The Project Gutenberg eBook of A tragikum by Jenő Rákosi

Pár évvel ezelőtt Gyulai Páltól egy szép könyv jelent meg Katonáról és Bánk-bánjáról. Rákosi Jenő e könyvet a „Budapesti Hirlap“ tárczájában ismertette s egyuttal némely megjegyzést koczkáztatott a tragikumról általában és Bánk tragikumáról különösebben. Történt, hogy ugyanabban az időben dolgozott Beőthy Zsolt a maga nagy művén a tragikumról s fejtegetései körébe belevonta azt is, a mi ama tárczaczikkben e tárgyról mondatott, s a tudós szerző könyve e részét egyik szépirodalmi társaságunk heti ülésén fel is olvasta még mielőtt műve elkészült volna, sőt egyik napilap tárczájában nyomtatásban is kiadta.

A Rákosi Jenő tárczaczikkéből kivett idézethez Beőthy Zsolt a következő megjegyzést csatolja műve e részében:

„E sorok a kérdést általánosabb felfogásra vezetik vissza, mely a vétség mozzanatát egyszerüen -2- kiveti a tragikum elméletéből s ezt a rendkivüli nagyság fogalmával meriti ki. A schopenhaueri eszme nincs részletesebben tárgyalva, csak mintegy odavetve s minden velejáró nehézség megoldatlanul hagyva. Különösen a tragikai hatás megnyugtató eleme az, mely az ő felfogása szerint lehetetlen… stb.“

Való igaz, hogy gondolataim e tárgyról csak mintegy odavetve voltak. De remélem Beőthy Zsolt, a ki azóta a tragikumról egy hatszáz oldalra terjedő könyvet irt, nem szemrehányásképen mondja nekem, hogy mindazt, a mi mondani valóm e nagy dologról van, bele nem szoritottam egy hirlapi, tárczába, a melynek főfeladata volt Gyulai Pál könyvét egy kicsit ismertetni, egy kicsit méltatni, egy kicsit birálni. De ha nem is szemrehányás volt Beőthy Zsolt részéről, csak szintén odavetett megjegyzés, melyhez gondolatom megtisztelő birálatát is csatolta, én bennem mégis feltámasztotta annak a vágyát, hogy felfogásom megvédelmezzem. Ebből támadt a jelen köny, melyet megirtam még 1884 vagyis ugyanazon év nyarán és 85 telén, tehát még mielőtt Beőthy könyve a sajtó alul kikerült. Kiadásával azonban megvártam e könyv megjelenését, a mi megtörtént az idén nyáron és ettől egy pár fejezettel bővebb lett munkám. Beőthy művének benyomása alatt irtam uj fejezeteket. -3-

Nem vagyok hozzászokva elméleti könyveket irni s ez azt hiszem megis látszik könyvemen, melyből a rendszeresség ép oly nagy mértékben hiányzik, mint az elméleti fejtegetéshez oly nagyon illő nyugalom. Nem csoda, ha sok felé nagyon is polemikus, hiszen provokálva jött létre; a tárgy rendszeres felosztásának hiánya félek ennél nagyobb hiány és nyughatatlan, szónokias, mondhatnám nem egy helyen ideges előadása, melyet keletkezésének oka és módja tán megmagyaráz a nélkül, hogy kimentené, valószinüleg a tudós világ méltó megbotránykozásának lesz tárgya.

Azonban szivesen viselem könyvem minden következményeit. Akármit itéljenek róla, – mint egy meg fontolt meggyőződés és mint leszürődött benyomások eredménye őszintén meggyónva, nem lehet minden becs nélkül való. Emeli tán érdekességét, vagy ha e nélkül nem találna érdeke lenni: ad neki az, hogy nem elméleti művek sugártörése, nem elméleti olvasmányok ekhója, hanem egy művészi alkotások, remekművek élvezetéből és az élet vizsgálatából megtermékenyült elme szüleménye e könyvem tartalma.

Nem lehetetlen, hogy sok olyat is mondok, a mit más is elmondott már kivülem; de tudomásom semmi ilyesmiről nincsen, nem minden pirulás nélkül vallom meg, bele értve Schopenhauer -4- tanitásait is, a kiével Beőthy szerint felfogásom rokonságosnak látszik, kinek aeszthetikáját azonban, illetőleg filozófiájának alkalmazását az aeszthetikára, nem ismerem.

Ennyivel bocsánatot kérek olvasómtól, a kinek könyvemet ajánlom a nélkül, hogy feloldozását kérném hiányaiért, melyeket ismerek s melyeket, ha máskép keletkezik munkám, tán részben elkerülök vala. De tudom, ha igy nem, hát sehogy sem keletkezik.

Azért viseljétek el rosz tulajdonságait, ha jókat is találtok benne. Óhajtanám, bár legjobb tulajdonsága lenne, hogy provokálja egy oly magyar könyv megirását e themáról, a minő eddigelé még nincsen.

I.
Az aeszthetika tudománya.

Kétség nincsen benne, hogy vannak tudományok, melyeket tudósok művelvén, ismét csak tudósok számára irnak meg. Egy jelentékeny kemikus vagy csillagvizsgáló, egy nagy mathematikus, egy geologus vagy természetbuvár a maga kutatásainak eredményét oly képletekkel, oly kifejezésekkel irhatja csak meg, hogy nagyobb része ránk nem szaktudósokra nézve valóságos hyeroglifikus abrakadabrának látszik.

Egy szót mond, vagy nehány betüt ir le plusz – minusz és egyéb jegyekkel s tudós kollegájának egy egész világot tárt fel vele a nélkül, hogy nekünk laikusoknak csak valami érthetőt is mondott volna. Az ő nyomában aztán jár két másik csoport: az egyik átirja nekünk népszerü előadásban ama titokzatos könyv tartalmát, hogy megérthessük és tudásunk vágyát a lehetőségig kielégithessük. A másik csoport pedig a tudomány kutatásainak eredményét alkalmazni -6- iparkodik és értékesiti a gyakorlati élet használatára: konstruál cséplő és répavágó, kávédaráló, levegő tisztitó, légyfogó, világositó és egyéb ezerféle apró és nagy, hasznos és kellemes, munkára és játékra szánt gépecskéket és gépeket a vonzás, a nehézkedés, a kör, a levegő, a gőz, a hő, a surlódás, a fémek, a világosság, a villamosság, a mágnesség, a tunyaság a kapillaritás, a vonzás és taszitás stb. megállapitott törvényei szerint. Igy a legkomplikáltabb tudomány mindnyájunk közbirtokába jut: legfelső végét fogja az isten tüzétől égő tudós, a legalsót az az együgyü paraszt, a ki valamely kazánhoz hordja a fütő anyagot.

De ha vannak ily tudományok, melyeket a tudósok előadásából ugy szólván még le kell forditani a művelt osztályok nyelvére, vannak tán mások, a melyeknek természete nem kivánja meg a tárgyalás oly módját, hogy csak a korlátoltabb számu szaktudósok értsék meg rajta egymást. És ha vannak, kiválóan két tudományt sorolnék közéjök, kettőt olyat, a mely czéljánál, anyagánál a szolgálatnál fogva, melyet tenni hivatva van, elemeinél fogva, melyek vizsgálandók, nem emelkedik ki szükségképen a látó körből, melyet az, a mit intelligencziának, egy nép értelmiségének nevezünk, egészséges szemével be ne járhatna. Ez a két tudomány a filozofia és az aeszthetika, a két ikertestvér. Az első -7- megtanit bennünket élni, helyesen, okosan élni, s tehát olyas valamire, a mire mindnyájunknak igen nagy szüksége van; a másik megtanit bennünket izléssel itélni meg az életet és jelenségeit: oly dolog, a mi igen kivánatos mert diszessé és széppé teszi az okos életet. Mind a két tudomány kitárható a közönséges műveltség nyelvén és modorában. Nincs szüksége jegyekre, képletekre, melyeket csak a beavatottak értenek. Az ó-kor legnagyobb filozofusa: Szokratesz, megmutatta, hogy nincssen. A mi az eszthetikát illeti, az, ha lehet, még egyszerübb mint a filozofia s ezt is egy ó-kori tudós, Arisztotelesz, igen praktikusan és érthetőn tárgyalta. Czélja nem az, hogy költőket költeni tanitson, hanem hogy az emberek izlését és itéletét öntudatossá tegye, fejlessze, élesitse. Ehez szükséges természetesen, hogy maga is egyszerü, érthető, világos, szép legyen. Kerülje a homályosságot, ne menjen tul a maga körén: maradjon magyarázója a jelenségeknek, ne csináljon, ne teremtsen föltevésekben dolgokat, melyek nem léteznek, s ne alkosson ezek tiszteletére dogmákat.

Valósággal engemet szent borzadály fog el, mikor Beőthy Zsolt érdekes könyvében a tragikumról azt olvasom, hogy a tragikumot nem a kiválóság, sem a gyarlóság nem teszi külön, hanem e kettő egymásba fonódva s a kiválóság gyarlóságában vagy a gyarlóság kiválóságában -8- rejlik oka az egyén összetüzésének az egyetemessel, mely mindenütt az összhang megőrzésére tör, mig a kiválóságában gyarló ember a maga kiemelkedésében az egyetemes harmoniáját megsérti s azért meglakol. Ezt természetesen, nem ugy kell érteni, mintha az egyetemes harmoniája csupán csak kiválóságáért nem türné el a kiváló egyént. Az a kiváltsága, hogy csakis kiválóságáért sujtassék villám által, vagy hajósok által, kiknek szüksége van árboczra, vagy mészáros által, kinek szüksége van husra, – ez a kiváltsága csak az alsóbbrendü természet kiválóságainak: a kiváló szálfának, a czimeres ökörnek van meg. Az ember lehet akármilyen kiváló, addig, mig kiválóságának gyarlóságát be nem próbálja valamely cselekedettel, melylyel az egyetemesség hatalmait megsérti – tragikai vétség, – addig nincsen fenyegetve általa az egyetemesség harmoniája, s viszont ő e harmonia mindenek felett álló érdeke által.

Én sejtem, hogy ez igaz és igy van, de csakis sejtem. A mi benne világos látásomat zavarja, az a több szó és több fogalom, a mely bele van keverve és kivetkőzteti a problémát egyszerüségéből.

Mi az az egyetemesség és mi a harmoniája? Mi a kiválóság gyarlósága és a gyarlóság kiválósága? Mi a tragikai vétség és bünhődése? Mi ez, egymáshoz mérve, egymásból -9- nézve, egymásból magyarázva? Azt hiszem, nem több, igen elmés, de egyszersmind igen fárasztó szőrszálhasogatásnál, – fárasztó tán arra nézve is, a ki müveli, de bizonyára nagyon fárasztó arra nézve, a ki olvassa, a ki kénytelen ismert szavakra uj fogalmakat tanulni, ismert fogalmakra más szókat s ebben el nem tévedni. Mi az egyetemesség és mi a harmoniája?

Törvények két csoportja: a természeti törvények és társas természetünk törvényei. Minthogy ezek változhatatlanok, kezdettől fogva olyanok s mindvégig olyanok maradnak a milyenek, tehát állandók, tehát e törvények az egyetem: törvények, melyek a természetet szabályozzák, erőiben rejlenek; és törvények, melyeket mi alkotunk, s hatalmunkkal fentartunk. Ez állandósággal szemben áll a mulékony ember, a ki ereje, tehetsége és vágyai szerint többé-kevésbé e törvények parancsai szerint vagy parancsai ellenére iparkodik élni.

De senki sem él és semmi sem él teljesen és mindig a törvények e két csoportjának paragrafusai szerint, sőt magok e törvények is állandóan harczban vannak egymás ellen – a természetiek ép ugy mint az emberszabta törvények, – és állandó harcz, küzdelem, birok és zavar az élet. Nap és felhő, viz és levegő, meleg és hideg, szél, tenger, növényzet, folyó, -10- állat és ember; mind hajban van egymással. Égi háboruk szabdalják a földet, a tüz kijön rejtekeiből és hamuba borit virágzó telepeket, a viz elhagyja medreit és halak tanyájává tesz emberlakta városokat, szigeteket nyel el a tenger, hegyek sülyednek a föld gyomrába: természeti törvények háboruja természeti törvények ellen. Az ember zaboláz vizeket, felfogja s szolgálójává teszi a villámot, akkumulátorba csukja s bocskort, kabátot varrat vele, gőzzel a gabonáját csépli, lovát helyettesiti, gázzal gépeket hajtat; déli virágokat akklimatizál, egyszerü virágokat elkényszerit teljesekké, vad fát nemessé szelidit, vad állatokból házi állatokat nemesit: az ember küzdelme természeti erők segitségével természeti erők ellen. Azután fegyvert kovácsol, ágyut önt, háborut indit, uton támadja meg embertársát, vagy furfanggal pert akaszt nyakába, hamis tanuval, vagy a paragrafus elcsavarásával, vagy a vele való nagyobb ügyességével meg is nyeri a pert: az ember küzdelme emberi törvények ellen, emberi törvények segitségével vagy ellenére.

Hol van vajjon ez „egyetemesség harmoniája?“ Hol az összhang e kaoszban? A dulakodás e zürzavarában? Hol mérkőzés, birok és versenygés tart fen egy labilis egyensulyt, egyensulyt, mely a felfordulások sorozatából, felülkerekedések váltakozásából, diadalok és -11- vereségek cserejátékából, a változandóság állandóságából áll? A hol nyugalom cserél a viharral, álom az ébrenléttel, kórság az egészséggel, pihenés a mozgással, veszteség a nyereséggel, élet a halállal? A hol a bomlás, felindulás, a diszharmonia állandó s csak helyet, tárgyat, formát cserél s erőben időszerint veszt és gyarapszik?

Valósággal az egyetemesség harmoniája nem egyéb egy ideális agyrémnél, egy ábrándképnél, egy föltevésnél, a képzelet egy játékszerü alkotásánál, czélja betetőzni egy filozofiko-aeszthetikai rendszert. Létezik a világegyetem tömegességében, a hol az individuum elenyészik; képe látható az égi testek kerek formájában, de csak oly distancziából, mint a hogy tőlünk az égi testek vannak, hogy kerek formájukat megláthassuk. Létezik a végtelenségben, képzelhetjük is, de csak ugy mint földünknek kerek mivoltát, melynek azonban csak árnyékát látjuk néha a holdon, néha a napon, magát a kerek formát nem. Ránk nézve a földnek csak egyenetlenségei: hegyei, völgyei, tengerei léteznek, és az egyetemnek is csak hegyei, völgyei, tengerei, harmoniája, kerek formája az csak tanitásképen; ható erő, direktiva és törvényképen nem. Az „egyetemesség harmoniájának“ érdeke egy kiváló patkány áldozatát sem követeli, annál kevésbé egy emberét, a ki -12- kiválóságának gyarlósága miatt esnék tragikus áldozatául e molohnak. Azt hiszem az elmés bölcseleti rendszereknek örökre vége van, a melyek föltevésekkel egészitették ki ismereteik hézagait. A hol filozofusaink „végső oka“, „ősereje“ van a rendszerökben, ott az ő nyomdokaikon járó aeszthetikusok rendszerében az „egyetemesség“ ül titokzatos trónon. Ott ült valamikor Brahma, ott Jehova, ott Izisz és Ozyrisz, ott Zeusz és Jupiter, ott a személyes isten, kinek már nevet nem adtak, ott mindazok az istenek, a kiket az ember teremtett a maga szükségére és a maga képére tehetsége szerint magának; de ma már nem ül ott egyik sem. Ma az igaz isten a jó és becsületes emberek szivében ül és sehol máshol, és az erkölcsi világrend a maga szivtelen harmoniájával, ellensége a kiváló embereknek, szintén nem létezik. Nem is szükséges kimutatni, hogy a kiválóság gyarlósággal jár, a mely kitámadásában sérti az egyetemet, mely harmoniára törekszik. Elég azt mondani, hogy az emberi vágy határtalan, a lélek vágyódása, a szellem érdeklődése végtelen, mint a világür, ellenben a test, a melyben lélek és vágy megnyilatkozik, korlátolt, törékeny és mulandó mint a föld, melyen lakunk, és minden erő és hatalom, a legtöbb is, a mely a mérhetetlen léleknek és vágynak rendelkezésére áll, e korlátolt röghöz van kötve -13- a test bilincseiben. Ez az ember tragoediája, s ehez hasonló az egyén tragoediája is. Könnyen meg is érthető, csak egyszerüen, köznyelven kell elmondani, a közönség és nem a tudósok számára: igy a tudósok is megértik s a közönség is, a mi többet ér, mintha csak egy felekezet értené meg.

II.
A halál.

A könyvtárral szemben, mely themámról megirva van, egyfelől feleslegesnek látszik e munkám. Az-e valóban, – erre csak a magam szempontjából adhatok feleletet, természetesen tagadót. Mert ha életbevágó vakmerőségnek tartanám, talán abbahagynám, ha pedig hinném, hogy felesleges, bizonyosan nem kezdenék bele. Az ok, a mely irni készt, nem tiszteletlenség ama kitünő és fényes elmék művei iránt, melyek a kérdéseket a nagy tudás és kiváló szellem fegyvereivel fejtegették. Igen nagy tisztelettel vagyok eltelve munkáik iránt; de – ha szabad egy triviális hasonlitással élnem – lakomájok, a melyet asztalukon találtam, étvágyamat inkább növelte, mintsem csillapitotta. Kielégitést keresni oda fordultam, a honnan ők szedték gondolataikat: az élethez és a művészethez, s ott találtam, a mit elmondani nem tartok feleslegesnek, benyomásaimat. Némi vakmerőség -15- lehet a dologban, de ennek a következményeit hajlandó vagyok viselni, inkább ezt, mint a meghasonlást, melybe az eszthetikai tanitások döntöttek, s meghasonlásom megoldásának nézem e munkámat, semmi egyébnek. Lehetnek sokan, a kik szintén megnyugvást találnak benne.

Engemet nyugtalanit, hogy kétféle erkölcsi törvény legyen érvényben: egy az élet, egy poetai utánzásai számára.

Bánt, hogy a mig a való emberek sorsa, üdve egy átlag mérték jogara alatt tenyészik, addig a képzelet emberei fölé egy egyetemes boszuló világrendet statuálunk. Bánt, hogy a földi lét egyénének kit isten teremtett, más mértékkel mérünk és mással, szigoruabbal annak, a kit a poéta fantáziája varázsolt elénk. Bánt az, hogy a bűn és bünhődés mértékes arányossága, mely a lét sarkköve, a poezisban megbontassék és titokzatos önkény álljon a helyébe, nem isten nevében, a mire mindig szüksége volt a világnak, hanem egy ideális fogalom nevében, a mely egy isteni hatalom nélkül nem demonstrálható s a mely mégis csak helyettesiti a régibb tekintélyü istent.

Végre is az igazi költészet embereivel teljesen egyenlők vagyunk. Olyanok azok ránk nézve, mint köztünk járt, de meghalt valóságos emberek, kiket személyesen, közelről ismertünk. -16- Azokra nézve nem léteznek más erkölcsi törvények mint melyek ránk nézve érvényesek. Azokra nézve ép oly kevéssé bir érvénynyel egy gondolatban megkonstruált erkölcsi egyetemes világrend mint ránk nézve; vagy megforditva: ha a poezis embereinek sorsát az határozza meg, hogy vétettek-e és mit egy egyetemes erkölcsi világrend ellen, akkor ennek érvényesnek kell lenni az életben is; mert nem utánzása az életnek a költészet, ha a leglényegesebb pontban más-más törvény áll a kettő felett. A poézis csakis formailag esik más törvények alá, tartalmilag soha. Az aeszthetika, a mennyiben törvényeket statuál, a mennyiben törvényhozó, csak a kompozicziót, a külső és belső formát szabályozza. A tartalomra nézve csak törvényfejtő: megtalálni s fogalmazni iparkodik a törvényeket, melyek az életet és megfelelő utánzását, az igazi poezist regulázzák.

A tragikumról van szó, melyről az a tanitás, hogy meglakolás egy tragikai vétségért, a melylyel az egyetemest az erkölcsi világrendet egy ember megsértette. De mi ez az egyetemes? Összes erkölcsi fogalmaink foglalatja? Vagy e fogalmaknak csak egy része? És akkor melyik része? Hol lehet enumerative megtudni, melyek azok az erkölcsi tételek, a melyeknek megsértése maga után vonja a tragikai expiácziót? És melyek azok, a melyek a lázadást -17- megengedik, s a békülés ajtaját nyitva tartják? Mert, hogy vannak az életben is, a költészetben is egyének, a kik nagyobb bünök mellett is – meglakolván – boldogulnak és olyanok, a kik kisebb vétségek által is katasztrófa áldozatai lesznek: az nyilvánvaló. És nem csak abszolute nagyobb és kisebb, hanem a beszámitás szempontjából is, relative nagyobb és kisebb Mi igazitson itt el bennünket az erkölcsi világegyetem titkai körül? Minden tragoedia boldogtalan hőse csak egy ember, a ki a lét oly föltételei közt él, mint a többi hozzá hasonlók. És a világon, sőt rend szerint az ő közvetlen környezetükben is élnek más emberek, a kik az övékhez hasonló vétségeket, néha nagyobbakat is, elkövetnek, a nélkül, hogy sorsuk tragikus lenne. Van-e jogunk ezeknek kétféle mértékkel mérni s a nagyobb csapást, a melylyel gyakran a kisebb vétket sujtjuk, meg is enyhitettük-e, mikor megaranyoztuk, mondván, hogy ez tragikai büntetés? Mert ki merné mondani, hogy Claudius dán király nagyobbat nem vétett az erkölcsi egyetemes rend ellen, mint Hamlet királyfi – és az élet ama tükördarabja, a melyben ez alakokat egymással küzdeni látjuk, mégsem Claudius tragoediája, hanem Hamleté. Hamlet nélkül nincsen is meg ez a tragoedia, Claudius alkalmasint háboritlanul élvezi gazsága gyümölcseit. Miért, holott a nagyobb vétség -18- megvan Hamlet nélkül is? És elhalaványul a kisebb vétség mellett!

Én azt hiszem, az aeszthetikát kissé nagyon is a hivatásos filozofusok csinálták s azért a tanitásaikban, különösen az egyetemes erkölcsi világrendről, több a filozofia mint az erkölcs és a kontroverzia, a melylyel szemben állunk, nincs megoldva azzal, ha egy jeles tudós, kinek könyvét ismételve emlegetjük e lapokon, azt mondja, a tragikai büntetés nem mathematikai egyenlet – mint természeténél fogva minden büntetés, – hanem „eszthetikai szükség.“ Minő eszthetika az, melynek az élet utánzásában szükség az, a mi az életben magában kiáltó méltatlanságnak, igazságtalanságnak tartatik, hogy a kisebb bűnös nagyobb büntetéssel sujtassék! Nekem ugy tetszik, valamint a filozofusok fölvettek magoknak egy végső okot, melyet az egyik egy személyes istennek, a másik személytelennek, a harmadik istenségnek, a negyedik sok istennek, az ötödik természeti erőnek nevezett és igy tovább s aztán erre épitettek filozofiai rendszert: azonképen vétetett fel végső oknak egy ideális erkölcsi egyetemes világrend, a melynek megsértése statuálja a tragikumot, s ebből telik ki a rendszer a tragikai vétségről és lakolásáról. Ez azonban csak egy tanitás, a mely addig jó, a mig az érdeklődő elméket, az élet eseményeiben s a költés fordulataiban részt -19- vevő sziveket megnyugtatja. A kiket nem nyugtat meg, azoknak van joguk másutt keresni az igazságot.

Az élet maga egy dráma: az emberiségé; s az életben külön minden ember is eljátsza a maga drámáját, ugyanazon belső szabályok szerint, melyek a poezis müveiben uralkodnak. Hozzá teszem, hogy a tragikai elem megvan az egyetemes életben és megvan minden egyes ember életében. Az egyetemes élet – Madách „Ember tragoediája“ – tragikus: az ember véges voltánál és vágyai végtelenségénél fogva: a lélek, mely véghetetlen, bilincseiben a testnek, s keretében a természet határt szabó tüneményeinek. Katasztrófákról katasztrófákra rohan a széttagolt emberiség s a katasztrófák kis és nagy nemzeteket, egész világrészeket nyeltek már el. A romokból uj elemek fölvételével uj nemzetek támadnak s ujra vivják a harczot, mely véghetetlen, be nem fejezhető az egyetlen ok miatt, mert az egyént – valamennyit legyőzi ugyan a halál, de az „ember“ győz a halálon az életadás tehetségével, mely faját utódokban szakadatlanul tovább tenyészti, megujult harczaira az ember tragoediájának. E harcznak vége ott szakad, a hol a föld meg fogja tagadni az élet föltételeit, a hol az utolsó ember meghal. Akkor lesz befejezve az „ember tragoediája.“ Mikor a föld sarkainak fagya el -20- hat az egyenlitőig, a nap melege iránt érzéketlen lesz a föld, a tenyészet örök halálba merül.

Az egyén az emberiségéhez hasonló harczot folytat, csakhogy e harcz nem végtelen, ez minden egyes alanyra nézve egyszer véget ér. Az is, a kit elkerült az, a mit müvészi értelemben tragikus sorsnak nevezünk, egyszer szembe kerül végső következményével annak, hogy született: az enyészettel. A halál, az minden egyes embernek elmaradhatatlan tragikus momentuma. Tragikai vétségét elkövette – Ádám a paradicsomban. Ezért kell meghalnia. Szép legenda és ér legalább is annyit, mint a filozofikus széptani iskolák tanitása a – tragikai vétségről. A vallás azonban, mely e legendát tanitja, adott hozzá Megváltót is és öröküdvösséget. A kérlelhetetlen halál meg van enyhitve, a jámborokra, a hivőkre nézve meg van fosztva fulánkjától. Cserébe megy a dolog: a muló lét az örökkévalóságért, a földi baj a mennyei üdvösségért. Mégis nem borzalmas-e a halál? Nem dobban-e meg a legjámborabb sziv is, küszöbére érvén „az ismeretlen tartománynak!“ Nem rázkódik-e meg a leghitetlenebb is? Nem fogja-e el görcsös kétségbeesés a gyengét? Nem-e az emberiség megszámlálhatatlan többségére nézve kétségekkel tetézett kin és borzalom a halál? Az életért való fizetség ez, fizetség azért a tragikai vétségért, hogy születtünk. A milyennek születtünk -21- és fejlődtünk: az csak nehezebben vagy könnyebben elviselhetővé teszi a rémes pillanatot. És hány és hányféle tényező hozza létre e pillanat mivoltát eredményképen: szegénység, gazdagság, beteg test, egészséges szervezet, a lélek és szellem változó tehetségei, az erkölcsi erő vagy gyengeség, a tudás, aczélos akarat: mind egy-egy nagy csoport, hosszu skálával. A kit boldogságtól foszt meg a halál, a kit boldogtalanság, testi vagy lelki szenvedés érlel meg reá, a ki vigyázatlanságból sodortatik el, a kit mások gonoszsága dönt belé; a kit ágyban, a kit uton, a kit imádság közben, a kit tivornyában talál, a ki magára emeli kezét vagy mások gyilkos fegyvere alatt esik el, a kit ifjan, a kit öregen talál: – minden van mit siratni, minden van megdöbbentő s mind rémülettel néz csontos vendége szemébe. Hogy meg kell halni s mikor el is érkezett a végső pillanat: az a tragikai kehely, mely mindenki számára meg van töltve s melyet, órája eljövén, mindenki kénytelen kiüriteni. Az ember élete nem egyéb, mint küzdelem a halál, tehát egy bizonyos lehetetlenség ellen. Ezért védi magát a tél hidege, a nap melege, az állatvilág foga és embertársai szivtelensége ellen; ezért táplálkozik, ezért társul, ezért köt békét és ezért visel háborut.

A halál tehát az emberek köztragikuma. -22- De az emberek nem egyformák, sem életökben sem halálukban. Vannak nagyok, kicsinyek, szépek, rutak, jók és gonoszak. Vannak kiváló alakjai a fajnak s a legkiválóbbakban a tragikum is egész fényében, félelmes fenségében nyilatkozik meg előttünk. Nem kiváltságul, nem jutalmul vagy büntetésül rájok mért és csak nekik osztott különös ajándék (már akar istené akar Danausé) az a tragikum, hanem mindnyájunk tulajdona, a mely azonban bennök egyéni nagyságuk fényével ég.

Az általános tragikum a halál, a különös sem lehet más, csak a halál. Halál nélkül tehát nincsen tragikum. Tragikus természetü lehet valamely bonyodalom, valamely helyzet, valamely fordulat; de a halál pecsétje nélkül a tragikum nem eszményi tartalma, csak egyik jellemző tulajdonsága lesz. Nem lénye, csak szine. A tragikum, a mely a müvészetben szerepel, vagyis a kiváló lények tragikuma mindig különös is, azaz egyéni is: kizárólag azé az illetőé, annak testi, lelki vagy szellemi képességeivel szoros kapcsolatban, jellemével egyező. E tragikum értelme ez: Az egyén védelmére a halál elleni küzdelmében alakult társadalom törvényei annyiszor a mennyiszer vagy lehetővé tesznek oly helyzetet, a mely egy bizonyos egyén akaratának s vágyainak utját állja; vagy tiltanak oly helyzetet, a melyet az az -23- egyén a maga boldogulására nélkülözhetetlennek lát. E helyzet az illető egyénre nézve lehetetlenné teszi az életet, a mely pedig nem egyéb, mint harcz ismét a lehetetlen (a halál) ellen. Az egyén lemond tehát harczáról a halál ellen és az élet ellen forditja fegyverét: egymás ellen sorompóba állitja az egymás mellett két lehetetlent: az életet és halált, kivel békét kötött, kinek kötést irt vérével, hogy a türhetetlen élet ellen szövetségese legyen. Erkölcsileg lehetetlen levén élnie az adott helyzetben, ezzel megküzd, legyőzi és szövetségese: a halál karjaiba hull. Az ő küzdelme alatt ő rá nézve s mindarra, a mi akarata, hatalma, vágya, ambicziója és kötelessége büvös körébe tartozott, fel volt függesztve a közrend, mely nekünk bástya a halál ellen. S midőn a harczot győzelmesen kivivta s győzelmeért meghal: a mi számunkra győzött, a rendet tette jobbá, erősebbé, erkölcsösebbé, türhetőbbé, egy szóval a mi további harczunk föltételeit a lehetetlen ellen tette kedvezőbbekké. Egy adag a megváltóból van minden tragikus alakban. Nem vétség avatja föl lényét, hanem természete határozza meg, s abból folynak cselekedetei, melyek közül, hogy néha egyet, néha többet generalizálva a tudósok tragikai vétségnek qualifikálnak: az a kérdést állandó alapjairól az esetlegesre helyezi át s a jelenséget jelentőségétől, egyetemességétől és fensége egy -24- részétől fosztja meg a nélkül, hogy ezért cserébe akármit tudna neki adni, ha csak nagyobb világosságot, vagy egyszerüséget is.

Ezekből nyilvánvaló az is, hogy a művészet, mikor tragikus eseményeket utánoz, tehát a tragoedia nem nélkülözheti helyesen befejezésében a halált, a valóságos fizikai halált, a hős fizikai életének is megsemmisülését.

III.
Az élet s a művészet.

A törvények, melyek a művészetben uralkodnak, lényegükben ugyanazok, a melyek az életben érvénynyel bírnak A művész nem kormányozhatja alakjait más szabályok szerint, mint a melyeknek az ő alakjaihoz hasonló emberek engedelmeskednek. Ez olyan természetes, hogy más bizonyitásra nem is szorul. Bizonyitva van annak felemlitésével, hogy a művészet voltaképen nem egyéb, mint korlátolt utánzása az életnek. Korlátolva van anyaga és eszközei által. Mindkettőnek, életnek és művészetnek azonban közös igazságai vannak, egy azon tartalma van. A különbség köztük az, a mi az eredeti és az utánzás közt van: amaz való, emez pedig valószinü. Az élet való, a művészi mása pedig valószinü. A művészet törvényeit tehát ép ugy kereshetjük az életben, mint az életéit a művészet alkotásaiban: mindenütt, ha jó nyomon járunk, ugyan azokat az igazságokat fogjuk megtalálni. -26- Az aeszthetika anyagi része tehát nem egyéb, mint a művészet erkölcstana. Tételei szedhetők az élet jelenségeiből is, de szembeszökőbbek, könnyebben megtalálhatók a művész alkotásaiban, a mely mint okszerü egész, kiindulásával és végső befejezésével kinálkozik oda vizsgálatunk tárgyának. Az élet tüneményei ellenben rendszerint csak töredékekben jutnak szemünk elé. Egyszer az elejét, egyszer a derekát, egyszer pedig csak a katasztrófájat látjuk mint szemtanuk az élet valamely bonyodalmának: praemisszát konzequenczia, vagy konzequencziát praemissza nélkül. Ehez járul, hogy a művész feladatához tartozik, hogy alakjai belső világát is előttünk feltárja. A való élet embereinek belső világát csak sejtenünk és kitalálnunk lehet. Itéletünk tehát mindig biztosabb és megbizhatóbb, ha utánzott világot vizsgál, mintha az élet konkrét jelenségeit tárgyalja, és ennél fogva a művészeti alkotásokból szedett tanulságok becsesebbek, mint a melyekre az élet tapasztalatai oktattak bennünket.

E tétel, mely az árnyékot a test fölé látszik emelni becsben, különösnek látszhatik, de csak is látszik. Vegyük csak a történeti adomák és jelenetek hosszu sorát, melyek közismeretüek, szájról szájra adatnak és a hagyomány erejével élnek évszázados, sőt évezredes életet. A mai történelmi tudomány azonban majd valamennyiről -27- kideriti, hogy a dolog épenséggel nem ugy esett meg, a hogy mindnyájan tudjuk; de mi van ezzel bizonyitva? Az, hogy akármilyen volt a valóságos életben az a valóságos jelenet, egy poéta, több poéta, vagy épenséggel a nép, mely nemzedékről nemzedékre átörökitette, egyszersmind költőileg át is alakitotta, egy erkölcsi tartalom, tanulság vagy erény megfelelő hüvelyévé formálta. Igy tartalmazza a becsesebb tanulságot; a mint megtörtént, mást tartalmazott, vagy semmit, vagy értéktelent, minden esetre felfogástól függő bizonytalant. Megszünt többé kevesbé annak lenni, a minek hőse annak idején cselekedte és lett idővel azzá, a minek nézői nézték. A történetbuvár hiába helyezi eredeti jogaiba vissza: nem az élet valósága a becsesebb hanem a művészi átalakitás tartalma, és ehez ragaszkodik a világ.

Az élet jelenségeit a poézis sokféle formában dolgozza fel. A tanitókönyvek tele vannak a „műfajok“ osztályozásával. Éposz, regény, dráma, lyra, ballada és a többi. Természetesnek tartom, hogy tartalmok szerint mind e műfajok egy azon törvények alatt állanak. Mind emberi érzést, gondolkozást vagy cselekvést tartalmaznak külön vagy együtt. Formai eltérésöket meghatározza az a mód, a mely szerint forgalomba hozatnak s rendeltetésöket szolgálják. -28- A drámát a szinpad viszonyai és törvényei formálják; a regény szabályai és szabálytalanságai erednek abból a körülményből, hogy könyvből, időhöz és helyhez nem kötve olvassuk; a rövidebb versek véghetetlen határvillongásainak az a forrása, hogy egy azon módja van élvezésöknek: felolvastatnak, szavaltatnak vagy énekeltetnek. Az emberi természetnek két ellenállhatatlan iránya van, mely itt is nagy szerepet játszik: szétbontja, határok közé szoritja, a mi össze van van keverve és viszont összezavarja, összeházasitja, egymásba oltja a mi külön van válva. A tudósok kategóriákat csinálnak, műfajokat határoznak meg, törvényeiket statuálják, ellenben a gyakorló költők összezavarják a szabályokat s a műfajokat és ugyanazzal a változatossággal hozzák létre műveiket, mint az anyatermészet a magáéit. Tele vannak átmeneti vegyes fajokkal, nagy boszuságára a törvények tanitóinak, az akademiáknak; de egyszersmind nagy szerencséjére az emberiségnek. Meg is volna akadva a tudományos akadémia nagyon, ha egy pomologiai akademia kihirdetné, hogy csak egy almafaj, egy körtefaj, egy szőlőfaj, csak egy faja a szilvának, baraczknak, cseresnyének a hiteles és a jó; azonképen a bornak, szesznek, kávénak és egyebeknek. Az alma, a mely borízü, az rossz és kárhozatos. Az almának legyen almaize, -29- a bornak borize. És ki látta, hogy forma szerint almának nézzen az ember valamit s mikor beleharap, akkor süljön ki, hogy a látszólagos alma a legfinomabb körtefajból való példány. Ehez hasonló szakrilegium, a mikor valaki drámai alakban nyujtja költői egyéniségének tartalmát, noha természete tulnyomóan lyrai vagy regényes. A helyett, hogy hálásak lennénk iránta, szidjuk a – törvények nevében, mintha nem a poéta tanitaná a tudóst, hanem a tudós a poétát. Nem hiszed el nyájas olvasó? Avagy azt véled, hogy a törvény megelőzte a poézist? És nem a poétai termékekből vonattak le a poézis szabályai?

Én azt hiszem, hogy Szofokles nélkül nincsen Arisztotelesz. Arisztotelesz nem azt irta meg, a mi a priori a fejében volt, hanem azt, a mit a posteriori megtalált egyszer az életben, egyszer Szofoklesben. Ő neki csak az a tehetsége volt meg, hogy a dolgok lényegét képes volt meglátni és szabatosan körül irni. Az aeszthetika tudománya nem a költők tanitására való. Az épen ugy mint a költői alkotások, mindenki számára készül, hogy izlését művelje, itéletét élesitse, megtanulja öntudatosabban élvezni az irodalom értékesebb részét. Alkotni, a kinek ez az isteni tehetség meg nem adatott, aeszthetikai törvénykönyvekből meg nem tanul. A kinek pedig megadatott, az alkot a tudósok számára s -30- okulására, a kik az ő alkotásából tanulják tudományukat, szedik törvényeiket.

De senki se higye rólam, hogy én ezekben a korcsalkotások szószólója vagyok. Szabálytalanságok és korcsalkotás még igen messze vannak egymástól. Az akademiák kötelessége őrizni a kodexeket; ellenben az élő irodalom joga, tehetségével szabadon élni. Utmutatója ebben a természet s az élet korlátlansága. A természet nem tenyészt hóban virágot, nem hullat kánikulában havat: fái nem nőnek gyökérrel az égnek, koronájukkal a földbe; ezer változást enged meg magának a természet, természettelenséget nem követ el; változásai föltételekhez vannak kötve, nem önkényesek. Az emberek milliói tökéletlenségek és tökéletességek elosztásában különböznek egymástól. Külső és belső tulajdonságok változatos birtoka teszi őket egy véghetetlen skála billentyüivé. Sem a legszebb, sem a legjobb nem a legtökéletesebb, vagy a legkivánatosabb, valamint nem a legrutabb vagy a leggonoszabb a legtökéletlenebb vagy a legkevesbé kivánatos embertársára nézve. Az a tökéletesség, melyet a századok művészet dolgában alkottak, az életben elő alig fordul; a minőt a művész képzelni tud, az nem lehetetlen ugyan, de nem létezik, sőt létezvén, ugy föl nem ismerhető az életben mint a művészetben, a hol az ember ki van emelve mindennapi -31- szükségeinek, apró bajainak és nyomoruságainak, tehát mindnyájunk által ismert, mindnyájunkéival közös és állandó tökéletlenségeinek a keretéből. De a művészt nem mindig a tökéletesség érdekli, valamint minket sem. Érdekel bennünket minden, a mi emberi és a mi embert érdekel s mind ez a természetben mutatkozó véghetetlen változások szerint méltó tárgya a művésznek; s ismét maga a művész méltó tárgya a mi érdeklődésünknek, ugy is mint ember, ugy is mint művész, az az rendkivüli adományokkal biró ember. Kérdés, jogos-e, hogy egy ujabb és ujabb művész szabadsága megköttessék más törvényekkel is, mint melyekkel kötve voltak művész elődei? Példának okáért azokkal, a melyek ez elődök műveiből vonattak el? Sőt nem ellenkezőleg azt kell-e mondanunk, hogy ugyanazt a szabadságot adjuk minden művésznek, a melylyel elődei birtak s ezek közt az, a ki első volt sorban valamennyi előtt. De vajjon ezt minő szabályok kötötték? Seminők. Aeszthetikai törvénykönyvek nem lévén, kötve volt saját izlése, itélete és szelleme által, mit az a tudat kormányozott, hogy embertársainak tetszeni, nekik szolgálni akar, midőn az életet utánzásban másolja. Törvénye tehát az volt, hogy tartalmilag igazat, formailag pedig valószinüt alkosson. Ezt ám tehesse ma is mindenki a saját belátása és tehetsége szerint, -32- ne pedig – mások belátása és tehetsége szerint. Egy régibb művész, a kinek alkotásaiból szabályok vonattak le, vagy nagyobb, vagy kisebb annál az ujabb művésznél, a kinek mai munkássága igényli méltatásunkat. Ha kisebb, akkor a róla szabott mértékkel az uj ember nem mérhető meg helyesen; ha pedig nagyobb, akkor nem mérhető meg igazságosan. A mit én is e lapokon irni fogok, nem azért irom, hogy ujabb tehetségek működésének értéke az itt foglaltató szabályok szerint határoztassák meg, hanem egyszerüen azért, hogy ama művek és a hozzájok hasonlók, melyekből tanulságaimat elvonom, olvasóim előtt mivoltukban feltünjenek, tartalmuk világosabb legyen, hatásukról magának mindenki számot adhasson. E hatást nem én csinálom, azzal nálam nélkül is birnak ama művek, korábbi művészek remek alkotásai; én csak az olvasó előtt e hatás tényezőit, titkait és erkölcsét tárom fel. Nem tukmálok a művekre semmit, legkevésbé valamely filozofiai rendszerbeli zubbonyt; nem bizonyitok velök semmit, a mi nem bennök volna. Én csak magokból a munkákból mutogatom a munkákat.

Az érzéseknek, hangulatoknak, a lélekállapotoknak ezer változatai és megannyi okai vannak az emberekben. A mely iró magának valamely történetben alakokat választ és állit fel, hogy a lélek helyzetének, az érzések játékának jelenségeit -33- feltüntesse, s ezt – ha nem is mutat vagy tüntet fel teljes embert – vonzón, érdekesen, tanulságosan, illuziót keltve és érdeklődést gerjesztve tudja tenni, az az iró művész, az költő a szó legszebb értelmében és alkotásai, ha a meglevő kategoriák és műfajok keretébe egyáltalán bele sem is illenek, poetikus alkotások, melyekben a poetai remekművekéivel rokon vagy azonos törvények uralkodnak, mint ahogy az életben minden a mi él és van, egy azon erkölcsi és anyagi törvények szerint van és él. Nincsen külön nehézkedési törvény az ember és a kő számára; a mozgás törvénye minden testre nézve ugyanaz; a lélegzés ugyanazon elemben azonos vagy rokon szervek által történik és igy tovább. És valamint benne van az alkotó lángesze a legkomplikáltabb szervezetben, nem kevésbé csodás e lángész a legegyszerübben is. A legnagyobbszerü tragoedia csak olyan tökéletesség, mint Petőfi versecskéje: „Falu végin kurtakorcsma,“ nem különb. És a végtelen soron, mely a remekek ily kimagasló csucsai közt elterül, végig vonul az alkotó lehellete, s az alkotásokban élnek törvényei. Érzi-e valaki a szükségét, hogy oly álláspontot találjunk, a melyről biztos kitekintést nyerhetünk a művészet termékeinek e tömegére? Érzi-e szükségét annak, hogy oly meghatározások birtokába jussunk, melyek az egész mezőre tájékoztató -34- világosságot vetnek? Kell-e tétel, a mely mint bűvös kulcs, egy zárral egy tündérkastély összes termeit megnyitja előttünk? Egy determináczió, melybe, mint kiindulóba az utvesztő összes utjai összefutnak?

Ha érzitek ennek szükségét, gyertek, keressétek velem. Meg fogjuk találni azon a ponton, a hol a müvészet érintkezik az élettel, a hol a kettőnek egy igazsága van: az eredetinek és művészi másának is. Meg fogjuk találni a müvészet anyagában, s nem a formájában; állandó és nem esetleges részében. S megtaláltuk, azt reméllem, abban a pillanatban, a melyben megfejtettük a legnagyobbat, a mit emberi elme alkotott: a tragoediákat. Ha megmondottuk, mi a tragoedia s mi nem az, akkor az összes poétai jelenségeket két főrészre osztottuk erkölcsi alapon. Széptani törvényeik nem oszthatók két felé. Azok egyformán uralkodnak minden poétai műben. A tragikum kérdése tehát nem aeszthetikai, hanem ethikai kérdés. A tanitás róla, ismétlem, a művészet erkölcstana.

IV.
Az erkölcsi világrend.

Az erkölcsi világrend nagy szerepet játszik a drámai művek megitélésében. Az erkölcsi világrend megsértését tragikai vétségnek, vagy bünnek mondják a műbirák, melyet a tragikai bukás követ bünhődésképen. De mi vajjon az az erkölcsi világrend? Egy képzelt, ideális forum-e, foglalatja minden erkölcsi szabálynak, mely sérelmet szenved az által, a mit az emberek rosszat cselekesznek és erőben gyarapszik minden jó cselekedet által? Avagy talán csak mint egy kommasszácziója a jók lelkiismeretének, mely kárhoztat minden vétséget és botlást, a mely törvényeivel daczol, vagy érdekeit sérti? Azt hiszem, sem nem az egyik, sem nem a másik. Erkölcsi világrend alatt sem egy elvont fogalmat, sem egy képzeleti intézményt, sem egy ideális fensőbb forumot nem lehet értenünk. A mi nem létezik se mint személy, se mint testület, se mint intézmény, se mint világos érzés, a minek nincsen -36- foruma, képviselője, hatalma, még csak tiszta képzete is az emberekben, az egyáltalán nem létezik az emberekre nézve. Ha tehát van egy erkölcsi világrend, azt a létező dolgok sorában és nem ideálista tudósok gondolatvilágában kell keresnünk. Az erkölcsi világrendet valóban meg is találjuk itt; már Szokratesz meghatározta e fogalmat akkor, a mikor kimondotta, hogy az igazságos az, a mi – törvényes. Az erkölcsi világrend rendeltetése szerint nem lehet más, mint igazságos. Ha tehát az igazságos az, a mi törvényes, akkor a mi törvényes, az az erkölcsi világrend. E fogalom alatt értenünk kell tehát az isten által teremtett és egy erkölcsös élet folytathatása végett társadalmakká alakult világ létezésének anyagi és erkölcsi föltételeit, mindennemü törvényeit. A ki ezek szerint él, igazságosan él, az erkölcsi világrend értelmében él. A ki e törvények ellen él, nem él igazságosan, az erkölcsi világrend sérelmével él. Krisztus ugyanezt tanitotta, a mikor mondá: add meg istennek, a mi istené, s a császárnak, a mi a császáré.

Ebből azonban az következik, hogy a törvény oly tekintély, a melynek szót kell fogadni akkor is, a mikor meggyőződésünk szerint rosszat rendel. Az erkölcsi világrend szerint élünk, ha a törvény szavát követjük, nem ha a meggyőződésünkét, mely a törvényével esetleg -37- ellenkezik. És a dolog valóban igy is van. Az erkölcsi világrend a mi erkölcsi és anyagi jólétünk őre és biztositéka, a végett van, hogy az legyen s engedelmességet méltán követel tőlünk. Hogy ez az erkölcsi világrend igen sokszor – egyes időkön át – minden inkább mint az, a mit rendnek vagy erkölcsösnek szoktunk tartani: azt bőven tudjuk a történelemből. Ez azonban nem jogosit fel bennünket az ellene való feltámadásra. Az ember romlékony és minden romlékony a kezében, az erkölcsi világrend is, mely időközönként igen nagy elfajzásokra jut. Az államok, az egyház intézményei, minden átalakul, romlik és fejlődik, reformácziók által megujhodik, irányt, elveket cserél. Az erkölcsi világrend tehát nem mindig ugyanaz, változik az emberekkel, változik államok, országok, világrészek szerint, változik a helylyel, az idővel. Változik erkölcsi becse rövid időközönként is. Ha a társadalmi, egyházi vagy állami hatalmak gonosz kezekbe jutnak, az erkölcsi világrend gonosz czéloknak jármába kerül. De értékével nem változik egyszersmind jelentősége is az emberek összeségére nézve, és szükséges, hogy tekintélye mindenkor megvédelmeztessék. Az erkölcsi világrend intézménye a társadalmak érdekeinek, szellemi, erkölcsi és anyagi érdekeinek, melyek prédává lesznek e világrend általános felbomlásánál ép ugy, a -38- hogy ez érdekek soknemü sérelmével jár az erkölcsi közrendnek bárminemü jelentékenyebb megromlása is, akár politikai korrupczióban, akár a lelkek elvadulásában vallásos életük elernyedése folytán; akár társadalmi elerkölcstelenesedésben, akár hasonló egyebekben legyen beteggé. De mind ez csak részleges veszedelmévé lesz a társadalmak érdekeinek. Maga a társadalom indul bomlásnak ott, a hol a rend maga, az erkölcsi világrend, a társadalmi élet viszonyait szabályozó erkölcsi hatalmak ellen lázad maga a társadalom. Mi emberek tehát minden vágyainkat korlátozni tartozunk az erkölcsi világrend lehetőségeire, és semmire sem szabad törekednünk, a mi ezek szerint elérhetetlen. A mi az erkölcsi világrend föltételei szerint nem lehetséges, az egyáltalán lehetetlen. E világrenden kivül, minthogy nála nélkül nincs társadalom, lehetetlen maga az ember is, a kit az állattól nem annyira nagyobb intelligencziája különböztet meg, hanem abbeli társas természete, hogy öntudatos része a maga köztársaságának, eltökélés szerint és saját választásából teljesit benne hivatást. Ehez nem lehet a méh, a hangya s más társas állatok köztársaságát hasonlitani, melyben mint falanszterben teljesiti minden individuum a munkát, melynek teljesitésére a tojásból kikelt, s melyet nem cserélhet fel más állással. Az anyaméh – királynénak nevezve -39- – megtermékenyűl, benépesiti a sejteket és meghal, a nélkül, hogy uralkodott volna. Más a herék, más a dolgos méhek munkája. És a here soha sem lesz dolgos, a dolgos soha sem lesz here. Az emberek társadalma évezredek óta átalakulásokon megy át, a munkás erők munkát és helyet, az osztályok szerepet cseréltek és az individuumok ily cseréje állandó.

Ezek szerint azonban ugy látszik nincsen különbség erkölcsi világrend és társadalmi rend közt. Valóban ugy gondolom nincsen is, csak a kifejezésben. Egyet és ugyanazt kell a kettő alatt értenünk: foglalatját mindannak, a mi a társadalmi életet, mint az emberiség erkölcsös czéljának szolgálót fentartja, védi és biztositja. A hol tehát erkölcsi világrendről, társadalmi rendről, közrendről szó lesz: mindig ezt értem alatta. Más rendet nem tudok, a mely által akár isten, akár földi hatalmasság létét éreztetné az emberrel, befolyását reá gyakorolná, vágyait, czéljait szolgálná vagy korlátozná. Csak ezt a rendet tudom, csak ezzel is számolhatok tehát az életben is, a művészetben is.

V.
A középfaju dráma.

A szorosabb értelemben vett dráma, az ugynevezett középfaju dráma ugy viszonylik a tragoediához, mint egy per a biróság előtt egy perhez az isten előtt, vagy hogy korlátozzam az utóbbit: mint egy komoly duellumhoz. Amaz megoldható, ez megoldhatatlan, csak válsággal elintézhető összeütközéseket vesz tárgyul. Az ó testamentom erkölcsi világrendjének főtanitása vala: szemet szemért, fogat fogért. Az uj testamentomé: a ki téged kővel dobál, kenyérrel dobáld vissza. Fölvehetjük, hogy e két czivilizácziót megelőzte egy természeti korszak: az erősebb joga. De a társadalom elemei megalakulván, az egyesülés föltételei kifejlődtek s megalkották az első erkölcstant, mely az ó testamentoméhoz hasonló, ha nem ugyanaz. Kétséget nem szenved azonban, hogy sem ezt régibb, sem az uj testamentombelit az uj törvényhozások nem vették épen betü szerint. Mindössze amazok a régit szigoritották, -41- emezek az ujat emberségesebbé tették. Az emberek magok lényeges tulajdonságaikban ugyanazok voltak minden törvényhozások alatt s nem is fognak megváltozni, mert erkölcsi mivoltuk föltételezve van anyagi mivoltuk és lételük föltételei által, a melyek lényegükben mindig azonosak voltak is, lesznek is. Az emberek táplálják testüket-lelküket, élnek közösségben és meghalnak ezerféle módon egy azon bizonytalan halálban. A művelődés sokat könnyebbé, sokat nehezebbé, sokat fölöslegessé, sokat szükségessé tett; de Ádámot ki nem irtotta az emberből, az ember őslénye hamisitatlanul él az emberekben maig is és élni fog idők idejéig és az emberi törvényhozás mindörökké e két véglet között fog mozogni: a fogat fogért és a kőért kenyérrel való visszadobálás két véglete közt. Egyes emberek pedig voltak a régi kegyetlenebb törvények alatt is olyanok, a kik kegyesen bántak bántalmazóikkal és vannak ma is, a humánusabb időkben is viszont egyesek, a kik egy fogért inkább kettő elvételével állanak boszut, mint egyével se. Az ember tele van erénynyel és hibával, s e keverék átlaga egy különös jó, a mely rendesen mindig uralkodik az emberek felett. Nevezzük erkölcsi rendnek, foglalatja ez mind ama törvényeknek és szokásoknak, a melyek az embereknek társadalmi együttéletét szabályozzák s ezzel lehetővé teszik. Ez nem csak a -42- törvényekből és szokásokból áll, hanem erkölcsökből, fogalmakból, társadalmi hallgatag megállapodásokból, illendőségekből és hasonlókból, melyekkel a társadalom minden tagja korához, állásához, műveltségéhez mérten tisztában van; melyeknek megtartását minden embertársától követeli, meg nem tartását mindenha gáncsolja, esetleg meg is torolja, a nélkül, hogy magával szemben hasonló szigoruságot gyakorolna. Ez a legemberibb tulajdonságok közül való. Egy-egy kor erkölcstana jóformán igazságszolgáltatásában, büntető törvényeiben van kodifikálva. De ne tévedjünk meg: csak a koré, a művelt emberek többségeé, nem általában az emberé. Ez mindig ugyanaz volt, a mi az ó testamentomban megirva van: fogért fogat. Alig van ember a világon, a legjámborabb is, a kinek ne lett volna egy-egy pillanata, a melyben elementáris erővel tört ki belőle az öreg Ádám: fogért fogat! Akármiképen intézkedik a filozofikusan művelt vagy elfajzott törvényhozó elme: akár szigoruan tul megy az ó testamentomon is, akár humanisztikusan Krisztus tanához közeledik halomra hordott tapasztalati, bölcseleti, erkölcstani és egyéb okai alapján: az ember, az egyes, mindig serpenyővel méri a bünt és a büntetést. Erkölcsi szükség neki az, hogy a kettő egyensulyos legyen, egyik a másikat fedezze: a kisebb bünt kisebb büntetés sujtsa, a nagyobbat -43- nagyobb és ne megforditva. Mindnyájan naponta vétkezünk, mindnyájan naponta biró elé kerülhetünk: a vétkesben, a ki igazságtalan biróra talált, a magunk közvetlen veszedelmét látjuk. Ha vétkéhez mérten szigoru volt a rámért büntetés: elejbénk lépett az igazságtalan büntetés veszedelme, mely minket is érhet bünösökül; ha enyhén itéltetett meg s nem lett oly vesztes büntetése által, mint a mennyit nyert büne által: föl van bátoritva tovább vétkezni embertársai kárára. Mikor Spangát és társait halálra itélték, hallottam egy cselédsorbeli asszony méltatlankodó felkiáltását: egyért hármat, ez nem igazság! Nem azt nézte, hogy a társadalomra nézve egy Majláth értéke hány száz Spangáéval ér fel, hanem azt, hogy egy megölt emberért három embert öl meg az igazságszolgáltatás. A halállal szemben mind egyenlők lévén, ez nem volt neki igazság. Az ember semmiben sem oly kényes és semmiben sem érzi magát annyira érdekelt félnek, mint a bün és büntetés összemérésében. És semmi sem hasonlit a megnyugvás amaz érzetéhez, melylyel eltölt bennünket egy igazságosnak talált itélet. Szigoruan itélvén meg másokat, enyhén magunkat, azzal áltatjuk magunkat, hogy igazságból élünk, s megis élünk ha igazsággal bánnak velünk, noha tizannyi könyörületet és százannyi elnézést költünk el, mint igazságot. Mégis ez az ember örökös csatakiáltása -44- s ez alatt nem ért mást mint a bün megfelelő büntetését, az érdem megfelelő jutalmát. Szemért szemet, fogért fogat. Igy lévén ez az életben, természetesen igy kell lenni az élet művészi utánzásában a költészetben is. Annak sem lehet más erkölcstana, mint a mely – nem a törvényekben áll, hanem az emberekben él. Tárgya se más mint az ember, és élete igazságai és igazságtalanságai. Peripecziái tehát ismét ugyanazon módja alá esnek a megitélésnek mint az élet jelenségei. Ha az életben az első és utolsó itélet mindig az, hogy Péter vagy Pál „megérdemelte sorsát“, vagy nem érdemelte meg, – ugy a művészi utánzás alakjai felett is a legelső és legáltalánosabb itélet ez: megérdemelte büntetését, vagy nem érdemelte meg. Természetesen, a ki igy itél, az nem a tudós, hanem a közönség, a melynek számára voltaképen az iró is, a művész is dolgozik. Ha valamely hős hibái vagy vétségei mértékéig van büntetve, akkor a naiv közönség, vagyis az egész világ jónak fogja találni a művészi alkotást, a melynek tárgya e hős sorsa; ha ellenben nem, ha a művész mértéke hamis volt az igazságszolgáltatásban, akkor a világ annál igazságosabban iparkodik mérni a művésznek s kimondja, hogy ily büntetést a hős nem édemelt meg, a mű hibás, vagy épen rossz is.

Ez állitások szerint azonban ugy látszik, -45- mintha nem léteznék az, a mit „költői“ igazságszolgáltatásnak nevezünk? Én azt hiszem, hogy mint különös, kiváltságos intézmény valóban nem is létezik. A költői igazságszolgáltatás különbözik ugyan a fenyitő törvényszékek igazságszolgáltatásától, ellenben igenis rokon az esküdtszékek itélő módjával. A költői igazságszolgáltatás nem egyéb, mint gyakorlása egy szellem által a közszellem itéletének. A költő egy maga kitalálja az emberiség érzületét (azért költő) és a szerint intézkedik művében. Ez a költői igazságszolgáltatás. Voltaképen csak annyiban „igazságszolgáltatás“, a mennyiben embereket mivoltukért, szándékaikért és cselekedeteikért megillető, megérdemelt sorsukhoz juttat, bárha minden törvényszéki eljárás nélkül. A mit költői igazságszolgáltatásnak mondunk, az helyesebben nem egyéb, mint fölidézett összeütközések és bonyodalmak helyes, igazságos vagy méltányos megoldása a művészi utánzásban. Tehát egyszerüen helyes megoldás és nem épen igazságszolgáltatás.

Nagy tömege a drámai műveknek van ugy megoldva, részint a hősök boldogulásával, részint halálukkal, részint enyhébb lakolással, hogy a bün és büntetés mérlege gyönyörü egyensulyban van. Sorsát e művekben kiki megérdemelte, a közönség erkölcse sértetlen marad, élvezete teljes. Mindenki a legnaivabb néző is, -46- ha csak nem együgyü, még számot is tud adni magának arról, a mit látott és a mit érezett. Hiszen nem történt más, mint hogy kiki erénye jutalmához és vétke büntetéséhez jutott. Ez közértetü dolog, ehez megérett elme, közönséges elme, közönséges érzések kellenek, semmi egyéb. Se tudomány, még csak különösebb műveltség, nagyobb megfigyelő képesség és iskolázottabb itélet se. Ellenben vannak művek, melyeknél a számvetés nem megy ilyen könnyen. Lát az ember darabokat a szinpadon, a hol kisebb hibákért, jelentéktelenebb vétkekért, mint minőkért más jó darabok hősei semmi nagyobb büntetést nem szenvedtek, – itt a hősök végzetes sorsra, kinos halálra ragadtatnak; lát viszont más darabokat, a hol egy-egy alak rémtetteket halmoz egymásra és ezért még sem éri külömb büntetés, mint azt, a kit a kicsiny hiba sodort az örvénybe. A bün és büntetés mérlege itt bizonytalanul ingadozik, végre teljesen kiesik megrettent kezünkből a serpenyő, itélő tehetségünk cserben hagy bennünket, már mint a bünök és büntetésök mérlegelése dolgában; az ügy az összeütközés fölébe emelkedik birói látókörünknek, az érdeklődés egy uj neme foglalja el keblünket, mely bilincsel és bájol, félelmet és gyönyört elegyesen kelt szivünkben, előbbi birói szerepünk helyett a lelkes hivők szerepe jut részünkül, s a végső itélet, a költői „igazságszolgáltatás“ -47- helyett egy katasztrófa fejezi be a művet, egy költői megoldás, melyet a néző már nem képes okok szerint méltatni, melynek igazát, vagy tán jobb, ha azt mondom, tartalmát már inkább csak érzi és kevesbé érti. Az ily művek a tragoediák, a poétai utánzás csucsai; a másik csoport, tekintet nélkül arra, hogy halállal végződnek-e egyes esetekben vagy boldogabb fordulattal, a drámák e szó szűkebb értelemben. Komoly drámák tehát ama szinpadi művek, a melyeknek összeütközései a vétkesség mérvei szerinti büntetések és jutalmazások által a közérzés kielégitésével megoldhatók; tragoediák ellenben ama szinpadi termékek, a melyek összeütközéseinek megoldására e mérték nem elégséges.

VI.
A tragoedia.

A drámai műfaj két válfajának egy lényeges különbsége ennyiben megtaláltatott volna; de persze, a tragoediára nézve ez csak egy negativum, csak annyi, hogy a tragoedia megoldásában nem az a faja szerepel a költői igazságszolgáltatásnak, a mely más, nem tragikus összeütközéseket helyesen old meg; a tragikus konfliktus egy katasztrófát idéz fel, a mely rendszerint sujtóbb, rombolóbb, mint a mennyit a mű anyagából szedett okok igazolnak, néha pedig megforditva is áll a dolog. Nem mintha fejleményeiből az oki összefüggés hiányoznék; nem az okoknak van voltaképen hija, hanem csak a bűnösségnek. Okozva van a katasztrófa, de érzésünk szerint megérdemelve nincsen; vagy esetleg megforditva ugy kell mondanunk, hogy büntetésnek kevés, ha természetes és elég is okozatnak. Avagy melyik néző nem ohajtott még Romeonak boldog lakodalmat? Hamletnak -49- szerencsés sikert ádáz mostoha apja ellen? Ki meri mondani, hogy Bánk más, jobb sorsot nem érdemelt? Avagy van-e, a ki ne kevesellené III. Rikhárd büntetését egy halállal, hozzá a harcztéren!?

A különös az, hogy e művekben a megoldást minden óhajtásaink mellett is helyesnek, kielégitőnek érezzük a nélkül, hogy fogalmainknak a bünről és megillető büntetéséről megfelelne. Sejtenünk kell, hogy van valami a tragoediákban, a mi e meghasonlást kiegyenliti, valami a mit meglátni, megtapogatni nem lehet, a mi azonban érezhetően gyakorolja reánk hatását s közreműködik ahoz, hogy ilyetén megzavart erkölcsi egyensulyunkat helyreállitsa a válságban, melylyel a mű megoldva van. E rendkivüli hatalom neveztetik tragikumnak. A tragikum, az a tényező, a mely az igazságtalanságot megfosztja fulánkjától s kiengeszteli a lelket az aránytalanságokért, melyek valamely hős sorsában tapasztalhatók bünét és bünhödését tekintve. Mert a sokat emlegetett „erkölcsi világrend“ megbontása nem egyéb, mint a föllépés, a harcz, a lázadás élőszabályaink tömege ellen; a megoldás, a kigázolás ebből a bünhödés vagy jutalom büneink vagy erényeink értékeig. A hol ez nincs meg, ott a világ rendje megbontásával egyszersmind a magunk erkölcsi egyensulya is megbomlik s nyugalmába egy -50- más erő által, egy rendkivüli erő által kell hogy visszahelyeztessék. E rendkivüli erő a tragikum. Hogy mi Romeonak és Juliának jobb sorsot kivánunk, hogy szivesen lennénk büntársuk is az ő vétkeikben, hogy jobbra segitsük, hogy vétkeikhez képest nagyon elviselhetetlenül sulyosnak találjuk bünhödő katasztrófájukat és mégis kiengesztelődünk, megbékülünk a kegyetlen fordulattal: ebben rejlik a tragikum. Hogy alig várjuk már, mikor böki le Hamlet a királyt, hogy pártfogásunk, tapsunk és tetszésünk mellett végezi minden dolgát, hogy igazságérzetünk mindig az ő részén áll, és mégis elveszni látjuk s mindazonáltal megnyugszunk sorsában: ez a tragikum. Hogy III. Rikhárd vérengzései, kegyetlenségei, képmutatása, csalásai, frivol czinizmusa folyton bánt, folyton sért, folyton lázit bennünket; hogy száz halált kivánunk neki büntetésül és mégis szánalommal és megnyugvással tölt el bennünket elbukása: ez a tragikum.

Természetesen, ez a tragikum csak mint hatás Hogy mi az, a mi e hatást gyakorolja: azt még kell megkeresni. Általánosan el van terjedve az a felfogás, hogy e hatást is a vétkezés és az érte való bünhödés szüli, és igen előkelő szellemek tanitják eztet. Én ellenben azt vélem, hogy épen az a sarkalatos különbség tragoedia és komoly dráma közt, hogy az utóbbiban -51- a megoldás, a költői igazságszolgáltatás a bűn és büntetés közértetü felfogása szerint történik, a tragoediában ellenkezőleg a katasztrófa nem a bünhödés, nem a vétségekért való bukás jellemével bir. A bukás forrása más, okai mások, erkölcsi tanulságai mások és más a hatása is a tragoediában.

VII.
A tragikai vétség.

Beőthy Zsolt, az egyetemen az irodalom tanitója, a tragikumról irt könyvében idézi egy rövid tárcza czikkemnek következő sorait:

„Egy rendkivüli hős kénytelen megsemmisülése önnön rendkivüli tulajdonságai által: ez a tragikum. A rendkivüli mint áldozata a rendesnek. A nagy, a mely jogaihoz nem juthat abban a világban, a melybe tétetett. Bánk bán tragikuma, a mely megsemmisülésre viszi őt: az ő nagy szive, nagy szerelme, becsülete, hüsége, idealizmusa abban a szivtelen és önző, fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst.“

„E sorok a kérdést általánosabb felfogásra vezetik vissza, mely a vétség mozzanatát egyszerüen kiveti a tragikum elméletéből s ezt a rendkivüli nagyság fogalmával meriti ki. A schopenhaueri eszme nincs részletesebben tárgyalva, csak mintegy odavetve, s minden vele járó nehézség megoldatlanul hagyva. Külösen a tragikai hatás megnyugtató eleme az, mely az ő felfogása szerint lehetetlen. -53- A nagyság, melyet épen kiválósága miatt lever a törpék tömege, az alacsonyság által legyőzött fenség: ebben gyönyörködnénk, ebben nyugodnánk meg? Schopenhauer legalább kereste az ellenmondás megoldását, s a maga módja szerint meg is találta. A tragédia, szerinte, elfordit bennünket az élet csábjaitól, czéljain és javain tulemel s egy másnemü, bár megfoghatatlan lét felé irányozza lelkünket; ezzel vigasztalást rejt magában s erőnket fokozza a végső lemondásra. Rákosi elméletének e kényes oldalára nem vet ügyet, csak általánosságban mondja ki tételét és siet alkalmazni Bánk bánra. Azonban ennek az alkalmazásnak is megvan a gyöngéje. Az a világ ugyanis, mely Bánk bánt megbuktatja, összeségében tekintve, épen nem az a nyomorult világ, melynek jellemezve van. Nem csak Gertrud és köre, a merániak és jött-mentek, teszik ezt a világot, hanem alkotják, még pedíg jelentékenyebb s végül uralomra jutott részében: egy gyönge, de nemes hajlamu király és udvara, jó hazafiak és hű jobbágyok. A katasztrófában ép ezeknek erkölcsi felfogása emelkedik érvényre s méri az ellene támadt Bánk fejére az utolsó csapást A bán nem azért semmisül meg, mert általában nagy volt, környezete pedig aljas, hanem mivel nagysága nagy vétségre ragadta. Ez nem mathematikai egyenlet, hanem lélektani és eszthetikai szükségesség.“

Beőthy Zsolt az én felfogásomról, melyet „Schopenhaueri eszmének“ mond, azt tartja, hogy e felfogás szerint a tragikai hatás megnyugtató eleme lehetetlen. Hogy az-e valóban, utóbb fog kiderülni.

Schopenhauer, azt mondja tovább Beőthy Zs., legalább kereste az ellenmondás megoldását s a maga módja szerint meg is találta. Nos Beőthy is kereste és ő is megtalálta a – maga -54- módja szerint. De én is kerestem és én is megtaláltam a magam módja szerint, mely különbözik a nagy pesszimistáétól ép ugy, mint a nagy dogmatikusétól. Helyreigazitom Beőthy soraiból ezt: az én meghatározásomban nem az áll, hogy a törpék leverik a nagyot kiválósága miatt, hanem az, hogy a rendkivüli hős megsemmisül önön rendkivüli tulajdonságai által. Bánknak nagysága lesz tragikuma abban a nyomorult világban, melyben élnie adatott. Ezzel szemben Beőthy azt mondja, hogy nem azért semmisül meg, mert általában nagy volt, hanem „mert nagysága nagy vétségre ragadta.“

Itt megjegyezhetném: hát az a kit kicsisége ragad nagy vétségre? Hát az, a kit nagysága csak kis vétségre ragad? A nagy vétség Bánkot, a kisebb Leart viszi tragikus megsemmisülésbe. Mi lényeges: a személyes nagyság, vagy a dologi: a vétkezés nagysága?

Az igazság ez: a vétkezés mindennapi. Senki sincs, a legjobb sincs nála nélkül az életben. Vétséggel születünk, vele terhelve járunkkelünk az egész életen át. Ez közös, ez általános, ez nem kiváltság; ismérve az embernek, az embernek általában nem épen a rendkivülinek nem épen a tragikus jellemnek.

Igaz, a tragikum mint emberi gondolkozás és cselekvések jelleme, nem fejlődik ki vétség nélkül, ellenben a vétség virágzik szerte, a hol -55- nyoma sincsen a tragikumnak. A tragikus embernek vétségei is, erényei is tragikusok, végzetes benyomásuak, de nem qua vétségek, hanem mint a tragikus jellem cselekedetei. A hős jellemét viselik cselekedetei is, ennyi az egész; de tragikuma magában jellemében rejlik, hatalmas szele megcsapja az embert, mielőtt vétséget látnánk, a viszonyok által fogan életre s következményül hoz rá (emberére) minden egyebet: a vétséget, vagy vétségeket is, csakugy mint a nem tragikus jellem a maga nem tragikus vétségeit. Mi teszi Othellót tragikus hőssé és mi menti meg a Téli rege hősét a tragikus sorstól? Nem a vétség bizonyára, a mely itt is, ott is megvan, sőt emitt nagyobb mértékben a nélkül, hogy amannak tragikus fordulatait és kifejlődését fölidézné. Egy vétség tehát lehet tragikus, a mennyiben tragikus embernek a vétke; de a tragikumnak nem tartalma, nem maga a tragikum és a tragikum megfejtéséhez és megértéséhez nem szükséges; a tragikus fogalom definiálható, megmagyarázható, kimerithető a vétség nélkül is.

Gyulay Pál ur ezeket mondja Bánkbán tragikumáról Katonáról irt könyvében:

„Midőn meggyalázott becsületeért boszut áll, egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete nyugszik, méltóságát, hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból törvény -56- tapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos államférfiuból forradalmár, a lovagból nőgyilkos, a büszke urból meggyalázott szerencsétlen lesz. Külső és belsőkép egyaránt elbukik. S a költői igazságszolgáltatás teljes, a tragikum oly erős, minél erősebb alig lehet.“

Ezek valóban oly szellemes és oly érdekes sorok, melyek a legnagyobb figyelemre érdemesek, ámbár, hogy nekem, a midőn nélkülözöm bennök Melindát és Bánk szerelmét (mely persze nem változhatott át gyülöletté, azért nincs is a brillans antithezisek közt helye) olybá tünik fel e sivár tragikum, mint a birói itélet az uj kodex szerint, a mely egy szegény ördögöt, a ki dijnokságra sincsen qualifikálva, – tiz évi hivatalvesztéssel sujt még a dutyin kivül. Azt megfejti Gyulay Pál ur elmélete a tragikumról, hogy a nádorból törvénytapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos államférfiuból forradalmi ember, a lovagból nőgyilkos, a büszke urból meggyalázott szerencsétlen lesz; mindenre van gondja e tragikai felfogásnak, csak arra nincsen, a mi legjobban facsarja a néző szivét, arra a momentumra nincsen, a melyben Bánk a legkeményebb szemekben is patakot fakaszt szavával:

Hagyján a nádor, hagyján az államférfiu, hagyján a lovag, hagyján a büszke főur! A férj, a szerető Bánk! Az inditja a vihart lelkünkben. -57- A ki meg volt rabolva (nem csak gyalázva), ki volt fosztva, még mielőtt megérdemlette volna ezt a legteljesebb tragikumu „költői igazságszolgáltatást.“

Az erős tragikum, minél erősebb alig lehet, Gyulay Pál szerint tehát az, hogy ezuttal Bánk, „midőn meggyalázott becsületeért boszut áll, egyszersmind meggyalázza mind azt, a min becsülete nyugszik.“

Kisértsük meg kivenni Bánkból azt, a mit Gyulay ignorál: nem a férjet, hanem a nagy szerelmet: mivé lesz ez az elmés és erős tragikum? A gyalázatot megtorolta, a király bocsánatát megnyerte, feleséget, ha épen kell neki, majd talál másikat. Cselekedetével, melyet meggyalázott becsületeért, hozzá a jó emberek és hű alattvalók tapsai mellett követett el, semmiféle méltóságát – a jók világi itélete szerint – meg nem gyalázta. Peturtól kezdve végig az egész hazafi-párt minden tagja megtette volna ugyanazt. Az, hogy Bánknak személyes sérelme járult a többi biztató okokhoz, – az mindössze csak egy okkal több ő rá mint másokra nézve, semmi más. A hős különösebb tulajdonsága nélkül ez egy politikai gyilkosság lett volna, melynek elkövetőjét személyes okok is sarkalták. Érte a hatóságokkal – a király saját személyében – leszámolt az illető: ez a része a dolognak el van intézve; a nádorból, lovagból, államférfiuból, -58- megsértett férjből nem került ki a tragoedia. A tragoedia a szerelmes Bánkból került ki. Ezt a részt nem intézhette el senki. Feleségében, a kit imád, meggyaláztatván, belesodortatott a tragikus helyzetbe. Tragikus helyzetnek nevezem azt, melyben a hős oly feladat elé állitatik, melyet se megtennie se meg nem tennie saját erkölcsi és anyagi veszte nélkül nem lehet. Ha megteszi, ha nem teszi, saját erkölcsi nagyságának sulya alatt leroskad, ellenben megtévén, saját elvesztével megszüntette a fenálló erkölcsi rend egy bonyodalmát, helyreállitotta rendes uralmát. E helyzetek azonban, melyek nem is mindig oly szembeszökők és tiszták mint Bánkban és Hamletben, nem magokban véve tragikusok, hanem mindig csak viszonyitva hőseikhez, mint kiváló egyéniségekhez. Tehát nem a tettben (vétségben) nem is a helyzetben rejlik a tragikum, hanem az egyénben.

Hány ember felesége esik a csábitásnak vagy erőszaknak áldozatául a nélkül, hogy tragoedia lenne az esetből. A szerelmes Bánk bán kell oda férjnek, hogy a helyzet tragikus jellemet öltsön. Száz férj eltüri a helyzetet, vagy kárpótlást keres és talál, vagy oly nemét választja a boszunak, a melylyel czélt ér koczkázat nélkül. Bánk ellenben és vele a tragikus jellemek, ezt a helyzetet el nem viselhetik, az türhetetlen rájok nézve, az élet teher nekik, -59- megfogják, mint Sámson, exisztencziájok oszlopait, megrázzák és magokra döntik. Meggyalázott becsülete, megrablott szerelme boszuért kiált: de a boszuval mit se nyerhet: becsületét és szerelmét legkevésbé, a megoldás tehát a katasztrófa: a boszu és pusztulás és az erkölcsi rend, mely Gertrudis uralma által s nem Bánk gyilkossága által ki volt vetve sarkaiból, helyre zökken a hős elterült testén keresztül. Ez tehát Bánk tragikus sorsa: hogy a világ kizökkent sarkaiból, kárhozat, hogy ő választatott ki helyretolni azt! Ha boszut nem áll is, hogy talán megfosztatik az alkalomtól vagy más okért, tragikuma mint történeti alaké, teljes; mert boszu nélkül is erkölcsileg elveszti Melinda ilyetén elvesztésével, a mit elveszit a drámában a végrehajtott boszu után tettleg. És ha – tegyük föl – Gertrudisz bünös volt és Endre nem különb feleségénél, Bánk boszuja sikerül, a lázadás hasonlóképen, (mert mindez nem lényeges) és Bánk nem csak megalázást nem szenved, hanem a győztes magyar párt által királynak tétetik meg: mi lesz akkor?

Ugyan az, a mi most. Hozni fogja Tiborcz egy saroglyán Melinda holttestét és Bánk eldobván királyi pálczát, koronát, mindent, oda fog borulni és orditani fog fejét görgetve a föld porában:

Tragikuma tehát nem abban rejlik, hogy boszut állván meggyalázott becsületeért, meggyalázza mindazt, a min becsülete nyugszik. Ezt lehet tragikus sorsának nevezni; tragikuma abban rejlik, a mi mindenkor a tragikum: nagy lelkében, nagy indulataiban, erkölcsi és érzelmi nagyságában, a melynek konfliktusa nem oldható meg se alkuval, se igazságszolgáltatással; a mely jogait a társadalmon, intézményein és emberein saját erejével, nagysága sulyával, egyénisége hatalmával keresi.

Gyulay Pál szellemes antithezisei Beőthy Zsoltot sem elégitették ki. Gyulay Pál, ugy mond ő, nem fektetett kiválóbb sulyt Bánk kegyetlen helyzetére. „Attól a körtől, igy folytatja, mely ellenébe hat, jellemének minden szála, lelkének minden oldala, belső világának minden érzékeny pontja sérelmet szenved, mely visszahatásra, végletes kitörésre ingerli.“

E mondat közeledik, de csak bátortalanul ahoz, a mit én más helyen mondottam, a mi ellen azonban Beőthy Zsoltnak megjegyzése volt. Én azt mondám, hogy „Bánk tragikuma, a mely megsemmisülésre viszi őt, az ő nagy szive, nagy szerelme, becsülete, hüsége, idealizmusa abban a szivtelen és önző, fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből -61- összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst.“

A különbség kettőnk közt az, hogy én a hős nagy voltát és nyomorult környezetét, a vele szemben álló erkölcsileg elfajzott hadat lényegesnek, magának a tragikus momentumnak nézem, Beőthy Zsolt csak magyarázó, figyelemre méltó körülménynek, a tragikai momentumot a vétségben látván, melyre Bánkot sérelmei ragadják. Ez inditotta őt nyilván velem szemben a következő megjegyzésre:

„Az a világ ugyanis, mely Bánk bánt megbuktatja, összeségében tekintve, épen nem az a nyomorult világ, melynek jellemezve van. Nem csak Gertrudisz és köre, a merániak és jött-mentek teszik ezt a világot, hanem alkotják, még pedig jelentékenyebb s végül uralomra jutott részében: egy gyönge, de nemes hajlamu király és udvara, jó hazafiak és hű jobbágyok.“

Nem állok meg annál, hogy Gyulay hibája, hogy a Bánkra ható hadat nem elég figyelemben részesitette, enyim meg az, hogy nagyon is nagy sulyt fektettem reá, Beőthyé lenne az igazság, mert középuton jár; hanem kiragadom az idézetből a szükséges szót: „végül uralomra jutott részében“ alkotja ama világot a jók és hűk társasága. Igy van valóban. Ezek csak a katasztrófában jutnak szóhoz, addig nem léteznek vagy hatalom nélkül valók -62- az erkölcsileg nyomorultakkal szemben. És végül is: mi által jutnak uralomra, a döntő szóhoz? A tragikai áldozat által, mely a közrend kifordult erkölcsét ismét egyensulyába visszahelyezi és biztositja uralmát, szóhoz, hatalomhoz juttatja a jókat. Ez az eredménye annak, hogy Bánk a boszu müvét végrehajtotta. Ez az ő diadala, mint minden tragoedia megnyugtató vége, a kiengesztelő momentum tárgyi része. Ez Bánk mint áldozat nélkül meg sem történt volna.

A jók e nélkül vagy polgárháborut, zendülést támasztottak, vagy tovább is a „sötétben bujkáltak“ és részben idegen földön hadakoztak volna. Ha minden jó, minden becsület, minden hazafiság bujkálni, türni, hallgatni nem lett volna kénytelen, akkor az a kor elmult volna a nélkül, hogy az, a kiben e tulajdonságok a nagyság mértékével éltek, tragikus hősévé lett volna amaz időnek. Vagy megforditva: Ha a szerelem, becsület, hazafiság, igazságszeretet annak személyében nem sértetik meg a trónra jutott feslett erkölcsök által, a kiben e tulajdonságok a nagyság mértékével éltek: akkor a kor elmult volna a nélkül, hogy a nemesebb szerelem, hazafiság és becsület a magyar királyi udvaron jogaihoz juthattak volna.

A kérdés ez: Bánk azért lesz-e tragikus jellem, mert – Beőthy szavai szerint megsérti, kitörésével -63- kihivja maga ellen mind az erkölcsi hatalmakat, melyeket eddig szolgált, avagy megforditva: azért hivja-e ki, azért sérti-e meg, mert tragikus jellem? Én ez utóbit vélem s állitom: duo dum faciunt idem, non est idem. Két ember ugyan azt a vétséget követheti el: az egyikből lesz tragikus hős, a másikból nem lesz tragikai hős. A vétség nem dönt, a vétség nem lényeges, tragikai vétség oly értelemben, mint tanittatik, nincsen. Az csak egy fölvett ismert mennyiség egy egyenlet megoldására, a mely e szám beállitásával könnyünek, nála nélkül lehetetlennek látszott. Én azonban azt hiszem, hogy ez a mennyiség nem szükséges az egyenlet megoldásához.

Azt mondja azonban Beőthy Zsolt ur, hogy ez nem mathematikai egyenlet, hanem lélektani és eszthetikai szükség.

Mi? Hogy nagysága nagy vétségre ragadja s ezért bünhődik? – És a kit nagysága kisebb vagy épen kis vétségre ragad, és mégis ép ugy bünhődik? Mindegy-e a nagy vétség és a kis vétség egy azon eredménynyel: a tragikai bukással? Mert a hol bünről és büntetésről van szó, ott mértéknek kell lenni, hogy emberi felfogás szerint igazság is lehessen. Ha egy tragikus hőst a vétsége qualifikál azzá, akkor a tragikus bukásnak a vétség aequivalensét kell mutatnia, -64- ha lázitó nem akar lenni az emberi érzelmekre nézve.

Két ellenvetés kér e helyen különösebb figyelmet. Az egyik az, hogy ha az erkölcsi világrend meg van sértve, a sértés mérve már nem jöhet tekintetbe. Embert lehet kevésbé vagy erősebben sérteni, a polgári intézményeket szintén; de az erkölcsi világrend legkisebb megsértése, vakmerő kihivása már maga oly sérelem, a mely a katasztrófát provokálja, a kiengesztelés tragikus áldozatát megköveteli. De ez a magyarázat egy erkölcsi világrendet föltételez, a mely nem létezik. Hol szünik meg a hős embert és intézményt sérteni és hol tér az erkölcsi világrend megsértésére? Ezt kellene kimutatni tudni a tragoediákban, mert ott lép – e magyarázat szerint – akczióba a tragikum. Mely vétségek sértik és melyek nem sértik az erkölcsi világrendet? A velenczei kalmárban, a Téli regében és sok más jó darabban nyilván nincsen sértve az erkölcsi világrend, nyilván nincs tragikai vétség, bár vannak ép olyan vétségek, a melyek más darabokban tragikai bukásokat előznek meg és tragikai vétségek gyanánt szerepelnek. Mi az az erkölcsi világrend, a melyről itt, a vétségek tanában szó van, mely azonban se mint személy, se mint testület, se mint intézmény nem létezik. Kodexe nincsen, a hol az ellene elkövethető vétségek osztályozva -65- lennének. Az erkölcsi világrend egy fogalom, a melynek tartalmát teszik ama törvények, melyek szerint az isten teremtette világ mint erkölcsös alkotás létezhetik. E törvényeknek része minden szabály, törvény és intézkedés, mely emberek által jogosan alkottatott a végből, hogy az emberek rendeltetésök szerint élhessenek; része e törvényeknek az erkölcsi tanitások és igazságok egész sora, a mely nincsen a polgári törvénykönyvben kodifikálva. E két csoport bármely tanitásának vagy czikkelyének a sérelme egyszersmind sérelme az erkölcsi világrendnek, azaz vétség ellene. De jaj volna, ha a tragikai nemezis jogkörébe jutna mindenki, a ki vétkes lesz ellene. Szerencsére az életben és utánzásában: a művészetben állandó háboruban látjuk az embereket az erkölcsi világrend ellen a nélkül, hogy az ellene elkövetett vétség azonnal rájok szabaditsa a tragikai furiát. Sőt ellenkezőleg, azt látjuk, hogy nem egy vétség, de a vétségek egész sora után is lehető egy barátságosabb kiengesztelés, egy boldoguló fordulat. Az erkölcsi világrend mint ilyen senkit sem tapos el vétségeért. Társadalmi bitorlói, állami képviselői: azok igen. Az előbbi igazsággal és igazság nélkül egy-egy közvélemény képében; az utóbbi szintén igazsággal vagy igazság nélkül, de rendszerint mérték szerint mérve bünt a büntetéshez. Lehet-e akár az -66- egyik, akár a másik a költészet föladata? Költészet lesz-e az, a mely mint egy fölzaklatott vagy fölháborodott közvélemény gázol kiszemelt áldozatán keresztül, ha vétkes, ha nem, ha kis vétkü, ha nagy vétkü? – Avagy költészet-e másfelől az, a mely mint a biró, paragrafusok szerint enyhitő és sulyositó körülmények meglatolásával szolgáltat igazságot? Nem az, sem az egyik sem a másik, legkevésbé tragikus költészet. Lehet egyes esetekben érdekes, izgató, művészi eszközeivel hatásos másolása az életnek, de nem lesz művészi utánzása. A való az, hogy az elmélet, a mely a vétségre redukálja s arra fekteti a tragikum megfejtését, egy aránytalanságot állit meg bün és büntetés közt, a mely erkölcsi fogalmainkkal ellenkezik. Az, hogy sértett fél gyanánt az erkölcsi világrendet szerepelteti, nem enyhiti tanitása kártékony voltát. Az erkölcsi világrendet emberek képviselik, igen gyakran minden erkölcshöz méltatlanul, igen gyakran ugy, hogy semmi közük az erkölcshöz, és az erkölcsi világrendet velök szemben jogaihoz juttatni épen ellenfelök: a tragikai hős feladata. De ha egy absztrakt erkölcsi világrendet kell is képzelnünk, mint a hogy tőlünk kivántatni látszik, akkor róla való fogalmaink épenséggel igen kevéssé lesznek megtisztelők rá nézve, ha a poetai remekművekből azt kell megtanulnunk, hogy kis sértés, nagy -67- sértés, sőt becsületes ember (Hamlet, Bánk) és gazember (III. Rikhárd) az mindegy neki: egyformán bánik el velök különböző vétségökért. Az erkölcsi világrend tehát mint sértett fél és a vétség mint sértés magyarázatnak elégtelen és tökéletlen, tanitásnak pedig demoralizáló, mert egy azon, sőt még forditott arányu bünhödéssel sujtja azt, a ki gyötrelmes önvédelemben vét ellene mint Bánk bán, és azt, a ki pokoli kedvteléssel paczkáz rajta mint III. Rikhárd.

A másik ellenvetés az, hogy az épen a misztikus és megfoghatatlan a tragikumban, hogy kis okok, kisebb vétségek is oly végzetes következményekkel járnak. Ez természetesen, nem magyarázat, sőt épenséggel csak egy misztikus mondás ott, a hol a magyarázat megáll. Valami misztikus, csodás, természetfeletti van a tragikumban; de nem az, hogy kis vétségek nagy bünhödést vonnak a vétkező fejére. A hol okról és okozatról van szó, ott nem akarok miszticzizmusról hallani. A hol a vétség az ok, a bukás az okozat, ott elbirálásom utját nem szabad elállania egy megfoghatatlanságnak. Nem türöm a spanyolfalat, hogy takarja az ok és okozat közti elégséges összefüggés hiányát. Vagy elégséges oka a vétség a bukásnak, vagy nem A hol elégséges, ott el van a műbiró miszticzizmus -68- nélkül is; a hol nem elégséges, ott optikai csalódásra van szüksége, tehát ráveti elméletére a miszticzizmus félhomályát, mely kedvez az optikai csalódásoknak. De mire jó az oly elmélet, mely egy elhatározó momentumban, mikor végső kideritését várná az ember a fogalomnak, a kérdésre a nagyobb világosság helyett inkább nagyobb homályosságot vet: a miszticzizmus homályát.

A tragikai vétség a legjobb esetben egy puszta szó, a melylyel a tragikus fejlődés valamely stadiumát, egy tán fontos momentumát megjelölni lehet a nélkül, hogy jelentősége ennél több, e momentum más momentumoknál mindig fontosabb is lenne; a nélkül, hogy a tragikum alkotó fogalmához tartoznék, a nélkül, hogy mint már megjegyeztem, a tragikum megmagyarázásához, megértéséhez szükségünk lenne rá. A tragikumról lehet beszélni, mivoltát föl lehet fejteni, lényegét ki lehet deriteni e szó és fogalma segitsége nélkül. E szó ellenben könnyen magyaráz egyes eseteket, de ép oly megfoghatatlannak talál másokat és mindenkor könnyen zavarja meg a tragikum fogalmát magát.

VIII.
A kiengesztelő momentum.

A vétség elméletének egyik előnyét látja Beőthy Zsolt abban, hogy általa magyarázható meg a tragoedia katasztrófájának kibékitő volta. E kérdést eddigi fejtegetéseimben már egyszer érintettem, de ideje egy kissé bővebben is foglalkozni vele.

A tragoedia cselekedetekből áll. A cselekedetek jók és rosszak, tehát vétségek. E szerint nincs tragoedia vétség nélkül. Ez áll azonban minden drámára, nem csak a tragoediákra, és minden dráma fejleményei oki összefüggésben vannak a kifejlődésével, de nem mint vétségek, hanem mint cselekedetek. Mint ilyenek sodorhatják a hőst természetes fejlődésben a legrettentőbb katasztrófába, mely azonban érdemetlen lehet, tehát elkeseritő, ha a cselekedeteket mint vétségeket, a katasztrófát mint értök kimért büntetést mérlegeljük. Tévedés tehát és csak a doktrina illuziója, hogy a tragikus -70- megoldások kibékitő voltában tényező volna a vétkesség és a bukás közti oki összefüggés. A néző és élvező illuziója más és sokkal egészségesebb, és a vétség tana számos esetben nem hogy megmagyarázná a kiengesztelő hatást, de sőt halálos veszedelmévé válik. Avagy az nyugtatna-e meg bennünket Lear szivszaggató sorsában, hogy megérdemelte e sorsot, mivelhogy Cordeliával oly hebehurgyán bánt? Sőt nem tiltakozik-e minden érzetünk az ellen, ha másban nem abban, hogy nem szününk meg Learnek jobb sorsot kivánni? Azért a mit tett, régen kiengesztelt bennünket szenvedéseivel, még mielőtt csak közeledett is katasztrófájához. Egy földi biró lázadást inditana, felkonczoltatnék, ha ilyetén igazságszolgáltatást merne gyakorolni. Az emberi érzés, a mint az esküdt-birákban itéletté alakul, olyan, hogy elitélhet ugyan ártatlant tévedésből, de tévedés nélkül soha, ellenben bünöst tudatosan is fölment, mikor benne tragikus elemeket talál. És ha ez nem is mathematikai egyenlet – a minthogy épen én tiltakoztam ellene, hogy azzá tétessék (vétség equale bukás), hanem aeszthetikai szükség mint Beőthy mondja, s a minthogy az is, de nem a vétség tanitásának okáért: ugy viszont állitom, hogy az aeszthetikai szükséget nem az elégiti ki, a mit mindenkinek ép erkölcsi érzete másképen szeretne látni, nem a kis vétség aránytalan -71- nagy büntetése, hanem egy más momentum, a mely ezt is enyhiti, mérgétől megfosztja s a néző felháborodott érzéseit lecsillapitja.

Első helyre teszem a tragikus helyzetet, a melyről már szóltam. Ez az erkölcsi kényszerüség. Oly helyzet a tragikai hősre nézve, a mely nem enged neki szabad elhatározást oly értelemben, mintha az előtte fölmerült föladat alól el is vonhatná magát büntelenül. Romeo nem mondhat le Juliáról, Bánk és Hamlet boszujáról, Macbeth becsvágyáról, Othello gyötrő szerelméről, Lear elbetegesedett felségérzetéről, Coriolán közpályájáról stb. a nélkül, hogy az életről, mely e lemondásért semmi hasonló becsest nekik kinálni nem tud, szintén le ne mondjon. A kik lemondani tudnak (Shylok, Leontesz a Téli regében), azok nem tragikus jellemek; a tragikus jellem sorsa pusztulás, akár megteszi, akár nem teszi meg a mire a sorstól elhivatott. Egyszer pusztul, mert megteszi, egyszer pusztul, mert nem teszi meg.

A tragikus jellemet teszem második helyre; általa lesz csak a helyzet is tragikussá. Tragikus jellemnek nevezem a testi, lelki, szellemi tulajdonságok oly exczesszivus nagyságát, a mely a mi világunk rendje szerint nagyságánál fogva lehetetlen, nagyságával arányos, erejének -72- vagy indulatainak megfelelő jogokhoz nem juthat. Más szóval boldogan nem élhet, csak boldogtalanul. A halál, a katasztrófa rá nézve megváltás.

A harmadik helyre teszem a közrend erkölcsének visszahelyezését in integrum.

Az erkölcsi fogalmak állandók, a jó a rosz fogalma nem változik, alkalmazásukban van korok szerint különbség, de megismerésök ugyanaz mindig. Ellenben a kiknek kezébe van letéve a rend védelme, azok csak emberek szintén s kezökben a rend erkölcse ép oly romlékony, mint maga az ember. Minden tragikus összeütközés a fenálló rend erkölcsének vagy nagymértékü megromlását, elbetegedett állapotát, tévedéseit, kinövéseit vagy állandó fogyatkozását és hiányát tárja fel. Ily értelemben támad fel a hős a rend ellen, megostromolja, mert megröviditve van általa, mert mint ember és nagyság nem jut jogához. Az ostromban a hős lesz a vesztes, de emberáldozat folytán a megromlott erkölcsi rendet felváltja a megujhodt, a hiányosról kitünik, hogy érettünk, érdekünkben, a milliók érdekében hiányos, e hiány csak a rendkivüli embert röviditi meg, a kinek tulajdonságai is rendkivüliek; ellenben minket ép az biztosit exisztencziánkban, hogy nem a rendkivül, nem a szertelen, hanem a közepes ember boldogulásának föltételeit tartalmazza a közrend. -73-

Ebből világos, hogy a tragikum és kibékitő eleme nem két különböző rész, hanem ugyanaz: az ember nagysága, fényében, pompájában, de lehetetlenségében is; mivolta saját törvényeinek bilincseiben jelleme és helyzete végzetes kényszerében és végül megváltó szerepében a társadalomra nézve.

Nagyságában, mint emberi nagyságban, magunk is emberek lévén, gyönyörködünk; tetteinek, mint természeteseknek és kényszerüknek tapsolunk, sorsán részvéttel, sőt eleven érdeklődéssel csüggünk; katasztrófájának végzetessége megrendit, elfordithatatlansága meggyőz arról, hogy igy kellett e dolognak lenni, s az utána helyre állt erkölcsi egyensuly megnyugtat bennünket, mert felmutatja a jogaihoz jutott rendet, mely mindnyájunk felett ujult erővel őrködik, s melynek megujhodását cserébe kaptuk a nagyságért, melyet érte elesni láttunk. A gyönyör, félelem, részvét és megnyugvás: ezek a tragoedia hatásának fordulói.

IX.
A tragikum.

„A tragikumot nem szükség érteni ahoz, hogy érezni, hogy hatását befogadni képesek legyünk. Ez a hatás pedig mindig ugyanaz, ha gonosztevő a hős, ha rokonszenves irányban támad fel: a tragikum a kizökkentett erkölcsi egyensulyt állitja szivünkben helyre. Ha tehát a végső hatása mindig ugyanaz, akkor kell lényege számára valamely egységnek is lennie, kell egy formulát találni, mely a fogalmat minden körülmények közt fedezi, formulát, a mely fedezi Bánk, Lear, III. Rikhárd fogalmát egyaránt. Sok jeles elme e formulát a tragikai bün és bünhödés vagy bukás kifejezéseiben találja meg. E meghatározás azonban engemet nyugtalanit… Igen, bukás a tragikum, de korántsem egy „drámai bünért“ vagy vétségért, melyet a hős elkövet, hanem az illetőnek egész mivoltáért. -75- Előttem soha semmisem definiálta jobban a tragikumot, mint a népies mondás, melyet nem ritkán hallunk gyermekek ravatala mellett: „Nagyon is jó volt, nagyon is okos volt, nem e világra való volt: magához vette az isten.“

A szuperlativus a tragikum. A tragikum a „nagy“ szóban rejlik. Nagy jóság, nagy szépség, nagy érzés, nagy akarat, nagy gonoszság, külön-külön, vagy csoportosan egy alakban, nagy események s nagy indulatok szinjátékában, harczban az élet lehetőségeivel: egy rendkivüli hős kénytelen megsemmisülése önön rendkivüli tulajdonságai által drámai akczióban: ez a tragikum. A rendkivüli mint áldozata a rendesnek. A nagy, a mely jogaihoz nem jut abban a világban, a melybe tétetett. Ez a tragikum.“

Az emberi társaság törvények, szabályok, megegyezések szerint él együtt és keresi czélját. Az emberiség, az összeség czéljának az egyes, az egyén alája van rendelve, mindazonáltal, hogy az összeség czélja voltaképen nem egyéb mint az egyesek lételének, fejlődésének, testi és lelki érdekeinek lehető teljessé tétele. Társadalmon kivül az ember nem létezhetik, czéljait, melyeket erkölcsi és értelmi szükségei tüznek elejbe, nem követheti; ellenben a társadalom keretében természeti jogai egy részéről részben vagy -76- egészben le kell mondania, megszoritásokat kénytelen eltürni; lemondásra, mag a megtartóztatására, mérsékletre van utalva. Életünk egy folytonos alku és alkalmazkodás. A törvény és az általános érdek szabja ki jogainkat nem tehetségünk, annál kevesbé vágyunk vagy épen egyéni tetszésünk. A földi boldogság ideálja annak az embernek a sorsa, a ki kivánságait a társadalmi lehetőségekkel teljes konkordancziába tudja hozni.

A ki erre többé-kevesbé bármi oknál fogva nem képes, vagy nem hajlandó, az összeütközésbe keveredik az összeség érdekeivel, ez érdekek anyagi és erkölcsi őreivel, azzal a mit társadalmi rendnek nevezünk, és összeütközései művészileg mint előttünk történők feldolgozva, adják a drámát, különféle megoldásaival. De voltaképen az összeütközést az erkölcsi renddel csak a legritkább esetekben kell és lehet oly értelemben venni, hogy ez a rend van pozitive és szándékossággal mint elégtelen vagy ellenséges, mint akadály megtámadva, illetőleg ignorálva. Sőt épenséggel az esetek tömege az, hogy a társadalmi törvényekkel, szabályokkal és előnyökkel visszaélések történnek, a melyek természetesen egyesek vagy a köz jogának sérelmével esnek és viszont mások részéről a védelmet provokálják. Ez a védelem pedig embert emberrel, egyént egyénnel állit szembe és nem mindig -77- az az erkölcsös ember, a ki a harczban az erkölcsi rendet képviseli. Mert ki mondja, hogy az erkölcsi rend százszor nagyobb sérelmet nem szenved Hamletben a gyilkos király által, a ki az erkölcsi rend főszolgálatában áll mint Hamlet által? Ki állitaná, hogy ott Hamlet magán kivül mást nem védelmez; hogy nem védelmezi egész Dániát és az erkölcsi világrendet magát, midőn épen ellene lázad fel. És mégis nem attól lesz a darab tragoediává, a ki a nagyobb „vétséget“ elkövette, hanem attól, a ki a vétkest megérdemlett sorsára juttatja; nem attól, a ki az erkölcsi rendet, melyet védeni kellene, gyalázatosan csuffá tette és mint sértő megtámadta, hanem attól, a ki midőn támadja, hivatva van „a kizökkent világot sarkaiba visszaemelni.“

Bánk, azt mondja Gyulay, mint legfőbb biró magabiráskodik: ez tragikuma egy része. Hamlet is maga biráskodik. Othello is és számtalan más tragikus alak, sőt mondhatnám mindenik, és még ezer meg ezer más nem tragikus alak is, a ki akárhányszor társadalmi hivatása szerint biró is hozzá. Az emberben általában rejlik valami, a mi vonzza a magabiráskodásra. Alig van ember a világon, a kin egyszer-másszor meg nem esett, hogy fenálló törvényeink, szabályaink és szokásaink ellenére a magabiráskodás bünében ne találtatnék. A parasztnép verekedése, a gavallérok párbaja és az egyes öngyilkossága, -78- betetőzése, mondhatnám exczesszusa a magabiráskodás ösztönének a mai társadalomban. És a magabiráskodás ez ösztöne valósággal embryoja a tragikumnak, a mely minden emberben tenyészik. Ha testi, lelki, szellemi tulajdonságok nagysága, rendkivülisége járul hozzá, akkor már csak alkalom, csak a viszonyok kedvezése kell hozzá, hogy a tragikus konfliktus kifejlődjék, egy elkerülhetetlen katasztrófa bekövetkezzék. Vannak oly foku érzelmek, nagy vágyak, szertelen indulatok, nagy akaratok, melyek vagy czéljaikat nem látják elérhetőknek, vagy sérelmeiket nem látják megtorolhatóknak a világot rendezett és kormányzó szabályok s törvények szerint általában vagy időleges állapotuk szerint. Emberek, ily nagy szabásu tulajdonságokkal, midőn vágyaikat szolgálva, nagy czéljaikat kergetve vagy sérelmeiket orvosolva támadnak vagy védelmet gyakorolnak – nem ritkán mindnyájunkét gyakorolván – nem állanak meg a korlátok előtt, a melyek nekünk közönséges embereknek áthághatatlanok, nem állhatnak meg, azok rájok, czéljaikra, nagy kitekintésökre nézve már alig léteznek.

E nagyságai az emberi fajnak visszamennek ugy szólván a természeti állapotok álláspontjára, az abszolut ember jogaival élnek erejökhöz képest és nem a társadalmi állapotok korlátolt jogkörü emberéivel. -79-

Egy forradalmi álláspont az már, és kiegyezést vagy katasztrófát követel, mint a hogy az álladalmak fejlődésében és vezéralakjaiban szemlélhető. Idézzük ide nemzeti történetünk utolsó évtizedeinek három nagy alakját: Széchenyi Istvánt, Kossuthot, Deák Ferenczet. Egy azon helyzetben volt mind a három, egy tragoediának voltak alakjai: melyik közülök a tragikai nagyság? Mindenki kész a felelettel: Kossuth nem tragikus alak, Deák sem, ellenben Széchenyi az. Mi teszi azzá? A vétség? – Nem! – Saját egyéniségének tartalma. A haza – ha ily vonatkozásban szabad ezt a szót mondani – szertelen szeretete, az a reális szeretete a szeretett fogalomnak, mely neki mindent alája rendel, mindent középpontjává tesz, nem csak gondolkozását, hanem az életét is szabályozza; a mely tanitásai szerint él, másokat arra serkent, sőt kényszerit szóval, tettel, irásban; a szeretet ez érzelemnek minden tulajdonságával, fényével és árnyékával, gyönyörével és kinjaival, elfogultságával és látnoki erejével, erőszakosságával és önfeláldozásával, fáradhatatlanságával és kimeritő hangulatváltozásaival, optimizmusával és kétségbeesésével, véghetetlen indulgencziájával (az apagyilkos iránt egyfelől) gyülölségével másfelől minden iránt, a mitől vagy a kitől veszedelmét látja tragikus szerelme tárgyának. Itt van egy tragikus, a ki nem hajtotta végre -80- a föladatot, mely nagy énjének kora erkölcsi rendjével való összeütközéséből az ő számára támadt; egy tragikus, a ki, más szóval, nem követte el a „vétséget!“ És megmenekült?… Nem menekült meg. Nem csinált drámát, de jellemében rejlett tragikuma, egész nagyságában, félelmességében nőtt mind pusztitóbb veszedelemmé benne. Lehetetlen volt, hogy katasztrófája el ne érje; de már a közelgő nemzeti feltámadás allelujájának szakgatott hangjait szárnyán hordotta a szellő, a mikor a hősre reá szakadt a tragikai nemezis: egy teljes, poetikus, azt akarom mondani művészi tragikus katasztrófa, melynek drámája csonka.

Deák Ferencz nagysága ellenben épen nem a költőnek való tárgy, inkább a szobrásznak. A nyilvános szereplésben, fényében, izgalmaiban, tapsaiban, parádéiban, diadalaiban széditő csábosság rejlik az emberre nézve. Közös vonása Deáknak Széchenyivel, hogy a szereplést nem szerette magáért a szereplésért és izgalmaiért; de eltér e részben is Széchenyitől abban, hogy nem is volt ránézve élvezetes. Ő, a higgadt, megfontolt, az okos, sőt a bölcs hiuság nélküli hazaszeretetét hordozta szivében. A törvényesség volt ideálja, ő tehát a polgárerény mintaképe, a társadalmi ember bölcs nagyságát látjuk benne. Fegyvere és pajzsa az igazság, a jog, a törvény vala és semmi más fegyverrel -81- nem élt nagy háborujában és más paizst is nem tartott föl a rálőtt nyilak ellen a maga védelmére. Megvetett mindent, a mi nem az volt, lemondott mindenről, a mi sebhetővé tehette volna. Őt csak ugy lehetett sebezni, ha az ember el volt szánva a jogot is, a törvényt is sebezni. Hatalmat, vagy állást nem keresett, hogy hatalmasabb legyen általa; nőt nem vett, családot nem alapitott, (ezt vétette el Bánk bán, különben nagyon rokon lett volna Deákkal!), hogy a férfiu legsebezhetőbb oldala nélkül maradjon; a mibe beleszületett: a vagyont is eldobta magától azon a mértéken tul, a mely nem volt szükséges anyagi függetlenségéhez. Mindenről lemondott, a mi emberekre nézve csábitó, édes, vonzó és kecsegtető, hogy mindig igazságos maradhasson, a törvény és a jog védelmében és tiszteletében. Egy antik polgári nagyság, nyugodt fenséggel, lemondással, bölcseséggel, plasztikai egyszerüséggel, bámulatunknak, hódolatunknak legméltóbb tárgya. Szereplő volt egy tragoediában, de nagy dolga nem lehetett benne. A harmadik Kossuth Lajos volt. Ő még él, ő róla nem beszélek. Csak annyit, hogy hőse volt a tragoediának a nélkül, hogy tragikus nagyság lett volna. Vétséget bizonyosan követett el ő is; de az ő nagysága követeléseit a rend, melyben élt, teljesen kielégitette: minden meghódolt neki. A mi vonakodott -82- meghódolni, annak elment az utjából s talált becsvágya számára uj izgalmat s táplálékot. Ime az élet szabadalmai! Az élet adósunk maradhat sok felelettel; adhat fel megoldatlan talányokat: élet és valóság marad mindig. A művészetnek erre nincs joga; mert a művészet csak látszik valónak, tehát zavartalan valószinüségre van szüksége, különben nem látszhatik valónak, ha mindjárt valóban megtörtént eseményeket tárgyal is. A művészet nem nyujthat tragoediát más mint tragikus hőssel. A drámai művészet nem mutathat katasztrófát hősről, a ki nem vállalkozott feladatára, midőn a konfliktus feltárta tragikus hivatását; nem mutathat tragikus hőst tragoedia nélkül…

Többé kevésbé törvényt sérteni, előnyt élvezni mások felett mindnyájan szeretünk; de kiki a jogosság és törvényesség látszatát iparkodik magának ehez megmenteni, s a hol kenyértörésre kerül a dolog, kevés ember találkozik, a ki kész legyen életét is serpenyőbe tenni a maga „igazáért.“ Szivesebben megalkuszik s azután – uj alkalomra vár. Ez az alku, a melyből a mindennapi élet áll, s a mely a középfaju szinművek ezerféle összeütközéseit kiséri, idegen a tragikus jellemektől. A tragikus ember egyébként épen olyan ember mint mi vagyunk nem tragikus lények, nem minőségben, -83- csak mérveiben különbözik tőlünk. Mi vagyunk a patakok, a folyók, a tavak, elhelyezkedvén, csörgedezvén, folyván tova a körülmények szerint: csöndesen itt, ott berzenkedve, majd ilyen majd amolyan kerülővel; hidak, töltések által megszabályozva és megzabolázva. A tragikus jellem ellenben a tenger és mérhetetlenségében voltaképen a – viz, azaz maga az elem, mely nem ismer jármot, akadályt, törvényt a benne, magában levőkön kivül.

Az elementáris emberi erő feltámadása társadalmak, idők, rend vagy kényszer korlátai ellen; egy neme a zendülésnek: a rendkivüliség pere az ellen a mi közönséges és a mit a közönséges tenyészt, a mit adni és megtagadni, szülni és rombolni tud; a mit megtürni és meggátolni, elviselni és magáról lerázni képes. Az emberi tulajdonságok oly nagysága, mely az emberi társadalom vétkei és erényei mellett e társadalomban boldogulásának föltételeit meg nem találja, benne tehát ugy a mint e társadalom van, nem létezhetik; maga pedig e társadalom máskép nem létezhetvén és ember társadalmon kivül szintén nem: – ama szertelen tulajdonsága az illetőnek az illetőre magára a bukás forrása és oka lesz. Ez, gondolom, a tragikum: a rendkivüliség az embernek, egy vagy több tulajdonságában, mint bukásának, vesztének, halálának oka.

X.
Példák.

Két csoportja van a tragikai hősöknek. A praedesztinált – mert annak kell mondanom – a praedesztinált tragikai hős vagy támadja a világi rendet, vagy sértetik általa s e szerint van a tragikai remekműveknek is két főcsoportja. Mindkettő azonban lényegében ugyan az, mert a ki támad is, olybá nézi a világot, mint a mely a maga rendjével az ő erejét megillető jogokban őt megröviditi. E tragikum embryoja, mint már érintettem, mindnyájunkban benne van. Az ember gondolkozó elméjénél, itélő tehetségénél fogva összeköttetésben áll a világrendszerrel, melyet felfog és birál, és annak lelkével, melyet istennek nevez, tökéletesnek, kimondhatatlannak és megfoghatatlannak mond. Ez a kapocs a véges embert a véghetetlenhez köti, vágyainak, érzéseinek, határtalanságát megállitja, s véghetetlensége fonalán függ a véges ember tragikuma, még pedig ismétlem, mindnyájunkban. Nem egy elkövetett -85- vétség avatja emberét azzá, tragikai hőssé; hanem az alkalom kinálkozása, viszonyok nyomása vagy kedvezése és a nagyság mérve a lélek és elme egy vagy több tulajdonságában. Vannak példák, hogy a végzetes embryo egy egész életen át érlelődik, egy egész életen át vár szövetséges elemre, mély nélkül nem ébred föl s nem születik meg tragikai életre. Lear királynak teljes életében ellenmondást nem tűrő zsarnoknak kellett lennie, de jó és bölcs ember is volt mindig és zsarnoknak születvén egy korban, melyben a király abszolut jogához kétség nem közeledett, egészben jó királynak is kellett tartatnia teljes életében. Elöregedvén, a királyi nagyság, a majesztasz exczesszivus érzelme és önérzete, a fenséges komoly elbetegedése hova tovább makacsabbá, zsarnokabbá, zabolátlanabbá, türhetetlenebbé tette az aggastyánt. Ekkor érnek nagy kort és lesznek menyasszonyokká leányai. Engedelmes gyermekek voltak, vagy azoknak látszottak eddig. És az, a ki nem gyermekétől, de idegentől, alattvalótól nem hallott, nem türt eddigelé ellenmondó szót: kénytelen legkisebb lányától leczkét kapni nyilvános gyülésben, idegen fejedelmek, saját országa nagyjai előtt, pedig még csak kérik a lányt, még az apai hatalom alul való felszabadulása nincs meg, csak kilátásban van. Ez a kis jelentéktelen momentum az, melytől a tragikum megfogan, kipattan és -86- végzetes hatalmát kiterjeszti az agg királyra. A zsarnok fenséges nyugalma, az édes apai szeretet melege mellett félelmesen nyilik meg egy kráter és ontja a forró lávát oly bőségben rögtön, a mint csak egy vulkántól telik, a mely egy életen át leste a kitörés pillanatát. Hol itt a szóra érdemes vétség? Lear lelki tulajdonságai nélkül az egész dolog egy hóbort lenne, figyelmünkre sem érdemes, nem olyan következményekre, minőket kifejlődni látunk félelmesen dobogó és szánakozó szivvel. A tragikum ez benne: Lear kényur volt, könnyen volt az zsenijével és fiatal erejében hű és szerény alattvalókkal és neveletlen gyermekeivel szemben. De maga megöregedett, gyermekei pedig megnőttek s a ki közülök a zsarnokság alatt nem lett képmutató, az most igaz érzelmei jogait védi a zsarnok ellen; a világ rendjét, a társadalom igazait, ebből is a legcsekélyebbet, a saját érzelmei elosztásának szabadságát. Lear tultengett fölsége ennyit se enged, neki minden kell; és a ki nem adhat, az inkább hazudjék, csalja meg őt, de tegyen ugy, mintha mindenét ugy adná, a hogy az ő kénye kivánja; enélkül ő megröviditve érzi hatalmát, tekintélyét, apai és királyi jogait és utjára indul, perbe keveredik lányaival, a szelekkel, a viharral végre és nyomorultabb lesz a vaknál, az eszelősnél, saját bolondjánál, szegényebb a koldusnál, tehetetlenebb -87- leghitványabb alattvalójánál. Nem büntetésül azért a vétségért, a mért hozomány nélkül, kitagadva adta férjhez Kordéliát, hanem kényszerü következményeül egész erkölcsi mivoltának. Ez az ő erkölcsi tartalmának szertelensége űzi őt és töri semmivé borzasztó válságokon át és egy megrázó s meginditó katasztrófában. Más apa nem nagyobb okon cselekszik hasonlót – az életben és szindarabokban egyaránt, – de nem lévén Lear, nem jut Lear sorsára, ugyanazért a vétségért.

Othellot rendszerint a féltés tragoediájának mondják. Hogy erre elég okot ád a velenczei mór története, azt ki fogná kétségbe vonni. De végre is mi Othello féltése más, mint egy konkrét esetben a nagy szerelem viszája, negativ oldala, jóformán mértéke szerelmének. A tragikai momentum nem is a féltésben, hanem a szerelem szertelenségében rejlik, a mely a féltés féktelenségeiben lesz kicsapongóvá. Othello kemény tábori életben érte el élete delét a szerelem édességei nélkül, meg is halt volna tán szerelem és féltés nélkül, ha Dezdemónát meg nem ismeri. Vele ismerkedvén, hősi nagy szivében tábort ütött Ámor és megrázta a nagy embert mint a kegyetlen hideglelés. És a mit remélni nem mert, Dezdemóna az övé lett. A félig gyermek leány, a delén túl levő férfié; a bájos hóarczu szüz a barnabőrü móré; a velenczei kényes kisasszony -88- a tábori élet durva növendékeé; mesének látszanék, ha való nem volna. Ily mesés fordulatok szövetkezve gyanus látszatokkal és csalárd elámitással a szerecsennek mértéktelen szerelemmel és természetes aggodalmakkal telt nagy szive érzetit viharrá korbácsolják. Mesés, földi eszközökkel lehetetlen próbákat kellene Dezdemónának hűségéről és szerelméről adni tudnia, hogy a mór érzelmeinek szertelenségét ellensulyozza. Természetesnek látszik, hogy ne szeresse, természettelennek, hogy szeresse; minden legkisebb ok az elsőre óriási sulyu; minden ok a másodikra pehely, melyet a fülbesugó szavára a szerelmes mór egy sóhaja szerte fuj. Nincs a földnek bölcsesége, törvénye, intézménye, a mely a mórnak nyugalmát megadhassa; csak gonoszsága van, a mely feltornyositsa gondjait, kinjait és katasztrófájához gyorsabban juttassa. Mi a vétség? Hogy elvette? Hogy utóbb gyanuba fogta? Hogy végül megfojtotta? És a megfojtásig nem játszik mint ható erő a tragikum? El is szöktethette, el is vehette, gyanuba is foghatta volna, sőt ki is békülhetett volna vele, ha – Száz „ha!“ Ha – többek közt nagy szerelmének megfelelő szerelemre termettsége, egy Adonisz, egy ideál lett volna; ha magához hasonló és való iránt támad fel szerelme; ha e szerelem a hős korához, helyzetéhez, egész mivoltához illő s nem bősz ifjonti -89- hevület és illuziók szertelen csapongása lett volna, vagy ha a mór szerelem dolgában is, mint egyebekben, józan, okos, mértékletes alattvalója lett volna a világi rendnek s jobban számot vetett volna magával, mielőtt feleségül vette Dezdemónát. De e rendkivüli emberben, mikor szerelmes lett, a szerelem is rendkivüli volt, szerelme tárgya is, módja is és végső sorsa is…

A szerelem tragoediája a veronai Romeoé, de az sem jobban, mint az Othelloé. Itt csak más a szerelmes és ennyiben más a szerelme is. Romeo nem olyan legény mint a mór. A deli veronai kora ifjuságától fogva Vénus és Ámor szolgálatában áll. Neki valósággal levegője a szerelem. Kész volt már egy tuczat kegyetlenért meghalni, a mikor Juliára akad, a kiért végül meghal. Ugy szólván terhesen az extrentikus szerelemmel jár ez a két lény a földön egymást keresve s megtalálván egymást, egymás karjaiba omlanak, meghozzák keblök istenének – a szerelemnek – a legfőbb áldozatot, ugyszólván magok égnek az oltárán, kiüritik meggondolás és idővesztegetés nélkül a poharat. Mi van még hátra? Hogy a második pohár, ez emberi kimerülés és a dégoût előtt egymásért meghaljanak A katasztrófa után ott pihen mind a két pár: Othello Dezdemona, Romeo Julia oldalán. Leitták az aranyserlegről a habot; de már végzetük lesben állt: egyik külső, -90- a másik belső ellenségtől esik el, ennyi történetjükben a különbség. Tragikumuk egy és ugyanaz: az érzelem oly szertelensége, melyet a földi lét nem képes táplálni, fentartani. Mert az a mértéke az érzéki szerelemnek ezen a földön fellobbanhat de tartósan nem éghet. Az csak isteneknek való az Olympuson, nem embereknek a földön. Egy szertelensége az érzelemnek, a melyet akadályok tarthatnak fenn, melyek bujkálást, titkos találkozókat, titkos összekelést, menekülést idegen országba tesznek szükségessé; de mind ezeken végül a társadalom kényszere kifog; mielőtt azonban erőt vehetne rajtok, hogy megjuhászitsa, közönséges emberekké: a szertelenség krizise beáll s a hősök a katasztrófa áldozataivá lesznek, hogy mint az impetuozus szerelem inkarnácziói, ha tán nem örök életet, legalább tartósabbat éljenek a művész kezétől, mint a melyet isten kezéből vettek. Vétségök teszi-e őket tragikai hősekké? Mások – ellenségek gyermekei is – nem szöktek-e, nem keltek-e egybe titkon és nem jutottak-e boldog végre? Nem vétségök, hanem szenvedélyök, érzelmi nagyságuk adja meg történetüknek a tragikumát fokozva a viszonyok, amaz erkölcsi rend és kinövései által, melyben élniök adatott, melynek keretében azonban nem élhettek meg.

XI.
Krisztus és Luther.

Jézus Krisztus, a kinek tanitásaira az apostolok és utódaik a keresztény vallásokat alapitották, a legtisztább tragikai alak. Ép oly egyszerü a tragikuma mint Szokratesé, közvetlenebb azonban, mert szándékos. Szokrates nem uj tanitásokat hirdetett.

Krisztus ellentétbe hozta magát a régi tanitásokkal. A régiek azt mondták,… „én pedig azt mondom tinéktek…“ igy szólt ő a néphez. Krisztus a farizeusok kezében megrothadt erkölcsi világrenddel szemben állitotta fel tételeit. A nemzeti istenekkel szemben az egész világ egy istenét, a faji szeretettel szemben a felebaráti szeretet, a visszatorló igazsággal szemben a keresztény megalázkodást és türödelmet. Uj világrendet a réginek helyébe, nem roszabbat, sőt jobbat, szebbet és erkölcsösebbet. Nem erőszakosan, nem karddal a kezében, nem hadsereg élén, hanem a szónak és az igazságnak az erejével, -92- erejével az ő isteni nagyságának. Azt hirdette: add meg a császárnak a mi a császáré, istennek a mi istené. És ő meg is adta. Nem lázitott az erkölcsi világrend hatalmasságai ellen; nem támadta meg jogaikat, nem vonta kétségbe törvényességöket. Ebben tanitásai szerint cselekedett, ép ugy mint Szokrates; de elitélte tanitásaikat és ujakat hirdetett, és a kiknek érdekeit védte a régi rend, azok meglátták érdekeik veszedelmét az uj tanitásokban és ezzel az összeütközés meg volt adva és a tragikus helyzet Krisztusra nézve készen kinálkozott: vagy lemondani tanitásairól és eltünni a történelemből vagy elejbe menni a katasztrófának, indulni a kalváriára, mely e fordulótól, az összeütközés órájától készen várja a nagyságot, a tragikus természetet.

A farizeusok erkölcsi világrendjében Krisztus nagyságának a föltételei nem voltak meg. Krisztus tanitó volt. Nem tanithatott mást mint a mit az igazságnak tartott; nem tanitania lehetetlen lévén, tanitott és meghalt érette. Minden más tragikus alaktól különbözik abban, hogy a mig amazok a régi erkölcsi világrendet régi jogaiba helyezik vissza mint tragikus áldozatok, ő a régi helyébe ujat tett megváltó halálával Senki sem közeliti meg őt a tiszta sziv és tiszta elme nagyságában.

Egy érdekes történeti tragoedia hőse kerülte -93- el a tragikai bukást, Luther Márton, a hitujitó. Nekem e tény maga bizonyitja azt, hogy Luther nem volt tragikus természet, más szóval hija volt a nagyságának. Az erkölcsi rend a XVI. században lehetővé tette azt, a mit tőle e jelentékeny ember magának mint megfelelő jogot követelt. De egy pár adatra is hivatkozhatom, midőn ez érdekes themát érintem. Tudva van, hogy Luther, első föllépésekor, sem nem gondolt oly mozgalomra, minővé későbben a reformáczió fejlődött, sem előre nem láthatta e fejlődést. Ő állása körében, és fegyvereivel az erkölcsi rend keretén belül, hivatása teljesitésében akart czélokat elérni, melyeket kivánatosaknak tartott. Csak az ellenállás, a melyre talált, vitte őt lépésről lépésre tovább. Csakhamar veszedelmessé is vált reá nézve a helyzet, a melyet teremtett, s ha akkor a helyett, hogy biztos helyre menekül, imádkozni megy az olajfák alá mint Krisztus, és ellenfelei kezébe kerül: akkor elejbe állittatott volna nagysága próbájának, melyet esetleg megpecsételhetett volna halálával is, mint előtte Huss. De ő menekült s kora erkölcsi világrendje csakhamar tartományokat, országokat, hadseregeket és hősöket bocsájtott rendelkezésére s müvelt nagyot: százéves háborut, egy epopoeát tele tragikummal, tragikus vészekkel és fordulókkal, de mindezt Luther csak inditotta, nem művelte. -94- Az ő szavára az erkölcsi világrend meghasonlott, két ellenséges táborba gyüjtötte a hiveket s küzdött a két fél az uralomért, az egyik Luther, a másik a pápa tanitásainak nevében. A küzdelem hőse se nem Luther, se nem a pápa volt: egyiknek is a nagysága megfelelő próbára nem tétetett, jogaiban meg nem csorbittatott, csak csatákat nyert és vesztett zászlajuk felváltva. A hősök voltak tán oly nagyok mint az idők, de nem voltak nagyobbak, és a szerencse kedvezett is nagyságuknak annyiban, hogy elkerülhették nagyságuk személyes próbáját. Ezért maradt az a kor egy véres és küzdelmes történeti dráma és nem lett Luther tragoediája.

XII.
Szokrates.

A kedves athenei bölcs is egy tragoedia hőse, egy mondhatnám mosolygó tragoediáé. És ha egy felől sok való és költött esetből tudjuk, hogy a vétkesség nem sodor okvetetlen katasztrófába bennünket, más felől az ő esete megtanit bennünket arra, hogy a tragikus bukás várakozhatik ránk nagy vétség, sőt minden megállapitható vétség nélkül is.

Tudvalevő, hogy Szokratesz egyik filozofikus alaptétele az volt, hogy az igazságos a törvényes. Tudvalevő, hogy ő ez elve szerint élt is. A törvényeket megtartani neki annyi volt, mint igazságosan élni, s ő, mikor már halálra volt itélve, azt mondta magáról: nem hiszi, hogy ember jobban és kellemetesebben élt volna, mint ő. Mert a törvények szerint élt mindig, tehát igazságosan is élt.

Ha az erkölcsi rend nem más, mint az isten teremtette világnak, szükebben az emberi társadalomnak -96- isteni és emberi törvények szerinti létezése, tehát törvényes állapota s a tragikum az összeütközés ezzel: akkor ime látunk egy embert Szokratesben, a ki e renddel sohasem jött ellentétbe, ő az a minta ember, a kinek önmérséklet, testi és lelki gyakorlatok szakadatlan sora által sikerült magát teljesen harmoniába hozni a világi renddel. Sikerült neki, a mi rajta kivül ugy szólván senkinek sem adatott meg. Ő e tekintetben az emberi tökéletesség, szemben a tökéletlen emberekkel. Ha azonban a tragikum a világi rend megsértése, miként lehet tragikusnak nevezni azt az alakot, a mely épen abban jeles, hogy soha sem sérti a rendet, a mely valóságos inkarnacziója a rendnek? Még abban sem sérti meg, hogy az igazság – törvényesség – rovására bármely fogással, egy jó szóval, egy hizelgő szóval, egy meginditó szóval, vagy más hasonlókkal éljen a maga védelmére, a mire tudvalevőleg nem vala rábirható. Inkább itéljék el, mintsem hogy igazságát, melynek kultuszát űzte egész életében, hamis, vagy ahoz nem méltó fegyverekkel oltalmazza s ezzel homályt ejtsen rajta. Valamint egy izben mint biró életét koczkáztatta a törvényesség védelmében birótársai és egy bősz néptömeg ellen egymaga, ugy most mint vádlott nem tett az igazság ellen semmit a maga igazságáért. Azt hitte, hogy az igazságnak, a törvényességnek becsesebb szolgálatot -97- tesz, ha ártatlanul hal meg érte, mint magának, ha mással szabaditja ki magát, mint ártatlanságával, igazságával.

Egy igazán nagy lélek, a mely egész életét hazudtolta volna meg halála pillanatában, ha máskép teszen a menekvés reményében. És meghalt, nem mert megsértette a társadalmi rendet; nem mintha vétett volna ellene, hanem mert ellenkezőleg tökéletessége, maga az erkölcsi rend volt, a törvény, az igazság volt maga emberi alakban. A rendnek, az igazságosnak, a törvényesnek oly nagysága azonban, mely ideálnak képzelhető, de mint ember, ha létezik, a tragikus végzet hatalmába esik, és belőle talán csak egy módon szabadulhatna meg, akkor, ha a társadalom élére állittatnék, mint korlátlan ur, mint forrása és feje a törvényeknek, elsőnek nem csak egyéni tulajdonságaira, erényeire, lelki nagyságára nézve, hanem külső nagyságban, hatalomban, hivatásban is elsőnek. Mert ha a társadalom nem oly tökéletes, mint ő, akkor nem nyujtja az ő lételének feltételeit, ha csak minden hatalma is a társadalomnak az ő kezébe nem tétetik le.

Mint egyszerü közpolgár ez ideális, sugárzó nagyságban, egy szabad társadalomban barátok központja, ellenségek czéltáblája, a jók bálványa, a gyarlók és gonoszok gyülöletének tárgya lesz: és elviselhetetlen jelenség -98- ama rosszak szemében, kik esetleg a társadalmi rend őrei, hatalmainak kezelői, tekintélyének képviselői. Ha Athéne rossz kezekbe kerül, ha a közhatalmat terhelt lelkiismeret, hiuság, kapzsiság, bünös szándék gyakorolja; az igazság védelme nem találtatik az állami hatóságok hivatalában, hanem csak a példás bölcs tanitásaiban, példájában, egyéb módjában, erkölcsi nagyságában: akkor ez utóbbira nézve megérett a tragikus fordulat. A társadalmi rendet ő képviseli; de a társadalmi hatalom az ellenséges tábor kezében van. Intézkedik nem a ki vele él, hanem a ki visszaél a társadalmi rend intézményeivel. Ez elkorcsosodása a társadalmi rendnek a maga védelmére keresni fogja az ürügyet, az alkalmat, hogy a fényes példát, melytől az ő feketesége csak feketébb, eltaposhassa. A konfliktusban a társadalmi rend maga lesz a tragikus hős vagyis az az alak, a kiben e fogalom ideális tisztaságában, emberfeletti nagyságban testet öltve megjelenik. Ne mondjátok, hogy martyr, a ki felmagasztosulva vértanuságot tesz hitéért s földi mulandóságot cserél mennyei halhatatlanságért. Nem: egy ember, a ki inkább életét adja, pedig szereti és becsüli az életet, mint erkölcsi nagyságát. Nem fordit a dolgon, hogy nyugalommal üriti ki a bürök-pohárt: tanitványai jajgatva, megindulva, sirva állanak körülötte, épen mint mi a tragikus hősök körűl. -99-

És senki se higyje, hogy Szokrates ilyetén tragikuma más, mint más tragikus hősöké. Nem csak nem más, de teljesen azonos. Csupán hogy nem olyan egyszerü, mert itt az élet mint drámairó a legegyszerübb fenséggel dolgozott; a minő poetáinknak részben nem lehetséges, részben nem tanácsos. Nézzük csak Bánk-bánt. Mi az ő helyzete más, mint a Szokratesé? Az erkölcsi rend felett őrködni hivatottak paczkázásai a nemzeti, politikai és egyéni jogok tömegén hivják őt harczba. Ő nem is épen az a bölcs, minő Szokrates; hozzá őt egyéni viszonyai, állása, méltósága, becsvágya, családi köteléke százoldalon sebhetőbbé teszik, mint minő az igénytelen athenei polgár, de erkölcsi világának integritása nem fér meg az udvari erkölcsök fenállásával. Ő is, mint Szokrates, az erkölcsi rend önkéntes bajnoka az erkölcsi rend hatalmainak hivatalbeli bitorlói ellen. A tragikumuk ugyanaz; a mennyiben történetük különbözik, az egyéniségek személyes viszonyaik, más világuk, más környezetük, más föladatuk, a közvetlen konfliktus más volta által untig meg van okolva és megmagyarázva. És Hamlet? Nem-e szemben vele jóval, becsületessel és ártatlannal egy – gyilkos király ül a trónon, mint az erkölcsi rend első őre. Hozzá még az ő apjának gyilkosa, neki pedig nagybátyja is, sőt most már mostoha apja! Mily meggyalázott erkölcsi rend, meggyalázva, -100- legázolva az által, a kinek mint legfőbb birónak, e rend védelme, sérthetetlensége egy egész országban a kezébe van letéve. És Hamlet, a ki az igazságot keresi, keresvén a bünöst szorongatja: ép ugy élő veszedelmévé lesz a királynak, mint a tanitó és erkölcsben élő Szokrates Athene előljáróinak. Hozzá Hamlet még filozofus is, és ennyivel rokonabb Bánknál Szokratessel, de a tragikum e nélkül is teljesen azonos volna a három közt és minden egyéb tragikus rokonaiké közt, a mely nagyságukban, jellem, érzés, észbeli nagyságuk oly mérvében rejlik, a mely jogaihoz a középszerek számára törvénynyel rendezett társadalomban avagy az e társadalomban lehetséges ellenséges erőkkel szemben nem juthat.

XIII.
A tragikum egységes mivolta.

Érintettem már, hogy két főfajtája van a tragoediáknak s egy harmadik keverék fajta a kettőből. Az egyik fajta az, melyben a hős egyenesen támadja a világi rendet. Ilyen III. Rikhárd, ilyen Macbeth; a másik, a melyben a hős a világi rendnek, a mintegy benne megsértett világi rendnek védelmére kel. Ilyen Bánkbán, ilyen Hamlet. Vannak azután tragoediák, melyekben ez a két momentum elegyül. De mind e kategoriákban a tragikai momentum nem változik, sőt épenséggel ugyanaz marad. Azéban is, a ki a támadásban bukik, azéban is, a ki a védelemben idézi magára a katasztrófát, azéban is, a kinek sorsában mind e két momentum egyesül, mire a legvilágosabb példa Coriolán. Mert III. Rikhárd, ha meg nem bontja a világi rendet, nem juthat ama javak birtokába, a melyekre testi, elmebeli és lelki nagy ereje jogot formál, mint őt legjobban megillető javaira a -102- földi világnak. Ő egyéni erejéhez képest sértve, megröviditve van a világi rend által, mely hitványabbak, kisebbek, pipogyák, gyöngék közt osztogatta el mindazt, a mi legméltóbban az ő erejét illetné meg Bánk sértve van a világi rend által, a mely megengedi, lehetővé teszi az ő nagy szivének, nagy lelkének büntelen való meggyalázását, boldogságának galád megrontását. Hamlet sértve van a világi rend által, mely lehetővé teszi, hogy az ő anyja, apja gyilkosának neje, a gyilkos pedig apja után koronás király legyen. Lear, az apai és királyi zsarnok sértve van a világi rend által, mely megengedi, hogy ő, a ki országokat osztogat, királyokat tesz boldoggá s ugy szólván a kicsapongásig élvezi ellenmondást nem ismerő szuverenitásának szertelenségét, saját gyermekeinek érzéseivel ne rendelkezzék; Coriolán sértve van a fenálló erkölcsi rend által, mely ugy intézkedik, hogy rendületlen férfinagyság, mely egy egyénben kivirágozva oszlopa a köztársaságnak, a gyáva, ingatag és ostoba tömeg szeszélyei szerint viselje magát, meghajoljon előtte, kolduljon tőle érdemeiért nem is jutalmat, hanem járandóságot. Romeo sértve van a világ erkölcsi rendje által, mely fentart és nem képes leverni oly viszonyokat, a melyek mellett lehetetlen az ő szerelme Juliához És igy tovább: mindenütt ugyanaz. De velünk, közönséges, avagy mondjuk nem-tragikus -103- emberekkel is hasonló történik lépten-nyomon. Közülünk, élő emberek közül azonban csak az a lesz tragikus alakká, a kiben, mint a tragikai hősökben, megvan az a tartalmi nagyság, a mely nem képes a rövidséget elszenvedni, hanem sikra száll azért, a mit nagysága magának követel. Ez történik a drámákban is, melyek ha hőseik emberi erőn felüli tökéletességekkel vagy nagysággal vannak felruházva, tragoediák lesznek, ha tulajdonságaik szerényebb mérvüek, középfaju drámák.

Folytassam-e példáimat? A tragikum fogalma ennyivel azt hiszem arra az egyszerüségre és egységre van redukálva, melyet minden ember megláthat, de melyet mindenki önkénytelen ki is érez a lángelmék nagy alkotásaiból. A vétség zavaros, ingadozó és bántó tanánál ez általánosabb, világosabb és azt hiszem nemesebb is. Egy hasonlat nem demonstrál semmit, de szemléltet és ezzel magyaráz. A czédrus a fák óriása. Büszkén emeli koronáját az égre. Sőt ezzel sem éri be: hegytetőkön tenyészik, a hegyeket teszi maga alá, hogy azzal is nagyobb legyen. És még ennél is tovább megy: nem a mi égövünkalatt tenyészik, hanem délibb vidékeken, a hol magasabbak a hegyek, magasabban megy a hegyekre a fa, s legmagasabban a czédrus. És mentül magasabban megy, és mentül nagyobbra tör: ott üt bele legjobban a -104- villám. A hegytetőn álló óriasba, nem a völgyben, a tömegben élő szerény exisztencziákba: beleüt nem azért mert vétkes, mert féreg férkőzött büszke testébe, hanem azért mert – nagy.

Én csak egy értelemben tudok jogosult vétségről a tragikumban és ez az a momentum, amely az én felfogásom szerint – és azt hiszem, némileg Arisztotelesé szerint is – közremüködik a katasztrófa kiengesztelő hatásában. Ez pedig az, hogy bizonyos értelemben nézők és olvasók mindnyájan erkölcsi büntársai vagyunk a hősöknek, a kik e szerint, a mennyiben sorsuk bünhödés, ugyszólván érettünk bünhödnek. Mindnyájan helyesléssel, lelkesedéssel, részvéttel, bámulattal, csodálattal és az érdeklődés sokféle árnyéklatával kisérjük tetteiket, tapsolunk elhatározásaiknak, élvezzük az emberi nagyság, az emberi képességek kinyilatkoztatásait; a hősben magunk mását, tulajdonságaiban saját tulajdonságaink hatványát szemléljük; önérzetünk feldagad, bizalmunk fölserken, méltóságunk érzete izmosodik, látván magunkat, az „embert“ rendkivüli fényességeiben, elméje, szive, akarata erejét, vágyai mérhetetlenségét, erkölcse hatalmát, lelke rettenthetlenségét, szárnyaló becsvágyát, soknemü tartalmait… Lelkendezve követjük sorsában közvetlen érdeklődéssel, csak a katasztrófa előtt állunk meg megdöbbenve, ott válunk el tőle, fölemelve általa, -105- de tele tanulsággal is és engesztelékenyen rettentő bukása felett. Mert szép és fenséges látvány az ember érzelmeinek, indulatainak, vágyainak szertelen nagyságában; félelmes is azonban és emberi részvételünkre méltó törékeny végességében, és mindenképen gyengébb a rendnél, a mely állandó és a hős bukása által megujhodik, hogy felettünk kisebbek felett mindörökre őrködjék.

XIV.
Ismétlések.

A tragikum, az eddigiek szerint, a földön nem lehetséges emberi nagyság összeütközéseinek megnyugtató megoldása katasztrófa által. E katasztrófa, mint meglakolás egy vagy több vétségért, a mennyiben vétség és bünhödés rendszerint megforditott arányban vannak benne egymással és igy fogalmainkat az igazságról sértik, magában véve erkölcstelen és kinos volna, ha az emberi társadalom föltételei szerint lehetséges emberek sorsát intézné el eképen, vagyis olyanokét, a kiknek jogai, igényei, vágyai, szenvedélyei társadalmi intézményeink keretén belül, együtt élő szokásaink szerint kielégithetők, vagy a kiknek vétkei ugyan ez intézmények és szokások szerint megfelelő mértékü büntetéssel igazságosan büntethetők volnának. A ki boldogulása föltételeit a földön megtalálja, vagy a ki nem sérthető ugy, hogy sérelme orvoslatát meg ne találná a társadalomban, vagy a ki nem vétkezik -107- ugy, hogy bünei mértékét megfelelő mértékkel meg ne tudná torolni a társadalom: annak bárminemü konfliktusa az emberi fogalmak szerinti igazságos mértékkel elintézhető. Ide tartozik az emberek sokasága az életben, ide a középfaju drámák tenger hősei. Egy más kategoriába tartoznak azok, a kik erkölcsi, érzelmi, és értelmi rendkivüliségöknél fogva vagy boldogulások föltételeit nem találják meg a földön, vagy oly sértékenyek, hogy a sértés megtorolva is elviselhetetlen rájok nézve, vagy a vétkezésben oly szertelenek, hogy a földi igazságszolgáltatásnak e vétkezés megmérésére nincs mértéke, megfelelő megtorlására nincs eszköze. Ezek, mint rendkivüli lények, saját szertelenségök sulya által katasztrófába hajtatnak, a mely nem vétkességöknek, hanem nagyságuknak felel meg. Ezek az életben a kivételes lények, a müvészetben a tragikus természetek. Impozansak, félelmesek, fenségesek megjelenésökben; impozansak, félelmesek és fenségesek megsemmisülésökben Lényök rendkivülisége és megsemmisülésök rendkivülisége fedezik egymást, ez a kettő adja azt a titokzatos egyensulyt, mely más művek megoldásának megnyugtató, mert világos igazságszolgáltatása helyébe lép s mely voltaképen a tragikus hatásnak mondandó.

Tényezők e hatásban 1) a tragikus természet, -108- melyről már szóltam; 2) a tragikus helyzet, melyről szintén volt szó: 3) a közrend elégtelensége; 4) az esemény szemlélője és 5) a közrend érdeke.

A tragikus természet egy rendkivüli emberi tulajdonságokkal – egygyel vagy többel – felruházott emberi lény, a kin, egy adott esetben, e rendkivülisége uralkodóvá lesz. Ekkor áll elő a tragikus helyzet: a kényszerüség leszámolni vagy természetével, vagy az adott esettel: a czéllal, a föladattal, mely uralkodó szenvedelmét kihivja. A helyzet tragikus volta abban rejlik, hogy a tragikus hős sorsára a végső eredmény ugyanaz, ha vállalkozik föladatára, ha nem. Nem vállalkoznia annyi mint mindarról a mi az életben rá nézve becses, sőt magáról az életről is lemondani; vállalkozni annyi mint czélját elérni saját magának feláldozásával. Az első eset, a melyben a tragikus természet e természetét zabolázza tétlenségre, a drámai müvészetben nem fordul elő, csak az életben, minthogy a drámairónak épen a harcz, a cselekvés az anyaga, a melyből dolgozik. Tőle a katasztrófa elé szindarabot várunk, a mely a katasztrófát valószinűség által a valóság erejével ruházza fel. Az élet valóságot nyujt, nem szorult arra, hogy esetei logikus fejleményeit mutogatva, valószinüséggel csaljon meg bennünket. A müvészet tehát okokkal, okszerű fejleménynyel -109- visz minket a tragikus megoldásig. A tragikus megoldás azonban csak akkor ok szerint való, csak akkor tragikus, ha összeütközései kiengesztelésére a közrend elégtelen; ha érdekeinek kielégitésére, büneinek büntetésére társadalmi, álladalmi és egyéb hatalmak kezében nincsen elegendő eszköz. A tragikai természet a neki elégtelen közrend fölibe emelkedik egyéni erejével, uralkodó szenvedelme hatalmával és kiveszi magának, a mi emberit meghalad, vagy a mi egyest nem illet, vagy a mi a közrend szerint mást illet, nem őt. Az esemény szemlélője én vagyok, vagy te, szives olvasóm, vagy más, vagy mindnyájan, egy szóval az „ember.“ Látjuk a magunk mását, még pedig egy rendkivüli jelenségben; látjuk a magunk vágyait, a magunk érzéseit, a magunk szenvedelmeit rendkivüli mértékben; látjuk az egyént tetszős harczában egyénisége jogaiért: nem-e mindnyájunk küzdelme ez? De látjuk egyszersmind a magunk és százféle érdekeink védelmére törvényesen fenálló közrend megbontását az erős, a szertelen ereje által. Azonban az erős bukik és helyre áll az erősebb: a közrend.

Igazságszolgáltatás nem történt a bün mértéke szerint, de történt más, a mi ezzel felér. Láttuk egy rendkivüli hős minden fényét és fölemelő erejét; láttuk helyzete kényszeritő voltát, mely a végső eredményre nézve nem enged választást; -110- hallottuk a rendkivüli emberek vágyainak ellenségét: a világi közrendet sarkaiban recsegni, ropogni; szemléltük embertársunk elszánt küzdelmeit érzésekért, vágyakért, czélokért, melyek kisebb-nagyobb mértékben mindnyájunk érzései, vágyai és czéljai; és láttuk végre egy bár rendkivüli ember elhárithatatlan bukásának az árán jogaiba visszahelyeztetni mindnyájunk jogainak állandó őrét, a közrendet. E tényezők szülik a kiengesztelő tragikai hatást, lelkünknek félelem és részvét által való tisztulását, mint Arisztotelesz mondja.

XV.
Az élet mint poéta.

Egy kérdés merülhet még fel, melyre szivesen keresem a választ. Ha a tragikum az életben és a művészetben ugyanaz és lényege valóban az emberi rendkivüliség: nem mutat-e az élet valjon számos rendkivüli nagyságot, a ki elkerülte a tragikus sorsot és nem kinálkozik-e tragikusnak látszó esetekkel, a hol a nagyságot nem látjuk?

A kérdés megfontolásra érdemesnek látszik. Azonban a választ keresve, mindenek felett azt ismétlem, hogy az élet oly poeta, a ki felelősségre nem vonható. Az eseteket nem titkolja mindig, de a motivumokat ezer esetben nem tárja elénk. Az élet nem is szindarabokat, az élet rendszerint csak töredékeit mutatja az általa konczipiált drámáknak, melyeket többé-kevesbé furfangos vagy elmés találgatásokkal vagy kétes értékü értesülésekkel szoktunk kiegésziteni. Mindazonáltal az élet nem rosszabb -112- drámairó, mint másolói. Ha nagyságokat, minő Göthe, Deák Ferencz, Mátyás király és mások sértetlen hagy, nem adott-e kiválóságukhoz mért kiváló helyzetet nekik? Melyik volt ezek közül és közüle más boldog nagyoknak a közrend mindennapi bilincseiben? Ha Göthe abban az időben, midőn a mi boldogtalan Csokonainkat tragikus tehetsége fölemésztette, – magyar poétának születik közsorsban; ha nem egy nagy herczegi udvar szuverén kegyeltje, egy virágzó irodalom fölkent királya; egy nagy nemzet ünnepelt költője, egy szellemben és bájban vetélkedő hölgyvilág elkényeztetett beczéje; ha mindezek helyett az ő nagysága az akkori magyar viszonyokba, magyar közrendbe születik bele: elkerülte volna valjon-e a tragikus fordulatot, ereinek gyászos fölemésztetését, holott a nálánál abszolute kisebb Csokonainak vérét vette a kor? Göthe nagysága kora német viszonyaiban nagysága érvényesülésének föltételeit megtalálta, azért elkerülte a katasztrófát. Csokonainak, midőn abban az időben a magyar nemzetnek adták őt, nem kedveztek az istenek! Deák Ferencz nagyságának megfelelő föltételei megvoltak abban a korban, a melyben ő, az egyszerü köznemes fejedelmeknek és népnek törvényt diktált. – Mátyás király trónon ült s nagy volt mint uralkodó; de ambicziója nem volt nagyobb a hatalmánál; hire, dicsősége nagyobb volt hatalmánál -113- is. A sors kedvezése nem volt ezekkel szemben kisebb mint az ő lényök nagysága. A társadalomnak, a kornak, a környezetnek, melyben élniök adatott, volt módja nagyságukat jogaihoz juttatni. És igy élt és hozott a világra áldást sok más nagy lélek, melyet az isten nem csak adott, de meg is áldott. Hányat adott, a kit ez áldásában nem részesitett: ki tudná megmondani közülünk? A régibb századoknak nyomorban, kórházakban, éhségben elhalt müvészei, félreismert lángelmék, a kiket csak késő maradékok juttattak dicsőségökhöz: ez csak a kisebb rész. Mint vélekedel, nyájas olvasóm, ama névtelenek tömegéről, a kik elzüllve, életkedvök vesztve ténferegnek a világon? Megbomlott családi élet áldozatai, a kik a korcsmában keresnek feledést; tört szivek, a kik az éj leple alatt keresik fel temetőnek a vizek hullámait? Az öngyilkosok, az őrültek halavány legióiban hány jogaihoz nem jutott nagyság – becsvágy, szerelem, művészi tehetség – jár-kel mint a „társadalmi rend“ áldozata? Exczesszivus természetekkel, tragikus lényekkel tele van az élet. A drámát nem látjuk, azért nem látjuk hősünk nagyságát; de a katasztrófa ott van a hirlapok „rendőri jelentéseiben“ s „apró hireiben,“ röviden, mint a nyomorult hősnek utolsó lehellete, és megtanít bennünket arra, hogy az élet a legtermékenyebb tragikus költő: dusan osztja a -114- léleknek a nagy tulajdonságokat, de ritkán tesz értök kivételt, inkább learatja a nélkül, hogy mutogatná is fényöket.

Az élet mint poeta nem költ tehát más törvények szerint, mint a költő, a ki az életet utánozza. De a nyilvános karakterekre nézve mértéke ama relativ nagyságnak, mely az életben lehetséges, azaz a maga föltételeit megtalálja, idők szerint változik. Kossuth, Luther, Gőthe, Mátyás király, Nagy Lajos, Deák F. nagyok, de nem nagyobbak koruknál, a mely magát e nagyságoknak ugyszólván rendelkezésére bocsájtotta. Igy a magánéletben is magán és társadalmi viszonyok kedveznek egyeseknek, kik érzületben vagy tehetségben nagyok. Más korok nem nyujtják nagyjaiknak kedvezéseiket s e nagyok tragikus sorsra jutnak, és százezerre megy a magán viszonyok tragikus alakjainak is a száma. De az élet nem számol be velök, mi csak sorsuk szánandó, néha épen megvetésre méltónak látszó töredékeit látjuk.

XVI.
A kontrárium.

Azt, hogy mi nem tragikus, nem rosz tragoediákon kell bizonyitani. Rosz tragoedia voltaképen a szó ily értelmében nincsen is. Lehet valamely darab tragoedia vagy nem tragoedia, de nem lehet rosz tragoedia, csak rosz szindarab. A tragoedia egy műforma oly tartalommal, melyhez közepes költők képességei fel nem érnek. Rendkivüli embereket képzelni, szavaikban és cselekedeteikben nekik életet adni, életök folyását az élet törvényei szerint művészi és erkölcsi igazsággal feltárni, küzdelmeiket szemléltetni s egy katasztrófával az emberiség gyönyörüségére, tisztulására és megnyugvására befejezni: mily feladat, Olympusz istenei, mily feladat! Egy-két kiválasztott kedves emberének adta Apollo! A többi sokasága a költőknek e feladatokból tud egyetmást, sok sokat, még több keveset, ezerekre megy az oly irók száma, a -116- kik semmit sem tudnak belőle, de különféle ügyességekkel ékesek. Azt a legfőbbet, midőn a rendkivüli egyén sérelme kinjában vagy szertelen vágya lázában forradalmat támaszt magában s maga körül, kilép a közsorból s rendkivüli erőben fénylik, rendkivüli uton jár és rendkivüli végre juttatja magát és juttat másokat: ezt igaznak, tehát rokonszenvesnek, félelmesnek és megnyugtatónak lemásolni egyeseknek adatott. És e rendkivüliségek rajzának kontráriumát, a tragikussal szemben azt, a mi nem tragikus, helyesen ismét csak ez egyes kiválasztottak oly műveiben vizsgálhatjuk, a melyeket e nagy szellemek ilyeneknek, nem tragikusoknak irtak meg. Ezeknél van a tartalmi tökéletesség. A poéták többi seregeinél csak részeket találunk és csak formai tökéletességeket. Az életből és Shakespeareből mutattuk ki mi a tragikum, ezektől kell a nem tragikus konczepcziók iránt is felvilágositást kérnünk, ha oly felvilágositást akarunk, a mely gyertyáját az ellenkezőhöz, a tragikumhoz is oda tartsa. Mert a tragikumnak ellenkezője nem a komikum, hanem az, a mi nem tragikus. A komikus az valóságos mellékképe a tragikumnak, teljesen rokon, majdnem azonos vele: erős tulajdonságok exczessusa a nevetséges felé ez, a tragikum pedig erős tulajdonságoké a szomoru felé. Alapjában egy dolognak más-más irányu végletes elágazása. A -117- legjelesebb komikus művészi alkotások akárhányszor szinte át is csapnak a tragikus hangulatba, megoldhatatlanságuknál fogva. A nem tragikusok csak hangjával élnek, eszközeit, fegyverzetét használják: hangulatát, benyomását soha sem teszik.

A tragikum kontrariumát tehát nem ugynevezett rossz tragoediákon vagy épen komédiákon kell bizonyitani, hanem nem-tragikus hősü komoly szinműveken. S ha az eddigiekben láttuk egy felől a művészet tragikus alkotásait és a tragikumot az életben, – nézzük meg a művészetben ama termékeket, melyek a vétség s az indulatok mérveinél fogva a tragikus alkotások körébe látszanak tartozni, és mindazonáltal nem tragikus megoldást nyertek a költő kezéből Shakespeare ismertebb művei közt kettő van ilyen, mely kiválóképen magára vonja a figyelmet: a Velenczei kalmár és a Téli rege Mindkettő megoldása szerint középfaju dráma, indulataiban, hangjában, cselekvéseiben azonban erősen tragikus izü mindenik, elannyira, hogy nem tudom mióta, – mert nem hiszem, hogy mindenkor igy volt volna, – a szinpadon mind a kettő valóban tragikus felfogással adatik elő. A hőst ebben is abban tragikus ábrázolók játszák kiváló szeretettel s el is látják félelmes szinészi temperamentumuk minden erejével és szilajságával. Én ezt egy sértő tévedésnek -118- tartom, a mely fényes tanuságot tesz ugyan egy szinészi erő közvetetlen hatalmáról, a mely az egyszeregy elmondásával is egy társaságot könyekig tud inditani – mindazonáltal nem szünik meg hamisitásnak lenni. Az érdeklődés és hatás, melyet vele a szinész elér, nem ugyan az, a melyet a költő czélzott, sőt inkább egy neme az erőszaknak, melyet tehetségei iránt való érzékeny fogékonyságunkon gyakorol. Hatalmas egyénisége, szinészi eszközei: hangja, arczjátéka, szenvedélye rabul ejti képzelő tehetségünket és kénye szerint bánik el velünk, erkölcsünkkel s a – költővel.

Leontesz szicziliai király – a Téli Regében – vendégül fogadja ifjukori barátját, a cseh királyt udvarán. Még mielőtt vendége távoznék, föltámad a gyanuja, hogy neje és barátja közt bűnös szerelmi viszony fejlődött ki. E nyomon tova haladva, féltékenység által gyötörve, végre nejét börtönbe vetteti, halálra itélteti, s a szegény királynénak börtönbe született kisdedét szintén megöletné, – ha hű embere, a kire a végrehajtás bizva van, mind e vérengző szándéknak csellel utját nem állná. A királynét elrejtik s a kisdedet tengerre bocsátják. A király husz évig siratja meggondolatlan ádáz tettét, a királyné ugyan addig rejtve marad, a kis leány idegen földre vetve szerencsésen fölnevelkedik, hazakerül s husz év mulva minden jó véget ér. -119-

A király féltése tölti be a darab első felét. E féltés ép oly szertelen, mint akár Othelloé. A különbség annyi, a mennyi a különbség Othello és Leontesz között Leontesz feleségéhez illő férj külsőre és származásra nézve és király, királyi hatalommal és kezében eszközeivel egy királyi boszunak. És valóban, a mig a mór sajátkezüleg lesz Dezdemona hóhéra, addig Leontesz törvényszéket, tanácsot (mondhatnám országgyülést) és orákulumot mozgósit, hogy királyi pompával és csalhatatlansággal essék meg a bosszu műve. A vétség persze ugyan az marad: a gyanusitott asszony elpusztitása. A törvényszék előtt külömbséget tehet, hogy Leontesz csak hiszi, hogy elölte feleségét, a kit egy becsületes miniszter elszántsága megmentett, ellenben Othello nem ad rá módot, hogy Dezdemona megmeneküljön; de a muzsa vagy az erkölcs szemében az egyik olyan gyilkos mint a másik: sőt Leontesz a gyilkosabb, a ki hatalmánál, királyi voltánál fogva még a földi igazságszolgáltatás alul el is vonhatja magát. Hiszen ő a legfőbb biró, az utolsó forum. A féltékenység tehát itt is, ott is ugyanaz, következményei is ugyanazok, csak az eljárás más, a mi tisztán a hős más-más voltán fordul meg. Ha nem jönne tekintetbe más, csak a féltékenység és a vétség, melyre e lelki kórság a hőst ragadja, akkor Leontesz ép oly tragikai hős volna -120- mint Othello, vagy az utóbbi ép oly kevéssé volna az, mint Leontesz. Hol keressük tehát a különbséget? Ott, a hol a tragikumot megtaláltuk: az emberben, a hősben.

Othelloról ugy találtuk, hogy tragikus momentuma nem a féltésben rejlik, hanem szertelen szerelmében, melynek a féltés csak excesszivus elfajulása. Tragikuma, hogy erkölcsi világrendünk nem nyujtja e szerelem léte föltételeit a velenczei mórnak. Ez érzelmi nagysághoz hasonlót Leonteszben hiába keresünk. Szerette feleségét, kétségkivűl, szerette ugy, azt is megengedem, a hogy a földön legjobban szeretni – szokás. Égett tűrhetetlen lánggal mint vőlegény, czélt ért a lakodalom által, kivette részét a mézeshetek édességeiből, azután lett egy rendes szerető férj, egy boldog papa, a ki mint egykor menyaszonyát, utóbb ölébe ültetgette gyermekeit Azért van neki a darabban fia is, a kis Mamiliusz, a mit felettébb fontosnak és jellemzőnek tartok. Gyanuja nem annyira szerelmét sérti, mint becsületét, hiuságát, méltóságát; nem vesztesége elviselhetetlen, hanem szégyene, pironkodása. Hogy őt igy meglehetett csalni! Vigyázzatok férjek! Ez a sorsotok! Most már azt sem hiszi, hogy Mamiliusz az ő fia volna és brutális gúnynyal támad a kis ártatlan gyermekre. Egy közönséges kis lélek, teli nagy szavakkal, kicsinyes kedvteléseivel egy sebzett -121- hiuság boszuságának; nevelése és a királyi palást menti meg sorsa folyásának előbbkelő stilusát. Hol látjátok őt, mint Othellot, vesztesége gyötrelmeiben bucsuzgatni az élettől, egyenkénti felsorolásával mindannak, a mi becses és drága volt benne előtte: isten veled harczi mén, trombita, ágyuk dörgése! Othello tudja, hogy az élet becse ránézve elveszett Dezdemonával, Leontesz addig nem is sejti, hogy életét fosztja ki kecsegtető részeiből, ha feleségét pusztitja el, a mig meg nem tette. De az élet, akármilyen, azontul is drága neki. És boszuja! Semmi rendkivüli nem lévén benne, az ő boszujának is elégségesek a társadalom s az állam nyujtotta eszközök. Forma szerint, törvényes uton itélteti el vádlottjait; a birák segitségével áll boszut, semmit sem kiván, a mi a közrend szerint nem lehetséges. Még az isteneket is belevonja ügyébe, hogy formai hibát ne tegyen valamiképen. Elküld orakulumért, hogy minden rendesen menjen. Nem az ő szertelensége követelései, hanem a törvények és szokások szerint Ez a rendes ember az ő tulságaival, botlásaival, hibáival, tévedéseivel, melyek következményeinek mértékeig lakolni van hivatva: nem pedig a rendkivüli, a ki tragikus bukással engeszteli ki nagyságát. Ez a középfaju dráma, szemben a tragoediával. Leontesz husz évig özvegyi sorsban epeszti magát, mert feleségét botorul eltette láb alól; gyermektelenül, -122- mert kis lányát odaadta elemészteni, fiát pedig elvették tőle az istenek. Meglakol büne mértéke szerint. Szép és szerető feleségétől megfosztotta magát, lelkifurdalásban, magányos gyötrődésben tölt el élete virága; vénségére kapja vissza feleségét és lelki nyugalmát, a mikor már mindenkép ez utóbbi a becsesebb. A fennálló közrend által nyujtott eszközökkel volt módjában boszut állani jóhiszemüleg egy képzelt sérelemért; a közrend engedte őt tovább élni, mint a hogy élt az előtt, de viselve botorsága következményeit a méltó meglakolás mértékeig. Bün és büntetés fedezik egymást, érzéseink megzavart egyensulyát az igazságos mérték helyezi vissza A királyi oktalanság elvette büntetését. De – mivel nem Lear módjára, a kinek indulatait csak saját indulatainak intézkedései tudják kielégiteni, s a ki eltapossa, számüzi azt, a ki neki jó tanácscsal szolgál, – maga intézkedett, hanem a törvényes instrukcziók eljárása: ő, a ki inditotta, befolyásolta, királyi tekintélyével ugyszólván erőszakolta ez eljárást, meg is lakolt azzal, hogy kincseit elvesztette; de visszanyerte végül lelke nyugalmát, öregsége békéjét. Igen gyönyörü darab, kiváló remekmű, méltó testvére a nagy tragoediáknak.

Shylok talán ma érdekesebb az elmélkedésre mint valaha. A szép Jesszika apja és -123- sorsosai akkoriban sem voltak nagyon népszerüek, Velenczében sem. Uzsorásoknak voltak kikiáltva és Shylok védelmezi is magát e vád ellen, még pedig az ó testámentomból, Lábán történetéből. Az csak jogos nyereség, türelemmel, találékonysággal és koczkáztatással szerezve, a mit ők zsebretesznek. Igaz, hogy a kik által ők vádoltatnak, azok szintén kereskedők, tehát szintén jogos nyereségből élnek és gyarapodnak. Ezek megvetik Shylokékat, Shylokék ellenben gyülölik ezeket. De se az egyik, se a másik érzelem nem személyes, nem egyesekre irányul, hanem az általánosra. Sőt az egyesek üzleti összeköttetésbe, de nem ritkán más összeköttetésbe is lépnek egymással. Shylok pénzt ad kölcsön Antonionak, egy fiatal keresztény legény pedig elszereti Jesszikát, az öreg zsidó leányát. Hogy a keresztények megvetése a gyengébb érzelem és a zsidók gyülölete az erősebb, mutatja a példa, megmagyarázza ez érzelmek tápláléka. Mikor Antonio Shylokot ebédre hivja magához – tehát minden megvetése mellett eltürné asztalánál, az öreg azt feleli: adok-veszek veletek, de nem eszem veletek egy asztalon. Világos, hogy a nem zsidó megveti a zsidót nem vallásáért, hanem azért, hogy milyen; milyen gondolkozásban, milyen magaviseletben, ruházkodásban, életmódban, üzleti elveiben és a többi. A zsidót ellenben törvénye -124- táplálja a keresztények iránt való érzelmeiben, a törvény, mely a vele való közösséget, asztala, étele megosztását tiltja neki. Ismétlem tehát, az összeütközés forrása nem személyes, vagy legalább csak igen csekély mértékben, a mennyiben tudniillik Antonio a legelőbbkelő keresztény, Shylok a legelőbbkelő zsidó kereskedők közül való volt s igy általános érzelmeiket volt mód kölcsönösen egymás irányában kifejezniök a kereskedő helyeken előfordult érintkezéseik alkalmával. De más-e azért lényegében, mint más érzelmek? Nem szeretjük-e az asszonyokat általában, de csak Juliáért halunk meg különösen? Nem zsarnokoskodunk-e általában, de csak gyermekeink lázadása őrjit meg bennünket?

Antonio, hogy egy barátján segithessen, kölcsönpénzre szorul és Shylokhoz fordul. A remény, hogy e legbüszkébb velenczei kereskedő, a kinek előkelősége és gazdagsága oly független helyzetet biztosit, hogy tartózkodás nélkül éreztetheti megvetését az uzsorás zsidóval, valamikép körmei közé kerülhetne, temperamentumos fajának minden keresztény-gyülöletét Antoniora konczentrálja. Mint Romeo Róza után megtalálta Juliáját, Shylok mások után Antonioját. E pillanattól fogva e két ember fel van avatva a dráma két ellenséges felévé, s nekünk már most csak a hős minemüségét kell -125- vizsgálnunk, Shylok uralkodó szenvedélyét, hogy Shakespeare konczepcziójának természetével tisztába jöjjünk.

Shylok gyülöli – most már előttünk – Antoniot, gyülöli egy életen át elfojtva volt gyülölet tulságaival, szókészletével és érzelmi hevességével. Gyülöli oly ellenállhatatlan erővel, hogy kéjélvezettel forgatja gondolatában azt a lehetőséget, hogy el is vesztheti, elpusztithatja gyülölete tárgyát.

Hogyan veszitse el? Kést üssön bele? Bravokat fogadjon, – mert pénze temérdek van s akkorában a bravo elég olcsón dolgozott Olaszországban. Titkos mérgeket is, hatásukban fölismerhetetleneket árultak jo pénzért Velenczében s az olasz városokban. Vagy mely más csalhatatlan módon hütse ki boszuját a gyülölt Antonion?

Mindezektől a jó Shylok gyülölete igen távol van. Ő secundum regulas artis, ő törvény szerint, a társadalmi rend keretén belül akarná boszuját gyakorolni. Ha lehet jó, ha nem lehet hát ugy is jó. Megélt eddig nála nélkül, ezentul is meg fog élni; de ha sikerül, annál jobb. Shylok valóságos polgári szerződést köt, adóslevelet, melyben boszujának egy – egyelőre szinte lehetetlennek látszó – eshetőséget tüz ki czéljául. Ad kölcsön pénzt, de arra az alig képzelhető -126- esetre, hogyha Antonio a terminusra nem tudna fizetni, neki – Shyloknak joga lesz Antonio testéből akárhonnan egy font hust kivágni. A dusgazdag Antonio könnyen aláirja a kötést. Shylokra nézve is az kezdetben inkább egy gyülölködő tréfa értékével látszik birni, semmint a reménynek komoly becsével.

De egy fordulat Antoniot fizetésre képtelenné teszi s a gyülölködő tréfából gyülöletes, ádáz valóság lesz, egy jog a gyilkosságra. Más izgalmak és közbejött események is hozzájárultak, hogy Shylok indulatait a végsőre felkorbácsolják: lánya megszökött egy keresztény fiuval és drágaságai egy részével; de a gyülőlet boszuszomja szemben a boszu lehetőségével minden egyébnél erősebben ég szivében. Meg is jelenik a törvényszék előtt, félkezében egy élesre fent késsel, félkezében a világos kötést magasra tartva, szemében baljós tüzekkel és követeli jogát, a melyet a velenczei közrend, a birák szája által neki meg is itél Itt van most a kritikus momentum A nagytudományu Belário, bolognai jogtudós elmés segélye – Porczia birói parókában – közbejöttével oda módositatatik az itélet, hogy igenis, egy font hus illeti Shylokot Antonio testének bármely részéből; de csak is egy font hus, sem több, sem kevesebb, és semmi egyéb. Ha akár többet, akár kevesebbet vágna ki, akár egy csepp vérét eresztené -127- (a mire a kötés jogot nem ád) vagy épen meg is ölné Antoniot, a mire a kötés szintén nem hatalmazza fel, Velencze törvényei szerint maga lenne halál fia.

És Shylok gyilkosnak látszó gyülölete annak mutatkozik a mi: egy felfuvalkodott hólyagnak, a mely nem pattan el a mérges gázoktól, hanem szépen lassan lelohad, megereszkedik és összehull. Ha itt Shylok neki megy Antonionak, beleüti a kését és kihasitja a szivét, és megbizonyitja, hogy bosszu nélkül nem tudván élni inkább meghal boszuja végezetten: akkor az ő gyülölsége tragikus nagyságu, és ilyennek kellene lennie ahoz a felfogáshoz képest, a melyben e szerepet szinészeink játszák. De Shylok távol áll e végzetes fordulattól. Ő csak arra vállalkozik, a mire a társadalmi rend neki módot, jogot és eszközt ád. Ő szivesen lenne gyilkosa is ellenfelének, de csak ugy, hogy a felelősséget a közerkölcs viselje. A maga szakállára ő ilyenre nem vetemedik. Ő adni venni és tovább gyülölni akar, nem pedig hősködni egyéni felelősség mellett. Egész vállalata nem volt egyéb egy kis üzletnél a társadalmi renddel, s kis hija, hogy az uzsorás rá nem szedte ezt is. A végső perczben rajtavesztett, meghunyászkodott és elvette mértékes büntetését azért, hogy a közlelkiismeretet akarta gyilkossá tenni maga helyett az ő ellenségén. -128- Ha gyülölete jogaihoz nem juthat a társadalmi rend keretén belül, ugy szólván rendes polgári per utján, akkor inkább ne jusson. Shylok megvetve ellenfeleitől s gyülölve ellenfeleit inkább tovább akar élni, mint sem hogy bosszuszomját kielégitve, elpusztitsa magát. Akár mily ékes szólóvá teszi polgári gyülölete, jellemre nézve ő maga marad egy kis lélek, egy közönséges ember.

Ez a középfaju dráma szemben a tragoediával. Shylok nem egy erős, hatalmas, rendkivüli tragikus jellem, mint inkább egy heves, erőszakos természet, a ki kifakadásaiban az indulatok legfőbb hurjait is megpenditi, de nem ritkán meltatlan tárgyakra pazarolva e fölséges zenét, és cselekedeteiben annyira számitó és józan, hogy hangjának páthosza, siralmainak méltatlan tárgya és furfangos cselekedeteinek és számitásának ad absurdum vitele őt egy valóságos tragikomikus hőssé avatják. Méltó anyaga egy geniális és ambuciozus szinész próbájának, a ki a régiek, bár mily nagyok hagyományát is csak birálva követi.

XVII.
A halál a tragikumban.

A halál az emberiség köztragikuma. Hogy maradhatna hát el a halál a tragikus embertől? Természetesnek tartom, hogy ott, a hol valamely tragikus alak sorsa betelik, ott e sors a halállal visszavonhatatlanul meg is pecsételtessék. Nem mintha Szász Károlylyal a hatást félteném, nem mintha az embereknek olyatén frivol gondolkozásától félnék a tragikai pillanatban, hogy ki tudja, nem játsza-e hősünk, okulva a jelen eseten, történetét ujra, de komédiának, ha életben marad? Ez a gondolat nem a tragikai katasztrófa rettenetei által megbilincselt néző gondolata, hanem a reflexiv birálóé, a ki hideg és gyanakodó. Általában a hatás nem terjed tul a darabon, nem foglalkozik azzal a mi ismeretlen. A hatás csak eredménye annak a mit látunk és hallunk. A mi azontul jöhet vagy nem jöhet: arra se gondunk, se figyelmünk, se gondolatunk nincsen A hatás csonka, ha a -130- költő nem jól fejezi be művét. Ha gondolkozásunkban vagy érzelmeinkben meghasonlást támaszt, nyughatatlanságot megnyugvás helyett: akkor adósunk maradt valamivel, rosszul fejezte be művét A hatástól életben maradhat a hős, mert önkénytelenül kivégzi – ha az iró megkegyelmezett értéktelen életének, – kivégzi a néző képzelete, ha különben tragoedia a darab és bensőleg jól van megoldva. Nem a szinpadi hatásnak van tehát szüksége a tényleges halálra; az beéri azzal, hogy a közönség olybá veszi Bánkot, mintha meghalt volna. A halálra a mű igazságnak, a mű teljességének van szüksége, mert az adja meg neki a végét. Az aeszthetikai erkölcsnek van szüksége a halálra; a mű erkölcsi tanulsága visszavonhatatlanságának van rá szüksége. Mert egy ember sorsa ki van meritve egy tragoediában, sors pedig nincs élet nélkül, tehát be kell állania annak, a mi a sorsnélküliségnek megfelel, a halálnak. Ellenben ha megmarad az élet, a hős sorsa tovább tart, nincs kimeritve: lelke létele eddigi bilincseiben, ugyanazon testben éli tovább a sorsát, a mi megfosztja a tragikumot attól, a mi kiváló sajátsága: életbevágó mivoltától, attól, hogy a hős az élettel a maga követeléseiért harczot viva provokálja a halált. Ha életben marad, magának vivta ki az eredményt akármily megtörtnek láttuk is a katasztrófa -131- pillanatában. Ez erkölcsi momentumából fosztja ki a tragikumot. Szüksége van aztán a halálra a szinmű természetének, a mely némileg sajátságos. Regényben, eposzban, balladában bizvást életben maradhat a tragikus hős, csak ugy mint a való életben, mert a regényben és eposzban ráérünk elmondani, hogy miképen élt – haláláig, az egyetlen momentum a mely még érdekel bennünket róla; az élet pedig nincsen öt felvonásra osztva és egy „cselekvényre“ szoritva és jelenetekre logikai következés szerint felfüzve. Az életben egy-egy jelenet, minö például a megőrült hősé, eltarthat husz évig; – a szinműiró a 20 évből 20 perczet csinál s előttünk halatja meg a hőst. A ballada egyáltalán nem részletez. Az csak azt veszi ki vázlatosan a tárgyból, a mi dalába illik. A halált is, ha a szerint komponál, a halált se, ha anélkül is jót komponálhat. A szinmű is elkerüli néha a halált, de ezt a szinpadon oda képzeli a közönség; csak olvasva nagy csorba a tragoedián a hős életben maradása. Mert olvasva nem képes az illuzió oly mérvét költeni a költő, mint szövetkezve a szinpad csalódásaival és az előadó művészek közvetlen impresszióival. Itt ezer tényező kergeti nagy munkára a képzeletet, amott csak a poéta eszközei, ki nem veszi észre, hogy mi nagy különbség, ha Nagy Imre szép alakját a porban fetrengeni látjuk, halljuk kétségbe esett -132- fájdalmának panaszos hangjait, megtört zokogását, megsemmisült lényének végső szavait, s ha mindezt csak olvassuk a könyvből? Amott látjuk a haldoklót, ki nem élheti tul a függöny legördülését; ott szemünk, fülünk szolgálnak képzeletünknek az elmével szövetségben; emitt ellenben az olvasás nehézségei s alkalmatlanságai – apró betü, öregebb betü, homályos idő, sajtóhiba, rossz nyomtatás, lapok forgatása… megannyi tényező az olvasmány hatásának csökkentésére, az elme, a képzelet, az érzések lehütésére, s a kritikus vágy izgatására: itt szabadulnak föl méltán Szász Károly kétségei és föltevései, ha csak meg nem hal a hős az olvasott tragoediában.

A tragikus dráma tehát természet szerint halállal végződik, vagy a hősnek oly megtörésével, oly megsemmisülésével, melyben a néző a fizikai halált is látja. Ez utóbbi azonban nem természetes, csak egy le nem győzött külső nehézség, melyet a néző illuziója győz le a költő helyett. Az ily darabokat olybá kell vennünk, mintha valóságos fizikai halállal végződnének.

Halál nélkül külsőleg nem teljes a tragikai katasztrófa, sőt természettelen is, mert két halált mér egy emberre a költő, a mivel isten sem sujtott bennünket. Egyszer meghalatja a megsemmisülés minden kinjával erkölcsileg, azután föntart számára még egy halált külön, -133- a fizikait. Épenséggel képtelenség az, ha a költő a hőst a katasztrófa után még egy uj földi hivatás terhe alá állitja, mint Teleki László gróf a Kegyenczet. Ez erkölcsi gályarabság. Minekutána erkölcsileg tönkre ment Petroniusz Maximusz, fogja magát a római birodalom gályája elé és legyen mozgató ereje, legyen császára! Mi dolgot tud még a költő Bánk bán számára e földön gondolni, ha csak nem remeteséget – a rettentő katasztrófa után? És ha nem tud számára jövőt: mivégre hagyja itt erkölcsi nyomoréknak? Gyakran megesik, hogy a zseni eltalálja a dolog lényegét, és hibát csinál a jelentéktelenebb részen. Senki, maga Katona sem tudna mást mondani arra a kérdésre, hogy mért hagyta Bánkot életben, mint hogy – nem volt képes helyes módját megtalálni halálának. Öngyilkosság, szivszakadás… banális dolgok és nem épen Bánk jellemébe valók. Leszurassa valakivel?… De kivel és mely pillanatban? Mikor volna rá alkalom, még nincs itt az ideje, s mikor már itt volna az ideje, nincs már rá alkalom. Kardjába dőljön – akár a magáéba, akár hogy Tiborczéba, a kinek odaadhatná a magáét? – Ez római majmolás. A költő nem talál magához méltó módot és inkább függőben hagyja a végső elintézést. Mintsem hogy meghalassa oly módon, a mely se hőséhez, se ő hozzá nem illik neki, inkább koczkáztat -134- egy tökéletlenséget, a melyen a szinész enyhithet, melyet azonban az aeszthetika csak mentegethet, ki nem menthet soha. A tragikus hősnek élethalál harczát tulélnie nem lehet sem az életben, sem a müvészetben. E kettő közt csak az a különbség, hogy az életben nem mindig tart lépést a fizikai megsemmisülés az erkölcsivel. A hős teste néha börtönbe, néha őrültek házába hurczoltatik, s ott pusztul el lassabban. A költészet drámai formájában azonban ott, a hol vége a darabnak, végének kell lenni a hősnek is. Erkölcsileg megölni, testének megkegyelmezni, a legembertelenebb dolog. Valóságos büntetés, még pedig sulyositó körülményekkel. A tragikum pedig nem büntetés, hanem közsorsa az embereknék a halálban, mely közsors egyesekben, kiválóbbakban fenséges példakép járul elejbénk megdöbbentő tanulságképen.

Beőthy az ő szellemes akadémiai felolvasásában (most könyvében) ezeket mondja: „… ismételjük, a kibékitő végü cselekvényekben a tragikum és tragikai benyomás soha sem teljes. Az igazi tragikum mindig élethalálharcz; s oly csomó, mely bármily nehezen, de mégis megoldható, nem jelent élethalál harczot. A valódi tragikai hatás az egyetemesnek csupán oly érvényesüléséből, oly diadalából fakad, mely az egyént megsemmisiti.“

Megsemmisül-e az egyén, halála nélkül? -135- Nem! Mégis ezt teszi hozzá Beőthy: „Ez a megsemmisülés… nem nyer minden esetben, föltétlenül és mulhatatlanul a fizikai halálban kifejezést.“ Mily körülsánczolás! „Minden esetben,“ „föltétlenül és mulhatatlanul!“ Tehát mely esetekben, minő föltételek és melyek elmulasztása mellett? Van-e mód rá, hogy Romeót életben hagyhatom Julia nélkül, vagy megforditva, avagy mind a kettőt? Elég a teljes belső megtörés, a belső megsemmisülés Nyilván nem hinnők el Romeonak teljes benső megsemmisülését, ha nem inná meg a mérget? Vagy a Juliáét, ha nem követné szerelmesét? Mért volna szavahihetőbb más tragikai hős, p. o. Bánkbán? És a botor Othello, a ki elmetszi a torkát: hinnénk neki, ha nem tenné? Azt kell hinnem, inkább a két magyar tragoedia mentségére van az elmélet erőszakolva, semmint az igazságért, mely nincsen meg benne. Ezt érezni látszik Beőthy is, mikor ezt mondja: „de tagadhatatlan, hogy ilyenkor mindig nagy és veszélyes próbára teszi a költő erejét, kinek meggyőzően, minden kétséget kizáróan éreztetnie kell a véget, a végnek sajátos képe nélkül.“ E mondat maga feleslegessé látszik tenni minden vitatását a kér désnek. „Minden kétségen kivül éreztetni kell a véget“, tehát a halált, – „a végnek sajátos képe nélkül“: nélküle a halál képének. Mi czélja van ennek. Ha éreztetni kell a véget -136- és ennek természetes és egyetlen biztos módja a halál: mi indithat egyéb egy költőt arra, hogy elmellőzze a halált, mint szeszély vagy kénytelenség? A szeszély szeszély marad, méltatlan önkény a poézis legfenségesebb nemének legkomolyabb pillanatában. A kénytelenség a felvett tárgy nehézségeiből eredhet és érhet a poéta erejéhez képest oly sikeres véget, mint Bánkbánban; mentségünkre számithat, mint kivétel figyelemre méltó, de elméletet nem lehet reá épiteni. Beőthy tanitásának is az értelme ez: a tragikai hős végül meghal; de életben is maradhat, ha a költő elég erős arra, hogy bennünk a hős halálának illuzióját fölkeltse, ha oly benyomást tud ránk tenni, mintha a hős előttünk valóban meghalt volna, ha – az ő elmés fogalmazásával élve – minden kétséget kizáróan tudja velünk éreztetni a véget, a végnek sajátos képe nélkül.

De a fizikai halál csak „sajátos képe-e“ a végnek és nem inkább csak az maga a valódi vég? Egy egyén, egy ember élete megszünik-e a halál nélkül? Nem folytat-e uj életet, nem termékenyül-e meg lelke és szelleme a legret: tentőbb csapások után is ujra, ha csak tuléli a csapást? Csak kettő lehetséges, ha a katasztrófát a hős fizikailag tul éli. Vagy megtörte a csapás, megsemmisitette a hős erkölcsi és szellemi életét, vagy nem fosztotta meg reagáló -137- képességétől. Az első esetben a tragoedia ötödik felvonásában a siralomház egy nemében hagyjuk vissza a hőst. Vége van, tanyája a beteg szoba, az őrültek házának valamely osztálya, a hol a hős magáról mit se tudva, várja a fizikai halált, a melylyel a költő adósa maradt. Lehet, hogy mint veszélytelen bolond vagy hülye az utczákat járja, gyermekseregtől űzve, gunyolva. Bármi lesz is sorsa ezek vagy hasonlók közül: semmi oka nem mutatkozik a költőnek arra, hogy miért hagyta ki darabjából a hős halálát, mint tragoediájának bezáró kövét. Mért juttassa a földön gondolható legszánandóbb sorsra egy katasztrófa által azt, a kinek nagysága megbámulására, mint isteni látványra hivott meg bennünket. Csak hogy nagyobb erejét mutassa? Ereje ezzel csak látszhatik nagyobbnak, nem nagyobb valóban. Ellenben darabja vége teljesebb, tökéletesebb, bezártabb a halál békéje, a per visszavonhatatlan befejezése által. A poéta egész ereje benne van és hozzá a természetes vég is, tehát a dolog ereje is, melynek pótlására nem kell amabból elvonni semmit. A hol a katasztófa kimeriti, fölemészti a hős erkölcsi és szellemi lényét, ott értéktelenné lesz a fizikai élet: a hősre nem is létezik, a világra nézve teher és gyötrelem Egy ember, a ki nagy volt, de most csak vegetál: ezt produkálni, ily lényekkel benépesiteni a világot, ezért találtatott volna fel a tragoedia -138- vagy csak mint szabadalmat is igényelheti fensége csorbája nélkül? Nem. Ily hőst életben hagyni csak kisebb-nagyobb tökéletlensége a szerzőnek, – mely többé-kevesbé sérelmes a mű becsére nézve is, a melyben előfordul.

A második eset az, ha a hős erkölcsi és szellemi tartalma sem semmisül meg teljesen, ha gondolkozó és helyesen érző tehetségeit kimenti a hajótörésből. Az ilyen ember uj életet kezd, uj kötelékekbe lép, uj viszonyok központja lesz, vagy a régiek megmaradt töredékeiből alakult ujabb bonyadalmak sodrába jut. Ez történik trilogiák, tetralogiák hőseivel; cziklusokba osztott történeti darabokéival. De ezekre az utólsó lapon mégis ott leselkedik a halál, a vég, ezekben egy bizonyos egység van, ezek tragoediák, melyeknek előadása annyiszzor a menyiszer több időt igényel mint másoké, ennyi az egész. Nem ezekről van Beőthy elméletében a szó, hanem a Bánkokról s a Petroniuszokról, azokról a boldogtalanokról, a kik egy tragikai vétségért – háromszor bünhődnek; először egy katasztrófával, azután (sit venia verbo) a Lukács Mór-féle (voltaképen csak német) „tetszélettel“, végül valóságos halálukkal De persze, a költői igazságszolgáltatás csak a katasztrófát számitja be; a többit nem az aeszthetikáért szenvedik, hanem ingyért, az istentől. Mondhatná valaki, hogy a mi a darab keretén kivül esik, ami a katasztrófa -139- után jő, ahoz már nincsen közünk. De én ez ellen tiltakozom. A szindarabbeli ember és az életbeli ember mint erkölcsi lények közt nincsen különbség. S a mint az életbeli ember, bármely katasztrófán ment légyen keresztül, ha megmentette életét, megmentette a legbecsesebbjét, – ugy a szinpadi ember is. Mert az ember ugy van fizikai és erkölcsi törvényekből egységgé szerkesztve, hogy minden egyebet ujra visszaszerezhet, minden veszteséget kipótolhat, csak élete van neki egy. Ha tehát az embert meg kell semmisitenünk, nem teljesitettük feladatunkat, a mig élete birtokában meghagyjuk. Beőthy a maga definiczióját, a melyet idéztem, csak a szók illuziójával menti meg. Azt mondja, hogy a költő „éreztetni tudja“ hőse teljes benső megsemmisülését „a véget a vég sajátos képe nélkül.“ Ez csak szó kereskedés. A véget éreztetni kell tudni minden körülmények közt. Ha a költő ezt nem tudja éreztetni, akkor hiába mutatja a véget sajátos képével együtt is, mert nem hiszünk neki, a halál nem teszi ilyenkor a halál benyomását a szinpadról. Megmarad mutatványnak, hiányzik belőle az igazság. Ellenben, a hol a költő szükséges ereje megvan, ott – ha nem mutattatik is a halál képe – a néző oda képzeli, munkás, felizgatott fantáziája kiegésziti a költő művét s ott is látja a halált, a hol a költő külsőleg nem léptette fel. Meg -140- vagyok győződve, hogy azok közül, a kik Bánk bánt csak szinpadról ismerik, nem egyszersmind olvasásból, a legnagyobb zavarba jönne nem egy, ha azzal a kérdéssel lepnők meg, hogy mi történik a darab végével Bánk bánnal. Egy pillanatig ránk bámulna az illető, aztán felelne: – a törvény értelmében, a mely benne él s erkölcsét kormányozza, – hát természetesen, meghal!

A beteg theoria, a mely a szinpad tragikai hőseit egyes esetekben fölmenteni hajlandó a halál elszenvedésétől, csakis kiegészitése a theoriának a vétségről és bünhődésről. Ha elégségesen van vétségéhez képest a hős büntetve magával a belső megsemmisüléssel, – a külsőt a fizikait elengedhetjük neki. Ez Bánk esete. De mért nem Hamleté is? Mivel talán Hamletet nem lehet lénye egyes tényezőire szétszedni, mint a vesszőcsomót s mutogatni, hogy megbukott mint lovag, mint hazafi, mint királytisztelő mint férj Ennélfogva Hamletnek életét kell venni, hogy meglakoltnak mondhassuk. Én Bánk ilyetén felbontását is elemeire inkább csak elmésnek találom, kevésbé csodálom meg e felfogást igazságáért. Én azt hiszem, hogy Bánk mindezeket a bukásokat kiheverte volna, ha egy dolog nincsen beleszőve a játékba: az ő szerelmes nagy szive! Ebben és csak ebben az egy pontban szenvedett helyrehozhatatlan és rá -141- nézve elviselhetetlen veszteséget. Ezt megpecsételte feltörhetetlen pecsétjével a halál. Loyalitása, nő-tisztelete, hazafisága – mind szilárdul állott, a mig a fenállott korcs közrend Melindát el nem vette tőle. Az ország állapotát látta, az udvar dorbézolásának tanuja volt, feslett erkölcseit szemlélte, midőn Otto Melinda előtt térdelt és mégis… az összeesküdt hazafiakat lecsendesitette. Mikor sérelme megesett, indult leszámolnni azzal, a kiben boldogtalansága forrását látta, immár összeesküvők nélkül is. Természetes, hogy most már az ő szemében a hazafiság szinében is játszott cselekedete. Lovaghite nem szenved csorbát, ha csak egy keritő esik el boszuló keze alatt. De az ő loyalitása, lovagbecsülete, törvénytisztelete, az mind csak egy irányban tényező: hogy boszuja müve elé tornyosult erkölcsi akadályokat görditsen, nem pedig hogy tragikumának a kritika prizmája által szétszórt szinképét adja. Mind ez érzelme a király bocsánata folytán megtalálta volna egyensulyát; de egyet nem adhatott neki már vissza se király se isten: Melinda hitvesi tisztaságát és életét. És e nélkül, melyért maga tultette volt magát mind a többin, értéktelennek kell lenni rá nézve az egész életnek, melyben mindent feltalálhat még, csak Melindát nem többé. Ha pedig azt is találhat, akkor egy hitvány komédiás volt, nem pedig tragikai hős. -142- És ha mindez igaz, akkor halála nélkül sokkal sulyosabban van büntetve mint halálával. Egy értéktelen fizikai élet terhével a vállán, semmi, se dologgal, se föladattal, se hivatással, semmi, czéllal, csak várni a fizikai halált, ugy szólván itt felejtve haldokló állapotban a halál angyala által. Ez se nem erkölcsös, se nem költői, se nem emberi, se nem törvényes igazságszolgáltatás. A költő minden funkczióját bitorolta az istennek, midőn egy embert a sors ádáz haragjának martalékul dobott oda, csak az – irgalmát, az isten legfenségesebb tulajdonságát vetette meg hetykén, vagy mellőzte, mert valamivel mégis gyengébb volt feladatánál, bármi erős volt is különben.

Tehát a büntetés, a tragikai bünhödés elmélete csábitja Beöthyt a halálos vég nélküli tragoediák igazolására Sajátságos ebben még az, hogy attól látszik tartani, mintha a hőst nem látná az emberiség eléggé büntetett állapotban a halál elszenvedése nélkül. Ez abszolute ugy is van, természetesen föltéve az emberben az élet szeretetét, az élethez való ragaszkodást. A halál az egyetlen, a mit helyrehozni vagy kárpótolni nem lehet. Ez a megismerés viszi Beöthyt egy érdekes fejtegetésre a haláltalanságról, a legenda amaz alakjairól, a melyek nem halhatnak meg: a bolygó zsidó, a bolygó hollandi, a büvös vadász. Ezeknek boldogság volna a halál, mert az -143- élet teher nekik, tehát a haláltalanság a nagyobb büntetés. A legenda ez alakjai azonban nem a társadalom, nem a rend ellen lázadtak, hanem isten kisértéssel, isten sérelmével lettek bünösök: bün és büntetés vallásos felfogásával, a hol az örök üdvösség és örök elkárhozás a bezáró kő. Az egyik a szenvedő Krisztust bántalmazta tettleg s örök bolygásra átkoztatott; a másik elbizottságában az istent provokálta, s bolyg a tengeren; a harmadik az istennek szentelt napot szentségtelenitte meg s mindörökké üzni kénytelen a vadat. Nem halhatnak meg, mert meghalván pihenést találna testök, lelkök örök üdvösséget is. Rájok pedig átokul van függesztve, a mi rajtunk áldás: az élet. Ez a büntetés a vallás joghatósága körében közvetlen isten ellen elkövetett vétkekért. A büntetés véghetetlenségében van egy borzalmas fenség, de semmi más rokonság a fenség benyomásán kivül a tragikummal. Ezzel rokon, ha nem is ugyanaz, a tragoediának az a megoldása, a mely a hőst életben hagyja. Megfosztja egy erkölcsi megsemmisülés után a halál jótékonyságától. Büntetését kiterjeszti még érdeklődésén tul is, tul az életen, mert a hős a tragoedia keretéből kilép élni, a hol dolga nincs, élni ott, a hol a költő által felkarolt élet többé nem létezik Élni abban az erkölcsi nyomorban, a melyben utolszor láttuk. Élni az idők végeig, az örökkévalóságig, -144- a percztől fogva, a melyben a közönség tudomásul veszi a költő művét. Mert a költő nem engedi meghalni, ép ugy mint a legenda a bolygó zsidót. Hol van már az a varga, a ki a szenvedő Krisztust bántalmazta? Hol az igazi Bánk, a kiről a történet s a monda beszél? Poruk elszéledhetett mind az öt világrészbe. Meghaltak, pihennek: isten irgalmazott nekik. Nem ugy a legenda és a magyar tragoedia, pedig mind a két alak itt él, itt van csak igazán. Az igazi jeruzsálemi varga s az igazi Bánk semmik. Ezek a valakik, a kiket a költészet feldolgozott, ezeket ismerjük, ezek érdeklődésünk tárgya. És ezek nem halhatnak meg, ezek örök bolyongásra vannak itélve a – muzsák által. Az egyik, mert istenre kezét emelte, büntetésül; a másik egy elmélet igazolása végett a tragikai véltségről.

De a tragikai hős nem egy tragikai vétségért lesz egy katasztrófa áldozata, nem is sulyosbitott bünhödés végett éli tul katasztrófáját. A tragikai hős a maga jogait kivenni, vagy jogai sérelmét megtorolni kél harczra, vagy mert a törvényes rend bilincsei szoritják nagyságát, vagy mert e rend rothadását nem viselheti el kiválósága. Birokra kél az emberekkel, a kik e rendet képviselik, meg vannak vele elégedve vagy alkudva és védelmét élvezik. Legyőzi az embereket, de elvész a csatában, mert a rend -145- középszere és kaduczitása nem tartalmazza az ő boldogulása föltételeit. Az ő küzdelme folytán helyre állhat ismét a rend, melyet ő bontott meg, vagy meggyógyulhat ha bomlott volt; de ő nem élhet benne, mert természetét e rendnek nem változtathatja meg (sem a magáét) s e kettő összeférhetetlen. A rend ugyanazon proczesszusoknak marad kitéve s ugyanazon változások martaléka mindig. Egy hős harczát egy másik hős ismét fölveszi, és igy megy a dolog századokról-századokra. De egy hős csak egyszer viv párbajt a sorssal és meghal vele: ez a tragikum. Greguss Ágost ama fejtegetése, mely szerint a tragikai hős sorsa végzetes fordulóján tévedése vagy vétsége belátására jut, a mi azt jelenti, hogy szabadságát visszanyerve e tapasztalással vagy belátással gazdagabban másként intézné sorsát: egészen henye kérdésnek látszik. Ez a középszerekre fontos és áll is, a kik halálos vállalatba külsőleg sodortathatnak, de lényük által hajtva nem kapnak. A tragikus természet, ha meg van fogva tragikuma bonyodalmában, onnan többé nem szabadulhat; mit tenne tehát, ha szabadulna: ez oly kérdés, mely egy lehetetlenséget föltesz lehetőnek. Ily fejtegetésnek csak annyi értelme van, mint annak, ha azt kutatnám, mit csinálnánk éjjel, ha világos, mit nappal, ha a nappal sötét volna? Az éjjel sötét; ha világos volna, akkor nem volna az, a mit éjjel alatt -146- értünk. A tragikus jellem katasztrófájának áldozata. Ha nem az, akkor nem tragikus jellem. Ha pedig tragikus, akkor sorsa is az, és e sorsot csak azért nem ismétli százszor, mert először bevégzi és belehal. Jön utána egy másik és a nélkül, hogy elődei példáján okult volna, bevégzi ugy mint elődje. Greguss Á. kicsinyes föltevése megfosztja a tragikumot erkölcsi hatása egyik főtényezőjétől: a kényszerüségtől. Ha föltehető, hogy egy tragikus hős, a kárán tanulva, egy uj esetben több belátással és megfontolással intézné sorsát, akkor a tragikum mindössze az elégtelen belátásra és elégtelen megfontolásra redukálódnék. A tragikum a nagyság által provokált halál. Minden tragikus jellem tudja vállalata jelentőségét. Othello végül belátja, hogy méltatlanul ölte meg Desdemonát; de addig is nem a belátás hiánya és a személyes hiszékenység volt a „büne“, hanem az ellenmondás szerelmi szenvedélyének szertelensége és egyéniségének nem szerelemre termett volta közt emberi szokás, izlés és törvény szerint. E szerelem nélkül Othello se nem hirtelenkedő, se nem meggondolatlan, se nem hiszékeny. Csak boldogságának természettelen látszata teszi azzá az érdekelt pontban. És a mig ez a tudat gyötri és szerelme ég: addig ő ennek rabja s kiábrándulásról nincs szó, csak minekutána gyötrelme imádott tárgyát elpusztitotta -147- s az életet magára nézve minden becsétől kifosztotta. Ha – mielőtt ő maga magát megöli – Desdemona fölébredne, kigyógyulna s a tévedések ki is derülnének: a legelső leghitványabb alkalom ujra meginditaná a tragoediát minden régibb tanulság daczára; mert az ok a hősben rejlik, nem Jago fondorkodásában. A földi fogalmak, szokások és rend szerint Othello nem élhet tartós boldogságot Desdemonával, nélküle pedig egyátalán nem élhet: ez a tragikum, ez a kényszerüség és ezt megpecsételi a halál.

A fizikai halál tehát, ha mint egyetlen módja a kétségtelen végnek, külsőleg legtermészetesebben fejezi be a tragoediát, s e vég nélkül minden tragoedia vége kétes és tehát gyengébb mint a nélkül, vagy épen hibás; ugy másfelül a tragikai erkölcs diadalának, a kiengesztelés művének is ez a fizikai halál egyik főtényezője. Mert valójában semmi sem nehezebb az emberre nézve a halál elviselésénél. Képe a legrettentőbb kép, pillanata a legborzalmasabb pillanat. De a tragikai muzsa a belső megsemmisülést bocsájtván előre, a halált mintegy megváltást küldi a hősre, s eképen az, a mi az életben mindig a nehezebb – a halál – a tragikai poézis illuzióiban a könnyebbnek látszik és kimondhatatlan termékenynyé teszi a nézőben az erkölcsöt. Vigasztal, fölemel, könnyit. A halál – glóriával ellátva.

XVIII.
A kegyencz.

Irodalmunknak egy felettébb érdekes műve van, a mely kitünő tragoedia hirébe kevertetett és e nemben nálunk sor szerint a második helyet foglalja el jelesség dolgában. Első helyen áll Bánkbán, kivel e könyvben sokat foglalkoztam, a másodikon „A kegyencz“, Teleki László gróf műve; lehetetlen, hogy a tragikumról könyvet irván, hallgatással menjek el e mű akademiai hire mellett. Nem érdekes-e, hogy két hires tragoediánk tárgyában majdnem azonos? Itt is, ott is a hős a nején tett gyalázatot megy megboszulni. Itt is, ott is a boszu végrehajtatik és a hős életben marad. Mindenikhez egy kissé hasonlit Hamlet, a ki szintén egy gaztett megboszulására van elhivatva. Mind a három találkozik abban, hogy a bünös, a ki ellen a boszu a hőst felfegyverzi, biborban, trónon ül. A további paralella messze vinne bennünket. A versenyben Hamlet nagyon elhagyná két magyar versenytársát, -149- és Bánk épen annyira a Kegyenczet.

Mégis nem lehet csodálkozni a Kegyencznek irodalombeli nagy hirén. A schéma szerint ez egy oly tökéletes tragoedia, hogy „példának okáért“ alig lehetne külömbet találni. Az iskolai meghatározások tökéletességét viszont alig próbálja jobban darab ennél. Hogy mi a tragikai vétség, az arisztotelesi peripeczia, a tragikai szarkazmus, a tragikai bukás: azt e darabból minden kétséget kizárólag meg lehet bizonyitani. Mert szinte mindent bizonyit ez érdekes mü, müve egy kétségkivül rendkivüli szellemnek, még azt is, hogy birhat egy mü az iskolai tanitás minden szabályával, mindazzal, a mi e tanitás szerint a jó tragoediához megkivántatik, és lehet mégis egy teljesen elhibázott alkotás. A kegyencz nem teszi sem egy jó darab, sem egy jó tragoedia benyomását. Nem is látszik alkalmasnak szinpadi előadásra; lehetetlen, hogy egy közönség, a mely a szinházban nem szabályokban, hanem emberekben és eseményekben kiván gyönyörködni, annyiszor a mennyiszer inszinuálják neki az ellenkezőt, el ne háritsa magától e müvet Mindazonáltal e mű nyelve rendkivüli erőt, a kifejezésekben ritka találóságot és merészséget, fényes szellemet, mély és sokoldalu gondolkozást, egyes jelenetek dialogjában virtuozitást, a szövevényben találékonyságot -150- és a cselekvény megalkotásában tökéletes szabályosságot mutat, a már fent érintett értelemben s hozzá szilaj páthoszt a hangban, a mely csak ritkán nehézkes és mindig tartalmas. Mind e tulajdonságok igazolják irodalmi hirét, de erőtelenek arra, hogy a nagy közönség szivét meghóditsák részére. Mi az az ellentett erő, a mely mind ez erények munkáját sikerétől megfosztja? Mi okozza azt, hogy annyi kétségbeesett jóakaró kisérlet is, mely e művet a játékrendbe beilleszteni iparkodik és ebbeli törekvésében ki nem fárad: mind hiu és hasztalan? Hogy oly fényességek oly kifogástalan szabályosság keretében nem képesek jogaikhoz jutni? Mi okozza ez aranyból vert szörnyeteg ilyetén tragikus sorsát?

Egy csekélység. Az a titok, hogy a tragikum nem egy tragikai vétség elkövetésében, és a tragoedia nem az e vétség tana szerint megkonstruált szabályok megtestesitésében rejlik, hanem magában a hősben. Nem akadály a szabály: a szabályok mind meglehetnek egy műben s e mű kitünő is lehet. Sőt ott, a hol a hős elvétve nincsen, ott sokkal lazább kompoziczióban is elemi erővel hat a tragikai momentum. Az elhibázott embert ellenben nem menti meg a legmesteribb szerkezet sem. A tragikum egy ember oly mérvü nagyságában áll, a mely a fenálló világrend szerint igazaihoz nem juthat Ez a -151- lényeges. Petroniusz Maximusz előkelő római III. Valentinián császár udvarán, s második házasságban él Juliával. A kéjencz császár megkivánja a szép nőt s hamis koczkajátékkal elnyeri Petroniusz gyűrüjét, a melylyel Juliát a császári palotába csalják. Dult lélekkel rohan onnan haza a boldogtalan asszony, nem mintha az alávaló cselt siker koronázta volna, hanem mert azt hiszi, hogy férje is részes a gyalázatosságban, mely ellene elkövettetett. Csakhamar meggyőződik azonban Petroniusz ártatlanságáról a cselben, de viszont Petroniusz nem hajlandó többé hinni neje abbeli állitásának, mintha csakugyan épen menekült volna ki az asszony a kéjvadász körmei közül. Azt hiszi, ezt Julia csak az ő megnyugtatására mondja s szilaj elkeseredéssel kiált boszut! De hogyan? „Caesar! Caesar! – mi leend a váltság? Csupán nyomoru buja életed? rothadó tetem lélekért?“ Igy kiáltoz. Az asszony ne esküdözzék ártatlansága mellett. Hiszen már elhiszi. „De hogy is ne? igy folytatja. Ha lehető volt játszó asztalnál aranyban köbözve, téged veszitni el: miért lenne rögtön oly hihetetlenné, hogy elveszve mégis megmaradj, s szeplősitve tiszta légy? Egy kevés türelmet, neki szokik agyvelőm a csoda rendszernek, s végre megtanulom érteni azt is, miként lehet embernek élni, gyilkolva önmagát, s miként válhatik gyámoltalan polgár -152- mérgiből habzó tenger, mely egy hatalmas fejedelmet biralmastul elborit.“ Mintha Bánkot hallanók: „Mily gondolat lesz agyamvelőmben első születésikor már meghatározás! Épülj fel, izmosodj meg gondolat!“ De ez, a Bánké nem „csodarendszer,“ hanem természetes boszu. Egy csodarendszer feltünhetik egy feldult lélek előtt pillanatokra, de csak káprázat marad. Rendkivülit várunk a hőstől, de csodarendszert nem szabad reméllenünk.

És mi az a csodarendszer, a mely a tragikus helyzetben, mely ily megdöbbentő gyorsasággal Petroniusz elé lépett, lelkébe rajzolódik? Föladata a boszu; de nem „lebökni“ egyszerüen a buját Ez kicsi boszu volna Megőrleni, lejáratni, helyére a trónra ülni és aztán elbánni vele. Nos, ez sem a csodarendszer. Abban a világban ez nem is olyan nagy dolog. Petroniusz igen szerény, mikor magát „gyámoltalan polgárnak“ nevezi. Ő igen előkelő, elsőrendü udvarbeli, romai nemes, befolyásos, hatalmas, dúsgazdag, tehetségekben kiváló. Mindenféle eszközökkel rendelkezik e boszujához, és a mi nincs meg, könnyen megszerzi. De ne téveszszük őt magát szem elől, mert ez a fő. Egy becsületes ember, szerető férj, a kinek boldogsága, becsülete hirtelen fel van dúlva? ki ezért boszut liheg, kvalifikált boszut. E boszu utja kissé hosszu s lehütő, ha gyötrelme kitöréseinek -153- hitelt adunk. Az, hogy császár akár lenni s ugy boszut állani a császáron: nem teszi ránk a benyomást, mintha nagyobb lenne tőle a boszu; csak későre marad, s veszit hevéből, erejéből, közvetlenségéből és igazságából. Oly kitörések után, a fájdalom oly süvitése után eredményül egy nem szükségszerü perhalasztás: ez lehangoló; feldult boldogsággal, mely után csak a boszuért érdemes egy nagy léleknek életben maradni, még száz cselszövésbe kezdeni, hogy trónra jutván, boszuját végrehajtsa: felesleges bonyolitása egy egyszerü dolognak. Még akkor is, ha egy jól őrzött, általán szeretett, jól uralkodó császár ellen indulna is, a mi felette megnehezitené a feladatot, és nem egy – bocsánat a kifejezésért – oly operette-császár ellen, minő talán valóságban volt III. Valentinián, de minő a tragoediában csak silány ellenese Petroniusznak.

Ha azonban a boszuterv már kétséget támaszt bennünk amaz indulatok igazsága iránt, melyekből fejlődni látjuk, egy ujabb fordulat teljesen leveri rokonszenves érdeklődésünket. És ez az a „csodarendszer“.

Mint bánik a szerető Bánk meggyalázott Melindájával, – és mint Petroniusz Juliával! De a két hős közt nincs más hasonlóság, mint hogy boldogságuk kifosztatott és boszuért sir megsebzett szerelmök; e szerint az asszonynyal -154- való bánásmódjukban is lehet külömbség köztük Én azt óhajtanám, hogy Petroniusz ölné meg Juliáját, azután induljon – ekkor már akármily hosszu – utjára a boszunak. Tehetne mást is, csak azt ne tenné, a mit épen tesz. Feleségét, a kiért boszut állani készül a császáron, a miért ez meggyalázta: átadja szeretőül a – császárnak, hogy lekötelezze s közelebb férvén hozzá, jobban követhesse boszuló terveit. Ez alávaló és felháboritó cselekedet. Az az ember, a ki ezt teszi, további érdeklődésemre számot nem tarthat. Az nem egy nagy, az nem egy rendkivüli, az még csak nem is kicsiny ember, az egyszerüen nem is ember többé. Központjává teszi magát csodarendszerének, a mely ezt tanitja: ha egy gazember, a ki náladnál nagyobb ur, feldulta családi szentségedet, annak lökd oda imádott és szánandó feleséged erényének romjait, hogy igy elámitván kifoszthassad őt te is. Ha kifosztottad, vedd ismét vissza a maradékot, a mi még netán meglesz feleségedből, s éld vele világodat. Ki mondhatja, hogy ez boszuállás a hitvesért? Ez egy eszeveszett, egy állati játék az emberi gondolkozás segitségével. E pontnál dráma, tragikum, minden meg van ölve. Ha tán Petroniusz a cselekmény fejlődése folytán oly kelepczébe jutna, a melyből csak e cselekedet által tudna szabadulni: akkor talán meglehetne e szörnyüséget érteni. De világos -155- szükség, sőt kényszeritő hatalom nélkül a nőt, a kinek sérelmeért él csak, a kinek sérelme nélkül soha csak eszébe se jutott volna trónra vágyni: e nőt odavetni a sértőnek ocsmány áldozatul: ez tul megy azon, a mit embertől elviselni képes vagyok. Itt Petroniusz nem ember többé, cselekedeteit nem vehetem komolyan, a tragoedia zátonyra jutott, el van veszve hősével, hőse által, a ki diszqualifikálja magát. Ha trónra vágynék, tehetné; ha csak kegyencz akarna maradni, tehetné; de hitveséért, tartozó boszujáért nem teheti meg ugy, hogy embertársai tapsaira is számitson. Az ok és az elhatározás kizárják, lehetetlenné teszik egymást emberi gondolkozás szerint.

Egy további fordulat, ha lehet, még jobban kivetkőzteti emberi formájából Petroniuszt. Nem csak trónját, nem csak életét akarja elvenni a császárnak – hiszen ez mind nem bir rá nézve becscsel, csak mint boszu, – hanem, midőn oda adja a bujának saját imádott feleségét, ugyanakkor elmegy ő viszont bujálkodni a – császár felségével: becsületét is elveszi ő felségének. Sulyosbitó körülmény, hogy a szegény Eudoxia császárné fiatal korában szivében hordta Petroniuszt és most annál könnyebben lesz csábitásainak áldozatává. (Különös, hogy az elvetemedett férfiak e csunya társadalmában, alapjokban merő jó, derék, szánalomra méltó asszonyok vannak!) -156-

Hogy ember, jó ember, egy távoli boszuért ily hidegen alávaló legyen és szimpathiánkra is számitson: az egy megtévedt kisérlet. Egy gazembertől elnézzük mindezt érdeklődéssel. Egy becsületes embertől megundorodunk, ha ilyenbe sülyedni látjuk.

Mondjam-e tovább? Petroniusz eléri boszuját egész mértékben, s felakarja magához a trónra emelni Juliát, de e boldogtalan asszony akkor már mérget ivott s meghal. Ime, Petroniusznak teljes mértékben megérdemlett büntetése vétségeiért és mégis, ki szánja ezt a ficzkót? Ki hisz neki? Ki vett részt érzelmeivel brutális cselekedeteiben? Ember nem! A tudós bámulhatja a mű szabályosságát, az emberi sziv becsukódik embertelen fordulatai elől. A tény az, hogy a közrend akkori állapota megadta Petroniusznak a módot arra, hogy boszut vegyen: meggyalázta, a trónról ledöntötte és végre megölte ellenfelét s maga a római nép tapsai közt a császári trónra ült. Ellenben elvesztette fiát és elvesztette nejét. De mit vesztett e kettőben? A fiában vesztette fiát, a kinek boldogságát (kedvesét, a császár leányát) töprengés nélkül feláldozta boszuterveinek. Nejében elvesztette azt a nőt, a kiről már korábban maga lemondott utált ellenfele javára, szintén boszuja érdekében. Mi nagy veszteség ez szemben azzal, hogy boszuja teljesen sikerült? Érdemes, hogy mi, nézők, -157- megsirassuk érte a hőst? Avagy csak arra is, hogy komolyan vegyük az ő siralmait?

És a tragoedia vége: a közrend visszahelyezése in integrum? Ez abból áll, hogy a közrend főőre, biztositéka ezentul ez a Petroniusz lesz, a kit szemünk előtt tőn boszuja képtelen alávalóságok elkövetőjévé. Jobb lesz-e a közrend Rómában ő alatta mint volt III. Valentinián alatt, a kin végre is Aëtiusz, a katalaunumi hős gyakorolta döntő befolyását, a mig Petroniusz cselszövényei folytán meg nem öletett? – Semmi sem biztosit bennünket erről. És igen jellemző, a mit a hős mond, minek utána Aëtiusz lekaszaboltatott: „A főakadály el volna háritva! ugy mond Már most kettőnké (övé s a császáré) a világ: együtt forditandjuk azt ki sarkából, az egész nemzedék daczára“ Igy is történik. Azaz a világ jóformán ki van forditva sarkából már is, a közrend bomlott és rothadt, hogy olyanabb se lehet már, és Petroniusz egy tragikai hős secundum regulas artis, a ki nem hogy visszazökkentené, hanem inkább csak tovább forgatja, tovább görgeti a világot sarkaitól.

Tisztelettel és kegyelettel adózom Teleki rendkivüli szellemének. Egy tragikus rendkivüliség, egy tragikus természet volt ő maga, a kin sorsa be is telt; de midőn megkisérlé e téren az alkotást, az irodalomban, elvétette az embert, s elvétette vele a tragoediát. -158-

Érdekes, hogy ő maga mit mond előszavában. „Mit kivántam, azt mondja e munkámban fösteni, mi legyen azon főeszme, melyet az egész igazolás gyanánt előadni s szinmüvemen keresztül ügyekeztem vinni: azt itt fejtegetni fölösleges; mert ha kitüzött czélomat nem vétettem volna egészen el, ugy az olvasó fölvilágositó jegyzetek nélkül is érteni fogna, ha pedig elvétettem, s szindarabom maga magának nem elég megfejtés, ugy – szerencsétlen teremtő én! csak silány holttetemet tudék alkotni, melynek semminemü, bármi mesterségesen összeszőtt előszó sem fog soha lelket adhatni.“

Gondolom világosságot vet a költő szándékára, tán többet, mint a mű maga, a Liviuszból vett kettős mottó. Az egyik azt mondja, hogy a mint Róma neki indult a lejtőnek s rohanni kezdett lefelé, oly időkre jutott, a melyekben bűnei is meg e bűnök orvossága is már elviselhetetlen volt A másik pedig azt mondja, hogy elmerülve a kéjgyönyörökbe az a vágy szállta meg az embereket, hogy fényűzés és fajtalanság által pusztuljanak el. Oly idő e szerint a melyben nincs jó, nincs szent, nincs hűség, nincs család, nincs barátság, csak dőzsölés, szeretkezés, csalás, ámitás, vérontás, gyilkosság. És mégis; a kegyenczben látunk egy férjet, a ki imádja második házasságabeli feleségét, sőt -159- felháborodik a gyalázaton, a mely rajta esik, s mi több még boszura is gondol! Ez a hős nem e kor gyermeke. Látunk egy nőt, a ki egyhosszu éjen át megtudja védeni hitvesi tisztaságát egy császár csábitásai és attakjai ellen; mi több, az ellene szőtt merényleten fölháborodik mint valami példátlan dolgon; de gyötrelme tetejét abban a gondolatban éri el, hogy az ellene szőtt komplotban férje is bűnös lehet Mind közönséges dolgok abban az időben s a ki ezek ellen erkölcsi kitörésekkel, egy naiv sziv jajgatásaival védekezik, az nem ama kor leánya. De még a császárné is egy nemes római anya és asszony, a mig ifjukori ábrándjainak romjai közt Petroniusz galádul meg nem ejti; a császár leánya oly tiszta szüz és oly ideális, hogy a lovagkorban sem sohajtozott nálánál külömb az erkélyeken; szerelmese, a fiatal Palladiusz, Petroniusz fia, egy romlatlan és egyenes jellem, hogy a római köztársaság virágzó korában termett csak hasonló. Aëtiusz egy komoly ember, Boëthins szintén; Fulgentiusz egy tiszteletet gerjesztő alak, Ezek főbb személyei a kegyencznek, és ezekben lássuk ama romlott idő tragoediáját? Itt van, a mi tévesztett utjára csalta Teleki zsenijét. Mintha azt akarta volna megmutatni, hogy abban a bomlott időben a jók s nemesek se lehetnek jók, nekik is gonosz és elvetemedett -160- eszközökhez kell folyamodniok. Terhükre voltak a vétkek, terhükre orvosságaik. Ezt látszik bizonyitgatni a drámairó, de bebizonyitni nem tudja, mert semmi kényszeritő ok egy helyen is fen nem forog arra, hogy mind annak ugy kell történnie, a hogy történik. Petroniusz boszujának nincsen rá szüksége, ép oly kevéssé mint Bánkénak és Hamleténak, csak annak van rá szüksége, a ki drámája feladatának nem azt nézi, hogy jó tragoediája legyen egy üdvéből kifosztott férj boszujának, hanem azt, hogy jól bizonyitsa a történetiró szavait. Azonban e czél is, azt hiszem el van tévesztve. Nem mintha Teleki nem jól festette volna művében az V. század erkölcseit, hanem a mennyiben a dolog hősére vonatkozik. Petroniusz Maximusz vagy olyan volt, minőnek Teleki festi s akkor nem cselekedte azokat, a miket a drámában végrehajt; vagy cselekedte mindazt, de akkor meg más jellem volt, mint minőnek a drámában feltüntetve van. A szakadást jelleme, természete, lelkülete és cselekedetei közt, nem tölti be semmi kor, semmi idő, a legszörnyübb se. Akár milyen volt a kor, ő más volt, s cselekedetei nem lehetnek az időéi hanem az ővéi maradnak mindig; tehát nem az időhöz, hanem ő hozzá kell hasonlitaniok. A kornak van befolyása az emberekre; de ha a kor az embert, gondolkozását, jellemét nem -161- tudja átalakitani, nincs hatalma arra, hogy a lélek és gondolet megtestesülését: a cselekedetet s elhatározást tegye mássá mint milyen az ember. Az idő, a kor kétségkivül gyakorolja hatását a jellemre: vagy ellenállásra ingerli, vagy simulásra csábitja. Nyilván az idő hatalma, hogy Petroniusz Maximusz, a ki alapjában jó, nemes jellem, a többi léhával együtt a bohócz császár tivornyáin lopja a napot, sőt többet tesz: koczkáz a léhákkal. Egy nemesebb irányu korban a nemesebbek munkáiban venne épen igy részt. A mikor azonban az idő léhaságai őt támadják meg legszentebb jogaiban, a melyeknek szentsége ő neki nem szünt meg szentnek lenni: akkor fölkél a benne alvó oroszlán ez idő ellen és forgatja, de a saját félelmetes fegyvereit, nem másokéit, s épen a legnyomorultabbakéit. Cselekedni indul és cselekszik a helyzet kedvezése vagy kényszere szerint, de saját lelke törvényeinek alapján, nem a korrumpált koréin.

És maga az a rémes ötlet, melyet egy kitünő aeszthetikusunk fejtegetéseiben is olvastam, mintha egy bomlott idő a nemes anyagu embert arra csábithatná – mert a kényszerüség esete nem forog fen a kegyenczben, – hogy jelleméből kilépve az idő álorczájában játsza végig saját tragoediáját, s ne a maga cselekedeit hajtsa végre, hanem társadalma többségéit: -162- ez maga egy rettentő tanitás. Enyhitő körülmény, hogy Teleki zseniális botlásának mentségére van feltalálva.

A legbomlottabb társadalom, a legfékevesztettebb közerkölcs nem másitja meg az erkölcs törvényeit és a lélekéit, a melyeket a jó követ, nem mert parancsolva vannak és egy szigoru őre a közérdeknek vigyázz reájok, hanem mert a jónak ez szükség. Nem tehet mást. Tévedés dolga nála bünt követni el, vagy erkölcsi kényszeré, de nem elhatározásé. Sőt tovább megyek: a legbomlottabb közrendben, a hol legtöbb szabadsága van, ott mutatja csak az emberiség igazi arczát, nem egy szigoru, rendőrileg és nem tudom miképen fegyelmezett köztársaságban. Amott nyiltan, utczán jár a feslett erkölcs, a tivornya, a bün, az erkölcsi nyavalyák farsangi bohóczserege; de mellettük van a jó is, a nemes, az igaz, a hü ember, és csak annál tündöklőbb. A megfegyelmezett, az erényeire féltékeny társadalomban őrzik és ellenőrzik az erkölcsöket, vigyáznak rettentőn az illendőségre, s a forumon legnagyobb szája van a legnagyobb képmutatónak vagy a legostobább erényhősnek. Miben különbek a mai társadalmak az V. századéinál? Formában, külső illendőségben. Csak egy futó tekintetet vessetek feléje: a kik a hangadók, száműznek, stigmatizálnak, üldöznek könyvben, szinpadon mindent, a -163- mí ha haloványan is, képére emlékezteti őket annak, a mit az erényes máz, melylyel a társadalom magát kendőzi, eltakar. Társadalmunk jelszava: látszani nem lenni! Látszani önzetlennek, és köz és magánvagyont sikkasztani: látszani idealistának és pénzért eladni magát; látszani munkásnak és lottón, börzén, kétes vállalatokon, alapitásokon szédelegve szerezni vagyont; uzsora törvényt hozván, látszani evangeliomi erényünek és lovagolni váltón, űzni uzsorát, tűrni uzsorátüző vállalatokat, korcsmát, uzsora-bankokat; látszani erényesnek, erkölcsösnek, de szeretőt tartani; birálni közerkölcsöket és járni az erkölcstelenség tanyáira; ott hagyni nőt és gyermeket, s uj házasságokra lépni meglágyithatatlanul; üldözni, rendőrileg betiltani darabot, mely erényt és bünt merészebben mutat fel a nézőnek, de megtürni egy rendőrséget, mely a prostitucziót spárgaágyként tenyészti – magának; megtürni, hogy a vesztegetés közbenjárói minőségben polgári keresetképen szervezkedjék; a klikkségeket, a közigazgatás lelkiismeretlenségeit, a hivatal vadászatot, mandatumok áruba bocsájtását s mindazt, a mit korrupczió alatt egymásnak négyszemközt beszélünk asszonyokról, a kik a feldult családi életből a halálba menekülnek; a katasztrófák okairól, a kik szerepelnek nyilvánosan s tapsainkra számolnak (és a kiket mi meg is tapsolunk!) -164- éretlen ifjakat, a kik az élet küszöbén pisztolyt szegeznek mellüknek… Mind ez valóban nem a minta társadalom. Könnyü volna rajta kétségbe is esni, ha meg nem enyhitené az ember, a gondolat, hogy végre is az ember – ember. Mióta van, lényében nem változott. Mindig ilyen volt, mindig alkalomszerinti szint játszott! Ha volt rá alkalom, kitört belőle a salak; máskor másik tulajdonsága került szem elé, a melynek épen kedvezett a – levegő. De benne meg van mindig valamennyi. A mihypokrita világunknál egyben még szebb a kegyencz kora is. A nemes ember anyaga ott fénylik, mert mindenki a maga anyaga szineit hordja: a nemes az aranyét. Nálunk ma mindenki arnyozva iparkodik járni s nem ritkán rugja félre a buta ón, nemeslevéllel a kezében az aranyat: félre erkölcstelen! Én akarok fényleni az erény szinében!…

De hova jutottam! Ennyi mindebből a tanulságom: Mindenha voltak jó emberek, mindenha voltak gazok: III. Valentinian idejében és a mai időkben egyaránt. Akkor a szabadosság ragadta el a többséget: a gyenge lelkek nagy seregét a gazok táborába; ma a – szédelgés, a képmutatás sodorja azokat, a kik a szél után mennek. Az önálló jellemek akkor is azoknak a törvényeknek hódoltak, a melyeknek ma hódol a karakter. Ez Petroniusz Maximusz tragoediájának a halálos itélete.

XIX.
Arisztotelesz és én.

Minden Arisztotelesztől van, azt lehet jóformán mondani. A tragoedia egész theoriája és egész irodalma alig egyéb, mint magyarázata, kibővitése, kiegészitése és átirása az ő tanitásainak. Nem Arisztotelesz az oka, ha az uj theoriákban fődolgokká lettek, a miket ő nem tekintett azoknak s mellékes szavaira épittettek uj rendszerek, a melyekről ő nem álmodott.

Az ő könyvének a költészetről nyoma van minden irodalomban, még az arabsban is. A filozofusok – minden utána következett idők bölcsei – kiragadták belőle azt a mi legnehezebben látszott megérthetőnek, a mi legközelebben volt félre magyarázható s abból konstruáltak elméleteket s arról irtak könyveket. Az idők poétái pedig különösen a franczia u. n. klasszikusok a magok darabjainak igazolására magyarázták Arisztoteleszt. Legszükségesebbnek látszik -166- tehát az ő tanitásaival szemben az elfogulatlan józan elme.

A „Peri tész poétikész“ VI. fejezetének 2. §-ában van megmondva, mi a tragoedia és pedig:

„A tragoedia tehát, ugymond, egy jelentős és teljes cselekménynek bizonyos terjedelmü utánzása művészi nyelven, azonkivül az egyes részekben más más fajával az ékitésnek, eszközölvén, és pedig cselekvés és nem elbeszélés utján félelem és részvétel által való megtisztitását ugyan ilyen indulatoknak“.

E szerint a tragoedia befejezett komoly cselekmények utánzása; eszköze a más művészi eszközökkel is fölékesitett élő szó; czélja részvétel és félelem gerjesztése által a gerjesztettekkel rokon vagy hozzájok hasonló, vagy ugyanazon – tón toiútón pathématón – indulatok megtisztitása (Katharzisz.)

„Minthogy azonban (a tragoedia) nem csak egy teljes cselekmény utánzása, hanem félelmesé és részvétkeltőé is, az eféle pedig jobban támad akkor…“ stb.

E szerint a tragoedia félelmes és részvétkeltő eseményekből áll, és annál jobb, mentől alkalmasabbak az eseményei arra, hogy részvétet és félelmet keltsenek. Leghatásosabb tényezői Arisztotelesz szerint a tragoedia ilyetén czéljának. 1) A fölismerés (egymást nem ismerők közt a válságos pillanatban; 2) A fordulat (peripeteia), midőn egy előkészittett és várt hatás -167- a maga ellenkezőjébe csap át és 3) A drasztikum (dráó), ádáz, sulyos, gyilkos cselekedetek. Erre vonatkozólag mondja a 11- fejezet 4. §-a:

„Az ilyetén fölismerés (és fordulat) pedig vagy részvételt vagy félelmet gerjeszt, a mit gerjesztő cselekvények utánzásának épen a tragoediát mondottuk…“

A 13-ik fejezet az, mely a még idézni valókat a következőkben tartalmazza, u. m.

„Mit kell követni, mit kell kerülni a mese megalkotásában és honnan van a tragoedia hatása, a most elmondottak után az legyen okoskodásunk tárgya. Minthogy már a legszebb tragoedia alkotásának (összetételének, kompozicziójának) nem egyszerünek, hanem bonyolodottnak kell lennie, de ilyenségében is félelmes és részvétkeltő dolgokat utánzónak (ez lévén az ilyetén utánzás sajátsága), világos először, hogy nem kell sem szerencséből szerencsétlenségre jutandó kegyes jámbor férfiakat feltüntetni, (mert ez se nem félelmes se nem részvétkeltő, hanem utálatos,) se nem kell szerencsétlenségből szerencsébe jutandó becsteleneket (alávalókat), minthogy ez valamennyi eset közül a legkevesbé tragikus, (mert semmivel se bir abból a mivel birnia kellene: se nem emberséges – (filanthropon, méltányos) – se nem részvétkeltő, se nem félelmes); se nem kell a nagyon alávalót szerencséről szerencsétlenségre vetni, mert az ilyen feltevésben volna ugyan méltányosság (igazság) de se részvétel se félelem; mert az egyik a méltatlanul szenvedőt illeti, a másik a magunkhoz hasonlót: a részvét t. i. a méltatlanságot szenvedőt, a félelem a magunkhoz hasonlót, e szerint az eset se nem részvétkeltő se nem félelmes. Hátra van e szerint a közbül eső; olyan, a ki se erény által nem tündöklik és igazságosság által, se rosszaság és elvetemültség által nem jut szerencsétlenségre, hanem valamely hiba által (hamartia) és a ki nagy diszben és szerencsében él, minő Oedipusz és Thyesztesz és más ilyetén nemzetségekből eredett kitűnő férfiak. -168- Szükséges azután, hogy a szépen készült mese inkább egyszerü legyen ne kétágu, mint némelyek mondják és ne forduljon balsorsból szerencsébe, hanem ellenkezőleg szerencséből balszerencsébe, s ne gonoszságért hanem nagy hibáért, még pedig olyan emberéért, a milyen mondatott, vagy inkább még jobbnak mintsem rosszabbnak hibájáért. A példa is ezt bizonyitja. Eleintén ugyanis a költők minden kinálkozó mesét számba vettek, most pedig csak kevés nemzetségről alkottatnak a legszebb tragoediák, minő Alkmaion és Oedipusz és Oresztes és Meleagron és Thüesztesz és Télefon és a kiknek más ilyeneknek jutott rettentőt elszenvedni avagy véghez vinni. Eképen van alkotva tehátlan a művészet szerint való legszebb tragoedia (azért is hibáznak azok a kik épen azért gáncsolják Eüripideszt, hogy eképen cselekszik tragoediáiban és nagy részét balvégzettel fejezi be. Ez épen, valamint megiratott, a helyes. Legkiáltóbb jele ennek, hogy a szinpadon és a versenyeken az ilyenek mutatkoznak legtragikusabbaknak ha jól adatnak elő, és Eüripidesz, noha egyfelül nem jól gazdálkodik, másfelül mégis a költők közt legtragikusabbnak látszik). Második csak az a mit némelyek előbbre valónak mondanak, a melyiknek kettős kifejlődése van, mint teszem az Odüsszeának, és ellenkezőleg végződik a jobbakra és rosszabbakra nézve, de ugy látszik, ez csak a közönség gyengeségéből lett előbbrevaló, mert a költők a nézők kivánsága szerint cselekedve alkalmazkodtak. Ez azonban nem a tragoediáktól várandó gyönyör, hanem inkább a komoedia sajátsága; mivel hogy ebben, ha kik a legellenségesebbek is a hagyomány szerint, minő Oresztesz és Aigiszthosz, végül megbarátkozva távoznak el és egyik sem öli meg a másikát“.

A ki ez idézeteket, melyek a lehetőségig hiven vannak forditva, elfogulatlanul olvassa, nem tart megértésökre készletben egyebet mint fogékony józan eszét, se rendszereket, se műszókat, szókhoz kötött uj fogalmakat, -169- az, ugy érzem, hamar tisztába jön Arisztoteleszszel.

Az idézetben mind az benne foglaltatik, a mi valaha fontosnak vagy lényegesnek tartatott a tragoedia elméletének vizsgálata körül: benne van, mint a tragoedia czélja a részvétel és félelem keltése, a hamartia s a katharzis. A mi ezenkivül a tragoediáról Arisztotelesz költészettanában foglaltatík, az inkább vizsgálata a görög tragoediák anyagának, szerkezetének és eszközeinek. Majdnem gyakorlati utmutatások görög drámairók számára, valamint egész vizsgálata is a dráma körül csupa gyakorlati kérdéseket fejteget s nem vész el a művek bölcsészeti és ethikai méltatásában. Definicziója maga tisztán a műfaj hatására redukálja magát, hatásában keresi czélját, és többi fejtegetéseinek tételeit mind e hatás szerint birálja el. Minden neki csak annyit ér, a mennyiben jó vagy jobb tényezője e hatásnak. E hatás szerint osztályozza a költőket, műveiket, és a művek alkatrészeit. Ez által egy oly félre nem érthető és egyszerü vezérvilágosság van a bölcs művében, a mely rásüt okoskodásának minden részére s egybe foglalja, átlátszóvá teszi az egészet. Mindig és mindig csak ez egyre, a hatásra, mint okra és czélra térünk vissza, és minden csak ezért vagy ettől jelentős és becses. És ez olyan közértetü, hogy mindenkinek be kell látnia, a ki közönséges -170- okos dolgok belátására alkalmas értelemmel bir.

Indulatokat kelt fel bennünk minden jelenség a világon, a mi érzékeink által reánk hatását gyakorolja. Minő indulatokat egy, minőket más jelenség: ez a tudós ember vizsgálatának tárgya. A görög tudós vizsgálata szerint a tragoedia félelmet és részvételt. De nem bármiképen, hanem csak mint cselekmények, események és jellemek egybefonódott művészi utánzása.

Van-e ember, a ki ne tudná, mi a részvét és mi a félelem? Igen, van millió és millió, a ki nem tudja megmondani, hogy félelem a lélek nyughatatlansága, bizonytalan állapota egy bekövetkezhető veszedelem vagy csapás érzetében vagy tudatában. A részvét pedig rokonszenves fölgerjedés másokat ért csapás vagy szenvedés láttára. De ha ezt igy vagy eképen a sokaság nem is tudja meghatározni, még is minden ember érez félelmet és részvételt és a mint ez érzések meglepik, az ép elméjü csalhatatlanul meg fogja mondani tudni, hogy „most félelem, most részvét tölti el keblemet“, és nem fogja összecserélni e két felindulást sem egymással sem más felindulásokkal, minő az öröm, a bánat, az irigység, az undor vagy más eféle, sem ismét ezeket egymással. Mindenki tudja tehát azt, mit kell az alatt érteni, hogy a tragoedia félelmet és részvételt gerjeszt Ez azt teszi, hogy a tragoediában -171- oly eseményeknek vagyunk szemtanui, a melyeknek gyötrelmeiért vagy veszedelmeiért és egyéb sulyos következményeiért szánakozunk azokon, a kiken ama történeteket megesni látjuk, és ez események félelemmel is eltöltenek bennünket. Mért? Talán azért, vagy azért is, mert azonképen rajtunk és a hozzánk más hasonlókon is megeshetnek: senki, a legjobb is nincsen a nagy szerencsétlenségtől biztosságban és a nagy szerencse nem okvetetlen állandó. Ezt látjuk a tragoedia külsőleg valószinü belsőleg igaz eseményeiben és méltán száll meg a bizonytalanság, a kényelmetlenség, a félelem érzete bennünket. Legszebben éri el pedig e felindulások fölgerjesztésének a hatását a tragoedia akkor, mondja Arisztotelesz, a mikor sem nem jámbor lesz szenvedővé persze jámborságának okáért, a mi csak elkeseritene bennünket; sem nem mikor a gonosz jut szerencsére, a mi felháboritó, vagy akár szerencsétlenségbe is, a mi csak igazság lenne, tehát sem félelemre sem részvételre nem indithatna bennünket, sőt inkább megelégedésre: – hanem az a legtragikusabb, a mikor a jó, és inkább a jobb mint a kevésbé jó ember saját hibájából jut szerencséből szerencsétlenségre.

Saját hibájából tehát vagy „valamely hibánál, valamely nagy hibánál fogva“ mint a bölcs mondja. Ez a „hamartia.“ De mit tesz ez? -172- Tesz-e más egyebet, mint hogy ok nélkül, az illetőben magában rejlő ok nélkül senkit szenvedésre vetni nem tanácsos a művészetben? Az élet se igen teszi, de az élet nem mindig láttatja az okot s az összefüggést. A művészet hatása a gyönyör. Gyönyörködni ártatlan szenvedőkben nem lehet, sem a gonoszság fertelmeitől való felháborodás nem gyönyörködtető, valamint magában a félelem sem. Lehet-e általában a szenvedésben? Lehet ott, a hol a részvételhez, melyet a szenvedő szerencsétlensége támaszt a szemlélőben egy más felgerjedés is járul, a mely zabolázza, egyensulyban tartja a részvételt, korlátok közé szoritja, a fokozott érdeklődést teszi a közönségesebb ellágyulás helyébe, a merő passziv szánalom helyébe az érdeklett részvételt. Ez a másik fölgerjedés a félelem, a mely személyes momentum a tárgyi szánalom mellett, félelemből és részvételből van elegyitve az a csodás érzés, melylyel az életben is a nagy szerencsétlenségeket szemléljük: ezt jól kitalálta a nagy bölcs. A hol ez elegyiték meg van, ott meg van az a lázas, izgatott érdeklődés, a melylyel ma teszem azt, szenzácziós eseteken kap a közönség. Nem egyszerü kiváncsiság, hanem érdeklett, a melyben részvétünk és félelmünk a főtényezők és fokozott, izgatott érdeklődésünk alapjai. Ezt kivánja Arisztotelesz hatásképen a jó tragoediától. Nem vad félelem -173- maga, nem halálos rémület külön, sem nem lágy és tehetetlen szánakozás magában, hanem ez megedzve amaz által, amaz megenyhitve ez által. A vasnak és aranynak szilárd és becses keveréke. Ez czélja és hatása a tragoediának.

Meg is lehet forditani az okoskodást: van az élet sorsváltozásainak egy neme, melyben jó, derék, jeles, előkelő embereket látunk elkerülhetetlenül balsorsra jutni, nem véletlenségből, nem buta esetleg szerint, nem is érdemök szerint, de mégis az ő hozzájárulásukkal, belőlük, lényükből folyó egy vagy több okért, valamely hibájukért, valamely nagy hibájokért. És ezek az esetek jobban meghatnak, jobban vonzanak, jobban érdekelnek bennünket, mint más, nem ilyen esetek. Mért? Mert a hatásuk reánk nem olyan egyszerü és világos, mint más eseteké. Vannak esetek, melyek megfélemlitenek bennünket, a mi egy kinos szorongó érzése a bizonytalanságnak, vagy egy fenyegető bajnak: vannak mások, a melyek szánakozásunkat keltik fel, és sirásban vagy tehetetlen lelki gyötrelemben kimeritenek; ismét mások más fölgerjedésre inditanak, a mi mind tisztán és világosan vagy fárasztó örömre kelt, vagy emésztő gyülöletre, testet lelket leszerelő felháborodásra stb. Ha már most látunk egy esetet, melyben egy derék férfiu szerencsétlenségre jut, a ki a szerencsétségét okozta ugyan önön hibájából, de meg -174- nem érdemlette: az ilyet szánnunk kell, mert érdemetlen szenved; esete félelmet támaszt bennünk, mutatván, hogy a jó ember is szerencsétlenné teheti magát. Itt már nem oly egyszerü a hatás. Itt egy kettős hatás elegyitékében fürdik szivünk. Ily eset művészien feldolgozva adja Arisztotelesz tragoediáját. A ki ily tárgyról ir tragoediát, tanitja Arisztotelesz, az az élet legjobb tárgyát utánozta tragoediájában s az a legtragikusabb költő, a hogy magát kifejezni szereti.

Ennyit egyelőre a félelemről és részvételről. Áttérek a hamartiára: a hibára.

Arisztotelesz összes okoskodásában nincsen árnyéka se annak az elméletnek, a mely azt tanitja, hogy a tragikum abból áll, hogy egy kiváló hős a tragikai vétséget elkövetvén, kihivja maga ellen az egyetemest, mely harmoniára törekszik s nem türi, hogy harmoniája megbontassék s elégtételt vesz magának a hősön a kit elejt. Magában az a körülmény is gyanussá teszi ez elméletet, hogy legszellemesebb hivei nem képesek abban megegyezni, hogy mely magyar szóval forditandó le helyesen Arisztotelesz hamartiája; minek lehet vagy kell mondani: bünnek-e, tévedésnek-e, vétségnek-e? Pedig a görög hamartiát, mely minden lexikon szerint „hiba, bün“, teljesen fedezi a magyar hiba és bün, a mit mindennél világosabbá tesz -175- ez a szójárás: Othello kitünő ember volt, csak az az egy hibája volt, hogy nagyon féltékeny természetü volt. Avagy: Lear kitünő ember volt, de nagy hiba volt benne a hirtelensége. Nagy hiba a makacsság, nagy hiba a nagyravágyás, az érzékenység stb. benne; abban t. i. a kiben hiba, ott a hol hiba, akkor a mikor hiba. Mi kell még egyéb a hamartia megmagyarázásához. Ebben a magyarázatban is csak egy nagy hiba van: az, hogy igen egyszerü, igen természetes, józan és világos. Nem kell a mysztikus tan a kiválóság gyarlóságáról, az egyetemesnek a tragikai vétség által megbontott harmoniájáról, hanem meg kell mondani a dolgot: egy jeles ember, a ki mindazonáltal csak ember, a kiben hiba van. Errare humanum est. És ha nagy ember, jeles ember, kitünő ember lesz egy nagy hiba áldozata: az a tragikus ember az életben; a művészetben pedig az a „legszebb tragoedia“, a mely ily esetről készül, és az a „legtragikusabb költő“, a ki ily esetről költi darabját, igy mondja Arisztotelesz. Ennyit a hamartiáról.

De itt még egy tanulság van. Ha ez a legszebb tragoedia, akkor nyilván van kevésbé szép is; ha ez a legtragikusabb, akkor van nyilván kevésbé tragikus is, már t. i. Arisztotelesz értelmében. És valóban van is. Az, azt mondja ő, a hol kettős kifejlődése van a tragoediának: -176- más a jók, más a gonoszok számára; a hol t. i. a jók elnyerik törekvéseik jutalmát, a gonoszok büneik vagy hibáik, vagy törekvéseik büntetését. Ilyen tragoediákat szoktak a görög szinműirók irni a – publikum kedveért. De az ily kifejlés inkább illeti Arisztotelesz szerint a komoediát mint a tragoediát, mert a halálos ellenségek is ebben kibékülve hagyják el a szint és „egyik sem öli meg a másikat.“

Mit kell a görög bölcs költészettanának e részéről tartanunk? Egyebet is-e, mint hogy ő és nemzetbeliei a mi megkülömböztetésünket a középfaju drámákról nem ismerték? Nekik csak tragoediájok és komoediájok volt. A mi az egyik nem volt, az a másik volt és megforditva. Voltak e szerint legszebb tragoediák és kevésbé szépek, a melyek megfeleltek a mi középfaju drámánknak. Ezek kielégitették a nézők igazságérzetét (filanthropia) és népszerüebbek voltak, mint a legszebbek, melyek nem az igazságérzet kielégitésére munkáltak, hanem félelem és részvétel keltésével hasonló felindulások megszürését, megtisztulását eredményezték. Nem a következőket jelenti-e ez: A mely konfliktus megoldható igazságszolgáltatással, az a középfaju dráma, a mely összeütközés nem oldható meg igazságszolgáltatással, hanem csak katasztrófával, az a tragoedia.

Nem egyet mondunk-e, én a szegény magyar -177- s ő a századok során mindig gazdagabbá lett görög?

Én állitom: a mi igazságszolgáltatással helyesen elintézhető, az a középfaju dráma.

Ő azt mondja: ez a rosz tragoedia, bár a publikum ezt szereti jobban, vagy is ez népszerübb.

Állitom: a mi igazság szolgáltatással nem intézhető el, hanem katasztrófával, az a tragoedia. Ő azt mondja: ez a legszebb tragoedia.

Mindenkinek a czélja szerinte félelmet és részvételt kelteni és hasonló felindulásokat meg-megtisztitani. Az első fajta ezt roszul vagy kevesbe jól eszközli mint a második fajta. Ezért legszebb ez és kevesbé szép amaz, mindig Arisztotelesz szerint. Ma e tekintetben másképen itélünk. Ma ismerünk kitünő szinmüveket és jeles tragoediákat. Amazokat igazságérzetünket kielégitő befejezéssel, emezeket oly véggel, mely megnyugtató, noha nem igazságszolgáltatás. Rosz tragoedia voltaképen nincsen. Vagy tragikus valamely eset vagy nem. Ha az, akkor mint tragikai konczepczió jó, csak mint szindarab lehet hatástalan vagy csonka hatásu. Ilyen Bánkbán Ha nem tragikus, akkor nem is tragoedia bárminő katasztrófával végezze is eseményeit a költő. Ilyen a kegyencz, mert se részvételt nem kelt se félelmet, csak sorba megbotránkozást, felháborodást és kinos szorongást. -178- Nem is középfaju jó dráma, mert igazságot se tesz.

A költő keresi a részvét és félelemkeltő eseményeket és ugy alakitja egységes müvészeti kompoziczióvá, hogy kifejlődésük, noha e kifejlődés nem igazságérzetünk szerint (filanthropiának mondja Arisztotelesz) történik, mégis megnyugtató legyen, mégis önmagunkkal és a világgal, melynek a látott esemény része, tehát tükre, – megbékitsen. Mi lehet ez más, mint hogy a keblünkben feltámasztott félelmet és részvételt, bármi zaklatott volt légyen is, megenyhitse, megnemesitse, elviselhetővé, sőt tán becsessé tegye ránk nézve.

Nem vonakodom kimondani, hogy valamikor csak Arisztotelesz e szót használja tragikus, tragikusabb vagy legtragikusabb (mondván, hogy ez a tárgy vagy ez a költő, vagy ez a módszer legtragikusabb) mindannyiszor csak azt szabad és semmi mást nem szabad alatta értenünk, hogy ez a legmeginditóbb, azaz a részvételt és félelmet legjobban felinditó; és semmi esetre sem szabad azt érteni alatta, a mit mi ma nevezünk tragikusnak. Sőt inkább az alatt, a mit mi ma tragikusnak mondunk, tisztán csak Arisztotesz Katharzisza értendő. Vagy is az, hogy egy konfliktus a mi megnyugtatásunkra oldódik -179- meg a nélkül, hogy igazságszolgáltatás lenne, a nélkül, hogy hiba és lakolás, a nélkül, hogy bűn és bünhödés, a nélkül, hogy vétség és vezeklés helyes arányban állanának egymáshoz.

A tragikumot oly értelemben, mint mink ma használjuk, e szó alatt legalább, Arisztotelesz nem ismerte. Ő tragikusnak csak azt mondja, a mi e műfajban félelmet és részvétet kelteni alkalmas. Ez a tulajdonsága valaminek nála a tragikus. Mi ellenben tragikumnak nevezzük a tragikus megoldásoknak azt a momentumát, a mely az erőszakosságot megenyhiti, a katasztrófát kibékitővé teszi anélkül, hogy igazságérzetünk közreműködését igénybe venné. Ezt a momentumot, ezt a titokzatos tényezőt, a mely rendesen elintézhetetlen esetek erőszakos elintézését ránk nézve elviselhetővé, sőt gyönyör forrásává teszi, külön tárgyalva nem találjuk Arisztoteleszben. A mennyiben azonban benne van, mert benne kell lenni, minthogy a tragoediákban is bennök van, ezek pedig benne vannak Arisztotelesz művében teljesen, – tehát a mennyiben benne van, nem kereshetjük másban mint a Katharziszban, az Arisztoteleszi rendszer legtöbbet vitatott fogalmában, melyről azonban maga Arisztotelesz legkevesebbet beszél.

Ismétlem tehát, a tragikum abból áll, hogy -180- vannak az életben esetek, a melyekben a földi hatalmak, a társadalmat szabályozó rend és törvényesség igazságosztó serpenyője elégtelen az igazságtételre; a mikor a polgárból, a felekezethez, a családhoz, a rendekhez, a pártokhoz tartozóból kitör az ember, kitör „Ádám“ és keresi egyénisége jogát, vagy torolni indul egyénisége sérelmét, mit amaz osztályok kötelékeiben meg nem talál, vagy el nem érhet. Félelmes és részvétkeltő látvány ez; nemes részvétellel nézzük a hős küzdését, mely környezetéből áldozatokat szed, tehát sokak veszedelmével jár, a sokaság helyzetét, vagy legalább másokét bizonytalanná teszi, tehát ha közülünk támad föl ily alak, a mienkét is. Ez természetes félelemmel tölt el bennünket, azért félelmetesek a tragikai események. De végig nézvén fejleményeiket látjuk, hogy a hős maga a legnagyobb és legbiztosabb áldozata a maga küzdelmének; mert sokan megmenekülnek környezetében, de ő maga soha sem menekül meg, utána pedig – a mi nem lehetett meg az ő sorsában – egyensuly, igaz mérték, belátás, rend és béke áll be a közviszonyokba, a melyekben mi, a sokaság élünk és tovább élünk. Félelmünk ezzel egy nemes tanulság megnyugtató révébe tér, megtisztulva, és melléje ül szintén megtisztult részvételünknek, mely nem méltatlanra volt pazarolva, hanem a legérdemesebbet ölelte. -181-

Az-e Arisztotelesznek is: feleljen rá magának figyelmes olvasóm. Én azt tehetem csak itélete megkönnyitésére, hogy Arisztotelesz módszereként próbálom vizsgálni, mit kell az alatt érteni, hogy a félelem és részvét által ugyanezek a fölgerjedések, megtisztuljanak. Minő proczesszus ez?

A kérdést föltévén, mindenek felett azt kell megállapitanunk, hogy mit jelent a megtisztulás. A megtisztulás jelenti valaminek eltávolodását egy más valamitől, vagy valamiből, a minek anyagában, vagy fogalmában vagy rajta idegen, hozzá nem tartozik, belőle eltávolitandó. Ez a megtisztulás egy értelemben. Más értelemben, a mi azonban másnak inkább csak látszik, van egy tisztulás, a mely nem egy látható anyagnak szemlélhető eltávolitásában, hanem inkább egy látszólagos átváltozásában rejlik, de ez sem inditó eszközök vagy anyag nélkül. Ez kémikus uton jön létre, teszem azt bornál, savaknál, levegőnél s eféléknél. De itt is csak – bár kemikai proczesszus utján, – eltávolitásáról lehet szó a zavaró vagy kiválasztandó elemnek. Az érzelmek tisztitását is csak eképen lehet felfognunk. Érzelmeink minőségileg igen nagy skálát mutatnak. Szellemiebbek egynél, érzékiebbek másoknál. Egymás által is szaturáltak vagy többé kevesbé áthatottak. Az -182- egyéni diszpoziczió szerint változik vegyülékök, mely becsüket meghatározza és a rájok gyakorolt behatások csökkentik és fokozzák a változásokat, melyeket szenvednek. Péter félelme csak oly félelem, e szó fogalmát tekintve, mint Pál félelme; de a kettő mégis megnyilatkozásában, eszközeiben, czéljaiban, érzékenységében, természetében igen nagy külömbségeket mutathat és valamely hatás, melyet rá gyakorlok ugyanaz eredményt vagy ellenkező eredményt hozhat létre a kettőnél. Esetleg Péter minden bátorságát elvesztheti attól, a mitől Pál félénksége vitézséggé fokozódik, de mindkettő gyáva és mindkettő hős is lehet egy azon behatás alatt. Okszerü behatások ismétlése e szerint fejlesztőleg gyakorolhat hatást a bennünk lakozó indulatokra. Ez a nevelés dolga, a mely a roszból kevesbé roszat, a jóból jobbat, kitünőt van hivatva fejleszteni. Az indulatok megszüretnek, fegyelmeztetnek, fejlesztetnek és korlátoztatnak, tisztittatnak, nemesittetnek a helyes nevelés által. Az élet ellenben neveli itt, zavarja ott az indulatokat váltakozó és ki nem számitott behatásai által. A tény az, hogy az indulatok ilyen megtisztitásának és megzavarodásának proczesszusa állandó az életben, és indulatok megtisztulásáról ép ugy lehet beszélni, mint egyéb megtisztulásokról.

Ha azonban az élet fölváltva teszi behatásai -183- által egyszer tisztábbá, egyszer zavarosabbá eredeti indulatainkat, azaz ront és javit rajtunk vegyest: tüzheti-e ki magának föladatául ugyan ezt az élet művészi utánzása is, és nem inkább az-e a czélja a művészetnek, hogy indulatainkat mutatványai által ne salakosabbakká, hanem tisztábbakká, nemesebbekké tegye? Kétség kivül ez az utóbbi a feladata. És ha a komoly dráma czélja, a föladata félelmünk és részvételünk fölinditása, ezt nyilván nem oly behatások által kell elérnie, melyektől ez indulataink elvadulnak, értékükből veszitenek, hanem ellenkezőleg olyak által, melyek jótékony hatásukkal fölgerjedéseink nemesebb tartalmát gyarapitják és aljasabb elemeitől megfosztják. Nem czéljuk, hogy a félénk emberből gyávát csináljanak, vagy a gyávából vakmerőt; sem nem, hogy a lágyabb szivüből pityergőt, érzelgőst, az erősebb természetüből pediglen szivtelent; sőt inkább czéljuk, hogy a félénkből bátrat, a vakmerőből is bátrat csináljanak, a ki pedig bátor természettől, ennek ez erényét és öntudatosság által becsben emeljék. Azonképen, hogy az érzelgősből ép ugy, mint a szivtelenből férfiasan résztvevő szivet formáljanak.

Hogy mi módon érik ezt el tanitók és szülők és egyáltalán azok, a kik az ifjabb s még jobban formálható nemzedék nevelésére hivatva vannak, azt bőven fejtegetni nem tartozik ide. A leghathatósabb -184- eszköz ebben sem a tanitás, hanem a megfelelő szöveggel vagy tanitással kisért példa. És ez az az eszköz, a melylyel a művészet is ugyan e czélokra a legsikeresebben munkál.

Minden indulataink közül a félelem és a részvétel az, a melynek megtisztitása a komoly drámának s rokon fajainak a föladata. A kérdés csak az, költő és lélekbuvár miként fér tisztitó kezével ez indulatokhoz, a tisztitásnak, mely módja kinálkozik – tekintve a tisztitásnak fentebb kifejtett módjait – e testetlenségek, ez anyag nélküli jelenségek megtisztitására?

Kiválóképen mind ama módok közül, a melyeket az anyagok tisztitására mint alkalmasokat ismerünk, egyet tudok csak mondani, a mely e szándékunkban sikert igér! Ez ugyanaz, a melyet az érczek tisztitására használunk: a hő, a tűz. A vasat tűzbe dobjuk, megolvasztjuk, hogy salakjától megszabaduljon. Nos, gerjedelmeinket is tüzbe dobjuk, fölizgatjuk, megolvasztjuk, hogy megtisztitván, megedzzük. A tragoediában félelmünket és szánakozásunkat fölgerjesztjük, megolvasztjuk a félelmes és részvételkeltő események kohójában, hogy megtisztulva, megedzve vigyük onnan vissza.

Ez azt hiszem Arisztoteles katharzisza: fölgerjesztett két indulatunknak saját fölgerjedése tüzében való megtisztulása.

Nem hinném azonban, hogy Arisztotelesz -185- azt gondolta volna, hogy egy vagy akárhány trageodia minden félénkből bátrat, minden szentimentális emberből egészséges érzésü embert csinál; sem tanitása azt nem tartalmazza, hogy Othello sorsa a féltékeny természetüeket kijózanitja, vagy Romeoé a szerelmeseket észre tériti. Arisztotelesz csak annyit tanit, hogy a ki kellő fogékonysággal tudja kitárni keblét egy-egy tragoedia hatásának, arra nézve e tragoedia egy valóságos élmény becsére emelkedik, az e hatástól az élet harczaiban és esélyeiben edzettebb, erősebb, harczképesebb lesz, mint nála nélkül lett volna. Nem in concreto lesz okosabb vagy vitézebb, hanem egész erkölcsi tartalma lesz értékesebb az által, hogy indulatainak egy része nemesebb, edzettebb, tisztább lesz.

És ezzel elmondtam Arisztoteleszből mindazt, a mire könyvem tárgyának szüksége volt.

XX.
Arisztotelesz és Beőthy Zs.

Meg kell néznünk még, miképen idézi Arisztoteleszt a maga részére az enyimtől eltérő felfogás. S minthogy magyarul oly terjedelmesen, oly kimeritően s a maga szempontjából oly alaposan is a tragikai költészetről még senki sem irt mint Beőthy Zsolt, ennélfogva leghelyesebb ugy vélem, ha őt mutatom be okoskodása ama pillanatában, midőn Arisztotelesz tételeit idézi meg tanuság tételre maga mellett.

„Az eszthetika atyja Arisztotelesz, – mondja Beőthy Zsolt midőn a páthoszról ir, – költészettanának tizenharmadik fejezetében következőleg jelöli meg azt a kiválóságot, melyet a tragikai felfogás feltételének tart: A tragoedia hőse „olyan ember, a ki nem erény vagy jogosság által tünik ki, sem nem gonoszság vagy aljasság által jut szerencsétlenségre, hanem valamely vétség (hamartia) által; közelebbről olyan, ki nagy hirben és szerencsében áll, mint Oedipusz és Thyesztesz s az ilyen nemzetségekből származó dicső férfiak“. – A szerencséből szerencsétlenségre való változás „ne aljasságból történjék, hanem inkább nagy tévedése (hamartia) miatt olyan embernek, a minő mondatott, avagy inkább jobbnak mint rosszabbnak. Bizonyitja ezt a tragikai költészetnek története is. Eleinte ugyanis a költők sorjában használtak majdnem -187- valamennyi kinálkozó mesét; most ellenben néhány nemzetségből költik a legszebb tragoediákat, ugy mint Alkmaion, Oedipusz, Oresztesz, Meleager, Thyesztesz, Telephoszról, s ha kik még azonkivül nagyokat tettek vagy szenvedtek“.

A forditás, melyet idéztem, azt gondolom a Beőthyé s övé a felelősség is azért, hogy a hamartiát felváltva vétségnek és tévedésnek forditja. Hogy mért cselekszi, holott e szó jelentés hiba és bűn, azt ő igen szépen okolja meg könyvében, de hogy csak az ő felfogásának kedveért s nem Arisztotelesz kedveért használja hiba helyett a vétséget: az egészen világos.

„A tragikai vétség mindenesetre lehet erkölcsi is; de nem szükségképen az s igy nem is mindig az. – Lényege legalább nem ebben fekszik. – Az egyén kiszakadása nyilatkozik benne az élet összhangjából, különködése az általánossal szemben, kitámadása az egyetemes ellen. – A kiválóságnak oly kitörése, mely veszedelmes a köznek nyugalmára, békéjére, érdekeire, s ennélfogva visszahatást idéz fel maga ellen. – Ha a tragikai vétségben mindig ethikai mozzanatot kutatunk; ha a hősök homlokán mindig a Káin-bélyeget keressük könnyen jutunk tévutra, mely a börtönökbe, a gályákra, a gonosztevők közé vezet bennünket. – A tragikai alakok bűne pedig nem ide sülyedésökben, hanem inkább kimagaslásukban áll. – Nemcsak mint bünösök nagyok, hanem mint nagyok bünösök! – Vétségök soha sem közönséges; az erkölcsi felfogásunkba ütközés fogalma soha sem meriti ki azt. – A félelem, melyet bennünk felkölt, nem csak a közrendet illeti, hanem őt magát is. Amazt féltjük tőle, őt meg amattól. – Érzésünknek e sajátságos megosztottságát a vétségnek nem -188- erkölcsi jelleme idézi fel. – Ha közönséges bünnel állunk szemben, soha sem fordul elő; a tragikai vétség hatásából ellenben soha sem hiányzik. – Erkölcsi felfogásunk, igazságérzetünk bizonyos arányosságot követel és állapit meg bün és büntetés között, mely időről időre a büntető törvényekben nyer kifejezést. – Ezt az arányosságot a tragikum nem ismeri. – Katasztrófája igazságérzetünket csak annyiban veszi tekintetbe, a mennyiben nem csufolhatja, nem sértheti meg. – De kiválólag nem annak kielégitésére törekszik, mint a büntetés, hanem fölzaklatott indulatainknak, félelmünknek és szánakozásunknak megnyugtatására. Kérlelhetlen következetességével, megrémitő hirtelenségével, és szétzuzó sulyával nem csak a közrendet illető félelemtől szabadit meg, hanem a hőst illető félelmünket is kielégiti, midőn eltiprásában fölemeli őt… Az irgalmatlanul sujtó nemezist nem tekintjük és követeljük (tehát) büntetésnek a szó szoros értelmében és a fogalom minden föltételével. – Igazságérzetünk, mely a büntetések fokozatait pontosan kiszabja, s az erkölcsi kihágások, vétségek és bünök mértékéhez arányositja, nem érzi sértve magát sem a tragikai szenvedésnek és romlásnak aránytalan nagysága, sem a bukásban nyilatkozó kiengesztelő mozzanat által. Egyfelül helyben hagyjuk a halálos itéleteknek e rémes egyhanguságát, másfelül nincs kifogásunk a nagy bünösöknek ily hősi végre jutása ellen. – Hogyan történhetik ez? – Nem máskép, minthogy a tragikai vétséget sem tekintjük első sorban erkölcsinek. Nem érezzük merőben azt az erkölcsi törvény alá vonhatónak, tisztán erkölcsi természetünek“.

Ez idézet szerint a „tragikai vétség,“ a hamartia „minden esetre lehet erkölcsi is, de nem szükségképen az, tehát nem is mindig az.“ – „Lényege legalább nem ebben fekszik.“

Lakolás a katasztrófa is, de nem a vétség arányában. Közönséges bünösnek nem bocsájtjuk meg azt, a mit a tragikai bünösnek megbocsájtunk. Mért? Nincs rá más felelet mint ismét az, mivelhogy „a tragikai vétséget sem tekintjük első sorban erkölcsinek. Hát első sorban minek, és hányad sorban erkölcsinek?

Ime a félreértett és „vétségnek“ forditott hamartia balkövetkezményei: negativ magyarázatokkal szolgál tömegesen, egyetlen pozitiv meghatározás helyett. De ha nem találunk egy kimeritő meghatározást, találunk többet, a mely egymást nem fedezi, legfölebb kiegésziti s mely további bő magyarázatokkal van homályosabbá téve. Ide csatolok kettőt:

„Antigone eltemeti bátyját, Oresztesz boszut áll atyjáért, Lear elkergeti leányát, Bánk kardot huz a királyné ellen, Iréne felesége lesz hona leigázójának,“ igy szól Beőthy s folytatja: „Ez a tett, mely által a tragikai törekvés kifejezésre jut, mely által a hős határozott és visszavonhatatlan sértést követ el az egyetemes ellen: a tragikai vétség“.

Arisztotelesz „a tragikai jellem első és fő kellékének azt tartja, hogy jó (derék) legyen. Ily emberek tévedése, botlása, elragadtatása már az, a mit az arisztoteleszi harmatia alatt érthetünk.“

Más-e e szerint az arisztoteleszi harmatia mint a Beőthy-féle tragikai vétség? Az első egy hiba, egy nagy hiba egy nagy emberben. -190- A második „egy tett, mely által a tragikai törekvés kifejezésre jut.“ Az első egy ok, a második egy okozat. Mindegy-e egy tett vagy egy tulajdonság? És megszünik-e Antigone tragikusnak lenni, ha nem temeti el bátyját és meghasonlásában e miatt eszét veszti? És Bánkbán megszűnik-e tragikusnak lenni, ha nem öli meg a királynét, hanem szerelme kinjában önmagát? Más szóval, ha az arisztoteleszi hiba igenis bennök van e hősökben, de a Beőthy-féle tettet nem követik el? Világos, hogy a görög hamartia s a modern aeszthetika tragikai vétsége nem egy és ugyanaz, legfölebb csak mint félreértése ez amannak. És nyilván való az is, hogy a Beőthy-féle vétség nélkül is a tragikum bennök van ama hősökben és teljes, és e vétség nem kiegészitő része a tragikumnak. Arisztotelesz hamartiája jellembeli tulajdonsága a hősnek, Beőthy vétsége csak többi cselekedetei közül egy cselekedet. Előfordul a tragoediában, a szinpad számára költött szindarabban, mely cselekedetek utánzása, de nem az élet tragikai eseményeiben és alakjaiban, vagy nem mindig, tehát nem is mint lényeges momentum a tragikumban, a mely a hős nagyságának a mérveiben birja föltételeit. Ez az egész hamartia mint vétség egy csodálatos hamartiája a kitünő elméknek, melyek rabjává lettek. Az ő rendszerükben is nem ott van, a hol ők mutogatják, -191- hanem egészen más helyen: ott, mikor arról okoskodnak, hogy a tragikus alaknak kitünőnek, kiválónak, tökéletesnek kell lenni; de minthogy semmi ész se lenne abban, hogy a tökéletes egyén támadjon ki a tökéletes egyetemes ellen, annálfogva, igy füzik tovább a rendszert, a tökéletes egyénben kell valami – gyarlóságnak is lenni. („Ime a tragikum két eleme: az egyetemes és az egyén, s az utóbbinak két oldala: a tökéletes és a tökéletlen, más szóval: a kiváló és a gyarló.“ Beőthy Zs. A tragikum, 9. lap.)

Mért e kiváló tudós nem érte be ennyivel s nem mondja „gyarló“ helyett azt, hogy „hiba“, s tenné hozzá, hogy ez Arisztoteles hamartiája. És ezentul a tragikum fogalmának teljességéhez nem volna szüksége még a tragikai vétségre is, a melylyel a rendszer meg van feleslegesen toldva és terhelve. Elkerülvén a vétséget, elkerülte volna Beőthy Zs. azt a magyarázatot is, a melyet e szó vétség provokált. Mert ha vétséget kell mérlegelnünk, lakolást kell rá kimérni tudnunk. A tragoedia azonban nem mérték szerint, hanem hol mértéken tul, hol mértéken innen sujt Ezt a megmagyarázhatatlanságot azzal magyarázza meg Beőthy, hogy a tragikai vétséget nem kell „tisztán“ erkölcsinek tekinteni, vagy nem „első sorban“ erkölcsinek, vagy mint a fentebbi nagy idézet elején -192- áll, nem „szükségképen“, tehát „nem is mindig“ erkölcsinek. Mert hiszen ha „a tragikai vétségben mindig az ethikai momentumot kutatnók“ – hová jutnánk: „a börtönökbe, a gályákra, a gonosztévők közé!“ Mintha e boldogtalanok tömegében, kiket paragrafus szerint itélő biró küldött oda, a ki itél oly esetben, melynek elitélésében a földi juszticzia serpenyője elégtelen, nem tömegesen volna található a valóságos tragoedia!

Mily fonák megkülönböztetés vétek és vétek, tragikus vétség és nem tragikus vétség közt, mely kétféle igazságérzetet is követel az emberi szivben: egyet tragoediákban elkövetett kiváltságos vétségekre, egyet nem tragoediákban elkövetett közönséges vétségekre, az elsőket itéli nem tisztán ethikai szempontból az aeszthetika, a másodikakat ethikaiból a – praxis kriminálisz vagy Csemeghy kodexe! Van-e valakinek ilyenről tudomása? S nem ellenkezőleg tudja-e mindenki, hogy ugyanaz a bün emberi igazság szerint mindig ugyanazon itélettel sujtandó. Bánk gyilkos, Romeo csábitó, titkos házasságban és emberölésben bünös, Lear apai kötelességeinek durva megsértésében és igy tovább. És ezek az urak, biró elé hurczolva, mind elveszik megillető büntetésöket, csakugy, mint a kik mindennap ott állanak fenyitő biróságaink előtt s esetleg börtönbe, gályára kerülnek, mint -193- „közönséges gonosztevők.“ A külömbség nem a vétségben található meg, hanem a személyekben, a személyek tulajdonságaiban, nagyságában. A tragoediák hősei nem kerülnek biró elé, mert az ő ügyük nem dönthető el biró által. Oly kiváló emberek, a kik jogaikat mint kiválóságukat természet szerint megilletőket birói itélet nélkül veszik, sérelmeiket birói eljárás nélkül torolják, azaz: önbiráskodók. Hatalmasak, diszben, fényben, szerencsében élők, a kiket nem lehet a „rendes per utjára“ kényszeriteni, kiket az életben is már csak a katasztrófában ér utol a világi végrehajtó hatalom, s kik igen is gyakran jutnak börtönbe, gályára, vagy más kodifikált büntetésre, mindannyiszor tudniillik, valahányszor a hatóság hatalmába keritheti és elvonva illetékes birájuk: nagyságok végzete elől – odaállitja, elővezetteti őket, nekik az ő ügyükben illetéktelen birájuk: a kir. törvényszék elé!

Oh mily kinos helyzet ez egy lelkes birónak, kinek igazságtevő képessége az ily esettel szemben megzavarodik, a ki érzi, hogy ugyanabban a helyzetben maga is mintha ugyanazt cselekedte volna! Nem mondhatja, hogy a vádlott nem követett el gyilkosságot, de nem mondhatja, hogy bünös benne s százszor látjuk az életben, mint menti fel az esküdtszék az ily gyilkost, kinek esetén meghasonlik a biró. -194-

Még egy dolog van hátra, melyet jó volna, ha Arisztoteleszből igazolni lehetne: a modern erkölcsi világrendet, az egyetemest, melyet az egyén maga ellen kihiv, s mely katasztrófával boszulja meg harmoniájának sérelmét a kiváló egyénen. Azonban ez, vagy ehez hasonló semmi sincsen Arisztoteleszben. Ezt az intézményt a görög bölcs nem ismerte aeszthetikájában, s rendszerében neki szerepet nem adott. Az istenek parancsát, az állam jogait és hatalmát s a természet törvényeit mindenki tudta és ismerte; ezek szabták meg korlátait a közönségesnél nagyobb emberek törekvéseinek és természetének, ezek oltalmazták a gyengébbeket az erősebbek ellen, ezek keretében mozogtak az élet képei, ezek keretébe illesztettek e képek müvészi utánzásai. Ezeken kivül csak a fatum hatalma lebegett isten és ember, kicsiny és nagy felett. Egy külön ideális intézmény a tragikus bűnök elkövetését megtorló hivatással nem találtatott szükségesnek. A tragoedia elméletét Arisztotelesz ki tudta meriteni e nélkül is.

Ha pedig ez az atyja minden aeszthetikának ennyi egyszerüséggel, ennyi józansággal, ily gyakorlati módon és felfogással, a tragikai vétség titokzatos és kétes természetü fogalma nélkül, -195- nélküle a világegyetemsség metafizikai intézményének képes volt a dramaturgiának évezredekkel daczoló kánonait megirni, – kérdés: nyereség-e az ő tételeinek mind sürübb ködbe boritása, tanitásainak és szavainak kibővitett értelemmel, meg nem határolható jelentéssel való felruházása által? És nem ellenkezőleg haladás-e visszatérni az ő egyszerűségéhez, az ő világosságához, az ő természettességéhez, az ő gyakorlatiságához?

Mért ne legyen a tragikus ember ujra a tehetség, állás, disz, fény és születés és szerencse szerint nagy ember, a harmatia benne a hiba, – a mely nélkül nem emberhez lenne hasonló, – a vétség és egyetemes pedig semmi.

Befejezés.

S itt, a hol könyvem végére jutottam, az a kérdés merül fel előttem, végre is nem mindegy-e a nagy közönségre nézve – a melynek érdekei minket az irásban is szabályoznak, – akár nekem hiszen az olvasó, akár azoknak a kik a más nézeteket hirdetik? Akár azt hiszi, hogy a tragikum az egyénnek a földi törvények szerint lehetetlen nagyságában áll, akár vétségében, melylyel maga ellen bosszura hivja az egyetemes megsértett összhangját; akár hogy mindenben egyformán az erkölcsi s anyagi életet szabályozó törvények szerint alakul az ember sorsa, akár hogy kivételes esetekben egy e kivételes esetek számára megkonstruált ideális forum szab sorsot az embernek?

Némely irányban ez kétségkivül egészen mindegy: az emberek se az egyik, se a másik felfogástól nem lesznek mások. A tanitásoknak a tragikumról gyakorlati eredménye a világ folyására s fejlődésére nincsen. Egy másik irányban se látok hasznot, akármiként vélekedünk -197- is a tragikumról. Ebbeli felfogásunknak – se egyiknek se a másiknak – soha sem lesz az az eredménye, hogy magunk jó tragoediát tudjunk irni, vagy másokat megtanitsunk rá. Arisztotelesz, a kinek poetikája oly tendencziával van irva, hogy a poetákat tanitsa saját mesterségökre, bezzeg arra, a mit mi tragikumnak nevezünk, s a miről könyveket irunk, egy silány szót is nem vesztegetett. Ő a maga könyvét csupa okos, tanitó, felvilágositó, utbaigazitó jó tanácsokkal irta tele, mig mi az elvont fogalmakon veszekszünk. A ki tehát – poéta létére – drámát irni akar megtanulni, az ne hozzánk forduljon, hanem Arisztoteleszhez. Ebben az irányban a mi harczunknak s megkülömböztetéseinknek szintén nincsen gyakorlati haszna.

A mi munkánknak némi értéke abban rejlik, hogy az életnek és az életet másoló müvészi alkotások némely fajának helyes megitélésére mértéket ad a kezedbe, nyájas olvasóm, s ezzel megadja egyszersmind mind azt a jót, a mi a helyes itélettel és a biztos itélettel mindig jár: lelki, erkölcsi, szellemi értékek egész sorát. És ez a pont az, a mely a két felfogás körül egyikét a másik fölé helyezi okvetetlenül; mert kettő közül, a mi egymással ugyan egy dologra nézve részben vagy egészben ellenkezik, -198- nem lehet mindenik helyes, vagy egyformán helyes. A helyesebb pedig az, a mely tanitványát az itélet jobb nemére, vagy jobb módjára, vagy jobb tényezőire, tehát jobb, biztosabb, egyszerübb, világosabb s értékre nézve kiterjedtebb, általánosabb itéletre tanitja.

Beőthyt Zs., az enyimmel ellenkező felfogás legkülömb magyar apostola, ezt mondja: „haza és család, állami rend és korszellem, természeti kényszer és erkölcsi törvény, szabadság, gondviselés: egy közös fogalomra utalnak bennünket… elemei, töredékei, nyilatkozásai egy közös és egyetemes hatalomnak, egy minden irányu tökéletességnek, mely uralkodik fölöttünk.“

Ez mint „egyetemes“ egyik eleme a tragikumnak tökéletességében és harmoniájában. A másik eleme az egyén, de ez kétoldalu, azaz kiváló és egyszersmind gyarló, azaz tökéletes is de tökéletlen is. És „a tett, mely által a hős (egyén) határozott és visszavonhatlan sértést követ el az egyetemes ellen; a tragikai vétség.“ És a katasztrófa, melyben ezért őt a megsértett egyetemes meglakoltatja: a tragikai bukás vagy bünhödés.

E logikai felfüzésből iparkodtunk e könyvben ezt a felfogást kivetkőztetni. Mondtuk, hogy -199- nem bün és büntetés a tragikum, mert méltatlan, hogy akár az egyetemes, akár a véges biró megforditott arányu büntetésekkel sujtson: a nagy bünöst kisebbel, a kisebbet nagyobbal. Erre a rendszer azt feleli, hogy se ez a tragikai bün nem szükségkép erkölcsi, se a büntetés nem erkölcsi szempontból mérendő meg. Minthogy azonban a költészetben csak azok a bünök és vétségek létezhetnek, a melyeket az életből ismerünk; az életben pedig minden bünök és vétségek egyformán itéltetnek meg és nincsenek külön megitélés alá esendő bünök, csak enyhitő és sulyositó körülmények, és Beöthy is nem mondja meg, hogy mi szempontból kivánja a tragikai vétséget megitéltetni, csak azt, hogy nem épen vagy nem leginkább erkölcsi szempontból, – ennélfogva e feleletet egészen sulytalannak kell tartanunk.

Isten és a törvény előtt mindnyájan egyenlők vagyunk; csak a tökéletes egyetemes előtt nem vagyunk egyenlők. Ott az én büneim erkölcsi szempontból itéltetnek meg, Bánkbánéi vagy Antigoneéi nem erkölcsiből. Ez privilegium, sőt több, ez önkény, semmi esetre sem igazság. A rendszer pedig, mely ily alapokon nyugszik, szintén nem igazságos, hanem önkényes; mesterkélt, nem természetes. És lévén a tragikai harcz egy kiváló egyén élethalálharcza: megnyugtató-e, helyes-e, biztató-e és méltó-e a komoly -200- momentumhoz ily rendszer szabályai szerint egy önkényesen alkotott földöntuli ideális intézmény illuziói szerint tenni egy embertársunk borzasztó esetét és katasztrófáját megitélés tárgyává? Fikcziókat találni, hogy egy azon törvénynek – illetőleg törvénytelenségnek – keretébe legyen hozható Romeo és III. Rikhárd?

Az én rendszerem ellenben a következő: A tragikum oly mérvü nagysága az egyénnek, a mely nagysága jogaihoz a maga korában és környezetében a világi közrend szerint nem juthat. Jóban vagy nem jóban oly kitünőség, mely kitünősége jogait keresvén vagy sérelmeit torolván, maga magát semmisiti meg. A viszonylagos nagyság fogalma: oly nagyságé, mely az adott térben el nem fér, tehát szétfesziteni igyekszik korlátait másoknak – vele egy törvény alatt élőknek – veszedelmére, magának pusztulására, mert a tér kiszabott nagyságára a létező világnak van szüksége. E világ abból él meg, hogy az a tér se nem nagyobb, se nem kisebb, a tragikai nagyság pedig ettől pusztul el, mert a tér mivolta nem az ő exczesszivus nagyságához, hanem az átlagemberéhez van szabva. Egy kicsit kisebb, egy kicsit nagyobb lehet az ember és rendszerint az is a nagy többség, a mely ajjal-bajjal, perpatvarral él, de megél. A rendkivüli az, a ki nem él meg. Nem külömbözik tőlünk se erényben, se bünben (se -201- a beszámitás tekintetében) csak mérveiben. A mi bűneinket és erényeinket birja, de rendkivüli megnyilatkozásban. Erényeket, melyeknek nem jutalom az, a mi a mi erényeinknek méltó és kielégitő jutalma; bünöket, melyeknek nem büntetés a mi büneink megfelelő büntetése. Azaz: nincs a világnak se megjutalmazására se büntetésére módja, még csak mértéke sincs. A hol ily esetben láttok embert, az a tragikus ember, a kire nincs megoldás csak a halál, a mely jótékony: a kinos, függő, ki nem elégithető helyzetből megszabaditja az oroszlánt és meghagyja nekünk épségben a helyzetet, mely nekünk nem kinos, nem függő, sőt kielégitéssel kinálkozó, tehát nem elviselhetetlen. Szép és tanulságos az eset, megrázó és megnyugtató, képzelt hatalmasságok káprázata nélkül. Mellékes, ethikai természetüek-e nem-e a hős cselekedetei, csak nagyságához legyenek méltók, hogy nagyságuk szemléletében gyönyörünk teljék egyfelül, másfelül pedig ép e nagyságból érezzük, hogy azt méltón se nem jutalmazhatjuk, se nem büntethetjük: jutalma s büntetése magában ismét nagyságában rejlik, mely alatt az ember, kinek osztályrészül jutott, törvényeink bilincseiben, földünk levegőjében összeroskad.

Próbáld fel, szives olvasóm mind kettőt a szemedre és a melyiken át az élet jelenségeinek -202- tanitásait, a művészet tökéletességeinek tanitásait, az emberi sziv tartalmát folyékonyabban tudod olvasni, – azt tartsd meg, a másikat pedig vesd el.

Megjegyzés:

A TRAGIKUM

Ajánlás.

I.
Az aeszthetika tudománya.

II.
A halál.

III.
Az élet s a művészet.

IV.
Az erkölcsi világrend.

V.
A középfaju dráma.

VI.
A tragoedia.

VII.
A tragikai vétség.

VIII.
A kiengesztelő momentum.

IX.
A tragikum.

X.
Példák.

XI.
Krisztus és Luther.

XII.
Szokrates.

XIII.
A tragikum egységes mivolta.

XIV.
Ismétlések.

XV.
Az élet mint poéta.

XVI.
A kontrárium.

XVII.
A halál a tragikumban.

XVIII.
A kegyencz.

XIX.
Arisztotelesz és én.

XX.
Arisztotelesz és Beőthy Zs.

Befejezés.

TARTALOM.

Javítások.

12	határta lan	határtalan
39	művészetben ís	művészetben is
102	nem-tragíkus	nem-tragikus
118	ifjukorí	ifjukori
164	ember. a gondolat	ember, a gondolat
164	ember- Mióta	ember. Mióta
166	ismerők kozt	ismerők közt
180	megtiszltuva	megtisztulva

Megjegyzés:

A TRAGIKUM

Ajánlás.

I. Az aeszthetika tudománya.

II. A halál.

III. Az élet s a művészet.

IV. Az erkölcsi világrend.

V. A középfaju dráma.

VI. A tragoedia.

VII. A tragikai vétség.

VIII. A kiengesztelő momentum.

IX. A tragikum.

X. Példák.

XI. Krisztus és Luther.

XII. Szokrates.

XIII. A tragikum egységes mivolta.

XIV. Ismétlések.

XV. Az élet mint poéta.

XVI. A kontrárium.

XVII. A halál a tragikumban.

XVIII. A kegyencz.

XIX. Arisztotelesz és én.

XX. Arisztotelesz és Beőthy Zs.

Befejezés.

TARTALOM.

Javítások.

I.
Az aeszthetika tudománya.

II.
A halál.

III.
Az élet s a művészet.

IV.
Az erkölcsi világrend.

V.
A középfaju dráma.

VI.
A tragoedia.

VII.
A tragikai vétség.

VIII.
A kiengesztelő momentum.

IX.
A tragikum.

X.
Példák.

XI.
Krisztus és Luther.

XII.
Szokrates.

XIII.
A tragikum egységes mivolta.

XIV.
Ismétlések.

XV.
Az élet mint poéta.

XVI.
A kontrárium.

XVII.
A halál a tragikumban.

XVIII.
A kegyencz.

XIX.
Arisztotelesz és én.

XX.
Arisztotelesz és Beőthy Zs.