*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68475 ***

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

35. KÖTET

ESZTIKE KISASSZONY PROFESSZORA

Irta

PÁLFFY ALBERT

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1904

[Illustration]

ESZTIKE KISASSZONY PROFESSZORA

REGÉNY

IRTA

PÁLFFY ALBERT

MÁRK LAJOS RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1904

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.




PÁLFFY ALBERT.

1820–1897.

A ki a kilenczvenes évek elején pénzt ment betenni vagy kivenni az «Első
hazai takarékpénztár»-ba, a könyvecske aláírásakor láthatott egy hosszú
csontos kezet kinyúlni érte. Ez volt a Pálffy Albert keze. Magas,
hórihorgas, sovány ember ült a rács mögött, hosszúszárú pipából eregetve
a füstöt, mintha az eresz alatt ülne valahol falun. Hosszúkás arczán
szelidség honolt és üde pirosság, a ránczok közt meg állán csak egy pár
gyér szőrszál jelezte a szakállt. Pálffy Albert volt az egyetlen a
magyar írók közt, a ki élete alkonyán egy nagy rakás pénz közt élt –
mint napibiztos.

A negyvenes évek közepén egy fiatal ember ült fel a Pest felé induló
postakocsira Nagyváradon, a mely városban már akkor ott lapdázik Tisza
Kálmán a Dőry fiúkkal, be nem véve még fiúsorba a kicsike Szilágyi
Dezsőt.

Egy napon ezek is meg fognak érkezni, de még előbb sok mindennek kell
ott történnie, a mihez a postakocsin induló ifjúnak némi köze lesz, a ki
pályát törni megy Pestre, ládájában egy csomag kéziratot tartogatva,
melynek czímlapjára fel van írva a «_Magyar millionér_». Regény. Írta
Pálffy Albert.

Ő maga ugyan nem millionér, bár meglehetős szellemi tőkével indul. A
millionér Jókai Mór, a kivel versenyre kell majd szállnia, már ott van a
maga helyén és növekszik. A «_Magyar millionér_», utána csakhamar a
«_Fekete könyv_» megjelenik, érdekeltséget kelt az írói körökben és a
közönségben.

– Új talentum jött – szállong az örömhír a Csigánál, a Fillingerben, a
Komlóban és a Pilvax kávéházban. Az írók sietnek őt maguk közé venni.
Még nem oly hidegek, minők egy félszázad mulva lesznek. Petőfi
barátságot köt vele, Vörösmarty biztatja. Pedig épenséggel nem a szükség
embere. Egész sor kiváló regényíró dolgozik. Jósika Abaffyja már
megjelent, Eötvös «_Falu jegyző_»-jét pietással forgatják, mint a
Bibliát. Jókai viruló talentuma egyre jobban kibontakozik, Kemény
Zsigmondnak regényei valóságos vérévé válnak a közönségnek, kiirogatják
a Stammbuch-okba.

Ily környezetben nem érhette el Pálffy azt a sikert, a melyet óhajtott,
abba is hagyta a regényirást s a szabadságharcz alatt mint a «_Martius
tizenötödiké_»-nek szerkesztője gyorsan elérte a nagy népszerűséget.
Eleven, szines, sőt néhol a humor aranyával behullatott politikai
czikkei behatnak a legszélesebb rétegekbe, nevének szárnya támad.

Az önkényuralom alatt ő is ki volt csukva az országból, Budweisba
internálva. Ez volt akkor a jelesek kitüntetése. Budweis pro literis
artibus. Midőn visszabocsájtották, a kiegyezés egyik legerősebb
védelmezője lett megizmosodott tollával az «Esti Lapokban». Bár a
lapirás már ekkor nagy lendületet vett, mégis ő volt a legügyesebb
hirlapiró, persze nem a mai értelemben. Hiszen kora tavaszkor a barka is
virágszámba megy.

Az eszme azonban, melyet szolgált, népszerűtlen volt, nagy népszerűségét
tehát lassanként elköltötte a jó ügy védelmében, de a mennyire
elhidegedett tőle a közönség, ép annyira elhidegedett ő is a politikától
s élete utolsó szakában hetvenedik éve felé visszatér régi szerelméhez,
a regényiráshoz, mint mikor a fa tél elején virágzik ki másodszor.
Vélned, hogy ebből nem lesz már izes gyümölcs. Pálffy csodálatos módon
ráczáfolt erre a tapasztalatra és szinte hihetetlen termékenységgel irta
meg regényeinek egy egész sorozatát, részint a történelemből, részint a
forradalom előtti társadalomból, nyujtva csupa kedves, vonzó
olvasmányokat, melyeket az anyák bátran adhattak serdülő leányaik
kezébe. Ezek közül választottuk ki «_Esztike kisasszony professzorá_»-t,
mely a jelenkorból vett meséjével az iró összes kellemes tulajdonságait
feltünteti.

Gyulai Pálnak kedvencz irója volt, Beöthy Zsolt pedig következőképen
jellemzi: «leleményes, de nem képzelgő meséit jó helyzetekkel s
érdekesen szövi; az élet apró jelenségeinek megfigyelésére kitünő szeme
van, mely azonban már a lélek mélyébe nem igen hat, olykor igen
tartózkodó módon a humora is felcsillámlik. Némi távolságból beszél
közönségével a világ egy okos, nyugodt szemlélőjének fensőségével.»

Csöndes igénytelen öreg úr volt, ki alig mutatkozott másutt, mint az
irodalmi társaságok ülésein és lakomáin. De ott is alig lehetett szavát
venni, ritkán melegedett meg, hallgatagságát csak az ajkai körül elömlő
kissé gunyoros mosoly enyhítette.

Egyszerü typusa volt a magyar régi nemes embernek, a ki nem tudott se
bohéme lenni, se stréber. Minden hühó és hivalkodás nélkül futotta meg
hasznos pályáját. A milyen zaj nélkül hozta be pályája szinhelyére
Nagyváradról 1844-ben egy postakocsi épen olyan csendesen, minden
nagyobb feltünés nélkül vitte ki a szinhelyről 1897-ben egy halottas
kocsi.

_Mikszáth Kálmán._






ESZTIKE KISASSZONY PROFESSZORA

_Első kiadása megjelent 1884-ben._




ELSŐ RÉSZ.


I.

(A család eredete, viszontagsága és felvirágzása.)

Pestmegyében sok nagy község van. Nem mondom melyik? mert a mai kutató
és történetbuvár világban még felforgathatná valaki a helybeli levéltárt
s ki tudja, minő bonyodalmas pört indíthatna azok ellen, kik jelenben
rég feledve a multakat, dúsgazdagon aratják gyümölcsét annak, a mit az
elődök nagy fáradsággal s tán nem mindig tiszta maggal vetettek.

A török világ végén Dorozsmay Tóbiás uram, mint biró, kormányozta a
várost, míg egyszer elkésvén az adófizetéssel, a temesvári basa karóba
huzatta s kínos halállal múlt ki a világból a hazáért.

A Rákóczi mozgalmak alatt Dorozsmay Bálint a fölkelt ráczok ellen vezeté
a község fegyvereseit, küzdött vitézül s ott hagyta fehérlő csontjait a
mezőn, hol ma Szabadka külső tanyái virágoznak.

1760-ban Dorozsmay Lukács urat a község szenátorrá választotta. Ezen
díszes hivatalában mindjárt az első évben haszonbérbe vett a várostól
egy 3600 holdas pusztát s miután a haszonbért a hivatallal járó
kiváltság folytán soha sem fizette, 40 év multán történt halálával soha
senki sem kételkedett, hogy ama birtok a Dorozsmay-család ősi tulajdona
s abban az utódokat háborgatni nem szabad.

Következett Dorozsmay László. Ez mindig künn lakott a tanyán és soha
senki hírét sem hallotta, míg 1809-ben történt halálakor tiszteletes
uram két teljes óráig tartó bucsuztatóban annyi épületes dolgot beszélt
a megholtnak jámbor, istenfélő és vallásos életéről, bő tudományáról,
pazar adakozásairól s a város és a haza iránt tanusított hűségéről, hogy
a hallgatók csak ekkor, igen későn, tudták meg, mily jeles és nevezetes
férfiut temettek el benne!

[Illustration: Dorozsmay Tóbiás kínos halállal mult ki.]

Annál többet beszéltek örököséről, Dorozsmay Sándorról, a ki Pestre
tette át lakását s úgy költött, mintha annyi jövedelme volna, mennyit
birtoka megért. Nem tarthatott sokáig e víg élet s ő volt egyike a
legelsőknek, kik az ujonnan behozott csődtörvény kérlelhetlen
kelepczéjébe estek s mindenét elvesztvén, épen a legalkalmasabb időben
meghalt.

Azonban volt fia, Kálmán (mert mindinkább divatosabb keresztnevek jöttek
a családba). De már ezen Dorozsmay-ivadék csak 300 hold földet s derék
földszinti házat menthetett meg az özönvízből s csakis anyai jus czímén.

Ez épen elég volt arra, hogy Kálmán úr valamibe kezdhessen. Ő pedig a jó
üzletek közül a legjövedelmezőbbet választotta. Elvett feleségül egy
özvegy asszonyt, a kinek első férje remekül értette a házi takarékos
életet s mellé még a pogány uzsorát, s halálakor mindenét hű nejére
hagyta.

Kálmán úr, mondták, boldogul élt feleségével, a ki igazán hű és jó
asszony volt, de miután az Úristen is főleg a jókat szereti, hát idő
előtt magához szólította.

A bús özvegy 55 éves volt és sok hiábavaló erőködés után abban talált
vigasztalást, hogy újra házasodott, megnyervén szívét egy hajadonnak, a
ki nála épen 35 évvel fiatalabb volt.

Időközben behozták a mostani pogány adókat, Kálmán úr azon előlátással
bírt, hogy vevőt keresett első nejétől öröklött birtokára, s találván,
földjét eladta.

Épen Pesten volt, hogy a birtok árát fölvegye, a midőn levelet kap
hazulról azon örvendetes hírrel, hogy neje egy kis gyönge lánykával
ajándékozta meg.

Ő ugyan fiút várt, de hiszen az oly házaspár, a ki ily sikerrel kezdi
pályáját, bizton számíthat, hogy folytatása következik.

Felsöpörte tehát az eladott jószág árát, mintegy 80,000 forintot és
sietett haza megtartani a keresztelési lakomát.

Ámde kétségbeejtő szomorúságra érkezék. A fiatal anya a legaggasztóbb
kórjelek mellett már eszméletét is elveszté. Többé meg sem ismeré
hazaérkezett férjét s virradat előtt meghalt.

Tudjuk, hogy a szerencsétlenség soha sem jár egyedül. A temetést követő
éjjel álarczos, vagy legalább feketére mázolt képű rablók törtek be a
házba s miután a cselédeket megkötötték, megkínozták, az öreg urat
agyonverték, mindent a mi a háznál pénz vagy pénzérték volt, elhordtak.
A vármegye mai napig kurrentáltatja a gonosztevőket.

Tehát a Dorozsmay-család idősb ága egy kis lánykára olvadt le; ez pedig
szegényecske volt, mert az eladott birtok árából zsiványok töltözgettek
s nem maradt más, mint a ház és a 300 hold föld, melyről fönnebb
beszéltünk.

Mondtuk, a család idősb ága, mert ismertek a városban egy Dorozsmay
Tihamér nevű diákocskát is, a ki vérszerinti rokonságot tartott a gazdag
családdal s ezen jogon eljárt a házhoz és sokat játszott a kis árva
lánynyal, Verona hugával.

Ez pedig szépen nevekedett. A városi tanács szerzett mellé egy jó
erkölcsű komámasszonyt; a háznak szebb részét bérbe adták, a 300 hold
szántóföld megtermé a kenyeret, a tehenecske adott tejet, vajat s még
téli vagy nyári ruhára, sőt iskolapénzre is maradt valami.

Mikor aztán Verona kisasszony huszadik évét elérte, a diákocskából pedig
szemes és agyafurt ügyvéd lett, kettecskén azon eredeti gondolatra
jöttek, hogy ők bizony összeházasodnak.

1861-et írtak azon esztendőben. Akadály nem levén, illő szertartással
ment végbe az esküvő, s arra tisztességes időben a keresztelő is
bekövetkezett.

Ekkor azonban rendkívüli eset, csodálatos véletlen adta elé magát, mely
a különben is boldog házaspár számára új és dicsőséges láthatárt nyitott
fel.

Ápril havának közepe volt; épen vége szakadt a húsvéti ünnepeknek, a
midőn egy délután Tihamér ügyvéd olvasni valót keresgélt a megholt öreg
úrnak porlepte könyvszekrényében; a már fellábadozott menyecske pedig
édes anyai örömök közt fürösztgeté a kis Esztikét.

Az öreg úrnak (a kit a rablók vertek agyon) szokása volt minden régi
könyvet, elhasznált kalendáriumot, a házalóktól árult röpiratokat
rakásra gyűjteni. Az ügyvéd is gyarapította az irodalom eféle kincseit
és csomagostól őrizte az 1848 és 1849.-iki politikai elmefuttatásokat.
Ezekhez járultak az 1861.-iki kis revoluczió sajtóterményei, mint
halvány folytatása a régi nagy időknek.

Ezen régibb nyomtatvány-csomók között keresgélt olvasni valót (miután
replikáit bevégezte), s egyiket a másik után félre vetve, egyszerre egy
– alig nehány lapból álló nyomtatvány kerül kezébe. A könyvecske mai
napon már alig ismert goromba, félig itatós papirra volt nyomtatva. Még
borítékba sem volt fűzve, csak a sarkán megerősítve vörös
papir-szalaggal.

Oda veté szemét igen közönyösen, de a mint a czímlapot megpillantá, majd
jéggé vált szíve a szörnyű meglepetés miatt.

A czím magyarul s utána mindjárt németül így hangzott:

«Betéti könyvecske a Pestmegye pártfogása alatt alakult első hazai
takarékpénztártól.»

Fordít és mit lát?

Legelőször nyomtatva «a betevő neve», azonban semmi név sem következett,
hanem mint gyakran előfordul, név helyett valamely betű vagy általános
kifejezés. Ezen könyvön ez állott:

«Leányom hozománya.»

Következett a kelet napja: 1841 február 13.-ika.

Végre az összeg:

«Betett: betűkkel kiírva: Nyolczvan ezer forint; számokkal: 80,000 frt.»

Mintha lőporral vetették volna fel, úgy ugrott elé székéről s oda tartá
felesége szeme elé a csodálatos módon feltalált kincset. Verona asszony
egy darabig bámulva néz, nem érti, mit kell látnia? míg végre megszúrja
szemét az óriási összegnek rőfhosszú alakja s arra félájultan rogyik
férjének kitárt karjaiba.

Szerencsére csak perczekig tartott e lázas állapot, különben a kis
Esztike, kiről a meglepetés első perczében megfeledkeztek, aligha be nem
ful a fürdővízbe, s vele együtt ezen történetnek egész hosszasága.

– Igazságos egek! – kiálta a nő, – ez azon pénz, melyet édes atyám az
eladott birtokért kapott: betette a takarékpénztárba, s mi mindnyájan
azt hittük, hogy a tolvajok elrabolták!

– Úgy kell lenni, – felelé a férj. – Első örömében, hogy leánya
született, «leányom hozománya» czímen iratta be. Szerencsésen haza is
hozta a könyvecskét, de a zsiványok, kik pénzt kutattak, félrevetették
az értéktelennek látszó nyomtatványt, vagy nagyon jól tudták, hogy azt
pénzzé tenni annyi, mint magukat gyanúba keverni, s nyakukat a hóhér
bárdja alá nyujtani. Később kipusztulván az egész család, a cselédek oda
dobták a könyvek közé s húsz esztendeje mult, hogy senki észre nem
vette!

– És most mi kivehetjük az egész 80,000 forintot!

– Micsoda? 80,000 forintot! Hát a husz évi kamat?

– Igazad van; az is tehet nehány ezer forintot.

– Nehány ezer forintot? Jer csak ide, mindjárt kiszámítom neked s
bámulni fogsz, mily roppant tőkét tartok kezemben. Ennél könnyebb,
egyszerűbb s mégis biztosabb számvetés nincs a világon. Lásd a könyv
tábláján a kamatszámítást, évről-évre. Most pedig figyelj: 100 forint
húsz év mulva kamattal és kamatkamatjával felszaporodik 265 forint 71
krajczárra. De beszéljünk csak forintokról. Tehát ezen arányban 1000
forint értéke húsz esztendő mulva 2650 forintra rúg. Minthogy pedig itt
80,000 forintról van szó, sokszorozzuk, vagy mint most tanítják az
iskolában, szorozzuk a 2650 forintot 80-nal s kijő belőle nem több, nem
kevesebb, mint 215,000 forint!

– Ez lehetlen.

– Kedvesem ez oly bizonyos, mint kétszer kettő négy. Nem én, hanem maga
a nekünk adós intézet mondja, hirdeti és előre kiszámítja.

– És ezen irtóztató összeget egyszerre kiadják?

– Boldognak, boldogtalannak, a ki e könyvet elémutatja.

– Ki fogjuk venni?

– Holnap hajnalban vasutra ülünk, nyolcz óra előtt Pestre érkezünk.
Kilenczkor belépünk az intézetnek kivételi pénztárába s ott, ha sokan is
lesznek, egy óra alatt ránk kerül a sor, kifizetik szó nélkül az egész
összeget s még azt sem várják, hogy a húsz évi pontos és lelkiismeretes
kezelésért köszönetet mondjunk.

– És mit csinálunk annyi pénzzel?

– Jaj, kedvesem, ez már más, nehezebb kérdés. Egyelőre azt mondom;
tulajdonkép csak tanácslom: vegyük fel a 215,000 forintot; tartsunk meg
belőle 15,000 forintot, a 200,000 forintot pedig tegyük vissza a te
nevedre, mert e vagyon a tied.

– A mienk, édes barátom.

– Mondtam: a tied. Majd kezdünk valamit, és én igérem neked, hogy oly
vállalatok után nézek, mikben veszteség nem érhet, nyereségre pedig
biztos kilátásunk lehet.

– Ezt egészen rád bizom. Pénz dolgában eddig is te határoztál; úgy lesz
ezután is, mert föltétlenül bizom eszedben és ügyességedben. Holnap
utazunk?

– Holnap és többé e sárfészekbe vissza sem jövünk.

– A fővárosban fogunk lakni?

– Hol másutt lehetne ily pompás tőkét kezelni és gyarapítani? Készülj
még ma útra. Esztikét jól ellásd mindennel, mert az idő változó ápril
havában. Ha pedig megtelepedtünk, akkor látod meg, mi lakik a te falusi
prókátorodnak agyvelejében!

– Oh Tihamér, én egészen rád bizom életemet és vagyonomat. De fogsz-e
engem ezután is szeretni, ha egyszerre ily gazdagok lettünk?

– Asszonyi dőre beszéd, Veronám. Meglátod, hogy vén korunkban, a midőn
gyermekeink is felnőttek és szárnyra bocsátjuk őket, azt fogod mondani:
az én Tihamérom a legjobb férj a világon, én pedig a legboldogabb
asszony vagyok.

És valóban igen csekély s a pesti férjeknél szokásban levő kivételecskék
be nem számításával, igéretét szentül megtartotta.

Eleinte szerény lakást fogadtak a külvárosban, csinos kis kerttel, hol
Esztike kedve szerint játszhatott. Innen indította meg Tihamér
vállalatait, nem tűzzel, nyugtalansággal vagy elhamarkodva; hanem várt,
míg kedvező alkalmak mutatkoztak. Sas szemmel nézett a jövőbe s néha oly
vásárlásokat tett, mikre a szomszédok vállukat vonogatták. De midőn
beütött az 1869.-iki arany korszak, már akkor lázas ingerültséggel
vagyonát tízszeresen meghaladó szédelgési üzletekbe bocsátkozott.

Hanem a természet finom szaglású orral, ösztönnel, sejtelemmel és
elővigyázattal áldotta meg. Azért, a hol kész nyereséget látott, nem
vágyott többre, a bizonytalanra, hanem igyekezett jókor kimenekedni
bonyodalmaiból.

Így történt, hogy az 1873.-iki iszonyú romlás esztendejében az ő kövér
báránykája már szép száraz gyepen legelhetett. Tudjuk, hogy azok, a kik
nem hittek az ezer egy éjbe való idők tartósságában, hanem jó korán
visszavonultak, dúsgazdag emberré váltak, a kiknél pedig a képtelenül
magas áron vett papirok, mint utolsó kézen maradtak, kivétel nélkül
koldusbotra jutottak.

Ebből következett, hogy ezen általános romlás perczében azok, kik nagy
pénzösszeggel rendelkezhettek, kényük szerint válogathattak a szebb
jövőt igérő vállalatokban, s a legbiztosabb értéket nevetséges olcsó
áron összevásárolhatták. Tehát egy csapással két bő szüret egymásután!

Mindez oly szerencsével, vagy engedjük meg, kitünő számítással ment
végbe, hogy 1874 közepén, a mint Tihamér fölkelt könyve mellől, büszke
önérzettel mondhatta: «Uram! öt talentumot adtál nekem, ime, még egyszer
annyit nyertem hozzá». Csakhogy ez pusztán ártatlan evangeliumi idézet;
mert a valóságban az eredeti tőkének tízszeres, néha húszszoros
megforgatása után oly érték feküdt a Dorozsmay házban, hogy bátran
lehetett volna négy teljes millióról beszélnie.

Most már itt volt az idő, megpihenni a szerzett financziális koszorúkon.
A kis Esztike már 13 éves volt s dúsgazdag. Tihamér egy este igen jó
kedvben levén, tréfából azt mondta nejének: «No, ha úgy rendelte volna a
sors, hogy hamarjában elhaljak, legalább azon öntudattal szállok sírba,
hogy nem haltok meg éhen».

Csakhogy soha sem okos beszéd az, a halállal tréfálni; mert a négyszer
milliomos férfi mindjárt másnap erős lázzal és bódító fejfájással ébredt
fel.

Aggódó neje azonnal három doktort hivatott tanácskozmányra. Mind a három
házbirtokos s tán egyetemi tanár, kik megtapintván a beteg üterét,
megkopogtatván mellét, hévmérőt tettek hóna alá.

Az első megcsóválá fejét.

A második azt mondá: hm, hm.

A harmadik, többi kollegáinak nevében is, gondolá: ha ez meggyógyúl,
szép honorarium üti markunkat, ha meghal, nem tehetünk róla: de akkor is
csepeg, ha nem csorog is, valami.

Írtak cseppeket és porokat, mire a beteg jobban lett. Ebédre fel akart
kelni, de visszahanyatlott ágyába, honnan többé föl sem kelt. Nyolcz nap
mulva terítőn, tíz nap mulva Harasztoson, legújabban szerzett birtokán
hallgatott egy óriási gránitkő alatt.

Ekkor már a család a Nádor-utcza felső végén épült saját házban lakott.
Az özvegy viselte híven a gyászt, gyermeke nevelésére sok gondot
fordított, semmi költséget nem kimélt. De legtöbbet használt a természet
ajándéka, mert Esztike kisasszony minden jót és szépet, a mit hallott,
megtanult s a mit látott, emlékezetébe véste.

S miután a Dorozsmay-család soha sem volt czégszerű üzlet s míg az apa
élt, elébb ügyvéd, később mint ház- és földbirtokos, végre mint gazdag
tőkepénzes szerepelt, az özvegy lassanként azt vette észre, hogy
leányával együtt a fővárosnak igen előkelő osztályához tartozik.

Még a pesti mágnás fiúk körében is megpendítették az eszmét, hogy
valóságos gyávaság volna ezt a négy millióval felszerelt örökösnőt
valami lateiner gavallér zsákmányára bocsátani.

Alkalmasint ezen korszakból származik, hogy a Dorozsmay-család érdekes
genealogiája a magasabb körökben is ismeretes lőn. Mert nagyon sok
hetyke báró van ma, kinek ősapja még pohánkát evett Liptóban, a midőn
egy Dorozsmayt 225 évvel ezelőtt már karóba húzatott a török!

Voltak, kik idősb emberektől hallották, mily elegáns ember volt
Dorozsmay Sándor, milyen pompás ebédeket adott, mennyit vesztett
hidegvérrel a kártyán s ha végre tönkre jutott, az nem vétek, csak
szerencsétlenség, a mi már grófon is megesett, nem egyszer.

Ki csodálhatja tehát, hogy nem volt a városban jótékony bazár, tombola,
jelmezes caroussel, a hol Dorozsmayné ő nagysága hiányzott volna.

Esztike még csak 14 éves volt, de az így ünnepelt özvegy néha remélé,
néha félt tőle, hogy leánykájából ma-holnap grófné lesz!


II.

(A kastély és vendégei.)

Harasztoson vagyunk, Dorozsmayné birtokán, mely Pestmegye északkeleti
részén fekszik.

Épen reggelire terítettek s az özvegy szokása szerint körülnézett, hogy
minden rendén legyen. Itt nem tartottak fényes házat, bár a kastély elég
nagy és ízléssel emelt épület. Vendégek mindig voltak, mindenki úgy
mulatott, mint neki tetszett.

Egyszerre az udvar felől könnyű léptek közelednek és Esztike kisasszony
kezén fogva vezet egy idegen fiatal embert, a kit a háznál eddig senki
sem látott. A gouvernante, névszerint madame Escabrotte, kétségbeesett
arczot mutatott, a mi jelenté, hogy az önfejű kis leány megint nem
hallgatott intésére s alkalmasint oly valamit cselekedett, a miért ő a
felelősséget magára nem vállalja.

– Drága mamám, kegyes engedelmeddel vendéget hoztam. Még pedig olyat, a
ki két fontos oknál fogva joggal bir vendégszeretetünket igénybe venni.

– Örülök, – felelt az özvegy elég udvariasan, de mégis mintha azt
értette volna alatta: mért nem mondod mindjárt a nevét is?

– Ezen úr, mamám, a most épülő hatvan-szolnoki vasut főmérnöke
vidékünkön. Ő tőle függ, kapunk-e állomást Harasztoson? Ha pedig
megharagítjuk, egyenesen a mama virágos kertjének hozza a vonalat s
akkor a mozdony füttyétől nem lesz sem éjünk, sem nappalunk.

Az özvegy nevette leánya beszédét. Még csak csacska kis gyermek volt,
kinek sok szabad, s a kinek még minden jól illik.

– Kérem Esztike, – szólt az idegen a nélkül, hogy a kisasszony czímet
használná, – mutasson be komolyabban.

– Mamám, a vidéken azt mondják, mindenfelé imádják ezen urat, tenyerükön
hordják, tejbe-vajba fürösztik. A mi a másik okot illeti. Nagyapámnak
volt egy unokaöcscse. Van szerencsém drága jó mamámnak Dorozsmay Róbert
urat, itt a mezőn feltalált igazi rokonunkat bemutatni.

– Ah? ez már más. Dorozsmay Róbert? de ha nem csalódom, ily nevű fiúról
nem ma hallok valamit először. Isten hozott öcsém, jer öleld meg
nénédet, s tekintsd e házat mindenkor biztos otthonodnak.

– Köszönöm, mamám, – felelt Esztike, a kitől ma bajos volt szóhoz jutni
s gyönyörködve nézé, mint fog kezet édes anyja az új rokonnal, s mint
csókolja meg homlokát atyafiságos bizalommal.

Alig kezdődött meg az ismeretség, vagy inkább a vérszerinti rokonság
elfogadása, im más oldalról is előlép egy férfi, kinek külsőjéből a
született nagy úr húsz mérföldnyi távolból is kilátszik.

Gróf Bendeffy Arthur, a kastélynak ez időszerinti vendége.

Ő méltósága közel járt a harmincz éves korhoz, rövid nyakú, kövérségre
hajlandó s nem kellemetlen arczú. Szemüveget viselt, szakálát középen,
angolosan kiborotválta, szélről pedig két lefüggő szárnyra bocsátotta,
egész valóján a büszkeség félreismerhetlen jelei rajzolódtak ki. A
büszkeség még megjárta volna, de e szenvedély nála régóta sértő gőggé,
mindenkit megvető dölyfösséggé fajult.

– Asszonyom, – szólt szertartásos meghajlással, – azt hiszem vendégek
közelednek. Szobám ablakából láttam, hogy dél felől uri fogat közeledik.
Ez nem lehet más, mint Bogfalváról a herczegnő, a ki az új szomszédság
jogán látogatni jő nagyságodat.

– Herczegnő! – felelé az özvegy. – Lakik itt a mi vidékünkön herczegnő?

– Oh, én ismerem a herczegnő életének regényét. Évekkel ezelőtt
Hohenmark herczeg, mint huszárkapitány, nőül vette Bogfalvy Dénes
táblabiró leányát, Matild kisasszonyt. Vagy ha nem is a kisasszonyt,
bizonyára azon 1500 hold földet, mely az örökösnőre nézett. Azóta a
kapitányból tábornok, altábornagy lett, végre mint táborszernagy
nyugalomba lépett. Ekkor pedig, a rendes szokás ellenére, nemsokára
meghalt Bécsben, vagy Gráczban, az özvegy pedig visszakerült az apai
kuriába s valószinűleg jő kedves ismeretséget szerezni.

És csakugyan így történt. Nehány percz mulva a kastély főbejárata elé
egy igen csinos, de tán nem eléggé herczegies fogat érkezik, melyről egy
idősb s egy fiatal nő lépett le s bemutatta magát mint szomszéd
birtokosnét s leányát, Louise-t.

Dorozsmayné már régen túl volt azon, hogy bármely hangzatos czímtől
megijedjen, kifogástalan szivességgel fogadá a látogatókat s mindnyájan
a balra nyiló szalonba léptek.

Itt helyet foglalván, bemutatá a ház asszonya saját leányát, még két más
vendégét, nem feledkezvén meg Dorozsmay Róbert mérnökről sem, mint a ház
közel rokonáról.

Arthur grófról nem szólott, mert könnyű volt észrevenni, hogy régen
ismerősök.

A herczegnők lekötelező kegyességgel mosolyogtak s annyira értették a
rangjokhoz illő szíves leereszkedés mesterségét, hogy még a mérnök
jelenlétét is tudomásul vették.

Ellenben Arthur gróf tulajdonkép csak most pillantá meg, hogy «pogányok
jöttenek a te öröködbe», s midőn meghallotta az idegennek fenyegetőleg
hangzó nevét, összes művészetébe került, hogy megvető mosolyát
elpalástolja.

A látogatás csak a bevett szokás szerinti perczekig tartott. Hogy mi fog
ebből kifejlődni? attól függött, minő kedvvel és előzékenységgel siet a
ház asszonya a látogatást viszonozni?

[Illustration: A fogatból egy idősb s egy fiatal nő lépett le.]

Mert a herczegnő leánya, Louise, régen szemébe tűnt már a harmincz éves
házasulónak. Igazi pompás leány volt; feje, válla, melle, dereka, karjai
szakadatlan rendszere volt a gömbölyűségeknek; egész valója érzékszédítő
s gyönyörre ingerlő női báj, kellem és teltség. Lehetett már közel
huszonegy éves, de igazi, valódi, kétségtelen herczegnő, kinek messze
terjedő rokonságai voltak Ausztriában, Németországban, s mint ilyen
családoknál gyakran előfordul, okmányilag bebizonyítható vérbeli
összeköttetés még uralkodó-házakkal is.

Igaz, hogy a herczegi dicsőséget a vékony nyugdíjon kívül csak a
bogfalvi 1500 hold támogatta. De hiszen a világon semmi sem tökéletes. A
bogfalvi család jó nemesi család volt ugyan, de tagjai közül senki még
alispánságig sem vitte a megyében. De hiába, ezt a keserűséget el
kellett nyelni a herczegi czím édességei között.

Ezekből könnyű megérteni, ki volt és mit keresett Arthur gróf a
Dorozsmay háznál?

Telve adóssággal, fölséges nyerőszám leendett bezsebelni a Dorozsmay
örökösnő négy millióját; de el kellett nyelni hozzá a közép nemesi
származást. És még ha minden rögtönében megtörténhetnék! Ámde Esztike
három teljes év előtt még férjhez mehető leány sem lesz; míg Louise
herczegnő bájai készen várják az élvsóvárt, hoz a házhoz herczegi
koronát, de csak a bogfalvi csekély jelentékkel biró
komposszesszorátust.

Egy hét sem telt bele s a legzajosabb élet indult meg Harasztoson. Az
özvegy visszaadta a látogatást Bogfalván; arra közvetlenül következett a
meghivás s ebből az ünnepélyeknek egész sora.

Mindenki boldog, elégedett volt, sehol legcsekélyebb felhő sem
mutatkozott. Arthur gróf fülig fürdött a herczegi ismeretség kábító
illattengerében s Louise herczegnő az iránta mutatott hódolatot úgy
fogadta, mint természetes és magától érthető kötelességet.

Dorozsmay Róbert, alig virradt, már dolgai után látott. Nénje gyorslábú
paripát rendelt szolgálatára, reggelijét külön kocsival küldte ki, csak
azt követelte, hogy este hat órakor, az ebéd szokott idején mindenki
jelen legyen. Látszott ebből, hogy az özvegy úgy tekinti őt, mint a
házhoz tartozót, s vigyázott nehogy közte s a társaság más tagjai között
a cselédek különbséget tegyenek.

Arthur grófot e körülmény nyugtalanítani kezdé. Mert megszokta már azon
gondolatot, hogy Louise herczegnőnek udvarol, a négy millióval biró
Esztikét pedig három év mulva nőül veszi. Most pedig egy alkalmatlanul
tolakodó unokaöcs ront közbe, épen mint a regényekben. Ez is felhő volt
ő méltósága láthatárán, mely esetleg viharral is fenyegetőzhetett.

E nyugtalanság fokonként gyűlöletté változott, azonban a háziasszony
akarata és tekintélye ellen fellázadni a képtelenségek sorába tartozott.

Tehát el kellett nyomni a haragot s jó képet mutatni a gonosz játékhoz.
Csak néha ragadta el a heve s akkor nem igen kiméletes megjegyzéseket
tett a mérnök foglalkozására. Máskor csodálkozását fejezte ki, miként
mulattathat valakit az itteni társaság, mely izlés, szokás és nézetek
tárgyában «másoké»-tól különbözik. Sokan félni kezdtek, hogy ezen
gyakori czélzások veszélyes összeütközésekké fajulnak s akkor a ház
csende, a vendégek jó kedve rögtön elszáll.

Szerencsére a mérnök bölcs és gyakorlati ficzkó volt. Maga legjobban
nevetett Arthur gróf élczein s a sűrűn rárakott kétértelműségeket
egyáltalában nem akarta magára venni.

Tulajdonkép pedig a büszke Arthur gróf nem volt itt a maga helyén s ezt
nem is tagadhatta. De vagyonilag megromolva, csak pénzes házasságban
találhatott menedéket.

És már jó három éve, hogy keresi a hozzá méltó menyasszonyt az ország
minden zúgában. Még egyszer sem jutott elhatározáshoz, mert gőgös lelke
föl nem találhatá azon női tökéletességet, mely megérdemlené, hogy
Bendeffy grófnévá emeltessék föl. A kisérletek e tekintetben nem
hiányzottak, de a követelés mindig túlcsigázott volt. Fényes ősi név,
nagy befolyással biró család, ragyogó szépség és ifjúság mellé még
tetemes és biztosított vagyon.

Szerencsétlenségére, a hol eddig a mellőzhetlen kellékeket feltalálni
vélte, a kiszemelt leányok semmi különös vágyat vagy épen lelkesültséget
nem tanusítottak a kinálkozó szerencse iránt.

Szegény leányt pedig Arthur gróf semmi áron sem akart elvenni. Először
mert csak sok pénz mentheti meg az örvényből. Másodszor büszkeségből és
saját értékének módfölötti túlbecsüléséből.

– Mit mondana a világ, ha én, Bendeffy Arthur gróf, koldusnőt vezetnék
oltárhoz! Magamra mondanám ki a lesújtó itéletet, hogy személyem
értéktelen, hogy fényes állásomra méltatlan vagyok. Azt hinnék,
házról-házra kopogtattam s mégsem találtam meg a nőt, a milyen engem
megillet, a milyen engem kielégíthet!

Egy napon a reggeli végén így szólott az özvegy kis leányához:

– Esztikém, kellemes ujságot mondhatok neked. Régi barátnémtól,
Berenczeynétől kaptam levelet; örömmel fogadták meghivásomat és ma
estére ide érkeznek. Már megmondtam a szakácsnénak, hogy egy órával
később ebédelünk, hogy legyen idejük a nőknek az átöltözésre.

– Ki az a Berenczeyné, édes mama?

– Nem emlékezel a kis Rózára?

– Ah, tudom már; de hiszen Róza már nagy leány.

– Igen, nagy, 16 esztendős; teljes két évvel idősb nálad. Te és madame
Escabrotte elibök mentek a vasuti állomásig.

– Drága néni, – szólt közbe Róbert, mert épen vasárnap lévén, szünetelt
a munka, – ha nem volna ellenére, szerencsémnek tartanám, ha hugomat
elkisérhetném.

– Nagyon derék volna, de a kocsiban csak négy hely van.

– Természetes, hogy a kocsis mellé ülök, de megigérem, hogy nem nyúlok a
gyeplőhöz, mert látom, hogy Esztike előre elsápad.

Nevette a társaság ezen őszinte vallomást, csak Arthur gróf vonogatá
vállát, mintha mondaná: ez az ember urak közé tolakodik, s még lovat sem
tud hajtani!

A reggeli után a mérnök egyenesen a kertbe, annak is legelhagyatottabb
sűrűibe bujdoklott. E név, Berenczeyné és leánya, Róza, nagyon érdekes
emléket költött fel szívében. Járta le és fel a kanyargó utakat, kezét
hátra vetette, görcsösen összekulcsolta, fejét lehorgasztotta, s oly
ábrándozólag nézett majd a földre, majd a fák galyaira, mint csak
huszonöt éves fiataltól kitelik, a ki vagy nem talál legszebb
gondolatára rímet, vagy keresi, melyik ágra akaszsza fel magát. Tagadni
sem merjük, hogy ez nem vasuti mérnökhöz illő viselet.

– Berenczeyné? – töprenkedék Arthur gróf, – ha nem csalódom aféle régi
helytartósági tanácsos özvegye. No hiszen szép népet gyűjtenek ide az én
herczegnőim mulattatására!

Még madame Escabrotte-nek sem tetszett a küldetés s gondolá:

– Kedves kis expediczióm lesz ez, mintha bizony a sok utazó közül
tartoznánk megismerni, melyik az a Berenczeyné? az a kéksárga volant-os,
vagy az az olcsó «végeladás»-ból felszalagozott divatbáb?

Megérkezve az állomásra, nézik, vizsgálgatják az érkezőket, a midőn nagy
csodálkozásukra látják, hogy Dorozsmay Róbert már hajlong és ajánlgatja
szolgálatát két uri nő előtt, kik közül az egyik idősebb, a másik pedig
az iskolából megszökött leánykának látszik; e mellett vidám, mindenre
nevet s megengedi, hogy a mérnök átvegye könnyű nyári shawlját és
összerakosgassa a kalap-skatulyákat.

Most már madame és Esztike kisasszony is előléptek s lőn öröm, szíves
fogadtatás és ezer csók a rég nem látott ismerősök között.

Majdnem egy óra kellett, míg az állomástól Harasztosra lehetett érkezni.

Itt azonban Dorozsmayné a kapu előtt várta őket. Arthur gróf, csak
azért, hogy megmutassa ki ő? spanyol grandhoz illő méltósággal sietett a
leszálló hölgyek segítségére, s futó pillantásra méltatá a fővárosból
hozott leánykát. Úgy látszott, hogy a szemle kedvezőleg ütött ki, mert
Róza kisasszony csupa tűz, lélek, kedély, vidámság és fiatalság.
Fájdalom, mind oly tulajdonság, mely szép lehet a maga nemében, de a
pénzes házasságra törekvő gróf baján nem segíthet.

Az érkezett hölgyek 15 percznyi időt kértek az átöltözésre, melynek
leteltével lejöttek az emeletről s rögtön arra meg is szólalt az ebédre
hivó csengetyű, a szokott háromszoros megszakítással.

A dolog természete hozza magával, hogy ily ebédek alatt a társalgás csak
oly tárgyakról folyhat, melyet hivott és hivatlan egyiránt hallhat.

Régen bevett szokás szerint, mindjárt a leves felkanalozása után, az
udvarias vendégek végig nézik a falakon függő ősök arczképeit s
kérdezősködnek mindenről: elkezdve a buzogányos ősapától s a bajusztalan
s hajporos államférfiaktól a legújabb korbeli díszmagyarruhás
exczellencziáig. Ki mit mívelt életében? minő fényes családból hozott
feleséget? minő magas érdemjelt kapott hazafias érdemeinek jutalmául?

Fájdalom! (Arthur grófnak szörnyű bújára) a harasztosi kastély pompái
között ily megbecsülhetetlen kincs egy példányban sem volt feltalálható.
A falakon jelenkori művészek által festett tájképek lógtak, miket
Tihamér a pesti és bécsi műkiállításokból vásárolt össze. A birtok
korábbi urának ősei kótyavetyére kerültek és zsidó uraság mutogatja
azokat vendégeinek, szerényen megvallva, hogy ezek nem saját ősei, hanem
birtokának elődjei.

Egy tudós vendég azonban, a ki távolról ismerte a Berenczey-családot,
megjegyzé, hogy Mária Terézia koronázását követő törvényczikkek végén
egy Berenczey Barnabás, mint tárnokmester szerepel.

Dorozsmay Róbert nem sokat gondolt a koronázási diplomákkal, sem a mult
század krónikásaival, hanem odafordulva szép szomszédnéjához, csendes
hangon mondá:

– Szépséges Róza kisasszony! Nem tudom, emlékezik-e még, hogy ezelőtt
négy esztendővel, midőn kegyed tizenkét éves volt, én pedig a műegyetem
hallgatója voltam, Pesten a Lipót-utczában az apáczák bált adtak. Azon
este mi sokat tánczoltunk együtt s midőn a cottillonban megpihentünk,
így szóltam: nincs szebb leány a teremben, a városban, az országban és
Európában, mint Róza kisasszony. Mihelyt végeztem iskoláimat és jó
hivatalt kaptam, eljövök s megkérem a kezét a mamájától.

A kis leány azt gondolta, lefordul a székről ezen váratlanul érkezett
interpelláczióra és szótlanul nézett majd tányérára, majd a beszélőre, a
ki a legkomolyabban határozott feleletre várakozott. Róbert ezen
hallgatást felbátorító «igen»-kép magyarázván, folytatá:

– Ime, az idő, melyről beszéltem, szerencsésen megérkezett. Igaz, hogy
nem sokszor találkoztunk azóta; de ha láttam azt, a kit szívem szeret, a
korzón, a színházban, a városligetben, mindig kalapot emeltem s azt
gondoltam: itt van ő, a kinek csak egy szavába kerül, hogy már e földön
idvezüljek. Megengedi, hogy beszéljek a mamával és megkérjem kezét?

Róza kisasszony azt hitte minden perczben, hogy föl kell sikoltania. Még
nem régen bábukat öltöztetett, most is gyakran inti anyja, mérsékelje
gyermekes pajzánkodásait, s most egyszerre egy bajuszos férfi, borzasztó
és félelmes, mély hangon azt mondja neki: szeretem önt, legyen az én
kedves kis feleségem.

Szerencsére vége volt az ebédnek s az urak a hölgyeket a kertre nyiló
verandára vezették.

Hanem Esztike, a ki szemközt ült, észrevette, hogy titkos beszéd folyt
rokona és barátnéja között.

– Mit sugdosott neked Róbert bátyám? – kérdé a legelső alkalommal, midőn
a kertben magukra maradtak.

– Azt én nem merem megmondani, – felelt ártatlanul a leány.

– Barátném vagy és titkaid vannak előttem?

– Ne kényszeríts, mert elfutok az erdőbe és soha vissza nem jövök!


III.

(Ingadozás a sok pénzt igérő jövő s a jelenben kinálkozó rang között.
Három remek lövés, mely azonban nem nyeri meg a hölgyek tetszését.)

Másnap a reggeli után Arthur gróf karjára vette a két herczegnőt s a
kert lugosaiban fel s alá vezette őket.

Nem ma társalgott ugyan először herczegnőkkel, de a kikkel e fajból
eddig találkozott, magasan álltak fölötte és áthidalhatlan ür választá
el tőlük. Ha pedig közeledhetett, nem volt kedve vállalkozni, mert a
czím és talán a vagyon mellett is nem volt szép a nő. Hiszen a
legmagasabb rangú családokban is akad leány, a kinek sorsa, hogy szülői
vagy gyámjai olcsón adhassanak túl rajta.

Ezek itt nem gazdagok, de a leány kellemes, sőt elbájoló. Rangjok
kétségbevonhatlan s az elhunyt férjnek táborszernagyi czíme magában
elég, hogy e nők még az udvari körökben is tündököljenek.

Arthur gróf mindig csak a ragyogó világról beszélt s ha szerénytelen
kiváncsiság nélkül tehette, a családnak még külföldön is elterjedt
rokonságairól kérdezősködött. Még ha a nők, őket közelebbről érdeklő
tárgyra is tértek, ő mindig kedvencz eszméi mellett maradt.

A herczegnő igen világos eszű, értelmes és gyakorlati felfogással biró
hölgy volt. És ha egykor férje oldalán kellő szabatossággal is tudta
magas szerepét viselni, otthon saját házi körében, különösen pedig
leánya nevelésében mindig maradt benne valami, a mi az egykori Bogfalvy
Matildra emlékeztetett.

Ilyennek óhajtott ő itt Harasztoson is tekintetni. Ezen természetes és
mesterkéletlen modor kedvelteté meg őket a ház asszonyával. De maguk sem
tehettek róla, ha Arthur grófnak nagyszabású udvarlási modora újra
visszaragadá őket azon idegen világba, melytől a férj halála után végkép
különváltak.

Louise herczegnő szellemileg egészen anyja képmása volt. Tökéletesen
ismerte saját és családjának helyzetét és soha sem ábrándozott arról,
hogy pusztán magas rangjának vonzóereje által oly férjhez mehet, a ki
czím tekintetében egyenlő lesz vele.

A herczegnő tehát csak mosolygott, ha Arthur gróf egészen átadta lelkét
a szédítőleg fényes rang bámulatára. Egyszer szóhoz jutván, így
nyilatkozott:

– A milyen igazi és valódi a mi herczegi czímünk, épen oly nevetséges
volna, ha igényeinket a jövőre nézve ezen helyzethez kötnők. Az egész
vidék tudja, kik vagyunk? és kik nem lehetünk? Kétkednünk sem lehet,
hogy legjobb ismerőink minket maguk között a szegény herczegnőknek
neveznek. Ez okból e hangzatos czím inkább teher és alkalmatlanság
rajtunk, mint előny és a sorsnak kedvezménye. Nem élhetünk mint
herczegnők, mégsem tekinthetjük magunkat egyszerűen bogfalvi
közbirtokosoknak. Akaratunk ellen sok olyan dolgot kell tennünk, a mit
szívesen mellőznénk s nem tehetjük azt, a mire kedvünk volna. Mindig
félünk, hogy valami nevetségest követünk el; mert ha rangunkhoz méltólag
beszélünk, azt mondják, megfeledkezünk bogfalvi parányi uraságunkról; ha
pedig mint ilyenek lépünk fel, kérdik, hova rejtettük herczegi
koronánkat?

Arthur gróf az ilyen bölcs beszédre jóformán nem is hallgatott,
képtelenségnek tartván, hogy valaki a földi dicsőségnek legfensőbb
fokát, melyet magános ember elérhet, így csekélybe vehesse, majdnem
elvesse magától. Inkább arról gondolkodott, hogy esetleg tán épen ő van
a sorstól kiszemelve, hogy e bajokon és hiányokon, ha nem is gyökeresen
és óhajtása szerint, de legalább főrészben segíthessen és Louise
herczegnőt ismét visszahelyezze azon kiváltságos körbe, melyben
születési jogánál fogva otthon van.

A leány pedig elvitázhatlanul szép volt, talán épen olyan, minőt az első
ifjúságon túl levő férfi leghamarabb megszeret. Daczára hizékony
természetének s többé már nem gyermeki életkorának, a fiatal leányi báj,
frisseség, kellem és ártatlan kaczérság nem hiányzott nála. A gömbölyű
arcz és termet, melyet az üde egészség himpora védelmezett, csábító
erővel hatott s a kéjvágyó férfinak szenvedélyét ellenállhatlan erővel
ingerlé.

Arthur gróf hamar észrevette, hogy udvarlását szívesen fogadják. Volt
Louise herczegnő természetes nyájasságában valami igazi és meg nem
hamisított érzék, mely nagyon különbözött sok más nőnek dísztelen
örömétől, mely kiüti magát az arczban és a szemek ragyogásában, a
hányszor remény mutatkozik előnyös házasságra. Arthur gróf tehát boldog
volt s nagyon örült, hogy a ház asszonya félremagyarázhatlan figyelemmel
igyekszik a herczegnőket mentül tovább itt marasztania.

Igaz, hogy a leány szegény volt, ő pedig busásan megrakva adósságokkal;
igaz, hogy ő több izben kijelenté, tetemes vagyon nélkül asszonyt nem
visz haza. De soha eszébe sem juthatott, hogy a szegény leány esetleg
még herczegnő is lehet! Oly tulajdon, mely minden eddigi föltevését
halomra hányá s mint új és kivételes körülmény jelenék meg, mely a
korábbi számítások körén végkép kívül esett.

Aztán jobban megvizsgálva, csakugyan szegény leány volt az ő szíve
választottja? E szó: szegény, határozatlan fogalom és ezer értelmezést
eltűr. Előtte pedig a bogfalvi 1500 holdas örökség csekélységét a
herczegi palást hermelinje túlbőven eltakarta.

És csak most, midőn szeretni kezdett, vette észre, mily nevetségesnek
tünhetett fel ő eddig a Dorozsmay házban? Van-e abban józan ész, férfias
okosság, ha 30 éves ember tréfál, enyeleg a 14 éves gyermekkel, azon
utógondolat mellett, hogy három év mulva még kezét is kérheti!

Elhatározta tehát, hogy ha a herczegnők búcsút vettek, ő is visszatér a
fővárosba s eléterjeszti édes anyja előtt házassági szándékát, azután
pedig feleségül veszi a nőt, a ki díszt hoz a házhoz, a férjnek pedig a
török paradicsom minden kigondolható élvezetét.

Mielőtt azonban e boldog ábrándok beteljesülnének, az irigy sors ő
méltóságának uri türelmét nehéz megpróbáltatások alá vetette.

A kertben Róbert, Róza és Esztike sétálgattak. A két utóbbi között
komoly fachée uralkodott: mert a ház kisasszonya lelke mélyében sértve
érezé magát azon bizalmatlanság miatt, hogy gyermekkori barátnéja nem
akarta megmondani, mit beszélgetett oly titkosan a tegnapi ebéd alatt az
ő unokaöcscse, kit ő vezetett be a házhoz?

A mérnök azonban észre sem vette a szörnyű változást, mindig kettőjökhez
intézé megjegyzéseit s most, midőn oly helyre jutottak, a hol a kert
kerítését valamely gazdasági épület fala képezé, mondá:

– Ah, ez pompás hely. Kiváncsi volnék megtudni, mennyit veszt
gyakorlottságából az olyan ember, a ki három hónap óta nem lőtte ki
pisztolyait.

Ezt mondva, gyors léptekkel tért vissza a kastélyba s nehány percz mulva
hóna alatt igen gyanús külsejű szekrénykével érkezett a leányok
társaságába.

A mérnök megtölté fegyvereit, azután előkeresé tárczáját, melybe
jegyzeteit szokta bevezetni, kitépett onnan egy lapot, s miután arra egy
széndarabkával valamit rajzolt, a mi semmihez sem hasonlított, a papirt
gombostűvel a falra tűzé, s lőtt egymásután kettőt. Ekkor egyik
pisztolyát újra tölté, s rögtön arra eldördült a harmadik lövés is.

A fegyverropogásra a kastély többi vendégei is közeledtek s Louise
herczegnő vezérlete alatt még a távolból kiáltozának, hogy mindent
helyén kell hagyni, mert ők maguk akarnak birálókul föllépni, hogy a
lövészt, ha érdemli, megkoszorúzzák.

Uri háznál soha nem tapasztalt zavar támadt s csak egy meggondolatlanul
kiejtett szótól függött, hogy vész és botrány keletkezzék. A hölgyek víg
nevetés között értek ugyan a falkerítés alá, melyen a czéllap most is
ott fehérlett, de csak egy oldalpillantás kellett s mindnyájan
egymásután elhallgattak, elhalaványodtak.

Mit láttak? A szénnel rajzolt ábra ismert arczképet rajzolt eléjük. A
három golyó közül kettő a szemet, egy az ajk közepén oly jellemzetes
szájat rögtönzött oda, hogy lehetetlen volt Arthur gróf karrikaturájára
nem ismerni. A szénnel rajzolt vonalak határozatlanságát az átfuródó
golyók nyomai oly csodálatos ügyességgel egészítik ki. Mindenki ráismert
az eredetire, de mindenki birt oly gyöngédséggel s elővigyázattal, hogy
gondolatát elnyomja és semmit el ne áruljon.

Sőt legelőször is Louise herczegnő adá jelét páratlan lélekjelenlétének,
a midőn a czéltáblául szolgált papirlapot széttépte és így kiáltott fel:

– Ezúttal elmarad a koszorú, mert a golyók hibáztak; az egyik nagyon
balra, másik jobbra, a harmadik igen alant talált. Mindhárom lövés
kerülgette a czentrumot, de egyik sem talált bele. Máskor jobb
szerencsét kivánunk a lövésznek.

Arthur gróf büszkébb volt, mintsem hálás köszönetet inthetne herczegi
védelmezője felé. Csak azt érzette, hogy iszonyúan meg van alázva, s
hogy azon ember, a kit ő gúnyaival üldözött, félelmes is lehet.
Egyszerre lezuhanni érzé magát azon magasságból, honnan ez ideig oly
megvetőleg nézett alá. Szemével láthatta, hogy ezen mérnökkel szemben
hiába folyamodik a nagy urak mentségéhez, mert ha ezen embert megsérti
valaki, nem tekint hivatalos állomására, nem kellemes helyzetére e
házban, hanem megállja helyét s ha közé vág, aczélszilárd kézzel vívja
ki férfias bátorságának elismertetését.

Mit tehetett ő ily elszánt ficzkóval? másodszor: a főúr a munkája után
élő honoratiorral?

Elhatározta tehát, hogy tűr, hallgat és semmit észre nem vesz, míg a
véletlen alkalmat nem nyújt.

Ezalatt a hölgyek minden áron jó kedvet igyekeztek mutatni, mert csak ez
adott reményt a fenyegető vész elhárítására. A jámbor lelkű herczegnő
(született Bogfalvy) még vigasztalá is Róbert urat, hogy majd máskor
szerencsésebben lőhet.

Ily feszült helyzetben a ház asszonya valami társasjátékot
indítványozott, mely falusi szokás szerint sok szaladgálás, nevetés és
elfogdosás közt megy végbe s a legalkalmasabb eszköz arra, hogy a
történteket kiverjék fejükből; már tudniillik azok, kik örültek, ha
feledhettek és más óhajtásuk sem volt, mint feledni.

Ebéd után, a midőn a társaság a verandán hűs levegőt szítt, a ház
asszonya házi gondok czíme alatt a földszinten fekvő könyvtárba, mely
egyszersmind földesuri legfensőbb kabinet is volt, karszékbe veté magát
s egy előcsengetett szolga által Róbert urat hivatá.

A szigorúságot hirdető hely, az ünnepélyes meghivás, jobban mondva
megidézés, előre tudtul adá az ifjúnak, hogy e találkozás az «ad
audiendum verbum» komolyságával bír. Tudta, hogy most jól megmossák
fejét.

Nem is csalódott. Dorozsmayné redőzött homlokkal hosszú nagybőjti
prédikácziót tartott. Nem helyeselte Arthur gróf ingerkedéseit, de
határozottan rosszalta az erre adott nagyjelentőségű választ.

A mérnök alázattal hallgatta végig a dorgálást; egy szóval sem menté
magát s végül mondá:

– Legyen megnyugodva, drága nénikém, úgyis e mai nappal minden
surlódásnak örökre vége van. Épen most kaptam az államvasuti
igazgatóságtól sürgős rendeletet, hogy itteni munkámat adjam át
segédemnek s haladék nélkül menjek három tervezett állomással tovább s
így holnap virradat előtt már útra kelek.

Dorozsmayné kétkedni látszott ezen állítás igaz voltán, de midőn a
mérnök, saját igazolására, kabátja zsebébe nyúlt s a hivatalos
rendeletet eredetiben akarta előmutatni, szólott:

– Elég. Nem szeretem családom körében az «okmányokkal támogatott
bizonyítékokat». Ha nem hiszek a szónak, még kevésbbé hajlok meg a nagy
pecsétes levelek előtt. Mehetsz, mikor akarsz, de ne feledd, hogy míg
élek, mindig itthon vagy e háznál és halálom esetére sem feledkezem el
unokaöcsémről.

– Kérem, nénikém, ne beszéljünk ily dolgokról.

– Van pénzed?

– Engem a kormány tisztességesen fizet, s ezen vendégszerető vidéken
alig van kiadásom. Most is különös bizalom és kettős díj mellett utazom
újabb rendeltetésem helyére, a hol ezelőtt két alámrendelt működött. Az
egyik a vasutat posványon keresztül pilotákra épített gránit-viaducton
akarta keresztülvinni; a másik elkerülte a posványt, de neki vitte a
vasutat egyenesen a falunak s ott nemcsak a bárónak kastélyát, de még a
pápista papnak gót templomát is leromboltatni javasolta. Nekem egy
harmadik irányt kell feltalálnom, hogy csatlakozási pontot keresve,
kényelmesen beroboghassunk a hatvani indóházba.

Ezzel vége volt az audiencziának.


IV.

(Van ebben egy párocskának igen vad-érzékeny eljegyzése; egy másiknak
pedig rögtönzött és igen prózai egybekelése.)

Másnap, bizonyos okok folytán, Dorozsmay Róbert mérnök helyénvalónak
találta utazását ebéd utánig elhalasztani.

Láttuk már, hogy a reggeli s az ebéd közötti órákban volt azon időpont,
melyben Harasztoson hivatalos intézkedések mentek végbe. Ekkor adá
tudtul a ház asszonya akaratát, döntő itéletét «urbi et orbi».

Ott ült tehát a könyvtárban, férjének zöld bőrrel borított karszékében s
becsörgeté a «táblaterítőt», mint leghivatalosabb egyéniséget, s ez
által kéreté Berenczeyné barátnéját és leányát, Róza kisasszonyt, hogyha
nekik is úgy tetszenék, igen szívesen látná őket egy rövid szóra.

Egy másik közönséges szolgával Róbert mérnököt hivatá, a ki valószinűleg
nem nagyon távol rejtőzködhetett, mert nehány másodpercz elteltével már
hódolt a megidéztetési parancsnak. A néni csak kezével intett neki, hogy
üljön le valahová, a hol széket talál.

Csakhamar azután jött Berenczeyné is leányával, s miután ezeket pompás
selyemkarszékekbe ülteté, haladék nélkül így szólt:

– Van itt a háznál két engedetlen gyermek, kiknek rossz hirét hallottam.
Kémeim azt súgják fülembe, hogy Róbert öcsém hirtelen férfi akar lenni s
a kastélyba mulató egyik kisasszonykának olyan dolgokat mondogat, miket
a verseskönyvekben szerelemnek szoktak nevezni.

Ezen bekezdés hallatára Róza kisasszony felugrott székéről s nem
gondolva meg, hogy így legegyenesebben magára vall, követte természete
hajlamát, melyet Isten emberbe és állatba öntött, hogy a hol veszedelem
üt ki, a legelső védelem a megfutamodás.

Mint az ívről lepattant nyílvessző lövődék az ajtó felé, de anyja sem
rest, utána iramodik, útját állja, feltartóztatja s karjaiba ragadja.

– Hova szaladsz a nagy világba, a hol utól nem érnélek? Ne félj, ülj
mellém, mert anyád mellett nem lehet bántódásod.

– Róbert öcsém, – folytatá Dorozsmayné, – igaz-e, hogy te itten
jelenlevő Berenczeynének leánykáját, Róza kisasszonyt szereted, s ha
hozzád megy, elveszed feleségül s boldogul élsz vele holtodiglan,
holtaiglan?

– Igen! – felelé a szögletből Róbert mérnök oly hangon, mely a leányka
fülében úgy hangzott, mintha kisértet szólalna meg a kályha mögül, –
szeretem, s ha hozzám jő, életemnek nem lesz más czélja, mint őt
boldoggá tenni.

– Hallotta ezt Róza kisasszony?

Hallani ugyan nagyon is jól hallotta, de felelet helyett úgy elbujdosott
édes anyja fodrainak és csipkéinek felhőjébe, hogy a két asszonynak mind
a húsz körmére volt szükség, míg onnan napfényre hozhaták.

– Felelj! – mondá most a néni bizalmasabb hangon.

– Csak azt mondd, – folytatá az anyja, – a mit gondolsz, a mit érzesz.

De a szegény kis leány azt hitte, mindjárt rászakad a terem boltozata.
Úgy pihegett, mint a csapó-kalitkában megfogott madár. Hiába biztatta,
ölelte, csókolta anyja; mindent eltűrt, mint az oltáron álló szent
szobor, csak hangot nem adott.

– Gyermek, – szólt Berenczeyné, – e pillanatban egész élted
boldogságáról kell határozni. Nézd Róbert urat, mily esdekelve tekint
rád s várja nyilatkozatodat. Mi téged semmire sem kényszerítünk. Szabad
vagy s akármit felelsz, azontúl is legkedvesebb leánykám maradsz. De ha
föl vagy szólítva, az udvariasság követeli, hogy igen-t, vagy nem-et
felelj.

Még ezen anyai oktatás sem fogott rajta. Szerencsére Róbert szólott
közbe:

– Kedves, drága Róza kisasszony; egyetlen angyalom, reményem és
boldogságom!

Ezen «rövid, de velős» szónoklat végre hatást látszott igérni; mert
lassan és félénken fölemelé fejét a leány s valamit súgott az anyja
fülébe.

– Mit mondott? mit mondott? – kérdék a többiek.

– Azt mondta, – felelé Berenczeyné, – a mint a mama parancsolja.

– Nagyon helyes, – bátorítá Dorozsmayné, – de nekünk fönhangon kimondott
szóra van szükségünk. Oly nehéz az, ha szeretünk, azt mondani, igen, ha
nem szeretünk, csak megrázzuk a fejünket?

Erre a kis leány nagyon világosan megrázá a fejét.

– Hogyan! – kiáltának mindnyájan. – Nem szereti?

A leányka ismét megrázta fejét és anyja fülébe súgott.

– Ah, ez már más; csak arra felelt tagadólag, hogy nem oly nehéz igent
vagy nemet válaszolni.

– Helyes, derék, – kiáltá Dorozsmayné, – tehát ha nem nehéz, halljuk azt
a piczi kis szócskát.

Erre aztán elszállott mégis a leányka ajkáról egy alig érthető hang,
mely igen, de nem is lehetett. De miután fejét most nem rázta, hanem
csendesen lehajtotta, az egész társaság egyhangulag úgy fogadta, mint
beleegyezést.

Róbert előrohant, hogy hálát rebegjen s meg akará csókolni imádottjának
kezét. Ezen igyekezet alatt nyílást talált a leányka s kifutott a
teremből. Vissza sem nézett az ajtóból, különben észreveheti, hogy
ezúttal nem veszik üldözőbe.

– Most azonban – szólt határtalan úrnői hangon Dorozsmayné – az
eljegyzés megtörtént, s ha Isten éltet, meg is tartjuk itt nálam a
lakodalmat mához két esztendőre.

– Hogyan! két esztendőre?

– Én hármat mondtam volna, – veté közbe az anya.

– Kettő elég. A 18 éves kor előtti házasság nem hoz szerencsét. A
leánynak van ideje várni. Róbertnek pedig sok a dolga, s ki kell magát
tüntetnie pályáján hivatalbeli főnökei előtt. Házassági ajándékul készen
fekszik számatokra nálam 50,000 forint. Egy szót se! Egyetlen élő
rokonom vagy s minden hálálkodás sértené fülemet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezen érzékeny, helyesebben mondva kissé diákos színezetű eljegyzés után
Arthur gróf is visszatért a fővárosba s ott édes anyja, özvegy Bendeffy
Károlyné előtt mindent elmondott, a mi vele Harasztoson, a Dorozsmay
háznál történt s kijelenté, hogy Hohenmark Louise herczegnőt nőül venni
szándékozik, de édes anyja beleegyezése nélkül eddig még kötelező
igéretet nem adott.

Arthur gróf azonnal tapasztalá, hogy édes anyja a házassági terv
hallatára épen nem lelkesedik föl. Uri szokás szerint a legfőbb kifogás
a vállalat pénzügyi oldala ellen emelkedett. A czím szép, a leány derék,
de a hozomány megdöbbentőleg vékony. A fiatal gróf birtokai pedig már
eddig is több mint fele értékig adóssággal terhelve lévén, úgy
mutatkozott, hogy anyjának aligha igaza nincs.

Másnap már örvendett, hogy a kimenthető folytonos udvarláson kívül egy
határozott szót sem hagyott zálogban. Még fel-feltünt olykor kéjvágyó
szeme előtt a teljesen kifejlődött és gyönyörre ingerlő női alak; de mit
használ ez ott, a hol főleg sok pénzre van szükség? A kielégített
szerelem hamar elröpül s mi marad azután? unalom, bánat, örökös
pénzzavar egy pillanatnyi eltántorodás miatt.

Harmadnapra már útban volt. Bécsben csak meghált, onnan pedig egyenesen
Párisba, a szomorodott szívek vigasztaló Mekkájába robogott azon
elhatározással, hogy fölkeresve régi pajtásait, a világváros
örömtengerébe fulasztja lelkének keserűségét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És Louise herczegnő!

Rajta is beteljesedett, hogy várt leány várat talál.

Ezen évben október havában Budapesten időzött az udvar és itt tartá
üléseit az osztrák delegatio.

Egy udvari tánczvigalom alkalmával megpillantá a 68 éves dúsgazdag
Burghammer herczeg a vigasztalást kereső szép leányt; nagyokat
pillantgatott rá, megreszketett egész testében, azután pedig bemutatván
magát, udvarolt, szépeket mondott, vallomásokat tett s még advent első
vasárnapja előtt nőül vette.

Ennyiből áll rövid leirása azon prózai egybekelésnek, melyről jelen
fejezetünk tartalomjegyzékében előre szólottunk.


V.

(Egy pár képviselő megy az országgyűlésre.)

Három teljes év után történt.

Szép őszi éj volt, a midőn a magyar államvaspálya gyorsvonata keletről
Kolozsvárra érkezett.

Csinos fiatal ember ült egy második osztályú waggonban, s míg fénylett a
nap, kedvteléssel gyönyörködött Erdély kies vidékein, de a sötétség
beálltával örömest elszundikál, ha keblét erőszakosan nem feszíti a
gondolat, hogy ő most bevégezte tanulmányait, kiszabadult atyjának
szárnyai alól, új életpályára lép s bejut a nagy világba. Már tudniillik
azon szűkkörű foglalkozási térbe, melyet Magyarország az ő hű fiainak
nyújthat.

Ezt a fiatal embert báró Gencsy Pálnak hitták s eddig Kolozsvár volt a
legszebb város, a mit látott. Otthon meglehetősen szűk körülmények
között nevekedett. Volt három leánytestvére, hanem élt a házban atyjának
testvére, Zsuzsi néni, a kinek épen annyi birtoka volt, mint atyjának,
idősb Gencsy Pál bárónak, s a ki mindig azt mondta, mindenét, a mit e
földön bír, egykor Pál öcscsére, kit rendesen fiának is nevezett,
hagyja, de csak úgy, ha jól viseli magát.

Szerencsére e kifejezés alatt Zsuzsi néni nem nagyon sokat értett. Nem
bánta, ha Pál öcscse bizonyos határon belül korhely diák is volt; nem
sokat gondolt vele, ha az iskolai év végén csak azt hozta haza, a mi
rajta volt, mellé egy vagy kétszáz forint adósságot.

Az első harag és komoly kitagadási fenyegetés akkor tört ki, a midőn
híre futamodott Gencsen, hogy Pál úrfi fényes nappal, délelőtt tiz
órakor, karonfogvást kisért föl egy színésznőt a próbára. E szörnyű
romlottságot valami irigy lélek megírta Gencsre és Zsuzsi néni innentúl
folyvást rettegett, hogy a család egyedüli és utolsó reménye azt a
«személyt» feleségül veszi. Mert a néni gyermekségétől fogva úgy tudta,
hogy férfi csak oly nővel mehet végig az utczán karöltve, a kivel az
egyházban mint jegyeseket kihirdették s nehány hét mulva az esküvő is
bekövetkezik.

Bámult tehát Zsuzsi néni, a midőn öcscse befejezve az egyetemi tanfolyam
utolsó évét, szokott módon igen kopottan, podgyász nélkül érkezék az
apai házba, de egyedül! Szemének sem akart hinni, hogy nem lát leszállni
a kocsiról egy kifestett dámát; nincs a saroglyában nagy koffer s
legalább kilencz tarkánál tarkább kalapskatulya.

Különben pedig a hozott iskolai bizonyítvány nem volt sem jobb, sem
rosszabb a szokottnál, az adósság sem két akkora a tavalyinál, tehát
bútlan örömnap derülhetett fel a gencsi udvarházban.

De azért Zsuzsi néni alig várta, hogy kemény nagybőjti prédikáczióval
lássa el a rossz fiút. Nyomtatásra érdemes beszédet tartott a városi
gonosz és szívtelen asszonyokról, kik a romlatlan ifjúságot elcsábítják
és a veszedelem örvényébe zuhintják. Sűrűn hulltak ezalatt könnyei, míg
végre maga vigasztalá Pál fiát azon álnok és hűtlen szépség miatt, ki őt
bizonyosan egy gazdagabb udvarlóért hűtlenül elhagyta s neki annyi bút,
bánatot és szívbeli gyötrelmet okozott.

Az ifjú csak hagyta beszélni a nénit, mert ez volt a legjobb methodus
vele a békét újra megkötni. Tudta, hogy a ki őt figyelemmel végig
hallgatja, az nemcsak bocsánatot nyer, hanem még meg is dicsérik, mily
okos és szófogadó ember lett belőle.

Arról a karöltve történt sétálásról pedig úgy elfeledkezett már, mint a
tavalyi kalendáriumról, vagy a multkori szent beszédről, melyet a
templomban szundikálva hallgatott végig.

A kemény leczke után a néni két vég finom gyolcsot adott ajándékba
fehérneműre, s egy 100 forintos bankót zsebpénzül az utolsó vakáczióra.

Ezt a Pál bárócskát látjuk mi ma a kolozsvári pályaudvarba megérkezni,
dúsan ellátva mindennel, a mi a gencsi házból, Zsuzsi néni
huzófiókjaiból s a nem nagyon messzi Marosvásárhely boltjaiból
kikerülhetett. A podgyászos kocsiban két hatalmas börönd volt megrakva a
szükségesekkel. Zsuzsi néni ősi szokás szerint egész tepsi pogácsát,
hideg pecsenyét és szebeni turót rakott az utitáskába, hogy meg ne
éhezzék drága öcscse a hosszú úton. A ruhaneműek közé diót, aszalt
szilvát is rejtett, hogy kellemes meglepetésben részesüljön, ha holmiját
kiszedi. Még az urat megillető szolgáról sem feledkeztek meg. Ott
pöczkösködött hátrább valahol hű lófejű székely Varjas Andoriás uram, a
kire rá volt bizva, hogy úgy vigyázzon a méltóságos úrra, mint a szeme
fényére.

Esti 10 óra után tovább indult a vonat Kolozsvárról, de akkor már Pál úr
nem egyedül ült a kocsiban.

Kérem, ne tessék gyanakodni s azt gondolni, hogy fekete bársonyruhás és
regényszerűleg elfátyolozott gyönyörű nő ült melléje, mert Pál úr ily
szomszédságra annyira nem vágyakodott, hogy azon tíz percz alatt, míg a
vonat állott, úgy fújta csibukjából a török dohány füstjét, hogy a
szépnemnek bármely fajtájú példánya sem merészkedett volna közelében
megtelepedni.

Hanem a ki mégis belépett, magyar ruhás, karakán bajuszú, mintegy 50
éves hazafi volt, a ki azonban szeliden és nyájasan üdvözlé utitársát,
kényelmesen elhelyezkedék s bemutatá magát.

– Bogárdy Zoltán, országgyűlési képviselő.

– Örülök. Én is képviselő vagyok. Gencsy Pál Csikszékből.

– Báró Gencsy?

– Úgy neveznek.

– Csak azért kérdeztem, mert a báró Gencsyék jófélék, míg a közönséges
Gencsy ember zsebbevalójának átkozott bécsi szaga van. Ördög bujjék, a
mennyi pecsovics van a világon. Most pedig szervusz pajtás, Isten
hozott, mégysz Pestre?

– Úgy van. Holnap megnyílik az országgyűlés s nem akarnék az ünnepélyről
elmaradni.

– Hm, talán csak nem vagy ily fiatal létedre Tisza-párti?

– Engem mérsékelt ellenzéki programm mellett választottak.

– Fából vaskarika; se hideg, se meleg, az ember nem tudja, húst eszik
vagy halat? Mondhatom, nem a jóféle Gencsyeknek való szerep. Ezek közül
egyet Martinovics apát idejében kicsiben mult, hogy le nem nyakaztak.
Sokba került a választásod?

– Mindössze 20 hordó pálinkát verettünk csapra.

– Sok, nagyon sok. Én olcsóbban jutottam hozzá. Azt mondtam a hű magyar
népnek, hogy mindennek ellene szavazok, a minek adószaga van. Ezzel az
enyém volt a többség, az ellenfél pedig összesen 90 szavazatot kapott,
pedig államtitkár volt a jámbor és szép csomó pénzt osztott ki a
máséból. Mérsékelt ellenzék! Mi az ördög ez? Vagy úgy opponáljon az
ember, hogy vérét, veséjét kibicskázza az ellenfélnek, vagy üljön otthon
és számítsa, mennyire van az adóval hátralékban? Ha a magyar Robespierre
volna a miniszterelnök, vagy a respublika elnöke, annak is opponálnék.
Mert kormánynak lenni s a hazát elárulni, az az egész világon
egyértelmű.

– Hiszen meglátom, mi tevő legyek. Meghallgatok mindenkit s a mellett
szavazok, a ki meggyőzött az ész fegyverével.

– Hej, öcsém, de meglátszik rajtad, hogy az ujságból ismered a
képviselőházat; mert a ki minden párt szónokát meghallgatná, hat hét
alatt az őrültek házába kerülne. Van már Pesten szállásod?

– Lesz, ha keresek és találok. Egyelőre vendéglőbe szállok.

– Ajánlom a Sas-t vagy a Vadászkürt-öt; a többi fölfelé nem is
Magyarország többé, hanem Európa.

– Alig várom, hogy lássam a fővárost. Sokat olvastam felőle, de még nem
láttam.

– Majd jól lakol vele. Különben Budapest meglehetős fészek, nem hal meg
az ember benne éhen, ha pénze van. Folyvást építik, javítják,
czifrázzák. Csakhogy a midőn elkészül valami új, akkor veszik észre,
hogy másutt már tíz év előtt megunták az efélét bámulni.

– Engem a társadalmi élet érdekel főképen. Mindketten erdélyiek lévén,
kérni foglak, vezess be nehány jó helyre.

– Attól függ, ki mit nevez jó helynek. Részemről olyan helyre, a hol az
én finánczolatlan dohányom füstjét nem fujhatom a háziasszony szemébe,
be sem tenném a lábamat. Neked pedig olyan hely kell, a hol theát isznak
s az egyik kilencz rőf hosszú szonátát a másik után hallgatják végig.
Inkább strázsát állok 20 fok hidegben éjjel, a sóház kapuja előtt!

Mindjárt most előre meg kell jegyeznünk, hogy Bogárdy Zoltán műveltség
tekintetében egészen más ember volt, mint beszélt, hanem nagyon
mulattatta őt, ha ismeretlen emberrel egy kis pajkos tréfát űzhet.

Így tartott a beszélgetés Nagyváradig, míg kifogyván a tárgyból,
elszenderültek. A fiatal ember édesdeden szundikált, Bogárdy Zoltán
pedig olyan mérgesen hortyogott, mintha valamelyik miniszter simogatná
az állát.

Nap feljöttével átsiklottak a szolnoki hídon. Czegléden pedig egy vörös
öves főtisztelendő úr ült melléjük.

– Patvarba vele – súgá Bogárdy Zoltán oly hangon, hogy a kocsi ablaka
mellett átjárdaló conductor is meghallhatta volna. – Reggel pappal
találkozni, bizonyos szerencsétlenség. Most már kedvünk szerint sem
diskurálhatunk, mert beszélhetsz te ezen urak előtt akár a
kukoriczahántás elméletéről, mindjárt élczet és szándékos czélzást
találnak abban a pápa csalhatatlansága ellen.

– Ad vocem pápa! – folytatá jól kiabálva. – Öcsém, képviselő-társam!
Mihelyt alakulva lesz a ház, indítványt teszek és számítok szavazatodra.
Magyarország a pápától kapta a koronát és királyi czímet. Nagylelkű
nemzet lévén, a háladatosság regulája követeli, hogy most, midőn ő
szentségétől a Garibaldi-király elvette birtokait, mi «regnum marianum»
szerezzük vissza neki. Indítványom, hogy határozatilag szólítsa fel a
ház a püspököket és káptalanokat: adják a pápának kárpótlásul összes
jószágaikat.

A mi szegény Pál bárócskánk mintha tüzes vaslóczára lánczolták volna,
oly kínos pillantásokat vetett a papra. Talán megemlékezett Zsuzsi néni
számtalan oktatásai közül azon intésre is: «jól jegyezd meg a napot,
melyben megbántottad a papot». Mert a mit most hallott, az már
vallásháború volt, ha nem is az országban, legalább a vasuti coupé-ban.

Annál nagyobb volt csodálkozása, hogy a pap csak nevetett s nagyot
tubákolt. Úgy látszott ismeri is Bogárdy Zoltán úrnak becses személyét,
s tudta, minő sors szokta érni indítványait. Mert hiába, ha nagy is az
ingerültség az olasz király, ezen «Julianus Apostata» ellen, a harag
mégsem terjed annyira, hogy a szent, vagy bűnbánó királyainktól nyert
latifundiumokat oda adnák annak, a kiről folyvást hirdetik, hogy földi
királyság nélkül ezen «nem e világból való» hatalom magasztos hivatását
nem gyakorolhatja.

Ezalatt rohant a vonat előre. Már magaslani kezdtek nyugaton a budai
hegyek kéklő gerinczei. Szent-Lőrinczen túl megpillantották a napfénytől
világított királyi palota homlokzatát, s midőn beérkeztek a
pályaudvarba, a képviselő urak a legközelebbi viszontlátásig búcsút
mondtak egymásnak.

Bogárdy Zoltán, mint demokrata, a lóvonatú vasúton csörgött be, a míg
Gencsy Pál báró, mert sok podgyásza volt, kétlovas bérkocsiban tartotta
ünnepélyes bevonulását.

Természetes, hogy Varjas Andoriás uram is előkerült, még pedig igen
felizgatva, s alig kapaszkodott fel a bakra, azon hitben, hogy itt a
«székely nyelvet» senki sem érti, mondá:

– Báró úr, felséges jó hírt hallottam az úton. Azok beszélték, kikkel
együtt ültem. Hetedhét országban, még a tengeren túl is, nincs oly
gyönyörűséges szép és gazdag leány, mint most Pesten, a Nádor-utczában
Dorozsmay Esztike kisasszony.

– Mi gondunk nekünk arra?

– Kérem alásan azt gondoltam, ha az a kisasszony legszebb és
leggazdagabb Pesten, az én méltóságos uram pedig a legelső gavallér
Csikszékben, milyen jó volna, ha ilyen szép feleséget vihetnénk haza,
Gencsre!

– Bolond kend Varjas Andoriás uram.

– Az már igaz. Eljöttünk ide messze földről, de csak Isten a
megmondhatója, hogy találunk haza?

– Vigasztalja magát. Eddig sem a kend kezére bizták a tüzet okádó
vasparipa gyeplőjét; a ki ide hozott, majd haza is talál.


VI.

(Megnézik a fővárost, meghallgatják a jövő zenéjét és látnak valakit a
páholyban.)

Másnap szokott szertartással végbe ment az országgyűlés megnyitása;
fájdalom, Gencsy Pál bárónak magas jelenléte nélkül. Mert az a szép
violaszín magyar nadrág, melyet Marosvásárhelyt a legdivatosabb szabó
remekelt, a nagy sietségben otthon maradt. Azóta bizonyosan megtalálta
Zsuzsi néni s bánatában anyai könnyeket hullat rája.

Búsan és elégedetlenül sétálgatott tehát a fiatal báró a város utczáin s
követve a járdát tipró közönséget, kijutott a Dunapartra.

Tetszett neki, a mit látott, de legfőkép érdekelte, hogy itt senkit sem
ismert, őt sem ismeré senki. Ezen gondolathoz eddig nem volt szokva,
mert Kolozsvárott a leguriasabb körökben mindenki öcsém, bátyám, húgom,
néném volt vele. Ha pedig megyéjében megjelent, mindenütt suttogták,
ahol megy a fiatal Gencsy báró, vajjon merre jár? kit keres? mi dolga,
miféle mulatsága akadt?

Összehasonlítva magát az utczákon özönlő sokasággal, volt annyi
önbizalma, hogy személyét a szerencsésebb halandók közé sorozhatá. De
azért őt senki meg nem nézte, senki iránta érdeket vagy csak
kiváncsiságot sem tanusított.

– Ha én most a Dunába ugrom, holnap megemlítik a lapok, hogy egy jól
öltözött ismeretlen a habokban kereste és találta megszabadulását ez
árnyék világtól.

Sok utczákat járt végig és el kellett ismernie, hogy szebb házakat lát,
mint Kolozsvárott, a boltkirakatok is gazdagabbak. Az emeletekben az
ablaksorok mind lakott szállásra vallottak, tehát sok jómódú embernek
kell itt élni, a ki ennyi házat betölt, s fizetni képes a lakásbért.

Egyszerre, a mint befordul egy saroknál, kibe botlik? Ő volt: mult éji
utitársa, Bogárdy Zoltán.

De minő változás! Az egész tegnapi emberből csak a karakán bajusz volt a
régi. Öltözete divatos őszi kabát, nyakkendője elegáns csokorra kötve,
kezén szürke keztyű, uri módon játszik aranygombos pálczájával; csak a
magas hengerkalap hiányzik, hogy ne valami párisi uracsot lássunk
szemünk előtt.

– Ah, te vagy Pál? örülök, hogy látlak. Nézed a várost? Mondtam, türhető
fészek, de szépnek csak azok tarthatják, a kik 1848 előtt is ismerték.
Akkor a mi ma látnivaló, mind hiányzott és mégis nagy híre volt az
országban. Jurátus koromban a hajón ingadozó fahidat bámultuk; ma három
kő és vashíd áll, mindenik más szerkezettel, s mindenik külön remeke az
építészetnek. A folyam partja olyan volt, minőnek Árpád apánk találta.
Most a nagy utczákon lóvonatú vasut, aszfaltjárda, mesterileg ültetett
fasorok. A főterek megannyi tündéri kertek; egész éjjel ragyog a gáz
tiszta fehér lángja.

– Tehát haladtunk.

– Képzelhetsz oly időt, melyben az akadémiának saját palotája sem volt?
A posta megfért valami ronda bérházban; a távirdának nevét sem
hallottuk. A József- és Erzsébet-tér vásáros bódékkal, talán
laczikonyhákkal ékeskedett. Az orvosi egyetemet kórházastól együtt
beszorították a Hatvani-utczai fészerbe. A vegytan előadására elég volt
egy sötét lyuk.

– Örülök, hogy mindez ma másként van.

– Fiatal emberek, ha tudnátok, mi volt hajdan a pesti egyetem! A tanári
kar (csekély kivétellel) tudatlan, gyakran félbolond, a kivel mi tanulók
gúnyt űztünk. Az osztrák kormány szedte ide össze a legnevetségesebb
figurákat, úgy hogy a professzorok kollégiuma válogatott
majomarczgyűjtemény volt. Buta servilismus és a trienti zsinat
hitvallási ágazatai uralkodtak még a természeti tudományok fölött is. Én
tudom, a ki itt jártam iskolába.

– Hogy lett belőled mégis ilyen tudós politikus?

– Ha tanítlak, akkor hallgass. Lássuk az építészetet. Nézd e házakat s
mindenikéről megmondod, melyik évtizedben épült? S ha minden régibb
épületet megnéztél, elismered, hogy harmincz év előtt Pesten az
architekturáról azt sem tudták, minő fán terem? Építőmester, ács,
kőműves akkor is volt; ezek rakták ide téglából, kőtöredékből és
vakolatból e szörnyű falakat. Jámbor lelkű Hild építőmester merészkedett
itt először a házak közepére, vagy két szélére, nehány lapos pillért
odabiggyeszteni. Mindjárt ki is kiáltották lángésznek, megbizták a
lipótvárosi bazilika tervezésével, s mi lett belőle? az égbe nyúló kúp,
melyre már a vasfedelet is felhúzták, összeomlott, a templom külső
falait pedig egészen át kell alakítani.

– Hol lesz az országháza?

– Arra nem vezetlek, mert ott ma még csak por, pocsolya, árok és
szemétdomb van. Félek, megszürkül a bajuszod, míg az új házban
perorálhatsz. Azonban kettőt ütött az óra, menjünk ebédelni.

– Pártolom az indítványt. Hova megyünk?

– Majd jó helyre viszlek. De ne félj, nem véres szájú politikusok közé,
mert az nagyon unalmas; mindegyik felül akarja haladni a másikat a
«Csákány Laczi» stylusban, aztán csak otrombaság származik a
vetélkedésből. Nem szenvedhetem kés, villa, pohárcsörgés között a
pártvitákat, de még a czigányzenét sem, ha ebédelek.

– Még a czigányzenét sem? Hah! tetten kaptalak: hazaáruló!

– Elmégysz este a színházba?

– Megbiztam legényemet, szerezzen jó zártszéket a földszinten.

– Legényedet? azt a székely góbét? No az ugyan nem kap, de majd segítek
a bajodon. Én már korán reggel két zártszéket hozattam. Az egyiket egy
szép asszony számára, a ki a mult ülésszak alatt szívesen ült mellettem,
most azonban «általam bővebben nem vizsgált okokból» rám sem akar
ismerni.

– Köszönettel fogadom a jegyet; de szabad lesz megfizetni az árát?

– A mint tetszik.

Ebéd után elváltak s mindketten hazamentek pihenni az álmatlanul töltött
éj után.

Midőn pedig a fiatal báró a színházba lépett s helyét elfoglalá, már ott
találá bőbeszédű képviselőtársát.

Időközben már gondolkodott a fiatal ember: tulajdonkép miféle ember
lehet ez a Bogárdy Zoltán? Mindenesetre derék gyerek, csakhogy a
beszédét nem kellett betűértelemben venni.

És mintha csak ő rá vártak volna a színházban, rögtön rá kezdték a
nyitányt.

Működött Wagner Rikhard csodálatos múzsája. A hangszerek zúgtak,
csörömpöltek, sípoltak és sivítottak; majd alábbhagyott a falakat
repesztő harsogás s arra hegedűk, fuvolyák permeteztek, végre oly vékony
selyemszál lett a dologból, mint a méh dongása, a szúnyog sziszegése, de
midőn azt várta volna a hallgató, hogy mindjárt «elfogyott a nóta»,
egyszerre olyan bumm-ot ütöttek a nagy dobra, hogy az egész színház
megijedt és keresztet vetett magára. Az is, a ki el volt merülve a
zeneélvezet bájaiban, az is, a ki illedelmesen elszundikált.

Így ment ez jelenetről jelenetre és a hallgató soha sem tudta, minő
kikeresett meglepetés vár rá a legközelebbi ütenyben. Pedig a zenében,
mint a versben, rímet és kötött formákat keresünk, itt pedig semmi más,
mint végtelen czikornya, viharos bömbölés, vagy a lágy zefirnek elszálló
sóhaja, mely úgy van összetákolva, hogy sehol sem kezdődik, sehol nem
végződik, csak mikor a szerző is kifogy mesterkéltségeiből.

– Tetszik neked ez a muzsika? – kérdé az ifjabb hallgató idősb
pártfogójától.

– Egyebet nem mondhatok, mint hogy bámulom az embert. Hogy szerezhetett
annyi zenei tudományt, ha lelkében nincs gondolat, fönség és poezis?
Engem ingerel, fáraszt, rászed, megcsal, de magával el nem ragad. Pál!
ez a czinczogás nem egyéb, mint gúnydal Beethovenre.

– Te ismered, szereted Beethovent?

– Mért ne? nem volt-e titokban olyan republikánus, mint én?

– De akkor mit beszéltél te nekem a mult éjjel kilencz rőf hosszú
szonátákról, miket soha meg nem hallgatsz, inkább 20 fok hidegben
strázsát állasz a sóház kapuja előtt?

– Pokolba az ilyen fifikus észrevételekkel. Hallgass, nem vagy többé
kolozsvári diák.

Ez felelet volt, ha mindjárt nem is oly könnyen érthető. Nagyon közelről
kellett Zoltán urat ismerni, hogy eligazodhassunk szójárásaiból.

Az is feltünt, hogy e különös ember nemcsak a zártszéki, de még a
páholyi közönséget is jól ismerni látszott. Fiatal társa, ha valamely
feltünő egyéniségéről tudakozódott, mindig kielégítő választ nyerhetett.

Valósággal két külön ember lakott benne. Józan, értelmes, méltányos és
igazságszerető, ha itélt, de ha jó kedvéből, vagy mint mondani szokták,
azért beszélt, hogy saját szavát hallja, és recsegő hangját szabadon
eresztheté, csak arra figyelt, hogy frázisai pattogjanak.

– Lásd, öcsém, itt a páholysorokban, ez azon fényes koszorú, melyről a
hirlapok úgy szólnak, mint a születés, vagyon és értelmiség
arisztokracziájáról. Nézz szemükbe, s megtalálod bennük, a mit kerestél?
Látsz itt egy arczot, melyről vélhetnéd, Árpád vezéreinek valamelyikétől
származik? Nézd ott balra azt a három páholyt; ott magyar zsidók ülnek,
ámde rájuk is lehet ismerni. Igaz, hogy Ábrahám patriarkának
fotografiája nem maradt ránk, de miután e faj az egész világon hasonlít
egymáshoz, föltehetjük, hogy épen ily arczok művelék hajdan Israel
országát. Lásd, még az örmény nagy urakra is ráismersz. A finom öltözék,
urias modor, udvarias mosoly nem vetkőzteti ki őket eredetükből.
Láthattál ezekhez hasonlókat Erdélyben eleget, csakhogy ott Szarukám
vagy Dajbukát nevet viselnek.

Hallotta, nem is hallotta Pál báró ezen hiábavaló elmefuttatást, mert
fürkésző szeme a földszinti páholyok egyikén akadt meg.

A két első helyet nők foglalták el. Szemközt a színpaddal sötét, majdnem
gyászfekete öltözéket viselő hölgy. Még szép, még nem idős, de már nem
menyecske. Mindenesetre azon szegedi vagy kecskeméti fajból, mely ha
megszorítanák, ma is meg tudná főzni a paprikást s készítene hozzá
aranysárga tarhonyát saját szép kezével.

Szemben vele szelid, nyájas, barátságos és rokonszenves leányka, alig 17
éves és figyel az előadásra, mert épen most emelkedik fel a függöny a
harmadik felvonásra.

A leányka háta mögött feltünőleg elegáns dandy állott, de termetét és
arczvonásait illetőleg nem föltétlenül ajánlatos külsővel. Hanem a nagy
uraknak mindenfajú arczél jól illik. A milyenek ők, olyannak kell lenni
az eszményi szépnek is. Középtermetű, kövér, húsos alak, s még elég
fiatal, de az élvhajhászat fáradalmai s a kimerültség jelei
eltörölhetlen betűkkel vannak homlokára írva. Mintha már kopaszodni
kezdene; szeme alatt gyanús kékség, ajkán a világ megvetése. Úgy viseli
magát, mint a ki nincs itt tulajdonképeni helyén. Csak a vak sors
szeszélye csapta ide; épen mint midőn valami ritka és igen divatos déli
virágszál az urodalmi kertész szívességéből tiszttartóné asszonyom ő
nagysága virágedény-csoportozatába téved.

– Kik ezek?

– Kik? – felelé hazafias redőkbe vonva homlokát a szélsőbaloldali
képviselő. – Páholyba járó közönség, mint a többi. Mert mint jó barátod,
kollegád és erdélyi patriotád, óhajtottam volna, hogy az egész
szinházban épen csak ezeket észre ne vedd.

– Patvarba, olyan veszedelmesek volnának?

– Járatlan vagy Israelben, drágalátos gyermekem, különben tudnád, hogy
azon helyütt semmi kereseted, ha csak készen nem vagy arra, hogy három
hét mulva golyót röpíts agyvelődbe. Mert az a páholy a fiatalság
halálverme; a kik oda bejutnak és czélt nem érnek, mind a vész és
kétségbeesés martalékai. Most épen Bendeffy Arthur grófon van a sor.
Ennek is e páholy utolsó reménye és menedéke s ha e kikötőben hajója
horgonyt nem vethet, irtóztató pusztulás s az ország valamennyi
liczitaczionális dobjának megperdülése veszi körül. Utána másik, ki
tudja hányadik? jő s az eredmény hasonló. Mint a mesében a mágneshegy,
úgy vonzódik oda az előkelő világ ifjúsága. Ez Pesten most az, a mi
Angliában a derby-nap első díja. A ki azt, s a vele járó fogadások díját
megnyerte, herczegi vagyont kapott markába. Azért oda se nézz erdélyi
kis bárócskám, mert testestől-lelkestől az ördögé vagy. Egy mosoly onnan
s vakon szavazol Tisza Kálmánnal, ha mindjárt azt kivánná is, hogy
podgyászostul együtt menjünk a bécsi Reichsrathba.

– Átkozottul kiváncsivá teszesz barátom. Én azonban nem látok ott
egyebet, mint derék mamát, angyali szép leányát és háta mögött azon
boldogot, kit Bendeffy Arthur grófnak czímeztél.

– Természetesen, hogy nem láthatsz többet itt a szinházban. Mert ha a
leány szép, megengedem, nagyon szép is, s körül van övezve a mennynek
minden gyönyöreivel: mégis otthon hagytak valamit; a mit különben mások
sem szoktak ide, a szinházba czipelni.

– Mi lehet ez?

– Magában véve semmi. Csekély házibútor; legföljebb 250 forintot ér, s
mint a lapok hirdetései közt olvashatod, fűnek-fának ajánlják olcsó
áron.

– Miről beszélsz?

– Neve e házibútornak: tűz és betörés ellen biztosított pénzszekrény,
Wertheim és Wiese gyárából. Hanem a mit így kinálgatnak, az szép és új,
de üres; míg az, a mit e hölgyek otthon hagytak, régibb, kopottabb,
hanem ezelőtt három esztendővel négy ménkű nehéz millió hallgatott
benne.

– Ah, négy millió? most pedig megcsappant az összeg?

– Nem; megszaporodott. Most már a szekrény tartalma testvérek közt
megérhet öt milliót.

– Ezer ördög, van ennyi pénz együtt a világon?

– Akad néha. Majd megszavazol te ennél tízszer is többet egyszerre.
Akkor a pénzügyminiszter ő excellencziája azon szerencsében részesül,
hogy 24 óráig néz az 50 millióra; másnap bottal ütheti nyomát; elvitte a
bécsi, berlini, frankfurti zsidó.

– És hogy hívják ezt az öt millió forintos hozományt?

– Szerencsétlen, még nevét is tudni akarod! Mi gondod rá? nem erdélyi
embernek szánták a kövér prédát. Egyébiránt megmondhatom nevét, már csak
azon okból, hogy ismerd meg a veszedelmet és kerüld mint a mérges
kigyót. Nem grófi, nem is bárói csemete. Egyszerű nemes embernek
örököse: Dorozsmay Esztike.

– Dorozsmay Esztike? mintha nem most hallanám először e nevet.

– Oh, nem kétlem. Ezerszer olvashattad a hirlapokban. Mert a hol
megjelenik, azt úgy hirdetik, mint a nap legnevezetesebb eseményét.

Pál báró ezután ismét az előadás folyamára látszék figyelmezni, de csak
arra gondolt, kitől és hol hallotta ő már egyszer e nevet említeni?

Sok fejtörés után, majdnem kétségbe esett, a mint egyszerre
visszaemlékezik mai reggeli megérkezésére, s hogy Varjas Andoriás uram
beszélt ilyesmit s kapott is érte szigorú rendreutasítást.


VII.

(Odaviszik a fiatal embert, a hova nem várta. Hogy mi következik ily
odavetett kérdésből: ön erdélyi? az csak a könyv végén derül ki.)

Az ülésszak szokott lassúsággal megkezdődött. Még alakulva sem volt a
ház s Bogárdy Zoltán urat harmadszor rendreutasítá a korelnök. Annyiba
sem vette, mintha a czinege fütyült volna a szomszéd múzeumkertben.

Gencsy Pál báró ezalatt lelkiismeretesen beleszokott mérsékelt ellenzéki
szerepébe. Kényelmes helyzet ez, melyben az ember a rosszért másra
hárítja a felelősséget, a jó eredmény hasznában és dicsőségében pedig
tele marokkal osztozik. Mint pártjának jelöltjét, beválasztották a «jogi
bizottmány»-ba, mely állásra a kolozsvári egyetem itélete szerint épen
«elégséges» képessége volt.

Október hava is elékerült a naptárból s miután ezen évben a delegácziók
Pesten üléseztek, semmi sem akadályozá a munka folyamát. Már mit a
képviselőházban szoktak munkának nevezni.

Egy hétfőn épen végére járt az ülés s a fiatal báró összeszedte a
kiosztott nyomtatványokat s tudja Isten miről gondolkodva, lehajtá fejét
s várá az elnök megszabadító szavát.

Egyszerre érzi, hogy valaki a háta mögé kerül, vállára teszi kezét s
Bogárdy Zoltán fintorított bajuszát pillantja meg.

– Te vagy öreg?

– Öreg? No már az ilyen megszólítást szeretem; látszik, hogy
megérdemlett tiszteletben tartod barátodat.

– Parancsolsz velem?

– Valamire felszólítlak, ha kedved lesz rá. Jer velem ebédelni. Onnan
haza viszlek; öltözz fel s bizonyos helyen bemutatlak.

– Bizonyos helyen?

– Tanuld meg, hogy a bizonyos hely alatt néha igen correct jó helyet
szoktam érteni.

– Ah eltalálom; meglátogatjuk a zártszéki szomszédnőt.

– De már oda ilyen sárgaszájú bibiczfiókot nem viszek. Igaz, kibékültem
vele s most ismét «általam bővebben nem vizsgált okokból» rám emlékezik.

– Vedd szerencsekivánatomat. Hova megyünk?

– Oda, a hol az eszed is járt, a midőn megszólítottalak. Nem hallottad,
hogy nagy toilette-t kell csinálnod? Bemutatlak Dorozsmayné ő
nagyságának, a kinek férje jó barátom volt s most is elvetődöm néha az
özvegy házához.

– Zoltán!

– Nos?

– Ki mondta nekem, hogy be nem lépnél oly házba, a hol pipád füstjét az
asszony szemébe nem fujhatod?

– Szokásom a tapasztalatlan fiatal emberből bolondot csinálni.

– Gonoszság kovácsa, az ifjúság megrontója: ki mondta nekem, úgy
kerüljem e házat, mint a mérges kigyó fészkét?

– Ezt igen bölcsen mondtam. Szerencsétlenségedre, nem fogadod atyai
intéseimet. Erővel a verembe akarsz veszni, tehát veszsz. Különben pedig
ismerőseim nem szokták minden szavamat mérlegre vetni; mert én csak itt
a képviselőházban beszélek egész komolyan s mégis rendesen kinevetnek.

Úgy lett, mint tervezték. Elébb tisztességesen megebédeltek; onnan
átmentek a báró szállására s Bogárdy Zoltán két virginia-szivarnak is
felét-felét kiszívá, míg barátja tetőtől-talpig «a quatre épingles» újra
öltözött.

Ezalatt Varjas Andoriás a lehető legcsinosabb bérkocsit állítá a kapu
elé s midőn az urak felültek, ő is a kocsis mellé kapaszkodék.

– Mit akar kend ott?

– Semmit, csak ismerem kötelességemet; kár hogy nem kaptam olyan kocsit,
hogy hátul állhatnék rajta.

Az urak nevettek. Szép látvány lett volna estélybe menni bérkocsin,
hátul kipödrött bajuszú vén huszárral.

– Leszáll kend onnan?

– Igen is, ha úgy tetszik parancsolni. De meg ne tudja Zsuzsi néni ő
méltósága, hogy az én uram nagy parádéba csapta magát és huszár nélkül
indult el, mint valami éhes vándorló szabólegény.

Öt percz mulva a kocsi megállott a Nádor-utczának egyik legpompásabb
három emeletes háza előtt, mely különben nem volt palota, miután
földszinten boltok nyiltak, a felső emeletekben szállásbérlők laktak, az
első emeletet azonban kizárólag a gazdag özvegy háztartása vette
igénybe.

Bogárdy Zoltán kifizette a bérkocsit, a mi jelenté, hogy vagy sokáig
maradnak itt, vagy gyalog térnek vissza. Az ifjú bátorkodék megjegyezni,
hogy ez első látogatás levén, csak perczekig időzhetnek, idősb társa
azonban vállát vonogatá s mindketten felmentek a lépcsőn.

Mintegy esti hat óra lehetett. Tehát e családnál már ebéd után. A
szobasorokban gázlámpák égtek, a sötétszürke bérruhába öltöztetett
cselédség ajtót nyitott s az érkezők bejelentés nélkül léptek a belső
szobák szentélyébe. Minden arra mutatott, hogy gazdag urak a
Dorozsmayak, de még mindig ragaszkodnak a középosztály életmódjához.

A hova jutottak, nem volt terem, csak három ablakos nagy szoba az épület
közepén. Innen minden irányban kettős szárnyú ajtók vezettek a szomszéd
szobákba. Minden ajtó tárva-nyitva, mindenütt fény, gazdagság, izlés és
kényelem.

A háziasszony pamlagok és magas hátú karszékek tömkelegében nehány igen
feszes magatartású nővel társalkodott. A szemközti ajtón túl
zongoráztak; nehány kisasszony s több úr képezé a társaságot.

Jól esett a fiatal bárónak, hogy megérkezésük semmi feltünést sem
okozott. Látszott, hogy olyan ház ez, a hol az elfogadási napon
jőnek-mennek a látogatók, és ott keresnek társaságot, a hol kedvük
tartja.

Bogárdy Zoltán még csak most bocsátotta szabadra eddig karöltve vezetett
barátját. Avval se törődött, hogy ő egyedül van itt fekete
sétaöltönyben, aztán közelebb lépve a háziasszonyhoz, megtörtént a
bemutatás igen polgári módon.

– Kedves húgom, kegyes engedelmeddel bemutatom neked képviselőtársamat,
Gencsy Pál bárót.

Dorozsmayné ő nagysága könnyedén meghajtá fejét, mondá, hogy örül az
ismeretségnek, s ezzel vége lett a szertartásnak.

Zoltán úr azonban nem elégedett meg azzal, hogy pártfogoltja csak egy
legyen az itten bejárók közül, hanem igyekezett őt az előtérbe vonni.

– Pál barátom, – mondá, – nem tartozik az én pártom soraiba, de mégis
ellenzéki. Hatan esküdtünk össze, hogy megtérítjük, de mindeddig
sikertelenül. Ha pedig ide jött, a hol a kormánypárt hívei vernek
fészket, soha többé vele nem boldogulhatunk.

– Akkor annál becsesebb rám nézve Zoltán bátyámnak ezen feláldozó
önzéstelensége, – felelé a ház asszonya. – De mi jut eszembe? Tán épen
báró úr azon utitárs, kivel ketten rohamra indultak az egyház ellen? Ott
tarokkozik kanonok bácsi a harmadik szobában, és elpanaszolta nekem,
mily eretnek játékot űztek vele. Részemről megadom az amnesztiát, csak
tanácslom, ne nagyon törekedjenek házi papom szeme elé kerülni.

Ezzel Pál báró felé fordult.

– Remélem uram, legalább három remek beszédet tartott már a
képviselőházban?

– Bocsánat asszonyom, de bizony én még eddig egy kedvem szerinti
«éljen»-t sem kiáltottam.

– Még akkor sem, a midőn Zoltán bácsi beszélt és rendre utasították?

– Akkor pártállásom tiltotta a helyeslést, de várva várom az alkalmat,
hogy valamely hazafias kifakadása fölött tapsolhassak.

Magától érthető, hogy az ily beszédek csak arra valók, hogy mondjon az
ember valamit. A jelenlevők hamar visszatértek félbenhagyott társalgási
tárgyukra s egy grófné (nevezzük meg, özvegy Bendeffy Károlyné), a kinek
fia a leányok körében mulatott, kegyesen elismeré, hogy mai napon a nem
czímes nemesség között gyakrabban találkoznak oly családok, melyek a
nemzeti királyok alatt is virágoztak, míg a főrendűek csak az ausztriai
ház kegyének köszönhetik rangjukat. Oly vallomás, melyet a grófné saját
köreiben semmi áron ki nem bocsát ajkáról.

Pál báró mély tisztelettel látszék a grófné tudós megjegyzésére
hallgatni, de ezalatt másutt járt az esze. Miféle ember ez a Bogárdy
Zoltán? hogy ijesztgette őt e házzal s kiderül, hogy itthon van e
termekben, a háziasszonyt húgának nevezi és tegezi! Hát az a kanonok
bácsi mit keres e protestáns háznál? Ismerték egymást, s még jó reggelt
sem mondtak a találkozáskor!

Oly helyen ült, hogy akadály nélkül beláthatott a szomszéd szobába. A
ház kisasszonyát már látta a színházban. Akkor, messziről, nagyon szép
leánynak találta: most közelről az égből leszállt angyalnak.

És a mint így nézegeti, nehány sikertelen kisérlet után szemük
összetalálkozott; az ifjú tiszteletteljes fejhajtással fejezé ki
hódolatát, a leányka észrevette a figyelmet s lekötelező mosolylyal
viszonzást intett, de aztán megint a körötte álló urak beszédére
hallgatott.

Pál úr csakhamar észrevette, hogy itt az asszonyok között nem a maga
helyén foglalt széket s készült átmenni a leányok társalgási szobájába.

De nem könnyű feladat ez ott, a hol sok ismerős között egyedül idegen az
ember. Jól tudta, hogy ha ő oda lép, az urak egyszerre elhallgatnak, s
aztán kárörvendve mosolyognak, ha az új arcz zavarba jő és beszédében
akadozik.

Különösen pedig Bendeffy Arthur gróf szeméből látszott ki a rosszakarat
és ellenséges indulat. Ő méltósága kényelmesen helyezkedett el egy
karszéken, épen szemközt a házi kisasszonynyal és igen érdekes
történetkét beszélt el a város legmagasabb köreiből. Fesztelen
viseletével főleg azt kivánta a jelenlevőkkel elhitetni, hogy ő e házban
jobban érzi magát, mint más jelenlevő, sőt esetleg több is eléadhatja
magát. Az urak mind tegezték egymást, a leánykák pedig nagyobbrészt gróf
vagy báró czímen szólíták őket.

De mi történik?

Esztike kisasszony egyszerre fölkel helyéből, társnői mint adott jelre
követik példáját s mindnyájan a nagy szobába gyülekeznek, a hol a
háziasszony elnökösködött. Ezen hadi mozdulatra a férfisereg is
«front»-ot változtat, a körben álló székek háta mögé sorakozik, s
mindenkinek azon leánykával kellett megelégednie, a hova épen sorsa
juttatta.

A gróf urak nem tudták elhatározni, mit jelentett e saloni forradalom?
De tény maradt, hogy az eddig elszigetelt új arcz nyert legtöbb előnyt;
mert a házi kisasszony oly helyet választott, hogy Pál báró épen a háta
mögé esett.

E pillanatban Bogárdy Zoltán bácsi, a ki ezalatt minden szobát bejárt,
büszke mosolylyal közelített a ház asszonya felé s mondá:

– Szépséges húgomasszony, jó hírrel jövök; megtaláltam kanonok bácsit s
békét kötöttem az egyedül idvezítő szent eklezsiával. Nagy munkámba
került, mert épen most fogták el a pagátját s ezt úgy tekintette, mint
jogtalan erőszakot az egyházi tulajdon ellen. Megigértem neki, hogy én
fogom indítványozni a polgári házasság behozatalát, s minthogy ezen
esetben előre meg van bukva a kezdemény, tehát megbocsátotta a vasuton
szenvedett inzultácziót.

A gróf urak és grófné mamák igen «közönséges»-nek találák az ilyen,
klubba és kávéházba való tréfákat; de Zoltán bácsi dicsőségének
tartotta, ha mint «enfant terrible» szerepel, s aztán visszavonulva,
Esztike mellé állott és csendes hangon mondá:

– Végig hallgattuk a multkor a jövő zenéjét, s tökéletesen
egyetértettünk Pál barátommal, hogy ki volt a páholy hölgyei között a
legszebb?

Ezzel tovább állt s barátját és a ház kisasszonyát magukra hagyá.

Pál báró folytatni akará a felvetett s igen háladatos társalgási
tárgyat, a midőn Esztike kisasszony egészen közönyösen, de mint a
következmény bebizonyította, valósággal végzetszerű véletlenből, kérdé:

– Báró úr, erdélyi?

Pál báró ezen szó, Erdély, hallatára egyszerre tizenhat kötetre terjedő
regénytárgyat fedezett fel; csodálatos ékesszólással beszélt a szelid
domb alján fekvő Gencsről, az ódon, de esetlen alakú szöglettornyokkal
erősített udvarházról, a megholt anyának művészietlenül faragott
sírkövéről, a szigorú apának gazdasági gondjairól, három
leánytestvéreiről, végre ama köszörűletlen gyémántról, Zsuzsi néniről,
ennek ártatlan előitéleteiről, forró szeretetéről, jóságáról, önzéstelen
feláldozásáról, s maga is csodálta, hogy Esztike kisasszony mindezt
érdekkel hallgatta, sőt néha fölvilágosítás okáért még kérdéseket is
tett!

Képzelhetlen gyorsasággal telt ezalatt az idő, az öreg grófnék fiatal
kisérőikkel már eltávoztak; a harmadik szobában tarokkozók bevégezték
napi munkájukat, a vendég kisasszonykák után is kocsit küldtek hazulról,
úgy hogy végül csak Arthur gróf, Zoltán bácsi s a fiatal báró maradtak
és készültek búcsut venni.

Hogy valakinek eszébe juthatott volna, tüntetést keresni abban, ki marad
itt legutóljára? szó sem lehetett. Ily rossz izlés ezen társaságban
lehetetlen volt.

[Illustration: Esztike kisasszony mindezt érdekkel hallgatta.]

Tehát egyszerre indultak. A kapu előtt a grófot pompás fogat várta s
midőn felült kocsijára, nem tagadhatá meg ő méltósága önmagától azon
elégtételt, hogy lenéző tekintetet ne vessen azokra, kik gyalog indultak
hazafelé.

– Zoltán! te rejtély vagy előttem.

– És miért? ha szabad kérdenem?

– Minő mérgesen beszéltél a Dorozsmay-ház ellen s azalatt kiderül, hogy
egyike vagy a legszívesebben látott vendégeknek. Félreérthetlen
tekintélylyel lépsz fel a családban; tegezed, kedves húgomnak nevezed a
ház asszonyát, neked több szabad ott, mint másnak. Vigyázz, mert ez az
özvegy még nagyon szép; bele találsz szeretni s akkor vége lesz
államférfiúi szilárd hírednek.

– Öcsém, barátocskám, tanulj udvariasabb lenni az idősbek iránt. Hátha
magam is a leányért járnék oda?

– A leányért! – felelt a báró elképedve, habár tudta, hogy Zoltán
bácsinak soha sem szabad szavait betűértelemben venni.

– Nem lehetetlen! Azt hiszed, tied már a leány? Meghódítottad első
látásra? s most szeretnéd elkommendálni nyakadról az alkalmatlan anyóst!

– Ugyan beszélj már életedben legalább egyszer komolyan. Különben pedig
fogadd forró köszönetemet szívességedért, hogy e dicső házhoz
bevezettél.

– Várjuk meg a regény végét; mert félek, hogy e napot velem együtt
elátkozod. Vetted észre, hogy Arthur gróf nagy kegyben áll a hölgyek
előtt?

– Úgy látszott, követelőleg lép fel ott.

– Követelőleg és nem remény nélkül. Az özvegynek tetszik a nagynevű
grófság. Egyéb nem kell hozzá, mint jól kiszámított roham a leány ellen
s kész az eljegyzés.

– Valószinű.

– Részemről nem pártolom e tervet; de mit tehetek én? Van ugyan
fegyverem a gróf ellenében s tán használni is fogom. Csak annyit mondok
előre, hogy kézfogó is történhetik a háznál: de a házasság csak akkor
bizonyos, a midőn a párocska az esküvő után visszajő a templomból.

Hallgatva folytatták útjokat.

Később Pál báró megjegyzé:

– Csak annyira óhajtanálak megismerni, hogy eltaláljam, mikor beszélsz
komolyan? mikor űzesz bolondot belőlem?

– Nincs ennél könnyebb. Soha se hallgasd, mit beszélek, hanem nézd, mit
teszek? Ha parlamenti férfiú akarsz lenni, mindig azt kutasd, mit nem
mondott az ellenség? Azonban az ily makrapipás Demosthenes, mint én
vagyok, csak akkor tudja meg, mit beszélt, a midőn szavát a gyorsírók
feljegyzették. Most pedig megérkeztünk szállásod elé, adjon az Isten
neked csendes és nyugodalmas jó éjszakát.

Belépvén szállására a fiatal báró, a külső szobában találá Varjas
Andoriás uramat, a ki épen azon nehéz mesterséget gyakorlá, miként
csípheti le magát az ember, ha egyedül, társ nélkül iszik.

A jó kedv már megvolt s ha korábban, mint várta, nem háborgatják, a
többi is okvetlenül bekövetkezik. De karbunkulus módjára csillámlott a
szeme, a midőn urának őszi felső kabátját leölteni segíté.

– Mi lelte kendet?

– Engem? semmi. Hanem mikor szégyenszemre leszállítottak a bakról, utána
iramodtam a rozsdás fiákerlónak s láttam, hogy az én méltóságos uram a
Nádor-utcza végén száll le egy gyönyörűséges nagy ház kapuja előtt.

– Hogyan? huszár és kémkedik!

– Az ilyen ispionságért nem akasztják fel az embert. Akkor, örömömben
bort hoztam a korcsmából s arra ittam: adja Isten, hogy farsangra
idehagyjuk ezt a nagy bolond várost s mutassuk meg Csikszéknek, milyen
friss menyecskét szereztünk az országgyűlés alatt!

A kivánat nem volt rossz, de ha a góbénak több is volt szabad, mint más
cselédnek, a bárót ezen hivatlan bizalmaskodás mégis boszantotta.

– Bolond kend Varjas Andoriás és az is marad. Igya meg, a mi
palaczkjában még van és menjen feküdni.


VIII.

(Aláirás egy tánczvigalomra, mely létre sem jő; a nagy világ hiú
szédelgéseibe merült uracsot megemlékeztetik a csendes, egyszerű s
boldog otthonra.)

Három vagy négy hét mulva, hétfőn, Dorozsmayné rendes nagyobb elfogadási
napján, az urak szivarozó szobájában ketten üldögéltek. Arthur gróf s
egy másik, kit már láthattunk itt, de csak most nevezzük meg először:
Porczogh Viktor báró.

– Valóban hiszed, hogy ez az erdélyi mokány fiú veszedelmes?

– Úgy mutatkozik. Keresztapja, a ki itt bemutatta, erősen pártfogolja.
Az özvegy részeden van, de a leány könnyen ingadozhatik. Meg kell
buktatnunk e hivatlan tolakodót.

– Megbuktatni! – felelé Arthur gróf. – De hogy? mert én uri emberhez
méltólag csak két eszközt ismerek: pénz és párbaj.

– A párbajt vessük ki számításunkból. Mi nem verekszünk, hogy pedig egy
vívómestert béreljünk fel, a ki belekössön, ez rút, piszkos dolog.

– Marad a pénz.

– Igen a pénz. Századunkban legkényelmesebb mód, pénz dolgában tönkre
tenni ellenségünket. Jelen esetben még sokat sem kell koczkáztatnunk,
mert a báró nevetségesen szegény. Kérdezősködtem erdélyi ismerőseimtől,
minő faj ez a Gencsy báróság? Azt felelték: idősb Gencsy Pál télen
báránybőr ködmönben jár vadászni, de csak pecsenyére valót lő. Nyáron
leveti kabátját és ingujjban ebédel. Állítják, három fiú, kilencz leány
van a háznál. Végre ráadásul bizonyos Zsuzsi néni, a kinek kezében a
kormány rúdja fekszik.

– Pompás család. És valóban bárók?

– E tekintetben nincs kétség.

– Tehát pénzügyileg buktatjuk meg, – nevetett Arthur gróf. – Parbleu!
nem messze kell mennünk, ha példát akarunk keresni.

– Tervem van. Tisztességes és rangunkhoz méltó. Bele másztatjuk, s egy
pár hónap mulva biróilag lefoglalják képviselői napidíját. Az ilyen
ember aztán végkép lehetetlen minden lányos háznál.

– Hogy viszed bele?

– Mindjárt meglátod. Menj a leánykák szobájába; szólítsd meg a bárót s
hívd ide egy bizalmas szóra.

E küldetés semmi nehézséggel sem járt s nehány percz mulva Arthur gróf
karöltve vezeti be a fiatal bárót.

– Ülj le, – mondá neki. – Ez itt Porczogh Viktor báró, legjobb barátom,
s beszédünk lesz veled.

Porczogh báró papirlapot nyitott ki, mely hasonlított azon aláirási
ívekhez, mikkel a pesti embert úton-útszélen üldözik.

Pál báró zavartan és bizalmatlanul nézett. Eddig Arthur gróf nem tegezte
őt. Ha találkozott vele a lefolyt héten a Nádor-utczai háznál vagy nem
szólott hozzá, vagy úgy beszélt, hogy az «ön» vagy «te» megszólítást
kikerülte. Tud így a magyar ember beszélni, ha akar.

– Ime, – kezdé Porczogh báró. – Aláirási ív olyan válogatott és «comme
il faut» tánczvigalomra, a milyen még nem volt. Húszan vagyunk és 200
meghívójegynél többet ki nem adunk. Megmutatjuk Pestnek, kik vagyunk? és
hányan vagyunk? A ki ide bejut, az szemen szedett crème, a ki kimarad,
örökre a második osztályba sülyed. Természetes, hogy Dorozsmayné ő
nagyságát ki nem hagyhatjuk. Benne lesz a főrendiház színe, holmi
főispánság vagy miniszterség ide nem elég ajánlólevél. Lásd 19-en már
aláírtuk, a 20-dik hely számodra van hagyva.

– Értem, 19 egy hián 20.

– Vigyen el az ördög közmondásoddal. Lásd, mi ragad rád, ha azzal a
csizmadia-czéhmesterrel, Bogárdy Zoltánnal kompanistáskodol. Itt a
helyed, írd alá.

– Igen szívesen s köszönöm, hogy ki nem feledtetek. Természetesen
ismernem kell azon összeget, a mire kötelezem magamat.

– Az összeg itt nem határoz. Párisból hozatunk szakácsot, Nápolyból
czukrászt, Londonból cselédséget. Minden költség pontosan előre
kiszámítva; egy részvény ára pedig potomság 1200 forint.

– Hogyan? 1200 forint? Sajnálom barátom, ez változtat a dolgon. Ez oly
összeg nekem, minőt én eddig egy lélegzetre soha ki nem mondtam.

– Csak nem utasítod vissza e kitüntetést? Ki akarnád magadat zárni a
legfelsőbb osztályból?

– Oh a mi a megtiszteltetést illeti, nem vagyok érzéketlen iránta, de
ezen összeg fölülmulja erőmet.

– Soha ilyet, – kiálta föl Arthur gróf. – Van-e ára annak, hogy az
ország első gentleman-jei közé számíttassunk? Azt hiszed, nem kapunk
Pesten tízszer ennyi embert, a ki ha csak pénzről volna szó, 10,000
forintot is fizetne, csak velünk tánczolhasson?

– Legkevésbbé sem kétkedem. Én azonban képviselői díjamból élek s csak
rendkívüli kiadásaimra kaptam otthon 500 forintot.

– Ha csak ez a baj, szerzünk mi neked embert, a ki annyit ad kölcsön,
mennyit parancsolsz.

– Becsületemre fogadtam fel, hogy adósságot nem csinálok.

– Oh özönvíz előtti ember, – nevetett Porczogh báró. – Ez még nem tudja,
hogy három dologban nincs becsületszó: primo: hogy többé nem kártyázunk;
secundo: bizonyos szoknya után nem futkosunk; tertio: soha váltót alá
nem irunk. Benne van ez minden kifogástalan dandy codex-ében. Hanc
veniam damus petimusque vicissim.

– Ne kisértsetek; nincs pénzem.

– Ez nem mentség, – felelt Arthur gróf. – Holnap hozzád küldöm udvari
zsidómat, Kohn Fülöp urat, a kinek azon gyengéje van, hogy mentől többet
parancsolsz, annál készebb és alázatosabb.

– Nem kétkedem Kohn Fülöp úr előzékenységében; de majd másként beszélne,
ha a lejárati napon nem fizethetnék.

– Micsoda? más hangon? Látom, sejtelmed sincs róla, ki ez a Kohn Fülöp?
Olyan sajátszerű ficzkó, hogyha a lejárati napon fizetni is akarnál,
térden csúszva kér, hogy könyörülj rajta és prolongálj.

– Elhiszem, jó kamat fejében.

– Kamat? Barátom, ez oly aljas szó, melyet született úr soha ajkára sem
vesz. Jól gondold meg, mit teszesz: mert nem tudom, minő figurát
játszhatol aztán itt, a Dorozsmayné házánál, ha elmondják rólad, hogy
fösvénységből kizártad magad ez előkelők társaságából. Ez a borzasztóan
millionaire kisasszony nem értené, hogy jár valaki a házhoz, s
pénzkérdés miatt lemond azon élvezetről, hogy tánczoljon vele.

Pál báró el volt határozva, hogy az ívet semmi áron alá nem írja s csak
arról gondolkodott, hogy illendő módot találjon a menekvésre.

Ekkor azonban megtoppan a háta mögött egy pár recsegős csizma s Bogárdy
Zoltánt látja közeledni, a ki téntába mártott tollat hoz és mondja:

– Patvarba az ilyen félénk gyerkőczczel; itt a toll, írd alá.

– Hogyan? te is kisértesz?

– Ird alá; a többit pedig bizd rám.

De mily csodálatos változás? Arthur gróf és barátja, egyszerre mintha
kicserélték volna őket, oly természetesnek találták, hogy a kinek nincs
pénze, nem kötelezheti magát. De Bogárdy Zoltán annál kevésbbé tágított.
Karon ragadta fiatal barátját, az asztalhoz vezeté s az ívet aláiratá
vele.

Szegény Pál báró most már egészen elveszté szeme fényét; csak azt tudta:
asztal mellett ül, perczeg valami a kezében s végre ott feketéllett a
fehéren: b. Gencsy Pál s. k.

– Amazok átvették az ívet; hideg köszönetet mormogtak, s minden jó
kedvüket elvesztve, visszatértek a társalkodási szobákba.

Ekkor felkelt székéről az ifjú s megragadva barátja kezét, mondá:

– Zoltán! el vagyok veszve!

– Ezerkétszáz forintért?

– Nagy összeg ez nekem.

– Igen, ha Kohn Fülöp adná. Holnap eljönne hozzád. Már tudná, hogy
aláírtad az ívet s diktálná a föltételeket. 1200 forintért 2000 forint
egy hónapi határidőre! A második hónap végén 4000 forint, s biróilag
lefoglaltatná képviselői napidíjadat. De ne gondolj ezzel. Nem láttad,
mily hosszú orral kotródtak el innen? Mihelyt nem sikerült téged Kohn
Fülöp körmei közé játszani, nem gondolnak többé tánczvigalmukkal sem.
Száz ürügyet találnak a visszavonulásra. Azt mondják, jókor van még s
nincs együtt a társaság. Egymásután kitörlik a neveket s a lapot
széttépik.

– És ha nem tépnék?

– Akkor fizetsz; de nem Kohn Fülöp, hanem én leszek bankárod.

– Zsuzsi néni exkommunikál.

– Gyerek! azt mondom neked, ne félj, míg engem látsz. Azonban eltelt az
idő, oszolnak a vendégek, menjünk szép csendesen mi is haza.

Otthon az ifjú bárót kellemes meglepetés érte. Levél érkezett hazulról s
a vastag lúdtollal, jól ismert vonásokkal irott czímről látta, hogy
Zsuzsi néninek akadtak fontos közleni valói. Élénk kiváncsisággal törte
fel tehát a pecsétet és olvasni kezdett.

«Gencs, nov. 20.

Kedves fiam, Pál! Még nem kaptam leveledet s az csúnya volna tőled, ha
nem tudnám, mennyi dolgod van az országgyűlésen? Mi pedig reggelinél,
ebédnél, uzsoránál, vacsoránál mindig rólad beszélünk, miként tüntetted
ki magad az ülésekben s miként veszed hasznát a sok iskolának, a mit
kitanultál s a mi annyi költségünkbe került.

A lányok egésségesek. Klárit a küküllői alispán megkérte. Özvegy ember,
nem nagyon sok gyermeke van s az idén erdejében annyi makk termett, hogy
1500 forintot kapott a brassói hentesektől. Képzelheted, hogy a fényes
ajánlatot örömmel fogadtuk.

A dió s aszalt szilva, a mit holmid közé dugtam, úgy-e jól esett? Csak
ropogtasd Zsuzsi nénéd ajándékát, legalább van otthon vacsorád s nem
kényszerülsz a drága és utálatos vendéglőkbe menni. Ha fehérruhád
kilyukad, vagy elrongyolódik, küld haza, kifoltozzuk. Lelkére kötöttem
Varjas Andoriásnak, hogy ingeden mindig gomb legyen. Van czérnája fehér
és fekete. A fejős tehenek most rosszul tejelnek, de szép agarad a Rabló
visszakerült kóborlásaiból s a lányok olyan jól tartják, mintha magad
volnál. Jolán húgod gyapot paplant köt számodra, de Pál napra nem lesz
kész. Még csak 16 koczka van, pedig 178 kell.

Most a szebeni kék virágos tányérokról eszünk; kiméljük az új service-t,
mert a cselédek nagyon törik. A len olyan vastag az idén, hogy csak
törölközőket szőhet belőle a takács, de a kertben annyi a hernyótojás az
almafán, hogy nem győzzük pusztítani.

Tegnap itt voltak Marialakyék. Keresztlányom Zsuzsika megnőtt mint a
lödéczi lajtorja. Már nem jár sem rövid ruhában, sem fodros nadrágban,
de rossz kedve volt, mert szorította az új czipője. Igazán szép leány s
miután egyetlen gyermek és szép puszta néz rá, soha se feledd, hogy őt
néztem ki neked feleségül.

Apád szüretkor meghűtötte magát s nagyon köhögött. De főztem neki
árvacsalán, utilapú és cziczkafarkból czukros bonbonokat, azóta jobban
van. Csak ne színá mindig azt a borzasztó erős bethlen-szentmiklósi
dohányt!

Úgy-e nehéz munka a haza javára gyűléseket tartani? De ne szavazz valami
új adóra, mert a régiekben is fülig úszunk. Azt azonban nem bánnám, ha
vasutat indítványoznál Csikszeredától Gencsig, mert igen nehéz innen
külön kocsit küldeni, ha só, riskása, sáfrány kell a házhoz. Küldök jó
reczeptet, melylyel szennyes kesztyűidet kimoshatod, de mielőtt
hordanád, akaszd ki kötélre a folyosón, mert eleinte förtelmes büdös
szaga van.

A majorosné hat cziczája, mihelyt megnő, muffot csináltatunk bőréből a
két kis leánynak; de a szolgabiró, a kit tavaly választottak, gyönyörű
szép zongorát vett a feleségének. Bele is került neki a hozatallal
együtt 37 forintjába!

Hordatjuk a «Marosvásárhelyi közlöny»-t. Félre rakom a számokat, hogy ha
nyáron haza jösz, olvashasd. Borzasztó benne, mint vágták le a tolvajok
a gelenczei zsidónak a fülét, de mikor erre járt a miniszter, a mi
tiszteletesünk olyan szép köszöntő verset írt hozzá, hogy az itteni
iskolás gyerekeknek könyv nélkül meg kellett tanulni.

Édes Pál fiam! ne nagyon nézegesd te azokat a pesti selyem ruhás
fehérnépeket. Lám innen egy fiatal Mikes addig sétálgatott a promenádon
egy selyem ruhás fekete fátyolos uri nővel, kiről azt gondolta grófné,
pedig a theatromban játszik amolyan nyelves szobalányokat. Jobb lesz
tehát, ha gyűlés után haza mégysz, hozatsz Varjas Andoriással ebédet,
este pedig fél kilenczkor imádkozol és lefekszel, mert a hiábavaló
csavargás minden gonosznak kútforrása. Mihelyt fagy, küldök sonkát meg
füstös kolbászt. Most pedig bezárom soraimat és az én Istenem oltalmába
ajánlja Palikáját az őt kimondhatlanul szerető

_Zsuzsi nénije._

U. I. Fel kell bontanom levelemet, mert elfeledtem megírni, el ne
hanyagold a flótázást, mert a mai világban követelik a fiatal embertől,
hogy muzsikális legyen. Aztán oly szép az, ha valaki az udvarra szóló
ablakban flótázik, oda lenn pedig könyhullatások között hallgatják.
Aztán meg ha francziául tudsz is, nem árt, ha néha a német gramatikába
bepillantasz.

_Zs. n._»

Pál báró feszült figyelemmel olvasta ezen hosszú s az idegenre nézve
érdektelen levelet. Olyan világosan meg volt írva benne: ki ő otthon? és
hozzá gondolta, mi lett itten? Közepette a főváros zajának, midőn
már-már be volt sodorva a nagy világ veszedelmeinek örvényébe, oly
megnyugtatólag hatott rá a falusi csend, boldogság és egyszerűség.

Tán unalmat és boszankodást érezve, félreveté a levelet? Tán nevetett az
elfogultság és korlátoltság ily kézzelfogható bizonyítéka fölött? Nem.
Még egyszer átolvasá, s miután minden semmiség érdekelte őt, szemébe
igaz könyek lopóztak. Bajos volt ugyan a sorokban érzékeny s könyet
facsaró ömlengéseket fölfedezni. Ő azonban minden betűből csak azt
olvasta, hogy a kiket otthon hagyott, végtelenül szeretik őt, s
meggyőződve vannak, hogy a mit hazulról hall, hittel és szent érdekkel
fogja olvasni, elkezdve a majorosné hat cziczájától a szolgabiróné remek
zongorájáig.

A naiv hit, ezen minden kétkedést kizáró bizalom és ártatlan föltevés
gyüleszté szemébe a könyeket. Egy egészen más csalárd világból tekintett
vissza az elhagyott atyai házra, az ott fölmerült köznapiságokra, s
mégis tapasztalnia kellett, hogy egyedül ama távol otthon azon szent
hajlék, melyhez tartozik, s a hova ezer csalódások után is mindenkor
mint biztos révbe vissza is térhet.

Eszébe sem jutott, hogy még ma nem is vacsorált, s hogy erejét felülmuló
pénzbeli kötelezettséget vállalt, hanem lefeküdt és aludt világos
virradtig.


IX.

(Szokatlan ünnepélyes szertartással végbement leánykérés; a roham sikert
igér, de még semmi sem bizonyos.)

Nincs Budapesten szebb, uriasabb, tisztább, vidámabb és barátságosabb
lakás, mint a József-tér. A Dunapart csak téli szállás, mert nyáron a
nyugatra hajló nap forró katlanná fűti a szobákat, még a fal s a bútor
is megmelegszik. Itt pedig üde levegő ömlik be a térről s az ablakról
letekinteni, annyi, mint a művészileg gondozott virág- és
bokorültetvények színét, zamatját és frisseségét folytonosan élvezni.

Ily házban tartá uri residentiáját özvegy Bendeffy Károly grófné, kit
már láttunk a Dorozsmay-háznál. Ő volt azon leereszkedő, a ki helyet
foglalt a pamlagon, olyan házban, a hol a látogatókat be sem jelentik.

Mert hiába! vagyoni tekintetben erősen kezdtek a grófi koronának ágai
bomladozni s Bogárdy Zoltán ez egyszer nem túlzott, a midőn az általános
árverés közeledtére példálózgatott. Tehát a Nádor-utczai házban őrzött
négy millió igen alkalmas eszköz lett volna kimenekülni azon nyomasztó
adósságból, miket Arthur grófnak korábbi s az utóbbi három év alatt újra
megkettőzött pazarlásai, a kamat-kamatjainak felhalmazódása, fenyegető
arányban felszaporítottak.

Reggel féltizenkét órára járt az idő, tehát Arthur gróf remélheté, hogy
anyja, legalább fia számára, már látható állapotban lesz.

Leküldé tehát komornyikját az első emeletre. Ez kérdést tett a
szobaleánynál, ez felkeresé a komornát, a ki aztán a grófné legbensőbb
szentélyéből meghozá a szót, hogy a méltóságos grófné az ifjú grófot
szívesen látja.

Ezen vett engedély alapján csakhamar belépett Arthur gróf a grófné
kisebb elfogadó-szobájába, s anyját reggeli pongyolában találta,
kedvencz karszékében, a midőn épen új czigarettre gyújtott.

– Mamám, – kezdé az ifjú gróf közvetlenül a tiszteletteljes kézcsók
után. – A mit Porczogh báró érdekemben kitalált, nem sikerült. Az a vad
báró nem akart beugrani a verembe; később közbejött a mi örökös
guignon-unk, kit te monsieur Pockharti-nak nevezesz, ennek jött kedve
pénzt kölcsönözni barátjának, s így tervünk füstbe ment. Kohn Fülöp
megmenekedett a legrosszabb üzlettől, mihez életében fogott, mi pedig az
aláirási ívet közös megegyezéssel széttéptük.

– És most?

– Én állok elé új tervvel. Sikerül, vagy végkép megbuktam.

– Nekem is lesz szerepem benne?

– Ha oly szíves volnál és elvállalnád, saját elnökséged és anyai
auctoritásod zászlója alatt.

– Semmit sem igérek, míg nem tudom, miről van szó? Azt akarod, nagy
pompával, mint boldog anya menjek a Nádor-utczába, rohanjam meg a kis
kövér ténsasszonyt, s megkérjem számodra a négy milliót?

– Mamám, te szívemben olvastál. De, hogy még nagyobb szelet csináljunk,
menj oda fényes assistentiával. Szólíts föl valakit barátnéid közül:
mentül menydörgőbben aristokratikus lesz neve, annál többet igér. Talán
jó volna meghívni nagysaárfeöldi Saárfeöldi Lukréczia grófnét, tán
megteszi e szívességet.

– Valószinűleg. Sőt fölteszem róla, hogy gúnyból és megvetésből az
alsóbb osztályok iránt, azon tréfát követi el, hogy családi brillantjait
is magára rakja. És a másik?

– Louise.

– Melyik Louise? Burghammer herczegnő?

– Igen, és miért ne?

– Ha gondolod, hogy szívesen jő, akkor meglesz a teljes háromság. Itt
van most a herczegnő Pesten?

– Ha az udvar Budán, vagy Gödöllőn időz, az osztrák delegatió pedig az
akadémia palotájában ülésez, Burghammer herczeg és neje nem
hiányozhatnak.

– Szép, hogy az én fiam így érti a politika követelményeit. Más
közvetlenebb forrásból nem tudod, hogy a herczegnő csakugyan itt van?

– Mamám, te benned a szent inquisitio legfogasabb procuratora veszett
el! Nem elég, ha igérem, hogy eljő, szívesen jő és segítségünkre lesz?

– Csak azért szóltam, mert mi asszonyok bizonyos dolgokban másként
vélekedünk, mint a férfiak. Ezelőtt három évvel nagyon udvaroltál a
herczegnőnek s kevésbe múlt, hogy bele nem házasodtál Bogfalvába. Azt is
tudom, hogy Louise csak szerelmi csalódásból ment férjhez a 68 éves
herczeghez s megütötte fülemet, hogy régi imádottadat itt és Bécsben is
meg-meglátogattad.

– Mamám…

– Ne félj, nem teszek indiskret kérdést. De nem találod merész
föltevésnek, hogy az egykor hűtlenül elhagyott Louise mai napon mellém
mint statista szegődjék azért, hogy egykori udvarlóját pénzházasságra
segítse?

– Mamám…

– Asszonyi észnek mindig veszedelmes járása van. Hátha azt várja tőled,
hogy tűrj békével addig, míg ő herczegségét a «vértolulás az agy felé»
másuva szólítja, s az özvegy azon helyzetbe jő, hogy némely elfeledett
dolgokat feleleveníthet?

– Kérlek, mamám, hidd el nekem, Louise bölcs asszony; igen jól ismeri a
nagy világ folyását s nem lázad fel, ha adósságtisztázási szempontból
házasodni akarok.

– Legyen. Megegyeztünk.

– Nem tehetek egyebet. Várni a herczeg halálára, annyi, mint remélni,
hogy hitelezőnk életunottságból agyonlövi magát. A herczeg öreg s ha
télen beteges is, nyáron visszafürdi magát Gasteinban. Aztán ki tudja,
mi lesz végrendeletében? s ezen kételyem elhatározó.

– Értelek; egy kicsit szerelmes is vagy abba a félpolgár leányba?

– Először úgy fogtam fel a vállalatot, mint üzletet, mint előnyös
pénzügyi operatiot. Később megdöbbenve vettem észre, hogy tervemből
«caprice» lett, most már forma szerint szerelmes vagyok az aranyos
pipiskébe.

– Persze, hogy szép is a gyermek. Ez néha a legsiralmasabb mesalliancet
is kimenti.

– Ne nevess ki mamám, mert oly szép e leány, minő csak te lehettél a
magad idejében.

– Oh engem az ily köznapi bókokkal el nem tántorítasz. Mert ha te engem
csak pénzügyi agentiával bízasz meg, anyai kötelességem segítségedre
lenni. Ha megbukom, oly szerencsétlenség, mely már államokon és
császárságokon is megesett. De már az minden bevett szokást felforgató
reform, ha az anyának kell a szerelembe esett fiú dolgát támogatni.
Othello és Romeo a dolog ezen részét magánúton hozták tisztába.

– Imádott szellemdús mamám, te csak szójátékkal küzdesz ellenem. Mint
családanya csak a pénzkérdésre tekintesz, az ügy regényes oldalát pedig
kizárólag rám hárítod.

– Félek, hogy szerelmi pörödben nem jó rendet tartasz. Még nem nyerted
meg ügyedet az első forumon, a leány előtt s már is appellálsz a
legfelsőbb törvényszékre, a szülőkre.

– Milyen jól ismeri az én mamám a pörrendtartás szabályait.

– A gyakorlat, fiam, – felelt sóhajjal a grófné. – Ismerek valakit, a
kinek ügyeit néha tanulmányoznom kellett. A legfőbb akadály, véleményem
szerint, az a bizonyos Bogárdy.

– Mondd anyám, Pockharti, oly jól áll neked, ha a zsíros magyar nevet
uri hölgyhöz méltókép ejted ki.

[Illustration: – Először úgy fogtam fel a vállalatot.]

– Azt mondják, ezen embernek elhatározó befolyása van. Még azt is
suttogják, hogy az özvegy kezére áhítozik.

– Ezt eddig nem hallottam s nem is hiszem.

– A hír meggondolást követel, mert ez esetben a négy milliónak fele
veszendőbe megy.

– Mindez a házassági szerződés kötésének pillanatára marad. Ügyvédünk
szemes ember, s tőlem is kap utasítást. Tehát számítok rád. Ma este?

– Ily sietve?

– Annál hamarabb esünk át rajta. Írj nagysaárfeöldy Saárfeöldy Lukréczia
grófnénak, én pedig megyek Louise herczegnő lakására. Burghammer úr ezen
órában az osztrák delegatióban szavazza a közös budgetet s neje
bátrabban adhat audientiát. Kérlek, tartsd meg pontosan a hat órát.
Ilyenkor a leányok a szomszéd szobában szimfoniáznak. Jöjjetek
egyszerre, külön kocsikon, galonnirozott cselédséggel s ha Dorozsmayné
asszonyom ő nagysága ennyi fény és dicsőség láttára lábaidhoz nem rogy,
akkor egy paránya sincs benne az emberi gyengeségnek.

És csakugyan minden így történt.

Mert tény, hogy az előkelő osztálynak bizonyos része tökéletesen meg van
győződve, csak egész nagyságában kell magát mutatnia s a középsorsúak
föltétlenül meghódolnak.

Tehát este pontban hat órakor szokatlan mozgalom támad a Dorozsmay-ház
udvarában s a kapu alatt. Grófnék látogatása ugyan szokott tünemény volt
itt, de minden feltünés nélkül jöttek-mentek. Most azonban díszhintó,
paszománttal rakott cselédség, uszályos ruha, teljes toilette, mintha az
udvarhoz mennének estélyre.

Bogárdy Zoltán, a ki a háziasszonynyal még egyedül volt, az ablakból
nézte a szörnyű maskarádát. Esztike és barátnéi szokott szobájukban
mulatoztak. Arthur gróf itt volt korábban, de ekkor már eltávozott.

Beléptek s Bendeffy grófné szertartásos meghajlással közeledett a
háziasszonyhoz, s bemutatá kisérőit.

– Barátném Saárfeöldi Lukréczia grófné.

Azután a másikat.

– Barátném Louise, Burghammer herczegnő, a kit ön asszonyom, mint
Hohenmark herczegkisasszonyt, korábbi időkből ismert.

Nem tagadjuk, hogy az egykori kisvárosi menyecske, később vagyonos, mai
napon dúsgazdag özvegy, a legnagyobb zavarba jött. Alig tudott nehány
régen betanult szólásformához jutni, rettegvén, hogyha nem is ügyetlen,
de ily ünnepélyes alkalommal a nagy világ köreiben meg nem szokott
nyilatkozatot tehet.

Jól tudta ezt Bendeffy grófné s azért mentől kevésbbé engedé a ház
asszonyát szóhoz jutni. Mindig ő beszélt, barátnéit közbeszólásra
ösztönözé s úgy tette föl a kérdéseket, hogy könnyű volt azokra
egyenesen igen-nel, vagy nem-mel felelni.

Mindez nehány perczig tartott, s akkor özvegy Bendeffy Károlyné a
legünnepélyesebb s legméltóságosabb hangon így szólott:

– Asszonyom, kedves barátném! Ezúttal mint családanya tiszteletteljes
kéréssel jövök. Kedvelt és egyetlen fiam, Arthur gróf nem járhatott e
nemes és barátságos házhoz oly gyakran a nélkül, hogy szívében a
legmelegebb rokonszenv ne ébredjen, önnek erényben és szépségben
tündöklő leánya, Esztike kisasszony iránt. Azon esetre tehát, ha
ajánlatunk hasonló rokonszenves viszonzásra találna, bátorkodom fiam,
Arthur gróf számára Esztike kisasszony kezét tisztelettel, szeretettel
és anyai érzelmeimmel, ünnepélyesen megkérni.

Dorozsmayné nem tagadta, később is önként megvallotta, hogy ezen ajánlat
hallatára örvendetes meglepetést érzett anyai keblében.

Felelni akart, de hang sem szállhatott ajkára, érzette, hogy szemébe
könyek gyülekeznek.

Nem kellett egyéb a grófnénak. Úgy tekintette ezt, mint boldog igent,
hévvel ragadá karjaiba a leendő örömanyát és saját művészileg himzett és
fölcsipkézett kendőjével törlötte le a sós nedvet, melynek nehány
csöppje épen annyi millió forintot ér.

Louise herczegnőnek erőltetésébe került, hogy ne nevessen. Szerencsére
mosolyognia kellett és ajkainak ezen vonásai alá a gúnyt is elrejtheté.
Soha nem látott komédia volt ez, hogy egy anya, két más fölpiperézett és
fölbrillantozott úrnővel leánykérőbe jőjjön.

E pillanatban vették észre, hogy a szoba másik oldalán, a kandalló
előtt, tanúja is volt valaki a jelenetnek.

Ezen tanú most előlépett. Ő volt vitézlő Bogárdy Zoltán s a grófné
megrettenve nézett a közeledőre, vélvén, hogy most minden ismét
összedől, a mit a meglepetés hatalma által fölépíteni sikerült.

De egészen más váratlan esemény következett. Bogárdy Zoltán oly
tiszteletteljesen hajtá meg magát, mint soha azelőtt és mondá:

– Engedd meg kedves húgom, hogy én, mint boldogult férjednek legrégibb
barátja, legelső legyek, a ki neked e nagy megtiszteltetés folytán,
őszinte szívből szerencsét kivánok. Adja Isten, hogy a mit e földön
emberek határoztak, ott fönn a magasban is megkötve és megáldva legyen.

A grófnék bámulva, de kellemesen meglepetve néztek az emberre.
Bendeffyné szemében a teljes győzelem szikrája ragyogott fel, mint a ki
legfélelmesebb ellenségén vett diadalt. Saárfeöldy Lukréczia grófné
azonban, a ki nem ismerte Bogárdy Zoltán befolyását a háznál, csak
vállat vont s gondolá, hogy ily felköszöntő inkább paraszt, vagy a mi
ezzel egyértelmű, köznemes lakodalomban járná meg legjobban.

Ezzel egyszersmind az idejövetel czélja teljesen elérve lévén, a két
grófné és herczegnő a ház asszonyát szeretetteljesen megcsókolván, igen
kimért urias hajlongások között eltávozának.

Künn a lépcsőn Bendeffy grófné szétnézett a kisérő cselédségen s azután
franczia nyelvre fordítván beszédét, most már szabad lélegzettel mondá:

– Kedvesim, ez pompás jelenet volt a «Bourgeois-Gentilhomme»
vígjátékból. Szegény Dorozsmayné egészen oda volt. Még azt a vérengző
tigrist, Pockharti uramat is agyonbűvöltük. Remélem, nem marad el
jutalma. Azt mondják képviselő? tehát olyan fa, a miből mindent lehet
faragni, még egyszerre miniszter is lehet belőle. De igérem, ha van még
befolyásom ezen országban, hogy fiam lakodalma után két hét mulva
kinevezik valahová főispánnak.

– Meg is érdemli, – felelé a herczegnő. – Három vagy négyezer forint
fizetés, nagy méltóság, ülés és szavazatjog a főrendek házában és semmi
dolog hozzá.

Azok pedig, kik visszamaradtak, mindaddig, míg a kocsik a kapu alól ki
nem robogtak, szótlanul néztek egymásra.

Dorozsmayné csak most eszmélt fel, mit követett el? s felszólalt
mellében lelkiismerete, hogy leánya boldogságáról netán elhamarkodva
határozott. Azonban leírhatlan könnyebbülésére szolgált, hogy a kinek
itéletétől leginkább félt, férjének igaz barátja, Bogárdy Zoltán, tettét
helyeselni látszott.

– Nos, – mondá ez, – ezután csak két dolog van hátra. Először értesíted,
kedves húgom, leányodat, mily szerencse vár rá. Másodszor, hogy bölcs
házassági szerződést kössünk, a mi alkalmasint csak az én dolgom lesz.
Mindjárt holnap meglátogatom Arthur grófot, a te jövendőbeli fiaduradat
s eléje terjesztem a szerződés pontozatait, úgy mint nekem férjed, az én
elfeledhetlen barátom élőszóval utasításba adta. Természetes, hogy ez az
élőszóval adott utasítás a törvény előtt semmi, és egyedül tőled függ
mindent helyeselni, vagy félrevetni.

– Oh bátyám, nem fél, hogy Esztike ellenkezni fog?

– Mért tenné? A vőlegény személye megjárja. Gondolom lesz 33 éves, tehát
elég szép kor a házasságra. Ilyenkor a mai fiatal ember már kitombolta
magát, míg a 25 éves új házas csak esküvője után három évvel kezd
megbomlani. A Bendeffy-család kitünő, ezen réven kis leánykánk a főváros
első köreiben, sőt még az udvari estélyeken is otthon leend. Hogy a
vőlegény nyakig el van adósódva, csak azt bizonyítja, hogy semmi sem
tökéletes e gyarló világban.

– Gondolja Zoltán bácsi, hogy elhamarkodva adtam igéretet?

– Mi az az igéret? semmi.

– Hogyan? semmi?

– Minden anya csak azt igérheti, a mit adhat. Tudniillik: beleegyezését.
Ez pedig két föltételhez van kötve. Először, hogy a leány is tiszta
szívéből, minden kényszerítés nélkül igent mondjon. Másodszor, hogy a
vőlegény elfogadja azt a házassági szerződést, melyet eléje fogunk
terjeszteni. Mert tudnunk kell: a leányt szereti-e, vagy a velejáró
milliókat, miket Esztike húgom egykor örökleni fog.

– Tehát ez még nem utolsó szavam volt?

– Megtörténhetik.


X.

(A díszruhás ünnepélyességet hasonló értékű aprópénzzel fizetik vissza;
a házassági szerződés pontozatai pedig gondolkodóba ejtik ő méltóságát.)

Másnap dél felé Bogárdy Zoltán úr tükör előtt állott, pödré bajuszát és
hangosan nevetett.

Mert a tükör tetőtől-talpig díszmagyar ruhába öltözött hőst mutatott, a
kinek fején kalpag kócsagtollal, vállán panyóka, oldalán kard hirdeté a
ritka ünnepélyt, mely következni fog.

Így indult ki szobájából. Arany ugyan kevés volt rajta, egy csatt, mely
mentéjét összetartá s vékony zsinór, mely csizmaszárainak felső körét
ékíté. De ez elég volt arra, hogy a házbeliek összefussanak. El is
terjedt híre, hogy a képviselő úr «vizit»-be megy Budára a királyhoz.

A kapu előtt bérkocsi várta s midőn felült, a József-tér bizonyos számát
kiáltá.

De még a Bendeffy grófok lakásán is zajt és bámulatot gerjesztett ily
«vitézlő rend»-nek megjelenése. Egyik azt mondta, a főispán jött a gróf
megyéjéből tisztelegni, a másik a miniszterelnök személyét gyanítá
benne. És ha a bérkocsi kételyeket nem ébreszt, kész számára az
exczellencziás titulus.

A rejtélyes idegen az előszobába érkezve, az ifjú gróf után
tudakozódott, s arra illő kisérettel felvezették őt a második emeletbe.

Arthur gróf értesülvén, minő szertartásos látogatás fenyegeti, először
maga is megütődött. Már-már le akará vetni hálóköntösét, s a legközelebb
fekvő kabát után nézett, de aztán vállat vont, s mormogá: itthon vagyok;
találjon úgy, mint talál, még szivaromat sem hagyom félbe.

Ekkor belépett komornyikja, az idegennek látogatójegyével.

«Bogárdy Zoltán orsz. gyűl. képviselő.»

Hangosan felkaczagott erre, de miután udvarias ember volt ő méltósága,
elébe ment az érkezőnek a szoba ajtajáig, nagy szívességgel fogadta s
egy kicsit meg is bámulta a feltünő ünnepélyes öltözéket.

– Ah Bogárdy úr? mily kellemes meglepetés. Kérem, parancsoljon széket.
Nem oda, az kényelmetlen. Ide szemközt velem. Szolgálhatok szivarral?
Itt a kés, tessék levágni a végét. Mondhatom, nem a legrosszabb faj.
Ezennel szolgálok tűzzel is.

– Gróf úr, – felelé a képviselő, miután leült és szivarát meggyújtá. –
Én Dorozsmayné ő nagysága megbizásából teszem tiszteletemet. Hogy minő
czímen bátorkodom alkalmatlankodni, mindjárt megmondom. Először, mint
Dorozsmay Tihamér barátja s holta után az özvegy vagyonának
végrendeletileg kinevezett gondnoka és kezelője.

– Örülök, igen örvendek.

– Másodszor úgy állok itt, mint az özvegy bizalmi küldöttje, vagy ha úgy
tetszik, házi fiskálisa, a ki azért jött, hogy méltóságoddal a házassági
szerződés pontozataira nézve egyezkedjen.

– Nagyon derék, egészen szolgálatára állok. Mindenekelőtt megenged nekem
egy kérdést?

– Méltóztassék parancsolni.

– Kissé kényes a kérdés, ha fölteszem, hogy ma reggel egyedül csak azért
indult ki lakásából, hogy engem fölkeressen?

– Egyenesen csak méltóságodhoz jöttem.

– Ha így van, beszéljünk szabadon, jó kedvvel és nem czeremoniázva. Mert
férfiak vagyunk s részemről mindig kapkodok az alkalmon, ha valami
fölött jót nevethetek. Tisztelt Bogárdy úr, mi a mennydörgős ménkü
jutott önnek eszébe, hogy a midőn hozzám jő, a ki csak olyan korhely
fráter vagyok, mint a többi, így neki öltözik, kardot köt, kalpagban és
panyókában toppan be hozzám?

– Gróf úr, – felelé a képviselő nem nagyon őszinte szerénységgel. – Én a
régi táblabiró világban középnemes, hét szilvafás birtokos voltam, most
pedig egyszerű polgár, a ki soha sem ismerkedhettem meg a főrendűek
bevett szokásaival. De miután tegnap láttam, hogy méltóságos grófnék s
nagyméltóságú herczegnék, ünnepélyes czélból látogatni jövén, teljes
úrnői ornatusban jelentek meg: mellőzhetlen kötelességemnek tekintettem
követni az adott példát, s ezer bocsánatot kérek, ha hibát követtem el.

– Ah, ez nagyon derék, – kiáltá Arthur gróf s hévvel rázogatá meg
látogatójának mindkét kezét. – Becsületemre, ez jó ötlet volt.

– Hogyan? ötlet?

– Oh kérem, ne csináljon ily ártatlan képet. Ön tökéletes kópé, Bogárdy
uram, s a legpompásabban visszatréfál bennünket. Mi vagyunk a vétkesek s
csak köszönettel tartozunk, ha súlyosabb büntetéstől megmenekedhetünk.
Ön lovagias ember, mert nem anyámon, nem kilenczágú koronás barátnéin
vesz bosszút, hanem egyszerűen engem fizet ki hasonló értékű aprópénzzel
a tegnapi komédiákért! No lám, már ön is nevet. Mert nincs is annál
kellemesebb jelenet, mint mikor két jó madár egymásra ismer s mindkettő
elérti a tréfát.

– Gróf úr…

– Hagyjuk ezt a pokolba. De most már csak leveti azt a panyókát e
pogányul befűtött szobában? Ide a karddal, hadd csapjam félre valamelyik
szögletbe s aztán kezdjünk dolgainkhoz.

– Ha úgy tetszik, engedelmeskedem.

Ezzel megszabadult fölösleges öltözékétől és zsebéből egy összehajtott
papirlapot keresett elé.

– Kissé félek, – jegyzé meg a gróf. – Legalább nem merem remélni, hogy
ön a szerződés föltételeinek fogalmazásában nagyon részrehajló lett
volna irányomban.

– Úgy van, gróf úr; nekem mint megbizottnak főleg a menyasszony érdekeit
kellett szem előtt tartanom.

– Parbleu! mint vőlegény csak nem lehetek ellenfele menyasszonyomnak!

– A menyasszonynak, a jövendőbeli nőnek semmi esetre sem. Ámde ezenkívül
még két tényező szerepel. Először az özvegy. Másodszor az elhunyt atya
végrendeletének, azonkívül a beteg halálos ágyán kijelentett
óhajtásainak végrehajtója.

– És ez ön?

– Szolgálatára.

– Én mindig úgy hallottam, hogy Dorozsmay Tihamér rövid, de igen
szabatos végrendeletet írt, melyben egyszerűen és kizárólag minden ingó
és ingatlan vagyonát, mint tökéletesen szabad tulajdont, szeretett
nejére hagyta.

– Így van, szóról-szóra. De ezenkívül a betegágyban, éltének utolsó
napjaiban, már a halál közeledtével bizonyos óhajtásokat fejezett ki.
Részint csak neje előtt, részint midőn én s egy másik barátja, egy pap,
a ki most kanonok, jelen voltunk. Nekünk pedig ezen óhajtásokat nem
szabad figyelmünkön kívül hagyni.

– Drága Bogárdy úr, ön mint ügyvéd s mint törvényhozó, jól tudja, hogy
az ily óhajtások, ha minden törvényes kellékekkel ellátott írott
végrendelet létezik, semmi kötelező erővel sem birnak.

– Kivéve egy esetet.

– S az volna?

– Ha az özvegy, a vagyon szabad és független tulajdonosa, férje puszta
óhajtásait is szentül megtartani elhatározta.

– Ah, így? igaza van, ez egészen más. Mindenekelőtt egy kérdést. Nem
önérdekből beszélek, inkább csak kiváncsiságból. Igaz-e, hogy
Dorozsmayné asszony ő nagyságának vagyona körülbelül négy millióra
rúghat?

– Gróf úr, ebben semmi titkolni való sincs. A férj halálakor négy miliót
tett az érték. Azóta a józan háztartás, a jó papiroknak a börzén
eszközlött eladása, s bizonyos birtoknak megvásárlása által mai napon e
vagyon tökéletesen megüti az öt milliót.

– Ah? öt milliót? nagy pénz ez a mai szűk világban.

– Igen, úgy mondják, a mai szűk világban, holott mióta történetet írnak,
annyi tőke, kincs és gazdagság soha össze nem volt gyűjtve a világon,
mint napjainkban.

– Már tudniillik a kik egybegyűjték, – nevetett Arthur gróf. – Kérem,
tessék folytatni.

– Tehát az özvegy annyit költhet jövedelméből, mennyi neki tetszik, sőt
a tőkét is megtámadhatja. Ezért vagyunk mi itt, hogy őrködjünk, én és a
kanonok bácsi.

– Gondolja ön, hogy e felügyelet nélkül az özvegy a tőkéhez is nyúlna?

– Ezt soha meg sem kisérlette. Díszes háztartása van ugyan, de még eddig
mindig maradt a jövedelemből fölöslegünk, a mit tőkésítenünk lehetett.

– És a leány? Esztike kisasszony?

– Az földhözragadt szegény, annak egyetlenegy krajczárja sincs; kivévén,
a mit az anyja ád neki.

– Ah, ez érdekes, ez nevezetes.

– Azonban, mint természetes és önként érthető, annak idejében anyjának
egyedüli örököse lesz.

– És ha férjhez megy?

– Akkor a haldokló atyjának élőszóval kifejezett óhajtása szerint, kap
hozományul, évenként 20,000 forintot.

– Tetszett mondani 20,000 forintot?

– Épen ennyit. Évnegyedenként, előre 5000 forintjával.

– És a jövedelem többi része? mert hír szerint 220,000 forintról van
szó.

– Egyre-másra, jó és rossz esztendőt számítva, 260,000 forint.

– És mit csinál az özvegy e roppant jövedelemmel, ha leánya férjhez
megy?

– Az az özvegy dolga. Abba mi, szóbelileg rendelt végrendeleti
végrehajtók és vagyonkezelők, egyáltalában nem avatkozhatunk.

– Ah, értem. Tehát szabadságában állhat az özvegynek, annyit engedni át
jövedelméből a leánynak, a mennyi neki tetszik?

– Teheti, ha akarja s ha férjének élőszóval kijelentett óhajtását
félreveti.

– Nevezetes!

– Mint szabad és független tulajdonos mindent tehet. Ha kedve van,
elpazarolhatja a tőkét, elajándékozhatja fekvő birtokait, felgyújthatja
házát, s a legelső szép reggelen, melyben úgy hozná szeszélye magával,
engem és kanonok bácsit elkergethet a pokolba.

– Ah, a pokolba? ez eredeti, – szólt a gróf s hozzá gondolá, ez volna a
legbölcsebb, a mit ezen asszonynak legelőször is tennie kellene. – Aztán
fönhangon kérdé:

– E szerint ön és kanonok bácsi, a ki mindig ott tarokkozik a háznál,
nem törvényesen elismert végrendeleti végrehajtók és vagyonkezelők?

– E tekintetben sem jogot, sem czímet nem követelhetünk. Tihamér
barátunk halálos ágyán puszta szóval bizott meg bennünket s míg az
özvegy mást nem határoz, változás nem történhetik.

– És ha az özvegy elébb-utóbb mégis mást határozna?

– Akkor, mint mondtam, búcsút vehetünk a kapufélfától, s arra az út,
merre a kerékvágás.

Arthur gróf szivarra gyújtott s azután élvezve nézegetvén annak kéklő
füstjét, kérdé:

– Ha jól értettem Bogárdy úr beszédét, az következhetik belőle, hogyha
férjhez ment Esztike egy napon azt írná mamájának: kérlek küldj 10,000
forintot, mert szükségem van rá; az anyja, a ki oly forrón szereti
gyermekét, megtagadná tőle e pénzt, csak azért, mert Tihamér úrnak
szóbeli óhajtásai a hozomány összegét előre 20,000 forintra szoríták, s
ha ez kijárt, nincs többé segítség.

– Tökéletesen így van. Gróf úr világosan felfogta az óhajtások szellemét
és betűértelmét, s mindent szabatosan ki is fejezett.

– És ha, például, a felhozott esetben, az özvegy mégis teljesítené
leánya kérelmét, mit mondanának hozzá ön és tisztelt társa, a kanonok?

– Mit? semmit. Egy szavunk sincs hozzá. Részemről még arra sem
figyelmeztetném az özvegyet, hogy ez a meghalt férj végső kivánataival
ellenkezik.

– Egy szóval, – itélé Arthur gróf, – a jövendőbeli férj pénz
tekintetében tisztán és kizárólag az özvegy szeszélyétől s attól függ,
mennyire van ennek hajlama a férj halottas ágyán kijelentett óhajtásokat
követni, vagy nem követni.

– Mint szabad és független tulajdonos mindig tetszése szerint
cselekedhetik. Kivéve mégis a 20.000 forint évi járandóságot, melyet úgy
férje óhajtása, mint a saját nevében aláírt házassági szerződés alapján
fizetni tartozik.

– Nagyon kivánatos volna egész lajstromát ismerni azon óhajtásoknak,
miket a beteg férj haldokló ágyán elésorolt.

– A mi engem és társamat illeti, mindent elmondtam. Hogy ezenkívül nem
hagyott-e hátra a férj bizonyos utasításokat még külön neje számára is?
arról nem felelhetek.

– Ah még ez is megtörténhetett?

– Nem tudom, de nem lehetetlen.

– Mondhatom, szép kilátás. Az ember elvesz egy gazdag leányt s ha a
háztartás szükségei alamit követelnek, az anyós ájtatosan felfohászkodik
s azt feleli: nem lehet; ezt haldokló férjem végparancsai határozottan
eltiltják.

– Megeshetik. Azonban megengedi gróf úr, hogy nyiltan beszélhessek?

– Kérem, csak tessék.

– Engedelmet kérek, ha bizonyos kényes természetű tárgyhoz nyúlok. Gróf
úr, a mit a világon mindenki hivatalosan tud, az a Dorozsmay-háznál
titok nem maradhatott.

– Természetesen.

– Engedelmet… A pestmegyei telekkönyvek szerint…

– Ah, erre szót se vesztegessünk. Az utolsó piszkos zsidó tudja, hogy
birtokaim a teljes értékig betáblázott adósságokkal vannak terhelve s
hogy más vagyonom nincs, mint azon 30,000 forint jövedelem, mely anyám
halála után néz rám.

– Épen erről akartam beszélni. Igen világos, hogy ily helyzetben egy
Bendeffy gróf nem gondolhat arra, hogy neje hozományából rangjához méltó
háztartást folytasson. Tehát csak egy kisegítő eszköz marad hátra.

– S az volna?

– Egyszerűen, tessék beleházasodni a Dorozsmay-családba. Azaz átköltözik
az esküvő után szeretett nejéhez; a boldog anyós örömmel fogadja s
mindnyájan oly fényes háztartást rendeznek be, a mi a 260,000 forintos
évi jövedelemnek megfelel.

Egyéb sem kellett a büszke grófnak, mint hogy föltegyék róla: oda
menekszik a kurta nemes házba élősködni! Mert a hol ő úr nem lehetett,
oda a földi lét semmi élvezése be nem csalhatá. Világos elutasítással
így felelt:

– Nagyon kecsegtető kilátás ez, uram. Határtalanul tisztelem a nőnemet,
hanem a legkegyesebb anyós – is csak anyós marad. Roppant adósságaim
daczára még nem mondtam le azon igényemről, hogy saját házamnál a
legelső személy maradjak. Meg fogom vizsgálni az elém terjesztett
házassági szerződés javaslatát. Ügyvédemet is utasítom, mit kellene
rajta változtatni. Most pedig, miután igen örültem Bogárdy Zoltán urat,
itt, szerény lakásomon tisztelhetni, engedje meg, kérem, hogy szerencsés
jó napot kivánjak.

[Illustration: – A legkegyesebb anyós is csak anyós marad.]

Bogárdy Zoltán mosolygott s gondolá magában: ennyiből áll bosszúja;
elbocsát nagyúri módon, mint alázatos könyörgőt a háztól. És észre sem
akarta venni, hogy az udvarias gróf ismét elkiséré őt a szoba ajtajáig.

A cselédség pedig ezalatt kitudakolta, hogy a vélt exczellenczia,
valahol az «Újvilág»-utczán bérelt szálláson lakik; többé rá sem nézett,
hanem engedé távozni, oda a hova tetszik.

Mindamellett Arthur gróf nem adta vissza a házassági szerződésnek elébe
terjesztett javaslatát. Úgy látszott tehát, hogy mégsem akar mindenről
lemondani.

Bogárdy Zoltán pedig dörmögé magában:

– Ez az első porczió, a mit kaptál édes grófom, ha nem elég, következik
a többi. Remélem nem lövi főbe magát ez éjjel. Inkább megvárja, míg
hazamegy Bécsbe az osztrák delegatió. Hátha Nagymarosnál kisiklik a
gyorsvonat a vágányból s neki megy Burghammer herczegestől együtt a
szőke hullámú Dunának?


XI.

(Azon fejezet, melyben az «első leczke» bölcseségeivel ismerkedünk meg.)

Gencsy Pál báró jámbor, ájtatos és igazhitű lélekkel járt a
képviselőházba s a hányszor végig hallgatott egy beszédet vagy pártjával
szavazott, meggyőződve volt, hogy a haza javát nagy mértékben
elémozdította. Minden második vagy harmadik estén sietett a
Dorozsmay-házba, a hol úgy látszott, Arthur grófnak komoly föllépését
egyelőre még eltitkolni szándékoztak. Legalább addig, míg ő méltósága az
eléje terjesztett házassági pontozatok fölött nézeteit és kivánatait elé
nem adta.

Időközben Pál báró és Esztike kisasszony között igen kellemes és
bizalmas viszony fejlődött ki. Pál bárónak természetesen kezdettől fogva
tetszett a szép leány, de a másik részről a kezdődő bizalmasság nem volt
egyéb gyermeki játéknál és hiú időtöltésnél.

Lassankint azonban a vendégek változásokat kezdtek észrevenni. A kisebb
tekintélyű grófnék még néha megjelentek, de az igazi «nagy grófnék», a
kik némely kilátások végett jártak a házhoz, elmaradoztak. Hihetőleg
irigységből, hogy a kövér martalékot a Bendeffy-család rakta zsebre.

Arthur gróf a szokott órákban nem mulasztá el látogatásait és Esztike
kisasszony a szóban forgó házasság eszméjével csak játszott, mint tűzzel
a gyermek. Mindig szíves, bizalmas volt a gróffal, de néha mégis
meglátszott rajta, hogy a saját értékét ismerő hajadon is elé kezd
tünedezni.

Az özvegy és Bogárdy változatlanul maradtak. Kanonok bácsi és tarokkozó
kompánistái rendíthetlenül megállták helyüket; de Pál báró észrevette,
hogy daczára a múltkori kibékülésnek, Bogárdy s a főtisztelendő úr
megint nem ismerik egymást.

Annyira feltűnt e körülmény az ifjú báró előtt, hogy egyszer kérdé:

– Zoltán! azt hiszem, megint háborúba vagy a fekete ruhásokkal.

– Semmit sem tudok.

– Mért vagy hát kanonok bácsival úgy, mint Pilatus és Herodes?

– Oh már az egészen más. Én minden héten háromszor összeveszek vele s
aztán hat hétig nem szólunk egymáshoz. Ilyenkor úgy néz rám, mintha a
szent inquisitio kínzó kamaráiba kivánna küldeni, hogy felpróbáltassa
velem a spanyol sarút.

– És miért?

– Titok, de neked mint képviselőtársamnak megsúgom. Halld és bámulj.
Arra akart bírni, hogy a képviselőházban indítványozzam a nőtlenség
eltörlését.

– Nos akkor jól választotta ki emberét, a kivel sikert nyerhet. És mért
nem indítványoztad?

– Mért? s te kérdheted ezt tőlem háladatlan gyerek? Még most sem
tapasztaltad eléggé, hogy vagy hallgatok a házban, vagy olyat
indítványozok, a mit egyhangúlag elfogadnak a képviselők, a főrendek
lelkesülve járulnak hozzá, a király siet a szentesítéssel s még a
vatikán, vagy az európai nagyhatalmak kongresszusa is tapsol rajta!

Pál báró nagyot nevetett s meghajtván magát, felelé:

– Öreg, ezt jól adtad.

Természetesen, hogy nem mondhatta hatalmas pártfogójának azt, a mit ily
esetben, otthon, székely góbéjának felelt volna: bolond kend Varjas
Andoriás uram, és az is marad.

Hogy miért veszett össze kanonok bácsi hű kollegájával? azt ne is kérdje
az olvasó. Rettenetes aprehensiós természete volt a vörösöves úrnak.
Később meglátjuk, mily ártatlan enyelgés is elég volt arra, hogy fachéet
tartson és ne ismerje barátját, épen úgy, mint midőn a legelső
alkalommal a vasuti waggonban találkoztunk vele.

Épen ismét hétfő este volt, tehát a Dorozsmay-háznál a nagyobb elfogadó
nap.

Ilyenkor néha tánczra is került a dolog s a leánykák közül, kik
elfáradtak az ugrálásban, folytatták pihenéskép, a zongorán, a talpalá
való nótát.

Volt itt ilyen napon egy szoba, melynek ablakai az udvarra nyiltak, a
hol thea, gyümölcs, hideg pecsenye s a czukrászat remekei nehezedtek a
terített asztalra. Egy-egy vendég el is vetődött ide, néha párosával is,
kimondhatlan örömére a ház asszonyának, a ki törzsökös magyar levén,
mindig élvezetet talált abban, ha vendégei az ő válogatott csemegéit
megízlelték.

Ezen este Pál báró tiszta véletlenségből be talált tévedni ezen szobába
s csodálkozva látja, hogy Esztike kisasszony egyedül áll az asztal előtt
és egy jól felszalonnázott pulykamellből oly étvágygyal szeletezik, hogy
a kőrösi vagy kecskeméti soirée-kben sem történhetnék különben.

A leányka még mindig éretlenebb gyermek volt, mintsem elpirult volna
azért, hogy ily prózai foglalatosságban tetten kapják. Daczára a
czikornyás életmódnak, mely a háznál divatozott, nem romlott el kedélye,
s az étkezést álszégyenből félbe nem hagyta.

– Épen jókor jő, Pál báró. Talán szolgálhatok valamivel?

Ezt mondva, képtelen nagy darab sültet metszett le, tányérra tette,
kést, villát adott mellé s az érkezőt megkinálta.

Magától érthető, hogy az ifjú báró egyszerre farkasnak való étvágyat
érzett, s hogy jobban essék a falatozás, két széket rántott elé s mai
napig sincsen bebizonyítva, melyik foglalt elébb helyet? Csak annyi
kétségtelen, hogy kettecskén vacsoráltak, míg a harmadik szobában
pengett a zongora s tiporkáztak a magas sarkú czipők.

Észrevette tán az olvasó, hogy tulajdonképen most van legelső alkalmunk
Esztike kisasszonynyal közelebbről megismerkedni. Utoljára három évvel
ezelőtt hallottuk szavát, a midőn még csacska gyermek volt, s a mezőn
Dorozsmay Róbert mérnököt felfedezte.

Halljuk végre most, mit beszél? mint gondolkodik? mit érez szívében? s
mennyi valóságos benső értékkel bír? mert eddig csak azt tudjuk róla,
hogy gyönyörű szép, és öt millió forint örökség néz rája.

– Hallotta a nagy ujságot, báró úr? Arthur gróf megkérte a kezemet s a
mamám oda is igért. Még titok egy kicsit, de önnek megmondom.

– Örülök szerencséjének, ha boldog lesz vele.

– Mért ne lennék boldog? Azt mondják, igazi nagy grófné lesz belőlem.
Elvisznek a Károlyi, Andrássy, Festetich grófok estélyére. Ott leszek
férjem karján, Budán, a királyi palota vigalmaiban. Drága selyem ruha s
fényes ékszerek lesznek rajtam s az egész világ susogja: ez Bendeffy
Arthur grófné! Én majd örömömben és büszkeségemben nyájasan mosolygok
mindenfelé. Tőlem mást sem kivánnak, ez elég mindenkinek, nekem pedig
nem nagy fáradság.

– És ez azon boldogság, a mire a város ünnepelt királynéja, Dorozsmay
Esztike kisasszony vágyik?

– Van még más is? kivánhat egy nő egyebet?

– Esztike kisasszony, én félni kezdek, hogy ön még soha sem gondolkodott
arról, mi az igazi boldogság? Hiszen vannak boldogok az egyszerű polgári
házakban, a földmivesek tanyáján, a pásztorok kunyhóiban. Mindenütt, a
hol tűz lobog, hol védve vagyunk a szelektől, a hol azok laknak, kik
megelégedettek és szeretik egymást.

– Önnek igaza lehet, mert ha csak azok volnának boldogok, kik ragyognak
az előkelő világ termeiben, az egész országban néhány száz ember lehetne
boldog. De az én gouvernante-om, madame Escabrotte, a ki Párisban tanult
és ismeri az angol lordok kastélyait, azt mondja: mi a fővárosban
lakunk, mi a kiváltságos osztályhoz tartozunk; a csodaszép toilletteket
számunkra készítik, s ha nem vagyunk grófnék, nem társalkodunk a
herczegnőkkel, nem irigyli sorsunkat minden férfi: akkor nem ismertük
fel rendeltetésünket s tán méltók sem vagyunk szerencsénkre.

Küzdött a fiatal báró magában, míg felbátorodék és kérdé:

– Megmondjam önnek Esztike kisasszony, ki a boldog?

– Szeretném hallani s remélem, hogy magamat is azok között találhatom.

– Ha még nem tudja, ha még csendes elmélázásaiban nem fedezé fel ezen
régi igazságot, annak csak egy oka lehet: az, hogy ön még a világot nem
ismerő gyermek. Ne nézzen rám oly haragosan. Tudom, hogy ön 17 éves, sok
szépet, jót, hasznost és kellemest tanult; de az igazi boldogság
tudományát nem a gouvernante-tól, s nem a gyermekszobában szerzik. Még
kevésbbé ismerkedünk meg vele a tánczterem siklós padlóján a salon
csillára alatt. Pedig az igazi boldogság tudománya egyetlenegy
szabályból áll, könnyű megérteni, könnyű megtanulni, de annál nehezebb a
szerint élni és a szerint választani hű társat az egész életre.

– Egészen kiváncsivá tesz. Halljam tehát az új és nagy igazságot, melyre
engem eddig senki sem tanított.

– Ám hallja: boldog lenni annyit tesz, mint annak közelében élni, a kit
szeretünk és a kiről meg vagyunk győződve, hogy minket viszont szeret.

– Ilyet én már olvastam a verses könyvekben. Elkésett báró úr a tudós
professzorsággal.

– Majd megválik. Lássunk legelébb egy kis számvetést. Adjuk össze, hány
óra, hány nap jut egy esztendőben a csillogó boldogságra? Számítsa föl,
s kijő, hogy ily boldogság órái mind összevéve nem tesznek ki többet
ötször huszonnégy óránál. Erre aztán kérdem: mit fog ön a többi 360 nap
alatt csinálni?

– Báró, ön sokat követel. Azt akarná, hogy 360 napig bálozzunk, öt napig
pedig pihenjünk?

– Ez már imádandó kedves kis leányi felelet volt. De ha beállottunk
filosofusnak, tudós érvekkel tartozunk vitatkozni. A nő csak akkor lehet
boldog, ha férjét határt nem ismerő szenvedélylyel szereti, vonzódik
hozzá, s minden szomorúságában vigasztalást talál kebelén. A hol e
kölcsönös érzelem hiányzik, oda csakhamar beköltözik a
legszenvedhetlenebb látogató, az unalom.

– Arthur gróf ettől nem fél. Neki tömérdek dolga van, csak győzzön
odamenni, hova hívják. Hányszor kell kimennie jószágaira, hogy
szétnézzen a gazdaságban? Hányszor Gödöllőre, vadászgatni, vörös
frakkban, az udvarral? Aztán felrándul Bécsbe, Párisba, Londonba s
megigérte, hogy mindig rám gondol, s minden nap táviratilag értesít
hogylétéről.

E pillanatban leányi zaj és kiáltozás keletkezik a nagy teremben. Egyik
vendég kisasszony ide is benézett.

– Esztike hol vagy? Jőjj hamar, mert franczia négyest tánczolunk és egy
pár hiányzik.

Ekkorra a beszélgetők már fölugrottak székükről s átmenvén a terembe,
elfoglalák a számukra föntartott helyet.

Táncz közben, ha Pál báró magára maradt, elmormogá foga között:
Tulajdonkép én itt az evangeliumi ellenséges ember szerepét játszom, a
ki konkolyt hint a tiszta búzavetésbe. Remélem, lesz még alkalmam, s
lerombolom szívében azon téveszméket, miket a korlátolt eszű párisi
gouvernante oltott bele.

De midőn az igéző szép leány mellette állott, vagy karján lejtett,
fölforrott az ifjúban a harag, hogy ily mennyei ártatlanságot egy vásott
lelkű s kiélt férfinak földi hiúságból feláldoznak.

– Esztike kisasszony; menjünk az elméletről a gyakorlatra. Kérem, nézzen
előre, arra, a kivel szemközt tánczol.

– Porczogh báróra?

– Mondja meg titokban, ha ezen ember táncz közben karját nyújtja, nem
érez valami hideg borzongatást, mintha kigyó tekerőznék karjára?

Esztike, a ki ily beszélgetésre csak fokról-fokra volt szoktatva,
eleinte nevette a báró leczkéit. Más leány is így tett volna. Később
mégis lopva oda tekintett Porczogh báróra, a ki minden művészetét
elészedte, hogy játszhassa a kellemes férfit, az ellenállhatlanul hódító
arszlánt. Végre pedig, a midőn a táncz rendje szerint szemközt lépett
Porczogh báróval s kezét kezébe tevé, egyszerre megborzadott s azon
visszariasztó hidegséget érzé karján végig futni, melyről Pál báró
beszélt.

Reszketett, majd elpirult, mert látta, hogy Pál báró fürkésző szemmel és
élénk kiváncsisággal leste minden mozdulatát.

– Lássa, kisasszony, – mondá, a midőn tánczosnéja mellé visszakerült, –
ezt a titkos borzalmat a természet oltotta minden leányka szívébe. A ki
ily visszataszító érzést kelt benne, ahhoz ne menjen férjhez soha.

– Igen, de Arthur gróf közelegtére nem érzek ily borzadályt.

– A borzadály már a legvilágosabb intés az óvakodásra. De ennek hiánya
még nem elég biztosíték a szerelemre. Arra szükséges, hogy a leány
ellenállhatlan vonzalmat érezzen a férfi iránt s az egész világon csak ő
benne szeresse boldogságát.

Ennyire haladt már köztük a titokban megkezdett bizalmaskodás. Maga
Esztike is elszörnyedt a gondolatra, hogy egy úrral, a vendégek közül,
oly tárgyról beszélget, a miről ő soha sem gondolkodott, a szerelemről.


XII.

(Egy részről biztató szavak hangzanak, más részről akadályok merülnek
elé. Még egy kis leczke.)

Ismét Arthur gróf fényes uri lakásán vagyunk. Ketten ülnek a kandaló
tüze mellett kényelmes karszékek párnáin, szívják a becsempészett
havannai szivar illatos füstjét. Porczogh báró szakértő figyelemmel
hallgatja barátja fejtegetéseit, mert tudja, hogy ő van hivatva arany
tanácsot adni.

– Szóval, – mondá Arthur gróf, – úgy állok ma, hogy 130,000 forint
jövedelmem tökéletesen felmegy a betáblázott adósságok kamatainak és a
kötelezett törlesztési részleteknek fizetésére! Még élek, de csak úgy,
ha váltóra pénzt kaphatok, mert az utóbbi három év, Párisban, egészen
tönkre tett.

– És anyád?

– Mamám nem segíthet; mert ha van is 30,000 forint jövedelme, ez épen
elég neki háztartásra s még megköszönöm, ha adósságot nem csinál.

– Mennyire haladtál házassági szerződéseddel a Dorozsmay-háznál?

– Beszéltem már neked, hogy minden vagyon kizárólag az asszonyé és
Esztike évenként csak 20,000 forintot kap.

– Ez bolondság, barátom. Az a gulyáshússzagú Bogárdy ijesztget vele. Az
anyja imádja leányát, tehát képtelenség elhinni, hogy óriási vagyona
mellett titeket pénzzavarban szenvedni engedjen. Menj, siess és vedd el
a leányt. A házassági szerződés csak egy bepiszkolt papirdarab, az anyai
szeretet pedig oly hypotheka, melyre minden körülmény között építhetsz.

– Mit gondolsz, van-e valami igaz azon mendemondában, a mi anyám fülét
is megütötte, hogy Bogárdynak czéljai volnának az özvegygyel?

– Nem lehetetlen, de én nem hiszem. Jól vigyázok minden szóra, minden
összepillantásra, de eddig semmi gyanús jelre nem akadtam. Dorozsmayné
minden lehet, csak szinésznő nem. A mi pedig a haldokló férj végső
óhajtásait illeti, az vagy koholt mese, vagy ha igaz, arra való, hogy
annak idejében elfeledjék. Mert meg van írva, hogy szükség törvényt
ront.

– De gondold meg, barátom, mire ösztönöznek? Menjek hozzájok lakni!
Összevegyüljek egy úgyszólván polgári, vagy a mi rosszabb, egy
szerencsés spekuláns családjával! Nem a mesalliance háborgat, mert ezen
ostoba előitéletből adósságaim régen kigyógyítottak. De elviselhetlen a
gondolat, hogy mint úr, mint férj, ne én legyek az első! A pap meg a
kóczos táblabiró folyvást malmot játszhatnak fölöttem, még pedig
dupla-malmot; kinyitom, bezárom, s mindig rajtam ütnek egyet. Utoljára
kiderül, hogy én nem egy szép leányt, hanem egy haldoklónak őrült
óhajtásait vettem feleségül.

– De van-e más menedéked? Anyádat, kivánjuk, éltesse Isten számos
esztendeig. Burghammer herczeg pedig feltette magában, hogy ő lesz a
XIX. század Mathusalemje. Végre pedig még szereted is a lánykát.

– Ezt már nem tagadtam soha. Oly szép, hogy a mi társaságunkban egyik
sem közelítheti meg. Különösen pedig tetszik nekem ártatlansága és
tudatlansága. Mint a lágy viasz kerül kezembe, s azt formálhatom belőle,
a mi ízlésemnek és érdekemnek leginkább megfelel.

– Vigyázz, hogy valaki meg ne előzzön a tanító szerepével, mert az
erdélyi vad bárócska egy idő óta sokat cseveg vele.

– Féltékenynyé akarsz tenni?

– Jóakaró figyelmeztetés, semmi más.

– E tekintetben nyugodt vagyok. Elbeszélte mamám, mily örömkönyek között
fogadták ajánlatomat. Azóta Esztikével is beszéltem, s láttam, hogy
kijelentett menyasszonyomnak tartja magát. Láttad volna, mily boldog
volt, amint elmondám neki, ha Párisba, Londonba megyek kóborolni,
mindennap küldök táviratot. Van nekem ilyen obligát távirati tudósításom
egész készletben. A mult évben, midőn mademoiselle Virgine-t Nizzába
küldöttem, komornyikom mindennap komponált egyet.

– Örülök, hogy így beszélsz. Írd alá, akár olvasatlanul a házassági
szerződést, s ha nem akarsz a Nádor-utczába költözni, van mamádnak
Biharban egy régi vadászkastélya. Vonulj oda s legrosszabb esetben élj
Esztikének 20,000 forintnyi jövedelméből. Miért ne élhetnél? Nekem csak
fele van, s mégis úr tudok lenni.

– Még egy dolog sérti büszkeségemet. Akárhogy erőködöm és játszom a nagy
urat, nem palástolhatom el, hogy egy batkát sem hozok a házhoz.

– Barátom, ez csak optikai csalódás. Ha semmit sem kapsz, mint a 20,000
forint jövedelmet, 24 év mulva tisztán áll birtokod. Ehhez járulhat
akkorára mamádról maradó 30,000 forint jövedelem. Czímedről, rangodról,
nagybefolyású rokonságaidról szólni sem akarok. Tehát menj, tarts
menyegzőt, éld át a mézes hetek bájait, s aztán igyekezz olyan urrá
lenni új otthonodban, mint voltál ott, a hová születtél.

– Ha nem más valaki tartaná kezében a Wertheim kulcsait!

– Úgy hallom, veri a hét órát. Hétfő van, menjünk a Nádor-utczába.
Befogatsz, vagy gyalog megyünk?

– Menjünk gyalog, még pedig kilenczvenkilencz okból, mikből az első az,
hogy tegnap adtam oda kocsimat, lovamat egy gazembernek, a ki a
váltótörvényszék pártfogása alatt, ma, ide akart jőni árverést tartani.

– Meghajlok ezen egy ok előtt. Tehát menjünk gyalog.

Ekkor már a Dorozsmay-háznál szép társaság gyült egybe.

Híre menvén Arthur gróf kézfogójának, még a «nagy grófnék» osztályából
is megjelent egy pár «díszpéldány».

Azon szobában, hol a kisasszonykák s az urak mulatoztak, a zongora
húrjainak elszakadásaig csapkodá le egy műkedvelő úr Liszt Ferencznek
legújabb szerzeményét. Persze, hogy szép is lett volna az, ha az
utolérhetlen mæstro maga játsza a saját ujjaira szerzett rapsodiát. De
azért így is felhangzott az élénk helyeslés, mert igen sok hallgató nem
a szépet, hanem a nehezet szokta megbámulni.

Gencsy Pál báró az ablak bemélyedése között ült s jó kedvvel
beszélgetett a ház kisasszonyával, a mint Arthur gróf és kebelbarátja,
Porczogh báró a szomszéd szobába léptek.

Esztike kisasszony a tárt ajtón keresztül megpillantá a közelgőt és
mosolygott. Tanító mestere pedig addig, míg Arthur gróf üdvözlé a ház
asszonyát és szokott szójárással tudakozódott hogyléte felől, oda
hajlott szomszédnéja felé és halkan kérdé:

– Nos figyelmes tanítványom, mit érez? mert ez elhatározó kérdés. Nem
veszi észre, hogy szíve szorul? a vér a bal oldalába torlódik? szárnyai
kelnek? és ellenállhatlan erővel vágyik a büszke vőlegény felé röpülni?

– Báró, – felelé haragosan a kis leány, – ön túlmegy professzori
szerepén, ha jól tudja, hogy nem mozdulnék helyemből ezer olyan
férfiért, mint ő, vagy ön.

– Oh kérem, én egyáltalában nem is arról beszéltem, hogy valósággal
karjaiba röpüljön, mert ez társadalmi lehetetlenség. Csak azt kérdtem,
vonszolja-e valami láthatlan erő a másik szoba felé? Mert ha ilyet nem
érez, akkor még messze távol jár az igaz szerelemtől!

– Elég, báró úr! Soha többé önre nem hallgatok. Utoljára még arra
használ fel, hogy velem lélektani kisérleteket tegyen!

Igyekezett mentől haragosabb képet mutatni; de midőn látta, hogy komoly
rendreutasítása nem használ, bosszankodása foganat nélkül marad, kis
leányok módjára teljes szívéből nevetni kezdett.

E pillanatban Arthur gróf könnyű, lebegő lépésekkel feléjük tart, de
mielőtt a tárt ajtó küszöbét átlépné, szerencsétlen véletlenből
belebotlik kanonok bácsinak selyem reverendájába.

Mindketten ezer bocsánatot kértek. Egyik, másik is önmagát nevezé
vigyáztalannak és ügyetlennek. Minthogy azonban egyszer már így
összekerültek, megragadá az alkalmat a főtisztelendő úr és ő
méltóságának mint boldog vőlegénynek szerencsét kivánt.

– Nagyon örvendettem, – mondá, – a midőn e végtelenül kellemes ujsággal
megleptek. Végre esküvő a háznál s nem _lehetetlen_, hogy egyúttal egy
helyett kettő!

– Nem értem főtisztelendő urat. Egy helyett kettő?

– Kérem, ne méltóztassék félreérteni; meg az is jó lesz, ha halkabban
beszélünk, mert a ház asszonya nem örömest hallaná, ha kívülünk más
hivatlanok is idő előtt értesülnének.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy Dorozsmayné ő nagysága másodszor is
férjhez menni szándékoznék?

– Bocsánat, ezt nem mondtam. Csak kicsúszott valahogy szájamon, hogy nem
«lehetetlen». Kérem, ne tessék félreérteni.

– Ah? s tán épen Bogárdy Zoltán úr a szerencsés?

– Csendesebben, kérem. Van szerencsém magamat ajánlani. Egyáltalában nem
vagyok fölhatalmazva többet mondani. Ajánlom magamat.

Arthur gróf oly bosszúsan fordult el, hogy majdnem faképnél hagyta a
papot; de még elég jókor feleszmélt, megemlékezett az uri viselet
kötelességeiről és udvarias hajlongások között vőn búcsút s ment oda,
hova szándékozott.

De belseje föl volt háborgatva; kést döftek mellébe, meg is forgatták
benne. Épen arról értesült eléggé hivatalosan, a mitől legjobban félt.
Mert az özvegygyel, mint vele lakó anyóssal, még tán megfér, de
sógorság, apósság ezzel a bőrcserző vargalegénynyel (mindig más
gúnynéven említé Bogárdyt), mint elviselhetlen inzultus tűnt föl előtte.
Micsoda? Ő ily emberrel együtt ebédeljen? ugyanazon pénzből költekezzék,
s ha találkozik főrangú ismerőseivel, bemutassa, mint tisztelt apósát?

Inkább golyót az agyba.

De mégis nem. Hiszen volt még kisegítő eszköz. Ott állott mamája
birtokán a régi vadászkastély; 20,000 forint jövedelem Esztike kezével,
s mellé járadékul, gyönyörű szép feleség. Csakhogy az özvegynek férjhez
menésével az öt milliónak fele, még a jövendőre is elveszettnek
mutatkozott.

Hiába erőködött. Akaratja ellen mérges, bosszús és veszekedő képet
csinált, hogy agyonijesztette vele aráját, a ki alig tudott felelni, a
midőn vőlegénye vonaglós mosolylyal közeledett s elmondta, mennyire
örvend, hogy látja, mily jó színben van, mennyi új szépséget szerzett
tegnap óta. Végre pedig arról kezdett beszélni, hogy az idén szeliden
kezdődik a tél, még havat sem láttak, hogy esős, ködös napok állnak be s
a városi tanács elhanyagolja az utczák tisztogatását.

Azután elfordult, hasonló szellemdús megjegyzésekkel mulattatta a többi
hölgyeket. Meghallgatta, mit játszanak a zongorán? aztán vitatta, hogy
mai napon kifejlettebb technikával játszanak a művészek, mint régebben.
De akkor a zeneművek voltak szépek, míg a mai compositio jobbára
elcsépelt férczmű. És ebben legalább igaza volt.

Az ifjú báró nem érthette, mi okozta e rendkívüli változást? De még
Esztike sem. Más, idősebb és kitanultabb nő valószinűleg migraine-t kap
e fogadtatásra. Ő azonban helyén maradt és bosszúját szomszédján tölté.
Összeveszett hű tanító mesterével s mint lázadó tanítvány felmondta neki
az engedelmességet.


XIII.

(Két öreg úr pohár között összevesz. Az eddig vett leczke magva oly
termékeny földbe esik, hogy a mama is megbámulja leánya tudományát.)

A mióta a fővárosban időzünk, a Dorozsmay-házat folyvást gazdag
öltözetben, ragyogó vendégek sokasága között találtuk. Végre módunkban
van látni őket családi körben, egyedül a legközelebb hozzátartozókkal,
fesztelenül ebédelni.

Mindössze öten ülnek az asztalnál. A háziasszony elnökölt, jobbra
Esztike, balra a gouvernante. Utánuk jobbról kanonok bácsi, balról
Bogárdy Zoltán.

A midőn a sor a dessertre került s a felszolgáló cselédség kitakarodott,
szóba jött Arthur grófnak tegnapi megfoghatlan viselete. Dorozsmayné
elmondta, hogy a gróf udvariasan tudakozódott tőle hogylétéről,
boldognak, elégedettnek látszott, s mégis a midőn a leányok szobájában
megjelent, hirtelen megváltozott s haraggal és bosszankodással távozott.

Esztike mentegetőzék. Ő semminek sem oka. Ő szokott szívességgel s
barátsággal fogadta a grófot és eleinte a vett igen lekötelező bókokat
nyájas mosolylyal köszönte meg. De később a gróf a sáros időről, meg a
városi tanács hanyagságáról beszélt, s arra ő semmit sem tudott felelni.

Kanonok bácsi pirult ezalatt s mint bűnös a tányérára szegezé szemét.
Bogárdy Zoltán kedélyesen pödré bajuszát és elégedetten mosolygott.

Ebéd után Esztike és madame Escabrotte saját szobájukba tértek. Az urak
az üveggel elzárt folyosóra, mely rakva volt melegházi növényekkel s
midőn felhozták a fekete kávét, Dorozsmayné maga nyitott fel egy
ládácska kitünő szivart.

Az urak rágyújtottak s akkor Zoltán bácsi jól megczukrozván fekete
kávéját, mondá:

– Kedves húgom, megkérték a leányt, te odaigérted. Esztike azt felelte,
a mint a mama parancsolja, tehát menyasszony van a háznál.

– Én odaigértem, mert Arthur gróf valódi lovagias jellem és oly
helyzetben van, hogy nejét a város és az ország legmagasabb köreibe
vezeti. Oly természetes vágy ez, mely senkit, a ki asszonynak született,
érzéketlenül nem hagy.

– Helyes, tökéletesen értem. Minden rendben is volna, csak azt nem
tudjuk bizonyosan: szereti-e a menyasszony vőlegényét? Az én fiatal
koromban mindig ezt tartották legelső kérdésnek. Mit szólsz rá, papom?

– Pártolom az előttem szólónak véleményét.

– Én tehát azt mondom, – folytatá Zoltán bácsi, – hogy legjobb az
egyenes út. Menj fel, édes húgom, egyenesen leányod szobájába és beszélj
vele. Kérdezd ki, vizsgáld meg szívét. Nevezd ki még ma nagy leánynak s
beszélj vele nyiltan a szerelemről. Ismertesd meg őt e szenvedély
hatalmával, s mondd el, hogy nem szabad könnyelmű, elhamarkodott és
meggondolatlan lépést tennie, mert egész életének boldogsága függ e
határozattól.

– Megteszem, a mi kötelességem. De nem könnyű ily kis leánynyal ezen
kényes természetű kérdésben vitatkozásba bocsátkozni. Mint fog
csodálkozni, hogy az ő mamája még ilyesmikhez is ért egy kicsit!

– Csak menj hozzá. Vess félre minden bevezetést; kezdj rögtön és
közvetlenül kérdést tenni hozzá. Meglásd, hogy a kinek tiszta a szándéka
és jó az akarata, az alkalmas szavak és találó kifejezések hiányában nem
fog szenvedni.

Dorozsmayné úgy érzett, mint az iskolás leány, a ki készületlenül indul
a vizsgára. Azonban átlátta, hogy mennie kell, mert legszentebb anyai
kötelessége parancsolta.

A két férfi együtt maradt. A képviselő büszkén nézett társára, mintha
kérdené: mit mondasz ékesszólásomra? Úgy-e jól kezdem keverni a kártyát?
Azután felkelt és csengetett.

– Papom! volna-e kifogásod, ha kihozatnék az ebédlőből egy palaczk
megmaradt neszmélyit?

– Pártolom a korszerű indítványt azon módosítással, hogy a szövegbe egy
«egy» helyett «kettő» tétessék.

– Elfogadtatik.

Mikor pedig elhozták a bort, kiderült, hogy az inas rosszul értette a
parancsot, mert kettő helyett négyet hozott.

Az első palaczk tartalmának fogytáig nem beszéltek, de a másodiknak első
pohara után megnyiladozék az egyház emberének «ephetá»-ja és mondá:

– Komám! nekem búfeledésből is innom kell. Szörnyen nyomja
lelkiismeretemet az a botrányos hazugság, a mit a te sátáni
incselkedésedre szájamon kibocsátottam.

– Mit nevezesz te hazugságnak? Már tegnap megmagyaráztam neked, hogy a
legtisztább igazságot mondod a grófnak. Mondtál egyebet, minthogy «nem
lehetetlen» a két esküvő? Ez pedig igaz, mert nem lehetetlen az, a minek
beteljesedését akadályok nem gátolják. Dorozsmayné özvegy, szabad és 37
éves. Én pedig 50 esztendős agglegény vagyok. Van-e köztünk, ha pápisták
volnánk is, oly akadály, mely a szent zsinatok határozatainak értelmében
ezen házasságot eltiltaná? Nincs. Tehát nem hazudtál. Quod erat
demonstrandum.

– Ne taníts te engem a theologia moralisra. Megengedem, hogy nyilt
szóval nem hazudtam; de igaz marad, hogy beszédem által más
embertársamat tévútra vezettem. Sőt még midőn láttam, hogy hiszi az
özvegy férjhez menéséről vett hírt, nem világosítottam fel a valóról. Ez
egyértelmű a hazugsággal és így is tanultam kispap koromban a
seminariumban. Kényes história ez, hogyha megtudja Dorozsmayné,
mindkettőnket kitilt a házból.

– Kitilt: három napra. Aztán ő nevet rajta; sőt megköszöni, ha ezáltal
Arthur gróf lelkébe pillanthatott. Mondhatom, kitünőleg operált ő
méltóságában a bevett dósis. Mindjárt más ember lett belőle s egészen
elárulta bensejét. Te pedig nyugtasd meg túlérzékeny lelkiismeretedet,
mert vagy nem hazudtál, vagy ha hazudtál, jó és a legszentebb czélból
tetted.

– Hah! jezsuita!

– Még pedig kálvinista kiadásban, mely faj a legveszedelmesebb. Különben
pedig ne háborúskodjál a jezsuitákkal, mert épen e hibádnak számíthatod
be, hogy még nem neveztek ki püspöknek.

– Elhallgatsz, istentelen, eretnek.

– Ne is kételkedjél. A jezsuiták támogatása nélkül mai napon nem terem
sem infula, sem nagy dominium. És az alkotmányos korszakban még
kevésbbé, mint Metternich idejében. Szegény Trefort éles szemmel
kutatja, válogatja jelölteit a hazafias papok között; de a mire
felküldte felterjesztését a koronához, s megérkezik Rómából a bizalmas
kérdésre az igenlő válasz, ezen egy pár hónap alatt úgy behálózzák a
jezsuiták a kandidátust és úgy elhitetik vele, hogy a jezsuiták közé
felcsapás nélkül még az utolsó perczben is elmarad a kinevezés, hogy a
megtántorodott ember podgyászostúl együtt rohan az új táborba, s
felesküszik a pontozatokra, miket eléje terjesztenek.

– Mesebeszéd.

– Mesebeszéd! mikor tenmagadról vehetsz példát. Mért vagy még most 60
éves korodban csak kanonok, az is csak honorarius? Pedig volnának
érdemeid.

– Az meglehet.

– Nem voltunk egyszer ketten Rómában három hétig? Ki lakott velem, via
Frattina, a Hotel-Americanó-ban és vallásos érzelemből mást sem ittunk,
mint «lacryma Christi»-t?

– Istentagadó!

– Ki volt velem Péter templomában s megállottunk a gyóntatószék előtt,
melyre fel van írva: «Pro lingua hungarica». A pap azt mondta: ingyen
húzza fizetését ő szentségétől, mert öt esztendeje van itt s még magyar
ember nem gyónt neki. Te nagyot sóhajtottál, én pedig ájtatosan kezet
csókoltam a miskolczi minoritának.

– Farizeus!

– Hát mikor nagypénteken a jezsuiták templomában hallgattuk Jeremiás
lamentáczióit? Én lerajzolgattam a páterek arczképét az «Üstökös»
számára, te pedig nagyokat fohászkodtál a breviariumból.

– Judás Iskariotes!

– Ennyi érdem, és maig csak canonicus honorarius! Talán nincs elég
pártfogásod? Hát hol vagyok én, a legbefolyásosabb ember a
képviselőházban! Ha a jezsuiták nem incselkednének ellened, egy szavamba
kerül s tied a legelső vacantia!

– Vén bolond. Mi az enyém? a legelső vacantia? No azt nem kétlem,
megszerezhetnéd, hanem csak tartsd magadnak.

Ezt mondva, kirúgta székét maga alól s miután az utolsó palaczk is
kiürült, elhagyta az üveges folyosót s haza ment.

Ily semmiségek, ily ártatlan tréfák miatt rendesen hozzá sem szólt
barátjához legalább két hétig. Épen ily állapotban találta őket egykor
Pál báró a vasuton, s megesküdött volna, hogy e két uri ember akkor
látja egymást először. Bogárdy Zoltán pedig engedte, hadd dulja-fulja ki
magát öreg barátja, mert soha sem tehetett vele bátrabban tréfákat, mint
mikor fachée-ban volt vele.

Most pedig menjünk át Esztike kisasszony szobájába, a hol az anya és
leánya között végbe kellett mennie azon kényes tárgyú beszélgetésnek
azon kérdés fölött: érez-e szerelmet a gróf iránt?

Szegény Dorozsmayné soha sem volt ily zavarban, ily kényes helyzetben.
Visszagondolt ugyan azon időkre, a midőn Tihamérja udvarolt neki s
bevallák kölcsönös szerelmüket. De csak az jutott eszébe, a mit a
tüzesvérű ifjú mondott, saját feleletei elenyésztek emlékezetéből.
Valószinűleg keveset beszélt ő akkor is s csak érzett szívében ki nem
mondható vágyakat.

Az asszonyok, ha meg is igérik, nem szokták a tapasztalt férfiak bölcs
utasításait követni. Most is hosszú bevezetés, különféle példálózkodások
és előrebocsátások után kezdett anyai oktatásaihoz. Ha gyorsíró jegyzi
fel szavait, ő maga legkevesebbet ért belőlük. Csak a midőn látta, hogy
nem boldogul, tért oda vissza, hol kezdenie kellett volna, s rögtönzött
elhatározással, mondhatni koczkáztatással, kérdé:

– Leányom, mondd meg: szereted Arthur grófot?

Szörnyű bámulatára a leány rögtön kész volt feleletével.

– Én nem haragszom rá.

– Nem haragszol. Ez nem elég.

– Én nem gyűlölöm, nem félek tőle, ha felém közeledik, kezét nyújtja s
nem érzem, mintha hideg kigyó tekerőznék karomra.

– Jóságos egek, mit beszél e leány!

– Oh én jól tudom, mit beszélek. Mert valósággal érzem és hallom a kigyó
sziszegését, ha táncz közben Porczogh báró vesz karjára.

– Ne beszélj velem Porczogh báróról. Azt kérdem tőled, mit érzesz
szívedben, ha Arthur gróf közeledik feléd és beszélni akar veled?

– Ah, mamám, most már értelek, mit akarsz tudni. Úgy-e azt, hogy
vonzódom hozzá? a vér bal oldalomba tolul? szárnyaim kelnek, mert
ellenállhatlan erő ösztönöz, hogy karjaiba röpüljek?

Az anya nézett, ámult és saját fülének sem akart hinni. Megütődve fogá
meg gyermeke kezét, távolról sem lehetett ily világos és részletes
válaszra elkészülve. Csodálkozva mondá:

– Nagyon örülök, hogy ily okos kis leányom van, a ki bámulatos
ékesszólással szavakba öltözteti azt, a mit mások csak homályosan
éreznek. Tehát kérdem, így érzesz, ha Arthur grófot közeledni látod?

Esztike oly mozdulatot tett, melynek értelme, hogy nem tudja.

– Jóságos egek! – riadt fel az anya. – Honnan szedted tehát össze
mindazt, a mit elmondtál? Mert hogy érzesz valamit, a természet öntötte
beléd. De hogy minden titkodat, épen a legérthetőbb szavakban tárd elém,
az túlmegy értelmemen. Tehát még nem tudod, érzesz-e vágyat a karjaiba
röpülni, ha Arthur gróf közeledik?

– Oh mamám, ne haragudjál rám, mert ezen érzés még soha el nem fogott,
pedig azt hittem, mint menyasszony kötelességem hozza magával.

– Tehát honnan tudod, hogy így éreznek azok, kik szeretnek?

– Azt én nem tudom, csak az bizonyos, hogy a kiért így éreznék, az még
nem jelent meg előttem s tán soha látni sem fogom. Arthur grófról csak
azt gondolom, hogy vele fényesrangú grófné leszek, s az neked mamám nagy
örömödre szolgál. Nagyon szép dolognak kell ennek lenni, mert minden
leány szerencsét kiván nekem, azért, ha Isten úgy rendelte, övé leszek.

– Egyéb nem vonz felé? Kérdlek: boldogtalan volnál, ha Arthur gróf többé
hozzánk se jőne?

– Az nagyon fájna nekem, mert tudom, hogy búslakodnál miatta. Tegnap már
meg is ijedtem, hogy megharagudott ránk, s többé nem jön ide.

– És e gondolatra szomorú lettél? szívedben csillapíthatlan fájdalmat
érzettél?

– Csak kinevettem magamat, hogy dőre és hiú voltam.

– Még mindig nem feleltél kérdésemre. Azt már hallottam, hogy kedved van
grófnévá lenni; de nem hallom, hogy a grófot úgy szereted, mint azon
ismeretlent, a kit nem láttál, s még eddig hozzánk se jött?

[Illustration: Esztike oly mozdulatot tett, melynek értelme, hogy nem
tudja.]

– Kedves mamám, nekem csak arra van gondom, hogy hű, szerető és
engedelmes leányod legyek, soha meg ne búsítsalak, teljesítsem
parancsolatodat; mert tudom, hogy szeretsz, és nem kivánsz olyat, a
miből boldogtalanságom következnék.

– Elég, gyermekem. Tökéletesen megfeleltél kérdésemre. Jer, csókolj meg
s mától fogva, míg én fel nem szólítlak, ne beszélj előttem a grófról.


XIV.

(Pál báró hazulról kétségbeejtő levelet, utána mindjárt nem kedves
vendégeket kap, kik hitelét épen ott rontják le, a hol építkezni
szándékozott.)

Karácsony közelegtével nem tartott a képviselőház üléseket s Gencsy Pál
báró unatkozni kezdett. Szerencséjére rendelkezésére állottak a
fővárosban található könyvtárak s ha nem ment a Nádor-utczába, este is
olvasással töltötte az időt.

Csak otthon volt kedvetlen, rideg garçon-lakásán, mely két szobából
állott, de egyikét Varjas Andoriás nyerte uri residentiául. Más dolga
nem levén, annyiszor porozta, kefélte ura ruháit, hogy többet koptatott
rajta, mint a rendes viselés. Amolyan igazi képviselői szállás volt ez a
Károly-körúton. A szállásbérlő kivesz három szobát, valahogy
bebutorozza, egyben lakik, kettőt kiad, s az üzlet vége, hogy az albérlő
kétszer annyit fizet fél évre, mint a főbérlő egész esztendőre.

Egy estén Pál báró legcsekélyebb balsejtelmektől sem nyugtalanítva
érkezik szállására és iróasztalán levelet talál, mely még a reggeli
postán érkezett.

Ismert boríték, hatalmas czímeres pecsét, postajegy Gencs, vastagon
metszett lúdtollal irott betűk, előre hirdetik Zsuzsi néni küldeményét.

Ah de a tartalom szomorú, elrettentő és iszonyatos. Ám halljuk:

«Gencs, decz. 21.

Elveszett fiam, Pál. Oh hogy meg kellett érnem e kimondhatlan fájdalmat,
hogy az én legkedvesebb fiam, utolsó reményem és vigasztalásom, az
erkölcsi romlás, elfajulás és elvetemedés kárhozatos örvényébe sülyedt!
Mikor régi barátnémtól, özvegy Ritkóczy bárónétól levelet kaptam s
megírta, mit mívelsz, egy nap alatt háromszor estem halálos szívgörcsbe.
Éreztem, hogy méltatlan vagy anyai szeretetemre, s végrendeletemben ki
foglak tagadni.

De megvárom leveledet, ne mondd, hogy meghallgatás nélkül elitéltelek.
Csak az ég legyen irgalmas kegyelmes neked, ha képmutató hazugsággal
próbálnád vén nénédet, második anyádat, elámítani. Inkább valld meg
bűneidet töredelmesen; így könnyebben megbocsáthatok, miként
megbocsátottam, mikor Kolozsvár piaczán karonfogvást mentél végig egy
színésznővel.

Ne erőködjél hazudni, mert Ritkóczy báróné úgy is mindent megír. Oh ily
barátné Isten áldása e földön. Reggel templomba jár, délután ájtatos
könyvet olvas, este jó erkölcsű és szent életű papokkal vacsorál.

A bárónétól tudom, hogy majd mindennap egy kimondhatlanul dúsgazdag
özvegy asszony házába jársz, a hol Beliál papjai áldoznak, a hol
lakmározol, torkoskodol és az italnak adod magadat.

Minő förtelmes társaság! a város kikiáltott korhelyei gyülnek össze. Ott
van Bogárdy Zoltán atheista, kit Erdélyben is ismerünk, a ki a párisi,
berlini socialisták feje, sőt még a muszka nihilistákkal is pajtáskodik.
Ott van egy mocskos életű kanonok, a ki összeveszett püspökével s most
úgy viseli magát, mint korhely abbé XV. Lajos udvarában.

Még csak egy reményem van, hogy visszatéríthetlek az igaz útra. Rábirtam
szeretett rokonunkat Marialaky Domokos bátyádat, hogy leányával
Zsuzsikával, az én keresztleányommal Pesten töltse a farsangot. El ne
feledd, hogy ezt néztem ki számodra hű feleségül. Parancsolom neked,
hogy szorgalmatosan látogasd őket, s a bálokban mindig vele tánczolj. Oh
ha megtéríthetne gyászos elkorcsosodásodból, hogy megszabadulhass Akhab
és Jezabel megérdemlett büntetésétől.

Most pedig bár igen sok nevezetes ujság van a háznál, nem irom meg
annak, a kit a gonosz világ csalfaságai elámítottak. Maradok
keserűséggel és nyomorúsággal teljes:

_Zsuzsi nénéd._

U. I. Marialakyék holnap utaznak a gyorsvonaton és Ritkóczy bárónénál
lesznek szállva. Oktogon-tér 31. sz. 3-ik emelet 21. ajtó.

_Zs. n._»

– Ki az ördög ez a Ritkóczyné? mi baja velem? minő érdeke van ostoba
pletykákat írni?… Dorozsmayné háza a lakmározók és torkoskodók tanyája,
Bogárdy muszka nihilista, a kanonok XV. Lajos korabeli feslett erkölcsű
abbé, valóságos franczia roué! Szépen vagyok, ha Domokos bátyám rám
csörtet. Hát az a Zsuzsika húgom mit keres itt? Bizonyosan valami
vörös-szeplős és kenderhajú mezei virág, a kinek nagy szája sem lesz
elég Budapestet megbámulni.

Másnap reggel, a deczemberi nap feljötte után, behozá Varjas Andoriás
uram a reggelire való kávét, s nyomon utána vörös sipkás hordár lépett
be.

– Itt lakik Gencsy Pál báró ő méltósága?

– Ha levelet hozott, adja ide.

– Tessék. De megparancsolták, hogy válasz nélkül vissza ne térjek.

– Az is meglesz, ha szükségesnek látom.

Az érkezett levél így hangzott:

«Jó reggelt, kedves öcsém Pál. A vasut megtartotta szavát. Tegnap déltől
estig elhozott Kolozsvárra. Éhesek voltunk, ennivalót is kaptunk, csak
időnk nem volt hozzá. Csengettek s megint hordtak bennünket,
hegyen-völgyön keresztül, míg virradóra leraktak ide Budapestre. Két
hétig ki nem enyészik fülemből a fütyülés, nyargalózás, dübörgés egy
huzomban 18 óráig. Az is bolond volt, a ki feltalálta. De Zsuzsika
vitézül kiállotta s most az ablak előtt áll és nézi Pestet. Te pedig
jőjj hozzánk és vezess mindenfelé, mert én 1848 óta nem voltam itt.
Akkor recsegős hangommal elémozdítottam a revoluczió ügyét, de ma már
annyira ismeretlen vagyok, hogy ha agyon ütsz, sem tudom, hol vagyok.

_Marialaky Domokos._»

A levél olvasása után következett a kivánt válasz, ez pedig
legkönnyebben megesett egy látogatójegy hátán:

«Isten hozta urambátyámat és Zsuzsika húgomat. Pontban 10 órakor
szolgálatukra leszek.

_G. P._»

A mondott időben útra is kelt és mormogá:

– Falusi ember a pokolban is falusi ember marad. Ha nem írná Zsuzsi
néni, hova szállnak, s a hordárt az utczáról küldik, kereshetném őket a
jégolvadásig. Épen mintha Pesten is úgy kellene tudni, hol keressük
Gencsy bárót, Marialaky Domokost? mint otthon, Gencsen, vagy Marialakon.

Kérdésére megmutatták Ritkóczy báróné lakásának számát. Felment a
lépcsőkön s a midőn bérruhás szolga ajtót nyitott előtte, úgy látta,
hogy ez elég tisztességes lakás a harmadik emeleten.

Marialakyék már sétára készen várták. Ott állott Ritkóczy báróné is, de
nem igen szívesen látta a fiatal embert.

– Kedves húgom, – szólt Domokos bácsi a bárónéhoz, kit jogosabban
nevezhetett volna nénjének. – Nagyon köszönjük vendégszeretetét, de ha
az ember messzeföldről Pestre jő, első kivánsága a szabad mozgás, s hogy
mentül többet lásson. Holnap vagy holnapután magunk jövünk könyörögni
egy kis jó ebédért.

– Tetszése szerint, Domokos bátyám. (Tehát elfogadta a húgom czímet.)

A báróné kezet fogott a bácsival, megcsókolta Zsuzsikát, és ajkának
vonagló mozdulatával értésül adta, hogy Pál bárónak jelenlétét és
távozását is tudomásul vette.

Kiindultak a lakásból. Domokos bácsi pogányul kopogott a folyosók és
lépcsők márványán. Olyan hatalmas csizmát húzott fel, mintha térdig érő
sár ellen menne ütközetbe.

És Zsuzsika kisasszony?

Valósággal úgy volt öltözve, mint más városi nő, ha gyalog megy az
utczára. Semmi fölösleg vagy időszerűtlen rajta. Barna posztóból készült
szoknyája sem rövid, sem hosszú. Téli felöltője fekete lemez, kalapja
sötétszürke, ibolyaszín virággal.

De hol a vörös szeplő? Hol a kenderpöszke haj? A legszebb lányka, minőt
valaha a székelyföld termett, pedig ezzel sok van mondva.

Nem lehet czélunk a társaságot utczáról utczára követni. Domokos bácsit
főleg a jó vendéglők, a hol állítólag hamisítlan bort tesznek az
asztalra, érdekelték. Zsuzsika pedig az ő 18-ik évében (mert csak Zsuzsi
néni tartotta őt még gyermeknek) csupa tűz, kiváncsiság és hazafiság
volt. Délután három óráig hordta őket a báró s a leánynak minden
rendkívül tetszett, mindent csodált, mindenben gyönyörűségét lelé, minőt
még álmában sem tudott volna képzelni.

Valóságos szívtelenség lett volna ily ártatlan hivő lelket azzal
elszomorítani, hogy Európa más fővárosaiban ezeknél százszor szebb,
pompásabb és gazdagabb látni valók léteznek.

Ebéd után arra fordult a kérdés, hol töltsék az estét? Természetesen
mindnyájan a színházra szavaztak. Mindjárt a vendéglőből, a Hungaria
díszteremből, küldtek hordárt, hogy hozzon páholy- vagy három
zártszék-jegyet. A küldött fél óra mulva visszaérkezik azon hírrel, hogy
a mai előadásra már semmiféle jegy sem kapható. Ezt Pál báró előre
tudta, de hasznosnak itélte a vidékieknek leczkét adni, hogy máskor, ha
színházba készülnek, egy nappal elébb gondoskodjanak.

Most tehát azzal állott elé, hogy vendégeit bemutatja Dorozsmayéknál.
Nem ő maga; mert férfi, nővel jövő látogatót nem vezethet be. De itt
volt Dorozsmay Róbert, a ki már egy éve házas, s jelenleg a közlekedési
miniszteriumban foglalkozik.

Domokos bácsi azonban ezt nem akará, ürügyül hozván fel, hogy
Zsuzsikának nincs ily urias estélyre való öltözéke, a mi valószinűnek is
mutatkozott, mert a ki négy hétre Pestre jő bálozni, nem Csikszeredáról
hozza fel toilette-jét.

Utoljára abban állapodtak meg, hogy Zsuzsikát haza viszik a báróné
oltalmába, a két férfi pedig majd meggondolja, mit csináljon a hosszú
téli estével.

Már elmult az esti öt óra, a midőn a Zsuzsikát szerencsésen haza
szállították s miután az urak búcsút vettek Ritkóczy bárónétól, mint
kivánták, magukra maradtak.

Ekkor azonban, mintha kicserélték volna Domokos bácsit, hirtelen bármely
kalandra vállalkozni igérkezett.

– Tudom, öcsém, a mi leánynak nem való, a férfinak még meg nem árt.
Köztünk legyen mondva, égek a vágytól megismerkedni a Dorozsmay-házzal.

– Dicső gondolat! de az öltözék?

– Én el vagyok látva; itt van tavalyi frakkom, Kolozsvárról, megjárja
ily vén gavallér hátán.

Pál báró örült az alkalomnak. Vette ugyan észre, hogy Domokos bácsi
egészen más valamit képzelt a Dorozsmay-házról. De jó lesz, ha mindent
saját szemével lát, s mint tanú, elbeszéli otthon Zsuzsi néni előtt.

Ezzel bérkocsiba ült, haza hajtatott, felöltözött, visszajött s
ugyanazon kocsin a Nádor-utczába siettek.

Dorozsmayné szokott szívességgel fogadá az új vendéget, a ki csakhamar
otthon érezvén magát, nem győzött eléggé csodálkozni az itt uralkodó
választékos hangulat, a művelt társalgási modor, s a hallott nevek urias
hangzása fölött. Csak később vallotta meg, hogy hite szerint, a pesti
quartier Breda valamelyik aranyozott fészkében remélt szerephez jutni.

Azonban a ki legtöbbet várt az este élveiből, az csalatkozott meg
legkeserűbben. Pál báró szokása szerint a ház kisasszonyát kereste fel,
de azonnal látá, hogy fenyegető időváltozás következett be, a szél
északról fú, a hévmérő a fagyponton is alább szállt.

Kétszer-háromszor is megkérdé: mit vétett? mivel sértette meg kedves
tanítványát, de csak rövid, kitérő, sőt elutasító választ nyerhetett.

Így tartott ez egész estén át, míg ritkulni kezdvén a vendégek, még egy
utolsó kisérletet tőn és szíve mélyéből származó bús hangon kérdé, mi
történhetett, hogy Esztike kisasszonynak kegyét és bizalmát, mely
életénél kedvesebb előtte, így elvesztheté?

Szerencsére a kis leányi természet nem olyan, hogy sokáig rejtegetni
tudja azt, a mi szívét terheli, s felkelve helyéről, a mi azt
jelentette, hogy röviden akar végezni, mondá:

– Nem remélhettük, hogy még mai napon is szerencsénk legyen báró úrhoz.

– Kisasszony? annyit tesz ez, hogy el akar engem küldeni?

– Ki tudja? tán épen óhajtását előzném meg ezzel. Itt mindenki azt
beszéli, hogy báró úr boldog, mert várva-várt menyasszonya megérkezett.

– Az én menyasszonyom!

– Ah, sokan látták, s azt mondják, rendkivüli szépség.

Ezt mondva, elhagyá a szobát s azon perczek alatt, míg a legkésőbb
távozó vendégek is búcsút vettek, a ház nyilt teremeiben többé őt senki
sem látta. És Pál báró?

Haza kiséré Domokos bácsit, a ki egészen oda volt a Dorozsmay-ház
bájaitól s mindig arról beszélt, hogy gyakrabban fog ide elnézni.

Mikor pedig otthon volt az ifjú, vigasztalást kezdett szívében érezni.

– Hogyan? a lányka, kinek vőlegénye van, kedvetlenné lesz, ha azt
mesélik előtte, hogy menyasszony érkezett számomra Erdélyből? Ah fel
kell őt világosítanom a valóról!


XV.

(Szerencsétlen szemköztülés a szinházban, a mi azonban egy más férfinak
reménytelen győzelmet szerez.)

Másnap este a nemzeti szinházban találkozunk ismerőinkkel. Domokos bácsi
elég korán küldött jegyekért s hoztak számára három egymás melletti
zártszéket. Ezt inkább szerette, mint a páholyt, mert a hamis nagy
uraskodás soha sem volt gyöngéje. Otthon ugyan 6000 forint jövedelmével
igen előkelő uraság volt, de nem akart hiú lenni, hogy a fővárosban is
versenyre keljen a leggazdagabb osztályokkal.

Ott ültek tehát a hetedik vagy nyolczadik sorban s a vak szerencse
elköveté Pál báróval azon gonosz játékot, hogy helyükről kényelmesen
beláthattak a Dorozsmayné páholyába, a hol az egész előadás alatt
jöttek, mentek a tisztelgők.

Esztike kisasszony hallgatagon ült szokott helyén, szemközt a nézőkkel.
Pál báró lopva pillantgatott feléje és észrevette, hogy a leányka élénk
kiváncsisággal vizsgálja Zsuzsikának arczvonásait.

Ez okból a pokol mélységes fenekére kivánta a mai alkalmatlan mulatságot
és összes férfiúi erejébe került, hogy úgy ne üljön ott, mint a
törvényszék előtt a vádlott, kit éltefogytáig tartó börtönre fognak
itélni.

Zsuzsika közbül ült s minden pillanatban volt valami kérdeni valója.
Tehát Pál báróhoz fordult, a hol, mint oraculumtól a legkielégítőbb
felvilágosítást várhatta. Az eléadásban, a nők öltözékében, a
díszletekben és szemfényvesztő világításban a földi paradicsom bájait
fedezé fel. Még a mi nemzeti szinházunknak ódon, kopott és divatból
régen kiment nézőtere is bámulatba ejtette s azalatt oly leírhatlan
boldogság ragyogott arczán, mint vidéki fiatal leánytól kitelik, a ki
annyi vágyódás után végre megláthatja mindazt, a miről olvasott, a miről
álmadozott.

Esztike kisasszony mindent látott s nem kétkedhetett többé, hogy a
boldog és biztos viszonszerelem eszményi képét látja maga előtt. Mert
Zsuzsika csakugyan oda volt a látott gyönyörök szemlélődésében. A
szinésznők gazdag és ízlésteljes öltözéke, a varázshatású diszítmények
folytonos változatossága lelkét megszakítás nélkül felmagasztalt
hangulatban tartá. Mert ő nem Bécsből, nem Párisból, hanem Csikszék
fenyveseiből hozott szemet, ez pedig mindent bájosnak, gazdagnak és
utolérhetlennek mutatott, mintha e hely volna a mennyországnak
középpontja.

Mentül lelkesültebb és boldogabb volt Zsuzsika, annál inkább
elsötétültek Esztike kisasszony arczvonásai. A legkeserűbb csalódás
kifejezése rajzolódik ki ajkán és tekintetén. A színpadon folyó játék,
az érdekes bonyodalom, a művészi előadás hidegen hagyta. Ha a közönség
fellelkesedett, tapsol, a művésznek vagy a szerzőnek, ő csak arra
figyelt, mily boldog lehet az a leányka a zártszéken! És mily irtóztató
áruló lélek lakhatik oly férfiban, a ki ezen leány, mint saját
menyasszonya mellett ül, s megfeledkezik, mily édes bizalmasság
fejlődött ki közöttük csak kevéssel is ezelőtt!

Még soha ily véget érni nem akaró művet nem adtak a szinpadon. Zsuzsika
pedig minden jelenet után attól rettegett, hogy vége a felvonásnak és
lebocsátják a függönyt. Ezer örömmel ott maradt volna 80 éves koráig.

Domokos bácsi is elismerte, hogy a pestiek jobban játszanak, mint azok,
kiket ő legutóbbi alkalommal Gyergyó-Szentmiklóson vásárkor látott. De
mégis jobban ingerelte a vacsora, mely ma Estére a Vadászkürt
étteremében volt tervezve.

Tetézte a szerencsétlenséget, hogy Dorozsmayné ő nagyságát épen ma
különösen érdekelni látszott a darab menete. Oly annyira, hogy máskor
mindig lesben álló és fáradhatlanul őrködő anyai szeme figyelembe sem
vette, hogy édes kedves kis leánykája unatkozik s alig várja, hogy innen
szabaduljon.

Pál báró csak az ötödik felvonás folyamában merészkedett a Dorozsmayné
páholyába felpillantani. Ez csak bűnös voltát erősíté meg Esztike előtt.
Büntetésül lenéző és megvető tekintetet kapott.

Végre valahára ötödször gördült le a függöny. Az általános tapsra ugyan
újra megjelentek a szinészek, mély hódolattal fogadták a közönség
tetszésnyilatkozatait s a mindig készletben tartott koszorúkat vallásos
kegyelettel szedegették fel s így az eléadásnak csakugyan igazán,
valóban és visszavonhatlanul vége lett.

Még csak egy reménye volt Pál bárónak. Hátha visszapillant kedves
tanítványa, mielőtt távozik? Ámde szó sincs erről. Segít mamájának szép
fehér shawlját felölteni, a magáét is nyakára veti, eltünik az ajtón s a
páholy üres marad.

Következett erre a megállapított programmszerinti vacsora a Vadászkürt
teremében. Zsuzsika a czigányzenét nemzeti felhevüléssel hallgatta s meg
volt győződve, hogy ily mély dallamosságról és szabatos előadási
művészetről a hires Mozartnak és Beethovennek fogalma sem lehetett.

Domokos bácsi a felhozott bort kétes minőségűnek itélte, de ez
tökéletesen megfelelt azon várakozásnak, a mit okos ember a legjobb
vendéglőtől is igényelhet. Midőn pedig kongott az éjfél órája, haza
kiséré a fiatal báró erdélyi rokonait, aztán szállására sietett,
lefeküdt, de csak a reggel közelegtére élvezheté az álom jótéteményét.

Ah, de másnapra még szörnyebb megpróbáltatások vártak rá.

Délután négy óra mult, a midőn a gyöngéd figyelemmel teljes Porczogh
báró saját kocsijával érkezett a József-térre és Arthur grófot
meglátogatá.

– Barátom, – szólt még le sem ülve, – itt az idő, tovább lehetlen a
habozás és ingadozás. Öltözz fel gyorsan, menj a Nádor-utczába, hajtsd
végre a kellemetlen üzletet, mert egyenes forrásból tudom, hogy új
hadizenet készül ellened a váltótörvényszék részéről és élve-halva
menekülésre kell gondolnod.

– És fia-ura legyek Bogárdynak, ennek a csikóbőrös kulacsból borozgató
betyárnak?

– Arthur, ezen már túl vagyunk. Én ugyan tökéletesen hiszem, hogy
kanonok bácsi kiszámított komédiát űzött veled, mert ily házassági
tervnek a háznál sem nyoma, sem látszatja. Különben is papnak soha sem
hiszek. A pap, mikor három napos csecsemő voltam, már megcsalt,
kelepczébe kerített azáltal, hogy pápistának keresztelt. Innen származik
életem nyomorúsága, mert elköltvén pénzét a gazdag özvegynek, kit
feleségül vettem, nem válhattam el tőle, míglen egy alkalmas inláz
megszabadított tőle.

– Mért beszélt hát velem az özvegy férjhez meneteléről? Ha nem igaz a
hír, hamar kiderül a való.

– Úgy van, kiderül; csakhogy akkor elkövettél már valamely többé jóvá
nem tehető elhamarkodást. Ezt meg is kezdted, mert úgy viseléd magad,
mint szerelemféltő regényhős s megijesztetted az egész társaságot.

– Számítsd be sértett büszkeségemnek.

– Nem érthetem, mért késedelmezel? Egyfelől: gyönyörű falat, igéző
menyecske s ha több nem, 20,000 forint jövedelem, a mi bőven elég lesz a
mamád vadászkastélyában. Ha több pénz kell, az anya, a ki egyetlen
gyermekét imádja, bálványozza, egy szavára küld neki, a mit csak kiván.

– Másfelől?

– Ezt épen oly jól tudod, mint én, mi vár rád. Betáblázott adósságaid
nem nyugtalanítnak ugyan, mert tiszttartód pontosan fizeti
kötelezettségeidet. Azonban váltóid lejárandóban vannak s ekkor
rettenetes válság üt ki. Csődöt kérnek ellened s akkor tönkre vagy téve
mint gróf a főrendek házában, mint gentleman a kaszinóban, a
jokey-clubban, s mint kérő a Dorozsmay-háznál!

– Azt hiszed, hogy újra prolongálhatom váltóimat?

– Bizd csak rám. Mihelyt hivatalosan tudva lesz, hogy a Dorozsmay
örökösnőt feleségül veszed, a legirtóztatóbb vérszopók megszelidülnek.
Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp nem tökfilkók, kik meg ne értenék az
okos szót.

– Máskor, mint akadályról, az erdélyi vad báróról is beszéltél.

– Ennek végkép bevágtuk az utját. Megbukott és kegyevesztett mind örökön
örökké, amen. Nem hallottad, mi történt? Valami bozontos sörényű székely
medve érkezett ide, mondhatom, igen csinos leányával. Ritkóczyné
nénémtől tudom, hogy az a gencsi véndoromb, Zsuzsi néni ezt a falusi
bájt szánta a bárócska feleségeül, különbeni kitagadás fenyegetése
alatt. Pál báró tegnap és tegnapelőtt hazafias cicerone módjára hordta
szét vendégeit a városban, a Dorozsmay-házban pedig széltiben beszélték,
hogy Pál báró számára menyasszonyt küldtek Erdélyből. Eltalálhatod,
kitől eredhetett e hír forgalomba hozása. E mellé a szerencsétlen báró
még azon bolondságot is elkövette, hogy jövendőbeli apósát, mint
Marialaky Domokos rokonát, a Nádor-utczai házba bevezette. Most már
minden kétség megszűnt, mert a corpus delicti jelen volt és ott sétált a
terem fényes padlózatán.

– És Esztike?

– Eleinte rá sem nézett a báróra, végre sok unszolás után olyan pompás
kibigyedt ajkkal oda veté: «nem is reméltük, hogy ma még szerencsénk
legyen báró úrhoz, mert hallottuk, hogy szép menyaszonya megérkezett».

– Porczogh! ez a dolog szeget üt fejembe.

– Mért? mi ujság van benne?

– Ha Esztikének nem tetszett a menyasszony megjelenése, akkor nem lehet
közönyös a báró iránt.

– Ez régi dolog, barátom. De ebből csak az következik, hogy a pillanat,
melyben mindent merhetsz, melyben határozottan fölléphetsz, jelen van,
és biztos sikert igér. Hol a házassági szerződés javaslata?

– Itt van szekrényemben.

– Ki vele onnan. Írd alá egy jobbnak hiányában s egy szebb jövőnek
reményében. Ime, beszélgetésünk alatt felöltöztél, kocsim a kapu előtt
áll és rendelkezésedre vár. Menj, végezz, s ha készen vagy, hajtass a
kaszinóba, a hol addig nyugtalanul várlak.

A Dorozsmay-háznál ma még kisebb és bizalmasabb elfogadó nap sem volt,
de a grófot, mint elfogadott kérőt tekintették a háznál s a kapus, inas,
szobalány, végre a komorna forumain keresztül hatolva, belépett egy
szobába, a hol a ház asszonyát egyedül találta.

– Tisztelt nagyságod! – kezdé minden társalgási bevezetés nélkül. – A
házassági szerződést, melyet nagyságod rendeletéből megbizottja, Bogárdy
Zoltán úr elém terjesztett, gondosan átolvastam s bővebb átvizsgálás
végett családi ügyvédünkkel is közlöttem. Miután pedig ezen okmánynak
minden pontját helyeseltem és hálás köszönettel fogadtam, azért jövök,
hogy a mely órában nagyságod parancsolja, Esztike kisasszony édes
anyjának és törvényes jogtanácsosának jelenlétében aláírjam és az édes
anya áldását e szent frigyre, fiúi bizodalommal kikérjem.

Dorozsmayné az első pillanatban zavarba jött e váratlanul érkezett
nyilatkozat hallatára. Mert valóban a család legbensőbb körében
megszokták már hinni, hogy e házassági terv lassanként önmagától
elalszik és elenyészik.

Mert a mily igaz, hogy kezdetben az összeköttetés a Bendeffy grófokkal
módfölött kedvére volt az özvegynek, épen oly változás következett be, a
midőn kiderült, hogy leánya szívében a szerelem érzete teljesen
hiányzik.

És most felelnie kellett.

– Gróf úr, – mondá, – jól tudja, minő örömmel fogadtuk megtisztelő
ajánlatát és leányom is az első kellemes meglepetés perczében őszinte
hálával fejezte ki beleegyezését. Ezóta hosszabb idő telt el s én félni
kezdek, hogy leányom, mint gyermek, élni akar az asszonyi nem azon
jogával, hogy változékony lehessen. Ha tehát leányom most már másként
gondolkodnék, magam is kényszerülve volnék korábbi szavamat és
igéretemet visszakérni.

– Hogyan! adott szavát visszavenni? de hiszen ily rémítő csalódás
elviselhetlen bánatot okozna nekem és szétzúzná szívemet. Érzem, hogy
életembe kerülne e szakítás, ha azon leírhatlan boldogságot, melyet már
bizonyosnak tarték, egyszerre ismét elröpülni és elenyészni látnám.

Dorozsmayné csengetett s a belépő komornának parancsolá, hogy Esztike
kisasszonyt hívja ide.

Az özvegy teljesen nyugton érzé magát, mert ha Esztike kimondja, hogy
elhamarkodott igéretét feledésbe menni kivánja, vagy a mi valószinűbb,
ha a gyermek szörnyű zavarában habozni, ingadozni kezd és anyjára hagyja
a válasz megadását, akkor Arthur gróf pöre a legrövidebb úton be van
fejezve, s többé e kérdésről halandó ember nem beszél.

Ezalatt Esztike bejött, nyájasan és barátságosan mosolygott s midőn
Arthur gróf elébe ment, kezét tiszteletteljesen megcsókolá, oly
rokonszenves melegséggel hajtotta meg fejét, mint csak valaha szerelmes
leány szíve választottja előtt tehette.

Arthur gróf azonnal észrevette a kedvező szél keletkezését és semmi sem
tartóztatá többé vissza, hogy átvegye az anyát illető szólásjogot, jól
érezvén, hogy itt rohammal és meglepetéssel kell a csatát megnyerni.

– Esztike kisasszony, – mondá a legmélyebb tisztelet hangján, melyet a
szenvedélyesen szerető kérőnek esdeklése támogatott. – Azért jöttem,
hogy a mi eddig a hideg szertartások színét viselte, most mint férfi, a
legszebb leány előtt, kit valaha emberi szem látott, meghozzam
hódolatomat és kérjem, hogy a házassági szerződés aláírásával, az egész
világ előtt nyiltan és büszkén hirdethessem szerencsémet és azon napon,
melyet édes anyja kijelölni fog, mint a föld legboldogabb halandója,
imádott arámat Isten oltára elé vezethessem.

De most már Dorozsmayné mellében is megerősödék az anyai szív bátorsága
s leányát nagy hévvel karjaiba zárva, hangos szóval mondá:

– Esztikém, egyetlenegy szeretett leánykám! tőled függ a határozat. Én
soha sem erőtettelek, még egyszerű rábeszéléssel sem akartam anyai
hatalmamat éreztetni. Csak azt gondold meg újra, mielőtt szólnál, hogy
igen vagy nem feleleted egész élted boldogságát vagy boldogtalanságát
fogja eldönteni, visszavonhatlanul.

– Kedves drága édes anyám, – szólt a leányka megindulva, reszketve és
szeméből könyeket hullatva. – Tudod, hogy szeretlek, s tudom, hogy az én
boldogtalanságom mindkettőnknek életébe kerülhet. Azért hálás szívvel
köszönöm neked, hogy teljes választási szabadságot engedtél. És én anyai
engedelmeddel élve, őszinte szívből származó köszönettel fogadom Arthur
grófnak engem megtisztelő ajánlatát és örök szövetségünk jeléül jobb
kezemet nyújtom.

Az anya kezeivel takará be szemét e végzetteljes nyilatkozat hallatára.
Arthur gróf pedig visszanyerte önuralmát s ezen percztől vele született
illemmel és méltósággal tudta játszani, úgy a hódító nagy urat, mint a
szenvedélyes szerelmest.

Ezen váratlan fordulat egyiránt meglepte a kérőt és anyát. Ily minden
utógondolatot kizáró határozottságot senki sem várt. A midőn Esztike
beszélni kezdett, egyik sem tudta, mi lesz utolsó szavának értelme?
Talán épen e körülmény figyelmezteté az anyát, hogy mindez nem lehet
természetes, s hogy ily váratlan fordulat előidézésére titkos rugók is
közreműködhettek.

Mert Esztike egyszerű jó kis leány volt. Soha sem mutatott hajlamot
szenvelgésekre. Holmi színpadi jelenetek utánzása pedig homlokegyenest
ellenkezett egész valójával. És most mégis szokása ellen oly idegenszerű
ünnepélyességet vett fel. Mondhatni, szavalt.

Oh ha mégis nem szívéből, nem lelkének tiszta meggyőződéséből származott
mai elhatározása!


XVI.

(A lovagias és nagyuri vőlegény, a ki semmitől sem irtózik inkább, mint
nyomorú pénzről beszélni menyasszonyával.)

Még azon estén híre futamodott a városban, hogy a fényes nevű Bendeffy
Arthur gróf gyűrűt váltott a gazdag Dorozsmay örökösnővel.

Porczogh báró minden szinházba ellátogatott s közlötte a legfrissebb
ujságot a legismeretesebb hírhordókkal. Onnan elment a
szerkesztőségekbe, hogy a lapok másnap «hiteles és egyenes értesülés
alapján» kürtölhessék a világrendítő eseményt, hogy főuri fényes
lakodalom készül s némely kevésbbé lelkiismeretes közlöny még az esküvő
határnapját is meghatározhatni vélte.

A hatás mindenfelé rendkívüli. A kávéházak hősei és orakulumai büszkén
hirdeték, hogy előre megmondták: ily roppant demokrata vagyon csak a
születési aristokraczia markába kerülhet e megromlott korszakban.

Reggel 10 órakor három igen elegáns gentleman fut lélekszakadva a
tekintetes váltótörvényszék palotájába s ott Bendeffy Arthur gróf ellen
beadott keresetüket visszaveszik. Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp
urakról van szó, és az ő nagy bánatukról, hogy oly magasrangú tökéletes
gavallért, mint Bendeffy gróf, tán még meg is sérthettek.

Ez okból a három helybeli nagy hatalmasság, ha nem is _collectiv_, de
mindenesetre _identique_ jegyzéket intéz a József-téri szállásba, és
ezen iratuk értelmében «sajnos félreértések»-ből keletkezett lépéseikért
ezer bocsánatot kérnek; további alázatos szolgálataikat pedig azon
hathatós kifejezéssel ajánlják, hogy összes vagyonuk ő méltóságának
kegyes rendelkezésére, minden pillanatban, éjjel vagy nappal készen áll.

Megeshetik, hogy elébb mint vélik, szavukon is foghatják őket.

Gencsy Pál báró végkép megsemmisülve szobájába zárkózik. Varjas
Andoriás, a ki nem szokott hírlapokat olvasni, megdermedve csodálkozik
urának remete élete fölött. Domokos bácsi és Zsuzsika kisasszony végre
betelnek a bámulni való dolgok látásával, s néha pihenésre szánták a
napot.

Hol jár Bogárdy Zoltán? Ő bizony használja a szünidőt s lerándult
Erdélybe diós kalácsot enni. Még kanonok bácsi sem mutatkozott. Ez pedig
megyéjébe utazott szent karácsonyt tartani, mintha nélküle meg sem
eshetnék az éjféli mise.

Arthur gróf mindennapos a Nádor-utczában, Dorozsmayné pedig és leánya
szorgalmatosan látogatják özvegy Bendeffy Károlynénak csekély körre
szorított, de annál válogatottabb esteli társaságát. A szép Louise a
delegatiók befejezésével Bécsben boldogítja öreg herczegét, nagy
megnyugtatására Bendeffy grófnénak, a ki jól ismerve a világ folyását,
sajátszerű fogalmakkal birt az emberekről, kedves fiacskájáról és a
dolgok állapotáról.

Közeledett az új év és Arthur grófnak folyvást ajkán forgott a kérdés,
mikor lesz az esküvő? de maga sem érté miért? nem talált kedvező
pillanatot ezt megpendíteni.

Ellenben ha Esztikével a kandalló szobában ült és édesdeden csevegett a
jövendő szép napokról, rengeteg sokat tudott rakásra hordani azon
leírhatlan boldogságról, mely kettőjüket várja. Esztike többnyire
lelkesülten hallgatá ezen regényes szép jövőnek boldogságait s költői
részleteit, de néha mégis elgondolkodva nézte a kandalló pattogó tüzét,
vagy elmélázkodott a hamvban elenyésző zsarátnok fölött.

[Illustration: Varjas Andoriás… megdermedve csodálkozik.]

– Egész világom csak ön lesz, imádott Esztikém! Elvonulunk a zajos
városból és elrejtőzünk mamám egyik csendes vadászkastélyába, az erdő
szélén. Ott én 20 teljes esztendőt szentelek szerelmemnek s azon
gondolatnak, hogy enyém lett e föld legdrágább kincse, s hogy az én nőm
egész életem minden óhajtását betölti, minden vágyamat kielégíti.

– Oh, – felelt Esztike, – 20 esztendő sok. Azt én tudom, a ki ennyi évet
még nem éltem, mégis végtelenül régi idő óta vagyok e földön. Azt hiszem
a 20 évből elengedhetek önnek körülbelül 19 esztendőt.

– Nem, egy napot sem fogadok el. Mert, hogy őszinte legyek, mint voltam
gyermekkorom óta, tudtára kell adnom, hogy engem sok szerencsétlenség
ért. Nagy és pompás urodalmaim meglehetősen adósság alá vannak merülve,
ha tehát eleinte csendesen és boldogan visszavonulva élünk, annál
hamarabb foglalhatjuk el a nagy világban azon helyet, mely számunkra
rendelve van.

– És csak a pénz hiánya okozza, hogy e szép időket később érhetjük el?

– Egyedül csak ez. Fájdalom ezen egy ok is elég erre.

– Ha csak ez az akadály, – felelé őszinte szívvel a menyasszony, – akkor
ne aggódjunk; mert a mi a pénzt illeti: van a mamának annyi, hogy azt se
tudja, mit csináljon vele? Hiszen mindig csak azzal gyötör, mit vegyen
nekem.

– Ah ez eredeti, ez nevezetes! A mamának oly sok pénze van? (Oly hangon
mondá ezt, mintha most hallott volna először a mamának nagy vagyonáról
beszélni.) De kedvesem, a mi a mamáé, az nem a mienk. Ön még gyermek,
édes Esztikém, még nem ismeri a világnak undokul prózai ügyeit.

– Én csak azt tudom, hogy mamám soha sem tudta egész évi jövedelmét
elkölteni. Hogy mit csinál a maradékkal? nem tudom, csak sokszor láttam,
hogy a Wertheim-szekrényben rakásostul állnak a bankjegycsomók, de én
elfutottam onnan, mert a csomóba rakott papirpénznek irtóztató
kiállhatlan bűze van.

– Ah, irtóztató bűze! Ez eredeti, ez nevezetes.

Arthur gróf egészen oda volt, oly édesdeden nevetett, úgy a sok pénz
hallatára, mint azon naiv észrevételre, hogy a csomósan egyberakott
bankónak kiállhatlan büdös szaga van. Jól tudta ő, hogy csakugyan
tömegesen fekszik a pénz a Dorozsmay-ház szekrényeiben, de mégis
kellemesen hangzott előtte, ha ily hiteles szemtanútól nyert közelebbi
értesülést.

– Imádott Esztikém! – mondá – képzelhetlen erőtetésembe kerül önnel, e
földi lét legaljasabb tárgyáról, a pénzről beszélgetni, a midőn a drága
időt, a mit itt tölthetek, kizárólag arra kivánom fordítani: mily szép
ön, mily végtelenül szeretem. De meg kellett mondanom, hova megyünk
lakni? akkor, ha önt végkép enyémnek mondhatom.

– Nem lakhatunk itt, a hol annyi szoba van? vagy…

Itt elpirult és egy életért meg nem mondja, mit gondolt.

– Ah, az én mennyből alászállott arám elpirult! De tudja meg kedvesem,
hogy az én József-téri lakásom csak bérelt szállás, s hogy finom érzésű
férfi, a kinek birtoka is van, csak saját hajlékába vezetheti nejét. Én
már elküldtem egy csapat kárpitost azon kastélykámba, hogy ott mindent
szépen, csinosan, kényelmesen és a szemnek tetsző izléssel
elkészítsenek. Utánuk majd a butorszállítók következnek.

– A butorszállítok? de hiszen a mama is rendelt már új butorokat. Azt
mondta, ő nem tudja, minő szokás divatozik a gróf uraknál, de mint
magyar nemes asszony fönn akarja jogát tartatni. Nálunk pedig a
háztartáshoz szükséges butorok beszerzése a nő részét illetik.

– Ah, ez eredeti! A butorbeszerzés kötelessége a nő hozományához
tartozik! Ez nevezetes! Megvallom, soha sem tudtam. Mert eddig eszembe
sem jutott, hogy egykor olyan feleséget is kaphatok, a ki butort hoz a
házhoz! Valóban, míg élünk, mindennap tanulunk valami újat! Szavamra
mondom, ez imádandó tréfa. Az én angyali Esztikém fog a házhoz butorokat
hozni! Megengedi, hogy egy ártatlan élczet kiszalaszszak? Utoljára
megtörténhetik rajtunk azon gyöngéd figyelem, hogy tulipános ládát
raknak fel kocsink saroglyájára.

– Mért ne? ha tudná az ember, hogy a tarka tulipánt festő művészből
egykor második Munkácsi válik!

– Köszönöm. Ez jó felelet volt. Én csak ártatlan tréfát engedtem meg
magamnak, szívem dicső királynéja pedig hazafias ötlettel riposztirozik.

S miután ő méltósága görcsöket kapott, ha pénzről kellett beszélnie,
csak úgy mellékesen oda vetve mondá:

– Minden okos új házas kicsiben kezdi; mert csak a takarékos jó gazda
remélheti, hogy később kedve és rangja szerinti fényt űzhet. Ez okból,
ha Dorozsmayné ő nagysága az esküvő után leányának valami csekély
ajándékot adna, az szent vagyon legyen közöttünk, melyhez könnyelműleg
nyúlni mindenha tiltva lesz.

– Igen, de a mama azért adja, hogy elköltsük, hogy a szükségesek mellé
még a kellemest is megszerezhessük.

– Azért adja, hogy elköltsük? Soha ilyet életemben nem hallottam!

– Mindjárt kezdetben szép összeget igért, s megparancsolta, hogy ha kell
megint, rögtön írjak.

– Ah! megparancsolta? Ez nevezetes. Ugyan hol volna azon háládatlan
leány, a ki anyja parancsait elmulasztaná teljesíteni? De már arról
kezeskedem, hogy nem az én Esztikém lesz, a ki gyermeki kötelességéről
megfeledkezhetnék. Csak azt nem értem, hogy a midőn boldog jövőnkről
akartunk álmodozni, lassanként leestünk a köznapiság posványába.
Szavamra! még csak az hiányzott, hogy megkérdjem, mennyire rúghat az
igért szép összeg?

– Mamám 100,000 forintról beszélt.

– Ah, százezer forintról? Ez már a legnevezetesebb. Azonban itt van
ideje, hogy kellemesebb tárgyakról beszéljünk.

– Úgy-e nem haragszik?

– Hogyan! Én, és haragudni!

– Mert nem én vagyok oka. Hiába mondtam mamámnak, ne adjon nekem egy
krajczárt sem, mert Arthur gróf nemes érzelmű férfi, csak szívének
okozunk fájdalmat, ha gyöngédsége ellen erőszakot követünk el. Ne
sértsük meg tehát azt, a ki szerető nőt keres, azzal, hogy pénzt vigyünk
házához.

– Ah! hogy pénzt vigyenek a házhoz! Ki hallott ilyet? És mit felelt erre
a kedves mama?

– Azt, hogy gyermek vagyok, s nem értek a világ folyásához.

– Nagyon szellemdús megjegyzés. Hogy gyermek, ez igaz; de hogy nem
értene a világ folyásához, ez oly beszéd, mely csak a mamának van
megengedve.

– Tehát nem lesz megsértve, ha elhozom a 100,000 forintot?

Arthur gróf egy kicsit szögletbe lett szorítva, de annyi kitérő válasz
állott rendelkezésére, hogy kénye-kedve szerint válogathatott köztük. És
felelé:

– Szeretett szép leánykám. A férfias méltóság érzete parancsolja nekem,
hogy ne avassam magamat oly ügyekbe, melyek arám és mamája között
felmerülnek Ha ilyesmi történik kettőjük között, legjobb, ha előttem
titok marad. Én menyasszonyom szemében keresem földi üdvömet, a többit a
szülők bölcseségére bízom.

Ezen közbejött kérdés tehát el volt intézve. De volt még valami, a mi ő
méltóságának veséjét éjjel-nappal furdalta s miután így szándékán és
akaratán kívül nyakig úszott a kérdezősködésekben, s mindenre kivánt
feleletet kapott, elhatározá, hogy míg tüzes a vas, verni fogja.

Nem ajtóstul rohant be, hanem messzebbről kezdve mondá:

– Mentől tovább nézem önt, annál inkább veszem észre, mennyire hasonlít
édes mamájához.

– Oh nem nagyon. Mamának kék szeme és fekete haja van.

– A haj és a szem színe semmit sem határoz. Néha még a vonások sem.
Annál többet az arczkifejezés, a nézés, a mosoly s azon vonások
hasonlósága, melyek az örömöt vagy a szomorúságot az arczra kirajzolják.

– Mamám fiatal korában sokkal szebb volt, mint most én.

– Hogyan? fiatal korában? Az ég minden szenteire, csak nem nézi édes
anyját oly nőnek, a ki többé nem fiatal? Szavamra! Dorozsmayné ő
nagysága egyike a legkellemetesebb asszonyoknak, kiket életemben valaha
ismertem.

– Csendesen, gróf úr. Mamám egyáltalában nem szereti, ha szépnek
mondják. Még tőlem sem tűri, s ha szórakozásból így szólítom, kedves
szép mamám, néha kiküld a szobából.

– A szépség ellen pedig hiába tiltakozik mindaddig, míg a férfi sereg
vakon nem születik. Végtelenül csodálom, hogy ennyi kellemmel felruházva
s még legjobb korában, nem gondol arra, hogy másodszor is férjhez
menjen.

– Az ég irgalmazzon azon embernek, a ki tréfából vagy csak izetlen
udvariasságból ezt szemébe merné mondani. Emlékezem, egyszer még kis
leány koromban egy úr volt nálunk, a ki sokat beszélt a mamával s aztán
kanonok vagy Zoltán bácsi valamire példálózni kezdtek, a mit én akkor
nem értettem, úgy megharagudott a mama, hogy mind a kettőt kikergette.

– Kikergette? a házból?

– Nem; csak a szobából. Három napig nem szólott hozzájuk, míg végre mint
töredelmes bűnösök megigérték, hogy többé e tárgyról ez életben nem
beszélnek, aztán bocsánatot nyertek.

– Valóban keményebb büntetést érdemlettek volna. Remélem használt a
leczke s azóta vigyázatosabbak.

Erre nemsokára belépett a ház asszonya s figyelmezteté leányát, hogy
közeledik a szinház ideje.

Arthur gróf telve reményekkel s mintegy ujjá születve a hallott tömérdek
sok jó ujság után, búcsút vőn, azon kérelemmel, hogy az előadás
folyamában, egyik felvonás alatt, tiszteletét tehesse.


XVII.

(Új dráma a szinpadon, de a nézőtéren mégis érdekesebb némajáték foly,
melynek tárgyát csak ketten értették meg.)

Esztike nemcsak jó leányka volt, hanem családi körben, különösen édes
anyja ellenében, igen közlékeny természettel bírt, bűnnek tartván
bármily csekélységet eltitkolni. Hogy pedig emlékező tehetsége erős
kifejlődésre jutott, olvasóink tapasztalhatták akkor, a midőn mindent, a
mit régi tanító mesterétől tanult, anyja előtt szóról-szóra ismételni
képes lehetett. Dorozsmayné nem győzött eléggé bámulni, honnan veszi
Esztike az eszméket, honnan a hozzájuk való alkalmas kifejezéseket?
Távolról sem sejtvén, hogy a házi paradicsom-kertbe kigyó lopózott és
leczkéket ad a jó és gonosz tudások fájáról.

Épen most dicsértük, mily közlékeny és titkot tartani nem tudó leányka
ez az Esztike, s már rajtunk a világos czáfolat! Mért hogy épen ezen egy
titkáról soha sem beszélt?

Valószinűleg szokásban van más gondos anyánál is, hogy ártatlan
kiváncsiság vagy anyai jó akarat és tanácsadás czímén kikérdezik a kis
leányt, mit beszélt neki a vőlegény, tanúk jelen nem létében?

Ez néha igen tanulságos időtöltés s ha a leányka őszintén vall, az
értelmes anya tökéletesen megismerkedhetik a vőlegény jellemével.

Dorozsmayné nem hiú kiváncsiságból kérdezősködött. Mert a minő örömmel
és lelkesedéssel adta beleegyezését az első alkalommal ezen házassági
ajánlatra: úgy most a frigynek megpecsételése után kételyek szállták meg
lelkét s rettegni kezdett leánya rögtönzött elhatározásának
következményeitől.

A legelső, a mit az anya ezen kérdezősködések folytán megtudott, az
volt, hogy Arthur gróf visszaél a leányka hiszékenységével s úgy
forgatja a beszéd folyamát, hogy különösen pénz és hozomány tekintetében
mindent előre kipuhatol.

Esztike pedig szent kötelességének tartotta vőlegényét hősileg védeni.
Szerencsétlenségére még azt is elmondta, mily szép asszonynak tartja
Arthur gróf az ő kedves mamáját, s nem győz eléggé csodálkozni, hogy
eddig nem gondolt másodszor férjhez menni.

Már magában a férjhez menés megemlítése kettészakítá az özvegy türelmét;
most pedig hozzájárult ezen sértéshez (mert minden ilynemű czélzást
annak vett) azon fölfedezés, hogy Arthur gróf a vagyonnak két részre
oszlásától retteg.

– Szerencsétlen elfogult, – kiáltá az anya, – még annyi belátásod sincs,
hogy ezen alattomos kémkedés értelmét felfogd?

– Mamám, Arthur gróf csak azért kérdezte ezt, mert szeret téged s ha ő
boldog, neked is hasonlót kiván. Semmi kétségem, hogy engem minden
mellékérdek nélkül szeret.

– Szeret! Hiszen azt én sem kétlem. Anyai, tehát megbocsátható hiúságom
sugalja, hogy Istennek hála, van is rajtad mit szeretni. De itt az
ideje, hogy világosan beszéljek. Csakugyan hiszed, hogy ez a férfi
sereg, mely minden pillantásodat lesi, mely kész előtted a
rabszolgaságig lesülyedni, akkor is körülzsibongna minket, ha atyád e
nagy vagyont számunkra egybe nem gyűjti?

– Mamám, adj engem Arthur grófnak minden hozomány nélkül s meglátod,
boldog lesz velem.

– Gyermek! Arthur gróf jól tudja, hogy egyentel leányom s annak idejében
örökösöm vagy. Azt hiszed tán, hogy a valóságos életben is oly erős
próbákhoz folyamodhatunk, minőket a szinpadon elénk rajzolnak? Ott
mindenféle szerencsétlenségeket kigondolnak; hírbe hozzák a családot,
hogy tönkre ment s akkor az imádók csoportja eltisztul a háztól, mintha
kisöpörték volna. A gazdag leányt megkapja az, a ki híven maradt. És ki
tudja? talán csak azért maradt hű, mert az ártatlan csalás titkát jó
előre fölfedezte!

Esztikének hite és meggyőződése ily vádak, vagy inkább csak gyanusítások
hallatára sem ingadozott. Inkább szilárdan elhatározta, hogy mindent
kerül, a mi a bizalmatlanság színét viselné. Ha egykor ő lépett elé, a
legválságosabb perczben, s kimondá a visszavonhatlannak látszó igent,
minden körülmény közt úrnője kivánt szavának maradni. A kis leányok
pedig, ha fejükbe vertek valamit, büszkék arra, hogy állhatatosak
legyenek.

A sors szeszélye is úgy hozta magával, hogy Arthur gróf a következő
napokban igen óvatos volt és semmi oly fürkésző kérdést nem
koczkáztatott, mely őszinteségét kétes színbe burkolta volna. Úgy is
tudott már mindent, a mi kiváncsiságát kielégítette, a mi érdekeit
biztosította. Ha tehát Esztikével beszélt, egész ékesszólását szerelme
forróságának rajzolására fordította s ha példálózgatott, mikor lehet
teljesen boldog? mikor lesz megengedve a házasságot megelőző
intézkedéseket megindítani? ez csak javára lett magyarázva, ez
jellemének nem árthatott, ezzel csak természetes türelmetlenségének
jelét adta, melynek minden más vőlegény is alá van vetve.

A mit azonban a leányka hite megerősített, az anyának kétkedése meg nem
rendíthetett, azt egy különös, de nem rendkívüli vagy regényesen
véletlen fölfödözés hirtelen és váratlanul egészen új kerékvágásba
terelte.

Egy estén az özvegy és leánya a szinházba mentek.

Ugyanazon estén a földszinti zártszéken négy egyén foglalt helyet, kik
közül hármat ismerünk, a negyediket ma látjuk először.

Pál báró, Domokos bácsi, Zsuzsika kisasszony és egy negyedik, a kinek
honvédtiszti egyenruhája s gallérán két csillagja eléggé elárulá
kilétét.

Domokos bácsi jobb oldalán Pál báró, balfelől leánya s az ismeretlen
honvédtiszt telepedtek le s várták, a mi a szinpadon következni fog.

Mindjárt első pillanatra világos volt, hogy a Domokos bácsi bal oldalán
ülő két személy a szó teljes értelmében szerelmes párocska. Kettecskén,
mintha rengeteg pusztán találkoztak volna, egyedül ültek a sokaság
között. Semmi gondjuk, mi történik a színpadon? Legfölebb azt vették
észre, hogy nem énekelnek, nem harsog a zenekar összesége, tehát nem
operát adnak. Talán megpillantották a szinészeknek modern öltözékét is,
s ha haza mentek, elmondhattak a darab tartalmából annyit, hogy nem
vitézi szomorú játékot adtak. A többivel nem törődtek.

De honnan a föld gyomrából kerül ide ez a honvéd főhadnagy? Hogy együtt
jöttek ide Domokos bácsival, az kétséget nem szenvedett, mert az
ismeretség régisége csakhamar feltünt. Domokos bácsi hagyta őket kedvük
szerint éldelegni, tehát az ismeretség elismerve, helybehagyva, sőt
feljogosítva lehetett. Ő maga rájuk sem nézett; megvetette hátát a
zártszék támláján úgy, hogy az a szerencsétlen, a ki háta mögé jutott,
azt hitte, tán a szinház kályháját állították elébe.

Domokos bácsi jobbján Gencsy Pál báró foglalt helyet és igen megelégedve
látszott lenni, hogy nincs többé a marialaki szépségnek szolgálatában.

A honvédtiszt tegnap érkezett Pestre, azon hírre, mely a
Dorozsmay-háznál keletkezett s addig terjedt, míg valamelyik barátja
megírta neki, hogy jőjjön fel, mert nagy a veszedelem, mert egy
országgyűlési képviselő, ifjabb Gencsy Pál báró, úgy tünik fel, mint
Zsuzsika kisasszony vőlegénye.

Ezen kétségbeejtő levél olvasására egy heti szabadságot kért a főhadnagy
s felrobogott a fővárosba, azon eltökélett szándékkal, hogy a csábítónak
nyakát szegi.

Annál édesebb lehetett öröme, a midőn ajtóstul együtt berontván, a
tántoríthatlanul hű Zsuzsika, nemcsak elméletileg, mint Esztikét
tanították, hanem gyakorlatilag is egyenesen imádójának karjaiba röpült.
Erre mindjárt az első kérdés és felelet elhangzásával napfényre jött,
hogy a hír puszta koholmány, izetlen rágalom, mert Pál báró mint rokon s
hazulról felhívott ártatlan cicerone szolgált s köztük valamely
gyöngédebb viszonynak még árnyéka sem keletkezett.

Eddig tehát minden rendén volt, de a túlvilágilag szerelmes pár, csak
most vevé először észre, mint áll ott a szoba közepén az apa, Domokos
úr, egészen megkövülve a meglepő látvány fölött s kérdeni látszik:
miként merészkedett az ő Zsuzsikája, atyai felhatalmazás nélkül,
szívéről és kezéről rendelkezni?

Minthogy azonban a főhadnagy úr neve és családja ismeretes volt, s a
szent frigy ellen komoly kifogást tenni nem lehetett, s másként is
Domokos bácsi Pestre érkezte óta igen vidám és engedékeny volt: végre is
azon kisegítő eszközhöz folyamodott, hogy az «utólagos jóváhagyás
reményében» kötött eljegyzést szülői tekintélyével is megerősítette.

Így került e párocska egymás mellé a szinházban és Zsuzsika kisasszony
az egész előadás alatt mindig csak azt hallgatta, a mit szomszédja
halkan elsusogott.

Különben pedig Zsuzsika kisasszony és érdemes főhadnagyának dolgaival
senki sem törődött egyetlenegy nézőnek kivételével. Ezen egyetlenegy
néző pedig kissé messzebb, kissé magasabban ült egy földszinti
páholyban, szokott helyén szemközt anyjával és a nézőtérrel.

Esztike kisasszony különös érdekeltséggel nézett le páholyából a
zártszéken ülő párocskára. Mint maga is «boldog menyasszony», hamar
észrevette hányat ütött az óra? s hogy időközben alkalmasint egészen új
constellatio támadt az égen.

Még látcsövét is felemelé; puszta formalitásból körüljáratva szemét a
páholysorokon, és tisztán mutató üvegét ama párocskán feledé.

Gencsy Pál báró, már vagy unalmában, vagy különös érdekeltségből, oly
figyelmesen nézte a darabot, mintha a maga pénzéből fizeti vala a
zártszék árát. Fél szemével ugyan észrevette, hogy bizonyos páholyban
tudomásul vették jelenlétét, de semmi áron nem akart oda feltekinteni,
nem feledvén azon megvető s lenéző pillantást, mely a legutóbbi
találkozáskor majdnem épen e helyen szívét jéggé fagyasztotta.

Kezdődik a második felvonás. Érdekes bonyodalom igérkezik a szinpadon, a
tisztes nő erénye ingadozik, a botrányt leső közönség kárörömmel várja a
bekövetkező bukást: de itt a négy zártszéken, Domokos bácsi oltalma
alatt, minden az előbbi kerékvágásban marad. A párocskának még mindig
ezer mondanivalója támad. A bácsi hízott a kétes értékű élvezet hatása
alatt. Pál báró, mintha székére szegezték volna, oly ártatlanul ült
helyén, hogy csak liliomág kellett volna kezébe, hogy bevegyék szent
Aloysius szobrának.

Esztike kisasszony pedig kényelmes observatoriumából mindent látott, a
mi a négy zártszéken történik, és úgy vélekedett, hogy az a szép leány
vagy soha sem volt a bárónak menyasszonya, vagy ha volt, szörnyű,
példátlan és minden szemérmet félrevető hűtlenséggel elpártolt tőle, s
hozzá oly kegyetlen, hogy korábbi imádójának jelenlétében új diadalával
büszkélkedik.

Ez szívtelenség, sőt több, valóságos illetlenség, gondolá. Azután
rápillantott a báróra, látcsővel is megnézegette arczkifejezését,
kereste a leverettség s a kétségbeesés vonásait, de ismételt fürkészései
daczára semmi ilyest fel nem találhatott.

A harmadik felvonás kezdetével Arthur gróf lépett be Dorozsmayné
páholyába. Pál báró, a nélkül, hogy fejét mozdítaná, felpillantott s
látta, hogy Esztike kisasszony udvariasan, de minden melegség vagy
örömjel nélkül fogadja.

De lehetett-e ezen hidegségnek komolyabb jelentősége? Hiszen különben is
rossz izlésre mutatna, közhelyen, a hol a dúsgazdag arának minden
mozdulatát figyelemmel kisérik, így elárulni a szívnek egész bensőjét!
Még más ok is lehetett. A kis leány épen most mondott kárhoztató
itéletet a szívtelen leányra, a ki az új hódolónak bizalmaskodásait a
réginek szemeláttára viszonozta.

Pál báró ily messze nem kalandozhatott ábrándjaiban. Pusztán csak az
arcz kifejezéséből a leányka legtitkosabb gondolatait ki nem olvashatta.
Másként is az ő udvarlása soha sem ment túl a barátság szigorú korlátain
s a bizalmasság, mely köztük szövődék, csak a mester s a tanítvány
közötti viszony jellegét tartá fönn. Nem lehetett ő egyszerre oly
képzelgő, hogy Esztike kisasszony tartózkodó viseletét csak azért, mert
nem mosolyog boldogan Arthur gróf szemébe, úgy magyarázza, hogy ez
miatta történik, tisztán kiméletből vagy épen túlgyöngédségből.

De azért, a mit látott, ha meg nem vigasztalhatta is, legalább új
gyötrelmet nem hozott. Mert valósággal Esztike kisasszony legalább egy
kis árnyalattal mégis több melegséget tanusíthatott volna elismert
vőlegénye irányában. Most pedig némely pillanatban félreérthetlenül
unatkozottnak mutatkozott. Épen ezen látogatás ideje alatt folyvást a
szinpad felé nézett s csak fejének könnyű mozdulataival adott igenlő
vagy tagadó választ a mellette ülő grófnak.

Pál báró végre is azt hitte, valami mulékony összekoczczanás az egész,
miként ez a szerelmesek között gyakran előforduló mindennapi állapot.

A negyedik felvonás végével Arthur gróf eltávozott. Esztike kisasszony
udvariasan viszonzá búcsúját, de épen nem feltünő megkülönböztetéssel.

Ezen pillanattól kezdve Esztike kisasszony megint a földszinti közönség
tarka sokaságára veté szemét, de rövid kalandozás után újra a négy
zártszék vette figyelmét igénybe. Pál bárónak minden vére arczába ömlék,
a midőn érzette, hogy szívének titkos imádottja hosszasan függeszti rá
szemét s egész jelenetek tartamáig ott is feledi.

Vajjon merhet-e kisérletet tenni? Oh ha bátorsága volna feltekinteni, s
keresvén ama tündér szemek sugarát, találkozhatnék vele!

Érzette, hogy ez merész koczka s válságos perczet idézhet elé. Hátha
vakmerőségét ismét oly büszke lenéző tekintet bűntetné meg, mint az
utóbbi alkalommal? Erre aztán minden csalódásaiból végkép kiábrándul s
visszaesik az elhagyatottság sötét éjszakájába.

De mily kellemes meglepetés, mily édes vigasztalás! Pál báró óvatosan,
mintegy a véletlent játszva, feltekintett s látta, hogy Esztike is rá
néz s a szemek találkozása után sem fordítja félre fejét! Bizonyos
gyermekies őszinteség, félre nem magyarázható részvét és barátság
tükrözék tekintetében. Miután pedig helyzetüknél fogva legkisebb
feltűnés nélkül tehették, az egész felvonás alatt folytatták ama csendes
és méla szembeszédet, melyet csak azok értenek, kik egymás szívében
titkot rejleni vélnek.

A felvonás után Dorozsmayné, leányának szótlanságából következtetvén,
hogy unatkozik, késznek nyilatkozott a szinházat elhagyni. Úgy látszott,
hogy Esztike maradásra szavaz s miután az új dráma végkifejlődése az
özvegyet különben is érdeklé, ismét visszaült helyére.

A függöny felgördültével ismét folyt a háromrendbeli játék. A szinpadon
hangos élőszóval, a zártszéki párocska között halk susogással, egy
zártszéki s páholyülés között szemmel és barátságos tekintettel. Esztike
oly kérdő arczkifejezést mutatott, mintha mondaná: mért haragszik ön?
mért hagyta el régi engedelmes és mindig hivő tanítványát?

Ezalatt ha puszta megszokásból egy eltévedt tekintetet vetett is a
szinpadra, vagy a páholysorok felé, eme beszédes szép szemek csakhamar
visszatértek oda, honnan a czél nélküli elkalandozás előtt kiindultak s
a leányka arczkifejezésén ismét kirajzolódtak szívének gondolatai, a
jóakarat, hű barátság, s hogy semmi ok köztük többé a neheztelésre, sőt
a vétkes fél még bocsánatkérésre is készen van.

Tán még többet is gondolt hozzá: hogy a mester soha sem volt
szükségesebb a háznál, mint midőn a tanítványt a veszedelem nyilt
örvénye fenyegeti.

A függöny lebocsátása jelenté a darab végét, a közönség tapsa pedig az
általános tetszést. Következtek a kihivások, mialatt a ház gyorsan
ürülni kezd.

Esztike, édes anyja szolgálatára kelt fel és leányi gondoskodásával adá
fel anyjának azon téli öltözéket, melyet a páholyba is felhozni szoktak.
Aztán kivételes lassusággal veté vállaira shawlját s több izben
visszatekintett, azon ürügy alatt, mintha ő is még egyszer akarná látni
a tetszés viharával koszorúzott és ismételve kihívott szinészeket.

Most már Domokos bácsi is visszavonulásra inté a rábizott hadsereget. A
párocska a zártszéksor végén, egymás karjára fűzve, az előcsapatot
képezé; a két férfi hátrább maradt, mint nehéz gárda, vagy hadi
podgyász. A zártszéksorokból kitóduló közönség a kifelé törekvőket kissé
visszanyomá s így történt, hogy Pál báró közvetlenül a Dorozsmayné
páholya alá került.

Ekkor következett, a mit az ifjú, álmainak legmerészebb röpkedéseiben
sem mert volna reményleni. Esztike rá nézett, s világosan mutatta, hogy
várja a báró köszöntését! Ezen többé félre nem magyarázható jelre Pál
bárónak arcza felragyogott az örömtől, kalapot emelt, s mély
tisztelettel meghajlék. Esztike kisasszony, oly vidáman, mint csak a
kibékülés pillanatában tehette, a legbarátságosabb modorban viszonzá a
köszöntést s aztán sietett anyja után.

Még a páholy ajtajából is visszapillantott, sőt kezével intett búcsút és
istenhozzádot, a legközelebbi találkozásig. Így folyt, így végződék e
némajáték, melyet csak ők ketten érthettek, és mások figyelmének körét
teljesen elkerülék.

Az erdélyi vendégeknek, a honvéd főhadnagy megérkezése után, semmi
szükségük sem volt Pál báró szolgálatára. Megengedték tehát neki, hogy
jó mulatságot és csendes éjet kivánván, szállására mehessen.

Otthon leült és elmélkedék.

Azt látta, hogy a kegyvesztés korszaka véget ért. Valószinűleg, mert a
boldog menyasszony senkivel sem akar haragban maradni akkor, ha szíve
választottjával Isten oltára elé készül lépni. Mert hogy csak könnyelmű
tetszelgés volna mai viselete, az teljesen ellenkezett őszinte, egyenes,
sőt naiv gondolkozásmódjával, daczára a jövendőbeli grófi rokonságnak.

Ekkor török pipára gyújtott s mindjárt az első füstgomoly felszállására
azt hivé, hogy világosabban lát, s a tapasztalt jelenetet helyesebben
megmagyarázhatja.

– Mért és mikor űzött el közvetlen közeléből? Épen azon estén, a midőn
Domokos bácsi és Zsuzsika megérkezésük után, elterjedt a társaságban
azon hír, hogy menyasszonyt hoztak számomra! Miért és mikor nyújtja
ismét felém kibékülő jobbját? Akkor, a midőn látta, a midőn
kétségtelenül meggyőződhetett, hogy azon leány másé, és oly boldog azon
más férfinak közelében, hogy az egész előadás alatt csak vele volt
elfoglalva, a szinmű nem érdekelte, az én jelenlétemet számba sem vette!

Oly világosnak mutatkozott a következtetés… de Pál báró egy időelőtti
reménynek még gondolatát is kiverte elméjéből.


XVIII.

(A miről a doktor nem szokott «orvosi bizonyítvány»-t adni, de a szép
honorárium csodákat művel.)

Ezen szinházi jelenet pénteken történt, tehát hétfőig, a Dorozsmay-ház
nagyobb elfogadási napjáig, várni kellett, hogy Pál báró újra
megjelenhessék.

Ekkor aztán kedve szerint szidta Varjas Andoriást, hogy nem jól porozta
frakkját, a midőn ajtaja előtt megdobban egy pár kettős talpú csizma s
valaki nyitogatja a kilincset.

A fiatal ember ijedtében legelőször is azt hiszi, Domokos bácsinak akadt
új eszméje a hosszú téli estének agyonölésére, a midőn egészen más
ismeretes hang üdvözli.

– Jó estét, makranczos ficzkóm. Itt vagyok, megérkeztem Erdélyből, s
azért jöttem, hogy adj számot minden ostobaságodért, a mit távollétem
alatt elkövettél.

Ő volt: Bogárdy Zoltán, egészen megifjodva a friss hegyi levegőtől.

– Isten hozott, barátom. Végre szerencsésen megülted szent karácsony
ünnepét. Űlj le, gyújts szivarra. Tíz percz mulva kész vagyok s ha vinni
akarsz valahova, rendelkezésedre állok.

– És hová vinnélek? Hova nem mehetnél az én pártfogásom nélkül is? Mert
hogy ugyancsak kicsíped magad, ebből a sok szappanból, olajból és
parfümeriából bőven tapasztalom. Talán csak nem megint a Nádor-utcza
felé készültél?

– Megeshetik.

– Úgy hallottam, hogy egy idő óta feléjük sem jársz.

– Tudod, pajtás, féltem, ha sokszor látnak, könnyen rám únhatnak.

– Lehet. Nekem azonban azt beszélte kanonok bácsi, hogy megaprehendáltál
valamiért, pedig mondtam már neked: ne félj, míg engem látsz.

– Barátom, te sokfélét mondtál már, de ezt az egyet véletlenül
kifeledted.

– No ha nem mondtam, akkor gondoltam magamban, a mi egyre megy.
Mindenesetre pedig mondom most, én, a ki soha sem szoktam bolondot
beszélni, kivévén a képviselőházban.

– És mért épen ott?

– Mért? mert hazafias kötelességem. Mert hű akarok maradni választási
programmomhoz. Meg sem választanának többé, ha egy beszédem alatt az
elnök legalább háromszor rendre nem utasítana. De tudod-e, mi a nagy
ujság?

– Erdélyben?

– Ott nincs más, mint másfél öles hó. Bocsánat, tartsuk meg a törvényt;
három métert akartam mondani. Rá szavaztam az új mértékre, épen úgy,
mint mikor havonként a ház költségvetését terjesztik elé, és ellene még
eddig soha oppositio nem mutatkozott.

– Tehát itt történt valami?

– Itt; és pedig épen a Nádor-utczában, a hol nagy családi gyűlés volt
vasárnap reggel. Dorozsmayné húgom összehítta az «ötös bizottmány»-t.

– Az ötös bizottmányt?

– Így szoktuk nevezni. Össze is gyűltünk mindnyájan, kik e gyűlés tagjai
vagyunk. Az özvegy, leánya, én és kanonok bácsi.

– Ez mindössze csak négy.

– Négy, sem több, sem kevesebb. De tudnod kell, hogy ezen gyűlésben
Esztikének három szavazata van.

– Akkor meg hatan voltatok.

– Patvarba veled, hogy mindenbe bele fecsegsz, a mihez nem értesz. A pap
votumát nem szoktuk számítani. Nálunk még áll az ősi alkotmányos elv,
hogy vota non numerantur, sed ponderantur. Ha kiment fejedből a diák
szó, megmondom magyarul: a szavazatok nem számíttatnak, hanem
megfontoltatnak.

– Köszönöm a szíves leczkét, igen le vagyok kötelezve.

– Egybegyűlvén a teljhatalmú ötös bizottmány, Dorozsmayné, leánya
kivánatára, indítványozta, hogy az esküvő Arthur gróffal elhalasztassék
azon időre, míg Esztike életének tizennyoczadik évét betöltötte.

– Hogy az esküvőt elhalaszszák? Az égre kérlek, ne tréfálj.

– Tekintve az indítványozót, tekintve, kitől származott a kivánság:
azonnal láttuk, hogyha én és kanonok bácsi ellenkeznénk is, borzasztó
kisebbségben vagyunk.

– És mikor lesz Esztike kisasszony teljesen 18 éves?

– Ah, ah, te már a nők éveiről kérdezősködöl! Ez oly lovagiatlan
merénylet, melyhez csak távollétemben szokhattál. Különben pedig Esztike
húgom épen augusztus hó 20.-dikán, István királyunk napján született.

– Tehát nyolcz hónapra történt az elhalasztás!

– Nyolcz hónapra. Épen elég arra, hogy addig sok víz lefolyhasson a
Dunán.

– És mit fog erre Arthur gróf mondani?

– Mit fog mondani? De már ez kizárólag az ő dolga. A bizottmány is
egészen ráhagyta, hogy azt felelje, a mi neki tetszeni fog. De nehogy az
elhalasztás puszta ürügynek látszassék, elhatároztuk, hogy doktort
hivunk, s csak ennek hivatalos attestatuma alapján mondjuk ki az
elhalasztásnak szükséges voltát.

– Eredj a pokolba az ilyen oktalan fecsegéssel.

– Igazad van. A dolog csiklandósnak mutatkozott. Elhivattuk a doktort,
még pedig a legelsőt, a leghiresebbet a városban, tehát az országban.
Nem mondom, melyikét, mert a többi megorrolhatná classificatiomat. Elég
az hozzá, hogy meghivásunkra eljött és megvizsgálta a leányt.

– Zoltán! megfojtalak…

– Eleinte Esztike húgom sem akart vállalkozni, mert csak az ég tudja,
mit gondolt olyan doktori operatióról, a midőn az forog kérdésben,
férjhez mehet-e a leány, vagy nem?

– Hah vén gonosztevő! most készülj, mert kidoblak az ablakon.

– Mi a mennykő lelt, hogy így dühösködöl? Nem a te húgod Esztike, hanem
az enyém; az is csak tiszteletből az öregek iránt. Denique, minden
szerencsésen ment végbe. Semmi kopogtatás, semmi hallgatózás a mellkas
bensejében. Még hévmérőt, vagy salicilsavat sem használt. Csak
megtapintotta üterét, megfogta mindkét kezét és tíz másodperczig a
szemébe nézett. Ekkor fönhangon kiáltá: világos, tökéletesen világos, ez
a kisasszony nem mehet férjhez, éltének teljes 18 éves koráig! Én
tentát, pennát, papirt hoztam; a doktor megírta az orvosi bizonyítványt,
kanonok bácsi ráragasztotta az egy forintos bélyeget, Dorozsmayné húgom
pedig markába nyomta az 500 forintos honoráriumot. Ennyiből állott az
egész.

– És aztán elküldték a grófnak?

– Stante sessione. Kanonok bácsi hordárt akart hivatni, de mi jobban
tudván, mit parancsol az illendőség ily nagy urakkal szemben,
Dorozsmaynénak komornáját ültettük kocsira és elküldtük Bendeffy Károly
grófnő szállására, a József-térre, úgy a családi gyűlés határozatát,
mint az azt támogató orvosi csalhatlan bizonyítványt.

Pál báró hitte, nem is hitte, hogy mindez megtörtént, s hogy épen így
történt; mert Bogárdy Zoltán uram, egy kis ártatlan tréfáért, nagyon
könnyen elbánt a históriai igazsággal.

Száraz idő, kemény fagy az utczán, tehát gyalog indultak. Pál bárónak
lábán ugyan fázott egy kicsit a könnyű fénymázos topánka, de a gondolat,
hogy hova megy, fölmelegíté egész valóját.

Utközben még beszélgethettek.

– Gonoszul fog esni Arthur grófnak ez a rögtönzött elhalasztás –
vélekedék az ifjú. – Oly közel volt czéljához s most megint csak a
jövővel biztatják.

– Qui habet tempus, habet vitam. Megmagyarázom tudós idézetemet: a kinek
ideje, annak élete is van. Mert az elébb oly példás alázatossággal
köszönted meg.

– Szerelmes vőlegénynek január elejétől augusztus végeig várni! Megöli
addig az unalom.

– Inkább attól félek, nagyon is sok mulatsága akad. A hirre, hogy ő
méltósága nehány kerek milliót feleségül vesz, a hitelezők undok fajzata
módfölött megjuhászodott. Nagyon félek, hogy ezt az elhalasztást balul
magyarázhatják s akkor lesz dolga Porczogh bárónak, míg egy csapat
zsidót kapaczitálhat.

– Ad vocem, Porczogh báró: miféle ember ez?

– Hát báró. Igazi korhely, de okos ficzkó, a milyen belőled is válhatik,
ha bölcs apai oktatásomra hallgatsz.

– Rossz ember?

– Nem követ el nyilvános aljasságot. Még kevésbbé fog összeütközésbe
jőni a büntető törvényszék valamely paragrafusával; de e két határon
belül mindenre képes.

– Minő érdeke van, hogy Arthur gróf szekerét mindkét kezével tolja
előre? Mert ha tudom, hogy Ritkóczynével rokonságban van, eltalálom, ki
rágalmazta Zsuzsi néni előtt a Dorozsmay-házat? És nem is más hozta
forgalomba a mendemondát, hogy menyasszonyt küldtek rám hazulról.

– A mit bizonyosan nem tudok, arról nem beszélek. Különben nem
követelhetném, hogy a világ minden szavamat szentnek tartsa. (Pál báró
szerényen köhintett.) Porczogh báróról pedig azt hiszem, hű pajtása
Arthur grófnak, soha meg nem lopta, de szépen segítette a
tönkrejutásban. Most nagyon óhajtaná, ha barátja, felesége pénzén, újra
nagy házat tarthatna, hogy eljárjon oda és esetleg előnyös házasságot is
szerezhessen. Mondják, nem gazdag, de megél jövedelméből, különösen ha
lovagias szolgálataiért a költségi számlát mások fizetik. Azonban
megérkeztünk. Menjünk fel, mert magam is kiváncsi vagyok megtudni, mit
feleltek a József-téren az esküvés elhalasztására.

Ott fönn a ragyogón világított termekben minden régi alakjában
tündöklött. Csakhogy a nagy grófnék közül mentől kevesebbet látunk. Mert
csodálatos távirdai összeköttetésben élhet e faj, ha mindig úgy
cselekszik, mintha összebeszélt volna. Arthur gróf pártja duzzogott, de
mások új reményre ébredtek.

Pál báró mélyen meghajolva a ház asszonya előtt, később Esztike
kisasszonyt keresé fel, a ki, bármint érzett, gyermeksége óta szoktatva
volt arra, hogy egy látogatónak elmaradását és ismét megjelenését
tudomásul se vegye. Így kivánja ezt a saloni élet, a bevett szokás és e
törvény alól igazán érző szív sem mentheti fel magát.

Mintegy fél óráig járt-kelt az ifjú a társaság számára nyitott
szobákban. Dorozsmayné az idősb asszonyokkal beszélgetett; kanonok bácsi
kártyázó kollégáival viaskodott; Bogárdy Zoltán a bel- és külföldi képes
lapok fametszeteit bámulgatá; a leányok szokás szerint zongoráztak s
fogadták az uraktól a megérdemlett vagy meg nem érdemlett
tetszésnyilatkozatokat.

Esztike kisasszony, azon czím vagy ürügy alatt, hogy mindenütt
kötelessége jelen lenni s felvigyázni, átment azon szobába, a hol
rendesen a buffet-asztal volt elhelyezve.

Pál báró magasra érzé keblét feldagadni, de épen azért, hogy szíve
titkát elrejtse, feltünő érdekeltséget tanusított az épen folyamatban
levő zenemű iránt. Egy kisasszony épen most jutott a sok élvet igérő
allegro-finale első ütemeihez s valósággal el volt bájolva, látván, mily
műértő hallgató vonult háta mögé.

A műértő báró azonban lépésről-lépésre hátrált, mindig helyet adott más
műértőknek, egyik csoportot a másik után bocsátá előre, míg végre áruló
módra kiosont a szobából s arra tartott, a hol irigylendő professzori
hivatalát legelőször megkezdhette.

[Illustration: Egy kisasszony épen most jutott a sok élvet igérő
allegro-finale első ütemeihez.]

– Ah, Pál báró, – szólt Esztike kisasszony, – mily szép öntől, hogy ide
is téved, a hol a madár se jár, – kivéve sülve; szolgálhatok egy
szeletkével ebből a fáczánból?

Tehát hosszú szünet után ismét együtt ültek; a báró régi szokás szerint
két széket rántott elé; mindketten nehány papirvékony szeletet raktak
tányérukra és szokás szerint egy falatot sem ettek, pedig eleget
zörögtek a késsel és villával.

– Hallotta, professzor úr, hogy egy pedans, kék szemüvegű doktor
rendeletére kénytelenek voltunk esküvőmet Arthur gróffal elhalasztani?

– Beszélte Zoltán bácsi, de úgy mondta, nem egyenesen az orvostól
származott a kezdeményezés.

– Valóban, megtörténhetett, hogy tőlem eredt a gondolat, és mamám nagy
hévvel pártolta indítványomat. Valami azt súgta fülembe, hogy a
boldogság, mely rám vár, semmit sem veszthet értékéből, ha egy kissé
később teszi is nálam látogatását.

– Elkésni semmi esetre sem fog. Föltéve, hogy a szerelem betegségének
kórjelei mutatkozni kezdenek.

– Oh, a kórjeleket tudom könyv nélkül. Hajlam, vágy, vonzódás, szárnyra
kelés és repülés az ő karjaiba! Kérem, mondja csak nekem, miként nevezik
az irodalomban, ha valaki egy jeles szerzőnek legszebb eszméit ellopja,
s mint saját gondolatát árulja?

– Plagium!

– Ah, plagium! Pompás szó. Ilyes valamit követtem el én is, a midőn az
ön filozofiájának legbecsesebb kincseivel parádét űztem, úgy hogy édes
mamám nem győzött eléggé csodálkozni, milyen tudós leánya van!

– A mit az ember a professzortól tanul, azt ha használja is, nem
plagium. A professzort azért fizetik, hogyha tud valamit, közölje
tanítványával.

– Igen, de önt nem fizetik.

– Vagy igen; mint mi erdélyiekül az igenlést kifejezni szoktuk. Az én
fizetésem a legfényesebb honorárium a föld kerekségén s abból áll, hogy
Esztike kisasszony megtisztel bizalmával.

– Ah már hizelegni is tud? De én az udvarias bókot szeretem s
háladatosan meg is köszönöm. Arthur gróf is derék ember. Roppant
tudománynyal bír arról, a mit bevett szokásnak neveznek. Ezen egyen
kívül mást nem tanultam tőle s ha együtt voltunk, inkább ő
kérdezősködött.

– Vitatkoztak egymással?

– Soha. Mindig annyira helyeselte szavamat és nézetemet, hogy végre
elbizakodtam, mily sokat tanultam madame Escabrottetól.

– Valamit kérdek, – szólt professzori módra összeredőzvén homlokát a
báró. – Félt tőle?

– Hogyan? Féltem tőle?

– Úgy van. Mert félni, igazán félni a férfitól, a második, már magasabb
fokú kórjele az igazi szerelemnek. Nem férfi az, a ki nem tud
parancsolni s csak azon nő boldog, a ki szíve meggyőződéséből
engedelmeskedni kiván. Gyakran e kórjel még előbb mutatkozik, mint a
többi, miről beszéltünk. Sok leány úgy kezd szeretni, hogy meglátván egy
férfit, megdöbben szívében s azt mondja: jaj istenem, ez a férfi nekem
parancsolni tudna, s én nem tehetném, hogy ne engedelmeskedjem! Még egy
kérdést. Most sem ellenkezett, a midőn az esküvő elhalasztásának hírét
vette?

– Azt írta vissza: mamám és az én óhajtásom mindig törvény előtte.

– Ez igen udvariasan hangzott. Én azonban, az ő boldog helyzetében,
mindent elkövetek a határozat visszavételére. Mert igaz, hogy a
szeszélyes parancsolgatót, a korlátlan urat, önkénykedő zsarnokot a nő
nem tűrheti. De ebből nem következik, hogy a férfinak akarata se legyen.
Követelnie kell, hogy belátását, helyes tanácsát elismerjék, minden
kétes esetben tőle várjanak végső itéletet. Hanem aztán olyan is legyen
e végső itélet, mely megnyugvást szerez, s melyet az eredmény igazol.
Érzi, hogy megnyughatnék Arthur gróf itéletében?

– A gróf soha sem mond olyat, a mi egyenesen tőle származik. Beszél, és
érv helyett arra hivatkozik, hogy ez az ő társaságának, az ő világának
nézete, véleménye és bevett szokása. Ez a gróf törvénykönyve, s a mi
abban nincs megírva, az rá nézve nem is létezik. Megigéri, uram, hogy
most és később, ha igazi jó barátra lesz szükségem, mindig híven fog
velem tartani?

– Mindig és föltétlenül.

– Köszönöm. Most azonban térjünk vissza a leányok szobájába, mert ott
mindjárt észreveszik, ha valaki sokáig hiányzik.


XIX.

(Rövid fejezet, mely mesés igérettel végződik.)

Február elején elment a Duna jege s ilyenkor a pestiek azt hiszik, hogy
beköszöntött a tavasz, bármit mondjon tovább a naptár és a hévmérő.

Erdélyből rossz hírek érkeztek. Marialakyék, miután Zsuzsika férjet
talált, lemondtak a fővárosi farsang élveiről, hazamentek, készültek a
lakodalomra, és hire is ment e nevezetes ujságnak Csikszék egyik ormától
a másikig.

Zsuzsi néni legkevésbbé sem kétkedvén, hogy csak Pál fia hanyagsága és
engedetlensége okozta e képtelen szerencsétlenséget, s hogy az ő
keresztleánya csak búfeledésből nyújtott kezet a katonának, annyira
fellázadt, hogy nem törődve többé rohamos szívgörcseivel, régi
végrendeletét széttépte, ujat írt, tanúkkal megerősíttette s Pált végkép
kitagadván, minden vagyonát a három Gencsy kisasszonyra hagyta.

Pál bárónak végtelenül fájt, hogy Zsuzsi néninek anyai szeretetét
elvesztette, de az örökséggel nem sokat törődött. Nem mintha érzelgős
regényhősök módjára a földi javakat megvetné, vagy nehány ezer forint
jövedelem iránt közönyös lehetne, hanem mert jól tudta, hogy nénjének
legújabb rendelkezése, a jövő tekintetében, rá nézve változást elé nem
idézhet.

Tudta, hogy Zsuzsi néninek épen annyi vagyona van, mint az ő atyjának,
idősb Gencsy Pál bárónak. A patriarchalis gencsi házban azonban minden
családtag bizonyos házi dogmában nevekedett fel. El volt köztük
határozva, hogyha Pál örökölni fogja Zsuzsi néni vagyonát, akkor lemond
az apai jusról s mindent a leányok számára enged. Ha pedig bármely oknál
fogva a leányok örökölnének Zsuzsi néni után, akkor az atyának birtoka
tisztán a férfiágra, s ennek egyetlen képviselőjére, Pálra marad, ő
levén a család reménye, szemefénye és régi dicsőségének föntartója.

Pál báró tehát elfogadá új helyzetét, és Zsuzsi nénihez intézett
levelében csak azért mentegeté eddigi tetteit, hogy megbecsülhetlen
anyai szeretetét visszanyerje, az örökségre nézve pedig hugainak
szerencsét kivánt.

Annál fenyegetőbbé változtak a viszonyok a Bendeffy-háznál, mert az
esküvőnek elhalasztása folytán Arthur gróf a vagyoni bukás örvénye felé
sodortatott.

Porczogh báró nem szünt meg ugyan Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp
urakkal alkudozni; de vajmi nehezen ment ez oly emberekkel, kik jól
tudták, hogy ők a helyzet urai s csak tőlük függ a béke föltételeit
diktálni.

Mert a betáblázott adósságok a fekvő birtok értékét kimerítvén, csak a
három uzsorás akaratától (vagy inkább érdekétől) függött, hogy a
törvényszék Arthur gróf ellen a csődöt kimondja s akkor a nagy név
ivadéka polgári halott, lehetetlen a társaságban, s minden reményéről
lemondani kényszerül.

Ha a három uzsorás mégis késett a legutolsó fegyver használásával, csak
azért történt, mert Arthur grófnak még maradtak forrásai.

Először: édes anyja halála után várt egyetlen fiára 30,000 forint tiszta
jövedelem, mely nincs adóssággal terhelve. Jegyezzük meg, hogy Arthur,
bármily dölyfös, önző és vásott korhely volt, anyja halálára nem
óhajtozott. E tekintetben háladatlan, elfajult gyermek nem volt.

Egy másik bekövetkezhető haláleset irányában már nem volt ily
lelkiismeretes. Valósággal, ha a délutáni postával megérkeztek a bécsi
reggeli lapok, egy cseppet sem búsúl, ha a napi hirek rovatában
Burghammer haláláról értesül. Föltéve mégis, hogy a herczeg megtartotta
igéretét, és özvegyének tetemes független vagyont hagyott
végrendeletében.

A leggyökeresebb változást házassága idézte volna elé Esztikével.
Porczogh báró ezen esetre már kész tervvel foglalkozott, hogy a
Dorozsmay vagyonból fizessék ki a Bendeffy birtokokat terhelő
adósságokat, s mint az igazság megkivánja, a követelést írják át akár az
özvegy, akár az ő fiatal neje nevére. Egyik új adósság épen olyan «soha
meg nem fizetem» értelmű volt, mint a másik.

Azonban e váratlanul és végzetszerűleg közbejött elhalasztás, mely
esetleg végső szakítást is vonhatott maga után, minden tervelést
fenekestül felforgatott.

Az sem kerülé el a két jó pajtás figyelmét, hogy Gencsy Pál báró újra
feltűnt a Nádor-utczai házban és Esztike kisasszony különös pártfogása
alatt áll. Arthur gróf ugyan férfiúi hiúságában nem akará elismerni az
innen fenyegető veszedelmet és épen nem tartott ezen izetlen, fonák és
jelentéktelen gyerkőcz vetélkedésétől.

Egy reggel, már tudniillik mikor a nagy urak reggele van, úgy déli 12
óra felé ismét együtt találjuk Arthur grófot titkos tanácsosával,
Porczogh báróval.

– Barátom, – kezdé a báró, – én soha sem mondtam, hogy Gencsy Pál
elhalászhatja előled dúsgazdag menyasszonyodat, de míg e ficzkó a házhoz
jár, a leánykával sugdosódik, Bogárdyval nyiltan konspirál, addig mindig
készen lehetünk új meglepetésekre.

– Mit tegyek? Tisztességes módon el nem űzhetem a háztól. A többi
ingyenélő is ellenem van. Még azt a vén nullát, a kanonokot is rá
bírták, hogy fülembe hazudjon. Azt hitték: azon hirre, hogy Bogárdy
Zoltán, ez a paraszt, a ki valószinűleg halzsíros szíjjal köti nadrágát,
az özvegyet elveszi, dühbe jövök, s végkép lemondok. Most látom, hogy
otrombán szőtt kelepczébe akartak megfogni és örülök, hogy semmi
elhamarkodást el nem követtem. Báró! ha láttad volna Esztikét, mint
állott mellém, a midőn az anyja már ingadozott, magad sem kétkednél
benne. Áll tehát határozatom, hogy Esztikémmel élek, vagy Esztike nélkül
megbukom, – akkor pedig jó éjszakát világ.

– Esztikém, Esztikém! Micsoda beszéd ez! Mintha én azért tanácskoznám
veled, hogy pusztán szép feleséget szerezzek házadba. Olyan üzlet,
melyet mindenki maga szokott véghez vinni. Ha te a szerelem hatalmában
bízol, akkor semmi szükséged rám. Porczogh báró ismert «mauvais sujet»,
de több gyöngédséggel bír, mintsem a szív ügyében beavatkozásával
feltolakodnék. Szerencsétlenségedre itt másról van szó.

– És miről?

– Hogy augusztus végeig, mint úr, megélj, és pénz tekintetében meg ne
essék rajtad oly valami, a mit magasrangú férfi élve nem tűrhet.

– A csődről beszélsz?

– Arról. De ha bizalmad van hozzám, igérem, hogy e válságtól, legalább a
jelen évre, megmentelek. Még nem fogytam ki a jó eszmékből.

– Terved van?

– Igen, tervem, s midőn tervről beszélek, ez mindig pénzt jelent.

– Ki az a bolond, a ki a tönkrement Bendeffy Arthurnak még csak egy
krajczárt hitelezzen?

– Ha magamra vállaltam, akkor az én gondom.

– Porczogh!

– Semmit se félj. Inkább, hogy téged és magamat gyalázatba keverjelek,
még ma azt mondanám: Arthur, a pillanat megérkezett; nézz pisztolyaid
után.

– Te még pénzt tudnál szerezni?

– Megkisérlem, de ha sikere lesz, bizonyos dolgot meg kell igérned.

– S az volna?

– Gazdálkodnod kell.

– Oh, a mi ezt illeti, már hat hét óta gyakorlom. Mamámnál ebédelek s
boldoggá teszem vele.

– Akkor minden rendén lesz. Mert arról van szó, hogy szebb idők
bekövetkeztéig büszke Bendeffy gróf maradj, az uzsorások fenyegetéseitől
pedig megszabadulj.

– Porczogh! még egy szót. Inkább még ez órában golyó az agyamba, mint
anyám után várandó örökségemre uzsorás adósságot csinálni.

– Semmit se félj. Nem vagy angol pazarló, hogy «post obitum»
kötelezvényt állíts ki.

– De akkor?

– Légy megnyugtatva. Nemesi szavamat hagyom zálogba, hogy becsületed,
vagy fiúi szent kötelességed szeplőtlenül megőrizve marad. Most pedig
Isten áldjon; ha végeztem, újra látjuk egymást. Emeld fel fejed, Arthur,
még van igazi barátod!


XX.

(Honnan kerül a segítség a végső szükségben? de ideje is volt, hogy az
ezeregyéji mesék újra fölelevenüljenek.)

Másnap Porczogh báró hatalmas farkasbundába és muszkának való csizmába
bujva, ült fel a reggeli gyorsvonatra s délután fél háromra megérkezett
Bécsbe.

Itt rangjához méltólag a Hôtel imperial-ban vett szállást, nagy gonddal
újra öltözött, bérkocsiba veté magát és elhajtatott a Schotten-Ring
felé, Burghammer herczeg palotájába.

A bécsi nagyuri cselédség művészileg tudja fintorítani az orrát, ha
bérkocsin érkezik látogató. Különösen, ha a látogatójegyen csak báró
áll, mely Bécsben oly megvetendő csekélység, hogy rá sem néznek.
Mindamellett fölvezették az idegent valami terembe, mely nagyon
hasonlított olyan előszobához, a hol a kérelmezőket szokták nehány órára
megvárakoztatni.

De midőn a báró átadta jegyét s a herczegnőtől kért kihallgatást, a
herczegnő pedig saját boudoir-jába parancsolá az idegen látogatót
bevezetni, minden megváltozott és a világosszürke frakkos embereknek
eszébe jutott, hogy otthon saját kocsija is lehet az olyan úrnak, a ki
rövid időre, valamely fontos ügyben, Bécsbe rándul.

A herczegnő ezenfelül még nem is várakoztatá a bárót, hanem egy sárga
bársony draperiával bevont ajtón keresztül, haladék nélkül láthatóvá
lőn.

– Ah báró, – mondá – mily váratlan meglepetés. Ön itt, Bécsben?

– Igen, herczegnő. Ma jöttem, s ha szerencsével járok, még az éjjel
visszatérek. Szabad herczegséged hogylétéről tudakozódnom?

– A szokott migraine-nen kívül egészséges vagyok.

– És a herczeg?

– Az pedig, mióta Pestről megjöttünk, vidám, jó kedvű, piros,
egészséges, ifjodik és hízik.

– Különös örömömre szolgál egyszerre annyi jó hirt hallanom.

Tudjuk, hogy Louise herczegnő anyja részéről magyar eredetű, tehát a
társalgás felváltva magyar, német és franczia nyelven folyt.

– Fájdalom, – folytatá a báró, – nálunk minden a válság végső fokára
jutott.

– Kérem, ne is mondja. Pesti barátnéim mindent megírnak, különösen ha
vélik, hogy gyötörnek vele. Tehát csakugyan igaz, hogy Arthur barátunk
esküvője bizonytalan időre el van halasztva?

– Úgy van, bizonytalan időre. Hivatalosan azonban csak augusztus végét
tűzték ki.

– És ezalatt?

– Ezalatt csak arról van szó, hogy szeretett barátunkat ezen határidőig
a víz fölszinén föntarthassuk.

– Kérem, mondja ki világosan, hogy szegény Arthur a banqueroutte szélére
jutott.

– Úgy van; ezen irtóztató szó fejezi ki állapotát. Fekvő birtokai teljes
értékig adóssággal terhelve, utóbbi időkben egészen az uzsorások kezébe
esett, úgy, hogy ezen vérszopók tetszésétől függ élete és becsülete,
mert minden órán várhatja a csőd kimondását, ezt pedig nem élheti túl.

– Báró, ennek nem szabad megtörténnie. És rám nézve igen hizelgő, hogy
régi barátomnak bizalma van hozzám, és e nagy szorúltságában először is
rám gondolt.

– Herczegnő! ki kell jelentenem, hogy Arthur grófnak legtávolabb
sejtelme sincs arról, hogy én itt vagyok. És ha valaha megtudná, nem
párbajra hína ki, hanem ajtót mutatna.

– Ha így van, akkor nekünk szent kötelességünk tudtán és akaratán kivül,
rajta segíteni. Önre, az ön gyöngédségére bizom, találjon ki valami
elhihető mesét, hogy ne is sejtse, honnan jött a segítség.

– Herczegnő, ön szabadító angyal. Egészen magamra vállalom a
felelősséget.

– Sok kell? mert az én tűpénzemet rendesen elköltöm; a herczegtől pedig
pénzt soha sem kértem. Szerencsémre Burghammer úrnak sajátszerű
szenvedélye volt engem folyvást brillantokkal elárasztani és így kész a
segítség.

– Herczegnő, ily áldozat…

– Ha áldozat, akkor ne beszéljünk róla. Arthur az egyedüli férfi, a ki
engem szeretett, és hogy annak idejében kezemet nem kérte, rossz néven
sem vettem, mert teljes lehetetlenség volt. Beszéljünk üzletünkről, ez
nem oly fájdalmas tárgy. Tehát nagyon sok kell?

– Az összeg, mely alatt Arthur neve áll, mindenesetre jelentékeny; de
mint égbekiáltó uzsora, ha kész pénzzel működhetem, bizonyos határon
belől az alkú sem lehetlen. Azt hiszem, hogy harminczhárom ezer
forinttal barátunk sorsán augusztus végeig segíthetünk.

– Harminczhárom ezer forint. Ez nem kevés, de nem is túlságosan sok.
Kérem, legyen türelemmel. Azonnal kiválasztok ékszereim közől oly
darabokat, mikről a herczeg rég elfeledkezett, s kár sem volna értük, ha
veszendőbe mennének. Mindjárt elküldöm komornámat egy titoktartó bankba,
s félóra múlva kezünkben a mentség.

– Nem fog feltünni?

– Feltünni? itt, Bécsben? Jóságos egek, az efféle üzletek itt napirenden
vannak. Az urak papirokra, a nők fénykövekre vesznek kölcsönt.

– Nem hallgathatom el, herczegnő: épen nem bizonyos, hogy Arthur
barátunk augusztus végére oly helyzetben lesz, hogy kötelezettségeinek
eleget tehessen. Pedig nagyon természetes, hogy barátunk e segítséget
csak úgy fogadhatja el, ha e pénzt, mint legutolsó kétségbeesett
kölcsönt adhatom kezébe.

– Ez oly kérdés, melynek megvitatása augusztus végére esik. Pontos
visszafizetésre nem is számítok. Gondolja, báró, hogy mi,
bécsiherczegnők, nem tanultuk meg, mi a prolongatió?

A herczegnő felkelt pamlagáról és a sárga bársonyos ajtón át eltünt. Öt
percz sem telt bele, már megint helyén ült, azon hírrel, hogy komornája
már útban van a bank felé.

– Most már nyugodtabban beszélhetünk barátunk sorsáról, ha tudjuk, hogy
segíthetünk rajta. Még mindig remélheti Arthur, hogy czélt ér a
Dorozsmay örökösnével?

– Folyvást mint elfogadott vőlegény jár a házhoz. Az özvegy kezdetben
jobban pártfogolá, most azonban a leányka hűségében és álhatatosságában
veti bizalmát. Ingatag és fuvallatszerű biztosíték ugyan, de úgy
látszik, a kis leány hiú arra, hogy a világ erős és határozott jellemnek
tartsa.

– Igaz, hogy nagyon szép? Mikor Harasztoson láttam, még gyermek volt. A
híres leánykérés alkalmával pedig meg sem mutatták. Azaz, örömünkben,
hogy sikert arattunk, sietve hagytuk el a házat. Tehát szép?

– Egész lelkesedéssel beszélnék a leányka szépségéről, ha nem Burghammer
herczegnő királynői alakja ülne előttem.

– Hagyjuk ezt; de azért a bókot köszönettel fogadtam. Szereti Arthur?
Vagy, a mint felteszem róla, csak pénzházasságnak tekinti?

Porczogh báró ravasz róka volt, s jól tudta, hogy legbölcsebb politika
lesz e kérdésre csak kétkedő arczczal, vállvonogatással felelni. Pedig
világosan látta, hogy a herczegné élénk vágygyal tudakozódott.

– Irják nekem, – folytatá a herczegnő, – hogy valami erdélyi bárócska is
mindennapos a háznál, s tán még reménykedik is.

Erről csak annyit tudok, hogy az a bárócska afféle tejes szájú félénk
teremtés.

– Ah, tejes szájú? Gondolom annyit tesz, mint nálunk a Gelbschnabel?
Milyen szépen kiművelik a magyar nyelvet távollétemben. Tehát nem
félelmes vetélytárs?

– Még a szemét sem meri ily magasra, értem, az öt millióra, emelni.
Annál veszedelmesebb a leány szeszélye, mert én a hánytorgatott
állhatatosságokban soha sem biztam.

– Igaza van; a ki érez, az nem dicsekszik vele, – felelé a herczegnő
elnyomott sóhajjal.

– Megemlítendő különösség, hogy az özvegy tökéletes választási
szabadságot enged gyermekének.

– Boldog egyszerűség! Tán épen ez azon megbecsűlhetlen jog, a mit a
középosztályoktól irigyelhetünk. De nem felelt az elébb kérdésemre.
Utoljára mégis szereti Arthur gróf a leányt?

– Azt mondta, hogy szépnek tartja. De mennyire neveli előtte e szépséget
az öt milliónak csillogása? ezt, herczegnő, csak mi, rút, önző férfiak
értjük.

– Most nem köszönöm meg a bókot, mert ön jól tudja, hogy előttem sem
volt titok, hány nagy uradalma van Burghammer úrnak Morvában és
Csehországban?… Ah, de hínak. Mindjárt visszajövök.

A herczegnő a sárga bársonyos ajtón át ismét eltünt, nagy bámulatára
Porczogh bárónak, a kinek éles szeme és kitünő hallérzéke van, s még sem
látott, sem hallott legkisebb jeladást sem. Körültekintett, hogy a női
szoba ily nevezetes titkának nyitjára leljen, midőn a herczegnő, kezében
egy nagy boritékú, de lepecsételetlen levéllel, ismét visszaérkezett.

– Itt van, elhoztam, mindent a legjobb rendben találtam. A zálogról
szóló elismervényt szekrényembe zártam, a pénzt pedig átadhatom. Rá van
írva az összeg a borítékra is: 37,879 forint. Krajczár is van, de ezt
escompte fejében megtartom.

– Leborúlva mondok köszönetet, herczegnő: mert meggyőződésem tartja,
hogy egy életet mentünk meg vele. Louise herczegnő a legbájosabb és
legszellemdúsabb hitelező e föld kerekségén. A krajczárok levonása,
előre fizetendő kamat czímén, oly imádandó tréfa, hogy ha üzletünk nem
volna titok, epochát csinálna társaságunkban. Azonban itt több van, mint
mennyit kértem.

– Vigye mind. Ki tudja, mint sikerül alkuja? Aztán itt azt tartják: a
pénz soha sem sok és mindig apropos érkezik. Azonban négy órát régen
elütötte s ön elkésett a délutáni gyorsvonatról.

– Éjjel megyek a személyvonattal. Viradat előtt megérkezem. Kilencz
órakor rendez-vous-t tartok a zsidókkal s délben, remélem, kedves
vendége lehetek Arthur barátomnak.

– Éjjel utazik? Nem fél, hogy ennyi pénzzel a zsebében, a waggonban
megölik és kirabolják?

– Herczegnő! az én pugyillárisom halandó testemnek legérzékenyebb része,
mint az angolok tartják. Vesémet, tüdőmet, májamat ellophatják, de ha
tárczámhoz nyulnak, felébredek még a koporsóból is.

– Igaz, ha éjjel megy, akkor elég ideje van, és este hat órakor nálam
ebédelhet. Hah! bocsánat; ünnepélyesen visszavonom meghivásomat, mert
önnek, mint látom, semmi rendjele sincs.

– Valóban nincs. Sőt jó lelkiismerettel mondhatom, hogy érdemet sem
tettem rá, a miért adtak volna.

– Annál rosszabb; de a meghivás visszavonva marad. Tudja-e ön, hogy a
herczeg félne öntől?

– Hogyan? félne?

– Minden idegenről, a kivel beszél, ha nincs rendjele, azt teszi fel,
hogy a legközelebbi éjjel egész Bécset dynamittal levegőbe röpíteni
szándékozik.

– Részemről igen rosszúl választanám épen a mai éjet, a midőn gazdagabb
vagyok, mint régóta. Engedje meg herczegnő, hogy még egyszer kifejezzem
hálámat s örök hódolattal telve eltávozhassam.

– Isten vezérelje, báró. Óhajtom, hogy fáradozásainak oly biztos sikere
legyen, a minő tiszta szívből tettük azt, a mit legjobb barátom iránti
kötelességből cselekedtünk.

Ezzel Porczogh báró elhagyá a palotát, visszaült kocsijába, szállására
hajtatott, utazó ruhát öltött, megebédelt s a kirendelt órában jó
kedvvel robogott keletre, hazafelé Budapestre.

Útközben művészileg begombolkozott. Még azon áldozatot is meghozta, hogy
«nem dohányzók» számára rendelt coupé-ba ült, úri nők, gyermekek és
dajkák közé, hogy a rábizott kincset teljesen biztonságban hozhassa
haza.

Reggel hat óra után szállásán volt s nehány órát alvásra szentelt. Tíz
óra felé fölkeresé Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp urakat, a kik a
napnak ezen táján a börzén üzérkedtek.

Porczogh bárónak nem volt szokása dobbal menni nyúlvadászatra. Nem
rohant be ajtóstul s elébb csak példálózgatott, hogy ha tisztességes
alkut köthetne, elvihetné a hitelezőket olyan helyre, a hol Arthur gróf
jövendőbeli reményeit még szivesen meghonorálják.

Az uzsorások gúnyosan nevettek a készpénzzel való fizetés igéretére, de
a midőn egyik is, másik is megmondá, mit tart a kezénél levő váltó
legutolsó árának? a báró is rögtön szavukon fogta őket és gyönyörű szép,
ujdonatuj ezresekkel fizette ki a bámulókat, kik szinte megbánták, hogy
oly olcsó áron alkudtak meg. Ezután visszakapván az eredeti váltókat,
szives jó reggelt kivánt nekik.

Úgy ütött ki a vásár, hogy úti költségének levonása után, Arthur számára
még 4000 forintot meggazdálkodott.

Ezalatt közeledett a déli 12 óra s Porczogh báró páva-büszkeséggel
lépdelt a József-tér felé, a hol a második emeleten meg is találá
barátját, a ki reggelizett s csak turkált egy pár mesterileg sütött
fogolynak mellehusában.

A bárót itt valami meglepte. A szobában minden rendetlenűl szét volt
hányva; a földön két középnagyságú utazóbőrönd állott nyitott födéllel,
hogy még mindenfélét rakosgathassanak bele.

– Arthur, mi ez? te útra készülsz?

– Barátom, végem van. Nincs többé menekvés; a válság órája ütött. Mamám
2000 forintot adott s ma délután megyek Bécsbe, onnan megállapodás
nélkül Párisba, s aztán tovább. Örülök, hogy jöttél, legalább
elbúcsúzunk, és itt hagyok egy jó barátot, a ki megbélyegzett nevemet
néha védni s mentegetni fogja.

– Arthur, ez meggondolatlanság, ez elhamarkodás volt. Ezer szerencse,
hogy még itthon talállak, mert most jövök a börzéről s találkoztam
uzsorásaiddal.

– Engem nem tiszteltek meg személyes jelenlétükkel, csak ügyvédet
küldtek hozzám azon kijelentéssel, hogyha ma déli 12 óráig rendbe nem
hozom váltóimat, haladék nélkül folyamodnak a törvényszékre, s a csőd
kimondása el nem maradhat.

– És te hittél e nyomorú fenyegetésnek? Barátom! az uzsorás zsidó nem
bosszúálló, hogy puszta szenvedélyből megrontson valakit. Azaz: saját
maga előtt elégesse a hidat. Mit nyernének a csőddel? Jól tudják, hogy
fekvő birtokod teljes értékig terhelve van, nekik semmi sem marad; míg a
várakozással legalább remélhetnek. Még lehet jövőd, még van a világon
véletlen esemény, de a csőd kimondása olyan, mint a halál, mely
mindennek véget vet. Most azonban légy megnyugtatva, emeld fel fejedet,
mert igéretemet beváltottam s még mindig Bendeffy Arthur lehetsz. Ime
itt vannak váltóid. Nézd meg egyenkint, győződj meg eredetiségükről s ha
mindent rendben találtál, dobd a tűzbe!

– Nem értelek.

– Ne csodálkozzál, hanem mondd: rá ismersz-e saját aláirásodra?

– Az aláirás valódisága ellen nincs kifogásom, de…

– Akkor bátran a kandallóba vetheted. Vagy ha inkább tetszik, huzz
keresztet rájuk tentával és vastag tollal, töröld ki nevedet s tedd oda,
a hol becses emlékeidet tartani szoktad.

– Porczogh! Mi ez?

– Szólítsd legényedet: mondd, hogy mást gondoltál és nem utazol.

– De miként kerülnek a váltók a te kezedbe?

– Nevezetes, eredeti! mint te szoktad mondani. Életemben csak három
módját ismertem, miként kaphatja vissza az ember a maga váltóját.
Először, a mi legtöbbször történik, ha a régiek helyébe más, nagyobb
összegről szólókat ír alá. Másodszor, ha dühbe jön az ember, nyakát
szegi a zsidónak, s visszaveszi váltóját.

– De miután én e két módhoz nem folyamodtam, mi a harmadik?

– Parbleu! ha az ember kifizeti.

– Porczogh! ez a három mód közül a leglehetetlenebb.

– De csak látod, hogy váltóid kezedben vannak?

– Csak nem akarod elhitetni velem, hogy 43,000 forintot kifizettél?

– Azt nem, mert tisztességes alku útján leszálltunk 33,000 forintra.
Ebből következik, hogy miután nekem több mint 37,000 forint állott
rendelkezésemre, 4000 forintot letehetek ide asztalodra, hogy bele
számítva édes anyádtól vett 2000 forintodat, valahogy megélj augusztus
végéig, s csak akkor gondolj rá, el kell-e utaznod? vagy rövidebb
processus lesz, ha főbe lövöd magad?

– Hogyan? még 4000 forint fölösleg?

– Kezedben van; tehát elvitázhatlan valóság.

– De honnan került e pénz? Te nem vagy oly gazdag, hogy saját
megrontásod nélkül ily összeget eléteremts?

– Akadt, a ki adott, a ki jövődet még nem tartja elveszettnek. A
tisztelt hitelező urak pedig, vagyis Israel választott népe, ennyire
taksálta hiteledet.

– Porczogh! addig e házat el nem hagyod, míg meg nem hallom, honnan
fizettél?

– Arthur ne kényszeríts, mert olyan nagyot hazudom, hogy hanyatt esel.

– Mondj akármit, csak magyarázd meg e rejtélyt.

– Ha kényszerítsz, hát halljad. Barátom, ez szent pénz.

– Szent pénz?

– Igen, szent pénz. Még több annál, mert egyenesen a jezsuita atyák
kasszájából kerül.

– Porczogh! te megbolondulhattál, de a jezsuita atyák jól szokták tudni,
hova helyezzék el tőkéiket.

– És hátha épen nálad találták volna a legelőnyösebb hypothékát? Oh a
szent atyák okos emberek, különösen pénz dolgában. Adnak neked 33,000
forintot adósságfizetésre, e mellé 40000 forintot zsebpénzül, hogy
tovább is uri módra élj. És miért?

– Igen és miért? ez a kérdések kérdése.

– Igen és miért? Nem találod el? Lásd, a jezsuiták az Ég érdekében a
legjobb üzletet csinálják. Mert csak így remélhetik, csak így adhatnak
neked módot arra, hogy Dorozsmaynénak öt milliónyi eretnek és kálvinista
forintját a te kezedbe játszszák, a ki minden kifogás fölött igazhitű
pápista vagy!

Ezen a kolosszális sületlenségen aztán mindketten nagyot nevettek.

Porczogh báró ezután nemesi szavát, becsületét adta zálogul, hogy annak
idején mindenről megnyugtató és kielégítő felvilágosítást fog adni. Erre
Arthur gróf tollat ragadott, s nem is kötelezvényt, hanem egyszerű
elismervényt írt alá, hogy Porczogh bárótól ennyi és ennyi ezer
forintot, váltóinak kifizetése fejében, felvett.

– Barátom – szólt Arthur gróf – ma reggel, különösen a midőn az a
macskaképű fiskális itt sopánkodott előttem, nem hittem volna, hogy e
borzasztó nap még ily jól végződhetik. Porczogh, te az ezeregyéj
meséiből kerültél hozzám!




MÁSODIK RÉSZ.


I.

(Zsuzsi néni kibékülése, melyre újabb leczke következik. Bizonyos
emberek elutaznak Pestről Fiuméig, s onnan még az egyenlítő vonaláig is
elhatolnak.)

Pál báró csakugyan félénk, vagy legalább túlóvatos fiatal ember volt és
nem igaz ok nélkül fogták rá vetélytársai, hogy szemét az öt millió
örökösnéjére fel sem merné emelni.

Pedig kézzelfogható tények küzdöttek mellette. Látta, hogy Esztike
kisasszony elfordul tőle, ha hírét veszi, hogy kedvelt professzora más
leányra nézett, s mindannyiszor visszatér hozzá, ha ellenkező szelek
fuvallanak.

Ha ez nem világos féltékenység, akkor nem létezik az emberi szívben
ilynemű szenvedély! Mert a féltékenység oly biztos jele a szerelemnek,
mint hogy a füst a kitörő, vagy lappangó tüzet elárulja.

Ehhez járult Zoltán bácsinak folytonos tréfája és ingerkedése, mely
nagyon hasonlított a felbátorításhoz. Azt ugyan nem tette, hogy
tényleges beavatkozással mozdítsa elé pártfogoltja ügyét, de a hányszor
veszedelem mutatkozott, mindig kitűnt jó akarata, mintha mondaná: ne
félj, míg engem látsz!

Valószinű, hogy gazdag fegyvertárába, még sok nyil, pisztoly, puska,
ágyú volt felhalmozva, miket a szükség követelései szerint csak
egyenként és egymásután akart használatba venni.

Erdélyből szintén jó hirek érkeztek. Ritkóczyné azon ostobaságot követte
el, hogy Pál bárót úgy írta le, mint a ki mindent elkövetett Zsuzsika
kisasszony szívének meghódítására, de ezzel csak Zsuzsi néni szeméről
szakasztá le a hályogot. Szegény öreg soha sem volt boldogabb, mint
midőn hihette, hogy legkedvesebb fia, Pál, tökéletesen ártatlan, s hogy
nem ő, hanem az a kaczér és hűtlen leány semmisítette meg régi kedvencz
tervét.

Azonnal újra széttépte legutóbbi végrendeletét, mást írt, megint Pált
nevezte általános örökösévé. Levelet is küldött Pestre, hogy nagy
busulásban élő öcscsét megvigasztalja. «Ritkóczy báróné vádja – írá – a
te dicséretedet foglalja magában és azt bizonyítja, hogy engedelmes fiam
vagy, a ki minden bölcs dologban öreg nénjének tanácsait háladatos
szívvel követi.» Következtek vigasztalások, hogy van még Csikszékben
szebb és gazdagabb leány is; vagy ha nincs most, majd megnőnek akkorra,
mikor ifjabb Gencsy Pálnak hű feleségre lesz szüksége.

Pál báró mindig lelki gyönyörrel olvasá e hosszú leveleket, mikben az
első betűtől az utolsóig csak az igazán szerető második anyának
elolthatlan buzgósága tükrözék vissza. Ő nem nevette a falusi egyszerű
gondolkodásmódját, ezen áldott hitet, jámbor föltevést és ártatlan
tévedést. Sőt végtelenül érdeklődék azon éles ellentét által, mely az ő
nagyvilági élete s az otthoni felfogás között ezen levelekből eléje
rajzolódott. Tudta, hogy él ő itt? a városban s most olvashatta azt is,
mit képzelnek felőle, otthon ama jámbor, de igen hátramaradt családi
körben.

Emelte örömét a gondolat, hogy megint van valami, a mit Esztikének
felolvashat s ezzel egymásnak szellemes perczeket szerezhetnek. Mert a
titkos bizalmaskodás a professzor és a tanítvány között napról-napra
növekedett. A fiatal bárónak már volt bátorsága a néninek minden levelét
felolvasni s a jó fogadtatás, melyben azok részesültek, újabb ingert
adott a további közlékenységre.

És ha közbe is jött, a mi e szerencsés összhangzást pillanatra
megzavará, a bekövetkezett kibékülés mindannyiszor közelebb hozta őket.

Így látták ők egymást minden másod, minden harmad napon s ez alatt Pál
báró oly szerelmes lett, hogy teljes férfiúi erejébe került kitöréssel
fenyegető érzelmeit a hideg meggondolás határai között visszatartani.

Mert Arthur gróf még mindig elismert vőlegény volt a háznál, és ily
tekintély előtt mindenkinek le kellett vitorláit eresztenie.

Ez okból Pál báró saját érzelmeiről soha sem beszélt. Annál többet
magáról a szerelemről, mint kedvencz tanulmányi tárgyról. A leczke a
professzor és a tanítvány között mindig e tudós thema fölött folyt s
mindketten el akarák magukkal hitetni, hogy csak lélektani
fejtegetésekbe bocsátkoztak. Hogy elébb-utóbb őket is megperzselheti a
láng, arról nem adtak számot egy a másnak.

Elfogadási nap lévén a nádor-uczai háznál, Pál báró épen öltözékével
volt elfoglalva, a midőn vén huszárja büszkén lép elé s levelet tesz az
asztalra.

Megint Zsuzsi nénitől! Egy hét lefolyása alatt már második.

Remegve törte fel a pecsétet, mert valami szerencsétlen eset hírét vélte
abban rejleni: de mindjárt az első sorok olvasása után felderűlt arcza s
most már karszékébe helyezkedvén, teljes kényelemmel olvashatá végig
Csikszék legfrissebb s legfontosabb ujdonságait.

Tulajdonkép ezen levél is csak vigasztalás akart lenni, de már egészen
más modorban. Most már a néni haragja egészen Marialakyék ellen fordult
és soraiból gúny is kezdett előtünedezni. Kedvteléssel írta, miként lesz
megbüntetve az álnokság és hűtlenség; s mint kapta ki a magáét a
szaváról megfeledkezett apa is.

Im a levél:

[Illustration: Karosszékébe helyezkedvén, teljes kényelemmel olvashatá.]

«Gencs, febr. 10.

Kedves fiam, Pál!

Most már megint itthon van a Marialakyék háládatlan kakuk faja. Semmi
gondjuk többé a pesti farsangra, a hova pedig, bolond eszemmel, én
küldtem őket, hogy legyen ott őrző angyalod, a ki visszatart téged a
nagy város veszedelmeitől.

Alig készült el a legelső tarka-barka szoknya, mindjárt haza indultak.
Bizonyosan ebben a szemérmetlenül kivágott báli ruhában tartják meg az
esküvőt, s lesz az én egykori kedvelt Zsuzsikámból czifrálkodó katonáné
asszonyom. A főhadnagy pedig járkál hozzájok és markába nevet, ha látja,
mily szép kövér földjei vannak apósának, és hogy fog ő egykor azoknak
jövedelmében duskálódni.

A kik látták Zsuzsikát, erősítik, hogy szörnyen megviselte a pesti
levegő, szeplőt kapott és orra is vöröslik egy kicsit. Egy okkal több
arra, hogy megvigasztald bús szívedet.

Klári hugod vőlegénye égre-földre erősködött, hogy még a farsangon végbe
menjen esküvője. Azt mondta, neki nincs vesztegetni való ideje s ha
boldog akar lenni, ne lopjunk el tőle fél esztendőt. Mi nem akartunk
engedni, mert óhajtottuk, hogy te is jelen lehess. De mikor
meghallottuk, hogy Marialakán márcz. 1-re kitűzték a lakodalmat, úgy
megharagudtunk, hogy a Klárikáét febr. 28-ra határoztuk. Majd bizony túl
tegyenek rajtunk!

Nagy kiváncsisággal olvassuk a «Marosvásárhelyi Közlöny»-t. Sokan
csodálkoznak, hogy az országgyűlési remek szónokok között a te beszéded
még elé nem fordul. Én azonban, ha olvasom a közbekiáltásokat «éljen,
helyes, elfogadjuk, mormogás a baloldalon», majd megreped a szívem,
gondolván, hogy a te édes hangod is belevegyült a kiabálásokba.

De az idén megint felemelték az adót Gencsen. Kérlek, szólj a
pénzügyminiszterrel, hogy olyan hivatalnokot tarson itt, a ki több
becsületet tud. Ha nem hallgat rád, szavazz ellene, buktasd meg, azért
vagyunk szabad alkotmányos nemzet.

Hát csak jársz még a Dorozsmay házhoz? Vigyázz, fiam, hogy a világi
hiuságok miatt ne koczkáztasd lelked üdvösségét. Különben örülök, hogy
ott a házi kisasszony férjhez megy egy gazdag grófhoz s így a te eszedet
nem zavarhatja többé.

Ez nagy megnyugtatásomra szolgál, mert mindig féltem a sok pénzű
leánytól. Nem mondtam, hogy egy pár száz hold földecskéje se legyen,
mert ez nem árt, de mit ér százezer forint is, ha a lány olyan szeplős
mint a gyöngytyuk, orra pisze, hangja mint a papagájnak?

Még nem telt el egészen hat hónap, de már nem várhatok, küldöm a másik
félévre való 500 forintot, mert nem tűrhetem, hogy Pesten ne úgy élj,
mint a Gencsy bárók rangja követeli.

Marialakán pedig végkép megbolondultak. Domokos bácsi, mióta Pesten
járt, nem tud hova lenni a divattól, meg a nagy uraskodástól. Azt
mondja, jövendőbeli veje legkésőbb 40 esztendő mulva generális lesz,
tehát nem tarthat szegény házat. Az inast olyanszínű liberiába
öltöztette, mint a gróf Károlyinál. És nem szabad neki a lovakat
abrakoltatni, mert istálló-szagot hoz a szobába. Zsuzsika francziául
tanul, s reggel a csordás leánynak így köszön: bonjour mademoiselle.

Domokos bácsi mindegyre gyűléskedik az oláh biróval és előljárókkal; rá
akarja venni a falut, hogy a helységházától kifelé egész a libalegelőig
sugárutat vágjanak. Valami részeges kőműves legényt már fel is fogadtak,
hogy készítse el a terveket az építkezésekre.

Csikszeredán az urak és boltoslegények dalárdát alapítottak. Domokos
bácsi beállott első baritonnak, én pedig beírattalak téged soló
flotásnak, hogy Gencs is becsületet valljon.

Nagyobb baj az, hogy az idén rettenetes sok varjusereg pusztítja az őszi
vetést. Nézz utána, tán kaphatsz ellenök irtószert. De a tiszteletesné
fogfájása ellen olyan tinkturát küldtek, hogy még a zápfoga is
kihullott. Tehát te se kenegesd a bajuszodat olyan anglus és amerikai
pomádékkal, miket az ujságban hirdetnek. Ezek után az ég oltalmába
ajánlak téged, kedves Pál fiam, adjon a mindenható vigasztalást
megcsatlakozott szívednek és ne feledkezz el téged holtig híven szerető

Zsuzsi nénédről.»

A néni levelének megérkezése mindig örömünnep volt Pál báró és Esztike
kisasszony bizalmas beszélgetésének idejére. A városi leányka
kenetteljes áhitattal hallgatá végig az ismeretlen öreg nőnek
legszörnyebb köznapiságait. A vigasztalást, a mit Pál báró kapott,
szeretetreméltó ártatlansággal magára is értette. Mosolygott a falusi
mende-mondákon, de nem nevetett azon helyeken, a hol más hivatlan
dísztelen kaczajra fakadott volna. Oly bájos hivő lélekkel hallgatta, ha
Pál báró valamit felvilágosított, vagy az érintett egyéniségekről bővebb
magyarázatot adott. Minden úgy tünt fel, hogy Esztike részt vesz a
Gencsy család örömében, bánatában, s ez az ifjú bárót leírhatlanul
boldoggá tette.

Ha látogató és családban élő leányka bizalmas társalgásáról beszélünk,
erre mellőzhetlen föltétel a kedvező idő s az alkalmas hely.

Szerencsére a Dorozsmay ház estélyein fesztelen szabadság uralkodott.
Hétfőn, a nagyobb elfogadásí napon, öt vagy hat szoba állott a látogatók
rendelkezésére. Minden ajtó tárvanyitva s mindenütt kisebb-nagyobb
csoportok alakultak. Az idősb asszonyok nem óhajtották, hogy bizalmas
csevegéseiket fiatal leányok és urak hallgassák; a leánykák
főhadiszállása pedig mindig a zongora közelébe esett.

Fönmaradt tehát a buffet, a hova legritkábban vetődött valaki. A nagyobb
uri faj azért, mert épen ebéd után jött ide, a kisebbek, mert az uri
szokásokat utánozták.

Ezen szobában óriási kerek asztal állott, megrakva Isten áldásával és a
szakács- és czukrászművészet remekeivel. A theát és fagylaltot a
cselédség nagy ezüst tálczákon mindenfelé elhordozgatá.

Ezen hely volt a titkos értekezletek számára kirendelve. A tárt ajtón
ugyan mindenki beláthatott ide, de a jó társaságban nincs szokásban a
bizalmasan beszélgetőket háborgatni. Végre is, ha tetten kapná valaki
őket, nem tartozik a halálos vétkek közé, ha megéhezik az ember és
leszeldel egy darabkát a ludmájpástétomból.

És nem is kizárólag e helyet használták a leczke tartására. Olykor a
legélénkebb általános társalgás között is találtak két üres széket, a
hol bizalmas szót válthattak, úgy hogy a buffetben megszokott
találkozást maguk között tréfásan «nagy leczkének» nevezték.

Itt ült ma is a párocska és a ház kisasszonya nagy érdekeltséggel
olvassa végig Zsuzsi néni ódon zamatú epistoláját. Szemközt vele
tiszteletteljes távolságban ült a báró és leste a leányka arczvonásait.
Mindig tudta, meddig haladt az összekuszált sorokban és az egybefüggés
nélküli ujdonságok elsorolásában.

Jól esett tapasztalnia, hogy Esztike legtávolabb sem veszi magára a
milliós lányokról szóló rajzolatot.

Telvén az idő, Pál báró alkalmasnak találá a perczet, hogy mint
professzor a szerelem tudományában egy fejezettel ismét tovább haladjon
tanítványával.

– Kisasszony, – mondá, – kérdek valamit. Egy hónap letelt az esküvő
elhalasztásának idejéből. Hogy rohanunk előre az érzelmek dolgában?

– Nagy gyorsasággal. Még nem kivánom ugyan augusztus végének közelségét,
de már nem félek tőle.

– Ah, már nem fél tőle. Bravo, ez már határozott lépés előre, de az
ismert kórjelek még mindig késnek?

– Majd megérkeznek, ha kell.

– Pompás. De ha majd megérkeznek, mit gondol, mennyire lesz még akkor is
az igazi szerelemtől, a mely okvetlenül szükséges, hogy bizalommal
lépjen Isten oltára elé?

– Remélem, nagyon közel.

– Mondja meg, kisasszony, hova utazott életében legtávolabbra?

– Mult nyáron elvitt mamám Fiuméba, hogy lássam a tengert.

– Messze volt az ut innen odáig?

– Nincs ennek az utnak sem hossza, sem vége. Zágrábban megháltunk, hogy
ne kelljen éjjel utazni, mikor semmit sem látunk. Másnap alkonyatig
hurczolt bennünket a vonat, míg végre mepillantottuk a tengernek sötét
ibolyaszinét.

– Tehát figyeljen, mert a szerelem utja még hosszabb. Most ott vagyunk,
hogy nem fél augusztus végétől. Mit gondol, melyik állomást érte el
ezáltal Pesttől Fiuméig?

– Azt hiszem, nem leszünk nagyon messze tőle.

– Nem így van, ezer bocsánatot kérek. Mert a hol most van Esztike
kisasszony, az csak annyi, mint mikor itthon felültek a kocsira,
áthajtottak a lánczhidon, a budai alaguton s a Krisztinaváros végén
megpillantották a déli vaspálya indóházát.

– De hiszen ekkor még mindig csak itthon vagyunk.

– Ugy van, és ha Fiuméig is hatoltunk, még mind csekély haladás. Még
csak itt kezdődik a vágy röpülni az ő karjaiba! Ekkor kezdődik aztán az
igazi utazás. Fiuméban azt fogják mondani, a szerelem utja még
képzelhetlen messzeségre terjed; tessék itt áthajózni az adriai tenger
hosszán, onnan keletre fordulva ki kell kötni Egyiptomban. Onnan hajón a
suezi csatornán és a vörös tengeren át az indiai oczeán sivatagaiba; meg
kell látni Ceylon szigetét, s ha majd az egyenlítő vonalán is túl
haladtak, akkor tessék ott tudakozódni, meddig kell még kereskedni, míg
az igazi szerelem kincsét feltalálták.

– De már ilyen messze utra nem megyek.

– Akkor meg se találja, a mit keresett. Kaphat ugyan hamis követ, minőt
a színpadi herczegnők viselnek, hanem romolhatlan igaz gyémántot,
közelebb, sehol sem.

– De ön csak szellemi utazást ért?

– Természetesen, csak erről lehet szó, különben vajmi kevés leánykának
volna módjában ily költséges és fáradságos utat meghaladni. De a szív
végetlen oczeánján mindenkinek végig kell hajózni, vagy igazi szerelem
helyett elégedjék meg silány pót áruval.

– Gondolja báró úr, hogy Arthur gróf elvezet engem ily messzeségekbe?

– Az én hitem szerint Arthur grófnak elébb kerekedhetik kedve ezen
utazást a valóságban végbe vinni, mint szellemi fáradsággal felkeresni
ama rejtett kincset. Kissé unalmas volna ily nagy úrnak közelről
tanulmányozni azon kincsnek értékét, melyet már a sorsnak szeszélye is
karjai közé vetett.

– Professzor, ez szerződésünk ellen van. Ön nekem tisztán elméleti
leczkéket igért, most pedig élő példákkal akar bizonyítani.

– Bocsánat, nem én említettem először nevet. De ha kérdezik a tanárt,
felelnie kell, különben azt hiszik róla, maga sem tudja s a tanítvány
fogas kérdésével megakasztotta.

– Igaza van, én mondtam ki először egy nevet és elvállalom a hibát.
Tehát mindent összevonva, ez a mai leczke eredménye. Ha nem félek
augusztus végétől, ez csak annyi, hogy látjuk már a budai indóházat. Ha
röpülni vágyom karjaiba, akkor megérkeztem Fiuméba. De még végtelen sok
állomás van az egyenlítőig. Kérdem: minden állomásnál egy-egy újabb
érzelemmel, vagy mint ön mondja a szerelem kórjeleinek valamely magasabb
fokával kell megismerkednem?

– Tökéletesen így van. De hogy tovább utazhassunk, nem szabad a kijelölt
állomások közül egyet is elkerülni, különben megtörténik, hogy a
rendszeres tanulmány hiányában a fensőbb fokokat nem fogja helyesen
értelmezni.

– És ön, báró, e tömérdek állomás titkait már mind érti?

– A jó mester együtt tanul tanítványával. Elég lesz rám nézve, ha egy
pár állomással mindig elébb leszek, s tapasztalataimat közölhetem.

Mindketten nagyot nevettek e tréfán, mely esetleg jelenthetett is
valamit.

– Még egy kérdést. Mi történik akkor, ha a leány már a legelső
állomáson, teszem azt, Fiuméban felakad, s nem találja, a mit keresett?

– Kisasszony, ha ez megtörténnék, akkor ezen eset csalhatlanul
bebizonyította, hogy a leányka sem helyes uton indult és ezen irányban
soha czélt nem érhet. Nem marad tehát egyéb hátra, mint elszántan
visszatérni, más czélt tűzni ki, _talán más utitársat választani_ s
akkor egy új pályán próbálni szerencsét.

Esztike kisasszonyt módfelett megnevetteté az ifjú bárónak ezen
oktatása, mert hiszen e leczkének nevezett bizalmaskodás úgy sem volt
egyéb társalgási mulatságnál, de ezuttal mégis komolyabban felelé:

– Professzor, ön hamis ember! De elismerem, hogy jól tud magyarázni,
mert még oly gyarló tanítvány is, mint én, tökéletesen megértette. Most
azonban eltelt a leczke órája, ha úgy tetszik, menjünk vissza a leányok
szobájába s ha valaki keringőt verne a zongorán, öné az első forduló.

Ezzel barátságos mosolylyal kezét nyújtá a bárónak, a ki, mindig
tisztelettel, de ezuttal, először és kivételkép, három gyorsan
egymásután következő kézcsókkal köszönte meg a tanítvány kegyét.


II.

(Az ezeregyéji meséknek olyan folytatása következik, hogy még Porczogh
bárónak is megáll az esze.)

Arthur gróf megint nagy úr, de már nem pazarol. Két ezer forint édes
anyjától, négy ezer forint ama rejtélyes forrásból elég volt neki, hogy
bizonytalan határideig folytathassa megszokott életmódját. Azonban alig
elmult és el nem feledett szorultsága megtanította őt gazdálkodni.
Költött, de nem szórá pénzét, mint azelőtt.

Bendeffy Károlyné nem hitt a tündéri mesékben, de a szeme elé tett
váltók, fiának gömbölyű pénztárczája hangos ékesszólással beszéltek.
Ezen napon édes anyjánál ebédelt és elbeszélte neki, hogy Porczogh báró
előnyös kölcsönt szerzett számára, hogy nagy kamatról szó sincs, sőt még
a tőke visszafizetésének határideje sincs kikötve.

– Ezt csak olyan hitelező tette, – vélekedék a grófné, – a ki bizonyosan
tudja, hogy esküvőd Esztikével, annak idejében, el nem maradhat.

– Én sem gondolhatok egyebet.

Ebéd után felment a második emeletbe. Oda hozatta fekete kávéját,
szivarra gyújtott s várta Porczogh báró látogatását.

A báró pedig mindig pontos volt, s a szokott órában bekopogtatott.

– Arthur, – mondá, miután kényelmesen elhelyezkedett. – A józan ész
tanácsolja, hogy akkor tegyünk valamit, a midőn lelkünk nyugodt, midőn
hitelezőnk nem háborgat, s egy kis pénz birtokában szabadon
rendelkezhetünk időnkkel. Gondold meg, minő állapotban voltál nehány
nappal ezelőtt, a mikor Párisba készültél menekülni?

– Párisba? Oh azt csak egyik állomásnak tekintettem, mert meg sem állok
Amerikáig. Beállok ott munkásnak, hordom targonczával a földet a frissen
hányt vasuti töltésre.

– Jeles elhatározás, melyet előtted mások is megkisérlettek. De midőn a
földet a harmadik targonczával borították a töltésre, tele volt
hólyaggal a tenyerük. Akkor aztán azt gondolták, ha nem lehet valaki
gróf Európában, legokosabban teszi, ha a Missisippi habjai között keresi
fel a dolgok végét.

– Nagyon valószinű, hogy épen így járok.

– Miután pedig okos ember ezen eshetőséget legutoljára hagyja,
tanácskozzunk kissé állapotodról. A legelső kérdés, minő melegséggel
fogadja menyasszonyod udvarlásodat?

– Még mindig az elismert, a kétségbe nem vont vőlegény vagyok előtte és
érdeklődéssel hallja, ha jövendőbeli háztartásunkról beszélek. Néha
megjegyzem, mennyit mulasztunk el az esküvő elhalasztása által, mert
épen a téli időben van együtt a társaság és ez volna a legkedvezőbb
alkalom őt mindenütt bemutatni, úgy hogyha nyárra falura megyünk, akkor
már ismeretséget kötött az egész magyar arisztokracziával.

– És tetszik neki e fényes kilátás?

– Mondhatom, ebben fekszik legfőbb erőm; e nélkül tán értékem se volna
előtte.

– Túlságos szerénység, barátom. De mért nem beszélsz vele arról, a mit
minden leány legörömestebb hall, a szerelemről?

– E tekintetben régen készülök elhatározó rohamra, s mint e téren
gyakorlott mester, sikert is reménylek.

– Egyelőre azonban grófi czímeddel és benső összeköttetéseiddel az első
családokkal akarsz szívébe lopózni. Tehát verd a vasat szorgalmatosan,
míg tüzes. Megbecsülhetlen érték ez oly család előtt, mely hiú és
dicsvágyó s minden áron otthon akar lenni főuraink teremeiben. Attól
félek azonban, hogy Dorozsmayné asszonyom ő nagyságát e ragyogó csábok
nem fölöttébb ingerlik. Környezete, a vén pap, meg a szélbali képviselő,
bizonyára csak rosszat beszélnek előtte társaságunkról. Hallom, hogy az
erdélyi vad báró megint ott ténfereg, mint a macska a forró kása körül.

– Csak nem hiszed, hogy Esztike szerelmes lehetne belé?

– Erre nem felelhetek, csak azt látom, hogy menyasszonyod bizonyos idő
óta szellemileg is nagyon fejlődik. Ma már a társaság közt mindennek
okát kérdi s az átalános szójárásokkal meg nem elégszik. Képzeld, már
gúnyosan is tud mosolyogni! s néha legközönyösebb válaszaiban is fullánk
mutatkozik.

– Ez csak a rendes átmenet, a midőn a gyermekből (nálunk «Backfisch»-nek
nevezik) egyszerre nagy leány lesz. Egy pár hónap alatt többet tanul,
mint a mennyit gouvernante-ja éveken át fejébe vert.

– Én pedig nem kétkedem, hogy az erdélyi rongybáró tanítja a lázadásra.
A napokban 20 teljes perczig nevetköztek a buffetben s azt hiszem, te,
mint deklarált vőlegény, tiltakozhatnál e helyén kívüli bizalmaskodás
ellen.

– Mit nyerhetnék vele? Az özvegy, a ki különben sem pártfogóm, azt
felelné: négy-öt szoba áll látogatóink kényelmére berendezve. Minden
ajtó tárvanyitva, mindenki ott keres társaságot, a hol találja s a mi
mindenkinek szabadságában áll, azt saját leányának el nem tilthatja.

– Arthur, – mondá itt a báró igen boszús hangon. – Ez a hely, ez a
megszokott szoba okozza, hogy hasznavehető eszme egyikünk agyába sem
ötlik. Jer, menjünk egyet csavarogni.

Fölkerekedtek tehát, s mint mondani szokás, nyakukba vették a várost.

Épen az Erzsébet-tér lombtalan sétányain haladtak át, a midőn a
boulevard felől pöczkös léptekkel jön szemközt velök Bogárdy Zoltán.

– Ah, – mondá – gróf úr tán épen a nádor-utcza felé sétál? Oh az nagy
öröm lesz ott, mert Esztike húgom két nap óta igen nyugtalan. Az ily kis
bohó, ha nem látja minden nap barátait, mindjárt valami szerencsétlen
esettől fél.

Ezzel ajánlá magát s a szemközti járdán folytatta útját. Valóban nem is
tartozott azok közé, kik éltük legnagyobb boldogságának tartják, ha egy
gróffal végig mehetnek az utczán.

– Hogy tetszik? – szólt Arthur gróf. – Megházasodom, s lesz ilyen ember
a városban, a kinek joga van feleségemről így beszélni: az én húgom, ez
a kis bohó!

Ellenben Porczogh báró kétkedőleg rázá fejét és dühös pillantást vetett
a távozó után.

– Sehogy sem tetszik nekem ez a vén cselszövő, mert épen akkor
legveszedelmesebb, mikor bizalmas, jó akaratot mutat, engedi, hogy az
ellenség reméljen, mely ilyenkor megásta már lőporos aknáját, s készen
van a lobbantásra.

Mentek tovább.

Épen a térnek északi oldalára értek, a hol a csinos, kényelmes, de
módfölött romlékony faburkolat kezdődik, a midőn egy kövér, jól táplált,
piros-pozsgás, de kurta lőcslábú emberkét hoz a sors elibök. Arthur gróf
jól ismerte. Urodalmának főigazgatója volt.

– Ah, Posztóczky, ön Pesten?

– Itt vagyok, méltóságos úr. Rögtön kellett ide jönnöm, bizonyos ügy
miatt, melyről egyátalában nem találhatom el, mit gondoljak?

– Magától értetik, hogy megint valami gonosz újság.

– Holnap akartam alázatos tiszteletemet tenni, ha elébb mindennek utána
jártam, mert a dolog eddig rejtély és érthetetlen.

– Nagyon kiváncsivá tesz. Engem illet, vagy a birtokot?

– Méltóságod bölcsen tudja, hogy legrégibb és legerősebb hitelezőnk
Kaula és társa, frankfurti bankárház.

– Oh tökéletesen ismerem az ügyet. 600,000 forint kölcsön, hat
százalékos kamat, semmi törlesztési föltétel, de hat hónapi határidő a
felmondásra.

– Így van. Néhány nappal ezelőtt azonban a frankfurti czégtől levelet
kapok, melyben értesítenek, hogy Kaula et comp. ezen követelést bizonyos
Spuller Jeannette úrhölgynek eladta, s ennek következtében, ha kamatot
fizetek, keressem fel az új hitelezőt, a ki lakik Pesten a
bástya-utczában 17. szám alatt, földszint 4.-ik ajtó.

– Hallottál ilyet, báró? – kérdé Arthur gróf barátjától. – Pesten a
bástya-utcza egyik rongyfészkének földszinti odújában lakik olyan hölgy,
a ki 600,000 forintos kötelezvényeket szokott vásárolni. Parbleu! ha
ilyen helyre veszi magát a pénz, nem csodálom, ha mi a József-téren
mentől kevesebbet látunk belőle.

– Tegnap – folytatá a jószágigazgató – künn voltam a megyén s
megtekintettem a telekkönyvet, mert az egész história előttem mesének
látszott. Azt gondoltam, izetlen tréfa, melylyel tetszik valakinek engem
misztifikálni.

– És mit mondott a telekkönyv?

– Semmit. Elékérem a jól ismert kötetet, felnyitom a tudva levő
lapszámot és szemem homályosodni kezd, mert Kaula és társa változatlanul
helyén áll és semmi új nincs beírva. Alkalmasint fölösleges utat tevék,
mert ha Spuller Jeannette meg is vette a követelést, volt esze, hogy a
telekkönyvet meg ne változtassa. Nagyon pompás állapot az, ott a legelső
helyen állani, ha az eredeti kötelezvény cessióval ellátva zsebében van.
Nem vagyok oly jártas a törvényben, hogy megitélhetném, lehet-e az
eredeti betáblázást úgy kitörölni, hogy az új hitelező az előbbinek
helyét megtarthassa.

Miután pedig a törvény-tudománynak ezen szakaszában Arthur gróf és
Porczogh báró sem tudtak felvilágosítást adni, méltóztattak mindketten
bölcsen hallgatni.

– Visszajövet rohantam a távirdai hivatalba és kérdést intéztem
Frankfurtba. Két óra mulva itt volt az igenlő válasz, azon hozzáadással,
hogy a kötelezvény eladása után a czég és az urodalmi pénztár között
minden további levelezés fölöslegessé vált.

– És aztán?

– Zsebembe tettem a már lejárt félévi kamatot, 18,000 forintot s mentem
a bástya-utczába. Ott csak azt mondták, valósággal felvett itt egy
Spuller Jeannette nevű uri nő két udvari szobát, hozatott oda igen
csekély értékű bútort, ott hált egy éjjel, de ismét elutazott, a nélkül,
hogy megmondaná, hova és merre?

A midőn a két jó barát ismét együtt volt, visszafordultak kitűzött
útjokból és újra a sétány kanyargós utai felé közelegtek.

– Báró, van-e ideád, mi az ördög rejlik e bolond komédia alatt? Oda
idézik Posztóczkyt a bástya-utczába; viszi a 18,000 forintot és a
hitelező megszökik előle!

– Ne félj, majd elékerül. Különben én pénz dolgában pessimista vagyok, s
mindig a legrosszabb esélyre gondolok. Azt gyanítom, hogy ez a Spuller
Jeanette csak azért vette meg Kaula és társa követelését, hogy jó olcsó
áron megvásárolhassa összes birtokaidat.

– Azt hiszed?

– Meglásd, igen rövid idő mulva felmondja neked a 600,000 forintos
kölcsönt. Hat hónap mulva, úgy mint ma, nem fizethetsz s következik a
kikötött sommás pör, elmarasztalás és árverés. A többit tudod. A legelső
helyen álló hitelező kényelmesen liczitál, az utolsók pedig rettegnek,
vagy engednek és elvesztik követelésüket, vagy olyan árat kénytelenek
igérni, a mi erejöket felülmúlja. Kaula és társa meg volt elégedve a
biztosított tőkével és hat százalékos kamattal, de Spuller Jeannette, ez
a nagyszabású finánczrabló, végső romlásodra törekszik.

– Bocsáss meg barátom, én meg, ezúttal legalább és kivételkép optimista
vagyok. Ez a Spuller Jeannette álnév, vagy ha törvényszéki ügyről van
szó, elérántott egyéniség, a mit a német Strohmannak nevez. Mert a
600,000 forintos dámák nem a bástya-utcza udvari szobáiban teremnek. Én
mást gyanítok. Ily roppant pénzű halandó, a ki e mellett még rám is
gondol, csak egy van a világon s ez Dorozsmayné.

– Dorozsmayné?

– Vedd csak fontolóra. A nádor-utczában mindig tudták, hogy birtokaimnak
csak czímét viselem, a jövedelem pedig a hitelezőké. Dorozsmayné tehát
kiválasztotta a betáblázott kölcsönök közül az elsőt, megvásárolta, csak
azért, hogy esküvőm után e kötelezvényt mint nőm hozományát kezembe
adja! Tudod-e, hogy ez annyit ér, mint évenként 36,000 forint biztos
jövedelem! Tegyük mellé a 20,000 forintot, a mi a házassági szerződés
értelmében Esztike évi jövedelme s kész számomra az 56,000 forint! A
többi azután következik s a Bendeffyek ősi birtoka tisztán fog szállni
az utódokra. Lásd, ennyit ér a mai demokrata világban, ha a gazdag
köznemes leánya fényes nevű grófnévá lehet!

Porczogh báró vállat vont, keserűen mosolygott, de nem vitatkozott.

– Jer, sétáljunk el a bástya-utczára, kérdezősködjünk Spuller Jeannette
asszonyom után, talán a személyes leírásból kitalálhatjuk, minő fajtája
az emberiségnek?

Erre felugrottak a legelsőbben talált bérkocsiba és elhajtattak a tudva
levő ház kapuja elé.

A házbirtokos csak azt ismétlé, a mit Posztóczkynak mondott. Annyit tett
hozzá, hogy Spuller Jeannette asszony az érsekújvári pályaudvar
postajegyével ellátott levelet írt, melyben az egy napig bírt szállást
felmondja, s miután többé ide visszatérni nem szándékozik, az itt
hagyott bútort a házmesterné leányának ajándékozza.

– De a házbért megfizette? – kérdé Porczogh báró.

– Szokás szerint, évnegyedre és előre. Nekünk semmi követelésünk ellene.
Sajnáljuk hogy elment, mert igen csendes, jó lakónak igérkezett. Ismerik
önök?

– Azaz: – szólt közbe ismét a báró – ismerünk egy ily nevű hölgyet; de
nem vagyunk bizonyosak benne, vajjon az igazira találtunk-e benne?

– A ki itt volt a 4. számú lakásban, lehet jól túl 40 éven, magas,
száraz, nem szép, kezd őszbevegyülni. Öltözéke finom kelméből készült s
feltünő tiszta volt rajta minden.

– Magyar?

– Velünk mindig németül beszélt!

– Olyan külföldies németül?

– Úgy beszélt, mint más.

– Nagyon gazdagnak látszott?

– Legalább is igen jómódú lehet. Nem gondolt valaminek árával; egész
napon bérkocsi állott rendelkezésére; jött, ment, de itt senki sem
látogatta meg. Még az ebédjét is ide hozatta.

Többet nem tudhattak meg. Megköszönték tehát a házbirtokosnak szíves
felvilágosításait és visszaültek kocsijokba.

– Mit mondasz hozzá?

– Csak azt – felelé Arthur gróf – ez a dolog sokáig bizonytalanságban
nem maradhat. Ha idegen, ha üzleti szempontból vásárlotta a követelést,
akkor a lejárt kamatot, a 18,000 forintot, nem hagyja itt heverni.

– Nekem pedig az érsekújvári levél nem tetszik, a pályaudvar
postajegyével. Ezt útközben vetette a postaszekrénybe, a midőn ment
kifelé nagy Németországba.

– Engem pedig ezen körülmény erősít meg véleményemben.

– Mit keresne akkor Dorozsmayné megbizottja Érsekújvárott?

– Azért küldték oda, hogy szembekötősdit játszanak velem. Ha Spuller
Jeannette külföldi nő volna, szóval is felmondhatja a kifizetett
szállást. Könnyű feltenni, hogy a levelet már Pesten megírta, és csak
Érsekujvárott tette póstára. Minden arra mutat, hogy e nő készakarva fel
nem találhatóvá teszi magát, hogy a Kaula-féle félévi kamat az én
zsebemben maradjon.

– Ha rövid időn senki sem kéri; a kölcsön felmondása pedig nem
következik, akkor… tán igazad is lehet.

– Ah, tehát végre fordul sorsom. Született a világra egy hitelező, a
kinek a félévi 18,000 forint kamat nem kell! Pedig a követelés
eladásakor a Kaula czég jól tudta, hogy lejárt a kamatfizetés ideje s
ezen összeget a vételárba be is számította. Hány napig várjak, míg
földesúri ukázt küldhetek Posztóczkynak, hogy ezután egyenesen nekem
fizesse a Kaula vagy madame Jeannette de Spullert illető 18,000
forintot?

– Egy, vagy két hét mindenesetre elég idő a rejtély felderítésére.
Szándékod bölcs és igazságos, mert legrosszabb esetben kezedben marad –
a veszett fejszének nyele. Ha aztán később követelnék a lejárt kamatot,
vagy felmondanák a kölcsönt, tudni fogod, hogy Spuller Jeannette hadat
izent. Ellenkező esetben bevonom vitorlámat, elismerem hibámat és
dicsőíteni fogom Dorozsmayné ő nagyságát, a ki e fukar és számító
korszakban ily nagyszerű meglepetést készített számodra.

– Még nem mondtál el mindent. Mert ha Dorozsmayné keze játszik velem, ez
egyszersmind jelenti, hogy Esztikém megmásíthatlanul enyém és sokkal
elébb nőm lesz, mint augusztus havának utolsó hete betelik.

Porczogh báró meghajlott, kénytelen volt igazat adni barátjának, de
érzette magában, hogy a szörnyű csodálkozásban _megállott az esze!_

Boldog éjt kivántak egymásnak és úgy töltötték az est hátralevő részét,
mint az ily született nagy urak máskor is szokták.

[Illustration: Porczogh báró meghajlott.]


III.

(A professzor leczkéjéből a tanítvány megint plágiumot csinál, s ezzel
elismert vőlegényét szörnyűkép elkedvetleníti.)

Teltek a napok, Arthur gróf leírhatlan örömére s a hányszor későn éjfél
után ágyába vetődék, hálásan üdvözlé sorsát, hogy Spuller Jeannette
asszonyról semmi ujság. Még nem volt bizonyos a legjobbról, de a
legrosszabb esély félelme mindinkább veszített erejéből.

Két hét elteltével egészen neki bátorodék s megküldé legfelsőbb
földesúri parancsát a tiszttartónak, hogy a gazdátlanul heverő 18,000
forintot haladék nélkül egyenesen neki küldje. Posztóczky uram erre
minden felelősség alól felmentve készséggel engedelmeskedett, de
gondolta magában: bizonyára végső vesztét érzi grófja, a ki eddig
önkéntesen megrendelt sequestrumát megtörve, most már hanyatthomlok
rohan veszedelmébe s nem búsul a végső elpusztulás miatt.

Arthur grófnak most már kétsége sem volt, hogy Dorozsmayné személyében
keresse a szabadító angyalt. Hogy tény volt a 600,000 forint adósság
elenyészése, a kezébe vett kamat bizonyította. Spuller Jeannette
mythoszi alak, semmi életjelt sem ad, s valószinűleg visszatért állandó
lakásába, az újuló holdba.

Boldog tehát a jelen, a jövőben pedig a legbájosabb remények
kecsegteték. Régóta nem állott ennyi pénz szabad rendelkezésére s e
gondolat annyira fellelkesíté, hogy tudtán és szándékán kívül
gazdálkodni kezdett. Ebédre édes anyjához járt, este pedig a kaszinóban
egy adag fáczán vagy fogoly, mellé a megszokott üveg champagnei,
összesen 10 forint kiadás, oly semmiség, melyet feldomborodott tárczája
meg sem érzett.

Lóra, kocsira semmi kiadása; a kártya elveszíté előtte ingerét. Ha
unalmában szinházba tévedett, egy páholy helyett tíz állott
rendelkezésére s mindenütt szívesen fogadták. Nem győzött eléggé
bámulni, mily csekély költséggel élhet meg az ember Pesten, ha pénzét
nem szórja ki az ablakon.

Hogy miként jutott Arthur gróf a bukás örvényébe? azt jó lesz mentül
kiméletesebben részletezni. Ő is, mint sok más, kimeríthetlen forrásnak
képzelé vagyonát, de midőn meg lőn ingatva, rohamosan sülyedt a
veszedelembe. Bécs hiúságai, Anglia drága lóversenyei, különösen pedig
Páris vakító csábjai legtöbbet beszélhetnének.

Most ismét minden jobbra fordulni látszott. Egészsége virulóbb, mint
valaha; a kiélt férfinak halványsága, a szem aljának vádaskodó kékje
mint varázsszóra elszállott. Mentve a napi gondoktól, nem háborgatva az
uzsorások üldözéseitől újra hízni és ifjodni kezdett. Visszanyerte
önbizalmát saját külseje tekintetében is és vidám lélekkel töltött
minden nap egy pár órát szépséges menyasszonyának társaságában.

Csak Dorozsmayné maradt előtte rejtély. Tudta ugyan, hogy minden asszony
otthon jó vagy rossz szinésznő s ha titkolni akar valamit, még
kétértelmű czélzást sem bocsát ki ajkán. Mert a ki példálózgatni kezd,
az már nem bírja tovább titkának terhét s alig várja, hogy az
érdeklettek mindent fölfedezhessenek.

De semmi sem árulta el benne, hogy bizonyos dologban, mely Arthur grófot
annyira érdeklé, többet tudna, mint más. A grófot változatlan
udvariassággal fogadta, de szavaiban még mindig nem tűnt fel azon
melegség, előzékenység, melyet méltán megvárhatott volna azon férfi,
kinek kezére egyetlen leányának sorsát és boldogságát bizza.

Egy este Arthur gróf derült arczczal, majdnem elbizakodva élvezett
szerencséjében, látogatást tőn a Dorozsmayné páholyában.

Az özvegy mellett a kanonok bácsi foglalt helyet, s vitatkozott a ház
asszonyával a mai napság divatos franczia házasságtörő drámák erkölcsi
értéke fölött. Az egyház embere kárhoztatá e szörnyűkép leplezetlen
rajzokat, de mindig végig nézé, a mit elébe tálaltak. Az özvegy csak azt
felelte, jó az ilyet is látni, hadd vegyenek példát rajta az emberek.

Arthur gróf kényelmesen telepedett le Esztike kisasszony közvetlen
közelében, s kezdé magát azon gondolathoz szoktatni, hogy ő már itthon
van a kellemes szomszédságban.

Épen e napon határozta el, hogy beszélni fog menyasszonyával oly
tárgyról, mely eddig köztük, legalább tüzetesen érintve, elé nem
fordult, tudniillik a szerelemről.

Jövendőbeli háztartásukról, a vadász-kastély kies fekvéséről, a pompás
toilettekben teendő látogatásokról, Európa fővárosainak
megszemléléséről, a fürdői idényekről számtalanszor cserélék ki
gondolataikat, de hogy szeretik-e egymást? ezt tán föltették, de nem
kérdezősködtek felőle.

A vőlegény megelégedett, ha kifejezé határtalan hódolatát a tökéletes
szépség előtt, értésül adván, hogy a természet ily remekét teljes
lehetlen egyszersmind nem szeretni.

Most azonban kedvező alkalom kínálkozott egy lépéssel elébb hatolni. A
szinpadon egész felvonás alatt két egymásért égő szívnek csendes és
háborítlan boldogsága gyönyörködteté a nézők szemét s a csábító példa
annyira elragadá a grófot, hogy a mennyire a szigorú illem s a hely
nyilvánossága nem tiltá, odahajolt menyasszonyához és félig sugdosva
mondá:

– Imádott Esztikém, megengedi, hogy egy kérdést tegyek? Láttam, mily
éldelegve feledé szemét az előttünk lefolyt idylli jelenetre. Oh mondja,
gondolt-e ezalatt arra is, hogy él önnek közelében egy férfi, a ki
mindent, a mit a színmű költője a legélénkebb színekkel elénk rajzolt, a
valóságban is érzi? Elhatározta már, hogy ha egykor teljesen
meggyőződött szerelmem mélységéről, azt viszonozni fogja? Ön már régen
tudja, hogy végtelenűl szeretem, de hogy szeret-e engem egy kicsit az én
tündöklő királyném is, azt még élő szóval soha nem hallottam.

Esztike a meglepetés első perczében ijedve nézett a grófra. Nem mintha e
kérdésre el nem lett volna készülve, de ösztöne súgta, hogy feleletében
óvatosnak kell lennie és semmit könnyelműleg ki nem bocsátania ajkán, a
mi az utat a visszatérésre örökre elzárhatná.

Mert az anyjának így szólni: ime leányom, önnek adom: ez semmi; mert az
utolsó perczben is visszavonható. A leányka beleegyezése, hogy valakihez
férjhez megy, szintén nem több mint hivatalos nyilatkozat, mely esetleg
változást is szenvedhet.

De ezen mindent magában foglaló szó: szeretem önt! _a női becsület
váltóját képezi_, melyet minden körülmények között megtartani akarnak.
Még a kaczér, sőt a szerelemből vásárt űző nő sem vonja vissza szerelmi
igéretét, ha egyszer tiszta szívéből beszélt. Inkább ürügyet keres s
addig fondorkodik, míg rá foghatja a férfira, hogy ez bontá fel köztük a
szövetséget.

De mi jut eszébe a kis lánynak?

Az igazat megvallva, Esztike kisasszony soha sem tudott teljesen komoly
lenni grófi vőlegénye iránt. A mosoly, udvariasság és a szórt bókok
elfogadása mind járta, de a szerelem nagy kérdése még mindig
megoldatlanúl állott közöttük.

Ezért korábban is minden erre vonatkozó czélzást tréfára vett. Most
pedig hirtelen megemlékezett, hogy tegnap este megint elcsevegett nehány
perczet professzorával, vagy mint kedélyesen nevezték, «leczkeórát» vett
tőle.

– Ah, – gondolá a leány, – hát ha megint plagiumot követnék el
buffetbeli filosofusom ellen? Mért ne venném tanulmányaimnak gyakorlati
hasznát is?

A kis leány tehát, észrevevén, hogy grófi udvarlója Romeót akar
játszani, elhatározá, hogy ezen szerelmi interpellatiót, asszonyi
politikával, vígjátékba való jelenettel üti el s kétértelműleg
mosolyogva viszont kérdé:

– Ön szeret engem?

– Én? – felelé Arthur gróf e kétkedő hangon elcsodálkozva. – Én? a ki
kezére vágyom, a ki saját nevemet, rangomat megosztani szándékozom, a ki
egész életemet önnek boldogítására szentelem? Én ne szeretném önt? A
mióta társadalom van, a szerelemnek legfőbb bizonyítéka volt, ha a férfi
lemond szabadságáról s nőt választ egész életére.

– És honnan tudja, hogy engem szeret?

– Honnan tudom? Onnan, hogy ön szép, a legszebb, kit életemben széles e
világon láttam, kit álmom vagy képzeletem elém rajzolt. Ön az én örömöm
és büszkeségem és előre számítok azon kéjre, hogy minden férfi irigyelni
fogja szerencsémet. Mily gyönyör lesz megjelenni az előkelők
társaságában s azt mondani: lássátok, ez a fényes nap, mely körül a
hódolók serge tömjénez, sajátom és egyedűli boldogságom!

Szépen kezdte, de végül mindent elrontott azzal, hogy a nő hiúságának
akart hizelegni.

– Gróf úr, én más szerelemről beszéltem. Azt akartam kérdeni, ha szeret
engem, elég volnék-e magam egyedűl megszerezni élte boldogságát? Kész
volna érettem mindenről lemondani, a mit e világ ad? Eljőne velem egy
laktalan déli szigetre, a hol ketten éljünk és kezünk munkájával
keressük meg élelmünket? Megveti értem a gazdagok kényelmeit, a
kiváltságos osztály előnyeit? Érzi-e, hogy ön ezentúl minden más nőt úgy
fog tekinteni, mintha hideg márványból volnának kifaragva?

E szavak hallatára Arthur gróf csakugyan elismerni kényszerült, hogy
nincs készen feleletre. Igaz ugyan, hogy ő méltósága, ha a szépek előtt
udvarolt, nem sokat adott az őszinteségre, de viharos multjának daczára,
még mindig maradt benne annyi jellem, hogy arczátlanúl hazudni nem
tudott.

– Úgy látom, – mondá – hogy bájos Esztikém ábrándozni kezd. De én nem
értem, mért kellene nekem oly kérdésre felelnem, mely napirenden nincs
és remélem, sohasem lesz. Mért vándoroljunk ki mi puszta szigetekre, ha
itthon polgárosodott országnak oly gyermekei vagyunk, a kik a milliók
között is a legelső helyet foglaljuk el. Szabad választásból, de még
szerelme bebizonyításából sem keresi az ember keze munkájával kenyerét,
ha az élet kényelmeit és örömeit egész a túlzott mérvig bírhatja. Az én
meggyőződésem az, hogy szerencsés helyzetünk csak növelheti
boldogságunkat.

– De tegyük fel, hogy szeszélyes és a bohóságig regényes leányka volnék,
s minden áron követelném, hogy a ki engem szeret, vessen meg mindent, a
mit kívülem a világ ad? Tegyük fel, azt mondanám önnek: hagyjuk itt
szülőinket, rokonainkat, barátainkat: ön pedig váljon meg czímétől,
rangjától és vigyen engem az oczeán sivatagjai közé. És hogy a ki engem
így nem szeret, ne szeressen sehogy.

Arthur gróf nevetve felelé:

– Engedje meg, Esztike kisasszony, hogy ezen kérdésére akkor, azon nap
adjak választ, a midőn ön azt mondja: készen vagyok, ruháim
becsomagolva, induljunk s meg se álljunk, míg Pomare királynő
birodalmának szomszédságába nem érkeztünk.

– És ha ezt mindjárt az esküvő után mondanám?

– Imádott ábrándozóm, semmi sem volna könnyebb, mint most azt felelni
erre: jól van, elfogadom.

– És még sem mondja, mert azt gondolja magában, hogy az esküvő után majd
másként beszélhet velem. Kinyitja a törvénykönyvet s felolvassa ezen
czikket: a nő férjét követni tartozik. Tehát elvinne engem a laktalan
déli sziget helyett a mamájának vadászkastélyába, oda a bihari hegyek
közé.

– Ha tetszik Esztikémnek velem tréfálni, akkor hát lépjünk e térre. Jól
van, mihelyt megesketett a pap, csak annyi pénzt teszünk a zsebünkbe,
hogy új hazánkba elszállítsanak. Mert gyalog menni a tengerpartig kissé
fáradságos, a hajón pedig nem viszik ingyen az embert. De félek, hogy e
regényes terv ellen a mi két mamánknak is lehetne némely észrevétele. A
mi engem illet, nem tagadom, hogy szívesebben olvasom Robinson
történetét, mint magam átélni óhajtom. Nem szeretem a forró égövi
meleget, én, a ki a budapesti nyarat sem tűrhetem, hanem futok az erdők
és hegyek árnyékába. Hát a moszkitókról megfeledkezik? A levegőnek
tizedrésze mind ezen átkozottan csípős szúnyogfajból áll. Szép a
pálmafák sátora alatt sétálni, és vadon termő ananászt vacsorálni, de
minden bokor mellől vérengző tigris rohanhat ránk és felfalhat bennünket
szerelmünkkel együtt. Mit szól a mérges kígyókra? Az ember pihen a
gyepen, kinyujtja kezét egy szép virág felé s a leskődő csörgő-kígyó
megharapja. Elkékűl, elfeketűl az én szépem s aztán vége az álmodott
regénynek.

– Nincs vége.

– Hogyan? mi volna hátra? Legfölebb, hogy megsiratnám szerelmemet,
szívemben örök gyászt viselnék s nézném, merről mutatkozik vitorla, hogy
hazatérjek Európába.

– Egyebet nem tenne? Gróf úr, a kit én szeretnék, és megharapná a mérges
kígyó, megragadnám sebzett kezét, kiszívnám a mérget s vagy
meggyógyulna, vagy együtt halnék meg vele.

– Oh, meggyógyulnék bizonyosan, – nevetett ő méltósága. – Ily édes ajkak
szívását érezve, a halálból is feltámadnék. De erre aztán még is
okulhatnánk a példán s ketten nézegetnénk a tenger felé, merről leng
felénk a vitorla, vagy a mi jobb, merről tornyosodik az ég felé a
gőzhajó füstfellege. Szerencsére a Robinsonokat ingyen szokták
szállítani.

– Egyátalában hallani sem akarok hajóról. Ha férjem a vitorlát lesné,
elfutnék tőle az erdőbe, magam keresném fel a tigris oduját vagy a kígyó
fészkét.

– És ha épen akkor nem találna rájok? Ezen urakkal a rendez-vous sohasem
bizonyos.

– Akkor ott volna a tenger; beleugranám a legmagasabb kőszikláról.

– Ez már más. Ez ellen csak egy mentség lehet. Szívemből kívánom, hogy
épen akkor kóboroljon ott Jónás próféta czethala, nyelje el Esztikémet,
s adja vissza nekem a southamptoni vagy liverpooli kikötőben, hogy hű
férje haza vezethesse. Úgy látszik, szeretett menyasszonykám e napokban
egy szép tengeri regényt olvasott.

– Még eddig egy regényt sem olvastam.

– Akkor saját fejecskéjében termett a költői gondolat, épen mint a patak
partján a vadrózsa, melyet senki sem ültetett.

– Szóval: gróf úr, ön határozottan nem akar a déli szigetekre jönni?

– Dehogy nem! Megyek. Szavamra mondom, megyek: mihelyt be lesz
bizonyítva, hogy délsziget, tigris és mérges kígyó nélkül nem lehet
igazán szeretni!

– Azt gondolja, gróf úr, nem tudom én, hogy szoktak a nagy urak örökre,
híven szeretni? Elveszik a leányt s ha szép, büszkén mutogatják a
világnak, épen mint a paripát, mely az első díjat megnyerte. Aztán egy
ideig tetszik nekik, hogy a férfiak irigylik szerencséjét, mindennap más
színű selyemruhába öltöztetik a rabnőt, később visszamegy a férj a
világba, a nő pedig otthon unatkozik.

– Esztikém! végtelen örömömre szolgál, hogy e szomorú rajzban nem
ismerhetek magamra.

E pillanatban a negyedik felvonásra adtak jelt. A kanonok bácsi részint
csendes hangon, részint kenetteljes integetéssel tudtul adá az
özvegynek, hogy a mi a színműben következik, az nem is leánykának való.
Ő maga ugyan végig ott maradt, de a család elhagyta a szinházat.

Arthur gróf úgy mutatta, mintha igen jól mulatott volna menyasszonyának
elmefuttatásán, s derült arczczal kíséré a hölgyeket kocsijokig.

Azután sietett a kaszinóba s ott mindent, a mit hallott, barátjának,
Porczogh bárónak elbeszélt.

– Ha nem olvasott regényt, akkor ezen fantasztikus hiábavalóságoknak
csak egy forrása lehet. Az erdélyi vad báró mulattatja effélékkel.

– Becsületemre, valóságos bécsi «Posse»-t játszott velem. Felséges
vőlegényi figurát játszhattam, a kinek egy pensionaire leczkét ad a
szerelem elméletéből!

– Közös sorsa mindnyájunknak, a kik szép és gazdag lányt akarunk haza
vinni. A mi pedig a bárócskát illeti: censeo Carthaginem delendam esse.
Magyarúl: pusztítsd el a bárót, ha lehet tisztességes módon.

– Csak nem hiszed, hogy titkos értekezleteket tartanak egymás között?

– Titkon nem. De még is úgy, hogy mások ne hallják. Ha nagy társaság van
jelen s külön coteriák alakulnak, Gencsy Pál báró mindig a házi
kisasszony közelébe telepedik, s beszélhetnek, a mi nekik tetszik.
Különben néha a buffetben is találkoznak, ott külön conventiculumot
tartanak, sőt forma szerint kettecskén vacsorálnak.

– Ezer ördög, hiszen ezt tulajdonkép tűrni sem tartoznám.

– Bizonyára nem. Nálunk, a mi embereink között semmi esetre sem.
Dorozsmayné azonban, mint magad mondád, erősen ragaszkodik ahhoz, hogy
háza a középnemesség osztályához tartozik. A ki az ő «bevett szokásai»
ellen tiltakozni bátorkodik, azt mondja neki: élünk szabadságunkkal s a
kinek ez nem tetszik, kereshet másutt mulatságot.

– Meglásd, nem ők, de én mondok le rólok először.

– Teheted. De mit mond erre a 36,000 forint jövedelem, feltéve, hogy
Dorozsmayné szívességéből jutottál hozzá?

– Igazad van. Ezzel rövid pórázon tartanak. Mert nincs is a pénznél
gyalázatosabb hatalom. Nekik semmibe sem kerül, én pedig rabszolga
vagyok. A 600,000 forint első helyen van birtokomra betáblázva, tehát
olyan biztos, mintha az angol bankban volna letéve; engem pedig oda
rángatnak vele, hova szeszélyük hordja. Meglásd, augusztus végén újra
elhalasztják esküvőmet.

– Még annál rosszabb is történhetik, mert az ilyen alsóbb osztályoknál
hiányzik az érzék a gyöngédségre. Hátha épen esküvőd reggelén azt irják
vagy izenik, hogy Esztike kisasszony hirtelen mást gondolt, nem
szándékozik oltár elé lépni s megkérnek, hogy félreértések elkerülése
végett jól tennéd, ha a nádor-utczai házat innen túl ritkábban
szerencséltetnéd jelenléteddel.

– Elébb megtörténhetik, mint nem. Másnapra pedig rám küldik Spuller
Jeannette-t, megkérik a félévi kamatot és felmondják a kölcsöntőkét.
Porczogh! a Missisippi messze van, de ezen szolgálatot a Duna is
megtehetné, ha díszesebb nem volna egy golyó az agyamba!


IV.

(Szól egy öreg nagy urról, a ki nejének szép igéreteket tesz; de kérdés,
megtartja-e végrendeletében?)

Bécsben vagyunk, a Burghammer palota legbensőbb szobáiban.

Este volt, két teljes órával az ebéd után, a midőn egyszerre minden
fenekestől felfordult. Három kocsis fogta be a lovakat s vágtatott a
városban a leghíresebb doktorok után. Herczegi házhoz csak rendjeles,
udvari tanácsosi ranggal felruházott egyetemi tanár járhat s a késő
órában nagy feladat volt őket feltalálni.

Ő herczegsége e napon különös jó étvágygyal ebédelt, a fekete kávé után
bement a herczegnő szobáiba, hogy újra elmondja, mily boldog napjai
vannak élte alkonyán, a mint egyszerre épen a leglelkesültebb
pillanatban szédülni kezd, kezével halántékait összeszorítja s kimondja
e rettenetes szót: vér tódul az agyam felé!

E szörnyű csapásra fordult fel a palota fenekestől. A legelső segítség,
kit hatalmas Bécs városa küldhetett, a Schotten-Ring egyik
mellékutczájában üzlettel biró borbély, a ki behozatván a beteg
szobájába, semmit sem akart saját felelősségére kezdeni. De miután a
herczeg karját tartá és világos szóval parancsolta, hogy haladék nélkül
eret vágjon, előkeresé műszereit.

A bőven kiömlő vér csodálatos könnyebbséget szerzett a szenvedőnek, úgy
hogy fél óra mulva, a midőn egyik nagy doktor a másik után fuladozó
lélegzettel megérkezett, mindnyájan úgy találták, hogy itt ugyan többé
sürgetős teendőjük nincs, hanem írtak valami keserű haszontalanságot a
patikából; az érvágást pedig, miután ezt a herczeg maga parancsolta,
mint «bevégzett tényt» a tudomány tekintélyével egyhangúlag befödözék. A
borbély a szolgálatért kapott egy piszkos 10 forintost, a nagy doktorok
egyenként 100 aranyat. Mert azon bevett szokás uralkodott a palotában,
hogy rendes orvost csak a cselédek számára tartottak, az uraság pedig
esetről-esetre hivatta azon orvos urakat, kiknek beavatkozása nélkül
ranggal bíró embernek meghalni illetlen volna.

Louise herczegnő elvitázhatlanúl nemes lelkű nő vala. Igaz, hogy nem a
szív, hanem a higgadt józan ész tanácsa vezette őt Burghammer úr száraz
karjai közé, de aztán, hogy egyszer ott volt, híven tölté be esküvőjével
elvállalt kötelezettségét. Legalább senki sem volt, a ki látta volna őt
az ellen véteni.

A herczeg mindig azt mondta otthon és a bizalmas körökben, hogy
mondhatlanúl boldog. Hogy ezt bebizonyítsa, elárasztotta nejét, mint már
hallottuk, drága ékszerekkel, és gyönyörködni látszott kettős
hivatásában, hogy atyja és férje lehetett a szép asszonynak.

A herczeg a roham legyőzése után oly könnyebbült volt, hogy ágyba sem
akart menni. Saját hálószobájába neje karján vándorolt, s itt egyik
pamlagon vetettek számára pihenőt, s lefekvén egy darabig gyönyörködve
legelteté szemét a herczegnő bájain. A házaspár vigasztalta egymást. A
nő erősítette, hogy minden jobban lesz a tavasz langyos fuvalmainál, a
herczeg, hogy szépen gondolkodott imádott Louise-ja jövőjéről legutóbbi
végrendeletében.

Ő nagyméltósága rangjához illő egykedvüséggel fogadta a véletlenül
beköszöntött rohamot. Kissé félrevonult a felső ajka, szemével
gyanakodólag pillantgatott, de ha beszélt, az csupa méz, áldás és
ájtatosság volt. A lélekrázó látvány mindenkit ünnepélyes hangulatban
tartott. De ha közönséges ember a herczeg, olyan mint a többi, azt
suttogják körülötte: ravasz a vén róka, még halálos ágyán is.

– Kedvesem, – szólt a herczeg, miután nején kívül mindenkit dolgára
küldött – ez nagyon is érthető «adóintés» volt a mennybeli
financz-minisztertől. Ezúttal ugyan kaptunk egy kis respirót, de itt az
idő, hogy gondoskodjunk a jövőről, mert meg van írva: nem tudod, melyik
órában kérik a te lelkedet.

– Herczegem…

– Kérem, ne szakítson félbe. Mindig tudtam, mit parancsol kötelességem
és sohasem feledtem, minő áldozat az, ha 21 éves nagyon nagyon szép
leány 68 éves öreghez megy nőül.

– Uram; áldozatról nincs tudomásom, mindig boldog és elégedett voltam.

– El vagyok ragadtatva, hogy így érez; de tudnia kell, hogy közvetlenűl
esküvőnk után, midőn oly bizalommal nyujtá felém kezét, megírtam
végrendeletemet.

– De uram, önt e tárgy felizgatja.

– Egészen ellenkezőleg, inkább megnyugtat. Épen e pillanatban
könnyebbülten vagyok, s telve jó reménységgel. De ebből nem következik,
hogy elfeledjük a jövőt, mely el nem maradhat s kegyetlenség, sőt
hálátlanság volna tőlem, ha az én szép özvegyem –

– Ah e szó, uram…

– Mondám: ha az én szép özvegy herczegném csak a végrendelet hideg
betüiből értesülne legelőször, mint igyekeztem jövőjét biztosítani.

– Semmi kétségem ez iránt s a mit az én herczegem tett, az mind jól van
megtéve.

– Ön tudja, asszonyom, hogy rangomhoz és czímemhez kötött uradalmaim
fölött nem rendelkezhetem. Ez unokaöcsémet, az ezredest illeti, a ki
Prágában lakik és szorgalmatosan csinálja az adósságokat sokáig nem
késhető halálom számlájára. Nem veszem tőle rossz néven, magam sem
cselekedtem különben fiatal koromban, pedig én közvetlenűl atyám után
örököltem. Meg vagyok győződve, hogy ha vállaira vetheti herczegi
palástomat, ő is csak oly tisztességes, rendtartó, sőt fösvény gazdag úr
lesz, mint én vagyok.

– Ah, ön fösvény? ezt ma hallja a világ először. Én mindig az
ellenkezőjét tapasztaltam.

– Beszéljünk unokaöcsémről.

– Unokaöcscse mindig szerette önt.

– Oh nem kétlem; de még jobban szerette czímemet s a hozzá kötött
uradalmakat Morvában és Csehországban. De én végrendeletemről akartam
szólani, tehát hallja. Minden a mi szabad vagyonom, tisztán és kizárólag
az öné. Remélem, hogy ezen hagyományból mint özvegy díszesen
föntarthatja rangját s a gyász elmultával egészen saját ízlése szerint
választhatja második férjét.

– Herczeg, ez iszonyú beszéd. Csak az elvetemedett nő gondolhat a férj
életében második házasságra.

– Megengedem, a nő részéről; de józan okosság és hideg bölcseség a
férjnek előrelátó elméjében. Nem érdemlette meg a sorstól, hogy egy
életben két áldozatot hozzon. Mit esküdött nekem? hogy halálomig hívem
marad. Soha sem panaszkodtam, mint ha igéretét meg nem tartotta volna,
ha pedig behunyom szememet, megszűnik minden kötelezettség. Egyedül a jó
emlék az, a mit igénylek. Azonban üzleti dolgokról beszéltünk, tehát
folytassuk szárazon és hidegen.

– Elég erős ön ily hosszú beszédre?

– Mondtam, semmi bajom. Ezuttal kijátszottam minden veszedelmet s kaptam
a természettől bizonytalan határidőre szóló moratoriumot. Tehát
használjuk fel ügyeink rendezésére. Ezen palotát jövedelmeimnek
megtakarított maradványaiból építettem és elláttam mindennel, a mit a
fővárosi élet követel. Van benne dísz, fény, kényelem, kincs és
gazdagság. Még művészet is illő arányban. E palota s minden a mi benne
van, halálom után öné. Nem szükség ennek pénzbeli értékét is kijelölnöm,
majd kiszámítja a pénzügyi hatóság, ha az átiratási illetéket az érték
arányában kiveti. Ez végrendeletemnek egyik pontja, mely önt illeti.

– És ez magában több, mint igényelhetek.

– A második pontot, codicil alakjában kitöröltem. Kevéssel ezelőtt
kivánta ön tőlem, hogy azon 750,000 forintot, melyet névszerinti
értékben számítva állampapirokban, házassági szerződésünk szerint az ön
számára kikötöttem, adjam át az ön kezébe.

– Igen, herczeg.

– És át is adtam. Ketten saját kezünkkel hordtuk át a csomagokat az én
kabinetemből az ön szobáiba, hogy még a kiváncsi s mindig leskődő
cselédség se vegye észre. Ön ezen papircsomagokat jól elzárta saját
pénzszekrényébe.

– Igen, herczeg, ezen érték nálam van – felelt a herczegnő, nem ok
nélkül használva a papircsomag helyett az átalánosabb «érték»
kifejezést.

– A harmadik pont: azon 5000 hold birtok, melyet Magyarországban
Somogymegyében vásároltam, melynek jövedelmét tűpénz czímen eddig is
élvezte. Végrendeletemben megvan az intézkedés, hogy e birtok az ön
nevére átírattassék.

– Önnek nagylelkűsége határtalan, uram, herczegem.

– Ne dicsérjen, mert körülbelül a végére jutottunk. Ezen kívül nem talál
ön egyéb értéket e palotában mint legfölebb fél milliónyi bank- és
vasuti részvényt. Hogy mennyi lesz a készpénz, az az időtől és
körülményektől függ. Az uradalmak jövedelmeit évnegyedenkint szokták
beküldeni, tehát az összeg az évnegyed elején rendesen tetemesebb, mint
a végén.

– Herczeg, maga az ékszer, mit nekem különböző alkalmakkor ajándékozott,
vagyont képvisel.

– A mit ajándékba adtam, az nem fordul elé végrendeletemben. Tartoztam
vele, hogy herczegném az udvarnál és a társaságokban rangjához illőleg
jelenhessék meg. Most pedig tudtára adom, hogy a családi gyémánt,
műkincs, arany és ezüst asztalkészlet mind csehországi kastélyomban van
lerakva és leltározva. E tekintetben önnek czímem örökösével semmi
számadása sem lesz. Ezt így vettem át atyám halála után, így kell hátra
hagynom, mert ez a Burghammer nemzetség kincstárát képezi. De a mi itt,
e palotában van, az mind saját szerzeményem, mind szabad tulajdonom. Öné
lesz, csak a ragadozó cselédség körmétől kell megőrizni.

– Cselédeink régiek és megbízhatók.

– Lehet; de én a jó erős Wertheimban még is többet bízom, mint bármely
hánytorgatott hűségben. Még saját komornyikomról sem teszek fel többet,
mint hogy nem nagyobb tolvaj, mint uri házaknál szokás. Bízik ön
komornájában?

– Minden parancsomat hűséggel teljesítette s én teljesen meg vagyok vele
elégedve.

– Ez szép, de nem mindig elég. Kell a hűséghez és engedelmességhez néha
még ügyesség, buzgóság, fáradhatlanság, sőt még a hallgatni tudás is.

– Semmi panaszom ellene.

– Tehát hű és hallgató nő. Urnője parancsából tette, hogy február
elején, a midőn itt volt Porczogh báró, 37,800 forintot hozott egy
bankból s e pénzt az én herczegnőm kikölcsönözte.

– Ön ezt tudja, herczegem?

– Tudom, de ne gyanusítsa komornáját. Nem ő fecsegte ki a titkot, hanem
a bank, a hova ön holmi divatból kiment ékszereket küldött. A bankár, a
ki kollegám a Reichsrathban, fájdalmasan panaszkodott, hogy a Burghammer
ház, ha pillanatilag pénzre van szüksége, még ékszert küld oda zálogba,
holott teljes pénztára mindig rendelkezésünkre állott. Én erre hozzá
mentem, kifizettem a kölcsönt, s ha ön a zálogról szóló elismervényt a
bankba küldi, az ékszert akadály nélkül haza hozathatja.

– Herczeg, meg fogom mondani, mért kellett nekem e pénz. Porczogh báró
azt mondta, bizonyos rokonom…

– Az ég szerelmére, herczegnőm, szót sem többé! Még azt gondolná, hogy
számot kérek tetteiről! Ha rokonát mentette meg pénzzavarából, ez mindig
teljesen elég ok arra, hogy néhány haszontalan fénykövet, melyhez az
embert különös emlék nem köti, ideig-óráig nélkülözzünk.

Ezen czélzatos szó, «melyhez különös emlék nem köti» megdöbbenté a
herczegnőt. Jel volt ez arra, hogy óvakodjék, mert a herczegnek nyájas
bizalmaskodása a legélesebb gúnyt is rejtheti magában.

Hallgatott tehát, de a herczeg folytatá:

– Az én herczegnőm azt teheti sajátjával, a mi neki tetszik. Én akarok a
legutolsó lenni, a ki valaha számadás alá akarná venni. Mindig
helyeseltem, ha az asszony is ért valamit üzleti dolgokhoz s vagyona
kezelésében önállóságra tud emelkedni. Jól teszi, ha üzletekbe is
bocsátkozik, a hányszor ezt fényes rangjának belevegyítése nélkül
megteheti.

– Remélem, herczeg, nem teszi fel rólam, hogy a börzén játszom?

– Ilyesmi eszembe sem juthat. De előadhatná magát oly alkalom, mely
által az én herczegnőm a kezéhez vett 750,000 forint tőkének jobb
hasznát vehetné. Értem kamat tekintetében. Mert valóban nem megvetendő
csekélység, ha az ember az eddig élvezett öt százalék helyett, hasonló
biztonság mellett, hatot kaphat.

– Herczeg! czélzás akar ez lenni?

– Nem. Csak figyelmeztetés, még pedig a legőszintébb, legbarátságosabb
és legbizalmasabb értelemben. Az én herczegnőm cselekvési szabadságát
soha sem korlátoztam, mert tudtam, mily jól ismeri felvállalt szent
kötelességét. Ez lesz vezérelvem, azon napokra is, míg élek. Az
elzálogosított ékszer dolgában pedig ne vegye rossz néven a bankár
indiscretióját, mert pusztán kereskedelmi usance volt ez, mint másutt
is, ha jelentékeny összeg forog kérdésben.

– És ha tudják, – tevé hozzá a herczegnő keserű mosolylyal, – hogy
minden vagyon a férjé, a nő pedig hozomány nélkül jött a házhoz. – És
mellé gondolta – egy kevés értéktelen fiatalságon kívül.

A herczeg megtörölte homlokát; talán nem is hallotta a megjegyzésnek
fönhangon elmondott részét s aztán beteges hangon folytatá:

– Még más fontosabb pénzügyi operatióról is hallottam valamit, s
mondhatom, rendkívül örvendettem. Ha a magyar urak és asszonyságok mind
így tudnának a pénzzel bánni, nem jutna a fél ország zsidó kézre. Most
azonban érzem, hogy erőm kimerült. Igen lekötelezne herczegnőm, ha
kinyújtaná karját s megrántaná a csengettyű szalagját, mert ily roham és
ily boldog házaspári értekezés után legjobb, ha a vén ember ágyba megy.

A herczegnő csengetett s arra a termek távolából a komornyik és a
szolgák serege sietett elé.

– Kedves Louise. Engedje meg, hogy csendes éjet kivánjak. Álmodjék azon
tiszta, szent boldogságról, mely eltölti a szívet, ha valamelyik igazi
jó barátját örökre lekötelezte. Burghammer herczegnek úgy sincs már
egyéb teendője e világon, mint eltelve háladatos szívének sugalmával,
megírni végrendeletét, mely szép herczegnőjének legédesebb álmait
valósítani fogja.

A herczegnő elhalaványodék. Nem a szavakban rejlő fenyegetés miatt,
hanem hogy Burghammer herczeg, a ki mindig tökéletesen tudta, mit és hol
tesz valamit? ily leggyöngédebb természetű tárgyról nem tartózkodott még
a cselédség jelenlétében is beszélni.

A komornyik és segédlete a herczeget ágyába vivé, a herczegnő pedig csak
úgy volt itt jelen, mint egy a többi közül s midőn a beteg ágya mellett
mint ápoló, mint virasztó helyet foglalt, a herczeg máskor soha sem
tanusított édeskés hangon szólt hozzá.

– Oh, kedves Louise, csak nem akar itt álmatlan éjt tölteni, mellettem,
ily jelentéktelen szélhűdés miatt? Higyje meg, nem volt több, mintha a
galamb szárnya megsimítja homlokomat. Ennél az is komolyabb, ha az ember
véletlenül a butor szögletébe vágja a könyökét s ott bizonyos ér
elzsibbad.

A herczegnő azonban mindent jól értett, még azt is, a mit férje
elhallgatott.

És nem is jelentett ez az egész hosszú társalgás egyebet, mint igazi
nagy uri hideg boszut. A herczeg elmondá, minő lett volna végrendelete
más körülmény között s minő lesz most, egy vagy más ok miatt.


V.

(Utazási terv, mely egy részről reményt ébreszt, más felől szörnyű
boszúságot okoz. A grófi korona sem oly kulcs többé, mely minden
lányszivet és minden pénzszekrényt megnyit.)

Elmult a husvét ünnepe, gyönyörűen kitavaszodék az idő és Arthur gróf
még mindig a Dorozsmay-házban vélte feltalálni őrangyalát, titkos
szabadítóját.

Néhányszor élesen vizsga szemet vetve, példálózgatott az özvegy előtt
valamely láthatlan kéz működéséről, de a nádor-utczai ház asszonya soha
sem látszott megérteni a czélzást, vagy a mi még rosszabbul ütött ki,
félre értette a gróf homályos szavait.

Spuller Jeanette-ról semmi hír, semmi legcsekélyebb életjel. A 18,000
forint még illetetlenül hever a József-téri lakás második emeletének
valamelyik szekrényében, mert Arthur gróf még mindig nem kapott új
kedvet pazarlásra, de még bővebb költekezésre sem. Lóról, kocsiról,
operai tánczosnőkről lemondott, jól ízlett neki az ebéd a mamánál s
gondtalan életmódjában annyira hízott, hogy a háznál már a «kövér gróf»
czímén emlegették.

– Báró! most már nem tagadod többé, hogy Spuller Jeanette nevű nő nem él
e világon. Egyszer egy napra szállott le a Sirius csillagból s ott
töltött egy éjet a bástya-utcza sötét vermei között, hogy új évi
ajándékul hozzon nekem 36,000 forint jövedelmet.

– Úgy látszik, – felelt Porczogh báró. – De hiszen ez is csak oly
véletlen szerencse, mint a többi. Tetszett a sors szeszélyének, hogy
Bendeffy grófnak szülessél, nagy örökséget nyertél hozzá, el is
pazaroltad illendő prosopopeiával. Azonban újra feltámad
szerencse-csillagod, mely már fegyverzettel megjelenő leggonoszabb
hiteleződet elriasztja. Barátom, már bölcsőd fölött kerubinok
mosolyogtak, mert semmi sem bizonyosabb, mint hogy Spuller Jeannette-et
a vasuton megfojtották a tolvajok, elvették pénzét, iratait pedig
megsemmisítették. Ime így menekedhetik meg az ember a mai világban
600,000 forint adósságtól.

Arthur gróf jó kedvét azonban Esztike kisasszony közönyössége nagy
mértékben lelohasztotta. Nagyon feltünőleg kerülé a tanuk nélküli
pillanatokat vele. Ha jókor jött a házhoz, a kisasszony még
toilette-szobájában volt elfoglalva, ha később, akkor menyasszonyát már
a leányok társaságába vegyülve találá s nem nyerhetett tőle több nyájas
szót, mint bármelyik más férfilátogató.

A társaság tagjai közül többen, kik a jövőbe láthatni véltek, kevésbbé
kezdék őt elismert vőlegénynek tartani s azt suttogták, hogy a mint
elaludt már egyszer e dolog, úgy elenyészik minden újra s még a füstje
sem marad meg. Mindenki észrevette a menyasszony hidegségét, hogy soha
sem fogadja grófját örömmel, nem ragyognak fel szeme sugarai közeledtére
s ha távozott, egyszerűen tudomásul vette s néha azután még jobban
mulatott, mint azelőtt.

Hivatalosan azonban minden a régiben maradt, csak belől a gróf mellében
forrott a boszuság és a türhetlenné vált helyzetnek mindenkép véget
akart vetni. Érzette, hogy a csomót ketté kell vágnia, dőljön a kérdés
akár jobbra, akár balra.

És miután már kétszer, rohammal nyerte meg a csatát, harmadszor is
riadóra készült.

Megragadta tehát a legelső alkalmat, melyben a ház asszonyához
közeledhetett és mondá:

– Drága nagyságod. Leírhatlan az én szenvedésem, forró szerelmem pedig
sürgetőleg ösztönöz, hogy nyilt szívvel kérjem: ha tán lehető volna a
kitűzött augusztusi határidőből, mely rám nézve egyértelmű az
örökkévalósággal, legalább két vagy három hónapot elengedni. Ime mily
friss és viruló egészségnek örvend menyasszonyom! Testileg-lelkileg a
legtökéletesebben kifejlődött ifjúság. Mért tehát ezen fölemésztő
időpazarlás, melynek minden elvesztett percze éveket rabol el
boldogságunkból?

– Gróf úr, – felelé anyai komolysággal Dorozsmayné. – Igaza van, hogy az
orvos véleményét bízvást félretehetjük. De ha leányomra bíztam, hogy
tetszése szerint választhassa azt, a kinek e földön a sírig élettársa
lesz, még kevésbbé foszthatom meg azon szabadságától, hogy akkor lépjen
oltár elé, mikor neki tetszik. Gondolja meg gróf úr, hogy a leányok
életének legszebb tavasza azon rövid korszak, a midőn kiléptek a
gyermek-szobából s helyt foglaltak a társaságban a felnőttek között. Ha
tehát tetszik leányomnak ezen boldog időszakot legalább addig élvezni,
míg 18.-ik évét betölté, nincs annyi hatalmam, hogy határozatát
megváltoztassam.

Ebből állott a sok kétkedés után megindított erélyes föllépésnek sivár
eredménye. Maradt minden a régiben, de legalább semmi jel sem mutatott a
visszalépés felé. Szóval: Arthur gróf még mindig vőlegény s a ki 33
augusztus hónapot már megért, megvárhatja a 34.-diket is.

Mindamellett ő méltósága oly prózailag savanyú képet csinált, hogy
közönséges polgári vérből származó ember sem tehette különben.

Soha életében keserűbben nem érzette vagyona elvesztésének
következményeit, mint e pillanatban. Valósággal mint könyörgő, mint
esedező fél állott a középnemesi ház küszöbe előtt.

És még sem mondhatott le reményeiről, mert lehetlen volt kiverni fejéből
a gondolatot, hogy csak az özvegytől telhetett ki az eszme, hogy Kaula
és társa követelését megvásárolja. Más akárki teszi, már régen
jelentkezik a lejárt kamatokat követelni. De nem volt-e borzasztó
gondolni, hogy egy Bendeffy gróf, az által, hogy a kamatot fizetnie nem
kell, a szó teljes értelmében _ajándékot fogad el!_ A rossz világ nyelve
még lealázóbb szót is használt volna!

Igaz, ismert még e földön egy szívet, a ki még nagyobb áldozatra is
kész. Hiszen Louise herczegnő volt az, a ki segített neki, hogy előnyös
házasságot köthessen. Oly áldozat, melyet csak az eszményiségig szerető
nő tehet. De jelen esetben szó sem lehetett róla, mert ily összeggel e
nő nem rendelkezhetett; legalább férje életében semmi esetre sem.

Valami azt sugta a gróf fülébe, hogy a válság perczei közelegnek. Egyéb
nem kellett a kitörésre, mint hogy Spuller Jeanette megjelenjék s még
azon éjjel a József-téri lakás szomszédait pisztolylövés durranása veri
fel nyugalmából.

Az özvegytől a leányok szobájába lépett és azonnal megpillantá, hogy
Esztike vidáman és nevetgélve ül Gencsy Pál báró mellett, a ki valami
igen mulatságos közbejött eseményt beszélt el a képviselőház mai
üléséből.

Haragra gerjedve elhatározá, hogy a báró elé lép, udvariasan ugyan, de
büszke önérzettel arra szólítja fel, hogy: «keljen fel és adjon helyet
menyasszonya mellett».

Jól tudta, mi lehet ezen föllépésének következménye s azért magasra
emelé fejét, homlokát redőkbe voná s megindult, a midőn épen az
elhatározó perczben valaki karon ragadja és igen vidám hangon jó estét
kiván neki.

Porczogh báró volt.

– Arthur – szólt halkan, – a szemedből láttam, hogy meggondolatlanságot
készülsz elkövetni.

– Bocsáss, kérlek, mert türelmem végső szála is elszakadt.

– Párbajt akarsz erőszakolni?

– Egyenesen ez a czélom.

– Bolondság. Csak egy szavadba kerül és czélt értél. Én azonban azt
mondom, hogy e párbaj lehetetlen, mert haszontalan. Mi lenne eredménye?
Nem arról beszélek, ki esik el? ki kap sebet? ki lesz egész életére
tehetetlen nyomorék? Mert mindez az ostoba golyónak vakjátékától függ.
Csak azt kérdem, mi a haszon belőle? Mindketten bebizonyítjátok, hogy
bátor, derék és lovagias ficzkók vagytok. De kell-e azt bebizonyítani, a
mi fölött senki sem kétkedik? Az én véleményem tehát, hogy űzd el innen
a bárót, ha lehet, tisztességes módon, de a párbajt hagyd utoljára, ha
nem marad számodra más vigasztalás, mint a véres boszú.

Átmentek a nagy terembe, a hol a két jó barátnak halk társalgása az itt
mindig uralgó élénk mulatozás zaja közé vegyült. És a mint így le- és
feljártak, észrevevé Arthur gróf, hogy Pál báró most is előbbi helyén ül
ugyan, de Esztike kisasszony hagyá el székét s most egyedül áll egy
ablak bemélyedésében a zongorázók háta mögött.

– Ah, – gondolá Arthur gróf, – tehát még is eszébe jutott, hogy
kimélettel tartozik irántam, s hogy jövendőbeli urával és
parancsolójával űzött merész játékot.

Ezzel azonban elenyészett a kedvező alkalom is összetűzni az erdélyi
báróval; oda lépett tehát menyasszonya elé, a ki őt nyájasabb és
bizalmasabb mosolylyal fogadta, mint régóta.

– Gróf úr, – mondá kisleányos örömmel. – Hallotta a kedves ujságot?
Mihelyt teljesen kizöldül, megyünk Harasztosra, de csak egy hétig
maradunk ott. Az alatt teljes tavasz köszönt be, szép lesz mindenfelé a
vidék, s visz a mama engem hosszú útra.

– Ah, hosszú útra? tán épen ama távol déli szigetre?

– Kérem, nem tréfa. Megyünk, megnézzük a Kárpátokat Rutkától Eperjesig.
Két napig leszünk Koritnyiczán, háromig Tátra-Füreden. Kassáról
leszállunk Miskolczra, Tokajba, Debreczenbe és Nagyváradra. Onnan ismét
tovább Kolozsvárra s beutazzuk Erdélyt az alsó-fehérmegyei, a fogarasi
és a székely havasokig.

[Illustration: Egyedül áll egy ablak bemélyedésében.]

– Nagyszerű! és milyen kitünőleg ismeri Esztike kisasszony a hazai
geografiát. Nem volna szerénytelen kiváncsiság, megkérdeni, kik lesznek
az uti társak?

– Mama, én, Zoltán és kanonok bácsi.

– Több senki?

– Ki volna más? egy komorna velünk, egy inas a bácsikkal. Ki van mondva,
hogy csak arra megyünk, merre vasut vezet, mert kanonok bácsi nem
szereti a kocsirázást. Ebből azonban nem következik, hogy nagyobb
kirándulásokat ne tegyünk és én megigértem Zoltán bácsinak, hogy
felmegyek vele a Retyezátnak legalább felemagasságára, hogy onnan
büszkén tekinthessek le e nyomorú világra.

– Ah, e nyomorú világra? Az ember azt hinné, hogy tündöklő királyném már
sokat látott a világ nyomorúságaiból. Hogy kerülnek a Retyezát alá a
székely havasokról? Tudtomra székelyföldön csak híréből ismerik a
vasutakat.

– Van vasut Marosvásárhelytől Kocsárdig, onnan Gyulafehérváron és Piskin
át Petrozsényig.

– Szavamra mondom, ez eredeti, ez nevezetes! Az én bájos Esztikémben egy
igen jeles közlekedésügyi miniszter veszett el! Honnan ismeri így a
magyar vasuti hálózatot?

– Zoltán bácsi nagyszerű ajándékkal lepett meg. Pompás hasznavehető
könyv; czíme: «A magyar közlekedési vállalatoknak hivatalos
menetrendje». Ebből szedtem ki összes tudományomat.

Arthur grófnak annyira nem tetszett ez a székelyföldi kéjutazás, hogy
megfeledkezve a gavallérság szigorú szabályairól, megjegyzé:

– Olyan kalandos utazás ez, hogy nem csodálnám, ha utoljára, úgy
távolról, még világhírű Gencsnek kastélyát is megpillantanák.

– Valóban oly híres?

– Nem láttam; de azt hiszem róla, hogy építészet tekintetében lehet oly
műemlék, mint Angliában a Holland- vagy a Wollaton-house.

– Akkor valóban kár volna elkerülni – jegyzé meg ártatlan hívő lélekkel
a kis leány. – Azonban fölöttünk a «Menet-rend» kérlelhetlen
törvénykönyve uralkodik. Ettől függ Gencs sorsa. Ha közel esik a
vonalhoz, látjuk, ha távol, akkor le kell mondanunk az élvezetről.

– És mit mondana Dorozsmayné ő nagysága, ha uti kalandjai között a
véletlen úgy hozná magával, hogy velem találkoznának valahol?

– Oh, mamám mindenütt és mindenkor szívesen látja gróf urat.

Bendeffy Arthur gróf minden körülmény között magától érthető dolognak
tartá, hogy társalgás közben czímén nevezzék. Egyedüli kivétel
menyasszonya leendett, s azért ha tőle hallá a gróf úr megszólítást,
mindig vészjósló hideglelés borzongatását érzé hátán végig futni.

– És Esztike kisasszony?

– Én?

Nem szólt tovább, hanem igen sokat igérőleg mosolygott s azután oly
szertartásosan hajlott meg, mint madame Escabrotte-tól tanulta.

Mit jelentett e sokat igérő mosoly? Udvariasság volt, vagy remény?
Arthur gróf elkésett a magyarázattal, mert Esztike kisasszony
megpillantott egy leánykát és úgy látszott, valami nagyon fontos és
érdekes mondani valója akadt hozzá.

Forgott a társaság s minduntalan új csoportozatok alakultak. Arthur gróf
félre vonult, de alig lépett kettőt, már sarkában volt Porczogh báró, a
ki ezalatt egyenesen az özvegytől hallá a tervben levő utazás
részleteit.

– Mit mondasz ezen újabb sakk-húzásra?

– Mit? – felelt Arthur gróf, és olyat káromkodott foga közt, mint csak
magas főuri stylusa megengedte. – Csak azt, a mit te. Hogy a
Dorozsmay-családtól minden kitelik, a mi nálunk, saját köreinkben
lehetetlen volna. Meg vagyok győződve, hogy Bogár Imre (Zoltán bácsi új
neve, különben híres betyár, a kit Pesten felakasztottak) az özvegyet és
leányát egyenesen Gencsre akarja becsempészni. Így jár, a ki saját
társaságát elhagyja. Oly fészekbe keveredik, a hol még megjárja azon
botrány, hogy a lyányt bevigyék családi fészkébe az oly udvarlónak, a
kinek ily kitüntetésre sem joga, sem czíme.

– De majd találnak ürügyet. A Dorozsmay-ház, sok pénzénél fogva, uri
szokásokat vett fel és igyekezni fog a külső illem szabályait
megtartani. Tervüket részletesen nem ismerem, de körülbelül képzelni
tudom. A vén paraszt összebeszél a vad báróval s az utazókat valami
mondvacsinált «véletlen» által összehozzák a gencsiekkel. Pál báró
dicsekedni fog családja előtt az ismeretséggel, s hogy hány kellemes
estét köszönhet a ház vendégszeretetének. Következik erre egy közös
kirándulás egy úgynevezett szép vidék megtekintésére, s ha ezalatt
bővebben megismerkednek, eléállítják a ház mumiáját, Zsuzsi nénit, a ki
a pesti hölgyeket formaszerint meghívja Gencsre. Ha itt aztán
Dorozsmayné megizlelte az örökös paprikás csirkét s a leányok szép fehér
kalácsot sütöttek, nem győzik a pesti kisasszony bájait eléggé bámulni,
másnapra egyhangúlag kimondják, hogy ezt a párocskát az Úristen is
egymásnak teremtette. Így fog történni; vagy ha máskép is, az eredmény
tekintetében egyre megy.

– Báró, te prófétának születtél.

– Ismerem az emberi rút fajzatot, ez az egész.

– Báró, te tíz évvel ezelőtt megjövendölted, hogy tönkre jutok s ma
nincs egyebem, mint a mi még mamám után rám vár. Az volt hibám, hogy
rangomat, czímemet többre becsültem, mint a mennyit ér. A világ azonban
haladt, s mai napon a köznép úgy beszél rólunk nyiltan, mint mi otthon
magunk között titkon szoktunk; azaz: hogy a magas születés, ha nincs
pénz hozzá, otrombául nevetséges.

– Úgy van, a középrend tolakodása erőt vett rajtunk s ha küzdünk is,
fegyvereink nem egyenlők. Minket rangunk kötelez, mi telve vagyunk
gyöngédséggel és galanteriával. Ők pedig szabadon és tartózkodás nélkül
csak a kézzelfogható előnyöket vadászszák.

– Mit tegyünk? Vegyünk bucsut a kapufélfától s többé be sem lépjünk e
házba?

– Nem, ezt nem mondtam. A bölcs politika kivánja, hogy ne mi szakítsunk
elébb. Különben is, részemről nincs minden estém elfoglalva, s ha jobb
helyre nem mehetek, itt is agyonüthetem az időt. Persze jobb lett volna
a szép lányt meg az öt milliót bezsebelni, most pedig elárulva levén
gyenge oldalunk, fogadom, hogy bukott mágnás közöttük a nevünk. Mihelyt
pedig úgy van feltéve a kérdés, hogy mit ér a rang és czím megfelelő
vagyon nélkül, akkor ezen társaság előtt elvesztettük pörünket. Hiába
ijesztgetjük a koporsóból feljáró lelkekkel azokat, a kik nem hisznek a
kisértetekben. Ha átlátták semmiségünket, nem emelnek többé kalapot a
kilenczágú grófi korona előtt, mely csak kutyabőrre van pingálva. Végre
pedig ha Dorozsmaynénak rang kell, megkapja ezt az erdélyi báróval is.

– De a báró szintén vagyontalan? Mi maradhat rá atyjáról? Én pedig anyám
után legalább ötször gazdagabb leszek.

– Nem is ez a fő akadály. Ha te szegényül született Bendeffy vagy, azt
mondják: van a leánynak kettőjök számára is elég. Hanem, higyj az én
szememnek, a leány szerelmes a báróba, s ez oly végső itélet, melytől
nincs fölebbezés.

– És még se szakítsak velök?

– Addig, míg Spuller Jeannette titka ki nem derül, semmi esetre sem.

– Mi lesz a másik titokból? azon rejtélyes pénzforrásból, melylyel
váltóimat fizettük?

– Ez nem sürgetős. Ez az én titkom, de nem szólhatok róla, mert
becsületszavam fekszik rajta.

– Hátha mindkettőnek ugyanazon forrása és eredete van?

– Nem valószinű. Én legalább nem hiszem és nem is kívánom, hogy így
legyen. Érdekeidnek legjobban megfelel, ha Dorozsmayné keze rejlik
alatta; ez reményednek azon utolsó szála, mely még nincs megingatva.
Szereted a kicsikét?

– Különös kérdés, épen tőled. Hogy ne szeretné a 33 éves quasi agglegény
a szép, vidor, élénk, fürge és tűzszemű gyermeket? De azért nem tagadom,
hogy Esztike _a mi társaságunkban soha sem lesz az, a minek az én nőmnek
lennie kellene_. Ezen helyet egy másik sokkal jobban töltené ki!

– Értelek. Gondolsz még rá?

– Sokszor, és pedig bánkódással. Ha ezelőtt három évvel elveszem
Louisét, vagyonomnak fele még ma is megvan.

– Hagyjuk ezt barátom, soha se beszéljünk olyan dolgokról, melyek
nincsenek napirenden.


VI.

(Erdély fejedelme oly levelet küld Gencsre, hogy a báró kastélyának
lakói rögtön fellázadnak.)

Megjött a junius. Vége az országgyűlés ülésszakának, szétmentek a
képviselők; biztosan érzik magukat a miniszterek.

Dorozsmayné, leánya és a két bácsi elhagyták a fővárost. Zoltán mint
utazási intendáns működik, kanonok bácsit gardedámnak nevezgetik. A
társaság megnézte Koritnyiczát, Tátrafüredet, Bártfát, a hol még mindig
fűtött szobákkal fogadták őket. Lejöttek a kies Eperjesre, a régi hírére
érdemes Kassára, csizmadiákban bővelkedő Miskolczra, tanyákon nyaraló
Debreczenbe s megpihentek a sok tornyú Nagyváradon.

Pál báró Gencs üde levegőjét szítta s hevert Pesten szerzett
hervadhatlan koszorúin. A szomszédok napijáró földről özönlöttek
látogatóba, megbámulni a fiatal embert, a ki teljes kilencz hónapig
lakott a fővárosban és még sem változott meg úgy, hogy az apja se
ismerje meg.

Zsuzsi néni anyai örömmel, megelégedéssel és diadallal legelteté szemét
az érkezőn, a ki tapasztalatainak kimeríthetlen kincstárából pazarul
osztogatta a tudományt és a bölcseséget.

– És ezen embert én neveltem – beszélé fűnek-fának. – Az én oktatásaim
gyümölcse érett meg benne. Már nem korhely diák többé, minden ruháját
haza hozta, fehérneműiből egy fél harisnya sem hiányzik, minden gomb a
maga helyén, a városi rossz levegő nem rontá meg friss piros színét. És
a mi fődolog, egy krajczár adósságot sem csinált. Soha, mióta Csikszék
áll, ily tökéletesség nem termett Gencsen!

Élvezet volt képviselő urat hallani, a midőn honatyai munkálatairól
számot adott. Mily dicsőség Gencsnek, hogy ember van ott, a ki mint jó
ismerőseiről beszél a híres államférfiakról. Zsuzsi néni olvadozott, ha
Pál fia úgy említé a miniszterelnököt, mint a járásban a szolgabírót.
Leírhatlan volt a gyönyör, ha Pál báró félvállról említé: mondtam a
pénzügyminiszternek, hogy nem ismeri Erdély népét, s midőn az ellenkezőt
erősítette, felelém: Gyula, ezt nem bölcsen cselekedted, a helybeli
viszonyok más intézkedést igényelnek, a józan politika más rendszabályt
követel! Olyan szépen volt ez mondva, mintha csak Sennyei bárótól
tanulta volna. Kéjérzet árasztotta el a gencsi udvarház lakóit, hogy egy
helybeli ember szebben szól, mint a «Marosvásárhelyi Közlöny»-nek
legutóbbi vezérczikke.

Természetes, hogy ennyi érdemet méltókép kellett megjutalmazni. És
honnan szerezhetnének édesebb díjt, mint megházasítani Erdély
arisztokracziájának ezen elsőrendű csillagát?

Szerencsétlenségre a tervezett kiházasításra épen a legszükségesebb
föltétel hiányzott. Tudniillik oly hajadon, a ki ennyi érdemnek méltó
jutalma legyen. Zsuzsi néni végkép meg volt akadva, mert a mióta
keresztleánya, Zsuzsika, «elment a regement után», közelben, távolban
nem ismert leányt, a ki ily kitüntetést igényelhet. Volt ugyan egy jól
nevelt árva, a kinek 500 hold szántóföldje, 1500 hold erdeje volt, de
kellemetlenül pisze volt az orra. Egy másik leány a szépség tökélyének
volt kikiáltva, de annyi birtoka sem volt, a mennyi a talpa alatt elfér.
Mind megannyi lehetetlenség, mely szóba sem jöhet.

Zsuzsi néni tanácsot kért a helybeli tiszteletestől is, a ki a multkor a
miniszter látogatása alkalmával azon szép köszöntő verset írta, melyet
az iskolás gyermekek maig is könybelábadt szemmel szavalnak a félévi
vizsgán. Nagy tekintély lett ezáltal a jeles egyházi férfiúból, de a
jelen alkalommal ő is csak azt felelheté:

– Valósággal, méltóságos báróné, ha körültekintek Csikszékben, nagy
fölösleg van itt a férjhez adható uri leányok hiányában.

Tagadhatlan, hogy ez valódi államférfiúi magas stylusban volt elmondva,
de a kérdés lényegét még sem fejtette meg.

Két hete mult, hogy szünet nélkül ünneplik Gencsen az ifjú bárónak
szerencsés hazaérkezését, a midőn egy szép reggel levelet hoz a posta
Nagyváradról.

Pál báró megismeri az írást, megreszket egész teste a kéjérzettől és
olvassa, mint következik:

«Nos Zoltánus Bogárdy, Dei gratia Princeps Transilvaniæ, siculorum
comes, partium regni Hungariæ dominus.

Kedvelt hívünk.

A minőnémüképen fejedelmi tanácsunkban elhatároztuk, azonképen magas
uralkodói tisztünkhöz képest illőnek találván, hogy adott szavunknak
néha híven is megfeleljünk, adjuk tudtára kegyelmednek, hogy mi, die 21
junii egész udvarunkkal együtt szabad kir. Kolozsvár városunkban
megjelenni és ott fejedelmi székünket elfoglalni szándékozunk.

Minthogy pedig kegyelmed országunknak ezen vidékén jártas, az utakat jól
ismeri, ezennel rendeljük és parancsoljuk, hogy félretevén minden
késedelmet, egész familiástól együtt, semmiképen otthon nem hagyván
kedvelt hivünk Gencsy Zsuzsánna nénémasszonyunkat, nevezett hű
városunkban megjelenni, ott tartózkodni és további kegyelmes
parancsolatunkra várakozni, legszentebb alattvalói kötelességének
tartsa. Másként nem cselekedvén.

Quibus in reliquo stb. Datum ut supra.

_Zoltanus_ m. p.»

Míg Pál báró ezen fejedelmi leiratot olvasta, a jelenlevők, mintha
érzették volna, hogy nagy dolgok vannak keletkezőben, szent kegyelettel
vizsgálták a fiatal embernek arczvonásait. Legalább azt hitték, ő
excellentiája a belügyminiszter írt e szörnyűséges nagy boríték alatt s
tanácsot kér valamely fontos országos ügyben, a midőn a ház fiatal
örököse nagyot nevetett és az asztalra veté a levelet; a mi azt jelenté,
bátran olvashatja e titkot, a kinek kedve lesz hozzá.

Az első, a kinek bátorsága lőn, Zsuzsi néni volt, de megpillantván az
első sorokat s látva, hogy a levél latinul van írva, átadá öreg
rokonának, idősb Gencsy Pál bárónak.

Az öreg báró valóságos tőről szakadt falusi nemes volt, de távol sem
együgyü fráter, a ki a tréfát nem értené, hanem az e levélben használt
czím mégis égbe mereszté hajszálait.

– Mi az ördög lehet ez? Csak nem összeesküvés az országban? Külön akar
Erdély szakadni s újra nemzeti fejedelmet akartok választani? Szeretem a
jó tréfát, de megkövesse magát Bogárdy uram ő kegyelme, hogy a míg
Bethlen, Kemény él az országban, addig más fajnak hátrább az agarakkal.

Zsuzsi néni mint kisértet elhalaványodott e szörnyű szavak hallatára.
Egyik férfiról a másikra tekintett, s nézte, melyik készül legelébb
magyarázatot adni.

– Kedves jó apám – szólt az ifjú. – Ez a Bogárdy Zoltán a legbölcsebb és
legkomolyabb ember, ha tesz valamit, de már ha beszél, elragadja
fantasiája, ha pedig ír, nincs határa bolondságainak.

– De minő helytelen játék az ily czímet felvenni. Voltak idők, a midőn
az ilyen farsangi komédiáért lenyakazták az embert a kolozsvári piaczon.

– Ne féltsük mi az én drága barátomat, mert sérthetlen képviselő, s a
ház engedelme nélkül kriminalitásba nem szabad fogni. Ha pedig akadna
itt államügyész, a kinek még be nem nőtt a fejelágya s ezen okmány
alapján nota alá akarná fogni Bogárdyt, leszakadna a Sándor-utczai
épületnek teteje a hahotától.

– Jól van, hagyjuk el a dolog bolond oldalát, de minő elbizakodott
ficzkó az, a ki engem egész családommal együtt egyszerűen Kolozsvárra
beczitáltat?

– Kedves apám. Ez a levél csak azért van írva, hogy tudassa velem,
melyik napon érkeznek Kolozsvárra azok, kiket én oda szívszakadva várok.
A többi, hogy kérjelek titeket és én mondjam el, mennyire életem
boldogsága függ ezen úttól, az egészen rám van bizva.

Most már Zsuzsi néni lépett elé, mint korlátlan hatalom a háznál, s
hallván valamit az «élet boldogságáról» beszélgetni, fenyegető hangon
kérdé:

– Pál! micsoda gonosz asszonyi praktika forog itt kérdésben?

– Drága néném, az asszonyok ártatlanok, egyedül én és Bogárdy barátom
kovácsoljuk az összeesküvést. Szándékunk van hölgyeinknek kellemes
meglepetést szerezni.

– Pál! rosszat gyanítok. Te megcsalod öreg nénédet s vakmerő voltál
engedelmem nélkül egy tarka selyemruhás pesti czifraságnak házasságot
igérni!

– Azt még nem tettem, de óhajtanám, hogy nénikém kegyes engedelmével
mentől elébb megtehessem.

– Jóságos egek, rám ne szakadjatok! Ez a boldogtalan fiú megint
találkozott avval a veszett személylyel, a kit egyszer már Kolozsvár
piaczán karon fogvást vezetett végig.

– Angyalom nénikém, az a bizonyos nő mai napon jól meglehet 40 éves
szépség; az enyém pedig 18 sincs egészen.

– Pesti?

– Ott lakik anyjánál, de nem ott született.

– Jó házból?

– Régi törzsökös nemes.

– Szegény?

– Az a baj, hogy nagyon is gazdag.

– A nevét akarom hallani.

– Dorozsmay Esztike.

– Oda vagyok! mindjárt tudtam, hogy kedves fiamat a kitanult pesti
kaczérság vagy a sok pénz elszédíti. Ritkóczyné azt írta nekem róla: vár
rá vagy 260,000 forint örökség.

– Az ezrek számát nem tudom, kedves nénikém. De ha Ritkóczy báróné azt
írta volna, hogy ugyanennyit tehet évi jövedelme, bizonyosan sokkal
közelebb jár az igazsághoz.

– Oh, oh – szólalt itt közbe idősb Gencsy Pál és jámbor becsületes szeme
széles karikára nyilott. – Hogy mondtad? 260,000 forint jövedelem?

Pál báró csak fejével intett igent, míg Zsuzsi néni megvető mosolylyal
fogadá a képtelen mesét.

– Kedveseim, – mondá az apa, – a világ az eladó lányok hozományát mindig
megkétszerezi, de ha a jelen esetben csak tizedrésze is igaz lesz a
hírnek, megérdemli a lány, hogy elnézzünk érte Kolozsvárra.

– Végünk van, – siránkozék Zsuzsi néni, – minden férfi megbolondult a
háznál. Szerencsétlenek! Ha ilyen gazdag volna a leány, rég elkapkodja
valamelyik gróf vagy herczeg!

– Oh, oh, – veté közbe a kastély ura, – és mért ne volna elég neki egy
báró is? mert országunk törvénye szerint a herczeg, gróf és báró mind
egyforma mágnás. – Ezt mondva, büszkén emelé fel fejét, s folytatá –
Gencs birtokosai már Zápolya idejében szolgálták a hazát és szabadságot,
míg a három magyar herczegnek diplomája tegnapelőttről, Mária Terézia
koráról szól.

– Vakok vagytok mindketten, – felelt boszúsan Zsuzsi néni. – Hiszen ha
oly gazdagok volnának, nem sajnálnák az uti költséget, hanem magok
jönnének Gencsre.

– Ez egyelőre lehetlen, nénikém. Hogy jöhetne hozzánk Dorozsmayné, a
midőn itt csak engem, fiatal nőtlen legényt ismer? Esztike kisasszony
még nem menyasszonyom, hogy ősi szokás szerint ide hozhatnák háztüzet
nézni.

– Nagyon természetes. Pál fiamnak igaza van – szólt ismét az apa, kinek
szemét a tömérdek pénz mindinkább megvesztegeté. – Nem jöhetnek ide, míg
meg nem kértük a lányt.

– Vagy Zsuzsi néni ismeretséget nem kötött vele, – tevé hozzá
kiigazítólag az ifju.

– Tehát nekünk illik oda utazni.

– Úgy van, – felelt a fiu, örömmel ugorva apja nyakába. – Elmegyünk és
szentül igérem, hogy mindaddig, mig Zsuzsi néném is azt nem mondja: Pál,
te szerencsés kópé vagy, vedd a lányt, mert ez a legszebb és legjobb az
országban, Isten is csak neked teremtette… semmire sem kötelezem
magamat.

– Mered ezt megigérni?

– Akár megesküdjem rá.

– De hát ha azt mondanám, nekem e fényes, czikornyás teremtés nem kell?

– Ettől nem félek, mert teljes lehetetlenség. Erről csak akkor
beszéljünk, ha látta Zsuzsi néném imádottamat.

– Megkérjük a kezét még Kolozsvárott?

– Jobb lesz itt Gencsen, hadd lássa az özvegy, minő ősi ház becsületére
bizza gyermekét.

– Itt van ni, – kaczagott Zsuzsi néni. – Értse, a ki tudja, a férfiakat.
Épen most mondtad, nem jöhetnek ide, s még is itt akarod kezét kérni.

– Nem jöhetnek ide, az igaz. De ha Zsuzsi néni Kolozsvárott ismeretséget
köt velök, bátran meghivhatják nehány napra. Esztikém már ismeri a ház
lakóit. Atyámnak és testvéreimnek fényképeit már látta, Zsuzsi nénit
pedig úgy megszerette, mint második anyját.

– Engem, megszeretett? hogy jutok én e különös megtiszteltetéshez?

– Együtt örvendettünk és együtt olvastuk fel Zsuzsi néni leveleit. Oh ha
látta, ha hallotta volna, mily rokonszenvvel és érdekeltséggel fogadta a
gencsi ujságokat.

– No ez megint szép dolog. Megmutatni az én leveleimet egy idegennek!
Végre is attól félek, hogy ez az elkényesített városi fehérnép majd
fitymálva nézi le szegénységünket.

– Egészen ellenkezőleg. Boldogok lesznek egyszerű házi körünkben, mert
azt az örökös soiré-t csakugyan megunhatták.

– Úgy van, – erősíté idősb Gencsy Pál, – fiamnak igaza van. Én is enyedi
diák koromban, egy csizmadia fiával, mindig kicseréltem az én fehér
kenyeremet feketéért.

– Még mindig nem vagyok tisztába, – kétkedék Zsuzsi néni, – Pál úgy
beszél, mintha minden bizonyos volna. Legalább csak mondtad neki, hogy
szereted?

– Én? soha egy szóval sem.

– No lám. És mégis oda akar minket bolondítani, Kolozsvárra.

– Kedves nénikém, nem kell azt szóval kimondani, a mit ketten együtt
éreznek. Az első látástól kezdve csodálatos bizalma volt hozzám. Én
tanítottam őt sok szépre, jóra és igazra s ezért engem, tréfából, mindig
kedves professzorának nevezett. Addig míg tőlem nem hallotta, azt sem
tudta, mi az igazi szerelem? de hála Istennek én megtanítottam rá.

– Mondhatom, gyönyörű tudomány! melyre a 25 éves fiatal ember a serdülő
leánykát tanítja. Hallod-e? az én időmben az ilyen szépséges mákvirág
tanítót söprővel kergették el a háztól.

– Lehet. Hanem engem még is megtűrtek; vagy legalább a leány nem tett
panaszt ellenem… Pedig a leánynak volt már akkor és van ma is elismert
vőlegénye.

Mikor e rettenetes szót az apa és Zsuzsi néni meghallották, egyszerre
kétségbeestek, s a mit eddig netán reméltek is, szélnek eresztették.

– Hah! – sikoltott Zsuzsi néni. – Már látom, mi lesz a dologból!
Leányrablás! Épen mint jó minapában, a mikor a Mikesek erőszakosan
elhurczolták Tarnóczy Sárát!

– Hogy értsem ezt? – kérdé homlokát elredőzve az apa, a ki az álmodott
sok pénzt egyszerre markából ujra elröpülni látta.

– Apám. Épen is csak azért kell nekünk Dorozsmaynét és leányát ide
meghivnunk, hogy megszabadítsam őt ama másiktól. Pesten sok szóbeszéd
kerülhetne ki a dologból, de ha Gencs «bevégzett tényt» mutathat fel,
akkor Bendeffy Arthur gróf mentől kevesebbet beszél a dologról, annál
bölcsebben teszi.

– Hogyan? Egy Bendeffy gróf is el akarja venni? Fiam, élve, halva, vedd
el e leányt; most már bizonyos, hogy dicső régi családból származik.
Mert a Bendeffy grófok nem szoktak pusztán csak pénzért házasodni!

– Történetileg be van bizonyítva, hogy egy Dorozsmayt 1650-ben a
temesvári basa karóba húzata.

– Ah, karóba húzatta? ez már jeles tény, ily magasztos történetet nem
minden nemes család mutathat fel. Utoljára kiderül, hogy róla maradt
fönn a közmondás: forog mint a varga a nyársban. Nem, nem jól beszélek,
a varga ritkán nemes ember.

– Ki tudja? a kiről szó van, az biró volt Nagy-Kőrösön, vagy
Kecskeméten, s mint városi előljáró lehet, hogy korábban varga
mesterséget űzött.

– Valóban meglehet, hanem a karó, a hazáért, okvetlenűl megnemesítette.

Most már oly lelkesedésbe jött a család, hogy ezentúl csak arról
tanácskoztak, hogy és miként induljanak Kolozsvárra?

Pál megmondá:

– Holnap reggel 5 órakor, két kocsival megindulunk. Délre megérkezünk
Marosvásárhelyre. Onnan vasuton este 10 órára Kolozsvárra vergődünk.

– Megyek, – fejezé be a tanácskozást idősb Gencsy Pál, – s mindjárt
megparancsolom a kocsisnak, hogy hajnalban készen álljon. Az asszonyok
hintón, mi férfiak vadász-csézában, igás lovakkal.


VII.

(Igen szerencsés nap, melyben egymás után két különös véletlen követi
egymást.)

Erősen és szenvedélyesen foly Nagyváradon a vita, hogy melyik vonaton
induljon a társaság Kolozsvárra? A személyvonat lassan halad, minden
érdektelen állomáson legalább egy perczet időzhet, az indulás,
megérkezés tömérdek időt felemészt s végre épen beköszönt az éj, a midőn
a Kihályhágó alatt a Sebes-Körös völgyének szépségei előtűnnek. A
gyorsvonat ellenben eszeveszetten robog, oda sem néz az apróbb
állomásokra, mindössze három és fél óra kell a távolság legyőzésére s
most junius végén, a leghosszabb napok időszakában, fényes napvilágban
fekszik előttünk a táj, csak az a baj, hogy hajnal hasadtakor már az
indóházban kell lenni s várni a Budapestről érkező vonatot.

Kanonok bácsi minden erejéből tiltakozott a koránkelés ellen, de uti
társai Irgalmatlanul leszavazták.

A társaság szokás szerint egészen külön coupé-t bérelt s a magyar
állam-vaspálya vaggonjai között, hat személyre számítva, oly kényelmes
osztályok állnak a költekezni képes utazók számára, hogy azokban, még
sétálni is lehet. Kanonok bácsi egy pamlagon megtámaszkodva édesdeden
hortyogott, s ha Kolozsvárott fel nem keltik, Bukarestig fel sem ébred.

Bogárdy Zoltán egész Csucsáig megelégedett szerény helyzetével, mint
utazási intendans, de mihelyt Erdély földjét érzette a kocsi kereke
alatt, egyszerre azt mondta: most már itthon vagyok! követelte, hogy ő a
házi úr, a kinek szerencséje lesz drága vendégeit saját örökségében
tisztelhetni. Mindent megmutatott, megmagyarázott s a faluk nevét
megnevezé. Nem maradt el egy oláh kunyhó, melynek homlokzatán az
architektura sajátságait ki ne emelné.

Igy érkeztek meg a királyhágontúli kerület fővárosába. Már az indóházban
sokan gyűltek elfogadásukra, részint olyanok, kik a nádor-utczai házba
bejáratosak voltak, részint ismeretlenek, kik az érkező vendégeket
színről-színre látni óhajtották.

Mert már a megelőző napon minden helybeli lap «egyenes értesülés
alapján» ily közleményt hozott: «Holnap reggel városunkat azon kitünő
szerencse éri, hogy a nagy műveltségű, dúsgazdag és jótékonyságáról
ismert Dorozsmayné ő nagysága ígéző szép leányával ősi falaink közé
érkezik. Biztos értesülés szerint a budapesti magas körök ezen elsőrendű
csillagai több napot szándékoznak Kolozsvár nevezetességének
megszemlélésére fordítani és innen indulnak tovább Borszékre, a hol a
fürdői idényt lelkes honleányok módjára Erdély bérczeinek üde levegője
alatt egész augusztus végeig élvezni elhatározták.»

Igy vonultak be jun. 21.-kén Erdély fővárosába, győzelmi pompával
haladván végig a városban, s beszálltak a Hungaria vendéglő
szobasoraiba, a hol drága üvegházi növények illatoztak, a pokróczokat és
szőnyegeket pedig előre jól kiporolták.

Ízletes reggeli, rövid pihenés s egy kis átöltözés után kiléptek a
vendéglőből. Itt a kapu előtt kellemes meglepetés érte őket. Egy gróf, a
ki a nádor-utczai házban bejáratos volt, ide rendelte gyönyörű fogatát,
azon kérelemmel, hogy hódolatának ezen csekély bizonyítékát elfogadni és
használni méltóztatnának.

Bogárdy Zoltán nagyszerű cicerone akart lenni, otthon. Legelső volt az
erdélyi muzeum megtekintése, a hol Esztike kisasszony ártatlan hívő
lélekkel megbámulta nemcsak a híres emberek kardját, puskáját,
buzogányát, de még az ásványgyűjtemény szeszélyes alakzatú példányait
is. Az osztályok custosai, vagy a kik mint ilyenek ajánlkoztak, maguk
vezeték végig a ritka vendégeket a teremeken.

Innen tovább haladva megszemlélték a nagy templomot, a szép tornyot, a
remek építészettel rakott külső falakat. A templom belsejébe nem mentek,
Bogárdy úr nagyon szégyenlette, hogy a közelmult barbárjai a falakat
bemeszelték. Azt is sajnálta, hogy alkalom hiányában a nagy harangot meg
nem huzathatta, pedig ennek mélabús hangja messzetávol elbájolja a völgy
lakóit.

Ebéd után fél hatra még forrón sütött a nap, de Zoltán bácsi mindenkép
azon volt, hogy napfény mellett látogassák meg a kolozsvári híres
sétányt. Kanonok bácsi azt mondta, egész éjjel nem aludt, tehát nappal
kell kipótolnia a mulasztást és otthon maradt.

A rendelkezésükre bocsátott fogat nehány percz alatt a sétány
bejárójához röpíté őket s innen kezdve gyalog lépdeltek végig a
terebélyes fáktól árnyazott egyenes úton.

Nagy élvezettel haladtak a lombok hűs sátora alatt. Elismerték, hogy ha
költség és művészet tekintetében e hely nem versenyezhet is a pesti
városligettel, az itteni buja tenyészet messze túlhaladja a pesti
homokos talaj rövid életű növényzetét.

Ezen órában még gyéren láttak sétálókat, mert az urak legnagyobb része
falura költözött, a polgároknak pedig még jókor volt mulatságra
gondolni.

Egyszerre azonban az út egyik megtörésénél egész család közeledtét
pillanták meg.

Legelől két kisasszony lépdelt. Utánuk másod sorban három egymástól
különböző alak. Az első potrohos öreg, roppant hófehér szakállal s
marokra fogható kajla bajuszszal. Karján szigorú tekintetű nőt vezetett,
kinek kissé fonák külseje, bátortalan lépése, bizonytalan ízlésű
öltözéke messziről elárulta a tisztességben megőszült aggszűzet.

De ki az, a ki őket kiséri?

[Illustration: Legelől két kisasszony lépdelt.]

Dorozsmayné szemének sem akart eleinte hinni. Esztike kisasszony
hamarabb nyer bizonyosságot, mert a szemközt jövők között ott magaslik
ki ifjabb Gencsy Pál báró, az ő régen nélkülözött professzora.

Nekünk pedig csak futólagos pillantást kell vetnünk a két csoportozatra
s azonnal eligazodhatunk, kik ezen véletlen találkozásban az
összeesküvők, a kaján árulók, kik pedig ártatlanok, rászedettek és
megcsalattak?

Mert épen a legravaszabb cselszövők igyekeztek mentől nagyobb
meglepetést színlelni. A kik mindent előre kiczirkalmoztak, a napot, az
órát és a helyet, azok csapkodták össze leghevesebben kezüket a szörnyű
bámulásban. Ugy hogy végre Dorozsmayné csendesíté őket azon
megjegyzéssel, hogy minő nagy csoda lehet abban, Erdélyben erdélyiekkel
találkozni!

Pál báró is úgy nézett, mintha nem tudná, ébren van-e, vagy álmodik? A
conspiratiónak két külső, vagy legalább csak félig beavatott tagja,
idősb Gencsy Pál folyvást köhintgetett, míg Zsuzsi néni áspiskígyó
szemet vetett a közelgő pesti leánynak alakjára.

Esztike hallgatott, lehet, hogy gyanított is egy kis hamisságot, de
arcza csak azt mutatta, a mi bensejében uralkodott, hogy jókedve van és
megelégedett.

Néhány másodpercz mulva a két csoport egészen közelbe érkezett. Ekkor
ifjabb Pál báró előre lépett, kalapot emelt, mély tisztelettel üdvözlé a
hölgyeket, s miután határtalan örömét fejezte ki e szerencsés véletlen
fölött, engedelmet kért, hogy családja tagjait bemutathassa.

Ezen mellőzhetlen szertartásra pedig azon formát választotta, mely
legrövidebb s mégis minden szükségest magában foglalt.

– Kedves atyám és drága Zsuzsi néném itt van szerencsénk ő nagyságát
özvegy Dorozsmay Tihamérné asszonyt és leányát Esztike kisasszonyt
körünkben tisztelhetni. Ő nagysága oly kegyes volt irántam, hogy
vendégszerető házát előttem is megnyitá és azon órákat, miket ott
töltöttem, életem legszebb perczeinek nevezhetem. Testvéreim, Ilka és
Jolán.

Bogárdy Zoltánt nem kellett külön bemutatni, mert ismerték őt Erdélyben
mindenfelé, mint a rossz pénzt.

Zsuzsi néni gyanúval és bizalmatlansággal telve érkezett az álnokul
kiszámított komédiára. Pirult a gondolatra, hogy ide csábították, és
egész életében ma tehet magának oly szemrehányást, hogy nincs őszinteség
lelkének mélyében. De mentől inkább vizsgálta a pesti kisasszony arczát,
nemes magatartását, kis leányi vidámságát, finom kelméből készült, de a
legegyszerűbb ízléssel szabott sétaöltözetét, annál gyorsabban derült
fel homloka s a száraz, rideg, gyanakodó aggleányból ismét szelíd,
rokonszenves, mindig jót akaró második anya lett.

De azért még lopva sem tekintett volna Pál fiára, bár ez élénken
vizsgálta nénjét, mily hatást tesz rá a pesti kisasszonynak első
meglátása? Kereste, hogy szemök összetalálkozzék, biztos levén a siker
iránt, mert Esztikének csendes, szelíd és mennyei jósággal teljes
vonásai minden figyelőt megbűvöltek.

Hogy a társaság együtt maradhasson, az erdélyiek visszafordultak s
ezalatt Zoltán bácsi, támogatva titkos czimborája által úgy
manœvrirozott, hogy idősb Gencsy Pál báró az özvegy, Zsuzsi néni pedig a
három leány társaságába került.

Esztike leányi bevett szokás szerint a harmadik szó után holtig tartó
barátságot kötött a Gencsy kisasszonyokkal s más tárgy hiányában
elbeszélé napi élményeit, hogy mennyi mindenféle szépet és
gyönyörűségest látott Kolozsvárott, úgy, hogy végre az erdélyiek maguk
csodálkoztak legjobban, mily roppant műkincsek vannak itt egybehalmozva
az ő tudtukon kívül!

Ezalatt Zsuzsi néni gondolá: Szépnek, szép, tán szebb, minőt valaha
látott. Kis ujja többet ér, mint a másik, az a «katonáné» egészen.
Azonban eddig csak a külsőt látta, a mi hamis álarcz is lehet. Majd lesz
alkalma megexaminálni a szívét, lelkét, veséjét, mert Pál öcscsének csak
olyan nőt szabad elvenni, a ki nemének gyöngye, a ki a legmagasabb
tökéletesség, s a kinek mosolyában betanult mesterkéltséget felfedezni
teljes lehetetlenség.

Visszajövet újra másként alakult a társaság. Az asszonyi nemnek összes
képviselőit előre bocsátották, hogy jól megismerkedhessenek. Az özvegy
az erdélyi két leánykával beszélt. Esztikét Zsuzsi néni ragadta
saskörmei közé s folytonosan kémlelé szavát, mosolyát, szemefényét és
lelkének elrejtett titkait. De hiába maradt minden fáradsága, mert nem
talált e leányban semmi kivetőt, semmi hamisat vagy kétértelmű modort.
Egészen ellenkezője volt annak, a mit várt. Épen nem kétkedett, hogy
kitanult kaczérságra fog találni, mely a vakonszületett férfiserget
hálójába csábítja, megöli, megrontja, kipusztítja s aztán kárörömmel
kaczag áldozatának kínjai fölött. Ilyet várt ő a selyemruhás pesti
kisasszonyban is; bámulva kellett elismernie, hogy végtelenül csalódott
s mindenben a homlokegyenest ellenkező eszményképet találta benne.

Az urak, ősi szokás szerint, magas politikába keveredtek. Bogárdy Zoltán
dühösen kikelt Tisza Kálmán hazaárulása ellen. Ifjabb Gencsy Pál mindent
európai szempontból ítélt meg és a bajok forrását Bismark herczeg
absolutistikus hajlamaiban kereste. Idősb Gencsy Pál Gambettát és a vele
egy húron pendülő adókivető bizottmányt szidalmazta, mely Csikszeredán
ütötte fel tanyáját s ott szövi átkos működésének nemzetgyilkoló
hálózatát.

A társaság most ismét a sétány főbejárásához érkezett s ekkor Bogárdy
Zoltán figyelmeztetésére, hogy közeleg a 7 óra, a színház ideje,
mindnyájan kocsira ültek. Dorozsmayné (magához kérve Zsuzsi nénit és egy
Gencsy kisasszonyt) az udvarias gróftól rendelkezésükre bocsátott
fogaton, a többiek bérkocsin, melyen jöttek, hajtattak vissza a városba.

Megérkezvén a farkas-utczába, kiderült, hogy a sorsnak mai kedvező
szeszélyei még távolról sem voltak kimerítve, mert felmenvén az első
emeleti folyosóra, meglepetve látták, hogy a két külön rendelt páholy a
közvetlen szomszédságban feküdt! Zsuzsi néni megcsóválta fejét, látta,
hogy itt titkos kezek működtek, észrevette, hogy az összeesküvés szálait
mások vezetik, mert ennyi csodálatos véletlen kissé vastagon sok volt
egy napra.

Tény maradt azonban, hogy két egymás melletti páholy állott
rendelkezésükre, tehát úgy oszthatták meg a társaságot, miként tetszett.

Dorozsmayné az egyik, Zsuzsi néni a másik páholyban foglalta el e
díszhelyet s ezzel az elnökséget és parancsnokságot.

Az özvegy páholyába jutott szemközt vele az egyik Gencsy kisasszony
hátrább idősb Gencsy Pál és Zoltán bácsi. Zsuzsi néni hadsergét Esztike
kisasszony, a másik Gencsy leány s ifjabb Pál báró képezte. A darab már
folyt a midőn a két páholy vendégei elhelyezkedtek s a néző téren élénk
susogás keletkezett s mellé meg vita is, mert a nagy közönség nem tudta,
melyik az öt millió örököse? az, a ki az idegen nő, vagy a ki Gencsy
Zsuzsi kisasszonynyal ül szemközt?

Az eléadott vígjáték jeles mű lehetett s egy pár színész tán ki is akart
tenni magáért a pesti vendégek előtt, de a mi két páholyunkban főleg
csak a Gencsy kisasszonyok figyeltek az előadásra. Az özvegynő, mint
rendesen, megtartá úrias egykedvűségét, a többieket azonban közvetlenebb
érdek kötötte le.

Esztike kisasszony szemközt a nézőkkel épen Zsuzsi néninek adá át remek
készítményű látcsövét, a midőn észreveszi, hogy Pál báró, a ki mellette
a páholy bensejében ült, hallgatott s nem akarva szomszédnéjának
élvezetét háborgatni, egészen elmélázkodva tekint le a földszinre.

Esztike rá néz, elmosolyodik, tán sohaj is lebben le ajkáról s hozzá
fordulva bizalmas hangon mondja:

– Báró, megmondjam, mi jutott eszembe?

– Esztike kisasszony, önnek valami eszébe jutott?

– Professzor! önre néztem, láttam, hogy oly bűnbánó, békülékeny és
engedelmet kérő képet csinált, épen mint egykor, régen, hajdanában, a
dajkamesék szerint, egy durczás leány, a ki lenézett a földszintre,
látta ott igazi barátját és így szólt hozzá, nem élőszóval, hanem szíve
mélyében: itt vagyok; ne haragudjék rám; minden ok a félreértésre
megszűnt; csak én vagyok a hibás. Bocsásson meg, mert nem akarok többé
más lenni, mint voltam és a milyennek mindig ismert.

– Esztike kisasszony – felelé a báró és a nélkül, hogy tudná mit
cselekszik, a leánykának lehajló kezét megfogja és érzi, hogy e kéz nem
igyekszik kiszabadulni – tudja-e, hogy e szavaiban szívemnek legmélyebb
titkát érinté s tán felhatalmaz engem a legmerészebb reményekre?

Felelet helyett lassan és észrevetlenül voná ki kezét az ifjú kezéből és
a színpad felé fordítá fejét.

Ebből állott e boldog nap legédesebb eredménye. Pál báró mennyei bájak
tengerébe érzé lelkét merülni. Mert most történt először, hogy Esztike
nyilt szóval vallá meg, mit érzett, mit gondolt és mit akart mondani
azon feledhetetlen estén, a midőn meggyőződött, hogy ama leány közönyös
az ő professzora iránt, csak titkos ellensége hozta őt hírbe, s akkor
rátekintett, visszahívta, és vissza is jött a meghívásra!

Erre pedig közvetlenül megtörtént az esküvőnek elhalasztása a lehető
leghosszabb időre.

A harmadik felvonás végén mindnyájan felkeltek helyükből és hazamenni
szándékoztak.

És miután szép volt az est, a hold közel volt a teljességhez, a várakozó
kocsikat elküldték s gyalog mentek vissza a vendéglőbe a Gencsy-család
kiséretében.

Ezalatt Zsuzsi néninek lelke mélyét csak egy alak foglalá el: elismerte,
hogy nincs e világon oly lány, mint Esztike s Pál fia a föld
legboldogabb teremtése.

– Asszonyom, – szólt az özvegyhez, – úgy hallom, hogy innen Borszékre
szándékoznak?

– Borszékre, Előpatakra, s a székely havasok aljára.

– Nagy út, – veté közbe idősb Pál báró, – Marosvásárhelytől Borszékig
előre rendelt lovakkal is megtart egész álló napig.

– Ez Zoltán bátyám gondja.

– Bocsánat, – szólt közbe ismét Zsuzsi néni, – az út egy végtiben hosszú
és fáradságos; de ha szíves kérésemet meghallgatni méltóztatnának, volna
mód, egy kis könnyebbülést szerezni. Bátorkodom önt, asszonyom, leányát
és úti társait egy vagy több napi pihenőre szegény házunkba meghívni.

– Báróné…

– Oh ez arany gondolat, – szólt idősb Gencsy Pál, – a mi birtokunk épen
a fele útba esik s teljes meggyőződésből mondhatom, hogy a ki a
kényelmet szereti, a hosszú útat örömest kétfelé szakítja. Engedje meg
nagyságod, hogy szerény falusi házamat legalább néhány napra pihenőkép
felajánlhassam.

Az özvegy meglepetésében nem tudta, mit feleljen. Leányára, Zoltán
bácsira nézett, kiknek arczát épen most a legközelebbi gázlámpának fénye
megvilágosítá. Mindketten örvendeni látszottak a meghívás hallására.
Zoltán bácsi erősen hajtogatva fejét, helyeslést intett; Esztike egyik
leánykának nyakáról a másikra borult és úgy csókolgatá őket, mintha
testvérek volnának.

Az özvegy tehát megcsókolá Zsuzsi néni arczát és a szép napnak gyönyörű
estéje azon igérettel végződött, hogy a Dorozsmay-család másnap ugyan
még Kolozsváron marad, de harmadnapon a vasuton Marosvásárhelyre megy,
ott meghál s a következő napon Gencsre érkezik.

Búcsuzáskor Zoltán bácsi odasúgá pártfogoltjának:

– Nem mondtam: ne félj, míg engem látsz?

Annál inkább elrémült e hosszú út hallására kanonok bácsi s valami
ismert papos diák esküt szalasztott ki, hogy ő bizony öreg csontját nem
zúzatja darabra a kősziklákba vágott utakon, inkább elmegy
Gyulafehérvárra, segíti ott a káptalanbeli urakat, délig a breviarium
recitálásában, ebédkor pedig a jó rózsamáli borocska kóstolgatásában,
miután eddig ezen nevezetes csemegebornak úgyis csak hírét hallotta.

Így végződött e nap, mely két szerencsés _véletlent_ hozott létre s azon
igérettel végződött, hogy Dorozsmayné, leányával együtt, ellátogat
Gencsre!

Vajjon hol volt, mit gondolt, mit mívelt e pillanatban Arthur gróf és
elválhatlan barátja, Porczogh báró?


VIII.

(Két hűséges jó barátnak bizalmas levelezését foglalja magában.)

Porczogh bárónak legunalmasabb napjai köszöntöttek be. Barátai és az uri
házak, a hol forgolódni szokott, elhagyták a fővárosnak naptól
tüzesített kövezetét, és szerteszét hűsölnek a hazában s azon kívül.
Özvegy Bendeffy grófné szokás szerint egyik rokonánál nyaralt az osztrák
határszélen. A kaszinóban a lateiner faj uralkodik s így a takarékos
báró elhagyatva él a Valeria-utcza egyik épületének negyedik emeletében,
a hol kényelmes, de kissé magas garçon szállást tart.

Arthur gróf, Dorozsmayék elutazása után, a bihari hegyek közé, a mama
birtokához tartozó vadászkastélyba menekült, oly szándékkal, hogy
mihelyt menyasszonyának családja Erdélybe érkezett, ő is fölkerekedik s
meg sem áll, míg fel nem találja valahol.

Úgy látszott, vitézül tudja tűrni a felvállalt remeteséget. Talált nem
nagy messzeségben egy pár úri lakot, a hova néha elvetődött, de legfőbb
mulatsága volt önmagát bámulni a szigorú gazdálkodásban. A ház, melyet
vadászkastélynak neveztek, kényelmes volt, de nem nagy; a szobákat a
kárpitosok kijavították, de nem annyira, hogy egy gazdag feleséget oda
lehetne vinni a mézes hetek idejére. Valami azt súgta a gróf fülébe,
hogy esküvője után az özvegy Harasztost engedi át az új házaspárnak. Ott
aztán inkább úr lehet az ember, míg itt a régi bútorok éjjelenkint úgy
pattogtak, hogy kisértetek kóválygásától félhetett az igaz hívő ember.

Egy reggel kedvteléssel szívta Porczogh báró a fönséges latakia dohányt,
a midőn legénye belép és levelet tesz asztalára.

– Ah, Arthurtól; valahára hallok róla újságot.

Im a levél tartalma.

«Rétfalva, junius 21; Rév vasuti állomás.

Kedves pajtás.

Irok neked, hogy csodálkozzál. Ma nyúlok először az első darab ezereshez
a 18,000 forintból, mely Spuller Jeanette kegyéből kezemben maradt.
Természetes, hogy a nagy bankót Váradra kell küldenem, mert itt ugyan
még a százast sem tudják felváltani.

Ne félj, nem telik be rajtam a közmondás, hogyha megkezdik a szalonnát,
rá járnak; mert mikor e pénzhez nyúltam, úgy gondoltam a dolgot, mint
Julius Cæsar, midőn a Rubicon patakját átlépte; de azért megtette, tehát
követem példáját.

Majd elbeszélem egykor, mily jól éltem itt és hihetetlen olcsón, mert
olyan világ ez itt, hogy a 10 forintos bankót is pénznek nevezik.
Lakásom szűk, de kényelmes, kertem elvadult, de hűvös; kár, hogy nem
tudok oláhul, mert még a paraszt menyecskékkel is szóba állhatnék. Régen
nem volt ily jó étvágyam, de van is pompás ebédem hozzá. Sokáig bámultam
vén szakácsném művészetét, míg egyszer meghallottam, hogy 16 esztendeig
főzött egy nagyváradi kanonoknak; ezzel meg volt fejtve a rejtély.

Képzeld, a mire soha sem vágytam, soha arra érdemet nem szereztem,
megesett rajtam. Roppant népszerű hazafi vagyok! A hány falusi kaszinó,
olvasó-egylet van, tagja vagyok, néhutt már elnöknek is választottak.
Hírem jár, hogy családom számkivetés gyanánt küldött ide, mert nem
akartam Bismarck herczegnek unokahugát feleségül venni 19 és fél
millióval! Az egyik márkot, a másik forintot ért alatta. És mért nem
akartam elvenni? Ez a legregényesebb história, a mi valaha halandó
férfival megtörtént. Mert híven és állhatatosan szerettem és szeretem
most is egy szegény özvegy asszonynak ártatlan leányát! Inkább lemondok
a milliókról, összeveszek családommal, anyám átkát vonom fejemre,
ezerszer meghalok, de hű szerelmem tárgyát el nem hagyom! Az asszonyok
sírnak és áldást mondanak az igazi szerelem martyrjára. Ezt éri meg az
ember, ha két hónapra falura költözik. Ilyen regényhős lett belőlem, ha
el is pusztultam, de gróf maradtam. A vidéki leányok Kotzebue érzékeny
színműveit tanulmányozzák, hogy azokban az enyémhez hasonló jellemeket
találhassanak.

De mindez csak arra való, hogy tudd meg, hol vagyok, hol élek? hova
küldd leveledet, ha baj mutatkozik.

A baj alatt pedig csak Spuller Jeannette rögtöni megjelenését értem,
mert ily eset felforgatná minden számításomat és a gazdag menyasszony
helyett egy jól megtöltött pisztolyt adna kezembe.

Majdnem kivánnám, hogy Spuller Jeannette mentől hamarabb bekopogtasson,
mert ma még 17 darab ezerest találna nálam, a tizennyolczadikat
Posztóczky uram valahogy kiszorítaná az urodalmi pénztárból s így úri
becsülettel mehetnék a más világra. Maradván síromig hű barátod

_Bendeffy Arthur_».

Mint látjuk, gonosz sejtelmek hatása alatt írhatta ő méltósága ezen
víggal elegyes szomorú levelet, mert azalatt, hogy irata megfutotta a
hosszú, de gyors utat Rév vasúti állomástól Budapestig, Porczogh bárónak
is fontos közölni valója akadt.

Arthur gróf e napon saját czíme alatt egy előbbi napról kelt kolozsvári
lapot kapott a póstán.

Boszúsan veté félre a küldeményt, bölcsen hivén, hogy az nem lehet
egyéb, mint a kiadóhivatalnak leplezett előfizetési felhívása.

Azonban szemébe tűnik, hogy a napi hírek rovatában nehány sor kék
rajzónnal igen vastagon alá van húzva. Figyelmessé lesz és olvassa a
közleményt, melyben Dorozsmayné és leányának másnapra várt megérkezése a
közönség tudtára adatik.

Ez már változtatott a dolgok állapotján. Ki küldte ezt neki? Jó akarója,
ellensége vagy irigye? Még egyszer rá pillant a lap czímszalagjára,
melyen a Bendeffy Arthur név csak tollal volt felírva s megütközéssel
látja, hogy e lap nem egyenesen Kolozsvárról, hanem közvetve csak Rév
állomásról küldetett. Még nem is az ismert hirlapi, hanem közönséges
levélre való póstajegy van rajta.

– Ah értem. Rév állomáson a pénztárnok vagy állomásfőnök, a ki a lapot
járatja, kedveskedni akart nekem. Hiszen ez az egy mégis tudhatja, hogy
jegyben járok Dorozsmay Esztikével, tehát figyelemből irántam, megküldte
valaki nekem azon lapot, mely engem oly közelről érdekelt.

Ebéd előtt levén az idő, szokása szerint megnyergelteté paripáját s
miután czélja pusztán csak lovaglás volt, egyik irány annyit ért, mint a
másik.

Tehát akár véletlenből, akár szándékból a félórányi távolságra fekvő Rév
felé ügetett.

Megérkezve az egyszerű falusi állomásra, leszállt lováról és végig
sétált az indóház járdáján s a midőn az állomásfőnök lakásához ér,
látja, hogy a ház tornáczán nádkarszékben egy igen csinos, de feltünőleg
fiatal úri nő ül, mellette pedig a falóczán dajka, még pólyában fekvő
csecsemővel.

Arthur gróf, falusi szokás szerint az ismeretlen nőt is üdvözölte, úgy
átmenőben, a nélkül, hogy megállna. A nő azonban igen barátságosan
viszonozta e figyelmet s mintha várta volna, hogy a gróf megáll egy
szóra.

– Ki lehet ez? – gondolkodék, a midőn már tova haladott. – Mintha valami
régi emlék merülne fel elmémben? De minő fajú emlék a százféle közül?
Végre is annyi bizonyos, hogy ezt az arczot már láttam valahol.

Ezzel ismét lovára ült s miután a pályaudvarban senki mással nem
találkozott, csendesen léptetett a vasút töltése mellett a legközelebbi
pályaőr házikójáig. Itt megkérdé, ki azon úri nő, a kit az állomásfőnök
lakása előtt látott.

– Méltóságos uram, – felelt katonás bókkal az egyszeri bakakáplár, mert
ő és mindenki a vidéken ismerte már a grófot, – az a szép asszony a
főmérnök úr felesége.

– Lakik itt főmérnök?

– Oh nem; még almérnök sem. Hanem ezt Pestről küldték ide, hogy
vizsgálja meg a pályát, különösen pedig az alagutakat innen Kolozsvárig.

– Nem tudja a nevét?

– De igen is, kérem alásan; hivatalosan parancsolták, hogy a főmérnök
úrnak mindenben szolgálatára legyünk. Ő nagysága osztálytanácsos
Dorozsmay Róbert úr.

A gróf ajkába harapott, de azért megajándékozta a pályaőrt s vágtatva
ért haza habzó paripájával.

– Dorozsmay Róbert, a kit én régente Harasztoson láttam, a ki engem meg
is akart sérteni, ha nem állnék fölötte olyan magasan, a hova ily
nyomorult kéz fel sem ér. Most jut eszembe, hoztak akkor oda Pestről egy
apró kis leánykát, ha jól emlékszem, Berenczy Rózának hívták s azt
mondták róla, hogy két év mulva a mérnökhöz adják feleségül. Két év
mulva! sok idő ez a szerelmeseknek, de a fiatal párocska bátran
várhatott… míg én…

Ekkor íróasztalára tekint s megpillant ott egy heverő levelet.

– Ah, Porczogh bárótól. Halljuk, mi ujság Pesten távollétünkben.

«Budapest, jun. 21.

Arthur, nagy dolgok készülnek.

Épen most azelőtt néhány perczczel, délután négy órakor belépett
legényem és mondja, hogy egy úri nő kiván velem beszélni s bevezette a
szalonba.

Nem oly órája volt ez a napnak, hogy női látogatást várhattam volna, de
azért hirtelenében igazítok valamit öltözékemen s átmegyek az elfogadó
szobába, a hol egy meglehetősen előkelő hölgy állott, könnyedén a
karszék hátára támaszkodott és úgy várt rám, a nélkül, hogy mint a
«többi» szokta, leülne.

Rá nézek, nem ismerem. Soha életemben még a színét sem láttam. Közelebb
lépek, meghajlok s ekkor leírhatlan boszúságomra megpillantom, hogy e nő
sem szép, sem fiatal. Nem mondom, hogy rút, vagy vén asszony, hanem
valami ilyen közép faj a kettő között.

Képzelheted haragomat ezen impertinentia fölött, hogy ily qualitású
hölgy engem még meglátogatni vakmerősködik! Mióta özvegy Porczogh báró
vagyok, ily sértés nem esett rajtam.

Meglehetős nyers és visszautasító hangon mondom neki:

– Asszonyom, ön bizonyosan a ház számát, az emeletet, vagy legalább a
lakást tévesztette el, mert…

Németül felelt, – bocsánatot kérve, hogy mindeddig nem volt alkalma a
szép magyar nyelvet megtanulnia.

Mért szép neki a magyar nyelv? s mért akarja tán még ezután megtanulni?
Ismételtem előtte németül, a mit elébb mondtam, de magam sem tudom
miért, sokkal udvariasabb hangnyomattal.

– Báró úr – felelé – jó helyütt járok. Én Porczogh bárót keresem s oly
kéréssel jövök, melynek teljesítése nehány másodpercznél több időt nem
igényel.

Ezen meghatározott igen rövid idő kibékített és megnyugtatott, mert
valóban azt hittem, olyan nővel állok szemközt, kinek legalább tíz év
előtt valami ostobaságot igértem s most jő becsületbeli váltómat
incassálni.

– Miben lehetek szolgálatára?

– Báró úr valószinűleg még soha nevemet sem hallotta, de én önnek hű
barátjáról, Bendeffy Arthur grófról kivánnék bizonyos ügyben szólani,
tehát arra kérem, mondja meg, hol találkozhatom vele? mert a gróf édes
anyjának lakásán minden zárva van és az ifjú gróf hollétét a házban
lakók nem tudják.

Természetes, hogy tartózkodásod helye nem titok. És ha kellemetlenség
fordul elé, mindig legokosabb politika szembe nézni vele. Csak így
lehető a kiegyenlítés, míg a megfutamodás fegyvert ad az ellenség
kezébe. Mindazáltal megkérdém:

– Szabad madame nevét tudnom?

– Oh az én nevem nem határoz; engem Spuller Jeannette-nek hínak.

Azt hittem, e név hallására rám szakad a ház teteje; nem, az ég
boltozata. Vége minden ábrándnak, képzelgésnek, önhitegetésnek; átkozott
pessimismusom ismét igazat mondott. Spuller Jeannette él, testből,
vérből, húsból és csontból való emberi creatura, s jő, hogy téged
irgalmatlanul felfaljon…

Erre megmondtam lakásodat, az utolsó postát, mely vasuti állomás, hova,
ha tetszik, levelét küldheti. De ha már itt volt, fel kellett használnom
az alkalmat, hogy kikérdezzem, minő szándéka van, s tudjad előre, mihez
tartsd magadat.

– Madame, – mondám, – azon ügy, mely önt Arthur gróf barátommal
viszonyba hozza, tökéletesen ismeretes előttem. Ön bizonyosan csak
jelenteni jött, hová küldjék ezután a lejárt félévi kamatot? Ön
megvásárolta a Kaula és társa követelését s mint jogutód élvezni akarja
tőkéjének gyümölcsét.

Spuller Jeannette igen egykedvűleg rázta fejét, mint a ki mondani
akarja, ennél legkisebb gondom is nagyobb, s felelé:

– A dolog pénzügyi oldala épen nem sürgetős, mondhatnám másodrendű
kérdés, mely ezúttal még napirenden sincs, sőt ha óhajtásom teljesül,
többé szó sem lesz róla.

(Nem homályosodik el szemed? Nem dugul be füled dobja? Nem törlöd meg
szemüvegedet? Nem nézesz mikroskopium után, hogy jobban lásd betűimet,
mert a mit leírtam, csak őrültnek tollából eredhetett.)

– Hogyan? – kérdém, mint mikor a nagy úr sértve érzi magát, de még sem
haragudhatik. – Nem sürgetős? A kamat, a mi lejárt? Valóban, madame,
önnek semmi szüksége egyenesen Arthur grófot levéllel megkeresni, mert
ezen ügy már elintézve, végkép rendbe van hozva. Tessék csak ő
méltóságának jószágigazgatójához fordulni, s ha nem tudná Posztóczky
úrnak czímét, szerencsém lesz vele szolgálni.

– Köszönöm, – felelé, – nekem sokkal közvetlenebb elintézendő ügyem van
Arthur gróffal, mely a leggyöngédebb viszonyokra vonatkozik. Nagyon le
vagyok kötelezve báró úrnak szívessége folytán s most újra köszönetet
mondván, engedje meg, hogy ajánljam magamat.

– Igen örültem, hogy szerencsém volt. Egyet azonban meg kell jegyeznem.
Bizonyos ugyan, hogy Arthur gróf barátom tegnap hajnalig még Rétfalun
volt, de csak egy távirati tudósítást várt, hogy azonnal Erdélybe
induljon.

– Tudom. Dorozsmaynét és leányát épen ma várták Kolozsvárra, s ma reggel
hét órakor bizonyosan meg is érkezett oda.

– Ezt is tudja, madame?

– Oh én mindenben au courant vagyok. Van szerencsém magamat ajánlani.

Ezzel elment. Én a lépcsőkig kísértem, de többet nem szólott.

Most pedig kérdelek, mit mondasz e látogatásra? Van-e ebben logika,
van-e természetes emberi észjárás?

Kérded, ki ezen Spuller Jeannette? Nem kétlem, valami külföldi borzasztó
millionaire. Özvegy, vagy vén lány, azt nem tudom, de a kinek 36,000
forint évi kamat felszedése vagy otthagyása csak annyi, mint nálunk egy
pár piszkos 100 forintossal több vagy kevesebb pénztárczánkban.

Értettél-e mindent? Ha nem, akkor kezd elölről az olvasást, mert én
mindent híven megírtam, úgy, hogy kétértelmüségnek még helye sem
lehessen.

Még egyszer: Ő sajnálja, hogy «eddig» nem volt alkalma magyarul
megtanulni. Mi az: még eddig? Nem annyi, mint hogy ezután szándékozik
megtenni?

Mit jelent, hogy a lejárt kamatfizetés nem sürgetős, napirenden sincs, s
ha ohajtása teljesül, soha szó sem lehet róla?

Parbleu! az én Porczogh bárói finum orrom itt igen ismeretes szagot
érez. Eltaláltad, mit gondolok?

Soha, soha! Mert te nem láttad a sápító madamenak olvadozó
szemhunyorgatásait. Te nem voltál a jury tagja, a ki a terhelő vagy
fölmentő tanu arczának vonaglásait vizsgálta. Te csak e hideg betűkből,
e száraz értesítésből tudhatsz itélni. De én mindent láttam, hallottam,
bámultam és megvizsgáltam. Előttem állott a külső; éles szemem behatolt
a lélek titkába és ezen szörnyű rejtélynek egyetlenegy megoldását
találhattam.

S mi az? kérded. Ne legyen bennem többé ezen órától fogva egy porczikája
sem a Porczogh báróknak, ha el nem lestem, honnan fú a szél? Spuller
Jeannette tudja, hogy tökéletesen tönkre jutottál: erre, mint varju a
dögre, elészáll, bemarkol undok nagy terjedelmű pénzszekrényébe s kidob
onnan 600,000 forintot s a mi még ezenfelül kellett hozzá, csak azért…
még sem találtad el? mert _grófné akar lenni!_

Értettél? grófné akar lenni. Tehát grófot keres, még pedig nem olyat,
minőt 600 forint évi járulékért csomószámra talál otthon, hanem igazi,
valódi, régi származású grófot, telivér mágnást, széles rokonságot és
fényes nevet. Lásd, mégis van értéke a czímnek és rangnak. Mily könnyen
megadják érte a 600,000 forintot s mégsem hiszem, hogy megejtsd a
vásárt.

De legalább az alkut mindenesetre megkísértsd. Menekedni ne próbálj,
mert Spuller Jeannette felhajhász téged, még ha az éjszaki sarkpont
sivatagába is futamodol, mert feltette magában, hogy Bendeffy grófné
lesz, vagy belehaltok mindketten.

Ebből nem következik, mintha beléd bolondult volna. Neki mindegy, zöld
vagy kék a színed; nem bánja 28, vagy megfordítva 82 éves vagy. Azzal
sem gondol, ha az esküvő után a férj a keleti, a feleség a nyugati
vasútra lép és soha többé egymást nem látjátok. Nagyon örömest fölment
téged a férj összes gyöngéd kötelességeiől, megadja szabadságodat és
annyi pénzt, a mennyit kicsikarhatsz tőle.

Que faire? Ha a bankból félmilliót kilopsz, a nyomodban induló rendőrt
kijátszhatod… de Spuller Jeannette-t soha. Inkább várd be megjelenését,
tartsd oda hátadat, hadd üssön rajta vagy kettőt, s hallgasd meg, mit
ajánl? ezt írja neked, vén praktikus barátod

_báró Porczogh Viktor_.»

Mikor Arthur gróf e levelet végig olvasta, harsogva kaczagott fel:

– Az ördög engem vigyen el, ha ez a hóbortos Porczogh nem azt tanácsolja
nekem, hogy vegyem el Spuller Jeannette-t 600,000 forint díjért.

Elrejté a levelet tárczájába s egy ideig gondolkodva járt le s fel a
szobában.

– És miért ne? Ha egyéb sem kell neki, mint a grófnéság. Van még néhány
Bendeffy az országban s nem tőlem várják, hogy föntartsam a család
dicsőségét. A 600,000 forint honorárium azonban átkozottul kevés. Ha
annyit ad, hogy összes adósságomat kifizethetem s birtokom minden
tehertől megszabadul, akkor… majd jobban meggondolom a dolgot.

Egyelőre elhatározta, hogy Dorozsmayéknál utolsó kisérletet tesz s
megparancsolá, hogy másnap hajnalban kocsi álljon készen, mert reggel 6
óra előtt már Rév állomáson akar várakozni a Pest felől jövő
gyorsvonatra.


IX.

(A midőn az ember ismeretlennel utazik, vagy legalább csak az egyik
ismeri a másikat.)

A kijelölt időben pontosan megérkezett a gyorsvonat, mely itt csak egy
perczet időz, de ez elég volt arra, hogy Arthur gróf felugorjék egy első
osztályú kocsira, míg legénye két utazó börönddel hátrább keresett
ülést.

A vonat megindult s a gróf csak most látta, hogy nem egyedül van, mert a
túlsó sarokban jól öltözött, de nem szép, nem is fiatal nő ül és
nézegeti a vidéket.

– Elhibáztam, – gondolá Arthur gróf, – nem néztem meg, hogy e coupé nem
dohányzók számára való s most böjtölhetek a legközelebbi állomásig, míg
más okosabb helyet találhatok.

Ekkor azonban megpillantja a kocsi ajtajára szegezett érczszelenczét,
mely a szivar hamujának leverésére van odakészítve s félig kérdő szemet
vet az idegen nőre.

Ez mindjárt elérti, mi baja utitársának, és szól hozzá német nyelven.

– Ön szivarozni akar, uram? Kérem, tessék. Épen nem félek a
dohányfüsttől s rendesen ilyen helyen szoktam helyet foglalni.

– Valóban, madame, komolyan megengedné?

– Sőt kérem.

Ez már oly világos engedély volt, hogy parancsnak is beillett s Arthur
gróf lenyaktilózott egy havannait és ismételt bocsánatkérés mellett
rágyujtott.

Miután pedig már szóltak egymáshoz s köztük az idegenség jege megtört,
Arthur gróf a középső ülésben foglalt helyet és társalogni kezdett.

Az idegen nő készséggel, sőt előzékenységgel fogadá a felajánlott
időtöltést s csakhamar túl voltak a köznapiságokon, hogy szép idő van,
kellemes nyugati szél lengedez s már kiderült, hogy az ismeretlen nő
igen közlékeny és beszédes természettel birt s bármely tárgy került elé,
mindenre helyes, értelmes, sőt műveltséget eláruló választ tudott adni.

Mindinkább közeledvén, Arthur gróf már a szemközti ülésbe telepedett,
azt mondta, tisztán mulatságból utazik, míg a nő bizonyos családi ügyek
elintézését emlegette.

Fél óra mulva tudva volt, hogy a nő messzeútról jő, Budapesten csak egy
napot töltött s most Erdély több városában lesz dolga.

Lassankint nevek kezdtek előfordulni. Az idegen nő ismerte a bécsi
szinházak összes művészeit, azután jöttek a bárónék, a grófnék, végre a
herczegnék. E nő mindenkit ismert, de egy szavával sem igyekezett
olyasmit állítani, mintha az említett úrnők személyes barátságával
dicsekedhetnék.

– Madame, – szólt egyszer Arthur gróf, – bámulom önnek kiterjedt
ismeretségi körét, de egyet még sem látott soha.

– S az volna?

– Burghammer herczegnő.

– Oh, a herczegnőt tán még többször látom, mint a többit. Nemde szép,
szőke, kellemes gömbölyű alak? Atyja Hohenmark herczeg táborszernagy
volt, anyja magyarországi középbirtokos, született Bogfalvy.

Ez már sok volt. Ezen pontos részletesség bőven bizonyította, hogy a
többi életadat s nehány érdekes adoma is, melyet most hallhatott, csak a
legjobban értesült körökből származhatott.

– Asszonyom, – kérdé erre Arthur gróf, – ön tán Burghammer herczegnőnek
leánykorát is ismeri?

– Csak azt tudom róla, a mit az egész Bécs. Louise herczegnő
ismeretséget kötött egy Bendeffy Arthur nevü magyar gróffal. Úgy
látszott, szerették egymást. A grófról nem szólhatok, de a
herczegkisasszony lelke mélyéből és szíve teljéből engedé át magát
érzelmeinek. Mind e mellett e házasság állítólag vagyoni tekintetek
miatt, lehetlenségnek mutatkozott, Louise herczegnő tehát az öreg
Burghammer herczegnek nyujtá jobbját. Ő herczegsége az osztrák
delegátióval Pesten időzött s Hohenmark kisasszonyt az udvari ünnepélyek
alkalmával látta először. Mondják, hogy a herczegnő mai napig sem
feledkezett el első szerelméről.

Arthur gróf nem tudta, hova legyen bámulatában s aztán kérdé:

– Utoljára ön még Bendeffy Arthur grófot is ismeri?

– Láttam nehányszor, Bécsben, és másutt is.

– Ah, Bécsben és másutt is, és minő alkalommal?

– Ott, a hol ő engem véletlenűl nem látott, vagy nem figyelt rám.

– A hol ő önt nem látta! ez nevezetes. A hol ő önre nem figyelt! Ez
eredeti. Ráismerne ma is?

– Akárhol, ha találnám.

Most már Arthur gróf zavara a legmagasabb fokra hágott. Szemébe nézett
az idegen nőnek, de ez teljes nyugodtsággal állotta ki a kémlő
pillantásokat. Ismerte őt e nő? vagy legalább ezen egy esetben csak
kérkedni akart mindentudóságával? Végre is Arthur gróf legjobb
politikának tartotta, ha incognitójáról legalább nyiltan le nem mond,
mert ily helyzetében sokkal szabadabban folytathatja érdekes
beszélgetését.

E pillanatban fütyölt a mozdony s a vonat Csucsa állomásra érkezett.

Itt zaj keletkezék, a konductorok végig futkostak a kocsisorokon,
mindenütt kiáltva: «távirati sürgöny! távirat: Werner Karolinának!»

– Ah, – szólt az idegen nő, – mint ha az én nevemet hallanám.

– Azt kiáltják, – felelé a gróf, – hogy távirati sürgöny várja itt
Werner Karolinát.

– Én vagyok.

Ezzel kihajlott az ablakon, intett azon egyénnek, a ki a sürgönyt
magasra emelve mutogatá, s aztán rajzónnal a vevényt aláírván, ajándékot
adott a hivatalszolgának, a sürgöny pecsétét pedig feltöré.

Arthur gróf felkelt, hogy egy üléssel távolabb essék, nehogy
szerénytelenűl közel legyen az olvasóhoz.

– Oh kérem önt, – szólt az ismeretlen utitársnő, a kinek azonban már
nevét hallottuk, – maradjon uram, vagy legalább ezen okból ne hagyja el
helyét. Nincs ebben semmi titok. Bátyám, a ki egyszersmind ügyvédem, ír.
Csupa hivatalos szárazság, akár felolvasom.

Arthur gróf elhárító jelt adott kezével, de társnője nem gondolt azzal,
hanem hangosan olvasá:

«Bécs, jun. 23. regg. 4 óra.

A pör állása nem változott, de végéhez közeleg. A végeldöntés előtt az
alperessel nem kell alkuba bocsátkozni.

_Werner Károly_.»

Olvasás után a papirt ketté szakította s a már rohanásnak indult
kocsinak ablakán kivetette.

Nehány perczig szótlanúl ültek szemközt egymással. A gróf a Werner néven
mélázkodott el, mely polgáriasan hangzik, de van köztük még báró is,
akármennyi. Mert hogy e nő a legjobb körök modorát és sajátszerű
szójárásait ismerte, arról bőven meggyőződhetett.

Ezalatt az utitársnő keresgélt valamit kezén tartott könnyű
bőrtáskájában. Arthur gróf elpirult, mert akarata ellen bepillantott a
táska belsejébe s látta, hogy ott igen vaskos csomó 50 forintos bankó
hencsereg. Régente azt mondták, a madarat tolláról, az embert szaváról
ismerik meg. Mai napon nincs biztosabb ajánlólevél, mint a kinek
csomóstul áll a pénz rendelkezésére.

– Uram, – szólt a nő, – ön nekem szorultságomban nagy szívességet
tehetne.

[Illustration: – Azt kiáltják, – felelé a gróf.]

– Egészen szolgálatára állok.

– Nagyot hibáztam, hogy a távirati sürgönyt kidobtam az ablakon, mert a
papir hátára ráirhattam volna a választ.

– Asszonyom, ha Kolozsvárra érünk, talál ott papirt és mindent.

– Igen, de én Bánffy-Hunyadról kivánnék visszatáviratozni. Nincs önnek
tárczájában egy darabka nélkülözhető papirka?

– Mindjárt megnézem.

Ezzel megnyitá tárczáját, melynek egyik oldalán a 17 darab ezres
bankjegy, a másik oldalán kisebb bankjegyek, szivarok, s végre a tegnap
vett levélnek lapjai fehérlettek ki.

Késedelem nélkül leszakított a levélből oly darabkát, melynek háta
tisztán maradt s odanyujtá utitársnőjének.

– Köszönöm, nagyon lekötelez ön. De már ha ennyi jósággal van irántam,
még megtetézhetné szivességét. Az asszonyok kézírása sokszor
olvashatlan, nem volna oly kegyes, leírni, a mit diktálok?

– Ezer örömmel; semmi sem könnyebb ennél.

– Tehát diktálom, a czím: «Werner Károly ügyvédnek. Bécs. Bankgasse 9.»

– Megvan.

– Most a sürgöny tartalma: «Bánffy-Hunyad jun. 23 reggel 6 óra.»

– Még nincs ennyi.

– Lesz, ha az állomásra érünk.

– Helyes, igaza van; kérem tovább.

– «Az alperest már megtaláltam, és többé el nem bocsátom szemem elől.

W. K.»

A nő a legudvariasabb modorban köszöné meg utitársának szivességét,
átvette a beírt papirlapot, de midőn azt kezében forgatná, megpillantja
a másik oldalt elfoglaló írást és felkiált.

– Ah, ez Porczogh báró irása.

– Hogyan? – felelt Arthur gróf, a ki e mindentudóságot
természetellenesnek kezdte tartani, – ön ismeri Porczogh báró
kézvonásait?

– Azaz: a kézirást nem. Legalább én még a bárónak magyar levelét sohasem
láttam. Annál inkább ismerem a levélpapirt, melyet használni szokott,
mert minden lapra a P. V. monogramm be van nyomva.

– Ah ez nevezetes! Ön Porczogh bárónak levélpapirját ismeri! Nekem a
báró jó barátom, de sohasem dicsekedett vele, hogy szerencséje van
Werner Karolinát ismernie.

– Oh nem is hozzám intézte leveleit. Én csak a második kézből jutottam
hozzá. Most azonban kérnem kell önt, nézze meg jól, nincs-e ezen
papirnak a hátán oly valami, a mi nem való más embernek, mert a papir
ott marad a távirda hivatalban, s kiváncsi szemek elé kerülhet.

Arthur gróf valóban megijedve vette kezébe Porczogh báró levelének
darabkáját, mely azonban úgy volt ketté szakítva, hogy a soroknak csak a
fele maradt meg, s miután épen e helyen sem név, sem más érthető mondat
elő nem fordult, meggyőződhetett, hogy e papir minden kár vagy
kellemetlenség nélkül vetődhetik akárhova.

Megérkezvén az állomásra, az idegen nő magához intett valakit a pálya
szolgai személyzetéből s miután kérdezte, ért-e németül, s az igenlőleg
felelt, mondá neki:

– Legyen ön oly szives, vigye el ezt a sürgönyt, de rögtön, a távirdai
hivatalba. Itt van 10 forint; fizesse ki ebből az 50 krajczárra szabott
díjt, a többit pedig fáradsága jutalmául költse el egészséggel.

A jó ember csak eltátotta a száját a herczegi borravalóra s mély
meghajlással kifejezvén háláját, a parancs végrehajtását megigérte.
Ezalatt a vonat ismét mozgásba jött, aztán hovatovább gyorsabban rohant,
míg végre a kirendelt időben a kolozsvári indóházba berobogott.

– Asszonyom, elértem utazási czélomat. Igen örültem szerencsémnek, s ha
ön is Kolozsvárra szándékozott, itt áll legényem, a ki segíteni fog a
podgyászt a kocsira szállítani.

– Köszönöm uram; nem egyedül utazom.

És valóban ekkor már ott állott egy jó kihízott inas, de nem bérruhában.
Ha bajuszt, szakált visel, beillik még szolgabirónak is. Ez teljes
készséggel jött úrnője szolgálatára s a kik Rév állomástól kezdve oly
érdekeltséggel elcsevegték az időt, végső búcsút mondtak egymásnak.

A gyorsvonat Kolozsvárott csak 10 perczig időz s Arthur gróf leszállván
a waggonról, szétnézett, hol látná meg az ezen perczben
kötelességszerűleg jelen lenni tartozó állomásfőnököt?

E helyett sokkal biztosabb forrásra talált, a honnan hírt hallhatott.
Egyik ismerőse, valamelyik erdélyi gróf ácsorgott itt a pályaszín
járdáján. Hihetőleg várt valakire, a ki el nem jött.

Arthur gróf hangos szóval üdvözlé barátját s mindjárt Dorozsmayék felől
kérdezősködött.

– Barátom, elkéstél. Dorozsmayné és leánya, tündérszép menyasszonyod,
nagyon féltek a déli nap hevétől s még az éjjeli személyvonattal
Marosvásárhely felé indultak.

– Bizonyosan tudod?

– Senki sem tudhatja biztosabban, mint én. Oly szerencsés voltam, hogy
fogatomat egész ittmulatási idejökre rendelkezésükre bocsátottam, s az
özvegy e figyelmemet kegyesen fogadta. Az éjjel elutaztak, s magam
hajtottam lovaimat a vendéglőtől az indóházig.

– Ha így van, semmi keresetem Kolozsvárott, megyek tovább rögtön.

– Áldjon Isten.

Arthur gróf maga ment a pénztár elé, mert legényének a podgyászt kellett
visszaczepelni. Egy első s egy második osztályra szóló jegy hamar volt
váltva s a gróf, legényével együtt, reggelizés nélkül foglalt ujra
helyet, s csakhamar azután mozgásba jött a vonat s nyílsebességgel
hatoltak Erdély kies völgyei közé.

Jól elmult már a dél, a midőn Arthur gróf a csendes vidéki városkába,
Marosvásárhelyre érkezett. Itt az indóházban megebédeltek; a legény
ugyan jóizűen, de a gróf ma is emlegeti a marosvásárhelyi beefsteaket.

Van már a hazában annyi élelmessége a lakóknak, hogy a hol vasút van,
különösen pedig ha ez nem megy tovább, hanem mint zsákutczába
irgalmatlanúl leteszi az utazókat, mindenféle rendű és rangú kocsik
állnak készen a továbbmenni szándékozók rendelkezésére. Arthur gróf még
ebéd előtt kiszemelt egy könnyű csézát, mely elé három tüzes csikó volt
fogva s a tulajdonossal nehány szóval megalkudott. Természetesen
négyszeres árat fizetett, mert a székely fuvaros nem azt nézi, meddig
megy? hanem, kit visz? Arthur grófnak arczán pedig eltörölhetlen
vonásokkal volt a született nagy úr jellege kifejezve.

Megindultak.

A tulajdonos maga hajtotta a lovakat s a gróf néha-néha kérdezett tőle
valamit.

– Messze van az a Borszék?

– Nincs annyira uram, mint Moszkva, vagy Peking, de ha bajunk nem lesz
és a napot a holdvilágos éj felével kitoldjuk, oda érünk tán holnap este
5 órára.

– Átkozott expeditio, – mormogá a gróf s gondolatában hozzá tevé, hogy
mindez még hiába is történhetik.

A csikók ellen semmi kifogás sem lehetett; két postaállomást haladtak
egy végtiben s meglehetősen ügetve. Azután ha egy órát pihentek s jól
megabrakoltak, ujra friss erőben voltak.

Annál több szemrehányás érhette a kocsit, melynek hátulsó ülése ugyan
rugókon lógálózott, de a köves és döczögős úton szétrázta utazónknak még
az agyvelejét is.

Arthur gróf egyik szivart a másik után hamvasztotta el, és épen ujra
akart rágyujtani, a midőn lába alatt erőszakos recsegés hallatszik s az
egyik hátulsó kerék ezer darabra törve hull szét az országúton.

A gróf egy kicsit ki is lett dobva a kocsiból, de rögtön talpon termett,
míg legénye, kinek semmi baja sem esett, jajveszéklő óbégatással tölté
be a székely levegőt.

És a kocsis? Ezen fajnak is megvan a maga «bevett szokás»-a, mely soha
el nem marad, és sohasem használ. Tudniillik: egetrázkódtató módon
káromkodott.

Arthur gróf egy ideig uri egykedvűséggel nézte a romlást, hallgatta a
körmönfont káromkodást, végre kérdé:

– Nos, mi lesz most belőlünk?

– Azt csak a haragos ménkű tudja, méltóságos uram. Utoljára nem tehetek
egyebet, mint szőrére ülök a kesej csikónak s belovaglok Parajdra.

– Soká tart?

– Egy óra oda, egy vissza: hanem, hogy mikor és hol kapok más kocsit,
azt csak szent Péter apostol tudja.

– Szép kilátás, legalább három óráig itt vesztegelni.

A fuvaros, a mint mondta, meg is tette; kijelentette, hogy előre is csak
annyit igért, ha baj nem történik, s aztán felpattanva egyik lovára, a
kigyózó uton eltűnt.

Csak legalább vadászni lehetne itt, gondolá a gróf, s elővevén kétcsövü
remek fegyverét, lövöldözni kezdé a nyugalomra térő varjukat, nagy
boszúságára legényének, a kinek kötelessége volt ezalatt az ijedős
lovakat féken tartani.

Már közel volt az este, a juniusi leghosszabb nap lehanyatlott, a midőn
alig fél óra multával egyszerre hátuk mögött, a merről maguk is jöttek,
csengetyű hangja hallatszik; nemsokára kerék zöreje is közeledék, míg
végre az út fordulójánál egy régen a divatból kiment hintónak kisértetes
formája bukkan elő.

Nem lehetett uri utazó, a ki a borszéki fürdőidényre készült volna. A
hintó födele hátra volt eresztve, s hárman ültek benne. A kocsis,
mellette kövér, bajusztalan patronus, veleszületett flegmával és
engedelmes szolgálati készséggel; végre a hátulsó ülésben egy nő
magánosan, élénk kiváncsisággal nézdelve minden fát, bokrot és fűszálat.

És ki volt?

Ah nagy ég csodája, senki más, mint tisztelt Werner Karolina úrnő,
elkényeztetett bécsi dáma, kit a sors ötlete itt hordoz a székely
vadonban. És megismerve reggeli utitársát, elrémülve szemlélé a
kocsikerék szörnyű katasztrófáját.

Arthur gróf, uri egykedvüséggel, mintha otthon volna, három szóval
elmondá helyzetét s aztán csodálkozva kérdé:

– Hogy találom önt itt megint?

– Nagyon egyszerűen. Kolozsvárott már várt valaki rám az indóháznál s
oly hírt vettem, melynek következtében tovább kellett indulnom. Mon
Dieu! együtt utaztunk a vonaton s nem láttuk egymást.

– Ez gyakran megtörténik. A vesztes mindenesetre én vagyok; mily
kellemesen elbeszélgethettünk volna a hosszú uton.

– Ön igen udvarias uram, de ha úgy tetszik, szolgálhatok kárpótlással.
Legyen szerencsém; üljön fel kocsimra, elviszem legalább a legközelebbi
állomásig.

– Ez imádandó eszme, madame.

Ezzel felült, legényének pedig megparancsolá, hogy ne mozduljon helyéből
s várja meg a fuvarost.

Mikor ismét ketten ültek, a hölgy megjegyzé:

– Soha sem hittem volna, hogy ily magas hegyek között is annyi szúnyog
teremhessen. Ha meggyujtaná szivarját, a füst elűzné e mérges
teremtményeket.

– Önből az angyalok beszélnek asszonyom. Ez a legelegánsabb modor
engedélyt adni a dohányzásra.

Aztán, mintha félbe sem szakadt volna, folytatták reggeli
társalkodásukat.

– Madame, ön az egész világot ismeri; a mennyi báróné, grófné, herczegné
van, mind látta, mindegyikről tudja, mily szép, mennyi pénze, mennyi
adóssága, s tán mennyi kedvese is van.

– Kérem, ez utóbbi «artikelt» meg sem érintettem.

– Akkor bocsánatot kérek. De most azt kérdem, ismeretes-e a bankár- és a
börze-bárók osztályában?

– Egy kevéssé.

– Kérdem: ismer-e ezen körökben egy Spuller Jeannette nevü millionaire
hölgyet?

– Spuller Jeannette asszonyt, – felelé az utitársnő minden meghatottság
nélkül, – igen jól ismerem, de most hallom róla először, hogy milliókkal
bírna.

– Akkor más lesz. Az én Spuller Jeannette-om képtelen gazdag, nem
fiatal, nem szép…

– Akkor ne is folytassa személyleírását, mert az én Spuller Jeannette-om
legalább szépnek tartja magát, még akkor is, ha az egész világ ellene
tanúskodik. A férfiaknak tudni kellene, hogy a szépségről soha még nő le
nem mondott; legalább a benső értékről semmi esetre sem.

– Nagy köszönettel fogadom a kegyes leczkét, mert tán büntetést is
érdemlettem volna. Mindemellett meg vagyok győződve, hogy két különböző
Spuller Jeannette-ról beszéltünk. Az enyémnek pénze van.

– Pénz hiányában az enyém sem szenved. Van 6000 forintos könyve a bécsi
takarékpénztártól.

– Az enyém fél kézzel vásárol meg egy 600,000 forintos kötelezvényt, s a
mellett oly szórakozott, hogy öt hónap óta azt sem tudatja adósával,
hogy hova küldje a régen lejárt félévi kamatot?

– Akkor önnek igaza lehet. Két Spuller Jeannette boldogítja az emberi
faj férfiosztályát. Az öné gondatlan könnyelmü, az enyém kikiáltott
madame Harpagon.

– Az enyémről azt beszéli a rossz világ, hogy nagyravágyó, s egy pár
rongyos milliót szívesen kidobna az ablakon, ha grófné lehetne.

– Nem ismerem, soha hirét nem hallottam. Az enyémnek férje s nagy diák
fia van. Külön él ugyan a házaspár, mert mindenik más foglalkozást űz,
de azért családi érdekek tekintetében szorosan összetartanak.

Arthur gróf keserűen csalódva érzé magát s gondolatában panaszkodott a
sors ellen, hogy ily mindentudó nő épen azon személyről, a ki őt
leginkább érdeklette, felvilágosítást nem adhatott.

Már közel voltak Parajd nevü állomáshoz, a midőn találkoztak a
visszatérő fuvarossal, a ki gyalog jött az uton, egyik kezével lovát
tartotta féken, a másikkal kocsikereket görgetett előre.

– Nos hát nincs kocsi Parajdon?

– Megköszönöm azt is, hogy ezt a vasalatlan kereket kaphattam, mert a mi
jó ló és kocsi volt Parajdon, ma délben elvitték.

– Elvitték! hova?

– Hát kérem alássan, valami rettenetes gazdag asszonyság, azt mondták,
Dorozsmay herczegnő, utazik erre. Gencsről, a báró kastélyából három
kocsit küldtek elébe, de a Csomboja meg a Csudálatos hegyről irtóztató
felhőszakadás jött s úgy elrontotta az utakat, hogy ökrökkel kellett a
báró kocsiját vontatni. Most aztán összeszedtek Parajdon minden lovat,
minden kocsit, s nyolcz lovat fogva minden kocsi elé, így mehettek a
fényes uraságok Gencsre.

– Hogyan, Gencsre? úgy látom a térképen, hogy Gencs nem fekszik az
országuton.

– Nem; de letértek, most ott vannak s tán vissza sem jőnek, míg hetedhét
országra szóló lakodalmat nem csaptak, a herczegkisasszony és a fiatal
báró között.

Hogy mi rejlik az emberi szív mélyében? azt az Úr, a vesék vizsgálója
tudja, az emberek csak azt látták, hogy mindkét utazónak egyszerre
elment a kedve Borszéktől, s nem bánták, igya a hires savanyú vizet, a
ki akarja.

Szerencsére itt volt a legpompásabb ürügy, a felhőszakadás, mely
Parajdon túl Gyergyó-Szent-Miklósig úgy elmosta az országutat, hogy csak
a darabos kőszikla maradt fenekén.

Legelébb Arthur gróf eredt földtani vitatkozásba, és sejtetni engedé,
hogy lemond utja folytatásáról; oly közbejött esemény, melyre az egész
fuvarbér kifizetése mellett a székely kocsis elismerése méltó hajlamot
bizonyított.

Werner Karolina asszonyság sem nézett többé előre. Inkább hátra s azt
erősítette, hogy a minő dolga neki Gyergyó-Szent-Miklóson vagy Borszéken
lett volna, azt elvégezheti akkor is, ha az országutat ismét kijavítják.
Úgy is csak azért szándékozott oda, mert épen most nem volt más dolga,
de a mi halad, az el nem marad.

Tehát közös megegyezéssel visszafordultak. Arthur gróf csak addig
használta szives utitársnéjának kocsiját, míg saját fogadott
alkalmatosságáig ért. Ez alatt is keveset beszélt, elmult kedve a
kérdezősködéstől, szivarja sem izlett, a szúnyogok csipését pedig észre
sem vette.

Mert a gencsi látogatás meggyőző ékesszólás, a legvilágosabb revelatio
volt előtte. Elhatározta, hogy visszamegy mamája csendes kastélyába s
majd ott határozza meg, mit tegyen jövendőben? Azaz: mikorra tűzi ki a
napot, melyben főbelövi magát.


X.

(Bepillantunk a távirdai hivatal titkaiba.)

Arthur gróf otthon van, a mama vadászkastélyában. Az üde lég, az izletes
ebéd, melyet a nagyváradi kanonok útmutatásai szerint művészkedő
szakácsné főzött, új életszikrát lehelt ő méltósága becses valójába, s
ha gondolkodott is néha a pisztolyról, a golyóról, mindez elméleti, vagy
orvosrendőri szempontból történt.

Úgy találta, hogy a már fölfedezett számtalan öngyilkolási módokból
egyik sem való született nagy úrnak, ősi családból származó hatalmas
grófnak.

A méreg? ez utálat és otrombaság. Az ember tíz, tizenhat óra alatt
testileg, lelkileg többet szenved, mint a mennyit a sors egész hátralevő
életének idejére rá kimérhetett.

Széngőz? a párisi grisettek találták fel kizárólagos használatukra.
Vízbe fulás? A szakácsné teszi, kihez hűtelen lett katonája.

Ellenben golyó az agyba, ha jól van czélozva, férfias és rögtöni halál.
De itt marad borzadályul a holttest, mint a rendőri orvosnak szabad
zsákmánya. Jőnek a halottvizsgálók, jő a bonczoló irtóztató késével és
fénylő fürészével. Jőnek az öngyilkosság indokainak fürkészői s minden
hirlap tele van az esemény legrészletesebb leírásával. Megírják, hogy a
főrangú öngyilkos vagyonát elpazarlotta, előnyös házassági terve füstbe
ment, hogy uradalma pénztárából kivett oly összeget, mely adóssága
kamatának fedezésére volt kirendelve. Az orvosi látlelet sem kimél
agyat, tüdőt, májat, benne lesz, mi volt a testben kék, vörös, fekete,
vagy szederjes, rendes vagy rendetlen állapotban. Szóval: az ember
meghal, de itt hagyja testét, hirét, becsületét, s mindenki kedve
szerint marczangolhat benne.

Majd azt gondolta, bezárkózik legbensőbb szobájába, összehordja a
butorokat rakásra, leönti ágyát szeszszel s midőn érzi a lángok
mardosását, agyonlövi magát; tehát míg négy-öt ajtót betörnek, addig a
csontja is hamuvá válik. De ezzel is csak holttestét mentette meg az
emberek szeme elől; a hir, a közbeszéd, a lapok kürtölései fönmaradnak.

Utoljára abban állapodott meg, hogy ha utolsó ezer forintosát felváltja,
elutazik Amerikába, ott is a legtávolabb nyugati vidékre. Utközben nevet
változtat, régi öltönyeit elveti, minden nyomot elenyésztet, s akkor a
vadon közepén, ha az éhség kínjai körülfogják, nyul fegyveréhez. De
ezzel is csak elhalasztja az itthon keletkezendő zajt, s még ráfogja
valaki, hogy mint hivatali szolga élősködik valamely uzsorás bank
irodájában.

Tehát teljes lehetlen e világból kiszabadulni nyom nélkül? Annyi joga
sincs az embernek, hogy lemondhasson egyéni létezéséről, ha ez terhére
van?

És miért akar meghalni? mert nem tud élni mint gazdag, irigyelt és
kiváltságos Bendeffy gróf! Egy czipész, vagy szabó késsel metszi fel
torkát, mert nem képes 100 forintos váltóját kifizetni; az útszéli
betyár agyonveri a rongyszedő zsidót, és megelégszik, ha 20 forintot
talál nála. A katona sokszor nem a hazáért, hanem egy nem szeretett s az
országra nézve káros dynastiáért neki megy a tüzet okádó ágyútelepnek,
nem tudom, hány rézkrajczár napibérért!

És Arthur gróf mégis öngyilkosságra gondolhatott. Nem élhet kényelmesen
és gond nélkül édes anyja körében? Menjen oda s mindene van; maradjon
itt, és semmi szükséget nem szenved. Tehát egyedül azt nem tudná
eltürni, hogy régi hatalmától elesett, hogy husz cseléd helyett kettő
vagy három lesi parancsolatát? vagy hogy nem kapott olyan feleséget, a
ki öt millió forintot hozott volna a házhoz?

Igaz, hogy Spuller Jeannette-nek 18,000 forintja meg volt kezdve. Mi
lesz, ha elfogy? Semmi. Legfölebb félévi kamat-hátralék az uradalmi
pénztárban. Felmondják a kölcsönt? Árverésre kerül a birtok? Azt veszti
el vele, a mi úgy is régen nem az övé volt.

Ezalatt pedig étvágya dicsőségesen nevekedett, pompásul hizott, egy pár
pohár tiszta, természetes bor többet ért a drága külföldi
gyártmányoknál. Olykor tréfából még meg is csipkedte arczát egy
helyrevaló oláh menyecskének.

Ilyen kedélyében rendesen megnyergelteté lovát s bekalandozá a vidéket,
s tapasztalnia kellett, hogy végre is 20 négyszög mérföldnyi területben
nem talál nagyobb urat magánál.

Egy ízben mégint Rév állomás indóházáig vetődött s újra megpillantotta
az egykori kis Róza kisasszonyt, a mint nádból font karszéken ült, s
varrogatott az állomásfőnök lakása előtt.

Tán a szokottnál jobb kedve volt, mert midőn messziről meglátá a nőt,
köszöntötte. A barátságos viszonzásra leszállott a gróf lováról, s
néhány szóra megállott.

– Még mindig itt lakik nagyságod?

– Még mindig, gróf úr, s betelik hat hét, míg férjem kész lesz
feladatával.

– S hol a szép kis gyermek? (Ő ugyan soha sem látta, szép vagy nem, de
így szokás az anyákkal beszélni.)

– Elküldtem a ház másik oldalára a kertbe, mert vonat közeledése van
jelezve s a füst, fütyülés, dübörgés nyugtalanítja angyalkámat.

– Ez az anyai szeretet és gondosság az egyedüli idyll, a mi még
megmaradt prózai korunkban.

– Megmaradt, mert kötelesség és egyszersmind mennyei gyönyör. Tetszik
helyet foglalni?

Arthur gróf leült a festett padra, s alig helyezkedék el, érkezik egy
vegyesvonat Várad felől és egyik waggonból leugrik Dorozsmay Róbert az ő
osztálytanácsosi rangjában és kiküldött főmérnöki hatalmával.

– Rózám, mai napon hamarabb kész vagyok munkámmal és egész napra szabad
vagyok. Ah…

Most látta először, hogy idegen van jelen, de megismervén a grófot,
mélyen meghajolt:

– Méltóságos úr, fogadja határtalan tiszteletemet.

Tudjuk, hogy e két férfi között ellenkedés, sőt szándékos sértés fordult
elé, melyet azonban Arthur gróf méltósága alattinak tartott észrevenni
és megérteni. Most, több mint három évvel később, a mérnöknek
tiszteletteljes, de férfias üdvözletére némileg lefegyverezve érzé magát
s ha már elkövette a hibát, hogy beszélt a nővel, sőt le is ült,
udvariasan viszonzá a férj köszöntését, de nem nyujtott kezet feléje.

– Gróf úr, – szólt ekkor némi tartózkodással a mérnök, – bizonyos
rejtélyes ügy miatt még ma délután szándékoztam méltóságod uri házánál
tiszteletemet tenni.

– Ah? örültem volna; mindenesetre le vagyok kötelezve. Minő rejtélyes
ügyről szólott?

– Mintegy két héttel ezelőtt Csucsa állomáson foglalkoztam, a midőn a
gyorsvonat megérkezésével láttam a gróf urat szemközt egy nővel, a kire
ott helyben távirati sürgöny várakozott.

– Emlékezem.

– Ezen nő most Werner Karolina név alatt a legközelebbi állomáson,
Élesden lakik, miután itt Réven hiába keresett lakható szállást.

– Hogyan, ez a bécsi nő nem talált másutt helyet a világon, mint épen e
kis fészekben?

– Itt lakik e csekély mezővárosban, urasági inas szolgálja, s külön
főzést tart. Nincs nap, melyben levelet ne küldjön a postára s néha
kettőt is kap. E mellett a távirati sodronyt is igénybe veszi, mert két
hét óta legalább húsz telegrammot kapott és küldött. Egész Élesd töri a
fejét, mit keres itt ezen előkelő nő?

– A kis városi közönség mindig igen kiváncsi.

– A távirdai hivatalnok, a kivel itt megismerkedtem, azt sugta fülembe,
hogy ez a rejtélyes nő egyenesen méltóságod ellen cselszövénykedik, sőt
sötét bűntény kovácsolásával vádolja az idegen nőt.

– Ellenem cselszövénykedik? ez képtelenség. Nem lehet ennek értelme.

– A távirász oly nyugtalan volt s annyira félt a felelősségtől, hogy
titokban közölte a szolgabiróval a leginkább compromittáló sürgönyök
tartalmát.

– A szolgabiróval?

– Vele. Mert a szolgabiró itt, míg felebbvalója nincs jelen, a
rendőrfőnök, a belügyminiszter, talán maga a király.

– Patvarba; nagy úr lehet.

– A szolgabiró tehát hivatalos kötelességének tartotta a küldött és vett
telegrammokat a távirdai hivatalból másolatban kivenni, s miután
kétségtelen, hogy itt méltóságod ellen valami rejtélyes üzelem van
keletkezésben, arra szólított fel engem a szolgabiró, hogy ezen
lepecsételt iratot méltóságodnak átnyujtsam.

– És én határozottan visszautasítom. A szolgabiró tehet, a mit akar,
csak arra kérem, hagyjon ki engem a játékból.

– Akkor bocsánatot kérek, szolgáljon mentségemül, hogy én a gyakorlati
világ embere vagyok, ezen téren pedig az önvédelem szabálya tanácsolja,
hogy ha lehet, ellenségeink fondorlatairól tudomást szerezzünk.

– Nekem nincs ellenségem; azon nővel pedig véletlenül találkoztam, épen
itt, Rév állomáson, a mint azon coupé-ba léptem, melyben ő már helyet
foglalt. Többet nem tudok róla; nem ismerem és semmi ügyem vele.

– Ezen nőt nem Werner Karolinának hivják. Ez álnév. Egy telegramm
nyiltan mondja: menjen az alpöröshez személyesen, mint Sp. J.

– Mint Sp. J.?

– Igen; ezen kezdő betük állnak a sürgönyben.

Arthur gróf megdöbbent és gondolkozni kezdett. Sp. J.? E két vagy három
betű ellenállhatlan erővel emlékezteté őt Spuller Jeannette-re.

Tulajdonkép pedig csak most, ezen figyelmeztetésre kezdé először a nővel
átélt kalandjait mérlegelni, és a feltünt körülményeket kapcsolatba
hozni. Az első találkozás kétségtelenül véletlen volt, de a nő azért
utazhatott Erdélybe, mert mint látszik, tudnia kellett, hogy ő is oda
szándékozik. Menetjegye Kolozsvárig szólott, s mégis tovább utazott
ugyanazon vonaton Maros-Vásárhelyig; de rejtőzött s nem mutatta magát
még az indóházban sem. Tán épen a III. osztályú vendéglőben ebédelt,
csakhogy el ne árulja magát. De még Borszék felé is üldözte őt, s így
találkozott vele a kocsikerék eltörése után. A midőn pedig a gróf
elhatározta, hogy visszafordul, neki is elment kedve a tovább
hatolástól. Mot itt a szomszéd városkában lakik, sőt Réven is keresett
szállást. Mind ez nem lehet véletlenség. Ez titkot rejt, melyet hasznos
volna fölfedezni, mert az «Sp. J.» betük csak gyanuját erősítheték meg.

– Dorozsmay úr, – szólt, – jobban meggondoltam e dolgot. Nagy
köszönettel fogadom önnek irántam tanusított figyelmét és barátságos
részvétét. Átveszem a másolatokat, megvizsgálom, mert végre is érdekelve
lehetek.

– Im itt a lepecsételt levél. Kivánom, hogy mentől hamarabb felderüljön
a rejtély. Inkább nevesse ki méltóságod később a mi hiába való falusi
fontoskodásunkat.

Ezzel Arthur gróf bucsut vőn; néhány lépéssel a ház bejárata felé
indult, mert a mérnök neje a komoly irányú beszélgetés kezdetével
magukra hagyta az urakat.

Azután kezet fogott elébb a nővel, azután a férjjel s lovára pattanván
elébb léptetve, később ügetve, végre vágtatva a kastélyába érkezett.

Mit fog olvasni? minő rejtélyt felderíteni? Semmit. Ez volt örökös
felelete saját kérdéseire, ha lelkében tusakodott. A legrosszabbat, hogy
birtoka, a kölcsön felmondása után, árverés alá kerül, régen tudta;
abban semmi ujság. De mért késnek? mért e titokszerűség?

Felbontotta a lepecsételt iratot, s talált abban fél ív papirt, mely a
kelet rendje szerint az érkezett, vagy küldött sürgönyök másolatát
foglalta magában.

– Lássuk.

«Werner Károly ügyvédnek, Bécs, Bankgasse 9.

Élesd, jun. 25.

Megjártam Erdélyt. Jó hir. A D. család mint vendég G-re ment látogatni a
báró kastélyába. Alpörös boszankodik, de férfiasan tűri. Két ízben, mint
W. K. sokáig beszéltem vele. Udvarias volt. Bánffy-Hunyadról kelt
sürgönyöm szövegét ő maga írta diktálásom után. Semmit sem gyanít.
Sorban kérdezte tőlem bécsi ismerősit. Csak Sp. J-ről nem kapott
felvilágosítást. Azt hiszi róla, dúsgazdag özvegy, a ki grófné szeretne
lenni. Úgy látszik neveti és megveti.

_Werner Karolina._»

– Ah, – szólt Arthur gróf, – ez egész regény, melyben én az «alpörös»
játszom a komikai szerepet. Mért jó hir neki, hogy Dorozsmayék Gencsre
mentek látogatóba? Ha Spuller Jeannette nem gazdag özvegy, minő jó hír
neki, hogy Esztikém kezét elütik tőlem, Gencsen? Nézzük csak. Nem adott
felvilágosítást Sp. J.-ről? Azt teszi ez, hogy adhatott volna? Semmi
kétségem többé, hogy e nő maga volt Spuller Jeannette. Mi baja velem
titokban, ha nyilt követelése lehet? Menjünk tovább.

«Bécs, jun. 26. A pör mozdulatlanúl nyugszik, az ügyvéd nem képes többé
azt elhalasztani. Az eldöntés előtt egy lépést sem tenni.

_Werner Károly_.»

– Ezt nem értem. Ez engem nem érdekelhet, nekem nincs, nem is lehet
pöröm Bécsben. És mégis alpörösnek neveznek! Tovább:

«Élesd, jun. 28. Alpörös egészséges, jókedvű, nem búsul, hízik, szeret
élni. Közvetlen veszély nem fenyeget.

_Werner Karolina_.»

– Hát ez mi az ördög? Az is érdekes a bécsi pörben, hogy én itt jól
ebédelek és hasat eresztek? Patvarba, mintha félnének, hogy főbe lövöm
magamat. Lám, lám! Régi eszme, hogy a szomszédok legjobban ismerik az
ember állapotát. Íme, mások már az én helyzetemben indokoltnak tartják
az öngyilkosságot. Még meglepetést sem okoznék a világnak. Azt mondanák:
jól tette; egyebet sem tehetett; ilyen életnek csak ilyen vége lehet.
Lássuk, mi van még itt?

«Élesd, jun. 29.

Semmi ujság; alpörös még nem váltott uj ezerest, tehát nem pazarol mint
a kétségbeesett.

_W. K._»

– Mindig érthetlenebb. Hiszen, ha félnek, hogy elköltöm pénzüket, mentől
elébb jelentkeznek, annál többet találnak nálam. A hitelező nem azon
faj, mely adósának még becsületét is lerombolni szándékoznék. Ilyen
ellenségem nekem nincs. Van-e még valami?

«Élesd, jun. 30.

Szokott módon lovagol délig. Van már, a ki vigyáz a benső szobákra.
Unatkozik, de mivel egy csomag uj könyvet rendelt ide, nem készül
máshova utazni.

_W. K._»

– Micsoda? kém, az én házamban. Majd rá jövök, melyik, összesen három
cselédem közül, kik szobámba is bejárhatnak. Különben pedig, ha csak
annyit tudnak rólam, hogy könyveket hozattam, nem érdemlették meg a
pénzt, a mivel megvesztegették.

«Bécs, jul. 1.

Ha veszély fenyegetne, okvetlenűl mint Sp. J. kell őt meglátogatni és
megnyugtatni, de a pör kimeneteleig a legszigorúbb óvatosság
megtartandó.

_W. Károly._»

– Ah tehát Spuller Jeannette ólálkodik hátam mögött, kisértet jelmezben?
Olvasva a telegrammokat, azt hinné az ember, hogy egy egész zászlóalj
őrzőangyal correspondeál jólétem és fönmaradásom fölött. Mit beszél a
szolgabíró, sötét üzelmek kovácsolásával fejem fölött? Hiszen ezek mind
tőrőlszakadt jóakaróim, legfölebb tréfát csapnak velem. Lássuk az
utolsót.

«Élesd, jul. 3. A pör eldöntése előtt nincs bátorságom, mint Sp. J.
megjelenni. Nagyon sokat kifacsarhatna belőlem, és épen nem
indokolhatnám, mért viseltem korábban más nevet?

_W. K._»

– No, ha ő nem indokolhatja, akkor én még kevésbbé. Majdnem hiszem, hogy
szándékosan akarták e sürgönyöket kezembe játszani. De hogy mit akarnak
velem? arról sejtelmem sem lehet. Mit? Semmit. Legalább nem olyat, mitől
ily határozott korhely ficzkó, mint én vagyok, megijedhetne.

Asztalára vetette a papírlapot; nagyot nevetett, mert tagadhatlanul jól
mulatott ezen asszonyi semmiségeken. De mégsem tagadhatta, hogy itt
valami érthetlennek, megfoghatlannak kell keletkezőben lennie.

– Csak legalább Porczogh bárót hoznák a manók ide látogatásomra. Ez az
ember nekem mindig okos tanácsot adott. Miért is nincs az életben úgy
mint a regényekben, hogy a kit hínak, megkopogtatja az ajtót s betoppan
hozzánk.

E pillanatban zörgött a kilincs, s megnyílt az ajtó…

– Hah! Porczogh?

Nem. A gróf legénye lépett be, és illő szertartással jelenté, hogy
találva van.


XI.

(A szorgalmas professzor még Gencsen sem hanyagolja el leczke-óráit.)

Tán két héttel is korábban történt, de vissza kell rá térnünk.

Volt öröm, vígság és zajos győzelmi kiáltozás, a midőn a Dorozsmay
család megérkezett a gencsi kastélyba s a ház hivatalos úrnője és
képviselője Zsuzsi néni a rövid elfogadási szertartás után a vendégeket
a kirendelt, frissen felsurolt és jól kiszellőztetett szobákba kiséré,
elhelyezé és a szükségesekkel ellátá.

A nők átalános szokás szerint öltözködéssel kezdék a mulatságot. Ez már
vagy természetükben fekszik, vagy így tanulták az anyáktól. Tény, hogy a
nőkre nézve, elkezdve az iskolai vizsgától az első házi mulatságig,
onnan a nyilvános tánczvigalomig, később a menyasszony esküvőnapjáig,
végre közbejövő gyász-szertartásokig a dolognak legalább felét azon
kérdés képezi, miként öltözzenek? hogy fésüljék magokat? s minő ékszert
rakjanak fel? Ne beszéljünk többet e tárgyról, melyen sem könyvirás, sem
kenetteljes egyházi prédikáczió többé nem változtathat. Igy volt mindig,
így vették át az anyáktól, így adják át az utánok következő nemzedékre.

A férfiak ellenben az út fáradalmait azzal pihenik ki, hogy rágyujtanak.
Idősb Gencsy Pál báró saját dúsan berendezett pipatoriuma elé vezette
fiát és Zoltán bácsit. Állott ott hármas félkörben vagy hetven darab
hosszúszárú cseréppipa, mind kitisztítva, s mind jó szelelős állapotban.
Közel ide, kis kerek asztalon feküdt a dohányos bödön, mely bozontos
medve-alakot képezett, s melynek csak a fejét kellett leemelni s
kiillatozott belőle a finom hosszú laskára vágott bethlenszentmiklósi
dohány, melynél az öreg bárónak bizonysága szerint, nem terem zamatosabb
fűszer sem Ázsiában, sem Amerikában.

– Csakhogy nem dicsekszünk vele idegenek előtt, mert a kapzsi külföld
mind kihordaná, – jegyzé meg az öreg báró.

A mi természetesen pótolhatlan veszteség volna a gazdag Erdélyre, mely
nem szorult a külföldiek pénzére.

Tehát rágyujtottak, megdicsérték a füstöt s nem akarták észrevenni, mint
sistereg benne a zsír, s mint lobbadoz fel a szálakban a salétrom.

Aztán falusi szokás szerint körül néztek a házban, az udvaron és a
kertben.

A ház, helybeli nevén kastély, földszinti esetlen épület volt, csupa
nagy szobákkal, mikben kényelmesen lakni sem lehetett. Minden lépten
valami építészeti érthetetlenség, ellenmondás és indokolatlanság. A
világos nyári szobában, mely a kert felé a verandára vezetett, képtelen
nagy zöld kályha foglalá el a díszhelyet. Senki sem tudta megmondani,
mért kellett némely szoba talaját magasabbra vagy alacsonyabbra hagyni,
úgy, hogy küszöb helyett vagy két-három lépcsön lehetett csak oda
bejutni. Az ebédlőterem főfalának hosszában egy részen két magas ablak
világított, a másik rész sötétben maradt. A szobasorokat szűk folyosók,
majd sötét kamarák és a ház lomtárai szakíták ketté.

Azonban így építettek Apaffy Mihály idejében, tehát így lakott Gencsen
az időközben bárói rangra emelt ősrégi család.

Óriási udvar terüll a háznak belső homlokzata előtt. A kertajtó mellett
vörös födéllel védett s vödörre járó kút éktelenkedett, gonosz illatú
vízzel, de négy lépésnyire tőle kődarabkák közé szorított patak
folydogált, mely a kertben fakadó három gyönyörű szép forrásból vette
eredetét s folyt keresztül az udvaron egyenesen az országutat kísérő
sáros árokba.

Az udvar közepén borzasztóan büzhödt mocsár zöldellett a víz szinét
elborító békalencsétől. Nevezetes, hogy e sárfészek tőszomszédságában
jókora domb emelkedett, mely a hagyomány szerint valami régi istállónak
vályogból vert düledékéből keletkezett és kétszáz esztendő óta egyik
birtokos sem jutott azon szellemdús ötletre, hogy a felesleges dombnak
anyagát a káros tócsának betöltésére lehetne használni.

Szemközt a kúttal állott sárgára festett gerendákból emelve a báró
vadászkutyáinak óla, melynek ajtaja fölött ritka szép szarvasagancs
pompázott. Az idő s még inkább a rákent vitriol, mely a rágódó szú
pusztítása ellen használt, koromfeketére festette e gyönyörű példányt.
Családi hagyomány szerint a szarvast Bethlen Gábor lőtte. A helybeli
tiszteletes (ismerjük már mint koszorús költőt) Tuhutum vezérig viszi
fel a származást. Míg az alispán, a ki tavasz kezdetén, Klárit, a ház
legidősb kisasszonyát feleségül vette, s a ki egy ízben Abrudbányán a
praehistorikusokkal együtt ebédelt, tudományosan bebizonyította, hogy
ezen óriási szarv csak Hadrianus, Cæsar vagy Decebal király idejében
fejlődhetett ki ily remekké.

Annál több dicséret érhette a kastély kiterjedt kertjét, mely bőven
adakozá Istennek minden áldását. A kerti vetemények nehány holdat
foglaltak el; az épen érni kezdő szamócza pirosra festette a messzire
nyúló ágyakat. A gyümölcsös megóva a hernyóktól, termést igért, mely
elég leendett egy kis városka számára ízletes csemegének. A szőlőnek itt
csak levelét és venyigéjét ismerik, a melegágyból kiültetett sárgadinnye
pedig most kisérlé meg a virágzást. El is fagy szeptember közepén zöld
gyümölcse. A források bőven hoztak vizet az öntözésre, de többet
használt erre a gyakori eső, melyet a székely havasok sötét fellegei
hordtak erre.

Házi szokás szerint délután két órakor volt az ebéd, de tekintettel a
pesti vendégek iránt, a tálalás egy órával későbbre lett halasztva.

Az öltöző szobából legelőször Dorozsmayné ő nagysága került ki. A ház
cselédei bámulva látták, mily egyszerű ruhát viselt ezen gazdag s még
mindig kellemes arczú nő. Ékszere sem volt különb, mint bármely más
ténsasszonynak a vidéken. Valóban azt várták tőle, hogy fülbevalójában
olyan gyémántot visel mint a galambtojás.

Zsuzsi néni karján vezette elé a vendégnőt s átadta a kertben sétáló
urak védelmébe, mert neki magának tömérdek a dolga mindenfelé. Az ő
kötelessége megőrizni a ház jó hirét, ezért mindent látni, megbírálni,
sőt ha lehetett megizlelni is akart, mielőtt felteszik az asztalra.

És Esztike kisasszony?

Oda vitték a lányok, a hova leginkább vágyott, a konyhába! Még szép
tiszta fehér kötényt is kötöttek elébe, úgy hogy a szakácsné, a midőn
megpillantotta a sok segítő kezet, előre tiltakozott s fölmentetni kéré
magát minden felelősség alól.

Senki sem hallgatott rá. Jolán kisasszony diós bélest és mandolás rétest
készített, mig Ilka kisasszony meg akarta mutatni a pestieknek, mi az a
kürtös fánk, melyet az ország nyugati vidékein már ma hiréből is alig
ismernek. Esztike kisasszony nem győzött eleget csodálkozni e
művészeten. Mint sodrott a tésztából rőfhosszú kigyókat a kis lány, mint
gombolyította fel a fahengerre, mint hinté be apróra tört s
megczukrozott mogyoróval, s aztán mint forgatja a tésztát nyilt tűz
mellett, mint hajdan a pecsenyét egy székely leány; végre mikor megsült,
lehuzták a fáról, hosszukás porczellán tálra tették, olyan volt mint
aranyból vert ágyu, melyen keresztül lehetett kukucsálni. Esztike oda
volt a boldogságtól; valóban azt hitte, ily bájos süteményt csak
gőzgéppel lehetne eléállítani.

[Illustration: Oda vitték, a hová leginkább vágyott, a konyhába.]

Egyik lányt a másik után csókolgatá. Eddig ő csak oly hölgyeket látott,
kik selyemruhába bujtatva a legfényesebb termekben is csak úgy járnak,
mintha koromtól vagy pókhálótól kellene félniök. A gencsi kisasszonyok
azonban mindenhez bátran és szabad kézzel nyultak, s ha ragadt valami
kezökre, egy kis friss víz, meg a törölköző ujra mindent rendbe hozott.

Sohajtva, majdnem irigykedve nézte ezen vidám gazdasszonykodást és
utánozva Nagy Sándor híres mondatát, gondolá: ha Esztike nem volnék,
szakácsné szeretnék lenni.

Ezalatt az urak és Dorozsmayné a kert minden zúgát összejárták, s
megbámulták még a fiatal sárgarépát, még a hónapos retket is.

Egy ízben Bogárdy Zoltán s képviselőtársa Pál báró, séta közben kissé
hátrább maradván, a ház örököse így szólott:

– Meg nem foghatom, hol marad Esztike?

– No, arra sokáig várhatsz, mert hugaid elvitték a konyhába.

– A konyhába! ez képtelenség.

– Pedig úgy van. Alkalmasint meg akarják tanítani, mint kell főzni a
szoktató kását.

– Megint bolondot beszélsz?

– Mintha nem tudnád, mi a szoktató kása? Hát kása. Jól leöntik forró
zsírral, hogy csúszszék a vendégnek, aztán azt higyje, minden nap ilyet
kap s azért sokáig itt marad.

– Zoltán! én itthon vagyok, mehetek, a hová tetszik. Benézek a konyhába.

– Próbáld meg, de Zsuzsi néni kikerget.

– Pipára akarok gyujtani.

– Azt mondják rá: fel van már találva a gyufa, tessék másutt kereskedni.

– De ha beszédem van az egyik szakácsnéval?

– Akkor meg plane a főző kanállal vernek ki.

– De én hát ebédig még ne is beszélhessek vele?

– Ejnye de követelő vagy. Inkább köszönd meg, hogy ide hozhattam őket.

– Zoltán! ez már más papírra tartozik és én örök hálára vagyok irántad
kötelezve. Azért, ha valaha miniszterelnök lesz belőled, mindig veled
szavazok s nálam hívebb mamelukra nem találhatsz.

– Nem mondtam kezdet óta: ne félj, míg engem látsz.

– Mondtad és megtartottad szavadat; azért hiszek neked föltétlenül.

– Ezt követelem is, mert ne véld, hogy már túlestél volna minden
megpróbáltatáson. A többi között Dorozsmayné hugom ma reggel is azt
mondta, hogy míg Arthur gróf forma szerint le nem mond, addig Esztikének
nem szabad másfelé pillantgatni.

– Ne ijesztgess! Arthur gróf önszántából soha nem mond le.

– Ki tudja? Sokat értem már, a mi kezdetben lehetetlennek látszott. Még
akadhat fegyvertáramban egy tartalék-löveg, mely ő méltóságát kiveti a
nyeregből.

– Kihivjam párbajra?

– Nincs szükség rá. Maholnap izenek valamit neki: az egész nem lesz
több, mint _puszta szó, üres hang_, mely az emberi nyelvben még
értelemmel sem bir.

– Boszorkányság? hókuszpókusz?

– Körülbelül.

Ezzel megfordult és sebesen lépdelve felkeresé a társaságot, mely épen
most a kert almafáinak túlgazdag termésében gyönyörködött. Idősb Pál
báró már mutogatá a készületet, miként kell a galyakat támogatni, nehogy
a teher letörje.

Pál báró gondolatokba merülve követé társát, de a mint folyvást
visszanézeget és várja, hogy a kertajtó felől világos szinű nyári ruhák
közeledjenek, egyszerre a legközelebbi ribiszke-bokor mögött elköhinti
magát valaki.

– Kend az Varjas Andoriás uram? Hol van a pesti kisasszony?

– A konyhába s ki sem mozdul onnan míg be nem tálalják a levest.

– És más ruhát nem vesz fel; mert tán nem fog konyhaszaggal az ebédlőbe
jönni.

– Konyhaszaggal? de hiszen, méltóságos uram, nincs annál finomabb illat
az egész világon. Hanem annyit mégis láttam, hogy ebből a kisasszonyból
nem neveltek jó gazdasszonyt.

– És miért nem?

– Nem ért az asszonyok mesterségéhez annyit sem, mint én a versiráshoz.
Úgy megbámulta a kolbásztöltőt, mint én a vasutat meg a gőzkocsit. Alig
tudták neki megmagyarázni, mint kell avval bánni.

– De aztán mégis megértette.

– Meg valahogy; de még sem kivánnék abból a kolbászból enni, a mit
disznóöléskor ez a kisasszony csinálna. Hej pedig mindent elkövettem az
uton, hogy jó hirét csináljam a leány előtt az én méltóságos uramnak.

– Nagyon lekötelez Varjas Andoriás uram, de máskor ne avatkozzék az én
dolgomba.

– Nem avatkoztam, báró ur; de mivel én az asszonyságok kocsiján a bakon
ültem: a hol csak szép tanyát, gazdag földet és kövér legelőt láttam,
mindenre azt mondtam, ez is a gencsi uraságé.

– Hogy mert hazudni?

– Igy szokták ezt, uram, különben az ily gazdag kisasszonyt soha el nem
szédítjük.

– És aztán hitték?

– Mindig nevettek; tehát tetszett nekik. A Szultán bácsi pedig még
tódította. Mikor Parajdon túl a nagy kapaszkodó tetejére értünk s
megláttuk napkelet felől a Tar csucsát, felkiáltott az öreg úr: addig a
kopasz hegyig tart a gencsi urodalom! a szikla tetején pedig fekszik a
báró urnak vára márványkőből, a honnan ha kinéz valaki az ablakból,
meglátja egész Havasalföldet s azon túl a Fekete-tengert mindent
hajójával, a mi rajta jár.

Pál báró nevetett és szokott mondókáját ismétlé:

– Bolond kend Varjas Andoriás uram, de mégis jobb lesz, ha máskor a
hazudozás helyett a maga dolgához lát.

Nézzünk másfelé.

Kiderült, hogy a konyhaszag illatának megbirálásában Varjas Andoriás
uram és a kastély hölgyei között, mint a magasb irmodorú vezérczikkben
mondják, «lényeges eltérések valának észlelhetők». Mert félórával az
ebédre hivó csengetyű megszólalása előtt Zsuzsi néni a műkedvelő
szakácsné hadat, ujabb öltözködés végett, saját szobáiba küldte.

Természetesen, hogy a főparancsnoknő volt leghamarabb készen s aztán
átjött Esztike szobájába, leült a pamlagra, onnan gyönyörködve nézte,
mily fürgén működik a Pestről hozott komorna, a ki mint varázsütésre
egészen ujra alakította át úrnője külsejét.

Zsuzsi néni szótlanul éldelgett a lányka bájain s nem tagadhatta többé,
hogy ez szíve szerinti gyermek, a kiben régi eszményképét találja fel.
Azon lányt, a kit ő érdemesnek tartott azon kitüntetésre, hogy Pál fiát
egész életére boldogíthassa.

Tudjuk azonban, hogy az asszonyi faj, ide értve Zsuzsi nénit, soha sem
szeret meg valakit másként, mint egy harmadiknak rovására. Mentől
mélyebben ad helyet szívében egy új arcznak, annál inkább gyűlöli, vagy
legalább közönyös lesz az iránt, a ki helyet adni kényszerült utódának.
A mily mértékben vonzódék Zsuzsi néni Esztikéhez s egymásután fedezte
fel benne a tökéletességeket, épen így kereste s fel is találta nemcsak
a testi fogyatkozásokat, de még a lelki rútságot is korábbi
kedvenczében, Marialaky Zsuzsikában, a ki azonban e perczben boldog volt
és képtelennek tartotta, hogy a gencsi kastélyban rosszul vélekedjenek
felőle.

Hiába az asszonyi kebelben csak egy kegyelt fér el. A férfi örvendhet,
ha e kitüntetés őt illeti, de senki sem tehet róla, ha néha érdemetlenül
és ártatlanul egy nőnek kell megfizetni a más nő által elfoglalt
szállásnak bérét.

Még 15 percz volt hátra ebédig s ekkor Zsuzsi néni karon fogta a szép
leányt s bevitte oda, hova kevés halandónak volt megengedve a belépés,
saját szobájának szentélyébe.

Ez pedig a rideg aggszűzi jellemnek mintaszerű tanyája volt. Sehol semmi
kényelem, mindenütt aggodalmat keltő rend, és a végletekig vitt
tisztaság.

Női szoba pamlag nélkül! ki hallott, ki látott ilyen csodát napjainkban!
Két tölgyfakarszék állott az asztal előtt, melyen közönséges ivópohárban
frissen szedett virágcsokor tarkállott, mellette fekete bőrbe kötött
ezüst csattos biblia, mint egyedüli olvasmány, időtöltés és vallásos
magábaszállás.

Itt ültette maga mellé vendégét azon titkos czélból, hogy miután az
igézőn szép arczot ismeré, bepillanthasson a lélek mélyébe is. Mindjárt
látni fogjuk, mily egyszerűen és természetesen ment végbe ezen nagy
előkészületek után megkisérlett lélektani műtét.

Zsuzsi néni ezen elhatározó pillanatban, melyre régen várt és elméjében
egészen késznek tartotta magát, késett s kereste a bevezetést, miként
fogjon feladata megoldásához. Esztike azonban csak természeti hajlamának
engedett, a midőn szó nélkül egyszerre a néni keblére borúlt és ezer
csókkal halmozá el őt, kezdve öltözékén, később a nyakán, homlokán,
végre az ajkakon.

– Oh kedves Zsuzsi néni, mint vágytam e pillanatra, hogy karjai közé
vessem magamat, mert mamámon kívül nincs nő, kit úgy tiszteljek és
szeressek, mint önt.

– Ön szeret engem, kedves gyermekem?

– Végtelenűl. Nem ma először, hogy látom, de azóta, hogy leveleiből
ismerem. És épen ilyennek találom, mint képzeltem, mint a kit mindig
szerettem és szeretni fogok. Angyali lélek lakik abban, a ki így tudott
írni. Pál báró minden sorát felolvasta, édesdeden elmerengett anyai
beszéde fölött, nekem pedig könyek hulltak szememből.

– Leányom! mit mondasz? leveleim egy falusi vén néninek mende-mondái
voltak.

– Igen, de az elolthatlan szeretet gyöngyei csillámlottak ki a betűkből.
Úgy-e szeretni fog engem is, ha jobban megismer? mert én nem vagyok
rossz vagy hiú leány, a kit a város fénye, a nagy világ pompája
elcsábított. Én csak ott akarok élni, a hol engem mindenki szeret és én
mindenkit szerethetek.

– Leányom! – felelt Zsuzsi néni és könyei patak módjára folytak. – Te
szeretsz minket? Te boldog és megelégedett szívvel jöttél ezen egyszerű
falusi tanyára? Hiszen ha szeretsz minket s mi mindnyájan szeretünk
téged, akkor minden elmondva van és boldogságunkhoz semmi sem
hiányozhatik.

Ezzel megakadt a társalgás fonala. Ha ki volt mondva a mindent magában
foglaló szó, a mi utána következett, feleslegessé vált. Bármely későbbi
magyarázat vagy bővítés csak ronthatott, csak lealkudhatott valamit az
eredeti kijelentésből. Zsuzsi néni tehát karjai közé zárá a teljes
odaengedéssel keblére hullott leánykát és hiába erőlködött szavakat
keresni, mert folyvást csak édes leányának, legkedvesebb Esztikéjének
nevezte a könyeiben úszó gyermeket.

E pillanatban szólt az ebédre hívó csengettyű éles hangja s a néni
karjára fűzve a leánykát, megindúlt az ebédlő felé, a nélkül, hogy
egyikejöknek is eszébe jutna az arczukon csillámló könyek áruló nyomait
letörölni.

Nem lehet szándékunkban egy erdélyi nemes embernek hosszú ebédjét
részletesen leírni, főkép ha idősb Pál bárót és Bogárdy Zoltánt kivéve,
a többi csak szemmel evett. A legnagyobb gonddal készült étkeket jobbára
illetetlenül hordták vissza s a két házi kisasszonynak meg kellett
elégedni azon vigasztalással, hogy ozsonna alkalmával, mely egyszersmind
vacsora leendett, majd bővebben látnak Isten áldásához.

Este hat órát is elverte, míg a férfiak a fekete kávéval, az egymásután
töltött pipákkal és a politikával készen lettek.

A három leány ezalatt a kertben sétálgatott, a mi futkosásnak is
beillett, különösen miután Pál báró is közbe vegyült, vége-hossza se
látszott a szaladgálásoknak. Zsuzsi néni és Dorozsmayné a veranda kétes
hűséből nézték a játékot, a mennyiben a gyermekek szemök előtt maradtak,
mert a játék hevében sokszor messze elkalandoztak a gyümölcsfák sátora
alá, különösen pedig igen szivesen pihentek meg a nagy diófák alatt, a
hol nehány fehérre festett pad és élénk zöld pázsit enyhelyül szolgált.

Még később a két házi kisasszonyt a készülő vacsora fölötti felvigyázat
gondjai szólíták el és ekkor Pál báró Esztike kisasszonynyal az idősbek
társaságát keresé fel; azonban nem oly könnyen találák fel azokat, kik
szintén a hűvös árnyék alá menekültek, s igy Pál és Esztike gyakrabban
válthattak nehány szót tanúk jelen nem létében.

Egy ily kedvező «véletlen» pillanatában Pál báró karjával kinálá a szép
leányt és így sétálgattak a gyümölcskert pázsitján. Ez volt első eset (a
tánczbavivés vagy más hivatalos s azért minden jelentőség nélküli
szertartásokon kívül), hogy e két rokonszenves teremtés karonfogvást
lejtett.

– Kisasszony, – szólt Pál báró, – tudja-e, melyik szavából származott
azon boldogságom, hogy engem bizalmára érdemesített?

– Mindenre jól emlékezem. Önt bemutatták nálunk. Ön lovagias modorban
társalogni kezdett velem, én pedig csacska kis leányok szokása szerint
félbeszakítottam s azt kérdtem: ön erdélyi? Erre aztán nagy
érdekeltséggel hallgattam, míg elbeszélte családi viszonyait, s mindig
Zsuzsi néni volt a főszemély, a kire visszatért.

– És ime, még nem múlt el esztendeje, s a mit legmerészebb álmomban sem
remélhettem, csodálatosan beteljesült. Esztike kisasszony és édes anyja
itt vannak, mint legkedvesebb vendégek Gencsen!

– Az idő rövid volt, de sok történt alatta. A világot nem ismerő gyermek
vezetőt, tanácsadót, professzort nyert, a ki nélkül most én volnék az
emberi nem legboldogtalanabb teremtménye.

Arthur grófhoz kötött viszonyát értette, de Pál báró gyöngédebb volt,
mintsem ezen úton vigye tovább a beszéd folyamát. De azért jól
megjegyezte, mily édes felbátorítás rejlett az észrevételben, s aztán
rögtön, kettőjök régi szokása szerint, derültebb tárgyat ragadott elé.
Különböző út volt ez ugyan s más pontból indúlt ki, de a végczél, mely
felé törekedtek, változatlanul maradt.

És kérdé, igen tréfás hangon:

– Egyszer már elindultunk az egyenlítő vonala felé, Fiumében tartván a
legelső állomást. A gondos, elővigyázatos és mindig szolgálatra kész
professzor úgy vélekedett, hogy azon irány nincs helyesen választva.
Tehát dél helyett keletnek fordultunk s meg is érkeztünk szerencsésen
Gencsre! Menjünk tovább. Azokon a sötéten kéklő kopár sziklákon túl
fekszik új Románia, azután Oroszországnak egy kis ide tévedt szalagján
áthatolva, jövünk a Fekete-tengerre. Azt is áthajózzuk és vasuton át
érünk a Kaspi-tenger partjára. Innen már csak a képzelet szárnyain
röpülhetünk át Középázsia barbár pusztáin, míg China vagy Japán
virányait megpillanthatjuk. Tegyük fel, hogy most épen Nangasaki híres
kikötőjében ülünk; előttünk a Csendes-oczeán végtelen sivataga s már
füstöl a gőzhajó, mely Borneo szigetére készül, a hol megtaláljuk az
egyenlítőt, s ott nem messze valahol az igéret földét.

– Professzor, ez nagyon fáradságos út volt egyszerre. És én a nagy
meleget, mely Borneo szigetén uralkodik, csakugyan érzem. Régebben
azonban azzal hitegetett engem az én mesterem, hogy minden közbeneső
főállomásnak megvan a maga saját titka, és én úgy mint eddig, tudományos
rendszer szerint kivánnék haladni, s mindennel, a mi tudni való,
részletesen megismerkedni.

Míg ezt mondta, összes leányi erejét összeszedte, hogy komoly képet
csináljon hozzá. De mihelyt akarata ellen is mosoly lopódzék el ajkáról,
mindketten víg nevetésre fakadtak.

– Kisasszony, – felelé a tanár, – igaza van. Ez volt eredetileg a
professzornak is «tanterve,» mint a cultusministeriumban nevezik.
Időközben azonban napvilágra jött, hogy a tanítvány elsőrendű ragyogó
talentummal bir és képes egy év alatt három iskolai osztályt is
sikeresen bevégezni, még pedig «kitünő» érdemsorozattal. A professzor
tehát nem pazarolhatja tovább a drága időt az alsóbb iskolákba való
elemi oktatásokra, melyeken növendéke már régen túl van, hanem megy vele
egyenesen a «fensőbb mathesis» titkaira, azon biztos öntudattal, hogy
rendkívüli tehetséggel megáldott tanítványa ezen legelvontabb
tudományban is egyetlenegy leczke után otthon lesz.

– Meglátjuk, mert csalódhatik felfogási képességemben. Tehát állapodjunk
meg itt Nangasaki néplepte kikötőjében. Ime a kastély teteje fölött
látok valamit füstölögni, ez tán az előttünk horgonyozó gőzhajó kéménye,
s van is az elindulásig egy óránk, melyben kész vagyok ismét leczkét
venni.

– Úgy van, kisasszony, épen egy óránk van az elindulásig, a midőn
pontban kilencz órakor elhivat bennünket Zsuzsi néni vacsorára. Miután
pedig nem vagyunk _peripatetikus filosofusok_, a kik sétálva hallgatták
a nagy mestert, ott látok a legnagyobb diófa alatt egy szépen fehérre
festett támláspadot, melyen nagyobb kényelem hiányában helyet
foglalhatunk.

Ezzel a legárnyasabb lombok hűse alá vitte a kis leányt, a ki sokkal
inkább mutatni akarta, mennyire érti a tréfát, mintsem ellenkezett vagy
huzakodott volna.

Midőn aztán leültek, Pál gróf utánozva a leghíresebb egyetemi tanárt,
úgy játszott kezével, mintha szemüvegét törlené, azután szivartárczáját
vette elő, nagyot pattantott rá, mintha burnótos szelenczéjéből akarna
szippantani, még köhécselt is, míg végre szenvelgett, hamis pedagóg
hangon kezdé:

– Esztike kisasszony, a szerelem végtelen utjában oly pontra jutottunk,
hogy a kellő megértés végett kénytelen vagyok tantételeimet (mi tudósok
doctrinának nevezzük) tapasztalati kisérlettel is támogatni, különben
bizonyítékaim hiányosaknak mutatkozhatnak.

– Halljuk. (Hozzá mondhatta volna: lássuk.)

Ezen édes beleegyezés után folytatá:

– Diximus, egy korábbi alkalommal, hogy ha hosszas kétely után széket
foglal a kebelben az elméleti vágy, az «ő karjaiba röpülni», ez már
reményt igérő kórjel a szerelem felébredésére, s azután a tudomány
hátralevő adományait képesítve lettünk befogadni. Most tehát figyeljen.
A ki szeret, annak első szabálya, hogy szeretettjének kezét megfogja.
Például: így. Most a második kérdés, valjon a szeretet tárgya nyugodtan,
békével és ellenkedés nélkül engedi végbemenni ezen mellőzhetlen
műtétet? Mert ha bizalmatlanul, vagy épen borzadályt érezve
visszarántja, akkor rögtön mindennek vége szakad.

– Láthatja, hogy bizom önben és nyugodt vagyok.

– Százezer köszönet érte. Ezentúl azonban úgy képzelje, hogy nem a
fanyar professzor, nem a szenvedhetlen rideg tudós, hanem azon
végtelenül boldog halandó beszél belőlem, a kinek nincs megtiltva, hogy
önt szeresse. Tehát megfogom e kezet, gyönyörködöm hófehérségében és
soha eddig nem érzett varázslat fog el e puhaság illetésével. Ekkor még
mindig rettegve a legelső visszautasítás mozdulatától, csendesen és
óvakodva felemelem e kezet szomjazó ajkamig, s ekkor először egy, aztán
rögtön rá a csókoknak megszámlálhatlan ezerét hintem. Kérdés: kegygyel
és örömmel fogadja a leányka e hódolatot, ezen elragadtatást? Mit érez
ezalatt ő maga is? Kedvteléssel és megelégedéssel látja, hogy csak egyik
kezével is ily leírhatlan boldogságot képes ajándékozni?

– Báró, ön ma nagyon élénk előadást tart.

– Ez azon első kisérlet, melynek sikere tudományos búvárlatainkban
minket tovább vezethet. A férfi úgy tartja meg a szép kezet, mintha
sajátja volna, mintha többé soha elbocsátani sem szándékoznék. Egyszerre
csak a birtokba ragadott kéz, mintha saját súlyára volna hagyva, alább
hull, de mégis mindig gyöngéden vezettetve, a férfi ajkáról oda esik, a
hol az imádónak szíve dobog. Valjon megolvassa a leányka, hányat ver a
felzaklatott szív másodpercz alatt? Talán az övé sem lüktet észrevehető
lassúbbsággal ugyanennyi idő alatt? Lesüti hát szemét s fel nem nézne a
fél világért, nehogy a szemébe lopózott örömköny elárulja bensejét. A
férfinak azonban, mint tudjuk, két keze van. Eddig imádottjának balját
tartotta rabságban, most hirtelen bal kezébe játsza át szerzett
birtokát, a mi által jobbja felszabadul, vagy mint az iskola nyelvén
beszélnek, «teljesen szabad rendelkezése alá esik». Igen természetes,
hogy a kéz, mely a boldogság első gyönyöreit élvezé, többé háladatlan
tétlenségben nem maradhat, tehát meghajlik, szeliden simuló félívet
képez, átkarolja a reszkető leánykát s ha tudná is, hogy a következő
pillanatban meg kell halnia, szerelme tárgyát saját kebléhez szorítja.
Tüzes ajkai most akadály nélkül csókolhatják a hajba fűzött rózsabimbót,
majd a selyempuha fürtöket, aztán a felhőtlen homlokot, végre egymás
után a boldogság tengerében fürdő két szemet.

Úgy látszik, hogy Pál báró mindazt, a mit mondott, azon sorrendben meg
is cselekedte a nélkül, hogy elháríthatlan akadályra találna.

De ezzel egyszersmind vége volt a tanári ékesszólásnak s beszédének
fonala ketté szakadt. Innen túl csak rebegé: kedves szép kisasszony,
drága édes Esztikém, a mi nagyon szívrehatólag hangzott, de már sok
hozzá hasonló szerelmes férfitól is kitelt.

Szerencséjére értelmes, rokonszenves és olvadozó tanítványra talált, a
ki a hiányos és töredékes vallomásnak értelmét felfogni és szívében
átérezni képes volt. S míg Pál báró a hajat, homlokot és a két szemet
csókolá, az ő virágzó szép arcza lángba borulva nyugodott a férfi keblén
és csak azt érzette, hogy az egész világon ez azon egyedüli hely, a hol
pihenni és otthon lenni óhajt.

Mikor pedig megszólalt a ház csengetyüje, mindketten mintegy
varázsálomból felveretve, rémülve ugrottak fel a padról, sehogy sem
értvén, miként mulhalhatik el ily hallatlan gyorsasággal egy teljes
egész óra.

A kert középső utjára érkezve, Zsuzsi néni s a két házi kisasszony a
vendégek elé jöttek, hogy a társaság együtt menjen a kastély éttermébe.
Esztike kisasszony alig tudta, mit cselekszik? Boldog volt, de hogy soha
nem tapasztalt felindultságát leplezze, Zsuzsi néni nyakába borult, s
aztán oly hévvel csókolá összevissza a két leányt, mintha testvérei
volnának, kiket régen nem látott valamely szörnyű veszedelemből való
menekülés után. Pál báró is hiába igyekezett egykedvűséget színlelni;
pödörgethette bajuszát gépies egyformasággal, de azért minden jelenlevő
eltalálta, hogy a párocska között a legmelegebb nyilatkozatok mentek
végbe.

Az özvegy, mint mindig, a hányszor leányára pillantott, anyai érzéstől
ellágyulva mosolygott, s ha legtöbbet sejtett is, ő igyekezett legjobban
azt mutatni, mintha semmit sem venne észre. Bogárdy Zoltán sem kerülheté
ki a megzavarodást, mert azon égbekiáltó vádat, melyet épen most szórt a
Tisza-kabinet szemébe, egyátalában nem tudta kellőleg bebizonyítani.

A vacsora azonban vígan folyt le, sőt épen a kik bűnösöknek érzék
magukat, úgy mutatták, mintha fönséges étvágyuk volna.

Úgy volt elhatározva, hogy a Dorozsmay család másnap reggel továbbutazik
a borszéki fürdőbe. Épen a csemegét hordták fel, a midőn Esztike
kisasszonynak eszébe jutott valami és kérdé a kastély lakóitól:

– Hány ló kell, hogy elbírja a mi kocsinkat?

– Hány? – felelé idősb Gencsy Pál báró. – Kettő szépen elég; de
parádéból négyet fogunk be.

– Igen, de a borzasztó felhőszakadás egész a kőszikla alapokig elhordta
az országutat.

A gencsiek bámulva néztek a kis leánykára, mert valóban legalább négy
hete mult, hogy egy csepp eső sem hullott az égből. A papok mindennap az
ég csatornáinak megnyílásáért imádkoztak.

– Én nem hallottam semmi felhőszakadásról, – mondá Zsuzsi néni
ártatlanul.

– Édes néni, – felelt Esztike, – mielőtt ide értünk, valamelyik
állomáson egy ember kocsit keresett, mert az övének eltört a kereke.
Zoltán bácsi mondta neki: minő pusztulás van az országuton, s tizenkét
ökörrel kell a szekereket vontatni.

Bogárdy elpirult, de aztán az öreg báróhoz fordulva mondá:

– Bocsánat, ez egy kis tréfa volt a régi jó világból, a midőn Jósa
Gyuri, meg Keglevich Miklós gróf uralkodtak Hevesmegyében. Hallottam,
hogy valami pesti zsidó gavallér utazik Borszék felé, s én valóban nem
hittem, hogy a fuvaros komolyan veheti mesémet.

– És mért ne mehetne a gazdag zsidó Borszékre? – kérdé idősb Pál báró, a
ki a szomszéd fürdőhelynek divatba jövését nagyon óhajtotta.

– Báró úr, – felelt a szélső baloldali képviselő, – miattam mehet oda
akár az egész Jeruzsálem, hanem erre az egyre nagyon megharagudtam, mert
útközben mindenütt _grófnak_ adta ki magát.

– Az már teljesen más, – felelt a kastély ura egészen kibékülve.

Dorozsmayné azonban nagyon gyanus pillantásokat vetett Zoltán bácsira, a
kiről tudta, hogy eljár ugyan a szája bizalmas körökben, de azért valami
izléstelen tréfára soha sem vetemedhetik. Inkább valószinűnek
mutatkozott, hogy azon utazó valósággal bizonyos ismert gróf volt s nem
csak annak adta ki magát.

Másnap a korán felhozott reggeli után sok sírás és nyakbaborulás
kiséretében útra keltek a pesti vendégek.

Az utolsó pillanatban, a midőn ifjabb Pál báró kezet csókolt az
özvegynek és leányának, Dorozsmayné igen kegyesen mosolygott és mondá:

– Báró úr, én augusztus és szeptember havát Harasztoson szándékozom
tölteni. Ha kedve lesz hozzá és meglátogat bennünket, igen szívesen
fogadom.

Ezen szertartásos és igen világos meghívással pedig ismét egy új lépés
lett megnyerve a legédesebb remény felé vezető ösvényen!


XII.

(Egy üres hang, mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir.)

Forró júliusi nap, melyben por, aszály és eltikkadtság uralkodik, de a
sárgult kalász ettől érik s lehajtja fejét.

Rév állomáson az Erdélyből jövő gyorsvonaton, éjnek idején, szürke
szakállas, bozontos bajuszú s a középéletkort meghaladó utas száll le,
bemegy az indóház várótermébe, lefekszik egy padra, jóízűt alszik
világos virradtig, s azután békés türelemmel unatkozik, sőt koplal egész
délig.

Ekkor azonban, ugyanazon irány felől a személyvonat is berobog az
állomásra, s egy bajusztalan öreg úr lép le, könnyű nyári porköpenybe
burkolva, csekély utipodgyászszal.

Mindjárt kitünt, hogy e két idegen találkozót adott itt egymásnak, mert
barátságos üdvözlet után kezet fogtak, s legkevésbbé sem mutattak
meglepetést. Mindketten visszamentek a váróterembe, asztal mellé ültek
és háborítlanul ugyan, de száraz torokkal kezdtek titkos beszélgetésbe.

Így találkoztak össze levélbeli meghívás folytán Bogárdy Zoltán és
kanonok bácsi. Már leirtuk e két nevet, a midőn jó keresztyéni
lelkiismeretünk szemünkre veti, hogy első helyen mindenesetre az egyház
érdemes tagját kell vala megemlítenünk.

– Drága papom, nagy szükségünk van rád; bocsáss meg, ha ide hivtalak.

[Illustration: – Drága papom.]

– Mi baj? Mondhatom nem szivesen jöttem e pogány forróságban, s
közbevetőleg legyen mondva, a gyulafehérvári káptalan sem rosszul
ebédel, a rózsamáli bor pedig megérdemli régi jó hirét. Mit akarsz? Mi
dolgom itt az oláhság között, kiket még szent Pál is odahagyott?

– Semmi. Azaz: oly csekélység, hogy első grammatista korodban is
elvégezhetted volna.

– Dorozsmaynét illeti?

– Természetesen, hogy őt. Honnan lett volna bátorságom, más akármely ügy
miatt, téged oly messziről ide czitálni?

– Mindenre kész vagyok, a miben e nemeslelkű özvegy nő szolgálatára
lehetek. Kivévén…

– Hogyan? kivévén…

– Igen, kivévén, ha megint valami hazugság elmondására akarsz
felhasználni. Ezt kereken megtagadom, mert a multkori most is nyomja
lelkiismeretemet. Sőt még álmomat is háborgatja, étvágyamat elrontja.
Mindenek előtt kérdem, mért kellett nekünk épen ezen Istentől elfeledett
zúgban találkoznunk, a hol vagy éhen hal az ember, vagy olyan ételt kap,
a mit az én elgyengült gyomrom nem emészthet.

– E miatt ne búsulj. Legfelebb másfél óra mulva olyan terített asztal
mellé ülsz, hogy káptalanod nagy prépostja is megirigyelheti sorsodat.

– Itt e rongyfészekben?

– Nem épen itt, de félórányi távolra innen. Már szereztem számodra
kocsit; itt vár rád a pályaudvar külső oldalán. Ha beszéltünk, ha
végeztünk, felülsz, elhajtasz és épen ebéd idejére érkezel a gróf
kastélyába.

– A gróf kastélyába?

– Bendeffy Arthur gróf kastélyába. Mihelyt kiérsz az országútra,
meglátod a falunak hegyes fatornyát, s onnan balra, az erdő szélén a
gróf vadászkastélyát.

– S mi dolgom lesz ott?

– Ne félj, Arthur gróf úgy fogad, mint legszívesebben látott vendégét.
Te lészsz üdvözítője, szabadítója, és minden szívbeli gyötrelmeinek
orvosa és enyhítője.

– Kérlek, igérj kissé kevesebbet, mert soha sincs lelked inkább telve
gonoszsággal, mint midőn ájtatos képet mutatsz hozzá.

– Ezúttal tiszta őszinteség beszél belőlem. Halld tehát: Dorozsmayné rád
bízza, hogy látogasd meg a grófot, beszélj vele, add tudomására, hogy ha
nincs különös kifogása, az esküvő augusztus 21.-én végbe mehet.

– Ah, ez már más. Így aztán nem sajnálom a fáradságot. Megyek, rohanok.
Hol a kocsim? Jó lovakat kaptál? mert röpülni volna kedvem.

– Lassan járj, tovább érsz.

– Zoltán! Egészen boldoggá tetted bús atyai szívemet. Tehát végre is
Arthur gróf viszi haza Esztike hugunkat? Végtelenül örvendek. Bendeffy
gróf! ex tam bona catholica familia! Megvallom, a mikor tegnap délben
kaptam leveledet, nem hittem, hogy ily jó napom lesz. Mintha ujjá
születném, elenyészett vén csontomból minden fáradság.

– Vedd köszönetemet e buzgóságodért, Dorozsmayné hugom nevében. Különben
pedig tartoztál vele, kedves barátom. Te, mint tiszteletbeli kanonok
semmi jövedelemmel sem birsz. Püspököd azon czím alatt bocsátott el a
megyéből, hogy velem együtt gondnoka légy az árvának, és kezelője az
özvegy vagyonának. Meg van igérve, hogy Esztike esküvője után is
megtartod fizetésedet egész életedre. Pompás sine cura ez, barátom,
többet ér némely valóságos kanonokságnál is, s a mellett oly teljes
szabadságot élvezesz, mint a fekete rigó az erdő közepén. Menj tehát a
grófhoz és hozz ott rendbe minden részletet, minden aprólékos felvételt,
a mi hátra maradt.

– Nem értem. Úgy tudom, hogy a házassági szerződés régen készen van.

– Igen, de ezen okmány csak a pénzügyi kérdésekre vonatkozik.

– Mi lehet még függőben?

– Semmi; még annál is kevesebb. Emlékezel azon utolsó éjre, melyet
Tihamér barátunk halálos ágya mellett töltöttünk?

– Mindenre igen jól emlékezem.

– Félek, hogy nem; mert akkor előre tudnád, a mit mondani akarok. Sokat
beszélt a szegény beteg, de te minduntalan elaludtál karszékeden.

– Ezt már kereken tagadom.

– Mindig tagadja az, a ki mások jelenlétében elszundikál. Ha
felébresztik, azt hiszi, csak nehány másodperczig bólintgatott; pedig
órahosszat szuszogott legédesdedebben.

– Mi történt hát akkor?

– Semmi fontos, különben felráztunk volna álmodból, hogy szükség esetén
tanu lehess. Haldokló barátunk akkor végső óhajtásait mondta el, s az
özvegy mindent szigorúan megtartani fog.

– Soha sem hallottam valamit ily végső óhajtásokról. A végrendelet régen
készen volt, s mi ketten mindent hűségesen teljesítettünk.

– Ha egyebet nem tudsz, akkor csakugyan kiderül, hogy úgy aludtál, mint
a hörcsök.

– Nem aludtam! de meglehet, hogy valamit még is elfeledtem.

– Elfeledted, mert a dolognak fontosságot nem tulajdonítottál. Én sem
tulajdonítottam. Mert nemde mindegy az: ha valaki az én vizslámat ebnek,
vagy kutyának nevezi?

– Már micsoda pokróczos hasonlítás ez?

– Csak olyan, mint a többi; kissé sántikál, a mi minden hasonlításnak
természetében fekszik. Most épen valami semmiségről van szó, melyre
példám vonatkozott. Lásd, barátom, az egész nem _több mint üres emberi
hang, melynek a nyelvben semmi értelme sincs_. Például: tudjuk, ki a
püspök, ki a káplán? Kérdem, volna abban különbség, ha véletlenül a
püspököt neveznők káplánnak, és megfordítva, ha másként ugyanazt értenők
mindkét név alatt, a mit ma?

– A példát jól megértettem. Máskor azonban beszélj inkább a viczispánról
meg az esküdtről, a szent hivataloknak pedig hagyj békét.

– Fő dolog, ha megértettél.

– Zoltán! én neked nem hiszek. Mindig ravasz róka voltál. Ha bal kezed
bársony keztyűvel símogat valakit, jobbodban a köpeny alatt fejszét
rejtegetsz, hogy azzal vágj embertársad fejéhez.

– Bolondság. Ismersz, s hallod, hogy komolyan beszélek.

– Előre látom, hogy darázs-fészekbe küldesz; mert máskor is mindig akkor
rántottál elé, ha parázsból kellett a gesztenyét kikaparni.

– Szereped könnyű, egyszerű és ártatlan lesz.

– Mért nem mégysz hát magad?

– Azért, mert ily szertartásos ügyhöz tisztes ősz haj, szép fekete
reverenda és vörös öv kell. Ha én mennék, annyi volna, mintha hordárt
küldenének.

– Hiszen a mi a czerimoniát illeti, azt elvállalom, csak hogy meg is
legyen augusztus végére az esküvő.

– Ahhoz kétség sem fér. Legyen csak kezünkben a két keresztlevél meg a
püspöki dispensatio, Pest és az egyetemi templom még olyan fényes
lakodalmát soha sem látott.

– Nem ér ez a fecsegés semmit; lássuk a medvét. Hallani akarom végre, mi
az az üres hang, mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir. Míg ezt nem
értem, addig rettegnem kell, hogy most szövöd a legundokabb galibát.

– Jer, vezetlek kocsidhoz, s tíz másodpercz alatt míg odaérünk, mindent
megmagyaráztam. Magad legjobban neveted majd, hogy ily semmiségnek oly
széles feneket kerítettél.

A tíz másodperczből tisztességes félóra lett, míg kanonok bácsi csak
féligmeddig nyugton érezheté magát s akkor régi hű barátjának ezer
szerencsekivánatával elhalmozva útnak indulhatott. Meg volt győződve,
hogy küldetését óhajtott sikerrel végezheti, mert a mit még feltételkép
követelnie kellett a gróftól, a jólelkű pap előtt valósággal oly
csekélységnek látszott, mely szóra is alig lehetett érdemes.

De már az equipage, melyen a főtisztelendő úr helyet foglalt, sehogy sem
felelt meg a várakozásnak. Ily díszes követséghez bizonyára más szebb
fogat alkalmasabb leendett. Közönséges oláh fakó szekér volt ez, melyre
szénából raktak ülést. Azonban a két kis mokány ló gyorsan szedegette
fel patkolatlan lábát s a mondott időre a kastély kapuja elé szállítá a
nagytekintélyű vendéget.

Kanonok bácsi a porköpenyt levetve vállairól, fekete szinben, egész
méltósággal lépett a kastély külső csarnokába, s maga a szakácsné, a ki
legelőször pillantá meg az érkezőt, vezeté őt az étterembe, a hol Arthur
gróf ebédelni szokott.

Előre is jó «omen» mutatkozott. A gróf ugyan már asztalnál ült, de még a
pirossárga ráklevest sem kanalazá fel, a midőn a belépőben a régi
ismerős arczot megismerte.

– Ah, drága főtisztelendő úr, minő végtelenül kellemes meglepetés!
Legmerészebb álmomban sem remélhetém, hogy még ma ily szerencsére
virradjak. Kérem, tessék leülni s ne vesse meg az én szerény falusi
ebédemet.

Az inas ezalatt második terítéket rakott az asztalra, szemközt a gróffal
s mindjárt megindult a zajos társalgás, melyben mindenki elmondá, hol s
merre járt azóta, hogy utoljára látták egymást.

Kanonok bácsi, természetesen, az ebéd végére hagyá követsége
eléterjesztését. Addig mint két elismert műértő a felhozott ételek
birálgatására szorítkoztak. Azonban a friss erdei szamócza és cseresznye
után a felszolgáló legény eltávozván, a «rendkívüli nagy követ» így
kezdé meg beszédét:

– Gróf úr, én egyenesen Dorozsmayné ő nagysága nevében jövök.

– Ah? nagy megtiszteltetés.

Igy felelt meglehetősen szárazon a gróf, a ki az özvegynek Gencsen tett
látogatása és Spuller Jeannette megjelenése óta kezdett a vőlegényi
eszmékről mindinkább leszokni.

– Méltóztatik tudni, gróf úr, hogy Esztike kisasszony épen Szent István
királyunk napján lesz 18 éves s Dorozsmayné ő nagysága azon izenettel
küld engem ide, hogy ha gróf úrnak is úgy tetszenék, s a határnap iránt
ellenvetése sem volna, az esküvőt mindjárt másnap, augusztus 21.-én
megtarthatjuk.

Arthur gróf majd elejtette a kezében tartott pohárkát e csodálatos
módon, váratlanul érkezett nyilatkozat hallatára. Mindamellett
bizalmatlanul, sőt mérgesen és gyanakvólag nézett a pap szemébe: eszébe
jutván, hogy egy ízben épen ezen semmi befolyással sem biró egyéniség
által akarták vele elhitetni a mesét, hogy Bogárdy Zoltán és az özvegy
nő között is egybekelési terv forog kérdésben.

– Úgy van, gróf úr, – folytatá a kanonok bácsi igaz hivő lélekkel és
tökéletes benső meggyőződésből. – Augusztus 21.-ke lehet azon szerencsés
nap, mely mindnyájunknak legszentebb óhajtását teljesedésbe hozhatja.
Részünkről többé kétkedés, nehézség, akadály vagy halogatás nem foroghat
szóban. Minden tökéletesen rendben van, vőlegény és menyasszony csak a
boldog óra bekövetkezésére vágynak. Dorozsmayné és családja útban vannak
Pest felé; tegnap mondtak végbúcsut a hires savanyúviznek. Esztike hugom
szebb, frissebb és egészségesebb, mint valaha. Az esküvő után pedig, ha
gróf urnak más jobb terve nincs; ha a forró nyár európai nagy útra
alkalmatlan időszak, a jövendőbeli anyós nagyon megtisztelve érezné
magát, ha az új házaspár, addig, mig tetszeni fog, a harasztosi
kastélyban vesz szállást.

Arthur gróf mintha mély, fagyos dermedtségből ráznák fel, oly bámulva
nézett a papra. Mintha minden, a mi a tél óta történt, gonosz álom
volna, s most ébredne fel a legboldogabb valóságra.

Úgy szerette volna lelkét a feléje mosolygó örömöknek átengedni, mert
mint Esztike férje egy rá nézve elvesztettnek vélt világ dicsőségei újra
felnyiltak. Azonban sokkal váratlanabban érkezett e változás, mint sem
lelkében a hit, e leggyöngédebb növény, rögtön megfogamozhatott volna és
elűzheti onnan azon sötét képeket, melyek ott nehány hónap óta állandó
tanyát vertek.

– Gróf úr, – folytatá papos oktatásait oly hangon, melyből a pápai
csalhatatlanság bizonyos árnyalatának öntudata nem hiányozhatott. –
Minden nagy dolog e világon nehézséggel jár. Ne csodáljuk tehát, ha a
leányok utolsó perczig ragaszkodnak rövid ideig tartó szabadságukhoz. A
természet által beléjök öntött önállósági vágyból történhetett az
esküvőnek elhalasztása. A nőnem függetlenségének eszméje a természettel
ellenkezik s maguk az asszonyok nevetik azon különczködőket, kik a női
emancipatióról éretlen és unalmas szónoklatokat tartanak. A leány
anyjának korlátlan hatalma alatt áll, ha férjhez megy, urat változtat. A
bölcs férfi mindezt tudva, tűri a menyasszony szeszélyeit, mint úgyis
nem sokáig tartó viczkándozást. Olvassuk az evangeliumot, vagy az
apostolok fejedelmeinek iratait, s láthatjuk, hogy a nő mindig
engedelmességre volt utasítva. Szent Pál mondja: a nő férjének akar
tetszeni, a férj Istennek. Azért adott a természet a férfinak erős, a
nőnek gyenge testalkatot, hogy ha két különböző akarat áll szemközt,
válság esetében a férj még erőszakkal is érvényesíthesse fensőbbségét. A
nők ellenkezése csak boszantás és aprólékos fondorlatokból áll, mely
addig tart, mig a férfi érczes mély hangjával a «quos ego»-t ki nem
mondta.

– Főtisztelendő úr! ez felséges prédikáczió volt. Nagy kár, hogy a kiket
leginkább érdekelt volna a leczke, épen most senki közülök jelen nem
lehetett. Szabad kérdeznem, mi lesz ebből, rám, érdemetlen férfira a
tanulság?

– Mindjárt szolgálok vele. Nézetem szerint a házasulandó mindig bölcsen
cselekszik, ha az esküvő előtt az engedékenynek szerepét játszsza.
Szüksége lehet gróf úrnak ezen elhatározásra most, midőn minden tisztába
van hozva, egyetlenegy feltételen kívül.

– Ah, tehát mégis van feltétel.

– Oly semmiség, mely e nevet meg sem érdemli. Puszta szó, üres hang,
mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir. Szegény Tihamér barátom
végső vonaglása között bizonyos jámbor óhajtást szalasztott ki ajkairól.
Én ugyan nem hallottam, de Bogárdy Zoltán és a gyászos özvegy erősítik.
Kettőjök ellen, magam, hiába küzdök, főkép ha az özvegy akarata
mindenesetre döntő határozatot foglal magában.

– Beszéljen nyiltan és minden további bevezetés nélkül.

– Gróf úr, nem vizsgálom, jogos vagy helyeselhető volt-e haldokló
barátomnak ily különös kivánata. Valószínűleg távolról sem juthatott
volna eszébe, hogy egyetlen leánya valaha még azon szerencsében
részesülhet, hogy az ország elsőrangú családaihoz tartozó kérőt talál. A
kimondott óhajtás kétségtelenül csak a leányka sorsához illő vőlegényre
vonatkozhatott; azonban a meggondolatlan szó kiröpült s az özvegy e
tekintetben egy hajszálnyit sem akar engedni. Megmondjam, miről van szó?

– Rajta, bátran, ki vele.

– Gróf úr, az utolsó, de mellőzhetlen föltétel, a meghalt atyának azon
óhajtása, mondhatnám szóbeli végrendelete, hogy a ki leányát nejül
nyeri, _családja nevéhez a Dorozsmay nevet is hozzá csatolja_.

Arthur gróf, a dölyfös aristokrata, dühösen ugrott fel székéről, mintha
az ablakon akarná a papot kilökni.

Azonban a következő perczben már visszanyerte szokott egykedvűségét és
hidegvérűségét. Érzette, hogy oly kelepczébe került, melyből ki nem
szabadulhat, ha csak mindent szét nem tör.

Ő! a ki gyermekkorától fogva nevének, rangjának és czímének imádásában
nevekedett fel!

Ő, a magyar mágnás, a született törvényhozó, a főrendek házának üléssel
és szavazattal biró tagja, a ki élni sem akart volna, ha kevesebbnek
kellene lennie, mint valami régi spanyol grand!

És mégis, vagy inkább épen ezért e szörnyű kisértés pillanatában a
legnyugodtabb tudott maradni. Első fölhevülése, a meglepetés perczében,
elszállott, megmaradt a veleszületett nagyúri közöny és elhatározottság.
Vállat vont, egykedvűleg mosolygott s mintha az élet valamely
legprózaibb köznapisága forogna szőnyegen, felelé:

– Sajnálom, drága főtisztelendő úr, hogy engem megtisztelő követsége
óhajtott sikert nem nyerhet, s tán egészen haszontalanul fáradott ide, e
vad vidékre. Mert Dorozsmayné ő nagysága követelése felülmulja erőmet,
és kivánságát nem teljesíthetem. Az országra nézve ugyan közönyös,
egygyel több vagy kevesebb Bendeffy gróf él-e a hazában? de nincs
szándékomban, semmi áron egy Bendeffy-Dorozsmay nevű új családot
alapítani!

Ezt mondta, de hozzá gondolta, hogy e követelés egyenesen csak Bogárdy
Zoltán arsenáljának legvaskosabb fegyverét képezheti. Azt sem
tagadhatta, hogy ezen utolsó eszköz a legpompásabban «_ad hominem_» volt
kiválasztva. Azt akarják, gondolá magában, hogy husz mérföldnyi
távolságra megérezzen rajtam a káposzta és fokhagyma szag!

– Gróf úr…

– Bocsásson meg uram és szakítsuk félbe e meddő vitát. Életemmel
játszhatom, vagyonomat eltékozolhatom, a mit meg is tettem, de azon
elfajult Bendeffy, a ki kiválnék családjából és szép asszonyért, öt
millióért eladná ősi nevét, még nem született e világra.

– Gróf úr, – folytatá a kanonok arczpirulással, mert érzette, hogy
felhatalmazása korlátain túl szándékozik csapni. – Nem kell a falra
festett ördögtől megijedni. Én és méltóságod is ismeri a törvényt és a
szokásokat, hogy nemes, különösen pedig a főrangú családoknál egy új név
felvételére a király beleegyezése elkerülhetlenül szükséges. Szivemből
óhajtanám, hogy méltóságod nem venné komolyan e feltételt, hagyná
beszélni az asszonyokat, a mi nekik tetszik, végre pedig az egész terv a
legfelsőbb beleegyezés hiányában feledésbe megy.

– Értem önt uram és köszönöm jóakaró tanácsát. Azonban e kisegítő eszköz
nekem nem használ. Ha folyamodom a Bendeffy-Dorozsmay név viselhetésére
és indokul felhozom, hogy vagyoni állapotom helyrehozatalát egyedül a
fiuörökössel nem biró Dorozsmay nőágnak köszönhetem, a király
beleegyezése el nem maradhat. Ő felsége örömmel fogja tudomásul venni,
hogy egyik híve neje vagyona által újra emelkedik. Vagy azt tehetné fel
rólam valaki, hogy egyfelől folyamodom, másfelől pedig járok a
miniszterek nyakára s mindent elkövetek, hogy legfelsőbb helyen
kérelmemtől elmozdítsanak?

– Gróf úr, ez borzasztó megátalkodás. Puszta szóért, üres hangért, egy
névért, mely magában véve semmi jelentőséggel nem bir: lehet-e, szabad-e
ennyi szerencsét, ennyi boldogságot megvetni és veszendőbe hagyni?

– Vége, örökre vége. Többé e földön ily ügy nem létezik. Elmult,
túlhaladott álláspont, melyre ez életben vissza nem akarok térni. Ennél
most már az is fontosabb, hogy kedves drága vendégemnek a szivarja végig
égett. Én is eldobom a magamét; kérem gyujtsunk egy újra.

– Ily komoly ügygyel ily könnyelműleg bánni. Még vén szivem is megreped
belé.

– Beszéljünk másról. Szolgálhatok tűzzel? itt a pompás fidibusz.

– Ily szép leány, ennyi tömérdek vagyon s most minden menthetlenül
kálvinista kézbe kerül!

– Szerencsét kivánok hozzá mindkettőjöknek.

– Még püspököm is szívemre kötötte, hogy katholikus férfit szerezzünk a
gazdag örökösnőnek.

Még sokáig beszélt kanonok bácsi a nélkül, hogy a gróf hallgatott volna
rá s minduntalan másra fordítá a társalgás folyamát. A nagy meleg, az
alkalmatlan legyek, a szúnyogok zizegése, egy lángra lobbanni nem akaró
gyufa, mind érdekesebb tárgy volt előtte.

Midőn aztán alkonyra fordult az idő, a gróf, mint nagy hatalmasságok
szokták, saját kocsijával küldte a rendkívüli nagy követet Rév
állomásra.

– Kiváncsi volnék tudni, – töprenkedék a gróf, a midőn magára maradt, –
mit mond majd erre Porczogh báró? Mit? Semmit. Legfelebb: hogy mint
Porczogh, a kinek bárói diplomája tegnapelőttről szól, megdorozsmayzta
volna ugyan magát, de mint Bendeffy, ő sem tesz különben.

Azután asztalhoz ült, levelet irt N.-Váradra, valamelyik pénzintézethez,
azon udvarias kérelemmel, hogy a mellékelt ezer forintost sziveskednének
apróbb jegyekre felváltani.

Lóra ült s maga vivé levelét az állomás melletti postára, hogy még az
éji vonaton elvigyék.

Tehát a harmadik ezeres járta.

– Nem is sok – gondolá – ha annyit össze-vissza utaztam. Majd jobban
gazdálkodom, ott… ama bizonyos csendes és sötét helyen.


XIII.

(Melyben Spuller Jeannette saját személyében lép fel és rangjához méltó
állásába visszavonul.)

Arthur gróf szép álmaitól, fényes reményeitől fosztatott meg s mégis
nyugodt, sőt jókedvű maradt. A sok pénz, mely elszédíté, elröpült ugyan,
de helyébe megszabadult azon megaláztatástól, hogy rangján alul
házasodjék. Igaz, hogy e kellemetlenséget a leányka szépsége lényegesen
enyhítette, de végre is, kimondá már egyszer ő méltósága e szot:
Esztikém a mi társaságunkban soha sem lesz az, a minek az én nőmnek
lennie kell.

Csodálatos! épen a nagy veszteség pillanatában bizonyos megelégedés
szállott mellébe: mert az eddigi küzdelem a remény és kétségbeesés
között egyszerre egy csapással elenyészett. Nem neki mondtak fel, ő
mondott le igényeiről, félrevetvén oly feltételt, mely büszkeségét
sértette.

De azért Arthur gróf jól tudta, hogy e feltétel vagy hamis, vagy csak
hajánál fogva volt elérántva. A győzelmes fél aranyhidat mutatott a
visszavonuló ellenségnek. Mert az elhatározó ütközet nem ma, hanem a
gencsi látogatás napján ment végbe.

– Föl sem tettem volna róluk, hogy ily gyöngédek is tudjanak lenni. A
szó teljes értelmében megbukott, elűzött vőlegény vagyok s most oly
czímet nyújtanak a szakításra, mely a világ előtt csak becsületemre
válhatik.

Ámde most mit tegyen?

Költötte, habár nem pazarolta is, azon pénzt, mely másnak tulajdona.
Miként nevezik e gazdálkodást a nagy világban? Egyszerűen, hogy az ember
adósságcsinálásból él. Oly állapot, mely nem ellenkezik a «bevett
szokások» törvényével. Csak az volna gyalázat, ha soha módjában sem
volna a fizetés. Ezen eset azonban itt elő nem fordult, legfölebb
késedelemről lehetett szó, a legközelebbi félév bekövetkezéséig. Vagyis
egyszerű «hátrálékban maradás», a mi már más grófon, sőt herczegen is
megesett.

Tehát élt gondtalanul, ebédelt kedve szerint, lovagolt félnapig,
olvasott estig s nem sokára a vadászat gyönyöre is kecsegtetheté. Mi
lesz belőle télen? Ott van hű és szerető anyja, a kinél mindig otthon
van, s mindent kénye szerint tehet, az egy pazarláson kívül.

És a rejtélyes hitelező, a kitől Porczogh báró hozott pénzt a lejárt
váltók fizetésére? Nem nyugtalanította ő méltóságát e körülmény, mert
Porczogh báró, a hányszor e dologról beszélt vele, csak vállát vonogatá
s azt mondta: ez legyen legkisebb gondod, ha más baj nem aggaszt, e
miatt ugyan jóízüt alhatol.

Egy napon a gróf könyvei között duskált s nem tudta elhatározni, angol
vagy franczia regény olvasásához kezdjen, vagy újra és újra lapozza
végig Casanova hirhedt kalandjainak számtalan köteteit, a midőn legénye
behozta és asztalára tette a vasuti állomással összekötött postáról
érkezett hirlapokat és leveleket.

Ezúttal csak egy levél érkezett.

– Ismeretlen kéz, s nem az én társaságomból került boríték – dörmögé –
én pedig három hét óta várok új hírt Porczogh barátomtól. Lássuk, kinek
van megint baja velem? Bizonyosan valamelyik falusi kaszinó bált rendez
tiszteletemre.

Ím a levél.

«Révállomás, jul. 25.

Gróf úr! Miután az itteni hatóság kigyógyíthatlanul fejébe verte, hogy
méltóságod ellen sötét bűntervek kovácsoltatnak, van szerencsém az
itteni szolgabirónak titkos és bizalmas meghagyása folytán az ide
mellékelt távirati sürgöny másolatát, tisztán óvatossági szempontból
méltóságoddal ezennel közleni. Legmélyebb tisztelettel maradván

_Dorozsmay Róbert_».

A mellékelt telegramm pedig így hangzott:

«Bécs, jul. 25., reggel 4 óra.

A régtől fogva húzódó pör, ma reggel 3 óra 10 perczkor végkép eldőlt. Ön
fel van hatalmazva, hogy ezután mindenben, az ezen esetre vett szóbeli
utasítása szerint, cselekedjék.

_Werner Károly._»

– Megint ez az Isten verte, értelem nélküli pör, melyben hírem- és
tudtomon kívül mint alpörös szerepelek. A mennydörgős ménkű hallotta
valaha, hogy hatalmas Bécs városában a törvényszék éjjel tartson ülést
és hajnalban három órakor hozzon itéletet!

Fél óra sem telt bele s a gróf legénye ismét a szobába lépett azon
jelentéssel, hogy egy idegen nő érkezett a kastélyba, s bizonyos fontos
ügyben kihallgatást kér.

– Idegen nő?

– Már látta méltóságod, a midőn tetszett Erdélyben utazni.

Arthur gróf elhalaványodott, habár előre sejtette, ki lehet ezen
rejtélyes látogató. De azért épen most, e válsággal fenyegető
pillanatban, tán életében először szólt legényéhez igen frivol hangon:

– Szép?

A legény, a kinek soha legcsekélyebb bizalmaskodás sem volt megengedve,
felelet helyett alázattal és kötelességszerűleg hajlott meg, a mi annyit
jelenthetett, hogy nem az ő dolga ily kényes természetű kérdésben saját
véleményét fejezni ki.

A gróf haladék nélkül megnyitá a szomszéd szobába vezető ajtót, s ott
állott előtte az erdélyi utitársnő, az álnevet viselő Werner Karolina, s
most már, mint a vele közlött sürgönyökből értesült, az igazi s
rettegett Spuller Jeannette.

– Madame – szólt Arthur gróf német nyelven – mennyire örülök, hogy
kellemes utitársnőmet saját hajlékomban üdvözölhetem. Kérem,
méltóztassék helyet foglalni.

– Köszönöm gróf úr, – felelt a nő tiszta magyar szóval és hibátlan
ékezettel, – engedje meg, hogy állva maradjak s nehány szóval elvégezzem
a rám bizott küldetést.

– Ah, önnek küldetése van hozzám? De hiszen ön tökéletesen beszél
magyarul.

– Jászberényben születtem, gróf úr; csak a sors játéka vetett később a
német tartományokba.

– Kérem, tessék leülni. A vasuton együtt utaztunk. Ez ugyan nem elég jog
az ismeretség folytatására, de én önnek az egész úton lovagja voltam.
Később, Erdélyben, már saját kocsijára is ültem. Egy szót sem szólok
többé, míg itt e pamlagon helyet nem foglal.

– Ha parancsolja, gróf úr, akkor engedelmeskednem kell. De ha
megmondtam, ki vagyok, ott fogok állni, a hol méltóságoddal szemben
helyem lesz.

Ezzel leült, nem ugyan a pamlagra, hanem egy karszékre.

– Asszonyom, – szólt ekkor Arthur gróf és érzé, hogy szeme kiég a
szégyentől, mert e nő pénzéből két darab ezeres már elköltve volt, a
harmadikat pedig felváltás végett elküldte. – Jól ismerem azon ügyet,
mely önt hozzám vezérli s mondhatom, igen fájlalom, hogy ily későn lett
alkalmam kötelezettségemnek eleget tenni. Ha ön Werner Karolina helyett
mindjárt saját nevén lép elém, ezóta régen rendbe hozzuk dolgunkat.

– Megbizóim parancsából viseltem e nevet.

– Ezer bocsánat; legtávolabbról sincs jogom kérdéseket tenni. És ha
mégis tudom, hogy e pillanatban Spuller Jeannette asszonyhoz van
szerencsém, nem én fürkésztem ki a titkot, hanem úgynevezett jóakaróim,
a kik irántam mutatott részvétből, mondhatnám falusi sületlen
fontoskodásból, magánügyeimbe avatkoztak.

– Tudom, gróf úr, az itteni hatóság nem tudom, mily sötét cselszövényt
gyanított s kötelességének tartotta az én vett és küldött távirataimat
önnel közleni.

– Ön ezt tudja?

– Oly kis városkában, mint Élesd, semmi sem marad sokáig titok.

– Szavamra mondom, asszonyom, hogy tudtom- és akaratomon kívül történt;
mert nincs gyűlöletesebb előttem, mint rejtélyeket puhatolni. De ön
Porczogh báró barátom előtt saját nevén mutatá be magát.

– Nem tehettem mást, mert féltem, hogy a báró, a ki engem többször
láthatott, rám ismer. Különben pedig volt szerencsém már a gróf úrral is
néha szót váltani, de mindig észrevettem, hogy nem figyelmez rám.

– Ah! ilyen udvariatlan is tudnék lenni? Borzasztóan szórakozott
lehettem azon pillanatban! Újra bocsánatot kérek, elismerem hibámat.
Most azonban semmi ok többé a tiltakozásra. Én már Pestem kerestem önt,
asszonyom, azon házban, mely mint kamatfizetési hely ki volt jelölve.

– Csak egy napig időztem ott.

– Asszonyom, beszéljünk üzleti ügyeinkről komolyan és szárazan. Ön Kaula
és társa czégtől megvásárolt egy kötelezvényt, mely a bankárházat
cselekvőleg, engem pedig szenvedőleg illet.

– Igen, gróf úr. Megvásároltam, a kötvény birtokomba jutott, s ott is
maradt egy nap s egy éjen át, míg Frankfurtból Bécsbe visszaérkeztem.
Akkor azonban a kötvényt újra eladtam, helyesebben mondva,
átengedélyeztem azon egyénnek, a ki az első vásárlásra fordított pénzt
is kezembe adta.

– Ah, ön újra eladta.

– Az én vásárlásom puszta formaság volt; a kötvény jelenleg az igazi
tulajdonos szekrényében fekszik.

– Értem; valami pénzügyi nagyhatalom, a ki holmi 600,000 forintos
aprólékos üzletre nevét sem akarja odaadni. Remélem azonban, hogy új
hitelezőm nem marad előttem sokáig ismeretlen.

– Gróf úr, a valóságos vásárló csak addig volt kénytelen ön előtt
eltitkolni nevét, míg bizonyos eset be nem következik.

– Kezdem érteni. Most jövünk a titok kulcsára. Valami csodálatos pörről
van szó, mely az ügyvédek mesterkélt halogatási kisérlete miatt, csak ma
éjfél után három órakor dőlt el.

– A nagy pör, mely a távirati sürgönyökben folyvást szerepel, csak
olyan, mint az evangeliumban a példabeszéd; mindig mást kell alatta
érteni.

– Mindig világosabban látok. Mert megvallom, nagyot nevettem azon
állításon, hogy a bécsi törvényszék éjfél után három órakor tartja
üléseit. Oly időben, a midőn az angol alsóház tagjai is aludni mentek.
Tehát ezen úgynevezett pör eldöntésétől függött, hogy ismeretlen
hitelezőm jelentse magát, s megparancsolja, hova küldjük a lejárt
kamatok fizetésére szolgáló összeget?

– Gróf úr, ezen fizetési ügyekre nézve nekem semmi megbizatásom sincs.
Ezt a nő, a ki a kötvényt megvásárolta, maga fogja méltóságoddal
elintézni.

– Ah! tehát hitelezőné? ez már érdekes bonyodalom a mai prózai világban.

Arthur grófnak Porczogh báró nevezetes levele jutott eszébe. S valóban,
a mint ezen értekezlet kezdődött és kifejlődésnek indult, csak
megerősítheté, hogy ily terv lehet készülőben. Tény volt, hogy egy
ismeretlen nő a tönkre jutott nagy földbirtokosnak első helyen
bejegyzett adóslevelét megvásárolta. Ez pedig csak két czélból
történhetett: vagy olcsó áron az összes birtok megszerzésére számít,
vagy mint Porczogh báró vélte, a pénzhatalom rangra vágyik s grófné akar
lenni. Csak az volt új a dologban, hogy nem Spuller Jeannette-ről van
szó. E nő nem szép, nem fiatal. A másik szebb, fiatalabb is lehet, de
épen ily valószinűséggel még vénebb, még rútabb is!

Ez épen elég volt arra, hogy Arthur gróf visszanyerje nyugalmát és
cselekvési szabadságát. Ezzel pedig együtt járt, hogy természeti
hajlama, a büszkeség, a dölyfösség, melyet csak a nagy úrias
könnyelműség enyhíthetett kevéssé, rögtön érvényre emelkedjék s aztán
gúnyos mosolylyal megjegyzé:

– Asszonyom, leírhatlan kéj az, ha egy tönkrejutott gróf még azzal
dicsekedhetik, hogy legutolsó hitelezőjéül egy nő jelenik meg. Ha nem
volnék az agglegények osztályában mint reményteljes kezdő, még hiú
képzelgő is válhatnék belőlem. Azt hiszem, hogy az én hitelezőném csinos
kis menyecske lehet?

– Gróf úr, – felelé alázattal a látogató, – mint nő, nem lehetek
illetékes biró; de a közvélemény itélete szerint ezen nő dísze nemének.
Fiatal, szép, bájos s kedélyében a földre szállott angyal.

– Ez már sokat igérő személyes leírás. S miután a híres pör ma hajnal
előtt eldőlt, szabad lesz-e ezen égből leszállott angyalnak hogylétéről
tudakozódnom?

– Gróf úr, a nagy pör nem egyéb, mint a mi minden halandóra ki van
mérve. Küldőm akarta, hogy e kérdést ily alakban említsem és így értsem,
ha vett sürgönyeimben találom. Az ügyvéd az orvos, a ki a természetnek e
kérlelhetlen adóvégrehajtóját egy ideig visszatartja. De azért az
erősebb mindig győz, s ma hajnalban bekövetkezett a kimaradhatlan tény,
mely ellen nincs felebbezés.

– Valami haláleset?

– Úgy van, gróf úr.

– Az égre kérem, szóljon világosabban – kiáltott a gróf, a kinek lelke
hirtelen egészen más irány felé ragadtaték.

– Gróf úr, Burghammer herczeg e nap első óráiban megszünt élni.

– Mit hallok! a herczeg meghalt?

– Az orvosok hat hét óta csak óráról-órára igérték a herczeg életének
meghosszabbítását. Most mindennek vége van. Van szerencsém jelenteni,
hogy engem a herczegnő küldött ide, azon megbizatással, hogy a herczeg
halála hírének vettével, átadjam méltóságodnak ezen levelet, mely
mindent megmagyaráz.

– Mely mindent megmagyaráz, – ismétlé a gróf gépileg és egész testében
reszketve. – És Louise? a herczegnő, özvegy?

– Gróf úr, ez a herczeg halálának természetes következménye.

– És ki ön, a ki hetek óta közelemben él, és oly érdekeltséget mutatott
irányomban?

– Én, gróf úr? Én épen senki sem vagyok e világon. Spuller Jeannette,
kegyes herczegnőm legalázatosabb komornája.

– A herczegnő komornája?

– Senki más. Most pedig engedje gróf úr, hogy elhagyjam e széket, mely
engem nem illet, és állva hallgassam további parancsát.

– Semmi esetre sem. Ön komorna? nem változtat a dolgon. Ön engem büszke,
dölyfös úrnak tart? Az vagyok, de büszkeségem nem abban áll, hogy
erőtlenek s azok ellenében, kik jóakaratot tanusítanak irántam, magas
rangomba kapaszkodjam. Ön Bécsben hagyta a komornaságot; hozzám csak a
jászberényi derék és művelt lelkű nő jött küldetésbe; ön az én
utitársnőm, a kinek kellemesen eltöltött órákat köszönhetek. Én önnek
némely csekély lovagias szolgálatot is tettem, ez pedig annyi, mint
férfiak között a pohárkoczintás. Kérem, maradjon helyén, ha pedig eljön
ideje, saját kocsimon küldöm Élesdre, hogy éji nyugalmat találjon és
friss erővel indulhasson hosszú útjára.

– Csak addig távozom e szobából, míg gróf úr e levelet átolvassa.

– Nem engedhetem. Magam megyek a könyvtárba; átolvasom a herczegnő
levelét s ha kell, a választ is megirom.

Ezzel megnyitá a legközelebbi ajtót s bement azon szobába, melyet a
három könyvszekrény s iróasztal miatt a háznál könyvtárnak neveztek.

Ím a levél:

«Bécs (kelet nélkül).

Kedves barátom!

Rettenetes napokat élek. Egyrészről a herczegnek vészszel fenyegető
betegsége aggaszt, másfelől kinzó kétség gyötör, hogy férjem tudja, mint
szerettem egykor önt, s tán most sem tudok a multról megfeledkezni.

Ehhez járul az aggodalom önnek válságos sorsa fölött. Ismerem helyzetét,
ön elbeszélte nekem, mások is írtak róla. Az esküvő elhalasztása után
nem kétkedtem, hogy a millionaire családban fondorkodnak ön ellen s ha a
szép Esztike hajlandó volna is szavát megtartani, környezete mindent
elkövet e házassági terv elejtésére.

Komornám levélben értesített, hogy szerencsés véletlen folytán önnel
együtt utazott Erdélybe. Tőle hallottam a botrányos hírt, hogy az
ellenség a másnak igért menyasszonyt Gencsre, a vetélytárs szülőinek
kastélyába vitte látogatóba. Ez oly tény, oly elhatározó tüntetés, mely
minden kétséget elenyésztett.

Vigasztaljam önt? Miért, ha csak sok pénzt s mellé szép asszonyt veszt
el ezzel? mert valamely regényes és gyógyíthatlan szerelemről, tudom,
soha szó sem volt.

De önnek megelégedetten és boldogan kell élnie, Arthur, sőt bizonyos
határon belül még rangját és büszkeségét is föntartania szükséges.

Bárha birnék erővel annyit tenni önért, mint kivánnám. De egy
elfeledhetlen múltnak édes emléke feljogosít engem arra, hogy a legelső
sorban álljak azok között, kik sietnek legőszintébb barátságukat
felajánlani.

Kérem, Arthur, ne értsen félre. Mindeddig semmit sem követtem el, a mi
önnek férfiúi büszkeségét sérthetné. A herczeg, kivánatomra, átadta
nekem azon összeget, mely házassági szerződésünkben ki volt kötve.
Teljes szabadságomban állott e tőkét úgy helyezni el, mint legjobbnak
itéltem. Én tehát megvásároltam az ön birtokaira bejegyzett követelések
közül a legelsőt. Ez teljes biztonság rám nézve és nem vethetem
szememre, mintha legtisztább baráti érzelmemet pénzkérdéssel tettem
volna kétértelművé. Hiszen annak idejében a kamatokra nézve is könnyen
megegyezhetünk.

Ha ön levelemet elolvassa, akkor a herczeg megszűnt élni. Mert ha
meggyógyul, soha e sorok az ön szeme elé nem kerűlhetnek.

És mégis erőt kellett szereznem ahhoz, hogy férjem életében is az ön
helyzetével foglalkozzam, mert rettenetes világban élünk, melyben a
legjobb emberek sem becsülik az élet értékét úgy, mint kötelességük
volna. Mindnyájan reszketve nyúlunk a hirlapokhoz, félvén, hogy
halálhírét olvassuk legjobb barátunknak, a ki egy szörnyű megkisértés
perczének ellen nem állhatott és saját maga ellen emelé fel kezét. Én
pedig akarom, követelem, hogy ön éljen, sőt büszkén nézzen le a magasból
s vesse meg az oly szerencsétlenségeket, melyek csak a köznapi lelkeket
sújthatják le.

Ha e czélt elértem, ha megemlékezésem által önnek nyugalmat, s tán
vígaszt szereztem, akkor azon kellemes öntudattal élek tovább, viselem
sorsomat, teljesítem kötelességeimet, hogy az igazi, hű és változhatlan
barátság követeléseinek erőmhöz képest megfelelni igyekeztem.

_Louise_.»

Nagy figyelemmel olvasá végig e levelet Arthur gróf s legelső
gerjedelmében tollat ragadott, hogy a választ megírja. Lelke tele volt
gondolatokkal, szíve érzelmekkel s azt hitte íveket fog tele írni, míg
mindent, a mi elméjében felmerült, elmondhat.

Azonban megütközve vette észre, hogy mindjárt az első sorokban megakad
tolla s bármiként erőködik, mondatai nem hogy bensejének érzelmeit
kifejeznék, de még a helyzet egyszerű s világos követelményeinek sem
felelnek meg.

Sehogy sem tudott oly hangot találni, mely e választ jellemezhetné. Mert
épen oly lehetetlen volt a herczegnő lépéseit a vagyon tekintetében
elfogadni, mint visszautasítani. Közönséges hálaömlengésekre pedig még a
tentát sem akarta fogyasztani.

Hosszas erőködés után csak arról győződött meg, hogy ily levélre más
válasz nem lehet, mint megkérni a herczegnő kezét.

Ámde ezt a jelen pillanat a legerőszakosabb hatalommal tiltotta. Most, a
midőn a férj a halottas ágyban feküdt, tán még ki sem hült. Önmaga iránt
érezne undort, iszonyatot és borzadályt, ha e szót kibocsátaná ajkán.

Tehát semmi irásbeli válasz: ez volt a legidőszerűbb eljárás, ezt
követelé a helyzet, a pillanat gyászos ünnepélyessége.

Visszajött az elfogadó szobába s a karszék mellett állva várakozó
komornának mondá:

– Asszonyom, a herczegnő oly levelet írt, melyre válaszolnom e
pillanatban lelki erőm hiányzik. Kérem, mondja meg neki, hogy hozzám
mutatott barátságát soha ez életben el nem feledem s mihelyt az illem
megengedi, felmegyek Bécsbe és személyesen óhajtok vele beszélni.

– Gróf úr, az én herczegnőm ezen válaszszal bizonyosan teljesen ki lesz
elégítve. Csak azt kell megjegyeznem, hogy a herczegnő a temetés s
némely netán mulaszthatlan teendőinek bevégzése után elhagyja Bécset és
édesanyjánál, a herczegnőnél szándékozik állandó lakást venni.

– Akkor Bogfalván találkozunk.

– Ezzel elvégeztem küldetésemet, kérem méltóságodat, engedje meg, hogy
távozhassam.

– Isten önnel; mikor utazik?

– Még az éjjeli gyorsvonattal, hogy holnap délután fél háromra Bécsben
lehessek.

– Kocsim a kapu előtt várja. Szükség esetében hova intézzem levelemet?

– A herczegnő ügyvéde, Werner Károly.

– Ah? Werner Károly? Bankgasse 9?

– Ha méltóságod ezen czím alatt ír, levele bizonyosan megtalálja a
herczegnőt, akárhol lesz.

– Köszönöm. Ez az ember nevezett el engem «alpörös»-nek?

– Ügyvédi észjárás, fiskálishoz illő romantika, méltóságos uram. Van
szerencsém magamat gróf úr kegyeibe ajánlani.

– Isten vezérelje, Jeannette.

[Illustration: – Isten vezérelje, Jeannette.]


XIV.

(Az illem még ma tiltja a szív hangján megszólalni, de megengedi, hogy
üzleti ügyeket tisztába hozzunk.)

István-nap után, midőn a «kéjvonatokon» ide hurczolt vidékiek már
elhagyták a fővárost, Arthur gróf és Porczogh báró, vasuti vonatra ültek
és utaztak azon állomásra, mely legközelebb esik Bogfalvához, de
egyszersmind Harasztoshoz is. Miután pedig csak ketten ültek egy első
osztályú coupéban, bátran és háborítlanúl beszélgethettek.

– Mily szerencse, hogy Hohenmark herczegnő még él, – kezdé Porczogh
báró, a ki önző lelke sugalata szerint, minden dolgot csak hasznossági
szempontból szokott felfogni. – Különben az illem megsértése nélkül
Burghammer herczegnőhöz közelednünk sem lehetne. Így pedig tisztelgünk
az idősb herczegnőnél, s ha gyászba öltözött leányát nála találjuk, az
nem ellenkezik a bevett szokásokkal.

– Mégis tán jobb lett volna, ha nem irunk, hanem mint egyszerű
condolensek jelenünk meg néhány perczre.

– Nincs nagyobb udvariatlanság, mint az égből alá pottyanva, véletlenül
betoppanni valamely háznál. Mert kitehetjük magunkat azon elviselhetlen
kellemetlenségnek, hogy csak erőtetett vendégszeretetet találunk, míg
így kipuhatoltuk az utat, s minden készen áll fogadtatásunkra. E mellett
még más prózaiabb részlete is van az ily megrohanásnak, ha falun
történik.

– Ugyan mi? kérlek.

– Csodálom, hogy el nem találod. Azonban te sohasem szoktál terveid
végrehajtásában az elmaradhatlan gyakorlati részletekre is gondolni.
Képzeld, mily nyomoruságos állapot várna ránk, ha megérkezvén az
állomásra, paraszt kocsit, szénából felhányt üléssel, kellene fogadni, s
így menne két herczegnő látogatására, Bendeffy gróf és saját
csekélységem, uri elegantiával.

– Báró, neked mindig igazad van. Még gazdag koromból maradt rajtam a
szokás, hogy ily mellékes dologról mindig valamelyik fizetett
alárendeltem gondoskodjék.

– Elégedjél meg tehát, ha ma e szolgálatot igazi hű barátod teljesíti.

Kezet fogtak és Arthur gróf elismeré, hogy barátja mindig jó tanácsot
tudott adni.

– Még jó félóránk van az állomásig, – folytatá a báró, – tehát
felhasználom az időt s mondok egyet-mást. Barátom, nemes emberi szavamra
mondom, hogy a Kaula és társa czéggel végbement üzlet annyira tudtomon
kívül történt, hogy Spuller Jeannette kalandos megjelenése épen úgy
bolonddá tett engem, mint hajdanában, az álarczos bálban akármely
rózsaszínü dominónak incselkedése. De már a mi lejárt váltóid
kifizetésének történetét illeti, nem tagadom, hogy részes vagyok az
összeesküvésben, s most már felhatalmazást nyertem nyiltan szólani.

– Beszélj barátom.

– Nézz ide, – s ezzel tárczájából kivett egy negyedívnyi lapot. – Itt
van irkád; itt van saját kéziratod; bele van irva az összeg, a kelet és
legalul neved. Ha most én e papirkából nem csinálok fidibuszt, csak
azért teszem, mert nem szokásom oly adomát utánozni, melyet a
mesefaragók Rothschildre és egy császárra költöttek. E helyett ezer
darabra tépem kötvényedet, kidobom az ablakon, atomjait a szél
szárnyaira bocsátom, ám szedje össze, a kinek ideje lesz hiábavaló
fáradságra vállalkozni.

– Porczogh! ne mondd tovább. Egyszerre vastag hályog esik le szememről,
s nekem már régen tudnom kellett volna, hogy e világon csak egy lény
lélegzik, a ki még velem gondol. Oh Istenem, ki hitte volna, hogy
romlott századunkban még szív is létezhetik!

– Úgy van. Ő volt őrangyalod és senki más. Mert a kik legjobban mutatták
sajnálkozásukat, majd kipukkantak a káröröm kéjében. Ő azonban először
kiragadott az örvény széléről, másodszor képessé tett, hogy föntarthasd
magad, menekülj a fölötted összecsapó habok közől és kösd meg a rád
nézve oly előnyös pénzházasságot.

– Louise, Louise!

– És mondhatom, drágán fizette meg önzéstelen regényességét. De miután
csak több vagy kevesebb pénzről van szó, nem sokat gondol vele.

– Tudom, a herczeg végrendeletéről akarsz beszélni.

– Eddig csak azt tudom, hogy Burghammer úr más végrendeletet igért
élőszóval, és mást hagyott hátra írva, megpecsételve és tanuk
bizonyságával ellátva. Azt hiszem, hogy az özvegy herczegnő talál majd
időt és alkalmat e tárgyról bővebb felvilágosítást adni.

– Porczogh! ezt csak szerető szív tehette. Én lábai elé borulok.

– Megérdemli. Hanem mindent a maga idejében kell tennünk. Most pedig ne
láss egyebet rajta, mint a fekete gyászruhát, mely minden időszerűtlen
nyilatkozatot szigorúan eltilt. Ha te nem élsz a világon, Burghammer
herczeg özvegye rövid időn Bécs legünnepeltebb hölgye. Szépsége
elsőrendű csillag, rangja egyenlő a Schwarzenbergekkel, s mint
dúsgazdag, tetszése szerint választhat második férjet. De ő szeretett
téged leány korában és most is csak érted él. Önzéstelenűl szeretett,
mert a mit érted tett, nem vár jutalmat. Légy iránta háladatos s akkor
meglátod, hogy életbölcseségi szabályaimnak gyakorlati haszna van. Mert
a teljes meggyőződés, hogy a nő szeret, erősebb kötelék az érzéki
szerelemnél, melyet a szépség ébreszt fel, a birtok és a megszokás hamar
elenyésztet.

Megérkezvén az állomásra, ujra kitünt Porczogh báró észjárásának
csalhatlansága. Két fakó szekér és két részeg kocsis leskődött a tovább
utazni szándékozókra. Ellenben ott kevélykedett a bogfalvi fogat is,
mely ily környezetben igazi herczegi fényűzést képviselt.

De még egy másik uri kocsi is feltünt a háttérben s a két jó barát a
sötétszürke bérruháról azonnal ráismert a Dorozsmay-ház cselédségére.

A következő pillanatban Gencsy Pál báró is előkerült valamelyik
vaggonból s átadá könnyű podgyászát az elébe siető inasnak.

– Porczogh! – suttogá Arthur gróf, – látom az erdélyi vad bárót s minden
bölcs oktatásodból üres szószaporítás lett. Valami láthatlan hatalom
parancsolja, hogy megrohanjam, megsértsem és párbajra kényszerítsem.

– És miért?

– Hiába minden színlés; ez a gyerkőcz győzelmet aratott rajtam s földig
vagyok lealázva.

– Arthur! egyszer már karodon ragadva tartóztattalak vissza ily
meggondolatlanságtól s most megint vak szenvedélyed szavára hallgatsz.
Tudd meg: soha sincs a férfi bizonyosabban megalázva, mint mikor e miatt
kell valakit megvernie, vagy ezért verik meg. S minő megalázásról
beszélsz? Egy suhanczkodó diák versenyezett veled. Nincs eltiltva. Egy
kis iskolás leány választást tett saját korlátolt izlése szerint, de
szabadságában állott. Olyan legfelsőbb itélet ez, melytől csak a
pisztolylövéshez van felebbezés? Arthur, ma is az vagy, a ki tegnap
voltál. Emeld fel fejedet s ha eltékozlott vagyonodból valamit vissza
akarsz szerezni, hidd meg, a legrosszabb eszköz erre az, hogy ő vagy te
a gyepen hörögd ki a lelkedet.

– Egy győzelmi tekintet tőle és én szelidíthetlen vadállat vagyok!

– Jer, közeledjünk hozzá, közönynyel, egykedvüséggel, de méltósággal, s
meglásd, utánozni fogja példánkat.

Előre léptek tehát s mintha most pillantanák meg az ifju bárót először,
maga Arthur gróf mondá:

– Jó reggelt, Pál. Úgy látom, Harasztosra mégysz?

– Igen; egy vagy két napra.

– Mi pedig Bogfalvára szándékozunk, de még ma estére visszatérünk. Jó
mulatságot.

– Köszönöm. Isten veletek.

Ebből állott az egész találkozás. Pál báró látta ugyan Pesten, a
Dorozsmay-házban a fiatalabb herczegnőt, de nem volt annyira ismerős
vele, hogy igényelhette volna a szerencsét, üdvözletet izenni. Arthur
gróf pedig, kanonok bácsi által szóval kifejezett válasza után, a gazdag
családdal minden további összeköttetést végkép ketté szakítottnak
tekintett.

Midőn a két jó barát felült a bogfalvi kocsira, Porczogh báró, hogy a
mindig fülelő cselédség ne értse, franczia nyelven mondá:

– Lásd barátom, ilyen a valódi élet, ilyen a correct modor a világban. A
mit te akartál elkövetni, az a mult századokba való, a mikor az emberek
mindenki fölött uralkodni akartak, csak magukon nem. Megengedem, hogy
ily helyzetben, mint te vagy a báróval szemben, ha regényt irna valaki
rólatok, az olvasó kérlelhetlenűl követelné, hogy törj ki, dúlj-fúlj,
hordj rakásra borzasztó gorombaságokat, másnap pedig egyikőtöket
saroglyán vigyék, obductio végett, a kórházba. Szerencsédre, melletted
őrködhetik néha egy flegmatikus filozofus, a ki füledbe súgja: mindig a
hideg okosság szavára hallgass s ne tartsd dicsőségednek, ha a
botrányokra leskődő közönség kiváncsiságát, saját károdon elégíted ki.

Bogfalván Hohenmark herczegnő fogadta az érkezőket s különösen Arthur
grófot oly barátságosan látta, mint nehány évvel ezelőtt, a midőn
Harasztoson megismerkedett vele.

Louise herczegnő csak a rövid ebéd ideje alatt volt látható. Ekkor is
gyász öltözete uralkodott minden szaván, s a ki nem ismerte a szívében
égő lángot, ezen tartózkodása miatt méltán hidegséggel vádolhatta volna.

Fekete kávé után, az idősb herczegnő azon czím alatt, hogy megmutatja
szegényes, de tisztán tartott kertjét, sétálni hivá vendégeit. Hárman
indultak, de Porczogh báró jól tudta, mennyire fölösleges itt az ő
jelenléte. Addig keresett a kertben oly növényt, mely őt igen érdekelni
látszott, míg végre egészen hátra maradt.

Ekkor aztán beszélni kezdett az anya arról, a mit gyászt viselő
leányának szőnyegre hozni lehetetlen volt.

– Gróf úr, engem Hohenmark herczeg, mint egyszerű lovas-kapitány, ezért
a kis bogfalvi birtokért vett nőül, de azért nem volt boldogtalan velem.
Leányom, Louise, első csalódása után Burghammer herczeg mesés
gazdagságának oltalma alá menekült, a hova női kötelességet,
kifogástalan hűséget vitt, de tán szívet mégsem. Ez lehet oka, hogy a
herczeg nem tartá meg szóval sokszor hánytorgatott igéretét az irott
végrendeletben.

– Hallottam, hogy a herczeg szószegő és háladatlan volt.

– Mindössze ennyi áll, leányomról, végrendeletében: «nőm jövőjéről már
életemben gondoskodtam.»

– Semmi több, még egy udvarias szójárás sem?

– Ez az egész; de a leányom így van legjobban megelégedve s boldog, hogy
oly hagyománynyal, mely úgysem szívből származott volna, nincs
megszégyenítve. A herczeg igéré, hogy azon 5000 hold földet, melyet
Somogymegyében vásárolt, s melynek jövedelmét, tűpénz czímén, leányom
eddig élvezte, mint szabad tulajdont ráruházza. Igérte, hogy bécsi
palotáját, mely a benne rejlő kincsekkel és értékpapirokkal két és fél
millióra volt becsülve, szintén neki hagyja; de a végrendeletben mégis a
mellékág zsákmányára bocsátotta. Mi maradt tehát a sok szóból?

– A legértékesebb kincs, Louise herczegnő, mindenesetre megmaradt.

– Pénzről beszéltünk, gróf úr, – felelé a herczegnő, nem nagyon
lelkesedve a hallott költői közbekiáltás fölött. – Mi maradt végre? A
750,000 forint, mely a házassági szerződésben ki volt kötve. Ebből
640,000 forint ment a Kaula és társa czég követelés megvételére, 110,000
forint pedig állampapirokban. Ehhez járul a 300,000 forint ékszer,
melylyel a herczeg nejét különböző alkalmakkor meglepte. Leányom e
haszontalan fényköveket még Bécsben eladta, s a fönnebb említett
összeget hozzáadván, annyi értékpapirt vásárlott össze, hogy az így
nyert kamat évenkinti 22,000 forintot képvisel.

– Óriási gazdagság, herczegnő. Én mondom ezt, a korábbi lelkiismeretlen
pazarló, a ki ezóta megtanult gazdálkodni.

– Tehát számítsunk. Ha beteljesedik, a mit ön levelében ajánlott, és én,
ismerve leányom érzelmét, szívesen jóváhagyok, akkor az új háztartás
szükségeinek fedezésére készen áll először: a 36,000 forint kamat, első
helyen betáblázva a Bendeffy-birtokra; másodszor: 22,000 forint leányom
értékpapirjainak szelvényeiből; harmadszor: az én halálom után, a mi
szegény kis Bogfalvánk, mely jó és rossz évet számítva, mégis kiizzad
évenként 8000 forintot. Összesen 66,000 forint jövedelem.

– Kimeríthetlen aranybánya.

– Menjünk most át az ön vagyonára.

– Herczegnő! ezzel hamar készen leszünk, mert a mivel most birok,
kevesebb a semminél.

– Meglátjuk. Ha leányom hozományába beszámítottam Bogfalvát, nem
hagyhatjuk ki az önéből azon 30,000 forintot, mely szintén csak édes
anyja után, vár önre.

– Adja Isten, mentől később.

– Magam is ezért imádkozom, mert Bogfalvával is épen ezen eset fordul
elé. Ezenkívül…

– Ah, ezenkívül! herczegnő, én ezenkívül semmitsem tudok, a mit
sajátomnak nevezhetnék.

– Keressük csak, s mindjárt megtaláljuk. Az ügyvéd, a ki a Kaula és
társa czég követelésének megvásárlásában közbenjárt, kötelessége szerint
betekintett a telekkönyvbe.

– Nagyon tragikus könyv ez rám nézve, herczegnő.

– És úgy találta…

– Hogy a fizetési kötelezettség az egész jövedelmet felemészti.

– Felemészti ma, de nem holnap. Mert a kötelezettségek között évenkinti
40,000 forint törlesztés van. Tehát 10 év mulva 400,000 forinttal
kevesebb az adósság és 20,000 forinttal több a jövedelem.

– Tíz év mulva!

– Ne nevessen a tíz éven, mert ezzel csak minket vénasszonyokat gúnyol.
Inkább higyje el nekem, hogy tíz év mulva is élni akar az ember s tán
még örököst is adhat az Isten. Szóval, ki van számítva, hogy 22 év mulva
tisztán állhat a Bendeffy-birtok.

– Eddig a számtudósok 32 évről beszéltek.

– Úgy van, de a legelső s legnagyobb követelés, mint hozomány,
visszakerül a házhoz.

– Ez már valóban más. Herczegnő, önben a legjelesebb pénzügyminiszter
veszett el.

– Csak jó magyar gazdasszony akarok maradni, daczára fönhéjázó német
czímemnek. Most pedig mindent tisztába hozván, keressük fel Porczogh
bárót.

– Herczegnő, ez a gyász év előttem több mint az örökkévalóság.

– Már csak mindössze 10 hónap.

– Szabad lesz néha itt megjelennem?

– Jövő juliusig mentől ritkábban. Nem óhajtom, hogy a szomszédok
beszéljék: ime mutatkozik már a régi udvarló s alig várják Bogfalván,
hogy ujra menyekzőt üljenek.

Búcsuzáskor Louise herczegnő csak ablaka függönye mellől intett
üdvözletet; hanem a rokonszenves tekintet, mely régi barátjára esett,
értékesebb volt minden ékesszólásnál.

A két jó barát kocsira ült s az első félórában mindketten mély
gondolatokba merülve hallgattak.

– Porczogh! – töré meg a csendet Arthur gróf, – egész óra alatt
kizárólag pénzről és üzleti dolgokról beszéltem a herczegnővel.

– A legbölcsebb s leggyakorlatibb tárgy minden világlátott vőlegény
előtt.

– Mindig a herczegnő vitte a szót, nekem csak a képmutató hallgatás
szerepe jutott. És akárhogy erőlködtem, lehetetlen volt a 36,000 forint
kamatfizetési kérdést megpendítenem. Mit tegyek? Épen oly borzasztó ezt
elfogadni, mint a minő képtelenség visszautasítani.

– Barátom, ily sajátszerű esetekre nézve régen ki van találva az
útbaigazító szabály.

– S az volna?

– A két rossz közül a kisebbiket kell választani! Tartsd meg s abból
csinálj dicsőségi tőkét, hogy a lehetőségig jól gazdálkodjál.

– Ki hitte volna, hogy a történtek után még szerencsés sors is
kecsegtessen!

– Gondold hozzá, hogy meg is érdemlettél valamit. Nem voltál teljes
életedben tökéletes gentleman? Megcsaltál-e valakit? Nem becsülted ősi
nevedet többre öt milliónál? Tehát a mit a szerencse nyújt, fogadd
érdemeid jutalmául. Megengedem, hogy kellemetlen előleg ez a pénz,
jövendőbeli nődtől: de mindketten tudjátok, hogy csak az elkerülhetlen
vas szükség szavának hódoltok. Végre is ez maradt vagyonod elvesztésének
fanyar utóízéül. Minden veszedelmet túléltél, szolgáljon tehát
vigasztalásodul, hogy életedben ez az utolsó boszankodás. Hogy éneklik a
«Bourgeois Gentilhomme» entreactejában, keleti frank nyelven: non tener
honta, questa star l’ultima affronta? –

Arthur gróf hallgatott, elkomorult és elégedetlen volt. Barátjának
hidegen gyakorlati, sőt vastagon cynikus okoskodásai nem verhették ki
fejéből azon lealázó gondolatot, hogy most majdnem egy egész évig oly
szerepet fog viselni, mely a férfi büszkeséggel ellenkezik, a grófi
dölyfösségnek pedig nyilt hadat izen.

– Báró! nem az boszant, hogy az uj háztartáshoz semmit sem viszek; máson
is megtörtént, s ha Esztikét nyerem meg, akkor sem állok különben. De
hogy már mint vőlegény jövendőbelimnek pénzéből élősködjem, e szégyent
el nem viselhetem. Addig, míg azt hittem, nyerészkedőkkel és
uzsorásokkal van dolgom, legalább volt czíme könnyelmüségemnek. Azt
mondtam, élek tovább is adósságcsinálásból, de most minden ürügy
lerombolva fekszik lábam előtt.

– De mit tehetsz?

– Még van egy utolsó segédforrásom. Anyám visszaérkezett; a mit
elköltöttem e pénzből, kipótolja s aztán jövő juliusig úgy meghuzódva
lakom nála, mint kis iskolás fiu koromban.

– A mint tetszik.

– És valóban még azon nap estéjén kihallgatást kért édesanyjától s aztán
mindent őszintén, leplezetlenül és teljes részletességben elbeszélt.

– Arthur, – felelé az öreg grófné, – neked igazad van, ez így nem
maradhat s nekem anyai kötelességem határozottan közbelépni.
Intézkedjél, hogy holnapután Bogfalvára mehessek és igérem neked, hogy
mindent rendbe hozok.

– Mindent rendbe hozasz anyám? De hiszen épen abban fekszik helyzetem
elviselhetlensége, hogy minden a legjobb rendben van! Louise boldog,
hogy tehet értem valamit s én már ma költhetem azon 36,000 forint
jövedelmet, mely jövendőbeli nőm hozományát képezi.

– Mindent kiegyenlítek.

– A világ ugyan nem tudja, de nekem elég erkölcsi megsemmisülésemre a
gondolat, hogy Louise, tényleg, megvásárolt engem.

– Arthur! minő illetlen, minő háladatlan szó ez.

– Nem mondom, hogy tette, sőt páratlan önzéstelenségében eleinte csak
arra törekedett, hogy engem előnyös pénzházasság kötésére segítsen. A
herczeg halála s azon leánynak elpártolása után azonban változott a
helyzet; ellenem fordult a látszat is, s most a tisztességes kölcsönből
nagylelkű adomány, sőt kimondjam a legirtóztatóbb szót? egy
ügyefogyottnak nyujtott _kitartás_ lett!

– Arthur, nem jól értetted anyádat. Úgy hozom rendbe ügyedet Bogfalván,
hogy lelked teljes megnyugvást találjon. Azt mondtad, hogy Louise minden
ékszerét eladta s a pénzből gyümölcsöző tőkét szerzett? Igen jól van,
helyesen cselekedte. De most már én jövök közbe. Itt vannak nálam
családunk gyémántjai, miket mindig egy Bendeffy grófné viselt. Úgy
tudom, ékszerészi becsű szerint megérnek 83,000 forintot. Elviszem
Bogfalvára s miután, mi asszonyok, mindig szabadabban beszélünk egymás
között, átadom a herczegnőnek, mint szokásban levő menyasszonyi
ajándékot.

– Mamám!

– Meg vagy elégedve?

– Mamám! az ajándék maga herczegi; de a gondolat, hogy fiad férfiui
büszkeségének megmentésére hozod ezen áldozatot, a mennyekbe emel.
Engedd meg, hogy ezer csókkal fejezzem ki hálámat és fiui szeretetemet.

Arthur gróf könnyelmű korhely volt egész életében, de szive nem romlott
meg teljesen soha. Kivánjuk neki, hogy azt a szivet, melyet megnyert,
díszes élete által, meg is érdemelje.


XV.

(Rövid leczke után a hosszú történet véget ér.)

Láttuk, hogy Gencsy Pál báró a harasztosi kastély úrnőjének igen
szertartásos meghívására, augusztus hó végén leszállt a vasútról s
találkozott Arthur gróffal és barátjával, épen a midőn arról
gondolkodott, hol találna hamarjában oly szekeret, mely őt a kastélyba
szállítaná?

Még alig telt el két hónap, mióta utóljára látta tanítványát, Gencsen;
de hosszabb idő volt ez a bárónak, mint a mennyi a geologusok szerint
szükséges arra, hogy az őserdőből, a földnek nem tudom hányadik
kérgében, kőszén alakuljon. Valóban még attól is félt, hogy e rettentő
korszak alatt Esztike kisasszony mást gondolt s a kastély lakói is úgy
néznek majd rá, mintha kétkednének, látták-e már ezen arczot valaha,
vagy sem?

Hogy még hazulról megírta, melyik napon teszi tiszteletét? annak ő semmi
fontosságot sem tulajdonított. Annál kellemesebben volt meglepetve, a
midőn jól ismert sötét szürke posztóruhás inas kapkodá ki kezéből
podgyászát s elvezeté őt a harasztosi fogat elé, oly buzgalommal és
előzékenységgel, mint mikor haza visznek valakit, a ki otthon lesz és a
családhoz tartozik.

A lovak gyorsan ügetve verték fel az út porát s fél óra mulva a föld
egyik hajlásán túl feltűnt a kastély is, melynek szöglet-tornyából
óriási zászló lobogott a nyári szellőben.

Szemközt vele az útfélen magányos gyalogló közeledett. Bizonyosan éhes
vándorló legény, a ki nem talált munkát s megy máshova szerencsét
keresni.

Közelebb érkezve, a bús idegenből tüskés szakállu, pöczkös bajuszu víg
czimbora fejlődék ki. Lehetett-e más, mint épen Bogárdy Zoltán, a ki
recsegős hangján távolról kiáltá:

– Hozott Isten friss egészségben, tisztelt kollegám; ejnye de
megvárakoztattál!

– Nem én vagyok oka, barátom. Szörnyű rendetlenség ez a magyar
államvaspályán! Teljes hét perczet késtünk! No de meg is interpelláljuk
érte a közlekedésügyi minisztert! Szép tőled, hogy elémbe jöttél.

– Kötelességem volt, barátom, mert szükség, hogy elékészítselek azon
fogadtatásra, mely itt rád vár.

– Az égre kérlek, ne ijesztgess.

– Majd meglátom, mily vitézül állod ki a roppant strapácziót, mert ez
alul ugyan ki nem búvol. Van pénzed?

– Van, a mennyi az útra kell.

– Az kevés, mert az egész vidék herczegi borravalót vár. A falu nagy
harangja reggel óta szól. Az iskolás fiúk kirukkoltak és éneklik: «erős
várunk nekünk az Isten»; az ártatlan szűzek, fehérbe öltözve, rozmarint
tűztek hajukba és rózsalevelet hintenek útadba. A biró kilencz mozsarat
és 80 kilogramm lőport hozatott Hatvanból. A jegyző és az iskolamester
ablaka csupa transparent G. P. és D. E. betűkkel. Este pedig olyan
illumináczió és rakétázás lesz, hogy még a szomszéd földesurak is
assecuráltatták tegnap a gabonás asztagokat.

Varjas Andoriás uram, a ki hivatalos helyén, a bakon ült, ájtatos hivő
lélekkel nézegetett vissza s minden új részlet hallására komoly
helyeslést intett fejével, mint a ki mindezt, magától érthető
legtermészetesebb dolognak találta.

De midőn a kastély elé érkeztek, a hol hatalmas diadalkapunak kellett
volna az érkezőt fogadni, kiderült, hogy itt rendkívüli készületnek még
nyoma sem mutatkozik, sőt a kastély tornyán lengő zászlót is a mult évi
képviselőválasztáskor tűzték fel s azóta ott tűri a napot, éjet, esőt,
havat, fagyot, meleget.

Az első, a ki a vendéget észrevette, kanonok bácsi volt. Tehát mindjárt
gonosz omen: ebéd előtt pappal találkozni, ez bizony semmi jót sem
igérhetett. E mellé még főtisztelendő úr nagy bámulva kérdé:

– Hogyan! ön az báró úr? Hol és merre kalandozik, hogy még Harasztost is
utjába ejthette?

Tessék most erre azt felelni, hogy egyenesen is csak ide igyekezett!

Azonban mégis jött egy szobaleány, a ki a megzavarodott ifjut fölvezette
az első emeletbe, a hol az átöltözésre már minden kellék elkészítve
volt.

Gyönyörű szép, urias, feltünően kedves és elegans szoba volt ez s valaki
úgy letörölgette a butorokat, hogy mikroskopiummal sem lehetett volna
itt egy porszemet felfedezni. A sötét violaszín pamlag előtt álló
asztalkán pedig porczellán vázában olyan óriási virágcsokor pompázott,
hogy Pesten egy egész nyaralónak kertjéből sem telik ki. Pál bárónak
röpdesett a szíve az örömtől, hogy e gyöngéd figyelem tán épen a ház
kisasszonyától származhatott.

Levetkezve poros uti ruháját, felölté szép szürke nyári sétaöltözékét és
izenetet küldött a kastély úrnőihez: mikor tehetné tiszteletét? A várt
válasz azonnal, postafordultával, megérkezék, hogy _rögtön_.

Ment le tehát a földszintre, a nyári elfogadó terembe, mely a kertre
nyiló verandára vezetett. De míg ideért, sok kettősszárnyú ajtón kelle
áthatolnia.

Egyszerre balról megmozdul egy zöld posztóval bevont, fényes szegekkel
kivert mellékajtó. Elébb világos színü kelme hullámzik, aztán egy élő
szobornak alabastrom-fehér keze mutatkozik, végre egy ismert friss,
vidám, mosolygó arcz és szem, mely ragyog az örömtől és boldogságtól!

Élénk gyorsasággal, mint mikor vágyat érez «az ő karjai közé röpülni»,
állja utját az áthaladó vendégnek és kiáltja:

– Professzor!

Az így megszólított ifju megragadja a feléje nyujtott kezet, hévvel
megszorítja, eszébe sem jut, hogy ez fájhat is egy kicsit s aztán
mondani akar valamit, a mit a szerelmes ember hosszú távollét után
legelőször érez szívéből felfakadni. De elrémülve tapasztalja, hogy a
magyar tudós akadémia nagy szótárából egy betűt sem tud hangoztatni.

A birtokba vett kezet azonban el nem ereszti többé, úgy bánik azzal,
mint a rabló zsákmányával s bámulja a színműírókat, a kik ily
alkalmakból a legköltőibb eszmevirágokat adják a szereplők ajkára!
Kérdés: ha maguk is szerelmesek, szintén ily mesterei az ékesszólásnak?

Az elfogadó terembe lépve, a ház asszonya helyett a pózna-hosszú
«táblaterítő»-t találják, a ki elrettentő szigorral és fanyarsággal
hajlik meg, de megvesztegethetlen merevséggel csak azt jelenti, hogy ő
nagysága a báró urat a könyvtárban kivánja elfogadni.

A könyvtárban! a házi pirongatorium leghivatalosabb helyén! A harasztosi
szent inquisitio kínzó kamarájában, a hova csak azokat idézik, kik ellen
panasz van, kik gyalázatosan rossz fát tettek a tűzre.

Ámde nem volt szabadulás; Esztikének ki kellett menni a verandára, friss
szellőt színi, a bárónak pedig, mint vádlottnak, be a törvényszék színe
elé, ad audiendum verbum!

Ő nagysága udvariasan köszönté a belépőt. Helyet mutatott neki, de nem
az övéhez hasonló karszéket, hanem csak egy oda vetődött tabouret-tet;
elég jó volt ez a vallatás alá vont bűnösnek.

– Báró úr, örvendek, hogy látom. Szabad lesz nehány kérdést tennem?

– Méltóztassék parancsolni.

– Báró úr, igaz-e, a mit hallottam, hogy ön tanárságra készül?

– Én, asszonyom?

– Leányom mondja, hogy önt legközelebb egyetemi professzorságra hivják
meg, s a tapasztalati lélektant fogja eléadni.

– Asszonyom, – felelt Pál báró elnyomott mosolylyal. – Tetszhetett tán
Esztike kisasszonynak ily tréfát kigondolni, de én a nevezett
tudományban nem hogy szakember, de csak gyarló műkedvelő is alig vagyok.

– Ezt nagy sajnálattal hallom, mert az egyetemi tanárság diszes állás, s
a professzorok nagy kitüntetésben részesülnek. De ha nem lesz tanár,
akkor minő életpályát választ?

– Én, asszonyom? Én amolyan falusi báró vagyok, a kit az emberek, minden
három évben, tíz hordó pálinkáért képviselőjöknek választanak. Mint
ilyen eljárok a házba, hallgatom a bölcsebbek szónoklatát, szavazok
pártom érdeke szerint a haza javára, s majd ha több bátorságom s
tudományom lesz, magam is részt veszek a tanácskozásokban.

– Ezek nagyon távol időkre biztató kilátások. De legalább remélheti,
hogy a három évi ülésszak letelte után, kinevezik önt főispánnak vagy
államtitkárnak?

– Sajnálattal kell megvallanom, hogy ily fényes kitüntetésekre
egyáltalában nem számíthatok.

– És miért nem?

– Mert a főispánsághoz több tekintély és érettebb életkor szükséges;
államtitkár pedig csak a legkiválóbb szakértelemmel felruházott egyén
lehet.

– És nem szerezheti meg ezen kellékeket?

– Idővel tán igen, de most oly izgatott s folytonosan ábrándozó
lelkiállapotban élek, mely minden hideg tanulmány megkezdésére
képtelenné tesz. Asszonyom! én ma 26 éves koromban végtelen s minden más
érdeket megsemmisítő szenvedély hatalma alá kerültem; szeretek egy
leányt. Szeretem önnek leányát, s ha kezét el nem nyerhetem, többé e
világon semmi más nem érdekel.

– Szereti leányomat? De hiszen ön tudhatja, báró úr, hogy midőn
Esztikémmel Gencsre jöttem, már ezzel eléggé világos jelét adtam, hogy
szerelme ellen nincs komoly kifogásom. Azonban…

– Hah! azonban! oh mint rettegek ezen legirtóztatóbb szótól.

– Fiatal ember, sajnálom önt, de én attól félek, hogy leányom csak azért
hallgatott az ön igéreteire, mert hitte, hogy önre fényes jövő vár:
egyetemi tanár, főispán, vagy államtitkár lesz. Most pedig kiderül, hogy
mindez csalódás és álomkép. Bocsásson meg báró úr, de ily változott
körülmények között többé semmit sem igérhetek. Azonban…

– Hah! egy másik: azonban! Most látom, hogy nincs ennél felségesebb szó
a magyar nyelvben.

– Azonban, – folytatá a ház asszonya erőtetett komolysággal, – ha
részemről, ily helyzetben, kénytelen is vagyok határozottan tagadó
választ adni, azért, ha tetszik önnek, még _felebbezheti_ ügyét,
leányomra.

– Fölebbezem!

– Ime most épen két óra. Ebédig lesz még egy egész órája s ha elviszi
leányomat a kertbe sétálni s ha sikerül önnek vele úgy megalkudni, hogy
csekélyebb kilátások mellett is elfogadja ajánlatát, akkor…? Akkor majd
én is jobban meggondolom a dolgot.

A nyájas olvasó bizonyára kezdet óta jól értette e jelenetet, s nagyon
tudta, mit kell ebből szószerint magyarázni, mit nem?

Nem volt ez épen egészen tréfa, színjáték vagy rögtönzött mulatság a
Bogárdy Zoltán iskolájának modorában; de rideg, száraz komolyság annál
kevesbbé. A báróra nézve a ledkedvezőtlenebb magyarázat szerint sem
jelenthetett ez többet, mint hogy a család jogosan igényli, hogy a kérő,
ha férj lesz, nem fog tétlenségbe merülni, hanem rangjához és vagyoni
állapotához képest igyekezni fog a világban is oly állást elfoglalni,
mely rá díszt, a hazára hasznot hozand.

De midőn meghallotta Pál báró, hogy hova kell ügyét felebbeznie? s hogy
a harasztosi legfelsőbb biróságot karjára ragadhatja, viheti sétálni a
kertbe s ott egész óráig informálhatja, capacitálhatja: többé nem
tartóztathatá magát, hanem rohant a ház asszonyához, fél térdre hullott
s úgy megölelé és össze-vissza csókolá, mint csak egy háladatos fiú
teheti anyjával.

Szegény Dorozsmayné alig tudott kiszabadulni. Eléggé engedé át ugyan
magát e heves szorítgatásoknak, de asszonyi szokás szerint, mégis csak
fenyegetett öltözékének védelméről beszélt, mintha ez volna a
legfontosabb.

– Ah, ön tönkre teszi ruhámat… már fodraim is szakadoznak… szeleburdi
báró, ön miatt bizony még egyszer újra öltözködnöm kell.

Még egy csók az arczra s ezúttal befejezéskép oly csattanós, hogy a
verandára is kihallatszott s azután Pál báró megértvén az idő becsét,
értékét, kitántorgott az ajtón, bebotlott az elfogadó terembe, onnan ki
a verandára, sietvén itt elvesztett ügyét appellálni.

A helybeli septemvirátus és cassatiószék ezalatt szelid türelemmel várta
az alsóbb törvényszéknek végerővel biró itéletét s midőn Pál báró az
idvezültek mosolyával kijött, karját ajánlta, sétára hivta őt a kertbe,
mindketten három ugrással termettek lenn a kilenczfokú lépcsőn és
indultak a felsőség engedelméből kijelölt sétára.

Magától érthető, hogy augusztusban, délután két órakor a nap perzselő
sugarai miatt, nem a nyilt virágágyak, hanem a legmagasabb fák árnyai
felé törekedtek.

Nem tudom, ki volt a vezető ezen utjokban? de tény, hogy keresve a hűvös
tanyát, itt is mint Gencsen, láttak egy hatalmas diófát, melynek
levéllel sűrűn benőtt galyai alatt még sokkal szebben faragott és
fehérebbre festett padot találtak, a törvényszéki ülés és appelláta
megkezdésére.

A fiatal báró azonban nem tartotta meg szavát, s annyira megfeledkezett
helyzetéről és igéretéről, hogy mint vércse keze között tartván a pihegő
galambot, mindjárt levetette az alázatosan könyörgő álarczot, s mintha
semmi sem történt volna, újra csak tekintélyt követelő professzor
kezdett lenni, szemben hű, engedelmes és tanulékony tanítványával.

Mindjárt is, szép csinosan elhelyezkedve a padon, hozzá kezdett
leczkéjéhez:

– Diximus…

– Ah, diximus, – szakítá félbe a tudnivágyó leányka, – Gencsen hallottam
e szép hangzású szót először, de nem tudom, mit jelent?

– Csak annyit: mint mondtuk. Így szokták a legtudósabb tanárok, hajdan,
leczkéiket kezdeni, hogy jelen előadásukat szoros kapcsolatba hozzák a
korábban eléterjesztett alapelvekkel.

– Értem.

– Tehát ott hagytuk el lélektani buvárlatainkat, hogy a férfi a szive
mélyéből szeretett leánykát keblére szorította s aztán elkezdte
csókolni: elébb a hajába füzött rózsabimbót, aztán a leomló hajfürtöt, a
felhőtlen homlokot, végre a két szemet s azalatt a leányka hallgatott és
tűrni tanult.

– Vagy boldog volt.

– Vagy boldog volt. Ezer köszönet érte, mert e kijavítás a végtelenségig
szellemdús ötlet! Ámde most magasabb és fellengzőbb tanok következnek,
mert elérkezett ama legédesebb percz, hogy az ajkak is érintkezzenek.

Esztike nem felelt, kissé tán vissza is húzódott.

A professzor pedig folytatá.

– A mi az első csókot illeti, egyenesen és közvetlenül a két ajkon,
annak sajátszerű természete van. Úgyis kimondhatlanul sokat ér, ha a
férfi rabló módjára, kérés és engedelem nélkül, jut hozzá; hanem hogy
már e földön érezhesse a menny minden gyönyörét, elkerülhetlenűl
szükséges, hogy a lányka hasonló ellenállhatlan vágyat érezzen, ő maga
is szomjazza az ajkak találkozását s aztán boldogságukban feledkezzenek
el az egész világról.

[Illustration: – Diximus…]

Pál báró vas karjai közt tartá a sebzett galambot, de most egyik kezével
az égő arcz melegéhez nyúlt s úgy vonszolá maga felé az ellenkedőt, hogy
lassú és észrevétlen közeledés után, egyszerre csak összetalálkozott a
két forró ajk s aztán meg nem számlált perczekig összeforradva maradt.

Nem lehetetlen, hogy az ily fellengző lélektani elmélet- és kisérletnek
kellő felfogására, az ismétlés is szükségesnek mutatkozott. Tény
azonban, hogy a midőn a boldog pár még csak perczeket vélt átélni,
elmult az óra, s a kastélynak sivító hangon ebédre hívó csengetyűje
felrázá őket álmaikból.

A veranda lépcsőin Dorozsmayné, Zoltán és kanonok bácsi fogadták az
elésietőket.

– Nos, báró úr, – kérdé az anya vidám hangon, de szemében örömkönnyekkel
telve, – megnyerte pörét?

– Asszonyom, – felelé, – a föld legszerencsésebb embere vagyok, most már
semmi sem hiányzik boldogságomból.

– És hogy szól a végső itélet?

– Esztike kisasszony a jövőt feltétlenül rám és férfiúi becsületemre
bízza; jelenben pedig szerényen megelégszik azzal, hogy képviselő s az
én drága jó Zsuzsi nénémnek engedelmes fia vagyok.

– Akkor Isten áldása rajtatok, gyermekeim.

Az alatt pedig, hogy az anya karjai közé zárá gyermekét, Zoltán bácsi a
főtisztelendő úr mellé lépett s mondá:

– Papom, hallottad a szép imádságot s mégsem mondtad rá: amen.

Kanonok bácsinak forgó karikákra nyilt a két szeme. Még csak most kezdé
észrevenni, mi történik a házban és körülette? A jámbor lélek ezen
utolsó pillanatig csakugyan hitte, hogy Pál báró egyszerűen átutazóban
van Harasztoson s az özvegy őt, mint annyi más járó-kelő vendéget,
ebédre marasztotta.

– Gyermekek, – szólt most teljes anyai és háziasszonyi tekintélylyel a
kastély úrnője. – Halljátok megmásíthatlan határozatomat. E naptól fogva
minden héten egyszer, szombaton, ide jöhet Pál báró s maradhat hétfőig.
Mához hat hétre pedig, ha Isten is úgy rendelte, mint mi óhajtjuk,
lakodalom lesz Harasztoson!




TARTALOM.

PÁLFFY ALBERT. Irta. _Mikszáth Kálmán_ V

ESZTIKE KISASSZONY PROFESSZORA 1

ELSŐ RÉSZ.

I. A család eredete, viszontagsága és felvirágzása 3

II. A kastély és vendégei 12

III. Ingadozás a sok pénzt igérő jövő s a jelenben kinálkozó rang
között. Három remek lövés, mely azonban nem nyeri meg a hölgyek
tetszését 22

IV. Van ebben egy párocskának igen vad-érzékeny eljegyzése; egy másiknak
pedig rögtönzött és igen prózai egybekelése 29

V. Egy pár képviselő megy az országgyűlésre 34

VI. Megnézik a fővárost, meghallgatják a jövő zenéjét és látnak valakit
a páholyban 41

VII. Odaviszik a fiatal embert, a hova nem várta. Hogy mi következik ily
odavetett kérdésből: ön erdélyi? az csak a könyv végén derül ki 49

VIII. Aláirás egy tánczvigalomra, mely létre sem jő; a nagy világ hiú
szédelgéseibe merült uracsot megemlékeztetik a csendes, egyszerű s
boldog otthonra 59

IX. Szokatlan ünnepélyes szertartással végbement leánykérés; a roham
sikert igér, de még semmi sem bizonyos 67

X. A díszruhás ünnepélyességet hasonló értékű aprópénzzel fizetik
vissza; a házassági szerződés pontozatai pedig gondolkodóba ejtik ő
méltóságát 76

XI. Azon fejezet, melyben az «első leczke» bölcseségeivel ismerkedünk
meg 85

XII. Egy részről biztató szavak hangzanak, más részről akadályok
merülnek elé. Még egy kis leczke 92

XIII. Két öreg úr pohár között összevesz. Az eddig vett leczke magva oly
termékeny földbe esik, hogy a mama is megbámulja leánya tudományát 98

XIV. Pál báró hazulról kétségbeejtő levelet, utána mindjárt nem kedves
vendégeket kap, kik hitelét épen ott rontják le, a hol építkezni
szándékozott 106

XV. Szerencsétlen szemköztülés a szinházban, a mi azonban egy más
férfinak reménytelen győzelmet szerez 113

XVI. A lovagias és nagyuri vőlegény, a ki semmitől sem irtózik inkább,
mint nyomorú pénzről beszélni menyasszonyával 122

XVII. Új dráma a szinpadon, de a nézőtéren mégis érdekesebb némajáték
foly, melynek tárgyát csak ketten értették meg 130

XVIII. A miről a doktor nem szokott «orvosi bizonyítvány»-t adni, de a
szép honorárium csodákat művel 140

XIX. Rövid fejezet, mely mesés igérettel végződik 149

XX. Honnan kerül a segítség a végső szükségben? de ideje is volt, hogy
az ezeregyéji mesék újra fölelevenüljenek 154

MÁSODIK RÉSZ.

I. Zsuzsi néni kibékülése, melyre újabb leczke következik. Bizonyos
emberek elutaznak Pestről Fiuméig, s onnan még az egyenlítő vonaláig is
elhatolnak 165

II. Az ezeregyéji meséknek olyan folytatása következik, hogy még
Porczogh bárónak is megáll az esze 175

III. A professzor leczkéjéből a tanítvány megint plágiumot csinál, s
ezzel elismert vőlegényét szörnyűkép elkedvetleníti 184

IV. Szól egy öreg nagy úrról, a ki nejének szép igéreteket tesz; de
kérdés, megtartja-e végrendeletében? 194

V. Utazási terv, mely egy részről reményt ébreszt, más felől szörnyű
boszúságot okoz. A grófi korona sem oly kulcs többé, mely minden
lányszívet és minden pénzszekrényt megnyit 203

VI. Erdély fejedelme oly levelet küld Gencsre, hogy a báró kastélyának
lakói rögtön fellázadnak 213

VII. Igen szerencsés nap, melyben egymás után két különös véletlen
követi egymást 223

VIII. Két hűséges jó barátnak bizalmas levelezését foglalja magában 233

IX. A midőn az ember ismeretlennel utazik, vagy legalább csak az egyik
ismeri a másikat 244

X. Bepillantunk a távirdai hivatal titkaiba 257

XI. A szorgalmas professzor még Gencsen sem hanyagolja el leczke-óráit
266

XII. Egy üres hang, mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir 284

XIII. Melyben Spuller Jeannette saját személyében lép fel és rangjához
méltó állásába visszavonul 296

XIV. Az illem még ma tiltja a szív hangján megszólalni, de megengedi,
hogy üzleti ügyeket tisztába hozzunk 308

XV. Rövid leczke után a hosszú történet véget ér 319




KÉPJEGYZÉK.

  1. Pálffy Albert arczképe  II
  2. Dorozsmay Tóbiás kínos halállal mult ki  3
  3. A fogatból egy idősb s egy fiatal nő lépett le  14
  4. Esztike kisasszony mindezt érdekkel hallgatta  55
  5. – Először úgy fogtam fel a vállalatot  70
  6. – A legkegyesb anyós is csak anyós marad  83
  7. Esztike oly mozdulatot tett, melynek értelme, hogy nem tudja  104
  8. Varjas Andoriás… megdermedve csodálkozik  123
  9. Egy kisasszony épen most jutott a sok élvet igérő allegro-finale
     első ütemeihez  145
  10. Karszékébe helyezkedvén, teljes kényelemmel olvashatá  167
  11. Porczogh báró meghajlott  183
  12. Egyedül áll egy ablak bemélyedésében  207
  13. Legelől két kisasszony lépdelt  225
  14. – Azt kiáltják, – felelé a gróf  247
  15. Oda vitték, a hová leginkább vágyott, a konyhába  269
  16. – Drága papom  284
  17. – Isten vezérelje, Jeannette  307
  18. – Diximus…  326


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 |ynelni |nyelni

27 |szaladgalás |szaladgálás

57 |eltalátjam |eltaláljam

82 |e ésorolt |elésorolt

127 |vern fogja |verni fogja

146 |legbeesesebb |legbecsesebb

165 |kiasszony |kisasszony

212 |polgokról |dolgokról

214 |írta, melyíe |írta, melyet

257 |hatralevő |hátralevő

280 |kisassozny |kisasszony

310 |rövin időn |rövid időn

322 |mogszorítja |megszorítja

322 |«táblaterítő«-t |«táblaterítő»-t]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68475 ***