*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 56296 ***

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

III. KÖTET

TÖRÖK VILÁG MAGYARORSZÁGON. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

TÖRÖK VILÁG MAGYARORSZÁGON

TÖRTÉNETI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894




AZ ÁLDOZAT.

A herczegné meg volt mentve, de a megszabadító elveszett!

Ily merény elkövetője e percz óta át volt adva az elfordíthatlan
halálnak, ha menekülni nem tudott, – és ha nem akart.

A part hosszában és a várfokon kigyuladtak már a vésztüzek, hirdetve a
szökevények futását. Késő volt már. Azok gyors arab paripákon versenyt
futottak a széllel. Pedig a szél sem volt rest, úgy megindult, úgy
fellázadt, hogy a Duna tajtékot hánya, vele küzdve, s valahány csónak
megindult rajta, visszaverte, felforgatta.

Csak egy naszád mer úszni. Duna közepén a folyam hullámokat hány, mint a
tenger, a csónak felvetődik, hol elbukik közöttük. Egy fehér alak áll
benne merészen; lenge ruháit termete körül csavargatja a szél. A
csónakos rebegve emlegeti Allah nevét.

– Ne félj, midőn engem viszesz! szól Azraële hozzá, s szemeivel egy
csillagon függ, a mely feje fölött ragyog, keresztül világítva a
nyargaló felhők rongyain. Az a csillag látta őt merészebb utat is tenni
a vizen keresztül, s ez emlék megújult szivében.

A Margit-sziget partját elérte végre a naszád. A hölgy kiszállt, leoldá
kezéről egyetlen utolsó karpereczét, s odaveté a csónakosnak.

– Emlékezzél meg rólam, és eredj vissza.

– Te itt maradsz?

– Nem.

– Hová fogsz menni innen?

Azraële nem felelt semmit, csak némán felmutatott az égre.

A csónakos nem sokat értett ebből, de annyit mindenesetre mégis, hogy
oda nem ő fogja szállítani a delnőt, s visszataszítá a csónakot.

Azraële egyedül maradt a szigeten: egészen egyedül, mert aznap mindenkit
eltávolíta onnan a vezér nevében; hölgyek, őrök és eunuchok mind
átvitettek a várba, a paradicsom üres volt és laktalan.

Azraële körüljárta a part hosszát. A várfokon dörögtek a taraczkok, a
parton kiáltozott a nyargaló lovasság, a bástyákon égtek a tüzek, az éj
sötét volt, a szél bömbölve tépte, szakgatta a fák lombjait; – de ő nem
látott sem vésztüzet, sem éj sötétjét, nem hallott zajt és
szélsüvöltést, az ő lelkében ég világa volt és angyalok harmoniája,
melybe nem elegyült a külső világból semmi nesz, semmi kép.

– Tehát ez a boldogság… Tehát megtaláltam mégis. Gondolá magában s néha
suttogó hangokban mondá el magának titkos gondolatait. Jót tenni,
szeretni, imádkozni: tehát itt nyugoszik meg a lélek!… A nőnek is van
lelke, s a lélek szerelme tovább tart, mint az élet. Hol volt e lélek
eddig? hol szunnyadt, hol késett ily sokáig? ha látta volna önmagát,
hogy borzadt volna vissza, hogy iszonyodott volna az élettől, tulajdon
testétől, mint a hogy iszonyodik most s borzongással tölti el halálos
gyűlölete e megfertőzött alakot, mely játékszere volt azok undok
szenvedélyének, a kik azt állítják, hogy a nőnek nincsen lelke. De van!
E kimondhatlan meghasonlás az érzések között bizonyítja, hogy valami él
ott belül; mert a míg a test remeg, irtózat és halálfélelemtől, egy más
lény ismeretlen gyönyörök előélvezetét ízleli. Emez boldog, új életnek,
amaz porrálétének közelgését érzi… Hisz a lélek nem vétett soha, a lélek
nem érzett, nem adott vissza utált csókokat, a lélek nem hevert undok
ölelésben, nem szívta a kábító gyönyörök illatát, nem mutatá meg
leplezetlen alakját kéjelgő szemeknek; a lélek aludt hófehér leplek
alatt, nem tudva arról, a mi kívüle történik; a mi szenny, a mi utálat,
a mi bűn, az kívül maradt, az egy irtózatos álom volt, mely a
fölébredéssel megszünt… Az arany is, kénköves, mérges kövek között
terem, de ha tűzbe vetik, megég a salak, s az arany tisztán jő ki
belőle, és nem fáj neki az.

A hölgy e gondolattal ért a szigetbeli kioszk elé. Öntudatlanul
bolyongva, a szövevényes út ide vezette. Megdöbbenve vette észre a nyári
lakot, mintha két gondolat találkozott volna e helyen szivében: egyik az
emlékezet, másik a képzeleté.

Eszébe jutott határozata, melylyel e szigetre jött. Eszébe jutott, hogy
midőn lelke ifjától elvált, azt mondá neki:

«Ha kioszkodba érsz, ne feküdjél még le… ülj ki az ablakodba s nézz a
sziget felé, merről a nap keltét szoktad várni. Ez éjjel korábban fog
onnan az ég pirulni, mint máskor. Ha ezt látod, gondolj reám s mondj
értem egy imát, mely kísérőm legyen.»

És gondolá, hogy az ifjú most ablakában ülve néz a sziget felé, szép
szemeit az éj sötétjén fárasztva. Ne fáraszsza szép szemeit sokáig.

Hirtelen felnyitá az ajtót ezüst kulcsával s belépett a csarnokba. A
mint a szolgáknak reggel meghagyá, a terem közepén égett a függő lámpa.
Egy viasztekercset vőn elő, s meggyújtva nála, végig ment az egymásba
nyíló szobákon, melyeknek padozata drága keleti szőnyegekkel volt
bevonva, falai külföldről hozott fákkal kitáblázva és függönyökkel
redőzve, miken kelet művészete ragyogott, a szobák levegője mámoros
illattal volt eltelve.

Oly iszonyító, oly undorteljes volt rá nézve mind ez. Midőn a szőnyegre
lépett, mintha égő parázson járna, midőn az illatos levegőt beszívta,
mintha dögvészes dohot lélekzene, minden, a mi e termekben volt, bűn és
undor emlékét hozta szivébe, itt egy titkos függöny, amott egy dagadó
kerevet; majd egy öltönydarab, vagy egy pompás kelme, porczellán vázák,
ezüst edények, utálatos pillanatok jutalmai, miknek legfőbb büntetése az
volt, hogy emlékezni kellett rájok.

De el fognak enyészni mind. És ha elenyésztek mind, ha e bűntanújelek,
és e százszor bűnös test maga, porrá lettek, akkor úgy-e a lélek sem fog
emlékezni rájok? hanem elszáll messze, messze, tán ama távol csillagba,
s oly boldog lesz, mint a többiek, kik Istenhez közel vannak, s nem
tudnak vétkeikről semmit, csak Isten véghetlen irgalmáról, hogy
meghagyta őket szabadulni innen.

Mert nem haragos, nem bosszúálló a csillagok Istene! mindenkinek
megmutatja arczát, a ki őt keresi, s nem oly magas az ég, a milyennek
látszik, bár a legmagasabb hegy orma sem éri azt el, a bűnbánó lélek
sóhaja mégis egy percz alatt eljut oda.

Az égő szövétnekkel kezében végigjárt minden szobát, letépve
függönyöket, szőnyegeket, s mind egy kerevetre halmozva, s a mint az
utolsó szobába belépett, ime annak sötét hátteréből egy halvány, fehér
alakot lát magára szemközt jőni. Oly ismerős volt ez alak előtte, mintha
sokszor, számtalanszor találkozott volna vele, a nélkül, hogy tudná hol,
arcza oly szelid, oly túlvilági volt, valami nem földi bánat ömlött el
szép vonásain, s tiszta csendes szemeiből égiek öröme világolt, hajzata
rövid repkedő fürtökben fogá körül e magasztos arczot, a hogy az
őrangyalokat szokták festeni.

A hölgy remegve bámult e tüneményre: azt hivé, az ég küldte le hozzá
bűnbocsánata hirnökét, pedig saját alakja volt az, melyet a sötét
háttérben rejtett tükör mutatott vissza; de nem ismert magára benne: e
szelid, földfeletti báratos arczot, e tisztán sugárzó szemeket soha sem
látta ő tükörből, s levágott hajfürtei még nevelték a csalódást. Rövid
hajzata egészen kivette női alakjából, – angyalokhoz téve őt hasonlóvá,
– elesettekhez, – megtérőkhöz.

Reszketve borult térdre a tünemény láttára, s arczával a földet érintve,
ott zokogott sok ideig, s midőn ismét fölemelkedék, úgy tetszett neki,
mintha ama tünemény feléje nyújtaná hófehér karját, tele részvéttel,
tele szánalommal, s midőn ő égre emelé kezeit, az is oda mutatott,
megdicsőült arczát magasztos vágygyal emelve fel… Nem, ez arczra nem
lehetett neki ráismerni, ily szépnek ő nem látta magát soha!

Oh az nem hazugság, az nem költők leleménye. A tükörben véletlenül
meglátott arcz sokszor idegenül lep meg, a gondolat, melylyel csak a
lélek küzdött, egyszerre a testi szemek előtt lerajzolja az arcz
vonásait és nevet ad önmagának.

Azraële áhitattal tevé össze kezeit keble fölött s kezével intve a
tüneménynek, hogy követni fogja, felvevé szövétnekét és visszatért azon
szobába, hol az összehalmozott bútorok- és szőnyegekből ravatalt készíte
magának.

Ott voltak egymásra hányva az aranynyal áttört párnák, India tollas
kelméi, a hattyúpehelylyel töltött divánok, a könnyű, fényüző asztalkák,
aranyozott kámfor-fából a gyöngyökkel ékes hárfák, ezüst hangú
húrjaikkal, egy arany medenczécskében finom illatos olaj volt töltve,
mely ezer keleti virág zamatjából készült, azt szerte kilocsolta a
felhalmozott kelmékre, beitatta azt a vastag szőnyegekkel; a repülő
illat eltölté az egész levegőt.

Ekkor kezeit hevülő szivére nyomva, felsóhajta:

– Isten! velem légy!

S azzal körül négy oldalon meggyújtá az összerakott máglyát, s mintha
menyasszonyi ágyába lépne, gyönyörteljes, mosolygó arczczal lépett fel
annak párnáira, ott lefeküdt annak közepén, szemeit lehunyva, csendesen
és boldogan mosolyogva.

Nehány pillanat mulva mind a négy oldalon fellobogott a láng, élesztve a
könnyű száraz kelméktől, s négy felől összecsapva, mint egy égő hullám,
mennyezetet képezett fölötte… És ő még akkor is mosolygott boldogan,
édesen. A repülő olajtól eltöltött levegő maga is meggyuladt, kéken
világló tengerré válva; a máglya felett fehér füstfelhők kezdtek
gomolygani, s ha olykor elhajtá a láng a füstöt, ott feküdt a leány
mosolyogva, boldogan. A tűzbe vetett hárfa húrjai egyenkint pattantak le
az égő rámáról, fájdalmas, reszkető hangokat adva, mintha ők sírnának a
helyett, a ki meghal… Midőn az utolsó hárfahúr lepattant, – az odaliszk
halva volt.

* * *

Az éj vége felé járt már. Feriz bég csendesen figyelve ült kioszkja
ablakában, a hogy az odaliszknak megigéré. Nem érté annak rejtélyes
szavait, de teljesíté, mert jól tudta, hogy az egy haldokló kivánsága.

Jól esett neki arra gondolni, hogy őt megcsókolta. Kegyes adomány volt
ez a legszánandóbb teremtménynek; kit a bűn csókja meggyalázott, azt
fölemelte, megmenté, visszaadta önlelkének azon ajkak érintése, melyek
nőarczhoz bűn gondolatával nem közelítének soha.

Hirtelen, – a mint a Duna fekete hullámait s az ég még feketébb felhőit
nézné, az átellenben fekvő sziget közepéről egy fényes lángoszlopot lát
szélsebességgel előtörni, fehér gomolygó füstfelleget hajtva maga előtt;
és úgy tetszett neki, mintha a fényes füstfellegek között egy tündöklő
alak szállna a magasba.

Pillanat mulva az égő kioszk lángjai bevilágíták az egész környéket. A
fellármázott lakosság bámulva nézte a a pompás tüzet, melynek lángjait
toronymagasra emelte a dühöngő vihar. Mentésre senki sem gondolt.

– Csakhogy emberélet nem veszett ott; mondák nyugodtan; a hárem és őrei
még tegnap átszállíttattak.

A szél is jól segített a tűznek, a könnyű, csupa fából épült kioszk
reggelre már el is hamvadt. Feriz bég addig imádkozott, míg egy láng
vereslett az égen.

Reggel csónakba ülve, átvitette magát a szigetre, a hivatalos müderrisz
kiséretében; az égés helyén már üszkök sem voltak. Minden porig égett.
Nem látszott egyéb, mint egy nagy fekete szérű, beomlott hamvakkal. A
bűnök tanyáját és a vétkezőt eltörölte a láng; nem maradt egyéb utánok,
mint egy fekete folt. Jövő tavaszra azt is be fogja zöldelni a mező.

* * *

Másnap déltájban egy ismerős lovagot látunk ügetni a várkapun fölfelé;
ha nem csalódunk – Yffim bég.

Kolozsvártól egész idáig mind azon törte a fejét, hogy találjon eléggé
méltó szavakat azon nagy sérelem előadására, mely rajta és személyében
kegyelmes vezérén az erdélyi rendek által elkövettetett, s kigondolá,
mint fogja leírni iszonyú szemekkel a vakmerő, vérszopó had
kegyetlenségeit, kik őt az ország határáig korbácscsal hajtották, s
valahányszor a ló helyett egyet ő rá találtak ütni, azzal vigasztalták,
hogy azt Hasszán basának küldik.

Megérkezve Hasszán palotája elé, mint szoká, nem is kérdezősködött,
hanem leszállva lováról, kantárját oda adta az ismert eunuchoknak, hogy
vezessék a lovát az udvaron.

A tegnap este felállított vérpadnak már nyoma sem volt a kapu előtt;
Yffim bég benyitott rajta s végig menve az ismert szobákon, miknek
ajtait mind Hasszán drabantjai őrzék, végre Hasszán szokott elfogadási
termébe érkezett, s ott találta Olaj béget, divánon ülve, s az
alkoránból olvasva.

Yffim bég körültekintett, s a mint rövid üdvözlés után nem találta azt,
a kit keresett, megszólítá Olaj béget:

– Én Hasszán basával akarok beszélni.

Olaj bég rátekinte, azzal felkelt nagy nyugalommal, az asztalon egy
ezüst tálcza állt szőnyeggel leterítve; odament, azt feltakarta, egy
levágott véres fő nézett merev kőszemekkel Yffim bégre.

– Ime, – beszélj vele…




VÁLTOZÓ IDŐK, VÁLTOZÓ EMBEREK.

Kis országoknak nincs nagyobb veszedelmük, mint ha nagy embereik vannak.

Némely ember hadvezéri hivatással született s mint rablóvezér hal meg.

Ha Teleki Mihály egy nagy ország kormányán ült volna, neve tán
Richelieué mellett állana, s azon ország büszke volna amaz évekre,
melyekben általa vezérelteték; így átka maradt neki, hogy Erdély kicsiny
volt az ő szellemének, de még Erdélynek is az, hogy ő volt kelleténél
nagyobb.

Azon ügyesség, melylyel ő magát, megérzett veszély idején, az
észrevétlenségig össze tudta húzni, s a legelső szerencsés alkalmat már
vasmarokkal ragadta meg, – ez tevé képessé őt, hogy annyi időn keresztül
oly egymással teljesen ellentétben álló irányt bírjon követni, hogy majd
a római császárral, majd a szultánnal szövetkezzék; egyszerre
mindkettőnek hódolatot mutasson, másszor mind a kettő ellen törekedjék;
hogy egy évben minden diplomatiai erélyét, ravaszságát felhasználja,
miszerint a már készen álló erdélyi hadak kénytelenek ne legyenek a
törököt a római császár ellen segíteni, másszor ismét a legvakmerőbb
eszközöktől se rettenjen vissza, hogy a szultánt és az erdélyi rendeket
a császárral kötött béke felbontására bírja.

A szentgotthárdi csatával csak fájó seb volt ütve az ozmán dicsőségen,
de annak sajgása csak örök emlékeztetés volt a visszatorlásra, s bár
akkor tíz évre köttetett béke, nem sokára sokkal kinálkozóbban jött
szembe az alkalom, mintsem az az ulemák magyarázatait, s az erdélyi urak
bölcseségét meg ne ingathatta volna.

A római császár a spanyol trón fölötti örökösödési harczban seregei
javát XIV. Lajos ellen volt kénytelen vezetni, s az ellenzék most látta
idejét túlfelől felemelni ellene a zászlót. Erdélyből kellett megindulni
a harcznak, melynek fejedelmére a harcz azon jutalma várt, a mit hasonló
utat követett elődei nem bírtak kivívni: a magyar királyság.

A játék ugyan veszélyes volt, egy ország volt egy országért koczkára
téve. Vagy mind a kettő, vagy egyik sem. És voltak Erdélyben pártok,
melyek nem örömest látták a kis fejedelemséget játékra téve a nagy
királyságért, s e pártnak bár leghatalmasabb karja, Bánfi Dénes,
levágatott, még mindig voltak tekintélyes fejei: Béldi Pál és az ifjú
Bethlen Miklós.

Egy napon a Fogarasra hívott országgyűlésen a fejedelem németjei[1]
körülfogták Béldi Pál és Bethlen Miklós szállásait s kijelentették
nekik, hogy az ország foglyai maradnak.

Mit vétettek? Ki tudott bűneikről valamit? csakhogy egyszer fogva
voltak.

Jó Apafi Mihály azt hivé felőlök, hogy fejedelemséget keresnek; ez a bűn
volt az, a mit egy szóra el szokott hinni, és sürgeté az elfogató
főurakat, hogy szolgáltassanak törvényt az elfogottak felett. De jól
őrizkedének ezek attól. Sokkal könnyebb volt az elfogottakat elébb
megöletni s azután szolgáltatni rájuk törvényt.

A fogarasi várnak ez időben a jámbor Cserei vala dicséretes főkapitánya,
s a vár, melyben az elfogott urak letartóztattak, a fejedelemasszony
tulajdona volt. A mint Annának tudtára esett az elfogatás, rögtön
felhivatá magához Csereyt s megmutatva az újján lévő pecsétgyűrűt, azt
mondá neki:

– Nézze meg kegyelmed e gyűrű czímerét, s akármi halálos itélet érkezzék
kegyelmedhez, a míg ezen czímert a levélre nyomva nem találja, a
foglyokat kivégeztetni őrizkedjék, a vár enyim, s kegyelmednek inkább én
parancsolok, mint a fejedelem.

A fejedelem nejével együtt visszament Fejérvárra. Megérkezésük utáni
napon az ország első férfiai összegyülekeztek magántanácskozásra a
fejedelemhez, s Telekinek gondja volt rá, hogy délesti barátságos
pohárra csak azok maradjanak jelen, a kik vele egyetértenek: Mikes
Kelemen, a Bethlen urak, kik öcscsüket, Miklóst, nagy esze végett
különösen gyűlölték, Naláczi, Székely és Vajda László; kik is a
fejedelemmel késő estig elmulatának, sokat nevetvén az udvari bohócz,
Biró Gergely mulatságos tréfáin, ki sokféle gyönyörködtető dolgokat bírt
elkövetni, kanalat, villát úgy elnyelt, hogy senki se látta, hová
lettek, s utoljára még emberek elnyelésére is vállalkozott; s az ebben
kétséget támasztó Naláczi Istvánra úgy rá ijesztett, hogy utóbb kérve
könyörgött neki, hogy ne nyelje el.

Apafi maga sem vette észre, hogy mennyit ivott, mert a mellette álló
vederből valahányszor egy serleggel kimerített, annyit ismét
visszatöltöttek bele, úgy hogy azt hivé, miszerint félejtelre valót sem
ivott még. Arcza mindig lángolóbb, veresebb kezdett lenni. Egyszerre egy
üres széket látott meg maga mellett, s dühösen felkiáltott:

– Ki szökött el innen ismét. Már megint Bánfi Dénes szökött el, mert ez
az ő helye; hová lett innen Bánfi Dénes?

Az urak mind megnémultak, csak Teleki bírt felelni.

– Bánfi Dénes meghalt.

– Meghalt? kérdé Apafi. Hogyan halt meg?

– Béldi Pál ligát kötött ellene s lefejezteté.

– Béldi? szólt Apafi, vak dühvel emelkedve fel székéről, s hol van ez az
ember?

– Most börtönben, de majd nem sokára fejedelmi széken.

– Vérpadon! ordítá magán kívül Apafi, vérszomjú haraggal. Vérpadon, nem
fejedelmi széken. Megmutatom e dölyfös székelynek, hogy ki vagyok? ha
ellenem vétenek. Hívjátok az itélőmestert, törvényszéket kell tartani.

– Az itéletek már készek, uram, szólt Naláczi, kivonva zsebéből három
egyenlő nagyságú iratot, csak aláirásod hiányzik.

Hirtelen ott termettek tintával és irónáddal, s azt a fejedelem reszkető
kezébe nyomták, újjal mutatva neki a papiron, hová írja nevét.
Megtörtént.

– Nincs közöttünk idegen ember? kérdé Teleki, gyanúsan nézve szét.

– Csak a bolond, de attól nincs mit tartani.

A bohócz e perczben épen egy kardot tánczoltatott az orrahegyén, felül
meg egy tányér volt rá téve, s váltig kiáltozott az urakra, hogy ő rá
nézzenek, ne arra a másikra, bizonyosan nem is látta, mi dolog történik
ott az asztalon?

A levelek három parancsot tartalmaztak. Egy szólt Csereinek,
meghagyatván neki, hogy a foglyokat rögtön ölesse meg; másik a
porkolábnak, Boer Zsigmondnak, mely azt tartalmazá, hogy ha Cserei
vonakodik engedelmeskedni, ölesse meg őt is az urakkal együtt; harmadik
végre a várőrséghez, melyben az felhivatik, azon esetre, ha a porkoláb
is késedelmeskednék, őt is a többiekkel együtt felkonczolni. Mind a
három levelet sárga viaszszal lepecsételve átadák Naláczi Istvánnak, ki
azokat kalpagjába téve, a kalpagot felnyomá fejére s indult sebtén a
szobából. Épen a bohócz mellett kellett neki elhaladnia, s ez azonnal
odaugrott hozzá, rákiáltva: «ohó, te az én kalpagomat tetted fel, ide
vele, ez a tied!» s mielőtt Naláczi meglepetéséből magához térhetett
volna, kalpagja helyett a csörgő sipka volt a helyén.

A főúr nagyon idétlennek találta most e tréfát s torkon ragadta a
bohóczot.

– Semmirekellő, hová tetted a kalpagom? szólj, vagy megfojtalak.

– Meg ne fojts, uram, szabódék a bohócz, mert akkor magad leszesz a
legnagyobb bolond a fejedelem udvaránál.

– A kalpagot ide! kiálta Naláczi dühösen; hova tetted?

– Elnyeltem uram.

– Gaz ficzkó! dühönge Naláczi, fojtogatva a bohóczot; te kötekedel
velem.

– Hisz uram, elő nem tudom adni, ha a torkomat összeszorítod.

– Megállj, majd megkeresem én nálad; szólt Naláczi s elkezdé a bohócz
köntösét feltépni, mire a kalpag nem sokára kihullott annak ránczai
közül. Ügyetlen szemfényvesztő! nevete akkor Naláczi. Ezt ugyan jól
eldugtad. Azzal felvevé kalpagját, mind a három levél benne volt, jól
lepecsételve sárga viaszszal; hanem azután csak odakünn tette fel ismét,
hogy a bohócz másodszor el ne csenhesse.

Még azon éjjel vágtatott Fogarasra, odaérve nagy lóhalálában, maga elé
hivatá Csereit, s a neki szóló levelet átadva, mondá:

– Ime e szigorú parancsot rögtön hajtsa kegyelmed végre, szentnek
tartván annak minden betűjét.

A kapitány átvevé a levelet s felszakítván annak pecsétjét, nagy
bámulattal tekinte a főúrra:

– Én nem tudom uram, neked van-e április első napja, vagy nekem? ebben a
levélben egy fiabetű sincs.

Naláczi hihetlenül tekinte a levélbe. Üres volt az egészen. Hirtelen
felszakítá a másik két levelet is. Azokban sem volt egyéb tiszta
papirosnál.

Az ügyetlen bohócz az alatt, míg a főúr őt fojtogatta, elcserélte a
leveleket más üres készen tartottakkal, s az itéleteket még azon este
megvitte a fejedelemnének, ki általa tudott meg mindent, a mi a
fejedelem körül történt.

Reggel aztán a három parancscsal kezében Apafihoz ment a fejedelemné,
szemére hányva, hogy tisztviselőit így akarta megöletni.

A jámbor fejedelem csak elbámult, meglátva a parancsokat saját irásával,
miről már semmit sem tudott, s megölelve nejét, hálát adott neki, hogy
őrködött felette, s nem engedé e parancsokat elküldeni; Naláczi uram
pedig a nagy kudarcz miatt alig merte magát mutatni az udvarnál s csak a
bohóczra fenekedett.

Ez eset megdöbbenté a jámbor fejedelmet s rögtön elhatározá, hogy a
foglyokat szabadon bocsáttassa. Előbb azonban reversalist kellett
aláírniok, melyben kötelezték magukat, hogy vádlóik ellen visszatorlást
nem fognak kezdeni.

Béldi Pál vérig volt bár sértve, de úgy vevé e szenvedést, mint
érdemlett büntetését annak, hogy Bánfi Dénes ellen ő írta legelső alá a
ligát, most ugyanaz a fegyver sújtotta őt vissza.

Ámde legkisebb volt a magánsérelem; az alatt, míg Béldi és Bethlen
Miklós börtönben ültek, a harczias párt keze szabadon működött, úgy,
hogy a midőn ezek kiszabadultak, megdöbbenve kapák hírül párthíveik
által, miszerint csupán a diván megegyezése van még hátra, hogy a béke
felbontassék.

Béldi átlátta, hogy tovább hallgatni annyit tesz, mint csendesen
elnézni, mint rohan az ország saját veszte felé.

Rögtön összehívá mindazokat, kik vele egy gondolaton voltak, köztük
Csáky Lászlót, Haller Jánost, Kapy Györgyöt, s tanácsot tartának az
ország jövője felett.

Béldi szüntelen azon volt, hogy a fejedelmet kimélni kell, hanem arra
kell őt kényszeríteni, hogy tanácsosait, Telekit, Székelyt, Mikest és
Naláczit, meg a két Bethlent távolítsa el magától, s alkosson új
országtanácsot.

Kapy többet akart.

– Ha már ennyire vagyunk, monda, akkor jobb nyiltan kilépnünk, s ha
kihúztuk a kardot, akkor ne könyörögjünk, hanem verekedjünk, s a ki
győz, győzzön magának, és ő legyen fejedelmünk.

– Isten úgy szállítsa fejemre legnagyobb büntetését, monda Béldi, a mint
a fejedelemségre vágyom. Én hűséget esküvém a fejedelemnek, s bár
szeretem hazámat, e szeretet mellett el tudok vérezni, de eskümet meg
nem szegem soha. Az én javaslatom nem egyéb, mint hogy a kihirdetett
országgyűlésre, mely Nagy-Sinken fog megtartatni, jelenjünk meg
fegyveresen, a felültetett székelyekkel együtt, s ha megmutattuk
erőnket, bizonyára a fejedelem nem fog kételkedni, hogy tanácsuraitól
megváljon; mert én jó embernek ismerem őt s tudom, hogy inkább fél
tőlök, mint szereti őket.

A jelenlevő urak elfogadták Béldi ajánlatát.

– Akkor én itt hagyom kegyelmeteket, monda Kapy, fázósan gombolva be
mentéjét. A harcztól nem irtózom, mert ott látom az ellenséget és
verekszem vele, de a fegyveres instántiákat nem szeretem, mert hamar
kiveszik az ember kezéből a kardot és saját nyakát vágják le vele.

El is távozott. A többi urak pedig eloszolván, kiki felfegyverzé a maga
híveit. Béldi egy szavára felült Háromszékben, Csikban és
Udvarhelyszéken a fegyveres székelység, generálisuk parancsára minden
órában indulásra készen.

E merész felkelés híre Gernyeszegen találta Teleki Mihályt, ki
magánkívül lett örömében: jól tudva, hogy Béldi nem azon ember, ki
polgárháborúban győzni tudjon, ellenkező esetben pedig saját vesztére
kelt föl, mert vissza nem léphet többé. Rögtön sietett a fejedelemhez, s
ágyából verve fel, elmondá neki, hogy Béldi feltámadt ellene, s úgy
megrettenté Apafit, hogy azonnal kocsijába fogatott s fáklyakiséret
mellett elfutott Fogarasba; Bethlen Gergely és Farkas, s a többi
tanácsurak rémülten futottak, ki merre látott; csak Teleki nem rémült
meg. Sokkal jobban ismeré Béldi jellemét, mint hogy félhetett volna
tőle.

Egy szikrája a nagyravágyásnak, a boszúnak Béldi Pál szivében, s ő
nehány nap alatt Erdély ura leendett, a mellette felült székelységnek
senki sem bírt volna ellenállani, mert a hadak a végvárakba voltak
szétosztva.

De Béldi elégnek tartá fegyverét megmutatni, nemhogy éreztesse is azt.
Harcz helyett hódolatteljes nyilatkozatot külde a fejedelemhez, melyben
tudtul adá, hogy nem ő nagysága ellen vette fel a hadakat, hanem az
ország nevében; csupán azt követeli, hogy a tanácsosok állíttassanak
ország törvényei elé.

Míg e szelid levél megjárta az útat, az alatt Telekinek ideje maradt
összehivatni a végvárak hadait, s a fel nem ült székelyekre parancsot
küldeni, hogy a fejedelem védelmére Mikes Kelemen mellé gyűljenek, s míg
Béldi kikerülte a megtámadást, ő jött ellene támadólag.

Egy napon Csáky Lászlóval együtt Bodola várában ült Béldi, a midőn hírül
hozzák neki, hogy Bethlen Gergely a fejedelem hadaival már Brassó alatt
áll.

– Többé nem kerülhetjük a harczot, uram, sóhajta fel Csáky.

– Kikerülhetjük, viszonza Béldi, ha leteszszük a fegyvert.

– Csak nem gondol arra kegyelmed? kérdé Csáky megijedve.

– Mire gondolnék egyébre. Én pártharczban nem csatázok.

– Akkor mi vesztünk el.

– Inkább mi, mint érettünk ezerek.

Még azon nap kiadá a parancsot a mellette ülő hadaknak, hogy oszoljanak
haza.

Másnap Bethlen Gergely átküldé Bodolára Vay Mihályt, ki a fejedelem
kegyelmét hozá meg számára.

Csáky fogait szítta; eszébe jutott, hogy épen ő fejezteté le Bánfi
Dénest, pedig annak is kegyelem volt adva, s remegve kérdezé Vaytól:

– Bizton megnyughatunk-e e kegyelmi levélben?

Vay Mihályban volt annyi őszinteség, hogy így feleljen:

– Bizony, édes atyámfiai, száz kegyelemnél is nagyobb bátorság lesz
rátok nézve, ha kimentek Erdélyből.

Csáky egy pillanatig sem gondolkozott tovább, hanem málházott és még
fényes nappal elutazott a bozzai szoroson keresztül.

Béldi ott akart maradni, őt a szégyen visszatartá a futástól.

Vay Mihály azonban tudatá nejével és gyermekeivel a veszélyt s azok
ráestek, térden állva könyörögve, hogy siessen, mentse meg magát.

– Hát ti? kérdé Béldi, könyező családjára tekintve.

Szép két fia volt, Aranka leánya már szép hajadonná serdülve, ő volt
apjának szemefénye, büszkesége, öröme.

– Hát ti? szólt elborult szózattal.

– Minket könnyebben megvédhetsz Stambulban, mint itt; szólt Béldiné, és
Béldi átlátta, hogy ez helyesen van mondva.

E szó megváltoztatta akaratát; valóban, a portánál keresve menekülést,
mind családján, mind magán többet segíthetett, s tán még hazája ügyeit
is jobbra fordíthatá; hisz ott sok legmagasb vezér jó ismerőse volt, kik
e dologban mindent kivihettek.

Rögtön lovat nyergeltetett, s családjától a legbiztosabb reményben
elbucsúzva, nehány szolgája kiséretében a bozzai szoroson át
Havasalföldre még azon éjjel átmenekült, ott találkozott több futó
társaival, s együtt velök Erdély akkori legfelsőbb törvényszékéhez, a
portához menekült.




A DIVÁN.

A serail kapui széttárultak, a harmoniátlan csengő harsogó zene egy
mennydörgő dobütéssel elhallgattatott, s tizenkét lovas csausz nagy
ügygyel bajjal tört útat az odáig érkezett vezérkarnak a megtolult
néptömeg között, fabuzogányokkal és rhinoceros-korbácscsal püfölve az
elől-utól találhatókat. Az indolens bámész sokaság látta, hogy üttetni
fog, de azért egy nyommal sem széledezett odább, mint a mennyire
eldöfölték.

A diván tagjai leszálltak az udvarban lovaikról s felmentek a lépcsőkön,
miket két sorban janicsárok őrzöttek kivont szablyákkal, a divánterem
kék és sárga függönyei szétvonattak előttük, s előtünt az egykor annyi
fényt, annyi hatalmat szülemlő rejtélyes teremnek belseje.

Egy nagy nyolczszegletű szoba az, minden festvények nélkül, mint a miket
a Korán tilt, márvány padozata keleti szőnyegekkel bevonva, falai
embermagasságnyira kirakva gyöngyházzal, a falak mellett egyszerű veres
bársonynyal bevont alacsony pamlagok, minden háttámasz nélkül, a
háttérben valami oszlopzatos fülkeforma, mely egy rejtekajtót fed el, a
honnan Amurat szokta titokban kihallgatni divánja tanácskozmányait.

A függönyök szétnyíltával beléptek a divántanács-tagok: elől a
nagyvezér, egy magas száraz ember, szüntelen előre görbült nyakkal; feje
untalan mozog, szemei jobbra, balra járnak, mintha mindig vizsgálna,
fürkészne valamit. Barna, szennyes színű arczán csodálatos lélekhíven
van kifejezve az örök elégületlenség, minden tekintete gúny, harag,
betegséggé vált epéskedés, ha szól, fekete fogait összeszorítja, azokon
keresztül szűri a hangot, s ilyenkor arcza egy pillanatig sincs
nyugalomban, szemöldeit majd úgy levonja, hogy szemeit eltakarják, majd
felrántja, hogy homloka ezer ránczczá reped s szemfehére látszik;
szájszegletei vonaglanak, álla reszket, ritkás, soha nem fésült
szakállával, mosolygani csak akkor szokott, midőn azt, a kihez beszél,
remegni látja, s ruhája oly kuszáltan áll rajta, hogy daczára a
ráhalmozott fénynek, úgy néz ki, mintha mindig szennyes és törődött
volna.

A nagyvezér után jött a Küprili, egy elhízott, testes, vörösképű basa,
terjedelmes rengő szakállal; a tenyérnyi széles kard, melyet oldalán
visel, gyaníttatja, hogy a kar, mely azt forgatni szokta, nem lehet
elgyengülve; hangja hasonlít a bika mormogásához, oly mély, oly dörgő
az, hogy mikor csendesen beszél, alig lehet megérteni, míg a csatákban
az ágyúk dörgése közül is kihallik.

A diván többi tagjai közül még három férfi vonja magára a figyelmet.

Az egyik Kucsuk basa, egy izmos, harczias férfi; napbarnított arczán
keresztül kasul vágott sebhelyek mély forradásai láthatók, szemei oly
fényesek, oly feketék, mint a sasé, egész magatartása, agg kora daczára,
bátor és kihivó; kardját balkezében hordja; merészen lép, áll, tekint;
röviden szól, gyorsan cselekszik.

Mellette fia jön, az ifjú Feriz bég, apja csatáinak és dicsőségének
részese, magas daliás ifjú, a keleties öltözet, piros kaftán, a
kócsagtoll, fehér turbán, mind úgy illik karcsú termetéhez, égő
szemeiben annyi tápanyagot kereső szenvedély látszik lobogni, arczán még
látható az ifjúság hamvas életpirossága. Gyakran meglepi őt a szótlan
elmélázás, s ha ilyenkor megszólítják, felijed, megrezzen, mintha ott
járt volna, a hová mennie nem szabad.

Legvégül, valamennyi háta mögött jő a szultán keresztyén orvosa, az
udvari tolmács, Maurocordato Sándor, magas, athletai férfi, hosszú, bő,
redős palástban, nagy, fényes, fekete szakálla csaknem övéig ér, ó-görög
vonalmú arczán a tudományszerezte nyugalom, sűrű sötét hajzata gazdag
fürtökben foly két felől alá vállaira.

A vezérek helyet foglaltak, a szultán divánja üres maradt, legközelebb
ült hozzá a nagyvezér, túl rajta a többi basák, agák és bégek.

– Kegyelmes uram, szólt Maurocordato, a vezér elé járulva, a szegény
magyar urak már reggel óta itt várakoznak a küszöb előtt.

A vezér mérgesen nézett a tolmácsra, fejét még előbbre nyújtva.

– Hadd várakozzanak! Tán inkább illik: hogy ők várjanak mi reánk, mint
mi várjunk ő reájok.

S azzal inte a főcsausznak, hogy vezesse elő a folyamodókat.

Tizenketten voltak a menekültek, kiket egy mellékajtó szőnyegének
elvontával előszólított a főcsausz. Közöttük legelől jött Béldi Pál, a
többi mind aggodalmas arczczal, tétovázva, remegve, egyedül ő bátran,
nemesen, nyugodtan.

Arcza még most is férfiasan szép volt; az idők, a viszontagságok
letörülték róla az ifjúság színét, de nem a lélek nemességét; tojásdad
képének szabályos vonásain valami összhangzó öntudatos nyugalom látszék,
mely tanúja a szívben lakó becsületességnek és elhatározottságnak.
Vonásain semmi elfogultság és a mellett semmi betanult hatásvadászó
gerjedelem; szép metszésű telt ajkai csukva is beszédesek, s nagy,
szelid kék szemei, mik végig járnak a jelenlevők arczain, mielőtt
megszólalt volna, egész bánatos eseményeket mondanak el, fájdalmas
rokonszenvet költve a jelenlevők keblében.

Csupán a vezér néz reá mérges, elégületlen arczczal; minthogy ez neki
szokása s más képet nem tud csinálni.

– Szóljatok hát, mit akartok? ne féljetek; inte a vezér a menekvőknek.

Béldi előlépett, meghajtá magát a vezér előtt. Egy a magyarok közül
odament a vezérhez, s kezet csókolt neki, a többinek útját állta
Maurocordato, s inte Béldinek: hogy siessen beszélni.

– Kegyelmes uraim! kezdé Béldi a szót, sorsunk tudvalevő dolog
előttetek: mint földönfutók jöttünk el hazánkból, mint koldusok állunk
előttetek; de nem mint földönfutók, nem mint koldusok könyörgünk e
pillanatban, hanem mint hazafiak. Hazánkból elűzeténk, nem mint bűnösök,
nem mint pártütők, hanem azért, mert meg akartuk azt menteni. A
fejedelem hanyatthomlok rohan veszedelmébe s viszi magával a hazát.
Főtanácsadója magyar királysággal biztatja őt, hogy maga magyar nádorrá
lehessen. Ti tudjátok, kegyelmes uraim! mi jövendő vár Erdélyre egy ily
harcz után? Többen az ország nagyjai közül velem együtt felszólalának
ellene; mi tudtuk, mit veszíthetünk? És im néhány év alatt azok közül,
kik az indítandó harczot rosszalák, mi állunk utolsók előttetek, a többi
méltatlan börtönben ül, vagy méltatlan halállal veszett el… Kegyelmes
uraim, mi egykor mint boldog családapák éltünk ősi tűzhelyeink mellett,
most gyermekeink, feleségeink tömlöczre vannak hányva; váraink tőből
szétszórva, czímereink összetörve; de mi nem kérjük tőletek azt, a mit
magunk veszíténk, nem vagyonaink birtokát, nem nőink, gyermekeink
ölelhetését, még csak hazánk láthatását sem; készek vagyunk élni
koldusul, elhagyatva, számkivetve; csupán azon hon életének
megtartásáért esengünk hozzátok, mely minket elvetett, s mely sebes
léptekkel rohan az elveszésnek; siessetek azt megmenteni.

Kucsuk basa, ki jól értett magyarul, boszúsan csapott kardjára, azt
félig kihúzva, s ismét visszadobva hüvelyébe; Feriz bég, egy önkénytelen
szemeibe lopózott könnyet törült le ifjú arczáról.

– Kegyelmes uraim! folytatá Béldi nyugodtan; nem kivánjuk tőletek, hogy
boszút álljatok a fejedelmen a kiontott vérért s a kiontott könyért;
magánosok fájdalma az, melyet nem kell érezni a honnak; mi magunk
elhordozzuk a magunk gyászát, s nem adjuk azt a nemzetre; hanem
küldjetek jobb tanácsadókat a fejedelemre, mint a milyenekkel most körül
van véve, figyelmeztessétek őt esküjére, mit a nemzetnek és a nagyúrnak
adott, mert esküt senki hiába nem teszen s büntetlenül meg nem szegi
azt, s kényszerítsétek őt: hogy legyen jobb atyja azoknak, a kik még
megmaradtak a hazában, mint volt nekünk.

A mint Béldi elhallgatott, előlépett Maurocordato, a szónok és a
nagyvezér között foglalva helyet, s elkezdé tolmácsolni Béldi szavait.

A legelső szavak után kigyúladt a tolmács arcza; csengő, hangzatos
beszéde betöltötte a teremet; lelke tűzbe jött; arczán az indulatok
kifejezései váltották egymást; hol a Béldi szava nyugodt volt és
panasztalan, a keservek leírásánál, ott a tolmács hangja reszketett és
háborított; hol Béldi a jövendőt rajzolá a meggyőződés komoly
hangulatán, azon helyet Maurocordato prófétai ihlettel fogá fel, s
kebelrendítő lőn szava, midőn a szónokra mutatott, ki utolsó azon
férfiak közül, kik jobban szerették Erdélyt, mint saját hasznukat; és
végül, a lemondás szavainál, a hon megmentéseérti könyörgésben oly
átható, oly keserűen megragadó lőn szózata, mintha az ő szava volna az
eredeti, és nem a másolat. A szenvedélyes ó-görög alakban Demosthenes
látszott feltámadni.

A hallgató basák tűzbe jött arczczal hajtogaták fejeiket, helyeslésül
Maurocordato tolmácslatára; a nagyvezér összehúzta szemöldeit, ajkait
epés szegletekbe vonta, s mellén összefogva kaftánját, elkezde beszélni,
mialatt öklelő szemekkel tekinte szanaszét, minden pillanatban lekapva
tekintetét arról, a kivel szólt s mérgesen vágva szét szemeivel a légben
s ismét gúnyosan a megszólítottra szegezve azokat. Rikácsoló hangja,
melyet szűrve bocsátott ki fogai között, kellemetlenül hatott arra, a ki
először hallotta, ehez minden pillanatban a düh, harag és gyűlölet
minden fokozatán keresztül változó arczvonalmai, száraz kezének
nyugtalan, reszketeg hadonázása nem engedének egyebet gyanítani a
törökül nem értő magyaroknak, minthogy a nagyvezér most éktelenül
lehordja őket, s a mit mond, az elejétől végig nem egyéb szitkozódásnál.

Csáky László uram, ki Béldi Pál mellett állt, megrántá annak bekesét, s
reszkető állal sugá fülébe:

– Kegyelmed elölt bennünket, miért nem szólt elég alázattal? most karóba
húznak mindnyájunkat…

A vezér beszédét szokás szerint egy fáradt mosolylyal végzé, gúnyos
ajkai felhuzódtak, helyet nyitva a fekete, hegyes fogaknak. A magyarok
szivében hülni kezde a vér e mosolygástól.

Előállott azonban Maurocordato. Nemes vonalmú arczán biztató szelidség
mosolygott, s elkezdé tolmácsolni a vezér szavait:

– Becsületes magyarok! Legyetek jó bizalommal. Szavaitok részvétre
találtak, igazságotok napnál fényesebben áll előttünk; bajaitok teljes
mértékben meg lesznek orvosolva. Jól tevétek, hogy a felséges szultán
köntöséhez folyamodtatok, ragaszkodjatok ezután is ő hozzá és semmi
bántódástok nem lészen. Most menjetek ki békével, ha kelleni fogtok,
majd hivatunk.

Mindenki könnyebben lélekzett, Béldi néhány egyszerű szóval kifejezé a
vezérnek köszönetét s távozni készült.

Csáky László azonban, kit inkább érdekelt Sóvára uradalma, mint Erdély
jövendője, s kit épen nem látszott kielégíteni Béldi ajánlata, mely
egyedül a haza megmentését kéri s az elfoglalt vagyonnak visszaadását
nem, alig várta, hogy szóhoz juthasson; s azzal odarohant a vezér
lábaihoz, egyet megkapott közülök, azt átkarolta, s elkezde rettenetesen
sírni; a sírás különben is érthetlenné teszi a szavakat, Csáky uram
beszédét pedig a nélkül is nehéz volt érteni, még azonfölül a
phlegmájából kihozott vezér is kiabált, most már komolyan szitkozódva,
míglen a többi magyar urak odarohanva, erővel vitték el Csákyt magukkal,
Maurocordato haragosan terelte őket kifelé, véget vetendő a boszantó
jelenetnek.

– Ha már letérdepelt kegyelmed egy ember előtt, szólt hozzá Béldi,
kifelé menvén, legalább ne sírt volna, mint egy gyermek.

A távozó Béldi, mielőtt az ajtón kilépne, egy meleg kézszorítást érze
kezén. Odatekinte. Feriz bég volt az, az ifjú bajnok.

– Azt mondád, szólt az ifjú reszkető hangon, hogy nőd fogva van?

– És gyermekem is.

Feriz arcza lángolt:

– Meg fognak szabadulni! szólt hévvel, Béldi kezét megragadva. Várj reám
szállásodon.

A magyar menekvők eltávoztak, mindenki saját reményeit szőve odább a
vezér biztatásaiból, csupán Csáky László uram nem volt megelégedve az
eredménynyel, ő menvén szállására, rögtön leült. Irt két levelet. Egyet
a római császár tábornokának, másikat a franczia király szónokainak,
melyben mind a kettőnek igér minden kitelhetőt, ha őt dolgaiban
megsegítik, gondolván magában: ha a török császár nem segít, megsegít a
római császár, ha az sem, a franczia király; legjobb az embernek magát
minden oldalról biztosítani.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Alig léptek ki a divánból a menekvők, az elbocsátási ajtón egy aga
lépett be a bejelentési teremből, jelentve: «a magyar urak».

– Miféle magyar urak? riadt rá a nagyvezér.

– A kiket a fejedelem küldött.

– Épen jókor! monda a vezér, hadd jőjjenek, s positurába vágta magát,
számukra tartogatva legmérgesebb arczkifejezését.

A függönyök szétvonattak, s belépett a fejedelem küldöttsége; bogláros,
bársonyos udvari nép, nyájas édeskés arczokkal. Elnökük, Bethlen Farkas,
megállt azon helyen, hol előtte egy órával Béldi Pál állott, bizarr
ellentétül hattyúprémes meggyszín bársony mentéjével, bogláros
vitézkötéseivel s turquoissal kirakott kardjával, s öltözete egyéb
pompája mellett alázatos arczával, amannak egyszerű, fénytelen
viseletéhez és nyugodt, szilárd arczához.

– Nos mi kell? mit akartok? mondjátok el szaporán, támadt reájok a
nagyvezér, nyughatatlan veszekedő képpel.

Bethlen Farkas térdeig hajtotta fejét, s azután elkezde szónokolni, az
akkori idők tárgykerülgető rhetorikájával, felelve mindenre, csak a
kérdésre nem.

– Kegyelmes és nagyságos, dicsőséges és vitézlő uraim, méltóságos
nagyvezér, győzhetetlen basák, hatalmas bégek és agák, országunk
legerősebb oszlopai, három világrész fejedelmei, hires-nevezetes hősök
tengeren és szárazon; nekem különösen jóakaró uraim!!!

Ennyi volt csupán a megszólítás.

A Küprili fújt izzadtságában. Kucsuk basa kardját verte térdéhez, Feriz
félre fordult, s az ablakon keresztül a serail szökőkutait bámulta.

– Siessenek kegyelmetek! kiálta közbe türelmetlenül Maurocordato, mire
Bethlen Farkas, azt vélve, hogy a tolmácsot az által bántotta meg, hogy
kifeledte a megszólításból, odafordult hozzá, pótlólag utánragasztva:

– Nagybölcseségű tolmács, mély tudományú és rendkívüli tiszteletreméltó
udvari orvosa a leghatalmasabb császárnak.

Küprili nagyot ásított, s akkorát nyújtózkodott, hogy az öv ketté
szakadt a derekán.

Bethlen Farkas nem hagyá magát megzavartatni, hanem folytatá, a mit
kezdett:

– Fájdalommal értesült róla jámbor fejedelmünk, Apafi Mihály uram ő
nagysága, miszerint ama lázadó pártütők, kik nemcsak a fejedelem, hanem
az ő személyében a magas porta ellen is fel merték emelni gonosz
fejeiket, meghiusult terveik után ide futottanak, hazug insinuatiók
által a fejedelmet megrontani. Ámbátor azonban meg vagyon győződve a
jámbor fejedelem, hogy amaz ámító szavakat méltóságtok bölcsesége
megczáfolandná, jóakarata meghiusítandaná, hatalmassága megbüntetendené,
mindazonáltal jónak látta ő nagysága bennünket kegyelmességtekhez
elküldeni a végett, hogy mindazon vádakat, melyeket az ország
felforgatására koholtak, hamisaknak és rágalmaknak declaráljuk…

Maurocordato kapott a szónok megpihenésén, ki az exordium után megállt
lélekzetet venni a további beszédhez, s mielőtt ennek alkalma volna a
tárgy érdemleges kérdésére térni, elkezdé a már eddig mondottakat
tolmácsolni a nagyvezérnek, jól tudva, hogy miután a vezér beszélt,
másodszori szót nem enged senkinek.

A tolmács szava ezúttal száraz volt és egyhangú. Bethlen Farkas uram
minden homiletikai fáradsága kárba veszett Maurocordato vontatott,
egykedvű átfordításában.

A fővezér erre szikrázó szemekkel válaszolt, arcza még egyszer oly
mérges volt, mint egyébkor, s a keze hadonázásából nagyon világosan
kivehető volt azon mozdulat, melylyel a követeknek az ajtót mutatta.

Maurocordato tolmácsolá neki a választ.

– A fővezér azt mondja: hogy ti vagytok a pártütők, ti szegtétek meg a
magas portának adott esküt, nem azok, kiket ti elűztetek; nagyravágyó
terveitek Erdélynek a portátóli elszakadását, Magyarország meghódítását
czélozzák, s mindkettőnek elvesztését vonandják maguk után. Mire nézve
tudtotokra adja a nagyvezér: hogy, ha veszteg nem tudtok ülni, és saját
honfitársaitokkal békében meg nem férhettek, majd küld ő rátok olyan
közbenjárót, hogy sírva néztek utána.

A megszeppent magyar urak összenéztek. Bethlen Farkas arczán nem
látszott az édességtől és nyájasságtól semmi nyoma a boszúságnak, mely
betanult beszédje kárba vesztén érte, meghajtotta magát még mélyebben,
mint először, s rendületlen önmegtagadással vevé fel a szót, s miután
ezúttal átlátta, hogy a hosszú beszéd nem járja, drastikusabb
eszközökhöz folyamodék.

– Oh uram, avagy miképen illenének e vádak mi reánk, kik minden
kivánságaitokat híven teljesítők mindenha? Adtunk adót, adtunk
ajándékokat, a mi szegénységünktől telt, ime most is a jámbor fejedelem
nem bocsáta bennünket üresen; meghagyá Teleki Mihály uramnak, hogy
benneteket illendő ajándékkal megtisztelni el ne mulaszsza, ki is ime
általam kegyelmeteknek kétszáz erszény pénzt[2] kiván tisztelete és
hódolata jeléül átadni, könyörögve, hogy fogadja el kegyelmességtek
tőlünk szegény szolgáitoktól e csekély ajándékot.

Ezt mondva, inte egynek követői közül a szónok, kinek hívására négy
teherhordó jelent meg, vállaikon keresztbe vetett rudakon hozva egy nagy
vasas ládát, melyet Bethlen Farkas felnyitva, tartalmát a fővezér lábai
elé döntette.

A csengő tallérok halomra omoltak a diván előtt, még hallatszott egyes
szétguruló darabok pengése; a fővezér arcza egyszerre átváltozott.
Maurocordato hátraállt. E szavakhoz nem kelle tolmács; a vezér nem birt
visszatartani egy undok mosolygást arczáról, a fukarság ördögének
vigyorgó mosolyát. Szemei kerekre felnyiltak, fogait nem szorította
össze mosoly közben, inkább úgy tett, mint egy prédára leső vadállat.

Bethlen Farkas alázattal húzta magát vissza társai közé; a vezér nem
állhatta a szerénységet, leszállt divánjáról, kezeit morzsolva s
megveregette a szónok vállait s mindenik követ szeme közé mosolygott,
egynek kettőnek kezét is nyujtá, az a szerencsés sietett azt
megcsókolni, s beszélt hozzájuk valamit törökül, melyre azok nem győztek
bókokkal felelni.

Maurocordato e jelenet alatt megszökött a divánból, s miután tolmács
hiányában a követek nem bírták megérteni a vezér szavait, s csak egyre
hajlongtak, fölállt Küprili, ki egri basa korában megtanult magyarul, s
rájuk ordított boltozatreszkettető hangon:

– A vezér szava az hozzátok, giaur kutyák! hogy elmehettek a pokolba, ha
kelleni fogtok, majd hivatni fog benneteket.

S ezzel nagy mérgesen elrugott a papucsa orrával egy lábaihoz gurult
tallért, míg a követek számtalan üdvözlés után elhagyták a divánt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A fejedelem követeinek eltávoztával rögtön hivatta a nagyvezér Béldit és
társait. A mint a menekültek beléptek a divánba, egyik sem tudta még,
hogy a fejedelem követei itt jártak, s azok hozák a halomra öntött
pénzt, mire nézve senki sem birta magának kimagyarázni, hogy valjon mit
akar a nagyvezér azzal a pénzzel és velök? s miután Maurocordato
eltávozott s az utána küldött csauszok sehol sem birtak ráakadni,
tolmács nem létében a megjelent magyarok hosszú ideig a legnagyobb
kétségek közt forogtak, s idejök maradt találgatni magukban azon
töredezett mondatok értelmét, miket a fővezér koronkint hozzájuk
intézett, majd a pénzhalomra, majd rájuk mutatva, s mind a tíz újjával
magyarázva mondatait. Valahányszor a pénzre tekinte, nem óvhatta meg
arczát amaz utálatos hyenai mosolygástól.

– Meglássa kegyelmed, sugá Csáky uram Béldinek, hogy a nagyvezér azt a
pénzt nekünk szánta.

Béldi nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék az ártatlan óhajtásra.

Végre, hogy a tolmács nem jött, kénytelen kelletlen felállt Küprili s
jól-rosszul elkezdé tolmácsolni a vezér kivánságát:

– Becsületes urak! ezt mondja tinektek a vezér. Itt voltak a fejedelem
küldöttei. Tört volna ki nekik a nyakuk, ezt mondom én. Azok hozták ezt
a summa pénzt, és azon felül beszéltek sok mindenféle dolgot, a mi nem
igaz: hanem ez a pénz, a mit hoztak, ez igaz. Mire nézve azt mondja
tinektek a nagyvezér, hogy ő átlátja a ti ügyetek igazságát, és azt
helybenhagyja, hanem azzal, ha ő tinektek igazságot ad, sem könnyebb,
sem nehezebb nem lesz, nem is szaporodik semmit. Hanem ha tehát azt
akarjátok, hogy a ti igazságtoknak foganatja és előmenetele legyen,
igérjetek neki vagy hetven erszénynyel többet, mint a fejedelem követei,
s akkor fogadom, mind a Bosporusba hányatja őket zsákba varrva, titeket
pedig visszasegít hazátokba, és urakká tészen.

Béldi Pál keserű mosolyra vonta ajkait, búsan felsóhajtott,
visszatekintve társaira.

– Jól tudhatod, uram, szólt Küprilihez, hogy nekem pénzem nincs, nem is
tudnám, hol vegyek annyit? és társaim is oly szegények, mint én; mi soha
sem gazdálkodtunk az ország vagyonával, hogy kincseket gyűjtögethettünk
volna magunk számára, a mi kevesünk őseinktől maradt, azon megosztoztak
a fejedelem szolgái. Nekünk nincs pénzünk, melylyel igazságunkat
megvásároljuk, s ha máskülönben nincs módunk hazánkat megszabadítani,
úgy bocsássatok bennünket Isten hirével, idegen fejedelmek lábai elé
fogjuk magunkat vetni, s addig könyörgünk, míg egy akad, a ki
meghallgatand. Isten veletek, nekünk pénzünk nincsen.

– Van nekem! kiálta fel Béldi mellett egy hang, s az odatekintők Kucsuk
basát látták Béldi Pálhoz lépni, ki férfias szorítással nyújtá az
elbúsult férfinak jobbját. Ha kell kétszázhetven erszény, én adok; ha
kell még egyszer annyi, adok; akár mennyi kell, megkapod; alkudjál
velök, árverezd a díjat; itt vagyok én, én kifizetem helyetted.

Feriz bég odarohant apjához, elérzékenyülten borulva keblére, Béldi
magasztosan szorítá meg az agg bajnok kezét, s alig birta kimondani
szavait az elfogódás miatt.

– Köszönöm, ezerszer köszönöm; de nem fogadhatom el; az oly adósság
volna, melyet nem fizethetnék vissza sem én, sem maradékom soha. Jó
akaratodért légy megáldva, de nem segíthetsz vele.

Küprili türelmetlenül közbe vágott:

– Legyen eszed, Béldi Pál, és ne vond magadra haragomat, várd végig, a
mit beszélek és vedd be a jó tanácsot. Ennyi pénzt kérni tőled, mint
magános száműzött embertől, csakugyan nagy bolondság volna, de teszem
föl, egy fejedelemnek, úgy-e, hogy potomság ily összegecskét kivetni, a
mit egyik zsebéből kiránthat, s az országon egy esztendőben kivehet?
Tehát csak igérd te meg a kimondott summát; az sem szükséges, hogy azt
elébb kifizesd, mint a midőn általunk fejedelemmé fogsz tétetni.

Béldi összeborzadt s reszketeg hangon mondá Küprilinek:

– Nem jól értettelek uram, vagy rosszul hallottam, a mit mondál.

– Tehát érts meg végképen: ha igaz az, a mit állítál, hogy Erdély
mostani fejedelme rosszul vezeti az ország dolgait: tegye ő le rögtön a
fejedelemsüveget, s ha igaz az, a mit ismét állítál, hogy te annyira
szereted hazádat s jobban látod, mit kellene tenni? vedd fel azt te. Egy
izenet a határszéli basákhoz és ők rögtön elárasztják haddal az
országot, s Apafi Mihály uramat minden tanácsosaival egyben fogva hozzák
a Jedikulába és tégedet társaiddal együtt beültetnek az ő helyeikbe. Az
egészhez nem kell egyéb, mint megigérned a nagyvezérnek a kétszázhetven
erszény pénzt, ő aztán majd rajta leend, hogy minél elébb fejedelemmé
tegyen, a mikor azt kifizethesd; a mit ha igérni vonakodnál, bizony
mondom néked: Apafi Mihály uram helyett te fogsz menni a Jedikulába.

Béldi Pál szive magasan vert az egész beszéd alatt, férfias arczát az
érzelmek lázas küzdései hevíték, sokszor annyira elfeledkezék magáról,
hogy a Küprili beszédjébe akart vágni; de a magyar urak visszarángatták.
Midőn végre Küprili elvégzé beszédét, Béldi Pál egy lépést tett előre s
fejét magasan fölemelve, hogy egy fővel látszék nagyobbnak, erős,
szilárd hangon viszonzá:

– Köszönöm ajánlatodat, kegyelmes úr, de elfogadni soha nem fogom! Engem
szent eskű köt Erdély mostani fejedelméhez, s ha ő elfeledte esküjét,
melyet a nemzetnek adott, nem az rá a felelet, hogy mi is megszegjük a
magunkét, hanem az, hogy emlékeztessük őt a magáéra. Én igazságot kérni
emeltem föl fejemet s nem egyik jogtalanságot a másikkal torlani meg;
nem új fejedelemre, hanem a régi szabadságra van Erdélynek szüksége, s
ha nekem csak az kellett volna, hogy hadat támaszszak a fejedelem ellen,
egy intésemre talpon állott az ország, az egész székelység kardot vont
mellettem, én voltam, ki kardjaikat visszatettem hüvelyeikbe. Nem
boszúért jövök kaputok elébe, hanem – itéletért; nem a magam sorsát,
hanem hazámét ajánlám kegyelmetekbe. Nekem a fejedelemség ingyen sem
kell; azért, hogy egy bitorlót elűzzek, nem fogok százat vinni az
országra, azért, hogy Teleki Mihály uramat kipörköljem, nem fogom
felgyújtani egész Erdélyt, s azért, hogy tíz embert kiszabadítsak
méltatlan börtönéből, nem fogok tizezeret rabságra hurczoltatni;
történjék igazságtalanság inkább velem, mint egész Erdélyországgal,
átkozott legyek én és minden maradékom, ha valaha alkudni fogok
nyomorult nemzetem filléreire, s hadat viendek saját szülőföldem ellen!…
A mi végre fenyegetésedet illeti: én mindenre kész vagyok, kész a
börtönre, kész a halálra. Igazságért jöttem hozzátok: ám ölessetek meg.

Küprili elhüledezve veté magát hátra divánján, ilyen ellenállásra nem
számolt, ily jellemről nem volt fogalma; a többi urak, kik
egyszer-másszor Erdélyből elűzetve, a portára futottak, rimánkodni,
alkalmatlankodni szoktak azon kegyért, melyet ez ember most nemes
ellenzéssel visszautasított.

A nagyvezér látva az arczokon a meglepetést, jobbra-balra fordult,
megmagyaráztatni magának Béldi Pál feleletét, s elszörnyedése fokonként
láthatóan növekedett sápadozó arczán, a mint azt megkezdé érteni.

A Béldivel jött urak elsápadva, földrezúzva várták a megijesztő felelet
hatását, míg végre Csáky László nem állhatva tovább a rettegést,
odarohant Béldihez, kétségbeesetten nyakába veté magát, mennyre, földre
rimánkodva, hogy fogadja el a vezér ajánlatát.

Ha neki tették volna ez ajánlatot, ő bizonyosan elfogadja.

– Soha, soha, viszonzá Béldi márványhidegen.

A többi urak odatérdepeltek lábai elé, összekulcsolt kézzel könyörögve,
hogy ne tegye magát, gyermekeit és őket is mind szerencsétlenekké.

– Keljenek föl kegyelmetek, nem vagyok én Isten! szólt Béldi, elfordulva
könyörgő társaitól.

A nagyvezér megértve a dolgot, dühösen ugrott fel ülhelyéről s letépve
turbánját, azt gáttalan dühében földhöz vagdalva ordíta tajtékzó
szájjal: «Csauszok!»

– Lánczokat ennek a veszett kutyának! rikácsolá, vérben forgó szemekkel
Béldire mutatva, ki nyugodt, elszánt arczczal engedé magára lakatoltatni
a félmázsás vasakat, miket a szolgasereg mindig kézügy alatt tartott.

– Akarsz-e szót fogadni, gyaur czenk! kiálta rá a vezér, mikor már meg
volt lánczolva.

– A mit kimondtam, megállom, szólt ünnepélyesen a honfi, bilincses kezét
az égnek emelve, Isten engem úgy segéljen!

– Úgy gebedj meg a börtönben! harsogá Kara Mustafa, kezével intve a
poroszlóknak, hogy Béldit ragadják meg.

Mint a kemény kő, ha megütik, szikrákat ad, úgy fordult még egyszer a
vezér felé Béldi, megrázva lánczait: «a te órád is ütni fog!»

S azzal hagyta magát börtönébe vezettetni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A fővezér rögtön visszahivatá a fejedelem követeit, s megdicsérve őket
és küldőiket, felkaftányoztatá valamennyit, kegyes biztatással bocsátva
őket vissza hazájukba, a hol azontúl Bethlen Farkas uramnál senki sem
tartatott nagyobb szónoknak.

A serail kapujában találkoztanak az elbocsátott követek Csáky László
urammal. A jó úr mindjárt látta a jövők elégült mosolygásáról, s most
kapott kaftánjaikról, hogy jó válaszszal bocsáttatának el, mire nézve
nem tartá fölöslegesnek azon fölül, hogy Béldi Pállal szövetkezett, a
franczia és német követeknek hódolatot ajánlt, Bethlen Farkas uramat is
körülvenni, s ajánlani testét lelkét, ha számára a fejedelem bocsánatát,
s vagyonai visszaadását kieszközlendi.

Bethlen Farkas kapott az ajánlaton, s nemcsak amnestiát, de sőt hivatalt
is igért Csákynak, ha Bélditől elválik, sőt meg is ajándékozá az urat,
ki ekképen négy helyre is elköté sorsának fonalát nagy bölcsen, hogy ha
az egyik szakadni talál, a másik fentartsa.

* * *

– Béldi mindent elrontott a maga ügyében, szólt Kucsuk basa fiához, a
divánból eltávoztában, én egészen lemondok a rajta segíthetésről.

– Én nem, szólt felsóhajtva Feriz bég, vagy kimentem, vagy együtt veszek
vele.

– Jerünk Maurocordatohoz, ő még tán fog tanácsot adhatni.

Egy órai tanácskozmány után Maurocordatonál, Feriz bég útnak indult
ötven fegyveres albán lovaggal Nagyvárad felé.




A TÖRÖK HALÁL.

A nagyváradi basa kapujában, a többi ott szájongó fegyveres nép között
egy sovány, beesett képű mozlemint is lehet látni, ki nagy lustán ül a
küszöbön, mintha semmire sem figyelmezne, álmos szemeivel macska módra
pillantva néha fel, s olykor-olykor ravaszul elmosolyodva magában.

Egyszerre egy délczeg, daliás ifjú lovagol ki a kapuból, ki előtt földig
hajtják magukat a katonák; a basa legkedvesebb lovagja az, Feriz bég, ki
nem rég érkezett Stambulból.

A bég, mintha csak történetesen akadna meg tekintetével az ülő
mozleminen, odafordul hozzá, kopjájával vállára ütve, s míg az
csodálkozást és nem ismerést tettetve bámul fel reá, odainti őt magához.

– Tán nem is ismersz már reám, Zülfikár?

A megszólított földig hajtá magát.

– Allah kegyelmes, hozott a próféta lelke, kegyelmes úr! s azzal elkezde
gyalogolni a felszólított bég lova mellett, ki inte neki, hogy kövesse.

– Sok pénzt elvesztettem a koczkán Stambulban, Zülfikár, és sok lovat,
monda Feriz bég, most azért jöttem e tájékra, hogy egy kissé
helyrehozzam erszényem állapotját. Hová szoktatok most rabolni járni,
Zülfikár?

– La illah, il Allah! az Isten kegyelmes, és Mahomed az ő szent
prófétája; szólt Zülfikár, ég felé forgatott szemmel.

– Hagyd a szenteskedést, Zülfikár! ti renegátok kiállhatatlan
szemtelenséggel dicséritek a prófétát, született török felényit sem
emlegeti. Azt kérdezém: hova mentek az éjjel rabolni?

– Köszönöm, kegyelmes úr, felele Zülfikár, faképet csinálva arczából,
feleségem egészséges, magamnak sincs semmi bajom.

– Zülfikár, én becsülöm benned azt a tulajdonságot, hogy mikor akarod,
meg tudsz siketülni, hanem én meg igen jó orvosságát tudom ennek a
bajnak, s ha akarod, kigyógyítlak belőle.

Zülfikár meghunyászkodott a ráemelt kopjanyéltől, s farizeus-képpel
monda:

– Mit is méltóztatott kegyelmességed tőlem kérdeni?

– Hallottad te azt, ne kérdezd másodszor.

– Hogy már mint hova járunk rabolni? Én a próféta szakállára esküszöm,
hogy sehova sem járok.

– Azt tudom, te macska, hogy te nem jársz ott, a hol baj van, de te
fürkészed ki, a hol kövér préda van elrejtve, s te vezeted nyomba a
spahikat, a miért aztán neked osztalékot adnak, tehát csak felelj
szaporán, kit látogattok meg az éjjel, mert különben még egy szájat
nyitok a fejeden.

– Uram, de el ne árulj, mert a spahik lófarkra kötnek, s a basa karóba
huzat. Tudod, hogy nem engedi a rablást, de ha megtörtént, keresztül néz
újjain.

– Nem hogy el nem árullak, sőt magam is oda akarok menni; én tudom csak
a módját, hogy kell a zsákmányt kézrekeríteni. Míg ezek egy falut
megrohannak, addig én távolacska a túlsó faluvégére állok; a kinek
valami kincse van, az siet menekülni a túlsó faluvégen, s így mind az én
kezemre jut.

A renegát elemében kezdé magát találni.

– Jó uram, az éjjel Élesdre mennek a spahik; ott gazdag oláhok laknak,
kívül esnek az országúton, soha sem voltak sarczolva, döbözzel áll az
ágyuk alatt az arany és ezüst; ha jó zsákmányod lesz, meg ne
felejtkezzél rólam.

– De nem bukkannak-e ott ránk Székely László katonái?

– Dehogy uram, szólt Zülfikár, szemeivel hunyorítva, messze vannak azok
oda. El ne felejtkezzél hűséges szolgádról.

Feriz bég sarkantyúba kapta lovát s elvágtatott, Zülfikár visszaült a
kapu mellé, nagy álmosan hunyorgatva és titkosan mosolyogva.

Este felé kilopózott huszonnégy spahi a városból s elindult az Élesdre
vezető úton. Feriz bég szemmel tartá őket s midőn eltüntek az erdőben,
felülteté albán lovagjait, s csendesen utánuk indult.

Az éjfélen túl volt már az idő, midőn Feriz bég csapata az Élesdet
eltakaró hegyoldalt elérte. A spahik már azóta rabolták a helységet, mit
tanusított a távoli lárma, sikoltozás, harangfélreverés, s nemsokára egy
pár felgyújtott szénaboglya, melyet világításul gyujtottak meg a
fosztogatók.

Itt egy szoros-út torkolatánál megállítá albán lovagjait Feriz bég,
elosztá őket négy csapatra, parancsot adott ki, hogy mindenki a
legcsendesebben legyen, s azzal nyugodtan várt ott, míg a spahik
visszatérnek.

Néhány órai rablás után megszünt a távoli lárma, s helyette közeledő
zsivaj, veszekedés kezde hallatszani, a mély völgyben lehete látni a
közelítő spahikat, a mint a rablott vagyonnal túlterhelve, szétszórtan,
kettesével, hármasával jöttek, a prédán veszekedve egymás között.

Feriz bég hagyta őket jőni a szoros-útba, s a mint azok egész
gyanútlanul folytaták a czivakodó osztozást, hirtelen kürtjébe fúva,
albán lovagjaival egyszerre minden oldalról előrohant, körülfogá a
meglepett martalóczokat s mielőtt azoknak a meglepetés zavarában idejük
leendett fegyvereiket használni, elkezdte őket öletni minden felől.
Hajrá! hajrá! A tusa rövid ideig tart. Az albánok közül egy sem esett
el, a spahik közül egy sem menekült meg.

Feriz megtörlé kardját, s a leölt spahikat ott hagyva az útfélen,
visszanyargalt csapatával Nagy-Váradra.

A basa kapujában ismét összetalálkozott Zülfikárral. A bég megfenyegetve
öklével, lekiálta rá lováról:

– Te kutya, elárultál bennünket Székely Lászlónak, a spahikat mind
levágták.

Zülfikár sárga lett ijedtében. Igaz, hogy ő szokta azt cselekedni, hogy
ha a spahik kevés osztalékot igértek neki, néhány arany fölöslegért a
magyar vezéreket előre figyelmezteté jöttükre s olyankor egy-kettő
mindig ott hagyta a fogát, s a többi is zsákmány nélkül tért meg. A mult
éjjeli kalandról is tudósítá a kolozsvári kapitányt, de ki nem veheté
hasznát a tudósításnak, mert a fejedelem nevenapja volt, s a katonáknak
tisztelkedni kellett.

Zülfikár görcsöt érze a torkában, azt hallva, hogy mind a huszonnégy
spahi ott veszett s rögtön kifordult a városból, s az erdőkön keresztül
Kolozsvárra szökött.

Feriz bég elszörnyedve lépett be a basához.

– Kegyelmes uram, szólt neheztelést utánzó arczczal, ime ilyen
szövetségeseink vannak nekünk. A mult éjjel kiindulék, lovagjaimhoz még
huszonnégy spahit véve, a környékbe, magam számára lovakat vásárlani.
Becsülettel bevásárlánk, én a lovakat rábíztam a spahikra s magam jó
előre lovagoltam. Egy szoros útnál a spahiknak cselt vetettek Székely
László katonái, körülfogták őket s egytől egyig mind megölték, mire
segélyükre érkezhetém, mind egyig le voltak gyilkolva, s megölőik saját
jó paripáimon menekültek meg előlem. Kegyelmes uram, ez hittelenség! így
bánni velünk saját szövetségeseinknek. Ezt én el nem tűröm, hanem ha te
nekem elégtételt nem szerzesz, megyek magam Kolozsvárra, s kihívom mind
valamennyit egy szál kardra Apafi Mihály uramon kezdve, Székely László
uramig.

Ajász basa, kinek Feriz bég különösen kegyencze volt, elnevette magát az
előadásra, nyájasan megveregetve a szép ifju arczát, vigasztaló hangon
mondá:

– Már azt te bizony édes fiam ne tedd, ne vesztegesd e hitetlenekre a te
szép tüzedet, rövideden majd elvégzem én azt, csak bízd reám.

S ezzel előkurjanta egy agát s ilyenforma parancsot adott neki:

– Ülj lovadra és menj Kolozsvárra szaporán. Ott térj be a parancsnokhoz,
Székely László uramhoz és szólj neki ekképen: «Ajász basa jó napot kiván
te néked, hitetlen gyaur, és azt izeni, hogy miután a te kutyahitű
szolgáid a mult éjjel Feriz bég embereit orozva megtámadván, azok közül
huszonnégyet leaprítottak, azért nékem azon gyilkosokat felkerestetvén,
menten és minden időhaladék nélkül megküldjed, különben várhatod egész
haragomat nyomorú fejedre. Azonfelül az ellopott lovak helyébe nekem
ugyanannyi havasalföldi paripát megküldeni egyúttal el ne mulaszszad és
semmikép ne várd, hogy magam menjek érte, mert azt meg nem köszönöd.»

Az aga jól megértvén az izenetet, eltávozott, Ajász basa pedig
megnyugtatólag fordult Feriz béghez: «ne törődjél rajta, úgymond, két
nap alatt itt lesznek a gyilkosok».

– Attól tartok, szólt Feriz bég, hogy a fejedelem közbeveti magát értök.

– Csak nem hiszed tán, hogy a magas portával ujjat merjen húzni
egynehány gyaur zsoldos életéért, a milyet ezrével veszteget el a
csatamezőn.

– És én mégis fogadni mernék száz aranyban hogy Székely László uram azt
fogja visszaizenni, hogy az ő katonái az éjjel künn sem voltak a
városból.

– Sajnálom a száz aranyodat, édes fiam, de tartom a fogadásodat, és ha
el találom veszíteni, akkor annyi darabot vágok ki Székely László uram
bőréből.

A megszeppent Zülfikár addig lélekzetet venni sem állapodott meg, a míg
Székely László uram udvarába nem ért, ott nagy fáradtan felkereste a
várnagyot, ki nagy prémgalléros mentéjében épen rubinjait és smaragdjait
tisztogatta.

Ezek voltak a jó öreg úr gyenge oldalai, a legszebb drágakő-gyűjteménye
volt egész Erdélyben, semmivel sem lehetett annyira megnyerni szivét,
mint egy-egy ritka szépségű boglárral.

Épen egy chrysopras és hyaczinttal kirakott nyaklánczot fényesítgetett
egy nyúl-lábbal, midőn a renegát lélektelenül beesett hozzá az ajtón, s
nem bírt a fáradságtól szóhoz jutni. Székely László azt hitte, hogy
Zülfikár az árulás díjáért jött ily sietve s nagy fanyarúl fordult
hozzá, hogy kérését megelőzze.

– Nem vehettem semmi hasznát tudósításodnak Zülfikár, a fejedelemnek
nevenapja volt, a katonáknak nem volt szabad kimenni a városból.

– Beszélhet kegyelmed, szólt Zülfikár fulladozva. Levágtak kendtek
huszonnégy spahit Élesdnél. Ki a bolond mondta kendteknek, hogy megöljék
őket, csak a prédát kellett volna tőlük elvenni.

Székely László kiejté ijedtében a nyaklánczot kezeiből, s nagy szemeket
mereszte a renegátra.

– Ne bolondulj fiam, Zülfikár. Egy lélek sem volt innen ki a várból, ma
és tegnap.

– De jól megtanulta kend, mit kell majd mondani! szólt neheztelő
duzzogással a renegát; milyen jó ártatlan képet tud kegyelmed csinálni a
dologhoz, mint a ma született bárány.

– De én esküszöm neked, hogy egy szót sem értek a dologból.

– Így! így! bizony nagyon jól van! Hanem csak tartogassa kegyelmed
ezeket a hazugságokat Ájász basa követei számára, a kik menten ide
fognak kegyelmedre jőni; azokat lássa, hogy mint bolondíthatja el
kegyelmed, ne engemet.

Székely László uram azon öntudatban, hogy a mit mondott, most az egyszer
szóról-szóra szent igazság, s Zülfikár állítása nem egyéb goromba
tréfánál, ki akart tenni magáért s haragos tekintélylyel támadt a
renegátra.

– Elmenj innen, fiam Zülfikár, tréfálni, mert úgy találom hozzád vágni
ezt a nyúllábat, hogy a holdvilágba esel tőle.

Ez valóban merész állítás volt, de Zülfikár is megfelelt rá.

– Hozzám ne vágd a nyúllábadat, ha még hozzám nem vágtad, kegyelmes úr,
mert ha kikapom a handzsáromat, ugyan a tenyeredbe teszem a fejedet.

– Ejnye lélek, lélek, beste lélek fia! kiálta fel Székely László uram,
széttekintve egy bot után, s a mint meglát ott a szegletben egy nagy
ezüstgombú nádat, azt felkapta, biztatva Zülfikárt: csak addig el ne
fuss, míg oda megyek.

Zülfikár azonban meglátá az ablakon keresztül a várudvarra bevágtató
agát, kit Ajász basa küldött, s félve a vele való találkozástól,
hirtelen kiugrott az ajtón, a mit Székely László uram az ő
fenyegetésétőli megfutamodásnak tulajdonítván, utána eredett, s így
történt, hogy a mint az ajtón kifelé szaladna, a rá épen szemközt jövő
agát szinte hanyatt taszította. Az aga is méregbe jött, s hasba ütvén
ököllel a várnagyot, összeszidá annak apját, anyját, pereputyját, s csak
úgy kezdett Ajász basa izenetének elmondásához, melyet hogy haragjában
szörnyen kiczifrázott, szépen gondolható.

Székely László uram annyi színt váltott e szavakra, mint a jóféle opál,
vagy mint a kettétört tinórú gomba, s tulajdon bekecse vitézkötésébe
kezde fogózkodni, hogy míg gondolatait rendbeszedheti, el ne
tántorodjék.

Annyi világos volt előtte, hogy a rabló spahikat valaki csakugyan
megölte, azt pedig bölcsen tudta, hogy e hőstettet sem ő, sem az ő
emberei el nem követték, mert csak azon estve tíz órakor takarodtak
haza, és mégis hinnie kellett, hogy ennek ő fogja megadni az árát.

– Kegyelmes uram, győzhetetlen aga, szólt végre az agához, ki miután
kifogyott a szóból, őt hagyta beszélni, az én embereim azon egész napon
a fejedelem ablakai előtt tisztelkedtek s bizonyára estve magam zártam
be rájuk a kaput, úgy, hogy innen egy lélek sem mehetett ki, ha csak
madárrá nem lett. Mire nézve kérlek, ne kivánd tőlem a spahik megölőit,
mert én bizonyára soha életemben még egyet sem öltem meg.

Az aga fogait csikorgatta s kipkapkodott szemeivel a levegőben, mintha
valami nagy szót keresne, melyen feleletét kezdje.

– S még te ilyeket mersz nekem mondani, te borivó hitetlen! Azt jól
tudom én, hogy te egy magad huszonnégy spahit le nem kaszaboltál, sőt
bizonyosan hiszem, hogy voltatok kétezeren, a kik rajtuk hajtottatok;
hanem azokat add elő nekem mind egy lábig.

A várnagy nagy cseppeket kezde izzadni, s szorongásában az jutott
eszébe, hogy a tett minden beszédnél többet ér, fogá tehát azt a
chrysopras és hyaczinttal kirakott lánczot, melyet az imént
kitisztított, s odanyujtá engesztelő ábrázattal a töröknek; tudván, hogy
az ily védelem legjobban meg szokott hallgatva lenni.

A követ azonban úgy vágta lábaihoz a kezébe adott lánczot, hogy a
drágakövek szanaszét ugráltak a pallón, s megtoporzékolva magát
lábaival, vörösre gyulladt pofával ordítá:

– A gyilkosok kellenek nekem, nem a te drágaköveid!

A várnagy ebben átlátva, hogy az aga követelése csakugyan komoly,
levezeté őt katonáihoz, kiket a várudvaron rendbe állítva, a követ
hallatára sorba kérdezé mindegyiket, hogy hol volt a kérdéses éjjel?
Természetesen mindegyik ki tudta mutatni az alibit, még a gyanút sem
lehet ráfogni egyre sem.

Az agát elfutotta az epe. Nem szólt semmit, csak a szemei jártak; a hogy
az utolsó katona is kitagadta magát a török halálból, felugrott lovára s
ököllel megfenyegetve őket, fogcsikorgatva mormolá:

– Megálljatok! lesz még nektek is szent Demeter napja! s azzal vágtatott
vissza Nagyváradra.

Az érkező követ épen ott találta Feriz béget a basánál; elmondá járása
eredményét, megtoldva és nagyítva, a hogy lehetett.

– Mondtam úgy-e? szólt Feriz bég a basához, hogy azt fogják
visszaizenni, hogy ők ki sem voltak a várból; sajnálom a kegyelmed száz
aranyát.

Ajász basa felrúgta e szóra nargylás csibukját és sorbethes csészéjét, s
rekedt, alig érthető hangon mondá az agának:

– Vágtass azonnal Stambulba. Mondd el a nagyvezérnek, a mi történt, s
add tudtára, hogy ha ő nekem teljes elégtételt nem ad, úgy én magam
megyek azon nemkérődző állatokat emésztő hitetlenekre, a kik nekem
ilyeneket mernek izenni s felforgatom őket váraikkal együtt, vagy pedig
földhöz vágom a kardomat s kötelet kötök a derekamra és elmegyek
Iskenderbe keringelő barátnak! Ezt mondjad és el ne felejtsd.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem sokára egyik fermán a másikat érte Stambulból a fejedelemhez,
melyeknek mindegyike nőttön növekedő haraggal követelé a spahik
megölőinek előteremtését. A fejedelem kutatta, kerestette őket, de
utoljára sem akadt senki, a ki az el nem követett hőstettet magára
vállalta volna.

A porta üzenetei naponként dühösebb hangon kezdettek szólani. Magában
véve huszonnégy spahi halála nem lett volna olyan nagy botránykő, de a
mi a török vezéreket leginkább haragra gerjeszté, az a folytonos
állhatatos tagadás volt, melylyel a fejedelem a tényt félrehárítani
látszott. Pedig mást a legnagyobb akarat mellett sem lehetett tennie,
miután egész országában még csak gyanú alá eshető emberre sem talált.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kolozsvári börtön ez idő szerint jól meg vala tömve elitélt rablókkal,
csak a mult évben elfogtak mintegy harmincz gyujtogatót, kiknek
szándékuk volt egész Erdélyt leégetni.

Egy napon belépett a rabokhoz nemzetes Pók Márton uram, az ottani
porkoláb, s félrevezettetve a leggonoszabb elméjű zsiványokat és
gyujtogatókat, ilyen szót intéze hozzájuk:

– Semmirekellő, akasztanivalók! Ki akar közületek megszabadulni minden
áron?

– Én is, én is! kiáltozá valamennyi.

– Mert drága lesz az idén a kenyér, nem vesztegethetik rátok, azért
Székely László uram azt határozta, hogy a ki közületek törökké akar
lenni, azt átadja a mi kegyelmes urunknak Ajász basának, ott lesz belőle
janicsár, a többit bele hányatja a Szamosba. A ki tehát törökké akar
lenni, szóljon.

Egytől egyig mind akartak.

– Jól van semmirekellők; tehát tanuljátok meg, hogy mit kelljen
mondanotok, ha a kegyelmes basa elé fogtok állíttatni, hogy bolondul ne
szóljatok, a miért a talpatokra veressen. Először azt fogja tőletek
kérdeni: ti vagytok-e Székely László uram emberei? Ti erre azt
felelitek: igenis, mi vagyunk. Azután azt kérdezi: ti voltatok-e ez s ez
napon Élesd alatt? Ti hagyjátok rá, hogy ott voltatok. Végre azt
kérdendi, hogy ti találkoztatok-e Feriz béggel; ti hagyjatok rá mindent,
s akkor ő menten fel fog benneteket szabadítani a rabság alól. Jól
megértettetek mindent?

– Igenis! igenis! ordítozák a gyujtogatók, s bilincseik közt tánczolva
követék fel a lépcsőkön a porkolábot, a ki szertelenül kicsiny fejével
olykor mosolyogva tekinte vissza reájuk, s vézna, ritka bajszát
önelégült hamissággal törülgette kétfelé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy napon két levél érkezett Stambulból Nagyváradra. Az egyiket Kucsuk
basa irta fiának, a másikat maga a szultán Ajász basának.

A Feriz béghez írt levél így szólt:

«Fiam! Légy örvendetes szívvel, a Küprili és Maurocordato nem töltik
haszontalanul az időt. A nagyvezér haraggal van eltelve a fejedelem és
udvara iránt. A huszonnégy spahi halála fontosabb tárgy most Stambulban,
mint Candia elfoglalása. Úgy hiszem, nem sokára elértük azt, a mit
akartunk.»

Feriz bég megértve a tudósítást, jó kedvvel ment fel a basához, kiben
azonban még magánál is jobb kedvű emberre talált.

– Halljad, mit ír a hatalmas szultán, szólt, kiterítve Feriz bég előtt a
zöldviaszos pergament, mely alatt ott díszlett a szultán czifra
aláírása, mint egy póklábakkal összegubanczolt madárfészek.

Feriz bég homlokához s ajkaihoz érteté a pergament, s a mint annak
sorait odább olvasá, arczán reszketett az öröm, a meglepetés.

«Vitéz Ajász basa, hű szolgám! Sok minden jót és becsületet kivánok te
néked. Megértvén általad, hogy a fejedelem hűtelen szolgái békesség és
szövetség idején huszonnégy spahit leöltek s uraik e tettet nemcsak hogy
meg nem boszulták, de sőt engemet hazug tudósításokkal ámítani
törekesznek, s ezáltal bőven kimutatják irántam való rossz akaratjukat;
annálfogva ezennel megbízlak és hatalmat adok néked abban az esetben, ha
a fejedelem tanácsosai a legutolsó, már útban levő felszólításomra a
gyilkosokat ki nem adják, vagy akármiféle kifogást tesznek, avagy ha a
dolgot csak hallgatással mellőzik is, hogy te rögtön a nálad levő
seregekkel a legközelebbi passzuson rohanj be Erdélyországba. Kucsuk
basa már szintén ott áll dandáraival Vöröstoronynál, valamint a tatár
király is felült parancsunkra neked segítségedre leendő. Ezt tévén
pedig, én nekem a fejedelmet vagy elűzd, vagy fogva elhozd, a mikor is
én rögtön leveszem a lánczokat Béldi Pál uramról, ki most makacssága
miatt Jedikulában ül, s vagy akarja, vagy nem, menten beültetem őt a
fejedelmi székbe» stb.

Feriz bég százszor összecsókolá a fermánt, s midőn visszanyujtá azt
Ajász basának, félre kelle fordítania arczát, hogy örömkönyeit észre ne
vehesse.

– Hiszed-e már, hogy megkapjuk a gyilkosokat? kérdé triumpháló arczczal
Ajász basa.

– Soha! kiálta fel magánkívül, örömében kaczagva Feriz bég.

– Mit szólsz? dörmögé megütközve Ajász; de ha magunk megyünk érte!

– Vagy úgy! szólt Feriz, észrevéve, hogy szinte elárulta magát. Akkor
már igen. (Ide utána tevé magában: «akkor sem; soha sem, Béldi Pál ki
fog szabadulni, Béldi Pál fejedelem lesz, és felesége fejedelemasszony,
és Aranka fejedelemleány, és mi újra látni fogjuk egymást».)

E perczben belépett az aga, elégült arczczal jelentve:

– Itt küldi Székely László uram a gyilkosokat.

Feriz bég hátratántorodék, a szó megakadt nyelvén. «Lehetetlen!» akará
kiáltani. Az lehetetlen.

– Jőjjenek be! kiálta mérgesen Ajász basa, ki szintén nem bánta volna,
ha inkább teljesíthette volna a szultán föltételes parancsát, s mehetett
volna országot foglalni, csatákat viselni.

Feriz bég azt hivé, hogy álmodik, midőn megpillantá azt a negyven, ötven
szemenszedett gazembert, kiket Pók Márton uramtól vezetve, Ajász basa
elé hoztak; a ficzkók fel voltak öltöztetve csatlósoknak, de a pofájából
mindeniknek kirítt a bunyik, a zsivány.

Pók Márton uram bemutatta őket a basának és Feriz bégnek, s maga nagy
bölcsen félreállt közülök. Feriz bég csodálkozva csapta össze kezeit.
Hisz ő maga tudta legjobban, hogy a spahikat ezek nem is látták, s
várta, hogy mit fognak mondani.

Ajász basa márványhideg arczczal ült le zófájára, s egy szemöld-intésére
egy sor janicsár vonult a rendbe állított ficzkók háta mögé, a kik
iparkodtak mentül mosolygóbb és tetszetősebb képeket vágni a basa előtt,
hogy magukat kedvébe ajánlják.

– Ti vagytok Székely László uram emberei? kérdé Ajász basa az
álhősöktől.

– Mi vagyunk igenis szolgálatodra, győzhetetlen basa, felelének azok
egyhangúlag, mellükön keresztbetett kézzel földig hajtva meg magukat.

A basa egyet intett s a hátul álló janicsárok közül mindenik rab háta
mögé csöndesen odalépett egy-egy.

– Ti voltatok szent Mihály őrangyal nevenapjának éjszakáján Élesden?
kérdé tőlük újra.

– Mi voltunk igenis szolgálatodra, győzhetetlen basa, viszonzának azok
újra, térdeiket ütve homlokukkal.

Feriz bég ruháját tépte dühében. Szeretett volna közbe ordítani:
«Hazudtok gazemberek, nem voltatok ti ott!» de kénytelen volt hallgatni.

Ajász basa inte a janicsároknak s azok szép csendesen kivonták öveik
mellől handzsáraikat s azokat marokra fogva, elrejték magok mögé tett
kezeikben.

A basa harmadik kérdést intézett a rabokhoz:

– Ti találkoztatok Feriz béggel?

– Ne hazudjatok! kiálta közbe Feriz bég dühösen. Nézzetek jól szemembe:
láttatok ti engemet valaha? Találkoztatok ti velem Élesd alatt?

A kérdezettek földig hajolva felelének legnagyobb devotióval:

– Igenis szolgálatodra, győzhetetlen basa és legvitézebb bég.

Azon pillanatban megvillant a handzsár a janicsárok kezeiben, s a rabok
fejei mind egyszerre gördültek le lábaikhoz.

– Oh ti hitetlen gazemberek! ordíta fel Feriz bég, homlokára csapva
öklével.

Ajász basa hideg vérrel fordult Pók Mártonhoz: «köszöntetem uradat, hogy
máskor hamarább fogadjon szót és ne mérgesítsen meg. – Te pedig fiam,
Feriz bég, a száz aranyomat fizesd vissza».




A KEZES.

Egy estve a szamosújvári vár udvarára két törökösen öltözött lovag
ügetett be, s a várkapitány, nemzetes Sólymosi Danó uram után
kérdezősködék. Egy csatlós fölvezette a két mozlemin férfit, kiknek
egyike éltesebbnek látszott, napsütötte arcza sebhelyekkel fedve, a
másik fiatal; körülvetett köpenye félig elburkolá arczát, csak granát
fekete szemei tünnek elő.

– Jó estvét kapitány, szólt az éltesebb török, beköszöntve a várnagyhoz;
az a legelső pillanatra megismerte a belépőt s örvendő meglepetéssel
sietett elé, megrázva annak elébe nyujtott kezét: «hozott Isten szegény
lakomba Kucsuk basa».

– Tehát megismersz még, te derék öreg? kérdé Kucsuk alig eresztve el a
jó ősmagyar képű vén várnagy kezét.

– Hogy ne ismernélek jó uram? Te szabadítád meg egyetlen leányomat undok
tatárok kezei közül, te váltottál ki nehéz rabságomból, te adtál
menhelyet, ételt és vigasztaló szót az idegen földön. Nem lennék ember,
ha rólad megfeledkezhetném.

– Te derék fiú vagy, öreg. Mindezekre ekép emlékezve, egy kérésem van
hozzád, a miért ide jöttem.

– Parancsolj velem! Életem, vagyonom szolgálatodra áll.

– Nemde, te őrzöd itt Béldi Pál családját?

– Igenis uram. Ide hozták a szerencsétleneket.

– Nekem két heti határidőre ki kell adnod Béldi Pál feleségét a
börtönből; melynek leteltével ismét, a hogy elvittem, visszahozom.

A kapitány megdöbbenve szólt: Fejemmel játszom, uram.

– Senki sem fogja megtudni, s két hét múlva ismét itt leszek vele.

– De ha eltalálnád felejteni.

– Arról ne aggódjál. Azon időre az asszony helyett itt hagyom kezesül –
saját fiamat.

Az ifjabb lovag előlépett, köpenyét leeresztve, s a kapitány álmélkodva
rebegé: «uram, Feriz bég».

– Elhiszed-e hát, hogy vissza fogom hozni az asszonyt, fiam helyett?
kérdé Kucsuk basa.

– Tégy, a hogy jónak látod, uram; szólt a várnagy. Egy élettel tartozom
neked, azt most visszafizetem. Jertek utánam.

A várnagy fölvezette vendégeit a szűk csigalépcsőn a nyugoti toronyba,
mely börtönül használtatott státusfoglyok számára; a félkerek ablakokat
kívül-belül nehéz vasrácsok őrzék, a nehéz vaspántos tölgyfaajtók
csikorogva fordultak sarkaikban, jeléül annak, hogy ritkán szoktak
nyitogattatni.

– Miért tevétek őket e rideg helyre? szólt Kucsuk basa a várnagyhoz, nem
volt más börtön a várban?

– Ne kárhoztass, uram, parancsom volt a nőt külön zárni gyermekeitől, s
e toronyban van két egymás melletti szoba, melyeket egy közös ablak köt
össze, az egyikbe tettem a nőt, a másikba a gyermekeket; tudtam, hogy
jól fog nekik esni, ha egymással csak az ablakon keresztül is
beszélhetnek, ha csak kezeiket nyujthatják is egymásnak, ha csak
megcsókolhatják is egymást a vasrácson keresztül.

– Ember vagy, jó öreg, szólt Kucsuk basa, megveregetve a várnagy vállát,
míg Feriz bég hévvel ragadta meg kezét: Engemet is ugyanazon börtönbe
fogsz zárni, nemde?

– Nem vagy kénytelen vele, jó Feriz bég, az én szobáimban lakhatol.

– De én magam akarom úgy, szólt az ifju, égő arczczal gondolva álmai
képére, a szép Arankára, kivel börtönszomszédságban fog lakhatni.

Végre nyílt a börtön vasajtaja, a várnagy megállt künn, be hagyva lépni
a két ozman férfit. Durva tölgyasztal mellett egy gyászba öltözött nő
ült a szűk ablak előtt, egy nagy ezüstkapcsos bibliából olvasva
fenhangon; gyermekei, három angyalarcz, egy kerek ablakban, melyet
vasrácsozat őriz, a szomszéd börtönből hallgatták az isteni malaszt
szavait.

A mint a férfiak beléptek, a nő felrezzent és odatekinte: a szűk ablak
halvány folyosóvilága még fehérebbé tette arczát, mint egyébkor volt;
merően, szigorúan tekinte föl; a bánatos nyugalom halotti komolyságot
kölcsönze szép arczának, mely egykor oly vidám tudott lenni, s melyen
később annyi kétségbeejtő szenvedés viharzott keresztül.

Kucsuk basa odalépett hozzá, s megfogva a nő csaknem átlátszó gyöngéd
kezét, röviden megismerteté vele magát.

– Én vagyok Kucsuk basa, férjednek te utánad legjobb barátja a földön.
Üdvözöllek.

– Köszönöm látogatásodat. Férjem sokszor említette nevedet. Tőle hozasz
talán izenetet?

– Ő hozzá akarlak vinni.

– Tehát szabad vagyok? kiálta fel a nő tétovázó reszketeg örömmel.

– Ne örvendj, jó asszony, szabadságodat megszerezni nincs hatalmamban,
én csupán egy rövid találkozást igérek neked Béldi Pállal, annyi időt,
mennyi alatt elmondhasd neki, a mit szenvedél. Ő tehozzád nem jöhet,
neked szükség hozzá menned. Velem jösz a legnagyobb sietséggel, mert az
idő legnagyobb része utazásban telik el.

– Gyermekeim is velem jöhetnek?

– Ők itt maradnak. De ismét látni fogod őket. Mert vagy győzedelmeskedel
te Béldi Pál szívén s könyeid meg fogják olvasztani vasnál keményebb
akaratát, s akkor ő mint fejedelem jön haza Erdélybe s minden vár kapui
megnyílnak előtte; vagy pedig megállja ő, a mit kimondott, s akkor
visszatérsz te is börtönödbe, ő is a magáéba, s úgy fogtok elhalni két
külön ország börtönében. Most végy búcsút gyermekeidtől és siess. Tőled
függ, hogy fejedelmekké tedd őket, vagy örök rabokká.

– S ki fogja őket védeni, ki fog rájok vigyázni, ki fog együtt imádkozni
velök, míg én odaleszek?

– Ne búsulj. Tulajdon fiamat hagyom itt kezesül, míg te oda maradsz.
Börtönödet Feriz bég foglalja el, ő vigyázni fog gyermekeidre, s nem
engedi, hogy féljenek. Most végy búcsút és siess.

Béldiné oda rohant a kerek ablakhoz, fuldokló zokogással ragadá meg
egyenkint gyermekeit, azután mindnyáját egybeölelte. A hideg vas elzárta
kebleiket egymástól. A síró arczok könyei nem omolhattak össze.

– Ezt a csókot apámnak! És az enyimet, és az enyimet! rebegék a
gyermekek fehér kezecskéiket a vasrostélyon keresztül anyjuk nyaka körül
fűzve.

– Gyermekem, jó Arankám, szólt Béldiné leányához, ki köztük legidősebb
volt, mintegy tizenöt, tizenhat éves; viselj gondot testvéreidre. És ti
lelkem jó fiaim, vigyázzatok Arankára. Isten áldjon, Isten védjen. Még
egy csókot jó Arankám és neked kis Dávidom.

– Asszonyom, az idő halad s Béldi Pál börtönajtaja rád vár, hogy
felnyissad! szólott közbe Kucsuk basa, elvonva Béldinét gyermekei
börtönének ablakától, ki ekkor könytől ázott arczczal Feriz béghez
fordult s fájdalmas szenvedélylyel rogyott az ifju nyakába, zokogástól
alig érthető hangon szólva hozzá:

– Te nemes lélek! Igérd meg nekem, hogy árva gyermekeimet szeretni
fogod, míg én távol leszek.

– Esküszöm Allahra! kiálta fel az ifju, kebléhez szorítva a fájdalmaiban
elaléló hölgyet, hogy szeretni fogom őket örökké.

Hisz egyet közülök már oly régen szeretett.

– Asszonyom, siess! sürgetőzék a basa. Vedd e köpenyt magadra, fejedre
kösd e turbánt, hogy az őrség észre ne vegye távozásodat: az út hosszú,
az idő rövid.

– Isten veletek! Isten veletek! suttogá Béldiné, száz csókot hányva
reszkető kezével gyermekei felé, kik börtönük ablakán át integettek felé
búcsút, s azzal hirtelen erőszakosan összeszedve magát, kirohant a
börtönajtón.

Kucsuk basa némán szorítá fia kezét, azzal ott hagyta őt Béldiné
börtönében.

A gyermekek sírtak a börtönablakban.

Az ifju odalépett hozzájok.

– Ne sírjatok! szólt vigasztaló hangon, anyátok nemsokára visszajő, s
visszahozza atyátokat is, s ismét örülni fogtok egymásnak.

– Ah, akkor megölik apámat! rebegé félelmes hangon az egyik gyermek.

– Kicsoda? kiálta fel kigyuladt hős arczczal az ifju. A míg Feriz bég
kardját fel birja emelni, nem nyúl addig senki Béldi Pálhoz. Az én
kardom és apámé fog ő körüle villogni, az ő ellenségei az én ellenségeim
lesznek, és bizonyára Kemény János is, a mult fejedelem, velem harczolva
esett el. Ne féljetek, midőn én kardomat visszakapom, akkor ti a
szabadságot kapjátok vissza.

– Köszönöm, köszönöm, rebegé egy elérzékenyült hang édes keservesen;
Feriz bég megismeré benne Aranka csengő hangját s a rátekintő
szeráf-arcz könyező kék szemeiben, mik felé ragyogtak, mint az eső utáni
ég, azt az örökké égő sugárt, mely emlékéből, mely álmaiból soha ki nem
veszett.

Feriz bég szíve ki akart szökellni az öröm miatt. Nagy gránát szemei
lángoló hévvel égeték a kedves lányka könyben úszó arczát. Belefogózott
a börtönrostélyba, hogy hozzá még közelebb legyen s édes epedő hangon
szólt a lányhoz:

– És majd ha boldogok lesztek, visszatérve ősi váratokba, meg fogjátok-e
nekem engedni, hogy mint most, akkor is szeresselek titeket? Elfogadsz-e
testvérednek akkor is, te kedves lányka? Megbocsátod-e, ha arczod látása
mellett akkor is örülök, sírok, idvezülök? A mily boldog vagyok most,
midőn börtönszomszédságban lakunk, leszek-e az, ha többé nem fogják ránk
zárni az ajtókat? Lesz-e helyem tűzhelyetek mellett, lesz-e helyem
szívetekben?

A bánatos szép lányka félig értő, félig sejtő arczczal, némán nyújtá ki
hónál, liliomnál fehérebb kezét a börtön ablakán. Feriz bég idvezülten
ragadta azt meg kezeivel, szorítá égő ajkaihoz s felmagasztalt áhitattal
rogyott le térdeire, ajkaival és homlokával érintve a kedves kezet.




A FÉRFI.

A mely órában Kucsuk basa Stambulba érkezett, épen akkor szállt le
szekeréről Székely László uram is, kit Teleki Mihály uram szép
ajándékokkal küldött a portára: hogy ott a megdühödött nagyvezér és
basák kedvét megcsinálja, a kik újra erősen kezdék Béldi Pál
fejedelemségét sürgetni.

Székely László uram magával hozta Zülfikárt is, hogy Stambul tekervényes
utczáin tolmácsa és dragomanja legyen.

Mint már tudjuk, a jó úrnak különös szenvedélye volt az ékszergyűjtés s
ezúttal a fejedelem annyi sok szép drágakövekkel kirakott ritkaságot
külde általa, miszerint a jó úr szíve, midőn azokat maga előtt kirakva
szemlélné, szinte megesett azon gondolatra, hogy ő ezeket már most a sok
idegen basa között szerteszét kioszsza.

– Milyen kár azokat rájuk vesztegetni, gondolá magában. S aztán még ki
tudja, lesz-e majd sikere. Elveszik a pokol pozdorjái és semmit sem
tesznek érte. Sárba dobott igaz gyöngyök. Mennyivel rövidebb dolog lenne
ennél Béldi Pál uramat megöletni. Azzal ketté volna vágva a csomó, többé
nem fenyegetőzhetnének vele. Teleki Mihály, tudom, nem vágatna le érte,
hisz Apafi István sem halt meg másképen. Te fiam Zülfikár, meg tudnál-e
valakit mérgezni? szólt a renegátot oda intve.

– Akár egy egész várost.

– Csak Béldi Pál uramat, a kire nézve úgyis mindegy, akár meghal, akár
örök fogságban marad.

– Megteszem kétszáz aranyért, ha felét előbb kifizeted.

– Kifizetem Zülfikár, de mikép fogsz hozzá?

– Az az én gondom, te csak a pénzedet készítsd.

Székely László tehát megadta a foglalót a renegátnak, ezzel ez haza ment
s egy levelet írt a Begler bég nevében, ilyforma tartalommal:

«Legyen kend bizalommal, ügyei legjobban állanak, nemsokára czélját
fogja érni.»

E sorokat azután behinté valami finom kék porral, mely a legerősebb
méreg volt, úgy számítva, hogy a ki a levelet el akarja olvasni, előbb
leüti róla a port, s az rögtön felszáll s az olvasó által felszivatva,
halált okoz.

E levelet azután turbánjába kötve, elkezde Béldi Pál börtöne körül
ácsorogni, lesve az alkalmat, melyben befurakodhassék hozzá.

Egyedül ült a Jedikula legsötétebb börtönében Béldi Pál. Lábainál ott
feküdt hű vizslája, a vén Körtövély, szemeivel olykor búsan felpillantva
urára. Ha ura el talált aludni, akkor felült az eb, szemeit le nem vette
róla s a legkisebb zörejre, mely kívül hallatszott, elkezde morogni.

Béldi összefont karokkal ült a kövön, melyhez meg volt lánczolva, arcza
szörnyen megsoványodott; de ez által vonásai, kifejezése még inkább
megkeményültek, semmi bánat, semmi gyöngeség nem látszott rajta, a
halvány külvilág, mely egy szűk lőrésen lesütött arczára, nem találta
azon ama sorvasztó vágyat, melyet érez a börtön lakója a napsugár után.
Az ember testestől lelkestől aczéllá volt edzve.

Egyszerre nyugtalanul emelé fel a lábainál fekvő eb okos fejét, s
nyihogó örömmel tekinte urára, azután elfutott az ajtóig; ott vígan
ugatva megállt, megint visszafutott urához, s farkcsóválva felállt, első
lábaival annak vállát rángatva s oly élénk örömmel nyihogva, csaholva,
hogy szinte érteni lehete, mit akar mondani.

– Mi bajod, jó kutyám? szólt Béldi, megczirógatva kutyája fejét. Mit
érzesz? Nem jön én hozzám senki, a kinek te örülj.

E perczben fordult a kulcs a börtönajtóban, s a betörő fáklyavilágnál
egy csoport férfi szállt alá a lépcsőkön Béldi börtönébe.

Körtövély erre hirtelen elfutott urától, a csoport közé furakodva, ott
elkezde vígan csaholni valakire, s azzal ismét visszafutott urához, két
első lábát annak mellére téve s erősen ugatott, mintha szidná érte, hogy
ő nem tudja megérezni azt az örömet, a mit kutyájának csodás ösztöne
megsugott.

Béldi látva a bejövők között a nagyvezért, Küprilit és Maurocordatot,
hallgatást parancsolt ebének, s fölkelve előttük, meghajtá magát.

– No te makacs ember, meddig kínzod még magadat, s bosszantod a császárt
s jó barátidat? Átláttad-e valahára, hogy különb dolog a fejedelmi
széken ülni, mint nyirkos börtönben a hideg kövön?

– Mentől többet szenvedek, szólt Béldi csodálatosan nyugodt hangon,
annál több okom van örülni, hogy e szenvedéseket nem hazám állja ki
helyettem.

Erre a vezér szólt valamit törökül, Maurocordato szomorúan tolmácslá:

– A nagyúr azt izeni teneked, hogy pénz miatt vettetél börtönbe s csak
pénz által fogsz kiszabadulni; azért igérd meg azt a kétszázhetven
erszény pénzt, és fogadd el a fejedelemséget, hogy azt kifizethesd.

– Megmondám határozatomat, viszonzá Béldi, és semmi attól el nem
tántorít. Pénzt nemzetem rovására nem igérek, hadat saját hazámra nem
viszek, és adott eskümet meg nem szegem. Ezek voltak és lesznek szavaim,
a miktől semmi el nem tántorít.

– Semmi? kiálta ekkor Kucsuk basa, előlépve a tömeg közül. Még ez sem? s
azzal egy halovány női alakot vezetett Béldi Pál elé.

– Nőm! kiálta a fogoly, s lánczaiba fogózék, hogy le ne rogyjon öröm,
ijedtség és meglepetés miatt.

A halvány gyászos nő odarogyott férje keblére, csókjaival illetve annak
bilincseit.

Béldi Pál sírva fakadt, s összezúzott lélekkel rogyott le ülő kövére.
Neje nyakára kulcsolva maradt szótlanul, egy hang nem jött ki ajkán, az
eb nyüzsögve csókolá majd ura, majd asszonya kezét.

– Vonuljunk félre, szólt Kucsuk basa, hadd beszéljenek magukban; s a
törökök elhagyták a börtönt, egyedül hagyva Béldi Pált nejével.

– Azt hivém, szólt Béldiné, midőn fulasztó zokogása szóhoz engedé jönni,
hogy én szenvedek helyetted is; és oh te még többet szenvedsz, mint én?

– Hogy jöhettél ide? kérdé Béldi tompa, elfojtott hangon nejétől.

– Kucsuk basa fiát hagyta helyettem kezesül.

– Derék ember. Mily hasztalan tesz értem minden áldozatot. És
gyermekeim?

– Ők a börtönben maradtak, a hova nekem is vissza kell térni, ha te a
szultán ajánlatát el nem fogadod.

– Aranka leányomat is elvivék? kérdé Béldi szorongó kebellel.

– Őt is, ha kiszabadulnánk is, nem volna hova menjünk. Mindenünket
elvevék. Bethleni jószágunk Bethlen Farkasnak jutott prédául, háromszéki
jószágaink Mikes Kelemené lettek; pedig soha székelytől nem volt szabad
elvenni jószágát, még ha felségsértő volt is. Bodolai várunkat tőből
kihányták, czímeredet összetörték, nevedet az országgyűlés naplójába
írták, mint hazaárulóét!

– Emberek! ordítá fel, lánczait keserű dühével rázva meg, Béldi: ha én
most nem volnék Béldi Pál, az Isten haragja még ma sújtana le fejetekre.
De én – szeretem hazámat, ha féreg rág is benne. Töröld le könyeidet jó
nő, látod, már én nem sírok. A mit szenvedünk, Isten látogatása rajtunk;
a ki ránk mérte itt, visszafizeti elleneinknek amott, én keresztyén
maradok és hazafi. Ügyemet bízom az Istenre.

– Te nem akarod a szultán ajánlatát elfogadni? kérdé kétségbeeséshez
közelgő ijedtséggel Béldiné.

– Soha! viszonzá tompán Béldi.

A nő felsikoltva veté magát férje lábaihoz, s annak térdeit vonagló
öleléssel karolva át, rebegé: Te vissza akarsz engem küldeni börtönömbe,
örökre elszakítnak tőled, soha, soha, még halálom órájában sem foglak
látni többet.

– Az által bizonyítod be, hogy szerettél és méltó voltál hozzám, ha
tudsz szenvedni úgy, miként én, és miattam.

– Gyermekeid is ott veszszenek-e el örök fogságban?

– Mondd meg nekik, hogy apjuk becsületesen élt, becsületesen halt meg,
tanuljanak úgy élni és halni, mint ő.

– Gondolj Aranka lányodra, kegyenczedre, legkedvesebb gyermekedre.

– Inkább hervadjon ő is el, mint Erdély lángba boruljon.

– Béldi, ne ejts kétségbe engem! kiálta a nő erőszakos reszketéssel; én
félek, én irtózom a börtöntől. Kétszer lepett meg a láz a fojtott nedves
légtől, nem volt senki, a ki betegségemben ápoljon, mindig nevedet
kiáltottam és te távol voltál, láttam képedet és nem ölelhetélek meg. Oh
Béldi, én meghalok nálad nélkül! A halál legirtózatosabb neme öl meg: a
kétségbeesés!

Béldi lehajolt nejéhez, felölelé, megcsókolá. A nő elalélt karjai közt,
a törökök beléptek a börtönbe. Béldi oda hivá Kucsuk basát. Arczán
valami halálos ónszín kezde elterjedni, alig látta már a kivel beszél.
Oda fektette elájult nejét a basa karjaiba, s alig érthető szavakkal
hebegé:

– Köszönöm – jóakaratodat. – Ime – – itt van nőm – vidd őt – vissza
börtönébe.

A törökök bámulattól szótlanul fogták fel az alélt asszonyt, s a nélkül,
hogy Béldit több kérdéssel unszolnák, eltávoztak a börtönből.

Béldi csak állt elmerevülten, míg elmentek, nyitott ajakkal, fénytelen
szemekkel; midőn az utolsó török is kilépett s nejét nem láthatá többé,
feje nehézkesen kezde alá felé hanyatlani s azzal egyszerre arczczal a
földre esett.

Körtövély, a vén eb, szomorúan, kisértetiesen kezdett el vonítni.

E pillanatban lépett be a börtönbe Zülfikár a megmérgezett levéllel.

Későn jött. Béldi Pál már akkor kiszenvedett.

* * *

Székely László uram Béldi Pál halálának hírére pompás lakomát rendezett,
s midőn legvígabban volna a társaság, akkor lépett be Zülfikár.

– Ide azzal a száz aranynyal, sugá Székely László uram fülébe.

– Hogy, hogy? szólt ez bortól fölhevült arczczal, Béldi Pált a guta
ütötte meg, köszönd meg, a mit eddig kaptál.

– Ejnye te hitetlen gyaur kutya! kiálta fel fenhangon a renegát, úgy,
hogy az egész társaság hallhatá, hát így csalsz te meg engem? kialkuszod
velem Béldi Pál halálát, kétszáz aranyba, s most felét lehúzod; te
hóhérnak való gazember, hát így szeded te rá a becsületes embert! majd
ölök én neked máskor embert, ha előre meg nem adod az árát, te hitetlen
rabló!

A társaság kaczagott e jeleneten. Székely László uramat azonban mégis
keseríteni látszék a tréfa: Mit beszélsz, te félbolond? ki bízott te rád
valamit? Én nem is láttalak soha.

– Ejnye! kiált fel Zülfikár, bár még azt is eltagadnád, hogy ezt a
levelet te írtad Béldi Pálnak; s azzal odaveté Székely Lászlónak a
megmérgezett levelet. Ez felkapta azt s feltörve pecsétjét, leüté róla a
port, s végig futva rajta, oda veté a renegát lábaihoz: «soha sem volt
ez az én írásom».

Azzal inte szolgáinak, a kik Zülfikárt galléron ragadván, kivetették az
utczára. A renegát azonban akkor az ablak alá állt, s az összecsődült
nép előtt kezdte el szidni Székelyt, hogy nem fizette ki neki a méreg
árát.

Odabenn a vendégek hangosan kaczagtak rajta, utóbb maga Székely is
tréfának vette a dolgot, s úgy kaczagott, mint a többi, hanem a mint
haza érkezék Erdélybe, elkezdé gyomrát fájlalni, nem tudta, mi baja?
Hallása elveszett, enni, inni nem tudott, belei kezdtek megrothadni.

Senki sem bírta kigyógyítani irtózatos nyavalyájából, végre egy német
borbély akadt, a ki elhitette vele, hogy ő jóféle gyémánt- és
zafir-porral ki tudja őt gyógyítani. Székely László átadta a kuruzslónak
drágaságai gyűjteményét. Az kiszedte belőle a becses köveket, de
helyettök hitvány kavicsot tört meg az orvosságkészítő mozsárban, s maga
elszökve a drágaságokkal, Székely Lászlót ott hagyta meghalni iszonyú
kínok közt, ugyanazon méreg által, melyet ő szánt Béldi Pálnak.

* * *

Béldi Pált eltemették az idegen földön, sírját nem látogatta senki. Hű
kutyája ült csupán mellette. Hat napig sem evett, sem ivott. Heted napon
megszünt élni urának elhagyott sírja mellett.




VIRÁGHERVADÁS.

Mit érzek oly nyomasztót, midőn e történeten elgondolkozom? Mi ül
szívemen oly teherrel, mint a bűnbánat, mint a kisértetnyomás? Talán
azon elhagyottság érzete, mely mindig jobban gondolataimra nehezül,
mentől inkább közeledem a vég felé, s a mennyi nyájas, szelid, nemes
alak lelkemet környezé, kiket magamban enyimeknek nevezek, egyenként
elmúlnak lelkemből, letünnek képzeletem látköréből, egyedül hagynak azon
alakokkal, kik iránt szívem idegen; és tudnom kell azt, hogy az elmuló
alakok nem költői szeszély teremtményei, mert ha azok volnának, a
boldogságot rajzolnám homlokaikra, s a mi édest, a mi kedvezőt lelkem
gondolni tud, rájuk halmoznám; de a sors teremtményei ők, kiket
teremtett magának az idő, hogy játékot űzzön velük; való, igazi, az
életben kiszenvedett lények, a historia eleven alakjai, kikkel a
történet parancsolt; a költőnek nem jutott egyéb, mint látni
hervadásukat, látni esésüket, s elmondani, mint hervadtak, mint estek
el?

Már régóta kísérem történetem alakjait s csak most tünik fel előttem,
hogy szüntelen börtönökben járunk. Egyikből ki, másikba be; s a hol
kilépünk, ott a temető.

Keressük fel Arankát és Ferizt.

Végre egy födél alatt vannak; e födél valamivel jobb, mint ha egy
koporsóban volnának, de nem sokkal, mert e födél – börtön. Csak egy szűk
ablakon keresztül láthatják egymást; de jól esik az is: a vasrostélyon
keresztül megszoríthatni egymás kezét, hallhatni a kölcsönös vigaszt,
beszélhetni jövendő örömekről, határtalan boldogságról. A börtön falai
oly szűkek, oly nedvesek, a szűk folyosó alig engedi belé hatolni a
világot, de ha az ifjú elkezde beszélni hazájáról, a rózsatermő
Damaskusról, szélben ingó pálmáival, meleg napfényes egével, hol a
háztetők virággal vannak beültetve, s örökzöld ad árnyat az örök nap
ellen, ilyenkor a leány elfelejté börtönét és azt hivé, Damaskus
rózsaerdeiben van, s ha ő beszélt a jövőről az ifjúnak, akkor az
elfeledé Damaskus rózsaberkeit, és azt hivé, a mennyben van.

Napok multak, hogy Béldiné eltávozott, s még semmi hír felőle. Minden
nappal jobban mult a leányka kedve, minden estve szomorúbban búcsúzék el
Feriztől, s minden reggel nagyobb munkába került őt megvigasztalni. Majd
megdöbbenve kezdé az ifjú észrevenni, hogy a lányka nagyon halvány;
gömbölyű, piros arczáról az élet színe fogy; s a mi szemeiben ragyog, az
valami új, nem földi fény, hogy megremeg a szíve, a kire néz. Az ifjú
nem merte kérdezni: mi baja? de megmondá a leány.

– Oh Feriz! én meghalok itten és mosolygó egedet soha sem fogom látni.

– Elébb lássam az eget feketének, mint téged halva.

– Az ég azután is mosolygani fog, hanem én soha sem többet. Valamit
érzek itt belül, a mi szívem verését lankasztja, s éjjelenkint meghalt
rokonaimat látom s velök járok ismeretlen vidékeken, miket soha sem
láttam még, s mik oly elevenen állnak előttem, hogy minden bokrot,
minden házat le tudnék egyenkint írni.

– Ez azt jelenti, hogy ismeretlen vidékekre fogsz jönni velem.

– Oh Feriz, nekem nincs örömem e vidékek után többé, nem örülök, ha
pálmáidra gondolok, s valahányszor téged látlak, sötétség száll
lelkemre, mert érzem, hogy el foglak hagyni!

– Ne szólj így, lételem öröme te! Ne búsítsd szavaiddal az Istent, lásd
az Isten elszomorodik, ha az ártatlanok panaszkodnak.

– Nem panasz, a mit beszélek. Egy rosszabb világból egy jobb világba
menni: és onnan is foglak látni téged, s álmaidban meglátogatlak.

– De ha e rossz világ lehetne jóvá, s te élve boldog…

Aranka szomorúan csóválta meg szép szőke angyalfejét.

– Hogy nem szükség e világnak megjavulni, látod abból, hogy a jóknak meg
kell halni, s a gonoszoknak hosszú élete van. Az Isten fölkeresi, a
kiket szeret s elveszi innen magához, mert nem engedi, hogy soká
szenvedjenek.

Feriz összeborzadt. Mi sugallta ez ábrándos, komoly eszméket a
gyermekleány szívébe? A halál közelléte volt az; a féregtől megszúrt
gyümölcs korábban érik, mint a többi. A csendes, lassú halál megérleli a
gyermeteg kedélyt, hogy úgy beszéljen, mint az agg, s oly szomorú azt
hallani.

– Légy vidám, esenge Feriz, ajkaival melengetve a leányka fehér kezét,
mit a rostélyon keresztül nyújta hozzá. Anyád nem sokára megjő, atyád
fejedelmi trónra ül, melyre méltó, te fejedelemnő leendsz, s én küzdök
addig, míg elég magas leszek hozzád, akkor lábaidhoz teszem hírem,
dicsőségem, és te menyasszonyom leendsz, királyném, védangyalom.

A leányka fejét rázta búsan.

– És elmegyünk a csendes folyók partjaira, az ős hazákba, hol a vitézség
uralkodik, nem a ravaszság, hol a bölcsek tudománya csak a csillagok
járását és a füvek gyógyerejét tanítja, nem az országok felforgatását;
ott szellős kioszkom ablakából, mely a Libanon hegyoldalában épült, az
egész vidéken végig látni, fenn a czédrus erdők sötétjében a pásztorok
tüzei égnek; alant a hegyi folyam csattog s köröskörül a csalogány
dalol, s a miről az dalol, az a boldog szerelem. A messze távolban a
magas tenger tükre látszik, a szélcsendben fehér vitorlájú sajka
ringatózik, mint a bölcső, az átlátszó habok között; a hold nézi magát a
végtelen tükörben, a sajkában szép leány ül, lábainál hever az ifjú és
hallgatnak mind a ketten, csak a szív dobogása szól, és a miről az
beszél, az a boldog szerelem…

A leányka szemeiből egy pár köny hullott ki, oly csábító volt e jövő és
e tájat és e képet ő már nem a földről látta, úgy tetszék neki, mintha
az égből nézne le rá és sajnálná, hogy el kell hagynia e szép földet…

Aranka bálványozva szerette atyját. A férfi, kit erényeiért az egész
ország becsült, gyermekének legmagasabb ideálja volt; ha Feriz róla
kezdett el beszélni, akkor felvidult a leány arcza, a hős, a nemes férfi
tetteinek hallatára felszáradt a köny szempillái alatt; s ha elmondá az
ifjú, mint fog visszatérni a leghatalmasabbaktól pártolt hazafi,
dicsően, hatalmasan, mint nyitja meg majdan gyermekei börtönét s többé
meg nem válik tőlük, akkor lassú mosolygás derült szét a leányka
ábrázatán, boldognak érzé magát, aztán félrelopózott börtönébe, ágyára
leborult s buzgón imádkozott, hogy atyját minél elébb lássa.

Meg is kellett látnia nem sokára.

Béldi Pál már akkor hat láb mélyen volt a földben s egy csillaggal
távolabb az égen: neki is utána kelle menni.

Napról-napra halványabb lőn; ébrenléte alig különbözött az álomtól s
álmai az ébrenléttől; a porkoláb megszánta a hervatag virágot s
megengedé neki, hogy napfényes délutánokon kijárhasson a bástyákra
szabad léget szívni. De sem napfény, sem szabad lég többé meg nem
gyógyíthatá őt. Gyakran átvonta magához Feriz bég kezét s odatevé
homlokára.

– Nézd, milyen forró, mint a tűz; oh csak addig meg ne halnék, a míg jó
atyám megérkezik. Hogyan búsulna utánam.

Feriz bég látta őt napról-napra hervadni, s a szabadulás még sem
érkezett, az ifjú gyakran félnapokig eljárkált künn az udvaron, mint a
kalitkába zárt oroszlán, s homlokával a falakat verte, elgondolva azt,
hogy a kiért egész életén át küzdött, kinek bírhatása éltének végczélja
volt, most alig nehány arasznyi távolban a halálhoz közelít
óráról-órára, s nincs emberi hatalom, mely őt visszahozza onnan!

A porkoláb neje, egy jó, tisztes asszonyság, ápolta végre a mindinkább
gyengülő leányt; az orvosi tudományt még akkor nagyon kevesen ápolák
Erdélyben, minden segély ismerős füvekben, s öregek tapasztalásain
alapult házi gyógyszerekben keresteték; legtöbbet bíztak az áldott
természetre s Isten irgalmára.

A jó asszony mindent elkövetett, a mi tőle kitelt; de megvallá jámbor
szívvel, hogy mind azoknál többet segítene, ha Arankának atyja, anyja
megérkeznék minél elébb. Ez megfordítaná betegségét s az öröm visszaadná
az eltünt életerőt.

Feriz bég már két nap óta nem beszélhetett Arankával, a leány éjente
nagyon szenvedett, s Feriz bég arra volt kárhoztatva, hogy hallja
kedvese nyögését, hallja a lázas lihegést börtöne ablakán keresztül, s
még csak oda se mehessen hozzá, hogy homlokáról az izzadságot letörölje,
hogy szomját enyhíteni egy pohár vizet nyújtson neki, hogy suttogó
szavával vigasztalja, s megnyugtassa annak tudatával, hogy van, a ki
fölötte hűségesen virraszt!

Oh a halál nem a haldoklóra nézve legkeserűbb!

Reggelre alább hagyott a láz. A kelő nap épen besütött az alacsony
gömbölyű ablakon, a szenvedő leány óhajtá, hogy vigyék ki a szabadba, a
meleg reggeli verőfényre. Már ekkor nem tudott magától járni, úgy
kellett nagy karszékben felvinni a bástyára. A porkoláb
emberszeretetéből történt, hogy foglyainak megengedé a szabad lég
élvezését.

Szép őszi reggel volt; valami könnyű átlátszó köd derengett az egész
tájon, halvány lilaszínt adva a napsütötte vidéknek. A mint az út a
székely hegyek felől kanyarogva letér, könnyű porfelleg volt észrevehető
a hajnal ködében, mely Szamosújvár felé látszott közeledni.

– Ha ott most az én atyám jőne! rebegé Aranka reménylő arczczal.

Az ifjú török arcza elé tartva kezét, odafüggeszté éles sasszemeit, s
midőn egy pillanatban a szellő félrekapta a port az útról, s egy függő
hintó tűnt elé, öt ló által vonatva, dobogó szívvel kiálta fel:

– Valóban, ez ugyanazon szekér, melyben anyádat elvivék.

Aranka megnémult az öröm és elfogódás miatt; egy szót sem bírt szólni,
csak forrón szorítá Feriz bég kezeit s hálás tekintetét, könyező szemeit
feléje emelte.

A hintó sebesen látszott közeledni. Igy csak azok siethetnek, kiknek
valami örömük van; gondolá magában Feriz s azon látszott magában
tünődni, hogy az öröm féktelen ereje meg ne ártson kedvese éltének.

Nem sokára a vár elé ért a hintó s robogva gördült be annak dobogó
hídján; Aranka Feriz karjára támaszkodva ment le az udvarba, gyöngéd
habtermete úgy reszketett; inkább illett már angyalnak, mint földi
nőnek. Odavánszorgott a hintóhoz, halvány arczán oly szomorú volt a
mosoly.

A hintó üvegajtaja megnyílt, s a ki kiszállt belőle, az Kucsuk basa
volt.

Tekintetében nem látszott semmi vigasztaló, nem szólt sem fiához, sem a
leányhoz, ki rá támaszkodott, ott állt közel a várnagy, ezt odainté
magához.

– Im, itt e hintóban a fogoly, kiért kezesül hagytam fiamat, vedd vissza
és számolj felőle, mert a fogoly nagyon beteg.

Béldiné feküdt a hintóban, öntudatlanul, mozdulatlanul.

Aranka reszketve, elhalványulva kérdé:

– Hol van atyám?

Kucsuk basa szólni akart, de szó helyett könyei jöttek elő, végig
csordulva férfias arczán; kezét az égre emelte némán s alig hallhatón
suttogá: «az égben!»

A szelid leány, mint a lekaszált virág, hajlott össze e szóra; Feriz bég
karjai felfogák az elalélót, szép, éghez hasonló szemeit fölveté a
derült égre, egy hosszú fohász repült el ajkairól, azután lecsukódtak a
szép ajkak, szép szemek, s azután vége volt mindennek.

A kedves leány atyjához ment az égbe.




ISTEN KARDJA.

  «A villámos égben ki mennydörög ott fent?
  A földnek haragos ingása kit jelent?»…

(Dicséret.)

Egy idő óta megszaporodtak az Isten csodái Erdélyország felett. Többé
nem nyugtalanító hírek voltak azok, miket népzavaró elmék gondoltak ki a
világbéke felforgatására; hanem a természet szokatlan tüneményei, miknek
egymásra következése megrendíté a leghidegebb skeptikus szívét is.

Ama titokteljes jelenetek voltak ezek, mikből a köznép függőben levő
országos változásokat sejt, s hitével sietteti a rettegett fátumot.

Egy nyári hajnalon virradóra, derült éjszaka után, egyszerre szokatlan
sűrű nehéz köd ereszkedett a földre, mely csak délutánra szakadozott
fel, végtelen sötét felleg alakjában terülve szét az égen, s ott
megállt, mint egy mozdulatlan nehéz kárpít, egy csepp víz nem hullott
belőle s kora délután nem lehetett a szobákban gyertya nélkül látni.

Este felé minden madár elhallgatott, a virágok becsukták kelyheiket, a
fák levelei lelankadtak. A künn járók fullasztó köhögésről kezdtek
panaszkodni, s ez időtől kezdve vetve volt minden természet elleni kór
magva minden fűbe, minden gyümölcsbe, meg volt vesztegetve a folyamok
vize, az emberi forró vér, magát a földet is meglepé valami járvány,
hogy azelőtt soha nem látott gyomokkal verte föl a leggazdagabb vetést,
s erdőszámra száradtak ki a legerősebb cserfák, ellepve szürke rozsda és
mohoktól, s a szántóföldek termékeny fekete hantjain a zöld penész
ütötte ki magát.

Három napig nem tisztult ki az ég, negyed nap délutánján a fullasztó
szélcsendre irtózatos orkán következék, mely a házak tetőit hajigálta
le, s a templomokról dobálta le a csillagokat és kereszteket, felkavarta
az országútak porát s oly sötétséget támaszta, hogy látni nem lehetett,
s felszedve az épen nyílni kezdő fenyőfák veres himporait, azt
megkavarta a felhőkkel, s a mint azokat gomolygó tömegben korbácsolva
maga előtt, a legelső nagy záporcseppek kezdtek esni, a nép borzadva
nézett a házak fehér oldalára, miken az esőcseppek vérnyomokat hagytak.
«Vér esik az égből» volt a rémület kiáltása; rá nem sokára megdördültek
a villámok, vakító fénynyel lobogva, mintha százágú tűzostor jönne
korbácsolni a földet, míg egy függőleges villámsugár egyenesen a város
közepére csapva le, megrendíté sujtó csattanásával a földet és a
sziveket, hogy senki se hinne mást, mint hogy itt van az itélet órája.

A fergeteg azonban szétszórta a felhőket, alig volt még alkonyat, hogy
az ég kitisztult, s ime a bámuló lakosság szemei előtt egy roppant nagy
üstökös állt az égen, annyival meglepőbb, minthogy az eget három nap óta
elborító felhők miatt közeledtéről semmit sem lehete tudni.

Az üstökös magva épen azon a helyen állt, a hol a nap lement, s a
vérvörös alkonyi fény nem volt képes a vészes csillagot elhomályosítani;
úgy tűnt fel, mintha épen a napot ölte volna meg, s most annak vérében
fürdenék.

Üstöke oly hosszú volt, hogy az ég két harmadán keresztül látszott
nyulni, s a vége felé szélesen meggörbült, mint egy török kard.

«Az Isten kardja!» rebegték az emberek ösztönszerű félelemmel.

Két hétig állt e tünemény az égen, majd korábban, majd későbben jött fel
az égre, néha fényes nappal is megjelent, s a nappali fényben is ott
látszott az égen, mely elveszté kék zománczát, s valami lázas sápadtság
terült szét rajta, mintha a levegő maga is beteg volna, míg fényes
délben puszta szemmel bele lehetett a napba nézni.

A nép félt, iszonyodott e rendkívüli jelenségektől, s midőn a vak
tömegek öntudatlan rettegésben vannak, akkor áll legközelebb a vihar,
akkor képesek mindenre, hogy e félelemtől szabaduljanak.

E napjaiban a közrémületnek adák csodálatos tanúbizonyságát a
lélekerőnek Erdélyország minden vallású papjai. A templomok egész nap
nyitva tartattak a nép előtt, s a szószékekből fáradatlan lelkivezérek
mondának biztató szavakat az egybesereglett híveknek. Magyari, a
fejedelem papja, mindennap négyszer tartott prédikácziót a
székesegyházban, mely annyira meg szokott telni ilyenkor, hogy a
népesség fele nem fért be, hanem az ajtón kívül maradt.

Egy estéli órában épen annyira el volt foglalva a templom ájtatos
hívekkel, miszerint még a lépcsőket is tele ülték; mindenféle kolozsvári
polgárok, vegyesen keresztül utazó székelyekkel, álltak egy csoportban a
fő bejárás előtt, s miután kegyes énekléseiket elvégezék, kapcsos
zsoltáraikat betéve, elkezdének az alatt, míg a prédikáczió tart,
egyről-másról beszélgetni.

– Gonosz időket élünk, szólt egy öreg timármester, nagy süvegét
megcsóválva.

– Mi beszélhetünk csak arról, sietett belevágni egy keresetben járó
székely, ki azon rovásra, hogy messzünnen jött, kapott az alkalmon, a
mit tudott, elmondhatni; kegyelmeteknél még mind istenes a világ sorja,
de nálunk kell azt megnézni.

– Hát kegyelmeteknél is meglátszik az Isten kardja? kérdé egy fiatal
siheder.

– Nemcsak meglátszik, öcsém, hanem meg is érzik rajtunk; egy este sem
fekszünk le a nélkül, hogy a halálunk óráján mondandó imádságot a
cselédjeinknek fel ne olvasnók s alig van éjszaka, melyben jobb vagy bal
kéz felől égés verességit ne látnók az égen.

– Hát az micsoda?

– Olyankor fiam egy-egy falu ég porrá. Azt mondják, mordályégetőkkel van
tele az ország, soha sem tudjuk, mikor gyullad ki a hiju a fejünk
felett?

– Én Istenem, őrizz meg minden jó lelket tőlük.

– Hát azt hallották-e kegyelmetek, hogy Háromszéken egy oláh pakulárnak
a felesége szült és a gyermekének kettős feje lett, minden fején három
orra, a kezein tizenhat újja, s fogai és szakálla nőve? Az asszony
szörnyet halt ijedtében, s a csoda sem élt meg szerencsére.
Nagytiszteletű Gencsery uram borszeszbe akarta tetetni, de a népség nem
engedte, csak azon volt, hogy el kell temetni, még pedig jó távol. Lopva
el is ásták egy brassai szász földje végébe; s mi történt? az, hogy a
hova csak a szász tisztabuzát vetett, mind rozs termett rajta.

– Mindenünnen gonosz hireket hallani, beszélt egy kolozsvári
mézeskalácsos; tegnap beszéltem egy oláh feleségével, a kinek az ura
megindult a Járas vizén egy tutajon, sajtot akart vinni Tordára. Alig
volt egy napi járásra a lakásától, megfordul a Járas, elkezd felfelé
folyni s visszaviszi az oláhot haza, a honnan elindult. A tisztelendő úr
ugyan úgy magyarázta ki a dolgot, hogy az Aranyos, a mibe a Járas
szakad, akkor épen nagyon meg volt áradva, s annak a visszaömlő vize
tolta felfelé a Járast; de az oláhot még is csak az isteni gondviselés
hozta vissza, mert ha tovább mehet, épen akkor ott tatárok jártak,
bizonyos, hogy levágták volna.

– Én mindent megértem már, szólt a legelébbi öreg polgár, háborut,
dögvészt, árvizet és gyulladást, csak egytől tudok rettegni, a
földindulástól, mert az elől még csak a templomba sem mehet az ember,
hogy imádkozzék.

– Biz azt pedig ki nem kerüljük, öreg bátya, válaszolt a székely. Magam
füleimmel hallom elégszer, mikor a gyergyói szakadékok között medvére
lesni járok, hogy zúg, morog a hegy alattam, mintha valami nagy hordókat
hengergetnének, úgy, hogy a medvék ijedtükben kiszaladnak bömbölő
barlangjaikból s féltükben olyan szelidek, hogy füleiknél foghatná meg
őket az ember, ha épen úgy meg nem volna ijedve, mint ők. Csak a
napokban történt, hogy egy kis székely falu mellett, mely egy völgyben
épült, egyszer csak elkezdett a hegy odább csúszni. Erdők, kertek, azok
közt kalyibák voltak rajta, az mind azon módon ment vele együtt, csak
egy szeg meg nem mozdult a helyéről. Három napig csúszott ilyenformán,
akkor az átellenben levő hegyben megakadva megállt és ott maradt; a
jámbor emberek még örültek neki, hogy a kertjeik közelebb jöttek, de nem
soká tartott az örömük, mert a falu alatt volt egy kis csekély patak,
mely száraz időben elég volt italra a lakosságnak, az most a két hegy
összezártával egyszerre megrekedt, s nem találván semerre útat, elkezde
lassankint iszapot támasztani, egy éjjel az egész rétet elöntötte, már
másik reggelre a házakba kezdett befolyni; a szegény embereknek utóbb is
fel kellett szedni a motyóikat s kiköltözni lakásaikból. A víz ezután is
csak egyre nőtt, lassankint a házak tetejénél is magasabb lett úgy hogy
most nem látszik ki az egész faluból egyéb, mint a templom tornyán a
rézkakas.

E perczben a templomi szónok oly hangosan kezde beszélni, hogy a künn
levők is meghallották szavait, s egyszerre elhallgattak, közelebb
tolakodva a templomajtóhoz s figyelve, mit beszél.

Főtisztelendő Magyari uram kegyetlenül mosta a jelen levő urak fejeit:

«– – Harczra készül ellenetek az Isten, mert ti is harczra készültök
ellene. Az esküvel kötött békét felforgatjátok jobbra-balra, és lészen
ti néktek, a mit kivántatok, háboru kívül és belől, hogy azt fogjátok
mondani: elég, elég uram! és nem fogjátok végit látni annak, a mit
bolondul megkezdtetek. – –»

(Már ekkor tudva volt Magyari előtt, hogy Teleki a szamosujvári
országgyűlésen előterjeszti a megkezdendő harczot.)

Épen erre a szóra érkezik egy pár nyusztos, kalpagos úrirenden levő
férfi, kik közül a kolozsváriak az egyikben Telekire, másikban Vajda
Lászlóra ismerének, s a mint telhetett, nagy szorulkodással útat
csináltak előttük, hogy bejuthassanak a templomba, de a székely egyiket
sem ismervén, a mint Vajda László nagy büszkén oldalba taszítá
könyökkel, ő is hátra fordula, mondván:

– Lassabban uram; az Isten háza ez, nem valami nagy úré, itt én is csak
olyan ember vagyok, mint kegyelmed.

A mellette állók ránczigálták a zekéjét, de a székelynek az a
tulajdonsága, hogy ha ránczigálják, még dühösebb; ő is tehát, a mint
Vajda László a néptömegen keresztül nem hatolhatván, mindenfelé
nézelődnék, hogy mint juthasson a székéhez, előre kiálta:

– Engedjék ezt a két urat a templomba menni kegyelmetek, nem hallják,
hogy nekik szól a leczke?

Teleki erre meghúzta magát az egyik küszöbben, levevé kalpagját s ott
állt fedetlen kopasz fővel a nép előtt, minden arcz feléje volt fordulva
a székely kiáltása következtében.

Magyari folytatá mennydörgő szavait a szószékről:

«– – Most senki sem mer ellenetek szólani, mert mintha mennykő hullana
szavatok után, olyanok vagytok mikor megharagusztok, sőt minden emberek
térdfőhajtással azt mondják nektek: méltóságos uram, méltóságos
asszonyom; de eljön az Úrnak itélete reátok, megöl az Isten benneteket s
akkor újjal fogják mutatni az emberek: ez amaz átkozott hazájaáruló
embernek a felesége, ezek amaz istentelen embernek a gyermekei. S
szégyenleni fogják utódaitok, mely gyalázatos névvel nevezik őket; mert
akkor minden embernek a szája, nyelve felnyílik ellenetek s úgy
kiáltanak maradékaitokra: ezeknek az atyja árulá el Erdélyországot s
olyan sárba ugraszta bennünket, melyből már lábainkat ki nem vonhatjuk.
– –»[3]

– Gyerünk innen, kegyelmes uram, szólt halkan Vajda László Telekihez,
kit úgy látszott, hogy észrevett a pap, mert egészen feléje fordult, a
mint beszélt.

– Mit gondol kegyelmed? szólt visszautasítólag Teleki. Ez a pap igazat
beszél, de az nem tesz semmit.

«– – Hová akartok menni esztelenek, tétovázók? – folytatá Magyari. Kinek
adatott közületek a felelés, hogy Erdélyország férfiai földönfutók,
asszonyai özvegyek és gyermekei árvák legyenek? Bizony mondom néktek,
hogy úgy fogtok járni, mint a teve, mely elment Jupiterhez, hogy adjon
neki szarvakat, s ott még a füleit is levágták. – –»

– Az meglehet; monda Teleki Vajda Lászlóhoz, de azért elmegyünk.

A pap meglátta, hogy a tanácsúr észrevételeket tesz beszédére s erre
homlokát redőkbe szedve, ezt mondá:

«– – Midőn elveszett Lajos király Mohácsnál, a török császár eleibe
hordatván a holttesteket, egy Szalánczi nevű gonosz praktikus magyar úr
holttestét megismervén, kezében levő pálczájával holttestének fejét
megüti s azt mondja: ha te nem lettél volna, kutya, az a jámbor gyermek
király nem feküdnék most halva. Adná Isten, még veletek is úgy ne bánjék
az idegen nemzet. – –»

Teleki megrázta fejét s susogva monda:

– Az velem is megtörténhetik, de nem változtat semmit.

Nem sokára megzendült az ének, a két főúr feltevé kalpagját és távozott,
a kitóduló néptömeg által körül özönlve, kik között az iménti székely
különös kitartással mindenütt a két úr sarkában volt, égig magasztalva
mindenki előtt a mondott beszédet, jó fenhangon, hogy az előtte menő két
úr is megértse, ilyen formán:

– Ez volt aztán a prédikáczió! Ilyen kell a mi urainknak, ugyan csak
megmosdatta őket szappan nélkül. Helyesen tevé; mit csinálnak háborut az
országnak; ha Magyarországnak fáj a hasa, mi szükség azért Erdély
talpára kötni a mustárt? Mi közünk nekünk ehez a sok jött-ment,
sehonnából szakadt idegen emberhez? a kik bejöttek soványan a hazába s
most mind úgy meghiztak, hogy kicsiny már nekik az ország, pedig
egynémelynek, ha visszamenne is Magyarországba, nem lenne egy bogarat
érője is, a mit visszafoglaljon, s mink szegény erdélyiek vérezzünk
érte?

Vajda László végtére nem tűrhette az üldözést s visszafordulva, rákiálta
a székelyre:

– Elmaradj hátam mögül, ilyen olyan lélekadta fattya! vagy beszélj
emberek módjára s ne ugass itt, mint egy veszett állat, mikor magadnál
különb embereket látsz.

A székely meggörbítvén erre a szóra a nyakát, odatartá a képét a
megszólító úr orra alá s éles két öklelő szemével odanézve annak szeme
közé, egyet sodorinta a bajusza félfelén s hetykén visszafelelt:

– Hátrább az agarakkal nagy jó uram! Mert engem sem a gólya költött ki a
világra; ne is próbálj engem még egyszer fattyú névvel nevezni, mert ha
haza megyek a kardomért, tüstént megajándékozlak egy fővel, s az pedig a
tulajdon magad feje lesz.

Vajda László még akart valamit felelni, hanem Teleki Mihály megfogta a
karját s magával vonta.

– Kegyelmed semmire sem indul meg, szólt a felgerjedt főúr.

– Hagyjuk őt zúgolódni, azért jó katona lesz, ha a harczba viszszük.
Székelylyel ne állj vitába barátom, mert az a maga fejét mindig többre
becsüli, mint a másét.

A két úr nem sokára eltünt a fejedelmi palota kapuja alatt.

* * *

A fejedelem maga is jelen vala ezen hitszónoklaton, s annyira elméjére
vette annak tanításait, hogy másnapon bőjtöt tartana egész háza népével
együtt s úgy feküdnék le. Éjszaka pedig számtalanszor fölébrede s
elannyira gyötrő álomlátásai voltak, hogy minden apródját felköltötte,
sőt utóbb kénytelenek voltak a fejedelemasszony után küldeni, s csak
akkor nyugodott meg egy kissé, midőn az ágyánál megjelent; nem is
bocsátá el addig magától, míg csak reggel nem lőn, folyvást szomorú és
gyötrelmes dolgokat mondva el neki, úgy, hogy a fejedelemné
szörnyűködését az ajtón keresztül hallhatták, a kik ott voltak.

Reggel a fejedelemasszony szobáiba eltávozván, rögtön hivatá maga eleibe
Teleki Mihályt, ki is, minthogy ugyanazon házban lakott a fejedelem
udvaránál, nem késett azonnal megjelenni s olyan nyugodt képpel fogadta
el a kinált leülést, mint a kit épen csak lakodalomra hívtak; pedig ott
már csordultig állt számára a keserű pohár.

– Uram, szólítá meg őt a fejedelemné, Apafi igen rosszul volt az éjjel.

– A bőjt okozta; ilyesmihez ő nincs szokva, ő esténkint jól szokott
vacsorálni, s hogy életrendéből kihágott, azért kellett rosszul aludnia.
Az álom épen oly rosszul esik üres, mint megterhelt gyomorral.

– Hát még megterhelt lélekkel, uram! Én az egész éjet ágya mellett
töltöttem, csak most jöhettem el mellőle, el nem bocsátott maga mellől,
kezemet fogta szüntelen s oly dolgokat beszélt józan, éber képpel,
minőket csak hagymázbeteg beszélhet. Azt mondá, hogy az éjjel Isten
itélőszéke előtt állott, s egy nagy asztal előtt, mely oly hosszú volt,
hogy nem láthatta végit, ültek a terhelő tanúk, legelől Bánfi Dénes,
Béldi, Béldiné, leánya és nagyobb fia, kik a börtönben haltak meg; Kapi
és az ifju Kornis, az öreg Bethlen János és a többiek is mind oly
ismerős arczok voltak előtte, kik a mint ő reszketve Isten trónja elé
lépett, szemeiket rászegezték s ujjaikkal mindenfelől rámutattak. Uram,
ez irtózatos kép.

– Álommagyarázónak hisz-e engemet, nagyságod? kérdé Teleki bosszús
kicsinyléssel.

– Uram, ez több mint álomlátás: ez visio, ez égi jelenés!

– Az is meglehet; az elszámlált urak lelkei bizonyára mind az égben
vannak s lehet, hogy megszámlálhatlanok fognak utánok menni.

– Az ő lelkeik oda szállnak, hát vérök ki lelkére száll?…

– Csak mondja ki nagyságod bizton: az enyimre… Hisz én vagyok minden
rossznak okozója Erdélyországban. Oh, egész ez ideig csupa báránylelkű
emberek lakták e birodalmat, kiknek ereiben tej és méz folyott vér
helyett, én ismertettem meg velök legelőször a kardforgatást; Zsigmond
király, Bethlen, Bocskai, Rákóczi György alatt alig veszett el
ötven-hatvanezer ember pártvitákban, önző hadviselésekben; ők derék
emberek voltak, mindenki nagy hazafiaknak nevezi őket; hanem én, kinek
kezébe a kardot nem egy engemet nem illető korona utáni vágy, hanem egy
magasabb eszme, egy nagy, hatalmas gondolat adá, – én gyilkos vagyok s
felelek a világnak nemcsak azokért, a kik a csatában elesnek, hanem még
azokért is, a kik az ágyban szép csendesen meghalnak, ha történetből nem
voltak jó barátaim.

– Volt idő uram, a midőn kegyelmed eszének minden erejét megfeszítette,
hogy e harczból Erdélyt kivonhassa.

– És volt idő, nagyságos asszonyom, a midőn kegyelmed a fejedelem előtt
magyarországi rokonai nevében segélyt és harczot kivánt. Változnak az
idők, változnak az emberek.

– Akkor még nem tudtam, hogy e kivánság annyi nagy és becsületes férfi
romlásába fog kerülni.

– Féltek a harcztól s elestek a harcz előtt. A ki az omló hófuvatag elé
áll, hogy ezt feltartóztassa, elgázoltatik. Nem emberek, hanem országok
sorsa forog kérdésben itt; s ez iránt legyen nyugodt Apafi: Isten sokkal
csekélyebb eszközöknek tart mindkettőnket, hogysem lelkeinkre vesse, a
mit az idők teljessége hozand magával és a mi megtörténik nálunk nélkül
is, mert az a sírás, a mi elhatott mi hozzánk, elhatott, asszonyom, az
égbe is. A mi czímereink jelmondatai legjobban összeillenek; Apafié:
«fata viam inveniunt» (a sors megtalálja a maga útját), az enyim: «gutta
cavat lapidem» (a vízcsepp kivájja a követ). Bízzuk jelszavainkra
magunkat.

Apafiné összefont karokkal nézett ki az ablakon, s hosszasan merengve
elgondolkozott. Majd, mintha eszméi messze tévedeztek volna, egyszerre
felsóhajta:

– Ez a Béldi család milyen szerencsétlenül elpusztult! s hánynak kell
még elveszni így?

– Nagyságos asszonyom, viszonzá a tanácsúr változatlan arczczal; mikor
nagy szárazságban esőért imádkozik az egész nép, senki sem kérdi azt, mi
történik a szegény utasokkal, kiket a zápor majd az uton kap? pedig
meglehet, hogy némelyik meghűti magát bele, és elhal.

– Nem értem e hasonlatot.

– Pedig most is esőért könyörög az ország, hanem véresőért és minden jel
arra mutat, hogy Isten meg fogja adni azt. Nem a csodák jeleit értem;
azokban higyjen a köznép, hanem az idők tanuságait, mikre gondolkozó
ember figyelmezni szokott. Midőn ez az eszme született, akkor egy nagy
párt volt Erdélyországban, mely e rothadt békének fentartását követelte,
melynek tetszett ez a negyedrész telkeni uralkodás, s mely úgy meg volt
kötve mind a római császár, mind a szultán birodalmában levő
leghatalmasabb emberek szövetségével, hogy egy ízben bátran mondhatá
szemembe Bánfi Dénes, hogy e párt egy száz újju kéz, mely ha markába
szorít, úgy kifacsar, mint egy spongyiát. És íme az ujjak egyenkint
lehulltak. Elveszett Bánfi Dénes, azt mondják, én ölettem meg; Béldi Pál
börtönében halt meg, azt mondják, ezt is én mérgeztetém meg; Bethlen
Jánost is magához szólítá Isten; elhalt Kapi; a legmerészebb ellenfelem,
Kornis Gábor, élte virágában, díszlő egészség közepett, egy éjjel
kimult; természetesen az ő halálát is nekem tulajdonítják; de hát
azokat, kik sokkal messzebb, és sokkal magasabban állnak, mint hogy
kezem elérhetné, ki ölte meg? Mindazok, a kik a divánban a harczot
ellenzették, s a szultánt örökösen arra bírták, hogy a fegyvereihez
folyamodó magyaroktól a segélyt megtagadja s csak azokat pártolja, kik a
békére figyelmeztetik: elmultak egyenkint. Kucsuk basát Lippánál egy
golyó halálosan találta, a Küprilit a háj fojtotta meg, s a legfiatalabb
vezér, Feriz bég, megtébolyodott.

– Megtébolyodott! kiálta fel Apafiné, arczát kezébe rejtve el; e nemes,
derék ifju, ki Erdélyt úgy szerette.

– Nem Isten keze jár-e itt? kérdé a tanácsúr.

– Nem, uram, válaszolt Apafiné, fájdalmas arczczal kelve fel helyéről s
odalépve a tanácsúr elé, hogy szemébe mondhassa e szavakat: mindenütt
kegyelmed kezei járnak. Elveszett Bánfi Dénes: kegyelmed fejezteté le;
meghalt Béldi: kegyelmed üldözé a kétségbeesésbe; családját kegyelmed
vetteté börtönre s csak akkor bocsátá ki, midőn a büzhödt lég halálos
betegséget olta vérükbe; s Feriz bég megőrült, mert szerette Béldi
leányát, és az meghalt.

– Jó! nagyságos asszonyom, szólt az ingerelt tanácsúr. Legyen úgy.
Illessen engemet azon dicsőség, hogy én vezetem a sorsot. Higyjék tehát
azt, hogy minden, a mi történik az országtanácsban és a családok
szívében, tőlem származik; felelek érte! És ha azt hiszi kegyelmed, hogy
amaz égő üstökös, melyet a nép Isten kardjának nevez, az én kezemben
van, – legyen! én megsuhintom azt és lecsapok vele a földre, hogy
megrendül az álló sarkaiban…

… E pillanatban megrázkódék a palota, megindulva fundamentomaiban.

A fejedelemné sikoltva ugrék fel.

– Ah! mi ez? kérdé halálsápadtan.

– Ez földindulás, asszonyom, felelt Teleki csodálandó nyugalommal. Nincs
mit remegni, a palotának erős bolthajtásai vannak, de ha fél kegyelmed,
álljon az ajtó eresze alá, az nem szakadhat le.

A fejedelemné nem birt helyéből megmozdulni rémültében.

Nincs irtóztatóbb tünemény a földrengésnél, a hullámzó tengeren van a
hajósnak árbocza, melybe kapaszkodjék, de a hullámzó földet hová kerülje
ki? Azt érezni, hogy azon éltető elem, mely eddig kenyerünket adta, mely
nyugodtan viselte bűneink terhét, egyszerre haragra gerjed s föllázad a
rajta lakók ellen. Minden ember kifut házából, a künn legelő barmok
bömbölve futnak be a városba, a kertek kutjaiból forró kénköves víz és
iszapos salak ömlik fölfelé, az élő fák jobbra-balra hajladozva,
koronáikkal csaknem a földet látszanak csókolni, s a megrengetett
tornyokban megkondulnak a harangok, mintha tűzvészt hirdetnének.

Az első ijedelemből magához térve, hirtelen föleszmélt a fejedelemnő.

– Isten oltalmazzon bennünket, én sietek a fejedelemhez. Nem jön
kegyelmed a szobából?

– Én maradok, szólt Teleki csodás hidegvérrel, Isten kezében vagyok
mindenütt, s a mely órában magához szólít, számolok azokért, a miket
tettem.

Apafiné sietve futott végig a rengő folyosókon s férjét feltalálva,
levitte magával a palota kertjébe.

Iszonyító volt kívülről látni, mint mozog, mint hajlong a roppant nagy
épület a föld hullámzása alatt, minden perczben attól lehete félni, hogy
egy halommá dűl.

A fejedelem nem látva Telekit, kérdezé hol van? A fejedelemné azt mondá,
hogy szobáiban hagyta.

– Rögtön érte kell menni! kiálta a fejedelem, de a körüle álló reszkető
arczok közül nem talált senkit, a ki szavát fogadja. Lehet bátorsága az
embernek csaták kardjai közé rohanni puszta kézzel, fölmászni az égő
torony tetőibe, viharos tengerre bocsátkozni kormanytalan naszádon; de a
földrengésnél elvesz minden bátorság a szívből, az ember, ki semmitől
sem félt, itt gyáva lesz.

A tanácsúr ez alatt csendesen ült iróasztala mellett és írt egy levelet
Kara Mustafának, ki a meghalt Küprili helyét foglalta el; nagy harczos
férfiu, a szultán jobb keze, ki nem rég is a kozákok által a lengyelek
ellen segítségül hivatva, azt oly szépen elvégezte, hogy elébb sok
lengyel várost elpusztítva, később a megsegített kozákoknak fordult s
levágva bennök több százezret, háromszázezret elhajta rabságba…

Ennek írt Teleki a magyaroknak hozandó segély iránt.

Minden butor ingott, recsegett körülte, ablakai, mintha láz gyötrené,
rázódtak zörögve, maga a szék, a melyen ült, csúszott alatta
idébb-odább, s iróasztala fel-fellökődött keze alatt, úgy hogy tolla
félrement a papiron; de azért mégis megírta a levelét; s a mint a végére
jutott, kemény vonásokkal jegyezte alája:

«Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinæ!»

(Ha az összetört világ rám omlik is, rémületlen sujtnak omladéki.)

Mustafa törhette rajta a fejét, mint jött az ő levelébe ez a szöveghez
nem tartozó vers, melyet a tanácsúr a percz rémületével küzdő vas
akaratának befolyása alatt mintegy öntudatlanul írt oda.

Midőn az ijesztő vész elmult, s a palotába lassankint ismét visszatértek
apródai, a bepecsételt levéllel kezében, szemrehányólag fordult feléjök.

– Hol jártatok? Egyet sem találok közületek, mikor szükségem van rá. Ezt
a levelet rögtön két lovas drabant kiséretében az étekfogó vigye
Várnába, a fővezérhez.

Azzal sétálni kezde fel s alá szobájában, mintha semmi sem történt
volna.




AZ ŐRÜLT.

A diván legtitkosabb termeiben voltak összegyűlve a vezérek nagy fontos
tanácskozás felett. A megkezdendő harcz volt a komoly határozatok
tárgya. Mert a mint Mohamed kimondá, hogy egy Allah legyen az égben s
egy úr a földön, sokan eljöttnek hivék az időt, melyben az teljesülni
fog.

Az ország bölcsei, a becsületes tanácsadók, Kucsuk és Küprili, halva
voltak már, a fővezér, Kara Mustafa, egy dölyfös, elbizott ember vezette
a diván elméjét és mindnyájan azt akarták, a mit ő.

Maga a szultán is jelen volt. Szép, szabályos arczú férfi, de minden
vonásán valami kimerültség, lankadtság terült el; nagy, szelid metszésű
szemeire bágyadtan ereszkedtek le hosszú sötét pillái; sűrű fényes
szakálla hullámzatosan borult keblére, összefolyva tömött fekete
bajuszával. Az egész tanácskozás alatt sem egy szót nem szólt, sem egy
arczvonása meg nem mozdult. Úgy ült ott, mint egy holt alak.

Jöttek egyenkint a külországok követei: XIV. Lajos szószólója[4]
előadva, miszerint a franczia király teljes haderővel támadandja meg a
római császárt; ha a szultán is fölkél ellene, nemcsak Magyarországot,
hanem Bécset is elfoglalhatja tőle.

A szultán hallgatott; helyette a nagyvezér felelt, elmondva, hogy
Magyarország régóta a szultán tartománya, s bizonyára Bécs és
Lengyelország is nemsokára osztozni fog annak sorsában. A szultán csak
adófizető királyokat tűr meg a földön.

A követ egy kicsinyt furcsán nézett erre a szóra, elgondolva, hogy
Francziaország is a földön van és eltávozott.

Utána jöttek Thököly Imre küldöttei, a magyarországi elégületlenek vérét
és kardjait ajánlva fel a szultánnak, ha nekik Magyarország
visszafoglalásában segítségül leend.

A szultán helyett ismét Mustafa felelt:

– A nagyúr köszöni a szolgálatot és kegyelmes leend hozzátok, ha neki
Magyarország visszafoglalásában segítségül lesztek.

A követek hallák, hogy meg van fordítva a mondat; de nekik is voltak a
török irányában utógondolataik; egymás szemébe mosolyogtak és távozának.

Következett az erdélyi küldöttség: nyájas, édes képű urak, kiknek
szónoka nagy ékesszólással adá elő: mily kész Apafi Mihály uram ő
nagysága és az erdélyi rendek mind, a nagyúr dicsőségére fegyvert vonni,
hogy Magyarországra kirohanjanak.

Mustafa válaszolt:

– A nagyúr megengedi tinektek, hogy magyarországi társaitoknak
segítségül legyetek.

A szónok szeretett volna még más egyebet is hallani; például:
magyarországi koronát Apafi Mihály uram ő nagysága részére, nádori
hivatalt Telekinek, s más ilyenformákat, s csak állt, az orrát vakarva,
míg a vezér nem inte neki, hogy elmehet.

Hja! a török politika törökül van írva.

A külső követek után jöttek az egyes basák és várvezérek hirnökei
Magyarországról.

Egyik nagyobb borzalmakat adott elő, mint a másik.

Az egri, budai, érsekújvári basák panaszainak nem volt vége a füleki,
győri és selmeczi német őrségek pusztításai ellen.

A nagyváradi basának egy éjjel az egész remonda ménesét elhajtotta
Kökényesdi Feri Böszörménybe, másszor a nagykállói őrség vágta le a
város alatt portyázó szarácsiakat, s a füleikkel számolt be a basának;
sőt egy ízben a füleki várőrségből néhány vakmerő vitéz egész a budai
hostáig leszáguldott, a holott a jámbor Yffim béget fürdőházában kapva,
az üstben főzött vízzel úgy leforrázták, hogy minden bőre lement.

A vezérek szörnyűködve kiáltának fel minden újabb hírre, csak a szultán
hallgatott.

Végre jöttek az ulemák.

Az ő határozatuktól függött a legtöbb. Ők mondhatták meg, vajjon a béke
felbontható-e a fegyverszünetre kikötött idő lefolyta előtt? E kegyes
lelki kérdésben az ulemák tanácsa volt a legfelsőbb törvényszék.

Nagy ünnepélyesen járultak a diván elé; elől lépdelt a fő mufti, hosszú,
sarkig érő talárban, fején méhkas alakú nagy süveg, fehér szakálla övéig
folyt le rezegve; utána jött két imám, egyik nagy bibortokba zárt
levelet hozott, melynek függő pecsétje nagy aranyszelenczében, hosszú
zsinóron lógott alá; a másik egy rettentő vastag könyv alatt
görnyedezett, ez volt az Alkorán.

Az Alkorán szép vastag könyv, nagyobb, mint a hajdani corpus juris, s
benne is meg lehet találni mindent, a mit valaki keres: vádló,
elmarasztaló, felmentő és rászabadító mondatokat egy és ugyanazon
tárgyról.

A mufti sorba hordoztatá az Alkoránt a szultán és a vezérek között,
mindenik megcsókolá azt mély hódolattal; azután inte az egyik imámnak,
hogy térdepeljen le a diván zsámolya előtt s álljon ott négykézláb;
ezzel hátára téve az Alkoránt, elkezdé abból a megjegyzett mondatokat
felsorolni.

Úgy tudta már a járást e bölcs könyvben, hogy ha annak lapjain egy tűt
keresztül szúrtak, meg tudta mondani, az első lapot látván, a többi
lapokon mely sorok vannak keresztül szúrva?

Hetven évig foglalkozott e tiszteletreméltó munkával s ez idő alatt,
mint maga mondá: hétszázkilenczvenháromszor olvasta keresztül e szent
könyvet. Tehát ismerte annak minden rejtekét s egyszerre azon lapra
tudott fordítani, melyen az elolvasandó mondat állt.

– Az Alkorán azt mondja, szólt kegyes áhitattal: «a mely csomó Allah
előtt köttetett, az Allah keze által bontható fel» – az Alkorán ismét
azt mondja: «akárhol legyünk és akármink legyen, mindenütt és mindenünk
Allah kezében vagyon». Tehát e békekötés is Allah kezében van és Allah
keze mindent felbonthat. Továbbá azt mondja az Alkorán: «ha valaki
szenvedő atyádfiai közül segítségért folyamodik hozzád, hogy rajta
segíts, ne feleld azt neki: majd holnap, mert ma fogadásod tartja nem
kelni fel a földről; vagy ha alamizsnát kér, azt ne feleld: ma nem
lehet, mert fogadásod tartja, nem nyúlni érczhez; vagy ha előtted meg
akarnak gyilkolni valakit és te azt felelnéd: holnap segítségére
leendesz, mert ma fogadást tevél, nem húzni ki a kardot: bizonyára
fogadásod megtartása nagyobb veszedelmedre lenne néked, mint annak
megszegése». Továbbá így szól az Alkorán: «a népek boldogsága legelső
kötelessége a földi uralkodóknak, de Allah dicsősége még annál is elébb
való». És végtére az vagyon megírva: «a ki szövetséget köt a
hitetlenekkel, háborút kötött magának Allah ellen; mert hiába
szövetkeznek egymással a föld népei, hogy sokáig éljenek; Allah rájok
küldi lehelletét, s több elvész belőlök egy nap alatt, mint tíz
esztendeig a háborúban: királyok és koldusok egyformán!»

A vezérek és ulemák minden újabb mondatnál földig meghajták fejöket;
Mustafa nem bírta arczán visszatartani azt a vérszomjú mosolygást, mely
azt minden újabb mondatnál jobban eltorzítá; az utolsó szóknál fanatikus
felgerjedéssel veté magát arczczal a szőnyegre, s örömtől ordítva
csókolgatá meg a fő mufti palástja szegélyét.

A mufti ekkor felkapcsolá a bibortokot, melyben a békekötés oklevele
tartatott, s kivéve belőle a négyrétbe hajtogatott pergament, azt nagy
ünnepélyességgel felbontá s kitártan a másik imám kezébe adta, úgy, hogy
ez a pergamen két szélét fogva, a vezérek felé tartá az irást.

Hosszú czifra irás volt az, a legelső kezdőbetű akkora, mint egy
lefestett vár, körülfonva virágokkal és madarakkal, az első sor egészen
ultramarin-kék betűkkel rajzolva, a többi fokozatosan apróbb, s a hol
Allah neve előfordul, az mindenütt nagy aranybetűkkel írva; a szultán
neve pedig vörössel, a római császáré világos zölddel. Alatta látszott a
szultán kacskaringós névjegyzése, melyet ő nem győzött volna leirni,
hanem egy az újján levő gyűrűbe metszett formával szokott mindig oda
nyomni.

– Ime, itt áll a szerződés, szólt a mufti, a kitárt iratra mutatva,
melyről én a reá tett irást Allah parancsolatjára vízzel letörülöm.

Ezzel egy eléhozott vederbe mártott pamacscsal valami alchymiai
ércznedvvel végig huzá az irott sorokat, s ime egyszerre elkezdének azok
halaványodni, a szultán neve, a vörössel írt betűk az első pillanatban
eltüntek a pergamenről, utána szemlátomást multak el a feketével írott
sorok, legmakacsabbul tarták meg a zölddel írt betűk színeiket, a római
császár nevén, végre azok is elfogytak egészen, s nem maradt más a fehér
pergamenen, mint az Isten neve arany betűivel; azon nem fogott az
érczvíz.

A divánban mély csend uralkodott, minden szem áhitatos bámulattal volt
az elfehérülő írásra függesztve.

Ekkor egy kivont kardot vőn kezébe a mufti és azt égre emelve, szólt:

– Letörülve az irást, mely gyalázattal vevé körül Allah nevét, e levelet
én kardnak élével négyfelé vágom.

S azzal, a mint a pergament két kézzel kiterjesztve tartá az imám, a
kezében tartott karddal négyfelé vágta azt a mufti s darabjait egy
serpenyőbe téve, egy kisded kristály üvegből repülő naphtha-olajat tölte
fölé:

– És megégetem azt Allah orczája előtt.

Ekkor egy égő viaszgyertyát tarta a serpenyő fölé; mire a naphtha rögtön
lángra kapott s a támadt kék láng és fehér füst elborítá a szétvágott
levél darabjait. Nemsokára vörössé vált a láng, feketévé a füst, a
pergamen porrá égett.

– És most elszórom ennek hamvait a semmibe, hogy oszoljon fel benne;
szólt a mufti s vevén a hamvakat, kihajlott a palota ablakán s elszórta
azokat szerteszét a légben; az égett papirrongyok, mint fekete
pillangók, szálltak csendesen a szélben az alant zúgó Bosporusra vissza.

A mint ez megtörtént, a basák, vezérek mind felugráltak és kardjaikat
rántva, nagy lelkesedéssel megesküvének a próféta szakállára: hogy addig
vissza nem dugják fegyvereiket a hüvelybe, míg a bécsi szent István
templom tornya tetején a félhold nem fog ragyogni.

E pillanatban félrehuzódtak az ajtó szőnyegei, s belépett a divánba –
Feriz bég…

Ifjú arczára alig lehete ráismerni, turbánja mélyen lecsúszott
homlokára; szemei tompa búskomorsággal néztek maga elé mereven, ruhája
ki volt gombolva mellén s palástja hanyagul lógott vállain, kardja fel
volt kötve oldalára, de le volt róla törve a markolat: úgy viselte azt
hüvelyébe dugva.

Senki sem tartóztatá fel annyi szobán keresztül a divánba léphetéstől, s
a mint belépett, az előtte álló ulemák szent irtózattal álltak félre
útjából. A mint az ifjú a terem közepére jutott s ott megállva, végig
nézett a vezéreken, karjait összefonva, oly módon, mintha számlálná,
hányan vannak, egyenkint fölkeltek azok előtte, maga a szultán is és
remegve várták szavait.

Az őrültek iránt keleten szent iszonyattal viseltetik mindenki, s ha egy
tébolyodott fakir megállítja a legelőkelőbb kalifát az úton, s azt
mondja neki: szállj le lovadról s cseréld meg velem köntösöd! nem mer
neki ellentmondani, hanem teljesíti, a mit kivánt; mert idegen szellem
vagyon abban és az Isten küldötte bele.

Hát még, a midőn az őrültség rettegett szelleme egy oly bátor daliát,
oly jeles hadvezért száll meg, mint Feriz bég, ki már huszonhat éves
korában száz diadalmas csatát vívott s bölcseségével gyakorta ősz
szakállakat szégyeníte meg! S ime egyszerre tébolyodva jár végig az
utczákon és a kivel szóba ered, azt megrémíti beszédével úgy, hogy utána
aludni nem bír.

Az ifjú csendesen, szelid szemekkel, fájdalmas arczczal tekinte végig a
jelenlevők arczain s lélekrendítő volt szavában az a mély bú kifejezése,
a midőn megszólalt.

– Megbocsássatok, méltóságos urak, hogy közöttetek hivatlanul
megjelenek, én, kinek semmi közöm sincsen a földön végbemenendő ügyekhez
mostan. Az a világ, a melyben én éltem, meghalt, eltávozott az égbe,
messze van tőlem; mindazok, kik szivemet bírták, magasan vannak fejem
fölött, s nekem most nincs szivem és semmi érzésem, a mit a sziv
tartogat magában: sem szeretet, sem bátorság, sem vágy hír, dicsőség
után; ereimben összevissza foly a vér: hogy sokszor ordítva rohanok a
körülem levő falaknak és tépek szőnyegeket, vánkosokat, melyek nekem nem
vétenek; majd ismét megáll bennem a vér, ereim egyet sem ütnek, hogy
fekszem mereven, mint egy halott. Kérlek titeket, méltóságos urak, kik
elmenendők vagytok rövid időn a paradicsomba, vigyétek el izenetemet
oda.

Az urak borzadva hallák az őrült nyugalommal mondott szavait, s egymást
sápadni látták.

Feriz nem vevé észre az irtóztató hatást az arczokon.

– Mondjátok meg azoknak, a kiket szerettem s kiknél szivem van: adják
vissza szivemet; mert a nélkül nagyon beteg vagyok. Nem érzem a rózsa
illatát, ajkamnak a bor nem édes, – nem melegít sem a tűz, sem a
napsugár, – s a mi gyújtóbb mindezeknél: a harczi kürt rivallása, a
paripák nyerítése sem támaszt meleget bennem. Méltóságos urak, mondjátok
ezt el odafenn, ha majd nem sokára elutaztok.

Jelen voltak pedig Mustafán kívül Rizlán basa, Ajász bég, Rifát aga,
Kara Ogli, a kapudán s többen mások, kik hosszú életet igértek maguknak.

A nagyúr különösen kedvelé Ferizt s megszólítá nyájas atyai hangon:

– Kedves fiam, térj magadhoz, ne vesd el magadtól kardodat, vezéreim
győzhetlen táborral készülnek világot hódító harczra: eredj velök; a
harcz tombolásai közt fel fogod találni bajnoki szivedet és
kigyógyulandsz ottan.

Feriz bég arczán csodálatos mosoly vonult el, kezével tagadólag inte s
fejét előre hajtogatá, a mi török különös szokás szerint tagadást
jelent.

– E harcz nem lehet győzelmek harcza, mert emberek szerezték azt és
Allah el fogja rontani; gyilkosok, cselszövők, hazaárulók javára
vontatok kardot, én letörtem az enyim markolatát, hogy ki ne húzhassam
azt és elvetettem. Ők megölték azokat, a kiket én szerettem, s én
harczoljak azon hadban, mely értük kezdetett és oka volt szeretteim
vesztének?!

Az ifjú arczát e gondolatra elfutotta a vér, szemeiben az őrültség lelke
lángolt, felegyenesedék magasra a szultán előtt s vakmerő hangon kiálta:

– Elveszted e harczot, a melyet most kezdesz, mert vezéreid
tehetetlenek, – katonáid gyávák, – szövetségeseid árulók, – bölcseid
bolondok, – papjaid szentségtörők, – és te magad esküszegő!

Azután mintha egyszerre megbánta volna, a mit a szultánnak mondott,
alázatosan lehajolt annak köntöséhez, s megfogva kaftánja szélét, azt
fölemelé és megcsókolta, – s aztán oly igazi szánalommal nézett rá,
lassudan suttogva:

– Szegény szultán, – ily ifjan, ily ifjan – kell neked meghalnod.

S azzal lecsüggesztett fővel megfordult ismét s kifelé kezde menni.
Senki sem tartóztatá.

Az ajtóba érve, ott kardjában megbotlott, s a mint hozzá kapna, érzé a
markolat hiányát s akkor még egyszer visszafordult és csaknem suttogó
hangon szólt:

– Ne véljétek, hogy hüvelyébe rozsdásodni fog. Jön idő, midőn ismét
kihúzom azt és megitatom vérnek italával; majd, a midőn azok, kik most
benneteket felbiztatnak a harczra, ellenetek fognak fordulni, majd ha
azok, kik most egy sorban állanak veletek, zászlóitokkal szemközt fognak
állni, akkor visszajövök én is, csakhogy akkor ti nem lesztek már jelen.
De látni fogjátok onnan felül a paradicsomból! Úgy van: látni fogjátok.
– S ha nem hisztek azoknak, a miket mondtam, álljatok ki a temetőbe, s
tapasztaljátok, hogy a hova egyitek áll, ott kijönnek a földből a sírok
férgei, melyek sohasem keresik a napvilágot. Szegény fiatal szultán…

E látnoki szavakat suttogva, eltávozott az őrült ifjú, s a divánban levő
urak annyira meg valának zavarodva, hogy arczczal a földre borulva
imádkozának, hogy fordítsa el Allah fejeikről a jóslat gonosz szellemét
s ne engedje kettőbe törni az ő dicsőségének öregbítésére kivont
fegyvereiket.




ÜDVÖS CSALATKOZÁSOK.

A szultán parancsai kiadattak mind a fővezérnek, mind a végbeli
basáknak, hogy hadaikat fölvevén, induljanak a római császár ellen való
harczra, s a viszály megkezdésére ürügyet szolgáltatott helyeket, Fülek
várát, Böszörményt és Nagy-Kállót vegyék ostrom alá.

Ugyanekkor az erdélyi rendek is megkapták az engedélyt hadaikkal
Magyarországra mehetni, a mint a szamosujvári országgyűlésen
elhatározák.

Roppant készület tétetett mindenfelé; a magyar faj, bármilyen nehezen
rávehető arra, hogy ok nélkül harczot keressen: ha már egyszer bele van
hozva, nem bölcselkedik többé. Az okoskodó emberek végképen elültek,
vagy átcsaptak a győzedelmes párthoz s hadnagyságot, hadi tisztséget
vállaltak az összehítt hadaknál. – Akkor az volt a világ sora: hogy a
kik békesség idején főispánok, főkapitányok, királybirák voltak, harczos
időkben ők lettek a katonaság hadi vezérei, s a kik szántottak,
vetettek, azok lettek a katonák; a lófőszékely volt a lovas, a
prixidárius a gyalog, s a legelső tanácsúr a fővezér.

Teleki is megérte, a miről teljes életében álmodozott, a mi
fáradalmainak czélja, törekvéseinek koszorúja volt, a miért öntudatot,
lelki nyugalmat s annyi jó hazafivért áldozott: – ő lett az erdélyi
hadak tábornoka.

Az Erdélybe futott magyar menekültek őt üdvözlék mint megszabadítójukat,
s ő egy nagy lépéssel tovább látta már magát: Eszterházy helyén. S miért
ne? Nem tarthatta-e magát oly bölcsnek és magaslelkűnek, mint az? bár
Eszterházy korának és nemzetének első státusférfiai között állhatott.

Egész táborútjában Fülekig folytonos hizelgés, elbizató remények
fogadták mindenütt, a magyarság seregestül gyülekezett zászlói alá,
hadnagyok, kapitányok őt uralták. A jámbor fejedelem nem is igen mutatta
magát, csak sátorában ült és olvasott, vagy ha megunta magát, az óráját
szedte szét, hogy ismét összerakhassa.

Fülek alatt találkozék az erdélyi had Kara Mustafa táborával.

Teleki, felöltöztetve a fejedelmet legszebb köntösébe, vele és udvari
kiséretével együtt a fővezér sátora elé lovagolt s nőttön-nőtt
büszkesége, a mint tapasztalá, hogy közeledtökre trombitát fuvatnak az
őrséggel s a fővezér különös kegyességgel bocsátja őket maga elé s
kézcsókjára eresztve, maga elébe ülteti a főurakat s megdicsérve őket
hűségük és buzgóságukért, mindegyikre egy új kaftányt adat, s eként
felöltöztetve, egy aga és egy dragoman s tizenkét csausz kiséretében
elbocsátja őket, hogy nézzék meg az egész török tábort, a merre nekik
tetszik.

Teleki igen jó előjelt vélt látni az engedélyben; a török hadvezérek e
pontban igen féltékenyek szoktak lenni, s az nagy kegynek volt
tekinthető náluk, ha egy idegennek meg hagyták tekinteni táborukat.

A dragoman mindenütt meghordozá a magyar urakat; elmondva nekik, melyik
dombon melyik aga serege táboroz? hányan vannak egy lovas ezredben?
mennyi puskás, mennyi lándzsás van egy-egy dandárban? Megmutogatta neki
azon hosszú deszkasátorokat, mikben nagy hordókra rakva állt a lőpor s
nagy pyramidokba felhalmozva a roppant golyók, mellettök százával egymás
mellé sorozva s szurkos ponyvákkal leterítve a kerekes ágyúk, a roppant
csatakigyók, a tágöblű ostromlövegek, a fahengereken álló vastaraczkok.
A felhalmozott hadkészlet elég lehetett egy világrészt meghódítani.

A körüljárt urak nagy bizakodással tértek vissza sátoraikba s a látott
készületek örömére a fejedelem nagy lakomát adott, melyre a vele levő
magyarországi urak is mind hivatalosok lőnek. Egy nagy rögtönzött
deszkaszin alatt voltak megterítve az asztalok, melyek körül, kivált
ebéd vége felé, vigan kezdtek lenni a lakmározó urak; kiki teljesedő
félben látta immár reményeit, de senki sem annyira, mint Teleki Mihály.

Egyik áldomás a másikat követte, s mindannyiba bele volt fonva a
fejedelem és Teleki Mihály egészsége; úgy, hogy utóbb a jó Apafi maga is
elkezdte hinni, hogy biz az jeles állapot volna, ha ő magyar király
lenne. Hogy Teleki már képzeletében a nádori magas széken gondolja
magát, azt fejetartásából is ki lehete venni.

Mi akadály állhatott többé előtte? Az egyesült magyar, erdélyi és török
seregeknek nem volt lehetetlen többé a minden oldalról megtámadott
Leopold kezei közül kivenni az országot, vagy legrosszabb esetben olyan
békét kötni vele, melynek nyereményei, ha az országra nézve nem is, de a
vezérekre nézve fölérnek egy királysággal. Végig gondolta a legrosszabb
eseteket; a hosszúra nyuló harczot, – seregeik megveretését, – a forgó
hadi szerencsét, de mindazok mellett is czélt kellett érnie:
Magyarországban örök nevet, a hatalmasságok előtt tekintélyes állást
vívhatott ki magának… Csak egyre nem gondolt… és az volt a legrosszabb
eset rá nézve, és épen az teljesült be rajta.

Mert a sors leleményességéhez képest csak árnyék a költők igazságtétele,
a sors nem büntet pallossal, méreggel, hanem gyümölcsöt növeszt az
elvetett hibának magvából s csodás következetességgel épen a
legkedvenczebb bűnéből támaszt büntetést a vétkezőnek.

Telekit az eddig történtekből ismerve, bátran úgy itélhetjük meg, mint
egy nagyeszű férfit, kinek uralkodó vonása a nagyravágyás, ki örömest
számíttatta volna magát a magyar történet hősei közé és tudott volna is
az lenni; de e nemes vágy lassankint bűnévé fajult, s épen azért, mert
annyit áldozott érte, kellett neki megszégyenülni benne.

Midőn legvígabban poharaznának az asztalnál, egyszerre harsogó tábori
zene szólal meg a síkságon s nagy lárma hallik, mintha a török hadak
valami érkező fejedelmet üdvözölnének.

A vigadó urak rögtön felugráltak székeikről s kicsődültek a sátor elé,
meglátni, minő öröm érte a szövetségeseket s a bámulat és meglepetés
kiáltása hangzott fel ajkaikról, a midőn az előttük álló látvány
szemükbe tünt.

Thököli Imre érkezék meg tízezer főnyi magyar sereg élén. Hadai mind
pompás válogatott lovas vitézek voltak, aranyzsinóros dolmányú huszárok,
farkas kaczagánynyal, csákós, kerecsentollas süvegekkel. Maga Thököli
fejedelmi pompától környezve léptetett hadai élén; kisérői mind
Magyarország első főnemesei: bogláros, bársonyos, hattyuprémes lovagok,
kik közül Thököli csak kiváló férfiúi daliás szépsége s fejedelmi
tekintete által tünt ki.

Teleki arcza elsötétült e látványra, míg a körüle állók arczain
kimondhatlan öröm villáma gyuladt egyszerre ki, s oly egyhangulag, oly
átható lelkesüléssel kiálták egyszerre éljeneiket a meglátott ifju elé,
hogy Teleki szédülést érzett bele.

Ah ez egészen más hang volt, mint a minővel az imént őt élteték, az
arczoknak egészen más volt a mosolygása, mint a milyet ő előtte szoktak
mutatni.

Thököli e közben a felállított török seregek elé ért, melyek két sort
képezve a fővezér sátoráig, közöttük hagyták ellépdelni az ifjút és
kiséretét, üdvözlőleg hajtva meg előtte lófarkas zászlóikat. Alig ért az
ifju vezér a sor közepéig, midőn szemközt jöve rá maga a fővezér, hat
fehér paripától vont díszhintajában ülve.

A dombról, melyen Teleki állott, mindent jól lehete látni.

A mint Thököli a fővezér hintajához ért, hirtelen leugrott lováról, a
mit látva, Kara Mustafa is leszállt hintajáról s az ifjú vezér elé
sietve, azt kitárt karokkal átölelte, tág palástjával többször betakarta
s homlokát megcsókolgatá, azután felülteté hintajába maga mellé s úgy
vitte őt sátorába, nagy örömriadal közt.

Telekinek mind ezt látnia kellett! Ez egészen más fogadtatás volt, mint
a minőben ő és Erdély fejedelme részesültek.

Körülnézett, – vidámság, derült mosoly ragyogott mindenfelől az
arczokon. Oh e mosolygás megannyi gyilokdöfés volt az ő szivének!

Félóra mulva kilépett Thököli a nagyvezér sátorából. Fejét azon
gyémántos diadem köríté, melyet a szultán Nándorfejérvárról küldött
számára s kezében hozá a fejedelmi zászlós botot. A mint ismét lóra ült,
s az erdélyi sátorokhoz közel ellovagolt, a Telekivel levő
magyarországiak nem birták tovább tartani magukat, odarohantak hozzá,
kezeit, lábait, ruháját csókokkal boríták, levették lováról s vállaikon,
karjaikon vitték seregéhez vissza.

Teleki nem nézhette tovább; elfutott sátorába s levetve magát tábori
ágyára, sírt, mint egy gyermek.

Tehát mindazon építmény, melyet hosszú élet fáradalmaival, annyi
veszélylyel, annyi kitartással összeállíta, – a miért barátait,
rokonait, az ország bölcseit és nemeseit feláldozá, – a miért lelke
nyugalmát adta zálogul, semmivé legyen puszta megjelenése által egy
ifjoncznak, kinek semmi egyéb érdeme nincs, mint nehány szerencsés
ütközet nagyított híre? – Tehát, a mit Erdély leghatalmasabb férfiai
kezéből ki tudott ragadni, a mit nem féltett többé sem háborútól, sem
békekötéstől: leendő nagysága alapját, szétleheli egy tekintet… Ez volt
a legsúlyosabb büntetés a tanácsúrra… Oh a sors oly leleményes…

Teleki estig ki nem jött sátorából; este felé maga a fejedelem látogatta
őt meg. Teleki nem akart semmi felől tudakozódni; de a fejedelem
elmondott neki mindent.

– Hallja kegyelmed, Teleki Mihály uram: a magyar urak nem jöttek többet
vissza hozzánk; hanem ott maradtak Thökölivel. És Thököli úgy látszik,
hogy nem sokat akar rólunk tudni, mert nem csatlakozott hozzánk, hanem
átment a török tábor tulsó oldalára, ott ütteté fel sátrait.

Teleki nyögött a kín miatt, melyet lelkében e szavak facsaró mérge
okozott.

– Úgy látszik, Teleki Mihály uram, hogy mi arany hegyekkel álmodtunk,
beszélt tovább Apafi jovialis nyiltsággal. Magyar királyság és magyar
palatinusság nem a mi számunkra érett meg a fán. Eszembe kezd jutni a
mesebeli macska, melynek körmével más szedte ki a parázsból a
gesztenyét.

Telekit a hideg kezdte törni a visszás érzésektől.

Apafi a neki sajátságos cynismussal folytatá:

– Bizony, édes Teleki Mihály uram, jobb szeretném, ha otthon volnánk és
Bánfi Dénes, Béldi Pál és a többi okos urak ott ülnének mellettem és
hallgatnám, hogy mit beszélnek?

Teleki ökleit összeszorítva, lábával a földre dobbantott, mintha
mondaná: «Azért sem fogok engedni!»

Azután fanyar mosolygással tekinte a sátorában fel s alá száguldó
fejedelemre s hideg, érczkemény hangon monda:

– Egy fecske nem csinál tavaszt; hogy az a tíz, tizenkét léhütő úr
átment Thökölihez, nem irigylem tőle; – haszontalan szájvitézek voltak,
csak költségeinket szaporíták; – a magyarországi igazi bajnokok serege
nem fog utánok menni, s mikor egy fejedelem zászlói alatt harczolhat,
nem fogja magát egy hazátlan kalandor kezeibe vetni.

– Akkor jó lesz, ha mindjárt beszél velök kegyelmed, mert tartok tőle,
hogy az éjjel mind hátat fordítanak.

Telekit meglátszott lepni e szó, tüstént parancsot adott drabantjainak,
hogy járják el a magyarországi csatlakozott seregek hadnagyait, kik
Apafival együtt jöttek Fülek alá s hivják őket össze sátorába rögtön.

A meghivottak nagy immel-ámmal felgyülekeztek Teleki sátorába s ott a
tanácsúr két óra hosszat beszélt beléjük, elmondva: mennyi jót
várhatnak, ha Apafihoz ragaszkodnak s mennyi rosszat, ha Thökölihez
találnak átcsábulni; úgy hogy az emberek már utóbb megunták az
álldogolást s rákiáltották, hogy éljen! csak hogy már ereszsze őket.

Még azon éjjel mind átszöktek Thököli Imre táborába. Apafival nem maradt
más, mint az erdélyi atyafiak.

De Teleki még most sem akarta magát megadni azon gondolatban, hogy ők
itt csak másodrendű szerepet játszanak, hanem még egy utolsó
kétségbeesett merényletre veté fejét; – elment a nagyvezérhez.
Bejelenteté magát és bebocsáttatott.

A nagyvezér egyedül volt sátorában a tihájával; a mint meglátta Telekit,
kellemetlen ábrázatját még lehetőleg visszataszítóbbá iparkodott tenni s
nagy mérgesen kérdezé:

– Ki vagy? Hogy hinak? Mit akarsz?

– Én az erdélyi hadak generálja vagyok uram; Teleki Mihály, – jól
ismerhetsz; csak tegnap voltam itt, fejedelmemmel együtt.

(Minthogy a két beszélő egymás nyelvét nem értette, a tihának kellett
mindig a kérdéseket és válaszokat tolmácsolni.)

– Tán nem kivánod tőlem, válaszolt a vezér, hogy minden kis
fejedelmecskét, generálisocskát, a kit valaha láttam, szinről-szinre
felismerjek? Az én uramnak, a hatalmas szultánnak annyi jobbágy
fejedelme van Európában, Ázsiában és Afrikában, hogy számukat sem lehet
tudni és azok mind különb emberek te nálad, hogy tudnálak én tégedet
annyi közül kiismerni?

Teleki eltette a gorombaságot, s látva, hogy a nagyvezér kitérésekkel
akar rajta kifogni, egyenesen a tárgyra indult.

– Kegyelmes uram, igen fontos beszédem lenne veled, ha sziveskednél
négyszem között meghallgatni.

A nagyvezér dühbe látszott jönni erre a szóra.

– Hát megőrültél-e, vagy édes bortól vagy ittas, hogy velem négyszem
között akarsz beszélni, holott én magyarul nem értek, te pedig törökül;
vagy tán azt akarod, hogy én tanuljak meg a kedvedért magyarul? Ugy-e,
diákul meg tudtatok tanulni, melyen pedig semmi élő nemzet nem beszél?
ugy-e, németül is meg tudtatok tanulni, meg francziául, görögül, – csak
törökül resteltek tanulni, a ki uratok és védelmezőtök? Százötven
esztendő óta járják hadseregeink az országot; tanult meg azóta valaki
közületek törökül? Igen bizony! Megtanultak a mi katonáink magyarul,
mert ragadós a nyelvetek, mint a fákon termő macskaméz. Azért, ha én
nekem ilyen bolondokat akarsz mondani, hogy beszéljünk négyszem között,
eredj haza és tanulj meg törökül.

Teleki meghajtá magát, haza ment és megtanult törökül; tudniillik, hogy
bekötöztetett egy pár ezer darab tallért zacskóba, s azokat maga után
vitetve, úgy tért vissza ujonnan a nagyvezér sátorába.

Ezuttal megérte a vezér mindent, a mit a főúr mondani akart. A tolmácsló
tiha mindent megmagyaráza szépen; elmondá, hogy a szultán jégre épít
várat, a midőn oly könnyelmű ifjura bízza a magyarok sorsát, mint
Thököli Imre, ki saját jószágainak is rossz gazdája volt, hát még egy
egész országnak? s annyira nem szeret magán kívül urat ismerni, hogy
inkább számüzeté magát Erdélyből s veszni engedte ottan javait, mintsem
akaratát a törvényes fejedelemnek alárendelte volna; a ki két uralkodó
ellen fellázadt, bizonyára a harmadiknak sem lesz híve; míg ellenkezőleg
Apafi teljes életében hűséges jobbágya volt a magas portának s minthogy
szerény, alázatos ember, sokkal több hasznára fog válhatni, mint
Thököli; ennek mindig a porta lesz kénytelen pénzzel és hadakkal
segítségére lenni, míg amaz segíti haddal és pénzzel a portát és az
érdemes vezéreket, uti figura docet.

Mustafa meghallgatá a hosszú beszédet, elvevé a pénzt, s azt válaszolta,
hogy majd meglátja, mit cselekedjék?

Teleki nem volt egészen tisztában a hatás felől, melyet szavai
előidéztek, de nem sokáig maradt bizonytalanságban, mert alig ért a
fejedelem sátorába, jött utána egy defterdár tizenkét lovas csauszszal s
jelenté: miszerint neki a nagyvezértől parancsa van Teleki Mihályt
menten elfogatni s vasra verve a basák tanácsa elé kisérni.

Teleki Mihály elsápadt e szóra. A hűtlen tiha minden szavát elmondta
Thökölinek, s ez most elégtételt követelt a nagyvezértől, ki legkisebb
lelkiismeretet sem formált belőle, a kitől egy órával elébb ajándékot
fogadott el, ugyanannak a fejét ismét elajándékozni másnak.

A főúr elveszett embernek tartá magát.

De a fejedelem oda lépe hozzá, s vállára téve kezét, így szólt:

– Ha én most az az ember volnék, a kinek kegyelmetek engemet oly örömest
hisznek, a milyennek elhireszteltek, – gyáva, minden kényszerűségnek
engedő: egy óra mulva nem volna kegyelmednek feje a vállai között. De ám
lássa meg mindenki, hogy csalatkoztak bennem.

Azzal a defterdárhoz fordult és szilárd, határozott hangon monda:

– Eredj uradhoz vissza és mondjad neki, hogy Teleki Mihály uram az én
hadaim generálisa, az én oltalmam alatt áll; most is az én sátoromban
tartózkodik, a ki tehát valami bűnét tudja, jelentse meg nekem és én
tudni fogok itéletet tartani fölötte; senki pedig az én sátorom deszkáin
belől az ő kezeit rátenni ne merészelje, mert fogadom annak a
szentháromság egy Istenre, hogy ezzel az én buzogányommal töröm össze a
koponyáját; sőt készebb vagyok az előttünk álló ellenséghez minden
seregeimmel együtt rögtön általmenni, hogysem azon gyalázatot
megengedjem történni, hogy az én sátoromon belül csak egy idegen macska
is egy házamhoz tartozó egeret elfogjon, nemhogy hadaim generálisát ki
hagyjam innen húzni!

A defterdár megvivé a felboszantott fejedelem izenetét a nagyvezérnek;
épen jelen volt Thököli Imre nála; a két úr meghallva az erős
mondásokat, fejeiket hajtogatták rá és azt felelték, hogy «deiszen Apafi
Mihály még is csak derék ember» s újabban visszaküldve a defterdárt, azt
izenték neki, hogy igen helyesen mondta, a mit mondott és fejedelemhez
méltón, s ha Teleki Mihály az ő sátorában van, ott egy hajszálának sem
szabad meggörbülni; de úgy vigyázzon magára, hogy ha ki talál lépni a
sátorból, a rá vigyázó csauszok legottan elkapják s úgy elbánnak vele,
mintha soha Erdély generálisa nem lett volna; most is csak fejedelme
kegyének köszönje, hogy életben marad.

Teleki semmivé volt téve; nagyratörekvő lelkét semmi sem sérté oly
mélyen, mint annak öntudata, hogy őt a fejedelem védi; hogy azon ember,
kit országszerte gyávának, lelki tehetlennek tartottak, nagy tudott
lenni akkor, a midőn ő egyszerre kicsiny lett; kit még tegnap úgy
képzelt magának, mint egy királynak öltöztetett alakot, kit ő
kénye-kedve szerint igazgat, az ma egyszerre szerepet cserél vele, s
midőn ő benne a bátorság utolsó szikrája kialudt, midőn ő elvesztette
edzett, kipróbált szivét, az megtartá lélekjelenlétét, s most az ő
oltalmára van szorulva.

Teleki önmaga előtt volt semmivé téve. A bölcseség, hatalom, bátorság
nimbusza eloszlott önhite körül; látta, hogy egy ember, – kivel ő csak
aláirás végett szokta közleni tanácsait, – bölcsebb, hatalmasabb és
bátrabb, mint ő.

A sátor nyilásain kitekintve, láthatá, hogy az izenet fenyegetőzéséhez
híven a csauszok ott ólálkodnak a sátor körül, s beszélik az ácsorgó
katonáknak, hogy a mint Teleki a sátorból kilép, menten megfogják. A
székelyek nevetnek és ujjongatnak rajta.

A főúr azon kezdett gondolkozni, hogy ne húzzon-e kardot s kirohanva
addig vagdalkozzék velök, míg össze nem aprítják.

Mily nevetséges vége lett volna!

Este felé meglátogatta a fejedelmet Thököli Imre. Gyermeki tisztelettel
járult a tisztes öreg elé, lehajolt, meg akarta kezét csókolni. Apafi
nem engedé, hanem megölelte, megcsókolgatá homlokát s leülteté maga
mellé medvebőrös tábori ágyára.

Az ifju vezér érzékenyen kért bocsánatot az öregtől azon
szomorúságokért, melyeket neki okozott s melyek utóbb annyira vitték
Apafit, hogy Erdélyből számkivesse.

– Nekem kellene azért kegyelmedtől bocsánatot kérnem, szólt Apafi
engedelmes hangon.

– Korántsem, nagyságos fejedelmem, édes atyám; én tudom, hogy te mindig
szerettél engem, de gonosz tanácsosaid oly dolgokat sugdostak felőlem
untalan, mikért meg kellett gyűlölnöd, – de megfizet nekik az Isten
érte, ha én meg nem fizethetek is.

– Légy nagylelkű irántok, én édes fiam, és ha bántottalak én ő miattuk,
bocsáss meg te nekik én miattam.

Thököli elhallgatott. Tudta, hogy Teleki a sátorban van, látta is őt, de
nem akarta észrevenni. Végre, a nélkül, hogy tekintetét feléje
fordítaná, a legszenvedélyesebb fenyegetés hangján hozzá szólt:

– «Hidd el Teleki, sokat practikáltál mindig ellenem, de ki ne
kaphassalak a fejedelem sátora mellől, mert soha bizony több kenyeret
nem eszel. Most is kezemben volnál; ha a méltóságos fejedelmet, kit
atyám helyett tartok, nem nézném, itt üttetném el a fejedet, ilyen s
ilyen áruló fia.»

Teleki Mihály hallgatott; hogy szive mit beszélt, az a következőkben van
megírva.

A mint Fülek várát feladták a töröknek, az erdélyi urak hadaikkal együtt
visszamentek hazájokba, s Teleki Mihály a midőn hazaért, meglátogatta a
bethleni templomot, hol Bánfi Dénes hamvai porladoztak és annak
sírkövére borulva megsiratá keservesen a nemes hazafit, kit nagyravágyó
terveinek feláldozott.




EGY FÉRFI, KIT ŐRANGYALA ELHAGYOTT.

Egyik csapás a másikat követte ezután.

A következő évben irtóztató tábort gyűjte Bécs ellen a szultán; az
erdélyi hadaknak is ki kelle menniök. Teleki el akart maradni a
harczból, de kifogásai, ürügyei nem találtak hallgató fülekre; azt
mondák neki, hogy ha eddig ő sürgette a hadakozást, most midőn azt egész
erővel megkezdték, hogy akar épen ő elmaradni belőle? Ha tetszett a
kezdete, tessék a vége is!

A vége pedig nagyon keserű lett.

Az irtóztató tábor, mely Bécset körülözönlé, egy éjszaka szétveretett
Szobieszky hős kardja által; a roppant harczi készletek mind ott
vesztek; a diadalra vitt zászlókkal kigúnyolt ellenség dicsekedett, a
sereg szine-java, hősei ott vesztek.

Az erdélyi hadak nem részesültek e tisztességben, őket Bécs ostroma
folytán Győr alatt hagyták s Teleki nem hagyta használatlanul lefolyni
az időt: míg az ostoba török a sánczokat mászta, ő azalatt a győri német
tábornokkal értekezve, elköté Erdély sorsát a diadalmas félhez.

Minden beteljesült nyomról nyomra, mit a tébolyodott Feriz a divánban
megjósolt.

A török hadak mindenütt megverettek.

Elveszett a török kézről egymás után Esztergom, Visegrád, Érsekújvár;
Nógrád várát megütötte a villám, s szétvetette a lőpor, beletemetve a
várőrséget; végre megostromoltatott Buda s a nagyvezér szemeláttára
kivívatott, s százötven esztendei uralkodás után lehányattak tornyairól
a félholdak, hogy helyeiket újra keresztek foglalják el.

És mind azokon, kik a divánban jelen voltak, egytül egyig beteljesült a
jóslat, hogy nem sokára meglátandják a paradicsomot.

Rizlán basa elesett Bécs alatt a janicsárok élén, a budai vezért a
vesztett harcz után Kara Mustafa fojtatá meg; Rifát agát Esztergomnál
taszíták a Dunába a futó seregek a hídról; Kara Ogli Buda sánczait védve
esett el. Ajász basát Thököli ölette meg a szultán parancsára, s Buda
eleste után Olaj bég elhozá Kara Mustafa számára is a selyemzsinórt és a
bíbor erszényt: ez volt az utolsó erszény, melyet Kara Mustafa látott,
mert feje levágatván, abba tétetett bele.

És végre, midőn nem volt már senki életben a halálra jelöltek közül,
csupán a szultán maga, akkor fellázadt a stambuli nép, feldühödve annyi
veszteség fölött, s a pártütő janicsárokkal rárohantak a serailra,
levágták a szultán tanácsosait, s magát azon börtönbe veték, a melyben ő
saját testvérét harminczkilencz évig sanyargatta; azt a trónra ültették
helyette, ő pedig meghalt a börtönben.

És nemcsak az teljesült be; hanem az is, hogy a kik a törököt
felbiztatták a harcz kezdésére, a harcz végzetén ellene fordultak.
Erdély letette a hódolat esküjét Caraffa kezébe és Teleki Mihály lőn
római birodalmi gróf, a várak és kerített városok német helyőrségek
előtt nyiták meg kapuikat. A fejedelem fizetett a győzőknek
tizenháromezer rénes forintot, melyet két hétig hordának nagy
társzekereken öreg átalagokba rakva fogarasi tárházából Nagyszebenbe;
Teleki Mihály pedig kapott ajándékba római birodalmi gróf czímet s ezüst
asztalterítéket, mely megért tizezer forintot. Ezzel Erdély a római
császár tartománya lett, s fel volt bontva a szövetség a porta és
közötte…

Ekkor szólítá magához az Isten történetünk utolsó kedves alakját, az
erényes, magaslelkű Bornemisza Annát.

Apafi csak felesége holta után érzé, mije volt neki e nő? Őrangyala,
vigasztalója minden bajában, életének világosabb fele, ki a mint letünt,
kétszeresen sötét lett körüle minden.

Minden baleset, minden gond kétszeres teherrel nehezkedék lelkére,
szivére; nem volt hova menekülnie többé üldöző bánata elől: futott egyik
városból a másikba, mint a meglőtt vad, mely a benne akadt nyíltól nem
tud menekülni; végre bezárkózott szobájába s hat hétig ki nem jött
abból, s ha látogatói jöttek, panaszkodott nekik, mint egy gyermek:

– Éhen kell meghalnom. Mindenemet elvették már. Esztendeje, hogy egy
batkát sem kapok sem a harminczadokból, sem a bányákból, sem a sóadóból;
ha rám jön a szűcs, a mentém árát nem tudom neki kifizetni, mert egy
fillérem sincs. Hát a fiamból mi lesz, ha meghalok, utánam? szegény kis
fejedelem. Az sem marad neki, a miből az iskoláit kitanulhassa!

Egészen meg kezde háborodni; sem étele, sem itala, sem álma nem volt.
Egész nap járkált nagy léptekkel a szobában alá s fel, s fenhangon
beszélt magában csodadolgokat. Azon törődött legjobban, hogy éhen kell
neki meghalni.

Végre azt találták ki gyógyítására környezői, hogy minden nap erszény
pénzeket hoztak eléje, azt mondva: «ezt a pénzt most hozta Apor István a
harminczadokról, ezt a pénzt a sóaknából hozatta Inczédi Pál, azt a
pénzt ez s amaz udvarbíró küldötte; mit búsul nagyságod, mikor elég
pénze van».

Ugyanazokat az erszényeket aztán másnap ismét előhozták s új czímeket
gondoltak ki számukra.

Ezen együgyű csel némileg megnyugtatá a jámbor öreget; de a régi
aggodalom annyira lerombolá már különben sem erős kedélyét, hogy az
sohasem nyeré vissza életfrisseségét többé.

Mindig ernyedettebb, tompább lett, s ha azelőtt kerülte az álom, most
meg úgy rájött, hogy két nap is elaludt egyhosszában.

Végre, a mi az utolsó foka a halálos elmeháborodásnak öreg embereknél,
elkezde azon nemébe jutni a nymphomaniának, midőn az élvezni erőtlen
vágy kínzó óhajtással kiséri a női kellemeket. Egyszer-másszor
megpillantá a szép telivér Mikó Istvánnét és a kedves deli Vér
Györgynét, mindkettő özvegy asszony volt, s órákig elleskelődött
ablakában, ha nem láthatná-e meg őket az utczán? Titokban mindenféle
csatlós által tudakozódtatott utánok: ha nem volna-e kedvök hozzá nőül
menni?

Teleki megtudá a dolgot, s rajta menvén, megpirongatá keményen, hogy
minő bolondságon töri a fejét; emlékezteté első feleségére, kinek
jóságát, szépségét oly könnyen s oly rövid idő alatt feledni tudja.

A szegény ember erre elérzékenyült s fölkereste szobájában Bornemisza
Anna életnagyságú arczképét, s odajárulva hozzá megcsókolá annak kezét,
s kezeit összetéve, könyörgött hozzá, hogy bocsásson meg neki, szegény
eltántorodott bűnösnek s nézzen le rá onnan a magas mennyből, s ekkor
ismét vigasztalhatlan volt a felett, hogy oly szép, oly kedves, oly
páratlan asszonyt, mint Anna volt, el tudott feledni, más asszonyra
nézve. Hogy fog szemébe nézhetni majd a túlvilágon.

Végre megszánta őt a Mindenható s elszólítá e siralom völgyéből; elmene
azon hazába, a hol nem laknak törökök és nincsen háború.

Kevesen siratták meg; legtöbben azt mondták: «Jól járt szegény, Isten
nyugtassa meg!»

Földnek vált hamvai az Apafi-család ősi temetkezési helyén, Almakeréken
adattak át az örök nyugalomnak.




AZ ÚJRA KIHÚZOTT KARD.

A német seregek teljesen birtokában voltak már Erdélynek, a török
mindenütt visszanyomva, elgázolva; a bajor választó-fejedelem, Miksa,
Nándor-Fehérvárt ostrommal megvevé, a várat védő tizenkétezer janicsárt
kardélre hányatva. Ezzel Törökország kapuja volt bedöntve; a győztesen
előre haladó birodalmi seregek a badeni herczeg vezetése alatt a török
seregek maradványait Niszszánál tönkre verék. Viddint elfoglalák; onnan
behódoltaták Bolgárországot, az Arnótságot, le egész a joni
tengerpartokig, Stambult nem védte más többé, mint a Hæmus havasai.

A kiöntött ár semmit sem hagyott elfoglalatlan, még a kis Havasalföld is
meglátta a hódító zászlókat, melyet pedig szerencsés helyzete, vad
vidékei s fölséges rossz utai eddig mindig megőrizének seregjárásoktól.

Még mindig az öreg S*a volt a fejedelem s ezúttal gyönyörű példáját adá
az oláh politikai ügyességnek, mely más részről az ő egyszerű észjárását
is kereken jellemzi.

A birodalmi seregeket Oláhországba vezetni Heiszler tábornok volt
megbízva; ez tehát előre írt S*a herczegnek, hogy ő tizezer emberrel
Bukarestbe menend az erdélyi havasokon keresztül, tehát előre
gondoskodjék hadainak szállásáról és élelmezéséről, miután a téli
táboridőt ott akarja tölteni.

Ugyanakkor a tatár chám is tudósítá a herczeget, hogy ő negyvenezer
emberrel szándékozik Oláhországot megszállani, miután az erdélyi seregek
mozdulatait a közelből akarja figyelemmel kisérni.

A herczegnek az egyik igéret ép úgy nem tetszett, mint a másik; fogta
tehát, és a tatár chám levelét elküldte Heiszlernek, tudtára adva, hogy
óvakodjék, mert nagy erővel jönnek ellene; a Heiszler levelét pedig
elküldte a tatár chámnak, barátságosan figyelmeztetve rá, hogy ne sokat
mozogjon, mert Heiszler majd a háta mögé kerül.

Ilyenformán mind a két sereg visszavonult az országból, s Havasalföldre
sem a német, sem a tatár nem ment telelni.

Ez az apró státusok diplomatiája.

* * *

A Libanon vadregényes hegyei között van egy kies völgy, már magától a
természettől különös előszeretettel alkotva; az óriási bércztömegek
között, melyek nagy tág öblöt körítnek körüle, emelkedik ki egy gömbölyű
domb: síkságon hegynek is megjárná, de ez óriási havas bérczek között
csak úgy tünik fel, mint egy kicsiny halom, maig sem terem rajta egyéb,
mint czédrus, a legszebb, a legsötétebb, legterebélyesebb törzseit e
nemes, illatos fának itt lehet találni. Egy tajtékzó hegyi folyam
zuhogva rohan el mellette kétfelől, keskeny fahíd köti össze az átelleni
bérczczel, a híd közepe egy a vízből kiálló szikla hegyére támaszkodik.
Távol a kékülő erdők közül elővillannak Éden város fehér, tetőtlen
házikói, melyek a hegyoldalba építve, úgy tünnek elő, mint valami rakott
kártyavár s távol a hegyek nyilásai a syriai tengeröbölt engedik
láttatni.

E szép helyen van jelenleg Lady Stanhope Eszther, a regényes szellemű
angol hölgy európai comforttal épült lakása; hajdan itt állt a magányba
vonult Feriz bég költőien regényes kioszkja.

Az ifju makacs kitartással élte le a magányban lefolyt éveit, a
körülhangzó csatazaj közepett.

Azon jóslat, melyet egykor a divánban tett, kiszivárgott a nép közé,
elterjedt a hadseregben s a mint egyenkint bekövetkeztek egyes mondatai,
annál leverőbben vert gyökeret a babonás tudat a harczosok szivében,
végre általános hitté kezde válni a török nép között, hogy a míg ő
fegyvert nem ragad, addig mindenütt veszteni fognak és mihelyt újra
megjelenik a csatamezőn, meg fog fordulni a hadi szerencse s újra
kedvező lesz az ozman fegyvernek.

E vakhitet régóta hasznára akarta fordítani a diván, szüntelen küldözte
követeit az ifjú remete magányába, tudósítva vezérek elestéről,
elvesztett csatákról, szorongatott veszélyeiről.

Ferizt meg nem indítá semmi. Mindezekre azt felelte: «úgy kelle történni
mindennek; – a kigyó tojásából nem kelnek ki galambok; – eltemettétek jó
barátaitokat, hogy szolgálhassatok ellenségeiteknek; hallgattatok a
bolondokra és bíztatok a hitszegőkben és tánczoltatok az igaz emberek
sírjain. Énekszóval fogadtátok, a ki megrontott benneteket, és börtönben
öltétek el, a ki megakart szabadítani. Most álljanak elő azok, a kik le
tudták törülni a szent esküvést egy türelmes lapról, kik megszaggaták,
megégeték, szélnek szórták az Isten előtt tett fogadás lapját, most
törüljék le a történet lapjáról a rajtok esett gyalázatot; mondják azt:
volt! nincs! ne legyen! mi úgy akarjuk! támaszszák fel az elesett hősök
seregeit, vegyék vissza az elfoglalt várakat és keressenek tanácsot ott,
a hol találtak eddig. Ti pedig tanuljátok meg, hogy Allah nevével
játszani veszélyes, s bár oly magasra nőjön is valaki, hogy fejével az
egeket érje: – ember ő és lábai alatt ha megmozdul a föld, menten
összeomlik.»

Az emberek átlátták, hogy nem oly őrült szavak ezek, minőknek látszanak,
s minden újabb harczi veszteség után több-több régi ismerője látogatá
meg, kérve, unszolva, hogy vegye fel újra kardját s vállaljon vezérséget
a hadseregnél.

Ő minden ajánlatot szigorúan visszautasított. Semmi kecsegtetés sem volt
képes őt határozata megváltoztatására bírni.

– Majd ha az én kardom aratásának kalászai megértek, nem várom, hogy
hívjatok: önként megyek. Ám az idő senki kedvéért sem siet; de el sem
marad…

Lőn azonban, hogy ezen idő eljövetelére nagy szükség lenne már az ozman
birodalomban: a német birodalmi zászlók Törökország belsejében lobogtak;
a lengyel visszafoglalta Podoliát; a velenczések a török szigeteken
voltak, s végre Erdély is elszakadt a portától s a vele ellenkező
hadaknak nyitá meg várait.

Az új szultán hadsereg, vezérek és dicsőség nélkül vette át az
uralkodást, de e hosszú börtönélet megtanítá, mint kell kitartó erővel
évekig egy cserépdarabbal kőfalakat keresztül vájni s nem esni kétségbe
a jövendő vigasztalanságán.

Rögtön új hadakat gyűjtetett fel; jutalmakkal buzdítá a harczi érdemet;
megnyeré szövetségeseit, kik közül legtöbb bizalma volt Thökölihez; őt
kinevezé Erdély fejedelmének s parancsot adott ki a tatár chámnak és
moldvai vajdának, hogy őt hadaikkal Erdélybe betörni segítsék.

Thököli nyugtalan, hír- és dicsszomjú lelke örült az új munkának, s csak
akkor búsult el, midőn meglátta a hadat, melylyel neki Erdélyt
elfoglalnia kellene. Rabolni, gyujtogatni jók lehettek azok, számra is
elég sokan voltak; de minő harczot lehete víni ily rendetlen néppel,
melyet semmiféle erő nem birt valami alakú tömegbe állítani; kik nem
ismertek semmi más hadi tudományt, mint előre futni és hátra futni;
kiknek legokosabb fegyverök volt a nyíl, kik ha puskaropogást hallottak,
bedugták füleiket és szétfutottak, mint az egerek.

És ezekkel induljon ő a birodalmi jól rendezett, fegyelemtartó,
fegyverforgatásban gyakorlott hadak ellen, országot foglalni?

Hirtelen egy gondolat ötlött eszébe. Leült és levelet írt, s azt gyors
futárjának adta; lelkére kötve, hogy még pihenni se állapodjék meg
sehol, a míg azt kézhez nem adta.

E levél Feriz béghez volt intézve.

Benne tudatá vele Thököli az erdélyi eseményeket, s a levél végére tevé:

«Ime a mit megjósolál, bekövetkezett; a kik velünk egy sorban kezdték a
harczot, most ellenünk fordulva folytatják azt. Emlékezzél meg, hogy
fogadást tevél azon időre és a fogadás teljesítésre vár.»

Feriz bég korán reggel kapá e levelet, s a mint végig olvasta azt, egy
pillanatig sem gondolkozott rajta s parancsot adott lovászainak, hogy
rögtön nyergeljék fel harczi paripáját; kardjai közül kiválasztotta, a
melyikkel legsúlyosabb csapásokat szokott osztani a harczban; leveté
szürke palástját s fényes drága öltönyt övedzett magára; pinczéjében
megnyittatá az évek óta meg nem érintett tömlőket, s csatlósait,
válogatott szolgáit, kik ott együtt laktak vele, megvendégelé és együtt
ivott velük, mit évek óta nem cselekedett már s mondá nekik, hogy vígan
legyenek, mert egy óra mulva indulni fognak a hadba.

A birodalmi sereg egészen otthon tevé már magát Arnótországban. Szép
vidékek, szép asszonyok mosolyogtak a győzőkre; pénz is volt, a mennyi
kellett, minden arnót férfi fejenkint egy aranyat fizetett adóba, s meg
sem érezte azt. De hogy arnót asszonyok is fejenkint egy-egy csókot
kezdtek fizetni, azt már megérezék.

És nem sokára jött a hír, hogy roppant tatár had közelít az arnót hegyek
felé, számuk többre megy hatvanezernél.

A birodalmi had nem volt több mint kilenczezer, de ők csak nevették a
harczi hírt; nagyobb seregeket is láttak ők már futni maguk előtt; a
török hadsereg színe, válogatott hősei, a spahik, a janicsárok ezrével
omlottak le fegyvereik alatt, ott ölettek meg bevehetlennek hiresztelt
váraik piaczán, mit félhettek e rendezetlen tatár csapattól, melyet soha
sem használtak egyébre, mint a megszállott tartományokat fölégetni? Még
csak arra sem tarták méltónak a hírt, hogy Magyarországból segítséget
vonnának maguk mellé, hol a badeni herczeg Nándor-Fehérvár alatt feles
számú sereggel táborozott.

Az arnótországi hadak vezére volt a hannoveri fejedelem.

Ő váltá föl a nem rég meghalálozott bölcs Piccolominit, s bár öröklé is
annak vitéz szellemét, de aligha bölcs elővigyázatát.

Azon hírre, hogy a tatár sereg közelg, kiállt a fejedelem a síkra
kilencz ezredével, s elfogadta a közelgő ellenséggel a harczot.

Mi volt ez az ellenség? A régi gyülevész, a mely az első sortüzelésre
hátat szokott fordítani s megfutamodni a harczból, mert csak azért járt
lovon, hogy nehezebb legyen utólérni.

Igen, a régi gyülevész volt ez most is, de új szellem lelkesíté azt
most, új vezér állt előtte, kit soha futva, soha megverve nem látott az
ellen; a halottaiból feltámadott Feriz bég.

Thököli levele után rögtön sietett az ifju bajnok Syriából, az új
szultánnak kardját és eszét felajánlani. A szultán az első szók után
megismeré, hogy nem ez ifju az őrült, hanem azok voltak őrültek, kik
ellenkeztek vele s rögtön reá bízá a legelső tatárcsordát, hogy vezesse
azt a birodalmi seregek ellen.

A török hadakba új lélek látszott szállani azon hírre, hogy Feriz bég
ismét kardot emelt, mert ez volt a jóslat vége: a harczi koczka
megfordulása, a győzelmek újra kezdődése. Mindenünnen seregestől
tódultak zászlói alá, és az sokat tesz, azon vak meggyőződés, hogy a
diadal Istentől van igérve.

És Feriz bég nem volt az csupán, a mik török vezérek szoktak lenni:
vitéz katona, ki bátran mer elől rohanni a harczban, ő egyúttal eszes
hadvezér is volt, ki minden mozdulat hatását ki tudta számítani, ki
emberei életét eredménytelenül nem koczkáztatá soha, ki minden
legjelentéktelenebb erőnek hasznát tudta venni, föl tudta fogni a tér és
helyzet előnyeit, ismeretes volt minden egyes nemzet harczolás módjával,
s kit a véletlen soha zavarba nem hozott. E miatt katonái határtalan
ragaszkodással voltak hozzája, mert tudták, hogy ha elvesznek is,
haláluk nem vezérük gyalázatának, hanem a győzelemnek leend pecsétje.

A mint Feriz a hannoveri fejedelem fölállított hadait egy dombról végig
nézte, melyek emelkedett szabad téren álltak előtte, megbonthatlan
tömött harcz-sorokba verve, mint egy eleven gép, mely egyszerre mozdítja
irtóztató karját: hirtelen visszaküldé a vele levő tatárokat a fenyves
erdőkbe, hogy ott a fenyőkből kifolyó lágy szurokkal és terpetinnel
vonják be nyilaikat, s ez megtörténve, elküldé őket, hogy lovagolják
körül a fejedelem táborát s fogják minden oldalról egy nyillövésnyire
körül.

A fejedelem látta e mozdulatokat s engedett történni mindent; többször
megpróbálták már a törökök a német sereg ellen ez együgyű fogást;
körülözönlék máskor is baromsokaságukkal a kisded, rendezett tábort s
úgy rohanták meg minden oldalról; ezek engedték őket szépen egész
puskáik végeig jönni, s akkor egyszerre kilőttek rájuk minden fegyvert
és rendesen ez volt a vége az ütközetnek.

De Feriz nem intézett ellenük rohamot, hanem körülállítva a tatárokat,
azt parancsolá nekik, hogy nyilaikat meggyujtva, úgy lövöldözzék fel a
levegőbe, hogy azok a német táborra visszahulljanak.

Ily módon sokkal távolabbról lőhettek ellenfeleikre, mint azok ő reájok,
mert az ívben repülő nyíl sokkal távolabb ér, mint az egyenesen kilőtt
puskagolyó, s bárhova esik, hegyével sebet ejt, a fáradt golyó pedig
lepattan.

Egyszerre lángoló nyilak özöne borítá el az eget, s minden oldalról
hullottak a birodalmi seregek tömött soraira az égő gyantás nyilvesszők,
mintha pokoli tűzeső viharzanék le fejeikre; a nyilak hegyeikkel bele
akadtak a lovak hátába, égő cseppjeiket a harczosok arczára hullaták,
ruháikon, kalapjaikon keresztülfuródva égető sebeket ejtének rajtuk; a
lovak szilajul kezdtek hánykódni e szokatlan támadás rémületében, a
katonák káromkodva kezdék el puskáikat kilődözni ellenfeleikre: elébb
egyenkint, majd össze-vissza, egy-egy hadsor, egy külön álló csapat; a
vezér szavára senki sem hallgatott, a rend felbomlott egészen, az égő
nyilak kárhozatossá tevék a tömött hadi rendet, mert sehova sem lehete
menekülni előlök, s minden nyíl emberére talált.

Ekkor megfuvatta Feriz bég a trombitákat s egyszerre minden oldalról
megrohanták a birodalmi seregeket; azok nem voltak képesek a támadást
szokott harczi renddel visszautasítani többé, hanem összeelegyültek
megtámadóikkal, férfi férfi ellen vívott, a jó válogatott német hadak
nem adták meg magukat gyáván, egy sem ment el a nélkül, hogy magával
valakit ne vitt volna a másvilágra; de a török végre is több volt, s
midőn a fejedelem hada már kifáradt a tatárokkali viadalban, Feriz bég
akkor hozá elő a pihent tartalék-hadat: a janicsárokat, a spahikat, kik
égtek a vágytól, a neveiken száradt gyalázatot valahára lemoshatni.

A hannoveri fejedelem elbúsultan látta végveszélyét, még egyszer
keresztül akarta magát törni ellenfelei sokaságán, de egy erdőt látott
maga körül mindenütt fölemelt dárdákból s kétségbeesetten rántva kardot,
ott esett el a csatamezőn és a többi is mind elhullott. Az egész hadból
hírmondó sem jutott haza.

Ez volt az első győzelem, mely annyi veszteség után még egyszer
megfordítá a török had szerencséjét s mint a jóslat és a közhit tartá, e
fordulat Feriz bég kardjától támadt, mely el volt átkozva Allahtól addig
hüvelyben maradni, a míg a harczi veszteségek tartanak s csak akkor
támadni elő, midőn a diadalok napja újra kisüt.

A hír rögtön elterjedt az ozman birodalomban s új erő, új lélek szállta
meg egyszerre annak harczosait, a gyászbúcsújárásokat megszüntették, az
elcsüggedt, szétszaladt népek újra zászlóik körül kezdtek gyűlni s
Stambulban ez volt az első szabad lélekzet: a veszély nem függött feje
fölött többé.




AZ UTOLSÓ NAP.

Készen vagyok már mindennel: csak a fizető nap van még hátra.

A mi fényes, a mi derült volt történetünkben, azt mind szépen
eltemettük: a kedves leánykák, a deli hölgyek, a bűbájos odaliszkok, –
helyeiken vannak már, – az égben. Úgy látszik, hogy a sors csak azért
tartá meg a legsötétebb alakot, hogy igazságot szolgáltasson népek és
országok szeme láttára, Isten dicsőségére, emberek okulására.

Erdélyben jól tudták már, hogy a porta Thökölit nevezte ki erdélyi
fejedelemmé, s hadakat adott kezére, mikkel az országba betörve, azt
elfoglalja. E hírre Heiszler parancsot adott a vármegyéknek és a
székelységnek, hogy az ország védelmére keljenek föl, a mit azok meg is
tőnek. Valóban az erdélyi népnek annyit kellett szenvedni mindenféle
szövetségeseitől és pártfogóitól, miszerint épen nincs mit csodálni
rajta, ha egyszerre készen volt majd az egyiket, majd a másikat ütni, ha
felszólították.

A magyar seregeket Macskási Boldizsár és maga Teleki Mihály vezérelte, a
németek fővezére volt Heiszler, ki mellé még Norche és Magni tábornokok
voltak adva, s az ifju hős Doria, főcolonell; csatákban edzett hős
mindenik, kiket a hadi szerencse mindig tenyerén hordozott, s az a
sereg, melyet vezérlettek, Bécstől Havasalföldig nem látott másforma
törököt, mint elhullottat vagy szaladót.

A mint Thököli Havasalföldön keresztül hadaival közelített, Heiszler
hirtelen elzáratá a szorosokat, három ezredet lerendelt a vaskapuhoz, a
marosszéki hadakat a törcsvári szorosba állítá, ő maga a bozzai szoroson
állt derék seregével, s ott a hegyek között tábort ütött.

A német generálisok semmit sem szerettek olyan kevéssé, mint ha a magyar
vezérek a hadvezér titkaiba belebeszéltek; Heiszler szüntelen rusticus
generálisoknak csúfolta őket, Telekinek pedig megvolt az a szokása, hogy
bölcsesége bebizonyítása végett szüntelen ostromlotta tanácsadásaival a
német vezért; elmondott neki egy csomó dolgot, a mikre Heiszler
kénytelen volt azt felelni, hogy mi haszna neki abból, hogy ezeket
megtudta? Egész hadi terveket készített neki, miket Heiszler kegyesen
helybehagyott, de egy betűt sem hajtott belőlök végre.

Ott igen vígan mulatoztak a táborban levő hadak, sem enni, sem inni
valójuk nem hiányzott, a székelyek is közel voltak feleségeikhez,
tűzhelyeikhez, tehát ők sem kivánkoztak haza; csak Teleki volt örökké
nyughatatlan. Azt szerette volna, ha szüntelen sétáltatták volna a
hadakat egyik szorostól a másikig, az emberek éjjel-nappal fegyverben
állva őrzöttek volna minden gyalog-ösvényt, mely az országba vezet.

Midőn már harmadik hete mult, hogy Bozzán tábort ütöttek, egyszerre
megszólítá komoly aggódó arczczal a tábornokot:

– Uram, mit gondolsz: hátha Thököli azalatt, míg mi itt lesünk rá, az
országnak valamelyik más kapuján talál megjelenni?

– Mindeniket zárva találja maga előtt, felelt Heiszler.

– Hátha kinyítja addig, míg mi odaérünk?

– Akkor nem az lesz a baja, hogy mint jőjjön be, hanem, hogy mint menjen
ki?

Teleki meg akarta mutatni, hogy ő is ért a hadviseléshez s komoly
tanácsadásképen mondá:

– Én épen nem találom czélszerűnek, hogy a derékseregek az ország egyik
szegletében tartózkodjanak; szerintem sokkal biztosabb volna némi
helyőrséget hagyva minden szorosnál, oly közép helyen állapodni meg, a
honnan egyenlőn közel volnánk Törcsvárhoz úgy, mint Bozzához.

Most az egyszer igaza volt Telekinek, de Heiszlert épen az boszantá,
hogy a diák generális oly dolgot mondott neki, a mit nem czáfolhat meg.
Teleki, mintha valamit érzene, különösen nyugtalan volt ezúttal; azt
sejté-e, hogy a kik Erdélybe be akarnak törni, azok senkinek sem oly
elkeseredett ellenségei, mint épen ő neki?

– Uram, monda, nem hagyva békét a tábornoknak. Én itt semmi munkában sem
részesülök, tégy velem valamit, parancsolj valami állomásra és én
betöltöm azt becsülettel, csak foglalkozást adj.

– Mindjárt adok, monda Heiszler s karját Telekiébe öltve, bevitte őt
magával a sátorába, ott leültette a kerek tábori asztal mellé, s az ott
ácsorgó őrök közül egyet elkülde, hogy hívja össze a tábornokokat; a
mint Norcher, Magni és Doria megérkeztek, azokat is leülteté Teleki
mellé, végre maga is az asztalhoz ült, s akkor kihuzva a fiókból egy
tuczat kártyát, odaadá azt Telekinek, ezen szavakkal:

– Itt van a kivánt foglalkozás, oszszon kegyelmed.

– De uram, pattant fel Teleki egészen zavarba hozva e tréfa által,
kártyázni, midőn az ellenség előtt állunk?…

– Nem tehetünk okosabbat, a míg az ellenség nem áll előttünk. Tud
kegyelmed landsknechtet játszani?

– Nem tudok, uram.

– No majd megtanítjuk rá.

Meg is tanították, mert pár óra alatt elnyertek tőle pár száz aranyat,
mire Teleki azon ürügy alatt, hogy nincs nála több pénz, félre vonult a
játéktól; nem e nehány arany vesztesége bántotta őt, hanem azon tudat,
hogy bölcs tanácsait annyira semmibe sem veszik.

A többi urak folytatták a játékot; Heiszler egyre nyert bomlottul,
elnyerte a többi tábornok minden kézi pénzét, úgy, hogy utoljára
garmadává nőtt előtte a tallér és arany, s a háromszegletű kalapját
egészen színig tölté meg vele.

A vesztes fél tréfákkal iparkodott magát vigasztalni.

– No no! a ki szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben.

– Ejh! kiáltá Heiszler, beseperve a vesztett tételeket; nekem csak egy
szerelmem volt életemben és az a harczmező; ott pedig szerencsés voltam
mindig.

E perczben sebes lódobogás hangzék kívül s rövid szóváltás után a künn
álló őrrel, belépett egy porlepte dragonyos hírnök a sátor nyilásán s
fulladozó hangon rebegé Heiszlernek:

– Thököli előcsapatai Törcsvár előtt vannak, a szorosba állított hadakat
megtámadták és leölték, csak a székelység áll még ellent, ha sietve nem
jöttök, elfoglalják a szorost.

Heiszler egyszerre lecsapta az asztalra a kártyát, s kifordítva a
kalapjába töltött pénzt, hogy az szanaszét gurult a sátorban, hirtelen
felcsapta kalapját fejére, s kardját kivonva, kiáltá:

– Lóra uraim! Gyorsan Törcsvár felé. Még jókor érkezhetünk.

– Nem mondtam-e igazat! dörmögé Teleki.

– Ejh, semmi baj. Fuvassátok meg a trombitákat, le kell a sátrakat
törni; az őrtüzek hadd maradjanak égve, a harmadik trombitaszóra
mindenki indul Törcsvár felé. Itt csak egy kornétás osztály marad két
taraczkkal a szorost őrzeni. Helyre, Teleki Mihály uram.

Ezzel lóra veté magát. Teleki is visszasietett a vármegyék hadaihoz, s
nemsokára az éj sötétjében ügetve haladt előre az egész tábor Törcsvár
felé.

Augusztus 19-ike vala; oly csendes, langyos nyári éjszaka, hogy egy
falevél sem mozdult. A szép csillagos égre nagy méltóságosan emelkedtek
az óriási havasok, melyek roppant lánczolatban fogják körül Erdélyt;
minden hallgatott, csak néha-néha hangzott fel a méla éjben távol
csörtető hadak robogása, melyek Törcsvár felé siettek.

Itt a hegyek lánczolata egy tág nyilást enged láttatni, mely később
annyira összeszorul, hogy alig képes két szekér egymás mellett haladni.
Az út mélyen visz el két sziklafal között, s ha szemközt nehány száz
elszánt kitartó férfi áll, e helyen képes a legnagyobb hadsereget
feltartóztatni.

Túlnan Oláhország felől, ha a hegyekről letekintünk, látjuk Thököli
seregének őrtüzeit égni, mely a havasok tulsó oldalán táboroz, roppant
kiterjedésben.

Innen sötét minden. Az első meglepetés után, mely nehány száz dragonyos
életébe került, kik áthatoltak Oláhországba, a székelység hirtelen
levágott fákkal eltorlaszolta a szorost s felvonult a hegytetőkre, s a
szoroshoz közeledő tatárokat oly kőzáporral fogadta onnan, hogy azok
kénytelenek voltak a továbbnyomulással felhagyni s visszavonulni.

A török táborban élénk sürgés-forgás látszott, a tatárok egész ökröt
sütöttek nyárson s metszették a meddig megsült; nehány jókedvű oláh,
borhoz jutva, tánczolta a maga nemzeti tánczát, a halmokon a magyar
huszárok fuvatták maguknak a tárogatót, melynek elható hangjai gyakran a
havas tulsó oldalára is áttévedeztek. De azért, hogy a tábor vigad, az
előörsök rendesen ki vannak állítva. A seregnek két oly ifju vezére van,
kiket a harczi tapasztalás öreg emberekké tett, ők virrasztanak
valamennyi helyett.

A szélylyel felállított előörsöket két lovag látszik sorban látogatni.
Ellenkező irányban haladva, egy helyen összetalálkoznak. A két vezér az.

A mint Thököli megismerte Ferizt, odalovagolt mellé s kezet szorítva
vele, együtt lovagoltak tovább.

A nélkül, hogy maguk észrevennék, félretértek a tábortól, a hegyi
ösvényeken előre haladva szótlanul.

Végre megtöré a csendet Feriz, búskomor hangon szólva Thökölihez:

– Van-e kétségbeejtőbb, mint hegyet látni és nem tudni repülni?

– Kivált akkor, midőn a vágyak a hegy tulsó oldalára vonzanak.

– Mik a te vágyaid, szólt keserűen Feriz, az enyimekhez képest, a tied
csak a dicsszomj, de az enyim a vérszomj.

– Még annál is erősebb, a mi engem ösztönöz; szólt búsan Thököli. Nekem
nőm van.

– Ah értelek! és nődet akarod látni? Nekem is volna, ha meg nem ölik. És
derék, hozzád méltó asszony e nő?

– Messze kellett laknod ez országtól, szólt Thököli büszkén, hogy hírét
ne halljad. Nem az én nevem adott kölcsön fényt Ilonám nevének, mint ő
az enyimnek. Mikor mindenki elveté már a fegyvert Magyarországon, én
magam is kijöttem az országból, maga maradt Munkács várában és védte azt
oly hősiesen, hogy egy férfi büszke lehetne rá. Az ellen megszállotta az
erősséget, s éjjel-nappal löveté annak falait ágyúkkal, bombákkal. Ilona
mint egy férfi állt az ostromlott falakon, golyók süvöltése, ágyúk
dörgése között, a várba esett bombákat nagy áztatott bivalybőrökkel
oltatta el, s az ágyúkat saját kezével sütögeté ki az ostromlókra, s
éjjelenkint felragadva a zászlót, rajta rohant a sánczaiban alvó
ellenfélre s levágta katonáit, beszegezteté ágyúit és sátorait
felgyújtatá.

Ferizt egészen fellelkesíték e szavak.

– Meg fogjuk szabadítani e derék asszonyt; még most is védi magát?

– Többé nem. Legkedvesebb emberem, a kire rá bíztam, hogy viselje
gondját, egy ember, kit koldusból én tettem úrrá; az árulta el, s most
fogva tartják. Oh, hidd el Feriz, ha visszaadnák őt nekem, talán
cserében örökre el tudnék felejteni dicsőséget, korona utáni vágyat; de
a míg őt vissza nem vívtam, keresztül török a poklokon is érte, s látni
fogod, hogy keresztül megyek e hegylánczon, mert bár keresztül repülni
nincs erőm, de átmászni rajta van türelmem.

Feriz bég búsan sohajta fel:

– Oh, én nekem már nincs senkim, a kiért úgy siessek a harczba.

E közben a két ifju ismét a legelső őrtűzhöz ért, ott kezet szorítva,
elváltak egymástól és eltávoztak jobbra sátraikba.

Másnap korán reggel belépett Thököli Ferizhez, mondva, hogy épen most
hozzák hírül, miként Heiszler megérkezett még az éjszaka, pihenéstelen
nyargalva Nyén és Szent-Péteren keresztül Törcsvárára. Teleki is vele
van.

E név felvillanyozta az ifju törököt.

Hirtelen felszökött fektéből, s kardját kirántva, azt az ég felé emelé,
szavakat nem találó düh kifejezésével arczán.

– Köszönöm neked Allah! hogy őt is előmbe hozád! Azzal Thökölinek nyújtá
kezét: most már én is azt mondom, hogy ha röpülni kell is, át fogunk
menni a hegyeken.

A két vezér ezután tovább egy óránál tanácskozott együtt titokban,
mindenkit kiküldve a sátorból. Akkor eljövének, rendbe állíták a
hadakat; Feriz kiválogatá legjobb janicsárjait és spahiait, Thököli a
magyar huszárságot s a leggyorsabb tatárokat, s e kisded, mintegy
hatezer főre menő sereggel eltávoztak, a nélkül, hogy megmondanák, hová?
A roppant tábor azalatt a moldvai vajdára bizatott, meghagyatva neki,
hogy éjjel-nappal ellenkezzék a túlnan levő erdélyi sereggel és helyéből
meg ne mozduljon.

A két ifju vezér ez alatt a kis válogatott csapatot bevezette a hegyek
közé, a sötét, erdős hegyszakadékokba, miknek kietlenét emberi láb nem
taposta soha. Most ez ösvénytelen ősvilági vadonon keresztül ők egy
hadsereget akartak átvinni. Ha valaki a magasból egymásra hányt bérczek
tömkelegére tekint, azt fogja mondani: őrült gondolat! Hanem hiszen az
is volt mind a kettő. Egyiket élő szerelmének kiszabadítása, másikat a
meggyilkolt szerelemérti bosszuállás ragadta magával, s ez mindkettő
közel atyafi az őrültséghez.

Azon eszme, hogy e meredek sziklákon, vad folyam szaggatta örvényeken
keresztül egy egész lovas hadsereget szállítsanak át, valóban nem
születhetett más lélekben, mint a hol oly erős az akarat, mint
Thökölinél.

Majd irtóztató meredek lejtő állt a sereg előtt, melyen térdeiken
csúszva kellett egyenkint aláereszkedniök, a lovak farkaira pedig nagy
fákat kötöttek, azok tartották vissza gallyaiknál fogva, hogy a
mélységbe le ne hengerüljenek; majd ismét óriási sziklafal állta
útjokat, mely egy szűk hegytorkolatba zárta be őket, a honnan nem volt
kijárás; itt nehányan a sziklahasadékokba s a falból kinőtt folyondárok
gyökereibe kapaszkodva, kötelet vittek fel magukkal, s azokat kiálló
fatörzsökre kötött vascsigákra téve, odalenn malomkorongot állítának
fel, s úgy húztak fel egyenkint minden embert, minden lovat. Olykor
hosszú sziklagerinczeken kellett végig menniök, melyek épen csak oly
szélesek voltak, hogy egy ló végig mehetett rajtok, jobbra és balra ezer
lábnyi mélység, melynek a rajta fekvő ködtől fenekét nem látni, s mikor
közepére értek, öles szakadások tátongtak előttük, melyek ketté vágták a
sziklaösvényt; a ki át nem bírta ugratni, ott veszett, mert
visszafordulni nem lehetett.

E helyeken soha sem jár egyéb a vadmadárnál, s a fészkéről felriasztott
kövi sas bámulva nézett le a kőszálról, melyre fölrepült, a nyüzsgő,
iparkodó harczi tömegre, hogy mit keres ennyi nép e kietlen hazában?

A két ifju vezér mindenütt legelől járt, merészségük példát adott a
seregnek, kitartásuk buzdítá új erőre, s kifogyhatlan leleményességük
minden újabb akadálynál új segélyt gondolt ki, mely nyomrul nyomra vitte
őket elébb az ismeretlen havasokon keresztül.

* * *

Az erdélyi urak Törcsvár alatt egy jó magas dombtetőre állva nézték,
mint ellenkezik egymással a szorosokra gyülekezett két ellenhad. Olykor
a székelyek csapnak ki az erdőből a száguldó tatárokra s bekergetik őket
sátorukig, majd ismét, mint a bolygatott darázsraj özönlik elő a tatár
és oláh nép, megűzve amazokat az erdő széléig. Néha majd az egyik, majd
a másik megkeríti vigyázatlanabb ellenfelét, azt azután ismét társai
kivágják. Csupa mulatság mindezt nézni a dombtetőről, hol Heiszler,
Doria és Teleki állanak, hosszú távcsöveken gyönyörködve a férfias
játékban.

Egyszer az őrök egy oláhot hoznak Heiszler elé, ki az előörsökön átjött,
s azt állítá, hogy a vajdától küldetett a fővezérhez titkos izenettel.

– Bizonyosan megint azt izeni, hogy be ne menjek Havasalföldre, mert az
ellenség megesz; mondá Telekihez fordulva Heiszler, ki nyomára jött a
herczeg elébbeni ravaszságának. Hát mit izent urad? kérdé az oláhtól.

– Tiszteltet és tudósít, hogy őrizkedjél nagyon Thökölitől, mert nagy
haderővel van és igen ravasz ember; mert a helyett, hogy eléje jönnél
Oláhországba, sokkal helyesebben cselekszel, ha vigyáztatsz, hogy
Erdélybe be ne törjön, a mitől annyival inkább kell óvakodnod, mert
három nap előtt Feriz béggel, a főszerdárral együtt eltávozott a
seregtől hatezernyi válogatott haddal, s azóta, mintha a föld nyelte
volna el, úgy eltünt.

– Hát nem mondtam, hogy ezt izeni? szólt mosolyogva Heiszler,
visszamehetsz fiam, a honnan jöttél.

De Teleki fejébe szeget ütött e tudósítás.

– Hátha mégis lehetséges volna, hogy Thököli azalatt, míg mi itt
strázsáljuk, valahol a hátunk mögött bejön.

Heiszler a havasokra mutatott.

– Jöhet azokon egyéb keresztül, mint madár?

– Ember nem, de ha Thököli vezeti, igen.

– Kegyelmed nagyon sokra becsüli azt az urat.

– Valóban, tábornok úr, én tanácslanám, hogy a Vaskapunál levő ezredeket
vonjuk magunkhoz, s hozassunk több ágyút.

Heiszler nem is válaszolt neki, csak a kezével inte, hogy hallgasson el
már.

E pillanatban egyszerre vad ordítás üti meg a vezér füleit, s hátra
tekintve Zernyest felé, nagy füstoszlopot lát az égnek emelkedni, míg
előörsei nyargalvást futnak a tábor felé.

– Mi az?

– Thököli átjött a havason! hangzék a futók szájából a rémhír; a tatárok
felgyújtották Tohánt s elrablák a tábori podgyászt.

– Lóra, fegyverre minden ember! kiálta Heiszler felriadva, s maga
kardját rántva, paripájára szökött; Doria, Norcher és Magni hirtelen
rendbe állíták a csapatokat, Macskási összeterelte gyorsan a
székelységet s kiszállának a síkra.

A mint csatarendben álltak, akkor érkezék oda Balacsán boér, moldvai
menekült főnemes, kit a vajda elűzött, s ki most saját költségén két
zászlóalj magyar és oláh haddal jött Heiszler segítségére.

A rabló tatárok kiáltása már hallható volt a közel Tohán faluban, mely
lángjaival az erdélyi hadak előtt lobogott; Balacsán harczszomjú katonái
elkéredzének Heiszlertől, hogy kiverjék őket a faluból, s előre rohanva,
nem sokára vad viadal közt nyomták vissza a tatárokat az égő utczákon
keresztül, míg Heiszler a derék-sereggel Zernyest felé vágtatott a
legnagyobb sietséggel. Azt sikerült is elébb elfoglalhatni, mielőtt
Thököli odaérhetett volna.

Itt kissé megpihentek a hadak a nagy nyargalás után; Heiszler bort,
pálinkát osztogatott ki közöttük, azután rendbe állva, előjöttek a
tábori lelkészek, két jezsuita, kezében feszülettel, megimádkoztatá
szakaszonkint a német harczosokat; tisztelendő Gernyeszegi uram pedig
tarta a reformátusoknak ilyen beszédet:

– Édes fiaim, ám lássátok, hogy a kardot hiába fel ne kötöttétek légyen.
Harczoljon mindenki becsülettel; a ki elesik, haza földébe, Isten kezébe
jut: ime én magam is kardot kötöttem és megyek veletek.

Ezenben előtámadt Thököli hada Zernyesten fölül. Egyik oldalon a havasok
voltak mellette, másikon egy nádas, csereklés rét terült, mely az
augusztusi hő napoktól most ki volt egészen száradva, s könnyen meg
lehetett gázolni.

A mint a székelyek megpillanták a törököt, a maguk jellemző
agyafurtságával rögtön kopját ragadtak, s rohantak volna neki,
lelkesülten ordítva:

– Jézus segíts! Jézus! Jézus!

A vezérek erővel kardlapozták őket vissza, s minden tekintélyt, szidást,
fenyegetést elő kellett venni ellenökben, hogy idő előtt meg ne kezdjék
a harczot. Végre nagy durczásan visszasompolyogtak, magukban morogva:

– No ha nem eresztettetek, akkor aztán ne küldjetek bennünket.

Teleki ezalatt előhivatá megbizott szolgáját, s a mint fekete köntösbe
volt öltözve, mert még mindig a fejedelmet gyászolta, úgy sem sok ékszer
levén rajta, azt is leszedte magáról, gyémántos forgóját, nyaklánczát, s
azokat újjáról levont pecsétgyűrűjével együtt átadta neki, hogy még a
csata előtt vigye meg azokat Gernyeszegre, s adja át leányának, Vay
Mihálynénak.

A vén szolga kérdezni akarta, hogy miért ez? de Teleki csak elfordult
tőle, s kezével inte némán, hogy távozzék.

Azzal eléhozatá kedves, Kálmán nevezetű paripáját, s megveregetve annak
nyakát érzékenyen, kilovagolt a seregek elé, s ott megállva, e szavakat
mondá nekik:

– Jó vitézek, erdélyiek, most az ideje, hogy a mi felséges császárunk
hűsége mellett harczolván, magunknak s maradékunknak állandó nyugodalmat
s szabadságot nagy dicsérettel szerezzünk, s házainkat, feleségeinket,
gyermekeinket a török rabságtól s annak a gonosz Thökölinek
tyrannusságától megoltalmazzuk, mert különben ha nem forgódunk, örökös
jobbágyságba esik még a maradékunk is; soha német a töröknek Erdélyt nem
engedi, levén Magyarországban nagy, erős armadiája, a mely mindjárt
benyomul s a törököt kiveri. Hogy pedig én rám senki ne panaszkodjék,
hogy az ország generálisa levén, elbujtam: im ezt a fehér szakállamat
ide kegyelmetek közibe hoztam, s kész vagyok itt is meghalni.

Ezt mondva, odajárult hozzá Macskási s panaszkodni kezde előtte, hogy az
erdélyi magyar hadakat a hátulsó sorba rendelék s ezek zugolódnak a
mellőzés miatt.

Teleki ezt hallva, rögtön nyargalt Heiszlerhez.

– Uram, roszul ismered a magyar természetét a hadban, a midőn azt a
hátulsó sorba rendeled; különösen a székely nagyon alkalmas arra, hogy
rohamra indítsd, de hogy a hátad megett várakozzék, vagy hogy ha első
soraidat megbontották, megsegítsen, azt ne várd tőle.

Hadvezérek, igen természetes okoknál fogva, csata előtti perczekben igen
türelmetlenek szoktak lenni, kivált a csatarendjükbe avatkozó
tanácsadások iránt. Heiszler is ezúttal kissé kiméletlenül találta
visszautasítani a tanácsurat; mire az hallgatva lovagolt hadaihoz vissza
s egy szót sem szólt többet.

Később azonban engesztelésül utána ment a vezér, s latinul szólva,
megbiztatá az erdélyi hadakat:

– Majd kegyelmeteknek szép mulatsága leszen, meglátja kegyelmetek, a
török mint elszalad, nem állhatván ki a mi tüzünket, kegyelmetek aztán
Isten hirével űzze, vágja s ha vissza találják kegyelmeteket nyomni, ne
jőjön egyenesen a regimentek elébe, hanem oldalaslag, és én ismét
visszaverem a törököt.

E közben a török had lassan megkezde mozdulni; a balszárnyon egy ezred
tatár megindult a nádasba lopózva, s ott csendesen az erdélyiek jobb
szárnyát kezdé megkerülni, de a tapasztalt vezér észrevevé a nádszálak
hullámzásáról a közeledést, s hirtelen parancsot adott Doriának, hat
szakasz dragonyossal siessen ellenük; mire Teleki is elkülde tizenhárom
zászlóalj székelyt Henter Mihály vezénylete alatt, s nem sokára lehete
látni, mint találkozik össze a két lappangó sereg a sűrű nádasban, a
székelyek vad ordítással rohantak a tatárokra, kik az első összecsapás
után hátat fordítottak, s futottak még mélyebben a nádas közé. Doria
mindenütt utánuk, a lövésektől több helyen meggyuladt a nádas s égni
kezde a harczolók feje fölött.

E pillanatban egyszerre megfuvatá Thököli a trombitákat, s harminczkét
zászlóval kiállva a síkra, egetverő ordítással rohanta meg az
ellensereget.

Úgy állt a roham előtt, mint vihar előtt az erdő! A mint a támadók közel
jutottak hozzá, egyszerre dördült el a muskétások sortüzelése, s azon
pillanatban kilencz zászló bukott le a harminczkettő közül s száz meg
száz harczos hullott le lováról.

De a többi nem fordult vissza azért, mint máskor szokott. Feriz bég
vezeté őket ezúttal, annak kardját látták magasan villogni a seregek
élén, s a diadal bizonyos volt előttük.

A lövés perczében egy golyó hatott az ifju mellébe, de ő észre sem vevé
azt, csak Telekit látta maga előtt, fekete öltözetében: ráismert
messziről, s feléje vágtatott egyenesen.

Az ádáz roham a német dragonyosokhoz érve, egy percz alatt szétbontá
azoknak sorait, a karcsú spahik dárdája s a könnyű huszárság csákányai
ellen rossz védelem volt az egyenes kard és a nehéz pánczéling. Az első
sor a másodikra vettetett, s a mint Norcher generál egy hajító dárdától
homlokán találva leesett, keresztültöretett a középpont.

A székelyek ott hátul csak nézték a harczot.

– Mint gondolsz komé, mondának egymáshoz; ha minket csak nézni hoztak
ide, nem jobban meglátnók ezt onnan a túlsó hegyről?

Ezt mondva, vállaikra veték dárdáikat, s a nélkül, hogy legkisebb kárt
tennének a törökben, nagy zúgással megszaladtak.

A még folyvást elszántan harczoló lovasság, meglátva, hogy a gyalogság
elfutott, egyszerre elveszté bátorságát s neki eresztve a kantárt,
rohant, ki merre látott.

Legvégig ott maradt Heiszler a csatamezőn, s az utolsó pillanatig
megfeszített erővel törekvék a harcz sorsát megfordítani.

Mind hiába. A balszárny szeme láttára elesék Balacsán, s nemsokára
eltikkadtan érkezék hozzá Magni tábornok, alig lehete ráismerni, fején
egy irtóztató vágás volt keresztül, mely vérrel borítá el arczát, s
balkarja keresztül volt szúrva dárdával. Még most sem magáért aggódott,
hanem belekapaszkodott Heiszler lovának zablájába, s erőfeszítve ragadta
magával.

Heiszler kétségbeesve küzdött most saját emberei ellen, kik erőszakkal
vitték el a csatatérről. A mint azonban egy dombtetőre felért s onnan
visszatekinte, még egy küzdő csapatot látott a csatatéren. A különvált
Doria osztálya volt az, ki a mint a tatárokat űzve, különszakasztatott a
seregektől, látva, hogy egyedül maradt, hirtelen összevoná kisded
csapatját, s egyedül állt ki a minden oldalról reá rohanó győztes
seregnek s elszántan harczolt velük, magát meg nem adva.

Ezt látva Heiszler, kiragadta magát kisérői közül, s még egyszer
visszafordulva, egyedül visszavágtatott a csatatérre; nehány hű vitéze
száguldott utána, s a szembejövő huszárokon keresztül akarta magát vágni
egész Doriáig.

Egy magas daliás férfi állta útját.

– Add meg magad vezér; nem válik szégyenedre: én Thököli vagyok.

Heiszler nem válaszolt, hanem neki nyargalt s kardját megforgatva feje
fölött, összecsapott a magyar vezérrel.

Thököli kiálta a körüle levőknek, hogy senki se nyuljon hozzá; egyedül
vívott méltó ellenével, míg egy dühös csapásnál egyszerre markolatban
törött ketté a német vezér kardja, s az kénytelen volt magát megadni
neki.

Ez alatt Doria csapatjait letörte a túlnyomó erő, ő maga lelőtt lova alá
szorulva, elfogatott; Thököli ott a harcz színén magához váltá őt a
tatároktól és saját sátorába küldé.

A többiek elfutottak.

Futott Teleki Mihály is, biztatva kedves Kálmán paripáját; hallá háta
mögött az üldözők kiáltását, különösen egy alak volt, mely nem akart
mögötte elmaradni, s Telekinek úgy tetszék, mintha már látta volna ez
alakot.

Maga volt az a főszerdár, Feriz bég. Halálosan megsebesülve bár, még sem
feledte el halálos boszúját, s bár vére patakban omlott, még érze
karjában elég erőt, ellenfeléét kiontani.

Egyszerre Teleki Mihály egy buzaföld felé vette futását, hogy az
általános irányból félre térjen, lova megbotlott egy kalangyában s
elbukott vele együtt, kengyelébe keverve lovagját.

Itt utólérte Feriz bég a tanácsurat, s kardját megsuhintva, kiálta rá:

– E csapást neked Bánfi Dénesért!

Teleki védelmére emelé kardját, de e névnél megrendült az kezében, s a
vágás arczát érte; az első vérre kihullt a főúr kezéből a kard, csak
kezét tartá még elboruló szemei elé, s csak e szavakat hallá:

– E csapás neked Béldi Pálért! Ez Béldi gyermekiért! E csapás
Erdélyországért!…

Az volt a legsúlyosabb.

Teleki holtan terült el a síkon.

Feriz bég feltekinte az égre, megdicsőült arczczal nagyot, nehezet
sohajtott, mintha az egész eget be akarná lélekzeni, s azzal holtan
hanyatlott lova nyakára.

* * *

Másnap midőn a holtak mezején Telekit megtalálták és Thököli elé vitték,
felkiálta:

– Hej kopasz, kopasz! ha te nem lettél volna Erdélyben, nem folyna annyi
vér itten!

Így teljesült be Magyari jövendölése.

Azután felöltözteté Thököli a megfosztott hullát saját ruháiba, s úgy
küldé el Görgénybe özvegyéhez.

Az elfogott Heiszler és Doriáért cserében visszakapta feleségét, Ilonát.
Ez volt legnagyobb nyeresége a harczból.

Most mind a ketten távol Nikomedia völgyében alusznak.






A KÉTSZARVU EMBER

HISTORIAI BESZÉLY




I. A KÉT ÁRVA.

Néhány órányira a Serethtől, őseinknek Magyarország előtti lakhelyén,
állt Kucsuk Mehmed basa vára egy kellemes völgy ölében.

Keletről egy roppant barlang van a hegyben, inkább egy óriási fülkének
nevezhetni, mert nyilása épen oly magas, mint az üreg maga, s a nap
délutánonként egész a fenekéig besüt, buja pázsittal s hímes virágokkal
vonva be annak felszinét, míg köröskörül virágos bokrok, sötét lombú
fák, repkényfüzérek csüngnek padmalyairól alá, olylyá varázsolva a nyilt
üreget, mint egy felkoszorúzott ágymennyezet, vagy diszített szinpad, s
még legbelső falai is be vannak vonva sötétzöld mohával, mi közől oly
szépen tünik elő egy-egy tarka csigahéj.

E hely legkedvesebb mulatóhelye Katalinnak, a basa egyetlen nejének. A
barlang repkénykoszorús nyilása, belőle kitekintve, mintegy óriási
rámába fogja a vidéket, s a kép méltó a rámához. Előtte egy tó terül,
sima tükre csaknem a barlang nyilásáig jő, kétfelől mellette magas
virágos partok, miknek gömbölyű fái kétfelől csaknem összehajlanak a tó
felett, s e lombkárpiton át egy szemközti lovagvár fehér ormai
tekintenek le a tó sötét vizébe, s túl e váron, messze, messze! a
halványkék égre rajzolva, mintegy álomkép tünnek elő a székely havasok.

Itt ül most is a kadina a lágy fűbe leheveredve, illatos ezüstfűz
árnyában, a keleti szőnyegek, a madártollas napernyők szögletben
hevernek, helyettök virágos pázsitot s illatos lombokat adott a
természet.

A délczeg úrnő hölgyei a tóban fürdenek, s ki-kijőnek a partra játszani,
enyelegni, – egy-egy hárfát kap kezébe és énekel, – közbe felsikoltoz
némely rabnő, kit társnéja tréfából a víz alá buktatott. Katalin nem
látja, nem hallja őket, tekintete, lelke, gondolatjai túljárnak a
bérczeken, mik amott a távolban rémlenek, szemei az alkony-égen vesztek,
mely annál távolabbnak látszik, minél tovább nézzük.

Mit vár onnan? Tán a postagalambot, mely izenetet hoz távol kedvesei
felől? vagy tán egy felhőnek is örülne, ha onnan látná jőni?

Hisz ott neki hazája van, azon bérczeken túl született, ott laknak
rokonai, ösmerősei mind. De azok nem rokonai többé, a büszke nemes
Kállay család megtagadta a leányt, ki törököt választa férjül; s férje
és egyetlen fia most ott harczolnak azon haza földén, s tán győzni
fognak és eltemetik Magyarországot, vagy vesztenek, s akkor Magyarhon
temeti el őket! Miért imádkozzék?!

Végig gondol lelkében mindazoknak arczain, kiket egykor oly jól ismert;
– előtte félig öltözött bayadérek tánczolnak vidám karéjban, egymást
ölelve, virágfüzérekkel átfonva, rózsapiros ajkaik mosolygnak, gyöngysor
fogaikat láttatva; ő Béldinét látja maga előtt szende leánykori
arczával, Apafiné méltóságos tekintetét, Csákyné büszke arczát s Bánfi
Dénesné szenvedő vonásait; a legutolsó cselédre is emlékezik, ki anyja
udvaránál lakott, öreg dajkáját, szobaleányait gondolja maga mellett
járni, hallani képzeli a pusztai aratóleányok mezei dalait, kiket arcz-
és névszerint ismer, az oly mélabús danákat, hogy szinte sírt bele, a ki
eldalolta, a ki meghallgatta, – maga sem tudta, miért?

És e pillanatban a kertajtó előtt egy magyar népdal bús melódiája
kezdett elhangzani.

Katalin fölrezzent az ismerős dallam hallatára s figyelni kezde.

Szelid gyermekhangok éneklék ez anda verset:

  «Hová repülsz, hová,
  Kis gerlicze madár?
  Mit hordogatsz össze
  Gyönge szájacskáddal?»

  «Puha tollat hordok
  Apámnak ágyába,
  Hímes szép virágot
  Anyám sírja fölé.»

  «Virág legyen rajta,
  Mikor apám megjő,
  Puha legyen ágya,
  Mikor bele fekszik.»

– Kik azok, kik ott énekelnek? kérdé Katalin hölgyeitől.

– Csavargó énekesek, elhajtsuk őket?

– Adjatok nekik tíz aranyat s engedjétek a kertbe jőni, hogy
énekeljenek.

A gyermekhangok még búsabb dalt kezdtek:

  «Nem az ám az árva,
  Kinek apja nincsen;
  Hanem az az árva
  Kinek hazája nincs;
  Mindig van halottja
  Reggel este sírhat,
  Akármerre menjen,
  Mindig temetni jár,
  Akármit vegyen fel,
  Mind gyászruha rajta.»

Katalin szeméből két köny esett szép keblére.

– Elhajtsuk ez alkalmatlanokat? kérdék a rabnők; kik így megszomorítnak
dalaikkal?

– Adjatok nekik ötven aranyat, kérjétek, hogy énekeljenek még többet,
csak szomorút, a dalban nem szeretem a vígat.

És újra hangzott:

  «Szomorú fogságban
  Tenger partja mellől
  Szegény magyar bajnok
  Kitől izenhessen?»

  «Kitől izenhessen
  Kedves jó nejének?
  Gyönge kis fiának?
  Síró leányának?»

  «Szállnak a nagy égen
  Vándorló madarak,
  Fecske, gólya, hattyú,
  Szép hazája felé.»

  «De fecske fecsegő,
  Gólya kelepelő,
  Rájok nem bízhatja
  Titkos izenetét.»

  «Bízza a hattyúra,
  Hattyú olyan madár:
  Az csak akkor szólal,
  Mikor halni készül.»

  «Ne izenj senkitől
  Szegény magyar bajnok
  Tenger partja mellől
  Tatár rabságából.»

  «Feleséged már a
  Föld alatt nem hallja.
  S két árva gyermeked
  Bujdosni ment hozzád.»

– Hívjátok elém e dalosokat, mondá Katalin, s a hölgyek nemsokára két
fiatal gyermekkel tértek vissza, egyik fiú volt, másik leány. Arczaik a
naptól leégve, ruháik kopottak, de vonásaikban annyi őszinte fájdalom
látszott, mintha azon szomorú dalokat, miket nagy urak mulattatására,
ajtók küszöbei előtt énekeltek, magukban érzenék; a fiú arczán
meglátszott a köny nedves nyoma, mely azon végig gördült.

– Jertek közelebb, inte Katalin, üljetek ide lábaimhoz, s egy szőnyeget
teríttetett le számukra s nyájasan hívta magához.

A fiú alig lehetett több tizenhárom, a lányka tizenkét évesnél, amannak
göndör gesztenyeszín haj fedé szép domború homlokát, s halvány arcza
felett erős szemöldök s egy pár olajsötét szem uralgott, míg a lányka
piros telt arczához s derült kék szemeihez úgy illett a szabadon alá
folyó selyemszőke hajzat.

A fiú félénk, szemérmesnek látszék, a leányka bátrabb, vidorabb volt, ő
biztatta bátyját, kézen fogva:

– No jer, üljünk ide a jó török asszonyság lábaihoz. Látod, milyen
szeliden néz ránk. Jer, ne félj.

A fiú felveté szemeit nagy büszkén, mintha azt kérdené velök: «hát
féltem-e én valaha?» s azzal fogá mandolinját s leült vele a szőnyegre.

– Oh ne gondolja ám azt kegyelmed, jó asszonyság, hogy Károly fél;
beszélt kedves csacskasággal a lányka; csakhogy valami jutott neki
eszébe, s azon elszomorodott; majd mindjárt fogunk mi énekelni, azonnal;
tudunk igen szép dalokat.

Katalin odavoná magához a gyermeket, s végig simogatva annak szép szőke
haját, résztvevőleg kérdezé tőle:

– Honnét jöttök ti e tájra, jó gyermekek?

– Hazánkból, Erdélyországból, Felső-Fehérvármegyéből; válaszolta
leányka, a fiú szótalan volt; nekünk is volt ott kastélyunk, majd olyan
szép, mint a kegyelmedé, folytatá lelkesülve, s hozzátevé nagy
szemérmesen: de ki kellett belőle jönnünk.

Katalin érdekelten voná maga mellé a leánykát.

– Hogy jutottatok e sorsra, gyermekem? Nincsenek szülőitek, hogy idegen
országban énekléssel keresitek a kenyeret?

– Anyánk meghalt, viszonzá a leányka, egy szemeibe lövellő könyet
törölve szét; atyánkat pedig elfogták, s most tatár uraságnál van
rablánczon, azt sem tudjuk, kinél? csak annyit, hogy ebben az országban
van; míg anyánk élt, kétszer is megküldte érte a váltságdíját annak az
úrnak, a kinél fogva van, de a hirnök sem jött soha vissza, vagy
elszökött a pénzzel, vagy megölték az úton; egyszer aztán, hogy anyánk
meghalt és mi árvaságra jutottunk, érkezett haza egy ember
Tatárországból, a ki együtt volt fogságban atyánkkal, az egy ideig
gondot viselt reánk, hanem nemsokára azt mondta, hogy ki kell mennünk a
házból és a jószágból, mert azt az atyánk neki eladta és a fejedelem
odaajándékozta. Nem maradt semmink, mint egy fülönfüggőm, a mit az anyám
vett, és Károlynak a lantja.

– De egyebem is maradt, szólt közbe a fiú bátor tekintettel. Egy
vadászkésem.

A fiatal suhancz olyan képpel mondta azt, mintha valakire gondolna,
mikor annak a markolatját fogja.

– S mi történt veletek tovább, hogy jutottatok ide? kérdé részvét és
tudvágytól érdekelve Katalin.

– Hát, előbb kimentünk kedves anyánkhoz a temetőbe, ott sokáig sírtunk,
azután pedig megéheztünk, egész nap elbolyongtunk az erdőben, s ettünk
vadgyümölcsöt, akkor én azt mondám Károlynak: hallod-e: Koldulni nem
szép, ahoz nem is értünk, hanem neked van lantod, én pedig tudok
énekelni; mikor a török urak erre jártak, sokszor kértek, hogy
énekeljünk nekik, s tréfából nem egyszer adtak ezüst és arany pénzt.
Menjünk el oda, a hol ők laknak, a hol atyánk fogva van, hátha ott még
többen szeretik a dalt; s most igazán is adnak pénzt? Mi így majd
bejárjuk egész Törökországot, mindenütt énekelünk a városokban, s majd
ha sok ember gyűl hozzánk, megkérdezzük, hogy nem tudják-e, merre van
édes atyánk? a mi pénzt pedig adnak, azt megtakarítjuk szépen, s ha
föltaláltuk az atyánkat, akkor kiváltjuk rajta.

Katalin elragadtatva szorítá magához a fecsegő gyermeket, hangosan
zokogva.

– Nem! Ilyen vér csak az én hazám gyermekeiben buzog.

A leányka megcsókolá a nő kezét, s kebeléből kicsiny, de jól tömött
erszényt vonva ki, mutatá dicsekedve:

– Lásd, kegyelmes asszony, nem jártunk hiába, a jó török urak nem
hagytak bennünket üres kézzel távozni kapuiktól és mi megtakargattunk
szépen minden fillért, ebből nem szabad semmit elvennünk, mert ez apám
váltságdíja, sokszor fekszünk le éhesen, de ehhez nem nyulunk soha.

Katalin remegve tartá a gyermek kezeit kezében.

– De gyermekem, nem félsz-e, hogy idegen országban valaki bántani fog
tégedet, ily fiatal leánykát?

– Hát nem azért vagyok-e én mellette? szólt közbe délczegen a fiatal
bátya, oly önhitten, mintha a vadászkés már óriássá tenné.

– Mondjad, Károly: azért van mindkettőnkkel az Isten, igazítá ki
helyesen a leányka.

– Azután, folytatá a kis fecsegő, ki bántana bennünket, ha megmondjuk,
hogy mi atyánkat keressük? A mult télen, hogy egy nagy várost el kellett
hagynunk, s húsz napig vándorolnunk, – a zivatar az úton ért, esett a hó
zúgott a szél, a hófuvás belepte az útat, a varjuk károgtak fölöttünk,
mi behúztuk magunkat egy kis barlangba, ott összetettük kezünket és
könyörögtünk: «jó zivatar, fehérszakállú öreg bátya, légy kegyelmes, ne
hagyj megfagynunk az úton, mert mi jó atyánkat keressük!» Azzal
megöleltük egymást s aludtunk egymás ölében. S lásd: a mint reggel
fölébredénk, nem volt hó, sem zivatar, meleg eső elverte a havat,
szivárvány látszott az égen, kis madár fütyült a bokron a rút varjuk
helyett, s húsz napig olyan meleg volt, mint tavaszszal, majd egy erdőbe
jutottunk, ott eltévedtünk s nem ettünk nagyon sokáig, s még gunyhót sem
leltünk sehol, «jó erdőcske! kértük szépen, ti derék rengeteg szálfák,
ne hagyjatok éhen elveszni bennünket, mert mi jó atyánkhoz indultunk!» s
lásd, asszonyom, tél derekán, mikor semmi gyümölcs nincsen, egy nagy
diófát találtunk, annak alja terítve volt mind dióval, s három napig
volt mit ennünk. Egyszer éjjel farkasok ordítottak az erdőben, mi
felfutottunk egy fára, a farkasok oda jöttek, s elkezdtek rútul
üvölteni, «jó farkasok, kértük őket, ti kedves szép állatocskák, ne
bántsatok ti bennünket, hagyjatok elmenni atyánkhoz», s im, asszonyom,
egy közülök, a legvénebb, a szakállas, farkasvezér, elment tova;
nemsokára visszajött, egy nagy őzet hozott a hátán, s magával hívta a
többieket, s úgy nevetett fehér fogaival ránk, mintha mondta volna,
mehettek már jó gyermekek, ne féljetek… Ha fuvó szél, téli erdő, éhes
farkas irgalmas lehetett hozzánk, az ember rosszabb lenne-e, mint ők?

Katalin mindig közelebb kezdé vonni magához a gyermeket; a míg azon vevé
észre, hogy egészen keblén tartja.

– Ne menjetek innen tovább, mondá hozzájuk ellágyult hangon; maradjatok
itten nálam, nekem is van jó gyermekem a távolban, a helyett lesztek ti
nekem, valahányszor nyájasságot teszek veletek, azt fogom hinni, idegen
nő ép oly nyájas az én fiamhoz, ki nemcsak havas zivatarban, hanem
kardok éle közt jár.

– De mi atyánkat keressük és nem maradhatunk te nálad.

– Évekig eljárhattok az országban, jó gyermekeim, még sem találtok reá,
keresztül mehettek azon falun, melyben rejtve van, a nélkül, hogy
ráakadnátok; gyorsabban és biztosabban segíthetek én rajtatok. Rögtön
elküldök én gyors követeket az ország mindazon főuraihoz, kik
rabszolgákat tartanak, s kérdezősködni fogok atyátok után és ha
ráakadtam, kiváltom.

A két gyermek sírva borult Katalin elé, kezeit szorítva ajkaikhoz.

– Rögtön hozzá fogunk a kivitelhez; szólt az odaliszk, intve hölgyeinek,
kik nemsokára frissítővel tértek vissza, s a két gyermek elé téve,
kinálni kezdték őket jó szívvel.

A leányka olyan keveset evett, mint egy madár; a fiú szemét lesütve
fordult a kadinához:

– Adass nekem, asszonyom, fekete kenyeret.

Katalin csodálkozva kérdé, miért?

– Mert nekem csak az esik jól; felelt a fiú szigorún s komoly daczczal
védve magát könnyebblelkű testvére ellen, ki erővel ajkai közé akart
dugni egy czukros banaánt.

E közben három eunuch állt meg a grotta előtt, melleiken keresztbe tett
kézzel, az úrnő parancsára várva.

– El fogtok menni azonnal hárman három felé. Egyitek sorba veszi Riza
bég, Omár aga és Ben Mutaszem fő uléma laktanyáit; másik meglátogatja
Halil effendit; harmadik felkeresi az alseraskiert, Baruch Tavaifot,
mindeniket felszólítjátok, hogy ha találkozik rabszolgáik között egy
magyar nemes, kinek neve…

– Boór Ádám, ilyefalvi… egészíté ki büszke hangon a fiú.

– Tehát azt, az érte várandó váltságdíjat kezemből átvéve, nekem
szolgáltassák ki; üdvözletemet adjátok át mindenütt, s biztosítsátok
őket férjem barátságáról. Megálljatok még: akadhat némely, ki rabjainak
más nevet adott, s valódi nevénél fogva így rá nem akadhattok, ha csak
leirás után nem. Jó gyermekeim: emlékeztek-e atyátok alakjára, arczára?
el tudnátok-e mondani, milyen volt?

A fiú elgondolkozni látszott, de a mint előidézé lelkében atyjának
vonásait, szemei lassankint könybe lábadtak s összeszorított ajkainak
rebegésén látszott, miszerint közelebb van ahhoz, hogy sírjon, minthogy
beszéljen.

A leányka várta, hogy előbb testvére fog beszélni, s hogy az hallgatott,
ő kezdte elmondani:

– Atyánk magas karcsú férfi volt…

– De szélesvállú és izmos… Egészíté ki hévvel a fiú.

– Szép fehér kezei voltak…

– De erősek… monda emez.

– Szelid arcza volt, szép szőke bajusza és kék szemei, mik mindig
mosolyogtak, ha velünk beszélt.

– De villogtak, mikor haragos volt.

– Egyéb jel nem volt arczán? kérdé Katalin.

– De igen, felelt a fiú; egy sebhely a jobb halántékán, a mit
Vöröstoronynál kapott. De a ki a sebet adta, az meghalt ám! tevé utána
sietve.

– Jó, szólt Katalin az eunuchokhoz fordulva, ti sorba néztek minden
rabot, ki e leiráshoz legkevésbbé is hasonlít; – lehet, hogy azóta már
megőszült, a kit keresni fogtok, arcza elvadult, de ti azért minden ott
levő magyartól kérdezzétek meg nevét, s ha ráakadtok ilyefalvi Boór
Ádámra, sietve jőjjetek vissza, megvinni érte a kivánt váltságdíjt.

A küldöttek lóra ültek s elvágtattak; a leányka oly jó kedvű lett,
mintha azok már bizonyosra mennének, s vissza nem jőnének atyja nélkül,
de a fiú elkomorult, s míg testvére kedves danákat zengve vidítá hálaadó
kedélylyel a jóltevő úrnőt, ő félrevonult egy bokor alá s ott
elszomorodva megült, míg a leányka oda nem ment hozzá.

– Mit szomorkodol? Hisz elhozzák majd atyánkat, szóla hozzá biztatólag.

– Azon búsulok, hogy itt maradtunk, felelt a fiú bánatosan; én tudom,
hogy nem találja őt fel senki, csak én…

– Én sem?

A fiú tagadólag inte fejével. Erre aztán a leányka is szomorú lett, s
visszatérve Katalinhoz, oly bús dalokat énekelt ismét, hogy szinte
sírtak belé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Néhány nap mult el, mialatt Katalin mindennek bővében tartá a két
felfogadott árvát, csak jó kedvet nem tudott nekik adni. Károly egyre
menni vágyott, s úgy elült naphosszant egy magas dombtetőn, szüntelen
egy táj felé nézve s gyakran mondá testvérének: «arra szeretnék én
menni, arra hiszem én apámat».

Napok mulva előkerültek a küldöttek, előbb az egyik, majd a másik,
utoljára a harmadik.

A két első minden rabját sorra nézte a bégnek, az agának, az ulemának,
az effendinek; sehol sem találta, a kit keresett; a harmadik pedig, ki a
seraskiernél járt, ilyen goromba választ hozott vissza azon kérdésre,
hogy nincs-e nála egy ilyefalvi Boór Ádám nevű, ilyen és ilyen arczú,
termetű magyar rab?

«Hát mióta vannak neveik a kutyáknak? ki hívja az ökröket, lovakat úgy,
a hogy ők akarják? egyik kesely, másik fakó, egyik villás, másik kormos,
én hivom pejkónak, a kinek eladom, hivja rárónak, s az nem megy az
anyakönyvbe. A rabszolgák között pedig nincs semmi különbség, hogy egyik
ilyen, másik olyan! van két füle, van két keze, lába, ha még le nem
vágattam: van egynek két szarva is. Pusztulj a pokolba!»

– Mondtam, sohajtá a fiú, hogy nem fogja őt feltalálni senki, csak én.

E pillanattól fogva nem volt a fiúnak többé maradása. Rögtön menni
akart, azon táj felé, merre őt egy titkos ösztön vonta, s nem fogott
rajta sem kérlelés, sem vigasztalás.

Katalin látva, hogy vissza nem tarthatja őket, még egy utolsó próbát
kivánt értök tenni, s ez az volt, hogy elmenjen velök együtt a
seraskierhez; – a mit a fiúnak csak a titkos sejtelem súgott a vizentúli
táj felől, azt Katalin érett meggyőződésből hitte: a seraskier birtoka
volt azon táj, s épen a durva visszautasítás volt legnagyobb ok azt
hinnie, hogy a keresett rab az ő birtokában van.

Másnap mindjárt felkészült az útra a derék hölgy; azon időkben és kivált
Moldva belsejében, nagy hozzákészüléssel járt egy több mérföldnyire
teendő utazás; a keskeny, vízmosás rongálta hegyi utakon csak szoktatott
paripán vagy öszvéren lehetett haladni, gyakorlott kalauz vezetése
mellett, ki a hegyek minden zegezugát ismerte s nem jött zavarba, ha egy
vagy más ösvény el volt zárva aláhengerült kövekkel, s jól ismerte a
hegyi folyamok átgázolható sekélyeit. Elől-hátul jó csomó bátor
fegyveres szolga vette körül az utazókat, védve őket ólálkodó rablók
ellen, s velök ment egy fizetett csausz, ki mint eleven útlevél, biztos
átjárást szerezzen nekik a mamelukoktól őrzött kapukon, s a murzák
hajdui között. Öt-hat teherhordó öszvér szállítá utánuk a több hétre
való eleséget, mert vendégfogadóknak sehol híre sem volt,
vendégszeretetnek még kevésbbé, s ha vagy egy folyamnak ki tetszett
áradni, három napig tehettek egy órai utat, s ugyanezen okból sátraikat
is magukkal hordták, s a hol elesteledtek, ott ütöttek tanyát.

A fiú látva e terhes készületet, szerényen mondá fogadott anyjának:

– Miért tész magadnak ennyi alkalmatlanságot? áldj meg bennünket és
bocsáss tova. Elmegyünk mi egyedül a seraskierhez. Álltunk mi nagyobb
urak előtt is.

– Nem bocsátlak nálam nélkül. Ő bizonyosan titeket is ott fogna. Én
ismerem jól a vén renegátot. Lopás, rablás, csalás, gyilkolás nála
mindennapi kenyér.

– Az Istenért, kegyelmes asszony. Akkor te is félj oda jőni.

– Ne feledd, fiam, hogy én Kucsuk basa neje s Feriz bég anyja vagyok,
kiknek kardjait Moldvában is jól ismerik.

Az asszony annyi önbizalommal mondá ezt, hogy a fiú szinte büszke
kezdett lenni, hogy neki ily bátor fogadott anyja van.

Még az nap este Katalin egész kiséretével útnak indult, ő maga erős oláh
ménen lovagolt keleties török öltözetben, mint azon táj amazonai
szokták, magas gyöngyháznyeregben, turbánjában rengő kócsag, oldalán
görbe szablya.

A leányka csengős öszvéren ült, mellette bátyja ment gyalog,
nyeregkápáját fogva, hogy kis testvére le ne essék. Az öszvért zabláján
fogva vezette egy barnaképű oláh kalauz, míg a karaván élén egy török
kalauz ballagott.

A török kalauznak fogadása tartá, akárhol az úton keresztül folyó
patakot talált, abban harminczháromszor megmosni kezeit és ábrázatját;
az oláhnak pedig az a fogadása volt, hogy a hol egy szent képet talált
az útfélen, s előtte kiürülve a pomana korsaját, addig odább nem ment,
míg forrást nem talált, a miből azt megmerítse; mely vallásos és
emberbaráti fogadások számtalanszor nyujtának az egész társaságnak
alkalmat a megpihenhetésre.

A török kalauz szótalan ember volt, annál beszédesebb volt az oláh,
elmondta apjának, anyjának, öregapjának minden viselt dolgait; minden
bokorról, patakról tudott valami emlékezetest: «itt ebben a kőben bukott
el a Murza paripája tavaly nyáron; amott, ama fába véste a nevét Drágu
Lupuj, meg a szeretője, muntye Ljubu, derék egy pár voltak; itt
akasztatta fel azt a harmincz rablót sorba egymás mellé Halil effendi;
abban a lyukban ott lakott a süvöltő sárkány, a kit Balina Gregu
szurokpogácsával megölt. Itt nyomta agyon a terhes szekér azt a zsidót,
a ki öt esztendővel ezelőtt felfordult s a szekér alá esett. Amott
verték agyon a debrenyi kántort a zsiványok öt dénárért. Itt volt ezer
esztendő előtt az a nagy tó, a miben aranyhajú Flore fürdött, meg az
arany ludak. Ezen a kövön állt Drakul vajda, mikor a czigányasszony
megjövendölte neki, hogy Várna alatt el fog esni a magyar király s ő a
fiát küldte hozzá két jó futó paripával, hogy megszabadítsa…»

Mindezen helyeket már messziről mutogatá a jó oláh, ki szüntelen
karavánok vezetésében vénült meg, s valahányszor egy említett helyhez
ért, mindig egy követ vetett oda, úgy hogy idő jártával egész halmot
rakott mindenüvé.

Ilonka, így hívták a kis árvaleányt, figyelmesen hallgatá mind e
meséket, gyermek lelke elandalgott a tündéres, a szokatlan, a borzasztó
regéken, s ha vezetője el talált hallgatni, ő kérdezé: hát e helyről nem
tudsz valami mesét? Mi gyujtotta fel ezt a fát? ki égeti ezt a tüzet ott
a távolban, mi füstöl ott az erdők közt, micsoda veresség csorgott ottan
le a sziklán? mi csattog úgy a távolban? És az oláh semmire sem felelte
volna azt, hogy nem tud róla; sem oly tudatlan választ nem adott, hogy
azt a fát a villám gyujtotta volna meg, hogy a tűz pásztorok műve, a
füst pedig szénégetőké és a veresség nem egyéb zápormosta veres földnél,
s a távoli zörej a hegyi patak moraja; hanem megmagyarázta szépen, hogy
ahoz a fához egy szegény kegyes oláh barátot kötöztek kegyetlen tatárok
s úgy gyujtották meg alatta, ott a tűznél zsiványok sütnek ökröt, s a
füst a föld alól jő, hol kecskelábú boszorkányok főznek irtóztató üstben
rettenetes főzeléket, az a veresség pedig ott a griff-madárnak a vére s
a mi zuhogást hallani olykor a messzeségből, az nem egyéb, mint a
kétszarvú embernek a köhögése.

A leányka csak hallgatta, a míg csodákról és tündérekről volt szó, de a
legutóbbinál elnevette magát, s megtaszítva kis kezecskéjével az oláh
mozsárnyi báránysüvegét, monda:

– Eredj, te bolond! mit mesélsz nekem kétszarvú emberről.

– No, no, inté az oláh, majd meglátod, csak jól ne viseld magad.

– Hát milyen az? mit csinál az itt?

– Tudom is én, hogy mit csinál? Én csak azt tudom, hogy elszaladok, ha
meglátom.

– Hát láttad te? kérdé a lányka, féltében nevetve.

– No, no, csak nevess. Épen az ilyen gyermeket kapja el, mint te vagy.

– Mit ijesztgeted azt a gyermeket? riadt rá odafordulva Katalin. Mit
hazudozol annyit?

– De nem hazudok én, állítá az oláh; a hányszor gyermekhangot hall,
mindjárt előjön a kétszarvú ember, a miért ha valaki keresztül megy a
Dzerdzina völgyén, már előre beköti a gyermekei száját, hogy ne
beszéljenek.

Katalin elkaczagta magát.

– No itt nincs több gyermek, csak te magad, jó kalauz, hát kösd be a
szádat, mert mindjárt a Dzerdzina völgyét érjük.

Az említett völgy egy sivár, elhagyott hely, már messziről kiválik az
egész táj közől; egymásra hányt sziklák, égnek emelkedő csúcsok vadon
tömkelege az, mikről kuszáltan merednek szét a vihartépte fák. Alig
látszik rajta valami zöld, az út sötét mélységbe kanyarodik alá, s ott
elvész szem elől, míg ismét szörnyű távol látszik újra, a mint
előtekeredik a magas hegyháton, mint egy fáradt kigyó; a sziklák közől
nagy zuhogva, csattogva jön alá egy sebes hegyi patak, mely mintegy
körülölelni látszik a szomorú, barátságtalan völgyet, elválasztva azt a
vidék mosolygóbb részeitől. Az egész völgy alig mutat valami élőt, csak
a bérczi sasok kóvályognak a magasban kanyargó méltóságos röpttel.

A nap már alá felé hanyatlott s a félhold ezüst sarlója kezdett
meglátszani az égen. A mint a hegyi folyamhoz értek, a török kalauz
ismét megmosta kezeit és orczáját harminczháromszor, a társaság az alatt
várt.

Mikor ennek vége volt, akkor meg a papucsait húzta le.

– Barátom! kiálta rá Katalin, csak nem tettél magadban új fogadást, hogy
a lábaidat is megmosod harminczháromszor minden patakban?

A török röviden válaszolt:

– Ma nem megyünk tovább.

– Hogyne mennénk? sürgeté a nő; az idő szép és még elég világos, az
állatok nincsenek elfáradva s elég pihenve jövünk.

– A hold már feljött, viszonzá a török, s holdfeljötte után nem megyek
keresztül a Dzerdzina völgyén.

– Miért ne mennél?

– Mert ott lakik a kétszarvú ember.

– Te tréfálsz.

A török bólintott fejével, mintha azt jelentené, hogy bár tréfálhatna.

– Hát kicsoda, micsoda az a kétszarvú ember?

A török vállat vont.

– Iblisz.[5]

– S láttad te ezt az ibliszt?

– Szaladtam előle.

– S ő kergetett?

– Nem néztem hátra.

– Adj legalább hosszabb feleletet: minő alakja? arcza? viselete?

– Szarvai homlokából vannak kinőve, felfelé, mint egy kecskebaké! lábai
szőrös tehénlábak, hasított körömmel, válláról kérges bivalybőr csügg,
farka hosszan lóg utána.

– Úgy van, asszonyom, szóról-szóra ilyen, állítá az oláh kalauz is.

– Ejh. Álmodtátok ti ez alakot, s most azt hiszitek, hogy láttátok.

– Én nem álmodtam, asszonyom, szólt a török, mert ijedtemben úgy neki
futottam egy fának az orrommal, hogy most is félre áll tőle.

– Vagy hát szemeid csaltak meg, s lehetett, a kit láttál, valami pajkos
pásztorgyerek, ki kecskebőrt húzott fejére, hogy az utasokat
ijesztgesse.

– Mellettem haladt el tíz lépésnyire, asszonyom, mert a mint fél
arczommal a fába ütődtem, elestem egy bokorban, s onnan láthattam és ő
nem vett észre; idős férfikorban levő ember volt, az arcza szomorú és
nem rút, nagy hosszú szőke szakálla melléig ér, s a két hátra hajló
fényes szarv egyenesen a homlokból van kinőve, a haj választékai közől,
még a bőr repedései is látszanak mellette köröskörül. Mellettem ment el,
asszonyom, kezében nagy furkós bottal; Allah lássa meg lelkemet, ha csak
egy szót nem mondtam igazat!

Katalin boszúsan ránczolá össze homlokát.

– Tehát nem jösz velünk keresztül?

– Ha három esztendőt igérsz a paradicsomból, még akkor sem.

– Akkor itt maradsz kardos,[6] mert mi tovább megyünk, holnap
utólérhetsz bennünket. Hát te frátye! fordult ekkor az oláhhoz, két
arany felpénzért megteszed-e az útat?

Az oláh vakargatni kezdett a csimbókjai között, mintha gondolkoznék.

– Soha se hányd, vesd a dolgot; ha ember az, a kitől félsz, akkor látod,
hogy elég sokan vagyunk ellene; ha pedig ördög, akkor gondolhatod, hogy
van jó izlése, hogy nem téged ragad el, hanem hármunk közől egyikünket.

– Igazságod van, asszonyom, szólt az oláh, megnyugtatva. Ezt a két
gyermeket fogja elkapni. No gyermekek, befogjátok a szátokat.

Azzal szépen elébb került a gyermekektől az oláh, mintha e kritikus
órában nem óhajtana közel lézengni hozzájok, hanem a fegyveresek közé
vegyült, elmondva százszor, hogy ő nem fél.

A karaván átgázolt a hegyi patak sekélyén, s a mint leereszkedve a
völgybe, még egyszer visszatekintének, látták, mint imádkozik a
hátramaradt török, arczra borulva leterített burkonyán.




II. A RÉM.

A nap még fenn volt az égen, de a mély völgyben rég este volt már. Ide
naponta csak hat óra hosszat süt verőfény, az sem talál semmit a komor
sziklákon, a mit kikeltsen, csak a tetőkön zöldül holmi gindár bokor s a
törpe sóskafa, melynek lombjain elszórt kecskenyáj legelész, inkább vad,
mint szelid, miket csak egy-egy zivatar képes összeterelni: olyankor
együvé bújnak egy sziklaoduba, számbaveheti a pásztor: hánynyal fogyott?
hánynyal szaporodott?

Mentül tovább halad a karaván, a völgy annál sötétebb, szorosabb; óriás
sziklafalak merednek fel két felől, miknek hasadékaiból bömbölő
barlangok nyilásai tátongnak elé. Az ember úgy fél, úgy szorong: ha ezek
a roppant függő bérczek egyszerre csak összeomlanának! Az ég mindig
keskenyebb lesz, már valami homályos köd kezd ülni a völgyre, az emberek
úgy hallgatnak, csak az öszvér csengetyűje ad dolgot a visszhangnak, s
az utasok után legördülő kavics.

Végre a völgy legmélyebb helyére érnek, itt egy roppant kődarab zárja el
az útat, melyet valaha földrengés vethetett a völgy hasadékába, s a mint
egyik felével a meredek sziklaoldalhoz lapul, másfelől úgy elszorítja az
útat, hogy mellette elhaladva alig enged két arasznyi tért az utazónak,
azon túl száz ölnyi mélység, s a ki lovon halad, kénytelen féloldalt
hajolni, hogy a sziklához ne dörzsölődjék: egy botlás, egy szédülés, s
ló és lovas ezer darabra zúzott.

Mindenki szorongva közeledett a helyhez, az emberek egymásra
tekintgettek.

– No gyermekek, szólt az oláh kalauz, most aztán imádkozzatok, mert ha
itt kap bennünket a gonosz, még csak futni sincs hová.

A fiú boszankodva hallá a figyelmeztetést, s a mint a sziklához érve,
még egyszer hozzá fordult a kalauz, intve őket:

– Itt azután elhallgassatok egészen, mert bizony Isten, nem engem kap el
valami, hanem titeket.

Károly csak azért is daczosan levevé nyakából mandolinját s egy víg
accordot adva rajta, elkezdé bátor hangon dalolni:

«Sárga ló, sárga ló, arany patkó rajta!»

Azon pillanatban ijedten kapott az oláh Katalin lovának zablájához,
csaknem hanyatt esve:

– Jézus Mária! ahol a kétszarvú ember!

Mindnyájan oda tekintettek. Valóban ott állt, a sziklaköb tetején,
mintha egy rejtett üregből bújt volna egyszerre elő a meghallott dal
szavára.

Úgy, a hogy a török által leiratott: lábai szőrös tehénlábak, hátán
összekötött bivalybőr, homlokából két hátrahajló szarv nőtt elő, mely
vad, ijedelmes tekintetet adott különben oly szelid arczának, melynek
vonásain e pillanatban még örömöt, még mosolyt, még emberi vágyakat is
lehete látni.

A mint ott a magasban állt, a karaván feje fölött, görcsös botjára
támaszkodva, sötét alakja, hegyes meghajlott szarvai élesen kitünve az
alkonyéj színéből: az egész karaván holttá bűvölve állt; Katalin
paripája horkolva ágaskodott, orrlyukaiból forró gőzt fútatva, s
felborzadt serényét hányva jobbra-balra, míg Ilonka felsikoltva takarta
el arczát bátyja kebelébe, ki vadul tekinte hátradobbanva az előidézett
rémre, s kezével vadászkéséhez kapott.

De a következő pillanatban reszketni kezdett a fiú, keze elbocsátá a kés
markolatát, arcza elsápadt, ajkai szótlanul nyiltak meg rebegve, melle
zihált, szó sem jött nyelvére, szemeit elfutotta a veresség; egyszerre
elveté fejéről fövegét, s neki rohanva a sziklának, mielőtt valakinek
eszébe juthatott volna meggátolni, a sziklahasadékokba fogózva, mint a
vad hiúz, oly sebesen felkapaszkodott a rémalakhoz, ott térdre bukott,
megragadva annak kezét, elhalmozá csókjaival, sokáig nem jött más hang
összekulcsolódott ajkaira, mint egy szótalan sirásé, minő annak sirása,
ki álmában kiáltani akar és nem tud; míg egyszerre, mint a zápor,
megeredt szeméből a köny, s akkor minden ízében megrendülve kiálta fel:

– Édes atyám!

A csodálkozás moraja zúgott fel a karavánból. Maga a fiatal testvér oly
kétkedő idegenséggel tekinte fel a rémalakra, s majd támadt, majd ismét
elmult arczáról a könnyű derű, mit a megismerés idézett néha reá. Ő nem
ismert apjára többé. Azokhoz a szép szemekhez, ama szelid mosolygó
arczhoz, mely az ő gyermeki szivében élt felőle, oly hasonlótlan volt e
kép, rémes két szarvval homlokán: jól mondá a fiú, hogy egyedűl ő fog
apjára találni és senki más.

De a férfi megismerte őket, s míg szótlan fájdalommal szorítá kebelére
fiát, szemeivel leányára tekinte le, oly búsan, oly fájdalmasan, mintha
könyörögne neki, hogy ismerjen ő is reá!

A fiú szóhoz kezde jönni, s könnyeivel együtt beszéde is megeredt.

– Emberek! jó emberek! Nézzétek, hisz nem rém ő, nem ördög, nem
kisértet; ember, mint én és ti; meggyalázva, elcsúfolva, megrontva, de
bizonyára nem Isten által, hanem gonosz emberek által; oh de én
megismerném apámat, ha arcza össze volna is törve; hát te? Ilonka! Nem
látod-e őt?

– Leányom! rebegé a rém, oly hangon, melynek keserves rezgése a sziveken
hatott keresztül, hogy Ilonka az ismerős hangra félájultan omlott le az
öszvérről, s csak Katalin védő karjai tarták fel.

– Jer, szállj le onnan! kiáltá fel az amazon, ha ember vagy és Istent
hiszesz, szállj le hozzánk!

Katalin egyedül mert megállani a közeledő rém előtt, ki fia karjára
támaszkodva, a szikla rovátkáin alászállt, kisérete szétfutva, biztos
távolból nézte őket; a kalauz felfutott egy fára.

Az ember lejött, s letérdelve leánykája mellé, összecsókolgatá annak
homlokát, szemeit, míg a gyermek magához tért ölében az atyai csókok
melegétől, s felpillantott, de hirtelen eldugta ismét arczát, s míg
kezecskéi apja nyakát ölelték át, arczát annak kebelébe rejté.

– Irtózik tőlem, susogá az ember bánatos sóhajjal, s azután fiához
fordult:

– Hol jártok itt? Miért jöttetek ki Erdélyből?

– Kétszer küldöttük el váltságdíjadat, mindannyiszor el kellett annak
tévedni, most magunk indultunk el vele.

– Későn érkeztetek vele, szólt az ember lecsüggesztett fővel.

– Oh, apám, sóhajtott a gyermek, jöttünk volna hamarább, de koldulva
gyűjtöttük váltságdíjadat idegen országban.

– Koldulva! ti? kiálta fel az ember, hát barátom, kit megbiztam, hogy
vagyonaim egy részét eladva, azt küldje el: Pozsgai nem él-e? Hát nőm
elfeledett-e?

– Barátod! kiálta dühösen égő arczczal a gyermek. Barátod kihajta
bennünket házunkból, mint mondá, a te megbizásod szerint. Nőd pedig,
anyánk, most is emlékezik rád – a túlvilágon.

Az ember hátratántorodék, s a sziklához kelle támasztania fejét, hogy el
ne essék.

– Úgy van, apám. Ha e derék hölgy itt, ki mellettünk áll, Istentől nincs
segélyünkre küldve, most is koldulunk talán; ő küldözött, ő fáradt
velünk érted, neki köszönjük, hogy megtaláltunk, hogy megszabadítunk.

Az ember odaborult Katalin kezére, s csókjaival halmozá el azt.

– Oh, asszonyom, iszonyúk, a mik én velem történtek; de te légy áldva
százszor, hogy gyermekeimre kiterjesztéd kezeidet; nem adhatok
jóságodért egyebet, mintha őket adom neked, mert hisz enyémek úgy sem
lehetnek többé.

– Bármily borzasztó legyen is a sors, mely téged ért, él az Isten, hogy
azt megfordítsa rajtad, szólt szilárdul a delnő; s ha megengedé, hogy
gyermekeid feltaláljanak, nem újjmutatása-e a Mindenhatónak ez, hogy
ismét boldoggá fog tenni és visszasegítend hazádba?

– Lehetetlen! én rabja vagyok a seraskiernek, kezemen nincs láncz,
nyakamon nincsen vas, de erősebben rabbá tesz, a mi itt homlokomon van…

Katalin nem tudta magát megtartóztatni a borzadálytól.

– Mely kéz tette e csodát veled?

Az ember lecsüggeszté fejét felsóhajtva:

– Oh, asszonyom! neked bizonyosan édes álmaid szoktak lenni, mert lelked
tiszta és arczodon boldogság látszik, ne akarj tudni dolgokat, mik
álmaidba kisérteteket kevernek s megingatják benned a hitet.

– Akarom, hogy beszélj; mert kell ismernem sorsodat, hogy azon
fordíthassak. Ha borzalom hallani, a mit mondasz, gyermekeidet küldd
félre.

– Én hallani akarom azt, apám! szólt a fiú fendobogó szívvel, míg a
lányka még szorosabban simult apja keblére, s még mélyebben rejté annak
daróczöltönyébe arczát.

– Halld tehát, a mit hinni nehéz. Ezelőtt hat évvel, midőn Rákóczy
György nem érve be saját fejedelemségével, kiment országot hódítani
Lengyelországba, s kivitte magával az erdélyi nemesség színét, én is
azok közt voltam. Honn két fiatal gyermekem s áldott jó nőm maradt.

Ez emléknél elfogult az ember hangja s szemeibe könyek tolultak.

– A lengyelek tatárt híttak segítségül, elhullott a szép nemes had, s a
ki élve maradt, azt rabszíjra fűzték s elhurczolták messze országokba. E
sors ért engemet is, s legjobb barátomat, Pozsgai Ferenczet. Gyermekkori
barátom volt, asszonyom; atyám mint szegény fiút fogta fel, velem
nevelteté; együtt éltünk, együtt harczoltunk, egy lánczra voltunk verve.
Midőn elfogatásunknak híre futamodott, kinek rokonaink, családunk volt,
az sietett váltságdíjunkat megküldeni, de a mely nap a bennünket fogva
tartó murza felvette a díjat, érkezett a seraskier a szultán
halálparancsával, mely selyemzsinórt itélt a murzára s annak minden
pénzét és marháit a seraskierre juttatá. Ez utóbbiak közé tartozánk mi
is. És a seraskier semmit sem akart tudni a váltságdíjról, s mi rossz
után rosszabbat cseréltünk, amaz rossz volt embernek, de imez jó volt
ördögnek. E szorongattatásunkban mi néhány százan a mi pénzecskénk volt,
koldulásból, nagy elrejtegetve összeraktuk, azon szándékból, hogy egyet
magunk közől kiváltunk, s azt haza küldve Erdélybe, meghatalmazzuk, hogy
mindnyájunk vagyonából adjon el annyit, a mennyi a váltságdíjra kell, s
küldje meg értünk. Én legjobb barátomat ajánlám erre, Pozsgait. Mondám,
hogy ő becsületes ember, benne bízni lehet, mert jó hazafi, jó
keresztyén, és mindnyájunkat szeret. Mi kiváltók e férfit s elküldtük
Erdélybe és vártuk sokáig, egyik napról a másikig; a napokból évek
lettek és nem tudtuk, miért nem érkezik váltságdíjunk…

Az ember elfuladt a beszéd és fájdalom miatt.

– És e becsületes ember, szólt Károly, mintha folytatni akarná apja
beszédét, elfoglalá a küldők jószágait, árváikat, özvegyeiket kiverte
házaikból, birtokaikat elvesztegette potom pénzért és gazdáikat
rabságban hagyta veszni.[7]

– Úgy-e, Istenhez kiált e szó, asszonyom?

– És Isten keze nem rövidült még meg.

– Nem zúgolódom. Mi vártunk évekig, s itt vesztünk a várakozásban, a
seraskier maga is undok renegát, gyűlölte mindazokat, kik hitükhöz
állhatatosak maradtak, s mindent elkövetett, hogy bennünket
eltántorítson, velünk teljesítteté a legaljasabb munkákat, miket másutt
a czigány is csak akkor vállal el, ha éhenhalni készül; de én nem
engedtem eltántorulni társaimnak lelkét, s midőn leroskadtak sorsuk
terhe alatt, én vigasztalám őket, s példát mutaték nekik, mint kell a
balsorsban erősnek lenni. Egyetlenegy sem hagyta el hitét. A seraskier
dühös volt, s megtudva, hogy társaim engem tartanak magok előtt mintegy
példaképül, maga elé állíttata, s előbb hizelge, majd fenyegetőzött,
hogy társaimat vegyem rá az áttérésre; én Istenben vetém reményemet s
daczoltam vele. Ekkor irtóztató bosszut esküdött fejemre és beteljesíté
azt; megkötöztetett egy széles gerendához, s homlokomon felhasíttatva a
bőrt, egy eleven kecskebak fejéről leszakíttatá a szarvakat s azon
forrón, véresen a homlokomon vágott sebbe kötteté azokat, erősen
rászorítva, úgy hogy hat hét alatt fejemhez voltak azok nőve,
elválaszthatlanul, a mint látod.[8]

Katalin elsápadt az iszonyat miatt. Károly tenyereibe hajtá homlokát, a
kis leány pedig féltében elaludt apja ölében.

– Ugyanekkor, folytatá a rab, egy tulok hátulsó lábairól lehúzatva a
bőrt, azon nyersen lábaimra vonatá, míg rászáradtak, úgy, hogy levágni
sem lehet többé. Akkor ezen vadonba bocsáta el: «itt fogsz lakni, s
innen ki nem jöendsz soha, mert borzadni fog tőled mindenki, a ki
meglát, s iszonyattal kerülend ki minden élő ember, s ha vezére voltál
társaidnak, most vezesd a hozzád hasonlókat!» E szavakkal ama
kecskenyájra mutatott, melyet amott a sziklákon legelni láttok, s mikhez
ime hasonlatos vagyok.

Katalin alig bírt magához térni a bámuló iszonyatból; azzal egy gondolat
járta át lelkét.

– Menj vissza gyermekeiddel az én jószágaimra, szolgáim egy része
vezetni fog, magam elmegyek a seraskierhez.

– Szöknöm nem lehet, asszonyom, mert e gúnyjelről mindenki rám ismer, s
a seraskier hatalmas, csak arra hoznék veszélyt, ki velem jót akar
tenni.

– De én váltságdíjt ajánlok neki s akkor elbocsát.

– Alig hiszem.

– Én tudni fogom kényszeríteni, én nem félek tőle.

– Oh, asszonyom, ne tégy egy lépést sem miattam, én nem óhajtom a
világot látni többé, és a világ elborzadna, ha engem látna. Menj vissza
gyermekeimmel és légy anyjok nekik, én itt csendes elmerengésben fogok
élni és elmulni, s a míg élek, érted és ő értök imádkozom.

– Nem, nem, szólt a fiú, mi elmegyünk a seraskierhez érted könyörögni.

– Ő hozzá könyörögni? Hát könyörög valaki egy kiszáradt fának, egy
dühödt fenevadnak?

– Jehova Istenre! kiáltá az amazon, büszkén kardjára ütve. Kucsuk basa
neje mást is tud, mint könyörögni.

A Jehova névre felderült az ember arcza. Hévvel ragadá meg a hölgy
kezét.

– Te keresztyén vagy?

– Én is megtartám hitemet annyi kisértet között, válaszolt a nő szent
ihlettel szemeiben.

– Úgy bízom benned, hogy megőrzöd gyermekeimet; hogy engem
megszabadítasz-e, az előttem közönyös dolog.

– A mit Isten akar, az teljesülni fog.

– S nem kell-e megnyugodnom, ha az van felettem határozva a magasban,
hogy itt haljak meg e völgyben, mint hitem vértanúja? Ki tudja, hátha
kiszabadulnék innen, nem lenne-e belőlem kegyetlen, bosszuálló ember, ki
véres visszatorlást gyakorol azokon, a kik így bántották, nem lennék-e
ellenségeim üldözője, gyilkosaimnak hóhérja, árulóim elvesztője?

Károly szólni akart valamit, arczán átfutott a pir; tán azt akarta
mondani:

– Az leszek én!

Katalin megszorítá Boór Ádám kezét.

– A mit Isten végzett, s a miért angyalok imádkoznak, az meg fog
történni. E szavaknál a két térdepelő gyermekre mutatott. Most végy
búcsút gyermekeidtől, öleld meg őket. Négy nap mulva ismét visszatérünk,
várj reánk e helyen, ha velünk jönnöd veszélyes.

Boór Ádám még egyszer megölelé, megcsókolgatá gyermekeit s azzal
megrázva Katalin férfiasan nyujtott jobbját, kiszakítá magát gyermekei
karjai közül s ismét felment a sziklaköbre.

Katalin inte kisérőinek, hogy menjenek tovább.

A kalauz lemászott a fáról, magában mormogva:

– No ezeket megvette az ördög.

A távozó gyermekek sokáig visszatekintgetének, Károly kalapjával
köszöntgetett vissza, Ilonka csókokat hányt piczi kezeivel. A kalauz,
bármennyire félt is, hogy ha hátra talál nézni, úgy marad a feje, még
sem állhatta meg, hogy egyszer hátra ne tekintsen, s a mint megpillantá
a kétszarvú embert ott a sziklacsúcson térdepelni, arczát imára kulcsolt
kezeire hajtva, álmélkodva rántá meg társa zekéjét:

– Nézd el, nézd: az ördög imádkozik!




III. A SERASKIER.

Csúnya nagy potrohos ember volt a seraskier, hájjal volt béllelve minden
porczikája, az ujjait ökölre nem birta volna fogni, mert még a tenyerén
is szalonna volt, tripla tokája volt s lelógott nagy lomhán, s hasának
nagy terjedelme miatt soha sem látta lábait. Mindamellett szüntelen
gyalogszekéren hordatta magát nyolcz-nyolcz rabszolga által felváltva, s
az a lebtica is vasból volt; mert ha fából lett volna, ízre-porrá tört
volna.

Számtalan rabszolgát tartott e derék úr, ilyen gazdasági elve lévén:

Minden igavonó állat között a legolcsóbb az ember; egy ökör tíz-húsz
arany, egy ló ötven, száz, százötven denár, ki micsodás? egy erős
legényt pedig megvehetni két talléron, mikor vásárja van. Egy ló csak
tíz-tizenöt esztendeig ló, de egy markos ficzkó eltart ötvenig is.
Lovat, ökröt drága szénán kell teleltetni, az ember megél abból, a mi
hulladék marad; a barom csak nyáron dolgozik, télen pedig pihen; a
rabszolga nyáron ekét, boronát húz, télen pedig malomban őröl, vagy
bányában kopácsol. E végett a derék ember egész gazdaságát úgy rendezte,
hogy a hol csak lehetett, emberi kezek végeztek minden munkát, azok
szántottak, takarítottak, csépeltek és hajtották a gázlómalmokat,
vontatták a hajókat.

Épen most is gabonát csépeltet rabszolgáival a derék úri ember a szérűs
udvaron, két rabszolganő hajtja róla pávafarkakkal a legyet, kettő
lábait mosogatja, a többiek nagy tekenőkben szemelgetik a konkolyt a
tisztabúza közől, s jaj nekik, ha nem vigyáznak! a hány szem közte
marad, annyi korbácsütést kapnak, – a midőn egy csausz jő sietve
jelenteni, hogy Kucsuk basa feleségének egy előre küldött futárja
köszönteti a kegyelmes urat, miszerint nemsokára be fog hozzá szállni
egész úti kiséretével együtt.

– No már megint vendég! szólt mérgesen a renegát. Hogy nem tudnak ezek
az emberek odahaza maradni! S micsoda új szokás már ez, hogy az
asszonyok utazni járjanak? minden becsületes vallásos török utálattal
fordulna el az ilyen becstelen asszonyoktól, ha még volnának becsületes
vallásos törökök sokan, mint én. Veszendőben van a régi muzulmán
erkölcs!

S mindezt oly pofával mondta a jó seraskier, mintha Orkhán szultánnal
jöttek volna ki ősei Ázsiából, pedig tíz év előtt még genuai
olajkereskedő volt a jámbor.

– Hanem hát csak hadd jőjjön az asszony; «ebet gazdájáért, mond a
példabeszéd, asszonyt az uráért illik megbecsülni».

Hanem azért csak oda kinn maradt a szérűn, gondolva, hogy ha ott fogadja
el, majd csak hamarább tova megy, s utasítást adott az étekfogóinak,
hogy mikor azt fogja nekik mondani: hozzatok a legdrágább frissítőkből,
s mindenféle csemegét! ne hozzanak egyebet, mint nádmézes vizet és
mogyorót.

Nemsokára megérkezék Katalin s leszállva lováról, a seraskier elé
sietett s azt illően üdvözölve, a két gyermeket hátul hagyá.

– Ühm, nem rút asszony, mormogá magában a seraskier, csakhogy egy
kicsinyt kevélynek látszik; hanem az szép, hogy olyan sűrű szemöldöke
van, az ritkaság és nagyon szép a fehérszemélynél. No hát, hozott Isten,
jó asszony, meddig maradsz itt?

– Tőled függ, hogy rövidebb, vagy hosszabb legyen látogatásom, felelt
Katalin udvariasan. Hallván vendégszereteted hírét s erre utazván, nem
akartalak kikerülni.

– Igen? szólt a derék úr. (Vajjon ki lehetett az a gazember, gondolá
magában, a ki elhiresztelt, hogy vendégszerető vagyok?) Tehát hova
utazol, jó asszony?

– Anadoliba: egy régi fogadásom következtében.

– No, Allah segítsen útadban. Szakácsok, hozzátok azon drága csemegéket.
Tehát Anadoliba utazol. Akkor bizony igen sietned kell.

– Sietnem kellene, az igaz, mert egy régi fogadásom szerint minden évben
ki kell váltanom rabságból egy magyar foglyot, s izentem már a közellevő
török urakhoz, de egyiknek sincsen, e végett magamnak kell egyet
távolabb keresnem.

– No, biz ez furcsa fogadás; hanem Allah nagy és hatalmas s vannak
mindenféle emberei.

– Igazat mondva, jó szomszéd, te egy nagy út viszontagságaitól engem
megmenthetnél, ha tán akadna birtokodban magyar fogoly.

A seraskier némán kaczagott, fejét elé-hátra rázva.

– Magyar fogoly, magyar fogoly? Ha paripáról beszélsz, jó asszony, akkor
tudom, mi az arab paripa, mi a lengyel, mi a burkus? az egyiknek sovány
feje van, kiülő pofacsontjai, síma szőre, másiknak bolyhos szőre, vastag
feje, széles szügye; ha perzsa toklyót, egyptomi argalit, magyar juhot
kérdeznél tőlem, azt érteném, amarra vastag farkáról, másikra őzfejéről,
emerre kacskaringós szarváról rá lehet ismerni, de hogy mi különbség
legyen egy magyar rabszolga, vagy egy görög rabszolga, vagy egy georgiai
rabszolga között? azt nem tudom; füle, orra, szeme mindegyiknek
egyforma, én csak kicsinyekre és nagyokra szoktam őket osztani.

– Elmés ember vagy, seraskier, szólt a delnő, alig türtőztetve haragját,
nem akarlak én terhelni azzal, hogy kedvemért rabszolgáidat osztályozd,
hanem ha sziveskednél egyet átengedni közőlök, majd az én gondom lenne
azt kiválasztani a sok közől.

A seraskier fejét rázta.

– Nem lehet, jó asszony. Egy sem eladó, bár még többet vehetnék hozzá,
így is fele a földeimnek parlagon hever, s felvehetem, hogy a hajdúk
minden héten agyon ütnek belőle kettőt-hármat, nyakamon a tél s az
ólombányákba ha leküldök Rebbi-alevval (deczember 1) kétszáz rabot, nem
jön belőle több vissza Dsemadi-alevval (február) száznál, felét
elpusztítja az ólomgörcs, alig jöhetek ki velök.

– No de, kedves szomszéd, szólt Katalin, odaülve a seraskier mellé a
hordszékre, s végig simogatva bársonysíma kezeivel annak elhízott
pofáját. Lásd, milyen kedvet tehetnél nekem, megszabadítnál egy hosszú
út terheitől; nem is kivánnám tőled ingyen, nem sokalnék egy pár száz
aranyat érte.

A seraskier arcza erre szépen elkezde fényleni, az electricus czirógatás
a szép asszony kezeitől, vagy tán még inkább az ajánlott kétszáz arany,
megvesztegetőleg kezdének hatni mogorva kedélyére, s miután előbb jól
kinevette volna magát, mint olyan ember, ki jól tudta, hogy a vele
született nagy szivesség miatt most nagy áldozatot követ el, de már nem
törődik vele, ráhagyja a hölgy kérését.

– Legyen no. Te gonosz nő vagy. A prófétát képes volnál mosolygásra
gerjeszteni hamis szemeiddel. Hát nem bánom. Legyen meg, a mit kivántál.
Itt látsz egy csoport rabszolgát, választhatsz belőlök, nem bánom. Nem
kivánok érte díjat sem; neked adom. Oda adom ingyen.

Hanem azután mégis megbánta, hogy egészen ingyen engedte át s utána
tevé:

– De aztán én nekem küldesz Erdélyből egy vég aranynyal áttört thalytot.

– Szívesen, jó szomszéd.

– Meg, ha akarod, tizenkét narancs- és gránátalmafát a kertedből.

– A legszebbeket kapod meg.

– Aztán meg, ha nem restelnéd, a férjed paripái közől elküldhetnél
egyet, talán azt a Mizrim nevűt, meg ha ráérsz, hozathatnál számomra
néhány száz hollandi tulipánhagymát.

Kucsukné mindent megigért, s ilyenformán ráment apródonkint az ajándékba
kapott rabszolga mintegy ezer darab aranyra.

– Hát nem bánom, válaszsz közőlök, azt hiszem, van köztük magyar is
egynéhány.

– Kár volna ezeknek számát csonkítanom, jámbor seraskier, látom, most is
mind munkában vannak, nem akarlak olyantól fosztani meg, a kire
szükséged van, majd csak holmi heverő rabot viszek el tőled, teszem föl,
tán egy kecskepásztort, ki nélkül könnyen ellehetsz.

– Kecskepásztort? kérdé fülhegyezve a jámbor. Miféle kecskepásztort,
honnan, merről?

– Az útban láttam egyet, ha jól emlékszem, a Dzerdzina völgyben.

– Ahhá! kiálta fel, kezeivel térdeire csapva a török, te a kétszarvú
embert gondolod, s furcsán nevetve tevé utána: azt nem adom, jó asszony.

– Nem adod? Hát igéreted csak addig tart? Nagyon rosszul tanultad meg a
török szokásokat, a mit a muzulmán kimond, azt megállja.

– Én azt mondtam, hogy válaszsz azok közől, a kik előtted vannak, de te
meg akartál csalni, s a kétszarvú emberre gondoltál, oh ez nem eladó
senkinek. Ha neked fogadásod tartja minden esztendőben kiváltani egy
magyar rabot, nekem meg fogadásom van, ezt az egyet el nem adni semmi
áron.

– De hiszen, jó szomszéd, azon ajándokokért, miket tőlem kivántál,
százat vehetsz a hadsereg megtérte után.

– De egyet sem olyat; mit gondolsz: kétszarvú embert? a milyet soha se
látott senki; nem, nem adom, kitömetem polyvával, mint az elfogott római
vezért a perzsa király.[9] S itt fog állani a kertemben, a bokrok
között, csudára.

– Az Istenért, ne beszélj így, seraskier, kiálta a nő, aggódó pillantást
lopva a gyermekek felé, kik a seraskier minden szavát hallhatták. Légy
könyörülő, lásd azon szegény embernek két árva gyermeke van!

– Két gyermeke! kiálta közbe a muzulmán. Talán épen ezek, a kik előttem
állnak, oh akkor ezek is az enyémek, a kié a ló, azé a csikó.

Károly hirtelen visszarántá testvérét, ki már a seraskier lábaihoz akart
borulni, apjáért könyörgendő, s ritka jelenléttel válaszolt:

– Csalatkozol, seraskier. Mi szabad törökök vagyunk. Kucsuk basa
énekesei.

– Hazudtok, hazudtok; látom reszketésteken, hogy apátokért jöttetek
könyörögni. Az a kis lány sír! no tagadjátok, hogy sír! No mondd, te kis
fiókgalamb, hogy nem sírsz?

– Nem sírok; felelt fogait összeszorítva Ilonka.

– Én pedig hát azt mondom tinektek, hogy a kétszarvú embert még ma
elfogatom, megnyúzatom, – ahá, úgy-e, hogy sírsz?

– Ember, légy könyörülő, s ne kisértsd az Istent; kiáltá összekulcsolt
kezekkel Kucsukné.

A hájtömeget a könyörgés még dühösebbé tette. Mérgesen emelte fel kezét.

– Esküszöm a próféta szakállára! esküszöm a paradicsomi szent tubafa
árnyékára, melyet a leggyorsabb lovas sebes futással hétszázhetvenhét
nap alatt kerül meg; esküszöm Aisának, a próféta feleségének kötényére,
melyet a hivők zászló gyanánt viselnek; hogy ha egy birodalmat adnátok
is a kétszarvú emberért, ha nekem adnál napot, holdat, csillagokat érte,
délczeg asszony, még ha saját magadat adnád is érte…

– Seraskier! kiálta a delnő felpattanva, s izmos kezével egy olyan
kanyarulatot tőn, a milyet szoktunk tenni, ha valakinek pofonvágást
igérünk.

– Tehát arra esküszöm, halld meg, hogy mikor ezt az én fejemet odaadom
erről az én nyakamról, akkor adom oda a kétszarvú embert a
rabszolgaságból!

– Jól van, kiálta szikrázó szemekkel a delnő, s megfenyegetve
összeszorított öklével az embert, egyszerre elrekedt hangon mondá neki,
összecsikorgatott fogakkal: tehát jól vigyázz arra a te fejedre.

Azzal inte kiséretének, hogy menjenek, s a két gyermeket kézen fogta.

– Ohó! megállj azokkal a gyermekekkel! kiálta utána a seraskier, azokat
egy tappot sem viszed innen tovább. A kié a fa, azé a gyümölcs; apjok
enyém, a porontyok is nekem születtek.

A delnő visszafordult e szavakra, párduczi termetének minden izma
vonaglani látszék, szemei kerekre ki voltak nyilva, két sűrű szemöldöke
vonaglott, mint két fekete kigyó, s megnyilt ajkain keresztül
összeszorított fogainak gyöngysorai látszának meg; arcza lángolt
kimondhatatlan dühtől, és körmei, mint a saskeselyűé, görbültek befelé.

Így nézett egy pillanatig a seraskierre; a másik pillanatban, mint
kölykeit védő anyatigris, villámsebesen rohant az emberre s belemarkolva
két izmos kezével annak irtóztató tokájába, megrázá azt olyan vad
erővel, hogy recsegett, ropogott alatta a vasszék, s összeszorított
torkából egy hang ki nem birt jönni, hanem pofája elkékült, mint a
posztó, s szemei kijöttek üregeikből.

Akkor egy lökéssel hanyatt taszítá az embert, hogy csak elmállott, mint
az érett körte, s azzal hirtelen felkapott lovára kiséretével együtt, s
elvágtatott a seraskier udvarából.

Az pedig ott fuldokolt, öklendezett és eviczkélt egy darab ideig, míg
emberei ismét felemelték, s nagysokára tudott egy szót félig kimondani:

– Fog–játok el! hörgé elfulladva. Hozzátok nekem vissza! Lóra üljetek.

Néhány pandur lóra is kapott azonnal, de a delnő és kisérői már akkor
messze elhaladtak, ámbár, ha közel lettek volna is, a milyen nagy volt a
Kucsukné szolgáinak kedve asszonyukért verekedni, épen olyan kicsiny
volt a seraskier szolgáié urok kedveért fejeiket beveretni, s estefelé
haza kullongtak egyenkint, mondván, hogy jó lovaik voltak a futóknak,
nem érhették utól.

A seraskiert elöntötte az epe, hogy másnap oly színben volt, mint egy
megérett tök.

Károly hazáig nem győzte csókolni védanyja kezeit, azokat az izmos
bársonysíma és aczélkemény kezeket.

Boór Ádámot pedig azonnal tudósíták, hogy rejtse el magát a
hegyhasadékok között, s ha a seraskier keresteti, elő ne hagyja csalni
magát.

Ez tehát nem birva kifogni a kétszarvú embert sziklái és barlangjai
közől, s nem tölthetve Katalinon boszúját, panaszt tett a szultán
Kiaya-Bégjénél a rajta elkövetett erőszakoskodás miatt, hanem ez azt
tanácsolta neki, hogy jobb lesz, ha elhallgat az egész dologgal, mert ha
a szultán megtudja, hogy ő egy asszony által meghagyta magát fojtogatni
megteszi a tréfát, hogy azt az asszonyt nevezi ki helyette seraskiernek.

Katalin pedig hazaérkezvén, rögtön parancsot adott fegyvereseinek, hogy
éjjel-nappal az útakat őrizve, minden postát és hírnököt, ki levéllel
vagy izenettel megy határaikon keresztül Erdélyből a seraskierhez, vagy
tőle Erdély felé, fogjanak el és vigyék eléje.

Hogy mi czélja volt az elmés asszonynak ez intézkedéssel, azt későbben
megtudandjuk, de most el kell őt egy időre hagynunk, hogy áttérhessünk
egy kissé Erdélybe s körülnézzünk, mik történnek ott azalatt.




IV. EGY JÓ TRÉFA.

Úgy hiszem, valahol, egy korábbi műben elmondtam már, milyen jó jámbor
érzelmű férfi volt az öreg Apafi Mihály fejedelem, s hogy nagyobb hibája
nem is volt szegénynek, mint épen az ő szerfelett való jósága és
engedékenysége, s kivált, a midőn gondoszlató és szívvidámító szerek
által magát olyan állapotba helyezé, a melyben az ember inkább érezni
szokott, mint gondolkozni, s a mi nem tartozott nála a rendkívüliségek
közé, olyankor kérhetett tőle, kinek mi tetszett: jószágokat,
hivatalokat és halálitéleteket. És ha a derék Bornemissza Anna, kinek
épen oly jó szíve, mint a milyen éles elméje volt, védangyalul nem lett
volna rendelve a gondviselés által a jó fejedelem úr mellé, talán nagyon
sok bajt is szerzett volna mind magának, mind az országnak e gyöngesége
által.

Így is sokszor megejtették a főurak, mikor külön kaphatták nejétől, s ha
egy vagy más elhítta őt magához ebédre, lakomára, már akkor bizonyos
volt, hogy annak a barátságos vigalomnak Apafi adja meg az árát.

Így történt egy időben, hogy Kapornaki Demeter uram, kinek szép nagy
erdősége volt a gyergyói havasokon, meghivá magához a környékbeli
nemességet és a székely urakat, nemkülönben azoknak közbenjárása által a
fejedelmet is hajtóvadászatra, mely annál gyanusabb tüneménynek
látszott, minthogy Kapornaki uram annyira ismeretes volt zsugoriságáról,
hogy még saját szájától is sajnálta az ételt, s megzálogolta a
parasztot, a ki az erdejében felszedte a vaczkort, s most egyszerre csak
elkezdett lakomákat adni s vendégeket csődíteni. A minthogy a
fejedelemasszony, valami rosszat sejtve, le is készült verni az
odamenetelről Apafit, úgy hogy az, mikor elment, nem merte megmondani,
hova megy, hanem azt állította, hogy Marosvásárhelyre megy dolgában;
pedig hát a hajtóvadászatra ment Gyergyószékbe.

Ott sok szép nemes uraság volt összegyülekezve, kik mind hizelkedve
fogták körül a jó öreg urat s ezerféle apró előzékenységgel viseltettek
iránta, mint a mivel legjobban meg lehetett ragadni figyelmét.

Különösen három nemes úr forgolódott leginkább a fejedelem körül.

Akármerre ment, mindenütt gondosan sarkában voltak, kérdezősködtek neje,
gyermeke felől, magasztalták, a kiket szeretett, rágalmazták, a kikre
haragudott.

E három úr volt: Kapornaki Demeter, a házi gazda, Kozár Péter és Pozsgai
Ferencz, kik úgy elfoglalták a fejedelmet, hogy másnak alig jutott
belőle.

Minden vadra, melyet ők magok ellőttek, ráfogták, hogy a fejedelem
lőtte, úgy délfelé a fejedelem maga is nevetve kezdé tapasztalni,
miszerint daczára annak, hogy ötszörnél többször ki nem sütötte az idő
alatt fegyverét, mégis négy farkast, három vadkant és egy bölénybikát
ejtett el.

Az ebéd férfias falatozásból állott, csak az estebéd volt a
főtanyahelyre rendezve; de a szíves házigazdának gondja volt rá, hogy
addig is a fejedelem a hol megéhezik vagy szomjuhozik, kéz alatt
találjon mindent, s midőn végre a kifáradás után neki telepedtek az
ízletes vacsorának, Apafinak oly jóízűen esett étel és ital, hogy vége
felé valahány hajtó, taksás és szekeres jelen volt, azokat mind megtette
nemes embereknek!

Ez kedvező időpontnak látszék a három úrra nézve, kik a nélkül, hogy
összebeszéltek volna, kölcsönösen kitalálták egymás szándékát s
segédkezet nyujtának egymásnak annak kivitelére.

Legelsőbb is tehát külön vonák a fejedelmet, eltávolítva mellőle a többi
alkalmatlan embereket s ekkor elővoná mindegyik dolmánya zsebéből az
eddig rejtve tartogatott folyamodó leveleket s eléterjeszté alázatosan
mosolygó arczczal a fejedelemnek.

Egyik úr sem tudta, hogy mit kér a másik a maga levelében, s mindegyik a
magáét iparkodott megkedveltetni.

– Egy kis folyamodás ez, nagyságos uram, holmi megürült birtokért, a
minek nincs gazdája. Monda Kapornaki édeskés hangon.

– Az enyim egy kis kérelem, igért és meg nem kapott jutalomért nagyapám
fáradságai végett; ajánlja magát Kozár Péter.

– Az enyim pedig csak egy kis megerősítés és helybenhagyásérti esedezés
oly jószágra nézve, a minek már régóta igazságos birtokában vagyok; így
beszélé Pozsgai Ferencz.

A fejedelem nagy zavarban volt és nevetett.

– De édes fiam, nem olvashatok én most, mert sötét van már s fáklya
világánál nem látom az írást.

– Nem is szükséges az, állítá Kapornaki, hisz méltóztatik bennünket
ismerni, hisz nem kérünk mi semmi olyast, a miből nagyságodnak kára
származhatnék.

– Mint szinte az országnak sem; toldá utána Kozár.

– Valamint honfitársaink közől senkinek sem; egészíté ki Pozsgai.

– De hát mit csináljak vele, édes barátaim, szabódék a fejedelem, látva,
hogy nagyon fogják; hisz ha akarnám, sem írhatnám alá, mert tintám
nincs.

– Oh, rögtön szolgálok vele, kiálta Kapornaki készséggel s félrefutott
az erdőbe, keresett egy bodzafát, annak az érett bogyóit belefacsarta
egy pohárba s kész volt a tinta.

– Igen, de írónád is kellene.

Nosza azért meg Kozár uram lódult neki, levágta a gólyaszalonkának az
orrát s faragott belőle kalamust.

– De asztalom sincs: a földön csak tudtunk enni, de írni nem tudok
asztal nélkül. Hagyjuk ezt holnapra.

– Oh kérem alássan, leszek én asztal; szólt Pozsgai készséggel,
négykézlábra állva a fejedelem előtt, hogy hátát használhassa asztal
gyanánt, azon írni alá a folyamodásokat.

A fejedelem előbb kikaczagta magát a mulatságos ötleteken s azután
nolens-volens elvette a kezébe tuszkolt íróeszközt.

– Ha már annyira siettetik kegyelmetek, hát Isten neki.

S azzal szépen-nemszépen aláírta a három fel sem nyitott folyamodványt,
szalonka-orrból faragott kalamussal, bodzabogyóból facsart tintával,
Pozsgai uramnak a hátán.

A három úr nagy örvendve dugá zsebre a folyamodványokat, míg Apafi
azután sem győzte eléggé nevetni azt a sajátságos tréfát, a mit
végbemenni látott.

Hát még ha el is olvasta volna a három folyamodványt, melyet látatlanban
aláírt, akkor kaczagott volna még csak méltó okkal.

Mind a három úri ember egy és ugyanazon dolgot kérte Apafitól;
mindhárman illyefalvi Boór Ádám megürült birtokát kérték fel, különböző
jogczímeiknél fogva: egyik sem tudósította a másikat arról, hogy mit
kér, s mind a három egyszerre intézvén Apafihoz kérelmét, a fejedelem
ugyanazon dolgot ugyanazon órában és helyen mind a háromnak megadta.

Már most hogy fogja az a három derék ember egymást abból a jószágból
nyakra-főre kihajigálni?




V. INTRA DOMINIUM ÉS EXTRA DOMINIUM.

A Szamos völgyének egyik szép kies lapályán feküdt illyefalvi Boór Ádám
birtoka, jól rendezett szántóföldei széles szalagokban csíkozták
keresztül a tájat, világos zöldet mutatva, hol a friss vetés állt, fakó
sárgát az ugarok helyén, és sötét barnát az őszi szántáson. Áldott jó
termő föld.

Kastélya egy domboldalban épült, fölséges kilátással a Szamosra. Két
hegy lejtőjében, melyek közől az északnak fekvő rengeteg erdővel
büszkélkedik, a keleti vidám szőllőkkel, s gazdag gyümölcscsel van
beültetve.

Az épület mögött nagy gonddal ültetett fiatal vörösfenyőerdő díszlik,
melynek sötétjéből oly regényesen tünik ki a piros tetejű fehér ház, két
sor ablakával.

De – nem rossz ízlésök volt a derék uraknak! e kis birtokocska testvérek
között is megér egy hajtóvadászatot.

A mint a három úr a donatiót markában érezte, sietett mindegyik azt
érvényessé tenni. Egyik sem tudott a másik szerencséjéről semmit.

Legjobban sietett a jó Pozsgai Ferencz; ő már jó eleve kitudván az
árvákat apjok meghatalmazásának gonoszul értelmezett tartalma
következtében, elébb mint gondnok, majd mint meghatalmazott bitorlá a
jószágot, végre az adománylevél által, mint annak új birtokosa, egészen
otthon tevé magát abban; a mije volt Boór Ádámnak, az mind jó volt neki,
szállása épen neki való, mentéi, mintha csak rászabták volna, sőt még
csak a hálószobában levő képek helyett sem kellett újakat raknia, mert
hisz Boór Ádám apja neki is olyan volt, mintha saját édes apja lett
volna, oly szeretettel viseltetett hozzá, mint saját gyermekéhez.

Ő tehát egészen megnyugvék szépséges szerzeményében, a midőn pár nap
mulva több rendbeli hintók jártatnak be udvarára, csaknem egy ugyanazon
perczben, s a kitekintő úr nemzetes Kapornaki és Kozár uraimékat látja
azokból leszállni, kit-kit a maga nótáriusaival, irnokaival, hajdúival
és diákjaival egyben.

– Hozta Isten! hozta Isten! szólt egyik is, másik is, egymással kezet
szorítva, mindenik azt vélve, hogy a másik látogatni jött hozzá, s ő
lesz az úr a háznál. Pozsgait számba sem vették, ő róla azt hivék, hogy
csak ideig-óráig való sáfár, a kin majd túl fognak adni.

Bemennek szépen egymást kinálgatva a tornáczon, onnan végig járják az
egész épületet; «e bizony szép ház, mondogatják egymásnak, itt ugyan
ellakhatik az ember, van konyha, pincze, kamara elég jó, a kilátás is
fölséges, minden jó kéz alatt lehet, a kútra sem kell messze járni;»
ezzel visszatérnek a terembe, hol már össze volt gyülekezve mind a
kettőjök részéről az elhozott legale testimonium, egyikkel volt Kelemen
diák, másikkal Salamon diák, s míg Kelemen diák a tollát faragta,
Salamon diák a kalamárisával küzködött, úgy belevervén abba a dugót,
hogy a fogával sem bírta kihúzni.

– Nos, édes rokonaim, monda kezeit dörzsölve Kozár uram, tehát fogjunk a
hivatalos munkához.

– Jó lesz biz az, fogjunk hozzá, hagyá helybe Kapornaki uram. Vegye kend
Kelemen diák azt a levelet és olvassa fel.

– Kérem alássan, szólt közbe Kozár, Salamon diáknál van az írás.

– De a donationalis levél Kelemen diáknál van.

– Engedelmet kérek, én magam adtam neki a kezébe.

– Mit adott neki kegyelmed a kezébe?

– A donationalis levelemet.

– Az én donationalis levelemet?

– Dehogy! az én donationalis levelemet!

– Mit? hogyan? ki által? mi felől?

– Erről a jószágról.

– Kinek a donationalis levelét?

– A fejedelem ő nagyságáét, a mit a gyergyói vadászaton írt.

– Mit? A mit az én bodzabogyóból készült tintámmal írt alá?

– És az én szalonka-orrú kalamusommal?

Pozsgai hallgatott, pedig az ő háta is ott fungált, mint íróasztal.

– Az nem lehet.

– Az enyim lehet, a kegyelmedé nem lehet. Ehel a dátum, ehel az aláírás,
a fejedelem kétségbevonhatlan kezevonásával, még az a tintapecsét is itt
van, a hogy elcseppentette a tollból.

– Uram, Kozár uram, kegyelmed visszaélt az én vendégszeretetemmel,
kegyelmed megitta a boromat s elcsalta jószágomat, ez stellionatus!

– Ebnek kellett a kend bora. Kend a hamis ember, mert ha nem kényszeríti
a fejedelmet, hogy olvasatlanul írja alá a folyamodását, hát akkor soha
alá nem írta volna.

– De már egyszer aláírta, s én ragaszkodom a jussomhoz, én birtokon
belül vagyok, s meglátom, hogy ki tesz ki belőle.

– Meglátja? No kiteszem hát én, szólt felgyűrve dolmánya újjait Kozár
uram. Tetszik-e választani Kapornaki uramnak, hogy az ajtón menjen-e ki,
vagy az ablakon?

Kapornaki uram megijedt Kozár tenyereitől, Kelemen diák háta mögé kezde
hátrálni.

– Ah ez violentia, én protestálok, resistálok, opponálok, s e közben
Kelemen diákot, mint eleven védfalat, forgatá dühös antagonistája ellen,
mindaddig, míg a szorongatott diák úgy nem segített magán, hogy elbújt
az asztal alá, mire a demontirozott Kapornakinak nem maradt más
menekülése, mint hanyatthomlok kiugrani az ablakon, prédára hagyva
nyusztos kalpagját és diákját a győztesnek, ki az ablakból sok szép
válogatott titulust kiálta megugratott ellenfele után, s csak
apródonkint téregetett vissza a terembe, oda-oda futva az ablakhoz,
mikor valami jutott eszébe s utána kiáltva azt ellenfelének.

Pozsgai ezalatt szép csendességgel beszólítá a terembe csatlósait,
béreseit s más efféle fegyver- és fütykösfogható alattvalóit s csak
várta szép csendesen, hogy a két úr elvégezze a maga dolgát egymás
között.

Végre Kapornaki nagy furiával eltávozott az udvarról, iszonyúan
fenyegetőzve; akkor aztán Kozár is kifújta magát, megtért a szobába s az
egybegyűlt lakossághoz fordulván, monda:

– Ime látják kegyelmetek, miszerint én intra dominium vagyok és pedig
qui prior tempore, potior jure, ámbátor mindkettőnk donationalis levele
egy napról kelt, de miután a ki előbb jön, az őröl, azé a birtok, a ki
elébb kihirdeti: tehátlan hallgassanak kegyelmetek, s olvassa Salamon
diák.

Salamon diák szép legény volt, kivált most, hogy a száját mind
betintázta a kalamárissal, a mint tehát fogná a kétrét hajtogatott írást
s kiterjesztené nagy teketoriával, hogy majd elolvassa, ime neki kerül
Pozsgai egy hosszú mogyorófa-pálczával s úgy üti ki a kezéből a
papirost, hogy az felrepül a padlás tetejére.

– Micsoda dolog ez, Pozsgai uram? kiált elförmedve Kozár.

– Hát acsoda,[10] hogy majd előbb imezt a donatiót olvassuk fel; s azzal
ő is elővont a dolmánya zsebéből egy olyan szép papirost, s fölemelvén,
ráüte öklével. Ezt írta a fejedelem az én hátamon a gyergyói vadászaton.

– Hű! kiálta a hajához kapva Kozár uram; a ki erre is, a ki amarra is;
még a ki gondolta is! Ez rablás, ez zsiványság, ez alávalóság; szedje
fel kend azt az írást, Salamon diák, szaporán, s olvassa sebtiben, ti
pedig többiek lármázzatok, hogy amannak olvasásából senki se értsen
semmit.

De Salamon diák, a nyavalyás, a mint lehajolt, hogy majd felvegye az
írást, oly argumentumot kapott a posteriori Pozsgai uram sarkantyús
csizmasarkától, hogy orrán-száján esett a túlsó szegletbe, s ez jel volt
a többi fustélyos embereknek az általános neki rohanásra, kik is
elkezdék legottan Kozár uram hajdúit irgalmatlanul püfölni.

– Ne hagyjátok magatokat! kiálta a derék úr, fölemelve az írást;
kezünkben az igazság, kezünkben az adománylevél! s ő maga is felkapván
egy széket, dühösen opponált, míglen észrevevé, hogy ha ő tíz embernek
fejenkint egy-egy ütleget ad, a tíztől szinte egy-egy ütleget kap,
daczára a kiadások és bevételek egyenlő voltának, mégis csak ő kap
többet, s ennélfogva jónak találta az ajtóig visszahúzódni, ott azonban
ismét visszafordult, s míg egy rész ki akarta zárni, ő neki veté vállát
az ajtónak s lábát az ajtó és a küszöb közé tevé, a miből megint az
lett, hogy oda csukták sarkát, s mikor aztán már örömest ment volna, nem
birt szabadulni, mert egyik lába oda volt szorulva, s utóbb is csak
azáltal birt megmenekülni, hogy kihúzta a lábát a csizmából s ott hagyta
a félsaruját győzelmi trophæum gyanánt, – félcsizmával a lábán és
ökölnyi daganatokkal a fején vonulván vissza a csatatérről.

Pozsgai uram pedig birtokon belül maradván, a két extra dominium
helyezett követelőnek cserben hagyott kalpagját és saruját felszegezteté
egy hosszú póznára s úgy tüzeté ki a kastély tetejébe ország-világ
csodájára.

De nem sokáig viselheté békességgel Boór Ádám mentéit és jószágait, mert
másnap korán reggel, midőn még ágyában heverne, nagy, ormótlan ordításra
ébred, s a mint egy papucsban fut az ablakhoz, hát már az egész udvarát
ellepve látja baromsokaságú vasvillás és dorongos emberektől, kik között
a legelébb megszalasztott Kapornaki Demeter hadonázott parancsolva, s
meglátván a maga nyusztkalpagját a ház ormán, – akárki tette mellé azt a
csizmát, – parancsolá, hogy azt hajigálják le onnan s tördeljék be a
kapukat.

Nosza elkezde irtóztató kopogás támadni erre, kövek, botok, lánczos
golyóbisok kezdtek repülni a háztetőre, mint egy pokolbeli jégeső,
melyhez a mennydörgést a fejszecsapások adták, mik a vasajtót kezdték
döngetni kegyetlenül.

– Micsoda csúnya lárma az! kiálta kidugva fejét az ablakon Pozsgai;
törökök kendtek, vagy kutyafejű tatárok, hogy így rárohannak a
tisztességes ember lakára?

Kapornaki felnéze e szóra, s nem tudván, mi okból ellenkezik vele
Pozsgai, boszúsan rámordult:

– Hát kendet ki bántja, Pozsgai uram, hogy úgy torzsalkodik, mint a kit
égetni visznek? Mink nem jöttünk kelmedért, hanem csak azt a sehonnai
Kozár Ferkót akarjuk innen brachialiter kivetni.

Még ő csak Kozárról tudott valamit.

– No hát akkor soha se fáraszszák kelmetek magukat, mert azt már
kidobtam én még tegnap.

– Ha kidobta, azt jól tette; már most hát ereszszen be minket.

– Soha bizony.

– De igen bizony. Mert ha az nincs itt, akkor én vagyok itt az úr.

– Hogy hogy, ha szabad tudnom?

– Úgy, hogy itt az adománylevél a kezemben, szólt Kapornaki, s felállva
egy szekér bakjára, felmutatá a kiterjesztett írást.

– Jaj, az nem adománylevél, kötekedék Pozsgai az ablakból vitatkozva.
Innen is látom, hogy az nem a fejedelem írása.

– Hamis a lelked, nézd meg, ha szemed van, kiálta nemes dühvel
Kapornaki, s felszúrva egy hosszúnyelű papmacskaszedőre az írást,
feltolta azt Pozsgai orra elé.

– Hadd lám hát! szóla az, s a mint oly közel jutott az íráshoz, hogy azt
elérheté, lekapta a kertészolló hegyéről, s mielőtt Kapornakinak ideje
lett volna protestálhatni, kétfelé hasítá azt, azután meg négyfelé, és
azután meg nyolczfelé, és végre ezer meg ezer felé.

– Jaj! te semmirekellő, mit cselekszel? ordítá magán kívül Kapornaki; oh
égetni való gazember, ne tépd össze az írásom! fogjátok meg, dobjátok le
onnan! s midőn végre Pozsgai a marokra tépett papirospilléket, mint
valami hulló hópelyheket, a szeme közé szórta, kétségbeesetten rohant a
póznával a háznak, s beverte annak ablakát.

A mint ekként gazdagítaná az üvegeseket, hát az udvar kerítésén kívül
megint nagy zaj támad: Kozár uram érkezett vissza harminczad magával.
Mind híres nevezetes lúfő székelyek, kik jártak a kurucz háborúban is, s
még a tatárt is kifosztották, ha kezökbe került.

Most azután elől tűz, hátul víz!

Kapornaki emberei bent az udvarban, Pozsgaié a kastélyban, Kozáré pedig
a kerítésen kívül, egyik a másikat megszállva és ostromolva.

Pozsgai emberei voltak legkevesebben, de mind jól fizetett szolgák, s
helyzetök előnyeinél fogva a legkevésbbé bánthatók; Kapornakié tette a
legnagyobb számot, de többnyire jobbágyságból állott, kiket robotban
hajtottak verekedni, s az a fatális helyzetök volt, hogy Kozár emberei,
kik mind példás verekedők voltak, elállván az udvar kijárásait, minden
kőhajítás, akár kívül, akár belülről jött, emberére talált köztük.

Amazok a kerítésen kívül szörnyen fenyegetőztek, hogy a hányan vannak,
mind parasztvért isznak ma! s Kapornaki kezdé észrevenni, hogy emberei
nagyon szeretnék, ha a kör nem volna gömbölyű, hogy számukra volna egy
szeglet benne, a hova elbujhassanak. Meggondolá tehát a dolog
kimenetelét; úgy is már a jogczím, az adománylevél túróslebbencsnek volt
tépve, fogá tehát magát s odasompolyodék az egyik kapuhoz, megszólítván
nagy alázatos hangon nemzetes Kozár uramat.

– Hallja kegyelmed! Láthatja kegyelmed, hogy én intra dominium vagyok, s
ha akarnám, a hány emberem van, úgy összeapríthatnám kegyelmed maroknyi
népét, hogy gulyáshús sem válnék belőle, de minthogy én az
ortályoskodást utálom, jobb szeretem a sovány békességet a kövér
háborúnál, úgy is nem én lévén a kelmed ellensége, s nem kelmed az
enyim, hanem az a rabló amott, ki a kastélyban benn duskálkodik; tehát
ha kelmed akarja, lépjünk amicára s egyezzünk meg akkép, hogy ha kelmed
átengedi nekem ebből a jószágból a monostori részt, szabad faizással és
makkoltatással a közös erdőről, én lemondok az egész jussomról, a mit a
jószághoz tartok, s akkor a helyett, hogy egymást rongálnók, egyesült
erővel kidobjuk ezt a harmadik embert la.

Kozárnak tetszett az egyesség, parolát adott rá, melyre is Kapornaki
megnyittatván az udvar kapuit, beengedé jönni az érdemes repositiót.

– Hallod-e te ez és amaz! (itt következett egy csomó megtisztelés)
hangzék Kozár uram szava: felszólítunk ezennel tégedet hivatalosan,
törvényesen és hitelesen, hogy előttünk a kastély ajtait megnyitván,
bennünket bebocsáss, különben…

– Mi lesz különben? gúnyolódék Pozsgai az ablakból.

– Különben az ablakon megyünk be.

– Az bajos lesz, mert az alsókon vasrács van, ide pedig munka lesz
felmászni.

– Ne félj tőle! kiáltá egy lúfő, s menten előczepelt egy nagy hágcsót
valahonnan s azt egyenesen azon ablaknak támasztá, melyből Pozsgai
perorált.

Ez is kezdé észrevenni, hogy már ennek fele sem tréfa, befutott az
ágyasházába s lekapva a falról hosszú karabélyát, oda állt vele az
ablakba s azt az emberekre fogva, fenyegető állásba tevé magát.

– A ki egy lépést tesz fölfelé, halál fia!

A puska látására az emberek tágítani kezdtek, a kik távol álltak a
hágcsótól, csak kiabáltak: «ne hagyd magad, fel kell menni azon a
létrán!» de a kik közel álltak, nem igen fogadták meg az utasítást.

– Ezennel kitakarodjék mindenki e telekről! zengett Pozsgai beszéde, ki
vérszemet kezde kapni, midőn megsejté, hogy félnek tőle, különben
közéjök lövök. S erre a szóra csakugyan elkezdtek oldalogni az emberek,
kivált a jámbor taksásoknak már szinte fele kitakarodott az udvarból, a
midőn egy lúfő meghúzva magát a kútágas mellé, a hol, gondolá, hogy meg
nem lőhetik, találomra neki hajíta egy ökölnyi követ Pozsgai uramnak, s
az ominozus békasó úgy találta képen a jó urat, hogy az épen a dictiója
elején nyelvébe harapott.

Pozsgai első mérgében erre maga sem tudta, mit csinál, vaktában fogta a
puskát, czélozott, a hol legtöbb embert látott s közibe durranta a
sokaságnak.

Ez szolgált vesztire! A puska négy golyóra volt töltve, egy azok közől
keresztül ment valamelyik taksás pofáján, a másik a szeredáson keresztül
egy nemes úr oldalbordáját törte be, a harmadik, negyedik, ki tudja, mi
kárt tett? egy szóval iszonyú pusztítást mívelt.

A támadt ordítás, üvöltés és segélykiáltásra, a kik már künn voltak,
azok is visszatértek, az emberek vért látva, egyszerre részegek lettek
tőle, azonnal záporként kezde omlani a kő az ablakokra, a legmerészebbek
a lábtónak rohantak, a többi dühös nép a házfalaknak tódult bőszült
ordítozással. Az ember azt gondolta volna, hogy mindjárt elviszik
helyéről azt a házat, úgy neki estek. Egyik csákánynyal bontotta a
falat, másik vasrudakkal feszegette az ablakrácsozatot, kettő-három
tőkehasogató sulyokkal csapkodta a vasajtót, úgy hogy az meghajlott a
közepén; «üsd, vágd, verd agyon!» hangzék mindenfelől. Kozár és
Kapornaki uraimék pipacsvörös képpel rendezék az ostromot: «fel kell a
háztetőre mászni! be kell ugrani azon az ablakon! ki kell dönteni a
fundamentomot!» s más efféle könnyen kivihető utasításokkal buzdították
az ostromlókat.

Pozsgai uram ekkor látta, mily esztelen dolgot cselekedék, a midőn az
ostromlók közé lőtt: futott alá s fel a szobában, kapkodva mindenfelé, s
minden ajtónál szintén lótó-futó cselédjeivel csapódva össze, kik
megrémülve a támadástól, odahagytak ajtót, ablakot, s nem hallgattak
Pozsgaira, akár kért, akár parancsolt.

Künn a zaj egyre növekedett; Pozsgai bújt majd ide, majd oda, sehol sem
volt maradása: ágy alatt? megtalálják; fülkében? rátörnek; kéményben?
aláfüstölnek; hordóban? szekrényben? hombárban? megfulad; jeges
veremben? megfagy; hová legyen? mit csináljon? A veszély perczről
perczre nőtt, az ostromlók már bedugták fejeiket az ablakon s úgy
ordítottak be, az első emeleten már elfoglalták a szobát, s a
lépcsőajtókat feszegették. A mint ekként futna padlástól pinczéig,
nyavalyás, véres verítéket izzadva homlokán, már a halál szeplői verték
ki arczát, midőn egyszerre észre kezdi venni, hogy az egész házban
egyesegyedül van, cselédjei nincsenek sehol.

– Hol vagytok? kiált siránk hangon. Hová bujtatok el? Miért nem szóltok
nekem? vigyetek engem is oda. Engedjetek oda mennem, oh rejtsetek el
engemet is.

Künn az ajtó már recsegett. Pozsgai őrültként nyargalt körül az udvaron,
midőn egyszerre egy akol mellett észreveszi a felnyitott rácsot, mely
azon csatorna nyilását szokta fedezni, mi a kastély udvaráról egész le a
Szamosig vezetett. Cselédjei azon keresztül szöktek meg, mint a
patkányok.

Pozsgai egy perczig tétovázott, ha elfogadja-e ez undok menekvési útat,
vagy inkább agyonveresse magát; de azon pillanatban nagy ropogással dűlt
be a vasajtó küszöböstől együtt, s neki még csak annyi ideje maradt,
hogy a szűk csatornába lebújjék, melyen át négykézláb mászva kellett
haladnia, több mint hatszáz lépésnyire.

A betört ajtón aztán omlott be a sokaság a kastélyba.

– Hol vagytok? gyertek elő! kiabáltak nagy bolondul, s betördelve minden
ajtót, összezúztak széket, asztalt, ágyat és almáriomot, elleneiket
keresve, s hogy sem székben, sem ágyban és almáriomban nem találták
őket, összetörték a tükröket, edényeket, mintha képesnek hitték volna
Pozsgait, hogy féltében akármelyik szűknyakú korsóba bebúvik.

Kozár uram váltig iparkodott őket kapaczitálni, hogy ne törjenek semmit
össze, mert az már most mind az övé, s csak neki tesznek vele kárt; nem
lehetett azokat megállítani, csak annyira, hogy nagy nehezen rá tudta
őket venni, hogy fel ne gyújtsák a házat, benne ugyan nem hagytak neki
egy ép asztallábat s még azután is feszegették az ablakvasakat, a mikor
már vígan járhattak az ajtón.

Végre felfedezte valaki a titkos alvilági útat, melyen keresztül
ellenfeleik megszöktek, mire lerohant az egész sokaság a Szamosra s
meglátva, hogy Pozsgai és emberei már akkor egy dereglyére kapva, a
Szamos mentében hajóznak lefelé, ott azokkal sokáig tréfáltak, köveket s
mindenféle szép szót küldözve utánuk.

Kozár és Kapornaki uraiméknak az alatt volt annyi eszök, hogy bezárták
az udvar kapuit s mikor visszafelé kezde jönni a garázda nép, a
kerítésen keresztül értekeztek vele, csak a józanabb részét véve fel a
kastélyba, a többinek pedig az udvaron kívül süttetve egy ökröt s
leküldve néhány akó bort, melynek is azok rögtön vérét vették.

És így meglevén szépen, a két úrnak nem volt immár nagyobb gondja, mint
a még helyreállítható székeket, asztalokat összetákoltatni, az ablakokat
befoldatni üveggel s a levert vakolatot újra kisimíttatni, s ajtófelet
és ablakrámát beállíttatni a maga helyére.

A meddig ez meglett, addig is nyitva állott az erélyes csoport számára a
pincze és éléskamra, s közhasználatra bocsátva Boór Ádámnak több száz
akóra menő legjobb ó-borai; mikor pedig minden nagyjából helyre volt
állítva, akkor elhozatták az örvendő urak saját házaikból legjobb
boraikat, szekérszámra a fáczányt, szarvast s minden drága vadat,
megrendeltek sok mindenféle marczipánt és piskótát kolozsvári
boltosoknál, s beinvitálták a környékbeli nemességet beiktatási
vendégségre; kik is határozott napra mindnyájan begyülekezének,
hadnagyok és királybirák s meguralván a két derék donatariust, kezökbe
adták a hantot,[11] közben egy kis vita is támadt Kozár és Kapornaki
uraimék között, ez utóbbi nem akarván semmit tudni az elsőbbnek faizási
és makkoltatási jogáról; hanem a jelenlevők közbenjárulására abban aztán
megegyeztek, hogy Kapornaki uram minden tíz emse után két malaczot s
jogelismerés tekintetéből faizásért egy kurta forintot adjon Kozár
uramnak.

Ezzel asztalhoz ültek mindnyájan, s jól ki levén éhezve a határjárás és
a sok disputa miatt, vígan ellakozának, iván a házi urak s minden
jelenlevők egészségeért, később pedig a jelen nem levőkért is. Az ebéd
vége szinte vacsorává fajult már, a midőn valami késői hintó gördül be
az udvarra s hallatszik, hogy valakit a csatlósok odakinn nagyon
uralnak; – ugyan ki jön ilyen későn? mondogatják: maradt még számára
sült és czukros lepény, – a midőn felnyilván az ajtó, belép rajta egy
egészen hivatlan vendég, Naláczi István uram.

Kozár Ferencz egyszerre ugrott fel helyéről elfogadni a derék urat s
kinálta üléssel, borral és ebéddel.

– Köszönöm kegyelmed jóvoltát, válaszolt épen nem mosolygó képpel
Naláczi, nem azért jöttem, hogy kegyelmednél ebédeljek, különben is túl
vagyok már rajta, hanem egy barátságos tudósítást hoztam kegyelmetek
számára Teleki Mihály uram ő kegyelmességétől, a fejedelem ő nagysága
első tanácsosától.

Kozár uram nagy orrfintorító képet csinált erre a szóra, mint a ki előre
érzi az illatot, de Kapornaki uram jó fejjel lévén, s azt gondolva, hogy
a fejedelem tán azt izente: hogy az övé legyen az egész jószág, a mint
fülhegygyel meghallotta Naláczi szavait, az egész társaság előtt
felkiálta:

– Halljuk, halljuk azt az izenetet. Tessék felénk fordulni, nagyságos
uram.

Naláczi vállat vont.

– Ha kegyelmed is úgy kivánja, én nem bánom. Tehát értésére esvén Teleki
Mihály uram ő méltóságának, miszerint kegyelmetek egyszerre hárman
inpetráltak egy és ugyanazon dolgot a fejedelem úr ő nagyságától, s azt
a szégyent tették, hogy sötétben, olvasatlanul, mulatságos szórakozás
közben mind a három folyamodást aláiratták s ennek következtében most
egymást kölcsönösen kiszórva, az országot erőszakoskodásaikkal
háborítják; ámbátor mind a hárman megérdemlenék, hogy az adományozást
elveszítsék s magok törvénybe hivassanak, mindazáltal a tanácsos úr nem
akarja mindnyájokat egyenlően sújtani, s egyiket csakugyan kénytelen
levén a jószágban megerősíteni…

A két úr fellélekzett. Melyik lesz a kettő közől? Mindegyik arra
gondolt, hogy mint perelje akkor vissza a másiknak átengedett részt?

… – Tehát azt határozá a fentisztelt tanácsos úr, a több tanácsurakkal
egyben: miszerint a nálok panaszt tevő Pozsgai Ferencznek, az általa
előmutatott írásbeli meghatalmazások s hiteles tanúk bizonysága szerint,
legtöbb és legtörvényesebb joga lévén e jószághoz…

A két úr a fellegekből cseppent alá.

… – Ennélfogva felszólíttatnak kegyelmetek, miszerint e mai naptól
számítandó tizenöt nap alatt mind a kastélyt, mind e jószágot minden
hozzátartozandóikkal, cselédjeikkel és vendégeikkel egyetemben elhagyni
és átengedni kötelességüknek ismerjék; ellenkező esetben parancs adatván
Béldi Pál uram ő méltóságának, a székelység generálisának, hogy a keze
alatt levő hadakkal nyomban kiinduljon s minden törvényes eszközökkel e
jószágot erővel is elfoglalja; a kiket benne talál: akár urat, akár
cselédet, akár pediglen vendéget, megfogdossa, megkötözze s leszállítsa
Fogarasra. Melyet is im kegyelmeteknek a fejedelem s a tanácsurak
nevében tudtul adva, van szerencsém magamat szíves grácziájokba
ajánlani.

E szavakkal eltávozott Naláczi.

Az ott maradtak elnémulának s mindaddig nem bátorkodott senki egy igét
is kiejteni, a míg nem hallatszott az eltávozó kocsijának zörgése. Csak
akkor jutott eszébe Kozár uramnak öklével az asztalra ütni.

– Ezer milliom tatár ördög! Ezt nem hagyom. Így meg nem hagyom magamat
vettetni, ha a fejem utána megy is. Itt maradunk! Egy tappot se menjenek
kegyelmetek. Majd meglátom én, ki meri az én házamon belől az én
vendégeimet bántani! Majd meglátom én: Béldi Pál uram hány arasz, ha
engemet körül akar nyalábolni. Hisz ide jőjjön, ha veszteni való lelke
van… Inkább kész vagyok kimenni Törökországba, mint Zólyomi Dávid! majd
találok én még valakit, a ki tanácsuraimék ő kegyelmöknek parancsol!
Inkább tatárt hozok az országra! Igyunk, uraim, sohse törődjünk vele, a
mit az a tányérnyaló beszélt. Bánom, hogy a kútba nem dobattam, csak ne
sietett volna olyan nagyon! Igyunk, uraim!

A vendégek ittak, hozzá is fogtak egy-egy nótához, de csak nem ment az
olyan vigan, mint azelőtt, s utóbb Kozár uram úgy elázott maga is a sok
kinálgatásban és biztatásban, hogy végre eszmélet nélkül esett az asztal
alá s aludt másnap délig, mint a félholt.

Délfelé feltápászkodván, midőn kinyujtózá magát s szemeit kitörölgetve,
meggyőződék róla, hogy él s bizonyossá lett, hogy hol van, bekurjantá
egy csatlósát, s nagy rekedt mámoros hangon kérdé tőle:

– Mit csinálnak a vendég urak?

– Mind elmentek azok, uram, még hajnal előtt, ki-ki a maga kocsiján
haza.

– S nem mondták, hogy visszajönnek.

– De biz úgy örültek, hogy elmehettek, képpel se’ fordultak erre többet.

– Gyáva népek! mormogá magában Kozár úr. Jól van, hadd menjenek, el
lehetek nálok nélkül; hát Kapornaki uram mit csinál?

– Az is elment minden hozzátartozandóival egyben.

– Az is? förmedt fel Kozár uram. Jól van. Csak az ő baja lesz, nem
bánom, ha felfalják is az ő jószágát. Hát a lúfők?

– Azok is elmentek, nagy uram.

– Azok is elmentek! ordítá Kozár s már erre felugrott ágyából. Jól van.
Azaz, hogy már ez nem jól van. De tán a cselédség csak nem szökött még
meg?

– Biz uram azoknak is nagyon kifelé áll a rúdjok.

– Hajh a ki adta! hajh a ki vette! Hát ilyen emberekkel van tele a
világ! Nincs hát egy ember az egész országban, hogy egy szóra mindenki
elhagyja az igaz embert. No de hiszen, ha ide kell hagynom ezt a
jószágot, fogadom lelkemre, hogy rajta hagyom utoljára kezem szennyét,
hogy az édes apja képére sem ismer rá, a ki utánam jő, s lesz neki mit
siratni harmincz esztendeig!

Kozár uram be is váltá, a mit megigért, emberül. Látva, hogy az
elfoglalt birtokban meg nem tarthatja magát, a hátralevő két heti időt
arra fordítá, hogy a mit lehet, elpusztítsa azon. A szép fenyőerdőt a
ház mögött kivágatá tőbül; kitépette a gyönge gyümölcsoltványokat;
meghordatta terméskővel a veteményes kertet s a gátakat elszakíttatva,
mik a patakot a Szamosba vezették, elöntötte iszappal az egész lapályt
az őszi vetésekkel; ökröket, lovakat kiveretett az erdőre, vadvizes
nyirokra hajtatta a juhnyájat; a pinczében eczetet töltött a borok közé,
avas zsírral mázoltatta be a szobák falait, ólommal öntette be a
zárakat, lakatokat, minden még meglevő bútort darabokra szedvén
széllyel, úgy szétrakott, hogy a mely széknek a lába a padláson forgott,
annak a vánkosa a pinczéből került elő, csak a tizenötödik nap reggelén
hagyá oda a birtokot, a midőn már nem volt mit elrontani többé, úgy,
hogy a mint azon nap estéjén Pozsgai Ferencz uramat a törvényes segítség
bevezette, az alig talált haza a puszta kastélyba. Az útak el voltak
árkolva, a szántóföldek elöntve vízzel, a kertek kővel terítve, fenyő-,
erdő- és gyümölcsfák a földön feküdtek, pásztor nélkül őgyelgett a
juhnyáj, felére olvadva a kiütött métely miatt, elvadultak a paripák az
erdőhöz szokva, kipállott a vetés, eczettel tele a hordók, a házban egy
zárt sem lehete felnyitni, mind úgy kellett az ajtókat betörni, s
belépve a szobákba, nem volt azokon mit látni, mint ocsmányságot és
pusztulást, s három napig lehetett a háznál mindent tűvé tenni, a míg az
ember egy bútordarabot a másikhoz birt illeszteni.




VI. A JÁMBOR EMBER ÉS SZOLGÁJA.

A jó Apafi Mihálynak ezalatt mindinkább meggyülekezének gondjai. A török
portáról egyik követ a másikat érte, sürgetve a még le nem fizetett
adót, mely tiszteletbeli összeg Bethlen Gábor óta tizenhatezer tallérból
nyolczvanezer tallérra szaporíttatott; Erdélynek akkori viszonyait
tekintve, iszonyú összeg! A lengyelországgali viszályok miatt a
kereskedés pangott, a korábbi harczos évek az ipart és földművelést
összerongálták, a tatárjárás s az azt követett harácsok sok érczpénzt
kivittek az országból, épen ezen évben dühöngött az országban egy
irtózatos marhavész, mely az igavonó állatok kétharmadát elpusztítá,
tavaszszal gyilkos gyujtogatók jártak az országban, kik többet kétszáz
falunál felperzseltek, rá következett egy hosszú száraz nyár, s egy
árvizes ősz, mely azt is elpusztítá, a mi megmaradott; az arany- és
ezüstbányák rosszul míveltettek, a helységekre kivetett adót nem volt
mód behajtani, mindegyik helységnek lévén valami oka azt nem
teljesíteni, az egész székelyföld tökéletes pénzaszályban sínylett, s az
egyedüli pénztermő városok, a szászokéi, annyira körül voltak sánczolva
kiváltságokkal, szabadalmakkal, miket majd egy, majd más megszorult
fejedelem osztogatott nekik utódai rovására, miszerint azokhoz alig
lehetne szép szerével férni. E mellett még a jó fejedelem maga oly
bőkezű és jószivű volt, hogy nem jöhetett hozzá ember olyasmit kérni, a
mi ha az övé volt, neki ne adta volna, úgy hogy egy ízben tökéletesen
elajándékozva az utolsó tallérját is, kénytelen volt a fiscus
kölcsönpénzt venni fel a számára, hogy elutazhassék.[12]

Ehez járult még az, hogy a nagyváradi basa, mindazon erdélyi és
magyarországi helységekből, mik a fejedelemséghez tartoztak,
önhatalmúlag saját maga felszedte az adót, duplán, triplán, a hogy neki
tetszett s mégis a szegény fejedelmen követelték az egészet.

E végett többször küldtek már a portára okos, ékesenszóló férfiakat,
hogy világosítsák fel a szultán elméjét s engeszteljék ki az ő szivét a
szegény magyarok iránt, hogy vagy engedjen le az adóból, vagy
intézkedjék, hogy a nagyváradi basa ne szedje be felét a maga számára;
de mindannyiszor csak azt a feleletet kapták, hogy ne beszédet küldjenek
a szultánnak, hanem pénzt.

Legutoljára épen azon izenetet hozta vissza vitézlő Paskó Kristóf uram a
portától, hogy ha a legrövidebb idő alatt az adót meg nem küldik, majd
küldenek ők valakit, a ki azt kétszeresen be tudja hajtani s ha még egy
követet bátorkodnak elbocsátani, a ki nem fizetni, hanem fecsegni jön,
azt menten karóba húzatják, hasonlóul járandván, ha a küldendő adóbul
avagy csak egy tallér fog is hiányzani.

Bizony pedig abból még nagyon sok tallér hiányzott.

– Mit csináljunk? szólt ujjait ropogtatva Apafi, míg Teleki Mihály alá s
fel sétált a teremben. Paskó Kristóf pedig ott állt a fejedelem előtt.

– Hát mit csinálhatunk? szólt Teleki. Azt kell tennünk, a mit eddig
tettünk. Pénzünk nincs elegendő, hogy az adót kifizessük, de annyi van,
a mennyi elég, hogy a vezéreket hallgatásra birjuk, hogy várjanak és
adjanak időhaladédékot s azután «qui habet tempus, habet vitam» az alatt
ki tudja még, mire fordulhat a sors? Addig megizenjük, hogy mindent
teljesíteni fogunk.

– Megizenjük! Könnyű azt mondani, hogy megizenjük, de ki lesz olyan
bolond, hogy az izenetet elvigye s kedvünkért magát karóba huzassa?

Teleki egész biztossággal fordult Paskóhoz:

– Megteszi azt egyszer a hazért, Paskó uram.

Az érdeklett lesüté szemeit, felsóhajta és hallgatott.

– Az, úgy segéljen, meg nem teszi! kiálta a fejedelem. Most házasodott
meg szegény, alig egy félesztendeje, elvett egy szép özvegyasszonyt; nem
ment el az esze, hogy oda vesztegesse ifju életét. Én ugyan nem küldöm.

Paskó felemelé szép becsületes arczát s mosolyogva válaszolt:

– Elmegyek biz én, nagyságos uram, nagyságod és Erdély jóvoltáért, ha
kell a világ végire is, ha kell még Plutóhoz is; s ha Isten ő szent
felségének úgy tetszik, hogy ott bevégezzem életemet: történjék meg
szent akarata. Egyébiránt sokszor és sok mindenfélével fenyegettek már
engemet, a nélkül, hogy csak szememet elhunyorítottam vagy arczom színét
változtattam volna előttük; ámbátor készen voltam rá, hogy egyszer
teljesítik rajtam. Lám, az oroszlán sem bántja azt, a kit lát, hogy tőle
nem fél.

– Ember kegyelmed, Paskó uram; szólt közbe Teleki, megveregetve a férfi
vállát; tudtam én, hogy nem fog vonakodni.

– No én mosom kezeimet, monda Apafi, én nem küldtem kegyelmedet, én oka
ne legyek a kegyelmed halálának s felesége özvegységének.

– Kap az még férjet, nagyságos uram, ha én meghalok; szólt Paskó,
különösen mosolyogva.

– Tehát a kezünk közt levő pénzből vigyen kegyelmed négyezer tallért és
ezer darab aranyat magával; monda Teleki. Ezer darab aranyat adjon át a
fővezérnek, azért, hogy engedjen időt az adó begyűjtésére s tiltsa el a
váradi basát a foglalástól. Háromezer tallért pedig oszszon ki a szultán
tolmácsa s a keresztyén fejedelmek követei között, hogy érettünk a
szultán előtt esedezzenek, miszerint a nyolczvanezer tallérnyi adót
szállítsa az eredeti összegre, a mi Bethlen Gábor alatt volt.
Legrosszabb esetben iparkodjék kegyelmed személyesen esedezni azért,
hogy vagy engedje a szultán, hogy a váradi basa által bitorolt falvakból
az adót beszedhessük, vagy tudja be az adóösszegbe azt, a mit a basa
előlünk elfoglalt. A negyedik ezer tallér pedig kegyelmednek marad az út
és az ottani mulatás költségeire.

– Sok lenne az nekem, kegyelmes uram, szólt mentegetőzve Paskó; inkább
majd abból a pénzből ötszáz tallért átadok még a szultán tihájának,
háromszázat pedig a kiaja bégnek; – no még majd a fő ulemának is adok
vagy háromszázat belőle…

– Hohó! kiáltá közbe a fejedelem. Már akkor százat a magáéból fizetett
rá kegyelmed!

– Nem tesz semmit. Kaptam most egy kis pénzt hazulról. Majd esztendőre
meggazdálkodom azt.

A fejedelem felugrott székéről.

– No, Paskó uram, kegyelmed ritka ember. De a mit én tehetni fogok: nem
fogok megfeledkezni kegyelmedről.

– Köszönöm, nagyságos uram. Tiszta szívből cselekszem, a mit tehetek; s
nem kivánok érte jutalmat.

A két úr megszorongatá a követ kezét s áldásaik között útra bocsáták őt,
ki is csak annyi időt kérve magának, hogy házát rendben hagyhassa,
azonnal sietve eltávozott.

Félév előtt szép özvegyasszonyt vett nőül Paskó Kristóf ennyit tudunk
már a fejedelemtől. Lássuk a jó urat mézes heteiben.

Tizenöt óra mulva a fentebbi beszélgetés után Paskó már odahaza van, s
alig engedve magának néhány órai mulatást, készül a hosszú, – meglehet,
a másvilágon végződő útra.

Hárman vannak együtt: ő, neje és János, az öreg szolga.

Paskó irományait szedi rendbe. Komoly arcza, szelid, esengő kék
szemeivel, szép metszésű ajkai, alásimuló szőke bajuszával, s redőtlen
homloka oly csendes bú árnyéklatát viselik magukon, mely látni engedi
magát, de hallani nem.

Neje, egy halovány arczszínű hölgy, bágyadt élveteg vonásokkal, egy
kereveten heverész, epedő barna szemeit körülhordja olykor kedvetlenül
az őt környező tárgyakon, s ideges termetének nyugtalansága, reszkető
ajkainak duzzogása által láthatóvá teszi zivataros kedélyét.

A vén János ezalatt bőrládákat tömöget, ruhákkal és fehérneműkkel,
háttal fordulva s csak néha fordítva meg ősz bozontos fejét, s láttatni
engedve torzonborz fehér bajusza által egy harmadrészben elfoglalt
barnapiros pofáját, két szeme, mint a vasvilla, öklel olyankor
jobbra-balra.

– Tehát nem jöhetsz velem? szól kérlelő bánatos hangon Paskó, nejéhez
fordulva.

A szép Berta asszony előbb meggondolja magát, ha feleljen-e?

– Hiszen látod, szól azután kényes fáradt hangon, milyen beteg vagyok;
két éjjel nem alhattam szívgörcseim miatt s a legkisebb rázkódásnál
megfájdul a fejem, majd szétszakad; ha elmennék most, megőszülve térnék
vissza.

– Igaz; igazad van; sóhajtá Paskó s tovább rakosgált; később újra
megszólalva: pedig azt gondoltam, hogy majd a levegőváltoztatás,
szórakozás, mulatságok talán még enyhítenék bajodat.

– S te levegőváltozásnak nevezed Stambul ronda utczáinak illatát, szól
türelmetlenül a nő, szórakozásnak a basák unalmas látogatásait, kik
odajönnek az emberhez pipázni s este mennek el, a nélkül, hogy egyebet
mondtak volna, mint jó reggelt és jó éjszakát? azokat a kiállhatatlan
fürdőket, a hol az embert agyon izzasztják és összetörik?

– Jól van, jól, édes lelkem! szólt Paskó szeliden. Hisz én nem kivánom,
hogy értem áldozatot tégy; csak ne indulatoskodjál; látod, már is oly
ingerült vagy.

– Mostani betegségemnek is egyenesen az az oka, folytatá a nő, hogy
egész Stambulban létem alatt mindig azokkal a kiállhatatlan faggyúban és
olajban főtt fűszeres ételekkel kellett élnem, hogy lázt kapok, ha csak
rágondolok is.

– Édesem, ne ingereld magadat, hisz nem viszlek magammal.

De az asszony csak nem hagyta magát kihozatni a themájából.

– Épen most hallom, hogy Pérában a dögvész is kiütött.

– Az reád nézve mindegy, miután te nem jösz oda, felelt némi kis
élességet engedve meg magának Paskó; mire Berta asszony daczosan
felugrott a kerevetről, s el akarta hagyni a szobát; erre aztán megint a
férj került alul, engesztelő nyájassággal állva útját feleségének s
megcsókolva kezét. Hisz édesem, nem kell mindenért oly ingerültnek
lenned.

– Igen! beszélt a nő sírva fakadva; te nem hiszed, hogy én beteg vagyok,
te csak tréfának, szenvelgésnek veszesz mindent, te úgy bánsz velem,
mint a gyermekkel: pedig ha tudnád, mennyire oda vagyok, más feküdnék
régen! Azért, hogy én nem panaszkodom minduntalan, én tudom, hogy mi
bajom, de te csak kinevetsz vele.

– Lelkem, édes szívem; szólt Paskó s a köny csaknem kicsordult szeméből;
hogyne hinném én, hogy beteg vagy, hogyne aggódnám én miattad. Lásd,
Kolozsvárott Mikó Ferencz orvosdoktor uramnak meghagytam, hogy téged
mindennap meglátogasson s egészségedre ügyeljen.

Berta asszony e szóra meghagyá magát engesztelni, s kibékülten vált meg
férjétől, ki az ajtóból ismét visszatért.

János gazda hátra fordított fejjel nézett az asszony után, s nagyot
mordult:

– Jobb volna bizony, papot rendelnének mellé, a ki a lelkére vigyázzon.

Paskó meghallott valamit a monologból s boszusan rivalt szolgájára:

– Mit mondott kend?

– Semmit! felelt az, vissza sem fordulva.

– Akarom hallani, mit mormogott kend az elébb?

Erre még csak nem is felelt János.

– Mindjárt egybe ketté váglak, ha nem felelsz! kiáltá rá haragba hozva
Paskó.

– No hát tessék kettévágni. Mormogott János, félbe sem hagyva munkáját.

Paskónak mit volt tennie mást, mint elhallgatni. Pedig tudta, hogy mit
mormogott János, s meg nem állhatta, hogy feleségét ne mentse előtte.

– Hisz betegen csak nem hurczolhatja az ember oly hosszú útra a
feleségét, mikor a legkisebb mozgásra görcsöket kap, elájul.

– Az ám, dörmögé János, ma egy hete reggelig tánczolt Dénesfalviné
lakodalmán.

– Az nem a kend gondja; kend szamár az ilyen dolgokhoz.

– Tudom, hogy az vagyok, azért nem is szólok egy szót se; csudálom, hogy
vitézlő uram beszédbe állhat velem.

– Az egészen más: tánczolni, mint kocsira ülni s rossz útakon rázatni
magát.

– Persze, hogy más. Az is más, ha az ember három napig el van a szabad
ég alatt Pekri uram vadászatán, s lovon ülve hajtja a szarvasokat, az a
világért sem ráz s azt a leggyöngébb asszony is kiállhatja.

Paskó erre már nem tudott mit felelni, mert azt maga is csakugyan
furcsának találta, hogy felesége lovagolhasson s kocsira ne ülhessen;
János gazda pedig egy szót sem monda többet puszta ténynél, a miért
gazdája leszidhassa, hanem elhallgatott diadalmasan, úgy hurkolva a
szíjjakat a bőrzsákokon, s úgy dömöczkölve azoknak tartalmát, mintha
tele volnának rossz asszonyokkal.

Paskó látszólag fel volt indulva, semmit sem talált, a mit keresett.

– Hja-jaj! sóhajta egy kis idő mulva János nagyon is fennhangon.

– Mit sóhajtozik kend? kiált rá boszusan Paskó.

– Ahol van ni! Már sóhajtanom sem szabad. Sóhajtson vitézlő uram is, ha
megkivánta tőlem.

– Az bolond ember, a ki semmiért sóhajtozik!

– No én bolond nem vagyok, mert én tudom, hogy mire gondoltam, mikor
sóhajtottam.

– Hát mire tudott kend gondolni?

– No hát ha akarja tudni, azt gondoltam, hogy vitézlő uram milyen derék,
bátor, okos ember, mikor a török császár előtt áll.

– Hát aztán?

– Hát azért sóhajtottam.

Paskót ette a méreg, jól tudta ő, hogy a vén szolga e gondolat másik
felében azt ragasztá hozzá: «és mily ügyetlen, gyáva és ostoba a
felesége előtt!»

És ismét megjött a hallgatás kettőjök között. János egyre fojtogatta a
bőrzsákokat, Paskó pedig írásokat hasogatott szét, mik azt vétették,
hogy kezébe akadtak, midőn ő másokat keresett.

– Bizony csak okos emberek a törökök. Szólalt meg egyszerre minden
apropos nélkül János.

Paskó azt gondolta, hogy más tárgyra akarja vinni a beszédet az öreg, s
megkérdezé:

– Miért legyenek a törökök olyan okos emberek, János gazda?

– Csak azért, hogy zár alatt tartják az asszonyokat.

– Hallja kend! rivalla rá egészen felindulva Paskó. Én megtiltok kendnek
mindenféle impertinens kifejezéseket, s ha még egyszer kérdetlenül
megszólal, akárhogy tisztelem, becsülöm kendet, kénytelen leszek kendet
– – (azt akarta mondani, hogy «elűzni», de előbb megbánta, mint kimondta
volna) – – elhagyni magamtól.

Az öreg szolga letett mindent kezéből, s odafordulva az urához, reszkető
hangon mondá:

– S azt hiszi vitézlő uram, hogy ha én azt látnám, hogy van a háznál egy
élő teremtés, a ki kegyelmedet csak egy századrésznyire is jobban
szereti, mint én, nem ma hagynám el a házát inkább, mint holnap?
Elmaradhat kegyelmedtől mindenféle pereputyja, de én ugyan el nem
maradok kegyelmedtől, ha a pokol országába megy is; még ha a feleségét
magával viszi is! azt mondom.

E szókkal kifordult a szobából a szabadalmas vén goromba szolga, ki a
családnál őszült meg, s az öreg apát szolgálta és az unokát karjain
hordozá, s együtt érzé e családnak baját és örömét.

Paskó pedig, midőn egyedül maradt és senki sem látta, leborult
íróasztala szélére és sírt keservesen.




VII. A BETELT FOGADÁS.

Kucsukné ezalatt valahány követ ment az ő határán keresztül a
seraskiertől, vagy hozzá, azokat mind elfogatta, bezáratá s a nálok
található irományokat elszedte.

Ezek folytán, mint előre sejté, sajátságos tervezeteknek kezde nyomára
jönni. A seraskier levelezésben állt a moldován herczeggel, ki hatezer
moldvai lovas élén Ismail basa táborához volt rendelve, mely a Rába
partján a római császár magyar és német hadaival állt szemben, s ottan
parancsot kapott újabb hatezer embert vonni maga után Moldvából
egyenesen Erdélyen keresztül.

Egy napon tehát jön egy követ Magyarországból, kinek lefoglalt iratai
között ily tartalmú levél találkozott:

«Nagyérdemű seraskier, dicsőséggel teljes Baruch Tavaif.

A mire még otthon létemben kértelek, azt ne felejtsd el. Meg vagyok
felőle győződve, hogy te a keresztyének romlásának most sem vagy
óhajtója, s ennélfogva nem átallasz nekem módokat szolgáltatni, hogy
mindazon törekvéseket, melyek az ő elpusztításukra vannak intézve, mint
igaz keresztyén, ha erővel nem is, legalább erőtlenséggel meghiusítsam.
Egyszersmind azonban kérve kérlek, hogy eljárásod által gyanúra ne
szolgáltass okot, mert az igen siralmas állapot lenne, ha másokat akarva
szabadítani, magamat veszteném el. Ezen levelemet vivő embert azonban
küld vissza válaszoddal s ne engedd senkivel beszélni, hogy valamit ki
ne fecsegjen; azon tízezer aranyból pedig, melyet neked hála fejében
igértem, ötezeret most mindjárt átvehetsz ispánaimtól, a többit majd ha
visszatérek. Egyúttal tudakozódjál a feleségem felől, ha nem
betegedett-e még le? Lekötelezett barátod és legalázatosabb szolgád ***.
U. i. E levelet, a mint olvastad, küldd vissza megnyugtatásomra.»

Katalin újra lepecsételé szépen a levelet, s egy meghitt szolgájától
elküldé azt a Baruch Tavaifnak. Néhány nap mulva visszaérkezék az,
magával hozván a herczeg levelét, s a választ rá a derék seraskiertől,
mely is eképen hangzott:

«Becsületes keresztyén úr (itt az «úr» helyett az állott, hogy «kutya»,
a mit a seraskier szójárásból ejtett oda, hanem aztán kitörölt), nekem
legalázatosabb szolgám! (gondolta a seraskier, hogy ha a herczeg maga
így nevezi magát, ez lesz a leghelyesebb czíme.)

«Megértettem a leveledet és azt találtam benne, hogy nekem a te
keresztyénségedhez semmi közöm, akár éltek, akár haltok; hanem azt a
tízezer aranyat nem bántam volna, ha egyszerre lefizetteted, mert
ámbátor véghetetlenül tisztellek, attól tartok, hogy megcsalsz. A mi az
óvatosságot illeti, ne taníts te arra engem; tudván, miszerint te úgy
kivánod, hogy az újabb hatezer ember hozzád ne juthasson, aként fogom
intézni a dolgot, hogy előre kitudom, mely úton akarja őket utánad
szállítani az effendi. Ha ő a bozzai szoroson át rendeli a bevonulást,
az én dolgom lévén az élelmi és fegyverbeli szereket utánok küldeni,
ezeket a tömösi szoroshoz utasítom. Azok ott várakozni fognak a
podgyászra, fele a várakozásban elszéled, s akkor az effendi vagy
élelmezés nélkül bocsátja őket Erdélynek, a midőn a székelyek szanaszét
fogják őket verni, és soha azokból egy sem jut el hozzád, vagy megtudja
a tévedést s oda küldi őket a tömösi szoroshoz: de mire oda érnek, már
akkorra én, mintha legnagyobb szorgalommal tenném, a bozzai szoroshoz
küldtem a podgyászt s ők ismét annyira vannak tőle, mint a mennyire
voltak. Ilyenformán a hiba egyikünkre sem fog háramlani, csak te magad
vigyázz magadra, s a mint ezen levelemet vivő ember hozzád érkezik,
nagyobb biztosság okáért rögtön vétesd fejét, hogy senkivel ne
beszélhessen. A mi végre a feleségedet illeti, ahhoz nekem semmi közöm.
Allah irtson ki minden asszonyi állatot a földről.»

Kucsukné, midőn e levelet olvasta, épen kertjében sétált, s történetesen
egy nagy bibircsós úritök akadván lábai elé, azt úgy találta felrúgni,
hogy imitt-amott állt meg. Soha még lábbal gondolatot jobban ki nem
fejezett senki, a mióta a pantomimica fel van találva.

E perczben a seraskier feje nyilván alig állt erősebben a szárán, mint a
felrugott dinnye – vagy mi.

S néhány nap mulva csakugyan ki lehete hallani, hogy a küldött
segédcsapatok, félreértett rendelkezések miatt, nem indulhatnak ki
Moldvából.

Katalinnak ugyan módjában lett volna e félreértéseket a felfogott
levelek által azonnal felderíteni, de attól tartott, hogy még akkor a
seraskier pénzzel és helyrehozással tisztára moshatja magát, s engedte
odáig haladni a dolgot, míg a sikertelenség dühre fogja gerjeszteni a
vezéreket s keresni fogják annak okozóját.

Ez is bekövetkezett nemsokára, csakhogy Katalinnak sokkal nagyobb
rémület, mint öröm jutott benne.

Egy napon sebes hirnök érkezék a herczegtől, levelet vivén a
seraskierhez, mely nem a fejedelem kezével, hanem annak íródeákja által
volt írva; a felbontott levél így szólt:

«Érdemes – (ez – meg amaz:)

Futtában írom e sorokat, mint a ki két nap óta le nem szálltam a lóról.

Hátunk mögött nagy a veszedelem, mert hajnal óta tart az ütközet. A mult
éjjel a janicsárok két hidat vervén a Rábán, azon észrevétlenül átmentek
s megrohanták a keresztyén tábort, mely az átelleni parton egy helység
mellett (úgy gondolom, Szent-Gotthárd) elsánczolta magát, s hajnalra
elfoglalták a sánczokat, s háromezer embert leöltek benne. Ekkor a vezér
aga és Ismail basa riadót fuvattak az egész tábornak, s mindnyájunknak
rohamra kelle menni a keresztyén tábor ellen. Nekünk sehogy sem jutott
alkalmunk czélunk kivitelére, mert a keresztyén gyalogság, mihelyt
kétszáz lépésnyire értünk hozzá, mindenütt elkezdett futni, s nekünk a
mellett az a fatalis helyzet jutott, hogy egyfelől Kucsuk basa, másfelől
Feriz bég dandárai által voltunk közbeszorítva, kik félszemmel mindig
bennünket őriztek…

Katalin szíve sebesen kezde dobogni, a mint férje és fia neveit olvasta
s habozni kezde, ha tovább olvassa-e? öröm lesz-e, vagy gyász, a mi ott
következik? Erőt vett magán és tovább olvasott.

«A keresztyén sereg már-már verve volt, tábora prédára jutott, s maga az
erdőbe kezde menekülni, s mi kénytelenek voltunk az elmaradozókat
lovaink patkói által elgázoltatni, a midőn egyszerre végső
kétségbeeséssel kiválik a futók közől két csapat lovasság, egyik
Petneházy huszárjai, másik Toggendorf vértesei, s visszafordulva ránk,
neki vágtattak Ismail basa mamelukjainak… Ez volt a pillanat, melyben
tervünket kivihetők. A mint egy osztály huszárság vakmerően nekünk
rohant, mi egyszerre, mintha ki nem állhatnók a rohamot, az egész
dandárral visszafordultunk s futni kezdtünk a part hosszában. Futásunk
zavarba hozta a török tábort s új erőt adott a keresztyénnek. Egy percz
alatt sánczot vontak magok körül szekereikből s iszonyú tüzeléssel
fogadták a közel jutott ozmanokat. Az egész csata megfordult egyszerre,
a támadókból támadottak lettek, s mi, a midőn futásunk közben egy
halomról visszatekinténk, már a keresztyének által láttuk elfoglalva a
tért; Ismail basa dandárai összetörve futottak a Rábának, s a vezér aga
lófarkas zászlói közől nem láttam többet egyetlen egynél lobogni. Csupán
Kucsuk Mehmed basa és fia, Feriz bég harczoltak még megátalkodottan az
összegyűjtött spahik élén; úgy látszott, mintha élve nem akarnák
elhagyni a csatatért. Mi lett az ütközet vége, nem tudhatom, mert az
éjszaka eltakarta szemeink elől a csatatért. A musulmanok vesztesége
igen nagy; a szultán dühös fog lenni; vigyázzon kegyelmed, az egekre
kérjük, dolgainkból valami ki ne tudódjék, mert ha csak gyanú érhet
bennünket, sem a keresztyén, sem a török szentek minket a
megfojtogatástól meg nem őriznek».

A levél kihullott Katalin reszkető kezéből. Férje és gyermeke! ők voltak
az utolsók a csatamezőn! mintha élve nem akarnák azt odahagyni…

A két gyermek fogadott anyjok mellett ült, míg ez a levelet olvasá, s
aggodalmas tekintettel kisérték annak mindinkább elsápadó arczvonásait,
s midőn végre a nő kiejté kezéből az elolvasott levelet, s kezeit könyes
arczára tapasztva, elkezde hangosan zokogni, a két gyermek odaborult
ölébe s átölelve őt, ők is sírva fakadtak, a nélkül, hogy tudnák miért,
s midőn Katalin térdre borult, kezeit imára kulcsolva, ők is letérdeltek
mellé, ők is imádkoztak. Hangja, gondolatja, nem volt az imának, de az,
ki a szivek érzelmeiben olvasni tud, s ki előtt a néma sóhaj egy kitárt
könyv s a gyermeksírás ékesen szóló beszéd: megérté a szótlan imát s még
alig borult el lelkeiken a vihar, melynek zápora köny, már utána küldé a
napsugárt, mely azt felszáraszsza.

Azon pillanatban robogott be az udvarra Ilk Haszán, Kucsuk basa hirnöke,
egy levéllel asszonya számára.

A küldött néma volt és sánta. Ezért szokta őt Kucsuk hirnökül használni,
mert semmit ki nem beszélhetett s részt nem vehetett a harczban.

Sietsége tanusítá, hogy még a harczból érkezik, csaknem utólérve a
herczeg futárját, ki legelső hagyta el a csatatért.

Katalin megismeré a levél borítékán fia vonásait s reszkető kézzel és
dobogó szívvel bontá fel annak zsinórjait.

«Kedves anyám! – szólt a levél. – Csatát veszíténk, de dicsőséget nem.
Atyám megmenté zászlóit, én is az enyimet, még nyertem is hozzá egy
sebet…»

Katalin felsikoltott. A heves fiú dicsekvék sebével, nem gondolva meg,
hogy anyja nem a dicsőséget, hanem vérét fogja látni abban.

«Árulás ragadta ki kezünkből a diadalt – folytatá a levél -, de hátra
van a vesztést helyrehozni s az árulást megboszulni. Isten veled. Fiad
Feriz.»

– Láttad fiamat? kérdé Katalin a hirnököt, aggodalmas arczczal.

Az mutatta fejével, hogy «igen».

– Hol kapta a sebét?

A hirnök mutatta kezével a vágás helyzetét, hosszát, alakját homlokán.

– Mindig a fején! Már ez harmadik seb homlokán! Épen mint az apja.

A hirnök mosolygott s ujjaival krix-kraxokat csinált arczán, azt akarva
mutatni, hogy hát még ha úgy keresztül-kasul lesz szabdalva arcza, mint
a basának, akkor fog még csak hasonlítani apjához!

– Csakhogy élnek! sóhajta fel megkönnyebbült szívvel Katalin, nem sokat
törődve azzal, hogy vesztettek, sőt némileg még örült is rajta,
gondolva, hogy e veszteség kényszeríteni fogja a portát békekötésre s
férje és gyermeke nem leendnek tőle többé távol. E reményét nemsokára
igazolá azon hír, miszerint a porta és a római császár között a szent
gotthárdi csata következtében tíz évi fegyverszünet köttetett s mindkét
fél elbocsátá seregeit a vitatott térről.

Néhány nap mulva csakugyan hazaérkezék a moldvai herczeg vert hadával
együtt s az ő megérkeztének tudomásával együtt vevé Katalin az örömhírt,
hogy Kucsuk basa is útban van, s már Erdélyben kell lennie, s Feriz bég
is utána sietend, mihelyt sebéből felgyógyul.

Mint örült előre e találkozásnak! mennyi szépet gondolt el róla, egész
nap felőlük beszélt fogadott gyermekeivel, kik annál közelebb látták
atyjok szabadulását, minél közelebb jött az idő, melyben Kucsuk basának
meg kelle érkeznie.

Egy napon azonban, midőn már óráról-órára lesték a basa jöttét, azon
hírt veszik, hogy Kucsuk régen megérkezett már Moldvába; de saját lakát
kikerülve, egyenesen Jászvásárban szállt meg, s nejét nem is tudósítá
megérkezte felől.

Katalint leveré e hír; mi oka lehetett férjének, ki nejéhez oly
szeretettel viselteték mindenha, oly hosszú és veszélyes távollét után,
tudva, mint eped, mint vár utána, őt kikerülni s szó nélkül haladni el
mellette? Egészen zavarba hozta e gondolat.

Egy hirnököt külde rögtön Jászvásárba, hogy férjétől megtudja e
megfoghatlan változás okát s nem volt nyugta, míg az meg nem érkezék.
Három ló dűlt ki a futár alól; de négy nap alatt megjárta a hosszú útat.

– Beszéltél uraddal? Megtudtad idegenkedése okát? kérdé tőle Katalin.

– Nem beszéltem vele, mert senkit sem bocsát maga elé, a kit nem
hivatott; de azért mindent megtudtam. A szent-gotthárdi ütközet a
moldvánok megfutamodása miatt veszvén el, a fővezér Kucsuk basát bízta
meg, hogy tegyen vizsgálatot Moldvában, s ha bűnöst és árulást talál,
azt büntesse meg; ekkor Kucsuk basa megesküvék a Korán szavaira, mik az
Aja Sofia boltozatára arany betűkkel vannak felírva, hogy addig ne lássa
családját, ne beszéljen nejével, ne hallgasson meg semmi kérelmet, s ne
fogadjon el semmi ajándékot; hogy addig ajkait sem bor, sem asszony
csókja ne érintse, füleibe zene ne hangozzék és orczájára mosolygás ne
térjen, a míg a bűnösöket föl nem fedezte! Ezért került ki téged és nem
fogod őt látni, a míg eskűje be nem telt.

– Siettetni fogjuk annak teljesültét, monda Katalin, s még az nap útnak
indult Jassy felé, s a két gyermeket magával vivé.

Egész odáig akadály nélkül eljutott s midőn férje szállására érkezék,
maga elé hivatá annak legbizalmasabb szolgáját, vele értekezendő: mint
lehetne némely iratokat annak kezébe juttatni.

– Az nehéz lesz, asszonyom, válaszolt a szolga; a basát annyira
elkeseríték a hamis tanúk, hogy most épen nem enged magához jutni mást,
mint a kit maga hivatott, s a ki egy iratot adna kezéhez, fejével
játszanék; mert ez által meglehet, hogy ismét újabb csalódásra adna
okot. Ha tehát valakinek van koczkáztatni való feje, melyet átnyújtott
írásával együtt a basa kezébe tegyen, az megtalálhatja őt, mikor
kertjében sétál.

– Van nekem; szólt határozottan Boór Ádám fia. Én szólok vele.

– Akkor este felé bocsáttathatod be magad a kert mellékajtaján. A basa
leginkább a hosszú hárssor alatt szokott alá s fel sétálni. De ha
magadra vonod haragját, rám ne vallj, mert én eltagadom, hogy
bebocsátottalak volna s kötélhágcsót akasztok a falra, mintha ott
másztál volna fel.

– Ne búsulj, mondá bizakodva a fiú; fejestül fogok visszatérni.

Este felé átadá Katalin az elfogott leveleket Károlynak, s megcsókolva
annak homlokát, bebocsáttatá a kertajtón. De maga és a kis testvér ott
maradtak az ajtó küszöbén ülve, s dobogó kebellel várták küldöttük
visszatérését.

A bátor fiú, a mint a kertbe lépett, széttekintve, megpillantá a
kijelölt hársfasort, s a mint a bokrok közül bekerülne, egyszerre
véletlenül szemközt találta magát az ott sétáló basával.

A basa meglepetve tekintett a fiúra, ki most is azt gondolá, hogy
Erdélyben van, a hol elég az emberek előtt megemelni a süveget köszöntés
fejében s nem szükség háromszor is a földig borulni, mielőtt az ember
beszédhez kezdene, s ennélfogva bátran lépett a török úr elé, s a
nélkül, hogy legkevésbbé zavarba jönne, bizton megszólítá:

– Nemde, nem kegyelmed-e az én uram, Kucsuk basa?

A basa meg volt lepetve a fiú bátorsága által.

– Az vagyok, szolgám, hogy jösz ide?

– Kerítéseden másztam keresztül, hogy veled beszélhessek.

– Ej, ej. Könnyen meglőhettek volna őreim. S miért akarsz velem
beszélni?

– Egy kérelmem van hozzád és egy ajándékom számodra.

– Fiú, te vakmerő vagy! Nem hallottál-e esküvésem felől, hogy kérelmet
meg nem hallgatok s ajándékot el nem fogadok?

– De meghallgatod a kérelmet, ha azon bűnös fejét kérem, s elfogadod az
ajándékot, ha azon bűnös fejét adom, a kit te keressz.

– Ifjú ember! veszélyes játékot kezdtél, ha ez ügybe avatod magadat.

– Tudom, jó uram. Fejekre játszunk; én a másét akarom elnyerni, illő,
hogy a magamét tegyem fel érte.

A basát mindinkább meglepé a fiú merész hangja.

– S ki legyen az, a kit vádolsz?

– Az alseraskier, Baruch Tavaif!

– Valóban súlyos fejet kérsz.

– Ha testi súlyát vagy bűneinek terhét méred, akkor igen.

– Vannak bizonyítványaid?

– Ime lássad.

E szavakkal átadá Károly az elfogott leveleket Kucsuk basának.

A basa arcza föllángolt, a mint e leveleket végig olvasá, levont
szemöldökei alól úgy szikráztak sötét szemei, mint felhőből a villám,
minden íze reszketett az éktelen düh miatt.

– Ez az ember, hörgé magán kívül, ki a porból emelkedett ki hizelgése
által!… Allahra! a porba fog visszaesni árulása miatt! Mi jutalmat kérsz
e tudósításért, ifjú?

– Apámat add nekem, kit a seraskier fogva tart magánál.

– Vidd magaddal a seraskier minden foglyát. Halála napján mind a tieid
leendnek.

– Akkor mind szabadok fognak lenni.

– Most távozzál, a merre jöttél; senkinek a titokról ne szólj,
mindaddig, a míg nem leend titok.

De a fiú nem távozott, csak állt ott s a basa szemeibe nézett.

– Mit vársz még?

– Uram, te megesküvél, hogy nődet látni nem fogod addig, míg az árulót
fel nem fedezted; im, a mire esküvél, az már teljesült; most nincs többé
okod, hogy nődet ne lásd.

A basa arczán önkénytelen mosoly derenge át.

– Látod, már mosolyogsz is. Nődet nem kivánod-e látni?

S mielőtt a basa felelhetne kérdésére, megfogá annak kezét s magával
vonta a kert ajtajáig. Percz mulva megnyilt az, s a basát két gyöngéd
kar ölelése fogadta, s három szerető szív dobbanása összhangzott az
övével.

A seraskiernek gonosz álmai voltak az éjjel. Nálunk nem igen divat az
álmokat elbeszélni, de az igaz hivő musulmán sokat ad azokra s
értelmeiket Allah nyilatkozatának s a jövendők beszédének tartja.

Azt álmodá a seraskier: mintha ismét maga előtt látná azt a villogó
szemű delnőt, azokkal a sűrű fekete szemöldökkel, s a mint annak
erőszakos kérelmére megesküvék, hogy elébb oda nem adja a
rabszolgaságból a kétszarvú embert, hogy sem tulajdon fejét, látta, mint
fordul vissza a nő fenyegető arczczal, szikrázó szemekkel és mondja:
«jól vigyázz hát arra a fejedre!»

Jól vigyázzon a fejére! Könnyű azt mondani. Hiszen ha az embernek egyéb
dolga sem volna, mint a fejére vigyázni; vagy azt rábizná másra. Ha
elől-hátul szemei volnának, akkor csak meglátná, ha valaki el akarja
lopni… Furfangos gondolatja jött… Levette a fejét onnan, a hol állni
szokott, s letette maga elé… Igy bizonyos volt, hogy meg nem lephetik
orozva; mert mindig ráláthat a fejére, ráteheti mind a két kezét s
őrizheti bizton… De hátha aludni fog?… Hm… Mit tegyen akkor?… Keresett,
kutatott eldugó helyeket szobáiban; végre talált egy nagy vasládát s
abban elzárta a fejét; aztán megint kinyitotta azt, megnézni, hogy benne
van-e még? ott volt; ismét bezárta s a kulcsot keblébe dugá… Azután azt
álmodta, hogy lefeküdt aludni s azt álmodta, hogy álmodik… A sötét
szemöldökű asszony és a kétszarvú ember ki s bejártak szobájában,
melynek mindenütt volt ajtaja, a hol csak nekik tetszett… Ott elkezdték
feszegetni a vasládát, a kétszarvú ember neki akasztá szarvait s addig
lyukgatta, addig feszegette e hegyes szarvakkal a zárt, hogy végre
fölpattant az… nagyot ordított a seraskier s azt álmodta, hogy
felébredt… hálát adott az Istennek, hogy csak álom volt, a mit látott s
azzal ment a ládát keresni. Hát az igazán nem volt sehol. Kétségbeesve
rohant végig minden szobán; nem került elő sem fej, sem láda. Ordítva
kérte a prófétát, hogy engedje meg neki, hogy a mit most érez, az is
csak álomlátás legyen, s hogy meggyőződjék felőle, ha nem álmodik-e, egy
nagy fekete tükör állt szobájában, ahoz futott, s ime, a mint bele
tekinte, hát fej nélkül látta benne magát, termete a vállain kezdődött.
Erre kétségbeesetten veté magát hanyatt s beleüté koponyáját úgy az ágya
oszlopába, hogy most már igazán felébredt, de elébb még sem győződött
meg ébrenlétéről, míg a fekete tükörbe pillantva, meg nem látá, hogy a
keresett fej most is ott áll a törzsökén a maga rengeteg terjedelmében.

– Allah nagy! mit jelenthet ez álom? Csak a próféta tudhatja a jövendő
titkait.

Ez álmot épen azon éjszakán látta Baruch Tavaif, melyen Boór Ádám fia
átadta a veszélyes leveleket Kucsuk Mehemed basának.

Néhány nap mulva tetszett a prófétának megfejteni a seraskierrel
láttatott rébuszt.

Ugyanis, épen Thora mennyből alászálltának napján, egyszerre csak híre
futamodik a vidéken, hogy a seraskier házánál nagy ünnepélyt rendezett,
s összehivatta rá a környék minden főurait, törököket és oláhokat.

Nagy lakoma fog lenni! A kert paradicsommá van átvarázsolva, a fákon
arany gyümölcs, hímes virág a fák alatt, zengő tarka madarak arany
kalitokban a bokrok között; színes lámpák khinai lógókkal, a persa
szőnyegek sátorul vonva egyik fától a másikig, rózsavízből mesterséges
szökőkútak…

Beirutból tizenkét bayadér érkezett, szépségre egy-egy húri mindegyik, s
tánczolnak és énekelnek, a hogy még senki sem látta és hallá…

Alepóból jöttek szakácsok, kik oly ételeket főznek, hogy az ember azt
sem tudja, húst evett-e vagy gyümölcsöt?…

Az urak a kertben fognak lakomázni; a népség a rácsozaton kívül fog
állani s onnan hallgatja majd a szép zenét, melyet a ház tetején
elhelyezett zenekar kilencz dobbal s huszonhárom trombitával fog
előidézni. Ugyaninnen fognak czukros pogácsákat s kiivott poharakat
hajigálni a sokaság közé.

Midőn eképen minden szépen el vala rendezve, utoljára ideizent a
seraskier Kucsuk basához, hogy legyen ez s ez nap szerencséje hozzá, de
a feleségét is hozza el magával.

Kucsuk basa el is jött szépen a kitűzött napra. A seraskier csak délre
várta vendégeit s a basa már délelőtt megérkezett.

A seraskier rangjánál fogva felette lévén a basának, Kucsuk a szokott
módon üdvözlé őt, mire a seraskier nagy leereszkedéssel leszálla hozzá s
gonoszul mosolyogva kérdé:

– Hát a feleségedet miért nem hoztad magaddal?

– Mi dolgod neked a feleségemmel? szólt Kucsuk idegenül.

– Őt is meghivtam veled együtt.

– Én nem hivásodra jövök. Egyenesen Stambulból érkezem, a nagyúr
fermánjával.

E szókkal egy pecsétes iratot vont elő kebléből a basa s homlokához és
ajkaival érintve azt, átnyujtá a seraskiernek.

A seraskier átvevé a fermánt s mintha kedvesétől kapott szerelmes levél
volna, oly hangos czuppanásokat ejte rajta, szivéhez szorítá, homlokára
tette, s azzal felbontatlanul visszaadta a basa kezébe.

– Megbocsátasz, szelid basa, ha fogadásom tiltja ez órában
foglalatoskodni világi ügyekkel, ez óra imádkozásra van szentelve nálam.

– Jól van, tehát imádkozzál elébb s azután olvasd a fermánt.

A seraskier bement szobájába, ott álló óráig a Korán előtt guggolt s
olvasott az Asorathból, akkor felkelt és kijött.

A basa ott ült ajtaja előtt, a fermánnal kezében.

– Megbocsátasz, jószivű basa, ha most nem olvasom még a fermánt,
szolgáim elkészíték fürdőmet, ha nem használom, elhül, illatja elpárolog
s kénytelen leszek boszuból szolgáim fejét leüttetni.

– Jól van, hát fürödjél meg elébb.

A seraskier fél óráig mosatta, lúgoztatta, dörzsöltette magát, s midőn
kijött, a fürdőajtóban lelte a basát.

– Megengeded, hogy felöltözzem elébb?

– Ám öltözzél fel, ha jónak látod.

Az öltözés ismét egy jó óráig tartott: míg a fejét megborotváltatta, a
turbánját felkötötte, övet, papucsot, salavárit rendbehozatott; úgy hogy
mire kaftánját felvette, már a vendégek nagy része felgyülekezett.
Kucsuk basa nézte mindezt rendületlen komolysággal. A seraskier nevetett
magában, gondolva, hogy milyen bolonddá tartja a basát!

Midőn az öltözésnek vége szakadt, akkor ismét arra kérte, hogy engedje
meg neki vendégeit néhány szóval üdvözölni.

E néhány szó abból állt, hogy leültette őket a rakott asztalokhoz, maga
is odaült velök; jelt adott a zenészeknek, azok pokoli lármát csaptak
trombitáikkal; poharat adott vendégei kezébe, poharat adatott magának
is, evett-ivott valamennyi egészségeért; felhordatta az ételeket és
torkig ette magát valamennyiből.

Kucsuk basa leült egy pamlagra s nem evett, nem ivott s nem szólt; csak
nézte komoly arczczal a tobzódó seraskiert, kinek ha több esze lett
volna, meg kellett volna rettennie azon körülményen, hogy e szigorú
férfi most oly engedékeny, úgy engedi húzni-halasztani a rábizott dolgot
óráról-órára, reggeltől délig, déltől estig; hanem ő rövid eszével az
engedékenységet az ő személye iránti alázatosságnak tulajdonítá, s
végtelenül mulatta magát azon, hogy midőn ebéd multával ismét megszólítá
a basa a jól lakott urat, maga sem ételből, sem italból nem részesülvén,
ez ismét azt felelheté neki:

– Megbocsátasz, bárányszelid basa, láthatod, hogy Allah nagyon sok jóban
részesíte, lelkem a második égben jár azon nedvnek erejétől, melyet a
próféta a paradicsom örömeinek kóstolójául csorgatott poharainkba; ily
állapotban képtelen vagyok írott betűket megérteni; azért tehát légy
annyi időhaladékkal, míg táncznak látása s zenének hallása által lelkem
felhői ismét eltisztulnak.

A basa meghajtá magát szótlanul s ismét visszaült kerevetére.

Egy intésére előszökelltek az ætheri almék, mandolinjaikat pengetve,
csengős nakaráikat ütögetve, s tánczoltak és keringtek, hogy csupa
gyönyörűség volt látni s ha egy-egy el talált szédülni közőlök, bizonyos
lehetett felőle, hogy nem esik a földre.

A seraskiert tele hintették damascusi rózsalevelekkel, ki szuszogva
bámult utánuk, s midőn a legsebesebb perdüléssel ellejtének mellette,
midőn a lengeteg öltönyök boszorkánykaréjt vágtak a légben, az égő
bájarczok egymás után tünedezve ragadták magukkal az utánok tekintő
szivét, midőn a seraskier kapkodva nyujtá ki mindkét kezét, hogy egyet a
földi tündérek közől elfoghasson, azok helyett Kucsuk basa vashidegségű
kezétől érzé a magáét megragadtatni, ki szigorú arczczal tekinte reá, a
fermánt felé mutatva.

A seraskier vörös volt a bortól és a szép hölgyek látásától.

– Mit akarsz, mézédességű basám? Gondolod-e, hogy a bor részegsége
elmúlik a szerelem részegsége által? Napba néztem! ezek az almék mind
megannyi napok; tizenkét napot láttam egyszerre, elvesztém szemeim
világát. Magamat sem ismerem többé, nem hogy a betűket ismerném.

A vendégek mind jónak látták kaczagni a seraskier ötletén, s még e
dísztelen kaczagás sem vette ki a komoly török urat nyugalmából, csupán
azt kérdezé:

– Mikor fogod tehát a nagyúr parancsát elolvasni? Az éj közelg s a nap
utolsó óráiból nem szabad annak kimaradni.

– Magad is mondod, hogy az éj közelg; tehát sötét van. Már pedig az
Alkorán azt mondja, hogy mikor sötét van, akkor semmi Istennek tetsző
élő állat nem lát, melynél fogva én sem látok; hanem ha várni kivánsz, a
míg a próféta tiszteletére s a Thora mennyből alászálltának emlékére
készíttetett tűzijátékot felgyújtatom s annak világánál elolvasom a
fermánt.

– Legyen úgy; monda Kucsuk s ismét visszaült helyére. A vendégsereg
kaczagott.

Következett a tűzijáték; forogtak a tűzkerekek, tűzokádó sárkányok
nyargaltak a kerten keresztül; emelkedtek a röppentyűk, hullott a
tűzeső, pattogtak a bombák s végül egy mesterséges tűzhányó hegy nyilt
meg, égő crateréből millió csillagokat lövellve az égre, mik kékre,
zöldre és pirosra válva, szálltak ismét csendesen alá, mint égő
tűzpillangók.

– Most már láthatsz, szólt Kucsuk, előmutatva a fermánt.

– Csak egy van még hátra az ünnepélyből: az utolsó tréfa, melyet elébb
meg kell látnod; mert hisz azt épen feleséged kedveért szereztem s
legalább te majd elmondod neki oda haza. Hozzátok elő a nagy poharat!

Mindenki feszült kiváncsisággal várta, hogy mi lesz az?

E szóra nyolcz szolga előhengerített egy kerekeken álló óriási
ólomserleget, mely tíz akó borral volt megtöltve…

Azt oda állíták a vendégsereg közepébe…

– Most hozzátok elé a kétszarvú embert!

Egy lánczokkal megterhelt alakot vezetének elő, kinek csodás tekintetén
felkaczagott a vendégsereg, csupán Kucsuk borzadt vissza, szánalom és
irtózat állva el szivét.

– Micsoda ember ez? kiálta előlépve.

– Ez egy rabszolga, kit feleséged meg akart tőlem venni, s hogy nem
adtam neki, jól megfojtogatott miatta. Most előhozattam az állatot
rejtekéből. Sokáig bujdokolt előttem, de az éhség végre előhozta. Én
ugyan megesküvém, hogy csak akkor adom őt ki kezemből, midőn a fejemet a
nyakamról, de most mást mondok; én elbocsátom őt, ha poharát ki birja
inni. Vessétek őt e pohárba; ha kiiszsza, jó, ha belefullad, az az ő
baja…

A vendégek hangos hahotával fogadták e szókat. Ez derék tréfa; valakit a
pohárba fullasztani, mint valami legyet! Ott igazán agyon ihatja magát s
vígan megy a másvilágra!… A hajduk már megragadták Boór Ádámot, hogy a
serlegbe vessék.

– Megálljatok! kiáltá mennydörgő szóval Kucsuk, hogy mindenki reá
nézett, s a torkokban elakadt a hang. Elébb e fermánt olvasd!

– Majd aztán! szabódék a seraskier és kaczagott, hogy nagy potroha
rázkódék bele, elébb hadd végezzük ezt.

– Nyomorult! Ez halálitéleted!…

Mintha a villám csapott volna le közöttök, egyszerre elnémult a
tivornyázó sereg, s midőn Kucsuk basa a fermánt felemelte, arczra
borultak mind; a seraskier hanyatt esett kerevetére.

– Árulásodért te halsz meg! monda Kucsuk; s a hogy te akartál megölni
mást, úgy halj meg magad. E halál nemét tenmagad számára találtad fel.

Azzal inte a hajduknak s Baruch Tavaif kétségbeesve látta, hogy
ugyanazon szolgák, kik egy pillanat előtt az ő szavait fogadták, most őt
ragadják s viszik a billikom felé, sebtében összekötözve kezeit. Senki
sem iparkodott őt védni, senki sem könyörgött érte, nem voltak sem jó
barátjai, sem hű szolgái.

Egy vadállati ordítás hangzott. A roppant test belezuhant az iszonyú
billikomba, s a szerte locscsanó bor, mely annak szélein túlömlött,
tanusítá, mennyi tért foglalt el ottan.

Még néhányszor felmerült a bor felszinére, kidülledt szemekkel, elkékült
orczával s hörgő ordítása ijesztően hangzott szét a teremben, azután
végkép elmerült; néhány buborék úszkált utána még, abba volt a roppant
test parányi lelke beleszorulva, az is szétpattant azután s a lélek hova
lett?

Kucsuk basa ott nézte hideg tekintettel a különös kivégzést, egy vonás
nem mozdult arczán.

A vendégek, a zenészek, a bayadérek szétfutottak, mint a kiket
kisértetek űznek; a vigalom termei, a pompás kertek ezernyi lámpákkal
üresen maradtak.

A seraskier fogadása betelt. Lőn neki az ő szavai szerint.

Akkor igérte odaadni a kétszarvú embert a rabszolgaságból, a mikor a
fejét nyakáról: Kucsuk basa egyszerre vivé el levágott fejét s
megszabadult rabját.

Egy feje már le van szelve a hydrának, de még hátra van a másik.

A seraskier bűnhődött, de a hűtlen barát, ki jóltevőjét rabszolgaságban
hagyta, ki vagyonait elorzá s gyermekeit elűzte, még él és vígan
dúskálkodik a csalt vagyonban.

Kucsuk basa megértve a szerencsétlen Boór Ádám sorsát, ki már egészen el
volt fásulva önmaga iránt s csak gyermekeiért élt még, azonnal
személyesen felment a portára s a diván elé terjesztve az égbekiáltó
visszaélést, nemcsak a bitorolt vagyonok visszaadatását követelte, hanem
azonfelül méltó büntetést is az undok árulásnak.

A fejedelem követe, Paskó Kristóf, épen akkor nyert kihallgatást a
portán s elmondva, a mikért küldve volt, s egy időre megnyugtatva a
török fenuraság haragját, rögtön visszaküldetett a szultán által
Erdélybe s meg nem pihenve az úton, mindenütt váltott lovakon sietett
gyorsan haza felé, egyenesen Brassón keresztül.

A titkos parancson kívül tán egy más titkos érzelem is volt szivében,
mely neki sietést parancsolt.

A mint az utolsó faluba ért Brassón innen, ott figyelmeztették rá, hogy
térjen vissza, vagy kerülje ki Brassót, mert ott most a dögvész dühöng;
de Paskó nem sokat hallgatott az intésre, hisz úgy sem volt szándoka egy
perczig is megállapodni a városban; a mint hogy szerencsésen keresztül
is vergődött rajta s útjában egyetlen egy temetéssel sem találkozott,
sem harangzúgást nem hallott, a minek egyébiránt az volt az oka, hogy a
halottakat éjjel temették s a harangok nyelveit kiszedték eleve, nehogy
még jobban elterjedjen a rémület a nép közt.

Alig hogy azonban hátrahagyta Brassót, még nem haladhatott háromezer
lépésnyire, midőn egy erdő széléhez érve, egyszerre kiáltást hall maga
előtt: «megállj azzal a szekérrel!»

János gazda hallván a kiáltást, kivette a kocsis kezéből az ostort, s
még jobban közibe vagdalt a lovaknak.

– Megállj! hangzott akkor egyszerre húsz oldalról, puskás, lándzsás
emberek ugráltak elő, mintegy ötven lépésnyi távolban körülfogva a
szekeret, de közelebb egy sem jött, csak onnan kiabáltak, hogy egy
lépést se tegyen senki tovább, mert lelövöldözik!

János gazda előkapá erre a szóra a szekérderékból a hosszúnyelű
rézfokosát s felállva a bakra, elkiáltá magát:

– Gyertek hát no, a ki lelketek van, ha velünk akartok kikötni! Vitézlő
uram, fogja azt a puskát; a ki hozzánk nyúl, halál fia! Ti gyalázatos
kupczihér lókötők, nem szégyenlitek a fejedelem követét megtámadni? a ki
az egész országért és így ti értetek is fut, fárad, mint egy marha! De
csak ide merjetek jönni, mind kettőbe hasítalak!

A puskások nevettek János gazda beszédén s egy sem jött közelebb.

– Tedd le azt a fokost, öreg, szólt közbe Paskó csitítva s a
körülállókhoz fordulva, monda szeliden:

– Jőjjenek hát kegyelmetek szaporán s vigyék el, a mim van. Száz
tallérom van magamnak, azon osztozzanak meg Isten hírével, csak az
ajándékokat ne bántsák, miket a fővezértől a fejedelemnek hozok.

E szavakra egy vén székely – ki úgy látszott, hogy a többinek szája volt
– megszólalt nagy mosolyogva:

– Nem vagyunk mi zsiványok és fosztogatók, fiaim. Nem is azért
állítottunk meg benneteket, hogy kiraboljunk, hanem csak maradjatok ott
szépen, a hol vagytok, fogjátok ki a lovaitokat s ne iparkodjatok
egyikünkhöz is közelíteni, mert meglövöldözünk.

– Hát mit csinálnak itt kendtek?

– Kordont csinálunk, jó uram, ha nem bánja. Brassóban kiütött a mirigy,
nehogy odább terjedhessen, jónak láttuk elfoglalni minden útat, a mi
kifelé hoz s innen ugyan egy tappot sem mennek kegyelmetek, a míg a
kontumácziát ki nem állták.

– Hol? itt a szabad ég alatt?

– De majd adunk be gallyakat, építhetnek belőle sátrat maguknak.

– S meddig kell itt maradnunk?

– Nem tovább, csak negyven napig.

– De az Istenért, gondoljátok meg, barátim, én a legsürgetősebb
izenetekkel jövök a portától, miktől az ország sorsa függ, mikre nézve
negyven óra is halálos késedelem, nem hogy negyven nap.

– Hát hisz az izeneteket mondja el kegyelmed nekünk, majd mi odább
adjuk. De kegyelmed itt marad lovastul és huszárostul.

– Tudósításomat csak a fejedelemnek magának szabad hallani.

– Már hiszen, ha olyan fontosak a kegyelmed izenetei és olyan titkosak a
mellett, hát megteszszük, hogy ide hivjuk a fejedelmet, beszéljen vele
kegyelmed, de innen ugyan negyven napig meg nem mozdul.

Paskónak tetszett a bohó ajánlat; gondolva, hogy ha a fejedelem megtudja
sajátságos helyzetét, majd sietni fog őt abból kiszabadítani, ráhagyta,
hogy küldjenek hát mentől elébb gyors futárt Fehérvárra, a ki hívja oda
a fejedelmet.

A jó székelyek szót fogadtak hűségesen, s kiválasztva egy jó lovas
legényt, szájába rágták jól a szót s útnak eresztették.

Azzal neki fogtak, elkezdtek nagy czövekeket faragni s ötven lépésnyi
átmérőjű körben sűrűen körülkarózták Paskó szekerét.

– Hát mit cselekesznek kendtek? kérdé János gazda.

– Majd meglátjátok, fiaim, felelt a furfangos öreg. Nem szeretnénk, ha
éjszaka szerét ejtenétek a megszökésnek, hát majd csak elejét veszszük
annak.

S azzal hosszú fűzfavesszőket vagdalva, neki álltak, körülfonták
embermagasságú sövénynyel a lefoglalt utasokat, betüskézve a sövény
tetejét, hogy át ne mászhassanak rajta, s úgy strázsálták őket a
rögtönzött vesztegintézetben, még csak egy ajtónyilást sem engedve
rajta, a melyen valaha kijöhessen az ember.

– Hát mi itten belül mivel fogunk élni? kérdé János gazda igazán
aggodalomba esve; míg gazdája megadva magát sorsában, elővett egy kötet
Horaciust s csendesen olvasgatott.

– Lesz gondunk rátok, biztatá az öreg s azzal egy hosszú dárdát
előfogva, annak a hegyére feltűzött egy derék czőkös czipót s azt
átnyujtva a sövényen, odainté a vén szolgát.

– Nesze, fogjad, de vigyázz, hogy a dárdához hozzá ne nyúlj, mert a vasa
meg van tüzesítve.

Az ugyan nem volt megtüzesítve, hanem csak azért óvta a vén székely
Jánost a hozzányúlástól, nehogy a pestis azon keresztül találjon
elragadni.

János szép óvatosan levonta a kenyeret a dárdáról s odavivé az urához,
mire Paskó egy félkoronás tallért adott a kezébe, hogy adja meg az árát
a kenyérnek.

János oda járult a sövényhez s fogván a tallért, monda az érdemes
őröknek:

– Ehen van ez a darab pénz, fogják kendtek azért a czipóért, nem
kivántuk ingyen. S azzal áthajítá az ezüstpénzt.

Hát egyszerre kilencz dárda hegye szaladt neki a sövényen keresztül,
csak alig hogy elugorhatott előlük s a vén székely nagy haraggal támadt
reá fenyegetőzve.

– Elviszed a pestises pénzedet, te gyilkos, országháborító! így akarod
te az egész székely nemzetet megmérgezni egy talérral? rajta, komék,
targallyt kell gyorsan erre a gyanús pénzre hordani s tüzet rakni rajta,
mielőtt elterjedne róla a mirigy.

S tüzet raktak a tallérra.

– Így ám, fiaim, szólt az öreg, ez meglevén; és ide mihozzánk többet
semmit át ne hajíts, mert magatokat égetünk meg. A pénzedet majd, ha
kiállottad a kontumácziát, kikaparhatod innen a hamuból; ne félj, senki
sem viszi el.

Ezen tárgy fölött azután János gazda és a székely atyafiak között hosszú
perpatvar támadt, mely a késő éjszakáig elhuzódott, János nem kevésbbé
győzvén szóval, mint a komék, s ámbátor annyira ment a dolog, hogy a
vitatkozó felek egymást szásznak és góbénak kezdték csúfolni,
tettlegességekre mégis nem kerülhetett a sor, miután Jánosnak több esze
volt, minthogy egymaga száz embert megrohanjon, ő maga pedig biztosítva
volt a pestises hírénél fogva attól, hogy valaki kezeit rávesse.

Ilyenforma mulatság közt telt el lassankint az idő.

A ki tudja, hogy Brassótól Gyula-Fehérvár nem egy szaladás,
elképzelheti, hogy míg a fejedelem megtudhatta követe szorult helyzetét,
addig annak meglehetős ideje maradt az elmélkedésre.

Valljuk meg őszintén, hogy a szegény magyar úr diplomaticus gondjaival
nem csekély arányban állottak a férji aggodalmak is, hogy szinte bajos
volna meghatározni, melyik okozott neki nagyobb nyugtalanságot.

Mindig az állt előtte, hogy feleségét betegen hagyta, s ha még csak a
feleség lett volna a legnagyobb baj! Akárhányszor elgondolá magában,
mint fog egyenesen Gyula-Fehérvárra hajtani, hogy keresi fel a
fejedelmet legelőször s mit fog neki mondani; de mihelyt azon helyre
érkezett, a hol az országútról egy kis jegenyefákkal beszegzett út
letér, az ő eszméi is letértek vele; azon vette észre, hogy otthon van.

Százfélét gondolt azután, mint fog a szép fiatal nő kedvesen, kedélyesen
eléje futni, s őt átölelni, csókjaival elhalmozni, vagy tán fekszik most
is betegen, s a viszontlátás után eped, s mint fog meggyógyulni férje
egy szavától. Oh, miért nem siethet, hogy orvosságát megvihetné?… Azután
mindegyre borúsabb gondolatjai jöttek; hátha nagyon beteg, s ő csak a
haldokló ágyához érkezik haza, hogy végsohaját felcsókolja ajkairól?
hátha meg is halt s ő csak sírhalmát fogja feltalálni?… Arcza mindegyre
sötétült, a ború nem volt magában elég, a villámnak is meg kelle jőni:
hátha a míg ő eped, vágyódik és szeret, addig annál, kiről gondolkozik,
emléke feledve van, s míg a rossz fátum őt e kelepczében fogva tartja,
az tán egy bűnös boldogságaért történik, ki nevet akkor, a midőn ő
zokogva sír!… Homlokán mély barázdát vontak a ránczok, szemei mereven
néztek magok elé, arcza mindegyre sötétült; míglen János gazda,
megszánva gondolataitól gyötrött urát, meg nem szólalt mellette: bizony
szép idő van ma.

Mintha tudná a jó öreg szolga, hogy az urának jól esik, nem szünt meg
azt vigasztalni, a maga modorában, s erőt véve a természeten, elkezde az
asszonyáról beszélni:

– Hiszen ne busuljon vitézlő uram, nem lesz a nagyasszonynak semmi baja;
majd meglássa, hogy olyan egészséges lesz, mint a makk, mire haza érünk.

(Pedig azt tartom, nem sokat törődött volna vele az öreg, ha valami szép
természetes úton-módon megszabadult volna tőle a ház.)

Paskó restelte, hogy szolgája észrevevé nyugtalanságát, s iparkodott
türelmesen várni, míg a fejedelem kiszabadítja az önkénytelen
veszteglésből.

Már három nap mult el; a kordonra rendelt székelyeket küküllőmegyei
magyarok jöttek fölváltani, a minek János gazda véghetetlen örült, mert
ezek kevésbbé voltak garabonczások, hagytak beszélni magokkal, közel
engedték az embert menni, később pedig igen jó tüzelőnek találva a
székelyek által font sövényt, azt szétszedék és feltüzelték, sőt
utoljára János gazda még egy ismerősre is talált köztök, egy emberre, a
ki épen Paskó helységében lakott s oda ment hozzá beszélgetni.

– Adjon Isten, János gazda! hát megint Törökországban járt? már azt
hittük, vissza sem jön többet urastól együtt.

– Üm. Talán nem is kellünk már idehaza?

– Bizony nem tudom én.

– Mikor volt kend a kastélyban? Nem beteg-e az asszony?

– Van eszében, hogy beteg legyen. A mint kendtek kihúzták a lábukat a
házból, olyan dáridót csapott, hogy hetedhét országra szól, még tán most
sincs vége a dinom-dánomnak. Egyik vendég a másik kezébe adja a
kilincset, s a hegedű ki nem kopik a házból.

– No ez szép lesz, dörmögé magában János, s oda somfordált az urához, ki
türelmesen ült a rögtönzött góré alatt.

– Vitézlő uram, úgy-e bár, ha innen szabadulunk, csak egyenesen
Gyula-Fehérvárra megyünk?

– Hova mennénk máshová?

– Hogy nem teszünk egy ugrást Majosfalva felé?

– Nem tudom, János. A hogy az idő kiadja. Miért kérded?

– No, mert hogy idáig is nagyon sokat késtünk, s tudja kegyelmed, hogy a
fejedelem milyen hirtelen haragú, megdorgálna érte, ha megtudná, hogy
elébb haza mentünk. (János gazda, mikor az uráról beszélt, mindig oda
értette magát is.)

– Igazad van, János. Nem megyünk haza. Ráérünk azután is.

János gazda megint visszament az ismerőséhez beszélgetni, ha nem
tudhatna-e ki tőle még más egyebet is.

– Hát mi ujság még odahaza? kérdé az ismerőstől.

– Nincs minálunk semmi egyéb, mint hogy a ludak mezítláb járnak; kend
mondhatna valamit, mert messze földet bejárt. Megtanult-e kend olaszul?

– Én? Hát már minek tanultam volna én olaszul?

– No, mert akkor nem tudom, hogyan beszél kend odahaza az új lokajjal.

– Uj lokajjal? kérdé elbámulva János.

– No, mert azalatt a nagyasszony kend helyett olasz lokajt fogadott.

János gazda sóbálványnyá meredt.

– A biz a, folytatá az ismerős, senki sem tud azzal beszélni, csak az
asszony maga.

– Milyen? kérdé János véghetetlen szomorúsággal.

– Bizony furcsa képe van annak, se bajusza, se szakálla, tarkabarka
öltözete, farka van neki a fején, piros harisnya a lábán, hosszú
menyétszín fecskefarkú köntöst s hupikék plundrát visel.

Jánosnak egy mentő gondolatja érkezék.

– Hallja kegyelmed: ember az? – No, mert madár is van olyan, a ki majd
úgy beszél, mint az ember.

– Szép madár, a ki a falubeli lányokat mind elbolondítja
pántlika-osztogatással.

De János csak váltig nem tett le a gondolatjáról.

– Hát mondja meg kelmed, mivel él?

– Az még csak furcsa. Nyersen eszi a halat, olajjal a salátát s
délutánonkint gombostűvel horgászsza a tóban a nagy zöld kecskebékákat;
azokat nyúzza, süti, azt mondja, kendet is rákapatja, csak haza jusson.

János gazda olyan képet csinált, mint a ki tüsszenteni akar, aztán nem
jön; sehogy sem tetszett neki az ujság. Visszasompolygott a gazdájához s
addig-addig settenkedett körülötte, míg szerét ejthette, hogy bele
kössön.

– Vitézlő uram! Mégis csak furcsa ám az, hogy az ember elmenjen a maga
háza mellett, a nélkül, hogy csak egy órára is betekintsen, ha nem
beteg-e a felesége, nem történt-e valami baj a gazdaságban, ez, amaz s
más efféle?

– Biz az furcsa, János gazda.

– Már ha én vitézlő uramnak volnék, én meg nem állhatnám, hogy félre ne
térjek egy kicsinyt Majosfalvára; nem sok időre, csak úgy egy órára,
vagy mi.

– De hisz az elébb mondtad magad, hogy a fejedelem meg talál haragudni
érte.

(Még akkor nem tudtam, gondolá magában János, hogy olasz inas került a
házhoz.)

– Hiszen nem fogja azt megtudni. Majd olyan szépen letérünk az útról,
hogy senki sem veszi észre, s mégis elébb ott leszünk, mint a fejedelem
várna.

– Majd meglássuk.

Ez órától fogva János sokkal nyugtalanabb volt, mint gazdája, elhagyta
álom és étvágy.

Hetednapra érkezett vissza a székely futár, kinek a fejedelmet Radnóthon
kellett fölkeresni, s mint Paskó előre látta, vele együtt jött a
fejedelemnek is egy hadnagya, parancsul adva a vesztegzár-őröknek, hogy
követét kivételképen bocsássák szabadon, a mi legottan meg is történt.

Pihenés nélkül hajtatott a megszabadult Paskó előre. A mellé adott
hadnagy nem birt vele érni, s még fele úton kidűlt. Csupán János gazda
győzte ki az éjen-napon keresztül folytatott sietséget, s úgy segített a
váltott lovakat befogni, s az ostort elnyűni rajtok, mintha neki még
több oka volna a sietségre, mint urának.




VIII. MEGLEPETÉSEK.

Úgy történt.

A mint az országútról a jegenyékkel beszegett út túl Szebenen letér, a
Paskót vivő szekér egyszerre elhagyta a főútat, s mire Paskónak eszébe
jutott volna tiltakozni, már közelebb jártak Majosfalvához, mint az
országúthoz, s azután nem volt kedve visszatérni.

János gazda az első hírhallásra jobbnak hitte, hogy ura ne érkezzék
hamarább haza, mint megérkeztének híre; de az olasz lokajróli hallomás
egyszerre kiölt minden keresztyéni és felebaráti érzelmet szivében, most
már azt kivánta, hogy bár minél nagyobb iszonyatra jutnának haza s lenne
ölés, gyilkolás a házban.

A mint a falu alá értek, hegedűszó kezdé fülelő érzékeit ütögetni,
melyre meg nem állhatta, hogy vissza ne forduljon a bakról, urához
szólva:

– Hallja csak, vitézlő uram, hogy megbúsulnak rajtunk itthon!

Paskó mosolygott.

– Hát csak nem kivánod, hogy az egész világ minket gyászoljon, s még a
korcsmákban is megtiltsák a hegedülést, mint a nagyszebeniek tették,
mikor a küldöttségöket Apafi Mihály uram megnádpálczázta?

– Kocsmákban? kérdé János, nagy szemeket meresztve.

– Igen, igen. Mert hisz itt a faluvégi csapszékben hegedülnek.

– Igaz biz az; monda János, most az egyszer nagyon felsülve.

Néhány percz mulva a kastély udvarára robogott a hintó. János minden
ablakon egy megriasztott lovagot várt kiugrófélben látni s minden
ajtóból egy tarkabarka olasz lokajt lesett; mindezek helyett az úrnő
maga állt az erkélyen egyedül, s férjét meglátva, lefutott eléje, úgy, a
hogy őt Paskó képzelé magának: frissen, kedvesen, kedélyesen nyakába
borult az érkezőnek s csókjaival halmozta el, ezer örvendetes kérdést
intéze hozzá, s magánkivül volt örömében. János gazda megszégyenülve
csókolt neki kezet.

A boldog férj, szép nejét átölelve, termeibe távozott.

Csak egy órát igért magának az otthonlételre, s ez alatt mennyi mondani
valója volt neki, s mennyi érezni valója szivének! választhat-e az ajk
csók és beszéd között, midőn hosszú távollét után egy rövid órára van
bizva minden boldogsága?

A nő nyakában csüggött, mellette ülve a kereveten s szerelmes
tekintettel nézett szemeibe. Sohasem volt oly szép, mint most.

– Szólj és ne kérdezz; miért maradtál oly sokáig távol? miért nem
izentél? álmodni, nyugtalankodni hagytál magad miatt, egy szóval sem
tudósítva jó vagy balsorsod felől.

– Oh, kedves nőm, borzalmas útakon jártam én. Ha Isten keze nem ótalmaz,
százszor is ott lehetett volna vesznem. Igazad volt, midőn nem akartál
velem jőni. Hányszor gondoltam a szorongattatások óráiban borzalommal
arra, ha te is velem volnál! s vigasztalt az a gondolat, hogy te ekkor
nyugodtan alszol csendes hajlékunkban s nem tudsz semmit azon rémekből,
a mik engemet környeznek.

– Rosszul gondolád. Én minden éjjel vérpaddal, viharral, tengervészszel
álmodtam, ott látva téged. Tengeri kalózok üldöztek, s te futottál
előlök idegen partok felé.

– Lám, minő csodák vannak a természetben: míg te vérpadon, viharos
tengeren láttál engem, én valóban ott voltam. Stambulba érve, le akartak
fejezni rögtön, s csupán Kucsuk basa közbenjárása mentett meg a
haláltól; a nagyvezér, kinek pártfogására számítottam, épen akkor Candia
szigetének ostromán volt a velenczések ellen; utána kellett mennem, hogy
az ország szomorú ügyeit elintézzem vele. Tudod, hogy soha sem voltam
még tengeren, s a mint ekkor életemben először hajóra szálltam, hogy
Candiába vitorlázzak, valami kimondhatlan szorongás fogta el érzékeimet;
testem, lelkem tehetetlenné vált, s oly oktalan halálos aggodalom fogott
el, mintha soha sem kellene többet a szárazföldet látnom. Alig tünt el
szemeim elől a part, mielőtt a másikat megláthattam volna, egyszerre
nagy vitorlák tünnek elő a láthatáron s egyenesen felénk tartanak; a
török gálya hajósai, mely engem szállított, erre rémülten kezdtek
kiáltozni: «a velenczések, a velenczei hajók!» s felhúzva minden
vitorláikat, hanyatthomlok kezdtek előlök rohanni, mint a kit veszteni
visznek. Amazok üldözőbe vettek bennünket s a mi gályánk, bár mint
erőtettük is, mindig közelebb kezde jutni az üldözőkéhez, kik szüntelen
ott czirkáltak Candia körül, s minden török hajót elfogtak, a mi
arrafelé tartott, s számot sem véve a rajtok levő emberekről, rendesen
el szokták azokat sülyeszteni. Nekünk is így kellett volna járnunk, mert
miután hat óra hosszat futottunk előlük, dél felé szélcsend kezde lenni,
úgy hogy mind mi, mind üldözőink megálltunk a tenger közepén, csak
olyankor tehetve egy-egy ugrást, midőn egy elsikamló szellő vitorláinkba
kapott. A török nép ordítva hányta magát arczra, szelekért könyörögve
Istenéhez; este felé megsokallta a próféta hívei rimánkodását, s küld
ránk egy olyan zivatart, hogy egy pillanatban a tenger fenekére vetett,
másikban a felhők közé hajított bennünket a hullám. Árboczaink,
vitorláink összetörtek, hajónk minden eresztékeiben recsegett-ropogott,
hogy azt hittem, szerteszét fog menni. A hullám keresztül csapkodott
rajtunk, kioltva minden tüzet a hajón s facsaróvá áztatva mindnyájunkat.
Hajh, mennyiszer áldottam magamban a mi jó sáros országútainkat, nem
repül azokon a szekér! Három napig hányt-vetett bennünket a zivatar,
mennykőhullás, felhőszakadás közt, nem világította a nap az eget, csak a
villám; hallottuk sokszor a hullám ordítását, a mint a tengerből kiálló
fekete sziklához csapódott s Isten őrzött, hogy ott nem vesztünk mi is.
Negyednapra tisztult fel csak az ég felettünk; üldözőink hajóhadát is
szétszórta ugyan a vihar, de minket is egész az egyiptomi partokig
elvert. Ott kénytelenek voltunk hátrahagyni megroncsolt gályánkat s
tizenkét napig bujdostunk ellenkező szelekkel küzdve egy korhadt
dereglyén, míg Chous és Cyprus szigeteket érintve, Candiába eljutottunk.

– Szegény, szegény férjem… szólt Berta, síma kezeivel hizelgőleg
czirógatva végig férje arczát, s lecsókolva homlokáról a barázdákat,
miket a viszontagságok emléke arra vont. De úgy hiszem, nem jártál
hiába, s ezen utad reménylem utolsó volt Törökországba?

– Jó gyermekem, utolsó utam az lesz, a mikor ott marasztanak, s mind e
küzdéssel nem nyertem egyebet, mint egy rövid hónapot a készülésre, egy
hónap mulva ismét ott lesz az ország, a hol elébb.

– Hogy érted ezt?

– Országos gondok, gyermekem, mik csak untatni fognak.

– De ha én szeretném azokat ismerni.

– A szultánt arra kértük, hogy vagy engedjen el az adóból annyit,
mennyit Haly basa falvainkból beszed, vagy tiltsa el azt attól. Erre ily
különös választ nyertünk a divántól: hogy ám szedjük be mi is az adót
azon falvakból, mik a váradi basa keze ügyébe esnek, a többit pedig
engedjük a török basáktól beszedetni Erdélyben, azután ne legyen többet
gondunk az adófizetésre.[13]

– Nos? hisz ez nagyon jól van. Így leráztátok a gondot vállaitokról.

– Látod, hogy nem érted! Mi, Erdélyország rendei, mi, szabad egyesült
hármas nemzet, megengedjük, hogy török-tatár hajtsa végre határozatait
országunkban! Inkább fizetünk két annyit! Fejünk meghajol hatalma előtt,
de orczánk meg nem pirul, uraljuk, de nem szolgáljuk!

A szelid ember egészen tűzbe, indulatba jött, ezeket mondva.

– Hisz azért ne légy haragos, csitítá őt mosolyogva a hölgy. Én nő
vagyok, nem látok oly mélyen ez ügyekbe. Mit fog tehát tenni a
fejedelem?

– Ki fogja fizetni az adót egy hónap alatt az utolsó fillérig, s többet
meg nem alázza magát, hogy kérjen ott, a hol kigúnyolják kérelmét.
Adtunk török uramnak kardcsapásokat is, a maga idejében, tudunk adni
pénzt is s nem halunk bele.

A csendesvérű embert ez egyetlen gondolat volt képes hőssé varázsolni.
Ilyenkor ő bátor, lelkesült, vakmerő volt – még feleségével szemben is.
Azt gondolta, most is a török szultán előtt áll.

– Igen, kedvesem, de ha a fejedelem nem szedheti be a falvakból az adót,
honnan kerül elő annyi tömérdek pénz?

– A föld alól, ha nincsen másutt! De lesz. Fizetni fognak a szabadalmas
városok. Fizetni fog a nemesség, a főurak, én is, más is. A becsület
több, mint néhány ezer tallér… Most jut eszembe: nem izent valamit Thúri
László, míg oda voltam?

– De igen. Azt izené, hogy felmondott tőkepénzedből ötezer arany
mindenkor rendelkezésedre áll. Képzelheted, minő örömem volt rajta. Rég
fáj a szívem egy oly függő hintóért, minő Bánfi Dénesnének van, s a
multkor Teleki Mihály ötvöse gyönyörű ezüst tálakat aranyozott, mik
nekem úgy megtetszettek.

– Édesem, szólt Paskó, ki lelkének azon egyetlen gondolatjában volt
erős, mely a közügyeket érdeklé; tégy le örömeidről, mert a felmondott
ötezer aranyból nem fog telni sem függő hintóra, sem ezüst tálakra. Az
másra van szánva.

– Talán épen az adófizetésre? Monda Berta kegyetlen ajkpittyesztéssel.

– Úgy van, szólt szárazon Paskó, s azzal felkölt neje mellől s indult
kifelé.

– Hová készülsz? kérdé a nő, visszatartva férjét kezénél fogva. Egy
órája hogy megjöttél s már elhagysz. No maradj. Nem fogok országos
dolgokról kérdezősködni többé. Látom, hogy olyankor kedvetlen vagy.

Paskó erre elővonta zsebéből nagy gömbölyű, zafirokkal kirakott óráját s
megnézve rajta az időt, aggódva mondá:

– Sietnem kell Fehérvárra, a fejedelem tudja, hogy útban vagyok s
neheztelni fog, ha itthon töltöm az időt.

– Ne siess oly nagyon, maradj legalább ebéden itthon, hisz a fejedelem
sem kivánja, hogy az útban ne ebédelj; ha most elindulsz, őt is épen
asztalnál kapod s tudod, hogy olyankor mint haragszik, ha háborítják. Ne
készülj hát, a rossz hír úgyis elég jókor jön, ha nem siet is.

Paskó mentegetőzni akart.

– Nem csupán e végett van a sietségem, hanem egy különös ügy van
lelkemre kötve a szultántól, melynél a legkisebb halogatás nagy bajt
okozhat.

– Minő ügy az? kérdé Berta, úgy belekapcsolva magát férje nyakába, hogy
az nem mozdulhatott tőle.

– Lásd: az imént fogadtad, hogy nem fogsz kérdezősködni tőlem.

– Nem országos titokról, de te magad mondád, hogy ez magányos ügy.

– De rám bízott titok, a mit senkinek sem szabad megmondanom.

– Hát idegen vagyok-e én? Hát van nekem titkom te előtted? Te engem
megvetsz, lenézesz; oh ezt nem érdemeltem.

Paskó, látván, hogy neje elszomorodott, – egészen ellágyult.

– Minő bohó vagy te! pedig oly érdektelennek fogod találni az egész
esetet, ha megmondom.

– Mindegy; engemet nyugtalanít az, hogy te titkolózol.

– Az egész dolog annyiból áll, hogy egy magyar nemes, kit a tatárok
elfogtak, a fogságból egy rabtársát haza küldte, hogy az vagyonait
eladva, őt váltsa ki, s azon ember nemhogy kiváltotta volna jóltevőjét,
hanem gyermekeit elűzte jószágukból s azt, mint megürültet, elkérte a
fejedelemtől. Most azonban a fogságában nyomorultul eléktelenített férfi
Kucsuk basa által kiszabadíttatva, ugyane török úr közbenjártára a
divánhoz folyamodott, hogy őt igazaiba visszasegítse s erre adott nekem
a szultán titkos utasítást a fejedelemhez, hogy azon embert rögtön
vasraverve, küldje fel Stambulba a nagyúr elé.

– Hogy hívják azon férfit?

– De hát mi szükség azt tudnod?

– Csak, hogy ismerem-e?

– Biztosítlak, hogy hírét sem hallottad soha: Pozsgai Ferencz.

Ha Paskó e pillanatban felesége arczára tekintett volna, látandá, mint
elváltozott annak színe; de a másik pillanatban újra mosolygóvá lett az,
a hölgy elővette minden bűbájos hatalmát a női csábnak, hizelgés,
rábeszélés által annyira birta férjét, hogy még egy kis órát engedve
magának, otthon maradt családi körében, átengedve magát rég nem élvezett
örömeinek.

De ez óra alatt sem az ízletes étel, sem a gondűző bor, sem a mosolygó
hölgy csókja nem esett jól neki, valami titkos gondolat megmérgezte
minden örömét, szüntelen azt súgva lelkébe, hogy nem jól cselekszik, a
midőn hivatalos kötelességét meglopja, hogy otthon egyék, igyék s
feleségét ölelgesse!…

János gazda ez idő alatt össze-vissza járt minden szobát, tornáczot,
pitvart, mint az ordító oroszlán, keresve, hogy kit egyen meg?

Csak egy akkora olasz lokajt talált volna, mint a kis ujjam, vagy csak
legalább egy czipőt, egy harisnyát belőle! Sehol semmi nyoma. A
cselédségtől nem akart kérdezősködni, nehogy azt gondolják, mintha őt ez
az ember érdekelné; azok pedig úgy látszott, azért nem szólnak neki,
hogy el ne rontsák a meglepetést.

A mint ekként bujdosnék szobából konyhába, konyhából pitvarba, egyszerre
felpattan egy ajtó, melyet ő is akkor készült kinyitni, s szinte orron
üté a jó János gazdát.

– Che bestia! kiáltá a szemközt jövő, még neki állván feljebb, hogy az
ajtóval megütötte collegáját. János gazda is pedig nem vala rest, hanem
mintha tévedésből tenné, olyat hágott a sarkantyús csizmájával az
ellenség tyúkszemére, hogy ez majd a padlásig ugrott kínjában, s azzal
bevágta rá az ajtót, s csak úgy szidták egymást zárt ajtón keresztül,
egyik olaszul, másik magyarul.

Ez volt az első összeütközés a két érdemes férfiu között.

Innen dúlfúlva haragjában, lement János a konyhába, a hol a cselédek
számára szoktak főzni, elkülönítve az úri konyhától, s szokása szerint
odament a tűzhelyhez, melyben lánczra akasztva fortyogott egy nagy réz
üstben valami; azt a bennlevő kanállal megkeveré, s nem ismerve rá sem
színéről, sem szagáról, kérdezősködve fordult az egybegyűlt kukta, béres
és szolgáló néphez:

– Mi ez?

– Hát hal, meg hús, meg gyömbér, sárgarépa, tatárka, földimogyoró,
aprószőlő, kenyérmorzsa, meg paradicsomalma.

– Üm. Jó lehet ez. Ettem én ennél furcsábbakat is Törökországban. Hát ki
tanított benneteket erre?

– Nem látta még kend? nem találkozott vele?

– Nem én, fiaim, senkivel ezen a földön. Felelt János farizeus pofával.

A cselédek összenevettek s integettek egymásnak, hogy senki se szóljon.

– Hát aztán ebből esztek ti valamennyien?

– Igen ám; még akkor is csak az kap belőle, a ki a nevét ki tudja
mondani.

– Hát hogy híják?

– Olla potrida.

– Olla potrida? Könnyű azt megtanulni, hát miért ne tanulnók meg?

Ezzel a szóval kivéve a főzőkanalat az üstből, műértő képpel néhány
cseppet meríte rá a kérdéses főzeményből, s megkóstolá szakértő
arczfintorgatással.

– Valamit kifelejtettek ebből… A bizony… Nincs megadva a sava borsa…
Tudom már… Hozzatok egy kis paprikát.

S azzal belerántott két tele kanál jó piros török borsot az olla
potridába János, s befedve azt a fedővel, hagyta főni és leült maga egy
szegletbe, mint a ki semmit sem vétett.

A cselédek lakatot vetettek a szájukra, nem akarván elrontani a
mulatságot, melyet János és Gondolfo (így hítták a legényt) legelső
találkozása okozni fog nekik. Azt János arcza el nem árulá, hogy már a
találkozás megtörtént.

Nemsokára ebédre csengettek. Begyülekezett az egész cselédség,
körülülték a hosszú keresztlábú asztalt, tudtára adván Jánosnak, hogy az
első hely, mely máskor őt szokta illetni, most magasabb rangú egyéniség
számára van felhagyva.

– Elülök én akárhol, szólt jámborul János, s mindenki bámulatára,
csendes vérrel húzta meg magát a pad végén, saját maga faragta
karosszékét, melynek támasza annyi idő óta az ő dolmányától volt fényes,
átengedve másnak.

Végre belépett a várt egyéniség, feltett sipkával s felsőbbséget
éreztető tekintettel leült az asztalhoz, s míg a többiek ájtatosan
felkelve, leszedett süveggel mondták el az asztaláldást János gazda
után, az alatt ő egy szép marsot dobolt el a czintányérján egy késsel és
egy villával.

Ezzel leemelték az üstöt a lánczról s feltették az asztal közepére.
Gondolfo levevé róla a fedőt s gyanúsan szaglálta a kiszabadult párát,
mely között idegen elemeket kezde sejteni; csak miután a nagy
merőkanállal megforgatta annak tartalmát egynéhányszor s meggyőződött
róla, hogy minden benne van és semmi azon kívül, kezdett magának kimerni
egy jó tele tányérral, gyönyörködve annak czinoberszínű levében s
tulajdonítva azt egyedül a paradicsomalmának.

De mégis pihenteté addig étvágyát, a míg a többiek is szedtek maguknak,
mert ilyenkor azon különös gyönyörűsége jutott, hogy elébb jól kimulatta
magát a cselédség arczfintorgatásain, kik nyögve nyelték az ő kedvencz
eledelét, s szidni szokták miatta, de a mit ő mind nem értett.

Most az egyszer azonban nagy meglepetéssel tapasztalá, hogy a cselédség
rendkívül vidáman fogyasztja az ételt, s a mire legjobban számolt, János
gazda nem piszkolja az ebédet, sőt inkább igen is mohón fogyasztja azt,
dicsérve szemhunyorgatással szomszédjai előtt. Igaz ugyan, hogy csak a
húsát válogatta.

– Hozzá szoktak a jóhoz, a pimaszok; gondolá magában Gondolfo, kinek
asszonya szabadságot adott azt főzetni az egész cselédségnek, a mi neki
ízlik; s azzal ő is megmeríté kanalát az aranyos lében s beönté szájába.

Hah! hogy ugrott fel székéről egyszerre düh és rémület miatt, hogy
csapta a földhöz a kanalat és ordított, mint a kit égetnek, és beszélt
idegen nyelvű szavakat, kezével hadonázva, a sipkáját összetépve
mérgében.

János gazda azt gondolá, hogy a sok szóra felelni kell valamit, s látva,
hogy az ember mindnyájokhoz beszél s valamit kérdezni látszik, azt
gondolá bölcsen, hogy a lokaj nem kérdezhet egyebet, mint hogy ki tette
a paprikát és vereshagymát a poutpourri közé? ő tehát nyugodt lélekkel
magára mutatott és monda szép csendesen: «magam la».

Erre Gondolfo felkapta a tányérját s levesestől úgy vágta Jánoshoz, hogy
a hátán csorgott végig a leve.

De Jánosnak sem kellett több! nosza felugrott a lóczáról s megragadva a
lokaj tarkóját, lenyomta annak fejét az asztalra, bele egyenesen a
leveses tálba s beleverte annak orrát, száját emberül.

– Nesze! főzted; – egyed!

E csetepaté közepett megnyílik az ajtó, s maga Berta asszony lép be a
cselédházba.

– Mi történik itt? kérdé, meglátva a tusakodást.

János elereszté erre Gondolfót, s letörölgetve magáról a levest, nagy
nyugodtan felelt:

– Főzni tanítjuk egymást.

– Kend vén iszákos semmirevaló, még ma elhagyja a kastélyt! kiálta rá
hevesen az asszony.

– Tudom, a gazdámmal megyek.

– És többet a kastély küszöbét át nem fogja lépni.

– Az is megeshetik, nagyasszonyom; felelt János.

Berta erre hevesen kezde Gondolfóhoz olaszul beszélni, melyből János
bárhogy mereszté rájok szemeit, egy szót sem birt kitalálni, csupán
annyit hallott, hogy «Principé»-t sokat emlegették s annyit már tudott,
hogy princeps-nek Erdélyben Apafi Mihályt hívják.

«Már hiszen, gondolta magában, ha a fejedelemnek adnak fel, én ott sem
leszek más, mint a ki vagyok.»

Gondolfo, megértve asszonya szavait, rögtön paripát hozatott elő, s
felülve rá, elnyargalt; még pedig nem a főkapun, hanem az angol kerten
keresztül. Berta asszony férjéhez sietett vissza.

* * *

Fél óra mulva útban volt Paskó. Valami nyugtalanságot vitt magával
szívében. Oly különös megmagyarázhatlan érzelem lopózott lelkébe. Alig
várta, hogy Fehérvártt legyen s gondjai egy részét lerakhassa.

Már késő éjszaka volt, midőn megérkezék. Mégis rögtön sietett a
fejedelmi palotába, gondolva, hogy tán Teleki Mihályt még ébren találja,
ki néha reggelig szokott dolgozni szobájában.

A kapuőrök azonban nem akarták bebocsátani a késői órában, mire ő
megmondva nevét az udvarnoknak, kérte, hogy menjen fel Telekihez, és
jelentse be, ha elfogadja-e?

Az udvarnok nemsokára visszajött két alabárdossal s felvezeté a követ
urat, kit János gazda nyomban kisért, utána hordva a nagy nyaláb írást,
melyre szüksége volt.

Bebocsáták a kihallgatási terembe; ott szemközt jött rájok Naláczi
István uram, hat alabárdos és a várporkoláb kiséretében, ki nagy
lánczokat hozott magával.

– Adja át kardját, Paskó Kristóf uram… szólt Naláczi.

A megszólított azt hivé, álmodik.

– Én? miért? mit vétettem én?

– Azt én nem tudom. Parancsom van a fejedelem ő nagyságától,
kegyelmedet, a mint megérkezik, vasra veretni. Holnap kihallgatást
nyerend.

Paskó felemelte méltóságteljesen szép nemes arczát, s meg nem gyalázta
magát azzal, hogy egy szót szóljon tovább. Szótlanul nyujtá kezét a
porkolábnak; az fellakatolta rá a nehéz bilincset.

János csak hallgatott eddig; de a mint meglátta, hogy urát vinni
akarják, földhöz csapta írásait s odaállt a porkoláb elé.

– Én is itt vagyok, hallja!

– Kend mehet Isten hírével, szólt hozzá Naláczi. Kend nincs az árulásba
keverve. Kend csak szolga.

– Áruló, a ki mondja! Kiáltá vakmerően a vén szolga. S ha szolga vagyok
is, de hűséges szolga.

– Örüljön kend, hogy semmi baja.

– Én akarom, hogy bajom legyen! Én vagyok olyan bűnös, mint a gazdám, s
ha az ilyen embereket a pokolba küldik, én is oda akarok menni.

– Épen mondani akartam kendnek, hogy menjen oda.

– Ősz vagyok uram, fehér a szakállam, azért engem ne csúfoljon; hanem
vagy csukasson be a gazdám mellé s veressen engem is vasra, vagy
dobassanak ki innen erőhatalommal, mert én ugyan magam jószántából el
nem megyek.

Naláczi mosolyogva intett az alabárdosoknak, kik az ajtón a lánczokkal
terhelt Paskót elvezették, a másikon pedig kidobták Jánost, ki addig meg
nem nyugodott, míg a lépcsőkön le nem ránczigálták, s azután sem ment el
a palota elől, hanem letette a fejét annak egyik szegletkövére, s ott
aludt egész éjjel; fölkelve az első kakasszóra s már hajnalban
tudakozódva, ha nem lehet-e még a fejedelemhez fölmenni?




IX. A TANU.

János ott várt sokáig a palota kapujában, minden kivagy bemenőtől
megtudakozva, mikor lehet már a fejedelemmel beszélni. Természetesen
kinevették.

– Kend a fejedelemmel akar beszélni? Tán biz a fogarasi várnagyságot
akarja elkapni? monda az egyik.

– Nem az, szegény, csak a czinkotai itczét kivánja behozatni Erdélybe,
kötekedék vele más.

– Tréfálkozzatok csak, monda magában az öreg; azért én mégis fogok
beszélni a fejedelemmel.

S ott várt étlen, szomjan késő délutánig, mikor a fejedelem hintaja a
kapu alá gördült s jól látta, mint ül fel Apafi Mihály bele, nagy
örömére egyesegyedül, senki által nem kisérve.

János nem sokat törte a fejét az ékesszóláson, hanem egyszerre oda állt
a fejedelem fogata elé, s hangos szóval felkiálta:

– Én uram, nagyságos fejedelem! hallgassa meg kegyelmed egy szegény
szolgájának könyörgését.

A kocsis a lovak közé vágott, s azok elkezdtek ágaskodni, mire János
elszántan odaveté magát a lovak elé s belekapaszkodva azoknak zabláiba,
indulatosan felordíta:

– Gázoljatok hát rajtam keresztül, ha nem engeditek, hogy a fejedelem
meghallgassa a könyörgő szavát! tiporjatok el, de csak holttestemen át
fogtok odább mehetni, mert én nem mozdulok innen!

A fejedelem meg volt lepetve a vén szolga merészsége által, s inte
csatlósainak, hogy engedjék őt hozzájárulni. Az öreg letérdelt a hintó
hágcsójára.

– Mi kell? Miért állítád meg kocsimat?

– Mert szobáid, nagyságos uram, zárva vannak oly rongyos ősz szolgák
előtt, mint én vagyok, pedig ha megőszített a gond, az ország gondja
volt az, s a váradi és nagyszőllősi csatákból több sebhelyet viselek
testemen, mint ezek az urak itten paszomántot köntöseikre varrva.

– Jól van, fiam. Mi kell? kihallgatlak.

– Nem jutalomért esengek hozzád, oh uram! Azt azok szokták kérni, a kik
meg nem érdemelték. Nem magamért szólok, az egész életem nem ér már egy
kiáltást, hanem uramért könyörgök, kit elfogattál, tömlöczre vetettél, a
szegény szerencsétlen Paskó Kristófért.

– Öreg, egy szót se szólj érte!

– Nem, nem uram, el nem bocsátlak, kiálta a vén szolga, megragadva Apafi
köntösét; egy ember, ki százszor szembe nézett a halállal, érted és a
hazáért, ki a közügyekért nem kimélte fáradságát, vagyonát, házi
boldogságát, – ki nem beszélt egyébről, nem álmodott másról, mint hona
jóvoltáról, – ki a vérpad lépcsőire ment fel s bakó zsinegével a nyakán
beszélt mi érettünk, – ki tizenhat napig hányatta magát a szélvészes
tengeren, hogy az ország balsorsán könnyebbítsen, – megérdemli, hogy
midőn a hazájába érve, tömlöczre vettetik, ha meghallgatád azokat, a kik
vádolták, hallgasd meg azt is, a ki mentségére szól; mert ártatlan ő,
mint az angyalok, s oly tiszta még a legtitkosabb gondolatja is, mint az
arany. Én ismerem őt, mert kezemen hordoztam, mint gyermeket.

Az öreg szemeit egészen ellepte a köny; a fejedelem elérzékenyülve szóla
hozzá:

– Keljen fel kend. Kend derék szolga. Kár, hogy jobb ura nincsen.

– Soha se szolgáljak jobb urat, oh fejedelem. Ne hozz itéletet rá,
mielőtt meghallgattad volna. Ezt az ősz fejemet teszem rá, ha csak annyi
vétke is van ellened, mint egy ma született gyermeknek; de ha volna is
valami vétke, – én ugyan nem tudom, mi lehetne az? – hisz ő is ember,
könnyen hibázhatott; de légy te is ember, oh fejedelem, jusson eszedbe,
mily hű volt ő hozzád és bocsáss meg neki…

Apafi felemelé a szolgát térdepeltéből.

– Kelj fel előttem, öreg szolga. Te ritka becsületes ember vagy. Ime, ne
mondja senki, hogy én előttem a szegény ember nem oly kedves, mint a
gazdag; holnap reggel jőjj fel palotámba, parancsomra be fognak vezetni
a kihallgatási terembe. A vád súlyos, mely uradat terheli, s a tanú
fontos, ki ellene föllép: rettenetes tanú! Az ember szíve megáll, ha
rágondol is, s borzadva száll Istenhez, hogy hihesse-e, a mit alig
szabad? De én megbecsüllek azzal, hogy szemközt állítalak e tanúval,
annyi súlyt adok a te szavadnak, mint az övének. Pedig mondom neked,
hogy az ő szavai igen súlyosak. Légy békével addig.

Az öreg szolga összecsókolá a fejedelem kezét s könyes szemekkel
távozott el a palota kapujából. Az emberek nem tréfáltak többé vele.

* * *

Másnap korán reggel ott volt a vén szolga a tanácsteremben, még a
testőrökön kívül senki sem volt jelen.

Oly hosszú volt neki az idő, míg a tanácsurak mind egyenkint
felgyülekeztek, s helyet foglaltak a hosszú zöld asztalnál, s
beszélgettek közömbös tárgyakról, vagy elhallgattak egészen, s nem
hallatszott egyéb az unalmas időközben, mint Sárpataky itélőmester
írótollának szomorú perczegése a papiron.

Végre nagy zajjal kétfelé nyíltak a fejedelem szobáiból vezető ajtók, s
Naláczi István és Teleki Mihálytól kisérve, megjelent a fejedelem.

Az urak fölkeltek előtte mind és meghajták magokat. A fejedelem inte
nekik, hogy üljenek le s maga elfoglalta az elnöki széket. Ott voltak az
országtanács legtekintélyesebb tagjai, ott Béldi Pál, Kornis Gáspár,
három Bethlen, Kapi, Haller, Lázár, Kendeffy, kiknek komoly arczain
remegve tekinte végig a vén szolga, elgondolta, hogy ezen urak előtt ő
máskor még köszönni is némán szokott s most beszédet kell majd előttök
tartania.

Apafi inte Naláczinak, mire az eltávozott s a feszült figyelem közepett
az ajtón kívül lánczcsörrenést lehete hallani.

Még a szivek is halkabban dobogtak.

Megnyílt az ajtó s két alabárdostól kisérve, belépett a vádlott,
lánczait kezével emelve, mintha nem akarna azok csörgésével szánalmat
gerjeszteni maga iránt.

Nyugodt, komoly tekintete végig járt az előtte ülők arczain, s midőn
legutóbb szolgája arczát megpillantá, szelid érzelgésre vált rajta a
szigor.

Az öreget senki sem gátolhatá, hogy oda ne járuljon urához s annak
bilincseit meg ne csókolja.

Paskó távozást inte neki s maga határozott léptekkel a tanácsurak elé
járult, s az asztaltól néhány lépésnyire megállt, úgy, hogy a legszélrül
ülők kezet szoríthattak volna vele, – ha akartak volna.

Néhány percznyi szünet után fölállt Teleki Mihály s éles szemeivel
keményen arczába nézve a vádlottnak, így kezdé:

– Uram, kegyelmed vitézlő Paskó Kristóf, kinek kezeit pár hónap előtt
hálateljesen szorongatók s kit most lánczokkal terhelten látván magunk
előtt, bámulva kérdezzük: ha kegyelmed-e az, vagy mi vagyunk-e
ugyanazok, a kik voltunk? kegyelmednek egykor mind megannyi barátja,
rokona, hon- és tiszti társa, jelenleg pedig szigorú itélő birái…

Abból, hogy kegyelmed mindazokat itt látja, a kik kegyelmedet szerették,
becsülték, előmozdíták, gyaníthatja kegyelmed, mily súlyos legyen az a
vád, mely ellene emelve van, s ha arczaink sápadtságát tekinti s a
lesütött szemeket, melyek kegyelmedre föltekinteni nem mernek, előre
tudhatja, mily fájdalmas kötelesség az, mely bennünket kényszerít
kegyelmeddel ily hangon beszélni, s mily öröm lenne reánk nézve, ha e
vád eloszlanék kegyelmed fejéről és ismét itt láthatnók soraink között
ülni.

– Nyugodtan hallgatom vádamat, mondá Paskó; lelkem tiszta minden bűntől.

– A vétek, melylyel kegyelmed vádoltatik, semmivel sem kevesebb: mint –
hazaárulás.

Paskó arcza felhevült e szóra.

– Engem vádolnak hazaárulással, ki hazámért, fejedelmemért száz alakban
láttam a halált, értök megaláztam fejemet az ellenségek
legnyomorultabbjai előtt, s bátran emeltem föl, ha ugyan kellett, a
legfélelmesebbel szemközt? Kinek csak egy intés kellett, hogy elhagyjam
jószágomat, nyugalmas lakhelyem, családi boldogságom s menjek vészek,
viharok közé, holott élhettem volna nyugodtan a magam kapuin belől, mint
a többiek itt Erdélyországban. Nem, uraim, ne vádoljatok engem e bűnnel.
Mondjátok meg annak, ki ellenem tör, hogy találjon ki számomra
elhihetőbb vádat. Mondja, hogy apámat öltem meg, nevezzen
istenkáromlónak, szentségtelennek; távolabb van tőlem mindezeknél ama
bűn, melyet kimondani is irtózat nekem.

– A vád épen azért súlyos, mert ily külszín alól takarja fel a vétket.
Midőn kegyelmed kértünkre oly kész volt mindannyiszor a portára menni,
olyankor kegyelmed soha sem a mi általunk rábizott ügyeket sürgetni
járt, hanem saját magának alkudta a fejedelemséget; ha a vezérekkel
beszélt, azoktól soha sem az adó leszállítását kérte, hanem még nagyobb
adót igért, ha fejedelemmé teszik; s az általunk ajándékul küldött
összegeket mindig saját nevében osztogatta ki. Mindezekről pedig oly
személy tesz tanúbizonyságot, a ki kegyelmed körül mindeneket tud!

Paskó szédülni érzé agyát e vádakra. Lelke nem birt elég erővel ennyi
képtelen ellentétnek megfelelhetni. Mint a hermelin, mely meghagyja
magát inkább fogatni, mint hogy a sárba bele menjen.

– Az csak az Isten, szólt rebegve, a ki mindeneket tud.

– De tudok én is, kiálta közbe, nem tartóztathatva gerjedelmét a vén
szolga; s rágalomnak, ocsmány hazugságnak mondok mindent és azt kivánom,
hogy a ki közülünk hamisat mondott, azt az Isten vágja ketté!

Nagy bajba került a testőröknek a tűzbejött öreget elhalgattatni, de e
buzgósága szolgájának új erőt látszott Paskónak kölcsönözni.

– Ennyi vád között, uraim, monda nemes büszkeséggel, semmi sem sérti
annyira lelkemet, mint az, hogy én reám bizott országkincsét osztogattam
ki magamé gyanánt, a vád többi része csak vért hoz fejemre, de ez
gyalázatot! Épen azon nap, talán ugyanazon órában, melyben ez irtózatos
vád ellenem elmondatott, én családi boldogságomat keserítém meg azzal,
hogy ötezer aranyat felmondva adósomnak, abból egyetlen fillért
megtagadtam nőm örömeitől, az egészet az ország által fizetendő adó
kipótlására szánva.

Apafi és Teleki bámulva néztek Paskóra; a főtanácsos úr szájában
megakadt a szó.

– Bizonyára, folytatá Paskó, ha méltóságtok elfogadnák a nő
bizonyságtételét férje mellett ily esetekben, nőm legjobban
megmondhatná, ha egy szóval eltér-e ez állításom az igazságtól?

– Szencsétlen ember! sóhajta Apafi s félrefordítá arczát.

Maga Teleki is oly megzavarodottnak látszott, hogy egy szót sem talált,
a mit erre mondjon.

– Uraim, méltóságtok! szólt Paskó mindig bátrabb hangon. Én követelem,
hogy azon ember, vagy ördög, ki engem oly pokoli bűnnel vádol, velem
szembesíttessék; hadd nézzek arczába, midőn e vádat szemembe mondja,
hadd lássam, lesz-e elég bátorsága engemet látni és ellenem szólani?

– Kegyelmed követeli? kérdé Teleki mind jobban elhülve.

– Jogom van ezt kérni.

– Boldogtalan, sóhajta a főtanácsos úr s inte, hogy nyissák meg az
ajtót.

Mindenki feszülten nézett oda, düh és harag tekintetével Paskó és az
öreg szolga.

Az ajtó megnyilt s a tanú, ki belépett rajta, – Berta volt, – Paskó
neje…

– Itt áll a tanú kegyelmed ellen… szólt reszketeg hangon Teleki.[14]

Paskó eltántorult állóhelyéből; fejéhez, szivéhez kapva támaszkodék a
mellette álló alabárdos vállaira; a világ elfordult vele, arczán halálos
sápadtság terült el; vigyetek vissza börtönömbe, hebegé, s összerogyott,
mint egy hulla. Élettelenül hurczolták el a teremből. Többen a
tanácsurak közől eltakarták arczaikat, nem nézhettek oda; maga a
fejedelem fehér volt, mint a fal.

És bizonyára a tanú sem mert maga elől föltekinteni e jelenet alatt, s
úgy adta Isten, hogy még a szépség is elmult arczáról e pillanatban, oly
visszataszítónak látszék, képe megnyúlt s friss színe helyén szederjes
foltok ültek; ajkai szép metszését úgy eltorzítá a dacz és nőietlen
merészség, s szemeit erős ónszín karikák fogták körül.

Ott állt a terem közepén, szemeit lesütve, inkább bűnöshöz, mint
vádlóhoz hasonló, s bármint erősíté magát, meglátszott tagjain a
reszketés, s csaknem visszarettent, midőn a legelső hangban, mely
megszólalt, ismerősre talált.

Jánosé volt az, ki, míg az általános levertség mindenkire látszott
hatni, egy maga emelkedék fel, s a tanácsurak elé járulva, bátor hangon
megszólalt:

– Méltóságos uraim, nagyságos fejedelem! Ámbátor felfordult világ az, a
midőn a legutolsó szolgájának kell védelmezni urát tulajdon felesége
ellen, mindazáltal az én uramnak, a nagyságos fejedelem kegyelme, nekem,
alázatos jobbágyának megengedvén, hogy uram mellett szívem szerint
szólhassak, cselekszem azt; és hogy ha nem tudok is ékesen szólani,
miként mások, de tudok mondani igazat s tudom jól, hogy méltóságos uraim
ott is megértenek engem, a hol szavam elhal, csak zokogásom beszél. Mert
égre kiáltó és Istent kisértő cselekedet az, a midőn asszony támad
tulajdon férje ellen, hogy azt elveszítse, kinek ha még volnának is
bűnei, azokat fedezni, rejtegetni volna kötelessége; és nem is
cselekedhetik senki így más, mint a ki azon kötelességeit régen
elfeledte, melyekkel Isten előtt esküdt férjének tartozik, ki bűnnel
takarja el a bűnt, hazugsággal fedezi a csalást, hamis esküvéssel mossa
az árulást!

– Méltóságos uraim! kiálta közbe a nő. Ne engedjenek kegyelmetek engemet
e szolga által így meggyalázni. Azért, hogy én többre becsültem az
ország nyugalmát, mint saját szívemét, megérdemlem talán, hogy én gyönge
nő egy cseléd ronda beszédjei ellen itt méltóságtok színe előtt
védelemre találjak, s ha feláldoztam fejedelmemért férjemet, kit mint
embert szerettem, de mint árulót elvetek magamtól, úgy hiszem, jogom van
követelni, hogy ez áldozatért ne piruljon orczám.

Erre Sárpataky uram kapott az alkalmon, s neki fordult Jánosnak dorgáló
szóval.

– Hallja kend, ez nem csárda, nem pitvar, a hol mocskolódni szokás, ha
kegyelmednek megengedtetett szólni vétkes ura mellett, szóljon a dolog
érdemére és ne térjen félre oly dolgokra, a mik ide nem tartoznak.

– Kérem, szólt Teleki, Sárpatakyhoz fordulva. Nem szükség a tanút rendre
igazítanunk, mert ha kifogásai vannak az ellentanú irányában, azokat
elmondani igen de tartozó dolog. Mi nem bűnt keresünk, hanem igazságot.

– Köszönöm alássan, méltóságos uram; szólt az öreg, kegyelmedről azt
mondják, hogy szigorú ember, de én azt mondom, hogy igazságos is.

– Attól függ, hogy be tudja-e kegyelmed bizonyítani, hogy urának neje
bármi tekintetben okokkal bir férjének személyes ellensége lenni. Mert
ha ezt bebizonyíthatja, akkor világosan álland, hogy a borzasztó vád
csak borzasztó költemény s visszahull az okozó fejére.

János nehány pillanatig gondolkozék.

– Méltóságos uraim. Én most jöttem messzeföldről haza. Mindent sejtek,
de semmit sem tudok. De engedjenek nekem csak egy hónapi határidőt, hogy
azalatt amaz asszony lépteit szemmel kisérhessem és én bizonyára mondom,
hogy napnál fényesebben be fogom mutatni, hogy ő a bűnös, nem ura.

– Ah, nagyságos fejedelem! kiálta közbe Berta. E megalázó őrködést nem
fogja nagyságod rajtam megtörténni hagyni, egy nyomorult szolga puszta
vádja miatt, mely vádnak még csak alakja sincs, s ki csak azért gyűlöl
engem, mert minden részegest, verekedőt elűztem házamtól, s azért költ
ellenem vakmerő vádakat.

– Szóljak, nagyságos uraim? Elmondjam-e, hogy e derék asszonyság, midőn
férje magával akarta vinni, oly beteg volt, alig birt mozdulni, s a mint
férje eltávozott, elkezdte a dinomdánomot, s addig el nem hagyta, míg
ismét vissza nem tért? elmondjam-e, hogy idegen nyelvű lokajt tart a
háznál, hogy senki se érthesse, mikor vele beszél?

Egy pár a tanácsurak közől nevetni kezdett e szóra.

– Nem oly nevetni való dolog ez, uraim! feddőzék a fejedelem. Ki kell
hallgatni, a mit mond.

– Engedelmet kérek, méltóságos uraim, szólt Berta, hogy eltávozhassam.

– Maradjon kegyelmed, szólt ekkor Béldi Pál felállva; azon vádra a mit
kegyelmed férje ellen tett, nagyon természetesen következik az a másik,
a mit szolgája tett kegyelmed ellen, ezt kegyelmednek előre kellett
volna tudni. Mi tehát, hogy az igazságnak végére járjunk, kénytelenek
leszünk a vádlónak hatalmat adni a kegyelmed fölötti őrködésre, oly
módon, hogy kastélyának kulcsait kezébe adva, annak kapuján az ő tudta
nélkül senki be nem mehet és ki nem jöhet az ő tudta nélkül.

– Uraim! kiálta fel megrettenve a nő. Ez ember képes lenne engemet
meggyilkolni, vagy a házat rám gyújtani, ha udvaromba bocsáttatik.

– Egy szót kérek, monda János, ki nagyon meg volt elégedve a
határozattal, s azzal, úgy hiszem, mind a ketten meg vagyunk nyugtatva.
Uram kastélya széles mély árokkal van körülkerítve, melyen át csak egy
hídon keresztül lehet a várkapuhoz jutni, és a hídnak szinte kapuja van.
Adassék át tehát nekem a hídkapu kulcsa s legyen a várkapu kulcsa a
nagyasszony kezében; ilyen formán sem én nem juthatok a várba az ő
akarata ellen, sem pedig más az én tudtom nélkül. Magam a hídon túl egy
kis góréban majd ellakom.

– Legyen úgy, hagyá helyben a fejedelem.

– Ah, ez megalázó! kiálta fel a nő magán kívül.

– Kegyelmed kastélyába fog visszatérni. Szólt Apafi, s abban egy évig
felügyelet alatt marad. Addig férjének ügye felfüggesztetik.

A tanácsurak többsége helyeslé a határozatot, János kezet csókolt a
fejedelemnek, csak Berta asszony sápadt és kékült el bele; oly rút volt
e pillanatban, nem lehete rá nézni. A fejedelem elé akart borulni, hogy
megmásíttassa határozatát, de az kikerült előle, s szobáiba távozott.

Apafi nagy pártolója volt a puritán tanoknak, s ha első bűn volt előtte,
a mit legkönnyebben hitt s legsúlyosabban büntetett, a fejedelemkeresés,
de a második volt a házasságtörés.




X. AZ ŐR.

A majosfalvi kastély épen a legnagyobb tatárjárásnak útjában esvén,
aként volt épülve eredetileg, hogy kisebb rablótámadások ellen azt
belülről védeni lehessen. Köröskörül egy mély s több ölnyi széles árok
övedzé, s ez árkon túl ismét mintegy száz lépésnyire nagy szorgalommal
ápolt angol, vagyis helyesebben franczia kert foglalta körül a kastélyt,
azon XIII. Lajos korában támadt csodakertészet mintájára, mely egyenesre
faragta a fákat s merev falakat és zsinórral kimért szűk folyosókat
épített megcsonkított cserjékből.

A kastély is úgy volt épülve, hogy mintegy négy öl magasságnyira ablakai
nem voltak egyebek lőréseknél, csak a középről felmeredő magas donjonnak
voltak nagy góth ívezetű ónkarikákba foglalt ablakai s a négy szegleten
látszottak kiálló belvedérek, mikről a szabadba lehete látni.

A palotának két oldalán volt kapuja, mik közől az egyik a majorsági
szekerek, másik az urasági hintók számára szolgált bejárásul, az árkon
pedig egyetlen híd vezetett keresztül, melyet erős kőből épített portálé
őrzött, s előtte egy toronyszerű épület volt rakva, melyet valaha azon
czélra építének, hogy benne valaki lakjék, a ki a hídkapura vigyáz; de
ez már annyira kiment a szokásból, hogy tán félszázad óta sem lakott
benne senki; tetejéről nagyobbára lekopott a zsindely, s a denevérek
egészen magokévá tették, a mi még lakható volt rajta. Mind a négy
oldalán volt egy-egy gömbölyű ablaka, melyen egy közönséges emberi fő
kidughatta magát, s bejárását erős vaspántos ajtó őrzé, de melynek
szegletét nagyon kirágták a legutolsó toronyőr kutyái, mikor
éjszakánkint be voltak zárva, míg gazdájok a faluban mulatott.

Ezt a szép tanyát választá János gazda a fejedelem határozata folytán
magának lakásul, a mi valóban nem volt irigylésre méltó állapot, de
annál czélszerűbb az ő szándokára nézve.

Mikor beköltözködött, nyár volt; de azt mérsékelt emberi tehetség
mellett is el lehete előre gondolni, hogy majd egyszer tél is lesz, és
akkor hideg fog lenni, s az öreg majd megunja a maga választotta
hivatalt.

Az alvilág őrei nem voltak szigorúbbak, mint ő. A ki csak a kastélyba
akart jutni, előtte kellett elmennie, s ha gyanús arczra talált, azt oly
keresztül-kasul kikérdezte, hogy azt sem tudta, melyik lábán álljon.
Este pedig, a mint besötétedett s János gazda elgondolá, hogy immár
ideje lesz az alvásnak, megvárta, míg a kastélyban elsötétültek az
ablakok; akkor fogott egy darab viaszt, s az urának reá bizott kardját
magához véve, a kardmarkolatra vésett czímerrel lepecsételte a ház
kapuit, melynek kulcsai az úrnő kezében voltak, s a híd kapuját, melynek
kulcsát ő maga bírta. Ilyenformán minden éjjel szigorú sequestrum alá
zárva aludt az egész háznép, s János gazda már hajnal előtt fenn volt, a
pecséteket levenni, nehogy okot adjon azoknak erőszakos felszakítására.

A mily boszantó volt e felvigyázat a ház asszonyára, ép oly terhesnek
hivé ő azt magára az őrre nézve, s várta szentül, hogy majd ha a tél
bekövetkezik, felhagy ő kegyelme a strázsálással s ugyanezért ez időköz
alatt oly szigorú életmódot viselt, mint az apácza; még az olasz
lokajnak sem volt szabad a kastélyba lépni, s János gazda minden
kutatásának sem sikerült kitudni, hogy hol lakik ez antagonistája.

Azonban a tél is eljött, csikorgó hideg napok kezdődtek, meghosszultak
az unalmas éjszakák, s az ember még az ablakán kinézni is fázott; csak
Jánost nem zavarta mindez. Kifogott még a fagyon is. Az árokból annyi
nádat vágott, a mennyi elég volt neki tüzelni, s ha nem volt teteje a
lakásának, legalább kimehetett rajta a füst kémény nélkül s ha nyirkos
volt palotájának fala és földje, legalább nem kellett féltenie, hogy a
láng belekap. Évek óta megtakargatott fizetése elég volt neki élelemre
itéletnapig, s ha egy kenyeret megvett, az tovább tartott neki, mint egy
akó bor.

Ilyenformán mult el a deczember, száraz, szeles, fagyos napok mellett,
hó nem esett ez ideig. János gazda akkor is rendesen egyedül
virrasztgatott odujában, mert látogatót nem tűrt magánál, mindenkiben
kémet, árulót gyanítva. Épen esztendő utolsó előtti éjszakája volt, a
várban sokáig fenn voltak, mert sütöttek, főztek az új évre, s Jánosnak
meg kelle várni, míg lefeküsznek, mely után lepecsételte az ajtókat s
hazatérve, bezárta nehéz ajtaját, nagy tüzet rakván a tornya közepén,
leteríté mellé subáját és neki heveredett, a midőn egyszerre kopogtatást
hall az ajtaján, elébb lassan, azután mindig erősebben, s mintha valaki
nevéről szólongatná.

Sokáig hallatlanná tevé a zajt; végre, hogy nem állhatta tovább, fogá a
hágcsóját, mely épen arra való volt, hogy a harmadfél öl magasban levő
ablakig felérjen, s azon felmászva, kidugá fejét az ablakon, hogy
megnézze, ki zörget.

Ismeretlen embernek találta. Bő szürke köpenybe volt burkolva, csákós
kalpaggal; nagy kipödrött bajusza volt, hogy éjszaka is észre lehete
venni.

Még ott is elnézte egy darabig, hogy dörömböz az ember ajtaján s majd a
kulcslyukon, majd a hasadékon kukucskál be s szabódik erősen, hogy
nyissák ki neki.

– Hát mit akarsz odalenn, öcsém? szólalt meg elvégre az öreg.

– Ah! ott van kegyelmed? kiáltá örvendő hangon az ember. Adjon Isten jó
estét kendnek, János bátya! hát nem ismer kend rám? Én vagyok kendnek az
öcscse, az édes testvéröcscse. Están! A bizony.

– Elhiszem, ha mondod. Hát mi kell?

– Csak ereszszen be kend, mert megfagyok ide kinn.

– Hát minek jöttél ide?

– Ejnye de házsártos kend ma, János bátya. Hogy megigazgat! Sz’ nem így
kellene kendnek engemet fogadni, az édes testvéröcscsét.

– Biz öcsém, szólt János gazda, meggondolva, hogy mit mondjon, nem azért
mondom, hogy elbizd magadat rajta, mert azt tudod, hogy nekem hizelkedni
nem szokásom; nem is azt tekintve, hogy édes testvérem vagy, de annyi
bizonyos, hogy mindazon emberek között, a kiket becsületben tartok, te
vagy a legeslegutolsó; hanem hát mi dolgod velem?

– Ej na. Hát csak ezen járok, s rég nem láttam kendet. Csak nem tagad
meg kend magától? ha akarná sem tehetné, mert úgy hasonlítunk egymáshoz,
mint két makk; csakhogy a kend bajusza ősz, az enyim pedig még fekete.

– Hát magad vagy-e? kérdé János gyanúsan szélylyel kémlelve.

– No bizony, csak nem fél kend tán tőlem?

– Én félni? Az volna még csak hátra! s hogy épen tőled féljek!

Már erre a szóra csakugyan leszállt János gazda s kinyitá az ajtót
Estánnak, s beengedte azt lépni a tűz mellé s mondá neki, hogy akaszsza
fel a köpönyegét a szegre.

Ott pedig nem volt több egy szegnél, a melyen a kard lógott.

– Ejnye be szép kardja van kendnek, János bátya.

– Hagyd el azt a kardot, öcsém, beszélj egyébről. Szedd le magadat s ha
ehetnél, hát alugyál; mert én nem adhatok egyebet, mint egy veder bort.

– Az is jó lesz, mondá Están, félszemmel mindig a kardot lesve, s míg
János az átalagot előhozta valamelyik szegletből, az alatt ő a kard
markolatát vizsgálgatta nagy gondosan.

János gazda előhozá a kérdéses edényt, mely is tele volt legújabban
kiforrt új borral, azon minőségűvel, melyből egy pár kupa úgy letesz
holmi vékony pénzű legényt, hogy egyik szélitől a másikig méri az
utczát, s minden házat a magáénak néz; azt tehát lehelyezve a tűz mellé,
oda adott egy fakupát az öcscse kezébe, a másikkal pedig maga merített.

– Hát mit csinál Kökényesdi uram? kérdé az első kupa után öcscsétől.

(Ez a Kökényesdi volt a leghíresebb haramiavezér azon időben.)

– Nem tudom, felelt Están. Mert már régen eljöttem tőle, s most más
úrnál szolgálok.

– No ezt már szeretem hallani. Kivált ha hinném.

– Elhiheti azt kend. Itt szolgálok, hogy is híják uramnál.

– Soha se törd rajta a fejedet. Az én kedvemért egyszer se hazudj. Jobb,
ha iszol; zsivány korodban ugyan jobb borokat is láttál, hanem ezt úgy
idd, mint a minek meg van adva az ára.

E párbeszédből annyit gyaníthatunk, hogy Están úr nem a legjobb hírben
állt urabátyja előtt.

– No de igyék hát kegyelmed is; különben azt hiszem, méreg van a
borában.

– Üm. Monda magában János gazda. Ez a ficzkó azt hiszi, hogy le fog
itatni engem. No iszen majd moresre tanítom mindjárt. Jól van öcsém, hát
lássunk hozzá.

Ezzel fogta az egyik kupát, öcscse a másikat s kezdtek fenekére
törekedni az átalagnak.

Egy óra mulva üresen állt előttük a veder. A két hős ült mellette
tántorítlanul s csodálta egymást. Még csak danolni sem kezdtek tőle.

Están megcsóválta a fejét, mintha azt gondolná, hogy nem várta volna
ilyen kemény legénynek az öreget s azzal fölkelt, előkeresett a köpenye
alól egy csikóbőrös kulacsot s bátyjára köszöntve monda:

– A magunk egészségére, bátya! Kóstoljuk meg most ezt is.

János látva, hogy Están is iszik, meggyőződött felőle, hogy nincs benne
bolondító s elfogadá a kulacsot.

Tele volt az a legkegyetlenebb lengyel pálinkával, a mitől, ha a kozák
tele iszsza magát, elfekszik három nap, három éjjel félholtan, s egy
hétig ki nem józanul. A kulacs tartalma pedig elég lett volna négy
kozáknak.

– Nem rossz, monda János gazda s elkezde a kulacs vándorolni, s a mint
az óra lefolyt, egyszer csak üres lett a kulacs is. A két bajnok meg sem
rezzent helyében.

– Már most próbáljunk mást is; szólt ekkor János, fölkelve helyéről s
egy magas polczról levett valami kobakot. Ezt én Törökországból hoztam.
Tatárital. Nem bánod meg, ha belőle iszol.

Fertelmes gonosz nedv vala az. Lótejből készült erős szesz, mely végig
karmolja az ember torkát s beégeti magát a beleibe; tatárok szokták
inni, mikor megunták a józanságot s a ki lerészegszik tőle, lánczra kell
kötni, hogy senkit meg ne marjon.

– Az én bátyám le akar engem itatni, gondolá magában Están, a mint
megkóstolta a könyfacsaró italt; de helyt állt neki. Egy kicsit
meglódult az agyveleje tőle, de azért birta magát tartani.

– Egyet mondok, bátya, szólt erre, látva, hogy János ennyi rohamot
kiállt; tud-e már kend dohányozni? Itt senki sem lát bennünket.[15] Ne
gyujtsunk rá?

– Későn keltél fel engem leejteni lábamról, gondolá magában János, s
valami homályos meggyőződés mindinkább gyökeret kezde verni lelkében,
hogy az öcscse aligha legjobb szándékkal van iránta.

Nemsokára füstölt mindkettőjök szájában a csibuk, megrakva a
legfelségesebb basadohánynyal, minővel valaha méheket szédítettek, s
rövid idő alatt oly füst támadt körülök, hogy a mi denevér ez ideig
megmaradt a toronyban, az is búcsút vett s boldogabb szállás után
látott.

De a két bajvívót meg nem tántorította semmi. Hallgattak már, egy szót
sem szólt egyik is. Többé titkot sem csináltak belőle, hogy egymást le
akarják részegíteni; végre felállt János s egy pár opium-pastillt
előkeresve egy zacskóból, azoknak egyikét a saját, másikát az öcscse égő
pipájára tevé szótlanul… Egyszerre fehér füst kerekedék rajtok… János
leránczolta szemöldökeit mélyen, öcscse arczába tekintve; míg az elkezde
lassankint halványulni, szemei mindinkább meredten néztek maguk elé,
arczán valami őrült, buta mosolygás terjedezett szét, egyszerre kiesett
a csibuk szájából s ő nyitott ajakkal esett hátra, mint egy darab fa.

– Mégis te győzted kevésbbé, mormogá János gazda, a tűzbe hajítva
csibakját, s azzal futott egy nagy kád jéghideg vízhez, a mi tanyája
szegletében állott, s miután annyit ivott belőle, mennyi egy szomjú
tevének elég volna, beleüté abba néhányszor mámoros fejét, s a mint
lassankint kijózanodva magához kezde térni, fogá a szekérkenőcs-edényt,
melyet bőrszíjak festésére szokott használni, azzal bekené ősz fürteit,
nemkülönben bajuszát is jól kisodorá ugyanazon kenőcscsel, s akkor
feltevé Están kalpagját fejére, felölté annak köpenyegét, a kérdéses
kardot pedig felköté oldalára.

Azzal Están öcscsét szépen beletakargatá a subába, s feje alá téve
tarisznyáját, lefekteté egy szegletbe; mely meglevén, vevé a kulcsait s
felnyitva a toronyajtót, kilépett a szabadba s azzal ismét bezárta a
tornyot testvérére, ki aludt horkolva s bizonyosan fel nem ébredett
abban az esztendőben.

* * *

Mámoros ösztön volt-e Jánosnál, vagy ivás előtti emlék azon gondolat,
hogy öcscsét bizonyosan valaki az ő leitatására fogadta fel? ez eszme
lassankint oda fejlett nála, hogy azon valakinek itt kell közelében
lappangani, s hogy az bizonyosan valami összeköttetésben álland a
kastélybeliekkel.

E gondolattal agyában mívelé a magán elkövetett alakítást, mely neki
annál könnyebben sikerülhetett, minthogy öcscse saját szavaiként annyira
hasonlítottak egymáshoz, mint egy pár makk, s az éjszaka sötét volt és
borongós.

A mint kilépett a szabadba, meglátta, hogy itt friss hó esett azalatt,
míg ők odabenn iddogáltak, s a friss havon észrevehetők voltak egy
magassarkú és széles orrú czipő lábnyomai, a milyent az egész előtte
ismeretes világon egyedül Gondolfo viselt.

– Tudtam, hogy itt van! mormogá az öreg s figyelemmel kisérve a
lábnyomokat, könnyű volt kitalálni, hogy az ember először az ő ajtajára
jött hallgatózni, azután pedig a hidhoz ment, s onnan megint az árok
hosszában a parti bokrok közé távozott.

János mindenütt figyelmesen követé a lábnyomokat, míg végre a
rekettyésbe érve, lóhorkolást kezde hallani maga előtt.

– Tehát itt várnak reá! gondolá, nagyon örülve, hogy minden
kérdezősködés nélkül embereire talál, s azzal a hang után indulva,
nemsokára két lovas férfit látott a zuzmarás fák közől kikukkanni, kik
közől az egyiket Gondolfónak nézte; de a másikra a sötétben nem ismert.

Ez a másik meglátva őt, magyarul szólítá meg.

– Nos – Están! Hozod a kardot? (Tehát csakugyan az öcscsének nézték.)

– A kardot? szólt csodálkozva János. Bizonyára kardot hoztam.

– De azt a kardot? A miért bátyádhoz mentél?

– Megbocsáss, jó uram. Tudod, hogy parancsolatodra sokat ittam, úgy hogy
semmire sem emlékezem, a mit valaha mondtál, ha csak újra el nem mondod.

Az idegen nevetett.

– De láttad mégis az öreget? Elaludt?

– Az idén föl nem ébred.

– Tehát a kard, melyen a pecsétnyomó van, kezedbe jutott?

– Oh uram, értem már. Te a pecséteket akarod felnyittatni s azután újra
lepecsételtetni.

– Kezdesz már emlékezni?

– Kezdek, uram. De nagyobb baj van itt. Az éjjel friss hó esett.

– Nos aztán?

– Ha mi itt keresztül-kasul járunk, holnap az öreg észreveszi a
lábnyomokról, hogy valaki a lepecsételt ajtókon ki- és bement, mert még
este nem volt hó.

– Istenemre, te nem vagy oly ittas, mint a milyennek látszol. Mit
tegyünk itt?

– Várj csak, uram, segítek rajtad. Közel vannak az aklok; elhajtunk
három jármos ökröt. Az árok be van fagyva, az ökröket keresztül lehet
egy helyen hajtani, a hol a víz széles s a part alacsony, mi magunk
pedig felülünk az ökrökre s ekkor úgy fog látszani, mintha azok járták
volna össze a kertet.

– Aranyos gondolataid vannak, ficzkó, nem hiába jártál iskolába
Kökényesdinél; de a várkapun még ökörháton sem lovagolhatunk be, mert
azoknak a nyomait épen úgy észreveheti az öreg, mint a mieinket.

– Egyet gondoltam. Egy hágcsó van a toronyban, azt magunkkal viszszük.
De ez nem fog egészen felérni a rondelláig, hanem erről könnyű lesz egy
kötélhurkot valamelyik kiálló csatornára felhajítani, s azon Gondolfo
felkapaszkodik s kegyelmedet maga után felhúzza; én azalatt ide lenn
fogok őrködni.

Az idegen örömmel szorítá meg az öreg kezét s aranyhegyeket igért neki
jutalmul, ha terve sikerülend.

Az öreg ezzel visszament, elhozta tornyából a szükséges hágcsót és
kötelet, s egy kézi fürészt dugott a szűre ujjába; azután elhajtott
három ökröt az akolból, mely az árkon kívül feküdt; – senki sem vett
észre semmit.

Az árok előtt felült a három férfi az igás barmokra, miket János nagy
ügygyel-bajjal a befagyott vizen átterelt, oldalt akasztva a harmadfél
öles hágcsót.

A kerten keresztül a rondellák egyike alá érve, a hágcsót oda támaszták
a falhoz, s Gondolfo az ökör hátáról egyenesen rálépve, felmászott annak
legvégső fokáig, s az elhozott kötélhurkot belehajítva a rondella egy
kiálló horogvasába, azon acrobatai ügyességgel felkapaszkodott; utána az
idegen úr hágott fel a lajtorján s a kötelet derekára köttetve, Gondolfo
által felhúzatta magát.

Az öreget oda lenn hagyták, hogy őrködjék.

Ez, a mint észrevette, hogy a másik kettő eltünt, magához húzá a hágcsót
s a szűre ujjába rejtett kézi fűrészszel mintegy közepe táján mind a két
hevederét bevágta félig, s visszatámasztá ismét s várta, hogy jőjjenek
visszafelé.

Egy jó félóráig várhatott, ekkor megjelent Gondolfo a rondellán s a
kötélhurokra, mint egy nyeregbe, beleülve, annálfogva a hágcsóig
lebocsátá magát. A mint a hágcsó legfelső fokán megállt s féllábát
felemelte, hogy kihúzza a hurokból, egyszerre ketté tört alatta a
hágcsó, s a kötél olyformán hurkolódott féllába fejére, hogy ő fejjel
aláfelé fordulva lógott le róla, mint egy lábánál fogva felkötött nyúl.

A fennakadt olasz e pillanatban oly gyönyörűségesen káromkodott
magyarul, mint ha a Hortobágyon tanulta volna, s csak később jutott
eszébe, hogy valaki van oda alant, a ki beszédét hallgatja s erre
elkezdé olaszul magyarázni Jánosnak kellemetlen helyzetét, s
rimánkodott, hogy szabadítsa ki őt valahogy belőle.

János gazda pedig jónak látta tréfára venni a dolgot.

– Nézd! nézd! a ravasz olaszát! most meg már a hágcsót is kirúgta maga
alól, s fejtetőre ereszkedik alá. Más embert megütne a guta, ha így
felfordulna s ez még mulatságot csinál belőle.

Gondolfo lármázni kezde s szidta olaszul a paraszt lelkét, hogy őt oly
türelmesen nézi, de János mind erre nem szólt egyebet, mint azt, hogy
«bizony nagy gaukler vagy!»

Végre Gondolfo nem tűrhetve tovább helyzetét s hogy társa félreértését
eloszlassa, egyszerre megszólalt magyarul:

– Ne röhögjön hát kend, hanem segítsen le innen.

– Nini, hát te tudsz magyarul?

– Hiszen tordai születés vagyok; de ne bámuljon kend sokat, hanem
állítsa fel azt a hágcsót.

– Ketté van az törve, fiam, merőben.

– Hogy a tatár vigye el kendet a rozzant hágcsójával. Hogy jövünk le már
most?

– Én ki nem találom, szolgám.

– Nincs más mód, mint felnyitnod a kaput, s azon feljönni a rondellába,
s engemet felhúzni innen.

– Igen, de akkor megtudja az öreg, hogy itt jártunk. Monda János, ki
nagy mulatságát találta abban, hogy a pseudo olaszt olyankor
beszéltesse, mikor a lábánál fogva függ ég és föld között.

– Ne törődjél vele; azt úgy is elteszszük láb alól.

– Ne mondd. Hogy hogy?

– Tüzet rakunk a részeg filkóra s ráfogjuk, hogy ittas fővel maga bukott
bele. Ezen kellett volna egyenesen kezdenünk, de te elbolondítottál
bennünket ostoba ötleteiddel.

– Ez bizony jó lesz, helyeslé János; tehát csak vesd le a kapukulcsot,
ha nálad van, majd akkor lesegítlek.

Gondolfo előkeresé kínos helyzetében a két kulcsot zsebéből, s lehajítá
azt Jánosnak.

– Nesze fogjad! jól vigyázz, hogy merre jösz; a lépcsőn feljutva a
folyosón jobbfelé tarts, az vezet ide; nehogy balra találj menni, mert
ott uram a háziasszonynyal mulat s ketté hasít, ha bebotlasz.

– Valóban? monda János és szemei szikráztak a sötétben. No csak várj
rám, mindjárt jövök.

Azzal felnyitá a kaput s felsietett a lépcsőkön.

Mikor a folyosóra ért, egyenesen balra tartott. E szárnyban lakott ura
nejével együtt. Jól ismeré a szobákat. Az ajtók mind nyitva voltak,
egyik szobában sem talált senkit… Talán megcsalá Gondolfo?… Végre az
utolsó ajtóhoz ért, ez volt urának hálóterme, s a mint annak kilincsét
elfordítá, érzé, hogy az zárva van.

A zörrenésre az ajtón belül egy férfi-hang szólalt meg:

– Te vagy ott Gondolfo?

János egy szót sem felelt, hanem neki feszíté vállait az ajtónak,
megpróbálva, ha betörhetné-e?

Ekkor asszonya hangját hallá meg.

– Mit akarsz, Gondolfo?

E hang százszoros dühvel önté el egyszerre szivét s mint a kőfaltörő kos
rohant vállával, fejével az ajtónak, s egyetlen rohammal beszakítá azt.

Hah! ott függött a bűnös asszony az idegen férfi kebelén, s most már
annak vonásait is jól megismeré: Pozsgai Ferencz uram volt az! Ezért
árulta el hát férjét a hűtlen asszony, mert a férj kezében volt a
szerető élete.

– Halál reátok! ordítá magánkívül az öreg s kirántva az oldalán függő
kardot, rájok rohant ádáz dühvel.

A meglepett vétkezők rémülten ugrottak fel egymás mellől, Pozsgai egy
pisztolyt kapott fel az előttük álló asztalról, s megtámadójára süté; de
reszkető keze rosszul irányzott s a golyó az ablakon keresztül
süvöltött. Erre megragadva a nő kezét, egy szőnyegajtót felszakított s
maga után vonta őt is. De a vén szolga utolérte őket, s megragadva a
hátul maradt hölgy hosszú selyemhaját, mely futtában utána repült,
visszarántá őt annálfogva, s markolatig döfte szivén keresztül a férj
kardját.

E pillanatban a támadt zajra minden oldalról előfutott a házi cselédség,
s látták, mint űzte végig a folyosón a vén szolga Pozsgait a véres
karddal, míg ez egy ablakon merész szökéssel kivetve magát, a kert fái
között eltünt, s nemsokára lehete őt látni, mint vágtat tova a havas
síkságon.

János pedig az összegyűlt sokaság elé lépett, felmutatva a véres aczélt.

– E kard Paskó Kristóf kardja: én e karddal megöltem Paskó Kristóf
hűtlen nejét!

S azzal önként a törvény kezeibe adta magát.




XI. AZ ITÉLET.

Néhány nappal elébb, hogy ezek történtek, Apafi udvarán két ifju gyermek
jelent meg, kik panaszt tevének a fejedelem előtt, hogy ők Boór Ádám
gyermekei, kiket Pozsgai Ferencz igazságtalanul kivert jószágukból, s
jogaikat követelék vissza.

A fejedelem rögtön hivatá Pozsgait, de az eltagadott mindent; azt
állítá, hogy Boór Ádám rég elveszett tatár rabságban s gyermekei már
előtte elhaltak; ezek pedig, kik most eljöttek, az ő ellenségei által
megfogadott sehonnaiak, kik által a megbuktatott Kozár boszút akar rajta
állani.

– Mi bizonyítványaitok vannak, hogy ti vagytok Boór gyermekei? kérdé a
fejedelem tőlük.

– Saját édes apánk… felelt Károly.

– Tehát él? Ha él, miért nem jött veletek?

– Csak számunkra él még, a világnak régen meghalt.

– Miért nem jön elém? Én meg fogom őt ismerni.

– Vissza fogsz borzadni tőle, uram. Te egykor fogolytársa voltál,
sokszor hallottad őt beszélni; ha ráismersz hangjáról, fogadd el
tanubizonyságát, de arczát ne kivánd látni, mert abban csak mi ismerünk
még reá.

– Láthatod, uram, szólt közbe Pozsgai, hogy ezek csalók. Ha Boór Ádám
él, miért nem lép fel rögtön ellenem? miért e szemfényvesztő titkolás?
Én azt állítom, hogy Boór Ádám régen meghalt s akárki legyen a rejtélyes
tanú, én hamis alakoskodónak nyilvánítom azt.

– Azt majd én itélem el, uram. Három nap mulva jelenjetek meg előttem
újra.

Pozsgai három nap alatt sietett becsesebb értékeit összegyűjteni s az
utolsó nap éjszakáján azért kereste fel Paskónét, kivel régóta tiltott
viszonyban élt, hogy mozdítható vagyonait annak kezébe téve, azon
esetre, ha ellene fordul a koczka, kimeneküljön az országból
Lengyelországba, a hova őt majdan Paskóné is követendé pénzzé tett
vagyonai javával.

A három nap letelvén, a fejedelem egész tanácsát összegyűjté, s tudtokra
adva a kérdéses tárgyat, legelőbb a panaszttevőket hivatá a tanács elé.

Azok most harmad magokkal jöttek. A harmadik alak, kit kézen vezetének,
hosszú fekete talárral volt befedve, mely fejtől sarkig eltakarta, s úgy
látszott, mintha közönséges embermagasságnál nagyobb volna.

Odajárultak a tanácsurak elé.

– Kegyelmed Boór Ádám, kit ezen gyermekek atyjuknak neveznek? kérdé a
fejedelem a beburkolt alaktól.

– Én vagyok az, uram.

– Valóban, a hang Boór Ádám hangja. Miért nem engedi kegyelmed arczát
láttatni?

– Ah, uram. Az én arczom borzalomnak és undorodásnak képe. Engedd azt
fedve maradni, de kérdezz bármit tőlem, a mi fogságunkban
együttlétünkkor történt, felelni fogok, s megtudandod belőle, hogy az
vagyok, a kinek állítom magam.

– Ez nem elég! szólt közbe Sárpataki, az itélőmester, kinek különös
szerencsétlensége volt, sohasem azt pártolni, a kinek részén az igazság
van; ugyanazon dolgokat másoktól is hallhatta kegyelmed, s valakinek a
hangját is lehet utánozni. És itt nem a velenczei tízek tanácsa, nem is
spanyol inquisitio tribunal, a hol lefátyolozva szokás a tanúknak
megjelenni. Ha kegyelmed igaz járatban van, soha se féltse tőlünk az
orczáját. Különben is nekem úgy tetszik, mintha kegyelmed egy félfejjel
magasabb volna az említett Boór Ádámnál, a kit igen jól ismertem.
Leplezze le magát kegyelmed.

Boór Ádám erre szótlanul levevé fejéről a palástot.

A tanácsurak borzadva tekintének reá. Az őrök, kik az ajtókban álltak,
félhalkan suttogák: «a kétszarvú ember».

– Ime, láttok uraim előttetek. Nem a hogy Isten teremtett, hanem a hogy
emberek elcsúfítottak. Én vagyok azon rém, kivel a székely anyák síró
gyermekeiket ijesztgetik, én vagyok azon csoda, kiről vándor utasok
reszketve beszélnek. Most látjátok, miért kell nekem kerülnöm az emberek
tekintetét? én, ha gyermekeim sorsa nem kivánná, maradtam volna örökké
magános völgyemben, elhagyott rabságomban, melybe áruló baráti kéz
taszított, a világ számomra zárva van. Akarjátok-e, hogy belépjek,
kivánjátok-e, hogy végig járjak utczáitokon s borzalmat űzzek az emberek
szivébe?

A fejedelem irtózva fordult félre.

– Takarja el kegyelmed arczát, inté Boór Ádámnak, s felszólítá Naláczit,
hogy hivassa elé Pozsgait.

E perczben érkezék Teleki Mihály a tanácsba, ki meghallva, hogy
Pozsgaiért küldenek, odaszólt a fejedelemhez:

– Az nem fog eljönni, nagyságos uram. Hallgassák meg kegyelmetek, a mi
az éjjel történt s a mi szintén e tárgyra tartozik. Már korán reggel
tudósítást kaptam róla. A bebörtönzött Paskó Kristóf öreg szolgája a
mult éjjel észrevevé, miszerint a kastélyba egy idegen férfi lopózott be
s rátörve az ajtót, az ura nejével bűnös együttlétben találta. A szolga
megölte a nőt, a férfi megmenekült előle. De a zajra előfutott cselédek
megismerték a futóban Pozsgai Ferenczet, a ki a dévai úton látszott
elvágtatni. A gyilkos maga jött az esetet feljelenteni s magát a
törvények kezébe adva, itt vár a tanácsterem ajtaja előtt.

A fejedelem inte, hogy hozzák eléje.

A vén szolga belépett, két alabárdostól kisérve, arcza komoly volt, de
nem alázatos, elszántság látszott rajta, de nem dacz.

– Te urad hűtelen nejét megölted? kérdé a fejedelem megindult hangon.

– Azt cselekvém, uram.

A fejedelem tenyerébe hajtá homlokát s gondolkozott, azután egyszerre
fölemelé fejét s határozott hangon mondá:

– Itélőmester uram! Jegyezze kegyelmed határozatinkat.

A tanácsurak felálltak. Feszült csendesség volt a teremben.

– «Elsőben: Paskó Kristóf nejének gyilkosa tettéről Istennél számol; a
világon általunk minden bünhödés alól felmentetik…»

«Másodszor: Paskó Kristóf, a kit hűtelen neje hallatlanul elvádolt, a
felségárulás bűne alól feloldatik, s börtönét legottan elhagyja.»

«Harmadszor: Előttünk álló Boór Ádám, kit az Isten gyermekeiben
vigasztaljon meg, bárhol hatóságunk alatt létező minden jószágába
visszahelyeztetik s akárki, akármily czím alatt birná azokat, belőlök
kivettessék.»

«Negyedszer: Makacsságból meg nem jelent Pozsgai Ferencz, mint álorczás,
házasságtörő és stellionatusban lélekző, háromszorosan bűnös, – bárhova
lett légyen, bármely országba menekülő, ott felkerestessék s
visszaköveteltetvén, ugyanazon Boór Ádámnak örök rabszolgaságba adassék,
kit oly gyalázatosan elárult.»

«Ez itéletet végrehajtani kegyelmedre bizzuk, Teleki Mihály uram.»

E szavak után hirtelen felkelt a fejedelem székéről s elhagyá a
tanácstermet, nem akarva tanúja lenni azon jeleneteknek, miket itélete
által előidézett.

A kegyelmet, az igazságot nyertek örömkönnyekkel állták el útját;
elsietett előlük, kezeit elvonta forró ajkaiktól. Elzárkózott szobáiba.

S valóban jól tevé, mert ha Paskó arczát látta volna, azon pillanatban,
midőn tudtára adták, hogy börtöne megnyilt és neje halva van, ez
megmérgezte volna lelke jó érzelmét.

– Oh miért nem öltetek meg inkább engemet helyette! kiálta fel a
szerencsétlen ember. Miért nem engedtétek meg neki, hogy ő ölt volna
meg? Miért kellett őt meggyilkolnotok? Azt a szép gyöngéd keblet, azzal
a hideg vassal átverni! Azokat a mosolygó szemeket örökre bezárni! Oh
fektessetek engem is mellé!…

Még akkor sem szünt meg őt szeretni…

* * *

Az elfutott Pozsgai Erdélyből kimenekülve, egyenesen a római császár
udvarába vette magát, a közte és Erdély közt épen akkor kiütött
viszályok mellett ott számítva egyedül védelemre. De rosszul számított.
A fejedelem megkereső levelére a császár kiadta őt az erdélyi
törvényhatóságnak, a mint az ez iránt váltott levelezések akkori
tanácsúr, Bethlen János emlékiratai közt bizonyítják.

Egy napon a jószágaiba visszahelyezett Boór Ádámot a fejedelem küldöttei
verték föl elvonultságából.

A legutóbbi itélet óta egészen magányba zárkózva élt a világtól megvált
ember, csupán gyermekeit látva s csak olyankor hallva emberi hangokat,
midőn velök beszélt, elmondatva magának százszor ugyanazon dolgokat a
hosszú bujdosásról, miket örökké oly kedves volt neki hallani.

A fejedelem követe, Naláczi, még egyszer kényszeríté őt idegen arczokat
látni. Boór Ádám megjelent tornáczában a hivásra, s ime a fejedelem
peczérei egy összeroskadt férfit vezetének elé, hosszú láncznál fogva,
melynek vasperecze nyakára volt kötve.

Az ember, a mint meglátta az előtte álló Boór Ádámot, megrettenve
hullott térdre, egy szó nem jött ki ajkáról, csak sóhajtozott nehéz
lélekzettel.

Naláczi kivette a peczér kezéből a lánczot s annak végét Boór Ádám
kezébe adva, monda:

– Ime e férfiu itt, ki most kegyelmed előtt térdel, Pozsgai Ferencz, ki
barátját hűtlenül rabságban veszté, s jószágait álnokul bitorolta; mely
bűneért az országtanács által holtig való rabszolgaságra itéltetett s
rabja marad kegyelmednek mind halálig.

A megalázott ember összezsugorodva hajtá térdeire fejét, oly
szánalomgerjesztő volt őt látni.

Az ifju Boór Károly mindig magával hordá azon idő óta vadászkését; most,
midőn meglátta azon embert, kinek vérében meg akarta azt forgatni, félre
ment s elveté azt magától.

Boór Ádám egy könyet törölt ki szemeiből, mikor egykori barátját így
látta maga előtt.

– Mire jutottál? Nem vagy az, a ki hajdan! De én örökké az maradok. Kelj
fel és légy szabad.

Károly gyorsabban, mint az apjától kimondott szó, ugrott oda Pozsgaihoz
s leoldá nyakáról a lánczot és kezét nyujtá neki, hogy felemelje.

Az egy érthetetlen szót rebegett, egy mozdulatot tőn előre, s azzal
élettelenül bukott arczra. A visszás érzelemroham közepett a guta ütötte
meg…

* * *

Paskó Kristóf soha sem ment Törökországba többé. Elhagyta a fejedelmi
udvart örökre, nem törődött a közügyekkel. Kertje legcsendesebb helyén
pompás márványsírboltot emeltetett nejének, ott ült napokig annak
ajtajában s ápolta a virágokat, miket körüle ültetett.

Jánosnak holtiglani nyugdíjt adott, de soha sem beszélt vele többé, s
egyetlenegyszer sem bocsátá a vén szolgát maga elé.

Végrendeletében az volt, hogy temessék őt neje mellé.

* * *

Néhány év elhaladtával Boór Ádámnak is megengedte Isten, hogy lelke
utált hüvelyét elhagyja. Rég meg volt már úgyis halva; nem életet, csak
lakhelyet cserélt.

De még sok év mulva is élt a rege a kétszarvú emberről Moldva és
Székelyhon bérczei között s az oláh anya azzal fenyegette fiát, ha sírt.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Rendes gyalogság.]

[Footnote 2: Százezer tallér.]

[Footnote 3: L. Cserei Mihály: Erdélyország története.]

[Footnote 4: Cserei oratornak nevezi a követeket.]

[Footnote 5: Rossz szellem a törököknél.]

[Footnote 6: Törökül «földi».]

[Footnote 7: Historia Transilvaniæ auctore Joanne Bethlenio Pars I.]

[Footnote 8: Hasonló esetről tesz tanúbizonyságot Rainaud. Corona aurea,
sive historia ordinis SS. Trinitatis de Redemptione Captivorum. Praynál.
Specimen Hierarch. Pars II. pag. 272.]

[Footnote 9: Sapor – Valeriánt.]

[Footnote 10: Micsoda? acsoda! tréfás szójáték.]

[Footnote 11: Beiktatási törvényes szertartás.]

[Footnote 12: Historia rerum transilv. aut J. Bethlen. P. I.]

[Footnote 13: Bethlen J.]

[Footnote 14: Historia rerum Transsilvaniæ, autore Joanne Bethlenio.]

[Footnote 15: A dohányzás még akkor törvény szerint tilalmas volt.]




TARTALOM.

TÖRÖK VILÁG.

II. kötet.

  Az áldozat  1
  Változó idők, változó emberek  8
  A diván  16
  A török halál  32
  A kezes  45
  A férfi  50

A KÉTSZARVU EMBER.

  I.  A két árva  125
  II.  A rém  141
  III.  A seraskier  150
  IV.  Egy jó tréfa  157
  V.  Intra dominium és extra dominium  161
  VI.  A jámbor ember és szolgája  176
  VII.  A letelt fogadás  185
  VIII.  Meglepetések  210
  IX.  A tanú  222
  X.  Az őr  232
  XI.  Az itélet  244


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


189 |azt odahahagyni |azt odahagyni

226 |mindezeknel ama bűn |mindezeknél ama bűn]





End of Project Gutenberg's Török ?világ Magyarországon (2. rész), by Mór Jókai

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 56296 ***