbál velük konkurrálni a
mandátumoknál, vagy az uri szinekuráknál, hát az arrogáns betolakodó…
azt ki kell dobni: mert Árpád apánk azért foglalta el ezt az országot,
hogy Kecskeméthy Jóskának kárbecslő hivatala legyen, mikor elment a föld
és hogy Ardaynak kitartó lelkes választója legyen az a hatszázötvenöt
nagygazda, aki itt választani szokott.

Éles volt és epés, de épen ez ugy tünt föl a beszédében, mintha
személyes harag volna benne.

Matolcsy nem tudta mért, de ahányszor az Arday nevét kimondták, mindig
megijedt: mintha nem illenék ezt a nevet ebben a házban kiejteni…

– Én még nem ismerem ezeket a dolgokat, – mondta s kissé borzadva
gondolt rá, hogyha meg kellene ismernie.

– No én meg már meguntam: torkig vagyok vele, hogy ugy rendelkeznek az
emberrel, mintha kocsisa volnék, bérese, vagy gazdatisztje… Kiadja a
parancsot… nem is lehet arra gondolni, hogy az ember ellenszegüljön… Itt
a pap az uraság cselédje, az orvos az uraság cselédje… az orvos a
grófnak a tanyáira jár, körorvos és ő látja el az összes beteget a gróf
minden tanyáján: kap érte fizetésül százötven forintot egy esztendőre!…
Ezért meg kell neki tenni legalább száz utat, kocsin, télen, nyáron,
esőbe, hóba… Hát kérlek ez az orvos nem szólt semmit, végezte a dolgát,
de elkezdett olyanokat mondani, hogy a cselédlakásokat fedni kell, mert
behull az eső, dohos a fal, penészes, virágzik a tüdővész, hogy épiteni
kellene uj házakat, patikát kellene felállitani, járványkórházat
követelt… Micsoda! kikiáltották cucilistának, a grófkisasszony nem
engedte hogy megfogja a pulzusát… szóval el kellett mennie: pedig
körorvos, semmi köze a grófékhoz, csak ép az volt az uzus, hogy a
körorvos százötven forintért levette azelőtt a grófék fejéről azt a
gondot, hogy még a cselédségre is kell gondolni… Itt a csendőr is az ő
szolgájuk, komenciót kapnak az uradalomból, tüzifát, bort, szántót,
kaszálót, káposztást… tessék akkor feljelenteni az uradalmat, hogy
tüzveszélyes… Az én parasztomat megölik a büdösök, hogy ha kifolyik egy
dézsa viz az utcára, vagy ha nincs tele hordóviz az udvaron: menjen be a
grófékhoz és nézze meg mi van ott… A csendőrnek nem szabad belépni a
grófi területre: ez igy van hallgatólagosan elintézve…

– És ezen nem is lehet változtatni? – kérdezte Matolcsy, akiben kezdett
felgyülni az indulat.

– A, fenét lehet. Ki változtat rajta, én változtassak?… Én, a pap, én
tegyem ki magam valaminek?… Édes fiam: a vármegyével szemben mindenki
gyáva és mindenki alázatos… Itt vannak ezek az ujak, a bérlők, a
kereskedők, a gyárosok: ezekbe még annyi önállóság sincsen, mint egy
parasztba, mert a magyar paraszt bizony a szemébe néz az urnak… no, nem
is szeretik… Bent a városban is: az ujjadon megszámolhatod a nagy
családokat és ugy uralkodnak az egész polgárságon, mint a koronázatlan
királyok… Az ő kaszinójuk az uri kaszinó, az ő társaságuk az egyedül
elegáns társaság, ami az ő kobakjukba bekerült: az az uri emberekre
egyedül irányadó gondolat, az ő politikájuk az egyetlen hazafias és
nemzeti politika, az ő klikk-érdekük után igazodik a falusi, a városi, a
megyei, vagy a vidéknek s az egész országnak a politikája… Hü, az a
kereskedő, vagy iparos, akivel kezet szorit egy ur: arról azt nem lehet
lemosni, azt a boldogságot, a zsidó ügyvéd aki tarokkozhat az
asztaluknál, a fiatal lateiner orvos, aki ingyen gyógyithatja őket, a
lapszerkesztő, aki az ő dolgaikról dicshimnuszokat irhat: az mind meg
van dicsőülve, hogy ő abban a boldogságban részesülhet, hogy… A
bankigazgató, akit választás előtt ebédre hijnak meg, és az asszonyok,
ennek mindnek az asszonya, akikkel a dzsentri hölgyek néha, közös
jótékonyságot csinálnak, persze a letegeződés és a vizit-visszaadás
kellemetlen formaságainak mellőzésével… Van itt fiam, valami nagyszerü
dolog, ami tulajdonképen imponáló… ezek az urak: ezek tudnak urak lenni.
Ha nem tudnak gazdálkodni, ha nem tudnak okszerüen földet müvelni (ezer
esztendő óta egyébből nem élnek s még ezt az egy mesterséget se tudják.
Akárki, aki elfogulatlan fejjel neki megy a gazdálkodásnak, három
esztendő alatt szebb eredményt produkál, mint ezek az évezredes gazdák…)
Hanem ahhoz az egyhez értenek, hogy kell urnak lenni… Maguk közt
fesztelenek és kedvesek és vidámak és aranyos népek: de ahogy a katona
megismeri száz lépésről a katonagallért, hát ezek megérzik száz
lépésről, hogy hány őse van valakinek és milyen elbánást érdemel… ha
közülük való, az első percben frer et koson, ha nem közülük való, akkor
lehet szép, lehet müvelt, lehet gazdag, (no ezt az egyet még
megbocsátják ugyahogy) de olyanok hozzá, mint a jégcsap… Nem árulják el
a kasztot… Azokat a nagy kegyeket is: hogy néha szóba ereszkedjenek
egy-egy közönséges, maga erejéből lett polgárfélével, csak a polgárság
legbefolyásosabb rétegeiből valók kapják meg, de a kisebb polgárságról
nem is vesznek tudomást… elég a kolomposokat magukhoz édesgetni… A
többinek csak ki kell adni a jelszót, hogy „veszélyben a haza!“… és ha
ez mind nem használ: akkor jön a „társadalmi bojkott“… lovagiasság… Mert
ha a főbiró valakinek nem köszön: akkor az lőjje főbe magát… Az öcsémnek
öt neveletlen gyereke volt és nem akart párbajozni Töhötöm Bandival, aki
a kaszinóban mindig arról adomázott, milyen nagyszerü vadász… Azt mondta
az öcsém: ha én meghalok az én gyermekeimre még egy rongyos nyomorult
vármegyei jegyzőség sem marad… legfeljebb dijnok lehet az adóhivatalnál:
nekem élni kell… megjegyzem, bevallom, hogy az én apám iparos volt,
olyan mint a többi mesterember, vasárnap ivott, hétköznap dolgozott,
mint egy állat, egész életében nem volt semmije, élt egyik napról a
másikra: de minket kitanittatott… én pap lettem, aztán én segitettem az
öcsémet: ő ügyvéd lett… De én meg is mondtam az öcsémnek, az istenért,
meg ne tedd, hogy ne párbajozz: vagy meg vagyunk halva, mindaketten…

Valami nyugodt derüvel nézett maga elé, aztán tele töltötte a poharakot
s felhajtotta a magáét. Miklós alig izlelte meg a borát.

– Hát bizony kedves öcsém, – törülte meg nagy kopasz fejét ez a
robusztus nagy ember, akiben csupa realitás volt minden érzés és
gondolat s hiányzott a humor, a játékos kedv, a könnyü szórakozás és
mégsem volt komor és nehéz: egy darab hatalmas magyar élet volt,
rendithetetlenül erős és termékeny, napsütéses és igy sulyos kötött
talajával is derüs, – itt nem lesz jó okoskodni. Szemet kell hunyni az
uri panamáknak és ne tessék kokettirozni a hazafiatlan elemekkel…
Utóvégre olyan keveset kivánnak tőlünk, annyit csak meg lehet tenni,
hogy szótlanul engedjük, hogy az elegáns, uri bruderek elfoglalhassák az
ő szolgabiróságaikat és képviselőségeiket s hogy a közügyeket, meg a
vadászataikat elintézzék… Ne demagógoskodjál: ha ugy látod, hogy ezt
elsősorban a paraszt sinyli meg, mi közöd van neked a „buta és sunyi“
paraszthoz? illő szerénységgel lelkesedjél azért a politikáért, amit ők
esetről-esetre kijelölnek a számodra és siess bizalmat szavazni, ha
valami Katilina-féle existencia meg akarná zavarni a vármegye
hagyományos egyetértését és bizodalmát a főispán providenciális
bölcsességében. Ezt a kis szolgálatot csak megteheted azoknak, akiknek
ősei oly szivesek voltak, hogy Árpád apánkkal elfoglalták neked ezt a
tejjel-mézzel folyó szép országot… pszt… arról pedig egy szót se, hogy
az Arday nagyapja Bach-huszár volt és hogy az egyik főbiró ur nagyapja a
velünk különben is rokon kazárnemzetséghez tartozott… Fő az, hogy most
is éjjel-nappal őrködnek a hon épségén… Ilyenformán édes fiam, ha
megteszed eme hazafias kötelességeidet: ne félj, nem lesz semmi baj az
adókivetésnél, elveheted a tanitónőt s gyermekeid lehetnek kvantum
satis, csak bird faluról neveltetni őket: a kislányod felléphet az
intézetben az alispán kisasszonnyal élőképben, a sógorodat behozhatod
körorvosnak, ha nincs épen nagyobb protekcióju jelölt, de ha már
sikerült megmutatni, hogy mégis valaki vagy, majd a nemzeti
ellenállásnál, vagy az árvizkárosultak segélyezésénél bizottsági tag
lehetsz és ha bajba kerülsz… elvégre gyarló állat az ember, –
számithatsz a feljebbvalók jóakaratu elnézésére…

Az öreg ur megtörülte a homlokát, nagyon melege volt s ejtőzve ült nagy
karszékében, amely gyékényfonásu volt s a széles támlája gömbölyüre
kopott, mert folyton markolászta beszédközben.

Miklós szerette volna megkérdezni, hogy vajjon ő mennyit vont le saját
magára nézve ezekből az elvekből, de nem akarta megbántani.

Csak valami mély lehangoltság maradt rajta az egész beszélgetés után. A
papné szórakozottan nézett maga elé, s egész este nem mozdult, mintha
elvesztette volna magát, mit sem hallott az ura beszédéből, nyilván
számtalanszor hallotta már s egészen ismerte s még jobban ezeket a
dolgokat s nyilván régen levonta magának a konzekvenciákat, nemcsak az
elmondott igazságokra nézve, de az urára vonatkozólag is, aki
megbékélten tudott élni ez elvek mellett. Márta egy ideig hallgatta a
beszédet, a nélkül hogy a legcsekélyebb érdeklődést keltette volna az
benne, aztán a képeslapot forgatta s nézegette, ami most jött a délutáni
postával.

Az a közönyös, unalmas elteltség fogta el, mint mindig az embert, ha
olyanok ontják magukból a fáradhatatlan életbölcsességet, akiket
valamely benső figyelmeztetésre nem fogad el az ember sem bölcsnek, sem
méltónak ilyen igazságok hirdetésére. Ugy hat tehát a beszédjük, mint a
verkliszó vasárnapi forró délutánokon.

Mért élnek egyáltalán az emberek, vagy ha élnek, mért nem élnek
emberileg: mért él mindenki nyomoruságok, bajok s lelki kétségek között,
amit ma a papné feltárt lelkéből, elég lett volna egy életre tünődésre
és meghatottságra s még sem fakadt szeretet belőle, talán csak szánalom,
vagy az sem, inkább valami kis tisztelet és respektus e nő belső
értékeivel szemben, amit a pap beszélt, az elég lehetett volna rá, hogy
arra birjon egy fiatal embert, hogy kivándoroljon ebből az országból és
embergyülölővé tegyen s mindaz egész elvesztette előtte, benne a
hatását, mert egy pillanatig sem érezte meg a férfiunak lelkét, aki
vállalja a gondolat felelősségét, talán kissé mégis örült az
értelmességének, amely ezt a mezei gazdát valamivel magasabbra emelte
előtte, mint amennyire eddig taksálta. S a kislánya, ki most hangtalanul
s nyomtalanul volt jelen ebben a családi társaságban, ezen a furcsa
falusi éjszakán, ahol mindenki távol és külön volt egymástól,
gondolataiba vagy belső életébe rejtőzve s az unalom sivatagjai
választották el őket egymástól… Ez a kislány is idegen és senki volt az
ő számára. Kacagó kis arca, mint a szomszéd kertjének értéktelen kis
virágja, kis lelkének illata, mintha egy pillanatra messziről idecsapja
a szél: kellemes egy izig, aztán elfeledi az ember s nem gondol utána,
honnan jött, mi az…

Hogy élnek, s hogy élnek ezek az emberek… Mért, mire? hogyan?… Semmi
közük egymáshoz: igy élni valaha!… idegen nővel az oldalán… idegen
gyermekekkel körülvéve… a nyugalomban maradhatás boldogságát edzett
közöny köpenyében védve… elszigetelt érzésekkel, hogy soha ki ne süljön,
ki ne robbanjon semmi, hogy csak a levegőbe tünjenek el, áramveszteségbe
csapódjanak le a felgyült feszültségek… Mért beszélne másért a pap, mért
öntene ki magából ily keserü és sulyos gyülölettől áradó dolgokat,
amelyeknek egyetlen mondatáért sem állana helyt szükség esetén… egyetlen
szavát nem fedezné vérével és életével: de meg kell könnyebbülnie; kell,
hogy legalább felelősség nélkül kiadja magából azokat az érzéseket,
amelyek a hallgatag és gondolkodó embert szét tudnák vetni…

– És ezen változtatni nem lehet s nem fognak soha, mig csak a mai világ
fennáll: Ha államositják is a megyét, akkor is csak ezt fogják
folytatni: ki hozza a voksokat, ha nem lesz meg az edzett kortes faj.
Azt nem lehet rábizni másra, csak a dzsentrire, mert ez tudja… Ez
barátom, ez egy elsőrangu mandátumgyár: megérdemlik a megyétől, hogy az
meg stipendiumos tápintézetük legyen.

Matolcsy idegesen helyeselt s bólogatott s közben arra gondolt, hogy a
papné mentő angyalnak adja magát: s nem hivta meg vacsorára a kis
tanitónőt… Pedig annak a kedveért maradt, azt hitte, ez lesz az ajándék,
amellyel meg akarja őt lepni…

Ah, ez az egész nap: elveszett az illuziója saját magában, kiábrándult
az értekezése nagyszerüségéből s mint büzhödött holttömeget őrzi már
csak a sok papirt a zsebében, fél, hogy napfényre ne jöjjön csak a nyoma
sem… Kiábrándult az emberi jóságból, a női sziv angyali valóságából: a
papné, a vén asszony, személyi vonzalomból játszotta a fenkölt lelket…
Kiábrándult a jövendője minden lelkesitő szépségéből: unalmas, tespedő
élet, fásult és elgyötört sziv kilátástalan tengődése…

Szótlan, mosolyt erőltetve koccintott a házigazdával s elforditotta a
szemét, hogy megelőzze a papné meleg pillantásait, amelyeket olykor
kénytelen volt elfogni és valami hazug szinleléssel viszonozni…

Csüggedten nézett maga elé, mit vár ezektől: mindenki csak kapni akar s
adni soha soha, ezt már tudja jól… Mit adhat egy fiatal ember, akitől
elrabolták már mindenét: az életét, az illuzióit, a jövő álmait…


VI.

Amint reggel felébredt, már szomoru volt.

Idegen helyen ébredni mindig kellemetlen, sajnálta, hogy tegnap délután
itt maradt: haza kellett volna mennie. Most napfényen, melegben, emberek
szemeláttára visszagyalogolni a falujába… Jobb volna misszionáriusnak
menni a vadak közé… Legyintett: az sem volna jó…

Kinn marhák bőgtek az udvaron s amint ingben az ablakot kinyitotta, a
tegnapi cselédlány ott állott s rávigyorgott.

Egy ideig szórakozottan nézett a lányra, akkor észrevette, hogy jól esik
neki. Friss volt, ruganyos, olyan ártatlan és reggeli vidámságu, mikor
már régen tovább ment a tehenekkel, még mindig érezte a piros arcát, a
vizesen fésült, hosszu fonatban vállán lógó barna haját, s arra gondolt,
mikor kap már egyet ezek közül a nők közül, akik oly csodálatosan
hemzsegnek, nyüzsögnek az életben s az ember nem tudja, voltaképen mik
is, mire valók, mért vannak egyáltalán…

Leült az ágy szélére. A kollegiumban lustán szokott öltözni, ha
vakációja volt, egész nap ellógott mosdatlanul, fésületlenül… Most csak
a friss viz ébresztette fel… Amint belenyult, előbb összeborzadt, aztán
szerette a hideg vizet, ahogy a testét végigizgatta… Soká mosdott,
mosakodott, öblögette magát, kezét, karját, nyakát, fejét, mint a kacsa
s egészen felfrissült… Mikor már meg is törülközött a vastag, puha,
bolyhos szövésü kendőben, egész más ember volt. A törülköző végére az
volt kivarrva: „Jó reggelt!“ Bizonnyal Mártácska: látta, hogy feküdt a
puha nagy kendő a lányka puha ölében… A cseléd szokta erős markában
mosni: látta, hogy mozog a lány teste a mosóteknő fölött…

Már fel volt teritve az asztal a tágas előszobában, mikor kijött.
Aranyszegélyü kávéscsészék voltak felrakva, sárga abrosz, sárga
szervéták, egészen könnyü és finom szin… Milyen vidám s üditő; mindig
gyülölte a sárga szint, félt tőle, a nagyanyja valaha, kisgyerekkori
emlék, zsidószinnek mondta: azóta valami megvetés volt benne a sárgára s
most egész el volt tőle bájolva, uri és finom és jóleső volt neki.

A kutyája állott a küszöbön s boldogan ugrott a térdére… Kicsit
undorodott a kutyától, félt is tőle, nem szerette: ugy tartotta maga
mellett, mint egy ellenséget, állatot, vadat, félelmes emlékét
állatiságunknak, nem tudta emberszámba venni, pedig ember érzéssel, mint
életnyomorultat tartotta el. S nem tudta állatnak, rögnek, fadarabnak
tekinteni: gondot okozott neki, ennie kellett adnia?… S a kutya félt
tőle, sohasem bizalmaskodott, nem értette, most mi ütött hozzá: aztán
meghatotta a dolog… Szegény kutya, ez is idegenben érzi magát?… s igy
megörült, hogy meglátta a maga ismerősét?…

– Szervusz, – mondta neki elmosolyodva s leháritotta magáról.

A kutya azonnal, a legkisebb ellenállás nélkül félre kotródott s ez
megint meghatotta. Hogy nem neveletlenkedik, nem erőlteti a szeretetet,
a testi érintkezést, ami pedig ugy látszik, annyira jól esik neki.

– Szervusz, – mondta ujra s olyan gyöngéden, amilyen hangot még sohasem
adott, – te bolond, te… – s megsimogatta a kutya kerek fejebubját… A
kutya csaholt és ő neki könny szökött a szemébe.

Aztán megszagolta a kezét, büdös volt a kutya szőritől, fanyalogva
mosolygott:

– A jósziv nem veszi el a büzt… – mondta aforizmásan.

De egész megenyhülten ment ki a tornácra.

Milyen nagy gazda ez a pap! Szép nagy ház, oszlopos tornác, derék tágas
udvar s bent finom uri butorok… Az ő nagyapjánál, azazhogy az apjánál
(mert hisz ez szegény ugy élt, ahogy a nagyapjától örökölte az életet)
hire sem volt efféle uras módnak, csupa ócska holmi, sötét, közönséges,
megunt polituros butorok… Ha ő megházasodik, modern butort vesz… Még
ennél is modernebbet, amilyen itt van… Ah, megtudná ő mutatni, hogy kell
élni…

– Jó reggelt!

Persze, hogy Mártácska volt.

– Kisztihand, ilyen jókor fenn van?

Márta csengően, édesen felkacagott.

– Mikor volt az!… Maga valami álomszuszéknak tart engem?

– S maga rossz embernek tart engem?

Mártácska elgörbitette a száját s huncutosan szólt:

– Nahát nem épen a legjobbnak, – nevetett, – de én olyan jószivü vagyok,
hogy még magáról sem tudok rosszat feltenni.

– Püff, – mondta Miklós önkéntelen s ezen mindketten soká nevettek.

– Márta! – szólt bentről a papné.

– Tessék?

Márta beszaladt s Miklós illőnek találta, hogy körülnézzen egy kicsit az
udvaron, kissé pedig menekült a papné reggeli mosolya elől.

A tehénistálló előtt egy öreg magyart látott, szemébe huzott széles
kalapban állt, a kalapja száz esztendős lehetett, nem volt se zsinórja,
se formája, vastag s fényes volt, mint a bőr, feltünt neki értelmes
arca, nagy horgas orra.

– Jó reggelt.

– Aggyonisten, – mondta az ember s az ujját a kalap széle felé
billentette.

– Hány darab marha van?

– Tizennyolc.

Benézett az ól ajtaján s a trágya éles és nem kellemetlen szaga melegen
csapta meg. Kint párás volt s kissé éles a levegő, vizcseppek özöne volt
lecsapódva a pókhálókra s a füszálakra.

– Most nincs itthon csak három darab, – mondta az ember.

Miklós nem értett hozzá, nem bánta. Neki az is mindegy lett volna, ha az
egész istálló tele van.

– Maga ide való? – szólt inkább az emberhez, aki kicsit idegen volt
neki, formára, jó pásztor-alak.

– Nem én, uram. Szikszóra, ha tudja hol van.

– Kassa mellett. Tudom.

– Arra, a.

– Hogy kerül ide?

Az ember kissé megmozdult. Olyan nyugodtan állott, mint egy nomád
törzsfőnök.

– Elhozott a balsors… Mer hogy nálunk a napszám kicsi volt, huszonöt,
harminc krajcár, egynehányan felszedelőzködtek, hogy gyárba mennek
Miskócra… Nekem is mondták: gyüjjön Gábor bátyám, forint huszat
keresönk… Igy elgyüttünk. Gen de szappangyár vót, osztán má másnap
négyen elszöktek a szagtól, csak magam marattam e, egy valamékkel… De
nekem is elég vót három hónap, akkor ugy került, hogy ehhez az Ardayhoz
kerestek aratókat azon a tájon. Azokkal elgyüttem. Ott vótam őszig,
beálltam. Gen, de nagyon keveset fizetett, csak hat forintot egy
hónapra, abbul nem lehetett megélni. Oszt ez a tiszteletes ur meg
megszólitott, hogy gyöjjek hozzá, kapok bennkosztot, meg öt pengőt. Hát
ez mégis jobb.

Miklós csodálkozva nézte az embert. Az arca piros volt, tele volt,
nyugodt volt: de minek él ez az ember? Öt pengő meg bennkoszt…

– Komenció van? – mondta, – fejelés csizma…

Ugy mondta ezeket a szavakat, ahogy visszaemlékezett gyerekkorából a
cselédfizetésekre. Ezeket a szókat szokták emlegetni.

– Nincsen semmi, – szólt az ember – csak öt pengő, meg bennkoszt. Ezért
a fejelésér hat pengőt fizettem s a nagy csizmáját kicsit előre
mozditotta, csunya nagy bőrdarab volt rávarrva fejnek.

Miklós csak most értette meg, hogy bizonyára bent a konyhában eszik.
Hallgatva nézte az öreget.

– Nincs magának senkije?

– Nincsen bizony uram.

– Felesége? nem is volt?

– Dehogy nem volt, kettő is vót nekem. De micsinájjak, ha elhaltak. Mán
került vóna, hogy megházasoggyak, dehát, minek az, hogy az embert egy
szuette sátorkaró várja otthun…

– Hány esztendős, – kérdezte tünődve Miklós.

Az öreg megemelte a kalapját:

– Istennek hálá, hetvennégy.

– Hetvennégy! – kiáltott fel Miklós és szinte ijedten nézte az öreget,
akit ötvennek se gondolt. – Isten éltesse, – tette hozzá.

– Köszönöm, – mondta az öreg s ujra megemelte kalapját, a feje egészen
kopasz volt, fehér a kalap alatt s ősz hajszálak libbentek meg tar
szélén körül.

Miklós tünődve, kutatva, szomoruan nézte:

– Gyereke nincs, nem is volt?

– Dehogy nem vót kedves uram, vót nekem kettő. A nagyobbik fiamra
rászakadt a bánya, ott veszett, a kisebbik fiamat agyonlőtték a
csendőrök.

– A csendőrök… Mért!?

– Hát, vadra járt… vadászott… nagyon ügyes gyerek vót… Nem vón nekem
semmi bajom, nem kellett vón nekem vén fejjel a szülőföldemről
elbujdosni, ha csak ez megvóna, már épen házasodott… De igy aztán nem
lett nekem menyem, nem vót aki mosson rám.

Miklós dermedten, komolyan, megdöbbenten nézett az öregre. Nem, annak a
szavában semmi panasz, semmi keserüség, semmi indulat, semmi érzés:
nyugalom volt benne és tény.

Megdöbbentő volt.

Miklós ugy állott szemben vele, mint a természet előtt: ahogy nem birja
megérteni az emberi ész, hogyan, mért s mire nő a fa a földön, s a felhő
az égen s a könnyü szél, ami az arcunkba csap: ugy nem értette meg az
öreg magyar vas természetét, elpusztithatatlan fizikumát s bánattalan és
nyugalmas lelki alkatát.

– Tiszteletes ur, tessék jönni fröstökölni, – mondta mellette csendesen
és tisztelettel ugyanaz a cselédlány, aki már kétszer feltünt neki.

Ránézett. Ugyanabban a féligpiszkos ingben volt, amiben tegnap,
ugyanabban a piros szoknyában s az az arca szemérmesen és idegenül s
mégis valami csodálatos közvetlenséggel bandzsalitott rá.

Miklós szórakozottan megfordult, ott hagyta az öreg magyart, aki
rendithetetlen nyugalmával állott tovább az istálló ajtajában… Mire
vár?… Itatni akar… vagy egyidős a Természettel?…

– Igazán menjek? – mondta váratlanul Miklós a kis cselédlánynak, aki
előre eresztette őt.

A lány fölpillantott rá, s elvihogodott.

– Hát, – mondta, s lesütötte a fejét.

– Hogy hijják? – mondta aztán Miklós s a vére pezsgett.

A lány ujra felnézett s ő elpirult.

A lány pedig oly furcsán lesett fel s már volt a hangjában valami, ami
több, mint a természetes bizalom s kevesebb, mint a tisztelet.

– Erzsus. Nimet Erzsus.

– Osztán van szeretőd?

Maga sem vette észre, hogy is pattant ki a száján a szó, de ő maga lázba
jött tőle. A lány lekapta a nyakát a válla közé s hirtelen elkezdett
kacagni, de csak ugy befelé a keblébe. Ahogy fordult, megrendült a melle
a kemény ingben. Pici kis mozdulattal a kemény mellecske, csak a fiatal
ember szeme látta s a vére fogta el az izgalmat, lángbaborultan.

Aztán futva előre szaladt a lány, meghajolva, bujva, nevetését
csiklandósan, s csak mikor már szinte a lépcsőnél volt, akkor mondta
vissza egyszerüen s boldog vihogással:

– Nincsen nékem.

S belibbent a konyhába.

Miklós bánta, amit tett. Ha valaki észre vette volna.

– Pfuj, – mondta magában s igen jól érezte magát.

Juj, a papné már megint olyan fenkölt és melankhólikus.

– Jó reggelt kedves barátom, – mondta felderülve, s a szeme kutatóan
csillog.

– Kezét csókolom, jó reggelt kivánok.

– Apa már kint van a szőlőben, – szólt Márta elevenen, – a jövő héten
szüret, most kénezik a hordókat.

Teát kapott, aranyszinü teát. De jó volna istenem, igen gazdag lenni,
kényelemben élni, ur lenni… Hideg sültek voltak felrakva, remek
szalonna, méz…

Mártácska semmiségeket beszélt, ő folyton s jóizüen mosolygott, de egyre
szórakozottabb lett s nem értette, nem hallotta, mi van körülte.

Valamit nem értett. Ez az asszony tegnap azt mondta, segiteni fog rajta…
átviszi egyik sinről a másikra, vagy mit… Egyszerre megrémült: ez a
jóakaratával akar segiteni?… ez csak részvéttel van ő iránta?… ez csak
erkölcsi javakat akar neki nyujtani?…

El is vörösödött erre a gondolatra: arra, hogy ő egyebet is várt? vagy
gondolt?… Hisz az rettenetes volna, az a sülyedés, ha…

Lesütötte az arcát s erősen meredt a csészéjébe s nem látta, hogy az
asszony milyen kimondhatatlan gyöngédséggel nézi az arcát, szakadatlan
és kitartóan…

Márta hirtelen felugrott, kinn kocsizörgés volt az utcán s szokott
kiváncsiságával a tornácra szökött, mint mindig, ha szekér ment el
előttük, azt mind látnia kellett.

– Bódi bácsi, Bódi bácsi, – kiabált hirtelen.

Az anyja ijedten figyelt fel, meg akarta állitani, s kiáltott is neki:

– Márta!

A kislány nem hallotta s nemsokára ragyogó arccal jött vissza:

– Azért se fog gyalogolni! – mondta.

Miklós figyelte az asszonyt, de az most magába volt zárkózva s valami
titokzatos mosollyal hallgatott.

– Az Arday kocsija, – futott vissza lélekszakadva, – kiáltottam neki,
hogy álljon meg, vigye haza a tiszteletes urat.

Matolcsynak fonák volt a dolog s kissé kellemetlen. Már megállapitotta
magában, hogy nyilván Arday volt az az ember, akiről a papné tegnap
beszélt… Folyton ellene beszéltek, ő is, meg a pap is… Nagyon szerette
volna megtudni, nem ő volt-e az asszony első férje… Most leste az arcát,
de az nem tiltakozott ellene, hogy ennek a kocsiján menjen haza, egészen
magába volt zárkózva.

– Melyikből vigyek neki? – lelkendezett Márta.

Az anyja vállat vont.

– Szilvóriumot.

Márta beszaladt a szobába.

A papné egy kis tekercset tolt oda Miklós elé.

– Legyen szives majd otthon irja össze hány darab…

Miklós nem szólt, megdermedt.

– Tegye el.

Erre habozva vette a kezébe a pici csomagot. Oly sulyos volt, hogy
megijedt, pénz volt benne, bizonyos, hogy arany.

Habozva, hogy miképen dobja vissza, hirtelen a markába szoritotta, mert
Márta megjelent az ajtóban, egy hosszu pohárral, amilyet a falusi
korcsmárosok szoktak tartani pálinkának. A pohár szinig volt fehér
pálinkával s ő nevetve mondta:

– Örülni fog az öreg.

Mikor kiment, a papné igy szólt:

– Majd február 18-ra ugyanennyi darabot ad nekem vissza… Ne felejtse el:
február 18.

Miklós meg volt sértve, komor volt, szerette volna visszadobni… Égette
az ujját. Szégyelte visszaadni. Szégyelte megköszönni, szégyelte magát.

– No kedves barátom… – mondta sokára az asszony s szeliden és könnyesen
mosolygott, – meg akar bántani?…

Halálos sápadt lett, a fiatal ember arcán végre meglátott valamit,
amitől kivilágosodott előtte minden: undort látott és rettegést és
kapzsiságot… Látta, hogy ez a fiu nem szereti őt, fél tőle s elfogadja…
És erre összeomlott, össze mint a mumia, ha a friss szél éri… Egy
pillanat alatt vége: s megjelent a szemében az öreg asszony könnye. Oh
mért tette, mért adta, az Arday pénzét adta, egyáltalán hogy feledkezett
el az idő szaváról…

Meghalni, meghalni: bu és bánat fog eredni e pillanatból:… s nem mert
többé fölnézni a fiatal emberre.

Ezt meghatotta az öregasszony hirteleni megvénülése, a szemeláttára
omlott össze… Nem érzett jogot magában, hogy végkép megsemmisitse, hogy
visszadobja neki a pénzt…


VII.

Márta szokott vidámságával, zajongva kisérte a kapuig, ellenben a papné
megtörve és szomoruan nézett utána.

A bakon egy öreg kocsis ül, szijjas képü vén csont, volt a szemében
valami gonoszság, szürke és éles szeme volt s a bajusza kacskaringósra
pederve. A fején fekete pörge kalap, darutollal, a hátán fel volt dobva
a mente zsinórja a gombbal, a lovakat kényesen és kackiásan tartotta s a
lovak fiatalok voltak, izegtek, mozogtak, nyugtalanul.

Nem volt kedve belépni, beülni ebbe a hintóba, visszariadt még egyszer,
mintha a börtönbe indulna rajta, aztán megállott meglepetve.

Fiatal lány jött, elegáns és egészen fiatal komoly lány feléjük, azonnal
kitalálta, hogy ez az a tanitónő, akit az este dicsőitettek.

Habozva várt, mig ideér, mert meg kellett vele ismerkednie.

Márta kissé később vette észre, de abban a pillanatban elsikitotta
magát:

– Margit, Margit! – s aztán futott eléje.

A lánynak vékonymetszésü szája volt, szinte feltünően vékony s finoman
rajzolt, de kicsit éles száj, a szemei finom szemöldök alatt, kissé bent
ültek, kreol arcán piros volt az egészség szine, de az egész lány
valahogy nagyon is higgadt volt s okos, a szemei ugy csillogtak, mint
egy okos kis iskolás lányé, aki mindent tud s épen jelentkezni akar
felelni… Miklós egész szivvel nézte ezt a kicsit torz arcot, a nagyocska
orrot, finom kis állat, sopfos felfésült hajat, ahogy jött feléje minden
disz és cicoma nélkül s még a lépésében is volt valamelyest szokatlan,
olyan hosszukat lépett a harangalaku szoknyájában, ahogy a kisebb lányok
tanulják meg tornaórán az egyenletes katonalépést…

De a mosolyában volt valami rendkivül szivhez szóló, valami példátlan
kedvesség, ártatlanság és jószivüség s ő azonnal megszerette, teljesen
és feleségnek szóló szerelemmel és már mikor a hangját hallotta, nagyon
boldog volt, hogy ilyen kis édes, gyöngéd hangja van, mert semmitől sem
rettegett jobban, mint azoktól az éles és üres női lármáktól.

– Matolcsy, Matolcsy! – kiabált Márta s a tanitónő a szemébe mosolygott,
nem látszott a szemén, hogy meglepte volna, hogy örülne az
ismeretségnek, hogy valami különösebb érzéseket okozott volna benne,
inkább ugy lehetett érezni, hogy ismeri őt, és minden rendben van, nincs
semmi kifogása ellene, tudja kicsoda s mit kell róla gondolni.

– Nézze, ne menjen el, – mondta szelesen Márta.

Miklósnak is ez volt a gondolata, de a kocsisra nézett, aki fölényesen
ült a bakon s megérezte a papnét a tornácon… s mindenekfelett azt
érezte, hogy maradnia kellene, de a tanitónővel kettesben kellene
maradnia: az volna az egyetlen lehetőség…

– Nagyon sok dolgom van, – mondta s mindjárt rá röstellte, hogy ezt
mondta, mert a tanitónő olyan figyelmesen nézett rá, hogy tudta, hogy a
füllentése nem mult el nyom nélkül… röstellte, hogy ezt az ártatlan
szemet félrevezette, mert ez tréfát nem ért s nem ismer: ez komolyan
veszi, amit neki mondanak…

Félszegen hát mindjárt kezet fogtak s ő beült a kocsiba. A jobbfelőli
ülésre ült, mintha valaki balról ülne mellette, nagyon uras volt, a két
lány egybekarolva nézett utána a kiskapuból, Márta hangosan kacagott
valamit, ő pedig furcsa értelmes mosolyával egyszerüen felfogta a fiatal
pap kiválóságát…

Már nagyon messze jártak, Miklós még mindig lángoló arccal szégyelte,
hogy előtte idegen szinben tüntette fel magát: a kocsi, az előkelő
beülés, hogy a falujabeli földesur hintója várakozott rá, ez mind
föltétlenül valami hamis beállitás, ez mind nemtelen hencegés az idegen
lány előtt, aki semmiről sem tudhat semmit… Nem, ezzel a lánnyal többet
nem szabad… találkoznia… s égett az arca: a testét sütötte a papné
tekercs aranya…

Erre végleg elcsüggedt, nem birta tovább energiával, összeroskadt s ugy
elterült a kocsi puha ülésében, mint egy beteg… Magában maradt, árvábban
és szegényebben, mint valaha, mert most már nem volt semmije… Még
tegnap, mikor gyalog jött ezen az uton a kutyájával, bátor volt és komor
s kemény… Ma nyomorult volt, reménytelen és bánatos…

Egy kis hid jött s a lovak megcsöndesedtek, észrevette a kutyát, ahogy
loholt a hintó után. Olyan gyöngéden nézett rá, még mindig a szivében
volt, hogy hogy megörült neki reggel szegény kutya, az idegenben… Kis
meghatott mosollyal nézett rá, s hajtott: nekem is ott volna a helyem
kedves barátom: kilógó nyelvvel futni az ilyen kocsi után… de én olyan
poltron vagyok, hogy én bent ülök s téged, aki jobb vagy nálam, hagylak
ott a porban loholni…

Pattintott neki az ujjával, hogy vigasztalja. A kutya félreértette s egy
merész vakkantással, felugrott mellé az ülésbe.

Elmosolyodott s a kocsisra lesett. Persze, szegény kutya… Megveregette a
fejét s azért letessékelte az ülésből, csak ugy a lába mellé engedte
ülni, a kutya kivetette a nyelvét, hevesen lihegett s folyton ránézett
komoly barna szemével. Matolcsy hirtelen elkapta a szemét róla: ez a
szem ugyanugy néz, okosan, komolyan, figyelmes gyöngédséggel s valamire
várva, mint a tanitónő…

A kocsis visszanézett a kutyára, de nem szólt.

– Maga hol volt? Az állomáson? – kérdezte tőle.

– Igen.

– Kit vitt be?

– A kisasszonyt.

A pap szeme összerándult. Egy s más pletykát hallott már Ardayról, hogy
minden héten uj kisasszonya van. Valami ijesztő érzéskapcsolódás fogta
el, a papné, Arday, a pap, a buja férj, aki a felesége szemeláttára
öleli a szobalányt…

Égett és tüzelt a homloka. A zsebe égett, a papné pénze, szerette volna
kidobni… Nem visszaküldeni: eldobni, mint a mérges kigyót… mielőtt
ártana…

A kocsis bizalmaskodva visszaszólt s a lovaira intett:

– Pedig ma mégeccer mekkő nekik járni…

– Mit?

– Az állomást… Megy az ur… A városba… Gyülésre… Főkurátor, hát kell neki
menni…

Miklós tünődve nézett maga elé s hirtelen eszébe jutott, hogy
egyházmegyei gyülés lesz holnap… a városban. Egész elfeledkezett volna
róla… De hogy Musán egy szó sem volt erről…

Hm. Ha ügyes ember volna, most a főgondnok urral kellene bemennie.

Nagyon bosszantotta, hogy még nem is találkozott vele. Persze mindent
elhanyagolt… Mikor először tett látogatást a földesurnál, az nem volt
itthon s most tudta ugyan, hogy itthon van, de abban a lelkiállapotban,
amiben ő volt az utóbbi időben…

Mikor a faluba beértek, a kutya magától kiugrott a kocsiból.

Miklós felrántotta a szemöldökét magasra… Ő maga is ugy érezte, hogy nem
illik neki, hogy ebben a kocsiban megy végig a faluján… Lám a kutya!
Ember ez! Finom emberi lélek. Már olyan közel volt hozzá, egészen
felebarátok voltak: együtt érező társak.

A kocsi az utcanépe nagy bámészkodása közt hajtatott fel a parókiára.
Mikor megállott a kapu előtt, Miklós lázas ijedtséggel kezdett a pénzre
gondolni: semmi pénze sem volt, nem adhat egy pár rézkrajcárt ennek az
embernek, aki olyan volt a bakon, mint egy hidalgó.

Hirtelen kivette, kibontotta dühödötten és vak vadsággal a tekercset:
csakugyan aranyak voltak benne, kétségbeesett ujjakkal kotorászott
köztük, kivette a legkisebbet s odanyomta a kocsis markába.

Ez megint felköszönt a kalapja széléig egy ujjal, valamit dünnyögött s a
hintó tovább robogott.

Ő pedig látta, hogy a tanitóné kint áll, az iskola keritésénél, nem
nézett arra, hogy ne kelljen köszönni neki. Utálta ezt az asszonyt… Már
mindenkit utált s mindenkitől félt.

Az udvara tele volt papsajttal és utilapuval. Tisztitatlan, gazos,
elhagyott udvar volt s ez is belefájult…

– Áll a kislak pusztán, ridegen, – dünnyögte, amint belépett a tornácra.
– Gyom veri fel nyájas udvarát… Kapujába jő megy idegen. S ki van
itthon, hej nó, bekiált… Ki van itthon kérdi kétszer is… De szavára
senki sem figyel… Üresen áll még a fészer is… Hogy lakosa volna semmi
jel… Nyöszörög a kutgém betegen… harangoz a szélben a vödör…

Nem jutott eszébe tovább, „mért adtam ki azt az aranyat!“ – sikoltott
fel benne valami kétségbeesés… Aztán s egész nap ezt a verset
mondogatta, mig rendet próbált csinálni a házban, maga sem tudta mért…

A kutya most először jöhetett be a küszöbre s nézhette kitartóan a
gazdája, vagy szomoru testvére vergődését az üres kalickában…




HARMADIK KÖNYV.


I.

A hosszu rázástól elgémberedetten ment fel a nehány lépcsőn s benyitott
a vendéglőbe.

Nem nézett vissza a kurátornéra, izgatott volt s ideges, örült, hogy a
szekérről leszállhatott, örült, hogy a parasztszagtól végre
megszabadult.

Egészen más embernek érezte magát bent a kocsma, uj idegen levegőjében.
Dohányfüst, fülledt meleg s borgőz volt itt, nehány iparos forma ember
ült a veres abroszokkal leteritett asztalok körül s átbeszélgettek
egymáshoz, orditós és tulélénk módon.

Gyorsan keresztül ment köztük s jól érezte magát ebben a más világban,
urnak érezte magát, bátran haladt keresztül ezen a szobán, a barna
függönyökkel kárpitozott másik ajtóig, a szomszéd teremben fehér volt az
abrosz és világosabb volt a levegő.

Kabátját, kalapját felakasztotta a fogasra, amely rendkivül magasra volt
fölszegezve, aztán leült egy asztal mellé. A szék volt-e szokatlanul
alacsony, vagy az asztal a szokottnál magasabb, de mosolyogva vette
észre hogy lesüppedt. A kurátor utána hozta a kicsi fekete bőrtáskáját.

– Köszönöm kurátor ur, csak tegye le… Megiszik egy pohár sört?

– Alássan köszönöm tiszteletes uram, nem lehet… – kifelé intett szemmel,
hogy kint az asszony; aki ráparancsolt a Miklós füle hallatára, hogy egy
kortyot se igyék. – Majd iszok én az állásba. Jójcakát.

– Jó éccakát, – kezet nyujtott neki.

Mikor a paraszt végre eltünt föllélekzett; holnap délutánig szabad.
Holnap délutánig nem tapadnak rá ezek a csirizes parasztszók, holnap
délutánig ur és független és jaj de jó már egyszer civilizált helyen.

A másik sarokban három urasabb ember ült, ittak s az arcuk vörös volt,
már éjféli mámor volt bennük s halkan üldögéltek.

Valahol felállott egy fiatal lány s közelebb jött, eléje állott, kicsi
fehér kezét az asztalra támasztotta s kissé álmosan, kissé lustán, kissé
kedveskedve mondta:

– Mit tetszik parancsolni?

Miklós uralkodott magán, mert érezte, hogy mindenki ránéz, de egyszerre,
gyorsan, sugva, külsőleg hideg arccal azt mondta:

– Magát.

Ez a szó oly váratlanul jött, mintha a sötétben gyufát gyujtanak:
egyszerre idegen világ tárgyai, idegen állapotok hangulatai, idegen
szivek érzései tüntek elő.

A lány megmutatta vékony sürüfogu, tömött, fehér fogsorát.

Miklós lehunyta a szemét, a hőség elfutotta.

Mióta bejött a szekér vele a városba, a parasztasszonnyal szemben ülve,
térdeik összeértek, buja gerjedelem hatotta át meg át.

Már régen kisért benne az érzékisége. Mikor dolgozatának befejezéséhez
közeledett: akkori nagy és erős láza valósággal sexuális izgalom volt
benne, amely azonban mint felhalmozódott energia maradt ereiben
kielégitetlenül. Az öreg papnét nyilván ezzel a belőle önkéntelenül
áradó hőséggel büvölte meg s Mártácskát, a cselédet, a tanitónőt, a
kurátornét, minden nőt, akivel dolga volt tegnap óta, ugy megszéditette
a belőle kiáradó s fojtva, igy annál varázslatosabban ható buja hőség,
ahogy a falu bikája méltóságos és komor baktatásával a falu utcáján,
minden teheneket önkivületbe hoz, pusztán mélykarikás fekete szemeinek s
fityegő szügyének, lebernyeges nyakának izgatásával. Már ő maga is
gondolt az este némi hasonlatosságra, amint a a csordával hazatérő bikát
látta: ő maga szinte megdöbbenve meredt rá s gyermekkorának „jön a
bika“! rikoltásai ujultak meg benne… Hogyne forgatná fel szegény szőke
tehenek vérét a magános him…

Valamit sejtett, igy néznek ő utána már régen a nők a falujában: a
magános és rideg legény után, aki komoran s vadul elzárkózva mindenkitől
annál izgatóbban hat talán a fantáziákra.

Az éjszaka a kurátorné valósággal megdöbbentette: annyira alázatos, halk
és néző volt, ugy összegubbaszkodott a szekérben, ott az első ülésen a
lovakat hajtó ura mögött, ahogy a térdük összeért s ha szólott, oly
melegen sütött belőle a perzselő vágy: hogy szinte félelmes volt…

Csodálatosképen a falu élete s a falu nemisége nem hatott rá. A
falujában félt, a falusi nőktől rettegett: botrányt érzett, minden
elszalasztott szó mögött s nem merte a száját kinyitni, már a
következményeket számitotta. A falu a maga parányi méreteivel a maga
teljes tisztaságával és egyszerüségével brutálisan hatott rá. S azokat a
sokszoknyáju, kevés ingü nőszemélyeket idegenül és egészen más érzéssel
nézte, mint itt a kisváros nőit… Amint beért a városba, azonnal, mint
valami rontás által, fölszabadult a vére, a fantáziája, s szinte
kirobbant a torkán a bün vágya. Visszaemlékezett kisfiu korára, egy
ilyen kisvárosban, hogy élte át a fantázia első csapkodásait s ma is a
kisváros volt neki az emberélet csudálatos nagy bünpalástja, amelynek
ráncai között el lehet tekeregni, bujkálni, ki lehet végre tobzódni
magát s telefalni éhes szivét olcsó, de kapható gyönyörrel. Mindenkor
jéggé dermedt érzéssel gondolt vissza rá, hogy egyszer a parókhiájára
belopózott egy fiatal parasztlány. Éjjel. Sötétben. Mezitláb. Fölkinálta
magát, szótalanul és szemérmetlen. S benne megfagyott a vér a
rémülettől: ha valaki rajtakapná, mekkora veszedelem… Az egész jövője,
állása, emberi tisztessége, a közbecsülés, a papi hivatás, az isten
szeme… Most, hogy a városban érezte magát, egyszerre elfeledte, hogy
pap, hogy állása méltóságát hordja vállain: egyszerre az a kisdiák lett,
akinek még alig fordult meg elméjében, hogy pappá lesz a jövendőben s
arra kell készitenie magát. Most csak mohó férfivágyai reszkettek ki
belőle s most egy pillanat alatt levetette magáról mindazt a kinos
terhet, amit az egész élete okoz neki… Csak nézett a lány szemébe,
könnyes és fátyolos szemmel s érezte, hogy a gyakorlott s az ilyen
nézéssel szemben közönyös lány szeme meghomályosodik s elfordult felőle
s ezzel mintegy kiszolgáltatja magát annál szivóbb, vonzóbb s tapadóbb
kutatásának…

Még élt ugyahogy benne a közélet emberének némi kötelességérzése s
mereven ült s merev arcot vágott, pedig már alig birta ezt a külszint
megtartani… Szeretett volna, ha őszinte mer lenni, felugrani, kiáltani,
orditani valami artikulátlatlan és szép hangot s derékon kapni ezt a
lányt és elvinni, elvonszolni magával félre a legelső zugba, ahol szem
nem látja…

– Lehet? – nyögte, halkan, torkából kiváncorgó hanggal neki.

Ez kinyitotta szürke szemeit, tágra és nagyra, nagy, vizes, hirtelen
nőtt szemeit s felcsucsoritott ajakkal, szórakozottan igent villantott.

A fiatal pap feje megszédült a boldog örömtől s a szája kinyilt, nem
birt elég lélekzetet venni.

– Parancsol?… valamit?… – kérdezte a lány, hihetetlenül izgató, forraló,
maceráló hangon. – Vacsorát?…

– Igen, – nyögte neki.

– Majd megkérdem van-e még?

Elfordult s a terem sarkában, a falba vágott kis ablakhoz ment, a
konyhához.

Miklós uralkodni akart magán, rettegett, hogy hátha mégis ráismer
valaki, meglesi valaki, megtud valaki róla valamit s nem birta egy
félpillanatig levenni a szemét a lányról. Falta annak az alakját, a
mozdulatait, a ringását, számitás nélkül és gondolkodás nélkül, de oly
elementáris mohósággal…

– Szakácsné kérem… Mit ad vacsorára?… – s visszafordult: – Jó lesz
sertéskaraj?…

Miklós nem értette a szót, de a szive görcsösen összehuzódott, mikor a
lány, nagy szürke szemeit magán érezte.

– Jó, – intett aztán, kurtán, gyorsan, hagyd már, hagyd már, ne
tartóztass, mondta az ideges mozdulata.

– Káposztával?

– Igen.

A lány sajátságos ballagó lépéseivel, hogy emlékeztetett a tegnapi
tehenekre, a meztelenlábu nagy tehenek fehér combjai ugyanigy vetéltek,
a lány közelebb jött s félkönyökkel picit odatámaszkodott hozzá.
Miklósnak még sürübb lett a vér gőze az agyán, a lány melleit érezte,
hihetetlenül vékony volt a lány bluzának anyaga, s meglátta, hogy az ing
vászna hogy feszül keresztül alatta…

– Bort?… Sört?…

– Sört.

– Barnát?…

– Barnát.

– A barnát szereti?

– Én magát szeretem…

A lány mosolygott, a mosolyában volt valami idegenes, nem volt olyan
egyszerüen bizalmas, mint a fiu hozzá, ahogy ez vágyta, idegen volt,
szinte félt a rettenetes mohóságtól, adta magát, hagyta magát, szinte
hivatásszerüen, de visszariadt a lénye a falánk akarással szemben s ezt
Miklós nyersen kiérezte. Maga elé nézett komoran s utána is szólott a
lánynak:

– Adjon mégis bort. Egy félliter fehéret.

A lány ujra elmosolyodott. Az ajka olyan finom és vékony volt, középen
kibuggyant, mintha a vér pöttye lenne, csók. Oly fiatal volt s annyira
üde és természetes, az arcán semmi festék, se puder, a haja ketté
választva középen s rendkivül dus nagy haja, nagy hullámban fellobban a
fejtetőig a kontyba. A drága, a drága, mint egy kisvárosi szép
papkisasszony, egy szüzi szép angyali papkisasszony.

Egészen könnyben uszott a fiatalember két szeme s már alig bánta, már
nem bánta, ha észreveszik rajta, már nem birt uralkodni magán… A lány
odahozta a bort, különös ódivatu zöld parasztüvegben. Gyerekkorában
látott ilyen üveget, a parádi vizet szokták ilyenfélében adni. Ugy
megérezte ezt az üveget s olyan fájdalmak szakgatták a mellét.

– Szobát is drágám, – mondta egészen halkan, – szobát is kérek, – mintha
a szivéből szent szavak sisteregnének, a szerelem és epedés
fülemiledala.

– Igen, szobát, – mondta a lány, – szoba is fog kelleni, – s
visszaballagott a kis ablakig!

Kicsi hangja érdesebb volt s már amolyan kikezdett s ezt ő meghallotta
és előző gondolatát folytatta magában:

– Igy kellesz te nekem, igy kellesz, igy kellesz. Mert istenem, mi
volna, kár volna, ha nem volnál ilyen fiatal és szép… és angyali… büdös.

Egészen mámoros volt s nem tudta mit beszél, nem tudta, megijedt, hogy
nem-e hangosan beszél.

– Lehet a szobában megenni? A vacsorát.

– A vacsorát?

– Igen.

– Minek a…

– Gyere be velem…

A lány arca hidegebb lett.

– Nem lehet. Majd zárás után.

– Mikor zártok.

– Ma későn, a szeparéban vendégek vannak… A képviselő, meg a
rendőrkapitány…

– Gyere idébb.

A lány odahajtotta aranyosbarna fejét, a hajából olcsó parfőm tódult, de
a világ minden illatánál édesebb a fiatalembernek, aki dagadt cimpákkal
szagolta s valamit sugott.

A lány elhuzta finom, vékony félszáját s mosolygott s kéjesen meglibbenő
pillákkal intett igent.

Miklós a zsebébe markolt, s kikotorta a legnagyobb darabot az aranyak
közül s odanyomta a lány markába. Megfogta egy pillanatra a lány puha
kis kövér kezét s a testében villamáramok usztak.


II.

Az idő lassan, unottan állott. A másik sarokban három ur halkan,
unatkozva beszélt. Kisvárosi ivók voltak, akik egy félliter bor mellett
el tudnak ülni hihetetlen időkig. Az ember alig érti. Haza mehetnének és
lefekhetnének a kényelmes jó ágyukba, a feleségüket a hideg leli, hogy
az ember költ, a gyerekeik alusznak s a papa itt ül két másik papával, s
ül, csak ül s beszél és hallgat. S nem bir hazamenni egyik sem. Ha
otthon volnának, aludnának, itt ülnek, ébren, de ez éberlét az álom
testvére. Folyton ugyanazokat a dolgokat forgatják, kevés szóbőséggel,
kevés energiával. Szürke és monoton emberek, s szürke s halk életüknek
ezek a csöndes kirugások a szenzációi: oly megpihentető érezni azt, hogy
férfiak, akik a család rabigáját vonják egy életen át, de férfiak: s ha
akarják, ime itt ülnek éjfélig, éjfélen tul, mig csak haza nem küldik
őket innen: maga az, hogy fenn vannak, hogy a fehér gázláng mellett
virrasztanak, fehér abrosz mellett, szürke szivarfüstöt kennek a fehér
porcellánba, az hogy legalább szagolják az élet sötétebb oldalát,
savanyu erjedését, az hogy nézhetik azt a visszáját a tükörnek, amelyben
a bünök és sötét dolgok tenyésznek: ez mind azt az érzést kelti bennük,
hogy teljesebb az életük.

S a korcsmáros jelent meg néha, ez a különös ember, különös mesterség
sajátságos mivelője. Vastag és püffedt zsidó volt, apró s szurós szemü.
Az örökös éjjelezéstől egészen fakó s a husa lágy, szinte olvad. De
szivós azért, mint a spongya: az emberi lélek titokzatos belső felének,
a bünérzés ágyásának csaposa. Ez az ember szinte sohasem látja máskép az
embereket, csak mikor ki vannak mozditva nappali nyugalmukból, mikor
labilisabbá lett a lélek s szenvedéllyel keresi azt, amit rendesen ép és
egyensulyos lelki erői miatt, vagy morális kényszerből kerül. Ez az
ember felgyuló arccal köszönti a vendégét: a sátán bakterja idelenn.
Mikor az uj házas először lép be hozzá, megveregeti a nyakát, mint a
mészáros a keze alá kerülő bikának. S a vén korhelyt már oly cinikusan
kezeli, oldalba döfi egy ruddal, tudja, hogy az az övé, sokkal
biztosabban, mint ahogy tisztességes családanya valaha magáénak mondhat
egy férjet.

Mit szeretnek oly szenvedéllyel emberek ezen a helyen, amely annyira
undoritó és szennyes, ha csak pár percig bepillant az ember a sarkokba.
Takaritatlan, felgyült piszoktól, svábbogaraktól s poloskáktól nyüzsgő
telep minden zug, ahová a paraszt cseléd vastag, gyors seprüje el nem ér
s ez a szenny felgyült a lelkekbe is: csalás, fosztogatási vágy, aljas
üzletek, özvegyasszonyok elleni intrikák, ügyvédi furfangok,
váltóaláirások és az árvák kenyere van itt szétdobálva asztalon és
padlón, a városi fuvarozások, állások és pénzkeresetek rothadt héja
hever, mint a dinnyehéja, mikor már romlik, büzös és nincs ki kiseperje.
Ezek nem kivánják a tisztaságot, ezek falánkul és éhesen ülnek a
szemétdomb tetejére, hogy tovább rágcsáljanak egymás becsületén s kapzsi
és alacsony mozdulatokkal kirágják egymás alól s mások alól az
existenciát. Ezeket a kisvárosi nyomorult harcokat nem lehet tiszta
helyen végzeni, ennek alapfeltétele, hogy az elszánt embereket ne
feszélyezze semmi, s az eszes és zavarosban halászó korcsmáros, ha képes
volna maga is hideg és nappali nyugalommal élni felettük, mindannyiukat
pucérra foszthatná: de ő rá magára még szinte hatványozottabban hat a
szenny bora, amit árul, s ugyanolyan szerencsétlen vergődője ennek a
zsibvásárnak, mint vendégei. Példátlan az az erőfeszités, amit a tudás
hijján fejt ki az ember, pusztán vágyaitól üzve, hogy távoli célokat
elérjen s ezek az emberek csak az élet iskoláját járják: a leggonoszabb
mester, aki a hegyet ezerszer körüljáratja, visszafordit, eltérit,
megállit, leszakit, mélységbe dob s nem sajnál ujra meg ujra erővesztő
kapaszkodásnak uszitani s végül egyáltalán nem ereszt a célhoz. Mig a
kis zugkorcsmárosból nagyvendéglős lett s felépitette ezt a gipszes,
reneszánsz törmelékkel ékesitett földszintes épületet, amelynek a
homlokzatán három szobányi emelete is van, sután és félszegen,
befejezetlenül, rá kellett addig fizetni a fiatalságát, az erejét,
minden napját, minden erkölcsi morzsáját, pofon kellett veretnie magát
parasztoktól, leköpetni uraktól, hallgatnia kellett özvegyek átkait és
mindenkinek piszkát, akivel a legcsekélyebb üzlete volt. Hát miért?… Hát
más ut nem vezet a piaci házhoz?… A fiát kitanittatta: ma ügyvéd s
Budapesten él és finoman él és még nincs negyvenéves és simán és
előkelően, és meg nem sértve s tisztességben éri el a célt, hogy második
generáción már beküzdje magát egy család a legfelső társadalmi rendbe.
Meg lehet azt csinálni, csak az ember meg tudja szerezni az emberiség
egymás fölötti kasztjaiba való bejutást. S milyen olcsón megy ez: az
iskola…

Miklós már volt néhányszor itt s már egyetmást ismert a város és a
vendéglő karakteréből. Most kedvetlenül éledt fel kusza töprengéséből:
hirtelen rájött, hogy most ugyanugy kombinál adat és biztos anyag
nélkül, mint ahogy az értekezését irta.

Egyszerre tele volt megint saját magával: unta ezt a gyors elmejátékot,
amely oly könnyen viszi tévutra az embert, s magára eszmélt:
megjózanodva, félve nézett körül a lány után, akit már hosszabb idő óta
nem látott. Föl akart állani és menni aludni. Szomoru volt és bánatos.
Bántotta az előbbi rettenetes gerjedelem, amelyről érezte, hogy oly
erős, képes volna kivetni rendes medréből az életét… Mért nem tud lenni
szenvtelen és nyugodt, mért nem tudja elvégezni az élet dolgait ugy,
amint azok látszólag elő vannak irva, hogy elvégezhetők. Mért kell
minduntalan kivetődnie, minden irányból, amerre valami erő inditotta
volt.

Hogy végig gondolt néhány hónapos papságán, az önállóságnak néhány
hónapján, ijedten látta, hogy ez teljesen értéktelen és nyomorult
életszakasz volt. Rémes koplalások s még rémesebb elégedetlenségek
emiatt. Erőt megfeszitő agytörések s kétségbeejtő kijózanodás utána…
Mire mindez. Hát ő pap?… Mit csinált junius óta?… Nem ismeri a faluját,
nem ismeri az embereket: nem tudja, kinek mi fáj és hol?… Nem tudja,
hogyan kell rajta segiteni s nem tud szólani a bajoshoz és a
szenvedőhöz… Nem: az ő természete, az nem papnak való természet…

Hát kinek a természete való egy papnak?… Az apjáé?… Az is pap volt: s
egész életét ugyanigy töltötte el, félszegen és szerencsétlenül
beiktatva egy falu közepébe, ahol senki, de egyáltalán senki nem értette
meg őt: talán most későn, halála után, fiában találta meg életének első
megsejtőjét s szánóját… Vagy a nagyapja, aki nyilvánvalóan ugyanilyen
boldogtalan teremtés volt: nagyobb hiusággal s még nagyobb álmokkal
bevetve egy kis faluba s félszázadon át ugyanazokat a gondolatköröket
taposva, elégedetlenül, jobb fizetést, jobb társaságot, több és szebb
életet kivánva, szegény papok, szegény taposó malomba befogott igavonók…
S annak az apja: a szent ember, aki sok gyermekét szárnyára bocsátotta,
mint a gólya s tanitotta őket, hogy legyenek jók, becsületesek,
szófogadók, a felsőség iránt engedelmesek és hü papok… A szegény ős… Még
talán ennek az életében van valamely sugár a távol messzeségben: akiből
ennyire árad a családi gyertya fénye, az ha nem mással, példájával, mint
mintaszerü apa, talán összeköttetésben volt a falujával is… Mint egy
mindenre kiáradó szeretet… S hirtelen eszébe villant valami távoli régi
emlék, hogy az öreg atyusnak mindig kimaradt a kepéje: nem fizették, őt
sem fizették a hivek: hogy lehet akkor velük jóban lenni… Bizonnyal az
öreg azért menekült családi életének kis várába, gyermekei nagy
gondjához, hogy kárpótolja magát az élet nyomorusága s rideg támadásai
ellen…

Hát ki legyen akkor pap? Dékány Sámuel, a Dékány Sámuelek?… A kemény s
rideg üzletemberek, akiknek a papság pozició, az az archimedesi pont,
amelyből ki lehet forgatni a községet s a világot. Fábjánfalva különb
hely, mint Musa: akkor ő épen olyan gazda lehet, mint Dékány. Dékány
uram az ő helyében sokkal különb gazdálkodásba tudna fogni, mint a saját
falujában… Ha most tizennyolc marhája van, itt legalább huszonöt lenne…
De mi van a hivekkel? Mi van a papsággal?… Mi van a lelki dolgokkal?…

És hogy is van ez: egyik ember, a papi generációk gyermeke áldozata
valamely öröklött tehetetlenségnek s igy a falujának, anélkül, hogy
hasznára tudna lenni akár magának, akár másnak. A másik, a keményöklü
iparos fiu proconsula a falunak s vasmarokkal szed össze magának, amit
csak lehet… de hát ez pap-é?…

Ah, nincs már kedve játszani sem, örülni sem: legjobb volna meghalni…
Eltünni, elmulni, megszünni.

Ha most elmulik: mi marad utána.

Némi adósság: be nem vágott igéretek.

A lány bejött, különös himbáló lusta járásával keresztül ment a szobán
az ablakig, aztán az ajtóig, ment, hogy kimegy, előtte elhaladva,
egészen iparszerü szerelmesitő pillantást vetett oda s ő hirtelen ujra
föllobbant: még ezt a kéjt… aztán meghalni… A lány kinyitotta az ajtót,
kint sötét volt s erős szél csapott be az udvari ajtón át…

– Kérem! – kiáltott rá Miklós.

Ez visszanézett.

Intett neki: jöjjön közelebb. A lány betette az ajtót s visszalépett.

– Hova megy, – mondta Miklós rekedten.

– Megnézni a csillagokat, – mondta a lány aljas mosollyal.

– Megyek aludni… Mutassa meg a szobámat… – s parancsolóan nézett rá.

Amint felállott, a vendéglős a sarokban, mint egy nagy nehéz pók,
megmozdult.

– Maga hová megy? – rivallt a lányra, oly durván s rekedt hangon, hogy
Miklós lángvörös lett.

A lány engedelmesen kushadt meg s visszamaradt. De ő ha már elindult,
képtelen volt megállani, kiment.

Minden idege remegett, minden izma vibrált, egészen meg volt semmisülve
lelepleztében s kétségbe volt esve. Ah meg van fogva, a rengeteg pók
öblös vastag markában érezte magát, megfult az izzadt tenyér
vasszoritásában. Mit akar ez a gazember vele?…

Micsoda gyalázat ez! Kompromittálni akarja őt! a papot?… Holnap papi
gyülés, bizonyára többen is vannak itt kollegák… Mit akar vele ez a
zsidó.

Csunya és vad szél volt, az égen fellegek száguldoztak a csillagok
alatt. Egy lompos, félhülye fiu jött ki ugyanazon az ajtón, a táskáját
és a kabátját hozta. Szó nélkül vitte a hármasba. Mereven, értelmetlenül
bámult soká. A csontjáig keresztül fázott, csak akkor tért magához. Most
hirtelen erőt érzett magában, szembeszállani: nem, azt nem, hogy most
már mindenki packázzon vele… Ezt a gazt meg kell fojtani: ennek ki kell
tekerni a nyakát… Fujt és tüzelt s az agyára vérhullámok tolongtak.

Előbb ugy gondolta, hogy elbuvik, elmegy, lefekszik, látta hova ment a
hülye, ott a szobája, jobbra hátul a földszinten. Most fellobbant a dühe
s szembe kellett nézni a kutyával: nem, most nem pap, nem az istennek s
a szakadatlan türelmes lemondásnak szolgája, nem fog többet ember a
hátán taposni! elég volt… Álljon szembe, akinek dolga van vele… mit akar
ez a bitang… Már azt hiszi megfogott egy papot s azt most megnyuzhatja?
Nem! Annyira nem vak az ember, annyira nem ur rajta az éjszakai
szenvedély: hogy a nappalait mind eladja érte… És látatlanban nem irunk
alá több kötelezvényt… Jól van: akarsz valamit?… Ki vele: alku… Áh, ez a
sógora Bergernek… ez most valami bosszu az elmulasztott terminusért: a
mult hétre igérte a száz korona letörlesztését: de hisz irt neki
halasztásért… Igaz, a levele ugy volt irva, hogy válasz nem kellett rá,
apodiktice kijelentette, hogy most nem fizet, hiszen ő állapitotta meg
ezt a terminust is s felelet nem is jött rá… Ki tudja mi mindent
beszéltek össze már ezek, kisváros, pletyka: hm, hát már ott tartunk,
hogy a városi zsidók megitélték az embert, hogy ez egy eladósodott lump
fráter, akivel szemben minden szabad?…

Lángoló dühvel, de márványmerev arccal tért vissza a terembe, gőgös
volt, mint a bünös, mig azt hiszi nincs joga senkinek görbén nézni rá:
mert még nem jött napvilágra semmi… Még nem tudhatnak semmit…

Kellemetlenül érintette most, hogy oly alacsony a szék, az asztal
mellett trónuson akart ülni, az ártatlanság és a sértett önérzett
méltóságában.

Nem nézett oda a korcsmárosra, csak egyszer. De az oly tunyán és
közönyösen állott előbbi helyén, nekitámaszkodva a márványlapos
szekrénynek, hogy nem lehetett egy tekintettel sem belekötni. A lány nem
volt benn.

Lassan feloldódott benne az indulat s már nem volt olyan büszke és
kevély. Már belátta, hogy kis ember, szegény koldus s energiátlan senki.
Miért ne tegye vele mindenki azt, amit akar: hisz ő nem áll helyt
magáért. Ki kellett volna fizetni azt a száz koronát! Ki kellett volna
akkor is, ha… bármi történik… Inkább felvenni dupla pénzt: de az
adósságot terminuson kell megfizetni… Ha férfi volna, azt is tette
volna… Nem engedte volna, hogy tekintélye, hirneve csorbát szenvedjen:
ez mégis rettenetes és megdöbbentő, hogy idáig jutott… Egy levegőt kell
szivnia a hitelezője sógorával s érezni, hogy ez abszolut közönnyel mer
vele packázni: tudva, hogy egy nyomorult szegény flótással áll szemben,
akinek nincs kurázsija, hogy torkára forrassza…

Mit?… Azt, hogy bünt, hogy a bünözést, hogy a piszkot, a szennyet nem
engedte… hogy a papi palástot… ah!

Mégis jobb lett volna elmenni aludni… Jobb lett volna elaludni örökre…
Legjobb lett volna meg sem születni… Legjobb lett volna nem kezdeni ki a
lánnyal… Uhh, mégis egy papnak idáig sülyedni…

Amint egyre merevebben ült s érezte agyában a bor hatását, a szoba
szédülgetett vele s kábult volt a késői órában, megnyilt a különszoba
ajtaja s gyorsan, szinte futva kijött a lány.

– Tessék menekülni, – sugta a fülébe s tovább ment az ablakhoz, ugy
tett, mintha nem szólott volna hozzá.

Miklós elsápadt, csak aztán ijedt meg, mit is beszél a lány.

Merev, fagyos arccal, hogy a ráfigyelő kocsmárosnak imponáljon, intett a
lánynak:

– Kérem kisasszony!

Ez átvette a forralt bort s a tálcával visszajövet megállott előtte.

– Mi az? – förmedt rá.

A higgadtsága megzavarta az ijedt lányt, suttogva szólt:

– Ne tessék haragudni… labdáztam az arannyal… s elvették…

– Kicsoda…

– Aaa… a képviselő ur, meg a rendőrkapitány…

– Miért?…

Nagy szemet meresztett a lányra. Ez megkönnyebbülve keresztet vetett.

– Jaj istenem, ugy meg voltam ijedve, azt hittem, hogy…

– Hogy loptam? – s elmosolyodott a pap.

– Akkor tessék velem bejönni.

– Hová?

– Be az urakhoz.

– Én?… Mért?

– Csak. Hijják.

– Engem?

– Igen, azt mondja a nagyságos ur: tessék bejönni hozzájuk.

– Én?… Mi közöm nekem ismeretlen urakhoz… Azért mert aranyaim vannak,
nem vagyok én nagyuri lumpoló…

A lány felemelkedett, Miklós a mozdulatára megint észrevette friss
kivánatos testét, hogy kerül egy ilyen egészséges, naiv és szüzies
gyermek ilyen helyre…

– Pszt, – mondta hirtelen s a lány oda hajlott.

Miklós a korcsmáros felé intett egy gyilkos pillantásával.

– Mit akart ez az előbb? Mit orditott az elébb ez a gazember… a
vendéglős…

– Jaj nagyságos ur, meg kellett volna mondanom, hogy egy üveg pezsgőt
kell fizetni, anélkül nem szabad szoba,… a szobában… vacsorázni a
vendéggel.

Miklósnak mélyen leszállott a hősége, s aztán pirosság öntötte el az
arcát: szégyelte a hevületét, egy egészen egyszerü üzlet…

Mielőtt tünődhetett volna, kilépett a különszobából egy magas, fekete
bajuszos ur. Odalépett hozzá, jóviálisan s nagy hanggal mutatkozott be.

– Feketics… Legyen szerencsénk…

– Matolcsy Miklós ref. lelkész.

Felállott s erősen nézett a nagy ember szemébe.

– Nohát annál inkább, – mondta ez s széleset és nagyot kacagott. A
szájából pállott füstszag tódult, a fogai köze egészen fekete volt a sok
szivarfüsttől. Most is egy félszivar volt a kezében. Azt a foga közé
vette, akkor karon fogta Miklóst s becipelte. Akkora ember volt, akkora
marku, mint egy cirkuszi dijbirkozó.

A lány utána vitte félig üres boros palackját s a poharát.

Miklós kinos zavarban volt s mosolygott és maga sem tudta mért, gyötrően
félt.


III.

Amint beléptek, már azt várta, hogy éles szemmel s kutató
ellenségességgel fogják fogadni s kissé álmélkodva konstatálta, hogy
odabenn három ur ül, nevetve összebujva s halkan kacagva. Ő még mielőtt
meglátta volna, kik és mik vannak jelen, azonnal s görcsösen elszoruló
szivvel pillantotta meg az asztal tulsó sarkán az aranyát. Le volt téve
a fehér abroszra s világitott és csillogott. Miklós szédült és rémült
volt s legjobban azért rettegett, hogy ez meglátszik rajta. Az ő belépte
külömben semmi változást nem idézett elő, a beszélő ur tovább beszélt, a
másik kettő tovább vihogott a szavain s ők leültek, anélkül, hogy
bemutatták volna a bent levőknek, ő a rendőrkapitány mozdulatára
szerényen ült le az asztal végén. A beszélő fiatal ember sem emelte fel
a hangját a kedveért, s neki nagyon meg kellett fesziteni a figyelmét,
hogy megértse:

– Erotika csak kisvárosban van, a kamaszkor csak itt virit
istenigazában, a kutyafáját. Kérem képviselő ur, maga nem tudja
elképzelni mennyi szenvedéssel van egybekötve az első illuziók
elvesztése: egy szegény diáknál, akinek az apja is szegény ember és
semmiképen sem tud, bármennyire szeretne is, finom, egészséges, jó
cselédeket fogadni, akikkel a fiai is meg legyenek elégedve, szóval
nincs és nem lehet és na… jön a Feri s azt mondja: a Gyöngytyuk-utcában
Sternéknél van egy lány… na… lehet… na eccóval… Hát kérem képviselő ur:
az ember éjszaka nem alszik: mihelyt lehet, kiugrik az ablakon,
mezitláb, a cipőjét az ember a hóna alá fogja s kimászik az udvarba. S
utána a Feri, az ember átmászik a keritésen, jó szöges, az ember
elrepeszti a nadrágját… s gyü, végig az utcán. No de most hol laknak a
Sternék? Azt előre kellett volna megtudni a fütyülőjét!… Sorra ráfogják
minden lehetséges házra, hogy itt. Végre egy házban megállapodnak: ez
az. Na most bemenni. Most aztán be kell menni. Hát eredj be te… Eredj
te… Na, képzelje el képviselő ur, hogy az elsőség az nem számit… sőt… S
egyszer csak bent van az ember egy idegen udvarban, no most mi lesz?…
Itt vagyunk… püff… Most betörjem az ablakot? kérem képviselő ur a
kamaszkor leggyönyörübb vonása, hogy abszolute semmivel sem gondol:
megragadja egy rettenetes vágy s kiröpiti, ki… Fut, megy, mint az őrült,
számitás és cél nélkül… Kérem: most aztán falba ütődik az ember, az
ember örül, hogy nem tört be a homloka s nincs más mit tenni: szépen
visszamászni a Sternék keritésén, mielőtt valaki észrevenné, aztán
végigügetni a falun, bemászni haza, most elreped az ing is, ujra levetni
a cipőt, be az ablakon s lefeküdni… Megvolt a kaland… az első…

Előadásában volt valami ellenállhatatlan komikum, egyetlen szava sem
tünt el hatás nélkül. Csak ő ült komolyan és mélyen ülő szemei mereven
dermedtek rá hol erre, hol arra, leggyakrabban az aranyra, amely, mint a
mágnes huzta a pillantását. Néha megsejtett valamit abból, amit a
beszélő mondott s távolról elmosolyodott, aztán megint komor és merev
arccal hallgatott. Ellenben az urak fojtot kacajjal, minden ellenállás
nélkül fogadták az előadást, a képviselő ur nyájas, kedélyes, kopaszodó
ur, akinek vékony bajusza feketére volt festve s lila volt, fekete haja
töve is lila, cimpája folyton remegett s mint egy vadállat nyalogatta a
száját. Miklós hirtelen, anélkül, hogy valaki, vagy valami
figyelmeztette volna, ráismert: ez Arday…

A fiatalember, aki ideges és sovány fekete ember volt, s tele a társaság
legbecsesebb tulajdonságával: a nagyszerü előadó érrel, egy ennél még
furcsább vizitet mondott most el, a koszos és repedtsarku házicselédnél,
amely hasonlóan eredménytelen kirándulás volt, mint ahogy a
villamárammal meglóbált aranyfüst látszólag eredménytelenül leng a
légüres térben, aztán mintha odaért volna, ahová indult:

– Most vagyunk végre a célnál, – mondta s azonnal uj nagy nevetést
keltett, – a kaszirnő!… Az emberi kor első nagy stációja!…

Ezek az urak, akik az élet bőségében már a végén voltak ugylátszik, a
kiélésnek, most bortól, gőztől, éjfélutáni idegességtől fütve, minden
szót rakétázó kacagással vettek. Miklós azonban komoly volt, disszonáns
volt neki ez az egész. Komor volt, mert nem mutatták be. Egyáltalán
senki sem pillantott még rá. Igaz, mindenki a beszélő malacságaival van
elfoglalva… de neki nem kellett volna igy leülni közéjük, félretolva és
lényegtelenül, mintha egy pincért ültettek volna le maguk mellett… Nőtt
a dühe: már megint az égett benne, hogy persze, vele szemben minden
szabad… Ővele mindenki packázhat: ennek a sihedernek, – mert ki lehet
ez, aki itt mulattat és udvari bolondot játszik, ennek a szavait nem
lehetett volna egy pillanatra félbeszakitani, hogy őt üdvözöljék, hogy
őt bemutassák, hogy befogadják, ránézzenek?… Összeszoritott foggal s
összehuzott szemmel nézte az urakat, akik karéjban vették körül az öreg
urat, a képviselőt s szemmel láthatóan mindhármuknak az volt egyetlen
ambiciója, hogy neki mulasson, az ő kedvére, az ő hangulatának
emelésére. Az öreg ur alig-alig, vagy halkan s dühitően fölényesen
mosolygott s kéjjel szopogatta az egyre merészebb és egyre bujább
beszédet, amely egy kis maró vitriollal volt leöntve, a vidéki élet
szatirája volt benne, sőt a mélyén az emberélet kritikája, a férfiember
nemi ösztöneinek megvetésre itélt galádsága sistergett ki a szavak
megül, de elsősorban mulatságos volt és fonák:

– És akkor azt hallja az ember, hogy a szobaasszony elmegy, uj
szobaasszony jön… Micsoda forradalom, az egész város minden férfia fel
van huzva: mit… elmegy? a régi?! Senki sem szól, csak a szemek
szikráznak, nem érteni: mindenki szórakozott, a trafikban elmaradnak a
viccek és háromszorra sem tudja az ember megszámolni, amit visszaadtak a
forintból… S jön egy nagy és sárgára festett haju nő… az alkapitány
joga, hogy kimenjen elébe az állomásra s mire bejön… az egész város
irigyli…

Miklós sötét lett: ő még valóban szüz és ártatlan férfi volt, aki soha
még ennyire férfitársaságba nem került… Nem állotta, ő is kénytelen volt
fojtva nevetni a furcsaságokon, amelyek a legválogatatlanabb
kifejezésekkel kezdtek előre haladni, hanem megérezte azt a
visszásságot: nem, ez kellemetlen, igy pőrére vetkőzve látni egy
képviselőt, egy öreg urat, két komoly s a városban számottevő uri
embert, az egyik a rendőrfőkapitány, a másik a takarékpénztár
igazgatója, akire szintén ráismert… Már egyszer tudniillik gondolt arra,
hogy a takaréktól kér kölcsönt, abban az időben távolról mutatták neki
ezt az urat, hogy ettől függ a dolog… De ez akkor az utcán ment, ő a
Berger boltjában állott az ajtóban s amint átpillantott a másik oldalra,
ott ment, komolyan, kövéren, fehér mellényben, széles arany óralánccal
egy erős uri ember, szürke kalapja volt az egyetlen kissé kicsapott s
kackiás, amely az élni szerető embert jelzi most utólag előtte: de akkor
oly komoly, félelmes és tekintélyes ur volt, hogy százszor inkább alázta
meg magát a szürke és ismeretlenség ködében topogó kis zsidóember előtt
kölcsönkéréssel, minthogy csak el is képzelje, hogy a napfényre kilépjen
s a takarék fényes tükörüveg ablakai mögött kilincseljen parányi
személyi hitel után… S most ez az ur hirtelen ilyen közel került hozzá,
kivörösödött arccal, hogy élvez, hogy figyel, s mint a többi ur, mint
mindenki itt, egy pillanatra sem feledte, hogy egyuttal folyton a nap
felé forduljon lényének szirmaival, mint a napraforgó az esőben, szélben
is egyre a napot keresi: mindenki az Arday melegében s boldogitó
jelenlétében sütkérezett.

Miklósban mély és keserü fölháborodás gyült fel: a plebejus gőgje,
fölfelé. Ő a parasztot azért gyülölte meg, mert hiába akarta fölemelni
magához, ahány kisérletet tett, mindig csődöt mondott az akarata, hogy a
falusi kis embert emberi méltóságára figyelmeztesse, jósággal és emberi
szivvel való életre: az be volt gubózva valami gonosz indulatba
mindennel szemben, ami felette volt, s most ő ugyanezt érezte fölfelé…
Nem akart és nem, és nem akart betörni földi ember alázatos imádatába,
ami pedig ime itt előtte süstörgött és pezsgett az Arday személye előtt.
Azzal a titkos sugárzással voltak előtte, ahogy a hivő az istent érzi
ihletett perceiben mindenütt jelenvalónak és hatónak s az isten kedvét
keresi szive titkos rebbenésivel. Ugy keresték itt ezek e hatalmasnak
kegyét. S ez hogy ül közöttük. Fölényesen és egyszerüen, lezser
mozdulattal, a szék karján elterülve, kissé unva mindent, csak most ezt
a diskuráló fiatal embert, ez ki lehet? csak ezt élvezve, mint egy finom
és idegen italt…

De már nagyon látta őt s épen e legelső pillanatban s azok után, amiket
már is tud róla… Egy ilyen aljasságokban dőzsölő, egy ilyen tisztán
nemiségekben kéjelgő lélek hogyan álljon népek fölött, hogy legyen
vezetője vagy fölöttese a népnek. Mit várhat ettől a paraszt egyebet,
mint a legteljesebb megvetést, mint azt, hogy annyiba veszi, mint a
teheneit s barmait.

Keserü pillantása megint csak az aranyra tévedt s amint az megcsillant
előtte, annak a fényénél hirtelen megértette, hogy ezek róla beszélnek.
Egész arca lángolt tőle: onnan indult ki a kisvárosi erotika
megbeszélése, abból az egész, hogy ő aranyat adott a kasszirnőnek…
Halálos hideg verejték gyöngyözött a homlokán.

Most bejött a lány s amint belépett, az urak nevettek.

Tálcán a Miklós vacsoráját hozta. Ő ingerült lett, bosszantotta, hogy
ilyen későn hozza, már el is felejtette, már ugy hozzászokott a
koplaláshoz, hogy mostani izgalmában eszébe se jutott volna, hogy a
reggeli óta alig evett. Idegesen intett a lánynak, hogy tegye a másik
asztalra, még mindig várta, hogy bemutatják, vagy valamiképen csak
elintézik.

Kis csönd lett, mintha mégis megzavarodott volna a beszéd, vagy csak
pihenő volt ez a társaságnak?

– Egy jó szivart, kis muff! – mondta a csöndben a képviselő.

– Igen! – szólt a lány s már futott, mintha megijesztették volna.

Miklós felállott s mérgesen, szó nélkül átment a kis asztalhoz. Ott volt
a tányér, a kis vendéglői tálon a szép sertéskaraj párolt káposztával,
de nem volt sem kés, sem villa.

– Buta, – mondta magában.

Az urak hallgattak, mindenki maga elé nézett. A késő éjfélutáni csönd
volt ez, mikor a legélénkebb hevességü izgalmas kacajok közben az idegek
leszerelődnek, elfáradnak s a figyelem más térre csapódik.

– Azért szerettem volna jelen lenni képviselő ur, – mondta a fiatal
ember, mintha az azelőtti témára tért volna vissza, – ki volt az, aki
legelőször fejbevágta a szegény kegyelmest?

A képviselő finoman elmosolyodott.

– Azt nem lehet pontosan tudni, – mondta nyefegő, cuppogató módján. – Az
ugy jött, hogy egyszerre csak mindenki. Egy cingár kis ellenzéki ur
felvesz egy nagy törvénykönyvet. Azt mondja neki egy óriás pártbeli
képviselőtársam: Megőrültél? Mit akarsz avval? Az kibuvik a hóna alól s
nesze, odadobja a miniszterelnök fejéhez. Ennek a könyvnek a sarka
okozta a leghosszabb sebet…

Megnyalta kicsit az ajkát, mintha most akarna még valami jót mondani, de
lenyelte. Nagyon tartózkodó volt, a legáltalánosabb kifejezéseket
kereste, nagyon objektivnak, nagyon benfentesnek s nagyon
megközelithetetlennek akart látszani. Miklós, most, hogy messzebb ült
tőle, egész bátran meresztette rá a szemét. Ugy nézte ezt az embert,
mintha a végzetével találkozik az ember. Nem tudja indokolni, nem tudja
magyarázni, de ellenállhatatlan feszültséggel néz bele, ahogy a vész, a
viz, a mélység vonja az embert.

– Bocsánat, kérlek alázattal, – mondta a takarékpénztári igazgató – mi
volt tulajdonkép az oka, hogy azok a bitang ripőkök igy neki másztak…
fölháboritó…

Miklós felvillanó szemekkel nézett most a kövér, husos arcu bankvezérre,
aki teljes és mély odaadással hajlott a képviselő felé.

Ez keveset nyöszörgött s unottan szólt:

– Mint erkölcsi tartalom nélkül valót, a legélesebben el kell itélni a
Justh-pártnak eme botrányát.

– Ugy van, – mondta a rendőrkapitány.

– Justh Gyula, Lukáccsal való alkudozásával, azzal a készséggel,
amellyel oly felettébb olcsón volt hajlandó pártját a Lukács sötét
terveinek rendelkezésére bocsátani, és azzal a soha meg nem bocsátható
vaksággal, hogy az ő pártütése hiusitotta meg a koalició katonai
követelésének megvalósitását, válságba döntötte magát a koaliciót és
belelökte a nemzetet ebbe a mostani áldatlan helyzetbe: mindezzel
elvesztette Justh Gyula és pártja a nemzet müvelt és független
közönségének bizalmát és rokonérzését.

– Ugy van, – mondta a rendőrkapitány. A képviselő ránézett, erre ujra
azt mondta: – Ugy van!

Arday felemelte az ujját, mintha figyelmeztetni akarná, hogy ne siessen
ugy az ugyvanokkal, még csak most jön az igazi:

– Ezt a csorbát pedig nem lehet kiköszörülni sem kortesutakkal, sem ujra
megfejelt függetlenségi programmal, sem képviselőházi verekedésekkel.

– Ez az igaz, igen! – kiáltotta a rendőrkapitány.

– Nem, nem! – bólogatott buzgón a takarék igazgatója is.

Miklós egész lelkében remegve nézett keresztül rajtuk, ő Debrecenben a
Tisza István imádatában nőtt fel, minden egyházkerületi gyülésen látta s
átvette a közszellemet, amely ezt a politikust a kálvinista magyarság
nagy vezérének tekintette, benne azonban bizonyos titkos elégedetlenség
volt már vele szemben, sértette a nagy-koncepció-érzését, hogy egy
miniszter minden ügyhöz hozzászól, hogy a nyirbatkai tanitó
sertésól-kérését elutasitani nem átalja s hogy oly
rektoros-tudálékossággal tekint át az ügyeken: hiányzott a személyből
áradó varázs s mégis még mindig élet-halálra szántan párthivének érezte
magát, mert igyekezett elfeledni a személyes meggyőződéseit s együtt
uszott a kálvinistasággal abban az önáltatásban, hogy ezt a politikust
soha ne tetteiből itélje meg, csak a róla alkotott ideális képhez
ragaszkodjék törhetetlenül. És mégis most valami mély és morális
fölháborodás töltötte el, mikor ez a Tisza-huszár legelső szavával az
ellenzék egyik legrokonszenvesebb és legtisztább vezérébe rugott bele.
Néki fájt az, hogy egyszerü személyeskedéssé válik az ügyekhez közel
élők száján a közélet minden nagy ténye. Ő inkább akart általánositani a
személyek rovására, hogy elvek és igazságok harcát keresse az
eseményekben. S most ennek a vén borisza kéjencnek minden szava
beoltotta a veszettség ellen: ez az őrület már közveszélyes, ez ellen
már védekezni kell. Ebben a percben megvetette magát, a mért
kritikátlanul tudta volna odaadni magát előtte ismeretlen emberek
ismeretlen céljainak szolgálatára s keményen elhatározta, hogy utána fog
járni, mi hogy van ebben az országban…

Az ismeretlen fiatalember ott szemben ismételte:

– De képviselő ur, mi volt mégis az oka, hogy igy tört ki a dolog. Mi
bőszitette fel ugy azokat?…

A képviselő háromszögbe törte kissé kedvtelenül a homloka ráncait.

– Kis grammatikai vita… Egy kis grammatikai nézeteltérés az egész. Khuen
igen világosan és érthető hangon ezt mondta, tisztán lehetett követni a
szavait: „Az 1867-iki törvénycikk szavai, szerintem, – mondta, – igen
világosak, ahhoz szerintem külön magyarázat nem szükséges…
Grammatikailag, egész egyszerüen ugy áll a dolog, (megjegyzem a
grammatika szóra már az egész Ház figyelni kezdett) hogy amidőn arról
van szó ebben a törvénycikkben, hogy az országgyülést nem lehet
elnapolni, vagy föloszlatni, mielőtt a „jövő évi“ költségvetés nincsen
megszavazva, világos, hogy a „jövő évi“ költségvetésről van szó s nem az
idei költségvetésről…

A fiatal ember hirtelen kurtán felnevetett, de egy pillanat alatt
lefojtotta.

– Hallatlan marhaság, – mondta.

– Mit? – kérdezte a képviselő megütődve.

– Azoknak a barmoknak a marhasága képviselő ur.

A képviselő pillanatokig szopogatta a nyelve hegyét.

– A haldokló oroszlán akkor rugott utolsót önmagán… – folytatta. – Az
ember első benyomása az volt, mintha a Justh-párt kedvet kapott volna,
hogy megismételje azt a – mondjuk – impozáns jelenetet, amelyet, mint a
szenvedelem elemi kitörését, ha sajnálnunk kellett is, de mint mély
erkölcsi okból eredőt impozánsnak s utólag, jogosnak is, kellett
elismernünk. Azt a képviselőházi csatát gondolom, mikor az erőszakoskodó
s törvénysértő többség védelmére berendelt darabontokat verték ki az
ülésteremből…

Miklós mereven és egész lényében felizgatva nézte ezt az embert, amig
beszélt. Érezte, hogy minden szava piszokság. Nem ismerte az eseményeket
és a szereplőket: de valahogy a delejes sugarakat fogta el, az orrát
facsarta annak a belső lelki munkának a büze, ahogy ez az ember jobb
meggyőződése ellenére, vagy annak a hijján, valami undoritó benső
elszántságból betyárkodik a szavakkal. Ez a kivételesen finom ur, akinek
az egész teste kendőzve van és agyon mosva, tisztogatva, a ruhája, az
inge, a feje oly aggodalmasan kipucolva, mintha külön erre a célra
készült gépezetekkel végeznék rajta a tisztogatás müveletét, ez az
ember: az isten szine előtt merne esküdni rá: teljesen rothadt,
tökéletesen meggyőződés nélküli ember… Földulták a lelkét ezek a hosszu,
nehézkesen összerakott mondatok, amelyek mégis oly szabatosan
csörgedeztek, mint a zsilip mögött visszatartott szennylének a
bugyogása, ez az egészen különös képviselői nyelv, amelynek sem szine,
sem illata, sem gerince nincsen, csak száraz és zörgő technikája… te
alávaló kutya, te undok gazember… morogta magában s a szemei gyülölettel
és sötét dühvel meredtek rá a mélyből… Te aljas buja, aki piszkos
kéjelgésben adod ki magad, te vagy, ti vagytok azok a fenkölt Kátók…

– Hogy tehetnek ilyet! – kiáltott fel a a takarékpénztári elnök. – Most
megint meghurcolják a mi szép hazánkat a külföldön.

A képviselő, egészen távoli és egészen unalmas nyugalommal felelt:

– Más parlamentekben is fordulnak elő hasonló jelenetek. Oka: hogy a
modern életben a képviselőség és a politizálás kenyérkeresetté válik.
Nemcsak, mert tisztességesen fizetik a képviselőt… hanem azért, mert, a
képviselői állást alacsony fickók alaposan ki tudják használni és
hasznositani… Már most világos, hogy a képviselők azért választatnak,
hogy az ország dolgait intézzék: s e helyett a kenyérharc, a küzdelem a
boldogulásért, a létért, az existenciáért, haszonért, érvényesülésért
való verseny füti az elméket és lazitja az erkölcsöket.

Miklós e pillanatban megértette, hogy mért hat oly fásultan az agyakra a
papi bölcsességek monoton prédikálása, ha nem érinti közvetlenül az
emberek személyes lelki dolgait.

A lány hozta a szivarral telt skatulyát. Nem nézett őrá. Idegesen
kopogott neki.

– Kést, villát.

– Igenis – mondta a lány elpirulva s kifutott.

– Hanem Korláth báró mégis titkos tanácsos lett, – mondta a
takarékpénztár igazgatója.

Arday csöndesen felelt.

– No, az csak… – kétszer-háromszor kinyitotta, meg ujra összefogta az
ajkait, – hát az csak olyan flastrom. Már a Tivike oly sokat szaladgált
a kormány körül, annyira szorgoskodott a párt összekovácsolásában,
főképp a véderőreform megszavaztatása idején, hogy valami okvetlen járt
már neki. Tisza ugy gondolta, hogy kinevezi a kultuszminiszteri
államtitkárnak, de hát ide a Schillingfürst herceg barátját kellett
behozni. Akkor annak a helyét, az alelnökséget szánták Korláthnak,
csakhogy arra meg szegény Csorvássy Pali volt már benevezve és ennek is
kellett valami, mert a választójogi bizottságban annyira a kormányhoz
dörgölőzött, hogy nem lehetett lefricskázni. Igy lett Csorvássy a Ház
alelnöke, a bárónak nem maradt egyéb, egy kis titkos tanácsossággal
fizették ki.

– Érdekes!

– Érdekesebb a másik titkos tanácsos, akit vele egy napon neveztek ki, a
barcasági érsek, Kinsky ur excellenciás cime. Ez minket reformátusokat s
minket protestánsokat érdekel közelebbről, ismét fölhijja a figyelmünket
a régi anomáliára. A titkos tanácsosság a legnagyobb cim, amit valaki
kaphat ebben az országban. Kinsky ur közönséges foltozó csizmadiának a
fia s fokonként emelkedett az érseki székbe s e pillanatban már
kegyelmes. Ezt a cimet megkapja minden katholikus egyházfő, de nem kapja
meg, eddig még sohasem kapta meg egyetlen protestáns egyházfő sem. Pedig
ugye vannak a mi püspökeink között is, akiknek vannak olyan bokros
érdemei, mint a katholikus püspök és érsek uraknak. Azt például, hogy
Kinsky urnak mért járt akkora cim, amit még néhai Szász Károly sem
kapott meg, hogyan magyarázzuk? Szimptomája ez annak a kormányzati
tendenciának, amely mindig és mindig kiemel egy felekezetet és mindig
csak egyet s mindig csak ugyanazt az egyet, a többi rovására: holott a
szent biblia igazságait nem az a felekezet vitte bele a magyar nép
lelkébe s e szent biblia nem ennek a felekezetnek oltárán őrzi a
békesség és megelégedés erényeit.

Miklós igyekezett csöndesen enni, zajtalanul, oly erősen rágta a fogai
közé bevett husdarabokat, mintha ebbe akarná beleölni azt az indulatot,
ami benne felgyült.

– Undok fajzat, – mondta magában. – Excellenciás cimekért, rikitó
jelszók… s én félév óta nem ettem a magam házánál jó falatot… Uhh,
micsoda hazugságok, micsoda kibogozhatatlan és gyülöletes és burkolt és
félelmesen félrevezető hazugságok száguldoznak az emberek lelkein…

Zugott a feje s kavargott benne a sok felháborodás: mért élnek igy az
emberek, hát mire ez?… hát nem lehet? soha nem lehet egy őszinte emberi
szót kimondani…? mért szövik be magukat hazugságoknak és gonosz
félrevezetéseknek burkába, mért kötik lábukat béklyóba… Mért nem emelik
fel a fejüket s néznek bátran az isten ege alatt: én ez vagyok, ennyi
vagyok, ezt adom, ezt kérem, üljünk egymás mellett testvér és usszunk a
jó isten szabad vizében… Politika? excellenciás cim? államtitkárság?
alelnökség? dörgölőzők és munkapárt összekovácsolása, és
lefricskázhatatlan bárók?… Kábulat és meghülyülés lepi meg az agyat… hát
ez igy megy? ez az emberek, a tömeg képét hordozók igazi élete, a
kiválasztottak, az ismertek, a Korláth bárók, Csorvásy Pál… s nem is
kételkedett benne… Ah, hát akkor hol vannak a nagy dolgok: az egyéni
tapasztaláson nyugvó belső hit? a lélek ujjászületése és ebből nyert
méltósága és szabadsága? a halálosan komoly meggyőződés? a lélek belső
nemessége? az apró problemákban az időn és történelmen felül álló örök
isteni dolgok?…

Az isteni! az isten! Hát hol van ezekben az isten? Hol van a háttérben,
a lelkek mélyén a központi gondolat, amelyből ered minden szál és amely
minden szemléletnek alapja. S ha mindez hiányzik belőle, hát mért olyan
kimondhatatlanul magas itt ez az ur a többi felett, hogy senki nem meri
a legtávolabbi ellenmondást sem megkockáztatni a jelenlétében…

A képviselő felállott, a kis szoba hátulsó falán levő ajtóhoz ment,
kissé nehézkes, döcögő léptekkel, amelyben benne volt még a régi dendi
kényessége s benne volt már az öreg ember totyakossága is. Miklós
meglátta, hirtelen, tisztán látta, hogy a halál felé indul.

– Ember!… hová mégy?… Kint vár a koporsó…

Bent az urak nagyot nyujtóztak. Mintha felszabadultak volna a suly alól.

A fekete fiatalember fel is állott s mikor az öreg ur behuzta maga után
az ajtót, igy szólt

– No annál közelebbi célok is vannak, mint excellenciás cimeket harcolni
ki a protestáns főpapok számára. Egyáltalán kérem uraim, mi gyakorlati
emberek vagyunk, mit akarnak ezek az urak az öreg elnyütt bibliával.
Letünt már annak a kora, mint a betyárromantika. Csak hadd rohadjanak
már azok a vén penészes bibliák, annak a sötét lapjairól a baromi
alázatot és a szenvedések szeretetét akarják betölteni a népbe?

Miklós ujabb rémülettel, szinte megdermedve bámult erre az urra.

A takarékpénztári igazgató kedélyes nevetéssel állott fel.

– Nahát maga egy javithatatlan cucilista, hajja.

A fiatal ember elhallgatott, látszott rajta, hogy hagyja. Nem akar ujjat
huzni, kellemetlent mondani. A rendőrkapitány tisztelettel nevetett a
takarékpénztári igazgató felé, aki teljesen átvette a hiányzó képviselő
tekintélyét.

– Csak sokat lármázzon, ugy bekópertázzuk, hogy arról koldul.

A fiatal ember ugy tett, mintha tetszene neki ez a kedélyeskedés:

– Mit bibliáznak mindig… A bibliás emberek mindig énekszóval vonultak a
csatába szorosan a hadsereg után s visszavonuláskor mindig elől, csak
elől, akkor is énekszóval… ezt akarják vele elérni? – viccelte el a
dolgot.

– A biblia nagyon okos dolog, – szólt a takarék igazgatója, – mert
megtanitja az embereket, hogy a bünöket elkövetni nem szabad.

– Akkor Mark Twain még sokkal okosabb, mint a biblia, mondta a
fiatalember, mert ő meg ezt mondta, igazgató ur: vallásos ember lelkében
minden bün azt az impressziót kelti, hogy ezt többé elkövetni nem fogom:
Csak egyebeket. Ez az ugynevezett erkölcsi himlőoltás. Legjobb tehát, ha
az ember hamar elköveti az összes bünöket, hogy aztán egy se maradjon,
amit elkövethetne. Igy bizonyosan üdvözül, ugy-e rendőrkapitány ur.

A két ur harsogóan kacagott a butaságon s a takarék igazgatója kiment a
képviselő után.

A fiatal ember utána legyintett s igy szólt a rendőrkapitánynak:

– Ezek az urak nem értik meg a szabad szót, de mi ketten kapitány ur, mi
ketten megértjük: Hiszen nem is rossz dolog az a bibliaolvasgatás. Az
ember leül az ezerholdjának a kellősközepébe, a vadgesztenyefa
árnyékába, a cimeres karosszékbe, jóllakott hassal, behütött italok
társaságába, azután, fogpiszkálás közben elolvassa, hogy a régi zsidó
családokban micsoda vérfertőzések voltak, hogy ette meg a hét sovány
tehén a hét kövéret, hogy Sámson mivel verte agyon a filiszteusokat,
hogy Józsua hogyan állitotta meg a napot, hogy a birák milyen vén
kéjencek valának, hogy ki hogyan tudott már csalni akkor is, hogy Sámson
urat hogy csábitotta el Delila kisasszony és igy tovább, mig aztán a
végén meg nem tudja, hogy Jób urambátyámat, az volt a flegma! miféle
nyavalyák kinozták, osztán a béketürésből mégse tudta kihozni még maga
az isten sem.

A rendőrkapitány kurtákat röhögött s a végén a vállára csapott a fiatal
embernek.

– Ejnye, – s csunyát káromkodott, – de elolvasta kend a bibliát: Én
ugyan sose láttam egy bötüjét se, mióta az elemi oskolába belém verték,
azt hogy…

– Igen, azt hogy a Megváltó szamárháton járt, de Korláth grófék
négylovas hintón járnak.

– Hehe, – mondta a rendőrkapitány s ő is kiment a takarékpénztári
igazgató után.

A fiatal ember, akinek már alkoholtól erősen ködös volt a szeme, csak a
nyelve forgott egyre keményebben, utána legyintett, kifejezve mély
megvetését az egész társaság iránt s odafordult a Miklós asztala felé.

– Szép szórakozás, igen, a gesztenyefa árnyékában, – mondta – a
savanyuvizes fröccs mellett.

Miklós szomoruan nézett rá, igy nézhetett tegnapelőtt őrá a papné, akit
ő ugyanigy fölzuditott bizonynyal a bibliáról való értekezésével.

– Mondja kérem, – szólott egész váratlanul a fiatal emberhez, bár nem
volt kedvére, hogy szóba álljon bemutatás nélkül: – kegyednek egyáltalán
semmi vallásos érzése, meggyőződése, vagy elképzelése sincsen?

– Dehogy nincsen, – mondta ez brüszk hangon. – Akinek semmi vallásos
filozofiája sincs, az buta. Az épen olyan buta, mint aki egy nagyhasu
plebánost tart magának, hogy az mondja meg neki, hogy mi az ő hite.

Miklós kutatva bámult rá.

– Nos, és az isten?…

– Hogy hogy vagyok az istennel?… Köszönöm jól. Nem bántjuk egymást. Én
nem bántom őt és ő nem bánt engem.

– És mi az ön hite? Mi maradt meg önben gyerekkori vallásos emlékeiből?

– Pardon kérem, disztingváljunk. A hit és az emlék, az két külön dolog.
Az én emlékem az, hogy egy rettentő piszkos zsidó iskolába jártam és
isszonyuan utáltam a tanitót, mert büdös volt és borzasztó komisz. A
hitem, az aztán valami egyéni dolog; ez az enyém: mért beszéljek róla?
én nem akarok proselitákat szerezni: minden papnak ez a vágya s csak ez,
már a Krisztusnak is, neki is kedvesebb volt a megtérő bünös, mint a
száz igaz. Ezek a tömeghitek: ezek olyan járványok… Ott van Haeckel, aki
tudományos alapon csinált vallást és monizmusnak nevezte. Ennek a
monizmusnak épenugy vannak rabbijai Magyarországon, mint másutt.
(Pardon, megnyugtathatom, hogy rabbijai s nem plebánosai.) Azt tanitja,
hogy minden csak az anyag és semmi más: más semmi. És tartottak
istentiszteleteket, ahol protoplasmát ettek szentelt ostya helyett. S
most jön egy Gustav le Bon nevü francia s bebizonyitja, hogy az anyag az
semmi, az elmulik. Leméri, hogy a szemünk láttára megsemmisül, érzékeink
számára megszünik, szóval érzékfölöttivé válik. No. Döfd meg. Ki van
rántva a gyékény a monisták lába alól. Még ezer esztendő sem kellett
hozzá. Most má mi lenne, ha közben II. Lajos államvallássá teszi, a
professzorai hitbizományokat kapnak, amelynek a jövedelmén csak
táncosnőket szabad segélyezni, de a tanyai néptanitókat nem.

Ezzel feltette a kalapját s két oldalzsebbe dugott kézzel furcsa
szögletes, négeres mozgással kiment a többiek után.

Miklós egyedül maradt mély bánatával. Ugy félt az emberektől, ugy utálta
őket.

S meglátta az aranyat, ott a másik asztalon.

Mohón, kapzsin, irigyen s lüktető mellel és megrémülve, mint a
felbőszitett s ketrecet nyilni látó fenevad, bámult reá.


IV.

– Ha most megjelenne a tündér, s azt mondaná, három kivánságomat
teljesiti, – mondta magában és egyre az aranyat nézte, szerette volna
fölvenni, eltenni, s szobájába menni és elfelejteni, hogy mi volt ma, –
első kivánságom ez volna:…

Sokáig habozott, tünődött, nem is gondolt oda, régi mákonya volt, kis
gyermek kora óta, hogy lefekvéskor, altató imádság után, ha még ébren
maradt, a mese kivánságainak utján csapolta le fantáziája tulságait. A
világért soha el nem árulta volna ezt a szégyenletes gyermekességét,
mikor egy kedves professzora kisdiák korában azon kapta, hogy egyedül
bolyongott az iskolakert utain, könyve becsukva s szórakozott szemmel
rótta az utakat, ki akarta vallatni, mint gondolkodik: talán a
kinvallatás padján sem árulta volna el nevetséges gondolatait, s
mindamellett egyre nagyobb szenvedéllyel üzte a lelki kéjelgésnek ezt a
fajtáját.

– Első kivánságom ez volna: az angol banknak minden pénze, az
aranyrudak, hordók mind itt a lábam alatt legyenek. Pincében, amely csak
az én varázsszavamra nyilik meg… Amig akarom a zsebem tele legyen azzal
az arannyal, amely igy az én tulajdonommá lett… Akkor most azonnal
megvenném ezt a házat… s várkastélyt épitenék itt… Második kivánságom:
hogy ez senkinek fel ne tünjön, ez az emberek előtt egészen természetes
dolog legyen s engem senki ne zavarjon kutatással, kérdezősködéssel,
vizsgálattal, vallatással, az egész emberiség, mint a világ
legtermészetesebb dolgát vegye tudomásul, hogy én vagyok a földben
rejtett aranynak földi kincstárnoka, mert nem is az angol bank aranya
legyen itt, nem! fölösleges az ember által nehéz munkával előszedett s
az élet forgalmába beillesztett tőkét megrabolni mások elől, én azt
akarom, hogy a földben, olyan helyen eltünt aranymolekulák, honnan
ugysem fogja soha semmiféle emberi erő előhivhatni az aranyat: az álljon
az én rendelkezésemre, feldolgozva, pénzzé verve és pedig a magyar
állam, az Osztrák-magyar bank pénze formájában… Tehát első kivánságom:
ennek a természetben elkallódott aranymennyiségnek az én számomra való
ideteremtése, második kivánságom: hogy ezt én zavartalanul fel is
használhassam, harmadik kivánságom: hogy ujabb három kivánságom
teljesittessék.

Tágra nyitotta a szemét s felébredt egy kissé, gyermekded álmából,
meglátta a szobát, amelyben egy nagy gázlámpa égett, bántóan világos
volt, a szeme már fájt. A fal durva homokkal volt simitva s a szobafestő
nyers és vad szinü festékei irdatlan mintákban voltak a falra kenve. Az
egész szoba olyan durva és ordináré volt. És ő már ellankadt s tovább
beszélt, még az ajka is utána mozgott, mint az imádkozó öregasszonyoké
az ima olvasásakor.

– Ujonnan való első kivánságom, – folytatta szándékosan altató ábrándját
s most ujra tetszett neki ez a kis diákkori ötlete, hogy a tündér 3
kivánságát a végtelenségig ki tudja játszani azzal, hogy folyton ujabb
három kivánságot jelent be, – első kivánságom hogy: nyolcvan két éves
koromig állandó és zavartalan egészséges ember legyek, jókedvü,
egészséges és erős és életvidor, soha betegség, soha testi kimerültség,
semmi levertség, semmi bánat ne kinozzon, csak erő és egészség,
vasegészség és ami fő: jókedv. Szeressek élni és dolgozni és második
kivánságom: minden nő szerelmes legyen belém s minden nőt megkapjak.

Láz reszkettette meg, a szája kinyilt, a szeme lecsukódott s lassan
lihegni kezdett, a kasszirnőre gondolt s nem gondolkodott tovább.

Akkor az ajtó vele szemben kinyilt s bejött a képviselő. Amint az arcát
meglátta, egyszerre visszatért erre a földre.

Kiegyenesedett s tudta, hogy most fog következni az arany és a vizsgálat
és a baj.

Arday leült a régi helyére, utána jött a takarékpénztári igazgató, az is
a helyére ült, majd a rendőrkapitány, aki szintén pontosan ugy ült le,
ahogy előbb. Az ismeretlen fiatalember nem jött, csak ezek hárman,
Miklós hirtelen körülnézett rajtuk s csodálkozott: ugy tünt fel neki,
mintha ezek nem is mentek volna ki, csak ő neki rémlik, hogy nem voltak
bent… Mért ültek le ugy, mint az előbb. Mért nem cserélték el a
helyeiket, mért nem ültek egymás ölébe, vagy mért nem pofozzák egymást:
mért van az emberek közt oly csodálatosképen állandó viszony? hogy
tudják az emberek fentartani a tekintélyt? honnan ismerik a módját
annak, hogy hajszálfinom távolságban kövessék egymást s harc és lázadás
utján tudjanak csak egymás büvkörébe beljebb hatolni… Valóban
boszorkánykör van huzva minden lélek körül, amely őt megvédi s nem
engedi, hogy más lelkek azon belől léphessenek?… ahogy a hivő paraszt
boszorkányozó leül a keresztuton és kört huz maga körül s a lidércek és
manók és földalattiak jönnek nagy lármával és rémitő visongatással, de
senki közülök egy lábnyira sem tud ezen a körön belül lépni, ha csak
maga az illető el nem veszti a fejét, meg nem ijed s ki nem ugrik
rémületében lelki nyugalmának megközelithetetlen várából: amikor is
azonnal széttépik a boszorkányok… Ez most neki valami lázas és álomszerü
szimbólumnak tünt fel s nagy igazságnak, amennyire csak álmában tud az
ember igazságokat átérezni. Ugy is volt, mintha aludnék, mintha minden
álom volna, késő éjszaka volt s ő régesrég idők óta nem virrasztott
ennyi ideig s ily felizgatott lelkiállapotban.

Most azonban jól volt lakva, szokatlan érzés, elmosolyodott rá,
szokatlan mosoly. Még egy félpohár bor volt előtte. Féllitert megivott
itt ma este, félliter bort nem ivott régen… talán tegnapelőtt, a papné
asztalán… De mintha az akkori mámor is csak most szállott volna agyára…

Nem hallotta mit beszéltek, egyetlen szót sem értett a ritka, szétszórt
közönséges beszédből. Csak azt látta meg, mikor Arday az aranyra nézett:
felemelte a kezét, feléje nyult. Megkaparta az asztalon a kis
pénzdarabot s a markába vette. Ez oly csodálatos volt, annyira
lehetetlen.

Soká nézte Arday az aranyat, erősen és figyelmesen, komolyan, ez az
ember nem tud mosolyogni. Ez egy gonosz lélek, tele gonoszsággal, ártó
érzésekkel, az ilyen ember nem tud nevetni. Ez nem ád ki magából egyéb
akaratot, csak ellenségeset és bántót, ez komolyan veszi a dolgokat és
mérlegeli: ez csak szivni akar, élvezetet és testi jókat másokból,
anyagokból s lelkekből egyformán, ez egy gonosz pók a kifeszitett
csillogó hálón, a lila hajával s lila bajuszával s a gondosan kicsiszolt
öreg körmeivel… Ez ha csókol is komoly, és akaró és váró, ez nem
mosolyog, ez kiél, ez mindent magába sziv, ez félelmes, félelmes ember
ez. És Miklós meghallotta a hangját, a nyefegő, nemtörődöm hangot:
kénytelen mégis, bármennyire nem akarja, a száját kinyitni s erőt
fejteni ki, hogy a hangja megcsikorduljon, mert nem tudja akaratát
máskép közleni, de csak annyit ad ki magából, ami épen elengedhetetlenül
muszály: más feszitse meg a fülét és a figyelmét, hogy elfoghassa a
gondolatait, szinte az emberi hang alatt valahogy, muszály és
rettenetesen muszály mindenkinek figyelni rá, halotti csöndben és előre
hajolva s minden képességét összeszedve, hogy egy szilánkot se veszitsen
el az ő ajándékából, mert hihetetlenül fontos, hogy teljesen és egészen
megkapjuk az utolsó foszlányig azt, amit ő kiereszt magából… Miklós
kétségbeesetten füllé vált és rettegett, hogy egy szót elveszit:

– A kis keresztlányomnak minden esztendőben, a születésnapjára, február
18., egy aranyat küldök, – mondta Arday – egy-egy kiválasztott példányt.

Miklósban szinte megállott a vér: a halálos itéletét érezte a szavakban:
február 18! Nyilván Arday a Márta keresztapja… De hogy! – sikoltott fel
benne a düh, a felháborodás, s a morál!… A papné első férje?…

És most egyszerre homlokon vágta egy gondolat, még a szeme is ellobbant
bele: férj?… ugyan?… Nem férj!… valami más…

Vékony ajkát beharapta s hevesen zihált, de nesztelenül, mert nem
tudhatta, melyik pillanatban szólal meg ujra ez az ember…

Az öreg ur most feltette a cvikkerjét. Az aranykeret alig akart
megállani az orra nyergén, felduzzta a puha bőrt s lecsuszott többször
is. Mikor végre ott volt, ott billegett a kék szemek előtt, olyan lett a
nagyur, mint egy vénasszony, kicsinyebb, kevesebb, asszonyosabb. A fogai
kisértetesen fehérek voltak, sokkal jobban állana már neki, ha be
volnának esve az ajkai, ahelyett, hogy porcellán szinü müfogakkal
hamisitja magát…

– Kaphatok egy aranyat? – kérdezte s nem nézett senkire. Miklósnak a
szivébe állt a rémület.

A takarékpénztári igazgató tulbuzgón szedte elő a tárcáját, a
rendőrkapitány is a hátsó zsebe felé evezett. Kotrásztak s az igazgató
csakugyan kitett az asztalra egy sárga pénzt.

– Nekem bizony nincs, – mondta a rendőrkapitány, a hangja csakugy
kirikoltott, bántóan, kelletlen, mint a vaslánc csörgése. – Nincs
magának, pap uram?

Miklós ijedten intett igent. Most ujra megütötte az az érzés, hogy ő nem
láthatatlanul van jelen…

Zsebébe kotort s kivett egy darabot. Visszaeresztette s másikat vett az
ujjai közé, megint mást. Óh istenem, melyiket vegye, hogy ne legyen maga
árulója.

S azok ott nem mozdulnak, csak a kapitány néz rá várakozva, szurósan.

Nem jött érte, neki magának kellett odatennie az asztalra, és
bármennyire gyülölte is magát érte, nem csapta oda elébük, hanem igen
alázatosan, igen figyelmesen s mint egy gyerek az iskola igazgatója
előtt, az asztalra helyezte a halálos bizonyságot. Várva a büntetést.

De akkor dacos érzés fogta el s visszament a helyére, leült.

Az öreg ur pedig fölvette az aranyat. A szemüvegén át nézte, felvont
szemöldökkel, két ujja közt tartva.

– Igen… – mondta, – szép arany, ritka szép darab. Tizdolláros. Az ára
körülbelül negyvenkilenc – ötven korona. De ez, ez egy speciális darab.
Ez tizszerannyit ér, huszorannyit, az a kérdés, milyen gyüjtőre akad az
ember. Egyetlen sajtóhiba van benne. A dáma szalagján, – nézzék csak – a
LIBERTY igy van irva: LIBEBTY… Ebből talán az egész világon nincs több,
kibocsátás előtt visszavonták, az egész verést, ujra beolvasztották… Ez
sokat ér…

Matolcsy fakó arccal ült. A szeme befeketedett s csaknem megtört fénnyel
meredt a tudóskodó rohadt arcra.

Az öreg ur lassu, higgadt mozdulatával, amelyben soha nem élt egy
pillanatig is holmi exaltáltság, önuralom, vagy vérmérséklet?… akkor
elővette a saját kis pénztárcáját s annak a részéből elővett egy piciny
aranyat.

– Ez is elég érdekes. Persze, ennek nincs veretési hibája, csak nagyon
ritka pénz.

Megnézte, mint a múzeumban a régész a jól ismert dolgokat, amelyeket
csak azért néz akkora figyelemmel, hogy alaposabbnak látszék a publikum
előtt.

– „Un Peso. Republica de Costa Rica“… Európában ez meg lehetős ritka.
Véletlenül, ha látni is ilyet, de keresni, felkutatni, megrendelni, az
lehetetlen… Érdekes, hogy jut az ember ilyesmihez… Ma délután jön a
kocsisom, hogy borravalónak kapott egy pénzt, de a bótos nem akarja
elfogadni, hogy hamispénz. Mondom neki: nesze egy forint, igyál rajta…
Mondhatom olcsón jutottam hozzá… Mikor először vettem meg ezt a
pénzdarabot, jóval többe került.

Most elnevette magát, kisértetes volt a vadonatuj fogaival, a pettyhüdt,
ludbőrös ráncokba tört bőre, lilás és rózsaszinü, a halottsápadt szin
mellett, itt-ott. Kétoldalt platinafogak csillogtak meg, óriási fogak,
acélszinü harapók.

Miklós elveszett és meghalt ember volt. Mélységes mély örvény nyilt meg
alatta s szédült lefelé, lejebb, mint egy liften le, le. Vérhullámok
nyiltak meg s zuhogtak le az agyvelejéről s tudta, hogy most vége, az
élet be van fejezve, slussz.

Homályos szemmel látta csak, hogy csillog fel a vén hiéna arca…

– Azért ez a legfurcsább s elővette a kaszirnő aranyát. – A György feje.
No, nézzék ezt a buta, közönséges, korlátolt fejet. A cvikkeres orra, a
tompa, korlátoltan hegyes szakálla, apróra nyirt, borbélyos izlésü
hajviselete, ahogy kinosan el van választva és ez a gyürött, nyavalyás
hegyes szatirfüle… Az egész Albion karakterét le lehet olvasni belőle.
Mutattam a delegációban a vámszerződéseknél ezt a példányt…
Duplanyomásu: nézzék meg. Mindakét oldalon a György feje van… No… Nem
érdekes?…

A rendőrkapitány csodálkozva kiáltott fel. Mintha két pénzdarab
vastagságában középen ketté lett volna vágva és ujra egybe forrasztva.
Mindkét oldalán, ugyanannak a pénznek képes fele volt.

– Egy ötlet… a keresztlányomnak akkor nem találtam, most legutóbb,
valami külömbet, hát ugy csináltattam ezt a Váci-utcában.

S nézegette az aranyat.

Miklós ugy ült a székén, álomban, szédülve és alva. A foga vacogott. A
homlokán verejték verődött ki.

– A kislány most tizennyolc éves… Nem jár rosszul ezekkel az aranyakkal
a kicsi… A staffirungja kitelik belőle…

Most belépett a vendéglői lány, sápadtan és remegve.

Mindnyájan ránéztek.

– Itt vannak a rendőrök, – mondta rebegve.

– Jó, – szólt a kapitány s Miklós látta, hogy reá néz.

Az öreg ur, mintha semmi se hozná ki a sodrából. Igy piszmogott tovább:

– Föltéve, hogy a többi is meg van még.

A rendőrkapitány felállott, mint egy szelindek:

– Majd utánanézünk a betyár csillagát, – mondta harsogva, – hogy
meglegyen! – S egész határozottan állott szembe Miklóssal. Vagy ez mind
csak álom!

– Máté! – kiáltotta el magát, ugy ahogy egyenesen állott s a száját
rémitően kitátotta.

Egy nagy darab, csizmadiaképü rendőr lépett be.

– Jelentem alássan itt vagyunk.

– Be!

Még két városi rendőr lépett be.

– Kisérjétek ezt az urat a másik szobába…

Arday felemelte a mutató ujját. Finoman szólt.

– Kérném a jegyzőkönyvet, főkapitány ur.

– Igenis nagyságos uram.

Ő maga ment ki s nemsokára hozott egy iv papirt, tintát, tollat s
elkezdett irni, amint Arday diktált.

„Vádlott beismeri, hogy – diktálta a formaságok után Arday, – hogy ezen
aranyakat Dékány Sámuelné született Sztánay Nusika birtokából még be nem
vallott módon szerezte meg…“

Miklós csak ennyit fogott el, ebből is csak, hogy Sztánay Nusika… S azt
suttogta: A szeretője volt!… Nem a férje… a szeretője…

Mikor készen voltak az irással, a rendőrkapitány az egészet még egyszer
felolvasta:

– Igy van? – kérdezte erélyesen.

Miklós szilárdan, fennhangon mondta:

– Igen.

– Tessék aláirni.

Miklós előre lépett, hogy kinyujtsa a kezét, de abban a pillanatban a
karjában valami hallatlan módon feltámadt az ellenállás, a keze
tiltakozott ellene. Ugyanaz az érzés ébredt meg teljesen, amely amaz
első és emlékezetes aláirás után maradt meg benne: nem! aláirni többet
semmit! soha!

– Nem irom alá.

A főkapitány elképedt. Vér futotta el az arcát s orditva, hogy a hangja
a torkába szakadt, rárivalt?

– Nem irja alá?!… Majd én megmutatom! – s a rendőreire nézett.

Miklós szeme önkénytelenül követte a tekintetét.

– Máté!

– Parancs.

– Alá fogjátok iratni!

– Igenis.

Miklós megdermedve nézett a szolgákra. Irtózatos tenyerükre pillantott,
rettenetes ökleikre és megsemmisülve hanyatlott vissza.

– Majd aláirja ő, magától, nem lesz itt semmi, – mondta a
rendőrfőkapitány undoritó szolgálatkészséggel s eszközeinek ismeretében
félelmes volt a bizalma és vakmerősége: ez előtt nincsen önérzet,
nincsen becsület, tisztesség, Miklóst egyre nagyobb szédülések érték.
Soha, soha nem képzelte volna, hogy idáig sülyedjen az élet: rendőröklök
és lópaták…

– Kérem, – mondta reszkető hangon, de kiáltva és erősen feljajgatva,
mint a gyerek az utolsó percben, mikor már suhog a rektor korbácsa. – Én
református pap vagyok!

– ’Sz ippa! – mondta a rendőrkapitány durva képpel.

Miklós elámult, elkövült arccal nézett az arcába, nem volt ott semmi
könyörület, semmi emberi. Ez nem értette, mi van őbenne. Ez nem bánta,
mi történik ővele. Ezt nem lehetett meghatni, ahogy nem az állatorvost a
kése alá kerülő bikának rettegő nyöszörgése. Ez nem gondol egyébre, csak
arra, hogy gyorsan, erélyesen, kevés erővel, s alaposan kiherélje a
férfiuból, aki az ökle, a kése alá került, az ellenállás, az önérzet
utolsó szikráját is.

– Az urak azt hiszik, loptam!?

– Ne szájalj, – orditott rá a rendőrkapitány. – Fogd be a pofád… S
pofonra emelt kézzel állott elébe. – Aláirod, vagy nem.

Egy pillanatnyi csönd volt.

– Aláirom, – mondta Miklós méltósággal.

Akkor még fakóbb lett.

– Aláirom, mert igaz. Ha csak egy szónyi hazugságot irtak volna bele a
dologról, vegyék tudomásul, hogy nem irnám alá… Én az Örök Igazság
szolgája vagyok, az én ősöm gályarab volt…

– Majd leszel még te is, – mondta a rendőrkapitány felröhögve, de már
amolyan fidélis komázással, mintha pajtásos hecc volna közöttük.

Miklós nem vette tudomásul, az asztalhoz lépett, fogta a tollat s
belemártotta a tintába.

Aláirta a nevét: „Matolcsy Miklós ref. lelkész Fábiánfalván“.

Akkor félreállott, csak egy féllépésnyire s most már egy hullának jegedt
merevségével nézett az urakra, keze, iró jobbkeze a mellén feküdt, a
másik ökölben lógott s mint egy gyilkos, komoran s mégis gondolkodva,
kegyetlen gondolatok között forrva s mégis akcióra képtelenül, nézett az
urakra. Szeme, apró sötét szeme elbujt koponyája mély üregében s haja
előre csapzottan lógott nagy homlokán.

A képviselő lassan emelte rá a szemét, egy parányi kis pillanatig szinte
meghökkent ettől a gyilkos vadsággal rámeredő hulla-arctól, amely sovány
volt és viaszos és amelyből nem jött már semmi szánalom és semmi
könyörület… De azért nyugodtan és szenvtelenül nézte, csak nézte, mint a
bikát a néző a páholyból. Bármilyen közel van is, ott a torreador s ott
a társadalmi élet mentelme, korlátja… Tudja, hogy abszolut veszélytelen
szembetalálkozás… Tudja, hogy ez neki csak ép egy kis szórakozás,
elpetyhüdt idegeinek némi fölzavarása…

– Irjátok alá… – mondta a kapitány.

S a három rendőrlegény egymás után odairta a a nevét a papirra.

A kapitány megnézte az irást:

– Stemplit.

Az őrmester kivette a nagy kék köpönyegje zsebéből a kis vörös dobozt, a
gummi bélyegzőt, megnedvesitette a kék párnán s nagy gonddal rányomta az
irás alá a rendőrség hitelesitő pecsétjét. Akkor szalutált.

– Várjatok kinn.

Katonásan szalutáltak és kimentek.

– Méltóztasson parancsolni képviselő ur, – mondta a rendőrkapitány
összehajtogatva az irást.

Miklós felhuzta a homlokára a szemöldökét, elmeredve, félve. Mit akar ez
evvel az irással?

Előbbre hajlott s ránézett a képviselőre.

Ez megnézte kényelmesen, nem sietve az irást, s igy szólt:

– Fábjánfalvi pap?… Ez aztán hazugság.

– Tessék? – lihegte Miklós.

– Én csak ismerném, ha odavaló volna!

S csöndesen nézett Miklósra.

Miklós most látta csak, mennyire ki volt csinálva ez az egész. Milyen
ravaszul és milyen tudatosan. Mennyi hazugsággal, de mért? hát mire a
hazugság? hát nem lehetett mindezt nyiltan? hát nem volt elég joguk az
őszinte kételkedésre?…

– Arday képviselő ur? – kérdezte, keményen a szemébe nézve. De az mintha
érzéketlen volna az ilyen nézéssel szemben:

– Hogy micsoda nevelés van ma ebben az országban?… A közelmult
sikertelen politikai küzdelmeiben megrokkant a nemzeti önérzet és
ugylátszik azt az iskola utján sem fogják már felébreszteni. A
szabadgondolkozók szervezett destructiója! – tette hozzá, mint valami
refrént, mert az egész dolog innen ered.


V.

Miklós felhuzta a szemöldökét erre a bálványbuta konokságra s egyszerre
mintha hályog esett volna le a szeméről, nyiltan nézett az urakra, akik
oly kicsinyek voltak, annyira gondolathijjasok, tisztára nevetség ez a
baromi erőszak is, amellyel tőle bünjelet vettek. Hát mire az? mit érnek
vele?… Ha valóban bün volna alatta, akkor igen: zsebemben vagy! huzd meg
magad, vagy kitöröm a nyakad!… De igy!… Szegény emberek: megfélemlités?…
Gyászalakok. Hozzátok képest a kurátor komoly és valóságos ember volt:
az igen, az fölfedezte a mély bünnek egyetlen rését, abba beleakasztotta
az ujját s lerepesztett egy darabot a megrepedt sziklából. A kurátorral
szemben valóban bünös voltam: mert én adtam neki agit, hogy
vesztegetéssel nyerje meg a falut… S ő csak okos ember volt, aki nem
tett bolondot: vesztegetett, de nem a saját pénzéből, vesztegetett a pap
rovására… Ha én akkor alá nem irom a nyugtát, a dolog botránnyá nő s
kivirul a vétek csirája s megemészt engem magamat… Soha, még akkor senki
előtt és soha nem mertem volna letagadni, hogy én valóban engedélyt
adtam a kurátornak arra, hogy itasson… Ma nem tudom, hogy volna s mint
lenne: ma azt hiszem a szeme közé nevetnék… Ma!… ebben a pillanatban…
most, most látom csak, hogy ó Bálám szamarai, akik vagytok: ti akarjátok
nekem játszani a tekintélyt s a veszedelmest… S nem is hallotta, mint a
vizzugást, mint a malomkerék monoton csertenpertenét, a nagy férfiu, a
nagy politikus filozofálgatásait, mert nem elég egy fiatalembert sárba
taposni s kifosztani becsületéből: meg is kell tanitani:

– A magyarság csak akkor tarthatja meg vezető szerepét, – ébredt fel a
figyelme ezekre a szavakra, – csak akkor nyomhatja rá sajátos bélyegét
az állam s a nemzet egészére s csak akkor biztosithatja ennek az
országnak nemzeti jövőjét, a szláv és germán elem csapkodó hullámaival
szemben, ha erkölcsösebb is, mint akár az itt élő egyéb népelemek, akár
a minket környező kis és nagy nemzetek.

Miklós mosolyogva nézte ezt a hipokritát: mily csodálatosan teljes
minden emberi karakter. Hát nem elég a gonoszság és a rossz lélek
magában, a szentesség takarójára is mindenkor szüksége van: voltaképen
nem is felháboritó a gazoknak álnok prédikációja: megható… Ime, nem
szabad teljesen őszintén kirohanni a gazságnak az emberiségre: nem
öntheti el, mint a gátat áttörő áradat a szegény emberi lelkek szelid
vetését, csak alulról szivároghat fel, csak alattomban, mint a talajviz.

A takarékpénztár egészséges igazgatója a maga egészséges paraszteszével
kontráz:

– Hja, ez az, amit nem tanitanak az iskolában: az erkölcsöt!… Tudósokat
nevelnek. Tudományos papnevelés. Kérem, a papnak nem baj, ha olyan
szamár mint az iks, csak szerető és gyöngédlelkü egyházatya legyen.

Miklós egyre derültebb lett, az igazgató ur arca is világitott, az
alkoholmérgezés tünetei teljes fényükben koronázták meg egészséges
cifferblattját, ahogy diákszóval mondta magában.

Arday mindinkább mámoros volt, ez a hallgatag s szavain és gondolatain
mindig uralkodni igyekvő ember, most győzelme ittasságában s ittassága
győzelmében elkezdett rekedten kukorékolni, mint egy részeg kappan, ha
eszébe jut ifjusága:

– Ugy van: de kétféle tudomány van: – mondta már akadozó nyelvvel, de
annál jobban professzoroskodva, mert minden kálvinista urban ott lappang
a debreceni professzor – helyes, és helytelen tudomány. A helyes
tudomány napról-napra több bizonyitékot szolgáltat az irás ama szavainak
igazsága mellett, hogy az apák bünei hetediziglen büntetettnek a fiakban
s az ártatlan utódokban. Ezt kell közmeggyőződéssé nevelni a magyar
fiatalságban, ha erős nemzedéket akarunk a késő jövő számára
biztositani. És ebben legtöbbet a vallásos meggyőződésnek a tudományos
meggyőződéssel való szoros harmóniája tehet. Épen azért elő kell
segiteni a felvilágositással kapcsolatos valláserkölcsi felfogásnak
minél szélesebb körben való terjedését és megizmosodását s nem szabad
megelégednünk azzal a frázissal, hogy a müvelődés terjedése világszerte
a nemi erkölcs, a nemi élet erkölcsösségének hanyatlásával jár karöltve…
Mert nem elég a nemzeti önérzetet talpra állitani, a nemzeti közérzést
megteremteni, a széthuzó osztályharcokat egyetemes nagy nemzeti
törekvésekkel fölváltani: hanem a megromlott erkölcsöket is helyre kell
állitani, meg kell javitani. Valóban elszomoritó az a léha erkölcsi
felfogás, amely in materialibus mindent megenged, ami a birósággal
összeütközésbe nem hoz, vagy a társadalmi érintkezés külső formáin belül
marad, még akkor is, ha a tisztességérzet föllázad ellene; in sexualibus
pedig még a legrutabb bünt is dicsőiti, vagy legalább az embernek
természeti ösztöne alapján mentegeti. Már pedig ez a léha erkölcsi
felfogás, fájdalom, napról-napra szélesebb körben hódit, s annyira
megmételyezi társadalmunkat, hogy szinte kétségbe ejt, hogy hová fog még
fejlődni. Ezért… uraim… ütött az órája a felekezeti szellemben való
nevelésnek, s ezt én, a kálvinista magyar, uraim, én programmom alapvető
pontjának lenni ösmerem: a felekezeti szellemben való nevelés, uraim,
rendszerint ellene van az igazi valláserkölcsi meggyőződésnek: tehát fel
kell váltani a felekezeti szellemben való nevelést, uraim az igazi
valláserkölcsi nevelésnek: amely önmagunkkal szemben szigoruságra,
másokkal szemben pedig türelemre nevel.

Miklós báván, most már egészen belebolondulva hallgatott. Ez az egész
valami mechanikus gondolatkapcsolódás, rossz vezércikk a Budapesti
Hirlapból, vagy pedig azt hiszik az emberek, hogy szájjal becsaphatják
magát a jóistent is? Már megint megszünt benne a türelem s a mosoly, már
kábult volt s ugy érezte, hogy ezek a titkos bünözők, ezek a fajtalanok
és részegek, ezek a pederaszták és árvafosztogatók, ezek az urak, akik
gazdagságtól, akaratuk mindenben való teljesülésétől, testi, szellemi
bőségtől s benső büneikben való megrothadásuktól elfajzottak, ezek az
urak sokkal veszélyesebbek az emberiségre, mint ahogy látszik… Mindenük
van s még minden kell nekik: ételük, italuk, mint valamely folyó
hömpölyög körülöttük s nem birják magukon keresztül ereszteni, mint
zsilipen a gazdagság adta jóérzéseknek folyamát, amely előttük
valamiképen feltorladt s a szegények tátott szájjal soványan és éhesen
és napkeletimádóan tartják feléjük összekulcsolt kezüket, hogy részt
kapjanak, bármi csekélyet, a jóknak ebből a spriccelő szennylevéből,
amely még legalább elemésztetlenül kerül ki belőlük!… Fuj… Groteszk és
torz képben látta, a késő éjszaka vetélő s izzó agyával e fantasztikus
képet s Arday egyenletesen tovább őrölt:

– Az egyházakat mindenütt, ahol nem a felekezeti elfogultság
kiélesitésére, hanem a vallásos érzésnek fejlesztésére törekszenek, a
társadalomnak a legnagyobb erővel kell támogatnia. Nemzeti létünk
szempontjából sokkal fontosabb a jó erkölcs és a családi életnek
vallásos meggyőződésen alapuló tisztasága, mint akár a gazdasági, akár a
kulturális életnek a fejlettsége. Mert a gazdaság és kultura csak a jó
erkölcs mellett emelője a nemzeti létnek, nélküle pedig csak a faj
elromlását, ellenálló erejének megrokkanását és belső rothadásának
siettetését eredményezi. Hiszen Róma és Hellasz magas kultura és
gazdagság közepette indult belső rothadásnak s egészen elpusztult
mindakettő. Franciaországban pedig az erkölcsök hanyatlása mellett éppen
a nagy kultura és vagyoni jólét eredményezte a nemzet propagativ
erejének a megsemmisülését. A családi élet tisztaságának és erkölcsös
voltának alapja az emberek vallásos érzülete. S nemzeti létünk,
propagativ erőnk szempontjából annál fontosabb reánk a családi és
sexuális élet erkölcsös volta, mert… kis nemzet… vagyunk s nagy nemzetté
ez a nemzet csak propagativ… erejének sértetlen… föntartása mellett…
fejlődhetik.

A takarék igazgatója hirtelen felemelkedett s ijedten áthajolt az
asztalon.

Pár pillanatig mereven nézett a nagyur arcába, amely elfakult s kinos
verejtékcseppek ütöttek ki rajta.

Miklós maga is ijedten nézett rá, ahogy a bárány nézne a mészárosra,
akit a guta üt meg taglózás közben: hát te is?… Az öreg ur azonban nem
sokáig hagyta őket tévedésben, elnyujtotta karjait s két székbe
kapaszkodva eleget tett a természet parancsának.

Büz és undoritó láva. Vizzel öblögetés, förtelem.

– Nagy ember, – mondta Miklós, – nagy politikus, a haza oszlopa. No?
kiadod lényed igazi tartalmát?… No?… a zsebedben van a papod halálos
itélete!… nem segit?… no?…? az nem jön ki?…

Mikor megtisztogatták az öreget, ugy ahogy, csak akkor hivták be a
lányt. Az még mindig fenn volt, a szeme már egészen vörös volt, már
sehol semmi vendég nem volt az épületben, csak ők s neki a másik
szobában egyedül kellett virrasztania.

Igen fanyar arccal lavort hozott s hozzáfogott felmosni.

A képviselő ur pedig folytatta valami csodálatos elokvenciával, amely
tul mindenen még egyre jobban dolgozott általa:

– Bomlasztó elem bujkál köztünk… Évtizedek óta bujkál s egyre erősebb a
hatása, ma már fenyegetően bomlasztó a hatása. Ez a szellem a
kozmopolita emlőkön táplálkozva elkezdte a hóditását a legalsó s
legkönnyebben mételyezhető rétegeknél s beférkőzött a magyar közélet
minden nyitva hagyott zugába, rávetette magát a legalsó népre, a könnyen
hivő tömeget hamis jelszavakkal hatalmába vette, elcsikarta a szellemi s
anyagi javakat, elzsidósitotta az irodalmat, müvészetet, a tudományt,
leseperte róla a magyar faj ezredéves egyéniségét s rápiszkitotta a maga
nemzetközi bélyegét… S az egészben a tragikum az, hogy a nemzeti ügynek
ma többé nincs tábora. Magyarország ebek harmincadjára jutott… Ennek az
országnak urai voltak a mágnások, dereka volt a köznemesség, kezelába a
parasztság, ez nagyon szép rend volt. Erre most mi van? A Nemzeti
Kaszinó maga áll be destructiv szerepre. A Tivadar pohárköszöntője a
jogkiterjesztésre szól… Az urak meg vannak őrülve… Nem tudják, hogy
Magyarország egy nagy hitbizomány, amely rájuk szállt s nekik kell
átadni épen és sértetlenül az utódoknak: s most az általános
választójogról tartanak pohárköszöntőt a Nemzeti Kaszinóban?…

Felemelte a szemét, apró kék szemei rámeredtek Miklósra, idegenül s
tétován: nem ismerte fel, látszott a papot, akit ma leütött, mint egy
bakonyi betyár… Az ittasság rohamosan uralkodott el rajta, az arca egész
lila lett s egyre jobban csuklani kezdett.

– Egyetlen egy ember van ebben az országban, – mondta dadogva, – aki,
akinek, akibe… csak az egy Tisza… Tisza István… Az egyetlen férfi… Ő
megmondta: ő előttem megmondta, hogy ő megadná az általános
választójogot az oláhnak is, a rácnak is, a nemzetiségeknek: de a magyar
parasztnak nem…

Miklós egyre nagyobb megdöbbenéssel hallgatta a zavaros beszédet, vajjon
nem most jönnek-e ki az igazságok?

A másik két ur összenézett s intettek egymásnak.

– Le kell fektetni, – mondta a rendőrkapitány a lánynak, aki kivitte a
lavort.

A lány savanyuan, mérgesen, komiszul nézett vissza.

– Cipeljék maguk, én nem fogom cipelni megint.

Arday lecsukódott szemmel, csaknem leesett a székről, a nagy zökkenésre,
amint meglódult, fölébredt, s dadogva mondta:

– Nekem csak olyan férfiu kell vezérnek, aki férfi, aki vasember. Aki
nem tékozolja el a nemzeti vagyont. Olyan ember, aki nem dobál aranyakat
a ri… rimáknak, hanem az utcán megalkuszik velük… Mert a nemzeti
becsületért minden pénzt áldozunk, minden birtokunkat a hazáért, de egy
utolsó utcalánynak, édes fiam, nem adunk aranyat: annak szabott taksája
van, édes fiam…

Miklós hülyén nézett a részegre. Annak a szája eltorzult és leferdült s
nyál folyt le az állán, mintha az utolsó váladék eredne meg belőle. S
szelleme is ilyen félelmes és undoritó dolgokat eresztett: az előkelő
magyar, a vagyonokat eltékozló finom ur, a magyarság hirneves rétora… a
régi magyar, a történelmi szép név egyik legutolsó viselője… Nézte,
nézte és megháborodott a lelke.

Fölháborodott a magyar faji érzése. Ez a gazember, akit minden
gondolatában gaznak mondott, mégis magyar ember volt, magyar ur. S nem
akarta látni, hogy fajtájának ez a kiváló példánya ekkora fizikai
gyöngeségnek lett áldozatává. Csodálatosképen idáig csak gyülölte s
ellenségesen nézte, most szégyelte, mint Noét a fia s álszeméremnek
köpenyét dobta rá… Sajnálta, takarta, gyöngéd lett hozzá s egy pillanat
választotta el, hogy hozzá nem lépett, hogy ölbe vegye s haza vigye az
ágyába, a szobájába, lefektesse, meggyógyitsa: akármilyen volt, neki
magyar volt, ennek a kis drága magyar fajnak egy embere, magyar nagyur s
ő ezeréves szolgalelkével bünében, gyengeségében egyformán
letagadhatatlan tisztelettel nézett az ezeréves urra s eszébe jutott a
nagyapja, (aki egykor földesurának, ki Bécsbe készült a császárhoz…
gyorsfutár sürgönyére… s ez ut a kancellárságot hozta meg neki… ép a
kastélyban volt vacsorán, hogy a falusi este unalmát enyhitse urának, a
főur boszankodását látva, hogy kedvelt tiszaujlaki bajuszpedrője
hiányzott az uti csomaghoz, titokban legényt keritett s hajnalra
meghozatta Tiszaujlakról a kenőcsöt: s ezzel az eklézsiának egy tizenkét
holdas kaszálót szerzett örökös papi fizetés illetményül) nem hal ki oly
gyorsan az ősi nevelés. Matolcsy Miklós szeretettel s tisztelettel
cipelte lelkében az urát, szolga a gazdáját, a megnyugtató kényelem
felé…

Nem kellett odáig aláznia magát, amennyire belső hajlamot érzett, a
takarékigazgató s a rendőrfőkapitány a hóna alá nyult az öreg nemesnek s
fölcipelték szépen.

Az öreg ur, amint lábra állott, merev lett, fejét fölemelte s nem nézve
se jobbra, se balra, ugy rakta lábait előre, mint egy automata, minden
suly és erő nélkül: az öntudaton tul még megmaradt benne a kulturált
test fizikai hiusága: ur maradt, amint nem tud ur lenni, aki nem ur…

Miklós bizonytalan s hánytorgó érzésekkel maradt a rossz szagu szobában.
Most nem látott tisztán. Most nem látta a jövőjét, most már igazán nem
látta rendeltetését… Megsimitotta a homlokát s nem volt helye itt. Sem
leülni, sem kimenni, sehová nézni, vagy valamit akarnia nem lehetett.
Benne is türhetetlen fizikai utálat s gyöngeség halmozódott fel… Persze
mégis van valami igaz abban, amit az öreg ur mondott a destructióról:
azelőtt egész más lett volna az ő helyzete… Azelőtt el sem lehetett
volna képzelni, hogy egy fiatal pap hónapokig el legyen a falujában,
hogy nem megy tisztelegni a földesurához. Akkor pedig az urral vagy
összehangolódik, vagy nem… a patvarba, összehangolódik: udvari
mulattatója lesz s örvend, ha szót nyerhet előtte és kedvében járhat
nekie… most is az ő kocsiján jő be, vele, elszidogatják együtt az uj
időket, a progressziveket, a felforgató zsidókat, az ellenzéket, amely
vakon ugrik sötétbe… s mikor leitta magát a gazda, valóságos cselédi
hüséggel támogatja ágyába… De ő?… Nem ismeri helyét… Sem vele, sem
ellene… Lehetetlen helyzet… a papné aranyai… megigért pofonok, rendőri
pofonok s még csak nem is mártirkodás, még csak eszmei tartalma sincs az
erőszaknak… Uhh, suta sors… szerencsétlen pálya… az isten ez utolsó
szolgája a földön.

De az aranyak. Ott hevert a három sárga kis pénz az asztalon: fogta,
fölszedte. Zsebébe nyult, kikotorta a többit, az összest. Együtt volt
ujra mind a tizennyolc. Lehasitott egy szeletet az asztalon levő
ujságból s belesodorta kis kemény tekercsbe. Még a lelke megkönnyebbült,
hogy ez megvolt. Megvolt, visszaadhatóan.

Bejött a kasszirnő, amint meglátta egyedül a fiatal embert, lehuzta a
nyakát s vigyorgott.

Miklós ijedten nézett rá, szinte meg volt rémülve tőle, egészen el volt
torzadva, hogy na most… S a lány csakugyan kellette magát s a szemébe
kacsintott, és olyan alattomos és olyan cseléd volt… Nem, ezt nem… mikor
az urak kimentek… ezt nem, hogy most a hátuk mögött… nem… elundorodott s
megdühödve fordult tovább!

– Vén piszkos, – mondta a lány, – minden este, ha bejön a falujából, a
fene egye meg.

Miklós elfeledte, hogy neki nem szabad, hogy kinn rendőrök virrasztanak,
fogta magát s egy szó nélkül el, kiment.

A hüvös udvaron erős szél volt, ahogy a fülledt, büzös melegből
kilépett, szemébe csapott.

A hold most jött fel, kevés, vékony pengéje volt az égen, felpillantott
reá, aztán nem volt kedve elmélkedni. Edzetlen, satnya volt, nem birta a
hüvöset, a szelet, a szabadot, sietett vacokra, elbujni. Megkereste s
meglelte a sötétes folyosón a hármas szobát, benyitott.

Meghökkent, bent világos volt, gyertyafény mellett ült, egy feketébe
öltözött uriasszony.

Rémülten ismerte meg Dékánynét.

Ott állott az ajtóban egészen megdermedve s csak bámult, mintha
kisértetet látna.

– Kezét csókolom, – mondta aztán alázatosan.

A papné végre megelevenedett.

– Igen, igen, ez a maga szobája… Az enyém a hetes…

Miklós csak annyit konstatált, hogy az asszony rendkivül szolid,
ideiglenes és egészen szokatlan.


VI.

Az asszony arcán valami bágyadt, törődött szomoruság volt.

Hosszan hallgattak, Miklós kissé zavartan állott, bántotta valamelyest
ez a váratlan találkozás, nem szép gondolatok voltak benne.

– A képviselővel mulatott? – mondta az asszony aztán siri hangon.

Amint a száját kinyitotta, valami ijesztő üresség volt az ajkai mögött,
idegenszerü volt.

Miklós végre elmosolyodott. Mulattam, gondolta. Igen: elnézett félre, a
megvetett ágyra, amelyen a paplan háromszögbe volt fölhajtva, a fehér
sarka, a vörös paplan a fehér ágyon. Sárgaréz ágy, gyengén sárgán
csillogott a vékony gyertyafényen. Olyan ellenséges, olyan hideg és
zavart hangulatok.

– Igen, mulattunk, – mondta fanyarul, – kimulattuk magunkat.

– Igen, – mondta az asszony s most utólag figyelt fel, szórakozott volt,
amint megszólalt, Miklós elkapta a szemét, bántotta valami ezen az
asszonyon!

– Kik voltak ott? – kérdezte ujra a papné.

– A rendőrkapitány.

– Feketics?

Miklós gondokozott.

– Nem emlékszem, bemutatkozott, de persze az ember nem emlékszik a
névre… Meg a takarékpénztári igazgató.

– Melyik takarék?…

– Az… az be sem mutatkozott.

S elnevette magát.

Ujra csönd lett.

– Maga hogy jött be, nagyságos asszony, mért? – mondta egyszerre
kiváncsian.

– Be kellett jönnöm, – s gyorsan tette hozzá, – milyen volt, hogy
viselte magát? mit beszélt?

– Ki?

– Ő… Arday.

Miklósnak a pillanatása fáradt, tapadós lett.

– Sokat beszélt…

– Sokat? – mondta az asszony ijedten, – részeg?

Miklós meglepetve nézett rá s vállat vont.

– Azt hiszem… Igen.

– Szegény… suttogta a nő s habozva ült, mintha fel akarna állani,
elmenni, Miklós ugy gondolta, hozzá szeretne menni.

– Az urak vitték fel, ugy látszik minden este igy van, – mondta
kegyetlenül.

– Minden este? – szólt az asszony, megsértődötten.

Miklós gondolkozott, honnan veszi ezt a gondolatát.

– Az ám, a kaszirnő, – mondta magában. Borzasztó fáradt volt, abban a
kábult állapotban volt, mikor az ember nem ura magának s idegenül
figyeli kimerült testét, lelkét.

– Szabad? – s leült az ágy mellett a székre. Az asszony az asztalnál
ült, az ablak előtt. Az ablakra le volt huzva a vászonredő.

Sokáig ültek csöndben.

– Politizált? – kérdezte aztán az asszony sóhajtva.

– Igen. Dicsérte Tisza Istvánt. Meg Tisza Kálmánt. És szidta a modern
időket… Elromlott a világ. Kihalt a becsületesség. A családi tisztesség.
A közerkölcs, a magánélet nemessége.

Elhallgatott s maga elé nézett sajátságos mosollyal.

Az asszony ugy előre görnyedt, a félkarja az asztalon feküdt s ő maga
bágyadtan, lankadtan hajlott előre, feje féloldalra hajtva.

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Rendőrileg, – mondta hirtelen s ugy gondolta viccesen, Miklós.

Az asszony megijedt.

– Mit mond?

Miklós halkan nevetett.

– Kérem, mondja, mondja kérem. Mondja el.

Miklós most már nem nevetett. Az rémlett neki, hogy ha valaki előtt
hibás és valaki előtt szégyelnie kell magát, a papné az… S nem tudta
szégyelni magát.

– Hát nagyságos asszonyom, – kezdte, – szégyen, nem szégyen, az arany a
fejembe szállott s tegnap délelőtt egy aranyat adtam a kocsisnak… A
kocsis el akarta költeni, a boltos azt mondta, hamis pénz, a kocsis a
gazdájának megmutatta… s a gazdája most az éjjel rendőrökkel engem
elfogatott, s rákényszeritett, hogy aláirjak egy nyilatkozatot, hogy azt
Dékány Sámuelné született Sztánay Nusika őnagyságától… kaptam.

Az asszony, aki az elejét pilláival bólogatva hallgatta, hirtelen
megdermedve nézett.

– Mire az neki, – suttogta.

Miklós hallgatott.

– Azt nem tudom, – mondta kisvártatva. Fájt neki, hogy nem őt sajnálja,
hanem amarra gondol.

Az asszony kezeit tördelte.

Felállott.

– Hová megy?

– De hisz ez őrültség, – jajgatott fel a nő, – ilyen szerencsétlen nap,
hogy mi minden torlódik még össze… Az urammal nem találkozott?

– Nem.

– A baba meghalt.

Miklós csodálkozva nézett az asszony zavart, magából kikelt szemébe.

– Ki az?

Az asszony ajka sirósan remegett.

– A lánya, – suttogta.

Fájdalmas, nehéz sóhajjal mondta ujra:

– Az Arday lánya.

Leült, lezuhant, s csüggedten nézett maga elé.

– Azt hittem, ha magát bevárom… hogy maga fog tudni… segiteni rajtam… Én
nem tudom mi van, mi történik itt… azt hittem maga az isteni
gondviselés… Mit tegyek… mit tegyek.

Miklós valami idegen s érthetetlen világrendülésben érezte magát. Mintha
a szeme előtt omlana össze valami épitmény, idegen lelkek s idegen
szivek s idegen dolgok, mit tudja ő, hogyan került bele… Az asszony
sápadtan s összeomolva ült előtte s nem volt ereje, látszott, sem
sirásra, sem beszédre… Kint a szél rázta az ablakot.

– Kedves, nagyságos asszony:… kérem… mondjon el nekem mindent… ha
megérdemlem a bizalmát… mondja el, kedves…

Lehajlott hozzá, s elfeledkezve mindarról, ami vele történt, csak az
asszonyé akart lenni, jó kis fiu, aki osztozik s vigasztal a bajban:

– Ki volt az a baba?… Nem tudok róla… én azt hittem… a képviselő ur…
agglegény…

Az asszony nem szólott.

– Ki hozta tőlük a hirt? – kérdezte Matolcsy hosszu szünet után.

Az asszony megkönnyebbült a tárgyilagos és közömbös kérdésre,
egyenesebben ült.

– Alig ment el az uram… hazulról, a kocsival, az állomásra… Nem tudja
hol van szállva?

– Nem.

– Jött egy lovaslegény a Csehpusztáról: A nagyságos asszony hivat.
Engem?… Nagy isten… Hivat! engem… Beteg? Mi baja?… Meg van lőve. A
baba!… Azt hittem megőrülök! Megőrülök, mire odaértem… Az egyik szobában
a lányom… másikban kiteritve Hernády…

Miklósnak meglobbant a szeme: a lányom… Alig értette az összefüggéseket,
Hernádynak a neve távolról rémlett neki, egy nagybirtokos neve a
környéken…

Lélekzetvisszafojtva hallgatott, várta a titkokat.

De az asszony egészen összeomlott, nem szólt tovább.

Semmi nesz nem volt, csak a szél odakint.

Miklós nézte az asszonyt… Amint ott ült a vékony, finom teremtés,
megtörve s elgyötrődve és sirás nélkül, maga elé dermedetten, mintha egy
idegen lény volna, kit soha nem látott… Micsoda régi bünök, mily
félelmes titkok gyümölcse éredett meg ebben az életben… Ember, hogy
élsz, hogy élsz, csak élsz a bünök lápján, buján virágozva s eljön az
óra, a nem várt, mikor egy mozdulatára az időknek lehull a vészes
gyümölcs… Mennyit élhettél, mennyit kéjeleghettél, vénasszony, még a
legutóbbi napokban is uj bünökre érezted magad késznek és boldognak…
Kevés volt neked az unalmas férj, kevés volt a csöndes házi tüzhely… Meg
akartad javitani… Nem lehet… Mindenkinek sorsa ki van szabva, más
sinekre átugrani… nem lehet… Más sinekre…

Tétován s paposan folytak gondolatai, a morális gondolatok folyamata
indult föl benne. Az asszony bizonnyal ezt mind megérezte.

– Elitéltetem, – mondta csöndesen.

A fiatal pap megrendült. Sokára halkan szólt:

– Senki sincs, aki képes volna minden dologról eldönteni, vajjon jó-e az
vagy rossz…

Az asszony hálásan nézett föl rá. S most már könnyesen sütötte le a
szemét.

– Ha már egyensulyunkat elveszitettük, hogy kerülhetjük ki a bukást?… –
mondta ujra Miklós és a saját éjjelére gondolt, mily közel volt
ugyanehhez… ő a pap… az első lépéshez s fölijedt benne a gondolat, hogy
ha egy ilyen ballépésnél gyereke… lenne s a végén… ő a pap és ideális
élettörekvésü lény. Mit szabad hát kivánni egy asszonyi állattól, és
halkan, önmagát birálva, beszélni kezdett: – Ha az erkölcsiség utjáról
letévedtünk, talán sohasem is térünk vissza rá… Az ember megkivánja az
örömöt, virágot szakit s a virág egyre több s az érzékiség igy szól:
Bizd rám magad, minél messzebb jössz velem, annál szebb vidékre viszlek…
néha meg arra gondolsz, jobb volna a régi béke, jobb lett volna meg nem
kóstolni… Nem lehet… Az ember agyába befészkeli magát a vágy s a gyönyör
gyeplőjét megereszti s halad egyenesen előre azon az uton, amely a
halálba visz… Ah, ha leszáll az éjszaka, az ember azt mondja, vannak
olyan helyzetek, mikor nem kell tetteket az erkölcs itélete alá venni…
sok olyasmi meg van engedve, amit a kötelesség szent nevével nem lehet
illetni, amit nem lehet szent kötelességnek nevezni… De hol állsz meg!
Hol van az ilyenben határkő!!… a tetszésünk?… nincsenek, itt irányadó
elvek, nincsenek… Csak következmények… A közönyös, közömbös dolgok köre
egyre szélesedik, az erény országából tartományokat veszit az ember…
Ezrek s ezrek vannak, akiknek a kötelesség mellékes dolog, de a gyönyör,
az élvezet egész lelküket elfoglalja s életüknek alaphangulatát teszi.
Az ész nem fékezi őket, élvezetből-élvezetbe rohannak, s nem kérdezik,
az erény nem kiván-e tőlük valami mást, nem parancsol-e valami
komolyabbat!… Talán nem lesznek kicsapongók: de abban semmi érdemük, az
nem az ő munkájuk… ha nem tünik fel rajtuk első pillanatra a jel, az
csak a szerencse játéka, mert a szenvedélyeknek csak alkalma, vagy a
foka, vagy a tárgya hiányzik náluk: de lényege nem… Ki érdemli meg a
kicsapongó nevet, ha nem az, aki mindig olyan körülmények között érzi
magát, ahol az erénynek nincsen dolga, alig kóstolták meg az egyik
örömet, a másikra készülnek. Még ki sem üritették az egyik poharat, már
tele szenvedélyük italával a másik, s még izgatóbb, még több gyönyört
igér… Gyönyör s gyönyörökre való készülődés, ez az életük… kötelességről
hallani sem akarnak, arra csak akkor gondolnak, ha bosszuság vagy
szerencsétlenség lehangolta őket…

S egyre tisztábban tünt fel előtte eddigi egész élete. Már a diákkor
eseményei szétfoszlottak előtte, de ráismert mostani rövid életszakasza
alapján egész gyermekkorára, egész ifjukorára is. Amily vad és lázas
szenvedéllyel vetette rá magát azokra a képzelgésekre, hogy bármi áron
megszerezze a papságot, ugy akarta mindig a sikert… S most az isteni
gondviselés utját látta benne, hogy az első percben már itt volt a
büntetés: a parasztok visszatorlása… ahogy árát vették annak, amit
eladtak… S ahelyett, hogy akkor fölismerte volna ebben az Igazság
isteniségét, milyen vad szenvedéllyel dobta rá magát, hogy szilaj
gyülölettel megfeszitse, aki neki a pillanatban ellenségének látszott: a
vallásos gondolatot! végig kisérvén fejlődésében és megsemmisitvén egész
értékében… Aztán egy ilyen szenvedélyes ujabb öröm, a vágy, hogy aljas
módon, a vén papné anyagi segitségével állitsa talpra önmagát: egyre
nagyobb s egyre undokabb módon fojtva el magában az emberi jóság
gondolatait s egyre tökéletlenebbül dobva magát a nyers szenvedély
hullámába… az este, a lány, a testi bujaság, a nemi kéj… Már ugy látta
magát, mint egy teljesen kormánytalan hajó a viharban… megy, rohan,
repül, amerre a szél sodorja, mig el nem merül… Hát nem? s nem lehet
máskép?…

– Hát nincsen egy föladat, amely az egész életet betölthesse?… – mondta,
ujra kezdve a halk tünődő beszédet az éjjeli csöndben, hát nem találhat
az ember egyetlen irányt, amely végig vezethesse?… Ah, hiszen a
megtévedt emberben minden csak a bünt erősiti: ha sikerül a gazsága, a
szenvedélye, akkor annál nagyobb erővel veti rá magát, hogy az utján
tovább haladjon, ha nem sikerül, akkor dac és dölyf támad benne, s egész
betyár romantikára kész…

S szinte belesápadva emlékezett vissza, hogy csak az imént, csak
gondolatban még, de már teljesen, végképen el volt szánva rá, hogy a
gazokat, akik őt megtámadják, még nagyobb gazság furfangjával játsza ki…
Most tisztán ötlött fel előtte, amit az előbb csak megérzett, hogy annak
idején a kurátornak nem kellett volna aláirnia azokat a nyugtákat, hanem
huzni, halasztani a dolgot mindaddig, mig csak meg nem találja a
szerencsés kibuvót… No lám, s hol állana akkor ő emberi önérzetében?… ma
bizonyára az egész falu szemében áldozat s lehetetlen, hogy ne érezzék,
hogy igazságtalanok voltak vele szemben: akkor gazember volna, aki
kijátszotta a falut… Igenis, az a pillanat, amely oly sokszor feltünik
előtte, amelyet már annyiszor kárhoztatott magában, az még mult
erényességének perce volt, egész papsága alatt az volt az egyetlen
erényes pillanata. Milyen kár, hogy az sem igazságérzetéből fakadt,
hanem gyöngeségéből. Milyen kár, hogy azt sem a bünbánat töredelme
követte, hanem a dührohamok percei s hónapjai… a gyülölködésnek orgiái…

– Olyan veszélyes ellenség nem volt soha, mint a bün, – mondta tovább,
halk, keserü, szivhangon, magába merülve, s csak mondatainak formája
volt harmadik személyhez szóló, mert önmagát kutatta most és önmagát
ostorozta: – a legaljasabb céllal a legmagasabb talentumokat egyesiti s
nincsen olyan eszköz, mit szégyenletesnek találna. Kápráztató pompájával
magához vonta a tömeget, mert ki látja a ragyogó külső alatt a tátongó
rohadt sebeket, a halált…

– Senki, soha, – mondta az asszony, s már nem sirt, hanem ujra
lankadtságába merülve, maga elé nézett. – Ki itélheti meg a szegény kis
fiatal asszonyt, aki az apja halálos ágyától a káplán házába menekült:
asszony lett… fiatalon, szerelem nélkül, ahogy elbujt volna a bokorba,
hogy rá ne találjanak… Apa meghalt, bátyáim eltüntek, a rokonok
örvendtek, hogy megszabadultak tőlem, a vastag pöffedt száju káplánunk
egy közönséges fickó volt, csizmadia fia, tele száju, káromkodós, de hát
neki csak igy juthatott a fejedelmi lány, aki voltam, s én? mit
kérdeztem, hisz elvett, feleségül vett… asszonyt csinált belőlem… Az
első napon nem utáltam jobban, mint ma… Olyan fiatal voltam, hogy ötször
vagy hatszor abortáltam, egész fejletlen gyerek… S képviselőválasztás…
Arday… Finom, sima ur… Tele nemes elvekkel, finom modoru, a
leggyöngédebb ember… de hát egy szerencsétlen faj gyermeke…
Katonaiskolát végzett, az ősei mind katonák, hajdan jó volt ez a faj,
mikor még csak hetykélkedni kellett, bravuroskodni, inni, korhelykedni,
költeni, donatiókat kapni, szegény, a vérében volt… Az ősi uraság átka…
Hát ő honnan tudja azt, hogy dolgozni is kell? és lehet? hogy az öröm? ő
csak azt tudja, hogy kell megállani, parancsolni, költeni, élvezni,
mindent magába szivni… mert minden, az egész mindenség arra van csak,
hogy ő legyen belőle… – és a fiatal papra nézett tiszta sötét szemeivel.
A pap, ki azt hitte, ő vall, most megdöbbenve fogadta a gyónást, az
asszony könyörögve, mint a mélységből suttogta fel: Igen… én az erényre
születtem, de az életem a bünök sodrába vetett… Én az uramtól
megszöktem, tizennégy hónapig éltem a Csehpusztán… Bün?… Az az ember, az
jó volt hozzám… ahogy ő jó tudott lenni… Rossz volt hozzám, mert nem
arra való, hogy valamit megtartson… Volt már egy felesége, volt egy fia,
szerette, gondoskodott róluk, az asszony egy olyan közönséges, egyszerü
teremtés volt, grófi lány, de csak véletlenül volt az, kis szakácsné
volt, örökké sirt, hogy Arday elhanyagolja… Már meghalt… Én azt hittem,
az én fenkölt lelkem le fogja kötni… Igen. Három hónapig… Akkor
elszökött Bécsbe, nem mondta, hogy megy… Én ott maradtam a Csehpusztán…
Nagy bajok voltak. A hitelezők… és én jól láttam, már én akkor kijártam
a nagy iskolát… Nekem nem imponált, akárhogy játszotta az urat… ő azt
tudta, hát elment… Előbb komiszkodott, szobalányheccek, béreslányok… –
elhallgatott, sóhajtott. – Akkor jött a politika… Ő dicsérheti a
kormányokat: a Tiszák mentették meg a magyar dzsentrit… Árlecsapolás,
olcsó kölcsönök, bankok, nagy pénzek semmiért, ha nem lettek volna
Tiszák, akkor már Magyarországon régen nem volna dzsentri: de lássa, én
azt hiszem, én nem értek ehhez, a Tiszák voltak az az okai annak is,
hogy a magyar urak igy lejárták magukat: mindent megtettek a magyar
nemesek maradékaiért, bedugták őket hivatalokba, nekik adták a
minisztériumokat és az egész megyét és minden hivatalt, ami csak van, de
azt nem engedték meg, hogy ez az osztály gondolatvilága átalakuljon… A
földdel nem birtak, a föld megette őket, mert a földet meg kell dolgozni
s a földnek trágya kell, hát megtrágyázta magát azokkal, akik nem
akartak dolgozni rajta… Nem tudom megmondani, mit akarok: Ha Tisza
Kálmán és Tisza István szerették volna ezt a magyar uri rendet, akkor ki
kellett volna állaniok elébük és prófétálni nekik, hogy tanuljatok meg
dolgozni, mert én nem tarthatlak el benneteket örökké… Mert én ép olyan
hulla vagyok mint ti, az egész osztály, abban a percben, mikor a dolgozó
nép megmozdul s rájön, hogy mégsem járja, hogy egy here fajzat, aki
semmit se produkál, csak hivatalban ül, hogy ez csinálja az én számomra
a törvényt és a rendet: meg tudom azt én jobban csinálni magamnak…
Menjetek ti is, tanuljatok meg kinlódni, ahogy mi kinlódtunk annyi ezer
esztendő óta… Hát azt akarom mondani, hogyha Tisza Kálmán annak idején
azt mondja: menjen a fiatok suszterinasnak!… akkor ő lett volna a magyar
urak legnagyobb jóltevője… És ha Tisza István azt mondta volna: menjetek
kereskedőnek, akkor még lehetett volna valami ebből a szegény országból,
ahol minden van, csak magyar gyáros nincs, meg magyar kereskedő… és
maholnap nem lesz magyar földbirtokos sem… és meg van halva ez az
ország. Nincsen egy mágnás, aki gazdasági akadémiát végzett volna, s az
ő kezükben van a föld. Hát hogy van az, hogy az a földbirtokos, akinek
Dózsa György leveréseért adományozta II. Ulászló a Csehpusztát és
négyszáz év óta a földjéből él: mióta csak önálló gazda, mindig ráfizet
a gazdálkodására, idegen és piszkos pénzeket kell keresnie s behoznia a
birtokba, hogy fenn tudja valahogy tartani, hogy el ne licitálják az ősi
kastélyt: az a nyulbőrös zsidó meg, aki kivette bérbe egy részét az ő
birtokának, tiz esztendő alatt megfizette neki a bérletét s azonkivül
beépitette az egész gazdaságot s a végin megvette az egész birtokot…
Szegény, szegény Arday, mit tud ő arról, hogy hogy kell gazdálkodni?…
Hát mért nem mondta neki Tisza István, ha ugy szerette, hogy barátom, ne
tőrödj te az indemnitás megszavazásával, eredj haza és vess repcét és
vigyázz, hogy éjjel kaszáltasd, mert kipereg a mag… Szegény Arday, az
nem mer szétnézni a birtokán, mert sokkal eszesebb ember, hogy ne lássa,
mi van ott… Most már aztán mindegy…

Sóhajtva nézett maga elé.

Miklós gondolkodva nézett az asszonyra, aki igazi asszonyi lármával tört
ki s szinte feledte szivbeli bánatát, csodálkozva nézte a nőt, aki
halálig irigy annak a javára, kit szeret… s eszébe villant, hogy mikor
az öreg urat odabenn a külön szobában olyan szégyenletesen látta,
ugyanez a szomoruság vett erőt rajta… Neki, akit megrabolt, megcsufitott
s szinte tönkre tett ez az ember, hazafias fájdalmai támadtak, látva egy
előkelő magyar urnak letörését… És mégis letörnek… ennyi segitség, ennyi
külső sorskönnyités mellett is mind letörnek…

– Mikor maga, kedves barátom, az emberi lelken az erény s a bün
viaskodását mondta el: először a saját életemen vezetett végig, tudom,
rólam beszélt… minden szava igaz… minden megjegyzése szivem mélyéig
találó volt… De lássa, elgondolom, hogy istenem, hát hisz igy van az
egész emberiség, igy van az egész magyarság, igy van Arday… És ő is igy
volt… az én ismeretlen… az én szegény gyermekem…

Ujra sirni kezdett…

– Mért tudok én irgalmas lenni Ardayhoz… Mért tudok nem gyilkos
gondolattal is gondolni rá… Három hónapos volt a gyermekem, mikor
elvette tőlem… Engem haza küldött az uramhoz… A csizmadia fiának most
még jobb feleség voltam… Husz év alatt nem szóltunk egymáshoz huszszor…
ő szántott, vetett, gazdagodott, a képviselő barátsága nem ártott neki…
Azt hiszem, az ő orrának finom szag volt, ami rajtam maradt a kastély
után… Vagy tiz évig nem aludtunk együtt, akkor még gyerek is lett… s
azóta élek, magánosan… az apja lányával… A magam gyermekét sohasem
láttam: csak ma… kiteritve… a kis idegent… Értem küldött, szegény…
Boldogtalan vér örököse… Asszony volt, két éves asszony: az ura az egy
kreten, dzsentri, előkelő s majom… S most hivat… Honnan tudott rólam…
Hogyan jutottam az eszébe én… az utolsó percén… S Hernády György a másik
szobában… az is házas ember… szétlőtt fejjel… Előbb sziven lőtte őt,
aztán szétlőtte a saját fejét… S én élek… Nekem férjem van… Lányom van…
semmi közöm hozzájuk… az esethez… én egy szivtelen gonosz lélek… egy
hiéna anya… egy buja, alávaló teremtés vagyok… én most egy idegen fiatal
ember szobájában ülök… De hát jóisten… az egész életemet teljesen
magánosan, magánosan, egyedül, egyedül éltem, soha soha senkim nem volt,
akinek én valaha a szivemet, ezt a rongy, ezt a cudar… ezt a bünös
szivemet kimutathattam volna… nézd: én is ember vagyok, hát simogassátok
meg, hiszen annyira árva vagyok… hát meddig kell én nekem még élni…

A hangja sirásba fulva, fojtva, sikoltva, halkan, jajongva, vonitott az
idegen, a rideg, a kegyetlen vendéglői szobában s a szél verte az
ablakot s virradt.

Miklós mély kétségbeeséssel nézte s ugyanolyan magános, rideg fájdalmas
istennyomorékja, életkidobottja volt mellette, amilyen csak ember lehet
az ürben. „Az erény célja az ész uralma, a szellemiség kiélése az
életben“, mondta magában, mert ez volt már diákkorában kialakult
véleménye az élet céljáról, s amint a szegény öreg asszony csüggedt
ajkakkal ott ült előtte megtörve s minden szánalomra méltóan,
fölfedezte, mért olyan idegenszerü ma, szegény: a fogai… hiányoznak a
fogai… otthonfeledte őket…

Haragosan arculverte magát gondolatban a profánságért s szégyennel
tekintett magára, multjára: szerette volna ujra kezdeni az életet s
kereste azt az időt, mikor saját kezébe volt letéve erkölcsi életének
sorsa…


VII.

Mikor felébredt, egészen világos volt, az asszony még mindig ott ült a
széken, maga elé nézve, hulla, ellágyult arccal, mint a tegnapi hulla.
Miklós ijedten nézte. Azt hitte, nem is fog megmozdulni többet.

De amint fölegyenesedett, az asszony reá nézett. Kis fájdalmas
mosollyal, mint anya a virrasztó, beteg kicsinyére, könnyek után.

Nem szólottak szót, összemosolyodtak, ez az egész.

Aztán fölállott az asszony.

– Most bemegyek, kicsit összeszedem magam.

– Látja, nem kellett volna.

– Nem?

Miklós elforditotta szemét.

– Igaz: pogányság: Ne itéljetek!

Az asszony szeme megcsillant, most tisztán látta azt a kedves mozdulatát
ennek a barna szemnek, amit a lugasban ugy megfigyelt. Ebben a kis
hunyoritó pillantásban guny volt, humor volt, fölényesség volt, s mégis
bizalom volt, mintha csak ketten, csak ők ketten volnának, csak együtt
oly magasan, hogy e közös villanásban föléje emelkednek a
világszemléletnek…

Miklós megérezte az asszonyban a mosolyt, hogy ez az ő papi lényének
egyre jobban kisarjadó megnyilatkozására villant: de most nem félt, már
nem félt attól, hogy a profánok rajtakapják:

– Mindenki itél… Pedig ki vagy te, ki a más, szolgáját megitéled –
mondta és bőségesen jött eszébe a biblia nyelve. – Saját urának áll,
vagy bukik: a szolga, az ő urának dolga, hogy megitélje… És állani fog:
elég hatalmas az isten, hogy őt fenntartsa!… Annakokáért többé egyás
felől itéletet ne tegyetek, hanem ebben legyen inkább a ti itéletetek,
hogy a ti atyátokfia elé ne tegyetek több oly dolgot, melyben
megütközzék, vagy megbotránkozzék…

Az asszony sóhajtott, értette a bibliai szót.

– Ki lehet olyan nagy, – mondta csöndesen.

Miklós halkan folytatta a Pál levelét: (Róm. 14.) nagyon szerette: igaz:

– Akiben szeretet van: nem irigykedik, nem gondol rosszat, türelmes,
kegyes, mindent eltür, mindent hisz, mindent remél, nem örül az
igazságtalanságnak, hanem örvend az igazságnak… örvend, mikor jót tesz…
És a szeretet soha el nem fogy: a jövendőmondások eltöröltetnek, a
különböző nyelvek is megszünnek, a tanulásból való esméret is
eltöröltetik: mert mikor eljő a tökéletes teljesség, eltöröltetik ami
részletecske: de a szeretet mindenkor megmarad…

És még halkabban, mintegy álomban folytatta:

– Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint
gyermek, úgy értettem, mint gyermek, minekutána pedig férfiúvá lettem,
elhagytam a gyermekhez illő dolgokat… És nem maradt meg egyéb, csak a
hit… a reménység és a szeretet: ezek között pedig legnagyobb a szeretet…

Lehajtott fővel mondta ezt, a magas sárga arcu fiatal férfiu s a
lelkében most először vált vérré az igazság.

Az asszony fölitta a szókat s vele rezonált:

– Ah – mondta halkan, megilletődve –, ha az ember el nem tudná
felejteni, amit egyszer megértett…

A pap még jobban meggörnyedt, mintegy a lelki teher sulyától s monotonul
mondotta Péter apostol szavait:

– Jobb volna az embereknek, hogy meg ne ösmerték volna az igazság utját,
minthogy annak esmérete után elfordulnak tőle… De az ilyeneken az esik,
amit szoktak mondani: Az eb visszatér az okádáshoz és a megmosott disznó
a sárba…

Kint lárma volt, a korcsmáros éktelen hangon szidott valami cselédet. Az
élet zaja: a veszekedés. Ez visszatéritette őket az életbe…

Az asszony gyermeki ijedt arccal szólott:

– Kérem, Matolcsy – nekem beszélnem kell… az apával… kérem, magát,
jöjjön velem, hozzá… Nincs erőm, magamban…

Miklós meghajlott.

Erre az asszony gyorsan kiment.

Miklós úgy maradt sokáig állva, részben a tegnapi kábultság bénitotta
meg, részben a lelkében feltünő új érzésvilág fagyasztotta ki az élet
közönséges gondolataiból:

– Boldogok, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot – suttogta –, mert
ha az igazság után valóban szomjuhozunk: mennyi igazsághoz jutunk…
Mindenünnen igazság környékez bennünket, mennyi boldogság és milyen
gazdag élet…

Lassan megfordult, tétova szemmel kereste, mit akar, meglátta a vizet,
neki vetkőzött s sokáig, erősen mosdott.

– Boldogok a lelki szegények, – mondotta magában s megállott a
törülközés közben: – bizony… az ám… Nemcsak azok, akik önként hagytak el
mindent!… akik lerázták magukról a vágyak igáját…: azok az igazi
boldogok, akik fényes szemmel tudnak nézni az égre s a füre s meglátják
kezükön a csillogó napsugarat…

Valósággal egy magas lelki boldogság érzésével tölt meg ezen a furcsa,
ezen a keserves, ezen a szürke reggelen s nem látott maga körül semmit,
sem butort, sem falakat, sem életet: érezte az emberi létfölöttiség
örömét.

Mikor az asszony beszólt, feketébe öltözve, fekete bársony kalapjában,
keztyüsen, már ő is készen volt.

Hallgatva és szomoruan, szorongva mentek át a szomoru udvaron, fel az
emeletre, mintha temetésre mennének. Miklósnak, bármennyire idegen is
volt ez idegen dologban, szorult a szive s az asszony csaknem elalélt,
mikor az emeletre értek.

– Ébren van már? – kérdezte Miklós.

– Üzentem neki, hogy itt vagyok, – suttogta az asszony, oly sápadt volt,
mint a viasz, könnytelen sápadt, szegény öreg asszony.

Miklós kopogott az ajtón.

– Herein, – hallatszott bent, távolról.

Benyitottak.

Bent világos volt, az ablakok az utcára nyiltak keletre s nagy tükörüveg
ablakok voltak, mintha a szomoru szegénységből nyitottak volna be az uri
fényességbe; szinte káprázott a szemük. A képviselő két szobában lakott
s a tulsó szobában volt; még ugy látszik nincs készen.

– Méltóztassék helyet parancsolni, – szólott ki rideg udvariassággal.

Az asszonyt le kellett ültetni, mert csaknem elájult.

– Vizet, – suttogta.

Miklós tétován nézett körül, ügyetlen ijedtséggel, most mihez kezdjen.

– Ott… az asztalon, – mondta az asszony s rémes volt a sápadtsága,
verejték jött ki a homlokán.

Miklós töltött s remegő kezében kilötyögött a viz.

Csak később vette észre, hogy az asszony ekkor mosolygott rajta. Oly
betegen, fájdalmasan s oly naivul, kedves.

A borbély volt Ardaynál, az nemsokára elment. A cseléd, mikor egy
lavorral keresztülment a szobán, nyitva hagyta az ajtót, Miklós
csodálkozva látta: az öreg ur egész halom csillogó dologgal, kefékkel,
fésükkel s előtte ismeretlen eszközökkel volt körülvéve egy toalett
asztalkánál… A szivébe szurt: neki egy fésü minden szerszámja…
röstelkedve érezte, hogy nem is borotválkozott.

Nem birt parancsolni magának, ez mégis feszélyezte: aki elsőnek érzi
magát lelkiekben, az oly természetes valami, hogy mindent megvágyik,
hogy minden finomságnak és jónak dukál az övének lennie…

S mire bejött az öreg ur, akkorra már benne kiforrt az ellenkező akarat:
nyiratlan és borotválatlan és darócruháju akart lenni… S mivel nem
tudott az aranyozott székekre leülni fesztelen világfi könnyedségével
(hogy ül ez az asszony, milyen természetesen s finoman), hát állva
maradt összefont karokkal s komor cinikusan!

Az öreg ur magas, széles vállu ur volt, oly frissen öltözve, mintha
skatulyából huzták volna ki, fejét kissé lehajtotta s egész
megjelenésében volt valami abból az uri érzésből, hogy hanyag s szinte
tulzottan elejtett mozdulattal energiátlanabbnak s tehetetlenebbnek
mutassa magát, mint amennyi, mintha minduntalan mimelni akarná, hogy egy
mozdulatot sem bir tenni fölszolgáló cselédsége nélkül…

De az, hogy a fiatal papot is itt találta, az szemmelláthatóan meglepte,
megütközött rajta, de aztán mindjárt tultette magát mindenen; nagyon
lassan, nagyon finoman meghajlott az asszony előtt, aki nem állott fel s
nem nyujtott neki kezet s nem szólott, csak nézte, Miklós látta, hogy
biráló, kissé lenéző, alig érezhető bólogatva nézte.

Az öreg ur szintén leült. Miklós elvörösödött, hogy csak ő áll, mint egy
inas.

– Nagyságos asszonyom – mondta az öreg ur, – rendelkezésére állok.

De az asszony nem szólott.

Hosszabb pillanatok folytak le, az öreg úr megérezte, hogy neki kell
beszélnie.

– Nagyon hamar megjelent – mondta – s valami ismeretlen brutalitás volt
a szavában, amely máris sértett, bár még nem lehetett tudni, mire
vonatkozik.

Az asszony finoman, igen finoman s igen fájdalmasan elmosolyodott. De
csak egy alig érezhető villanásig s ugyanaz a fásult komolyság maradt,
ami volt.

– A lánya üzent önnek?

Az asszony arca ujra megrándult. Intett: Igen.

– Beszélt vele?

Az asszony szemét elfutotta a könny. Nem. Intett a fejének kis
mozdulatával. Lemondóan s halottsiratóan. Nem. Nem beszélt vele.

Az öreg úr elnézett az ablak felé, a lábát keresztbe tette s többször
megrándult az arca, úgy dolgozott benne a gonoszság: mondta magában
Miklós, „mért állotok bosszut magatokért – mondta a bibliával –, adjatok
helyt az isten bosszujának…“

– A lánya – kezdte: az öreg úr s igen száraz s igen rideg volt –, tegnap
reggel megtisztelt látogatásával… Vendégem volt… egy igen kellemes, igen
distinguée dáma, akivel éppen reggelinél ültünk… Az ön leányának nem
felelt meg, az ön leánya polgári izlésének nem felelt meg, hogy az
illető hölgy a táncmüvészet csillaga s kijelentette, hogy… kifejezte
abbeli kivánságát, hogy… őnagysága a kora reggeli órákban távozzék…

Most először nézett vissza, az asszonyra!

– Ami természetesen meg is történt.

Hallgatott. Miklós megfigyelte a jóllakott embert, akinek a haragja sem
ingerült, a bosszuja sem vad. Annyira felül van, annyira nem
fenyegetheti semmi veszedelem, annyira bizonyos benne, hogy csak az
történhetik, amit ő akar, hogy fölösleges neki támadnia, bántani,
korbácsolni… Más és nagyobb sértést elkövetni emberekkel szemben nem
tud, csak azt, hogy nem mond le bizonyos fokon tul a vágyairól… az
örömökről, melyek a földön kinálkoznak számára… bármennyi örömöt rabol
el ezzel másoktól…

– Az ön leánya jelenetet provokált: mivel ön még nem beszélt vele, bár ő
üzent önnek… tartozom azzal, hogy hiven referálok: az ön lánya
kijelentette abbeli akaratát, hogy meg fogja szüntetni azt a botrányos
magaviseletet, amelyet az apja évek óta – s kis kényes mosollyal –
sokkal több év óta, mint ő emlékszik, folytat… A megakadályozásnak
módját is, kényszeritő eszközét is megszabta: kényszerithet rá azzal,
hogy elválik a férjétől: ez magában hordja természetesen az én gyors
anyagi bukásomnak mérvét, ugyanis a vőm bankjánál levén elterhelve, ha
az ön lánya elválik az urától… akkor nemcsak én magam váltam abban a
pillanatban teljesen ruinirttá, de vége van a fiam egész pályájának:
mert azonkivül, hogy megszünik az apanázs, megszünik a név is, mert
abban a pillanatban, mikor az én nevem ebben a formában nyilvánosságra
dobatik, ez a név mindjárt egy tovább nem használható névvé is vált… A
lányom igen jól tudja, hogy a kezében tart… a lányom eszes, fölényes és
frigid nő: az anyja…

Ujra elhallgatott. Lélegzetvisszafojtva hallgatta a szavait Miklós. A
hatalmas úr, aki ime még él, tulélte magát s nem tudja, hogy már halott.
Szerette volna kiáltani neki, hogy a lányod már nem tart a kezében, a
lányod meghalt… s az asszony egyforma fásult és merev mosollyal
hallgatja mindezt a beszédet s nem szól, nem mondja: elég, a lányod
halott.

– Az ön lánya, – kezdte ujra, kissé erőt gyüjtve a szenvtelen s hideg
modorhoz az öreg úr, mert érezni lehetett benső izzó elkeseredését,
dühét, gyülöletét, – konstatálta, hogy nem akart férjhez menni ahhoz,
akihez kellett, hogy férjhez menjen… Konstatálta, hogy mást szeretett;
természetesen ahhoz nem mehetett, az házas ember… Konstatálta, hogy ő
nehéz életet él: magános és rideg életet… olyanok közt, akik hozzá
mindig idegenek voltak… hogy soha bizalmas, közel, jóság, szeretet, anya
nem volt mellette… Szóval az ön lánya valami romantikus fellobbanásban…
azt kivánta, hogy anyát hozzak neki… az ön lánya: önt kivánta…

A papné elhanyatlott, pillanatokig úgy látszott, zokogásban tör ki, de
még arra sem volt ereje.

– Erről természetesen szó sem lehet s ezt én igyekeztem vele megértetni…
Ehhez akkora foku léha erkölcsi felfogás kellene…

Mégis elhallgatott. Megmozdult, egyenesen ült. Miklós merően nézte.
Erkölcsi felfogás?… Most úgy tünt föl előtte ez az ember, mint a
szakadékba rohanó vonat… Igy járnak az emberek a halál mesgyéjén… Már
jön a lávafolyam, de a borostyán nem tudja s az utolsó pillanatig zöldel
s elszijja a fák nedvességét…

– Ön, asszonyom, sokkal okosabb, minthogy külön motiválásra volna
szükség: ön maga fogja neki megmondani, hogy ez: nem lehet…

A papné ránézett erre az emberre, ráfagyott a pillantása s nem szólt.
Csak a fejét ingatta meg, mintha mondaná: Nem: én nem; én nem fogom
megmondani neki…

Arday igy értette s hirtelen váratlan lerázta magáról, nyersen.

– Akkor majd én győzöm meg arról, hogy ez lehetetlen.

– Hát erre kellett az irás! – kiáltott fel az asszony, először mióta itt
vannak. – Arra kellett az irás, hogy Sztánay Nusikának szeretője van még
ma is…

Felállott s görcsös merevséggel, megvető gyülölettel nézett le az öreg
urra.

Fordult, az ajtóhoz ment, hogy ott hagyja, hogy elmenjen, mintha nem
birná a levegőt e szobában.

De az ajtóban megállott s visszafordult a nagyur felé, aki gőgösen és
ingerülten állott…

– Maga nyomorult; maga gonosz, gonosz: gonosz lélek… A lánya halott…
Agyon van lőve… Menjen ki a Csehpusztára… menjen, ott a maga lánya…
mindaketten… kiteritve… Hernády és a maga lánya…

Miklós ott állott a két ember között, akik párbajt vivtak s megölték
egymást.




NEGYEDIK KÖNYV.


I.

Kinn az első tavaszi nap sütött ki, az ereszekről csorgott a jégcsap s
az utca közepén felolvadt a hó, jég, a marhajárásban. Gyerekek állottak
ki a keritések tövére s még mindig dideregve, lila ajkakkal süttették
magukat a napon. Ezek a szegény gyerekek ősz óta nem voltak szabad
levegőn, falusi szokás szerint még az ablakok is be voltak homokkal
tömve, hogy valamiképpen a hideggel be ne jöjjön a tiszta levegő.

Miklós szórakozottan nézett ki az ablakon, nagyon le volt soványodva,
még ha lehet jobban, mint a betegsége előtt, ritkás szakáll verte ki az
állát, a szeme egészen elbujt a szemgödrökben s nedvesen égett.

Ahogy az anya belépett, visszafordult. Az anyja komoly szeme előtt már
úgy akarta mutatni, hogy rendben van, dolgozik, él. Az asztalon papir
volt, ceruza s járkálva olvasta a szép, régi könyvet, amit az anyja
hozott neki, az apa hagyatékából. Gyönyörködve simogatta, fogdosta a
kedves alaku könyvet, amely egész bőrbe volt kötve, háta arany s zöld
mezőkre metszve, igen szép könyvkötő munka, fényes vörösbe edzve a
lapszélek, ma semmi pénzért nem tudnák megcsinálni ezt a kötést. Milyen
finom müvészetek mentek kárba a régiek tudásából; bármeddig nézi, uj meg
uj gyönyörüséget ád e könyv, valóban olyan uri darab, amit a tartalma
szerint megérdemel. Holtakkal való barátság Verestói György uram
Orátziói.

Az anyja lábujjhegyen ment keresztül a szobán, úgy kimélte, ugy nem
akarta megzavarni gondolataiban. Miklós leült az asztalhoz s jegyzeteket
irt a többiekhez.

*

_A grófok papja_, aki csupa olyan dolgot tud, ami az urakat
szórakoztatja, tudományt és erkölcsöt…

_Philippe homo es!_… Mindig ez a textus egy főuri társaság előtt… A
gazdag és a felfuvalkodott urakat minduntalan arra kell figyelmeztetni a
papnak, hogy _ember vagy!_ Temetésen pláne lehet…

– Jó szerencséjének és _délceg örömének rántsa meg zabláját_…

– Ennek boldogsága csak _csalárd jég hátára irott boldogság_…

– nevető szerencse fölveszi a dicsőség szekerére

– kevélységnek dajkája a boldog állapot

– vékony és lengeteg orátio

– mordkedvü… dérdur… gonosz szolga.

– A te hegedüsöd sem a sétálót, sem a menuettet, sem a batutát nem
vonsza előtted, hanem ezt a paradicsomi nótát: memento mori, quia pulver
es et in pulverem reverteris: megemlékezzél a halálról, mert por vagy,
és porba térsz vissza.

Ahogy eszébe jutottak; félig röviditett szókkal, sebtiben irta. Ezt a
röviditést a nagyapja kézirásából tanulta; az tele volt egész
rendszerével a gyors irásnak, ahogy a mult század elején szokás volt
kurtitani. A leirt mondatok, a kikapott frázisok, apró lámpácskák
módjára gyultak ki, egy elmult és szép nyelvi világba világitottak be
neki. A mai prédikálás stilusa oly öreg és annyira fakó, annyira
hiányzik belőle az élet közvetlen illata: ellenben ez a régi nyelv, a
maga valóságos töviről metszett naiv virágaival ugy hatott rá, mintha a
friss rétre ment volna ki a dohos házból s tele szivná magát a
napsugaras mező egyszerü szépségeivel. Nem csoda, hogy Verestói uram oly
kedves és szeretett prédikátor vala: ma is gyönyörüség vele haladni s
amint a komoly természettudományi ismeretek a naiv, szinte alchimista
balitéletekkel vegyesen csorognak elő, látni a diszes uri
gyülekezeteket, akik prémes bundákban s meleg bekecsekben, kifent
bajusszal s kiváncsi szivvel, gyermekül ülnek a templom fagyos padjain s
órák hosszáig rendületlen figyelemmel hallgatják a bölcs prédikátor
mézédes csevegését. Ő maga is megfiatalodva olvassa s olvassa a furcsa
orációkat, amelyek egyesitik magukban a mai napilapoknak ujságadó
hireit, a tárcarovat szellemességét, a vezércikk politikai irányitását s
mindent, amit ma iráson át nyer a közönség…

Miklós ujra meg ujra fölkapta a ceruzát s tovább irogatott egy-egy
megjegyzést, kritikát:

– mikor a pap a legszigorubb megrovást intézi a hallgatósághoz, akkor is
azt kell mondania, hogy a hallgatói kivánságára teszi: „és remélem, ha a
ti jókedveteknek és engedelmességeteknek vidámitó szele rám fuvall…“
ezzel elveszi azt a kedvetlen érzést, hogy itt most egy idegen ember
megró: nem! helyettünk beszél.

Mert a papnak azzal a kedves érzéssel kell szolgálnia, hogy az én
lelkiismeretem szól általa: de az én lelkiismeretem akárhogy fel is van
zudulva ellenem, mégsem öl meg engem. Egy közönyös idegen hamarább
kitekeri a nyakamat, mint én magam magamnak, akárhogy is fel vagyok
háborodva magam ellen.

_A papnak mindig harmoniát kell hagynia a lelkekben._

Csiklandozza pl. a lelkeket, pl. az Istent támadók szavainak idézésével,
hogy cáfolhassa. (Ver. 367.) Ő nem támad. És nem véd. Ő csak beszél:
támad és véd. Dialektika: azt érezteti meg, hogy _legjobb ugy, ahogy
van_.

_A pap rendőr!!!_

A pap igen fontos szerv a közrendben: _A pap sohasem dob be semmi
bomlasztó csirát. A pap a kialakult állapotok konzervátora._

*


görcsös és darabos cserfa

ütköző kemény kőszikla

csendes rév-part

életének bujdosó hajója

tökéletes csendesség

szemöldökösen cirkál, visgál

hásártás kedvü, frakturás elméjü, szőrszálhasogató emberek

minden dolgunk ágáról-bogára megy

törzsökös eredet

a nyalánk Éva anyánk

incselkedő kigyó

a keserü halál

a gondolkozás fékemlője (fékellője, fékezője)

e földi sátorozás

mélységes sebek

hová lett ez a drága tiszta nyelv, a frissen kaszált szénának ez az
illatos petrencéje: valami kimondhatatlan bübáj van ebben a régi
nyelvben, amely sohasem vénülhet el, mint a népnyelv: a mai beszéd már
halva született, kikövült frázisokból áll… Ezeknek az agya még muzsikált
a nyelven, friss futamokat hozott, a szavak életét bentről élte: mi kész
sablonokkal dobjuk ki gondolatainkat.

*

A papnak nem szabad egyik társadalmi osztályt sem favorizálni a másikkal
szemben. A pap az urakat nem tanitja arra, hogy nyomja el a szegényeket,
sem a szegényeket arra, hogy felszabaditsa magát az urak alól: a pap az
a szelep, amelyen a gőz fölöslege elpárolog. Az urakat arra oktassa, ne
éljenek vissza hatalmukkal, a szegényeket, hogy türjenek…

*

Ugyanez a szerepe az életproblémákkal szemben is: a _halál_ ijesztő és
vigasztaló kilátásai:

a _bünösnek_ keserü és senkinek nem kedvező, a bünösöknek rettenetes a
kevély boldogok réme a királyokat sem kiméli… stb.

a _büntelennek_: kedves és örvendetes a kegyes itt kiköti hajóját itt
énekli győzelmi énekét itt nyeri el Halcyon csendességét

Még a halál se okozzon kilengéseket. _A halálfélelem épen ugy, mint
minden indulat, megzavarná az emberek nyugodt, berendezett életét._

*

Aki sohasem próbálta, nem tudja elképzelni, milyen öröm ez a csendes
szemlélődés: éppen olyan, mint a pipázás, borozgatás s csöndes
diskurálás, azzal a különbséggel, hogy az embernek azonkivül, hogy a
legteljesebb mértékben szórakozik, még meg van az az önérzete, hogy a
helyes, hasznos, erkölcsös és magas élvezetben kiemelkedik az emberek
átlag tömegéből.

Miklós mióta betegségéből felépült, egész halom efféle jegyzettel
firkált tele lapokat s iróasztalának minden fiókja tele volt eltünő
gondolatainak ilyetén megrögzitéseivel. Ugy cél és központi gondolat
nélkül, egyszer theológiai, máskor politikai, szociológiai vagy irói,
sőt legtöbbször egyszerüen emberi dolgokat tüzött tollhegyre. Ki tudja,
mire lesz jó valaha…

Az édes anyja megint bejött, nehézkes, szinte beteges nesztelen módján,
sápadt volt, mint mindig, bágyadt.

– Nagyon nehéz ebből a lisztből főzni, – mondta, látva, hogy a fia
ránéz.

– Igen? – mondta Miklós –, érezte, hogy miatta szenved az anyja; jó
lisztet szerezni, az az ő kötelessége volna.

– A krumpli is már egészen össze van aszalódva: éretlen szedik ki,
tisztára éretlen s hamar megfonnyad.

Miklós nem tudott mit mondani rá, lehajtotta a fejét s röstellte magát.
A lisztet is, a krumplit is az édes anyja vette, tudja isten kitől, min,
ő igazán igyekezett hermetice elzárkózni a házi gondok legtávolabbi
szellője elől is.

– Egy kis keménymagos levest csinálok ebédre – mondta ujra az anya, –
savanyu krumplit ugy berántva, te azt azelőtt szeretted, meg egy kis
juhturós galuskát.

Miklós integetett, bólogatott: neki ugyan mindegy volt, mit főznek.
Mindent megevett, mindent szórakozottan, mint ökör a szénát.

– Jaj már odaég, – kiáltott fel hirtelen az anya s kisietett, vagy
inkább kivonszolta magát a szobából.

Miklós nagyot sóhajtott. Szomoruan nézett maga elé. Ezt nem akarta: hogy
az anyja, aki egész életében olyan, csak hálni jár belé a lélek,
mellette szenvedjen. S lám, mégsem birta ki. Rászorult. S most ugyanaz a
beteg háztartás folyik körülötte, amit gyerekkorában ismert. Ugyanazok
az ételek, izek, az a nincstelenség, az az örök érzés, hogy egy erőtelen
asszonynak testi, fizikai munkáján élősködik. Tehetetlenül nyujtotta el
a karjait az asztalon s maga elé meredt. Csak ép az öreg hiányzik, az
apja, a vénséges és fehér mormota, aki sohasem bujt ki az odvából… Vagy
az is itt van: ő már az?…

Rettenetes élet… Hogy ennyire nem képes valaki élni… Nem birna
fölállani, kimenni a faluba… Ha életrevaló ember volna, akkor jó lisztje
lenne, jó krumplija… De az anyja sem ért hozzá… Mégis utána megy!…

Mi lesz ebből.

S igy telt el a tél.

Valaki a kiskaput nyitotta odakinn, megrémült, ha valaki jön! Mióta itt
van a faluban, öt vagy hat gyereket keresztelt s egyet temetett.
Azonkivül soha senki ajtót nem nyit rá, csak vasárnap a kurátor, ha jön
a perselyért… s behozza istentisztelet után a pár rézkrajcárt az egyház
ládájába… Most jön már a husvét nemsokára; előre fél az esetleges
izgalmaktól… Legjobb volna mumiává válni, legjobb volna ha vége lenne…
Ha három kivánságom teljesülne: első volna egy szép csöndes halál…
Elaludni s többet nem ébredni fel… Második ugyanez: az anyámnak…
Harmadik… Elvonta a száját, nincs is harmadik s az egész ostobaság… Jó
volna meghalni, ez az egy igaz…

– Posta, – szólott be az anyja.

– Persze, köszönöm, – suttogta halkan.

Két egyházi lap jött, meg a megyei lap s egy levél.

Ettől a levéltől megrémült. Csak nézte, nézte, kivülről, a boritékát s
nem merte felbontani. Valami idegen illat áradt a levélből, amely
egyszerre felkavarta a penészes szagot, amely a szobában megülepedett.
Szurósan, lobogva s kacagva terjedt a szobában s a csupa csont és
kedvetlenség-ember félt a fiatal illattól… Leányirás… Musa… postabélyeg…
Tudta már ki irta s nem arra gondolt: a másikra…

Egyszerre nem birta tovább a zárt boritékot, idegesen, remegő kézzel
tépte fel:

Kedves Matolcsyka!

De szerdán este ittlegyen, tudja. Muszály. Okvetlen. Ha meghalt is
feltámadjon, mert örök harag. Kerekeséknél lesz piknik csak olyan
egészen pici, Margit meg én várjuk, de okvetlen és és mindenesetre,
semmi kifogás, tudja és mégegyszer muszály vagy örök harag. A néninek
kezét csókolom és őt is várjuk, jaj ne tessék haragudni, hogy ilyen
szeles vagyok, a nénit okvetlen, kezét csókolom, mindenesetre várjuk
anyika csókolja a nénit s ő mondta, hogy a nénit mindenesetre várjuk,
kezét csókolom a néninek. Magát üdvözlöm, itt legyen vagy dupla örök
harag,

Márta.

Mintha bomba repült volna be, olyan borzalmasan szétszakgatta pókhálós
unalmát ez a fura kis levél. Elolvasta vagy tizszer, közben nevetett,
egyre jobban nevetett, a fejét csóválta, ujra nevetett, aztán elkezdett
pirulni, belőlről jött a hőség, lehunyta a szemét s elkezdett látni egy
finom arcocskát, vékony kis szájat látott, nagy barna szemeket, olyan
magas frizurát a homlok fölött s olyan ártatlan kis kedves mozdulatot,
mintha őzike néz fel okosan kinyujtott karcsu nyakkal, teljesen
tudatlanul a világ dolgai, bajai felől… Valami kimondhatatlan édes érzés
áradozott, zsibongott a szive körül. Nézte, nézte a levelet s nem látott
benne egyebet csak egy nevet. Margit, Margit, Margit… folyton csak ezt a
nevet látta… Meg azt, hogy dupla harag, dupla: ebben ő is benne van… S
ki akarta találni azokat a szókat, amiket váltottak, a kis haditervet,
ahogy elhatározták, hogy irnak… valami bübájos édesség terjedezett
benne: hogy valahol, valaki s ő, épen ő… gondol rá… Nem felejtette el…
Nem is találkoztak… s emlékszik… mért? Hogy lehet? Mért emlékszik rá?…
Mivel érdemelte, talán nem is váltottak szót akkor, a kocsinál, mikor
beszállott Arday kocsijába… Mi minden történt azután, azóta… Hát van még
föltámadás?… Margit, Margit, barna kis leány, olyan finom, okos, mint
egy kitünő tanuló, egy jó iskolás leány, a szemei nagyra nyilva,
feleletre készen: komoly kis lélek, aki őt komolyan veszi… egy kis láng
a sötét világban…

Hirtelen abbahagyta a gondolatait, mert az anyja megint bejött.

Az ujságokba nyult, felbontotta a szallagokat. Amint az anyja ujra
visszament, nem birta:

– Édes anyám…

Az anya megállt s odanézett, szurósan, fekete szemmel, a szeme
ugyanolyan mély volt, mint a fiáé…

– Meghijták édes anyámat Musára, egy kis mulatság lesz Kerekeséknél az
igazgatótanitónál Musán, már én voltam náluk a nyáron… irtak Dékányék,
hogy tessék eljönni… legalább levizitelnénk.

– Nem megyek én, – rántotta meg magát ridegen s szinte mérgesen az
anyja, – dehogy megyek!

Miklós nem is kapacitálta tovább, jól ismerte, benne is, ez az érzés, az
anyja iszonyata a társaságba járástól. Mért is menjen, mondta magában s
érezte, hogy az anyja nem való társaságba… Szinte meg is könnyebült:
rettegett volna az anyja szeme előtt… Már is féltette az anyja
kritikájától őt… Már is érezte, hogy két nő nem illik össze egy sziv
fölött… akárki az a két nő… Még ábrándozni sem tudott őróla, mig az
anyja a szobában volt…


II.

Aztán még kényelmetlenebbül gondolt arra, hogy Dékánynéval fog
találkozni… Rettenetes, hogy az ember nem vághatja el a multat… Egy
elmult viszonnyal végleg szakitani… A hideg kilelte, hogy fog szembe
nézni… Ez megint elég volt rá, hogy elvegye föléberedett életkedvét s
visszasüppedjen abba a dermesztő maznaságba, amelyben már hónapok óta
kinlódott.

Ujra nekiült az olvasásnak. Nehány mondatot alvó pillantással betüzött
el, de aztán nem tudta abbahagyni, olyan furcsa volt:

„Nem régiben is találkoztak olyan Természet vizsgáló Böltsek, akik azzal
kérkedtenek, hogy ők tudnának olyan szárnyakat csinálni magoknak,
mellyekkel épen a Hóldba bé repülhetnének, sőt még a Hóldon is tul
mehetnének, – olvasta a Verestói predikáció véletlen felütött helyén. –
De én az ilyen csudálatos repülésről való gondolatokat mind csak repülő
Hazugságoknak tartom, mert amint ezt egy Borellus nevü tudós Ember
megmutatta, in musculis Humani Corporis pectoralibus: az Ember melyjén
levő inashusban nintsen annyi erő, hogy az által az Ember magát a
Földről fel emelvén, ebben a hig, vékony és nem igen sürü Levegő-Égben
repdeső madár módjára ide s’ tova hordozhatná. Sőt ha valaki nem
vállaira és melyjére, hanem lábaira füzné is a szárnyakat Mercurius’
módjára, ugy-is, amint itélem, igen kevésre mehetne, mert az Ember
lábain levő inashusban is nem gondolok én any’i erőt lenni, melly az
Embert a’ hig Levegő-Égben repdeső madárrá tehetné. Hát vallyon
Böltseségnek mondjam-é azt, avagy inkább szerfelett való Elme
futtatásnak, a miben Fejeket törték ama’ Bölts Emberek Franciscus de
Lanis Sturmius, és ezek előtt Mormius és Pegelius, akik olyan repülő
Hajókat akarnak tsinálni, mellyel a Levegő-Égen ugy evezhetne az Ember,
mint a Vizi Hajóval a’ Vizen. De, ha szintén valaha illyen Hajót
készithetnének is az Emberek, a’zal a Levegő-Égnek tsak alsóbb és
középső Tartományaiban hajókázhatnának, minthogy ezeknek nagyobb
sürüségök vagyon, a felsőbb Tartományban pedig, minthogy az igen hig és
vékony uj hajókázásokkal semmire nem mehetnének: annál inkább a
Tsillagos-Égig ezek az uj Typhisek és Palinurusok fel nem evezhetnének.
Azt már vastag ostobaságnak, avagy pedig másokat megtsalni akaró
tsintalanságnak mondanám lenni, ha valaki Lajtorjákon akarna felhágni az
Egekbe, de mégis ugy olvasom némelly régi Könyvekben, hogy e’re a
nevetséges dologra-is reá ment az Emberi okoskodó Természet. Mert, ha
igaz, volt régenten a Rátzoknak egy Királyok, a’ki mikor észre venné,
hogy ő nékie nem akarnának engedelmeskedni a Rátzok, felette igen
megharaguvék és hosszu Lajtorjákat kezde tsináltatni: melyet látván a
Rátzok, hozzája mennének a Királyhoz, és kérdezni kezdék, mit akarna ő
azokkal a hosszu Lajtorjákkal. A’ Király pedig illyen fenyegetőző
beszédekkel felele ő nekiek. Mihelyt el-készülnek ezek a’ Lajtorják,
hosszan összekötöztetem ezeket, és az Égnek Tsillagos Menyezeteire
fel-támasztatom, azután ez öszve-kötöztetett Lajtorjákon fel-megyek
szemetek láttára a’ magas Égbe, bé-megyek Juno Istenasszony elébe, és
bevádollak titeket, hogy nem akartok nékem engedelmeskedni. Ezt hallván
az ostoba Rátzok, felette igen meg-ijedének és engedelmeskedni kezdének
az ő Királyoknak. De ma bezzeg okosabbak a Rátzok…“

Stb. Abbahagyta az olvasást, halkan nevetett az ostoba Rátzokon, a bölcs
Predikátoron, aki Méltóságos Liber Báró, Gyalakuti Lázár János uramat
ilyetén beszélgetésekkel vigasztalta idvezült testvér Nénje Méltóságos
Libera Baronissa Lázár Anna Asszony ő Nagysága Temetési Tisztessége
napján… Egy olyatén predikációval, melynek még textusa sem a bibliából
van véve, hanem Virgiliusból.

Arra gondolt, milyen csodálatos, hogy az ember minden bajáról dolgáról,
még szivének gyötrelmeiről is meg tud feledkezni más ember elmejátékának
varázsa alatt… Valljon nem ez-é csakugyan a legjobb vigasztalási
motivum: a gyászolókat visszatériteni az életbe, az élet megnyugtató
mindennapiságába…

– Fiam, – szólott be hirtelen, halkan az édesanyja, – ki jön itt?

Miklós ijedten nézett ki az ablakon az udvar felé, még mielőtt látta
volna, már megint meg volt rémülve, hát még mikor meglátta Ardayt, aki
mereven jött a tornácon.

Az anyja már sietett is el, hogy valamiképen ne találkozhassék vele.

Miklósnak a szájába fagyott a név. Ez valami fatális véletlennek tünt
fel előtte, hogy e napon mindakét irányból sugarak, gondolatok, reá
gondolások sugarai keresték fel. Az asszony felől is, és ez is…

Kisietett Arday elé és szó nélkül hajlott meg előtte, amint ott állott a
pitvarajtó előtt a tornácon.

Szótalan invitálta.

Mikor bent voltak a szobában, a fiatalember habozva mutatott helyet a
képviselőnek.

Kevés ideig hallgattak.

– Hallgatni tudni s egyedül lenni tudni, ez a legelőkelőbb lelkek
sajátja, – mondta fakón, lassan, szavakat rakosgatva, Miklósnak eszébe
jutott az a sok beszéd, amit legutóbb hallott tőle s amelyből csak
annyira emlékezett, hogy részeg ember a józanságot prófétálta,
erkölcstelen az erkölcsöt, családi életében förtelmes, a mély
vallásosságot és a családi élet szentségét. Félve nézett az öreg
emberre: most hol sül ki az alacsony, a gonosz nemtelenség.

– Fiatal barátom, kegyed meg lehet lepve azon, hogy fölkerestem… Lássa,
a papot keresem. A bibliában olvastam egy passzust: Mikor Jézust
megfeszitették, lehuzták a ruháját s a katonák a kereszt alatt kockát
vetettek rá… Ez a kép nem hagy nyugodni, szeretném tudni… Azt szeretném
tudni, mit szól hozzá?

Miklós hallgatott. Mit jelent ez a kérdés: ő mit szól hozzá. Mért jött
ide ez az ember?

Aztán, amint nézte Ardayt habozva, szóljon-e, nem-e? szinte
vizió-szerüen látni kezdte a Jézust, aki a kereszten függ, az ég sötét,
a föld sötét, fellegek az égen, egészen sötét a világ, lent a hegy
oldalán mindenki megdöbbenve mered a keresztre s a sötét égre. Mária
vigasztalhatatlan, tördeli a kezét s már nem bir sirni s a katonák
kockáznak, röhögnek és kockáznak, nem látják a Jézus halálgyötrelmeit, a
rokonok sárga arcát, sem a Mária kisirt szemeit: feketék és kemények,
vidámak és kockáznak. Nem látnak mást, csak a nyereséget, a köntöst és a
játékot. Felőlük sirhat az anya, a barátok, zokoghatnak a hivők s
tünődhetnek a jövő dolgai felett a tanitványok, ők kockáznak… s ott volt
köztük Arday, amint itt ül előtte s ránéz.

– Mondja tiszteletes ur: mit szól az emberi természetnek ezen
vadságához, romlottságához. Én azt hiszem, ennél borzalmasabb kép az
egész ujtestamentomban sincsen.

A fiatal pap maga elé nézett, hallgatott.

Az öreg urat ellenben mintha valami szenvedély izgatta volna, tovább
beszélt:

– S látja ez azóta is folyton igy van. A krisztusokat mindennap
megfeszitik, de a játékdüh ma éppen ugy uralkodik a lábainál, mint
akkor.

Lassan szólt, mint aki tudja mit akar mondani.

– A nyerészkedés szenvedélye, nagy szenvedély. Akiben az fellobbant,
abban ki is öl minden nemesebb érzést. Galléron ragadja, ugy vonszolja
az árok felé… az örvény, az egészség, a becsület, a vagyon, az élet,
mind semmi ez előtt a szenvedély előtt… A Jézus poroszlói a legjobb
példa: vigan végezték a dolgukat: levetkőztették a szegény zsidót s
veres palástot adtak rá, bojtorjánból koronát csináltak neki, a fejére
nyomták, nádszálat a kezébe s térdet hajtottak előtte: Jóegésséget
zsidókirály!… igy valahogy. Aztán röhögve a szemébe köptek, kivették a
kezéből a nádszálat s fejbe csapkodták vele, aztán leszedték róla a
palástot, vidd a keresztedet! Szegény sovány zsidó cipelte, nem birta,
összeesett, akkor fogtak egy másik zsidót, Simont, azzal vitették a
keresztet. Felszegezték… ecetes spongyát dugtak a szájába, szegény
elforditotta a fejét: keserü volt, savanyu volt és ő is ember volt… De a
legszebb az a kockázás, mikor a ruháján sorsot vetettek… Ez a játszó
ember barátom: egy pár durva tréfa, aztán jön a kocka… Pénzt… Nyerni… S
a haszonvágy mellett a káröröm: az az ördögi indulat, hogy örvend ha más
veszit és pedig annál inkább, minél jobban kell titkolnia ezt az
érzését, hogy a másik meg ne nehezteljen, ez egy magas és komplikált
gyönyör: látni, hogy lesz a barátomnál kétségbeesés, keserüség, düh
abból, amit a gyönyör forrásának várt… s hogy fojtja magába a dühöt,
hogy mások csufja ne legyen. Képmutatásra, tettetésre, nincs jobb
iskola, mint a játék, ahol az ember mosolyog, mikor a fogát csikorgatja
s vidámnak mutatja, mikor a szivében a pokol ég.

Miklós fölemelte szemét a képviselőre s meglepte őt, hogy az merően,
szinte gunyosan nézi őt, kereste magában, mivel s mért érdemelte ki ezt.
Tudta már magáról, hogy erős, szinte vad szenvedélyek élnek benne, de
kártyázni nem szokott… Mért akkor ez a heves támadás? Ki ellen irányul
ez?… Mert ez durva, brutális támadás. Mért szólna különben a pap előtt
oly cinikusan a Krisztus kinszenvedéséről ha nem kint akar okozni? Nem…
ez az ember valami céllal jött: majd kibuvik a lóláb mindjárt!…

De Arday elmélkedve folytatta, fesztelenül és hidegen fejtegetve:

– A korhelység játékra, a játék korhelységre visz. Uralkodni kezd a bün,
és bün az a hajlam, amely a nemes képzeteket, a jobb érzéseket elnyomja,
az okosságot fogva tartja s az embert akaratja ellen ragadja, ugyhogy
már nem ura magának, hanem a kivánság uralkodik ő rajta. A nyerés
kivánsága ugy táplálja saját magát, mint az olaj a tüzet. Aminek el
kellene őt riasztani, ő abból él: az ő nyerése a más pusztulása, az ő
öröme a más kétségbeesése, minden törekvése arra megy, hogy felebarátját
koldussá tegye, magát pedig meggazdagitsa… Nem igy van, tiszteletes ur?

Miklósban valami határozatlan aggodalom eredt, hogy ez az ember saját
magáról beszél s hogy gonosz szándékai vannak.

– A játékos belső insége kimondhatatlan, de az neki nem elég, még
másokat is ugyanerre a vétekre akar csábitani, ugyanebbe a
szerencsétlenségbe… Nem elég neki, hogy a saját életét már tönkre tette,
mindenkit meg akar fosztani vagyonától, boldogságától, önbizalmától… A
játékos valami olthatatlan s tantaluszi kinokat szenved: s neki virithat
a mező, felőle haldokolhat a Krisztus, ő kockázik… S ha még jóllakhatna
valaha: de semmi győzelem nem elég, semmi bukás nem sok… Mint valami
mázsás teher lóg a feje fölött a szenvedély sulya s az öngyilkosság a
végső reménye… De még az öngyilkosság pillanatában is megáll, ha csak
egy kockavetésre módja van… Nem igaz tiszteletes ur?

Miklós makacsul mondta magában:

– Ez most nekem vet kockát. Most rajtam akar, most az én köpönyegemre
akar játszani.

Egy pillanatig lázasan pillantottak egymás szemébe, akkor az öreg ur
felocsudott, elforditotta, majd lehunyta a szemét. Kissé megrázkódott, a
zsebébe nyult, kivette a tárcáját, abból egy iv papirt s odatette Miklós
elé.

Miklós elvörösödött, megismerte, mielőtt kibontotta volna, kitalálta, mi
az az iv.

– Kedves barátom, – mondta a képviselő, – közeledik február 18…

Miklós megütődve nézett rá. Február 18. Mintha hallotta volna ezt a
dátumot, nem tudta mi az.

Az öreg ur kissé előrehajlott, amint a diványtól előbbre dőlt, hallani
lehetett, ahogy a ruhája hersegve szakadt el a ragadós viaszos
vászontól.

– Az én utolsó kockavetésem ez: vigye vissza az aranyakat…

Miklós lángvörös volt, aztán egészen fehérre lesápadt.

– Én tudom, hogy e nélkül az irás nélkül nem akarta kiadni, én tudom,
maga mind a tizennyolc darabot őrzi. Nem?

Miklós intett. Az öreg ur könnyeden mondta:

– Nem találta meg a módját, hogy adja vissza… Menjen el… S mondja meg…
hogy egy öreg ember a sir előtt… amelyet maga ásott magának: egyszer a
jóság kockáját… próbálta elvetni… Vigye vissza fiam az aranyakat… adja
vissza a szegénykének… s mondja meg… mondja meg, hogy…

Megállott, habozott, kereste a szókat. S Miklós feszült figyelemmel,
valami benső ijedt várakozással leste a szót: s gyanuval és ellenséges
érzéssel: Timeo Danaos… Ki is mondta magában, mig csodálkozó szemmel
nézegette az öreg urat, csak mondogatta magában: Timeo Danaos, timeo
Danaos… Nem, nem, nem: itt törpeség és gyávaság van, itt közöny és
tehetetlenség van: timeo Danaos, timeo Danaos!…

A képviselő ugy látszik meg volt elégedve a hatással, amit már eddig is
tett, mennyire vakok az emberek: nem kell ahhoz szó, hogy felismerszék
az álnokság, a legtávolabbi mozdulat, a ruhának minden kis vetülete
elárulja a viselőt: semmi sem uralkodik ugy az emberen, mint az erkölcsi
erő, semmi sem oly nagy az emberben, mint az erkölcsi magasságok iránti
tisztelet: hogy játszhatja a ravaszság a fenköltséget!… Timeo Danaos,
timeo Danaos…

Az öreg ur már egész siri hangon beszélt, mint a rossz szinész, aki III.
Richardot a gégéje fenekéről előkapart hangokkal teszi démonivá s az
ember folyton ki akarja huzni a fogai közül a finom szavakat, hogy össze
ne nyálazza őket, az öreg ur igy szólt, rezgő, hosszabb szünet után:

– Mondja meg, barátom, mondja meg fiam: hogy egy öreg ember, a sir
előtt, amit maga ás magának, de ami mindent ki fog egyenliteni jóvá
akarja tenni azt, amit még lehet… Mondja meg kedvesem Sztánay Nusikának…
– s már egészen halk és rekedt volt, – hogy teljesiteni akarom a lánya
kivánságát: feleségül akarom venni őt…

Miklós annyira elbámult, hogy most már igazán nem volt képes egyetlen
hangot kiadni.

Az öreg ur lassan felállott, amint méltósággal mozdult, szálanként tépte
ki magát a divány ragadós vásznából s Miklós jobban hallotta ezt a
hersegő neszt, mint amit mondott volt…

Kikisérte a kapuig. Ott az öreg ur, a vállát sem forditva meg, ugy
lenézően, de nyájasan s szertartásosan meghajtotta a fejét feléje, aztán
elment.

Lassan haladt előre a deszkapallón, amely a tavaszi sáron alkalmasan
huzódott végig s aki szembe jött, nagy tisztelettel lépett le előle a
legnagyobb pocsolyába. Miklós sokáig nézett utána s a szája folyton
mormolt, maga sem tudta mit. Hajadonfővel volt és kis kabátban,
megfázott. Már az édes anyja jött ki utána:

– Az istenért csak ne legyél már ilyen könnyelmü, – mondta, – nem értem,
egy felnőtt ember, ennyire nem törődik az egészségével.

Miklós röstelkedve, dideregve sietett be a szobába, felkapta az
asztalról az ivet, az ablakhoz ment vele. Egyáltalán nem csodálkozott
volna rajta, ha valami hamisitványnak, másolatnak, vagy isten tudja
minek találja, de nem, valósággal az eredeti volt… Csóválta a fejét,
rázogatta, nem értette.

Addig járkált hevesen a szobában, mig az anyja be nem szólt:

– Fiam készen van az ebéd…

Még mindig azt a két szót mondogatta, csak most vette észre, mit is:
timeo Danaos… timeo Danaos et dona ferentes…

Az ebédet szótlan ették meg, a juhturós galuska nagyon vastag volt s a
turó egészen elfolyt, nehéz parasztétel volt, eszébe jutott Sztánay
Nusika: olyan finom ételeket ő még sehol sem evett, mint annál…

– Édes anyám, – szólalt meg csendesen, – muszály elmennünk Musára…
Muszály… Dékányékhoz…

– Á én nem megyek… Dehogy is megyek…

– Muszály…

– És te se menj…

– Muszály édes anyám…

Hevesen tette le a villáját s ferdén elfordulva, duzmaszkodva ült
szegény kis anya. Akkor, mintha már régi, régi idők óta remegne attól,
hogy ki kell mondania, de kitört:

– És te egyáltalán ne menj oda! Ne menj oda, mig élsz!… Tudod! s
lángbaborult arccal pattant fel. Hisz az az asszony szerelmes beléd… az
a vén satrafa… Elsülyedek a szégyentől, hogy nekem ilyet ki kell
mondanom az édes fiam előtt…

Miklós röstelkedve, zavarban nézett rá és szemérmében fölzaklatott
anyját ijedten akarta megvigasztalni:

– El kell mennem édes anyám, mert, aki most itt volt: az Arday képviselő
volt és azért jött hozzám, hogy mondjam meg ennek a hölgynek, hogy
megkéri a kezét…

Csak mikor az anyja zavart s szégyentől elvörösödött arcába nézett,
akkor értette meg, mit mondott:

– Egy férjes asszonynak a kezét!… kiáltotta az anyja s a tekintetében
egy ártatlanságnak, egy élettapasztalat nélküli gyermeknek ijedt
értetlensége volt…

Miklós mélyen elpirult a lelke fenekéig, szégyelte, hogy ő olyanokat
tud, amikről az anyjának sejtelme sincs, szégyelte, hogy ő már
régesrégen nem ártatlan kislány…


III.

Az iroda és a tanterem közt széles ajtó volt. Ez az ajtó ki volt nyitva
s igy tágas és kitünő helyiséget kaptak a piknikhez. A tanteremből ki
voltak hordva a padok a tornácra s a zongora a sarokban pótolta a
cigánybandát. Papirlánc volt a falra aggatva s több lámpa felfüggesztve,
nagyszerü táncterem volt.

Sokan voltak, Miklós sorra mindenkivel kezet fogott, de csak keveseknek
a neve maradt meg az emlékében. A falubeli s nehány környékbeli
kisbirtokos volt jelen, az állomásfőnök családjával, egy nyugalmazott
katonatiszt három lányával, ez zsidó volt, de annál jobban feszitett az
egyenruhájában, amelyet már erősen kihizott, a lányai nagyon merészek
voltak itt, a Bódi lányok elfogják járni a kánkánt, suttogták egy
sarokban fiatal emberek. De a többi lány annál egyszerübb volt, kis
mosolygó, vihogó falusiak, akik a legyezőjük mögé bujtak minden
pillanatban s látszott, hogy egyáltalán nem szoktak társaságban lenni.

A büffé a kis irodában volt, rengeteg étel volt felhalmozva, amely elég
lett volna egy várostrom idejére is. Ugy hordták össze a vendégek s
mindenki torkig ehette magát a tömérdek liba, kacsa és csirke
hulladékkal, nagy sertéskarajok, rántott bárány s töltött borjuszegy
volt felhalmozva, sok alma, narancs, körte fonnyadtan, de izesen s boros
palackoknak egész erdeje.

Még egy szoba volt az urak számára, de az nem nyilt közvetlenül ide, egy
parányi előszobán kellett keresztül menni. Miklós kereste Dékányékat, de
még nem voltak itt. Senkije sem volt közelebbi ismerős, ezért kiment az
udvarra. Nehány fiatalember kacagva ácsorgott a hüvös, szellős tornácon,
cigarettáztak s röhögtek.

– A fene egye meg ezt a rektort, te gazember, – mondta egy sokfogu
feketecigány képü fiatalember s óriási röhögéssel vágta nyakon a vékony
kis tanitót, aki pirosarcu fiatal legény volt, abból a kicsi a bors, de
erős fajtából, – hogy neki még elébb bekellett vágni ötre! Te disznó.

Mindenki nevetett, a fiatal tanitó szeme zavaros volt, de ő is nevetett.

– Barátom, olyan fáradt vagyok, mint a kutya – mondta.

– Lehetsz is fáradt, te gyalázatos gazember – röhögött egyre a
füstösképü jogász s cibálta a kis tanitót, a két vállába akaszkodott,
ugy rázta. – Megrázlak, mint Krisztus a vargát, te akasztófáravaló. A
fene egye meg a bürit, hogy ez még elébb ötre bevág a
szövetkezetesnénél.

Ugy cikáztak, viháncoltak, mint a kutyák a kerités alatt, egymást marták
foggal, játékból, kacagva, legénykedtek, sok volt a vérük.

– A büdös kutyája, elébb elmegy személyesen meghijni s a disznó! de
megájj, most csak arra vagyok kiváncsi, hogy a pofájába nézzek annak a
naccságának…

Miklós már emberi dolognak nézte a fiuk esetét, bement a másik szobába,
ahol az urak beszélgettek, dohányoztak, ittak. Volt ott két paptársa,
idősebb emberek. Alvintzi az egyik, igen kedves, egészséges öreges
bácsi, aki Miklóst mindig kivételes szeretetével tüntette ki, a másik a
kismakrai pap, Vitéz György, ez a hüvös, szótalan ember, akitől
önkéntelenül is mindig tartott, ahogy az erénynélküli kritizálóktól
óvakodik az ember.

– Áh, kedves barátom, isten hozott kedvesem, – tárta ki felé két vaskos
kezét Alvintzi s oly gyöngéden s szeretettel ölelte meg, ahogy egy
minden szánalomra s minden szeretetre méltó jó gyermeket tudnak
szeretgetni az egészséges s az élet kövérségében vigadó bácsik. – Hogy
van már az egészségi állapotod kedvesem?

– Köszönöm, már semmi bajom.

– Hála legyen a magasságbeli jó istennek, édes barátom. Csak meg ne
erőttesd magad, mit tudják ezek a cibilek azt, mi a szellemi munka, – s
kitárta a kezét a szobában levő többi ur felé, akik kisebb
földbirtokosok voltak, nagyobbrészt vastag, egyszerü emberek, vagy
sovány kuporiak, akik a garasgyüjtésre vetették az életüket.

Miklós szeliden mosolygott, aztán bemutatkozott sorra az ismeretlen
uraknak, egy-egy van szerencsém s egy-egy isten éltessét aratva tőlük a
neve megmondásával.

Dékányék még nem voltak itt.

Gazdasági dolgokról folyt a szó. Trágyáról, mütrágyáról, a tavaszi
munkaidő kezdetéről: most hamar nyilik az idő, szőlőmunkáról, s ő
mindhez nem értett.

Idegenül érezte magát ezek közt az emberek közt, valamennyien nyugodt s
kielégült arcu férfiak voltak, de mindnyájuk közt a két pap volt a
legkellemesebb. Egy pillantásra föl lehetett ismerni a papot bennük,
nemcsak a fekete ruháról, amely szabásra rendes polgári ruha, de az
arcukon fénylő nagyobb világosságról. A gazda ember mindig maga elé néz:
hozzá van szokva a földhöz, örökké a röget vizsgálja, jól szóródott-e
alája a mag, jól kelt-é ki közüle, jól van-e szántva, aratva, gyüjtve
jól van-e müvelve s tervezve az egész munka s ez a vonás mindenkorivá
lesz, egész lényükön uralkodik. Ezek az emberek nem kiváncsiak
fölösleges dolgokra, most is mindig egész lelkükkel az életmunkájukba
vannak belemerülve, folyton tanulnak s ellenőriznek, bevásárlási
források után érdeklődnek, árak, eladási lehetőségek, ügynökök,
szállitás, fuvar, vasuti tarifa, az ujságok hirdetésel, uj vetemények
termési eredményei, az állategészségügy, s az adó dolgok, szóval a
gazdasági üzemnek ezernyi csinja-binja a legnagyobb mértékben uralkodik
elméjükön, a gazda annyira benneél a maga gazdasági dolgaiban, hogy
ehhez semmiféle más hivatás nem hasolit belső intenzitásra, csak a
müvészek élete, akik szintén örökké és szakadatlan a maguk szellemi
gazdaságának ügyeivel vannak szinig. De a papok felette állanak ennek a
nagyon lezárt s nagyon egyszerü belső életnek, szélesebb látókörük s
szélesebb érdeklődési körzetük van, szétnéznek, nyilt szemmel és
őszintén, mintha bizonyságot kellene egykor tenniök mindenről, amit
láttak s hallottak, mintha tanuskodniok kellene egykor az emberi
dolgokban. Talán hiányzik a pillantásukból a fantázia, a filozófia, de
annál élénkebb az a tiszta látás, amely a tényeket, a valóságot azzal az
egyszerü érzéssel veszi szemügyre, hogy neki meg kell győződnie s neki
tudnia kell, mi van itt.

Miklós ezt még eddig sohasem figyelte igy meg, s most megint uj szemmel
nézte hivatását… Ezek voltak az első tanitványok, akik nem hoztak
magukban ujat a Mindenség titkaiból, de tanui lettek az Urnak. Azt
hirdették, azt prédikálták, amit láttak, hallottak, életükkel,
halálukkal a felől tettek bizonyságot, aki tanuságra hivta őket!

És örült, hogy ezt látta. Alvintzi bácsi pillantásában azonban, mindjárt
megjelent a mélabu, egy kis belső elmerengés: poéta akart egykoron
lenni, a kollégiumban szép szavakat senki sem tudott oly könnyen füzni
egybe, hogy csengjen és bongjon a hazafi érzés pátosza, de aztán józan
ember lett, egyszerü és igaz ember, aki lelkének ama régi álmodozó
varázsát csupán a bor mámorában tudta valóra oldani.

És ez valami külön kedvességet adott ennek a vastag embernek, akinek
nagy rezes orra alatt oly igen kedvesen tudott mosolyogni duzzadt szája.
Miklós egyre jobban szeretett papok közt lenni, a papi gyülésen igen jól
érezte magát, sokkal jobban, mint bármely más uri társaságban. Itt, még
a legpóribb s a legcsökönyösebb társában is, még abban is, aki látszólag
egész életét a vagyonszerzésnek szánta oda, még abban is azonnal
megérezte az ősi alapot, az élet ősi kiindulását: a független szegénység
áhitatos vágyását s a Krisztust. Ezek az emberek, ha bármilyen parányit,
bármennyire feloldódva is, de mindnyájan ott őrizték magukban a Megváltó
lelki csiráját, ezek az emberek mind Krisztusok voltak: mind, valaha,
valahol azt a hivatást érezték magukban: embertársaiknak javára lenni,
szabaditója lenni a Bünök lebirhatatlan harcaiban… Hallgatta az egyszerü
beszédeket, amelyek csak értőnek fülében voltak annyira távol a
gazdákétól, a hivatalnokokétól, de ő minden pillanatban rájött az ősi
hivatás jeleire… Ezek mind többek s valamivel fentebb jártak, mint
összes környezetük. Ezek az emberek egy csipettel fel tudtak repülni az
éterbe, bárha testük lent hevert is a földnek porában… Nem voltak ezek
ótestamentomi próféták, akiknek a szive görcsösen vonaglott a nemzetért,
a fajért, az emberiségért s vállukon viselték a felelősség érzését a
Bünökért… Ezek az ujtestamentom tanui voltak. S az ujszövetség nem
rajongó lelkek képzelődéséből állott elő: e szent irók mind józan és
egyszerü emberek, hajlandók a kételkedésre, még a hitetlenségre is: ezek
csak azért hittek, mert láttak, azért beszéltek, mert hittek. S a hitet
hol vették?…

A hitet mint kivülről vették! Ezeknek a hite mind beplántált növény
volt, mely talajra talált. A szülők hatása, vagy valahol nagy
egyéniségeknek elhullajtott csirája bennük, de ott van, él s lombot és
terebélyt hajt: ahogy a Jézus mondta: „Veszitek a szentlélek erejét,
majd ha az eljő tirátok. És lesztek nékem tanuim Jérusálemben és egész
Judeában, és Samáriában és e földnek mind végső határáig…“

Igen, innen van ezekben az emberekben a felsőségnek, a szabadságnak, az
isteni kiteljesedésnek valami távoli, de élő lehellete: vették a
szentlelket, bármennyire távolról is, de vették, megkapták: s a
szentléleknek ha nem teljességét is, de azt a suggestióját, hogy ők
elhivottak s bizonyságtevők… De mire tesznek bizonyságot?…

Mire tettek bizonyságot az ujtestamentom irói?… A Krisztusra. Nem
tételes törvényekre, nem külső szabályokra, nem mennydörgő dogmákra, nem
simára csiszolt hitcikkelyekre: hanem a Krisztusra. A Mesterüktől sem
azt hallották: hogy az él, aki azokban hisz. A mester azt mondta nekik:
aki énbennem hisz: él… Tehát a Jézus vallása: a Jézus. Nem hittételek
sorozata, nem sivár erkölcstan: ő maga! erkölcsi életünk mintaképe,
üdvösségünk szerzője, minden.

S mig szórakozott szemmel hallgatta a mindenapi élet vidám és egyszerü
beszédeit, most értette meg először és legtisztábban a keresztyénség
példátlan s mindent átható erejének titkát: milyen egyszerü a tanitás:
légy Krisztus!… Milyen könnyü a revideálás, a visszatérés, az örök
protestálás: Nézd a Krisztust!… Micsoda fölösleges dolgok agymunkával
kieszelni tételeket s elméleteket: ott a Krisztus!… Mi a pap: A Krisztus
tanuja!…

Egész fölmagasztosulva nézett, mosolyogva s derülten s mit sem látó
szemmel ezekre az emberekre, akik körülötte voltak bennem a Krisztus,
mondta magában, én is Krisztus vagyok! Csak én, én nem tudom levetni
magamról az embert, hogy isten fia legyek… Óh, mondta s feltámasztotta
az arcát: Ardayt a Krisztust hozta hozzám… Le akarta előttem alázni a
szegény kis zsidót, aki nem birta cipelni a keresztet, leroskadt, akit
gunyoltak, leköptek, mint annyi zsidót azóta, megkorbácsoltak s
fölszegeztek s mikor haldokolt, ecetes méreggel itatták: és a Krisztus
ember volt: elforditotta a száját… ember volt, nem birta a savanyu
ecetet szájában, az inye közt… De hisz ez mindennél nagyobb: ha a
Krisztus ennyire ember volt: és mégis tudott Krisztus lenni! ha a
Krisztus ugy volt ember, mint én: akkor bennem épenugy ott lehet a
Krisztus lelke… ott is van… Hányszor éreztem már magamban a krisztusi
lelket..: s nem mertem engedelmeskedni neki…

S most valóban a türő, a megértő Krisztus volt.

– Nem mertem jó lenni, – folytatta. – Szégyelltem, hogy jó tudok lenni,
hogy tudnék krisztusi jó lenni… Jó… Nem szégyelltem a büneimet, nem
szégyelltem magam előtt, takartam a világ előtt: de magamban ugy őriztem
azokat, mint a kincset… s a jóságomat röstelltem: mások előtt nem
bántam, ha kitünik, magam előtt takartam, mint a gyöneséget… És ezek
mind, mind, mind igy vannak: még a Krisztus tanui is…

És ekkor fölfigyelt egy szóra, bár egyáltalán nem hallotta, amit füle
hallatára beszéltek, hallotta, de nem értette, nem haladt velük e
percekben, most azonban az Alvintzi kivörösödött, kedves mosolyu arcát
látta maga előtt s ezt a kedélyes kijelentést:

– Mindig csak én, mindig csak én legyek a jó?… Csak én egymagam legyek a
bárány annyi farkas közt?… Ugy megesznek, mint a semmit!… Neeeem, a
kutyák: most megtanitom őket én is… Menjen a dolog az egyházmegyére,
menjen az egyházkerületre: akkor majd meglátjuk mi lesz.

A Miklós szeme föllobbant.

– Mi az?… Nem figyeltem, – mondta.

Alvintzi teljes készséggel kezdte ujra:

– Tudod, kedves barátom, téged is óvva figyelmeztetlek, hogy a komenciós
levelet alaposan tanulmányozd át, mert ezek a gazemberek ugy kiforgatnak
bennünket, hogy példátlan… Az én hitlevelemben benne van, hogy kapok
természetben hat öl fát, természetben egy hizott disznót, természetben
minden tehenes gazdától két liter tejet, természetben bizonyos
mennyiségü buzát, rozsot, árpát s kukoricát, aszerint, kinek mennyi a
vagyona… Nos: most én átveszem ezt a hitlevelet s akkor megmutatják,
hogy mindezek a dolgok meg vannak váltva. Valahol, valamelyik elődöm,
nem tudom milyen okból pénzre váltotta ezeket a természetbeli
illetményeket s most én a hat öl fáért kapok tizennyolc forintot…
Tizennyolc forint, hat öl fa!… nem hozzák be nekem a fuvarját, a
duplájáért, az erdőről… Aztán: a hizott disznóért kapok: kérem egy
hizott disznóért: hat forint ötven krajcárt!… tudomisén, száz
esztendővel ezelőtt talán ennyi volt egy hizott disznó ára… Minden liter
tejért kapok két krajcárt… a falumban van állitólag hatvan tehén, tehát
én kapok két forint negyven krajcárt… Hát lehet igy élni?… Most jön az
egyházi törvény reviziója: mindenütt a tényleges állapotokat akarják
megörökiteni, pláne olyan helyeken, ahol az egyház adóelengedési
segélyben részesül, mint nálam is… Hát én megelőzöm ezt a dolgot s most
az atyafiakat felszólitottam, hogy nekem természetben adják meg az
illetményeket!… Nem azért csinálták ezeket a fizetéseket a mi atyáink
igy, ilyen bölcsen: hogy az unokák kijátszhassanak bennünket… Mert jól
van: ha elfogadjuk is, hogy a papnak magának is jobb, ha nem
természetben szolgáltatják be a fizetést: nem ocsuban és vadkörtében…
(az én szegény atyámnál előfordult, hogy eljött egy-egy gazda, azt
mondta: tiszteletes ur, nagyon kevés buzám lett, hanem igen szép körtém
van, tessék elfogadni komencióban. Szegény atyám, isten nyugtassa, azt
mondta: jól van fiam… s hoztak neki egy véka vadkörtét… vackort…) Adják
hát pénzben, akkor én megveszem magam. Igen ám, de ha ők nekem hat öl
fát adtak: vagyis már ezelőtt háromszáz esztendővel annyira taksálták a
pap igényét, hogy neki hat öl fa jár egy évre: akkor ők adjanak nekem
annyi pénzt, hogy én azért meg is vehessem azt a fát… Hol kapok én ma
három forintért egy öl fát, beszállitva?… Minden évben tartsanak egy
gyülést és azon állapitsák meg, hogy minek mennyi az ára…

– Kedves barátom, – mondta mézédes mosollyal Vitéz György s kis kurtára
borotvált bajsza feketére volt pederve, – igy azonban ezer percenttel
kellene emelni az egyházi adót…

– Én nem tehetek róla… Nem az én igényem emelkedett, nem a papzsák lett
nagyobb, hanem a pénz vásárlóképessége lett kisebb: ők? ha nem adják ide
azt a hizott disznót: náluk marad! én ajándékoztam nekik! s ha ők
eladják: nem hat forint ötven krajcárt kapnak érte… Ez csak a
legigasságosabb dolog: adják ide a disznót, ahogy adták száz meg száz
éven keresztül… De hát nem a disznó disznó, hanem a paraszt, ej jól
mondta azt az én Süttő bátyám, az isten nyugtassa: fiam, a paraszt csak
sülve jó, akkor is a fene egye meg.

Nagyot nevettek közösen, akkor beleszólt egy uri ember:

– Kérem alássan, az állam kötelessége ez… Mind az állam kötelessége ma
már ez. A papokat fizetni, az iskolákat fenntartani…

– Aj, az állam, – legyintett Alvintzi, – afelől felfordulhatunk. Jár
nekem onnan egy kis pénz, nem is papi fizetés, hanem keserves munkámnak
a dija, helyettesitettem egy tanitót az állami iskolában, s ne adj
isten, nem birom megkapni…

Miklós elszomorodott: már megint összezavarta az élet a tiszta látását…
Nem, itt valahol elmérgesedett az élet: sebes lett és eves lett a seb…
Itt már egy nagy gyógyitó kurára van szükség… A Krisztus nemcsak
türelem, a Krisztus szava parancs is: adjátok meg a császárnak, ami a
császáré!… a Krisztus az emberben nemcsak az áldozatra ok nélkül menendő
bárány, de az igazság, a közrend, a társadalmi bölcsesség lelke is… És
most csodálkozva vette észre, hogy a papok s ő maga is csak elvétve
foglalkozik az állam feladatával… Őt megütötte, idegenül érintette, hogy
egy idegen ur, lelkétől, müveltségi állapotától, egész lelki
konstrukciójától idegen ur az államra háritja a felelősséget a papok
eltartására. S ez a tény maga is bántotta őt, „én nem vagyok az állam
szolgája“ mondta magában: én az Ember szolgája vagyok… Én az Ige tanuja
vagyok s nem rendőre az Államnak… Eszébe jutott, hogy épen a napokban
jegyezte föl a papságnak bizonyos foku elfajulását: a grófok papját, aki
alkalmazkodó hivatalnoka az embereknek s államnak… Akkor pedig nincs más
hátra, mint szenvedni az életért, vérezni és koldusalamizsnákon
tengődni… Én az államnak semmit nem árulok, én a magam lelkének értékeit
adom át testvéreimnek: lelki dolgokat nyujthatok… a betegnek, a
szenvedőnek és a szegénynek… Hogy lehet azt felmérni buzában és fában,
pénzben és rangban, mit érdemlek tőlük… A mi jutalmunk nem e földön van…

Hallgatta tovább a könnyü és vidám beszélgetéseket és hallgatott.
Megjárhatatlan ez az ut… Fel tudott volna állani s amint van, menni
világgá… és ülve maradt… Látta, itt hallgatás sorsa, itt ő nem tud
szólani s nem tudja az igéjét kijelenteni… Mint valami boldogabb hazába
vágyott valahová… Hová?… A szegények, a betegek, a nyomorultak közé…
Mint haza: ugy vágyott utánuk… De akkor mért nem maradt otthon az édes
anyja mellett, aki szegény is, bajlódó is, s ha otthon van, mért nem tud
beszélni vele… mért van köztük valami idegenség… hová vágyik, mit akar,
mire van hát rendeltetve… ah, legjobb volna meghalni…

Ekkor bejött Dékány s ő mélyen megzavarodott.

– No öcsém, hát hogy vág a bajusz? – kiáltott rá rusztikus módján.

Miklós felállott, elmosolyodott s kajánul ezt gondolta:

– Megállj csak, ha a feleségedet elszerződtetem, majd meglátjuk, hogy
viccelsz!

Erre a friss és gonosz ötletre elsavanyodott megint: hát ennyi bennem a
Krisztus?

– Kedves bátyám jó szinben van, hálistennek, itt van a nagyságos asszony
is? – szólt hangosan.

– Itt vagyunk mindnyájan, – felelt egyszerüen az öreg s megszoritotta
bizalmasan, szeretettel a fiatalember kezét. – Eredj át hozzájuk.

Aztán még hozzátette, a Miklós kissé megzavarodó mosolyára:

– Már nem is jössz felénk, kutyafülü, ma is vártunk!

S nevetve megfenyegette erős, vaskos ujjával, aztán hatalmasan megrázta
az Alvintzi kezét.


IV.

Miklós később tétován átment az asszonyok közé. Soha ilyen habozó és
elhatározatlan nem volt. Nem tudta mit keres itt, mint ahogy nem tudta,
mit keres egyáltalán az emberek között. Amolyan lefelé szállingó levél
volt, még ez az egy kötelesség tartotta itt… átadni egy üzenetet,
visszaadni az aranyakat… ha ez nem volt volna, ugy érzi, egyáltalán nem
lenne mit keresnie ez életben. Félve, gyötrődve és szorongva ment ki az
udvarra, még egyszer megállott a csillagok alatt, felnézett az égre:

– Csillagok, öreg pajtásaim, – mondta s gyermekkora jutott eszébe és
apja, aki ugy ismerte a csillagokat… az öreg csillagokat… a magyarok
öreg csillagait.

– Ó Uram, – suttogta – adj nekem erőt a legnagyobbra, hogy megtaláljam
az igazságot… hogy lássam már egyszer magamat ebben a világban… tudjam
már, hogy mi itt a dolgom, mi a szerepem, mi a rendeltetésem… mert én
nem fogok visszariadni semmitől, ha egyszer kész leszek, én nem fogom
azt mondani, hogy nekem ez elég, hogy én nem veszek magamnak annyi meg
annyi fáradságot, hogy én nem vagyok olyan magasztos célra rendeltetve:
én igenis a legnagyobbat akarom, én világitani akarok és utat mutatni az
igazság felé… de hogy tegyem, mikor nem látom az Igazat!… nem érzem a
Krisztust!…

Föllélekzett s elszántan bement a kis előszobába, onnan az irodába.

Első pillantása Dékánynéra esett. Ott ült asszonyok között finoman és
szelid mosollyal, kellemes és szép jelenség volt s öreg… A szive
hangosan dobogott, amint meghajlott távolról s köszönt neki…

Az asszony igen bizalmasan, igen családiasan, gyöngéden nézett rá,
látszott, hogy meg van ijedve a soványságán, látszik, hogy félti őt…

Ő is meg volt szürve szegény, meg volt vénülve, de néha fölnevetett,
hang nélkül az asszonyok közt s valami nagy derü volt benne, ahogy csak
azok tudnak mosolyogni a világon, akik igen magasra jutottak el. Akik
mindent elvesztettek már s mégis élnek…

Miklós hozzá ment, sajnálattal nézte, mennyire elveszett a nyár óta s
ugy gondolta, nem fogja megmondani neki az Arday üzenetét… Ha egyéb
gonoszság nincsen is benne, az az egy elég, hogy megzavarja ennek az
asszonynak már megcsillapodott életét…

– Nézd csak ez hol bujkál, – kiáltott rá Márta, – Margit, Margit, –
fordult azonnal vissza s Miklós ijedten nézett arra felé, de Margit nem
volt sehol.

Apróságok, semmiségek, eltünő szikrázása a napsugárnak a kavicson, nem
is hallotta, mit beszéltek körülötte, neki. Sorra bemutatták az
asszonyoknak, érezte, hogy mindenki megnézi, nagyon figyelmesek voltak
vele szemben, ugy kezelték, mint egy beteget s csakugyan ugy is érezte
magát, mintha betegségből kelt volna fel.

A másik teremben tánc volt, Márta nagyon jól mulatott s csodálatosképen
keveset foglalkozott ővele. Minden ujjára volt udvarlója, ő volt itt az
est középpontja, elkapatott, elkényeztetett lány, alig lehetett
ráismerni. Miklós inkább egy epés arcu kövér öreges nőt volt kénytelen
untalan megnézni, nem tudta ki az, pöffeszkedve s hallgatagon ült,
egy-egy percig, aztán felállt, elment, ujra leült, kellemetlen egy
személy volt s minduntalan megjelent. A többi asszony egészen szomoru
jelenség volt. Ezek az asszonyok, akik reggeltől estig a házi dolgokkal
vannak elfoglalva, ezek a vidéki kisbirtokosnék a bepréselt füzőikkel,
vörös arcukkal, esetlen kéztartással, nagy cipőkkel igazán szánalmasak:
milyen derék, talpraesett anyák s menyecskék lehetnek otthon, egyedül, a
háztartásban s itt merevek, bárdolatlanok s nem lelik a helyüket. A
papné maga mellé ültette Miklóst s eleven szellemmel játszott, mulatott
rajtuk, egyenként ismerte őket s minden dolgukat s folyton beszélt azon
a csendes, maliciózus hangon, ahogy néhányszor hallotta már beszélni a
nyáron.

– A jegyzőné, most vették meg a torjai rétet. Az uramnak ez az ideálja:
mint a tüz! csak ugy ég a munka a kezén. Nézze a cipőit.

Halkan nevetett, Miklós is vele mosolygott.

– A kálvinista asszonyoknak van egy nagy hibájuk: igen szeretnek
dolgozni – mondta nevetve, igen halkan az asszony, – a kálvinista
férfiaknak persze meg egy másik nagy hibájuk van: nagyon szeretik a
pénzt. Hogy mit nem tudnak ezek izzadni a pénzért, az hallatlan.
Tiszteletreméltó, az már nem is utálatos, imponáló… Dolgos nép az igaz,
de a modoruk, az valami rettenetes, persze vagy egyik, vagy másik.

Egy vékony fekete kiaszalt asszonyra nézett, aki csaknem elaludt a
társaság közepén.

– Minden este éjfélkor fekszik és reggel három órakor már felkél, de ha
nincsen dolga s összeteszi a kezét, már alszik. Szegény, milyen
penitencia neki itt lenni, de az ura kivánta, ez hozzátartozik a
ranghoz, hogy meg kell jelenni. Most is jobban szeretne otthon lenni,
kovászt tenni, mert holnap reggel sütés és a kovászt sohasem bizza a
cselédre: mindig maga dagaszt, mert az ura nem eszi meg a kenyeret, ha a
más kezéből került ki… Van még kenyeretek holnapra Lina? – szólt át
hozzá.

A néni felrezzent, csakugyan, mintha szunyókált volna s kedvesen
elnevette magát.

– Van, persze gondoskodtam előre, mert tudtam, hogy ma este nem leszek
szabad; de nem az, hanem holnap február 18-adika, holnap érkezik a
sógorom a családjával, ha az éjszaka nem alszom, ugyancsak el leszek
fáradva, pedig most lesz dolog és a sógorném tudod olyan, hogy ahányszor
eljön: mindig egy cseléd. Már előre félek, hogy el kell küldeni a
cselédemet, pedig ez még elég tisztességes lány, a Kovács Róza tudod,
annak az alvéginek a lánya, Boros lány az anyja, a volt harangozóé, ez
még elég emberséges, csak persze ügyetlen, hát az nem fog megfelelni a
sógornémnak. Az olyan rigolyás asszony…

Csak meg kell ezeket az asszonyokat billenteni, ugy el kezdenek
beszélni, olyan őszintén, háziasan, minden legcsekélyebb takargatás
nélkül, válogatatlan emberi egyszerüséggel, mint otthon magunk közt, a
konyhában, vagy ha beszalad egy percre a szobába s leül a vendég
mellett…

Miklós meglátta Margitot.

Fehér ruhában volt, magas nyaku fehér csipkeruhában. Egyszerü kis ruha,
a vállon széles fodor körül, hosszu szoknyája meglibbent, csak épen
átrepült valahogy az ajtó előtt, de Miklós megismerte s azonnal megszünt
neki az egész társaság: azonnal felgyult.

Mintha tükön ült volna, ugy maradt még a helyén. A papné észre vett
valamit, de csak azt, hogy untatja Miklóst a csevegő asszony, akit ha
egyszer meginditott, elhallgattatni többet nem lehetett. Azt hitte, a
dátum hatott Miklósra: a február 18. Emlékezett, hogy mondta neki, hogy
az aranyakat adja vissza, ha tudja, erre a napra, ez a Márta
születésnapja s most talán nincsenek meg. Nagyon megzavarodott ő is ezen
a véletlenségen, hogy ime a legelső percben emlékeztetés történt e
dátumra s nagyon szerette volna megfogni a szegény fiu kezét s a fülébe
sugni, hogy maradjon nyugton, a dolog nem sürgős. Az apa egyszer kérte
ezen a napon az aranyakat, mikor Arday a szokásos aranyat megküldte, ez
volt az oka, hogy akkor ő figyelmeztette rá, hogy e napra hozza vissza.
De azóta sok minden eszébe jutott, amire akkor nem gondolt, hisz ha
elköltötte, ezeket az aranyakat sohasem hozhatja vissza, ezek mind
raritások s kieszelt mindenféle huncutságot, hogy szükség esetén az ura
előtt igazolja a dolgot… Először is bevásárolt a bankban tizennyolc
különböző aranyat, amelyek valamennyire pótolhatják szükségből az
eredetieket, szóval az urától nem félt s nem is valószinü, hogy sor
kerüljön rá… Arday most bizonyára nem is fog küldeni… Szóval minden
lehetőséget alaposan meghányt-vetett már, csak azt az egyet nem tudta
kitalálni, hogy hozza szóba Miklós előtt, hogy oldja fel a szegény fiut
kötelezettsége alól.

Miklós fészkelődött, nem birt helyén maradni s nem tudta, szép szin
alatt hogy lehetne fölállani s elmennie…

A beszédes asszonyt végre valaki más irányba terelte, és épen az a
kellemetlen vastag asszony, aki folyton ott lábatlankodott körülöttük a
sánzsán selyemruhájában.

A papné megérintette a Miklós kezét:

– Maga nem táncol!

– Nem.

A papné finoman elmosolyodott, s ez sértette Miklóst, mert ugy érezte,
ebben benne volt a kritika, hogy ő nem is alkalmas erre.

– Holnap van a kislányom születésnapja, – mondta aztán a papné minden
habozás nélkül.

– Igen? – mondta Miklós elpirulva.

– Beszereztem neki tizennyolc darab aranyat.

Miklós most már egészen megzavarodott s fülig vörösödött.

Értette. Egy pillanatig hallgatott, akkor rekedten azt mondta:

– Kár.

Most az asszony hallgatott.

– Itt vannak az eredetiek.

Ezzel a mellényzsebébe nyult, ahol a kis tekercs el volt készitve, az
asszony halálosan megrémült, hogy visszaadja, itt mindenki szemeláttára
s csakugyan ugy is történt.

A fiatalember kivette a csomagocskát s egyszerüen a kezébe adta.

– Cukkerli? – mondta hangosan és idegen hangon a papné.

Miklós nem volt ilyen találékony, csak hallgatott.

– Na hát ez nagyon kedves, – és idegesen felnevetett az asszony. Még
ilyet nem kaptam; ezt Mártának hozta; maga a legfigyelmesebb ember! S a
markában játszott a kis csomaggal, nem tudta hova tenni. Miklós még meg
is rémült, hogy elszakad a papir, megint valami baleset lesz, az isten
őrizzen, mi minden lesz még?

Hirtelen fel is állott; hanem amint kinézett a terem felé, Margitot már
megint nem látta. Erre eszébe jutott valami s visszahajlott. A szék
karjára támaszkodott s a papnénak halkan ezt mondta, mintha valami
könnyü szellemességet mondana:

– Tegnapelőtt nálam volt Arday és arra kért, mondjam meg nagyságos
asszonynak, hogy teljesiteni akarja a lánya kivánságát.

Ezzel elfordult s elment, gyorsan, szinte elugrott. Nem birt magán
uralkodni, mint a tolvaj szökött el.

Az ajtóból nézett vissza s akkor megnyugodott, az asszony ott ült a
helyén; erre föllélekzett, azt hitte le fog szédülni a székről s átkozta
magát ezért a komisz és alacsony módért. De nem; ott ült, mosolyogva,
egyszerüen, kissé hidegen s nem nézett feléje.

– Hálaistennek, – mondta magában s úgy érezte, megszabadult az
oroszlánveremből.

Margit állott meg mellette, a hangját hallotta, egy kis üveges
könyvszekrényt nyitott ki, amiben a falnál ifjusági könyvek voltak s a
hangja úgy csengett, mint az angyali muzsika:

– Ugy nem tudom megtalálni, ha nem mondja meg a cimét.

Miklós odanézett, egy alacsony, sovány fiu állott a lány mellett, erős
pofacsontjai kiállottak s félszegen nevetett:

– Azt nem tudom, mi a könyv cime, de azt tudom, hogy mi volt annak a kis
szindarabnak a cime: Szentgyörgynap éjszakája.

– Forgó bácsi könyvtára?

– Azt nem tudom, mibe jelent meg, csak azt, hogy első vagy második
gimnázista voltam, mikor olvastam. Mikor pedig hazajöttünk vakációra,
játszani akartunk valamit, nem volt mit, hát én emlékezetből megirtam
azt a kis darabot, a leányszerepeket is fiuk játszották… Csak éppen
eszembe jutott ez a história most, hogy megláttam itt a könyvek sarkán,
hogy ifjusági szinmüvek… Borzasztó szeretném az eredetit olvasni…

Margit nevetett, Miklós hirtelen közbelépett.

– Kezét csókolom, – mondta. – S hogy Margit nem látszott reagálni, –
hozzátette: – Matolcsy Miklós vagyok… – olyan könyörgően, olyan
alázatosan mondta.

Margit széthuzta gyönyörü, ijjas szájacskáját s sötét szemével ránézett,
azok is hunyoritottak s kicsinyek lettek egy villanásra:

– Már mondta egyszer, – szólott.

Miklós elpirult, az lehetetlen, ő ma nem találkozott még vele, de olyan
sok embernek mondta meg már ma este a nevét, hogy nem csodálkozott
volna, ha tényleg megtörténik.

Amint megfogta a kis lány kezét, hüvös és tiszta kezecske volt az s
csodálkozott, hogy ily egyszerüen tudtak érintkezni: azt hitte, szikrák
fognak kicsapni ebből az érintésből, szines lángok s mindjárt
fölrepülnek a levegőbe… mint a táltosok…

A másik fiatalember még állt, várt egy kicsit, akkor észrevette magát,
elszomorodott, csalódottan, bánatosan ellógott s ugy tett, mintha a
szekrényekben levő könyvek sarkára irott szók jobban érdekelnék, mint
az, akit előbb miattuk megtámadott: e szekrények kis könyvtárosa…

Miklós azonban nem ment el, csak nézett, nézett, csak nézte a leányka
arcát édesen és mosolyogva, lógó hosszu kezeit eleresztette.

– Maga nem táncol? – kérdezte mosolyogva Margit.

Miklós nevetett:

– Dehogy nem, ha van aki táncoltasson.

Mindjárt el is röstellte, mit kötekedik ő evvel a kis lánnyal.

Az nem is értette el; de feltünt neki; ujra visszapillantott rá; mintha
megütődött volna, mit akar ez? mit jelent ez?

– Ez az iskolájuk, kisasszony? – terelte el Miklós a szót.

– Igen, – mondta Margit.

– És hány iskolás van ebben a faluban?

– Nagyon sok, nem tudom mennyi, öten vagyunk tanitók.

– Öten!… Hát olyan nagy község ez a Musa?

– Maga még nem is tudja milyen nagy? – nevetett Margit.

Miklós is nevetett és csodálatosképpen most először nevetett gyerekkora
óta teljesen boldogan, ok nélkül s vidáman. Csak nevetett.

– Szabad kérnem? – állott meg egy szőke fiatalur Margit előtt.

Ez odanyujtotta a karját, de Miklósnak ugy tetszett, hogy elébb
rápillantott, mintha inkább vele akart volna keringőzni.

El is pirult tőle, de tehetetlenül engedte át az ismeretlennek a
kedvest.

Margit kétszer fordult körbe a teremben s Miklós folyton csak őt
kisérte. Mikor másodszor ideértek, táncosának köszönetet mondott s
kiállott. A fiatalemberről kétségbeesetten folyt a verejték s dadogva
ment tovább.

Miklós már kész kérdéssel csapott le rá: vajjon nem utasitja vissza…?

– Ismeri az örökharag játékot?

A lányka ránézett.

– Örök harag?… – az játék?

Miklós minden pillanatban elröstellte magát: lám, hisz ő, a pap, ő egy
cinikus ember, aki mindenből gunyt üz s tréfát csinál, mennyire fölötte
van ez a gyermek, ez a drága, ez a szent lény, akinek minden komoly és
igaz…

Tétovázva szépitgette magát; hisz ő a levélre célozott. – Kislányok
ilyen nyelven szoktak beszélni: örökharag!

– Na igen, azt ismerem. Maga is kislány? Vagy azt hiszi, én kislány
vagyok?

– S nem?

A lányka ujra elmosolyodott, oly nemes és bensőséges volt ez a mosolya,
már látta nehányszor rajta: ugylátszik ez a lénye igazi harmoniás
megnyilatkozása:

– Akinek kötelessége van, az már nem tud…

Nem fejezte be, félt, hogy nagyon is okosat akart mondani.

– Mit nem tud?

– Maga vallat engem?

– Igen.

– Mért?

Miklós csiklandozva nevetett:

– Csak.

– És ha én nem akarok vallani?

– Akkor én fogok.

– Mit?

– Vallani.

– És ha én nem vagyok rá kiváncsi?

Miklós hirtelen rémitően elkomolyodott. Mint a derült égből lecsapó
villám, ugy érte ez a szó.

– Szabad kérnem naccsád, – állott meg Margit mellett egy másik fiatal
ember, erre ráismert Miklós, az a cigányképü, fehér fogsoru fiu volt,
aki az előbb az udvaron komiszkodott. Amint elvitte Margitot, aki most
ujra visszanézett s oly szépen, oly kedvesen, mintha a pillantásával
vissza akarná vonni, amit a szavával sujtott, mintha a tekintetével
mézet akarna hinteni a keserü csipésre… Miklósban ujra felindult saját
maga ellen a haragja: nem tudott táncolni, mit nem adott volna érte, ha
ahelyett a sok semmiség helyett, amit világéletében tanult, legalább
táncolni tudna.


V.

A könyvszekrény sarkához támaszkodott s lehunyta a szemét. Mosolygott.
Magában maradt. El kellett zárnia lelke kagylóhéját, hogy magához térjen
a szokatlan felindulás után; mint húrok rezegtek idegei, fel voltak
feszitve s zsibongott egész teste lázasan. Nem látott, semmit nem
tudott, nem lett objektiv képpé benne, amit e pillanatban átélt, valami
boldog zsongás zsongitotta el, valami általános jóérzés, egész testét
mint a gőzfürdő fenyőillatu forrósága, idegen, kéjes és szurós pezsgésbe
facsarta. A muzsikából hallott ki bizonyos hangokat s mindig csak
ugyanazokat, édes és erős hangok csengettek ki neki belőle s képtelen
volt csak valamennyire is a zenére figyelni, mindig csak azok a hangok s
mindig ugyanazok verték fel az idegeit, még jobban s ez nagyon jó volt.

És csöndesen mosolygott s mint mindig, minden erős érzésénél, a halál
vágya, a halál édes kivánsága gyült fel benne. Ugy szeretett volna
meghalni e percben, a szemét nem nyitotta fel s az izmaiban kéjesen
érezte a megdermedést, most, most kell meghalni, mig boldog, mig ez az
ismeretlen szépség el nem tünik a hangulatából…

Amint felnézett, kavargást látott, vállakat s csipkéket össze-vissza,
egy szájat látott mosolyogva, egy lámpalángot, egy zászlócskát, egy
irigy pillantást, egy fodrot, vörös selymet és sárga szalagot, olyan
zugás, kavargásban, annyira széthullott laza képeket, amint félig
nyitott szemekkel, fátyolosan s párásan usztak el előtte a táncosok:
pillanatra sem nyugodott meg a tekintete valamin, semmi a figyelmét meg
nem állitotta, hajak és szemek és meztelen kezek és izzadt homlokok és
merev táncos vonalak és futó szivárványok és egy barna szempár és ujra,
meg ujra és mindig csak a barna szempár s nem tudja, nem jön rá, nem
kapja tudatába, hogy ez ő…

– Mire gondol?

Fölriadt az édes hangra, mint a réti alvó a madárfüttyre s mosolygott.
Nem látta, hogy jön s itt van…

Az ajka szétnyilt, mintha virágszállal csiklandoznák, de nem tudta
kimondani, hogy „kire gondolnék?… magára“… először életében visszariadt
a tiszta hang nyilt nagy kapujától…

– Valami szépre, – mondta s félig hunyt szemmel nézett a leányra.

– Igazán?

– Igen.

A lányka nem tudta, hogy őrá gondolt; parányit, picit elgondolkozott.

– Mire lehet itt, most, szépre gondolni… – mondta csendes nevetéssel.

– Maga nem gondol… semmire?

– Nem: én csak táncolok.

– Szeret táncolni?

– Igen.

– Mért?

– Mint uszni… Az ember lubickol s a viz játszik vele; még nem vette
észre, milyen jó? Persze maga nem táncol; nem is uszik?

S a fiatal ember már megint elszomorodott, életének lehetetlen mély
sivársága, gyászos holtsága ismét kieresztette sötét fátyolát, mint egy
pányvát, hogy belekavarintsa; riadtan menekült. Nem, ne ő róla, ne
legyen róla ma szó.

– Uszni jó, – mondta, – keresztül a Bodrogon, le Kispatakra… egy-kettő,
át a vizen… – s hozzátette. Ugy szeret uszni?

De a leány megingatta a fejét, csendesen mosolygott, furcsán, felvonta
kicsit az ajkait, valami álom s valami mélységes béke volt a mosolyában.

– Nem át… Nem kell átuszni… Az nem jó, valami célért; ott is csak
ringatózni, a vizen… Nem azért táncol senki, hogy tiz kilométert fusson
meg, tudja: csak táncolni jó… jó táncossal…

Miklós hirtelen tágra nyilt szemmel figyelte meg a mozdulatát, amint a
muzsika ritmusára a keringő lágy mozdulatával odaadja magát valakinek, a
muzsikának, a táncnak, a táncos ölelésének: a tánc erkölcstelen, mondta
magában s dühvel s szinte megmarkolta a lány felemelt, vállmagasságában
emelt kis kezeit, amelyek egy villanásig ugy usztak a szeme előtt,
mintha a láthatatlan táncos ölében repülne… Meg akarta ragadni, kitépni
s röpiteni tova: a tánc csak addig erkölcs és csak addig szent, mig én
velem röpül a lány…

Mire megfogta volna, mire odáig jutott, odaérett az érzése, hogy a
megragadás érzése tisztán kivált benne, akkorára a lány könnyü mosolyos
trillával tova repült. Csak ugy gyermekesen, tisztán, befelé élt
kéjérzéssel, üdén és harmatosan, mint a szélben, mint a vizben, mint a
hullámokon, de a férfiban mohó és vad vágy gerjedt fel s nyersen fakadt
ki lelkében a mohó féltékenység: nem engedem, nem, el nem engedlek s nem
adlak át a levegőnek, a vizeknek nem hagylak ölelni, nem, ez irtóztató s
kegyetlen érzés, tudni, hogy mindennek szabad, az elemeknek szabad
testedet ölelésében kéjjel fölfogni!… Nem!… Nem szabad senkinek: csak
énnekem.

Összecsikoritotta a fogait s lihegve nézett utána, oly vadul, amiben
kisült lényének minden nyers, állati tartalma.

Annyira nagy és felsugárzó volt ez a kitörése, hogy megérezte a
szenvedélyt a pórusaiban, hogy megragadta a fantáziáját s nagynak
találta magát, a haja meglebbent, amint visszavetette a fejét s érezte,
hogy a sörénye lobog s az ajka vértől kicsattan s a válla ferdén szegül
neki, mint Prometheus a boltozatnak: mert mindent magára vesz s mindent
magára dönt, de magára! de habozás nélkül és könyörtelenül: dőljön,
aminek dőlnie kell s pusztuljon, ami csak pusztulni tud, meg tudta volna
ragadni a csóvát, bedobni a puskaporos várba… Micsoda robbanás…

Fellélekzett, a másodperc alatt a tenger minden viharja rohant végig
rajta s megkönnyebbült.

– Most mire gondol? – látta, hogy ezzel a kérdéssel libeg vissza már
lány, de visszajön… mert vissza kell ide jönnie… mert csak körötte leng,
libeg… Mert hiába táncol sorra mindenkivel: csak ő neki, csak neki
táncol, csak neki kellemezi magát.

De a lány nem mondta ezt, intett kicsi barna szemével, a kacér hivásnak
valami igen finom s távoli árnya suhant meg e hivó sugáron:

– No kérem, egyáltalán nem táncol?… egyet se táncol?…

– Nem.

– Hm. De büszke.

– Az.

– S ha szabad tudni miért?

– Csak.

– Kielégitő felelet.

Miklós győzelmesen mosolygott.

– Ugye.

– Akkor jó…

S a lány ajkán valami drága guny kezdett föllibbenni! Hozzáfüzte.

– Pedig jó táncos lehet.

– Lehet.

– Ha igy becsessé teszi magát.

– Na…

– Kéreti magát… – s kissé beharapott ajkkal, – nagyon kéreti?…

Az első szók alatt Miklós neveletlen daccal hetykélkedett, de ebben a
végső kis hangban volt valami kimondhatatlan drága s édes méz, ettől a
szive megcsiklott, végig futott gerincén a boldog kéj… s egyszerre
föloldva elvesztette keményke kitartását s egész szivvel, kitárt szemmel
bukott előbbre…

– Nem tudok táncolni… – mondta nyafogva és rimánkodóan, mint egy kisfiu.

– Mit beszél, – kacagott fel a lány oly idegesen s riadtan, hogy ez nem
a leleplezés furcsa titkának szólt, hanem a hangban elömlő megadás
ingerlő örömének…

Miklós beharapta az ajkát s lenézett, Margit soha el nem felejtette
többet, olyan jó kisfiu volt, olyan édes drága jó kis fiu…

Csaknem könny szökött a szemébe, kacagnia kellett, hogy elfojtsa a
pillanatnyi meglepetést s meghatottságot.

– Ha sose tanultam… – dünnyögte Miklós ugyanugy.

– Mit nyögdécsel! – kacagott fel ujra a lány. Nem, ez kibirhatatlan, el
kellett futnia, ha nem akart sirva fakadni valami megérthetetlen
bübájtól, sirva kacagni s vége. Ez a komoly, ez az idegesitően komor pap
hogy burrog, mint a galamb.

Ugy elszaladt, azt se tudta hova, Miklós utána nézett, ugy, lehajtott
fejjel, ugy utána nézett, sejtelme sem volt róla, hogy nézik. S ő sem
tudta, hogy nézi, hogy annyira odanéz, hogy egész lénye egy nézésbe
szökött, hogy sugárzik egy lény felé, mint a reflektor.

Nemsokára látta táncolni. Margit minden fordulónál ránézett s
ránevetett, egyre tisztában s egyre virágzóban, ugy nevetett, mint a
cseresznyefa a napban, a szélben… a milliárd virágba borult fehér és
zöld fehér cseresznyefa…

– Én megtanithatom, – szólt oda tánc közben egy fordulón s Miklós is
nevetett, szegény sovány fiu, igy nem nevetett még soha, ilyen halkan,
ilyen könnyesen, ilyen boldogan.

Ah, az a szép éjjel… az alacsony és fülledt és idegenekkel tele tömött
kis iskolaszobában, a görcsös padlóju, kiüritett teremben…
visszagondolni rá… A kapitány lányok éjfél után kánkánt táncoltak…
Milyen csunya lányok voltak istenem… A segédjegyző jó fiu volt, kevés
szavu, száraz, hosszu fiu, jó fiu: ugy megérzik egymást az összevaló jó
emberek, ugy odasündörgött a Miklós árnyékába, ugy kezére játszott,
barátja lett, segitett evezni a csónakon… hüen huzta a ladiklapátot… Az
öreg papok, jók voltak ők is, nagyon kedvesek; a kismama… szegény,
himlőhelyes, fekete, mindenből kimaradt fiatal özvegy hogy dolgozott,
milyen ambicióval csinálta, hogy össze akarta őket keriteni, de
mindenáron… Milyen fals és terhes volt ez nekik s mi mindent vett le
véle róluk… Mint a rossz szellem, fonta ugy körül a két szivet, mintha
be akarta volna hálózni egymással őket s arany hidat rakott minden
pillanatban nekik… A fiuk is mind, mind kedvesek…

Mintha bizony megéreztek volna valami szent tüzet, oly mosolygósak
voltak, olyan diszkrétek s nem versenyeztek… Senki sem akarta elhóditani
ő előle!… Néha meg is ütődött: ime itt a teremtés legangyalibb kincse s
nem nyujtja ki más reá a kezét: neki marad… Verseny nélkül, küzdelem
nélkül, csak fel kell emelni. Mi történt?… Annyi sok esztendei, egy
egész életen át tartó balság után egyszerre csak megfordult a világ
kereke?… Jóra? boldogra? soká depresszió volt s most napfényt mutat?…

De elfogadta, ugy elfogadta: óh csak becézzetek, mondta magában, ha
tudnátok, milyen jól esik…

S nem volna semmi fogalma róla, hogyan, mikép: a közepében volt, ő, a
rideg, magános: egy megszervezett, összetanult kis társaságnak
középpontja s annak minden tagjával testi-lelki hiv barát… Még pár óra
előtt senkit sem ismert: most szivek szerelmében egybefonódva… Mindenki
ugy nézett rá, mint aki hazajött… megérkezett végre, itt van már,
mennyire vártuk… És ő már nem hányódott nagy viharokban, mint mindig
ezidáig, hagyta hogy ringassa a hullám, hagyta, hogy csapkodja az édes
boldogság tele hulláma.

– Most mire gondol? – s ezt ő kérdezte, már virradt akkor.

Margit fölrezzent, valami kis komolyságból. Ránézett, elmosolyodott.

– Jó volna tudni?

– Jó.

– Pedig azt nem lehet.

– Nem?

– Nem.

– Senkinek?

– Senkinek.

– Nekem sem?

A lány nem szólt, csak a fejét ingatta meg, mosolygott, aztán mélyet s
nagyot lélekzett.

Miklós szemét nem kerülte el a fáradt, fanyar suhanás, ami átfutott az
arcán s bágyadt, tüz nélküli szomorusággal gondolt a lányka multjára.

Margit arra gondolt, hogy nem volt ideje kijavitani a magánpolgáristák
dolgozatait s holnap nem lesz szabad aludnia, hozzá kell ülni a
pirostintázáshoz… De odaadott volna nagy darab kincset az életéből,
mintsem most ezt elárulja s Miklós arra gondolt: mi van a multjában… mi
jött elő e fáradó hajnalon, mint kisértet az éjből…

Nagyokat hallgattak, ritkán szóltak, egymás mellett ültek… Miklós egy
pillanatra sem vette le a szemét a lány arcáról. Folyton s gondolatok
nélkül nézte, néha föleszmélt, olyankor frissen látta a gyenge édes
szint ezen a kreolos arcocskán, látta az orr éles rajzát, a homlok
alacsony, finoman domborodott sima tükrét, az ajka hihetetlenül nemes és
gyöngéd drága ivét s mindig csak ezt, mindig csak ennyit. Már a hosszu s
erős ideges nyak mélyen volt a szemének, már azt nem is látta, már abban
eltünt a lány távoli élete, soha egyéb előtte nem volt, csak a csillogó,
az elefántcsontszerü, sőt zománcosan fénylő tekintet, amely annyira
ihlető, annyira lelkesen sugárzó, annyira tünemény volt, hogy mint vizió
hatott reá s nem akarta tudomásul venni az izmainak ritmikus erejét s a
fizikumának acélos keménységét, nem akarta, hogy egyéb legyen neki, mint
egy tündöklő fényjel életének viharos és zordon éjszakáján.

Halkan, szinte suttogva kérdezte:

– Holnap mit csinál?

– Alszom.

– S álmában mit csinál?

A lány titokkal mosolygott.

– Álmomban? csak alszom.

– Mindig alszik?

– Igen.

– Ébren is alszik?

– Ébren?… nem, ébren nem alszom, – s nevetett.

– Én ébren alszom.

– S álmában van ébren?

– Igen.

A lányka nevetett, ő is nevetett.

Egész éjszaka igy beszéltek, mig csak meg nem virradt.

Akkor szétoszlott a társaság. Amint az ablakokról felhuzták a
függönyöket, hideg és szürke világosság rohant rájuk, vadul, mint a
kiéheztetett vadak s csillogó foggal estek neki a késő éjszaka itt
maradt illuzióinak. Miklós riadtan figyelte meg a rémitő változást, a
fáradt, kimerülten fénylő szemeket, a lilára puffadt részeg arcokat, az
asszonyok kiaszalt ráncait, a lányok üres és izetlen semmiségét. Mohón
menekült Margit után, kereste, tőle várta a mentséget, az élet szépségét
s nehezen látta meg, sokára ismerte föl kurta kis fekete kabátjában,
belehuzódott a tornácon kedvetlenül, fázósan, dideregve. Miklós is már
bundában volt, régi rossz diákbundájában, kopottas, olyan sávosan szőtt
bolyhos kelme s az ujjai s a válla, eleje ridegen vedlett… tudta ezt, de
a lányt, azt gazdagon öltözöttnek akarta, prémekben és pirosan és
nevetve s szikrázva s szegényke, fehér báli ruhája gyürötten lógott ki a
kis kabát alatt s oly komolyan néz, komolyan fázik, komolyan fáradt,
komolyra lehangolt.

– Rossz szinben van, – mondta neki fájdalmas gyöngéden.

A lány arca elváltozott. Guny, keménység, sőt önguny és ellenségesség
jött ki rajta.

– Rut vagyok? – mondta.

Miklósban leszállt a vér. Soká nem birt magához térni, mintha mélységbe
zuhanna. Aztán igen halkan, igen rebegve:

– A szépség, a gyönyörüség, maga a legszebb.

A lányka elvonta a száját, megvetően s elfordult.

– Mondja csak hogy rut.

Miklós könyörögve, csaknem sirva nézett rá. Nem tudott szólani.
Hullámzott a szive, a torkát fojtogatta. Hát szabad egy lánynak, neki!
ilyen kegyetlennek lenni.

Észrevette, hogy mig hüségesen és repesve és irgalmat lesve néz reá, a
lány egy villanásnyira visszanéz s végig pillant rajta. S abban a
pillanatban az egész teste, az agyvelejétől a sarkáig megfájult:
megfájdult a kopott ruhája… Ő beszél! a rongyos… Nem: imádni lehet a
szépséget, a jóságot, a kedvest: de házasság?… Elébb meg kell csinálni
a… elébb pénzt kell… meg kell előbb teremteni magát…

A földet nézte, lesütött szemmel s szótlan ment a lány mellett… Egy
fagyos göröngy volt az utjában, elrugta, mikor utolérte, ujra tovább
rugta. Margit figyelte s elmosolyodott azzal az ő csodálatos kis
zárkózott mosolyával.

– Maga mit csinál?

Miklós röstelkedett, de már boldog is volt. A lány szeméből valami
megértő meleg sugár villant rá s ettől ujra kigyult benne minden
bizalom, reménység és életerő.

– Kissé megszökött, – mondta Dékányné és kezet nyujtott.

Miklós észre sem vette, hogy egy társaságban mentek a felfagyott sáron.
Elvörösödött, ahá, ez is ott volt egész éjjel valahol mélyen, mint
valami mély szomoruság, nyomasztó aggodalom. Megfogta a kis keztyüs
kezet, a vékony s száraz ujjakat s nagy zavarral kezet csókolt.

Az asszony megszoritotta a kezét, olyan mohó, ijedt, kapzsi volt ez a
kis szoritás, mint a bucsuzás fájó rándulása.


VI.

Kábult volt s édes érzésekkel tele, zürzavaros álmok idegeskedtek benne
s mikor felébredt semmire sem emlékezett.

– No álomszuszék, kialudtad már magad? – kérdezte az anyja szeliden s
odaült az ágya szélére. Már alkonyodott, a lemenő nap lilásan sütött be
az ablakon.

Miklós lehunyta a szemét, hogy ne lássa az anyja becéző kis mosolyát s
hogy ne láthasson be a titkaiba az anyai szem.

S mosolygott.

– Beszélj valamit, na, jó volt? Jól mulattál? – s gyöngéden megsimogatta
a homlokát, félresimitotta a lecsapódott fürtöt, amely oly lucskosan
tapadt nagy homlokához, mint a halott haja. Oly óvatosan is nyult az
anya ujja hozzá, mintha kis félelem, féltés, rettegés játszana az
idegeiben.

Miklós picit bólintott, hogy jó volt.

– Én nem szerettem soha mulatságba járni, – mondta az anya kissé maga
elé, – óh azok a közönséges népek. Ugy utáltam azt a bolondságot, mit
ugrálnak hiába… Különben, akinek jó kedve van, mért ne… A fiatalok… Én
sose voltam fiatal… Tizennyolc éves koromban puskával kényszeritettek
egy öreg emberhez… Mit csinálhattam… Aztán megutáltam az embereket,
kivált az asszonyokat: üresfejüek, eh, olyan gonoszak, kicsinyesek,
értéktelenek…

Csönd volt, most egyszerre még nagyobb s még kietlenebb lett a csönd.
Csak ketten voltak a nagy házban, két beteg lény, a fiatal ember fázósan
huzta magára a takarót s összekuporodott. Az anya szomoruan, csüggedt
ajakkal ült az ágyán, magába süppedve, eleresztett karokkal, a bőre
sápadt volt, petyhüdt, Miklós a pillái alól óvatosan, félve nézte, mint
valami kinos látványt: sohasem mert az anyjára nézni, megszokta, nem
látta, nem akarta látni, hogy nem ifju, nem életteli, nem kivánatos, nem
fölviditó, nem akarta tudomásul venni, hogy nő, egy ismeretlen fogalom
volt neki, a jóság és a szenvedés abszolut tökéletessége, minden
földitől megtisztult lény, egy más világból való, egy nagyon magasrangu
létezés: a kinok és szenvedések szakadatlan láncolatában megtisztult
elvontság… Soha máskép nem gondolt rá, csak meghatottan, szánalommal,
sajnálva és sirva s voltaképen nem tudta mért… Csak átvette anyjának
felfoghatatlan alaphangulatát s az eluralkodott rajta s valahogy ő is
ugyanugy megvetette mindenkor a nőket, az üres és fecsegő teremtéseket,
a pirosarcu senkiket, az idres-bodros, életben csillogó, semmit föl nem
vevő, a kacagó s tiszta fogu nőszemélyeket: ez mind idegen s ellenséges
volt neki, mért nevetnek és min tudnak boldogan mosolyogni, holott
semmit sem sejtenek az aoristosok titka felől s a világtörténelemben
nincs áttekintésük… semmit sem tudnak… s nem is akarnak tudni… csak
léháskodni, incifinci semmiségeken csacsogni, csipogni, enni, cicázni,
pletykálni, szerelmeskedni… zugban csókolózni, a zongora sarkában nyálas
puha szájjal s francia lecke alatt illetlen mozdulatokra adni agit, a
busafejü, mohó diáknevelőnek… undoritó idegen kis szörnyek, vadak,
falánkak, félelmesek: mindig valami titkos borzadás állt a gerincébe, ha
ráeszmélt, mennyire idegenek s félelmesek abban a nagy idegenségben…

De most lehunyta a szemét s bezárta a szivét az anyja szavai elől. Ezek
a szavak, amelyek eddig mindig igy jöttek ki az ő száján is, mint a
rezonátorból a belédobott idegen hang: mintha saját hangja volna. Ma már
nem rezonált. Ma már egyszerre, váratlan, valahogy ez lett idegen hanggá
neki. Mint tolvaj a lopott kincset, takarta ajkán a boldog mosolyt s
bekulcsolta szivét: szólj, csak szólj, anya, csak menj, csak hagyj,
immár nem üres többé a kalitka. Most mintha kivülről jönne már csupán e
házban ez a hüvös, lelki fagy, az örök magánosságnak e szomoru csöndje:
bent a paplan alatt meleg van, bent a lelke alatt már ott simogat, ott
melenget, ott éleget valami boldog titkot, ami melegit és forral s
vigasztal… A szive rekeszei fölött…

– Óh ugy megvetettem őket, azért nem is tudtam soha közéjek menni… –
mondta az anya hosszu szünet után, kifakadva szokásos nyers módján,
amelyben több volt az őszinteség, mint a modor. – Soha sem találtam
magamhoz illőt! Soha…

A fia kimeresztette a szemét, ijedten nézett az anyjára, mért tört ki
oly rendkivül hevesen: mit? valaki megbántotta? valami nem tetszik neki,
valahogy ő dulta fel önkéntelen a lelkét?… Gyanakszik? Eltilt?…

Az anya arcéle kipirult, sötét szemei elfordultak, égtek és könnyesek
voltak s amint ott ült kissé puposan, kissé szilajul összekuporodva,
mint egy ugrásra kész vadlény, ebben a pillanatban valhogy minden
egyébnek látszott a fia előtt, csak szentnek, önfeláldozónak és
martirnak nem…

De nem tünődött soká, mintha csak keztyüt dobtak volna eléje, ugyanevvel
a szilajsággal vágott vissza azonnal s az ő hangjában éppen ugy ott volt
a nyers s kiméletlen támadás, mint az anyja fogadkozásában:

– Én tudnék édes anyának mutatni egy lányt… aki méltó volna… arra, hogy
édes anyának megérdemelje a tiszteletét.

S amint mondta, már tudta, hogy ezzel a szóval szakitott az anyjával.
Tudta, ezzel kimondta, hogy köztük mindennek vége. S még makacsabb lett.
A mellében lüktetett a vér és szigoru maradt.

Oly hidegen dobta ki az anyját a lelkéből, mint egy homokzsákot.

Összecsikoritotta a fogát s égett a homloka, merev lett és hideg,
fagyos, rettenetes fagyosan feküdt ott magának… S el volt feledve az
anyának minden jósága és minden szeretete, el minden szenvedése és
fájdalma, minden türése és kinja és jósága, minden.

Az anya borzasztóan megrémülve riadt fel, benne forrt valami, igaz, de
csak egész általánosságban, csak ugy önkénytelen, nem is álmodta, hogy a
fia, hogy az már, hogy már annak vége: inkább a keserüség, hogy
konoksága miatt egyedül kellett maradnia az éjjel, holott ő is ott
mulathatott volna a többiekkel, valahol… Soha életében nem volt alkalma
mulatni s most itt a kedvező pillanat: régi igazság, hogy nincs jobb
dolga, mint a házasodó fiu özvegy mamájának, óh annak igen a kedvében
járnak az asszonyok, a lányos anyák s ő ezt is elszalasztja… Bezzeg az ő
anyja, akinek az egész élete mégis tele volt örömmel, az kiélvezte ezt
is, hogy küldözgették neki a doktorné, körjegyzőné a tortákat… hogy
jöttek hozzá, mulattatták, cipelték, viditották: mig csak meg nem
házasodott a legkisebb tanár fia… Ő a saját természetét szidta, mikor
kitört: hogy mért nem elég az ő szentsége, a szüziessége arra, hogy az
emberek ugy csodálják, mint egy istent… Mért kell neki mennél
ártatlanabb s szentebb, annál jobban magára maradni, már a fiától is
elszakasztottan… S ó Jézus, már talán meg is történt… Talán már
elvégeztetett: talán már választott is a fiu… s kit… ó halál…

Sokáig szinte megdermedve nézett a fia merev fagyos, és oly ellenséges
arcára, egyszer sem pillantott rá a gyermek… Elnéz mereven föl maga elé…
akkor hát mégis, hisz akkor vége mindennek…

Összeborzadt. S ő itt ül az ágya szélén, a jó kis fiához jött egy kis
vigasztalásért, egy kis megenyhülésért, a maga szülte kedves férfiához,
akitől minden jót és jóságot és felolvadást várt… S nem kapott ettől
sem, semmit, soha… Akkor igen, addig mig kicsiny fiu volt: az ő fia…
Csöndes téli estéken, összebujva az öreg papi ház kicsiny kuckójában,
mikor a latin leckéket kérdezte tőle, mikor feladta neki, a kollégiumba
készülőnek a latin szótárt, hogy tanulja meg, mindennap tiz szót,
huszat: a, ab, abs, prepozició, tól, től,… abundare… kiáradni… Szinte
reszketve nézte most a fiacskája éles rideg arcát, mintha a teritőn
látná… S vér tolul az agyába:

– Jaaajh, – ugrott fel, mert azt hitte megful, mindjárt vége van, a
szivszorulása jött rá… – csak meg ne bándd még… csak jól nézd meg, akit…
akit az anyádhoz akarsz tenni… Mert ha szüz volt szüz Mária, akkor a te
anyád szüz volt… Ha volt szent asszony valaha a földön: tudd meg, én az
voltam! S vagyok!… Magamnál vétektelenebbet nem ismerek!

Ezzel kirohant s behuzta maga után az ajtót.

Akkor Miklós felsóhajtott, akkor megkönnyebbült. Csak akkor könnyebbült
meg a lélegzete.

Felállott s becsukta az ajtót.

Hogy ne jöhessen vissza többet… Hogy magában maradhasson, ebben a boldog
magányban, ebben az édes gyönyörös, izgalmas visszagondolásban…
Dideregve bujt vissza a meleg ágyba s elmosolyodott s nyöszörgött és azt
mondta: szerelmes vagyok, nagyon szerelmes… boldog vagyok… nagyon
boldog… megsimogatta a párna csücskét s azt érezte, mintha a lány kis
mellét simitaná, amint tegnap megrezzent előtte, idegen férfi karján,
amint megvillant a táncban…

Forró láz verte ki a testét, kimeredt s összekuporodott s kimondhatatlan
és kéjes érzéseket érzett.

Én is szent vagyok, mondta magában, tagolva a szókat ájult ajakkal és
most érzem először azt a más életet, a megtisztult s uj életet, a
Jézusban való üdvösséget, ez a divinitás… Lehet-e ennél magasabb és
dicsőbb élet: ezt az istenség ontotta reám… Most már hiszem, hogy van
megváltás, van valami jobb, van dicsőbb, mint az állati ösztönös élet,
hiszek Uram, hiszek és légy segitségemre az én hitetlenségem ellen… Most
jön a boldog s tevékeny élet, és megszünik a satnya állapot, boldogságot
fogok magam körül terjeszteni s nem beteges bánatot, jóillatokat s nem a
halál szagát… Margit, Margit, én megváltó szüzem, aki szüzességedet
nekem őrized, akit én fogok bevezetni a a paradicsomba, kis babám,
kicsim, büdös kis angyalom, édes kis szagosom, hogy izzadt a mult éjjel
s majd megőrültem a boldogságtól, hogy éreztem azt a vékony kis illatát…

S ott fetrengett az ágyon s a fogát csikorgatta, a nyelvét rágta kéjében
s boldogságában s az egész teste kimeredt s egyszerre ugy érezte, amint
ott feküszik hanyatt, a mellén imára kulcsolt száraz ujjakkal: hullává
vált s csontkemény lett minden tagja. Erősen leszoritotta a szemét, s
mivel érezte, hogy aljas és profán a testi érzése, megfeszitette a
gondolatait, hogy az istenségre gondoljon s ott fenn látta a lányt az
egek kárpitja fölött, János jelenéseivel, elragadtatik a Lélektől s
királyi széket láta a mennyben, s a székben ül vala egy valaki s a
tekintete hasonlatos vala a jáspis és sardius kőhöz és a szék körül vala
szivárvány, s az hasonlatos vala a smaragdhoz. És hét tüzlámpások égnek
vala a szék előtt és a szék körül négy lelkes állatok, melyek szemekkel
teljesek valának mind elől, mind hátul. És a szüz ült isteni fényben s
minden ruhája ez isteni sugárzás és tündöklés vala, s emlői ki voltak
feszitve, mint az elefántcsont torony s köldökéből boldogság sugárzott,
mint a babiloni rétek illata. És ő nem érhette el. És akarta és kellett
s el kellett érnie. S nőni kezdett teste fölfelé a végtelenségbe, mint
egy fárosz, egy torony, egy világitó szál a csillagok fölé, az
Eiffel-toronyhoz hasonlatosan s a két talpa lőn e toronynak két
alapjává, s a két könyöke más két talappá s a kezeit összefonta mellén s
teste fölnőtt a boldogságosságig. És lehunyt szemei láttak, mintegy
irral megkenve és tüzben megpróbáltatott aranyat látott köröskörül mint
üvegtengert a Szüz körül és kiáltást hallott, hogy Szent, Szent, Szent a
Szüz, aki a Mindenség és aki a férfiutól defloreáltatik. Megmérhetetlen
boldogság árasztotta el tetemét s gerincének végtelenségében tüzek
cikáztak: s a beteljesedés szent pillanata előtt kiszökellt az ő
boldogsága s a megdicsőülésnek örömét érezte elömleni magán. S rá a
végtelen zuhanás és a sárgaszinü ló, akinek lovasa vala a Halál… és a
pokol…

Fölpattantak a szemei s nyitott szája szélén nyál csorgott ki, szédült s
felhördült.

Undorodva s szégyenkezve, zavaros fejjel nyitotta ki szemét a
villanásszerüen gyors és kápráztató látomás után.

Alávalónak és becstelennek és nyomorult párának érezte magát, rá elfogta
a düh önmaga ellen, ő, a pap, az ördög förtelmeinek szédületein s oly
földultan mégis, oly kielégitetlenül…

Oly nyomorult volt, hogy nyögött belé.




ÖTÖDIK KÖNYV.


I.

Mogorván, boldogtalanul sietett előre az egybemosódóan szines természet
porában a magános, fekete ember. A fák, a vetések, az utszéli virágok,
bojtorjánok, cickórók, a napraforgók s az akácfák épen ugy ölébesimuló
gyermekei voltak a drága, gazdag s bőséges földnek, mint a szanaszét
feltünő állatok, a szekerek mellett karikázó ebek, a földhöz nyomott
vastag fejjel legelésző lovak, a felbőgő barmok, az uton átfutó szürke
nyul s a szemet kereső szemtelen verebek. Semmi sem ritt ki ebből a szép
és harmóniás világból, az emberek is, a parasztok, pasztellpuha
szinekben a földhöz hasonlóvá lettek, jól és illően mozogtak a már
ezüstösen csillogó gabonában s a feketezöld kukoricásban. Csak ő egymaga
volt idegen, rideg, nem idetartozó s ezt ő maga is érezte.

Fáradt volt már. Életfáradtság vett erőt rajta. Már csak a szikár
gyülölet éltette, mindent, ami körülötte volt, fájó s keserü gyülölettel
tárgyalt. Pedig rászállott a föld pora, hogy megszitálja kemény, fekete
szinét, körüllebegte s átszürte a mezők illata, hogy elrontsa emberi
idegenségét. S ő nem hagyta magát. Egyre soványabb, egyre makacsabb,
egyre tragikusabb lett. Már olyan volt, mint az acélpenge, éles, rideg s
metélő.

A szerelem utját is azzal a félelmes ellenségességgel járta: szakitani
megy. Most végleg, határozottan s örökre elmetszeni azt a sajátságos
köteléket, amelybe egyre jobban s egyre szorosabban belebonyolódik. Nem
türi s nem akarja azt az örökös ellentétet, a civódást, a minden
pillanatban kirobbanó kemény tusát azzal, akit mindennél jobban szeret.
Most a hosszu uton valahogy végiggondolta a multat az első
találkozástól, amely csupa báj és idill volt, megragadó varázsos kép ott
a napfényes utcán a szines és virágzó leánnyal, mikor kocsin robogott
el, ah, groteszk hazugság élete egész vonalán, az Arday kocsiján, mig a
leány utánanézett s kis szive bizonyára vágyott vele… Akkor, azon a
kocsin eredt neki élete minden borzalmas bajának, annak a rettenetes
ellenséges állapotnak, amely, mint a felkorbácsolt tenger vette körül
minden oldalról. Azóta az egész világgal nyilt harcban áll: soha
senkitől egyetlen jó szót nem kapott s mindazt a kínt s gyötrelmet, amit
e viszonyban föl kellett szívnia, mint a táltos paripa a fölszippantott
tüzlángot, erőt adó illatként lehelte ki Margit felé. Akarta, hogy mézzé
váljon a lány számára az epe, amit őneki szednie kellett, mosollyá a
fogcsikorgatás, amellyel a világgal szembe nézett, boldog pillanatokká a
hosszu s emésztő düh korszakai, amelyen ő keresztülment élete napjaiban.
Mindennek ellenkezőjét akarta, amit amott élt, világosságot a sötét
helyett, jólétet a nyomoruság helyett, boldog megelégedést a zordon
kinok helyett. S ezt egyébbel elérni nem tudta, csak azzal, hogy a
véghetetlenségig átadta magát annak a boldog örömnek, hogy szerelmes
lehet. Már ez a szó, hogy szerelem, már ez ugy hitte s ugy akarta, ez
kifizette mindenért s a leányt, akit szerelme öntudatlan lázzal lebegett
körül, mindazzal a tökéletességgel fölruházta, amit szegény elgyötört
lelke csak várt élőtől és a halhatatlanoktól, mindazzal az érzéssel s
akarattal s jótulajdonsággal, amit csak megsejtett magában, amire
szüksége volt, hogy a saját hiányosságait takarja s ami megbillentette
lelke egyensulyát és egy magasabb és szebb ideál határa felé vonta.

Kemény emberek szoktak igy szeretni. A falánk és kegyetlen emberek, akik
könyörtelenek mindennel szemben, az egész mindenség előtt s azt a
jóságot, gyöngeséget s gyöngédséget, ami lelkük fenekén szunnyad, egyre,
méltóra vagy méltatlanra, de csak egyre pazarolják, aki valamely
csodálatos véletlen folytán szivüket megérintette. A gonosz és szivtelen
emberek, akik megindulás, érzés, érdeklődés nélkül tudják elvenni az
özvegy falatját, az árvák ingét, a gyöngék zsirját: majomszeretettel
tömik családjukba, mintegy odamenekülve, hogy lelkükben expiálják a
maguk is érzette kegyetlenséget. A lélekben jó ember mindenkihez
egyformán jó: meleg magasságban áll mindenek felett s érdeme szerint
nézi gyermeke javát is más gyermekekkel szemben. A jó ember nem
kénytelen mint oltáron áldozni szerelmese előtt lelke kincseit, a jó
emberből árad a jóillatu odaadás mindenek felé: a jó embert mindenki
szereti, de senki sem hal meg érte. Csak a gonosz és kegyetlen lelkek
tudnak annyira odaadók lenni eggyel szemben, hogy hasonló szilaj s
féktelen szenvedélyt kelthetnek cserében.

– Hát én gonosz ember vagyok – mondta Miklós magában, tovább folytatva
gondolatait – gonosz és kegyetlen ember ma, magános és rideg farkas… És
engem senki sem tür…

De hát miért? miért?… Mért vagyok én annyira ellenszenves és gonosz… Hát
nem én voltam még tavaly a legjobb, minden adásra kész, kiáradóan lelkes
jóság: mindenkit szerettem, mindenkit angyalnak és drága emberi kincsnek
tekintettem s kész voltam magamat feláldozni, ezért az emberiségért… Hát
ki vagyok én, hogy engem mindenki gyülöl, hogy senki hozzám-melegedni
nem tud… Már kis gyermekkoromban megfigyeltem, hogy első látásra
mindenki megszeret. Ahogy meglátnak az emberek, olyan örömmel néznek
rám… egy jó, csöndes, szerény, mindenkinek kellemességet adó fiunak
találnak… Aztán egy idő mulva elhidegülnek tőlem, aztán irigyen s
haraggal néznek rám és mindenki és az egész világ… És már ő is, ő is…

Hát persze. Nem hagyom magamat ugy használni ki, ahogy ők akarják… Ez
az. Amint észreveszik, hogy bennem is van akarat s megtartom azt, ami az
enyém, akkor mindjárt más szemmel néznek rám… A falum, hogy elvadult
tőlem, mihelyt nem voltam boldog, amért egy félévre, egy évre, talán
örökre tönkretették a jövőmet… Mind ugy néz rám, mint a gyilkosra, pedig
ők támadtak meg orvul s ők gyilkolták meg az életkedvemet…

Ah s még ő is, még maga is, Margit. Nem elég, hogy mindenkivel
ellenségül kell szemben állani, még az is, akibe oly végtelenül, oly
határtalanul szerelmes vagyok… Mit várjak azoktól, akiket személy
szerint nem, csak azért szeretek, mert a lelkem tele van valami
ősfluidummal, amit az emberi nem iránt való szerelemnek lehet nevezni,
de nem adtam nekik valóságban mást, csak tunyaságomat s
tehetetlenségemet, amelynél fogva meglophattak, megzsarolhattak! De a
lány, akihez ugy hozzá vagyok fonódva, oly melegen, oly alázatossággal,
olyan gyermeki jósággal, olyan isteni, páratlan egyszerüséggel, sokkal
jobban, mint saját magamhoz: ő akarja elvenni utolsó kincsemet, ami még
megmaradt vészben, viharban, szenvedésben, bajban: az önérzetemet, a
magamhoz való akarásomat, a férfiasságomat. Rabszolgának akar?… minden
pillanatban alázatos, engedelmes, hüséges, a végtelenségig odaadó, de
teljesen akarattalan és a szeme rebbenésére figyelő alacsony kutyájának?

Forrt és izzott s összeszoritott foggal s égő szemmel a mezők nagyszerü
pompájában, a nyári nap hőségében a komor, magános, ellenséges ember.

Magános vagyok, mondta magában. Senki sem szeret, senkit sem szeretek.
Csak magamat. Mért kellett nekem erre a pályára lépnem, mikor én nem
tudok másoknak javára válni… Én akarnék adni magamból: de amit én adok,
az nem kell az embereknek: sugárzani tudnék felettük és kiárasztani
magamból az istenséget, hogy nekik, hogy értük tüzcsóvává legyek: de az
emberek annyira szük, annyira parányi láthatárban élnek, hogy elvesznek
a sötétségben, a mindennapi kenyér karámjában őrnek s érettük hiába halt
meg a Krisztus… A Krisztus meghalt, de nem szüntek meg az ő halálával a
váltók és az állások, nem szüntek meg az üzletkötések, a kamatok, a
nyereségek, nem szüntek meg a betegségek, a bacillusok, akik
felhabzsolják vérünket s nem szünt meg az ember, aki felhabzsolja a
földet. Nem szüntek meg a fájdalmak és gyötrelmek, a lelki kinok, az
ember nagy harca az elsőségért, a tekintélyek, a méltóságos mozdulatok,
az okoskodó oktatások, a feltartott fejek és kifeszitett mellek sem
szüntek meg… A Krisztus meghalt, de az ember az maradt, ami volt… A
Krisztus halála az embernek nem adott mást, csak egy boldog álmot, hogy
nyugodtan folytathatod, hernyó, falásodat: meghalt érted a Krisztus és
te idvezülsz… A Krisztus, szegény, egy nagy idealista volt: a Krisztus,
szegény, jó volt… Ő meghalt, de ő érette nem halt meg senki. A Krisztus
volt az a jóság s az a mindenre kiáradó szeretet, akinek mind egyforma:
a szőkék, a barnák, a kövérek, a szikárak, a különböző fajok…
vallásbeliek… A Krisztus meghalt s örökségül hagyta az embereknek annak
a képét, akiben az erény elérte legfőbb célját. Egy derüs és nagy
szellemet szeretnek az emberek látni a Krisztusban, aki nem stoikus
bölcs, aki megveti a földet s a föld örömeit s egy más világban van
otthon, e földi világ felett, aki bucsut mondott a meleg vágyaknak s a
vidám érzéseknek, nem rajongó, akiben a menyország fantazmagóriái
lobognak s aki már e földet menyországgá akarja alakitani: hanem egy
szép és nemes ember, aki kivülről, belülről szép és nemes. Szabad
szellem, aki uralkodik magán és a gondolaton, az érzékiségen s a
vágyakon és csak egyedül Isten előtt hajlik meg. Nézzétek, hogy ül
egyenesen, mosolyogva a menyegzői asztalnál s hogy tud meghalni a
kereszten… Tud járni a virágokon, de el tudja viselni homlokán a
töviskoronát s vállain a guny palástját. Meghallja az ujjongó tömeg
hozsannáit, de az el nem vakitja s az oktalan sokaság feszitsdmegje nem
öli ki szivéből az Isten felé derülő életérzetet…

Kábultan a pillanatnyi világosság után, megint magába csuklott: a
Krisztus én vagyok… és a Krisztus csak az lehetett, aki vagyok én…
Minden ember Krisztus: csak nézzen be lelke legbelsejébe, ami az
emberben igaz, Igazság és Ut, az a Krisztus…

A Krisztus meghalt, de itt maradt minden baj és fájdalom. Csak arra
nézve szünt meg, aki halott: a fájdalom itt őrzi az emberi nemet, de a
Krisztus ott ül dicsőségében az Istennek jobbján… Boldog, aki halott…

Óh, a Krisztus meghalt: nem értitek: meghalt!… s boldoggá lett!… nem
értitek!… A halálban érte el a boldogságot!… A Krisztus, az ácsnak fia,
Mária gyermeke, a gyermekül szenvedő, kinzott Krisztus, a világ
gyötrelmének fókusza, a Krisztus, az örömtelen legény, a mulatságot nem
izzó fi, a koponyák köves utjának vándora, a Krisztus: meghalt… És
idvezült… Meghalt! s boldog lett! meghalt fiatalon, egész virágban,
gyümölcstelen, kiteljesedése előtt, meghalt… és beteljesült…

A halál: a Krisztus halála: nem szimbólum: ez az Igazság! A halál az
egyetlen élet! Boldog az ember, aki meghal… Emberek, testvérek, virágok,
felhők: gyertek, haljunk meg…

Végigpillantott a mezőn, sok-sok idő óta először mosollyal és
magasztosan: Te jó világ, te szép, szines kép, légy boldog, jön a
beteljesedés: jön a halál!…


II.

– Itthon van Margit kisasszony? – kérdezte a kövérkés kis háziasszonyt,
aki az udvaron állott s gyékénykosárban kukoricát vitt a tyukoknak.

Miklós feszélyezve nézett a tündöklő arcra, feszesen hátrafésült hajára,
az asszonyka csillogó szemeire, amiben ott világitott a mindenbe
beavatottság, ahogy a jó falusi asszonyok a világ legnagyobb dolgának
tudják a készülő házasságot. S oly szépen szólott, azon a leggyöngédebb
hangján kérdezte, hogy: hiszen te tudod, istenem…

– Már ő átment Benediktyékhe, – mondta az asszonyka s ugy sajnálta, hogy
nem szolgálhat vele.

Miklós csak nézett-nézett rá szelid, szórakozott, álomlátó szemmel,
mintha nem igen fogná fel, mit mond: Halj meg, – mondta magában s csak
nézte, – most, mikor ilyen egészséges vagy, jókedvü és vidám, semmi
bajod, tiszta vagy, frissen mosdott, piros fülü, halj meg, fehér
kötényes vidám asszony halj meg, sárga kukorica a sárga szakajtóban:
halj meg…

– Igen, köszönöm szépen, – mondta aztán hangosan, megfordult, megemelte
a kalapját s révülten elment. Az utcán megérintette a balkeze bütykével
a szürke léckeritést s igy szólt: Te jó kerités, dőlj ki, mulj el,
párologj el, tünj el: te falu, milyen szép vagy, boldogságom tanuja,
fehér libák és tarka récék, hogy csillog a lila tollatok, szünjetek meg:
legyen vége a világnak, tünjön el, haljon meg a mindenség… Most, mig
nagyobb baj nincs… most, mikor még jó… Mire ez?… Jöjjön el a halál!…

A kis háziasszony utánanézett a tornácról s igy szólt az anyjának, aki
ott kötötte a tarka harisnyát a hüvösön:

– Én nem tudom ez a Margit hova tette a szemét, olyan sovány ez a sovány
fábjáni pap, mint a hét szük esztendő.

– Rossz kosztja van, – szólt az öreg mámi.

Az asszonyka felkacagott, később azt mondta:

– No, ha Margit… ha, azt várja, hogy Margit… Én azt hiszem egy rántást
se tud megkavarni ez a lány…

– Majd megtanulja a maga kinján, – szólt nagy életbölcseséggel s
rendithetetlen nyugalommal a mámi, – majd megtanitja az ura.

– Az igaz, – csattant fel félig valami büszke boldogsággal, hogy ő olyan
nagy szakácsné, félig szemrehányással, hogy az egész életét csak azzal
kell töltenie, az asszonyka: – kutyák a férfiak, csak falni akarnak.

Még egyszer utána pillantott a fábjáni papnak, aki most fordult el a
Görbe-utcára, mert nem akart Dékányék előtt elmenni.

A tél óta rosszban van a papékkal. Nem tudja mért, nem gondol rá, hogy
is volt, az agyát lezárja, hogy ne kelljen rájuk gondolni.

Mikor az anyja megszégyenitette: ugy megiszonyodott Dékánynétól: hát már
az egész világ, már az édes anyja is… Azóta nem tudott rájuk gondolni,
csak ha olyan téma került az agyába, ami valami távoli összefüggésben
van velük, már menekült s iszonyodott… S mért?… Hisz ő azt tudta, hogy
szerelmes, volt idő, mikor hizelgett is neki… Margitot féltette, hogy
észre ne vegye… Olyan boldog volt, mikor észrevette, hogy Margit nincsen
jóban velük… Ez nagyon helyes. Egy percre sem felejtette, hogy a papné
boronálta össze őket, a papné érthetetlen magasztalásaira lett szerelmes
a lányba, már mielőtt látta volna, na most annál jobban szeretné az is
szét idegeniteni őket, kárörömmel, hogy ez nem fog sikerülni, az jutott
eszébe, hogy legutóbb mikor a papéknál volt, Márta az anyja kivánságára
csufolódó előadást tartott a Margit iskolai tanitási módjáról, az
egésznek nyilván volt a célja, az ő magasrendü szellemi szövetségükkel
akarta az asszony szembeállitani a fiatal kis tanitónő tudatlanságát, de
a fegyver visszafelé sült el: akit az ember szeret, arról egyszerüen nem
hisz el semmit, ami nem erősiti ezt a nagy és birtokló érzést, Márta
hiába szinészkedett, utánozva a Margit kissé fontoskodó, a dolgokat, az
igazságokat tisztelő, komoly s áhitatos modorát, még kicsiségekben is
rendithetetlen komolyságát: „Petőfi nagy csavargó volt, de ezt neki meg
kell bocsátani, mert a legnagyobb magyar költő volt. Egyszer egyik
barátjához bement reggel s azt mondta: barátom, nézd csak a csizmám, egy
magyar költő járhat ilyen csizmában? Nem barátom, egy magyar költő ilyen
csizmában nem járhat. Barátja még az ágyban volt és csizmája szépen
kitisztva ott volt az ágy előtt, Petőfi Sándor rámutatott: a költészet
nevében lefoglalom csizmádat! Felhuzta barátja csizmáját s ott hagyta a
saját rongyos lábbelijét. De azért Petőfi Sándort nem kell ugy lenézni,
mint kortársai, mert valóban gyönyörü verseket irt, holnapra olvassák el
Szendrey Julia naplóját.“

Miklós akkor rápiritva, leforrázva hallgatott, mintha az embert
szemtől-szembe megcsufolják. Margitnak azonban sohasem mert célzást sem
tenni a Petőfi csizmáira. Isten tudja melyik fontoskodó, kis dolgokat
ostobán felfuvó professzorától hallotta a koholt esetet, ő jól ismerte a
Margit rebegő tiszteletét Petőfivel szemben s a Szendrey Julia komoly s
barátnőinél több, szinte saját magához emelő nagy tiszteletét (ő maga a
közszokás szerint megvetette a második férjhezmenetele miatt, Margit ezt
nem is látta, ő csak a naplóján keresztül élt vele, s a Julia
szerelméből mit sem érzett, ami tulzás és fölösleges volt, csak a
nagyszerü költő istenitő szerelmét, ő hálás volt Juliának, mintha
helyette tette volna boldoggá a költőt és hálás, mintha tőle kapna
sugarat a boldogságra a nagy szerelemből, amelynek boldog volt, hogy egy
kis résén belátott szent titkaiba!) Mit tudtak erről a profánok s
cinikusok, a papné… Mint szüzi titkot takarta a papné éles gunyos barna
szeme előtt lelkének borzongó kéjét, a fiatal lányka szerelmét Miklós…

És hirtelen megállott, körülnézett s egy pillanatig ugy nem értette,
hogy pottyant ide, egy idegen falu idegen zugába. Keresnie kellett, hol
kell visszatérnie a Széles-utcára, tul a papék házán, hogy
Benediktyékhez menjen… S hirtelen, ellentétben áradó érzéseivel, a másik
hangulata támadt föl, mogorván támadta meg gondolatban a lányt.

– Ah, bizony. Ez a Margit! Igazán ez mégis, nem szép. Megvárhatta volna
otthon. Igy kitenni őt annak, hogy az egész falu rábámuljon… Mindenki
tudja, hogy a fábjáni pap a kis tanitónő után jár…

Beharapta a szájaszélét: – a falubikája azt hiszem, még az is
elszégyelné magát, ha ennyi szem előtt kellene vére üzéséből egy kis
üsző után végigcammogni a falun… De persze Margit! az nem vár!… Őfelőle…
Margit csak azt teszi, amit ő akar, ami neki épen eszébe jut… Margit nem
tiszteli, tulontul nem tiszteli őt… Nem is kivánja: őtőle nem kiván
tiszteletet, respektust, de azért mégis, nem volna szabad kitennie ilyen
helyzeteknek… tudhatta, hogy jön, hogy itt lesz… Ha nem beszélték is meg
előre, nem kell azt már régen, órára megigérni, mikor volt olyan szombat
délután, amikor ő nem jött át a tavasz óta?… Ez a Margit egyetlen szabad
délutánja s ő mindig itt van… Mekkora ut volt először ide Fábjánfalva s
hányszor hazudta már Margitnak, hogy hisz az semmi…

– Nem baj, szegénykém, – mondta aztán, – kivánom ne is befolyásolja
magát semmi soha, – s gyötrődve, kinos érzéssel, igaz akarata ellen
mondta, – őrizhesse meg függetlenségét, szabad akaratát s ne ismerje meg
soha, hogy kényszeritő dolgok hogy ki tudják tériteni az embert minden
irányból, már abból is, amire még el sem indult, csak épen gondolatban
fordult feléje…

Végre itt volt a Benediktyék fekete kátránnyal bekent hosszu palánkja, s
szinte mimikri volt neki, belebujt a sötét szinbe, mintha most fátyolt
venne magára: mintha Benedikty Jolánékhoz menne… Joga van neki oda is
menni… Uri ház, mindig vendéggel tele…

De mikor be kellett lépni a kapun, az rossz volt. Tudta, mindenki rá fog
nevetni s megint rákezdik a nótát: Aki a babáját igazán szereti…
Akármilyen jegeseső esik… mégis felkeresi… S mosolyogva dudolta is
magában, beharapott szájszéllel, Benedikty bácsi, aki pedig mindig ugy
tett, mintha nem venne tudomást az ő kis dolguk felől, maga kezdte rá
multkor, az igaz, csunya fergeteges idő volt, az is szombat délután s
akkor is itt volt… Ejnye legalább lekefélhette volna magát a
háziasszonynál, de az olyan buta asszony, csak bámul az emberre, mintha
kárörömmel nézne mindig: hogy na, veled ugyan elbánnak, jóbolond…

Margit nem volt itt. A lányok már kimentek a kiserdőre, senki sem volt
itthon. Az öreg néninek, akinek olyan ezüst szinü volt a haja, mint az
édeskedő mosolygása, aki soha nem veszitette el egy pillanatra sem azt
az örök derüt, ami némely öreg asszonyon állandóan ott csillog, nem
sajnálta a dolgot, kitalálta, hogy Margit még biztosan Horváth
Piroskáéknál van, itt nem is volt persze ma délután… Hol az ördögbe
szedte a háziasszony, hogy ideküldte őt utána… A néni nem sajnálta a
lábait, kijött vele a kapuig s rettentő sok szóval, szivvel magyarázta
meg, hogy merre laknak Horváthék, ilyen kapu s olyan galambduc. Miklós
egy szót sem értett belőle, nem is figyelt rá, azt gondolta magában, nem
is fog odamenni, kimegy a kiserdőre: talán már ott is lesz Margit…

– Hát nagy bál lesz maguknál tiszteletes ur? – s nem engedte el gyöngéd,
ráncos öreg kezéből a néni a fiatal ember nagy csontos ujjait.

Miklós bámulva s ijedten nézett rá.

– Megkaptuk a meghivót a jövő szombatra!

– Igen, – dünnyögte Miklós.

– De el is megyünk ám! – mondta amolyan tüzről pattant menyecskésen
billenve meg Miklós előtt, de ő hirtelen dünnyögött valami
kezétcsókolomot, vagy mit, legyen szerencsénk, vagyhogy s egyszerre
minden udvariasság nélkül elment.

Hát nála nélkül csinálják meg a bált. Ez az Arday sakkhuzása megint…
Nála nélkül küldik el a meghivókat… Vajjon küldtek-e Margitnak?!… Égett
az arca a szégyentől, ha kimaradt… A bitangok… Hallotta, hogy a tanitó
bejár a kastélyba… Az egész ugy kezdődött, hogy Ardayval találkozott az
utcán s az szót vetett neki: „No tiszteletes úr, mért nem csinálnak uj
iskolát?… Miből?… A mások zsebéből. Rendezni kell egy jó bált, mindjárt
megvan az első ezer forint.“ De hogy ezt megtegyék nála nélkül… Jövő
szombatra…

Észre sem vette, amint előre robogott, hogy Margit szembe jön vele. A
lány is olyan szórakozottan sietett, hogy csak az utolsó pillanatban
látták meg egymást.

Miklós fülig vörösödött, de boldogan látta, hogy Margit is. Ez jól esett
neki, mert ugy fogta fel, hogy a lány röstelli a minapi nagy
összeveszést és zavarba van miatta. Ezzel már aranyhid támadt előtte,
mert valójában ő volt a goromba, bár ugy érezte, hogy neki a szerelem
jogán joga van ilyesmikre. Azt mondta volt Margitnak, hogyha még egyszer
fölveszi azt a bordóvörös bluzt, (ki nem állhatta, mert határozottan
rosszul állott neki) hát… elszakitja… rajta… „Azt szeretném látni!“
mondta Margit gőgösen. „Veszek helyette másikat!“ „Nekem?“ mondta Margit
s ugy végignézte, hogy Miklósban leszállott a vér a szivéig, mert ebben
a pillantásban azt a gunyt érezte, hogy: te akarsz venni, te koldus, te
rongyos, akinek semmije sincs! És nekem, akinek annyi ruhám van, amennyi
csak kell… Miklós a szegénységén érezte magát legjobban találva
mindenkor s mivel az fájt legjobban, ott is érzett meg minden érintést,
minden szurást, ami az önérzetét érinthette.

Ezt a kinos és rendkivüli összetüzést, amely után Miklós kirohant kalap
nélkül s egy teljes óráig emésztődött a kertben s el volt tökélve, hogy
örökre elmegy és szakit és soha többet nem jön vissza… s a végén
meggondolva, hogy először is világ szájára adná titkukat, aztán
kegyetlenség volna azzal az egy lánnyal szemben, akivel csak alázatos
gyöngédségre van szerződtetve, végül sziveszakadottan képzelte el azt az
üres életet, ha még ennyi boldogság és jóság és szerelem sem lesz az
életében… Ah, bizony visszament s koldult, irgalmat és könyörületet
esdekelt a pillantásával s mennyi ideig kellett némán és alázatosan
rimánkodnia, mig némi enyhülést tudott észrevenni a finom és acélkemény
arcocskán… Ezek a mély és szenvedelmes viharok egyre jobban kimeritették
az idegeit s minél tovább kellett feszitenie a megbánás, lealacsonyodás,
porban fetrengés játékát az istennő lábai előtt, annál erősebb és vadabb
gyülölködés nőtt valahol a lelke fenekén, sötéten és irgalmatlanul,
ugyanazzal a szeretett lénnyel szemben.

Most, amint meglátta a lány arcán a zavart és pirulást, azt hitte,
rajtakapta valami bünbánaton, valami gyöngeségen s ez hihetetlenül jól
esett neki. Olyan erős, olyan bronzkemény volt a lánynak a lelke, hogy
mellette ő lágy viasszá vált, erőtlen és akarattalan gyerekké s csak az
volt a baj, hogy ez mind szembetünőbb lett, ez a távolság. Eleinte a
lányt egyébbel meghóditani nem tudta, csak a néma, könyörgő és szegény
pillantásaival s ez mind erősebbé lett, mind jobban erőszakolttá. S amit
eleinte szivből fakadva adott, ő a meggyötört és beteg fiu, aki a maga
életének számkivetettségében a gazdagság és az erő s a biztos
életnyugalom felé sovárgott, az most egy ujabb rettenetes bajjá kezdett
kifejlődni, egy minden eddiginél erősebb, sokszor elviselhetetlen
rabszolgasággá.

Most élénk s erős pillantással kutatta végig a leány arcát, mert valami
gyanusat látott rajta. Margit mosolygott, de elfordult, kezet sem adott,
előre sietett, a maga utján. Miklós vele fordult s mögötte, fél
mozdulattal sietve ment utána. Megdöbbenve látta, hogy Margit sir.

Látta, hogy Margitnak valami nagy baja van s amint elmult előbbi
fölvillant önérzete, már ugy ott volt egész lélekkel a leánynál.
Elfeledte a harcokat, amik a lelkében folytak ellene, elfeledte
fogadkozásait, hogy többet nem engedi megalázni magát férfiui
méltóságában, elfeledte, hogy ő is éppenoly rideg s kemény lesz a
leányhoz, amilyen az ő hozzá… Most már csak egy ijedt és veleérzően
kétségbeesett szerelmes volt s suttogva rohant a lány után, egészen vagy
félig elharapott szavakat dobálva, mint rózsákat utána:

– Margit… Margitkám… édes… kicsi Margitkám… kedves… – gügyögte az első
csók jogán, a végső visszautasitás félelmével – az istenért… Margit… mi
történt az istenért, kedves…

S hogy a leány nem szólt:

– Nem!… Nincs bizalma hozzám… bennem… persze… ki vagyok én… magának… egy
senki… egy nyomorult fráter… nem férfi… nem ember… soha nem becsült és
nem méltatott bizalmára…

Margit nem is hallotta, mit suttog szinte hangtalan, vagy csak
megérezte, hirtelen visszanézett s könnyein át ideges mosollyal mondta:

– Ne kinozzon mindig… – s megtörölte a szemét.

Miklós kimondhatatlan tehetetlenséggel szoritotta össze a fogát. Aztán
hirtelen megállott. Ugy érezte, most le fog ülni az ut szélére, az
árokba, a fübe, a gazba, lefekszik és meghal.

Titokban még örült is valami kaján démon a lelke fenekén, hogy most
végre megvan, megvan az ürügy, most aztán szakitanak. Most vége
mindennek.

Margit visszanézett, kissé csodálkozva s oly könnyes bágyadtsággal, nem
is szólt, nem is intett, hogy jöjjön s ő ugy rohant utána, mintha delej
magához rántja a vas porát.

– Ahogy én szeretem magát… – morogta, amint utolérte, dünnyögte a foga
közt, – ilyen végtelen… megérdemleném, hogy… bizalommal legyen hozzám…
Ki szereti magát ezen a földön… ugy mint én… Margit, Margit, édes
kicsim, mért sir, kedves kis cicám…

Szavanként duruzsolta, még ő maga sem hallotta s a lány csak a hangja
édes muzsikáját, a kunyoráló hím dürgését hallotta s attól még jobban
elszaladt.

– Nem mondja meg?… Nem?!… – de ujra meggondolta, – tessék megmondani
szivem… kedves… tessék könnyiteni a szivén… kis édes…

Margit furcsán rántotta meg a vállát, a könnyein át hirtelen
rámosolygott, aztán elkapta a szemét, kibeszélhetetlen a finom ajkának
az az ismert finom kis mosolya.

– Óh hogy szeretem magát, milyen kimondhatatlanul, milyen vadul! –
morogta Miklós, mint egy harapós eb s erre Margit hangosan és idegesen
felkacagott.

Nehány lépést szótalan mentek. Kifelé a faluból, Miklós boldog lett,
hogy a kiserdő felé mennek.

– No mi az, mit csináltak, – csipegte Miklós.

– A szemtelen, – mondta Margit kedvenc szavát: nagyon rászokott a prepák
közt erre a szóra, divat volt abban az esztendőben.

Miklós nem mert hangot adni, félt, elriasztja a vallomás lepéjét.

– Nem dolgoztam nekik eleget. Csak most, én készitettem el mindent a
vizsgáztatáshoz, mind, az összes dolgozatot.

Még soha egyetlen szót nem szólott az iskolai dolgairól, Miklós sem a
papi hivatalának ügyeiről. Valahogy játszottak egymással szemben, a
gondtalan és és boldog uri népet, az uri kisasszonyt, akinek sem dolga,
sem kötelessége, bőségben és vidámságban él s a komoly férfiut, aki nem
hozza be a házba a kintvaló világ dolgait, sem nem dicsekszik, sem nem
panaszkodik. Ugy tettek, mintha valóban csak egymás személye, tisztán
csak két individium dolga volna a szerelmük és készülő szövetségük s
karaktervonások harcban való összeharmonizálásához nem volna szabad az
élet nehéz talaját is egymás előtt forgatni meg. Miklós, aki szeretett
volna vallani, hiszen egész lénye a panaszkodásra volt beállitva Margit
előtt, Miklósra ez nagy sérelem volt, de hát odáig, mig alkalma nincs
látni valamit, nem gondolhat egyebet, csak azt, hogy ez a lány bőségben
és jólétben nőve, sikerekben és udvaroltatástól körülvéve egyáltalán egy
kis baba, akinek nem is lehet képessége rá, hogy megértse az ő profán
bajait… Ha pénzről volt szó, Margit fölényesen mosolygott, ha
cukrászdáról volt szó, kiváló izléssel tett bizonyságot a sütemények
terén: ez Miklóst mind megrémitette, ő nyomorultnak és szegény flótásnak
érezte magát a lány légkörében. Ezért állandóan takarta ő is állapota
rongyait, sebeit, viszont annál elérhetetlenebbnek látszott előtte, hogy
valóban egybe szövetkezzenek: sohsem lett volna képes rá, hogy feltárja
adósságait s nagy sutaságát a pénz körül… pláne, hogy efféle nagy
elbusulásaiban, az adós ember gyakori laza lelkiállapotában már nem
egyszer megduplázta adósságát s főleg azt, hogy ez már a Margit rovására
ment, mert mindig olyankor történt, mikor vérét lecsillapitani berohant
a tiszta és szent lánytól a városba, azzal a biztos tudattal, hogy tehet
magával bármit: a lány ugysem lesz az övé soha… ez a szerelem, bármilyen
ok miatt is, de reménytelen…

– És most lefogta a félhónapot.

Ezt Margit mondta hosszabb szünet után s Miklósban meghült a vér.

Megállott. A keze ökölbe szorult. Tudta, hogy az igazgatónéról van szó s
most ugy tudott volna a hasába vágni ököllel, undok boszorkány.

– Tizenhatodika van, tegnap vitte be az igazgató ur, vizsgáztatni a
polgáristákat s ő ma kifizetett s azt mondta, félhónap… Tiz koronát
adott… Azt hittem, – s felnevetett kissé – kifizeti legalább az egész
hónapot.

– Mennyit fizet egy hónapra?

Kérdezte Miklós szorongva… lesve, birálva, hogy most meg fog tudni
minden igazságot.

– Tizennyolc koronát, – szólt csöndesen, egyszerüen Margit.

– 18 koronát!

– Igen.

– Egy hónapra!

– Igen. A polgáristákért.

– A gazemberek!

A lány ránézett.

– Ez felül van a rendes fizetésen, – mondta ártatlanul.

– Mennyi a rendes fizetés.

– Az elemi iskolánál 25 korona.

– 25 korona.

– Igen. Az összesen 43 korona. Az sok pénz.

– Gazemberek.

A lány ebben a pillanatban ugy nézett a fiatalemberre, hogy nem látta
benne az udvarlóját, az ő kis fiatalemberét, aki az ő szoknyája után
futkos, hanem valahogy felebbviteli fórumnak nézte, papnak látta,
komolyan vette.

– Pedig igazán, higyje el, mondta kissé panaszosan, annyi dolgom volt,
kivált karácsony óta azokkal a polgáristákkal, akárhogy is, nem voltam
képes eleget foglalkozni az osztályommal… De nemcsak én, a többiek is
panaszkodnak, hogy ezt nem is csinálják több éven. Képzelje el mennyi
baj van tizennyolc polgáristával, iskola nélkül ugy előkésziteni őket,
hogy meg ne bukjanak, mikor minden iskola pikkel az ilyen
magántanulókra… És amellett nyolcvankét gyerek volt a kezem alatt a két
osztályban.

– 18 korona, – morogta Miklós.

– Azt a sok rajzot megcsináltatni, a mintákat megragasztatni, mértani
testeket: az rettenetes volt. Csak ugy lóg rajtam a ruha, mindenki meg
van rajtam ijedve, aki ismer.

Miklósnak ez a szivébe szurt. Csak én nem, gondolta magában. Ah lám, ő
annyira el volt foglalva gyülölködő és alávaló gondolataival, hogy
valóban sohasem gondolt a lányka szörnyü munkájára. Hónapok óta ez a
lány ő előtte csak nemi tárgy, csak kéjforrás, csak erotikai téma és ez
szegény egy emberfölötti munkában roskadoz… mig ő a gaz férfi tunyán s
here gondolatok között lopja az életét. Égett a lelke a szégyentől és
elkezdte rettenetesen gyülölni Dékányt, aki megengedi, hogy ilyen
zugiskolában kiuzsorázzák a fiatal lányok s a fizetés rabságával
megkötött szegény emberek testi-lelki erejét, hogy egy gaz család
ezreket keressen a zsirjukon. Nemrégen volt tanuja, mikor előtte
kiszámitották, hogy a musai igazgató-tanitó a zugiskolájával legalább
hat-nyolcezer koronát keres. A környékbeli zsidógyerekeket mind ő
vizsgáztatja le s ezeknek jó, mert nem kell a városban tartani a
gyereküket, ott egy gyerek nevelése bele kerülne havi száz koronába, itt
itthon van a gyerek a szülei háznál s évi ötszáz koronából kitelik.
Akkor ő, szamár, nem is értette, mért irigykedik valaki s mért haragszik
egy ilyen zugiskolára, a törvény is mért tiltja, mikor tizennyolc
gyereken könnyit vele… Most bezzeg ég a lelke a dühtől és
felháborodástól. Biztos, hogy Dékány jó pár ezer koronát vág azért, hogy
szemet huny… S az ő ideálja, a szent, drága kis angyal, ez a filigrán,
ez a törékeny kis lélek minden gyerek után egy koronát kap… Tiz hónapig
tanit tiz koronáért egy-egy gyereket s Dékány, aki rájuk sem néz,
legalább is száz koronát kap minden növendék után…

Ugy nézett a kislányra, mint egy hitvalló hősnőre, aki öntudatlan
ártatlanságában jár a parázson…

– Tudja szivem… mennyit keresnek ők a maga lelkén?

– Azt én nem bánom, – mondta idegen érzéssel a kislány, – de ilyen
méltánytalanságot nem vártam, – s tele lett könnyel a szeme. – Igazán
olyan lelkesedéssel tanitottam, olyan boldog voltam, bár magamnak is
mindent most kellett megtanulni, amit tanitottam… s félhónapra fizet ki…
– hirtelen kicsit felnevetett, – Kilenc koronát akar adni, hogy annyi a
félhónap pontosan, de mégis hozzá tett egy koronát, tizet adott… Az
igazat megvallva, én azt hiszem meg lehetek elégedve, ez is méltánylás…
Egy korona ára elismerés… Azt várta, hogy meg fogom köszönni a
kegyességét…

S kicsit, kissé keservesen nevetgélt.

– Remélem… nem fogadta el… – mormogta Miklós.

Margit csodálkozva nézett rá.

– Mit?

– A tiz koronát.

– Miért?

Miklósnak ökölben szorongott az ökle, óh az az undok pohos asszony a
májszin selyem ruhájában.

Nem fogsz te többet igy szenvedni, szegény kis drágaság… Soha többet: s
fogcsikorgatva esküdözött magában, hogy a holnapi presbiteri gyülésen
aztán végleg s könyörtelenül felemelteti a stólát…

– Kérem ne beszéljen erről mások előtt, – mondta Margit, mikor a
kiserdőhöz értek s most ő nézett könyörgő tekintettel Miklósra. Nem
akarom, hogy idegenek előtt… egyszóval nem akarom…

Miklós ujra azzal a jeges lehüléssel nézett rá, mint mikor igy megérezte
már gyakran, hogy még mindig nem teljes és tökéletes és magától
értetődik köztük a hitvesi bizalom s egyesség: hát ez ő, ennyi ő
Margitnak, fel tudja tenni róla, hogy valakinek szól… hogy az ő
dolgukról… Uristen: most, most kellett volna kimondani a nagy szót, az
egyszerü, emberi szót: legyen a feleségem… de elébb a vasárnapi
presbiteri gyülésre várt, hogy arra, mint talapzatra álljon és mint
valami magas várba emelhesse föl a kislányt a fenséges pozicióba:
papnénak…

A kiserdő tele volt fiatal lányokkal, labdáztak és sikitoztak. Már
itthon voltak a jogászok s ez egy megbeszélt kirándulás volt a
kiserdőbe. Miklós ezt is fanyarul vette tudomásul, mikor neki ugy zúg a
feje a gondoktól.

Meg is állott.

– Kérem… Margit… kérem kedves… – hebegte, – én nem megyek most a
társaság közé…

– Mért? – mondta ijedten Margit.

– Később visszajövök, csak egy negyedórára kell elmennem.

Margit komolyan nézett rá.

– De biztosan, – mondta kis hallgatás után. – Különben, ahogy jól esik,
– s már szokott hüvös eltaszitásával vágott dacos képet.

Miklósban a vér egy pillanat alatt megfordult, csaknem elszédült. Hogy
ennyire nem lát bele a lány.

– Édes, – nyögte a foga közt s a szemével, annak a meresztésével akarta
meggyőzni.

De a lány elfordult, elszaladt s egy perc mulva már a Benedikty Jolán
nyakában volt.

Miklós dacosan megfordult, hogy köszönnie se kelljen s visszaindult
gyorsan a falu felé.

– Tiszteletes ur! Tiszteletes ur! – hallotta távolról a Jolán
kiabálását.

Előbb ugy tett, mintha nem hallaná, de az nem hagyta abba s vissza
kellett fordulnia.

– Hová tetszik szökni? – kiáltotta kacagva, piros arccal a hosszu lány,
a fogai ugy csillogtak, mint a gyöngyszemek.

– Mindjárt itt leszek! – kiáltott vissza Miklós erőltetett nevetéssel.

– Becs? becs?… kacagott a szőke lány s kisebb barátnőjét szorongatta,
szinte szerelmes öleléssel.

Miklós intett, hogy becsületszavára, igen!

– Igy görbüljön meg? – s feltartotta az ujját.

Miklós igent intett s elrohant.

– Hová rohan ez a majom? – kérdezte Jolán, de hogy a Margit szomoru
szemébe nézett, ijedten csacsogott: – nem majom, nem majom, angyal,
tündér, álmaim lovagja, pardon a te álmaidé… Ne ijessz meg, mert isten
bizony azt hiszem, még a végin azt hiszem, hogy én vagyok szerelmes
bele… Óh a majom, hogy itt tud hagyni egy epedő, sőt repedő szivet, nem
elég, hogy egész héten várni kell rá, még most jut eszébe, hogy hopp,
neki még cigarettlit kell vásárolni a tössdén…

Margit kacagott a kacagó barátnőjével s hallgatása helyeslés volt, de
ezt Miklós nem látta.


III.

Miklós nem hallotta a drága csacsogást, ami egyetmást le is leplezett
volna talán előtte, ellenben már bánta hősi elrohanását.

Ennek az volt a mélyén, hogy most rögtön elrohan Dékányhoz s számon
kéri…

Már most sem tudta, mit kér számon.

Hogy? mi cimen állitson be? Mért és hogyan pofozza fel?

Csak mondta magában egyre a dühös és káromkodó szókat. Gazember, alávaló
gazság, egy fiatal lányt kiuzsorázni. Tizennyolc koronát fizetni egy
hónapra azért, hogy… Az ur bizonyosan kap minden növendék után az
igazgatótól száz koronát, máskép nem hiszem, hogy ilyen alávalóságot
megtürne a faluban. Zugiskolát. Büdös gazember. Persze ezernyolcszáz,
kétezer korona mellékjövedelemért, amiért egy lépést sem kell tenni, még
a hittant is a káplán tanitja, persze igy lehet káplánt tartani…

Nem, akárhogy, ezt meg fogja mondani. Egyáltalán szükségét érezte, hogy
az életkeserüségén könnyitsen azzal, hogy Dékányékat valamiképen
megkinozza.

Oh, mennyire szeretett volna azonban inkább ott lenni az erdőn és vidám
lenni s hancurozni gondtalanul s békésen, a lányok közt. Vagy
hangtalanul türni a lányok évődését, ahogy szokta, egy-egy goromba izü
viccel vágva vissza néha… Ah, nagyon ideje volna már férj lenni… Mit ez
a sok utánjárás, harc, hecc, kinlódás: Dékány is teljes joggal fogja azt
mondani: Mi közöd neked az én tanitónőimhez! Ez a szociálizmus?
Feltámadt benned az agitátor? Feketénének akarsz kicsinálni
fizetésjavitást, a ragyás tanitónénak… vagy pedig énnekem tudnom kell
arról, hogy szerelmes vagy s barátságból annak, akit te szeretsz többet
fizettessek? Az nem volna panama?…

Mindenféle butaság megfordult az eszében s nem értette, minden borzalma
mellett is, mért lépett be az utolsó percben mégis a papnéhoz.

Kisült, hogy Margittól Dékánynéhoz ment.

– Ah, isten hozta! – csillogott fel a Dékányné szeme, azok a szurós kis
barna szemek, épenugy csillantak fel, mintha a parázsról lefujják
egyszer csak a hamut.

Miklós megfogta az odanyujtott kicsi száraz kezet.

– Egy pillanatra, ha nem zavarom, kezét csókolom… – mondta zavartan,
elpirulva.

– Mit csinál az édes anyja, Miklós? – kérdezte a papné, s helyet
mutatott.

Miklós leült, erős láza volt. Ugyanabban a lugasban voltak, ahol
valamikor, a mult őszön felolvasta az értekezését.

– Köszönöm szépen, – mondta, – jól van. Megvagyunk. Csöndesen. A
nagytiszteletü ur itthon van?

– Nincs. A mezőn van.

Az asszony komolyan nézett az arcába, kissé ki volt pirulva az arcéle s
a szája furcsa volt, beesett. Az ám, megint nincsen betéve a fogsora.

Miklós undorral vegyest nézett néha rá, ilyen őrültséget, hogy ő most
itt ül, ahelyett hogy…

Nem volt mit beszélniök. Az asszony varrt valamit, fehérnemü félét,
Miklós arra gondolt, mennyire előkelő lény volt neki ez az asszony
akkor… S milyen kis összefonnyadt öreg asszony lett egy év alatt.

– Hogy jött át?

– Gyalog.

Az asszony, mintha a cseléd után nézett volna, Miklósba beleállt a
rémület, eszébe jutott az az uzsonna s kétségbeesett, hogy megint meg
akarja traktálni. Csirkemaradékkal. Uhh, ijedt mozdulatot tett, hogy
feláll.

– A nagytiszteletü urral volt beszélni valóm, de ha nincs itthon…

Az asszony ránézett, ugy keresztül nézett rajta, kis mosollyal, kis
gunnyal.

– Nincs itthon.

Miklós érezte a lehetetlenséget, hogy erre elmenjen. Tükön ült s maradt.
Szeretett volna valami közönyös dolgot beszélni, de nem tudott mit s nem
volt olyan szó, ami közönyösen tudott volna hatni.

– Mért nem jött el az édes anyja?

– Fáradt, – mondta Miklós.

– Miben fáradt el, – kérdezte az asszony olyan hangon s arccal, mintha a
legmelegebb részvéttel volna, s Miklósra mégis ugy hatott, mintha éles
guny s lenézés volna.

– Mindig egyedül van s belefáradt az életbe!

– Azért kell társaságba vinni. Gondoskodnia kell a szórakoztatásáról.

Miklós hallgatott.

– Ha volna neki való társaság, – mondta később sértő szándékkal
csöndesen.

– Miért? Őt mindenütt szivesen látják! – szólt ártatlan arccal a papné.

– De ő nem megy mindenüvé szivesen, – mondta Miklós és szinte láza volt.

– Hát oda ahova elmegy, lesse ki, hogy hol érzi jól magát s vigye el,
beszélje rá. Nem jó az, mindig egyedül s mindig otthon lenni.

Miklós hallgatott.

– Én nagyon szeretem őt, – mondta ujra a papné s őszinte arcot csinált.

– Hát ő nincs ahhoz szokva, – mondta Miklós lesütött szemmel s az anyja
félszegségeire gondolt e pillanatban, – hogy társaságba járjon. S ő neki
igen nagy igényei vannak elméletben és nem érzi jól magát emberek közt.
Inkább olvas regényeket s tudományos munkákat, nem tud ő hozzá szokni
már a társasághoz…

– Nohát, nekivaló társasághoz hozzá tudna szokni. Hozza csak el szépen.

– Ez nagyon finom társaság neki.

Az asszony még mindig harcolt.

– Majd beletanul, – mondta, azt éreztetve, hogy a Miklós anyja alatta
van. – Arra való az élet, hogy az ember tanuljon…

– Isten őrizzen, – mondta Miklós.

Az asszony ránézett, nagyon komoly lett.

– Ugy, – mondta igen alázatosan – maguknak derogál!… a társaság…

Miklós most már nagyon szégyelte magát a parasztságáért s igen örült,
hogy az asszony valóban finom volt, nem nézett rá, lassan varrogatott.

Sokáig ültek kinos csöndben.

– Jön az uram, – szólalt meg egyszer a papné.

Miklós iszonyu ideges lett és rémült. Felállott.

A kis bricska behajtott az udvarra, a pap a hátsó ülésen ült s a lovakat
egy mezitlábas gyerek hajtotta. Olyan uras, gazdag ember volt a vastag
ember ott a kocsin. Miklós gonoszul nézett rá: kétezer pengőt keresett
neked Margit, mondta magában, róla leapadt a ruha, hogy te hizzál és
kucsirozz.

– Á, szervusz humillimusz, – kiáltott Miklósra az öreg ur a kocsiból. –
No, mi ujság?

– Csak egy pillanatra zavarlak kérlek alázattal… – motyogta Miklós.

– Van időm, kedvem, minden: szép a vetés. Hát a tied milyen?

Miklós fellélekzett.

– Erről akarok beszélni épen, – mondta s előre ment, föl a tornácra. Ott
leültek a viaszos vászonnal bevont asztal mellett!

– Na hát mi az? – kérdezte a pap s a lány után kiáltott. Hozd csak azt a
zöld üveget a pincelépcsőről.

Miklós komoran nézett maga elé.

– Holnapra presbiteri gyülést hivattam össze s kötelességemnek
tartottalak megkérdezni nagybecsü véleményed felől, – mondta s a
beszéde, érezte, hogy makogáshoz hasonlit.

– Halljuk. Állok rendelkezésedre, – szólt a pap s kopasz fejét előre
hajtotta figyelmesen. Elevenen s tisztán nézett a fiatal emberre.

– Elődöm azt a hibát követte el, hogy a lelkészi fizetés természetbeli
részét pénzváltságra átengedte az egyháznak. A váltság azonban az én
véleményem szerint olyan alacsonyan van megállapitva, hogy lehetetlen
mellette megélni. Azonkivül az egyházi földeket bérbe adta több
esztendőre s most én ki vagyok téve annak, hogy teljesen a kongruára
szorulok, ami az egyházamban igazán a minimumnál is kevesebb, évi
kétszáznyolcvan korona.

– No és most mit akarsz tenni?

Miklós most nézett rá először a kövér vastag, vörös arcra.

– A holnapi presbiteri gyülésen mindezt előadom, a presbiterek
belátására… – itt a nagy pap valami sziszegő hangot adott – és jólelkére
apellálom az ügyet s arra fogom őket kérni, hogy állitsák helyre a régi
állapotot.

A szolgáló felhozta a zöld üveget, amelyik félig volt borral. Poharakat
tett elébük s egy fél szódavizes palackot. A pap nagy gonddal töltött,
„tetszik szóda“ mondta s mindkét poharat szinig pezsegtette. Akkor
koccintott, Miklós az egész bort megitta, nem akart ugyan inni, de az
inyének jól esett a hideg savanyu ital.

– Nahát kedves barátom, azt nem is kell mondanom, hogy a legnagyobb
szamárság, amit tenni akarsz. Remélem, azt magad is tudod. Tanuld meg,
hogy a paraszt, az nem ember, nem is állat, hanem gyerek… Ha te azt
mondod a parasztnak, hogy a belátásukra s jóságukra bizod magad, akkor
az a legkönyörtelenebbül kitekeri a nyakad, mint egy varjufiókáét. A
paraszt: gyerek. Annak imponálni kell tudni. Ha az azt látja, hogy a
papja még nála is gyerekebb!… Édes fiam, hol vársz te belátást a
paraszttól? És mért vársz?… Neked jogaid vannak, neked igényed van,
neked igazságod van: hol kell akkor neked kunyorálni s szarvat adni a
parasztjaidnak?… Az utódot az előd szerződése nem kötelezi!… Az az első
paragrafus minden hivatalban. A miniszterelnököknél épenugy, mint a
kondásoknál. Mi közöd neked ahhoz, hogy az a szamár Makk Feri elitta az
eszét s eladta a családja kenyerét egy spriccerért. Hol az a szerződés,
amit ő kötött? Jóváhagyta az egyház? igen? hát az egyházmegye? Az is
jóváhagyta? akkor az egyházkerület! Ha az is jóváhagyta: akkor a zsinat!
Az fogja megváltoztatni!… Mivel pedig Makk Feri a bitang, még az
egyházzal se hagyatta jóvá jegyzőkönyvileg a dolgot: tehát menjenek Makk
Ferihez!… Hát mit fizetnek a földedért árendát?

– Hat koronát.

– Hat koronát egy holdért?

– Igen.

– Hallatlan!… Nahát ez hallatlan!… Fölháboritó, hat koronát egy holdért.
Hatszor négy az huszonnégy: kétszáznegyven koronát kapsz negyven
holdért!

– Igen.

– És tudod, hogy ők mennyit keresnek belőle?…

Miklós összehuzta a szemöldökét!

– Azzal én nem törődöm, – morogta.

– Mit nem törődöl!… Add ide nekem a földjeidet, tiz koronát adok érte.
Ugyis itt van a határunkon. Na. Előre kifizetem neked két esztendőre tiz
koronájával a bért. Nyolcszáz koronát, ebben a percben. Akarod?

Miklós lesütötte a szemét.

– Már be van jelentve a holnapi gyülésre és…

– Kkuttyaházi, kacagott fel a vastag pap, – van neked eszed, magadhoz
való, nem kell téged félteni, csak ugy teszel, mintha kettőig se tudnál
számolni. No nem baj, hát nem baj. Ugy is kell. Zsivány. A parasztoktól
hagyod magad megnyuzatni hehehe, kétszáznegyven korona egy esztendőre s
ki fizeti az adót?

– Nem tudom.

– Persze, hogy te! Még azt is te! No hát csak nézz holnap a szemük közé…
Oszt ha ugy kerülne, énrám mindig számithatsz.

– Köszönöm szépen, – mondta Miklós dünnyögve s felállott.

– No, hova mégy?

– Ki kell mennem a kiserdőre, – mondta, – várnak a lányok.

– Nohát akkor csak eredj, ez az egy ok van, amivel nem lehet vitatkozni.
Fiatal ember mulasson. Házas ember meg dógozzon. Gyüjtsön pénzt. A
gyerekeinek, a családjának. Mert sokba kerül ám a család eltartása.

Miklós egyenesen állott, nem mosolygott, nem hajlongott. Komoly volt és
egyenes, mint mikor végre kemény partra jut az ember. Az a szó, hogy az
öreg pap üzletet akart vele kötni, nagyon megkeményitette. Maga sem
vette észre, de egészen más ember volt, mint aki bejött az imént a
kapun.

A papnéhoz is nyugodtan ment be a lugasba, kezet csókolt s nem érezte
magát zavarban. Felülről nézett le rájuk. Ugy érezte, a pap most rossz
üzletbe akarta belecsalni. Bizonyára husz korona is kevés egy hold
földért.

– Tisztelem az édes anyját, – mondta a papné s Miklós meghajlott.

Most nem volt szüksége, hogy efféle semmiségekre gondoljon. Azt szerette
volna tudni, mennyi egy hold földnek az ára. Amint kiment a kapun s az
erdő felé indult, olyan nyugodt s komoly volt, mintha végre megtalálta
volna a dolgát.

– Mondja csak barátom, – szólitott meg egy parasztot a falun kivül, aki
tarisznyával a vállán előtte baktatott s akit hosszu lábaival
egy-kettőre utólért, – mér ilyen apró ez a rozs?

Az ember megállott, komolyan s nyugodtan nézett a vetésre.

– Özvegyasszony földje, – mondta.

– Az özvegy papnéé? – kérdezte Miklós.

– Nem, van itt egy asszony, bizonyos Bakicsné, asztalos vót az ura. Azé.
Hát e csak ugy dógozódik.

– Bérbe van?

– Nincsen a bérbe. Ugy szántatja, pénzért, elvetteti a magot. Le is
aratják neki.

– Szivességből? rokonok?

– Nincs annak itten rokonja, inkább pénzér. De hát nincsen marhája,
nincs trágya, hát a főd sovány.

– Mért nem adja bérbe?

– Bérbe? Nem érdemes bérbe adni. Azért az öt-hat forintér; Igy van
legalább rajta két három mázsa gabonája, elég neki kenyérre valónak.

Miklós visszanézett az elhagyott földre, még megismerte arról, hogy azon
volt a legalacsonyabb vetés. Öt-hat forint egy hold föld, gondolta
lehűlve, hát az öreg olyan tisztességes lett volna vele szemben?

– Hát mennyi földje van annak az asszonynak, – kérdezte.

– Nincsen nekie több, csak ez.

– Ez egy hold?

– Dehogy is, nincsen a félhold se. Olyan jó vékás lehet. Mer azt tartom
én is, hogy több egy vékásnál.

– Hát hány vékás egy hold.

– Kishold vagy nagyhold? Aszerint. Mer a kishold, a három vékás, a nagy
meg négy.

– A katasztrális hold, – mondta Miklós.

– Az igen.

– Hát mondja, lehet maguknál földet bérelni? Nagyobb birtokot?
Husz-harminc holdat.

– A papunk béreli a Sándorfi-fődeket, az nyolcvan hold.

– És mennyit fizet érte.

– Tizenkét koronát.

– Tizenkét koronát?! Ez a rendes ára, igy bérben, a földnek?

– Egen, olyanformán. Az ugyvan, hogy egy káposztásér is tiz koronát
adnak, pedig az csak félvékás, egy ilyen kis szántóért is tiz koronát,
az meg egy vékás és egy holdért is tiz koronát, ki hogy tudja megkapni.

– Hát a nagytiszteletü ur, jó gazda, – mondta Miklós egy kis
ravaszsággal, hogy valami rosszmáju beszédet ugrasson ki a parasztból.

– Ezt meg kell hagyni neki. Érti.

– Beletanult.

– Igen.

– Rengeteg, amennyi marhája van.

– A van neki. Elég sok van.

Miklós csodálkozott, hogy nem mond semmit.

– Maga hova megy?

– Én most bemegyek a városba.

– Mér, vásárra?

– Nem, hanem az ügyvédhe megyek.

– Mér?

– Hát azér, kérem, mert teccik tudni perbe vagyok a sógorommal. Mer a
feleségemnek meghalt az apja, osztán a fiu testvérei kiturták a
vagyonbul. Azt mondták, hogy ő ki lett fizetve pénzzel, pedig csak
háromszáz pengőt kapott, a vagyon pedig megér legalább tizennyolcezer
koronát. Hát már mostan a fiuk közül István nevü örökölte azt a házat,
ahol a szüleivel lakott, Péter nevü az alvégen a kisebb házukat, János
nevü egy nagy birtokot a vizparton, Gábor meg az erdőt. A darab fődeket
is elosztották maguk közt. Az én feleségemnek meg semmit sem akarnak
adni: hogy nyugodjak én abba bele, hogy háromszáz forinttal ki legyen
fizetve a feleségem. Csak annyi jussa van ott neki, mint a fiuknak. De
azok olyan hamisak, hogy az apjukkal a halálos ágyán szerződést
csináltak, hogy megveszik tőle a födeket. A meg magával jótehetetlen
volt, a jegyző ott vót, aláirta. De a telekkönyvbe még nincsen ám
széjjel irva, egy darabba van az egész s rajta van az öt gyerek neve. Ük
meg nem tudják átiratni, csak ha a feleségem is beleegyezését adja az
átiráshoz. Hát én kértem négyezerhatszáz koronát, fizessen mindenik
testvérer ezer-ezer koronát, akkor én megelégszek. De azok hallani se
akarnak róla. Hát most megyek ügyvédhez. Egyék meg az ügyvédek. Én mán
azt se bánom.

Miklós kiváncsian hallgatta a csöndes, lassu beszédet, amelyben
fojtottan ott volt valami mély és engesztelhetetlen indulat. Most kezdte
megérteni az ilyen emberi dolgokat. Ő sem adná Dékánynak a földjét, még
akkor se, ha csak hat koronát kap mindenkor érte. Egyék meg a parasztok
inkább, de Dékánynak nem adja.

Már itt voltak a kiserdőnél. A paraszt egyre csak beszélt, halkan és
bizalmasan s Miklós valahogy még azon sem csodálkozott, hogy ennyire
őszinte a legtitkosabb dolgában.

– Adott nekem valaki egy jó tanácsot, – mondta a paraszt. – Okos ember,
itt lakik a faluba, paraszt ember de sok esze van. Azt mondta, hogy
nézze: Vegyen fel rá kölcsönt, terhelje meg a birtokot egy ötödrész
erejéig, megteheti, a felesége, mer az ő nevén van. Vegyen fel rá ötezer
koronát.

A paraszt mosolyogva nézett a Miklós szemébe, kicsit hunyoritott,
tetszett neki az idea.

– Most csak egy jó ügyvédre volna szükség, aki ezt hamar megcsinálja
nekem.

Miklós nagyon okosnak, ravasznak és végrehajthatónak találta magában az
ideát s jóakarattal a paraszt iránt, a városra gondolt s az ügyvédek
közt eszébe jutott a kis fekete zsidó ember, aki nagy orrával, amely
szinte a száját is takarja, vastag hangjával, fekete bakompártjával
kissé groteszk alak, de tudja Isten mért, őhozzá mindig nagyon huzódott
kedves és figyelmes volt s becsületes jó szemekkel diskurált el perjogi
témákról: valahogy a tudós hajlamu emberek rokonszenve nyilt meg köztük.

– Én tudnék magának ajánlani egyet, ha az elfogadja az ilyen ügyet, –
mondta.

A paraszt egyszerre maga elé nézett. Hüvös lett és tartózkodó.

– Nagyon derék ember, igen becsületes ember.

A paraszt nem szólott semmit, csak haladt előre. Miklós megérezte, hogy
ez gyanakszik.

– No, isten áldja – mondta, – mert le kellett térnie az erdő felé.

– Isten áldja, – szólt a paraszt s alig billentett egy ujjat a kalapja
felé, oda se nézett rá, tovább haladt.

Miklós kissé meglepetve érezte az elszakadást. Pár lépés után megállott
a fübe taposott ösvényen s utánanézett a zömök, tarisznyás embernek.

– Persze, értem s igaza van a vén gazembernek: a paraszt – gyerek! Ez
most azt hiszi: valahol meg akarom röviditeni… Mint a gyerek, a jó
testvérnek, az ég alatt, kipanaszkodta magát s abban a percben, mikor
ugy kerül szembe, hogy nem tudja, nem harapnak-e a vajas kenyeréből:
nincs tovább testvér, összehuzza magát s óvakodva elmegy. Fél, hogy én
véletlen beleláttam s még pénzt keressek rajta…

Kissé mosolyogva, kissé bólogatva, kissé fájva nézett utána. Fájt neki,
hogy nem viszonozta őszinte bizalmas rágondolását hasonló bizalommal és
szeretettel. De mért viszonozta volna? Hát azt kellett tapasztalni a
parasztoknak az urak részéről, hogy azok mindig s minden percben csak az
ő javukon törik a fejüket?…

Egyáltalán ki töri a fejét a más javán?… Ő nem volt ugyanilyen paraszt a
paptársával szemben abban a pillanatban, mikor az üzleti ajánlatot tett
neki?… Pedig nem is valószinütlen, hogy az ajánlat tisztességes volt.

Mikor az erdőn meglátta a lányokat, a szivébe nyilallott: a Margit ügyét
elárulta!

Szót sem szólott róla.

Hirtelen összehuzta a szemét. Margitnak nem is szabad ügyeinek lenni s
nem szabad, hogy ő itt is, ott is veszithessen valamit az életen, az
üzleten. Margitnak egy drága üvegházi növénynek kell lennie, akinek
minden szükségéről gondoskodni kell…

Azzal az önérzettel és nyugalommal ment be a társaság közé, hogy igenis,
most már ő képes is rá: mer vállalkozni arra, hogy ezt a finom, ezt a
drága üvegházat megépitse az életben az ő szive édes párjának.

A lányok az alkonyodó estén a fák közt szaladgáltak, fogdosót játszottak
a fiukkal. Vidám kacagással volt tele az erdő.

– Miklós, Miklós, Miklóskám! – hallotta a Benedikty Jolán hangját s nem
akart hinni a fülének. Jolán egyik fánál állott, Margit a másiknál,
Margit nem vette még észre, hogy itt van, de Jolán már régen
megpillantotta. Margit most Jolánhoz szaladt s a szájára tapasztotta a
kezét s a nagy lány kacagására, ami emlékeztetett a magános erdők
gerlekacagásaira, a nyakába ugrott és a két lányka ölelkezésben
himbálózva, tudja isten mit suttogott.

Ő egy fa mögül kilépett csaknem melléjük.

– Meghallotta! Margit, nahát ezt meghallotta! Ezt csak meghallotta –
kiabált végtelen nevetéssel Jolán s ugy kitört belőle az ideges kacagás,
alig birt utána szaladni barátnőjének.

Miklós bután bámult utánuk, nem, ő nem volt ilyen könnyed és futkosó,
csak nézett s nem értett semmit, nem hallott semmit, egyre csak nevetett
s mutatta a fogait s jószág volt, ahogy magát eltitulálta, tulok itt a
kislányok vigsága közt.

– Nem hallottam semmit – mondta kétszer-háromszor Jolán felé, – igazán
semmit se, komolyan semmit se hallottam.

– Tapirfülü – mutatott neki orrot a szép lány.

De Miklós, ha nem hallott, már látott, a Margit hamvas piros arcáról,
amely ki volt gyulva s amelyet egyre zavarodottabban takart s forditott
el tőle, amellyel szinte menekült előle, ki kellett találnia, miről
lehetett szó az idilli pillanatban. Remegett a szive, most végre boldog
volt, de kielégületlen és mohó: mit nem adott volna érte, ha hallotta
volna azt, amit csakugyan meg kellett volna hallania.

Ezen a délutánon egyszer végre teljesen vége volt annak a terhes
tartózkodásnak, amely mindig ott volt valamiképen közte és Margit
között. Annyira zavartalan, boldog volt a hangulat a kis erdőn: Miklós
tudta miért: ma először érezte magát fenn. Ugy tünt fel előtte, mintha
valami varázslat utján váratlanul megtanult volna szabadon uszni.

Fent lebegett az élet hullámain s könnyedén szelte a habokat. Ma nem
félt többé a becstelen és gaz és rabló emberektől, kissé cinikusan ugy
sejtette, hogy ő még gazabb, még becstelenebb s még rablóbb lesz.
Annyira mindenesetre, hogy ezt a drága, ezt a reszketően édes drágaságot
magasan és tisztán és tündéri érintetlenségben emelhesse ki az ég felé a
szennyes áradat fölött.


IV.

Nagy léptekkel járkált a szobájában, a predikációján gondolkozott. Annyi
dolga, terve, tünődése volt tegnap óta, hogy most a predikációra volt a
legkevesebb gondolata. Eddig ez volt legfőbb munkája. Egész héten a
vasárnapi beszéden gondolkozott. Abba öntötte ki magát, abba fojtotta
minden keservét, abba adta ki egész erejét, amely az élet gátjától
leszoritva sehol másutt ki nem buggyanhatott belőle. Nagyon meg is
tanult beszélni az utóbbi időben s amennyire elszokott attól, hogy
társaságban s emberek között közvetetlen és csevegő és pláne
szórakoztató legyen, amint a szószékre lépett, megtalálta a maga
formáját: itt az egyházi beszéd megkötött formájában az ő lenyügözött
lelki élete szabadon törhetett ki. Már ő érezte az eljövendő szónokot
magában, csak még mindig nem volt készen. Még mindig nem találta meg a
maga tiszta stilusát, nagyon uralkodott rajta az abszolut szinek
debreceni stilusa s félt belőle kibontakozni, mert a profánság lebeg
minden nyers hang felett. De már régen tul volt azon, hogy az árvák
gyámolának, özvegyek vigasztalójának, a könnyek letörlőjének, a
szegények pártfogójának nevezze magát, hogy üres életprogrammokat dobjon
a levegőbe, átgondolás nélkül fráziszuhatagban. Egy év alatt minden
vasárnap beszélni: száz-százötven beszédet mondani egy esztendőben:
egész korszakok voltak már is. Mint ásatag multra gondolt vissza arra az
időre, mikor még tiszta régi taposásu témákon tépelődött, mikor még a
beszédnek a formája maga nagy gyötrelmet adott neki. Ma már nagyon
megtisztult a beszédfantáziája, könnyen uralkodott a témán s egyre
rejtettebben és egyre müvésziebb titokzatossággal oldódott fel elméleti
fejtegetésében, egyéni élményeinek nyers anyaga.

Ma nem tudott sokat gondolkozni, tulságosan is kiélte magát az utolsó
huszonnégy órában, valahogy nem érezte szükségét, mint máskor, hogy a
szószéken csapolja le lelke feszültségének fölös részét.

Szórakozottan állott a nyitott ablaknál s bent idegesen kapkodta
szavakba a gondolatait, hogy fogja a délutáni presbiteri gyülésen
kivinni az akaratát.

Egy amolyan tanyai öreg ember jött be a kapun. Amint meglátta a papot,
nagyot köszönt s alázatoskodva jött közelebb. Miklós alig fogadta,
inkább csak egy szemintéssel, nagyon magasan volt most az emberek feje
fölött, az egyházi beszéd kiforrásának bizonyos kis láza emelte föl s
üzleti terve tartotta fenn, azon a határozatlan magasságon, ahonnan
észre sem vette a pillanatokra szemébe tolakodó kis jelenségeket.

– Szerencsés jóreggelt kivánok tiszteletes urnak, – köszönt tulzóan
alázatosan a tarisznyás ember s ott mindjárt hozzá fogott a tornácról,
kunyorálni egy bizonyos egyházi bizonyitvány miatt. Nagy mesét mondott
el a feleségéről, gyerekeiről, a hosszu utról amit meg tett s ami még
előtte van, hajnali egy órakor indult s ma még vissza kell mennie egy
igen távoli tanyára s aziránt esedezik, ha azt a kis irást rögtön
megkaphatná, hogy ne kelljen a nagyidőt elfecsérelni.

Miklós szórakozottan nézett rá, hallotta is nem is, más gondolattal volt
tele.

– Mikor született? – kérdezte, – év nap…

Az ember megmondta.

Elővette a nagy anyakönyvet s pár perc alatt megirta az egész kis
bizonyitványt.

Az ember a kezébe vette a papirt, forgatta, nézte, nagy szemeket
meresztett.

– Mi a fizettség? – kérdezte aztán.

– Egy forint nyolcvan krajcár, – mondta Miklós.

Az ember éktelen soká kaparászott a tarisznyájába, ötször annyi időbe
került, mint a bizonyitvány megirása, mig előguberálta a pénzt s
leolvasta az ablakpárkányra.

Mikor letette s a papirt berakta a tarisznyába, igy szólt:

– No, hajja az ur, most má kifizettem, de mömmondom: hogy én ezér az
irásért nyóc óra hosszát gyalogoltam ide, nyócat megyek vissza, osztán
egy forint nyócvan krajcárért öt napot dógozok én, ugy hogy a verejték
csak ugy szakad rullam, mig a kapával vágom a fődet. Az ur meg itt áll
az ablakba, osztán civaroz, osztán lefirkant két sort, osztán
mögfizetteti magát istenesen. Tuggya!

Miklós még mindig szórakozottan nézte az ember borostás vad képét, a
vedlett császárszakállát, amit öreg königréces katonák szoktak viselni a
tanyákon, toldott vastag bajszát s aztán felrebbenve maznaságából, amit
a rá váró benső izgalmak okoztak, hirtelen igy szólt:

– Adja csak azt az ivet, még a pecsétje nincs rendben.

Az ember gyanutlan odaadta.

Ő pedig fogta és ketté hasitotta.

Az ember nagy szemet meresztett.

– Hallja, – szólt keményen neki, – most vasárnap délelőtt van, nekem
most a maga számára egy perc időm sincs. Nem adok bizonyitványt. Menjen
be, ott vannak a könyvek, csinálja meg magának. Nézze meg az ember. Igy
lenézi maga az én tudományomat. Ha megcsinálja, nem kell fizetnie
semmit. Én fizetek magának tiz pengőt.

Ezzel bezárta az ablakot s otthagyta az embert.

Az leforrázva állott ott sokáig, hümgetett, hogy ejnye ez kuruc egy pap,
aztán elbusulta magát, elment az udvar hátuljába s leült egy tuskóra.
Bunak eresztett fejjel s mind csak azon tünődött, milyen nagy szamár
volt ő, hogy kimondta az igazat, most már mehetne visszafelé, igy meg az
isten tudja meddig kell itt tüsténkednie, mig megjuhászitja ezt a bolond
papot.

Miklósban azonban nagyon jó érzések cikáztak. Nem félt ő már az
emberektől: megálljatok, mondta magában, ha ti tudtok ugatni, én majd
harapni is fogok.

Megkondult a harangszó s nemsokára jött a kurátor a perselyekért. Az
egyház ládája ott állott az irószobában az ablak alatt s az egyik kulcs
a kurátornál volt, a másik a pap fiókjában.

Miklós háttal állott az ajtónak, az utcai ablaknál, mikor bejött a
kurátor, vissza sem nézett, tudta, hogy ő jön, látta az ablakon át.

A kurátor várta a kulcsot. Jóreggelére semmi választ nem kapott, s ott
kellett maradnia, várni, mig a pap meg mozdul. Egy darabig csak türte,
aztán elkezdett fészkelődni! Derogált neki, hogy kérje a kulcsot, tudja
a pap, hogy szükség van rá. Kinosan sokáig tartott ez a csönd. A paraszt
mozdulatlanul állott, ugy gondolta, a pap a prédikációra készül,
látszott is a tartásán, hogy nagyon el van merülve.

De megszólalt.

– Tiszteletes uram, a kulcsot.

Miklós megfordult s keményen nézett rá.

– Magában legalább lehetne annyi emberség – szólott rá olyan keményen,
ahogy még soha, – mért zavar ki a gondolataimból… Itt a kulcs.

Mikor a kurátor kinyitotta az üres ládát s kivette az ólomtányért, meg a
két faperselyt, amit a templom ajtaiban neki kellett elhelyeznie s
visszaadta a kulcsot, igy szólt, de igen hosszu belső tünődés után.

– Hát engedelmet, tiszteletes ur, nem gondótam, hogy…

Miklós ránézett.

– Megájjon csak. Magának meg akarom mondani előre, hogy aztán ne legyen
meglepve, miért hivtam össze ma délutánra a presbiteri gyülést.
Megmondom kereken, vegye tudomásul: A fődbérletet ősztől fogva ezennel
felmondom s a presbiteriumnak lesz a kötelessége, hogy jegyzőkönyvbe
vegye, hogy énnekem ezért az egész esztendőért még kártérités is jár.

A kurátor felemelte a fejét s szinte fává lett.

– Senkire sem kötelező, – folytatta Miklós paposan s nagy hanggal –
hivatali elődjének szerződése, hacsak azt az összes felettes hatóságok
nem szentesitik. Én pedig átnéztem az egyházi jegyzőkönyveket, itt
semminemü nyoma nincsen annak, hogy a papi földek tényleg, öt
esztendőre, bérbe lettek adva, s hogy ehhez a bérbeadáshoz hozzájárult
első fokon az egyházközség, másodfokon az egyházmegye, harmadfokon az
egyházkerület.

– Majd még a császárhoz megyünk, hogy ő is irja oda a nevit, – mondta a
kurátor.

Miklós gorombán villogó szemmel nézett rá.

– Ezt megmondhatja majd a gyülésen, most pedig hagyjon magamra, mert
készülnöm kell a prédikációra.

Az ember, csak ne lett volna olyan hirtelen zavarban, hogy hogy is áll a
dolog, majd mondott volna valamit. De igy mégis azt hitte szüksége van a
pap jóakaratára, szóval nem mert kihivó lenni. Komor képpel, sötét
nézéssel elkotródott a meg-megcsördülő perselyekkel.

Miklós hosszu léptekkel mérte végig, végig a szobát. Erős láza volt, ugy
érezte, mintha most kihivta volna harcra maga ellen a világot, csak azon
csodálkozott, hogy ma már kétszer győzött. Eddig sejtelme sem volt róla,
mekkora hatalom van a kezében. A szive hizott, valami kevélység
dagasztotta, hiszen minden jól megy, csak bátorság.

– Olyan sokáig járt-kelt a szobájában, folyton a fellépése hatásán
mulatva, hogy egyszer csak ijedten nyitott be az édes anyja.

– Fiam, elhuzták a harmadikat is.

Miklós először megijedt, hogy elkésik a templomból s a gyülekezet vár,
aztán igy szólt.

– Hadd várjanak. Tanulják meg, hogy nekik várniok kell.

Az anyja bámulva nézett rá, a fia arcán egy uj kifejezés jelent meg,
amit még eddig nem ismert rajta: az a magával, hatalmával eltelt gőg,
ami mindenkinek ott van az arcán, aki tudja magáról, hogy másoknak a
sorsát a kezében tartja. S az anyja maga ugy nézett a fiára, ahogy csak
anyák, türő, elnyomott öreg anyák tudják tisztelni fiokat, a hatalmasat.

A prédikáció ugy elment, mintha kukoricát darálnak, egy darabig szól,
szól a forgó kő, aztán megáll s kész a liszt. Miklós még soha ennyi
kevés gonddal nem beszélt. Valahogy ugy utólag vette észre, hogy ma
mondta az első beszédet, amelyen kellett, hogy a hallgatóság
szunnyadjon, mert hiszen az ő lelke is szunnyadt beszéd közben.

Mikor bent volt ujra a dolgozószobájában, s letette a palástot, nagyon
furcsán érezte magát. Éhes volt. Rossz volt a gyomra már a tél óta s ma
éhes volt, ma olyan könnyü ember volt, mintha kicserélték volna. Könnyü
fajsulyu ember. Első s legfontosabb vágya az volt, hogy jó ebédet
kapjon.

Mikor a kurátor jött, leült a diványra, keresztbe vetette a lábát s
kalandozó szemekkel nézte, hogy rakosgatja el a pár krajcárral gazdagabb
perselyeket a fanyar, kedvetlen ember.

– Mi lesz avval a gyüjtőivvel tiszteletes ur? – kérdezte aztán a
kurátor.

– Két gyerekkel küldje el, házról-házra. De mondja meg, hogy ez fontos
dolog, hogy mindenkinek kötelessége adakozni rá. Valami értelmes
gyereket válasszon ki.

Lelkészárvák számára alapitandó intézet céljára szólt a gyüjtőiv s a
templomban hirdette ki.

A kurátor szórakozottan nézte az ivet. A kezében tartotta, Miklós
mulatott rajta, tudta, hogy ennek most valami fő a fejében.

– Nézze tiszteletes ur, – mondta a kurátor, – hát a tiszteletes ur,
eccóval kevesli az árendát.

A pap nem szólt, csak nézte az embert.

– Pedig az nagyon becsületesen meg van fizetve, – mondta ez, mintha
erőszakkal tépné ki magából a szót. – Három forint. Ez a fődbér nálunk.
Három forint az ára. Annak ugy meg van az ára, mint a zsemlyének.

Nagyon meresztette a szemét, Miklós még mindig nem szólt. Nyugodtan
nézett rá, nem akart szólani, már rájött, hogy az a legokosabb, ha ő nem
beszél.

– Hát lehet, hogy vóna aki többet ad. De az kiuzsorázza a fődet. Mert én
azt komendálom, inkább adja tiszteletes ur a fődet becsületes,
tisztességes embernek, jógazdának, aki szeret jól szántani, nem sajnálja
a trágyát, mer az a fő… Én felőlem ráigérhetnek, énnekem szerződésem
van, irásom, én nekem a nem sokat ityeg-fityeg, akárki akármit igér rá.

Elhallgatott mámoros szemmel, mintha részeg volna.

– Hét koronát igérnek? nyóc koronát? mán ezér a tiszteletes ur el akarja
venni? Nem ugy megy az tiszteletes uram. Nem azér csinál az ember
egyességet, öt esztendőre. Mennyi befektetés kell oda… Fizessék akkor
vissza nekem… Amit én befektettem… Még ha kilenc koronát adnak is a
tiszteletes urnak… De hun van az én sok fáradságom, töredelmem, hogy
megszakitottam magamat abba a kegyetlen fődekbe… Ekém szakadt, boronám
törött, hogy megdógoztam én aztat a fődeket: most jön nekem valaki, hogy
az én kezemből kiüsse? Tudhatja azt akárki, ha semmit nem ért is a
gazdaságho, hogy nem lehet egy fődön az árendát bevenni se egy, se két
esztendő alatt, mer eccer aszály van, másszor árviz van, most az egerek
nagyon gyünnek, aután meg a jégverés, nem ugy megy a tiszteletes uram,
mint a predikálás, mert a tiszteletes ur minden esztendőben beprédikálja
a rendes fizetését, azt nem veri el a jég… De a szegény szántóvető
ember, annak a legaljasabb, mer annak kell verekedni, kinlódni az egész
teremtett világgal!…

S hogy a pap még mindig egy szót se szólt, ujra elkezdte.

– Én a jussomat nem hagyom. Én azt hittem, ha pappal szerződök, mintha
az istennel szerződnék: annak foga van. Azt hittem annak nagy foga van,
annak a szerződésnek. És én nem hagyom magamat kiforgatni tiszteletes
ur. Nem. Én nem. Nem az az ember vagyok.

Miklós felállott, szárazon mondta, hidegen, indulat nélkül. Mért jöjjön
indulatba, ha ilyen jól megy.

– No jól van kurátor ur, hát majd ezt mind adja elő a gyülésen.

A paraszt megindult, ujra megállt.

– Nézze tiszteletes ur. Én magának mindig jóakarója voltam. Azt
meggondolhatja mindenki ebbe a faluba. Hogy én mit tettem magáér. Maga
aztat nem is tuggya, de nem is fogja megtudni. Hát amit más ad, én is
megadom. Nyóc korona?…

Miklós elmosolyodott. A győzelmes gyerek leplezett széles nevetése tört
ki az arcán.

A kurátor annál jobban elködlött szemmel mondta.

– Kilenc korona?

– Nézze barátom, – mondta Miklós fontoskodva, mert annyira örült, hogy
csak azzal tudta leplezni a jóérzését, hogy végre ő is nagyképet vágott
életében először s fontoskodva hangsulyozta a szókat, – nézze kurátor
uram: én addig semmit sem szólok s nem teszek, mig a szerződés meg
nincsen semmisitve. Akkor nem bánom, ha öt korona is egy hold földnek az
ára, vagy három korona: én rendelkezem a magam birtokával. Ugy adom,
ahogy nekem tetszik.

A kurátor véreres szemmel, mint az üzött vad, nézett a szemébe.

– Tiszteletes uram: mondok magának valamit. Én az az ember vagyok, hogy
én magamat megcsufolni nem hagyom. Én, ha beledöglök is, de én rajtam
nem nevetnek az emberek. Tessék letenni erről az egész komédiáról:
megadom a tiz koronát, kvitt a tapló…

Miklós mosolygott s igyekezett ezt a mosolyt eltüntetni, ami nagyon
furcsán állt neki.

– Semmit, a gyülés előtt semmit sem mondhatok.

A kurátor ujra kezdte:

– Én tudom, hogy maga én rám haragszik. Haragszik én rám a tiszteletes
ur, bárha pedig csalódik. Mer én tisztaszivü ember vótam mindig,
tiszteletes uram, ami a szivemen, az a számon… Azt is tudom, ki biztatta
fel ellenem a tiszteletes urat, de ismerni kell az embereket,
tiszteletes ur. Amit én mondok, a nem szélfuvás: ugy-e, Debrecenbe is
megmondtam… Na lássa!… Mer azér mondom, tiszteletes ur… Mit tartozik ez
a presbiteriumra… Magáé az a föd… azt csinál vele, amit akar… mit kell
ezt a presbitereknek az orrára kötni… Tiszteletes ur: én magának most
nagy szót mondok. Irjunk egy uj szerződést: én magának megfizetem a
dufláját… annak, amit most fizetek… maga meg arra kötelezi magát, hogy
mig itt pap lesz, addig a főd az én kezembe van.

Miklós elnevette magát.

– Hátha nyolcvankét éves koromig leszek itt.

– Maga?… Nem lesz itt maga sokáig, tiszteletes ur!… Nem született maga
falusi papnak. Városi papnak született maga, tiszteletes uram!… Na, egy
esztendőre előre kifizetem azt a kétszáznegyven pengő forintot, ha maga
hónap elmegy is. Gilt?…

Miklósnak megvillant a szeme.

– Nézze, kurátor ur: még egy igen fontos pontja van a délutáni
gyülésnek: az elődőm csekély pénzváltságért a természetbeli fizetést
átengedte a községnek…

A kurátor intett. Jóakarattal figyelmeztetett.

– Arrul jedzőkönyv van! Az a traktuson vót, tiszteletes uram.

Miklós higgadt volt.

– Igen. Most aztán elmegy az egyházkerületre. A püspök elé.

– Hm. Tiszteletes ur, maga nagyon beletanult a mesterségbe.

Miklós elnevette magát.

– No most csak menjen haza, kurátor uram, ebédeljen meg. Én is éhes
vagyok.

– Azt tudom, hogy a papok mindig éhesek… – mondta a kurátor avval a
vagdalkozó tréfával, ami olyan könnyen áll jókedvében nála. De most
máris megbánta s szeliditve nézett a papra. – Tiszteletes ur, nem akarom
az ebédjét elrontani, de mondanék még valamit… Sok lesz ez a két istória
egy gyülésre… Haggyuk el az egyiket…

Sokatjelentően nézett a Miklós szemébe.

– Melyiket, kurátor uram?

– Hát nézze: ha azt a szerződést nem pengeti többet… akkor én nem bánom,
ha ezt a másikat elő is veszi…

Miklósban fellobbant a gonosz gondolat: a szavak köpönyegét
felhasználni… Jó, csak legyen meg ez a másik… Majd amazt ősszel
elővesszük… Ravasz ember lett s hogy bele ne lássanak, elforditotta a
szemét… Ez fontosabb, az egyházi adót felemelni nehezebb is, és talán
jövedelmesebb is, mint a földbérletet…

A kurátor várt.

– Kezet ad rá?

Miklós lassan, szó nélkül odaadta a kezét. A parasztmarok jól
megragadta, megszoritotta. Miklós is tudta, az is tudta, hogy most a
falu bőrére megy a vásár. A kurátor a maga hasznáért eladja a falut. A
falu egy papnak kapzsisága miatt elérte azt, hogy az egyházi adó felére
szállott le, most a kurátor kapzsisága miatt elveszti ezt az eredményt.
És ez mért ne tegye?… Az ember mindig szivesebben enged a máséból, mint
a magáéból…

Mikor a kurátor elment, Miklós elővette a szerződés-levelét, s
hozzáfogott kiszámitani, melyik ér hát neki többet: a község adójának a
régire való visszaállitása, vagy pedig a földbérlet felemelése… Ugy
látta, hogy ez csak kétszáznegyven korona plus, de a másik legalább
hat-hétszázat jelent.

Kaján és alattomos mosoly jelent meg a szájaszélén, amint eszébe jutott,
hogy mekkorát fog nézni a kurátor, ha egy őszi presbiteri gyülésen
egyszerüen, minden szó nélkül bejelenti, hogy a földbérleti szerződést
is meg akarja semmisiteni… Hogy fog az toporzékolni, orditani,
dühöngeni… Az lesz csak a felfordulás… Már előre drukkolt tőle… Érezte,
hogy erre ő nem lesz elég erős magában… Segitség után nézett. Ki fog
akkor az oldala mellett állani s ki veszi le róla a szószegés terhét…
Előbb a falubeli gazdákra gondolt, a kurátor haragosaira, melyiket
kellene megválasztatni e helyett a télen kurátornak… Aztán hirtelen,
mint egy szerencsés villanás jutott eszébe Arday.

Hát persze, Arday! Ez a legjobb s az egyetlen alapja a jövőnek…

Váratlan találékonysággal már tudta is mit kell csinálnia.

Az iskolaépitésre rendezik a bált. A régi iskola vizenyős telken épült,
náddal fedett alacsony, ősi zsellérház. A feje kihagyásokkal dolgozott.
Ugrált, elfelejtette.

– Édes kicsi leányom, – mondta s körül-körül futott a szobában; kézzel a
butorokat koppantgatta.

Hát még ma fölkeresi az öreg urat: „Nagyságos ur, önnek, az ön őseinek
telke volt az a hely, ahol most van az iskola. Ez egy egészségtelen
rossz hely, egész télen, tavaszon viz alatt áll a kert s nyárig pocsolya
és békatanya, a gyerekeknek kész halál… Cserélje el ezt a felső
zsellértelekkel… stb.“ Már táncolt örömében: a falu is szivesebben
megszavazhatja a fizetésemelést, ha ezt az ajándékot hozza… Kéz kezet
mos. Most rögtön jelenti a presbiteri gyülésnek s akkor kész az ürügy,
hogy ma mindjárt vizitelhessen.

Kicsit fanyarul mosolygott, mintha a békát kellene lenyelnie: hát ő is?…
S épen most, ezután a kijátszás után, ahogy kihagyták az egész báli
előkészületekből?… De aztán igy szólt:

– Mit? Élnem kell… Magában az ember nem élhet meg, csak embertársai
segitségével… Pap vagyok, nekem minden hivemet egyformán kell
fölkeresnem, akár szegény, akár gazdag… És pláne, most… most… És
titokzatosan vidám boldogsággal suttogta magában: Házasodni akarok…

Édes és jó érzés hatalmasodott el rajta, boldog és meleg hangulat, láz
és odaadás öntötte el a szivét: Margit, Margit, ezt mind te érted. Érted
szivem, érted dobom el az elveimet, érted alázom meg magam előtt
magamat, érted harcolok, érted szenvedek, érted bünözök… Hogy a te szent
és drága és szüzi lényednek ne kelljen fölszedni az élet szemetét, hogy
téged üvegházba és selyemágyba vigyelek… Édes kis angyalom… drágám…
kedvesem…


V.

Miklós titkos mosollyal nézte a mulatozókat. A kedves nyáréjszakában
vidám volt és megelégült az egész emberiség s az egész Természet. Miklós
azonban ugy érezte, minden ő érette van. Valami jóleső szorongás és
rebegés volt a lelke mélyén, elvesztette a nyugalmát, elvesztette a
keménységét, vig volt és mozgékony s minden pillanatban kész rá, hogy
nevetésben s fütyörészésben törjön ki.

Lám, hát mégis megtalálta az élet, a megélés kulcsát.

A szeme folyton Ardayt leste. Ardayt kereste s most Margittal
szegénykével nem foglalkozott tizedrésznyit, mint a hatalmas
képviselővel, aki ebben a percben a jövőnek, a föllendülésnek, a
nyugodt, gazdag életnek a forrása volt a szemében. S már meg is látta,
meg is érezte a benne rejlő kedvességeket, az egyéniségének szilárd és
sziklaszerü erősségét, ugy látta, épiteni lehet erre az emberre…

De azért ez az utolsó, – mondta magában. – Csak egyszer biztositva
legyek vész és vihar ellen: behuzódom a magam kis fészkébe s csiripelni
fogok, mint a madár. Csak magamnak s csak a családomnak élek s az
emberiségnek, amelyre kell hogy kiáradjon belőlem a nagy jóság s a nagy
szeretet… Csodálatos az Isteni végzés utja, hogy a gonoszokat teszi az
igazak szolgáivá…

Ardayra ugy gondolt, mint a csalétekre, amelyet bevetett az Élet vizébe
s általa fogja ki a maga Boldogságát. A Pénzt, amire szüksége van ahhoz,
hogy örökre mentve legyen az ő drága szerelmese a nyomoruságok
rabságától… Most már meglesz… Távolról nézte Ardayt, s kimondhatatlan
gyöngédséggel, ráontva minden szeretetét s háláját…

Mig a párok végtelen körforgatagban suhogtak előtte a tágas, nagy
szellős helyiségben, amit a bál céljára alakitottak át, igazán kedves,
diszes, csupa zöldág s csupa virágfészekké, untalan visszagondolt arra a
nem is oly régi s nem is oly távoli napra, mikor „elvégeztem, hogy
gazember leszek!“

Nem volt kellemetlen s nem volt sértő a lelkének ez a cinikus mondás,
inkább humorosnak tünt fel előtte, hogy ő, Matolcsy Miklós a szelid és
jámbor fiu s épen ő, a III. Richárd jelszavát tüzte ki életalapitó
terveinek irányelveül, de neki már az is gazemberségnek tünt fel, hogy
különböző s kissé komplikált módon emberi érdekek szövevényébe kapocsul
állitotta be magát. S lám az emberek hogy megérzik, ha valaki hasznukra
lehet bárhol s bármiben. Mióta igy elszánta magát arra, hogy kölcsönös
viszonylatokkal egyenlit ki nagy differenciákat, azóta nemcsak ő jár
egyenesebben s gondolkodó, mégis derült arccal, hanem az emberek is
nagyobb tisztelettel, több bizalommal és szinte szeretettel néznek rá.

A kurátorék nem győznek elég ajándékot küldeni az édes anyjának, s ő a
puritán férfiu engedi elfogadni s mosolyog az anyja naiv csodálkozásán:
„mi történt egyszerre ezekkel.“ Mi történt! Hozza őket az érdek s ő
egyáltalán nem érez semmi lelkiismeretfurdalást azért, hogy elfogadja.
Most nem önti ki a kanna tejet a kutyának az ajándékozó szemeláttára:
most inkább evés közben jött étvággyal folyton mérlegeli, egyre
számitja, mennyivel adósai a kurátorék az olcsó földbérletért… s hogyan
és mit lehetne rajtuk még behajtani szép szerével… Már tudatára jött
annak, hogy ő is tud hasznára lenni másoknak s akkor elvárja, hogy
ugyanazok anyagi szivességekkel méltányolják azokat az anyagi hasznokat,
amelyeket ő átenged, vagy átad, vagy megszerez a számukra.

S Arday!… Mintha kicserélték volna ezt az az embert. Mikor bizonyos
habozásokkal s kételyekkel s lelki zugással legelőször beállitott hozzá:
a nagyur született finomsággal s előkelőséggel és nagy ravaszsággal,
vesébe látó gonoszsággal érezte meg, hogy ma már nem az az ember áll
szemben vele, aki a szállodában egy szerzetes ridegségével birálta felül
az emberi esendő bünös jelenetet, hanem az életnek egy hajótöröttje, aki
partra érve most már okosságra s ügyeskedésre és előre spekulálásra
szánta el magát, szóval egy rendes és közönséges ember, akiből kihullott
a rideg s embertelen fölény, és tele van a haszon vágyával, a nyereség
ábrándos imádásával… Hogy jött azonnal segitségére, hogy megértett
félszóból, dadogásból mindent, hogy ültette le, mekkora szivarokkal
kinálta meg, mily szivesen ajánlotta fel azt a telket az egyház céljaira
s milyen ügyesen háritotta el magától az azonnali s az ellenszolgáltatás
nélküli átadását… Valóságos diplomáciai mestermü volt, ahogy
fokról-fokra behálózta, ahogy jöttek a kis levélkék: „Igen tisztelt
kedves lelkész ur!“ azokkal a kerek s határozott betükkel, amelyekben
lelkinyugalom, az egyenletes akaratu s gondolkodásu ember egyenes vonala
uralkodik (mennyire csodálta ezt a zavartalanul, mindig egyforma,
határozott szép irást, félelmes volt neki, mert ő ahányszor tollat vett
a kezébe, annyiféle volt az irása, amint valamely karakterállapot
magától adódott neki, vagy ujabban mesterségesen állitotta fel magában.)
Azok a szives és kedves előzékenységek: „óh kérem tiszteletes ur, én
vagyok magára rászorulva!“ s az a finom ravaszság, mikor nem egyszerre
az ajándékokkal s igéretekkel végre kijött a lóláb: meg kell hivnia a
musai papnét, garantálnia kell, hogy itt lesz a bálon… Ezért igen, ezért
minden: ezért adja át az egyháznak a földet, ezért ajánlotta fel neki a
városi másodlelkészi állást, ezért viselte magát négy napon keresztül
egészen atyafiságos, egészen baráti viszonyban… Ahá, az emberek kellő
érdekért szivet is tudnak találni magukban azzal szemben is, akit
különben száz mérföldre kell hogy érezzenek maguktól. S ő nem ugy van?

Hát ő nem szerette meg ezekben a napokban ezt az embert, aki csupa
finomság, figyelem s lekötelező kedvesség vele szemben? nem talált elég
mentséget a számára, nem talált elég értéket a lényében? Nem ismerte fel
a magyar urat egész gazdag felkészültségével, magas szellemével, tiszta
s határozott látásával, azzal a kimondhatatlan sugárzó melegséggel,
amely körülveszi az egész lényét s minden lépésén illatozik s árad
belőle. Nem tudta ő eddig, mi az az ur! Nem tudta micsoda édes érzés a
hatalmasokkal egy asztalnál ülhetni, azoknak a beszédét hallani, akik
miniszterekkel élnek együtt s azoknak a hatalmas pártfogására épiteni,
akiknek kezében van minden lehetőség. Hát ime, ha csak azon fordul meg,
hogy őbelőle rövid, a legrövidebb idő alatt egy tekintélyes városnak
másodlelkésze legyen, hogy egy ember mennyire kedveli meg az ő
egyéniségét: ah, erre a gondolatra ugy kinyilt Arday előtt, mint virág a
napsugárban, kedves volt és természetes, okos és kiáradó. Minden, amit
tudott, minden képesség, ami csak ott rejtezett a lelke fenekén, az mind
egyszerre fölpattant s boldog volt, hogy minden pillanatban éreztette
vele a nagyur, hogy őt valami kivételes, valami egészen külön elbánásban
részesiti. Hogy őt másnak tartja, mint másokat, hogy benne megérzi
azokat a kvalitásokat, amelyek messze fölül emelik a falusi élet
nivóján…

Valósággal eksztázis vett rajta erőt, az élet sikerülésének boldogsága,
amely versenyezett azzal a nagy érzéssel, hogy egy leányban megtalálta a
lelkének leggazdagabb kiteljesedését.

Mi hiányzott neki e pillanatban? A jövő igéretének szép és gazdag
boldogsága világitott felé.

Csak a lelke mélyén volt egy hang, amellyel folyton beszélt, amelyet el
akart némitani, amelynek untalan azt mondogatta: „Ez azonban az utolsó!
Ez mégis játék a nagy érzésekkel, ez könnyelmüség az örök igazsággal
szemben: csak most sikerüljön, kiszakitom magam ezeknek a nemtelen
vágyaknak a karjaiból és… Csak most az egyszer, csak sikerüljön, csak
biztositva legyek ez egy nagy kockázattal, csak ezzel biztositva legyek…
Csak meg legyen az a választás… Csak elvihessem innen az én kicsimet, az
én egyetlen kis drágaságomat, a városba, a piszkos falusi kis élet és a
kis szennyes parasztok, a rossz szagu apró állatok marakodásai közül…
Mégis a város más… Uri emberek közt élni… ah, az egészen más élet…“ S
megborzadt, ahogy felvillant előtte, miket kellett elszenvednie a falu
nyomoruságai miatt: ha ezt kellene adnia szerelmesének! Ah, ezeket a
kinokat, ezt a szegénységet, ezt a földi poklot…

De elhallgattatta magában a feltüremlő fenyegetést, a sötétségből
kiszökő tüznyelveket s titkos mosollyal nézte a forgó, zsibongó, zugó
népet, amelynek az arcáról a pillanat öröme ragyogott. Hogy tudnak az
emberek örvendeni a perc érzésében: ő benne ugy érezte messzehordó
tervek csirái sarjadoznak, mint melegágyban.

Hirtelen meglátta, hogy Arday Dékányné mellett ül.

Megdobbant a szive: sikerült.

A játszma meg van nyerve, félve leste, milyen arccal beszélnek s örömmel
látta, hogy vidáman csevegve s egészen fesztelenül, mintha soha semmi
sem lett volna köztük… Egy pillanatra megvetette őket ezért, de aztán
rettegve gondolt arra, hogy mennyi veszély fenyegette őt, ha nem igy
megy a dolog… Akkor elmarad az iskolatelek, elmarad az egyházi adó
felemelése, ami ugy látszik, egész jó uton megy… Elmarad a városi
papság, elmarad minden… Mit bánja ő, erkölcs vagy erkölcstelenség: csak
ezek most legyenek egymásé… Tudta, hogy örökre jó pártfogót nyer a
papnéban, ha tényleg Ardayné lesz belőle… Kicsit elpirult, nem merte ki
sem mondani magában, hogy mi a neve annak, amit ő most csinált!
összekeriteni két vénet… Még csak nem is ifjakat, vérbujákat,
lélektüzeseket, de két kiszikkadt vénet, akik tul vannak mindenen… Fuj…
s ki tudja mi céljuk van még ezzel…

Valósággal megkönnyebbült, hogy egyre kinzóbb érzései közül
kiszakadhatott: a kis ügyvéd jött hozzá, ugyanaz, akit a minap az uton a
sógorára haragvó parasztnak akart ajánlani!

– Hogy van, hogy van? – mondta az ügyvéd s erősen megfogta a kezét.
Miklóst kicsit zavarta ez a bizalmas hang, félt, hogy a ráfigyelők előtt
rossz hire támad a zsidóbarátkozás miatt, félt, mert nem tudta hogy
Arday hogy van az ügyvéddel: most mindent egy sikra vezetett le, mindent
az Arday személyére vonatkoztatott, de az ügyvéd oly rendithetetlen
komoly volt s mégis valami humor volt a lényében, hogy nem tudta
megtagadni igaz valóját: tetszett neki a nyilt és őszinte s igaz ember.
– No, dolgozik-e valamit?

Miklós háromszögbe törte a homlokán a ráncokat (zavarodottan vette most
észre magán, hogy ezt Ardaytól tanulta, hát már a külső mozdulatok is
ragadnak rá…)

– Az utóbbi időben nem tudok dolgozni, – mondta.

Persze, hogy nem: most más gondok foglalják le… Hogy lehessen gondolatok
sima láncát üzni-füzni, mikor az anyagi érdek lázával van tele minden
csepp vére.

– No, nem is érdemes. Irodalmi munkát vidékről folytatni, tisztára
őrültség, – mondta az ügyvéd. – Nem is tudja, hogy pályadijat nyertem?
Igen, a budapesti Jogászegylet tüzött ki egy föladatot, egy egészen zárt
kérdés, tisztára spekulativ természetü dolog: azt megnyertem.

– Gratulálok.

– Na, nem olyan tegnapi keletü az eset, még a télen volt. Csak onnan jut
eszembe, hogy a napokban fenn voltam Pesten. Megjegyzem, a dolognak egy
részét felolvastam a Jogászegyletben, Schwarz Guszti odajött s
gratulált, azt mondta, még ilyen nem volt. Most aztán félévi
késedelemmel megjelent a füzet, egy példányt sem küldtek belőle. Kiadták
a háromszáz korona pályadijat s megvan. A szerző kuss. Hát bemegyek az
Andrássy-úton a Lampel-féle könyvkereskedésbe, a segédtől kérdezem
borzasztó ártatlan képpel, hogy X. Y-nak ezen dolgozata megjelent-e s
van-e belőle példány? Igen, igen, mondja egy másik segéd, ugy látszik
valami csodás memoriáju egyén, aki azzal parádézott, hogy még erre a
teljesen ismeretlen és obskurus névre is emlékszik: ő megtalálja. Csak
ugy irultam-pirultam, mint egy kislány, képzelheti… S a gazember kérem
valahonnan, valami sötét zugból előszed egy kis szürke füzetecskét s
mint egy ballerina szervirozza nagy meghajlással. „A szerzőnek tetszik
lenni?“ Gondolhatja, hogy kivántam a pokol fenekére s hogy kotródtam, de
hogy, a szeme elől… Nyilvánvaló, hogy én voltam az egyetlen, aki egy
példányt vett a jeles tanulmányból… Nem érdemes kérem irodalmilag
jeleskedni… Azoknak igen, akik Budapesten vannak, mert azok másképen
tudják kamatoztatni a dolgot. Hát hiszen én is arra szántam az egészet
természetesen, mert egy ilyen kisvárosban élni, az nem nekem való.
Tyukpörökkel, vagy még sokkal rosszabb dolgokkal foglalkozni. Azt hiszem
most sikerülni is fog feljutni…

– Budapestre?

– Igen.

Egyszerre néztek mindaketten Ardayra s Miklósban az az érzés lobbant
fel, hogy ez is a képviselő által, ez is Arday utján, hogy ez is
ugyanabból a dologból akar megélni, amiből ő… Elmosolyodott… Nem
irigyelte. Mint valami nagy és bőségesen teritett asztal, ugy tünt fel
előtte az Arday élete, hogy azon lakomázhatnak a legyek
megszámlálhatatlan példányban… Csak egy kicsit undorodott magától: ő is
egy ezek közt a legyek között.

Margit suhant el előtte, valakinek, táncosnak a karján.

Szembe néztek, a leány olyan szelid, olyan szinte fájdalmas mosolylyal
nézett rá, Miklós lángvörös lett: most hütelen, hütelen és távol maradt.
Égett az arca a szégyentől, egész megfeledkeztem szegénykém terólad. El
kellett fordulnia gyorsan, mert félt, hogy az ügyvéd észrevesz valamit
az arcán…

– Nem, most már fel is szabaditom magam, – mondta magában.

Ardayra nézett, szinte szuggerálni akarva neki, hogy ránézzen,
rágondoljon. Arday azt igérte, hogy a bál estéjére meg fogja csinálni az
ajándékozási szerződést, hogy azt a bizonyos telket az egyháznak adja s
ő a kurátort, a birót s a tanitót már iderendelte s azok ott az ajtó
sarkában lesik, hogy mikor kell a képviselő ur elé járulni, hogy
átvegyék azt az okiratot. Miklós ugy gondolta, hogy Arday ezzel tüntetni
akar a báli közönség előtt, azzal, hogy nyilvánosan adja át. Istenem,
mért ne legyen ennyi öröme, ha ez neki jól esik. Ugyis nagy áldozat,
amit tesz…

Merően nézte, hogy vannak egymással, hogy megy a dolog: mit mondhat a
papné. Valami kinos nyugtalanság fogta el, szivszorongás: most mi lesz,
ha nem sikerül! Mi lesz, ha Dékányné nem áll kötélnek. Mi lesz, ha Arday
nem éri el azt a célt, amit ő általa el akart érni… Nem is merte
végiggondolni, a vér leszállott benne s szinte szédült: akkor vége
mindennek. Vége a barátságnak, vége a szerelemnek… Akkor Margit elutazik
haza… Jegyváltás nélkül… Ah, ki tudja, találkoznak-e többet az életben…

Végre ugy tetszett neki, kegyeskedik feléje nézni a képviselő ur.
Lefojtotta a rémületet, amit ez a vészesen komoly arc keltett benne,
erőszakolta, hogy fellobbant s rohant feléje.

Arday tovább lépett pár lépést Dékánynétól, aki asszonyok közé vegyült s
az ajtó felé indult. Az arcán szórakozottság volt és beesett vonásain
valami kelletlenség s fáradt kifejezés.

Miklós a gazdatisztbe ütődött. Ez nagy darab vastaghangu ember volt,
megragadta Miklósnak a vállát s kissé tiszteletteljes, kissé konfidens
bizalmassággal dörmögte a fülébe:

– Jövő vasárnapra az egész cselédséget berendelem a tanyákból.
Elláthatja őket szentséggel.

Ugy mondta ezt, mintha ez egy kissé kitüntetés volna, mintha ez
bizalmasság volna az uradalom részéről, mintha ez azt akarná jelenteni,
hogy már neki is tudomása volna arról, hogy a nagyságos urnak a
kegyeiben van a pap. Még egyszer odahajlott a füléhez s szemhunyoritva
dörmögte:

– Ez kivételes dolog, ilyen nagy munkaidőben, de már a nagyságos ur is
tudja. Ezt csak a kedvenc papjainak szokta megadni. Semmi kifogása nem
volt ellene. Sőt valószinü, hogy ő maga is jelen lesz az
istentiszteleten.

Intett hozzá, mintha ez valami fejedelmi boldogságot kellene hogy
jelentsen a kis falusi pap számára. Kitüntetés, nagyszerü.

Miklós most az egyszer nem érezte magát lealázva, valóban ugy hatott rá,
mintha ez valami igazi kitüntetés volna.

Mosolygott s fesztelen volt s kiegyenesedett. Észrevette, hogy mellette
áll az ügyvéd, az ám, ez is a familiához tartozik, hisz az Arday
ügyésze…

Arday most ment el előttük, a bejárat felé.

Miklós előbb lépett, még egész este nem volt alkalma üdvözölni, mély s
tiszteletteljes, de valóban egy kissé bizalmas meghajlással köszöntötte,
valahogy olyan érzéssel, hogy neki több szabad, mint másnak: hiszen ő
nem szolgája, ő független ember, ő az isten embere, ő pap, aki szinte
egyenrangu valahol, valahogy…

– Alázatos szolgája, jó estét kivánok, képviselő ur… – mondta mosolyogva
s legszebb csillogásával sötét szemeinek.

A képviselő egy pillanatra megállott, ellenségesen végigmérte a papot,
hidegen, eltaszitva, szinte megtámadva, megbüntetve valamiért.

– Nagyon sajnálom, – mondta fogatlan szájjal, – nincsen időm. Egyáltalán
ilyenkor hagyjanak békét az urak.

Ezzel tovább ment, olyan fagyosan és ridegen, félelmes volt.

Miklós eldöbbenve, megalázva maradt ott s szinte levegő után kapkodott.

Néhány pillanatig mindhárman mély csöndben állottak a báli zsivaj
közepette, akkor Miklós elindult ellenkező irányban, a bejárat felé,
szabad levegőre volt szüksége… A kasznár utánahajlott, megfogta a
karját:

– De el ne feledkezzen a prédikációról, – mondta atyásan, fölényesen,
mintha ezzel azt akarta volna mondani: – én nem láttam, nem hallottam
semmit, én azért a régi vagyok.

– Igen, – mondta Miklós. – Dögölj meg, – gondolta hozzá.

– Nagy beszédre készüljön, mert ott lesz az egész Arday-uradalom.

– Igen, igen, – motyogta Miklós és szökött.

Az ügyvéd jutott eszébe, az mellette ment, odanézett rá.

– Megbolondult ez? – kérdezte, hogy elháritsa magáról a megalázás egy
részét. Komiszságba burkolózott, hogy a komiszság ellen védekezzék.

Az ügyvéd felvonta a szemöldökét.

– Tojok a fejére, – morogta Miklós fuldokolva.

– Kért valamit tőle? – kérdezte az ügyvéd nagyon bölcsen s
emberismerően.

Miklós megzavarodott s gyáva volt felelni. Ugy tett mintha nem értené a
kérdést.

– Nekem?… Mi közöm van nekem hozzá!… – mondta most már álcásan, s ugy
néztek egymás szemébe az ügyvéddel, mintha fognák egymást, mintha ki
akarnák egymásból huzni a titkot…

Csak tétova és a mitsemértést jelző pillantással váltak el, mintha
mindketten valami természeti tünemény idegenszerüségével volnának
szemben.

Szédülve ment ki a szabadba. A kurátor megfogta a kabátja szárnyát, s a
szemébe kacsintott.

– Hagyjon nekem békét mostan, – mondta durván. S ugyanolyan durván,
ahogy Arday mondta az előbb.

A kurátor nagyot nézett, aztán összekacsintott a biróval.

A kutig ment, mintha inni akarna. Tétován állott meg, a feje szédült.
Egészen fel volt dulva.

Forrott a vér az ereiben, láz volt az agyában, a szive körül görcsös
markolászás.

– Á, á, világi élet, – mondta magában. – Ez hát a hatalmasok kegye… ez
minden… igy kell épiteni emberek jóakaratára… Ah, én nyomorult… hát már
odáig jutottam, hogy igy lehet velem elbánni… Ekkora szégyen… Ha ezt tul
lehet élni, akkor nincs többé szégyen… akkor nincs többé bőr az arcomon…

Micsoda élet s mi ez az élet. Micsoda szövevény és milyen isten nélkül
való tusakodás… Ez hát az, amit mondanak, hogy aki letér az erény
utjáról könnyhullatással vet s könnyhullatással arat… Én nyomorult s
alávaló galád: letértem az egyenes utról, az erény tisztességéből…
Persze, láttam, hogy a bünöst tisztelet s méltóság veszi körül, a
képmutatót dicséretekkel halmozzák el, a buta rajongót, aki egyetlen jót
nem cselekedett életében felibe helyezik a tudomány emberének, annak aki
kész feláldozni a tiszteletet s az élvezeteit a tudományáért, azért, ami
meggyőződése szerint szent és jó. Azt láttam, hogy mindent sötétség vesz
körül, ami tiszta és jó, hogy csak az a nagy, ami külső csillogással van
bevonva, hogy az élet mindenről kérdez csak az erkölcsiségről nem… Azt
láttam, most megláttam, hogy szeretet nincs sehol, minden csak
érdekhálózat, hogy az emberek egy rettenetes hálóban vergődnek s
mindnyájan ugyanazt vonják… Ah, én is élni akartam, pénzt akartam
szerezni, akartam… Gyenge volt a szemem, hogy átlásson ezen a homályon
lesülyedtem a bün örvényébe.

Gaz lettem, aki eladja érdekeit, eladja a községe javait, eladja a lelke
önbecsülését: nagy urak szolgája, lakája lettem, szerelmi keritő lettem,
megaláztam magam, letapostam az emberi méltóságomat, méltatlan lettem
egy szüzi lélek, egy angyali ártatlanság szerelmére… Méltatlan lettem az
igaz isten pillantására… méltatlan lettem saját magam előtt…

De ha én gaz vagyok: mi tett azzá?…

Ti kutyák, alávalók, ti gyilkosok, ti szerencsétlen emberi férgek, akik
csak a falásnak s aljas szenvedélyeiteknek vagytok rabjai s végrehajtói…
ti emberek, érdekhajhászok, kikben sehol jóság s szeretet és ember
nincsen, ami van, csak arra van, hogy mézzel vonja be pillanatnyi
érdekszámitásotok utját… Ami van, csak arra van, hogy mint valami külső
cicomával takarjátok vele a nyers és ősi falási ösztön büzös munkáját…

Mért, hát mért éltek… vagytok teremtve… Mért, mi mindnyájan, mért nem
halunk meg!… Mért nem hül ki a föld, hogy kihüljön rajta ez a nem…
Minden állatok, férgek és élők között a legalacsonyabb és legalacsonyabb
és legfélelmetesebb: ez a kettős arcu lény: az ember… Az ember: az egész
emberi nem, ami csak van egy félköbkilométer kockában elfér: óh
szüreteljen le a halál és préselje ki belőle a lélek multját…

Oh, ha most egy kivánságom, ha most teljesülne: csak ez: Semmisüljetek
meg!… Gyuljon ki a Mindenség s égjen és égjen és vesszen és tünjön el az
ember…

A szeme odameredt a vörösségre s a füle már hallotta a felvágó orditást,
ott távolabb az udvar másik végében lángok csaptak ki, égett a nagy
csür, amely a parasztok táncterme volt…

Dermedten állott s nézett, csak nézett és nem birt kiáltani sem a
rémülettől, csak állott s a lába gyökeret vert s csak nézte reszketve a
rémületet, a nagy csür tetején lángok csaptak ki, az eresz alatt jöttek
ki a lángok s ő csak bámult és állott és nem merte ki sem gondolni,
rémület, mi van, hogy mekkora szerencsétlenség, óh iszonyu rémség.

Az éjszaka sötét volt, csillagos sötét, de már világos van és orditás
mindenfelé, hogy tüz van, tüz van és futnak a táncosok fehér ruhában a
csür felé és borzalom, a nádtetőn tüzek futkosnak, mint apró tüzmacskák
futnak ki a nádbunda alól és valami orditás, valami nem emberi,
irtózatos és rettentő s kegyetlen és irtóztató, forditsd el a szemed és
ugy néz rá megdermedve, ez lázálom, ólomsulyok, elfordulni nem lehet.

– Hétszázan vannak odabe!

– Vizet, vizet, vizet!

– Segitség!

– Nyissátok ki a kaput s bentről az az üvöltés, mintha egy hang, egy
tüdő, egy ezerfejü szörnyeteg másvilági orditása volna s itt fut a
kurátor, nem ismer embert, istent, fut neki a tüzesőnek s felkapaszkodik
a lángoló csürkapura, mit akar istenem, akkor csak a kapu, mint egy fal
ledül, kidül, rászakad, alatta az ember, uristen, isten, százan a kapun,
nagy embertömeg és egy pillanat alatt felnő, hegy lesz, isten, isten,
mint egy orditó égő máglya egy irtóztató gomoly, emberi boglya s aki
lent is, ég, aki fent is, ég, nagy ég! egy sorra a másik, harmadik,
századik fel a kapunyilás tetejéig s ő felemeli két karját, száját
kitátja s néz s orditani sem bir, a tüdeje lefojtva, lélekzeni sem bir,
atyaisten, nagyisten, isten. Körben emberek, urak, nők táncosok, mind
körbe, bámul és remeg és a hegy ordit, üvölt a hegy, a hegyek
megbődültek. És emberek szaladnak neki az üvöltő tömegnek s tépik,
cibálják, huzzák a kazalt, kettészakitják, darabokba jön ki ember, a
lány, egyre nagyobb a hegy, s már egy lángban ég a csür egy magas,
lobogó, egyenes áldozati láng, föl, föl az égnek, istennek tetsző
áldozati láng, hó rettenetes, segitség, uuu, irgalom, élet.

Ezt te kivántad. Betelt, átkozott, ezt te kivántad, ez a te dolgod. Égj
bele magad!

S megindul, rohan, mintha sulya nem volna a lábának, csak lebeg s ott
van és mellette egy égő legény zuhan le a magasból, magasan lobog a láng
a feltartott karjain. „Sarkodra való vagyok“ kiáltja, lezuhan,
elhallgat, halott. Egy láng utána vonit és üvölt: Megéget a zsir! U u u…
Az emberzsir lánggal ég, büz és irtóztató. Tépik a boglyát, ahogy érik,
a biró vonit „feleségem!“ már fogja a karját, letapodják, odavan. S ő is
ragad, egy kart, belekapaszkodik egy tátogó polipba és huzza, huzza,
hanyatt esik, letérdel. Egy legény esik rá, égett arccal vigyorog, fel
akar állani, nem bir, a lábába egy gyerek kapaszkodott, ennek semmi
baja, szepegve áll odább, iszkol mint egy eb, ép bőrét viszi.

– Szerelmes isten, szerelmes isten… szerelmes isteeeenem.

– Miklós, – sikoltja Margit és ő futva, engedelmesen a szerelmes sziv
isteni engedelmességével pattan vissza. Abban a pillanatban tüzcsóva
röpül körülötte és nád és tüz omlik felülről, s mint disznóperzselés
sistereg az emberi zsir. Ő csak vizet kap, amit dézsaszám öntenek a
tüzbe s átázva tüz előtt, reszketve a hideg szélben, ami vadul csap bele
a parázsba és magasan fölsepri a levegőbe, repiti a csóvát a
szalmafedelü házak felett.

A lány összekulcsolt kézzel áll és remeg, a pap kitárja karját, hogy
átölelje őt, a lány szemérme korlátot vet és ő kitárt karjait a tüz felé
forditja, mint egy kővé vált próféta néz a máglya felé, két karját
magasra emeli, egy égő lány szökik ki a lángokból, hozzá rohan, karjába
veti magát, mintha ezek a karok várnák, hörög s ott hal meg a karjain,
irtóztató, a földre letenni, irtóztató.

– Gyehenna, halálbál, gyehenna, pokol.

És ezt te kivántad, te küldted igy halálra az embert: ez hát a
megváltás, ez a halál!… Óh, ember, őrült… halál…

Ököllel vágja homlokon magát, akkor ujra hallja a sikoltást: Miklós! S
most már nem tilos, átöleli a lányt, aki ájultan omlik reá. Az első
ölelés, az első csók a világ szeme előtt. De ki látja, ki törődik vele.


VI.

Egész éjjel fenn volt az átázott ruhában, ideje sem volt magára
gondolni. S hogy Margit szerelmes reszketéssel kellett hogy elváljon
tőle, nem volt többé, aki reá gondolt volna. A szemében ott maradt az
eltávozó kocsik képe, rajta a fehér lány sötétbe bónyálva, aztán
gépiesen, már mint munkát végezte az imádkozást, imagép lett,
vigasztalást, részvétontó, az isteni dolog közlését prédikáló pap.

Anyja mégis addig könyörgött, járt utána, a szürke hüvös reggelen
hazacipelte, átöltöztette, szárazba rakta, anya, gondos, rettegő,
szegény, mint babakorában. Késő, már köhintett, az arca égett. Egy óra
mulva nyitott szemmel szunditás után fölugrott, se kérés, se parancs,
el, kirohant vissza a tüz helyére.

Még füstölt az üszög, ó irtózat, már csak hat kormos oszlop állt a
helyen, azt el nem hiszi a szem, hogy itt, ennyi ember itt mulatott az
élet bőségében. Mit akar ott a fiatal asszony, a forró hamut turja,
követ, téglát emelget s vág és sikit belőle a szakadatlan zakatolás: jaj
istenem, istenem, jaj istenem, istenem. Egyszerre felsikit: meghaaalt!…
Édes uram, uram, édesuram, uram s felemel egy darab cafatot az ég felé:
ennyije maradt az urából.

Miklós szigoruan nézi. Részvét nélkül. Most már elég. Elég a jaj,
mindennek van határa, emberi idegek többet el nem birnak, egy pillanatig
haraggal néz a jajgatóra, aki száját kitárja és ordit, mint a megszurt
állat. Vén asszonyok veszik körül, vörös szemü vének, sirást fojtó
fekete kis öregek: Erzsi, Erzsi fiam, nyugodj meg, az isten akarata.
Erzsi fiam gyerinnen, gyerinnen Erzsikém, gyere fiam Erzsikém, az
asszony csak feltartja az égre a rongyot, a kék posztódarabot és sikolt,
szótagolatlan üvölt, egy vad és nyers és kitartó állati orditás. Miklós
részvétlen nézi, komolyan nézi: ezt tudtok, átadni magatokat a vonitó
rémületnek, de nem tudtok idejében szeretni.

Szeretni. A szótól megijedt. Szeretni. S csak áll mereven, komoran a
szürke reggelen. Szeretni?!

A csendőrőrmester odalép hozzá, letörli könyeit, a fekete csendőr sir.
Ahogy elcipelik, a fiatal asszony üvöltése még hallik: Meghaaalt,
meghaaaalt s a komor csendőr szeméből köny csorog:

– Be vót zárolva a kapu, – mondja magyarázva. – A csürkaput bezárták,
hogy fizetés nélkül senki be ne menjen, becövekelték, mongyuk. Avót a
baj.

– Maguknak kellett vón vigyázni, – szól vagdalkozva, gyülölködve egy
asszony, aki figyel.

– Nekünk!? – riad fel a csendőr. – Nekünk? Mi Bogdánba vótunk, hogy
lehessen akkor itt vigyázni.

– Mér nem vótak itt. Itt kellett vón lenni s erre Miklós is ráeszmél,
ennek igy kellett vóna lenni.

– Nem kértek ám csendőrt, mert nem akartak napidijat fizetni, mer két
pengőt kellett vón fizetni.

– Nem kellett itt soha csendőr, – vág oda a pörlésre keserüen egy ember.
Egy szótalan, sötét alak, aki behuzott vállal gubaszt, két keze
zsebredugva, sötéten, szomoruan. A biró. Ez védekezik?

Miklós csak nézi őket, az emberek elmultak, az emberek élnek, az emberek
harcolnak. Harc, harc, egyre harc.

Oh ha ezt fel lehetne ésszel érni, mi célja van, hogy emberek meghaltak
s mi, hogy maradtak élők.

– Az isten büntetése, büntet az isten, az isten ujja, – kiabál egy
rekedt hangu férfi s csak egyre ennyit: – az isten ujja, az isten ujja.

– Két asszony gyereket szült, – szól hátul valaki csendes, természetes
hangon s ez rémitőbb. – Mindaketten ott vesztek.

Vadászkalapos, zekés uri társaság jön, urak, a főszolgabiró.

Milyen szép férfi ez a Lázár főbiró. Szép magyar ember. Zsebredugott
kézzel jár, bőrkamásniban, könnyü lépésekkel és szomoru arcot csinál, ez
egy igazi ur. Sajnálja az istenadta parasztokat. Sajnálja, de nem sir,
szeretne ugy tenni, mintha sirna, a lelkében sir, egy pohár friss
pálinka illata árad belőle ha szól, a vonatban hajtotta fel? nem, nini,
az egyik ur oldalán szijon lóg a kis kulacs, abból ivott.

Miklós csak áll, hallgatja a beszédet, a szókat, a kérdést, feleletet,
hogy öntik a szót a parasztok, ontják, az urak hallgatnak. Mi ez?
Segitség? Ha kibeszélődik a dolog? Itt peregnek a szók s a szomszéd
oldalon egyre valami zavaró kopácsolás. De mért kalapálnak ott, mit
zavarják a dolgok sima lefolyását.

Köröskörül sürü embertömeg, hogy meggyültek az urak megjelentére, bent a
nyolc bitó közt kapás emberek forgatják a földön a rongyokat:
ruhafoszlányokat, emberi csontokat kaparnak föl, keresik azokat, akikből
nem találnak meg ennyit sem, felismerhetőt, egy selyemcipellő sarkát,
vagy egy bakacsákó sárgaréz forgóját. Lehet, hogy egyik-másik foszlány a
lányukról, fiókról, testvérükről való, tán mind a háromról van itt, van
ember a határon, akinek ott ne veszett volna valakije?

– Feleségem, lányom, katona fiam ott van…

– Tegnap még négy fiam volt, mára igy maradtam…

A csontosarcu, szikár magyarok, néha megrándul a vonásuk és bekiáltják a
jajjukat, négy szuronyos, kakastollas vitéz megy egy csoportban, szépek
a rémitő falun, a reggeli nap kisütött! Kisütött a felkelő napsugár.
Nyár van, reggel, a madarak csicseregnek a fákon.

– Leégett a gyertya, möggyult oszt a hólyaglámpa. El kell ótani.

– Igen kérem, azt kiabálták, el kell ótani, vót aki aszonta, nem kell
bántani, igen kérem, egy huszár kirántotta a kargyát, hogy minek, azt
nem tudom, de vót amék megfogta a kardot, hogy Feri ne hencegj, igen
kérem akkor möggyult a papir. Én ott vótam kérem, én ott benn vótam a
közepibe. Nem kérem én nem táncoltam csak álltam, mikor mindenki a
kapura szalatt is, én csak álltam. Igen kérem a kaput ki tudták törni,
de ott vótak a lócák, azon felbuktak, egymásra, én is kérem csak ugy
tuttam kijönni, a többieknek a feje tetején, ugy ugrottam le, kérem,
engem a jó isten kisegitett.

Mindenki kimeredt szemmel néz, a beszélő kis csámpás legény szájából
habzik a szó. Ezt tartotta meg az isten, ennyi nép közül.

– Kánya Etus is kijött, – sikoltja egy asszony olyan erővel, torka
szakadtából, – még rákiált az anyja: Ne erre Ettus, ott nem tudsz
kimenni a népektül, az Etus kijött osztán emerre, ü meg ott veszett.

– Maga is itt volt, biró ur?

– Igen kérem.

– Osztán mit látott?

A falu, a nép érzi, hogy a főszolgabiró kérdése tisztesség, a falunak
szól, megbecsülés, a birónak szól, a biró az első személy, csöndre
fogják magukat, beszél a biró.

– Én az urak szálájábul láttam meg a tüzet. Odamentem, vagy tizenötöt
kihuztam. A feleségem már elérte a kezem, már fogtam az ujját, rám
nézett. Akkor letaposták.

– Nincs meg?

– Nincsen kérem. Se ü, se a testvérje. Bizony nincsenek.

Elfordul, nem tud többet szólani, odamegy, kis kendőt vesz elő, a szemét
törli, egy pillanatig csönd.

– Hallatlan könnyelmüség, – szól a főbiró.

– Az igen, az igen, – fut keresztül a fehér köpenyes kis köpcös
járásorvos, – a harag fogja el az embert, ilyen könnyelmüség a halállal
szemben. A magyar faj rendkivül könnyelmü a veszedelmekkel, a halállal
szemben. Az óvatosság és elővigyázat hiányzik a természetéből. Mert
bátor s vakmerő. Németek, franciák közt nem eshetett volna meg ilyen
katasztrófa. Azok nem mentek volna bele a petróleum-lámpával világitott
szalmafedelü állásba táncolni, vagy ha igen, nem szögezték volna be a
kaput. Annál sokkal jobban szeretik az életüket.

– Itt voltak az urak! Nekik nem lett baj! Az uraknak sosincs baj.

Csönd. A főbiró odanéz. Szigoruan néz a vadászkalap alól és csönd lesz.

Távolról kiáltva jön egy hosszu, csontos, tanyai magyar s már messziről
kiált:

– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy!?

Se lát, se hall, be, a tömegen áttör, a közepébe, egyre csak kiált, csak
kiált, egyre csak azt:

– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy?

Az arcok elfordulnak, a népek rámerednek, mindenkinek elszorul a szive,
mintha mindenki felelős volna, mintha minden élő számot adni tartozna a
pusztai legényért.

– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy!?

Még a föld is megrendül a szó alatt s mintha ott alant, a mélyből
feszült füllel lesné minden sziv, hogy itt vagyok. De nincs semmi szó s
a tarisznyás magyar belegázol a zsarátnokba, félre háritja a kapásokat,
lehajlik a pernyébe, s ujra kiált, ujra:

– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy.

Egy halk és éles hang mondja az urak közt:

– Eddig 285 halottja van a katasztrófának.

Egy másik szó ezt szólja:

– Szerencse, hogy a falu is le nem égett.

– Nem égett le, de kiégett, – szól a főbiró s elmegy.

– Bizony ki, bizony ki, – jajgat egy asszony, – halkan kéztördelve. Van
olyan ház, mind odavesztek. A kovács egész családostul, még a
szolgállója is odaveszett. Most rinak a malacok, nincs aki enni adjon
nekik.

Miklós zugó fejjel, kába szivvel a nyüzsgő, lehetetlen benyomások
között. Egy asszony a palástját hozza. Mit akar.

– Tiszteletes ur tessék jönni temetni.

Persze, koporsót szögeznek… az a kalapálás. Rettentő gyászzene.

S már ott is van a földre lerakott koporsók hosszu soránál s csodálatos,
ismerősnek érzi a saját hangját, amint meghallja. Megnyugtatónak, mintha
végre haza jutott volna.

– A mi segedelmünk jöjjön az urtól, aki megtart és igazgat mindeneket.
Ámen.

Akkor megállott. Most gondolat kellene, de nincs fejében gondolat,
szólani kellene, de nincs szivében tisztult érzés:

– Mindenható Isten… születtünk, meghalunk. Születni… lettünk e földön,
amint kél a lepke, születik a virág… meghalunk, ahogy lekaszálják a
mezőt, eltapossuk kézzel a bogárt… Megszoktuk, hogy az emberélet annyi
változatnak, viszontagságnak kitett pályafutás legyen s a végén, mint
éjjeli futótüz egy sirkőben megütközve, kialudjon: isten: egyszer éjjeli
tüzzel oltod el annyi lélektüz kicsiny lángjait… Kialudni, meghalni…
Meghalni s talán örökké semmivé lenni… emberi létezés megszünik… rémitő
visszhangjai a kétségbeesésnek, ebből egy gondolat elég megkeseriteni
életünket…

Igy beszélt lassan, tünődve, csodálkozva, hogy beszél… idegennek érezve,
amit mond… tünődve és elmélázva, beszélve kereste, amit nem talált.

– Itt állunk s nézzük az életet s nem értjük Atya… Folyton csalódás:
hipotézist állitottunk fel s nem sikerült: az élet nem azt adja, amit mi
tőle várunk… Az élet él, valami ismeretlennek tekintett, mégis egész
lényünk által ismertnek érzett törvények szerint… Mintha mesterséggel
kötnénk be szemeinket uram, mintha álmot boritanánk erre a világra,
mintha elbéklyóznánk a szabad gondolatot s a tiszta érzést: isten, te
nyilt életet társz elénk s mi az emberi gondolkozás kezdete óta behunyt
lélekkel megyünk el a te megnyilvánulásod előtt. Te itt vagy a tüzben,
vizben, a földön, a levegőben mindenestől itt vagy minden
mozdulatunkban, az őszintékben és az álnokokban, az igazságban és a
képmutatásban egyformán… De mi nem akarunk meglátni, mi nem akarjuk a te
törvényeidet megismerni… arra is nehezen és sok ezeresztendők után
birtunk rámenni, hogy a testünkön kivüli test: a természet megismerhető,
minden pillanatban nyilatkozó s mindig ugyanazon lefolyását ismerjük: ez
még hátra van isten, igaz isten, hogy az emberi lélekben lefolyó
jelenségeket is ugyanezzel a szemmel nézzük, ugyanezzel a tudományos
egyszerüséggel mérjük le… Halál… halottak tömege… egy perc alatt
elvirágzott életek… Uram, megértjük… ez ugyanaz, mintha a tavasszal
összegyüjtött hernyót csomóstól vetjük a tüzbe… a többi hernyó tovább él
és szaporodik… él: halad azon a fejlődési törvényszerüségen előre, amit
a természet egyetlen és ki nem kerülhető lehetőségnek adott a számukra…
Uram: mi is élünk. Tovább élünk. És kinőjjük magunkból a fájdalmat, a
gátló és nehéz anyagot, amely itt most belénk hullott, testvéreink,
embertársaink halálából… hogy értsem: azért vannak a mesterségesen
csinált formák és képzetek, hogy ez könnyebben segitse elő ezt a
folyamatot?… De mért? mire az? Mért iktassak be fölösleges motivumokat,
mikor az egyenes előrehaladást parancsolja a létezés természetszerüsége…

Megállott, körülnézett, tompa, nehéz arcok dermedtek körülötte a
koporsókra, a szemek könyesek voltak. Összeborzongott, minden csöpp vére
izzott, a foga néha összeverődött. Csak nézte a buta és szomoru arcokat,
szegény állatok, a véreik koporsójánál… Belé villant, hogy a kurátor, a
kurátor a kapu alatt! Ott veszett… Csaknem összeroskadt erre az emlékre,
ami azóta sem villant fel az agyában. Meglátta az anyját, aki nagy
fekete szemeit rámerevitette s kimondhatatlan rettegéssel nézte őt.

Akkor nem jutott eszébe több gondolat, el is feledte mi volt. Azt
mondta:

– Miatyánk, ki vagy a mennyekben.

Az orvos azt mondta az anyjának s ő jól értette:

– Kérem nagyságos asszony, le kell fektetni. Lázas.

Odajött hozzá, csodálatos, a szertartás alatt, nem respektálja a szent
szertartást, csodálatos. Érzi, hogy megfogja a pulzusát, az óráját nézi.
Látja az arcán a megdöbbenést. Azt a savanyu vonást, hogy: na, ennek is
most kell jönni.

– Kérem 39 fokos láz.

Most már ő is érzi. Csodálkozik, hogy azért az emberek mégis magukkal
vannak elfoglalva…

A kapuból még egyszer visszanéz, látni akarja a képet. Ott a falu
közepén az ácsorgó nagy néptömeg. Hát a kurátor ott veszett s a
kurátorné, az bentégett. Hm, hm. A kurátor nem béreli tovább a papföldet
s mi lesz az adóval? És Arday? Hol van Arday?

Minden porcikája külön vitustáncot járt, mig levetkőztették, ugy fázott,
didergett. Jaj de jó volt már ágyba kerülni. Gonoszul gondolta, most
kibujtam… ott kellene robotolni a halottak mellett… ugy látszik olyan
merész prédikációt mondtam, hogy rájöttek, hogy beteg vagyok.

Jaj de jó volna elaludni örökre.

S már aludt. Egyenletes, lihegő lélekzettel.


VII.

Három napig nem tudott magáról. Jeges tömlő volt folyton a tüdeje fölött
s a fején.

Két óránként port kellett beadni, óránként kanalas orvosságot. Az
anyjának elég gond volt pontosan jegyezni az adagolás percét s naponta
háromszor a hőmérőt. Dékányné küldte át a dadát, régi cselédjét, aki
valaha ápolónő volt a kórházban, az ugy végezte a dolgot, oly hivatással
és megelégedéssel, nagyon szeretett ilyen nagy beteget ápolni. Az orvos
minden órában bejött, most ugyis itt volt a faluban éjjel-nappal. Öt
orvos volt itt, a betegek közül már elszállitották, akiket lehetett, a
városba, de sok volt a teljesen összeégett roncs, akin segiteni nem
lehet, csak enyhiteni a fájdalmát.

A kis öreg orvos, a kiborotvált állát kapargatta, napok óta nem volt
ideje magára gondolni s ott üldögélt egy-egy félórát örökös fehérvászon
kabátjában a betegágy mellett.

– Bennégett 262, – mondta, – megsérült 60, kik közül eddig meghalt 24.
Összes halálozás mai napig – nagyobb bizonyosság kedvéért elővett egy
kis noteszt s abban nézte meg: – 286. Ezek közül 238 helybeli, a többi a
környékbeli falvakból való.

Az anya egy-egy pillantást vetett egyre hörgő, fuvó, izzó betegére s
egészen megsemmisülve és némán kuporgott az ágy mellett. Az orvos egyre
jobban sziveskedett, udvariaskodott vele s nyugodt, tárgyilagos hangján
folyton beszélt, bár különben a világ legszótlanabb emberei közé
tartozott.

– Ma már eltemették az utolsó halottat is. Tizenegy óra tájban két
leánytestvért földeltek el egy közös sirba, ez volt az utolsó temetés. A
község képe meglehetősen nyugodt. A boldogtalan emberek már nem
járkálnak az utcán, hanem szépen odahaza maradnak és átadták magukat a
néma kétségbeesésnek, bár ez még sokkal borzasztóbb hatást tesz a
szemlélőre, mint a jajveszéklés. Az utcákon már jóformán csak a szomszéd
községekből érkező látogatók járnak, de ezek is sokkal kevesebben
vannak, mint eddig voltak. Még legtöbben a katasztrófa szinhelyén
csoportosulnak, ahol a pernyével összegyülten megszenesedett emberi
testrészek hevernek. Ezeket a maradványokat most összegyüjtik és a
temetőben elföldelik. Ma délelőtt érkezett meg Dömötör közegészségügyi
felügyelő, akit a belügyminiszter küldött ki ide a helyszinére. Már
jelentette is a miniszternek, hogy a hatósági intézkedések minden
irányban kielégitők. Segélyről és gyógyszerekről gondoskodás történt.

Az anya egyszer sem szólt rá szokott rideg módján, bár sértette;
profánnak találta ezt a rideg, hivatalos modort, de a kis öreges orvos
lényében volt valami rendithetetlen komolyság, az orvos abszolut
tekintélye a betegágy mellett. Ez az isteni félelmetesség, még gondolni
sem lehetett arra, amit tesz, mond, gondol, azt kritikával lehessen
illetni. Különben is az ő lénye valamennyire hasonlitott ehhez: imponált
neki és ez kellett neki, a tudós alapossága és komolysága, széles
látköre, avatatlanok előtt ismeretlen kincsei, a tudomány titkai…

Hirtelen rémülten meredt az ágyra. Miklós nyugodt barna szemeivel rájuk
nézett és mintha még mosoly is lett volna az arcán.

– Ah, már jobban van a mi betegünk! – kiáltott fel vidáman az orvos és
megragadta Miklós kezét.

Az anya, aki ugy érezte, hogy megérinteni sem szabad a betegét, mint
valami törékeny holmit, mindig megrémült az orvos példátlan
egyszerüségétől, ahogy a beteg testet nem tisztelte, most is elijedt. De
az orvos még hangosabban kiáltott, mintha a beteg nagyot hallana.

– Ugy-e jobban, jobban?

– Job-ban, – szólt Miklós.

– Na hát akkor hamar egy kis meleg levest, dadus! az istenért maga nem
ad egy kis meleg levest ami tiszteletesünknek?

Az ápolóné kirohant suhogó szoknyáival szőrpapucsában, bent pedig
egyszerre valami megkönnyebbült édes érzés támadt.

Miklós egyszerre ugy viselte magát, mintha nem is volna beteg.

– Sokat beszélni nem szabad, predikálni még kevésbé. Legfeljebb egész
rövid predikációt, – ugy félóra körül, mire az a sok szó, – tréfált az
orvos és fogta a kalapját.

Az anya jobban megijedt, most hogy elmegy, mint mikor élettelen feküdt a
fia, Miklós megmozdult, hogy kezet nyujtson s erősen kezdett köhögni.

– Á, á, jönnek a jó köhögések végre. No ideje, oldódik a slajm, – mondta
az orvos vidáman és megfogja a pulzust.

Az anya erősen nézte az arcát, de azon nem látott semmit.

– Csak szorgalmasan szedni azt a kanalast, a por most elmaradhat
egyszer. Éjjelre majd bevesszük.

– Irom, doktor ur, – kinálta az anya, szegény, buzgó táblázatát, de az
orvos rá sem nézett. Még egyszer köszönt s elment.

Dékányné jött, Margittal és Jolánnal.

– Kezét csókolom, – köszönt nekik hangosan a tornácon az orvos.

Az anya erősen figyelt, mit mond a betegről, de csak ezt hallotta:

– Vilmos császár táviratozott a mi királyunknak, a következő táviratot
küldte: A rettenetes szerencsétlenség alkalmával, melynek szeretett
Magyarországod egyik községének lakossága legnagyobb részében áldozatul
esett, szükségét érzem annak, hogy neked legbensőbb részvétemet fejezzem
ki. A király a német császár táviratáért meleghangu táviratban mondott
köszönetet.

Most egy kis csönd van, halk beszéd, most, biztosan most mondja meg az
igazat.

A nők bejöttek, bizony fel sem állott, ki sem ment elébük. Mért jönnek
folyton, mindennap, ah… Fagyos arccal fordult feléjük.

– De hiszen már jól van, Manya, Manyus, nézd csak, már semmi baja, –
lármázott Jolánka s kacagva és sirva nézett Miklósra – és látod, te már
ilyen rémségeket gondoltál, te csacsi, csacsi.

Miklós kitágult szemmel nézett az igy csevegő nőre, lányra, aki széles
kalapjában, fekete ruhájában csakugy viritott s barátnőjét átölelve
lengett fölötte.

Eldermedt ahogy ezt a kicsattanó életet nézte s az arcán most először
jelent meg a halál félelme és gondolata: te már miket gondoltál: csacsi,
csacsi… mit: halál! a halál?

– Ugye jól van, jól van, – hajlott elé Jolánka s csókos mosolylyal
csucsoritotta a száját.

– Jól.

– Nézd csak, hisz megszólalt: Jól. Ne olyan ünnepélyesen, nézd csak, ne
olyan tisztelettel, kikérjük magunknak ezt a nagy respektust, ez
gorombaság, – csevegett, csacsogott szokása szerint.

Odahajlott a Margit füléhez, sugta.

– Isten bizony semmi baja. Egész más, mint tegnap volt. Nem veszed
észre. No ugye?

Margit könnyein át mosolygott. Miklós ugy nézett rá, olyan áthatóan,
forróan, olyan kimondhatatlanul.

Dékányné elforditotta a szemét.

– Ki vagy merülve szivem? – szólt Matolcsynéhoz.

Ez nyersen akart felelni, mégis elhallgatta a szót s csak vállat vont,
hogy maga sem tudja.

– Evett valamit?

– Most melegitik a levest.

Csönd volt azután.

Miklós felnézett a levegőbe, még eddig soha életében nem gondolt a
halálra. Komolyan, mint valóságra. Csak az elmulás vágya élt benne,
elalvásul, észrevétlen. De meghalni. Megfagyni. Felbomlani. Atomokra. A
temető borostyánja szijja föl a molekuláit… Most tudta, hogy meg fog
halni… Még ma… Nem volt semmi erő testében, az ujját sem birta
mozditani. A szeme kimeredt: most meg fog halni… És ilyen végzetlenül…

– Hogy aludt az éjjel, – kérdezte halkan Dékányné.

Miklós ezt hallotta, megértette ugy láthatatlanul elmosolyodott. Az
éjjel még aludt, jövő éjjel halott…

Végigremegett.

– Mar-git, – mondta hangosan. Mind azt hitték, nem értik.

– Mi kell fiacskám, – hajolt felé az édesanya.

– Mar-git, – szólt ujra Miklós.

Margit, szegény kislány, összetört virág, fölrezzent, felállott, közel
hajolt.

– Iróasztal… bal fiók… aranybetüs skatulya… – tagolta Miklós a szókat.

– Hogy ott egy skatulya, azt vedd ki.

A kulcsok soká csörömpöltek, mig beletalált. Az anya rémülten nézte,
hogy idegen nő turkál; Dékányné lehajtotta a fejét, sóhajtott.

– Az, az, vedd ki, vedd ki, – mondta Jolán, de ő nem mert hozzányulni.

Margit valami iszonyattal, mintha lopásra kényszeritenék, nyult az
idegen holmihoz.

Odavitte az ágyhoz.

– Gyürü… – szólt Miklós, türelmetlenül intett, hogy siessen már, hisz
látja, nem bir beszélni.

Margit rápillantott, valahogy egy kis affektációnak érezte ezt, szinte
sértette.

Kinyitotta a kicsi dobozt. Két karikagyürü volt benne selyem bélés
között.

– Jegygyürü, – suttogta Jolán.

Mély csönd volt.

– Akarja? – kérdezte halkan, megrettenve vakmerőségétől Miklós.

Margit a kezébe adta. Mind a kettőt.

Miklós megfogta a kezét. Ott fogta. Nem várt ügyességgel vonta fel a
leány ujjára az egyiket; tovább nem birta, a magáét nem.

Jolán idegesen szólt.

– Huzd fel az ujjára, no de huzd fel, hisz nem birja.

Miklósnak ellankadt pillája, felpattant, rádermedt a piros és szőke
leányra, akiről viritott az élet.

– Bi-rom, – mondta s fölhuzta magának.

Lehunyta a szemét, sóhajtott.

– Ha-rag-szik? – kérdezte aztán Margitot.

A lányka elfakadt sirva s elforditotta az arcát, kimondhatatlanul meg
volt hatva.

Miklós fölemelte a kezecskéjét, megcsókolta, akkor beforditotta a fejét
s elaludt.

Vagy egy óra hosszáig aludt. S ők, hárman ott ültek, megzavarodva,
egészen szótlanul. Margit egész idő alatt olyan piros volt, mint soha
még egész életében.

A dadus behozta a levest, intettek neki, tegye le, hallgasson, csönd,
csönd. Ez ruhába csavarta a csücskös csészét, hogy meleg maradjon s
várt.

Margit egyszerre nem birta tovább, felállott és kiment, Jolán utána.

– Boldog vagy? – kérdezte, – ugy-e boldog vagy, milyen jó, istenem,
milyen jó lélek.

Margit hevesen sirt.

Miklós fölnézett, senki se volt mellette, csak Dékányné. Mosolyogva
nézett rá.

– Elmegy?

Dékányné fölijedt ellankadt gondolatai közül. Ránézett Miklósra.

– Én?

– Ardayhoz.

– Ja? – s az asszony kinosan elmosolyodott. – Óh nem.

– Ha szereti, menjen. Menjen csak.

– Szereti… szereti, – mondta csöndesen, leplezetlen őszinteséggel, –
szeret, mert ugy gondolja, szüksége… van rám. A lánya végrendeletet
tett,… hogy a Csehpuszta (ez az ő nevén volt) csak akkor száll az
apjára, ha engem… feleségül vesz… Innen a szerelem…

Miklós összehuzta a szemöldökét. Sértette, bántotta, most nem akart az
emberi önzésről hallani, az emberi dolgokról, most szép és jó és
átszellemült akart lenni.

– Föl akarok kelni, – mondta. – Kimenni a napra.

– Az nem lehet, – suttogta Dékányné.

– Föl akarok kelni! – szólt erélyesen a beteg. Szigoruan és keményen
összevont szemmel.

– Dadus, – szólt Dékányné.

A dada, aki valami ruhát hajtogatott a másik szobában, bejött.

– Fel akar kelni.

– Jó, akkor egy kicsit felöltöztetem.

Mindjárt leguggolt s az ágy alól a papucsot kihuzta.

Bejött az anya és iszonyodva látta, mit csinálnak a fiával. Az fent ül s
öltöztetik. Ridegen és eltaszitóan tiltakozott ellene.

– Ej, micsoda dolog ez, egy beteget megölni. Hogy tudna ő most kimenni.
Feküdj csak le.

Miklós csodálkozva nézett az anyjára, vad láng lobbant meg a
pillantásában, most mindenhez és mindenki máshoz gyöngéd és odaadó volt.

– Édes anyám, börtönőr? – mondta azon az ismeretlen, zörgő hangon.

Az anya le volt sujtva. A sovány, mély barázdás arcán könnyek csorogtak
le, mig kikisérte a fiát.

A lányok a tornác sarkába siettek, mikor megjelent földig érő fekete
esőköpenyében. Rájuk se nézett, a kis kövér dadusra támaszkodott, ment
az utca felé, a napra.

Ott megállott, nekitámaszkodott az oszlopnak, az asszonyok körülvették,
széket hoztak, leültették az iróasztali nagy karosszékébe.

Ökrösszekér ment végig a ház előtt, töpörödött öreg vezette a kis
ökröket, hogy a papot meglátta, megemelte a kalapját, valami csodálatos
felzokogó csuklással szólt oda:

– Édes egy fiaim, ketten vótatok, de senkim se maradt…

Tovább ment, az ingeujjával törülve a szemét. Az asszonyok rémülve
lesték a beteg arcát, milyen hatást tesz rá, rettegtek érte.

De ez fásultan, mereven nézett a szekér után.

Idegen asszonyok, más falubeliek jöttek rémült arccal, előre hajolva.

A templomkeritésnél egy ember állott, öreg, fakó, mindjárt rákiáltott az
idegenbeli nő.

– Testvérem, Farkas Ida él-e még?

Az ember állt, gondolkodott, akkor azt mondta:

– Odalett, hullává lett… Csak a magossarku uj cipőjét leltük meg. Meg
egy darabot a lábából, ott fekszik a közös sirba…

Az idegen asszony a fejére kulcsolta a kezét s rettentő jajszóval ment
végig a falun.

Az asszonyok sürgették a beteget, könyörögtek neki.

– Jöjjön be, Miklóska, jöjjön be. Miklóska, nem magának való ez a hely,
jöjjön be. No Margit, hát szólj neki, ha te szólasz bejön. Ugy-e be
Miklóska.

De Margit nem szólt s Miklós nem mozdult, fáradtan, fásultan nézett,
mintha ez mind nem érdekelné, mintha mindebből szót sem értene.

– Jaj én drága pulyáim, – süvit fel a távolban egy asszony, mert most ez
itt a hang, ez a véletlen sóhaj.

Az előbbi öreg pedig a templomkeritésnél, látva a papot, elindul lassan
feléje. Megáll, kalapja felé int, komolyan megáll.

Hiába intenek neki, hogy menjen innen, elmondja.

– Tiszteletes uram, tessék felvenni engem is, mer má mind felveszik a
népeket. Nevem Kisari Máté, a feleségem, két lányom, meg egy katonafiam
lett oda. A kórházba, a városban haldoklik a testvérem…

Ugy diktálja mint tüzesetnél a kárt, a boglya szénát, hogy idejébe
legyen bejelentve, a kártérités miatt.

– Menjen innen bácsi, menjen most innen, – szól rá Jolán, – beteg most a
tiszteletes ur.

Az ember nem törődik vele.

– Nevem Kisari Máté, feleségem, két lányom, meg a katonafiam – ismétli
monotonul, – mindenki nagy pénzeket kap most, csak én vagyok kitudva.
Nem igazság: feleségem, két lányom, meg a katonafiam minek lett akkor
oda!…

Miklós bágyadtan ül, a nap rásüt beteg arcára, az enyhe délutáni nap,
barna szakállában, ami harmadnaposan verődött ki, vöröses fények
csillannak meg. Köhög, minduntalan köhög.

– Élet, – mondja. – Ez az élet… Nem a szeretet,… hanem ez… és nem a
szeretet…

– Nem? – mondja halkan Margit.

Miklós ezt meghallja. Nem néz rá, fáradt, mosolyog.

Kajánul mosolyog, azt hiszi most végre igazán sikerült… Most jegyezte
el: mikor mindennek vége… lekötötte egy életre, mikor elválnak… szegény
kicsim… legalább megsiratsz, azt hiszed jó voltam…

De nagyon gyönge. Ugy székben viszik be, a dadus, Jolán s Margit.

Hogy ágyba teszik, boldogan ereszti el magát.

– Szeret? – suttogja Margit felé, aki most egész közel van. – Azért
szeret? – rebegi ujra.

Margit merev, nem tudja mit tegyen. Megszánja. Igent int s erre elfakad
sirva.

Miklós ellopja ezt a kint s lehunyja rá a szemét. Aludni. De nem tud.

Dékányné bucsuzik. Nagyon nincs rá szükség. Erre Jolán is, együtt
jöttek.

– Aztán jó lenni, orvosságot bevenni, bizony.

Margit igy szól:

– Én itt maradok.

Szegény kis lány, kis acél lélek, hősi feláldozással itt marad. Ugy nem
tud ápolni, vigasztalni, beteget gyügyögni: de kötelességet érez a feje
fölött s marad, ide kötötte a gyürü.

Éjjel a lámpa mellett ültek ketten, szótlan, a két nő, az egy férfi két
nője. Az anya s a menyasszony.

Azóta nem ébredt fel, s nem tért magához, oly kinos nézni, amint a
szervezet gépiesen dolgozik, fuj, liheg, tüzel. Egyre váltják a jeges
borogatást, az orvosságot beadni szinte lehetetlen, szétfolyik. S alig
köhög, le kell törölni.

Margit ugy mered rá, folyton nézi, ijedt, rémült szivvel. Nem érti, hogy
mit csinál. Mi ez. Mit akar. Mi történt. Hisz nem látszik rajta semmi.
Mért nem akar? Mért nem szedi össze magát.

Elaludni nem bir, csak ül a széken, kemény, egyenes széken félve s a
szüleire gondol, már haza kellett volna menni, a bál miatt maradt.
Szegény kis anyjára gondol, az hogy tudná őt ápolni… nem ugy, mint ez
itt a fiát, csak irja a…

Éjféltájban, ugy látszik, elszunditottak. Valaki megfogta a kezét,
milyen forró… Miklós.

– Jobb igy…

Ráijedt.

– Hogy? Kedves? Mit akar mondani szivem…

– Megmaradok a maga emlékében tisztán, jónak, szépnek, hűnek,
engedelmes, jó kis fiu…

Margit zokogott.

– Ha megtörténik… ha megismer… akkor megtudta volna, hogy rossz vagyok:
gonosz.

– Nem szivem, maga jó. Maga a legjobb a világon, – sirta a kislány.

Miklós konokul megrázta a fejét:

– Nem, én nem vagyok jó: én ember vagyok.

Bejött az anya a neszre, a borogatást készitette.

– Feltegyük fiacskám?

– Minek az?

– Mit mondasz?

– Minek már az?

– Tegyük fel fiam. Feltegyük?

– Jó.

Margit is olyan rémülve nézte. Már ő is leszámolt, tudta, belegyőződött:
minek már az.

Egy óra mulva Miklós felállott.

Letette a lábát a földre és felállt.

Iszonyodva néztek rá, a dadus odafutott s derékon átölelve tartotta.

Felemelte a karját.

– Mi hárman… Mi hárman.

S odanézett baljára, ott állott Jákób, a hosszu szakállu, csillogó
szemü, ravasz öreg zsidó.

– Igen, én régen tudom: te elvesztetted a fetist és te adtad nekünk a
Láthatatlant, ne tagadd!

Jobbjára nézett és ott állott Pál, a másik komoly, konok zsidó, szent
dolgok ügynöke.

– És te csináltad meg az uj üzletet, a szeretettel…

Magába merülten suttogta.

– Te vetitted ki Uram a lélekből a Szeretetet a világra! De ez csak
káprázat… Az élet más…

Akkor az ujját feltartotta és a szoba felé üvöltötte:

– Emberek: figyelmeztetlek benneteket a természet örök törvényeire…

Még beszélni akart, nem birt, végigbukott a földön.

Mire feltették az ágyra, megkezdődött az agónia.

És a két nő sirástalan rémülettel ijedten nézett egymásra, a megszünt
férfiu két idegen asszonya.

Elvégeztetett: de semmi sem tisztáztatott.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |gyerekek dnak |gyerekek tudnak

18 |haliatszik |hallatszik

19 |az vó falu |az alvó falu

19 |vé ét |végét

20 |csaknek sir |csaknem sir

30 |minhta |mintha

41 |hogyn ő |hogy nő

57 |okkal mélyebb |sokkal mélyebb

62 |z a megtérés |ez a megtérés

74 |szakemebereknek |szakembereknek

78 |vészkiá tást |vészkiáltást

78 |k nyujtotta |kinyujtotta

79 |itt megállott.“ |itt megállott.

79 |é etünk |életünk

98 |tekintetétből |tekintetéből

98 |monadnia |mondania

101 |fegadják |fogadják

120 |érzésekkkel |érzésekkel

120 |lly keserü |ily keserü

142 |lelfekhetnének |lefekhetnének

143 |vonják-egy |vonják egy

151 |bejonni |bejönni

153 |kell mennni |kell menni

164 |gyülöleletes |gyülöletes

173 |kisértetetesen |kisértetesen

174 |körülbelul |körülbelül

174 |vérmékséklet |vérmérséklet

182 |akadezó |akadozó

188 |egy fiata |egy fiatal

214 |pláne leh |pláne lehet…

219 |hegy dupla |hogy dupla

223 |ot állott |ott állott

223 |legutóbbb hallott |legutóbb hallott

299 |Egy ék meg a |Egyék meg a

300 |cak egy |csak egy

300 |végrehajhatónak |végrehajthatónak

313 |zemmisiteni |semmisiteni

317 |zavartala nul… félelmes vol… annyifél |zavartalanul… félelmes volt…
annyiféle

319 |kiszőkö |kiszökő

345 |– a fejére |– Tojok a fejére

346 |éle-e még? |él-e még?]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68934 ***