*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 56295 ***

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

II. KÖTET

TÖRÖK VILÁG MAGYARORSZÁGON. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

TÖRÖK VILÁG MAGYARORSZÁGON

TÖRTÉNETI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894




ELŐSZÓ.

Olvasó közönségem iránti kötelességet reménylek teljesíteni, a midőn
jelen művemben ugyanazon időszak képeit adom vissza, melyből «Erdély
aranykorát» vettem. E két regény között nem kivánok művészi összefüggést
kerestetni, – ha volna, az mindkettőnek hibája lenne; csupán a kor
vezéreszméi közösek, melyek mindkettőn keresztül folynak s miknek
jellemzése volt fő törekvésem.

Lehet, hogy ezen tárgyak nem érdekesek, de tanulságosak; lehet, hogy
ezen kor nem gazdag dicsőségben, de gazdag erényekben és bölcseségben.
Tán választhattam volna fényesebb időszakot Magyarország történetéből,
hol rajzolásaim gyöngeségét a szinek ragyogása pótolta volna; ámde egy
nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez; s az alakok, melyek
itt felmerülnek, bár nem félistenek, de egész emberek.

Erdély ez időszakban az európai önálló birodalmak sorában áll, mely
saját kormányzattal, törvénynyel, uralkodó vallással, fejedelmi udvarral
bir, hol az ausztriai, franczia, lengyel és török birodalmak követei
állandóul tartózkodnak.

Künn, a Királyhágón és a székelyhidi váron túl, már felfordult világ
van, ott török basa osztja parancsait a helységeknek, ott a várakon
félhold ragyog, s üldözött hit és polgárszabadság jó menedéknek tartja a
félhold uralmát; a magyar ellenségeinek segít önmagát pusztítani.

Titkos és nyilt villongás minden körökben, csak Erdély kardja nyugszik:
félelmes fegyver, ha egyszer ki van húzva, de utolsó fegyver, ha egyszer
ki van ütve a kézből.

E kérdés világa dereng át az egész történeten, e körül csoportosul
minden alak, kicsiny és nagy, fényes és sötét.

A jámbor fejedelem, ki inkább született elmerengő tudósnak, mint harczos
idők vezérének…

A délczeg, lángelmű magyarországi jövevény, ki egy szökéssel megmérte a
sors utját a legmélyebbtől a legmagasabbig, s onnan ismét vissza:
kedvencze a nőknek, bálványa a férfiaknak, játékszere a sorsnak…

Az egyenes, de magas lelkü tanácsúr, Erdély békéjének utolsó oszlopa, ki
nem vett harczot, midőn egy kézben fejedelmi süveggel, másikban
rabbilincscsel kinálták is, s fel tudott áldozni éltet s családot egy
eszme vas következetességének…

Az ifjú idegen, ki ábrándos hajlammal vonzódék a magyarhoz s
családtagnak tekinté magát ott, hová mint ellenség jutott be…

És azon titkos egyetértés, mely a két haza legszebb hölgyének szivében
köttetve, bánatban és örömben szakadatlan, mintegy rózsákból és
gyászvirágokból font füzér kapcsolja egymáshoz a kor eseményeit,
alakjait, Budától Gyula-Fehérvárig, oly idegen s mégis oly ismerős
lények, oly ismerősek s mégis oly ujak…

És a ki mindezek fölött legmesszebb ellátszik, kinek kezeire minden
eseményben ráismerni, a főtanácsúr, Erdély első minisztere, a békében
nagyravágyó, balsorsban bölcs, diadalban előrevigyázó férfi, ki barátjai
és ellenségei eszén mindig túljár, ki mielőtt elesett volna, már
fölkelt, s ki mielőtt élettervei romba dőltek volna, már ujat épített
helyettük… nem akartam magamat azon váddal terheltetni, mintha az
alakban egy jelenleg köztiszteletben álló család ősének ismert hibáit,
utódai iránti hazafiui hálából iparkodtam volna szépíteni; de viszont
azon véleménynek sem vagyok szítója, mely az idők és körülmények
latravetése nélkül egyedül az eredményeket számítja be egy oly kétséges
jellemű időben kormányzott férfinak. Én iparkodtam őt embernek festeni.

Néhány szó, mit az akkor élt öreg Bethlen János mond, elég e kornak és
embereinek – ha nem mentségére, de megértésére:

«Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk? de cselekedtük azt, a mi
lehetséges volt.»

E mondatot sziveskedjenek tisztelt olvasóim e regényem előfordulandó
hiányaira is alkalmazni.

Pesten, 1852-ik november 12-én.

_Jókai Mór._




ISTEN CSODÁI.

Szép derült nyári éjszaka volt, az új hold már leszállt az égről, egy
felhő sem látszott azon, csak a fényes csillagezrek ragyogtak csendesen
a föld felett.

Minden néma volt körül, szél sem ingatta a fákat, hegy és völgy pihent
csendesen, csak néha ütődött fel valami távoli ismeretlen hang s egy-egy
pillanatra mintha világosabb lett volna az éj; mintha az alvó természet
álmában beszélne, s a behunyt szemű éjszaka fel-felnyitná szempilláit.

Maga Kolozsvár oly édesdeden szunnyadt fekete zsindelyes tetőivel s méla
tornyaival a völgy teknőjében, hogy még egy lámpafény sem árulá el benne
az életet, s miután a fejedelem szigorúan meghagyá, hogy az ő palotája
előtt ne kiabáljanak az éji őrök, azok annyira szót fogadtak, hogy az
egész városban sem kiálták meg az órát.

Oka pedig eme tilalomnak az volt, hogy a fejedelem az éjszakai órákat
palotája toronyerkélyén szokta tölteni, vizsgálva a csillagokat; mert a
mióta Erdélyben a mult télen a legelső északfény feltünt, melyet még
akkor a legnevezetesebb természettudósok sem ismertek, Apafi minden
egyéb tudományos dolgaival felhagyott, annyira beleszeretett a
csillagászatba, még pedig annak tisztán tudományos oldalába, mellőzve a
csillagjóslásoknak akkoriban divatozó babonáit. Egész éjszakákat elült
ott a torony tetején, mikor szép csillagos idő volt, egyik vagy másik
meghittje társaságában, minők voltak Biró János uram, az udvari
mulattató, tudós Passai János uram, professor, és nagytiszteletű Magyari
László uram, az udvari lelkész, kiket néha Bornemissza Anna maga is
felváltott; hanem már az ilyen eseteknél volt Apafinak annyi jó izlése,
hogy a csillagokat ne a láthatáron, hanem a felesége szemeiben
vizsgálja.

Ez éjjel épen a nagytiszteletű uron van a sor, ki is ülvén Apafi mellett
a nagy zsellyeszékben, kezeit testének nem megvetendő terjedelmű alsó
részén egymásba fogva tartván, már-már annyira elnyomattatott a buzgóság
által, hogy úgy szólván alszik is. Miatta a fejedelem találhat csillagot
eleget.

Apafi pediglen egy nagy kihúzó-behúzó, kerekes ágyúnyi nagyságú
telescopiummal czélozván az eget, nagy figyelmesen kíséri a plánéták
futását, hogy szinte belefájdul az egyik szájaszeglete az örökös
félszem-behunyásba, midőn ama rejtelmes villanások megdöbbentőleg
kezdenek hatni figyelmére.

– Mit jelenthet ez? kérdi elébb magától, majd a nagytiszteletű úrtól, s
midőn a kérdezett édesded horkolással felelget szavára, boszúsan
megrángatja palástját: hát ne alugyék kegyelmed ilyenkor.

– Hopp! – hó! kiált a felébredő; úgy téve mint szokott rendesen tenni, a
kit felébresztenek s mutatni akarja, hogy már nem alszik; ejnye, ezt
ugyan szeretem, hogy felébresztett nagyságod; épen azt álmodtam, hogy
predikálnom kellett volna, s nem jutott eszembe a textus.

– Törülje ki kegyelmed szemeiből az álmot és nézzen az égre, mit lát?

– Sok szép csillagzatot.

– S nem veszi észre azt a csodálatos tüneményt, hogy az egészen tiszta,
felhőtelen ég olykor fel-felvillámlik?

– Vagy igen.

– Nos, hát mit gondol: mi lehet ennek oka?

– Nagyságos uram, szólt a pap kegyes önmegadással, én az Isten utait
csak tisztelni tudom, és nem vizsgálgatni. A mi onnan felül jő, az mind
helyes és mind jó, s balgatag az olyan bölcs, ki véges észszel utól
akarja érni a véghetetlent. Ha ő felségének úgy tetszik, hogy a derült
ég villámokat löveljen, én megnyugszom szent akaratában, s nem kérdezem
miért van az? mert tudom jól, hogy a ki a világokat alkotá, nem bizta mi
reánk, hogy azokat feltartsuk.

– Jól van, nagytiszteletű uram, alugyék kegyelmed tovább; szólt Apafi,
újra beleagyarkodva távcsövébe s nézett rendíthetlenül a csillagos égbe,
véghetlenül bámulva rajta, hogy a nagyító üvegen át a legfényesebb Algol
és Denebola is oly porszemnyi pontnak látszik, mint a legkisebb
ködcsillag.

Egyszerre, mintha az égboltozaton tört volna keresztül, iszonyú
recsegés-ropogással támad elő egy óriási meteor s elkezd futni déltől
észak felé, épen mintha Kolozsvár fölött repülne.

A pompás tűzgolyó szikrákat hányva vonult végig a magasban lassudan,
méltóságosan, mint egy kialvó nap, mely nem képes az eget bevilágítani
többé; hosszú tűzfarka kígyózva vonult utána, s ezernyi szikrát hányva
pattogott oly robajjal, mintha érczszekerek rohannának vashidakon
keresztül ott a magasban.

Az égi zajra egyszerre megelevenült a környék, az emberek kifutottak
házaikból a tünemény bámulatára, az utczák megnépesültek, s a közelebbi
oláh falukból áthallatszott, mint verik félre a harangokat.

A tűzgolyó pedig, mely nagyságára akkora volt, mint a tele hold, miután
a legsötétebb vörösből fokonként a legfényesebb ezüstfehérbe ment át, s
még egynehányszor majd kékre, majd rózsaszinűre változtatta szinét, s e
közben a szivárvány minden szineire váló csillagsziporkákat hullatott
zörgő ropogás közt, egyszerre sebesen kezde lefelé bukni, addig
vízirányosan úszó farkát maga után kapva.

– Jézus segíts! kiáltának a megnépesült utczában, mindenki azt hitte,
hogy ott fog leesni. Ezen pillanatban a villámnál ezerszerte ragyogóbb
lobbanással és mennydörgéssel, mely a földet reszketteté meg, szerteszét
pattant a meteor és az ég ismét sötét lett, mint azelőtt.

A kolozsváriak azt hitték, hogy épen fejük fölött szakadt szét e
tűzgolyó, pedig Brassóban is épen úgy látták támadni és elmulni, oly
végtelen magasságban járt az; sőt Szent-Miklóson le is ütött egy
szétszakadt darabja, s épen Sándor Mihályné asszonyom házára esvén,
annak asszonya, fogván egy dézsa vizet, nyakon önté vele a menykőt, s
aként fogá azt meg a kötényével, de meg is égette a kezét emberül, s még
másnap és harmadnap is oly forró vala az égből esett tömeg, hogy puszta
kézzel nem lehete hozzá nyulni.

* * *

Nehány napig volt miről beszélni Erdélyben, noha az egész országban alig
volt ember, a ki a zajos tüneményt ne látta volna, mégis e nehány nap
alatt úgy megnőtt annak a hire, hogy krónikákat lehetett volna róla
irni. Előbb csak tüzes ember lett belőle, a ki sárkánykígyón lovagolt s
csillagokat okádott, de utóbb úgy felszaporodék, hogy még a
felvilágosodott Bethlen János is kész volt naplójába följegyezni,
miként: az ég erősségében két tüzes tábor csapott össze, lángoló
pallosokkal viaskodva egymás között, miként hallatszott a dobok pörgése,
mint követte ezt majdan három ágyulövés, s rá iszonyú csatazaj, emberek
ordítása, halottak nyögése, mint hullott az elesettek vére alá a földre
véreső képében, s mint vonult el az égen harczoló égő tábor lassankint
Brassó felé, s mint lőn vége a rémes ütközetnek egy irtóztató
ágyudördüléssel, a mikor egy roppant négyszögletü tömeg, kénkőszinű
lánggal égve, nemes Sándor Mihály uram portáját választá ki magának,
hogy arra leessék, holott is a házi asszonyság által confiscáltatván,
előbb annak kezét ugyan megégette, de később darabokra töretett s a
lakosok között via facti felosztatott, ő nagysága a fejedelem
ritkaságtárába is jutott belőle egy darab: illatja nem vala
kellemetes.[1]

Egy napon épen heti sokadalom levén Kolozsvárott, nagytiszteletű Magyari
László uram kinn ült a háza előtti kellemetes szőlőlugasban, melyen
akkor több mint háromszáz fürt érett szőlő lógott. Mellette ült a
festett lóczán Drágos Cyprián uram, a helybeli pópa, kivel a református
esperes példás egyetértésben élt, számtalanszor megvendégelvén őt, ki
már kalugeri állapotában igen ragaszkodék derült kedélyű collegája
családi köréhez.

Még akkoriban sem Csetnek, sem Kospallag nem birt országos
nevezetességgel, s a pipázás még csak az országgyűlési tilalmakból volt
ismerve, s a magyar ember csak nevette a bolond törököt, a ki füstöt
iszik és bort nem iszik,[2] minél fogva a két tisztelendő úrnak nem
lévén módjában az ujabbkori időgyilkolási szerekhez folyamodni, bőséges
ideje maradt a világ folyása felől elmélkedni.

Az emberek jöttek-mentek előttük, s a két jó urnak különös mulatságul
szolgált az előttük járók köszöntési módjából eltalálni, melyik
hitfelekezethez tartoznak? Ha jött egy szép csendesen ballagva az
utczán, s oda se nézve a tisztelendő urak felé, midőn már túlhaladt
rajtok, akkor megemelé kalapját, egy dicsértesséket mondott s folyvást
rá sem tekintett azokra, a kiknek köszönt: – ez pápista volt.

Jött egy másik, az már messziről szemébe nézett a két urnak, s még mikor
túlhaladt rajtuk, akkor is hátrafordított fejjel nézett vissza rájuk, de
nem köszönt: erre fogadhatunk, hogy unitárius.

Ha jött egy, ki már jó messziről levette kalapját s hosszu hálálkodással
közelge feléjök: az oláh volt; odament hűségesen kezet csókolni előbb
tisztelendő Drágos uramnak, azután becsülettudásból Magyarinak, ki is
hiába küzdött ellene, az oláh addig odább nem ment, míg le nem fogta és
kezet nem csókolt.

Végre, ha jött valaki, megemelt kalapjával Magyari uram felé mutatva, s
jól kimondott, kerek hangon így kiálta: «szerencsés jó napot kivánok
kegyelmednek, nagytiszteletű Magyari László uramnak!» az minden kétségen
kívül kálvinista volt és csak azért kiáltotta oly világosan:
«kegyelmednek Magyari László uramnak», nehogy a másik is magára vehesse
a köszöntést.

A két úr nevetett rajta eleget. «A kegyelmed hívei kevésbbé toleránsak
az enyimeknél», szólt a pópa.

– A nyakukban van a hiba.

Jöttek azután a vásáros asszonyok, egyik egyet, másik mást hozott a
papnak, s vissza nem utasította légyen a kegyes adományt, bárha semmi
szüksége nem volt rá, mert különben kikiáltották kevélynek.

Jön egy asszony, hóna alatt hoz két döbözt.

– Ehen hoztam egy kis szilvaízt, nagytiszteletű uramnak; ha több termett
volna, bizony többel szolgálnék.

– Ez sem fogy el nálam három esztendeig, ott benn van az asszony, majd
az általveszi.

Az asszony visszajön.

– Bizony édes nagytiszteletű uram, nem ártana egy kis esőért könyörögni,
mind kiszáradt a vetés, az őszinek már úgy se használ, de még a tengeri
és fuszulyka felveheti magát.

– No majd jövő vasárnap könyörögni fogunk érte.

Jön utána egy másik asszony, talyigán hozott egy bödön lépesmézet.

– A nagytiszteletű asszony számára hoztam ezt a falat szopni valót.

Visszajön aztán, s megáll a pap előtt.

– Jaj, édes nagytiszteletű uram, nagy utat kell tennem, mézet viszek fel
Krakkóba, attól tartok, eső kap az uton, mind pocsékká leszek,
könyörögjön egy kis jó időért.

Magyari László uram nem hagyja magát megzavarni.

– Már édes lelkem azt a jövő vasárnap nem tehetem, mert akkor esőért
kell folyamodnom, hanem ahoz egy hétre szivesen engedek a kegyelmed
kivánatának.

Ismét a másik asszony jön.

– Tiszteli az uram a tisztelendő urat, itt küldi ezt a – –, azalatt
kibontott egy csomó papiros közül egy pár igen szép – – ezüst
sarkantyut.

– Nekem-e?

– Hát biz ezt Apor István uram számára készítette az uram, a ki udvari
ötvös, – tetszik is ismerni, – de a jó úr megrágta a szíjat, s mikor
készen volt, le akart vonni a kialkudott díjból; az uram pedig csak egy
polturával sem engedte alább, inkább, azt mondta, odadom a papnak.

– De mit csináljak én ezzel, jó asszony? Tudja kegyelmed, hogy én
sarkantyut nem viselhetek?

– Én nem bánom, de vissza nem viszem. Van nagytiszteletű uramnak hajadon
leánya, majd ha azt férjhez adja, aztán annak fia születik, s az majd
megnő, annak jó lesz.

A pap kaczagott, hogy a könyei folytak bele, elhagyta azonban a
kaczagást, észrevevén, hogy az asszony erőnek erejével sirni szeretne.

– Hát kegyelmednek mi baja akadt Matyusné asszonyom?

– Hát azért az én kisebbik uramért kellene egy fohászkodást intézni,
hogy az Isten gyógyítsa meg.

– Hiszen, ha jól tudom, már elhagyta a hideg s régóta nem beteg.

– Nem biz az a jámbor, de csak félünk, hogy megint beteg lesz, mert az
éjszaka is olyan csoda történt, hogy az urasági halastóban megütköztek
egymással a halak s úgy harczoltak, mint két ellenséges tábor, a
holtakat összemarczangolva a partra kihányták.

– Hazudság! bolond volt a ki mondta!

– Szénási mester mondta.

– No iszen majd megtanítom én őt ilyen hireket terjeszteni!

– De a kertészek is állítják.

– Igen, mert bizonyosan szigonynyal vadászták ők maguk a halakat, s hogy
fel ne tűnjék a tolvajság, csodát kiáltottak. Megmondja kegyelmed a
magisternek, hogy össze ne jőjön velem valahol, mert…

Az asszony elsompolygott, kevés idő mulva jött a másik. Nagy titkolózva
odament a paphoz, előre engedve sejteni, hogy iszonyu dolgoknak akar
hirdetője lenni.

– Mi baj Kálócziné asszonyom?

– Nagy dolgok történnek. Gondolja csak nagytiszteletű uram, a mult
éjszaka a mint a szérűs kertemből jönnék haza felé, hogy rövidebb úton
járjak, a külső kápolna felé tértem: hát a mint ott nagy csendesen
elhaladok, íme három vagy négy ismerősömmel találkozom össze, kik
szintén a város felé szándékoztak s a mint engem megláttak, suttogva
mondának, hogy az Isten szerelméért ne menjek tovább, mert veszve
vagyok. Én el nem tudám gondolni, mi történt? midőn egyszerre
orgonahangok és éneklés üti meg füleimet. Jóságos atyám! mi lehet ez?
kérdezém ismerőseimtől, mire azok nagy rebegés között elbeszélék,
miszerint szemeik láttára előjöttek a halottak a temetőkertből s
belépkedtek a kápolnába, és ott énekelének. Nekem hajamszálai borzadtak;
most sem tudom, miért nem futottam el onnan? Végre elvégződött az ének
és az orgonaszó; nagy halkan megnyílt a kápolnaajtó s kilépkedtek rajta
egyenkint a kisértetek, fehér halotti lepedőkbe burkolva, s mintha nem
is földön járnának, egyenkint eltüntek a temető halmai között. Minket a
borzalom nem engedett szóhoz jutni.

– Álmodta ezeket kegyelmed.

– Oly igazán láttam, mint most kegyelmedet; ma újra beszéltem Szénási
mesterrel s újra bizonyította ő is.

– Hogy jön ide megint Szénási mester?

– Hát nem mondtam még? úgy: tehát még ott álltunk elijedve a kápolna
előtt, mindig attól tartva, hogy tán egy elkésett kísértet még elkap
bennünket; tehát íme kit látunk az ajtón leghátul kilépni? a magistert,
testestül lelkestül, a maga százrétű köpönyegében és háromszegletű
kalapjával. Mi nem akartuk őt meglátni, de ő észrevett bennünket s oda
jött hozzánk nagy remegve s jó estét mondva, elbeszélte, miként már
negyedik éjszakája, hogy őt a rémek fölkeltik ágyából és kényszerítik
velük a kápolnába menni, a hol egy óra hosszat neki orgonálnia kell,
mihez a kísértők énekelnek, s midőn vége az éneklésnek, egy kísértet
felmegy a kathedrába s ott elkezd szónokolni, de ő nem hall belőle egy
szót is, csak azt látja, hogy a szája mozog és a kezei járnak. És hogy
mindez nem jót jelent, hogy gonosz idők vannak reánk készülőben, háboru
és mindenféle ellenséges futás s az országnak zürzavaros
felfordulása.[3] És hogy mindezekről ne szóljunk senkinek, mert különben
a halottak rajtunk állnak bosszút. Én valójában nem is beszéltem
senkinek nagytiszteletű uramon kívül, mégis tele van már véle az egész
város. Már most én mitévő legyek?

– Menjen kegyelmed haza és lásson dolga után; én fogadom kegyelmednek,
hogy ez napságtól fogva a kísértetek nem fognak a külső kápolnába járni,
sem kegyelmeden bosszút nem állnak.

Az asszony nagy hálálkodva eltávozott; a két pap hallgatásba merülve
maradt, a hallott csodákon elgondolkozva, miglen Magyari László uram
egyszerre minden előleges invectivák nélkül felugrott helyéből s
elkiáltva magát: «hazudsz, ha mondom!» olyat ütött a levegőbe az
öklével, hogy ha az, a kire gondolt, épen akkor előtte áll, bizvást
kiüti egynehány fogát.

A pópa megfogá köntösét.

– Ne tüzeljen kegyelmed, tisztelendő collega, nem lehet ököllel
agyonütni az ördögöt, s emberi erő rövid ott, hol emberfölötti lények
jelentkeznek.

– S miért volnának emberfölötti lények? Miért ne lehetnének azok a
legegyszerűbb események a világon, miket a vakhit a csodák országaiba
emelt?

– Kegyelmed nem tagadja tán, hogy Istennek hatalma van, magát
kijelenteni csodák és tünemények által?

– Kétféle csodákról beszélünk, Isten csodáiról és ördög csodáiról; de én
harmadikat is tudok: azok, melyeket incselkedő emberek mívelnek, hogy a
népeket ámítsák.

– Mi oka volna valakinek a népeket ijesztgetni?

– Lehet elég ok. Nem emlékezik-e kegyelmed a mult évre, a midőn
egyszerre elkezdtek egész Erdélyországban gyujtogatni? nem volt éjszaka,
hogy itt, vagy amott veresleni ne láttuk volna az eget, s nem maradt egy
helység az országban, melyet e csapás meg ne látogatott volna, míg végre
több gyujtogatót elfogva, azok egyenkint kivallották, hogy nekik ez
égetések által volt czéljuk a népnek elvenni a kedvét a háborútól; hátha
e csodák meg ellenkező czélból történnek? s míg egyik kéz a nép házait,
a vele ellenkező azalatt a nép lelkületét gyujtogatja? s inter duos
litigantes a szegény nép a tertius gaudet, hogy a könye is foly bele.

– Tehát kegyelmed pártérdekből magyarázza a csodákat.

– Nem oda tér-e mindegyik vissza? Kiárad a Maros s elönti az országot,
másnap azt beszéli a nép: így fog a vér elözönleni rajtunk! A sáskák
megjelennek a határon, idebenn már azt beszélik, hogy annyi fegyveres
készül ellenünk. A pillangók veres cseppeket hagynak a leveleken, azt
mondják: ez véres verejték, melyet a természet előre való borzadásában
izzad. Üstökös jelenik meg, ím azt mondják, ez azon égő kard, mely
sokakat ki fog oltani! és soha sem tudni meg, ki kezdte, ki terjeszti e
hireket? a nép pedig vadul, ingerül, dühös lesz; emberek, kiknek semmi
mesterségük a háboru, odahagyják kaptafáikat s lőni, kardot forgatni
tanulnak; becsületes czéhek, iskolai tanulók csapatostul kezdenek
egymással hadakozni, mint legközelebb a brassai vargák és timárok s az
enyedi diákok! és vannak, kikre nézve e dühödt hangulat kivánatos.
Bizony mondom kegyelmednek, hogy e csodák mind a magasból származnak, de
még sem az égből.

Míg a nagytiszteletű urak eként beszélgettek, a vásártéren valami
látvány adta elő magát; a népség egy helyen csoportosulni kezdett s
nehány pillanat alatt oly nagy lett a tolongás, hogy egy almát nem
lehetett volna lehajítani.

– Nini! szólt az elébb figyelmessé lett pópa, ott valami történik.

– Olasz kutyatánczoltatók lesznek, vagy valami török árul megifjító
balzsamot.

Im azonban nagy futva érkezik a tömeg közül egy köpczös, kerek hasú
férfi, s már messziről integet és kiabál.

– Nagytiszteletű uraim, jőjjenek, de gyorsan!

Magyari megismeré a kisded férfiúban az egyházfit s nem tudá mire vélni
e minden formalitásokat mellőző hivogatását, azért is bevárá, míg
egészen odaért.

– Mi lelte kegyelmedet, hogy úgy felháborodott?

– Miért nem jön a tisztelendő úr, mikor hivom? szól ez oly hangon,
mintha ő parancsolna az esperesnek; itt a piaczon egy ördöngös ember
van.

– Lehet ott még több is.

– De ez valóságos ördöngös, olyan, a kit megszállt az ördög, eszi a
földet és túrja a tajtékot, s prófécziákat mond az embereknek; magister
Szénási épen most érkezett oda, de semmire sem megy vele; mentül jobban
exorcisálja, az annál dühödtebben beszél; már arra is példálózik, hogy
Erdély czimeréből a hét vár közül nem marad meg több, csak kettő, a
csillag le fog esni belőle, a félhold pedig tele holddá fog megnőni.

– De már ez mégis sok! kiálta fel egész méltatlankodással az esperes.
Egyházfi uram, menjen kegyelmed a szobámba s hozza utánam a
nádpálczámat. Collega uram, maradjon addig itt.

Azzal egész tekintély súlyával az összecsődült sokaság közé lépett, az
emberek megismerték s utat nyitottak előtte egész addig a kisded
térségig, mely bámulatuk tárgyai számára volt felhagyva.

Egy lánczokkal körülvett kő-emelvény volt az, melynek legalsó lépcsőjén
egy meghajlott termetű száraz férfi állt, a legtetején pedig egy
hamuszin pofájú siheder feküdt, összekuporodott állapotban.

Ez volt az ördöngös, ama másik pedig magister Szénási, vagy mint őt
felsőbb körökben nevezték: Proteus Transsilvanicus, kivel bennünket
nagytiszteletű Magyari László uram most mindjárt bővebben meg fog
ismertetni.

Az esperes megállt a tér közepén, positurába vágva magát s kezeit hátra
téve, a magisternek fordult:

– Mit mivelsz e helyen te korhely Proteus Transsilvanicus?

A megszólított mellére tevé kezét s arczát földig hajtva, felfordítá
szemeit az égre, hogy alig látszott valami a feketéjükből, s arczát oly
háromszegletűvé húzta, hogy a ki nem ismerte, megszánta volna; és szólt
a legalázatosabb, reszketeg, könyörületre indító hangon:

– Avagy miért nevez engemet kegyelmed korhely Proteus
Transsilvanicusnak, holott az én nevem magister Szénási?

– Micsoda magister? pattant föl a lelkész, ördögök mestere vagy, pokol
orgonistája, Belzebub pedellusa! Kukta voltál Nagy-Váradon, de elszöktél
egy gazdag zsidó leánynyal, s hogy hozzá juthass, zsidóvá lettél érte.
Kiszöktél Törökországba, ott eladtad feleségedet a thessaliai basának, s
hogy ne reclamáljanak, áttértél az Izlam hitre, onnan megszöktél és
voltál czinczár sok ideig Belgrádon, mikor legutoljára bejöttél
Erdélybe, már akkor unitarius voltál, mert pénzt gyüjtögettél a
szamosujvári templom számára; s mi vagy most? sehonnai, ki sehol sem
lakik és mindenütt található; mindenki szolgája, ki hordod a mendemondát
Henczidától Bonczidáig, Béldi Páltól Teleki Mihályig és visszafelé, te
családok összeveszítője, népek felháborítója, vallásfelekezetek
Erynnise! kit mindenféle alakban láttunk már, jónak, rosznak, kevélynek,
alázatosnak, jámbornak és vérengzőnek, vendégségekben mint tányérnyalót,
piaczokon mint demagogot, békesség idején mint harczi hőst, háboru alatt
mint zarándokot, ki még külső alakodat is úgy tudod kiforgatni,
beforgatni, hogy ha ma soványnak látunk és betegesnek, holnap kihízott
képpel állsz elénk, s ki most mankó után húzod a lábadat, ősz kopasz
fejeddel, holnap kipödrött bajuszszal lovon fogsz nyargalni, hanem a míg
akármivé mássá változhatnál, most megállj előttem és felelj nekem az
összegyűlt nép előtt: ki adott te neked hatalmat holtakat és rossz
lelkeket idézni elő? ki tett tégedet az idők prófétájává?

A megszólított felemelé kezeit az égre s hosszasan felsóhajtott:

– Oh én uram, én erős kősziklára építtetett váram, ím lássad az én
ellenségem minő vermet ás én alám, hogy benne elejtsen! az én üldözőim,
mint az erős bikák, környűlvettenek engem és kapálják a földet, és
orrlikaikból égő tűz lövell én reám, az én lábaim meg vannak kötözve
kemény tőreikkel, s hasonlatos vagyok a halottakhoz, kiket az éhes
fenevadak sírjokból kiástak, de te, oh uram, ki világ vagy a
sötétségben, oszlasd el az én ellenségeim elméjének homályát, nyisd meg
azoknak ajkait, a kik némák és azoknak füleit, a kik süketek, és önts
félelmet azoknak szíveikbe, a kik felfuvalkodtanak magukban és orczájuk
megtelvén kövérséggel, így kiáltanak, mondván: kicsoda a mi urunk?

A mint a magister elvégzé patheticus beszédét, fölemelkedék a
kőemelvényre fektetett ördöngös, s rémséges szemforgatással végig
tekintve a sokaságon, csuklások és hörgések által szakgatott hangon
megszólala:

– Jaj! háromszor jaj néked Assurnak és Edomnak népe! Eljön az urnak
rettenetes napja és elvesznek az ég világosságai! elvész fegyver által,
kit a nap készen nem talál és azok, kik megmaradnak, torkig fognak járni
az elhullottak vérében! és a kik elfutnak, olyanok lesznek, mint a
bujdosó madár! Sirjatok Moáb leányai és öltözzetek zsákruhákba, mert a
jajgatás egyik hegytől a másikig fog hangzani s a hegyek oldalain a
kősziklákhoz paskolt kisdedek vére omlik alá! Azért készüljetek, hogy a
ti dárdáitok meg ne rozsdásodjanak és a ti kézíveitek idege meg ne
lankadjon, hogy a midőn eljön a rettegéseknek napja, a felemelt zászlók
ébren találjanak!…

– Tehát dárda és kézív! monda Magyari László. Tisztában vagyunk; s azzal
odalépett az ördöngös elé, ki véres szemeit ijesztően hordozá végig a
megrémült tömegen. Jámbor próféta, valjon nem tudnád még, hogy a mai
világban nem szokás kézíjjal lövöldözni, hanem puskával?

E comicus észrevétel halk nevetést kezde gerjeszteni a körülállók
bátrabbjai közt, melyet elfojtandó egyszerre fölegyenesedék a dæmoniacus
s összeszedve arcza minden borzasztóságát, a pap felé fordult s
reszketeg tíz újjával felé mutatva, kísértetes hangon kiálta rá;
miközben magister Szénási is kárörvendő arczczal irányzá mutató újját a
megszólított felé.

– Jaj te neked Ákhábnak főpapja, Hámán örököse, Béliálnak fia, gőgös
Akhitófel!

De Magyari László uramnak se kellett több! nosza odaugrék s minekelőtte
más kigondolta volna, úgy ütötte pofon az ördöngöst egyszer jobbról,
másszor balról, hogy az majd lebukott, harmadszor pedig, hogy egyenesen
álljon a kettős igazítás után, belemarkolt annak üstökébe s megrázá
emberűl, mondván:

– Hát ki fia vagyok én, beste kölyke?

– Jajajaj! nagytiszteletű Magyari László uram! ordítá az exorcisált,
elfeledve phrasisokat és kisértetes hangot, s rövidségnek okáért csak az
üstöke eleresztését instálta.

– Hát te ki vagy trifurcifer! riadt rá újra Magyari.

– Nem vagyok én senki, csak a magister kályhafűtője. Ereszsze el a
hajamat, nagytiszteletű uram.

Az exorcisáló e szóra elereszté az ördöngöst s míg az a nép szitka és
kaczaja és ütlegei között elszaladt, Magyari a magisternek fordult.

Futott volna már ez a nyavalyás is, de a pap megragadá köntöse szélét s
épen akkor érkezvén oda az egyházfi a nádpálczával, ilyen szép tanítást
kötött a lelkére:

– Te Istent gúnyoló tarkahitű zsidóból musulmánra fordított edomita,
tudd meg azt, hogy én semmiféle ördögtül nem rettegek, legkevésbé pedig
az olyantól, a ki emberekben lakik. Ha tehát valahol kóboroltodban még
egy ily atyádfiával összetalálkozol, elmondd neki, hogy adott nekem az
ég egy hatalmas ördögűző eszközt (s itt felemelé a nádpálczát), melylyel
a hasonlatos rosz lelkeket nemcsak az emberekből, hanem az országból is
ki tudom kergetni.

Szénási szeretett volna már menni.

– Még egy szót. Ha a fejedelmi halastóban még valaha ütközetet mernek
tenni a halak, én valamennyi kertészt és halászt mind elcsapatok a
hivatalából. Végtére: mondja meg kegyelmed azoknak a kísérteteknek,
kiknek kegyelmed éjszakánként orgonálni szokott, hogy ki ne próbálják
többet az orrukat ütni a lakásaikból, mert én magam oda állok egy
fustélylyal s fogadom, hogy úgy helybenhagyom őket, hogy vissza nem
kívánkoznak többet az árnyék világra, a míg én itt vagyok. Ez szóm és
mondásom. Többire nézve az Isten javítsa meg kegyelmedet.

Az elbocsátott renegát köpönyegébe huzódva, iparkodott elveszni a
néptömeg között, mi alatt nagytiszteletű Magyari László uram nagy
diadallal tért vissza a parochiára, melynek lugasa alatt nagy csendesen
üldögélt tisztelendő collegája, nem vévén részt sem pro, sem contra a
viadalban.




AZ ARANYOS KAFTÁNY.

A S*a család egyike volt Oláhország leggazdagabbjainak s ennélfogva
legnevezetesebbjeinek.

A majoresco tizenkét bojárnak parancsolt, ötvennégy faluból szedte a
dézmát és füstpénzt, esztendőn át kilencz hónapig lakott Stambulban s
tartotta a szultán kengyelét, mikor az lóra ült, s háború idején kétezer
lándzsással csatlakozott a macedoniai basa dandáraihoz s szabad volt
neki lehuzni a papucsait, mikor a serail külső udvarába lépett.

Ennyi kitüntető előny mellett a kisebbik testvér sorsa épen nem volt
valami ragyogó: annak pappá kellett lenni, vagy kiskereskedővé, vagy
valami jó házasságot csinálni, mert azt a család tekintélye meg nem
engedheté, hogy úri bátyja udvarában a többi csatlósokkal együtt
inaskodjék.

Ezerhatszáz és egynehányban S*a György volt a családi első szülött,
kivel nem sok bajunk fog lenni; hanem fel fogjuk keresni S*a Mihályt, a
másod szülöttet, kit ideje korán felküldött a család Bukarestbe, hogy
ott a seminariumban pappá növeltessék; minthogy azonban az ifjunak igen
nehéz feje volt, s a tudományokban igen kevés előmenetelt tudott tenni,
már szinte megvénült az iskolázásban, midőn elvégre egy hypodiakonus
leányát nőül vevén, valahogy egy kis havasalföldi faluba eldugaték
papnak.

Ott vesződött sok éven át az élettel, fizetése ruháira is kevés volt
neki, s ha saját kezeivel nem töri a földet, a málékenyérből sem látott
volna eleget.

Házassága első évében egy kis leánykája született, több nem is lett
aztán; hanem ennek a számára türt, kuporgatott a jó ember feleségestül
együtt: hogy ha ők meg találnak is halni, annak maradjon valamicskéje.
Ilyenformán minden forintjából félretett egynehány batkát, hogy majd ha
abból szép kerek somma lesz, vesz belőle leányának – egy tehenet.

Egy tehén! Ez volt vágyainak netovábbja. Ha neki egy tehene volna, ki
volna nálánál boldogabb? Vaj és turó kerülne az asztalra bőséggel, még
el is lehetne belőle adni. A borjuját fölnevelné s eladná a mészárosnak
jó drágán, kikötve belőle egy fertályt husvéti ünnepekre; egy tehén
annyi mulatságot adna az egész családnak: reggel megitatni,
megtörölgetni, kivezetni a mezőre, a csengetyűje szólna egész nap a
legelőn; este bejönne az udvarra, odafenné az oldalát a szederfához,
bedugná fejét a konyhaajtón, csillag volna a homlokán, meg hagyná a
fejét vakarni, a nyakát megveregetni, s elvenné a kis Mariska kezéből a
nyújtott málépogácsa-darabot. Csak ő egy tehenet vehetne valaha! Ez volt
a család utópiája, mindennapi óhajtása, György már szederfát is ültetett
az udvarra, hogy legyen a Csákónak mihez dörzsölni az oldalát s a kis
Mari mindennap letört a pogácsájából egy darabkát s eldugta a fészer
alá: majd jó lesz a kis boczinak.

S ime, midőn már annyira mentek volna a takarékfillérkék, hogy a
legközelebbi vásár alkalmával már megvehették vala a tehenkét: már
mindennap arról beszéltek, milyen lesz? kese lesz? barna lesz? fehér
vagy tarka? előre nevet is adtak neki, s a ház mellé leveles szint
készítettek számára; – ekkor történik, hogy valami kóbor sheik a
Stambulban lakó majorescót, a miért az ruhájához mert érni az utczán,
brevi manu agyonütvén, a szegény pópa egy napon hosszú levelet kap
Drinápolyból, melyben tudtára adatik, hogy megholt bátyja után ő
következik a család elejére s ez órától fogva hetvenezer arany évi
jövedelemnek leend birtokosa.

Hogy megsiratták azt a tehenkét! a mit még meg sem vettek.

Mihály úr rögtön elhagyá régi állomását családostúl együtt, szekéren
utazott egész Bukarestig (először történt vele életében ez a méltóság),
ott átvéve a család okiratait, birtokába helyezé magát a roppant
uradalomnak, melynek kiterjedéséről azelőtt fogalma sem volt.

Rumnik mellett volt a családnak egy ősi lakhelye, melybe Mihály úr bele
is költözött. A tisztes ősi ház rozzant volt már és kényelmetlen,
hajdani birtokosai szüntelen az országon kívül lakván s csak látogatni
járva bele; ámde palota volt ez az új örökösnek, ki alig tudott
megszokni szűk fagunyhója után e nagy pajtányi szobákban, s utóbb is
beérte egyik felével, a másik szárnyat üresen hagyva, minthogy nem
tudott vele mit csinálni?

Élete delén át sanyaru munka és nélkülözéshez levén szokva, az annyira
második természetévé vált, hogy milliomos létére sem tudott jó izüen
enni másból, mint a málépogácsából, s ünnep volt nála, ha puliszka
került az asztalra.

Korán kelt és munkásaival együtt versenyt dolgozott, s ha a bérbe
szegődött ködmenek közül, a mit a béresei közt kellett volna kiosztani,
egy-egy megtetszett neki, megtartá magának, a béresnek pedig oda adta az
árát, hogy vegyen másikat.

Csizmája töretlen borjubőr volt, s egy-egy báránybőr süveget évekig
elviselt, s drága ló volt alatta, a melyért ő ötven tallért adott.

Tiszttartóit, kasznárait elcsapogatta egyenként, mert hintóban jártak s
nyusztot és asztrakánt viseltek bekecseiken; betölté helyeiket
béresekkel, kiket maga tanított számadolni.

Felesége meghalván, leányát a szomszéd faluba járatta a kántorhoz
abéczét tanulni gyalog, két hajdu kisérte, hogy a kutyák az úton meg ne
tépjék.

Mikor megnőtt a lányka, a konyha és háztartás gondjai bizattak reá. Néha
a szomszéd faluból átjárt egy fiatal hányiveti bojár, ki szerette volna
a leányt elvenni, s úgy is volt, hogy az apja hozzá adja.

Ily igények mellett azonban csakhamar oly összegre kezde szaporodni
Mihály úr pénzbirtoka, hogy utóbb maga is elszörnyedt bele. Hisz ő egy
századrészét sem birta elkölteni évenkénti jövedelmének, s akárhová
gondolt, hogy mivé fordítsa a megmaradt tömeget? nem akadt helyére. Vett
már teheneket egész gulya számra, sertéseket vásált ezerével, de az
megint mind pénzzé vált nála, beruházott tőkéi egy év alatt
visszafordultak dús kamatban, és a jámbor ember kétségbe volt esve, ha e
minden kivánságán felül szaporodó kincshalmazra gondolt, melyet sem
elkölteni nem tudott, sem élére verni nem akart.

Szeretett volna már urat is játszani, csak a pénze fogyjon, de az sehogy
sem ment neki. Mikor palotát akart építtetni, annyira utána járt, hogy
miből, mi úton és ki által lehet olcsóbban építtetni? hogy alig került
neki valamibe; hanem az igaz, hogy nem is lett palota. Mikor vendégséget
adott, úgy ki tudta válogatni a legszegényebb bojárokat s a mi a
lakomához kellett, bor, hús, kenyér, méz és dudás, annyira kitelt saját
tárháza és faluiból, hogy szinte kétségbeesék, ha arra gondolt, miként
és mi úton tudták elődei iszonyú jövedelmeiket nemcsak elkölteni, hanem
még adósságokkal is terhelni? Ez megfejthetlen problema maradt előtte, s
miután sokáig törte azon fejét, hogy mit kövessen el az örökké
rászaporodó pénzzel? végre csakugyan akadt egy jó gondolatja. Rozzant
kastélyának nagy kiterjedésü kertje saját parancsára be lévén ültetve
mindennemű ritka és gyönyörködtető növényekkel, mint bazsalyikom,
levendula, bárzsing, komló, vadsáfrány és uritökkel, mik felett egy
béresből promovealt kertész viselte a felügyelést, egy esztendőben oly
roppant uritökök termettek ugyanott, mint egy-egy akós hordó, hogy a
szomszédság összecsődült bámulására és a fennemlített hányiveti bojár
százszor megesküdött, hogy ilyen derék tököt maga a török szultán sem
látott soha életében!

Ez adta az eszmét Mihály úrnak. Föltevé magában, hogy elküld egy tököt a
szultánnak ajándékba. Kiválasztá tehát közülök a legszebbet, a
leggömbölyűbbet, szép testszinű héjjal, sötétszinű csíkokkal átreczézve,
tetején turbánalakú sipkával s abba egy kis lyukat furván, azon
keresztül a belét kivájta, s tökmag helyett megtölté azt valóságos jó
vert aranyokkal, s ekép föltétetvén a legjobbik hat ökrös szekerére,
kiválasztá két legokosabb béresét s szájukba rágva jól: hol, kinek, mit
mondjanak? elindítá őket az uritökkel Stambul felé a magas portához.

Három hét telt bele, míg a szekér Byzanczot elérte.

A jó öreg béres mondván, hogy ajándékot hoz a nagyúr számára, könnyen
bebocsáttaték annak orczája elé s miután megcsókolá a nagyúr köntöse
szélét, levette a tarka pokróczot az ajándékba hozott tökről, s a magas
diván előtt letevé.

A szultán dühbe jött az ajándék láttára.

– Hát disznó vagyok én, te hitetlen kutya, hogy nekem tököt hozasz?

És rögtön parancsot adott a Kiaja bégnek, hogy vitesse ki előle mind a
tököt, mind az embert, a tököt vágják a földhöz, a hozónak verjenek száz
botot a talpára, a küldőnek pedig vágják le a fejét.

A Kiaja bég úgy cselekedék, kinn az udvaron földhöz csapatta a tököt s
csak elbámult, a mint abból tökmag helyett a fényes aranyokat látta
kihullani; mind a mellett parancsához hiven lefogatá a szegény bérest s
olyan százat veretett talpára, hogy nem adta volna kétszázért.

Csak azután tért vissza a szultánhoz megjelenteni, hogy a tök földhöz
van csapva, a száz pálcza lefizetve, a selyemzsineg bepakolva, hanem a
tök tele van aranynyal.

A nagyúr orczája e szóra ismét felderüle, mint a mosolygó tavaszi ég, s
visszavétetvén a selyemzsinórt, megparancsolá, hogy mind a megbotozott
béresnek, mind az ajándék-küldő bojárnak a legpompásabb kaftányokat kell
kiszolgáltatni, s őket a nagyúr legkegyelmesebb szemhunyorításáról
biztosítani.

A béresnek volt annyi esze, hogy a kapott czifra öltözetet, a mint
Bukarestbe ért, eladta valami zsibárusnak, hanem az uráét szépen haza
vitte s elbeszélve nagy viszontagságait, átadta neki, a szultán
kegyelem-levelével együtt.

Mihály úr megörült a viszontajándéknak, fölvette a hosszú, sarkig érő
kaftányt, mely finom sötét vörös tibeti kelméből volt készítve, s
átszőve arany és selyem virágokkal, s úgy megrakva a két szélén, vállain
és háta közepén arany sujtással és tenyérnyi paszománynyal, hogy a
posztója alig látszott tőle, a szegletébe pompás arabeszkek, s más aféle
czikornyák voltak csodálatosképen hímezve skófiummal és mindenféle
pillangókkal és drágakövekkel.

Mihály úr egészen más embernek érzé magát e kaftányban. A szultán neki
levelet küldött. A szultán világosan megirta neki, hogy ezt a kaftányt
viselje. Ez tehát parancs, s meglehet, hogy a szultán ma vagy holnap itt
terem, hogy meglássa: valjon viseli-e ő a kaftányt? s haragudni fog, ha
nem lesz rajta. Azt tehát viselni kell szüntelen.

Ugy de az aranyos kaftány alá nem lehete többé fölvenni a festett
bőr-ködment, sem a szíjas bocskort, sem a bárány-süveget nem lehetett
hozzá föltenni. El kelle tehát küldeni Tergovistba szabóért, a ki selyem
dolmányt, mellényt és himzett harisnyát készítsen az arany kaftány
mellé. Brassóból bogláros övet kelle hozatni, Ibrailból sarut és
szattyán papucsot, Tekusból nyusztkalpagot kócsagtollal együtt.

Ily ékesen fel levén ruházva, azonban többé nem lehetett a fakó szekérre
ülni, sem az ötven talléros mokány paripára; kelle tehát Bessarabiából
hozatni pompás paripákat s készíttetni Erdélyben aranyos hintót, s mikor
hintó, ló megvolt, azokat meg ismét nem lehetett a vályog akolba s a
veréblakta nádtetejű félszerbe eltenni, hanem jóra való aklot és szint
kellett építtetni kőből. Az pedig ismét nagyon különös lett volna és
igen visszatetsző, ha az akol és kocsiszin különb lett volna a lakó
kastélynál, melynek tarka volt a teteje a zsindely-foltozástól s
kilátszottak a téglái a hol a vakolat lehullott; nem volt mit tenni
mást, mint lerontani a régi kastélyt, s a legelső pallérra rábizni, hogy
építsen a helyére egy újat, olyan szépet és pompásat, a milyenről csak
fogalma lehet.

Igy változott meg a világ rendje egy aranyos kaftány miatt.

A pallér elkészíté a kastélyt, aranyos rácsokkal, tornáczokkal,
kandallós pitvarokkal s tekergő lépcsőkkel, a kertbe üvegházat rakott, s
a házszegletekre kiülő rondellákat, dúczos belvedéreket, a közepére egy
formális tornyot, s belül kifestett mindent zöld erdőkkel s görbe orrú
madarakkal.

Ide már most megint nem lehetett a régi falóczákat s paraszt pokróczokat
berakni, hanem be kelle vásárolni a nagy, fényes, magas hátú
karszékeket, az aranynyal préselt bőrpamlagokat és oroszlán lábú márvány
asztalokat, a minők akkor legjobban divatban voltak.

A pompás asztalok alá újra levantei szőnyegeknek kellett jönni, rájok
ezüst gyertyatartóknak és billikomoknak, a levantei szőnyegekre ismét
nem gázolhattak a béresek sáros csizmáikkal, tehát újra tiszttartókat
kellett fogadni, a kik csézában járnak, meg szakácsot és az üvegházhoz
kertészt, a ki a sok becses czitromfű és uritök helyett kaktust és
egyiptomi bogáncs-kórókat tenyészszen cserepekben; s miután szakács és
kertész volt, a szép Marinak sem illett többé a konyhával és kerttel
vesződni, a falubeli rectorhoz sem járhatott többé olvasást tanulni,
hanem hozatni kellett neki franczia nevelőnőt, kitől szép izlést,
előkelő modort, himzést, hárfázást tanuljon. És midőn a szép Mari
gyönyörű vonásai, termete, szellemi mivelődése által százszor
kellemesebbekké téve, napról napra nevelték szeretetreméltóságát, ugyan
ki tűrhette volna el, hogy holmi hányiveti bojár ásitozzék utána a
szomszédból, ki csak a kutyáiról, meg a lovairól tud beszélni, s csupán
az ivásban virtuoz? Biz annak kiadta Mihály úr az utat.

– Majd hát! nem neked való az én leányom. Nem adom senkinek, ha csak
herczeg nem jön érte. Még abban is válogatok. Bosznya herczegnek nem
adom, mert az nekem kicsiny. Adom csak Ghyka herczegnek; az is
megköszönheti, ha megkapja. Több pénzem van, mint az egész országának, s
ha akarnám, megvehetnék minden házat, a mi Moldaviában építve van, hogy
neki nem maradna más, mint az emberek rajta. Ti tehát az én leányom
körül ne ólálkodjatok.

… És mind ezen dolgokat egy aranyos kaftány szülte.




HÁROM SZŰZ.

Ugy lőn, miként Mihály úr előre elgondolá.

Alig húzatott fel az új kastély magas tornya felé a czimeres zászló,
alig futott híre Mária szépségének s az apa millióinak, midőn elkezde
udvara a legelőkelőbb supánok, vajdák és herczegek pompás kiséretétől és
hintaitól csillogni, s miként előre azt is meghatározá, hogy mind ezen
urak közül egyhez sem fogja adni leányát, hanem bevárja, míg a moldován
herczeg maga jön érte, aként megtartá szilárdul kimondott szavát.

A moldvai uralkodó fejedelem legfényesebb neve mellé igen nevezetes
csomó adósságot is örökölvén s zűrzavaros ügyei, az örökös
tatár-zsarolás, basa-ajándékozás és népelszegényedés miatt évről-évre
bonyodalmasabbá kezdvén lenni, nem sokáig hagyott magára váratni azon
jól meghallott hir után, miszerint Oláhországban egy szép és szellemdús
hajadont tartanak számára, ki férjéhez romlatlan szivén és ó-nemes
czímerén kívül egy pár millióra menő menyasszonyi hozományt fog vinni.

Fölkerekedvén tehát udvarához tartozó minden boérjaival, násznagyaival
és vőfélyeivel együtt, elment háztűznézni Rumnikba, a holott is igen jól
fogadtatván az apa által, s meg levén elégedve a menyasszony
kellemeivel, azt megkérte, jegyet váltott vele s elegendő időt hagyván
az esküvői előkészületekre, kitűzé azt zöld farsangra, a husvét utáni
hetekre.

Mihály urnak mind ez idő alatt nem volt egyéb gondja, mint hogy
kitelhetőképen kitegyen magáért. Összehivatta a lakodalomra Moldva,
Szerbia és Erdély minden celebritásait s nem restelte Versaillesból
elhozatni XIV. Lajos egyik szakácsát, hogy a lakoma ételeit elrendezze:
«mint fog majd Bethlen Miklós uram csodálkozni, ha meglátja, hogy nem
csak ő járt Franczaországban, hanem más ember is tudja, hogy szoktak a
franczia király asztalára főzni?»

A lakoma napján a jó úr mindenütt volt látható, mindent ő maga
rendezett. Már korán reggel fölvevé aranyos kaftányát, kócsagos
kalpagját, bogláros övét, úgy járt udvaron, tornáczon és termekben
parancsokat osztva, vendégeket fogadva, s a lelke repesett, midőn
udvarát látta megtelni fényesnél fényesebb hintókkal, miket aranyos,
bogláros lovagok kisértek s mikből gyöngyökkel és kösöntyűkkel ékes uri
hölgyeket emelgetének ki ezüst zsinóros hajdúk; a selyem ruhák úgy
suhogtak, a kardok úgy csörömpöltek s e pompás, deli alakok oly
délczegen léptettek végig a tornáczokon, hogy csupa gyönyörűség volt
nézni.

Mihály úr majd ide, majd oda futott, arczán csodálatos keveréke volt az
alázatnak és büszkeségnek. Mindenkit azzal fogadott, hogy végtelen
szerencsésnek érzi magát az által, hogy kegyeskedett őt szegény lakában
meglátogatni; de a hang, melyen mondva volt, elárulá, miszerint nem
hiszi, hogy «szegény» lakánál pompásabbat hagyott volna valaki otthon.

Majd befutott a menyasszony öltöző teremébe, hol Máriát reggel óta
öltöztették Bécsből hozott frajjai. Nyakára, karjaira gyöngyöket és
kösöntyüket illesztgetett. «Ezt, nem ezt. Ezt a függőt, ezt a lánczot,
ezt az opálköves kötőt. Hát a hajba? hát a nyakra?» Ha azt mind felrakta
volna a szép menyasszony, a mit apja hordott neki, nem birt volna
megmozdulni az ékszerek súlya alatt.

Innen az ebédlőkbe futott a jó úr, hol cselédjei terítettek; öt hosszú
terem volt két soros asztalokkal elrendezve.

– Itt fog ülni a menyasszony! Jobb felől azt a nagy karos széket a
patriarchának! őt illeti ez a hely; emitt balfelől Apafi Mihály uram fog
ülni! Azt a zöld préselt bőrszéket kell neki adni az arany kerubimokkal;
a vőlegény a patriarcha jobbján ül, azt a gömbölyű támasztalan széket
kell neki adni, hogy meg ne vethesse a hátát, hanem büszkén tartsa
magát; amoda Béldi Pál uramnak a felesége mellé kell teríteni, mert
együtt szoktak ülni; nem, nem! Aranka leányuk is itt lesz, annak
kettőjök közé azt a kék bársony széket. Ide átellenbe egy selyem zófát
Ahmed basa és Feriz bég számára, nem kell nekik se villa, se kés. A
diakonusnak azt a festett keményfa lóczát, mert más letörik alatta, s
egy széken el nem fér maga. Amoda együvé annak a harminczhárom pópának,
nem kell közéjük mást ültetni, mert szégyenleni fognak enni! El ne
felejtsetek az ezüst tálakra virágkoszorukat rakni; Teleki Mihály uram
elé különös okoknál fogva nem kell boros vedret tenni; Ahmed basának
pedig sorbethes csészét kell a kanta mellé tenni, abból iszsza a bort,
akkor azt hiszi, hogy nem vét a Korán ellen. Az asszonyságok elé
velenczei kristály poharakat kell rakni, az uraknak arany billikomokat,
a szebbeket Teleki és Bethlen elé, másoknak a tartósabbakat, mert a
falhoz szokták vágni. A vőlegénynek azt a legkarcsúbbat, hogy baja ne
essék, mert neki mindenkivel kell koczczintani. Igy ni!

Felgyülekeztek már a menyegzői vendégek, csak két családra vártak még,
Apafi és Telekiére, kiket Mihály úr büszkesége úgyszólván legjobban
óhajtott asztalánál látni. Nyugtalanul tekinte ki mindannyiszor
udvarára, a hányszor egy hintó gördülését hallá, s a határon taraczkok
voltak felállítva, hogy a mint meglátják az őrök a fejedelem hintaját,
azonnal adjanak jelt velök.

Végre hallatszott a durrogás. Mihály úr törte magát a kapuhoz, vendégeit
elfogadni, faroltatta az útban álló hintókat, kiabált a toronyőrökre,
hogy mihelyt hintót látnak az úton, trombitáljanak; a pompás vendégsereg
is kicsődült a tornáczra, erkélyekre és rondellákra a várt vendégeket
meglátni, midőn nem sokára két négy lovas hintó tünt fel a fákkal
beszegett úton, melyeket gyalog csatlósok fogtak kétfelől a lejtőn, hogy
fel ne düljenek, utánuk és mellettük fényes lovasságból álló banderium
poroszkált.

Mindjárt megismerték bennök a fejedelem és főtanácsosa hintait s a
trombiták szája be nem állt addig, míg a pompás aranyozású
selyemfüggönyös járművek az udvarra nem hajtattak, a holott mindjárt a
kapubálványnál várakozék a várkastély ura, s maga sietvén kinyitni a
hintó ajtaját, előre levevé nyusztprémes kalpagját; de elhüledezve tevé
azt fel ismét, midőn a hintó kinyilván, abból egy szakáltalan hetyke
fiatal embert lát egyes egyedül kiszállni, s a fejedelmet nem
szemlélheté a kocsiban, hanemha kiszállt volna az ereszkedőnél, hogy
gyalog jőjön le? miként maga Mihály úr szokta volt, valahányszor kocsin
jött haza, félvén a feldüléstől.

A kiugrott ifjú azonban nem sokára felmenté kétségei alól, bemutatván
előtte magát.

– Én Thököli Imre vagyok, kit a fejedelem ő nagysága saját személye
képében küld kegyelmedhez, részt venni az ünnepélyben s egyúttal
kinyilatkoztatni a fölötti sajnálkozását, miszerint személyesen meg nem
jelenhetett, csak őszinte áldáskivánatai által, miután a
fejedelemasszony e napokban Isten kegyelméből jó reményben lévén, a
fejedelem ő nagysága nem érzi magát elég erősnek kiállani ugyanazon
aggodalmakat, melyekre hasonló körülmények között Ali basa kényszeríté
egy időben. Egyébiránt Istentől minden jót kiván kegyelmednek.

Mihály úr nem tudta, hogy azt mondja-e, hogy «nagyon örülök», vagy azt,
hogy «nagyon sajnálom» s várakozásteljesen fordult az utóbb érkező hintó
felé, midőn Thököli Imre még egyszer eléállt.

– Még azt is megbizatásom van kegyelmességednek tudtára adni, miszerint
Teleki Mihály uram véletlenül parancsot kapván az összes erdélyi
hadakkal kiindulni Magyarországra, maga helyett Flóra leányát küldé
kegyelmed tiszteletére, igen sajnálván, hogy a vett parancs miatt, mely
sem kifogást, sem haladékot nem tűr, kénytelen magát azon gyönyörűségtől
megfosztani, hogy kegyelmeddel kezet szorítván, egy buzgó atyafiságos
csókot váltson; hanem, ha kegyed rám meri bizni, adja át nekem a
kézszorítást és csókot, én átadom kegyelmednek az övét s visszaviszem a
kegyelmedét neki.

A jó öreg úr egészen elragadtatva az ifjúnak e patriarchalis ötlete
által, elfeledé a savanyú képet, melyet a fejedelem tiszteletére
tartogatott s nyalábra kapva a karcsú leventét, úgy össze-visszacsókolá,
hogy alig szabadult tőle, azután pedig annak hír szerinti jegyesét
Teleki Flórát az egyik, Imrét a másik karjára fűzve, úgy vezeté őket fel
vendégei közé, s csaknem legelső pár voltak ők, kiknek leányát bemutatá,
egész menyasszonyi díszében.

Gyönyörű karcsú barna lányka volt a szép Mária, arcza halovány mint a
liliom, szemei félénken lesütve, midőn társnéi karján, ünnepien
felpiperézve, a váró sokaság elé lépett, gazdag bársonyfekete fürtei
szépségét emelék a közé fonott igaz gyöngyfüzérek, termete, melynek
formáit sejteni engedé a pompás keleties öltözet, a nájászok szépségei
közé beillett volna tökéletes idomaival, s oly jól illett szemérmes
tekintetéhez, félénk mozdulataihoz e délczeg alak, e büszke szemöldök,
ez élvezet-igérő ajkak.

A vendég-sereg közt állt egy férfi elvegyülve a többi közé; egy valódi
antinousi alak, magas, erőteljes termetű, széles vállak, domború mell,
emelt fő, melyről hosszú, gazdag, sötét hajsátor omolt alá a vállakra,
két sötét és sürű szemöld s a szénfekete bajusz erős határozott
kifejezést adtak sötét olajszin arczának, mely arcz-élben feltünő római
jelleget hordott magán.

Ez a vőlegény.

Midön az örömapa bevezeti vendégei elé az ujon érkező párt, első dolga
őket Ghyka herczegnek bemutatni, nem mulasztván el elbeszélni, mily
módosan teljesíté az ifjú gróf megbizatását a csókok átadásával, mi is
közderülettel fogadtatván, sajátszerű merész gondolatot költött a szeles
ifjúban.

Míg mindenkitől öleltetve, úgy szólván kézről kézre adaték, egyszerre a
remegő menyasszony elé járult, ki alig mert egy pillantást lopva vetni
reá, s a leglovagiasabb franczia courtoisie modorában üdvözölvén őt,
negédes, sőt csaknem büszke mosolylyal fordula a körülállókhoz, a mit
csak egyedül neki bocsátának meg, szeretetre méltó kaczérsággal mondva:

– Miután ünnepélyesen hitelesíttetém, mint csókok postája, úgy hiszem,
teljes jogot érezhetek magamban azon testvéri csókok átadására, melyeket
Telekiné és Apafiné asszonyságok a bájos menyasszony számára küldének
általam.

S mielőtt valaki végig gondolhatott volna szavain, a szép ifjú azzal az
elragadó impertinentiával, melylyel ő férfiakat és nőket hódítani
szokott, oda hajlék a bájos menyasszonyhoz, s míg annak arcza egy
pillanat alatt biborvörösre gyuladt, márványtiszta homlokára egy
hangtalan csókot nyomott. És ezt annyi kellemmel, oly gyöngéd
pajkossággal tevé, hogy a legszigorúbb arczokon sem idéze elő egyebet
egy könnyű mosolygásnál.

S még azzal, mintha tette egy részét a tisztelet, másikát a tréfa
rovására akarná hajtani, nemes büszkeséggel fordult a társasághoz,
túlbecsült önbizalmat vegyítve arcza mosolyába.

– Reménylem, úgy monda, Teleki Flóra kezét karjába öltve, miszerint
menyasszonyom jelenléte elég biztosítéka azon tiszteletnek, melylyel
küldetésem e pontjának megfeleltem.

A vendégek erre általánosan felkaczagtak. Imrének sok bohóságot meg
lehete és kell bocsátani, mert hisz ő azokat oly szeretetreméltó módon
tudta elkövetni, hogy lehetetlen volt rá haragudni.

De két hölgy arcza mégis pirulva maradt. Az egyik Máriáé, a másik
Flóráé. Nők egy dologban nem értik a tréfát.

A vőlegény félmosolylyal, félboszúval monda, megsimítva szép bajuszát:

– Adta fia, hamarább megcsókolta a menyasszonyomat, mint saját magam.

Hanem azután csakhamar közbejöttek a tisztelendő urak, megszólaltak a
harangok, a násznagyok, nyoszolyók és vőfélyek lefoglaltak menyasszonyt
és vőlegényt, elkezdődött a szertartás s nem gondolt senki a tréfás
eseményre többé.

Kivéve talán két hölgyet, kiknek szivében szúrást ejtett a könnyelmű
tréfa; egyikében a rózsa tövisével, másikéban a kigyó fulánkjával.

* * *

Azon másfél óra alatt mig az esketési szertartások a főtisztelendő
patriarcha, a nagytiszteletű archidiaconus és a tisztelendő
harminczhárom pópa és ugyanannyi előénekes közreműködése mellett a
legnagyobb áhitat és ünnepélyesség közben véghez mennek, maradjunk mi az
előteremben, s kövessük el azt az indiscretiót, hogy tudjuk meg, mit
tartalmaz ama két jól lepecsételt levél, melyet épen most hozott nagy
sietve Brassóból egy sebes hírnök Thököli Imre számára s szörnyen dobog
a lábával, midőn azt mondják neki, hogy várjon, mert a gróf a templomban
van.

Egyike ezen leveleknek Teleki Mihálytól jő s tartalma körülbelül ez
lehet:

«Kedves fiam uram. Minden dolgaink a legjobb rendben vannak. E napokban
nyolcz ezer főnyi rendes hadaink Gyulafehérvárt elhagyván, Déva alatt
bevárják Amhát basa seregeit s azonnal megindulnak a Kiuprili táborával
egyesülni. A harcz többé visszavonhatatlan, s ezúttal is Erdélynek
jutand a dicsőség, előlvihetni a zászlót. Ne sokáig időzzön kegyelmed,
hanem iparkodjék bennünket utólérni. Fölösleges lenne kegyelmedet arra
figyelmeztetni, hogy Flóra leányomra vigyázzon az úton. Az Isten áldja
meg kegyelmességedet. Datum Albæ Juliæ stb.»

«P. S. A fejedelemasszony ugyanitt várja Istentől való megáldatását, a
fejedelem úr ő nagysága ma végzett be egy igen szép értekezést az
üstökösök háromszáz esztendős útjairól. Datum, ut supra. T. M.»

A második levél finom női kéz irása volt, meglátszott rajta, hogy az a
kéz nem csak a tollat, hanem a kardot is megtudta nyomni.

Tartalma így hangzott:

«Édes barátom. Vettem leveledet s ezt válaszolom rá kegyelmednek. Irott
betüknek sem a magam, sem az ország ügyében nem sok hitelt adok. A ki
szeret, az tudjon cselekedni, áldozni, meghalni a szeretetért (érti
kegyelmed, hogy a szeretet nem rám vonatkozik, gyászos özvegyre, a ki
kegyelmednek is anyja). Én az embereket nem az után itélem meg, a mit
mondanak, hanem az után, a mit tesznek. Kegyelmed felől egyébiránt okom
van minden jót feltenni, s gyönyörűségemre szolgáland, ha a jövendő e
kedvező elővéleményemet igazolni fogja. Kegyelmednek igaz tisztelője:

Ilona.

P. S. A nyár derekát alkalmasint a mehádiai fürdőkben fogom tölteni.»

* * *

A szertartásnak vége lévén, sokkal derültebb arczczal jöttek vissza a
benne résztvevők, mint minőkkel hozzáfogtak; az ilyesmin úgy szokott
örülni az ember, ha szépen, illedékesen átesett, a vőlegény örül, hogy
már most menyasszonyát magáénak nevezheti, a menyasszony örül, hogy nem
kell ez élő műkiállítást újra kezdenie, a kántorok örülnek, hogy szépen
énekeltek, az öreg asszonyok egy hétig fognak egymásnak beszélhetni a
látott öltözetekről s ugyanannyi ideig lesz nyitva pincze és éléskamra
boldognak és boldogtalannak.

Az uri násznép vigan beszélgetve tér vissza a kápolnából a kastélyba,
ügyesen el levén rendezve, hogy mikor asztalhoz ülnek, minden hölgyet
egy jól hozzájuk választott férfi vezessen székéig, e szabály alól
csupán a főtisztelendő osztály vétetvén ki, s a két jelenlevő török
főúr: Ahmed basa és Feriz bég, kiket komoly méltóságuk ez ártatlan
nemétől az udvariasságnak visszatartóztat.

Igy jő legelől Thököli Imre, ki a fejedelem személyét képviseli, a
vőlegény öreg anyját vezetve, a tisztes Ghyka herczegnőt, utána Béldi
Pál, a menyasszonyt hozva kezén; az ő neje a házi úr karját fogadta el,
kinek kettős szerencséje jutott, balfelől a szép kis Aranka akasztván
magát karjára, a szeretetre méltó vidám gyermek, ki gömbölyű szőke
angyalfejecskéjével, piros életvidám arczával kedves játékbábja szokott
lenni a társaságnak, kivel játszani, tréfálni, enyelegni szokás, a
nélkül hogy félni kellene, nehogy arcza rózsái elhalaványuljanak.

Feriz bég ott állt a küszöbön, komoly hallgatag arczával, mindaddig, míg
Aranka nem jött, a kis leány észrevevé az ifjut, nyájasan köszönt neki,
mire Feriz bég mély melancholiával sohajta fel s utána indult.

A vőlegény a szép Teleki Flórát vezette kezén.

A terembe érve, a társaság csoportokra fejlett, mik közt legkedvesebbet
képeze az, melyben Flóra, Mária és Aranka voltak.

A három gyönyörű szűz egymást átölelve tartá. Ifjú leányok közt a
megismerkedés és a szeretet közt csak egy pillanat van, az első
kézszorítás örök barátságnak tud nálok záloga lenni, s régi tény, hogy a
barátsághoz hívebbek tudnak lenni a nők, mint a szerelemhez.

Legidősebbnek látszik köztük lenni Teleki Flóra, legifjabbnak Béldi
Aranka, középen áll a szép görög leány. Amaz oly hódító szépség, finom,
halvány arcz, okos, nemes vonásokkal, apja magas homlokát öröklé a
hajadon s annak nyugodt, átható szemeit, csak ajkai körül mosolyog édes
anyja szelid, érzelgő lelke, ez a két jellemző vonás, mely azóta is a
Teleki család csaknem minden ivadékainál feltalálható, kiknek
arczvonásaiban együtt találhatni az ősapától öröklött átható észt, az
ősanya véréből közé vegyült szivjósággal, a státus-férfiu magas
szellemét, átmelegedve a honszeretet ábrándos tüzétől, a népszerű
szabadelvűség hajlamát a fajbüszkeség nemes kinyomata alatt. Kár, hogy e
szellemvegyület nem egy ivadékkal elébb kezdődött!

Kedves ellentéte e nyugodt, komoly arcznak a szép gyermeteg Béldi
Arankáé, ez örökké nyugtalan angyalfejecske, aranyló göndör fürteivel,
nevető buzavirág-szemeivel és piros ajkaival, mikről a mosoly el nem
fogy soha, enyelgve majd egyik, majd másik társnéja nyakán függ s
csókjait pazarolja azokra.

Kettőjök között áll, mint a grácziákat szokták festeni, a szép
menyasszony, az ábrándos arczu Mária, szabályos ó-görög vonásaival, az
arcadiai myrtusz-erdők istennőire emlékeztető nagy fekete szemeiben egy
köny rezeg. Miféle köny? örömé-e vagy bánaté?

– – – Asztalhoz uraim és hölgyeim! asztalhoz! szól a házi úr harsány
hangja, ki boldog megelégedéssel lót-fut, vendégeit a kijelölt helyekre
leültetni. Thököli a fejedelem személyét képviselve, odajut Mária mellé:
velök szemben ül a vőlegény Teleki Flóra oldalán; Aranka Feriz béggel
átellenben.

A lakoma megkezdődik és foly, a szakácsokat dicsérjük meg érte s
engedjük el az étekfogatok hosszas elősorolását, mely mind az éhes, mind
a jóllakott embert egyaránt boszantaná. Mi gondunk a tálakra?

A végtelen pohár kezd már körbe járni, az arczok mindig derültebbek
lesznek; a menyasszony oly suttogva beszél deli szomszédjával. Vajjon
miről beszélhetnek? bizonyosan a legjelentéktelenebb dolgokról, szép
kertekről, hollandi tulipánokról, versaillesi és luxembourgi delnők
piperéiről, száz meg száz apró bohóságról, mely alig lenne érdekes
másként, mint a szép ifju előadása által, ki udvarias feladatául vevé,
szép szomszédnéját élénk beszédben tartani, a nélkül, hogy az egész
társaságot mulattatná.

Szemben velök a vőlegény hasonló udvariassággal kezde nehányszor
beszédet a szép Flórával, de a kezdett párbeszéd mindannyiszor elakadt,
pedig hiszen mívelt, szellemdús volt mind a herczeg, mind a leány. Ah de
a lélek nem volt jelen, az ajk öntudatlanul beszélt s a herczeg
mindinkább elkomorodott, menyasszonyát a szép ifjuval oly víg, mondhatni
kedélyes beszélgetésbe merülni látva s bármennyire iparkodott is
szomszédjával elfoglalva lenni, az átellenből hangzó páros nevetés
hangja elzavarta az ő arczáról a mosolyt, s ha ő oda nem nézett is,
Flóra szemei odavezették vissza tekintetét, ki végre egészen
elhallgatott, úgy hogy a vőlegény kénytelen volt a jobbján ülő
patriarchához fordulni s azzal beszélni rettentő unalmas dolgokról.

Ki ügyelt volna más e balgaságokra? kinek volna arra gondja, hogy mi
történik a tenger fenekén?

Egy pár guszliczás szerb zenész kezdett el e közben gordonkája mellé
szomoru, egyformán busongó zenéjű hősi dalt énekelni, melynek danái
kihallatszottak olykor a férfizajongásból.

Ahmed basa ez ideig egy szót se szólt, de most fel lévén tüzelve a
sorbethes csésze által mediatizált szőlőnedvtől, hátrafordult az
énekeshez s odainté, megszólítván dörgő szóval:

– Hagyd el már azt a sok versbe-szedett harczot, énekelj helyette
valamit a mi költőnktől is, a szerelmes Hariritól, vagy a Ghulisztánból
egyet.

E szókra a mellette ülő Feriz bég arcza egyszerre elpirult, gondolni sem
lehetett: miért?

– Tudod talán «a szerető panaszait?» kérdé a zenésztől a basa.

– A danáját ismerem, de a verse nem jut eszembe.

– Oh azt Feriz bég mindjárt le fogja számodra irni, adjatok neki
pergament és irónádat.

Feriz bég vonakodni készült: a mivel azt nyerte, hogy a nők mind rajta
estek, könyörögve a szép dalért; megadta tehát magát s felgyűrve
dolmánya hosszú ujját, vevé az eléje tett irónádat s irt.

A kik bort nem isznak, azok a szép szemek pillantatától is
lerészegesznek; – Feriz bég, míg nádját a pergamenen végig hordozá,
ittas szemeit az átellenében ülő Aranka arczán feledé, s égető
szemsugárival lassanként elüldözé arról a mosolyt; a lányka lesüté szép
emlényszemeit, de azért érzé e forró tekintetet arczán, mely a
csattanásig kigyuladt miatta s anyjához kezde simulni szemérmes
nyugtalansággal e delejes hatalmú tekintet elől.

Feriz bég leirta a verset s odanyujtá a cziterás énekesnek. Az emberek
megtaszíták egymást, hogy csend legyen s figyelve hallgattak.

A zenész végig futott cziterája hurjain s elkezdé énekelni a török költő
dalát:

  «Három szép leány áll együtt, együtt állnak összeölelkezve.
  Egyik a nyájas hold, a másik a tündöklő nap, harmadik a ragyogó csillag.
  Sokan imádják a napot, mások a holdat szeretik, én megmaradok a csillagomnál».

  «Ha a nap leszáll, a kik szerették elalszanak;
  Ha lemegy a hold, álom száll tisztelői szemére;
  De ha a csillag lehull, egy ember meghal akkor.
  Ha az én csillagom lehull, Mashallah! haljak meg én…»

A vendégek úgy voltak hangolva, hogy tetszett nekik a dal, kérték a
dallost, hogy folytassa azt.

  «Három szép leány áll együtt, egymást csókolva,
  Oh szép leányok, ti a paradicsom tolvajai vagytok.
  A csók a paradicsom legédesebb méze, mit Allah ajkatokra rakott, hogy
      férfiak szivét boldogítsa vele.
  És ti tőlünk lopjátok el e kincset, midőn egymásnak adtok belőle.
  Oh szép leányok, ne csókolózzatok, midőn férfiak látják!»

Általános lőn a derü, mely a dalt követte, alig lehete hinni, hogy e
vers nem ez alkalomra született.

– Ki hinné, szólt Béldi Pál a basához, hogy nálatok nem csak nyilat
faragnak a nádból, hanem iróeszközt is szerelmes költők számára.

– Oh a mi költőink kezében a vas is oly jól peng, mint a hárfa, felelt
Ahmed, s hogyha Hariri halántékaira babérkoszorut fűzünk, ez csak azért
történik, hogy a sebeket eltakarjuk vele, miket a csatában kapott.

Feriz bég hirtelen zavarodottan vonta le turbánja tekercsét homlokára,
de azért voltak elegen, a kik e mozdulatot észrevették, s az ifju török
e percztől a társaság, főleg a hölgyek választottja kezde lenni, úgy
hogy lakoma vége felé maga Thököli is bámulva tapasztalá, hogy szép
szomszédnéja örömest viszi a beszélgetés tárgyát a török költészet
remekeire s azon dicső költőkre, kiknek kezében nem rosszabbul peng a
kard, mint a hárfa.

E percztől kezdve az ifju gróf kevésbé beszédes kezde lenni s gyakran
felkeresé szemeivel Béldi Aranka arczát, ki látható zavarral ült
veszélyes helyén, erősen huzódva anyja mellé, mintha annak még mindig
ragyogó szépsége árnyában akarná elrejteni gyermeteg bájait.

A lakoma elvégződvén, Thököli udvarias nyájassággal vált meg szép
szomszédnéjától, kit azután karöltve látott eltünni Flórával együtt egy
ablakmélyedésbe s azzal megkerülé az asztalt, hogy a szép Arankával
találkozhassék; azonban utközben annyi hálálkodó urambátyám fogta el,
hogy mire odaért, már elfoglalva találta a lánykát, ki anyja karjába
kapaszkodott, a herczeg által; Aranka egy nős férfi ellenében veszélyen
kivül érezve magát, ismét visszanyeré gyermeteg vidorságát s vigan
enyelgett a vőlegénynyel.

Thököli behizelgő nyájassággal furakodék közbe, s apródonként úgy
szegletbe szorítá a herczeget, hogy annak Béldinével jutott a
beszélgetés, míg ő szerencsés volt Arankát több izben hangosan
megnevettetni bohó ötleteivel.

A herczegben forrt a méreg, azon perczen állt, hogy magáról
elfelejtkezve kitörjön. Szerencsére Béldiné észrevevé idejekorán a két
férfi közti feszültséget s meghajtva magát előttük, leányával együtt
odahagyá a termet. A herczeg megfogá Thököli kezét s epés tréfával mondá
neki:

– Ha már kegyelmed saját menyasszonyával be nem éri, legalább
megelégelhetné ráadásul az enyimmel s ne törekednék minden leányt a
pillangó-gyűjteményébe hálózni.

Thököli átérté a szavak keserű gúnyját s szelíd, de bántólag lenéző
arczczal válaszolt:

– Jó barátom, életműszered hibás, arczod szinéből látom, hogy
epe-kiömlésekben szenvedsz, nem tartod a purgátiók rendét, vagy régen
vágattál magadon eret.

A herczeg arcza elsötétült, megszorítá görcsösen Thököli kezét, fogai
közül mormogva:

– Vagy magamon, vagy máson. Mikorra rendeled e műtételt?

Thököli vállat vont. «Akár holnap reggel.»

– A keresztnél találkozunk.

A két férfi oly halkan beszélt, hogy az egész társaságból senki sem
vette őket észre, egyedül Feriz bég, ki bár a terem tulsó szegletén állt
összefont karokkal, sas-szemeivel minden arcz-, minden ajkmozdulatát
elfogá mind Béldinének és leányának, mind a két férfinak s midőn azok
egymás kezét megrázva, jelentő pillantásokkal váltak el egymástól,
egyszerre eléjök lépett s megszólítá őket egyenesen.

– Ti Aranka miatt párbajt akartok víni?

– Minő kérdés ez? szólt a herczeg visszautasítólag.

– Az nem fog párbaj lenni, monda Feriz, mert hárman leszünk hozzá.

Azzal megfordult és eltávozott.

– Milyen bohók ezek a komoly emberek, mondá magában Thököli; keresik
maguknak a szomoruságot. Egyetlen szóval felvidíthatnám őket, de csak
hagyom, hogy el ne rontsam a mulatságot. Ah, ilyen párbaj sem a hires
kerek asztal, sem a szerelmi tribunal, sem az assemblée galante
évkönyveiben elő nem fordul: három egymás ellen, – mindegyik kettő
ellen! Ez fölséges lesz.

E pillanatban a posta, ki a leveleket hozta, oda furakodék Thökölihez,
mondván, hogy két sürgetős levelet hozott számára.

– Jól van; csak tartsd magadnál, majd holnap elolvasom. Ma nem rontom el
a napomat unalmas dolgokkal.

S azzal egész késő éjszakáig a legvigabban mulatott a poharazó
férfitársaság közt, csak éjfél után térve szobájába s meghagyva a
levélhozó csatlósnak, hogy a mint a hajnalt pirkadni látja, siessen őt
felkölteni.




HÁROM FÉRFI.

Thököli legénye el sem mert aludni, hogy hajnalra kelvén, fölkelthesse
urát, s alig kezdett el az ég szürkülni, midőn felzaklatta.

Imre felöltözött, halvány arczán némi kedvetlenség volt észrevehető a
mult éjszakai tivornya után.

– Itt a levelek uram, szólt a csatlós.

– Hagyj nekem békét a leveleiddel, viszonzá Imre durczásan, érek is én
rá most firkáitokat olvasni. Eredj le, nyergeltesd fel paripámat, a
kocsisoknak mondd meg, hogy készüljenek fel s a hintóval a keresztnél
várakozzanak rám, az ereszkedőn túl; jártodban tudd meg, hogy az öreg
házi úr fölkelt-e már?

A csatlós ujra eltevé a leveleket, s nagy morogva eltávozott, mialatt
Imre kardját felköté s mentéjét magára ölté.

Nemsokára visszatért a csatlós, jelentve, hogy Mihály úr régóta fenn
van, miután vendégei közül többen még hajnal előtt eltávoztak: köztük
maga a herczeg is és a török urak; a menyasszony csak délben fogja őket
követni.

– Jól van, mondá Imre; a kocsikkal várjatok rám a drágumili csárda
előtt; te hozz magaddal némi hideg sültet és bort, az útban fogunk
reggelizni… S azzal elsietett az örömapához, ki őt szivesen,
könyhullatások között megölelgetvén, összecsókolá s számtalan izeneteket
küldve általa minden jelen nem volt erdélyi főur számára, érzékeny
bucsút vőn tőle.

Thököli sietve szökött fel lovára, hallván, hogy ellenfelei már
megelőzték, s sarkantyúit paripája oldalába vágva, sebesen elnyargalt.
Mihály úr bámulva nézett utána, a míg beláthatá, mint vágtatott hegynek
föl a meredek lejtős úton, s nem sokára eltünt az erdők között. Egy
csatlós kisérte nagy messziről.

Imre, elérve a kereszthez, ellenfeleit már ott találta. Feriz bég
elhozta magával Ahmed basa tábori sebészét, Thököli csak a reggeliről
gondoskodott, a herczeg semmiről sem.

– Jó reggelt, szólt a gróf leszökve lováról, mit a bég komoly
fejbólintással fogadott, a herczeg hátat fordított.

– Induljunk az erdőbe, valami szép tisztás tért keresni, monda Thököli s
hallgatag bajtársai előtt megindult, míg a csatlósok némi távolban
gyalog vezették utánok felkantározott lovaikat.

Néhány száz lépésnyi távolban egy szép kőrisfáktól környezett térre
jutottak, ott inte a herczeg a csatlósoknak, hogy maradjanak el, s
szótlanul elkezdék kabátjaikat és dolmányaikat levetni, és neki
gyürkőzni.

Gyönyörű volt e három férfit együtt látni, különnemű daliás
szépségeikkel! a herczeg izmos, erőteljes alak, minőket a természet maga
is hadak elejére szült, felgyűrve karjain lobogós, aranynyal himzett
borjuszáju ingét, izmokat mutatott elő, mik képessé tevék egész
hadosztály ellen egymagában küzdeni, s szemeinek daczos tekintete
tanusítá, mennyire tud bízni karjai erejében, miknek egy-egy izma olyan
volt, mint egy kemény daganat, öklei méltók a sulyos palloshoz, mely
fokával szegletet képezve, hegye felé kezd legszélesebb lenni.

Feriz bég dolmányát leöltve, felgombolá vállára törökösen bő patyolat
ingujját, kivonta hüvelyéből finom damaszk szablyáját, mely alig volt
két ujjnyi széles s oly hajlékony, hogy össze lehetett volna tekergetni,
mint egy órarugót.

Karjai nem látszottak tulságosan megterhelve lenni izmokkal, de az első
mozdulatnál, melyet tett, kardját könnyedén megsuhintva, egyszerre
mintha aczél-rugók s kemény ideg-húrok rezzentek volna meg karjában,
előtünt annak egész kifejlett idegegysége, duzzadó erek hálózata támadt
kiülő vaskemény izmai felett. Arcza szilárd volt és komoly.

Csak Imre látszott könnyelmű mulatságul venni a dolgot, mosolyogva tűré
fel csipketászlis hollandi gyolcs ingét, haját felgyűrte kalpagja alá, s
összefonta gömbölyű karjait, miknek nőies fehérsége, plastikailag
szabályos idomzata, karcsu körrajzai legkisebb férfierőt sem látszottak
elárulni. Kardja az akkori newcastlei fegyvergyárból került, valódi
sötét lilaszin acur poule aczél, kevéssé hajlott, vége mindig vékonyabb.

– Bajtársak, szólítá meg Imre ellenfeleit, hárman vagyunk a viadalhoz, s
miután mind a hárman kettő ellen állunk, csináljunk valami rendet, mely
szerint megverekedjünk.

– Én vívok egyszerre mind a kettőtökkel, szólt a herczeg büszkén.

– Kettő ellen én is, veté utána Feriz.

– Tehát kiki magának, és mindenki a többi ellen, magyarázá Imre, ez elég
mulatságos és igen új neme lenne a viadalnak, de legkevésbbé lovagias;
én sokkal nemesebbnek találnám, hogy víjunk meg egymással külön, ha
egyikünk kidől, a győztes kezdhet új harczot a megmaradottal.

– Azt sem bánom, csak mentül elébb, szólt a herczeg türelmetlenül s
kiállt a síkra.

– Megállj még barátom, azt nem tudhatod, hogy a viadalt nem mi fogjuk-e
kezdeni Ferizzel?

– Ejh! én nem nézőnek jöttem ide! kiálta fel a herczeg indulatosan,
aztán nekem semmi közöm a béghez.

– De van nekem hozzád; szólt közbe Feriz.

– No látod, monda Thököli, hisz én sem tudom, mivel sértettem meg? de ő
felszólított s az ilyen felhivásnak ki kell állanunk a nélkül, hogy
kérdeznők, miért? – Lehetnek gyöngéd okok.

– Ne tovább! szólt közbe Feriz, határozzon a sors.

– Helyesen, mondá a gróf, három pénzdarabot véve elő, mikre Zsigmond
király képe volt verve, egy arany, egy ezüst, egy réz, s oda inté a
török borbélyt. Fogjad becsületes férfi e pénzdarabokat, s hajítsd fel a
levegőbe. Az arany a herczeg, a réz én vagyok. Három közül a melyik
kettő egyforma lappal fog leesni, azé a viadal.

A borbély felhajítá a pénzeket, az arany és az ezüst esett egyformára.

A herczeg boszúsan inte Feriznek.

– Tehát jer te hamarább. Látszott, hogy szeretne túl lenni az elsőn,
hogy minél elébb Thökölivel állhatna szembe.

Thököli inte a borbélynak, hogy tartsa meg a felszedett pénzdarabokat s
álljon készen kötelékeivel.

– Minek az? szólt gúnynyal a herczeg, én nem vívok első vérre, hanem
utolsóra.

Azzal szembe állt a két bajvívó.

Sokáig néztek egymás szemeibe, mintha elébb villogó tekintetök nyilaival
kezdenék a harczot s azzal egyszerre összecsaptak.

A herczeg ádáz rohanással támadta meg ellenfelét, mintha egy lélekzet
alatt le akarná azt gázolni s sűrű és heves csapásokat intézett reá
teljes erejéből, de Feriz bég megállt azon a nyomon, melyben lábait
legelőször megveté, s bár kissé hátra kelle hajolnia az iszonyú csapások
rohama elől, de karcsú damaszk szablyája, mintha villámokból vont volna
maga körül sátort, védte őt köröskörül, szikrát adva, mikor ellenfele
kardjával majd itt, majd amott találkozott.

A herczeg arcza égett a dühtől. «Nyomorult kölyök!» ordíta fogait
csikorgatva s még egy nyommal közelebb férkőzve hozzá, két-három oly
irtóztató csapást intézett reá, hogy a bég féltérdre bukott, a midőn
egyszerre sebes vérsugár szökelt valahonnan a herczeg arczába, mire az
megdöbbenten lépett hátra s leereszté kardját.

A viadal hevében nem vevé észre, hogy sebet kapott.

Vigyázatlan heves csapkodásai közben úgy szólván maga ütötte belé kezét
Feriz bég kardjába, épen az ököl alatt, hol az életerek vannak, s a
rándulás, melyet megmetszett inai tőnek, kényszeríté kardját elejteni.

Thököli odaugrott.

– Herczeg, te meg vagy sebesítve.

A borbély elősietett a kötelékekkel, a megvágott erekből, mint a
szökőkút, lövellt föl a sötétvörös vér, s a herczeg arcza sápadt lőn egy
pillanatra.

De alig kötötte be sérült jobbját a sebész, midőn újra fellángolt
tekintete s Imrének fordulva kiálta:

– Még van egy kezem! – még meg tudok víni veled. Adjátok balkezembe a
kardot! vívok az utolsó csepp vérig!

– Ne nyugtalankodjál, herczeg, szólt Imre udvariasan. A balszerencse ma
ellened volt. Mihelyt sebed begyógyul, parancsolj velem; szolgálatodra
állok.

A herczeg szédülve rogyott elősiető csatlósai vállára, kik őt eszméletét
vesztve vivék alant váró hintajához; sebe sokkal gonoszabb volt, mint
előre látszék s még azt sem lehete tudni, hogy nem lesz e halálos?

Csak ketten maradtak a küzdtéren: Imre és Feriz.

A bég még ott állt elébbi helyén s szótlanul inte Imrének, hogy jőjjön.

– Megbocsáss derék bajtárs, szólt a gróf, kissé ki vagy fáradva s
egyenlőtlen lenne köztünk a harcz, ha én pihenten vívnék most veled.
Dőlj le kissé ide mellém a fűbe: csatlósom hideg étket hozott utánunk,
falatozzunk elébb együtt; azután majd ráérünk verekedni.

Feriz bégnek tetszett a fesztelen ajánlat s kardját egy fának támasztva,
leheveredék a fűbe, melyre azalatt Imre csatlósa kiraká a hideg sültet
és gyümölcsöt, melyet ura után hozott, egy lopótök-alakú ezüst úti
kulacscsal együtt, mely tele volt borral.

Imre visszaadá a csatlósnak a kulacsot.

– Nesze fiam, igyátok ki belőle a bort s merítsétek tele forrásvízzel,
mert Feriz bég nem iszsza a bort, több ivóedényünk pedig nincsen; tehát
a kedvéért ma én vizet iszom, már csak azért is, hogy egyenlők legyünk.

Feriz bégnek megtetszett a bajtárs fesztelen viselete s szivesen fogadá
az előrakott étket, és ivott vele egy kulacsból, sőt még felelt is neki,
ha kérdezé.

Egy vékony sebforradás látszott a fiatal bég halántéka körül, melyet a
turbán tekercse nem fedezett el.

– Te azt a sebet nem magyartól kaptad? kérdé a gróf.

– Nem: olasztól. Candia szigetén.

– Mindjárt gondoltam. Magyar nem vág így a kard hegyével. Olasz
vivómester keze látszik rajta. Még azt a helyzetet is meg tudnám
mondani, a milyenben kaptad; ellenség volt melletted jobbfelől, balfelől
és szemközt. Te azon remek körvágásokkal, miket az imént mutattál,
védted magadat egyszerre minden oldalról. Ekkor az előtted álló
egyszerre felemelkedett nyergében, s egy bevágással, melyet te a
legtökéletesebben hittél elhárítani, megcsapta kardja hegyével
homlokodat.

– Egészen úgy volt.

– Ez Basanella tanítványainak mesterfogásuk. Erre vigyáznod kell nagyon,
mert e vágás csaknem védhetetlen: a kard egy percz alatt föl és le vág,
mintha sarlóval csapott volna; bármily magasan tartsad kardodat,
keresztül csap rajta. Ez ellen csak egy védelem van, az pedig a
legegyszerűbb a világon: kapd vissza a fejedet tőle.

– Valában igazad van, szólt Feriz bég mosolyogva s azután megmosva
kezeit, újra elővevé kardját. Végezhetünk.

– Nem bánom, szólt Thököli s felvevé könnyedén kardját, oly kecsesen,
mintha egy etuis játékszert fogna meg finom fehér kezeivel, azt egy
delnőnek nyujtandó.

Kiálltak a síkra.

– Még egy szót bajtárs; szólt Thököli barátságos nyájassággal. Mikor
csak másodmagaddal vívsz, ne hadakozzál úgy, mintha csata közepén tíz
ember ellen harczolnál, mert e miatt sok erőt elvesztegetsz s közelebb
bocsátod ellenfeledet magadhoz; inkább mereszd ki a karodat, hogy csak
az öklöd mozogjon.

– Köszönöm a tanítást; szólt Feriz elmosolyodva. Másnak bizonyosan a
szeme közé vágta volna a tanítást, de Imre oly hűséges pajtáskodó hangon
közlé azt vele, mintha csak tréfálni jöttek volna ide.

Megkezdődött a viadal; Feriz bég szokott hevével nyomult ellenfelére,
mintha vissza akarná neki adni a nyájas tanítást, míg Thököli nyugodtan,
szeliden mosolyogva hányt ellent hevesebb ellenfelének, mintha csak
játszana vele, oly könnyeden, oly biztosan forgott kezében a kard, annyi
kellemmel volt párosulva minden mozdulatja, alig látszott rajta
legkisebb erőtetés; a leghevesebb csapásokat, miket Feriz bég ellene
intézett, kardjának legkönnyedébb csúsztatásával hárította félre s
egyetlen egyszer sem csapott rá vissza, úgy, hogy utoljára Feriz bég,
mintegy önkénytelen haraggal lépett hátra és kardját leereszté.

– Te csak kötekedel velem, miért nem vágsz vissza?

– Kétszer is megkaphattad volna tőlem Basanella mestervágását, igen
hevesen harczolsz.

Párbajban semmi sem oly megölő, mint az ellenfél nemes magatartása.
Feriz bég egészen dühbe jött Thököli hideg nyugalmán s csaknem magán
kívül veté magát ellenfelére.

– Lássuk hát, hogy te ördög vagy-e?

Azon pillanatban, midőn egy lépéssel közelebb lépett Thökölihez, az
egyszerre kimereszté karját s azon perczben, midőn ellenfele csapását
elhárítá, egy alig észrevehető suhintást tőn kardja hegyével vissza
felé, s azon pillanatban egy égő veres vonal látszott Feriz bég
homlokán.

A török ifju meglepetve ereszté le karját, a mint az észre sem vett
csapás után arczára kezde folyni a vér; Thököli elveté kardját s fehér
kendőjét ragadva, rohant egyszerre ellenfeléhez, a legőszintébb
részvéttel törölve annak arczáról a vért, s a legnaivabb ijedtség remegő
hangján mondva:

– Látod: mindig mondtam, hogy vigyázz e vágásra.

Erre a borbély is oda futott kötelékeivel s megvizsgálva a sebet,
vigasztalólag mondá:

– Katona dolog! csak a bőr van megsértve. Három nap alatt beheged.

Thököli örvendve szorítá meg Feriz bég kezét.

– Ezentúl jó barátok maradunk. Én Istenemre mondom, eddig sem adtam
tudva okot arra, hogy rám neheztelj.

– Örülni fogok barátságodnak, szólt Feriz komolyan; de ha azt kivánod,
hogy ez tartós legyen, e szómat hallgasd meg: soha se közelíts oly
leányhoz, a kit nem szeretsz, hogy téged szeressen; és ha szereted,
akkor ám szeresd, de boldoggá tedd.

– Becsületszavamra mondom, Feriz, viszonza Imre, mind azon hölgyek
közül, kiket azóta láték, mióta téged ismerlek, egyet sem szeretek s
egytől sem kivánok szerettetni.

Feriz bég nem állhatá meg, hogy fejcsóválva el ne mosolyodjék.

– Úgy látszik, elfeledted, hogy menyasszonyod is azok közt van.

Thököli zavarodottan ajkaiba harapott s nem adott feleletet, tréfa
számba hagyva menni e nyelvbotlásnak vélt vallomást.

Azzal összeölelkeztek egymással a kibékült bajtársak s a keresztig
visszahaladva, Imre kényszeríté a béget kocsiját elfogadni s azon utazni
Ibrailba, maga pedig lóra ült s elbúcsúzva tőle, megindult a bozzai
szoros felé vezető úton.

A levélhozó csatlós végre azt hivé, hogy csakugyan lesz ideje elolvasni
a sürgős iratokat s e végett megszólítá urát.

– Nos, hol van az a két levél? kérdé a gróf nagy restül.

– Már nem kettő, uram; hanem három.

– Hogy szaporodott meg?

– Flóra kisasszony bízta rám e harmadikat, hogy ezelőtt félórával erre
kocsizott haza felé.

– Tehát előre ment? Lássuk, mit irnak?

Legelső volt Teleki levele, melyet Imre átolvasott; hirtelen keresztül
futotta, mintha nem találná oly érdekesnek, minőnek igényelve van. Mikor
azon pontra jutott, a hol a Flóra feletti vigyázat ajánltatik neki, egy
kicsint megállapodott: «no de majd utolérjük», gondolá magában s a
második levélhez fogott, mely Ilona névvel volt aláirva.

Kétszer is átolvasá ezt, s harmadszor újra hozzá fogott, arcza
láthatólag kipirult. Önkénytelen felsóhajta, s a levelet eldugá keblébe
épen szive fölé s mélázva tekinte maga elé, mintha önszive dobogását
hallgatná.

Azután feltöré a harmadik levelet.

Jegygyűrűje volt benne, egyéb semmi. Egy szó, egy betü sem azon kívül.

Imre nehány perczig elbámulva tartá azt kezében; még a paripa is megállt
vele. Arcza nehány pillanatra elsápadt s feje aláhajlott.

Percz mulva ismét felegyenesedék; s elég fenhangon, hogy más is
meghallhassa, kiálta:

– Istenemre, ez jobbkor nem jöhetett!

Azzal elveté a levélborítékot, melyben gyűrűje volt s azon iratot,
melyet keblébe rejte, elővevé, abba tekergeté azt bele s visszatéve
ismét szive fölé, arcza kigyuladt, keble kitágult s megfordítva lova
fejét, jó kedvvel mondá csatlósainak:

– Nem megyünk Erdélybe. Vissza Mehádia felé…




ORSZÁGOS GONDOK.

Néhány héttel idősebb az év, a mióta Rumnikból távozni láttuk Thökölit a
három levél olvasta után, és íme Teleki Mihály még mindig
Gyulafehérvárott időzik és nem indult el az erdélyi hadakkal Dévára.

Több nap óta rosszul érzi magát, a szobát sem hagyhatja el, tagjait
valami tolvaj-láz állta el, arcza elvesztette szinét, alig birja magát
fentartani, s minden ize fáj, ha mozdul.

Nyugalomra volna szüksége, de egy perczig sem lehet szabadon; mikor már
minden panaszost és ügyesbajost el bírt utasítani küszöbétől, akkor meg
majd a fejedelem, majd a török követ ront rá a maga ügyeivel.

Most is épen Naláczi van nála, ott áll az ablakban, míg Teleki
karszékében ül. Minden tagja reszket a láz miatt, lélekzete forró és
arcza sápadt, mint a viasz, ajkait alig bírja összefogni.

Széke mellett apródja áll, a fiatal Cserei, míg oldalvást egy szegletbe
huzódva, egy alig észrevehető alak kuczorog, ki oly megszontyolodott
képpel huzódik a falhoz, mintha bele kivánna bujni. A sötétség és a
szomorú vonások miatt rá sem ismernénk ez alakra, ha csak Teleki meg nem
nevezné, szidva a meghunyászkodott embert, mint a bokrot, a nélkül, hogy
oda nézne: csaknem háttal levén felé fordulva.

– Kegyelmed, Szénási mester, egy véghetetlen ügyetlen ostoba ember.

– Kérem alássan…

– Ne kérjen semmit. Én kegyelmednek csupa szánalomból egy kis hivatalt
engedék, hogy a népet üdvös nevelésben részesítse, s kegyelmed a helyett
babonákkal bolondítja a közönséget.

– Én úgy gondoltam, kérem alássan…

– Mit gondolt kegyelmed? Tán csak nem gondolta azt, hogy nekem
szolgálatot tesz vele?

– Nekem Naláczi úr ő kegyelmessége mondta.

Naláczi a fejét csóválta s szemre főre nézett.

– Látja kegyelmed, milyen nagy bolond kegyelmed? vágott közbe Teleki.
Naláczi uram azt mondhatta kegyelmednek – mert én nem tudom, hogy mit
mondott – miszerint jó volna kegyelmednek befolyását a népre oly módon
felhasználni, hogy előtte a történt Isten-csodáit felemlítvén, azt
egymás iránt való szeretetre s hűségre buzdítsa, de nem hogy kegyelmed
maga is csodákat csináljon, kigondoljon, azokat terjeszsze, s a népet
harczi jóslatokkal rémítgesse.

– Én azt gondoltam… (A jámbornak nem volt módjában egy megkezdett
mondatot bevégezhetni.)

– Tán biz azt, hogy mivel én most hadakat gyűjtök, nekem nagy
szolgálatot tesz vele, ha háborút predikál? Azt szeretném, ha minden
kardot eláshatnék a föld alá.

– Engedelmet…

– Takarodjék kegyelmed előlem. Meg ne lássam többet. Három nap mulva
elhagyja Erdélyt, mert különben én vitetem ki s azt nem köszöni meg.

– Instálom alássan, rimánkodék az ember, mi tevő legyek, ha méltóságod
megvonja tőlem kegyelmét?

– Tegyen kegyelmed, a mit akar. Menjen el Szathmárba, szegődjék be báró
Kopp uramhoz inasnak, vagy Kászonyihoz iródeáknak. Most épen irni fogok
nekik, majd megemlítem kegyelmedet a levélben, s azt maga elviheti.

– De hátha nem fogadnak fel.

– Maradjon el kegyelmed ott akármi bérre, hiszen éhen nem hagyom
meghalni. Hanem csak mentül előbb pusztuljon előlem.

A magister nagy remegve eltávozott, zsebkendőjével törülve szemeit.

– Uram, mondá Naláczi egyedül maradva, árt ez a hevesség.

– Az ilyen emberrel ez a bánásmód: szidni mindenért, a mit tesz, mert
különben megcsal, elárul, – ütni, dobni, kergetni, éreztetni vele
nyomorult szerepét, ha azt nem akarjuk, hogy bennünket játszon ki.

– Nem úgy értettem. Méltóságodnak árt az indulatoskodás.

– Sőt inkább ez tart fenn; ha boszuságaim elfogynának, rég ágyban fekvő
beteg volnék. Fogja kegyelmed ezt a nehány tallért, vigye utána annak a
semmirekellőnek, s mondja meg neki, hogy nagyon haragszom rá, azért
iparkodjék jövendő magaviseletével kiengesztelni maga iránt, akkor aztán
én sem felejtkezem meg róla. Mondja meg neki, hogy várjon a kapuban az
irandó levélre s ha kezéhez vette, csak iparkodjék ki Erdélyből sietve.
Említse meg neki, hogy a kolozsvári piaczon történt dolgait még nem
tudom, mert ha tudnám, korbácscsal veretném ki az országból; akkor
legalább sietni fog.

Naláczi nevetett és kiment. Teleki bágyadtan hajtotta fejét széke
vánkosára s kérte apródját, hogy egy flanelldarabbal nyakacsigáját
dörzsölje erősen.

Ezalatt jön a fejedelem maga. Arcza a részvéttől haragos. Még az ajtóban
elkezd pörölni Telekire.

– Hát kegyelmed miért nem feküdt le, ha megparancsoltam? Illik-e ilyen
meglett férfinak oly szófogadatlanul viselni magát, akár egy makranczos
gyerek? miért nem fogadja el az orvost, miért nem enged magán eret
vágatni?

– Nincs nekem semmi bajom, nagyságos uram. Egy kis hæmorrhoidalis
alteratio az egész. Megszoktam már. Minden æquinoctium közeledtekor
előfordul.

– Ej, ej, Teleki Mihály, nekem hiába beszél kegyelmed. Kegyelmed nagy
beteg. Kegyelmednél lelki baj idézi elő a testit. Illik-e ez
keresztyénhez? így megilletődni azon a házasság-elmuláson, mintha Flóra
hugom nem válogathatna akár ötven kérő közül, és különb férjet, mint
Imre úrfi, kinek «mind a vízig szárazon!»

– Bizony eszemben sem tartom én azt.

– Kegyelmed rosz keresztyén, ha mondom. Kegyelmed nem szeret sem Istent,
sem embert, sem családját, sem engemet.

– Uram! szólt könyörgő hangon Teleki.

– Mert ha szeretne bennünket, megkimélné magát és lefeküdnék, s nem
kelne fel, míg meg nem gyógyul.

– De ha én lefekszem…

– Hát azalatt pihenjen más is. Nem esik ki a világ feneke, ha kegyelmed
három nap az ágyat nyomja: csak rajta, szaporán, én addig el nem megyek,
míg kegyelmedet az ágyban nem látom.

Telekinek mit volt tenni? le kellett feküdnie felsőbb meghagyásból.

– Innen pedig az én engedelmem nélkül fel nem szabad kelni, szólt a
fejedelem, s maga elé intve Csereit, ahoz intézé szavait: «te fiú,
gondod legyen reá, hogy urad ágyát el ne hagyja, tudod? ezt én
parancsolom! és a míg meg nem gyógyul, semminemű terhelő munkát, sem
irást, sem olvasást, sem toll alá mondást neki meg nem engedsz, erre én
felhatalmazást adok neked és annak szigorú teljesítését követelem. Sem
pedig ezen szobába rajtam, az orvoson és családtagokon kívül senkit
belépni nem engedsz. Jól megtartottad-e? – Kegyelmed pedig, Teleki
Mihály uram, takaródzék be jól, s dörzsöltessse meg egész testét
gyapjuszövettel, igyék jó izzasztó szereket, a nyakára tetessen mustárt
s hagyja rajt, a míg kiállhatja, este felé pedig vegyen jó forró
lábvizet sóval és korpával, és ha eret nem akar vágatni, tetessen hat
pióczát halántékaira, a többit az orvos majd megmondja; addig is ne
resteljen ezekből a «pilulæ de cynoglosso»-ból szedegetni, csalhatatlan
hatásuk van. – Ezzel egy katulyát nyomott Teleki markába a fejedelem,
tele azon ártatlan szerrel, melyet akkor «árnős labdacsok» neve alatt
házi orvosságképen tartottak divatban.

– Mind jól lesz, nagyságos uram.

– Így ni. Este felé ismét meglátogatom kegyelmedet.

Azzal nyugodtan eltávozott a fejedelem, gondolván, hogy ezt ugyan jól
megijesztgette.

Alig tette be azonban maga után az ajtót, midőn Teleki inte Csereinek,
hogy hozza oda az érkezett leveleket.

Az apród tétovázva tekinte rá.

– A fejedelem ő nagysága meghagyta… szólt figyelmeztetőleg.

– A fejedelem szereti a tréfát, viszonzá a tanácsúr. Magam is szeretem,
mikor ráérek. Bontsd csak fel a leveleket s olvasd fel előttem.

– De mit fog mondani a fejedelem?

– Neked én parancsolok fiam, nem a fejedelem. Olvasd csak és ne törődjél
velem, ha engem nyögni hallasz.

Cserei megnézte az egyik pecsétet s nem merte azt feltörni.

– Kegyelmes uram, ez secretum sigillum.

– Csak bontsd fel bátran, szolgám. Még rád nézve nem veszedelmesek az
ilyen titkok, gyermek vagy te még arra, hogy azoktól félhess.

Cserei felbontá a levelet s megnézve az aláirást, alig hallhatóan
rebegé: «_Leopoldus_».

Teleki félkönyökre dőlve, hallgatá.

«Fenséges fejedelem! Nekem őszinte kedveltem!»

«Hírül vevém báró Mendingi Kopp és tisztelendő Kászonyi uraiméktól, mily
nagy jó akarattal viseltetik nagyságod irántam és az egész keresztyénség
ügye iránt, s nagy kedvvel fogadom nagyságodnak e részbeni készségét, s
valamikép a jelen mozgalmak kezdetén minden törekvésem abban
határzódott, hogy a keresztyénség fejedelmei jogaik és szabadságaikban
megtartassanak, aként nem legkisebb oka ez annak, hogy a mostani török
háború kigyuladt, s az egész ottomán hatalom engem és birodalmaimat
felforgatni készül; de reménylem, hogy e barbarok dühének a külső
királyok és választó fejedelmek egyesített erejével s Istennek
segítségével oly akadályt gördítendek elé, hogy hitszegő harczaiknak
büntetésével térendnek vissza. Egyébiránt fenségedet s Erdély karait és
rendeit királyi védelmemről mind addig biztosítom, míg az irántami jó
akaratban megmaradnak; s e jó egyetértés fentartására a fentisztelt báró
Kopp és tisztelendő Kászonyi uraimékra bíztam az összeköttetést. Többire
nézve jó egészséget és minden szerencsét kivánok fenségednek stb.»


Cserei félve tekintgetett ajtóra, ablakokra, ha nem hallgatózott-e
valaki?

(Tehát Thököli eltávozta óta sok dolog megváltozott, a miről nem is
álmodott senki!)

Most lássuk a másik levelet.

Csereinek még csak most kezdett izzadni az üstöke, midőn a felszakított
levél alatt a fővezér aláirását megismeré, ki Nándorról irt a
fejedelemnek ily szókkal:

«Legdicsőbb fejedelem!»

«Őszinte szeretettel teljes üdvözletünk után, jelentjük te neked
barátságosan kedveltünknek, miszerint a hitetlen ellenség a mi urunknak,
a leghatalmasabb szultánnak várát, Nyitrát, megszállván, az ott
berekesztett vitézek segélyére hadseregünk egy részét megindítottuk.
Melyre nézve szükséges, hogy ti is egész haderővel s az illető hadi
készülettel minden időhaladék nélkül siessetek, észszel és erővel a mi
hadainkhoz csatlakozván, az ellenség törekvéseinek szemközt menendők.
Hiszszük, miként ti Isten kedvezése mellett a hatalmas szultánnak
hasznos szolgálatokat fogtok tenni s eként részesülendtek az ő kegyében
és bőkezűségében. Mi pedig az ünnepek bevégeztével, melyek után
bőjtjeinket szoktuk teljesíteni, követni fogjuk az előreküldött hadakat
megszámlálhatatlan seregeinkkel, azalatt ti férfiasan feküdjetek neki a
dolognak, s hűségeteket teljes hadi tettek által tegyétek ragyogóbbá.
Béke azokkal, a kik Istennek engedelmeskednek stb.»


A szegény Csereit, mire végig olvasta a levelet, jobban lelte a hideg,
mint az urát. Nyugtalanul leste a tanácsúr arczát, de a mi annak
vonásaiban látszott, az csak testi fájdalom volt, nem lelki
szorongattatás.

A vér arczába volt tolulva, halántékaiban láthatólag lüktettek az erek.

– Eredj fiam, szólt alig érthető hangon, hozz egy pohár vizet, tégy bele
két késhegynyi rheumot, s add innom.

Cserei azt hivé, hogy beteg főnöke nem is figyelt a levél tartalmára a
visszatérő láz miatt s néhány percz alatt elkészítve a rhebarbarás
vizet, oda adta neki inni, mire Teleki takarója alá bújt. Attól azonban
semmivel sem lett jobban, a láz kitörte, hogy szinte reszketett bele.
Cserei futni akart orvosért.

– Hová indulsz? kérdé Teleki. Hozz tintát és pergament, és irj.

Az apród bámulva teljesíté a parancsot.

– Huzd ide a gömbölyű asztalt s ülj mellé. Ird, a mit mondok.

Az ifju kezében reszketett az irónád, melyet zavarában tinta helyett a
porzóba mártogatott.

Teleki szaggatott szóval mondatolt, a hogy a láz engedé.

«Méltóságos fővezér! Nekem legkedvesebb uram!»

«Miszerint a hatalmas szultán ellenségei ellen, kik Nyitra várát
ostromolják, a már megindult hadakkal egyesülni törekedjünk, azt
méltóságodnak hozzánk küldött leveléből megértettük, melyet is ez
országnak bárha kevesecske hadi maradványaival teljesíteni a
legpontosabban készek volnánk, ha-ne-ha e nem eléggé meleg tartományban
mindennemű takarmánynak, szénának, úgy mint abraknak hiányával nem
volnánk, melynek mihelyt bővében leszünk, méltóságod rendeletének készen
fogunk engedelmeskedni. Ezenkivül híre kezd terjedezni, mintha
Erdélyország határain ellenséges hadsereg kezdene mutatkozni, mely
törekvés ámbátor nem titok, mégis ha valósulni fog, szükséges leend,
hogy teljes erőnkkel és feszült vigyázással kisérjük. Annak idejében
tudósítni fogjuk kegyelmedet, kit addig is Isten kegyelmébe ajánlunk
stb.»[4]


Cserei felsóhajtott, magában gondolván, hogy hát ha azt felelik, hogy
lesz ott zab is, széna is?

De Teleki jobban tudta, hogy a tavalyi rosz termés és vizáradások miatt
a török sereg is nagy szükséget szenved széna dolgában s ugyanaz, a mi
nála ok a késedelemre, ok amannál a sietségre. (Im ebből láthatjuk, mint
épülnek a világesemények holmi szénaboglyákon is!)

– A második levelet czimezd méltóságos báró Mendingi Kopp és
főtisztelendő Kászonyi Ákos uraiméknak, a szathmári várőrség
főparancsnokainak; folytatá Teleki s tovább mondatolt Cserei tolla alá,
az időszakok csendje alatt hallható levén fáradt nyögése, mit a gyötrő
láz sajtolt ki kebléből.

«Örömmel értesültünk kegyelmetek czéljáról, miszerint hitünk
ellenségeinek egyik bejáró kapuját, melyen át szüntelen készen állhat
megrontásunkra, iparkodnak elfoglalni: segítse kegyelmeteket e
szándékukban az irgalmas Isten! Ha ez alkalommal kegyelmetek egyuttal
Erdély ellen is ráérnek látszólagos fegyverzajt intézni, hogy ez által a
törököktől kivánt hadjáratbóli elmaradásra okszerű mentségünk lenne,[5]
nekünk nagy könnyebbséget szereznének általa: egyébiránt is, ha bár
kényteleníttetnénk is hitünk ellenségei mellett a keresztyénség ellen
hadsereget szolgáltatni, biztosítjuk kegyelmeteket, hogy annak csak neve
lesz hadsereg. Egyébiránt Isten oltalmába ajánljuk kegyelmességteket
stb.

P. S. Ezen levelünk vivőjét használhatják kegyelmetek postának s más
affélének.»


Cserei bámulva kezde nézni urára, kiben a lelki izgatottság győzni
látszott a test lázas állapotján.

– Fogj egy harmadik levelet. Czimezd méltóságos Ebéni László uramnak,
Kolozsvár városa helyettes kormányzójának.

«Sietünk kegyelmeddel tudatni, miszerint a szathmári várőrség vezére
részéről oly előkészületek tétetnek, melyek gyanítani engedik, hogy
általa beütés terveztetik Erdélybe. Lehet ugyan, hogy ez nem egyéb merő
ostentatiónál, de mégis jó lesz kegyelmednek fegyvereseit a végett
készen tartani, ha netalán eszébe juthatna vak lármánál egyebet is
intézni ellenünk. Mi addig is felfüggesztjük a hadaknak Magyarországba
kiindítását, nehogy míg mi egyfelől támadunk, addig másfelől Erdélyt
védetlen hagyjuk. Még egyszer tanácsoljuk kegyelmednek a legfigyelmesebb
felvigyázást stb.»


Cserei az utolsó szót leirván, egész megnyugvással veré ki a nádjából a
tintát.

– Most fogd e leveleket s vigyed át a fejedelemhez, hogy írja alá.

– Hátha pofon üt, hogy kegyelmedet dictálni hagytam? monda az apród
megijedve.

– Ne törődjél vele, fiam. Elszenvedheted a hazáért. Engem is megvertek
elégszer, míg gyermek voltam, mégis megnőttem. Ezzel befelé fordult és
magára voná takaróját.

* * *

Cserei szerencséjére a fejedelem-asszony szobáiban találta Apafit s így
kikerülte a pofont, a levelek aláirattak s rögtön szétküldettek minden
irányban s a lehető legrövidebb idő alatt kéznél volt mind a három. Hogy
mi siker követte őket, azt majd meglátjuk.

A Kiuprili káromkodott, midőn a magáét elolvasta s esküdött erősen, hogy
ha nincs abrak Erdélyben, majd megabrakolja ő uraim ő kegyelmeiket!

Báró Kopp és Kászonyi összemosolyogtak a nekik irt levélre; a kormányzó
szakállába mormogta: «én nem bánom, csak te ne bánd.»

Ebéni uram pedig elolvasva a maga levelét, eltette szépen ad acta,
boszúsan mormogván: «ha én minden kószahírre, vak lármára és
azt-mondjákra fegyverbe akarnám állítani a népet, akár egyebet sem
tennék, mint egész nap üttetném a dobot. Látszik, hogy egyéb dolga sem
volt Telekinek, mint untában nekem irdogálni.»




A NAGYVÁRADI NAP.

Hogy a láthatár tisztán álljon előttünk, szükségesnek találjuk
elmondani, miszerint ezen időben két nevezetes pont vala Magyarországon
Erdély közelében: Nagyvárad és Szathmár-Németi, melyeket úgy szólván
Erdély kapuinak lehete nevezni; – jó menedék, ha kulcsaik az ország
kezében voltak, de annál nagyobb veszedelem, ha idegen kéz rendelkezett
velök.

Ez idő szerint Szathmárt német sereg tartja megszállva, Nagyváradot a
török, s amannak sisaktaréjai ép oly fenyegetőleg tekintgetnek be az
ország határán, mint ennek félholdjai.

Azon helységek és puszták lakói, kik e két vár közé szorultak, soha sem
tudhatják, melyik úton várják az ellenséget? mert oly felfordult
világban, mint az akkori, minden fegyveres ember ellenség, akár kurucz,
akár labancz, akár török, a ki elől rejteni kell buzát, marhát és szép
feleséget, s a barátság éppen annyiba kerül velök, mint az
ellenségeskedés, sőt néha két annyiba; mert ha Szathmártt megtudják,
hogy valaki szép szerével szénát és gabonát engedett elvinni a váradi
portyázóknak, a nélkül, hogy a fejét elébb beverette volna, másnap
büntetésül ők látogatják meg, s viszont, ha a török megtudja, miszerint
valamely úri háznál szivesen fogadták a szathmáriakat, sőt tán a ház
kisasszonya még beszélgetett is valamelyik tiszttel: csak azt várja,
hogy azok odább menjenek, azonnal rajta üt az úri lakra s felgyújtja
azt: hogy alatta szathmári tisztek többet ne hálhassanak; a házi
kisasszonyt pedig elviszi háremébe: hogy szathmári tisztekkel többet ne
beszélhessen.

Végezetül maradt még egy harmadik ellenség. És ez az ecsedi láptól az
alibunári mocsárig lakozó minden nemzetbeli betyárok és rablók
számbavehetetlen gyülevésze, kik aztán az okot sem keresik, a miért
valakinek a gulyáit elhajtsák s házait is feltörjék; s kik közül néha
egy-egy bátrabb és szerencsésebb legényt felkap a hír: merényleteket
beszélvén felőle, mik a hihetetlenséggel határosak, s a kit azután a
betyárok mintegy vezérökül, tekintélyül tartanak, bárha soha nem látták
is.

Ezen években valami Kökényesdi Feri a hírre kapott haramjafőnök, kiről
minden faluban, minden pusztán tudtak valami hallatlant, valami
csodálatost, valami rendkivülit mesélni: a tizenhét zászlóalja
zsiványról, kik egy szavára készen voltak a leghihetetlenebb
merényletekre, elsánczolt földvárairól a bélaborai, az alibunári
mocsárokban, miket semmi halandó ellenséges szándékkal meg nem
közelíthetett, s a hol ha körülfogták volna is, itéletnapig elélhetett
öt-hat ezred magával, – a kunsági buczkák között elrejtett kincses
tárházairól, mikre maga is csak lova szaglása után tud rátalálni, és egy
jó paripáról, mely egy itatással fut el a Tiszától a Dunáig s kétezer
lépésről megérzi az ellenséget, s nyerít, ha az ura alszik, vagy
szeretőjével a kocsmában dőzsöl; óriási erejéről, hogy tíz pandúrral egy
maga megbirkózik, és sem kard, sem golyó nem járja, s valahányszor
üldözésére mennek, tengert áraszt maga és kergetői közé, hogy azok
kénytelenek visszafordulni.

A ki azonban e mondák után akarna magának e rablóvezérről fogalmat
szerezni, az meglehet, hogy igen regényes, de nagyon valótlan alakját
látná annak maga előtt.

Kökényesdi uram se nem óriás, ki az embereket gúzsnak facsarja, se nem
bűvész, ki üldözőinek szemefényét veszti, – legfeljebb is némi cseh
pandurok nézhették az utána keletkezett délibábot hullámzó tengernek: –
ő egy jámbor tekintetű, alacsony, szikár alakú hódmező-vásárhelyi
polgár, kinek ott helyben öt háza és két tanyája van, miktől ő
becsületesen fizeti a porcziót s magának vannak gulyái és ménesei, de a
miket ő darabról-darabra be tud bizonyítani, hol és mikor és kitől
vette? Azok közt egy darab sincs lopott.

És mégis mindenki jól tudja felőle, hogy házai, gulyái, ménesei mind nem
Isten hirével szereztettek és senki sem vonja kétségbe, hogy az
elhírhedt harámbasa, kiről az ország minden szélében annyit beszélnek,
senki sem más, mint ő.

De ki birná ezt rá bizonyítani?

Látta-e őt valaki valaha rabolni?

Ismertek-e rá valaha rablások, feltörések, gyújtogatások alkalmával?

Nem mentette-e ki magát mindenkor a legfényesebben, ha vádoltatott?

Mikor híre volt, hogy Kökényesdi Mármaros vármegyét végig rabolta, nem
bizonyította-e be öt-hat élő tanú által, hogy ő ugyanakkor odahaza
tanyáján szántott, vetett? s lehetett-e a birónak nagyon kutatni, ha
vajjon hitelesek-e az előállított tanúk?

Hallotta-e valaki, hogy valaha Vásárhely határában loptak volna az ő
nevében, vagy adtak volna el vásárhelyi szabadságon általa lopott
jószágot?

A kik őt Vásárhelyen felkeresték, egy tisztességes, jámbor gazda embert
találtak benne, a ki maga hányta a szénáját, hogy csak úgy izzadt bele a
tenyere; a kiket pedig Kökényesdi maga keresett fel, távol az ország
tulsó szélében, azok nem látták az ő arczát soha; utána menni pedig,
hogy őt üldözzék, nagyon fáradságos munka lett volna. Legény legyen az,
a ki neki nyomába hág, ha egyszer lován ülve a puszták végtelenjének
veszi az utat, a kinek szive vissza ne döbbenjen, ha őt a tekervényes
homokbuczkák s a járatlan ingoványokba követni akarja! s végtére, ha
két-három vármegye egyesül is, hogy őt kifogja, engedi magát hajtani a
negyedik vármegye határáig s mikor azon átugratott, akkor elkezd
lassacskán ballagni s üldözői szeme láttára legelni ereszti lovát s maga
lefekszik mellé a bundájára; – az ott már török határ, s jól tudja, hogy
Lippán túl nem mernek üldözői jőni, mert ott már a temesvári basa
parancsol.

Sőt az is gyakran megesik, hogy ha vagy egyik, vagy másik párt nem bír
ellenfeleivel, odaizen a buczkák közé, a hol mindig talál valakit, a ki
magát Kökényesdinek nevezi, nem egyet, nem is kettőt, s előadván neki a
maga ügyét, ráuszítja ellenfele vármegyéire s Kökényesdi uraimék az
ilyen dolgokban nem igen scrupulosusok; ha a német fizet, megrabolják a
törököt, ha a török fizet, megrabolják a németet; – mikor pedig azt
mondom: «törököt vagy németet», érteni kell alatta azokat a magyar és
oláh falvakat, mik a német vagy a török hatóság alá tartoznak.

Azonban, hogy a történet folyamára térjünk, vala ez időben a szathmári
várőrség között egy Rákóczy László nevezetű százados. A Rákóczy-család
tudniillik Zrínyi Ilona férjének pápistává létele után nagyobbára
odafenn Bécsben neveltetvén, közülök egynémelyek a császári armádiában
foglalának tiszti hivatalokat, s azon helyeken velök született
vitézségök miatt igen kedveltek valának. Így lett Rákóczy László is
muskétások századosa, s hogy századja nagyobb részt magyar legényekből
állott, azon éppen úgy nem kell csodálkozni, mint hogy az erdélyi
fejedelem német ezredeket tartott, még pedig legfontosabb váraiban,
Kolozsvárott, a fővárosban, Székelyhidán és maga mellett, a merre járt.

Történt, hogy ezen Rákóczy László, ki igen formás, jó termetű, de
hallgatag és jószivű legény vala, beleszerete Rékason lakó Rhédey
Ádámnak Krisztina nevű hajadon leányába, s miután a leány apja
beleegyezett, hogy azt elvehesse, gyakorta lejárt hozzá Szathmárból, –
már mint menyasszonyához, – több tiszttársával együtt s mint magától
értetődik: ott a háznép által mind ő, mind társai mindig
vendégszeretettel lőnek fogadva.

Fülébe megy ez a nagyváradi basának, hogy egy rékasi földesúr német
katonatiszthez akarja adni a leányát, még tán azt is megsúgták neki,
hogy a leány igen szép és kellemetes. Nosza lelopódzik egy éjszaka Haly
basa a maga spahijaival Nagyváradból s meglepvén a rékasiakat, ott
Rhédey Ádám házát felgyújtja, prédára ereszti, magát megvereti
korbácscsal s kikötteti a kútkámvához, leányát pedig az ijedtségtől
félholtan, maga mellé vetve a nyeregbe, az égő falu világánál
visszanyargal Nagyváradra.

Rákóczy László, ki másnap menyegzőre és vigalomra jött, torra és
pusztulásra érkezék, elbujt cselédek, kik sövények mellől, honnan bújtak
elő, mondák el neki, hogy mi történt az éjszaka? s hogy Haly basa
elrabolta menyasszonyát.

A vőlegény különben is szótalan volt, de meg magyar embernek nem is
szokása sokat beszélni, mikor valami nagyon bántja: egy szót sem szólt
társainak, hanem visszament a kormányzóhoz, s arra kérte, hogy engedje
őt a maga századjával elmenni Nagyvárad ellen.

A tábornok látva, hogy arról le nem beszélheti: a fiú, ha máskép nem,
egy maga kész a törökségnek neki rontani; komolyan vevé a dolgot,
megigérve, hogy nemcsak a maga századját, de az egész várőrséget kezére
adja, csak hogy ő meg iparkodjék a környékbeli nemességet rábirni, hogy
mellette fölkeljenek a váradi török ellen.

Azoknak pedig csak egy szót kellett szólni, hogy mindnyájan fegyvert
fogjanak, mert alig volt egy, kit meg ne raboltak, meg ne vertek, vagy
legalább meg ne csúfoltak volna. Számtalannak megölték valami rokonát,
vagy elrablák nővéreit, s csak azt kellett látniok, miszerint
tekintélyesebb rendes haderő készül a török ellen, hogy rögtön
csatlakozzanak hozzá.

Ez volt azon tervezett vállalat, melyről Teleki báró Koppnak írt, előre
tudósítva levén felőle, s mely okot adott neki a magyarországi
hadjáratból elmaradni, úgy viselhetvén magát a török szeme előtt, mint a
ki veszélyben forgó szövetségesét, a váradi basát, segíteni szándékozik,
s az onnan fenyegető veszély ellen védi az országot; egyúttal azonban
arra is gondja volt a bölcs tanácsos úrnak, hogy ha netalán báró Koppnak
eszébe jutna, azt, a mit ő csak tréfa és látszat fejében kért, oly
formán teljesíteni, hogy valósággal ráüssön Erdélyre, azon esetre a
torkában fekvő Kolozsvár is el legyen készülve a tréfát a maga korlátai
közé visszautasítani; e végett írt tehát Ebéni uramnak.

Hogy Ebéni uram mily bölcsen veté félre e levelet, azt már láttuk, míg a
szathmáriak, megértve, hogy Telekinek jól esnék, ha egy kicsinyt
ráijesztenének, meg sem engedék pihenni magister Szénásit, hanem menten
elküldék Kökényesdi uram fölkeresésére.

* * *

A török egyszer elfoglalván Nagyváradot, abban annyira megfészkelte
magát, mintha igazolni akarná a muzulmán traditiót, hogy soha el ne
hagyjon egy várost, melyet elfoglalt, önkényt, és fel ne adja azon
helyet, hová templomot épített;[6] nem is igen sűrűen emlékezik a
történetirás olyan esetekre, hogy török capitulatio útján engedett volna
át valami várat, ha csak erővel el nem vették tőle.

1660-tól fogva, midőn Haly basa e várat elfoglalá, a közte és az ó-város
közti téren egy egész új török város keletkezett, bekerítve erős
palánkokkal, miken át csak szűk kapukon volt bejárás. Ez új várost merő
török kalmárok lakták, kik vásárt ütöttek a várőrség által rabolt
portékákkal, s egész Bagdadig le kereskedtek a Haly basa spahijai által
szépen összegyűjtögetett marhákkal és rabszolgákkal. Már akkoriban
Magyarországon nem igen volt mit rabolni mást, mint gulyákat és
rabszolgákat; hanem hisz a szép, deli termetű hajadonokat, s az izmos,
munkára termett legényeket folyvást a legkelendőbb árúczikknek lehete
tartani, miket a váradi portyázók potom pénzért vesztegettek az erzerumi
kalmároknak s ezek viszont méregdrágán adhatták el nekik kivülről hozott
kelméiket és füstölőiket.

Így lett évről-évre nevezetesebb vásártere a török szatócs-világnak a
váradi Váralja, egyik faház a másik hátára épült, keresztbe, hosszába,
kinek hogy eszébe jutott; úgy hogy utoljára utcza is alig maradt benne,
hanem az emberek szomszédjaik házain keresztül jártak a magukéba: szóval
az egész egy török csiflik alakját vette magára, a hol czifraság és
ragyogvány fedezte a szennyet, a fából össze-vissza tákolt épületek
beterítve pompás keleti kelmékkel, az utczákon esztendős szemét és
gazdátlan kutyák csordái, s ha a szűk sikátorokban két teve
összetalálkozott, ki nem kerülhette egymást.

Az összegyűjtögetett gulyákat nem volt elégséges e kerített város
elfogadni; a gazdáik is alig fértek benne; hanem e czélra volt a Pecze
partján egy körülárkolt nagy térség, a hol lovas baskirok őrzötték
hosszú dárdákkal a csordákat s ugyancsak nyitva kellett tartaniok a
szemeiket, ha azt nem akarták, hogy Kökényesdi minden éjszaka
megtizedelje, kinek ravaszsága nevezetesebb volt az egyiptomi Aliénál,
ki képes volt vásár előtt két héttel eladni német tiszteknek Haly
basának lakat alá zárt paripáit, s ha nagyon vigyázott a lovász, nem
csak a lovat, hanem őt magát is ellopta.

A sok eset közül csak egy párt említek meg. Egy napon megjelen
Kökényesdi kifordított bundában, kerek pörge kalappal a fején, kezében
nagy furkós bottal az árokhányáson túl, melyen belül egy hosszú süvegű
kurd őrizte Haly basa legkedvesebb Shebdiz nevű paripáját.

– Ejnye, de szép paripád van! szól a csikós a kurd legénynek.

– Szép ám, de nem ebfogra való.

– Bizony pedig ellopom én azt az éjjel.

A kurd gondolta magában: «hiszen én is ott leszek» s azzal felült a lóra
és kezébe fogta a harmadfél öles dárdát. «Már most gyere, ha ló kell.»

– Hiszen nem mindjárt lopom el, ne busulj, biztatá Kökényesdi; ráérek
vele reggelig s azzal leült az árokpartra; belehuzta magát a bundájába s
megtámasztá az állát a nagy botnak.

A kurd csak nézett rá. El nem merte róla venni a szemeit, alig mert
pillantani, attól tartva, hogy azalatt a csikós valami babonát követ el.

De az meg sem mozdult helyéből, fejébe huzta a kalapját s nézett alóla
farkasszemet a kurddal.

Ezalatt beesteledett; a kurdnak majd kiugrottak már a szemei, a hogy a
sötétben Kökényesdi alakját nézte. Végre megunta a dolgot.

– Hallod-e, eredj el már!

Kökényesdi nem felelt rá.

A kurd ujra várt és nézett. Már a világ is forgott vele, s a szemei kék
és zöld karikákat hánytak.

– Elmenj, ha mondom; mert ha széles nem volna az árok, átugranék hozzád
s keresztül vernélek a dárdámmal.

A bunda meg sem mocczant.

A kurd erre dühbe jött, leszállt a lóról, fogta a dárdát s lemászva az
árokba, beledöfte nagy mérgesen a kopját az előtte ülő alakba.

S ime mily nagy vala megütődése, midőn tapasztalá, hogy a mit ő a
sötétben embernek nézett, nem egyéb egy leszúrt botnál, melyre bunda és
kalap van akasztva! Míg ő Kökényesdit nézte, az csaknem szeme láttára
kibujt a bunda alól s elrejtezett az árokba.

A kurd még fel sem ocsudott bámulatából, midőn ostorpattanást hall a
háta mögött, s már akkor Kökényesdi, Haly basa Shebdiz paripáján ülve,
ugrat a feje fölött keresztül az árkon, visszakiáltva rá:

– Nem széles ennek a lónak az árok, fiam!

Másszor megkerítették a rablót a macedon szarácsiak, elzárva mindenütt
előle az utat, mikor ott aludt valamelyik pusztai csárdában. Ő hirtelen
lóra kapott, de akármerre nyargalt, mindenünnen tíz-húsz agyarkodó török
iramodott vele szemközt; a határ közepén volt egy nagy széles tó,
utoljára annak neki szorították. Kökényesdi bele ugratott a tóba; erre a
lovasok körülfogták a tavat, hogy a csikósnak sehova sem lehetett belőle
menekülnie. A tó szerencséjére nem volt mély, úgy hogy paripája könnyen
meglábolhatá. A szorongattatás e pillanatában, midőn a törökség
csatárlánczra oszolva fogta körül, egyszerre kiszemeli magának a csikós
üldözői főnökét, egy kövér, potrohos csauszt s egyenesen neki vágtat ki
a vízből, megcsóválva feje fölött hosszú pányváját s elordítja magát:

– Meghalsz ma pogány, ha száz lelked van is!

A csausz megboszankodott, hogy éppen őt választá ki a betyár s rákiálta:

– Ne én rám jőjj kutya, hanem amarra menj!

Többet aztán nem is mondott, hanem bölcsen kitért az útból, mielőtt a
többiek oda kerülhettek volna, helyet adott a csikósnak, ki mint a
szélvész nyargalt a támadt résen keresztül, neki a pusztának! Mehettek
aztán utána!

* * *

Magister Szénási olyan emberektől, kik már Kökényesdit ismerték, útba
igazíttatván, elérkezék Demecserbe, a hol akkoriban a hires harámbasa
leginkább tanyázott, s eléje vezettetvén magát, elmondá, hogy őt a
szathmári urak küldék hozzá a végett, hogy a török elleni hadjárásukban
szálljon segítségükre.

Kökényesdi egy boglyának vetve a hátát, nézte éles szemekkel a
magistert, ki fel sem mert rá tekinteni s mikor elvégezte beszédjét,
rárivalt:

– Kend hazudik! kend kém! – kendnek a pofája nekem nem tetszik! kendet
én felakasztatom…

Szénási, ki nem volt a harámbasa sajátságaival ismeretes, majd
összerogyott ijedtében, mire Kökényesdi felmosolyodva mondá:

– No ne reszkessen kend, hiszen nem eszem meg, hanem megmondja az
urának, a ki ide küldte, hogy máskor ne kendet küldje hozzám, mert az
ilyen ábrázatnak, mint a kendé, még ha igazat mond, sem hiszek. Aztán
azt is mondja meg az urának, hogy ha velem akar beszélni, jőjön maga, én
nem szeretek olyan beszéd után indulni, a mit eb mond kutyának, kutya a
farkának. Könnyen rám akadhat. Menjen el Püspök-Ladányba, ott szóljon be
a legutolsó házhoz jobbra s kérdje meg a gazdától, hogy merre van a
barátfai vendégfogadó: az majd útba igazítja; most Isten hirével,
pusztuljon kend, és hátra ne nézzen, míg haza nem ér.

A magister úgy cselekvék s haza érve, elmondá az uraknak az izenetet,
mire azok rögtön útnak ereszték a kormányzó részéről Raining
főszállásmestert, a magyarságból Topay Jánost, a báródsági nemesség
hadnagyát, és magát Rákóczy Lászlót.

Az urak szerencsésen értek Püspök-Ladányba, a hol be kellett várniok a
biró házánál, míg beesteledik, ámbár Raining jobb szeretett volna nappal
találkozni Kökényesdivel s Rákóczy is égett, minél előbb áteshetni ez
előzményen.

Ez idő alatt Raining meg nem állhatá, hogy a birótól meg ne kérdezze,
messzire van-e még a barátfai vendégfogadó?

A biró megcsóválta a fejét, azt állítván, hogy nincs ezen a vidéken
olyan nevű csárda, nem is volt.

A szállásmester azt gondolá, hogy a biró tán idegen e tájon; s még két
vagy három öreg embert megszólított e kérdéssel, de mind azt válaszolták
rá: hogy ha még volna is barátfai puszta, de vendégfogadó nem lehet
rajta; sőt ha volna is rajta vendégfogadó, de maga a barátfai puszta nem
létezik.

– No, ha az utolsó háznál se tudnak felőle, akkor visszafordulhatunk,
mondá magában Raining, midőn besötétedvén, megszólíták a gazdát, ki az
ajtóban nyugodtan üldögélt:

– Adjon Isten földi! – Merre van a barátfai vendégfogadó?

Az ember elébb végig mustrálta a kérdezőket, azután mondá csak: fogadj
Isten. Arra ni! – S intett fejével a bizonytalan irányba.

– Oda akarnánk menni, nem mutatná meg kend az utat? szólt Topay.

Az ember megfogta a kérdezőt s a kezével egy távolban égő pásztortűzre
mutatott.

– Ott világít az ablaka, ni.

– Melyik út vezet arra?

– Erre közelebb, arra hamarább.

– Mit tesz az?

– Hát a ki arra megy, könnyen eltévedhet, a ki erre indul, belefulhat a
mocsárba.

– Vezessen kend bennünket odáig; szólt közbe Rákóczy, egy aranyat nyomva
az ember markába.

Az megnézte, megforgatta a tenyerébe tett aranyat s visszaadá Rákóczynak
azon kérelemmel, hogy adjon neki helyette rézpénzt. Fel sem tehette,
hogy valaki aranyat ajándékozzon, a mi nem hamis.

Ez megtörténvén, szépen elvezeté az urakat a mocsáron keresztül, előttük
gázolván övig felgyürkőzve, rejtett helyeken át, hol vizi szárnyasok
ülnek fészkeiken, s midőn kibukkantak a sűrű nádberekből, néhány száz
lépésnyire maguk előtt látták égni a nádból rakott tüzet, mely
megvilágítá egy mögötte álló lovas alakját.

Vezetőjük itt elmaradt s a három férfi egyedül lovagolt a tűz felé, mely
azon perczben, hogy közelebb értek, egyszerre kialudt, mintha vizes
nádkévéket vetettek volna rá.

Topay köszönt a lovasnak, az megemelé kalapját szótlanul s közelebb
léptetett.

– Kegyelmetek harmad magukkal jönnek, szólt óvakodva. Hanem azért se
baj! folytatá felvagdalva hetykén a szavak végeit, nekem mindegy volna,
ha még tíz annyian volnának is, mert mindegyik nyeregkápámban van egy
pisztoly, a melyikkel tizenhat golyót lehet kilőni egymásután, s minden
golyóban mágnes van, hogy ha oda nem czélozok is, beletalál az emberbe.

– Jól van jól, Kökényesdi uram, szólt Topay, mi nem azért jöttünk, hogy
kegyelmed mágneses golyóbisokkal lövöldözzön belénk; hanem hogy
kegyelmedet egy derék tettre felszólítsuk, mely a vad pogány ellenség
megtörésére van czélozva.

– Oh uram, teszem én azt kegyelmetek nélkül is; van a babocsai puszta
várban egy száztíz öles kút, az mind tele van már török koponyákkal s
addig meg nem nyugszom, míg a tetejébe egy éppen olyan magas tornyot nem
rakok hasonló szerekből.

– Elhiszem. De dicsőség is jutna.

– Van én nekem dicsőségem is már elég. Ismernek engem a külső
országokban is. A franczia király régen kinevezett volna főcolonellusnak
egy pányvavető regementhez, csak egy szavamba kerülne; – s a minap, hogy
meghallotta az anglus király, mint furtam ki a tiszai munitiós hajók
fenekeit, megkinált nagy tisztséggel, hogy állítsak egy buvárregementet,
a ki a víz alatt pusztítson. Gyerekség már ez nekem mind.

– Tudom, Kökényesdi uram. De lesz ám itt préda is elég.

– Mit nekem a préda. Ha akarom, akár aranyban fürödjem s igaz gyöngyön
háljak.

– S valóban oly sok kincse volna kegyelmednek? szólt közbe Raining
kiváncsivá téve.

– Hogy volna-e? szólt Kökényesdi, megsejtve, hogy emberére talált. Csak
a Szilicze-barlangi tárházat kellene látni; oly magasan van ott
arany-ezüst felhalmozva, mint egy asztag! hát még a halasi buczkákba
elásott rakhely, a hol semmi nincs egyéb, mint csupádon csupa drágakő,
gyémánt, rubint, kárbunkulus és igaz gyöngy; magam sem tudom, hány
zsákkal!

– S nem rabolják el azt kegyelmedtől?

– Nem lehet! úgy el van annak dugva a nyilása, hogy rá nem akad ember,
még magam sem tudnám megmondani, ha kerékbe törnének is, mert a futó
homok azonnal befujja. Csupán egy élő állat talál rá, mikor kell, s az a
lovam. Ez pedig el nem árulja, mert ha más ül reá, egy tappot sem megy
tovább.

– S hogy jutott kend e rémítő kincsek birtokába? kérdé Raining
elbámulva.

– Hát az Isten adta, felelt halkan Kökényesdi, vállát s szemöldökét
felrántva.

– Az Isten adta? kérdé a német úr értetlenül.

– Hát biz az Isten adta, folytatá, felcsapva a hangját a csikós. Hát
mikor az én demecseri legelőm mellé odahajt a szél egy uszó lápot s
szépen megnő rajta a fű, s mikor már megnőtt, akkor megint elfujja a
szél a tulsó partra: – ott is azt mondják az emberek, azt nekik az Isten
adta s neki esnek, lekaszálják, boglyát raknak belőle. Éjszaka aztán
neki jön egy másik szél s megint áthajtja hozzám a lápot, és én elhordom
róla szépen a boglyát. Hát azt nekem nem az Isten adta?

– Bölcsen van barátom, szólt Topay. Ezek mind igen épületes dolgok;
hanem szóljunk rövideden a felől: mennyiért jönnél te velünk a
nagyváradi török ellen? – nem számítva a prédát, a mi bizonyosan nagyon
sokra fog menni.

– Hát biz azt nem oly könnyű megmondani. Mert – hát – ha én azt a
tizenhét zászlóalja legénységet össze akarom gyűjteni: ahhoz költség
kell, azokat tartanom, fizetnem szükség s több a féle.

– S kegyelmednek tizenhét zászlóalja volna? kérdé csodálkozva Raining.
Hol tartja őket? annyi embert?

– Hol tartom? jó uram. – Hát szanaszét – az országban! Hány elpusztult
vár, hány barlang van a Bükkben, a Bakonyban, a Rézen, meg mindenfelé?
ott Bodókvár! Babocsavár! Leányvár! Földvár! Jákóvár! Adorjánvár!
Csekevár! Hajnácskő! Vaskő! Kékkő! Bélkő! Oroszlánkő! Borostyánkő! s más
egyéb puszta vár! mind nincsenek azok elpusztulva, van ott ágyú is elég.
Hát még a sok barlang? ott Abaliget! ott Baradla! ott Szemiluka! ott
Balikaluka! hát a sok tiszai, mocsári szigetek! a lápok! a buczkák! az
erdőségek! mind jó menedékei azok a szegény legénynek.

– De hát így megoszolva könnyen kiirthatják kegyelmeteket.

– Könnyen-e? Nem kell azt hinni. Tiz ember kell egyikünkre!
Emlékezhetnek rá kegyelmetek, mikor egy hadnagyom huszad magával védte
magát az abaligeti barlang előtt; s mikor aztán elfoglalták a bejárást,
kétszáz ember rohant a barlangba s a mint husz lépésnyire értek
hozzájuk, ruppsz! leszakadt alattuk a dobogó! mind ott vesztek. Most is
ott látni a csontjaikat. Hát mikor a musztongai mocsár mellett kétezer
lovas rohant ellenünk, mi bevettük magunkat egy mély völgybe, mely
fölött ember magasságnyira állt a halálos mocsári levegő, melyből egy
szippantás megöli az embert. De felül már egészséges levegő van. Én és
embereim tehát hosszu nádszálakat vettünk a szánkba, azon keresztül
szíttuk a levegőt, míg az ellenség látva, hogy semmi bajunk sincs,
hanyatt homlok rohant reánk s mind ott fuladt egy percz alatt! Hát arra
az öt halomra Atyás mellett emlékeznek-e kegyelmetek? Mink raktuk azt!
Ötszáz török jött ellenünk s mi csak öten voltunk a faluban. Egyikünknek
fel kell áldozni magát, mondók s sorsot huztunk. A melyikre a sors
esett, felöltözött parasztnak, felült egy szekérre. Arra feltettünk egy
tiz akós hordót, tele borral, de jól megmérgezve, s így beleeresztettük
a török táborba. Azok elfogták s kérdezték: mit visz? Bort, felelt az.
Nincs-e megmérgezve? Dehogy van, felelé, s hogy bebizonyítsa, maga ivott
legelébb belőle. A törökök aztán elfogyaszták a többit. Reggelre mind
halva voltak. Abból raktuk azt az öt halmot. Ilyen legények vagyunk mi.

– Mind igen szép dolgok ezek, Kökényesdi uram, szólt közbe Topay, s mi
ezeket hírből régen tudjuk; de most azt szeretnők egyszer megérteni:
minő szép kerek sommát kivánna kegyelmed a nekünk teendő szolgálatért?

A harámbasa meggondolta magát.

– No, minthogy kegyelmetekkel van dolgom, ne mondják azt kegyelmetek,
hogy nagyon meg akarom taksálni, hát vegyük úgy a dolgot: hogy ha én a
magam tizenhét zászlóaljával megindulok, minden zászlóaljra kérhetek
ezer tallért; – úgy is mi jut abból egy emberre? Egy tallér; ha csak
ezer embert számítunk is egy zászlóaljra. Nekem semmi egyéb hasznom
rajta, mint azoknak a megmaradt díja, a kik oda vesznek. Hát ilyenformán
tenne az egész kerek sommában tizenhétezer tallért.

– Nem úgy lesz az, Kökényesdi uram. Kár lenne kegyelmednek annyi szép
embert ide fárasztani, hanem tegyen úgy, hogy hozzon el minden
zászlóaljból csak száz embert, a többi maradjon otthon, ki Hajnácskőn,
ki Baradlán. Ekkor aztán kap kegyelmed tőlünk kész pénzben ezer hétszáz
rénes forintot.

– Tyüj! pattant fel a rabló. Hát kinek néz engemet kegyelmed? Azt
gondolja tán: czigány vajdával van dolga, vagy oláh latrokkal? kiket
rézpénzzel fizetnek. A lovamat sem nyergelem fel annyi pénzért, inkább
egyet alszom addig.

– Hiszen kegyelmednek annyi a kincse különben is; szólt közbe naivul
Raining.

– Ejh, ahoz nem szabad nyulni, viszonzá boszusan a rabló.

– Miért nem? tudakozódék tovább a kérdező.

– Azért nem, mert azt nem szabad addig megkezdeni, a míg százezerszer
ezer forintra fel nem gyűlik.

– Hát akkor mit csinálnak vele?

– Akkor megveszünk a tatár királytól egy puszta országot, a hol jó
legelő van, s oda kimegyünk az embereimmel s csinálunk magunk egy
birodalmat. Veszünk szép asszonyokat a törököktől mindegyikünknek s
magunk urai leszünk.

– No ez az ezer hétszáz forint is mindjárt jó lesz egy vármegyét
megvenni abból az országból, szólt közbe Topay nevetve, kit nagyon
mulattatott, hogy Raining milyen hivő képet csinál a rabló beszédeihez,
s azzal félretolta a német urat. Ne ezzel a derék emberrel beszéljen
kegyelmed Kökényesdi uram, ő csak velünk jött, de a pénzt mi adjuk, s mi
jól ismerjük egymást.

– Hát miért nem mondták hamarább? szólt duzmadtan a rabló, akkor nem
beszéltem volna annyit. Hát melyikök légyen a vásáros?

– Ez a fiatal barátunk itt; szólt Topay, Rákóczy László, ha híréből
ismeri.

– Hogyne ismerném, eszem adta? Hisz a kezemen hordoztam, mikor kicsiny
volt; ha sötét nem volna, rá is ismertem volna mindjárt: hisz én tettem
legelőször a lóra. No minthogy ő az, hát neki megteszem. Pedig másnak
bizonynyal le nem engednék egy forintot. Tőle elfogadom az ajánlott ezer
hétszáz tallért.

– Én ezer hétszáz forintot mondtam.

– Én tallért hallottam! mondom kegyelmednek, hogy tallért hallottam, s
nem is megyek a herkópáternek sem alább, száradjon el kezem lábam, ha
csak meg is mozdulok kevesebbért!

– No már úgy kénytelenek leszünk magunk fogni a vállalathoz, szólt
Topay, ugy téve, mintha indulni készülne; mert azért, hogy kegyelmednek
alkalmat szolgáltassunk egy török várost kirabolni, nem bolondultunk
meg, hogy még másfélezer tallért is fizessünk. Menjünk vissza.

– De csak nem kivánják kegyelmetek, hogy kezem lábam elszáradjon? szólt
a rabló ingadozva.

– No én megadom az ezer hétszáz tallért, szólt végét szakítva az alkunak
Rákóczy, mire a rabló elkapta az ifjú kezét s megrázta örvendve.

– Hiszen tudtam én, hogy kegyelmed a legderekabb ember hármuk között.
Tehát ha mához egy hétre azt a pár forintot elküldik kegyelmetek azon
emberséges ember házához, a ki ide vezette, a másik héten ott leszek
Várad alatt mind a tizenhét zászlóaljammal.

– De ha mi előre fizetünk, szól aggódva Raining, s kegyelmed nem talál
eljönni?

A rabló végig mérte büszke tekintettel a kvártélymestert.

– Hát országcsalónak néz engem kegyelmed?

Azzal biztos hivatkozó mozdulattal vonatkozék a másik két urra.

– Itt már jobban ismernek engem. Isten megáldja. Alhatnak kegyelmetek
bátran.

Ezzel megfordult s elnyargalt a sötétségben. A három úr újra
visszavezetteté magát Ladányba.

– Csodálatos ember ez a Kökényesdi; szólt Raining, még folyvást alig
térve magához bámulatából.

– Nem kell ám azt mind elhinni, a mit elbeszél; mondá rá Topay.

– Hogy-hogy? kérdé megütközve Raining. Hát nem volna neki összeköttetése
a franczia és angol udvarokkal?

– Az öregapja se hallotta hirét.

– Hát az a sok kincs, a mikről beszélt?

– Maga se látta ő azt soha, csak azért mondta, hogy drágán tarthassa
magát kegyelmednek.

– Hát az a sok puszta vár, a tizenhét zászlóalja zsivány s a hirneves
csaták?

– Mind a kegyelmed épületére gondolta ő ki azokat, hogy bámuljon rajta.
A zsivány sem bolond, hogy a puszta várban lakjék, hanem benn él a
faluban, miként uri maga Kökényesdi uram, s az a tizenhét zászlóalj alig
lesz több tizenhét száz embernél.

– Azért egyezett hát bele a tizenhétszáz tallérba oly könnyen.

– Hiszen abból sem ad ő a legényeinek egy batkát is, hanem utasítja őket
a legális prédára.

– Tehát a megveendő puszta ország is lelemény, sőt tán az sem igaz, hogy
Rákóczyt ő ültette volna lóra?

– Hisz ez Bécsben nevekedett gyermeksége óta.

Raining megcsóválta a fejét s hazáig morgott magában.

* * *

Egy hét mulva megküldték Kökényesdinek a kialkudott pénzt. Raining
azonban attól tartván, hogy az ember elfeledi a határidőt, nem restelte
személyesen elmenni Vásárhelyre, hogy őt tulajdon portáján felkeresse.

Ott állt Kökényesdi uram a szérüs-kertben, s fogát piszkálta egy
szalmaszállal.

– Jó napot gazda! köszönte be a szállásmester.

– Ha jó, edd meg; mormogá magában Kökényesdi.

– Nem ismer kend engemet?

– Ismer a szélvész.

– Hát nem emlékezik, mit igért a barátfai vendégfogadón?

– Azt sem tudom, merre van?

– Hát nem kapta kend az ezerhétszáz tallért?

– Bár azt tudnám, hogy miért?

– De ne tréfáljon, kend, mert a határidő itt van!

– Miféle határidő?

– Miféle határidő? Hát a mikor kendnek meg kell jelenni Várad alatt
azzal a tizenhétszáz lovassal.

– Ha csak ezt a hat bérest fel nem ültetem erre a hat tinóra.

– No szépen vagyunk! mondá Raining nagy boszusan visszabaktatva
Debreczenbe, s a mint ott Rákóczy szobájába belépett, azzal a szóval,
hogy: no minket szépen rászedett Kökényesdi! hát már akkor ott állt
Kökényesdi.

– Hát kend itt van?

– Itt ám. Hanem máskor tudja meg kegyelmed, hogy mikor én otthon vagyok,
akkor én nem vagyok otthon.

* * *

Pünkösd előtti péntek volt, – alkonyat után az idő, – körül a vidéken
nagy csendesség, csak a váraljai mecsettornyokból felelget egyik imám a
másiknak s a temetőkből egyik komondor a másiknak; alig lehet egymástól
megkülönböztetni, melyik üvöltött?

A bástyákon nagy lustán jár-kel egy pár turbános őr, a palánk kapuja
felett egy szegletes fejű tatár féltermete látszik, ki oda könyökölt a
párkányzatra, hosszu puskáját készen tartva, melylyel nem tudom hogy
lőne meg valakit három lépésnyiről? miután a puska maga harmadfél öl
hosszu s csak olyan formán használható, ha a végit le lehet valamire
tenni, s valami készen tartott kanóczczal nagy ovatosan elgyujtani, jól
vigyázva, hogy az ember ki ne lőjje vele saját két szemét.

A tatár őr kerekre nyilt szemekkel néz ki a sötét éjszakába, lesve, ha
nem jön-e valaki abban az irányban, a melybe a puskájával czéloz? s
fujva erősen a kanóczot, hogy el ne alugyék. A mint így kinlódnék,
egyszerre úgy tetszik neki, mintha valami lovas alakot látna a város
felé közeledni.

Az ilyen esetekre nagyon egyszerű utasításuk szokott lenni az ozmán
őröknek: minden éjjeli közeledőt szó nélkül agyonlőni.

A tatár csak arra várt, hogy az ember közelebb jőjön, akkor végig
fekteté a kapu párkányán hosszu puskáját s elkezde czélozni vele.

Hanem a közeledő oly különösen ült a lovon, a hogy csak magyar
csikósokat lehet lovon ülve látni, szüntelen hajlongva jobbra balra, s
bukdácsolva előre hátra negédesen.

– Allah koppaszszon meg, részeg gyaur! mormogá magában tusakodva a
tatár, a mint hasztalan czélozgatott, mert mire felfútta a kanóczot, már
megint nem ott volt a csikós, a merre a puska vége állt. Hogy a pokolnak
mind a hetvenhétezer pitvarába jusson belőled egy darab. Egy pillanatig
sem tud veszteg maradni, hogy ráczélozhassak.

Az alak e közben lassankint egész a kapuig jött.

– Ne jőjj már közelebb! kiálta rá a tatár, mert rád sem lőhetek.

– Vagy úgy! monda emez. Hát mért nem szóltál hamarább? No ne tartsd
olyan közel azt a puskát, mert túl lősz rajtam.

A csikósban Kökényesdire ismerünk, ki alatt oly tánczolást kezdett
elkövetni a ló, hogy most már igazán nem tudott rá czélozni a tatár.

– Egy levelet hoztam Haly basának a lippai defterdártól; szólt a csikós,
azalatt míg lova ficzánkolt, előkeresve valamit a ködmöne zsebéből. Vedd
át, ha be nem akarsz ereszteni a kapun.

– No hát hajítsd fel, morgá az őr, aztán eredj, de szépen eredj, hogy
rád czélozhassak.

– Köszönöm, érdemes kutyafejű vitéz ur, vigyázz hát, a mit felhajítok,
kapd el.

Ezzel elővont egy kerek pergamen göngyöleget s felhajitá a
kapupárkányra. A tatár a hajított tárgy után nézve, nem látta meg, hogy
a csikós azzal egyszerre hosszu pányvakötelét is felhajította s csak
akkor vette észre a tréfát, midőn a csikós rárántva a hurkot, azt dereka
körül érzé összefúlni. Kökényesdi ezzel hirtelen megfordult, a pányvát a
lova szügye körül kanyarítá s sarkantyuba kapva, elkezdett vele
vágtatni.

A tatár természetesen egy percz alatt lenn volt a kapu tetejéről,
puskástul, kanóczostul, a derekára levén hurkolva a pányva, elébb
leesett az árokba, onnan megint egy percz alatt felrántatott a partra s
vitetett villámsebesen tüskön, bokron keresztül.

A tatár, kit még ilyen forsponton sem vittek soha, hasztalan iparkodva
kézzel lábbal megkapaszkodni az utjába akadt fűbe, fába, elkezde
ordítani teljes erejéből, mely rémséges zajra felriadtak a palánk többi
őrei s meglátva, hogy valami lovas egyik bajtársukat mily kényelmetlen
módon szállítja tovább, lóra kaptak s kirontva a kapun, utánna eredtek,
számra mintegy huszan, Kökényesdinek.

Az nyargalt előttük, szüntelen maga után vonszolva az ordító tatárt, míg
egy fűzeshez ért, s a mint ide jutott, megfordult s egy füttyentésére
ötven ficzkó ugrott elő a rekettyésből, gyors paripákon, csákánynyal
kezökben, s közre kapták a meglódult törököket.

Azok vissza felé is jól tudtak futni, s nem szeretvén a csákányt, a
kapuig meg sem álltak, azon belül pedig roppant zajt ütének, hogy itt
vannak a Kökényesdi rablói! kik az első rohammal keresztül ugratva a
baromállás árkán, kiszakasztának egy jó csomót a gulyákból s terelték
maguk előtt.

E zajra feltámadt nehány száz spahi s üldözőbe vevé a vakmerő
kalandorokat. Azok mintegy ezer lépésnyire haladva a Körös mellett,
szembe álltak üldözőikkel s a spahik tapasztalni kezdék a támadt
viadalban, hogy elleneik, kik eleinte alig voltak ötvenen, százra,
kétszázra, majd öt-hatszázra felszaporodnak; a fűzesből, a nádasból, a
sötétből szüntelen új, meg új alakok nyargalnak elő társaik segélyére,
míg a várból szinte tizével, huszával nyomakodnak elő a törökök, a
spahikat szaporítani s ilyenformán már az őrség nagyobb része kitódul a
síkra Kökényesdi portyásait zaklatni, midőn egyszerre megzendül minden
oldalról a harczi riadó s a honnan senki sem várta, a Körös tulsó
oldaláról előrontanak a báródsági nemesség bandériumai,
keresztülusztatva a vizen, míg Várad-Olaszi felől dobok pörgése közt jő
Rákóczy László a szathmári gyalogsággal.

– Előre! kiált az ifju, kezébe kapva a zászlót s az első, ki az
ostrom-hágcsóra lép, ő maga. A felriadt őrség a levegőbe lődözi
fegyvereit s oda hagyva a palánkot, tódul a várnak.

Rákóczy elébb benn van a városban, mint a spahik, kik Kökényesdivel
harczoltak, s most a támadt zajra menekülni akartak a városon keresztül
vissza a várba s épen szembe jutnak Topay lovasaival, ki velök ugyanazon
pillanatban ért a város kapujához, s ott megrekedve a kapu előtt,
mindkét fél elkeseredetten törekedik a kapukat elfoglalni, mely tusa
közt egy percz alatt összebomlanak a csapatok, egy őrült tömkeleggé
válva, hol a küzdők csak a kiáltásokról ismernek egymásra, midőn
egyszerre kavarogva lobban fel a város közepén egy magas tűzoszlop,
megvilágítva a küzdők orczáit. Kökényesdinek jött az a jó gondolatja,
hogy egy égő szurok-kanóczot behajítson egy házfödélre s világot
gyujtson, hogy legalább láthassa az ember egymást.

A rémvilágnál egyszerre megpillantják a spahik, hogy Rákóczy gyalogsága
már egy oldalon keresztül tört a palánkon s a szűz Máriás lobogót egy
magas szál hajdulegény épen akkor tűzi ki a keleti kapu fölé.

– Ez a halál napja! kiálta kétségbeesve a spahik agája (Dicsértessék az,
ki soha nem látja a halált!), azzal elveti kardja hüvelyét s egyedül
állva a kapuban, addig harczol kétségbeesve, míg társai a városba
menekülnek s ő maga sebektől elborítva elesik.

A magyarság nyomban tódul a kapukon át a futó spahik után.

A vár felől új kiáltás hangzik e pillanatban: Haly! Haly! Ő maga jön
válogatott testőreivel, a délczeg janicsárokkal, a czélbalövő
szarácsiakkal, kik ellövik golyóval a felvetett tallért, s a harczedzett
mamelukokkal, kik dárdával és karddal harczolnak egyszerre.

Ő maga jő serege élén, harczos lován ülve, nagy vörös arcza ég a düh
miatt, előtte viszi a jelhordó a hármas lófarkat, mellette két felől két
néger hóhér léptet, széles pallosokkal.

– Ide, ide! ti hitetlen kutyák! Hát szűk volt a föld, hogy ide jöttetek
meghalni? Allah árnyékára esküszöm, ma mind a pokolra küldelek s tiz
mérföldnyi kerületben felégetem az országot. Ide, ti sertésevő
tisztátalanok! Vásárra hoztátok fejeiteket; ime minden keresztyén fejért
egy aranyat igérek az átadójának, a ki pedig egy foglyot hoz, meghal!

Igy dühöng, lármáz, dúlfúl egyre a basa, míg Topay az üldözés miatt
szétzavart embereit iparkodik a törökök tüzelése közepett rendbeszedni,
egyik utczából a másikba nyargalva s ha itt szétriasztották egy
csapatját, amott ujjal tör elő, minden oldalról csapkodva az egy
tömegben haladó török seregre, mely gyorsan kezd ismét tért foglalni,
miután Kökényesdi zászlóaljainak csak a rablásra van gondjuk.

– Száz arany annak, ki azt a kutyát lelövi, ordít dühében a basa, a
szüntelen előkerülő Topayra mutatva, s miután sehogy sem birja közre
fogni, dörgő hangon kiált utána: Te gyáva czenk! Hová futsz még? Nézz
szemembe!

Topay meghallotta a kiáltást s nagy röviden visszakiált:

– Láttam a hátadat Bánfi-Hunyadon![7]

Haly basát e gúnyra elfutja az epe, kapja a buzogányát s maga vágtat
Topay felé, midőn egy keresztutczából egyszerre dörgő sortüzelés roppan
szemközt vele s az oszló füstfelleg közül Rákóczy muskétásai törnek elő,
kilőtt fegyvereikbe az akkor divatozott dákost dugva, mely később
szuronynyá alakulva, oly döntő hatalom lett a csatában. A szűk utczában
megszorult török lovasság nehány percz alatt eszét veszté e szabályos
rohamra. A szuronyos fegyver zavarba hozta a vivókat, sem kard, sem
dárda nem használt ellene.

– Allah nagy! kiálta Haly. Siessetek a várba, huzzátok fel a hidat, mi
hadd veszszünk itt; csak a vár maradjon meg.

De kisérői akaratja ellen zablájába kaptak s ragadták magukkal, s midőn
egy bátor muskétás, közel jutva hozzá, leszúrta paripáját, a basa
ijedten kapaszkodék fel egyik hóhérja nyergébe s annak háta mögött
menekült tova.

Egy fiatal magyar lovag volt mindenütt nyomában, senki sem mondá
Halynak, hogy az kicsoda? de láthatta arczából, hogy annak legdühödtebb
ellenségének kell lenni, kit több, mint puszta harczvágy lelkesít a
csatában, ki nem ügyel sem lövésre, sem vágásra, mely ellene intéztetik,
csak az öldöklésre.

Az ifju Rákóczy az, kinek az elkeseredés százszoros erőt adott; beleveti
magát a futó ellenség tömkelegébe, mindig közelebb közelebb nyomul
Halyhoz, egyenként lesujtva, a kik közte és a basa között elzárják az
utat, s a török lekötve érzi kezeit ez ádáz tekintet által.

Végre el van érve a hid, mely, czölöpökre verve, a mély sánczokon
keresztül a várba vezet s melynek a kapu előtti része vaspántokkal és
szegekkel kiverve, kerekes lánczokkal volt felhuzható a torony kapujába,
melynek tetején még látszott Szent László ledöntött lovagszobrának
gúnyul meghagyott két csonka lába.

Magyar és török egyszerre ér a hidra, ugy össze vannak keveredve, hogy
nem lehet egyebet látni, mint egy összevert tömkelegét a turbánoknak,
sisakoknak, csalmáknak és kalpagoknak, egyenes és görbe kardok villogó
erdejével: a szűz Máriás lobogót a félholdas lófark mellett.

A várkapu alól két hosszú, tizennyolcz fontos csatakigyó tátong a hidra,
lánczos golyókkal és vagdalt szegekkel töltve, de a komparadzsik nem
merik használni kanóczaikat, mert akármerre czéloznak, épen annyi
mindenütt a török, mint a magyar, magán a hidon ember ember ellen küzd.
Rákóczy épen a három lófark jelhordójával harczol, balkézzel mind a
kettő a lobogó nyelét fogja, egymástól el akarva azt ragadni, míg jobb
karral ellenére csapkod.

– Lőjjetek ide, semmirekellők! ordít Haly basa hátrafordulva a tétlenül
veszteglő komparadzsikra, ne törődjetek vele, ha a golyó annyi muzulmánt
hord el, a hány magyart, akár engemet is! söpörjétek le a hidat! Az élet
olcsó, a paradicsom drága!

De a tüzérek átallanak társaik közé lőni, s midőn Haly a két bakót küldi
rájuk a parancscsal, akkor a magasba irányozzák ágyuikat s a levegőbe
lőnek.

A hidon makacsul foly a viadal, a janicsárok a karfáknak vetették
hátaikat s meg nem mozdulnak helyökből, meztelen markaikban a széles
pallosok, mint egy eleven kaszabörtön, tépik rongyokká a közükbe jövőt.
Ekkor egy csoport német drabantnak az jut eszébe, hogy a hidlábakon
felkapaszkodva, a janicsárokat elűzze a karfáktól, tizen, huszan már
felkapaszkodtak a hevederre, midőn a karfa egyszerre leszakad kettős
terhe alatt s janicsárok és drabantok a mély vizárokba esnek, még ott is
fojtogatva egymást, s ha felbukik egy-egy turbános fő, azt a hidlábakon
álló németek verik keresztül alabárdjaikkal.

A két viaskodó bajnok ezalatt a hid közepén már szinte kifárad a
tusában, kardja mindkettőnek darabokra tört már s most mindkét kézzel
megragadták a vitatott zászlónyelet s csavargatják elkeseredett dühhel.

A török zászlótartó ekkor egyszerre megszorítja paripáját térdeivel, s
az elkezd alatta felágaskodni, úgy hogy a török féltesttel magasabban
áll Rákóczy fölött, s vagy kiveti őt a nyeregből, vagy kitekeri kezéből
a lobogót.

E pillanatban fenn a torony párkányzatán egy fehér hölgy-alak jelen meg,
sötét hajzata repked a szélben, arczát az égés fénye világítja.

– Úr Jézus segítsen tégedet, László! kiált le a hölgy a torony ormáról s
az ifju meghallva a magasból, mintegy a mennyből érkező hangot,
megismeri azt, feltekint, meglátja menyasszonyát, ember fölötti erő gyűl
szivébe, karjaiba, s a mint a török zászlótartó felágaskodtatá
paripáját, egyszerre elbocsátja Rákóczy a zászlónyelet s mindkét kézzel
megragadva a hortyogó mén zabláját, azt egy herkulesi lökéssel hanyatt
taszítja urastul, zászlóstul, a karfákon keresztül a mély sánczárokba.

– Nincs segedelem, egyedül az úr Istennél! kiált erre kétségbeesve Haly,
kit ezen eseten elrémült népei akaratja ellen ragadtak magukkal.

– László! László! Kedvesem! hangzik a kiáltás a magasból; az ifju tiz
férfi helyett küzd; három lovat lőttek már ki alóla s a harmadik kard
most villog kezében. Már a felvonó hidon áll, kedvese egy fehér kendőt
hajíta le hozzá, azt már magasan lobogtatja diadaljelül, midőn egy jól
czélzott golyó szíven találja az ifju bajnokot s ez czélja küszöbén, a
már szinte elfoglalt vár kapujában épen kedvese lábainál, holtan rogy
össze.[8]

E pillanatban szívszaggató sikoltás hangzik s a torony magasából egy
fehér alak hull alá a hidra; a szép menyasszony az, ki a tiz ölnyi
magasságból kedvese holttestére veté le magát, s ott meghalt ugyanazon
pillanatban, melyben ő, vérük összefoly, s ha karjaik nem ölelheték,
legalább lelkeik ölelik egymást.

E lélekrázó jelenet annyira meghatá az ostromlókat, hogy az elfogulás
perczeiben ideje maradt Haly basának rögtön felvonatni a hidat s
megmenteni a várat és seregei maradványát.

A kik künn rekedtek, azok közül nem maradt életben egy is. Kökényesdi
irgalom nélkül leölt mindent, a mi török volt, hajcsárt és kereskedőt,
tevét és szamarat, nem kimélt mást, mint a lovakat, s midőn ki volt
fosztva minden, akkor egyszerre tizenkét helyen felgyujtatá a várost,
melyet félóra alatt elboríta a láng, hogy az egész egy óriási máglya
gyanánt égett, melyről a támadó szél keresztülcsapta az árkon a füstöt
és lángot a várba.

– Nyelhet füstöt Haly basa pipaszár nélkül; monda Kökényesdi,
elgyönyörködve a pompás égésen.

* * *

Rákóczy Lászlót kedvesével együtt elvitték a rékasi sírboltba s ott
eltemették menyasszonya mellé.




A SZENTKÚTI BARÁT.

Kolozsvártól mintegy jó napi járásra volt akkor egy híres klastrom,
melynek romladozott tornya még ma is fennáll.

Hajdan széles, erős kőfal tág udvarral vette körül, a hol bőven
megférhetett a minden oldalról összegyűlt bucsujáró népség.

Mert volt e kolostor tövében egy híres csodaforrás, mely egész télen,
nyáron el volt apadva, csak a tavasz és ősz bizonyos napjain szokott
rendesen sziklai odvából előtörni, mintegy két hétig bőséggel buzogva, s
azután ismét lassankint elapadva.

Ez idő alatt szokott ide seregleni legtávolabb vidékekről a szenvedő
emberiség, sánta, inaszakadt tagu emberek, idült kórosok, lélekbetegek,
gyermektelen nők, s a természet ura csodaerőt adott a vizeknek, a
szenvedők mankó nélkül, lélekben, testben kiépülve hagyák el a boldog
forrást. Ott lehete látni a templom falaira felakasztott mankókat, miket
nyomorékok hagytak hátra, s nem egy főur szentelt az oltárra arany-,
ezüst-ékszereket, a szentkút iránti hálából.

Az épület nagyobb része az uri vendégek számára volt készen tartva, a
köznép künn az udvaron sátrak alatt tanyázott s az épület mögött
gyönyörű kert volt rendezve, melyet a jámbor szerzetesek mindig a
legnagyobb díszben tartottak; még maig is látni a begyepesedett
környéken nehány évelő virág elvadult sarjadékát.

Azon időben, melybe történetünk esik, csak egy szerzetes atya élt még a
szentkúti conventből, kit a köznyelv egyszerüen Gergely barátnak hívott
s kit alig volt Erdélyben ember, a ki nem ismert volna. Nagy, hat láb
magas férfi, rengő fekete szakállal, barna, sovány, csontos képpel s oly
kezekkel, hogy egy hat fontos ágyugolyót eltakart markában. Tagjait
mindig egyszerű kámzsája fedé s föveget soha nem viselt, nagy fényes
homloka redőtlen ragyogott. Oly dörgő, oly hatalmas hangja volt, hogy
mikor énekelt, egy maga többet ért, mint az egész gyülekezet.

A szent kút forrásának alkalmával tárva nyitva állt a jó barát pinczéje
és éléstára boldognak boldogtalannak, mert a mit ő egy esztendőben
bevett, abból semmit sem tett el a másikra, s a mit a gazdagok fizettek
neki, abból jutott a szegényeknek; ha pedig valami collegája, rácz,
örmény, kálvinista vagy unitárius vetődött oda, annak alig találta
helyét, tejben vajban fürösztötte, hogy megemlegette róla holtig.

Épen így járt vele nagytiszteletű Magyari László uram, kinek szép
felserdült leánykája, Piroska, azon nevét meghazudtoló szűz kórban
szenvedvén, mely oly ábrándos szint ád az arcznak, atyja jónak látta őt
lehozni Szentkútra.

Gergely barát magán kívül volt örömében, legjobb szobáját nyitá fel a
nagytiszteletű collega számára s a fráter szakácsnak, fráter kulcsárnak
és fráter kertésznek volt dolga kitudni, milyen étellel, itallal és
virágokkal halmozza el kegyelt vendégeit?

Páter Gergely és páter Magyari a két legegymáshoz illőbb ember valának a
földön; egyformán jókedvű, szivű és fejű mind a kettő; kik már korán
reggel elkezdték egymással a vitát dogmatikus kérdések felett: melyikök
vallása jobb, igazabb, boldogítóbb, idvezítőbb és sarkalatosabb s miután
késő estig – nem mulasztván el a mellett poharaik buzgó ürítgetését –
egymást citatumokkal agyonfáraszták, syllogismusokkal megkötözték,
auctoritásokkal földre sujták, s anecdotákkal összekaszabolták: végtére
kezet fogván, abban egyezének meg, hogy bizony minden vallás jó ott, a
hol az ember maga is az.

A szép halvány Piroska, míg atyja ily harczokat viselt, a kertben vagy a
forrás mellett mulatta magát egykoru lánykák társaságában, s a friss
lég, a virágillat és a jóltevő forrásvíz lassanként visszaidézék
arczának eltünt szinét s Magyari már örvendve gondolt reá, mint fog
örülni anyja, ha gyermekét felüdülve ölelheti, s e fölötti örömében még
hosszabbra nyujtá a páterreli estéket, azalatt Piroska egy
mellékczellában csendesen alva az igazak álmát.

Épen így üldögélt együtt a két jó úr egy szép alkonyatkor, a midőn a
kapun kivülről zörgetés hallatszék; szokásos rend levén, hogy naplement
után a bucsujáró népség a kolostorudvarra betakarodjék, s a kapu
bezárassék. A fráter guardián jött jelenteni, hogy négy különös formáju
szerzetes kér bebocsáttatást, beereszszék-e?

– Kérdést sem szenved, monda páter Gergely, akár ki lenne is, fel kell
őket ide vezetni hozzánk s gondoskodni számukra frissítőkről.

Nehány percz mulva bejött a kérdéses négy barát, durva fekete szőrkámzsa
volt rajtuk, mely fejükre huzva, csupán szemeiket s torzonborz
szakállaikat engedi láttatni. Nagy hajlongások közt szótlanul közeledtek
a két tisztelendő úr felé.

A páter nyájasan felállt előttük s ájtatosan köszönté őket latinul.

– Benedicite nomen Domini!

Azok csak hajtogatták magukat szótlanul.

– Nomen Dei sit benedictum! ismétlé Gergely, azt gondolva, hogy nem
hallották vendégei a mit mondott, s a mint arra sem feleltek, nagy
csodálkozva kérdé:

– Non exaudistis nomen gloriosissimi Domini, fratres amatissimi?

Erre megszólalt a legelső közöttük.

– Nem értjük azt a nyelvet, jámbor barát.

– Hát miféle szerzetesek vagytok? Mi vallástok? Görögök vagytok?

– Nem vagyunk görögök.

– Hát örmények?

– Örmények sem vagyunk.

– Ariánusok?

– Még azok sem.

– Patarénok?

– No még az sem.

– Hát in gloriam æterni, miféle szerzet vagytok akkor?

– Zsiványok vagyunk! kiálta erre a kérdezett, szétvetve csuklyája
palástját, mely alatt késekkel és pisztolyokkal megrakott tüszője
látszott. Az én nevem Kökényesdi Feri! szólt mellére ütve.

Magyari felugrott székéről s megkapva annak támaszát, az jutott eszébe,
hogy elkezdjen verekedni a rablókkal, egyetlen leányát védve ellenük. A
páter megrántá köntösét, oda sugva: «maradjon nyugodtan kegyelmed».

Azzal véghetetlen csendesvérű arczczal fordult a rablókhoz.

– No ha épen ily szerzetből valók vagytok is, ha már az én vendégeim
levétek, üljetek le és lakozzatok, mivel kivántok.

– De nem addig van az még. Ide künn a klastrom előtt nekünk ezerhatszáz
emberünk van, annak mind enni való kell, mert éhen szomjan csak a régi
próféták hirdették az igét.

– Legyen nekik is az ő kivánságaik szerint.

– Azonkívül tudvalevő dolog, miszerint a kegyelmetek kápolnájában sok
szép ezüst és arany szentek találtatnak, kikhez nagyon sikeres a
fohászkodás. Minekutána mi nem érünk rá mindennap ide futni, hogy
hozzájuk folyamodjunk, elviszszük őket magunkkal, hogy segítsenek
rajtunk az uton.

– Elmés egy fiu vagy, fráter. Ki tagadhatna meg tőled valamit?

– Az sem titok előttünk, páter Gergely, hogy kegyelmed pinczéjében
hordókkal áll az élire vert pénz, ezüst, arany; nehogy fölvesse
kegyelmedet, egy kissé megkönnyítjük.

– No azt tedd el; gondolá magában a páter, jól tudva, hogy ott ugyan
semmi sincs.

– Ne gondolja pedig kegyelmed, szólt a rabló, hogy mi nem tudunk a
gyóntatáshoz, ha valahogy eszébe jutna kegyelmednek valamit előlünk
eltitkolni. Azért nagyon jól cselekszi kegyelmed, ha mindent felfedez
elébb, mint szijat hasítanánk a hátából.

A barát oly jámborul mosolygott, mintha csak anekdotákat hallgatna.

– Van-e még valami kivánságtok, fiaim?

– Igenis hogy van. Ma sok népség van összegyülekezve a kegyelmed
udvarán, férfi és asszony. Mi nem esküdtünk nőtlenséget, azért majd
kiválogatjuk belőle, a mi nekünk való.

Magyari hajszálait érzé égnek emelkedni, hideg borzongás futott rajta
tetőtől talpig keresztül; kelni akart helyéről, de a barát leszorítá
roppant tenyerével kezét.

– Az Istenért, édes fiam, szólt könyörgő hangon a rablókhoz, ne
cselekedjetek ilyen gonoszságot; ám vigyétek el az oltárról a
szentségeket, de ne bántsátok azon ártatlanokat, kik most Isten
árnyékában nyugodtan szunnyadnak.

– Egy szót se szólj, Gergely barát! kiálta a rabló kései közé markolva,
mert különben rád gyujtjuk a kolostort s megégetünk minden benne
levőkkel együtt. A zsiványnak négy sakramentoma van: bor, pénz, leány és
vér! Köszönd meg, ha beérjük a hárommal s elengedjük az utolsót.

– Ugy lesz az! szólalt meg ekkor egy másik a csuklyás rablók közül,
Magyari vállára ütve. Ismer-e még kegyelmed, tisztelendő uram?

Magyari borzadva és undorodva ismeré fel Szénásit.

– Jól tudjuk, szólt a ficzkó gonosz vigyorgással, hogy kegyelmed halvány
leányával van itt. Az ördögűzést visszafizetjük.

Ha Magyarit igazán meg nem fogja a barát, neki ment volna a gazembernek.
Minden ize rángatódzott már a dühösségtől.

Csak a barát volt nyugodt és mosolygó. Összetette kezeit s
hüvelykujjaiból malmot csinált.

– Várjatok csak, édes fiam; hátha megalkudhatunk egymással. Jól
tudjátok, hogy nekem kádakkal van rejtve a pénzem; de ugy el van rejtve,
hogy azt rajtam kivül senki sem tudja s ha fenekestül felfordítanátok is
a kolostort, rá nem akadnátok. Azt is hallhattátok valaha, hogy egy
időben éltek olyan emberek, a kiket mártyroknak híttak, s a kik olajban
hagyták magukat főzni, parázson megsütni s vadállatoktól széttépni,
mintsem, hogy egy igét kimondtak volna, mely lelküktől idegen volt.
Látjátok, olyan ember vagyok én. Ha én megbicsakolom magamat, izenként
szedhettek szét tüzes harapófogókkal, még sem vesztek ki belőlem egy
szót s nem kaptok meg egy batkát. Már most rajtatok áll választani.
Akarjátok-e, hogy a pénzre rávezesselek s menten hagyandjátok a szegény
asszonynépet, vagy beéritek a nyomorult sánta, béna, aszkóros
koldusasszonyokkal, a kiket itt fogtok találni s nem láttok egy
félpénzt? Válaszszatok.

A négy rabló összesugott. Olyas valamit mondhattak egymásnak, hogy csak
hadd adja elő a pénzt a páter, könnyű lesz majd azután adott szó
ellenére az utolsó kivánatnak is eleget tenni. Jelenték, hogy a pénzhez
állanak.

– Lám, hiszen jó emberek vagytok ti; monda a páter, fogjátok ezt a két
fáklyát s jertek velem a pinczébe, s vegyétek át a kincseket, csakhogy
senkit ne bántsatok aztán.

– Csak mentül kevesebb beszéd; szól mogorván Kökényesdi. Minden
zsivány-regula szerint megy: egy moczczanás, egy halál! Kettő elől viszi
a fáklyákat, köztük megy Gergely barát, utána én, hátul marad a magister
s kiséri a másik papot; a ki egy szót, vagy egy jelt tesz, annak már
fejében a balta; előre.

Ugy lőn. Két zsivány ment elől a fáklyákkal, utánok a barát, sarkában
Kökényesdi kivont handzsárral kezében, leghátul Magyari, kit gallérjánál
fogva tolt előre Szénási mester, szörnyen fenyegetve egy villogó
baltával.

Igy haladtak le a pincze-gádorig; a jó páter szörnyű alázattal huzta
fejét kámzsájába, s nem tekintett sem jobbra sem balra.

A pinczének nagy kettős fekvő csapóajtaja volt vasból, melyről
félretolván a lakatos zárakat, felemelé egyik szárnyát a jámbor barát,
maga előtt bocsátva a fáklyásokat a mint illett.

A mint az első rabló már lement s a második utána lépett, megrugá azt
egyszerre iszonyu faczipőjével a jó barát s fejére csapta az ajtót, hogy
legurult az az utolsó lépcsőig s azzal a kimondott szónál sebesebben
visszafordul Kökényesdire, megkapva annak két kezét, s Magyarinak
kiáltva:

– Fogja kend is a magáét.

Kökényesdi a meglepetés első pillanatában hozzádöfött a baráthoz, de a
handzsár félre ment a szőr-kámzsában, s másodszor döfni már nem volt
ideje, mert a rettenetes barát megragadá mindkét kezét s
ellenállhatatlan erővel összecsavarva azokat mellén, ott egyetlen
roppant araszával összemarkolta a rabló mindkét öklét, erősebben, mint
ha a krokodilus fogta volna meg s míg más kezével egyenként tépte ki
tüszőjéből a sok gyilkos fegyvert, megrázta azt félkézzel ugy, a hogy
más ember megrázna egy nyolcz éves gyermeket, s odarántá őt magával a
pinczeajtóra, lenyomva azt mindkettőjük terhével, hogy az alant levők
fel ne emelhessék.

Magyari uram is csaknem azon pillanatban nyalábra kapá a magistert s a
hogy nagyenyedi diák korában tanulta, egyet csóvált rajta, s nem volt
elég, hogy a földhöz csapá, hanem még maga is ráesett egész terhével,
úgy hogy a keskeny férfiu széjjelment, elmállott alatta s jobbra balra
ejté ki kezeiből gyilkos fegyvereit, behunyt szemmel fogadva a jó pap
tanítását, ki is nem hagyá a nélkül a legkisebb porczikáját sem.

Kökényesdi tapasztalá, hogy még ilyen kelepczébe sem került soha.
Birkózásban maga is ritkítá párját s nem egyszer verekedett két három
legénynyel, de még ilyen emberére nem talált, mint Gergely barát, kinek
elég volt egy keze, hogy vele mindkét karját hasznavehetetlenné sajtolja
s azalatt a másikkal a legutolsó zsebét is kikutassa, elszedve tőle
mindenféle metsző avagy szuró eszközt. Miután hiába törekvék a rabló
óriási erejű ellenfelét a pinczeajtóról lerángatni, mely alatt két társa
hasztalan dörömbölt, a vadállatok makacsságával kezdte magát
kiszabadítani, lábaival rugdalózva, s fogaival beleharapva annak
vaskezébe, mire Gergely barát is dühbe jött s belekapva Kökényesdi
üstökébe, fölkapá őt annál fogva a levegőbe, mint egy nyulfiat s ekkor
még csak nem is haraphatott.

– Ne rugdalózzál dilectissime, látod, hogy nem érsz el; szólt a barát,
oly messze tartva magától kinyujtott karjával a csimbókjainál fogva
légbeemelt rablót, hogy az kénytelen volt megadni magát.

– Lássad, mily igazságtalanságot szándékoztál elkövetni, amantissime!
feddé őt a barát, folyvást a levegőben tartva félkézzel, míg másik
kezének felemelt ujjával a legájtatosabb pirongatási mozdulatokat intézé
felé. – Nem borzadsz-e vissza tenmagadtól, nem vádol-e lelked, hogy az
Isten által szentelt helyre jöttél rabolni? Avagy nem gondoltál-e a
poklok országára, midőn e küszöbön gonosz szándékkal betevéd lábadat, a
holott lészen sirás, rivás és fogaknak csikorgatása?

– Ereszsz el már, ördöngös barát! hörgé dühétől rekedten a rabló.

– Nem addig, míg meg nem térsz és bűneidet meg nem bánod; szólt a barát,
még mindig a levegőben tartva a dilectissimet, kinek majd a szemei
ugrottak már ki üstöke huzásának miatta. – Bánd meg tehát a te bűneidet.

– Bánom hát, csak ereszsz el.

– És megtérsz az igaz utra?

– Megtérek, megtérek!

– Soha sem lopsz többet?

– Egy bogarat sem.

– Nem káromkodol?

– Soha többet.

– No így már elbocsátalak. Hanem Magyari collega, elébb szedje össze ezt
a sok kést és baltát s hajítsa ki az ablakon.

Magyari uram is elkészült ezalatt a magisterével, megkötözve annak kezét
lábát úgy, hogy moczczanni sem tudott s megtevé a rábizott takarítást.
Gergely barát is letevé a földre megtérített hivét, ki nagyot fujva
támaszkodott a falnak.

– No te pokolbeli barát; már most egyél is meg, ha megsütöttél.

– Oh én édes fiam, szólt a páter, megczirógatva kezével jámbor
juhocskája arczát, hidd el én nekem, hogy sokkal nagyobb öröm van az
égben egy megtért bűnösön, hogy sem mint kilenczvenkilencz igazakon, a
kik soha sem vétettek.

– Ördög vagy te, nem barát, mert ha Isten embere volnál, nem birnál
Kökényesdivel ily könnyen, a ki egymaga ármádiákat szokott széjjelverni;
és még minden fegyver nélkül.

– Te jösz én ellenem baltával, fokossal, én pedig megyek te rád a
seregek urának nevével, s a ki megengedé Dávidnak, a juhok pásztorának,
hogy a nyájait pusztító oroszlánt szakállánál megragadván, leverje, az
felruházá az én kezeimet is, hogy valakiket megáldok, azok meg legyenek
áldva.

– Köszönöm az áldást. Akasztass fel; megérdemlem, a miért egy paptól el
hagytam fogni magamat.

– Oh édes fiam, hogy tehetsz fel rólam ilyen világi kegyetlenséget?
Isten nem örül a bűnös halálának.

– Akkor hát ereszsz el.

– Hogy tehetném én azt, hogy elbocsássalak a megtérés feleutján? Sőt
inkább itt maradsz fiam, e szent magányosságban, s üdvös bőjtölés és
imádkozás által lelkedet megtisztítani törekszel.

A rabló tajtékzott dühében.

– Hol egy szeg, hogy magam akaszszam fel magamat?

– Azt bizonyára nem fogod cselekedhetni fiam, mert egy jámbor fráter
mindig melléd lesz adva, a ki a zsoltárok éneklésére fog tanítani.

A rabló fogait csikorgatta és lábaival toporzékolt, vérszomjas
tekinteteket vetve a rettenetes barátra, minőket a hiéna vet az
állatszelidítőre, kit kedve volna széttépni, összemarczangolni, de kit
megrohanni nem mer, jól tudva, hogy ha kezét ráteszi, ha csak szemeit
ráveti is, földre van zúzva.

– Ezen kivül pedig, folytatá a barát, most első próbául egy istenfélő
beszédet fogsz mindjárt tartani.

– Én prédikácziót?

– Nem egészen prédikácziót; hanem miután attól lehet tartani, hogy künn
a kolostor falain kivül várakozó hiveid távolléted miatt nagyon
nyugtalankodni találnak, kiállasz egy ablakba s bizonyságot tevén
töredelmes szived állapotjáról, utnak ereszted a jámborokat, hogy
menjenek széjjel a maguk hazájába.

– Jó lesz, monda Kökényesdi, arra gondolva magában, hogy csak legyen
egyszer az ablaknál s lássa meg csapatjait, azok egy szavára szétbontják
a kolostort, ő maga pedig kiugrik hozzájok a legelső nyiláson.

Ekkor félrehivá Magyarit Gergely barát s sugva mondá neki:

– Kegyelmed fogasson ezalatt szekerébe, üljön fel leányával együtt s a
mint tapasztalja, hogy a gyülevész eltávozott a kolostor alól, hajtasson
egyenesen Kolozsvárra s adja tudtul Ebéni uramnak, hogy a szathmári
őrséggel vegyes rablóhadak törtek az országra. Azon egyik ficzkónak, kit
a pinczébe lelöktem, sisakot láttam a kámzsája alatt. Iparkodjanak
kegyelmetek az ország fővárosát megvédeni ellenük. Isten kegyelmetekkel!

A két pap kezet szorított, s azzal Gergely barát karon fogá a rablót s
betuszkolva egy kis alacsony ajtón, hogy sok baja ne legyen vele,
felfogta nyalábra s elkezdé őt egy szűk csigalépcsőn fölfelé vinni
ölében, két három fokot lépve át egyszerre.

Este volt már és sötét, a szűk lépcsőről a rabló sehogy sem birta
kigondolni, hová viszik, míg végre a barát felemelve fejével egy
csapóajtót, valami világos helyre jutott vele, melynek roppant ajtó
magasságú ablaka előtt letevé őt maga elé.

A rablónak első gondja az volt, hogy egy merész szökéssel kivesse magát
az ablakon, de a mint annak párkányára lépett s egy futó pillantást
vetett maga elé, ijedten döbbent vissza: – alatta tiz ölnyi mélység
tátongott s a mint szédelegve föltekinte, feje fölött a kolostor
harangjait látta függni; – a toronyban voltak.

– Így édes fiam, szólt a barát, állj ki ide a párkányra s kiálts
fenhangon hiveidnek, hogy gyülekezzenek ide. Azután beszélni fogsz
hozzájuk, s hogy meg ne akadj, majd én itt egy harangláb mellett állva,
súgni fogom, hogy mit mondj? De az Istenért, vigyázz magadra
dilectissime, látod, hogy alattad iszonyú mélység vagyon, nehogy mást
találj hiveidnek mondani, mint a mit én sugallok, vagy pedig kéz- avagy
fejmozdulattal helytelen magyarázatot ne adj szavaidnak, mert higyjed el
énnékem, hogy ugyanazon pillanatban le fogsz esni az ablakból, már pedig
ha onnan lebuktál, a pokol fenekéig meg nem állsz.

A rabló hajborzadva állt az ablakban. A mi soha életében nem történt
rajta, reszketett. Bátorsága, az a hideg megvetése a halálnak, mely őt
mindenütt kisérte, elhagyá e borzalmas helyzetében. Érzé, hogy e
szédelgős magasban sem ügyesség, sem vakmerőség nem segít. Lábai alatt a
kábító mélység s háta mögött az óriási erejű férfi, kinek csak egy
taszítása, nem! egyedül ujja hegyének egy érintése, egy hangos kiáltása
elég arra, hogy ő onnan lebukjék s menthetlenül darabokra zuzza magát a
sziklákon! A vakmerő kalandor a félelem soha nem ismert lázával huzódék
az ablak egyik oszlopához, kezével annak falába fogózva s úgy tetszék
neki, mintha a fal ki akarna dőlni alóla, mintha a torony ingadozna
lábai alatt s letekinte a földre, mintha huzná valami erővel aláfelé,
mintha biztatná valami láthatlan erő, hogy szökjék már le onnan!

Csapatjai, mik ezalatt a kolostoron kívül lesben álltak, észrevevék
vezérük alakját a magasban s egyszerre vad üvöltéssel sereglettek alá.

– Szólj hozzájuk, észrevettek; suttogá a barát; el ne téveszd, a mit
mondok.

A rabló reszketve inte igent szédelgő fejével s utána mondá a barát
szavait, a ki a haranglábtól rejtve, sugá azokat fülébe.

– «Kedveseim! (így kezdődött a beszéd). A papok kincseit összegyüjténk,
szekérre raktuk, zsákra van szedve arany, ezüst.»

A hallgatók iszonyú örömkiáltása helyeslé e phrasist.

– «Hanem a bort és eleséget nem tartják a kolostorban a jámbor barátok,
hanem az egeresi pinczéikben, mire nézve menjen oda közületek rögtön
kétszáz ember s vegye át a kivántakat.»

A portyázók e mondatot is helyeslék.

– «A mi pedig az itt levő asszony személyek iránt való kivánságaitokat
illeti, arra nézve borzadással kell kimondanom, hogy e kolostor falai
között három nap óta dühöng a fekete halál, a legirtózatosabb dögvész,
mely által az emberi test még elevenen szénné válik s mely mindenkire
elragad, a ki csak közelít hozzá. Azért nem tanácslom azt is, hogy a
kolostorba betörjetek, mert tele van ennek minden zege-zuga nyavalygó
haldoklókkal s elannyira gyors ezen öldöklő angyal működése, hogy a míg
e toronyba feljöttem, velem volt társaim mind a hárman elhullottak bele;
magamat is csak a velem hordozott török talizmán, a hétszer égetett föld
és a világot nem látott csecsemő kis ujjai őrizének meg a
veszedelemtől.»

(Páter Gergely mindezen szereket a rabló zsebeinek kikutatásánál fedezte
fel.)

A rablócsorda ez ijesztő hirre elkezdett széledezni a kolostor mellől.

– «Ugyan ez oknál fogva sem én magam, sem a szerzett kincsek veletek
addig nem egyesülhetnek, a míg minden itt talált aranyat, ezüstöt
egyszer tűzben, egyszer forró, egyszer pedig hideg vízben meg nem
tisztítottam, nehogy azok által ragadjon el reátok a fekete halál.»

A rabló mindent utánmondott hiven s úgy elijeszté embereit, hogy azok
rögtön szét akartak szaladni.

– «Most pedig mielőtt határozatunk szerint Kolozsvárt egyenesen
megrohannók, a mi annak magas falai és várőrsége miatt aligha sikertelen
munka nem lenne, a helyett így fogunk cselekedni: Ti két-kétszáz
emberrel elrejtőztök a Magyar-Gorbó, Vista és Szucság melletti erdőkbe s
csendesen ott maradtok, nem is mutatva magatokat az országuton; négyszáz
ember ez alatt lekerül, éjszaka menvén a kórodi utra, a többi pedig megy
a gyulai erdőknek s lekerül Szász-Fenes felé. Ekkor majd a kolozsvári
őrség megtudva a kórodi uton közeledők hirét, azok elé nagy biztában
kijő, s míg azok megfordulva előtte, őket szüntelen maguk után csalják,
a többi elosztott népség a védtelen maradt városra rohan és azt
felprédálja. Eképen cselekedjetek, sehol sem mutatva magatokat az
országúton.»

A rablók ordítva helyeslék vezérük tanácsát s míg Kökényesdi elkábultan
tántorgott vissza a barát karjai közé, ők nagy zajjal vonultak szét az
erdőkbe. Óra mulva csak egyes kiáltásokat lehete még hallani az
elsötétült távolból.

A kolostorban levő nép reszketeg aggodalommal hallgatá mind ezt, egyedül
Magyari értett meg mindent. A mint a barát visszajött a toronyból,
Kökényesdit elzárva többi társai mellé, a nagytiszteletű urak
összeölelkezének, egymást magasztalva.

– Isten után mi mindnyájan kegyelmednek köszönjük megszabadulásunkat,
szólt meleg részvéttel Magyari, reszkető lánykáját tartva kezén.

– Most szabadítsuk meg Kolozsvárt; monda Gergely.

– E pillanatban utra indulok. Lovam nyergelve van.

– Kegyelmed lóháton? Hát leánya?

– Őt itt hagyom, kegyelmed atyai gondjaira bízva.

– Gondolja meg…

– Hagyhatnám-e jobb helyen, mint azon falak közt, melyeket Isten
malasztja s a kegyelmed öklei védnek?

– De gondolja meg kegyelmed, hogy ha a gyülevész rablók észreveszik
csalódásukat, tizszeres dühvel fordulnak e kolostor ellen.

Annál bizonyosabban fogok sietni kegyelmed falainak védelmére, minthogy
egyetlen leányom is itt leend.

Ezzel megcsókolá a lelkész leánya homlokát, ki e perczben halványabb
volt, mint valaha, s rábizva őt derék tiszttársára, felköté nagy rezes
kardját derekára s felkapva a kis tüszkölő mokány lóra, kinyittatá maga
előtt a kaput s jó szerencsére elnyargalt az országuton.

A barát pedig felhivá a kápolnába az egész gyülekezetet s késő éjszakán
megzendült a hálaének a seregeknek urához, mely után páter Gergely
felmenvén a szószékbe, oly hatalmas, oly mennydörgő beszédet tartott
hiveinek, felhíván őket oltáraik védelmére, hogy a midőn szent beszédje
végén felragadá félkezébe a roppant templomi zászlót, melyet
keresztjárás alkalmával három ember szokott vinni, felzudult az ihletett
nép, s ha azon perczben ott lettek volna a rablók a kolostor előtt,
képes leendett a kapukon kirohanni rájok mankóval és keresztes botjaival
s szerteszétverni őket.




A NAGY-ENYEDI IJEDÉS.

Míg a papok kardot kötöttek oldalaikra, míg a sánták, nyomorékok
fegyvert fogtak oltáraik és hazájuk védelmére, Kolozsvár város
főparancsnoka, Ebéni uram, csendesen aludt a maga ágyában.

A derék úr ismeretes vala azon tulajdonságáról, hogy ha tisztjei
valamiért felköltötték, hogy ez vagy amaz történt, azt szokta egyszerüen
felelni: «nem lehetséges az» s másik oldalára fordult s tovább
szunnyadt.

Magyari már jól ismerve ezt a szokását a derék férfiunak, a mint késő
éjszaka minden baj nélkül haza érkezett, nem is vesztegeté arra az időt,
hogy Ebénivel beszéljen, hanem megnyittatá a templomot, s éjnek idején
meghuzatván minden harangot, beharangoztatott.

Az álmából felijedő népség hallván a templomi harangszót e szokatlan
órában, nagyon természetesen mind a templomba sietett; a holott
felállván előttük a nagytiszteletű úr, elmondá hathatós szavakkal mind
azt a mit látott, leirva a veszélyt, mely őket az éj szárnyai alatt
meglepni készül, s bátor védelemre buzdítva hallgatóit.

Ebéni uram csak innen tudá meg a közelgő bajt, midőn egymásután tiz-husz
ember futott hozzá, őt felkelteni s elmondani, mit beszél a pap; ki is
midőn végre elkezdé látni, hogy a dolog többé nem tréfa, ijedten ugrék
fel ágyából s hirtelen nem jutott eszébe, hogy mit csináljon? A népség
kiabálva szaladgált alá s fel az utczákon, a hajduk verték a lármadobot,
a lovasok trombitálva nyargaltak elé hátra. Ebéni elveszítette a fejét.

Szerencséjére odaérkezik hozzá Magyari.

– Mi történik? Mi baj van? Mit csináljunk nagytiszteletű uram? kérdé a
parancsnok úr; mintha Magyari lett volna a hadseregek vezére.

– A baj nem nagy, de közel van, felelt a tisztelendő úr. Egy csoport
gyülevész tizenhét zászlóval egy harámbasa vezérlete alatt betört
Erdélybe, vannak közöttük rendes lovasok is a szathmári várőrségből. E
perczben nem lehetnek Kolozsvártól távolabb négy mérföldnyinél; de úgy
szét vannak osztva, hogy négyszáznál több együtt sehol sincs, ilyen
formán a felkelő nemességgel s a fejedelem német dandárával egyenként
fel lehet őket emészteni.

Legelső dolog azonban e véletlenségről a fejedelmet tudósítani, ki most
Nagy-Enyeden mulat.

– Igaza van kegyelmednek, hagyá helybe a pap szavait Ebéni; akként
fogunk cselekedni; s míg a papot elbocsátá, hogy rendezze hát a
csapatokat, a hogy tudja, maga előhivatott egy gyors hirnököt, s miután
zavarában először az irótollát nem találta, azután pedig tintával
öntötte le a már kész levelet; siettében ily szóbeli izenetet bizott
végül a futárra, hogy mondja meg a fejedelemnek:

– «Miszerint a szathmáriak egyesülve tizenhét zászlónyi portyázókkal,
Erdélybe beütöttek s nincsenek távolabb Kolozsvártól négy óra
járásnyinál; de Kolozsvárt majd védeni fogjuk.»

(Tehát Ebéni már olyan versióját adta a pap tudósításának, hogy míg az
csak nehány lovast említett a szathmári várőrségből, ő azt egyenesen
előre helyezé, s a négy mértföldnyi távolságot leszállítá négy óra
járásnyira, a mi erdélyi utaknál világosan nagy különbség.)

A hirnök iparkodott kijutni a városból s míg Radnóthra érkezék,
elképzelé magában, hogy a betörő sereg azalatt bátran meghaladta azt a
négy órai járást, s azért is a mint bebukott a fejedelemhez, nem
tekintve, hogy az érdekes állapotban levő fejedelemasszony is jelen van,
ilyen hirmondást hebegett el:

– «A szathmári várőrség tizenhét zászlóalja portyázóval beütött
Erdélybe, s ezóta Kolozsvárt ostromolja, de Ebéni uram majd talán
megvédelmezi.»

A fejedelemné csaknem elájult e szókra, Apafi egyszerre felugrott s
elészólítva hűséges vén szolgáját, Andrást, megparancsolá, hogy rögtön
fogasson hintajába, s a fejedelemnét szállítsa a leggyorsabban
Gyula-Fehérvárra, mert a szathmári seregek tizenhét zászlóalja
magyarországiakkal Kolozsvárt meglepték, ezóta meg is ették benne Ebéni
uramat, mert az meg nem fogja védeni.

András nyargalt rögtön a lovakért, egy percz alatt befogatott, a másik
perczben lehordá a fejedelemné legszükségesebb uti készleteit, a
harmadikban már fel is ülteté asszonyát, ki szörnyen meg volt ijedve az
ismeretlen veszélytől.

Az udvaron szállongó emberek megdöbbenve az ijedt sietségen, körülállták
a hintót, s egy jó ismerőse levén köztük Andrásnak, megszólítá őt, midőn
épen hátul a bakra felült: «mi baj?»

– Jaj, hagyja el kegyelmed. A szathmári hadsereg betört Erdélybe,
tizenhatezer emberrel, Kolozsvárt elpusztította, ezóta Enyed felé jár.

Nosza ezeknek sem kellett több. A mint meglátták, hogy a fejedelemné
hintaja sebesen vágtat Fehérvár felé, szaladtak szanaszét s egy óra
mulva futott ki az egész város a fehérvári uton; ki mit
összepakolhatott, a hátán vivé, asszonyok gyermekeikkel karjaikon,
férfiak batyuval hátukon, ökreiket, teheneiket hajtva maguk előtt,
szekerek egész házi butorzatokkal megrakva, minden ember jajveszékelt,
ordított és futott, a hogy csak bírt.

Ezen időben épen ott volt Nagy-Enyeden a budai basa követe, Yffim bég,
kit azért küldöttek a fejedelemre, hogy sürgesse annak kivonulását
Magyarországba a kivánt segédhadakkal, s ki sehogy se akarta Telekinek
elhinni, hogy nekik itthon kell maradniok, mert Szathmár felől félnek a
támadástól.

Ez a derék Yffim bég tehát épen fürdőkádjában ült, a midőn a rémületes
futás történt, s megijedve a nagy lármán, kiugrott a vízből s egy
lepedőt kapva magára, az ablakhoz szaladt, s a mint meglátá a
rémületesen futó sokaságot, lekiálta egy azon menőre: «hová futtok, mi
történt itt?»

– Jaj uram, felelt a kérdezett futtában, betört Erdélybe a szathmári
ármádia, huszonhatezer emberrel, mindent elfoglalt az utban, csak két
órányira van már Nagy-Enyedtől.

Yffim bégnek is elég volt ennyi! hirtelen keresztül köté derekán a
fürdő-leplet s turbán nélkül, minden nélkül leszaladt az istállóba,
felugrott egy nyergeletlen paripára s úgy nyargalt ki Nagy-Enyedből,
senkitől el sem búcsuzva s még csak ruhát sem változtatott, a míg ki nem
ért Temesvárra s ott azt hiresztelte el, hogy már ezóta a szathmári
megszámlálhatatlan seregek egész Erdélyt elfoglalták!

Teleki e szerint czélt ért: az erdélyi hadaknak okuk támadt a
honnmaradásra; de mégis többet kapott, mint a mennyit kivánt; mert a míg
ő csak annyit kért Kászonyitól, hogy egy cseltámadást intézzen ellene,
az ráeresztve Kökényesdi portyázóit, egész Kolozsvárig pusztíttatá
Erdélyt.

Az, hogy a szentkúti derék barát és Magyari László uram a portyázók
főnökét elfogták, nem sokat változtatott a dolgon, mert a furfangos
kalandor még azon éjjel keresztül ásta börtöne falát s mind három
társával együtt megszökött.

Másnap reggel páter Gergely észrevéve foglyai eltünését, rendkívül
megijedt, elgondolva, hogy azok most visszahozzák az egész rablóhadat
ellene, s rögtön sietve összegyűjté az egész bucsujáró népet, szekerekre
rakatva a legszükségesebb élelemszereket s az oltár kincseit, bevezette
őket a hegyek közé s ott elrejtőzött velök a Balina barlangba, egyenkint
hordva át karjaira véve gyöngélkedő hiveit a barlang előtt keresztül
rohanó hegyi patakon s elhelyezve őket a nagyszerű sziklateremben, mely
nem egyszer szolgált a környékbeli népnek menedékül pusztító tatárok
ellen, el lévén látva magas nyílással tetején, melyen a füst kimehetett,
egy rajta átfolyó patak szolgáltatott a benn lakóknak ivóvizet. Egy óra
alatt elkészültek a fekhelyek friss falevelekből és kaszált fűből,
sütőkemenczék, tűzhelyek készen álltak, s a terem mélyében egy mindenkor
azon czélra szolgált kőtalapon fel volt szerelve az oltár.

Kökényesdi e közben sietett a barát szavára szétoszlott seregeit
utolérni, hogy azokat ismét összegyűjthesse, mielőtt a kolozsváriak
egyenkint különfoghatnák. Szénásit azonban elbocsátá, hogy az egeresi
pinczékre küldött tévedező embereit hivja vissza s vegye ostrom alá a
zárdát.

Mire Szénási visszajött a kiéhezett kétszáz emberrel, csak a puszta
falakat találta; hogy még pusztábbak legyenek, leégeté rólok a tetőt.

Az égés világánál azután neki ült s egy gúnyos levelet írt Telekinek,
melyben tudósítá egész alázatos hangon, hogy a kivánt diversiót megtevék
Erdély ellen, hogy csókoltatja a kezeit, parancsoljon vele másszor is,
legalázatosabb szolgájával.

Alig küldé el a levelet egy az útban elfogott oláhczigány által, midőn
nagy vágtatva lát az égő zárda felé közeledni egy csoport lovast, s a
legelől futóban Kökényesdit ismeri meg.

– Végünk van! kiált messziről a harámbasa. Körül vagyunk fogva! Valahány
pap van a világon, mind katonává lett, s úgy forgatják ellenünk a
kardot, mintha biblia volna. A kálvinista pap, a barátok, a rácz pópa,
az unitárius, kiki a maga hivei élén, legalább huszezer emberrel jöttek
ki ellenünk: deákok, mesteremberek, parasztok, mint a raj rohantak
reánk; nekem ötvened magammal jutott az egész csizmadiaczéh, s
lesámfáztak embereimből huszat, fut mindenki eszeveszetten, s a hol a
parasztok elhagyják, a nemesek kezdik rá, kik összeállva a német
dragonyosokkal, lovon űzik a futó hadat. Minden zsákmányt, minden rabot
elvettek a kezünk közül; ez a kálvinista Józsue mindenütt a sarkamban
van, lehetetlen, hogy egy gyalog ember megszabaduljon közülünk.

A rablóvezér épen úgy viselte magát, a hogy rablócsapatok vezéreihez
illik: mikor csatázni kell, elől megy, de mikor futni kell, akkor is
elől megy; ha megverték, sohasem törődik vele, hogy szabadul meg a
többi? ott hagyja a seregét s csak magát siet megmenteni.

Miután elmondá a rémhírt lóhátról a megrémült Szénásinak, sarkantyuba
kapta lovát s hátra sem nézve többet, hogy megy-e utána valaki?
elnyargalt s ott hagyta Szénásit a cserben maradt gyalogsággal…

A róka akkor legravaszabb, mikor verembe esett. A megszorult hypocrita
átlátta, hogy bármily gyorsan iparkodjék is menekülni, a lovasság
Nagyváradig utoléri s lekaszabolja. Szerencsétlenségére lovon ülni sem
bírt, hogy legalább maga megmenekülhetett volna.

Köröskörül hangzottak már az erdélyi csapatok trombitái, s a hegytetőkön
sorban kezdtek kigyuladni a vésztüzek, szurkos fenyők; minden uton
Kökényesdi futó embereit lehete látni, kik egymást ijesztve
ordításukkal, rohantak erdőkön-völgyeken keresztül, nem merve a havasok
közé menekülni, hol a felbőszült oláhság fejszéi villogtak eléjük, sem
az egyenes uton járni, hol a lovasbandérium s a német dragonyosok
gázolták őket össze.

Szénási a kétségbeesés pillanatában hirtelen parasztruhát ölte magára,
felmászott egy fa tetejére, s a mint a legelső csapat nemes lovast
meglátta közelíteni, lekiálta rájuk.

– Az Isten áldja meg kegyelmeteket, nemes uraim.

Azok feltekintének e szóra s lehivták a fáról az embert.

– Héj, talán te is a rablók elől bujtál el, szegény ember?

– Jaj drágalátos uraim. Nem rablók voltak ezek; hanem német katonák
magyar öltözetben, kiket Szathmárról eresztettek ide. Vigyázzanak
kegyelmetek az üldözésben, mert ha a kegyelmetek német katonasága
emezekkel össze talál jönni, hamar megeshetik, hogy megértik egymást, s
mind a ketten kegyelmetek ellen fordulnak. Én hallottam, mit beszéltek,
mert értek a nyelvükön, de úgy tettem, mintha nem érteném, a míg idáig
hajtottak magukkal, hogy az utat mutassam meg nekik; akkor mondogatták,
hogy ők a kolozsvári dragonyosoktól kaptak biztatást titokban, hogy
rohanják meg a várost. Az ördög nem alszik, nemes uraim!

A jó urak meghökkentek; a tudósítás nem volt épen valószinűtlen, s
miután csakugyan megtörtént, hogy egy elfogott portyázó nem tudott
másként, mint németül, a vad hír mint futó tűz terjedt el egyszerre a
magyarok között, hogy a dragonyosok egyet értenek az ellenséggel s őket
kelepczébe akarják csalni, a nemes uraktól megtudták a diákok, a diákok
elmondták a kézműveseknek, s mire Ebéni és a tisztelendő urak
észrevették, kész volt a zendülés a seregben: a nemes urak azt
sürgették, hogy el kell a lovat és kardot szedni a németektől, a diákok
egyenesen meg akartak velök ütközni; a csizmadia-czéhnek volt legtöbb
esze, ez azt kivánta, hogy meg kell várni, míg lefeküsznek alunni s
akkor egyenkint megkötözni őket.

Szénási mester ezalatt egyet került s előtalálta a dragonyosokat, kik
egész buzgósággal teljesíték a reájuk bízott dolgokat s megállítá őket.

– Uraim! baj van; látják kegyelmetek amott a magyar urakat? Ni, hogy
fenyegetőznek az ökleikkel; vigyázzanak ám magukra. Valaki elhiresztelte
náluk, hogy a szathmáriakkal kegyelmetek egyetértenek s most azok egy
tappot sem akarnak addig tovább menni, a míg elébb kegyelmeteket egy
lábig le nem öldösik.

A zavart kiáltozásokból csakugyan ki lehetett egyes fenyegetőzéseket
venni.

A német katonák erre elkeseredtek. Mondák, hogy ők vérüket ontják Erdély
szolgálatában s ez a jutalom érte, hogy árulóknak neveztetnek. Azonnal
takarodót fuvattak s összegyűjtve csapataikat, védelmi állásba tették
magukat s egy óra alatt úgy fel volt zavarodva Ebéni uram egész tábora,
hogy Szénási mesternek semmi sem volt könnyebb, mint futó népeivel
megmenekülni előlük. Ebéni egész éjjel a martyrok minden kinszenvedései
között forgott, majd a magyarok küldöttsége által ostromoltatván, kik
elégtételt, biztosítást s Isten tudja mit követeltek, s míg a jámbor
papok egyik tábor szélitől a másikig szaladgálva, nagy nehezen
lecsendesíték a zajt, felvilágosíták a félreértést s különösen
megértették a felekkel, hogy sem a magyar urak nem akarják bántani a
németeket, sem a németek a magyarokat, akkorra meg is virradt s a
kibékült felek bámulva győződének meg felőle, hogy az egész lárma csak
egy furfangos kalandor műve volt, ki az által bőséges időt nyert üldözői
elől megmenekülhetni.

Egész a határszélig nem érték őket többé utól.




HÖLGYVÁSÁR.

Oh kedves Pestem!

Te szép, deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit
szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged
nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet
dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bú vagy öröm, az egész
ország búja, öröme az. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal
jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben
élni jobb, melynek férfiai lelkesebbek, hölgyei bájolóbbak, mint tieid!

Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni? mert voltam tőled távol.
Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis
visszajöttem hozzád.

Sírtam, midőn megláttalak s leborulék földedet megcsókolni…

Gyakran elmerengek jövendő alakod felett s látlak évek, évtizedek mulva,
megnőve, megszépülve:… a pompás panoráma a dunaparti házsorokkal
meghosszabbult, az egyenes palotasor a Dunában tükrözi magát; a pompás
márványkikötőben egyik hajó a másikat váltja,… amott egy roppant bazár
nyilik meg oszlopos csarnokaival, melyben a világ kereskedőnépe rakja ki
bámulatra az ipar remekeit,… emitt jótékony épületek emelkednek nagy
betűkkel homlokaikon: kórházak, szegények intézetei, lelenczház, vakok,
némák, őrültek menedéki,… ott ismét a vigalom és művészet tanyái tünnek
elő izletes pompával, látogatott szinházak, a felcziczomázott circus, a
pantheon alakjára épült festő és szobrász akadémia,… majd a tudományok
csarnokait látom, iskolák, muzeumok, közkönyvtárak előtt visz el útam,
mik a nemzet irodalomkincseit s a világtudomány egyetemességét őrzik,
hirdetik,… künn a Rákoson egy egész új gyárváros épült, melynek magas
vörös kéményei egyre füstölögnek,… a Városliget már a városon belül esik
s pompás népkertté van alakítva, a pávák szigetén, a Diána-szigeten
látogatott hotelek vannak, a külföldiek legkedvenczebb szállodái, a
Margitsziget már a város átellenébe jutott s mintegy annak ölében
fekszik; egy folt a paradicsomból!… a kőbánya hűs pinczéi a város utolsó
házainál kezdődnek,… a nagypiaczon, a szénatéren pompás artézi kutak
lövellik víztömegeiket a medenczét emelő márványnymphák tagjaira, s mind
e vidám és komoly, gyönyörű és érdekes tünemény felett, mint országos
oltárok emelik magasra karcsú tornyaikat a szentegyházak;… most
lassankint leszáll az est; a harangok megkondulnak s bezugják a várost,…
valami névtelen, alaktalan zsibongás terjed a város fölött, a néptömeg
rajzik minden utczán,… ekkor egyszerre ezernyi ezer fény gyulad elé,
mintegy varázsszóra; a gázvilágítás lepkéi, rózsái, csillagai égnek
mindenütt, utczákon, boltok kirakatai előtt, a szökőkutak óriási
kandelaberein, a sétányok vadgesztenyefái között, a csodás lánczhidon
végig s keresztül a tündéri alaguton a várhegy alatt egész az istenhegyi
városig fel, hol a leggazdagabbak nyári palotái állanak…[9]

Mi ez? Kápráznak szemeim? vagy a képzelet tündére, ki az imént egy
századdal elébb hordott szárnyain, most két századdal vetett ismét
hátra?

Micsoda elhagyatott hely ez? mögöttem homoktorlatos avar, náddal benőtt
ingoványok, előttem nagy messze egy szegényes helység, alig lehet
városnak nevezni, melynek elsötétült utczáján egyetlen falábon álló
olajlámpa boszantja az éj nyugalmát… Egy tornya sincs, csak a vége felé
látszik fehérleni valami rongyos török mecset minaretje…

Hol vagyunk? Minő szomorú kép áll előttünk?

Ez Pest a tizenhetedik század közepén…

Fogjuk be ajkainkat s félve tekintsünk jobbra balra, mert itt egész éven
át dögleletes a levegő, s a szűk sikátorok szegletein rablók,
orgyilkosok leskelődnek.

Nincs egy ép ház sehol, az utczák szűkek, rendezetlenek, minden ötödik
ház összedőlt rom, vagy elpusztult telek, alig van egy pár emeletes ház
az egész piaczon, valami gazdag rácz kereskedők házai, idomtalan
contignatiós tetőkkel, a mai kigyó-utcza táján van felállítva a
sertés-állásuk, a hol mindig kész e czélra a posvány. Ez az egész
kereskedése Pestnek… A király-utczától kezdve a nagy-hidutczán végig egy
büzhödt árok vágja keresztül a város közepét, melynek partjait
embermagasságnyi dudva lepi, s a mely házak az ároknak feküsznek,
vesszőből font és sárral tapasztott sövénynyel vannak bekerítve;… a
legutolsó rongyos kalyiba ott van, a hol most a redoutépület[10] áll,
azzal vége a városnak;… még távolabb, valahol a kereskedelmi csarnok
környékén látszik egy nagy deszkabódé, mit magtárnak szokás használni,
onnan egész az Almay-udvarig egy nagy tó feneklik, melyben estenkint
pokoli énekkel vannak a békák,… a mi azon túl látszik, az mind avar
sivatag, terméketlen, uttalan homokbuczkák; a magyar nemzeti szinház
helye s az egész körülfekvő környék nyomorult veteményes kertekkel van
elfoglalva, s a Terézváros helyén kezdődik a török temető… a Dunán egy
pár rongyos bárka van kikötve, s a török hadak számára hajós hid vonul
egyik parttól a másikig, silány, rozzant kompokra és dereglyékre rakva;
az utczákon alig lézeng emberi alak, ha kettő megy együtt, nem szólnak
fenhangon, csak lassan suttogva; hiába hallgatod, mit beszélnek?
örmények azok, ráczok vagy czinczárok, legjobb esetben németek, kik
kézművesség után élnek itt… Magyart kivánságból sem látsz, elkerüli ez a
várost, vagy ha kénytelen bemenni, mint ezt a jó Bocacius megírta
magáról, csak legfelsőbb parancsolatra cselekszi, elébb testamentomot
tesz otthon s hálákat ád az Istennek, ha ismét háttal fordulhatott a
«valóságos pestises tanyához».

Ez Pest alakja a tizenhetedik század közepén.

Ezen időben Hadzsi Baba, a stambuli leghiresebb rabkereskedő, megtudván
titokban előre a serailon keresztül tartott összeköttetéseinél fogva,
hogy e nyáron Pest alatt nagy tábor fog összevonatni, mielőtt
üzlettársai valamit sejthettek volna, hirtelen hajóra rakta áruit, s a
Fekete-tengeren át és a Dunán felvontatva becses teherrel rakott
bárkáját, még jóval elébb megérkezék Pest alá a tábor összpontosítása
előtt.

Ott horgonyt vetve a Duna szélében, felcziczomázá hajóját keleti
szőnyegekkel, virágokkal s kiállítva a hajó orrára egy csomó szerecsen
eunuchot, mindenféle zengő hangszerekkel, megütteté a dobokat, hogy
visszhangzottak bele a budai hegyek.

A törökség rögtön felcsődült a budai bástyákra s meglátva a
felpiperézett hajót, lengő zászlóival, mik az árboczról lelógva, a
hullámokat seperték, kiváncsivá lőn megtudni, mit árulnak rajta? s
többen csónakra ülve áteveztek hozzá.

A kerek föld legszebb hölgyei voltak ott vásárra kiállítva!

A mint a legelső török ittassá nézte magát e gyönyörű áruczikkeken,
sietett vissza, pénzét magához venni s úgy jönni ismét, utközben
elmondta tiznek, husznak e látmányt, nem tarthatva magát
elragadtatásában s nemsokára százával siettek a csónakok a paradicsomot
szállító hajóhoz.

Hasszán basa, az akkori budai vezér, meglátván palotája ablakából e
tolongást s megértve annak okait, elküldé kegyenczét, Yffim béget, hogy
azonnal tiltsa el a népséget a vásárlástól, mielőtt ő maga a vezér
számára ki nem választá a javát, s ha van valami megtekintésre érdemes a
rabnők között, azt vásárolja meg háreme számára.

Yffim bég szaladt legottan kihirdetni a tilalmat városszerte, s miután a
csónakok egyenkint elmaradoztak a hajótól, ő maga beleült a vezér
függönyös sajkájába s átevezett Hadzsi Baba hajójához.

Az emberkalmár észrevéve a közeledő díszsajkát, kijött elé a hajó
párkányára s arczra borulva várta, míg az odaérkezik s odanyujtá nyakát
Yffim bég elé, hogy arra hágva lépjen fel hajójára.

A bég magas leereszkedéssel adá tudtára a kalmárnak, hogy a budai vezér
számára, ki minden magyarországi basák főparancsnoka volt, – jött a
kiállított áruneműkből válogatni.

Hadzsi Baba még egyszer földre veté magát, ezt hallván, s áldá a napot,
mely e hajóra virradt, és a vizet és evező lapátot, mely azt odáig
szállítá, s még azt az anyát is, a ki azt a papucsot készíté, a melyben
Yffim bég az ő hajójára lépett.

Azzal kezet csókolva a bégnek s nagyobb tisztelet jeléül pofon vágva azt
az eunuchot, a melyik legközelebb állt a béghez, azon
tiszteletlenségért, hogy legközelebb mert hozzá állni; – bevezeté őt a
titkok titkainak teremébe.

Nehéz aranynyal átszőtt pokróczok fedék a hajó bejárását melyeket
félrehajtva, ismét másik kárpit tünt elé, sötétvörös virágos selyemből,
s ezen keresztül már hallható volt az édes dal és csevegés, mely
belülről jött, s midőn a selyembojtok egy rándulására e függöny is
kétfelé vonult, akkor egy harmadik fehér mousselin-szövetű lepel maradt
a bemenők előtt, melyen keresztül ezek a terembe láthattak, a nélkül,
hogy a bennlevők által észrevétetnének.

Tizennégy delnő játszott, enyelgett egymással, vigan kergetőztek a hajó
padmalyáról lefüggő perzsa szőnyegek között, elrejtőzve s nagyot
nevetve, ha rátalált a másik; egyik mandolint pengetett, öt vagy hat
karéjban tánczolt, lágy zengzetű dalt énekelve hozzá, egy más csoport
hintázta egymást egyik gerendáról a másikra átkötött pokróczshawlon.

Mind oly ifjak voltak még, minden égalj szépségeiből válogatva, hogy a
szem eltévedt rajtuk, ha választani kellett a szivnek.

Yffim bég sokat látott már ilyfélét, de most még sem állhatá meg, hogy
arczát kissé mosolyra ne vonja, vállára ütvén a kalmárnak.

– Te a paradicsomot loptad meg, Hadzsi Baba.

Hadzsi Baba keresztbe veté kezeit mellén s megrázta szakállát
alázatosan.

– Mind saját neveléseim e leányok, uram. Egy sincs közöttük a ki édes
anyjára emlékeznék, legkisebb gyermekkoruktól fogva az én ápolásom alatt
virultak fel; én nem kereskedem nagy korukban elfogott rabnőkkel, azok
rendesen agyon sírják magukat, durczásak, ideje korán elhervadnak, s még
a többit is elrontják. Csecsemő korukban vásárlom a lyányokat; mennyi
költségbe, mennyi fáradságba kerül, a míg egy ily virág felnő! de
legalább örülhet, a ki leszakasztja. Nézd uram, egyik oly tökéletes,
mint a másik; tekintsd ama karcsú liliomot, ki ott az angoraszőnyegen
tánczol, láttál-e ily termetet valaha? mely hajlik jobbra-balra, mint a
banán-fa virágzó ága. Az egy georgiai leány, kit még születése előtt
vettem. Apja, mikor házasodott, nem birt a lakomára való pénzzel s
odajött hozzám, eladva száz dinárért legelsőbb születendő gyermekét. Hja
uram, kevés pénz, de hátha sohasem született volna gyermeke? hátha fia
lett volna? és azóta mennyiszer meghalhatott volna! bizonyára nem fogod
sokalni az árát, ha azt mondom, hogy ötszáz arany. Nézd, most lerugja
himzett papucsait, ah ily lábakat, ily gömbölyü, sima, fehér lábacskákat
nem hiszem, hogy találj másutt. Ötszázat mondtam? Ennek ára uram hatszáz
arany.

Yffim bég műbecslő képpel hallgatá a kalmár szavait.

– Vagy tán jobban fog tetszeni ama méla képű szűz ott, ki a magányt
keresve, ül ama rózsafa árnyában. Lásd uram, csak e rózsafák mennyibe
kerülnek nekem! Leányaimnak soha sem szabad rózsa nélkül lenni, mert a
rózsa legjobban illik a leányhoz, s a rózsaillat legjobb tanító a
szerelemre. Az ott cserkeszfőnök leánya, együtt fogták el apjával,
anyjával; a durva férfi, nehogy neje kezünkre jusson, megölte azt; de
gyermekét megölni nem volt már ideje, s én vettem meg azt; ez a bánatos
szín sokaknak tetszik, kik örülnek rózsákat ültetni fehér földbe,
csókkal pirosítni halvány szűz arczot. Nem adom alább hétszáz aranynál,
nem sietek vele, hisz még gyermek.

Yffim bég mordult rá valamit.

– Az a pajkos delnő, ki a shawlon hintázza magát, fejét jobbra-balra
hajtogatva, Chinából kerüle hozzám, hol szülei kitették a piaczra.
Termete első tekintetre nem sokat igér, de hogyha hozzá érsz, mintha
forró bársonyt tapintanál. Ezt is ötszáz aranyért adom, csupán neked
uram, másnak két annyiért.

Yffim bég helybenhagyólag bólintott fejével.

– Látod azt a szőke hölgyet, ki most arany fésűvel huzza végig még
aranynál is becsesebb hajfürteit; ez az északi szigetekről került
hozzám, egy hajóról, melyet a Kapudán basa a tengeren fenékbe lövetett;
nem kérdem tőled, hogy láttál-e ily gazdag szőke hajfürtöket? csak azt
kérdem, hogy született-e halandó leány valaha ily vakító fehérségű
arczczal? melybe mintha a hajnal mártotta volna rózsás ujjait, akként
vegyül a legbájolóbb pir.

– Igen, de ez arcz ki van festve; monda gyanakodva Yffim bég.

– Kifestve uram? kiálta fel Hadzsi Baba méltatlankodással. Nálam
kifestett arczok? Ah, jer és győződjél meg róla.

S azzal félreszakítva a mousselin-leplet, belépett a terembe Yffim
béggel.

A férfiak láttára egy pár a bujósdit játszó hölgyek közül sikoltva bútt
el szőnyegei közé s csak később üté ki onnan kiváncsi fejecskéjét az
összefogott redők közül. A georgiai délczegen folytatá tánczát; a chinai
még kaczérabb, kihivóbb mozdulatokkal lóbálta magát a hintán; az északi
szigetek szépsége körül hagyta omolni vállain aranyt játszó hajfürteit;
egy ép barna-piros arczú czigányleány tarka, czafrangos öltözetben,
szalagok közé font hajjal, bámészan állt a belépő bég elé s azt tetőtől
talpig összenézte, megfogta annak selyem kaftányát, ujjai közt
morzsolgatva azt, mintha kelméjének értékét akarná megbecsülni; míg egy
gyermekded néger leányka, arany kösöntyükkel karjain és lábain, ámbrával
füstölte körül a vásárra jött vendéget, tiszta email szemeivel s
korall-piros ajkaival nyájasan mosolyogva reá.

Valót mondott a rabkereskedő. E szegény leányok közül egy sem tudta azt,
mi a szégyen? Egykedvüen vagy épen jó kedvvel tekintének a vásáros elé s
iparkodott mindegyik megtetszeni neki, remélve, hogy elviendi őket onnan
s gyöngyöket és drága ruhákat s rabszolgálókat veend számukra.

Hadzsi Baba a legutóbb említett szépséghez vezeté a béget s felemelvén
fehér köntösének szegélyét, azt megnyálazá s megdörzsölé vele a kétségbe
hozott pirosságu arczot, s miután a kelme fehéren maradt, diadalmasan
fordult a vevőhöz.

– Hah uram! én festett arczokat árulnék? Hát azért volna nekem minden
igazhivő shah, emir és khán előtt hitelem? nem az én kertemből
kerülnek-e mindazon virágok, kikkel a Bayrám ünnep napján a Sultana
Valideh a legnagyobb császárt megajándékozza, s kiket egy hét mulva a
szultán legkedvesebb padisahjaihoz szokott nőül adni? Soha uram! még
csak indu bayadéreket sem tartok, csupán azért, mert fogaikat bethellel
narancssárgára festik, s szemöldeiket bearanyozzák; istenkáromlás
valamit igazítani azon, a mit Allah tökéletesnek teremte! A szerecsen
leány azért szép, mert fekete, a görög azért szép, mert barna, a lengyel
azért, mert halovány és az olasz azért, mert piros: kedvesek a szőke
fürtök, kedvesek a feketék, s tűz lakik a kék szemekben, valamint a
sötétekben, s mind ezt Isten alkotá, hogy az emberek örüljenek neki.

Míg az érdemes embercsiszár ily nemes hévvel ömlengett, Yffim bég nagy
komoly képpel végig járta a termet, s minden függönyt félrevonva,
mogorva tekintettel szemlélé azoknak lakóit, kik mindannyian pompás
keleti öltözeteket viseltek, s henyélve és czukorpálczákat szopva,
hevertek pamlagaikon, vagy daloltak és énekeltek.

Hadzsi Baba mindenütt nyomban kisérte a török urat s minden leányról
annyi ajánlatost tudott mondani, hogy a jó urnak valóban nagy
határozottsággal kellett birnia, hogy választani tudjon közülök.

Már egész a terem végére jutott, midőn véletlenül a legfélreesőbb
szegletbe tekintve, egy hölgyet pillanta meg, ki a többitől egészen
elkülönítve látszott. Egyszerű fehér gyapjulepelbe volt burkolva, csak
feje látszott ki, s a mint azt a bég felé fordítá, egyszerre elállt
annak szeme szája, lábai ott maradtak vele.

Ez volt a szépség országában a királynő arcza! Soha ily pillantást, ily
égő, világló, villanyozó szemeket, mint az övéi! A büszke, szabad
homlok, mely alatt két szenvedélyes szemöld szivárványlott, diadem
nélkül is méltóságot sugárza szét, arcza, a hányat pillantott, annyi
indulatkifejezést válta, az első látásra szilaj volt, mint a fürdőben
lepett Diána arcza, a másodikban félelmes, mint a futó Daphneé,
lassankint szelid fájdalom változtatá át vonásait, merengve nézett maga
elé, mint a megcsalatott Sappho a lábainál terülő tengerbe, mely égő
szerelmét eloltandó vala.

– Kalmár! szólt bámulatából félig-meddig magához térve a bég. Te engem
meg akarsz csalni, micsoda égből lopott húri ez itt, hogy meg sem akarod
őt nekem mutatni?

– Bizonyára jó uram, szólt ijedten a kalmár, jobb ha elfordulsz tőle, s
nem gondolsz reá többet.

– Hadzsi Baba! vigyázz magadra. Ha netalán másnak adtad el őt már, vagy
magadnak akarnád őt megtartani, olyasmit veszthetnél rajta, a mit többet
nem nyersz vissza.

– Apám szakállára mondom uram, nincs miért megnézned e némbert.

– Hm! talán termete hibás? gondolá magában Yffim s inte a hölgynek, hogy
bocsássa le magáról leplét. Az rögtön engedelmeskedék s felállva, végig
bocsátá termetén a könnyü palástot.

Ah! A bég szemei kápráztak. Alig hivé, hogy a mit lát, az nem egyéb,
mint tündéri ábrakép. Oly tökéletes volt a hölgy alakja, mintha
remekszobrász márványból faragta volna a szerelem-istennő oltárára, s a
derekát átszorító ezüst abroncs csak azért látszott oda övezve lenni,
hogy kitünjék, mennyire fehérebb termete az ezüstnél.

– Átok nyelvedre, gonosz fecsegő! fordult Yffim bég a kalmárhoz; ki üres
beszéddel egy óra óta lopod tőlem az időt, s megfosztasz a paradicsom
szépségeinek látásától. Mi ára e hölgynek?

– Hidd meg uram, nem neked való az.

– Mit? te emberfejű kutya! azt hiszed, koldussal van dolgod, a ki nem
tudja kifizetni a mit kérsz? Én Hasszán basa, a budai vezér számára
jöttem vásárlani, a ki úgy szokott alkudni, hogy a mit ezer aranyon
tartanak neki, kétezeret ád érte.

A leány meghallva e szavakat, szokatlan mosolyra derült arcza, két nagy
tüzes szeme úgy világított e perczben Yffim bég felé, hogy annak szemei
nem kápráztak jobban, mikor a tengeren járt s két nap sütött arczába,
egyik az égről, másik a víztükörből.

– Sőt inkább, oh uram, szólt földig hajolva a kalmár, oly olcsón adom e
leányt, hogy árából láthatod, miszerint holmi alsóbb mushirok számára
tartogatom azt, ha egy ilyennek jönne hozzá kedve, átengedném, – nem
mondok sokat, – átengedném neki száz dinárért.

– Istenkáromló te! ki a teremtés remekét ekként ócsárolod. Tizezer
dinárt kell érte kérned, vagy a mennyivel kevesebbet kérsz, talpadra
veretem bambussal.

A kalmár arczra veté magát a bég előtt.

– Ne vedd meg őt uram, bizonyára nem jót kivánsz sem magadnak, sem
uradnak, a midőn őt háremébe akarod vinni.

A bég azt gondolá: bizonyosan hangja rút a delnőnek, azért oly olcsó, s
felszólítá, hogy énekeljen előtte egy dalt, ha tud.

– Ne kivánd tőle azt uram! könyörge a kalmár. Késő volt; a leány az első
szóra kezébe vőn egy mandolint s végig futott húrjain, mint szellő az
æolhárfán; s elkezde énekelni a legcsengőbb, a legédesebb, a legforróbb
hangon egy arab szerelmi dalt:

  «Shirász rózsaberkein,
  Halvány hold sugárain,
  Forró szivek álmain
    Születik a szerelem.

  Altaj jeges bérczein
  Vérpadoknak ormain
  Gyülölő szív lángjain
    Sem hal meg a szerelem.»

A bégnek nem volt mást tenni, mint felugrani s összevissza pofozni és
ütlegezni Hadzsi Babát, a miért egy szóval merte megkisérteni, hogy őt e
leány megvételéről leverje.

A kalmár tűrte az ütlegeket, s mikor vége volt a mulatságnak, ujra azt
mondá:

– És én ismét azt tanácsolom te neked, hogy meg ne vedd urad számára e
leányt.

– Mi hibáját tudod, te nagy bagoly? Értelmes dolgot mondj, mert ha
hazudni találsz, árboczfádra akasztatlak fel czégérnek.

– Elmondom uram, ha meghallgatod. E leány nem első gazdájánál van már,
csak a kiket én tudok, hogy őt birták, vannak öten. Ezek mind
nyomorultul vesztek el uram, méreg, pallos és selyemzsinór által.
Akárhová belépett, a szerencsétlenséget vitte azon házhoz; lakott
töröknél, tatárnál, magyarnál; egyenlő balsors érte mindazokat: az
Iblisz[11] ellen, a ki benne lakik, nem volt hatalma sem a prófétának,
sem a messiásnak, sem a bálványoknak, romlás és végveszély az ő ajkainak
lehellete, a ki őt megöleli, annak számára már ássák a sírt, s a ki őt
meglátta, annak jobb lett volna világtalanul születni. Ezért könyörgöm
neked még egyszer, oh uram, hogy engedd e némbert valami szegény
mushirnak, kinek fejéért nem kár, ha legördül, s ne vidd a veszélyt
olyan magas házba, mint Hasszán basa palotája.

A bég megrázta fejét.

– Gazembernek hittelek, ostobának tapasztaltalak; szólt a kalmárnak s
azzal inte a leánynak, hogy burkolja magát palástjába s kövesse őt.

– Allah tanum, hogy én intettelek; én mosom kezeimet, rebegé Hadzsi
Baba.

– A leány követni fog, te küldj pénzedért utánam.

– A próféta lássa meg lelkemet, uram. Ha csakugyan akarod elvinni e
leányt, én nem adom őt pénzért. Nehogy azt mondhassam egykor, hogy ily
nagy ember tőlem vette kész pénzen a romlást. Fogadd őt ajándékba urad
számára.

– Elfeledém megkérdeni: mi neve e hölgynek?

– Megmondom uram, de kérlek, hogy valahányszor ajkaidra veszed nevét, el
ne mulaszd utána mondani: mash Allah; mert e nő neve ördög-név és
bizonyára ő nem ok nélkül viseli azt s nem hazudtolta meg soha.

– Mondjad, és ne fecsegj.

– E hölgy neve: «Azraële»… Allah hatalmas!…




AZ AMAZON-DANDÁR.

Három nap mult el, hogy Azraële Hasszán basához került, s a harmadik nap
estéjén Hadzsi Baba kinn ülve hajója orrában s a szép holdvilágban
gyönyörködve, távol a Margitsziget felé csónakokat látott a Duna közepén
evezni s koronként szivszaggató sikoltásokat halla, melyek csak rövid
ideig tartottak; – a sikoltások időközönkint megujultak s a kalmár szive
úgy szorongott, azokat hallva.

Nem sokára eltüntek a csónakok a parti fák között, elhangzott az utolsó
rémhang, s a várkert rózsalugasai alatt ábrándozó dal szólalt meg, mely
a csöndes éjben áthangzott a Dunán. A kalmár megismerte benne az
odaliszk éneklését s elhallgatta azt sokáig s mégis úgy tetszett neki,
mintha e dallamon keresztül ama sikoltások hatnának váltig füleibe.

Másnap meglátogatá őt Yffim bég, a kalmár szivesen fogadá: nargylát és
sorbethes csészéket hozatott elé s ott elültek szép csendesen
pipázgatva; egyik sem szólt a másiknak egy szót is.

Így lefolyván jó egy óra, végre megszólalt Hadzsi Baba:

– Az éjjel csónakokat láttam a sziget felé uszni s titkos sikoltások
hangjait hallám.

Azzal ismét tovább szítták nargyláikat, hörpölgették csészéiket s
hallgattak másik óra hosszat.

Akkor felkelt Yffim bég, kezet szoríta Hadzsi Babával s távozó félben
monda:

– Azok Hasszán basa kedvencz hölgyei voltak, kik bőrzsákokba varratva, a
vízbe hányattak.

Hadzsi Baba megcsóválta fejét, a mi törökül annyit tesz, hogy azt előre
lehete látni…

Nem sokára elkezdének gyülekezni az egyes hadtestek Pest alá, tábort
ütve a Dunaparton: a hidon szüntelen lehete látni a keresztül vonuló
hadsorokat, a nehéz ágyukat és szekereket. Megérkezett Belgrád alól a
vezér aga a nyolczezer főre menő testőrséggel, s a Rákoson ütötte fel
sátorát, feljött utána Ismail basa tizenhatezer janicsárral, s a palotai
síkon szállt meg. A tatár khán rendezetlen csordáit, mik mehettek
negyvenezer főre, felterelték Vácz környékére, nem sokára Ghyka herczeg
is megérkezék hatezer főnyi lovassal s vele együtt és a budai vezér
válogatott csapatjaival mehetett az egész sereg mintegy százezer főre.

Hadzsi Baba tehát igen jó vásárt csapott, annyi török ur között sok
vevője akadt, mindene árán felül kelt el, úgy, hogy jónak látta egy
újabb szállítmányt hozatni maga után egy belgrádi fiókraktárából;
remélve, hogy még a táborozás folytán azokat is eladhatja. Szerette
volna mégis megtudni, meddig tart ez összpontosítás s miféle urak
váratnak még a hadakhoz? s e végett körülfogta Yffim béget.

A bég őszintén megfelelt, hogy a ki akart, már eljött, az erdélyi
fejedelem csalárdul kihuzta magát a hadból s most csupán Kucsuk basa és
fia Feriz bég dandáraira várnak még, a kik nélkül nem akarnak útnak
indulni.

Hadzsi Baba oda lett e nevek hallatára.

– Holt emberré tettél, uram. Még ma megyek vissza egész szállítmányommal
együtt Stambulba.

– Őrjöngsz?

– Nem uram, de tönkre vagyok téve, ha ezeket bevárom. Soha uram, még egy
világrészben sem lakhatom ezen derék férfiakkal, kiket Allah tartson meg
sokáig nemzetünk dicsőségére! Két házat tartok a Bosporus két ellenkező
partján, hogy mikor e nemes urak Európában vannak, én Ázsiában lehessek,
s ha ők Ázsiába mennek, én átjöhessek Európába.

– Rejtélyekben szólasz.

– Tehát nem hallottad volna hirét Feriz bégnek?

– Mint derék vitézt hallottam őt emlegetni.

– És a hölgy-dandárnak, mely őt a csatákban szokta követni?

Yffim bég felkaczagott e szóra.

– Könnyű neked kaczagnod, kegyelmes uram, mert nem kereskedel
hölgyekkel, mint én. De tudnod kell, hogy a miről beszélek, nem tréfa, s
Feriz bég nem kevésbbé veszedelmes mindenféle asszonytartó emberekre
nézve, mint a himlő és a ragály.

– Soha sem hallottam ily tulajdonságáról.

– De hallottam én. Ez egy varázslói hatalommal biró ifjú, kinek
szemeiben talizmán van rejtve, kinek homlokára tündérbetük vannak irva,
s kinek ajkairól bűbáj és varázslat hangzik; hogy ha bármely némberre
ránéz, avagy ha bezárt ajtón keresztül hallatja vele szavát, az meg van
rontva örökre; mint a mely embernek a hold arczára süt, mikor alszik, és
az kénytelen a holdat követni azontúl: épen úgy vonja ez ifjú maga után
szemei sugárzatával a nőket, a kikre ránéz. Oh nem egy magas úr átkozá
meg azon órát, melyben Feriz bég ablakai alatt lován elvágtatott,
legszebb hölgyeit veszté miatta. Maga a nagyvezér maig is siratja
kedvencz bayaderjét, a szép Zaidát, ki egy selyemkötélen ereszkedett le
ablakából a tengerbe, s azon hajó után úszott, mely Feriz béget vivé; s
egy éjjel testvéröcsémet, Kutub Alnumánt, ki szintén rabkalmár, mint én,
leányai, kiket esztelenül megmutatott az ifjúnak, álmában megkötözték s
mindnyájan utána szöktek.

– S mit kezd ez ifjú annyi nővel?

– Oh uram, épen ez a réme e regének. Mert ha szerelemre fűzné a föld
legszebb virágait, azt mondanám rá: bölcs ember; előre izleli a
paradicsomot. De ellenkezőleg uram: borzadni fogsz, midőn mondom: ő,
kinek a világ szépségei borulnak lábaihoz, soha azoknak egy csókjuk
által sem kiván idvezülni.

– Tehát nyomorult? – vagy esztelen?

– Más hölgyet szeret, keresztyén leányt, és az távol van innen, és az
után eped gyermeksége óta; – midőn legelső csatájába ment, akkor látta e
leánykát először, és azóta valahányszor harczba indul, mindig az ő
nevével húzza ki kardját. Ez elég szép megtiszteltetés egy keresztyén
ember leányának.

– S mi történik azon nőkkel, kiket megvet?

– A legelsőknek, kik magukat lábaihoz veték, sziveikkel, bájaikkal,
életükkel kinálva őt, könyörögve, hogy ha szerelmüket nem veszi el,
vegye el életüket akkor, – ezt viszonzá: «Szeretni nem tanultatok ti,
úgy, miként én szeretek; a ti szerelmetek rózsabokor árnyában ébred, az
enyim kardok villogásainál; a ti szerelmetek dalnoka az édes csalogány,
az enyimé a harczi tárogató; a ti szerelmetek vágyai forró sóhajok,
mámoradó csók, titkos gyönyörök, – az én szerelmem vágya a halál! Ha
akartok engemet szeretni, szeressetek úgy, miként én; ha velem akartok
lenni, járjatok ott, a hol én; ha Isten úgy engedi, haljatok meg ott, a
hol én.» Ah, uram, kárhozatos bűbáj van ez ifjú ajkán: megrontá e
hölgyek szivét beszédével, hogy azok elfeledték, miként Isten gyönyörül
és játékszerül adá a hölgyet a férfinak s kardot kötének karcsú
derekaikra, mik csak édes ölelésre valának teremtve, pánczélt tevének
kebleik halmára, hol csak a szerelemnek kellene játszani s sebet
szerzének gyönyörű arczaikra, miken csak a csókoknak kellene nyomot
hagyni.

– S valóban csatáznak e nők, vagy mesét mondasz?

– Csodákat követnek el, uram. Soha sem látta őket ellenség futni, győzni
elégszer. Midőn támadnak, elébb szemeik villáma öli meg az ellent,
azután kardjaik. Az ellenfél elveszti szemei világát szépségeik láttán s
védetlenül hagyja magát lekonczolni; s ha kevesebb erő van karjaikban,
de tíz annyi düh sziveikben, mint a férfiaknál. És ha egy helyen
legmakacsabbul vív az ellen, összegyűjtve legvitézebb csapatjait s
kifáradtak már az ostromlásban spahik és timarioták, akkor kivonja
kardját az ifju s neki vágtat a legsötétebb halálveszélynek. Az elbűvölt
nők mind vakon rohannak utána, mindegyik iparkodik hozzá legközelebb
lenni, mert tudják, hogy minden fegyver ő reá van irányozva, hogy
kebleikkel foghassák fel a golyókat, melyek ő neki vannak szánva. És a
míg az ifju ott áll, vagy előre halad, bárha az egész csata veszve volna
is már, el nem hagyják őt soha. És végre ha a diadal kivívatott s a
harcztér magára marad, akkor leszáll az ifju lováról, felkeresi a
halottakat, kik ő mellette küzdve hullottak el, egyenkint rájuk találva,
megcsókolja homlokaikat, könyet ejt halvány arczaikra s saját kezeivel
teszi le őket a sírba. És oh uram, hinnéd-e azt: ez elbűvölt,
megbabonázott hölgyek irigylik azt a csókot, és nem óhajtnak egyebet,
mint azt minél előbb megnyerhetni? Hidd el nekem, sokaktól hallám e
mondást: a tatár küzd vérszomj miatt, a spahi küzd fizetésért, a
janicsár kötelességből, a mameluk dicsőségért, az arab igaz hitéért, –
de a hölgyek harczolnak – szerelemből, és a szerelem legerősebb a
világon. És mindez Allahtól vagyon! áldassék az, a ki mindennél erősebb!

– És nincs, ki e gyalázatnak véget vessen? Nincs hatalma a vezéreknek
megtiltani e fertőztetést, melyet asszonyok jelenléte a harczokban
férfiak fegyverére hoz? nem követelik-e a megkárosult férfiak vissza
rabnőiket?

– Tudod oh uram, hogy Feriz bég a szultán előtt nagy kedvben áll és
sehol sem található másutt, mint csatatéreken, ott pedig megfelel
magáért, s ha valaki erőhatalommal jőne az ő sátorai közé rabszolgát
keresni, könnyen orra és fülei hijával menne vissza, s ki mondhatá végre
ezen alakok szemébe, hogy ők némberek? nem kardcsapásokat osztanak-e ők
csókok helyett? Hallasz-e éneket, látsz-e tánczot, vagy mosolygó
tekintetet az ő sátoraikon belül? E lényeket, kik a serailjokban csak
egymás ellen tudtak szőni ármányt, főnökük egy tekintetével igazgatja, s
egyet bánts meg közülök, mint a méhraj, mind ellened zúdul. És végtére
mit nyerne az, ki őket vissza vinné? Történt elégszer, hogy a szökni
akaró odaliszkot gazdája féluton elfogta s elzárá; mi történt? a leány
elhervadt, elveszett titkos bánat miatt, mint a virág, melytől elvonták
a napot; vagy ha fájdalma erősebb volt, mint szive s élete erősebb, mint
fájdalma: akkor önmagát ölte meg! Oh uram, bizonyára jól cselekszel, ha
mindazon uraknak, a kik tőlem rableányokat vásároltak, elmondod: hogy
őrizzék hölgyeiket a varázsló sötét szemeitől, mert talizmán van azoknak
csillagaiba rejtve. Kiváltképen uradról meg ne felejtkezzél, hogy
hölgyét elrejtsed, mert nem tudod, mi következhetik abból, ha egy
varázsló egy női Ibliszt bűvöl meg, hogy belészeressen? Még a nő is
iszonyú, hát még az ördög, ha szerelmes! Ti megvettétek őt, vigyázzatok,
hogy el ne adjon. Tegnapelőtt a kegyencznőket hányták a vízbe,
holnapután… de Allah őrizze nyelvemet azon szavaktól, melyeket mondani
akartam. Jól vigyázzatok. Asszonyra vigyázni a legnehezebb tudomány: ha
egy körülkerített várost be akarsz venni, rejts bele egy szerelmes
asszonyt s az meg fogja mutatni, hol mehetsz be? és ha annyi szemed
volna az orrod körül, mint a pávának a farkán, mégis megcsalhatna egy
szerelmes némber, mint erre példát olvasék pogány meseirók regéi közt.
Ezt tartsd meg oh uram, mert ha egy óráig elfelejtkeznél arról, a mit
mondtam, nem adom a fejedért a kis körmömet.

Yffim bég erre szótlanul felkelt és eltávozott, nagy szegeket ütvén
fejébe a kalmár beszédei. Hadzsi Baba pedig még azon éjjel felszedeté
szépen horgonyait s reggelre hire sem volt már a Dunán.




A MARGIT-SZIGET

Kerüljétek e bokrokat.

Ti emberséges hajósok, kik hosszú sor lovakkal vontatjátok a Duna
mentében megterhelt hajóitokat, messzehangzó tülökkel tutúlva csöndes
éjszakában; – ti békeszerető halászok, kik ezüstös karikát vágtok a Duna
holdvilágos tükrén csónakaitokkal; – ti ifjú lovászok, kik paripáitokat
úsztatjátok a hűs habok között; s ti ábrándos ifjak, kik a túlparti
fűzbokrok közül leskelődve hallgatjátok a méla dalt, mit az éj csöndes
szárnya szerte hordoz: kerüljétek a Margit-sziget gyászfűzeit, mik oly
sötéten úsztatják függő galyaikat a hullámok között! közel ne járjatok
azon ligetekhez, meg ne próbáljátok ott úszni a folyamot, félre
forduljatok, midőn hajótok mellette visz el; szóljatok védszenteitekhez,
gondoljatok családaitokra, hallgassatok el; mert soha oly közel nem
jártok a halálhoz, mint midőn a Margit-sziget szomorú fűzeit látjátok.

Ah ott Hasszán basa paradicsoma van s annak kincseit még látni is halál!
Minden huszadik lépésen egy eunuch állt a sziget bokrai mögött hosszú
lőfegyverrel, s ha férfi oly közel jő a vizen, mennyire egy golyó elhat,
bizonyára nem fogja elmondani senkinek, mit látott? oly sok ifjat várt
hiába haza édes anyja, kit a titkos bűbáj a Margit-szigetre csalt, s
annyiszor látni fő nélküli testeket úszni a Dunán alá, a szép fiatal
arczú fők a Margit-sziget ormán vannak hegyes karókba tűzve.

Ha láttok fehér alakot sétálni a szigetparton, vagy tánczolni a zöld
fűben, fürödni a kék hullámban, hintázni a vízbe hajló bokrok ágain s
énekelni bűbájosan: fussatok onnan! dzsinek azok, rosz szellemek,
gyönyörű túlvilági alakok, termettel mint tündéreké és szemekkel mint a
tűz! s ki hangjaikat hallja, új világot lát megnyílni s megesküszik,
hogy még sohasem szeretett, csak most tanul még szeretni, elkábulni,
megőrülni s meghalni a szerelemben.

Fussatok innen, oh jámbor ifjak!

Mint tánczolnak, mint danolnak! Mik a ti énekeseitek, tánczosaitok hideg
északon született népek, ezekhez képest? tudnak-e azok oly hangon
dalolni, mely a szivet kilopja a kebelből, mely andalít, enyeleg,
tündérálomba ringat édességével, mely bánatával könyekbe olvaszt fel,
szerelmével eléget, panaszával megráz, szenvedélyével megöl,
megtébolyít? hogy sok ideig nem hallasz egyebet, mint azt a dalt, a mit
tőlök hallál, s nem menekülhetsz tőle, szivedben viseled azt, mint a
futó vad a belé lőtt nyilat. Ismerik-e a ti tánczosaitok azon
mozdulatokat, miknek édes némasága annyi odaolvadást fejez ki? azon
sovár pillantásokat, miknek bűbája a hetedik égbe ragad fel? azon légi
könnyűséget, mely szárnyakat varázsol a vállakra? azt a művészeti
gyönyört, mely önmagában boldog, s azt a pokoli csábot, mely minden
mozdulatában, szemeinek intésében, tagjainak hajlásában száz égő vágyat
gerjeszt, melyet betöltetlenül hágy? Tudhatja-e e szemfényvesztő
forgásokat más, mint a ki ott született, hol a viharok arája, az égető
forgószél, Szamum, nyargal végig a pusztákon, hogy a repülő hajfürtökben
a tépett fellegeket látod, a szilaj szemek villanásaiban a villám
czikázását s a hevült arczokban a vihar menyasszonyának égő piros
tekintetét, hogy arczra borulsz előtte, mint leborul a tigris, midőn a
szélarát közelítni látja.

Oh ifjak, fussatok e bokrok titkaitól.

Üdv annak, a ki e titkokat megfejté; mert örökké ifjú marad; de jaj
annak, a ki nem, mert ifjan hal meg.

Minden gyönyört, futó élvezetet lehell; az egész paradicsom virágokkal
van tele, mire az egyik kinyílt, a másik lehull, s ez sorsa minden
virágnak, még azoknak is, kiket hölgyeknek neveznek, némelyik egy nap
alatt elhervad, más letépetik, hogy a kegyencznő asztalát ékesítse, ez
sorsa minden virágnak s nem ritkán azon nagy porczellánvedrekben, mik
Azraële ágya előtt állnak, a levágott rózsák és granátalma-virágok
bokrétái között egy-egy odaliszk behunyt szemű fejét is látni, mely
tegnap még szintoly friss és eleven volt, mint társnői: a rózsák és
granátvirágok.

Oh e nő valódi dæmon! Hasszán basa nem ember többé, a mióta őt birja,
csak egy darab viasz, melyet az ő gondolatai idomítnak. Nem hall semmit,
csak az ő hangját, s nem lát semmit, egyedül őt. Valóban azt kezdik
beszélni, hogy Hasszán basa egy idő óta tíz lépésnyiről meg nem ismeri
az embert, s nem tudja a trombitát a tárogatótól megkülönböztetni, és ez
igaz is; de fejével játszanék, a ki fenhangon mondaná, mert Hasszán
titkolni akarja e hibáit, attól tartva, hogy ha tudomásra jönnek, nem
engedik meg neki az összes hadak vezetését.

Ámde annál jobban lát és hall Yffim bég, ki szüntelen Azraële körül jár,
s ha oly régi és hű kegyencze nem volna Hasszán basának, aligha meg nem
bánná, hogy oly jó szemei és fülei vannak. De Azraële átható lelke jól
tudja azt, hogy Yffim bég feje sokkal erősebben áll nyakán, mint azoké,
kiket Hasszán basa szeszélyeinek föláldozott, és hizeleg neki; annál
nagyobb baj annak, hogy hizeleg.

Hasszán basa alig várja, hogy az estimának vége legyen, s elküldözve
komoly ügynökeit, beülhessen függönyös csolnakába, melyet egyedül
ismernek a tündérszigeten, s átevezhessen rejtett paradicsomába, hol
kétszáz delnő karéjában vár reá a halandók legszebbike, a bűbájos
Azraële, kiállva a tündéri kioszk csarnokába, melynek arany rostélyzatán
idegen éghajlat virágzata repkényzik s karcsú szobrai tetején részegítő
füstölők illatoznak.

Egyedül Yffim bég kisérheti őt idáig.

A vezér átölelve az odaliszkot, andalogva sétál végig az illatos fák
labyrintjai közt, hol az utak színes kavicscsal vannak fedve, s a fákon
emberekhez szoktatott madársereg fészkel; Yffim bég nehány lépésnyi
távolban kiséri őket s éles szemei egy mozdulatot, fülei egy sóhajt nem
engednek elveszni abból, a mit Azraële mond és tesz.

A séta közben mintegy száz lépésnyire egy sólyom repül fel előttük a
berekből s távol egy jegenyefára száll le.

– Nézd uram, minő szép sólyom! kiált Yffim bég.

Azraële kaczagva fordul hátra:

– Ugyan jó bég, hogy nézheted sólyomnak a vadgalambot, hisz ez vadgalamb
volt.

– Jól láttam Azraële, amott egy jegenyefán szállt meg.

– Ez még szebb, most meg a diófát jegenyének nézed. Ej, ej, derék bég,
valamit ittál, a mitől nem látsz jól.

– Én úgy gondolom, szól a bég megzavarodva s el nem bírva gondolni, hogy
miért tréfál ő vele így az odaliszk?

– No nézd el uram, szól közbevágva Azraële a basához. Ott repül fel ama
fáról e madár; hát nem diófa az és nem vadgalamb?

Hasszán nem látta sem a fát, sem a galambot, de úgy tett, mintha
ráismerne s igazat adott kedvencz hölgyének.

– Valóban diófa az és vadgalamb.

Yffim bég nem értette ezt a tréfát.

Odább mentek. A bég újra megszólalt:

– Nem térnénk, uram, eme szép rózsalugasok felé?

Azraële csodálkozva csapta össze kezeit.

– Hol látsz te itt rózsalugasokat?

– Fordulj erre és te is látni fogod.

– Azok ott? hiszen te a bangitafákat nézed rózsalugasnak, melyek tele
vannak piros bogyófürtökkel.

Hasszán basa felkaczagott, Yffim bég pedig nem tudott hová lenni
csodálkoztában, hogy miért van kedve e hölgynek ő vele ily különösen
tréfálni?

E perczben a pesti parton egy ágyúlövés történt.

– Ah! szólt a basa megállva, egy ágyúlövés.

– Igen, uram, szólt Yffim. Pest felől.

– Dehogy Pest felől, szólt Azraële. Ó-Budáról; a kapuzárás jellövése.

– Én tisztán hallottam.

– Megbocsáss jó bég, te épen olyan rosszul hallasz, mint látsz, kezdek
aggódni miattad, hisz ki lőhetne Pest felől, miután az egész tábor
átvonult Budára?

– Talán új tábor érkezett, a kikre vártunk.

– Jerünk, szólt Azraële, megragadva Hasszán kezét, mindjárt megtudjuk,
melyikünknek volt igaza, s sietve ment a sziget partjáig velök.

A túlparton látszott Feriz bég tábora, mely épen akkor verte le sátrait
a halmokon. Egy csapat lovasság egészen a víz partján léptetett; élén
egy karcsú fiatal lovaggal, kinek arczvonásait a távolból is egyszerre
kivette mind a kegyencz, mind a kegyencznő.

Csak Hasszán nem látott semmit, ő előtte összefolyott a távolság, nem
látott egyebet, mint kéket és sárgát.

– Nem mondám-e? szólt Yffim diadalmas hangon. Ez Feriz bég tábora, és ő
maga az, a ki ott elől lovagol…

Csak ekkor ütött szájára, megijedve, hogy hisz ezt nem volna szabad
Azraëlének látni!

Az odaliszk kaczagva veté magát Hasszán nyakába.

– Ah! a derék bég harczi tábornak nézi a vízhordó leányokat ott a
parton.

Yffim ekkor rezzent össze, átlátva, hogy hová akar e nő jutni e
tréfával?

– Uram, tiltsd meg rabszolgálódnak, hogy belőlem gúnyt űzzön. Ez itt
Feriz bég tábora előttünk s te jól fogsz cselekedni, ha e némbernek nem
engeded, hogy e férfiakat fátyolozatlan arczczal nézze.

– Allahra! megdöbbentesz, jó bég, szólt Azraële oly csodásan tettetve az
ijedtséget, hogy az még Hasszánra is elragadt. Mondsza, merre látod e
tábort?

– Itt a vízparton, és azok sátrak ott a halmokon…

– Azok bizonyára kiterített vásznak, miket ama lányok fehérítnek.

– S e trombitaharsogás, mely takarodót fú?

– Én vidám dalokat hallok, miket e lánykák énekelnek.

Yffim bég szakállát rágta dühében.

– Uram, ez asszony ördögi gúnyt űz belőlünk.

– Te káprázatban szenvedsz, szólt Azraële ijedelmes arczczal, te meg
vagy rontva varázslatokkal, hogy dolgokat láss előtted, a mik nem
léteznek. Kérlek, ne czáfolj meg, ez rajtad máskor is megtörtént.
Emlékezhetel rá, midőn Erdélyből kifutottál, itthon azt állítva, hogy
kergető ellenség volt mindenütt sarkadban, akkor is meg voltál rontva
boszorkányos bűbáj által; mert eunuch lovászod, ki utánad Enyeden maradt
s mostanában megérkezve, mint őr e szigetre helyeztetett, maga beszélte
nekem, hogy híre sem volt ott húsz mérföldnyire ellenségnek s ő még tíz
napig várt utánad azon helyben, azt gondolva, hogy megőrültél. Tehát
bizonyosan varázslat láttatá veled az ellenséget, ki elől turbán és
öltöny nélkül futottál el, mert azt nem akarom elhinni felőled, hogy az
erdélyi urak vesztegettek volna meg, hogy itt Erdélyben dúló ellenség
hirét terjeszd.

Yffim bég elsápadt. Érzé, hogy meg kell adnia magát ez ördögi nőnek
életre halálra.

– Ugy volna ez, Yffim? kiáltá Hasszán haragosan.

– Engedj meg neki, uram, engesztelé őt Azraële. Meg volt bűvölve, mint
most, meg voltál rontva, jó Yffim.

– Valóban, úgy hiszem; rebegé az önkénytelen.

– De én meg fogom törni a varázst, szólt a delnő s leszállva a partról,
megnedvesíté kezét s nehány csepp vizet a bég arczába fecskendve,
babonás mondatokat mormolt magában hozzá. Most nézz és láss.

A bég tett mindent, a mi parancsolva volt.

– Tehát mik azok, a kik a Duna-parton járnak?

– Ifjú leánykák; hebegé a kegyencz.

– És ama fehérségek ott?

– Kiterített vásznak.

– Hallod-e már a leánykák énekét?

– Valóban, hallom.

– No lássad uram, minő csodák vagynak a nap alatt, szólt ekkor Azraële
Hasszánhoz fordulva, – nemde csodálatos az, hogy Yffim bég hadsereget
lát, a hol nincsenek mások, mint szép paraszt leánykák.

– A csodák Allahtól jőnek, de én úgy találom, hogy Yffim bég szemei
rosszak, hogy e hajadonokat katonáknak nézik.

Yffim bég nem merte a basának azt mondani, hogy de az ő szemei rosszak!
mert akkor bizonyos lett volna halála felől. Hasszán úgy akart látszani,
mint a ki mind azt látja, a mit kegynője mond, ki a legvakmerőbb gúnyt
űzte vele és kegyenczével, bizonyos levén a felől, miszerint Hasszán nem
fogja elárulni, hogy nem lát s Yffim nem meri a varázslatot megczáfolni,
mert akkor az erdélyi vészhír egészen nyakába jut.

A túlparton ez alatt Feriz bég hangos parancsszavakat osztva, rendezé
kifáradt csapatjait, több ízben végig vágtatva a Duna mellett szilaj
arab paripáján; az odaliszk égő szemei minden mozdulatát követték az
ifjú daliának s átható hangjára sebesebben kezdett ereiben lüktetni a
vér.

– Én úgy szeretem a leánykák dalait hallgatni; és te nem, uram? kérdé
Hasszántól.

– Oh én is; felelt az hirtelen.

– Nem ülsz le velem ide e partra a puha pázsitra?

A basa leült az odaliszk mellé, ki félig ölébe dőlve, karját annak nyaka
körül fűzé s ragyogó szemeivel mindenütt kísérte az ifjú Ferizt.

– Nézd uram, szólt, felé mutatva Hasszánnak, a többiek között ama
karcsú, szelid leánykát, ki a part hosszában sétál; szemei, mint a tűz,
ragyognak felénk, termete szebb a karcsú virágénál; most erre fordul, ah
mi bájoló, ah mi délczeg, soha sem láttam szebb alakot. Miért nem
ölelhetem őt, mint testvéremet, miért nem mondhatom neki, mint te neked:
én szeretlek, én élek, én halok érted!?

Ezeket mondva, keblére szorítá Hasszánt az odaliszk, annak arczát minden
szónál csókjaival halmozva el, ki túlboldog volt a gyönyör miatt s
mindent látott, a mit a leány mondott neki, nem is gyanítva, hogy azon
csók, azon ölelés nem őt illeti, hanem egy ifjat, ki iránti szerelmét
kedvencz hölgye szemtül szemében vallja meg.

Yffim bég bámulva állt hátuk mögött s fejcsóválva gondolt Hadzsi Baba
szavaira: «megvettétek az ördögöt, vigyázzatok, hogy el ne adjon
benneteket».




EGY CSILLAG A POKOLBAN.

Szálljatok le csendes árnyai az éjszakának, mik az alvókat őrzitek a
rémek szemeitől… Hadd pihenjen az eltévedt méhe a bezárult virág illatos
kelyhében. Minden alszik, minden csöndes, csak a csillagok s az égő
szerelem vannak ébren.

Minő csendes, merengő dal hangzik ott a füzek közül? mintha emberszava
volna a csalogánynak, hogy panaszát, szerelme vágyait összhangzó
rímekben zengje meg a figyelő éjszakának. A költő Hariri az, kit karddal
kezében Feriz bégnek, csaták oroszlánának hívnak, s ki ha leszáll az est
s elcsöndesül a tábori zaj és zsibongás, leveti pánczélingét, könnyű
szürke burnust ölt magára, s kezébe véve kobozát, eljár a hallgatag
berkekbe, a mormogó folyamok partjára s ábrándozó dalokat kelt szivéből
és lantja húrjaiból, míg a tárogató ébresztő szava fel nem veri onnan.

Sok halvány hölgy kinyitja ablakát az éjben, hallgatódzva a bűbájos
dalok után, – s még halaványabb lesz bele.

A Margit-sziget partjain csöndesen ballagnak az eunuchok hosszú
puskáikkal, s meg-megállnak, ha gyanus csónakot látnak közelítni a
vizen. Legéberebb valamennyi között a vén Majmun, ki aludni is csak
félszemmel szokott s boldogabb idejében háremeket is őrzött; leül egy
halomra, s tekintetét még egy postagalamb sem kerülhetné ki, mely
szárnyai alatt levelet visz. Csak most érkezék a szigetre, az előtt
Yffim béget kisérvén Erdélybe, tehát még Azraëlet csak egyszer látta,
midőn ura kalandját elmondá neki.

Szemei szüntelen köröskörül járnak s éles füleit egy bogár repülése ki
nem kerülheti, és mégis egyszer azt veszi észre, hogy vállára ütnek.

Ijedten fordul hátra s Azraëlet látja háta mögött állani.

– Kárhozat az énekesre odaát! Dalára figyelve, nem vettem észre, hogy
közelítesz. Mit akarsz? miért jársz itt a sötét éjben, mint szökhetél ki
a háremből?

– Oh kérlek, ne üss zajt, szólt az odaliszk. Az este urammal csónakázva,
e helyen kezemről leejték egy arany kösöntyüt, melyet ajándékba kaptam
tőle; ha holnap kérdeni fogja: hol a karperecz? s én elő nem mutathatom,
megöl. Oh engedd meg, hadd keressem azt itt a vízben.

– Bolond leány, a víz mély itt, fejeden túlcsap s ott veszesz.

– Nem bánom, meg kell kisértenem; vagy meglelem a kösöntyüt, vagy utána
halok magam is. Úgy is, ha uram kegyét elvesztém, minek nekem akkor az
élet?

Az odaliszk oly kétségbeesett fájdalommal mondá e szavakat, hogy az
eunuch megrendült bele.

– Hisz e munkát rábizhatod másra.

– Csak találnék valakit, ki a víz alatt járni tud, adnék három drágább
karpereczet is érte, minden drágaságaimat odaadnám.

– Tudok én, szólt Majmun, megindulva a bőkezűségen.

– Oh szállj a vízbe értem; könyörge a delnő, térdre hullva előtte, s a
szolga kérges kezét csókjaival halmozva el. De nem félsz-e, hogy
belefullasz? Mert akkor kétszeres bűnössé fogok lenni a vezér előtt.

Majmunt meghatotta e gyöngéd gondoskodás.

– Ne félj miattam. Ifjú koromban gyöngyhalász voltam az ind szigeteken s
míg százig elszámlálsz, elvagyok a víz alatt s látok benne, mint a hal,
még éjnek idején is. Csak azt mutasd meg, hol ejtéd le kezedről a
kösöntyüt?

Azraële egy brillantos gyöngyfüzért kapcsolt le karjáról, s a vízbe
hajítva azt, rámutatott a helyre.

– A hová ezt hajítám, épen ott, ha mindkettőt felhozod, eme másik tied
leend.

Majmun átlátta, hogy ez csakugyan nem tréfa, s lerakva öltönyét és
fegyvereit, megkérte a delnőt, hogy vigyázzon addig azokra, s azzal
csöndesen a víz alá bocsátkozék.

Nehány percz mulva ijedten bukott fel a vízből az eunuch, s egészen
kikelt arczczal rohant ki a partra.

– Hah, ez gonosz hely itt! szólt rebegve. A víz fenekén egy halom emberi
fő hever!

– Tudom, szólt nyugodt hangon az odaliszk.

Az eunuch megdöbbenve tekinte rá, s bámulva látta, hogy az imént oly
érzékeny könyörgő alak most büszkén, délczegen áll előtte, s úgy néz le
rá, mint egy királynő.

– Azon fejek ott társaid fejei; szól Azraële a bámuló eunuchnak; kiket a
közelebbi s ezelőtt mult éjszakán szolgálattételre szólíték fel, s
melyet azok nem teljesítének; a miért másnap bevádoltam őket a vezér
előtt s az kihallgatás nélkül elütteté fejüket.

– S mi volt azon szolgálattétel?

– Átúszni a tulsó partra s eme virágfüzért átadni ott egy ifjúnak.

– Hah, hiszen te áruló vagy!

– Ne legyen rá gondod. Tőled is csak annyit kérek. Hallod azt a dalnokot
ott a fűzek között? úszszál át hozzá s add át neki e bokrétát. Ha nem
cselekszed, akkor holnap saját fejedet is ott fogod találni a víz alatt,
a többiek között: ha pedig engedelmeskedel, gazdaggá teszlek egész
életedre. Hatalmadban van választani, hogy élj-e boldogul, vagy meghalj
nyomorultan?

– De még egy harmadik is hatalmamban áll: hogy téged megöljelek! kiálta
fogcsikorgatva az eunuch.

Azraële nevetett.

– Ostoba állat. Míg te a víz alatt jártál, gondom volt reá, hogy
puskádba földet tömjek s handzsárodat saját övembe szúrjam. Csak egyet
kiálts s nem szükség holnapra várnod, hogy fejedet lábaidhoz tegyem.

A delnő oly erővel markolt az eunuch karjába e szavaknál, hogy az
sziszegve hajlott meg előtte.

– Mit parancsolsz?

– Már elmondtam egyszer.

– Fejemmel játszom, asszonyom!

– Nem olyan baj, mintha én játszanám vele.

– Mit cselekszel? Oh vesztedre törsz. Ily merényért sokan vesztették
előtted életöket.

– Hogy sokan meghaltak szerelem miatt, és mégis vannak, a kik szeretnek,
azt te épen úgy nem fogod érteni, mintha egy nyolczadik színről kellene
gondolkoznod, mely a szivárványban nincsen. Hallod a dalt odaát?

– Nagyon jól hallom.

– Ugy-e te nem szeretsz senkit?

– Szerethetek-e én?

– És mégis elandalodtál e dal hallatára, úgy hogy lépteimet sem vevéd
észre.

– A bülbül nem énekel szebben.

– Hallottál talán tündérekről valaha, kik a korall zátonyos sziklákra
kiülnek, hol az örvénylő hullámok alatt a tengercsodák palotái vannak, s
énekléseikkel oda csalják a hajósokat a szájfejű Rok fogai közé?

– Ez énekes tán egy volna azon tündérek közül? kérdé elborzadva Majmun.

– Én nem tudom, csak azt érzem, hogy meghalok, ha őt nem láthatom! Oda
akarok rohanni hozzá, átölelni térdeit, karcsú derekát; dobogó szivét az
enyimhez szorítni, és ajkaimat az ő égő ajkaira feszítni, s kiszívni
rajta lelkét és az enyimet lehellni vissza bele, s aztán lehullni
kebléről, megcsókolni lábainak porát, s reszketve szétoszlani, mint a
naptól felsütött harmat. Oh vigy engem át a tulsó partra.

Az eunuch reszketett a leány előtt. E dæmoni lélek szilaj lángjai még az
ő szivében is találtak gyúanyagot, melynek sötétében a nap minden sugára
sem birt meleget költeni soha.

– Egyetlen csónak van e szigeten, szólt a leánynak, és abban Yffim bég
benne szokott hálni, attól tartva, nehogy vagy egy odaliszk megszökjék
azon a szigetről, míg Hasszán alszik.

– Oh miért nem tudok úszni! kiálta Azraële, kétségbeesett fájdalmában
összerogyva.

– Hogyan? Te arra gondolsz, hogy e széles vizet keresztül úsznád?

– Sőt keresztül fogom azt úszni; igen, elhatároztam magamat. Most
mindjárt.

– Mit beszélsz? Hiszen ha ördög nem vagy, elmerülsz a vízben, ha úszni
nem tudsz.

– Te fogsz úszni velem. Én kezemet válladra téve tartom fenn magamat.

– Te őrült vagy, az imént halállal fenyegettél s most rám akarod bízni
éltedet. Csak két perczre kell lélekzetemet visszafojtanom, hogy örökre
el legyen fojtva a tied. A víz iszonytató elem annak, ki rajta uralkodni
nem tud, s a hullámok alatt a kik laknak, könyörtelenek a haldokló
küzdései iránt. Hideg, ijesztő világ van ott, a pokol nem oly szörnyű,
mint a hullám.

– Abból, hogy kezedbe adom éltemet, láthatod, hogy nem féltem azt. Vigy
keresztül a vizen.

– Őrültség, a mit kivánsz. A leggyakorlottabb úszónak is elszorul keble,
midőn a hullám ajkához ér, s ha megrettensz, mindketten odavesztünk,
mert a vízbefulók erőszakosak s lefogják a mentségükre siető kezeit.

– Ha megrettenni látsz, hagyj elvesznem.

– Nem, nem cselekszem azt. Te tébolyodott vagy, de én eszemen járok.
Eredj vissza a vezér kioszkjába, míg észre nem veszi távollétedet. Én
nem foglak elárulni.

– Tehát nem jösz velem? kérdé a delnő sötéten.

– Ne lássam a napot, ha azt cselekszem; szólt Majmun határozottan,
leülve a dombra.

– Jó! nyomorult szolga! kiálta Azraële kétségbeesetten. Tehát megyek
magam!

S azzal sebesen beleveté magát a vízbe a magas partról. Majmun nem
gátolhatá meg a leány szökését s ijedten ugrott utána s nem sokára
felbukott vele együtt a víz színére, hosszú hajánál fogva megragadva a
nőt.

Az egyszerre mindkét kezével átölelte az eunuchot, ez által egyet
fordulva a vízben, felül került, s kiemelve fejét a hullámból, dühösen
kiálta a víz alá nyomott eunuchra:

– A tulsó partra vigy, vagy magammal együtt megfojtalak.

Az eunuch rövid kétségbeesett vergődés után meggyőződve felőle, hogy a
delnő karjai közül nem szabadulhat, ki a halál torkában is csak
szenvedélyére gondolt, s mint az óriáskigyó tartá fogva Majmunt: egy
erőszakos lökéssel felveté fejét a víz színére s fuldokolva kiálta:

– Viszlek oda!

Ekkor elbocsátá karjait a nő, s egy kezével az úszó gyapjas hajfürteibe
kapaszkodva, csöndesen, nyugodtan hanyatt ereszkedék a víz színén, hogy
csak arcza látszott ki belőle, s azzal a legnyugodtabb hangon mondá
Majmunnak:

– Most siess. Ha el akarsz veszteni, vagy máshová vinni, gondolj reá,
hogy előttem annyira sem kedves az élet, mint előtted, s ha engem a víz
fenekére viszesz, akárha követ kötöttél volna nyakadra, s úgy szállnál
alá. Siess.

Majmun sebesen osztá kétfelé karjaival a hullámokat. A két egymás
mellett úszó főt ki vette volna észre e sötét éjszakában?

Az eunuch úszott elől, a hölgy hosszú haját lebontá a hullám, mely néha
túlcsapott halavány orczáján, olykor megreszkettek tagjai: a
félelemtől-e vagy a szerelemtől? Alatta, körülötte mindenütt a
legrémségesebb halál, de ő nem látja azt; a habok moraja enyészetesen
zúg fülébe, de ő nem hallja azt, hisz csillagos az ég sötétje és az éj
csöndje dallamokat viszhangoz. A fehér és fekete fő egymás mellett úszik
a víz színén…

Fölötte csillag ragyog s túlvilági dal reszket, alatta az örvény tátong,
s a hab moraja zúg: nem ég és pokol között úszik e nő? kinek élte, lelke
csak egy rezgő hangon, csak egy csillagsugáron függ.

– Messze van-e még a part? kérdé a szolgától, mert ő hanyatt feküdt s
nem láthatott előre.

– Félsz-e?

– Félek, hogy őt nem láthatom meg.

– Mindjárt partnál leszünk. A Duna széles most, mert meg van áradva,
alig látszanak ki a zsilipek.

Nehány pillanat mulva földet érze lábai alatt a szerecsen, s az odaliszk
egy vízbeborult fűz galyait látá arcza fölé hajolni. Hirtelen megragadta
azt kezeivel s kiemelé habtündér termetét a vízből.

Lenge öltönyei testéhez tapadva, százszor igézőbbé tevék bűbájos
alakját, hosszú hajfürtei le voltak bomolva; hogy fenn ne akadjanak a
galyak közt, kénytelen volt őket, mint egy fekete shawlt, dereka körül
övezni.

Halkan, remegve lépett elő a bokor mögül, mely elrejtve tartá, s a mint
megpillantá a dalnokot, kinek bájhangjai a vizen keresztül csalták,
megrezzenve állt meg, lélekzetét vissza fojtva s kezét nyugtalan szivére
feszítve.

Egy ezüsthárs tövében ült az ifjú dalnok. Épen végezte énekét, s szép
fejét tenyerébe hajtva, letette maga mellé kobozát, elmélázva, mintha
lelkét várná vissza, mely a dalhangok szárnyain távol vidékekre repült.

– Most szólhatsz vele; mondá Majmun a leánynak.

Azraële szótlanul állt ott, a gyászfűznek támaszkodva, s mozdulatlanul
nézte az ifjút.

– Siess tehát. Az éj vége felé jár, s még vissza is kell térnünk. Miért
tétovázol, ha ennyire jöttél?

Az odaliszk némán felsóhajtott, és homlokát a mohos faderéknak támasztá.

– Azt mondád, hogy oda akarsz rohanni hozzá, átölelni térdeit s
üdvezülni ajkain, s mostan itt állsz, mint a ki meg van bűvölve.

A delnő térdre rogyott lassan s arczát öltönyébe rejté.

– E leány valóban őrült, dörmögé a szerecsen; ha csak azért jöttél át,
hogy itt sírj, azt bizonyára a túlsó parton is megtehetted volna.

A leány keblén összetéve kezeit, arczát a megdicsőülés mosolyával emelte
ég felé, mint egy vezeklő bűnös, ki előtt az ég visiói nyiltak meg
mosolygó angyalarczokkal.

E pillanatban valami távoli kürthang szólalt meg a csöndes éjben, mire a
dalnok felszökött helyéről, egyszerre átalakulva hadvezérré. Az első
riadó hangja volt az, mely a budai táborból jött, s utána hangos
kelepelés verte az ébredőt s Hariri újra megszűnt lenni, hogy Feriz bég
legyen, kardját ragadva, sebesen elsietett a berek fái között, még
lantját is ott felejté az ezüsthárs alatt.

– Látod, már elment előled! kiálta boszusan a szerecsen, megragadva a
leány kezét; siess utána, még utolérheted.

A leány felállt, lélekzetét visszafojtva tekinte az ifjú után, megvárta,
míg eltűnik annak alakja a bokrok között, akkor elővoná a virágfüzért,
melyet keblében rejtve hozott s egy lépést tőn előre: ott ismét megállt,
hallgatózott, míg a távozó léptei elhangzának, s akkor egyszerre
odarohant az elhagyott lanthoz, kebléhez szorítá, csókjaival halmozá el
s kéj és gyönyörtől remegve rogyott le mellé.

Azután vevé a virágfüzért s a lant körül fonta azt. A füzérben e virágok
voltak:

Egy rózsa. Mit jelent a rózsa a virágok nyelvén? «Szeretlek, boldog
vagyok».

A másik volt égő szerelem: «szeretlek, elégek miattad».

Harmadik gránátalma-virág: «nem feledlek el soha».

Negyedik volt hajnalka: «szerelemtől elhervadok».

Az ötödik volt fájvirág: «nem merek közelítni hozzád».

A hatodik élek-halok: «éljek-e hát, vagy meghaljak?»

A füzér az odaliszk saját hajszálaival volt átkötve, az azt jelenti:
«életem kezedbe adom!» Mert soha török nő idegen kézbe egy szálat sem
enged jutni hajából, azt hive, hogy a ki azzal bir, megronthatja,
megölheti, őrültté, tetszhalottá teheti őt.

A leány ráköté a lantra koszorúját, gondolva, hogy az ifjú vissza fog
azért ismét jönni, s majdan ott találja; sírva reá borult ismét, könyeit
a virágokra hullatá: hadd gondolja majd az ifjú, hogy azok ott
harmatcseppek.

Azután felkeresé annak lábnyomait, a hogy eltávozott a berekben, s
meddig azokat a fűben feltalálhatá, mind sorba megcsókolta hévvel, azzal
egy fehér levelet leszakítva az ezüstnyárfáról, melynek tövében Feriz
ült, azt keblébe rejté, s oly boldog, oly elégült volt!

Majmun bámulva nézett reá. Tehát ezért jött volna csupán oly borzasztó
úton keresztül?

– Leány, siess őrült varázslataiddal, a tábor már ébredez, a hajnal
közel!

Azraële egy forró, szenvedélyes csókot vetve kezével azon táj felé,
merre Feriz eltávozott, visszatért a rabszolgához s ismét szokott,
parancsoló hangján szóla hozzá:

– Maradj itt és számlálj el hatszázig, addig utánam ne nézz, akkorra
visszajövök.

Majmun fenhangon számlálta a hatszázat.

Azraële pedig végig menve a Duna gátján, a mint a zsiliphez ért, azt
minden ereje megfeszítésével félig felemelte.

A kiszabaduló víz hangos zuhogással kezde omlani a résen.

Azraële sietve futott vissza a szerecsenhez.

– Most vissza a szigetre!

S újra megtette e rémteljes útat, hanyatt fekve a hullámban s kezét a
néger fejére téve. Keblén volt a nyárfalevél, az oly nyugalmat adott
neki.

A szigetre visszatérve, gazdagon megajándékozá Azraële a szerecsent, azt
mondva neki:

– Ma reggel, midőn meghajnallik, urad, Yffim bég, fel fog tégedet
keresni s megparancsolandja, hogy őt Hasszán basával együtt a hidon
keresztül a túlpartra kisérd, hol most Feriz bég tábora áll. Ti ott
senkit sem fogtok találni többé; hanem te fölkeresed azon helyet, a hol
most valánk, s ha találsz ott egy virágfüzért, vagy koszorút, azt nekem
elhozod.

Majmun bámulva hallgatott: miről tudhatná Azraële e dolgokat előre?

Az odaliszk visszatért a kioszkba, hol Hasszán basa mélyen alvá mákony
szerezte álmát! éjfél után elsőt szóltak a kakasok a környékben s az
imámok éji éneke rezgett a táborban.

Hasszán basa kegynője karjai között ébredett fel, s el nem tudá
gondolni, miért oly hidegek annak kezei, s miért oly forrók csókjai?

Az odaliszk elmondá, hogy mit álmodott? mint úszott folyamokon
keresztül, csalogatva éneklő tündérek által. Hasszán mosolygott:
«aludjál tovább s folytasd álmaidat»…

… Már jól fenn volt a nap, midőn Hasszán előjött kioszkjából; Yffim bég
rég várt reá.

– Nem lovagolsz át uram a pesti partra a megérkezendő Feriz számára
kinézni a táborhelyet?

Azraële jól gyanítá, hogy Yffim át fogja hívni a pesti partra a vezért,
a hol az meg fog győződni felőle, ha vajjon varázslatból nézte-e a
falusi leánykákat lovas katonáknak? Azt is helyesen gondolá, hogy
ezentúl Majmunt nappalra mindig magával fogja hordani.

Hasszán tehát, engedve a bég hivásának, átlovagolt vele Majmun
kiséretében a tulsó partra, a holott Yffim bég csodálkozva tapasztalá,
hogy egy lélek sincs Feriz bég táborából jelen.

Azokat az éjjel fölvette a víz táborhelyükön s kénytelenek voltak rögtön
odább vonulni, túl Pesten véve állomást.

Yffim bég szakállát szerette volna kitépni dühében, ha a vezér jelenléte
abban nem akadályozta volna.

Majmun pedig, mintha az útat keresné, felkutatá a tegnapi találka
helyét, s im az ezüstnyár tövében egy koszorút talált letéve; felvette
azt és elrejtve burnusza alá, haza vivé azon este Azraëlének.

Két leveles ágból volt a koszorú fonva; az egyik egy babérfa-ág, a másik
egy tövises inda.

A leány meghajtá fejét a felelet előtt:

«Szenvedj, ha győzni akarsz!»




SZENT-GOTTHÁRD.

Gyönyörű nyári alkonyat volt: egy félhold az égen, száz más egyéb
félhold szerte a halmokon. A török tábor a rábaparti hegyek közt
tanyázott.

Ezen holdújságról az volt megírva a többek között az azon esztendőbeli
kassai igazat jövendölő kalendáriomban, hogy az lészen:

  «Németeknek kivánatos,
  Törököknek használatos,
  Magyaroknak állhatatos,
  A ki nem lesz betegségben,
  Az marad jó egészségben:
  Így végeztetett az égben.»

A jó csillagvizsgáló elfelejtette megtudni az égben, hogy vannak
holdfertályok, melyekben az ember betegség nélkül is könnyen meghal.

A Küprili basa, miután Zerinvár romjain kipihente magát, Steyer határán
felvonulva, Szent-Gotthárd alatt találkozék a budai vezér seregeivel.

A Küprili hadai jobbadán lovasságból álltak, mert gyalogságával árkokat
temetett be Zerinvár körül, melynek parancsnoka azon felszólítására,
hogy adja fel a várat, s ne próbálja azt védeni a maga hatszáz
emberével, midőn ellenében harminczezer áll, ily tréfás feleletet adott:
«ha egy magyar forintért tíz török piasztert lehet kapni, akkor egy
magyar katona is megér tíz törököt». Úgy is váltotta fel őket a derék
ember, mert mikor összeszámoltak, hatszáz magyarért hatezer ozmán volt
lefizetve halál ő felsége kezeibe.

A Küprili innen egyenesen a római császár derék hadait vette üzőbe, de
azok sehol sem fogadtak el csatát, s míg elleneik a Rába jobb partján
vonultak felfelé, ők a túlparton látszottak odább huzódni.

A budai basa seregeinek a császári hadak háta mögé kellett volna
kerülni, hogy az érsekújvári basával egyesülten, azok elől minden
oldalról elvágják a menekülhetést; de Hasszán, mint önálló hadvezér,
csak azért sem fogadta el az utasítást, mert Küprilitől jött s ő is
egyenesen a Rábához sietett, a diadalt vetélytársa elől elragadni.

Így jött össze a két tábor julius 30-ik napján Szent-Gotthárd regényes
hegyei alatt, mindketten tábort ütve a jobbparton s elfoglalva a
dombtetőket, mikről az egész környéket be lehete látni.

Bizonyára nem volt rosz izlésük a derék uraknak, hogy az országot úgy
megszerették. Szerte a sárguló szántóföldek, mikről még a kalászt sem
ért rá learatni a megrettent népség, jobbról vidám szőlőhegyek, balról
sötét erdők; tejjel mézzel folyó vidék, melyet a Rába kanyargós szalagja
metsz ketté; a domboldalban a szent-gotthárdi apátság roppant
oszlopcsarnokos kolostora, tövében mulató erdővel, távolabb négy-öt falu
tornya. A leáldozó nap, mintha még szebbé akarná tenni a vidéket, arany
ködfátyollal huzta azt be.

– Te kutya! kiálta Hasszán basa a parasztra, ki a szerzetesek által
elhagyott kolostorban egyedül volt jelen, a félelmes vendégeket
elfogadni; nagyon szép nektek ez az ország, hogy benne lakjatok. De nem
soká lesztek benne urak, fogadom. Hisz úr itt a paraszt. Kenyeret eszik
és bort iszik, s még két ruhát visel egymás tetejében. No megállj, majd
máskép lesz az, csak én beszéljek veletek.

– Adja Isten uram, szóla a jámbor paraszt, levett süveggel, hogy az én
jószágomon lakjatok mentül többen s én építsem a házaitokat. – Ez az
ember volt a sírásó.

Hasszán basa és kisérete elfoglalá a kolostort, melynek előcsarnoka
megtelt elfogott papokkal és birákkal, kiknek az ország legtávolabb
vidékeiről élelmet és harácsot kelle ideszállítani. És a mit hoztak, az
soha sem volt elég, e miatt a szegény, áldozatra küldött követeket
magukat is ott tarták, gyalog hajtva mindenütt magukkal, a merre jártak;
egyik a másikat váltotta ki a rabságból; s némelyik ott volt már fél
esztendő óta.

A török had számra felül haladta a százezeret, s hosszan beülteté
beczövekelt sátoraival a jobb partot. A kolostor alkotá a tábor közepét,
ott tanyáztak Hasszán kedvencz mamelukjai, s a szép hasított orrú
szerecsenek, óriásokból válogatott nép, kik félmeztelen szoktak
harczolni a csatában s nem kérnek s nem adnak kegyelmet; mellettök
Kucsuk basa lovassága, – fegyelemhez szoktatott had, – lova mellett hál
mindenki, az előörsök pontosan felállítva, a szekerek elkülönözve,
élelemszerek kiosztása, paripák abrakolása, estéli imádság, minden
trombitaszóra megy, a határvonalon kívül senki sem kószál. E hadosztály
sátrai mellett látni egy elárkolt négyszögön az amazon-dandár telepét,
kiknek első gondjuk, a hol megszállnak, magukat rögtön elsánczolni. Ott
vannak együtt mind e szép tündéri alakok, kik az örömnek kertjéből
szöktek meg a csata mezejére s ha közelről nézzük őket, látni fogjuk,
miszerint Yffim bég aligha figyelmezteté azon török urakat, kik
hölgyeket vásároltak Hadzsi Baba hajójáról, hogy őrizzék azokat a
varázsló szemeitől; im a karcsú liliom, a georgiai bayadér, ki midőn
tánczolt, úgy hajlott jobbra-balra, mint a banán-fa virágos ága, most
ott térdel a sáncz szegletén s hosszú lőfegyverrel a túlparton álló
ellenség őrszemére czéloz, ama halvány cserkesz szűz, kit gazdája nem
sietett eladni, mert még gyermek, nehéz kétélű harczfejszét forgat
kezében, s arcza pirosabb, mint azon rózsák, mik oly jó tanítók a
szerelemre, oh a harczmező rózsái még pirosabbak. Az a pajkos chinai
delnő, ki oly negédesen hintázta magát a shawlon, most délczeg paripán
hintázza termetét, az északi leányka arany hajfürteit aczélsisak rejti,
hófehér paripája sörényét fésüli az abyssinai leányka, s a barna
czigányleány ezüsthangú fuvolája helyett harczi kürtöt hord kezében.

Kucsuk tábora mellett székel a moldvai had, kiknek készületeiből az
látszik, hogy sokkal jobban félnek körülöttük levő szövetségeseiktől,
mint az ellenségtől, a ki előttük áll. A kolostoron túl egész a
nagyfalvi szőlőkig Ismail basa foglalta el a tért zajló janicsárjaival,
kik harczi hirükben elbizakodva, sokkal inkább megszokták a vezéreknek
parancsokat osztogatni, mint tőlük azokat elfogadni. A szőlőhegyeken túl
feküdt Küprili Ahmed lovassága s szerteszét a környékben, a merre
füstoszlop látszott s vereslett az ég, gyanítani lehetett, hogy ott a
tatár portyázók csapatjai járnak, kiket nem volt mód a főtáborral
összefüggésbe hozni. Leghátul végre a hegyi útakon, az erdős szorosok
lejtőin lehete látni a prédával terhelt podgyászszekerek hosszú,
beláthatatlan sorát, melyek összekeveredve a hosszú, kerekes vaságyúkkal
s az öreg kőmozsarakkal, miket tiz-tizenkét bivaly vontatott előre, nagy
ügygyel-bajjal birtak egymástól előre hatolni, ha egy-egy elakadt, vagy
feldült, kénytelen levén valamennyi megállani a háta mögött.

Az est már beállott; s egyik hadteleptől a másikig sűrűn kezdtek járni a
nyargonczok, a vezérek csak hosszú kézből értekezvén egymással.

A Küprili követe jött Hasszánhoz jelenteni, hogy az ellenséges sereg a
tulsó parton két erdő között állomást vett, a franczia zsoldosok s a
német birodalmi segélyhad megérkezett hozzá, azért jó lenne az éjszaka
rárontani, mielőtt rendbeszedi magát.

– Urad bolond. Felelt neki Hasszán; hát repülhetek én a vizen keresztül?
előttünk a Rába folyó, azon hidat kell elébb verni, kettőt, hármat, a mi
napokig eltart, s azt sem lehet addig elkezdeni, míg az öreg lőszerek
meg nem érkeznek. Tehát menj vissza és mondd meg uradnak, hogy majd ha
csatázni kell, megfuvatom a riadót.

A hirnök nagy szemeket meresztett, nem tudva, hogy Hasszán közellát, s
ennélfogva csak a földabroszon látva a Rába folyót, nem tudja, hogy ez
azon helyen, melyen megállottak, nem szélesebb két bécsi ölnél, a min
két óra alatt hidat verhet öreg ágyúk nélkül: s visszament Küprilihez.

Ez alig húzta ki a lábát, jön Kucsuk követje, jelentve ura nevében, hogy
a harczot nem lehet halasztani, mert a lovak számára széna nem érkezett.

Hasszán dühösen támadt az elfogott birákra.

– Miért nem hoztatok szénát?

A legokosabbik közülök, szépen akarván megfelelni a kérdésre, viszonzá:

– Száraz nyár volt uram. Az Úr visszatartá az egek felhőit.

– Ahol van ni! monda Hasszán; mondd meg Kucsuk basának, hogy adjon
lovaiknak felhőket, a magyarok szénája ott maradt.

Ez a követ még el sem ment, midőn a janicsároktól egy egész küldöttség
érkezett; ezek már egész erőszakkal követelték, hogy vezesse őket rögtön
a csatába; mert ők nem akarnak egy perczig is az ellenséggel karonfogva
sétálni.

– Mit? kérdé Hasszán gúnyosan, tán nálatok is elfogyott a széna? (A
janicsár had gyalogság volt.)

– Elfogyott a dicsőség! szólt a küldöttek szónoka merészen. Meguntuk
tétlenül nézni az ellenség szeme közé.

– Hogy tétlenül ne nézzétek őket tovább, húzzátok karóba e lázadó
kutyákat! fel, a legmagasabb dombra velök, hogy az egész tábor láthassa
őket.

A testőrök dühös védelem után lefegyverzék a janicsárok küldötteit, s
addig is, míg a karókat leássák számukra, bezárták őket a kolostor
pinczéjébe.

Hasszán basa a legdühösebb kedvében volt, s épen e szerencsétlen
pillanatban érkezék hozzá Balló, Apafi követe.

Hasszán nehezen akart ráismerni, noha sokszor látta már s különben is
dühös levén, de legfőkép az erdélyiekre, erősen rárivallt:

– Honnét jösz? ki eresztett ide? ki hozott ide?

– A Küprilitől jövök, uram. Felelt Balló szeliden.

– Micsoda semmirekellő ostoba ember ez a Küprili, hogy ilyen veszett
embert, mint te vagy, lánczok és békók nélkül mer hozzám ereszteni?

– Ő bizonyosan jól tudja, hogy én Erdélyország követe vagyok, s a
fejedelem képében jövök.

– A fejedelem képében? Talán épen a fejedelem csizmájában? Hoztál
katonát?

– Kegyelmes uram…

– No – nem hoztál? ne is beszélj. Hoztál pénzt?

– Kegyelmes uram…

– Azt sem hoztál. Hát miért jöttél? Kifizettétek már az adót?

– Kegyelmes uram…

– Ne kegyelmes uramozz, hanem felelj; igen vagy nem?

– Még ugyan nem, de…

– Hát miért nem?

– Szegény az ország, uram. Isten csapásai voltak rajta.

– Azt végezzétek el Istennel, s imádkozzatok, hogy az én csapásaim ne
legyenek rajta. Hát miért jöttél?

Balló elszánta magát a keserű falatra.

– Épen azért könyörögni, ha leengednétek az évi adóból.

Hasszán eleinte nem tudott mit felelni.

– Hát meg vagy te bolondulva, egész nemzeteddel együtt? Hát mi jogotok
van ti nektek azt kérni, hogy engedjünk le az adóból?

– Kegyelmes uram, az adó ötször meghaladja azt, a mit Bethlen Gábor
fizetett.

– Bethlen Gábor derék ember volt, a mit le nem fizetett ezüstben,
lefizette vasban; ha ő fizetett tizennégy ezer tallért azért, hogy
velünk egy sorban harczolt: ti fizethettek nyolczvan ezeret azért, hogy
otthon sütitek a makkot. Nyolczvan ezer tallér egy oly országra, mint
Erdély, a mit felvet az arany és ezüst! holott a thessaloniai basának
egy szandzsáksága kétszer annyit fizet.

Ballóban felébredt e szóra a nemzeti büszkeség.

– Uram! Thessalonia meghódított tartomány, s annak basája korlátlan
hatalmú szandzsák, de Erdély szabad státus…

– S ki mondta neked, hogy nem fog szandzsákság lenni, mint a többi?
kiálta agyarkodó képpel Hasszán. Mielőtt kétszer megtelnék a hold,
fogadom te neked a prófétára, hogy Erdély fejedelmi székén török basa
fog ülni! Hallottad? a prófétára esküvém.

– A nagyúr is a prófétára esküvék, hogy Erdélyt ősi jogaiban háborítni
soha nem fogja. A prófétára és az alkoránra.

A méltóságteljes hang, melyen az ellenvetést elmondá a követ, egészen
magán kívül hozta a vezért.

– A nagyúr, a mostani szultán, kiálta, nem érdemes arra, hogy azon
esküvésre emlékezzék, melyet a nagy Szulejman tett; és nem az fog
megtörténni, a mit ő mond, hanem a mit vezérei akarnak. És hiába
bízzátok fejeiteket az ő kezére, míg a pallos a mi kezünkben van, ti
kemény nemzet! legmakacsabb mind azok között, a kiket valaha ismerék, ti
csupa urakból álló fajzat, melynek még a parasztja is különb embernek
tartja magát a föld egyéb népeinél, ti háborgó hadak, kiket ha a német
megharagít, jöttök hozzánk, s ha nálunk nem tetszik a szegődés, mentek a
némethez, ha velünk harczoltok, ölitek a németet, ha a némettel
harczoltok, ölitek a törököt, de ha magatok fajával találkoztok,
kikerülitek egymást. De én megalázlak benneteket! Hogy nem lesztek
különbek a boszniai rahajnál, ki maga húzza az ekét, s ha Bécsben azt a
nótát danolják, hogy bogláros mentéiteket, paszomántos köntöseiteket le
fogják rólatok húzni, s ólompitykés dolmányt, cseh nadrágot adnak
helyette, én úgy húzom azt le, hogy mást sem adok fel rátok; s ha a
német azzal fenyeget, hogy jezsuitákat visz templomaitokba, én lovakat
fogok azokba vinni!

Balló keserű tekintettel emelé fel fejét a dühöngő vezér előtt.

– Akkor gondoskodjál uram új népességről Erdély számára, mert ott
emberre nem fogsz találni. Megölt magyart láthatál eleget, de megalázott
magyart soha.

Hasszán e szavakra kardot kapott s saját kezével akarta lenyakazni a
vakmerő követet, de mamelukjai elragadták azt előle, azzal vigasztalva,
hogy a janicsárokkal együtt ezt is karóba fogják húzni.

– Ide állítsátok azt a karót ablakom elé, hogy beszélhessek a vakmerő
farkassal, mikor a nyársban fog ülni.

A fegyveresek Ballót is a pinczébe veték a janicsárok közé, s egy hosszú
hegyes nyársban végződő fenyőszálat épen a vezér ablaka alá kezdtek
leplántálni, midőn hátuk mögött egyszerre iszonyú ordítozás támadt; a
janicsárok megtudva társaik szándékolt kivégeztetését s kérelmük
megtagadását, tömegestül fellázadtak. Ellenállani készülő tisztjeiket
egy percz alatt lekonczolák, s míg egy része a kolostor felé rohant a
lármadobokat verve s lázadási kürtjeiket harsogtatva, mások azalatt a
dombtetőre felállított karókat őrző szerecsen óriásokat rohanák meg, s
nehány pillanat mulva magukat a hóhérokat lehete látni a karóba húzva.

Hasszán mamelukjai ezalatt, kik a lázadóknak ellenállani készültek, a
dühödt janicsárság által összegázolva, hanyatt homlok rohantak a
kolostor udvarára s annak kőfallal kerített kertjébe, s ott a
bejárásokat eltorlaszolva, nagy nehezen sikerült nekik a nehéz
vaskapukat betehetni a lázadók elől, s védelemre készülni ellenök.

A zendülők körülfogták a kolostort, s puskákkal, nyilakkal lövöldözve be
annak ablakain, elkezdék azt ostromolni lőtávolságból.

Hasszán düh és félelem közt futott fel a zárda tornyába, meghagyva
testőreinek, hogy addig védjék a kapukat, míg a többi hadtestek a
zendülők leverésére eljönnek. De azok meg sem mozdultak. Hasszán
kétségbeesve látta a toronyból, hogy a Küprili hadaiból egy ember sem
mozdul az ő segélyére, bár a veszélyt, melyben forog, elég jól
láthatják, a zaj és lövöldözés messzire elhallik. Túlnan a moldovánok
felálltak a halmokra, de eszökben sem volt közelebb jönni, inkább nagy
gyönyörűséggel látszottak szemlélni, mint eszi meg a török a törököt.
Ismail basa megmaradt hadosztályaival inkább hátrálni látszott, mint
közeledni, s Kucsuktól és fiától remélni sem merte a segélyt, azoknak
személyes ellensége levén.

E pillanatban meglátták a zendülők az ablak elé leásott karót s hangosan
felordítottak rá.

– Ah, ezt maga számára állíttatá ide Hasszán! Fel reá Hasszánnal!

A vezér elborzadva gondolt a különbségre, mely az erdélyi trónba és e
karóba ülés között lehet s átkozódva mormogá magában:

– Ez a gaz keresztyén imádkozhatott ellenem Istenéhez, hogy így
megcsúfoljon; s irtózatában fogá az egyik harang kötelét, s azt nyakára
hurkolva, oda állt az ablakhoz, hogy ha a lázadók be találnak törni a
kapukon, onnan leugorva megfojtsa magát, mielőtt azok borzasztó
fenyegetésüket végrehajthatnák rajta.

Az éjszaka már tökéletesen beállt, az ostromlók nehány eleven fenyőt
gyujtva meg, annak szikrázó világánál özönlék körül a zárdát, a puskák
egyre ropogtak, a dob pörgött, s a lázadási tülkök rémületes bőgése
hangzott szakadatlan.

A veszély zászlaja ki volt tűzve a torony tetejébe, de segély sehonnan
sem érkezék, olykor belekondult a zajba egy-egy harang, ha egy eltévedt
golyó bele ütődött.

Hasszán remegve vonta meg magát az ablakredőnyök mögött. Egyszerre az
eddigi ordítozásnál iszonyatosb rivallás üti meg füleit, minőt csak a
fanatizált janicsártól lehet hallani a halálos diadal perczében, midőn
többé nem lát halált maga előtt s nem hagy élőt maga után. Az ostromlók
felfedezték a pinczét, melyben társaik zárva voltak s kifeszítve annak
ajtaját, megszabadíták azokat, s velök együtt az erdélyi követet is, ki
menten sietett elhagyni a baj színhelyét.

A janicsárok szivében megkötözött, összevérzett társaik látása
tizszerezé a dühöt, a megszabadult foglyok coriphæusa lázító kiabálás
között fejszét ragadott kezébe s legelől rohanva, egyenesen a vaskapunak
futott, olyat ütve rajta, mint ágyúdörgés: a többiek, kik addig csak
messziről lövöldöztek az ablakokra, most visszatarthatlan dühvel
támadtak a bejárásokra, sűrű csapásokkal döngetve azoknak kapuit.

De a kapuk mind erős vaslemezből voltak s belől eltorlaszolva négyszögű
kövekkel; az ostromlók karja kifáradt, míg a háztetőkön levő mamelukok
köveket, gerendákat hajigálva alá, irtó pusztítást műveltek tömött
soraik közt, néha egy-egy mameluk maga is leesett a tetőről, messziről
lelőve puskával: azt izekre tépték az ostromlók s fejét visszahajíták az
ablakon.

– Vonuljatok vissza! kiálta akkor az előcsahos, ki vakmerően állt golyó
és gerendahullás közepett legelől. Fussatok ágyúkért! a domb alatt
láttam két csatakigyót megfenekleni, vontassátok elő, le kell ágyuzni a
falakat!

A janicsárság egy percz alatt elvonult a kolostor alól, s minden hang,
minden nesz elcsendesült. A néma hallgatás még fenyegetőbb, még
iszonyúbb volt, mint az előbbi zaj. Nem sokára lehete valami tompa
dübörgést hallani, mely mindig közelebb jött, a hengereken tolt ágyúk
gördülése volt az. Százan kapaszkodtak egybe és sebesen látszottak előre
rohanni e nehézkes, idomtalan lőszerekkel. Végre a kolostor elé
vontattak egyet; nehéz huszonnégy fontos vas csatakigyó volt az, melynek
hangja négy mérföldnyire szokott elhangzani. Azt felállíták alig ötven
lépésnyire a zárdától, s a kapunak irányzák.

– Nincs segedelem, egyedül az Istennél! kiálta Hasszán kétségbeesetten,
s leoldá turbánját, hogy rá ne ismerjenek róla holttestére.

E pillanatban trombitahang szólalt meg, s rendben sorakozva tünt elő
Kucsuk basa lovassága, zárt tömegben léptetve a lázadók közé, míg Feriz
bég a spahikat vezetve, egy sebes kanyarulattal körül fogá őket.

Kucsuk basa kivont karddal kezében a kiszegezett ágyúig jött s egyenesen
annak torkolatával szemben megállt.

– A próféta hivei vagytok-e ti, vagy tűzimádók, gyaurok,
fetish-bálványozók? hogy az igazhivők ellen támadtatok? kérdé a
lázadóktól.

E szóra előlépett a kolompos.

– Mi janicsárok vagyunk, a próféta kertjének virágai, kik ha gyomot
találunk közöttünk, azt ki szoktuk tépni.

– Ismerlek benneteket, de ti is ismertek engem, ti jó katonák vagytok,
de én is az vagyok. Hát azért adott-e kezeinkbe kardot Allah, hogy a jó
katonák azzal egymást gyilkolják? Ti megsiratnátok engem, ha én elesném
ti általatok, én megsiratnálak benneteket, ha ti elesnétek én általam:
hát dicsőség volna-e az? Itt az ellenség szemei előtt harczot kezdjünk-e
magunk között, csúfjára, örömére az idegennek? Nincs-e megátkozva a
kard, mely nem ellenségre van kihúzva?

– De meg van átkozva a kard is, mely bevérezetlen megy hüvelyébe vissza.

– Mit akartok?

– Harczot akarunk!

– S nem találtok ellenséget másutt, mint magatok között.

– Első ellenségünk a gyávaság, s az itt székel a vezérnél, az egész
tábor harczot óhajt, egyedül ő fél. Mi meg akarjuk ölni a félelmet,
azután majd megöljük az ellenséget.

– Miért nem előbb azt?

– Mehetünk-e magunk az ellenség egész táborába, ha a többiek
vesztegelnek?

– Jó, tehát megyek én is veletek.

– Jösz?

– Én és fiam egész dandárunkkal.

A lázadók a legmélyebb dühtől a legmagasabb örömre változtak e szóra:
csatába menni! Kucsuk is jő! Feriz bég segít! e kiáltások terjedtek el
szájról-szájra. A dobok más riadót vertek rögtön, a kürtök másként
kezdtek szólni, az ágyúkat megfordíták s levontatták a partra, s
gerendákat, kompokat hurczolva elő, rögtön elkezdtek hidat építeni a
Rábán.

Az ellen-tábor mintegy negyed órányira feküdt a túlparton két erdő
között s megfoghatlan vigyázatlanságból azon részét a partnak egészen
őrök nélkül hagyá.

A janicsárok átúszva a vizen, kötelekkel megerősíték átvontatott
kompjaikat s mire szürkülni kezdett az éj, mintegy három óra tájon, már
az első hevenyészett híd készen volt a Rábán keresztül, s azon hirtelen
át kezde nyomulni a gyalog janicsárság.

A német-magyar tábor csak ekkor vevé észre ellenfelei szándékát s
hirtelen három ezred muskétást lerendelve a janicsárok ellen, azok
bátran megütközének a törökökkel s őket egész a hídig visszaverve, ott
dühös tusába keveredtek velök, majd visszanyomva elleneiket, majd új
csapatok ellen védve magukat.

Ez alatt elkészült a másik híd, melyen Kucsuk basa lovassága keresztül
nyomulva, egyszerre a muskétások háta mögött terme.

A meglepett harczolók, meglátva a túlnyomó erőt, mely ellen segélyükre a
főtáborból senki sem érkezett, hirtelen elhajigálták fegyvereiket s
hanyatt-homlok rohantak vissza sánczaik közé.

A következő pillanatban egy zavart tömkeleggé vált a két csapat. A
keresztyén gyalogság útját elvágták a sánczoktól Kucsuk basa gyors
spahijai, néhány perczig tartott csak a küzdés, még a zászlók körül volt
keményebb tusa, végre azok is ingani kezdtek, egyik a másik után
elesett, a három ezer keresztyén lelke együtt szállt fel a magasba,
üldöztetve még ott is a muzulmán had diadalittas ordításától, kik
elfoglalva az elősánczokat, feltűzték azokra félholdas lobogóikat s
prédát tőnek a sátorokban, mik védtelenül maradtak előttük.

A keresztyén sereg e pillanatban közel volt a végpusztuláshoz, s ha a
Küprili átkel a vizen s Hasszán basa osztja a Kucsuk által kezdett
harczot, hirmondó sem marad belőle.

De a két fővezér még akkor is makacsul a túlparton tanyázott. A Küprili,
ki tegnap este maga akarta kezdeni a harczot, hogy akkor visszautasító
választ nyert, ma még csak föl sem nyergeltetett, hanem nézte agyafurt
hidegséggel, mint verekedik a tábor túlsó szárnya? Hasszán pedig sokkal
inkább szerette volna, ha a janicsárok s az őket segítő Kucsuk ott
vesznek a parancsa ellen kezdett harczban, mint hogy segélyükre sietett
volna, s tornya magasában ülve, bár semmit sem látott a harczból, de
hallá a kiáltást s azt hivén, hogy az a janicsárok halálordítása, vevé
olvasóját övéről s elkezde buzgón imádkozni, hogy a próféta tartsa
számukra nyitva a paradicsom kapuját.

– Uram! uram! kiáltoz fel rá Yffim bég. Köss kardot és ülj lovadra.

A basa nem hallott semmit. Yffim bég elvégre kétségbeestében megragadá a
harang kötelét s meghúzta az öreg harangot Hasszán feje fölött, mire az
ijedtében majd kiugrott az ablakon.

– Ki az? mit akarsz?

– Siess uram! ordítá Yffim bég. Kucsuk basa veri az ellenséget, már
sánczaikat is elfoglalá s sátoraikat felprédálta. Ne engedd, hogy övé
legyen egyedül a dicsőség! s egy maga verje szét a keresztyéneket.

Hasszán felugrott helyéből. Ha azt hallotta volna, hogy Kucsuk embereit
leaprítják, tovább imádkozott volna, de Kucsuk győz! Győz egyedül egy
magában. Ez éles sarkantyú volt lelkének. Föl mindenki, a ki mozog! Elő
spahik, szarácsiak! A harczba minden igaz hivő! A dervisek menjenek fel
a toronyba s énekeljék a csatában elhalók énekét. Villogjanak a muzulmán
szablyák! Reszkessen a föld az ágyúk gördülése alatt! Hirdessék a
kürtök, hogy ma a dicsőség napja van!

Egyszerre megelevenült a tábor, a harczkarélyok vágtatva rohantak a híd
felé. Ember ember hátán gázolt, a kit letaszítottak a vízbe, úszva
iparkodott áthatolni, egész csapatok úsztattak lóháton keresztül, s a
nehéz vaságyúk oly sebesen haladtak előre, mintha szárnyaik volnának.
Keresztül terelték a moldovánok hatezer emberét is s felállíták egy
emelkedettebb helyre népet ijeszteni. Most tünt még csak ki az ozman
hadsereg roppant mennyisége, mintha mindenünnen a földből támadnának elő
e szokatlan fegyverzetű hadak; a kisded, összetömött keresztyén tábor
úgy látszott ellenükben, mint sziget az árvízhez.

A hadsorok legeslegközepén lehete látni Hasszán basát fényes
kiséretével, húsz lófarkos lobogó vette körül, pánczélos hadsorok, a
sereg legjobbjaiból válogatva. Balról álla Ismail basa hadserege,
jobbról a moldvai hadak. A legszélsőbb helyen, a már elfoglalt
sánczokban Kucsuk basa.

A táborhomlok előtt látjuk e perczben keresztül nyargalni Yffim béget, a
vezér parancsával Kucsuk basához.

– Ti maradjatok azon helyen, melyen most álltok, és tovább ne
nyomuljatok, míg erre új parancs nem jő. Feriz bég és dandárja a tulsó
szárnyra vonuljanak.

Hasszán nem tűrhette, hogy két ily hős a csatában egymás segélyére
legyen s elválasztá az apát a fiútól. Azok engedelmeskedtek. Kucsuk
takarodót fuvatott, Feriz bég átvonult a baloldalra, ott is a tartalékot
képezve.

Ekkor megszólalt a riadó; éktelen ordítás tölté el a levegőt, a muzulmán
had vérszomjú dühvel rohant a keresztyén tábor homlokának. Nincs
hatalom, mely megmenthesse őket!… Mi ez?… Egyszerre megáll az ostromlók
rohama. A keresztyén tábor gyalogsági homlokzata előtt csillagalakú
árkok vannak vonva, miket egy éjszaka készítének, tele verve hegyes
karókkal. Az ostromlók legelső sorai rémülten állanak meg az árok előtt
s egy perczre feltartóztatják a rohamot. De a percz rövid. A hátuljövők
erőszakos tódulása beletaszítja őket a halálos árokba, egyik a másik
után hull a hegyes sánczkarókba, a harczkiáltás túldörgi a halálsikojt,
perczek múlva a csillagsáncz holttestekkel van betemetve, s a rohanó
tömeg társai holttestén keresztül gázol a túlpartra. Most megdördülnek
az ágyúk. E pillanatig tétlenül vesztegeltek a keresztyének ágyúi,
elrejtve sánczkosaraik mögé. Most épen torkaik előtt áll az ostromló
had. Egyetlen jelszóra nyolczvan ércztorok bömbölése hallik, irtó tekék,
lánczos golyók süvöltenek a tömött sorok közé, másutt makkokkal tölt
zsákot röpít a tömegekre az eldurranó taraczk, míg a tűzokádó granát a
legtávolabbi sorokat ijeszti.

A muzulmán had rémülten rohan vissza, holtakat és futni akaró
sebesülteket hagyva maga után. Undorító látvány. Az iménti fényes
hadsorok helyett nyavalygó, véres tetemekkel van a föld behintve, mik
úgy vonaglanak, mint férgek a porban. Másik pillanatban újra fényes
hadak lepték el a tért, s a holtakat nem látni: rajtok állanak. A vert
csapatok hátra küldettek s pihentek jöttek helyökbe; a roham
ismételtetik. Most már az ágyútűz sem tartja vissza őket. Szemeiket
behunyják. Allaht kiáltanak és rohannak előre. Itt egy földrendítő
pukkanás hangzik, a küzdők lábai alatt rejtett tűzakna vetteték föl; az
égnek lövellő füstfelhők közt széttépett emberi tetemek, viharragadta
zászlók repülnek szanaszét. A második roham is vissza van verve, s ez
alatt sikerül a keresztyén tábornak szekérsánczot vonni maga előtt. Most
egy harmadik, majd egy negyedik roham következik és ismét új és mindig
dühösebb, a keresztyének kétségbeesve küzdenek már: a török tábor minden
csapatja harczba keveredett velök, csak Kucsuknak nem adatott parancs
előnyomulásra. Nála nélkül akarja Hasszán az ütközetet megnyerni.

Ott áll ő maga kiséretével együtt s rendezi fonákul a csatát, rohamokat
küldve megmászhatlan sziklák ellen, lovassággal ostromoltatva árkolt
helyeket, elállt csalitokat, majd parancsokat osztva oly ezredeknek,
melyek már el vannak pusztulva, s rendelkezve hadvezérekkel, kik szemei
előtt hullottak el. Környezői bámulva hallják szavait s egy sincs, ki
merné neki mondani: szállj le lovadról, hiszen te tíz lépésnyire sem
látsz. A megújuló rohamok zaja mind meg annyi diadalkiáltás az ő
füleiben: «nézzétek, mint bomlanak a keresztyének hadsorai, zászlóik a
porba hullanak! Lőjétek, lőjétek őket!» és senki sincs, ki meg merné
neki mondani: «Azok saját seregeid, melyeknek halálordítását hallod, s a
lövések a keresztyének ágyúiból jönnek s soronként seprik tennen
hadaidat!»

Már a tizedik rohamra indul az ozmán tábor, ekkor egy hírnököt küld
Hasszán a túlparton veszteglő Küprilihez ezen izenettel:

«Visszamehetsz már Paphlagoniába! Kivívtuk nálad nélkül a diadalt.
Beszéld el otthon, hogy mit láttál?»

A Küprili komolyan megijedve, hogy a harcz dicsőségéből kimaradt, rögtön
felülteté egész lovasságát s hidat veretve maga előtt, az átkeléshez
készült.

Ez történt ugyanazon pillanatban, midőn Ismail basa a tizedik rohamra
vezette az ozmanokat.

A keresztyén sereg vezére, Montecuculi,[12] észrevéve a Küprili
mozdulatát, rögtön összehivá vezéreit s tudtokra adá, hogy ha a Küprili
megérkeztét bevárják, akkor menthetlenül veszve vannak.

Az ágyúkba akkor tömték az utolsó töltést. Csak egy lövés volt még
védelmükre.

Több arcz elsápadt e hírre, s Montecuculi szavait mélységes csend
követé. De hiszen szava csak a bátorságnak van. Három hőse volt a
hadseregnek, egy közülök, a frank vezér, marquis de Briançon, már a
csatatéren hevert, csak kettő volt még jelen: Toggendorf, a német
vértesek vezére, s Petneházy, a magyar lovasságé.

A felszólításra e kettőnek arcza maradt szilárd, Toggendorf hidegvérrel
lépett elé:

– Ha két halál közt kell választanunk, miért ne választanók inkább a
halált előre törve, mint a halált futás közben?

– Nem úgy pajtás, szólt Petneházy lelkesülten ragadva meg társa jobbját.
Halál és dicsőség között választunk, s ki a dicsőséget keresi,
megtalálhatja a diadalt is.

– Ti mondátok, szólt hideg nyugalommal Montecuculi s zsebébe dugva
perspektiváját, kihúzta vékony kardját, s míg a két vitézt a két
szárnyra küldé, maga a sereg élére állt s parancsot adott, hogy egy
pillanatban hárítsák félre a szekérsánczokat.

Az utolsó lövés eldördült, a szétvonuló füstfellegből két tömött
hadoszlop látszott sebesen előrohanni: Toggendorf vértesei s Petneházy
huszárjai.

Petneházy egyenesen a még pihenő moldvai seregnek vágtatott, mely Ghyka
herczeggel élén, ez ideig részt nem vett a harczban. Ez ötlet Istentől
adatott neki. A moldvai herczeg régóta csak arra várt, hogy valaki által
megtámadtassék, hogy elhagyja a csatát, melybe keresztyéni érzelmei
ellen kényszeríttetett jőni, s a mint Petneházy ötven lépésnyire ért
csapatjaihoz, azok mintegy jeladásra egyszerre visszafordultak s
kardjaikat össze sem mérve ellenfeleikkel, vágtattak végig a Rába
balpartján, odahagyva a csatatért.

E futás a török had egész csatarendjét zavarba hozta. Még ugyan ügyesebb
vezér visszahúzhatta volna az egész sereget, de Hasszán nem látta rossz
szemei miatt, hogy a moldovánok megfutottak, s hírül adni senki sem meré
azt neki.

Ismail basa rögtön sietett a támadt hézagot betölteni, de mielőtt
odaérhetett volna, megrohanták Toggendorf vértesei s egy pillanat alatt
két tűz közé lett szorítva. A vértesek és huszárok kardjai közre kapták
a janicsárokat, s a legelső összecsapásban maga Ismail basa lebukott
lováról. Egy huszár odaugrott hozzá, s nagyszakállú fejét leszelve,
feltüzé kopjája hegyére, ijesztő jelképen emelve azt fel a rémült
törökök előtt. A janicsárok nem birták többé erejöket kifejteni,
mindenütt keresztül törve, csak a kétségbeesés adott még erőt felbomlott
harczsoraiknak. A futó gyalogok elzárták az utat, saját segítségökre
siető lovasságuk elől.

Mindez Hasszán basától alig kétszáz lépésnyi távolban történt, de ő
mindebből semmit sem látott.

– Dicsőség Allahnak! kiálta, kezeit égre emelve. A diadal miénk! Fut a
keresztyén és elhajigálja zászlóit. Legjobb vitézeik omlanak a porba. A
többi fut fegyver nélkül és sápadtan…

A kik körüle álltak, borzadva hallák szavait. A keresztyén sereg már
ekkor levágta táboruk virágát, a janicsárokat.

– Énekeljetek Allahnak dicsőítő dalt! szóljanak a dobok és trombiták.
Bocsássátok a pihent tatárokat a futók után. Gyújtsátok fel falvaikat,
verjétek le a keresztet templomaikról, vágjatok le mindent, a ki a
férfikort elérte. Allahé a diadal!

– Őrjöngsz uram! kiálta Yffim bég, Hasszán lovának zabláját megragadva.
Fuss innen és mentsd meg magad. Sereged java elveszett, a janicsárok
elhullottak, a moldvai had fut. Ismail basa feje dárdára szúrva!

– Nem, nem lehet! ordítá magán kívül Hasszán. Jőjjetek velem. Előre
rohanjunk. A diadal miénk.

Vezérei azonban megragadták, s erővel kitekerve kardját kezéből, lova
kantárát megfogák kétfelől s visszafordítva azt, ragadták magukkal a hid
felé, mely már akkor tömve volt futókkal.

– Zászlóim! zászlóim! hörgé kétségbeesetten a vezér.

Hajh a zászlók! a szép félholdas lobogók, a hármas lófarkak, azok
egyenként vesztek el vivőik kezéből, a szép válogatott vitézek
ezüstpánczélokban, napos kolcsagos turbánokkal, gyémánt markolatú
kardokkal egyenként hullottak el a zászlók védelmében. Nem jutott
azokból vissza több hétnél. Ott veszett tizenhárom.

A koczka fordult. Az üldözők futókká lettek. Egy óra előtt a keresztyén
tábor sorsa volt semmivé lenni, most a töröké lesz az.

A Küprili, látva a veszteséget, ismét felszedette hidjait s a túlparton
maradt.

A végveszély e pillanataiban két csapat áll még a győzedelmes üldözőknek
ellen, társaik futását védve. Kucsuk és daliás fia.

A tábor két ellenkező szárnyán állva, a felbomlás pillanatában, nem
várva új parancsot, egyszerre a csatatéren termett mindkét bajnok, s míg
Kucsuk Petneházynak állta útját, addig Feriz bég Toggendorfot kereste
fel magának.

Ah, ott küzdenek az amazonok kedvenczük oldala mellett. Az ifju szemei
megnemesíték keblökben a szivet, s megerősíték karjaik idegét. Úgy
harczolnak, mint a nőoroszlán hímje mellett… «Milyen fiatal gyermekek»,
szól magában Toggendorf, midőn egy-egy nehéz kardcsapása alatt lehull:
nem is gyanítja, hogy az női szív volt, mely az ércz pánczél alatt
vezéreért oly hőn tudott dobogni, és tudott elvérzeni.

Elvérzenek egyenként. Lehajtja szép szőke fejét a csatatér párnáira az
északi szigetek virága, arany hajával beterítve kemény ágyát, megtörik a
karcsú termet, a szép chinai leányé, mint a megroppant liliom, ajkát
összezárva hal meg a néger gyermek, s arczánál sötétebb éj száll le
szomorú vonásaira.

– Ne bántsd őket! velem harczolj! kiált kétségbeesett haraggal Feriz bég
ellenére. Nők ezek!

Toggendorf megrettenve rántotta vissza kardját e szóra s elfeledé
kikerülni a csapást, mely e perczben ellene mérve van: a cserkesz
leányka két kézzel fölemelve harczbárdját, lesujt reá, s a rosszul
irányzott csapás a lovag paripáját éri, mely ketté hasadt fővel rogy
össze alatta.

Feriz bég dühösen veti magát a vértesek tömegébe, mely vezérét bukni
látva, ismét hátrálni kezd. A zavart viadalban egyszerre sebet kap jobb
kezén Feriz, hirtelen balkezébe kapja kardját, s nehány lépést hátrál
visszafelé. Toggendorf is újra lóra kapott s új összecsapáshoz készül
mind a kettő, midőn egyszerre mind a két táborból megszólal a takarodó
szava.

A szomorú kürthangok lassankint szétválasztják a küzdőket. Csatasorba
válnak a végső csapatok, csak egyes csoportok harczolnak még, végre csak
egyes emberek, azok is elhagyják egymást kifáradtan, s visszavonul
csendesen táborhelyére a két ellenséges sereg. Mindkettő érzi, hogy
ereje kimerült. Négyezer halottat veszte a keresztyén, tizenhatezeret a
török, és legjobb vezéreit, nehéz ágyuit, zászlóit és harczi hirét; de
senki sem veszte annyit, mint Feriz bég. Elhullt az amazondandár. Az ő
önfeláldozásuk menté meg a török hadat a teljes szétveréstől.

Magára maradt már a tér, – viadal mezeje elébb, sohajtások mezeje most.
Haldoklók, kínzott tetemek forognak a gázolt fűben. Egy-egy meglőtt
paripa emeli még végerővel fejét a búcsuzó alkonyfény felé, egy-egy
elesett spahi keresi szemeivel az ég kapuit, miken át a paradicsom
mosolyg felé s búcsuzik a szép tájaktól, hol ős sátrait, nejét,
gyermekét hagyta, kiket nem fog látni többet. Az éj elfedi őket lassan.
A csillagok mosolyognak a föld borzalmain. Ha minden halottért lehullana
egy csillag, most sötéten maradna az ég. A sóhajok is elnémulnak. –
Csendes a táj. – Csak egyes merész martalóczok száguldoznak a holtak
mezején, meglopva az elestek köntöseit.

Hát az kicsoda, ki felkötött karral késő éjszakán sorba járja a
vérmezőt, itt és ott keresve halottait, s a hol egyre rátalált, lehajol
hozzá, s megcsókolja halvány arczát? – A bánatos Hariri az, kinek ajkán
megfagyott a dal örökre, azon jéghideg csókoktól, melyeket holtak
ajkaira hinte.




AZ ÜLDÖZÖTT NŐ.

Talán el is feledtétek őt már? kedves ismerőnket, a szép Máriát, az oláh
herczeg nejét?

Ah ő boldog!… Bár férje távol van, e bánatot egy új öröm közelléte
feledteti, az anyai élet közelgő öröme.

Ott ül alkonyatkor kastélya kertjében s boldog jövendőről szövi álmait,
udvarhölgyei apró ruhácskákat szines szalagokkal készítnek mellette. Úgy
örül, mosolyg, midőn azokat látja.

Ha a parasztnők kis gyermekkel karjukon mennek végig az utczán, elveszi
tőlük a gyermeket, s ölében ringatja, csókolja és beszél hozzá. Minden
ujdonszülöttnek ő a keresztanyja s mily gyöngéd keresztanya? naponként
eljár a templomokba s a szűz anya előtt édes fogadásokat tesz, hogy ezen
boldogságból, mit Isten legfőbb örömül adott a nőnek, őt is részesítse.

A boldog szenvedés kedves halványságot vont azelőtt oly életvidor
arczára. Olykor a szenvedés is édes.

A szent-gotthárdi csata után gondja volt Ghyka herczegnek egy futárt
előre küldeni, ki nejének hirül adja, hogy férje miatt ne aggódjék, mert
az él és nemsokára honn lesz.

Így Mária előbb vevé a megnyugtató tudósítást, mint a vesztett csata
rémhírét, melyre kétségbe fogott volna esni.

Hálát adott Istennek érte.

Mit bánta ő, hogy ha a csata elveszett, török császár dicsősége
csorbult, csakhogy férje megmaradt, vele együtt szegény oláh nők férjei.
Mint sietett rögtön tudósítani az eltávozottak nejeit, hogy ha hallani
fogják, hogy a török tábor levágatott, meg ne rémüljenek, mert férjeik
megszabadultak mind és közelgenek.

Mennyit örült a viszontlátásnak! Mint várta férjét reggeltől estig, és
éjjel a legkisebb zajra fölébredt. Ha ló vágtatott el az utczán, ha
távol trombitaszót hallott, mindig azt hivé, hogy férje jön.

Egy éjszaka arra ébredt fel, hogy hálószobája ajtaján koczogtatást
hallott, s kérdésére férje szava hangzott vissza.

Az álomból ébredő meglepetése, öröme oly nagy volt, hogy az első
pillanatban nem tudta, mit tegyen, mire a férj türelmetlenül ismétlé:
«nyiss ajtót, Mária».

A nő sietett férjét ölelhetni, bebocsátá őt, nyakába veté magát, s
csókjaival halmozá el; de az első pillanatban észrevevé, hogy a csókok,
miket a férj vissza ad, oly hidegek, a kar reszket, midőn ölel;
megdöbbenve tekinte arczára: komoly volt az s tele aggodalommal.

– Férjem! szólt reszkető hangon a túlérzékeny nő, ily hidegen ölelsz-e
engem?… minket? igazítá ki lesütött szemmel.

A herczeg fájdalmasan érté át a gyöngéd figyelmeztetést s felsóhajtva
szólt:

– Annál rosszabb rám nézve.

Kezei, egész termete úgy reszketett neje karjai közt: pedig a herczeg
izmos, bátor férfi volt.

– Mi történt? mi bajod? kérdé aggodalommal a nő.

– Semmi. Szólt a herczeg, megcsókolva neje homlokát. Légy nyugodt.
Fölösleges aggodalom az egész. Feküdjél le. Nekem némi dolgaim vannak
még, miket az éjjel el kell intéznem. Azután majd eljövök hozzád s
beszélgetünk, a miről tetszeni fog.

Mária szót fogadott, lefeküdt, de most már ő is reszketett. Maga sem
tudta, miért?

Férjének valami bajának kell lenni, nagy bajának, hogy a viszontlátás
perczében oly hidegen fogadja nejét.

Nehány pillanat mulva, mely alatt ott künn hallá félig halkan beszélni
férjét, belépett az, leoldott kardját kezében hozva, s miután valamit
látszott keresni: végre Máriához fordult:

– Nálad vannak a kincstár kulcsai?

– Igen, szekrényemben állnak.

A herczeg fogá a kulcsokat és eltávozott.

Mária könnyebben lélekzett. Tehát csak pénzügy a baj? Hála Istennek,
hogy nem nagyobb; – bizonyosan sokat vesztett a táborban, vagy adót
csikarnak tőle. Hisz azért van nekem.

Kevés idő mulva visszajött ismét a herczeg s egy ideig, mintha szó és
hallgatás közt válogatna, végre megszólítá nejét:

– Máriám! van neked is pénzed?

– Van édesem! sietett Mária felelni. Épen tizezer tallér. Kell neked?

Nem, nem. De tartsd készen magadnál s ha ékszereidet is összegyűjtenéd,
jól cselekednél.

– Mi végre, férjem?

– Mert, szólt Ghyka megakadozva, meglehet – hogy igen hirtelen el kell
majd utaznunk.

– Utaznunk? – az én helyzetemmel? kérdé Mária, szenvedő arczát férjére
emelve.

Ghyka lelkén keresztül villámlott e tekintet. Neje ily állapotban
közelebb a halálhoz, mint az élethez.

– Nem! egy tappot sem megyek! Kiálta egyszerre magán kívül, s asztalhoz
vágta kardját, hogy hüvelye szétrepedt, s ha az ég rám szakad, sem
megyek.

– Az Istenért! férjem, mi bajod? kiálta Mária megrémülve, mire a herczeg
büszkén fölemelt homlokkal, mosolyogva lépett hozzá, s keblére ölelve a
nőt, biztatólag mondá:

– Semmitől se félj. Egy gondolatom volt, de már letettem róla, s már
most nem gondolok rá többet. Vedd úgy, mintha semmit sem kérdeztem volna
tőled.

– De e nyugtalanságod?

– Már elmult. – Okát ne kérd, mert kinevetnél érte. Álmodjál édesen.
Álmodjál én felőlem.

A férj hizelegve csókolá össze nejét, s keze nem reszketett többé, arcza
nem volt halvány, s ajkai nem voltak hidegek, mint azelőtt.

De most a nőé maradt az. Midőn férje gyöngéden lecsókolá szemeit, hogy
aludjék, úgy tett, mintha elnyugodnék; de a mint az eltávozott
szobáiból, felkelt, felölté hálóköntösét, s felköltve egy udvarhölgyét,
vele együtt leszállt a tornáczba s felhivatá magához férje hű cselédjét,
ki vele mindig együtt járt, egy vén moldován lovászt.

– Jova! szólj igazat! mit láttál, mit hallottál, mi lelte a herczeget?

– Nagy baj van, asszonyom. Isten szabadítson ki bennünket belőle. A
szent-gotthárdi csata aligha a miatt nem veszett el, hogy mi helyt nem
álltunk a magyarok előtt. De hát, hogy is tettük volna? keresztyén
keresztyén ellen harczoljon? Vétettünk volna az Isten ellen. A török
tábort nagyon megverték ott. Most a budai vezér, hogy magát kimossa a
bajból, mert a szultán nagyon haragszik, az egész hibát a herczeg fejére
akarja róni.

– Az Istenért! s mi következhetik abból?

– Bizony nem volna rossz, ha egy időre elvonulnának kegyelmetek
valamerre innen, míg a szultán dühe elforrja magát.

– Talán atyámhoz, Oláhországba?

– De bizony, valamivel odább.

– Igaz, hisz Erdélybe is mehetünk. Annyi jó ismerőnk van ott.

– Még ott sem jó lesz megállani. Jól tennétek, ha elutaznátok
Lengyelországba.

– S gondolod, hogy oly nagy volna a veszély?

– Adja Isten, hogy rosszul gondoljam.

– Köszönöm tanácsodat, Jova. Reggel mindjárt megmondom férjemnek.

– De asszonyom: jól tennél, ha nem várnál vele reggelig.

A nő elsápadt.

– Mit beszélsz?

– Azt mondom, hogy ha jót akartok magatokkal, fogassatok hintóba még az
éjjel, még ebben az órában, én lámpással majd a lovak előtt megyek, egy
csatlós mindenütt friss vezetéket rendelend előre, hogy mire szürkülni
kezd, hegyet se lássatok erről a vidékről.

A fejedelemné ijedten tért vissza hálótermébe s hirtelen összeszedve
értékesebb holmijait, mindent elkészíte az útra. De a férjéhez vezető
ajtók zárva voltak s nem merte őt felkölteni, hanem ismét lefeküdt
ágyába, mondhatlan szívszorongás közt várva a végtelen messze maradó
reggelt. Szemeit nem birta lehunyni egész éjjel, s félálmában őrült
zavaros rémképek töltötték el lelkét. Az álmatlanul átvirrasztott éj
után testben, lélekben kifáradtan kelt fel, a mint világosodni látta a
nappalt, s szédelgő fővel ült le ablakába, honnan az udvarra lehetett
látni.

Az udvari zaj lassankint feléledt, a járókelő cselédség megnépesíté a
tornáczokat. A lovászok paripákat jártattak az udvaron, a pórleányok
korsóval fejükön jöttek meg a a távoli kútról; valami vidám hang
könnyelmű dalt énekelt a pitvar alatt. Mind ez oly idegennek tetszék a
nő előtt, mintha egy halálra itélt nézné siralomháza ablakából a
külvilág mozgalmait.

Ekkor nyilt az ajtó s kilépett hálószobájából a férj, s bátor erős
hangon üdvözlé nejét. Rövid szarvasbőr öltöny volt rajta, minőben
vadászatra szokás járni, nagy lengyelsaruk csillagos sarkantyúkkal.

– Talán vadászni készülsz? kérdé tőle Mária, kinek lelkéből egyszerre
szétröppentek az ijesztő képek, a mint férje izmos karjai átölelék.

– Igen, vadászni megyek; valami úgy forr bennem! ha ki nem tombolom
magam, megemészt. A mi vadkan, vagy medve ma elém kerül, az tudom
megemleget!

– Oh valami baj ne érjen.

– Engem? szólt a herczeg, büszkén herkulesi mellére ütve.

A nő gyermeki bizalommal veté magát férje nyakába s föltevé annak
homlokára büszke sastollas fővegét, mely oly daliás tekintetet adott
neki s eligazgatva azt annak fürtein, megcsókolá bátor arczát és
elfeledett mindent, a mit az éjjel hallott, álmodott és kigondolt.

Boldog gyermeki hit! mely a világon leghatalmasabbnak képzeli azt, a kit
szeret.

A herczeg eltávozott a szobából, Mária kinyitá ablakát s kihajolt rajta,
hogy utána nézzen, midőn lovára ül.

Míg a herczeg a lépcsőkre került, azalatt egy piszkos öltönyű ronda
török csausz jött be az udvarra, milyentől máskor is szokás volt
leveleket küldeni, s ott a csatlósok közt elvegyülve, alig látszott azok
által figyelembe vétetni.

Kevés percz mulva leérkezett a herczeg, s erős csengő hangon lovát
parancsolá.

Erre eléje lépett a csausz s szurtos dolmányából egy összegyűrt levelet
vont elő, s azt homlokához értetve, átnyujtá neki.

A herczeg felszakítá a levelet és arcza elsápadt egyszerre; levevé
fövegét a csausz előtt, s mélyen meghajtva magát, üdvözlé azt.

Ő! Moldva fejedelme, levenni fejéről azt a sastollas föveget egy szurtos
török szolga előtt s meghajtani büszke férfias homlokát! Mi lehet ez?…
Mária szívdobogva nézte ablakából.

A herczeg erre egész tisztelettel mutatá kastélya ajtaját a csausznak, s
azt elől akará bocsátani, de a török ember egész paraszt gőggel inte
neki, hogy menjen ő elől.

Mária előtt egyszerre átvilágosult a rejtély. A veszély pillanatában
érkező ritka lélekjelenléttel futott szekrényéhez, hol erszényei álltak.
Első gondolatja az volt, hogy a csausz férjeért jött, azt tehát meg kell
vesztegetni, hogy engedje őt menekülni.

Ekkor sietve látá belépni ajtaján a vén lovászt, Jovát. A vén szolga
arczán ijedelem, szemeiben köny volt.

– Ugy-e férjemért jött a csausz? kérdé tőle remegve.

– Igen, asszonyom, rebegé a szolga; miért nem siettetek?

– Adjunk neki pénzt.

– Nem fogadja el. Mit érne az neki; ha a herczeg nélkül megy vissza,
saját fejét vesztette.

– Irgalmas Isten! Mit tegyünk tehát?

– Uram néhány szót sugott a fülembe. Úgy hiszem, jól megértettem őt.
Téged előre kell szállítanom Erdély felé, asszonyom. Uram addig itt
marad a csauszokkal és kisérőikkel, kik már az udvaron állanak. Uram
addig velök marad s addig húzza, halasztja az időt, míg gondolandja,
hogy mi hintóval a Sereth szakadékán túljutottunk. Ott van egy hid két
meredek sziklahasadék között, mely alatt a folyam elfut. Azon hidat
magunk után felszedjük. A herczeg ekkor Gryllus paripáját fogja elé
hozatni, melyen oly vakmerő ugrásokat szokott tenni, s a török
csauszokkal ugyanazon úton megindul. Midőn a lerombolt hidhoz közel
jutand, ott megsarkantyúzza paripáját s átugrat a nyiláson, míg a
törökök túl maradnak. Ott aztán majd ád az Isten új tanácsot.

Mária átlátta, hogy itt nincs idő fontolgatásra, hirtelen magához szedé
kincseit, s Jovától segítve, a rejtett lépcsőn leszállt a kápolnába, ott
nehány pillanatig megállt a szent szűz képe előtt, imádkozni, hogy
férjének adjon szerencsés szabadulást. A kápolnaajtó előtt állt hintaja,
négy izmos fekete ménnel. Abba hirtelen felült s mellékutakra kerülve,
szerencsésen eltávozott.

A herczeg az alatt legnagyobb önmegadást színlelve, iparkodott kelletlen
vendégeit mindenféle ürügy alatt visszatartani. Előbb az erőszakosságig
kinálta őket étellel, itallal, esküdve menyre földre, hogy ily becses
vendégeket el nem bocsáthat étlen szomjan kastélyából, azután
következett a megajándékozás: minden csausznak jutott külön-külön vagy
egy kard, vagy egy serleg, s a kardnak, serlegnek, ismét históriája
volt, ki viselte azt! ki ivott emebből? honnan került oda? hol veszett
el, hol találtatott meg? mi vége lett legutóbbi tulajdonosának? s több
efféle; s a mellett annyiszor bele tudta a beszédbe szőni e neveket:
szultán, Allah és Mahomet, mikre meg kell várni, míg mindenki utána
mondja: «áldassék annak neve!» hogy a csauszok untalan sürgetései
mellett is bele telt egy óra, míg arra került a sor, hogy hozzák elé a
paripát.

Eléhozták tehát a Gryllust. A herczeg még arról is akart egy szép
történetet közre bocsátani, de a főcsausz nem hagyott neki békét:

– Csak üljön fel kegyelmed, majd elmondhatja azt az úton.

A herczeg felült a lóra, s elkezdett panaszkodni rögtön, mennyire
megviselte őt a sok lovaglás az utóbbi napokban, s kérte a kisérőket,
hogy ne ügessenek vele oly nagyon, mert alig ül a nyeregben.

A főcsausz hasznára fordítá a szót, oda kötöztetvén a herczeg lábait a
kengyelhez, hogy le ne essék a lóról s csufondárosan mondá:

– Ha ingadozni fog kegyelmed nyergében, itt leszek én mellette, rám
támaszkodhatik.

(Hiszen majd rád támaszkodom, csak várj, gondolá magában a herczeg, de
akkor te nem maradsz a lovadon.)

A főcsausz kivont karddal lovagolt mellette, a többiek egy lófejjel
hátrább.

Midőn a hídhoz közelít az út, a sziklák miatt oly keskenynyé lesz az,
hogy csak két ember lovagolhat egymás mellett. A herczeg már látta a
hidat s bár annak dobogója egy eléje hajló fa által egészen el volt szem
elől takarva, egy fára akasztott fehér kendő tudósítá, hogy hintaja
feleségével már túl van rajta, s a gerendák fölszedetvék.

Itt egyszerre elgyengültnek szinlé magát, s a főcsauszhoz fordulva,
mondá:

– Jer közelebb, hadd támaszkodom rád.

A mint ez balgatag oda hajol hozzá, a herczeg egyszerre úgy üté főbe
iszonyú öklével, hogy keresztül esett lova nyakán; és most «rajta
Gryllus!»

A derék paripa egy szökéssel kivált a kisérők tömegéből, s míg azok
dühös ordítással veték magukat utána, szélsebességgel rohant a híd felé.

A herczeg fegyver és sarkantyú nélkül ült lovához kötözve; de a nemes
paripa, mintha érezné, hogy urának élte most ő rá van bízva, tízszeres
erővel vágtatott előre.

Egyszerre kitünt az üldözők előtt, hogy a híd gerendái le vannak szedve,
csak karfái állnak; «megállj!» ordítának ijedten a herczegre, saját
paripáikat visszatartva; Ghyka ekkor visszafordítá merész homlokát, s
lehajolva lova fejére, térdeivel átszorítá annak vékonyait s azon
pillanatban, midőn az örvény hajborzasztó meredekéhez ért, kaczagva
emelé meg sastollas fövegét, visszakiáltva rájok: «most jőjjetek
utánam!»

A paripa e pillanatban szügyébe vágta fejét s egy kimért szökéssel, mely
könnyű volt, mint madáré, átvetette magát a letört híd felett. A herczeg
a légben repülve, kezében tartá sastollas fövegét, fekete hajfürtei
körülrepkedték merész arczát.

A csauszok rémülten kapkodtak paripáik zabláiba, hogy utána ne
rohanjanak, egyet közülök magával ragadt az elvadult paripa s utána
akarta csinálni a merész szökést, de a túlpartot csak első lábaival érte
a mén s halálos nyerítéssel bukott vissza lovagjával együtt a hegyi
patak sziklái közé hullva.

A herczeg itt leoldá lábairól a kötelékeket a túlparton szitkozódó
csauszok szeme láttára s még arra is időt engedett magának, hogy a
fenhagyott karfákat egyenkint letördelje, s a vízbe hányja, nehogy
átkapaszkodhassanak rajtok.

Azzal ismét felülve lovára, szép csendesen, a tehetetlen dühökben
tomboló csauszok elől elvágtatott. Egy pár órai sietség után elérte neje
hintaját, ki meghagyása szerint minden megállapodás nélkül sietett
Erdély felé, egyedül a vén lovász kiséretében.

A hintót elérve, felülteté a lovászt saját paripájára s elküldé előre
Erdélybe a fejedelemhez, azon kérelemmel, hogy engedje őt nejével együtt
Erdélyen keresztül vonulni a római császár birtokába. Maga pedig a
hintóban foglalt helyet Mária mellett, kit egészen megvigasztalt
férjének megmenekülése, s feledteté a jövő iránti aggodalmát.

A legszigorúbb számítás szerint föl lehete venni, hogy üldözőik akár más
útra kerülnek, akár új hidat raknak a Serethen, ezáltal egy napot
nyertek előlük s ez az egy napi előny pedig elég lesz arra, hogy a
legcsendesebb haladással is elérhessék Erdély határát, hol a moldvai
seraskiernek nincs többé parancsolni valója.

E reményben látták föltünni nemsokára a székely havasokat, s mentül
közelebb jutottak hozzájok, annál könnyebben érzék kebleiket, mintha
azoknak minden bércze egy-egy ments-vár volna rájuk nézve.

Már belevágtak azon mély utakba, mik a borgói szorosba vezetnek,
felkanyarulva a kopasz, páfrányos hegyoldalakba s ismét alákigyózva,
árnyékos virágos völgyek mélyébe, egy-egy hegyi patak fut néhol az út
mellett, fölötte mint egy keskeny rovátka látszik a veszélyes út,
melyben a terhes szekér lassan végig döczög, a sziklák fölötte szinte
egymásra hajlanak.

Itt egy vágtató lovag jött rájuk szemközt, kiben a herczeg előre küldött
követjére ismert.

Tikkadtan ért hozzájuk a vén Jova, a Gryllus reszketésén látszott, hogy
le sem nyergelé azóta.

– Ne menj tovább, uram! kiáltá a szolga ijedten. Pihenés nélkül jövök
Szamosujvárról, hol a fejedelem tanyáz. Elmondám neki kérelmedet. Az
Istenért! kiálta a fejedelem kezeit összecsapva. Ide ne jőjjön urad,
vagy végveszélybe ránt mindnyájunkat magával együtt. Épen ma érkezett
ide Olaj bég a szultán parancsával, hogyha a moldvai fejedelem erre
találna szökni, azt neki kiszolgáltassuk.

A herczeg elkomorodva nézett maga elé, ajkai remegtek. Azután
visszafordítá arczát, s kezeit szemei fölé tartva, a távolba nézett.
Ugyanazon úton, melyen jöttek, sebes porfelleg látszott közeledni.

– Azok ott üldözőink, nyögé kétségbeesve. Itt nincs mit mást tenni, mint
meghalni.

– Még van, uram. Erre oldalvást nyilik egy hegyi ösvény, mely csak
gyalogoktól járható. Jámbor székelyek, oláhok elvezetnek erdők, hegyek
között egész Lengyelországig, miért is nem menekültél arra?

– Hát nőm? kérdé vadul körültekintve a fejedelem s ajkaiba harapott
fájdalmában. Ő nem jöhet velünk.

Mária e perczig eszmétlen, szótlanul nézett férjére, lelke, szive
megállt az ijedelmes hirnél, de midőn azt hallá, hogy férje
megszabadulhat nála nélkül, kirohant hintajából s lábaihoz vetve magát,
erőszakos hévvel könyörge neki:

– Fuss! Mentsd meg magadat, ne időzz én miattam egy perczig.

– S téged áldozzalak fel magamért, ellenségeim dühének?

– Ők nem fognak engem bántani, miért üldöznének egy nőt, ki nem vétett
senkinek? Isten megvédelmez engem. Bemegyek Erdélybe, ott jó barátnéim
laknak, kiknek férjeik, atyjaik az ország első férfiai, ott van a
hőslelkű fejedelemné; a szelid Béldiné, angyal leányával; Teleki Mihály
leánya, Flóra, kikkel örök barátságot fogadtunk egymásnak, ők közbevetik
magukat értem, s azután atyám gazdag, üldözőink örömestebb veendik
pénzét vérem helyett. És ha szenvednem, meghalnom kellene is, te érted
szenvednék, te érted halnék meg, oh férjem! Mentsd meg magadat! Az égre
kérlek, menekülj meg értem.

Ghyka egy perczig gondolkozott.

– Jól van. Megmenekülök, hogy megmenthesselek.

S ezzel keblére ölelte halvány nejét, két férfiköny esett annak
homlokára. A herczeg arra gondolt, hogy hátha soha sem látandja őt
többet?

– Siess, monda Mária férjének. Én is sietni akarok. Ha meg kell halnom,
inkább keresztyének között legyen az, jó ismerők, jó barátok szemei
előtt. De fuss innen, ha előttem ölnének meg, nem kellene kard
szivemnek, a kétségbeesés szakítaná meg.

– Jer uram, jer! szólt a lovász is, megfogva a herczeg kezét s
erőszakosan voná őt magával, ki fájdalom dúlta arczczal tekinte vissza
nejére.

Mária hirtelen hintajába ült s a kocsisnak gyors haladást parancsolt. A
herczeg engedé magát lovásza által a gyalog ösvényen vezettetni, mindig
hátra nézve, míg csak a hintót láthatá, szomorúan megállva, midőn azt
egy hegykanyarulat végkép elfedé szemei elől.

– Csak előre uram, előre még! unszolá őt a szolga, majd ha azon
hegytetőt elértük, ott megpihenhetünk.

Ghyka oly nehezen tántorgott előre, mintha az a hegy egész súlyával
keblén feküdnék. Engedé magát vezetni öntudatlanul a sziklás meredeken,
kiálló bokrokba, fagyökerekbe kapaszkodva. Az Isten őrzé, hogy százszor
le nem esett.

Félórai fáradság után feljutottak a mutatott hegytetőre, s a mint a
lovász felsegíté urát s az széttekinte, a természet nagyszerűségének
képe állt előtte, s a mint e roppant panorama mélyébe tekinte, meglátta
a kisded kanyargós utat, melyen nejét elbocsátá, a mint tovább nézett,
ime épen akkor kapaszkodott fel a hintó egy hegy lejtőjén, félórányi
távolban.

Ah, e látás visszaadta lelkét. Elkisérte szemeivel a haladó kocsit s
valahányszor azt egy magasabb dombra vivé az út, mindig újra látta
előtünni s úgy tetszék neki, mintha mindig látná benne nejét, s arczán
gyönyörködnék s könyeit felcsókolná.

E pillanatban zajos hangok üték meg füleit. A meredek bércz alatt,
melynek tetejéről neje után merengett, egy csoport lovas látszott nagy
sietve ügetni. Ezek voltak üldözőik. Alig látszottak nagyobbaknak apró
hangyáknál, mik egy foltban sietnek valamerre.

Ha! mily kedve támadt e hangyákat ott alant eltiporhatni.

– Ti üldözni akarjátok őt? Én majd megállítlak benneteket!

S azzal fogott egyet azon nagy szürke kövek közül, melyek a bércztetőn
elszórva hevertek, s a mint a törökök a szűk hegytorkolatba értek, neki
lódítá azt a meredeknek.

Iszonyút dördülve vágtatott alá a szikla a meredek lejtőn, nagyokat
szökellve, a hol valamiben megakadt. A herczeg utána nézett, egy kiálló
fához dülten a meredekbe hajolva. Hah, mint törte magát keresztül a
nyargaló szikla a rémült csoporton. Csak egy véres vonal maradt utána;
lovagot lovastul ott zúzott.

Majd a másik és harmadik szikla köszöntött alá. A csauszok ész nélkül
futottak vissza s addig meg sem álltak, míg az átelleni lejtőre
felkapaszkodva, biztosságban nem érzék magukat a hengerített kő elől s
ott azon látszottak tanakodni, merre lehetne az utjokat álló háta mögé
kerülni?

E szándékot megsejtve, elküldé a herczeg lovászát, hogy egy követ
hajítson a tulsó hegyoldalba, mely a mint csörtetve futott végig, a
csauszok azt hivék, hogy ellenfelük sokad magával van ott, s még
magasabbra hágtak.

– Ezek onnan estig meg nem mozdulnak, mondá magában a herczeg, akkor
pedig utól nem érik többé Máriát.

Helyesen következtetett: a csauszok, miután sokáig hasztalan tanakodtak
magukban, hogy mely uton lehetne a veszedelmes szorost kikerülni?
elkezdtek felkiabálni a a hegytetőn álló láthatlan ellenségre,
fenyegetve őt a szultán legmagasabb haragjával, ha őket keresztül nem
engedi békével vonulni, s a mint erre feleletül újra nehány kő érkezett
alá, lenyergelték paripáikat s kikötve azokat legelni, tüzet raktak és
leültek.

* * *

Az üldözött nő azalatt a legelső székely faluban négy uj paripát
vásárolva kifáradt lovai helyett, pihenés nélkül hajtatott tovább. Egész
éjjel utazva, másnap reggel tájon beérkezék Szamosujvárra. A fejedelem
nem volt többé ott. Mint mondák, a legnagyobb sietséggel költözött
előtte való nap Kolozsvárra vissza.

Mária le sem szállva hintajából, váltatott uj lovakat. Már ekkor három
nap, három éjjel utazott pihenés nélkül, betegen, kétségbeesve. És ismét
sietve kellett odább haladnia. Midőn Szamosujvárról kiindult, akkor
jutott eszébe, hogy Deésről már könnyű lett volna Magyarországra
kijutnia, hol a szathmári várparancsnok oltalma alatt legbiztosabb
menhelyet találhatott. Oh hogy e gondolat nem tudott nehány órával
hamarább jönni! Mit tegyen most? Visszaforduljon-e? Hátha üldözőivel
épen szembe találkozik? oh hogy elébb nem jutott az eszébe. De csak
Szamosujvár volt mindig gondolatjában, s most már csak előre menni volt
idő.

Egy órával előbb ez ötlet megszabadította volna; most már késő volt:
menni kellett a merre fátuma vivé.

Alkonyat lett, mire Kolozsvárt elérték; kocsisa, a mint a tornyokat
meglátta a távolból, hátrafordult asszonyához azon vigasztalással, hogy
nemsokára Kolozsváron lesznek. A nő e szóra kérte a kocsist, hogy ne
hajtson oly sebesen, s miután az még jobban a lovak közé vagdalt s
félénken tekintgete hátra, ő is kinézett a hintó hátulsó ablakán s
látta, hogy mögöttük az úton egy csoport lovas jő nyargalva.

Tehát üldözőik épen annyira voltak mögöttük, mint előttük Kolozsvár.

Egy pillanat sem volt a késedelemre. A kocsis egyre vágta a lovakat,
azok tajtékzó gőzt lövellve orrlyukaikon, vágtattak előre, a kavics
szikrázott patkóik alatt, a hintó sebesen gördült a felvágott
göröngyökön, az üldözött nő egyik szegletébe húzta magát annak, Istentől
kérve megszabadulását.

Csodálatos bűvereje a veszélynek, mely a leggyöngébbeket fenn birja
tartani, hogy egy ideg-gyönge hölgy veszélyes állapotja végső idején
napokat, éjeket birjon kiállani pihenés nélkül, a legfárasztóbb uton.
Szemei előtt sötétül a világ, és neki nem lehet, nem szabad elalélni,
mert akkor veszve van! – Kétségbeesve hajol ki hintaja ablakán, kiáltva:
«Siess! siess!» A paripák vágtatnak előre.




OLAJ BÉG.

A fejedelem épen künn állt palotája tornáczán a fejedelemnével
beszélgetve, kinek arczán nagyon meglátszott az utóbbi napok szenvedése.
Nemsokára a nagyenyedi rémnap után egy kis leánykája született, s az
akkor érzett ijedelem nagy hatással volt mind az anya, mind a gyermek
egészségére.

Apafi homloka is felhős volt. A fejedelem szive nemcsak magáért érez. A
hol csak fájdalom van az országban, az neki is mind fájdalom, pedig az
övében nem osztozik senki.

Napok óta nem volt már nyugta, akár hová fordult. A török minden nyomon
zsarnokságát éreztette vele, s a küludvarok önző hidegséggel hallgaták
panaszát, s míg országnagyjai zsarnoknak nevezték, a köznép gúnydalokat
énekelt ablakai alatt gyöngesége felől, s ha családja körébe menekült,
ott egy beteg nő fogadta, ki oly életvidám volt valaha, míg férje
fejedelemmé nem lett.

Egy beteg feleség mindenható a férj felett. Ha Anna ekkor azt kérte
volna férjétől, hogy hagyja el fejedelmi palotáját s térjen vele vissza
az ebesfalvi csendes kastélyba, hol nem volt országa, de volt
menyországa: tán azt is megtette volna érte.

A mint a fejedelmi pár tornáczán állva, a város egyhangú zajára elméláz,
hirtelen vágtató hintó gördülése veri fel merengését, mely egyenesen a
fejedelmi palota udvarára hajtatva be, annak lépcsői előtt megáll; a
kocsi ajtaja hirtelen felszakíttatva, egy halvány nő rohan ki abból, ki
erejének végső megfeszítésével fut fel a lépcsőkön s az eléje siető
fejedelmi pár lábai előtt e szavakkal rogy össze: «Én Sturdza Mária
vagyok!»

– Az Isten szerelméért! kiált föl ijedten a fejedelem. Miért jön
kegyelmed ide? Semmivé tesz engem, semmivé az országot. Elveszti magát
és minket.

A szerencsétlen nő nem válaszolhatott többé. Ereje idáig tartott. Ott
aléltan omlott le a márványra.

Apafiné udvarhölgyeit kiáltá, kik e szóra elősietve, felkarolák az
elalélt hölgyet s arczát királyné-vizzel kezdék locsolni.

– Meg nem engedhetem, hogy házamba vigyék! kiálta rémülten Apafi. A
végromlást hozná rám és családomra.

Apafiné méltóságteljes tekintetet vetett férjére.

– Mit akarsz? Ki akarod vetni ezt a szerencsétlen nőt üldözői elé? ily
helyzetben? Gondolj reá, midőn hasonló esetben én is futni
kényszerültem, ha akkor engem is az útfélre dobtak volna menedék
helyett.

– De a szultán haragja…?

– Hát az utókor meggyalázása?

– Asszony! azt akarod-e, hogy trónomat, éltemet veszítsem egy asszony
miatt?

– Inkább veszítsd el azt egy asszony miatt, minthogy ez asszonyt megöld.
Ha te kizárod őt szobáidból, én megnyitom előtte az enyimeket, s akkor,
ha akarod, mondhatod a szultánnak, hogy én vétettem!

Apafi éktelen megszorulva érzé magát neje elhatározásán. Ez a vakmerő
asszony semmit sem akart országos kérdésekről tudni ez emberiséget
érdeklő ügyben.

Mit tegyen? Az üldözött hölgyet ő is szivéből sajnálta, de a porta
küldöttje, Olaj bég, teljhatalmú fermánnal jött reá. Ha be nem fogadja
az üldözött nőt, meg van gyalázva a világ előtt, ha menhelyet ad neki, a
porta semmivé teszi.

A mint így tusakodnék magában, jő nagy sietve az egyik kapuőr s jelenti,
hogy épen most kanyarodott be az utczába egy csoport török katona, kik
fenhangon tudakozódnak az oláh herczegné felől.

Apafi megnémulva támaszkodott egy márvány oszlopnak, míg Anna hirtelen
parancsot adva udvarhölgyeinek, hogy az öntudatlan nőt vigyék legbelsőbb
szobáiba s hivassák orvosát, kilépett az erkélyre s látva, hogy a
csauszok épen a palota felé tartanak, lekiálta a kapuőrökre:

– Zárjátok be a kapukat!

Apafi szeretett volna ellenkező parancsot adni, de míg rágondolta magát,
a kapuk csukva voltak a csauszok orra előtt.

Azok dühösen kezdtek el kopogtatni dárdáik nyelével a zárt ajtón, mire
Apafiné a palota erkélyéről, hatalmas, dörgő szóval lekiálta rájuk:

– Semmirekellők! Mit dörömböltök itt? Ez nem kaszárnya, hanem a
fejedelem lakhelye! Tán azért nem tudjátok azt, mert a ti fejedelmeitek
kapui fölé minden nap friss emberfők szoktak kiszegezve lenni, ismertető
jelül. Ha ehez vagytok szokva, könnyen megérhetitek azt is!

A csauszok nagyon meghökkentek e szavakra, s feltekintve a parancsoló
nőre, át kezdék látni, hogy ez aligha komolyan nem beszél. Egy darabig
aztán tanakodtak egymás között s azzal megfordultak és elmentek.

Apafi nagyot sóhajtott.

– Ebből aztán furcsa valami lesz; de hogy mi? azt a jó Isten tudja.

Nehány percz mulva egy müderrisz érkezék Olaj bégtől a fejedelem kapui
elé s egyedül jövén, bebocsáttatott hozzá.

– Tisztel Olaj bég, hogy jelenj meg nála, de rögtön.

Anna vendégét ápolni ment, de megértve, hogy a fejedelmet Olaj bég
hivatta magához, haragra gerjedve jött elő.

– Mióta parancsol a szolga urával, hogy egy követ magához rendelje a
fejedelmet, kinek udvarához küldve van?

Apafi csupán egy tisztességes hazugsággal birt menekülni.

– Beteg szegény Olaj bég nagyon: nem mozdulhat az ágyából; s igen
alázatosan kéretett, hogy látogassam én meg. Hisz ebben semmi lealázás
nincsen, ha megteszem is. Ő egy nyolczvan esztendős öreg ember, unokája
lehetnék: úgy is szokott velem bánni, mint édes gyermekével, én bizony
elmegyek hozzá, s eligazítom vele ez ügyet. Eredj csak beteg vendégedhez
és vigasztald meg. Szavamat adom, hogy mindent elkövetek érte, hogy
megszabadíthassam. Ő érte alázom meg magamat.

Apafinénak ugyan megsugá előérzete, hogy e megalázás bizvást el is
maradhatna, de átlátva, hogy a lelki erő nem ragadós, engedé őt menni a
követhez.

Apafi Olaj béghez készülvén, különös gyöngéd érzelemből nem vevé magára
a zöld bársony fejedelmi dolmányt, hanem csak egyszerű nemesi köntösét,
gondolván, hogy így nem a fejedelem lesz az, ki Olaj béget meglátogatja,
hanem az ebesfalvi közbirtokos, s a hogy Ebesfalván szoká, ha valami
török urnak ment udvarolni, ezüstös kardot kötött, s a kard háta mögé
oda akasztá azt a historiai nevezetességű buzogányt, mely akkor is
oldalán lógott, midőn azzal az adófizetést megtagadó szebeni követséget
saját fejedelmi kezeivel eldöngeté.

Így ment gyalog, csupán egy csatlósától kisérve, kinek szinte
hétköznapló ruháját kellett felölteni, az Olaj bég lakására.

A kutyák majd lehuzták az udvarban, mert a bég nagy pártfogója volt ez
állatoknak s nyílt asztalt tartott minden városban lakása előtt, a kósza
ebek számára.

Ezeken átlépkedve, egy tornáczon és egy előszobán kellett keresztül
hatolnia, melyek mind csordultig valának imádkozó dervisekkel, kik
keresztbe vetett lábaikon guggolva, nagy kapcsos könyvekből olvastak
fenhangon, egymásra csak annyiban ügyelve, hogy ki birja a másikat
túlkiabálni?

A fejedelem nem is szólt hozzájuk, világos levén előtte, hogy itt
feleletet nem kap; hanem csak benyitott egyenesen a harmadik ajtón.

Az is tele volt pókokkal és dervisekkel; hanem a szoba közepére volt egy
veres párna kitéve, azon ült egy ősz halovány ember, bő, sárga lompos
kaftánban. Az is egy nagy könyvet tartott maga előtt s olvasott
keservesen.

Apafi oda járult hozzá és meg merte szólítani.

– Emberséges Olaj bég. Kegyelmes uram. Találj valahol punctumot a
könyvedben, s fület csinálván benne, tedd be azt és beszélj velem.

Olaj bég meghallva a fejedelem szavát, félretevé a könyvet s édes nyájas
mosolygással fordítá orczáját felé, áhitatos hangon mondva:

– A próféta angyalai hordozzanak tégedet a te utaidon, én édes
gyermekem. Az ég figyelmezzen szakálladnak minden szálára s az arkangyal
Izrafil járjon előtted és seperjen el minden követ, hogy lábaid meg ne
üssed bennök.

E szavakkal kegyesen nyujtá a bég kézcsókolásra jobbját, áhitatos
hunyorgással a fejedelemre, s nem állok jót érte, hogy Apafi meg nem
csókolta volna azt, ha négyszem közt lett volna vele, de ennyi dervis
előtt még is csak derogált neki e tisztelgés; a helyett megfogá a bég
kezét s tempóra végig fektetve balkezében, jobbjával egy hangos
csattanós parolát csapott bele s azután megrázta azt emberül, a mint
illett.

– Soha se bántsd, édes fiam! Meg nem engedem, hogy kezet csókolj! kiálta
Olaj bég, visszakapva kezeit s oly módon ellenkezve, miszerint mindenki
azt hiheté, mintha Apafi dühösen rajta volna, hogy valamikép kezet
csókolhasson neki.

– Hivatni méltóztattál, uram; szólt Apafi egy lépést hátralépve. Mondd
el kérlek, a mit akarsz, mert időm rövid, országos ügyeim sürgetnek.

Ez utóbbi szavait iparkodott Apafi a legtekintélyesebb hangnyomattal
adni elő.

– Oh szerelmes fiam, monda erre összetéve kezeit Olaj bég, bizony terhes
hivatal a fejedelemség, jól látom azt, nem is csodálom, hogy olyan igen
szeretnél megszabadulni tőle; de légy jó reménységben, akkor jön az
áldás az égből, a mikor nem imádkozunk érte; midőn nem is várnád, akkor
könyörülend rajtad a felséges szultán s felszabadít e nagy tehertől,
melyet vállaidra rakott.

Apafi leránczolá szemöldeit, gondolván, hogy a bevezetés elég gonosz.
Sietett a végére jutni.

– Hallottad talán kegyelmes Olaj bég, hogy az a szerencsétlen Sturdza
Mária hozzánk menekült.

– Nem tesz semmit; sietett ez felelni, megnyugtató kézmozdulatokkal.

– Tudtom nélkül menekült palotámba, uram, szabódék Apafi, s mit
tehettem, mikor már egyszer ott volt? Ki csak nem vethettem a házamból.

– Semmi esetre sem. Úgy cselekedtél, a hogy emberséges emberhez illik.

– Ha látnád, magad megszánnád őt, betegen, félholtan, kétségbeesetten
rogyott lábaim elé, irgalomért könyörögve s mielőtt válaszolhattam volna
neki, elájult. Talán meg is hal.

– Oh szegény gyermek! kiálta kezét összecsapva Olaj bég s szemeit égnek
emelve.

– Férje elhagyta őt nyomorultan, s egyedül taszítá a veszélybe; toldá
Apafi, mindenkép ki akarva tisztítani az üldözött asszonyt.

– Oh szegény boldogtalan gyermek! sóhajtá Olaj bég, fejét rázogatva.

– És pedig, suttogá tovább Apafi, a szegény nő teherben van.

– Ah, mit mondasz?

– Igen uram; s ily állapotban éjjel nappal annyi időn keresztül idáig
üldöztetve, képzelheted, mily nyomorú helyzetbe jutott, inkább a halál
küszöbén van, mint az életén.

– Allah legyen ő néki kegyelmes s irgalma szárnyait terjeszsze ki reá.

Apafi azt kezdé hinni, hogy Olaj béget emberbaráti kedvében találta.

– Tudtam, hogy te nem fogsz ő rá haragudni, uram.

– Nem haragszom, édes fiam, nem haragszom. Szemeim sírnak sorsa felett.

– Hiszen ő nem oka férje hibájának.

– Távolról sem az.

– S az nem volna helyes, hogy egy ártatlan nő bünhödjék azért, a mit
férje vétett.

– Bizonyára nem.

– Tehát gondolod, uram, hogy a felséges szultán kegyelmet adand e nőnek?

– Kérdést sem szenved. Semmi bántása sem lészen.

Apafi nem volt oly együgyű ember, hogy e túlságos engedékenység meg ne
döbbentette volna; mentül biztatóbban hangzottak a bég válaszai, ő annál
nagyobb aggodalmat kezde magában érezni. Elvégre nagy szorongva e
kérdést merte hozzá intézni:

– Kegyelmes bég, ily áldott kedvben lévén, megengeded úgy-e bár, hogy e
szerencsétlen asszony magát házamnál kipihenhesse, s hogy a felséges
szultánnál ügyét pártolni fogod.

– A szentkönyv azt mondja, legyetek irgalmasok azokhoz, a kik szenvednek
és kegyelmesek azokhoz, a kik könyörögnek. Azért ime megadom a te
kivánságodat: legyen a te házadban a szegény ártatlan nőnek háborítatlan
pihenése, nyugodja ki magát szenvedéseiből teljes mértékben s használja
a békesség malasztját, mind addig az ideig, míg én őt a nagyúr
parancsára át nem veendem tőled.

Apafi valami szédelgést érze agyában, oly csodálatos, oly félelmes volt
rá nézve a kegyesség a töröktől.

– S mikor gondolod, hogy e nőt át kivánod venni? kérdé elszorult
kebellel.

Olaj bég megnyugtató tekintettel veregetett Apafi vállára, és mondá
malasztteljes hangon:

– Ne búsulj, szerelmes fiam. Holnap reggelnél hamarább semmi esetben
sem…

Apafi majd lerogyott ijedtében.

– Holnap reggelt mondál, uram?

– Megigértem, hogy addig nem háborítom.

Apafi átlátta, hogy ez az ember mindeddig csak játékot űzött vele! A düh
kezdett forrni szivében…

– De uram, én nem egy napot kértem tőled: Ez csak siralomházi idő.

– A napok Allahtól jőnek és senki azokat nem osztogathatja.

– (Veszsz meg kegyes mondásaiddal együtt), mormogá fogai közt Apafi. –
Hogy vinnél uram magaddal egy beteg nőt, kit csak gondos ápolás hozhat a
halál révéről vissza, s kinek ha most Budáig kell utazni, az út másik
felét már nem éri, mert meghal?

Olaj bég áhitatosan emelé kezeit az ég felé.

– Az élet és halál ott fenn van megírva a Thora könyvében, és ha ott az
van megírva a rózsákkal és tulipántokkal ékes betükben, hogy Sturdza
Mária holnap, vagy holnapután meghaljon, meghal az bizonynyal, ámbátor
pézsmákon feküdjék, s az élet balzsamával kenessék is, és sem a szentek
imádkozása, sem a tudósok írjai rajta nem segítenek; ha pedig az van
róla írva, hogy megéljen, akkor jöhetnek ellene a halál angyalai
mindenféle fegyverrel, nem árthatnak ő neki.

Apafi látta, hogy e furfangos öreggel nagyon egyenesen kell beszélni.

– Derék Olaj bég. Jól tudod, hogy ez országnak alkotmánya van, mely azt
teszi, hogy a fejedelem maga nem hozhat határozatokat fontosabb ügyekben
tanácsurai kihallgatása nélkül. Már pedig e jelen eset elannyira
fontosnak tetszik előttem, miszerint határozott szándékomat neked addig
tudtúl nem adhatom, míg az országtanácscsal ez iránt nem értekezem.

– Helyesen van, édes fiam, én azt sem bánom. Beszélj szolgáiddal, kiket
uraiddá tettél; üljetek tanácskozásba, s hányjátok vessétek meg a dolgot
magatokban, a mint megérdemli; s ha azután azt határozzátok, hogy a
herczegnő nekem kiszolgáltassék, átveszem azt és búcsut veszek tőletek
nagy tisztességgel; ha pedig azt végezitek, hogy őt ki ne adjátok,
szerelmes fiaim, avagy elszöktessétek előlem… akkor tégedet viszlek el
helyette, derék tanácsosaiddal együtt, én édes gyermekem…

E szókat a legédesebb, nyájasabb hangon mondá a bég, a hogy öreg apák
szoktak beszélni kis unokáikkal, s leszállva vánkosáról, megczirógatá
két kézzel a fejedelem orczáit s nagy jóvoltából megcsókolá annak
homlokát, sűrű fehér szakállával egészen eltakarva fejét.

Apafi úgy érzé, mintha a szoba tánczolna mellette köröskörül. Egy szót
sem szólt, megfordult, a hol állt, és ment kifelé. Maga sem tudá, hogy
jutott ki az első ajtón? De a mint a másodikat betevé maga után; eszébe
kezde jutni, hogy ő már csak még is Erdély fejedelme volna, s valamennyi
őse első nemes ember Erdélyországban; ez az Olaj bég pedig egy piszkos,
lompos török hadnagy, ki fiatal korában tevehajtsár volt, s az mert így
beszélni vele! Míg a harmadik ajtóig ért, elgondolá, hogy midőn ő nem
volt még más, mint ebesfalvi compossessor, ha akkor mert volna vele Olaj
bég uram ily csúfosan kötődni, ugyan kopasz fejébe rontotta volna
gerézdes buzogányát. Hát nincs-e az a buzogány most is az oldalán? Úgy
van! vissza fog menni és oda fogja azt verni Olaj bég uramnak – no nem
fejéhez, de legalább a hátához, hogy megemlegesse a míg él, az erdélyi
stylus curialist.

S azzal visszafordult a harmadik ajtóból, ily komoly szándékkal.

De midőn a második ajtót kinyitá, ismét meggondolá, hogy az ily hevesség
nagy bajt szerezhetne az országnak s aztán egy nyolczvan esztendős
öreget megütögetni, nem is dicsőség. Hanem legalább megmondja neki, a mi
az első perczben eszébe nem jutott, emberül.

És benyitott az első ajtón Olaj bégre, s ott megállva a kinyitott ajtó
küszöbén, mondá neki mennydörgő hangon:

– Hallod-e Olaj bég! csak azért jöttem vissza, hogy megmondjam neked…

Olaj bég ránézett.

– Mit mondj meg, jó fiam?

– Hát azt… folytatá Apafi, jóval alább kezdett hangon, hogy az
országtanács összehivására idő kell, mert Béldi Bodolán lakik, Teleki
Gernyeszegen, Csáky Déván. – A míg tehát ezek összegyűlnek, addig
tehetsz a mit neked tetszik: itt maradhatsz, vagy elmehetsz…

Ezzel visszafordult, s becsapta az ajtót, csak akkor mondva utána:

… a pokolba!…




NŐK VÉDELME.

Nagy szomorúságuk lőn az erdélyi rendeknek e történet felett. A
tanácsurak felgyülekezének a kirendelt időre a fejedelemhez, ki e
perczben tán még tatárfogoly is örömestebb lett volna, mint Erdély
uralkodója.

Az ülés napján oly arczczal jelentek meg mindannyian a tanácsteremben,
mintha saját halálitéletükre jöttek volna szavazni.

Szótlanul foglalták el helyeiket, s mindenki ügyelt a kardjára, hogy meg
ne zördüljön.

Ott ült a vén Bethlen János és az ifjú Miklós, Béldi Pál, Kornis Gáspár,
Csáky László, Kapi Józsa, Sárpataky Ferencz itélőmester. A fejedelem
számára épen akkor készült egy új mennyezetes trón, három lépcsővel, még
soha sem ült benne. Mellette egy üres szék volt Teleki Mihály számára
fenhagyva.

Midőn a teremőr bejelenté, hogy a tanácsurak együtt vannak, mindjárt
jött a fejedelem is, vele együtt Teleki Mihály és Naláczi István.

A fejedelem arczán meglátszott, hogy Teleki már két óra óta beszéli tele
a fejét; Naláczi udvarias mosolygással üdvözöl mindenkit, de senki sem
mosolyog rá vissza. Teleki hideg komolysággal vezeti a fejedelmet
trónjáig. Az, a mint felpillant a trónra, megdöbbenve áll meg előtte s
nehány pillanatig azon látszik tanakodni, ha ne vitesse-e el azt, s
egyszerű széket hozasson helyébe? Majd elgondolkozva lép fel annak
lépcsőire, s nagyot sóhajtva foglal benne helyet.

Teleki Mihály egy ideig hallgatva áll helyén, mintha gondolatait
rendezné. Szemei nem járnak sorba, mint máskor szoktak, a jelenlevők
arczain, míg beszél, fürkészve szavai hatását, hanem kalpagja boglárjára
vannak szegezve, s szava sokkal tompább, mint egyébkor, s néha a
reszketegségig mélyed alá; bár olykor észrevéve magát, iparkodik annak
erősebb hangozatot adni.

– Nagyságos fejedelem, méltóságos tanácsurak. Isten különös
próbatételeket tarta fenn szegény nemzetünk számára. Még nem mult el egy
veszély, midőn a másikba bukunk, a mely úton kikerültük a kisebbet, azon
jön ránk szembe a nagyobb, s a mi kezdődik ránk nézve örömmel, az
végződik búval. Csak alig nyugodtunk meg azon vett hírben, hogy a
szentgotthárdi csatában, melyből elmaradhatni ismét siralmas okaink
voltak, a török birodalom nagyravágyó szándékai megtörettek s a két
nagyhatalmasság között, kiknek harczolásai, mint üllő és kalapács,
minket, szegény közbeszorult nemzetet sújtolának, a béke megköttetett;
már is új és az eddigieknél nagyobb okunk van a bánkódásra. Ugyanis a
török szultán fővezérei csatábani veszteségük hibáját a korán
megfutamodott Ghyka herczegre tolván, s egyuttal minket is okolván, mert
nagyon helyesen következtetik, hogy ha az oláh hadak helyén a mieink
állottak volna, bárha nem kedve szerint való volt is a magyarnak e
harcz, de ha egyszer benne van, el nem fut, akkor a csata nem vesz el; a
felséges szultán haragja mindkét szomszéd nemzet ellen annyira
fölgerjedt, hogy a moldvai fejedelemre csauszokat küldene, a kik őt
megfogdosván, bilincsekben kisérjék Stambulba minden családostól együtt.
Erdélyt pedig az Isten irgalmán kívül csak egynehány velünk barátságos
török országnagy jóvolta őrzötte, hogy rögtön szandzsáksággá nem
változtatá, s azon trónban ott kegyelmetek Apafi Mihály ő nagysága
helyett nem kontyos basát látnak ülni. És ime aként kelle annak
történni, hogy a moldvai herczeg kiragadva magát és nejét üldözői
kezeiből, egyenesen Erdélynek vevé útját. Mi visszaizentük neki, hogy
ide semmi esetre se próbáljon bejönni, mert futása drágább lenne ránk
nézve a tatárfutásnál. Ő tehát maga a hegyek közt elmenekülvén, nejét
útjára bocsátá, ki is ránk nézve és magára is szerencsétlenül e napokban
ide megérkezék, a szultán teljhatalmú követének tudta és szeme láttára.
A férj megmenekülvén, a szultán egész haragja ez asszony fejére szállott
és a mienkre, ha őt védeni akarjuk. Mit tegyünk tehát! ha gyalázat és
halál között kellene választanunk, hamar meg tudnám mondani, melyiket
fogadjuk? de itt csak két gyalázat között van választás: vagy kiadni
azt, ki hozzánk védelemért futott, ártatlan, gyönge nőt; vagy török
padisaht látni fejedelmeink trónjában ülve.

– Még van egy harmadik út, szólt erre Béldi Pál, szelid nyugalmas
arczával, és ez: a kérelem útja.

– De iszen kérhetik azt kegyelmetek; vágott közbe Apafi. Én már tudom,
hogy mit fog felelni?

– Én nem a követet értettem; viszonzá Béldi. Ki alázná meg arra magát,
hogy a szolgának könyörögjön, mikor az urával beszélhet?

Apafi nagyon elhallgatott e szóra, elő sem hozva, hogy épen ő maga
könyörgött azon embernek.

– Én is úgy hiszem, hogy Béldinek igaza van, szólt az ifjú Bethlen
Miklós; s ez az egyedüli út, melyet követnünk kell. Én ugyan ismerem
azon lélekállapotot, melybe egy keleti dynasta szokott jönni, mikor
megharagszik, s hogy ilyenkor nem példátlan eset nála egy várost a
földdel egyenlővé tétetni s alkirályait lenyakaztatni; de azt is jól
tudom, hogy Erdély szerencsére Európában fekszik, hol egyik országnak
gondja van a másikra, s Európa minden fejedelmeinek érdekükben van az,
hogy köztök és az ozman uralom között egy szabad ország létezzék, bár ha
oly kicsiny is, mint Erdély; s úgy gondolom: hogy ha mi kérelmeinket a
portán levő ausztriai, frank és lengyel követek közbejárulásával
egyesítjük, ez nemcsak hogy ok nem lesz arra, hogy a szultán, kivált oly
megveretés után, mint a legutóbbi, Erdélyre basát küldjön, sőt tudtára
adandja, még ha akarna is ilyesmit, hogy azt elkövetni nehéz. – És
végtére, – ha könnyűnek találná is, még a mi kardjaink sem rozsdásodtak
hüvelyeikbe annyira, hogy meg ne mutathassuk, miszerint azt kivinni –
lehetetlen.

Az ifju lelkes beszéde új bizalmat kezde önteni a lelkekbe, az arczok
általán derültebbeknek látszottak.

Teleki megcsóválta fejét nagy lassan.

– Keserű dolgokat kell kegyelmeteknek mondanom, méltóságos uraim!
kénytelen vagyok benneteket fölébreszteni egy kedves álomból egy igen
szigorú valóra. Európának legkisebb gondja a világon az, hogy mi élünk;
nekünk csak akkor vannak szövetségeseink, midőn áldozatainkra van
szükség; ha mi kérünk, akkor nem ismer bennünket senki… Való, hogy egy
időben ellenkező dolgokat mondék, de az idő olyan jó mester, hogy egy
nap alatt többre tanítja az embert, mint a mennyit kilencz iskolában
tanult. A szentgotthárdi csata következtében a béke a két császár között
megköttetett, én olvastam annak pontjait, rólunk, magyarokról, egy pont
sem szól belőle, egy comma sem, ki vagyunk feledve az egészből, mint
figyelembe sem vehető nemzet. Pedig ott volt a frank, az angol, a
lengyel követ, s mondhatom, hogy saját udvarától egyik sem húz annyi
fizetést, mint húzott mi tőlünk. Ha háborura kellünk, oh akkor nagy és
dicső nemzet vagyunk, a békekötéskor nem is tudják, ha vagyunk-e? A
harczban mehetünk legelől, a jutalom-osztásból akár el is maradjunk.
Hogy a multkor Raininger itten keresztül ment, keserves somma pénzt
fizettünk neki, hogy legalább az évi adót szállíttassa le a portánál;
minden jót igért, s Stambulba érve, azt a jó tanácsot adta követünknek,
hogy fizessük ki mentül elébb az adóilletéket, s örüljünk rajta, hogy az
nem két annyi. Kifizettük azt. Erőnkbe került, de megtevénk. És most a
budai basa, ki minden úton vesztünkre törekszik, s szeretne Erdélybe is
ő ültetni basát, a legutóbbi vesztesége után leküldé hozzánk Yffim
béget, hogy faluról falura járva, bizonyságot vegyen a köznéptől, hogy
ők rendes időben megfizették-e az adót, s mi vagyunk-e az okai, hogy az
elkésett? azután pedig hozzánk fog jönni, kérdőre vonandó a fejedelmet,
hogy a köznép-e az oka az adó elkéstének? hogy így vagy minket, vagy a
népet találva bűnösnek, a szerint büntethesse azt, ő! – a budai basa.

Általános szörnyűködés hangjai hallatszottak mindenfelől.

– Ah uraim, valljuk meg egymás közt, hogy mi csak játszuk az urat e
honban, de valóban nem vagyunk annak urai többé. Erőnkben bízni,
igazságunkra támaszkodni, rajtunk többé nem segít, pártfogónk nincs sem
jobbról, sem balról, csak uraink vannak: akár melyikhez folyamodunk,
csak urat cseréltünk, nem frigyet kötöttünk. E titkot magunknak megsúgni
jó, de megőrizni még jobb, hogy más meg ne tudja, s az uralkodásunk
csupa látszat, e látszat nekünk sokat ér, s gondunk legyen rá, hogy el
ne enyésztessük. A hatalom, mely felettünk áll, csak okot vár, hogy
tervét foganatosítsa rajtunk, s nem teend neki senki jobb szolgálatot
Erdélyben, mint a ki legelőször fölemeli ellene fejét… Nekünk egy nagy
kötelességünk van: ismerni azt, mily kevéssel birunk s rajta lenni, hogy
azt megtarthassuk, s ha jön idő, hozzá foglalhassunk. Nekünk senki sem
jó barátunk, mi se legyünk azok senkinek. Ha a kénytelenség előtt
meghajolunk, meg fog bennünket vetni a világ? Hátha a túlerő előtt
megállva összetöretünk, tesz-e egyebet? Tőlünk nagylelkűséget követel a
világ; volt-e valaha nagylelkű mi hozzánk, volt-e csak igazságos is?
Igen is, míg kezünkben volt a kard, védtük vele egész Európát, de a kard
szét van törve, országunk szétdarabolva; népek szeme láttára gázolt
bennünket össze a pogány, másfél századig vérzettünk, s nem jött
segítségünkre senki, országunk kapuit ellenségeink őrzik, s mint a
tűzzel kerített scorpio, szívünk keserűségét csak magunk ellen
fordíthatjuk! okai vagyunk-e, ha nem védhetjük többé a hozzánk menekült
üldözöttet? Velünk bevégezte számadásait sors és világ; ez ország nem
tartozik senkinek többé, csupán magának. Azért a dolgok ekként állván,
hogy ha az említett moldvai herczegnét Olaj bégnek bárminemű okból ki
nem szolgáltatjuk, legyen az bár kegyelemkérő küldötteink visszatértének
bevárása, ő utasítva van a budai és váradi basák seregeit rögtön behívni
az országba s azt a porta szolgatartományává tenni; itt minden szánalom,
minden emberiségi tekintet elenyészik, csak egy kötelesség marad fenn:
az önfentartásé, s ez azt parancsolja, hogy a mit megváltoztatnunk nem
lehet, azt tegyük meg önkényt…

Alig végzé szavait Teleki, midőn a teremőr jelenté, hogy a moldvai
herczegné kíván a tanács elé bebocsáttatni.

Apafi tagadó választ akart adni, de Teleki inte, hogy csak hadd jőjjön.

Néhány percz múlva ismét visszajött a teremőr, kérdezve, hogy
megengedtetik-e a herczegnőnek, hogy kisérő hölgyei is vele jőjjenek,
miután maga oly gyönge, hogy egyedül járni nem bír?

Teleki azt is helyben hagyá.

A tanácsurak lesüték szemeiket maguk elé, midőn az ajtó megnyílt. De van
valami neme az igézetnek, mely az embert kényszeríti oda tekinteni, a
hova nézni nem akar, a mitől fél; s ime, a mint felnyílt az ajtó, s
belépett rajta az üldözött nő, kiséretével együtt, a bámulat felkiáltása
hangzék minden ajkon.

Kikből állott e nő kisérete? Erdély legelőkelőbb hölgyeiből… Mindazon
tanácsuraknak nejei, leányai, kik ott jelen voltak, kisérték a
szerencsétlen asszonyt, ki legelől jött a fejedelemné és Teleki Mihályné
vállaira támaszkodva, utána Kapiné Teleki Flórával, Béldiné leányával,
Bornemisza Zsófi, Csákyné, Kornisné, s az öreg Bethlenné, galambfehér
hajával. Mind az ország legtisztesebb matrónái, legdélczegebb delnői s
legbájolóbb hajadonai és gyászba öltözve mind…

A szerencsétlen herczegné halvány, szenvedésdúlta arczczal járult
vezetői karjain a fejedelem elé; a testi fájdalom letört virággá tette
szépségét. Térdei megrogytak alatta, csak alig tarthatá magát, egész
termete reszketett, mint a falevél, ajkai megnyíltak, de hang nem jött
reájok, keble elszorult.

– Bátorság, gyermekem, sugá fülébe Bornemisza Anna, megszorítva kezét;
erre a boldogtalan nő szemeiből egyszerre megeredtek a könyek, egy
megrázkódtató, convulsiv zokogás rohama tört ki kebléből, kiragadá magát
társnői kezéből s a fejedelem lábaihoz rohanva, átkarolá annak térdeit
vonagló karjaival s könyben fürösztött arczát fölemelve hozzá, rebegé
szívfacsaró hangon: «irgalom!… irgalom!»

Oly hideg némaság ült minden ajkon, e zokogáson kívül mit sem lehete
hallani sok ideig. A fejedelem megmerevedten ült trónjában, melynek
lépcsőit Sturdza Mária könyei nedvesíték. Úgy fájt e hallgatás
mindenkinek, és még sem merte azt senki is megszakítani.

Teleki elsimítá nagy homlokáról üstökét, de nem a ránczokat, melyek arra
gyűltek. Megbánta, hogy e jelenetre alkalmat engedett.

– Irgalom! suttogá még egyszer a szegény nő s félaléltan csusztatá le
kezeit Apafi térdeiről. Béldi Aranka odafutott hozzá s lehajtott fejét
gyermeteg szép keblére fekteté.

Ekkor előlépett Bornemisza Anna, és végigjártatva kemény tekintetét a
jelenlevő urakon, a mint azok egyenként lesüték szemeiket előtte, végre
Apafi szemébe nézett, éles, átható, lelket kereső szemeivel, hogy férje
bámulva, mintegy eszméletlenül nézett reá vissza.

– A kérelem rövid. Szólt Apafiné tompa mély hangon, de meghallotta azt
azért mindenki jól. A kérelem rövid: ki nem értette azt meg? Egy
szerencsétlen nő, kire a sors ura nem tartá elégnek csak egy csapást
mérni, elvesztve egy napon férjét, hazáját, birtokát; a puszta életért
könyörög előttetek. Oly állapotban látjátok őt a porban heverni, nem
kérve mást, mint hogy engedjétek megnyugodni ott, mely még Dzsingiszkán
hóhérjait is kíméletre birná. Csupán ennyit kért ő, de többet kérünk mi!
Erdély sorsa a tiétek, de becsülete a mienk is, a ti hivatástok
elhatározni, fiaitok boldogok legyenek-e vagy boldogtalanok? de szólnunk
szabadjon nekünk is, ha azt kérdik: becsületesek legyenek-e, vagy
gyalázatosak? És kérdem azt: melyik nőnek volna kedve egy Kornis, egy
Apafi, egy Csáky nevét viselni, ha e nevekről azt mondandja az utókor,
hogy ők egy ártatlan asszonyt kiadtak pogány üldözőinek, s
kényszerítendik fiaikat, hogy apjaik nevét megtagadják? Ne vessen rám
oly sötét szemeket Teleki Mihály uram, mert lelkem elég sötét azok
nélkül is. Egy szerencsétlen nő térdel előttetek, azt remélve, hogy
embereket fog találni; Erdély tisztelettel megőszült matrónái,
erényeikre büszke hölgyei s hajadonai állnak előttetek, remélve, hogy
hazafiakat találnak itt. Ő irgalomért könyörög, mi fiaink becsületéért
esedezünk.

Teleki, mint kire legtöbbször villantak e beszéd közben a fejedelemné
szemei, hideg, kemény hangon kívánt megfelelni.

– Mi csak igazságot osztani vagyunk itt, asszonyom! és nem irgalmat, és
nem becsületet.

– Igazságot! kiálta fel Anna. Tehát ha egy férj vétkezett, ártatlan
neje, kinek egyéb bűne nincsen, minthogy szereti az üldözöttet, helyette
bűnhődjék? Hol itt az igazság?

– Igazság gyakran az, a mi kénytelenség.

– Tehát kik vagytok ti itt?… Erdély főurai vagytok-e? vagy a török
rabszolgái? Magyar nemes emberek vagytok-e, kik országot kormányozni
ültök itt ország törvényei szerint, vagy czifra poroszlók, kiket csak
azért tart egy önhatalmú kényúr szeszélye, hogy izenetét adjátok tovább,
s rabjait őrzeni, adóját behajtani segítsetek? Kérdem, és mi mindnyájan
akarjuk tudni: Erdélyország szabad alkotmányos tanácsának terme-e ez, a
hol állunk, vagy pedig Olaj bég előszobája?

Az urak mélységesen hallgattak. Ez oly kérdés volt, melyre egyenesen nem
lehetett felelni.

– Kérdeztem és feleletet várok! Kiálta dörgő hangon Apafiné.

– S mit fog kegyed e felelettel csinálni asszonyom? kérdé Teleki
mutatóujját ajkai elé szorítva.

– Meg fogom tudni belőle, méltó-e ezen hely hozzánk, melyen állunk?

– Nem méltó, asszonyom. Nem azon idő van jelen, midőn a magyarnak
büszkesége volt Erdélyért élni; szégyen reánk nézve, hogy egy összetört,
elhagyott, elfogyott nemzet első hivatalnokai vagyunk. Ezt kegyelmed
igen jól tudhatja, mert férjét török padisah avatta fejedelmi székébe.
És mi bizonyára sokkal kevesebb fájdalommal ejtenők fejeinket
lábainkhoz, minthogy meghajtjuk azt alázatosan, azon gúnyolódó czímeket
elfogadva, melyek bennünket egy romjai közt fekvő nép vezetőivé tesznek.

És valóban szabadabb és büszkébb lehet egy deszkavágó neje férjének
nevére, mint kegyelmed mi reánk, kikről a történet csak azt fogja
feljegyezni, hogy meghajlottak alázatosan a kényszer előtt, viseltek
méltatlan jármot, szivük érzései, lelkük meggyőződései ellen
cselekedtek, felvették orczájukra a gyalázatot, és azt nem jegyzendi
utána, hogy: ámde e megalázás menté meg Erdély életét, s az a
szégyenfolt, mely kezeik után marad e hon történetének lapjain, utolsó
vérfoltjaitól óvta meg a hazát. Az időknek vetett áldozatok vagyunk
asszonyom, titkoltuk a szégyenpírt, kegyelmed kérdezte, most osztozzék
velünk.

Apafiné elhalaványult feje csüggedten hajlott alá, kezeit összekulcsolá.

– Így vagyunk tehát? Hajdan a bátorság volt honfierény, most a gyávaság
az. Ha elfogadtátok a díszes polczot, legalább ne vettetek volna nőt
magatoknak, vagy ha tudjátok azt, mi sors vár reánk? tudjátok nejeiteket
megölni elébb. Hisz a mi megtörténhetett egy Ghyka herczegnén tegnap,
megtörténhetik Kornis és Csáky és Béldi nejein holnap, hogy férjeik
hibája miatt őket viszik rabságra, őket a vérpadra, s még csak Isten sem
könyörül rajtatok, mert ti magatok mondátok, ez jól lesz így. Mit néztek
reánk? te Béldi! Teleki! Kornis! Csáky! Bethlen! itt állnak nejeitek,
leányaitok, húzzátok ki azt a gyáva kardot, s ha férfit nem mertek ölni,
öljetek asszonyt! gyilkoljátok meg őket, mielőtt egy török padisahnak
eszébe jut őket hajaiknál fogva hurczolni háremébe!

A mint Apafiné sorba nevezé a férfiakat, ott levő nejeik, leányaik nagy
sírva rohantak hozzájuk s kebleikre borulva, szenvedélyes zokogással
könyörgének a szerencsétlen herczegasszonyért, és ime a férfiak szemei
is mind könybe borultak, és a zokogás hangja betölté a termet, hogy
hallani nem lehete más hangot kívüle, a férfiak könye a nőkével
vegyült.[13]

Ott függött Teleki keblén is a szelid Veér Judit és leánya Flóra, s a
nagy keményszívű tanácsúr reszketve állt közöttük, s bár vonásaira
vaskemény szigort erőszakolt, egyszerre két visszatarthatlan könycsepp
gördült végig szemeiből arcza barázdáin.

A fejedelem félrefordult trónjában s eltakarta arczát, könyörögve: «ne
tovább Anna, ne tovább e beszéddel!»

– Oh Apafi! kiálta keserűen a fejedelemné. Ha veszni kell, nem szorultam
a te kezeidre. Bornemisza Anna karjában van erő megtalálni a halált, ha
közte s a szégyen közt kell választani. Légy nyugodt: ha engem fog Olaj
bég tőled halálra követelni, én megkíméllek azon kellemetlenségtől, hogy
lábaid előtt láss könyörögni… És most mondjatok határozatot, de
gondoljatok rá, hogy minden szó, melyet kimondtatok, az egész keresztyén
világban visszhangzani fog!

Teleki letörlé könyeit arczáról, eltávolítá magától nejét és leányát, és
szólt megindulástól reszkető hangon:

– Hiába tagadnám, az arczomon végig folyó könyek elárulnának, hogy
szívem érez. Ember vagyok, és apa és férj, s látnom a fájdalmat
rosszabbul esik, mint éreznem azt. Ha senki más nem volnék, mint Teleki
Mihály, fel tudnám magamat áldozni az üldözött ártatlanért, s ha e
társaim nem volnának egyebek, mint hadczimborák körülem, azt mondanám,
kössünk kardot, álljunk lesbe, rohanjuk meg a herczegnét kísérő
törököket s vegyük ki kezeik közül; ha elveszünk, áldás rajtunk: de e
helyen, e székeken nem miénk sem szív, sem szó; általunk Erdély él, vagy
hal. Az én utolsó szavam az, hogy Sturdza Mária herczegasszonyt
haladéktalanul át kell a porta küldöttének szolgáltatnunk. Ha társaim
mást határoznak, én megnyugszom benne, viselem annak következményeit; de
lelkemet kimentém. Szóljatok uraim; s ha tetszik, mondjatok ellent.

Halálos csend következett. Senki sem szólt, mindenki hallgatott.

– Tehát senki sem szól? kérdé bámulva Apafiné. Senki? Sehonnan sem jön
hang? Ah menjünk e helyről. Nincs férfi ebben az országban.

E szavakkal eltávozott a delnő a tanácsteremből. Szomorúan követték
társnői egyenként, könyek közt búcsúzva el a szerencsétlen herczegnétől.
Legutolsó vált el tőle Béldi Aranka. Csodálatos tüneménye a szívnek! Az
egész gyászjelenet alatt egyedül az ő szemei maradtak könytelenek,
mintha oly erős hite volna barátnéja megmeneküléséről, hogy a félelem
gondolatja még csak meg sem ingathatná azt. Folyvást ott térdelt Mária
mellett s őt szorosan átölelve tartá, és biztatá, hogy ne remegjen, az
Isten jó, meg fogja szabadítani.

Midőn minden hölgy eltávozék s Béldiné szemeivel inte leányának, hogy
kövesse őt, gyöngéden megcsókolá barátnéja arczát, s fülébe súgva: «még
nekem van reményem, ne félj, megszabadítlak!» átölelte őt gyöngéd
karjaival s szemébe mosolyogva derült kék szemeivel, mint egy vigaszt
igérő angyal, fölkelt és eltávozott.

A herczegné szótlanul, könytelenül engedé magát a teremőrök által
elvezettetni.

A férfiak leverten, szomorúan ültek székeiken mind, sziveiknek dobogása
a sértett önérzet szemrehányása volt.

Oly elszorult volt minden kebel és oly üres minden szív, a megmentett
hon gondolatja hideg vigasztalása volt azon fájdalomnak, hogy Erdély
rendei egy üldözött ártatlan asszonyt az üldöző szörny torkába vetettek.

Még tartott a csend, midőn hirtelen durván felszakíttatik az ajtó, s a
teremőröket jobbra-balra taszigálva, belép a tanácsterembe Yffim bég,
kit beküldött Hasszán basa, hogy nyomozásokat tegyen a fejedelem s népe
között.

A pimasz török hadnagy pórias kevélységgel tekintve végig a hallgatag
urakon, kiket az elmult percz indulatai még mindig leverten tartának, s
észrevéve, hogy itt alázatos emberekkel van dolga, egyet ránta kabátján
elől-hátul, s a nélkül, hogy magát meghajtaná, egyenesen a fejedelem elé
lépett, s egyik lábát feltevé a trón zsámolyára s fejét nagy büszkén
hátravetve, e szókat intézte hozzá:

– Az én uram, a hatalmas Hasszán basa nevében kérdőre vonlak téged,
gyaurok fejedelme, mi oka volt annak, hogy tartozott adódat oly későn
küldéd fel a portára? Ki volt okozója a késedelemnek, te-e, avagy
adószedőid, avagy az adófizető nép? Erre felelj nekem egyenesen és
gondod legyen rá, hogy ne hazudj.

A fejedelem leránczolt szemöldökkel nézett körül, hogy mit vágjon a
fejéhez ennek az embernek? Sajnálta, hogy a tintatartó olyan messze van.

Teleki egy ív pergament nyujta Sárpataki itélőmester elé.

– Irja kegyelmed válaszunkat e levélre. Te pedig kegyelmes nem tudom
hogy hívnak uram! hallgasd, hogy mi leend belé irva: «Emberséges Hasszán
basa! nagyon sajnáljuk, hogy olyan dolgokkal fárasztod magadat, a mik
már el vannak végezve. Mi nem kérdeztük tőled, hogy miért érkeztél későn
a szentgotthárdi csatába? te se kérdezd mitőlünk, hogy miért érkeztünk
későn az adóval? majd a hol téged kérdőre fognak vonni, ott mi is
megfelelünk magunkért. Addig is áldjanak meg az egek, s engedjék, hogy a
magad baját meg ne sokald, midőn a máséval vesződöl…» Irja alá kegyelmed
s adja oda a fejedelem ő nagyságának aláirásra.

A jelenlévő urak egyik csodából a másikba estek. Teleki Mihály, ki egy
percz előtt szive lelke ellenére engedelmeskedni kényszeríté az
országtanácsot Olaj bég akaratának, a másik perczben ily hangon küld
izenetet a hatalmas budai basának!

Ámde Teleki jól tudá, hogy azon vihar, mely a moldvai herczegnő
kiadatása által az ország fölül elvonult, minden villámaival a budai
vezér fejére szálland vissza. A szultán tárgyat keres haragjának a
csatábani vesztesége miatt, s ha a budai vezérnek nem sikerül Erdély
kormányát tenni azzá, ő maga marad áldozatul.

Yffim bég nem tudta, hogy a mennykő ütött mellé, vagy hogy álmodik? Úgy
állt ott, mint egy sóbálvány, egy szónak sem levén ura, s csak nézte
nagy elmeredten, mint irják meg előtte a levelet, hogy serczeg a tolla
Apafinak a pergamenten, mikor a nevét alákanyarítja, mint öntik rá a
porzót s összehajtogatván, ütnek rá egy rettenetes nagy pecsétet s
nyomják a markába.

Csak akkor kezde valahogy elhüledezéséből magához téregetni.

– Hát azt gondoljátok ti, hogy én olyan eszeveszett fogok lenni, hogy
ezt a levelet magammal viszem Budára?

Ezt mondva, fogá a levelet két fülénél fogva s repeszté azt kétfelé, és
vágta az asztal alá.

– Irjatok másikat! Irjatok szépen, mert különben mindnyájatokat
megzsinegeltet az én uram, a hatalmas Hasszán basa.

Teleki hideg vérrel fordult hozzá.

– Ha ez a levél nem tetszik, jámbor müderrisz, akkor levél nélkül fogsz
visszamenni.

– Én nem vagyok müderrisz! hanem Yffim bég! tanuld meg ezt, kutya. És
levél nélkül innen el nem megyek, és benneteket sem bocsátlak, míg
másikat nem irtok.

E szavakkal leült a fejedelem trónjának lépcsőire, keresztbe szedve
lábait, úgy hogy egyszerre ketten ültek a trónon, a bég és Apafi.

– Teremőrök! kiáltá Teleki parancsoló hangon. Ragadjátok meg ezt a
szemtelen úri embert, s kötözzétek egy lóra s hajtsátok ki a városból.

Ezeknek sem kellett több szó. Egy közülök menten odaugrott, s a mint
Yffim bég keresztbe font lábakkal ült a zsámolyon, aláveté a karját, egy
másik azon pillanatban gallérját ragadá meg, s ilyenformán felkapva a
levegőbe, kezénél, lábánál fogva egy percz alatt kiszállíták a teremből.
A bég rúgott, harapott, de mind ez semmit sem használt. Az irgalmatlan
drabantok az udvaron felültették egy ló hátára nyereg nélkül, lábait a
ló hasa alatt átkötötték, azzal egy lovas legény kezébe fogá a paripa
kötőfékjét, a másik háta mögé állt egy karikás ostorral, s annyira szót
fogadtak a tanácsúr parancsának, hogy nemcsak a városból terelték ki az
érdemes urat, hanem az ország határáig elhajtották.

Olyan jól esett, hogy valakin mégis tölthették boszujokat.




KÜZDELEM A SAJÁT FEJÉRT.

Budán az alatt, míg Hasszán basa a német császár seregeivel csatázott,
Yffim bég előre elkészíté a diadal-kapukat, miken majd győzelmi utjából
visszatérve, keresztül vonuland, azokat felczifrázta zöld ágakkal és
drága szövetekkel, helyet hagyva azon zászlóknak, miket a németektől és
magyaroktól elfoglalandnak; a hidat is jó állapotba helyezé, hogy
megbirja a nagy nehéz társzekereket és kerekes ágyukat, miket
Montecuculi ott hagyand; egyszersmind nagy piaczot korlátoltatott el a
Rákoson, a hová be fognak rekesztetni a mindenféle nemzetből való
rabszolgák, gyermekek és hajadonok.

Azonban mind e kedves előkészületek után érkezik a rémizenet Hasszántól
a derék Yffim béghez, hogy hirtelen helyezze szaladható állapotba a basa
lábas és lábatlan, ezüst és arany marháit, a várat torlaszolja el, a
hidat köttesse ki, hogy az ellenség át ne mehessen rajta, s egész
háremével jőjjön utána a Rába mentében, mert ki tudja, fogják-e valaha
Budavárát látni, vagy soha sem?

Yffim bégnek ez izenet épen semmi örömére nem szolgált, nem is
várakozott sokáig, hanem hirtelen kocsira ülteté a hárem-hölgyeket,
alant a vízi kapunál lévő fedett folyosón bocsátva le őket, hogy zajt ne
gerjeszszenek, s a mint túl volt velök a hídon, parancsot adott, hogy
szedjék fel azt hirtelen s készüljenek a várat védeni, a hogy tudják.

Párkány körül érte el a török hadat, a hol a két ellen-tábor folyvást
követve egymást, huzódott a két part mellett, egyre ágyuzva a vizen
keresztül, mely által nem sok kárt tett egymásnak.

A basa sátora jó hátra volt verve, a hol a golyók nem jártak; nagyon
megörült, midőn Yffim béget megpillantá, s nem győzött betelni Azraële
csókjaival, ki szebb és kedvesebb volt, mint valaha.

– Maradjatok itt; monda kegyenczeinek, mindkettőt megölelgetve. Én most
sátorom rekeszébe távozom, a hol egy óráig fogok a dervisekkel
imádkozni; mert nagy és terhes hivatal vár rám ez óra lefolytán: két
magas török főúr elítélése, Kucsuk basa és fiáé!

Azraële összerázkódott, mintha kigyó csúszott volna keblébe.

– Mit vétettek? kérdé, rémületét alig birva rejteni.

– Ők kezdték a próféta ellenére a harczot gonosz napon; ők ejtették a
mocskot a mindig győzedelmes félholdon, vérüknek kell e szennyet
lemosni.

Hasszán eltávozott; Azraële egyedül maradt a sátorban a béggel.

– Láttalak összeborzadni; szólt Yffim, éles szemeit Azraële arczára
szegezve.

– A halál számlálja a tizenhármasokat; az ugrott keresztül rajtam e
pillanatban.

– S valjon kire esett a tizenhármas szám?

– Valakire, a ki mellettem vagy mögöttem áll.

– Mögötted a sátoron kívül Feriz bég.

– De mellettem te vagy.

– Még fiatal vagyok a halálra.

– Hát ő nem az?

– A kire Hasszán azt mondja: «vétkezett», az aggott emberré lett
legottan, a ki meg van érve a halálra, bárha szakálla akkor pelyhedzik
is.

– S te nem vétettél semmit, a miért meghalj?

– Megfehérülhet szakállam hűségem miatt, Hasszán árnyékában hosszú az
élet.

– De meddig fog Hasszánnak árnyéka lenni?

– Míg éje el nem jő; de az messsze van!

– Hallottad-e Ajász basa esetét, Yffim! ki a leghatalmasabb volt minden
basák között?

– A szultán veje volt.

– Tulajdon leányát adta neki a nagyúr feleségül s minden kegygyel
elhalmozá, mit kedvesei számára szokott tartogatni. Egyszer csatát
veszte a Zrínyiek ellen Ajász; nem nagy veszteség volt, de a szultán
haragba jött érte és Ajász basát lefejezteté.

– Hm. Erre emlékezem, szomorú történet volt.

– Hát a hű Hiasszár történetére emlékezel-e? kire rábízta Ajász, hogy
halála előtt legkedvesebb nejét vezesse hozzá; nem egész háremét, – mint
te tevéd Hasszán basának, – csupán kedvencz nejét, hogy elbúcsúzzék
tőle; és tudod, hogy ezért a szultán a réz ökörben süttette halálra
Hiasszárt? mert a kegyvesztettnek semmije sem tulajdona többé, az a
szultáné; kincsei, nejei és gyermekei, s a ki azokhoz nyúl, a szultánt
lopja meg… Ki tudja, Yffim bég, nem vagyok-e énis e perczben a szultán
rabnője? s a rabnőtől a kegyenczig csak egyetlen lépés van: s te azt
tudod, hogy e lépés nekem milyen rövid?

– Te átkos dolgokat beszélsz.

– Ajász basa neje már akkor kegyencze volt a nagy úrnak, midőn Hiasszárt
megégeték, s csak egy szavába került volna őt megmenteni, de nem tevé,
mert haragudott rá; úgy gondolom, szeretett valaha az asszony, s a
szolga meggátlá szerelmét… Adj egy mandolint, Yffim, hadd daloljak.

Az odaliszk végigveté magát a kereveten, míg Yffim töprengve járt alá s
fel, mint a verembe esett hyéna. E történet nagyon hasonlított az övéhez
s nem sok kellett hozzá, hogy épen olyan kimenetele legyen.

Egyszerre megállt a leány előtt, ki egykedvűen pengeté a hangszer
húrjait.

– Mit akarsz, asszony?

– A mit tudsz, ne kérdezd.

– Meg akarod szabadítani Ferizt?

– Meg fogom őt szabadítani.

– Allahra esküszöm, azt nem teended! Meg kell neki halni, hogy te
megszelidülj, mert ha élve marad, minket vesztesz el elébb-utóbb. Nem
akarom, hogy addig étel vagy ital érje ajkaimat, a míg fejével nem
játszom; csak akkor mondhatom: nyugodtan alhatunk. Ah az ördög a
varázslóba szeretett.

Azraële reszketve rogyott a bég lábaihoz, a nő, a szerelmét féltő
asszony ereje megtört a vigasztalanság eszméjénél. Zokogva ölelé át
Yffim térdeit.

– Oh légy irgalmas. Engedj érte szólnom a vezérrel. Én szeretem az
ifjút, hiszen látod, hiszen tudod jól. Oh te nem ismered, mi az:
szeretni annak, ki eddig csak gúnyból szeretett, most szeretni
őrületből. Ne engedjétek őt megölni.

Yffim bég minden kis lelkek szokása szerint csak bátrabb lett a könyörgő
szavakra, megfogá Azraële karját s durván felrántva őt, vad kárörömmel
súgá fülébe:

– Fejével ajándékozlak meg.

A nő felemelé e szóra fejét, szemei, mint a dühödt farkasé, zöld tűzben
látszottak villogni, hajfürtei kigyózva omlottak keblére. Egy szót sem
szólt; de nyilt ajkai nyilásán az összeszorított fehér fogsor egy egész
poklot rejte el, melynek nem volt szabad hangot adni.

E perczben visszajött a vezér.

Azraële egyszerre mosolyra vonta arczát. Hasszánnak nem volt szabad
észrevenni azt, a mi szivében forr.

Yffim bizalmasan közeledék a vezérhez.

– A szultán tudja-e már veszteségedet?

– Meghallá azóta.

– Jó volna ajándékkal küldened engemet a portára.

– Ne kivánd magadnak e tisztességet, Yffim, sőt tanuld meg, hogy a kit
most Stambulba küldök, az a paradicsomba van küldve. A szultán haragja
lángol, s azt csak vérrel lehet eloltani.

Yffimnek minden vére eltünt arczából, mintha attól tartana, hogy még az
lehet oltószerré.

– Úgy félned lehet, uram.

– A haragnak vér kell; még pedig nagy embernek vére. Hogy melyiké? az
mindegy; csak főember legyen. Ha nem tudok most helyettem mást áldozatul
adni, akkor én vesztem el, de vannak embereim, kiknek árán megváltom
magamat. Kettő, Kucsuk és fia. Ők kezdték a harczot; ha nem kezdik, nem
lesz harcz, s ha nincs harcz, nincs minek elveszni. Ők halál fiai.
Harmadik a moldován herczeg. Ő futott meg legelébb a harczból;
egyetértett a keresztyénekkel. Halál fia. Ráadást is adok, az erdélyi
fejedelem az: a miért elmaradt a harczból s későn küldte az adót. Ha
korábban küldi, lesz pénzünk, ha pénzünk van, vehetünk szénát, ha
szénánk van, a katonák nem sürgetik a harczot, és így nem vesztjük azt
el. Ő is halál fia. Te fogsz érte menni Erdélybe s nekem elhozod.

Azraële figyelemmel hallgatott. Yffim bég örömsugárzó arczczal tekinte
olykor reá, mintha mondaná: látod, nekünk a fejünk sem fog fájni.

Az odaliszk azonban nem reszketett többé, ajkait összeszítta s mintha
bizonyos volna már felőle, mit teend? odasimult édes mosolygó arczczal a
vezérhez, s karjába fűzve magát, forró hangon rebegé:

– Oh Hasszán, mint örvend lelkem, midőn szemeim ellenségeid vérét folyni
látják.

Hasszán térdeire ülteté a leányt, s ujjai annak kigyózó hajfürtjeivel
játszottak.

Yffim bég széles jó kedvében volt Hasszánnak azon vigasztalására, hogy
az erdélyi fejedelemért ő fog elküldetni, s e kedve azon vakmerő
gondolatra birta, hogy Azraëlet merje kinozni.

– Míg távol valál, uram, hölgyed esengve kért egy kegyre, de az olyan
dolog, a mit megegyezésed nélkül nem mertem megigérni.

Azraële villámló szemekkel tekinte a mosolygó bégre, aggodalmasan várva,
ha lesz-e annak bátorsága őt elárulni.

– Mely dolog az, beszélj Yffim bég; szólt Hasszán nyájas arczczal.

– Egy ifjut fognak ma elitélni a veled levő basák, az ifju Feriz béget.

– Nos? szólt Hasszán összeránczolva szemöldeit, míg a karja közt tartott
odaliszk megrándult egész testében.

– Azraële szeretné látni az ifjunak kivégeztetését.

A leány elsápadt e szóra; szíve egy perczre elállt s azután gyorsan
kezdett el dobogni újra.

– Bohó kivánság, szólt Hasszán, de ha akarod, legyen meg. Légy jelen a
basák gyűlésén, állj a függöny mögé mellettem, innen mindent fogsz látni
és hallani.

Azraële hosszú, forró csókot nyomott Hasszán homlokára hálateljes
arczczal, s a függöny mögé állt, kezével összefogva annak nyilását.

– Ha eltalálsz ájulni, sugá utána Yffim bég gúnyosan, fogd e
pézsma-edénykét tőlem.

Azraële felkaczagott, hogy Yffim bég azt hivé: meg kellett őrülnie.

– Most hívjad a basákat s vonasd fel a sátor függönyeit; parancsolá
Hasszán.

Yffim bég hivására bejöttek a tábor alvezérei s körül mind helyet
foglalának a kereveteken, melyre széttárulva a sátor külső leplei,
meglátszott a szabad vidék, az egész távol, az ellenfél táborával,
melynek ágyúi a vizen keresztül dörögtek.

Legutoljára érkezék a Küprili, kövér, nagytestű, haragos ember, ott
senkire sem nézett, szótlanul leült a kerevetre Hasszán mellé, s hátat
fordított neki.

Erre közeledő dobszó hallatszott s zárt karély közepett két ellenkező
oldalról eléhozattak Kucsuk basa és Feriz bég.

Kucsuk jött balról, Feriz a jobb oldalról, mert külön voltak elzárva.

Midőn már mindketten láthatók valának, Azraële suttogva szólt ki
Hasszánnak:

– Nézd, milyen büszke mind a kettő! balról a fiú, jobbról az apa.
Egymást látszanak biztatni tekintetökkel.

Hasszán fejével bólintott, mintegy köszönetül kegyencznőjének, hogy rosz
szemeinek utasítást adott, s a mint a két alak sátora homályába lépett,
a hol szemei különösen rosszul láttak, a vett tudósítás szerint elébb
inte Kucsuk basának.

– Te éretlen ifju, maradj hátul, míg szólítlak…

Azután pedig Feriz béghez fordult.

– Lépj elébb te ide, vén, megrögzött áruló, ki oka vagy annak, hogy a
hatalmas szultán fegyverei csorbát szenvedének.

Feriz bég, mint a ki egyszerre fegyvert kapott kezébe üldözője ellen,
merész tekintettel lépett Hasszán basa elé, egész oda szemei elé s
bátor, csattanó hangon mondá:

– Te vagy az áruló magad, nem én! Mert vezéri hivatalt mersz viselni,
holott vak vagy és tiz lépésnyiről nem tudod megkülönböztetni az apát a
fiától, s az ellenséget a jó baráttól…

Hasszán ijedtében felugrott kerevetéről, a mint Kucsuk helyett fiát
hallotta megszólalni.

– Ez nem igaz; hebegé, szinét változtatva.

– Nem igaz? szólt Feriz keményen, tehát ha szemeid jók, mondd meg nekem,
miféle ezred az, mely most sátorod előtt harsogó zenével elvonul?

Épen akkor egy tábori zenekar léptetett el nem messze a sátortól, –
egyedül. Semmi ezred sem vonult utána.

– Úgy gondolom, hogy te neked, lázadó kölyök, nem szükség engem kérdőre
vonnod, hogy miféle ezred vonul itt előttünk; mert meglehet, hogy én azt
jobban ismerem, mint te, de az is meglehet, hogy ezen ezred most
érkezett ide, és még nekem nincs bemutatva; különben is nem volna
kötelességem névszerint ösmerni minden csőcseléket, elég, hogy
trombitájukat hallom, és zászlóikat látom.

A basák egymás szeme közé néztek. Nem vala ott sem zászló, sem ezred.

– Hát így vagyunk! szólt nagyot köpve maga elé Küprili, azzal felállt a
helyből s a nélkül, hogy Hasszánra ránézne, karon fogá Ferizt és
Kucsukot. Gyerünk, mondá a többi vezéreknek, ti pedig elmehettek; szólt
a poroszlókhoz s azzal az egész gyülekezet kitakarodott a sátorból.

Hasszán csak hanyatt dőlt a kereveten. Nagy baját önmaga árulta el.

Azraële reszketve rohant elő rejtekéből.

– Ah uram! rosszul hallgattál szavamra, melylyel előre figyelmeztettelek
s mindent megfordítva tettél.

– El vagyok veszve; hebegé az, magánkívül rohanva el sátora rejtekébe, a
dervisekkel imádkozni.

Yffim bég, mintha a lelket lopták volna ki belőle, állt ott, a mint
Azraële ördögi gúnymosolylyal lépett hozzá s kezével végig simítá
arczát.

– Gondolod-e, hogy szükséged lesz még egy jó szóra tőlem?

– Elárulhatlak.

– Azt tennéd bizonynyal, ha előre tudnád, melyikünk él tovább:
Hasszán-e, vagy én?

* * *

E jelenet után két óránál tovább tartó titkos beszélgetése volt
Hasszánnak Yffim béggel, melyből még Azraëlét is sikerült kizárniok. Az
értekezés végeztével Yffim bég rögtön elutazott a táborból. A vezér
Erdélybe küldte őt azon utasítással, hogy ott elébb az ő nevében
faluról-falura járván, vizsgálatot tartson, birákat esküdtessen; ha
vajjon a községek nem adták-e be az adót a rendes időre? ez
megtörténvén, menjen fel a fejedelemhez, s vonja őt kérdőre, ha nem a
községek voltak-e okai az adófizetés késedelmének? így akár a fejedelem,
akár a nép lesz a mulasztás oka, Hasszán kiviheti rég fejében forgatott
tervét, miszerint Erdélyt erőhatalommal elfoglalja, egyfelől a portának
kedveskedvén az által, hogy szolgatartományaihoz kapcsolta, másfelől
magának, hogy az ingadozó vezéri nyereg helyett egy jó nyugalmas
fejedelmi székben vetheti meg a hátát.

Ugyanakkor már ott ült Apafi nyakán Olaj bég, hogy a Moldvából
kiriasztott herczeget elfogja s Hasszánhoz elhozza, ki mindaddig bizton
érzé magát a selyemzsineg elől, míg talált embert, kinek nyakát a magáé
helyett odaadhassa.

Kucsuk és fia ugyan kiszabadultak körmei közül, de Olaj bégtől már
kapott tudósítást, hogy a moldvai herczegné Apafinál van, még pedig
Istentől megáldott állapotban, tehát kilátással egy születendő ifju
herczegre: szükség esetében ez is valami, ha kiadják; ha pedig
elszöktetik, akkor Apafi nyakában marad a selyemzsinór. Egy szóval ez
egy kivetett pányva elleni küzdelem volt, melyet mindenki két kézzel
iparkodott saját nyakából kiölteni, s melyet a nagyúr haragja annak a
torkára volt fojtandó, ki legutoljára benne marad, legyen az Kucsuk vagy
Hasszán; Apafi vagy Ghyka herczegné.

E szerencsétlen hölgyet, mint láttuk, feláldozák Erdély rendei országuk
üdveért, s bár mindent elkövettek érte, alig volt valami remény, hogy őt
megszabadíthassák.

Néhány nap mulva Yffim bég eltávozta után hirtelen megköttetett a béke a
porta és a római császár között. Ez által kikerülé Hasszán a többi
vezérekkeli összeütődést s elhagyva őket, a maga seregeivel visszavonult
Budára. Küprili elhuzódék egész Nándor-Fehérvárig, Kucsuk a székelyhidi
vár ellen indult; csak Feriz bég maradt Budán egy természetes véletlen
következtében, mely nem volt egyéb, mint hogy áthülés miatt forrólázba
esett s kénytelen volt az ágyat őrzeni; Küprili parancsára a
vizivárosban, hol most a Császár-fürdő áll, létező kioszkot foglalva el.

Ez időben Azraëlét nagyon megszállotta a buzgóság, szüntelen ijesztő
álmai voltak, melyekben Hasszán basát látta fej nélkül sétálni alá s
fel, s minden reggel elkérezkedék tőle, hogy bocsássa őt a vén
dervishez, a gonosz álmak jelentősége ellen imádkozni. Hasszánt
megindította ez iránta való ragaszkodás s igaz muzulmáni kegyesség, s
épen semmi ellenvetést nem tett, hogy kegynője a mecsetet korán reggel
meglátogassa s onnan csak késő este térjen vissza, csupán az őt kisérő
szolgáknak kötvén lelkükre, hogy az idő alatt ugyan vigyázzanak, hogy a
leány mit cselekszik. Ezek tehát bebocsátván a kegyes Azraëlét a jámbor
dervishez, földig sűrű fátyollal letakarva, hogy csak a két szeme
látszott ki belőle, nemsokára látták a kegyes öreggel együtt
visszatérni. Ősz fehér szakálla volt a vén dervisnek, fehér szemöldökei,
mintha zuzmara volna rajtok, borzasan hajlottak szemeire, irtóztató
turbánjából a füle gombja sem látszott ki. Nem volt pazarló a szóval:
némán mutatta a lefátyolozott hölgynek a nagy kitárt könyvet, az
letérdepelt elé s olvasni kezde buzgóan magában, rá-ráfektetve homlokát,
a dervis pedig fölemelvén kezeit, megáldá egyenkint az ajtón kívül álló
rabszolgákat, s mutatva néma jelekkel, hogy ő most a kioszkban fekvő
beteg Feriz béget megy imádságai erejével gyógyítani, elbotorkált öreg
biczegéssel.

A rabszolgák mind a négyen belekapaszkodtak a vasrács-ajtóba, bedugva
pofáikat annak czifrázatain, úgy nézték, mint imádkozik a térdeplő hölgy
a nagy kitárt könyv előtt. Kegyetlen nagy kedve lehetett imádkozni, mert
késő estig fel nem kelt helyéről, a míg a dervis nagy mankójára
támaszkodva, ismét vissza nem biczegett Feriz bégtől. Akkor ismét bement
vele a mecset belsejébe, s egy rövid éneklés után visszatért, a hogy
jött, a várba.

Ez így folyt már tíz nap óta. A kisérő szolgák már azt kezdték gondolni,
hogy Azraële könyv nélkül akarja megtanulni az alkoránt s elfáradtak őt
nézni, mint imádkozik, hajlong és bókol megtörhetlen buzgósággal.

Hagyjuk őket ott bámulni s keressük föl azalatt Feriz béget, kit most
is, mint egyébkor, a vén dervis ápol.

Ott ül a jó öreg a szép halvány ifju ágya fejénél: kívüle senki sincs a
szobában. Nincs szükség másra ott, hol az ő gondja virraszt. Kezével a
csurgó izzadságot törli az ifju forró homlokáról, óránként arany
kanálkából piros gyógynedvet töltöget szájába; minden nyögést, minden
sóhajt megért, mire van szüksége. Gondja van rá, hogy feje kényelmesen
feküdjék. Ha alszik, legyezővel hajt rá hűs levegőt, ha ébred s forró
kezeit kinyujtja, megérinti lüktető üterét, lágy, suttogó szóval
biztatja, enyhíti, s ha lázai közepett nyugtalanul hánykódik, gondosan
takargatja, mint egy édes anya, szomját enyhíti hűsen tartott
czitromvízzel, feje tüzét mustárral lohasztja, s ha arcza lángolásáról
látja, mint szenved, fölemeli fejét, égő homlokát kebléhez szorítja, s
mintha oltani akarnák annak lángjait, könyei hullanak reá.

Tizednapra megfordult az ifju betegsége. Korán reggel hogy felébredt,
már tisztán kezde magáról eszmélni.

Ott ült akkor is a tisztes ősz férfi ágya mellett, szemei az ifju
arczára függesztve: Feriz bég emlékezék hagymáza tisztább perczeiből e
szemekre, melyek oly gondteljesen, oly mély bánattal virrasztának
betegágya felett, a sűrű fehér szemöldök alatt oly ifju tűz égett e
sötét szemekben.

– Te voltál ápolóm? suttogá hálateljesen az ifju s kinyujtá kezét, hogy
a dervisét megfogja vele. Oh e kezekre is jól emlékezék! homlokának
tüzét ezek simíták le, lüktető erein lágy, szelid tapintással ezek
jártak végig. Az ifju áhitattal voná ajkaihoz az ősz kezét s egy hosszú
forró csókot nyomott arra, szemeit áhitatteljesen lezárva.

És a mint újra kinyitá szemeit, a megcsókolt kezet folyvást kezei közt
tartva, íme nem a vén dervis ült ágya szélén, hanem egy ifju, reszkető
leány, vállaira omló fekete fürtökkel, elpiruló arczczal, félénken
mosolygó ajakkal… Azraële volt az.

Feriz azt hivé, álomkáprázat, vagy varázstünemény játszik vele, s csak a
mint kábultan széttekinte, s meglátta az elszórt álszakállt, turbánt, a
vénség hazug jeleit, tért lassankint eszméletéhez. A nagy sötét szemek
ugyanazok voltak, melyek a zuzmarás szemöld alól világoltak szét, de
mennyivel több tűz égett azokban most. – A nyári nap, a téli naphoz!

Feriz bég arczáról egyszerre eltünt a hála, az áhitat kifejezése,
arczvonásai szigorú kifejezést vőnek, visszahúzta kezét amannak
szorításából. Nem szólhatott, lélek és test meg volt törve benne, csak
kezének mozdulatával inte némán a hölgynek, hogy távozzék.

– Te ismersz engem, mert gyűlölsz; rebegé Azraële; ha nem ismernél, nem
gyűlölnél, s ha jobban ismernél, szeretnél.

Az ifju tagadást inte fejével.

– Úgy… mást… szeretsz… szólt reszketve a delnő.

Feriz bég igent inte.

Azraële felszökött helyéről, mintha mérges pók csípte volna meg, arczán
égő fájdalom vonaglott végig, kezeit szívére szorítá, tán hogy meg ne
szakadjon; azután lassankint megtört büszke alakja, szemei elveszték vad
villogásukat, arcza átszelidült, remegve rogyott az ifju ágya elé,
arczát annak párnáiba takarva, s alig hallhatóan susogá: «azért én mégis
szeretni foglak téged».

Azzal ismét magára vevé álöltönyét, nyugodtan rakta magára egyenkint a
vénség jeleit, míg újra a szelid, jámbor dervis állt a beteg előtt, ki
mankóján biczegve távozék, megáldva mindenkit, a kit elől utól talált,
míg a mecsethez visszatért.

Azraële eltávozta után rögtön hivatá Feriz bég a dervist, ki az ifju
parancsszavára mindent kivallott előtte, hogy a vezér kegynője már tíz
nap óta jár a mecsetbe ima ürügye alatt, s annak rejtekében öltönyt s
alakot cserélve vele, naphosszant ápolja kedves betegét, míg a dervis az
ő fátyola alatt imádkozik a rabszolgák láttára.

Feriz bég halállal fenyegeté a dervist, ha mindent ki nem vall, s mint
lovaghoz illik, megajándékozá őt, midőn őszintén bevallá a titkos
ármányt, megtiltva annak további folytatását.

E naptól kezdve Azraële megelégelte az imádkozást, s ha elment is a
mecsetbe, azonnal ismét visszatért.

* * *

Néhány nap múlt el ismét.

Hasszán basa a napokat mecsetjében, az éjeket háreme rostélya mögött
tölté, minden újon érkezőben egy rossz hír hozóját sejtve, senkivel sem
kivánt összejönni. Egész nap imádkozott, egész éjjel mákony-részeg volt,
reggeltől estig a papok és az alkorán foglalták el; ez volt az út a
paradicsomhoz, estétől reggelig aztán hölgyei közt szédelgett, éneket és
dobszót hallgatott, ambravízben fürdött, bort és mákonyt ivott s testét
gyapottal dörzsölteté, hogy elaludjék; ez volt maga a paradicsom.

Gyakran rossz álmai voltak, valami gonosz sejtelem boszorkány-nyomása
ült szivén, s ha fölébredt, mindent elevenen képzelt látni, s nem mert
aludni többé, hanem felöltözött, felkereste Azraële szobáját, maga mellé
ülteté a delnőt, s víg meséket mondatott vele magának.

Az odaliszk határtalanul uralgott Hasszán kedélyén, tetszése szerint
tudta őt jó és rossz kedvre hangolni, az által, hogy mindig gondolatjai
előtt járt. A basa végtelenül bízott benne.

Régi rossz szokásuk a keleti nagy uraknak, hogy ittas fővel mindenfélét
összevissza szoktak álmodni s bölcseiktől azután azt követelték, hogy
ezekből a ködös dolgokból nekik okos magyarázatot vonjanak ki.

Így lépett be egy reggelen Hasszán basa Azraëléhez, ki épen ezüst öntöző
kannával egy pompás gobéa földét öntözé, melynek dús hajtásai egy hágcsó
alakú támaszon egész a boltozatig kapaszkodva, onnan ismét leereszték a
földig kötélvastagságú indáikat, egymásba szőve, fonva, kapaszkodó
kacscsaikkal.

– Az éjjel éppen e növényről álmodtam, melyet itt e nagy vederben
ápolsz; szólt Hasszán oly hangon, mintha valami különös esetnek tartaná
azt, hogy saját szavait hallja. Azt álmodám, hogy a milyen hosszú e
virág folyondár indája, olyan hosszan volt az felfutva egy magas fára, s
a mint annak az ágáról ismét visszahajolt, egy nagy arany gyümölcs
csüggött le a végéről. Ekkor úgy tetszék, mintha valami különös nagy
oknál fogva nekem azt az arany gyümölcsöt le kellene onnan szakítanom, s
felküldék érte egy fehér szakállú majmot a fára. Az ott elérve a
gyümölcsöt, sokáig tépte, rángatta azt, de nem birta leszakasztani.
Végre vele együtt leesett lábaimhoz, az arany gyümölcs kettészakadt s
belőle egy piros alma gurult ki; és én mind a kettőt felvettem és úgy
örültem neki. Mit jelent ez?

Azraële leszedegeté a sárga leveleket ápolt növényéről s azokat az
ablakon leszórva, oda inté maga mellé a basát és annak vállára dőlve,
szép ujjain elkezdé neki számlálni.

– Amaz arany gyümölcs a moldvai herczegné, és a fehér szakállú majom, a
kit érte küldtél, nem más, mint Olaj bég; álmod azt jelenti, hogy ma el
fog érkezni a bég a herczegnével, ki az alatt fiat szült és te nagyon
fogsz annak örülni.

Hasszán nagyon meg volt elégedve a magyarázattal, midőn a belépő eunuch
arany tálczán levéltekercset hoz elé. Irta azt a váradi basa.

Benne nem volt semmi örvendetes dolog. Ali basa rövideden tudósítá a
vezért, miszerint az erdélyi rendek Olaj bégnek kezébe adván Studza
Máriát, a mint azzal Olaj bég a Királyhágóhoz ért, ott az erdőben
elrejtőzött alakosok hirtelen reá rohantak, kiséretét az utolsó emberig
leapríták, s a herczegné hintaját ott hagyták üresen az útfélen, magát
fiastul hihetőleg férje után sikerült szöktetniök Lengyelországba.

Hasszán basa kezéből kiesett a levél, ezeket olvasván belőle.

– Álmomat visszásan magyaráztad; hörgé Azraëléhez fordulva. Fonákul
történt minden. A majom leesett a fáról a gyümölcscsel együtt, de
agyonüté magát.

E pillanatban belépett az ajtónálló, jelentve:

– Olaj bég megérkezett a moldvai herczegnével.

Hasszán őrjöngő kedvvel szökött fel e szóra kerevetéről s elébb Azraëlét
csókolta össze-vissza, azután az érkező Olaj bég elé rohant, s azt az
ajtóban kapva, nyalábra fogá, magán kívül örömében kiáltva:

– Tehát még sem ütötte magát agyon a majom!

Olaj bég mosolyogva tűrte a czímet és ölelgetést, hanem a mint
körültekinte a szobában s meglátta Azraëlét ott állni az ablakban,
elkezde mélyen áhitatos hajlongásokat tenni előtte.

– Elhoztad őt? Hol van? Nem vesztéd el? Jól rávigyáztál-e? kérdé Hasszán
egy lélekzet alatt.

Olaj bég épen térdéig hajtá le fejét e pillanatban a delnő előtt s édes
hangon mondá:

– Nem fogunk-e unalmára lenni a szépség királynéjának, ha előtte ily
komor tárgyakról beszélünk?

Azraële észrevette a nagy bókolásnak czélját. Olaj bég szerette volna őt
eltávolítani.

– Szólhatsz előttem, derék Olaj bég. Bár mit mondasz, az előttem nem
titok, mert én a jövendőkben olvasok, s a mi titok nekem, azt tőlem meg
nem tudja senki.

Erre Hasszán is közbeszólt:

– Bátran beszélhetsz előtte, derék Olaj bég, ő életem fájának gyökere,
Azraële.

Olaj bég hosszasan meghajtá magát előtte.

E névről annyit hallott beszélni, hogy további ajánlatra alig volt
szükség. Annyit feltett magában, hogy Hasszánra, ki e hölgy ördögi
hatalma alatt áll, semmi egyebet bízni nem fog, mint a mi őt magát
érdekli; ám lássa, mit cselekszik vele.

– Tehát elhoztad magaddal a fejedelemnét? sürgeté Hasszán, örömét
rejteni nem tudó arczczal. Átadták őt az erdélyi urak minden baj nélkül?

– Átadták őt, de jobb szerettem volna, ha nem teendik. Jobb szerettem
volna, ha fellázadnak érte, ha Kolozsvártt zendülést intéztek volna
ellenem, és agyonvertek volna. Ez mind igen dicsőséges esemény lett
volna rám nézve. De hajh, romlik a magyar faj; eszük kezd lenni.
Elmultak a drága szép idők, midőn egy elrabolt leányért az egész falu
felzendült, s egy zendülő faluért el lehetett foglalni az egész
vármegyét; ha ilyen bölcsek maradnak a magyar urak, megérheti a ki
nálunknál fiatalabb, hogy gyökeret vernek saját országukban.

– Megrémültem miattad, mert csak az imént kaptam levelet a váradi
basától, melyben arról tudósít, hogy a herczegnét szállító kiséretet, a
mint a Királyhágót átlépte, alakosok támadták meg s legyilkolák.

– Azt én jól tudtam előre, felelt Olaj bég ravaszul. Midőn az oláh
herczegnét nagy könyhullatások közt kezeimbe adák, láttam, mint
suttogtak fülébe, hogy ne féljen; s jól értesültem róla, hogy azok az
urak, kik a tanácsházban bölcs előrelátással a szökevény asszony
kiadatását elhatározák, még az nap ebéd felett nagy pohárcsörgés között
elvégezték, hogy a mint Erdélyből kiértem, utamban lesbe állván,
megrohanjanak s a herczegnét kiszabadítsák, kit rögtön nem vihettem el,
mert még az nap, midőn átadták, szörnyű kínok közt lebetegedett. Az idő
alatt, hogy felgyógyulására vártam, udvarhölgyein kívül senkinek sem
volt szabad hozzá bemenni, s a mint fellábadozott, másnap reggelre
megtevém az úti készületeket, minden hintót és podgyászszekereket az
udvaron felállítva; magam azonban egy rossz gyékényes szekérre felültem
éjjel a herczegnével és fiával s kiindultam Déva felé. A kiséret az üres
hintókkal másnap reggel Nagyvárad felé mehetett. Őket vághatták le az
alakosok, de a herczegné fiával együtt jó kézben volt. Olaj bég vén róka
s a rókának sok útja van.

Hasszán basa kezeit dörzsölte örömében.

– Azonban jó vezér, folytatá Olaj bég, sohase véld, hogy miután kezeid
között van, birod ezt az asszonyt. Álmatlanságot fogadtál házadba, a
mint előtte megnyitád annak ajtaját. Ha nehéz asszonyt őrzeni, ezt az
egyet bizonyára nagyon nehéz leend. Egy egész ország férfia, asszonya
van összeesküdve, hogy őt megszabadítsa, erőszakkal, csellel és
vesztegetéssel fognak törekedni megmenekülésén, tolvajkulcsot szereznek
hálószobáidhoz, börtöneidet kiássák, álomport kevernek esteli italod
közé, megvesztegetik leghívebb szolgáidat, s ha semmi méregnek nem volt
rád hatása, a legerősebb mérget töltik be szívedbe: könyörgő asszonyok
könyjét. A kincset elhoztam s átadom kezedbe. Allah azzal jutalmazza
fáradságomat, hogy kezeimet leveszi róla. Te őrizd tovább s rejtsd el, a
hova tudod. Legnagyobb baj rád nézve az, hogy meg nem ölheted, a föld
alatt legjobban lenne elrejtve. De neked vigyáznod kell reá, hogy élve
jusson a szultán küldötteinek kezébe, vagy ha téged ajándékozand meg a
nagyúr határtalan kegye azon választással, hogy őt megöld, magad tehesd
a selyemzsinórt nyakába. Addig is béke veled és mindazokkal, a kik a
próféta árnyékában bíznak.

E szavakkal kilépett Olaj bég a mellékszobába s bevezetvén a herczegnét,
annak kezét Hasszán kezeibe tevé, égre emelt ábrázattal mondva:

– Allah tanum, hogy kezedbe adtam őt, gyermekével együtt!




ELLENTÉTEK.

A herczegné ott állt azon ember előtt, kinek élete az ő halálától függ.

Mária jól tudta azt: itt szánalomra nem lehete számítani. Ez embertől
kérni kegyelmet, annyi lett volna, mint arra kérni, hogy haljon meg
helyette.

Nyugodt, kiszenvedt arczczal állt a vezér előtt, kis gyermekét karján
tartva, s a mint az alvó kisded szőke aranyfürtös fejecskéjét keblére
hajtá, ő is fejére hajtá le arczát. Oly jól illett szép orczájának az
anyai gyöngédség kifejezése a méla búval, a szende ragaszkodással.

Hasszán basa első pillanatra meg volt lepetve a hölgy szépségétől, és
sajnálkozva gondolt reá, hogy ezt neki meg kellend ölni.

Olaj bég még egy jó tanácscsal kivánt neki szolgálni, s e czélból
közelebb lépett hozzá, hogy fülébe súghassa azt; de még akkor is, mintha
nem érezné elég bátorságnak a távolt, arab nyelven adá tudtára
szándékát.

– Legbiztosabban megőrizhetnéd e nőt, ha gyermekét elvennéd tőle s külön
záratnád el. Az anya bizonyára nem fogna elszökni gyermeke nélkül.

Ghykáné nem értette ugyan e szavakat, de látta, mint inte szemeivel a
ravasz vén kisdede felé, s mily mohó tekintettel nézett Hasszán, s
mindinkább félve szorítá gyermekét kebléhez, a mint látta, hogy közelebb
lép hozzá. A szerencsétlen anya reszketett, midőn Hasszánt mosolyogni
látta gyermekére, a mint csak egy éhes farkas tudna mosolyogni, ha azt
az útfélen találta volna. Az arczvonásokból sejteni látszott azon
iszonyító gondolatot, melyet e két férfi idegen nyelven beszélt, s
kétségbeestében Azraëlére veté fel szemeit, mintha azt remélné, hogy tán
egy nő szivében viszhangra találnak fájdalmai.

Az odaliszk úgy tett, mintha észre sem venné őt, s legkisebb gondja
volna, hogy a jelenlevőket figyelmére méltassa; midőn azonban Hasszán
háladatosan ölelé meg a béget az adott tanácsért, Azraële kicsinylő
mosolylyal szólt közbe:

– Úgy cselekesztek, mint a ki terhet visz a hátán, s hogy meg ne
görbüljön alatta, a mellére is terhet akaszt.

Hasszán kérdőleg tekinte kegyhölgyére, míg Olaj bég, ki nem volt ahoz
szokva, hogy asszonyok beszéljenek olyankor, midőn férfiak tanácskoznak,
megütközve nézett félvállról vissza.

Azraële hanyagul nyúlt el hanyatt a kereveten s csak úgy beszélt az
urakkal, egyik lábát a másik térdén lógázva.

– Jámbor Hasszán, te két bajt akarsz csinálni egyből, elválasztod
egymástól foglyaidat, hogy míg egyikre szemközt nézesz, az alatt a
másikat ellophassák a hátad mögül.

Hasszán zavarodtan tekinte Olaj bégre, az pedig hosszú ritka szakállát
simogatá, mosolyogva.

– Ha megengeded hölgyeidnek, hogy kérdezzenek, felelj nekik.

Azraële e szóra felugrott fektéből s vakmerően odalépett a férfiak közé;
sötét villogó szemeivel végig mérte a béget, s azzal határozott,
megdöbbentő hangon mondá:

– Igen is, hallgat rám Hasszán, s elsőbbséget ad minden barátai felett,
épen azért, mert asszony vagyok! a férfi csak tanácsot ad, de az asszony
szeret, s mielőtt a férfi gondolna a veszélyre, az asszony már
megsejtette azt, s míg a férfi ravaszszá vénül, az asszony már úgy
születik. Hasszán nagyon jól tudja azt, hogy mind azok közt, a kik
emberarczot viselnek, csak egy van, a kiben bízni lehet, kinek szerelmét
megtörni, gyűlöletét elaltatni India minden kincse nem elég, ki
virraszt, midőn ő alszik, s ha alszik, az ő sorsáról álmodik, – s az én
vagyok.

Hasszán igazat adott a delnőnek, a mennyiben vállait átkarolva, magához
voná.

– Ha őr kell e nőnek, álmatlan, megvesztegetlen, folytatá Azraële, az
leszek én. Csináltass számunkra egy hosszú lánczot, melynek egyik vége
az én karomra, a másik az övére legyen zárolva. Így a rab a porkolábhoz
lesz lánczolva, s akár alszom, akár ébren vagyok, tőlem meg nem
menekülhet. Én jó őre fogok neki lenni. Én ki nem bocsátom kezemből, sem
őt – sem gyermekét.

A hölgy oly ördögi fenyegető arczczal mondá e szavakat, ajkait beszíva s
szemeit karikára nyitva, hogy Olaj bég szinte visszarezzent tőle, míg
Hasszán egészen el volt ragadtatva a hűség e jeles példája által. Csak
Mária arczán terült el édes nyugalom, az odaliszk fenyegető szavaiból
megértvén: hogy gyermekét nem fogják tőle elválasztani.

Olaj bég összehajtá száraz mellén kaftánja két szárnyát, s hol az egyik,
hol a másik nőre pislantva, mondá Hasszánnak:

– Ám lássad, ha asszonyra bíztad az asszonyt.

Azzal kihátrált a szobából, megáldva annak mind a négy szögletét, a
kapuban minden szolgának, ki számára valamit tett, nagy leereszkedéssel
papirosba takargatott pénzeket osztott (melyeket, mellesleg mondva, a
midőn kibontottak, egy-egy réz asper[14] volt mindegyikben) s felülve
gyékényes szekerébe, magára húzta annak leppentyűit, meghagyva a
kocsisnak, hogy addig hátra ne nézzen, a míg Buda várát láthatja.

Hasszán még azon órában hivatá ötvösét, megparancsolva neki, hogy
készítsen rögtön egy négy sing hosszú lánczot ezüstből, mindkét végére
arany békókkal Azraële és Mária számára. Az ötvös mértéket vett a két
hölgy kezéről s estére készen hozá a vert ezüstből készült lánczot,
melynek békóit mesterséges nyitú lakatokkal lehetett bezárni; azokat
Hasszán basa saját kezeivel kapcsolá a hölgyekére s a kulcsot, melylyel
a lakatokat bezárta, övébe tekergeté, számtalanszor megtapogatva, ha
vajjon csakugyan ott van-e még?

Ekkép elbocsátá mindkettőt Azraële hálószobájába. Mária tűrt mindent,
lánczot, megalázást és durva szavakat, hogy gyermekét ölelheté. Lefekvék
nyugodtan a kerevetre, a mennyire a láncz engedé, Azraëlétől távol,
gyermekét túl tevé magán s szép kezeit imára kulcsolva, annak ártatlan
feje fölött imádkozék Istenhez buzgó szívvel; férjére gondolt és
atyjára, emlékébe hozá barátai vigasztalásait s gyermekét keblére
ölelve, nyugodtan elszenderült.

Az odaliszk könyökére emelkedve nézte, mint alszik el társnéja, a kis
gyermek szép kövér kezeit oda tevé anyja nyakára, az ártatlanság és
isteni bizalom mosolygó álma ült mindkettőnek arczán.

* * *

Éjfélen túl járhatott már az idő, midőn a kis gyermek neszezni kezdett.
Sírása legelső hangjára felébredt Mária, s a mint kezét megmozdítá,
megcsörrent rajta a láncz. Erre fölpillanta Azraële.

– Rossz álmaid vannak, úgy-e? kérdé az odaliszk Máriától. A
lánczcsörrenés fölébreszt.

– Gyermekem sírása ébreszt fel; szólt Mária szeliden, s kisdedét keblére
voná s míg az kis kövér kezeivel anyja szép bársony keblét ölelé, a
legédesebb forrásból szíva az élet nedvét, a fiatal anya oly mondhatlan
gyönyörrel tekinte rá, nevetett, mosolygott, szájába fogta a gyermek
picziny ujjacskáit, mik arczán tévedeztek s hangos csókokat csattanta
kövér, piros orczácskáira. Nem jutott ekkor eszébe sem láncz, sem
börtön.

Azraële valami dæmoni fájdalmat érze szívében. Azon irigység az, melyet
a szerencse ölében ringatott érez, ha egy megtört szerencsétlenhez
hasonlítja magát lelkében, s látja, hogy az nálánál boldogabb.

– Miért örülsz oly igen? kérdé kigyózó szemöldökkel nézve az asszonyra.

– Mert gyermekem nálam van.

– De el van tőled véve az egész világ.

– Ő több nekem, mint az egész világ.

– Még férjednél is több?

Mária gondolkozott egy perczig, azután felelet helyett még erősebben
szorítá keblére gyermekét s ajkait homlokára nyomta.

– Soha sem voltál anya? kérdé akkor Azraëléhez fordulva.

– Soha; rebegé az odaliszk, s önkénytelen sóhaj emelé keblét.

Mária arczán meglátszott, mint sajnálja ezt a szegény némbert. Azraële
észrevette e pillanatot, s szívét sértette az, hogy őt sajnálják.

– Nem tudod-e, hogy ti mindketten meg fogtok halni? kérdé tőle
elsötétült arczczal.

– Készen vagyok reá.

– S nem borzadsz vissza e gondolattól? gyermeked nyakát selyem zsinórral
fogják összehurkolni, s úgy akasztják őt holtan kebledre s azután
tégedet fojtanak meg s letesznek mindkettőtöket a sírba, a hideg földbe.

– Egy jobb világban ismét látni fogjuk egymást; szólt buzgó áhitattal
Mária.

– Hol? kérdé bámuló tekintettel Azraële.

Mária szent bizalommal emelé karjaira csecsemőjét s szemeit felvetve,
mondá:

– Az Isten magához vesz bennünket.

– S mi szüksége Istennek reátok?

– Ő atyja a szenvedőknek s jutalmat ad azoknak a túlvilágon, a kik itt
alant bántalmat tűrtek.

– S ki mondta ezt neked?

Mária keblére tevé kezét s ihletten felelt:

– Szívembe van írva.

Azraële zavartan tekinte e nőre. Hisz a szívben annyi titkos szó van
írva; miért, hogy nem tudja mindenki olvasni? Ő is hallott olykor
rejtélyes hangokat, de kiáltó szavak voltak azok a pusztában, keble
sivatagján, nem lakott abban szerelem, mely megmagyarázta volna azoknak
értelmét.

Mária letevé ismét gyermekét a kerevet szélére.

Azraële nyugtalan kebellel szólt hozzá:

– Ne tedd gyermekedet oda, könnyen leeshetik. Tedd kettőnk közé.

Mária megfogadta az ajánlatot s kisdedét odahelyezé maga és Azraële
közé.

A gyermek öntudatlan ösztönnel bújt oda anyjához, annak éji öltönyébe
rejtve el orczáját. Azraële felsóhajta magában: «miért nem téveszti el
anyját, miért nem jön én hozzám!»

Nem sokára csendes álom szállt anya és gyermek szemére, egymást ölelve
aludtak mind a ketten s ha olykor nyöszörgött a kisded, Mária is elkezde
suttogni álmában megnyugtató szavakat, s ha gyermeke leverte magáról a
takaróját, betakarta szépen álmában, a nélkül, hogy tudna róla valamit.

Azraële félkarjára emelkedve nézte sokáig az alvókat; az ő szemeit
kerülték az álom tündérei. Úgy látszott ott félig reájok hajolva, mint a
halál halvány angyala, kit kérlelhetlen ura elkülde áldozataiért s ki
láttokra elfeledi küldetését.

Végre lassanként, vigyázva, hogy neszt ne költsön, oda közelíte arczával
a gyermek arczához, s a mint annak szép hosszú szeme pillái le voltak
csukódva, egy könnyű csókot nyomott szemére.

A megcsókolt kisded elkezde sírni, melyre anyja még mindig álmában
közelebb voná őt, karjaival elfedte, s arczát megcsókolá, mire a gyermek
nyögve elhallgatott.

– Miért nem sír akkor, ha anyja csókolja? kérdé magában az odaliszk.

A mint a hajnal első sugara a magas ablakon besütött, fölébredt Mária s
kezeit kis gyermeke fején összekulcsolva, elkezde imádkozni.

Azraële nézte őt sötéten.

Midőn Mária elvégzé imáját, akkor gyermeke kis kezeit is összetevé,
mintha tudná, hogy az, ki a néma szívre hallgat, a gyermek gagyogását is
megérti.

– Mit cselekszel? kérdé tőle Azraële, ki álmatlanságtól bágyadtan
feküvék a közös kereveten.

– Imádkozom.

– Hisz néma vagy.

– Csak lelkemben mondom az imát.

– S van a ki meghallja azt?

– Az Isten! szólt Mária kezével égre mutatva. Te nem szoktál imádkozni
soha?

– Miért imádkozzanak a nők? Nekik nincs sorsuk. Velök az történik, a mit
uraik akarnak, ha uraik boldogok, ők is azok, ha uraik elvesznek, ők is
elvesznek. Ez sorsuk a földön, s tovább nincsen semmi. Nekik Allah nem
adott lelket, hogy az életen túlról legyen gondjuk. A paradicsomban
elvégzik az ő kötelességeiket a húrik, a kik örökké fiatalok maradnak. A
nők lehellete az őszi köddel elvész, mint a holt állat párája, s rájok
Allahnak semmi gondja.

Mária oly félreismerhetlen szánalommal tekinte e nőre, ki rosszabbnak
akart látszani, mint a milyen volt.

Azraële közelebb csúszott hozzá fektében.

– És te azt hiszed, hogy van valaki, a ki meghallgatja azt, a mit a
férgek mondanak, a mit a madarak csevegnek, a mit az asszonyok
imádkoznak?

– Valóban van; monda az ifju keresztyén nő; térj hozzá, és jóságát
érezni fogod.

– Hogy lehet az? Minő szertartás kivántatik hozzá, hogy engem
észrevegyen?

– Nem elég az összetett kéz és a becsukott szem. Szükség, hogy szívedből
érezd, a miért könyörögsz, s lelkedből hidd, hogy azt meg fogod nyerni.

Azraële arczát könnyű pir futá el. Hirtelen térdre veté magát kerevetén
s összetett kezeit keblére szorítva, rebegé félig hallhatóan:

– Isten! adj nekem egy pillanatot életemben, melyben azt mondhassam:
boldog vagyok.

Még csukva tartá szemeit, a midőn felnyílt a hálószoba ajtaja, s
belépett rajta nagy titkolódzva a hárem legvénebb duénája, Hayat, egy
összetöpörödött aggcsont, hajdan Hasszán pasa első kegyencze, most a
kegyencznők szolgálója és titkos megbizottja, ha úgy jön a sor.

Azraële félrehajolt, kilátva a duéna arczából, hogy az számára hozott
izenetet, mire ez mellélépett s körültekintve, ha nem lesi-e ki valaki,
odahajolt Azraële füléhez, még tenyerével is eltakarva száját, nehogy
egy áruló hang elszabadulhasson abból, a mit csak neki kell hallani, s
néhány szót súgott fülébe.

Az odaliszk meghallva e szókat, örömtől kigyuladt arczczal szökött fel
helyéből, térdre emelkedék, oly tiszta, oly boldog mosoly derült végig
arczán, szemeiben mondhatlan gyönyör könyei reszkettek. Kezei
önkénytelen borultak össze hullámzó keblén, ajkai valami néma imát
látszottak mondani.

Valami nagy, szokatlan öröm érte őt, öröm, mely után örökké vágyott, de
melyet remélni nem mert soha, boldogság, melyre azon perczben gondolt,
melyben legelőször imára nyitotta ajkát egy láthatatlan lényhez, ki a
mohamedán hölgynek csak mostoha atyja, mert számára nem tart túlvilágot;
s mely azon perczben teljesült, midőn imádkozott érte.

Örömével alig birva, fordult az odaliszk társnéjához, ki hallgatva,
értetlenül nézett reá s megszorítá kezét halkan, de erős meggyőződéssel
mondva:

– Tehát mégis van, a ki meghallgatja, a miért imádkozunk.

Mária felfohászkodék, az ő imái gyermekeért szálltak a magasba, és a
kihez szálltak, oly közel volt hozzá!…

Azraële vidáman kezdé felölteni ruháit, s segíté Máriát is
felöltöztetni, azután elküldé a duénát Hasszánhoz azon izenettel: hogy
ma ismét imádkozni menend a vén dervis mecsetjébe, mert Hasszánról
álmodott.

Nemsokára maga jött hozzá Hasszán, leoldá kezéről az arany békót, mely
őt Máriával közös lánczra fűzte, s eléparancsolva palankinját, elbocsátá
őt a vén dervishez, a herczegnét pedig lánczánál fogva saját szobájába
vezette, gyermekével együtt; ott leült maga vánkosára, olvasóját övéből
kihúzva s mormogta a naáma első imáit, bárhová indult, a herczegné
láncza végét szüntelen kezében tartva.

Már akkor nagyon ráért a vezér az imádkozásra, mert a csatavesztés óta
senki sem látogatá őt; a szultán küldöttei, a vármegyék könyörgő népe,
az idegen követek, az alattvaló basák, a kolduló barátok, mind, mind úgy
elmaradtak küszöbétől, mintha már meghalt volna.

Első nap megdöbbenté e jelenség, másnap azonban parancsolatot adott
ajtóőreinek, hogy hét napig senkit szine elé ne bocsássanak. Így
legalább azt hitetheté el magával, hogy ha senki sem látogatja, az mind
saját tilalma miatt történik.

Azt tudta jól, hogy egy halálitélet már alá van írva, és hogy az
kettőjük közül egyet illet, vagy a fejedelemasszonyt, vagy őtet, a hol
kettőjük árnyéka összeért s kettős sötétséget vetett, a halálangyal
Izrafil ott állt kihúzott pallosával!

Hasszán jól tudta ezt, s görcsösen szorítá markába az ezüst lánczot,
melyre a fogoly volt fűzve, kit élte váltságdíjául vetend.




SZERELEM TÉVEDÉSEI.

Ama siralmas jelenet után, melyben Erdély asszonyai hasztalan idéztek
elő könyeket és szégyenpirt férjeiknek arczaira, csak egy kebelben
maradt még csillagsugára a reménynek. A szép Béldi Aranka volt az, ki
midőn mindenkinek szeme saját könyeivel volt tele, tudott biztató
szavakat suttogni barátnéjához, s midőn mindenki elhagyá, utolszor
ölelte meg és erős hittel mondá neki: «ne félj, megszabadítunk».

Erdély ifjai is mondták ezt: «ne félj, megszabadítunk», de a sors vakot
vetett, a lesben állt alakosok csak a kiséretet fogták el, nem a
foglyot, s kárba dőlt a szép fáradság.

Béldi Aranka azonban anyjától elkérezve elment Gernyeszegre barátnéját,
Teleki Flórát meglátogatni, ott a két nemes hajadon összebeszélt, hogy
ők irni fognak két levelet ismerőiknek Magyarországra.

Mind azon hang, melyen a levelek írva voltak, mind pedig a személyek,
kikhez intéztettek, erősen rajzolják e két szűz jellemét. Az egyik írt
Thökölinek, a másik Feriz bégnek: hogy melyik ide, melyik amoda? azt
mondanunk sem kell.

Midőn készek voltak leveleik, felolvasták egymás előtt.

Teleki Flóra levele így szólt Thökölihez:

«Kegyelmes jó uram! Azon eset, hogy én soraimat kegyelmedhez intézem,
mutatja azon végső állapotot, melyben el kell takarnom az arczpirulást s
felkeresnem kegyelmedet, kit kerülnöm illenék. De élet és halál forog
kérdésben. Emlékezzék kegyelmed vissza azon pillanatra, midőn a rumniki
kastélyban három hajadont látott egymást átölelve, kik közül egyik én
valék. Akkoron mi egymásnak hű barátságot esküvénk s részvevőst egymás
sorsában. Egy közülünk e perczben a halál révén áll, s az Sturdza Mária,
kinek balsorsa nem lesz ismeretlen kegyelmed előtt, s nem első út ez,
melyet megkisérténk az ő megszabadítására, – de utolsó. Kegyelmed
hatalmas és nagyeszű férfiu, ki sokat tehet a szultán előtt, s nem egy
alkalma van segíthetni ott, hol másnak ereje megtörött. Kegyelmed
előttem úgy áll mindenha, mint derék, becsülésre méltó lovag, s hogy
egyenesen kegyelmedtől van a legnagyobb bizalmam a boldogtalan moldvai
fejedelemné megszabadítását várni, eléggé bizonyítja, mennyire felette
áll kegyelmed becsülésemben mindazoknak, a kiket ismerek. Cselekedje
kegyelmed, hogy e becsülést egy forró áldással is tetézhessem, mely egy
szívből sem jött igazabban érezve, mint jöend

Teleki Flóráéból.»

Flóra a leghelyesebben számolt. Thököli a szultán legmagasabb kegyében
állt akkor, ismeretségben volt basákkal és vezérekkel, s gyakran egy
odavetett szó tőle többet segített, mint mástól a hosszú könyörgés. S
nagyon jól ismeré jellemét Flóra, midőn épen ő, kit Thököli annyira
megbántott, folyamodott annak nagylelkűségéhez, bizonyos lehetvén
felőle, hogy épen e miatt, bárhol legyen is Thököli, nem ismerend
előbbvaló kötelességet, mint egy hölgy kérelmét teljesíteni, ki iránt
ezáltal nemes nagylelkűséget, mintegy lovagias elégtételt tanusíthat, s
épen akkor, midőn a megszabadítandó nő ugyanaz, ki elválásuknak oka
volt.

Aranka összevissza csókolá barátnéját, midőn levelét elolvasá, s azután
elkomorult.

– Oh az én levelem nem lesz ilyen szép, szégyenlem megmutatni.

Flóra kedves szemrehányással tekinte barátnéjára, mire Aranka átengedé
levelét Flórának, piros rózsává pirulva, míg az azt végig olvasá.

«Nemesszívű Feriz! Mikor még mindketten gyermekek voltunk, akkor te azt
állítád, hogy szeretsz (itt utána tevé zárjel között a leányka: «mint
testvéredet», s nagyon jó volt, hogy zárjel közé tette), ha emlékezel
még e szóra, most bizonyítsd be azt. Legkedvesebb barátném Sturdza Mária
Budán van, Hasszán basa fogságában. Nekem nincs reményem másban, mint te
benned, hogy őt kiszabadítod. Te rólad annyi szépet hallottam. Ha látni
fogod őt, a kiért könyörgök, esdeklő arczával, kisírt szemeivel,
gondold, mintha én volnék ott, s ha vissza adod őt nekem, s keblemre
ölelve őt, mosolygó szemébe nézhetek, én is rád fogok gondolni.

Béldi Aranka.»

A leánykák meghitt nemes szolgákra rábízták a leveleket, elküldve az
elsőt Temesvárra, hol akkor Thököli időzött, a másikat Feriz béghez, ki
még Budán feküdt betegen.

Thökölit épen esti lakománál érte az izenet. A mint a levelet megkapva
elolvasá, letevé poharát, kardot kötött s azt mondva társainak, hogy egy
kis kalandra indul, lovára ült s eltünt a városból.

Feriz bég még lábbadozó félben feküdt kerevetén, egészsége, mint erős
testalkatuaknál szokott, igen nehezen tudott helyreállni, s a legkisebb
balhir, mely a törököket érte, oly izgatottságba tudta hozni, hogy
minduntalan visszaeséstől lehetett félni; úgy hogy végtére csak azért
nem eresztének a körüllevők semmi hirnököt hozzá, hogy fel ne háborítsa,
mert mikor azt hitték, hogy jó hirt hoznak is neki, ő mindig úgy ki
tudta annak keresni rossz oldalát, hogy minden ujság valódi méreggé vált
reá nézve. Utóbb görög orvosa úgy tett, hogy minden levelet, a mi Ferizt
érdeklé, maga olvasott el, még az apjától irottakat is, s ha a legkisebb
izgató tárgy fordult elő azokban, meg sem említette érkeztöket Feriz bég
előtt; különösen bosszantá Ferizt minden irat, a mely nőtől érkezett,
ezeket egyenesen visszaküldék.

Ilyenformán Aranka levele is könnyen az elnemolvastatás sorsára
jutandott, ha annak átadása Biró Gergely uramra nem lett volna bízva,
egy hirneves lófő székelyre, a kit méltó volt arról a becses
tulajdonságáról ismerni, hogy ha valahová küldték, akármint tehette
szerét, oda ugyan elment, s ha azt mondták neki, hogy magának a török
szultánnak adjon át valamit, befurakodott hozzá, és hiába volt minden
kérés, minden ijesztgetés, vele magával kellett neki beszélni, ha
mindjárt a fejét leütötték volna is.

Ez a derék Biró Gergely tehát egy napon megjelenik Feriz bég kioszkja
előtt s kérdezi, hogy be szabad-e menni?

E szóra kilép hozzá egy szerecsen s galléron fogva bevezeti egy szobába,
hol valami tűzhelyen egy felkötényezett ember főzött fekete leveket
mindenféle görbenyakú üvegekben.

A szerecsen bemutatá Gergelyt a doktornak, mint hirnököt.

– Hogy hínak? kérdezé az mérges pofával tekintve félvállról a góbéra, s
kitelhetőleg ijesztő képeket metélve rá.

– Biró Gergelynek, felele a székely, kétszer is bicczentve fejével, hogy
úgy van.

– Gergely, Gergely, mit akarsz?

– Feriz béggel akarok beszélni.

– Én vagyok az, mit hoztál?

Gergely csunyául félrehúzta a száját e szóra, mindjárt gondolva, hogy ez
nem jó kimenetelre készül, mert a hogy ő előtte Feriz béget leirták,
ahhoz ugyan az előtte álló alak sehogy sem hasonlított.

– Levelet hoztam – egy szép leánytól.

– Adsza szaporán s aztán eredj.

Gergely körülhányta magán a zekéjét, hogy a tarisznyájához juthasson, de
a míg benne kotorászna, oly okos volt, hogy a levél tartalmát szépen
kihúzta a borítékból, s csak azt nyujtá át üresen az orvosnak.

– Jól van Gergely, most elmehetsz; szólt az nyájasan, s az átnyujtott
papirt a nélkül, hogy felbontaná, bele dugta a kandallóba, egyik retorta
alá gyujtva vele.

– Hát itt így szokták elolvasni a levelet? kérdé fejét megvakarva
Gergely, s az ajtó felé somfordált, ott pedig ismét megállott, s a mint
féllábbal kinn volna, belenyúlt könyökig a szűre ujjába, s kikotorászott
belőle egy boglárt s azt két ujja közé fogva mondva: Nini! ezt a boglárt
itt találtam nem messze az úton, talán Feriz bég vesztette el.

Az orvos elvevé a pompás rubintos ékszert, s miután meggyőződött felőle,
hogy azt csakugyan valamely főúrnak kellett elvesztenie, azt mondá, hogy
majd mindjárt megmutatja Feriz bégnek.

– Né! hát nem kend Feriz bég? kiáltá rá a góbé.

Az orvos elnevette magát.

– Gergely, Gergely, ne tréfálj én velem. Én vagyok a szakács, s ha
megszeretlek, itt marasztallak ebéden.

Gergely nagyszerű orrokat fintorított a doktor főzelékeire.

Az orvos ezzel bevitte a boglárt Feriz béghez, meghagyva az ott maradt
szerecseneknek, hogy semmiből se igyanak, a mi ott üvegben áll, mert
meggebednek tőle.

Kevés idő mulva nagy csodálkozással tért vissza az orvos, s levont
szemöldökkel neki állt Gergelynek, s olyat kiáltott rá, hogy maga is
megijedt bele.

– Hol vetted azt a boglárt?

– Hát hol vettem? szólt Gergely vállat vonva, kinek nagyon tetszett az,
hogy őtet meg akarják ijeszteni.

– Megmondod-e hamar?

– Ma nem.

– Nem-e? kérdé neki agyarkodva az orvos.

– Kendnek nem, ha kerékbe törnek is.

– Talpadra veretek.

– Ha karóba huzatnak, sem!

– Ember! Gergely! Ha engem megharagítasz, megitatok veled egy pint
orvosságot.

– Ide vele hát, na! kiáltá Gergely tűzbe hozva, s odaugratott az
orvosságos üvegek közé, s egyet felkapott közülök, hanem annyi esze
volt, hogy az alkoholt választotta ki s kirántva a dugóját, olyat
hörpentett belőle, hogy maradt is benne, nem is.

– Hagyj benne valamit, kutya! jajveszékelt az orvos, elkapva tőle az
üveget; s ne idd ki mind.

– Megiszom én az egész patikáját, de nem szólok, ha nem akarok.

Az orvos látta, hogy emberére akadt.

– Hát Feriz bég előtt fogsz-e szólani?

– Az igazi előtt akármennyit.

Az orvosnak mit volt tenni mást, mint kinyitni Feriz bég ajtaját Gergely
előtt s betaszítani rajta a követet.

Feriz bég ott ült a kereveten: halvány arczán valami lázas pirosság
égett, még mindig kezében tartá a boglárt, szemeit reá függesztve;
ugyanazon boglár volt az, melyet ő Béldi Arankának adott, midőn még
mindketten gyermekek voltak.

– Hogy jutottál ez ékszerhez? kérdé Feriz szelid, bánatos hangon a
hirnöktől.

– A kinek te adtad, az adta nekem, hogy elhidd, miszerint ő külde
hozzád.

Feriz bég felvillanyozva kelt fel e szóra helyéről.

– Ő külde tégedet hozzám? Ő? Emlékezik rólam? gondol reám valaha?

– Levelet küldött számodra általam.

Feriz bég reszketve nyujtá ki kezét.

– Hol van a levél?

– A tűzbe vetettem; szólt közbe az orvos.

– Hogy merészelted azt tenni? kiálta haraggal Feriz.

Az orvos nem ijedt meg.

– Én orvosod vagyok s egészségednek árt minden levél.

– Panajot! Te vakmerő vagy! ordítá Feriz biborvörösre gyuladt arczczal,
s olyat ütött az asztalra öklével, hogy minden orvosság leesett róla.

– Ne haragudjál, uram; szólt Gergely kétfelé törülve bajszát, míg
Panajot hidegvérrel szedé fel a legurult phiolákat és katulyákat a
szőnyegről; nem a levelet égette el a derék ember, csak a borítékját.
Volt annyi eszem, hogy a belsejét nem bíztam rá.

E szóval elővoná táskájából a negyedrész ívre irt levélkét, s odanyujtá
azt Feriznek, ki mielőtt elolvasná, csókjaival halmozá el a kedves kéz
vonásait, míg Panajot uram elbámulva szólt Gergelyhez:

– Ejnye te ravasz Gergely, máskor ha jösz, mindenestől tűzbe vetlek.

Gergely pedig gyönyörködve legelteté szemeit az ifjú arczán, míg az a
levelet elolvasá.

Mintha a lelket cserélték volna ki benne, mintha a szenvedések
országából egyszerre a paradicsomba lépne, mosolyra, gyönyörre vált az
ifju arczán minden vonás. Mentül tovább olvasott, szemei annál jobban
ragyogtak, s midőn az utolsó szóhoz ért, szívéhez szorítá a lapot, a
legnagyobb gyönyör kifejezésével, s ott tartá azt sokáig, szemeit
mintegy boldog álomban lecsukva, mintha azért hunyná be, hogy más
tárgyat ne lásson, a midőn az ő arczát idézi lelke elé.

Panajot uram bámult, azt gondolván, hogy betegének valami baja lett s
Gergelyre förmedt fogcsikorgatva:

– Micsoda ördöngős irást hoztál te Gergely?

Feriz ezalatt mosolyogva integete fejével, mintha valamely látott képnek
köszöntgetne s lágyan suttogá:

– Úgy leend, úgy leend.

– Uram, te rosszul vagy; szólt hozzá az orvos.

Feriz bég föltekinte, s arcza kigömbölyült.

– Én? nagyon is jól vagyok. Vidd asztalomról orvosságaidat s hozass
nekem bort és drága ételeket, a mi a szájnak és szemnek kedves, a lelket
és az ínyt gyönyörködteti. Hivass zenészeket s nyittasd fel a kapumat.
Virágokat rakass ablakomba, virágillattól részegen jőjjön a szellő
hozzám. Mindenki vigan legyen körülem, ma születtem én másodszor.

Panajot azt hivé, hogy betege eszén kívül van, ez azonban életvidoran
kelt föl fekhelyéről, lehányta magáról meleg gyapju öltönyét, könnyű
selyem ruháit ölté helyettök magára, patyolat turbánt kötött a meleg
bolyhos shawl helyett, melyben feje izzadt, s ki addig minden
mozdulatnál morgott, panaszkodott, oly könnyű lett egyszerre, mint a
madár, gyors léptekkel járt végig termében, büszkén hordozta arczát,
melyről egy percz alatt eltünt a kór halványsárga szine, s szemei
villogtak, mint a tűz.

Panajot nem birta mire vélni e változást, szentül kezdé hinni, hogy
veszélyes paroxismusba esett, s ebbeli ijedtében bekurjantá a bég
cselédeit. A vén egyiptomi ajtóőr, egy fiatal nubiai vadász, s chinai
szakács egymás lábát taposva, rohantak be e kiáltozásra.

Feriz bég legénykedő tréfával állta útjokat, mielőtt az orvos szólhatott
volna velök.

– Te Ali, szólt a vén ajtóőrhöz, menj a mecsetbe s oszd ki ez erszény
pénzt a koldusok és dervisek közt, hogy adjanak hálát Allahnak
meggyógyulásomért. Te készíts ebédet tizenkét ember számára, borról,
virágokról és énekesekről is gondoskodva; te hozd elő legtüzesebb
paripámat, s tedd rá ünnepi czafrangjait, és ti többiek fogjátok meg ezt
a jámbor orvost s csukjátok be orvosságai közé, hogy ki ne jöhessen
onnan, s hívjátok fel barátaimat, a kik ismerőseim, mind; mondjátok,
hogy meggyógyulásom ünnepét fogjuk ülni.

A szolgák újjongatva fogadták Feriz rendeleteit s legelébb is
betuszkolák a jó Panajotot orvosságfőző konyhájába, azután szétszaladtak
a parancsolatokat teljesíteni.

Feriz akkor kézen fogá az izenethozó székelyt s megrázva jobbját
férfiasan, szilárd hangon mondá neki:

– Te addig maradj nálam, míg úrnőd parancsát teljesítem. Mert parancs az
nekem, és teljesítve fog lenni.

A lovászok ekkorra előhozták a paripát. Tüzes fehér arab mén volt az,
tízszer nyugtalanabb a hosszú pihenés miatt, egy perczig sem volt egy
lába is nyugton, ketten fogták a fejét, s mégis alig birták tartani,
kerekre nyílt rózsaszinű orrlyukain fújta a forró gőzt, fehér sima
szőrén keresztül látszott a telivér piroslása.

A szerencsétlen Panajot kidugta fejét officzinája kerek ablakán, s onnan
nézte rimánkodva, mint ül fel betege most mindjárt a táltosra, ki nehány
órával ezelőtt, ha csak az ajtót becsapták is, arról panaszkodott, hogy
a feje ezerfelé szakad.

A paripa rúgott, kapálózott, az orvos sírva könyörgött a körülállóknak,
hogy ha van bennök becsületérzés, ne hagyják a béget erre a griffmadárra
ülni. Kinevették. Feriz oly könnyen, mint a szöcske, veté fel magát a
nyeregbe. A két lovász elereszté a kantárszárat, a paripa felágaskodott
egyenesre, s két lábon ment néhány lépést szökellve. Ekkor a bég
belevágta éles kengyelvasát, s a mén hangosan fölnyerítve, levágta
szügyébe a fejét, s nyargalt előre, mint a villám.

Az orvos siránkozva nézett utána, minden perczben várva, hogy Feriz
holtan esik le lováról, az pedig ült a nyeregben, a hogy mindig szokott,
mintha hozzá volna nőve. Midőn az út felkanyarodék a várba, arra fordítá
a kantárszárat s eltünt az utána bámulók szemei elől.

Nehány percz mulva a várudvaron volt a lovag. A vezér elé kiván
bocsáttatni s azon választ nyeré, hogy az most senkit sem akar
elfogadni. Helyette kedvencz eunuchjaihoz fordult. Tele erszénynyel jött
a várba, üres erszénynyel ment vissza, de mindent megtudott, a mire
szüksége volt.

Hogy Hasszán a fogoly fejedelemnét Azraëlével őrizteti, a két hölgyet
kezeiknél fogva egymáshoz lánczolva; hogy nagyon fél minden embertől,
nehogy ellopják tőle a herczegnét, de annál jobban bízik a kedvencz
odaliszkban. Hogy éjjel tízszer is felkel sorban járni a termeket, ha
nem lopózott-e valaki a palotába? s a mióta Mária kezei közt van, sem
bort nem iszik, sem mákonyt nem szí, és ételt senki kezeiből el nem
fogad, mint kedvencz hölgyeéből.

Feriz bég eleget tudott. Ismét lovára ült s visszanyargalt kioszkjához,
útközben a szomszéd mecsethez érve, ott lováról lekiált a vén dervishez,
ki szavára rögtön megjelent.

– Mondd meg annak, ki helyetted engemet meg szokott látogatni, hogy
holnap reggel látni akarom és beszélni vele.

Ezzel néhány aranyat vetett a dervisnek s elvágtatott.

A dervis bámulva nézett utána s felszedve az aranyokat, rögtön
felkullogott a várba, egész éjjel ott ólálkodott a kapuk előtt, korán
hajnalban találkozék Hayáttal s elmondá neki az izenetet Azraëléhez.

Ez volt azon örömhír, mely az odaliszk legelső imájára érkezett, s mely
őt oly boldoggá tevé!…

* * *

Másnap reggel meghagyá szolgáinak, hogy senkit be ne bocsássanak hozzá,
a vén dervist kivéve, s a mint ezt belépni látták, zárjanak be minden
ajtót.

Nemsokára megérkezék Azraële kisérő rabszolgáival a mecsethez, s néhány
pillanat mulva, hogy annak rostélyai mögé eltünt, megjelent a vén dervis
alakja az utczán, mankóján biczegve a míg a kioszkhoz ért. Feriz bég
észrevette őt ablakán keresztül s kikülde mindenkit szobájából, hogy
vele egyedül maradhasson.

A dervis benyitott hozzá, az ajtót bezárta maga mögött, a szőnyegeket
leereszté és azzal leszórta magáról ál-szakállát, ál-köntösét, s ott
állt Feriz bég előtt reszketve, pirulva, szemlesütve – az odaliszk.

Feriz bég kerevetén ült, legpompásabb öltözetében.

Soha sem volt az ifju oly szép, mint most. A hosszú betegség gyengéd
halványságot ada arczának, melyre a visszatért egészség és öröm rózsákat
kezde festeni. Hajfürtei török szokás ellenére nem voltak lenyirva,
hanem hosszú omlatag fürtökben göndörültek vállaira; finom metszésű
ajkain boldogság volt kifejezve, mintegy meghazudtolásaul az összevont
szemöldökben ülő gondnak.

Azraële úgy állt előtte, mint egy szemérmes hajadon, kinek arcza először
van leleplezve férfi előtt.

– Hivattál, rebegé halkan, és im eljöttem hozzád.

– Kérni akarok tőled valamit; szólt Feriz, félkönyökére nyugtatva fejét.

– Éltemet kérd! viszonzá hévvel az odaliszk, s lábaidhoz teszem; és
remegve omlott e szavakkal a kerevet lábaihoz, melyen az ifju ült.

– Nem kevesebbet kérek tőled, mint életedet. Egykor azt mondád nekem,
hogy szeretsz. Igaz-e még ez most is?

– Lehet-e téged szeretni s meg nem halni a szerelemmel?

– Mondád akkor, hogy ha jobban ismernélek, én is szeretnélek téged. Jó.
Én ismerni akarlak.

A hölgy reszketve tekinte az ifjura: várta, hogy mit fog mondani.

Az ifju felállt s komoly, magasztos hangon mondá:

– Előttem nem az arcz rózsái, nem a szemek tüze, nem a termet bájai
teszik széppé a nőt, hanem az, a mi a lélekben szép, mert én elismerem,
hogy a nőnek lelke van és nem játékszere az a férfinak. Engem megragad a
nemes érzés, az önfeláldozás, a hűség, a lemondás. Tudsz-e meghalni
azért, a kit szeretsz?

– Kéj az nekem.

– Tudsz-e meghalni azért, a kit gyűlölsz, hogy bebizonyítsd, miként
szeretsz?

– Nem értelek; szólt Azraële tétovázva.

– Meg fogsz érteni mindjárt. Egy fogoly nő van Hasszán kastélyában, a
kinek őrzése te reád van bízva, e fogoly nőnek meg kell szabadulnia… Meg
fogod-e őt szabadítani?

Azraële szíve minden szónál lázasabban kezde dobogni. Minden vér eltünt
arczából. Kétségbeesve tekinte az ifjura fel, s fuldokolva mondá:

– Te e nőt _szereted?_

– Hidd, hogy szeretem, és szabadítsd meg úgy.

A nő odarogyott Feriz bég lábához s átkulcsolva kezeivel annak térdeit,
zokogva szólt:

– Oh mondd, hogy nem szereted, mondd, hogy nem ismered őt, és én meg
fogom őt szabadítani, megszabadítom önnön életemmel.

Feriz bég kegyetlen hidegséggel válaszolt:

– Higyjed, hogy szeretem, s e hittel áldozd fel magadat érte. Ma éjszaka
várni fogok reá, a hol kivánod, s átveszem őt, ha elhozod. Kivántad,
hogy megismerjelek, én meg akarlak ismerni. Mehetsz tőlem és
visszajöhetsz, ha akarsz.

Az odaliszk a padozat szőnyegeibe rejté könyes arczát, s kínos
vonaglással csúszott Feriz lábaihoz, fájdalmasan zokogva.

– Oh Feriz, te kegyetlen vagy hozzám!…

– Nem első vagy, ki szerelemért föláldozá éltét.

– De ily kínosan egy sem, miként én.

– S nem vagy-e erre büszke?

A nő felemelé e szóra sápadt arczát, nagy szemei holdasan világítottak,
mint egy álomjáróé. Megragadá Feriz kezét, hogy annál fogva fel birja
magát emelni.

– Igen. Büszke vagyok, te érted meghalni. Megmutatni, hogy itt… belül…
volt egy szív, mely nemesen tudott érzeni… mely meg tudott szakadni
azért, a kit szeretett, azért, a kit gyűlölt!… ez büszkeség lesz nekem.
Úgy teszek…

S azután, mintha gondolatjai elől akarná eltisztítani a gyülöngő
felhőket, végig simítá homlokát kezével s alantabb, csendesebb hangon,
nyugodtabb kebellel folytatá:

– Ma éjjel, midőn a muezzim éjfélt kiált, légy a várkert előtt
leggyorsabb paripáddal. Nem soká fogsz várakozni, egy kis ajtócska van
ott, mely egy rejteklépcsőzetet zár el, a mely a várból a sáncz alatt
vezet le. Eljövök, és… elhozom őt magammal.

Feriz bég önkénytelen nyujtá kezét az előtte térdepelő asszonynak, s az
egy forró szorítást érze kezén, s midőn fölnézett az ifju arczára, annak
gyönyörben ragyogó vonásain magasztos kéj mosolyát látta derengeni.

Szegény asszony! Azt hivé, e mosoly, e meleg kézszorítás őt illeti,
pedig távol keleti bérczeken túl volt egy szőke kékszemű szűz, annak
képe lengett az ifju előtt; midőn ő reá mosolygott, annak örömére
gondolt, midőn az ő kezeit megszorítá, őt üdvözlé akkor.

Szerelem tévedései!

Azraële egész lényéből kiforgatva vált el Feriztől, más szív dobogott
keblében, más vér folyt szívén keresztül, eget földet más szinben látott
maga előtt. Azt hivé, hogy az ifju mégis szeretni fogja őt, ha meg fog
halni érte… s e hit boldoggá tevé.

Feriz bég pedig azonnal maga elé hivatá Biró Gergelyt s megajándékozva
őt, visszabocsátá úrnőjéhez ez izenettel! – A mit kivántál,
_megtörténik!_…

Oly bizonyos volt felőle, hogy Azraële szavát be fogja váltani, – ha
életével is.

* * *

Hasszán basa várva várta már Azraëlét, ha az odaliszk nem volt körüle,
oly gyámoltalannak érzé magát, mint egy gyermek, ki egy nagy városban
dajkája mellől eltévedt. Az utóbbi napok, a vesztett csata keserve, a
mellőztetés gyalázata, az életérti aggodalom egészen megzavarták
elméjét, s a miket e kór orvoslására használt, a dobzódások éjei, a
dervisekkeli imák, a hárem örömei s a mákony, csak tökéletes
szétbomlását sietteték idegzetének. Ha egy óráig egyedül kellett lennie,
mindjárt elaludt, s azután ijedve ébredt fel ismét s kapkodva tekinte
szét, mint ki borzasztó álmokat látott. Néhány nap óta elhagyta ugyan a
mákonyt, de mint rendesen szokott lenni, ha valaki a megszokott méreggel
élést abban hagyja, egyszerre szétbomlanak annak hatása alá
kényszerített életműszerei, az opiumtól megválás nagyobb baj volt reá
nézve, mint a vele élés.

Midőn Azraële belépett hozzá, akkor is aludt, a láncz ki volt esve
kezéből, melyen a herczegnét tartá, s a mint fölébredt, alkalma lőn
meggyőződhetni felőle, hogy Mária nem szökött meg azalatt tőle, míg ő
aludt.

Hasszán mereven nézett rá egy ideig, úgy látszott, hogy idő kellett
neki, míg gondolatait csak annyira is rendbeszedi, hogy valakire
ráismerjen. Hanem Azraële valami csodálatos delejes hatást
gyakorolhatott reá, ha őt a legmesszebbről megismeré, léptei dobogását,
ruhája suhogását meghallotta, s fölébredt legmélyebb álmából, ha őt
közelítni érzé.

Azraële odaült mellé a kerevetre, s átölelte a vezért. Mária gyöngéd
szeméremérzettel fordult el tőlök, melyet észrevéve Hasszán, odavoná
Azraële fejét ajkaihoz, s fülébe súgva mondá:

– Gonosz álmaim voltak ismét. Hamaliel, az álmok angyala, jelent meg
előttem, s tudtomra adá, hogy ha én nem ölöm meg ez asszonyt, ő fog
megölni engem. Az én életem meg van mérgezve, mióta ő itt van. Eszem
nincs rendén. Sokszor elfelejtem, hogy ki vagyok? Azt hiszem Stambulban
élek, s az ablakon kinézve, csodálkozom, hogy nem látom a Bosporust.
Ennek az asszonynak meg kell halni. Ez meg fog gyógyítni engem.
Megöletem őt még ma.

Mária nem hallá e szavakat, csupán gyermeke gagyogására figyelve, s
Azraële csábító mosolylyal veté magát a vezér keblére, átölelve annak
ingatag fejét, és csókjaival halmozva el arczát, s nagy sötét szemei
mosolyával bevilágítva annak elkomorult lelkét…

Szegény Hasszán! Azt hivé, e csábmosoly, ez ölelés, e csókok őt illetik,
pedig akkor egy deli ifju képe lengett az odaliszk lelke előtt, azért
csókolt oly édesen, azért ölelt oly forrón, azért mosolygott oly
csábítóan, őt vélte látni és ölelni.

Szerelem tévedései!…




JÁTÉK EGY VAK EMBERREL.

Azraële remegett, midőn Hasszán azt mondá: «megöletem ez asszonyt még
ma!» A vezér lelkét kisértő rém ijesztgeté, meg kelle őt e rémtől
szabadítani, hogy e gondolatot elfelejtse.

Azraële sajátszerű játékot gondolt ki a gyámoltalanná lett férfi
számára.

A heted nap elmult már, melyre Hasszán kiterjeszté tilalmát, hogy
azalatt senkit se bocsássanak elé, s Azraële eszébe juttatá, hogy az
előszobában tömérdek fényes követ, hírnök és könyörgő várakozik, a kik
kihallgatásra epednek, sokan ajándékot hoztak, mások hódolatokat átadni
jöttek, némelyik örvendetes hírrel jött a csatatérről, egy pedig a
többek között a nagyvezértől érkezett, valami fontos izenettel a szultán
parancsából.

E szavak felvillanyozták Hasszán eltompult kedélyét, valami hiú
tetszelgő mosolygás látszott elterülni arczán; «bocsásd be őket,
jőjjenek elém», szólt örvendezve a hölgynek, «és azután mellettem légy s
mutasd be őket egyenként, tied legyen a dicsőség!»

Voltaképen az előszobában senki sem várakozott kihallgatásra, nem
valának ott sem fényes követek, sem alázatos folyamodók, sem agák, sem
hirnökök; senki más, mint a vezér saját rabszolgái.

Ezeket tehát Azraële felöltözteté egyenként fényes nagy uraknak, falusi
biráknak és katonáknak, kezükbe adván lepecsételt irásokat, erszényeket
és zászlókat, kinek mint szerepe hozta magával, s Hasszánt felültetve az
elfogadási teremben magas kerevetére, magának és a herczegnének egy
zsámolyt tett lábaihoz, s úgy eresztgeté be egyenként az ajtóőrök által
felöltöztetett rabszolgákat.

A gúny égető volt, de kinek lett volna kedve azt Hasszánnak tudtára
adni? Ki biztosította volna a felvilágosítót, hogy az odaliszk intésére
nem ő fojtatik meg, mielőtt a vezér megértené a játékot? Egy
gyorsszárnyú dæmon játéka volt ez egy lomha mamuthtal, kinek bár ereje
van őt összezúzni, de szárnyai nincsenek, hogy őt elérhesse, s a
csőcselék mindig a bántónak fogja pártját, nem a bántottnak, kivált ha
amaz szerencsés, emez szerencsétlen.

Az otrombaképű szolgák bejöttek egyenként a terembe, s arczra vetve
magukat Hasszán előtt, azon helyzetben maradtak, míg Azraële elmondá
róluk; hogy ez kicsoda és mit akar.

– Ez itt Ferhad aga, szólt az odaliszk egy lovászra mutatva, ki hallva
hét világra szóló harczi hiredet, idejött hozzád s arczra borulva kér,
hogy ne sajnáld őt elfogadni fegyverhordozóid közé.

Hasszán malasztteljesen nyujtá kezét a lovásznak, megengedve, hogy
kivánsága teljesüljön.

Azraële bemutatá Hasszánnak tulajdon udvari szakácsát, ki nagy ezüst
gombos kék mentébe öltözve, megjárhatta debreczeni polgármesternek, s
görnyedezve emelt a vállán két zsákot, mely tele volt arany és ezüst
pénzzel – Hasszán tulajdon kincstárából.

– Ez Debreczen város birája, szólt az odaliszk, ki csekély ajándékot
hozott községe nevében, azon könyörgéssel, hogy majd ha erdélyi basa
leendesz, ne felejtkezzél meg róluk s ejtsd útba városukat is.

Hasszán mosolygott a pénz szóra, odaviteté magához a zsákokat, s
könyökig markolászva bennök nagy gyönyörködéssel, kitölteté azoknak
tartalmát lábaihoz s elbocsátá a követet kegyes kézintéssel.

Most egy szarácsi következett, ki visszafoglalt török zászlókat hozott
egy soha nem létezett folyó mellől, melybe Montecuculi seregét a törökök
mindenestül belefulaszták.

Hasszán oly lelki gyöngeségben volt már, hogy embereit meg nem ismerte
szokatlan ruhában; s mentül rendkivülibb dolgokat mondtak neki, annál
inkább hitte.

Így mutogatott be neki Azraële követeket, hírmondókat és hadvezéreket,
míg legutoljára a nagyvezér küldöttére került a sor, kinek szerepét egy
ügyes eunuchra bizta az odaliszk, megtanítva, hogy egy lepecsételt
fermánt adjon át Hasszánnak, melyből Azraële, minthogy Hasszán a betüket
nem látja, azt fogja kiolvasni: hogy a fogoly fejedelemné életét őrizni
igyekezzék, miután azt kevés nap mulva maga a nagyvezér kivánja életben
átvenni.

Midőn tehát Azraële jónak látta, hogy a játék leghatásosabb jelenete
következzék, fenhangon kiálta az ajtóőröknek:

– Hadd jőjjön be a nagyvezér követe a nagyúr izenetével!

Az őrök szétvonták az ajtófüggönyöket, és belépett – Olaj bég…

– Valóban el kell ismernem, monda a bámulatban és ijedelmében kővé
meredt odaliszkhoz fordulva, miszerint te a falakon keresztül láthatás
erejével vagy megáldva, s olvasni tudsz az elrejtett levélben, mert
hivatál, mielőtt jelentettem volna magamat s a fermánt megláttad
keblemben eldugva, mielőtt azt kivontam volna.

Azraële fölemelkedék. Vérét ijedelmesen érzé lüktetni agyában. A
veszélyérzet azon pillanatában volt ő, midőn a testnek minden íze lát,
hall, gondolkozik: szív, agy, kezek és a legkisebb izom.

– Te a szultán fermánját hozod? kérdé Olaj bégtől megfeszült
figyelemmel.

– Úgy is tudod mi van benne, varázshatalmú nő, szólt ez hódolattal.
Tehát ne kérdezz.

Volt valami Olaj bég száraz sárgult arczában, a mi őt oly félelmessé,
oly fenyegetővé tette, midőn épen legmeghunyászkodottabbnak látszék.

– Mit parancsol nekem a felséges szultán? kérdé Hasszán, gondolattalan
képpel bámulva el maga elé.

– Készíttess egy vérpadot palotád udvarán holnap reggelig.

– Kinek a számára? kérdé Hasszán elijedve. Az volt a különös, hogy erre
a szóra ő ijedt meg, nem a jelen volt herczegasszony.

– Az a holnapi nap titka. E fermánt holnap fogod felbontani és olvasni,
belőle megtudod, ki hal meg holnap.

E szavaknál széttekinte a jelenlevőkön Olaj bég, mintha az arczokból
akarná olvasni a szavai által költött sejtelmeket, de hasztalan. A kiket
látott, azok közül senkit sem ismert, bár többen főuraknak látszottak
közülök, nem emlékezett rá, hogy valaha találkozott volna velök a nagy
török birodalomban, s Azraële arcza hideg volt és mozdulatlan, mint a
márvány, arról nem lehetett olvasni semmit.

De Azraële olvasott a bezárt fermánból – Olaj bég szemein keresztül.

Azt olvasta ki abból, hogy ha holnap reggelig a herczegné meg nem
szabadul, akkor az ő számára épült az a vérpad, ha pedig megmenekült,
akkor Hasszánnak emelteték az, és annak, a ki megszabadítá.

… Sietnie kellett, hogy megszabadítsa…




A HALÁL ELŐTTI ÉJ.

A halál angyala már kiterjesztette szárnyait Hasszán palotája felett. Az
már tudva volt, hogy holnap reggel valaki elhagyja a földet azok közül,
a kik ama födél alatt laknak, – csak a meghaló neve nem volt még
kimondva.

Késő estig ott kopácsoltak az ácsok a vár kapuja előtt, minden
kalapácsütés felhangzott a szobákba, melyet a vérpad építésében tettek.
Mikor készen volt az állvány, leterítették vörös posztóval, feltettek rá
egy háromlábú széket, mellé támasztva egy fényes görbe pallost; egy nagy
óriási termetű kurd felment a lépcsőkön az állványra, körüldobogtatva
lábával annak párkányait, ha nem szakad-e le alatta? A szék rosszul volt
állítva, azt észrevevé, s fejcsóválva igazította meg. Hogy még ehhez sem
értenek az emberek. Azután felgyűrte nagy izmos karjait vállig, markába
vette a pallost, megpróbálta, ha jó fogás esik-e rajta? ujjaival végig
pöngette az élét, mint valami hangszert s megelégedését nem iparkodott
eltitkolni. Azután nehány fekmentes vágást tett vele s azzal, mint ki
szénáját jól rendezé, ismét visszatámasztá azt a székhez, s önelégülten
leszállt a hágcsón.

Hasszán basa kezei szokatlan reszkettek, midőn ez este az arany
bilincseket Azraële és Mária kezeire kulcsolá. Százszor is megtapogatá a
kulcsot öve tekercsében, míg meggyőződött róla, hogy az onnan nem
eshetik ki.

Alig hagyta a két nőt egyedül, ismét visszatért hozzájuk, megtudandó, ha
vajjon csakugyan rázárta-e a lakatot kezeikre? mert mire az ajtóhoz ért,
már elfelejtkezett róla.

Majd ismét visszajött, körülnézte a szobát, megtapogatta a falakat, mert
úgy rémlett előtte, vagy álmodta, hogy ott még valahol egy ajtó van,
mely másfelé vezet. Meggyőződött felőle, hogy nincs. Az ablakhoz lépett,
azon is kitekintett, onnan a bástyáig több mint öt ölnyi mélység volt s
az árok hegyes karókkal beültetve; köröskörül a teremben semmi, a mit
kötélnek lehessen használni. A szőnyegek mind állatok préme és
madártollból, az öltönyök mind a legvékonyabb, átlátszó csalánszövetből,
a shawlok, miket Azraële turbánja és dereka körül tekert, mind sokkal
finomabbak voltak, minthogy egy embert megbírjanak, s azonkívül a mi
ruhát az odaliszk magán viselt, az mind selyem volt és oly lenge, hogy
mindenütt testéhez tapadt.

Azraële a vezér lelkén keresztül látott.

– Mit nézesz rajtam? kiálta rá, hogy az szinte összerezzent. Te
gyanakodol bennem. Ha félted e nőt, a kit rám bíztál, vigyed tőlem, s
őrizd magad.

– Azraële! szólt Hasszán engesztelőleg; ne haragudjál rám, ne ma.

– Te nem gyanakodtál bennem soha.

– Nem szerettelek-e mindig? Ha volna még egy életem, nem rád bíznám-e
azt is.

– Tehát ne jőjj minduntalan szobámba vizsgálódni. Nyugodni akarok.

– Nyugodni ez éjszaka? A halál követe a kapu előtt!

– Mi gondom nekem a halál követére? Én tudom, mikor fogok meghalni? s
addig nem húnyom be szememet a halál előtt.

– Hát Hasszán mikor hal meg? kérdé a vezér, megfogva kegynője kezét s
nyilt ajkakkal figyelve annak feleletére.

– Egy nappal fog túlélni engem, és nem többel, szólt Azraële. Hangja
megindulástól reszketett, mert a mit mondott, érzé, hogy igaz.

Hasszán szemeiből kicsordult a köny, kezeit arczára tapasztá.

Miért is élne Hasszán tovább, ha Azraële nincs, miért jönne fel még reám
a nap, ha Azraële szemei lehunytak? Mire volna nekem az élet, ha a
szívnek nincs miért dobogni többé!

A gyámoltalan öreg összecsókolá az odaliszk köntösét s magához ölelve őt
forrón, sokáig zokogott felette. S mindig csak azt rebegte: «te
meghalnál előttem!»

– Úgy van a jövendőkben írva; szólt Azraële búsan, míg engem élni látsz,
addig a haláltól ne félj. De a halál angyalának kürtszava, mely engem
innen elszólít, jelszó lesz neked, hogy készülj!

Hasszán könyeit törülgetve ment el Azraële szobájából s saját termébe
érve, ott egy divánra ledőlt s menten elnyomta az álom.

A mint eltávozott, Mária letérdepelt ágya elé, melyen kis gyermeke aludt
csendesen és kebléből egy kis elefántcsont keresztet elővonva, elkezde
imádkozni.

Azraële kezéhez nyúlt.

– Ne imádkozzál most, ráérsz imádkozni később.

Mária csodálkozva tekinte rá.

– Én? Nincsenek-e életem órái megszámlálva?

– Nincsenek. Te szabadulásért imádkozál, midőn én egy boldog pillanatot
kértem. Valami nagy lélek jelen volt akkor előttünk; meghallá, a mit én
kértem, meghallá a tiedet is. Hallgass szavaimra és tégy azok szerint.
Meg foglak szabadítani. – A fejedelemné bámult, nem tudva, ha nem
álmodik-e?

E szavaknál egy kis finom aczélráspolyt vont elő az odaliszk övéből, s
kezébe fogva a fejedelemné kezét, elkezdé arról a lánczot lefürészelni.

Az első néhány fogásnál sebesen mélyedt az éles ráspoly az ezüst
karikába, hanem ott egyszerre megállt s bármily erővel nyomta is azt,
nem akarta tovább fogni a lánczot.

– Mi ez? nem akar a munka haladni? Miből van ez a láncz? Hisz ha aczél
volna, elreszelné a másik aczél.

Azraële hirtelen körülreszelte az egész lánczszemet, melyet Hasszán basa
ötvöse jónak látott csupán kívül formálni ezüstből, gondolva, hogy
csalását sohasem fogják észrevenni; s ez meglevén, lefeszíté a külső
ezüst lemezt róla s ime a kemény, áthatlan anyag, mely a ráspolynak
ellenállt, nem volt egyéb, mint – üveg. A jó ezüstműves úgy gondolá,
hogy az üveg csengése legkevésbbé hazudtolja meg az ezüstöt.

– Ah! monda Azraële; ez még legjobb nekünk. A munka rövidebb, s felkapva
egy ércz gyertyatartót, annak egy ütésével darabokra törte az egész
üveglánczot, mely csak vékony ezüst lemezzel volt borítva, csak a
lezárolt két arany-perecz maradt kezeiken.

– Így még hamarább készen leszünk, suttogá Máriához. Most segíts
menekülésedet siettetni.

Mária még mindig úgy állt előtte, mint a ki nem tudja elhinni, a mi vele
történik.

– Hogy gondolod azt? kérdé Azraëlétől. Merre menekülhetnék? Minden
ajtóban Hasszán basa őrei állnak, az ajtókat ő maga zárta be egyenként.
A várkapuk előtt meg vannak kettőzve az őrök, hallám a kiadott
parancsokat.

– Nincs nekünk dolgunk sem ajtókkal, sem őrökkel, az ablakon keresztül
menekülünk.

Mária hihetlenül nézett Azraëlére, azt vélte, meg kellett őrülnie. A
teremben semmi sem látszott, a min az ablakból leereszkedhessenek s oda
alant sűrű sánczkarók hegyei.

– Segítsd e gobeát hágcsójáról lebontanom. Monda Azraële s maga gyorsan,
mint az evet, felszökött a nagy porczellán-veder szélére, eloldozva az
erős növény indáit, mellé dugott hágcsójától, melyen egész a boltozatig
felfutott s onnan ismét lehajlott egész a gyökeréig.

Volt-e az valaha az odaliszk eszében, hogy a felfutó növény gúzsnál
erősebb indái könnyen megbírnának egy embert, ki a várablakból le akarna
ereszkedni? s tán azért ápolá azt oly különösen szobájában? míg Hasszán,
bár mennyire bízott is rabnőiben, minden módszert eltávolíta tőlük, mely
azokat a szökésben elősegíthetné? De ki gondolt volna arra, hogy e
szolgálatot egy felfutó folyondár venyigéi is megtehessék?

Mária kezdé látni, hogy társnője tudja, mit akar? Gyorsan segédkezet
nyújtva neki, lebonták a folyondárt, s elébb széttekintve, ha nem néz-e
valaki oda? lebocsáták annak indáit az ablakon.

Még mindig rövid volt. – A leghosszabb venyigék sem érnek a pallisadok
hegyéig, s a legvégső hajtások zöld venyigéire nem lehete számítani. Ha
a hágcsót, mely a virágot tartá, hozzá köték is, még úgy sem érte el az
árok fenekét.

Azraële széttekintett a szobában: mit találjon? Hirtelen meglelé! – Add
ide amaz ollót, monda Máriának, s mire ez visszajött hozzá, az odaliszk
leereszté hajfürtei tekercseit. Négy hosszú fonadék, oly fekete mint az
éj, térdein alól érve kigyózott alá termetén, női szépségei koronája, a
miért a férfiak úgy őrjöngtek utána.

– Add az ollót! szólt Máriának, kezébe fogva egyik fonadékát.

– Te hajfürteidet akarod levágni? kérdé meghatva a fejedelemné.

– Igen, igen, mit tesz az? kötélre van szükség s ez elég erős fog lenni.

– Inkább az enyimeket vágjuk le; szólt nemes versenyzéssel Mária,
lekapva fejéről kis gyöngyös főkötőjét, hogy kontyát megoldja, melynek
tekercsei, ha színre és hosszúságra nem is, de tömöttségre nézve
versenyeztek az odaliszkéivel.

– Jó, legyen mind a kettő, annál erősebben fog tartani, szólt Azraële, s
azzal elkezdé a két delnő a kisded ollóval gyönyörű hajfonadékait
egyenkint levagdalni. Egyik csodaszép tekercs a másik után omlott le az
odaliszk fejéről. Midőn az utolsó is lehullt, egy könycsepp esett utána
szeméből.

– Úgy is minek már? suttogá magában.

Ekkor fölszedék a gyönyörű hajfonadékokat s erős csomókkal egymáshoz
kezdék azokat kötözni. A középkor legbüszkébb lovagja örömmel viselhette
volna e drága tekercset öv helyett.

– Hm. Hitted volna-e valaha, szólt Azraële, hogy hajfürteink így fognak
összevegyűlni?

Mária hálateljesen szorítá meg az odaliszk kezét.

– Mivel hálálhatok meg ennyi jóságot?

– Ne gondolj rá. Tartozom vele a sorsnak… és még valakinek; suttogá
utána halkan.

Most már elég hosszú volt az eresztvény, hogy a rákötött hágcsó a
pallisadok tövéig érhessen. Ekkor még a kerevetek párnáit és vánkosait
szórták alá, mik a karókon fennakadva, megóvták a menekvőket attól, hogy
azok hegyeiben magokat megsértsék.

Ezenfölül Azraële a gobea-venyige fonadékát öve és turbánja tekercseivel
hozzá kötözé erősen az ablak keresztfáihoz.

– Most engem hagyj elébb lemenni, szóla az odaliszk, midőn mind az
készen volt, ha alattam el nem szakad e venyigefonadék, akkor jöhetsz
utánam bátran, mert gyermekeddel együtt nem vagy nálamnál nehezebb.

Az ég sötét volt és fellegekkel elborítva, senki sem veheté észre, hogy
a vár egyik sötét ablakából egy fehér alak bocsátkozék le a falon,
mindig lejebb, végre leér s az árok mélyében eltünik.

Mária ott állt fölötte és dobogó szívvel várta, míg az odaliszk leér,
egy rántás a gobea-fonadékon tudósítá, hogy már ő alant van, s Mária
utána jöhet.

A fejedelemné elszorult kebellel fohászkodék fel Istenhez a kisérlet
végperczében, melyben lelke minden erejére s Isten minden oltalmára volt
szüksége, azzal kebléhez kötözé öltönye szárnyaival kisdedét, ki
szerencsére mélyen aludt s kilépve az ablakon, az ingatag
venyigefonadékra bízta magát.

Valóban a legnagyobb Istenben való bizalom kellett e merénylethez, mert
ha a gyermek fölébred, a legelső sírás hangjára észreveszik a bástyákon
járó komparadzsik s futásuk fel van fedezve.

Nem történt semmi. Mária szerencsésen lejutott az árokba gyermekével
együtt. Azraële segített neki leszállni s azzal elkezdtek a sánczkarók
között végig bujkálni partmentében. A sánczra felkapaszkodniok nem volt
tanácsos, mert ott minden pillanatban találkozhattak az őrökkel.

Végre az árok végéhez jutottak, a hol két bástya összeér, egy keskeny
harántos nyilást képezve, melyen keresztül Pest városra lehetett
lelátni.

Tehát ez volt a várnak Dunafelőli meredek oldala.

E keskeny nyilás előtt állt egy komparadzsi, hosszú dárdájára
támaszkodva. Ő háttal levén fordulva, nem vette észre a nőket, míg ezek
ijedten döbbentek vissza, midőn őt meglátták. Az ember egészen a nyilás
elé állt, elzárva előttük az útat s bámulva Pest felé, a meredek fölött
állva.

Azraële hirtelen megragadá Mária kezét, fülébe súgva:

– Maradj itt. Ülj le gyermekeddel s vigyázz rá, hogy neszt ne adjon.

Ezzel elhagyva társnéját, maga a bástyafal mellé húzódva, lassankint,
nesztelenül oda kezde lopózni a komparadzsi háta mögé.

Az őr mozdulatlanul állt ott, mint a szobor, elbámulva az előtte folyó
Dunán s talán azon csendes folyókra gondolt, mik mellett apja, anyja
kunyhója áll, vagy azon harczokra, mikben nagy hírt, nevet, kincseket
fog magának szerezni; midőn egyszerre, mint a prédájára rohanó leopárd,
odaszökik az odaliszk s a háttal fordult komparadzsit, mielőtt annak
ideje volna kiáltani, oly erővel taszítja meg, hogy az hanyatthomlok
bukik alá a mélységbe.

Azzal hirtelen megkapja Máriát kezénél fogva.

– Már most előre, gyorsan!

Mint két szellem, suhan keresztül a bástyán a két hölgy-alak. Azraële
kezében a várkert kulcsa, néhány pillanat mulva a földalatti lépcsőzeten
vannak, s midőn annak ajtaját Azraële maguk mögött bezárta, akkor
Máriához fordult.

– Most már imádkozhatsz; mert meg vagy szabadítva.

* * *

A hír elterjedt már mind a két városban, hogy korán hajnalra kelve,
valakit ki fognak végezni, s itt-ott azt is rebesgeték, hogy az a
moldvai herczegné leend.

A váron kívüli lakosság képzelődésének egészen szabad tér volt e
tekintetben hagyva, mert a várkapuk Hasszán basa parancsára még esti hat
órakor körül mind bezárattak, s azontúl nem volt szabad azokon sem ki-,
sem beereszteni senkit, kivéve a váron kívüli őrállásokat ellátó katonai
csapatokat, azoknak is egyedül a szombati kapun lehetett ki- s bejárni,
módtalan vallatások és ellenőrködések mellett.

Az ily véletlenül bezárt várkapuk előtt azonban mentül később lett az
idő, annál nagyobb néptömegek kezdtek megtorlani, a benlakók mindenrangú
osztályaiból, kik odakünn rekedve, várták a jó szerencsét, hogy ismét
házaikhoz juthassanak.

A vállalkozóbbak, kik resteltek egy kapu előtt ácsorogni, sorba járták a
többieket s mindeniken bezörgetve, szerencsét próbáltak majd itt, majd
amott, s káromkodva mentek odább, ha megunták a dörömbölést. A
kapuőröknek még az is meg volt tiltva, hogy a zörgetőknek feleljenek.

Mentül sötétebb lett az idő, annál több ember csődült a kapuk elé; s
mentül többen csődültek össze, annál világosabb volt mindannyi előtt,
hogy az éjjel kívül fognak hálni.

A fejérvári kapunál torlottak meg legtöbben, mely fő bejárási hely volt;
zúgolódó csoportok dühöngtek a korlátok körül, egy pár örmény kereskedő
le is feküdt már a kapuban, szűrét feje alá gyűrve, készek ottan
virradni meg; egy pár agyafúrt török katona dühösen döngette a kaput,
hol sarkával, hol öklével, hol meg a fejével esve neki; egy puttonos
német kofa valami lyukat találva a kapun, arra tartotta a száját, s már
egy óra óta beszélte, hol sírva, hol könyörögve, hogy ő neki mily fontos
okai vannak a bejuthatásra, hogy tyúkjai, libái nincsenek megetetve,
hogy tejet visz a gazdájának, s reggelre mind megsavanyodik, hogy a
kenyeres-láda kulcsa nála van s cselédje éhen marad s több eféle;
ezalatt a kapu egyik szögletében ott állt mozdulatlanul egy magas
férfialak, barna boér-köpönyegbe burkolva, fejébe nyomott csalmája csak
sötét szemeit engedé villogni.

Már éjfél körül járt az idő, az emberek egyre vártak és nyugtalankodtak,
midőn mintegy tizenkét spahiöltönyű lovas érkezik a kapuhoz s keresztül
gázolva a népségen, egy közülök, kit a sötétség daczára karcsú délczeg
ifjúnak lehete kivenni, megkopogtatá dárdája nyelével a kaput.

– Dejszen zörgethetsz annak uram reggelig; szólalt meg egy budai
csizmadia, ki ott hasalt a gyöpön s nyugalmasan szalonnázott. Azok ki
nem nyitják.

– Hát ti miért vagytok itt? kérdi az ifjú tiszta magyarsággal.

– Mert kicsuktak bennünket esti hat órakor s nem eresztenek be.

– Miért történik ez?

– Mert úgy mondják, hogy hajnalban valakit ki fognak végezni a várban.

– Kicsodát? kérdé az ifjú láthatólag megdöbbenve.

– Biz aligha nem a moldvai herczegasszonyt.

– Oh azt semmi esetre sem! kiáltá az ifjú spahivezér, épen most jövök a
szultántól, kezemben a fermánja, melyben felkivánja őt Stambulba, annak
egy haja szála sem görbülhet meg.

– Akkor jó lesz uram, ha iparkodol bejutni a várba, mert meglehet, hogy
ünnep után érkezel a prédikáczióval; zsebedben lehet aztán a levél, ha
egyszer levágták a fejét.

Az ifjú egy perczig gondolkozni látszott; azután a körülállókhoz
fordulva, kérdé:

– Melyik kapun szokott az őrjárat bejárni?

– A szombati kapun.

– Az ifjú erre megfordítá a kantárszárát, s inte társainak, hogy
kövessék.

Már a legelső szavaknál, miket kiejtett, meglepetve lépett elő ama
köpenybe burkolt alak a kapu szögletéből, s midőn a herczegnéről és a
fermánról kezde beszélni, nagy érdekkel furakodott egészen közelébe, s a
mint az visszafordult, hirtelen sebes léptekkel követé, míg a népség
közül, lépést haladva, kiért s ott egyszerre odaférkőzve hozzá, a lovag
térdére tevé kezét s halk hangon megszólítá:

– Thököli!…

– Csitt! szisszent föl az ifju önkénytelen megdöbbenéssel s lehajtá
fejét, hogy arczába láthasson megszólítójának, mire csodálkozással
vegyült ijedelemmel veté magát nyergében hátra. – Herczeg, te vagy?

Ghyka herczeg állt előtte.

– Lehetnék-e másutt, mint itt, midőn nőmet meg akarják ölni? mondá
leverten.

– Még ne búsulj, holnapig sok idő van; nekem sok bizalmam van jó
csillagzataimban; a mit még valaha igazán akartam, ha táborszámra állt
is az ördög előttem, ki tudtam vinni, s igazabban soha sem akartam
valamit, mint Máriát megmenteni.

A herczeg könyezve rázta meg az ifju kezét s nem neheztelt érte, hogy ez
nejét Máriának nevezte.

– Hiszen a fermán kezedben van, s ha a szultántól jösz kiséretével…

– Fermán? barátom; biz az én kezemben egy csepp fermán sincsen, s
ezeknek a jó atyafiaknak, a kik itt velem vannak, csak a ruhájok török;
jó magyar pajtásaim, a kik felfogadták, hogy megtesznek velem mindent, a
mi eszembe jut; hanem van nálam valami, a mivel lehet fermánokat,
athnamékat csinálni, a mit használhatok börtönkulcsnak, hadseregnek és
kormánybotnak; – egy tarisznya arany.

– S mit akarsz azzal kivihetni?

– Mindent! Megvesztegetem az őrjáratot, hogy vigyen be magával a várba,
ha egyszer benn vagyok, megveszem Hasszán basát Olaj bégtől, vagy Olaj
béget Hasszán basától, a ki a másikat eladja; – ha nem sikerül a szép
szó, előveszem a fenyegetést, s ha minden tervem dugába dől, tudja isten
mit nem teszek? leaprítom Hasszán basát s testőreit tizenketted
magammal, vagy felgyújtom a várat, tüzet vetek a puskaporos toronyba,
egy szóval meg nem nyugszom, a míg feleségedet ki nem hoztam.

– Mivel köszönjem meg nemes buzgalmadat?

– Épen ne nekem köszönd barátom, hanem köszönd Teleki Flórának, a ki
nődnek barátnéja s tőlem azt kivánta.

– Tehát újra összekerültetek?

– Nem, barátom. Ilonával járok jegybe! Hejh az az asszony a kerek
világon! Most nála kellene lennem, ha ez az ügyem nem akadt volna, s
mihelyt ezt végeztem, menyegzőt ülünk egymással, a milyet nem látott még
Magyarország.

A könnyűvérű ifju oly hangon mondá mind ezt, mintha nem is gondolna
arra, hogy még ez órában fejét vesztheti, oly merénylethez fogva, mely
az egész török birodalom statuspolitikáját zavarhatná össze. Az ész nem
korlátozza nála a szivet, az ő jelszava volt:

«Virtus nescia freni!» (Zablát nem ismer a vitézség.)

A herczeg búsan hajtá le fejét, gondolva, hogy egy jóakaratú, de kevés
reménynyel biztató segítőre akadt.

– Hát te mit szándékozol itt tenni? kérdé Thököli amúgy mellékesen
Ghykától, mintha épen azt találná legkülönösebbnek, hogy őt találja
itten.

– Én is Máriát akarom megszabadítani; monda a herczeg; s reményem van
nekem is.

– Mondd el, mi úton? Tán egyesíthetjük mindkettőnk terveit.

– Alig hiszem. Az én utam egyenesen magamat adni át feleségem helyett.
Őt miattam akarják kivégezni; illő, hogy én jelenjek meg a vérpadon,
midőn ő érte jőnek.

Az erős férfi hangja reszketett, midőn ezt mondá. Komoly, elhatározott
szándéka volt ez.

– Rossz gondolat! kiáltá Thököli. Balgatag eszme. Ha feladod magadat,
ott fognak feleségestül s levágnak mindkettőtöket. Különb dolog lesz
ennél, velünk együtt lóra ülnöd, s beiparkodnod a várba, karddal a
kézben többet végezhetsz, mint békóval a lábon. A vakmerőké a sors!

– Tudod Thököli, a török emberségre én sem sokat adok, s elkészültem rá,
hogy, ha feljelentem magamat váltságdijúl feleségemért, engem is
megölnek, őtet is; de együtt halunk meg. És ez vigasztal.

– Nem jól beszélsz, ha mondom; kiálta türelmetlenül a magyar ifju. Ki
látta veszély órájában ily csüggedtnek lenni? Hát még egy oly balgatag
embernek sem tudnánk túljárni az eszén, mint ez a Hasszán? Megállj. Egy
jó ötletem akadt. Igen, ez helyes lesz, te velünk jösz, és mi
közrefogunk. Mi fennhangon elmondjuk a kapu előtt, hogy a híres
szökevény moldvai herczeget hozzuk fogolyképen. E hírre okvetlenül
bebocsátanak bennünket nemcsak a várba, hanem Hasszán elé is. A basa
engemet igen jól ismer s ha én azt mondom neki, hogy én fogtalak el,
kell neki hinnie; különben beverem a fejét. Meg fog örülni nagyon, ha
téged meglát. Én azonban nem foglak neki átadni, én vagyok felelős
érted, nekem kell téged őriztetnem; a dolog elhalasztandja nőd
kivégeztetését, mert előbb Stambulba kell majd írni, hogy a férj kézre
kerülvén, ne ő áldoztassék-e fel? s míg a levél visszajön, addig tízszer
megszöktetlek benneteket.

A herczeg keble tágulni kezde: Thököli oly könnyelmű legénykedéssel
beszélt e merényről, mintha csak tréfás kalandot tervezne. A herczeg
kezet adott rá.

– Most már csak az a kérdés, hogy minél előbb bejussunk a várba.
Közelítsünk a legelső őrhöz, ki a hídnál, vagy a kertkapuban áll, s
várjuk ott, míg az őrjárat felváltására megérkezik.

A lovagok erre közrefogták a herczeget s mint foglyot kisérték
parthosszant.

Késő éjszaka volt már az idő; a Duna feketén hullámzott partjai közt,
hintálva az idomtalan nagy török hajókat, miknek vitorlaforgóit
csikorgatá az erős déli szél.

Alig lehete látni, pedig a kalandorcsapat szüntelen fürkészve tekinte
körül, ha nem akad-e valahol az őrre? s csendesen tarták magukat, hogy
meghallhassák, ha az őrszem kiált.

Egyszer hallatszott valami kiáltás, de annak hirtelen vége lett, mintha
a szó közepén ütötték volna el a kiáltó fejét.

A mint azonban a várkert falai mellett elhaladtak, egy közülök
észrevevé, hogy annak keskeny ajtajába valami fegyveres alak huzódik. –
Ahol az őr! mondá Thökölinek.

– Bizonyosan alszik a gazember, hogy el hagyott bennünket maga mellett
menni s ránk nem kiáltott, monda Thököli s odaléptetett a fegyvereshez,
ki mozdulatlanul állt az ajtóban, megszólítva őt török nyelven:

– Hej timariota! vagy mi vagy! Te őrzöd itt ezt az ajtót?

– Láthatod, felelt a megszólított egyhangúan.

– Hogy van az, hogy az előtted elhaladókat meg nem szólítod?

– Az nincs rám bízva.

– Hát mi van rád bízva.

– Hogy itt álljak, a míg föl nem váltanak.

– S mikor fognak felváltani?

– Akármikor.

– Ezen a kapun jön hozzád az őrjárat?

– Épen nem ezen jön.

– S melyik kapun lehetne most a várba jutni?

– Egyiken sem.

– Nagyon rövid feleleteket adsz, barátom, pedig nekünk még az éjjel
okvetetlenül be kell jutnunk Hasszán basához.

– Tanuljatok repülni.

– Ne tréfálj jó ember, igen fontos tudósítást kell a vezérrel közlenünk,
te hihetőleg könnyebben a várba jutsz, mint mi; száz darab aranyat kapsz
tőlem, ha rögtön tudatod a basával, hogy én, Thököli Imre, fogolyképen
hozom magammal a szökevény moldvai fejedelmet; meglásd, a vezér is
gazdagon megjutalmaz érte.

A mint a gróf saját nevét mondá, s a fogoly herczegre mutatott, hirtelen
előlépett a kapu bolthajtása alól a vele beszélő török fegyveres, s
Thököli és Ghyka ajkairól egyszerre hallatszott a meglepetés hangján:

– Feriz bég!

– Én vagyok az. Legyetek csendesen. Ti Máriát akarjátok megszabadítani,
én is.

– Úgy van; szólt Thököli. Én megigértem egy nőnek, a ki szeretett, és
megtartom.

– És én megigértem egy nőnek, a ki szeretni fog, ha megtartom.

– Nincs titkunk előtted, mert segélyedre van szükségünk.

– Nekem nincs a tietekre.

A herczeg lecsüggesztett fővel hallgatá a két ifju beszédét: akkor
közbelépett ő is, megfogá mindkettő kezét, s elérzékenyült hangon szólt:

– Feriz! Thököli! Egykor mint hármas ellenség álltunk egymással szemben,
s most mint önfeláldozó barátok tartjátok kezeimet kezetekben. Én sem
akarok kisebb lenni, mint ti. Egy vérpad van már ütve a budai
várudvaron, e vérpad áldozatára vár, bár ki legyen az, mert a kard,
melyet a szultán haragjában kihúzott, szomjan nem maradhat. E vérpad nőm
számára készült, engedjétek, hadd váltsam én meg őt. Jól tudom, hogy
annak, a ki őt megszabadítja, magának kell helyette elveszni. Hadd
veszszek én. Te, Feriz, könnyen a várba juthatsz. Mondd meg Hasszánnak,
hogy asszony helyett férfit kap a vérpad, a nő helyett a férjet; – adja
vissza a nőt.

– Hagyd a vérpadot herczeg; az is megkapja a magáét; a ki legjobban
megérett rá.

– Ne hallgass a herczegre, monda Thököli Feriznek, ő elvesztette fejét,
mert Hasszánnak akarja ajándékozni. Csak annyit tégy meg, hogy juttass
be engem a várba, ha egyszer én benn vagyok, akkor semmi baj sincs.
Burokban születtem: a szerencse jár velem.

– Jó. Várjatok itt, míg a muezzim éjfélt kiált, úgy hiszem, nem messze
van már, mert az éj régen beállt, addig vigyétek le lovaitokat a part
alá, hogy ha valaki erre megy, észre ne vegyen.

A férfiak azt vélték, hogy Feriz bég az éjféli felváltó őrjárathoz akar
velök csatlakozni, s szót fogadva, elrejtőztek lovaikkal együtt a magas
part alá.

Az éj mind jobban elsötétült, nehány magányos csillag nézett imitt-amott
alá a széltől korbácsolt felhők közül.

* * *

Hasszánnak nyugtalan éje volt. Rémálmai minden perczben fölébresztették
s még sem bírt fölébredni egészen, zavart agyában egyik kisértet űzte a
másikat.

Az üvöltő szél kiszakítá egyik ablakát s erőszakosan a falhoz vágta,
hogy a színes üvegek csörömpölve hulltak a padozatra.

E zajra fölriadt, s a mint félálmosan az ablakra tekinte, a hosszú
függöny elkezde lassan közeledni felé, mintha valami dzsín vette volna
magára s jőne őt ijeszteni alatta.

– Ki az? kiálta fel Hasszán ijedten s kardjához kapott.

Semmi sem volt az, csak a szél feszült neki a függönynek, kiterjesztve
azt, mint egy zászló s egészen befúva a szobába.

Hasszán fogá a függönyt s leszorítá azt az ablak mellé, ráakasztva
aranyos bojtjait, s azzal ismét lefeküdt. A szél újra neki fordult, s
addig bolygatta a függönyt, míg újra kibontá bojtjai közül s ismét
befújta a szoba közepére.

Az ajtók és divánok kárpitjai mind úgy lobogtak, repkedtek, mintha
valaki rángatná végeiket, s a háromlábú mécses lángja kanyargott
jobbra-balra, nyargaló árnyékokat vetve a falakra.

– Mi ez? hát ördögök szabadultak-e e palotába? kérdé Hasszán önmagában,
elborzadva.

A zárt ajtók úgy durrogtak a keresztül fuvó széltől, mintha valaki
rugdalná kivülről, s néha egy-egy ablakszárny csapódása üdvözlé a szél
bömbölését.

Vannak néha rémeszméi az embernek, melyek egyszerre keresztül
világítanak lelkén. Hasszánnak e pillanatban azon gondolat ütődött
lelkébe, hogy az épület túlsó szobáiban egy ablaknak nyitva kell lenni,
ez okozza a szokatlan légvonatot, mely a palota függönyeit lebegteti,
ajtait rázza, s ez ablak nem lehet más, mint Azraëleé, s ha az nyitva
van, akkor a két nő megszökött.

Hirtelen talpra ugrott e rémgondolatnál, kirántá ágya mellett heverő
kardját, s felszakítva az ajtókat, őrültként rohant keresztül a szobákon
Azraële hálóterméig.

Szökésük perczében Azraële keresztbe fordítá a hosszú kerevet talapját a
befelé nyiló ajtó előtt, mely ilyformán egyik végével az ajtóhoz,
másikkal a túlsó falhoz ért, s a mint Hasszán nyitni akará az ajtót
befelé, ez lehetetlenné volt téve.

Minden világos volt a vezér előtt.

Nem kiáltott senkinek, hogy nyissa ki az ajtót! tudta, hogy elszöktek; a
kétségbeesés dühével ragadott egy harczbárdot a falról, s elkezdé vele
vagdalni a kemény tölgyfaajtót, hogy az egész palota felriadt a csapások
hangjára, s az őrök, a cselédség, mind összeszaladtak.

Az ajtó végre bedűlt, Hasszán keresztül rohant a szobába, egy pillanatot
vetett körül, s szemével láthatá, hogy rabja megszökött.

Nagyot ordítva futott az ablakhoz, s a mint meglátta az alábocsátott
növény indáit, homlokára csapott öklével és felkaczagott, hogy szinte
megszakadt bele.

– Rohanjatok szét! kiálta kétségbeesetten az összefutott őröknek.
Elszöktek, ellopták életüket tőlem; ellopták az én életemet! Fussatok
utánuk, a világ minden részei felé, üldözzétek, kötözve hozzátok vissza,
megkötözve, hogy a vér folyjon kezeikből, oh Azraële, Azraële! Mivel
érdemlém ezt tőled!

Ezzel ismét sírva fakadt az öreg ember, s megpillantva az odaliszk övét
az ablakfán, melylyel a növény volt odakötve, azt leoldá, összecsókolá
százszor, könyező arczát elrejté bele s ájultan rogyott le a földre…

* * *

… «Siess, herczegné, siess!»…

Az odaliszk megszorítá társnője kezét s ragadta magával előre a bokros
várhegy oldalán alá. Már a lépcsőzethez értek, mely a sötét földalatti
út kezdetét képezé, a dunaparti kert kapujain végződve.

Az odaliszknak sikerült e titkos lépcsőzethez vezető ajtók kulcsait
Hasszántól kilopni, ideérve, elővoná azokat kebléből.

Míg a kettő közül keresné azt, mely ez innenső ajtó zárjába illik,
hirtelen egy ordító hang kiált le a várablakból; végig hangozva az éji
csendbe – mindkét hölgy egyszerre kiálta megijedten: «Hasszán!»
Megismerék a hangot.

– Észrevették futásunkat! monda Azraële.

– Isten! ne hagyj! rebegé Mária, kezeit összekulcsolva. Gyermekem…

Azraële hirtelen felnyitá a csikorgó zárat. Azon nehány percz alatt,
mely ebbe telt, az első ordításra zűrzavaros robaj támadt a várban,
ijesztő kiáltások, mik egyik bástyafaltól a másikra terjedtek; az egész
várőrség felébredt, s éktelen kiáltozás hangzott a vár belsejéből is.

– Siessünk! kiáltá Azraële, sebesen felnyitva az ajtót, s maga után
rántá a herczegnét a vak-sötét folyosóba.

Ezen pillanatban egy ágyúlövés dördült el a várfokon, lármajelül.

Mária a lövés hangjára az ijedelemtől ájultan rogyott le Azraële
lábaihoz, s mozdulatlan terült el a lépcsőzeten, utolsó pillanatban is
gyermeke elé tartva kezét.

– Hah! ez asszony elalélt, kiálta ijedten az odaliszk, midőn észrevevé,
hogy az élettelen alak kezénél fogva engedi magát a földön húzni.

– Mindketten itt veszünk; rebegé kétségbeesetten. A várbeli zaj nőttön
növekedék, a vár minden bástyáiról durrogtak a jeladó ágyuk.

– Nem, nem szabad elvesznünk; kiálta akkor a delnő, s a végveszélytől
sokszorozott erővel hirtelen karjaiba vevé az elalélt asszonyt és
gyermeket, s ölébe emelve, elkezde velök futni a fedett lépcsőzeten alá.

Vak sötétség fogta mindenütt körül, csak tapogatózva haladhatott a
folyosó nedves falához simulva, majd-majd összeroskadt elalélt
társnéjának élettelen terhe alatt, de egy újabb lövés hangja mindig újra
felriasztá s nem engedé megpihenni.

Csak előre, mindig előre! az utolsó lehelletig, a végső szívdobbanásig!
A felriadt gyermek úgy sírt!

Azraële térdei roskadoztak, keble elfulladt a kettős teher alatt,
nyitott szemekkel nem látott semmit, és lelke előtt is oly sötét volt a
világ, mint szemei előtt.

Nehéz volt vállának a teher, de nehezebb volt szivének a gondolat: hogy
azon nő, kit éltével szabadít meg, annak kedvese, a kit ő szeret… És
mégis meg kellett őt mentenie, mert annak igérte meg…

Minden lépésnél fogyni érzé erejét, szédelegve támaszkodott a falnak, a
lépcsők még mindig nem akartak véget érni; csak addig tartson az élet,
míg az ajtóhoz ér vele, s azután még egy perczig, míg Ferizt megláthatja
s hallhassa ajkáról: jó nő valál! – Azután jöhet Izrafil lángalakú
pallosával.

Nemsokára a léptek tompább döngése sejteni engedé a sötétben, hogy az
ajtó már közel van, végső erejét összeszedve, tántorgott még néhány
lépést társnője terhével, s midőn az ajtó kilincse kezébe akadt, térdei
megtörtek alatta, a herczegnével és gyermekével együtt a küszöbre
roskadt, alig maradt annyi képessége, hogy a kulcsot a zárba taszítsa és
kettőt fordítson rajta.

* * *

Feriz bég, a magyar urak félrevonultával, ismét behúzta magát a kertkapu
mély bolthajtása alá, s feszült figyelemmel hallgatózott, mikor fog
éjfélt kiáltani a muezzim? Ekkorra mondá Azraële, hogy el fog jönni.

Hogy el ne jőjjön e nő, arra nem is gondolt, oly mélyen látott e nő
szivébe, úgy látta annak szörnyeit és nemtőit születni és harczolni,
hogy bizonyosnak hivé igérete teljesültét.

Csak a muezzim kiáltana már a mecsetből.

Végre hangzott a csendes éjben a kiáltás; de ez nem a muezzim szava volt
a mecsetből, hanem Hasszán rémordítása a várablakból, s a zaj, mely
rögtön utána támadt, tanusítá, hogy veszély van a várban.

Feriz megrendült szivében, de helyéről meg nem mozdult. – Jól tudá, hogy
e zaj mit jelent? A herczegnét megszökteték s szökése észrevétetett.
Csak az volt a kérdés: későn-e, vagy korán?

Feriz azt érzé, a mit még soha: szivét remegni.

– Mi zaj ez? kérdé remegő hangon a herczeg, felütve fejét a part mellől.

Feriz nem akarta őt elrémíteni: «semmi baj», válaszolt; valaki a
bástyákra lopódzott talán, s azt üldözik.

Ekkor hallatszott az első ágyúlövés.

Feriz bég először éltében rendült össze ágyú hangjára.

– Ez lármajel! szólt Thököli, kardját kivonva.

– Maradj csendesen! súgá Feriz. Tán a kapuk előtt zajgó népre lőttek.

Azonban a lövések a vár minden bástyáin ismételve lőnek, a zaj, a lárma
növekedett, hangzott a lármadob pörgése, a trombiták vészriadója, s
lehete látni, mint futkosnak egész csoportok a bástyákon, a csigautakon,
fáklyákkal és villogó kardokkal kezökben.

– Ezek valakit üldöznek! kiálta a herczeg, tovább nem állhatva s
felugorva a partra.

– Nem tudom; rebegé Feriz, s hideg borzadás állta el egész testét.

Ghyka kardot kapva, a hegynek akart rohanni, mintha valami ösztön
sugallata pótolná merev gondolatait.

– Mit akarsz? kiálta suttogón Feriz, s megkapva a herczeg kezét, berántá
magához a kapu alá… Mindkét férfi keze remegett egymás kezében.

Nehány pillanatig mereven hallgatva álltak ott, a zaj, az egyes
kiáltozások mind közelebbről kezdettek hangzani… Ha utolérik őket!

– Csitt! csendesen; suttogá Feriz, fülét az ajtóhoz tartva, úgy tetszék
neki, mintha közelgő lépteket hallana belülről, és nyöszörgő
gyermeksírást.

Nehány pillanat mulva megcsördült a kilincs, s a kulcs a zárba
taszíttatva, kétszer elfordult abban. Feriz sietve nyomta befelé az
ajtót, s két élettelen hölgy-alak hullott lábaihoz.

Hirtelen odarántá magával az ifjú a herczeget, s megismerve az alélt
Máriát, ki még akkor is Azraële ölében feküdt, odatevé őt annak karjai
közé, síró gyermekével együtt.

– Itt nőd és gyermeked!… Most siess!…

– Máriám! rebegé a herczeg magán kívül, s forrón kebléhez ölelve őt és
gyermekét, kit most látott először, s ennek piros, amannak halvány
arczát őrjöngő örömmel csókolá össze.

E hang, e csók, ez ölelés fölébreszté az alélt nőt, s a mint fölveté
szemeit, karjait hirtelen, szenvedélyesen fonta férje nyaka körül, ki
gyermekét tartá karján. A nő ajkára nem jött hang, szivében volt minden
élet.

– Gyorsan, gyorsan, sürgeté őket Feriz, szálljatok ide a csónakba, a
túlparton majd örülhettek egymásnak, addig még félnetek kell, az egész
budai part felzendült. Gondoskodtam rólatok. A túlparton két gyorsfutó
paripával vár reátok egy rabszolgám, említsétek nevemet s át fogja adni
a vezetéket. A váczi partok előtt egy másik szolgámat fogjátok találni
friss vezetékkel, váltsátok fel a lovakat, s azután el Nógrád felé.
Onnan könnyű lesz Lengyelországba futni. Ne hálálkodjatok; a pillanat
drága. Előre!

Ezzel levezette a menekvőket a készen álló csónakhoz, melynek fenekén
mind ez ideig két izmos szolgája feküdt látatlanul; ezek beemelték őket,
Feriz eloldá a csónak kötelét, a csáklyák egyet taszítottak rajta, s az
belódult fejedelmi terhével a zajgó hullámsíkra. Nehány nyomás az
evezőkkel, s messze voltak a parttól.

Feriz bég csak ekkor lélekzett fel szabadon, mintha sziklák estek volna
le szivéről.

– Nem fognak-e utánok mehetni? kérdé Thököli aggódva.

– Mehetnek; viszonza Feriz; de lovat nem vihetnek át csónakon, odaát
nincs több, mint melyre a menekvők fognak ülni, a híd pedig ki van
bocsátva, s ilyen szélben éjszaka alig lehet egyhamar beállítani.

A menekvők már a Duna közepén jártak, midőn Máriának, ki aléltságából,
ijedelméből és öröméből csak lassan tért magához, eszébe jutott
társnője, ki őt oly megmagyarázhatlan önfeláldozással és erélylyel
szabadítá meg, s felállva a csónakban, kendőjével integetett vissza,
mintha azzal akarná kipótolni a búcsúüdvözletet, melyet öröme és
siettében mulasztott.

– Mit cselekesztek?! kiálta Feriz haragosan, átlátva, hogy ezáltal
magukra vonják a figyelmet.

Szerencsére sötét volt az éj, a bástyákról lerohanók nem láthatták a
Dunán keresztül vágó csónakot; nemsokára a két ifju szemei elől is
elkezde annak alakja enyészni.

Feriz bég megdicsőült arczczal tekinte fel a magasba. Két csillag nézett
alá nagy fényesen egymás mellől a futó felhők közül. Nem Aranka szemeit
látta-e ő a két csillag ragyogásában?

Thököli megragadá az ifju bajnok kezét s megszorította azt hevesen.

– Másodszor állunk egymással szemközt; szólt szívből jövő érzés hangján
hozzá. Akkor én győztem, most te győztél. Isten veled.

Ezzel lovára szökött az ifju gróf, s társainak intve, velök együtt a
Gellérthegy felé vivő úton elrobogott.

Feriz összefont karokkal állt ott a parton egyedül, s szemeivel a
sötétségben elvesző csónakot iparkodott még egyszer kivehetni.

A szegény odaliszkra, a ki megmenté őket, nem gondolt senki…

Egyszer forró kéz érintését érzi az ifju karján. Hátranéz. Megtört
lélekkel és erővel odavonszolá magát hozzá térdein az odaliszk, s kezét
megragadva, odavoná kebléhez, ajkaihoz. Nem tudott szólani, csak sírt,
csak zokogott.

Feriz érzékenyen tekinte rá.

– Te jó nő vagy… mondá szeliden.

A hölgy átkarolta az ifju térdeit, s oly jól esett neki, hogy az
megengedé azt.

– Köszönöm neked, hogy szavadat megtartád; mondá Feriz; lásd, e nő nem
volt kedvesem. Hisz férje van, a kit szeret.

Nem mondhatott e szavaknál édesebbet a delnőnek. Küzdéseért,
önfeláldozásáért legnagyobb jutalma e szavakban volt, tehát Feriz nem
szerelemből mentette meg ő általa e nőt!…

A lárma e közben már a parton is elterjedt, az üldözők úgy látszék, hogy
nyomára jutottak a szökevényeknek.

– Innen távoznunk kell, monda Feriz. Akarsz-e hozzám jönni?

Ő hozzá menni? Minő gondolat volt ez Azraëlére nézve! Egy födél alatt
lélekzhetni vele. Ő általa híva, ő általa elfogadva, s talán ő nála
maradni!…

– Nem megyek hozzád; viszonza.

Eszébe jutott, hogy ha őt a kedves ifjunál találnák, miatta az is el
fogna veszni, s úgyis jól tudta, hogy a meghivás csak nemeslelkű hála
tőle, de nem szerelem…

– Át akarok menni a szigetre; mondá utána halkan.

– Úgy csónakodba foglak segíteni; monda az ifju, kezét nyujtva az
odaliszknak, hogy fölemelje.

Az még mindig ott térdepelt a földön.

Fölveté nagy, könyben uszó szemeit az ifju arczára s reszkető hangon
suttogá:

– Feriz… Te azon hölgyeket, kik magukat érted feláldozák, kik meghaltak
nemesen, bátran, mert téged szerettek, meg szoktad jutalmazni… Nem
vagyok-e én e jutalomra megérve?

Feriz bég búsan hajtá le fejét, mintha fájna neki átgondolni e szavak
értelmét, azután halkan, szeliden lehajolt a hölgyhöz, s annak szép
fejét magához vonva, márványhomlokára egy meleg, érző csókot nyomott.

Az odaliszk megdicsőült gyönyörrel roskadt össze e nem földi kéj
érzelmének terhe alatt, s azzal felszökött, s remegő karjait égre
emelve, suttogá:

– Boldog vagyok!… Először életemben… Most mehetek – meghalni.

Feriz bég gyöngéden átkarolva, csónakáig vezeté a delnőt. Ott még
egyszer megállt, az ifju vállára hajtva fejét, s fülébe súgva, mondá:

– Ha kioszkodba érsz, ne feküdjél még le aludni… ülj ki az ablakodba s
nézz a sziget felé, merről a nap feljöttét szoktad várni. Az éjjel
korábban fog az ég onnan pirulni, mint máskor; ha meglátod e tüneményt,
gondolj akkor reám, mondj értem egy imát, mely kisérjen a hideg «holnap»
elé, s mondjad azt szivedben: «e nő vétkeiért megbünhődött!»

Az odaliszk két könycseppet érze arczára hullani. Az ifju szemeiből
jöttek azok.

Ő nem lehetett boldogabb e világon.

Néhány pillanat mulva ringatá a hullám a futó csónakot.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Historia rerum Transilvanicarum autore Joanne Bethlenio
etc.]

[Footnote 2: Tököli még rosszul lett a dohánytól, melyet a nagyváradi
basánál kellett színia.]

[Footnote 3: Cserei Mihály Erdély historiája.]

[Footnote 4: Mind három levelet lásd: Historia rerum Transilvanicarum,
authore J. Bethlenio Pars. I. pag. 110, 111, 112, 113.]

[Footnote 5: Historia rerum Transilv. aut. Jan. Beth. p. 126.]

[Footnote 6: Cserei Mihály: Erdély históriája.]

[Footnote 7: Erdély aranykora, II. kötet.]

[Footnote 8: Historia rerum Transsilv. auth. Joan. Bethlen.]

[Footnote 9: Ez a kép iratott 1852-ben, ezelőtt 42 évvel.

J. M.]

[Footnote 10: 1852-ben még nem volt «vigadó».

J. M.]

[Footnote 11: Rosz szellem.]

[Footnote 12: Hogy így, és nem Montecucolinak irták e hadvezér nevét,
azt egy régi anagramma eléggé bizonyítja, mely szerint Montecuculi
nevének betüiből e szó jön ki «centum oculi».]

[Footnote 13: Historia rerum transilvanicarum, autore Joanne Bethlenio.]

[Footnote 14: Félkrajczár, török pénz.]




TARTALOM.

TÖRÖK VILÁG.

I. kötet.

  Előszó  1
  Isten csodái  4
  Az aranyos kaftány  19
  Három szűz  26
  Három férfi  40
  Országos gondok  49
  A nagyváradi nap  58
  A szentkuti barát  84
  A nagy-enyedi ijedés  98
  Hölgyvásár  105
  Az amazon-dandár  117
  A Margitsziget  123
  Egy csillag a pokolban  130
  Szent-Gotthárd  140
  Az üldözött nő  160
  Olaj bég  174
  Nők védelme  183
  Küzdelem a saját fejért  197
  Ellentétek  214
  Szerelem tévedései  222
  Játék egy vak emberrel  236
  A halál előtti éj  240





End of Project Gutenberg's Török ?világ Magyarországon (1. rész), by Mór Jókai

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 56295 ***