*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64921 ***

KRÚDY GYULA

KÁNAÁN KÖNYVE

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1919

9426, – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.




ELŐHANG.

Néhány kis, vidám és tragikus történet következik itt abból az életből,
amit az emberek a szerelmeskedésen kívül folytatnak.

Bizonyos korszakig, mondjuk az aranyszőlő-illatú negyvenedik életévig,
nem igen törődnek az írók egyéb mondanivalóval, mint a szerelmi
hangokkal. Legfontosabbnak látszik: a nők éjszeme és a lovag
boldogtalansága; nem egyszer a férjhezmenés vagy megházasodás körül
telik el az írói képzelet; máskor csak házasságtörő hisztérikák és
kicsapongó latrok érdeklik a mosdatlan tollast.

„Hiszen szép a szerelem, – mondta például Kálnay László, akinek
állandóan két-három felesége volt, persze, balkézről; cvikkeres,
mélyhangú és kalucsnis férfiú volt, a pecsétgyűrűt a mutatóujján hordta,
mintha a nőket is hitelesíteni lehetne, mint a hordókat, – de a legszebb
kisasszonyt sem lehet legelni küldeni.“ Igy szólt és a huszonegyes
játékban nem egyszer előhívta tizenkilencre az alsót, különösen akkor,
ha arcfehérítő szappanra, kis téli ködmönre, vagy bábaasszonyra volt
szükségük a nőknek.

A később következő történetkékre némelyek mondhatják majd, hogy az író
késő vénségében fogalmazta őket, midőn cinikus volt, mint egy
beretválatlan szerzetes és a szentimentális szerelemnek már annyit sem
hitt, mint a sárgarigónak. Pá, szerelem, te elzsuppolt vándorkomédiás;
pá, őrjítő vágy, melynek jelenlétében úgy szaladgált az alulírott, mint
a kandúr, amelynek farkára égő papirost kötnek.

Hangzatok, amelyek a női nevekből kicsendülnek, Isten veletek. Az Irmák
budai télszagú neve, az Arankák strucctollas, legyezős lengése, a Máriák
égfelé fordított szemfehére, a Katinkák affektálása, Juditok bibliai,
színészkedő szenvedélye, Sárák anyáskodó, de erőszakos csókja, a
Margitok apácásan kopogó cipősarka a hátunk mögött, női nevek álmodozó
varázsa, – Isten veletek. Ezentúl csak bor- és dohányszagú férfineveket
vet papirosra a költő.

Elkövetkezik az életkor, midőn bizonyos közmondásokhoz igazodik a
férfiú.

Igy, például, mondogatni kezdi, hogy csak a vagabundok soványak, rendes
ember hasat ereszt. Egy kecsege-formájú férfiú sohasem lehet a legjobb
ügyvéd vagy a legbölcsebb bíró. Magassarkú cipőt csak a parkett-táncosok
viselnek. Színes nyakkendőt csak a pénztelen csirkefogók. Krémszínű
nadrágot a pesti csepürágók. És holdvilágnál csak az elvetemült
perszonák bolyonganak hozzájuk illő ifjú betyárok karján, valamint a
muzsikus-cigányok, akiknek ez a keresetük. Aki az éjszakát álmatlanul
tölti, annak előbb-utóbb rossz vége lesz. És csak a borbélysegédek írnak
szerelmes levelet. Futóbolond epekedik elérhetetlen nő csókja után.
Semmittévő és műveletlen ember fecsérli idejét a nőknek való céltalan
udvarlásra. Csirkeagyvelejű férfiú az, aki megelégszik az életből, annak
javaiból a nők csacskaságával, emlékbe adott hajával, elcsent
zsebkendőjével, elfelejtett fehérneműjével, kézszorításával, hangjával,
felejthetetlen pillantásával. Okos embernek tudni kell, hogy a nők
sokkal gyengébbek, mint a férfiak: az álmaik és a gondolataik, ha
egyszer nyilvánosságra kerülnének, bízvást azt eredményeznék, hogy
egyetlen férfi sem akasztaná fel többé magát boldogtalan szerelem miatt;
a vágyaik és a szerelmi kívánságaik elefánt-nagyságúak a férfi-érzéshez
képest; és a lesütött szemekben nemcsak Capulett Julia önfeláldozása, de
Báthory Erzsébet vérszomja is tükröződik.

Pá, elmerengő séta a hársak alatt, hegymászás és hosszadalmas gyaloglás,
fáradalmas utazás, váróterembeli éjszakázás, szívdobogásos randevú,
ugrás az első emeletről és tébolyult menekülés az erdőben a házőrző
komondorok elől.

Pá, életmegrontás nőkért, pályaváltoztatás, hitehagyottság, rabszolgaság
és a valódi természet elsikkasztása. Pá, te piros halál, amelyet egy
hölgyi fotográfia társaságában kerestünk; Isten veled, lehajtott fejjel
való kullogás a külvárosban, vasúti sínre fektetett nyak, midőn az
expressz közeledik és a legmagasabb fa kiválasztása a budai hegyek
között, amelyen egész télen el lehet lógni, amíg tavasszal lenge
ruhácskáját bontogatja a szőke szerelem a fa alatt s ekkor a szerelmesek
nyakába lehet zuhanni.

Ég veled, mennybéli szűzességű, drága ifjúság. Aladin csodalámpásának
fényében megjelenő házasságos élet, aranylakodalom után áhítozó öregség.




MAGYAR HASAK.

Az étkezés kultusza nem egyszer felülmúlja a nő és a szerelem
jelentőségét: csak a fiatal hátgerincnek való a nők körül való
forgolódás, míg a nemzet törzsei, a férfiak, elszélesednek, mint a
tölgyfák és a csontrendszer és a test alkata leginkább üldögéléshez
idomul, amint a régi magyarok csontvázán ez pontosan észlelhető. Ama
tekintélyes, hosszú szárnyas-kabát, amelyet Magyarországon a
megállapodott férfiak közönségesen viselnek, (amelyet Ferenc
József-kabátnak is neveznek, míg ha magyaros cifrák díszítik: hívják
Deáknak vagy kántor-kabátnak), a szabóknak előrelátható találmánya a
növekedő emésztési helyek és részek befödésére. Nem is lehetett egy
fecskefarkos, úrfi-kabátos úriemberből alispán. Has nélkül akár a
világra se jött volna a közéleti magyar. A keszegemberek még a nőknek
sem tetszenek. Szép, kövér emberekre várnak a stallumok és gazdag
özvegyek. Ki hitt volna a sovány bírónak, kecsege papnak, agárhátú
fiskálisnak? A férfiak bizottsága már karakterbeli szükségesség volt.
Csak a soványokat akasztották fel. Rendes emberről külön vett mértéket
az asztalos, amikor kiterítették.

Ez a heptikás írói nemzedék, a bánatos tintanyalók és az Otthon-körbeli
gavallérok honnan is tudták, hogy Magyarországon hasat illik ereszteni
még a költőnek is? Petőfi, ha életben marad, bizonyosan olyan széles
derekú ember lett volna, mint Arany vagy Vörösmarty. Amint a jó
alispánnak testi terjedelmével alaposan be kellett tölteni vala a
széket, a koszorús költőhöz is illett némi férfias korpulencia. Hiába
erőlködik vala Virág Benedek vagy Tompa Mihály a nemzetbeli osztatlan
népszerűségre. Aki fogyó hold-szerű arcképüket látta, bizony kiábrándul
a versek írójából. Csak a vagabundok halnak meg soványan Magyarországon,
a mihasznák, a betegek, az elvetemült lumpok. Nem is volt hitele egy
hasatlan embernek. Hogyan lehetne tisztességes, megbízható, szavahihető
férfi, aki egy országban soványan marad.

Milyen szép hasak voltak!

A főtisztelendő klérus körében a kerek, cipóhasak voltak föltalálhatók,
míg a bíráknak, ügyvédeknek, hatósági embereknek hegyes hasuk volt, mint
a dárda, amellyel megdöfték az igazságot vagy a gonosztevőt. Mint a
tömlők lógtak a mamelukok hasai, míg a szélsőbaloldalon oly kemény
dombok emelkedtek, amelyek a régi világban verekedésnél is hasznosak
voltak; a hassal való lökdösést ismerték a perzekutorok, mikor a
rabvallatás folyt. Milyen szép hasakat neveltek a házasemberek! Hogy
elgömbölyödtek az arcok és a fejek, midőn a férfiú megfelelő hivatalhoz
jutott! Mily megható volt a testi pihenés és nyugodalom végig a hosszú
életen, mintha senki sem lett volna beteg Magyarországon. Mindenkinek
meg volt az ennivalója, bora és kényelmes ágya. A regények boldogtalan
szerelmeseiről a méhes ebédutáni döngicsélésében, vagy a régi
divatlapokkal, élces ujságokkal, Vasárnapi Ujságbeli képekkel
teleragasztott kamarában egy megsárgult ujság tárcarovatából értesült a
jóravaló ember; a lugasban savanyú víz meg kertibor hült, amíg a gazda
fejcsóválva forgatta az újító költők bolondos füzeteit.

A régi magyarországbeli élet nem a változatosságra, hanem a jóságos
hosszadalmasságra volt berendezve. A gondtól senkinek sem hullott ki a
haja, mert a gondon könnyen lehetett segíteni. Teli gyomorral senki se
ment a folyónak, ebédután szundikált az ember, nem gondolt az
öngyilkosságra. A kerekre hízott asszonyok egy hosszú életen át egyébre
se gondoltak, mint arra, hogy mit főzzenek ebédre, – ez a gondolatvilág
nem alkalmas a női léhaság és könnyelműség ébredezésére. A spájzok,
kamarák, konyhák, rendesen megfoltozott fehérneműek megnyugtatták a
férfiakat az asszonyok hűségéről. Csak ott volt szemetes az udvar, ahol
a nőknek gondolata messze csavargott a háztól, mint éjjel a macska. Egy
derék asszony nem is ügyelhetett egyébre, mint a háztartására, – hisz
annyi gondja, vesződsége volt szegénynek, hogy társaságba jutván, nem is
tudott egyébről beszélgetni: – így hallotta, látta ezt már az anyjától,
nagyanyjától. Az asszonyok összeültek és megtárgyalták a háztartásbeli
bajokat, eseményeket. Míg a férfiak nyugodtan szívták pipáikat. Kinek
jutna eszébe a féltékenység, amikor az asszony cselédeiről panaszkodik?

A háború előtt mintha nem is lett volna szegény ember Magyarországon.
Minden kémény füstölt és harangszóra mindenütt ebédet tálaltak. Az volt
a legszerencsétlenebb ember, akinek sehol sem terítettek. A testi
megelégedettség érmetszője, az elhibázott magyar politika egészségi
szempontból is szükséges volt. Hiszen, ha a politika sem lett volna,
mindenkit megütött volna a guta a jóléttől. A nemzeti energia és a vér
lecsapolódott. A vérmes indulatok kitombolódtak. Senkinek sem rontotta
el az étvágyát a politikai szenvedély.

Tejjel-mézzel folyó Kánaán, hová lettél?

Vajjon következnek-e még századok Magyarországon, amikor csendesen
emésztett a nemzet, erejét gyűjtögette, hosszan pihent, lassan,
meggondolva élt, erős fiúkat nevelt, szép lányokat hoztak a gólyák és
mindenki jóllakott étellel, igével, csöndes politizálással?

Úgy nézem, hogy a tunya, üldögélő, nagyokat evő magyar élet a történelem
könyvébe kerül. A férfigerincek elszoktak a hosszú háború alatt a
tölgyfás megállapodottságától. Ruganyos, zenebonás, nyugtalan életmód
következik. A szép, kövér embereknek befellegzett.




JÓZSEFNAPI VENDÉGEK.

Abban a kalendáriumban, amely minden magyar házban egykor a szép hosszú
élet naplója volt, József napján kezdődnek a fontosabb feljegyzések. A
gazda – minden valamire való ember gazda volt Magyarországon – cselédeit
fogadta, megújította velük a szövetséget. Az emberek a tavaszt látták az
égen, a földön és a szívekben. Az élet kezdete, hosszú tél vége, a nyíló
esztendő várható reményeinek íze: ez volt József napja. A templom
elnéptelenedik e naptól kezdve, a föld népe künn a földeken tiszteli
Istenét. Drágalátos világa egy messze multnak.

Most az amazonok országára nyílik a tavaszi nap szeme. A férfiak olyan
régen távol vannak tanyáiktól, falvaiktól, földi életüknek lombjaitól,
amilyen soká még nem is voltak el odahazulról. Asszonyok és gyermekek
keze és ereje megnövekedett három esztendő alatt, mint a fecskefiók
megtanulja a repülést, a galamb a bukfencet, a vak ember a hegedülést.
Az amazonok és gyermekeik megtámogatják a kunyhót, megmívelik a földet,
tiszteletben tartják az apák erényeit, amíg a férfiak hazajönnek. A nagy
mérlegen, ahol az országok súlyát mérik, Szűz Mária országa egy-két
lattal nyom kevesebbet a háromesztendős hadjárat óta. A magyar földek és
szívek inkább helyükön vannak, mint bármikor. Kétségbeesés és panasz
nélkül múlik egyik bibliai esztendő a másik után. Az amazonok erősen
fogják az ekeszarvát; a hadjárat az ország belsejéből csak a férfiakat
vitte el, de a magyar föld csodálatos ereje, gazdagsága és a
megpróbáltatásokat a tavaszi szántás megújhodó ifjúságával elbíró
kitartása: itthon maradt, táplál, vigasztal, reménységet ajándékoz.
József napján lekerülnek a szegről a régi kalendáriumok és a tavaszi
élet, bár férfiak nélkül, elkezdi a csodálatos folyamatot, mint a jég
alól felszabadult folyók, szelek, fellegek. A háború, mint egy bába, a
világra segített egy új magyar generációt, a férfi nélküli asszonyok
nemzedékét, akik férjük helyett a mezei földet ölelik, cicomázás helyett
gyümölcsfát oltogatnak és gyermekszülés helyett jószágot nevelnek. A
természeti erő, amelyet a szerelem azelőtt a nőkből elfoglalt, mind
munkaerővé változott. Igaz, hogy daltalan, néma lett az ország, az
énekes madarak is hallgatagok és eltűntek a régi kis virágos falusi
kertek, a pünkösdi rózsa helyére veteményt ültetnek; lakzi-muzsika
semerről sem mormog, a furulya-szó a multak emléke és az üveges kevesebb
tükröt ad el: – de élünk és nyílunk, mint a repkény a régi vár falán.

A józsefnapi vendégek: a tavaszi munkák eljöttek Magyarországra és
megtalálják az amazonok izmos karjait, gyermekek korán bekérgesedett
tenyerét. A gólyákkal, fecskékkel hazajöhetnek a férfiak is: rendben
lelik itthon az országot.




FOGADÓ A RÉGI VILÁGHOZ.

1914-ben még korcsma-illat volt Magyarországon.

Származott a korcsma-illat a különböző borjú- és marhapörköltöktől,
amelyek paprikától pirosan, hagymától szagosan, frissen csapolt,
aranyhajú csipkefodros ser társaságában várták gabelfrüstökre az utazót,
a legkisebb vendégfogadóban is.

Az önmagába révült nászutasok; a boldogtalanság elől futó tétova utazók;
az életet, nőt és játékot megúntak; a szórakozottak; a hangulatosok; a
nők után csavargó kalandosok; a szilajok és a melankólikusok; valamint
az ínyesek, akik azért utaztak, mert tudtak egy korcsmát a felvidéken
vagy délfelé, ahol valamely ételt valamely különösséggel készítettek, –
de a mesterségből, pénzkeresés céljából utazók is: nyugodtan szállottak
meg a magyarországi fogadókban, enni, inni mindig lehetett e helyeken,
amelyek a Magyar Koronához, az Arany Bikához, a Zöldfához, a Bárányhoz,
Hungáriához, a Tiszához és egyéb ser- és virstli-illatú, kedvderítő
nevekhez voltak címezve. Az utazás nemcsak annak ígért változatosságot,
aki Sir John Falstaff módjára papiros-darabokra jegyezte fel a
korcsmárosnők és szobalányok nevét az északi kerületekben, hanem
elmulattatta akár a nagyehető Pickwick úr társaságát, akár pedig azt a
méla fiatalembert, aki női ideálokat keres a vidéki fotografus
kirakatában, a fogadó előtti térség hetivásárjában, a Nepomuki szobra
körül a felvidéki hidakon és az esti korzó ismeretlen hölgyei között.

A messzi történelmi időkben, a háború előtt, vidékre utazni még akkor is
szívringató cselekedet volt, ha nem várta az embert a gólyafészkes ház
és a lugasban pipázó atyafi (régi Vasárnapi Ujság címlapjáról). Az
elmult vidéki vendégeskedésről majd írunk egyszer, ha élünk, most csak a
fogadóknál maradjunk, amelyeknek cégére, setétes folyosója, döngő
kapualja, bolthajtásos ebédlője, kipirult arcú fogadósnéja, vendégsége
olyan messze van tőlünk, mint egy emlékkönyv, megfakult sorai. A régi
utazó, aki a magyarországi vendégfogadókban oly ismerős volt, hogy setét
éjszaka is névszerint köszöntötték a pályaudvaron a nyalka
hotel-portások, az omnibuszok aranysapkás hivatalnokai; a tekintélyes
derekú, fehérmellényes „főurak“ a kávéházban felszólítás nélkül
átnyújtották a frakkjuk zsebéből a házi cigaretta-csomagot; az
ezüstfejű, tiszta fehérneműs, borukat nyelvükön szürcsölgető,
konyhájukra hiú, üzleti becsületességükre féltékeny fogadósok kis
selyemsapkájukat a kezükbe vették és örvendeztek a parolának; a
bérszolgát többnyire Antonnak nevezték és az ablak ódon templomra
nyilott, ahol vasárnapi reggelen oly tiszta áhítattal szólaltak meg a
harangok, hogy az ember feloldozva érezte magát régebbi bűnei alól és a
városbeli elbolondított nők helyett inkább szentéletű
lelkész-ismerőseire gondolt: – a régi utazó, ha manapság megszáll a
Bikákban, Bárányokban, Koronákban, éjféltáján bízvást úgy érezheti
magát, mint Boz félszemű vigécének a nagybátyja az edinburghi kimustrált
postakocsik között. Itt is életre kelnek a kísértetek órájában a fehérre
terített asztalokon a hatalmas sültek a hízott ökör húsából, sárga,
zsírral bőven öntözött kappanok szaladgálnak a tévelygő lábai alatt, a
virágkosárral ékesített porcellán levesestál párologva száll át a
levegőn és a kékszegélyű tányér hátán megfeni az evőkést a kiéhezett
utas, miután a szalvétát gallérjához dugta. Egyszerre megnépesedik a
terem a jókedvű ebédelőkkel. Különböző asztaltársaságok gyülekeznek
össze a város szétszórt részeiből. A sarokasztaloknál tisztaarcú, színes
nyakkendőjű agglegények ülnek immár húsz esztendeje, akik a pecsétgyűrűt
a kisujjukon viselik. Mindig ugyanazzal a tréfás megszólítással
köszöntik egymást és a malacfejjel, szárnyassal díszített étlapot
nyelvcsettintve veszik a kezükbe, míg a régi pincér előhozza a
fogvájóval megjelölt savanyúvizes üveget, az ebédelőtt vagy ebédután
beveendő orvosságot, a megszokott mustárt és a törzsvendég többféle
szertartásos eszközét, mint a betűvel ellátott poharat, a karikával
átfűzött asztalkendőt, a háromdeci borok csillogva elfoglalják helyüket,
míg a megyei és városi urak hosszú asztalánál a ser járja, amelynek
szőkesége ilyenkor szebb bármely asszonyi hajnál. A „ringlik“, hagymás
halak, félvirstlik zaftban, perecek, sóskiflik és császárzsemlyék vidám
tréfák, gondtalan évődések között fogyasztatnak. Fölebbvaló és alantas
szívbeli jóbarát, polgármester és felesketett irnok tegeződnek, az
alispán nem csak bírája tisztviselőinek, de atyja is. A déli sernél
elsímulnak a hivatalbeli surlódások, barátok, testvérek ők valamennyien.
Amott jön zöld kalapjában, macskanadrágjában, agarával a falusi
földbirtokos, akit hangos örömmel fogadnak mindenfelé. Szívélyesen
nyúlnak elébe a kezek, a fogadós személyesen hozza a frissen csapolt
sert. Ő elmondja, hogy milyen lesz a termés, – sohase elég jó – majd
meghallgatja a városbeli újságokat. Amott egyéb asztaltársaságok
helyezkednek el. Van „Dugó“-asztal, színészek, hírlapírók, széplelkű
polgárok asztala. A tanárok külön ülnek. És a katonatisztek ünnepélyesen
és feszesen köszöntik egymást. Vidám ebédlő-kedv, gondtalan, elsímult
arcok, jókedvű kupecek, elméskedő vigécek, megelégedett kereskedők:
mindenfelé.

És egyre szól a fogadó harangja. Még mindig jönnek az új vendégek a
Blasini gyorskocsijával, az omnibusszal, a falusi kocsival, a
lóvonattal; jönnek a régi vidám törzsvendégek vissza a messzi
csataterekről, a nedves sírokból, volhiniai nádasokból, szomjasok és
éhesek, tehát nyomban jóillatú kenyeret sóznak és paprikáznak, amíg a
májgombócos levest az asztalra hozzák a megszokott, kedves pincérek.

Mikor pedig egyet üt az óra, a régi utazó felnyitja szemét a régi
fogadóban. Ehetetlen kenyérbe ütközik a keze, idegen katonák ülnek a
régi törzsasztalnál, sovány, zsírtalan a konyha és a szél süvölt, mint a
temetőben. A fogadói szobában fényes délben kukorékol a kakas, mert már
ő sem tudja, hány óra van.




A VENDÉG AZ EBÉDLŐBEN.

Az egykori Griff helyén épült vendégfogadóban évekkel ezelőtt – háború
előtt – a vidéki vendégeket már a második, harmadik pohár sernél találta
a déli harangszó; mire a József-utcai verestorony harangjainak hangjai a
háztetők felett összeölelkeztek a ferenci barátok harangjaiéval, a
vendég gallérjába gyömöszölte az asztalkendőt és nagyon csodálkozott
volna, ha nem hozzák vala a konyha felől a párolgó húslevest.
Esztendőkig jártunk ide ebédelni, de sohasem érkezhettünk eléggé korán,
hogy a konyha jobb falatjait el ne fogyasztották volna a reggel óta
strázsáló vidékiek. Velőscsontot, „bein-fleist“, a levesben főtt
zöldséget, különösen a kalarábét, töpörtyűs túróscsuszát a későn kelő
pesti embernek egy nappal előbb kellett megrendelni a meghitt pincérnél,
(akit a vicces vendégek pincésnek, pincőrnek, pincellérnek is neveztek,
aszerint, melyik lábukkal keltek fel reggel). Még a fogadóban lakó
Szemere Miklós is úgy védelmezte mindennapi levesben-főtt marhahúsát
(paradicsom-mártással), hogy féltizenkét órakor intézkedett, midőn a
provincia már türelmetlenül verte a késheggyel a pohár oldalát az
ebédlőben. – No de végül mindenki jóllakott, pompásan emésztettünk,
egymásnak megbocsátottunk, az ebédutáni hangulatban üzletező ravasz
emberektől be hagytuk magunkat csapni és az ötkoronás pénzdarabból,
amelyet a könnyelmű, pazarló és a szegényekháza sorsára jutó gavallér az
ebéd céljaira mellénye zsebébe eresztett, még vissza is adott a
fizetőpincér, aki olyan kövér és barátságos volt, hogy legendák maradtak
róla. (Ezek a régi Adolfok, Gyulák, Pisták: vajjon visszabújnak-e még
valaha az elárvult frakkokba, amelyekben őrangyalként sétálgattak a
gondtalan törzsvendég körül?)

Az új Griffben, ebben a barátságos házban, hol vidéki életemet egykor
vidékiesen folytathattam, mintha a szomszédban volnék, atyafiaknál,
néhanapján megjelent egy kappan-hájas, kopaszodó, negyven-ötven
esztendős falusi gavallér, gummitalpú, fűzős, kanárisárga cipőben,
setétzöld ruhában és vadkacsatollas kalapban. A vidéki urak egyenruhája
volt ez hajdanán; viselték a macskanadrágot, midőn már többé soha se
mentek vidékre, mint a megyei irnokok tartották a vizslakutyát, midőn
már felhagytak a vadászattal.

A vidéki gavallérnak barkója volt, nyírott bajusza, és a barnás,
drótszerű hajzat között látható kopaszság azt a véleményt ébresztette
bennem, hogy fiskális valamely mezővárosban. (Szerettem egykor kitalálni
idegen emberek foglalkozását, jellemét, szívbeli hangulatát a fogadók
ebédlőiben, midőn a sarokasztaltól szemügyre vettem őket. Szerettem
volna tudni, hogy mit csinálnak, mikor egyedül vannak a szobájukban,
milyen mozdulatokat tesznek, tipegnek, topognak, nyögnek, sóhajtanak,
vakaróznak és a házastársak mit beszélgetnek egymás között. De
legfőképen azt szerettem volna tudni, hogy mit gondolnak magukban. Kis
játék volt ez, amint a nők kártyát vetnek, midőn egyedül vannak.)

A vidéki gavallérnak köszönhettem ez időben, hogy elmaradozó étvágyam
visszatért.

A hagyományok szerint voltak olyan gusztussal és étvággyal evő emberek
Magyarországon, akiket az ország másik végéből elvittek gyomorbeteg
úriemberek mulattatására, gyógyítására. A híres evő majdnem olyan
jelentékeny férfiú volt a nemzeti közéletben, mint a nagy ivó. Szükség
volt reá, mint a politikában a rettenthetetlen kortesre, a börzén az
éleshangú kontreminőrre, a képviselőházban a megrendelt közbeszólásra.
Az én ismeretlen barátom, ha néhány évtizeddel előbb születik, mikor még
tejjel-mézzel folyó Kánaán volt ez az ország, bizonyára megélt volna az
evési tehetségéből.

Amint a levesét fűszerezte mellényzsebéből elővett szárított
cseresznye-paprikával, amint az első kanállal a szájába vett a húsléből,
amint kenyérhéjat vegyített a leves tésztájába: már látszott, hogy
szakemberrel van dolgunk, aki soha se látogat el Amerikába, ahol
állítólag állva és gyorsan esznek a vendégek.

Asztalkendővel fedett mellét jól neki vetette az asztalnak, amíg a
levest kanalazta, hogy az ebédlő legtávolabbi zugába is elhallatszott a
szörtyögés. Bizonyosan megmondták neki is gyermekkorában, hogy nem illik
a levest hangosan szürcsölni, ámde az ember elfelejti a gyermekkori
leckét. Közben a kanállal többször megkeverte a levest, mint a sörivó
megrázza a maradékot a korsó fenekén. Aztán felemelte egyik kezével a
tányért és a leves végét a kanálba öntötte. Bajuszát megtörölte,
kenyeret kapott be s negyven cseppet ivott tisztán az asztali borból.
Szemét körüljártatta, mint a birkózó, fogait megnyalogatta, mint a
tigris, amíg a pincér andalogva közeledett a sülttel. A pecsenyés-tálat
vadul maga elé ragadta, mintha az ellenkeznék vele. A villával és késsel
gyorsan egyforma darabokra szeldeste a húst, miközben láthatólag
megbocsátott. Aztán jobbkezével a villát fogta, húst és kenyeret
mártogatott a zsírba, a burgonyát, vagy egyéb főzeléket is ügyesen
felvette a hatalmas villára, majd egészséges, lapátszerű fogai mögé
dobta a zsákmányt. Az állcsontok hatalmasan dolgoztak, mozogni kezdett a
fül, majd a fejbőr, kipirult az orr, könnybelábbadt a szem, elfulladt a
lélegzet… míg a balkéz ezalatt egyhangú serény munkával kavargatta a
fejessalátát, amelyet néha-néha ecettel, mustárral, franciával és
angollal, majd olajjal ellátott, nem kímélvén a sót, paprikát, borsot
sem, hisz a vendéglői asztali edényeknek kis fegyvertára volt előtte; a
legutolsó asztalon észrevett egy magános barna üveget, amilyenben a
Maggi nevű gyomorbolondító folyadék szokott helyet foglalni: gyorsan
magához parancsolta és a salátára öntötte. – Mintha a sült csupán
alárendelt szolgája lett volna a salátának, akit előre küldtek
kvártélycsinálás végett. A fejessaláta (burgonya és uborka hasonló
megtiszteltetésben részesült) ünnepélyesen fogyasztatott el emberünk
által, miközben, hogy az egyik kéz dologtalanul ne maradjon, villára
szúrt kenyérdarabkával a pecsenyés-tálat tisztára törölgette.

Miért mondjam el a túróscsusza történetét? Emberünk vadsága csupán az
utolsó túrómorzsaléknál látszott csillapodni, amelyet ujjával vett ki
már a tálból.

Megtöltötte a vizespoharat félig borral, félig savanyúvízzel, egy
hajtásra leöblítette. Keményfából készült fogvájót döfött fogai közé és
öklelő tekintettel végignézett az ebédlőn.

Bizonyosan undorodott az evők mohó étvágyától.




A BORÁSZ.

Egy kalendáriumi feljegyzés szerint Kerkápoly úrnak, Eötvös Károly
szerint: a legokosabb magyar embernek termett a legjobb bora hazánkban.
Termett ez a bor a Sashegyen, öreg urak még ittak belőle és olyan
elragadtatással emlékeznek reá, mint első kedvesükre. A régi boldog
szerelmek közül való Andrássy Manó hegyaljai bora, amely után ugyancsak
száraz kortyok maradtak, mint aranylakodalmon a nászéjszaka emléke.
Bizonyos borok (a szőlők kipusztulásával) végleg eltűntek a magyar ember
poharából, a filokszéra pusztítását, amely gyermekkoromban olyan
szomorúvá tette Magyarországot, mint a tatárjárás, nem tudták pótolni az
amerikai vesszők. Jégszürke fejű, veremhangú, száraz lóbőr módjára
nyikorgó lépésű emberek már manapság azok a magyarok, akik még
emlékeznek Magyarország boldog éveire, amikor a bort gödrökbe
eresztették elegendő edény hiányában, ivott belőle a vándorlegény;
megmerítették rongyos kalapjukat a kóborlók, akik valamikor nagy számmal
lődörögtek a hazai országutakon, amint látszólagosan minden különösebb
cél és tennivaló nélkül mentek egyik országrészből a másikba, elviselték
a háznál található ócska ruhákat, pepitanadrágokat (midőn a gazda már
megvénült), madárijesztő köpenyegeket, divatját mult kürtőkalapot, s
főként a sok régi csizmát és cipőt. A bor lefolyt a szőlőhegyről,
ihatott belőle boldog, boldogtalan, még mindig maradt annyi belőle, hogy
szekeren északfelé szállítsák kaftános kereskedők, akiknek herbergje
Tokajban (a tűzvész előtt) egyik legnagyobb bor-börzéje volt Európának.
A cárok festője, a magyar Zichy nem hiába illusztrálta a boroshordót a
legvidámabb társaságban, táncoló fiatal nők, nevető öregek, bohócok és
barátok körében: a bor körül mindig jókedvű emberek sürgölődtek. A
jókedélyű korcsmáros, a tréfás borkereskedő, a pirosarcú vincellér, a
duplaorrú borászati felügyelő (többnyire levitézlett urak állomása), a
legkülönbözőbb élcekkel, vidám mondásokkal, jellemző kiszólásokkal
felszerelt, már életükben szinte anekdóta-kinccsé válott „borászok“,
ezek az országos hírű szakértők, akik behúnyták a szemüket, amikor a
bort kóstolták, nyelvükön megforgatták, szürcsölték, harapták,
szagolták, ölelgették, lenyelték vagy kiköpték: – immár mind a multak
emlékei. Eltűntek a vörhenyeges színű kabátok, vadászkalapos,
tarkamellényes urak, akiknek bibircses arcán az ország pincéinek leltára
volt felírva, akik szekeren utaztak északról délre, a Dunántúlról
Erdélybe bort kóstolni, bortvenni, amikor leesett az első hó és a
pincéket kiszellőztették, a sárga homokban fekvő üvegeket friss homokkal
látták el, krétával felírták a hordóra: Anno Domini… a kis hordókat
feltöltötték, a lopót kimosták, a csapot megigazították, követ
hengerítettek a helyre, ahová a nagymama elásta a Kossuth-bankót vagy az
ősapa a Libertást: kezdődött tél, jöttek a borászok, a vendégek, az
utazók, a pincének rendben kellett lenni. Jöttek a téli hajnalok, amikor
a kemence tegnapi melegét árasztotta és a lámpafény még az esti sajt
maradékait világította meg az asztalon, de a gazda már útrakelt,
vásárra, vonatra, lakodalomba, fiskálishoz vagy bűbájos asszonyhoz… künn
dühöng a téli fergeteg, amely farkasjárta vidékké változtatja a
falvakat, eltemeti az országutakat, madárijesztőket és
vándorlólegényeket… a gazda asztalhoz ül és hideg pecsenyét, kolbászt,
sódart falatoz az útra és jeges bort iszik tetejébe, amely hűti és
ápolja a belső részeket, amelyek a zsíros vacsorában kifáradtak… Mily jó
volt a bor – másnap, reggelig tartó muzsikálások után, midőn az őszi,
hallgatag, méla délutánban nagy sétát tett az egészségére vigyázó ember,
hogy egy messzi csárdát elérhessen az országúton vagy a városvégén, ahol
birsalma-illata volt a belső szobának, a korcsmáros öreganyja haldoklott
az ágyban, amíg a menyecskét, leányt megölelgette a vendég, ki pohárban
itta borát, vagy kuglizással izzasztotta petyhüdt izmait, Kálnay László
öreg ügyvéd úr fejből mondogatta el Tompa Mihály mélabús verseit, a Nyír
nagyot ásított az őszi alkonyatban, megannyi fázékony vénleányok a
látóhatáron a jegenyefák… és a kerti bort csendesen szürcsölik az
emberek. A holdvilág kidugja nagy bolond fejét az eperfák mögött, a
legvénebb ember is csókra, szerelemre gondol.

Nincsen olyan drága halott, akinek emlékezetét el ne homályosítaná az
idő. A borét is és a szerelmét is.




EGY RÉGI EMBER VALLOMÁSA.

Az áhitattól csaknem keresztet vetek, mint ama régi tavaszon, amikor
férfi lettem, midőn ismét érzem az ákácfa mézes-mázos szagát a fasorban.
Most is, mint minden évszak változásakor, érzem, hogy titkos
természetimádó vagyok: sajnos, csak negyvenesztendős korában ismeri meg
önmagát az ember, mikor nem lehet többé segíteni a dolgokon.

A kóborló cigányleány szoknyája csak azért tetszik, mert a pipacshoz
hasonlít. A nők dús haja csupán azért érdemel figyelmet, mert a
vadfüvek, hosszúszárú parti növények bőségét vonja az emlékezetbe.
Carmen észvesztő szemében a pusztaságban lobogó lidércláng vonz, míg
Tatjána tekintete szőke, mint a korai nyári hajnal, amikor kocsin
utazunk a harmattól nedves homokos országúton és a falu tornya úgy
eltünedezik, mint a hátrahagyott élet. Mindig bölcs voltam
fiatalkoromban, a lakodalomnak nem tudtam szívből örvendezni, temetésen
nem búsultam, mert sokat csavarogtam szabad mezőkön, magányos
rekettyésben, bozóttal benőtt határárkok mélyében, erdőkben megkerestem
a pázsitot, hol ember nem hagyott nyomot, ligetben a legsűrűbb bokrot,
ahová arc-távolságnyira szállott le az énekes madár; és így pontosan
tudtam a természet életét, a falomb lehullását, az ér vizének
színeváltozását, a legszebb virágok elhervadását. S így bizonyos
tudomásom volt arról, hogy a leghosszabb táncnak is vége van, megvénül a
csalfa lány, formáját veszti a kívánatos menyecske, gyászruhaját leveti
az öregasszony; s ugyanezért nem ugrottam kútba sohasem szerelem miatt.
Ha nagyon fájt a szívem: sétapálcákat kezdtem gyűjteni, hogy felejtsek;
kitakarítottam a padlás évtizedes lim-lomját, lombok közé ültem a
legmagasabb fákra és örvendeztem a szélnek, amely oly szűzen, tisztán,
üdén zúgott, mint a forrás, midőn a sziklából kibuggyan; liszteszsákot
hordtam a régi szélmalom körül, vagy elmentem vadászni egy hű eb
társaságában és napokig bujkáltam a nyíri holtvizek között. Ilyenformán
nem igen bírtak velem a nők, bármilyen ruhát vagy kalapot vettek
magukra, nyelvükre mézet, a hangjukba puskaport, tűzkő szikráját a
szemükbe. Igen, megvetettem azokat az embereket, akik szerelem miatt
szenvednek, a borral az asztalra írnak leánynevet, elmerülve mennek a
kocsiúton, hogy a szekér csaknem elgázolja őket, a falra másznak és
felporozzák a piszkot, midőn egyedül vannak. Képtelen voltam egy
szerelmes regényt vagy verset elolvasni. Földhöz vágtam Anyégint.
Sipulusz és Mark Twain voltak az olvasmányaim; előbbinek pesti
házmesterei megkacagtattak, míg az utóbbi cirkuszi humora felvidított. A
színdarabokban az intrikus színész imponált. Az ország nevezetességei
közül Pletényi Pál földbirtokos, aki húsz esztendeje nem látta a lábát a
hasától és Parád fürdőn töltötte a nyarat, mert ott tudtak kedvére
főzni.

*

A legbölcsebb fiatalkor után következik a bolond férfikor.

Későbben beláttam, hogy az öregasszonyoknak, akik fejemet tapogatták
bütykös ujjaikkal, ebben is igazuk volt, mint a piócázás hasznosságában.
Hányszor küldtek leányok elcsábítására, hányszor biztattak kikapós
menyecskék után s uszítottak révülten nevető özvegyek felé, akiknek az
alsó ajka furcsán remegett, amikor fiatalember mellett ültek. Általában
úgy emlékszem, hogy a szerelmet senki sem vélte tragédiának vagy
mennykőcsapásnak, inkább egy mindennapi természeti tüneménynek, mint a
szivárványt, a háziállatok tavaszi táncát, a mének nyerítését idegen
kocsik után, a bika támadását a csordában. A gyermek sem rettent meg az
éji lepkétől a szérűn vagy a ház körül; a fosztókák, batyubálok,
majálisok, táncestélyek természetszerűleg arra voltak rendezve, hogy a
férfiak és nők megismerkedjenek egymással. Bölcs berendezkedés volt az,
hogy az öregasszonyok és öregemberek, akik már kiégtek, felejtettek és
fájdalomra, örömre többé képtelenek voltak, nevelték az ifjúságot. A
lány vagy asszony nem égi angyal, elérhetetlen sugár, férfit evő,
agyvelőt és szívet marcangoló tünemény, hanem emberi lény, akinek
nincsenek rejtett titkai, érzései, mondanivalói. Nincsen olyan nő, aki
meg ne hallgatna, ha kellő időben lépsz a sarkára. Nincsen olyan leány,
akinek hazudni ne lehetne. Ne félj, légy bátor, a vakmerőség erény a nők
körül, légy erőszakos, rabold a csókot, használd fel izmaidat – és aztán
ne gondolj az elmult szerelemről többet, mint egy szerencsés
kirándulásról.

Igy mondogatták az öregek. Nevettek, tréfáltak, mert ők már tudták az
élet értéktelenségét.

Be kár, hogy nem hallgattam reájuk életem végéig!




ANGYALOS BANKÓ.

Ebből a képeskönyvből, amely a háború előtti régi Magyarországot írja
le, mint az egykori hírlapíró a Kis Tükörbe, nem maradhat ki a bankó,
amelynek olyan jelentősége volt, mint akár a szerelemnek vagy az
egészségnek.

„Krajcárból lesz a forint“, szólt a régi közmondás és valóban éltek
nevezetes emberek a régi Magyarországon, akik takarékosságuk, mindenről
való lemondásuk, aszkéta életmódjuk révén végül meggazdagodtak. A
harisnyák, a kebelben viselt zacskók, az egész életen át szolgáló,
rongyos bőrbugyellárisok a megmondhatói, hogy mily hangyatürelemmel
hordták össze a dolgos kezek az első százast, majd az ezrest; mily
emberi testből való test volt a hosszú életen át melengetett,
szalmazsákba varrt, szekrény titkos fiókjába, máskor föld alá ásott
bankó!

A régi bankó valóban részese volt az emberi életnek, a százasok, ezresek
papirosaiért annyit szolgáltak az emberek, mint Jákob Rebekáért. A
megfeszített munkának, a virrasztott éjszakának, a fukarságnak és az
önkéntes nélkülözésnek várva-várt gyümölcse volt a régi ötvenforintoson
helyet foglaló arató-pár, a százforintos pufók asszonyfeje, az
ezerforintos bankó halovány narancsszíne és kéttenyérnyi terjedelme. De
még az ötös elnyújtott lábbal üldögélő, kalászos párkái is jelentékeny
jutalmat jelentenek, míg az egyforintos, kékesszürke papiros már
elegendő volt ahhoz, hogy az ember egy napra biztosítsa az élelmezését.
Szinte megcsalva érezte magát a régi magyar, midőn jó forintosai helyett
Wekerle kivereti Körmöcbányán az ezüstkoronákat. Úgy vélte, hogy a
pénzegység kisebbedésével szegényedik Magyarország, új milliomosok, új
gazdag emberek lettek, amint a pengő helyett koronákban kezdtünk
beszélni. Eleinte azonban az élet olcsóbbodását jelentette a
korona-rendszer. Bizonyos nyugati gazdagság volt érezhető az országban.
A forint idejében arra voltunk büszkék, hogy pénzünk csaknem kétszer
többet ér, mint a francia pénz. Míg a koronák megérkezésével a régi
gazdag emberek váltig azt akarták elhitetni, hogy a korona megközelíti a
régi forint értékét. Csak a muzsikos cigányok, koldusok és egyéb
vagabundok érezték magukat kijátszva Wekerle koronáival.

*

Milyen előkelőség volt egy régi százas!

Emléke úgy suhan tova mai pénzes pénztelenségünkben, mint egy előkelő,
dús, nemes lovagnak az árnyképe, aki az embereket uraságra,
gavallérságra tanította. A százas már a grand seigneurök osztályához
tartozott, felváltása, elköltése, esetleges eltékozlása nem történt
minden lelkiismeretfurdalás nélkül. A szegény ember kezében vagyonka,
amelyen tehenet, házat, sorsboldogságot lehet vásárolni. Vigyáztak is
reá az emberek. Rongyos százforintos bankóval nem igen lehetett
találkozni, mint manapság méltatlan, foszladozó, meg nem becsült
unokával, levasalatlan százkoronással. A százast már a bugyelláris felső
rekeszében őrizte mindenki és inkább lemondott apró és nagy élevezetről
a tulajdonos, ha az százasa felváltásába került volna. Százforinttal
zsebében Pestre, Bécsbe, fürdőhelyre utazott az élnivágyó gavallér.
Gondtalan heteket lehetett rajta vásárolni, kiélvezni a vakáció napjait,
regényeket lehetett szőni. Esetleg megházasodni is lehetett
százforintra. Grófnők és kokottok bepárfőmözték és csak a vadonatújat
kedvelték belőle. A férjember zsebében szivarszaga volt. De meg lehetett
ismerni a faluról városba került bankót is.

Ha egyszer elindulnának a régi bankók (ha el nem égették őket) és
meglátogatnák Magyarországot, mily furcsa tapasztalatokat gyűjtenének.
Elmennének a régi bugyellárisokba, harisnyákba, kezekbe, ahol oly jól
érezték magukat, mint fecske a fészkében: verébtojásokat találnának a
régi kedves helyeken. A régi birtokosok, akik egykor a bankók
tulajdonában emelt fővel, gondtalan szívvel és repkedő kedvvel élték
életüket, házra, földbirtokra alkudoztak, nem féltek a holnap
bizonytalanságától, még a betegségtől sem, manapság oly ijedt,
bizonytalan és takarékosság nélküli emberek, mintha egy gonosz varázsló
elbűvölte volna őket. Többé senki sem vasalja ki szeretettel a bankókat,
mert nem érdemes e futóvendégekkel bibelődni. Nem őrzik már harisnyában,
fehérnemű között a színes papirosokat, ahonnan alkalomadtán oly
meggondoltan vétettek elő, mint az ereklye; gyakran évekig hevernek
elbujtatva fiókokban és ünnepnaponkint megolvastattak, a számjegyeik
feljegyeztettek, gyűrődéseik kisimítattak és olyan nehezen válnak meg a
házból, mint az élet legdrágább java. A fukar többé nem rendezgeti őket
magányos éjjeleken, midőn attól remeg, hogy ásni kezdik a ház falát. Az
uzsorás liszteszsákját ölelgeti.

Céda leány lett az új bankó. Ma itt, holnap ott ver tanyát, sehol sem
tartogatják szívesen és eltávozása még csak annyi gondot sem okoz, mint
egy futó kaland. Jön és megy, mint a bolygó zsidó. Vándorlásában
elrongyosodik, szemétté foszlik, elmorzsolódik a mohón kapkodó emberi
kezek között. A háború szennye, vére, gonoszsága van ragadva minden
egyes darabhoz, mint a bűnjel a gyilkosok ruházatán. Ő itthon ölt, mint
a bacillus nagy tömegével. Elválásunk tőle nem lesz fájdalmas, hanem
megkönnyebbítő. Menjenek el a háború bankói, hogy többé soha se lássuk
őket.




JÚNIUSI ALKONY.

Nemcsak szerelemből élt az ember.

Habár azok voltak a legboldogabb emberek, akik éjjel-nappal nőkön
gondolkoztak. Elképzelték őket olyannak, mint a búza, a bor vagy az
egészség. Folyton maguk előtt láttak hosszúszárú vadfüvekhez hasonlatos
női hajzatokat, amelyeket a szél lenget; térdkalácsokat, amelyek olyan
fehérek, mint a madárlátta cipó; derekakat, vállakat, kebleket,
bugyborékoló hangokat, sarkokat, nyakszirteket, tenyéren gödröcskéket,
anyajegyet a másnak láthatatlan helyen, testi rózsákat és bűbájos
völgyeket… Ők voltak a boldogok, akik a napnak, éjnek bármely percében
hevülékenyen gondoltak nőkre, holdfényben lesbe álltak a kert végében,
lyukat fúrtak az úszóházra, babonás gyökeret vásároltak a
cigányasszonyoktól és ebéd után nem húnyhatták le a szemüket, anélkül
hogy valamely női alak talpig veres trikóban meg ne jelenjen a
képzeletükben. Néha késői vénségükig nem tudnak megszabadulni a
látományoktól, asszonyhangoktól, elképzelt üdvöktől. A különböző nőket
gyümölcstől illatos almafa lombján hintáztatták maguk előtt a zordon
öregségben.

De nem válhatott mindenki idővel száraz lóbőrré, összeszáradt
vadásztarisznyává, sem zörgő dohányszitává (amilyenek az öregek voltak,
akik még az ebédjüket is abbahagyták, ha szoknya lengett az udvaron); a
nemzet oszlopos része, a tetőket tartó gerendák, az ország talpkövei
evéssel és ivással gyűjtöttek erőt a hosszadalmas élethez.

Az ebédezésen és vacsorázáson kívül leginkább a reggeli órában,
útrakelés vagy gazdasági munka előtt szerettek enni az emberek
Magyarországon. De jóétvágyuk volt alkonyattal is.

A délutáni pincézés azokon a vidékeken volt divatban, ahol görbe az
országút és a föld háta: a hegyoldal önként kívánkozik, hogy hűvös
barlangot ásson az ember, ahol a nyári hő elől szabályszerűen behűtött
folyadékok társaságában meg lehet húzódni. A hold hűségesen megmutatta
az utat hazafelé, a hársak és ecetfák az éjben bólongatva, nyugodtan
hallgatták meg az ilyenkor szokásos dalokat, egyházi és politikai
vitákat. Pincézés után füstölt kolbász- és sódarszaga volt egy pár napig
az embereknek.

Míg feljebb, a hegyek között, ahol sziklás a vidék, kőágyából elmenekült
a gyönge venyige, borozás helyett szőke sert ittak kancsókból azok, akik
már szakítottak a szerelemmel, vagy pedig merő okosságból hiába várni
hagyták a leánykát a városon kívül, a régi bástya alatt. Kriglik,
csizmák, önfedelű poharak töltettek meg a hordó csapjáról, amelyet a
híres Anton egyetlen kézmozdulattal emelt helyére, a publikum állandó
bámulata közepette. Némely ember regényeket ír, a másik a trapézon
táncol; Anton megelégedett az élet dicsőségeiből a sereshordó
emelésével.

Pesten, Késmárkon, Bécsben (ahol eleget megfordultam) mindig azt
tapasztaltam, hogy az élet legnagyobb kellemetlenségei közepette is
vigasztalást lelhet az ember, ha pontosan tudja, hol és mikor csapolják
a legjobb sert a városban. A mai embernek a nyála csuroghat azon
„udvari“ és „márciusi“ serekért, amelyeket ősei (a háború előtt) olcsó
pénzért bőven ittak alkonyattal meghitt korcsmákban, ahol kezet kellett
fogni a sermérővel, mert oly jó ennivalókat adott az ital mellé. E
fentemlített városokban alkonyattal tizenöt-húsz pohár sert megivott az
egykedvű polgár, míg a távolból elmosódva hangzott a térzene, mint a
céltalanul mozgalmas élet. A híres sörözők többnyire lelkileg is
ártatlan emberek voltak. Évtizedekig mondták ugyanazon vicceket,
megpotrohosodtak és váratlan meglepetés nem igen érte őket haláluk
órájáig.

Az alföldi városokban a júniusi bolond ákác alatt a kuglizást láttam
gyakorolni alkonyattal oly szenvedélyességgel, hogy abban kimerülhetett
minden energia. Szerették e helyeken a foghagymás pirítóskenyeret,
kedvelték a vöröshagymás szafaládét, a liptói túrót és a juhsajtot.
Szerettek a saját bicskájukkal enni az emberek. Szerettek hosszadalmasan
elbeszélgetni kerti bor és szolyvai víz társaságában. Szerették a verset
és vitézi hazugságokat. Hosszú életkort értek a kuglizók.

Nemde, csak a bolond töltötte az idejét azzal, hogy nő miatt lehajtsa a
fejét?




SZENTIVÁN.

Álmimban néha egy halott nő szokott meglátogatni, aki nyurga lábaival
nem érinti a szőnyeget, fehér, lenge köntösén mégis úgy világítanak át
formái, mint az éji mécs lángja. Bejárja a szobát, hol egyik, hol a
másik székben foglal helyet, de sohasem kíváncsi a fehérneműs
szekrényre, ahol találna pedig tenni valót; figyelmesen, hosszant nézi
az arcomat árnyékba borult tekintetével, mintha én volnék a halott;
köd-legyezővel takarja el arcát, hogy véglegesen soha reá ne
ismerhessek, gondolhassam őt jónak, szépnek, egyetlennek: a
felejthetetlennek; majd feláll, mielőtt a kakas kukorékolni kezdene az
utca túlsó során, az artistaszállodában, a delejesnőnél, akinek
közelében megállnak az óramutatók a gavallérok mellényzsebében, feláll a
kísértetek és álmok elröppenő lengésével és búcsúzó kutatást rendez az
íróasztalon, levelek és könyvek között. (Ezért is gondolom, hogy nő a
látogató, aki egykor kíváncsi volt és lelki problémával nézte a
felbontatlan leveleket.) – A nők úgy végzik kutatásaikat, mint Lecoque
úr titkos rendőrei a régi francia regényekben. Bizonyosan megtalálná az
éjféli látogató a kompromittáló írást. De az ágyban fekvő, álmos halott
már fiatal korában óvatos volt és a piros lángnak áldozta fel
(gondtalanul) a legszentebb ereklyéket; mintha előre tudta volna, hogy
egykor megvénül és kénytelen önmaga előtt színpadra lépni, magányos,
önámító estéket rendezni tovaszállott nők ittfelejtett lim-lomjaival. A
halott tehát bízvást mozdulatlan maradhat keserves párnáin, amíg a
kísértet a hervadt virágcserepek alá rejtett régi számlákat mohón
keresgéli, hervadt névjegyek és meghívók jelentőségén töri a fejét,
levelekkel bibelődik, amelyeket ő előtte nem olvasott el senki,
gyanakodva csap le egy felhasználatlan színházi jegyre és csodálkozik
fotografiákon, amelyeken csupán gyermekkorukban örökítették meg magukat
nagyhajú, játékpuskás fiúk és fehérharisnyás leánykák.

*

De a kísértet nem nyugszik.

Kékes fényű kezeivel turkál az asztal ócskaságai között. Fából faragott
szivarszipkák csörrennek, amelyekre hol Adelsberg, hol Jeruzsálem neve
van vésve, egy sötétkék kődarab elhengeredik régi helyéről, a
dohányszita, a mely a hét sovány esztendő korát éli, meglódul. Lúdtoll
és acéltoll, elzöldült kalamáris, régi báli keztyű, a prophylactor
üvegecskéje, vénségtől elgörbült ceruzák, lepréselt virágok és ifjúkori
lovaglóvessző elhagyják helyüket. Pezsgődugó, amelynek hasára
megtüzesített hajtűvel dátum van égetve, egy kis levélmérleg, amelynek
súlyozói elvesztek, arcképnélküli keret, – vajjon ki volt egykor a
keretben? – az atya pártecédulája, az égbeszállott nővér hímzett
óratartója, piros papucsa egy falombbá válott nőnek, évek óta lezárt
üres skatulya japán madarakkal, a nagyatya ezüstgyertyakoppantója és a
lámpás, amely annyit világított reménytelen éjszakákon: vajjon kit
érdekelhetnek, miután a francia ágyban végleg lehúnyta a szemét az
álmodozó és a halottkém látogatása után jegyzékbe foglalják a hamutartó
bronzbagolyát és egyéb kincseket, amelyeket életében összegyűjtött?
Legfeljebb egy törpe, pápaszemes antikvárius lapozza majd fel a
megfülezett könyveket, amelyek a halott mindennapi társalgói voltak,
akikhez úgy ment haza, mint a polgár családjához, a tiszt szeretőjéhez,
a mozgópostás feleségéhez. A szentiváni halott felesége Pickwick úr
volt, akinek kalandjai, furcsaságai esténkint egy pár pillanatig
elmulattatták. (Mert rendetlen életű volt a halott és egyetlen vágyódása
volt, hogy egy óráig, egy napig életében nyárspolgár lehessen.)

Ámde az árnyból, fehér sírvirágból és képzelemből szőtt asszony nem
hiába motozott a halott szobájában. A fürge ujjak, amelyek annyit
kötöttek és bontottak, amíg elevenek voltak, kitartó munka után
fölfedeztek valamit, amit a halott még önmaga előtt is rejtegetett az
elmult években, évtizedekben. Ami úgy tartózkodott a szobában, mint a
kígyó a lezárt kofferben; mint a veszett patkány a fal vakolata alatt;
mint a mérges pók hálójában a plafond sarkában, ahonnan egyszer majd
leereszkedik a halálos szúrásra; mint az ismeretlen gyilkos fekete
köpenyegében a behavazott küszöbön lesi, míg odabent elalszik a
világosság.

Egy megfeketedett kötél volt az elrejtett, óvakodva őrzött kincs,
amelynek az lett volna a hivatása, hogy megszabadítsa gazdáját az
élettől midőn az a körülmények folytán elviselhetetlenné válik.

Midőn a kínzó betegség, a reménytelen nyomor, a csüggedt vénség, a
felépíthetetlen rommá égett szív, a tekintet elhályogosodása, az
elpusztult fantázia és az elakadozó lélegzet: azt tanácsolja, hogy többé
keresni való nincs az emberek között, a négy falon túl, a zajgó életben.

Ezt a mentőövet találta meg az asszony.

És miután egyebet nem tudott értékesnek a halott vagyonában, a kötelet
magával vitte, miután a félholdfejű artista kakasa egyet kiáltott az
utca túlsó során.




NYÁRI FÉNY.

Ha egy napon megjelennének a régi fürdővendégek a magyar fürdőkön, akik
évtizedekig, néha egy emberéletig jártak ide nyár elején.

Egy alkonyattal megérkezne a delizsánc és multszázadbeli, fehérnadrágos
gavallérok, battyus vándorszínészek, utazgató költők ereszkednének le a
kocsiból a fürdőház előtt; vikleres asszonyságok, fejkötőben vagy kis
kalapkában, férjhezmenendő hajadonok és kerekszemű gyermekek érkeznének
meg a multból, akik itt nyaranta boldogan és vidáman tanyáztak, fürödtek
és regényeket szőttek! – Nem igen ismernék meg régi helyeiket az egykori
fürdővendégek, új embereket találnának, akiket azelőtt senki sem látott,
más hangok hallatszanak a fák alatt, még a hangászok is kicserélődtek. A
magyar fürdők a háború alatti nyarakon olyant változtak, amilyent száz
esztendő alatt sem.

Az Anna-bál deli táncosai messzi temetőkben feküsznek, miután harcosok
lettek hosszú, békés évtizedek után és a táncosnők gavallérok hiányában
otthon maradtanak. A tó és az erdő, egy pár régi épület, a csizmahúzó és
az evőeszköz talán nem változott, de az ebédre és a vacsorára, – a régi
magyar bőségre és olcsóságra már nem lehet többé ráismerni. A kis
tanítónő, aki megtakarított forintocskáiból néhány hetet énekelve
töltött a kárpáti kies fürdőhelyen, a hivatalnok, aki boldogan várta a
balatoni nyarat, a turista, aki takarékosságból és egészségi szempontból
gyalógszerrel kóborolt a hegyek között, a nyári vakációját élvező tanár,
diák, akit „szupplikáns“-nak is hívtak: a régi magyar nyár figurái
végleg elvonultak az emlékezésbe és az anekdótákba. A napsugár hevesebb,
mint valaha, de csak a nagyon kiválasztottak engedhetik meg maguknak a
nyári ferdőzést, amelyhez valamikor elég volt száz forint a
mellényzsebben.

Tehát jön a delizsánc, a furmányos szekér, a falusi bricska és hozza
visszafelé a mult időkből a régi furcsa vendégeket, széles csizmaszárú
öregurakat, akik együtt töltötték itt a nyarat az emeletmagasságba nőtt
tölgyekkel; ahány karikája volt a fának, annyi esztendeje látogatják
vala a fürdőhelyet; szűzdohányt, otthoni bort, kisüstönfőttet, esetleg
szalonnát hoznak magukkal, mert az idegenben sem akarnak nélkülözni. A
furmányos szekeren a tekintetes asszony egy kamrára való elemózsiát hoz
magával, drágalátos befőtteket, hideg és füstölt pecsenyéket, kenyérnek
való lánglisztet. A kényesebb menyecske magával hozta az ágyneműjét,
mosdóját, fürdőkádját; a vénkisasszony macskáját és madarát. Egy-egy
régi fürdői fogadóban nem egyszer kakas kukorékolt hajnalban, amelyet
messzi földről hozott magával a fürdővendég, mert az órák nem mindig
megbízhatók.

Parád, Füred, Palics, Bikszád, Sóstó: a régi magyarországbeli
fürdőhelyek, ahol boldog, gondtalan nyarat töltöttek eleink, korántsem
arravaló helyek voltak, hogy ott fogadós, kellner vagy bárki
meggazdagodjék a vendégek pénzén. Bár kártyánál, cigánynál, majálisnál
mélyen benyúlt a bugyellárisába a fürdővendég: általában takarékosság
jellemezte az életmódot. Jaj lett volna annak a fogadósnak, aki emelni
merte volna a rostélyos árát negyven krajcárról, de perbefogják azt is,
aki nem dúsan és bőven főzet vala a messzi földről idegenbe került
magyaroknak.

Lisznyai, Tóth Kálmán, Náray Iván, Bartók Lajos, Komócsy József, akik
majdnem egycsapáson jártak a vándorszínészekkel, tárt karokkal
fogadtatnak mindenütt nyári unalomban. A poétázgató ember bízvást
elindulhatott utazási tőke nélkül a régi Magyarországba. A honfiak és
honleányok diadalkapukat állítottak. A női szívek fennen dobogtak. A
jókedvű urak összegyűltek a környékről. Az öregasszonyok nyomban
Petőfivel álmodtak, ha egy vándorköltő ment keresztül a falun.

*

Már régen nem járnak postakocsik és íme, a ferdőzőközönség ismét úgy
utazik, mint nagyanyánk korában. Elemózsiával megrakodva indul el
otthonából az útra, mert az útszéli fogadók, korcsmák, csárdák olyan
üresen ásítanak, mintha tatárjárás utáni időt mutatna a kalendáriom.
Liszteszsákok, oldalosok, zsírosbödönök, nyugalomba vonult pincetokok,
cselédkenyerek, tejespalackok, savanyúvizek, evőeszközök, esetleg egy
tojótyúk s egyéb baromfi utaznak a gőzvasúton, amelynek ablakából néhány
év előtt gúnyosan mosolyogtunk a régi szokásokhoz ragaszkodó, maradi
falusiakon, akik a töltés mellett szekereztek. Császárhúst, füstölt
kolbászt, kávét, teát cipelnek a gavallérok, akik hölgyük
meglátogatására máskor egy szál virággal vágtak neki az útnak.

Vajjon él-e még a szerelem e bús időkben, amelynél zordabbakról még nem
álmodott költő?

Csókolóznak még a régi padokon, amelyekbe szívek és betűk vannak vésve?
Miről susognak holdfényben a platánok és mit mormog a tó éjfélfelé?

Bakkecske módjára mekeg az epekedés az elmult ifjúság, a régi szép idők
után. Úgy látszik, hogy már nem is lesznek Magyarországon többé boldog
emberek.




ÚJ KENYÉR.

A régi krónikás-vers szerint: „_a földi Kánaán, Európa Édene_“:
Magyarország olyan boldog ország volt, hogy benne élni gyönyörűség volt.
Sok századok előtt írta a verset valamely vándorénekes, amikor még
érdemes volt dalolni a hazáról és benne lévő földi jókról a füleknek és
szíveknek. Ma idegenül hangzik a szó. Megállunk fölötte. Miért földi
Kánaán az ország? Az igazi Kánaánt csak a bibliából tudjuk, a térképen
hiába keressük helyét. Lehet, hogy így vagyunk a másik Kánaánnal is,
amelyről a lantos dalolt.

*

Emlékeztek a nyárra, midőn nem volt elég zsák Magyarországon, az őszre,
midőn nem volt hordó s a bort vermekbe eresztettük, a télre, midőn
mindenki sódart evett, a harmadnapos hideglelésre, a gyomortágulásra, a
kenőasszonyra, a piócára és az emésztést elősegítő folyadékokra?
Emlékeztek, mikor mindenki elzsírosodásban, emésztési zavarokban kereste
betegségét? Mindenki húst evett és bort ivott s mégis oly
szerencsétlennek éreztük magunkat, hogy honfi-bú nélkül még lakodalomban
sem lehetett résztvenni. Amikor a nyári tüzek, a biztosító-társaság
rovására létrejött tüzek korszakát éltük. Gabonaraktárak, szénaboglyák,
megtelt csűrök, dús termések égtek el, – s a biztosító gyanakodva
fizetett. Midőn lábon eladta termését a földesuraság, krumplit a tótnak
meg a sertésnek termett a föld, ingyen adták a gyümölcsöt, eldobott
kenyérrel voltak megrakva a mértföldmutató kövek, a földeket nem aratták
le az utolsó szemig, szőlőt a venyigén felejtettek, tejen nevelték a
csirkét és a téli országúton is talált ennivalót a cinke! A tengeri a
dülőutat szegélyezte és arra való volt, hogy a delelő nyulat kiugrassza
belőle a kopó. Minden ló zabot kapott és a vadak, ürgék, hörcsögök
meghíztak a learatott mezőkön! Sertést azért is kellett tartani a ház
körül, hogy egyen, ami megegye a sok fölösleget. A faluvégi cigány
malaca épen úgy hízóvá lett, mint a földesuraságé. A tehénke mindenütt
talált ennivalót, hogy teje legyen. Az eperfa gyümölcséből egyformán
táplálkozott gyerek és baromfi. Kacsa és liba felnőtt a ház körül, hogy
a gazda észre sem vette. A méhek mézet termeltek és csikó, borjú jött a
világra. Fehérlő gulyák, világos mezőkként vonuló nyájak, földi göröngy
sűrűségű kondák és nádlábú, karcsú ménesek országa: hová lettél?

*

Boldog ember volt az arató, mert magának is aratott. Reménykedve várta a
molnár a gabonászsákokat, mert neki is jutott. Az új kenyérnek áldott
illata volt, amelyet szakértelemmel kóstolgattak az öregek,
összehasonlítván a kenyér ízét, minőségét a tavalyival vagy még régebbi
esztendőkével. Mindig emlékeztek egy olyan esztendőre, amikor több és
jobb volt a kenyér. De akármilyen kevés termett, mindenkinek jutott
belőle. Nem halt éhen senki Magyarországon. A szárazmalom körül, a
szélmalom dombján, az olajszagú, titokzatos szerkezetű gőzmalmok udvarán
elhullott annyi mag, mint kalász a földeken, abból megélhetett a
szegény, ha összegyűjtötte a maradékot. Kinek jutott volna eszébe, hogy
nem lesz kenyere Magyarországon? A falusi koldusnak szívesebben adtak
karéj kenyeret, mint rézkrajcárt. Összeszáradt a kenyér, mert nagyon sok
volt. Ínyesek, különösségkedvelők a katonaprófuntot dícsérték a cipó
rovására.

Júliusnak e napjaiban a gondos háziasszony asztalán már új kenyér
fogadta a kedves vendéget. A mezőkön még az aratók éneke hangzik, a
vadvirágok illatát veszik fel a földeken dolgozó asszonyok és leányok,
barnapirosra sülnek az arcok az országban, a nagybeteg is kimászik
ágyából, amint az új kenyeret várja.

Milyen a kenyér?

Milyen a termés?

A politika, szerelem, családi baj, anyagi gond, testi és lelki nyavalya,
örömtelen vénség és fájdalmaskodó kultúra-szomjúság július elején
leválik a magyarokról, mint a csigáról az elhasznált házikó. Megújhodik,
felfrissül, reményteljes életre ébred az esztendős balsorsban elfáradt
ország. Élénkség, jókedv, életvágy, remény jön az új kenyérrel, mint az
Úr testével. Felejtjük régi bűneinket, mulasztásainkat, elhibázott
életünket: új élet kezdődik a régi helyén.

Vajjon milyen lesz az új kenyér ez évben Magyarországon? Elhozza-e
magával az új életet, amelyre mindnyájan vágyakozunk?




BODEGA.

Nemcsak kenyérrel élt az ember, ámbátor a fehér cipót, amelyet
lacipecsenyével lehetett kapni a vásárokon, halála napjáig nem felejti
el, aki kóstolta: ugyanígy az emlékben és tovább a sósperec, amely
ropogott a déli sernél, valamint a különböző zsemlyék, a császár, a
vajas, a vizes, amelyek mind az ember szolgálatára voltak; és a
kenyérnek keménymagos illata volt.

A leveles csárdán, a duttyánon kívül olykor az úgynevezett bodegákat is
felkereste a férfinép, ahol fehérkötényes, kívánatos fehérszemélyek
mosollyal fogadták a vendéget és a hátulsó kis szobába tessékelték.
Hívták az ilyen helyet ízlelítőnek is, falatozónak is; a mostani
fővárosi büffék szomorú, szegényes maradékai a régi dús bodegának.

A bolt-előrészekben szétnézett a vendég és mindent felhalmozva talált
ott, ami „szem-szájnak ingere.“

Jégen várta az osztriga, hogy feltörjék házikóját, miközben a citrom
cseppent és a vajaskenyérszelet fehérlett. De ott pirult a mindenféle
inycsiklandozó dolgokkal töltött tengeri rák, a különböző mártások alig
várták, hogy leönthessék. Voltak csigák, amelyeket egyszerre lehetett
lenyelni és dobozaikban a rákok a táncosnőket, a ballet ifjú hölgyeit
juttatták az ember eszébe, mert a régi világban a táncosnők vacsorája
rákkal kezdődött, amint Catulle Mendès elbeszéléseiből tudjuk.

Nagyon régi lehet az az adoma, amelyben a vidéki ember a fogaival akarta
feltörni az osztriga kagylóját. A legkisebb magyar városban is volt
delikáteszkereskedés, amelynek tengerentúli kincseit mindenki olcsó
pénzért megismerhette. Ámde a fűszeresboltokban is többféle hal várta a
vevőt, mint amennyinek manapság a nevét tudjuk. Edényeikben
hagyma-salátáik alatt savanyodtak az angolnák és a különböző heringek. A
kelet-tengeriből a tejest kedvelik a vevők, míg a kisebbfajta halak
közül mindegyik megteszi a magáét. A füstölt, a pácolt, a tekercsbe
kötött. A francia szardinia, amely néha meglepően nagy és ízletes, ha
Cannon úr cégérét viseli; az olajos pisztráng, de még az úgynevezett
ringli is csak étvágyat fokoz. A különböző kaviárok, a nagyszemű
orsovai, a szürkésbarna amszterdámi, az orosz-ázsiai folyókból való
ikrák néhány hatosért megszerezhetők s elfogyaszthatók a bodegában. De
ez még mindig csak eleje az étkezésnek. Hol vannak még a többi
gyönyörök, amelyek a kis szoba vendégét olcsó pénzért elmulattatják.

Igy: a lúd- és vadpástétom, a hideg vesepecsenyék, angol és debreceni
szalonnák, kassai, prágai és magyar sódarok, amelyek oly ízletesek
voltak, mint az ifjúság. – Kassán, korai nyári reggeleken a Tátra-vonat
utasait két hatosért várta egy tányér tormássódar, Prágából vagonszámra
jött a rózsaszínű, kis malacsonkát vett minden okos ember, de a csülkök,
sonkacsontok, sonkaszalonnák is jó táplálékul szolgáltak a vékony
erszényűeknek. Ott voltak a nyári és téli szalámik, amelyek ízletesség
dolgában felülmulták a mortadellát vagy a veronai nagy szalámit.
Kolbászok, szafaládék, csontos sertéshúsok, tormás malacaprólékok,
körmök, fülek, meleg oldalasok inkább a szegényebb néposztály számára
voltak a hentesboltokban. Míg a tejen hízlalt steier kappanok, az
Andrássy-úti boltos híres libái, a hideg kacsacombok, a tarka fácánok,
kövér fürjek, inyenc fajdok, foglyok és galambok már akkor is az arany
szolgálatában állottak. De nem kellett mindenkinek a fecskefészek-leves
vagy a szalonka guanója. Úgy is lehetett élni Magyarországon, hogy egy
forintot költött el a gavallér a hentesboltban vagy a bodegában és
pompás, egészséges eledeleket kapott. A párizsi ecettel és hagymával, a
rántott szafaládé, a tojásételeknek sokfélesége, a sajtoknak, túróknak
eldorádója, a kitünő cukrászsütemények, kék dobozba préselt fügék,
jószagú narancsok, szőlők, almák, mindenkinek pótolta a korcsmai
étlapot. Az agglegény gondtalanul sétált vacsorája felől, bizonyos volt
benne, hogy néhány hatosért bármely boltban megszerezheti. A kereskedő
mosolygott, ha beléptél hozzá. Tiszta fiatal nők, kívánatos menyecskék
pakolták a kis csomagot és hosszú alászolgáját mondott a személyzet.

Ha vacsora után történetesen a sert kedvelted, válogathattál márciusi,
udvari, kiviteli serekben, amelyek palackban és hordóban voltak
kaphatók. De volt raktáron pilseni, bajor és spatenbräu sörünk. Ihattál
fekete angol sört, vagy édeskés münchenit tavasszal a barátok főztjéből.
Raktáron álltak a borok a kereskedőknél; spanyol, francia, német, magyar
palackok kacsintgattak rád a polcokról. Pipázhattál szűzdohányt,
havannaszivart, egyiptomi cigarettát, virzsiniát, médiát, ami épen
eszedbe jutott. És ha mégis meguntad az életedet, olcsó pénzen vehettél
egy revolvert.

*

A régi Pest, a háború előtti Pest, amelyre manapság már majdnem úgy
emlékezünk, mint a negyvenesévekbeli fővárosra, amikor még megélt a
szegény tanuló, lateiner, hivatalnok, tanár, skribler a maga
szegénységéből, telve volt olcsó és jóízű korcsmákkal és boltokkal. A
belváros, a serházak és kiskorcsmák negyede, minden jóval megtraktálta
az esti sétálgatót. A Kis piszkos, a Mátyás, az Apostolok, a Zenélő, a
Svetz, Kriszt Feri és ki tudná elsorolni valamennyit, kitünő söröket és
borokat mértek, valamint pompás vacsorával is szolgáltak. De nem járt
rosszul a józsefvárosi polgár sem, hol minden utcasarkon kedélyes borház
várt. Az egykori Budáról, az ottani korcsmákról tán nem is lehet egy
szuszra elmondani mindazt, ami az olvasó és író szívét nyomja.




TAVASZI ÚT 1917-BEN.

A pesti konfortábli lassan döcög a nagykörúton, mint az a taliga,
amelyiken akasztani vitték a delikvenst, legyen ideje körülnézni utolsó
útján. De én már nem vagyok kíváncsi a városra, nagyon sokszor láttam;
többet, mint szabad lett volna, hogy továbbra is jókedvű polgártárs
maradhatnék Pesten. Elutazom, gondolom magamban, oda, ahol tavasz van,
friss tavaszi arcok láthatók, új hangon beszélnek és szokatlan, sohasem
látott szemek közölnek új gondolatokat és érzéseket. Megvetett vágyak
helyett új ábrándok szitakötői reszketnek idegen mezők felett; a
nagyvárosi földibékák helyett üde kacajok és tarka falusi sóhajok
ugrálnak fel a közelgő lépésre; fiatal szerelem-íze van a kenyérnek s a
víznek: – utazni megyünk messzire, hogy ismét megtaláljuk az
arckifejezést, a megnyugtató gondolatot, a kedély bázisát, amelyeknek
segítségével majd tovább folytathassuk az életet. Talán lehetne valahol
felcsípni egy kis boldogtalanságot is, amely nem egyszer jó orvosságnak
bizonyult a legbetegebb embereknél.

Hová megyünk?

Egyelőre csak az utazótáska mondja el a régi világ tavaszi programmját,
amelyet egy nagy kalandozó kíséretében elvégzett a földön és a különböző
hotelek reklámcéduláival megtelt a krokodilusbőr, amit egykor nagyon
elegáns dolognak mondtak a szakemberek. Itt ül piros-kék kockás
trónusán, mandulametszésű szemével, egyenes orrával Kleopatra királynő
Kairóból, a Grand Hotel Continentalból. Majd a jeruzsálemi alkonyat kék
kupolákkal és félholdas mecsettel: Hotel Fast, (Früher: Lloyd Hotel)
céduláján elandalít. Itt maradt a merengő emlékezet jeléül a Hotel
Duparo reklámja. Jaffából, Palesztinából. S mint a nagyvilág és nagy
hullámzatú élet szigete emelkedik szabályos kertek között egy ötemeletes
palota, amelynek neve Grand Hotel Harter Mediterranée Montecarlóban.

Hová megyünk a kipróbált utazótáskával, ahol a tavasz és a nagyvilág
ölelkeznek és a régi világbeli, szinte legendává lett örömök úgy
csengenek, mint az aranyak? Egy másik, szinte már csupán könyvekből és
hagyományokból ismert világrész elszokott gyönyörűségeit és a multon át
most már jól meglátható, unott tennivalóit jelentik az arany-piros
cédulák az alligátor bőrén. Fanyar íze régi szivaroknak, csókoknak,
pezsgőknek azt a korszakát jelképezik életünknek, midőn már úgy úntuk az
örömöket, az egyhangúvá lett életgyönyörűségeket, természetessé válott
duslakodást ételben, italban, nőkben s egyéb semmiségekben, hogy szinte
elfelejtettük belső életünket, lelkünket, áhitatunkat, állativá lett
emberiség, neuraszténiás, elkényeztetett, dologtalan emberek tömege
üdvözölte őrjöngő kiáltással a megváltásnak remélt háborút. Csak tegye a
szívére a kezét közöttünk a legfinomabb, a legműveltebb és a legderekabb
ember: – vajjon nem érzett-e együtt izgalmas várakozással és ágaskodó
reménységekkel az utcai csőcselékkel, amely fejét veszítette örömében a
háború első napjaiban? Mintha mindenki megúnta volna ez időtájt a régi
élet mindennapi örömeit, az osztrigát, a franciák borát, a tavaszt a
Riviérán, a husvétot Velencében vagy Rómában, a telet Afrikában… A
nemzetközi utazások, a könnyű vasúti és hajózási csatlakozás, a
kényelmes hálókocsik, udvarias szolgákat és a megkülönböztetett hotelek
mintha egy nap alatt elveszítették volna csábító varázsukat, midőn
dobolni kezdtek az utcákon. Senki sem sajnálta, hogy otthon kell
maradni. S egyszerre kedves és érdekes lett a megúnt szülőföld. – És
most már olyan régen tart a házi-áristom, hogy szinte félünk tőle, hogy
egyszer vége lesz. Mit csinálunk majd akkor? Előlről kell megtanulni a
külföldi szállodák nevét, a vasúti útmutatót, a frank és gini
árkülönbözetét, a kokottokat és a portások keresztnevét?… Mily megúnt
dolgok ezek, amikor forradalmak és háborúk pirosítják a láthatár
kárpitját!

A konfortábli a nyugati pályaudvarhoz ér. Soha sem látott arcok,
elképzelhetetlen tolongás, lárma és izzadtság a lezárt vonat ablakai
mögött. Honnan jöttek, hová mennek ezek az emberek, akikkel azelőtt
sohasem találkoztunk? Mintha egy céltalan népvándorlás vonulna át az
országon. Mindenki utazik. Hová, miért? Egy megzavarodott, biztonságában
megingott, futó embernyáj a vonat közönsége. A háború elől menekülnek a
háborúba. Kofák, kupecek, feketekendős nők, katonák, katonák… Milyen jó,
hogy már régen nem járok nászútra. Jegyesemet a földre kellene ültetni,
ha volna annyi hely a kocsi folyosóján.

A tavak országában visz a vonat, amelyet Nagy Magyar Alföldnek is
hívnak.

Kecskemétig nem igen látni még vizet, csak napfényes, drágalátos
síkságot, amelynek végében a Mátra erdősége setétlik, mint a népmese.
Erre a medvehátú, kék hegységre járnak fel megpihenni a síkság
pásztorembereinek fantáziái, regéi, mondanivalói, mikor még voltak
pásztorok. A tavasz teregeti szét kék és zöld fátylait száradni a
délutáni napba. A jegenyék csontvázai még görbék a tél rettentő
ütéseitől; a januárius hópáncélát megtörve cipelték e karcsú csatlósok;
de már a tavaszi szél kenegeti, egyengeti az összetört kezeket, lábakat,
mint ifjú ápolónő a csatából jött vitézt; daliák lesznek ők májusra.
Majd fenyők zöldülnek, mintha titkokat rejtegetnének bő szoknyáik alatt.
Itt-ott egy ecetfa, amelynek csonka galyain olyan kis gömbök maradtak,
mint ama kis fejek a régi fiskálisok nagy, kopasz koponyáján, amely
második fejekben a huncutság lakott. Tavasz van, – a Mátráig olyan az
alföldi rónaság, mint egy kezdetlegesen épülő város: csatornáival,
árkokkal megjelölt építési tervekkel, leszúrt póznákkal, céltalan
gödrökkel és sivár lécezetekkel. Egy hónap mulva felépülnek a templomok
zöld galyakból, a házak emelkedő vetésekből, rétek, legelők jó szagában
fehér virágaikat szórják a barackfa-menyasszonyok. Most még csak
virágvasárnapi szentelt barkát látni a kecskeméti állomásokon a fiatal
nők kezében.

Elmarad az állomás és a piroskalapos ifjú hölgy, a májusi bűvészetre
váró puszta kertek és néptelen kis nyárilakok, ahol most legfeljebb az
emlékezet ágaskodik fel az elhomályosult ablak alatt, hol valamikor az
éji zene zengett. Nagyon régi könyveket kell fellapozni, hogy nyomára
találjunk a búfelejtető szüreteknek. Félegyháza után pláne 1800-ba kell
visszakalandozni, mikor Hoffmannsegg gróf utazott Magyarországon a török
határig és utazásáról könyvet írt. Akkor lehetett annyi vadász
Magyarországon, amikor a simléderes német szemlét tartott a Kánaán
felett.

A tél zordon volt, mintha háborút üzent volna a földnek, régen látott
havak szakadtak nagy mennyiségben és az alföldi táj felett vérző király,
pirosuszályos nap egy vizes, tavas, pocsolyás tartományra néz vissza
nyugatról, ahonnan ezerholdas szürke tószemek viszonozzák a pillantást,
mint Finnországban, amelyet az ezertó országának is neveznek a költői
hajlamú földrajzírók.

Lehetséges, hogy májusra oly hirtelen eltűnnek a vizek a Duna–Tisza
közén, mint amily rohamossággal jöttek. (Nagyobb csodák is történtek már
Magyarországon.) Ám ha megmaradnak a belvizekből eredt tavak, a
Tisza-szabályozás eredményei: jövőre itt olyan nádas, lápos, ingoványos
világ lesz, amilyen a régi pákászok idejében volt, amikor 600 pár nagy
kócsag fészkelt Magyarországon, amelyekről épen most írt kis füzetet
Schenk Jakab madarász. Mintha e kiveszőben lévő, gyönyörű madarak
kedvéért alakulna új földirat az Alföld teknőjében, a búzatermő
földeken. Olyan a táj, mint a régi tiszai árvizek idejében, amikor a
Hortobágyra is ellátogatott a vándorkedvű tiszai víz. Ám a Tisza
ábrándos kanyarulatai lankás, kényelmes elterjeszkedései már eltűntek a
térképekről, szoborbafaragott mérnök zabolát vetett a makrancos folyóra.
És mégis vizek jönnek elő a földből, ahol azelőtt olyan homok volt,
amely megitta volna a tengert. (Tavaly a Balaton tava bolondult meg
tavasszal és áradó Tiszának képzelte magát, messzire elöntve ártatlanul
merengő partjait. Ezidén az Alföld teknőjében dugta fel a fejét a
földalatti tenger, mint a vadréce felveti fekete nyakát a nádasok
között. Lehetséges, hogy tenger volt valamikor Magyarország helyén és a
tenger olykor vissza-visszatér a föld mélységéből.)

A madarászok, a nádasok között bujkáló természetimádók ismét
elmondhatják, hogy mily derék területek akadnak Magyarországon az
ornitológia tanulmányozására. (Mert hiszen a madártudósok jobban
kedvelik az egyhangú búzavetésnél a titokzatos, csodálatos nádasokat,
ahol emberhangtalan magányban fészkelnek a ritka madarak, a nagy és kis
kócsagok, amelyeknek dísztollaiért úgy hevülnek hölgyeink, mint az
aranyásók zsákmányáért. Bizonyosan nagy sikere volna a madarásznak, aki
fúrt nádvesszőbe rejtett kócsagtollaival megjelennék, mint a félvad
bányásznak, aki bőrzsebéből aranyércet kínálna.) Hölgyeink tehát teljes
érdeklődéssel figyelhetnek a megszaporodott magyarországi tavakra. A
daruk, gémek, kócsagok most indulnak Spanyolországból, Kínából,
Japánból, Indiából, Ceylonból, hogy fészket rakjanak Magyarországon. A
vándormadarak különös ösztöne jelenti nekik, hogy nagyobb csapatokban is
indulhatnak. Víz van bőven. És az elmult esztendőben már megtanulhatták
ismerni a repülőgépeket, amelyekkel útjukban találkozhatnak. Csak
emberek ülnek e gépekben, amelyeknél még mindig jobbak az ő szárnyaik.
Jönnek a gyönyörű vadmadarak, a királyi kócsagok Magyarország felé, mint
a május tündöklő szerelmei.

– Szeged! – kiáltják a vonat mentén.

A vadmadarak eltűnnek a képzeletből. Zajos, idegenszerű város terül el,
ahol minden második nadrágos ember németül beszél.




PEST ARANYKORA.

Ha kétszer akkora volna Budapest, mint amilyen, sem férne el kényelmesen
benne mostani lakossága.

Ha háromszor drágább és lehetetlenebb volna a megélhetés, a táplálkozás,
a ruházkodás, a lakás a városban, akkor sem lakna itt egyetlen emberrel
sem kevesebb.

Ha négyszer annyi volna a koldus, a rokkant, az elesett, a nyomorgó: nem
lágyulna meg egyetlen szív a városban.

Ha emberhúsért mérnék a fényűzést, a nőiruhát, a cipőt és az ékszert, az
sem volna megfizethetetlen.

És, ha már egyetlen tisztességes nő és férfi sem volna többé Budapesten,
azon sem lehetne csodálkozni 1917-ben, a Vitézség és Gyalázat negyedik
esztendejében.

*

Augusztusi meleg napon olyan szaga van Budapestnek, mint a
menazsériának. Vándorcirkuszok, utazóállatseregletek, felpakolt
komédiáskocsik viszik magukkal ezt a szagot, amely most a városban a
régi élethez szokott orrokat csavarja.

Azelőtt senki sem csodálkozott, hogy a Dob- és Király-utcának régi
sajtszaga volt nyáron; a Józsefváros külső részeiben a fuvaroslovak,
ócska bőrrel bevont bérkocsik, kulimászos teherhordó szekerek és a
rothadt szilva- és dinnyehéj terjesztettek odőrt; a Belváros szűk
sikátoraiban a varróműhelyek, kalaposboltok cérna- és leányruha-illata
keveredett a kapualatti kis serházak hordó- és virstli-szagával, midőn
eljött a kánikula és a Rákoson elaludtak a szelek, mint henyélő
szolgalegények. Minden bolt, minden ház, sőt talán külön mindegyik pesti
lakás vándorolni küldte az utcákra a szagát, mint kisgyermeket kergetnek
el a háztól gonosz szülők. Nyitott ablaknál aludtak az emberek, a gangon
mosakodtak, az ágyneműt szellőztették, mezítláb sétált otthon a kioszk
lenge delnője, az Erzsébetváros keskeny utcáiban a nyitott, földszintes
ablakok mögött bolhákat kerestek, amint közönségesen az inges nők tenni
szokták, alsónadrágos házmester nyitotta ki a kaput, az emeletről néha
lepottyant egy meztelen ember, aki virágcserépben óhajtotta tölteni a
meleg pesti éjszakát.

Belátom, hogy nem gusztusos dolog egy nagyváros polgári éjszakája, a
lakosság túlontúl színészkedik nappal, legalább éjszaka éljen
természetesen és kedve szerint. Nem egyszer gondoltam ilyenkor, hogy
olyan ez a város, mint egy garniszálloda a mellékutcában, ahol örökké le
vannak függönyözve az ablakok, hangos szó nem hallatszik az éjszakába, a
zongorista régen aludni ment, bóbiskol a kapus, aztán ha jön a policáj,
befalazott kupeceket, párnával megfojtott nőket, nyári kályhában kucorgó
kisgyermekeket talál a házban.

De mégis: valami nőies illata volt az alvó, nyaraló Pestnek. A varrodák,
a leányiskolák, a régi telefonközpont, talán a Sacré Coeur hálótermének
leheletei voltak a kigőzölgések. Szívesen elhittem a festőknek, hogy
Budapest egy nagyszemű, keleti orrú, bolyhos nyakú, nagypénteki fürdővel
fehérített lábú, élveteg, de dolgos, búján kacagó, de erkölcsös, kihívó
tekintetű, de a kaput bereteszelő, sokszor megkívánt, de keveset
vétkezett fehérszemélyhez hasonlatos. Beleegyezőleg bólintottam a
költőnek, aki azt hazudta a pesti nőkről, hogy értelmesek, mint a
nagymama elefántcsont-amulettje; a poétákkal tartanak, amikor álmodnak;
tiszta szerelmi vágy honol a keblükben, amikor a kávéházban a füstös
prímás zenéjén andalognak; csacskaságuk, romlottságuk, butaságuk jó és
nemes szívet takar; levegőt szívni mennek a Hangliba és a Dunapartra; a
cipőjüket csak azért fehérítik, hogy a férjüknek tetszenek; a lányoknak
nincs más vágyuk, mint a Gyurkovics-lányoknak; a titkos kis
legénylakásokra, a találkozóhelyekre, a varrónőkhöz, a fogorvoshoz, a
kártyavetőnőhöz, a manikürhöz, a bábaasszonyhoz csak a vidékiek járnak
Pesten; ők legfeljebb a Császárfürdő vén platánjai alatt üldögélnek a
breviáriumos öreg falusi plébánosok mellett és Budára csak azért járnak
felhajtott ernyőjű kocsiban, hogy virágot tépjenek a mama
születésnapjára.

Most: visszanézve e régmult, háborúelőtti időkre, mily kívánatosnak
tűnik fel az elmult Pest! A rosszszagúnak, az erkölcstelennek, az
elzsidósodottnak csufolt Pest! A léhának, üresfejűnek, felszínesnek
látszó, Párist ostobán majmoló, ízléstelen ruházkodású, adósságból élő,
leánnyal kereskedő, színházért és élvezetért döglő, futó szerelmi
kalandra berendezett régi Pest! Üreszsebű költők és fáradhatatlan
ügynökök városa! Budapestje a vidéken tönkrement és itt új, szélhámos,
kaszinós, lóversenyező, kártyaéletet kezdő, menekült „gentry“-nek! De
Pestje annak a másik, tiszteletreméltó középosztálynak is, amelyet a
szél, gyökerek és talaj híján a városba hajtott és hivatalt,
foglalkozást, szerény munkálkodást, hivalkodás nélküli jelent vállalt;
az apák irodakabátban jártak haláluk napjáig, az anyák régi
selyemruhájukból minden esztendőben újat varrtak, a leányok tanítónők
vagy postások lettek, a fiúk lehetőleg elvégezték az egyetemet és majd
csak az unokák vonják fel újra a dupla-címeres pecsétgyűrűt.

Ó, régi Pest, amelyre úgy érkezett meg reggelenkint a keleti
pályaudvarra a személyvonat, hogy mindig hozott magával fiatal, dobogó,
lelkes szíveket, zöldelő reményeket, hitvallásokat és dologra kész
karokat és elméket! A nagyvárosi ködbe, tramway-csengős, robogó
bérkocsisos, újságfestékszagú, vasalt pincéres, a város belseje felé
kopogón ezer lépésű, álmosan ébredező reggeli Budapestre úgy érkezhetett
meg mindenki, mint egy regényhős, akire nagy dolgok várnak a szellőzködő
ablakú házak között. A férfiak, akiknek helyét el kell foglalni ököllel
vagy ésszel, még a borbélynál borotválkoznak vagy tunyán nyújtózkodnak;
a nők, akiknek életét és nyugalmát megzavarja az idegen, rossz álmot
látnak, szívszorulást éreznek, midőn a jövendőbeli valaki ellépked
ablakaid alatt; a vén emberek, akiknek olyan a szemük, mint az odvak a
jánoshegyi öreg fákon, vizsgálat alá fogják az újonnan érkezettet és a
legnehezebb kalapácsot nyomják a kezébe; a csendes belvárosi vagy
józsefvárosi utcák, ahol a diákok és dolgozó fiatalemberek
hónaposszobáin manapság savanyú emlékezet leng, szinte kíváncsian várják
a kis táskájú, de feneketlen reménységű idegen lépteit; irodák,
könyvtárak, hivatalok, olcsó kis korcsmák, varróleány- és
perdita-szerelmesek, esetleg a magányos kórház és jeltelen sír várják a
multba merült Budapesten a törekvő, dolgozni és akarni tudó
fiatalembert. A város kövezete még aranybánya, a fülek hisznek a síma
nyelvnek, az ostobák utat engednek az erősnek és okosnak, a tehetség és
tudás kiássa magát a gránitfalból, mint egy acélkörmű vakondok, a
szerencse kézzelfogható valami, mint a női hang, az élet legfeljebb a
negyvenedik esztendőig állítja ángardba a bajnokot, aztán meg lehet
nyugodni, mert odáig okvetlenül elért valamit az ember, nyugdíjat vagy
reménytelenséget… Ó, régi Pest, mikor erős akaratból meg lehetett élni a
városban!

*

Manapság jöjjön valaki Pestre, hogy itt majd megél a munkájából!
Kifeszítheti az elméjét, mint a dobon a kutyabőrt, térdéig koptathatja a
lábát, könyökig a kezét, megőrülhet a munkabírástól, fűrészelheti a
legvastagabb fákat és liszteszsák módjára dobhatja a legnehezebb
embereket, – ha nem akar a büntetőtörvényekkel szembe kerülni, alul
marad a boldogulásban. A városnak nemcsak azért van állatsereglet-szaga,
mert takarékoskodnak a vízzel, a tisztasággal, hanem azért is, mert a
vérszomjas tigrisek és alattomos hiénák népesítették be Budapestet.
Jóformán mindenkit gazemberré tett a háború. Aki ebben a korszakban
szegény és vagyontalan maradt, annak bízvást adhatna
Károly-csapatkeresztet. A pénztelenség, a nélkülözés és megaláztatás
csaknem egyértelmű lett a polgári erényekkel. Az adókönyvek, amelyekben
a háborús jövedelmekről találunk feljegyzéseket, egykor majd rikító, de
valódi arcképét rajzolják meg Budapestnek.

Megrőkönyödve nézzük a roskadásig megrakott vonatokat, amelyek a főváros
felé igyekeznek, érthetetlenül állunk meg az utcai tolongásban, a
zsúfolt színházban, tomboló és fülledt játéktéren, a pincétől kéményig
lakott pesti bérházak előtt; honnan jött ez a rengeteg ember Budapestre?
Mintha három esztendő alatt kicserélődött volna a város lakossága. A
bevándorlás amerikai arányú. A háború köve felkavarta az iszapot a tó
mélyéből. Nem lehet ráismerni sokat ócsárolt, gúnyolt, de most már
felejthetetlenül drága Budapestünkre. A párisi fametszetekre emlékeztető
kis tereken sétálgató régi ismerőseink, a fasor és a budai utcák
járókelői, a nyájas belvárosi boltosok, a meghitt éttermek, barátságos
bérkocsisok, megszokott borbélyok, a kedves utcákon sokszor látott
bizalmas arcok, finom asszonyok, akikbe távolról szerelmesek voltunk,
midőn a barátokhoz mentek misére, de a gyermekszoba zajongása, sokszor
ordináré, ám sohasem gaz vagy lelketlen pesti élet: ők mind eltűntek. A
háborús év előtti Pest olyan messzire ment, mint a harmincas vagy
negyvenes évek Pestje. A krónikások nemsokára írhatnak megható
visszaemlékezéseket az elmult városi életről, divatokról, gavallérokról
s észvesztő delnőkről, akik azóta csak az idei nyáron jöttek elő az
utcára, mert a régi kalapot kézben lehet tartani a körúti grizettek
divatja szerint. Néhány paralitikus, öregedő dandy áll fehér ruhában és
rossz monoklival az utcasarkon és azt hiszi, hogy még a régi iskola
szerint kell tetszelegni a nőknek. A régi kedves Pestet el kell
temetnünk lassan a háború halottaival. Pest hősi halált halt a
világháborúban.




JEGYZET EGY RÉGI KALENDÁRIOMBA 1917-BEN.

A háború előtt a két szent, _Péter és Pál_ dús, felgazdagodott
atyafiként érkezett meg Magyarországba; jöttek legyen a búskomoly
felvidékre, ahol rozs és krumpli virít, mint szőke tót lányok haján a
vadvirág; vagy az ország teknőjébe a friss kenyérszagú Alföldre, hol
megdőlt a búza, mint az epedő menyecske: mindenütt vagyont,
fölbecsülhetetlen gazdagságot hoztak magukkal, mint afféle jóságos
agglegények, akik már csak a jótékonyságban lelik örömüket.

A nyári szentek, mielőtt itt hagytak volna bennünket három esztendő
előtt, mint a zendülő hajósokat a puszta szigeten: a vitorlák
kifeszítése előtt megmutatták minden kincsüket, bájukat, magyar
örömüket. 1914-ben szép volt a nyár, mint az elképzelés a boldog
életről. Bizonyosan voltak akkor is szenvedők, aggodalmaskodók, betegek
és szegények, de még nem mindenki járt nyavalyatörős koldus módjára
csodatévő kegyhelyekre búcsúra; volt néhány ember, aki örült, mert a Nap
reggel befogott szekerébe, aki felemelt fővel, vidám lélekkel és
forrásvíz-egészséggel járt-kelt a világban, árvalányhajat tűzött a
kalapjához a mezőn és Andersen-mesebeli kedvvel nézte a gólya
sétálgatását a nedves réten. Még javában ment-mendegélt az emberi élet,
amint Gergely pápa kalendárioma és az életkor előírja. Az ifjú iskolai
bizonyítványának örült, amelyet e napon kapott kezéhez az ünnepélyes Te
Deum után, boldog tanulókat vitt a vonat a régi diákvárosok pipaszagú
házikóiból a szellős mezők, tágasan elterülő vakációk felé, gyermekkorát
élte a professzor, midőn a pedellus a kaput bezárta. A felnőtt ember is
pihenésre gondolt gondoktól felbarázdált agyvelejével, míg az öregek úgy
sütkéreztek a nyári hőben, mintha sohasem akarnának meghalni. Boldog
virágszaga volt itt az ünnepeknek, amelyeket mindenki igyekezett
megtartani, bármilyen vallás szerint tisztelte Istent.

(Általában a régi, háború előtti világban még volt jelentősége az
életnek. Igen nagyra becsülték az emberek a házőrző ebeiket, amelyek
megvédelmezik a bajok és bús viszontagságok ellen: vagy a vagyongyűjtés,
az otthon, a ház, az esti álom, a friss reggel, a bő kamra és kiadós
étvágy, valamint némi szeretkezés is: – igen fontos bástyák voltak a
zordon sors keselyűszárnyú csapásai ellen. De ragaszkodtak az emberek
végzetes szenvedélyeikhez, csodabogaraikhoz, babonáikhoz s álmaikhoz is,
mint értékes bútordarabokhoz, amelyek nélkül nem volna teljes az élet
berendezése. A korhelyek, a szoknyabolondok, a kockázók, az ördögtől
megszállott szerelmesek, a mániákusok mind megőrizték kincseiket, mert
nem kellett belehalni a szenvedélyek pusztításába. Az ember álmai
bizonyos programmszerűséggel következtek egymás után egy életkor
fordulásaival, mint valamely vidéki majális táncrendjén a mazurok és a
négyesek; az önkéntes tűzoltóság részeg volt, de még sem égett le a
város. Így: ifjúkorában az ember a keresztanyja térdével álmodozott,
később annyi fiatal hölggyel, hogy a föld valamennyi zárdáját meg
lehetne tölteni velük. Erdőztek, lombos fára kapaszkodtak, tótágast
álltak vagy csókolóztak az álombeli fiatal nők; némelyikre rá is bukkant
az ember utazásaiban egy messzi városban és nagyon csodálkozott, hogy a
köszönést ő félvállról fogadta, holott azelőtt annyiszor találkoztak
éjszaka. Majd elmaradoztak a nők, hogy új álmoknak engedjék át a barna,
boldog éjszakát. A játék furcsa kártyafigurái lovagoltak tova a ködben,
– némelyikünk egész éjjel kártyázott vagy sakkozott álmában;
versenylovak száguldoztak, mint megbolondult táltosok, Chilperic
csóválta farkát és Carslake ostora messzehallhatóan puffogott; a mező
zöldjén aranytekercsek mutatkoztak, mint sápadt bábok, groteszk manók
módjára ugráltak az emberképű számjegyek a kereken, a hosszúorrú krupié
mindig elibéd lapátolta a bankjegyet és ércet, amíg az megnőtt, mint a
Gellérthegy; majd falusi ének hagzott és a birbicses csörgette kockáit a
középkori vásáron, ódon tornyok alatt, páncélt és kardot lehetett
nyerni. – Aztán ezek az álmok is elmentek, mint szekerek zörgése
hallatszik a távolból, amelyeken berekedt kortesek mennek hazafelé. Néha
visszajöttek a nők a vándordarvak mélabújával és a megholtak, az
elfelejtettek hosszan néztek reánk az álomban, mint márványsírkőről a
fiatal mama fotográfiája. Leültek az ágy szélére és fontak gondot,
szomorúságot, a közelgő ősz pókfonalat, téli fehér szemfedőt. Az agár
betegen nyúlt el a küszöbön, a dologtalan vizsla a saját szakállára
vadászott a kertek alatt. De máskor még nem is jöttek vissza a
fiatalkori nők, akik végleg elriadtak a korhely danától, nagybőgő
húrjának pattogtatásától, a cimbalom vad tivornyájától. Ellenben
felszállott a sülyesztőből a gyomorbajosok terített asztala, megrakodva
minden jóval, amit a szakácskönyvek tudnak, húsvéti sódarokkal,
menyecskekebelhez hasonlatos szárnyasokkal, megkoszorúzott vadkanfővel
és bámész sült halakkal. Az ételek jöttek el látogatóba az emberhez,
midőn kifáradt a kockázásban, a sétapálca- vagy csibukgyűjtésben, a
nőkért való epekedésben. Az álmodó megeresztette nadrágszíját a
csodálatos étlap előtt, amely somlai palackokkal és fejeskáposztával
volt díszítve, – míg napközben tökmagot rágicsált vagy betegkosztot
evett.)

Péternek és Pálnak megérkezésével a bőség láthatatlan szaruját vélte az
ember kiömleni Magyarország felett. A nincsetlen ember épen úgy örült a
nyári ünnepnek, mint a földesgazda. Határkő volt ő a régi magyar
életben, mint akár az újesztendő, midőn a hó alól kikandikál a remény
zöld moha. A vértanu szentek névnapja egy szűk vagy egy bő esztendő
kezdetét jelentette. Lesz-e pénze az országnak, amit elkölthet?

Most nem gondolunk a szükségre, bőségre, pénzre, régi világbeli
reményekre. Arról van szó Péter és Pál napján, hogy életben maradunk-e?

*

Mátyás király óta senki se kapáltatta meg a henye urakat, mint most az
új király, a Demokrácia az ország népét, parasztot és grófot. Mindenki
munkában áll és mindenki dolgozni akar, építeni vagy rombolni, mert az
álombeli Magyarország elmerült, mint a sziget, amelyet a hal hátára tett
a természet. A leviáthán, a világháború megmozdult és a tejjel-mézzel
folyó, tunya, álmodozó, dologtalan Magyarország leszállott a vizek
fenekére.

Péter és Pál, akik a régi Zrinyi-kabát és táblabírói bő nadrág helyett
már évek óta a vándorkatona csukaszürke ruhájában látogatnak el
Magyarországra, már új világot látnak itt. Vajjon mit hoznak mához egy
esztendőre?




AZ ÁLOMLÁTÓK.

Talán soha annyit nem álmodtak Magyarországon, mint ebben az
esztendőben.

Az előttiben, ha valamely különös dolgot álmodott a magyar, felütötte a
nagy egyiptomi álmoskönyvet. A hieroglifek, kabalisztikus számok és
népies magyarázatok között bizonyosan ráakadt a kedvére való
megfejtésre. A kislutri idejében pláne pénzébe került az embereknek az
álomlátás. Fehérlepedős ismerőseink éjszakai megjelenése a ternó
reményével kecsegtette az unatkozó magyarokat.

Későbben, a kultúra jöttével, dr. Freund tanár úr módszere alapján
estünk neki álmaink megfejtésének. Manapság már sokak előtt ismeretes a
tudományos rendszer, amelynek alkalmazásával legbizarrabb álmainkat meg
lehet magyarázni. Magyar nyelven is megjelent egy füzet a bécsi
professzor elméletéről Ferenczi Sándor fordításában. Az ember
megtalálhatta gyermekkora emlékeit álmaiban; megállapíthatta a képzetet,
fülöncsíphette a gondolatsejtet, amelyből az álom kifejlődött. Száraz,
regiszterelmélet ez, mint egy tudós cédulásdoboza. A legszebb és
legkövérebb angyal álombeli hempergése néha igen sivár élménnyel volt
összeköttetésben. Máskor megdöbbent a búvárkodó, midőn legtitkosabb, még
önmaga előtt rejtegetett vágyait, óhajtásait, félelmeit olvasta ki az
álom-magyarázatból.

Most ismét álmodnak Magyarországon és az álmokat nem mindig lehet
megfejteni az eddigi kulcsokkal.

*

Mást álmodnak Budán, mást egy vidéki fogadóban, a tanyákon,
csillagterhes égboltozatú pusztákon és a pesti bérházak szomorú
szobáiban, holott azt kellene hinni, hogy álmában mindenki demokrata,
mint akár a temetőben.

A jobboldali fekvésnek mások az álmai, míg a vészes látományok,
nyugtalanító képek balról jönnek. Az oroszlán és a bátor ember
jobboldalán alszik, míg a sorsüldözött szerencsétlen balra fordul, hogy
még álmában sem lelje gyönyörét, a nők, akik meglátogatják, őrültek és a
szemgolyóit akarják kitolni, gyilkosok és veszett állatok ragadnak a
kabátjába… Bepiszkolt kezű emberek ülnek szemben, mint a régi álmoskönyv
kis fametszetein. Elfáradva, nagyot sóhajtva riad fel a halandó álom
viszontagságaiból. Ha volna valahol egy nagy hivatal, ahol az álmokat be
lehetne jelenteni, könnyű volna a statisztikát megcsinálni arról, hány
boldog ember volt Magyarországon. A földhözragadt, a vészmarta, a bajban
sínylődő néha átéli ugyan álmában azt az életet, amelyet áhítana, de
emlékszik is ezekre az álmokra élete végeig. Míg legtöbbször bizony csak
a nappali kínszenvedéses életét álmodja tovább. Ezért nem is érdemes
vitatkozni a kérdés felett, hogy melyik igazi életünk: a nappali vagy az
álombeli? Az oroszlán álmában is lebírja a gazellát, míg a peches ember
rendesen megsántul álmában, midőn a bika kergeti. A kártyás, aki az ágya
elé szórja a nyereségét, mielőtt elaludna, ritkán folytatja álmában
tovább a játékot, mélyen, üdítően alszik, míg a nincsetlen ember az
élénk álomból felébredvén, felforgatja párnáit, hogy az álombeli pénzt
megtalálja. A jóllakott nem álmodik étvágygerjesztő lakomával, míg az
éhező fájdalmasan nyújtja ki karját az elrepült pástétomos tálak után.

Az álmok szigettengerében, a tarka papagályok szigetén tanyáznak a
gyermekek és a szerelmesek álmai. Ezen a szigeten semmi sem
lehetetlenség, a legnagyobb fára könnyedén kúszik fel a képzelem,
hintázza magát a ringó galyakon, kajdácsszínekben mutatkozik a láthatár
és a nőknek, férfiaknak valóban szárnyuk van, mint az angyaloknak. A
gyermekek álmait a dajkák is megfejthetik, míg a szerelmesek
látományaihoz, alvási élményeihez elég magyarázatot talál a rövideszű
lírikus. Akiket ők csodáknak néznek, azok természetes dolgok. Amit ők
álmodnak, az a valóságos élet, az ő életük. Lárma, zenebona,
értelmetlenség, madárhang és sikoly hangzik e szigetről, mintha sokezer
fiatal majom lakna a fatetőkön, amelyek még nem hallottak puskalövést s
így gondtalan boldogsággal élik játszi napjaikat. Nincs olyan álomfejtő,
aki a szerelmesek álmain el tudna igazodni. Honnan jönnek e tarkaságok,
az exotikus fények és a sohasem látott színek ez álmokba? A blazírt
tudomány felmondja a szolgálatot. A szerelmesek azt álmodják, amit épen
akarnak. Vajjon ki merné e szemérmetlenségeket valaha is bevallani? Az
erkölcs egy megúnt ruhadarab ez álomvilágban; hogy csodálkoznának az
epekedő férfiak, ha egyszer megtudnák, mily furcsa dolgokat álmodnak a
megközelíthetetlen várkisasszonyok, midőn a hátukon alusznak és odakünn
hajnalodik! Szerelmes álom, aki hatalmasabb vagy Fauszt doktor
Mefisztójánál, régi üdvöket és ismeretlen gyönyöröket varázsolsz a
tudatlan agy homályos szobájába, mindent megmutatsz, amit eleven
állapotban sohasem érhetünk el, mindenekkel megismertetsz, aminek
létezéséről éber nappalokon fogalmunk sincs, a zenittől a nadirig
feltárod az emberi szerelem titkait: a szerelmes álom az emberiség
jóltevője. Az volna a világ legszebb könyve, amelybe a hajnali álmokat
írná le egy isteni toll.

*

Bizonyos életkorban már nem szívesen vallja be az ember, hogy
vándorcigánynőkkel álmodott; pedig tán Deák Ferenc sem foglalkozott
mindig politikával Angol-királynőbeli lakásán.

Komoly időket élünk, amelyeket a frázis szerint „sorsdöntőknek“
mondanak, holott a sorsba senki sem avatkozhatik. Eldőlt az már három
esztendeje; ami most történik a világon, olyan, mint egy gombolyag
szála; lebonyolódik, bármit tesznek ellene vagy mellette az emberek. A
jövőt sem én, sem ő nem tudhatja, a váteszek végleg megbuktak a
hókuszpókuszukkal; csak következtetni lehet, hogy még nem értünk a
meglepetések útjának a végére, hiszen három esztendeig vajudott a föld,
amíg az első eredmények mutatkoztak az emberiség jövőjében. Bizonyosan
most következnek azok a váratlanságok, amelyeket közönségesen csodáknak
szokás nevezni. A politikai álmok, amelyek három esztendeig bebörtönözve
üldögéltek az agyvelőkben, csak most indultak el fantasztikus útjaikra.
Most kezdenek ismét álmodozni a magyarok, mint akár a mult század ama
időszakában, amelyet „kis negyvennyolcnak“ is neveznek.

Az álomfejtő, aki három esztendeig nem látott egyebet, mint megfagyott
katonát, üszkös falut, ellenséget és repülőgépet, ezidőtájt kezd álmodni
a suttyomban tartott vágyakkal, a gyermekkor, háborúelőtti korszak
emlékeivel: a békével.

Mi lenne, ha már béke lenne? – kezdik játékaikat az elfojtott álmok,
amelyek zord télen véres borzadalmakat, elkeseredett belviszályokat,
utcai torlaszokat és éhségtől üvöltő tömegeket mutattak, hogy riadtan
fordult balról jobbra az álomlátás.

Mi lenne, ha már letennék a fegyvereket a katonák; ha mindenki megkapná
jutalmát az elmult három esztendőért, amely kínosabb volt, mint a
gályához láncolt rabok élete; ha az újság többé nem írna offenziváról,
csatáról, tengeralatti harcról; ha nem remegne többé millió szív a
holnaptól; ha felemelhetné fejét a gödörbe zárt gondolat; ha újra
elkezdődne a megszokott élet, mindennapi örömeivel és bánataival!… A
kortárs észre sem veszi már, hogy csaknem harminc esztendő mult el
azóta, hogy utoljára sétáltunk a zöldelő erdőkben, nőknek virágot
téptünk és biztos terveink voltak holnapra. A kortárs azt hiszi, hogy
mindig háború volt a földön, soroztak, őrmesterek intézkedtek,
menetszázadot szerveztek, ágyút töltöttek és a piacon az asszonyok
verekedtek. A kortárs már csak álmában éli át a boldog esztendőket,
amikor nem rettegett őrjárattól, az árdrágítótól, a kofától, az
éhenhalástól, a legmegalázóbb nélkülözésektől. A kortárs megszokta a
rongyos cipőt, a kopott ruhát, az uzsorát, a korgó gyomrot, felebarátja
meggazdagodását és börtönbüntetését. A kortársnak már kezdett mindegy
lenni a téli vagy a nyári háború, az élet céltalansága, a holnap
reménytelensége, a nyomor jajgatása, a bűnösök elszaporodása, a pénz
értéktelensége és a becsület bukása. A kortárs most végre álmodni kezd…
Mi is lenne, ha egyszer béke lenne?

Mi lenne?

Az álmokat hagyjuk meg álmoknak. Még oly gyengédek, hogy kézzel nem
lehet nyúlni hozzájuk. Csak fujni lehet ez álmot a levegőben, mint a
gyerekek a réten a vadvirág szálló csillagát.




BALJÓSLATÚ NAP.

Tihanyban, az égbenyúló kolostor ablakából kitekint a holdfényes
balatoni éjbe Rip van Winkle, aki a háború első napjaiban a
könyvtár-csöndes, öregség-nyugodalmú és bölcsesség-lámpású zárdában
megtelepedett, hópénzt fizetett az ellátásáért és fogadalmat tett az
erkölcsös életre, amíg a háború odakünn dühöng a világ felett, amelytől
a szent öreg papok megvédelmezik a hozzájuk menekedett vándort. R. W.
kipislant az ablakon és magában azt kérdezi:

– Vajjon tart még e háromszáz esztendős háború?

Megnézi a kalendáriumot. A zárdai, homokóra-hangú csendben sem pihen az
idő. Gergely naptára 1917 július 28-át mutat. E héten mult el Pantaleon
névnapja, akire mindnyájan emlékszünk abból az időből, mikor „tavaszi
hullámok“ surrantak el az életünkben. De itt járt szent Anna, az
almaarcú és körtvekeblű; csak egy vén cigány vonta valahol útszéli
feszületnél a kállai kettőst a maga mulattatására. Rég meghaltak már
azok az emberek, akik az Annáknak szerenádot adtak. És eljött Ince pápa
napja, a háromszáz esztendős háború évfordulóján. A régi
képeskönyvekből, festményekről, az Odeskalki-család gyűrű-gyűjteményének
aranyairól komoran néz a szakállas pápa, aki maga is a világ egyik
legjelesebb műgyűjtője volt. Itt a negyedik évforduló, – mintha az egész
élet, a halpénz módjára elhullajtott ifjúság, a vörhenyeges,
oroszlánszakállal díszített férfikor és a kályhatűzben régi szőlőtőke
módjára sustorgó öregség elmúlott volna e háború kezdete óta. Minden
régen volt, ami azelőtt volt. Az élő emberek emlékezetében,
életmódjában, gondolkozásában, a jelent a multtal összekötőhídon egy
ködfüggöny ereszkedett le, mint az eltévedt tengeri hajók kívül. Mintha
már nem látná senki a partokat, ahol lótuszvirágok úsznak a habokon,
égbenéző pálmák és boldog fehér templomok emelkednek, a béke, az élet,
az emberiség szigetei. Jéghegyek között, fekete ködben, halálfejű
hajósok vezetésével úszik az emberi élet hajója. Semmi sem maradt meg a
régi érzésekből, szívkamrák kincseiből, boldogságokból, bárányfelhő
ábrándokból, fütyülő szélben szálló falevélhez hasonlatos tervekből és
mérföldmutatókő módjára, földbecövekelt elhatározott tervekből.

Egy marék hamu sem maradt a háború előtti életünkből, mindenünk semmivé
lett, amit eddig vagyonnak és értéknek hittünk.

Először, meghalt az ifjúságba vetett hitünk. Háromszáz esztendő előtt az
ifjúság fogalma a boldogságot, a gondtalan, játszi tavaszt, a szépséges
hangzatokat jelentette a férfiak életében. Most mit jelent az ifjúkor? A
halállal való vőlegénységet. Szép hazám, a Nyírség temetkezési divatja
jut eszembe, midőn fiatalembert látok. A szűzleány fehér koporsóját
ünneplőbe öltözött legények kísérik a temetőbe. Kard van a kezükben,
amit a pandúroktól vagy színházigazgatótól kértek kölcsön. A kard
hegyére citrom van tűzve. Így lépked ma minden fiatal legény a temető
felé. A gyermekifjú, aki tegnap szepegve fogódzott anyja szoknyájába,
vagy a tánciskolában együtt repkedett szíve hölgyének hajfonatával, ma
rajongva kapaszkodik egy rekedthangú, fogatlan, félrecsapott kalapú,
duhaj cimbora karjába, amilyen közönségesen a halál. Még nem élt jelent,
amely édes, mint a séta Vénusz felejthetetlen kertjeiben; még nincsen
emléke, amely merengítő, mint az óbor a magános lugasban; nincs
elzsibbadt fogfájáshoz hasonló emlékezetű szenvedése elment nőkről,
elszállott szavakról, papirsárkányként elrepült érzésekről; nincs még
távolsága életének, amelynek tájképében elandalodhatna, mint Himfy
dunántúli halmain és völgyein, ott pásztortűz ég, emitt furulyaszó
szálladoz, mint a pókfonál, Tündér Ilona anyókává aszottan ballag a
gyalogösvényen a rőzseköteg alatt, inges kisgyermekek hemperegnek a
patak kankalin-levelei között… még ő nem látta ezt a tájat, s máris
búcsúzik az ismeretlen élettől, mint egy kedves arctól, amelyet elfutó
vonat ablakában láttunk.

Megszakadásig ólomsúllyal nehezedik az ifjak halálának áldozati füstje
az emberiség szívére három esztendő óta. Vajjon el tudjuk-e felejteni
valaha a szép reménységeket, az üde növendékfákat, a pisztrángkedvű
fiúkat, akiknek hősi halált ígért a költő s ők elmentek meghalni? Vajjon
mind megöregednek a halottak a csatamezők hantjai alatt? Annyit ér a
diák elhallgatott szíve, mint az öreg népfelkelő korhadt csontja?

*

Scott Walter regényében olvasom egy helyen:

„Dicsőség! hát az a rozsdás vért, amely ott függ egy bajnok magános,
beomló sírjának gyászcímere felett; – az elmosódott vésés a kövön,
amelyet a tanulatlan szerzetes alig tud kibetűzni a kérdezősködő
zarándok számára; – hát ez elegendő kárpótlás azért, hogy minden nyájas
érzést, szeretetet feláldoztok és hogy életeteket boldogtalanságban
töltitek azért, hogy mást is boldogtalanná tegyetek?

Vagy olyan varázs van tehát egy kóbor lantos rímeiben, hogy a család
szeretetét, a békét, a boldogságot mind odadobjátok szilajul csak azért,
hogy hőseivé lehessetek olyan daloknak, melyeket vándor hegedősök
dalolnak el ittas cimboráknak az estéli söröskupa mellett?“

Pedig templárius lovagokról ír, akik a szentföldre jártak, szaracént
öltek, pogánytemplomot raboltak és szívükben elhalt a bús hang, mint
sovány csikasz torkában az üvöltés.

És hányan mentek és mennek a dicsőség repkedő lidérclángja felé, hogy
aztán emléküket, lábnyomukat örökre elfödje a romfalak moha, kúsza
repkénye; elhangzott éneküket felváltva a kondás dudája.

Nem kell a bibliába nézni, a próféták jóslataiba merülni, hogy a végét
lássuk az elmult háromszáz esztendőnek. S akkor, a gyönyörű reggelen
majd felejteni kezd az emberiség, felejteni dobpergésszerű emberi
neveket, acélcsörgésű fogalmakat. Nagyon sok idéig nem szabad majd
beszélni erről a háborúról s résztvevőiről, amíg a sebek végleg
behegednek. Mennyi nevet kell elfelejteni, amelyekkel megtöltöttük
aggódó szívünket, rémlátásos éjszakáinkat, francia, angol, olasz, belga,
orosz, amerikai nevek tucatjait kell kidobnunk az ablakon.

De addig folyik a vér.

Folyik a vér, amely ifjú, még ha öreg ember szívéből lövel is ki
utoljára, leomlanak a büszke karok, mint megnyugodott kévék a síkságon,
a földalatti zene még mindig hangzik a kísértetjárta országokban és a
hunyorító tavak, lágy lombozatú erdők, csöndes nagy mezők és
visszafojtott szívverésű, fojtogatott városok felett a bosszúálló angyal
trombitája harsog. Vért, vért, ifjak, öregek, férfiak vérét adjuk a
láthatatlan sárkánynak, amelynek szomjúsága nem csökken harmadik
esztendeje.

*

Az évforduló éjszakáján elmereng a boltívek alatt a kolostor remetéje. A
sarlóalakú hold szarva piros. Vihart, szelet jósol az égbolt. Aztán
lehajtott fejjel könyveihez tér vissza a merengő. Úgy látszik, már csak
a könyvek maradtak meg a régi világból.




SZÜRETI DAL.

Miért piros az őszi reggel?

Szüretelnek Magyarországon, veres bort és habos vért. Az egyiknek öt-hat
korona az ára literenkint, a másikat úgy adják, mint hajdan a bort,
ingyen, jószívvel, papnak, csősznek, vándorlegénynek. Ez a véres szüret
eltart már negyedik esztendeje. Harmadszor szedik meg a szőlőt a gazdák,
mióta ömleni kezdett az emberi must. Azóta a tőke is kedvet kapott. Az
idén termett ugyanannyi bor az országban, mint amennyi vér kiömlött. De
tudja-e pótolni a bor a vért, a bor megnövekedett értéke a vér
drágaságát? Van-e annyi vidámság, mámor, nótázó habzás a legjobb
borunkban is, amely el tudná felejtetni a testvér szenvedéseit, a magyar
vér felhőszakadását? Ha minden gyűszűnyi vérért gönci hordókkal
hálálkodnának megvédelmezett hegyeink és lugasaink: akkor sem volna meg
az arányosság a két érték között. Ha egy aranyba kerülne egy búzaszem,
ha egy ökörért adnának egy ital bort, ha egy paripáért egy falat ételt:
nem térülne vissza egy percentnyi érték sem a veszteségekből. Azért nem
kell irígyelni a gazdákat, hogy búzájuk, boruk jól fizet. Nincsen annak
a bankónak a régi erőssége, megbízható kedve és szilárd alapja. Hiányzik
belőle a kifolyt vér. Sápadt, átlátszó lett a papir, még a legnagyobb
bankó sem tud táncolni. Sok víz lefolyik a Dunán, amíg annyira
megizmosodik ismét a vérevesztett bankó, hogy a régi örömből valamit
visszahozzon, a régi erővel támassza az ország falát. Most a vér volna
az erőnk. De már nagyon sokat elhullajtottunk. Azért csak halkan
szüreteljünk.

*

Harmadszor piroslik az ősz Magyarország felett, midőn nem lehet
megkülönböztetni az erdők lehullott sárga levelén a vérfoltot a
rozsdától.

A szentimentális évszak, amelynek gyermekéül szívesen vallotta magát az
érzelgős ember, lejárta magát, mint egy ritkult fürtű, bajuszpedrős
lírai költő. Mint általában az évszakok valamennyien megbuktak három
esztendő alatt, gyermekkoriasan andalgó örömeiket elfelejtették magukkal
hozni a kalendáriomba, csupán gondjaikat: az ősz is egy kopott,
kiállhatatlan öreg rokon lett a háznál, aki már nem tud egyébről
beszélni, mint a régi gazdagságáról, dicső ismeretségeiről és hazug
sikereiről, közben pipabűzös, remegő kezével felszedi a papirhulladékot,
hogy legyen miből fidibuszt csinálni.

Visszanézve innen, e reménytelen ürből az elmult szeptemberekre,
ködfoszlányként elröpült októberekre, csaknem szégyenpír borítja el
magányos arcunkat, hogy mennyire hazudtunk, képzelődtünk, ábrándoztunk a
világról, ismerőseinkről és önmagunkról.

Jött egy szél, amely elfujt minden gyertyalángot. Tömlöcbe jutottunk,
amelynek nedves, kietlen falai között van elég időnk gondolkozni az
igazságról. Ábrándozásaink közepette farkasverembe zuhantunk, hiába
ordítunk torkunkszakadtából, nincs menekvés. Úr és paraszt egyformán
árdrágítással foglalkozik a környéken. Van eszében egy rendzavaró
vándorlegényt a napvilágra vonni.

Itt maradtunk magunkra, egyedül, mint az ujjam, mint a haldokló, mint az
akasztott ember a szélben. Mindenki a maga szakállára lop és rabol,
suttyomban, a kabát alatt viszi az élelmiszert, mint a csempész,
lefüggönyözött szobában olvasgatja pénzét, csillapítja éhségét és suba
alatt készen tartja a kését, hogy a szomszédját ledöfje. A titkolózók, a
bujkálók, a susogva csalók városa ez. Éjfélkor elsötétedik a város,
mintha Hentzi ágyúi volnának szegezve Pestre. A hüvösödő őszi éjszakában
az utcasarkon összesúg két alak. Csalók vagy betörők. Már senkin sem
lehet csodálkozni, ha reggelre letartóztatják valamely görbe munka
miatt, mert jóformán nem érdemes dolgozni a munkabérért. Már
összezavarodik a bűn és ártatlanság. A legbecsületesebb emberek sem
riadnak vissza a törvénytelen úttól, hogy maguknak élelmiszert,
fűtőanyagot, ruhát szerezzenek. A feltalálók zseníje arra szorítkozik,
hogyan lehet mindennap jóllakni. A tanultság, műveltség, ötlet abban
merül ki, hogyan lehet a kamrát télire ellátni. A bölcs bíró azon töri
fejét, hogyan szerezzen cipőt. Az orvostudományok tudósa búsul, hogy nem
tanulta meg a szabóságot. A repkedő fantáziájú költő maholnap az
utcasarokra áll, hogy verseit árúsítja. A nők, szegények, végleg két
táborra szakadtak, inkább, mint valaha. Az egyik táborban a gondtalan
ledérek seprik az utcát, kihívóan és szemérmetlenül, holott nem
mindegyiknek van meg a rendőri engedélye. A másik oldalon… A másik
oldalt nem is látni már. Csak sejteni lehet, hogy elfehéredett arcú
anyák, letört feleségek és fáradt munkáslányok rejtőznek a homályban.

Hej, hogy dühöngtünk egyszer a posztócsalókra. Pedig ők nem tettek
egyebet, mint megelőzték korukat. Alig fordult egyet az esztendő: annyi
csaló nőtt ki a földből, hogy a rendőrségnek nincs annyi keze, hogy
utólérje őket. Falrahányt borsó a börtönbüntetés, amelytől úgy rettegtek
még nemrégen az emberek, mint a megsemmisüléstől. Közössé vállott
szégyent könnyű elviselni. Csak Budapesten minden második embert
bezárnak, ha még soká tart a háború. Mily arcátlan tévedéseket hozott ez
az időszak. Majdnem a szószékről prédikálták, hogy nem kell búsulni a
háború viszontagságai miatt, mert a kiállott szenvedésekből fakad az
emberiség megváltása. Az első télen Krisztus-szakállt viselt mindent
katona és a templomok tele voltak hívekkel. Az egyház szervezkedett,
hogy összetereli háború utánra a juhokat, mikor mindenki megtört és
Istenhez menekül. Erre következett még két esztendő, amely alatt végkép
elmorzsolódott az erkölcs. A háború olyan fertőt zúdított az emberiség
nyakába, hogy nagyon sokáig kell tanítani az iskolákban a mosakodást.
Posvánnyá változott a világ, rablók, hamispénzverők országa lett a föld.
A csaták mögött erőteljesebben fosztogat a békés lakosság, mint az
oláhok Erdélyben.

Ez volt az a világ, amelyben éltünk?

Bizony mindig ilyen volt, csak nem láttuk őt ily világosan. Mindenféle
hókuszpókuszok, társadalmi szokások, illemkönyvek és főként az egykor
félelmetes büntetőtörvények tartottak rendet itt a szenvedélyeken. De
elkezdett korogni a has.

Elrémülve nézek széjjel ismerőseimen. Miért gazdagodott meg az egyik,
miért lett nyomorult szegény a másik? Végzet volt ez, amely előre meg
volt írva?

Magamra nézek. És nem ismerem meg többé magamat sem a régi
fotográfiáról.

*

Csak halkan szüreteljünk, akármilyen bő a termés.

Tengernyi vér és elveszített becsület az ára a hatkoronás bornak. A
sorsnak olyan országába jutottunk, ahol az öröm többé nem öröm, hanem
minden csak bánat.

Ha a sürgönypóznákról is dús szőlőfürtök csüngenének, akkor sem lehetne
többé jókedve senkinek Magyarországon.




NÉMA MAGYARORSZÁG.

A varjak többször nyugtalankodnak ez időtájt, mint egyébkor. A húsvéti
fák (amelyek oly halkan, észrevétlenül rügyeznek, mint a
gyermekszerelem), az ő hangjukkal, fészkükkel, baljóslatú fekete
figurájukkal vannak díszítve. Bozontos tanyájuk a fatetőn úgy leng a
szélben, mint a Bleak House környékén egykor az angol regényben. A
napsugár, amely déltájban oly meleg, mintha minden erejével kezdeni,
meghódítani, ráerőszakolni akarná a tavaszt az elhitványult világra,
érdektelenül hintáztatja a fekete madarakat magas állomásaikon. Az
elcsöndesedett, elnéptelenedett falusi tájon csak a varjak, csókák élik
régi életüket. Fészket raknak, feltünően hangosak, tojásaik miatt
nyugtalankodók, míg az emberek, akik a nyurga, kopasz fák alatt
elhaladnak, oly csendesek, hogy az is meghallatszik, ha két csirke a
szomszéd udvaron összevész, a favágók munkája nagy messziségből jelt ád,
míg a hajóács köznapi kalapálása olyan feltünőség az elhalkult tájon,
mint régi időben a gyorsvonat szédületes robogása. A varjak élnek és
céltalanul piros szoknyában néhány nő, aki már igazán csak azért viseli
a tarka köntöst, mint a bújdokló cinke színes mellénykéjét. A nap süt.
Erőszakosan, tavaszt, életet, megújhodást, gyönyörű ifjúságot a németek
gránátjainál hatalmasabb erővel diktál a gyászbaborult, öltözködni se
kívánó földbe. Ismét fordul egyet az emberi élet a megfiatalodás,
kiszellőzködés, újrügyezés és szerelem felé; bármit írnak is az újságok.
Tavasz van, ifjúság, új élet, remény és friss kedv van, ha a földgolyó
közepéig fölszántják a föld hátát a kietlen lövegek, mindenáron
gyönyörűséges a napsugár, szagos a fenyőfa levele, fehér a rétivirág és
lepke jön a déli szél hátán az ismeretlen tartományból, amely az álmodó
embernek a homlokára száll. A hadseregek kimeríthetik izomzatuknak végső
erejét, forgáccsá lőhetik az ágyúk csövét, meghalhat még egypár millió
ember: az évszak, amelynek ideje elkövetkezett, oly ártatlanul,
nyugodtan jött át a nedves réteken, mint egy ingesgyermek. Az emberek
legfeljebb nem látják meg az új rügyeket, ifjú füveket, zsendülő
szeleket, friss vízáramlásokat, amelyek az évszak beköszöntével a
világra elkövetkeznek. Nem figyelik meg az emberek, hogy a folyók
gyorsabban futnak, a kakasok más hangon kiáltanak, a csendességnek
hangja, a felhőknek színe, a napáldozatnak tüneménye: más már, mint
tegnap volt. Legfeljebb csak az emberek nem törődnek azzal, hogy az
erdőnek különös illata kezd lenni; a hegyek elmerengenek a látóhatáron,
mint terhes fiatal nők; a hold kora délután felkúszik a nyárfák hegyére,
mint titkolózó szerenád, hogy lássa szerelmese búcsúzó képmását a
napnyugati határon; csatában járt katona hosszadalmasan lefekszik
szülőföldje mezőjére és halkan kotyog a bor a kiszáradt kulacsban,
mintha a zordon téllel elmult volna az ő érdagasztó bátorsága is; ódon
szagú könyvek és vénséget lehelő pincegádorok, régi hordódongák és a
téli estéken százszor telerajzolt haditérképek, tavalyi rögeszmék és
végnélküli szomorúságra beállított óramutatók a családi órán: – mind
idejüket multák, midőn a konok, háborúba zsinegelt, szégyenpadra tett, a
becstelenségek kalodájába zárt emberiség még mindig nem akarja látni,
hogy tavasz van, máskor áhítatos, fiatalságot, új boldogságot, drága
reményt, szitakötő-szárnyú terveket ígérő tavasz… Az évszak azonban
semmibe sem veszi az embereket, csinálják ők tovább a maguk dolgait,
mint megőrült ácsok az akasztófákat: az évszak, a gyönyörű, eljött a
fáknak, folyóknak, réteknek, madaraknak, jelentéktelen kis füveknek, egy
tisztásnak a fenyveserdőben s egy orgonabokornak a kedvéért. Eljött,
mert szereti reggelenkint új festékkel díszíteni a háztetőket, friss
harmatokkal a park bokrait, új nedvekkel a réteket és jószaggal a
magános kutakat. Neki az a fontos, hogy a pusztai vadmadár az azúrnak új
tükörében füröszthesse meg tollait, az akácfa nagyot nyúljon, mint
virágvasárnap a növendékleány, a varju jajgató károgással űzze egymást a
pusztaház körül és a bokron kékes álomfoszlány maradjon reggelre a
virágokkal álmodott éjszaka után.

Mi köze a tavasznak az emberekhez?

Még annyi sem, mint a visító malacoknak a kukoricához, amelyet kis
csirkéinek szór a gazdasszony az ól előtt.

A tavasz eljön és drága, erőszakos, rendbontó ölelkezését az emberek
helyett majd kis csirkéken, énekesmadarakon, néma nagy fákon, hallgatag
réteken és a maguk nyelvén beszélő vizeken próbálja meg. Néki mindig
kedvesebb lehetett egy vadrózsabokrot megcsókolni, mint egy unalmát űző
embert.

*

Nézzük a falut, amely oly néptelen, mint a régi tölgyfaerdőség, ahonnan
elköltöztek a bajuszos cincérek, serény harkályok és életteljes
disznókondák. A kakasok oly messziről beszélgetnek, mintha egy másik
tartományból közölnék mondanivalóikat, ahol béke és csendesség van s a
nők oly halkan mennek a házak fala mellett, mintha elveszítették volna
minden bátorságukat az élethez az elmult három esztendő alatt. Még a
házőrző ebek is gyávábbak lettek és a kovács nagyszerű kalapálása, amely
faluvégi hangba könnyen elképzelhette a merengő: ősei megérkezését,
utazását, kisterjedelmű tennivalóját, étvágyát és utazókabátját, a
kalapálás oly fáradtan hangzik, mintha megúnta volna a fegyverek
készítését; patkót, kerékszöget szeretne csinálni az a kalapács.

A falusi ember élete nagyjában hasonlít a régiek életéhez, amelyről
gyermekkorában hallgatott az unoka, a szabadságharc utáni magyar
életről.

Itt foglalkoznak titkos írással, amellyel nagyapáink leveleztek, midőn a
vagabundok mindenféle hamis hírlelésekkel férkőztek vendégszeretetükbe.
Akkor a közelgő Klapkáról, meg a bujdosó Kossuthról írtak egymásnak
titkos leveleket a szomszédos faluba, amelyet kalapja alá rejtett a
cigánypostás. Most még ártatlanabbak e levelek a régi jámbor
óhajtásoknál. „Bözsikém, vasárnap Pesten leszek, remélem, megkapom az
ígért két puszit…“ írja valaki egyiptomi hieroglífekkel. A tél és a
háború hosszú. A dob kutyabőre esténkint várja a titokzatos ábécé
jeleit. A falusi úriember úgy eltávolodik a „modern“ életből (amelyhez
már javában közelgett), mint azok a régi muszka regényhősök, akikről a
halhatatlan Turgenjev Vadásziratai című könyvét írta… Az esték
végtelenül hosszúak, úgy halkul el az élet, mint a mécses lángja. Örülni
többé nem lehet a farsangi álarcoknak. Elvitték a magtár javát. Az
ősapák félszeg olajfestményei olyan ijedten néznek alá a falról, mintha
ők, a másvilágiak sem tudnák, hogy mi következik ezután. Az öreg
cselédek hosszasan bámulnak az estébe. A fák különöset sóhajtanak. A
földesúr titkos írással levelet ír egy ismeretlen nőnek.

És hosszan, szinte másvilágias tekintettel néznek egymásra az emberek,
ha találkoznak. Már nem szokás beszélgetni sem a háborúról, mint
valamely családi szerencsétlenségről. Már megszokta mindenki, hogy olyan
csend veszi körül, mint a tengerfenéken. A boltban minden nap elfogy
valamely régi portéka, amit többet nem lehet kapni. Senki sem
csodálkozik. Mindenki nyugodt, mintha ez volna a természetes rendje az
életnek. A nagypénteki kereplőt forgatja ily egyhangúsággal a harangozó,
mint amilyen mostanában a falusi ember élete.

Napközben fotografáltunk a réten, mint a színészeket „felveszik“ Pesten,
pattant a kis masina, izgatott volt a lencse előtt a nő és férfi és a
nap eltelik azzal is, amíg a napsugárból papiroskép lesz. Régi
regénykönyvek, – a nagymama olvasmányai, – lekerülnek a padlásról.

– Pesten tán másképen éltek, – mondja a falusi uraság – itt meg kell
elégedni gyertyával. Az eleim gondos emberek voltak. Eltették a
gyertyakoppantót.

*

Tavaszi éj van, holdjárta utcákra bámulok, a láthatatlan rügyek kibujnak
a gallyak tetejéből, a földből egy kis fű nyújtogatja a nyakát. Hová
szöktél tavasz az emberek elől?




AZ AMAZONOK HARCA 1917-BEN.

Vajjon lehet-e nőt szeretni, aki festi az arcát, a haját, a szemöldökét,
órákat tölt kézitükre előtt és gusztustalan vegyiszerekkel foltozza
bőrét, szőrzetét, ajkát?

*

Az ablakomból estefelé, – mily korán húzzák el az Angyali üdvözletet
Pesten! – egy táncosnő öltözködését szemlélem. Minden este olyan
gondosan öltözködik, mintha az utolsó álarcos-bálra készülődne. Ezentúl
többé nem megy bálba, vagy megölik hajnalban az utcasarkon.
Hegedűhúrszínű haja van, mint a vízbefultaknak. Körülbelül félóráig
tart, míg egyik szemét megfesti. Ezalatt nem igen törődik a világgal.
Fáradhatatlanul dolgozik a keze, a szerencsétlen kis garniszálloda
pókhálós szobája talán tündérkastéllyá változik körülötte; vagy csak
Luit látja most is maga előtt?… A fáradt férfiember, aki véletlenül
megpillantja, nem gondolhat másra, mint a Rókus mögötti zordon udvarra,
ahonnan olyan gyorsan temetnek, mint a bűvészet és ahonnan a Twist
Olivérek elindulnak apró lábaikon.

Vajjon minden nő kendőzi magát, mint a táncosnő?

A háború harmadik esztendejében könnytelen és borús a férfiak szeme
Pesten: most már jobban látják a nőket, mint például a tavalyi tavaszon,
amikor egy nagy szoknyalengés, megzavaró illatár, női párfőm volt a
város, amikor a nők először siettek ki új ruháikban, cipőikben, feltűnő
divatjukban a tavaszi utcára. Az újságok cikkeket írtak, a
négyszögletesre ült nadrágú öreg hírlapíró érthetetlenül csóválta a
fejét és a férfiak nyugtalankodva, szinte szuggesztió alatt nézték az új
háborús divatot, a nők hirtelen uralmát, áramlását. A térdigérő szoknya
hónapokon keresztül zavarta a közbiztonságot, amíg végre hozzászokhatott
mindenki; megtanulhattuk, hogy nincsen olyan drága selyemharisnya,
amelyet a nők fel ne vonnának a lábszárukra és nem kérhet a szabónő
ruháért annyi pénzt, amelyet meg nem adnának.

Mintha a nők megbuktak volna ezen a félelmetes tavaszon, amelynek
méhében forradalmakat sejtettek az álmodozók, pedig a forradalomhoz
sokáig kell füteni a kohókat Közép-Európában, ahol még manapság
hálósipkát viselnek a férfiak és csak a vagabundok óhajtanak meghalni a
barrikádon; a forradalom az éhező és szemérmes nyomornál is ijesztőbbnek
látszik, – jól neveltek itt a tanítómesterek.

A tavasz eljött s a nyárspolgár egyik nap zendüléstől tartott („a
franciák!“ mondták), másnap a békéről álmodott („a szociálisták!“ –
epekedve sóhajtották). Harmadnapra tovább folyt a háború és a nők piros
kalapjáról egyetlen újság sem emlékezett meg. A tavasz eljött, Anyégin
Eugént Pétervárott egy háztető kéményéről lelőtték, hazáját megvető
Byron is elszánta magát, hogy Arrasnál mezítelen mellét vigye a német
vasnak; jött egy tavasz, midőn Közép-Európában egyetlen szerelmes verset
sem írtak a költők, a régi készletből kellett megélni, Petőfit,
különösen a nemes Aranyt olvasták, akik a Tisza vize szőkeségű
költészetű verseket kedvelik; míg a kékfrakkos, hosszú mellényes, fehér
kravátlis mult századbeli tündöklő francia költészet: Paul Verlaine és
társai (Tóth Árpád különös fordításában) elandalított egy letűnt kor
holdas hársfái alá, – régi nőket, régi érzelmeket, elfelejtett dalokat
hozott a tavasz, amely melódiákhoz nem találunk itt nőket, akikre e
nemes kosztümök, liliomtiszta érzések, merengő jelzők és álombeli képek
illenének.

A modern piroskalapos nőnek nincs költője, – szegény, ő úgy megy el e
kor gonosz történetével, hogy annyi emlék sem marad utána, mint egy
kékmacskabeli táncosnő után az öreg urak szívében. E korszaknak nőiért
mintha egyetlen költeményt sem írtak volna s nem akad bárgyú lantos, aki
meghalni akar a szemekért; csatába se mennek a visszautasított
szerelmesek, mint a háború első hónapjaiban és szinte céltalanul leng a
szoknya, virít a kalap, tolong a női báj a városon. Zsoldosok, átutazó
katonák, fáradt hősök mohó kortyai hangzanak csak a forrás körül, amely
azelőtt az áhítatos szerelem felejthetetlen repkénye mögött csobogott,
míg most nyitott, fogadói kút módjára az országúton áll és a poros
fuvaros, zsibbadtlábú kupec, rongyos vándorkatona megmerítheti benne a
sapkáját. E korszaknak nincs költészete, a piroskalaposoknak nincs
lantosuk, szerelmet, rajongást immár csak a megholt nők ébresztenek, míg
a jelent szinte behúnyt szemmel érezzük, mint az imádott, tiszta Évát,
ha Madách forradalmi jelenetét játssza az Ember tragédiájában. Az
elárvult, kigúnyolt, végleg szerelmi hajótörést szenvedett modern pesti
nő még nem jutott el odáig, hogy vigasztalást keressen. Csak szórakozni,
önmagát tükörben nézegetni, kis agyvelejével csak mulatni vágyik. És
hogy hódoló lantosát se nélkülözze, megírják a „Kedves Mestert“ a
tiszteletére. – Ezzel körülbelül rendben volna a modern pesti nő
arcképe.

*

Pedig van jóság a világon, végtelen nagy jóság, amely nem a zárórát
tartja az élet legszerencsétlenebb intézményének; női nemesség, amely
halkan, észrevétlenül dudolgat magában; tisztaság, amelynek érintetlen
fodrára nem száll a mulatóhelyek s utcák pora… Van szemérmes, hallgató
nyomor, van ócska ruha, van félretaposott sarkú cipő. Van imádság és
tiszta sóhajtás. Van kendőzetlen arc és buzgón szerető lélek. Van Égbe
vetett bizalom, megingathatatlan hit, minden földi kínt pótló szeretet.

De ez most még nem divat Pesten, pedig már néha úgy látszott, haldoklik
a kankánélet a városon, az utóbbi kenettel közeledik a bánat és a
szegénység.

Majd eljön a jóknak, ifjú arcukat és szívüket tisztaságban tartóknak, a
rongyos cipősöknek is a divatja.

Csupán az a félelmetes perspektíva, hogy ezt a divatot azok is hordani
fogják, akik most itt szaladgálnak, félig megőrülten. Félretaposott
sarkú cipőben járnak majd a delnők, ha ez lesz a divat. Miről ismerjük
meg a szenteket és a mártirokat?




RAMSLI.

A szent szövetség idejében játszották Bécs fehérharisnyás hölgyei, akik
olyan bő szoknyákat viseltek, mint a maiak, a szél belefujt a selyembe
és felfordította a szoknyát, mint a parazolt; ámde mindenre vigyázott a
térden alul érő, cikcakos szélű nadrág, amely barchentből készült Mária
Terézia óta és tizenhárom esztendős korától kezdve halála napjáig
viselte a tisztességes nő… csak a ledérek mentek ki az utcára nadrág
nélkül, akiknek a cipősarka körül megpödörte kandúrbajuszát Trenk
Frigyes. Pedig akkor még nagyasszonyoknak hívták a dámákat és oly
gyönyörűek voltak, hogy századok mulva is kívánatosan szállnak vissza az
elégedetlen férfiak álmaiba a képtárak, a családi arcképek vásznairól.
És hívták ángénnek is a ramsli nevű kártyajátékot. Jelenleg is nők
játsszák Budapesten, többnyire nem udvarhölgyek, hanem polgárasszonyok,
akik a konyhapénzüket szeretnék gyarapítani, egymást megfejik, mint a
Zrinyibeli kozák a vidéket, nem egyszer hamisan keverik a kártyát, –
hiszen nők – máskor sírva néznek az elúszott háztartási pénz után… majd
egy selyemharisnyára, egy kalapra valót szeretnének nyerni, játékszert a
gyermeknek, tajtékszipkát a férjnek, kis emléket a szeretőnek… kevernek,
osztanak, nevetnek, sírnak és perlekednek… megmutatják titkolt
természetüket, nagylelkűségüket, fukarságukat, kapzsiságukat,
erkölcstelenségüket… Ó, nincs kiábrándítóbb helyzet, mint szívünk
hölgyét kártyaasztalnál látni ramslit játszani és panaszait meghallgatni
a Valet nevű tökkhetesről. Régebben divat volt Pesten a férfiakat is
meghívni az úgynevezett kártyás-délutánokra, amelyeket a hölgyek
fogadónapjukon rendeztek, uzsonnával egybekötve, amelyet sietve
fogyasztottak el a vesztők, kedélyesen a nyerők, a svájci kártyák a
szomszéd asztalon kiterítve egymással megbeszélték, hogy mennyire
izzadnak a nők játék közben, míg az uzsonnaasztalnál a távollévő
barátnők kerültek megbeszélésre: – a férfiak ültek, csodálkoztak,
meghökkentek a nőktől, akiket eddig Mária Terézia hosszú nadrágjában
képzeltek el s legfőbb vágyunk lett volna velük a folyóparton sétálgatni
alkonyi órában, költészetről, szerelemről csevegni, meghalni értük vagy
szenvedni miattuk, szerenádot rendezni az ablakuk alatt, golyót röpíteni
az agyba vagy a vetélytársba, vagy az oltár elé lépkedni lengő
szalonkabátban… Ám a nők észrevették magukat és a ramsli-játékhoz többé
nem hívták meg a kiábrándult férfiakat, amint nem hívják meg azon
helyekre sem, ahová a nők kettesben vagy hármasban járnak, egymás előtt
nem szégyenkeznek és mindent pontosan megbeszélnek. Ah, szerelem!
Vigyázz magadra, hogy ki ne hallgasd a nők egymásközötti beszélgetését,
óvakodj kulcslyukon benézni egyedül lévő hölgyhöz, valamint kerüld el a
kártyaasztalt, ahol a nők egymást megkopasztják és igazi érzéseiket
feltárják, mint a makkdisznó szétterjeszti karjait… Vigyázz, szerelem,
mert a nők itt nem veszik észre, hogy némely kártyákon csókolózó párok
vannak, a piros király közömbösen lovagol, és a kártyavetőnő kezében
nagyjelentőségű zöld király (a Szerelmet jelenti) itt egy szürke,
kedvetlen figura, amelyet minden megindultság nélkül eregetnek ki ujjaik
közül a dámák. Vigyázz, szerelem, hogy el ne felejtsed égi
származásodat, az isteni ágyékot, ahol fogantattál, a bűbájt, amelyet
köntösül viseltél, a mindenható bűvészetet, amely ifjúságodat
kölcsönözte. A svájci figurák körül futótűz jár az őszi nádason; az
andalgás, a merengés, az álmodozás itt nem ismerős. A kis lábat hiába
nyomod meg titkon az asztal alatt, a kézhez érzelemtelenül ér bizsergő
kezed, a szemekbe céltalanul mélyedsz és az ajkakról akár ítéletnapig
várhatnád a szót, amelyről azt hiszed, hogy boldogtalan életedet
megválthatná… A nők kártyáznak. Kerüld őket, ifjú. Menj az Ovidius
papnőihez, míg előkelő úrnőd barátnőivel szórakozik.

*

Némely szegény nő egész életén át a ramsli-asztalnál ül. A családanyák,
akik a kosztpénzt akarják megkeresni a játéknál, a démoni kalapokra
vágyakozó polgárnők, az új cipőről álmodozó asszonykák végül mégis csak
hazamennek, ha a toronyban nyolcat vagy kilencet üt az óra; igaz, hogy
férjüknek, gyermeküknek nem sok öröm jut belőlük ily estén, míg ők
reggelig a tökkhetessel álmodnak, – ámde a házi levegő, a fürdő, a
cseléd nyelvelése, a férjuram hasfájása, a gyermek náthája, a
házmesterné szemtelensége, a piac drágasága másnapra visszazökkenti őket
a mindennapi életbe, amelynél boldogabb nincs a világon. – Ámde vannak
szegény nők, akiket nem vár lármázva a férj, bömbölve a gyermek,
mérgesen a cseléd a kártyaasztal mellől: akiknek nincs egyebük az
úgynevezett társadalmi életüknél.

Mit csinálnak azok, ha kilencet üt az óra?

Sokszor elnézegetem a pesti hotelek előcsarnokaiban fülelő, leskelődő,
szimatoló, unatkozó, éhes és szomjas, sívár, üresszívű, fogadói port és
szemetet seprő leányokat, asszonyokat. Mindig voltak ilyen
szerencsétlenek, akiket a mindennapi élet kivetett medréből egy hotel
boldogtalan szigetére, ahol pénzük fogytával szélhámosabbak lesznek a
legelszántabb ügynöknél, hazudnak, csalnak, erkölcstelenkednek, hogy
megmaradhassanak a hotellakók névsorában, pincérrel, kapussal,
éjjeli-őrrel barátkoznak, részeg és pénzes utazók várnak, tovasuhannak
az éji folyosón, mint boldogtalan árnyékok a kupecek és lókereskedők
szobái előtt, lóversenyeken a zsokék körül mosolyognak, a
kártyaasztalnál mindent megpróbálnak, máskor férfiak zsebében kotorász
kezük… mit akarnak? Sok esztendőn át elnézegettem furcsa, eltünedező,
meg felbukkanó figurájukat, láttam ebéd miatti éhségüket, majd lármás
kedvüket az esti cigányzenénél, kancsal pillantásukat és mosolytalan
életüket… Mit akarnak? Láttam őket milliomos pálinkafőző karján, másnap
ugyanazon a helyen a börtön felé lépegető ágens fizette a vacsorájukat;
megfigyeltem, hogyan szállíttatják meg magukat a liftben, az
előcsarnokbeli iróasztalnál, a folyosón, – s felejthetetlen a hölgy, aki
pontos munkarendet vezetett éjjeli randevuiról, az órák és a szobák
numerusai után osztván be éjszakáját. Miért? Minek? Hisz jön a holnap,
amely ismét sápadtan az éhségtől találja őket, a zordon kapus mutatja az
ajtót és a cigányzene másnak hangzik a fehér ebédlőben! Láttam az új
cipőjüket, amelyért egy lóalkusznak vallottak szerelmet, a ruhájukat,
amelynek eredete oly gyanus, mint életük és láttam hangulatnélküli,
boldogtalan életüket, amelyre oly közömbösen volt ráírva a végzet, mint
a bérszolga felírta kábító cipőjük talpára a szoba számát.

Vajjon csak az új ruháért, az esti szórakozásért, a léhaságért élték
volna szárazmalom-életüket?

Egy kisasszony most a rendőrségre került a kártyaasztal mellől. Meg
kellene kérdezni tőle, hogy mit gondolt magában, amikor gondolkozott,
mit remélt és mit hitt? Tudta, hogy az életét kártyázza el? Az
ifjúságát, érintetlenségét, szépségét gusztálja a tökkhetes mögött?




MAGYAR SÓHAJ.

„Uram Isten, adj esőt!“

Ez a fohászkodás ostromolja az egeket Mária lángba és füstbe borult
országa felől, hol áhítatos, ezeresztendős multunkba vetett törhetetlen
bizalommal, hol meg a bizonytalan, de dacos jövendőnek elszántságával.

Adj esőt, Uram.

Aztán békét.

De mindenekelőtt májusi esőt, magyarok esőjét, mert anélkül nem ér
nekünk semmit a diadal ellenségeink felett, valamint nem vehetjük
hasznát a békének sem.

Esőd nélkül elpusztulunk, Uram. Elhullunk tüzes kardoktól, mint a száraz
mennykőtől. Holott már harmadik esztendeje álljuk a csatát az égboltozat
négy tájéka felé megdöbbenés nélkül, a vashámor munkásainak
süketségével, a puszták oroszlánjának hörgésével és a vakondok
óvatosságával.

A csata már nekünk nem meglepetés; a fegyvercsörgés örökösen hangzó,
megúnt lélekharang; az asszonyok bánata, rongyos gyermekek koporsószínű
arca, elerőtlenedett férfiak tántorgása olyan megszokott élmény, mint
szombatnak szerdára való következése; a hősi halál lett az emberi sors
természetes befejezése és a fájdalom egy hű eb, amely éhen kimúlik
gazdája sírján.

De a Te haragod, Uram, rettentő nekünk, mert benned mindig bíztunk, a
föld alatt az orosz mocsárban, az olasz hegyormon és otthon elsötétedett
lakásainkban.

Azt hittük mindeddig, hogy mellettünk vagy; nem hagyod szíveinkben úrrá
lenni a kétségbeesés láncait zörgető csüggedést; elküldöd ezután is
mennyei köszörűköveidet fegyvereink megélesítéséhez; városainkat megóvod
a tüzes csóvától, fehér barmainkat a mérges légytől, kútjainkat a
dögvésztől és magtárainkat a kiürüléstől.

Benned bíztunk, Uram, mélyen a hó alatt, hogy majd elküldöd megváltó
tavaszodat, gazdag nyaradat és csöndes őszödet, amelyben már oly
távolról hangzik a háború hangja, mint éjszaka a felhők alatt a
vándormadár kiáltása.

Vártuk, mint a rab a szabadulás napját, májusodat, Uram, amely a Szűz
kék palástja alatt meghúzódó országunknak olyan fontos ideje, mint az
Indiákon a szelek évszaka.

A földünkre hajoltunk, mint napkelet hívője, hogy immár láthassuk
munkánk gyümölcsét, amelyet az elmult boldogtalan őszön, vizekkel
terhes, Noé-korabeli tavaszon elvégeztünk a rendületlen hittel, amellyel
a madár őrzi tojásait. Megcsókoltuk a májust a harsogó színű fűszáron, a
rétek lenge párázataiban, a jegenyenyárfák holdvilág remegtette levelein
és az utak mézes ákácvirágában. Megöleltük, mert soha úgy nem vártuk
drága, elbujdosott rokonunkat, a Te küldöttedet, Uram, akinek
megjelenésére elhalasztották haláluk napját az emberek; késlelkedve,
vonakodva kalapálták a csorbát a szablyák élén; konokul egymásra törő
földalatti bujdosók felemelték a mélyből sörényes fejüket és egymásra
néztek, mint a zarándokok; reményteljes fehér vitorlák mutatkoztak a
délibáb zöld tengerében, mint áldott nők révedezése; a kopár sivatagban
tévedező, kisebzett lábú vándorló megtalálja nyakában a hit amulettjét,
ahol eddig csak a zsineg szorítását érezte: – ezt hozta nekünk májusod,
Uram, első szakaszában.

*

Aztán halkan, mint a szél indul meg az erdőn vagy a hegyoldalban
legelésző nyáj között harapózik a rémület a közelgő veszedelem elől, a
tűz lovasa nyargal végig a szalmás tető gerincén: így következtek az
esőtlen napok.

Mint pihegő galambposták Budapest tornyaira, érkeznek a hírek az ország
békésen elnyúló távlatából, hogy: nincs eső. A városi ember más
esztendőkben némi közönyösséggel, pesti nemtörődömséggel, kultúrájában
bizakodó egykedvűséggel fogadja a gazdák felrepített papirsárkányait. A
városi anekdóta csak azt tudja, hogy a magyar gazda soha sincs
megelégedve. Nem volt még olyan termés Magyarországon, amelyet
sokallottak volna a gazdálkodók. Eleinte bizony nagyon ijedeztünk a
termelők jóslásától, hogy katasztrófa előtt áll Magyarország.

Ám a hírek mind hangosabbak, az ország búzatermelő vidékeiről érkező
arcok mind borultabbak, napról-napra csüggedtebbek a szemek, amelyek az
ég és föld horizontját kémlelik, mind tompultabban vernek a szívek az
izzó napkorong, a felhőtlen égboltozat és az aszályos, megkérgesült
földek láttára, már nincs kedve jósolni ama bizonyos legöregebb
embernek, a levegő forró, mint a tűzhányón, elsatnyultan nyúlnak el a
termő mezőségek, mint égő városok közelében, a záporeső garabonciása
késlelkedik megjelenni a keresztutak feszületeinél, töprengve lehajtja
fejét földesúr és orosz hadifogoly, csak a cserebogár zümmög nyári
népdal helyett. Pesten olvasni kezdik az időjárási intézet jelentéseit
és az újságok meglódítják a vészharangot.

Néha átsuhant a láthatáron egy gyorsan tovatünő felhő, mint a kalózhajó
a messziségben.

*

Az este, amely immár a történelemé, június elsejét jelentették a
kalendáriomok, mint a megváltás, beköszöntött az országos eső. Felejtve
töprengés és reménytelenség, olyan nagyot lélegzett az ország, mintha a
béke hírét vinnék szerte fehér lovasok.

Esett, szőkén, barnán, tavaszi kedvvel, olykor rézsútosan, mintha nagy
sietségükben elvesztették volna az egyenes utat az esőszemek, karikát
hánytak a tócsákon, mint a gyermekek jókedve, megmosták az árvaházi
növendékeket, a gondozatlan útszéli bokrokat, felvidámították a
magányos, poros falombokat, amelyek már azt hihették, hogy más célja nem
leend életüknek, mint a lakosságnak akasztófául szolgálni, a kertek új
szagokat leheltek, mint újonnan szerelembe keveredett nők, a hervadó
orgonavirágok, amelyeknek színét már csak a grófnők őrizték meg ruháikon
a lófuttató gyepen, kitárták kis tenyereiket az esőpénzek felé, a magyar
éghajlat elefántjai, a fehér barmok megfürösztötték aszott tagjaikat az
áldott vízben, míg a gazdák az ég felé emelték nap hevétől barnára
pirult arcukat.

Esett, mint az ezeresztendős néphit a magyarság fennmaradásában; mint az
új korszaknak, várva-várt jövendőnek hírnökei a lehulló esőszemek; mint
az égi olaj, amely a Mária országában aluszékony mécsesek lángját újra
felragyogtatja; mint az élet, – úgy esett.

Elterpeszkedtek a mezők, mint pusztai kútnál a fáradt vándor emeli
szájához a vödröt, szétnyíltak, mint a szélben dudorászó falombok és
égfelé nyújtották a karjukat, mint szerelmes nők. És az ég messzi
tájairól jött komor felhőlovagok fáradhatatlanul öntözték husvéti
kedvükkel a magyar hajadont, a hervatag pünkösdi rózsákat, az áldott
asszony módjára gömbölyödő mezőségeket, fiatal ízeket lehelő réteket,
parton álló, szerénykedő, sovány néptanítókat, karcsú szőlővenyigéket.
Kőrisfa-illata lett a világnak, friss szárnya a madárnak, acélkardocska
nőtt bele a kalászokba ez estén.




A BUDAI VÁR.

Építik Mátyás király palotáját. Szobákat nyitnak, falakat törnek,
ajtókat építenek a Várban; lehetséges, hogy az őszt és a telet hű
magyarjai között tölti majd negyedik Károly. Buda földrajzi helyzeténél
fogva is a legalkalmasabb a királyok tartózkodási helyéül. A leghívebb,
a leglojálisabb ország kellős közepén emelkedik a hegy, amelyre már
Árpád-királyaink a szentek és hősök családjából megtelepedtek. Egyformán
távol a lángbaborult országhatároktól, egy nagy termékeny rónaság
közepén emelkedő kies hegyvidéken, források, királylegendák, áhítatos
emlékezetű erdők tájékán, a nemzetek leghívebbjének, a magyarnak szívén
nyugvó Várban; barátságos és biztonságos az élet, bármi végzet kúszálja
a történelem fonalát.

*

Vajjon, milyen az a királyi lak, ahol fiatalemberek boldogsága,
kisgyermekek növekedése és magyar reménységek laknak, mint énekesmadarak
a kalitkában? Egy reggeli újságban olvasom, hogy a hírlapírót nem
engedték be a házba, holott még nincs itt a király és kedves családja.

Ha igazat mondanak a legendák, az efféle átalakítás bécsi szokás, a
Burgból való hagyomány, ahol századokon át pontosan megjelentek a
szobákban a kőmívesek, miután a halott császárt elvitték a barna
barátokhoz. Udvari szertartás ez, mint a többi ezerféle ceremónia,
amelyeknek Nepalleck lovag a tudósa. Bár nem volt szükség semmiféle
átalakításra a jól megépített szobákban, a kőmíves konokul ásni kezdte a
falat, kaparni a vakolatot, keverni a meszet, mert ő csak annyit tudott,
hogy új császár jött a régi helyére, tehát építeni kell. Valamikor
megnéztem a királyi palotát, amikor fiatal és kíváncsi voltam. A tágas,
falszőnyeges, szellős, kevés bútorzatú termek a schönbrunni nyári
kastélyra emlékeztetnek, míg a Burg szobái Bécsben sokkal setétebbek,
ódonabbak, a keskeny, itt-ott zöldre festett ablakok mögött szinte
stilizált történelmi homály borong. Budán tágas, kényelmes és szellős
volt minden; a lépcsőház, a folyosók, az ajtók bőre szabottak, sok
vendégre berendezve, sok szabadságra és levegőre. (Csak a titkos lépcső,
amely Ferenc József lakosztályához vezetett, az volt olyan keskeny, hogy
a Burg-császárok romantikája jutott az ember eszébe. Nem csoda, hogy
eltévedt itt a szegény Blaháné, mikor magyar nótákat énekelt egy este a
királynál.) Negyven és egynéhány év előtt, egy nyáron a királyné,
Erzsébet, egyedül lakott a Várban és nem félt a földigérő tükröktől, sem
a tágas ablakoktól, amelyekbe szinte belenézett a pesti Dunasor, mintegy
kíváncsi szomszéd: mit főznek a királyéknál? Ferenc József a harctéren
járt, Andrássy Gyula hordozgatta a híreket Erzsébetnek és ugyancsak
ügyesen kellett forgatni a szavakat, amíg a vesztett hadjárat történetét
apránkint, töviről-hegyire elbeszélgette nyári délutánokon. Korántsem
volt olyan hálás és könnyű szerepe a göndörhajú, kissé ragyás grófnak,
mint egy esztendő előtt, amikor ünnepelni, körülrajongani, dicsőíteni
hozta Ferenc Józseféket Pestre. A szép Andrássy ezen a nyáron ugyancsak
próbát tett diplomatikus símaságáról és udvarlói tudományáról.
(Erzsébetbe szerelmes volt minden valamirevaló férfiember
Magyarországon). A királyné hátrafont kézzel, lehajtott fejjel, bánatba
merülve járt végig a szobasoron; tulajdonképen az volt a hivatása, hogy
megőrizze Magyarországot a csatamezőn lévő férje számára. Azért jött ide
szép szemével, karcsú alakjával, merengő homlokával és térdigérő
hajával, hogy a magyaroknak valahogyan eszükbe ne jusson megismételni a
negyvennyolcadiki eseményeket. Mária Terézia, ez a széles csípőjű,
megtelt, vállas, derekas bécsi asszonyság példát adott a
Habsburg-hölgyeknek, hogyan kell bánni a magyarokkal, ha veszedelem
fenyegeti a birodalmat, a császári trónust. Egy könnybeborult női
tekintet elegendő, hogy az elkeseredett hazafi félretegye a honfibút.
Wittelsbach Erzsébet, bár előkelőség, gőg és magányos kedv dolgában nem
sok térelőnyt vehetett bármely osztrák főhercegnőtől, kifogástalanul
megfelelt küldetésének azon a nyáron, amelyet a budai palotában egyedül
eltöltött. A gyerekek még kicsinyek voltak, Gizella, Rudolf a
hűvösvölgyi Kochmeiszter-féle villában szaladgáltak a kerti bokrok
között. (Báró is lett a házigazda.) Erzsébet hol Deák Ferenccel, hol
Andrássy Gyulával kísértette el magát a Vérmezőn át, a csendes budai
utcákon a gyermekek látogatására. Deák cúgos cipőjére harmonikában esett
a vitézkötéses pantalló és szárnyas, bő, zsinóros kabátját kifeszitette
a szél, mint egy vitorlát. A cövek-alakú, széles magyar, mint az ország
gondnoka, megbízottja és védelmező gondolata baktatott a fiatal nő
mellett. Összecsavart esőernyőjével bizonyosan elverte volna Türr
Pistát, ha valami bolondot cselekszik vele ezen a nyáron. Míg másnapokon
Andrássy lengett, mint egy illemtanár struflis, fehér nadrágjában,
meggymaggombos frakkjában a gyönyörű menyecske mellett, ugyanaz az
Andrássy, aki szíve mélyében sohasem felejtette el a debreceni
országgyűlés határozatát a Habsburgokról. Ámde, mit nem tesz meg az
ember egy fiatal nő kedvéért! Az ország karcsú daliája mint az
önfeláldozó, csipkekendő után vadállatok közé rontó, utolsó lovag
kísérgette az elhagyott vízivárosi utcákon a merengő királynét. Aztán
ősz lett, a hadjárat végképen elveszett, Erzsébet Gödöllőre utazott
hosszú esőket hallgatni, Heine-verseket olvasni, magányosan lovagolni és
a közelgő „magyar lánnyal“, a kis Mária Valériával álmodni. A
gavallérokat rókavadász-frakkban látta viszont, csak Deák nem hagyta el
többé fogadói kvártélyát a legszebb női szemek kedvéért. Talán rájött az
öregúr, mint a végén minden férfiember, hogy nem érdemes mindenféle női
dolgok elmulasztása céljából a kanapéról felkelni.




TARTALOM.

  Előhang  3
  Magyar hasak  6
  Józsefnapi vendégek  10
  Fogadó a régi világhoz  12
  A vendég az ebédlőben  16
  A borász  20
  Egy régi ember vallomása  23
  Angyalos bankó  26
  Júniusi alkony  30
  Szentiván  33
  Nyári fény  37
  Új kenyér  41
  Bodega  44
  Tavaszi út 1917-ben  48
  Pest aranykora  54
  Jegyzet egy régi kalendáriomba 1917-ben  60
  Az álomlátók  64
  Baljóslatú nap  70
  Szüreti dal  75
  Néma Magyarország  80
  Az amazonok harca 1917-ben  85
  Ramsli  89
  Magyar sóhaj  94
  A budai vár  99

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64921 ***