The Project Gutenberg eBook of Tavaszi ünnep by Lajos Biró

Az előadás joga dr. Márton Miksánál (Budapest, V., Lipót-körút 16.) szerezhető meg.

SZEMÉLYEK:

ELSŐ FELVONÁS

Vidéki város nyilvános parkja: a Püspökkert. Pázsit. Fák: platánok és gesztenyék. Hátul széles út húzódik át az egyik oldalról a másikra. Elől balra (a nézőtől balra) rokokó sátor. Egy inas őrzi a leeresztett függöny előtt. Az úton élénk forgalom, időről-időre kosztümös asszonyok, lányok sietnek át balról jobbfelé. Különböző kosztümök: japán, török, magyar paraszt stb. -10-
-11-

ELSŐ JELENET.

Zólyomy (sötétszemű; barnaarcú; sasorrú; délceg, kék attillás huszár. Csupa tűz, csupa energia. Most kissé nyugtalan. Jobbról jön. Az inashoz): A kisasszony nincs még itt, mi.

Zólyomy: Bizonyosan átsétált itt már… Elment talán megnézni a többi sátrat.

Zólyomy (az óráját nézi; idegesen): Itt kell már lennie. Teljes negyedórája itt kell már lennie. (A foga között:) Hol a pokolban… (Nyugtalanul keresgél jobbra-balra. Hirtelen megriadtan, de nem hangos ijedtséggel:) Oh, a keserves… (Látszik, hogy szökni akar valaki elől. Az elrejtőzésre egyetlen alkalmas helyet talál: a sátor innenső oldalát. Oda akar besétálni, hogy a sátor eltakarja, de már elkésett.)

MÁSODIK JELENET.

Klug (nagy, kövér ember, a kapitánynál jóval nagyobb. Aranylánc, rikító nyakkendő stb.).

Klug (sietve rohan az inashoz; nyilvánvaló, hogy meglátta a kapitányt és most az inastól akar kérdezősködni felőle): Mondja csak kérem… (Közben -13- folyton fürkész és fölfedezi a visszavonuló Zólyomit.) Ah… kapitány úr, tessék csak… (Nem bírja az energiát.) Jó napot kívánok.

Zólyomy (rögtön föladja az elrejtőzés tervét; kisétál a sátor mellől, közömbösen, mintha nem is látná, elsétál Klug előtt; minél messzebbre el akar jutni az inastól. Nagyon felsőbbségesen): Jó napot, Klug. Na, mi jót hozott?

Klug (utána megy): Kapitány úr, kérem… szabad kérnem… kérem szépen… (A Zólyomy rendíthetetlen, közömbös arca ingerli, a dühe fölbátorodik:) Hát ez már kérem mégse járja.

Klug: Ötször megyek el a kapitány úrhoz, ötször üzeni ki nekem, hogy nincs otthon. A kaszárnyában már meg se várják, míg szólok, – becsapják az orrom előtt a kaput és a huszárok a pofámba nevetnek. Ha kapitány úr azt hiszi, hogy én ezt tovább eltűröm, akkor nagyon csalódik. –

Klug: Azt akarom kérem, hogy tessék fizetni! Nagyon -14- sajnálom, egyetlen egy napot sem várhatok tovább. Azért kerestem a kapitány urat, hogy ezt megmondjam. Nem várhatok tovább és majd keresek én rá módot, hogy a pénzemhez jussak.

Klug (tajtékzik): Keresek. És találok is. (Kiveszi a vastag tárcáját és rácsap.) Legelőször is ezt itt. Bemutatom Rápolt úrnak ezeket a váltókat, amelyeket ő írt alá.

Klug (boldog izgalommal csap le a Zólyomy idegességére és még hangosabban): De igenis kiabálok. Én igenis kiabálhatok. Nekem kérem nincs mitől tartanom. Én csak azt akarom, ami nekem jár…

Klug: Semmi halkabban. Én olyan hangon beszélek az én pénzemért, ahogy nekem tetszik. Akkor parancsolgasson a kapitány úr, ha fizetett… mert amíg nem fizetett, addig én igenis kiabálok… én elmegyek az ezredes úrhoz…

Zólyomy (odalépett hozzá; egy gyors mozdulattal torkon kapta): Te! Disznó! – Lesz csend? -15-

Zólyomy (halkan): Hallja, Klug? Azt hiszi maga, hogy ha nekem főbe kell magamat lőnöm, akkor megtagadom magamtól azt a passziót, hogy előbb magát lőjjem le… mint egy kutyát.

Zólyomy: Ordít. Ha ordít: nekem főbe kell magamat lőnöm. De akkor előbb maga megy. Ha minden elveszett, akkor én megszerzem magamnak azt az örömet, hogy maga vágtat előttem a pokolba.

Zólyomy: Hangosan kéri. Szemtelenül kéri. (Megint fogcsikorgatva:) Olyan embernek ismer maga engem, hogy ezt itt (a kardjára csap) hiába hordom az oldalamon és nem vágom szét vele, mint a tököt, a maga tök fejét, ha ordít itt. Olyan embernek ismer engem?

Klug (egészen megsemmisült): Nem. Nem olyan embernek ismerem a kapitány urat. -16-

Zólyomy: Nohát. (Szünet.) Akkor beszéljen halkan, tisztességesen és alázatosan, amint illik.

Zólyomy: Akkor szóba állok magával… Válaszolok arra… amit kérdezni akar… (Nagyon felsőbbségesen vár.)

Klug: Hiszen kérem alázattal… ha csak azt lehetne tudni… hogy… hogy…

Klug: Hogy… kérem… hogy csakugyan… el tetszik-e… venni a… Radics kisasszonyt…

Klug: Igen kérem, alázattal… ezt halljuk már idestova egy éve… Ha csak az eljegyzés nyilvános volna már.

Klug: Hó… szent isten… Akkor hát legyen szabad… gratulációm kapitány úr.

Zólyomy: Köszönöm. Ahelyett hogy ordított volna, azzal kellett volna hozzám jönnie, nem lehet-e ebben valami módon segítségemre? -17-

Klug (boldogan): Kérem kapitány úr… ha valamiben segítségére lehetnék…

Zólyomy: Nem sokra. De ez az egész tavaszi ünnep arra való, hogy zsarolják az embert, és nekem egyetlenegy rézkrajcárom sincs, és…

Klug (fejét vakarja): Száz koronát… nem hiszem kérem… hogy volna nálam…

Klug: Dehogy kérem. Százzal több vagy kevesebb, nem számít. Tessék kapitány úr. -18-

Klug (dörzsöli a kezét): Hát akkor kapitány úr, reménylem, huszonnégy óra mulva…

HARMADIK JELENET.

Klug elmegy. Nők vonulnak át hátul. Nyilvánvaló, hogy Zólyomy rejtőzik előlük. Újra meg újra behúzódik a sátor mögé. Ha nem kerülheti el, szalutál és összeüti a sarkantyuját, de rögtön el is fordul, hogy a köszönésből beszélgetés ne legyen. Végre tiszta a szemhatár. Ekkor kijön bosszankodva a helyzete nevetséges voltán, toppant egyet, körülnéz; meglátja Lizit. Lizi fekete ruhában – de nem gyászruhában – van. Bluz; szoknya; kis hivatalnoknőnek lehetne tartani, ha mély karikás, lázasan csillogó, sötét szeme nem volna egészen különös. -19-

Zólyomy (meglátja: fellobbanó dühvel, de gúnyosan): Ah te is itt vagy. Éppen jókor akadsz elém.

Zólyomy: Hogy mertél te idejönni? (Szünet.) Hogy mersz te idejönni, azt kérdeztem.

Lizi (minden erejét összeszedi, dacosan, de remegve és lesütött szemmel): Én oda megyek, ahová akarok.

Zólyomy: Hát én majd mindjárt szólok a rendőrfogalmazónak és majd mindjárt nem leszel itt. Eredj innen haza. -20-

Zólyomy (egy lépést tesz feléje): Te! Te mindig ott vagy most, ahol én járok.

Zólyomy: Egyre a szemem elé kerülsz… Mindig körülöttem ólálkodol… Mit akarsz te én velem?

Zólyomy (feléje megy): Te… (lassan) úgy látszik elfelejtetted már a kezem szorítását, elfelejtetted, hogy takarodnod kell, ha mondom. Úgy látszik, megint eszedbe kell juttatnom… Ne ólálkodj te én körülöttem. Vigyázz magadra. (Indul feléje.)

Lizi (szembe néz vele, de amikor Zólyomy egészen -21- előtte áll és felemeli a két kezét, – nem ütésre, hanem mintha a nyakát akarná megfogni, – rémülten halkan sikolt egyet és elszalad).

NEGYEDIK JELENET.

Zólyomy (összevont szemöldökkel, sokáig utána néz az elszaladt Lizinek. Azután visszafordul és menekülni akar egy női társaság elől, amely a hátsó úton megjelenik. De már későn van).

A japánruhás hölgy (átgázol a pázsiton): Zólyomy, maga lesz az első, aki tőlem egy szál virágot vásárol. Krizantémeket árulok, semmi mást, csak gyönyörü karcsu krizantémeket.

Zólyomy: Báróné, én leszek az első: rögtön fölkeresem a sátorában… a virágjai között…

A japánruhás hölgy (csicseregve): Nem, nem Zólyomy, akkor már nem lehet az első. És én sem lehetek az első, akitől maga vásárol. Pedig én az első -22- akarok lenni. Egy szál krizantémet… (Az ölében vitt egy csomót, kiválaszt egyet és nyomul vele Zólyomy felé.)

A japánruhás hölgy: Nem, nem, én akarom feltüzni… (a vállzsinórja felé nyul…) a maga pénze szerencsét fog hozni nekem… Hogy örülök, hogy magával találkoztam. Ma szerencsém lesz… (Duzzogva:) Maga nem örül, hogy velem találkozott?

A japánruhás hölgy: Nem akarja, hogy magam tüzzem föl magának ezt a virágot.

Zólyomy (most már nyugodtan. Megadta magát): Boldoggá tesz vele, báróné.

A japánruhás hölgy (feltűzi a virágot; azután kinyujtja a tenyerét): A virágért, – az éhező gyermekeknek.

Zólyomy (egy másodpercre megrendűl, azután nyugodtan a nadrágzsebébe nyúl, előveszi a százast és átadja): A virágért, – az éhező gyermekeknek, báróné. -23-

A japánruhás hölgy (fölujjongva): Zólyomy… tudtam. Magával találkozni szerencsét jelent.

Zólyomy (most egészen nyugodtan): És magával találkozni báróné, boldogságot.

A japánruhás hölgy (forrón): Viszontlátásra, Zólyomy. (A kezét nyújtja, félig lesütött szemmel, mindent igérően, hosszan néz a Zólyomy szemébe, mialatt)

A japánruhás hölgy (boldogan): Viszontlátásra, Zólyomy. (Visszatér a nők közé, akik vártak rá és akik boldog csipogással fogadják a százast, amelyet megmutat nekik. Elmennek.)

ÖTÖDIK JELENET.

Rápolt: Itt is akartam lenni. Pontos akartam lenni. De ahogy ideértem a Püspökkert kapujába, egyszerre megrohant a nagy félelem.

Rápolt: A félelem… az utálat… ennyi ember iránt… Beléjük jönni, közéjük keveredni, tolongani, kezet szorítani…

Rápolt: De át kellett rajtuk jönni. Egy negyedóra hosszat haboztam a kapuban. Végre megláttam a Fő-utca felől a Radicsék hintaját és erre összeszedtem magamat.

Zólyomy (erre a hírre elszánta magát): Andor… kérlek… nekem nagyon sürgős volt már, hogy gyere.

Zólyomy: Mert itt vagyok ebben a rablótáborban és egy vörös rézkrajcárom sincs.

Rápolt (visszajön feléje, benyúl a mellényzsebébe, kivesz egy csomó rézpénzt, ezüstöt és aranyat, azután a nadrágzsebéből egy csomó tíz- és húszkoronás papírpénzt és Zólyomy felé nyújtja. Nagyon egyszerűen): Parancsolj.

Zólyomy (szótlanul és komolyan kiszed egy pár ezüstpénzt egy két aranyat és egy két papírpénzt. Azután komolyan): Ezzel tizenötezer-hét-száz-nyolcvan, – nem, – kilencvennégy.

Zólyomy: Te! – hát én most már azt hiszem, tökéletesen rendben vagyok vele.

Rápolt: Ah… csak… csak… meglepett egy kicsit… Azt hittem még nem vagytok ennyire.

Zólyomy: De igen. Tegnap megfogtam a kezét, – nem húzta vissza. Megcsókoltam a kezét, – engedte. Az enyém.

Zólyomy: Ma még egy félórára van szükségem és holnap megvan az eljegyzés.

Zólyomy (lassan): Köszönöm. És arra is akarlak kérni: csináld nála, amennyire lehet, az én dolgomat…

Zólyomy: És ha majd megkérlek rá – majd tudtodra adom, majd azt mondom: nézz körül, az asszonyok keresnek, vagy más effélét, – akkor hagyj vele egyedűl egy félórára.

Rápolt (elfordul): Igen… majd csinálom nála a te dolgodat… és majd egyedűl hagylak vele…

Rápolt (hirtelen visszafordul és egy kissé visszahuzza -27- Zólyomyt is. Komolyan): Mondd csak Kálmán: szereted?

HATODIK JELENET.

Zólyomy: Isten hozta Ágnes. – Kezét csókolom… (megfogja és megcsókolja a kezét.)

Zólyomy: Nekem pedig azt, hogy pontosan hatra -28- itt lesz. Sem az egyiket, sem a másikat nem tartotta meg.

Rápolt (hanyagul): Irgalom: két megbizható emberek. Én éppen elég jól tudom már, milyen megbizhatatlan vagyok.

Ágnes: Azt mondta volt, két napra jön haza; és most már hatvankettedik napja itthon van. Egyszer aztán amikor azt mondja, hogy végleg itthon marad, mint másfél évvel ezelőtt, fölkapja magát és másfél évre elutazik. Andor, annak, amit maga igér, még az ellenkezőjére sem lehet számítani.

Rápolt: Szégyeljem magamat? Ahogy parancsolja. De az életem berendezésében még sem vagyok ezentúl sem hajlandó embertársaimra tekintettel lenni.

Zólyomy (mosolyogva hallgatta ezt a beszélgetést; Rápolttal szemben mindig felsőbbséges): Most azután Ágnes, vesse le ezt a hosszú, zürkészöld köpönyeget. Olyan, mint egy bimbó, a bimbóból most ki fog fesleni -29- az egész virág… a feje már kicsillog belőle. (Le akarja venni a köpönyegét.)

Ágnes (húzódozva, mosolyogva): Várjon, Kálmán. Egy kicsit szégyellem magamat, hogy kosztümbe bujtam… (Rápolthoz:) Mondja már maga is, hogy vessem le.

Rápolt: Én nem mondom. Én szeretem a várakozást, a bizonytalanságot, az eldöntetlen dolgokat… Amikor még nem lehet tudni, mi jön: jó vagy rossz, szépség vagy rútság, beteljesülés vagy csalódás…

Ágnes: No Andor… még maga kellett nekem… Maga igazán nem alkalmas rá, hogy bátorságot és biztosságot öntsön az emberbe. Most azután egészen zavarba vagyok… és igazán nem merem ledobni ezt a köpönyeget…

Zólyomy: Dobja le. Egy-kettő. Ide vele. (Gyöngéd erőszakkal leveszi róla a köpönyeget és elragadtatva áll meg előtte.)

Rápolt (a kétségbeesést jelzi): Nem. Ne haragudjék, Ágnes; magának nem szabad rokokó ruhát vennie.

Rápolt: De nem a maga kedvéért mondtam, hanem a magam kedvéért. Én imádom a rokokót. De magának nem szabad rokokóba öltözködnie… és ezt tudhattam volna már három héttel ezelőtt is.

Rápolt (gondolkozva, lassan): Mert… a… rokokó… az legbelsőbb lényegére nézve az… hogy az emberek nem veszik komolyan magukat…

Ágnes: Hát… kedves Andor, én azt tudom, hogy maga nem veszi komolyan magát.

Ágnes: Én nekem azonban okom van rá, hogy magamat komolyan vegyem, és ezentúl még komolyabban veszem majd magamat, mint eddig.

Ágnes: Kétségbeejtő ez az ember. Most igazán egészen vége minden önbizalmamnak… és minden biztosságomnak… itt állok a rokokó ruhában és szégyellem magamat. (Zólyomyra néz.)

Zólyomy (közbelép): Hát ne törődjék vele, Ágnes. Aki hallgat rá, azt ő képes abban a hitében is megingatni, hogy helyesen teszi, ha lélekzetet vesz.

Zólyomy: Hagyja hát ezt az urat… Annyival inkább ne törődjék vele, mert maga minden ruhában elragadó és ebben különösen elragadó. A lelkéhez talán -32- nem illik a rokokó, – örüljön neki. A fiatalságához és a szépségéhez annál jobban illik, – ennek örüljön még jobban és hagyja ezt az urat… az ő rokokó lelkével.

Ágnes: Hála istennek. Csakhogy van, aki más hangon beszél. Megnyugtatott. Köszönöm, Kálmán. (A kezét nyujtja. Kézcsók.) Kérem, akassza föl a köpönyegemet ott bent… (A sátorra mutat, amelynek a függönyét az inas széthúzta.)

Ágnes: Mit csináljak most Jánossal? (Az inassal, aki ott áll a sátor előtt és parancsra vár.)

Rápolt: Minek? (Komolyan:) Én nem tudom megmondani. (Tanácstalanul állnak.)

Zólyomy: Küldje el és mondja meg neki, hogy nyolc órára jőjjön vissza. -33-

Ágnes (föllélekzik): Persze. (Az inashoz:) János! – most elmehet. Nyolcra legyen megint itt.

Ágnes (a sátorba lép): Nekem oda kellene még mennem a gyülekezéshez… drága elnöknőnkhöz. Parancskiadás. Nem tudom odamenjek-e.

Ágnes: Majd meglátom. Egyelőre rendet csinálok itt és várom a vevőimet. Remélem sokan jönnek.

Rápolt: Azt, Ágnes, hogy lehetetlennek tartom, hogy maga sokat adjon el az áruiból.

Rápolt: Mert ékszereket árul. Virágot és pezsgőt pedig bőkezű fiatalságunk hajlandó vásárolni, de ékszert nem. Nem is tud.

Ágnes (kétségbeesve): De hiszen azt is maga tanácsolta, hogy ékszert adjak el.

Rápolt: Igen, de ezt is a magam kedvéért: hogy -34- bőkezű fiatalságunk ne nyüzsögjön itt körülöttem. Remélem óvakodni is fognak.

Ágnes: Hát tudja, Andor, az ember szeretné magát felpofozni ezzel a bölcs önzésével… (Toporzékol haragjában.)

Zólyomy (közbelép, hogy elterelje a figyelmét a csakugyan kissé kínossá váló témáról): Nézz oda, Andor: az a kövér!… a vörösképű!… Nagybajuszú! – Látod?

Rápolt (fanyarúl): Az egy jókedvű polgár, aki tegnap éjjel szódásüveggel akarta beverni a fejemet.

Rápolt: Semmiért. Jókedve volt. Tettereje volt. Megbízható, céltudatos, szorgos polgár volt. És kilencedmagával volt. És én egyedül voltam. És bosszantotta őket a puszta létem. És én már éppen el akartam szaladni, amikor szerencsére jött Kálmán, kihúzta a kardját és erre ők szaladtak el.

Ágnes (elismerő pillantást vet Zólyomyra; azután halk lenézéssel): El akart szaladni? -35-

Rápolt: És én gyávaságból hordom ezt a revolvert… és ha nem szaladtam volna el, csakugyan kénytelen lettem volna egyet-kettőt közülük lelőni…

Rápolt: Hja Ágnes… én nem vagyok egy erős nő. Én csak egy gyönge férfi vagyok.

Rápolt: Én… azért élek, hogy sétáljak. Dilettáns vagyok. Orvos akartam lenni, de nem gyakorlom. Azután muzsikus akartam lenni, de nem gyakorlom. Élek… de ezt se gyakorlom. -36-

Ágnes (türelmetlenül): De hát miért nem? Miért nem csinál valamit? Miért nem fog valamibe? Legalább játszatná el azt a zenét, amit ír?

Rápolt: Miért nem mondja mindjárt, hogy alapítsak családot? (Undorral.) Hu… kiállni… mérkőzni… összehasonlíttatni… jőjjön egy cvikkeres ember… kritikus… balján Bach Sebestyén és jobbján Beethoven Lajos… és lenézően piszkáljon az orrom körül, mert én nem vagyok olyan kitünő ember, mint ez a két tehetség, akinek a védelme alá ő elhelyezte fontos személyét…? Uh! Mondja mindjárt, hogy szaporodjam és gyarapodjam, mint a tenger fövénye.

Ágnes (megfélemlítve): Azért… mégis… kell valamit tenni… az életben…

A hátsó úton sietve átmegy Lizi. Egy félénk pillantást vet a sátor felé.

Lizi (megrémülten, alig észrevehetően fogadja a köszönést és tovább siet).

Rápolt (lassan): Az egy olyan nő, Ágnes, akiről urilányok társaságában nem szokás beszélni…

Rápolt (nyugodtan): Ahogy parancsolja. De magának, Ágnes, valamikor más ambiciója is volt, nemcsak az, hogy korrekt urilány legyen…

Ágnes: Most már nincs más ambicióm. (Zólyomyhoz:) De miért lepődött meg olyan nagyon…?

Zólyomy: Azért, mert lehetetlennek tartottam… mert képtelen dolognak tartottam, hogy Andor itt a kalapjához nyúlt… Ha szándékosság nincs is benne, mégis sértő egy kicsit… Vannak dolgok és vannak emberek, akiket én nem látok meg, amikor a maga társaságában vagyok.

Rápolt: Istenem, én nem vagyok ilyen fenséges. Én nem tudok magamban nappalra annyi magasztosságot összehozni, hogy meg ne lássam azt, akivel éjjel együtt szoktam lenni.

Zólyomy: Hm… ezek budapesti elvek. Mi vidéki emberek vagyunk és nem ostromoljuk a társadalom -38- erkölcsi felfogását. Nem tüntetünk a magunk új felfogásával. Mi nem vagyunk lázadók, mint te.

Rápolt: Mint én? Én lázadó vagyok? Ha itt az emberek többsége pupot hordana, én rögtön pupot tömetnék magamnak, hogy ne kelljen tüntetnem az egyenes vállammal. Csak fel nem tünni. Csak szembe nem szállni!

Rápolt: Én ezt a boldogtalan kis teremtést ismerem. Szeretem… gyönyörü sárba dobott kis Tanagra-szobor… Esténként el szokott hozzám jönni…

Rápolt: Igen. Elszalad hozzám. Kisírni magát. Megvigasztaltatni magát. Egy kicsit talán távoli, titkolt szerelme is vagyok. Most elment itt. Én azért köszöntem neki, hogy meg ne bántsam. És azért, mert nem gondoltam, hogy ezzel a cselekedettel viszont megbántom a maga érzékenységét és a Kálmán erkölcsi kényességét.

Zólyomy: Ne csúfolódj, kérlek. Én igenis azt hiszem, hogy te akkor, amikor ilyen dolgokat cselekszel, -39- megsérted azokat a nőket, akikből feleségek és anyák lesznek: minden tisztességes asszonyt… Ilyen nők kedvéért.

Rápolt (fanyarul): Nem hiszem, hogy a két fajta között olyan óriási és alapvető különbség volna.

Ágnes (hevesen): Hogy mondhat ilyet, Andor! Maga igazán túlmegy minden határon. Egy tisztességes nő és egy ilyen szennyes teremtés…

Rápolt (fanyarul): Ágnes, jegyezze meg magának, hogy egy nő sohasem szennyes. Csak a férfiak, akikkel érintkezik.

Ágnes: Hát ne érintkezzék velük. És különben: maga az, aki… Ezzel itt maga érintkezik…

Rápolt: Helyes. Maga olyan fenséges lett Ágnes, hogy mi igazán nem értjük már egymást.

Ágnes (lassan): És én nagyon örülök neki, hogy nem értjük többé egymást.

Rápolt: Jaj! Irgalom! Tudja mit, Ágnes, inkább igaza van. Inkább magának ajándékozom az egész -40- ügyet, Lizit, a szomoruságát, az embervoltát, a szenvedő, finom asszony voltát, mindent.

Ágnes (magánkivül): Nem. Hát látja, ez az a mi tűrhetetlen magában. Ne adja föl ilyen könnyen a meggyőződéseit és… az embereit. Ragaszkodjék hozzájuk.

Ágnes: Istenem… most oda kellene menni a gyülekezéshez… ha már a menetben nem veszek részt, legalább jelentkeznem kellene az elnöknőnél.

Ágnes: De, hogy menjek oda? Neki vágjak annak a tömegnek ott? És mit csináljak a sátorral addig?

Zólyomy: Én elkísérem. A tömeget kikerűljük, vagy átvágunk rajta. Ne féljen tőle: én magával leszek.

Rápolt: Ellenkezőleg; egész életem legfőbb óhajtása és egyetlen programmja: bevenni magamat egy rokoko-sátorba, ki nem mozdulni belőle, onnan nézni, hogy az emberek ide-oda futkosnak és komolyan veszik magukat.

Ágnes (mosolyogva, de halk komolysággal): Hát akkor vegye be magát a rokoko sátorba és nézze, amint mi komolyan vesszük magunkat… Jőjjön Kálmán. (Zólyomyval, aki úgyszólván vezeti, elmegy jobb felé.) Siessünk… elkésünk…

Rápolt (utánuk néz; nagyon komolyan fütyürész; azután bemegy a sátorba; félig lefekszik a kerti kanapéra, amely bent van; cigarettára gyújt).

HETEDIK JELENET.

Lizi (belopózik; nagyon óvatosan jön; nyilvánvaló, hogy leselkedett, a távozó Ágnes és Zólyomy után néz, nem fordulnak-e vissza. Folyton őket figyelve keresi Rápoltot). -42-

Rápolt (hevertében észreveszi; csodálkozik és mulat rajta, azután rászól): Lizi!

Lizi (a szívére szorítja a kezét): Istenem, de megijedtem… (szinte didereg). Istenem, istenem!…

Rápolt: Gyere ide Lizi és tudod mit… most mondd el nekem szépen a történetedet.

Lizi: Nem megyek kérem. Hanem legyen olyan szíves, jőjjön ki abból a sátorból.

Rápolt: Dehogy megyek. Örülök, hogy benne vagyok. Én soha többé, Lizi, ebből a sátorból ki nem jövök.

Rápolt:… és mondd el nekem végre a történetedet. Szükségem van rá… legjobbkor jönne… embersorsokon gondolkoztam… mondd el már, Lizi… Az isten áldjon meg, hiszen én még azt sem kívánom, hogy igazat mondj… De az csak nevetséges, hogy még csak hazudni sem akarsz… Gyere -43- szépen… Mondd, hogy az apád becsületben megőszült ezredes volt… anyád báróné… jött egy gróf és a gróf házasságot igért…

Lizi: (kétségbeesve): Kérem szépen… ne tréfáljon most… jöjjön ki… nagyon kell sietni…

Lizi: Mert nem szabad, hogy magát én velem meglássák. (Állandóan jobb felé figyel és mindig újra eltávolodik jobb felé.)

Rápolt: Félsz, hogy kompromittállak? (Kétségbeesett mozdulat.) Vagy hogy te kompromittálsz engem? (Igenlés.) Attól ne tarts Lizi… Nem lehet már engem. – (Hirtelen.) Te! Én úgy látom, te már megint meg akarod magadat ölni.

Rápolt: Mit hurcolsz már megint magaddal? Tőrt? Revolvert? Mérget? – Mérget, mi? Ezúttal mérget. Hol van? Mutasd. (Parancsolóan.) Mutasd! (Kis üveget vesz át.) Hol vetted ezt?

Lizi (lesütött szemmel, halkan): Elhoztam a patikából. A patikussegédtől.

Rápolt: „Elhoztam.“ (A lopás mozdulatát mutatja.) -44- Hányszor mondtam neked Lizi, hogy a te… hm… foglalkozásodnak az a legfőbb veszedelme, hogy az ember erkölcsi fogalmait… más téren is megigazítja… Lopni nem szabad.

Rápolt: Azt hitted, hogy jogot ad az elhozására az, hogy meg akarod vele mérgezni magadat!

Rápolt: Strichnin. Ezzel fiam meg ne mérgezd magadat, mert ez keservesen fáj. Irtózatos görcsök. Akkor már inkább a ciánkáli: az gyorsan végez. – Vidd vissza, Lizi. (Visszaadja neki.)

Rápolt: No jó… Isten áldjon meg, Lizi. De ha nem mérgezed meg magadat, gyere el hozzám, kapsz egy szép könyvet… Odaadom azt a könyvet, amelyben valaki letérdel egy… olyan lány elé, mint te vagy és azt mondja neki: „Nem te vagy ez, hanem az emberiség egész nyomorúsága az, amely elé letérdelek“, -45- – megmutatom neked a Dűrer-kötetet és a Holbein-rajzokat… vagy eljátszom neked valamit a zongorán… vagy holdfotografiákat mutatok… vagy gyönyörű mikroszkopiai felvételeket… szóval a leggyönyörűbb jutalmakra van kilátásod. No, szervusz, Lizi.

Lizi (kétségbeesve): De hiszen én… mondani akartam valamit… Kérem, kérem szépen: jőjjön már ki a sátorból: én nem mehetek be oda.

Rápolt (kijön): Mondani akartál valamit… No mi az Lizi? mit akartál mondani?

Lizi (mély lélekzetet vesz): Tudja kérem… tudja-e… hogy mit akar Zólyomy?…

Lizi: De még ma el akarja jegyezni. Holnap már ki is akarja iratni az ujságba, hogy eljegyezte.

Lizi (magánkívül, halkan): De hát kérem… ne engedje ezt… a jó isten szerelmére, hát ne engedje ezt.

Rápolt: Lizi, te egészen fantasztikus vagy. Hogy kerülsz te ahhoz, hogy… És hogy ne engedjem én ezt? Zsák a foltját. Jancsi Julcsát!… Hogy ne engedjem én ezt?

Rápolt (a lefojtott nyugtalansága most egy másodpercre fölszabadul és a lélekzete akadozik tőle): Lizi… Lizi… ez óriási… micsoda kábult dolgokat fecsegsz te itt össze…

Lizi (egészen felsőbbségesen, de szerényen, szinte -47- fájdalmasan): Ne tagadja. Hiszen szereti. Hiszen beteg tőle, úgy szereti…

Rápolt: Hát… (Ellent akar mondani; levegő után kapkod, azután elfordul, rövid küzdelem után abbahagyja a tagadást. A rendes hangján, csak halk izgatottsággal:) Hát lehet. De ha úgyis volna, Lizi, mit erőlködjem… hiába volna.

Lizi (nagyon komolyan, mély lélegzettel): De hiszen… ő is szereti magát.

Lizi (egészen odamegy hozzá): Amikor maga másfél évvel ezelőtt hirtelen elutazott, akkor hetekig ki volt sírva a szeme. Egész éjszakákat átsírt. Utána akart magának menni. Majdnem belehalt.

Rápolt (rábámul; fölindultan dadogva): Hon… nan tudod te ezt, Lizi? -48-

Lizi: Tudom. Tudjuk mi az ilyesmit, ha akarjuk. Cselédektől… másoktól… egyik kávéházban ma éjjel ezt hallja az ember, másik kávéházban holnap azt…

Rápolt (kellemetlenül érinti a kávéházak emlegetése): Úgy… egyik kávéházban ma éjjel ezt… másikban holnap azt… (Fanyarul, nyugodtan:) Na… köszönöm, Lizi… ezeket a kávéházi értesüléseket. Nagyon kedves vagy. És én… (habozik) én majd talán… (Hirtelen:) Eh, nem!

Rápolt (csúfolódva): Nem! Hiszen tudod Lizi: én azt akarom, hogy engem kérjen meg az a nő, aki engem akar… Ő fáradozzék én értem… (Komolyabban:) Vagy legalább tegyen ő is valamit.

Rápolt: Ne mondd! – Nem lehet belőletek kiirtani ezt a furcsa véleményt az úrilányokról… ezt -49- a nagy tiszteletet… És ezt a romantikus hajlandóságot… Te valószínüleg azt kívánod tőlem, hogy álljak oda elébe, mint Romeó… Csak nem fogok neki forrón szerelmet vallani?

Rápolt: Bolond vagy, Lizi. (Fanyarúl:) Én nem csinálok ilyen dolgokat. Én nem esedezem, én nem epedezem, nem viaskodom…

Lizi: De hiszen akkor elviszi Zólyomy. Ne engedje, a jó isten szerelmére. Ne engedje… Csak annyit tegyen meg, csak azt próbálja meg: fogja meg a kezét; ölelje meg; és csókolja meg. Akár egy szót se szóljon.

Lizi: Csak ezt az egyet tegye meg, ezt csak megpróbálhatja. Ennyit csak érdemes megpróbálni. Igérje meg, hogy ezt megteszi. -50-

Lizi: Igérje meg. (Jobbra tekint.) Nézze már jön… egyedül van… most megteheti… igérje meg…

NYOLCADIK JELENET.

Ágnes: Az útig elkísért… Lerója a kötelezettségeit a hölgyeknél, hogy azután majd maga mehessen… leróni a kötelezettségeit.

Ágnes (tesz-vesz, hogy ne kelljen ránéznie): Az elnöknő kérdezősködött maga után.

Rápolt: Az elnöknő… Oh, az elnöknőt különösen kedvelem. „Rembrandt“ mondtam neki tegnap, – „Hja, az, aki Amerikában él, ugy-e“ – kérdezte kedvesen. „Nem“, – mondom én, – „hanem az (súgva, mintha egy titkot mondana), aki az Eroikát írta!“ „Hja, – mondja ő, – amelyiket Drezdában játszottak.“ Uh!

Rápolt: Éppen ezért maradok itt. Jobbomon Beethoven, balomon Bach… Rembrandt és Michelangelo… hallatlan és csodálatos titkaim vannak… közöttük olyan erős vagyok, mint egy Isten.

Rápolt: Igazán? Persze, el is múlt már… hiszen már sötétedik… nézze meg az ember… -53-

Ágnes: Oh… ni csakugyan… már csakugyan egészen sötét van… De milyen sötét van… Most még korán sötétedik…

Rápolt: Még… korán… (Két-három bátortalan nekifutamodás után, hirtelen megfogja a kezét.)

Rápolt (nem ereszti el a kezét; magához húzza; átkarolja és lassan ajkon csókolja).

Ágnes (engedi; félig ájultan, reszkető fölindulásban tűri el a hosszu csókját; azután remegve és dadogva, álmélkodva és megdöbbenve mondja): Andor… maga…? maga…? (Szünet. Rápolt mozdulatlanul áll.) Hát maga engem…?

Ágnes: Én… (csüggedten:) nem hiszem… hogy szeret engem… Nem lehet… Nem merem… Sohasem fogom merni…

Ágnes (hátralép, elhárítja; összeszedi magát): Mondja meg akkor most nekem, Andor, hogy… hogy másfél évvel ezelőtt miért utazott el… egyetlen szó nélkül… egy olyan nap után, amelyet együtt töltöttünk…

Rápolt (kínosan): Nem, nem, kérem Ágnes. Azt ne kivánja tőlem; minek az?

Ágnes: Kivánom. Anélkül lehetetlen nekem… csak eltürnöm is a közellétét.

Rápolt (könyörögve): Nem… Ágnes… (Más hangon.) Hát jó. Hát nézze Ágnes, én aznap este, -55- amikor magával együtt voltam… (szégyenkező és dacos a hangja) találkoztam Kollerrel a doktorukkal… És ő akkor megmondta nekem, hogy… a maga édesanyja menthetetlen… egy hónapja van… Azt mondta: énnekem mondja meg, én erős férfi vagyok, én legyek erős, én álljak (gúnyosan) a maga oldalán… Az átkozott barom: hogy én erős férfi vagyok és én nem szorulok kíméletre…

Rápolt: És én úgy félek a haláltól… úgy rettegek mindattól, ami vele jár, az előkészületektől, a búcsúzkodástól, a hosszu hetektől, amelyek alatt várni kell rá, azután a siratástól, a temetéstől, annyira nem bírom el, annyira tiltakozik ellene bennem minden, úgy megbénít… én úgy nem tudok hősies lenni, vigasztalni, rendelkezni, előkészíteni, temetést megrendelni, annyira nem tudok gyászt mutatni, ha meg is vagyok semmisülve, olyan ferde, hazug és ügyetlen minden mozdulatom, hogy én… hiába szerettem magát… és az édesanyját is… én azt a gondolatot, hogy mindez rám vár, nem bírtam ki. (Aggódva néz Ágnesre.) -56-

Rápolt: Itt hagytam azzal, hogy majd visszajövök magáért. (Szünet.) Haragszik rám?

Ágnes (nemet int. Szünet): Gyáva volt, Andor. (Szünet; más hangon, a kezét a fejére szorítva.) De most legalább értem! (Halkabban:) Most legalább tudom, hogy azért mégis…

Rápolt: Nem olyan… Megérti… és… tudja… és… (Közeledik feléje.) Hideg volt az ajka, mint a jég.

KILENCEDIK JELENET.

Zólyomy: Mindent. Kötelesség nincs több, csak öröm és élvezet: itt maradni.

Rápolt: Hát… én… én… igen… (habozik indulni készül; Ágnesre néz.)

Ágnes (küzd magával; nem mer szembeszállni vele; másképpen védekezik: kacérságot játszik): Én… én azt akarom… hogy… azt akarom, hogy más nővel szemben ne legyen kötelezettsége. Csak velem szemben.

Zólyomy (csodálkozva néz rá; odamegy hozzá, halkan): Én azt szeretném, Ágnes… ha elmenne.

Ágnes (reszketve, igyekszik elfogulatlan lenni): Nézze… Andor… már indul a menet.

MÁSODIK FELVONÁS

Rápolt lakása. Nagy szoba, amelyet műteremnek lehetne tartani, ha a hátsó – utcára nyíló – ablakai nagyobbak volnának. Teljes kényelem; angol bútorok, de egy ekzótikus vonás az egészen; valami tarkaság, amelyet a lakás ura, az úri szürkeségbe mindenütt belevitt. Zongora. Balra ajtó az előszobába. Jobbra függönyös ajtó a lakás másik két szobájába. -62-
-63-

ELSŐ JELENET.

(A telefon hosszasan cseng. A telefon szavára a jobboldali ajtón átsétál az inas, odamegy a telefonhoz és hanyagul a kezébe veszi a kagylót.)

Az inas: Halló… tessék… itt Rápolt nagyságos úr lakása. – Az inas. – A nagyságos úr? – Nem, nincs itthon. – De igen; hazajön, talán mindjárt itt is lesz, nyolc óra elmúlt, ilyentájban mindig hazajön. (Idegesen:) Hogy… mit mondjak, kérem? Hogy ide tetszik jönni? – De kicsoda, ki, ki, ki?… (Az utolsó szavakat már kiabálta; most nyugodtabban, de még mindig a készülékbe:) De hát most mit mondjak neki… (Vállvonogatva leteszi a kagylót.) -64- Nem mondja meg, hogy ki beszélt… (Az íróasztalhoz megy, elvesz egy szivart; rágyújt. Az előszoba felől zajt hall; háta mögé dugja a szivart, de nem nagy ijedelemmel.)

Lizi (balról jön, felindultan, magánkívül, mintha nem volna eszméletnél, nagyon halkan): Itthon van már a nagyságos úr?

Lizi: Nem… akkor előbb hazamegyek; azután majd visszajövök. Mondja meg, kérem, legyen olyan szíves.

Az inas: Nem a kis… (Lizi elment.) Nem ő telefonozott? Hát ki a csuda lehetett… (Ujra meggyújtja a szivarját és dünnyögve szivogatja, amikor az előszoba felől ismét zaj hallatszik úgy, hogy a szivart bosszankodva ismét el kell rejtenie.) -65-

Az inas: De valami telefonüzenet jött kérem. Valaki azt mondta, hogy idejön. De nem mondta meg a nevét.

Rápolt: Jó… Legfeljebb nem talál itthon. Elmehetsz. Várj csak… vacsoráztál már?

Az inas (boldogan röhögve mutatja): Már elvettem, nagyságos úr. Gondoltam, nem tetszik haragudni.

Az inas: Átmegyek kérem Zólyomy kapitány úrhoz… (Rápolt kérdő pillantására:) A privátdinerrel huszonegyezünk.

Rápolt (a telefonkészülékhez megy; a könyvet a kezébe veszi; lapoz benne, azután leveszi a kagylót): Nagysád kérem: nyolcvannégyet. – Köszönöm. – Halló: Radicséktól… Itt Rápolt. Maga az, János? Kérem, kérdezze meg Ágnes kisasszonyt, hogy jobban van-e már és fogadna-e most engem. – Mi? Nincs otthon? Hát hol van? – Hová ment? (Hitetlenül:) Hová? Én hozzám… (Az előszoba felől zajt hall, odafordul; lecsapja a kagylót.) -67-

MÁSODIK JELENET.

Ágnes (nyugodt, de sápadt; rejtegeti a nyugtalanságát, de alig bír a fölindulásával; nyugodtan lép be, de azután mozdulatlanul és sápadtan nekitámaszkodik az ajtónak, amelyen nyugodt, gyors mozdulattal belépett).

Rápolt (elámulva): Ágnes! (Boldogan:) Ágnes! (Most siet csak feléje.) Egyetlen és édes, ragyogó és drága lány…

Ágnes (sápadtan és mozdulatlanul támaszkodik az ajtónak. Nagyon komolyan): Örül, hogy itt vagyok?

Rápolt (nem tudja, hogyan jelezze az örömét. Keresi a szót): Nevetek örömemben!…

Ágnes (nagyon komolyan): Várjon még. Még nem tudja, hogy miért jöttem ide.

Rápolt: Feltételezem, kedves, egyetlen, szép Ágnes, hogy nem azért, mert utál engem.

Rápolt: Folytatni akarja és be akarja fejezni a tavaszi ünnepen félbeszakított beszélgetésünket. -68-

Ágnes: De… (Eddig elhárította Rápolt minden közeledését. Most kinyujtja a kezét és odavezetteti magát egy karosszékhez. Leül.) Én itt vagyok… eljöttem… De meg is kell engem tartania. (Szünet. Kissé fölindultan:) Tartson meg engem, Andor.

Rápolt (tréfásan ijedt arcot vág): Én? – Maga tartson meg engem, Ágnes.

Ágnes (hosszan, szótlanul megrázza a fejét): Nem. Ez így nem jó. Igy nem lehet. Igy megint elveszít. Most, Andor, én értem… én értem küzdenie kell.

Ágnes: Tudom: utálja a szót is. De én nem tehetek róla és nem tehetek másképpen. Meg kell mondanom és türnie kell ezeket a szavakat… én… a házasságot sem nevezhetem másnak, csak házasságnak. -69- És gyerekekre, síró pólyás gyerekekre, akik házasságokból születni szoktak, nincs más szavam, mint hogy gyerekek… (Szünet.)

Rápolt (előbb nem akar szólni, azután halk mosolygással): Ágnes, – magától kitelik… (Nem akarja folytatni.)

Rápolt: Hogy azt mondja a bábára sincs más szava, legfeljebb az, hogy tudós asszony.

Ágnes (halványan elmosolyodik): Ezek nevetséges és kicsinyes dolgok, Andor, de aki az életet élni akarja, az nem kerülheti el a nevetséges és kicsinyes dolgokat. Honnan tudjam én azt, Andor, hogy maga szeret engem?

Rápolt: Istenem… hát… hát… Higyje el Ágnes: én szeretem magát… én soha ilyen egyszerüen, nyugodtan, zavartalanul és tisztán boldog nem -70- voltam… én szeretem magát egy nevető, derüs és nagy szerelemmel és…

Ágnes: Nem. Egy asszonynak, minden asszonynak fájdalmat és veszedelmet és talán halált jelent a szerelem…

Rápolt (megérti): Ah! Látja Ágnes: én akkor… én akkor… én tudnék… tudnék akkor hű és… (nem tudja folytatni; szégyelli)… hogy mondjam én ezt most!…

Ágnes (föláll; odalép hozzá; komolyan): Andor, maga olyan könnyedén, követelőzve, kényelmesen, önzően és szeszélyesen sétál az életen át, mint azok a művészek, azok a legnagyobb tehetségek, akik visszaélnek a művészjogaikkal. (Nagyon lassan, kiszámítottan.) Pedig maga nem is művész.

Rápolt (keservesen érintette ez a szó; küzd magával, elfordul, a foga között): De az vagyok.

Ágnes (örül a haragjának. Kiszámítottan): Én elhiszem. De mindenki más azt mondja magáról, hogy dilettáns.

Ágnes: Én elhiszem. De a művészek, az igaziak nem félnek a kicsinyes és nevetséges dolgoktól. Azok kiállnak, harcolnak, verejtékeznek és verekszenek. Beethoven nem ijedt meg a cvikkeres emberektől és Michelangeló véres szemmel és ájuldozva meredt hetekig a Sixtina mennyezetére, amíg kicsinylő megjegyzések kisérték a munkáját és epés rosszindulat várta, hogy kész lesz-e már. Az igazi művészek dolgoznak és az igazi tehetségek bátrak, Andor.

Rápolt (elfordulva hallgatta. Remeg az idegességtől): Óh… várjon csak, majd megmutatom én! Itt (a zongora felé mutat) készen van már minden és alig várom, hogy a szemükbe nézhessek azoknak a… (hirtelen szégyenkezve elhallgat).

Ágnes (mosolyogva): Jó… Nagyon jól van. -72- (Komolyan.) Akkor… megmondom, Andor, miért jöttem ide.

Rápolt (dacosan visszafordul): Mert mégis bízik bennem. Éppen úgy, mint, mint én magamban.

Ágnes: Éppen úgy. Azért. De én, Andor, egy borzasztó veszedelemben voltam.

Ágnes: Abban, hogy magát szerettem, de haragból, dacból és keserüségből valaki másnak…

Ágnes (komolyan): Várjon. Nem: hogy a felesége leszek. Hanem, hogy dacból és keserüségből… szerelmes leszek valakibe, akit nem szeretek.

Ágnes: Higyje el nekem. Rákényszerítettem a… (szégyenkezve:) a vágyaimat, hogy hozzá forduljanak; rászoktattam magamat, hogy őt gondoljam magam mellé; megfojtottam az akaratomat is, hogy az ő akarata cselekedjék helyettem is. (Borzongva:) Már… majdnem… az övé… voltam…

Ágnes (más hangon; erősen, elszántan): Most idejöttem… -73- egész nap ezen töprengtem… idejöttem, hogy magához kössem magamat elszakíthatatlanul és elválaszthatatlanul és örökre… Ha maga is akarja…

Ágnes: Ha meg tud tartani… Ha meg tud védeni. Mert utánam… mindjárt… egypár perc mulva… idejön majd és visszakövetel majd… Zólyomy.

Ágnes: Ő is ott járt nálunk déltájban. Vele sem akartam beszélni. Erre meghivatta magát vacsorára az apámmal. Fél kilencre ott lesz. És én… én azt mondtam… mondják – meg – neki, hogy – én – idejöttem – magához.

Rápolt (bólint; kelletlen grimászt vág és kelletlenül, egy újjal megvakarja a fejét).

Ágnes: Ezt magának kell elintéznie. Mert én… (dideregve:) félek tőle. Magának kell bátornak lennie.

Rápolt (undorral, kétségbeesve): Bátornak. Mondja, mindjárt, hogy hősnek.

Rápolt: Nem félek. Csak utálom… kellemetlen… mi lesz most itt…! Mi jön itt…! Mérkőzni! Kiabálni! Verekedni! „Ő az enyém.“ – „Nem, ő az enyém.“ „Egyikünk fölösleges, uram.“ – „Magam is azt gondolom, uram.“ Brr!

Ágnes (boldog felvillanás fut át az arcán erre a kiáltásra, aztán megszédül és megtámolyodik).

Ágnes: Én… látja… én idejöttem magához… én jöttem el… eljöttem a… maga lakásába…

Ágnes: És… és itt akarok maradni. Itt akarok… (nem tudja kimodja-e) itt akarok… ma és…

Ágnes (türelmetlenül): Nem, ne mondja ezt így. Ne mondja így, hogy (az ő hangján) hogy bölcs, derék, hasznos, helyes dolgot csináltam. Ez nehéz út volt. Ez nagy és bátor dolog volt… értse meg, hogy egy lány… Én itt akarok maradni… ma… (halkan, remegve.) ma éjszaka… és örökké. (Szünet.) Értse meg, hogy… -76-

Rápolt: De nem ő az, ha mondom. (Odamegy az ablakhoz; kinéz a függöny mögül; visszafordul.)

Rápolt (nem nagy zavarban, de egy kissé habozva): Nem ő… hanem az a… lány, akinek tegnap köszöntem a Püspökkertben… (Ágnes nem érti.) Az, aki miatt… a kis vitánk volt…

Ágnes (felpattan, kezébe veszi a kabátját): Andor, maga nagyon hamar alkalmat adott nekem rá, hogy megbánjam, amit tettem.

Ágnes (ingerülten, lázasan): Gondolhattam volna rá, gondolnom kellett volna rá, amikor ide indultam, kik azok… kik azok… akik magához el szoktak látogatni. Kikkel helyezem egy sorba magamat, kikkel helyez maga egy sorba engem.

Ágnes (megvetően): Ne higyje. Csak meg vagyok bántva. Meg vagyok alázva. A maga gondolkozása, a maga multja, a maga társasága, a maga lakása megszégyenített és lefokozott…

Rápolt: Ágnes, maga azelőtt jószívű nő és nagylelkű ember volt… Én megint azzá akarom tenni, – én behívom ide ezt a boldogtalan teremtést.

Ágnes (izgatottan): Behívja? Azt hiszi, hogy én itt maradok… vele együtt… egy levegőt szíva… (a kalapja után nyúl).

Rápolt (rákiált): Itt marad. Tegye le a kalapját. -78- Most itt marad. (Az ablakhoz megy. Kinyitja.) Bejöhetsz Lizi… Kulccsal csukd be magad mögött az ajtót. (Visszajön.)

Ágnes (szenvedő, megbántott arccal áll; az arcán az utálata és a méltatlankodása viaskodik az érdeklődésével és az engedelmességével).

Rápolt (visszajön): Álljon oda Ágnes az ajtóba, a függöny mögé… (a jobboldali ajtó függönyére mutat). Nem is kell nagyon elrejtőznie. Egy cseppet sem kell rejtőznie.

HARMADIK JELENET.

Lizi (lélegzet nélkül, kábultan, vakon besiet; leveti magát a Rápolt lábához és reszketve, összeomolva, egy didergő csomóban ott marad). -79-

Lizi (szótlanul bólint; azután fölemeli a fejét): Lármáztak… kiabáltak… (reszketve:) És egyszerre körülnéztem… és az arcuk, a szemük, a leheletük… olyan volt, mintha farkasok és sertések közé jutottam volna.

Lizi: Csak hadd maradjak itt egy kicsit… csak egy félórát, csak egy negyed órát… Egy kicsit hadd pihenjem ki magamat, mert olyan vagyok, mintha évek óta szaladnék.

Rápolt (halkan, de rideg hangon, Ágnes számára): Nem maradhatsz itt, Lizi.

Lizi (reszketve): Kérem, ne küldjön el. Csak egy negyed órát… csak tíz percet… Hadd hunyjam be a szememet, hadd szívjam be a levegőt… (bágyadtan, -81- behunyt szemmel:) hadd vegyek itt nyugodtan lélegzetet pár percig…

Lizi (fölretten): Ne küldjön el. Ha most elküld, én nem bírom tovább, én megölöm magamat.

Lizi (érdeklődve fölnéz; halkan, gondolkozva): Azt, amelyikben az a sok magas hang van?

Rápolt (mosolyt nyel el): Azt. Stabat mater dolorosa, juxta crucem lacrimosa, dum pendebat filius. Jó lesz?

Lizi (fölállott; boldogan készül rá, hogy a zenét hallgatja majd; észreveszi Ágnest; megretten; szégyenkezve szedi össze magát, lesimogatja a ruháját, rendbeszedi a haját egy gyors mozdulattal; halálos zavarban dadog): Jaj, istenem!… Én… én bocsánatot kérek, kérem szépen, én már megyek… (mentegetőzve fordul Rápolthoz)… hiszen én nem tudtam… (mintha össze akarná magát húzni és el akarna tünni)… de most már rögtön elmegyek.

Lizi (hirtelen megáll; nem bír magával; kifakad a száján): Hála a jó istennek; hála a jó istennek.

Lizi (magánkívül): Annak, hogy a jó Isten (Ágnesre) ide vezette. Hogy most már boldogok lesznek. -83-

Ágnes (a föltámadt részvétét egy kis idegenkedés váltja föl erre a beavatkozásra az ő ügyébe).

Rápolt: Ágnes! (Azt akarja kérni tőle, jőjjön közelebb.) Ágnes, tudja-e, hogy tegnap délután a tavaszi ünnepen honnan szedtem össze azt a bátorságot, hogy mikor visszajött a sátorhoz, a kezét megfogjam és magának megmondjam… amit megmondtam?

Rápolt: Onnan, hogy mialatt maga távol volt, Lizi odajött hozzám és kétségbeesve könyörgött, hogy ne várjak, ne késsem el, beszéljek magával…

Rápolt: Ő mondta meg, ő esküdözött, hogy maga… amit én már nem mertem hinni… hogy maga sajnálta, amikor én másfél évvel ezelőtt elmentem. Hogy akkor sírt…

Ágnes (még csak félig tud Lizihez beszélni; félig a levegőbe mondja): De hát honnan tudta ezt? -84-

Lizi (nagy zavarban): Én kérem szépen, bocsánatot kérek… én érdeklődtem és megtudtam.

Lizi: Mert én… mert én mindennap imádkoztam… mert én nagyon szerettem volna, hogy boldogok legyenek.

Ágnes (habozik; küzd magával; azután odalép Lizihez és a kezét nyujtja neki): Én… higyje el, hogy én nagyon sajnálom önt.

Lizi (megrendülten áll, nem tudja elfogadja-e a kéznyujtást; szeretné úgy elfogadni, hogy ne kelljen az Ágnes kezéhez nyúlnia. Végre nagyon óvatosan megfogja az Ágnes kezét és megcsókolja).

Lizi (lázasan): Istenem… akkor nekem… hiszen én úgysem maradhatok… én úgyis el akartam menni… hogyan mehetek el… én elszököm… (Rémülten igyekszik jobbfelé.)

Ágnes (reszketve): Andor… azt hiszem… okosabb lett volna, ha én sem jövök ide. Jobb lenne, ha én is elmennék: arra talán… hogy ne találjon itt… Majd máskor azután elintézzük vele…

Ágnes: Én csak azt hiszem… Mégis borzasztó, hogy itt talál… mégis arra joga volt, hogy máshol hallja meg tőlem… én most elmegyek.

Rápolt (rákiált): Itt marad. Nem megy el. Nem is mehet. A lakásnak nincs más kijárata. Itt marad, és most számolunk le vele.

Ágnes: Kérem, Andor… igen… ahogy akarja… (Hirtelen.) Akkor ne nyissa ki neki inkább az ajtót. De én…

Rápolt: Menjen be oda. (A jobboldali szobára mutat.) Majd előbb én beszélek vele. Azután meglátjuk. Menjen be oda. (Lizihez:) Te is. -86-

Ágnes (reszketve): Andor, kérem… vigyázzon… csak arra vigyázzon… De mit mond most neki? Hogy hagyjam itt magát… Hogy tudja őt… amikor ő olyan vakmerő és kegyetlen…

Rápolt (gondolkozva megáll a baloldali ajtón, azután, nagyon nyugodtan, minden harci elszántság nélkül fölemeli a fejét és kimegy az előszobába.)

NEGYEDIK JELENET.

Rápolt: Nem!… Arra kérlek, légy olyan szíves, mondd meg előbb énnekem.

Zólyomy (a szeme föllángol, de leküzdi a dühét): Jó, megmondhatom neked is: kézen akarom fogni és haza akarom vinni.

Rápolt: Sajnálom… de meg kell mondanom neked, hogy ez a szándékod nem fog sikerülni.

Rápolt: Mindenekelőtt azért, mert ő nem azzal a szándékkal jött ide, hogy most veled elmenjen.

Rápolt: Nem engedlek még… Nem fog sikerülni a szándékod továbbá azért…

Zólyomy (erőszakolt nyugalommal): Nem vagyok kiváncsi a véleményedre. Engedj hozzá. (Keresi az útat.)

Zólyomy (a harag elborítja. Minden dühével, szinte sziszegve): Hogy mersz te… Hogy mersz te énnekem az útamba állni?

Zólyomy: Tudod te azt, hogy én… Jó az én útamból idejekorán eltakarodni.

Zólyomy (kiált): Félre előlem. (Ökölbeszorított kézzel áll vele szemben.)

Rápolt (az arca kivörösödik; a szeme kigyullad; -89- az ő keze is ökölbe szorúl. Kiáltva): Nem. (Két-három másodpercig farkasszemet néznek.)

Zólyomy (a lendülete elbágyad; a kezét elereszti; hátra lép; bámulva nézi): Mi van te veled? Mi történt te veled?… Miért kiáltottál?

Rápolt: Én igazán sajnálom… de rákényszerítesz… egy olyan hangra, amelyet utálok.

Zólyomy (más módot keres; belenyugszik abba, hogy olyan egyszerüen nem megy a dolog): Igen, belátom… és megkérlek rá Andor… hogy eressz hozzá. Én… szolgálatot akarok neki tenni és te azzal, hogy itt elém állsz, talán jóhiszemü és lovagias módon viselkedel, de ártasz neki. Idejött. Itt van. Igaz. De ez egy meggondolatlan percnek a gyors és oktalan elhatározása volt… egy megszédülés… egy megtévelyedés… amelyet jóvá kell tenni és amely csak úgy tehető jóvá, ha én kézen fogom, mint egy eltévedt, kedves gyereket és hazaviszem.

Rápolt: Nagyon sajnálom, de azt hiszem, tévedsz az elhatározásának a komolyságára nézve. És -90- nagyon sajnlom, hogy ezzel is fájdalmat kell okoznom neked: de a szándékod egy másik okból sem sikerülhet.

Zólyomy (föllobbanó dühvel): Te? (Elfojtja a dühét. Bámulva.) De hát… miért?

Rápolt: Ezzel az a célom, hogy véglegesen, elszakíthatatlanul és kétségtelenül magamhoz füzzem… mert… mert feleségül akarom venni.

Zólyomy: De hiszen az lehetetlen… ez őrültség… ezt te sem gondolod komolyan és ő sem veheti komolyan. Eressz hozzá!

Rápolt (elébe áll): Ő komolyan veszi. Ezt abból láthatod, hogy idejött. És hogy én komolyan veszem, -91- arra következtethetsz abból, ha megmondom neked, hogy én kértem rá, jőjjön ide.

Zólyomy (rábámul): Ah, – hiszen ez nem igaz. Hiszen te nem tudsz… Hiszen nem birsz… Hiszen te nem akarod, nem akarhatod, nem akartál soha… ilyen… ilyen vakmerőséget… ilyen…

Zólyomy (a dühével harcol): De Andor… (más hangon:) nézd… te mindig jó voltál hozzám… és én baráti és rokoni szeretettel igyekeztem a jóságodat viszonozni. Igaz ez?

Zólyomy: És te Andor… őszinte, hűséges és becsületes ember vagy: nézz bele a szívedbe, – hiszen te nem szeretheted őt úgy… te nem is tudsz úgy szeretni, hogy jó lélekkel, becsülettel el akard őt tőlem venni. -92-

Zólyomy (a legalázatosabb könyörgés hangján): Andor, ne rabold el őt tőlem.

Zólyomy (lassan fölgyúló dühvel, sziszegve): De ez csakugyan rablómunka ám.

Zólyomy (egy legyintéssel elhárítja a multra való emlékeztetést): Tolvajmunka ez… Én egy esztendei hűséggel és fáradsággal magamhoz hajlítottam… magamhoz melegítettem… neked elmondtam… -93- és te tolvajmódra és rablómódra jössz és ellopod és elrabolod tőlem.

Zólyomy (lángoló dühvel): Nem? De tolvajokkal és rablókkal én úgy bánok el… amint tolvajokkal és rablókkal elbánni szokás.

Zólyomy: Én nagyon soknak találom azt, hogy mi ezek után még mind a ketten élünk.

Zólyomy (fölcsattanó dühvel kap a kardja után): És mindjárt kevesebben leszünk, ha nem takarodol.

Rápolt (a revolvere után nyúl): Én nem hiszem, hogy ezen a módon úgy teljesedhetik a kivánságod, amint szeretnéd.

Zólyomy (elámulva): Te!… Te le tudnál engem… most… lőni… mint egy rossz kutyát…

Rápolt: Csak úgy, amint le tudtál volna engem vágni, mint egy rossz bornyút, ha nincs a zsebemben a revolverem. -94-

Zólyomy (lenyeli a dühét; fenyegetően): Hát majd találok én rá módot, hogy vagy te menj el az én utam – ból, vagy én a tiedből.

Rápolt (nem válaszol; egy másodpercre behunyja a szemét; azután mozdulatlan arccal áll).

Zólyomy (kétségbeesve fordul el tőle; kétségbeesve töri a fejét, mit csináljon. Visszafordul): Hát végre is… egyet nem tagadhatsz meg tőlem.

Zólyomy: Azt, hogy nem a te akaratod dönt és nem az enyém. Hanem az övé.

Zólyomy: Hogy őt nem rabolhatod el tőlem. Legfeljebb: ő szabad akaratából hozzád megy, ahelyett, hogy hozzám jönne.

Zólyomy: Akkor nem tagadhatod meg tőlem, hogy ezt a saját szájából halljam.

Zólyomy: Nem tagadhatod meg… mert különben rabló vagy. Pedig te nem vagy az.

Zólyomy: Akkor én tőled semmit sem kivánok már, csak azt: adj módot rá, hogy beszéljek vele.

Rápolt: Azzal a feltétellel, hogy amikor terhére vagy, megkérlek, hagyd el a lakásomat.

Zólyomy (kínosan): Azzal a feltétellel. (Látja, hogy Rápolt még gondolkozik.) De ezt nem tagadhatod meg tőlem.

Rápolt (komolyan): Nem. Ezt nem tagadhatom meg tőled. (Odamegy az ajtóhoz. Kinyitja.) Ágnes, kérem jőjjön és… -96-

ÖTÖDIK JELENET.

Ágnes (rémülten siet Rápolthoz és megfogja a kezét; szinte belekapaszkodik).

Ágnes (nem néz rá; még jobban belekapaszkodik Rápoltba. Reszketve): Minden úgy van, ahogy ő mondta.

Rápolt (gyöngéden, de futó mosolygással): Igen Ágnes… De látja: magának is meg kell ismételnie azt, amit én mondtam.

Ágnes (elszánja magát; elereszti a kezét; mintegy kiáll): Igen… én is megmondom…

Zólyomy (lassan; minden erejét összeszedve; -97- gyengéden, de ellenmondást nem tűrő hangon): Ágnes, én most megfogom majd a maga kezét és mihelyt innen kint leszünk, maga boldogan kapaszkodik majd bele a kezembe: úgy, mint aki rossz álomból ébred és örül, hogy ébren van, úgy, mint aki eltévedt és örül, hogy hazavezetik.

Ágnes (lesütött szemmel áll; megriadt, mert azt hiszi, hogy feléje közeledik).

Zólyomy: Nem… nem bántom. Magának kell megértenie, hogy senki másra nem bízhatja magát, csak én rám. Hogy senki más magát nem vezetheti, csak én. Magában kell… önként… természetesen… föltámadnia annak a vágynak, hogy az én kezemet fogja és hogy én innen, ahová eltévedt, hazavezessem.

Zólyomy: Csak annak kell eszébe jutnia, Ágnes, amit egy gonosz percre elfelejtett: milyen jó volt, amikor rám bizta magát. Én szerettem magát, és maga szeretett engem. És a szíve akkor, amikor már hozzám hajolt, és amikor ő távol volt magától, a szíve akkor megbékült és megnyugodott. Igaz ez? -98-

Zólyomy: Emlékezzék rá, hogy akkor is tévelygett… és elmerült a kétségbeesésben… és én kinyujtottam a kezemet… és maga boldog volt, hogy belekapaszkodott… És akkor én voltam a megnyugvás. A biztosság. A boldogság reménye. Igaz ez?

Zólyomy: Most is így van. – Jöjjön Ágnes, adja ide a kezét és térjen vissza a nyugalomhoz, a megnyugváshoz és a boldogsághoz. – A kezét Ágnes.

Ágnes (szédülten, zavarodottan áll, de a keze elől visszaretten; kétségbeesve): De hiszen én mindig őt szerettem.

Rápolt (eddig nagy figyelemmel, fölindultan, de mozdulatlanul nézte a dolgot): Neki mondja Ágnes. Ő neki kell megmondania, úgy, hogy se maga ne tétovázzék, se ő ne kételkedhessék többé.

Zólyomy: De hiszen ezt nem tudja mondani. -99- Hiszen ez őrültség volna. Hazudnék magának és egy hazugsággal eldobná magától egy élet nyugodt boldogságát. Mit kapna cserébe érte? A megbizhatatlanságot, az állhatatlanságot, a gyengeséget, a hűtlenséget?… Pedig magának Ágnes az állhatatosságra, a hűségre, az erőre van szüksége. Egy erős férfikézre, amely vezesse… Adja ide a kezét, Ágnes.

Zólyomy: Ki sem tudja mondani, hogy nem akarja. Mert a szíve szerint akarja és csak egy hazug szégyenkezés tartja vissza. Jöjjön Ágnes.

Rápolt (közelebb lép, komolyan): Nem, Ágnes. Én most nem segíthetek. Én ebben nem segíthetek. Magának kell megmondania, hogy azt… hogy úgy… hogy… (mégis segít neki) hogy engem szeret és itt akar maradni.

Ágnes (végső erőfeszítéssel): Én… őt szeretem; mindig is őt szerettem; és itt maradok.

Zólyomy (lehajtja a fejét; most törik meg az energiája először; hosszú szünet után): Akkor hát… vége mindennek? (Szünet.) Vége.

Zólyomy: Én hát elmehetek… egy hosszú útra… és ne is forduljak vissza?…

Ágnes: Kérem… nagyon kérem, azért ne haragudjék rám. Én nem tehetek róla…

Zólyomy: Maga, Ágnes, megcsillogtatta előttem a meleg boldogságot és most kikerget a hideg sötétségbe. Azzal játszott, hogy elhitette velem: élhetek én még; most végét szakítja a játéknak és a játékszert kidobja: meghalni a szemétdombon.

Ágnes: Kérem, higyje el, én nem akartam rosszat. Én is olyan boldogtalan voltam…

Zólyomy: Tudja, hogy mi a boldogtalanság és most nyugodt lélekkel mondja nekem: eredj a szenvedésbe, eredj a boldogtalanságba és dögölj meg belé.

Ágnes: Majd elfelejti. Majd… majd nem gondol rá. Majd meglátja nemsokára, hogy nem érdemes -101- én miattam… mert nem érdemes ám!… és akkor majd megint erős lesz és boldog lesz…

Zólyomy: Soha többé már. Az én életem azzal, Ágnes, ha maga elküld innen, összeomlik. Az én életemnek azzal, ha nem jön velem, vége van.

Ágnes (a kezét tördelve): Istenem… Istenem… hogy szeretnék segíteni magán… hogy szeretném jóvátenni…

Zólyomy (megfogja és megcsókolja a kezét): Mindent jóvá tehet: ha velem jön. És velem fog jönni.

Rápolt (ráemeli az öklét; a dühnek utolsó teljes indulatában rákiált): A kezét!

Zólyomy (habozik; szembe fordul vele; lassan elereszti -102- az Ágnes kezét; szikrázó szemmel fordul egészen Rápolt felé).

Rápolt (röviden): Le. Meg kell téged kérnem, hagyd el a lakásomat. (Szünet.) Menj el.

Zólyomy (fanyarúl, elbiggyesztett szájjal; a messzeségbe nézve): Menjek ki… a hidegbe?

Zólyomy (a messzeségbe nézve):… amíg ti itt maradtok és összebujtok a melegben…

Zólyomy:… összebujtok és érzitek az egymás jó melegét… a puha száját, a síma karját, a meleg mellét!

Zólyomy (kábultan): Megyek. (Tétovázva.) Megyek. (Ágnesre néz; könyörögve:) Ágnes, ne küldjön el; Ágnes…

Rápolt (elébe áll): Elég volt. Mindent megmondhattál, amit mondani akartál. Mindent meghallottál, amit hallani akartál. Tovább nem lehetsz terhére.

Zólyomy: Hát én elmegyek. (Az ereje utolsó föllobbanása.) De ide figyeljen, Ágnes…

Zólyomy: Ezt még meg fogja hallani. Én, Ágnes, magát… halálosan szerettem. Fuldokolva és halálosan: úgy, hogy vagy maga, vagy a halál.

Zólyomy: Megyek. Átmegyek az utcán… hazaérek… előveszem a pisztolyomat és az ablakhoz ülök…

Zólyomy: Ezt meg kell hallgatnotok. Tíz percet adok magának, Ágnes, tíz perc mulva odaát a kaszárnyában -104- fújják a takarodót… Ha tíz perc alatt nem látom magát az ablakom előtt elmenni… innen elmenni… innen hazamenni… akkor én tíz perc múlva… ott az ablakban, magát várva… főbelövöm magamat.

Zólyomy: Te most ne mozogj. Hanem állj előttem feszesen és vigyázz állásban, mert most én rettentő nagy úr vagyok. Most én vagyok az erősebb, öcsém, és neked hallgatás a neved.

Zólyomy: Menjek? Megyek. Itt hagylak benneteket. Tíz percetek van… tíz perce van Ágnes… tíz perc mulva szól a takarodó és… és ijedten rohan majd át az inasom, hogy a kapitány úr főbelőtte magát… Tíz perce van Ágnes… tíz percetek van… Én elmegyek, de velem jön a halál: szabadítsátok rám, ha tudjátok. Azután bújjatok össze itt a melegben… bújjatok össze azután… ha tudtok a véres árnyékomtól, amely mindig ott lesz azután veletek.

HATODIK JELENET.

Rápolt és Ágnes (mind a ketten mozdulatlanul állnak. Nem mernek egymásra nézni. Hosszú szűnet.)

Ágnes: Mit tegyek most… (Szünet.) Én azt hiszem, Andor, hogy most nem maradhatok már itt.

Ágnes (kétségbeesve): De hát én akkor, hogy tudjam? (Rápoltot nézi, jóvá akarja tenni a türelmetlen fölkiáltását; idegesen jár fel és le.) Nem! Tudom. Itt maradok. Nem megyek el. (Szünet.) Hiszen nem is -106- igaz: nem teszi meg; csak fenyegetett vele; én azért sem megyek el. Úgy-e, hogy csak fenyegetett vele?

Rápolt: Meg. Ne kételkedjünk benne, Ágnes, hogy megteszi. Ha mondta, akkor megteszi.

Ágnes (remegve): És akkor… itt lesz közöttünk… a véres árnyéka… (dideregve összerázkódik).

Ágnes: Nem… higyje el… akkor mi soha békében és örömben együtt nem lehetünk.

Rápolt: Hiszen tudom. Becstelen, hazug szó, – de olyan ereje van, mint a saskörömnek, – véresre tépi azt, akibe belefogódzott.

Rápolt: Azt sem mondom. Mi vagyok én, hogy élet és halál felett itéljek?

Ágnes: Én választottam már. De azért azt sem akarom, hogy ő meghaljon. Miért haljon ő meg…?

Ágnes: De nekem kell végrehajtanom az itéletet… És én nem tudom. Nem bírom. Maga sem tudja azt mondani, hogy legyek irgalmatlan és kegyetlen.

Ágnes (sietve): Akkor én most elmegyek… (Szünet.) Hiszen mégis csak szeret engem…

Lizi (kijött a másik szobából, sötéten, mereven, halkan előre jön és megszólal): Nem szereti.

Ágnes (meglepetve néz rá, de a meglepetése csak egy szemvillanás): De igen, szeret: hiszen meg akar halni…

Lizi: Meg akar halni, mert ez a házasság volt az utolsó fegyvere. Mert fenyegették és ez volt a védekezése.

Lizi: Akiknek pénzt igért. Akiknek tartozott. Akiknek mára már az eljegyzést igérte meg.

Lizi (mereven): Mindenét elszórta és elkártyázta és az utolsó tétje, az utolsó ütője, a végső menedéke a Radics kisasszony hozománya volt.

Lizi (szinte lélektelenül): Piszkos kávéházi asztalon, ágensek és kupecek között ott forgott a Radics kisasszony neve; forgatták, tapogatták, pénzt igértek rá, vagy nem adtak érte pénzt; az uzsorások háromnegyed éve mind a Radics kisasszonyra adtak kölcsönöket; és még szennyesebb helyeken, mindenütt, ahol csak ivott és megrészegedett az italtól, más nőkkel… a Radics kisasszonyra kocintotta a poharát…

Rápolt: Azért Ágnes, mert… (vállat von, legyint)… -109- ez nem tartozott a dologra. Azért ő mégis… (Szünet.)

Ágnes: És én mégsem ölhetem meg őt. Ha szeretett, jó. Ha nem szeretett… én… én akkor sem mondhatom nyugodt lélekkel, hogy haljon meg. Nekem mégis el kell most… rögtön… mennem…

Ágnes: Elmegyek. (Gyötrődve; magát biztatva.) Mert hiszen, mi történik, ha én most elmegyek? Amint egyszer idejöttem, majd idejövök máskor is.

Ágnes (menni készül): És hiszen… nem is kell nekem… most már idejönnöm. (Rápolthoz:) Majd maga jön el énhozzám… én értem… Hiszen most már mindent tud és mindent tudok én is. A mi dolgunk rendben van és… És én megmentek egy emberéletet.

Lizi: Megint a hatalmában van és sohasem szabadul ki többé, ha elmegy innen.

Lizi (szinte üldözi, úgy van a nyomában): Ha boldog akar lenni, maradjon itt.

Ágnes (összeszedi magát; menni készül): De hiszen én nem szeretem… én csak az életét akarom megmenteni… és most már el is késem talán…

Lizi (mereven): Mindennap bejött az apám üzletébe és egy napon azt mondta, hogy soha nem látom többé. Hazudott.

Ágnes (megdermedve áll; menne, de nem tudja otthagyni az elbeszélést): Miért?

Lizi: Hogy vele menjek. Hogy vele szökjem. Azt mondta, Budapestre költözik, áthelyezték, sohasem jön vissza, – nem volt igaz, csak három hónapra ment fel. Azt akarta, hogy vele menjek. – Azt igérte, hogy feleségül vesz. – Egy hét múlva kinevetett, amikor eszébe juttattam. Magammal vittem az apám pénzét. Akkor fordult meg, akkor hagyta el a kártyában a szerencséje, – elvette tőlem: eljátszotta.

Ágnes: Ez borzasztó… de az életét… mégis: az életét!… Én mégis elmegyek.

Lizi (mereven, mint egy tranceban): Két hét múlva megunt és el akart küldeni. De én szerettem… és kétségbeesetten tapadtam hozzá… mint egy hűséges -112- kutya. És ő el akart kergetni… el akart űzni… bottal kergetett el magától, mint egy rossz kutyát.

Lizi: Éjszakánként hazajött. Vesztett. És ivott. És amikor hazajött, kirántott az ágyból és a hajamnál fogva húzott végig a földön és nádpálcával verte a meztelen testemet…

Lizi: Azt ordította, hogy megfojt, ha nem takarodom el tőle… és én mégsem tudtam tőle elmenni… és egyszer elájultam és egy véres szorítás nyoma volt a torkomon attól, hogy őrjöngésében meg akart fojtani.

Ágnes: Istenem!… (Megrezzen. Figyel.) Nem hallja… szentséges isten… a takarodó… most talán még meg lehetne…

Lizi (mereven): És akkor úgy volt, hogy gyerekem lesz. És egy éjjel, mikor hazajött… és bántani akart… megmondtam neki. És…

Lizi: És erre megmarkolt a kegyetlen markával… levitt a ház elé… és úgy ahogyan voltam… kitett… az utcára. Kidobott. Kirúgott. Úgy, hogy megbotlottam és ájultan estem bele a hideg téli sárba. (Most Ágnes felé fordul. Mereven:) Beleestem és nem tudtam belőle fölkelni többet.

Ágnes (a zokogását fojtja vissza; reszket; a takarodó erősebben hallatszik).

HARMADIK FELVONÁS.

Rápolt lakása. Félhomály. Ágnes egy karosszékben ül. Elaludt. Lizi lábujjhegyen jár-kel a szobában: megáll Ágnes előtt és sokáig nézi; azután az előszoba ajtajához megy és hallgatózik; azután visszajön, előre jön, lehunyja a szemét; átadja magát a kétségbeesésének; szótlanul és kínlódva tördeli a kezét… -116-
-117-

ELSŐ JELENET.

Ágnes: Mindjárt hajnalodik. Milyen hosszú egy ilyen éjszaka. – Az ember fáradt és nem tud pihenni. – Csend van és százféle neszt hall az ember. – Talán nem is hall más neszt, csak a saját szíve dobogását, de az olyan ijesztő, hogy… (Előrehajol, mereven maga elé néz.) Minden olyan, mintha meg akarna mozdulni; – és a falak olyan közel vannak; – és rajtuk túl olyan szörnyű dolgok történnek… (halkan fölsikolt). Miért van itt ilyen sötétség?

Ágnes (feláll; eltakarja a szemét; halkan, nyugodtan): Borzasztó, hogy tőlünk pár lépésre haldoklik egy ember; – és hogy talán mi miattunk hal meg. (Leveszi a kezét a szeméről és nagy szemmel, szinte csodálkozva körülnéz.) Miért nem tudja az ember sohasem, hogy mi vár rá? És hogy mit tesz jól? És mit tesz rosszúl? (Gondolkozva:) Miért jöttem ide? Rosszúl tettem-e, hogy idejöttem?

Lizi (nagy erőfeszítéssel beszél): A felesége lesz; és nagyon fogják egymást szeretni, és nagyon boldogok lesznek.

Ágnes (ránéz; lassan): De hátha… megöltünk… egy embert… és a véres árnyéka… (megborzongva fordul el és eltakarja az arcát).

Lizi (halkan, mereven): Ő ölte meg magát. A saját gonoszsága ölte meg; és nem szabad sajnálni, mert nem érdemli meg a sajnálatot.

Lizi (mereven, halkan, szinte szelíden): Ha élne, akkor másokat pusztítana el. Legjobb, ha ő most már meghal. Neki meg kell halnia.

Lizi (mereven a távolba nézve, szinte recitálva): Mindenkit megölt, vagy megsebzett, aki szerette.

Lizi: Csak azért volt jó hozzájuk, hogy azután rossz és kegyetlen lehessen. (Sóhajtva, akadozva:) -120- Hogy senkit se bánthasson többé: csak hadd haljon meg…

Ágnes: De én… én nem gyűlölhetem így. És hogyha most meghal… akkor én… akkor én… (megmozdul).

Ágnes: Akkor én… (Szünet.) Rápoltot megvárom… de megmondom neki, hogy el kell búcsúznunk egymástól…

Ágnes: De örökre. Mert így mi nem élhetünk nyugodtan… mert ezzel az emlékkel magunk között… ezzel az ő véres árnyékával közöttünk… (összeborzong) sohasem lehetünk boldogok.

Lizi: És tetszik látni… az nálunk nőknél… Bocsánatot kérek, minden nőnél, nemcsak az ilyen… nemcsak az ilyen (hirtelen:) nemcsak az ilyen szegény lánynál, mint én, hanem úrilányoknál is attól függ minden, hogy az, akit szeretünk, jó ember-e. Mert tetszik látni, még a nagyúri lányok is olyanok, mintha ki volnának szolgáltatva annak a férfinak, akit szeretnek, – és egy nőt olyan könnyű bántani és kínozni és megalázni, – és a jó isten csak azt adja, hogy akit szeretünk, az jó legyen… ne keményszívű, ne hidegszívű, ne irgalmatlan.

Lizi (a könnyeivel küzd):… mert… bennünket, szegény lányokat olyan könnyű bántani – és kínozni – és olyan könnyű bennünket eltaposni… (csendesen zokogni kezd).

Ágnes (nem bír magával; előbb vígasztalni akarja a zokogó Lizit, aki szégyenkezve fordul el; azután kitárja -122- a karját és megöleli. Összebújva, sokáig, csendesen sírnak).

Ágnes (megsimogatja): Szegény!… szegény!… (Szünet.) Sárba dobott kis Tanagra-szobor.

Lizi (fölszárítja könnyeit, lihegve, mint aki sokáig zavartan várt, végső erőfeszítéssel egy élet utolsó próbálkozása gyanánt): Én… én szeretnék valamit kérdezni.

Lizi: Én azt szeretném megkérdezni, milyen könyv az, amelyikben egy ilyen… egy ilyen… (hirtelen:) egy ilyen szegény lánynak a története van megírva, mint én vagyok?

Ágnes (bámulva): Egy ilyen szegény lánynak a… Sok olyan könyv van, szegény kis Lizi.

Lizi (szinte türelmetlenül): Nem. Ilyen csak egy van. Ez egy nagyon híres és csodálatos és megható könyv. Ebben a könyvben az van elmondva, hogy egy… egy ilyen szegény lány elé egyszer letérdelt valaki és azt mondta neki: „nem te vagy az, hanem az emberiség egész nyomorúsága az, amely elé letérdelek“. -123-

Lizi: Rápolt úr igérte nekem mindig ezt a könyvet… (Nagy lélegzetet vesz.) Igaz, hogy ebben a könyvben az van elmondva, hogy egy… egy szegény lány… megtisztúl és megnyugszik és boldoggá lesz?

Ágnes: Igen, szegény kis Lizi, – ebben a csodálatos és megható könyvben egy szegény bűnös ember és egy szegény lány sorsa van elmondva. Ebben a csodálatos könyvben az van elmondva, hogy egy szegény lány felemelkedhetik és megtisztulhat a szíve jósága által és megpihenhet, megnyugodhat és boldoggá lehet a sokáig vérző szíve és a nagy-nagy szerelme által.

Lizi (mint a gyerek a mesét, úgy hallgatja az első mondatokat, az utolsó szavaknál azonban fölszisszen): A szerelme által?

Ágnes: Igen, abba a bűnös emberbe, akinek a történetét a könyv elmondja.

Ágnes: Igen. Szibériába viszik… börtönbe… de él… és a lány utána megy.

Lizi: Semmi… de ugy-e, az a lány is meghalt volna… nem tisztulhatott volna meg és nem pihenhetett volna meg, ha nem lett volna, akiért éljen, aki szereti őt?…

Ágnes (erőlködve): Nem, kis Lizi, az bizonyosan akkor is megtisztult volna és megpihent volna… Ha csak mások lettek volna, akik törődtek volna vele… akárki…

Lizi: És ha, akit szeretett, meghalt volna… akkor neki is meg kellett volna halnia. Minek élt volna akkor tovább? Akkor nem várhatta volna sem a megtisztulást, sem a megnyugvást, sem a boldogságot és akkor neki is csak meg kellett volna halnia.

Lizi: De igen, akkor neki is meg kellett volna halnia. Mert mit keresett volna még az életben? Mire várt volna még?

MÁSODIK JELENET.

Rápolt: Várjon. Nekem is sok mondanivalóm van. Várjon, míg egyedül maradunk.

Rápolt: Megállj, Lizi. Én is elküldtelek volna, de előbb mondani akarok neked is valamit. Várj csak. (A zsebébe nyúl, kiveszi a revolverét és ledobja egy – elől álló – kisasztalra.)

Rápolt: Nincs többé rá szükségem. Nem félek semmitől… (Elmegy a kisasztaltól; a mozdulatai -127- határozottak, a hangja csengő.) Várj csak, Lizi. Előbb magának mondom meg, Ágnes: Zólyomyt rögtön elviszik a lakásáról. A lakását megrohanják a hitelezői. A bajtársai átviszik a kaszárnyába, – ott teszik ravatalra. Rendkívüli és lázas éjszaka volt ez: a golyó halálos sebet ütött rajta, de órák hosszat viaskodott a halállal, mielőtt megadta volna magát. És a lakása előtt ijedt hitelezők tolongtak, és a lakásban összeszorított szájú katonák várták, míg meghal és most lovakkal, fáklyákkal, katonás rendben viszik át magukhoz… rendkívüli és felejthetetlen éjszaka, füstös, zavaros kábulat, amelyből azonban csengő tisztasággal hallatszik ki az a parancs, hogy az utunkat merre kell vennünk.

Rápolt: Meg akarom magától kérdezni: itt az ablak alatt viszik el Zólyomyt fáklyákkal és dobogó lovakkal, – fél-e tőle? Akar-e itt maradni és akarja-e meghallgatni, amit én magának mondani fogok, vagy akar elmenekülni? Elmenekülhet. Én elengedem.

Rápolt: Jó. Maradjon. Mert én nem is engedtem volna el. – Most ide figyelj te, Lizi. Mielőtt elküldelek – köszönöm, hogy eddig itt voltál – mielőtt elküldelek, megmondom neked: én eddig téged sajnáltalak, de most majd meg foglak menteni.

Rápolt: Majd keresünk valamit a számodra… azután majd férjhez adunk valami becsületes emberhez.

Rápolt: Szóval, majd megélsz valahogyan. Majd szerzünk munkát a számodra.

Lizi: De én nem tudok már dolgozni. Az én… az én sorsomban az a borzasztó, hogy az erkölcsi érzést minden tekintetben tönkre teszi. Én a régi életembe belehalok és becsületes, rendes életet nem élhetek soha többé.

Rápolt (idegesen): Ej, dehogynem, Lizi… Ezeket az ostobaságokat tőlem hallottad…

Rápolt: Igen, Ágnes. Ne féljen. Ne remegjen, no ne féljen… Hogy reszketnek mind a ketten!… (Az utcáról lódobogás hallatszik be: egy huszárszakasz lovainak a dobogása. Az ablakon fáklyafény piroslik be.)

Rápolt (odaugrik az ablakhoz; háttal az ablaknak megáll, a két karját kitárja, mintha a zajnak és a fénynek akarná útját állni): Ne remegjetek. Mitől féltek? -130- Az élőtől nincs már mit félni, mert az élő meghalt, a haláltól pedig nem kell félni, mert a halál nem félelmes. Az előtt, aki egyszer bele mert nézni az orcájába, meggyávul és elhalkul és törpévé lesz. Én régen eljöhettem volna odaátról, de nem jöttem el, mert ott akartam állni és mert várni akartam rá. És egy egész éjszaka néztem bele a halál rettenetes arcába és ez után a kábult éjszaka után csengő tisztasággal tudom, hogy nem kell félni tőle.

Rápolt (melegebben): Ne reszkessen, Ágnes. Nincs olyan élet, amelynek mások halála ne volna az ára. Ahová lépünk, sírhalmokra lépünk és az életet nem lehetne élni, ha a halottakra gondolni akarnánk. Vannak, akik elbuknak. Rosszak voltak és megérdemelték-e a sorsukat? Azért kell-e elpusztulniok, mert senkihez sem tartoztak és mert senkire sem voltak hasznosak? Mit tudom én. Én nem itélek; de a halál hozzátartozik az élethez, és nem kell félni tőle. A halottat hadd vigyék a maga útján, de mi fogjuk meg az egymás kezét és menjünk bele abba a ragyogó hajnalba, -131- amely ránk piroslik. Ragyogó hajnal…! Édes élet…!

Lizi (a kis asztalról fölvette a revolvert, lassan az előszoba ajtaja felé lopózik).

Rápolt: Megállj. (Mellette terem; kiveszi a kezéből a fegyvert.) Mit akarsz tenni, Lizi?

Ágnes: Miért most, amikor lesznek, akik törődnek magával? Akik segíteni akarnak magán és meg akarják menteni.

Lizi (kifakad, kábultan, a nagy fájdalomtól megrázva): Minek éljek én, amikor ő nem él már?

Lizi (megint nyugodt, szinte mosolyog): Én… nem tudom… de nekem most már nem lehet élnem… én nem tudom, de én nekem most már meg kell halnom…

Lizi: Én? (Csodálkozva:) Én? (Kábultan:) Én… én halálosan szerettem őt.

Rápolt: Lizi, emlékezz rá, milyen kegyetlen volt és milyen irgalmatlan volt hozzád.

Lizi: Az volt. Az volt?… De… de volt idő… -133- amikor… milyen jó és milyen kedves volt hozzám.

Rápolt: Emlékezz rá, Lizi, hogy pálcával véresre vert. Emlékezz arra, hogy ütött.

Lizi: Igen. Igen… de azelőtt símogatott, erős és puha keze volt… és a hajamat és az arcomat símogatta vele.

Ágnes: De emlékezzék rá, hogy rossz-szívű és gonosz és kegyetlen volt.

Ágnes: Gondoljon arra, hogy ha jó is volt valakihez, csak azért volt jó, hogy azután rossz és kegyetlen lehessen.

Ágnes: Rossz volt. És senkit sem szeretett. És megölte azokat, akik őt szerették.

Rápolt: De Lizi, hát szedd össze magadat, hát ébredj föl, hiszen kábult vagy, gondolj arra, hogy mennyi szép mindent tartogat még az élet neked…

Lizi (csendesen, szelíden): Nem. Én most már -134- meghalok. Én nekem most már nincs miért élnem. Én azt megmondani nem tudom, hogyan van az, hogy eddig gyűlöltem és mégis szerettem, de azt tudom, hogy… élni csak azért éltem, mert a nyomában lehettem, mert mindig a nyomába lopózkodhattam, körülötte ólálkodhattam, mert azt mondhattam magamban, hogy gyűlölöm és rosszat akarok neki és ártani akarok neki. (Szünet.)

Lizi (szinte mosolyog, kiegyenesedik): Most? Most már nem is emlékszem másra, csak hogy jó is volt hozzám, kedves is volt hozzám, simogatott… És drága kislányának nevezett. Most már nem is emlékszem másra. És meghalt… És én is meg fogok halni.

Rápolt: És hazajösz, jársz-kelsz talán egy-két napig, azután megölöd magadat.

Rápolt: Hát eredj, Lizi. Eredj a halottad után, eredj a koporsód után, menj ki a temetőbe, – mert nagyon mindegy, hogy a végtelen útra mikor lép rá az ember. Talán most is rajta vagyunk. Eredj, Lizi.

Ágnes (ijedten): Nem. Ne menjen. (Rápolthoz:) Kérem, ne engedje így… ne eresszük el így.

Rápolt: Eresszük el, Ágnes. Úgy se adhatunk neki semmit, a halott pedig úgyis az övé már.

Rápolt: A halál neki sem félelmes és irtózatos… régen a halál tornácában áll már… és élet és halál -136- neki annyi, mint másnak fáradság és pihenés. Menj, Lizi. Isten áldjon meg.

Rápolt (az ablak felé fordul): Kint hajnalodik… milyen hajnal jön erre a bágyadt éjszakára, erre a rendkívüli éjszakára?… – Aki tegnap még látta a hajnalt, ma nem látja már, és a hajnal, a fény, a nap, a világosság, az élet mégis az enyém, egy vagyok vele és amíg az enyém, addig minden szívverésemmel örülni akarok neki. – Itt a napfelkelte! Ágnes! (Magához hívja.)

Rápolt (fölcsattanva, de nem haragos, inkább győzelmes hangon): Nem megy el, Ágnes.

Rápolt: Itt marad, mert akarom. Itt marad, mert hozzám tartozik és mert soha többé tőlem el nem szakadhat.

Ágnes: Nem tudom… talán… még lehetséges, majd valamikor… de most elmegyek…

Ágnes: Maga nem fél? Nem fél attól, hogy közöttünk van a… a… a… (didereg).

Rápolt: Nem félek tőle. Ebből a kábult éjszakából tisztán cseng ki a bátorság és a szerelem szava. Nem félek tőle. És mert nem félek tőle, nincs is itt. Nézzen a szemembe. Fél még? (Szünet.) Félsz még?

Ágnes (védekezik): Nem… mégsem szabad… Akik itt voltak velünk pár órával ezelőtt még… A halottak!…

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE
THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”

• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.

• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.

• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

Title:	Tavaszi ünnep
	Dráma három felvonásban