*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 63513 ***

Eötvös Károly Munkái

IX. KÖTET

A NAZARÉNUSOK

Eötvös Károly Munkái

IX

A NAZARÉNUSOK

BUDAPEST MDCCCCIV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

EÖTVÖS KÁROLY

A NAZARÉNUSOK

BUDAPEST MDCCCCIV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.




MIRŐL SZÓL EZ A KÖNYV?


I.

(Ki látott nemzetet támadni, hitvallást keletkezni? – A Genezáret tava.
– Zebedeus két fia hogy lett apostollá?)

Előre meg kell mondanom, miről szól könyvem. A ki olvasásába bele kezd:
tudja meg eleve, mit talál soraiban. Ne várjon se mást, se többet.

Okom az, hogy a tárgy különös. Valami sok könyvet nem irhattak róla,
mióta irnak az emberek. Efféle könyvet nem olvastam s nem is hallottam,
hogy volna efféle. Több, mint százezer könyvet irtak már hitről,
vallásról, szentegyházról, de oly módon, miként én, még nem irtak. Én
legalább ugy gondolom, ugy tudom. Meglehet: tévedek. Ha irtak is: akkor
is meg kell irnom a magam könyvét.

Van felekezet Magyarországban, melyet ugy hivnak: a Nazarénusok.
Vallásos felekezet ez. Hivőit a történelmi egyházak hiveiből toborozza.
Különösen római katholikusok és kálvinisták voltak kezdő hivei. De más
egyházakból is nyert már hiveket.

Ezekről lesz szó könyvemben. Tehát hitről is, vallásról is, egyházról
is.

Mi a hit? Mi a vallás? Mi az egyház?

E kérdésekről nem beszélek. Nem bocsátkozom se hittani fejtegetésbe, se
bölcseleti álmadozásba. Azt se keresem: van-e, nincs-e igazság a
nazarénusok hitében és vallásában. Hitüket és vallásukat se nem ajánlom,
se nem kárhoztatom. Se ellenségük nem vagyok, se hozzájuk nem tartozom.
Még csak nem is elmélkedem hitvallásuk fölött. Van-e jövendőjük, még e
fölött se szerkesztem meg véleményemet.

A hit, a vallás és az egyház együtt fenséges és csodálatos természeti
tünemény. Fenségesebb és csodálatosabb, mint a költészet. Sokban
hasonlit a csillagok rendszeréhez. Ép oly fenséges és csodálatos, mint a
népek és nemzetek lelke közt való különbség. Mikor és miként támadt s
miként és miért fejlődött ki ez a különbség? A boncztan, az élettan és a
vegytan szerint minden magyar és minden angol ember teljesen egyenlő. S
az angolok együtt s a magyarok együtt mégis egészen más-más nemzet.
Nyelvük, erkölcsük, természetük, vallásuk, költészetük ég-föld
különbség.

Ki látott nemzetet támadni?

Senki. Egyes ember talán nem is láthatott, mert a nemzetek támadásának
időkora századokra és ezredekre terjed, egyes ember figyelő ideje pedig
csak ötven-hatvan év. Ennyi idő alatt nyelv és nemzet a maga különös
lelkének teljességében nem támadhat.

A nemzetek támadásáról s egyéni, társadalmi és állami életük
keletkezéséről már sok könyvet irtak. De minden könyv csak bölcseleti
rámutatás arról, a mi most van, arra, a mi évezredek előtt volt.
Gyönyörü művek; igazak is, de nem teljesek. Meggyőznek bennünket arról,
miként támadtak a nemzetek, – de kisérletileg nem tudják szemeink elé
állitani, miként támadtak hát valósággal.

Igy vagyunk a vallásokkal.

Ki látott vallást keletkezni, felekezetet támadni, egyházat eredni?

Mind a három kérdésre meg tudunk felelni s a feleletben meg is
nyugszunk. Sőt Mózes, Jézus és Mohamed hívei oly tisztán látnak e
kérdésekben, hogy szükségtelennek, sőt ártalmasnak tartják a kételkedést
és a további kutatást. Ne is kételkedjünk, ne is kutassunk. Hanem azért
mégis eszünkbe juthat a kérdés: vajjon napról-napra, óráról-órára s
emberről-emberre miként támad, nől, fejlődik és terjed a hit és a
vallás?

Gyerek-ifju voltam még, a mikor ez nekem már eszembe jutott. De nem
sokat törődtem a kérdéssel. Sőt nevetségesnek tartottam volna, ha
törődöm vele.

Azonban ujra és ujra eszembe jutott.

Ha Mózes könyveit olvastam, ha Homérosz hőskölteményeibe elmerültem, ha
az évangyélisták és apostolok irásai fölött elmélkedtem: mindig eszembe
jutott. Hogy jöhetett hát létre a zsidó vallás? Miként alakult meg a
hellenek istenvilága? Mikor és miként támadott a szeretetnek keresztyén
vallása?

Különösen sokat tünődtem egy jeleneten, melyet Jézus életéből leirnak az
evangyélisták. S nem is egy irja le, hanem három is. Ez a jelenet az, a
mikor apostollá lett Zebedeus két fia.

Keresztelő Jánost börtönbe zárták. Mikor ezt Jézus meghallotta:
Názáretbe ment. De ott se maradt sokáig, hanem elindult észak-kelet
felé, a galileai tengerhez, Kapernaumba. Utja közben oktató,
fölvilágositó, hitterjesztő lelkes beszédeket tartott uton-utfélen, de a
zsinagógákban is.

A galileai tenger nem tenger, hanem tó. Egyik nevén igy is nevezik:
Genezáret tava. A szent irásokban tibériási tengernek is nevezik,
mivelhogy délnyugati partján fekszik Tiberiás városa.

Körülbelül akkora a tó, mint a Balatonnak az a része, mely Tihany és
Kenese közt s Siófok és Füred közt fekszik. Nem sokkal nagyobb tehát,
mint a Balatonnak egy harmada. Keresztülfolyik rajta a Jordán vize. A
Balatonnál mélyebb s egykor több hala is volt.

Nyugati partja Bethsaidától Tiberiásig: ez az igazi szent föld. Itt élt,
itt tanitott legtöbbet Jézus. Itt éltek szülői, testvérei, rokonai. Itt
szerették őt legjobban. Itt szerették igazán. Első apostolai itt
csatlakoztak hozzá. Emberi elmének nincs oly ragyogó és fenséges
költészete, mint Jézus élete itt Názáret körül s a Genezáret tava körül.

Ide jött akkor is, a mikor Keresztelő János elfogatása miatt szive
elszomorodott. S lement a tópartra; mint akkor mondták, a tenger
partjára. A tóparton halászokkal találkozott. Ott találta Zebedeust is.

Zebedeus egyszerü jámbor halászember volt. Csónakja a part mellett a
vizen himbálódzott. Nem maga volt a csónakon, hanem ott volt vele két
fia is, az idősebb: Jakab s a fiatalabb: János. De voltak vele még
szegődséges halászlegények is, kiket béres szolgáknak nevez a szentirás.
Ilyen is lehetett kettő vagy három.

Voltak tehát öten vagy hatan. Többen nem igen lehettek, mert a csónak
nem volt nagy, több ember abban nem fért volna el s egymást gátolta
volna halászember munkájában.

Igaz, hogy a szentirás se azt nem mondja meg, hány volt a halászlegény,
– se azt, mekkora volt a csónak. De azt igenis megmondja, hogy a
csónakot, a mikor rajta elvégezték dolgukat, kivonták a száraz partra.
Ebből bizonyos, hogy a csónak nem nagy volt, öt-hat emberre valónál
nagyobb semmi esetre se volt. A nagyobb csónakot nem szokás, de nem is
könnyü s nem is czélszerü a partra vonszolni.

Zebedeus és fiai és emberei épen hálójukat kötözték, igazitották s
mosták, a mikor Jézus oda ért. Halászembernek mindennapi rendes munkája
ez. A hálón halászás közben szakadás támadhat s mikor kihuzzák, halon
kivül más is beleakadhat; rák, kagyló, tüskés sulyom s egyéb. Mind ettől
a hálót meg kell szabaditani. De ha a hálónak egyik-másik fonala szines
foltot kapott: azt is ki kell mosni tisztára. Mert ha ki nem mossák:
meglátja a hal a vizben s nyomban odább ugrik.

Jézus odament Zebedeus csónakjához s oda szólt a két fiuhoz: Jakabhoz és
Jánoshoz s hivta őket magához. S a két fiu letette a munkát;
kivonszolták a csónakot a partra s akkor a két fiu ott hagyta apját a
csónakkal s a halászlegényekkel s elment Jézussal Kapernaum felé. Nem is
vált el többé tőle.

Igy beszélik el az evangyélisták ezt a jelenetet. De vajjon hát igy
történt-e ez?

Bizonyos, hogy igy történt. De még százszor bizonyosabb, hogy e jelenet
igen sok részletét elhallgatják a szent irások. Nézzük csak meg
közelebbről.

Az egyszerü tóparti halászember ma is olyan, a milyen Jézus korában
volt. Olyan a tava, a vize, a hala, a hálója, a csónakja, a ruházkodása,
étele-itala, napirendje, sátora, tanyája, házas élete s minthogy akkor
is, most is ezek körül forog elméje gyerekkorától agg koráig, tehát
olyan a gondolkozása is.

Ha ma a parton hálóját kötözgeti a halászgazda két fiával s két
cselédjével s oda jön egy idegen, eddig soha nem látott kegyes férfiu,
akár magánosan, akár tized-huszad magával vagy bár egész embersokasággal
s oda szól a két fiuhoz:

– Hejh, jó emberek, hagyjátok ott a munkát s engem kövessetek!

Vajjon mi történik akkor?

Bizonyos, hogy a két fiu nem hagyja ott szó nélkül apját és munkáját s
nem követi a kegyes férfiut.

Hanem előbb megkérdezi a kegyes férfiut: vajjon kicsoda, hogy hijják, mi
járatban van, miért hivja őket magához, miért és meddig és hova kövessék
őt, mi lesz a munka, mi lesz a fizetés, miből élünk, miből ruházkodunk?

Az öreg Zebedeus is bele szól a dologba. Ő a fiait csak ugy hevenyében
eltávozni nem engedi. Az ő gyerekei ezek! Mi lesz a hálóval és
halászattal, ha a két munkabiró fiatal eltávozik? Ő már öregszik,
gyengül, csupán idegenekkel, szegődöttekkel a munkát folytatni nem
tudja, tehetsége sincs hozzá. Abból tehát semmi se lesz, hogy az ő két
fia ő tőle bizonytalan életre eltávozzék.

Most ez a jelenet állana elő a legszelidebb alakban is. S bizony másként
akkor se volt. A változhatlan emberi természet biztos ismerete
bizonyitja, hogy másként akkor se történhetett.

Ha ugyanis a Zebedeus-fiak, Jakab és János, akkor még Jézust nem
ismerték.

Hanem hát ismerték!

Jézus is ismerte őket. Különben majdnem érthetetlen, hogy ott a csónakon
dolgozgató öt-hat ember közül épen csak Jakabot és Jánost hivja magához.
Szinte természetesebb lett volna, ha magát Zebedeust szólitja vagy
csupán a halászlegényeket.

Ugy, a hogy a szentirás elbeszéli: csodaszámba jön a történet. Pedig, ha
minden részletét ismernők, nem lenne benne semmi csodálatos.

Mert mikor Jézus odament Zebedeushoz, akkor már volt két állandó
apostola. Az egyik Simon-Péter, a másik András, Péternek a
testvéröcscse.

Ezek is halászok voltak a Genezáret taván. Ott halászgattak ők is
Zebedeus halásztanyájának közelében. Kétségtelen, hogy ők jó
ismeretségben voltak már régóta a Zebedeus-fiukkal, valószinüleg
barátság és rokonszenv állott fenn köztük s a két fiut ártatlan, jó és
nemes szivü férfinak s komoly és világos eszü embernek ismerték s ők
tanácsolták Jézusnak, hogy azt a két fiut is szólitsa magához.

Kétségtelen az is, hogy ezek a jámbor halászemberek már korábban is
ismerték Jézust s ha talán személyesen nem is, hirből minden esetre.
Názáret alig van a Genezáret tavának déli végéhez 28 kilométernyire; a
szegény, egyszerü emberek közt Jézus bátorságának, bölcsességének s a
papokkal való viaskodásának hire elterjedhetett s akkor már biztosan el
is terjedt. S a hir s az együgyü elmék képzelete már a csodatévő hatalom
fényével övezte Jézus alakját.

Csak igy lehet megérteni, hogy az öreg Zebedeus szó nélkül oda adta két
fiát apostolnak s a két fiu is szó nélkül követte Jézust.

Másként az egész dolog érthetetlen.

Az öreg Zebedeussal a szentirásban másutt nem találkozunk. A mennyire
tudniillik én ismerem a szentirást. Hanem feleségével találkozunk. Az
öreg Zebedeusné, a két apostol anyja, Jézus halála és föltámadása idején
ott van Jeruzsálemben. Az ő lelkében is ott fénylettek már az uj hit
sugarai. A mi azt bizonyitja, hogy némi fogékonyság ehhez volt már a
Zebedeus családban akkor is, a mikor még csupán csak a galileai tengeren
halászgatott.

– – Nos hát e két Zebedeus-fiu története okozott nekem nagy tünődést.

S gondolkozni kezdtem a fölött, vajjon a mi életünk, a mi társadalmunk
meg tudná-e még egyszer szülni ezt a jelenetet?


II.

(A lelkek nem szabadok eléggé a hithez. – Magányban érlelődik a hit. –
Az én hitalapitó ismerőseim. – Táncsics. – Mikor kezdtem a Nazarénusok
eredetét kutatni?)

Van-e még hit? Van-e még néma rajongás? Tud-e még az emberi lélek mást
is érezni, mint örömet és bánatot, boszuságot és unalmat? Van-e még
valamink az istenek adományából, a mely fel tudná üditeni az aszú
sziveket és a számitó elméket?

A léleknek szabadság kell, hogy legyen ideje és módja fölkeresni az
életnek, a boldogságnak s az üdvösségnek titkait. Nagy titkok ezek,
melyekhez csak a hit segitségével juthatunk el. Pál, a nagy apostol azt
mondja, hogy csak az a hit, a mely megvalósitja reményeinket s
megmutatja a láthatatlan dolgokat. Én azt hiszem, neki van igaza s nem
annak a sok papnak, tudósnak és bölcselőnek, a kik Jézus óta mind
másként magyarázzák a hitet s a kik nehéz, hosszu, elmefárasztó és
lélekölő tudományt csináltak a hitből. S nevezik azt hittannak, egyházi
törvények s hitelvek rendszerének.

De hát hol van a léleknek ma akkora szabadsága?

Ma mindenkit szorosan megszabott munkára kényszerit az élet. A szegényt
kenyere, ruhája, hajléka, egészsége, asszonya és gyereke után izzadni s
a gazdagot arra ösztönözni, hogy vagyonát védje és szaporitsa, –
élvezeteit gyakorolja, – országának, községének, vállalatainak ügyeit
elintézze s a napoknak el nem foglalt óráit tárgytalan fecsegésben
töltse.

Ma már nincs szabadság.

A birót nem köti ugy a törvény, mint a hogy a szíveket és lelkeket
megköti ma a divat, a közhangulat, a társaság szokásai s a tudományok
tantételei. A hogy megszokott módon kell öltözködni: ép ugy megszabott
módon kell gondolkozni. Sőt még érezni is. Minden érzésre van műszó,
minden műszónak van tudós meghatározása s minden cselekvésnek szigoru
törvénye. A gyermeket attól kezdve, a mikor már futni tud, mind ezek
szigoru megtartására oktatják. Mintába gyurják az agyagot, hogy
szabályos tégla legyen belőle. Ily téglából áll az épület. S mintába
gyurják az emberi lelket, hogy rendes közpolgár legyen belőle. Ezekből
áll a korszerü társadalom. Kórságos elme, gonosztévő vagy nagy ur legyen
az, a ki ennek törvényeit megszegheti.

Hogy hit támadjon bennünk: a léleknek önmagába kell szállania, önmagával
kell foglalkoznia. Távol a világtól, a várostól, a zsibongó sokaságtól,
a zakatoló gyáraktól, a kufárok viaskodásától, a papok szemforgatásától
s a tudósok feleselésétől. Erdők magányában, vizek partján, sivatagnak
rónavidékén: ott készül az ábránd, a sejtés, a szeretet vágya, a
gondolatok szárnyalása, az érzések igazsága, a költészet, a végtelennek
imádása s ha mindezek együtt vannak a lélekben: ott készül a hit. Az
erős hit, a mely méltó erre a névre.

Keresztelő János, a mikor növekedett s lelkében erősödött: kiment a
pusztába. Ott élt évekig a sivatagon. S mikor érezte magában istennek
hitjavitó sugallatát: akkor tért meg a pusztából s ment az emberek közé.
Igy mondja az irás.

Hát Jézus hol töltötte azt a husz esztendőt, a melyről életének
történetéből a mi szentirásaink semmit se tudnak? Nem ott-e, a hol
Keresztelő János?

Hiába kutatjuk.

Sok időt kellett magányban töltenie, mély tünődésekbe s erős érzésekbe
elmerülnie, hogy megváltója lehessen az emberi nemzetségnek. Ha mindig
emberek közt van, ha folyton a papokkal és irástudókkal vitáz: az
emberszeretet nem fejlődött volna ki annyira szivében. S akkor se, ha
Athénbe megy bölcsészeti tanfolyamra s Rómába jogi egyetemre.

A pusztában megszabadul a lélek a korhadt társadalom eszejárásának
nyügeitől.

Három embert ismertem, a ki uj hit alapitásán törte fejét. Két fiatalt
és egy öreget.

Nem akarok sokat beszélni róluk. Nem volt sikerük.

Az egyik pécsi tanuló volt az ötvenes években. Katholikus papnak
törvénytelen gyereke. Hatalmas agy, erős elme, nagy szorgalom és
buzgóság a tudomány megszerzésében, de keserüséggel teljes lélek. Csak
gyülölni tudta az egyházat, s a hitnek egyéb külső intézményeit. Csak
azért a Jézusért rajongott, a ki a templom csarnokából kiverte a
kufárokat. Szellemét megülte a sötétség, hiányzott belőle a szeretet
napvilága. Nálam idősebb volt s többet is tudott. Egész éjszakákon át
magyarázta nekem világjavitó eszméit. Se gondolkozni, se érezni nem
tudtam vele. Eltünt nyomtalanul.

A másik kecskeméti fiu volt. Szegény özvegy asszonynak gyereke. Apja
takács volt valamikor s ő is megtanulta apja mesterségét. De erős vágy
rohanta meg lelkét, a magasra törés vágya. A kálvinisták kecskeméti
gimnáziumát és jogi főiskoláját végig járta. Engem nagyon kedvelt,
nagyon ragaszkodott hozzám. De valami titkot mégis őrzött keblében,
melyet nem akart velem közölni.

Szerény fiu volt; lehajtott fejjel, lassu járással ballagott az utczákon
és sétáló utainkon. Beszéde is lassu és vontatott. A mindenség
legmélyebb kérdéseiről szeretett álmadozni.

De voltak napok, a mikor nem keresett föl. A mikor az egész délutánt
magánosan töltötte el otthon vagy a szőlők közt való bolyongásban.
Bevallotta, a mikor kérdeztem.

Nem nő után ábrándozott. Nem készült költőnek se, tudósnak se. Mit
jelentett tehát e gyakori magános bolyongás?

Egyik sétánkon félig komolyan azt mondtam neki:

– Te pajtás, te valami nagy bolondságon töröd a fejedet.

Fejét fölvetette s kérdő merevséggel nézett rám.

– Ugy van az; te bizonyosan valami uj hitet akarsz alapitani.

Megrezzent. Mosolyogva figyeltem lelkének zavargását. Utóbb azt
kérdezte: honnan tudom én ezt?

– Sehonnan, de azért mégis tudom. Nehéz, nyomasztó ábrándok vesznek
rajtad erőt igen gyakran, titokként rejtegeted előttem tünődésed
tárgyait. Más nem ragadhatott el magával, csak a hitbeli kétség.

Bevallotta.

Valami különös nagyravágyás fesziti keblét. De ő szegény s nem is daliás
alak, hóditó jövő a nők közt nem mosolyog rá. Gazdag nem lehet, hadvezér
nem lehet, költő nem lehet, de ő mégis nagygyá akar lenni. A szegény nép
millióinak hite oly gyönge, oly hézagos, annyira tele van babonával s
tévedésekkel, hogy a ki e hitet megtisztitja s megedzi: az szent munkát
végez s megörökiti nevét. Erre akar vállalkozni.

Szerettem ezt a fiut s megsajnáltam. Napokon át beszéltem lelkére. Az
ifju lélek ábrándok nélkül nem élhet. De ha szertelen az ábránd: akkor
az már betegség. Nem hiszem, hogy a gondviselés őt a hitalapitó
tehetségével felruházta volna. Hanem kis ember, jó ember és boldog ember
lehet belőle, csak várja be nyugodtan, mig ábrándjai lassanként
elszállanak s helyüket lassanként elfoglalja a munkavágy és a
kötelességérzet.

Huszonöt éve, hogy utoljára meglátogatott itt Budapesten. Valami nagyon
kis hivatalnok volt akkor itt. Itt van-e és él-e még: nem tudom.

– – A harmadik volt az öreg jó Táncsics Mihály. Őt már nagyon sokan
ismerték; országos neve, országos szerepe volt; függetlenségi harczunk
azzal kezdődött 1848-ban, hogy őt erővel kiszabaditottuk
sajtófogságából; tagja volt a törvényhozásnak is. Az első magyar
szoczialista, de olyan szoczialista, a ki mindenkit szeretett és senkire
se haragudott. El is hagyta e miatt utóbb minden követője.

Irt egy három kötetes hosszabb munkát, melynek czime: Józan ész. Ennek
egyik kötete a Vallásról szól. A vallást akarja ebben a mindennapi józan
ész törvényeire áthuzni s ekként – mint szokta mondani – megtisztitani.
Az ő uj vallása is keresztyén vallás volna, de inkább csak erkölcstan,
mint hit. Az egyházaknak csaknem minden történelmi intézményét eltörölné
s hit nélkül való, de józan, egyszerü, jó erkölcsü, szelid emberekké
alakitaná át a megromlott emberi nemzetséget.

Fiatal koromban gondosan átolvastam ezt a munkát. S igaz, hogy sok
egyszerü, világos elméjü s jóra való földmives embert találtam, a ki
körülbelül ugy gondolkodott, mint az öreg Táncsics munkája.

Agg korában gyakran beszélgettem vele e kérdésről. Kérdeztem tőle,
mennyi idős volt, mikor a hitjavitásra adta fejét? Vágy és rajongás
birta-e erre őt vagy az elmének komoly fontolgatása? Tett-e kisérletet
arra, hogy egyenként nyerje meg az embereket az ő uj hitvallásának vagy
megelégedett könyve megirásával? Akadtak-e követői, apostolai, a kik
tűzbe, vizbe, halálba is készek voltak menni uj hitükért?

Az öreg Táncsics bizony nem tudott hivőket gyüjteni. Tisztelték,
becsülték, meg is hallgatták, vitatkoztak is vele, pajkos emberek
gyakran ki is nevették, de állandó követői nem akadtak.

Nem is lehet másként.

Rég elmult már negyven éves, a mikor hitjavitó könyvét megirta.
Keresztül ment már akkor az életnek keserves iskoláin, meg is nősült,
gyermekei is lettek, vérré vált benne az a meggyőződés, hogy csak
munkával és okossággal lehet megélni, nem pedig rajongással s a hit
szent ábrándjaiba való elmerüléssel. Szeretettel mindig tele volt a
szive, de az a szent láng, mely a hitterjesztéshez szükséges, nem
lobogott ereiben.

Elmondtam neki mindezt. Ezt felelte:

– Igazad lehet, de az emberek se olyanok ma már, mint Jézus idejében.

De hát nem olyanok-e?

Ez én előttem a nagy kérdés!

Mindig hallottam, hogy Oroszországban és Amerikában egyre-másra
keletkeznek uj vallásfelekezetek. Oroszországban a legszegényebb és a
tanulatlan nép közt, de Amerikában a tanult, eszes, vagyonos és iparos
nép közt is. Talán nem állandók se itt, se ott e felekezetek. Talán csak
futó tünetek társadalmunk felszinén, mint az elsuhanó felhőnek árnyéka a
földön. De mégis tünetek, melyek nem ok nélkül vannak. S minden uj
hitnek kell apostolának lenni. De hát miként tud sikerre jutni, habár
csak egy időre is, az apostol?

Hogy a közvélemény valamely nagy kérdésben miként támad s miként terjed
el s mily mélyen nyomakodik az elmékbe és érzésekbe: ezt gondos
figyeléssel kikémlelhetjük. A nagy nemzeti költők hatását is
nyomrul-nyomra kisérhetjük.

De miként támad az uj hit?

Ime: itt vannak nálunk a Nazarénusok. Uj felekezet, még pedig
keresztyén. Jézust vallja ő is hite alapitójának. Háromszáz év óta nem
támadt Magyarországon uj felekezet más, csupán ez. S főleg a magyar
fajta népben támadt.

Mi ennek az oka?

Jobb vagy rosszabb lett a népnek sorsa? Szegényebbé vagy gazdagabbá vált
a nép szelleme, mint az előtt volt?

Minő szép dolog volna mind ezt tisztán látni, mind e kérdésre tökéletes
feleletet nyerni!

Harmincz év óta foglalkoznak már az állami hatóságok a Nazarénusokkal. S
már harmincz év előtt keletkezett bennem a vágy: lenézni a nép lelkének
mélységeibe, hogy ama kérdéseket megvizsgáljam. Föl kellett keresnem az
első apostolokat, a kik az uj hitet megalapitották s lassanként
elterjesztették. Meg kellett ismernem egyéniségüket, lelküket,
buzgóságuk erejét s hatásuknak eszközeit és sikereiknek mértékét.

Nem találtam meg mindent, a mit kerestem. De sokat találtam s a mit
találtam, azt el nem hallgathatom. Az a magyar ifju, az a szegény
iparoslegény, a ki a magyar Nazarénusok felekezetét megalapitotta,
megérdemli, hogy szavait és cselekedeteit följegyezzem. Régen meghalt
már; idegen földön, bujdosásban hunyta be örök álomra szemeit,
felekezetének tagjai közt talán egy sincs már, a ki nevére is
emlékeznék. De én följegyzem nevét s őrzöm emlékezetét. Nem keresem:
tévelygés vezette-e utjain vagy igazság, mert látom, hogy mély és igaz
érzés vezette.

A mit e könyvem tartalmaz: annak egy részét, körülbelül majdnem felét ez
előtt közel harmincz évvel már megirtam. De töredékesen és sok helyütt
nem összefüggőleg. De a mit megirtam is: ujra átdolgozom s talán itt-ott
igazitok is rajta.

A mai Nazarénusok nem a hitalapitó Hencsey Lajos nazarénusai. Erkölcsük
az, de hitük sokat változott. De ez az én vizsgálódásomon kivül esik.
Hitük tartalmának birálatába nem bocsátkozom.


III.

(A nazarénusok kis száma és nagy buzgósága. – Meddig terjed az én
elbeszélésem? – Mit jelent a nazarénus szó? – Pál apostol bünpöre.)

De birálták hitük tartalmát mások. Egyházi és világi hatóságok,
katonaság, lelkészek, sajtó emberei. Sokat irtak, sokat beszéltek róluk,
de engem se irás, se beszéd ki nem elégitett és az én érdeklődésem kellő
kielégülést, kellő megnyugovást nem talált.

Ismertették és tárgyalták tanaikat; dicsérték és kárhoztatták
erkölcseiket; kicsinyelték vagy magasztalták az erőt, mely a felekezet
lelki buzgalmában rejlik s a jövendőt, melynek a felekezet eléje néz. De
sem a dicsérők, sem a kárhoztatók nem ismerték a felekezet belső életét.
Nem ismerték kisded egyházaik s tanaik keletkezésének s kifejlődésének
történetét.

Intézkedtek is már dolgaikban a világi és egyházi hatóságok. S
intézkedéseiket hol az elfogultság és hatalom rideg parancsoló szavával,
hol a keresztyéni szeretet atyai intéseivel hajtották végre. A nazarénus
a hatalom parancsoló szavaitól meg nem ijedt, a szeretet szavaira a
szeretet szavaival válaszolt, de hitét és vallási meggyőződését el nem
hagyta. Ugy szerette hitét, mint életét s jobban szerette, mint az
életnek kényelmeit.

Honnan meriti a vallásnak e bátorságát s a meggyőződésnek e nagy erejét?

Talán a hivők sokaságából? Nagyjainak hatalmából? Multjának történetéből
s nagy és fényes emlékeiből? Erős intézményeiből vagy vérré vált
szokásaiból?

Egyikből se.

A nazarénusok kevesen vannak. Nagyjaik sincsenek, mert ők mind szegények
s közülök még se a tudomány, se a művészet, se a kormányzás és
törvényhozás, se a nagy vagyon magaslatára nem emelkedett senki. A
felekezet története csak tegnap kezdődött. Vallási intézményei alig
vannak s a már meglevők is egyszerüek és kezdetlegesek. Még szokásaik se
lehetnek erősek, – hiszen az a nemzedék, mely az uj hitet megalkotta, ma
se halt ki még egészen. Még ma is lehetnek élők a legelső hivők
seregéből.

És az ő hitük mégis erős, önérzetük mégis teljes s számuk lassan ugyan,
de napról-napra szaporodik.

Én e titoknak mélyére akarok hatolni. Keletkezésük történetét s
fejlődésük első folyamatát meg akarom ismertetni. Kisérem őket a
felekezet bölcsőjétől fogva s igyekszem egyéni és családi életük
rejtelmeibe behatolni. De menten attól az elfogultságtól, melyet más
vallásom, másféle miveltségem s másféle társadalmi állásom szülhetne.

Különös gonddal fogok irni Hencsey Lajosról. Arról az ifjuról, ki a
legszentebb hitnek rendithetlen erejével csüngött az uj felekezet
tanain; ki hitelvekké dolgozta föl a homályos sejtelmeket; ki egyházat
alkotott a hivők kicsiny, de lelkes seregéből s kinek buzgósága soha meg
nem apadt. Ki éjjeleit s nappalait, ifjuságának minden örömét s végre
életét áldozá föl nagy gondolatainak s a jövendő élet és a más világ
ábrándos képeinek. Kegyelettel emlékezem meg az ápoló kezekről, melyek a
szegény fiu szenvedéseit megkönnyitették s a sirról, mely nem honának
földjén, hanem távol idegen országban fedi porladó hamvait. És
megemlékezem a jó öreg szülőkről is, kik bizalommal, jó remény fejében
bocsájtották el gyermeküket, kinek arczát többé nem láthatták soha.

A történet, a melyet e könyvben elbeszélek, az utolsó szóig hű a
valósághoz. Az emberek, a kiket megnevezek, élő emberek voltak mind.
Harmincz év előtt, mikor történetem egyik-másik részét irni kezdtem, még
éltek közülök néhányan. Talán ma is élnek még. Akkor is bizalommal
hivtam fel őket, hogy ha soraim kezükbe jutnak, tegyenek tanuságot
soraim igazságáról. S ha tévedtem volna valamiben: igazitsák ki a
tévedést.

Történetem a magyar függetlenségi harcz végével véget ér. A kor, a
melyről irok, a mult század negyvenes éveinek kora. Az események fonalát
tovább kisérni szemeimmel nem állott módomban. Tovább kisérni most már
nem is vállalkozom. A kisded társaságot, melyből állott kezdetben a
nazarénus felekezet s mely az atyafiak szent gyülekezetének méltán
nevezheté magát, szétszórták az élet viszontagságai s én a tagokat az
ország különböző részeiben és más országban s a tengeren tul is nem
követhettem többé figyelő szemekkel.

De felhivok mindenkit, a ki olvassa e sorokat s lelkesül a történeti
igazság teljességeért s a kit e titkos felekezet támadásának részletei
érdekelnek: vegye föl az általam elejtett fonalat, kövesse az általam
megjelölt nyomokat s legyen munkás abban, hogy a nazarénusok történetét
levezethessük napjainkig. Egy kis darab ez a mivelődés egyetemes
történetéből; egy kis mutatvány a magyar népszellem erőkisérleteiből.
Megérdemli a nemesen gondolkozók fáradozását.

*

Mielőtt történetem elbeszélését megkezdeném: a nazarénus szóval kell
tisztába jönnünk.

A magyar felekezet tagjai kezdetben a nazarénus szót és elnevezést nem
ismerték, önmagukat ekként soha nem nevezték. E nevet a világ adta
rájuk.

A hozzáértők, a tudósok azt állitják, hogy a nazarénus név a nazir
szótól származik. E szó a héber nyelvben fordul elő s közhasználatú és
valóságos jelentése magyarban annak felel meg, melyet nyelvünk a
jött-ment, jövevény, kóbor szavakkal jelez.

Senki ezen meg ne ütközzék. A szót gúnyként szokták alkalmazni, tehát
jelentése édes és gyöngéd nem lehet.

A régi héber világban nazir szóval jelezték mindazokat, kik családjuk,
községük, felekezetük vagy nemzetségük kötelékéből kiváltak s más
családba, más felekezetbe vagy más nemzetségbe léptek át. Nazir szóval
jelezték a hontalanokat, a bujdosókat, a szakadárokat, a foglalkozás
nélkül csavargókat, a tüzhely nélkül valókat és a jövevényeket. E szó:
nazir, jelentett igazságot is, jelentett csufságot és megvetést is.

Nazireusnak vagy nazarénusnak nevezte a zsidó, a ki Samariában
telepedett meg, vagy samariabeliekkel szoros viszonyra lépett.
Nazarénusnak nevezték Zakariás papnak fiát: Keresztelő Jánost, mikor
Judea pusztáin tanitott s a Jordán vizében keresztelt. Nazarénusnak
nevezték Józsefet, mikor kis fiával Jézussal Egyiptomból visszatérve
Galileában megtelepedett. Nazarénusnak nevezték magát az Üdvözitőt is,
mikor a pusztában bolyongott, mikor rokonai megvetették s mikor a
Golgotán keresztre feszitették. Nazarénusnak neveztek a középkor
homályos századaiban száz meg száz apró felekezetet s még napjainkban is
nem egy németországi s más országi titkos felekezetet neveznek e névvel.

Nazarénusoknak nevezték az ős keresztyéneket is az első két század
folyamán mind a szent földön, mind Rómában. Semmise bizonyitja ezt
jobban, mint Pál apostolnak nagy pöre, a mint leirják ezt a szent
könyvek.

Nevezetes pör ez. A mai igazságszolgáltatás is sokat tanulhat belőle.
Igaz, hogy a mikor lefolyt, a jog Rómában akkor már magas fokra
fejlődött.

Ananiás főpap vádolta Pált eretnekséggel és közcsendháboritással. Pál
azonban római polgár volt, a zsidók birósága ellen kifogást emelt, s
azért áttették ügyét a római birósághoz. Rómának czezáreai helytartója
akkor Felix volt, neki kellett első fokon biráskodni.

Ananiás nem bizott magához. Nem hitte, hogy Pál apostol nagy elméjével,
lánglelkével s nagy igazságaival meg tud birkózni. Ügyvéd után nézett.

Volt Jeruzsálemben egy hires ügyvéd. Római jogász, a neve volt
Tertullus. Ezt fogadta meg a főpap vádló ügyvédnek s vitte magával
Czezareába Felix helytartó elé.

Gyönyörü volt a bünügyi tárgyalás, de nem irom le. Nem tartozik ide.
Hanem az igenis ide tartozik, hogy a vádló ügyvédnek első szava is az
volt a helytartó előtt Pál apostol ellen:

– Ime, ez az ember a nazarénusok felekezetének főembere!

Vád is volt, gunyolódás is volt e szóban. De e jelenet azt is
bizonyitja, hogy akkor az első keresztyéneket a törvényszékek és
hatóságok előtt is nazarénusoknak nevezték.

A magyarországi nazarénusok maguk közt ezt az elnevezést nem használják.
Kezdetben legalább nem használták. »Atyafiak« és »szent gyülekezet« ezek
maguk közt a legszokottabb elnevezések.

Ma a közéletben atyafi alatt a testvérnél távolabbi vérrokont értenek,
de hajdan csupán csak az édes testvért értették. Még pedig az apul-anyul
való testvért, a melyet latinul carnalis és uterinus frater néven
neveztek.

Legjobban szeretik magukat a magyar nazarénusok »igaz keresztyének«-nek
nevezni. Hitvallásuk könyvében, melyet Hencsey Lajos 1841-ben irt s
melynek eredeti kézirati példánya kezeim közt van, e nevet vették föl:
»A bűnökből megtért, szentélet-követő, Krisztusnak szent keresztségét a
hitnek megvallása után felvett keresztyének«.

Hosszú név. Én ezt nem használom. Maradok a nazarénus szónál. A világ
igy ismeri őket. Nálam e szó nem gúnyt jelent.




AZ UJ IDŐ KEZDETE.


I.

(Denkel János és Kropacsek János haza jönnek Helvécziából. – A
mesterlegény. – Fröhlich Henrik Sámuel.)

Az 1839-ik év nyarán két lakatos legény jött haza a szabad gondolkozásu
Helvécziából. Az egyiknek neve Denkel János volt, a másiké Kropacsek
János.

Idegen hangzásu nevük daczára mindkettő magyar fiu volt, bár jól tudtak
németül. Hol születtek és hol nevelkedtek: nem tudom. Némi jelekből azt
hiszem, mindakettő Tolna-vármegyei volt, bebizonyitani nem tudnám.

Az 1838-ik év tavaszán, a nagy árviz után már Pesten voltak s itt
mesterségüket tanulták és gyakorolták. Ez évnek végén Bécsbe mentek. A
czéhrendszer akkor még teljes virágzásban volt s ez megkövetelte a
kézmüves legényektől, hogy bizonyos számu évet vándorlásban s más meg
más remekes mester oldalán mesterségük tanulásában töltsenek el.

Ennek a szónak: legény, a magyar nyelvben több jelentése van. Egyik
jelentése nőtlen állapotu férfit jelez. Ha fiatal: ifju legény; – ha
öreg: agglegény. – Másik jelentése szabad, szilaj, bátor ifju férfit
jelent tizennyolcz éves kortól a huszonötéves korig. A katonaságnál a
közembert értik alatta. – A kézműiparban azt a segédet értették alatta,
a ki már jól értette mesterségét és csupán a szakmabeli iparmüveket
készitette s egyebet a háznál és műhelyben nem dolgozott.

A czéhrendszer fejlesztette ki ez elnevezés igaz értelmét. A tanuló
gyereket, a kezdő fiut inasnak nevezték. Az inas mindenféle
cselédszolgálatot teljesitett a háznál és a műhely körül. Parancsolt
neki mindenki s ő engedelmeskedni tartozott mindenkinek. Lassanként
dolgozni kezdett az iparosmunkában is, a mint esze, ügyessége s testi
ereje nőtt. Mikor már egész darabot tudott késziteni s tizenöt-tizenhat
éves korát elérte: akkor a czéh rendszabályai szerint bizonyos
ünnepélyességgel felszabaditották. S akkor legénynyé lett. Ha pedig a
legény már több éven át legénykedett s esze, szakbeli tudása, józansága
s megbizhatósága nyilvánvaló volt s a műhely felügyeletét, a munka
kiosztását, a kész darab átvételét a mester vagy özvegye rábizta: a neve
öreg-legénynyé változott.

Denkel és Kropacsek efféle legények voltak.

Akkor a kézmüiparos-legény erős bilincsekkel volt kötve mesterségéhez.
Nehezen ismerték el tudományát és ügyességét, de ha vándor éveit kitölté
s nagy nehezen valahol megtelepedhetett s remekes mesterré válhatott:
örömöt, büszkeséget s biztos kenyeret látott abban, ha magát egész
életén át iparának, czéhének, városának szentelhette. Ma a szabadság
korát éljük. Ma, hogy valaki mesterré és munkaadóvá lehessen, nem
szükség neki szakmájában tudni semmit. S azért ma gyakran nem annyira az
iparoslegények, mint inkább a munkaadók vándorolnak.

Denkel és Kropacsek büszkék voltak arra, hogy vándoridejük egy részét ne
csak saját honukban, hanem külföldön töltsék el. De Bécsnél s
Ausztriában se állapodtak meg, ott sem maradtak sokáig. Pár hónapi
tartózkodás után Németországba Münchenbe s onnan Svájczba, Zürich
kantonba mentek át.

Vajjon hol álltak munkába, kiknél dolgoztak, meddig maradtak itt: nem
tudtam kipuhatolni. Sok jelből azt látom, idejük legnagyobb részét
Zürichben és környékén töltötték el.

Itt már akkor Fröhlichnek ábrándos vallási tanai nagyban elterjedtek. A
hatóságok ismerték és üldözték e tanokat, a mi azonban egyáltalán nem
szolgált akadályul abban, hogy ezek mind szélesebben ne terjedjenek.


II.

(Denkel János nazarénus. – Hencsey Lajos kora és származása. –
Növekedése. – A kézmüiparosok osztálykülönbsége. – Az öreg Hencsey, a
falu kovácsa. – Az öreg számtartó.)

Fröhlich. Egész nevén Fröhlich Henrik Sámuel. A nagy hitjavitók példáját
követve, latin neve is volt. Kezeim közt levő egyik eredeti levelében a
Samuelis Henricus Hilarius nevet használja. Hol élt Svájczban, mit
tanitott, mit művelt és mit szenvedett: erről később elmondok egyet s
mást. Akkor, a mikor vele a magyar nazarénusok felekezetének mind maig
legnemesebb apostola, Hencsey, legelőször találkozott.

Denkel és Kropacsek szintén találkoztak Fröhlichhel, de mielőtt
találkoztak volna, tanait és vallásos ábrándjait már másoktól
megismerték s megkedvelték.

Kik és hol vezették be e két iparos legényt a titkok szentélyébe, nem
tudom. Fröhlichhel való találkozásuk részleteit se ismerem. Denkel
hanyag volt a leirásban s elmulasztá napjainak történetét hüségesen
följegyezni. Igaz, hogy közönséges iparos segédtől, vándorló
mesterlegénytől rendes napló vezetését, emlékirat szerkesztését
megkivánni nem lehet, nem is szokás. De Denkel még se volt épen
közönséges iparos legény. Kropacsek névtelen ember maradt, hatása nem
volt, emlékezete is elenyészett s történetünk folyamában alig
találkozunk vele valaha.

Azonban Denkel Jánossal együtt ő is bevette az uj hitet s elfogadta az
uj tudományt, de ő csak közönséges hivő maradt, mig Denkel jogot nyert
arra, hogy »elfogadja azokat, a kik a megtéréshez jönnek s
megkeresztelje azokat, a kik hitvallásuknál fogva arra méltók és
érdemesek.«

Mind a kettő nazarénus lett, de Denkel János egyuttal tanitó is.

A mint Svájczból haza jöttek s Pesten munkába álltak: Denkel rögtön
megkezdette kortársai előtt s különösen műhelybeli pajtásai előtt az uj
tudomány hirdetését.

Denkelnek nem volt nagyobb általános miveltsége, mint a minővel az ő
korában az iparos segédek birni szoktak. Irás, olvasás, elemi számvetés
– ennyiből állott elméleti tudománya. Társai fölött minden deréksége
abból állt, hogy a német nyelvet jól beszélte, külföldön járt, aránylag
szélesebb világbeli ismeretet szerzett, affélét tudniillik, a minő az ő
gondolatkörébe beleillett és belefért; – de leginkább abból állt, hogy a
szentirásban gyakori, sőt mindennapi olvasás által meglehetős
jártassággal birt.

Az ábrándos kedély, a mély költői lélek, az ihletettség ama bizonyos
neme, mely a hittéritőknek oly bámulatos hatalmat és befolyást szokott
biztositani, nála majdnem teljesen hiányzott. S azért valószinü, sőt én
bizonyosnak tartom, hogy ő a nazarénus felekezetet se megalapitani, se
elterjeszteni nem lett volna képes.

Van erre más okom is.

Fröhlich, ki a helvét, német és franczia földön uj tanaival mozgásba
hozta a vallásos kedélyeket, tudományosan mivelt elme volt. Ő tehát a
szentirást és annak tételeit nem a gyermekhit ábrándos melegével, nem a
tulvilág képeiben elmerült érzések kegyeletével, hanem a rideg ész sivár
okosságával fogta föl és bonczolgatta. Neki sikerült a társadalom alsó
rétegeiben sok léleknek megrenditeni hitét, de nem sikerült a hitnek uj
világát megalkotni.

Ehhez egyéb is kell, mint ész, tudomány, okosság.

Denkel Fröhlich tanitványa volt, habár nem is közvetlenül. De ő se
Fröhlich elméjével, se a tudományosan mivelt elme érveivel nem
rendelkezett. Kezdetleges és töredékes eszméket hozott magával, melyek
uj hit alapjait, uj felekezet vallását, uj egyház keretét alig
képezhették volna.

De a gondviselés egy ifjut vezetett eléje. Egy ifjut, kinek gazdag
költői lelkületét megtermékenyitették a töredékes eszmék. Kinek magas
képzelete csakhamar elmerült a szentirás rejtelmes és csodálatos
világában. Kinek nemes ábrándjai csakhamar a siron tuli élet üdveihez
tapadtak s kinek egész lényét ama nagy gondolat karolta át: az uj hitért
élni és meghalni.

Ez ifju volt Hencsey Lajos, – a magyar nazarénus felekezet valódi
megalapitója.

Ez ifju élete meghatott engem. Valahányszor nevére gondolok,
mindannyiszor mély kegyeletnek szomoru és mégis vigasztaló érzete fog
el. Oly igénytelen társadalmi helyzetben, oly fiatal életkorral s minden
vagyon, család, miveltség és jutalom nélkül – oly egyszerü, tiszta és
nemes lelki nagyság, mint az övé, mindenkor méltó arra, hogy fölötte
eltünődjünk, belőle bátorságot meritsünk s emlékét az utónemzedék
számára elevenen megtartsuk.

El fog veszni munkája nyomtalanul. Tanait a feledékenység felemészti.
Felekezetét el fogja nyelni az időknek folyása vagy a lelkek ridegsége,
vagy rokonirányu uj hitalakulás rengetege. De nevét és nevének emlékét
őrizzük meg mi. És ha sirját, melyre talán egy testvér s néhány hű barát
emlékezik még, idegen ország messze földjén meg lehetne találni, ha
sirja fölött a letelt ötvennyolcz év hagyott volna még nyomokat:
megérdemlenék porai, hogy a helyet, a hol nyugosznak, innen a hazából
egy darab emlékkő jelölje meg.

Hencsey Lajos 1820 táján született, valószinüleg Szent-Péter-Urban,
Zalavármegyében, Keszthelyhez mintegy 20 kilométernyire fekvő kis
faluban.

Születésének se helyét, se évét bizonyosan nem tudom. Bizonyos, hogy
atyja, az öreg Hencsey történetünk idején Szent-Péter-Urban lakott és
ott a községnek kovácsa volt. A részletesebb adatokat, ugy hiszem, ma is
meglehet még szerezni. Én tizennégy éves korom óta nem jártam ezen a
vidéken, akkor nem jutott eszembe a közelebbi adatokat és értesüléseket
megszerezni.

Az öreg Hencseynek két fiával fogunk megismerkedni. Az idősebb fiu:
Lajos, a fiatalabb: Imre. Elbeszélésünk folyamán Hencsey Imre is nagyban
fog szerepelni. Ő még ma is élhet, noha közel lehet a 80-ik életévhez.
Hogy meghalt volna s ha él, hol lakik: nem tudom.

Szent-Péter-Ur a Balatonba szakadó Zala folyó s a Murába ömlő
Nagycsatorna közt középen a vizválasztón fekszik Zala-Apáti közelében. A
vidék hullámos, hegyes, gyönyörü erdőkkel koszoruzott s forrásokban,
kutfejekben, apróbb patakokban felette gazdag. Szőlők, gyümölcsösök,
szántók, kaszálók, gesztenye-erdők s kisded falvak váltakoznak az utazó
előtt. Az éghajlat enyhe, a tenyészet buja. A nyár melege nem oly
rekkenő, a tél hidege nem oly csikorgó e vidéken, mint a rónán vagy a
Balaton partjain. Nagy angol kertnek minden szépsége, minden
változatossága megvan itt gazdagon, csupán a természetnek ingyen
adományából.

Hencsey Lajos e vidéken növekedett s jellemében szülőföldjének szelid és
regényes bája visszatükröződött. Ugy növekedett, mint a parasztgyerek.
Nyáron mezitláb; inge, gatyája, kalapja s kis vászontarisznya: ez volt
minden ruhája. Télen bocskort vagy csizmát s melegebb gunyát kapott.

A gyerek nagy szorgalommal végezte az elemi iskolákat s mind ama csekély
ismeretet mohón szivta magába, a melyet a községi mestertől
szerezhetett. A mester ur kiszolgált vén huszár káplár volt. Részeges,
nyers hangu, de mindig jókedvü. Irásból, olvasásból, a kétszerkettőből s
a templombeli katholikus imák és szertartások csekély ismeretéből állt
minden tudománya. Csak télen tartott a vén huszár káplár iskolákat;
nyáron nyulászott, verebészett vagy napszámba járt dolgozni magának is,
másnak is a földjére. Az öreg Hencseyvel gyakran kiment az erdőre, neki
a szénégetésnél segiteni s a napokat és az éjszakákat a tűz mellett
elpipázni és elbeszélgetni. Puha kenyér, szalonna, valami hideg sült,
tele csutora természetesen nem hiányozhatott.

A kis fiu már tizenegy éves korában apja mühelyében a kovácsmesterséget
tanulta. Később ugyan lakatos lett, de itt szerzett ügyessége nem volt
kárba veszett fáradság, mert hiszen a kovácsmesterség is vassal és
kohóval bánik, mint a lakatosság. Jó kovácsból mindig lehet jó lakatos.
De megforditva már nehezebb. A lovat jól patkolni: ezt a tudományt kevés
lakatos tudja elsajátitani.

Vannak kézművességek, melyek lassu eszüvé, egyoldaluvá, félszeggé teszik
az embereket. Irhás, tobak, kapczás, gelencsér, kőmives iparban alig
találhatók eleven és vidám elmék, mig a szabók és fodrászok általában,
szűcsök, molnárok és mészárosok gyakran virgoncz észjárásuak s mindig
van valami sajátságos miveltségük.

A magyar csizmadiák és kovácsok általában a higgadt, komoly, tekintélyes
elemet képviselték a kézművesek társadalmában. Nemes ember is volt
köztük tisztes számmal. De megszokták már a tekintélyt legénykorukban,
mert a csizmadia és kovácslegények karjuk és derekuk erős munkája után
általában izmosak és jól fejlődöttek s azért legjobban szeretnek a
szűcs, mészáros, molnár és ácslegényekkel társalogni; a szabó, sütő és
vargalegényeket félvállról nézik; – takácscsal, saruvargával, német
szabóval nem sietnek barátkozni. Ezek rendesen gyöngébb izmuak.

Alig szükséges megjegyeznem, hogy én a mult időkről, a mult század első
feléről, az 1848 óta majdnem egészen kihalt társadalmi szellemről
beszélek.

Akkor a jobbágyfalvakban az uraság után a tisztelendő ur és azután a
telkes gazda következett a tekintélynek lefelé vezető lépcsőin. A falu
kovácsa épen oly tekintélyben részesült, mint akármelyik telkes gazda;
gyakran a kántorral és jegyzővel állott egy rangban, de néha még ezeket
is megelőzte. A takácsok és saruvargák rendszerint zsöllérek voltak s a
zsöllérekkel állottak egy sorban. Utánuk már nem következett más, mint a
nyájőrzők, kanászok, juhászok. Ezek után jöttek a czigányok. A cselédség
nem volt külön osztály; a cselédet együtt számitották gazdájával.

Kovács minden faluban volt legalább egy. Ezer lélekszámnál nagyobb
faluban kettő-három is. Ezek közül egyik mindig a község hivatalos,
szegődvényes kovácsa volt. A neve volt »a falu kovácsa.« Nem volt szabad
egy faluban se a kovácsnak hiányozni. Lovat patkolni, kocsit és szekeret
vasalni, ekét és talyigát rendben tartani mindenütt s mindig szükséges
volt. Lakatosok csak nagyobb, népesebb községekben és városokban laktak.
De azért lakatosmunka kis faluban is volt. Ezt is a kovács végezte.

Minden kovácsnak remekes mesternek és czéhbelinek kellett lenni.
Különben kontár volt a neve s becsülete semmi. Az érczczel dolgozó rokon
iparosság emberei gyakran egyesültek egy czéhbe. Kovácsok, lakatosok,
szegkovácsok, szerszámkovácsok s néha még a kolompárosok, rézöntők,
bádogosok is. A drótozó tótot és kolompáros czigányt nem vették czéhbe.
Ezek különben is faluzó, kóborló iparosok voltak. A kovács sohase járt
vásárra eladni. Neki nem volt vásári portékája, a mit eladhasson. Ő csak
a maga műhelyében dolgozott, mint a borbély vagy az ügyvéd. Tekintélye
se engedte volna a házalást és vásározást. Faszénnel dolgozott s nem
kőszénnel. A faszenet is maga égette az erdőn.

Az öreg Hencsey, mint a falu kovácsa, meglehetős tekintélynek
örvendhetett. Ötleteit, jó tanácsát szivesen hallgatta a falu népe.
Műhelyének kisded pitvarában szivesen gyültek össze a rokonok, komák,
szomszédok, jó barátok s előljáró uraimék. Kaszinók, olvasó egyletek,
ujságok még nem voltak akkor. A társaságot jó kedvvel és vidám adomákkal
tartotta az öreg kovács. Itt beszélték meg különösen azt, kinek mit ér a
lova. Cserében, alkuban, vásárban mit lehet érte várni. A kovács tudja
azt legjobban, a ki a patkolásnál minden lónak erejével, erkölcsével
közelről megismerkedik.

A kis Hencsey Lajos szorgalmas volt a hallgatók közt és az apai
tekintély nagy arányokban s mélyen vésődött lelkületébe. Később, mikor
már ifjuvá vált s éjjel-nappal arról álmodozott, miként alakitsa át a
világot, miként nemesitse az erkölcsöket s hozza közelebb hozzánk az
eget és annak üdvösségeit, még akkor se mert apjához közeliteni.

Az öregnek a szomszéd falukból is voltak tekintélyes, jó ismerősei.
Gétye, Nemesszer, Vörrü, Igricze apróbb falvak egy-egy puskalövésnyire
feküsznek Szent-Péter-Ur mellett. Innen is voltak gyakran látogatói még
nemes emberek is.

Volt különösen egy jó barátja, nekem messze távoli rokonom, Magyari
Kossa Sándor. Ugy emlékszem legalább, Sándor volt a keresztneve. Az ő
fia volt az a rég elfeledett költőnk, a ki a mult század ötvenes éveiben
Magyari névvel látta el divatlapjainkat költeményeivel. Irt néhány
kedves népdalt is.

Mint pápai diákgyerek látogattam meg egyetlen egyszer az öreget. Már
akkor nyugalmazott számtartó volt a pacsai uradalomban. A belga király
nyugalmazta, mikor megvette az uradalmat. Megvette utóbb a Rumy-család
igriczei szép birtokát is. Most már ugy tudom, a Rumy-család
magyarországi ága is kihalt. Az ősi kuria akkor is uratlan volt Igriczén
s az én nyugdijazott öreg rokonom ebbe vonult be, hogy itt töltse el
utolsó éveit. Itt látogattam meg én is 1855-ben.

Az öreg számtartó a régi szabásu magyar emberek egyike, még pedig kedves
példánya volt.

Szive és udvara a vendégeknek mindig nyitva állott. Tudott a szépért,
dicsőért, hazafieszmékért lelkesülni. A nagy alkotmányos harczokban Deák
Ferencz és Csányi László táborában küzdött. A nagy államférfi és a dicső
vértanu egyaránt szerették. Szerette és ismerte a hazai irodalmat,
Lisznyay Kálmán költőnkre azonban nagyon haragudott. Szentül hitte, hogy
fiát Lisznyay birta rá a versirásra. Fiát pedig rossz poétának tartotta
s abban a vélekedésben volt, hogy a rossz poétát, részeges asszonyt és
vörös lovat nem szabad megtürni a békességes társadalomban.


III.

(A számtartó ismerte Hencseyt. – A zalamegyei pártok. – A kis Hencsey
sir. – Felszabadul és vándorutra megy. – A zalai nép hitbuzgósága. –
Hencsey Pestre ér. – Denkellel megismerkedik.)

Az öreg számtartó sok lovagias kalandnak volt tervezője, végrehajtója s
központja. Ifju korában Veszprém vármegyében, ha szavaira jól emlékszem,
Ajkán is lakott. Legnagyobb és legszomorubb kalandja itt történt. Ő és
egyik legjobb barátja egy nőbe voltak szerelmesek. A nő egyiket se
tünteté ki határozottan. Mind a két ifju lelkén Kisfaludy
regeköltészetének hatalma uralkodott. Mind a két ifju azt hitte, hogy e
nő nélkül élni nem képes. A sors döntött köztük. Hosszu viták után egy
éjjel együtt kimentek a rengeteg Bakonynak egyik szakadékos
völgyodujába. Ő visszajött reggelre, de barátját azóta sohase látta
senki. Megkérte a lány kezét s a lány meg is igérte, de az esküvő napját
akkorra halasztotta, a mikor az eltünt jó barát elő fog jönni. Ez
történt 1820 körül. Vőlegény és menyasszony régóta porlanak már, de az
esküvő napja máig se következett be. A jó öreg számtartó azzal végezte a
történet elbeszélését, hogy arról a vidékről ő is elszármazott s Ajkát
azóta nem is látta többé soha.

Sok érdekes dolgot tudnék az öreg számtartóról beszélni, de ő nem volt
nazarénus, kalandjai korrajzom keretébe nem valók. Fia is élhet még,
noha már agg korban s a kalandok hősei közül is lehetnek még életben.

A számtartó jól ismerte az öreg Hencseyt. Igricze alig négy
kilométernyire van Szent-Péter-Urtól, de Pacsa sincs messze.
Szent-Péter-Urban kis nemesség lakik. Ez a nemesség a nagy alkotmányi
harczokban a két nagy párt örökös ostroma alatt állott. Igriczén akkor
Rumy Károly lakott, az udvari párt egyik megyei főembere, ő a
szent-péter-uriakat sehogy se akarta befolyása alól kiereszteni. De
Csány is közel fekszik, a hol a későbbi nagy vértanu Csányi László
lakott s ő is kezét tartotta a közeli szomszédságban lakó nemességen. Az
öreg számtartó Csányi bizalmasa volt s gyakran megfordult
Szent-Péter-Urban a nemzeti szabadelvü párt érdekében. A két párt
engesztelhetlen haraggal nézett egymással farkasszemet. Zalában a pártok
neve nem is az volt, a mi szerte másutt az országban. Másutt udvari,
konzervativ, csökönyös vagy pecsovics volt az egyik párt neve s haladó,
nemzeti, szabadelvü a másik párté. Zalában az egyik Legénypárt volt, a
másik Atyafipárt. Csak 1843 óta nevezték az egyiket Forintos-pártnak, a
másikat Deák-pártnak.

Az öreg számtartó kedvelte a falu kovácsát Hencseyt. Gyakran találkozott
vele vadászatok alkalmával is. Néhányszor ott találta a szénégetőn s
órákig elbeszélgetett vele. Tőle tudom azt, a mit Hencsey Lajos
gyerekkoráról tudok.

A kis Lajost a plébános ur is tanitotta irásra, olvasásra s egyéb elemi
ismeretekre. Szelid kedélye, eleven tanulékonysága kedvessé tették még a
plébános ur előtt is. Nagy kitüntetés volt ez akkor a falusi gyerekek
közt.

Később a gyermek valahogy hozzájutott a szentiráshoz. Valaki oda adta
neki az uj szövetségi szent könyveket. Szinte gyanakszom, az öreg
számtartótól került oda ez a könyv. Ő volt egyedül kálvinista a vidéken.
Katholikus falusi népnél nem igen szokott lenni biblia.

A gyermek örömét le nem irhatja senki. Minden szabad idejét az
olvasásnak szentelte. Lelkének egész erejével csüngött a szentirás
szavain és csodálatos történetein. Ama kisdedek közé élte magát, kikről
azt mondotta az üdvözitő: övék a mennyeknek országa.

Megható eset történt egy éjszakán.

Anyja, az öreg Hencseyné, egykor nagy beteg volt. Egy szobában háltak
apa, anya s a gyermekek. A kis Lajos gyerek felébredt, hallotta anyja
nyögését és jajgatását s hangosan el kezdett zokogni.

Fölébredt erre az öreg kovács is s haragra lobbant, hogy ily kamasz fiu
még sirni is tud, mikor senki se bántja. Rárivallt:

– Mi bajod, miért sirsz?

A gyermek züpögve felelte:

– Azért sirok, hogy Krisztust a zsidók keresztre feszitették.

Az apa még mérgesebb lett. Megbolondult ez a kölyök. Még haragosabban
szólt hozzá:

– Mi közöd neked ehhez?

A gyermek szeliden felelt:

– Ha Krisztus urunk most is élne, elmennék hozzá és megkérném, hogy édes
anyámat gyógyitsa meg, hiszen a Kananeabeli asszonynak leányát is
meggyógyitotta.

Az öreg kovács elhallgatott. De másnap mégis azt mondotta a fiunak:

– Fiam, téged az isten nem teremtett kovácsnak, légy te lakatos, a
napokban beviszlek Keszthelyre.

Ekkor lehetett Lajos 15–16 éves.

Az öreg kovács megtartotta szavát. Valószinüleg azt hitte, hogy fia
nagyon gyenge szivü, mint tul a Dunán a pulyákat és gyámoltalanokat
szokják tisztességesen nevezni; gyenge szivü ember pedig fakó szekeret
vasalni, rossz lovat patkolni és a mesterséggel járó egyéb goromba
munkát teljesiteni nem való. Meglehet, a czéh tekintélyét is féltette a
jámbor lelkü gyerektől.

Hencsey tehát ezentul a lakatos mesterséget tanulta. Megtanulta ezt is s
meglehetős ügyességet szerzett tüz, kalapács és ráspoly körül. Ezután
csakhamar felszabadult s szabadulóját az öreg kovács nagy
ünnepélyességgel tartotta meg.

Következett a vándorlás ideje.

Kevés kis ruháját batyuba kötötték; apjától, anyjától sirva elbucsuzott,
testvéröcscsét Imrét szorgalomra, kegyes életre intette s azzal neki
indult az országnak s elkezdé a nagyvilágot megismerni.

Vasut nem volt akkor. Pénze kevés; kocsira, lóra ugy se tellett volna,
de meg a vándorló legénynek gyalogszerrel illik az utakat járni. Ment
hát gyalog.

Szándéka volt Pestre menni. De mielőtt ide ért volna, Veszprémben és
Fehérváron megállapodott kevés ideig. Veszprémben alig volt pár hétig,
alig keresett pár forintot, de Fehérváron néhány hónapot töltött
munkában. Kinek műhelyében dolgozott: nem tudom.

Itt is, mint mindenütt, hol hosszabb ideig tartózkodott, szorgalmasan
eljárt a templomba. A szertartások titkai, a zenének és ékes beszédeknek
gyönyörei eltölték lelkét. Valószinüleg ekkor még alig gondolt arra,
hogy ő egykor, szük körben ugyan, de erős elszántsággal, meg fogja a
fennálló egyházak erős hitalapjait rengetni.

Vallásos lélek volt már ekkor is. De a hitben még talán nem buzgóbb,
mint vidékének és környezetének buzgóbb hivői.

Nem ismerek vidéket és népet az országban, mely hitében buzgóbb volna,
mint az ugynevezett belső Zala. A római egyház hive a nép, kevés
zsidóval keverve. Protestánsok nem laknak e vidéken. Csak a magasabb
miveltségü emberek ismerik ezt az egyházat. A nép csak a római
katholikust tartja keresztyénnek. Minden más vallás pogány vallás ő
előtte. Nem gyülölségből hiszi és mondja ezt, hiszen a gyülölködésre
nincs is alkalma s jámbor papjai közt is alig akad, a ki izgatná. Hanem
hát igy nevelődött kis gyerek korától fogva mindenki.

Kegyes, áhitatos, templomba és búcsukra járó nép ez. Szent-Péter-Ur
közelében ott van Zala-Apáti, Magyarországon a legrégibb keresztyén
egyház, melyet már a honfoglaló Árpád hadai is e vidéken találtak. – Ott
van a közeli szomszédságban Búcsu-Szent-László, ferenczi barátok
zárdájával. Jeles búcsujáró hely. Van egy kutja, melyet szent kutnak
nevez a nép s melynek vizéről azt hiszi, hogy az minden betegséget
gyógyit. Magam is voltam ott 1855-ben egy búcsujáró napon. Oly vidéken
születtem s növekedtem, a hol csak Kálvin magyar hivei laknak. S hozzá
pápai diák voltam; búcsut, búcsujárást soha nem láttam, tehát látni
akartam itt. Elnéztem az oda sereglő áhitatos népet reggeltől estig. A
templomban, a templom körül, a kut mellékén, a mint térdelt, imádkozott,
könyezett, fogadta a barátok áldását s imádkozott buzgón a szüz anyához
s keresztre feszitett szent fiához. Férfiak és asszonyok, öregek és
fiatalok egyiránt. Szegények és jobb móduak vegyesen.

Meghatott ez a tünemény.

Van valami az egyszerü ember mélységes hitében, a mi fenségesebb a
költészetnél, hatalmasabb a zenénél s ragyogóbb, mint az épitészet
remekei. Még a hazának szentséges szerelme se tud oly mélyen hatni a
szivek rejtekeibe, mint a hit. Valami megnyugtató, kiengesztelő,
megenyhitő erő ez, a melyet igazán nevezhetünk áldásnak és üdvösségnek.

Ily nép közt nevelődött Hencsey Lajos.

Különösen szeretett Fehérváron a szent-ferenczrendi szerzet templomába
járni. Midőn később már állandóan Pesten tartózkodott, de utjártában
Fehérváron keresztül ment, soha el nem mulasztotta e templomot
meglátogatni.

Erre egyébiránt más oka is volt. Pesten egy könyv jutott kezébe, melynek
czime volt: »Az ut, igazság és élet, vagyis a Megváltó szelid lelke
szeretetben és igazságban«. E munka 1839-ben jelent meg Pesten, Beimel
nyomdájában. Szerzője egy ferenczrendi szerzetes: Gasparich Kilit atya
volt.

E munkát Hencsey csaknem annyira kedvelte, mint a szentirást. A
szentirás mellett ez volt neki mindennapi olvasmánya. S lelkében a
szerző iránt a tisztelet és vonzalom élénk érzete sarjadzott föl.

Csodálatosak a végzet titkos utai.

Egy szegény barát vallásos könyvet ir, – egy igénytelen lakatoslegény
ezt véletlenül elolvassa, a két ember érintkezik egymással s a
lakatosból vallásalapitó s a barátból szabadságharczunk egyik névtelen
hőse s egyik dicső vértanuja lesz. És Gasparichot saját vérének
lángolása mellett a lakatoslegény példája tette hőssé és vértanuvá.

De ne előzzük meg a történetet.

Gasparich 1841-ben lett Fehérváron hitszónokká s ez időtől kezdve
egygyel több oka volt Hencseynek a ferenczrendiek templomát el nem
mulasztani, valahányszor Fehérváron keresztül ment.

Pestre 1839-ik évi augusztus vagy szeptember hóban jött véglegesen. A
lakatoslegények szállóján alig volt pár napig, alig jelentkezett a
czéhmesternél, csakhamar munkát kapott. Pecznik János lakatosmesternél
állott műhelybe, kinek lakása és műhelye akkor a Kerepesi-úton 5-ik szám
alatt volt. A ház ma már nem áll fönn.

Történetünk szinhelye ettől kezdve leginkább Pest és Buda. Az uj
felekezet itt szerzé az első hiveket, itt alapitá az első gyülekezetet.

A hiveket név szerint fogom megnevezni; néhánynak utcza és házszám
szerint is tudom akkori lakását, – de őket és utódaikat fölkeresni nem
voltam képes, mert én a régi Pestet egyáltalán nem ismerem s az ujat is
csak kevéssé. Utczák a nevet, házak a számot azóta sokszor változtatták
és a lakók még többször változának. S ha valakit, ki a város multjában s
jelenében jártasabb, érdekel a felekezet s a benne és általa szereplők
élete: ám vegyen fáradságot magának s a szereplők közül keresse föl
azokat, a kik még, vagy a kiknek utódjaik még föltalálhatók. Sok
homályra világ derülhet és az eseményeknek sok fontos részlete jöhet
köztudomásra.

Kevés sikerrel biztat a fáradság. Hatvan év elmult azóta s a kis
városból világváros lett azóta.

Pecznik János műhelyében dolgozott Denkel János is. Hencsey és Denkel
itt találkoztak s itt ismerkedtek meg egymással. Ismeretségük csakhamar
bizalmassá, viszonyuk lelkes barátsággá vált. Több is lett, mint
barátság. Közös czél és a lelkületükben mélyen gyökeredzett közös
hivatás érzete feloldhatatlanul kötötte őket egymáshoz.

Denkel kezdetben csak külföldi élményeinek elbeszélésével mulattatta
Hencseyt, de az uj hit ügyét nem merészelte rögtön előhozni.
Környezetében, az egész nagy városban, sőt az egész országban is egyedül
önmaga volt az uj hitnek vallója; – bátorság kellett annak kimondásához
s még nagyobb bátorság a hitnek terjesztéséhez.

Nem az élet s nem a halál bátorsága; – hiszen erre minden hős lélek
egyszerüen el van szánva. Hanem az a bátorság, mely szembeszáll
gunynyal, üldözéssel, kaczajjal, megvetéssel és utczasárral. Mely készen
van arra, hogy ébren és álmai közt, családja és ismerősei társaságában
is örökké zaklassák s lelkének csak akkor legyen nyugalma, mikor sötét
zugban félrevonulva, istenéhez fohászkodik.

E bátorságnak nem nagy foka volt meg Denkelben, az uj tanitóban.

E bátorságra azonban Hencseyvel szemközt nem volt nagy szükség. Mihelyt
ismeretségük bizalmassá vált, Hencsey maga átvitte a beszédet vallásos
dolgokra. Örömmel emlékezett szentirási olvasmányairól, éles
észrevételeket tett a vallásos romlottságról s gondolatainak
feltárásában mindennap közlékenyebb lőn.

Denkel végre elhatározta a szent dolgok közlését s Hencseynek a nagy
titokba beavatását.


IV.

(Denkel beavatja Hencseyt. – A szent csók. – A kézműves legények
szombatja és vasárnapja hajdan. – A szálló. – A nazarénusok óvatossága.)

Az 1839-ik év november havának 20-án havas, fergeteges idő volt, kimenni
s az utczákon járkálni alig lehetett kedve valakinek. A napi és esti
munka bevégezte után Denkel és Hencsey egyedül maradtak a műhelyben. A
szerszámot helyre rakták; az üllőkön, ráspolyozó padokon s a padlón levő
szemetet, vasszilánkot, ráspolyport egy sarokba összesöpörgették;
kezüket, arczukat megmosták; a kohó tüzét eligazitották, befödték s
nehéz bőrkötényüket letették. S homályos faggyugyertyájuk fényénél
elkezdtek beszélgetni. Lelkük ábrándjait cserélték ki.

Denkel előadta az uj tudományt. Elbeszélte, miként vándorolt
Kropacsekkel Bécsbe és onnan Svájczba; miként ismerkedett meg az uj
felekezet tagjaival, az uj hit tételeivel s ennek svájczi apostolával,
Fröhlichhel. Közölte Hencseyvel a feladatot, melyet magára vállalt,
melynek teljesitését Hencseyvel kisérli meg s melynek sikere kétséges.
Attól függ ez a siker: lesz-e igaz és lesz-e szent ember elegendő, ki
számot vetvén önmagával és a világgal és a világnak minden bünével és
nyomoruságával, magát a szent és kegyes életre elhatározza s készen áll
a megváltót követni életben és halálban és földi szenvedésekben és a
tulvilág elmulhatatlan örömeiben.

Mert az igazságnak szenvedés az ára.

És a ki magát istennek és önnön keble sugalmainak szolgálatára
felajánlja: legyen készen arra, hogy ő a világot és a világ őtet el
fogja taszitani magától s az a küzdelem, mely köztük bekövetkezik, a
siron innen a világnak győzedelmével, de túl a siron a jobb lelkek
diadalával fog bevégződni. Oh, de a diadal sok könybe, sok fájdalomba s
az örömre szánt hosszu életről való végleges lemondásba fog kerülni. Az
élet megmaradhat hosszúnak, de gyönyörüségei nem lesznek vagy csak
ritkán és rövidek lesznek.

Igy beszélt Denkel. Mintha pap lett volna, mintha szentegyház
szószékéről beszélt volna.

Minden e korbeli nazarénus kifogyhatatlan a kegyes elmélkedésben s a
szentirás idézeteiben. Mintha valami jámbor hivalkodás ösztönözné őket
minden szavukat szentirásbeli szóhoz kötni s ezzel a szent könyvekben
való jártasságukat bizonyitani. Még egymáshoz intézett leveleik is
telvék kegyes oktatásokkal, idézetekkel, szent példák magyarázatával s
buzditásokkal és vigasztalásokkal.

A magasabb tudományos miveltségü s bölcselkedő elme gyermekesnek találja
e gondolkodást, mely tele van homálylyal és bánattal. A ledér, léha és
anyagias lelkek kinevetik a hitbeli ábrándokat vagy eszelősöknek tartják
az ábrándozókat. S ilyen a nagy tömeg s kivált a nagyvárosi tömeg.

Hencsey lelke azonban készen volt már ez ábrándokra. Most kezdett
tisztán látni, mint ő hitte s később hirdette is.

Az eszméket, melyek eddig nyomtalanúl suhantak át lelkén, mint a
szellőfuvalom, most kezdi megérteni igazán. Jézus iránti végtelen
szerelme s mélyen érző szivének magas vágyai most kezdtek határozott
alakot ölteni. Észrevette most már a világot, a mint szeretetlenségével,
és a társadalmat, a mint könyörtelen anyagiságával már-már agyonnyomja a
szellemet. Kezdte látni az igazságot kényszerforgalomban s rendszabályok
közé besajtolva, a bünöket pedig szabadon játszadozva. És kezdte látni,
hogy Jézusnak tudományát, a vallásnak gyógyitó erejét mértékkel mérik,
mint a hogy a vásári czikket s minden mértéknek megvan a maga ára. Kis
pénz és nagy pénz, test szerint való gyönyörüség és világi javak
sokasága.

Mindez szemébe tünt és föltámadt kebelében a fájdalom, mely többé el sem
hagyja soha. Áthatotta lelkét a nagy gondolat: lerázni a világ nyomasztó
sulyát és elmenekülni oda, a hol megkönnyül a lélek és elvezetni
mindenkit oda, a hol az ő nézete szerint a Megváltó tudományának tiszta
forrása csörgedez.

Hencsey alig mult ekkor még husz éves és ifju lelkének egész erejét
elhatározta e gondolatnak áldozni fel. Szük és füstboritotta műhelyében
ugy érezte magát, mintha szentegyházban, istennek oltára előtt állana.
Künn a vihar zugott, szélvész csapkodá a műhely ablaktábláit, bent
homályosan pislogott a faggyugyertya serczegő lángja s a kohónak
haldokló szikrái villantak egyet néha-néha. A két ifju némán nézte
egymást s némán küzködött tolongó érzelmeivel.

Azt irja e jelenetről Hencsey:

»Az én szerelmes Atyám erőtlennek alkotott engemet. A mint az én
atyámfia Denkel János felvilágositá az én háborgó lelkemet, elakadt az
én nyelvem és erőt vett rajtam a némaság. Szomoru lett az én lelkem és
szemeimre könycseppek borultak. Oda mentem az én atyámfiához és nyakába
borultam és őtet megcsókoltam és ő is megcsókolt engemet. Azután erősnek
éreztem magamat.«

E csókkal jutott be Hencsey 1839 november 20-án a megtérők
gyülekezetébe. E csók történeti jelenség e kis felekezet életében. A
mint Hencsey később megkeresztelkedett és a téritő, az apostol szerepét
magára öltötte, minden uj hivőt e csókkal avatott fel. Elmaradhatatlan
szertartássá tette az üdvözlő-csókot az uj felavatásoknál és midőn
hiveihez később buzditó és bátoritó leveleket irt, leveleit is mindig
ezzel végezé: »üdvözöllek ama szent csókkal.«

Egyébként is ős keresztyén szokás ez. A vétkező nő sürü könyhullatással
csókolgatta Jézus lábait. Judás csókkal árulta el Jézust. Mindakét
jelenet azt bizonyitja, hogy a csók szokásban volt már Jézus
környezetében is. Pál apostol egyenesen utasitja a hivőket: köszöntsétek
egymást szent csókkal. Péter apostol szintén erre int: köszöntsétek
egymást szeretetből való csókolással. A katholikus egyház is alkalmazza
a szent csókot bizonyos ünnepségek közt. Régebben a halálra itéltet is
utolsó csókkal adták át a kivégzés helyén a bakónak. A rokoni és baráti
csók Magyarországon is általános szokás utrakeléskor, hosszu távollét
után vagy ritka találkozás alkalmával. Férfiak, nők egyaránt
gyakorolják. A nők inkább, mint a férfiak. Ma azonban mégis csökkenőben
van már ez a szokás. Utóbb Fröhlich is Hencsey példáját követte
Magyarországba küldött leveleiben. Kovács Józsefhez latinul irt leveleit
mindig ezzel végzé 1844-től kezdve: Accipe osculum sanctum a fratre tuo.
Magyarul: fogadd a szent csókot atyádfiától.

Hencsey ezentul nem habozott. A czél tisztán állott előtte, az irányt
magának határozottan kijelölé s lelkének erejét napról-napra fokozá nem
a tudomány, nem a lángelme, nem a társak baráti részvéte és buzgósága, –
hiszen társa Denkel Jánoson kivül még nem is volt, – hanem fokozá
egyedül a nagy és szent hivatásnak eleven és mélységes érzete.

De fokozta a szentirás is.

A mily gyorsan a napok és éjszakák következtek egymásra: oly gyorsan és
olyan hévvel fogott a szentirás tanulmányozásához.

Az iparoslegények szombaton szokták megkapni heti bérüket. A heti
munkabér vagy szakmányos hetibér volt, vagy darab szerint való hetibér.
Szűcsök, csizmadiák, magyar szabók, esztergályosok, késesek, bádogosok s
egyéb kézművesek és sokan: az egy mértékben s egyféle módon készült
iparmű után darabszámra fizették a legényeket. A ki többet tudott vagy
többet akart dolgozni: az többet keresett s nagyobb hetibért kapott. A
lakatos mesterségben nem volt szokás s nem is igen volt lehetséges a
darabszám szerint való hetibér. Hiszen megrendeléseknél csaknem minden
műdarab, minden kulcs, minden závár más meg más volt. Pecznik János, ha
vidáman ment a mesterség, a szálláson, élelmezésen és mosáson felül
hetenként tizenkét forintot fizetett Hencseynek váltó pénzben. A mai
pénzérték szerint ez tiz korona és nyolcz fillér.

Szombaton este a legények el szoktak menni borozni vagy sörözni a
kocsmába. Minden számosabb tagu, nagyobb iparágnak volt a
vándorló-legények s a műhely nélküliek, az ugynevezett faczér legények
számára szállója, melyet a nyugati népek nyelvén nálunk is herbergnek
neveztek. A czéhbeli mesterek és a legények tartották ezt fenn hetibérük
kis részéből. A messze utról jött, pénzéből kifogyott s műhelybe még el
nem jutott vándorló legény itt nappali és éjjeli tanyát s egy kis
ellátást s némi hitelt is kapott, ha vándorló-könyve rendben volt. A
czéhek atyamesterei szokták itt a rendet föntartani, nagy ritkán
ellátogatott ide a czéhmester is a maga nagy tekintélyével. Az ilyen
szállók közelében szokott lenni egy-egy kocsma, a hol rendszerint a
szálló kézművesei, mesterek és legények rendes, sőt törzsvendégek
szoktak lenni. A mesterek hétköznapokon is, a legények azonban csak
szombaton este és ünnepnapon.

Nagyobb városba az ország minden részéből, sőt idegen országokból is
szoktak jönni vándorló legények. Pest már elég nagy város volt hatvan év
előtt is arra, hogy lakatos-szállója népes legyen. A sok messze földről
jövő legény hozta a sok ujságot szakmabeli tudományából is, de a népek
és fejedelmek életéből is. Németek, lengyelek, csehek, olaszok rendesen
voltak a pesti nagyobb szállókon. Sok tudást lehetett a szállókon a
nyelvekből is gyüjteni. Hencsey is legénytársain és mesterein kivül itt
sajátitotta el annyira-mennyire a német nyelvet. Szülőföldjén senki se
tudott németül beszélni, csak néhány zsidó. A német nyelvet ott ma is
zsidó-nyelvnek mondják s annak hiszik is.

Vasárnapon és ünnepnapon délelőtt, sok helyütt még délután is templomba
kellett menni a kézműiparos legénynek s ott az isteni tiszteleten végig
jelen lenni. Erre föl kellett öltenie ünneplő ruháját, melyet rendesen
uj ruhának neveztek, akár uj volt, akár avult. A ruha szine fekete vagy
sötétkék vagy sötétbarna volt s ékszer rajta nem lehetett. Csak a
molnárlegények viselhettek galambszürke posztó-ruhát vagy világoskéket.

Mindezekre nézve a czéh szabályai s az atyamesterek szigoru törvényt
tartottak.

Hencsey szorgalmasan eljárt az isteni tiszteletekre, de kocsmába és
lányos házakhoz sohase ment. Vidám pajtásai sohase tudták erre rábirni.
Templom után haza ment műhelyébe s bele merült a szentirásba.

Az üdvözitőnek rövid, de dicső földi pályája, beszédeinek
hasonlithatatlan bája és szenvedéseinek folyton megujuló emlékezete
mélyen hatották át lelkületét. Ébren és álmai közt a szentirással
foglalkozott s az egyszerü iparos legényben, kinek lelkét világi
tudomány be nem tölté, csaknem rajongássá vált a hittéritői vágy.
Lassanként elveszté szemei elől a földet, a zsibongó várost, az örök
harczban élő társadalmat; vagyoni vágy, ifjui vér pezsgése, női szivvel
való ismerkedés óhajtása lassanként elhervadtak lelkében: – csak egy
világot ismert, a hitnek világát és csak egy tudományt, mely Jézusról és
az ő tanitványainak bujdosásairól szólott.

Mindenek előtt legfőbb vágya volt a keresztségben részesülni. A
hitvallásról szóló könyvében a keresztséget a választottak szentségének
nevezi. Mig ezt meg nem nyerheté, mig a szentek gyülekezetébe végleg be
nem léphetett, addig se jogot, se hatalmat nem érzett magában a
téritésre.

Mindenki tudja, hogy a nazarénusok a gyermekek keresztségét
érvénytelennek, semmisnek tekintik. Ők csak a felnőtteket keresztelik
meg és csak akkor, a mikor hitüket megvallani készek is, képesek is.

De a keresztelkedésre való ajánlkozás nekik nem elegendő arra, hogy
valakit megkereszteljenek. Mindenek előtt válogatást tesznek az
emberekben s olyanokat, kiknek gondolkozásuk, életmódjuk, családi és
társadalmi viszonyaik előttük ismeretlenek, egyáltalán nem tartanak arra
méltóknak, hogy őket a megtérők gyülekezetébe befogadják.

Ez nem azt teszi, hogy ők azokat, kik valamely gonosz cselekedetet
követtek el, ne vennék föl vagy ha már tagjai a gyülekezetnek, kizárnák
a gyülekezetből. Hanem hát ők maguk között följebbvalót e világ szerint
nem ismernek s papi és világi hatóságot meg nem türnek. Ők a
társadalomnak rang, miveltség, vagyon és foglalkozás szerint való
osztályozását se fogadják el. Alaphitük az egyenlőség. Minden
óvatossággal élnek tehát arra nézve, hogy közöttük az egyenlőséget és
testvéri viszonyt semmi meg ne zavarja s azt hiszik, e czéljukat
leginkább ugy érik el, hogy a mint maguk között életmódban és
gondolkozásban figyelmesen alkalmazkodnak egymáshoz, mindazokat, a kik
közéjük akarnak lépni, ez alkalmazkodásra teljesen be kell előbb
gyakorolniok.

Első foka a belépésnek megtérni. Hencsey ugy irja hitvalló könyvében: »a
megtéréshez jönni«. Ez nem egyéb, mint ajánlkozás a keresztségre s a
szent gyülekezetbeli tagságra.


V.

(Az első nazarénus keresztelés Magyarországon. – Ennek helye és ideje. –
Hencsey fölveszi a keresztséget.)

A megtérőt heteken, hónapokon, sőt néha éveken át tanitják ugy
magányosan, mint isteni tisztelet alkalmával a gyülekezetben. A
keresztségen és urvacsorán kívül, miként a kálvinisták, minden
szentséget tagadnak; minden szertartást, intézményt, egyházi rendet s
kötelező szokásokat mellőznek; minden ékes templomot s istentiszteletre
szánt különös épületet kárhoztatnak. Külső jelek, fogadások és
cselekmények nem voltak elégségesek arra, hogy a megtérő igazi
hitvallásáról bizonyosak legyenek. Ugy vélték tehát, hogy naponkénti
érintkezés, oktatás és vallásos társalgás után kell meggyőződést
szerezniök arról: vajjon a megtérő elfelejtette-e már az idegen vallási
szokásokat, emlékeket, szólásokat s gondolkodást, melyet egykor a
gyermeki lélekbe szülők és tanitók, mindennapi látások és hallások
bevéstek s melyek a gyermeki kortól kezdve folyton erősödtek? Vajjon
teljesen meggyökereztek-e már lelkében az uj hitvallás tételei s
üdvözitő igazságai?

E meggyőződésre el kellett jutniok. Az együttlakásnak és mindennapi
érintkezésnek kétségtelen bizonyitékot kellett arra nyujtani, hogy az uj
hit a megtérőnek vérévé vált. Hogy a megtérő az uj hittől várja lelkének
nyugalmát a siron innen s az örök üdvöt a siron túl.

Csak akkor részesitették a keresztség szentségében.

Hencsey 1840. évi május 8-án vette magára a keresztvizet. E nap
nevezetes nap volt. E napon kezdődik Magyarországon a nazarénus
felekezet.

E felekezet e napon tartott rendes isteni tiszteletet Magyarországon.
Eddig csak ketten voltak hivők: Denkel és Kropacsek. Két ember pedig még
nem gyülekezet, nem szentegyház. De e napon már hárman, sőt négyen
voltak együtt s alkották meg kisded gyülekezetüket, mely az ő
álmadozásuk szerint arra volt hivatva, hogy az uj vallást az ország
széles határai közt elterjeszsze. Ők legalább azt hivék, arról
ábrándoztak, hogy bennük és általuk vettetett meg az uj anyaszentegyház
szegletköve.

A Kerepesi-út 5-ik számu háza s Pecznik János pesti lakatos műhelye volt
az ünnep szintere.

Négyen voltak együtt e műhelyben. Denkel a tanitó; Kropacsek a hivő s
amannak svájczi utitársa; Hencsey Lajos, a ki most volt a keresztvizet
magára veendő és végre Béla József, kit már Hencsey vezetett be az uj
tudományba. Róla még sokszor lesz szó történetünk folyamában. Rá még
nagy szerep vár itthon is, de a tengeren túl is. Most már megengedték
neki, hogy a keresztelésnél jelen legyen, noha még arra nem találták
méltónak, hogy a keresztségre bocsássák.

Valami ünnep volt e napon.

Megvárták, mig a legények és inasok eltávoztak hazulról vagy elfeküdtek
erre-arra. Megvárták, mig a Kerepesi-út elcsöndesedett s ajtót és
ablakot bezárva, késő éjjel tartották az isteni tiszteletet.

Fehér asztalkendőt tettek a kohó mellett való kis asztalra s erre egy
kancsó vizet. A csöbör az ülő mellett tele volt hütő vizzel. A
faggyúgyertyák égtek függő tartóikban a falakon.

Az ünnep énekkel kezdődött. A kálvinisták templomi zsoltárkönyvéből
énekeltek el egy éneket. Most már a nazarénusoknak maguknak is vannak
énekeik s énekes könyveik; – akkor még Svájczban is és Denkel
utmutatásai szerint itthon is a kálvinisták könyvét használták.

Ezután egyszerü és buzgó imát mondtak együtt mind a négyen, melyre őket
Denkel tanitotta.

Az ima bevégzése után Denkel az uj-szövetségi szentirásból olvasott föl
egy részt s erről tartott a hiveknek vallásos előadást.

Mikor ezt elvégezte, Hencseyt a keresztviz elfogadására hivta fel.
Hencsey leölté dolmányát, mellényét és nyakravalóját. Inge nyakát
megoldozta s kétfelé lehajtá. Feje, nyaka, vállai meztelenek voltak.

A felhivásban e szózatot intézik a hivekhez:

– Térjetek meg és forduljatok el minden álnokságaitoktól és tinektek az
álnokság nem lészen romlástokra, mert meg vagyon irva: nem gyönyörködöm
a halálra valónak halálában, hanem hogy megtérjen és éljen.

Ekkor lényegileg az apostoli hitvallás tételeit kérdezte egyenkint
Hencseytől.

– Hiszed-e, hogy egy isten vagyon, ki teremtette a mennyet és földet, ki
mindenhol jelen vagyon és tud mindeneket?

Hencsey meghajtott fővel, de erős hangon felelte:

– Hiszem.

– Hiszed-e, hogy Jézus Krisztus Istennek fia és hogy öröktől fogva való?

Hencsey felelte:

– Hiszem.

– Hiszed-e a Szentlélek Istent, ki megszentelt minket, ki oktat minket,
ki vezérel minket és a ki minden jó erkölcsöt nevel bennünk?

– Hiszed-e a közönséges keresztyén anyaszentegyházat, mely irtózik a
bűntől és hajlandó az isteni parancsolatoknak megtartására?

– Hiszed-e az örök életnek megnyerését?

Hencsey felelte:

– Hiszem.

Ekkor Denkel megfogta Hencsey kezét s oda vezette őt a hütő vizhez.
Hencsey a hütő viz fölé hajolt. Denkel kezébe vette a kancsót, Hencsey
fejére önté a vizet s egy lassu imával beavatta őt a választottak
szentségébe.

Ennek megtörténte után a három megkeresztelt között kenyérrel és borral
kiosztatott az urnak szent vacsorája. Béla József sóhajtva és könyező
szemekkel nézte e szertartásokat. Ő még nem volt méltó ezekre.

Az urvacsorának vétele után kezébe vette Hencsey a szentirást s
felolvasván a tékozló fiuról szóló elbeszélést, gyönyörü beszédet
tartott arról, miként pazarolja az emberi nemzetség istennek áldásait s
a megváltás üdvét és miként pazarolja önnön lelkét, melyet elmerit a
világi örömök undokságaiba a helyett, hogy azt az örökké való örömök
megnyerésére tisztává és alkalmassá tenné.

Éjfél rég elmult már, mikor a hivők kisded gyülekezete szétoszlott,
mikor Kropacsek és Béla haza távoztak.

De valamennyien, még Denkel is, azt gondolták s azt mondották
Hencseynek:

– Most már te légy a mi tanitónk!




HENCSEY TÉRITŐ MUNKÁJA.


I.

(Béla József. – Kovács József és felesége. – A zalavármegyei mozgalmak.
– Hogy lehet szilaj kortesből nazarénus?)

Hencsey rövid időre eltávozott Pestről. Czélját egyelőre elérte s élénk
vágyat érzett most lelkében apjának és anyjának meglátogatására. Haza
ment tehát Szent-Péter-Urba, hol azonban csak junius végeig maradt.

Ez időt is eredménynyel használta fel. Szorgalmasan irt Béla Józsefnek,
hogy őt az uj hitben oktassa s napról-napra jobban megerősitse.

Béla Józsefről már előbb is megemlékeztem. Ő is lakatoslegény volt s
Hencseyvel egykoru. Liptóvármegyében Hradeken született és növelkedett.
Tudott magyarul és tótul beszélni. A német nyelvet Pesten és Ausztria
fővárosában Bécsben sajátitotta el. Mikor Pesten a Kerepesi-úton a
Magyar Nemzeti Szinházat épitették: akkor ő is Pecznik János műhelyében
dolgozott. Ez a műhely szállitotta a Nemzeti Szinházhoz a lakatosmunkák
nagy részét. Béla volt Hencseynek legmélyebb tisztelője s
legengedelmesebb, mondhatni rajongásig ragaszkodó barátja, ki Hencseyt
elkisérte mindenüvé, elkisérte még külföldi utjára is s haldokló ágyánál
az fogta föl utolsó lehelletét. De utolsó áldását is.

Hencsey uj hiveket is szerzett ama néhány hét alatt, mig otthon
tartózkodott. Az uj hivek: Kovács József és neje Pap Novák Anna, kik
Szent-Péter-Urhoz nem messze, Nemes községben, Keszthelynek is
szomszédságában laktak.

Ezt a községet ma nem e néven ismerik. Van ott egy kis község, melynek a
neve Boldogasszonyfa. E mellett volt egy szőlőhegyi község Nemesfalu
névvel. E két község ma már egyesült s most Boldogasszonyfa nevet visel.
A helybeliek sokáig Nemes-Boldogasszonyfának nevezték az egyesült falut.
Itt laktak Kovács Józsefék s velük együtt néhány kisnemes.

Minden térités közt ezt tudom legkevésbbé megmagyarázni. Itt nagy
lélektani nehézséget látok magam előtt.

Kovács József nemes ember s közbirtokos volt. Kisded birtokán mezei
gazdasággal s ezen kívül szőlőmiveléssel foglalkozott. Hencsey gyakran
fölkereste leveleivel s ő ennek viszonzásául hűségesen följegyzett
mindent, mi Hencsey életére s a kisded felekezet ügyeire vonatkozott.
Adataimnak nevezetes részét az ő jegyzeteiből meritettem.

Kovács iskolázott ember volt. A gimnáziumi tanulmányok bevégeztével
azonban félben szakitá az iskolákat s haza ment kisded gazdaságára.
1836-ban megnősült s a szemrevaló csinos Pap Novák Annát vette
feleségül. Németül egy szót se tudott, de latin nyelven képes volt irni,
olvasni és beszélni. Később, mikor Hencsey közbenjárására Fröhlichhel
levélbeli érintkezésbe lépett, ő latin nyelven irta leveleit
Fröhlichhez, valamint ez is ő hozzá. Fröhlichnek Zürichben és
Strassburgban kelt néhány latin levele innen került az én kezembe.

Természete szilaj és indulatos volt. Nagyon csekély szó elég volt arra,
hogy kedélyállapotának nyugalmát a hirtelen kitörő harag lobogása váltsa
föl. Gyakran tettlegességre ragadta el indulatja s helytelen tettei
miatt nem egyszer idézték biró elé. Egy alkalommal el is itélték több
hónapi fogságra, melyet ki is töltött, mikor már a nazarénusok közé
tartozott.

Zalavármegyében ekkor a megyei pártélet rendkivül élénk volt. Minden
tisztujitás és minden követválasztás nagy izgalommal folyt le. Gyakran
erőszakos cselekmények háboritották meg az alkotmányos élet folyamát s
az 1843-iki követválasztást hullák és véres tetemek nagy sokasága
bélyegezte meg.

Nem akarom ez életet bővebben ecsetelni, nem akarom részleteit
elsorolni. Deák Ferencz nagy államférfiui alakja volt e mozgalmas élet
jelszava. E miatt történelmi jelentőségü volt Zalavármegye ekkori
közélete. Figyelt rá az egész ország s a mult század 40-es éveinek
hirlapjai hiven megörökitették a részleteket.

Kovács mind e mozgalmakban részt vett s bár kisnemes volt, de elevenen
érdeklődött a közdolgok iránt, tehát tetemes részt vett bennök.
Természetesen nem a zöld asztalnál, nem is az ország szine előtt, nem is
vezérszereplésben, hanem mint a legszegényebb zalai nemesek egyike,
elvegyülve a nemesek tömegében. E tömeg, mint minden sokaság, sokszor
öntudatlanul, sokszor ittasan s csaknem mindig tulhajtott eszmék mámora
közt vállalkozott valamely elvnek megdöntésére vagy támogatására. Sőt
nem is elvnek, hanem csak valamely elv mögött izzó érdeknek vagy
szenvedélynek.

És ez embert, a ki iskolázott volt, a ki kedvelte a szilaj korteséletet;
az indulatos, családos, nemes és birtokos embert egy szegény,
iskolázatlan kézműiparos ifju, egy vándorló legény megnyeri az uj
hitnek, mely örök lemondást követel s a szelid életnek, mely ég-föld
távolságnyira áll a kortesvilág szilaj élményeitől.

Megnyer az uj hitnek oly embert, a ki a régi hitre se ad semmit, nem
azért, mert régi, hanem azért, mert hit. A ki a hit bensőségei fölött
sohase elmélkedett, a kinek szive a hit borongó érzéseit nem ismeri s a
ki az egész hitvallásban csak az egyházat s annak is csak külsőségeit
vette észre eddig.

Hencsey ennél nagyobb diadalt soha nem aratott. Az ő ábrándos lelke és
szelid, vallásos kedélye soha jobban ki nem fejtheté erejét és hatalmát,
mint a mikor e félmivelt és elszilajult lelket a hitnek enyhe igájába
befoghatá. Igaz, hogy gyermekkorától fogva ismerhette Kovács Józsefet,
de mégis csak néhány nap alatt hajtotta végre e csodálatos téritést.
Minő kár, hogy társalgásuk részletei nem állanak rendelkezésünkre.

De a mi keveset tudok e részletekből: el kell mondanom.

Kovács József pinczéjébe a szelelő lyukon át bebotlott egy rókakölyök s
ezt Kovács elevenen elfogta. Heteken át tartotta s magához és
feleségéhez szeliditette. De végre is mit csináljon a rókával? Megbizta
feleségét, vigye be a rókát Keszthelyre s ott a piaczon az uraknak adja
el.

Az asszony a rókát bevitte s eladta. Azután sietve indult hazafelé.
Boldogasszonyfa Keszthelyhez hat vagy hét kilométer távolság,
gyalogszerrel másfél óra járás, sietett, hogy délre még idején haza
érjen.

A hol a keszthelyi út a páhoki úthoz ér, ott a keresztutnál van egy
csárda, vagy legalább volt ez előtt hatvan évvel; Csali csárdának
nevezik. Mikor a csárda közelébe jutott: elért egy lassan ballagó ifju
embert.

Az ifju tisztes fekete ruhában volt, fején bolyhos selyem czilinder
kalap. Ez különösen feltünt a menyecskének, mert ilyen kalapot csak
előkelő urak viseltek abban az időben.

Viseltek bizony Pesten a kézműves legények is. A selyem czilinder kalap
ugyan akkor is költséges volt s iparos legény nem is vehetett ujat, de
az uraságok czilinder kalapját, ha már letették, akkor is meg lehetett
az ószeresektől venni néhány filléren. S ezért a legtöbb iparos legény
ilyet viselt.

Ilyen volt a Csali csárdánál is annak az ifjunak. Az az ifju pedig senki
nem volt más, mint Hencsey Lajos. Épen akkor ment haza Pestről.

A menyecske a czilinder kalap után valami vidékbeli urnak gondolta az
ifjut s mikor mellette elment, tisztességesen köszönt neki.


II.

(Hencsey megfeddi a menyecskét. – Kovács Józseffel megismerkedik. – A
páhoki esperes arczul üti Hencseyt s elkobozza irásait. – Istennek
végezése.)

Az ifju szerényen és szives szelidséggel fogadta és viszonozta a
menyecske köszöntését.

Utjuk együtt haladt, a mint a Csali csárdánál letértek az országutról s
neki váltottak a nemes-falui szőlőhegynek. Hencseynek is ez volt
legegyenesebb utja Szent-Péter-Ur felé. Beszédbe ereszkedtek. Kérdezte
az ifju a menyecskét, honnan jön, hova megy, mi járatban van?

A menyecske elmondta keszthelyi utját s hozzátette:

– Nagy nehezen mégis csak el tudtam adni a rókát, de nagyon olcsón. Az
uram azt mondta, hogy egy váltó forintot legalább hozzak érte, én pedig
nem kaptam érte többet, tiz váltó garasnál. Meg se merem az uramnak
mondani. Majd azt mondom, egy váltó forintért adtam el.

Hencsey erre megállt s szelid komolysággal feddőleg nézett a
menyecskére. De nem csak nézése volt feddő, hanem szava is.

– Asszony, testvérem az Ur Jézusban, bünös gondolat ez a te szivedben. A
mit a te uradnak akarsz mondani: az hazugság. Hazudni nem szabad
senkinek, semmiért. Hát az asszonynak az ura előtt hogy volna szabad
hazudni, a kivel egy test, egy lélek, mivelhogy igy rendelte az isten!

A nő elcsodálkozott ezen a beszéden. Jobban megnézte a fiatal embert.
Igy beszélni csak a pap szokott s a pap is csak a szentegyházban. Most
már tudni akarta, ki ez a fiatal ember? Megkérdezte egyenesen.

Hencsey megmondta. Röviden elbeszélte, hogy Pestről jön, szülőit akarja
meglátogatni Szent-Péter-Urban. Az asszony emlékezett, hogy hallotta már
apja-anyja hirét-nevét. Kérdezte: milyen messze van Pest? Mióta utazik?

– Ötödik napja.

Az asszony részvéttel kérdezte tovább.

– Nem éhezett e hosszu utazás alatt?

Az ifju kivett táskájából egy könyvet s rámutatott:

– Imé, lásd, van nekem a kenyéren kivül más eledelem is!

– Hisz az könyv; – micsoda könyv az?

Hencsey megmutatta az asszonynak a könyv czimlapját: »Uj Testamentom,
azaz, a mi urunk Jézus Krisztusnak Uj szövetsége«.

– Ez a könyv, édes testvérem, a szentirás. Ebben vannak istennek igéi,
Jézusnak tanitásai, melyek a kenyérnél jobban táplálják lelkünket és
testünket.

Kovács Józsefné katholikus nő, soha se látott szentirást, de értelmes és
fogékony lélek volt. Hencsey nyomban elkezdte neki a szentirást a maga
felfogása szerint magyarázni. Hallgatta az asszony figyelemmel.

Nemsokára azonban hazaértek. Az asszony bemutatta az ifjut férjének.
Kovács József jól ismerte a szent-péter-uri nemeseket s az öreg Hencseyt
is. Épen déli idő volt. Szent-Péter-Ur oda egyenes vonalban is jó tiz
kilométer távolság, vagy három óra járás gyalogszerrel. Az ifjut ott
fogták ebéden. Ebéd alatt s kevés ideig még ebéd után is Hencsey csak a
szent dolgokról beszélt. Uj hajnal hasadása, uj napnak támadása, uj
hitnek és boldogságnak elkövetkezése sugárzott ki beszédéből, szemeiből,
egész lelkéből.

De sietett haza szülőihez.

De beszéde csodálkozást, figyelmet, rokonszenvet és tünődést támasztott
a kis nemes emberben. Megtetszett neki e különös fiatal ember.
Tisztességesen meghivta, hogy házát el ne kerülje ezentul, hanem inkább
minél előbb meglátogassa. Hencsey megigérte, hogy harmadnapra visszatér.

Mikor eltávozott, az asszony akkor számolt be a róka áráról s elmondta
hűségesen a Csali csárdánál lett találkozás történetét, az ifju feddő
szavait s a feddés okát.

Nagy töprengés vett erőt Kovács József lelkén. Istennek különös embere
lehetett az a fiatal ember. Mi köze van annak ahhoz, hogy egy ismeretlen
menyecske, a kit az előtt sohase látott, igazat mond-e az urának vagy
nem? Nem lehet az lakatos legény. Valami kegyes zarándok vagy valami
»küldött« ember lehet az. Sohase látott ő olyan lakatoslegényt a
világon, a ki szentirással járja be a világot.

Ez a gondolat aludni se hagyta. Másnap kora hajnalban azt mondta
feleségének:

– Lelkem, az a fiatal ember nem Hencsey volt, nem is szent-péter-uri
volt. Valaki más lehetett az.

– Hiszen édes uram, megigérte, hogy harmadnapra visszatér. Majd
megtudjuk holnap igazán.

– Nem ugy van az lelkem. Nem tudok megnyugodni ezen a dolgon. Ugorj át
Szent-Péter-Urba, nézz be Hencseyékhez, tudd meg igazán, a kovács fia
volt-e az az itt járt ember s mondd meg neki, hogy igéretéről el ne
felejtkezzék. Délre még vissza is jöhetsz.

Igy történt.

A menyecske később sok időre már mint özvegy s hatvanadik életéve felé
ballagó idős nő beszélte el e jelenetet. S hozzá tette, hogy boldogult
férje féltékeny volt, de őt mégis addig sarkalta, mig csak át nem ment
Szent-Péter-Urba. Hencseyvel szemben sohase jutott eszébe a
féltékenység.

Másnap csakugyan eljött Hencsey, de nemcsak maga jött. Magával hozta
Imre öcscsét is, a ki szintén kovácslegény volt apja műhelyében.

E fiura is nagy szerep vár a nazarénusok történetében s elbeszélésünk
folyamán még sokszor találkozunk vele.

Julius elejéig volt ekkor Hencsey az édesapjánál. Szorgalmasan dolgozott
a műhelyben, de tanitgatott is a vidéken köröskörül. Boldogasszonyfára
még két vagy három izben ellátogatott. Kovács Józsefékben volt
valamelyes fogékonyság az uj hit iránt, de azt hiszem, annak fölvételére
mégis inkább egy szomoru külső esemény birta őket.

Hencsey térítő működése ugyanis nem maradt titokban. Különösen Kovácsék
nem győztek eleget beszélni a szent érzésű derék fiatal emberről. Hire
utóbb eljutott a páhoki esperes-plébánoshoz is.

Az esperesnek Bertalan volt a neve. Java korabeli, tüzes természetü,
lelkes pap volt, hirtelen lobbanó, heves indulatu.

Valaki egyenesen följelentette nála Hencseyt, mint oly embert, a ki
naponként olvassa a szentirást és a falubeli népeknek veszedelmes
tudományokat hirdet s azokat is a szentirás megszerzésére s olvasására
buzditja.

Nem tudom, honnan ered s minő korból, de tudom, hogy tul a Dunán az
egyszerű falusi katholikus népnek a szentirást olvasni nem szabad. A
papok legalább úgy tanítják: nem szabad. Sok indokot s köztük jó indokot
is hoznak elő tanitásuk igazolására.

Az esperes magához hivatta Hencseyt s kérdezte tőle, mi igaz abban, a
mivel a följelentés vádolja?

Hencsey a szerénység alázatosságával, de szilárdan s habozás nélkül
vallotta meg, hogy ő Krisztus evangyéliomát naponként olvasgatja s a
népnek naponként hirdeti. Megvallotta azt is, minő vallást tart ő
olyannak, mely mindenben az evangyéliomra van fektetve. Kifejtette az
esperes előtt az új hitnek elveit.

Az esperes elképpedt e vakmerőségen. Meg nem foghatta, hogy az ő
hiveinek világi romlottsága hogy terjedhetett ennyire! Valóságos
pártütést látott Hencsey munkájában az egyház ellen.

Ebben igaza is volt.

De ki is kapta Hencsey a kegyes káromkodás igéiből a maga részét. A pap
tüzes volt, indulata is fölgerjedt s harsány hangon beszélt lelkére,
hogy mi sors vár rá, ha a veszedelmes uton tovább is megmarad.
Könyveinek és irásainak elvétele, az egyháznak átka, börtön, kín és
üldöztetés e világon s ördög és pokol és ennek örök szenvedése a
másvilágon. Csak győzte hallgatni két fülével.

De nemcsak a szavakat kellett meghallgatnia, hanem testi bántalmat is
kellett szenvednie. Mert egyszer a pap, mikor tüzes intéseit Hencsey
lassu fejcsóválással fogadta, ugy ütötte őt arczul jobb felől és bal
felől, hogy mind a két szeme szikrát hányt tőle.

Hencsey azt irta: »kitombolta magát rajtam a fekete arczu pap«.

A lakatos legény fiatal volt és erős. Ha elragadja az indulat,
összetörhette volna a papot. Jó nehéz utazó bot is volt a keze ügyében,
de a mikor a pap arczul ütötte, hátra lépett s az ajtó sarkához
támasztotta botját. Ugy lépett megint vissza a pap elé, előbbi helyére,
üres kézzel. Nem szólt vissza, nem feleselt, szeliden és szó nélkül
türte el a testi bántalmat is. De nem is ijedt meg se a paptól és
börtöntől, se az ördögtől és pokoltól.

– A mi üdvözitőnk többet is szenvedett.

Hanem attól igenis megijedt, hogy könyveit és irásait elveszik tőle. El
még a szentirást is.

Sietett haza.

Irásait, leveleit egy ládába elzárta, de bibliáját nem merte otthon
hagyni. Volt egy nagybátyja Káptalan-Tótiban: Hencsey Ferencz, apjának
testvérje. A szentirást egyenesen oda vitte el.

Ez a falu Badacsony hegye és Csobáncz vára közt fekszik, gyalogszerrel
majdnem egy napi járóföld Szent-Péter-Urtól. Mig oda járt s bátyjánál
tölté az időt, eltelt néhány nap.

Alig távozott hazulról: Bertalan esperes a káplánnal vagy a mesterrel
együtt azonnal ott termet Szent-Péter-Urban s szoros kutatás alá vette
az öreg Hencsey házát. Vele volt az esperessel saját testvéröcscse is, a
ki véletlenül akkor is ott volt a szobában, a mikor az esperes Hencseyt
arczul verte.

Az öreg kovács nem sokat törődött a dologgal. Természetesnek tartotta az
esperes jogát a házkutatásra. De az öreg kovácsné mégis csak anya volt s
szép szóval és sürü könyeivel kérte a papot, ne vigye el fiának irásait.

– Az én Lajos fiam nagyon szereti irásait.

Mintha csak olajat öntött volna a lobogó lángra, haraggal kérdezte az
esperes:

– Hol vannak azok a könyvek, melyekből fia olvasni szokott?

– Nem tudom, aligha a ládájában nincsenek.

– Vegye elé őket, hadd nézzem meg.

Az anya megtagadta.

– Nem vehetem elő; azt sem tudom, hol van a kulcsa.

Erre a »sátán« a ládát feltörette s az irásokat elvitte magával. Mikor e
jelenetet irja le Hencsey: akkor már »sátán«-nak nevezi s nem »fekete
arczu« papnak az esperest.

Irásait nem kapta vissza soha. Maga is kérte személyesen, Kovács
Józseffel is kérette, ki az esperesnek jó embere volt, de azért irásai
oda vesztek.

S most történt az az esemény, mely Kovács Józsefékre oly megrenditő
hatásu volt.

Hencsey, arczul üttetése után hét vagy nyolcz nap mulva, átment Kovács
Józsefékhez, hogy az esperesnél történt jelenetet elpanaszkodja.

A kemény természetü nemes ember ökle összeszorult, mikor azt hallotta,
hogy a pap mily kegyetlenül verte arczul az ifjut s hogy ez mily
bárányszelidséggel türte el a bántalmat. Rászólt az ifjura:

– Aztán nem volt fokos a kezében édes öcsém?

– Kezemben volt a nehéz botom, de hogy az ördög meg ne kisértsen, azt is
letettem a kezemből az ajtó sarkába. A pap testvérje, ki ott volt a
szobában, még ki is nevetett.

– No édes öcsém, most már hiába beszélsz; nem fogadom el a te hitedet.
Nem én!

Az ifju téritő nagy szelidséggel felelt:

– Lelki betegség szól belőled, édes testvérem az Urban. A haragot és
boszut a megtisztitott léleknek ismerni nem szabad. A mi Urunk Istenünk
végez el mindent. A pap és testvérje megérzi az ő kezét nemsokára.
Meglásd, édes testvérem az Urban!

Alig mondotta ki e szavakat: hirhozó jött a faluból Boldogasszonyfáról.
Lihegve nagy sebten nyitott be Kovácsékhoz.

– Tudja-e nemzetes uram, mi történt? Borzasztó eset történt. A páhoki
főtisztelendő ur életét elvette az isten. Délelőtt testvéröcscse halt
meg, agyonütötte egy gerenda, mely leesett a háztetőről, délben pedig a
főtisztelendő ur esett le holtan a karosszékből!

Hencsey és a Kovács-házaspár elképedve hallotta e hirt.

Hencsey felsóhajtott:

– Adj uram istenem nekik bocsánatot és örök életet.

Kovácsné elkezdett imádkozni.

Férje, a szilaj nemes ember még e napon kijelentette Hencseynek, hogy ha
a testvérek elfogadják: ő is belép az uj hitvallók gyülekezetébe.


III.

(A csodában való hit. – Hencsey levelei Kovácshoz. – Nipp Anna meleg
szive és meleg hajléka. – Uj hivek.)

Csodáról beszélt mindenki.

A Kovács-házaspárnak uj hitre térését nem tudták megmagyarázni az
emberek.

Egészséges és fiatal mindakettő. A lelkek kétségének, a hit igazságai
fölött való tünődésnek, a szivek ábrándos bánatának közel és távol semmi
nyoma. Az egyház külső ragyogása se bántja a szemeket s dobzódó hatalma
se szül messze vidéken semmi elkeseredést. A mérhetlen vagyonu magyar
egyházfejedelmek innen messze laknak. Az érsekek, püspökök, főapátok,
nagy káptalanok márványpalotáit, fényes cselédségét, szépasszony
történeteit, udvari tékozlását senki se látja és senki se érzi e
vidéken. Ezek fölött nem elmélkednek itt az emberek. Itt csak szegény
falusi jámbor lelkészek és kolduló barátok, kegyes zarándokok és remeték
láthatók. A főpapok ezüstös kocsiját, hatlovas büszke fogatát s aranyos
szerszámait nem bámulhatja meg a nép s nem hasonlithatja össze Jézus
szamarával, mely meg van kötve Betfagéban s melynek féke csak
kóczmadzagból áll.

A lelkek semmiféle járványos betegségét se ismeri a kor és a közszellem.
Ily betegség látható ok nélkül is meglepheti az egyes embert, a mikor
már a tömegeket is meglepte. Kovács Józsefnek van miből élnie. Kis
gazdasága egész idejét elfoglalja. Nem is nyájőrző, hogy a mig állatjai
legelésznek, ő a fa árnyékában mélán üldögéljen s lelke, melynek
kényszerü foglalkozása nincs, messze kalandozzon. Könyveket se olvas s
idegen gondolatok nem verhetnek agyában gyökeret. Mi az oka tehát a nagy
elhatározásnak, az uj hitre térésnek? Külső jutalom nem kecsegteti. Maga
a téritő is szegény iparos legény. A ki maga is bántalomra és üldözésre
számit ezen a világon.

A nép csodát látott, istennek büntetését s az emberi dolgokba való
közvetlen beavatkozását látta a páhoki papnak és testvérjének szomoru
esetében. Homér korának néphite, a Mózes korabeli zsidóság hivő
képzelete, de Jézus korában is a galileai nép kegyes ábrándjai száz
efféle csodát láttak. A szent könyvek s a hellenek remekkori iratai
bizonyitják ezt. Csodák sohase történtek. De csodákat mindig látott s
bennük mindig hitt a nép. Ma is lát, ma is hisz. Az agy és a lélek ma is
olyan, mint évezredek előtt.

Alsó-Páhok közvetlen és igen közeli szomszédja Boldogasszonyfának és
Nemesfalunak. A mi az egyikben történik, olyan, mintha mindegyikben
történt volna. Mintha szélnek szárnyán repült volna: ugy terjedt el a
hir, hogy a páhoki esperes megbántotta a jámbor, becsületes vándorló
legényt, a legény istenhez imádkozott s az isten nyomban példás
büntetéssel sujtotta a papot és testvérjét. A hir nagyitott is,
torzitott is s elszállt Keszthelyre s azon tul végig a Balaton partjain.

Hencsey fontosnak tartotta Kovácsék megtérését, de elbizakodottá nem
tette őt ez eredmény. Mindig attól félt, hogy Kovács visszaesik előbbi
gondolkozásába s azért legszebb leveleit mindig hozzá intézte a
távolból.

Másoknál is megkisérlé Hencsey itt szülőföldje tájékán az uj ige
hirdetését, de julius első hetében már Pesten volt. Itt voltak lélek
szerint való testvérjei, a mint a vele hivőket szokta nevezni. Tőlük
sokáig távol lenni nem tudott.

Julius 8-áról már ekként ir Pestről Kovács Józsefnek:

– Kedves atyámfia!

– Kegyelem és békesség nektek az Istentől, a mi atyánktól és az Ur Jézus
Krisztustól. Hálákat adok az én Istenemnek mindenkor, valahányszor rátok
emlékezem. Nagy örömmel könyörgöm értetek, hogy ti az évangyéliomnak
tudományában részesek lettetek s az első naptól fogva mind ez ideig
elhivén elhittétek, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot,
tudniillik az Isten, el is végezi mind az Ur Jézus Krisztusnak
eljöveteléig.

Ezután Kovács Józsefet és nejét hosszasan intvén a szent életre,
imádkozásra és alamizsnálkodásra, ekként végzi levelét:

– Reménylem pedig az Ur Jézus Krisztustól, hogy én rövid idő mulva ismét
elmegyek tihozzátok és hogy akkor az én szivem is nagyobb örömben
legyen, legyetek szorgalmasak, hogy igazabb állapotban találhassalak
benneteket. Mily nehezen esett most is énnekem, hogy oly sietve kellett
tőletek elválnom, de enged az Isten annyi időt, hogy levelemmel
bátorithatom elbágyadt lelketeket.

– Tudjátok meg, és akarom, hogy tudtotokra essék a titok, hogy ha az
előbbeni életbe visszaestek, kétszer gonoszabb élet lesz a jutalmatok.
Azért is ugy öltsétek föl a szent léleknek ama bátorságos fegyverét,
hogy inkább készek legyetek halált szenvedni, hogy sem ezen ti
dolgotokat többé elhagyni.

– Maradok igaz atyafiui szeretetben levő szolgátok!

Ime, csaknem szóról-szóra közlöm Hencsey levelét, hogy nyájas olvasóm
közvetlenül is ismerhesse az egyszerü iparos legény gondolkozását.

Julius 14-én már ismét irt nekik s e levélben különösen inti őket a
hitetlenség ellen. Biztositja őket, hogy rövid időn hozzájuk fog menni s
azután igy folytatja:

– A többi atyafiak is mindnyájan szivből szerető csókkal köszöntenek
benneteket, óhajtanak titeket megismerni. Örvendünk és hálákat adunk
érettetek a mi Urunk Jézus Krisztusnak, hogy a szent atyafiságban
társaink kivántatok lenni.

– Irj nékem – végzi levelét – sorsod felől, édes atyámfia, mentül előbb
és leveledet az én jó apám összetenné a maga levelével s mindkettő
együtt egy szerre eljöhetne.

E levélben már uj társakról, uj atyafiakról is szól s azok nevét közli
Kovácsékkal. Az uj atyafiak: Trulársz József, Klein János és özvegy Nipp
Anna.

Mind Trulársz, mind Klein iparos legény volt s mindkettőt már Hencsey
avatta be Denkel segitségével az uj hit titkaiba. Megkeresztelve azonban
még egyik se volt, ép ugy, mint Béla József.

Özvegy Nipp Anna áldott jó öreg asszony volt. A Terézvárosban lakott s
ott volt műhelye is a Nagymező-utczában 1097 szám alatt. Nem tudom, most
melyik ház ez. A mai házszámozás utczák szerint van s nem városrészek
szerint. E nő vagy kovácsnak vagy lakatosnak volt özvegye s mint ilyen,
önálló műhelyben legényekkel és inasokkal űzte a mesterséget. Nem volt
gazdag s a ház nem az övé volt.

E jó asszony ama néhány éven át, a melyet gyakran betegeskedve is még e
földön töltött, az uj felekezet tagjainak valódi jóltevőjük volt.

Hencseynek többször eszébe jutott már, hogy az uj felekezet tagjai,
eddig még csupán szegény vándorló mesterlegények, alig lesznek képesek
az uj hitet fentartani.

Lelküknek alig lesz annyi ereje, hogy minden vagyon, család, hajlék és
támasz nélkül elszántan szemébe nézzenek a kétes jövőnek, ha pedig hitük
köztudomásra jut, a világ üldözéseinek s gúnyos kaczajának is.

Hivei eddig még mind a római katholikus egyház tagjai közül valók
voltak. Ez az egyház államegyház volt akkor nagy kiváltságokkal s óriási
hatalommal. Rendelkezésére állott, ha kivánta az állam minden ereje.
Hivei közül más törvényes egyházba átlépni is igen nehéz volt; azt pedig
épen meg nem engedte volna, hogy törvény által nem védett, senki által
el nem ismert, egészen uj felekezetbe térjenek át. A páhoki esperes
eljárása már fájdalmasan intő, sőt ijesztő példa volt arra, mit lehet
várni.

Kellett a hivek számára valami kis segitségről gondoskodni, habár az
csak erkölcsi lenne is. Talán valami otthonról először is, hova a hivő
nyugodtan mehessen s hol fáradt fejét békén hajthassa le.

Mint emlitettem már, az iparos legény heti fizetése csekély volt.
Legföljebb tiz-tizenkét váltó forint, de ennél kisebb is, öt-hat váltó
forintig.

Egy váltó forint mai pénzünk szerint 84 fillért tett. A heti bér tehát a
mai pénz szerint öt koronától tiz koronáig s néhány fillérig emelkedett.
– Ebből kellett a munkabiró iparos legénynek ruházkodni, ebből került
ünnepnapi költsége, ebből kellett a czéh pénztárába teljesiteni a havi
és negyedéves fizetéseket; ebből kellett a kórházi költségeket fizetni s
ebből kellett gyűjteni a vándorlásra és remekelésre. Öt vagy talán tiz
korona heti fizetésből! A műhely tulajdonosa, a munkaadó mester nem
adott egyebet, mint ágyat a műhelyben, élelmezést saját asztalánál s
szerszámot a munkához. A hol élelmezés nem volt: ott természetesen
nagyobb volt a hetibér.

Az atyafiak kisded gyülekezetének nem volt helyisége, a hol a biztonság
érzetével istentiszteletre összejöhetett volna. Nem volt pénze, hogy ily
helyiséget bérelhetett volna. Nem volt köztük szelid női arcz, érző
gondviselésszerű női lélek, ki örömeiknek és bánatuknak részese, arczuk
redőinek elsimitója s a férfilélek ama titkainak hű letéteményese lett
volna, a melyekhez sem szülő, sem vallás, sem hű barát hozzá nem fér.

Hencsey talált végre ilyet. A tisztes öreg asszony, a jó özvegy Nipp
Anna már augusztusban hajlandónak mutatkozott az uj vallás fölvételére.
Klein János volt a legénye. Ennél Hencsey az esti órákban csaknem
naponként megfordult s a jó öreg asszonynak feltünt az ő mindig komoly s
inkább szomoru, mint vidám arcza; – feltünt szerény, becsülettudó
magaviselete s egyszerü ékes beszéde.

Kiváncsisága végre teljesen fölkelt s Hencseytől szives jó akarattal
kérdezte a gyakori odamenetel okát. Hencsey őszintén megvallotta ezt s
gyermeki bizalommal tárta föl lelkét az özvegy előtt.

Az özvegy szemei megteltek könynyel s Hencseyt arra kérte, tartson
társaival egy isteni tiszteletet az ő házánál s engedje meg, hogy ő is
jelen lehessen ott.

Hencsey belenyugodott s a legközelebbi vasárnapon teljesité az özvegy
asszonynak óhajtását.

Az isteni tisztelet bevégeztével kijelentette a nő, hogy a gyülekezetnek
ő is tagja akar lenni.

Ezzel nagyon sok volt nyerve.

Ezentul Nipp Anna hajléka valóságos menedékhelye lőn a hivők kisded
seregének.

Eddig a hivők, Kovács Józsefet és nejét kivéve, valamennyien az iparos
osztályhoz tartoztak s csaknem mind vándorló legény volt. Szegény fiuk,
kiknek táskájuk már tele volt, ha abban egy-két huszas kongott. Kik
utaztak városról-városra, fagy és hőség, nélkülözés és fáradság által
üldöztetve s kiknek nemcsak a csalódás bánatával, hanem sokszor az
éhezés és hajléktalanság gyötrelmeivel is küzdeniök kellett, ha
egészséges karjuk, égő munkavágyuk valamely városban munkát nem talált s
ha ekként hiven ápolt vérmes reményük – legalább egyelőre – meghiusult.

Pesten már voltak rendezett szállók s Budán is. Itt a vándorló legények
hajlékot és ellátást találtak. De fizetés és pénz nélkül itt is csak
néhány napig; – ha pedig napjaik leteltek, hátukra kellett venni
batyujokat s odább menni egy várossal. Igy kivánta ezt a szokás, igy
parancsolta a czéhartikulus, de sok helyütt a városi rendőrség is. S ily
esetekben nem kérdezték: van-e pénzük egy falat kenyérre, ha éheznek s
födélre és egy kéve szalmára, hova fejüket lehajthassák, ha elfáradtak
vagy az éjszaka sötétsége rájuk borult?

Pest még akkor nem volt Magyarország fővárosa. Inkább Buda és Pozsony
volt az. De már hatalmasan emelkedett s munka akadt bőven. De azért
gyakori eset volt, hogy a vándorló legény hamarjában nem talált
műhelyre. Az meg épen gyakori eset volt, hogy a többnyire osztrák
származásu s német ajku mesterek a magyar fiuktól megvonták a munkát.
Pesten léte alatt maga Hencsey is két izben volt munka nélkül hosszabb
ideig.

Ily viszonyok közt, ha volt jótékony lélek, ki megkönyörült a szegény
iparos legényen s volt enyhe hajlék, hol a vándor ifju nyugton hajthatá
le fejét s bizalommal várhatta be, mig két keze munkájával biztosithatja
a napokat s megalapithatja a jövendőt: az ily jótékony lélek bizonyára a
magasból szerzé az ihletet és az ily hajléktól nem vonhatta meg áldásait
az ég.

Ilyen lélek s ilyen hajlék volt Nipp Annáé, a jó öreg özvegy asszonyé!


IV.

(Hencsey megirja az uj hitvallás könyveit. – Nipp Anna szobája. – Kovács
József a börtönben. – Az 1841. febr. 7-iki istentisztelet.)

A nazarénusok több éven át nála imádták istenüket s nála gyüjtöttek
egymástól buzdulást és bátorságot. Ha jött ifju messze földről, nála
talált enyhhelyet s nála verte le sarujáról az uti port s ha műhely
nélkül maradt a segéd: nála talált meleg szobát s egyszerü ellátást, mig
ismét munkába állhatott. És ha végre testi szenvedés és léleknek bánata
elgyötörték az ifju idegeit: az ő hajlékában s az ő ápolása mellett
üdülhetett föl a szenvedő.

Jézus apostolainak és evangélistáinak irásai sok jó és kegyes lélekről
tesznek emlitést, a kiknél a megváltó s hivei mindig meleg szivet és
édes vendégszeretetet találtak. Nipp Anna hasonlitott ezekhez.

És az ő háza, a Nagymező-utczai 1097-ik számu ház még más okból is
nevezetessé vált a nazarénusok történetében.

A gyülekezet tagjai lassanként föl kezdettek szaporodni. Hencsey látta,
hogy minden hivővel minden nap együtt nem lehet. Vette észre azt is,
hogy a hivőknek a szentirás tételeibe elmerült lelke lassanként külön
irányokban kezd megindulni, más meg más hittételeket kezd foganni. Ha ő
e folyamatnak utját állani nem képes, a kis gyülekezet hitbeli egysége
lassanként szét fog töredezni. A hol ő jelen volt s a mikor jelen
lehetett: ott és akkor meg volt az egység. De ő halandó ember s az ő
napjai megszámlálvák s neki nemcsak a fővárosi, hanem a vidéki hivek
lelki életét is szivén kellett hordozni. Ugy látta tehát, elérkezett az
idő arra, hogy az uj hit elveit megállapitsa, egybegyüjtse s a
gyülekezeteknek követendő tudományul rendelkezésükre adja. Eddig nem
volt se könyvük, se irásuk.

A ki jelentkezett arra, hogy hivő lesz: annak meg kellett szereznie az
ujszövetségi szentirást. Még inkább annak, a ki megkeresztelkedett. Ha
nem volt rá pénze: adományul nyerte a gyülekezettől. Az angol társaság
már akkor olcsón terjesztette a Károli Gáspár-féle magyar bibliát. Ezt
használták.

Ám a szentirás nagy erdő. Sok történelmi és tudományos ismeret kell
ahhoz, hogy ennek szavait, mondásait, hitbeli és gondolkozásbeli
egységét valaki tisztán fölismerje. Efféle ismerete nem volt a szegény
vándorló iparos legénynek. Ő csak irni, olvasni és számolni tudott, csak
az elemi oktatás kis tudományában volt jártas. Vezető nélkül könnyen
eltévedhetett elméje a szentirás titkai közt.

Azért Hencsey az 1840-ik év vége felé már elhatározta az uj hitvallás
szövegezését s megirását. S elhatározásának véghezvitelét rögtön meg is
kezdé, – még pedig oly hévvel és buzgósággal, hogy a következő 1841-ik
év végére már az egész munkát befejezhette. Pedig nagyon el volt
foglalva. Mindennapi kenyerét műhelyben kellett megkeresnie. Sokat
utazott s minden napon irt egyik vagy másik hivének levelet.

Az éjszakát, a pihenés idejét s az ünnepnapokat forditotta nagy művére.

Az egész munkát csak egyes levelekben, egyes kisebb részekben,
czikkekben irta meg s a mint egy-egy czikk készen volt, lemásolás végett
azt társainak azonnal átadta. Kinyomatásról szó sem lehetett. Erre
pénzük se volt, de ezt akkor a sajtóviszonyok se engedték volna meg.
Különben ő maga se akarta, hogy ekkor már napvilágra jöjjenek czikkei.
Nem ok nélkül sejtette, hogy a törvényesen fennálló s történelmileg
szervezett egyházak ellenző törekvései az ő kisded gyülekezetét készek
és képesek volnának már bölcsőjében elnyomni.

Czikkei később postán vagy vándorló legények által szétküldve bejárták
az országot. Hivei mindenütt leirták és tanulták és megtanulták ezeket.
Czikkeit később magával vitte a külföldre is. Itt akarta kinyomatni. Sok
jelből ugy látom, rendszeres könyvet töredékes irataiból csak Svájczban
alkotott.

Műve három részből áll. Minden részt könyvnek nevez.

Az első könyv szól: Az Bünökbül megtért – Szentélet követő – Krisztustól
hagyott szent keresztséget hit után felvett – Keresztényeknek – Élő
tárgyaikrul.

A második könyv szól: Az Ujraszületésrül – Keresztségrül – Urvacsorárul
és az Imádságrul.

A harmadik könyv szól: Az Külső és Belső Kereszténységről és az Hit után
való Keresztségről.

Mind a három könyv főleg a római egyház hittanaival vitatkozik s
vitáihoz az érvek forrásait az évangyélisták és apostolok irataiban
keresi.

Sem czélom, sem feladatom Hencsey művének tartalmát ismertetni.
Igazságainak se ereje, se gyöngesége most engem nem érdekel. Minden hit
egyenlő értékü, mig a lélek bensejében él s igazán él. Én csak azt
akarom láthatóvá tenni, miként támadhat és terjedhet el uj hit a mi
korunkban s a mi társadalmunkban. Hencsey uj hitének egyes tételeiről
csak annyiban emlékezem meg, a mennyiben az én munkám czéljaihoz
szükséges.

Hencsey minden czikke, az uj hitvallásnak összes könyvei özvegy Nipp
Anna házában készültek. Vajjon meg van-e még e ház s van-e most lakója,
a ki emlékezni tudna a hatvan év előtti emberekre? Emlékszik-e még
valaki a régen porló özvegy asszonyra s az ifju hittéritőre, a ki még
előbb hunyta le szemeit örök álomra, mint az a kegyes öreg nő?

Két szobája volt Nipp Annának. Az egyik az ő mindennapi lakószobája,
mely az udvarra nézett s a diszesebb ünnepi szobája, melynek két ablaka
volt a Nagymező-utczára. E szobában volt néhány szentkép a legolcsóbb
fajtából. Jézus képe, azután a Szüz Anya képe hét tőrrel átvert szivvel.
S még néhány egyházi szentnek kezdetleges művészetü képe. Szentelt
barkák, feszületek, imádságos könyvek, naptárak, a terézvárosi templom
bucsunapjairól mézes bábszivek. A mint szokásban volt s van ma is kegyes
jámbor katholikus asszonyoknál.

Ebben a szobában irta műveit, leveleit Hencsey Lajos. Ezt a szobát
engedte át erre a czélra neki Nipp Anna. Ebben volt a kis gyülekezet
istentisztelete is.

Mikor Nipp Anna nazarénussá lett: a szent képeket ki akarta tenni e
szobából. Hencsey azt mondotta, csak hadd maradjanak ott. Csak a hét
tőrrel átvert szivet nem szerette.

– Édes néném az Ur Jézus Krisztus szerelmében – igy szólt Nipp Annához –
azt a képet nem tudom jóvá hagyni. Csak az isten látta Szüz Mária
fájdalmas szivét, más senki. Az Ur Jézus anyja nem mutatta az ő szivét
senkinek. Nem is az a szent fájdalom, a melyet tőrrel okoznak. Gyarló
ember gondolta ki azt a képet.

Ezt a képet ki is tették a szobából s más Szüz Anya-képet tettek
helyére.

Attól a hitvallástól, melyet Hencsey megállapitott, sokban eltérnek ma
már mind a magyarországi, mind a külföldi nazarénusok hittételei. A
katonáskodás és fegyverviselés ellen például Hencseynek se könyvében, se
leveleiben egy szót sem találtam. A fegyver önkénytes használatát
általánosságban nem helyesli ugyan, sőt tiltja is, de arra is erősen
int, hogy külső cselekedeteinkben a törvényes felsőbbség parancsainak és
rendelkezéseinek ellenszegülni nem szabad. Isten előtt az lészen felelős
s nem az, a ki a kényszerüség előtt meghajlik.

Folytassuk azonban a történetet.

Béla József az 1840-ik év őszén vette föl a szent keresztséget. Ő volt
ezután Hencseynek leghivebb társa s leghasználhatóbb tanitó segéde.

Kovács Józsefet novemberben vagy deczemberben a zalaegerszegi
törvényszék mint büntető biróság börtönbüntetésre itélte. Mi volt vétke,
mivel vádolták, nem tudom. Zalavármegye jegyzőkönyveiben meg lehet
találni. Csak annyit tudok, hogy vétkét előbb követte el, sem mint
Hencseyvel s az uj hittel megismerkedhetett.

Az itélet negyedévi börtönre szólt s Kovács 1840. évi deczember 5-én
kezdte meg büntetésének elszenvedését.

Hencsey csak ujév táján tudta meg, hogy hive és barátja börtönben van s
rögtön abban hagyván munkáját, a zord és viharos idő daczára is
gyalogszerrel sietett Pestről látogatására.

Pesthez Zala-Egerszeg nincs közel. Gyalogos embernek jó öt napi ut.
Télben, fergeteges, hófuvatos időben, a Bakony erdején keresztül nem kis
áldozat megtenni ez utat. De mi volt e kis kényelmetlenség Hencseynek,
mikor ő egy szenvedő hivének lelkét erősithette meg ezáltal.

Székes-Fehérvár, Veszprém, Sümeg felé vezetett utja s január 10-én
Egerszegre ért. Rögtön felkereste a várnagyot s megkérte: engedje meg,
hogy Kovács Józseffel beszélhessen.

A várnagy kemény ember volt s csak ugy félszakosan nézte az ifjut.

– Ki vagy te, mi vagy te? Mije vagy te Kovácsnak? Apád, anyád vagy fiad
neked az a Kovács?

– Testvérem az Ur Jézus Krisztusban; meg akarom lelkét vigasztalni.

– Hohó kölyök! Ezt az atyafiságot a vármegye nem ismeri. Pap se vagy,
barát se vagy, a ki lelkeket vigasztal. Eredj pokolba!

Hiába beszélt Hencsey. A kemény nyaku várnagy kinevette s utóbb már
meghibbant eszünek is nézte s kikergette a vármegye házából.

Három napig őgyelgett az ifju Zala-Egerszegen, mig végre megtalálta azt
a csizmadiát, a ki az alispánnak, Kerkapoly Istvánnak lábbelijét szokta
késziteni s a kinek pártfogása végre oda segité, hogy beszélhetett
Kovács Józseffel.

Ez a találkozás, a szeretet csókjai, az összeomló könyek, a menyei
vigasztalásnak édes szavai soha ki nem mosódtak Kovács emlékezetéből.
Megigérte Hencseynek, hogy a mint kiszabadul: nejével együtt Pestre
megy, részt vesz a szentek gyülekezetében s ha méltónak tartják,
részesül a keresztségben és urvacsorában.

Hencseynek nem volt ideje, hogy kitérjen utjából Szent-Péter-Ur felé
szülőinek látogatására. Sietnie kellett Pestre vissza. Nagy gyülekezetet
hivott össze február hó 7-re, a hol a hivők közül többnek fel kellett
venni a szent keresztséget.

Föl is vette Trulársz József, Klein János és özvegy Nipp Anna. Mindannyi
az »urnak szent vacsorájában« is részesült a keresztség után.

Ez ünnepen sokan voltak jelen az uj hivek közül is, kik azonban még a
keresztség fölvételére nem voltak elkészülve. Ilyenek voltak; Ihász
György, Magyar Ferencz és nővére Magyar Francziska, Kertész András,
Denkel Terézia, Likhardus József, Hegner József, Vajdenhof Fülöp, Fülöp
János és felesége, Halna Ferencz és felesége, Bámer József és végre
Vidkovszki.

Ezek mind iparosok voltak s később, midőn a keresztséget fölvették,
többé-kevésbbé befolytak az uj hitvallás terjesztésébe.

Denkel Terézia, Denkel Jánosnak, a tanitónak volt nővére, folyton Pesten
lakott és élete együtt folyt testvére életével.

Ihász György később külföldre is kiment, Ausztriába. Ő különben Sopron
vidékén téritett.

Kertész András erdélyi származásu volt s téritési székhelyül Lippát és
környékét választá. Egy darabig Nagy-Szebenben is tanitott s ott a
Gärtner nevet vette föl.

Vajdenhof Fülöp olajmolnárlegény volt Brájer Jakab budai olajmalmában. A
leglelkesebb téritők egyike lett s szülőföldjén Békés vármegyében s a
szomszédos vármegyékben hirdette az uj tudományt. Sok jel mutat oda,
hogy Csongrád vármegyében is az ő nyomdokán terjedt el a nazarénus
felekezet.

Bámer József a legkiválóbb tanitványa Hencseynek. Nagy szerepe lesz még
a külföldi téritések körül is. Még sokszor fogunk róla beszélni.

Likhardus erkölcse utóbb meglazult. Pár év mulva a szent gyülekezet
kizárta kebeléből.

A Magyar testvérek, Hegner, Fülöp és Vitkovszki, valamint Halnáék is
szerényebb szerepet játszottak. Időnként még visszatérünk rájuk.


V.

(Kovács József megvigasztalása. – Fölveszi a keresztséget. – A szent
gyülekezet tagjai szétoszolnak. – Hencsey térit a szőlőhegyeken. – Az
öreg Hencsey a szénégetőn.)

Hencsey nem feledkezett meg pillanatra se börtönben szenvedő hivéről. A
mint az isteni tiszteletet, keresztelést és urvacsorát elvégezte, még
ugyanazon az estén, február 7-én irt Kovács Józsefnek a zalaegerszegi
börtönbe.

– Oh bár meggyőzhetném – irja a többi között – a te hervadozó lelkedet
Istennek ama hathatós beszédével, a melyben megmondotta, hogy semmi
kinzó szerszám nem fog az ő hiveinek ártani.

– Vajha meg tudnád gondolni az Istennek rajtad való elvégezését s lélek
szerint elhinnéd, hogy az Isten csak hozzád való szeretetét akarja
megmutatni. – Mi pedig tégedet annál inkább fogunk szeretni, mert e
naptól fogva társa lettél ama sok szenvedéseket kiállott régi szent
embereknek. Kérlek azért tehát a mi megtartó Ur Jézus Krisztusunkra,
hogy még gondolatodban is az Istenhez való szeretetben meg ne csüggedj!

Vajjon miként hatottak e szavak a szenvedő lelkére ott a börtön mélyén,
a sötétben, az éhség és nélkülözés és meggyaláztatás szomoru tanyáján,
az orvok, gyilkosok és mindenféle gonosztevők társaságában?

Kovács Józsefet én személyesen nem ismertem. Mikor ezelőtt harmincz
évvel megérlelődött bennem a gondolat: a nazarénusok történetének első
napjaira világosságot hinteni: ő már nem élt, csak özvegye élt. De ugy
emlékeztek meg róla, mint holtig-talpig becsületes, jámbor, derék falusi
gazda emberről. Nem is volt a törvénynyel többé semmi baja.

Ugyane hó 25-én ismét ir neki Hencsey Pestről egy buzditó levelet,
melyben érinti, hogy ha márczius 5-én kiszabadul, rögtön menjen
Keszthelyre a postára, ott már akkor majd másik levele fogja várni.

E levélben arra is kéri, hogy minél előbb jőjjön Pestre, az atyafiak már
óhajtva várják, ne hallgasson test szerint való atyafiaira, kik otthon
vannak és torzsalkodnak ellene, hanem inkább hallgasson Istennek fiaira,
kik őt Pesten várják.

– Azt a tüzet pedig – folytatja, – mely benned hitvestársaddal együtt
meggyulladt, hiában való beszédek által eloltatni ne hagyd, hanem inkább
te gyujtsd meg másokban a kegyes élet szövétnekét. Azért is jó volna,
hogy ha Pestre jönnél, mert ha netalán az Isten néked is adna juhokat,
az itt való tapasztalás után jobban el tudnád Isten segitségével a szent
élet legelőjén vezérelni.

– Tisztelnek az atyafiak mindnyájan; szerető csókkal maradok igaz
atyádfia az Ur Jézus Krisztusban.

E levélnek meglett foganatja. Kovács József nejével együtt elkészült az
utra s Hencseynek megirta, hogy május hó közepére Pestre megy, óhajtaná
akkor a szent keresztséget is fölvenni, de óhajtana az urvacsorával is
élni.

Hencsey örömmel egyezett bele s a keresztelés ünnepét május 16-ára tüzte
ki.

Kovács József e napon csakugyan elért Pestre és pedig nejével, született
Pap Novák Annával együtt. E napon tizenhatan vették föl a keresztséget.
Ők ketten ugyanis s ama tizennégy uj hivő, kikről föntebb emlékeztünk.

Voltak az isteni tiszteleten ujonnan megtértek is, kiket azonban Hencsey
még keresztségre nem bocsátott. Ezek közül Rajki János, Bámer Ferencz és
özvegy Véber Katalin pesti lakosokat emlithetem föl. Bámer Ferencz
testvére volt Bámer Józsefnek. Ő is, Véber Katalin is állandó pesti
lakos volt. Rajki János azonban itt csak vándoridőt töltött s később
Pestről eltávozott.

Kovács Józsefék két hétig maradtak Pesten. A szent atyafiak adtak nekik
nagy szivességgel szállást és ellátást. Özvegy Kovács Józsefné idős
korában már nem emlékezett tisztán vendégszerető gazdáikra, csak arra,
hogy azok részint a Király-utczán, részint a Kalap-utczán laktak.

Ezután a gyülekezet tagjai nem sokáig voltak együtt.

Junius első napjaiban Hencsey Kovács Józsefékkel együtt hazaköltözött
Zalavármegyébe. Béla József és Kertész András szintén utra indultak.
Amaz Szegzárdra, Tolnavármegyébe, emez Erdélybe.

Hencsey hazamenetelének két oka volt. Édes apja öreg volt már, a
mesterséget nehezen folytathatta s bár Imre fia még otthon volt, de már
annak is vándorolni kellett mennie s azért Lajos fiát haza óhajtotta. De
Hencsey ezen kivül a térités munkáját a Balaton vidékén is meg akarta
komolyan kezdeni s Kovácsnak a munka folytatását meg akarta könnyiteni.

Utközben Székes-Fehérváron meglátogatta Gasparichot, a barátot, azonban
ekkor még az uj hitet neki elő nem merte hozni. Az összes társalgás
közte s a szerzetes között ennek műveire terjedt, melyeknek szebb
részeit Hencsey könyv nélkül tudta már. A szerzetes nagyon megörült
ennek.

Béla József junius 13-án indult utra. Utrakelését a következő sorokban
adta Hencsey tudtára:

– Junius 12-éig vártam Kovács levelére, de mivel az nem jött, tehát
13-án elindultam. Az én elindulásom is nagy örömet hozott szivemnek,
mert Pestről az atyafiak átjöttek Budára, Vajdenhof lakására. Tartottunk
gyülekezetet. Volt tanitás, éneklés és ima. Ezt az Ur Isten utravalóul
ajándékozta nekem. E kincscsel méltán dicsekedhetem. Az atyafiak közül
jelen voltak Fülöp János feleségével, Halna feleségével, Bámer József,
Vidkovszki, Magyarné s ezeken kivül öreg nénénk Anna.

Irja ezen kivül, hogy Hencsey kéziratainak egy részét Denkel Teréziának
átadta s ő majd átadja azoknak, kiknek azt le kell irni.

E kéziratok Hencseynek az uj hitvallásról szóló iratai voltak. Ezeket az
irni tudó hivő atyafiak többszörösen leirták. A maguk számára is, de az
ujonnan megtérők számára is, a kik esetleg maguk nem tudták volna
leirni.

Béla Józseffel egyidejüleg Vajdenhof Fülöp is Békés-Csabára,
szülőföldjére távozott. Hencseynek ő is rögtön megirta, minő czimmel s
hova küldje neki leveleit.

Ihász és Rajki szintén elhagyták Pestet. Ihász Sopronba, Rajki Pozsonyba
távozott. Rajkihoz csatlakozott később Likhárdus is.

Igy oszlott szét egyidőre a kisded gyülekezet. Búcsuzásuk megható volt.

– Kedves szeretett társam – irta Béla József Hencseynek – a te
elmeneteled sűrű könyhullatásomra esett énnekem. Szomoruan köszöntjük
egymást az atyafiakkal. De él az Isten és a mi megváltó Idvezitőnk, és
vigasztalásunkra szolgál, hogy te csak test szerint váltál el tőlünk, de
lélek szerint velünk vagy!

Minő becses volna az, ha minden levél, melyet társaihoz intézett
Hencsey, rendelkezésünkre állana!

Az 1841-ik év eltelt a nélkül, hogy a gyülekezet tagjai ismét
összejöhettek volna. Ama nagy elhatározással búcsuztak el egymástól,
hogy kiki rendithetlen buzgalommal fogja terjeszteni az uj tudományt.

Alig vetettek számot erejükkel. Alig voltak elkészülve a nehézségekre,
melyek utjok elé fognak tornyosulni. Alig hitték, hogy a mai társadalom
minden ziláltsága daczára is oly erős szövedéket képez, melynek
megbontása majdnem határos a lehetetlenséggel. Talán nem is gondoltak
mindezekre. Ábrándos és buzgó lelkük talán csak a hajnal szineit látta,
a mely majd rájuk derül. Szent fogadást tettek önmagukban. Egyik se
akart Pestre visszatérni a nélkül, hogy azt a vigasztaló hirt ne hozza
társainak, hogy az üdvösség utja ismét megnyillott nehány együgyü lélek
előtt s az uj tudomány ismét megvilágitá néhány hivőnek lelki szemei
előtt istennek országát.

Hencsey az egész nyarat és őszt otthon töltötte s napi műhelybeli
foglalkozásán kivül szorgalmasan igazitgatta czikkeit és szorgalmasan
dolgozott – mint egyik levelében irja – az urnak kertében, melynek
gyomlálása ő reá is, mint egyik méltatlan szolgára rá bizatott.

Munkája nem volt egészen eredménytelen.

Volt Keszthelyen egy fazekas-mester, másként gelencsér, Majcza Ferencz
nevü. Ez maga is megtért, felesége is. Később a férj meghalt s özvegy
felesége átengedte lakását szent gyülekezet tartására. A kiket a
környékben Hencsey és Kovács megtéritettek: időnként itt tartottak
isteni tiszteletet.

Főleg a szőlőhegyi falvakban szereztek hiveket.

Kovácsék fészke, Nemesfalu is szőlőhegyi falu; nem egymás mellé épitett
lakóházakkal, hanem szétszórt szőlőhegyi hajlékokkal, melyekben
állandóan ott laknak a tulajdonosok. Többnyire kis vagyonu emberek és
családok, a kiknek a hajlékon, szőlőn és szőlő lábján kivül alig van
valami más birtokjuk. Boruk, gyümölcsük elég terem, eladásra is jut.
Nyáron Somogyvármegyébe mennek át arató munkára. Őszszel, tavaszszal
eljárnak napszámba szőlőmunkára, télen erdei munkára. Kenyerük,
ruházatjuk megvan, a tél nagy részét munka hián elmélkedésben,
szomszédokkal való társalgásban, jámbor mulatozásban töltik el. A téritő
szava könnyen lelkükhöz fér.

Ilyen szőlőhegyi falvak Keszthely közelében északon Tomaj és Cserszeg,
keletre Gyenes, Diás, Vanyarcz s még tovább Badacsony hegyétől keletre
Kis-Örs, Ábrahám. Az ábrahámi szőlőhegységben seregesen akadt hivőre
Hencsey.

Oka az, hogy a közel szomszédságban van Nemes-Káptalan-Tóti falva, hol
Ferencz nagybátyja lakott, kinél sokszor megfordult s kinek beszédei
után a jámbor szőlőhegyi egyszerű nép őt már jó hirből ismerte. A páhoki
pap esetét is mesés változatokban regélték itt az emberek.

Első híve Ábrahámban Kenyeres Juliánna asszony lett, Károly Péter
felesége. Ez asszony monoszlói származásu kálvinista nő volt,
megtéritette utóbb férjét és sok ismerősét. Nem volt már fiatal asszony,
1796-ban született, tehát 45–46 éves volt Hencsey téritése idejében.
Nagyon kegyes, beszédes és szentirásismerő asszonynak mondják. A többi
hivő közül Tóth András kékfestőt s Horváth Ferencznét, születési neve
szerint Csigó Sárát emlitem föl. Tóth András tanitóvá is lett a
nazarénusok közt, de később hitetlenségben találták s a gyülekezetből
kirekesztették.

Apjának és anyjának alig merte Hencsey az uj hitre térést ajánlani. Imre
öcscse, mint felszabadult iparos legény, vándorolni ment s a nyár óta
már Szegeden volt műhelyben. A család kebelében tehát nem volt tér a
tanitásra.

De nem is igen lehetett. Apja, a falu öreg kovácsa, bár hajlott és
gyengülő korban, még mindig nagy szellemi felsőbbséget gyakorolt a fia
fölött. Megállapodott falusi észjárása, elmés ötletei s határozott
modora előtt meg kellett hajolni az ifju szelid lelkének, költői
kedélyének s vallásos ábrándjainak. Mindezt az öreg üres, hiába való
érzékenykedésnek tekintette. A sok imádkozásról, könyvolvasásról,
szentirás magyarázatról és kegyes beszédről ugy vélekedett, hogy az csak
paphoz, baráthoz, öreg uri dámához illik, de paraszthoz, lakatos
legényhez, életre való emberhez nem illik. Ha valami effélét fiánál
észrevett: kinevette vagy jól összeszidta őt. De fia eszejárásán valami
dicsérni vagy méltányolni valót nem talált.

Az öreg eszejárásának ismertetésére maga Hencsey ir le egy esetet
szeptember 11-én kelt s Kovácshoz intézett levelében.

Künn voltak az erdőn szenet égetni. A rokolányi erdőszélben égettek
szenet a Csányra vezető ut közelében. A szénégető-gödröt és katlant
egész nap, egész éjjel szemmel kell tartani. Az eltakart tűznek
kilobbanni nem szabad, mert akkor kialszik s a faág nem szenesedik meg.
Éjszakára két embernek kell ott lenni, hogy ha az egyiknek szemét
elneheziti az álom, ébren legyen a másik.

Egyedül voltak az erdőn az apa és a fiu. Az ég csillagos, de a lombtól
alig lehetett látni. Az erdő némaságát nem zavarta hang. Csak a gétyei,
nemesszeri, rokolányi kakasok hangját lehetett hallani a közeli és
távoli szomszédságból. Az erdőnek és az éjszakának sötétségében némán
bámulta apa és fiu a szénkatlan kupaczából gomolygó, alig látszó füstöt.

Végre megnyilatkozott a fiu szive és szája. Elmondta apjának a pesti
szent gyülekezet dolgait. Elmondta az uj tudományt, megismertette a
hivők kegyes életét s elárulta a rendithetetlen elszántságot, mely
szivüket eltölti. Lerajzolta a jövendőt, melynek az uj egyház eléje néz.
S beszéde végén, bár burkoltan, arra kérte apját, legyen ő is tagja az
uj gyülekezetnek.

Az öreg kovácsnak is fölengedett kissé a lelke. Se guny, se harag nem
támadott szivében. A jó gyermek szelid és okos beszéde, mély
vallásossága meghatotta őt is. Az éjszaka, az erdő, a magányosság
bizonyos elandalodásba vitték őt is.

De azért megmaradt a kemény elméjü öregnek s azt felelte:

– Már fiam, mind elhiszem én, hogy nektek igazatok van. De lásd, én már
ugy vagyok a magam hitével, mint anyáddal. Ismerek én anyádnál sokkal
szebb és sokkal jobb asszonyt eleget, de én már ezzel öregedtem meg s
azt a szomszéd menyecske kedveért el nem hagyom.

Hencsey soha nem szólt többé apja előtt az uj hitről egy szót se.


VI.

(Hencsey utazni készül. – Kovácsnét megint feddi a nem igaz-mondásért. –
Utra kél. – Kalandja a dőzsölőkkel. – Fölkeresi a barátot.)

Szorgalmasan el-ellátogatott Hencsey az egész idő alatt, mig otthon
volt, Nemesfaluba Kovácsékhoz s ezek is gyakran átmentek hozzá
Szent-Péter-Urba és pedig hol együtt, hol külön; egyszer Kovács, másszor
pedig neje.

Hencsey ilyenkor kifogyhatatlan volt az oktatásban és a szentirás
magyarázásában. Gyakran együtt töltöttek egész napokat és éjszakákat s
Hencsey az erdőkön keresztül mindig elkisérte vendégeit a Zala folyó
partjáig, a szent-györgyvári átjáróig, a honnan már nem messze esett
Kovácsék lakása. Kovácsékba egész lelkét, egész buzgalmát s minden
tudományát át óhajtotta ültetni.

Tudta, hogy örökké nem marad szülőföldjén. Erős vágyat érzett Pestre
menni az atyafiakhoz s meglátogatni országszerte mind azokat, kik az ő
lelkével rokonok, az ő tudományában részesek.

Ezen kivül volt egy nagy terve, melyet hiven ápolt kebelében, melyet
közlött szülőivel s melynek végrehajtását szülőinek ellenzése daczára is
elhatározta. E terv abból állott: kimenni Svájczba, meglátogatni
Fröhlichet, meghallani annak tudományát s közölni vele irásait. Ez
irásokat kinyomatni óhajtotta s a hivők birtokába akarta juttatni. De
tudta, hogy nálunk Magyarországon a sajtóviszonyok a kinyomatást meg nem
engedik, szentül hitte azonban, hogy Svájczban megengedik.

Szegény fiu! Ugy aggódott hite miatt Magyarországon, hol pedig se őt, se
utódait az állam folytonosan soha nem üldözte s ugy vágyakozott a szabad
helvét földre, hol pedig Fröhlich a vallásüldözés borzasztó kinjait
szenvedte át, a melyeket gyöngéden szerető hű férj s lelkiismeretes apa
csak átszenvedhetett. Magyarországon csak annyi korláta volt a
szabadságnak, a mennyire az osztrák befolyás ide kiterjeszkedhetett. A
magyar hatóságok hite miatt nem bántottak senkit.

Tervének végrehajtását akkorra halasztotta, a mikor Imre öcscse vándor
útjáról hazatérhetett s a mikor ez apja műhelyét átveszi s ő szülőinek
engedelmével nyugodtan távozhatik. De százszor megfordult agyában,
vajjon visszatér-e még ő valaha hazájába s lehajthatja-e még fejét a
szülői ház enyhe árnyékában?

Szegény ember utazása sok viszontagsággal járt abban az időben. A
gyalogjárás sok idővel jár. Nélkülözés, betegség, rossz emberek, balsors
mindig fenyegetik az életet és az egészséget. A ki erősen tud
képzelegni: az előtt az ismeretlen jövendő még akkor is tele van
balsejtelmekkel, a mikor azt ragyogónak látja. A bánatos lélek borút lát
még a déli nap verőfényén is. Hencsey pedig bánatos lélek volt.
Tévelygőknek látta az emberi lelkeket s boldogtalannak a világot.

Ezért sietett egész lelkét Kovácsba és nejébe átönteni. Hogy
szülőföldjén legyen valaki, a ki tanítson, buzdítson és erősítsen, ha ő
vissza nem tér.

Eszembe jut itt egy kicsinynek látszó dolog, mely azonban Hencsey
jellemére ragyogó világot vet.

Egykor Kovács József és neje Hencseyt meglátogatta. A férj bement a
műhelybe Hencseyhez s a nő künn az utczaszínen álldogált és várakozott.
Vasárnap volt s egy ember jött a misére Vörrüből, a szomszédos kis
falucskából.

Látván az ember a nőt magánosan álldogálni, közel ment hozzá, jó reggelt
kívánt neki s beszédbe ereszkedett vele. Beszéd közben kérdezte a nőtől:
hová való s mit keres itt? Kovácsné félt az igazat megmondani s azt
mondta, Boldogasszonyfára megy, de az útját nem tudja s szeretné, ha
valaki útba igazítaná, – ezért ment be az ura kérdezősködni a házba.

Ez hazugság volt. Ártatlan és kicsiny, de mégis hazugság. Nem is volt rá
semmi szükség. Nem is szülte más, csak a női önérzet. Miért tudja meg
azt az idegen, ismeretlen ember, hogy ő, habár férjével is, egy ifjú
látogatására jött ide?

Hencsey később megtudta ezt s e miatt rendkívül elszomorodott. Hogy egy
néne, mint ő nevezé; – Krisztusnak egy igaz követője, mint ő hitte; a
szent gyülekezetnek egy tagja, kit ő tanitott és keresztelt meg –
akármely kicsiny vagy nagy dologban hazugságra vetemedjék s az igazat,
ha kérdezik, ne merje megvallani: e tényen lelke felháborodott.

Rögtön írt Kovácsnak s levelében a többi közt erről így emlékezett:

– És arra is kérlek, hogy a feleségedet minden kitelhető szeretettel
intsd meg, hogy mindig, minden lépésével igazságban járjon, mert
különben nem illik az atyafiakhoz és ők méltatlannak tartják istennek
gyülekezetében. Csak az fáj nékem, hogy ő miért hazudott? Miért mondta,
hogy Boldogasszonyfára akart menni, holott én hozzám jött? De én ezért
neki még egyszer szivemből megbocsátok, mert tudom, hogy azt félelem
miatt tette és te ne bántsd meg goromba szóval, csak ezután legyen
tiszta életű!

Ime ilyen erkölcsi fogalmai voltak Hencseynek!

Ugyanez év őszén Kertész András visszatért Erdély felől Pestre s
Zalavármegyébe is ellátogatott Hencseyhez. Innen Kovácsékhoz ment s
ezeknél akart néhány napot tölteni s itt urvacsorával is élni.
Hencseynél nem tehette, mert ott csak ketten voltak nazarénusok, de
Kovácséknál már hárman lehettek. Azt azonban még se akarta, hogy habár
csak egy napig is munka és szolgálat nélkül ingyen legyen Kovácsék
terhére. Be akart ama nehány napra hozzájuk szolgálatba állani.

Erre nézve igy ir Hencsey Kovácsnak:

– Legyen hála a mi minden bajunkat felismerő szent Istennek, hogy ezen
atyánkfiát a mi lelkünknek serkentésére hozzánk elküldeni méltóztatta, a
kit is édes atyámfia, a mennyire tőlünk kitelik, a régi keresztyén
atyafiak szokása szerint becsületben tartsunk. – Erre nem szükség, hogy
tanitsalak, mert bizom, hogy az Úrnak ama lelke, ki felszabaditott a
törvénynek átkától, meg fog téged tanitani, miként cselekedjél. A mint
hallom tőle, nálad kiván ideig-óráig szolgaképen lenni, de kérlek, ne
úgy nézzed, mint szolgát, hanem úgy, mint az Úr Jézus Krisztusban
fölesküdött atyádfiát, hogy a mi Jónk meg ne bántódjék!

És később igy folytatta levelét:

– Arra is kérlek édes atyámfia, mivel Andrásnak is szándéka van
urvacsorát venni, a szolgálót jó volna az alatt, habár csak papirosért
is, Keszthelyre elküldeni, mert nem tanácslom, hogy annak szeme előtt
történjék ez. Mert ugymond a példabeszéd, egy bolond akkora követ vethet
a kutba, hogy száz okos se tudja kihuzni.

Minő gyöngédség s minő apróságig kiterjedő figyelem ez!

Az alatt, mig ezek itt történtek, a mig Kertész András pár heti
tartózkodás után innen Pestre visszament, Béla József szintén elvégezte
dolgait Tolnavármegyében. Sikerült neki különösen Szegzárdon Fekete
Józsefet s nejét Bartha Borbálát megtériteni.

Béla meglátogatta Gasparichot, a barátot is, Hencsey leveleit
megmutogatta Gasparichnak s megkérte ezt, hogy levélczimét mind az ő
számára, mind Hencsey számára irja föl.

Mind e dolgairól Béla József 1842. évi január 15-én Pesten kelt
levelében értesiti Hencseyt. E levélben különösen kéri Hencseyt, hogy
siessen Pestre, ne hagyja árván a gyülekezetet.

E levélben több érdekes dolgot is érint. Irja, hogy Kertész András
végképen el akar költözni Pestről s le akar mondani a mesterség
folytatásáról. Szándéka Erdélybe visszamenni, – »dolgát Istenre bizni« s
egyedül »az évangyéliom hirdetésének élni«.

Irja azt is, hogy Lajos öcscsétől, Hencsey Imrétől sok és szép levelet
kap Szegedről s ezekben igéri, hogy husvétra ő is Pestre akar menni,
hogy a szent gyülekezetbe elvégre régi óhajtása szerint bejuthasson.

Irja továbbá, hogy Denkel kapott levelet a svájczi atyafiaktól s
különösen szép buzditó levelet Fröhlichtől magától is.

Irja végre, hogy mind azok, kiknél Hencsey a jó magot elvetette,
fölvették a keresztséget s beléptek a szent szövetségbe.

– Hála legyen az Izrael Istenének! Békesség van köztünk és egyenlő
akarattal munkálkodunk, a mint régen és mindig óhajtottuk.

E levél vétele után Hencsey otthon maradni nem akart. Dolgait rendbe
szedte, szülőitől és ismerőseitől érzékenyen elbucsuzott s a következő
február hónapban már Pestre érkezett.

Utazása lassan ment. Mintha nehéz szivvel vett volna bucsut
szülőföldjétől. Egy napot Nemesfaluban töltött Kovácséknál. Keszthelyen
is egész napja telt el. Ferencz bátyját is utba ejtette. Havas, szeles,
förgeteges, hideg idők jártak.

Sajátságos kalandja volt Vörös-Berényben.

E falu Veszprém vármegyében fekszik a Balaton partján. Ma már Almádi
néven hirneves balatoni fürdőtelep fekszik a határán. Akkor nagy
szőlőterületek foglalták el a hegyek és dombok oldalát.

A falutól kelet felé a szőlőgyepük mellett vezet a szabályozatlan út a
Mezőföld felé. Az utra nézett egy szent-királyszabadjai kisnemes
embernek Horváth Jánosnak pinczés szőlője. A pincze előtt sajtóház, a
tágas sajtóházban hatalmas tűz lobogott a katlan-sarokban. Bográcsban
készült az illatos pörkölt, jó kedvü volt a gazda, több nemes barátjával
hangosan mulatott. Az előző 1841-ik évben ritka nemes bor termett, a
szőlőhegyi hajlékok tele voltak vidámsággal.

Hencsey hallotta a jó kedv zaját. Az ő szomorú lelke idegen volt ettől.
Délután volt, egyébként is sietett, hogy mire este lesz és besötétedik,
falut érjen s Litérre bejusson. Az utak nem voltak rendes utak, csak
dülő utak, erdőkön is vezettek át, nem is ismerte őket jól, a Bakony is
közel van már ide, bizony sietni kellett, hogy még világossal valami
alkalmas éjjeli tanyát érjen. El akart surranni a mulató társaság előtt,
nehogy valamiképen észre vegyék.

Észre vették. Utána kiabáltak. Hivták be magukhoz egy pohár borra, egy
falat enni valóra, egy kézszoritásra.

Mit tegyen?

Ha elfut: utána iramodnak, elfogják, erőszakkal visszaviszik, velük kell
átdőzsölnie az éjszakát. Ha szép szerivel szót fogad: akkor is ez lesz
ugyan a vége, de akkor talán mégis könnyebben szabadul.

Bement a hajlékba, szerényen üdvözölte a kisnemes urakat s elfogadta a
kinált poharat, de egyuttal szólt is:

– Meg kell mondanom szerelmes atyámfiai, hogy tudtotokra essék, hogy én
se bort, se egyéb ártalmas csábitó italt nem iszom.

Nagy kaczagással fogadták az egyszerü, de szokatlan nyilatkozatot. De
egyiket-másikat mégis meglepte e kijelentés. A vendégek egyike a
bizalmas szóban ütközött meg.

– Vajjon szép öcsém, hol őriztünk mi együtt csürhét, hogy te mindjárt
csak úgy te-tu módra kezded a beszédet.

Hencsey szeliden felelt.

– Istennek fiai vagyunk mindnyájan s testvérek az Ur Jézus Krisztusban.
A jó testvérek pedig bizalmasan szólnak egymáshoz.

Igaz és édes szó volt ez ő tőle. Ismerték is a nemes urak ezt a hangot,
hiszen kálvinisták voltak, a kik a szentirásban s annak magyarázatában
eléggé jártasak. Köztük is szokásban van ez a felfogás istennek házában
s a köztanácskozásban. De bizony nincs a pinczeszeren. Ott mulatni kell.
Ott a jó kedv az első kötelesség. Adomák, vadászkalandok,
követválasztási esetek, családi patvarkodások és kibékülések,
házasságok, hazafias és dévaj dalok, harsogó felköszöntések: ezekből áll
a pinczeszeri mulatság, nem a szentirás igéiből.

El is rontotta dolgát ezzel Hencsey, valamint uti tervét is.

Most már épen nem eresztették. Velük kellett maradnia, velük enni-innia
s mulatnia. Egész délután, egész éjjel, sőt még másnap se
szabadulhatott. Ezt irta Kovácsnak Pestről:

– Sok nagy kitanulhatatlan végezése van az Ur Istennek. Egész testem
elbágyadott ebben a nyers felebaráti szeretetben. Hát még a lelkem.
Pedig ezek lélek szerint jó emberek, mégis ugy meggyötörtek engem!

Székes-Fehérvárott is töltött egy-két napot. Hosszu értekezése volt itt
a baráttal. Az egyszerü áhitatos nagy léleknek a tüzes, szenvedélyes
nagy lélekkel. A tanulatlan agynak a tanult, tudományos fővel. Fontos
volt ez az értekezés nagyon.

Mielőtt azonban ennek lefolyását s eredményét elmondanók: meg kell
ismerkednünk a baráttal tüzetesen.

Nagy alak volt. Sokat küzdött, sokat szenvedett. Vértanuként halt meg.
Megérdemli, hogy megismerjük.




A TÜZES BARÁT.


I.

(Miért hivják a barátot barátnak? – A tüzes barát sorsának jellemzése. –
Hol és mikor született? – Szülői és testvérei.)

Miért nevezi s mióta nevezi a magyar ember a szerzetest barátnak: nem
tudom. Sok száz esztendő óta nevezi annak közbeszédben is, irodalomban
is. Ha két férfi testvér gyanánt szereti egymást s teljes bizodalommal
osztozik egymás örömében és bujában, segitője és szövetségese egymásnak
életre-halálra: az a két férfi barátja egymásnak. Nem testvérek, nem
rokonok, más-más szülők gyermekei, mégis szeretik igazán, mélyen,
örökre. Ha jó barátok.

A magyar a szerzetest is barátnak nevezi. Pedig a magyar nép sohasem
volt vakbuzgó; sorsát, jövőjét, érzelmeit sohase bizta szerzetesre;
történelmi nagyjai közt, igazi nagyjai közt sohase volt szerzetes. A
nőszerzetest már nem nevezi asszonybarátnak, pedig a nőszerzeteseket
egykor talán jobban kegyelte, mint a férfinemen lévőket.

S minden szerzetest barátnak nevez, csak valami jelző szóval
különbözteti meg őket. Fehér barát, tarka barát, vörös barát, szürke
barát, néma barát, fekete barát, fatalpu barát, cseri-barát, kopasz
barát, kolduló barát: mind valamennyi más meg más szerzetnek a neve.

Ismer tüzes barátot is. De ez a szó: tüzes, nem külön szerzet neve. A
hogy ismer tüzes asszonyt, tüzes lovat, tüzes nyelvet, tüzes angyalt,
tüzes istennyilát, tüzes pallóst: ép ugy ismer tüzes barátot is. A
lángszavu, nagy indulatu, gyors igéjü, fáradhatatlan barátot nevezi
tüzes barátnak.

Ilyet ismert egyet a magyar függetlenségi harcz 1848-ban és 1849-ben.
Tul a Dunán nem is ismerték igaz nevén. De a tüzes barát néven mindenki
ismerte.

Különös férfiú volt ez, ki nagy szenvedélyei elől a sorsnak végzetes
csapásai alatt félrevonult a világtól és csendes zárdának homályos
rejtekében tölté viharos életének legszebb idejét.

Férfiú volt, kinek szivét megrohanta a szerelem s a mikor ez
szerencsétlenné vált, kiolthatatlan gyülölet származott belőle a világ
ellen s minden ellen, a mi a földön szép, nagy és dicső. Ki eltemette
magát, mikor még fiatal volt, de ifju lánggal támadott föl s rohant a
nagy koreszmék küzdelmei közé s a csaták véres mezejére, a mikor már nem
volt fiatal s fürtei már őszülni kezdettek.

Ki fásult lélekkel, kiégett szívvel istennek ajánlotta föl életét és az
életnek minden örömét s a ki mégis pártot ütött az ég ellen s vakmerően
idézte önfejére a haragos végzet kegyetlen büntetését.

Ki vad szenvedélylyel ragaszkodott egyházához s mégis nazarénussá lett
egy pillanatra. Ki gyülölte a nagy eszméket s mégis szolgálta azokat. Ki
kész volt megtagadni a hazát és mégis fegyvert fogott érte, mikor a haza
veszedelmének ideje elérkezett; – ki pillanatonként talán gyűlölte a
magyar fajt s mégis büszkén ment a bitó alá s fenséges önérzettel
vallotta magát magyarnak, mikor ez a nemzet elbukott s fölötte két nagy
hatalomnak kérlelhetlen dühe tombolt.

Különös férfiu volt ez, kinek élete ellenkezett korával; kinek
szenvedélyei ellenkeztek eszméivel; kinek szereplő vágya messze-messze
röpködött tul a zárda ama szűk körén, hova széttörhetlen lánczokkal volt
lekötözve. Kinek lelkében nagy bűnök csirái fogamzottak meg, s a ki
mégis dicsőséges nagy tetteknek végrehajtására volt hivatva. Kinek
sorsát tragikussá tették életének kibékithetlen ellentétei s a ki iránt
csak akkor engesztelődtek ki a haragvó istenek, a mikor viharokkal
teljes életét áldozatul megnyerhették.

És meg is nyerték.

Ki volt már használva ez az élet és tulajdonosa nem becsülte már
semmire. Könnyen vetette el magától s talán gyermekkora óta az volt
legbensőbb öröme, a mikor a vesztőhelyre kellett mennie. A bitónak
megpillantása végtelen kéjjel töltötte el idegeit. Vidáman érezte magát,
mint a vőlegény, ki szerelmesének karján lakodalomba megy. Ő volt a
vőlegény és a halál volt rá a mosolygó menyasszony. Az összekelés
gyorsan megtörtént. De a közönség könyező szemekkel nézte a szomoru
menyegzőt. A közönség a leigázott magyar nemzet volt.

E férfiú volt a tüzes barát. Név szerint Gasparich Márk Kilit,
szent-ferenczrendi szerzetes.

Kevéssé ismerte őt a világ, mig élt és gyorsan elfelejtette, a mikor meg
kellett halnia. A mult század harminczas és negyvenes éveinek
kortörténetében neve se fordul elő. Még a nemzet vértanui közt is alig
emlékeznek rá. Sirját ma már senki föl nem födözheti. Szerzetes társai
nem járulhattak oda s nem akadt hű barát, a ki e sirt egy árva emlékező
jellel megmentette volna a feledékenységtől. Rokonai szegény földművesek
messze távol Zalavármegye déli határán a Dráva mellett talán csak
hónapok mulva hallották meg halála hirét; hű barátai, honvéd bajtársai
pedig akkor már föld alatt voltak – a sirban vagy a börtön fenekén. Vagy
messze bujdostak már, hová csak a kósza hír juthatott el az elhagyott
hazából.

Homályos zárdákban jámbor, istenfélő szerzetesek emlékeznek meg néha a
nevéről. Elbeszélik maguk között viselt dolgait, örök bánatát s őrjöngő
eszméinek ki-kitörő rohamait. És olvassák eszmékben dús könyveit és
megsugják egymásnak a részleteket, melyek haláláról hagyományként
szállanak egyik zárdából a másikba s az öreg szerzetesekről a
fiatalokra. És keresztet vetnek magukra, valahányszor eszükbe jut, hogy
a mikor halálra kellett készülnie, nem ő neki tartott szent szónoklatot
a lelkész, hanem inkább ő intézett szép és igaz szózatot a lelkészhez,
kit pedig az ő vigasztalására rendeltek melléje.

Én elbeszélem a zárdák némely titkát s megismertetem e férfi életét.
Életét is, halálát is. A magyar nazarénusok története csonka lenne e
nélkül s Hencsey működésének erejét, a lakatos legény varázsló hatalmát
alig érthetnők meg, ha azt a befolyást, melyet a tüzes barát
gondolkozására gyakorolt, legalább nagy vonásokban nem ismernők.

Adataim gyüjtésében egykor szerencsés is voltam s kevés ideig
fáradhatatlan is. De adataim még se teljesek. Mégis közlöm a tüzes barát
élete történetét, a mennyire közölhetem. Meglesz talán az az eredmény
is, hogy közléseim nyomán mások figyelme is fölgerjed s talán e
zaklatott élet lefolyását sikerül egykor egészben összeállitani s az
utókor emlékezetének hiven átadni.

Czirkovlyánban született, Zalavármegyének muraközi járásában. E falu
neve most Drávaegyház. Perlaktól alig három kilométernyire fekszik kelet
felé a Dráva árterének partján, buja termékenységü vidéken. Lakói horvát
ajkuak s buzgó római katholikusok.

Szülői egykori jobbágyok, derék, munkás és józan mezei gazdák voltak. Öt
gyermekükről tudok. Egyik a tüzes barát, eredetileg Márk néven. A másik:
György, a ki 1871-ben halt meg. Nyolcz gyermeke maradt, kik mind
kegyelettel emlegették vértanu bátyjukat. Volt még két férfi testvér:
Boldizsár és Jakab, – a mult század hetvenes éveiben még éltek, de azóta
nem hallottam róluk. Volt egy nőtestvér is, Borbála, férje után
Kutnyákné, szintén drávaegyházi lakos. Él-e még, nem tudom. Ha él: a
nyolczvanadik életév körül járhat. Szakasztott mása volt a vértanunak.
Arcza, szemeinek tüze, lelkének rajongása, szellemének nyugtalan
természete mind-mind a tüzes baráté. Könyv nélkül tudta azt a levelet,
melyet a vértanú a siralomházból testvéreihez intézett. Mikor kis leány
volt is: végtelenül szerette őt a tüzes barát.

Születésének idejére nézve egymástól eltérő két adat van birtokomban.

A Máriáról nevezett szent-ferenczrendi szerzet 1830-ik évi névkönyvében
s ettől kezdve 1847-ig a szerzeti évkönyvekben akként van bevezetve,
hogy 1810-ik évi április 7-én született. Ugyanez adatot nyertem egy öreg
hitszónoktól is, ki szerzetes-társa s ismerőse volt, de ő tudását
kétségtelenül az évkönyvekből meritette.

Halálos itéletében s a hadi törvényszék előtt tett vallomásaiban, melyek
1853. évi augusztus hóban keltek, az van állitva, hogy 49 éves. Ezt ő
maga állitotta s az irásokba az ő előadása után vették igy föl. E
szerint ő nem 1810-ben, hanem 1804-ben született volna.

A két évszám közül melyik felel meg a valóságnak: nem tudom elhatározni.
Mindakettő hitelesnek látszó forrás s mindakettő az ő tudtával s
befolyásával készült. Többnemü okból azt hiszem, inkább az az adat
helyes, melyet halálos itélete nyujt s igy születési évének inkább
1804-et fogadom el. Volt egy gyermekkori jó ismerőse, Chernel Ignácz,
nagy miveltségü, előkelő uri ember. Ez utoljára 1848 őszén Nagy-Kanizsán
látta a tüzes barátot. De meg se ismerte hamarosan, annyira tele volt
redővel az arcza. Az pedig nem valószinü, noha bizony nem lehetetlen,
hogy 38 éves egészséges és jól élő ember arcza tele legyen redővel. Van
más körülmény is, mely nyom valamit. A tüzes barát 1831–32 körül rövid
ideig kolduló barát volt. Ha 1810-ben született volna: 21–22 éves
korában küldték volna ki kolduló barátnak. Ezt alig lehet hinni.
Ellenkezik az általános szokással.

Szülői és testvérei, mint emlitettem, horvát ajkuak voltak s a magyar
nyelvet alig tudták beszélni. Falujuk határos a Dráván tul fekvő
Varasdmegyével, a mely már a társországhoz, Horvátországhoz tartozik.
Itt a bécsi osztrák udvar már évek óta szakadatlanul izgatta 1848 előtt
a horvátokat Magyarország ellen, de ez az izgatás a muraközi horvát ajku
magyarokra nem igen hatott. A tüzes barát különben sem engedte volna
meg, hogy rokonai Magyarország ellen fegyvert fogjanak. Ő már 1847-ben
lelke szerint igaz magyar volt s ez időtől kezdve gyakran megfordult
szülőföldén.

Hogy azonban a magyarság iránt még se a legmelegebb érzés lakott
szivükben: kitünik az a tüzes barát egyik elbeszéléséből. Elmondja, hogy
mikor ő már a gimnáziumban jól megtanult magyarul beszélni, testvérei
szintén kedvet kaptak e nyelv megtanulásához s azért megkérték apjukat,
fogadjon a házhoz magyar cselédet, kitől majd a nyelvet együtt-lakás és
közös munka közben elsajátitják.

– Jó apám – mondja a tüzes barát – ezt nem engedte meg, mert mint buzgó
vallásos férfiu azt állitotta, hogy a mig ő él, a tisztességesen és
becsületesen beszélni nem tudó magyarok nyelvével nem fogja bemocskolni
házát és földjét, melyet ő annyi buzgó sóhajjal és fáradsággal szerzett.

Talán van valami tulzás a tüzes barát szavaiban. Az is igaz, hogy az
öreg Gasparich a magyar nemes ember nyelvét s különösen káromkodó
nyelvét gondolta olyannak, a mely bemocskol, de bizony a puszta
vallásosság még se elég ok e némileg gyülölködő felfogásra.

Ilyen gondolkodásu apa házában bizony a gyerekek is hasonló
gondolkozásuak lehettek eredetileg. És a kis Márknak sokáig távol
kellett lenni az apai háztól s nagyon elszokni annak légkörétől, mig
benne tiszta öntudattá s lángoló önérzetté válhatott az a gondolat, hogy
ő magyar s hű fia a hazának a halálig.

A kis Márk – ez volt keresztneve, a Kilit nevet a zárdában vette föl –
Drávaegyházán végezte az elemi iskolákat. És végezte ugy, hogy tanitója
s plébánosa nem mindennapi tehetséget födöztek föl benne s azért apját
arra beszélték rá, hogy a fiut tanittassa, küldje tudós iskolába s
neveljen belőle papot, orvost, barátot vagy jegyzőt, talán ügyvédet.
Köztisztviselővé nem nevelhette, minthogy nem nemes ember volt.

A gondos apa szivesen hallgatott e rábeszélő szavakra s örömmel
nyugodott meg, mikor a plébános ismeretsége s befolyása következtében a
gyereket a szombathelyi gimnáziumba fölvették. Itt valamelyik
székeskáptalanbeli kanonok, ki a plébánossal barátságban állott, vette
magához a gyereket s gondoskodott szükségleteiről s további
kiképeztetéséről.

Hogy hivták a plébánost s ki volt a kanonok: nem tudom. Általában a
tüzes barát életében az a leghomályosabb rész, a melyet iskolában
töltött. Kevés följegyzést hagyott erről ő maga is hátra.


II.

(A tüzes barát kartársai. – Szerelme. – Mária eltünik örökre. –
Gasparich kétségbeesése. – Regék és hagyományok.)

Társainak is keveset beszélt ifju-koráról s ha beszélt is, régen
elfeledték azt már utolsó szóig. Valószinüleg senki se él ma már társai
közül. Ferenczrendi szerzetes, de semmiféle szerzetes se szokott naplót
vezetni. Sok század óta alig volt szerzetes, a ki másról, mint
legföljebb zárdája dolgairól jegyzeteket készitett volna. Ha ugynevezett
világi dolgokat, egyéni viszontagságokat jegyez föl emlékül: halála után
jegyzeteit bizonyára megsemmisítik szerzetes-társai.

Mikor az esztergomi és pozsonyi konventben a hittant végezte, egyik
tanulótársa s legbizalmasabb barátja Dank Agapusz volt. E nevet ösmeri a
nagy közönség. Ő volt egyik szerzetes, ki 1849-ben az osztrákok által
kivégzett magyar miniszterelnöknek, Batthyányi Lajos grófnak holttestét
a szent-ferenczrendiek budapesti sirboltjába elrejteni segitett. Ő a
tüzes barát ifjukori életének sok rejtekébe be tudott volna világitani.
Mikor én megismerhettem, ezelőtt negyven évvel, már a szerzet
provincziálisa volt. Nem hittem, hogy közölje velem Gasparichra
vonatkozó emlékeit, kisérletet se tettem nála.

Harmincz év előtt határoztam magam el arra, hogy a tüzes barát multját
földeritem.

Akkor még élt két elaggott szerzetes, ki Gasparichcsal egy napon lépett
be, ezelőtt mintegy nyolczvan évvel, a szemináriumba. Az egyik Ambrus
Ferdinánd Anaklétusz volt, a pozsonyi konvent tagja s gróf Batthyányi
József házi káplánja, a másik pedig Magyar Ignácz András, a szombathelyi
zárdának egyik nyugalomba vonult egyházi szónoka. Ezek bizonyosan
ismerték Gasparichot fiatal korában s ugy hittem, oly adatok birtokában
vannak, melyek a tüzes barát megismerésére érdekesek és fontosak.
Levélben fordultam hozzájuk. Öreg emberek voltak már, nem emlékeztek
biztosan semmire.

A tüzes barát eredetileg déli szláv vérből eredt. Nagy mértékben
megvoltak benne fajának és származásának erényei és hibái. Élénk, gyors
elme; erős képzelet konok ábrándokkal s hirtelen fellobbanó s nagy
szenvedélyekkel párositva: ime a déli szlávok jelleme. Rokonszenvei és
ellenszenvei végletekig menők. Büszke és önérzetes. Vágyai és érzelmei
nem állanak arányban nyomasztó és szegényes társadalmi helyzetével s
azért keresi a magányt, félrevonul s kisded odujában vagy erdők
sürüjében önkeblét emészti s komor gondolatoknak s vakmerő ábrándoknak
él.

A tanulás vágya, az eszmék szeretete és hatalma nem vonzzák őt eléggé.
Mégis tanul s mégis elmerül pillanatonként a nagy eszmékben. Mert
lelkének munka, foglalkozás és fáradság kell. E lélek csak önmagával
foglalkozik s ha ebben elgyötrődött, kifáradt, akkor tér át a világra;
akkor kezdi észrevenni a világot s felölelni a tudomány és bölcselet
vivmányait.

Azt irja Hencseynek 1842-ben:

– Mily boldognak kell neked lenni, édes fiam; te nem gondolsz egyébre,
mint Istenre és előtted égen és földön nincs egyéb tudomány, mint a
szentirás tudománya. Mikor én olyan fiatal voltam, mint te, az én lelkem
örökké birkózott és mindig legnagyobb ellenségével, önnönmagával. Én
csak magamat ismertem, semmi mást.

Ilyen lélek számára csak a szerelem volt még hátra, hogy vagy nyugodt
legyen vagy őrjöngővé váljék.

Megjött a szerelem is.

A tüzes barát szerelme a suhancz kor szerelme. Minden részletén a
homálynak köde lebeg. Ha elbeszélem: inkább fölingerli, mintsem
kielégitené a kiváncsiságot és a képzeletet. Mégis elbeszélem ugy, a
hogy az alaktalan hagyományból, Gasparich néhány töredékes jegyzetéből s
Hencseyhez intézett néhány leveléből összeállithatom történetét.

Mint 17–18 éves ifju találkozott egykor egy szép, fiatal leánynyal. A
leánynak keresztneve Mária volt. Vezetéknevét nem tudom.

A leány apja herczeg Batthyányi Fülöp valamelyik vasvármegyei falujában
szegény iskolamester vagy községi jegyző volt, vagy talán mind a két
hivatalt s vitte. A község nevét se találtam meg bizonyosra.

Az ifju már az első találkozásnál olthatatlan szerelmet érzett a lány
iránt. Nem is szerelem, nem is a mindennapi szenvedélynek egyszerü
fellobbanása volt az. Láz volt az, mely keresztül hatolt a csontokon.
Őrjöngés, mely izzóvá tette az agyvelőt. Nem is lehetett az más. Hiszen
az első találkozás akkora örvényt ásott az ifju szivében, hogy abban
végre egész élete is elmerült. Élet, boldogság, nyugalom és minden. Van
ilyen eset, noha szerencsére ritkán.

Ő maga igy ir e szerelemről:

– A föld is mély és az ég is magas, de még sem oly mély, hogy az én
szenvedésem elrejthetné és az ég sem oly magas, hogy az én kinos
érzéseim oda föl ne hatolnának.

– Oh te leány, a te életed és halálod szült engem az örök kárhozatra.
Miért jöttél te az én utamba? Miért nem tudtam én veled együtt
elenyészni?

– Mikor én téged először megláttalak, miért nem vette el az Isten az
eszemet, hogy őrülten futkostam volna be utánad a világot és az én
lelkem, mint a feneketlen örvény, örökké te körülötted forgott volna?

– Akkor nyerném én csak meg a boldogságot, ha elmém tőled soha el nem
szakadhatna s ha még sem tudnék sem magamról, sem terólad semmit.

– Mit ér nekem a te halálod és mit ér nekem az én életem?

Mikor e sorokat irta, már régen szerzetes és meglett férfiu volt a tüzes
barát, mikor pedig a lányt utoljára látta, akkor még csak gyermek volt.
Minő mély szenvedélynek kellett annak lenni, melynek fénye vagy talán
árnyéka ily messze eláradhatott.

Az irói nyelven ne akadjon fenn a nyájas olvasó. A tüzes barát
szellemében erős költői ér lüktetett. Iróképessége pedig oly erős és
szép, hogy az ő korában az ő irói nyelvét kevés magyar iró érte el s
talán csak Kölcsey multa felül.

Az 1838-ik évi pesti árviz alkalmával a szerencsétlenek mentésében és
ápolásában tevékeny részt vett. Midőn látta a nyomorult, kiéhezett,
elgémberedett, siró alakokat: lelkének régi sebje megint erősen kiujult.
Még ott is a lány emléke rajzott lelkében.

– Ha most – irja ez időből – a sárból és a vizből, a jéghalmoknak
fenekéről vagy összedőlt házak omladékaiból Máriának megtört testét
kimenthetném! Ha százak és ezerek közt fölismerném őt vagy láthatnék
hozzá hasonlatost! Lenne bár megaggva, vagy lenne hervasztó betegségnek
rettenetes hatalmában: lelkemmel melengetném föl és ápolnám őt. Ide
hoznám e boltozatok alá s az oltárra tenném reszkető testét!

Száz meg száz változatban egész életén át ekként emlékezett Máriáról.

Az első találkozást csakhamar követte több is. Gasparich gyakran eljárt
a leány szülőihez és mint jegyzeteiből következtetem, alapos reménye
volt ahhoz, hogy a leány, a szülők beleegyezésével, oda ajándékozza neki
kezét s szive hajlamait.

Hónapokig, vagy talán egész éven át tarthatott ez a viszony s az ifju
ernyedetlen szorgalommal látott tanulmányai után s el volt szánva
megérdemelni a leányt s méltóvá lenni ahhoz, kit az ég és a föld minden
teremtménye között a legmagasabbra becsült.

Hanem hát valami véletlen, rá nézve valami borzasztó szerencsétlenség
csakhamar véget vetett a viszonynak s a boldog jövendő ábrándképeinek.

A legközelebbi őszi szünidőt otthon töltötte Gasparich a szülői háznál.
Mikor ennek leteltével Szombathelyre visszament s a leány szülőit meg
akarta látogatni: nem találta otthon se a lányt, se a szülőket.
Kérdezősködéseire azt a feleletet kapta, hogy pár hét előtt a faluból
valahová elköltöztek. Hova, merre: erre felelni senki nem tudott.

Az ifju nem esett kétségbe, noha lelkén kínos aggodalmak nyilaltak át.
Később ismét kereste Máriát s ismét nem találta. Várt hetekig. Azt
hitte, hogy Mária szülői csak ideiglenesen távoztak el, s hogy késő
őszre vagy télre vissza fognak térni. Gyakran megfordult a háznál s
gyakran kérdezte a háznál levőket, de oly feleletet, mely
megnyugtathatta volna őt, nem kapott.

A várakozás mindig kinosabb lett. A leányról, a kihez lelkét és életét
kötötte, még csak hirt sem hallott. Az epedés hatalma lassanként erőt
vett rajta, buskomorság kötözé le lelkének ruganyosságát s szivszaggató
fájdalmak czikáztak át forrongó érzelmein.

Bejött a tél – hidegével, förgeteges zivatarával. De őt se tél, se
zivatar nem gátolta. Napokon és éjszakákon át bujdosott s szökött
önmagától s járt a faluban, honnan szerelmese örökre eltávozott.

Minden hiába volt.

Faggatódzásaira, őrült esedezéseire mindössze annyit tudott meg, hogy a
herczeg az ősz elején uradalmait meglátogatva, megfordult a faluban is s
a tanitót és leányát kegyelmesen arra méltatta, hogy velük beszédbe
ereszkedett. Azután a herczeg elment s utána egy hét mulva a tanitó is
eltávozott családjával együtt.

Most már mindent tisztán látott. Beteg képzelgésében legalább azt hitte,
hogy tisztán lát. Izgatott agya s őrült szerelmének rajongása a
borzasztó lehetőségek egész seregét rajzolá le előtte. Lelke kinosan
tévedezett az önkényes föltevések között. A leányt se hütlennek, se
könnyelmünek nem tudta tartani. Ragyogó és szent az a leány. A szülők
becsületességében se kételkedhetett. Minden gondolata abban állapodott
meg, hogy a szülők bizonyosan el vannak téve láb alól, a leányt pedig
valamely rideg, elhagyatott várban a herczeg játékszere gyanánt szigoru
őrizet alatt elzárva tartják.

Mesékben, könyvekben ilyeneket hallott, olvasott. Beteg agya ily esetté
alakitá át a leány eltünését.

E rettentő gondolat sulya alatt Gasparich elfeledte kötelességeit, el a
jó szülőknek hozzá kötött reménységét, elfeledte önmagát s ott hagyva a
tanintézetet, szomoru bujdosásban töltötte a napokat és éjszakákat. Föl
akarta a leányt keresni – szerelméért s föl akarta a herczeget keresni –
boszujáért.

Mi történt tehát a leánynyal voltaképen?

Itt a hagyományok mesések s részben hamisak és valótlanok. A tüzes barát
jegyzetei nem nyujtanak eligazodást.

Az egyik hagyomány azt beszéli, hogy herczeg Batthyányi Lajos az apa
vitte volna el a leányt, a kibe azután beleszeretett fia s el akarta
venni feleségül, de apja ezt ellenezte s a konok és indulatos fiu a
leányt apja karjai között agyonlőtte.

A másik hagyomány ugy emlékezik, hogy az ifju Fülöp herczeg vitte el a
leányt s annak lett barátnője, de néhány év mulva valaki orvul
meggyilkolta s a gyilkos neve sohase tudódott ki.

Arról is beszéltek abban az időben, hogy az ifju herczegnek egyik
barátja, egyik osztrák gróf vagy egyik angol lord vitte el a szép leányt
örökre, el is vette feleségül s boldogul élt vele késő korig.

Kisértetes mesék támadtak Vasban, Zalában, még Veszprém vármegyében is;
a merre csak elterjedtek a herczeg birtokai: mindenütt.

Még mikor én a nazarénusokról csak annyit tudtam, hogy ilyen nevü
felekezet is van a világon s mikor Gasparichnak még neve se jutott el
hozzám: már akkor is hallottam valamit e csodálatos és rejtélyes
esetről.

Az én falum szomszédságában fekszik Enying városa. Ez is a herczeg
birtoka volt. Van ott egy görög épitészetü gyönyörü katholikus templom,
melyet a herczeg épittetett. Sokszor elnéztem a templom remek
homlokzatát. Arany betükkel van rajta a herczeg neve. Erről azt
beszélték, hogy vezeklésül, nagy bünének engeszteléseül épittette ezt a
herczeg fiatal korában. Ezt is és Rómában egy fogadalmi kápolnát is. Egy
szép leány erőszakos halálával hozták azt összeköttetésbe. Ezt hozták
föl indokul arra is, hogy Fülöp herczeg soha nem nősült, rideg
agglegénységben töltötte el hosszu életét s hogy hosszu élete egész
folyamán át soha se telt öröme semmiben.

Se nőben, se a közügyekben, se rengeteg vagyonában. Ugy élt s ugy halt
meg, mint boldogtalan szegény ember.

Bizonyos, hogy a köznép együgyü meséinek, a mikor messze lakó nagy
urakról van szó, századrésze se igaz.


III.

(Minden mesének van valami alapja. – Lajos herczeg és a szép asszony. –
A szép asszony rejtélyes halála. – Gasparich szenvedései. – Lemondása.)

De a mesének mégis van valami alapja. Eredetének mégis volt valami oka.
Térnek messzesége, időnek mulása, emberi képzeletnek játszó szeszélye,
könnyelmüség és rosszakarat száz alakba öltözteti, eltorzitja,
módositja, nagyitja, homálylyal vagy fénynyel környezi, a mi történt s
ránk a történet már csak tündéri alakjában száll, a hogy elhinni
semmiképen nem lehet, de azért mégis valósággal megtörtént valami eset,
melyből a népmese a maga költészetét fölépiti.

Még a boszorkánynak, a tündérnek, a tátos lónak, a leányevő sárkánynak,
a vasorru bábának is van történeti alapja.

Ha regényt irnék, ha a költészet paripáján száguldozhatnám be a képzelet
világát s a száz éves multnak homályboritotta tájékait: akkor se apró,
se nagy nehézség nem állaná utamat. Soha nem született lények helyett
teremtenék költött alakokat, uj élettel ruháznám fel a rég elholtakat,
szavakat adnék a némák szájába, felnyitnám a beomlott sirok üregeit s a
regevilág dalnokainak példájára életet lehelnék az élettelen
kődarabokba.

De én megtörtént s régmult dolgokat akarok elbeszélni. Kötelességem, de
jogom is azok titkait kinyomozni. Tévedhetek egyes részletekben. Ha
vannak még, a kik emlékeznek, feladatuk a felvilágositás és kiigazitás.
Én csak annyit mondok bizonyosnak, a mennyit gondos nyomozás alapján
jóhiszemüleg bizonyosnak tartok.

A tüzes barát alakja körül képződött regének valóságos történet volt
alapja.

Batthyányi Lajos herczeg 1790 körül nem a legbensőbb viszonyban élt
nejével, Pergen Erzsébet grófnővel. Volt egy nagyon szeretett barátnője,
Lázár kormányszéki tanácsos és referendárius felesége. Csodálatos szép
asszony. A bécsi körök ifjai rajongtak érte.

Lázár öreg ember volt, hunyt szemmel türte a barátságot. A nagyon szép
méltóságos asszony szerette az élvezetet, a fényüzést s a hatalmat.
Utóbb ellenállhatatlan befolyást gyakorolt a herczegre s a nagy
uradalmak tisztjeire. A herczeg kegyeibe csak általa lehetett bejutni.
Sok uradalmi tisztet elbocsátott, sok uj tiszt tőle nyerte kényelmes és
jövedelmes állását. Sok örömnek, de sok keserüségnek is volt forrása a
szép asszony hatalma.

Fülöp herczeg 1781-ben született. Serdülő korában Fuchshofer jezsuita
atyát, a Monasterologia hires iróját adták melléje nevelőnek és
tanitónak. Ez is a szép asszony befolyására történt. A jezsuita atya is
nagy tisztelője volt a szép asszonynak.

Volt Vasvármegyének a 18-ik század végén egy hirneves udvari embere,
Mikos László kerületi táblabiró, később magas udvari méltóság,
államtanácsos. Báróságot is kapott I. Ferencz magyar királytól. A magyar
jogban való jártasságáról mesés hirek szárnyaltak. Minden előkelő család
törekedett arra, hogy fia mellette legyen patvarista és juratus. Fülöp
herczeget is ő mellé adták 1800-ban s ő ott együtt juratuskodott egy-két
évig Ürményi Ferenczczel, a későbbi fiumei kormányzóval s koronaőrrel és
Chernel Ferenczczel, Sopronvármegye későbbi nagytekintélyü
főszolgabirájával. A három ifjut meleg barátság kötötte egymáshoz.

Egykor egy elbocsátott s talán ok nélkül elbocsátott herczegi tiszt oda
ment panaszra Fülöp herczeghez apja barátnője, a szép udvari tanácsosné
ellen. Szivreható módon adta elő: milyen szerencsétlenség történt vele,
éhező családjával. Átkozta a szép asszonyt. Orvoslást kért a fiatal
uraságtól.

Ürményi és Chernel föllázadtak a szép asszony ellen. Mindent hallottak s
tudtak is már s erélyes közbelépésre izgatták a herczeget. De a herczeg
nem avatkozott a dologba.

– Édes apámat szomoritanám meg, ha Lázárné ellen tennék vagy szólnék
valamit; – őt szomoritani vagy boszantani pedig nem akarom.

Az ifjak félig komolyan, félig dévajul azzal gyanusitották, hogy ő is
benne van a szép asszony varázsló hatalmában. Ez a gyanusitás később még
erősebb lett.

Lajos herczeg aránylag fiatalon meghalt 1806-ban. Lázárné befolyása a
herczegi udvarban megszünt. De férjének se volt megfelelő vagyona. A
szép asszonynak minden hatalomról, minden fényüzésről és sok élvezetről
le kellett mondani. Boldogtalannak érezte magát, sokat sirt.

Sorsa meghatotta Fülöp herczeg szivét. Utóbb is szerény, de tisztességes
évdijat utalt ki számára központi pénztárából. Kétezer pengő forintot, a
mi akkor annyi pénz volt, mint most egy államtitkári fizetés. De azt
óhajtotta, hogy Bécset hagyja el. A szép asszony szót fogadott s
Zalavármegyébe Reznekre költözött.

Reznek akkor Bernáth udvari ágens birtoka volt, a ki szép távolból
szintén legyeskedett a szép asszony körül. Hajdan vár volt, de a mohácsi
csata után a törökök ellen gyöngének találták s azért nem is erősitették
meg. A régi vár köveiből uj kastélyt épitettek, a falu házsorain kivül
nagy kertben, árnyas fák közé. E kastélyba vonult a szép asszony,
multján busulni s ha lehet, azt elfeledni. Haszonbérben birta a birtokot
s azt beszélték, Fülöp herczeg fizette a haszonbért.

Több éven át lakott már ott, a mikor 1817 körül egy szép reggel cselédei
halva találták hálószobájában az élete delén levő, noha még mindig szép
asszonyt.

Az asztal mellett feküdt pongyola-ruhában. Vére szétömlött a padlón.
Mellén, csodaszép mellén volt keresztül lőve. Ágya felbontva érintetlen.
Asztalán kártya Napoleon-pasziánszra szétrakva. Pénzében, ékszereiben
semmi hiány.

Nem rablók voltak a gyilkosok.

A vármegye kemény vizsgálatot teljesitett. Azon az éjszakán viharos,
esős idő volt. A kert fái zugtak, a kastély ajtajai, ablakai dörömböltek
a vihar csapkodásai alatt. A cselédek már lefekvőben vagy nyugodtak is
már ágyaikban. A szép asszony egyedül kártyázott. Valaki megzörgette
kertre néző ablakát. A szép asszony azt gondolta: valaki a faluból
levelet hoz. Kinyitotta az ablakot s oda állt az ablak elé. Kivül egy
puskadörrenés s a szép asszony visszaesett az ablak mellől szobája
közepére. Kint a kertben felnőtt férfi csizmájának nyomai az ablak
alatt. A nyomok a nagyvölgyi patak felől jöttek s arra is távoztak.

A vármegye sohase tudott egyebet kideriteni. Ki volt a gyilkos: sohase
tudta meg senki.

A szép asszony halálának esetéből alakultak a rémes mesék. E mesékbe
szövődött bele a két herczeg neve. De bele szövődött később a tüzes
barát neve is. Ez előtt harmincz évvel némileg magam is hittem a
mesékben.

A szép asszony közt és Gasparich eltünt Máriája közt, mint most már
tudom, semmi összefüggés nincs. Gasparich még a világon se volt a szép
asszony lánykorában s mikor ez meghalt is: Gasparich alig lehetett
idősebb 10–12 évesnél.

Keszthely körül egykor egész részletességgel beszélték nekem, hogy a
szép asszonyt egyik leánykori megcsalt imádója őrjöngő szerelmi boszuból
lőtte agyon. A függetlenségi harcz idején, 1848-ban, az a hir terjedt el
Zalavármegyében, hogy Varasdon haldoklása közben utolsó gyónás alatt
vallotta magára valaki a gyilkosságot. A haldokló az öreg Lajos
herczegnek volt egykor uradalmi tisztje, kit állásából a szép asszony
hatalma mozditott ki. A haldokló utasitotta gyóntatóját, bontsák fel
szobájának padlódeszkáit: ott megtalálják bűnének jeleit és
bizonyitékait.

Senki se kereste. Régen porrá vált akkor már a szép asszony. Nem is
emlékezett rá senki már. Csak Rezneken emlegetik még a rémes esetet.

A római fogadalmi kápolna se engesztelésül épült. Nem is Fülöp herczeg
épittette, hanem másodizbeli unokatestvérje, gróf Batthyányi Antal
József, függetlenségi harczunk egyik hősének, Magyarország egykori
külügy miniszterének, gróf Batthyányi Kázmérnak édes apja. Neje,
Roggendorf grófnő, beszélte rá.

Bizonyos, hogy a lányt Gasparich elvesztette. S ő bizonyosnak tartotta,
talán később meg is tudta, hogy a lányt valaki a herczeg kiséretéből
vitte magával szülőivel együtt.

Vajjon a leány önként és szivesen egyezett-e a viszonyok változatába; –
vajjon kicserélhette-e érzelmeit s visszafojthatta-e, elnyomhatta-e az
ifju kebel fel-feltoluló ábrándjait s a szüzi lélekismeret önérzetes
szavát? Vajjon a suhogó selyemben, kárpitos termek illatos légében
elfelejtette-e végkép a szenvedélyes ifjut, kinek szive megtörött utána?
Vagy talán néha-néha visszaemlékezett ennek szerelmes szavaira, melyek
egykor neki is oly édesek valának? Mindez érdekes dolog lehet a
lélekbuvár előtt s hálás tárgy a regényiró számára; – mindez azonban az
én elbeszélésem tárgyai közé igen kevéssé tartozik.

Fiatal diákgyerek életében mindennapi eset ez.

Semmi jelet se találtam arra nézve, hogy Mária valaha értesitette volna
sorsáról Gasparichot. És semmi nyomot arra nézve, hogy valaha őt még
életben látta volna.

Vajjon meddig élt s mikor és hol mult el Mária? Egyetlen megjegyzést
találtam a tüzes barát irásai között, melyből azt sejtem, hogy sirját
egyszer meglátogatta. Szelidültek-e e siron kínjai vagy ujabb átkokban
tört ki az üldöző sors és a haragos ég ellen: ki tudná azt most már?

Megjegyzése egy töredékes szövegü imádság után olvasható sárgult
papiroson. Az imádság elhunyt szerelmesünk üdvösségét kéri istentől. A
megjegyzés igy szól:

– Sürü fák közt korhadó kereszt; – elfeledték, mikor eltemették. Mit
kerestem ott? Bolond voltam.

Hosszu bujdosás után egy napon Gasparich összetört lélekkel s lázban égő
testtel tántorogva ment haza Czirkovlyánba a szülői házhoz.
Szenvedéseiről nem beszélt még anyjának sem. Beteg lett, ágynak esett,
lelkét őrült látások háborgatták s ha néha eszméletre jött, óhajtotta a
halált, a mely neki nyugodalmat ad.

A halál nem következett be. Gyermek volt még s ifju ereje megküzdött a
testnek és léleknek szenvedéseivel. Gondos ápolás után visszanyerte
egészségét.

De lelkének üdeségét nem nyerhette vissza. A nagy rázkódás eltompitotta
őt a világ iránt s mintha a vágyak és ábrándok csiráit kiölte volna
lelkéből, egyéb gondolata se volt, mint szerzetessé lenni, zárdába
vonulni és életét istennek szolgálatára s meghiusult reményeinek
eltemetésére használni.

Igy ir egy későbbi levelében:

– A világnak szerencsétlen szülöttei azon boldogtalan hitben lélekzenek,
hogy az ő életük nyom valamit az örökkévalóságnak folyamában. De én azt
kérdem magamtól és az emberektől, a madár repülésének marad-e nyoma a
levegőben és a madárnak utját megjegyzi-e magának a levegő? És az
örökkévalóságban az embernek nyomorult élete több-e, mint a madár
röpülésének elmulandó nyoma? Én már boldogtalan gyermekkoromban tudtam
ezt és a mióta élek, csak mindig jobban megtanultam!

Ily gondolatok közt határozta el megmásithatlanul a zárdába lépést.

Miért lesz ma baráttá valaki? El se lehet szinte képzelni, honnan kerül
a barátok ama nagy száma, mely egyik-másik országban feltünő már? A
tanitó és betegápoló barátokat értjük. Mivelik a tudományt, van dolguk
minden napra s egész életre, az élet csöndes örömeihez is eljuthatnak,
pályájuk a korszerü ember felfogásával s életczéljával nem ellenkezik.

De miért léphet valaki fiatalon oly szerzetbe, melynek tagjai szegények,
vagyontalanok, koldulásból élnek, semmit nem dolgoznak, hanem csupán
elmélkednek és áhitatoskodnak? Egykor, régen, századok előtt, a vallásos
rajongás korszakában fenséges tünet lehetett az az élet, mely egyéb
czélt nem tüzött maga elé, mint hogy istennek gondolatában örökre
elmerüljön. Öreg embernél, törődött léleknél ma is érthető. De a fiatal
lélek előtt ott van, ott tombol, ott tolong az egész élet minden vágya,
minden szenvedélye, minden munkakedve, minden alkotó ösztöne. Mit csinál
ezekkel? Miként szabadul ezektől?

Azt mondják: lemond, letér az élet országutjáról, félre áll.

Csakhogy a lemondás ifju embernél a léleknek megcsonkitása. Mintha
kivágnák belőle az erélyt. De lehető-e ez? Nem nől-e ki ujra a kivágott
rész?

Gasparichot a lemondás vezette. A méltatlanul kiállott rettentő
szenvedésnek vagy harczban és boszuban kell kimulni, vagy a csöndes
lemondás sivatagán elenyészni.


IV.

(Hol tanult Gasparich? – A Barthodeiszky-ház Mihályiban. – A tüzes barát
Pestre kerül. – Kezd önmagával meghasonlani.)

A lemondás érzete oly mélyen vésődött lelkébe, hogy fajának szenvedélyes
vérmérséklete s egyéniségének végletekre hajló heve hosszu évekig nála
tartósan soha ki nem tört s jelleme fölött zsarnoki uralmat sokáig nem
gyakorolhatott. A mikor szenvedélyei később más alakban ujra
fellángoltak: azok akkor már a hosszu elfojtás után oly erőre
emelkedtek, hogy azoktól már csak a halál menthette meg.

De ez sokkal később következett be. Betegsége s fölépülése után annyira
képes volt a tudományokba elmerülni s föltétlen lemondása oly csodálatos
szelidséget kölcsönzött gondolkozásának és magaviseletének, hogy a hol
zárdában vagy magánházaknál megfordult, azonnal megnyerte magának az
ismerősök szeretetét mindenütt. Szűk beszédü, alkalmazkodó, kedves és
szelid ifju emlékezetét hagyta magáról néhány uri családnál, a hol több
időt töltött, a mint majd rá fogok térni.

Szerzetéül a szent Ferenczrendi atyák zárdáját választotta. E szerzet
szent Mária különös tiszteletére áll fenn s husz zárdája van
Magyarországon. Szombathelyen is van, a hol a gimnáziumot végezte.
Gyanitom, hogy itt jelentkezett először. 1827-ben október 23-án öltözött
be barátnak. Ha csakugyan 1810 áprilban született: ekkor lett volna
tizenhét és fél éves. Igazán suhancz korú még.

Semmi sem lehet bizonyosabb, mint az, hogy a mikor elhatározta a
szerzetbe lépést, rendületlenül szánta el magát arra, hogy a zárda
homályos falai közé fogja eltemetni ifjuságát, egész életét,
szárnyukszegett vagy alaktalan vágyait s szétfoszlott reményeit. Alig
juthatott ekkor még eszébe, hogy az a korszak, melyet át kell élnie,
nagy eszméket fog szülni s hogy az eszmék áthatolnak még a zárdák falain
is s az ő egyéniségét hosszu szunnyadása után is uj életre ébresztik,
cselekvési vágyát ujra felköltik.

Szombathelyen nem maradt meg.

Az első évi hittan-folyamot mint klerikus 1830-ban a nagyszombati
konventben végezte. Jó messzire szülőföldjétől, kinzó emlékeinek
szinhelyétől. Talán igyekezett is ettől távol lenni.

A másod évi hittant az esztergomi s a harmad és negyed évit a pozsonyi
konventben végezte.

Sajátságos, hogy klerikus korában a magyar nyelvet rendkivüli
szenvedélylyel tanulmányozta s a magyar irodalom akkori termékeiben
egész lélekkel elmerült. Az illir-délszláv izgatás akkor még alig
kezdődött s az ő lelkéhez soha el nem jutott.

Azt irja 1844-ben megjelent Szózatában:

– Magyar vagyok, annak érzem és tartom magamat, habár más ajku
honpolgárnő tejét szivtam is, habár csak jó későn kezdém szorgalmam
által magamévá tenni a magyar nyelvet.

Irályáról azt következtetem, hogy gróf Széchenyi István műveit
előszeretettel olvasgatta. Mintha irásain az ő irályának nyomait
fedezném fel. Kevesebb eszme, kevesebb tartalom, vallásosabb irány, de
csaknem hasonló erő, hasonló szakadozottság, a közbeszorult mondatok
bősége s ama gondolatalakitások mintegy erőltetett keresése, melyek az
uj eszmeáramlatok, az uj gondolkozás biztos jelzésére az akkori irodalmi
nyelvben még alig voltak eléggé kifejlődve.

Az iskolai tanulmányok elsajátitásában talán középszerüen haladt előre.
E tanulmányok leginkább vallásos tárgyuak voltak. Ezek helyett örömest
olvasott történelmi műveket. Olyanokat természetesen, a minőket az ő
idejében szerzetes és klerikus ifju kézhez kaphatott. Szép ismeretekre
tett szert igy is, melyekkel mivelt körök is szivesen látták őt
kebelükben. Hiteles közlések után tudom ezt. Érdekes véletlenből
jutottam e közlésekhez.

A soproni lyceumban az ágostai vallásuaknál végeztem 1859-ben a VIII-ik
gimnáziumot. A német nyelv kedvéért kerültem oda. Volt egy kitünő
tanárom, Domanovszky Endre, a hirneves bölcseleti iró. Nagy
összeütközésbe jutottam vele. Ő is heves volt, én is hibás voltam,
siettem ott hagyni Sopront s visszamenni Pápára.

A mely napon összeütköztem vele: azt a napot már nem akartam Sopronban
tölteni. Vasut nem volt, uri fogatra pénzem nem volt, Pápa messze
fekszik, kimentem a vásártérre, vajjon kapnék-e Pápa felé menő alkalmi
kocsit.

Egy jóképü magyar gazdaember azt mondta, ő Mihályiba való, rögtön indul,
hajnalra haza akar érni, odáig szivesen elvisz egy vagy két forintért.

Mihályi! Emlékeztem, hogy ilyen nevü falu épen Pápa közelében fekszik.
Felrakodtam kocsijára.

Mulatságos csalódás lett a vége. Pápa közelében Mihályháza fekszik s nem
Mihályi. Csak másnap tudtam meg, a mikor fuvarosom házánál már jól ki is
aludtam magamat. Pápához azonban nem sokkal jutottam közelebb.

Sebaj. Diákgyerek ilyesmi fölött nem busul, ha kevés is a pénze. E
véletlen nélkül sohase hallottam volna talán a tüzes barát hirét s nem
irnám most e sorokat.

Itt megismerkedtem egy későbbi jó barátommal, Lendvai Fekete Józseffel,
ki mint királyi táblabiró halt meg itt Budapesten. Szülőhelye Kisfalud
volt, a nagy Kisfaludy-nemzetség ősi fészke, e falu pedig csaknem össze
van épitve Mihályival. Ő elvitt engem látogatóba a mihályi
Barthodeiszky-családhoz. Jó birtoku, magas miveltségü, előkelő, uri
család volt ez s engem is szivesen látott. Kik vannak ma e családból
Mihályiban, nem tudom. Negyvenkét éve mult ennek s én azóta nem jártam e
vidéken.

Itt hallottam igen sokat a tüzes barátról. A mit hallottam, abból sokat
elfeledtem, de sok dolog eszembe is jut, a mint most a betüket papirra
rakom. Gyerekkorát, ifju korát, Mária eltünte fölött való szenvedéseit,
függetlenségi harczunkban való nagy dolgait s szomoru halálát itt jól
ismerték.

A tüzes barát itt sok időt töltött. Neki is kellett kolostora számára
alamizsnát gyüjteni, neki is kolduló barátnak kellett lennie, őt is
kiküldötték ugy is mint klerikust, ugy is mint ifju szerzetest e
czélból. Igy jutott 1832-ben vagy 1833-ban először Mihályiba a
Barthodeiszky-házhoz. Később többször is, sokáig majdnem minden évben
megfordult ott.

Akkor még élt az öreg Barthodeiszky Mihályné. Özvegy asszony volt s igen
koros lehet már. Onnan gondolom ezt, mert Terézia leánya már 1805 körül
férjhez ment Chernel Ferenczhez, pedig nem ez volt első gyereke. Ott
vezette gazdaságát fiával, Barthodeiszky Pállal, a ki előkelő miveltségü
férfiu volt, sokat utazott, sok nyelvet ismert s a páviai egyetemen
hittanfolyamot is végzett.

Nagyon kedves katholikus család volt ez. Az agg urnő megkövetelte a
plébánustól, hogy minden kolduló barátot, a mikor jön, hozzá vezessen
el. Bőkezü volt a zárdák iránt s minden barát bő alamizsnával távozott
tőle.

Igy került hozzá a tüzes barát is.

Fiatalsága, halvány arcza, nemes miveltsége, áhitatos beszéde által
kedvessé lett az urnő előtt. De Pál ur előtt is. Gyakran heteket töltött
az uri háznál. Különösen kedvelték azért is, hogy a magyar nyelv titkait
a család körében is törekedett elsajátitani. A Rába-vidéki magyarság
nyelve végtelen gazdag nyelvanyagban, közmondásokban, példabeszédekben,
vidám fordulatokban egyaránt. Nagyon sokkal gazdagabb, mint bármely más
magyar vidék nyelve. Okát alig tudnám megmondani. Gazdagsága az irodalom
számára még nincs összegyüjtve.

A tüzes barát a Barthodeiszky-háznál sokat jegyezgetett. Nagyon örült
ezen az urnő. Meg is igérte a barátnak, hogy primitiájának ünnepét ő
fogja rendezni, ő viseli költségeit.

Igy is lett.

A primitia a katholikus egyházi rend tagjainak életében emlékezetes
egyházi cselekmény. Mint pap és mint áldozó és áldó, ekkor jut az egyik
szentség birtokába. A tüzes barát az 1834-ik év végén vagy az 1835-ik év
elején tartotta Mihályiban ez ünnepet.

Nem tudom bizonyosan, hogy ezután két évig hol tartózkodott. A szerzet
ama korbeli évkönyveiből megtudható. Ugy rémlik előttem, ugy hallottam
Mihályiban, hogy a Mariano-Pratensis Conventusban, a mosonymegyei
Boldogasszonyfalvai zárdában lett volna egy-két éven át. Ha csakugyan
ott volt: 1835-ben és 1836-ban lehetett ott.

Az 1837-ik évben már mint szerzetes és hitszónok az alkantarai szent
Péternek felajánlott pesti zárdában volt. E zárda a belvárosban, a
Ferencziek-terén és a Kossuth Lajos-utczában van. Temploma a régi, de a
zárda-épület csak harmincz év előtt épült. A régi zárda egyszerü kis
emeletes ház volt nagy kerttel, melynek helyére időközben a Ferencziek
uj zárdája, bazár-épülete és az egyetemi könyvtár palotája épült.

Itt volt a tüzes barát a régi egyszerü zárdában az 1838-ik év végeig.
Itt érte őt a nagy árviz is. Szerzetes társai név nélkül élt s név
nélkül elhalt barátok voltak.

Itt tünt fel mint hitszónok legelőször. Gyönyörü nyelven, erősen és
tisztán csengő hangon, szentséges hévvel és buzgósággal, gyakran nagy
szenvedélylyel tartotta beszédeit. Beszédei nem egyszerü hitviták, nem
az egyházi szószék általános szólásai, nem a szent atyák ismeretes
közmondásai voltak. Kora irodalmi magaslatain szárnyalt gondolkozása.
Egy öreg szabómesterrel még találkoztam, a ki egy szónoklatát se
mulasztotta el s a kinek az volt véleménye, hogy olyan nagy szónok se
előtte, se utána nem volt a Ferencziek templomában.

Lehet, hogy igaza volt.

Hanem a tüzes barát vérének lázongása, szenvedélyes természetének
zsarnoki önkénye s kedélyének szinte beteges izgalma itt már ismét
elő-előtört. Szerzetének előljáróságával itt már esetenként
meg-meghasonlott s forrongó eszméi s a serkedező cselekvési vágyak már
alig tudtak a zárdának falai, feladatának korlátai s szerzetes állásának
kötelességei között megmaradni.

Egykor keserü boszu töltötte el lelkét a nagy urak ellen s a végletekbe
rohanó lélek kiterjesztette gyülöletét az egész nemesi osztály, sőt
pillanatonként a magyar faj ellen is. Erre is van bizonyság irataiban.
Betegsége, tanulmányai, a zárdának nyugalma s csöndje s a szentirásnak
isteni tanai hosszu időn át elvonták lelkét a boszu és gyülölet emésztő
érzeményeitől. De betegsége elmult. A szentirás tanai egyéniségét, a vad
természetnek e sajátságos remekét végkép át nem idomithatták.
Tanulmányai mind magasbra szárnyaltak a nélkül, hogy egyuttal az
örökkévalóság törvényeinek mélyébe hatoltak volna. A zárdának nyugalma
lassanként háborgó lelkének nyügévé és gunyjává vált. Harmincz éves
életkorának minden testi és lelki izma feszülni kezdett. Az ellentétek,
melyek vágyai és társadalmi állása, eszméi és szenvedélyei közt voltak,
teljesen megalakultak lassanként s ugy látszott, nem lehet köztük béke
és kiengesztelődés.

Pesten annyi könyvhöz juthatott, a mennyihez csak akart. A véletlen
szeszélye Yung éjszakáit, Benthamot és Rottecket juttatá kezébe.

Yung éjszakáiban a világ nem egyéb, mint a siralom völgye. S még ez se
nappal, hanem éjszaka. Dante pokla ez, de nem tűzzel, kínokkal és
fogcsikorgatással, hanem a könyeknek örök hullatásával. Báró Eötvös is e
könyvből merithette Karthauziájához a sötét eget, a bánatos lelket s a
kiapadhatatlan könyeket. A vallás se deriti föl ez éjszakákat. Istennek
igéi csak ugy világitanak be a sötétségbe, mint a csillagok, ha fekete
felhők takarják el őket.

Bentham is homályos. Különösen homályos az olyan elme előtt, a ki a
mindennapi élet ezer változatát nem közvetlenül szemléli s azokat minden
nap át nem éli.


V.

(Bentham és Rotteck. – A szószék varázsa. – Az árviz. – A templom falai
megrepedeznek. – Az angol szüzek kolostora.)

Bentham könyve egy bölcseleti rendszer, melynek tárgya a legnehezebb
tárgy. Az állam és a társadalom erőviszonyai önmagukban s egymás ellen.
Miként lehetne s kellene e viszonyokat a joggal szabályozni? Bölcseleti
rendszer, melyet egészében se a tudomány, sem az államélet terén soha el
nem fogadtak. Be sincs talán fejezve. Befejezését az alkotó halála
meggátolta. Részeiből műegységet alkotni s ezt a világ rendjével
összhangzásba hozni, mind máig senki se vállalkozott.

Mit csináljon ily művel a barát, kinek elméje sohase fárad el, de a
titkok mélyéig se tud jutni?

Rotteck eszményi világtörténet. Korának bölcseleti felfogását keresi s
találja meg háromezer évnek történelmi eseményeiben. S a jelen kor
eszméit nem a multnak történetéből vonja le, hanem a multnak történetét
is a jelen kor eszméi szerint alakitja át. Amaz eszmék szerint, melyeket
a hegeli rendszer áramlatai vetettek fölszinre. Ellenkezik a mű egész
iránya a római katholikus egyház sok százados szilárd felfogásával is.
Vagy az egyik, vagy a másik iránt támad kétségünk, vagy mind a kettő
iránt, ha igazán belemerülünk.

E műveket olvasgatta Gasparich s olvasgatta a nélkül, hogy a kellő
ismeretekkel s előtanulmányokkal rendelkezett volna. S a nélkül, hogy a
művekben tárgyalt eszméket a gyakorlati élet napfényes mezején a helyes
birálat legjobb látó-távolából szemlélhette volna. Benthamot olvasá,
holott egész életét a zárda falai közt töltötte s a társadalmat csak
messze távolból ismerheté. S Rottecket buvárolta, holott neki egy
szegény szerzetes gondolatköréből kitekinteni alig volt szabad és alig
volt lehetséges.

S mindezen felül még a szószék titkos varázsló erejének is hatalmába
került.

Sajátságos hatalom a szónoklat. Oly alkotmány ez, melyhez a tudomány, a
szinpad, a költészet, az egyéniség és a véletlen adja az anyagot s a
melyben mindez csodálatos vegyülékben van együtt s versenyez az egymás
fölött való uraságért. E verseny, e soha el nem dönthető verseny az,
mely a szószéknek titkát képezi s hatalmát alkotja.

A tudomány tulsulya értekezéssé, a szinpad tulsulya szinijátékká, a
költészet tulsulya képzelődéssé, az egyéniség tulsulya társalgássá s a
véletlen tulsulya adomázássá teszi a szónoklatot. Pedig a szónoklat
egyik se és valamennyi. Kevesebb, mint akármelyik s több, mint mindegyik
összevéve.

Gondolat, mely lángol; szenvedély, mely gondolkodik; egyéniség, mely
eszmévé magasul; költészet az önérdek szolgálatában s önérdek, mely a
világot öleli magához. Visszanéz a multra, előre tekint a jövőbe s szeme
mégis mindig a jelenen függ. Ismeri a történetet, a tudomány érveit, az
erények és bűnök vonzó erejét, a természet szépségeit s a vallásnak
titkait és nagyon ismeri az emberek gyöngeségét. Ismeri és felhasználja
mindezeket s ha szükség: el is használja. Eszközeiben nem válogat,
vagyis mindig azokat választja, melyek a czélra biztosan vezetnek. Si
nequit superos, Acheronta movebit. Ha a magasság nem elég, a poklot
hivja segitségül. Az égben, a földön és a föld alatt levő hatalmak közt
a legnagyobb hatalom, – ugy mondta Stephenson György. De csak akkor, ha
sikert arat. Ha sikert nem arat: elveszett, eltünt, mintha soha nem is
történt volna. Gúny vagy közöny és feledés moha nyomban eltemeti.

A szószék gyakran azt a hatást gyakorolja a szólóra, a melyet a mámoritó
italok gyakorolnak. A szónok agyában a gondolat gondolatot kerget;
eszmék gyulnak ki s tünnek el nagy hirtelen; képeket rajzol, miként az
álom; költészetet teremt, mint az ifjuság s szenvedélyeket kelt, mint a
gyülölet, szerelem, boszu, csatariadás, őrültség s vallási düh.
Szerencsés ember, ki a szószéken komoly, nyugodt, a fontolgató
értelemnek s teljes öntudatának ura. Még szerencsésebb, ki ezen felül
ura önmagának, birtokosa az emberek és a világ titkainak s ki az
önbizalom és önérzet rendithetlen alapjáról mosolyogva beszél a
mindenséggel. Ez a vidám komolyság, melyet humornak nevez az irodalom.

A tüzes barát ama szónokok közé tartozott, kik elől, mihelyt a szószékre
felállanak, elvesz a világ s kik akkor önnön létezésüket is elfelejtik.
Azok közé, kiken az öntudatlanság mámorában vad gondolatok s lobogó
szenvedélyek uralkodnak. Kik a szónoklat végével testben, lélekben
kimerülve ugy érzik magukat, mintha mély, lázas álomból most ébredtek
volna fel.

Férfias alakja, erőteljes hangja, eszméinek élénk csapongása, szokatlan
bátorsága s merész gondolatai csakhamar ismeretessé tették Pesten.
Beszédeinek meghallgatására, mint emlitettem már, özönlött a sokaság a
Ferencziek templomába. E beszédeknek akkor nemcsak a fővárosban, hanem
messze vidéken is nagy hirük volt.

Pesten találta őt az 1838-dik évi nagy árviz.

Az árviz leirása történetünk folyamával semmiképen össze nem függ. De én
Gasparich életét a rendelkezésemre álló adatokból lehetőleg
megismertetni akarom, tehát röviden az árvizet is érintenem kell, a
mennyiben ez Gasparich életére s szerzetesi cselekményeire vonatkozik.

A tüzes barátot a nagy árviz, az elemeknek e romboló szeszélye
rendkivüli izgalomba hozta. Azon a négy napon és négy éjszakán át, mig
az ár folyton hullámzott s mig egyes városrészek viz alatt voltak, alig
aludt valamit s igénytelen szükségleteiről alig volt képes gondoskodni.

Szerzetének temploma és zárdája szárazon maradt. A templom küszöbe majd
két ölnyivel fekszik magasabban, mint a hogy a régi központi városház
kapuküszöbe. A városház terén jégtáblákat himbált a szél által zaklatott
mély áradat. A régi Kigyó-utcza végén, az ugynevezett Kigyó-patikánál
szünt meg a viz. A Ferencziek kolostora körül egy kis keskeny szabad tér
volt.

Tele a menekülők ezreivel.

A templom és a zárda a vész kezdetétől fogva menedéke volt azoknak,
kiket tanyájukból a jeges áradat kiszoritott. Annyian menekültek oda, a
mennyien a falak közt megférhettek.

Azt irja Gasparich:

– Telve volt a vész ideje alatt az egész templom. Földön és padok között
helyezte el magát kiki. Itt volt ágyuk, itt a vizes ágynemü között
sirtak a gyermekek, itt nyögtek a betegek.

Bár a kolostor szárazon volt, azért a föld meglágyulása s a viznek a
csatornákon áthatolása mégis éreztette romboló hatását a szerzettel is.
A templomnak sanctuariuma megrepedt s az egyik keresztoltár lesülyedt s
derékben kettészakadt.

Rettenetes jelenet volt ez. Márczius 16-án történt nap közben, a mikor
ébren volt mindenki. Zsufolva volt menekülő tömeggel a templom. Agg
férfiak és asszonyok üldögéltek a falak tövében. Kisdedekkel tele voltak
rakva a padok könyöklő deszkái. Álló ember alig kapott már helyet a
padokban, a padok közti folyosókon, az oltárok mellett s a nagy oltár
közelében. A tömeg lassu beszédének zugása betölté a boltozatok üregeit.
Mindenki a maga inségét s menekülését emlegette s azokról beszélt, kik
szerettei közül távol voltak, ide nem juthattak. Borzadva gondoltak az
elmult napokra és éjszakákra s reszkettek a jövő napok rémségeitől.

Egyszer csak tömegekben hullott alá a vakolat a szentély boltozatáról s
meredt szemekkel láthatták, a mint a falak hosszában és keresztben
repedeznek.

A rémület orditásával ugrott föl mindenki a másik pillanatban s egymást
tiporva és taszigálva menekült az ajtók felé. A nők és kisdedek
sikoltása s a halálra rémültek jajgatása töltötte be a szentegyházat. Ha
össze nem omlik is az épület, száz halált okoz a gyöngéket elgázoló
rémület.

A tüzes barát nem vesztette el lelkét. A szószék mellett állt, nyomban
felfutott a szószékre s dörgő hangon szólt a holtra ijedt sokasághoz.

– Emberek! Boldogtalan hiveim! Ide nézzetek! Az erős isten van itt
fölöttem és körülöttem. Ha sujtani akar: engem sujt s nem titeket. Én
pedig itt maradok s a hajam szála se görbül meg. A ti végzetetek az
enyém. Az én végzetem pedig nem ma s nem most következik el. Boruljatok
térdre!

Hangja, mint a harangszó betöltötte a boltozatok üregeit. Egy pillanatra
mindenki megállt, elhallgatott és feléje nézett. Sötét szőrcsuhájára s
fényes arczára oda villant egy napsugár. A rémült szivekbe visszatért a
nyugalom s térdre borulva mormogták a tüzes barát imádságát.

A szerviták templomában semmi kár nem esett, valamint a Teréz- és
Lipót-városi templomokban is kevés. A Bel-városi plébánia temploma,
valamint a Józsefvárosé is sokat szenvedett. A Ferencz-városiban három
oltár dőlt le, köztük a főoltár is összeroskadt. Legtöbbet szenvedett az
Angol-kisasszonyok zárdája és temploma. Itt akkora volt az áradat, hogy
az első emeletből egyenesen be lehetett az ablakon át a mentő csónakba
lépni.

Gasparich valamennyi közt ezt fájlalta legjobban. Itt kis lánykák
tanultak. Végtelenül szerette a kis gyermekeket s alig volt nagyobb
gyönyörüsége, mint az, melyet akkor érzett, a mikor kis gyermekek közt
lehetett. A kisdedek ártatlan csevegései közben érezte magát igazán
embernek s a világ gyermekének. Ezek között elfelejtkezett komor
eszméiről, valósithatlan ábrándjairól s a zárdáról, melyet gyakran ugy
tekintett, mint sorsának igazságtalan vaskényszerét. Mint börtönt,
melyből csak fölfelé meg lefelé van szabadulás. Az égbe és a sirba. S
kisdedek közt lenni sehol se volt alkalma, csak az angol szüzek
zárdájában. Ide járt misézni és szónokolni.

Az Angol-kisasszonyok zárdája hónapokon át lakhatatlan lett. Hónapokig
kellett nélkülöznie a kisdedek társaságát. Szomoru hiányt érzett e miatt
a napok folyásában.

– Mennyire emelkedett lelkem – igy szól egyházi beszédében – midőn
gyakran hallám itt az Angol-kisasszonyok szorgalmas gondja alatt
növekedő kisded ártatlanságot utánunk dadogva az urhoz imádkozni! És
most mély csendet tapasztalok a szent romok közt uralkodni!

Általában a templomok pusztulása mélyen hatott lelkére. Egyházi
szónoklataiban, melyekhez a tárgyat a pusztitó vész alkalmából vette,
legszebb részek azok, a melyekben a templomok pusztulása miatt
panaszkodik.

– Uram! – igy sóhajt fel egy helyütt. – Uram! hatalmas és igaz vagy,
imádom szentségedet. De miért zárod ki buzgalmunkat azon helyeidről is,
melyekben hozzád fel szoktuk sirni kérelmeinket, kizokogni panaszainkat
s megnyugtatni zajgó sziveinket?

A vész márczius 14-től 17-ikéig tartott.

Ez egész idő alatt naponként kijárt a zárdából menteni, segiteni,
vigasztalni a szerencsétleneket. Gyakran találkozott az emberszeretet és
áldozatkészség nemes hőseivel, a kiknek nevét az utókor emlékezetére e
napok története megörökitette. Nem emlitem e neveket, ismeri ezeket a
hazában mindenki.

Gasparich a maga jegyzeteiben különösen fölemlit három nevet. Ők
mindenütt s mind végig ott voltak, a hol a vész legnagyobb s a segély
szüksége legégetőbb volt. Kiemeli Földváry Ferencz királyi tanácsost s a
királyi tábla biráját s nejét báró Baldacci Francziskát, továbbá Messkó
Johanna urnőt s Andrássy József helytartótanácsost. Amaz idők évkönyve
ezeket kevésbbé emlegeté. A hol ezek osztották a segély és könyörület
áldásait, ugy látszik, a tüzes barát ott részesitette a
szerencsétleneket leggyakrabban a lelki vigasztalás jótéteményeiben.

Valóban mélyen meghatók a beszédek, melyeket a hivek lelkeihez és az
imák, melyeket az egek urához bocsátott e napokban a tüzes barát.


VI.

(A tüzes barát imája. – Az ország mindenféle papsága. – Gasparich nem
maradhat Pesten. – Egyházi beszédei. – Szent-Antalon és Szarvas-Gedén. –
Székes-Fehérvár.)

Különös ez! A ki horvátból lett magyarrá, kolduló barátból iróvá, a
nemzeti irodalom föllendülésének kezdetén minő szép nyelven tudott
istennel beszélni.

– Istenem! – mondá egyik szent beszédében – szomoru gyermekeid fonják
össze könyörgő kezeiket s emelik fel hozzád! Siró teremtményeid alázzák
meg magukat előtted kegyelemért. Mentsd meg őket ezután minden vésztől s
terjeszd ki malasztodat minél előbbi fölsegélésükre.

– Istenem! tekintsd a feléd ázó szemeknek buzgó záporát; adjad, hogy nem
sokára ismét öröm mosolyogjon ott, hol az inség könyei remegnek!
Hallgasd rebegő ajkainkat, melyek bocsánatért esedeznek, megnémulást
igérve minden gonosznak. Ne engedd, hogy ezután az inség, szenvedés és
fájdalomnak ennyi áldozatja legyen köztünk. Távoztass tőlünk minden
veszedelmet, valamint mi törekedünk magunktól elháritani minden
erkölcstelenséget. Add meg uram szivünk forró vágyait nyugtató
kegyelmedet, könnyitsd a sebhedt kebleket, hogy a melyek tőled méltán
megkeserittettek, az általad nyujtott segedelem alatt enyhüljenek.
Isten, teljesitsd alázatos kérelmünket!

Egyházi beszédei közül, melyeket e tárgyban tartott, külön füzetben
kinyomatta az árvizkárosultak fölsegélésére azt, melyet az 1838. évi
ápril 1-én tartott nagy hálaünnep alkalmával roppant néptömeg előtt
mondott el. A hallgatók közt volt, mint nekem mondták, Horváth István
is, az egyetemi tanár s tudós történetiró, a ki az egész világot
magyarnak látta. Ő mondta volna e beszédre e szavakat:

– Ha minden pap ugy beszélné a magyar nyelvet, mint e szegény barát,
ma-holnap mi magyarok nem azt néznénk, mik voltunk valaha, hanem azt,
van-e még föld, a melyet szaporodó unokáink számára elfoglaljunk.

Sok jellemző van e szavakban.

Magyarországnak sokféle egyháza s minden egyháznak sok papja van. A
papok csak ott beszélnek magyarul isten előtt a néppel, a hol az osztrák
befolyás s a korona hatalma a magyar nyelvet semmiféle erőszakkal ki nem
irthatta. Német, tót, oláh, szerb, horvát, orosz, görög nyelven, sőt még
holt nyelveken is, latinul, héberül istennek több szentegyházában
vezették a szertartásokat összevéve, mint magyarul. Egész vidékek vannak
százezrekre menő lélekszámmal, tiszta ajku ősmagyarok, kiknek isten
igéjét saját nyelvükön hallgatni nem szabad. Pedig egy szót se tudnak
idegen nyelven.

Nincs ilyen ország több a világon.

Olyan szép nyelven, mint a tüzes barát, a sok egyháznak kevés papja
szolgálta az egyházat és a hazát. Első kinyomatott műve különben az
1838. évi ápril 1-i beszéde volt.

Ő maga is becsesnek tartotta ezt. Azokat, a kiket szeretett s a kik
iránt tiszteletet érzett, szivesen ajándékozta meg e művel később is.
Igy adott egy példányt, saját keze irásával ellátva, Bobory Károly
országgyülési képviselőnek is. Ez katholikus pap volt, függetlenségi
harczunk egyik hőse s forradalmi elitéltje. Az ő példányát láttam magam
is.

E munka czime: Egyházi beszéd, melyet az elfelejthetlen kárt, nyomort,
inséget és szomoruságot okozott 1838-iki árviz elmultával a kesergő
pestiekhez Szent-György hó 1-én mondta s hallgatói közkivánatára a
károsult szerencsétlenek segedelmezésére ki is nyomata P. Gasparich
Kilit sz. ferenczrendi szerzetes s egyházi szónok. Pesten Esztergomi E.
Beimel József betüivel.

Láttam ez időből néhány kiadatlan egyházi beszédét is kéziratban.

A tüzes barát ez után nem sokáig maradhatott Pesten.

Beszédének heve s gondolatainak merészsége sokkal nagyobb figyelmet
gerjesztett már, mintsem jámbor lelkü, félénk szerzetes társai valami
nagyon örülhettek volna vasárnapi egyházi beszédeinek.

E beszédek nem maradtak a hitvallás és erkölcsi élet tárgytalan elveinek
magas légkörében, hanem hangjukkal, példázgatásukkal belenyultak a napi
eseményekbe s a politikai mozgalmakba is. A nemzet ébredezett, ifjusága
lángolni kezdett s a tüzes barát hire napról-napra terjedt. A királyi
tábla s a vármegyeház ott feküdt a Ferencziek kolostorának
szomszédságában. A tábla esküdt ifjai s a vármegyeház bejárói lassanként
oda szoktak a tüzes barát szószékéhez. Uj eszmék szellői fuvalltak át a
hazafi lelkeken s e lelkeknek nagyon tetszett a barát minden beszéde. A
hatalom kezelői észrevették ezt.

Mi az e beszédekben, a mi a hatalom kezelőinek nem tetszhetett: ezt
ugyan ma már senki se érti. De a szabad szó üldözése épen akkor
napirenden volt. Kossuthot és társait akkor olyan szavak és nézetek
miatt pörölte és börtönözte a bécsi uralom, melyek ma észrevétlenül
tünnének el a zsibongó élet utczai zajában. Olyan nézetek miatt, melyek
okosak, szükségesek, szelidek, emberszeretők s a minőket ma minden
kormány saját nézeteinek vall és hirdet.

Nem tudom, de valószinünek tartom, hogy a szerzet előljáróságát felsőbb
helyről figyelmeztették Gasparich veszedelmes irányára.

Veszedelmes irány!

Minden ostoba és önkényü kormánynak ez a jelszava. Indokolni ugyan nem
tudja, nem is akarja, de majomként használja e szót. A tüzes barát
beszédeiben semmi sincs, a miből veszedelmes irányra lehetett volna
gondolni. Csak az, hogy a sokaság megszerette a barátot s mindinkább
szaporodtak, kik rajongtak érte. Mást is szeretni, mint a kormányokat,
másért is rajongani, nemcsak a királyokért: ez a veszedelmes irány.

Bizonyos, hogy a zárdafőnök s szerzetes társai is nem egyszer
szóváltásba keveredtek a tüzes baráttal egyházi beszédei fölött. De a
tüzes barát nem az az ember volt, a ki egyhamar hajlandó lett volna
meghunyászkodni. Fiatal is volt még ehhez. De ha lett volna is benne
hajlandóság, a mint a szószékre feljuthatott, gondolatainak és
szenvedélyeinek nem tudott többé parancsolni.

Ez volt főoka, a miért őt már az 1838-ik év folyamán a pesti zárdából
eltávolitották. Van Pozsonyvármegyében a felső Csallóközben egy kisded
falu: Bácsfa. Ehhez tartozik a szent-antali puszta, hol egy kis Ferenczi
zárda áll fenn. Ide helyezték át. Itt csak évenként egyszer-kétszer
gyülik össze búcsu alkalmával néhány száz főből álló kegyes hallgatóság.
Itt se módjában nem állott, se indittatva nem érezte magát az egyházi
szónoklat terén valami különös buzgalmat fejteni ki.

Eltették a világ szemei elől. Magányba, pusztaságba.

Napjai azért még se folytak munka nélkül. Nem békétlenkedett legalább
látszólag. Ki se tört. Ugy látszott, mintha végképen a szerzetesi
föltétlen engedelmesség alá hajtotta volna fejét. De szorgalmasan
olvasgatott s egyházi beszédeit rendezgette sajtó alá. E beszédek két
kötetben 1839-ben jelentek meg Pesten szintén Beimelnál e czim alatt:

Az út, igazság és élet, vagyis a Megváltó szelid lelke szeretetben és
igazságban.

E beszédek nem szórul-szóra való másolatai azoknak, melyeket a szószéken
mondott el. Ez időben Gasparich még előre el szokta beszédeit késziteni,
de azokat ritkán mondta el változatlanul ugy, a hogy előre megirta.
Gyakran felejtett ki egyes részleteket s a helyzethez képest rendesen uj
eszmék, uj szónoki gondolatalakitások támadtak agyában. Ezeket azután
papirra jegyezte s üres óráiban leginkább ezekből állitotta össze sajtó
alá adott beszédeit.

E beszédek egyházi és irodalmi értékét nem akarom fejtegetni. A tüzes
barát általános jellemzését ugyis hosszura nyujtottam már. Nyájas
olvasóm bizonyára események leirását várja már. De még meg kell
jegyeznem, hogy e beszédekben már sok helyütt a cselekvési vágy
csillámlik föl. Mintha nem elégitené ki őt csupán a vallás és erkölcs
mélységeiben való emelkedés. Mintha a világba s a világ küzdelmeibe való
avatkozás vágya sarjadzanék lelkében. Egyes helyek ugy hangzanak, mintha
nem egyházi szónok, nem igénytelen kolduló barát, hanem a közélet
valamely világi férfia állana előttünk erős érdeklődésekkel, tudományos
elméletekkel s a napok történetéből kikelt szenvedélyekkel.

A szent-antali pusztai zárdában egyébiránt kevés időt töltött. Messkó
János szarvas-gedei nógrádvármegyei előkelő birtokosnak házi káplánra
volt szüksége. Bejött Pestre Ferenczi barátért. Messkó Johanna urnő, ki
az árviz idejéből már jól ismerte Gasparichot, őt ajánlotta. De ez már
Szent-Antalon volt. Messkó János utána ment a Csallóközbe s elvitte
onnan uri házához.

Alig töltött ott egy évet. Talán a Messkó-család befolyása következtében
az 1839-ik év végén ismét bejutott a pesti kolostorba. De itt már nem
türték. A következő év végén a székes-fehérvári zárdába helyezték át.
Nem tudtam nyomára jönni: miért. A közvetlen okot tehát nem ismerem.

Itt volt négy éven át 1844-ig. Az egész időn át egyházi szónokként
szerepelt. Szónoki hire itt is nagy volt s folyton erősbödött. Még
ezelőtt harmincz évvel többen éltek, kik nagy hévvel, erős hangon s a
szenvedély gyakori kitöréseivel tartott szónoklataira élénken
emlékeztek.

De a hatóság előtt még se tünt ugy fel itt, mint Pesten. A kis város
közönsége más, mint a nagy városé. Az urak, a nemesek, a
köztisztviselők, az értelmiség előkelő férfiai és női ez időben nem
jártak rendesen a templomba. Ha jártak is: nem a kolduló barátokhoz.
Székesfehérvár püspöki székhely. Ott van a káptalan is s a gazdag zirczi
szerzetnek is van ott zárdája és gimnáziuma. Az urak inkább oda járnak
istentiszteletre, ha járnak, a hol a püspök és a kanonokok vannak, mint
a barátokhoz. A kolduló barátok oltárai előtt vidéken csak a szegényebb
néposztály áhitatoskodik. Előtte semmiféle tüzes szentbeszéd nem
feltünő. Azt hiszi, ilyennek kell lenni minden beszédnek. Ki félne
vidéken egy kolduló baráttól, habár az egeket hasogatná is heves
beszédeivel?

A tüzes barát kedélye azonban itt már borulni kezdett. Sorsát, függő
helyzetét lassanként nyomasztónak kezdte tartani. Önmagával mindinkább
elégedetlen lett. A vármegye politikai élete ekkor nagyon élénk volt. A
nagy nemzeti ellenzék, melynek élén Madarász László állott, hatalmas
erővel döngette a régi rendszert s az udvari törekvések itteni táborát.
A nagy küzdelem Székes-Fehérvárott folyt le. A megyei nemesség két
tábora ott vivta csatáit. A szereplési vágy oroszlánja eddig csak aludt
a tüzes barát lelkében, most azonban már ébredezni kezdett. Végzete még
a messze távolban, de sugarai már kezdtek csillámlani.

Itt ismerkedett meg Perczel Mórral is, a függetlenségi harcz egyik
hadvezérével. Nagy következéseket szült utóbb ez ismerkedés.

A lelkek átalakulása mindig vonzó és érdekes.

A szentirás és annak fölséges tudománya többé nem volt képes a tüzes
barát lelkét teljesen elfoglalni. Beszédei gyakran oly hevesek voltak,
hogy társai ugy tekintették már, mint valóságos rajongót. Szerzetbeli
főnöke gyakran figyelmeztette is szerzetesi kötelességeire s talán a
püspök is megintette néha, hogy mérsékeltebb s vallásosabb szinü és
tartalmu beszédeket tartson a hivek előtt. Az ily intések egy pillanatig
ingerültté tették, de hatásuk azért még megvolt ez időben. Ugy látszik,
ha némely pillanatban felmerült is agyában a szerzetből kilépés
gondolata: e gondolat ekkor még csak röppenő volt s komoly tervvé nem
válhatott.

A közélet nagy kérdése volt akkor a jobbágyság felszabaditása s a
törvény előtt való egyenlőség kivivása.

A tüzes barát szülői és rokonai szintén jobbágyok voltak. Zalavármegye
muraközi része, e több mint százezer holdnyi óriási terület, alig két
nagy uré volt. Sok-sok ezer jobbágy csak két uraság szolgája. Hogy ne
támadt volna keserüség a tüzes barát lelkében, mikor elgondolta, hogy mi
mindnyájan egyenlők vagyunk isten előtt, de semmiképen se vagyunk
egyenlők a törvény előtt.

A nagy szónok mindig nagy erőt érez magában arra, hogy a dolgok rendjét
megváltoztassa. Ez erő érzete föltámasztja a cselekvés vágyát. Fel
kellett támadnia ennek a tüzes barátban is.

Ekkor találkozott vele Hencsey. A szelid ember, az igénytelen,
tanulatlan, de éles elméjü, buzgó és ábrándos hittéritő.




HENCSEY ÉS A TÜZES BARÁT.


I.

(A hitviták. – Hencsey fölkeresi Gasparichot. – Értekezésük s leveleik.)

Hencsey hitalapitó és szelid lélek, Gasparich a római egyház szegény és
alázatos szerzetese, de nyugtalan és szilaj lélek. Találkoznak és
mérkőznek egymással.

Találkozásuk és mérkőzésük hit fölött való vitát idéz elő.

Nagy hitbeli vitákat ismer a világtörténet. A mikor Jézus verseng a
papokkal és irástudókkal. A mikor a keresztyén közönséges egyház ketté
válik: napnyugotira és napkeletire. A mikor a hitujitás megkezdődik s
diadalra jut. Nagy fejezetek az emberi nemzetség történetéből.

Nálunk Magyarországon nem a hitujitás százada a nagy hitbeli viták kora.
A tizenhatodik századból kevés irodalmi emléke maradt e vitáknak. Annál
több és élénkebb a tizenhetedik századból, a mikor a római egyház
férfiai kezdték a harczot, hogy ez egyház számára visszahóditsák a
magyar nemzetet.

Szomoru, de dicsőséges korszak. A szabadságért és nemzeti
függetlenségért folytatott háboruk korszaka. Dicsőségéből még az se von
le semmit, hogy a hadi tárogatók hangjába belejátszik a hitbeli viták
zsivaja.

A mai kor még képzelni se tud üresebb, sivárabb dolgot, mint a minő a
hitelvek fölött való vita és versengés. A világ ma nem törődik semmiféle
hitelvvel. Nem is érti mi az. Érzéke sincs hozzá. Az irodalom se fogadja
be. A tudós társaságok is elzárják magukat a hitelvek fejtegetése elől.
Csak néhány hittanár borongós agya foglalkozik még vele a papságra
készülő ifjak társaságában.

Felekezeti harcz, vallásos gyűlölködés ma is van. De ez utálatos, mert
oka nem vallási buzgóság, hanem társadalmi önzés és hatalmi érdek.
Sokkal szebb volt a hitujitás korának szószéki és irodalmi vitája, pedig
azt is örökre megunta s elfelejtette a világ.

A szelid hittéritő és a tüzes barát közt hitbeli vita támadt. Ugy hat
reánk ez, mint régi mohos kődarab összeomlott épületekről, régi korhadt
ruhafoszlány sirbolt üregéből. Valami keveset mégis közlök e hitbeli
vitából. Hiszen ötven-hatvan év előtt mind a két szellem köztünk élt s
korának mind a kettő nagy közmunkása volt.

Emlitettem már, hogy Béla József az 1841-ik év végén meglátogatta
Székes-Fehérváron a tüzes barátot s erről értesitette Hencseyt, ki akkor
Szent-Péter-Urban, szülői házánál tartózkodott.

Levelében érintette, hogy a tüzes barátnak nem merte előhozni a magyar
nazarénusok felekezetének létezését s még kevésbbé azt, hogy neki és
Hencseynek mi a szándékuk s életük feladata. Béla József a baráttal
szemben nem érezte magát elég erősnek, de bizott abban, hogy Hencsey
különösen jártas a szentirásban s olyan kegyes és tiszta életü fiatal
ember, hogy egyedül őt illeti meg, hogy a baráttal mind az eszmékben,
mind a buzgóságban szembe szálljon. Hiszen ő és társai azért
választották Hencseyt vezérül, tanitóul, követendő például.

Bár Gasparich már személyesen ismerte Hencseyt, de valódi és benső
érdeklődést iránta mégis csak Béla beszéde gerjesztett. Feltünt a tüzes
barát előtt az a majdnem rajongó kegyelet, bizalom és hűség, melylyel
Béla József az ő tanitójáról emlékezett. Meg is kérte tehát, hogy
Hencseynek adja tudtára az ő czimét, a mely alatt intézze hozzá leveleit
s közölje vele óhajtását is, hogy szeretne vele találkozni s értekezni.

Óhajtása teljesedett.

Februári utjában, a mikor Pestre ment, ugyan csak pillanatra
látogathatta meg őt Hencsey, de innen márczius 24-én Hencsey kiment
Székes-Fehérvárra s a következő napon – pénteken, mint egyik levelében
megjegyzi – már korán reggel bejutott Gasparichhoz. Látogatása sokáig
tartott. Az egész napon át.

Végre igazán együtt volt hát a tüzes barát és a hittéritő szelid
lakatoslegény.

A kolduló barát lakása szegényes. Kis szobácska egy ablakkal, ajtaja a
folyosóra nyiló. Falai egyszerü meszelt falak. Egy ágy, durva szürke
pokróczczal leteritve, egy kis asztalka s rajta a feszület, egy szekrény
s néhány festetlen és fényezetlen fa-szék. Ebből áll a kolduló barát
lakása.

Hencsey jóval fiatalabb. Talán tiz-tizenöt évvel. Mind a kettő valamivel
magasabb a közepes termetnél. Egyiknek arczképét se láttam, talán nem is
volt nekik soha. Mindkettő sovány a sok munkától, nagy buzgóságtól és
sok álmatlan éjszakától.

Hogy a tüzes barátnak minő volt alakja 1842-ben: nem tudom. Hogy minő
volt nyolcz-tiz évvel később: azt hallottam ismerőseitől. Előre hajlott
termet, gyöngén lehajtott fej. Sovány redős arcz, szegletes arczcsontok,
sovány áll. Nem szép férfiarcz, de nagy sötét szemek, melyekben a lélek
nagy indulatainak lángjai égtek.

Értekezésük, a két különös lélek érintkezése rendkivül érdekes lehetett.
Beszélgetésüket szórul-szóra nem közölhetem. Csak fenmaradt leveleikből
ismerhetjük azt. Végtelen kár, hogy e levelek nem bővebbek.

Hencsey ekként ir a találkozásról Kovács Józsefnek:

– Kedves szeretett atyámfia!

– A mint mindig mondottam, ugy mondom most is, hogy nincs e földön
ember, ki eléggé meg tudná hálálni az Istennek az ő hozzá való
irgalmasságát. Mert ő azoknak, kik őt szeretik s buzgó könyörgéssel
hozzáfordulnak, teljesiti az ő akaratjukat még kivánságukon fölül is és
ezért ő tőlünk, mint teremtéseitől csak annyit kiván, hogy életünk
utolsó órájáig csak egyedül ő neki adjunk dicsőséget és tisztességet.
Ámen!

Megjegyzem, hogy Hencsey minden levele efféle bevezetéssel kezdődik. Ez
után e levelét, mely Pesten 1842. évi ápril 1-én kelt, igy folytatja:

– Óhajtok irni s alig várom, hogy tudomást végy róla, az itteni
atyafiakról és önmagamnak idáig való szerencsés elérkezéséről. Légyen
hála az Istennek, ugy nyujtá nekem kegyelmét, a mint csak kivánhattam
volna.

– Pénteken reggel, 25-ik márcziusban fölmentem a baráthoz és ő engem
ismét barátságosan fogadott. Kérdezte, hogy mi az én szándékom ő vele?
Én mondottam, hogy jó hirét hallottam az atyafiaktól, a kik hozzám
jöttek s ezért bátorkodtam neki levelet irni. És ő mondá: Maga az a
zalavármegyei ember, a kiről mi olyan hirt vettünk, hogy a bibliát
olvassa és a népet tériti? És én feleltem: igen is, én vagyok. Azonnal
leültetett és ő is mellém ült és jobb kezünket egymáséban tartottuk és
ugy beszélgettünk. Elkérdezte, hogy miképen ment otthon sorsom és mi
bajom volt a páhoki esperessel? Én rendről-rendre elmondottam néki
mindent és mondottam, hogy már igen el voltam csüggedve. Ő nékem e
bátoritó szóval felelt: azért ne csüggedjek el, emlékezzem rá, hogy
Urunknak Jézusnak is a papok által kellett elveszni. Mert – ugymond –
valamint már Urunk Jézus idejében a törvénybeli papok elhidegültek a
törvénytől, mely Mózestól fogva volt a Krisztusig: ugy most el vannak
hidegülve az évangyéliomtól, mely fennáll a Krisztustól fogva máig.
Ezért tehát ne csodálkozzam, hogy igy cselekesznek velem.

– Ő engem ezzel nagyon megbátoritott.

– Továbbá olyan távolról kezdtem előtte a keresztségnek hit nélkül való
fölvevéséről szólani. Ő egy kissé ellenkező véleményben volt, de nem
sokat ellenkezett velem. Hanem azt mondá, hogy ő is már az ő lelkében
rég óta tusakodik az embereknek tökéletlen hite felől. Erre én kérdeztem
tőle, ha lélek szerint igazán tusakodik-e vagy csak betü szerint? Ő arra
igy felelt: én nem magasztalom magamat, hanem a Jézustól el nem állok,
ha meg kell is halnom.

– Ezen felelet, kedves atyámfia, nagyon jól van, mert azt tudjuk, hogy a
Jézustól, a kiben csak egy kis jó érzelem van is, el nem kiván állani.
Hiszen a páhoki pap is azt mondotta, hogy ha meg kell is halnia, a
Jézustól el nem áll. Nem ám beszéddel, hanem eláll a Jézus Krisztus
parancsolataitól cselekedettel.

– Továbbá azt monda a barát, hogy ő könyveket is irt, meg is mutatta
nékem könyveit. Erre én azt mondám, hogy én is tusakodtam lelkemben és
én is irtam egy kis könyvet, melyet ha keresztül vizsgálna, nagyon
szeretném. De mivel akkor arra idő nem volt, könyvemet ott hagytam nála
és azt mondottam neki, ha az Isten a pesti atyafiakhoz segit, fogok irni
neki és kértem, hogy ő is irja meg, hogy micsoda hibákat talál
könyvemben? Én már irtam is neki. Majd csak várom, hogy ő mit fog irni
nekem?

– Többet is beszéltem vele, de sok lenne megirni. Majd ha a mi teremtőnk
ismét összehoz bennünket: akkor majd elmondom előtted élő szóval.

E levél, melyet Hencsey e találkozásról hátrahagyott, élénk világot vet
arra, miként vélekedett Gasparich ekkor már saját egyházának papjairól.
Hencsey szavainak igazsága s felfogásának és emlékező tehetségének
biztossága kétségtelen. Másfelől az is nyilvánvaló, hogy a tüzes barát
szavai épen nem azt jelentik, hogy ő az egész egyházi rendet vagy az
egyház minden papját itélte volna meg oly sulyosan.

Nem kevésbbé érdekes, miként vélekedett a tüzes barát e találkozás után
Hencseyről s miként adja elő a vitát, mely közte és Hencsey közt az
utolsó kenet szentségéről kifejlődött. A háromszáz esztendő előtt
lefolyt hitviták nem ily szépek, nem ily szelidek.

A levelet egy papi ismerőséhez s később forradalmi barátjához intézte a
tüzes barát. Sághy Vendelnek hivták, derék pap s jeles ember volt, ugy
emlékszem utóbb köbölkuti plébános Esztergom közelében.

A levél igy szól:

– Talán még egy esztendeje se mult el, midőn egy sápadt képü
mesterlegény fölkeresett itt a klastromban s elém állott, hogy ő
egynéhány beszédemet olvasta és azokban nagy gyönyörüségét találja. Még
azt gondoltam, alamizsnát akar kérni és engem csak rászedni akar. Nevét
is megmondta, de én azután nevét is, magát is elfelejtettem.

– Később András beszélt róla; – itt meglehet Kertész Andrást érti, kivel
nem tudom, honnan származott ismeretsége neki is, barátjának is – s
ekkor eszembe jutott látogatása, de megint nem adtam az egészre semmit.
Ezelőtt pár hónappal meglátogatott egy másik ismerőse s ugy beszélt
róla, mintha ő volna Messiás, a kit rég óta várnak a zsidók. Végre
levelet is kaptam tőle, valóságos paraszt irással, minden orthográfia
nélkül, azonban tele bibliai czitátumokkal, melyekből mindjárt
gondoltam, hogy valami szent könyvekben tudákos mesterrel vagy kivel van
dolgom.

– Hanem megvallom, a fiatalban nagyon csalódtam. Alig hinné az ember:
jobban ismeri a bibliát, mint akármelyikünk. Semmiféle papnak se
tanácslom, hogy disputáczióba keveredjék vele, mert ugy is hiába.
Valóságos téritő ez s mióta nálam volt, éjjel-nappal tünődöm szavai
felett s aztán olyan alázatosan s annyira lélekből beszél, hogy az ember
alig tud vele ellenkezni. Mondjanak róla akármit, ez se nem rossz ember,
se nem bolond. És ha a gondviseléstől van küldve: nagy dolgokat fog még
cselekedni.

– Be akarta előttem bizonyitani, hogy a kis gyermekek megkeresztelése
ellenére van az isteni tudománynak és hogy csak akkor szabad a felnőtt
embereket megkeresztelni, ha hitvallásukat kijelentik s lélek szerint
megvallják. Én nem akartam vele disputálni és csak mosolyogva
hallgattam.

– Kikelt azután a szentségek ellen is. Én a többek között azt mondottam
neki, hogy olyan keresztyénnek, a ki a bibliát ugy ismeri, hogyan lehet
az utolsó kenet ellen beszélni, mely e nyomoruságos földi életből oly
szépen viszi át a megterhelt lelkiismeretet a mennyei életbe?

Ő azt kérdezte tőlem, hogyan tudom én ezt a Krisztusnak tudományából
megbizonyitani?

– E kérdésre föltettem magamban: megállj nazarénus, majd mindjárt
megpróbálom én a te bibliai tudományodat s a te hitednek vagy babonádnak
vagy rajongásodnak őszinteségét!


II.

(Gasparich itélete Hencsey fölött. – Hencsey istenre bizza a végső
döntést.)

S igy folytatja levelét a tüzes barát:

– Elkezdtem neki az utolsó kenet szentségét megmagyarázni.
Figyelmeztettem, hogy szent Jakab apostol világosan mondja, hogy ha
beteg köztetek valaki, hivassa magához az egyház véneit és ezek
imádkozzanak fölötte, megkenvén őt olajjal az Urnak nevében. És a hitből
származott imádság megtartja a beteget és fölsegéli őtet az Ur, – ha
pedig bűnt cselekedett: megbocsáttatik neki.

– Hencsey rögtön felelni akart. Én nem engedtem. Mondtam neki, várja be
a beszéd végét és szépen leültettem s ő komoly képpel meghallgatott.

– Elmondtam, hogy ő is hiszi az örök életet, ő is hiszi a bűnbocsánatot,
melyet nyer az igazi keresztyén az által, hogy Krisztus magát érettünk
feláldozta. Ha tehát az apostol nem mondaná is: nem volna-e szükséges a
haldoklót isten szolgájának meglátogatni, annak hamvadozó lelkét
Krisztus tudományához még egyszer visszavezetni s midőn már vállairól
kezd az életnek terhe lemaradni s előtte a másvilág kapuja kezd
kinyillani, nem szükség-e neki az utolsó áldozat szentségét
kiszolgáltatni s őt bűneitől megszabaditván, az örök élet ösvényére soha
el nem veszendő szent utravalóval ellátni?

– Hát még mikor ezt az apostol is világosan parancsolja? Nem vétek-e az
utolsó kenet szentségében kételkedni s ennek bűntisztitó voltát
eltagadni s ezzel a szerencsétlen beteg lelkeket a koporsó szélén az
örök kétségbeesés örvényébe taszitani?

– Képzelheted, minő kiváncsi voltam, hogy mit felel ő mindezekre?

– Szép nyugodtan végignézett s azon kezdte beszédét, hogy ő nem tanit
senkit és engem se akar tanitani, miután ez hiábavaló dolog. Mert a
tanitás és a hitnek erőssége Istentől van és nem az emberektől.

– Hanem ő ezekről a dolgokról beszélgetni szokott azokkal, a kik ő néki
lélek szerint való atyafiai és akként szokott beszélgetni, a mint neki
és az ő atyafiainak lelkét megvilágositja az Isten.

– Ő az ő atyafiainak azt mondja, hogy hit által él az igaz ember, a mint
ezt Szent Pál apostol tanusitja. A megigazulásra és a bűnöknek
bocsánatára az Isten csak egy áldozatot rendelt, a mint Szent Pál
apostol mondja.

– Hogy a miképen elvégzett dolog az emberek között, hogy egyszer
meghaljanak, azután pedig lészen az örök itélet: azonképen a Krisztus is
egyszer megáldoztatván, hogy sokaknak bűneiket elvenné, másodszor a
bűnért való áldozat nélkül megláttatik azoktól, a kik ő általa várják
üdvösségüket.

– Nincs hát semmi szükség ujabb áldozatra se a halálos ágyon, se akkor,
mikor az emberek egészségesek, mert a kin az az áldozat, hogy Krisztus
érettünk halált szenvedett, nem segit, azon a papnak áldozata bizony még
ugy se segit.

– Beszélt még sokat és Isten bocsássa meg, mondhatom, a mily gőgösen
néztem először e fiatal emberre, olyan figyelemmel hallgattam később.
Utóbb egy kis könyvet vett elő, melyet azután nálam is hagyott, melyet ő
irt. Ebből megmutatott és felolvasott egy darabot, mely igy szól:

»Igaz, hogy ugy mondják, hogy a keresztség az eredendő bűnt törli el, de
hát a keresztség után elkövetett bűnöket mi törli el?«

»Azt mondják: a bérmálás. De hát a bérmálás után fölvett gonosz
cselekedeteket mi töröli el?«

»Azt mondják: a gyónás. De hát a gyónás után szabad akarat szerint való
bűnöket mi töröli el?«

»Utoljára oda jutnak, hogy a pénzért való miseszolgáltatás. A kinek
pedig pénze nincsen, az bűnben marad, vagy annak messze el kell fáradni
csodálatos képek látogatására.«

»A ki pedig innen megjön és ujra bűnt követ el, annak az utolsó gyónás
és a szent kenet használ.«

»Ime, ezért van a bűn elterjedve az emberi nemzet között, mivel egyik
szentségről a másikra támaszkodik s halálos ágyáig a bűnt követi.«

»Pedig a halálos betegnek nem használ már, ha az egész patikát odaviszik
is, mert neki meg kell halni.«

»Ugy azoknak, kik halálos ágyukig a bűnt követik, nem fog az utolsó
gyónás Isten előtt mentségül szolgálni.«

Ezeket beszélte és olvasta én előttem Hencsey. Ezekből meg lehet itélni,
hogy ki ez az ember. Én ugyan nem vagyok barátja annak, hogy műveletlen,
tudatlan emberek a vallás felett sokat tanakodjanak, mert erre az ő
lelkük nem elég erős és gyenge értelmük a legvilágosabb bibliai
igazságot is félremagyarázza s az Apokalipszisben is mindennapi dolgokat
fedez fel. De annyi bizonyos, hogy ha az ember el akarja felejteni azon
egyháznak szervezetét, melyet 1800 esztendő épitett és azon érdekeket,
melyek az egyházhoz füződnek és ha nem akarnak többek lenni, mint hivők
és emberek: akkor e szegény fiatal embert és ennek tudományát s
rendithetlen hitét elkárhoztatnunk nem lehet!

Ime a tüzes barát levele.

E levélben nem szórul-szóra, de azért hiven idézi azt, a mit Hencsey a
római egyház szentségeiről az ő könyvében a 30-ik és 31-ik lapokon irt.

Hogy a katholikus hitoktatásban fölnevekedett lakatos legény ezt a
birálatot se önmagától, se csupán a szentirás olvasása után meg nem
alkothatta: bizonyosnak tartom. E hitvitán Fröhlich Henrik Sámuel
elméjének nyomait látom. Ez Kalvin tanain nőtt fel Svájczban s a
hitujitás korának hitvitató könyveit ismerhette. Ismerte is bizonynyal.

Gasparich e levelében sok más, kevésbbé fontos jegyzés is van, melynek
közlését fölöslegesnek tartom. A magyar olvasóközönség tulnyomó része
talán azt is sokallja, a mit közöltem. De ezt úgy a tüzes barát, mint a
szelid téritő gondolkozásának megismertetésére szükségesnek véltem.

Hogy a tüzes barát mikor és mennyiben lett nazarénussá: ez későbbi
kérdés.

Annyi bizonyos, hogy az első találkozás őt nazarénussá nem tette. Ezt
nemcsak épen most közlött levele bizonyitja; ez abból is kétségtelen,
hogy ő még sok ideig, még öt-hat évig egyszerü szerzetes maradt s habár
utóbb a hitszónoki működést megtiltották is neki, a zárdából s az egyház
kebeléből nem lépett ki. Ha nazarénussá lett volna vagy akart volna
lenni, minden esetre volt benne annyi elszántság, hogy a szerzetet
azonnal sietett volna elhagyni. E nélkül a nazarénusok se vették volna
fel gyülekezetükbe.

Abban is kételkedem, hogy ő később is valóban s s egész lélekkel átment
volna a nazarénusok felekezetébe, vagy hogy őt a felekezet alkalmasnak
tartotta volna arra, hogy benne édes testvért lásson. Ha csatlakozott is
hozzájuk: csak rövid időre.

De kétségtelen s történetünk folyamában adatokkal igazolom, hogy ő
Hencseyvel, mig ez élt, folytonos összeköttetésben s bizalmas
levelezésben állott. Sőt utódjaival is. Hencsey munkáját megbirálta, e
munkára sokféle megjegyzést tett, ezeket Hencseyvel közölte s ő volt az,
ki Hencseynek azt tanácsolta, hogy munkájának kinyomatását kisértse meg
Németországban, ha erre ideje, módja és alkalma lesz.

Ugy látszik, Hencsey is nagyrabecsülte Gasparich ismeretségét és
barátságát.

Hencsey később levelezésbe bocsátkozott Fröhlichhel. Csak másodkézből,
Kovács József és Denkel János utján, mert ő se latinul nem tudott, se
németül. Németül utóbb tudott ugyan beszélni, de irni nem. Fröhlichhel
is közölte a tüzes baráttal való érintkezését. Fröhlich komolyan
intette, hogy pappal, baráttal bizalmas viszonyba ne bocsátkozzék, s az
uj hitvallás titkait ne közölje. De Hencsey még ez intés daczára is
fentartotta a tüzes baráttal ismeretségét. Pedig Fröhlich szavait ugyan
nagyrabecsülte.

Ez ismeretség s a gyakori eszmecsere a tüzes barát lelkén is hagyott
nyomokat. Másként nem is lehet. Ugy is tehernek találta már helyzetét és
se vérével, se csapongó eszméivel, se a világ fölött kiképződött
nézetével nem volt már összhangzásban szerzetesi élete. Szerepre
vágyott, cselekvésre hajszolta ösztöne. A zárda szűk fala s a szószék
szigoru korlátai nyomasztók voltak immár rá nézve.

Lelke a zajos világgal élt együtt. Képzelete le-leszállott már a
vallásnak egéből, hol mérhetlen magasságban szerényen tündökölnek a
hitnek csillagai s fölkereste a földet, hol füsttel és zsarátnokkal
keverve szerte lobogtak a politikai szenvedélyek tűzhalmai. Erősebben
kötötte le figyelmét a társadalmi érdekek forrongása, mint az a fenséges
forradalom, melyet a Megváltónak bujdosó tanitványai az emberiség
öntudatában egykor előidéztek. Harczot óhajtott már az ő nyugtalan
szelleme, nem a kolostor nyugodalmát. Harczot, a melyben diadalt vivjon
ki vagy hősiesen bukjék el.

A végzet ekkor küldötte utjába Hencseyt.

Mit láthatott ő Hencseyben?

Ime egy vagyontalan fiatal bujdosó iparos legény. Álla alig pelyhedzik,
tudása semmi, nem támaszkodik semmire, nincs szövetségese sehol, utja
töretlen, a melyen halad; végső czélja a láthatatlan messzeségben. És
mégis előre tör, mégis az egyházak ezer éves alapjait akarja
felforgatni. Semmivel mással, csak azzal a titkos hatalommal, mely
lelkében él.

Azt irja egyik levelében Sághynak.

– Nem megy ki fejemből ez a különös ifju ember. Nem bolond ez, nem
őrjöngő, nem is ördöngős. Hitére, vallására semmit se adok, elmulik az
vele együtt, miként a szellő fuvalma. De micsoda erő van lelkében.
Mekkora eltökélés! Ha ismernéd, velem együtt téged is elfogna a csoda.

Ime mit bámult ő Hencseyben.

Sokat eltanult tőle, ugy látszik. Nem a hitet, hanem annak mélységét.
Nem a meggyőződést, hanem annak tisztaságát. Talán nem is az
elszántságot, hanem annak rendithetetlenségét.

Ujra meg ujra visszatért rá gondolataiban és leveleiben. Még akkor is, a
mikor már Hencsey nem élt és csak halálos ágyáról küldött izenete
rezgett lelkében.

Ideje azonban, hogy Hencseyhez visszatérjünk s kövessük őt téritő utján,
mely utóbb a hazából kivezette, de többé oda vissza nem vezette.

Mihelyt Pestre ért: a tüzes baráttal való találkozását rögtön tudatta
hitsorsosaival. Azt a levelet, melyet Kovács Józsefhez irt, már
közöltem. Egy másik levelében igy nyilatkozik:

– A mi Urunk Istenünk végezése az, hogy felvilágositsa a barát lelkét.
Mi bennünk nincs se erő, se hatalom, hogy siettessük vagy késleltessük
azt, a minek történni kell. Nekünk nagy lelki alázatossággal és
békességes türéssel kell arra várakoznunk. Nem is nyugtalankodik az én
elmém a fölött. Én mindent elmondottam neki, a mit Isten sugallott és a
kezeiben hagytam könyvemet. Megigérte, hogy sorról-sorra elolvassa
könyvemet és azután megirja rá a maga tudományát. Ha megirja: azt is
tudatom veletek mindnyájan szerelmes atyámfiai!

A nazarénusok, Hencsey társai azonban semmi jót se vártak a baráttól.
Lassanként elszaporodtak köztük azok, kik előbb kálvinisták voltak. Ők
már az előtt is némi elfogultságot éreztek a barát iránt. Nem volt hozzá
bizodalmuk.




AZ UTOLSÓ ÚT ELŐTT.


I.

(Hencseyt aggodalom bántja. – Nem akarja, hogy öcscse az uj hitre
térjen. – Hencsey Imre áttér. – Utazás Szegzárdra és Lippára.)

Uj alak lép elénk történetünk folyamán. Az uj alak Hencsey Lajos
testvéröcscse, Hencsey Imre. Csak Imrének fogjuk nevezni. Föntebb
emlitettem már, hogy a mikor Hencsey az 1841-ik év végén s az 1842-ik év
elején otthon volt szülőinél, Imre öcscse akkor vándoruton volt s
legutóbb Szegeden volt műhelyben. Innen irta leveleit. Nem Lajos
bátyjához, a kit alig avatott be terveibe, hanem Béla Józsefhez, Kertész
Andráshoz s a Bámer testvérekhez. Béla érintette is Hencseyhez intézett
egyik levelében, hogy Imre öcscsétől nagyon gyakran kap szép leveleket.

Hencsey nem akarta, hogy öcscse az uj hitre térjen. Vagy legalább nem
akarta, hogy általa térjen arra. Szülőire gondolt.

Ő már annyira elmerült a vallás titkaiba s világjavitó ábrándjaiba, hogy
neki visszalépnie vagy csak megállapodnia is már lehetetlen volt.
Tapasztalta már maga is, hogy a fennálló hatalmas egyház, mihelyt
nyiltan megtudja működését, nem nézi el azt szeliden, sőt talán kemény
akadályokat gördit utjába. Fröhlich nem egy levelét olvasta azok közül,
melyeket Denkelhez intézett, s melyekben a legrettenetesebb üldözések s
bántalmazások voltak leirva, melyeket a téritőnek a szabad helvét földön
is az egyháztól és az államtól el kellett szenvednie. Magyarországon az
állami hatalom ugyan még meg nem mozdult s ha megmozdulna is, a
vármegyéktől nem igen lehetett félni, de az egyház férfiai itt is
csaknem olyanok, mint másutt.

Ő borus sejtelemmel, bár nyugodt lélekkel nézett a jövő elé. Elszántsága
ép oly mély volt, mint hite. Képzeletében végig élte a legnagyobb
szenvedések nyomorait s megbarátkozott a halálnak gyötrelmeivel.
Jézusnak szenvedése s az apostolok üldöztetése mindig szeme előtt
állott. Ugy érezte, minden hivő nagy léleknek ez az igazi sorsa.

Uj és váratlan nem lehetett volna előtte más, mint a derüs jövő s az
akadálytalan életpálya. Tervétől, hogy a külföldre is ki fog menni, soha
el nem állott egy perczre sem. Sőt ezt napról-napra sürgősebbnek vélte.
E terv végrehajtását mindössze azért késlelteté, mert hitte, hogy erre
utóbb szülőinek megegyezését is meg fogja nyerni.

Szülőinek sorsa, az ő elaggott atyjának s az ő hű, jó édes anyjának
életük alkonya mélyen meginditotta szivét, valahányszor rájuk gondolt.
Jó gyermek volt. S szomorusága annyival nagyobb lőn, mert tudta, hogy
szülői ő rá nem támaszkodhatnak, ő a műhelyt otthon fenn nem tudja
tartani, ő családi életet nem fog élni s az elerőtlenedett öregeket, a
mikor kellene, gyámolitani soha se lesz képes. Rá magasabb hivatás vár.
Elébe szentebb kötelességek vannak irva. S neki hivatásához hűtlennek
lenni nem szabad, kötelességét rendithetlenül teljesiteni életnek és
halálnak kérdése.

De mégis lehetetlennek tartotta, hogy szülői, ha majd egykor a világ és
önerejük elhagyja őket, gyermekeiknek ápolását végképen nélkülözzék.
Ezért nem avatta ő be Imre öcscsét az uj hit titkaiba. Ezért nem
óhajtotta, hogy ez is az uj hithez kösse életét s lelkének minden
tevékenységét. Neki egyszerü emberként kell élni, az apai házat,
gazdaságot és műhelyt fenn kell tartani s a szülőket aggságukban ápolni
kell.

Ha azonban a gondviselés másként határozott: Hencsey a gondviselés
utjait ketté nem vághatta.

Mikor a tüzes baráttól elvált s a következő napon Pestre ért, rögtön
Nipp Annát, a jó öreg nénit kereste föl s az ő szives egyszerü
vendégszeretetét vette igénybe, mig valahol munkába állhat. Nem volt
állandó műhelye már hetek óta.

A mint a jó öreg asszony meglátta: csodálkozva nézett rá s kérdezé:
vajjon Imre öcscse is visszatért-e vele? Hencsey bámulva felelte: mit
jelent ez a kérdés, hova ment vagy hol van az ő öcscse? Hiszen ő ugy
tudja, hogy most is Szegeden vagy ha Pesten is, de műhelyben van. Ekkor
magyarázta meg Nipp Anna, hogy öcscse az uj hitre tért s hogy kedden,
márczius 22-én Pestről eltávozott. Mint mondotta: szüleihez.

– Ugy éreztem magam, – irja Hencsey e jelenetről – mint a ki el akar
ájulni. Ha én ezt tudtam volna, el nem jöttem volna onnan hazulról. Sőt
annyira elszántam magam, hogy a nélkül, hogy nénénken kivül csak egy
atyafit is láttam volna, sőt a nélkül, hogy csak le is ültem volna, azon
fázva és fáradt testtel vissza akartam fordulni és csak akkor kezdtem
egy kissé megenyhülni, a mikor néném azt mondá, hogy öcsém némi ruhákat
hagyott ott s azt fogadá, hogy egy pár hét mulva visszajön.

– Azonban jött a Jóska – Béla Józsefet érti – és összeültünk nagy
szeretettel beszélgetni. De csak tökéletes kedvem nem lehetett egész
hétfőn délután öt óráig, a mikor a szent gyülekezetben mindenek
kiengeszteltettek s a mikor azonnal urvacsorát is vettünk s a felséges
Ur Isten kimondhatatlan örömöt öntött mindnyájunk szivébe.

– Ti rólatok is magzatjaitokkal együtt és az én vér szerint való
testvéremről is Isten előtt buzgón megemlékeztünk mind a német, mind a
magyar imádságainkban, – ti is azért megemlékezzetek mirólunk.

– Hidd el szerelmes atyámfia, hogy könnyebb lett volna szomoru
lelkemnek, ha csak egy szóra is összejöhettem volna vele s szegény
szülőink sorsát lelkére köthettem volna, de részben talán jobb is, hogy
igy történt, legalább nem mondhatja édes atyám, hogy én csábitottam el,
hanem maga az Ur világositá fel lelkét.

– Azt is hallottam, hogy egy bibliát is küldtek néked az atyafiak. Ird
meg, ha megkaptad-e? – És kérlek, ha öcsémmel összejöhetsz, csak tanitsd
minden jó dolgokra, majd utóbb bővebben fogok irni, mert most nem vagyok
munkában.

– Addig ne jőjj el, mig ujra nem irok.

– Ezzel köszöntenek az atyafiak és ama szent csókolással kivánnak
illetni. Ama Budán lakó atyánkfiáról, kiről tudósitást kivántál, azt
irhatom, hogy tökéletesen munkálkodik a Krisztus evangyéliumának
követésében az ő hites társával együtt. Ezen levelet is nála irom,
vagyon már neki három magzatja.

– Irj te is minél előbb. Ird meg, mint van édes atyám és öcsém. Tudod,
hogy ez az én lelkemnek örömére lesz. Maradok az Urban szerető atyádfia!

Csaknem fölösleges megjegyeznem, hogy e levelet Kovács Józsefhez irta
Hencsey. Ama Budán lakó atyafi alatt Kropacsek Jánost érti, ki Denkellel
együtt hozta be az uj hitet Svájczból. Ez is szives vendégszeretettel
látta Kovácsékat, mikor Pesten jártak. Talán azért is kérdezősködött
utána Kovács.

Hencsey nem kapott rögtön műhelyt s nem állhatott hamarjában állandó
munkába. Nem is maradt sokáig Pesten. Mire ide ért, leghivebb barátja,
Béla József már fel volt készülve arra, hogy Fekete József és neje
Bartha Borbálának meglátogatására Szegzárdra ki fog rándulni. Hencsey
megragadta az alkalmat, ő is követte Bélát s együtt mentek az uj
hivekhez.

Utközben majdnem kettős szerencsétlenség is érte őket.

Egy este valamely csárdában szálltak meg, hogy az éjszakát ott töltsék
el. Az idő is esős, hideg és zivataros volt s a napi fáradság és esti
imájuk elvégzése után alig várták, hogy nyugalomra hajthassák fejüket.

A csárdának nincs külön szobája, nincs kényelmes vendég ágya. Ha volna
is, vándorló iparos legénynek nincs arra való pénze. Vagy egyik
szobasarokban teszi le a földre batyuját, fejét arra hajtja,
köpönyegével betakaródzik s ugy alszik a földön. Vagy ül a padon, két
kezét az ivó asztalra teszi s fejét arra hajtja s ugy alszik az urnak
nevében. Nyáron, meleg és tiszta éjszakán át könnyü. Minden csárdának
van valamelyes szine, csüre, félszere, akla s valami szalmája. Oda ki
lehet feküdni s ott jól lehet aludni. Csillag néz rá a magasból, halk
éjjeli szellőcske susog az alvó fülébe, melléje fekszik a házi eb is.

Most erős, szeles, hüvös, áprilisi napok jártak, az ivóban kellett
maradni.

Azonban éjjeli tizenegy óra tájban futó betyárok vetődtek a csárdába s
halállal és kirablással fenyegették a szegény utasokat.

Mije van a vándorló mesterlegénynek? Pénze nincs. Afféle ruhája sincs, a
melynek a mezei betyár hasznát vehetné. Bicskája van, ha van. Csakhogy a
betyárnak ennél is különb van. Az egész rémitgetésnek legföljebb az a
vége, hogy a két legény hozat, ha fizetni tud, a betyárok számára egy
vagy két iczcze bort.

Alig szabadult meg Hencsey és Béla nagy lelki gyötrelem közt a
betyároktól s alig hajthatták ujból fejüket álomra: hajnal felé rájuk
rontott legényeivel Fejér vármegye egyik csendbiztosa s azon kezdte az
ismerkedést, hogy kegyetlen káromkodás közben vasba verette őket. De sőt
még utnak is inditotta Fejérvár felé.

Csak akkor kérdezte tőlük, hogy kicsodák, micsodák, mi a nevük, hová
valók, mi járatban vannak. Alig tudták a jámborok a mérges komiszáriust
meggyőzni arról, hogy ők vándorló mesterlegények és fejöket semmi
rosszban nem törik.

– Azt is pedig hidd el édes atyámfia – jegyzi meg levelében Hencsey
keserü humorral, – hogy a szegény embernek könnyebb megmenekülni a
gonosztévők kezéből, mint a törvénynek kezéből.

Elvégre szerencsésen megszabadulva, április 11-én Szegzárdra értek s
Fekete József házánál bőséges kárpótlást s a kiállott fáradság és
gyötrődések után nagy lelki enyhülést találtak. Napjaik és estéik
folytonos tanitás, értekezés és bibliaolvasásban teltek el.

Mig Hencsey ott volt, kétszer tartottak isteni tiszteletet.

Igy ir házigazdájáról:

– Urunk Jézus evangyéliumának követésében, mely a bűnben levőknek titok,
nekünk pedig világos, ez itt lakozó Fekete József atyánkfia az ő hitvesi
társával együtt lelkesen foglalatoskodnak, mely dicsőséges indulatokért
te is Isten előtt a te mindennapi imádságodban megemlékezzél.

Irja ezen kívül, hogy ő május 3-ikáig ott akar maradni, de akkor Pestre
visszamegy, Béla József azonban Feketével és ennek nejével május 14-én
vagy 15-én jön Pestre, a mikorra Kovácsnak és nejének is ott kellene
lenni.

Ez összejövetel összeesik ama nagy gyülekezet évfordulójával, mely a
mult 1841-ik év május 16-án tartatott s melyen oly sok hivőt vettek föl
a szent keresztség utján az uj felekezetbe. Ugy látszik, a mostani
gyülekezést ennek emlékére tervezték.

Hencsey azonban még se maradt addig Szegzárdon, a meddig először
gondolta. Már előbb nyert tudósitást Kertész Andrástól, hogy Lippán már
többen vannak, kik az uj tudomány befogadására hajlandók volnának s hogy
ott olyan ember, ki az istentől nagyobb tehetséggel van megáldva, mint ő
s kiváltképen Hencsey, nagy sikerrel munkálkodhatnék az urnak kertjében.
Fölkerekedett tehát Hencsey s ápril 17-én elbucsuzott szives
házigazdájától s egyenesen Lippára ment, hol Kertésznél néhány napot
töltött s még május közepére jókor visszajöhetett Pestre.

Minő eredménye volt itt Hencsey működésének, hányat és kiket sikerült
neki megtériteni, erről biztos tudomásom nincs. Hencsey jegyzetei erről
nincsenek birtokomban, Kertész levelei pedig kellő felvilágositást nem
nyujtanak.

Kertész András egyébként, mint leveleiből következtetem, mind az irásban
gyakorlatlan, mind a fogalmazásban nagyon gyönge s általában egyszerü és
lassu észjárásu volt. De Lippán mégis voltak már az uj hitnek követői.
Kertész két levelében is bizonyitja ezt.

A májusi nagy gyülekezet után nagy lelki harczban állott Hencsey
önmagával. Fiui szeretete összeütközött hittéritő szerepével.
Választania kellett a fiui szeretet s magas hivatásának érzete között.
Vagy apját kellett elhagynia vagy a hittanitó buzgalomról le kellett
mondania. Eddig is meg volt már az összeütközés, de most már a válságnak
kellett bekövetkezni.


II.

(Az öreg Hencsey zsémbeskedik fiaival. – Haza parancsolja őket. –
Hencsey tusakodik lelkében. – Utolsó istentisztelete a hazában. – Még
egyszer hazamegy.)

Az öreg Hencsey, a mint Imre fia márczius végén hazament, rögtön
megtudta, hogy ez a fia is átlépett az uj felekezetbe. Azt is megtudta
Imrétől, hogy Lajos egész életét a térités munkájának fogja szentelni s
hogy követőit Fröchlichhel s a külföldi nazarénusokkal még szorosabb
összeköttetésbe hozza, szándéka a külföldre s különösen Svájczba
kimenni.

Mind e hir nehezen esett az öregnek.

Szomorodott szivvel nézett végig műhelyén, szerszámain és kisded
gazdaságán és sehogy se barátkozott meg azzal a gondolattal, hogy az ő
háza az ő fiaitól elhagyatva maradjon s az ő nevét és nevének emlékét az
ő messze bujdosó fiai a szülőföldön fönn ne tartsák. Lajos fiához már
kevéssé bizott s nem ok nélkül félt attól is, hogy Imre fia is bátyjának
nyomdokait fogja követni. Igaz, hogy volt még egy fia, de vajjon ki
állhat arról jót, hogy ha ő szemeit be fogja hunyni, ez is nem veszi-e
nyakába a világot, mint testvérjei?

Az öreg kovács sehogy se tudta megérteni fiainak rajongását.

Mit bajlódnak azok vallással, szentirással, hittéritéssel? Ki bizta ő
rájuk, hogy az emberek mennybéli üdvösségén törjék a fejüket? Nem az ő
dolguk az, hanem a papoké, barátoké. A kit a pap se üdvözit: hogyan
üdvözithetné azt kovácslegény? Nem a patkót és kalapácsot rendelte isten
üdvösség eszközének.

Nehéz feje volt az öreg kovácsnak.

Azt se akarta felfogni: mit keres magyar ember külső országokban? Nem
kucséber, nem drótos tót, nem mágnás, nem kengyelfutó a magyar ember.
Hogy lehet ennek elhagyni a szülőföldet, az apai hajlékot s az erőtlen
szülőket? Nem illik ez szegény ember fiához. Szegény embernek kenyér
után kell látni, nem pedig csavarogni. Tegyék ezt azok, a kik a
tisztességes kenyeret nem találják meg otthon.

S aztán arra gondolt, miért nem házasodnak fiai. Körülnézett a falubeli
lányok közt. S jól összehordta s leczáfolta az egész falu férjhez menő
leányait, mivelhogy nem találkozik köztük egy is, ki az ő fiait itthon
tartaná. Micsoda leányok ezek? Mire várnak, kire várnak? Az ő fiai csak
elég szemre való legények. Hát nincs már a szent-péter-uri leányoknak
édes szavuk, csillagos szemük, vonzó mosolygásuk?

Folyton zsémbelt, örökké zsörtölődött ama fiatalság fölött, mely csak
imádkozik, zsoltárokat énekel s a parasztoknak az isten igéjét
magyarázza a helyett, hogy a dolga után látna s lányok után áhitoznék.
Micsoda világ ez! Tisztes öregséget ért, de soha ilyen ostobaságot ő nem
látott. Hogy fiai, kivált Lajos, már csak testtel jártak a földön, de
vágyaik és ábrándjaik messze túl a csillagok fölött keresték az üdvöt:
ezt az öreg kovács agya semmiképen fel nem foghatta.

El is határozta, hogy most már erősen nyul a dologhoz s rendet csinál
gyermekei között.

Először is azon kezdte, hogy Imre fiát nem eresztette vissza Pestre.

– Itthon maradsz kölyök, nálunk is találsz itthon elég munkát.

Hiába mondta ez, hogy neki áprilban Pesten kell lenni, ruhája is ott van
és szentül meg is igérte a jó öreg nénének, Nipp Annának. Azt nyerte
vele, hogy apja összeteremtette vele együtt a jó lelkü özvegyet is. Mit
keveredik ez a vén asszony az ő dolgába s az ő fiainak ügyeibe? Az
kellene még, hogy ne ő parancsoljon gyermekeinek, hanem az a Nipp Anna
vagy kicsoda. Ő is csak tiszteli az öreg asszonyokat, nem is kiván nekik
semmi rosszat, hiszen minden asszonynak meg kell előbb-utóbb öregedni,
de már azt ő még se nézi el, hogy vén asszonyok kormányozzák a világot.
Imádkozzanak, szőjjenek, fonjanak, aludjanak, áldja meg őket az isten,
de az ő fiait ő tőle el ne csábitgassák.

Imrének hallgatni és engedelmeskedni kellett.

Ez azonban az öreg kovácsnak nem volt elég. Rögtön irt Lajos fiának is,
hogy menjen haza, álljon a műhelybe s hasztalan dolgokon fejét ne törje.
S mivel hogy Lajos nem ment haza hamarjában, egyik levelet a másik után
küldözgette hozzá s egyik levele parancsolóbb volt, mint a másik.
Bármily erős volt is Lajosnak elhatározása: lelkének szelidsége s
gyermeki szeretete mégis erős harczot vivtak kebelében a hite iránt való
kötelesség parancsaival.

Azt irja május 23-án kelt levelében:

– Tudtodra adtam, édes atyámfia, hogy az én atyám irt nékem most is
levelet, és oly tüzeset, mely az én lelkemet keserüségre inditotta. Azt
kivánja, hogy hazamenjek. De ti jól tudjátok, édes atyámfiai, mily nehéz
volt nékem az otthon való létel, hogy egészen mintegy bezárva voltam az
igazságnak követésében és hogy néktek is hányszor mondottam, hogy már
csak az isten egyszer kiszabaditana helyzetemből. – Ime most
kiszabadultam s hogy menjek ismét oly hirtelen vissza azon sinlődésre?
Itt legalább, ha másokat nem serkenthetek is, de magamat serkenthetem és
emlékezzetek csak vissza édes atyámfiai, hogy miként el voltam én már
odahaza gyengülve.

Az elgyengülés alatt nem testi, egészségbeli elgyengülést ért. Hanem
azt, hogy Szent-Péter-Urban a napi munka bevégzése után nem volt
senkije, nem volt hitbeli atyafia, a kivel együtt az alkonynak vagy
estnek idején együtt imádkozhatott volna, együtt elmélkedhetett volna a
szentirás igazságai fölött. E miatt lelkileg volt elbágyadva.

Panaszkodik ezen kívül e levélben, hogy Pesten nem kap munkát s e miatt
is, de még azért is, mert apjának levelei Pesten mindig keseritik,
elhatározta, hogy Bécsbe fog menni s Béla József is vele menend. De
mivel pénze nincs s a mi lett volna is, szegzárdi, lippai s egyéb
utjában elfogyott, Kovács Józseftől kér kölcsön.

– Azt tudod édes atyámfia – irja, – hogy most mindenemtől meg vagyok
fosztódva és nincsen semmim, mint a Jézus Krisztusban való reménységem,
azért ha cselekedheted, cselekedd meg s ha segithetsz, segits meg Isten
után néhány forinttal, hogy legalább utravalónk legyen. Nem kivánom
tőled örökösen; ha Isten engedi, vissza fogom adni, de több hasznodra
válik, ha vissza nem adhatom.

Az összeg, melyet kért, öt pengő forint volt, a mai pénz szerint tiz
korona és ötven fillér. Mind az összeg nagysága, mind a kérelem módja
élénk világot derit a kis felekezet tagjainak egymásközt való
hitelviszonyaira.

Hencsey azonban még sem ment ekkor egyenesen Bécsbe.

Még egy levelet kapott apjától s erre elhatározta, hogy apját ki fogja
engesztelni s ha lehet, nagy terve iránt megnyugtatja. Oly messze útra
még sem akart akként megindulni, hogy őt útjában az apai átok vagy csak
a szülőknek megtört szive is kisérje. Még egyszer látnia kellett
szülőföldjét, még egyszer meg kellett ölelni a jó apát és anyát, mielőtt
tőlük, mielőtt honától örökre elbucsuzott volna.

– Mást nem tehettem volna, – irja május végén. – A nagy lelki tusakodás
már majdnem elvette erőmet. Atyám minden áron azt akarta, hogy
hazamenjek s én az én dicsőséges teremtőm intését láttam, hogy még
előbb, mint messze útra elindulnék, atyámat meglátogassam. Azt is pedig
elgondoltam, hogy mig kisded csecsemők voltunk, addig a mi testünk
ápolásánál és életünk fentartásánál a mi vér szerint való szülőink
pótolták az isteni gondviselést. És az én lelkem arra hajtott engem,
hogy erről háladatos szivvel megemlékezzem és eleget tegyek atyám
kivánságának.

Közölte hazanéző szándékát Béla Józseffel is. A két jóbarát könnyen
megértette egymást. Megállapodtak abban, hogy mihelyt a viszonyok
engedik: rögtön Bécsbe indulnak és erről levélben értesitik egymást.
Addig Hencsey hazamegy, Béla pedig Liptóvármegyében rokonai közt néz
körül s ott erősiti meg azokat, kik már az uj hitnek ismerősei voltak és
szerez ezen kivül, a mennyire lehetséges, uj hiveket.

Május utolsó napján tartottak Nipp Anna lakásán egy szent gyülekezetet,
a hol mindazok, kik ismerték és szerették már egymást, együtt voltak.
Éneklés és ima után Hencsey tartott egy szép tanitást, alapul vevén ama
szomoru szavakat, melyeket Pál apostol Timotheushoz intézett s melyek
második levelének negyedik részében vannak megirva.

– Prédikáljad az igét, rajta légy mind alkalmatos, mind alkalmatlan
időben; feddődjél, dorgálódjál, intsed a hallgatókat minden szelidséggel
és tanitással.

– Mert lészen oly idő, melyben az igaz tudományt el nem szenvedik; hanem
az ő tulajdon kivánságuk szerint maguknak gyüjtenek tanitókat, mivelhogy
az ő füleik viszketnek.

– És az igazságtól az ő füleiket elforditják, fordulnak pedig hiába való
beszédeknek hallgatására.

– De te vigyázz mindekben; szenvedj; az evangelistának munkáját
cselekedjed; a te szolgálatodat bizonyosképen megbizonyitsad.

Ezek Timotheushoz, az efézusi fiatal püspökhöz intézett tanitások és
oktatások. S ezeket közeli halálának sejtelmével szenteli meg a nagy
apostol e szavakban:

– Mert én immár megáldoztatom és az én halálomnak ideje közel vagyon.

Akkor vitték a nagy apostolt a kegyetlen Nero császár elé másodszor,
mikor e levelét megirta. E szavak sok egyházi szent beszéd alapigéjét
képezik hazánkban. Az öreg lelkészek, ha halálukat érzik vagy nyugalomba
vonulnak s hiveiktől elbucsuznak: gyakran használják e szavakat.

Ez volt alapigéje Hencsey szent beszédének is. Olyan szomoru szó ez: Az
én halálomnak ideje közel vagyon. Öregtől is szomoru, hát még fiataltól.

Midőn hazájának földén utolsó szent gyülekezetét tartotta Hencsey: végig
borongott lelkén a sejtelem, hogy ő sem e földet, sem azokat, kik e
földön az ő lelkének társai, többé nem fogja látni soha. Talán azért
választotta a nagy apostolnak eme bölcs és bánatos szavait. Talán
érezte, hogy ő most örökre bucsuzik. Talán azt is érezte, hogy
távozásával megbomlik a szent gyülekezetnek eddig oly szépen virágzott
lelki egyetértése.

Fehér kendővel leteritett kis asztal mellett állott. Előtte a szent
könyv, arra tette imára kulcsolt kezét s mikor az utolsó igét
felolvasta: szavait elfojtotta zokogása. Ott voltak a gyülekezetben az
asztal körül Béla József, Nipp Anna, Magyar Ferencz és Magyar
Francziska, Halna János, a két Bámer testvér, Kropacsek János nejével,
Denkel János és Terézia nővére, Klein és mások is többen. Hencsey szavai
mindenki szeméből kisajtolák a könyeket. A zokogás hangjai betölték a
kis homályos szobának üregét. A gyülekezet tagjai sirva borultak
egymásra s némán rebegték el az imát, mely az urvacsorát előzte meg.

Minő különös jelleme a keresztyén vallásnak a szomoruság! Érzékeny lelkü
emberek hányszor fakadnak könyre az isteni tiszteletek alatt. Valami
bánatos komorság vonul végig az uj-szövetségi szentirás összes könyvein.
Mintha csakugyan siralom völgye volna a földi élet s boldogság nem volna
másutt csak a túlvilágon. A keresztyénségnek még szentegyházai is
homálylyal és árnyékkal teljesek. Pedig a hellen és római
istentiszteletek csapongó örvendezéssel teljes szertartásokat is
ismertek. A magyar ősvallásnak is voltak áldomásai. A keresztyén egyház
nagy szervezői az első századokban nagy tévedéseket követtek el. Jézus
tanaiból más is következik, nemcsak a szent bánat és kegyes szomoruság.

Az első keresztyének is kis emberek és szegény emberek voltak. Illett
hozzájuk a komolyság és a könyező szeretet. Kis emberek és szegény
emberek a nazarénusok is. Igazi példák erre Hencsey és társai is.

A vallásnak mennyei szelid vidámsága csak akkor tért vissza sziveikbe,
midőn az Urnak szent vacsoráját kenyérben és borban magukhoz vették. A
megváltó önfeláldozásának emlékezete, az üdvözülés boldog reménysége
szelid mosolylyal vonta be az előbb még siró arczok vonásait. Ama »szent
csók«, mely egyetlen családdá olvasztá össze a kis felekezetet, volt az
utolsó cselekmény, melylyel az isteni tiszteletet bezárták s melylyel
társaitól Hencsey örökre elbucsuzott.

Az isteni tisztelet befejezése után a férfiak közül többen ott maradtak
s késő éjszakáig együtt beszélgettek.


III.

(Mit felel a tüzes barát Hencsey hitvalló könyvére? – Hencsey megy a
maga utján. – Készülődés az utolsó utra.)

A következő napon, junius 1-én Hencsey utnak indult s utoljára tette meg
az utat, mely Pestről Szent-Péter-Urba vezetett.

Szinte csodálatos, talán hihetetlen is, hogy Hencsey pénz nélkül oly
hosszu utazásra oly gyakran vállalkozott. Pesttől az ő szülőföldje több
mint kétszáz kilométer távolság. A vasut korában most pénzes embernek az
út könnyüség, három-négy órai időtöltés, de hajdan és pénztelen embernek
három-négy napi erős gyaloglás.

De az ifjuban mély meggyőződések s szilárd elhatározások lángoltak.
Unalmassá se válhatott semmi utja, minthogy lelke nagy gondolatokkal s
erős érzésekkel volt tele. Segitséget is kapott az útban rendszerint.
Pest és Fehérvár közt élénk volt a kocsiközlekedés. A magyar paraszt
ember, ha kocsija könnyü teherrel volt, szivesen felvette kocsijára a
fáradt utast s nem kért s nem fogadott el érte fizetést, legföljebb
valamely útszéli csárdában egy iczcze bort, melynek ára akkor 10, vagy
legföljebb 12 fillér volt.

Ez útjában Hencsey fölkereste még egyszer a tüzes barátot s kérte tőle
vissza a kéziratos könyvet, melyet birálat vagy legalább áttekintés
végett nála hagyott. De Gasparich most még nem akarta örömest visszaadni
a kéziratot. Azt mondta, még nem ért rá kedve szerint áttanulmányozni s
különben is több megjegyzése lesz, melyeket levélben közöl majd
Hencseyvel. Hencsey könnyü szerrel nyugodott meg a feleletben. A kézirat
megvolt már külön két példányban is. Az egyik Kovács Józsefnél
Nemesfaluban, a másik Bámer Ferencznél Pesten.

Alig volt otthon Hencsey egy hétig, a tüzes barát levele már eljutott
hozzá.

E levél junius 10-én kelt és sok tekintetben rendkivül érdekes eszméket
tartalmazott. E levél különös világot vet arra a felfogásra, melyet a
tüzes barát önmagában az uj felekezet iránt táplált és talán ama
messzeható tervekre is, melyeket az alakuló uj felekezethez kötött.

Lényegtelen részeinek elhagyásával a levél következőleg hangzik:

– Édes fiam, – irja Gasparich, – a te tudományodban és azok
tudományában, a kik veled egy véleményben vannak, két nagy fogyatkozást
veszek észre, melyet ha meg nem igazitasz, te ugyan önnön lelki
boldogságodat megszerezheted, de arra nem számithatsz, hogy az emberiség
nagy része a te hiteddel higyje s a te vallásoddal vallja az istent és
annak mindenható erejét. És ha e fogyatkozások fentartatnak: hited csak
addig él, mig te és ismerőseid élnek, de tovább nem.

– Te édes fiam, a vallás titkait csak annyiban akarod megismerni, a
mennyire azokat a gyarló emberi elme felfoghatja. Pedig elgondolhatnád,
hogy az emberi lélekben is vannak oly tulajdonságok és tünemények, a
melyeknek nyitjára és földeritésére talán soha el nem juthatunk. Hát még
az isteni létezésben, hogy ne volnának?

– És a szentirás szavainak és tételeinek megértésére és megmagyarázására
is erőtlen a mi elménk, mert azok az isteni kijelentésnek kifolyásai; –
tehát azokat csak az értheti igaz jelentőségükben, kinek lelkére az
isteni kijelentés épen ugy kitöltetett, mint az apostolok és
évangyélisták lelkére, a kik ezeket nékünk megirták és hátrahagyták.

– Ha pedig te azt gondolod, hogy te istennek e czélra való
kiválasztottja vagy – de hátha más is azt gondolja és utoljára mindenki
ugy vélekedik és mindenki másként magyarázza a szentirásnak szavait: ki
tesz akkor a nyavalyás emberek között igazságot? Olyan keresztyén
felekezet pedig, melynek minden hivő lelke másként hisz és vélekedik,
sokáig fenn nem állhat.

– Azon kivül gondold meg édes fiam, hogy a közönséges anyaszentegyház
nemcsak hitből és kegyes életből áll, hanem a hivőknek egymáshoz való
keresztyéni viszonyából is. A hol pedig sok hivőnek mind a földi
életben, mind a más világra való készülődésben egymás mellett
békességesen és egyetértésben kell lenni, ott kell lenni előljáróknak.
És az előljárók kezében kell lenni törvénynek és hatalomnak, melylyel a
gyöngeséget istápolhassák és az egyenetlenséget eltávoztassák. Ki
parancsol ti nektek? Ki uralkodik ti köztetek? És ki hirdeti ti
előttetek istennek igéjét? Hol van az a kapocs, mely nálatok az ország
egyik részét a másikkal s egyik világi birodalmat a másikkal összekösse?

– Azt mondtad nekem, a gyülekezetekben mindig találkozik valaki, ki
istentől az ő lelkében világosságot nyer. De hátha nem találkozik? Hátha
az isten egyet se tart méltónak arra, hogy felvilágositsa: mire való
akkor a gyülekezet?

– Az igaz édes fiam, hogy a világnak rendje már megbomlott és hogy az
anyaszentegyház se képes már se önmagán, se a világon, se a lelkeken
uralkodni. De ne felejtsd el, hogy mind e világnak, mind az egyháznak
kezében nagy hatalom van és mig ez le nem győzetik, addig a
veszedelmeket elháritani nem lehetséges.

– A hatalmat pedig csak hatalommal lehet legyőzni. Te pedig rosszul
vélekedel, ha azt hiszed, hogy a hatalmat a sokasággal megnyerheted;
mert nem a sokaságban van az erő, hanem a sokaság egyetértésében, és az
egyetértéshez nem elég csak a hitnek mélysége, hanem ahhoz szükséges az
is, hogy legyen a sokaságnak törvénye, mely uralkodjék és előljárója, a
ki parancsoljon.

– Én, édes fiam, ekként vélekedem és bármennyit gyötrődtem is, semmi
hasznát sem látom se te rád, se az én lelki czéljaimra nézve annak, hogy
én is köztetek legyek, ha még egy lépéssel előbbre menni nem akartok.

Ekként hangzanak a tüzes barát sorai.

E sorok világosan mutatják, hogy a barát meglehetős gyakorlati felfogást
tanusitott az uj felekezet életének megbirálásában. Részint a történelmi
egyház hitelvi alapjából, részint a czélszerüség emberi bölcseségéből
indult ki birálata. Ily felfogással se Jézus az emberiséget, se Mohamed
a sémi és turáni fajokat nem vitte volna át uj hit világába. A hitnek
erősebbnek kell lenni az emberi bölcseségnél. Más az egyik, mint a
másik.

Soraiból nem tünik ki világosan, mit értett e szavak alatt: »az én lelki
czéljaim« s mit értett az alatt, hogy Hencsey még egy lépéssel menjen
előbbre.

Valószinüleg azt, hogy Hencsey ne maradjon meg a hitnek és vallásnak
érzelmi körében, hanem törekedjék egyházat is szervezni s annak minden
szükséges és czélszerü intézményét megalkotni. Sok elégedetlenség volt
már a tüzes barátban. Álmadozhatott ő arról is, minő megbecsülhetetlen
hatalmi eszköz lenne egy vallásos alapon támadó s az alsó néposztályok
tömegeit felölelő titkos vagy nyilt egyházi szövetség a romladozó
társadalom összedöntésére s a romok tetején uj világnak megteremtésére.
Ki lehetne e szövetségnek igazi lelke, ha nem ő? Ki más lehetne ennek
vezére, főpapja, dicsősége, ha nem épen ő? A tüzes barát későbbi élete s
halála bizonyitja, hogy lelke terhes volt a nagyra törekvéssel. Nem
önzésből, hanem vele született nemes szenvedélyből.

Bármiként gondolkodott azonban a tüzes barát, annyi bizonyos, hogy ekkor
még eszméi rendezetlen tünődést, törekvései alaktalan vágyakat képeztek
és soraiból ép ugy kitünik a történelmi, egyházuralmi és merev hitelvi
álláspont védelme, mint a mélyreható egyházi és társadalmi forradalom
általános elmélete.

Hencsey felelete Gasparich levelére nem jutott birtokomba.

Hencsey a maga álláspontján e levélre könnyen felelhetett s az a tény,
hogy ő útjából csak egy kissé is félre nem tért, mutatja, hogy a tüzes
barát érvei rá semmi hatást nem gyakoroltak. Nem is gyakorolhattak.

Az ő eszménye nem a hatalom volt, hanem a hit és kegyes élet ösvényén
való üdvözülés s ő az egyházat és társadalmat nem romba dönteni, hanem
javitani akarta – talán öntudatlanul és igénytelen tehetséggel, de
minden esetre szent igyekezettel.

Talán nem is felelt Gasparich levelére. E levélnek hátán Hencsey
kezeirásával egy kis jegyzet áll e négy szóból: 89-ik zsoltár 35-ik
vers. Ki a szentirásban ez idézetnek utána néz, e szavakat találja meg:

– Nem rontom meg az én szövetségemet és a mi kijött az én számból, el
nem változtatom.

Nagy elszántságot, de nagy lelki nyugalmat is jelentenek Dávid királynak
e szavai. Hencseynek méltán juthattak ezek eszébe. Ha felelt a tüzes
barátnak, feleletében ott lehetett ez a kijelentés.

Hencsey gyöngéd figyelemmel s lehető kimélettel adta apjának tudtára azt
az elhatározását, hogy külföldre akar menni s a külföldön levő
hitrokonokat meg akarja látogatni. Megmutatta s megmagyarázta az öregnek
Fröhlich egyik levelét, melyet Denkelhez intézett s melyben nagy
szivességgel hivja ki őt magához. Imre fia miatt se legyen apjának
aggodalma. Igaz, hogy belépett az uj felekezetbe, de keresztségre még
nem bocsátották s ha megkeresztelik is, külföldre nem fog menni s közel
marad az apai házhoz. Legföljebb még vándorolni fog rövid ideig. S aztán
végkép elbujdosni ő se akar. Hazáját és hitfeleit ő se akarja örökre
elhagyni. Az ő lelke őt is visszavonja. Más iparos legény is elmegy
külföldre. Sokkal messzebbre is elmennek, mint Svájcz. Elmennek Párisba,
Londonba, néha még a tengeren túl levő világba is s mégis visszajönnek.
Ő is visszajön minél előbb, de a jövő tavaszra minden esetre. A jó isten
oltotta ezt a vágyat szivébe. Ő parancsol, senki más. A mit a jó isten
elvégez: abban apjának is kész szivvel meg kell nyugodni.

Közbejött Kovács József is, a ki gyakran átlátogatott Hencseyhez. Ezen
kivül Lajos egyik vasárnapra áthivatta Nemes-Káptalan-Tóthiban lakó
bátyját is s ez is le törekedett az öreget ellenzéséről beszélni. Végre
sikerült is. Az öreg kovács megjuhászodott s utóbb jó szivvel
beleegyezett Lajos fia távozásába, sőt még azt sem ellenezte, hogy Imre
fia is elkisérje bátyját Bécsig.

Volt az öreg Hencseynének Szent-Péter-Urban egy távoli rokona s annak
egy csinos férjhez menő lánya. Hencsey csak Julinak nevezi levelében.
Saját szive sugallotta-e neki, vagy az apa biztatta föl: ez a lányka is
marasztotta Hencseyt. Édes szóval, könyező szemmel s talán nem is csupán
rokoni szeretettel marasztotta.

Hencsey igy emlékezik e jelenetről:

– Azt is mondotta pedig az én szeretett hugom, hogy hátha az isten ugy
rendelte, hogy együtt éljünk, együtt haljunk, elmegyek-e mégis messze
földre? Megnyugtattam, a mint erőmtől tellett. Megmondottam neki, hogy
az ő szerelme hervadó, az én lelkem pedig hervadhatatlan szerelemmel van
tele az én Ur Jézus Krisztusom iránt, nyugodjék meg ő is abban, a mi
elvégeztetett. Haza vezérel engem még az Isten.

A női lélek gyöngéd vonzalma se inditotta meg.

A mint apja beleegyezését megnyerte: rögtön irt Béla Józsefnek, ki
akkor, mint már emlitettem, Liptó vármegyében Király-Lehotán volt
rokonainál. Tudósitotta arról, hogy a külföldi útnak most már semmi
akadálya nincs s hogy ő junius végén már Bécsben lesz a szállón vagy
valamely műhelyben.

Az útrakészülés néhány napot vett igénybe. Meglátogatta Kovácsékat,
meglátogatta a keszthelyi ismerősöket és hiveket és mindazokat, kik
Keszthely körül a hegyek közt elszórtan tanyáztak és hozzá ragaszkodtak.

Bármily örömmel gondolt arra, a mikor ő Fröhlichhel, Debrunerrel,
Kochhal, a levelekből már jól ismert svájczi testvérekkel fog
személyesen találkozni, mégis minél inkább közeledett az elválás napja,
annál nagyobb szomoruság lepte meg lelkét. Mintha előre érezte volna az
örökre való elválásnak sejtelmeit.

Borus kedélylyel bucsuzott el kisded szülőházának tájától,
gyermekkorának édes emlékeitől, sőt az emlékek oly élénken tolultak
lelke elé, hogy egy szép somfabokrot, mely a falu mellett egy domb
oldalában virult, kétszer is meglátogatott.

– Mikor kis gyerek voltam, sokat heverésztem ennek árnyékában. Alig
tudtam tőle elválni.

Igy ir.

Könnyezve bucsuzott el a helybeli plébánostól. Jegyzetemből ugy látom:
Baranyay volt a neve. Még Páhokra is átment s még az ottani uj papnak is
elmondta, hogy az Isten áldja meg.

Junius 22-re szerdai napra lett az indulás elhatározva s ő e napon Imre
öcscsével meg is indult. Korán hajnalban indultak el Zala-Egerszeg-felé
s a fölkelő nap már a rádi határban érte őket.

Az előző napon nem ment át Kovácsékhoz. Valami akadály jött közbe, vagy
talán édes anyja nem engedte, hogy az utolsó napon is távol legyen. De
azt még se mulasztotta el, hogy levélben ne vegyen tőlük bucsut
utoljára.


IV.

(Hencsey levélben bucsuzik Kovácséktól. – Bécsbe ér és műhelybe áll. –
Bámer levele. – A lánczhid alapkövének letétele.)

Levele jun. 21-én kelt Szent-Péter-Urban és igy szól:

– Kedves atyámfia, tudtodra kivánom adni, hogy az én kivánságom annyira
beteljesedik, hogy szivem hálaadásra gerjed isten előtt. Hozzád ma át
nem mehettem és nem is mehetek; ezt eléggé fájlalom, de tudja az isten,
hogy én titeket szeretlek. Nem kell nektek elszomorodni, sőt inkább az
istennek kötelesek vagytok ti is hálát adni.

– Örüljetek a ti szivetekben, hogy az isten utat nyitott nekem ama
messze földön lakó atyafiaknak meglátogatására s kérlek inkább, hogy
valamint én érettetek imádságomban naponként isten előtt megjelenek, ugy
ti se felejtkezzetek el érettem imádkozni, hogy legyen az én utam
szerencsés, mely ha isten segitségével végbe mehet és egészségesen
hozzátok visszatérhetek, hiszem, hogy az Ur Jézus Krisztus által ez
nektek örömötökre válik.

– Csak arra intlek benneteket, hogy jól vigyázzatok s a hitben, melyet
Isten szivetekben feltámasztott, megmaradjatok s azon hit is bennetek
megmaradjon. Az Ur Jézus évangyéliumának követésétől semmiféle
nyomoruságban és szenvedésekben el ne álljatok. Ez legyen élteteknek
utolsó órájáig a ti zászlótok, mely zászló, mondom néktek, bevezet az
Isten országába.

– Kis gyermekeidet pedig, a mint mondottam, el ne hanyagold, hanem
tanitsd őket szorgalmasan, hogy ne nőjjenek föl bután, hanem
Isten-félelemmel, mely a bölcseségnek kutfeje. Ezek után maradok az Ur
Jézus Krisztusban atyátokfia.

Ki az idegentől e szavakkal vált el, minő megható lehetett annak bucsuja
az öreg jó szülőktől. Az a bucsu, mely köztük az utolsó találkozás volt.

Utazásuk gyalogszerrel történt, a hogy illett s a hogy szokásos volt.
Batyujokat is maguk hurczolták.

Pénze meglehetősen volt, már tudniillik az ő szerény igényeihez s
szokott pénzviszonyaihoz képest. Kovácstól öt forintot, Ferencz
bátyjától három forintot s anyjától is néhány forintot kapott az akkor
divatozó ezüst huszasokban. Imre öcscse is el volt látva eléggé.

Utazásuk öt napig tartott s junius 27-én szerencsésen Bécsbe érkeztek,
hol a szállón azonnal bejegyeztették magukat. Julius elsejére már mind a
kettőnek volt műhelye, a hol munkába állhatott.

Béla József csak julius 4-én ért Bécsbe. Ő Liptóvármegyéből jött, utjába
esett Pozsony, ott Likhardust és Rajkit fölkereste s velük eltöltött egy
napot. Valószinü, hogy Ihász Gyurihoz is átrándult, ki akkor Sopronban
tartózkodott. Erre is kellett két-három nap.

Első levele Bécsből igy szól Kovácsékhoz.

– Örvendek szivemben és hálát adok az istennek, hogy megengedte érnem
azt az órát, melyben tudósithatlak titeket, hol és mikéntlétünkről. –
Midőn ide ért József atyánkfia, – Béla Józsefet érti, – elébe
terjesztettem a ti hozzánk való szerelmeteket és a ti bőséges
alamizsnálkodástokat. Hálákat adott az Istennek, hogy a ti sziveteket
azon jóságos cselekedetekre gerjesztette, melyekhez hasonlókat olvasunk
a szentirásban a régi atyafiakról. Erre tovább is ébresztelek
benneteket, hogy nem épen a mi számunkra, hanem az isten mindenféle
szegényeinek számára, kik oltár gyanánt állanak mi előttünk, a ti
istentől nyert vagyontokból alamizsnálkodjatok, hogy az isten áldása
viszont ti rajtatok is bőségesen uralkodjék. – Mi, ha isten engedi, a
mint mondottam és a mint hí az én lelkem, ki fogunk menni a
Helvécziabeli atyafiakhoz, a mint csak költséget tudunk munkánk által
szerezni.

– Utra való kis pénzünkből se költöttünk sokat, a melyet magunkkal
hoztunk. Isten megsegitett.

Igaz, hogy alig került egy forintjukba az öt napig tartó bécsi út.
Ennivalót legalább is öt-hat napra valót vittek magukkal. A szülői ház s
a jó anya el nem engedte volna a kenyeret, kalácsot, sódart, füstölt
szalonnát és sós pogácsát. Hajdan rövid útra se indult ki Magyarországon
senki, hogy tetemesen ennivalót ne vitt volna magával.

Azon a papiron, melyen Hencsey irta levelét, Béla Józsefnek is van
utóiratként egy levele, mely azonban csak kegyes elmélkedéseket
tartalmaz s benne egyébként semmi adat nincs. Általában, mikor Hencsey
és Béla együtt voltak, ez utóbbinak minden egyénisége, minden
kezdeményező képessége elveszett. Nem ismert nagyobb kötelességet,
nemesebb feladatot, mint Hencseyt árnyékként követni, annak visszhangja
lenni s szelidségét, tudományát, lelkesülését, rajongását elsajátitani
és mindenben annak nyomdokain járni.

Sajátságos ez. Vele érzett és vele gondolkodott. Se kicsiny, se nagy
dolgokban vele soha nem ellenkezett. Ellenében, irányában egész
önállóságáról teljesen lemondott. Boldog volt, ha elismerését
megnyerhette s szerencsétlennek tartotta magát, ha netaláni
szemrehányásra okot szolgáltatott.

E tünemény is Hencsey roppant hatalmát mutatja, melylyel a gondviselés
társai fölött őt felruházta. E hatalom nem állhatott másból, mint lelki
fenségből, mely belőle mindenkire sugárzott.

Béla József elvégre önállón gondolkodó és cselekvékeny lelkü férfiu
volt. Mérhetlenül nagyobb külső eredményeket ért el, mint Hencsey. Mikor
Hencseyt a halál elszólitotta mellőle, fáradhatlannak bizonyult s erős
kézzel tartotta fenn a kapcsot a hazai és a külföldi rokon felekezetek
közt.

Sőt képes volt nem mindennapi hősiességre is. Mikor jóval később már az
osztrák kényuralom alatt a pesti rendőrség faggatni s lassanként üldözni
kezdte a nazarénusokat, mikor gyermekeiket erőszakkal elszedeté, magukat
kihallgatásokra idézgeté s börtönnel és kiutasitással fenyegette: Béla
azok egyike volt, kik rendületlenül állták ki a hatalom merev
tekintetét. Ez már 1850-ben volt. Se megijedni nem tudott, se
meghátrálni soha nem jutott eszébe. Erős volt, mint rég elhunyt mestere
és barátja.

De térjünk vissza az elejtett fonálhoz.

Mihelyt Hencsey Bécsben állandó műhelybe állhatott s a szállót
elhagyhatta, maga és öcscse számára akként fogadott lakást, hogy velük
együtt ott Béla József is megférhessen. E lakás az uj Wiedenen, egy
akkor ugynevezett szabad házban, németül: im freien Hause, volt. Házi
gazdájuk Mikoda Tádé nevü rajztanitó, ki azonban nem volt hitrokonuk.
Hencsey ide kérte leveleit czimeztetni.

Ő különben, mint fönt idézett levelében emliti, csak addig akart Bécsben
maradni, mig itt magának svájczi utjára egy kis költséget szerezhetett.
Erre azonban egészen három hónapot kellett forditania. Ugy, hogy ő
szeptember vége vagy október eleje előtt innen ki nem mozdulhatott.

Bécsben a munkabér viszonyok jobbak voltak, mint Pesten. Ott az
élelmezésen, lakáson, mosáson, apró költségen kivül a lakatos legény
szépen megtakarithatott másfél váltó forintot naponként, a mi a mai
pénzérték szerint egy korona és 26 fillér, áruérték szerint pedig
kétszer annyinál is több. Három hónapi munka és takarékosság után
Hencsey mintegy hatvan ezüst forinttal indulhatott Svájcz felé.

Ennyi pénz kellett is.

A Bécsen túl nyugatra fekvő országokban már hatóságilag volt a
vendégszeretet szabályozva. Ott úton, útfélen, boglyák tövében, kerti
fák árnyékában ismeretlen utazó nem huzhatta át az éjszakákat. Ingyen
hálóhelyet se adott senki. Rendőri felügyelet volt mindenütt s fizetni
kellett mindenért. Igaz, hogy a segitő intézetek ott is megvoltak a
vándorló iparos legények számára.

Időközben Pozsonyból Bécsbe jött át Likhardus József is, ki itt szintén
munkába állott. Likharduson már itt mutatkoztak a korhelykedési hajlam
előjelei, de Hencsey erkölcsi hatása alatt még Likhardus is jó fiu
maradt. Ennek megjövetele után gyakran tartottak isteni tiszteletet s
gyakran vettek urvacsorát. Mindig Hencsey volt a tanitó.

Téritésre nem igen volt idejök, mert egész erejükkel munkájuknak éltek,
hogy minél előbb szabadulhassanak s czéljukat minél előbb elérhessék.
Hencsey ezen kívül sok irányu levelezéssel is el volt foglalva s
szorgalmasan gyakorolta magát a német nyelv tanulásában, melyre Bécsben
is szüksége volt. Sikerült neki mégis egy Czápári nevü magyar ifjut, ki
ideiglenesen Bécsben volt, megtériteni.

Augusztus végén kapott Bámer Ferencztől Pestről levelet. Bámer az öreg
Nipp Annának volt az üzletvezetője, de időnként a budapesti lánczhidi
munkálatoknál is dolgozott. Önsorsáról s némely pesti dolgokról küldött
jelentést Hencseynek.

– Fölserkentett – irja Bámer – a te leveled, minekutána téged a
mindenható isten az ő szent igéjének hirdetésére rendelt és minden nagy
lelki tehetségekkel felruházott, hogy a mi szomorodott sziveinket
megvigasztalnád. Most is a te leveled nélkül édes atyámfia, mely e hónap
elején volt irva, az én erőm sokkal lankandtabb volna, mintsem hogy az
ur szerelmében munkálkodhatnám.

– A mi pedig azon könyvet illeti, melyet te édes atyámfia nálam hagytál,
hogy azt én leirnám és Kovács atyánkfiának Nemesbe elküldeném, erre
nézve tudósitlak, hogy irásban naponként szorgalmatoskodom, a mennyire
gyönge erőm engedi. Leirtam már a hatodik részt, a mely szól »A külső
templomról és Czeremóniákról« és a hetedik részt, a mely szól a »Szent
miséről«. A többi részt pedig mind egész a tizenkettedik részig rövid
időn bevégzem és a mint meghagytad, József atyámfiának elküldöm.

– Sorsom felől, szerelmes atyámfia, csak annyit irhatok, hogy én öreg
nénénkkel az istennek szent kegyelmében most is csak ugy vagyok, mint
eddig voltam. Se a műhelyt még át nem vettem, se pedig meg nem
feleségesedtem, a mint az én lelkemben régen szándékoztam, de feleséget
nem mutatott még az Ur. Hanem egészséggel megáldott és ezért legyen hála
ő szent felségének.

– Ama Véber Katalin néne, ki az urnak kegyelméhez és Krisztusnak
évangyéliumához már akkor hajlandónak mutatkozott, mikor te, édes
atyámfia, itt voltál és vele beszéltél, mind inkább szorgalmatoskodik az
üdvösség tudományában és él bennünk a hit, hogy a szent gyülekezetnek
igaz lélekkel való tagja lesz az Ur Jézus Krisztusnak segitségével.

– Tudtodra adom, hogy a lánczhidnak talpköve rémitő világi pompával ezen
hónapnak 24-ik napján letétetett. Ő felségének bátyja, a Palatinusnak
testvérje, főherczeg Károly már előtte való nap Pestre lejött és midőn a
talpkő délután letétetett, az ország mágnásainak jelenlétében ő is ott
volt. Az egyedül való istennek bölcs rendeléséből én is ott voltam és az
urhoz fohászkodtam és az ur azon gondolatot támasztá az én szivemben,
hogy ime, valamint e sokaság itt a folyó viznek és a haboknak fenekén a
hidnak fundamentumát megveti, hogy ezen egyik partról a másikra
veszedelem nélkül lehessen járulni: azonképen az isten is te általad és
mindnyájunk által az Ur Jézus Krisztus evangéliomának fundamentumát ujra
fölveti, hogy biztos utat készitsen, melyen ama mennyei üdvösségre
lehessen eljutni. – És hogy valamint a habok nem ártottak a talpkőnek,
ugy a sátánnak gonoszsága és az embereknek vaksága is a mi szent
gyülekezetünknek ártalmára nem lészen soha.

– Volt pedig ott egy mágnás, a kiről azt mondták az emberek, hogy gróf
Széchenyi István volna és ez kérdezi egy munkás embertől, hogy tudja-e,
hogy ez a talpkő, mely a fenékre letétetett, mit fog tartani. És az
ember azt felelte, tudja, hogy a hidat fogja tartani. És arra az a
mágnás igy szólott: ez az első kő, mely azt fogja tartani, hogy az
országban a törvény előtt mindenki egyenlő legyen. Ez szép egy mondás
vala.

– Az egyedül való bölcs istennek és a mi üdvözitő urunknak legyen
dicsőség, hatalom és tisztesség mindörökké. Maradok a te szerelmes hív
atyádfia az urban.

Ki hinné, hogy az egyszerü, tanulatlan mesterlegényekben egykor ily mély
érzelmek s ily magas gondolatok fakadtak.

A _budapesti_ lánczhid a világ legszebb és legnagyobb függő hidjainak
egyike. Nagyságát tekintve bizonyára a legszebb. Művelt ember meg nem
nézheti a nélkül, hogy remekművi szépségei bámulatba ne ejtsék őt. Két
kőoszlopa a folyam közepén a világ legragyogóbb diadalkapui közé
tartozik.

A Duna itt igen mély. Akkor még a viz alatt nem vasboritékkal dolgoztak.
Három soros czölöpkeritést sulykoltak le a hidoszlop helyén óriási
fenyőszálakból, a sorok közeit agyaggal kitömték s aztán a kerités
belsejéből a vizet kiszivattyuzták. Igy nyertek a nagy folyam tolongó
árjai közt a fenéken száraz területet. Ezen vetették meg a hidoszlopok
alapjait.

Itt volt az alapkő ünnepe. Itt jelentek meg a magas és legmagasabb
uraságok csillogó diszes öltönyökben. Van erről egy kép is a magyar
nemzeti gyüjtemények közt. Az a hid nemcsak műszakilag nagy mű, még
sokkal nagyobb mű közjogilag. A magyar nemesség az előtt semmi közterhet
nem viselt. Még a hidakon, vámokon, réveken se fizetett dijat. Hatalmas
törvényhozási viták után a lánczhidnál állitották fel először az
egyenlőséget, mert itt mondták ki, hogy e hidon a nemes ember is csak
ugy köteles a hidpénzt fizetni, mint a paraszt.

Ama nagy képen csak a főherczegek, mágnások és épitő főmesterek arczát
és alakját lehet fölismerni. De a közmunkásét nem. Azét a szegény
nazarénus lakatos legényét sem, a ki ott dolgozott épen akkor s a ki
erről pár nap mulva jelentést tett Hencseynek.

Bámer ugyan e tájban irt Kovács Józsefnek is.

– Öreg nénénk – igy irja – öregség miatt gyenge és beteges, de a mellett
kész teljes szivéből a világot elhagyni s az örökkévaló nyugalomba
átköltözni, melyet a kik élünk, mindnyájan remélünk a mi üdvözitőnk
szent pecsétje alatt hitben, reménységben és szeretetben.

Nipp Anna halála azonban még nem volt közel.


V.

(Hencsey elindul utjára. – Az utazási vágy. – Pál apostol kézművessége.
– A magyar sátor és a zsidó sátor. – Pál apostol példáját követi
Hencsey.)

Szeptember hava folytonos és erős munka közben telt el. Hencsey és
társai a rendes munkaidőn kivül is dolgoztak, hogy a szükséges uti
költséget annál inkább s lehető gyorsan beszerezhessék. Hencsey Imre és
Likhardus is szives áldozatkészséggel takaritották meg keresményük
fölöslegét, hogy Hencsey és Béla József az úton ne szükölködjenek.

E hó közepén kapta Hencsey Kovács József levelét, melyben a többi közt
igy buzditja őt a levéliró:

– Kedves, édes atyámfia, Lajos!

– Köszönöm a te hozzám való szeretetedet, a melyet az urtól vettél
irányunkban és köszönöm a te jó, ösztönző szavaidat. Áldjon meg téged az
atya, áldjon meg téged a fiu, áldjon meg a szentlélek, ki tégedet az ő
szent igazságának hirdetőjévé választott. Vezéreljen téged a te
utaidban, a melyben most is ama mennyei Kanaán felé zarándokoskodol,
hogy győzedelmeskedhessél az urnak karjai által a te szent
igyekezetedben. Kérlek, emlékezzetek meg mi rólunk is a ti naponként
való imádságaitokban, mert mi is nagy fogyatkozásban vagyunk, ugy hogy
estélenként az álom miatt az imádságra is alkalmatlanok vagyunk.

Végre elérkezett az indulás ideje, melyet szeptember végére tüztek ki.
Az isteni tisztelet bevégeztével lefeküdtek s rövid ideig tartó nyugalom
után a négy ifju magyar kézműves érzékenyen elbucsuzott egymástól s
Hencsey Lajos és Béla József még napfölkelte előtt kora hajnalban
elhagyta a nagy császári várost, mely ugy is csak utjuk közben való
ideiglenes tanyájuk volt, hogy átköltözzenek Svájczba, ama bérczes
országba, hova lelki rokonaik ölelésére már oly régóta vágyakoztak.

De hát miért vágyakoztak?

Mi az a titkos vágy, mi az a szentséges ösztön, mi a léleknek az a
kitanulhatatlan rebegése, mely Hencseyt hajtotta, mely nem engedte meg,
hogy egy helyben maradjon, mely elzaklatta őt a szülői hajlék édes
árnyékából s honának ismert és szeretett tájékiból?

Jézus is attól kezdve, a mikor a Jordán vizében Keresztelő Jánostól
fölvette a keresztséget, egészen a Golgotáig mindig költözött. Bujdosás
volt élete, mig szent igéit hirdeté.

De ne hasonlitsuk ő hozzá Hencseyt. Jézus a napnak örök ragyogása,
Hencsey csak felvillanó s eltünő fénynek egyetlen sugára.

Ott van Pál, a nagy téritő apostol. Vajjon megirták-e már az ő életét?
Megirták-e szárazon, tárgyiasan, vallásos ábrándoktól menten? Lehetne-e
költőnek szebb alkotása, mint az ő élete?

Csak bujdosásaira akarok emlékezni.

Mikor Damaskusban megtér: soha nem szünő, még csak soha nem is
csillapuló vágy hajtja őt attól kezdve országokon keresztül. Végig járja
a Földközi-tengernek ázsiai partjait. Elkezdi utját Judeában és
Sziriában. Folytatja Kis-Ázsia belső tartományain keresztül
Czilicziában, Frigiában, Miziában Trójáig és még azon túl is. Átmegy a
görög tenger szigeteire. Nincs maradása ott se. Átmegy Maczedóniába és
Görögországba. Átmegy utóbb Rómába is. Sok helyütt bántják, sokszor
üldözik, kínozzák, halállal fenyegetik, börtönre hányják. És ő még se a
nyugalmat keresi, hanem a munkát és fáradságot. Hirdeti az igét,
tanubizonyságot tesz Jézus életéről és haláláról s tanitja az uj
tudományt. S ha valahol kipihente magát: megy tovább, hogy Jézusban való
testvéreit mindenütt láthassa és ölelhesse.

Ez a csodálatos szent ösztön volt meg Hencseyben!

Kisértsük meg a mai ember mai nyelvén és mostani felfogása szerint az ő
ösztönének megmagyarázását.

Azt mondaná a mai ember, hogy az, a ki örökké bujdosik: keresi
szerencséjét s kerüli a nehéz és rendszeres munkát. Igaz, hogy vannak
buzgó kutatók és nagy tudósok, a kik ma is éveken át mindennap életükkel
játszanak, de tudományra szomjuhozó lelkük még se enged nekik pihenést.
S nem ismernek veszélyt, mely utjokban őket visszariaszthatná.

Pál, a nagy apostol, nem szerencséjét kereste s nem is a kenyérkereső
munkát kerülte.

Ő is kézműiparos volt. Mestersége: sátorkészités. Az ő idejében virágzó
iparág volt ez. A vidékbeli emberek nagy része sátorban lakott. A
szántóvető s nyájőrző emberek sátor nélkül nem lehettek.

A Jézus-korabeli zsidó, görög, római és khaldéi mezei lakosság sátorait
egész aprólékossággal nem ismerjük. Csak azt tartom bizonyosnak, hogy
sátora más szerkezetü volt, mint az ősi magyar cserge-sátor vagy a
mostani tatár-sátor.

A magyar cserge-sátorhoz elég volt három vagy öt sátorfa, egyik végén
karó módra kihegyesitve, másik végén kis vaskarikával s kis vaskampóval
ellátva. A sátorfákat karikás és kampós végükön összeakasztották, karós
végükön a földbe szurták, az ily kúpalakú, hegyes sisak alakú
szerkezetet vászonnal beboritották, a kúp tetejére a bőrcsuklyát
rátették és készen volt a sátor. Szél, eső, forróság s részben a hideg
ellen teljes menedék.

Az ősi magyar sátort kellő gyakorlatu két ember öt percz alatt el tudta
késziteni s egyetlen percz alatt szét tudta szedni. Ilyen sátor
készitéséhez külön iparág, külön sátorgyártó mesterség nem kellett.
Értett hozzá minden ép kéz-láb ember. A vásznat különben is az asszonyok
készitették.

A zsidók, görögök és rómaiak sátora nem ily egyszerü volt. Az ő sátoruk
hasonlitott a mai kalmuksátorokhoz. Efféle sátort eleget láttak őseink
is a törököknél a mult századokban. Kalitka-sátornak nevezték. Meglehet,
a zsidók leveles sátora is a régi sátorok maradványa. Az előkelőbb
zsidók sátora nem is szövettel, hanem bőrrel lehetett bevonva.
Bőrsátorban tartották a frigyládát, a mikor vitték magukkal.

A Jézus korabeli társadalomban tehát jelentékeny iparág volt a
sátorgyártás.

Több jelenség igazolja ezt.

Pál apostolt például mint sátorgyártót bizták meg a főpapok István
vértanu halála után Jézus követőinek üldözésével. Adtak neki hatalmat és
megbizó levelet s hivatalos tekintélyt. Ha a sátorgyártás valami alsó
rendü foglalkozás lett volna, mint például a mi időnkben a foltozó
vargáé vagy az ószeresé: ily különös bizodalommal járó fontos teendőket
valószinüleg nem biznak rá.

Ott van például az Akvila nevü sátorgyártó Korinthusban. Ez a város
akkor nagy, művelt, előkelő városa volt Görögországnak. Rómához sokkal
közelebb, mint Judea és Sziria; mind Róma, mind Athén nagy műveltségének
teljes birtokában. Akvila Pontusz tartománybeli volt; mint iparos onnan
költözött Rómába. Ott állitott fel sátorgyártó műhelyt s mikor Klaudiusz
császár a zsidókat kikergette Rómából, akkor költözött át Korinthusba.

Vajjon, ha a sátorkészités valami kezdetleges és jelentéktelen iparág
lett volna: az ügyes sátorgyártónak lett volna-e kedve, támadt volna-e
ösztöne Ázsiából, a Fekete-tenger mellékéről, a mai Trebizond vidékéről
messze nyugat felé Európába, Rómába telepedni?

Pál apostol azt mondta Milétumban hires bucsubeszéde folyamán az efézusi
véneknek:

– Senkinek ezüstét vagy aranyát vagy ruháját nem kivántam. Sőt inkább ti
tudjátok, hogy én magamnak és velem valóknak táplálására az én kezeimmel
munkálkodtam.

Pál tiz országot, sok tartományt, száz várost, sok szigetet bejárt:
mindenütt kézművesként keze munkájával kereste meg kenyerét és ruháját;
tanitó és téritő munkájáért dijat, jutalmat, még ruhát se kivánt;
mindenütt talált sátorkészitő műhelyt, Korinthusban is Akvila mester
műhelyében dolgozhatott: mégis ment tovább-tovább!

Pál élete állott példaként Hencsey előtt. Mindenben az ő nyomdokain
akart haladni. A téritésnek, a bujdosásnak, az örökkön élő vágynak égi
ösztöneit a nagy apostol emléke szülte meg. Könyv nélkül tudta a nagy
apostol leveleit s az apostolok cselekedeteiről irott szent könyveket.
Hencsey leveleiből látom ezt. A hogy Pál apostol jártában-keltében
mindenütt talált sátorgyártó műhelyt: ép ugy talált Hencsey is lakatos
műhelyt. Másnak ezüstét, aranyát, ruháját ő se kivánta. Sőt még abban is
van némi hasonlat, hogy a mint Pálnak megvolt hű kisérője Barnabásban,
ép ugy megvolt Hencseynek is Bélában. Csakhogy Pál apostol utóbb mégis
viszályba keveredett Barnabással s el is hagyták egymást; – Hencsey és
Béla együtt maradtak a halálig.

Hencsey mostani utjának igazi és közvetlen czélja az volt, hogy
»szerelmes atyafiával« Fröhlichhel találkozzék. Fröhlichhel kell tehát
most nekünk is megismerkednünk.




KI VOLT FRÖHLICH?


I.

(Miért kell ismernünk Fröhlichet? – Szülővárosa s annak hagyományai.)

Fröhlichről irnom kell. Mindent meg kell irnom, a mit róla tudok. Idegen
nemzet fia, más faj szülöttje, de hajszálnyi szerepe neki is van a
magyar nép életének történetében. A magyar nazarénusok felekezetének
megalapitója nem ő, hanem Hencsey. De az első gondolat mégis tőle jött.
Ezt a gondolatot átvette tőle Denkel s Denkeltől Hencsey. A gondolatból
rendszert, hitvallást, felekezetet, intézményt Hencsey alkotott. De az
agy, mely a gondolatot szülte, mégis méltó az emlékezésre, a
megismerésre.

Hencseyt is hozzá vonzotta vágya. Szerelmes atyafiának tartotta az urban
s tudni akarta, hogy az ő tudománya miben egyezik, miben ellenkezik
Fröhlich tudományával. Később, Hencsey halála után, Fröhlich
levelezésben is állott néhány magyar nazarénussal. Kovács Józseffel,
mint már emlitettem, latin nyelven. Néhány levele nálam is van.

Mit tud, mit jegyzett fel a német irodalom Fröhlichről, én bizony nem
tudom. Bizonyára többet jegyzett föl, mint az én könyvem. Nem buvároltam
élete történetét, de azért leirom e történet vázlatát. Ugy, a miként a
magyar nazarénusokkal való érintkezésből az adatokat összeszedhettem.

Fröhlich Henrik Sámuel a mult század elején született Brugg vagy Bruck
nevü kisded városban. E város Aargau kantonban Svájczban fekszik.
Zürichtől nem messze, a Baselbe vezető úton, a hol az Abre, Reuss és
Limmat folyók egyesülnek.

A város lakossága alig áll 1200 főből. Mindamellett virágzó ipara,
gazdag kórháza, mintaszerü népiskolája, gyönyörü fekvése s különösen
gazdag helyi történeti multja miatt a hirnevesebb svájczi városok közé
tartozik. Alapitása a római foglalások korát is megelőzi.

Van egy régi vára. Ennek alsó részét »fekete torony«-nak nevezik. Ez még
a rómaiak korában épült s akként áll, a mint ez előtt több mint
ötödfélszáz évvel a Habsburg-grófok megujitották. A vár és város a
Habsburgok tulajdona volt. Egykor Bernhez tartozott s ettől Zsigmond
magyar király szakitotta el, mint német császár. Egyuttal szabad városi
rangra is emelte. Az elszakitás kérdését a konstánczi zsinaton is
tárgyalták. A város neve többször szerepel Svájcz felszabaditásának
történetében is. A legrégibb nemzeti ünnepélyek egyikét, az ugynevezett
Ruthenzug-ot egykor itt szokták tartani. Ennek eredete a hagyományok
homályában tünik el. Hasonlitott ez némileg az olympi ünnepekhez s erre
gyakran az egész köztársaság legkitünőbb ifjai gyültek össze, hogy
egymással a daliás játékok kedvteléseiben versenyezzenek.

Itt született Fröhlich, a hitujitó. Nem kell összetéveszteni a másik
Fröhlichhel, a költővel, a ki szintén itt született.

A születés helyének nincs mindig módositó hatása a lelkek fejlődésére.
De néha van. E kis város nagyon ismeri a hagyományokat. Elevenen
idegenkedik a Habsburgok nevétől. A gőgöt, a zsarnokságot, a vallási
üldözést, a nép jogainak eltiprását a Habsburgok nevével köti össze. E
hagyományok közt nőtt fel, mint gyermek, a kis Fröhlich.

Melyik évre esik Fröhlichnek, a hitujitónak születése: nem tudom.


II.

(Fröhlich születése. – Szülőfölde. – Vallásos nevelés. – A svájczi ember
természete. – Fröhlichtől elragadják nejét és gyermekeit.)

Kovács József levelezés közben két izben is megkérte: közölné vele s
általa a magyar nazarénusokkal élete történetét, viszontagságait,
szenvedéseit, családi viszonyait születésétől kezdve. De Fröhlich
ezekről sohase irt részletesen. Szemei előtt csak az általa vallott
hittudomány s ennek érdeke lebegett; leveleiben a személyére vonatkozó
rövid közlemények után mindjárt hittani fejtegetésekre s vallásos
intésekre szokott áttérni.

Egyik levelében, melyet Straszburgból 1844. évi novemberben intézett
Kovácshoz, azt irja, hogy ő huszonkét éves koráig foglalkozott mint
tanuló a hittannal. Szülői őt gyermekségétől kezdve egyházi szolgálatra
szánták, de huszonkét éves korában tetszett őt az istennek e gonosz
pályától elhivni s benne az ő üdvösséges munkáját megkezdeni.

Egy másik levelében, mely szintén ez évben kelt, azt irja, hogy a mi
szenvedéseit illeti, azt nincs ideje részletesen elmondani, de husz év
óta nem volt nyugalma és nem volt állandó lakása, a hol őt a régi kigyó
tagjai ne üldözték volna, melyekkel tele van a világ.

E két levél adataiból meg lehet határozni születési évét megközelitőleg.
Ha 1844-ben husz év óta üldözték s ezt megelőző huszonkét éven át
tanult: akkor 1801-ben vagy 1802-ben kellett születnie.

Bruggban több Fröhlich nevü család volt még ez előtt harmincz évvel.
Különböző társadalmi osztályhoz tartozók. Az ő szülői iparosok voltak,
mint nekem egy nazarénus beszélte. Testvére több volt. Ezek közül
azonban csak egyről emlékezik több alkalommal: Katalinról. Meglehet
azért, mert élete sorsát s hitvallását csak ez osztotta meg vele.

E nő a legnemesebb alakok egyike volt, kik valaha a napot látták.
Istennek különös áldása s nemének dicsősége.

Végtelen türelme, lemondása és szelidsége páratlan volt. Midőn
Fröhlichtől nejét és gyermekeit elszakitották, nejét börtönbe zárták,
gyermekeit ápoló közintézetbe hurczolták, őt magát számüzték s
erőszakkal a határokra kisérték: e nő volt az, ki megosztotta vele a
számüzetés és bujdosás keserü kenyerét, az úton-útfélen szenvedett
bántalmakat, a soha meg nem szünő fáradalmat, testnek és léleknek
emésztő kínjait, a nélkülözést, a kenyérkeresetnek idegen földön való
nehéz gondjait.

E nő vigasztalta, erősitette, buzditotta kegyességének soha nem csökkenő
édes melegével a szegény bujdosó magyar fiukat is.

Straszburgban halt meg 1849-ben s ott temették el.

Fröhlich a szülők felügyelete mellett szülővárosában végezte az elemi
iskolákat. Fogékony volt elméje az ismeretek iránt s tudományszomja
élénk és szakadatlan. De a szokottnál különösen élénkebb volt képzelő
tehetsége.

A hőskor mondáiban s a regeszerü hagyományokban, melyekről már a komoly
történelem is tud valamit, de a melyek mögött még a tündér kornak ködös
világa lebeg – ezekben gazdag volt szülőföldjének népe és vidéke. Ezek
töltötték el lelkét s uralkodtak fölötte. Még mint gyermek vagy serdülő
ifju, magányosan bolyongott gyakran a folyók sziklahasadékos völgyeiben,
erdők árnyán, vagy bérczek magasain s képzeletének szülötteivel
benépesité az eget és a földet. Gyakran órákon át ácsorgott az Aarenak
magas hidján, meg nem zavarva a járó-kelők zsivaja által s bámulva
merengett el az ősrégi városon, mely e pontról valósággal csodálatos
szépnek látszik várával, tornyaival, fehérlő épületeivel, sudár
kéményeivel s bérczes hátterével. Svájcznak sok fönséges, sok megragadó
tájrészlete van. De olyan, a mely szebb s egyszersmind szelidebb volna,
mint ez, alig található. Pestalozzi itt soha át nem ment a nélkül, hogy
órákig ne gyönyörködött volna e vidékben. Elterlin, a történetiró,
Fröhlich, a költő, százszoros változatban merengtek ennek a szépségein.
Magát a hitujitót, Fröhlichet is, mig lelke a hitujitás izgalmaiban
végkép el nem merült s mig az üldözések s átszenvedett fájdalmak
kedélyének üdeségét el nem enyésztették, gyakran elragadta e vidék
bájának élénk érzete s gyakran emlegette ezt, a mikor később Zürichben
az akadémiai tanulmányokat folytatta.

De nagyobb és mélyebb hatást gyakorolt Fröhlich kedélyére a vallás s a
vallásos nevelés.

Svájczban sok helyütt még ma is ősi szigorusággal őrzik meg a nevelés
vallásos jellegét. A gyermeknek már serdülő korában ismernie kell
nemcsak az egyház szokott imáit, templomi énekeit, szent szertartásait,
hanem a szentirás összes történeteit s azoknak magyarázatát is. És
mindent, a mi Jézussal, az ő életével, tanitásával, cselekedeteivel,
halálával s az apostolokkal összefügg. Ismernie kell fővonásokban a
keresztyén egyháznak s különösen a hitujitásnak történelmét s a
történelemnek nagy és nemes alakjait. Nagyon fontos ez Svájczban,
mivelhogy ott a hitujitás hősei egyuttal a nemzetnek hősei is.

Fröhlich szülőinél, mint más családoknál is, szigoruan megtartották az
ünnepeket. Isten házából elmaradni, az istentiszteleten áhitatosan végig
ott nem lenni, az urvacsorában részt nem venni: lehetetlen volt.
Fölkeléskor, lefekvéskor, s a mikor asztalhoz ültek vagy onnan
fölkeltek, buzgó lélekkel mondták el imájukat. Minden nagy munkába,
köztanácskozásba, családi ünnepbe istenhez bocsátott fohászkodással
kezdtek. Betegségnél, gyógyulásnál könyörgés és áldás szavai hangoztak.

Igy volt ez egykor a magyar kálvinista családok kebelén is. Igy volt
gyermekkoromban az én szülőim hajlékában is.

A munkát és hiábavaló mulatságot ünnepnapon mellőzték s szigoruan
tiltották is. Az ünnepek délutánjain körbe ült a család minden tagja,
sőt még a cselédek is s a szentirás olvasásával s a vallásos énekek
buzgó zengedezésével töltötték el az időt. A hat nap szigoruan a
becsületes munkának volt szentelve, de a hetedik istennek s a test és
lélek nyugalmának. Nyugodtak az igavonó állatok is. Az ünnepnap
előestéjén s hajnalán tisztára kellett söpörni az udvart, az aklok és
ólak környékét, a bejárást, a ház elejét az utcza közepéig. Rendnek,
tisztaságnak, békének, csöndességnek kellett lenni mindenütt. Sokszor
mosolyogtak rajta, ha mondtam, de én bizton észrevettem, hogy a házi eb
is megszokta ezt. Ünnepnapon nem látott sürgést-forgást s nem hallott
parancsot, kiáltó szót, káromkodást, haragos hangot. S ha jött utas,
kéregető vagy idegen a házhoz, nem rohant rá mérgesen. Tizszer is
ránézett gazdájára, vajjon megbontsa-e a rendet s ugy ugasson-e mint
tegnap, mint hétköznapon? Kis gyermekként töltöttem az apai háznál az
élet első fejezetét, de az ünnepnapok édes öröme emlékezetemből el nem
mulik soha.

Ilyen nevelésben részesült, ily légkörben növekedett Fröhlich. De
jellemében a dacz s az állhatatosság makacssága már ifju korában kitünt.

Az állhatatosság különös jelleme a német fajnak, de leginkább a
svájczinak. Más nemzetek s mi magyarok is bámulattal szemléljük ama
szivósságot, melylyel a svájczi ember nézeteihez, vallási és politikai
meggyőződéséhez, maga elé kitűzött czéljaihoz ragaszkodik. Nem az
önszeretet, nem a személy önimádása ez, hanem az élet czéljának merev
becsülése. Nagy és nemes tulajdonság, melynek birtokában az ember
megfeledkezhetik önszemélyéről, de soha rendeltetéséről, melyet
önmagában, saját életével s egyénisége erőivel meg akar valósitani. Ha
nem e jellem volna uralkodó fiaiban: Svájcz a maga kicsinységében soha
nem lehetett volna a vallásosság hona, a polgári erények, a munka és a
szabadság megszentelt földje.

Fröhlichet szülői egyházi s különösen lelkészi pályára szánták. Annyival
inkább, mert az egyházi tudományok iránt különös előszeretetet
tanusitott. A nyelvek iránt is élénk volt érzéke. Anyanyelve voltaképen
kettő volt: a német és a franczia. Ezen kivül nagy jártassága volt az
angol és holland nyelvekben. Hellenül és héberül is jól olvasta a szent
könyveket, latinul pedig folyékonyan tudott beszélni és irni. Leveleiből
látom ezt. Angolul és hollandul már husz éves korában meglehetősen
tudott.

Gyermekkoráról és ifjukoráról kevés adat áll rendelkezésemre. Oly
keveset foglalkozott önmagával, hogy nagy tömeget képező iratai és
levelezései közt alig-alig található valami, mi önmagára vonatkoznék.
Mennyire szigoru volt e tekintetben: erre nézve csak egy példát, igaz,
hogy nagyon szomoru példát akarok felhozni.

Nős volt már 1843-ban s volt négy gyönyörü gyermeke. Házasságát nejével
nem a helvét hitvallás szertartásai szerint, hanem saját külön
felekezete szabályai szerint kötötte meg. Példás és boldog volt családi
élete.

Tanai miatt, téritgetése miatt, de házassága miatt is viszályba
bonyolódott Aargau kanton tanácsával, illetőleg az aargaui hatósággal.
Fenyitő pert inditottak ellene. A vád az volt, hogy ő csábitásban, neje
pedig köztudomásu, tehát botrányos ágyasságban bűnös. A pert
letárgyalták, a védelem nem használt semmit, az itélet sujtó lett. Őt
elitélték örök számüzetésre, nejét 500 forint birságra s ezen kívül
arra, hogy gyermekeitől megfosztassék. Gyermekeit fattyugyerekeknek
kimondták s mint gyámoltalanokat közintézetbe elhelyezni határozták.

Ilyen itéletet is keveset hoztak az ujabb időkben.

Azonban isten végezésében meg kell nyugodni. Az itélet ugyan nem
istennek végezése, hanem csak erőszak, igazságtalanság és
szerencsétlenség, melyért egykor az itélő birák lesznek isten előtt
felelősek, de azért isten ellen zugolódni nem szabad. Jób többet is
szenvedett.

Ez az ő felekezetük vallási felfogása.

De az is, hogy a szerencsétlenséget se siettetni, se előmozditani
önkényt nem szabad. Be kell várni a végrehajtást.

Megtörtént a végrehajtás.

Oda mentek házához a végrehajtók; a biró, a jegyzőkönyvvezető s a
karhatalom közegei. Fröhlichnek egy órai időt engedtek az útra
készüléshez, akkor vállon fogták, a házból kituszkolták, két erőteljes
fogdmeg jobbról-balról melléje állt s el-kikisérték Straszburg felé az
ország határáig.

Az asszony és a gyermekek ott sirtak mellette. Sirásuk hangját elvitte a
szél messzire. A szomszédok és hitsorsosaik oda mentek a végrehajtáshoz
s néma csodálkozásukkal s néma bánatukkal tiltakoztak a végrehajtás
ellen. Se a hangos sirás, se a néma tiltakozás nem használt semmit.

A végrehajtásnak ezzel nem volt vége.

Az anyától el kellett venni gyermekeit. A fattyugyermekeket, a mint
szólt az itélet. A gyermekek sirtak s anyjuk ruháiba kapaszkodtak. Egyik
még ölbeli volt. Épen aludt anyjának kebelén s karjain. Nem várták meg,
mig fölébredt. Lefeszitették anyjának kebeléről s elvitték azt is,
elvitték a többit is. Mintha apátlanok és anyátlanok lettek volna.
Hiszen most már azok voltak.

Az asszony is a férje hitén volt. Istennek végezésében meg kell
nyugodni. Ezt parancsolja a hit, az ész, a vallásos jellem. Az asszony
erős akart lenni. Erre intette férje is, mikor utolsó csókját sürü
könyhullatás közt arczára akarta lehelni. Akarta, de hiába. Ez az itélet
szerint paráználkodás lett volna, azt pedig a hatóság meg nem
engedhette. Hitvesi csók nélkül, kézszoritás nélkül kellett férjétől
elszakadnia. De azt mégis megmondta az ember:

– Asszony, légy erős!

Szót akart fogadni az asszony, erős akart lenni. Csakhogy az anyasziv
törvénye minden emberi és minden isteni törvénynél erősebb. Az anyasziv
nem lehet nyugodt, a mikor minden kincsét elrabolják.

A végrehajtók nem törődtek az anyaszivvel. Összeirták butorát, ruháját,
ágynemüit, hogy az ötszáz forint birságot behajtsák. Ha szép szerével
nem fizet: elkótyavetyélik mindenét. Ha mezitláb marad is.

Ez történt Fröhlichhel.

A honfit kiüzték hazájából. A hű hitvestársakat elszakitották egymástól.
A férjtől elvették családját, az anyától elvették gyerekeit. A
becsületes, hű és jó asszonyt paráznának kikiáltották. Van-e ezeknél
gonoszabb büntett?

Mikor az állam ilyet cselekszik: megrenditi a társadalmat. Mikor a
társadalom ezt szó nélkül türi: önkényt görnyed szolgává s önkényt
gyalázza meg magát.


III.

(Fröhlich műve az ő házasságáról. – A szentirásbeli fenevad és a titkos
szám. – Mikor és miként lett Fröhlich hitujitóvá?)

Volt Svájcznak s volt Aargau kantonnak valami régi ostoba törvénye a
paráznákról, az ágyasságról, a vadházasságról. Ezt a törvényt alkalmazta
a biróság Fröhlichre és nejére. A polgári házasságot akkor még nem
ismerte el Svájcz. Követelték az egyházi házasságot. Fröhlich a maga
felekezetének törvényei szerint nősült, de az ő felekezetét se ismerték
el.

Igy keletkezett az a borzasztó itélet.

Fröhlich ez esetet röpirat készitésére használta fel. Megjelent-e ez
nyomtatásban: nem tudom, de valószinünek tartom. Az eredetit nem láttam,
csak magyar forditását láttam Kalmár nazarénus kezében. Se lemásolni, se
belőle bő jegyzeteket csinálni nem engedte. Czime a magyar forditásnak:
»A házasságról általában s az én házasságomról különösen.«

Ha Fröhlich hatni akart e munkával: neki azt a rettenetes drámát csak
egyszerüen és hiven el kellett volna beszélni. Csak egyszerüen rá
kellett volna mutatnia a kétségbeesett nőre, a siró gyermekekre, a
minden örömétől megrabolt apára, a törvény nevében összetiport családra.
Ezt megértette volna minden érző sziv. Ez nem hagyta volna hidegen még a
felekezeti indulatban dobzódó lelkeket se.

Nem igy irta meg művét.

Maga a tény a röpiratban igen röviden s minden érzelmesség, panasz vagy
fájdalom kitörése nélkül egyszerüen van egy-két helyen felemlitve.
Inkább csak ugy van róla szó, mint példáról. Az egész röpirat hittani,
biblia-magyarázati s általános tudománybeli fejtegetésekből áll a
polgári házasság mellett s az egyháznak a házasságba való erőszakos
beavatkozása ellen. E munkát pedig a nagy szerencsétlenség közvetlen
benyomása alatt irta.

Vajjon, ha itt sem jutott eszébe saját személyére bővebben
kiterjeszkedni, hogy tette volna azt egyéb irataiban s kivált Kovácshoz
intézett leveleiben?

A hittant a zürichi akadémián végezte és pedig kiváló sikerrel. A sikert
ugyan ő maga be nem ismeri, de csak felekezeti gyülöleténél fogva.
Vakbuzgóságból eredő elfogultságnak kell tekintenem azt a felfogását,
hogy ő elveszettnek tartotta azt az időt és munkát, melyet e hittan
megismerésére forditott. E hittant, mely Kálvin tudományán alapszik, ő
ugy jellemezte, hogy abból az isten iránti hit s Krisztusnak ismerete
teljesen hiányzik s az a hittan ellenségesen foglalkozik az istennel s
azt, a ki elsajátitja, a bűnösségre tanitja ki.

Huszonkét éves volt, mikor borongó gondolatai ide jutottak. Igy ir erről
Kovácsnak:

– Halál volt nekem ez a tudomány s a halálnak ez állapotában már-már
közelgett a felszabadulásnak, a pappá avatásnak ideje, midőn tetszett az
istennek minden emberi közbenjárás nélkül hirtelen engem ama gonosz
pályától elhivni s elkezdeni bennem az ő üdvösséges munkáját, mely ettől
kezdve folytonosan és fokonként a mai napig vezettetett Krisztusnak
belső és külső tanitásai által. S noha az ördögnek ösztönzésére csaknem
minden ember ellenem szegült, hogy engemet megzavarnának, de az isten
kiragadott s megtartott s bizom is benne, hogy engem az ő hitében és
igazságában az ő nevének bizonyságára mind végig meg fog tartani a
hagyománybeli fenevad előtt.

Igy szól életének e legfontosabb változásáról.

De mi hát a fenevad? Mit értett ez alatt Fröhlich?

Itt a hitujitó a rejtélyek, titkok, csodák és babonák mezejére lépett
át. Elhagyta a hitnek és a szentirás fölött való szelid ábrándozásnak
csöndes hajlékát s átment a középkori csodás látások sötét barlangjaiba.
Amott tisztán lát, mert tisztán érez a hivő lélek, itt botorkál a
legnagyobb elme is.

Van a szentirásnak egy különös könyve, melyet Károli Gáspár a Jelenések
könyvének nevezett. Eredeti hellen nyelven Apokalypsis. Talán nem is jól
forditotta a tudós Károli Gáspár ezt a szót. Talán inkább leleplezésnek
fordithatta volna. No de mindegy, ez most mi ránk nem tartozik.

Az egyházi atyáktól kezdve a középkoron keresztül ezer tudós férfiu
foglalkozott e könyv csodálatos titkainak földeritésével. Ma már e
férfiak könyveit nem olvassa senki. Nem is épületes olvasmányok, csak
szőrszálhasogatások.

A Jelenések könyvének XIII-dik részében két rettenetes fenevad, két
szent és rejtélyes látomány van leirva.

Az egyik fenevad a tengerből jön fel és ennek hét feje és tiz szarva
van. Szarvain tiz korona, fején pedig ül az istenkáromlás. E fenevad
hasonlit a párduczhoz, lábai mint a medvének lábai, szája mint az
oroszlánnak szája, ereje és hatalma mint a sárkányé. Mikor a tengerből
feljött, hét feje közül az egyik halálosan meg volt sebesitve, de az ő
halálos sebe meggyógyult s az egész föld csodálkozva követte ezt a
fenevadat.

A másik fenevad a földből jött fel és ennek két szarva volt, mely
hasonlitott a báránynak szarvaihoz. E fenevad ugy szólott, mint a
sárkány és az előbbi fenevaddal találkozván, mindent akképen
cselekedett, miként az. Káromolta az istent és azokat, kik a mennyben
laknak; hadakozott a szentek ellen és azokat meggyőzte; hatalmába ejtett
minden nemzetséget, nyelvet és népeket; és végre elhitette a földnek
lakosaival, hogy imádják ama hét fejü és tiz szarvu szörnyeteget s
vegyék magukra annak jegyét.

Végezetül, mikor elmondja a két szörnyeteg munkáját, ezt a kijelentést
teszi:

– Ebben vagyon a bölcseség; a kinek értelme vagyon, számlálja meg a
fenevadnak számát, mert emberi szám és annak száma hatszáz és hatvanhat.
Arab jegygyel kiirva: 666.

Igy szól a szentirás.

De hát mit jelent ez? Bizonyára se hitbeli, se tudománybeli dolgot nem
jelent. A felizgatott agynak lázongó képzelete ez. Még hasonlatnak,
példának, mesének is érthetetlen. Valami torz utánzása a hellen
mithológia egyik-másik fejezetének. Jézus korában a hellen és latin
népek közt még nagyon elevenen élt a hellen és római mithológia.

Fröhlich azonban megakadt a 666 számon s ennek jelentését kereste. S meg
is találta vagy önmaga, vagy előtte valaki a középkori bibliamagyarázók
közül.

A jelenések könyve eredetileg hellen nyelven van irva. E nyelven a
hagyománynak neve: paradosis. Fröhlich azt állitja, hogy a történelmi
egyházak nem istennek alkotásai s azért azokat csak a hagyomány tartja
fenn, nem az igazság.

Ám a hellen nyelvben a betük a számjelek. Tehát a paradosis szónak
minden betüje számbeli összeget jelent.

A pi betü egy kis vonással annyi mint: 80.

Az alfa betü annyi mint: 1. Tehát két alfa: 2.

A ro betü annyi mint: 100.

A delta betü annyi mint: 4.

Az omikron betü annyi mint: 70.

A szigma betü annyi mint: 200. Tehát a két szigma betü: 400.

A jóta betü annyi mint 10.

Ha most már mind e számokat összeadjuk, épen a 666-os szám áll elő.

Talán nem lehetetlen, hogy János apostol, a ki a Jelenések könyvét
megirta, szintén gondolt erre. Erre azonban semmi bizonyság. De ha
gondolt is: akkor sincs igaz értelme az egész magyarázatnak.

Fröhlich még szójátékba is keveredik. Paradosis azt teszi, a mit a latin
traditio. Magyarul szórul-szóra: átadás. E szó onnan ered, a mikor Judás
az urat bérért, harmincz ezüst pénzért az emberek kezébe halálra átadta.
Az uralkodó egyházak erre az átadásra, az urnak bérért való eladására
alapitvák, hogy az isten igéje, az igazság kiirtassék s annak helyébe a
hazugság helyeztessék. Ez a fenevad, a melynek száma: 666. Vagyis más
szóval a hagyomány, a melynek száma szintén: 666. A kettő egy dolog,
minthogy a két szám is egyezik.

Igy tanitotta Fröhlich.

Érthetetlen, erőltetett, a köznapi józan felfogással ellenkező
magyarázat ez kétségtelenül. De csodálni még se lehet. Ha a hitujitók a
mindennapi fontolgató ész világánál tekintenék az eget, a földet, az
isteneszmét és a világ mindenségét: vajjon lehetne-e hit és vallás, ha
az ember a természettudományok számmal mérhető köreit túlhaladni nem
akarná? Ha vagy nem akarná, vagy nem tudná ezt megtenni: mi különbség
volna közte és egy csinos alaku, eszes, kegyetlen állat között? A
vágyak, remények, gondolatok s a szivnek sejtései s ama magasztos
érzések, ábrándok és tünődések, melyek oly fenségessé teszik az életet,
megmérhetők-e a természet ismert és megismerhető törvényei szerint?

Fröhlichnek még bibliamagyarázata se valami szerfölötti. Legalább is nem
példátlan. Emlékezzünk csak, miként magyarázták a szentirást a
skolasztikus bölcselkedők s ne feledjük, hogy mi maiglan is Salamon
király szerelmi énekeiben Krisztusnak és az egyháznak egymáshoz való
viszonyát szemléljük. A szegény együgyü nazarénus pedig nem értelmesebb,
mint egyéb vallásfelekezetü népünk s nem lehet oly értelmes, mint
társadalmunk bölcsei és irástudói. Ha olyan volna: többet foglalkoznék
önmagával, mint Istenével s többet e világgal, mint a siron túli élet
üdvösségével.

Hencsey sohase törte fejét érthetetlen és titkos tünődéseken. S a magyar
nazarénusok se követték Fröhlichnek a babonasággal határos
elmélkedéseit. A paradosis ama föntebbi megfejtését Fröhlich megirta
Kovács Józsefnek, de a józan magyar kisnemes elméje ezt nem fogta fel s
nem is terjesztette tovább.

De a 666 szám mégis megragadta néhány magyar nazarénus képzeletét. E
számot valami más számmal egybevetve ugy okoskodtak, hogy 1830-ban
következett be az időknek teljessége s hogy Fröhlichnek ekkor kellett
megkezdeni a tanitást. Kalmár, egykor pacséri nazarénus »püspök« igy
közölte velem. De én Fröhlich leveleiből tudom, hogy ebben tévedett.
Kalmár elmondta nekem a számitást, de én bizony elfeledtem. Olyan
gyermekesnek találtam azt.

A mi nazarénusaink azt beszélték nekem harmincz év előtt, hogy Fröhlich
1830-ban straszburgi lelkész volt s midőn egy napon a szószékről
hirdette volna az igét: az isten megvilágositotta az ő elméjét s
megintette őt, hogy olvasná el Márk évangyéliumából a 16-ik rész 16-ik
tételét. Félben hagyta isten intésére a beszédet, kinyitotta a
szentirást s az idézett helyeken e szavakat találta:

– A ki hisz és megkeresztelkedik: idvezül; – a ki pedig nem hisz:
elkárhozik.

Ekkor becsukta könyvét, leszállt a szószékről és soha többé oda vissza
nem ment.

Mert ekkor világosodott föl elméje, hogy a szentirás szerint előbb kell
hinni és csak azután lehet megkeresztelkedni. Minthogy pedig a csecsemő
nem tud hinni: ennélfogva az ő keresztsége semmit se ér. Ha felnő, ha
megérti az isteni tudományt, ha az hitté erősödik benne s ha azt igazán
meg is vallja: csak akkor idvezíti őt a keresztség.

Az ujra keresztelők tudománya ez általában s azé a felekezeté, mely csak
a felnőtteket bocsátja a keresztségre. Ezekhez tartoznak a magyar
nazarénusok is.

Fröhlich megvilágosodásának ez a története téves. Ő sohase volt
straszburgi lelkész. Legalább 1844-ig, sőt 1850-ig nem volt. Ez
bizonyos. Volt Straszburgban először 1839-ben s ott téritett is. Később,
mikor családját elszakitották tőle s őt örökre számüzték: akkor
Straszburgban telepedett le. És pedig azért, mint egyik levelében irja,
hogy közel legyen honának határaihoz, közelről ügyelhessen föl hiveire s
titkon és bujdokolva meg is látogathassa azokat.

Fröhlich 1824 körül lépett ki a zürichi akadémiából. Ekkor volt 22 éves,
ekkor hagyta el Kálvinnak tudományát és egyházát s nem sokára ez
időtájban kezdte meg az uj hitnek hirdetését.

Sietett haza Bruggba, szülőihez és testvéreihez s távoli és közeli
rokonaihoz. Egészen természetes, hogy itt kezdte meg tanitási kisérletét
s azt sem csodálhatjuk, ha kisérlete mindjárt kezdetben kudarczot
vallott. Szülői, rokonai, ismerősei tudni se akartak az ő uj tanairól.
Sőt szülői pályatévesztésnek látták a kisérletet s ugy érezték, hogy
fiuk jövőjéhez kötött reményeik meghiusultak.


IV.

(Szülőföldén nem tud tériteni. – A hittéritők őrjöngése. – Fröhlich
Zürichben és környékén térit. – Melyik néposztály szokott uj hitre
térni? – Mikor szokta a világ észrevenni az uj hitet? – Zschakkó.)

Több apró felekezet volt már ekkor Svájczban. Voltak anabaptisták,
heimbergi testvérek, ugynevezett testvérgyülekezetek, irvingiánusok,
darbysták s talán mások is. Néhány ezernyi lélekszámra összesen se
emelkedtek. Valami nagy figyelemre nem méltatták őket se a hatóságok, se
az uralkodó egyház. Svájczban talán ma se terjedt még el a hitbeli
nembánom s a vallási dolgokban való eltompulás s azért az emberek
nemcsak kicsinylik, hanem némileg gyűlölik is ez apró uj felekezeteket.
Hetven év előtt igy volt. E felekezetek tagjai különben is leginkább a
legszegényebb néposztályhoz tartoznak ma is s tartoztak régebben is.

Fröhlich se volt szerencsésebb. Senki se próféta a saját honában: e
közmondás nála is teljesült. Szülői még jobban ellene szegültek, mint
mások. Őket fiukhoz kötött tervük meghiusulta is keseritette. Mindent
elkövettek, hogy a gyereket az igaz útra, az ősi hitre visszatéritsék.
Segitségükre voltak a rokonok és ismerősök is.

Ugy látták, eretnekség, vagy hitetlenség hirébe jön a család s ez
gyalázatot von maga után, sőt a világ gúnyját és megvetését is. De a
gyereket meg nem győzhették, valamint ez se győzhette meg őket. Annyit
elértek szomoru eredményként, hogy fiuk elvadult tőlük s a szülői átok
és fájdalom által kisérve, megkezdte ama szomoru bujdosást és
üldöztetést, melynek többé vége soha nem lett, habár néha szünetelt is.
Még nővérét, a gyöngéd érzésü Katalint se tudta ekkor megnyerni. Ez is
csak későn, csak akkor tért át az uj hitre, mikor testvéri szeretete
kötelességévé tette a szegény üldözött, testben-lélekben beteg hitujitót
ápolni és vigasztalni. Fröhlichnek nem tudománya, hanem szenvedései
téritették meg Katalint.

Azt kellene hinnünk, az emberi lelkek egyenlők. De nem azok. A nagy
költők, a nagy zenealkotók, a nagy államalapitók lelke mind más meg más.
Egymásközt se egyenlő, egyéb emberi lelkekkel se egyenlő. De megint más
a hitujitó lelke.

Valami szent őrjöngés van a hitujitó lelkében. Szelid, csöndes, befelé
háborgó, de mégis őrjöngés.

Elhagyni az egyik egyházat s másikba lépni át: egyéni dolog s
mindennapi. Szegény egyházat hagyni el s gazdag és uralkodó egyház
tekintélye és segedelme alá vonulni, rendszerint szegény lelkek
vállalata, vagy utálatos üzérkedés. De elhagyni az egyházat s az ősi
hitet; elszakadni a szülőktől, rokonoktól s a szülőföld társadalmától;
neki menni az idegen emberek sokaságának, hogy annak régi hite
összeomoljon s a romok fölött uj hitnek csarnokai épüljenek; vállalkozni
arra, hogy egész életen át szegénység, nyomor, üldöztetés, hatalmasok
haragja s tömegek gúnyja állja utját minden nemes törekvésnek s rombolja
szét naponként az élet szelid örömeit: ime ez a hitujitó végzete, mely
elől minden ember kitér, hacsak különös lelket nem lehelt belé az
alkotó. A hitujitó lelkét.

Fröhlich elhagyta Bruggot és már 1825-ben visszament Zürichbe, hol
állandóan meg akart telepedni. Körülbelül a város azon részén szerzett
lakást, a hol a vasuti hid van most a Limmaton. Az ugynevezett
Niederhofon szegényes házikóban együtt egy munkáscsaláddal.

Meg volt győződve isteni küldetéséről s ösztöne azt sugta, hogy a
téritést a legszegényebb néposztálynál, a kézműveseknél, a gyári
munkásoknál és napszámosoknál kell megkezdenie. Azoknál, a kik ő
szerinte nincsenek megromolva s kik a társadalomnak csak árnyékos
helyein élnek. Kik ott vannak ugyan mindenütt és minden időben, a hol a
világ az ő gyermekei közt az élvezetet, a jólétet, a munkát és a sanyaru
küzdelmet kiosztja s a kik részt is vesznek ez osztályban, de a kiknek
csak a munka és csak a sanyaru küzdelem jut osztályrészül.

És a kiknek semmi hasznuk, semmi örömük az egyház fényéből és
hatalmából. A kik bármely egyházhoz tartozzanak is, csak a hivő
szerepéhez juthatnak el, a mely szerephez pedig eljuthatnak minden
egyház nélkül is. Millió tagja van az egyháznak hit nélkül, miért ne
lehetne millió hivő egyház nélkül.

A mult századot a tudomány, a felvilágosodás s különösen az anyagiság
századának méltán tekintik. A tudomány a multnak alkotásait, a
történelmi egyháznak alapelveit birálja. A felvilágosodás az érzelmek
melegét, a kedélynek egyszerü közvetlenségét rombolja. S a mely arányban
emelkedik az anyagnak értéke, mintha azon mértékben sülyedne a szellemé.
És mégse volt a nagy hitujitás óta idő, melyben a vallásos mozgalmak
szélesebben elterjedtek s mélyebbre hatottak volna, mint épen a mult
században. Amerikában és Oroszországban, a világ e két legnagyobb és
legifjabb államában egyik uj felekezet a másik után keletkezett s az
állam csak akkor vett gyakran róluk tudomást, a mikor már tagjaikat
százezrekben számitották.

Más név alatt, más elvek alapján, más czél felé törve a vallásos
mozgalomtól nem maradott menten se Anglia, se Németország, se Ausztria,
se Svájcz, se Magyarország. Szellemek, kik koruk eszméiben nem lelik föl
saját eszméiket, gyakran ellenállhatlanul vonzódnak uj szellemi világ
keresésére s osztályok, melyek a társadalomnak rettentő nyomását érzik,
oly könnyen keresik a rég ismerős égen az uj üdvözülést, mivelhogy már a
régi után eddig hiába vágyakoztak.

Fröhlich feláldozta éjjeleit és nappalait küldetésének. A rögeszmének
valamely fajtája hatotta át egész lényét; szentül elhivén, hogy ő
istennek különös választottja. Ifju kora daczára elutasitott magától
minden örömet és minden élvezetet. A szegény munkásokat, iparosokat s
különösen a nőket kereste föl a gyárakban, a műhelyekben, az otthon
tüzhelyénél s az ünnepi munkaszünetek közt. Magyarázta nekik a
szentirást, czáfolatába bocsátkozott ellenvetéseiknek, megrenditette
eddigi vallásos meggyőződésüket és saját lelkét törekedett beléjük
átlehelni.

Nem maradott meg magában Zürichben, hanem térités czéljából bebarangolta
közelre s távolra az egész vidéket.

Zürichtől északnyugotra a Limmat gyönyörü völgyén s délre ugy a
Sichl-folyó, mint a zürichi-tó regényes partján egymást érik a kisded
folyók és városok. Maga Zürich ugy tetszik, mintha kis tengerének egyik
partján Zollikonig s másik partján Wollishofenig egy várost képezne. És
ezektől délfelé a falvakat és városokat a kies nyaralók és buja
tenyészetü kertek, gyümölcsösök s erdőcskék kötik össze mindenütt.

Van itt a munkásosztálynak egy faja, az ugynevezett kertészek, kerti
munkások. Értelmes, gazdag kedélyü, istenfélő, szegény és egyszerü nép.
Ezeket Fröhlich különösen alkalmasnak hitte arra, hogy tudományát
meghallgassák és elfogadják. Faluról-falura s egyik kerti lakból a
másikba ment, hirdetvén mindenütt uj fölfedezéseit s magyarázván saját
szellemében a szentirás tételeit. Hosszu idő s nehéz fáradság után
győződött meg arról, hogy nem ez az osztály az, mely ősi vallásáról el
tud felejtkezni s lelkét uj vallás mezébe öltöztetni siet. Később mégis
ért el ugyan némi eredményeket, de leginkább csak akkor, a mikor már a
kanton hatóságai őt üldözték s a zaklatások elől e jó embereknél
keresett gyakori menedéket. Ezek figyelmét és fogékonyságát a nemes
részvét tette komolylyá és élénkké. Szegény ember sohase nézi hidegen az
üldözöttet, ha azt hatóság kergeti.

Vajjon melyik néposztály az, mely a hitujitás iránt legfogékonyabb?

A zsidó, a hellen és a római vallás keletkezésének biztos részleteit nem
ismerjük. Mikor ezek keletkeztek, akkor még a társadalmi osztályok
élesen nem is különültek el. Még az araboknál se Mohamed fellépésekor.
Sok jelenség, de sok egykoru tudósitás is azt bizonyitja, hogy Jézus
tanait kezdetben főleg a városok lakosai, különösen a kézmüvesek
fogadták el. Igy történt Magyarországon is Luther tanaival. Igaz, hogy
Kálvin tanait Magyarországon a gyökeres ősi magyar faj, a nemesség és a
nép fogadta el, mely kizárólag földműveléssel foglalkozott. Kálvin
egyházát ma is magyar vallásnak nevezik az országban. Ennek azonban
különös politikai és társadalmi oka volt a nagy hitujitás századában s
ez az ok némi részben még ma is fennáll. Hencseynek is alig volt
kezdetben egy-két földműves követője. Hivei kézműiparosok voltak. Igy
volt Fröhlich is. A nép lelkének gondos vizsgálata után ezt
természetesnek kell találnunk.

Tiz hosszu s fáradsággal teljes év telt el, mig Fröhlich némi
eredményeket vivhatott ki. 1835 körül hiveinek száma már három-négy
százra szaporodott föl. Többre még ekkor sem. Ezeknek legnagyobb része
Zürichben és környékén lakott s iparos segédekből, gyári munkásokból s
napszámosokból állott. Voltak követői szórványosan még Bern,
Szent-Gallen, Bázel-vidék, Aargau, Thurgau és Waadt kantonokban. Külső
nyoma azonban az egész mozgalomnak még alig mutatkozott. Se az egyházi,
se a világi hatóságok nem tudtak még róla. Az üldözések még nem
kezdődtek meg.

Tiz év mulva a világnak még sejtelme is alig volt az uj felekezet
alakulásáról.

Magyarországon is igy volt. Az első nazarénus 1839-ben kezdett tanitani;
1844-ben avatkozott a dologba először világi hatóság, a mikor Kovács
József egyik uj szülöttét megyei karhatalommal keresztelték meg. De ez
is elszigetelt vidéki eset maradt. Csak 1850-ben kezdték a nazarénusokat
észrevenni, mikor a rendőrség Pestről kiutasitotta őket s néhol vidéken
is, különösen Veszprémvármegyében, irataikat és könyveiket elkobozták.
Néhány plébános kisérte őket figyelemmel, de inkább csak azért mert
szorgalmasan foglalkoztak a biblia olvasásával és magyarázásával,
mintsem azért, hogy uj felekezetet látott volna bennük. Igy volt Jézus
követőivel is.

Egy nemzedék kora mult már el Jézus halála után, a mikor Portius Festus
Czezáreában helytartó lett. Ez még akkor hirét se hallotta Jézusnak.
Csak a mikor üdvözlésére Agrippa király Czezáreába ment: akkor tudta meg
a börtönben levő Pál apostoltól s ennek vádlóitól, miről van szó. Akkor
se vette semmibe. Egész kicsinyléssel beszélte Agrippának, hogy
valamiféle Jézus nevü emberről beszélnek a vádlott is, a vádlók is, a ki
meghalt volna s a kiről mégis azt mondja Pál, hogy most is él. Az egész
dolgot üres fecsegésnek, a zsidók hiába való babonájának tekintette
Portius Festus. Pedig akkor már az égei tenger ázsiai és európai
partjain ezer és ezer szivben lobogott az uj hitnek tiszta lángja.

Igy készül titkon az emberiség fejlődésének sok nagy világtörténeti
válsága. Igy készült sokáig a nagy társadalmi átalakulás is, melyet
szoczializmusnak nevezünk.

Fröhlich tiz év alatt nem jutott annyira, hogy követői közt egyetlen
művelt vagy vagyonos, vagy tekintélyes ember találkozott volna. Azonban
1835-től kezdve az általa fölszitott mozgalom hatalmasan elkezdett
terjedni. Ujabb tiz év alatt egész Svájcz visszhangzott az uj felekezet
ellen folytatott üldözés zajától s franczia, német és magyar földön, a
Rajnától a Tiszáig, mindenütt találkoztak már az uj vallásnak nemcsak
hivei, hanem lelkesült terjesztői is. Sok különféle oka volt e gyors
előmenetelnek.

Sikerült Fröhlichnek 1834-ben egy thurgaui fiatal iparost, Debruner
Jánost, megtériteni. Erről még bővebben fogok szólani. E huszonhat éves
ifju méltó társa volt Hencseynek s nem kisebb buzgósággal csüngött az uj
hiten, mint maga a mester. Debruner egészen alkalmas volt arra, hogy az
iparos osztály körében nagyobb sikerrel kezdje meg a téritést, mint maga
Fröhlich. Thurgauból csakhamar el kellett költöznie, de a mag, melyet
ott elhintett, dúsan kezdett tenyészni.

Sokban előmozditotta a felekezet terjedését Fröhlichnek házassága is. E
házasság sajátságos viszonyok közt jött létre s jelentős mozdulat az uj
felekezet történetében.

Volt Fröhlich követői közt Zürichben egy aránylag meglehetős
műveltséggel biró kékfestő iparoslegény, Zschakko nevü. Zürichi
születésü s városi polgár volt. Családjával azonban uj hite s ujra
keresztelkedése miatt kellemetlenségei származtak s hogy ezek elől
meneküljön, átment Thurgau kantonba s itt Hauptwylben egy kékfestő
gyárban keresett s talált mint közönséges iparoslegény alkalmazást.
Később s nem is sok idő mulva könyvvezetője lett a gyárnak.

E gyár harmincz év előtt még fennállott körülbelül ugyanazon alakban és
felszereléssel s ugyanazon család kezén, mint hatvan év előtt, mikor
Hencsey ott járt. A családnak sok tagja vett bucsut az élettől, a
gyermekek öregekké váltak – de a tulajdonos család ma is ugyanaz.

Két testvér volt a tulajdonos. Nevüket egész bizonyossággal nem tudom.
Két levelében emlékezik róluk Hencsey. Az egyikben nevet nem emlit, a
másikban emliti nevüket, de nem tudom biztosan elolvasni. Elmosódott az
irás. Egyéb közlésekből ugy hiszem, Wehrlen volt a család neve. Biztosan
nem tudom. A ki ott jár, könnyen megtudhatja.

Az idősebb testvérnek felesége s hat élő lánya volt. A fiatalabb
testvér, nehogy a családi vagyon esetleg még jobban elszéledjen, nem
nősült meg. A vagyon tekintélyes, az üzlet kiterjedt volt, a gyár
mellett több egyszerü, de csinos munkáslakóház is emelkedett. A két
testvér nem osztozott meg. Igazi testvéri szeretet, egyetértő baráti
érzelem lakott bennük egymás iránt.

A gyártelepen mintegy 45 állandó gyári munkás és kézműves volt
alkalmazva. A felnőtt férfiak és nők száma vagy 60-ra rugott a telepen.
Mikor Zschakko oda ment, csak egyetlen kézműves legény volt még ott
ujhitü.


V.

(Az éjjeli istentisztelet. – Fröhlich megnősül. – A hauptwyli telep. –
Az uj hivők olvasmányai. – Fröhlich irodalmi müvei.)

Zschakko és társa a gyári személyzet közt csöndben és titkon megkezdte a
téritést. A siker lassan következett be, de biztosnak látszott.
Értesitették Fröhlichet is, ki azután ide gyakran ellátogatott s a
megtéréshez járuló hiveknek az éjjeli isteni tiszteletek alkalmával
lelkes egyházi beszédeket tartott.

Éjjeli isteni tiszteletek!

Az 1838-ik évben Zürich város hatósága már üldözni kezdte a
nazarénusokat. Gyermekeiket erőszakkal vitette a keresztségre, a kegyes
gyülekezéseket megtiltotta, az idegen tanitókat kiutasitotta, a
felnőttek keresztelését birsággal büntette. Csakhamar Thurgau kantonban
is elkezdődtek az üldözések. Az óvatosság az uj hivők részéről már
felette szükségesnek mutatkozott.

Ezért tartottak éjjeli isteni tiszteleteket.

Mint az ős keresztyének Itáliában erdők, barlangok és sirboltok mélyén,
reszkető homályban, gyönge mécs világánál. A titokszerüség, az éji
homály, az elzárt magánosság bizalma fokozta az áhitatot, az ég után
vágyakozó bánatos ábrándokat s az egymáshoz és az Istenhez való
ragaszkodást.

Ez év egyik juniusi szombatján a heti és napi munka bevégezte után
Zschakko ugy alkonyat tájban tized vagy tizenketted magával kiindult
gyári lakásából s a falun kivül a folyó mentében ama kis tavak egyikéhez
tartott, melynek szirtes partján szokták esti imájukat s istennel való
társalgásukat végezni. A parton sürü lombu fák. Az erdők árnyai már
éjjeli sötétséget támasztottak.

Ott volt Fröhlich is. Több napja tartózkodott már a vidéken. Együtt
ment-e a kis társasággal, vagy később ért-e oda: nem tudom.

Isteni tiszteletet akart tartani a kis társaság. Talán épen meg akartak
valakit keresztelni is, a kit arra érdemesnek találtak. Tudták a
szentirásból, hogy Keresztelő János a Jordán vizében keresztelt. Tudták
az egyház történetéből azt is, hogy a régi keresztyének is gyakran
tavaknál és folyó vizeknél végezték a keresztelést. Fröhlichnek különös
kedvére volt a régi keresztyének példáinak hű követése. Azt se akarta,
hogy gyülekezetüket mindenki láthassa. Szombat este volt, a hauptwyli
lakosság a közelgő ünnepre készült s alkonyatkor már otthon volt.

Az isteni tiszteletet hangosan elmondott imával maga Zschakko kezdette
meg.

Mig az ima folyt, az alatt nem messze a helytől gyalog ösvényen két nő
ballagott, a kik a hangot jól meghallhatták s föl is ismerhették. Az
egyik Lujza nevü volt, az idősebbik gyártulajdonos leánya, a másik pedig
nőcseléd. Kertből vagy szőlőből vagy tán sétából mentek hazafelé.

Emlitettem, hogy az idősebb gyárosnak hat gyermeke volt s mind lány.
Lujza a másodszülött volt s ekkor 18–19 éves lehetett. Mind termetének
bájánál, mind kiváló műveltségénél s érzelmeinek nemességénél fogva ő
volt a családnak legnagyobb kedveltje. Kiváltképen nőtlen nagybátyjának,
az ifjabb gyártulajdonosnak. Teljes bizalom uralkodott közöttük
mindenben.

Lujza fölismerte Zschakko hangját s nemének természete, de a hang
szomorusága által is meghatva, megállott s aztán közelebb is ment a
társasághoz, hogy az ott történő dolgokat megfigyelje. Az ima után rövid
ének következett s ennek befejeztével maga Fröhlich tartott szent
beszédet. Alapigékül a nagy apostol e szavait vette:

– A szentlélek bizonyságot tészen arról, hogy én rám fogság és
nyomoruság következik. De semmivel nem gondolok, az én életem is nékem
nem drága, csak elvégezhessem örömmel az én pályafutásomat és a
szolgálatot, melyet vettem az ur Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az
isten kegyelmének evangyéliomáról.

Beszélt a szenvedésekről, melyeket neki ki kellett állani s az
üldözéseknek ama száz meg száz neméről, mely elől az ő hivei, az
igazságnak követői meg nem menekülhetnek.

Az ifju téritő bánatos hangja s buzgó lelkének kitörései a leány
szivéhez hatottak.

Nem várta be a leány az isteni tisztelet végét. Sötét is volt már, lelke
hatalmas érzésekkel telt meg, sietett haza. Nagybátyjával még az este
közölte véletlen kalandját s valószinüleg akként, hogy nagybátyja finom
észlelése már meg is sejtette azt a visszhangot, melyet az ifju téritő
szelid és bánatos szavai a leány szivében előidéztek. A nagybátya rögtön
másnap beszélt Zschakkoval. Egyik értekezés a másikat követte.
Bemutatták a családnak Fröhlichet is. Fröhlich a kegyes rábeszélésben
még sokkal erősebb volt, mint Zschakko. Lujza nagyobb testvéreivel s a
munkás személyzet nagy részével csakhamar az uj hitre tért. Követte őt a
nagybátya is.

Mire az apa, az idősebb gyárur, az egész dolgot nagy álmélkodásra
megtudta, már akkor Lujza lánya jegyese volt Fröhlichnek. Hogy ebbe
miként s mikor egyezett az apa: ennek részleteit nem tudom. Bizonyos,
hogy ez év folyamában a két fiatal az uj vallás szertartásai szerint
házasságra lépett, s hogy mindkét gyártulajdonos az összes személyzettel
együtt az uj vallásnak lett rendületlen hive.

Uj erőt nyert ezzel Fröhlich s nagy lendületet a téritésnek ügye.

A hauptwyli telep ez után sokáig központja lett az uj vallási
mozgalomnak. Innen indultak ki a téritők a szomszédos kantonokba s ide
tértek vissza, a mikor az üldözések s a testi és lelki fáradalmak által
kimerülten biztos menedéket, a menedéken pihenést s a pihenésben ujabb
erőt kellett keresniök. A két gyártulajdonosnak kellő anyagi ereje volt
arra, hogy bujdosó hitrokonaiknak ne csak ideiglenes ellátást, hanem
gyakran biztos kenyeret s pénzbeli segélyt is nyujthassanak.

Fröhlich az ő vallásának, de nejének is végtelen szelidségével s
vigasztaló szavainak hatalmával derüssé tette az uj felekezet borongós
napjait. Mint mikor a nap megaranyozza az égalj fellegeit. Az ő lelke is
vidámabbá vált. Érezte, hogy az élet rögös és tekervényes utain,
melyeknek vége az égben bizonyos, de a földön beláthatatlan, biztos
nyugvó helyre talált. Nejének ragaszkodása, hűsége, ifjusága s vallásos
buzgalma minden boldogságot megadott neki, a melyet csak el lehet érni a
földi életben.

Zürich és Hauptwyl: e két buzgó telep volt néhány éven át az uj hit
munkásainak állandó műhelye. Fröhlich, Debruner és Zschakko voltak a
munkavezetők. E műhelyben készültek azok a fegyverek, melyekkel az ő
ábrándos hitük szerint a világot az üdvösség számára meghóditandják.

Zschakko ritkán mozdult ki Hauptwylből; legföljebb a szomszédos
községekbe, melyek közé néhány Szent-Gallen kantonbeli falu is
tartozott, látogatott el néha. Fröhlich gyakran távol volt s idejének
nagyobb részét Zürichben és környékén töltötte. El-elnézett a többi
szomszédos kantonba s Bazel vidékére is. Debruner gyakori látogatást
tett a hauptwyli gyülekezetnél.

Ebben az időben, a harminczas évek vége felé, a svájczi ujhivőknek a
szent könyvön kivül egyéb olvasmányuk nem igen volt. Énekes könyvül
akkor még a zürichi helvét hitvallásuak énekes könyveit használták
majdnem kizárólag. A »Sion Hárfája« czimü énekes könyvet, mely Bazelben
1837-ben jelent meg, csak később fogadták el általánosan. Fröhlichnek se
ideje, se nyugalma nem volt házassága előtt ahhoz, hogy nagyobb és
rendszeres munkát készithetett volna. Levelezése azonban kiterjedt volt
s magánlevelei részint eredetiben, részint másolatokban százanként
forogtak követői között. Szorgalmasan olvasták, sőt könyv nélkül is
betanulták azokat.

E levelekben a világnak romlottságát, az uralkodó egyházaknak
erőszakoskodásait s más vallások tévelygéseit élénk szinekkel ecseteli s
szentirásbeli idézetekkel bizonyitja. Magyarázza hol egyik, hol másik
hittételét s köztük leginkább a felnőttek keresztségének egyedül való
jogosságát. A biblia egyes igéit gondosan fejtegeti s ezernemü intést és
irányt nyujt arra nézve, miként viseljék magukat a hivők az állammal és
az uralkodó egyházakkal szemközt, hogy a surlódást és viszályt lehetőleg
kikerülhessék.

E leveleken kivül Fröhlich némely más idegen, de kegyeskedő szellemben
irt olvasmányokat is ajánlott követőinek. Ez olvasmányok leginkább
Hofacker, Baxter és Yung iratai voltak.

Hofacker württembergi lutheránus pap és iró volt s valahonnan
Fröhlichnek személyes ismerőse. A kegyeskedésben rendkivül elmerült s
egyházi beszédeit, melyek a mult század elején e szellemben készültek, a
hasonló vallásos kedélyüek kedvelt olvasmánynak tekintették.

Baxter, ha jegyzeteim helyesek, angol puritán lelkész volt s a XVII.
század második felében élt és működött. Némely munkája németre is le van
forditva. Különösen »A szentek örök nyugalmáról« szóló művét német
protestánsok még a mult század elején szerették olvasni.

Yungról s Éjszakák czimü könyvéről már e munka más részében
megemlékeztem. Ez is Angliában élt és halt meg a XVIII. század végén,
mint lelkész.

Mindezeket Fröhlich nem tartotta s nem is tarthatta elégnek hivei
számára. E könyvek mégse az ő hitbeli különös felfogását tolmácsolták. S
azért, mihelyt megnősült, rögtön hozzálátott, hogy követőit tisztán az ő
számukra készült olvasmányokkal lássa el. Munkái közt talán legelső,
mindenesetre a legelsők egyike az, melynek czime: »A megtért hivőnek az
államegyházhoz s az államvallásnak a Krisztus evangyéliomához való
viszonyáról.«

E röpiratot nem láttam eredetiben, csak magyar forditásban. Igy is csak
kéziratban. Azt hiszem, Kalmár István pacséri »püspök« forditotta
magyarra, ő mutatta nekem 1873-ban a kéziratot. Nyomtatásban csak néhány
iv lehet e könyvecske. Finsler G. zürichi iró azt állitja 1854-ben
megjelent egyházi statisztikájában, hogy e könyv a svájczi nazarénusok
előtt csaknem szimbolikus tekintélylyel bir. A magyar nazarénusok
ezelőtt huszonöt-harmincz évvel a hitvallások és egyházak közt való
viszonyok megitélésére irányadó műnek tekintették.

E munkában Fröhlich az államegyházat és az államvallást ostromolja.
Érveit nem a történelem gazdag tárházából s nem a haladás és
közszabadság nagy érdekeiből meriti látszólag. Remek irodalmi művek s
nagy államférfiak szónoklatai tárgyalják e kérdéseket. Fröhlich
tudományos és irodalmi műveltsége alig volt képes mindezt felölelni. De
nem is ily művel tudott ő hatni az ő egyszerüen gondolkodó közönségére.
Az ő műve köznapi s mint szoktuk mondani, kézzel fogható okoskodások
lánczolatával egyszerüen a szentirás egyes igéire hivatkozik s azokat
magyarázza. A nazarénus, a kinek csaknem minden olvasmánya a
szentirásból áll, igy érti meg a kérdést legjobban.

Ezen kivül még három művéről emlékezik Finsler G.

Egyiknek czime: »Az isteni félelem és istentelenség titka«. A másiknak
czime: »Nyugalom szerző morzsalékok«. Mind a kettő általános tartalmu
vallásos értekezésekből áll. Kegyes intések, szentirásbeli mondatok
idézése s fejtegetése s a »sátán incselkedéseinek« leirásai töltik be e
műveket. A sátán incselkedései alatt Fröhlich mindig a más egyházak
tanitásait s hitbeli szokásait érti. – Harmadik művének czime:
»Szivkönyvecske«. Ezt inkább imának lehet tekinteni.

Mindegyik mű kicsiny.

Én ezeken kivül még két munkáját láttam magyar forditásban. Egyik az,
melyről már föntebb megemlékeztem, a melyet akkor irt, a mikor családját
tőle elszakitották. A másik a polgári házasságról szól s az egyházi
házasság kényszerét támadja meg. Ennek czimét nem ismerem.
Keletkezésének története következő:

Thurgau kanton az 1838-ik évben a nazarénusok házasságát általában
érvénytelennek mondta ki s miként Aargau is, ágyasságnak minősitette.
Meg kell jegyeznem, hogy az üldözések már Aargauban is megkezdődtek s
nem sok idő mulva a hauptwyli telep nyugalmát is felzavarták.

A mint Thurgau rendeletét kibocsátották, Fröhlich hivatalos
előterjesztés alakjában kérdést intézett a kanton tanácsához, hogy az
érdemes tanács adna neki felvilágositást arról, vajjon:

– Hol van az a szentirásban megirva, hogy a házasságnak egyházinak és
csupán csak egyházinak kell lenni?

Természetes, hogy a tanács e kérdésre meg nem felelt. Vagyis inkább
azzal felelt, hogy a törvénytelennek kimondott házasság »elkövetőit« ugy
az egyházi, mint a világi törvények értelmében még az eddiginél is
szigorubban kezdte üldözni. Fröhlich ekkor egy emlékiratot intézett ujra
a tanácshoz, melyben a polgári házasság czélszerüségét s egyedül való
jogosságát bizonyitja.

– Ha a tisztelt tanács meg nem felel a hozzá intézett kérdésre, hát majd
megfelelek én!

Ez volt emlékiratának jogczime.

Aargau kanton, ha jól emlékszem, 1873-ik évi juniusban határozta el a
polgári házasság behozatalát. Fröhlich küzdelmei s nagy szenvedései után
egy emberöltő mulva.

Fröhlichnek tehát igaza volt s ő bátran, csüggedetlen küzdött az
igazságért.

Egykor őt számüzték, nejét tőle elszakitották s törvényes itélettel
becstelennek mondták ki s ezenfelül üldözték; négy ártatlan édes
gyermekére rásütötték a fattyu bélyeget s elhelyezték őket a lelenczek
és törvénytelen szülöttek közintézetébe. Csupán azért, mert apa és anya
saját benső hite szerint polgári házasságot kötött egymással.

Ime: mikor az államnak és egyháznak hatalma szemben áll az embernek
igazságával!

Fröhlich és neje ma már a sir örök álmát aluszszák. Rettentő fájdalmaik
emléke egyuttal dicsőséges igazságuknak is emléke.




AZ UTOLSÓ ÚT.


I.

(Az utazás. – Münchenben. – A hauptwyli társalgások. – Találkozás
Fröhlichhel.)

Hencsey tehát elindult utolsó útjára hű kisérőjével, Béla Józseffel,
hogy fölkeresse és szinről-szinre lássa Fröhlichet és a svájczi
atyafiakat.

Összes pénzecskéjüket Hencsey vette magához s minden osztozkodás nélkül
ő teljesitette az utazással járó közös kiadásokat. E közös gazdálkodás
azonban csak Salzburgig tartott. Hencsey gyöngéd figyelő lelke
észrevette, hogy az étel és ital szüksége nem egy időben s nem egyenlő
mértékben jelentkezett mindkettőjüknél. Ő szülőfölde szokása szerint
némi bort ivott, társa pedig a tótos felvidék szokása szerint pálinkát
vagy sört az úti fáradalmak ellen. Ámde azon a vidéken a bor sokkal
drágább, mint a másik két ital. A közös gazdálkodásból ily módon hű
társában kedvetlenség támadhatna. Nehogy tehát a sátán incselkedése
viszályt támaszszon köztük, Salzburgban kétfelé osztotta az egész pénzt.
Mindegyikük azt tegye pénzével, a mit akar.

– Mert tudja a jó isten, irja Hencsey, hogy én senkit nem kivánok lábam
alá vetni, hogy én rajta tapodjak és senki fölött uralkodni nem akarok s
azért békességben utaztunk, mert az osztozás nem haragból, hanem szép
egyetértéssel esett meg köztünk.

Hencsey meglehetős részletességgel irja le az utazás folyamát. Elégnek
vélem, ha ebből csak a főbb részleteket emelem ki.

A bajor határszélen, miként irja, mindegyiküknek külön-külön tiz
forintot kellett felmutatni, »mely a mi pénzünk szerint husz forintot
teszen«, – annak igazolására, hogy saját erejükkel keresztül tudnak
menni az országon s könyöradományokhoz folyamodni nem lesznek
kénytelenek.

Münchenben, Bajorország fővárosában ekkor már volt egy kis nazarénus
gyülekezet. Meg kell jegyeznem, hogy tagjai se itt, se Svájczban, se
Németországban nem nazarénusoknak nevezik magukat, valamint a világ se
ugy nevezi őket. Ők magukat ujra keresztelőknek vagy uj hivőknek
nevezik, németül Neutäufer vagy Neugläubiger. Mint nálunk is ez idő
szerint csak hivőknek nevezik egymást maguk között. Münchenben is főleg
iparosok s legények voltak a gyülekezet tagjai. Ugyanitt a különböző
irányba induló téritőknek is volt már akkor rendes találkozási helyük.

A kis gyülekezet tanitója itt bizonyos Kohk nevü, eredetileg svájczi
származásu értelmes iparos volt. Ez vezette a gyülekezet ügyeit, adott
utmutatást a téritőknek s tartotta fenn az összeköttetést Fröhlichhel.

Hencsey fölkereste őt. Név szerint már ismerték egymást. Kohk a
legnagyobb barátsággal és előzékenységgel fogadta Hencseyt, ki itt
társával együtt egy napot töltött. Irt is egy levelet innen Imre
öcscsének Bécsbe egy épen oda induló téritő által, a kinek azt kézhez
kellett volna szolgáltatni. A levél sohase jutott el öcscséhez. Hencsey
nem jegyezte föl e téritő nevét.

Münchenből vasuton mentek Augsburgba. Hencsey ekkor utazott először
vasuton, otthon levő társai pedig ilyet még csak nem is láttak soha. Meg
is jegyzi, hogy azt az utat, mely gyalogszerrel 18 óra járás, a gőzkocsi
fél óra alatt tette meg, pedig utközben nyolcz állomáson állapodott meg.

Augsburgból Lindau felé a Westach völgyén mentek, körülbelül azon az
úton, melyen ma vasutvonal halad. Schwabmünchenben megállapodtak egy
napra, mert e gazdag iparu kis városban volt néhány hitrokonuk, kit meg
akartak látogatni. Hencsey kegyes kötelességnek tartotta a külföldi
testvéreket mindenütt meglátogatni, a hitben őket erősiteni vagy
buzgóságuk láttán uj erőt gyüjteni.

Kemptenből nem az Iller völgyén, hanem Isnyn keresztül mentek Lindauba,
a hol Hencseyt, a mikor megpillantotta a bodeni tavat, élénk honvágy
lepte meg, szomoru ábránddal gondolván vissza a Balatonra s az ennek
szomszédságában fekvő kedves szülőföldjére.

– Erőt vett rajtam, irja, az emberi gyöngeség, ugy, hogy alig tudtam
mozdulni, meg kellett állapodnom és szememet a vizre szegeztem. Mintha
csak azt sugta volna valaki, forduljak vissza és térjek vissza, a hol
test szerint való rokonaim laknak. De azért meg ne itéljetek, mégis csak
előre mentem, hogy lélek szerint való atyánkfiait láthassam, a melyre el
is segitett a mi Urunk Istenünk.

Itt gőzhajóra ültek. Hencsey kiszállt Rohrschachnál, mert ő Hauptwyl
felé akart menni. Béla is szeretett volna vele maradni, de ő már
kijelentette a hajóskapitánynak, hogy ő Konstanzig megy, tehát itt nem
mert kiszállni. A két ifju itt néhány napra elvált egymástól és csak
Zürichben találkozott ismét október 11-én.

A hauptwyli telepről már szóltam. E kis falu alig számlál két ezer
lelket. Thurgau kanton déli határszélén fekszik a bischofszelli
kerületben, gyönyörü völgyben s egy kisded patak partján, mely a
niederwieli erdőségekben, Szent-Gallen kantonban ered. E patak a
hauptwyli határban kis hegyi tavakat alkot. A falu lakosai mind gyárosok
és iparosok, szövőiparral és kelmeföstéssel foglalkoznak, de némi
szőlőmiveléssel is.

Emlitettem már, hogy itt több év óta állott fenn egy kis ujhivő
gyülekezet, melynek tagjai azonban főleg csak egyetlen festőgyár
személyzetéből kerültek ki. Innen terjedt a felekezet a szomszéd
községekre s különösen Waldkirchre is, mely ide fél óra járásnyira
fekszik, de a mely már a szent-galleni kantonhoz tartozik s jelentékeny
község.

Hencsey látogatására a hauptwyli gyártulajdonosokat Fröhlich már
figyelmeztette s azonkivül Hencseyt Kohk is ellátta ajánló levelekkel.
Mégis meglepte őt az a kitünő figyelem s áradozó, noha zajtalan
vendégszeretet, melylyel itt fogadták. Az igénytelen magyar fiu, a
szegény bujdosó iparos legény minden fáradalmát megjutalmazva érezte e
fogadtatásban. A gondviselés áldó kezét ismerte föl abban, hogy
ismeretlen létére oly messze földön is oly nagy kitüntetésben részesült.
Hitében és törekvéseiben csak még jobban megerősödött.

Sokáig késni nem akart itt, de egy napot s éjszakát mégis el kellett
töltenie. Vasárnapon, október 9-én este ért ide. Az isteni tiszteletről
már elkésett, de a gyülekezet tagjai mégis összejöttek kedvéért s
egymással késő éjszakáig nagy bizalommal és lelki gyönyörrel
beszélgettek. A két gyárur s családjuk tagjai a munkások közt annyira
elvegyültek, hogy Hencsey köztük a társadalmi és vagyoni különbséget föl
nem fedezhette.

Értesitették az uj felekezetnek állásáról. Ismertették előtte
hitvallásuknak alaptanait s szertartásaik módját, a mint azokat Fröhlich
tanitotta és tanitja. Különös tisztelet látható jelenségei közt
emlékeztek Fröhlichről s a többi zürichi és aargaui tanitóról.
Önérzettel emlitették, hogy a hivők száma már tetemes s hogy
napról-napra szaporodik. Fájdalommal panaszolták el ama soknemü és
rettenetes üldözést, melyet a hiveknek régebben Thurgau, Zürich és Bern
kantonokban kellett, most pedig folytonosan Aargau s több más kantonban
kell szenvedniök.

Száz kérdést intéztek ő hozzá is.

Hencsey hasonló bizalommal és őszinteséggel beszélte el a magyarországi
hivők számát, személyes viszonyait és messze ható nagy és szent
törekvéseit. Mindezek uj dolgok voltak a hauptwyliek előtt.

Eleintén nem könnyen értették meg egymás beszédét. A magyar ifju
különben is gyenge és akadozó volt a német nyelvben s a mit tudott is, a
svábnak nevezett pesti szójárás szerint tudta. A svájczi ember megint
másként beszéli a népies német nyelvet. De lassanként mégis csak
összetörődtek. A legtöbb iparos soha hirét se hallotta Magyarországnak s
magyar nemzetnek. Volt azonban egy-kettő, a ki olvasott valamit a Bakony
erdejéről és Sobriról. Pár éve csak, hogy elmult a Sobri-világ s a német
népsajtó tele volt ennek hirével. Azt képzelték, a hány erdei fa: annyi
zsivány és utonálló s az egész ország csak erdőből és zsiványból áll.

A min legjobban csodálkoztak, az volt, hogy Hencsey a maga országában
történt üldözésekről nem beszélhetett s mindaz, a mi ott vele és
hiveivel történt, csak annyiból állt, hogy a páhoki esperes neki erős
szemrehányásokat tett s iratait elszedte.

A jó svájcziak azt hitték, hogy ha náluk a művelt helvét földön
házassági viszonyukat el nem ismerik, gyermekeiket erőszakkal elszedik,
isteni tisztelet tartását meg nem engedik, összejöveteleiket a rendőrök
szétverik, tanitóiknak az állandó lakást és nyilvános tanitást minden
kantonban megtiltják s nőiket az állam és az egyház ugy tekinti, mint
tilos ágyasság bűnrészeseit: akkor Magyarországban, abban a – mint
közülök sokan hitték – vad, félig barbár, műveltség nélkül való
országban a nazarénusokat legalább is kerékbe törik, ha megfoghatják.

Hiába, ők is csak németek voltak, a kik Magyarországról semmit se tudtak
igazán, de annál több rémséges dolgot képzeltek el. Annál kellemesebb
volt a csalódás, melyet Hencsey előadása után éreztek.

Hencsey másnap korán reggel akart útnak indulni, azonban házigazdái nem
eresztették el. Ott tartóztatták ebédre. A szives barátságot lehetetlen
volt visszautasitani s azért csak délután indulhatott útnak. Estére
Wylig ért s az éjszakát itt töltötte el. Következő napon, október 11-én
huzamos gyaloglás után alkonyatkor Zürichbe jutott s Fröhlichet rögtön
felkereste s megláthatta. Nevezetes pillanat volt ez az ő életében.

A mi után oly rég óta vágyakodott; a minek eléréseért még az ő gyöngéd
szive is kész volt a szeretett szülők akaratával ellenkezni; a mi után
álmadozott és a miről gondolkodni évek óta soha meg nem szünt:
meglátogatni a külső országi hitrokonokat, a valódi atyafiakat, a lélek
szerint való testvéreket s meglátogatni Fröhlichet, ki tudományával,
rendithetlen hitével, üldözött sorsával s nagy szenvedéseivel már régóta
világitó oszlop s követendő példa volt ő előtte: ime mindezt sikerült
elérnie.

Nagy alázatossággal borult térdre s mély áhitattal adott hálát az ő
urának, istenének, a ki érdemesnek találta őt mind e nagy kegyelemben
részesiteni.

Fröhlichhel való találkozását igy irja le:

– Örökké való dicséret és dicsőség legyen a mi Urunk Jézus Krisztusnak,
ki által fölserkentettünk a mindenható szent Isten nagy nevének
dicséretére. Ime az ő véghetetlen kegyelménél fogva megengedtetett
nékem, hogy ezen messze földön levő atyafiakat megláthassam és az ő
példájukra felbuzduljon az én lelkem, hogy titeket is felbuzdulásra
inditsalak és serkentselek az Ur Jézus Krisztusnak szent nevében. Ámen!

– Tudósitlak pedig, édes atyámfia, a mint már tudósitottalak is, hogy a
mint én napnyugtakor Zürichbe értem, egy utczán, a mely Niederhofnak
neveztetik, kérdezősködtem Fröhlich atyánkfiának lakása felől és a midőn
engem erről föl nem tudtak világositani, jött egy kis gyermek, ki nekem
megmutatta a lakást és oda elvezetett. Ezt is én a kegyelem jelének
vettem, hogy ime a világi férfiak és asszonyok nem tudják az ő lakását
és egy kis gyermek mutatja meg nékem azt.

– Midőn én a házba betértem, a mi atyánkfia nem volt otthon, de
nemsokára hazajött és azt kérdezte tőlem, honnan való vagyok. Én
feleltem, messze földről jöttem, én Magyarországból való vagyok. És ő
kérdezte: te vagy-e az a Hencsey Lajos, a kinek társa a tegnapi napon
Zürichbe jött? Én feleltem, én vagyok az; azért jöttem egyenesen ő
hozzá. Erre ő megölelt engem és ama szent csókkal illetett. Én sem
szólni, sem beszélni nem tudtam; ugy éreztem, mintha szivem egészen
elszorult volna és szemeimet elboritotta a könyhullatás. Alig tudtam
Kohk atyánkfiának levelét és az ő apjának levelét, melyet Hauptwylból
hoztam, neki átadni. Nagy szivességgel magánál tartott és nekem lakást
adott.

Béla Józsefre hivatkozott Fröhlich, mint a ki tegnapi napon jött
Zürichbe. Béla Konstánzból szintén gyalog tette meg ide az utat s ő már
hétfőn, október 10-én ide ért. Ugyanazon a napon, melyen Hencsey ide
ért, Béla már állandó műhelyt és rendes munkát is kapott.

Fröhlich és Hencsey csaknem az egész éjszakát értekezésben töltötték el.
Hencsey különösen tudni akarta, vajjon a tudomány, melyet ő irt és
hirdetett, megegyez-e azzal, melyet Fröhlich hirdet?

Az értekezés részleteiről nincs tudomásunk.

Hencsey csak annyit jegyez meg október 12-én kelt levelében, melyet Imre
öcscséhez Bécsbe intézett, hogy tudományuk megegyez.

– Hogy pedig, irja, röviden tudósitsalak benneteket az igazságnak
velejéről, én értekeztem Fröhlichhel. Azon mód beszél, a mint én irtam a
nálatok hagyott könyvemben; ezzel minden rendtartások megegyeznek.


II.

(Zürichi szokások. – Hencsey munkát kap. – Fröhlich oktatja Hencseyt. –
Az év végén.)

Később több levélben részletesen is megirta a magyar hivőknek a svájczi
gyülekezetek hittételeit, szervezetét s szertartásait. Sőt több
kérdésben saját eltérő nézeteit is, de e levelek, fájdalom, valószinüleg
mind elvesztek. Hozzám a következő 1843-ik évről két levelénél több nem
jutott.

Az éjjeli értekezésnél Fröhlich különös érdeklődéssel kérdezősködött
Denkel Jánosról, valamint az uj hitvallásnak Magyarországon miként lett
elterjedéséről. Hencsey megadta a kellő felvilágositásokat, valamint
Fröhlich is megismerte vele az uj felekezetnek Svájczban és
Németországban való állapotát.

Hencsey nem akart sokáig terhére lenni házigazdájának, azért másnap már
korán reggel műhely után látott. Végig járta munkáért a szállón kivül a
város minden lakatos czégét, valamint ama gyárakat is, hol lakatos
munkára szükség lehetett. Mindamellett aznapon munkát még se talált, bár
Debruner és más hitrokon is segélyére volt.

További élményeiről hadd beszéljenek saját sorai:

– Jóskának vagyon munkája, de nékem nincs, de azért mai napon, ugymint
október 12-én irom Fröhlich szobájában nektek e levelet. Ez utolsó
időben az isten ő általa kezdte el az ő gyülekezetét épiteni és ő is kér
titeket általam, csak maradjatok meg abban, a mit a szentirás tanit és a
mit elkezdettünk.

– Bár én most munka nélkül vagyok, azért vasárnapig mégis itt maradok,
mivel még a vasárnapi gyülekezetben szeretnék részt venni, ha az isten
megengedi.

– Eddig irtam október 12-én, de mai napon az az október 13-án nekem a jó
isten ismét megmutatta az ő segitségét. Történt, hogy én, a midőn reggel
fölkeltem, el akartam menni a rendőrségre tartózkodási czéduláért. És a
midőn oda mentem, onnan elküldöttek a doktorhoz, hogy megvizsgáljon, ha
egészséges vagyok-e vagy sem, mivel itt ugy a szokás, hogy ha valaki
munkát akar venni vagy a városban akar maradni, magát a doktornál meg
kell vizsgáltatni és ha valami baja van, kórházba viszik és csak akkor
állhat munkába, ha kigyógyul.

– Igy tehát, a midőn én mentem a doktorhoz, ime jön eleibém egy lakatos
mester, a kinek műhelyében voltam is 12-én, de hiába. Igen barátságosan
beszélt velem, mivel ő is sok ideig dolgozott Bécsben és mondtam már
neki, hogy én is onnan jövök. Igy a midőn kérdezi, hogy hová megyek,
mondottam, hogy a doktorhoz, mivel itt akarok maradni vasárnapig. E
közben mondja nékem, hogy ő nála volna munka s hétfőn elkezdhetek
dolgozni. – A nevét is nékem mindjárt átadta irásban, hogy a
rendőrségnél csak jelentsem mint hozzája tartozója magamat, mivelhogy,
mint mondá, itt a vándorkönyvet mindjárt el szokják venni s egy jegyet
kap az ember reá.

– Igy tehát, édes atyámfiai, a jó isten nékem munkát rendelt, pedig már
azt akartam irni, hogy visszamegyek rövid időn hozzátok. És vissza is
mentem volna, ha az isten munkát nem rendelt volna, de most már hétfőn,
azaz október 17-én elkezdek dolgozni.

– Meddig maradhatunk, azt csak a jó isten tudja; de ha a tavaszig
megmaradhatunk is, mi azért mégis utazásunkat tovább nem folytatjuk,
hanem egyenesen hozzátok térünk. Ti pedig, kérlek az istenre benneteket,
ha csak lehet, megmaradjatok műhelytekben, mert erre szörnyen nehéz
munkát kapni és a mint halljuk, nagyon kevés a fizetés. A kinek két
forintja van, annak igen jó legénynek kell lenni; ez pedig a mi
pénzünkben csak négy forint, mert az itt való ezüst forint a mi
pénzünkben két forint és olyan pénzek vannak itt, hogy ki nem ismerjük
velük magunkat.

A lakatos mester, kit Hencsey e levélben emlit s kinek műhelyében munkát
kapott, Michel Jakab zürichi lakos volt s lakása és műhelye a
Kisvárosban Niederdorf-utczán 515. szám alatt volt. Sok iparos czégnek
és műhelynek volt akkor s van talán ma is Zürichben czime és czimere is,
mint nálunk szokás a vendéglőknél s boltoknál, de csak elvétve szokás a
műhelyeknél. Michel Jakab műhelye a Nagy Hajóhoz (»beim grossen Schiff«)
volt czimezve s egy kopott, fakó árboczos hajót ábrázoló mázolás az ajtó
fölé ki is volt függesztve. Ezt is megirta Hencsey az ő Imre öcscsének.

Később Michel Jakab is áttért az uj hitre. Hencsey téritette át s ő e jó
emberben nemcsak munkaadót, nemcsak házigazdát, hanem egyszersmind jó
barátot is nyert.

A zürichi dolgokról más észrevételei is voltak Hencseynek, mint a
melyeket föntebb közöltünk. Azt irja egyik későbbi levelében Kovács
Józsefnek:

– Tudd meg azt, szerelmes atyámfia, hogy itt nincs császár, nincsenek
mindenféle fejedelmek és herczegek, mint Bécsben, sem pedig palatinus és
egyéb mágnások és fényüzésben dobzódó papi fejedelmek, mint
Magyarországon, de még nemesek sincsenek. Itt minden ember egyenlő
polgár s mindenki a munkája után él. A vármegyének a neve kanton, annak
van egy tanácsa s a városi tanács is megvan s ezek végezik el a közönség
dolgát. Nincsenek itt katonák se, csak bizonyos napokon katonáskodnak az
emberek. Hanem van rendőrség, a mit policzájnak neveznek; ez mindenre
ügyel s a jövők, menők, utazók az ő szemeit el nem kerülhetik. Otthon mi
nálunk ilyen nincs, ott úti passzust se kérnek senkitől; azt se keresik,
kinek mennyi pénze van a zsebjében, egészséges-e, beteges-e? Az én elmém
sokat hánykolódik e fölött. Azért van-e e nagy vigyázás az emberekre,
mert szeretik őket, vagy pedig azért, mert félnek tőlük?

E fölött bizony már tapasztaltabb elmék is tünődtek, mint e szegény
fiatal magyar kézműves elméje.

Hencsey és társa Béla József, mielőtt Bécsből elindultak volna,
Likhardussal és Hencsey Imrével ugy beszéltek össze, hogy a mint majd a
körülmények változása hozza magával, s a mint majd a svájczi munkás
viszonyokat megismerik s Likhardussal és Imrével is megismertetik: ezek
is utánuk fognak menni Zürichbe. Ezt azonban Hencsey itt tartózkodásának
első idejében egyáltalán czélszerütlennek látta s azért sietve intette
Likhardust is, Imre öcscsét is, hogy Bécsből ki ne mozduljanak.

– Édes atyámfia Likhardus – irja egyik hosszabb levelében – Béla József
is köszönt és kér általam, hogy a midőn mi visszamegyünk, ha nekünk nem
is, tehát a pesti szegény atyafiaknak iparkodjál segitségére lenni és
azért ne próbálkozzál megindulni, hanem megmaradj a te műhelyedben, mert
mi is csak alig, hogy el tudtunk idáig jönni.

– Továbbá édes testvérem Imre, téged is kérlek, ha csak lehet, megmaradj
műhelyedben, hogy segitségemre lehess, ha szükség lesz rá, mert nem
tudom, mikor vetődöm vissza. Ne keveseld a fizetésedet, mert én se kapok
itt talán többet, pedig itt minden drágább, mint Bécsben.

– Arra pedig különösen serkentelek, hogy a könyvirásban szorgalmasan
foglalatoskodjál, mert most már látom, hogy könyvem jól van megirva.
Majd irok én te néked bővebben is levelet, mivel már megtudakoztam, ha
vajjon lehet-e itt magyarul nyomtattatni? Azt mondották, lehet és nem is
kerül sokba. Tehát a nyomatás árát megtudhatom és ha az atyafiak is
segitenek, akkor majd értesitlek, hogy te nékem az én könyvemet apró
betükkel egyes levelekben megküld és én azt ismét itt könyvnek összeirom
és kinyomattatom.

– Kérlek pedig édes öcsém Imre arra is, hogy mentül előbb felelj
levelemre, mert szomoru az én szivem, mivel egyszer azt álmodtam
utazásomban, hogy szegény édes atyámat eltemették s minden jószága
prédára ment s mikor én hazamentem, semmit nem találtam. Kérlek tehát,
ird meg, mit irt édes atyánk és azt is, ha él-e vagy meghalt? Ha
meghalt, menj el haza és maradj otthon.

– Ajánllak pedig mindnyájatokat az ur Jézus Krisztus oltalmába. Legyetek
békességben és jó egészségben!

Szinte feltünő e levélben, hogy csak most jutott eszébe a vagyon
kérdése. Igaz, hogy most is csak ugy álmodta, hogy apjának minden
jószága elpusztult. Eddig az üdvözülés biztositásán s a hitbeli
igazságok ábrándjain kivül sohase jutott eszébe semmi más czélja az
életnek. A vagyon épen nem.

De megmagyarázza ezt is az a komolyság, melylyel az uj hitről irt
könyvét a magyar hivők számára mindenképen ki akarta nyomatni. Ehhez
bizony pénz kellett. Gondolt ugyan az »atyafiak« segitségére is, de a
teher nagyobbik sulya mégis csak az ő vállaira nehezedett volna. Ki nem
kerülhette tehát, hogy a vagyon kérdésére is egyszer-másszor ki ne
röppenjen gondolata.

Ezt a levelét különben Imre öcscse és Likhardus sietett közölni a
magyarországi hitrokonokkal. Ezeknek nagy megnyugvásukra szolgált, hogy
Hencsey azt a tudományt, melyet ő tanitott, Fröhlichnek és a svájczi
atyafiaknak tudományával megegyezőnek találta.

Hencsey, mielőtt állását Michel Jakab műhelyében elfoglalhatta, csaknem
egész hetet töltött Fröhlich házánál és társaságában. Ez idő alatt
mondta el Fröhlich neki életének egész történetét. Megismertette
családjával, de a zürichi, wiedikoni s több zürich-környéki
gyülekezetekkel s tanitókkal is. Ezek közt főleg Debrunerrel. Közölte
vele iratait és könyveit, melyek már nyomtatásban megjelentek.

Fröhlich ekkor irányozta Hencsey figyelmét János apostolnak Jelenésekről
irt csodálatos könyvére. Fröhlichben nagy csodálkozást gerjesztett
Hencsey tudatlansága.

Jánost ama szent káprázat, melyet könyvében leir, Páthmósz szigetén
lepte meg. Beszélgetés közben Fröhlich többször emlitette e sziget
nevét. Hencsey azt kérdezte:

– Hol lehet az a sziget?

– Hogy kérdezheted azt édes testvérem? Hiszen ott van az égei tengerben
Görögország és Kis-Ázsia között.

Csakhogy Hencsey az égei tengernek se hallotta hirét soha. Se nem járt
ott, se nem tanult vagy hallott róla semmit.

Fröhlich faggatásaira aztán lassanként kitünt, hogy Hencsey a kis falusi
iskola elemi tudományánál többet, irásnál, olvasásnál s némi
imádkozásnál egyebet soha nem tanult. A földrajzról azt se tudta, mi fán
terem. De ez neki nyugtalanságot nem okozott. Azt felelte Fröhlichnek:

– A mi urunk Istenünk engem arra választott ki, hogy én csak az ő szent
igéjét ismerjem s ahhoz ragaszkodjam.

Fröhlich nagyon elmerült János álomszerü látományaiba s nem egy korabeli
eseménynek s nem egy vallásos eszmének magyarázatát egyenesen a
Jelenések könyvéből származtatta. Ezt csak rejtélyes, titkos, kegyeskedő
fejtegetésekkel tehette. Órák számra beszélt ezekről Hencseynek. Benne
azonban ehhez semmi fogékonyságot nem talált. Hencsey csak a szentirás
egyszerü igéihez s itthon megirt könyvének tanaihoz ragaszkodott.

A legközelebbi vasárnapon, október 16-án részt vett Hencsey az
istentiszteleten, vagy mint mondani szokták, a szent gyülekezetben.

Ezt egy bérelt háznak tágas szobájában tartották s közel százan voltak
jelen. Zürich kanton ekkor már elnézte az uj hivőknek, hogy bent a
városban magánosoknál, vagy bérelt helyiségben rendes istentiszteletre
összegyülekezzenek. Aargauban például még ekkor sem engedték meg ezt, a
mint már erről megemlékeztem.

Másnap munkába állott Hencsey s a következő hónapokat egész az év végéig
s azontul is szorgalmas munkában, szentirás olvasásban s a német nyelv
tanulásában töltötte el. Egyelőre nem tanitott. Itt nem is volt arra
szükség, hogy tanitson. De erre alig is lett volna képes.

A vallásos nyelvnek megszabott és megszokott szólásai, igéi és mondatai
vannak, melyeket magyar nyelven Károli Gáspár, német nyelven Luther
bibliaforditása alkotott. A magyart ismerte Hencsey, de a németet nem.
Mig a német nyelven századok óta megszokott igéket és mondatokat meg nem
tanulta: addig a bibliaolvasásban jártas svájcziak előtt félreértések
nélkül tanitó beszédet nem mondhatott.

Szorgalmasan részt vett a vasárnapi gyülekezetekben s türelmetlenül
várta naponként Denkelnek s a többi pesti atyafiaknak leveleit, kikhez
nemcsak ő, hanem Fröhlich és Debruner is irtak még október első felében.


III.

(Hencsey sürgeti hazulról a leveleket. – A két Aschmann testvér. –
Hencsey Langnauban. – Debruner élete története. – Hogy vannak otthon?)

A levelek ritkán jöttek Magyarországból. Ez kissé türelmetlenné tette
Hencseyt. Az 1843. évi január 9-iki levelében némi szelid
szemrehányással illeti hiveit. E levelét özvegy Véber Katalin asszonyhoz
czimezte. Kegyes, jólelkü nő volt s szintén hivő. Utolsó itthonlétekor
téritette meg Hencsey. A József-téren lakott Pesten a Hanzély-házban.
Azért intézte hozzá levelét, mert azt hitte, hogy talán egyéb hiveihez
intézett levelei nem jutottak kézhez.

– Elgondolhatjátok, – igy ir, – hogy az igazat nekem meg kell vallanom,
itt az atyafiak tudakolják tőlünk, irtatok-e hozzám levelet s nekem azt
kell felelnem, a mi igaz, hogy nem. Csodálkoznak rajta velem együtt,
hogy miért nem irtok. Kivált Denkel János, a ki pedig tanitó.

Különösen Bámer Ferenczet inti e levélben s kéri meg egyuttal, hogy a
magyarországi gyülekezetek dolgairól nyujtson részletes tudósitást. A
mit Bámer meg is tett, a mint később majd rátérünk.

Az uj évet, az 1843-ikit, Hencsey szorgalmas műhelybeli munkával s
tanulással töltötte el. A mellett arra törekedett, hogy a jelesebb
svájczi atyafiaknak, kiváltképen a tanitóknak és téritőknek
élettörténetét följegyezze s ezt például, intésül, oktatásul magyar
hiveivel közölje.

Mi mindenre ki nem terjedt e buzgó fiatal ember figyelme! Hátha még a
mindennapi kenyérért mindennapi nehéz munkát nem kellett volna végeznie.

Talán emlitettem már, hogy Zürichben és környékén ekkor négy tanitó,
négy téritő működött. Az idegenek némi gúnynyal püspököknek is nevezték
őket. Fröhlich, a két Aschmann testvér és Debruner János volt ez a négy
»püspök«.

Fröhlich életét már ismertettem vázlatosan s működésének és
szenvedéseinek történetét is. Fröhlichnek ebben az évben végkép el
kellett hagynia Zürichet, mint állandó lakost nem türte meg ott a
hatóság, átköltözött Straszburgba, mely akkor Francziaországhoz
tartozott s téritő munkáját ott folytatta. Csak annyit engedtek meg
neki, hogy svájczi gyülekezeteit vagy legalább a zürichit
meglátogathassa. Meg is tette gyakran s ilyenkor néhány napot hivei s
Hencsey társaságában tölthetett el.

A két Aschmann testvérről Hencsey följegyzései után ennyit tudunk:

Gazdag molnármester és malomtulajdonos volt Zürichben az öreg Aschmann.
Sok gyors vizü folyó van Zürich körül: a Limmat, a Sichl s ezek
mellékfolyói. Melyiken volt a malom, Hencsey nem jegyezte föl. Volt a
gazdag molnárnak háza, telke, boltja is a városban. S volt három fia és
egy leánya.

Idősebb fia János s második fia Jakab. Ezek 1837-ben áttértek az uj
hitre s magukhoz vonzották leánytestvérjüket is. Apjuk, anyjuk s a
harmadik fiu tudni se akart az uj hitről. Fájdalmas jelenetek törtek ki
a család kebelében. Az öreg Aschmann törhetetlen volt. Egyházának lelkes
hive s valami előljárója is. Buzgó kálvinista. Mikor szép szava, intése,
könyörgése, parancsolása nem használt: legsulyosabb apai jogához
folyamodott. Fiait testileg fenyitette s mikor ez se használt: megvont
tőlük minden segitséget. Az apai háztól s a malomból elverte őket.

A két fiu, tele az uj hit legyőzhetetlen buzgalmával, istennek ajánlta
lelkét, szó nélkül tűrt mindent s apjának sujtó kezét is megáldva,
elhagyta a közös hajlékot s ment a világba két kezével keresni a
kenyeret s tanulni és tanitani. Vitték magukkal hugukat is, a kinek
nemsokára szerencséje is akadt s 1842-ben férjhez ment.

Az apa elbusult, elkeseredett családjának e szétesésén. Nem volt
maradása se a malomban, se a háznál, se a boltban. Otthona siralomházzá
vált. Utóbb eladta mindenét s józanul, becsületesen, tékozlás nélkül, de
szomoruan töltötte napjait és éveit. Találkozott vele Hencsey is s a
fiatal ember tapasztalatlanságával s a mély hitnek bátorságával
törekedett kiengesztelni ő is. Eredménytelen volt buzgósága.

– A mi urunk Istenünk ugy akarta, hogy szive kemény maradjon.

E sóhajtással hagyta abba kisérleteit.

Annál buzgóbb tanitó lett a két testvér. Tehetséges, eszes és komoly fiu
volt mind a kettő; János is, Jakab is. Nagy elemi tudással s a szentirás
csodálni való ismeretével, szelid és komoly lélekkel téritett és
buzgólkodott mind a kettő. Annyira, hogy már Hencsey oda menetele előtt
tanitóknak ismerték el őket mind a zürichi, mind a környékbeli
gyülekezetek Neumünszterben, Wytikonban, Zollikonban, Wollishofenben és
Dietlikonban s másutt is. Mind e helyeken megfordult hol az egyik, hol a
másik Aschmann kiséretében vasárnaponként Hencsey is.

Elment Hencsey távolabbra is.

Bernhez nem messze van Langnau az Emmenthalon. Népes és iparos városka.

– Akkora gyülekezet van ott, irja Hencsey, csak nénéink többen vannak
két száznál, az atyafiak pedig még többen.

Kegyes és buzgó tanitó volt itt is. Nevét nem jegyezte fel Hencsey.
Azelőtt Bernben volt városi elemi iskolaigazgató. Áttért, uj hivő lett s
megkeresztelkedett. De nyomban bejelentette a följebb való hatóságnak s
egyuttal ajánlkozott továbbra is s még nagyobb buzgósággal a tanitásra.
A tanács ezt nem engedte meg, sőt állásától nyomban felfüggesztette. De
minthogy kitünő tanitó volt, derék buzgó embernek ismerték s a városban
általában szerették: nem akarták elkergetni s kenyerétől megfosztani:
egy évi időt engedtek neki, hogy megtévelyedett gondolkozásától
megszabaduljon s az egyházhoz ismét visszatérjen. Hiában volt. Nem tért
vissza, sőt annál lelkesebben tanitotta az uj hitet. A vége az lett:
számüzték a városból. Mikor Hencsey ott járt: akkor Langnauban volt
tanitó »püspök«.

Nagy lelki örömmel fogadta Hencseyt. Az idegent, a messze földről ide
bujdosó testvért, a pogány magyarok ivadékát. Ime az erős hit
megmozditja a hegyeket s isten akarata kiterjed mind az egész föld
kerekségén!

Ily szavakkal mutatta be a tanitó Hencseyt a gyülekezetnek. Hencseyt
könyekre fakasztotta a gyülekezet áhitatos szent éneke.

Ő maga is tartott egy kis beszédet.

– De nem szólhattam sokáig, – irja. – A mint szeretett atyánkfiainak és
nénéinknek a mi Urunk Jézus Krisztushoz szálló lelkét láttam, erőt vett
rajtam is az érzés és eszembe jutott, hogy én vagyok itt a legkisebb és
a legerőtlenebb!

A negyedik tanitó az Aschmann testvéreknél, talán még Fröhlichnél is
nagyobb tanitó volt Zürichben ekkor Debruner, a kit már néhányszor név
szerint emlitettem. Ezzel volt együtt legtöbbet Hencsey. Ennek életéről
a következő adatokat jegyezte föl:

Debruner János Thurgauban született iparos szülőktől 1808-ban. Mint ifju
iparos legény Aargauba költözött s ott telepedett meg 1830 körül. Ott
vette föl az uj hitet, »ott született ujjá« 1833-ban s mindjárt a
következő évben elkezdett tanitani, szent gyülekezeteket tartani s
keresztelni. S nemcsak a kanton székhelyén Aargauban, hanem a
környékbeli falvakban is. Megnősült 1830-ban, felesége 1810-ben
született, aargaui lány volt s már mint menyecske tért az uj hitre
1835-ben. Sok gyerekük lett. Hatalmas, szép, erős alak volt mind a férj,
mind a feleség. Mikor Hencsey megismerkedett vele, tiz évi házasságuk
alatt már hét szép egészséges gyerekük született, három fiu és négy
leány, – de két leánytestvér ikrekként jött a világra 1836-ban. Ez
áldásos szaporaságot mint Debruner, mind Hencsey s utóbb Béla József és
Hencsey Imre is ismételten megirta Magyarországba az itteni atyafiaknak.
S mindig azzal az intéssel, hogy Istennek különös áldása a sok gyerek. A
házas felek hűséggel és szeretettel legyenek egymás iránt, egymást
igazán megbecsüljék, erejükre s egészségükre vigyázzanak; – akkor
várhatják istennek különös kegyelmét, ugymint az egészséges és sok
gyermeket s a földi boldogságot. Kövessék Debruner Jánosnak és
hitvesének ragyogó példáját.

Tanitásaira az első napokban nem ügyelt a hatóság. De a mikor már öt
gyülekezetet, öt istentiszteletet tartott: beidézték a városházához a
tanács elé. Városi hajdu élőszóval hozta az idézést. Ott kihallgatták,
maga igazolására fölhivták s azután megpirongatták. Egyuttal kimondták
határozatban s kiadták irásban is, hogy a tanitást, keresztelést,
gyülekezettartást egyenesen megtiltják s ha a tilalmat megszegi: mind
őt, mind azt, a ki házában az istentiszteletet megengedi, száz forinttól
négyszáz forintig terjedő birsággal, mint büntetéssel sujtják. Egyuttal
lelkére kötötték, hogy tévelygéseit hagyja abba, az egyháznak jámbor
bárányait tilos legelőre ne terelgesse, térjen vissza apáinak igaz
hitére s legyen az egyháznak hű fia.

Ő azonban ragaszkodott a maga mélységes hitéhez s tovább tanitgatott és
téritgetett. Csakhogy most már nagyobb óvatossággal.

– Ez után a város pandurjai, – igy ir Hencsey, – mindig keresték, mindig
leskelődtek utána, hogy őt elárulhatnák, de az Isten megerősitette őt s
ily módon két egész esztendeig tudta az évangyéliomot hirdetni. Mig
végre Isten rábocsájtotta a város pandurjait.

Panduroknak nevezi Hencsey a város közbiztonsági szolgáit. Más nevüket
magyarul nem tudta.

Debrunert s másik négy hivét 1836-ik évi márcziusban épen
istentiszteleten lepték meg a hajduk s vitték a tanács elé. Azt az
itéletet kapta, hogy a város területéről kiutasittatik, sőt örökre
számüzetik, de az elköltözésre, műhelye és vagyona kimozditására négy
heti időt kap.

Felesége épen várandós volt, a négy hét elteltével nem mozdulhatott.
Nosza fogták fülön Debrunert s vitték a börtönbe. Mikor felesége szült:
akkor kieresztették s a költözésre hét heti haladékot adtak neki. De
akkor aztán feleségével s öt gyerekével kénytelen volt útra kelni. A két
legkisebb gyereke a két iker lányka volt, hét hetes csecsemő.

Hová menjen? Hol hajthatja fejét nyugalomra?

Szülőföldét Thurgaut jelölték ki számára. Odament.

Ott se szivesen látták, mint uj hivőt. A mint odaért: azonnal behivták
fegyvergyakorlatra. Nem ment be, feleségét és kis gyerekeit nem
hagyhatta. Karhatalommal bevitték s börtönbe zárták. Innen hamar
kiszabadult ugyan, de maradása még se volt otthon, ez év deczember
havában Zürichbe költözött. Ez nagy város volt, a téritők ellen még se
fenekedett ugy, mint a kis városok.

Lelke és buzgósága nem hagyta nyugodni. 1838-ban ellátogatott Aargauba
régi hiveihez. Két hajdu nyomban lefülelte s vitte a tanács elé. Öt heti
börtönt kellett e miatt szenvednie. Két év mulva 1840-ben ujra
visszatért, ujra elfogták s a börtönbe kisérték. A miért megszegte a
tilalmat s ujra hirdette az igét.

Nem nyugodott meg az itéletben. Fölvitte az ügyét a legfelső biróságig.
Nyilvános tárgyaláson maga fejtette ki igazságát. Nem sértette a
közerkölcsöt s a köztársaság törvényeit. Isten igéjét hirdette csupán, a
hogy azt a szentirásban találta. Mi hát a bűne? Miért kell neki
üldöztetést szenvednie?

Mind nem használt semmit. A legfelső biróság elitélte kilencz heti
fogságra s 70 frank pénzbüntetésre. A hatóság iránt engedetlennek lenni
nem szabad. Hogy pedig a hatóság mit tilt vagy mit parancsol: azt a
legfelsőbb biróság nem birálgatja. Igy származott büntetése.

Azóta nyugalma van.

Zürichben nem bántják. Ott megelégedtek Fröhlich számüzetésével. Azóta
kétszer megfordult Aargauban is, de az Isten egyszer sem szolgáltatta át
a fogdmegek kezébe.

Ime ez Debruner élettörténete Hencsey szerint. Utódai ma is élnek
Svájczban.

Hencsey folyton aggódott, hogy otthon Magyarországon elszélednek hivei,
mint a nyáj, a melynek nincs őrizője s meggyöngülnek hitökben. Debrunert
is rábeszélte tehát, hogy ő is irjon leveleket a magyarokhoz. Irt is.
Természetesen németül. A pestiek aztán leforditották a leveleket
magyarra s ugy küldözték szét a németül nem tudó hiveknek.

Hencsey arra is szakadatlanul intette hiveit, hogy őt a magyarországi
gyülekezetek és egyes atyafiak állapotáról gondosan értesitsék. Hogy
addig is, mig hazamehetne: intést, oktatást, jó tanácsot, buzditást
nyujthasson levél utján, a mennyire szükségesnek látja.

A jelentések minden oldalról beérkeztek hozzá.

Legbuzgóbb, legszorgalmasabb tudósitó volt Bámer Ferencz, a
székesfehérvári születésü nazarénus. Kovács József is rendesen irt ugyan
Nemesfaluból, de ő az összes hivek és téritők sorsát onnan a Balaton
partjáról nem tudhatta, de Bámer Pesten és Budán lakott, az ország
központján, ő mindent tudhatott.

Ihász Gyuri és Rajki János még az 1842-ik év végén elhagyták Bécset s
lementek Pestre. Hencsey Imre azonban ott maradt s ő onnan kimozdulni
nem is akart. Lelke csak azzal a vágygyal volt tele, hogy Lajos bátyja
után mehessen Zürichbe. Annak kezétől akarta a szent keresztséget
elvenni. Visszatérni Magyarországba egyelőre nem akart. Ha visszatér:
szülőit ki nem kerülheti. Attól pedig méltán tarthatott, hogy ha egyszer
hazamegy: szülői őt többé hazulról el nem eresztik. Idegen országba,
messze földre semmi esetre. Neki pedig bátyját látnia kell.

Szegény jó fiu, alig sejtette azt a magasabb végzetet, mely őt Lajos
bátyjának fölkeresésére unszolá.

Bámer levelei tiszta képet nyujtottak a magyar nazarénusok állapotáról.


IV.

(Bámer Ferencz és a lánczhidépités. – A szétszóródott hivek. – A pesti
hivek. – Likhardus. – Hencsey szomorusága. – Öcscse Zürichbe megy.)

Bámer Ferencz az öreg Nipp Annának volt öreg legénye és munkavezetője. Ő
igazgatta a műhelyt, ő szerezte a megrendeléseket, ő hajtotta be a
kintlevőségeket, ő szerezte be az anyagot s ő ült ki a vásárba is a
sátor alá. Szóbelileg bizalmasan abban állapodtak meg, hogy Nipp Anna
örökösen is átadja neki a műhelyt és szerszámokat s azért Bámernak nem
is volt rendes fizetése.

Azonban valami távoli rokonok kerültek elő valahonnan, ezek megsejtették
öreg nénjük szándékát, nyakára mentek s addig sugdostak a fülébe, hogy a
jó Nipp Anna a műhely átadásaért utóbb ötszáz váltó forintot, a mai
pénzben 420 koronát kért Bámertől. Ennek nem volt pénze. Nem
takarithatott, mert hiszen fizetést se kapott. Szülői is szegények
voltak Fehérváron, nem tehetett mást: ott kellett hagynia a műhelyt.

A lánczhidépitésnél kapott alkalmazást és pedig a budai oldalon.

Azon a helyen, a hol most a lánczhid van, egészen más képe volt akkor a
Duna partjának, mint most.

Az alagut még nem volt meg. A budai várba fölvezető Albrecht-út is
egészen más volt, mint most. Akkor is a Vizikapuhoz vezetett föl, de
meredekebben. A lánczhid körüli paloták helyén üres parti telkek
állottak. A hajóvontató lovak járása volt a mostani korzó helyén. A hol
most a kereskedelmi miniszterium palotája áll: majdnem azon a helyen
állt egy alaktalan régi, de nagy raktárépület magánosan. A várhegy
oldala gondozatlan és szabályozatlan gyep, tele apró bokorral; kökény,
bodzafa, vadmeggy cserjével. Gyerekek mászkáltak ott s malaczot,
bárányt, kecskét legeltettek.

A lánczhid lánczai mélyen a föld alatt lévő üregben vannak megkötve.
Mikor a lánczhid épült, a partnak jó nagy részét magas keritéssel
elkeritették. A bekeritett részt nevezték épitő udvarnak. Itt dolgoztak
a kőfaragók. Ide hordták a lánczhid lánczainak Angliából szállitott
aczéldeszkáit. Itt állitották össze a lánczszemeket. Itt volt az épitő
mérnökök s különféle munkavezetők irodája. Itt ásták a lánczok végeinek
földalatti üregeit is. Száz és ezerféle furó, faragó szerszámnak,
kötélnek, emelő csigának, targonczának volt ez az udvar állandó raktára.

Bámer Ferencz itt nyert munkát eleinte mint lakatos, utóbb mint az épitő
udvar felügyelője.

Télen azonban munkaszünet volt s 1842-ik évi november 1-én harminczad
magával elbocsátották. Csak a külföldi idegen munkásokat tartották meg.
A magyar munkás menjen, a hova tud.

A fővárosban költséges volt az élet s kivált műhely és munka nélkül
maradt kézművesnek. Bámer tehát hazament szegény szüleihez Fehérvárra.
De uj év után 1843 elején ujra feljött a fővárosba munka után nézni,
néhány napot testvéröcscsénél töltött, a ki Kropacsek malmában volt
molnárlegény s aztán február végén ujra elfoglalhatta tavalyi helyét a
lánczhid épitő udvarában.

Ez évben meg is nősült.

– A sok kisértetnek ellent nem állhattam, irja; s ezen felül még az én
jó apám s anyám testvérjei is mindig unszoltak a házasságra.

Talált egy magához illő fiatal özvegy asszonyt. Keresztneve Anna volt.
Ezt vette el s épen Szent István napja előtt való napon, augusztus 19-én
esküdött meg vele. Ez időtől fogva Pesten a Józsefvárosban Koszoru-utcza
791. számu házban lakott. Családi élete boldog volt.

Az uj hit mellett buzgón megmaradt.

Levelei sok szomoruságot okoztak Hencseynek. Hencsey azt értette e
levelekből, hogy a hivők lassan szaporodnak, a pesti gyülekezet tagjai
szétszóródtak, közös isteni tiszteletre összejönni alig tudnak s még a
legbuzgóbbak is lankadoznak.

Bizony szétszóródtak a pesti hivők.

Rajki János nem maradt meg Pesten; elment Szegzárdra, Fekete József
lakatos műhelyébe Tolnavármegyébe. Onnan pedig átment Bajára
Bács-Bodroghvármegyébe.

Ihász György Czeczére költözött Fehérvármegyébe s ott vert fészket
hosszu időre.

Kertész András Meggyesen telepedett le Erdélyben s ott meg is
házasodott. Ide jött Filippi is.

Vitkovszky József kőműves Eperjesre költözött Sárosvármegyébe.

Klein János Szebenben állott műhelybe szintén Erdélyországban.

Vájdenhóf még mindig Békés-Csabán buzgólkodott, Kovács József
Nemes-Boldogasszonyfán; amaz Békés, emez Zalavármegyében.

Tehát az ország minden részébe messze kerültek el egymástól azok, a kik
Hencsey édes szavaiból meritették egykor az uj hit igéit.

Likhardusnak más lett a sorsa. Ez semmire való, korhely emberré vált.
Bécsből Pestre jött. Vándorkönyvét valahol elhagyta, beitta, zálogba
tette. A vándorkönyv volt akkor a munkakönyv is, az igazolvány is. E
nélkül se idegen városban, se a szállókon nem volt helye a kézműves
legénynek. A kinek nem volt vándorkönyve, azt hely nélkül való
csavargónak tekintették a hatóságok s küldték tovább.

Likhardusnak azonban mint hivőnek mégis szereztek műhelyt a pesti hivő
atyafiak. Szállást és élelmezést kapott s hetenként öt forintot. De a
rendes munka nem tetszett neki, otthagyta a műhelyt s Magyarék házánál
töltött el három hetet henyélve. Onnan átment a jó Nipp Anna nyakára s
annál erőszakoskodott. Sorba járta az összes hivő atyafiakat s Bámer
Ferencznek is sok háboruságot okozott.

Intették, jóra kérték. Semmi szép szó nem használt.

– Én is hivő vagyok, testvértek vagyok, kötelességtek nekem lakást,
ruhát s enni-inni valót adni.

Ezt az itéletet mondta ki rájuk.

Az atyafiak sokáig türtek, de türelmük utóbb elfogyott. Fogták a
gallérját s »átadták a Sátánnak, mivelhogy annak kezéből ugy sem
lehetett kiszabaditani«.

Ez volt a magyar nazarénusoknál a gyülekezetből kizárás első esete.

Likhardus eltünt Pestről. Eltünt az országból is. Hogy és hogy nem:
egyszer csak Zürichben termett s Hencseynél jelentkezett. Ez 1843-ik évi
szeptemberben történt. Hencsey igaz testvér gyanánt fogadta, valamint
Béla József is. Bemutatták a zürichi hivő testvérek sok tagjának.
Azonban Likhardusnak nem volt se útlevele, se más igazolványa. E nélkül
pedig a zürichi rendszabályok szerint 24 óra alatt el kell hagyni a
várost. Hencsey nem tudta, minő életet élt Likhardus Pesten. Titkon
elhelyezték, műhelybe állitották s adtak neki kenyeret és ellátást.

De megromlott lélek volt már egészen. Zürichben is korhelykedett s
henyélt s Hencseyre való hivatkozással csakhamar tizenhét forint
adósságot csinált álnokul. Hencseynek volt már egy kis megtakaritott
pénze, nem tartozott volna ez összeget kifizetni, de azért mégis csak
kifizette. Pirult arra a gondolatra, hogy magyar hivő ilyen ember lehet.
De azután levette róla kezét. A városi hatóság nyomban ki is utasitotta
Zürich területéről.

Mi lett utóbb belőle? Nem tudom. A magyar nazarénusok jegyzeteiben többé
nyomát nem találom.

Kik maradtak hát meg Pesten?

Ott volt Denkel János, a tanitó. Ez Musek nevü mészárosmester házában
lakott a Dunaparton a vágóhid mellett. A vágóhid akkor nem ott volt, a
hol most, hanem legalább két kilométerrel följebb, közel a mai
vámpalotához. Felesége nagybeteg volt, vizi betegségben szenvedett, pár
év mulva meg is halt. Talán e miatt is a tanitásban nem buzgólkodott
annyira, mint kezdetben s mint akkor, a mikor Hencsey még itthon volt.

Megvolt Denkel Terézia.

Megvolt a jó Nipp Anna. A Terézvárosból, a Nagymező-utczából átment
lakni a Lipótvárosba, a templom-téri piaczra. A hol most az óriási
bazilika áll: ott állott akkor egy kis templom. Körülötte szabad tér s
ezt heti és napi vásártérnek, piacznak használta a közönség. Zöldséggel,
baromfival, hentes és sütő árukkal volt tele egész nap. Ennek északi
oldalára a 294. számu házba költözött Nipp Anna, de már itt nem volt
akkora szobája, a hol istentiszteletet lehetett volna tartani.

Megvolt még az öreg Eichman Margaréta asszony, több mint 90 éves,
gyenge, beteges. Lakásából kimozdulni már nem tudott, a hivek jártak
hozzá látogatni s az imádkozásban segiteni.

Végül Magyar Ferencz és hitvese s Bámer Ferencz: ime ezekből állott az
1843-ik év végén a pesti hivő atyafiak gyülekezete. Alig heten,
nyolczan. Rendes gyülekezetet tartani nem lehetett.

Hencseynek fájt ez az állapot.

Körülötte élet, zsibongás, eleven hitbuzgalomnak csodálatos pezsgése,
minden vasárnapon isten tisztelet, a hova nagy számban seregelnek a hivő
atyafiak s ha üldözik is őket, annál nagyobb elszántsággal engedik át
lelküket az üdvösségkereső áhitatnak.

Pedig üldözik őket.

Fröhlichnek el kellett költözni még az országból is. A többi lelkes
tanitót se türik meg otthonában. A kisdedeket erőszakkal keresztelik.

Erre különös gondja van minden világi és egyházi hatóságnak. Számon
tartják az ujszülötteket. Ha a szülők késlekednek a kereszteléssel, a
végrehajtó hatalom odamegy a házhoz, a gyermekágyas anya kebléről
leszakitja a csecsemőt, viszi a templomba s megkeresztelteti a pappal.

E fölött sokat tanakodtak az uj hivők. Mit csináljanak ily esetben?

Ellenállani nem szabad. Erőszakot erőszak ellen szegezni tiltja hitük.
De azt maguk számára szoros törvény gyanánt meghatározták, hogy az ily
keresztelést még érintéssel se szabad elősegiteni. Ha kérik az anyától a
csecsemőt: neki nem szabad a kezét se mozditani. Vegye el kebeléről az
idegen. Hitük szerint ugy sincs foganatja az ily keresztelésnek. A hit
nélkül való keresztelést ugy se veszi észre az ur isten, a csecsemőnek
pedig még hite nem lehet. A sarjadzó lélek a hitnek magasságaihoz föl
nem emelkedhetik.

Igy gondolkoztak s e törvényük szigoru megtartását követelték minden
hivő atyafitól. A kik ez ellen vétettek, a kik a csecsemőt önkényt
vitték a keresztvizre vagy saját kezükkel adták át a végrehajtóknak:
azokat kizárták a gyülekezetből.

Kizáratás gyakran fordult elő. Ennek természetes oka volt.

Az anya lelkében, midőn maga mellett látta apró szülöttjét, feltámadt az
egyház régi tana. Keresztség nélkül nincs üdvözülés. A boldogok seregébe
el nem juthat a kereszteletlen. De hátha kiskorában veszi el isten az ő
ártatlan magzatját? Az anya megbirkózhatik a gyehenna gondolatával, de
csecsemőjét még a gondolatnak se adhatja át. Hiszen ő felelős annak
üdvösségeért.

Gyakori eset volt a régi egyházhoz való visszatérés is. Sok uj hivő
erőtlennek érezte magát az üldöztetés közben. Gyakran a tanitók ellen
feltámadott a tömeg s véresre verte őket. Maga Debruner két izben alig
tudott véres fejjel menekülni a rá zúdult tömeg elől. Kézzel és öklelő
szerszámokkal bántalmazták s kövekkel dobálták. Ha nem menekülhet:
István vértanu sorsára jut.

Mindezt tudta és látta Hencsey. De azt is látta, hogy ennek daczára
folyton szaporodnak az uj hit követői. S az fájt neki épen, hogy
hazájában nem üldözik az ő követőit s azok mégis lassan szaporodnak, a
pesti gyülekezet is szétoszlott s bánatos lelke ugy látta, ugy képzelte,
hogy még a ki megmarad is a hitben, annak hite is lankadoz. Foglalkozott
a hazatérés gondolatával.

Egyszer azonban csak nála termett öcscse is. Hencsey Imre otthagyta
Bécset s átment Zürichbe. Még nem volt megkeresztelve; Bécsben nem is
volt tanitó, a ki megkeresztelhette volna, sietett hát bátyjához.

Műhelyt rögtön kapott. Ugyanott, a hol Lajos bátyja: Michel Jakab
lakatosnál.

A nyár végén nyerte el a keresztséget. Buzgalmával, példás erkölcseivel
s hitének biztos megvallásával kellett azt kiérdemelnie. Épen a sok
visszatérés miatt Svájczban nem könnyen vették be az uj hivők közé az
embereket s kivált az idegeneket.

A keresztelés megtörténhetett a szobában is, de kint a szabadban is.
Álló viz és folyó viz között nem tettek különbséget. Imrét hajnali négy
órakor keresztelték meg a Siehl-folyó egyik szép ligetes partján. Még
sötéttel kiindult oda a városból negyven-ötven hivő, férfiak és nők
gyülekezetet tartani. Debruner és Hencsey tartott beszédeket. Imre azt
szerette volna, hogy bátyja ereszsze rá a keresztelő vizet. De bátyja
Zürichben nem tanitó volt s épen ő meg nem bontotta volna a rendet.
Debruner volt keresztelő tanitója.

Hárman voltak most már Zürichben magyar hivők. Likhardust nem
számitották, csak a két Hencseyt és Béla Józsefet. Hencsey Imre buzgalma
és kegyessége ezentul csak oly nagy volt, mint Lajos bátyjáé.


V.

(Vitáz a két testvér. – Hencsey buzgósága és betegsége. – A jámbor
Raschy Anna. – Hencsey halála.)

Sőt még vitába is keveredett Lajos bátyjával s vitájuk a hitnek nem egy
tételére terjedett ki. A vita szelid és testvéri volt, a nyilvánosság
elé nem is került, de mégis jellemző.

A svájczi hivők közt fölmerült az a kérdés, vajjon a hitetlenekkel,
idegen istenek imádóival s a tisztátalanokkal ehetik-e, ihatik-e egy
edényből a hivő? Mindenki tudja, hogy e kérdés a zsidók kérdése s nem a
keresztyéneké, de Jézus korának szent irásaiban is gyakran szellőztetik.

Pál a nagy apostol azt irja egy helyütt a korinthusiakhoz:

– Ne társalkodjatok azzal, ha valaki, holott atyafiunak neveztetik,
parázna vagy fösvény vagy bálványimádó vagy szidalmazó vagy részeges
vagy ragadozó. Az ilyenekkel mondom, hogy ingyen se egyetek.

A svájcziak, meglehetősen félreértve az apostol szavait, szigoruan
álltak a mellett, hogy ha már valaki hozzájuk tartozott, de bűnös élete
miatt a gyülekezetből kirekesztették, azzal egy asztal mellé nem ültek s
egy edényből nem ettek-ittak. Más egyházhoz tartozó bűnös ember iránt
ezt a vonakodást nem cselekedték.

Imre ehhez a tanhoz ragaszkodott.

Bátyja ezt nem fogadta el. Az ő hite az volt: minden embert egyenlő
szivvel kell szeretnünk; azt is, a ki hozzánk tartozik s azt is, a ki
más felekezethez tartozik, de még azt is, a ki egykor hozzánk tartozott,
de bűnös élete miatt a gyülekezetből ki kellett rekeszteni. Ennek minden
büntetése e földön abból állhat, hogy többé a gyülekezetben részt nem
vehet s az urvacsorát el nem nyerheti. Egyéb módon haragot, boszut,
neheztelést érezni és tanusitani iránta nem szabad.

Volt más vitájuk is.

Svájczban nyakra-főre büntették az uj hivőket. A büntetés a tanitókra
nézve számüzetés volt, a közönséges hivőkre nézve pénzbeli birság.

Fölmerült a hivők közt az a kérdés: vajjon pénzbirság esetén a hivő
önkényt fizessen-e vagy bevárja a végrehajtást, foglalást, becslést,
árverezést, ingó jószág hatósági elhurczolását?

A nagy apostolnak a zsidókhoz irt levelében találtak egy pontot, a hol
az apostol dicséri azokat a zsidókat, a kik Jézus követői lettek s e
miatt jószáguknak elzsákmányolását örömmel szemlélték. Ugy okoskodtak
tehát, hogy a hatósági végrehajtást, mely nem egyéb, mint zsákmányolás,
örömmel kell venni, tehát azt önkéntes fizetés által kikerülni nem kell.

Hencsey nem fogadta el ezt a nézetet, Imre öcscse pedig ehhez hajlott.
Sok szelid vitában hányták-vetették meg ezt a kérdést. A magyar hivőkhöz
intézett leveleiben Hencsey határozottan megállott a maga nézete mellett
s ezt ajánlotta hiveinek. Imre öcscse nem ajánlotta a maga nézetét, de
bőven ismertette a svájczi felfogást leveleiben.

Főleg vita közben s esti órákban cserélték ki eszméiket. Velük volt
gyakran Béla József is.

Munkanapon, hétköznapon nem jutott idő sétára. Műhely után pihenés s a
szentirásnak német nyelven való közös olvasása következett. Mind a kettő
serényen törekedett elsajátitani Luther szentirási nyelvét, Hencsey
őszre kelve már több izben tartott egyik-másik kisded gyülekezetben
egyházi beszédet. Bele akarta magát gyakorolni egészen.

Ünnepnapon korán keltek s már napfeljötte előtt kimentek sétálni. Utjok
messze-messze vezetett vagy a tó partján Wollishofen felé, vagy a Limmat
partján Wipplingen felé. Valami különös ösztöne vagy vágya volt azonban
Hencseynek a temetőben tölteni a reggeli időt.

Az a gyönyörü sétány és fáskert, mely a Rämi-útra dül s melyet ma
ó-temetőnek neveznek, akkor még temető volt. Korán se oly diszes, annyi
és oly szép siremlékkel korán se behintve, mint az olasz és franczia
temetők, de az áhitatnak s a másvilági életre néző gondolatoknak
fölkeltésére csak oly alkalmas, mint azok. Ide vonzotta Hencseyt bánatos
lelke.

Százszor eszébe jutott: ha ő ide jutna, ha neki itt idegenben kellene
meghalni.

De ezzel a gondolattal nem tudott megbarátkozni.

– Hazamegyek, édes öcsém, ugymond, még sok dolgom van otthon. Csak a
tavaszt várom, vagy talán meg se várom, hazamegyünk.

Nem várta meg a tavaszt.

Novemberben betegeskedni kezdett. Ugy érezte, hogy testi ereje
szemlátomást és rohamosan fogy. Még se ő, se közellévői nem gondoltak
talán arra, hogy nagy beteg, de már nagy beteg volt. Ugy látszik,
tüdejét támadta meg orvul a nyavalya.

Nem lehetett csodálni.

Sok emberre s kivált sok fiatalra, kinél kialszik az élet, mint a
gyertya, azt mondja a magyar közmondás: megölte a buzgóság.

Hencsey egész nap a legnehezebb kovács- és lakatosmunkát végezte tűzzel,
vassal, pörölylyel, nehéz vasreszelővel. Lelkiismerete szerint első
akart lenni a munkában. Példa társai közt. Kora reggeltől késő estig
tizennégy óra volt a munkaidő. Izom megernyedt, tüdő és sziv kifáradt a
nehéz munkában. Dolgoznia kellett, mert hiszen szegény kézműves legény
volt. Ételét, italát, hajlékát, ruházatát, hazamenő utiköltségét csak
mindennapi munkával lehetett megkeresni. Becsületükre kellett válnia
azoknak is, a kik az idegen országban körülötte voltak s azoknak is, a
kik otthon maradtak s a kikhez lelke haza vágyott.

Volt olyan téli nap, a mikor álmatlanul, lázas nyugtalanságban töltötte
az éjszakát s hajnalban alig volt ereje kemény nyoszolyájáról fölkelni.
De azért erőltette a munkát. A buzgóság hajszolta előre. Volt eset, a
mikor a nehéz pöröly kiesett a kezéből. Mestere emberséges ember volt.
Gyakran kivette kezéből a vasat, rászólt, tegye le a bőrkötényt, menjen
ki egy-két órára pihenni a szabadba.

Ha már igen gyöngének érezte magát, gyakran szót fogadott. A
Niederdorf-út, a hol műhelye és lakása volt, közel van a
Limmat-folyóhoz, s azzal egyenközüen halad az Unterstrass nevü városrész
felé s a szőlőhegyek felé. Ilyenkor ki-kiment a folyó partjára, órák
számra elnézte a hullámok csendes vonulását s elhallgatta a malmok
zugását. A malmok hidján gyakran átment arra a térre, a hol most az
árvák háza áll s ha kis gyermekkel találkozott, megállitotta, nevét és
szülőit megkérdezte tőle s Isten áldásával eresztette tovább.

De ha jobb napja volt is, éjjeli pihenője még se volt pihenő. Imádkozott
sokáig. Szülőinek és ismerőseinek, hazájának és az embereknek
üdvösségeért meleg fohászokat bocsátott az éghez. Azután elővette a
szentirást s olvasgatta nagy gonddal és figyelemmel. S irdogálta szép és
hosszu leveleit Magyarországon hagyott hiveihez. Sokszor elmult éjfél, a
mikor szemeit álomra hunyhatta, a mikor mécsét eloltotta. S nyáron négy
órakor, télen hat órakor már talpon kellett lenni s munkába állani.

Ilyen élet nem tarthatott soká. A testnek a föld felé, a léleknek az ég
felé kellett sietnie.

Sietett is.

Az 1843-ik évi szent karácsony ünnepeket s a következő uj évet még
fentöltötte. Még részt vett a gyülekezetben s sürü könyhullatással
rebegte imáit s énekelte a hivőkkel egyetemben a szent zsolozsmákat.
Magához vette az urvacsorát is. Január 24-én ágynak esett.

Mestere és házigazdája Michel Jakab szivesen adott neki tanyát, de a
czéh szabályai s a város törvényei szerint három nap után be kellett
költöznie a közkórházba. Hencsey szivesen nyugodott meg ebben. Hiszen ő
tisztelte a törvényeket, megtartotta a rendet és szerette az embereket.

Volt azonban Zürichben egy jámbor néne, egy buzgó hivő, a ki már jól
ismerte Hencseyt s szerette a hivők szent szerelmével e buzgó ifjut. A
neve volt Raschy Anna. Hivő volt már 1836 óta. Élt férje is, a ki
kádármester volt, de az uj hivők közé soha be nem lépett. Feleségét
azonban szerette és becsülte s az uj hit gyakorlásában nem zavarta. Volt
egy kis lányuk is, Borbála nevü, akkor tizenkét esztendős.

Ez a Raschy Anna elment Michel Jakabhoz s elment a kovácsok és lakatosok
czéhmesteréhez s mindegyiktől elkérte Hencseyt. Ne vigyék őt a kórházba,
adják át neki, ő ugy fogja ápolni, mint édes anyja.

Oda vitték. A jámbor hivő asszony adott neki szép napos, meleg szobát,
tiszta ágyat, betegnek való jó ételeket s kegyes és éber gondviselést.
Otthon, szülőföldén Szent-Péter-Urban se lett volna hivebb és gyöngédebb
ápolása.

Imre öcscse és Béla József is odamentek ápolónak, vigasztalónak.
Mellette voltak felváltva éjjel-nappal.

– Látogassátok a betegeket!

Szentséges szent tanácsa és régi tanácsa ez a szeretet egyházának. Az
igazi szeretet lángelme erejével bir. Csodákat tesz, találékony, mindig
jó arcza van, kifáradhatlan abban, hogy enyhülést, örömöt, vigasztalást
nyujtson, boldogságot teremtsen. De összes tevékenysége közt egyik se
fönségesebb, mint a csecsemő ápolása s mint a betegek látogatása.

A beteg élni akar, de ereje gyönge hozzá. Örülni akar, de fájdalmai
vannak. Remélni szeretne, de gyakran mozdulni sem bir. Áhitja a
napfényt, a mezőt, a virágot, a jókedvü társaságot. Mindent pótolni tud
a beteglátogató, ha szeretettel közelit hozzá s nála tölti az ébrenlét
idejét.

Föltámasztja a haldokló reményt, visszaidézi az eltünő ábrándokat,
megemlékezik a beteg multjának derüs pillanatairól s együtt szövi-fonja
vele a felüdülés jövendő terveit.

A legnagyobb jóltevő az, a ki a haldoklónak arczára mosolyt tud
varázsolni.

A halál se oly bátor, ha, mikor benéz az ablakon, ott találja a beteg
ágya szélén a hű baráti sziveket. Vissza-visszasompolyog s oly
pillanatra vár, a mikor a beteget egyedül találja.

A beteg napról-napra gyöngébb lett. Erős lázak gyötörték. A halál
kikerülhetlennek látszott. Eszmélete mindig tiszta volt. Huszonegy napig
egy órára se hagyták el. Vagy Imre öcscse, vagy Béla József mellette
volt. De a jámbor Raschyné is.

És ott volt mellette a kis Borbála, a vidám, piros képü, édes, jókedvü
lányka.

Az ugráncsi fiatal lánykák nem nagyon szeretnek a betegek körül tölteni
időt. Nem is természetük. Futkározni, játszani, kaczagni, apró kis
dolgaikat elfecsegni: erre valók. De ez a kis lányka kivétel volt. Oda
vitte Hencsey ágya mellé kötését, varrását, könyvecskéit, babaruháit s
ott mulatgatott mellette egész napon át. Kutyának, macskának, tyuknak,
ludnak, galambnak dolgait ott mesélgette órák számra.

Megaranyozta azt a sötét felhőt, mely ott gomolygott a haldokló feje
fölött s melyben a halál üldögélt.

Hencsey Imre ezt irta róla az otthonvalóknak:

– Ha irtok, szerelmes atyámfiai, el ne feledkezzetek a jó nénéről,
Raschy Annáról. De megemlékezzetek kis lányáról is, Barbaráról,
küldjétek el hozzá jó kivánságtokat s imádkozzatok boldogságáért, mert
megérdemli.

Kérdezték Hencseyt: megirják-e haza szüleinek s hiveinek az ő
betegségét?

– Ne irjátok meg, ne okozzatok szomoruságot. Megsegit az Isten s
tavaszra hazamegyek. Ha pedig az én Uram Istenem kegyelméből át kell
mennem a másvilágra: megtudják azt ti általatok akkor is, elég ez az egy
fájdalom az ő szivüknek. De akkor megirjátok azt is, hogy ne
szomorkodjanak, hanem örüljenek az ő szivükben, mert Istennek rendelése
ment teljesedésbe. Ő méltónak tartott engem arra, hogy magához
szólitson.

Máskor azt kérdezte Imre öcscse: mit irjon Kovács Józsefnek?

– Egyebet ne irj, csak azt, hogy vigyázzon. Mert a sátán még az erőseket
is megkisérti, hát még a gyöngéket!

Szobájának ablakjai napnyugot felé néztek.

Márczius 14-ik napjának virradójára egész éjjel nem aludt. Lassu hangon
hol imádkozott, hol szent dolgokat magyarázott. Mellette volt Imre
öcscse is, Béla József is s a jó Raschyné. Németül már nem tudott
beszélni. A haldokló agy csak az anyanyelvet birta.

Szürkületkor azt mondta:

– Szeretném látni a nap keltét. Arra van az én földi hazám. Forditsátok
az ágyat arra, hadd lássam!

Megtették kivánságát.

Nyolcz órakor azt mondta:

– Ha Isten ugy rendelte, hogy haza ne mehessek, engem abba a nagy
temetőbe ne temessenek, hanem az idegenek temetőjébe. Ott nem
háborgatnak, nem tiporják le a füvet.

Kilencz óra után nyugtalan lett.

– Szeretnék felülni!

Béla József és a kis Borbála volt mellette. Béla hozzáment s kezeivel
feltámasztotta.

Akkor azt mondta Hencsey, egyik kezét a kis leány fejére téve, Bélához
intézve szavait:

– Vigyázz! Szeresd azt, a ki meghalt és él!

Letette fejét vánkosára, szemeit behunyta s pontban tiz órakor szép
csendesen elaludt.




A HALÁL UTÁN.


I.

(Hencsey temetése. – Emlékezete elmult. – Édes apjához jut halála hire.
– Végső megjegyzések.)

Az utolsó út bevégződött. Hencsey elaludt örökre. Elérte czélját. Hivő
és áhitatos lelke fölszállt az ő jó istenének trónusához.

Lélek szerint való atyafiai ott zokogtak hidegülő teste mellett. Nem
hallotta már a zokogás hangját. Ha hallotta volna: megtiltotta volna a
szomoruságot. Hiszen a jó atyafinak örülni kellett a fölött, hogy ő
eljutott már istennek közelébe. Csakhogy a sziv, ha igaz fájdalommal
tele, nem tud szót fogadni. Maga Jézus is sirt, mikor meglátta
Jeruzsálemet, melyre pusztulás vár.

Az uj hivők gyülekezete gondoskodott a temetésről. Összeadta a temetés
költségét. Semmi fényüzést se engedtek meg a temetésnél. Ellenkeznék
hitükkel a holtak körül való fényüzés.

A temetés napját márczius 17-ikére határozták.

Nem a nagy köztemetőbe, hanem az idegenek temetőjébe eresztették sirba.
A hogy utolsó óhajtása volt.

– Ott nem tiporják le a füvet!

Az idegenek temetőjében is volt néhány diszes siremlék. De azon a
részen, a hova a szegényeket, a vagyontalan átutazókat, az
ismeretleneket, a vándorló kézműves legényeket temették, nem voltak
költséges és ragyogó emlékkövek. Hencsey nem szerette volna, ha sirja
ezek közt domborul. A szegények, az átutazók, az ismeretlenek sirját
ritkán keresik föl. Messze földről, idegen országból nem jönnek a
rokonok és jó barátok időszakonként a sirokat látogatni. A város
lakossága se jön. Mindenki csak a maga kedveseinek sirját látogatja. A
hol legkevesebb ember jár: oda kellett Hencsey porladó tetemét
elhelyezni. Ott nem tiporják le a füvet. Ott oly buján és zölden virul a
fű, mint szülőföldén, mint Szent-Péter-Ur völgyein s erdeinek
tisztásain.

Az egyszerü koporsót hetvennégy hivő atyafi és néne kisérte. Fröhlich
nem volt köztük. Ő már akkor mint számüzött Straszburgban lakott s ha
akart volna, se érhetett volna oda a temetésre. De ott volt Debruner és
a két Aschmann testvér s ott volt öcscse Imre és Béla József. Fájdalmát
lebirni egyik se tudta. Zokogásuk hangja betöltötte a temetőt.

Elpihent tehát a forró sziv s elnémult az ajk, melyről oly édesen folyt
az istenige s az emberszeretet szózata. De a láng, mely az ő szivéből
lobbant föl, nem aludt ki többé. A hit, mely szavára támadt, ma is él
Magyarországban.

Felnő-e, mily erős lesz, meddig él: ki tudná azt megmondani?

Nagyot változott azóta a világ. De az emberek lelke, a tömegnek szelleme
ma még nyugtalanabb, mint akkor volt. Csakhogy a nyugtalanság ma nem
Jézus tanaiból, nem a szentirás igeiből táplálkozik. Erőt nem onnan
merit s végső czélul nem ama tanok és igék győzedelmét jelöli ki.

A haladás művein ma nem csak a szeretet dolgozik, mint Jézusnál s
követőinél. És a mint Hencsey lelke által is dolgozott. Ma nagy erőt és
hatalmat képvisel a harag és a gyülölet, mely a vagyon és jóllét
aránytalan feloszlása miatt az osztályok keblében izzódik egymás ellen.
Mi lesz a küzdelem vége? Lehetetlen, hogy más legyen, mint a mit Jézus a
szeretet által akart elérni.

Hencsey emléke elhalványult. Talán a multak ködébe egészen elmerült is.
Szülőföldjén még lehetnek öregek és vérrokonok, a kik emlékeznek rá s a
kik, ha később születtek is, hallhatták hirét s a kik hallhattak valamit
hittéritő buzgalmáról, szenvedéseiről és haláláról. De a mai magyar
nazarénusok nevét se ismerik.

Élt régebben Pacséron egy meglehetősen iskolázott férfiu. Neve Kalmár
István s néhányszor futólag emlitettem is már. Ő az uj-szövetségi
szentirást latinból és németből leforditotta magyarra és mikor engem
1873-ban fölkeresett, megmutatta könyvét s átnézés végett heteken át
nálam hagyta. Szerettem volna ezt a könyvet a Nemzeti Muzeum számára
megszerezni, de erre nem tudtam rábeszélni. Egyetlen kézirati példánya
volt belőle szép apró irással, szilárd kötéssel. Őt akkor a nazarénusok
egyik helyi püspöküknek ismerték el. Később elégedetlenek voltak vele s
ő tanitói állásáról lemondott s félrevonult. Több mint tiz év előtt
meghalt.

Azért látogatott meg, mert olvasta Hencseyről szakadékosan irt
följegyzéseimet s tudni akarta, honnan meritem értesülésem adatait?
Megmondtam neki. Csodálkozott s azt felelte:

– Mi sohase hallottuk Hencsey hirét-nevét.

Ez közel harmincz év előtt történt. Azóta megint egy uj nemzedék kora
tünt el. A feledés nem az évek arányában nő, hanem minden ujabb évvel
százszorosan válik nagyobbá. Ha már akkor se emlékeztek Hencseyről:
miként emlékezhetnének ma?

Sok hitványságot tartanak dicsőséges emlékezetben a hazug irások sorai.
Sok fenség, sok igaz érdem, örök dicsőségre méltó sok emberi nagyság
pihen a föld alatt jeltelenül, emléktelenül.

Hencsey halálát s halálos betegsége alatt ejtett utolsó igéit Béla
József és Hencsey Imre gondosan megirták haza a hivőknek. A hol többen
laktak egy helyütt: összejöttek a hivők s bánatos lélekkel elmélkedtek
az utolsó igéken.

Az öreg Hencseynél, a gyermekevesztett apánál kevésbbé tört ki a
fájdalom, mint várták volna. Évek óta nem látta már bujdosó fiát s
szinte számot vetett a végzettel, hogy többé nem is látja. Ime:
teljesült sejtése, aggodalma. Néhány könye hullott Imre fia levelére.

Kovács Józseféknek Béla József irta meg. Hosszu levelében hosszasan
beszél az elhunytnak egyik utolsó szaváról. Arról, a melyben int, hogy
hivei ne szomorkodjanak, hanem örüljenek szivükben az ő halálán, mert
ezzel isten méltónak tartotta őt arra, hogy magához szólitsa.

– Azt is pedig megtedd – igy ir – szerelmes atyámfia, hogy a mi elaludt
tanitónknak ez utolsó szavait magyarázd meg édes apjának, hogy megértse,
hogy Lajos csak test szerint volt az ő fia, de lélek szerint a mi
Urunknak Istenünknek volt ő velünk együtt méltatlan szülöttje, tehát
örüljön és örvendezzen az ő lelkében, ne pedig szomorkodjék, hogy az ő
test szerint való fia tőle ugyan elvált, de bejutott a szentek és
boldogok közösségébe, a hová mi is vágyakozunk, a mi Urunk Istenünk
fényességébe.

Kovács József felolvasta e levelet az öreg kovácsnak s mikor
olvasásközben oda ért, hogy inkább örüljön és örvendezzen fia halálán,
semmint szomorkodjék: erre már nagyon elkeseredett az öreg kovács s
szidalom jött ki száján:

– Csakugyan sok bolondja van a jó uristennek. Ilyen tanácsot adni nekem,
a ki fiamat többé soha nem látom.

*

Tovább ezuttal nem folytatom nazarénusaink történetét. Más helyen, más
időben talán visszatérek rá.

Béla József és Hencsey Imre még ez évben elhagyták Zürichet s átmentek
Straszburgba, Francziaország területére. Fröhlich szavára törekedtek
odajutni az ő közelébe. Téritők lettek ott ők is. Hencsey Imre 1846-ban,
Béla József 1847-ben jött vissza Magyarországba.

Életük és működésük egyik-másik részletéről igazán érdemes lesz
megemlékeznem.

Az üldözés ellenük Magyarországon 1850-ben az osztrák önkényuralom alatt
kezdődött meg Budapesten.

Béla József 1850 után kiköltözött Amerikába s ott nagy sikerrel
téritgetett. Volt idő, a hatvanas években a mult század folyamán, a
mikor hivei százezrekre szaporodtak. 1860 után, ugy mondták nekem,
minden két esztendőben ellátogatott haza. Utoljára, a mint én tudom,
1871-ben volt itthon. Bizonyos tekintetben regés alakká vált. Kalmár
István azt mondta nekem, hogy igaz nevét nem is ismerik, csak »Béla
atyafi« néven ismerik.

Mikor haza-hazajött, körutat szokott tenni a hivők közt Magyarországban.
Kalmárt megkértem 1873-ban, ha ismét haza talál jönni, adja át neki
üdvözletemet s kérje meg nevemben, hogy engem látogasson meg. Szegény
Hencseyről szerettem volna nála kérdezősködni. De bizony azóta hirét se
hallottam.

A tüzes barát további életéről s vértanu haláláról, ha élek, minél előbb
be fogok nyájas olvasómnak számolni. Hiszen ő amugy is történeti alak,
mult századi függetlenségi harczunknak kiváló tüneménye. Szinte csodálni
lehet, hogy e harcz történetbuvárai eddig alig vették észre. A
mulasztást pótolni akarom, a mennyire pótolni tudom.

Bezárom e művemet most Hencsey könyvének ismertetésével. Művem teljes
megértéséhez szükséges ez.

Tökéletes igazságnak tartom, hogy Jézus közvetlen követői, az
évangyélisták és apostolok, a szent gyülekezet vénei és az első vértanuk
mind Hencseyhez hasonló férfiak voltak. Voltak köztük nagyobb elméjüek
is, tudósabbak is, de Hencsey buzgósága, kegyessége s Jézus szellemében
való elmerülése csak olyan volt, mint amazoké. Az ő országa csak ugy nem
e világból való volt, mint az apostoloké és első vértanuké.

Ne ütközzék meg e szavakon senki. Jézust az ő atyja vezérelte, de
tanitványai emberek voltak. Egyszerü és szegény emberek. Hencsey
életének felmutatásával azt akartam megbizonyitani, hogy a mi korunk s a
mi nemzedékünk is tud még szülni olyan embereket, a milyenekről az
uj-szövetségi szentirás édes, bánatos és dicső lapjai tesznek tanuságot.




HENCSEY KÖNYVE.


I.

(Előszó. – Az Első Könyvnek 1–5 része.)

Három könyvre van osztva, mint már korábban megjegyeztem.

Az első könyv _Előszó_val kezdődik. Ebben homályos elmélkedés van
röviden arról, hogy a miként az első keresztyéneket üldözték, ugy az uj
hivőknek is készen kell lenni az üldözésekre s azoktól megrettenni nem
szabad.

Az Előszó után Az Életnek vallásáról szóló fejezet következik. Ez több
részre van osztva.

Az 1. Rész szól arról, miként teremtette Isten a világot s abban az élő
állatokat és az embert. Az embert urrá tette a földön, de kötelességei
is nagyobbak, mint az oktalan állatokéi. Az ember főkötelessége Istennek
imádása s parancsainak kételkedés nélkül, versengés és panasz nélkül
szivbéli szeretetből hiven teljesitése. De az ember Ádám és Éva
tilalomszegése által bűnbe esett. A zsidók az eredendő bűntől nem tudtak
szabadulni, mert nekik törvényük volt, ők a törvény alatt álltak s ők
csak a törvényt teljesitették. Volt azonban Istennek egy öröktől fogva
való titka, mely ha megnyilvánul: általa az ember tökéletes lehet s
üdvösségre juthat. E titok a Megváltónak eljövetele, Jézusnak születése.
A ki benne hisz s őt igazán követi: az megszabadul az eredendő bűntől s
eljut az örökkévaló boldogságra.

A 2. Rész szól a Megtérésről és a Keresztségről. Az embernek meg kell
térni a bűnből s testi életében is szent életet kell folytatni. Erre
elvezet a hit után fölvett keresztség. A hit egyes tételeinek összessége
benne van az ősi keresztyének által elfogadott ugynevezett apostoli
hitvallásban. Ennek egyes tételeit a szentirásra való sokszoros
hivatkozással igazolja.

A 3. Rész szól a Gyermekek Keresztségéről. A néma csecsemő szólni se
tud, hinni se képes, hitét megvallani épen nem tudja. Rá nézve tehát a
keresztelő viz csak viz és nem szentség. Se a szülők, se a keresztszülők
vallása nem a csecsemő vallása. Nem is kell a csecsemőt az elkárhozástól
félteni. Az elkárhozás csak bűnös élet következése, bűnt pedig a
csecsemő el nem követhet. A haláltól se kell őt keresztség nélkül
félteni. A kisded gyermek csak azért szenved halált, hogy üdvözülhessen.

A 4. Rész szól a Kis Gyermekek felől való Kételkedésekről és a sok
Szentségről. Ne kételkedjenek a házasfelek a kis gyermekek
üdvözülésében, ha azok idő előtt el találnának halni. Isten az ő szent
fia által a szent keresztséget nem az ártatlanoknak, hanem a bűnösöknek
rendelte. Vitatja a bérmálás, a gyónás, a mise, a bucsujárás s az utolsó
kenet elégtelenségét. Ezekkel szerinte a bűnből megtérni s az üdvösséget
elnyerni nem lehet.

Az 5. Rész szól a Tiszta Életről és a Gyónásról. A gyónás és vezeklés
nem üdvözit, csak a tiszta élet üdvözit. Jézus nem azt parancsolta a
bűnös asszonynak, hogy gyónjon és vezekeljen, hanem azt parancsolta,
hogy többé ne vétkezzék. A gyónást kenyér és bor szinében kell
teljesiteni.


II.

(Az Első könyv többi része. A Második és a Harmadik Könyvnek részei. – A
polgári házasság. – A fegyverfogás. – Az egyházszervezés. – Az utolsó
szó.)

A 6-ik Rész szól a Külső-belső Templomról és a Czeremóniákról. A ki a
keresztséget hitének megvallása után veszi föl, más szóval a hivő, az a
mostani templomokba nem járhat. Bűnt ugyan nem követne el vele, de a
templomba járás nem fér össze hitével. A szentirás tanitja, hogy az
isten kézzel csinált templomokban nem lakik. A hivőnek kell az ő hite
által imádságnak házává átváltozni. Idővel a hivők is, ha majd
megsokasodnak, épitenek nagy középületet, de nem istennek számára, hanem
önmaguk számára, hogy ott kényelmesen tanithassanak.

A 7-ik Rész szól a Szent Miséről. A mise szerinte nem egyéb, mint
áldozás, de a zsidóktól eredett és külsőséges. Csengettyüvel, gyertyával
és zenével csinálják. És csinálják pénzért, gabonáért, borért, zsirért,
vajért, borjukért, bárányokért. Az egyetlen igaz üdvözitő áldozat Jézusé
volt, a mikor magát a bűnös emberiségért föláldozta. Több áldozatra
nincs szükség, csak az igaz hitre. Az apostolok se misét, se ahhoz
hasonlót nem gyakoroltak.

A 8-ik Rész szól a Bucsujárásról és a Képekről. Kárhoztatja a
bucsujárást, a mely gyökeresen nem tisztitja meg a lelket a bűntől.
Ellenzi mind a festett, mind a kőből faragott képeket. Ezek tisztelete,
habár ezek csak jelképek is, ellenkezik a tiz parancsolattal s
bálványimádásra vezet.

A 9-ik Rész szól a Szenteknek Közbenjárásukról. Az üdvösség egyedüli
forrása az isteni kegyelem s egyedüli közbenjáró a Jézus Krisztus.
Szentekre nincs szükség. A szentek is emberek voltak. Az első
keresztyéneknek nem is voltak szentjeik. Csak azt szabad hinni és
követni, a mit Jézus és az apostolok hirdettek, a szentek beszéde csak
emberi beszéd. Még az angyalokat se szabad imádni, mert ők is csak
istennek szolgái.

A 10-ik Rész szól a Purgatóriumról. Az olvasó, a harang, a purgatórium
vagy tűzben való megtisztulás, a halottakért való áldozás mind csak a
vallás terén való kereskedések, de nem az üdvösségre vezető eszközök.
Nem is tanitják ezt az apostolok, s a hol a tisztitó tűzről beszélnek
is, csak hasonlat és példabeszéd a szavuk.

A 11-ik Rész szól a Házasságról és a Magzatokról. A házasuló feleknek
megesküdni nem kell, nem is szabad. Meg van irva, hogy se égre, se
földre ne esküdjetek. A beszédnek, szónak, kijelentésnek megerősitése
igy legyen: »Ez ugy vagyon«; – tagadása pedig: »Ez nem ugy vagyon«.
Elég, ha a házasuló fél azt mondja s mondását megfogadja s fogadását
megtartja, hogy ő jegyesét szereti, házastársul hozzá veszi és semmiféle
nyavalyájában holtig el nem hagyja s mindezt isten nevében a törvénytől
kirendelt bizonyság előtt mondja. Nem kell tehát se istennek nevére, se
a boldogságos Szüz Máriára, se a szentekre esküdni.

Ime ez az ugynevezett polgári házasság.

A magzatok üdvössége miatt nem szabad a szülőket zaklatni. A szülők
hitére kell azt bizni.

A 12-ik Rész szól a Rendeleteknek megtartásáról. Meg kell adni a
császárnak, a mi a császáré s az istennek, a mi az istené. A felső
hatóságoknak engedelmeskedni kell, mert azok istentől rendeltettek. Az
adót meg kell fizetni.

Ha valaki házasodik vagy gyermeke születik, vagy gyermeke meghal: be
kell jelenteni az illető papnak s meg kell fizetni a papnak bérét, de ha
az a házasulókat az ő hitbeli ellenkező nézete miatt össze nem adja, az
ujszülöttet keresztelés nélkül a könyvbe be nem irja s a halottat el nem
temeti: akkor fordulni kell más paphoz s ha ez se teszi meg, fordulni
kell a világi biróhoz. Ha ez se teljesitené a kivánságot: akkor a
házasulók keljenek össze a gyülekezet előtt, az ujszülöttet irják be
maguk, halottját pedig kiki temesse el oda, a hova tudja. Kétsége ne
legyen, mert nem a fölszentelt temetőbe való temetés által jutunk az
üdvösségre, hanem az isten parancsának megtartása által.

Az utolsó rész czime: Befejezés. Ebben egyebek közt arra kéri Hencsey az
olvasót, hogy ha istentől nyert bölcsebb szivvel és értelemmel a
könyvben hibákat talál: inkább jobbitsa a könyvet, semmint megvesse.

A Második Könyv, a könyv második része már rövidebb. Ennek czime: »Az
ujraszületésről, keresztségről, urvacsoráról és az imádságról.« E könyv
nem részekre, hanem fejezetekre van osztva. Fejezeteinek czimei a
következők:

– Mint nyeri meg az ember a Krisztusban az ujraszületést és az örök
életet?

– Mi az ujraszületés?

– Kétféle a születés. Az egyik az ó-születés, mely testben, bűnben,
átokban és kárhozatban történik. Ez Ádámtól jön, benne van a kigyónak
magja, a sátán képe és a földi mulandóság. Ellenben a lelki, szent,
üdvösséges, dicsőséges ujraszületés a Krisztustól jő.

– Mint esik meg az ujraszületés? A szentlélek által s a Jézus
Krisztusban való hit által.

– Gyümölcse az ó- és uj-születésnek. E fejezet csaknem ismétlése az
előbbi fejezetnek. Az ó-születés gyümölcse a bűn, káromlás, méreg,
harag, halál, ördög, pokol és kárhozat; – az uj-születés gyümölcse pedig
az igazság, kegyelmesség, áldás, élet és az üdvösség.

– Az ujra szülöttekben minden jó cselekedetnek meg kell lenni.

– Krisztus a példája és tüköre a keresztyénségnek.

– Mi az igazi szent keresztség? Itt a szentirásból vett bőséges idézetek
alapján költői lendülettel fejti ki a keresztség természetét. A vizzel
való keresztelés mintegy jelképi cselekmény. A hogy a test minden
mocsoktul megtisztul a viz által: ugy a lélek minden bűntől megtisztul
isten igéje és a Jézusban való hit által. A keresztség által a
Szentlélek az ő malasztját becsöpögteti az ujra szülöttbe, mint a
harmatot a fára, melylyel a fa egyesül, általa megtisztul,
megelevenedik, nől, zöld leveleket és végtére gyümölcsöt terem.

– Mint kell vallani a keresztséget? A keresztség szentség, szentségnek
kell azt vallani.

– Az Urnak végső szent vacsorájáról. Az urvacsora a hivőknek Krisztussal
való egyesülése a kenyérnek és bornak magához vétele által. A kenyér
Krisztus testét, a bor pedig vérét példázza.

– Mi az imádság? Az imádság istennel való beszéd. Képmutatás nélkül,
lélekben és igazságban kell lenni az imádságnak. Istennek félelme és
szeretete is imádság, valamint öröm és bizodalom is. Megerősiti a
lelket, nyugodalmat szerez s a beteg szivet meggyógyitja. Eltávolitja
tőlünk a sátánt.

– Befejezés. Hét nagy tisztességet nyernek az igaz hivők. Neveztetnek
ugyanis: Választott népnek, Isten szolgáinak, Krisztus barátjainak,
Krisztus tagjainak, Isten templomának, Szent papságnak s végre Isten
fiainak.

A harmadik Könyv szól »Az külső és belső keresztyénségről és az hit után
való keresztségről«.

Ez a könyv is fejezetekre van osztva, mint a második könyv. Fejezeteinek
czimét s rövid tartalmát ismertetem. Bővelkedik ismétlésekben ez a könyv
is. A czimek igy következnek:

– A külső és belső keresztyénségről. A mai keresztyének csak külsőleg
keresztyének, nem ugy mint a hajdaniak, mint Krisztusnak apostolai s
igaz követői. A mai külső keresztyének csak magukat szeretik, fösvények,
dicsekedők, kevélyek, engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok,
szeretet nélkül valók, patvarkodók, mértékletlenek, kegyetlenek, a belső
jókat nem szeretik, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, külső
gyönyörüségnek szeretői inkább, hogy nem mint istennek szeretői.

Rosszak a tanitók is, vagyis a mostani papok. Mindig tanulnak, de soha
az igazságnak ismeretére el nem juthatnak. Nagyratartók, kényesek,
gazdagok s világi örömökre törekedők. Cselekedeteikkel nem példázzák
azt, a mit szájukkal tanitanak. Azért nincs tanitásuknak foganata.

– A hitről. Hosszabb értekezésben, szentirásbeli idézetek bőségével
bizonyitja, hogy az igaz embernek s Krisztus valódi követőjének hitben
és hit által kell élni; ebből származnak s e köré csoportosulnak a többi
emberi tökéletességek, ugymint a jóságos cselekedet, a tudomány, a
mértékletesség, a türés, az istentisztelet, az atyafiakhoz hajlandó
sziv, a szeretet s végül Krisztusnak megismerése.

– A keresztségről.

– Mi a keresztség?

E két fejezet többé-kevésbbé ismétlése azoknak, a melyek az első két
könyvben foglaltatnak.

– A kis gyermekek keresztségéről. Hit nélkül mezitelen és romlandó a mi
lelkünk. Mezitelen lelkünket a Szentlélek ruházza fel a keresztség által
szeretettel, alázatossággal, szelidséggel. Ámde a csecsemő se jót, se
gonoszat nem tud, ő ama tökéletességekkel föl nem ruházható, tehát az ő
megkeresztelésének semmi foganatja.

– Ki veheti föl a szent keresztséget? A ki teljes szivéből hisz az Ur
Jézus Krisztusban, mint istennek fiában, a ki már ismeri a keresztségről
való tudományt s érett észszel vallást teszen hitéről: csak az veheti
föl a keresztséget. Ime a felnőttek keresztsége!

– Mint kell vallani a szent keresztséget? Szentség az, melyet Krisztus
hagyott ránk.

– Kevesen pártolják a felnőttek keresztségét. A kis gyermek keresztsége
hit nélkül való. A kit csecsemő korában keresztelnek meg: honnan
tudhassa az, hogy ő keresztyén, hogy ő Jézus hive? Adnak neki, ha felnő
egy keresztelő levelet, abba be van irva szülőinek s keresztszülőinek
neve, valamint az ő neve is s a keresztelés napja. Csak az a levél
bizonyitja, hogy ő keresztyén. De mit ér ez? Hátha nincs ilyen levél se?
Hátha hamis a levél is? Ez csak papirosból való keresztyénség.

– Kis gyermekek itéletéről. Balga hit az, mely azt tartja, hogy a kis
gyermek, ha meghal keresztség nélkül, akkor kárhozatra van itélve. A
hitnek meg kell előznie a keresztséget. Ugy mondta János: a ki hiszen és
megkeresztelkedik: az üdvözül. De azt is megmondta nyilván, hogy a
kisdedeké istennek országa.

– Bérmálásról. Nagy részben ismétlés.

– Befejezés. Utolsó szavait a szentirásból vette hiveihez Hencsey.

»Titeket pedig mondalak barátaimnak, mert mindeneket, a melyeket
hallottam az én atyámtól, megjelentettem néktek és ha én bennem maradtok
és az én beszédim is tibennetek maradnak: valamit akartok, kérjetek,
megadatik néktek. Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, mint
én is szerettelek titeket. A mint szeretett engemet az atya, én is ugy
szeretlek titeket, maradjatok meg abban az én szeretetemben.«

»Ámen!«

*

Hencsey 1843-ban fejezte be könyvét, mielőtt utolsó utjára elindult.
Könyvének végszavaiból már a közelgő halál sejtése szól. Vagy talán a
nagy apostol szomorusága ülte meg az ő lelkét is.

*

Sajátságos könyv ez.

Egészen tanulatlan ember irta, a ki az elemi iskolák ismeretein túl
semmi tudományhoz külső oktatás utján el nem juthatott. De a szentirást
nagyon ismerte, egyes részeit százszor meg százszor elolvasta.
Tudományos rendszer nem lehet a könyvben, nyelve is gyarló, szófüzése
parasztos, helyesirása olyan mint a göcseji ember beszéde.

És mégis nagy lélek volt irója. Látó, tanitó, hitujitó. Hasonlatos
azokhoz, kik a szent korszakokban a hitvalló és vértanu névnek
megszerzésére igazán törekedtek.

*

A mai nazarénusok egy része a katonaságnál nem fog fegyvert s nem
teljesit fegyveres szolgálatot. Inkább elszenvedi a kegyetlen büntetést
nyugodt lélekkel. Sok belehal a büntetésbe.

Ez nem Hencsey parancsa. Könyvében ő a fegyverforgatást nem tiltja, nem
kárhoztatja. Sőt az a nézete, hogy ha a felsőbb hatóság ugy rendeli, a
fegyveres szolgálatot teljesiteni kell. Hiszen Istentől van minden
hatóság. S isten előtt majd az ad számot, ha vétek van a
fegyverfogásban, a ki azt megrendelte.

*

Az egyház szervezésére Hencsey is gondolt. De arra irányt nem adott. Azt
gondolta, majd ha hazajön s hivei megszaporodnak: akkor kell
egyházalkotásra gondolnia. Kárhoztat minden egyházi rendet s papi
állást, de elfogadta a szentirás értelmében a tanitóállást. A ki hirdeti
isten igéjét a gyülekezetben s végrehajtja a keresztelést.

*

Lelkének nagy harczait, istenhez siető buzgóságát, bánatos életét, korai
halálát s messze földön rég beomlott sirhalmának képét tartsa
emlékezetben ez az én kis könyvem.




TARTALOMMUTATÓ.


Miről szól ez a könyv?

I. Ki látott nemzetet támadni, hitvallást keletkezni? – A Genezáret
tava. – Zebedeus két fia hogy lett apostollá? 1

II. A lelkek nem szabadok eléggé a hithez. – Magányban érlelődik a hit.
– Az én hitalapitó ismerőseim. – Táncsics. – Mikor kezdtem a Nazarénusok
eredetét kutatni? 9

III. A nazarénusok kis száma és nagy buzgósága. – Meddig terjed az én
elbeszélésem? – Mit jelent a nazarénus szó? – Pál apostol bűnpöre. 17

Az uj idő kezdete.

I. Denkel János és Kropacsek János hazajönnek Helvécziából. – A
mesterlegény. – Fröhlich Henrik Sámuel. 24

II. Denkel János nazarénus. – Hencsey Lajos kora és származása. –
Növekedése. – A kézműiparosok osztálykülönbsége. – Az öreg Hencsey, a
falu kovácsa. – Az öreg számtartó. 26

III. A számtartó ismerte Hencseyt. – A zalamegyei pártok. – A kis
Hencsey sir. – Felszabadul és vándorútra megy. – A zalai nép
hitbuzgósága. – Hencsey Pestre ér. – Denkellel megismerkedik. 35

IV. Denkel beavatja Hencseyt. – A szent csók. – A kézműveslegények
szombatja és vasárnapja hajdan. – A szálló. – A nazarénusok ovatossága.
44

V. Az első nazarénus keresztelés Magyarországon. – Ennek helye és ideje.
– Hencsey fölveszi a keresztséget. 52

Hencsey téritő munkája.

I. Béla József. – Kovács József és felesége. – A zalavármegyei
mozgalmak. – Hogy lehet szilaj kortesből nazarénus. 57

II. Hencsey megfeddi a menyecskét. – Kovács Józseffel megismerkedik. – A
páhoki esperes arczul üti Hencseyt s elkobozza irásait. – Istennek
végezése. 62

III. A csodában való hit. – Hencsey levelei Kovácshoz. – Nipp Anna meleg
szíve és meleg hajléka. – Uj hivek. 70

IV. Hencsey megirja az uj hitvallás könyveit. – Nipp Anna szobája. –
Kovács József a börtönben. – Az 1841. február 7-iki istentisztelet. 78

V. Kovács József megvigasztalása. – Fölveszi a keresztséget. – A szent
gyülekezet tagjai szétoszolnak. – Hencsey térit a szőlőhegyeken. – Az
öreg Hencsey a szénégetőn. 86

VI. Hencsey utazni készül. – Kovácsnét megint feddi a nem
igaz-mondásért. – Utra kél. – Kalandja a dőzsölőkkel. – Fölkeresi a
barátot. 95

A tüzes barát.

I. Miért hivják a barátot barátnak? – A tüzes barát sorsának jellemzése.
– Hol és mikor született? – Szülői és testvérei. 104

II. A tüzes barát kartársai. – Szerelme. – Mária eltünik örökre. –
Gasparich kétségbeesése. – Regék és hagyományok. 112

III. Minden mesének van valami alapja. – Lajos herczeg és a szép
asszony. – A szép asszony rejtélyes halála. – Gasparich szenvedései. –
Lemondása. 120

IV. Hol tanult Gasparich? – A Barthodeiszky-ház Mihályiban. – A tüzes
barát Pestre készül. – Kezd önmagával meghasonlani. 128

V. Bentham és Rotteck. – A szószék varázsa. – Az árviz. – A templom
falai megrepedeznek. – Az angol szüzek kolostora. 136

VI. A tüzes barát imája. – Az ország mindenféle papsága. – Gasparich nem
maradhat Pesten. – Egyházi beszédei. – Szent-Antalon és Szarvas-Gedén. –
Székes-Fehérvár. 144

Hencsey és a tüzes barát.

I. A hitviták. – Hencsey fölkeresi Gasparichot. – Értekezésük s
leveleik. 153

II. Gasparich itélete Hencsey fölött. – Hencsey istenre bizza a végső
döntést. 161

Az utolsó út előtt.

I. Hencseyt aggodalom bántja. – Nem akarja, hogy öcscse az uj hitre
térjen. – Hencsey Imre áttér. – Utazás Szegzárdra és Lippára. 169

II. Az öreg Hencsey zsémbeskedik fiaival. – Haza parancsolja őket. –
Hencsey tusakodik lelkében. – Utolsó istentisztelete a hazában. – Még
egyszer hazamegy. 177

III. Mit felel a tüzes barát Hencsey hitvalló könyvére? – Hencsey megy a
maga utján. – Készülődés az utolsó útra. 185

IV. Hencsey levélben búcsuzik Kovácséktól. – Bécsbe ér és műhelybe áll.
– Bámer levele. – A lánczhid alapkövének letétele. 193

V. Hencsey elindul utjára. – Az utazási vágy. – Pál apostol
kézművessége. – A magyar sátor és a zsidó sátor. – Pál apostol példáját
követi Hencsey. 203

Ki volt Fröhlich?

I. Miért kell ismernünk Fröhlichet? – Szülő városa s annak hagyományai.
209

II. Fröhlich születése. – Szülőfölde. – Vallásos nevelés. – A svájczi
ember természete. – Fröhlichtől elragadják nejét és gyermekeit. 211

III. Fröhlich műve az ő házasságáról. – A szentirásbeli fenevad és a
titkos szám. – Mikor és miként lett Fröhlich hitujitóvá? 219

IV. Szülőföldén nem tud tériteni. – A hittéritők őrjöngése. – Fröhlich
Zürichben és környékén térit. – Melyik néposztály szokott uj hitre
térni? – Mikor szokta a világ észrevenni az uj hitet? – Zschakkó. 228

V. Az éjjeli istentisztelet. – Fröhlich megnősül. – A hauptwyli telep. –
Az uj hivők olvasmányai. – Fröhlich irodalmi művei. 237

Az utolsó út.

I. Az utazás. – Münchenben. – A hauptwyli társalgások. – Találkozás
Fröhlichhel. 246

II. Zürichi szokások. – Hencsey munkát kap. – Fröhlich oktatja Hencseyt.
– Az év végén. 254

III. Hencsey sürgeti hazulról a leveleket. – A két Aschmann testvér. –
Hencsey Langnauban. – Debruner élete története. – Hogy vannak otthon?
262

IV. Bámer Ferencz és a lánczhidépités. – A szétszórodott hivek. – A
pesti hivek. – Likhardus. – Hencsey szomorusága. – Öcscse Zürichbe megy.
271

V. Vitáz a két testvér. – Hencsey buzgósága és betegsége. – A jámbor
Raschy Anna. – Hencsey halála. 280

A halál után.

I. Hencsey temetése. – Emlékezete elmult. – Édes apjához jut halála
hire. – Végső megjegyzések. 289

Hencsey könyve.

I. Előszó. – Az Első Könyvnek 1–5. része. 296

II. Az Első könyv többi része. – A Második és a Harmadik Könyvnek
részei. – A polgári házasság. – A fegyverfogás. – Az egyházszervezés. –
Az utolsó szó. 298


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |O a fiait |Ő a fiait

7 |O már |Ő már

44 |késműves legények |kézműves legények

62 |kapta mérte |kaptam érte

140 |Ferencziek kolostorra |Ferencziek kolostora

205 |azon tűl |azon túl

214 |szászszoros |százszoros

217 |aaraui hatósággal |aargaui hatósággal

234 |uj felekezete |uj felekezetet

254 |többnem |több nem]






End of the Project Gutenberg EBook of A nazarénusok, by Károly Eötvös

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 63513 ***