The Project Gutenberg eBook of Feltalálók, felfedezők, nagy emberek
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Feltalálók, felfedezők, nagy emberek

Author: Wilhelm Ostwald

Contributor: József Pogány

Translator: Miklós Kósa

Release date: April 23, 2025 [eBook #75946]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Révai, 1912

Credits: Albert László


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK FELTALÁLÓK, FELFEDEZŐK, NAGY EMBEREK ***


VILÁGKÖNYVTÁR

SZERKESZTI

Dr POGÁNY JÓZSEF.

KÖNYVE

OSTWALD

FELTALÁLÓK, FELFEDEZŐK, NAGY EMBEREK

FORDITOTTA

KÓSA MIKLÓS

1912

RÉVAI-KIADÁS

_Minden jog fenntartva._

_A cimlap és kötés rajzát Zádor István készitette._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA




OSTWALD

Egy japán diákja azt kérdezte egyszer nagy professzorától, miről lehetne
már ifjukorában felismerni a jövő nagy emberét. A professzor csudálkozó
kérdésére elmondotta, hogy a japán kormány szeretné ezt tudni azért,
hogy ilyen gyerekkorukban felismert nagy emberekből válogassa ki azokat,
akiket Európába küld studiumokra. Ez a kérdés vezette Ostwaldot a nagy
emberek (az ő szemében első sorban feltalálók, felfedezők,
természettudósok) problémájához. Miről lehet felismerni az ifju kor
szimptomáin a nagyra hivatottságot, miként alkotódik meg a nagy ember
életének a szerkezete, mik az állam, a társadalom feladatai a zsenivel
szemben a maguk érdekében – ezekre a kérdésekre ad feleletet Ostwaldnak
immár egész sor munkája. Elsősorban pedig nagy emberek életének a
természetrajzát kutatja, induktiv történelmi anyagot keres
természettudományi erősségü törvények megformulázásához. Itt is három
nagy ember: Mayer, Liebig, Helmholtz élettörténete adja a nagy emberek
természettörténetének egész sor törvényszerüségét. Már pikantéria
kedvéért is érdekes megnézni, hogy egy negyedik nagy embernek, magának
Wilhelm Ostwaldnak az élete mennyire fér el ezek között a megállapitások
és regulák között. Minden egyéb szempontok félrehagyásával most az
Ostwald megállapitotta törvények érvényességét próbáljuk kontrollálni az
Ostwald életének adatain.

Egy tanitványának, Waldennek a könyve elmondja Ostwald életének a
jelentős eseményeit. Rigában, ebben a német-orosz városban született
1853-ban, az apja kádár volt, érdemes céhmester. Igaz tehát rá, amit a
zseniről megállapit, hogy első sorban ilyen alantibb polgárcsaládból
szokott kikerülni és igaz rá, amit Liebigről mond, hogy a „népből“ való
származása révén sok fölhalmozott, fejlődésre kész energiát hozott
magával. Ahogy minden nagy emberénél számtalanszor hangsulyozza, Ostwald
is rossz tanuló volt, az öt osztályu reálgimnáziumot hét év alatt
végezte el, különösen a filológiával, a kivételek tudományával volt sok
kinja, mint szerinte minden későbbi természettudósnak, a kivételt nem
türő törvényszerüségek kutatójának. Igen korán érett gyerek volt, mint
elmélete szerint minden zseni. Minden érdekli, csak az iskola nem.
Tüzijátékokat fabrikál, fotografál, esztergályoz, könyvet köt,
gyereklapot csinál. Az apja házában tanulta meg a testi munka
tiszteletét. Együtt éltek ott a kádárlegényekkel és inasokkal. A
kézmüves lelkiismeretessége lesz meg Ostwald kisérleteiben és
vizsgálataiban. A bizonyitványai mindig rosszak; de fizikában, kémiában
első sorban áll. Még gyerekfővel kerül fel a dorpati egyetemre kémiát
tanulni. Muzsikás és alkoholos esztendők következtek ezután, de Ostwald
az igy elherdált idő egy részét ugy hozta be, hogy nem járt az
előadásokra. Erre is van Ostwaldnak egy elméleti megjegyzése: „Az iskola
zsarnoksága alól való többé-kevésbbé erőszakos fellázadás, ha nem is áll
egyébből, mint az iskolai feladatok félrevetéséből és a belső
érdeklődések energikus követéséből, nagy időmegtakaritást és az alkotás
meggyorsitását jelenti.“ Laboratóriumi munkát azonban sokat végzett.
Három szemeszter után hazamegy vizsga nélkül. Végre nagy kinnal letesz
két vizsgát. A harmadik vizsgáját aztán valami bolond pezsgős fogadásból
nagyszerüen leteszi négy hét alatt. Ime már kitetszik karakterének,
Ostwald terminológiája szerint, romantikus volta. Gyorsan, hirtelen
reagál mindenre, nagyszerü lendület van benne. Megvan benne az ostwaldi
romantikusság másik szimptómája is: sokféle iránt érdeklődik. A
diákbibliájába ezt irja egyik társa: Kedves Ostwald, csak ne akarnál
olyan átkozottul sokoldalu lenni. És romantikus abban is, hogy azonnal
és mindenkire hat az egyénisége, mindenki megszereti, nagyon simán és
könnyen halad. Elismerik és pártolják. Hamarosan asszisztens lesz és
huszonöt éves korában már magántanár a dorpati egyetemen. Mint Ostwald
szerint minden ifju zseni, ő is azonnal a legnagyobb célokra tör, már
első munkájával megkezdi élete legnagyobb alkotását: a fizika és kémia
oly termékennyé lett egyesitését.

Környezete rajongott érte, pedig igen sokat boszantotta őket „vad“
nézeteivel. „Az öreg és munkára képtelen embereket meg kellene ölni“, „A
szerelem őrültség“. „Sohasem fogok megházasodni, mert előre látom, hogy
sajnálnom kellene a feleségemet és még erre sem volna elég időm.“
1879-ben természetesen eljegyezte magát: „Megházasodom, mert ez a leány
zavar a munkámban.“ Keresztülmegy ekkor a nagy természettudósok gyakori
válságán. Egy pillanatig arra gondolt, hogy a megélhetés kedvéért
abbahagyja a tudományos munkát és a technikai kémiára adja magát. De
aztán a felesége ellenállása győzött és Ostwald nem lett hütlen a
tudományhoz. Ostwaldnak igen érdekes fejtegetései vannak, hogy milyennek
kell lennie a nagy ember feleségének, hogy a zseni az alkotás egy életen
át szakadatlanul tartó szülési fájdalmai között a körülményekhez képest
jól érezze magát.

1881-ben meghivják a rigai politechnikum kémia tanárának. Kitünő tanár.
Ebben is igazi „romantikus“. Elszakithatatlanul hozzátapad tanitványai
rajongása és szeretete. Az ő tanársága ideje alatt megduplázódik a
kémiahallgatók száma. Még külföldről is elkerül Rigába tanitvány, Svante
Arrhenius, aki ma maga is a legnagyobbak közül való. Tanitása, temérdek
adminisztrációs munkája mellett rengeteget dolgozik. Rigai korszakában
harminc kisérleti tanulmányt ad ki. Ekkor alkotja meg első világhirü
munkáját, Az általános kémia tankönyvét. A fizika és kémia egész
áttekintése és történelmi kritikája ez a könyv, „esemény nemcsak a
szerzője életében, hanem a fizikai kémiának mint önálló tudománynak az
életében is“. Ennek az első nagy műnek a keletkezése is igazolja Ostwald
teóriáit. Már huszonhét éves korában, házassága első évében született
meg az első fogalmazása. Ime ujra a zseni életében annyiszor
hangsulyozott koránérettség. És bizonyitódik a másik tétel is, hogy a
korai házasság hasznos a nagy emberre és hogy a házasság első ideje
rendesen egybeesik legragyogóbb tudományos alkotásának idejével.

Uj lendület következik eztán Ostwald életében, 1887-ben meghivják a
lipcsei egyetemre. Megint egész tanitványhadsereg gyül össze körülötte a
világ minden tájékáról. Egész miniatürinternacionále. Csodálatos
szervező, fascináló, tanitó munkát végzett. Kitünő előadó, nem patetikus
szónok, vagy simanyelvü csevegő, hanem egész gondolatmunkáját kitárja a
hallgatók előtt, ott küzd, kinlódik előttük a tárggyal, a közönsége
szemeláttára születnek a gondolatai. Mikor Walden rajongva beszél arról,
mint hatott a tanitványaira, mintha Ostwald beszélne Liebigről, a
romantikus és igy tanitványgyüjtő mesterek legnagyobbikáról. Temérdek
egyetemi tanár került ki a keze alól, megint el lehet mondani róla, a
mit ő ir Liebigről: „Nem mondunk sokat, ha azt állitjuk, hogy Liebig ez
alatt az idő alatt az egész kulturvilágot ellátta
kémia-professzorokkal“.

Tudományos munkássága a vegyi rokonság, az elektrokémia, az energetika,
a katalizis-elmélet során egyre magassabbra, egyre széditőbb
gondolat-ormok felé lendült. Egyre több lesz a szaktudósnál. Már a
kémiában is minden réteg számára, tudósok, diákok, a nagypublikum
számára megvannak a maga könyvei, de minden szárnycsapása egyre
magasabbra és tágabb szemhatárok fölé emeli. Walden kitünő szemmel
állapitja meg róla: „Liebig klasszikus ‚kémiai levelei‘ óta nem volt
kémikus, aki ennyire _minden_ réteg és minden életkor mestere lett
volna. Liebig elsősorban a kémia általános kérdéseit vitte be a
legszélesebb körökbe, Ostwald könyvei pedig az általános (a fizikai)
kémia jelentőségének a hirdetői. Ha még hozzávesszük a
„természetfilozófiai előadásait“, amelyekben Ostwald _minden_ művelt
emberhez beszél és az emberi szellem örökös kérdéseire keres választ,
akkor el kell ismernünk, hogy kémikus most lett először ennyire egy
_egész_ nép tanitómesterévé… De tovább kell mennünk. Ostwald munkáit
egész sor kulturnyelvre leforditották, van köztük olyan is, amely kilenc
nyelven jelent meg (németül, angolul, franciául, olaszul, oroszul,
lengyelül magyarul, görögül, japánul), ki kell tehát mondanunk, hogy
Ostwald _nemzetközi_ tanitómesterré emelkedett.“

A nagy kutató pályája csucsára ért, elmélete szerint be kellett hát
következni a megöregedéssel járó nagy válságnak. Az egykor nagy
szenvedély, a tanitás, türhetetlen gyötrelemmé lesz, 1906-ban odahagyta
a lipcsei katedrát. Bezárul egyben kutató, kisérletező munkássága is és
egyre inkább fokozódik az irói produkciója. Az irói munkásság tölti ki
„gazdagon és termékenyen“ most már néhány esztendeje az életét. Megint
mintha csak pontos és előre elhatározott alkalmazása volna élete a nagy
ember életéről alkotott törvényeinek. A kémia szakkérdései, az
ismeretelmélet filozófiai problémái helyett most a „nap követelései“
érdeklik. A kutató tudomány helyébe lép a tudomány alkalmazása. Az
emberiség, a társadalom jobb, célszerübb berendezése, a fejlődés
siettetése, az akadályok szétrobbantása, a természet megismerése és
meghóditása praktikus dolgokban, – ezek a szempontok mozgatják a
gondolkodását. Megismétlődése annak, amit ő Liebigről állapitott meg:
„Életének ebben a korában hajtóereje az a kivánság volt, hogy az
emberiség sorsát megkönnyitse a tudomány eszközeinek a szolgálatába
állitásával.“

Még sokféle és sokszempontu kutatás fogja eldönteni, mennyire igazak
Ostwald törvényei a nagy ember természetrajzáról, de az ime kétségtelen,
hogy az ő élete maradék nélkül bennfoglalódik ezekben a tételekben. Ha
ezeknek a törvényeknek semmi egyéb termékenyitő hatásuk nem volna, ha
nem volnának is egyebek, mint Ostwald életének lappangó magyarázatai,
akkor is jelentőssé lesznek azzal, hogy egy nagy ember lerontotta velük
a zseni természetfölötti eredetét és a maga élete tudatossá tevésével
földi viszonyokból és földi törvényekkel értette meg a legnehezebbet: a
maga életét.

_Pogány József._




A kultura problemája.

Mi a hivatásuk, a szó legáltalánosabb értelmében, a feltalálóknak és
felfedezőknek? Ha erre a kérdésre azt a feleletet próbálom adni, hogy:
_a kultura fejlesztése_, – ez a válasz elfogadhatónak fog látszani;
viszont szükségszerüen felvetődik egy ujabb kérdés: _mi is a kultura?_
Ha megint a magam módján felelem: _az átalakitott energia gazdasági
együtthatójának megjavitása_, ugy el kell készülnöm arra, hogy olvasóim
többsége türelmetlenül vagy lemondólag rázza a fejét és komolyan
fontolóra veszi, vajjon nem volna-e legokosabb, ha ezt a könyvet
mindjárt össze is csukná. Kérem, sziveskedjenek még egy pár oldallal
megbirkózni. Hiszen tulajdonképp nagyon egyszerű és világos dologról van
szó és annak, aki a fizika hivatalos szókincsével ismerős, a definició
néhány szava egyes esetek egész tömegét idézi fel, amelyeken a
meghatározás helyénvalóságát azonnal próbára teheti. De a megfelelő
fogalmak a fizikában járatlan olvasónak is rendelkezésére állanak,
legfeljebb ilyen elnevezések alatt még nem volt alkalma használni őket.

Vizsgáljunk meg egy sajátosan emberi tevékenységet, például a nyers vagy
természetes anyag feldolgozását. Akár esztergályosról van szó, a ki
pipát, akár művészről, aki szobrot farag: a munka mindig akként megy
végbe, hogy egyfelől ott van a kész mű, másutt a hulladékok, a forgács,
a törmelék, a mi már alkalmatlan arra, hogy hasonló alkotás anyagául
szolgáljon. Minden czéltudatos tevékenységnek ez a tipusa. Lehetetlenség
a tervbe vett művet a megadott nyersanyagból tisztán, vagyis anélkül
kihozni, hogy egy része értéktelenné ne válnék vagy legalább is ne
degredálódna. Igaz, sokszor a körülmények annyira bonyolultak, hogy az
anyag a megfelelő szolgáltatásra teljesen kiaknázhatónak tetszik. Ez az
illuzió azonban csak akkor fordul elő, ha nem állitunk fel szigoru
szempontokat. Igy például azt lehetne mondani, hogy az ércöntő
beleszoritja az egész érczmennyiséget az előírt formába és nincs
forgács-hulladék. Ez tény, de a tüzelő anyag, amelylyel a nyers érczet
megolvasztotta, elvész és többé ilyen czélra nem használható. Igy áll az
ügy minden más esetben is, amelyet vizsgálat tárgyává teszünk. Minden
munkának van egy ismertető jele: mindenből, a mit a természettől azért
kaptunk, hogy saját czéljainkra alkalmazzuk, bizonyos résznek el kell
értéktelenednie, le kell kopnia, hasznavehetetlenné kell válnia. Az
esztergályos száz kiló fából talán harminc kilónyi pipát farag. A fa
szakszerűen értékesített hányada harmincz százalék. Tehát: az
esztergályos a faanyagot egy harmincz százalékos gazdasági együtthatóval
dolgozza fel.

Itt van tehát az a kétes jelentésű szó és nem is volt olyan nehéz
megérteni. Természetes, hogy egy másik esztergályos, a ki ügyesebb
mesterember, ugyanabból a faanyagból negyven százalékot tud pipának
kiképezni és igy magasabb kulturát képvisel, mint a ki csak harminczra
viszi.

De hogy vagyunk akkor, ha ehhez a munkához viszont kétszeres időre van
szüksége? Nos, erre a kérdésre a már ismert eljárási módon
válaszolhatunk. A nap huszonnégy órájának csak bizonyos része forditható
munkára: az idő is alá van vetve a gazdasági együttható törvényének.
Hogyha tehát a munkás a legjobb üzleti eredményt akarja elérni, akkor
egybe kell vetnie a fa gazdasági értékét az időével, amennyiben
számitásba veszi: mibe kerül napi életfentartása, ezt az összeget a
megtakarított, illetve jobban értékesített fáéval megfelelő vonatkozásba
állitja, hogy munkáját a lehető legjövedelmezőbben oszthassa be.

Ez a megfigyelés feleletet ad egy másik ellenvetésre is, amely a
figyelmes olvasónak valószinűleg már régen a nyelvére tolult. Hiszen a
szobrásznál nem az a fontos, hogy mennyit faricskál le a márványtömbből,
csak művészi alkotás legyen belőle. Ez a felfogás helyes is a munka
művészi értéke szempontjából; viszont a hulladék itt egész máshol hever.
Az izgatott órák, a melyekben a szobrász a művészi megihletettség
kifejezési formáit kereste, az alkotás sok meddő kisérlete, az eldobott
tervek és skizzek, – igenis, nagy, sokszor tulságos nagy áldozatokat
kellett hoznia, a míg a teremtés boldog órája végre elérkezett. Ez egy
önmagával való számadás; a másik, egész szerény számítás az ár körül
forog, a melyet művéért kérnie kell s amely a márványanyag költségét is
magában foglalja; amennyivel többe került, annyival inkább jön
számításba. S annak, hogy itt valami érzésbeli tényező is közrejátszik,
bizonyságát szolgáltatjuk: az igazi szobrászoknak, Michel Angelótól Max
Klingerig, mindig különösen izgató problémájuk volt, hogy a nyers tömbbe
úgy lássák és képzeljék bele a szoborművet, minha benne rejtőznék, akár
a pacsirta a burokban: egy vékony hártyát kellett csak lehántani s a mű
egész szépségében felszabadult, még pedig a lehető legcsekélyebb
anyagveszteséggel.

Abban tehát megállapodtunk, hogy a gazdasági együttható minden
cselekvésnél, minden czélszerű eljárásnál érvényesül, éppen csak az
egyik munka többé, a másik kevésbbé összetett, amennyiben egyes
cselekvések summájaként jelentkezik s minden egyes tagnak meg van a maga
külön koefficiense.

Alig intéztük el azonban ezt az ütközőpontot, már egy ujabb magyarázatra
van szükség. Feltéve, hogy minden mü több részből van összeállitva s
valamennyinek meg van a maga gazdasági együtthatója: hogyan lehet akkor
a különböző alkotórészeket összesiteni? Az iskolában azt tanultuk, hogy
csak egynemüeket lehet összeadni: almát almával, gyereket gyerekkel. De
a müvészi szépséget és a márványtömb sulyát nem lehet egymáshoz rakni.

Hogyan is állottunk a mi esztergályosunkról szóló példázattal? Hiszen
fát és időt valójában épp ily kevéssé lehet összeadni. És mégis egybe
tudtuk vonni s ezáltal össze is adni őket: mindkettőt pénzértékben
fejeztük ki. Pénz pénzzel összeadható. Éppen az a pénz jelentősége, hogy
egységes mértékmérője az értékek javarészének, amelyek ma közkézen
forognak. Manapság jóformán minden gazdasági cselekvés abban nyilvánul,
hogy nyereséget és veszteséget ugyanabban a pénzértékben fejezünk ki s a
célszerüséget e szerint itéljük meg. És a mai irányzat arrafelé tart,
hogy mind több és több olyan értéket lehesen a mértékmérőre igazitani,
amely eddig kivül esett rajta. Az a bizonyos szárazdajka, a ki a
háziasszony megjegyzésére: remélem, szeretettel fog bánni a
gyermekeimmel, azt felelte, hogy a szeretet havonkint öt márkával többe
jön, – csak ennek a fejlődési folyamatnak adott goromba kifejezést.
Céltalan volna ezen a folyamaton, régi jó szokás szerint, mindig ujra
felháborodni. Miután általános és ellenállhatatlan erővel megy végbe,
általános tárgyi oka is van s meg kell előbb érteni, mielőtt erkölcsi
vagy esztétikai alapon állást foglalnánk vele szemben.

Ez a megértés éppen annak az általános mértéknek szükségletéből fakad,
amely az embereknek kölcsönös vagy társadalmi tevékenységére
alkalmazható. Magasabbrendü szociális berendezkedés nélkül a pénz léte
és mibenléte érthetetlen. Zárt gazdasági társadalomban, mely minden
szükségletét maga produkálja, a pénz még felesleges s csak akkor válik
szükségessé, ha különböző gazdasági egységek lépnek egymással
érintkezésbe. A cserekereskedés helyét, amely a a kölcsönös szükséglet
és felesleg időnként való összetalálkozását feltételezi s a kereskedelmi
forgalom kezdetleges alakjának képviselője, egy közös értékmérő foglalja
el, amely a csere két alkotó elemét vagy aktusát függetleniti egymástól
s ez által mindkettőnek hasonlithatatlanul nagyobb mozgékonyságát segiti
elő. Akinek csak fölös terméke van, de ugyanakkor nincsenek kielégitendő
igényei, a maga produktumát anélkül értékesitheti, hogy viszont
nélkülözhető árut kellene beszereznie s ezáltal bizonyságot nyer az
iránt is, hogy később felmerülhető szükségleteit még akkor is fedezheti,
ha annak idején nincs felesleges csere-anyaga. Ezáltal az egyik fél a
maga javára a lehető legkedvezőbben irányithatja a kölcsönös forgalmat
és a másik fél is hasonló előnyös helyzetben van.

Igy kerülünk megint a gazdasági koefficiens látószöge alá. A pénz olyan
kitalálás, amely az üzleti forgalom gazdasági együtthatóját megjavitja s
ennélfogva kétségtelen nagy kulturértéket jelent. Hogy ez az értelmezés
tényleg a dolog lényegébe vágó, az a mozgalom is bizonyitja, amely
régebben a cheque-forgalom bevezetését követelte, igazolásául annak a
tapasztalásnak, hogy még a pénz és pénzértékek fizikai vándorlása is a
forgalom tulságos megnehezbülésére vezetett. Ennélfogva: a gazdasági
együttható megjavitása céljából a puszta átirás által való
központositást kellett életbeléptetni. A csereművelet tudniillik itt már
nem az effektiv pénzbeli kiegyenlitéssel, hanem a központnak a
megtörtént érték-forgalomról szóló értesitésével történik. Elszámolás
pótolja a pénz tényleges átadását, az eddig szükségelt munkaszolgáltatás
tetemes csökkentésével.

Igy tehát megint a kultura problémájához kerültünk. Mégis be kell
ismernünk, hogy a pénz mértéke nem alkalmazható valamennyi kulturális
értékre egyaránt. Bismarck, a sokat emlegetett imponderabiliát csak
azért nevezte ezen a néven, mert bár a mi értékelésünknek
ellenemondanak, mégis olyan tényezőket sorakoztatnak elénk, amelyek a
kulturéletet erősen, néha döntően befolyásolják. Mégis volna talán egy
még általánosabb értékmérő, amely ezeket az értékeket is maga alá
rendeli?




Az energia.

Az egyetlen fórum, amely erre a kérdésre feleletet adhat: a tudomány,
még pedig az egyetemes természettudomány s nem a történelem, a mely csak
egyes régebbi szociális hatóerőkkel ismertet meg bennünket, de nem
azokkal, a melyek még kifejlődésre várnak. A természettudományhoz
fordulunk tehát és azt kutatjuk, vajjon nem mutatkoztak-e az ő területén
ilyen általános értékmérők, amelyeknek a lehető legáltalánosabbaknak s
azonkivül mértékszerüeknek kell lenniök.

A fizika és kémia hatvanöt év alatt kidolgozott egy olyan fogalmat, a
melynek meg van mindkét rendbeli tulajdonsága. Ez a munkának általános
értelemben vett fogalma, vagyis: _az energia_. Minden történés a
külvilágban, akármilyen jellegü legyen is, kimeritően és egyértelmüleg
leirható vagy megismerhető, ha adva van, hogy energiái közül melyek
változtak meg és milyen volt ez a változás. Tudományos meggyőződésem, a
melyet természetesen még nem minden illetékes tényező oszt, hogy
ugyanezt mondhatjuk a belső világ történéseiről is. Nem szükséges
különben, hogy ezt a kérdést itt döntsük el, miután jelen
fejtegetéseinkben kifejezetten csak a külső világ jelenségeire
szoritkozunk.

Mi is tulajdonképpen az energia? Jelenleg a legvégső reálitás, a mely
még tapasztalati körünkbe esik. Az ujabb időkben tudniillik kiujult a
harc a külvilág reálitásának régi problémája körül, még pedig azzal az
eredménynyel, hogy egyetlen kétségkivül való bizonyosságot ismerünk s
ez: öntudatunk pillanatnyi tartalma. Nézeteltérésről csak e tényből vont
következtetések körül lehet szó. Nos, megállapithatjuk még, fizikai és
fiziológiai értelemben, hogy a mi a külső világból tudomásunkra jut:
érzékeink kapuin át jut oda. Van-e kulcsuk ezeknek a kapuknak? Egy van:
_az energia_. Érzékelhető impressziónk csak akkor keletkezhet, ha a
külvilágból energia hat az érzékeinkre vagy forditva: ha
idegrendszerünkben energia-változás megy végbe. A tudomány ezekre a
folyamatokra más vagy általánosabb kfejezésekkel nem rendelkezik. Az
anyag fogalma a közelebbi leiráshoz nem elégséges, mert például a látás
egész a szem hátsó üregéig nem materiális történés.

Ezen általános ismertetésen kivül azonban az energia fogalmát
szemléltető módon is meg kell értetnünk. Erre a célra mndennapi életünk
bármely fázisa alkalmas. Belépünk este a szobába és felcsavarjuk a
villanyt. Ezzel lehetővé teszszük, hogy a központban már előkészitett
elektromos energia bekapcsolódjék a lámpába s ott hővé és fénynyé
alakuljon át, amivel nincs összekötve semmiféle anyagbeli mozgás. Hogy
ez az anyagtalan dolog mégis nagyon reális valami, ezt mindenki tudja:
hiszen pénzbe kerül. Az a realitás, az elektromos energia, amely a
központból a vezetéken át a szobába kerül, mint a világitógáz a csöveken
keresztül, továbbá a hő és a fény, amivé az energia a lámpában
átformálódik: mindez annak az általánosan létezőnek különféle
megnyilvánulási alakja, amelyet energiának nevezünk. Joggal beszélhetünk
különböző formákról, mert egyiket a másikból nyerjük. Az elektromos
energia abban az arányban tünik el, ahogy fényt szolgáltat, s ezért kell
a központnak folyton pótolnia, nehogy a lámpa kialudjon. A központban
pedig a nagy gépek mechanikai munkájának elektromos energiába való
átvitele utján termelődik. Ezt a mechanikai munkát a gőzkazán alatt égő
szén idézi elő; az energia azonban, amely a szénben és az égéshez
szükséges levegőben rejtőzik el, a nap sugaraiból születik, amelyeknek
hatása és felhasználása mellett hajtottak ki egykor azok a növények,
amelyeket ma mint fosszilis szenet bányásznak ki. Tovább azután nem
vezethetjük vissza a munka vagy energia utját; mindmáig a nap az
egyetlen praktikus forrás, amelynek energiakészletét fogyasztjuk s ennek
az energiának alkalmazásain épül az egész földi életünk. Minden
cselekvésünknek az a gyakorlati feltétele, hogy más megnyilvánulási
formákba viszszük át ama tápláló anyagokból nyert energiánkat, amelyek
éppugy, csak alacsonyabb hőmérséklet mellett, égnek el a testben, mint a
szén a gőzkazán alatt.

Óriási távlatok nyilnak meg itt előttünk, egész tudásunkkal felérők. Ha
például ez a kérdés merül fel: mi köt össze bennünket azokkal az égi
testekkel, amelyek oly távol vannak tőlünk, hogy a fény csak millió és
millió év alatt jut onnan ide, ugy a felelet: _éppen ez a fény_ az
összekötő. Csak azt tudjuk, amit ez a fény hirül hoz és csak abból
értesülünk a világür létéről és eseményeiről, hogy közvetlenül vagy a
látcső lencséjén és tükrein át fénysugár ér a szemünkbe. Viszont a
villanylámpánál láttuk, hogy a fény az energia egyik formája. Azaz: a
világegyetem, amennyiben ismerjük, az a tér, amelyből energia hatol
hozzánk, vagyis: _az egész világ energia_.

De az energiát még sem lehet megfogni vagy megmérni! – mondhatja az
anyag nyakas védelmezője. Válaszom: az energia mindenesetre megfogható
valami, mert összes érzéki tapasztalataink s igy tapogató szerveink is
az energia megnyilvánulásain alapulnak. Tényleg: van egy bizonyos
helyzeti energia (elaszticitás) és egy mozgási energia, a melyeknek a
fogható fizikai világról való képzeteinket köszönhetjük. Megmérni az
energiát nem lehet. De lehet talán a villamosságot vagy a fényt, a hőt
és a mágnességet? Pedig hát épp úgy meg vannak, mint a víz és föld.
Miért kellene tehát a megmérhetőséget a létezés szükségszerű
feltételének tekinteni? Semmi ok nincs reá, mert hiszen vannak
megmérhetetlen létezők. Egy rövidlátó népszerű filozófia szoktatott
hozzá bennünket ahhoz a feltevéshez, hogy való dolgoknak mindig
mérhetőknek kell lenniök. Ha a legtöbb természettudós irányítása szerint
a világot anyagból és mozgásból akarjuk kiképezni, akkor szükségszerűen
meg nem mérhető anyagokat kell felvennünk; ha azonban ezt a fogalmat
szigorú tudományossággal határozzuk meg, úgy az energiához kell
eljutnunk, mint a legvégső mérhető és kimutatható valamihez.

A figyelmes olvasó fel fogja vetni a kérdést: tehát csak energiára
találunk a külvilágban? Ugy van: mutass valamit és kifejtem neked, hogy
milyen energiák vannak jelen. Ez talán már elég konkrét dolog?

Az energia tehát semmi esetre sem absztrakt valami, épp oly kevéssé,
mint te vagy én. Itt is a nyelv bizonytalanságait kell megsinylenünk,
ugyanavval a szóval lévén kénytelenek az elvont és általános fogalmat és
az egyes konkrét, a fogalom alá eső tárgyat megjelölni. Amikor Schiller
a Glocke-ban azt mondja: der Mann muss hinaus, – itt a Mann szónak
absztrakt jelentése van, mert nem egy bizonyos férfira vonatkozik, hanem
a férfi fogalmával kapcsolatos kijelentésről van szó. Ha azonban egy
viharos népgyülés elnöke rámutat egy zavargóra és kiadja az utasítást:
der Mann muss hinaus! – akor csak egy valakit értett. Épp úgy jelentheti
az „energia“ absztrakt értelemben azt a tömegjelenséget, a mely bizonyos
módon mérhető és átvitelezés útján mechanikai munkából előállítható,
mint a hogy jelentheti egy bizonyos helyen lévő bizonyos mennyiségét, a
melynek meghatározott rendeltetése s többnyire meghatározott tulajdonosa
van és egyedileg akként körülirható, mint ama népgyűlési férfiú. Igen
általános értelemben pedig, miután minden létező az energiára vezethető
vissza: az energia az egyetlen konkrét létező.

Az energia fogalmának ez általános jellegű tisztázására azért volt
szükség, hogy a feltalálás és felfedezés fogalmait megérthessük. Az
energia mérhető és egyszersmind minden dolog alapvető eleme lévén:
minden történés általános mértékéül szolgálhat. A feltalálók és
felfedezők ugyanis azok az emberek, a kik a történéseket jobb, azaz
kivánatosabb és üdvösebb irányba viszik, mint az eddigi volt; ezért kell
működésüket, a legáltalánosabb értelmezésben, energetikai formákkal
ábrázolnunk.

Evvel visszakerültünk elmélkedéseink kiinduló pontjához. Miután az egész
emberi élet a testben lévő energiák működtetésén alapszik, a melyeknek
az a rendeltetésük, hogy a külvilág energiáit, amennyiben lehetséges, az
ember érdekében alakítsák át: minden az átalakítás miként megtörténtétől
függ. Láttuk, hogy mindig van hulladék, amelynek mennyisége az átformáló
egyén ügyessége szerint több vagy kevesebb. Most ismerhetjük meg
előrebocsátott mghatározásunk általános érdekű értelmét: a feltalálók és
felfedezők annyiban és csak annyiban fejlesztői a kulturának, a
mennyiben az elkerülhetetlen hulladék lehető legteljesebb csökkentésére
tanítanak és megmutatják, hogy az ismert és hasznosított energiákon
kivül mások is vannak a természetben elrejtve, amelyeket szintén az
emberiség czéljaira lehet átalakítani.




A feltalálók és felfedezők.

Foglalkoznunk kell még itt avval a ténynyel, hogy az emberihez nagyrészt
hasonló állati szervezet a nyers energiáknak hasonló czélszerű
átalakítását végzi. Ez kétségkívül igaz. A különbség mindössze az, hogy
az állatok a fajt csak fenntartani, az emberek pedig fejleszteni is
tudják. Ha az ember nem lép közbe, akkor az állat évszázadokig és
évezredekig változatlanul ugyanazon a fokon marad és az egymásután
következő nemzedékek egy folyton ismétlődő kört futnak be. Csak az ember
tudja a maga faját nemzedékről-nemzedékre átalakitani, természetesen
népek és törzsek szerint igen különböző mértékben. S e változás lényegét
kizárólag csak mindig több és több nyers energiának felhasználásában és
ezeknek az energiáknak mindig magasabb gazdasági együtthatóval való
czélszerű átformálásában találjuk meg. Ezt a fejlődést ma még nem az
egész emberiség egységesen, hanem bizonyos, egyes népek és ezeken belül
ismét egyes személyek tevékenysége eszközli. Ezek az emberek a
feltalálók és felfedezők.

Látjuk tehát, hogy az emberi nem legfontosabb osztályával van dolgunk.
Ezekben az emberekben érte el legfőbb kifejlettségét egy sajátosan
emberi vonás: a haladásra való képesség. Ez a megismerés érzésbelileg
csaknem általános; az emberiség hivatott vezéreit tiszteli azokban, a
kik friss energiákat szabadítottak fel számára vagy a meglévők
tökéletesebb értékesíthetésére mutattak rá, példaképeit látja bennük, a
kiket mindenki nyomon szeretne követni és akikhez hasonlónak kivánja a
szülő gyermekét. Életükről és működésükről irott és iratlan legendák
szállnak szerte és szállnak tovább nemzedékről-nemzedékre; mindenki
érzi, hogy az ő útjuk és cselekvésük ismerete egyéni kiválóságuknak
általánosulására vezethet. Ezeknek a komoly legendáknak azonban csak
akkor van igazi hasznuk, ha tudományos jellegűek, azaz az általánosra és
ismétlődőre épülnek. A tudomány bajnokai azonban eddig nem igen
vállalkoztak erre a feladatra. A tartozó kegyelet megsértésének vélték a
tudomány hőseinek közelebbi analizálását. „Du gleichst dem Geist, den du
begreifst, nicht mir“ – úgy látszott, mintha evvel menydörögné le minden
nagy ember azt a kisebbet, a ki ilyen méltatással kisérletezik.

És ezt a feladatot mégis meg kell próbálni és meg kell valósítani.
Láttuk, hogy ezek a nagyságok nem ütnek el feltünően a többi embertől,
sőt az ő legtipikusabb kifejezőik. Nyugodtan feltételezhetjük tehát,
hogy általános emberi tulajdonságokat fogunk náluk találni, éppen csak
bizonyos felfokozottságban. És ez a meggondolás lesz egyúttal vezetőnk a
vizsgálat alá veendő részletkérdések megértésénél.




Felfedezés és feltalálás.

Eddig a felfedezésről és feltalálásról, mint két különböző szellemi
tevékenységről volt szó s ezért helyénvaló lesz, ha ezt a különbséget
röviden szóvá teszszük. Az eltérést abban a tényben látom, hogy a
felfedezésnél ismeretlen körülmények kikutatásáról, a feltalálásnál
pedig ismert viszonylatoknak uj célra való alkalmazásáról lehet
beszélni. A felfedezőnek tehát munkája közben állandóan azt kell
kérdeznie önmagától: uj az, amit éppen szemlélek? – a feltaláló ellenben
két kérdés közt válogathat: hogyan használhatom fel ezt a bizonyos
dolgot? vagy: hogy oldhatom meg ezt a meghatározott feladatot? Hogy a
két kérdés közül melyiket veti fel, attól függ, hogy kevésbbé ismert
vagy uj dologhoz van-e köze avagy inkább a megoldandó probléma vet fel
valami ujat.

Természetesen mindkét águ tevékenység sokszor összebonyolódik egymással.
A kutatónak munkája közben gyakran kell találmányokat csinálnia, hogy a
kikutatandó uj valamit lehetőleg kedvező feltételek mellett vizsgálhassa
meg. Épp igy: a feltaláló is gyakran van abban a helyzetben, hogy
ismeretlen dolgokat lásson, ha adott feladatát uj eszközökkel akarja
megvalósitani. Még eladdig ismeretlen körülmények előállitása és
lebirása: ez a cél mindkét esetben, csak a tudósnak ez uj
viszonylatokkal szemben való álláspontja lényegesen különböző.
Ennélfogva: végeredményben a tudatos érdeklődés mértékétől fog függni,
hogy a hivatott tudós saját tapasztalataival szemben milyen vonatkozásba
kerül. Itt aktuális azután a tudományos tevékenységnek egy sulyos
akadálya minden országban, ahol a tudomány sokáig aludt s ahol külső
erők sem mozgatják meg. Ilyen viszonyok vannak most Spanyolországban;
ósdi, egyoldalu életfelfogás divik, amely nemcsak hogy nem ismeri a
tudományos ideálokat, hanem egyszerüen elutasitja őket s épp ezért
hiányzik a kétségtelenül lappangó kutatók szükségszerü kibontakozása;
viszont kétségtelen, hogy amennyiben valamely okból a tudományos ideálok
erőre kapnak, egész csomó tehetséges tudós fog itt is kivirágozni.

Ilyen hirtelen fejlődésnek legfelötlőbb példáját Francciaországban
látjuk a tizennyolcadik század végén a mathematika és
természettudományok terén. A forradalom és a belőle származó
következések: a köztársaságnak az ósdi Európa ellen való megvédése, az
oktatás és a technika ujjászervezése és az általános müveltség és
haladás terjesztése, – tudós, főleg természettudománynyal foglalkozó
egyéniségek iránt váratlan és nagyszabásu keresletre vezettek és ez a
szükséglet tényleg egész sereg ragyogó tudóst és kutatót dobott a
felszinre, akikre Franciaország épp oly büszke lehetett, mint politikai
vivmányaira. Nehéz volna elfogadni, hogy ez az időköz, éppen rendkivüli
mozgalmasságánál fogva, rendkivüli emberek születését előmozdithatta
volna, mert e kiváló férfiak születési időpontja még a politikailag és
gazdaságilag alacsonyrendü királyságra esik és az első forradalmi
mozgalom hatása alatt született nemzedék később semmiféle kimagasló
jellegzetességet nem mutat fel. Sokkal kézenfekvőbb, hogy az átlagos
nyersanyagról van itt is szó, amelyből alkalmas körülmények közt a nagy
emberek mindig kiválnak és ezt a nyersanyagot csak az egyszerre beállott
fejlődési lehetőség izgatta a francia forradalom után is gazdagabb
termésre.




Az iskolai rendszer.

Ennek a logikus következtetésnek fontosságát hangsulyoznunk kell. Ha ez
a következtetés helyt áll – sem általános, sem különös okok nem szólnak
ellene, – akkor megállapithatjuk, hogy ma a népek értelmi és teremtő
erői általában megközelitőleg sincsenek olyan kimeritően felhasználva,
ahogy lehetséges volna. Amelyik nép tehát elsőnek fogja saját értékeit
célszerüen kiaknázni, hihetetlen fölénybe kerül minden más néppel
szemben. De ezt a célt csakis az iskolai oktatás szellemének gyökeres
megváltoztatásával lehet elérni. A mai tanitási rendszer teljesen
figyelmen kivül hagyja a tehetséges és fejlődésre képes egyének különös
kiemelését és támogatását. Sőt a mai iskola állandó ellentétbe kergeti a
kiváló tanulókat önmagukkal; a későbbi nagy emberek köztudomás szerint
többnyire rossz diákok voltak, aminek oka abban rejlik, hogy az iskola
sok különböző szakban akar bizonyos átlag-ismereteket nyujtani és az
egyes tárgyakra való kivételes képességet, miután rendszerint a többi
tantárgyak elejtésével áll kapcsolatban, alkalmatlan szellemi
elfajulásnak tekinti. Már most: a későbbi nagy embereknek egyig
legjellemzőbb (bár nem csalhatatlan) ismertetőjelük épp a nagyfoku
egyoldaluság, igy tehát az iskolának ama törekvése, hogy ezt az
egyoldaluságot leküzdje vagy elossza, egyértelmü a későbbi nagy emberek
lehető visszaszoritásával. Nem szabad viszont azt hinni, hogy a nagy
ember minden körülmények közt utat vág magának. Eltekintve attól, hogy
az emlitett akadályok nélkül általában még jobban érvényesülhetett és
többet szolgáltathatott volna, utalnunk kell egyik előző fejezetünkre,
amelyben megállapitottuk, hogy kedvezőtlen fejlődési feltételek mellett
sokan elesnek a szabad szárnyalástól, akik más megfelelőbb viszonyok
között kivételes eredményeket produkálnának. Ha elfogadjuk, hogy
rendkivül kedvező körülmények esetén a kitünő emberek kiválasztódása
rendkivüli mértékben fokozódik, akkor nem kerülhetjük el a végső
következtetést: iskoláink átlagos kedvezőtlen körülményei folytán az
eredeti tehetségek nagy része háttérbe szorul és összemorzsolódik.

Ez a ténymegállapitás azonban minden nemzet legfontosabb javainak
önkényes és elkerülhető pusztulását jelenti: vezető szellemeinek
pusztulását.




A történelmi iskola.

Nyilvánvalóvá tettük, hogy a kiváló kutatók életkörülményei és fejlődési
feltételei lehető alapos megismerésének milyen gyakorlati fontossága
van. Legalább is olyan, mint e ragyogó egyéniségek iránt való elméleti
vagy általánosságokban tartott érdeklődésnek. A történeti vizsgálódás
által felderithetünk egyes személyi részletkérdéseket, a legjobb esetben
megtudnók, hogy Ranke szavai szerint „hogyan is volt tulajdonképpen“ az
illetővel; de arra a felsőbbrangu feladatra nem vállalkozhatnánk, hogy
következtetéseket vonjunk le, vajjon a nagy tudósok életkörülményeiből
melyek hatottak kedvezően kifejlődésükre és melyek kedvezőtlenül? Pedig
hangsulyozni akarom, hogy ezt a merész vállalkozást igenis szükségesnek
tartom. A történelem megismertet bennünket a kitünő emberek aprólékos
életviszonyaival, de a nagyobb közösségekkel: városokkal, államokkal és
népekkel is; a tudomány tulajdonképeni hivatásán esne sérelem, ha
mindezen tényezők egyes kicsinyes körülményeinek ismeretével
megelégednénk. A természetvizsgáló is csak egyes személyeket vagy
eseteket figyelhet meg és próbálhat ki, de nem elégszik meg soha annak
megállapitásával, hogy ezekben az egyes esetekben miről van szó, hanem
avval kezdi a maga tudományos munkásságát, hogy a megvizsgálás alá vont
példánál mi volt az általános és mi volt az egyéni jellegü. Cak az
általános vonatkozás érdekli és siker esetén csak az általánosra állitja
fel az uj természeti törvényt, amelyet eredményes munkájából vont le.

Ugyanigy kell tehát megragadnunk és megvalósitanunk a nagy emberek
élettörténetének problémáját. El kell különitenünk az általánost az
egyénitől, az előbbit szakszerüen fejtjük ki, az utóbbi pedig csak
annyiban jöhet számba, amennyiben az általános szempontokra nyilvánvaló
befolyása volt.

Két kérdés van tehát; először: mi az általános vagy hogyan ismerhető
fel?, – másodszor: hogyan tudjuk meg, minek van fontossága a
részletkérdések vagy egyéni viszonyok közül az általánost illetőleg?
Először meg kell válaszolnunk az első kérdést, hogy azután a másikat
szemügyre vehessük.

Az általános vagy törvényszerű elem – a mely tehát minden egyes jelenség
megitélésénél és értékelésénél első sorban jön figyelembe – minden
individuális esetben egyező módon és formában található meg. A
tudományos munkának van egy csalhatatlan ismérve, a mely mindig jelzi,
hogy egy bizonyos kérdés egyáltalában és mennyire tudományos
jelentőségű, ez az ismérv, hogy tudományos eredmények alapján
„_jósolni_“ lehessen. A természettudományok terén ez a feltevés igen
egyszerü. A geológus egy állkapocs formáiból előre meg tudja mondani,
milyennek kell az illető állat csontvázának lennie és ha a kémikus egy
új elemet fedez fel, akkor megjövendölheti: mekkora lesz a speczifikus
hőfoka, még ha nincs is semmiféle mértéke róla. A jövendölés e
lehetősége a vonatkozó természeti törvények ismeretén nyugszik s e
természeti törvényeknek meg van az a tulajdonságuk és czélzatuk, hogy
szabályszerűen megismétlődő viszonylatokat egy jellegzetes kifejezési
formába foglaljanak össze. Más szóval: csak szabályszerűen visszatérő
jelenségeket lehet megjósolni és a természeti törvények éppen azt
fejezik ki, a mi megismétlődik.

A nagy emberek életfeltételeinek sajátos problémájával szemben is tehát
az a feladatunk, hogy megtaláljuk és kifejezzük az örök ismétlődéseket a
más nagy emberekkel való egybevetéseknél. A homo sapiens egy különös
válfajának kell őket tekintenünk és kizárólag természettudományos alapon
kell azokat az ismérveket és sajátságokat kikutatnunk, a melyek
tekintetében hasonlítanak egymáshoz és kiemelkednek a többi emberek
közül. Az átlag-emberrel való megegyezéseik kimutatása ellenben
közömbös; avval a megismeréssel, hogy semmi különös vonás nem fordul
elő, az érdeklődés is kialszik. Ebből magyarázható a filológiailag agyon
nem iskolázott ember ösztönszerű ellenszenve avval a szatócs-munkával
szemben, a melylyel néha nagy emberek életének jelentéktelen eseményeit
összekapirgálják. Ha ennek az ellenszenvnek azt szegzik elébe, hogy nem
lehet tudni, vajjon ezek az aprólékosságok egyszer majd valamely
speciális szempontból nem lesznek-e érdekfeszítők és nem lett volna-e
örök veszteség, ha figyelmen kivül maradtak volna, – úgy megint
érvényesiteni kell a mi álláspontunkat: csak az általánosnak, az
ismétlődhetőnek van fontossága. Tudományos értelemben tehát _nincs örök
veszteség_. Ha az elveszett érték csak egyszer fordul, illetve fordult
elő, akkor fenntartására nincs semmi szükség, mint a hogy felesleges,
hogy az utókort arról az időjárásról értesítsük, a mely mellett egy
tudományos felfedezés megtörtént. Viszont: ha valami igazán lényegesről
van szó, akkor fontosságához mérten sokszor és sokféleképpen fog
ismétlődni s igy az egyes példa elenyészése nem jelent semmit. Még az
adott eset megjelölésénél sem pótolhatatlan az ilyen részleges
veszteség, a melynek súlyát csak később ismerjük fel; minél
nyilvánvalóbbak az általános törvények, annál könnyebben lehet egyes
esetekben a hiányzót interpolálni, azaz: a mértékadó
törvényszerűségekből kiegészíteni s az űrt betölteni.

Tudom, hogy e fejtegetéseimmel egy igen elterjedt felfogással
helyezkedem szembe, a melynek éppen a történelemre és az evvel
összefüggő érdekekre való befolyása rendkivül erős. „Szent az a hely, a
melyet nagy ember taposott“, – és ez által egy olyan kultusz igazolódik,
a mely fétisimádássá fajul. A művelt és modern ember, a ki lenézi a
középkor vallásos rajongásait, a maga többé-kevéssé felmagasztosított
művészi és tudományos szentjeivel épp ilyen középkori
ereklye-misztériumot űz, a hogy az ujságtárczákból és a
schöngeist-könyvekből nap-nap mellett látjuk. S ennek egyedülvaló okát
abban a helytelen feltevésben kell keresnünk, mintha pótolhatatlan
értékű egyéni vonatkozásokról volna szó. Pedig az _egyén és egyed mindig
korlátozott és esetleges valami_. Ha Goethe szavaira hivatkoznak, hogy
„földi embernek legfőbb boldogsága: a személyisége“, ne tessék
elfelejteni, hogy Goethe boldogságot és nem értéket említ. Ugyancsak
Goethe irja azonban ezt is: „Eigenheiten, die werden schon haften;
kultiviere deine Eigenschaften!“ Tehát: nem az tesz értékessé bennünket,
a mi véletlenül más, mint a többinél, hanem a mi bennünk az átlagnál
_felsőbbrendűen_ van kifejlődve. Hogy azonban magasabb és alacsonyabb
fejlődési fokról egyáltalán beszélhessünk, ehhez összehasonlítható, azaz
sok embernél, de különböző mértékben előforduló tulajdonságok kellenek.
A nagy emberekről előre meg is állapítottuk, hogy _emberi_ képességek
rendkivüli felfokozottságával s nem _emberfölötti_ erőkkel
jellemezhetők.

A természettudományi és történeti kutatás közt tehát, ebben a
vonatkozásban, nincs lényeges különbség. Az ujabb időkben a mi
történelmi felfogásunk ellen megint abból igyekeztek tőkét kovácsolni,
hogy a történelem tárgyául az egyént tolták előre; be kellett azonban
látnia mindenkinek, hogy még a legindividuálisabb eset sem írható le,
azaz nem lehet köztudomásúvá és közérdekűvé másképpen, mint általános
fogalmak segítségével, a nyelv megfelelő kifejezései útján. Tehát a
szóbanforgó legegyénibb eset is csak egyes ismert, azaz sokszor ismételt
fogalmak kombinációjával rögzíthető meg és az individuálista történetíró
is kénytelen a letagadott általános fogalmakkal dolgozni. A
természettudomány is egyes esetekből indul ki és régebben csak leírás,
azaz az ismert és a specziálisan alkalmazható általános fogalmaknak
összeállításával tudott úrrá lenni rajtuk. Később azután az egyes
esetekből általános törvényeket vezettek le. Mindössze a tudományos
készség mértékétől függ, mennyire tud valaki az adott példától
eltekinteni és hogyan tudja az ide vonatkozó általános törvényt
kifejteni.

Arra a kérdésre, hogy mit értsünk „általános“ alatt és hogyan tudjuk
megismerni, azt feleljük, hogy _ami ismételhető: az már általános_ és a
megismétlődés tényével leplezhető le. Evvel azután el volna intézve az a
másik kérdés is, hogyan jutunk az egyes eset lényeges alkotórészeihez?
Ami _ismételten_ felismerhető és kimutatható: _az a lényeg_.

Ha tehát uj területeken kutatunk, soha sem tudhatjuk előre, hogy a sok
apró részlet közül egyes esetben mi fog lényegesnek és ismételhetőnek
bizonyulni. Minden tudományos munkának ennélfogva az a kezdete, hogy
kizárólag technikai szempontok szerint az adott dolgot egyszerüen
tudomásul vesszük. Azaz: a rendelkezésre álló egyedeket összefogjuk és
keressük benne a megismétlődőt. Ebben a stádiumban, tudományosan, még
nincs értékkülönbség az összetevők közt, viszont mégis fontos ez az
időköz, mert az elemi osztályozás nélkül az egyezőségeket hiába
keresnők.

Mihelyt azonban, az anyaggyüjtés nyomán, a közös körülmények közt levő
megegyezőségek kiválnak, már a második stádium kezdődik, amely ezen
egyezők kidolgozásából áll. Az a tétel például, hogy a modern nemzetek
gazdasági fellendülése tiz-tiz éves hullámokat játszik: alacsonyrangu
empirikus szabály; már most, hogy ilyen vagy pedig mélyebb és tágabb
általánositásokig jutunk-e el, főleg az illető tudomány-ág
fejlettségétől függ; a lényeges egyszersmind mindig általános, s az
általánosság mértékét fontossága jelzi.

Hangsulyoznunk kell azonban, hogy valamely eset egészen különböző
jelentőségü lehet és kell hogy legyen, a rá alkalmazott tudományos
felfogás szerint. Addig fel nem ismert összefüggések folytán sokáig
lényegtelennek tartott részletek egyszerre a tudomány gócpontjába
léphetnek, amikor ezekre az összefüggésekre rájutunk. Hogy állunk
azonban, ha eladdig éppen ezeket a részleteket hanyagoltuk el?

Akkor szépen felkeressük őket és kikutatjuk tulajdonságaikat. A fontossá
válás szempontja meghatározza a kifürkészés módját is. „Értékes anyagot“
sohasem lehet a leendő felhasználásra akként összegyüjteni, hogy a
jövendő felhasználó meg legyen vele elégedve; rendszerint joggal fog
panaszkodni, hogy éppen a legfontosabb dolgok maradtak észrevétlenül
vagy meghatározatlanul. Igy tehát az általánositás első lépésével
egyidejüleg meg kell állapitani azokat a kérdéseket, amelynek jeligéje
alatt kell az anyagot gyüjteni.

Szükségszerüen helyes vagy hasznos is ez az első lépés? A tökéletesség
szempontjából nem lesz semmiesetre sem helyes, de mindig hasznositható
lesz, – ha nem véletlenül felmerült, hanem tényleges általánositást ölel
fel. Mindkét kérdés önmagától megválaszolódik az eleinte inkább sejtett,
mint kimutatott általánositás tényleges megléte s esetleg szükséges
módositása vagy kiterjesztése után, az esetnek az ideiglenes szempontok
szerint való közelebbi vizsgálásával. Az igazán tudományos gondolkozást
a munkának e stádiumában, a kutatónak szellemi gyermekeivel szemben
kellő elfogulatlansága, kényszeresetben: kegyetlensége igazolja. Az uj
területen megismert törvény felemelő hatása rendszerint oly erős, hogy
különös önfegyelmezés kell a tévedés lehetőségének meggondolásához.
Amennyiben ez az általánositás valóban a tények egy egész lánczolatát
fogja össze, mindenesetre használható részei is vannak, viszont ezek a
részek egy fel nem ismert fontoságú ponthoz is kapcsolódhatnak. S ha
ellentmondasokat találunk, akkor az összefoglaló gondolatnak a meglévő
tényekhez való fokozatos alkalmazása adja azt a munkát, a mely minden
tudomány örök útja és igazi fejlesztője. Lehetetlenség tehát az
anyaggyüjtést és annak rendszeres értékesitését két, időben és
személyileg elkülönitett feladatnak tekinteni. Ha külső okok teszik ezt
szükségessé: elmaradhatlan következményeül a tudományos eredmények
késlekedése és értékeik csökkenése várható.




Az életrajz anyaga.

Ha meggondolásainkat speczializáljuk: egyelőre ahhoz az anyaghoz kell
magunkat tartanunk, a melylyel a rendszerint tudománytalan életrajzok
rendelkeznek. A bennük felfedezendő általános szempontok megadják majd
több és jobb anyag beszerzésének a lehetőségeit. A hol anyag-hiány miatt
valamely kérdést az adott esetből nem tudunk eldönteni, ott más
esetekből igyekezünk a választ kibogozni s megpróbáljuk, vajjon az igy
talált megoldás az eredeti tényállással simán összeegyeztethető-e? Igy
jutunk előre a Goethe szavai szerint: soha be nem zárva, de gyakran
körülkerülve.

Még egy bizonyos, igen fontos anyag-mennyiségre kell utalnunk: a kutató
saját nyilatkozataira. Rájuk találunk elsősorban tudományos munkáikban,
a melyek az elért szellemi magaslatokat jelölik meg. Vannak továbbá
másfajta szellemi dokumentumok, főleg levelek, a melyeknek értéket
kölcsönöz az a körülmény, hogy a szellemi munka fejlődési menetének és
így a tudományos szolgáltatás lélektani megértésének kulcsát adják. Az
itt következő tanulmányokhoz az ilyen utalások hozták a legmegfelelőbb
anyagot és hálásan kell tudomásul venni, hogy kitünő tudósok levelei az
utóbbi időkben mindinkább a nyilvánosság elé kerülnek. Az életrajzokban
is sokszor ismerünk rá ilyen adalékokra, az életrajzíró azonban
rendszerint inkább hősének istenítésével, mint lélektani analizisével
foglalkozik s így a leveleket értelmező részeket óvatosan kell
mérlegelnünk.

A mai történetírás technikája épp úgy mint a filológiáé, az aprólékos
eredeti részletek túlságos gonddal való reprodukcziójában kéjeleg és
ennek a technikának a bajnokai türelmetlen gőggel néznek le azokra, a
kik nem állnak az ő pártjukon. Nem hiszem, hogy ennek a tulzott
gondosságnak komoly jelentősége volna; csak annak a nagyon elterjedt
nézetnek a gyakorlati következményét látom benne, mintha az egyes tények
pótolhatatlanok volnának. A ki nem vallja ezt a téves hitet s a ki
tisztában van azzal, hogy a végső következtetést soha sem biztosithatja
egy közbeeső faktor, annak nem fog fejtörést okozni, vajjon adott
esetben egy mellékkörülményt bizonytalanságban hagyjon-e, mert egy szó
homályos vagy egy vonatkozás nem nyomozható ki? Addig nem vonja le
általános megállapításait, a míg egybehangzó eset elegendő számban nincs
szolgálatára. Tehát itt is a hibák forrásának szakszerű megítélése fogja
annak a munkának nagyságát kiszabni, a mely az anyag tisztogatásához és
biztosításához szükséges. Miután a biográfus munkája sem lehet abszolut
tökéletes, a hogy semmiféle más munka sem, határául nem a technikai
készség véletlen mennyiségét, hanem a tévedés lehetőségének raczionális
mértékét kell beállítani.

A nagy emberek sokaságából hármat ragadok ki; mindhárman a mult
évszázadban és hasonló területeken értek el alapvető felfedezéseket,
mindhárman németek voltak, de jellemük s sorsuk a lehető legeltérőbb
egymástól. Mayer, Helmholtz és Liebig életéről fogunk beszélni; az első
kettő az energia megmaradásának törvénye, a mi vezető elvünk bölcsője
körül állt.




Mayer.

Mayer Róbert Gyula 1814. november 25-én született; harmadik fia volt
Mayer Krisztián heilbronni gyógyszerésznek és nejének Heermann
Erzsébetnek. Szüleinek jelleméről és szellemi képességeiről megbízható
adatok nem igen állnak rendelkezésünkre, azon kivül, hogy atyja a
gyógyszertárat szorgalmával és lelkiismeretességével felvirágoztatta,
úgy hogy polgártársai közt tekintélyes pozicziója volt. Visszavonultan
élt s idejét hivatásos munkáján kívül természettudományi ismereteinek
gyarapítására fordította; fiát is korán bevezette egy pár fizikai és
kémiai kísérletbe. Az anyáról nem tudunk semmi kívételes szellemi
tulajdonságot.

Mayer gyermekkorában nem mutatkozott valami kitünő tehetségnek. Maga
említi, hogy a város alatti patakban kis vizimalmokkal való játszogatás
közben egy perpetuum mobilének ötlete villant fel benne, de atyja és
atyjának barátai a tervet kivihetetlennek mondották s ennek folytán nem
is próbálkozott meg vele. Nem vagyunk teljesen bizonyosak abban, vajjon
nem egy öntudatlanul felmerült, későbbi konstrukcziójáról volt-e szó,
amely ehhez az ifjukori elfutó eseményhez kapcsolódik. E feltevésünk
azon az alább emlitendő tényen alapszik, hogy Mayer nagy eszméje minden
tudatos előkészités nélkül, hirtelen támadt, olyannyira, hogy megelőző
temérdek levelében és egyéb irataiban a legcsekélyebb nyoma sem
található. Magának a felfedezőnek ama kézenfekvő meggyőződése kapcsán,
hogy jelentékeny eredményeinek bázisa még gyermekkorában fekszik, nagyon
könnyen és önkéntelenül is következtethetünk később felmerült eszméinek
korábbi időkkel való vonatkozásaira.

Mayer Róbert nagyon rossz tanuló lehetett. Előmenetelből mindig csak
„meglehetős jó“ osztályzatot kapott, a klasszikus nyelvekből többnyire
„gyenge“ vagy „nagyon középszerü“, legjobb esetben pedig „középszerü“-je
volt. Mathematikában azonban már „jó“-ra, sőt „nagyon jó“-ra is vitte.
Miután a heilbronni gimnáziumban nem sokra haladt, megpróbálkoztak vele
a schöntali papjelöltképző szemináriumban, de az eredmény itt sem volt
kedvezőbb.

Miután akkoriban egész Németországban, de különösen ezen a vidéken, a
klasszikus nyelvek ismeretére még nagyobb sulyt helyeztek, mint
manapság, nem kell csodálkoznunk, hogy mathematikai sikerei ellenére is
utolsó vagy utolsóelőtti volt az osztályban. Klaiber nevü tanitójának és
gazdájának házában viszont, ötletes és tréfás modorával szeretetet és
szimpatiát vivott ki magának. Emlitik róla, hogy beszélgetés közben
gondolatainak logikai egymásutánját csak hézagosan tudta összefogni,
ugy, hogy kijelentései a hirtelen gondolatugrások folytán gyakran
meglepetést keltettek. Tanulótársainak kisérleteket szokott bemutatni s
minthogy kisérleteit szellemidézéssel hozta kapcsolatba, a diákok
„szellem“-nek csufolták. Feltünt még diaktársainak, hogy Mayer gyakran
szőtt a beszélgetéseibe bibliai mondásokat, de különben sem akkor, sem
későbben nem volt semmi közelebbi köze a képző-, vagy
előadómüvészetekhez. Az érettségit 1832 tavaszán, tehát alig 17 éves
korában ugy ahogy letette és a tübingeni egyetem orvosi karára
iratkozott be. Mig szaktanulmányait szabályszerüen végezte, fizikát
rendszeresen nem hallgathatott, mert ez a tanszak akkor épp betöltetlen
volt, viszont vegytanban Gmelinnél komolyan dolgozott. Öt évi tanulás
után, egy tiltott egyesületben való részvétele miatt, az egyetemi tanács
egy évre kizárta. Mikor ugyan e miatt vizsgálati fogságba került, a
vizen kivül minden ételt visszautasitott és igy el is érte, hogy a
hatodik napon szobafogság árán kibocsátották; a kezelő-orvos
kijelentette, hogy kényszereszközök alkalmazása Mayer szellemi
állapotára végzetes lehetne. Miután a hazai egyetemről egyidőre
kitiltották, Münchenbe, onnan pedig, nem érezvén itt jól magát, Bécsbe
ment. 1838 januárjában visszatérhetett az egyetemre, letette első
vizsgáját és az ujonnan felfedezett santoninról szóló értekezésével
elnyerte a doktori czimet. Ez az értekezés egyáltalán nem mutat kiváló
gondolkodóra vagy kutatóra; néhány betegségi eset felsorolásából áll,
amelyeknél a santoninnak a giliszta kihajtására szolgáló eredményéről
számol be. Rövid svájci utazása felkeltette benne a nagyvilág
megismerésének vágyát; hollandiai szolgálatba akart lépni, hogy mint
hajóorvos Jávába kerülhessen. Leveleiben ezt a tervét avval indokolja,
hogy nem kellene otthon mint kezdő orvosnak alárendelt társadalmi
szerepet vinnie, hanem sok ritka tapasztalat gyüjtésére volna alkalma.
De egyéniségének és jellemének fejlődésére még a nyomasztó viszonyok
közt is gondol: „mielőtt élve elrothadok a tétlenségben (t. i. időmet ki
nem aknázó gyakorlati foglalkozás mellett), inkább a pokolba megyek.“

Mindenesetre sok akadályon át vezetett az utja. A szülők ellenezték
tervét, nem tetszett nekik a több hónapos tengeri ut és a veszedelmes
nyugatindiai éghajlat: késett az alkalmaztatás is, amelyet különben
Hágában egypár vizsgálatnak kellett még megelőznie. Végre rajtuk is
tulesett, bár közepes eredménynyel, de a hajó elindulását félévvel
kitolták. Erre Párisba ment, hogy az ottani klinikákon és operácziós
termekben orvosi ismereteit tökéletesitse. Néhány földijével lakott
együtt, de bár állandóan érintkezett Baur mathematikus és fizikussal,
mégis kizárólag orvosi tanulmányainak élt; a természettudományok vagy a
mathematika iránt egyáltalán nem érdeklődött. Igazolja ezt Baur is,
akinek adatai annál megbizhatóbbak, mert Mayernek később értékes
tudományos szolgálatokat tett, amikor az elméleti mechanika terén
tanulóéveinek mulasztásait pótolnia kellett.

Végre 1840 február hó 22-én Mayer Rotterdamban felszállt a „Jáva“
hollandi háromárbóczosra. Zeemann kapitány nem adott közelebbi
érintkezésre alkalmat: legkimagaslóbb egyéni tulajdonsága az étel-adagok
hihetetlenül fukar kiszabása volt. Mayer naplójában külön felemliti azt
a pár kivételes esetet, amikor teljesen jóllakva távozott az asztaltól
és kiemeli azokat a napokat, amelyeken a magukkal vitt négy darab sertés
levágása következtében friss hushoz volt szerencséje. Nem igen
közlekedett a hajótisztekkel sem s a többieknek is mindössze azt az egy
hasznát vette, hogy az öreg kormányos közlése szerint a tenger vize nagy
viharok után feltünően melegebb volna, mint annak előtte.

Az utazás három hónapnál tovább tartott; Mayer uti naplója meglepően
üres és jelentéktelen. Megtudunk belőle sok apró külső körülményt,
például, hogy Mayer az első napok bajai után kitünő egészségben volt,
kevés dolga hogy azután olyan tüneményes gyorsasággal törjön elő és
bilincselje le, mint ahogy a biblia szerint Pál apostol megtérése
történt. Hogy akadt, sok szabad idejét a vele levő tudományos és egyéb
könyvek olvasásával töltötte. Arról a gondolatról azonban, amely igen
rövid idő mulva szenvedélyesen érdekelte és izgatta, semmi vonatkozás
vagy emlités nincs, kivéve a tenger vizére vonatkozó megjegyzését.
Minden amellett szól, hogy életének nagy szellemi eseménye egész
öntudatlanul lappangott benne, Mayer az uton semmiféle komoly és
eredményes szellemi munkát nem végzett, valószinüleg a tengeri levegő
különös hatásának tulajdonitható. Ez a levegő tudniillik a tisztán
vegetativ életnek kedvez és a szellemi munka szükségérzetét, sőt
lehetőségét is elrabolja. Egy heti tengeri kirándulásnál is az Atlanti
oceánon ugyanezt fogjuk tapasztalni s e kellemes elbágyadás a forró égöv
alatt még jobban elhatalmasodik rajtunk, amig a hőség tulságos
nyomasztóvá nem lesz. A kritikus napra nem az utazás alatt, hanem
mindjárt a kikötés után találunk rá, amikor a hosszu hajózás folyamán
felgyülemlett energiái hirtelen müködésbe léptek. Maga Mayer többször
irja, hogy a surabayai kikötőben végzett érvágások alkalmával egyszerre
figyelmébe ötlött, miért oly világos az ottani tengerészek vére? Eleinte
azt hitte, hogy talán ütőeret vágott fel, de azután az odavaló
orvosoktól megtudta, hogy ez a jelenség a trópusok alatt általános.
Nemsokára rábukkant a magyarázatra is, még pedig a _megcsappant
oxidáczióban_, miután a magas temperatura a testből nem kényszerit ki
fokozott égési folyamatokat saját melegének fenntartására.

Ezzel a közvetlen gondolattársulás befejezést is nyert. Az utazás alatt
felhalmozódott felesleges energiáknak tulajdonitható, hogy egy külső ok
messzemenő gondolatsort inditott meg, amely ehhez a különös esethez
kapcsolódott. Hogy az állati meleget a tápanyagok oxidácziója idézi elő,
Lavoisier óta már ismeretes volt s Mayernek Párisban bizonyára alaposan
a fülébe rágták. Most az a kérdés állott előtte: mi lesz az eredmény, ha
a test a hőn kivül még munkát is produkál? Általánosan elfogadott tény
volt már, hogy a munka segitségével azután ismét hőt lehet előidézni. Ha
viszont a munkát végző test csak épp annyi táplálékot használna fel,
mint nyugvó állapotban, akkor a munkából nyerendő meleg tiszta felesleg
volna és a test révén egy és ugyanazon mennyiségü tápanyagból egyszer
több, máskor kevesebb meleget lehetne előhozni. Másrészt: ha
felteszszük, hogy a többlethez megfelelően több táplálék is szükséges,
ebből arra kell következtetni, hogy meleg és munka kölcsönösen
átváltoztatható, tehát hason-minőségü dolog volna, mivel mindkettő
tápláléknak az állati testben való elégéséből jön létre.

Manapság már ezek az elméleti feltevések olyan természetszerüek, hogy
akkor való forradalmi szerepüket alig tudjuk elképzelni. Nekünk tehát
meg kell gondolni, hogy az állandó melegmennyiségeknek Hess által
felfedezett elmélete, (tudniillik, hogy valamely kémiai reakció által
előidézett meleg-mennyiség mindig ugyanaz, függetlenül attól a módtól és
uttól, ahogy egy megadott kezdőállapotból a végső anyagállapotba eljut),
csak a következő évben 1841-ben került nyilvánosságra és addig még a
legkiválóbb tudósok is nagy bakokat lőttek, amikor ennek a problémának
az állati test hőviszonyaira való alkalmazására került a sor. Mayernek
tehát egészen önálló szellemi erőfeszitést kellett eszközölnie, hogy a
látszólag bonyolult kérdésnek egyszerü nyitját megismerje.

Mayer nagyon jól tudta, hogy rendkivüli eredményeket ért el.
Griesingernek irta később: „Ehhez a témához annyi szeretettel
ragaszkodtam, hogy a messzi világrészszel, még ha ki is nevetnek érte,
alig törődtem valamit, hanem leginkább a hajó fedélzetén dolgozgattam s
némelykor ugy éreztem, mintha valami igézet fogott volna el, mint addig
vagy azóta soha. Néhány gondolatszikrát, amely a surabayai kikötőben
átfutott rajtam, rögtön fel tudtam fogni és ujabb eszmék szolgálatába
állitani.“

Mayer nagyszerü ötletének 1840. julius 4. (Surabayába való érkezése) és
ez évi szeptember 27-ike közt (a kikötőből való kihajózás) kellett
támadnia, még pedig valószinüleg ezen időköz elején. Miután még julius
12-én Madura szigetére rándult ki, viszont felfedezésével kapcsolatban
emliti, hogy azután már nem hagyta el a hajót, a kérdéses időpontot
megközelitőleg 1840. julius közepére tehetjük.

Egy uj, mélyreható eszme születésének pontos időbeli megállapitása igen
ritka és fontos jelenség. Magyarázata részben az, hogy Mayer ama kutatók
közé tartozik, a kik egész életüket egyetlen nagy gondolat
keresztülvitelére szentelik. Ilyen embernek egész élettermékenysége
egyetlen eszmével merül ki, a mely minden irányban lenyügözi az illetőt.

Az a rendkivüli, lázas szellemi munka, a mely alapgondolatának felötlése
után igénybe vette, közvetlenül abban nyilvánult, hogy visszatértében
naplóját és az egyéb irásbeli feljegyzéseket teljesen abbahagyta. Egy
negyedévnél hosszabb időről nincs semmi tudósitásunk; 1841. februárjában
érkezett vissza Hollandiába és innen haza utazott.

Itt mindjárt másokkal is közölni akarta időközben szerzett és
kidolgozott feltevéseit, hogy megtudja, vajjon helyt állanak és az
akkori tudományos elméletekkel összhangzóak-e? Korának tudományos
tekintélyei a kémia és fizika alapelveinek párhuzamos voltát hirdették.
Láttuk, hogy a Lavoisier-féle oxidácziós elmélet irányította Mayer
következtetéseit s így természetesnek tetszhetett, hogy az eddigi úton
marad továbbra is. Baurhoz intézett leveleiben, akihez régebbi párisi
ismeretsége alapján fordult, meggondolásainak első kifejtése, még újabb
befolyásoktól mentesen, a következőképpen hangzik:

„A vegyésznek az az alapelv az irányitója, hogy maga a „szubsztanczia“,
az anyag lényege, elpusztithatatlan és hogy az alkotó elemek a létrejött
összetétellel a legszükségszerübb vonatkozásban állanak; ha H és O
eltűnik (minőségileg elértéktelenedik) és HO lép fel, a kémikusnak nem
szabad azt feltételeznie, hogy H és O tényleg semmivé lett s HO
véletlenül és kivülről képződött; ennek a tételnek szigorú
érvényesítésén épül fel az újabb kémia, a mely nyilvánvalólag csak így
vezethetett határozott eredményekhez.“

„Az erőkre is ugyanezeket az alapelveket kell alkalmaznunk; szintén
elpusztithatatlanok, mint a szubsztanczia, szintén kombinálódnak
egymással, régi alakjukat elvesztik (mennyiségileg semmivé lesznek), új
formában lépnek fel s a régi új formák összefüggése épp oly lényeges,
mint a H és O s a HO között. Az erők (amelyeknek szigoruan tudományos
kifejlődését nem fogom magyarázatlanul hagyni) mozgásból, villamosságból
és melegből állanak.“

A míg ezek a fejtegetések lényegükben a tudomány közös kincseivé lettek,
addig az általános alapelveknek a mechanikára való alkalmazásával Mayer
súlyos tévedésekbe keveredett, a melyekből csak lassan és kemény
erőfeszítések árán tudott kibontakozni. A mikor az _anyag_ kémiai
fogalmával párhuzamosan _az erő_ fizikai fogalmát fekteti le, az
elnevezés sokféle jelentése megzavarja és az erő eredményének nem a
munkát, hanem a mozgást, mértékéül pedig a mozgásmennyiséget mc (m =
tömeg, c = gyorsulás) tekinti. E feltevésének erősbítését látja abban,
hogy a két ellentétes mozgásmennyiség + mc és – mc nem rugalmas anyagnál
megsemmisül s ezáltal meleg keletkezik. Később is alapfelfogását
illetőleg mindig a vegytani analogiára mutat, például egy Baurhoz
intézett későbbi levelében:

„A fizika törvényeit, ellentétben a kémiával, nagy mértékben
egyszerüsíti az a körülmény, hogy a különböző erők egymásra vezethetők
vissza; mennyire örültem, a mikor erre az eredményre, az erők egyenlő
megoszlására fokozatosan rábukkantam! A kémikusnak elvi feltevésének
keresztülviteléhez tudnia kell, hogy H + O = víz és így tovább, minden
esetben akár összetételből, akár felbontásról van szó; épp úgy kell a
fizikusnak tudnia, hogy + M (otus) – M = C (alor).

+ _M(otus)_ – _M_ = _C(alor)_.

Miután minden földi mozgás ellentállást (azaz M minőségileg való
megsemmisülését) eredményez, a hő azonban minden testet kiterjeszt,
vagyis a test + M és – M-é esik szét, itt az erők olyan játékával
találkozunk, amely a tökéletes egyensúly helyreállításáig tart.“

E szavakból, még inkább azonban az alább tárgyalandó s a nyilvánosságnak
szánt értekezésből látszik, hogy Mayernek ugyanazokat a nehézségeket
kellett leküzdenie, mint egy évszázad előtt a tudománynak Leibnitz és
Descartes harczában. Descartes annál az állításánál, hogy a
mozgásmennyiség állandó s igy az erők mértékéül tekinthető, még e
mennyiség geometriai összegezését sem ismerte fel lényegesnek, hanem az
algebrait tartotta helyesnek. Leibnitz ellenben kimutatta, hogy
Descartesnak a mozgásmennyiség fennmaradására vonatkozó elmélete csak
akkor helytálló, ha a sebességet geometriailag, tehát irányuk szerint
összegezzük, vagyis modern értelemben vektormennyiségeknek tekintjük.
Kimutatta továbbá, hogy a mozgásmennyiség még ilyen értelmezés mellett
sem tekinthető igazi erőmértéknek (modern szóval: munkamértéknek), mert
különböző tömegeknél egyenlő munkának nem egyenlő mozgásmennyiségek
felelnek meg, hanem csak egyenlő eleven erők = ½ mc2, ugy, hogy a munka
és eleven erő összesitéseül (a mechanika keretén belül) egy általános
megmaradási törvény elegendő.

Mayernek természetesen végig kellett járnia a felfedezők belső
kálváriáit. Első levelében arra kérte Baurt, hogy felfedezéséről
senkinek se tegyen emlitést, mert attól tartott, hogy valaki
megfoszthatja szellemi tulajdonától. Miután Baur nem válaszolt azonnal,
egyik levelet a másik nyomán küldte, a maga problémája iránt nála is
hasonló szenvedélyes érdeklődést tételezett fel. Egyidejüleg Poggendorf
Évkönyve részére is küldött egy összefoglaló áttekintést. A kisérő levél
1841. június 16-án kelt: ebből is látszik, hogy surabayai élményeinek a
visszautazás alatt való feldolgozásáról volt szó. Poggendorf
tudvalevőleg ezt az értekezést nem adta ki, sőt Mayernek nem is
válaszolt, bár ismételten sürgette és kérte a kézirat visszaküldését.
Szerencsére Poggendorf sokkal rendszeretőbb volt, semhogy a kézirat
elkallódhatott volna s halála után hátrahagyott iratai közt Zöllner
nyilvánosságra is hozta.

Miután ez a tanulmány „Az erők mennyiségi és minőségi meghatározásáról“
Weyrauch kiadásában közkézen forog, utólag igazat kell adnunk
Poggendorfnak, amiért nem adta ki; Mayer a mc mértékül alkalmazásával
tengernyi ellentmondásba keveredett, amelyekről önkényesen és
erőszakosan próbál szabadulni. Azt hiszi és erősitgeti például, hogy a
földi mozgásokra érvényes lehet a perpetuum mobile törvénye, az égiekre
azonban nem.

Ugyanezekre a kérdésekre vonatkozik Baurral folytatott levelezése is.
Baurnak jelentékeny érdemei vannak; nemcsak irt néki, hanem később
Mayert a matematikában és mechanikában személyesen is oktatta s a Mayer
megsejtett alapgondolatának szakszerü kifejlődéséhez nagyban
hozzájárult.

Ilyen fontos segitsége volt Mayernek Baurral Tübingenben való
találkozása, amikor Nörremberg ottani fizika-tanárral is érintkezésbe
lépett. Nörremberg meglehetősen goromba ember volt s ugy látszik, nagyon
kifejezetten figyelmeztette őt tévedéseire, mert Mayer utóbb (1841.
szept. 12-én) azt irja, hogy Nörremberg ellenvetései teljesen
tarthatatlanok. Nörremberg többek közt annak bebizonyitását kivánta,
hogy a víz rázás következtében melegebb lesz s Mayer megjegyzi, hogy
ismételt kisérletei mindig pozitiv eredménynyel jártak.

Mayernek Baurhoz intézett leveleiben még az az uj gondolata támadt: nem
lehetne-e a gázoknál észlelt hőjelenségekből az erő és hő keresett
vonatkozásaira következtetni s ebben az irányban sokat kisérletezett is,
meglehetősen ügyetlenül. Egy másik, határozottabb fogalom is üti fel a
fejét: a mozgásnak a nehézség munkája által való kiegészitése, illetve
pótlása, amelyet a suly és az esési magasság fejez ki. Végül utalt
Gay-Lussac kisérleteire, amelyeket a levegő összepréselésénél és
kiterjesztésénél való hőfejlődés körül végzett. Mayer belátja, hogy ezen
az uton célhoz juthat, de nem tudja teljesen tájékozni magát és
támogatást kér barátjától, aki készséggel áll rendelkezésére.

Liebig Évkönyveiben 1842. folyamán megjelent értekezéséből gondolatainak
krizise és tisztulása idejét illetőleg csak azt tudjuk megállapítani,
hogy közben Gmelin, thübingeni vegytan-tanárnak küldötte meg eszméjének
vázlatos matematikai kidolgozását, akitől nem várt mást, mint hogy jó
öreg szokás szerint az egész irást szépen félreteszi; a következő évben
pedig felkereste Jolly heidelbergi fizikatanárt, aki barátságosan
fogadta, tetszését nyilvánitotta munkássága fölött és további
próbálkozásra biztatta. Semmi nyoma sincs azonban, vajjon Mayer minek
következtében adta fel téves elméletét és tért át az eleven erő helyes
vonatkoztatásához. Egy célzást találunk csak szeptember 12-iki Baurhoz
intézett levelében, amelyben a kifejlesztett hőt helyesen tekinti a suly
és az esési magasság termékének, viszont helytelenül a tömeg és a
sebességének. Az esés törvényeinek ismerői, Nörremberg és Jolly
hihetőleg nem mulasztották el, hogy őt ez utóbbi tévedésére
figyelmeztessék.

Bizonyos, hogy Mayer 1842. elején a helyes formulának már teljesen
birtokában volt s a gázok meleg- és mozgásváltozásának körülményeiből,
igen ötletes és eredeti módon, a hő mechanikai egyenértékének alapvető
számát határozta meg és kifejezetten kiemelte, hogy levezetésének egyik
pontját a Gay-Lussac megállapitására alapitja, mely szerint a
melegfejlődés a légüres térben való kiterjedésnél, vagyis egyszerü
mozgásnál teljesen elmarad. Mayer, mint már előbb is, a maga részéről a
legnagyobb súlyt arra fekteti, hogy e feltevések az „erő“-nek (vagyis
energiának) minden alakjára alkalmazhatók. Ekkoriban irt klasszikus
értekezésének tartalmán az utókor tényleg nem talált semmi nevezetesebb
megváltoztatni valót, csak a levegő specifikus melegére vonatkoztatott
kisérleti számértékek – amelyeknek helyességéért Mayer természetesen nem
felelős – szorulnak módositásra. Ha összehasonlitjuk elért eredményeit
néhány hónap előtt való szempontjaival, akkor látjuk csak azt a gyors és
nagyszabású fejlődést, amely már alap-koncepciójánál is feltünt.

Mayer 1842. elején, legkésőbb március hóban cikket küldött Liebig
Évkönyvei számára s Liebig rövidesen közzé is tette, sőt barátságosan és
biztatólag válaszolt neki. Ez a szerencsés fordulat összeesik Mayer
házasságával, úgy, hogy ez az év, huszonnyolcadik életéve, a sok balsors
után Mayer valóságos ujjászületését jelentette.

Egy 1842. július 17-én Baurhoz intézett levelében az erő-mértékkel
szemben való ujabbi álláspontját ismerteti s teljesen azonos indokokat
hoz fel, mint annak idején Leibnitz Descartes ellenében. Hangsulyozza,
hogy a (mc) erőmértéknek elismerése a perpetuum mobile elismeréséhez
vezet, amivel ez a feltevés önmagában megczáfolódik. Az erőmértéknek
(mc2)-ben való elfogadása (ahogy Mayer a szokásos ½ mc2 helyett írni
szokta) viszont megadja az „esési erő és a mozgás“ átalakulásának
megmaradási törvényét (helyzeti és kinetikai energia). Annak
megértéséhez, hogy mind a két mérték, mc és mc2, úgyszólván egymás
mellett állhat fenn, a vegytanból hoz fel példákat: kémiai egyenértékek
egyforma súlyú, de különféle anyagokból nem válthatók ki, tehát súlynak
és kémiai értéknek más és más mértékegységei vannak. Abból a
körülményből, hogy mindezt éppen Baurral közölte, következett, hogy nem
Baur ötletéről van szó, inkább Jolly vagy Nörremberg figyelmeztetéseinek
hatásáról. Ellenben a gázjelenségek helyesebb megfigyeléseinél Baur volt
segítségére, mert erről nincs szó a levélben, pedig ezen épül az
értekezés gerincze. Végül kiemeljük még e levélből, hogy akkor még nem
jutott el a csillagok mozgásáról táplált téves véleményének szakszerű
kiigazításához. „A bolygócsillag – s általában a csillag-rendszer isteni
bölcseség terméke, amelyben tényleg erő fejlődik s ebben lényegesen és
élesen elütnek a mi gépeinktől“. A vallásos hit egy atavisztikus vonása
tör ki itt belőle, a mely kirívó ellentétben áll Mayer tudományos
gondolkozásával és észszerű elveivel; ez a csodákban való hit különben
Mayer életében később szerencsétlen eredményeket dobott felszinre. A
bolygócsillagokra vonatkozólag nemsokára legyürte misztikus hajlamait és
alapgondolatát önálló és mélyenjáró ötletekkel fejlesztette, amelyeket
második könyvében (Az égrendszer dinamikájáról) hat évvel később hozott
nyilvánosságra.

Mayer fokozódó tisztánlátását, főtémáját illetőleg, egy későbbi, 1842.
augusztus 6-án kelt, Baurhoz intézett leveléből konstatálhatjuk, a
melyben védelmezi magát a klasszikus mechanikában való
járulatlanságáért. Utal azokra az ellenmondásokra és homályos
kifejezésekre, a melyekkel a tankönyvek az erő fogalmát tárgyalják és
hangsulyozza, hogy „épp ezért kell az erő egy általánosan alkalmazható
meghatározásához eljutnunk.“ Ugyanekkor (1842. decemberében) írja
Greisingernek: „Azt állítom, hogy esési erő, mozgás, meleg, hő, fény,
villamosság és a kémiai elváltozások egy s ugyanazon objektumnak
különböző megjelenési alakjai.“

Meg kell jegyezni, hogy Mayer uj eszméjének első ily éles formulázásánál
is folyton nyomatékosan kiemeli az erő (energia) és a mérhető anyagok
összehasonlitható voltát s hogy szerinte mindkét esetben reális
dolgokról vagy egybevethető tárgyakról van szó, melyek főleg a súly és
tömeg létezése vagy nemlétezése által különböznek. Az időközben
elterjedt ama felfogással szemben, hogy reális csak az lehet, ami
megmérhető és hogy energia csak egy elméleti feltevés vagy elvont
fogalom, Mayer ezen alapvető értelmezésére a legnagyobb nyomatékkal kell
ráutalnunk.

Mayer most néhány évig meglepő teljesitőképességet árult el.
Szülővárosában főorvosi állást nyert, kiterjedtebb magán-praxishoz
jutott és boldog házasságban élve, több gyermeke született. Azonkivül
Baur is Heilbronnba költözött és a mathematikában és mechanikában való
oktatással ujabb bizonyságát adta kipróbált barátságának, a mi
lényegesen elősegítette legközelebbi nagy munkájának megírását „Az
organikus mozgásról és anyagváltozásról“, melyben Mayer időközben még
jobban megizmosodott és megtisztult nézeteit teljesebb összhangzással
adta elő. Ha időközben panaszkodott is néha arról, hogy senki sem akart
ujitó gondolatairól tudomást venni, mégis belátta Griesinger
figyelmeztetése nyomán, hogy Liebig Évkönyvében megjelent néhány ívnyi
munkája után közfeltünést egyáltalában nem is várhatott és erre csak
akkor számithat, ha több irányban tudja majd alkalmazni alapelveit és
helyességüket bebizonyítja. Ez után minden igyekezetével hozzálátott
összefoglaló munkájának megirásához, melynek kéziratát úgy Baurnak, mint
Griesingernek megküldötte, hogy esetleges hibáira figyelmeztessék és az
ő tanácsukra többféle szempontból át is dolgozta az egészet.

Az a kisérlete, hogy ujabb munkája Liebig Évkönyvében jelenhessen meg,
nem sikerült. Liebignek akkori helyettese, Hoffmann W. A., az elutasítás
indokául azt hozta fel, hogy vegyészeti munkákkal túl vannak halmozva és
Poggendorf Évkönyvét ajánlotta, amibe azonban Mayer – a szerzett
tapasztalatok után – nem ment bele. Elhatározta, hogy munkáját külön
füzetben jelenteti meg; a nyomdaköltségeket maga fizette. Igy aztán
megjelent Heilbronnban a Drechsler-féle könyvkiadó-vállalatnál a 112
oldalas mű a következő czimen: „Az organikus mozgás az anyag változással
való kapcsolatban; természettudományi tanulmány.“

A czím – melynek helytelenségét később Mayer maga is beismerte – nem
utal a könyv lényeges tartalmára; az első rövid értekezésében tárgyalt
gondolatmenetnek részletes kidolgozásáról van szó, az ott csak jelzett
és dogmatikuson felállított alaptételek az energia átváltoztatásáról és
mennyiségi megmaradásáról most terjedelmes indokolásra találnak. Itt van
az energia ismeretes alakjainak első táblázatos kimutatása, valamint
arra való utalás, hogy minden a földön elhasznált energia a nap
sugaraiból ered és a növényekben kémiai energia alakjában halmozódik
fel. Ez által nem csak a megmaradási törvény alapját vetette meg, hanem
a föld energia-rendszerét alapvonásaiban meghatározta, amin a tudomány
azóta sem talált semmi megváltoztatni valót.

A mű terjedelemben nagyobb, de tartalmilag kevésbé jelentékeny részét az
új elveknek a fiziologiára való alkalmazásai, illetve ezeknek előadása
tölti ki. Itt is megtalálhatók teljesen szakszerüen és világosan azok az
alapelvek, melyek szerint a tápanyagok kémai energiája az állatok és
emberek minden tevékenységének általános energiai forrásául tekintendők;
ugyancsak Mayer végezte az első számításokat abban az irányban, vajjon
hogyan aránylik az embereknél s állatoknál teljesített mechanikai munka
a tápanyagok égési melegéből kiszámítható összes energia-veszteséghez.
De e mellett tekintélyes helyet foglalnak el a fiziológiai jegyzetek,
melyeknek termékeny tárgyalásához a kisérleti tényállások nagyon is
hiányoztak. Itt folyik le egy különben igen tiszteletteljes polémia
Liebiggel, ki hasonló kérdéseket kisérelt megoldani, a nélkül, hogy
ismerte volna a vezető eszmét, mely Mayernak már rendelkezésére állott.
Az ellenvetések mind helytállók, de ez az ellentét Liebignek Mayer iránt
tanusitott hajlandóságát mindenesetre némileg csökkentette. Liebig
akkorában heves harczban állott a konzervativekkel, a kik még az ő
kémiai fiziologiáját sem ismerték el, ennélfogva nagyon nehezére esett a
harcznak két irányban, tehát azokkal is való folytatása, kik már
előrehaladottabbak voltak.

De ujabbi próbálkozásaival sem sikerült a szakkörök érdeklődését
kihivnia. Egy néhány semmit mondó kritikán kívül, a melyek egyikében még
a czím is hibásan volt leírva, semmiféle mozgolódást sem tudott
előidézni.

Csalódása ellenére, amely nagyon fájdalmasan érintette, volt annyi
kitartása, hogy egy harmadik munkát írjon, melynek tárgya a nap
melegének eredete volt: ez a probléma t. i. már régen izgatta. Mig előbb
az energia kozmikus keletkezésében hitt, most elismerte annak szükségét,
hogy a nap sugarainak egyenértékű forrása megállapíttassék; a maga
részéről a napba zuhanó kozmikus tömegek mozgási energiájában vélte
felfedezni. Felhasználta ehhez a már régebben kifejtett, egy határtalan
távolságból eső test gyorsulására vonatkozó képletét és kiszámítja ama
tömegeknek összegét, a melyek a kisugárzási veszteség szempontjából
számításba veendők. Az eredmény szerint, a melyhez jutott, e tömegek a
nap átmérőjén belátható időn belül nem lesznek felismerhetők, hanem csak
a föld és más égi testek fokozott forgási sebességén; az évnek mindig
1/2–7/8 időperczczel kellene megrövidülnie, a mi a csillagászati
ténymegállapításokkal ellentétben áll. Ennek az ellenmondásnak
kiküszöbölése czéljából, felteszi Mayer, hogy a kisugárzás a napnak
egyidejű tömegveszteségével kapcsolatos; a mivel a tömeg-nyereség éppen
kiegyenlíttetik. Ehhez a feltevéshez ma a tudomány ujabb irányai
meglehetősen közelednek.

Egy második vezető gondolat, a mely ebben a műben van kifejtve, Mayernek
az a nézete, hogy a munkaveszteségből, mely apályt és dagályt
feltételez, a föld forgási sebességének csökkenése következik.

Ez a mű „Népszerű tanulmány a világrendszer dynamikájáról“ czím alatt
1848-ban Landherrnél jelent meg Heilbronnban. Természetes, hogy az
akkori viharos politikai mozgalmak miatt ily sajátosan tudományos munka
iránt érdeklődés nem ébredhetett, úgy, hogy most sem volt igazi sikerről
szó.

Ezzel végződött Mayernak aránylag boldog életkorszaka és kezdetüket
vették a szenvedés évei, melyeket Dühring hozott nyilvánosság elé és
melyek csak halálával értek véget. Mayer az 1848-iki forradalmi
mozgalmakból kivonta magát, idősebb testvére azonban teljes lélekkel
vett részt bennük; ez a körülmény Mayerre nézve igen kellemetlen
következményekkel járt, sőt nyilvános utczai meggyalázásra vezetett.
Testvére, ki a forradalmárokhoz csatlakozott, látszólagos életveszélybe
került, a melyből Mayer – sógornőjének kérésére – ki akarta szabadítani,
de a helyett, hogy bátyját megtalálhatta volna, maga is forradalmárok
kezébe jutott, a kik közismert érzelmei miatt, kémnek nézték és majdnem
agyonlövették. Ez időben két gyermeke is meghalt és ugyanekkor kezdődött
meg eszméinek tudományos mellőzésén kívül egy arra irányuló mozgalom is,
hogy még a felfedezés eredményeitől is megfosztassék. Ezek a támadások
haláláig tartottak és nagyon elkeserítették egész életét. Egyidejüleg
egy fiatal kollégája és földije, Seyffer, tübingeni magántanár, igen
durva kirohanást intézett ellene és Mayer még azt sem tudta elérni, hogy
az Augsburger Allgemeine Zeitung, melyben ez a támadás megjelent,
tárgyilagos helyreigazításának tért adott volna.

A felfedezés elsőbbségének megtámadására irányuló próbák elseje Joule-é
volt, a ki 1843-ban, tehát egy évvel az alapvető mű megjelenése után,
hozta nyilvánosságra a munkának surlódás utján meleggé átalakulása körül
végzett kisérleteit. Joule a British Association 1843 év őszén tartott
ülésén közölte első eredményeit, amelyekből azt a következtetést vonta
le, hogy eltekintve az átváltozás módjától, az elhasznált munka és az
ezáltal keletkező meleg közt állandó viszony forog fenn. Bár egyes
mérései egymástól még nagyon eltérőek, Joule-nak ez a felszines
megegyezőség is elegendő volt ahhoz, hogy általános tételét felállítsa.
Joule a franczia akadémiához benyujtott és a hivatalos Comptes
Rendus-ban megjelent tanulmányában kifejtette, hogy Mayer számításai nem
eredetiek, mert a levegő specifikus melegének a nyomástól való, Mayer
által feltételezett függetlenségét először ő (Joule) bizonyitota be
kisérletileg. Mayer ezt a téves állitást tárgyilagosan utasíthatta
vissza, mert a kérdéses bizonyítást Gay-Lussac hires kisérletével (a
levegőnek egy üres gömbbe való kiömlése mindennemű hőváltozás nélkül)
már régen megadta. Mayer különben hivatkozott is e kisérletekre, mint
számitásai alapjára. Joule el is halgatott, később azonban tarthatatlan
véleményét megismételte, sőt csodálatos módon ez a helytelen feltevés
angol művekben még ma is fel-fel bukkan.

Seyffer előbb említett támadása arra a rövid jegyzetre vonatkozik, a
melyet Mayer az Augsburger Allgemeine Zeitungban adott ki „Lényeges
fizikai felfedezés“ cimen és amelyben kifejte, hogyan határozható meg a
hő mechanikai aequivalense a víznek egy szűk nyiláson át való
keresztülpréselésével és egyrészt a megfelelő melegváltozásnak, másrészt
az áttolult víz nyomásának és mozgásának megmérése által. Valószinü,
hogy Joule 1843-iki kisérleteinek egy módositott alakjával állunk
szemben; a nyilvánosságra hozatal viszont csak 1849-ben történt, tehát a
Joule-lal való vita megkezdése után (Mayer első válasza 1848-ban a
párisi Akadémiában terjesztetett elő). Seyffer erről nem tudott és
meglehetősen gyatra czikkében csak Faradayt tartja komoly fizikusnak,
Mayert ellenben fantasztának, holott köztudomás szerint Faraday éppen
itt tévedett, ami különösen felötlő az ő sokoldalu és eredményes
munkásságában.

Miután a támadás eredeti helyén nem állott módjában felelnie, Mayer
kénytelen volt röpiratot kiadni, a mely „Megjegyzések a hő mechanikai
egyenértékéről“ czimmel szintén Landherrnél jelent meg 1851-ben és
felfedezésének elméleti fontosságát tisztán és teljesen megvilágitja.
Bennefoglaltatik a tudományos megismerés elméletéről való hitvallása is,
a mely ebben a körben mindmáig utólérhetetlen alkotás; megtaláljuk itt
az energetika módszertani alapelveit is, a melynek igazi szerzőjéül, bár
az elnevezés nem tőle származik, Mayert kell tekintenünk; végül az
elsőbbségi kérdést is igen nyugodt és emelkedett nézőpontról intézi el.

Evvel a munkával Mayer alkotó korszaka bezárul. Erői utolsó
összefogásával irhatta meg, mert közvetlenül előtte olyan idegrohama
volt, a mely a rengeteg sok munkától és izgalomtól aláásott
szervezetének tulajdonítható. Mayer tudniillik 1850 májusában egy
álmatlan éjszakán deliriumos állapotban második emeleti lakásáról az
utczára ugrott. Sulyosan megsérült, olyannyira, hogy életveszélyben
forgott és egész életében biczegett utána. Mayer az egész esetet annak
tulajdonítja, hogy Seyffer aljas támadásával szemben nem volt módjában
megfelelően védekeznie. Több hónapos betegség és wildbadi üdülés után
tudott csak tovább dolgozni és tudta praxisát folytatni; ebben az időben
vetette papirra fentebb említett „Megjegyzéseit“.

A nagyfoku kimerültség komoly következményekkel járt: egyrészt elterelte
tudományos kutatásaitól, másrészt veszedelmesen elharapódzó vallásos
rajongásnak nyitott utat. 1851 szeptemberében agyhártyagyuladást kapott,
a mely ugyan gyorsan folyt le, de Mayernek Dr. Landerer göppingeni
szanatóriumba, majd az állami tébolydába való kényszerü beszállításával
járt. Itt egy egész esztendőn át testi fenyitékkel és a legkiméletlenebb
bánásmóddal gyötörték. Ugy bocsátották el, mint egy halálraitéltet,
miután nem sikerült elismertetni vele, hogy tudományos felfedezései
nagyzási hóborton alapulnak és hogy a kör négyszögesítésével
foglalkozott volna.

1853 szeptemberében szabad ember lett. Svájczba ment üdülni, onnan
visszajött Heilbronnba, de orvosi gyakorlatát nem folytatta. Mindig
tagadta, hogy lelkibeteg lett volna s ezt nem is tudta senki
bebizonyitani. Épp ezért nem akarta kinyilvánitani, hogy szellemileg
megint egészséges, mert evvel egyszersmind egy lezajlott betegséget is
el kellett volna ismernie. Inkább lemondott nyilvános orvosi
működéséről, csak szűkebb magánrendelést tartott fenn. Volt egy kevéske
vagyona, éppen elég ahhoz, hogy a nélkülözéstől megmentse.

Ezen események után Mayer egy évig teljesen visszahuzódott a
nyilvánosságtól. Gondolatai közben mind jobban tért hóditoltak, a hő
dinamikájának kifejlesztése is megindult (Clausius Thomson) s Mayer volt
köztudat szerint az irányitó elv felfedezője. Viszont könyveit alig
olvashatták, mert ötleteinek jó részével mások hozakodtak elő.
Életkörülményeit annyira nem ismerték, hogy még Liebig is egy müncheni,
1858-ban tartott előadásában Mayer felfedezésének alapvető jelentőségét
elismerve, azt mondotta, hogy a tudós maga az őrültek házában halt meg.
Ez a megjegyzés az Allgemeine Zeitungba is átkerült s bár Heilbronnból
azonnal megczáfolták, a helyreigazitást senki sem vette tudomásul. Ez a
téves hit csaknem meggyökeresedett az által, hogy Poggendorf szótára is
felemlitette; a függelékben azután a halál hire ugyan korrigálva lett,
de ezt sem igen vették észre, mert magában a szövegben nem volt rá
semmiféle utalás.

Mayer ezalatt jóformán semmiféle, legalább is semmi lényegbe vágó
tevékenységet nem fejtett ki. Winnentali gyötrődéseit természetesen nem
tudta egykönnyen elfelejteni, ez a borzasztó emlék sokszor rohamokat
idézett elő, a melyek azonban megegyező adataink szerint sohasem
fajultak örjöngéssé. Egyszerüen arra az igen érthető álláspontra kell
helyezkednünk, hogy ennek a viszagondolásnak elhatalmasodásával az
önuralom lehetősége és képessége nála elveszett. A kiválasztódásról
szóló utolsó munkájában Mayer ezt a jelenséget a szervezet szükségszerü
visszahatásának tulajdonítja, ha zavaró vagy korlátozó erőszaknak van
kitéve.

Mayer csak 1862-ben lépett ki ujra a nyilvánosság elé, a lázról irt
értekezésével, amely az Archiv der Heilkunde-ben jelent meg és
lényegében régi szempontjainak ujabb és bővitett kifejtését foglalja
magában. Ugyanebben az évben történt az első lépés Mayer müködésének
nyilvános és általános elismerése érdekében, még pedig nem
Németországban, hanem Angliában, legközvetlenebb versenytársának
hazájában. John Tyndall, a Royal Institution fizikusa egy nemzetközi
tudományos összejövetelen lebilincselő és elragadó előadásban ismertette
a mechanikai hőequivalens elméletének történetét és végül Mayert jelölte
meg e gondolat teremtőjéül. Tyndall ezáltal hosszulélekzetü polémiába
keveredett, amelyet ellene Tait vezetett, a tudományos hazafiság
zászlaja alatt s amelyben a vita főleg a hő-egyenérték Mayer-féle
kiszámitásának megbizhatatlansága körül forgott. Tyndall Mayer müveinek
leforditásávaló és a Philosophical Magazine-ben val megjelentetésével
válaszol, amivel egyuttal Németországban eltöltött kellemes diákságáért
rótta le háláját különösen Bunsen iránt, aki mint marburgi tanár akkor
fénykorát élte s akiben Tyndall a német professzor ideálját tisztelte.

Eközben Mayer is felhagyott visszavonult életmódjával és tudományos
gyülésekre kezdett járni. Mindjobban méltatták és értékelték nagybecsü
szolgálatait; az első nyilvános elismerést a baseli
természetvizsgáló-társaság tiszteletbeli tagjává 1858-ban való
megválasztása jelenti, amelyet Schönbein, a kitünő kémikus ajánlásának
köszönhetett. Eleinte elvétve, később sürün egymásután sok hasonló
kitüntetés érte. Különböző alkalmakból még sok kisebb értekezést irt és
előadásokat tartott, amelyek azonban nem igen foglalnak magukban régi
gondolatköréből kiugró megállapitásokat. Másirányu tudományos
vivmányokkal szemben, különösen a Carnot-féle gondolatsorozattal, amely
az energetika második főtételéhez vezetett, amennyire jegyzeteiből
kivehetjük, tartózkodó, sőt elutasitó magatartást követett; Darwin
elmélete ellen is állást foglalt. Ez utóbbi elhatározásait főleg
vallásos képzetei idézték elő, amelyek öreg korára folyton élénkebben
léptek fel, habár Winnentalból való kiszabadulása után, saját állitása
szerint, végleg lerázta volna őket. Ilyenfajta misztikus nézeteivel a
nyilvánosság előtt is, például az 1869-iki innsbrucki
természetvizsgáló-gyülésen, megpróbálkozott s eltévelyedéseit az
ellentábor olyan éles birálat tárgyává tette, hogy ismételten megkapta
szokott idegrohamait.

Az a fokozódó figyelem, amelyben Mayer müvei részesültek, abban is
megnyilvánult, hogy munkáinak összesitett kiadása már jó üzletnek
igérkezett. A gyüjtemény Cottánál 1867-ben jelent meg, ugyanott, ahol
annak idején az Allgemeine Zeitung alaptalan támadásával szemben a
válasz jogát megtagadták tőle. Ebből az epizódból is kitetszik, mennyire
körülfogta Mayert a sváb zárkózottság, amely saját határain tul nem
ismer számbavehető emberi életet. Az előszóban megjegyzi, hogy
rendszeres fizikai tankönyvet – uj álláspontja alapján, felszólitás
ellenére, nem irhat; különben is Tyndall a maga könyvével ennek a
feladatnak már eleget is tett. Meg kell jegyeznünk, hogy még mai napig
sem iródott meg az a fizikai tankönyv, amely czéltudatosan és tisztán az
energia-elméletre helyezkednék.

Hét év mulva az összes munkák második kiadása is szükségessé vált, amely
egypár időközben tartott előadást is magában foglalt. A harmadik kiadás
1893-ban, Mayer halála után Weyrauch kezén át került ki a sajtó alól,
levelekkel és egyéb ismertető anyaggal kibővitve. Ez az alapos munka
volt jelen tanulmányunk vezető fonala.

1872-ben jelent meg Dühring A mechanika általános elveinek kritikai
története czimü könyve, amelyben Mayert messze kiemeli az energetika
többi művelői fölé, akiket különben alapos és kegyetlen birálat alá
vesz. Evvel kezdődött meg Dühring és Helmholtz küzdelme, amely előbbinek
a berlini egyetem magántanári állásáról való távozását eredményezte: a
tudomány szabadságának kétségtelen sérelmére. A tudományos párbaj
akkoriban nagy feltünést keltett s Mayer, ujságokból értesülvén lelkes
védőjének harcáról, levélileg, majd Wildbadban, félévvel halála előtt
személyesen is érintkezésbe lépett vele. Ez utóbbi alkalommal Mayer
közölte vele azokat a durvaságokat, amelyek Göppingenben és Winnentalban
„nagyzási hóbortja“ miatt el kellett türnie és Dühring egy érdekes
előadásban, majd irásban is nyilvánosságra hozta a dolgot s Mayert a
XIX. század Galileijének nevezte el. Később külön két könyvecskét adott
ki, amelyekben Mayer sorsát, mint a tudósoknak az átlag-emberek részéről
való tervszerü üldözését állitotta be. Természetes, hogy Dühring, aki
maga is sokat szenvedett egy hatalmas szükkörü érdektársaságtól, más
tudósok életét is hasonló szempontból vizsgálta. Mayer viszonyainak
elfogulatlan megitélésével s Mayernek Dühringgel közölt adatai nyomán
megállapithatjuk, hogy elsősorban kisvárosi, korlátolt környezetének a
nagyszabásu egyéniség ellen való reakcziójáról volt szó. Miután Mayer
nem tudott, vagy nem akart szellemi értékének megfelelőbb körülmények
közé kerülni – hiszen egynéhány utazásán kivül mindennek ellenére egész
életét szülővárosában töltötte – alávetette magát, legfeljebb passziv
védekezési kisérletek árán, azoknak a káros befolyásoknak, amelyek
részben családja köréből eredtek, részben pedig családja utján még
erősbödést nyertek. Jellemző, hogy Mayer nem hivta meg Dühringet
magához, pedig a közeli Wildbadban tartózkodott, hanem maga rándult át
hozzá és később megirta neki, hogy családja Dühring látogatását nem
látta volna szivesen: „Miután mindenki tudja, hogy bolond vagyok,
mindenki feljogositva érzi magát arra, hogy szellemileg gyámkodjék
fölöttem.“

Mayer korai házassága révén sem támogatást nem kapott tudományos
törekvéseihez, sem védelmet a zavaró körülmények ellen. Feltünő, hogy az
őrültekházában olyan soká maradhatott, anélkül, hogy erélyes, szinte
férfias jellemü felesége akármit is próbált volna kiszabaditása
érdekében. Dühring egyenesen arra czéloz, hogy éppen az asszony családja
kezdeményezte volna Mayer „nagyzási hóbort“-jának kigyógyitását; igy
aztán a nő passziv magatartása könnyen érthetővé válik. Hogy a Weyrauch
által összegyüjtött levelezésben erről a kérdésről nincs semmiféle adat,
annak egyszerü oka van: Mayer családja szolgáltatta az egész
levél-anyagot a tudós halála után.

Utolsó éveiről nincs sok mondani valónk. 1876-ban adta ki utolsó művét a
kiválasztódásról, amelyben olyan eseteket vizsgál meg, ahol az energia
átváltozásának vezető elve, a causa aequat effectum, nem alkalmazható.
Ezekben az esetekben, amint már Leibnitz beigazolta, arról van szó, hogy
meglevő s átváltozásra alkalmas energia-tömegek, amelyek azonban
valamilyen különös okból nem alakulhattak át, egyszerre visszanyerik
átalakuló képességüket, jelenségek, amelyeknél a munka mennyisége
semmiféle viszonyban nincs az átalakulásra kész energia mennyiségével,
kiváltódásnak nevezhetők. Mayer különösen a fiziológiai kiváltódás
számos esetére utal és egyuttal saját szenvedéséről is, kivételesen,
megemlékezik: „Mindebből, mellékesen mondva, világosan következik,
milyen természetellenes dolog, ha felelősségnélküli, hitvány emberek
testi szenvedéseknél és lelki zavaroknál, emberi létünk velejáróinál,
kényszereszközökkel és kinzó-szerszámokkal akadályozzák meg a szükséges
kiváltódást. Természetesen ez könnyü, mert kézenfekvő eljárás, annak
azonban, akinek része volt benne, rendszerint egész életére szóló
keserüséget okoz, még a legjobb esetben is. Aki már ilyen ostoba dologra
egyáltalán képes, legalább ne merészkedjék magát lelkiismeretes orvosnak
tartani!“

A megmaradási törvény felfedezésében való szerepe, amelynek vitás volta
Mayer életét annyira elkeseritette, még az utolsó éveire is árnyat
vetett. Abban a polémiában, amelyet Dühring Mayer érdekében oly
kiméletlen hevességgel irányitott, Helmholtz igazságtalan módon állást
foglalt Mayer ellen. „A gondolkodás az orvostudományban“ czimen tartott
beszédében ugyanis, a következő, nyilvánvalólag Mayerre vonatkozó
megjegyzéseket tette: „Felszines hasonlóságokat könnyü találni,
különösen, ha a társaság szórakoztatása a czél, amikor ilyen tréfás
ötleteket könnyen megszerzik a „szellemes ember“ hirét. Sok ilyenfajta
mondás közt akadhat egypár, amelyik talán félig vagy egészen is
helyesnek bizonyul; hiszen külön müvészet kellene ahhoz, hogy valaki
mindig bakot lőjjön. Ilyen szerencsés esetben azután a felfedezés
elsőbbségi jogát könnyen lehet érvényesiteni; ha pedig nem lehet, akkor
a tévedések sorozatára ráborul a feledés jótékony fátyola. Akik
ugyanennek az eljárási módnak a hivei, szivesen segédkeznek az „eredeti
eszme“ értékének biztositásánál. Igy azután tényleg háttérbe szorulnak
azok a komoly tudósok, akik nem viszik előbb piaczra a gondolataikat,
amig körülményesen meg nem vizsgálták, minden meggondolásnak eleget nem
tettek és a bizonyitékokat tökéletessé nem csiszolták. Az a divat, hogy
elsőbbségi kérdéseket a munka érett voltának figyelmen kivül hagyásával,
egyszerüen a közzététel időpontja szerint döntenek el, veszedelmesen
táplálja ezt a visszaélést.“

Mayer erre az előadásra igen találóan felelte: „Köztudomás szerint Arago
mondotta ki, hogy elsőbbségi kérdéseknél igenis csak a
nyilvánosságrahozatal ideje mérvadó. Ennek megfelelően Wöhler és Liebig
Évkönyveinek 1842-ik évi májusi füzetében közzétett kis értekezésemmel a
mechanikai hő-elméletre és a hő mechanikai aequivalensének kiszámitására
elsőbbségi jogot akartam biztositani. Lehet, hogy a kalász még nem volt
elég érett. Alig három évvel később, 1845-ben azonban Az organikus
mozgásról szóló munkámban fenti elméletet kimeritően megindokoltam és
orvos létemre alkalmaztam a fiziológiára, sőt részben a pathológiára is.
Aki viszont nem sajnálja a fáradságot és megnézegeti A hő mechanikájának
1874-ben megjelent második kiadását, be fogja látni, hogy a már 1842-ben
elvetett mag közben érett termést hozott.“

Helmholtz később ismételten szükségét látta, hogy Mayerről való
véleményét és a Fortschritte der Phisik-nél való hátrahelyeztetését jóvá
tegye. Azt a nézetét azonban mindig fenntartotta, hogy Mayer inkább
elméleti tudós, mint exakt természetbuvár. Evvel szemben csak Mayernek a
hő mechanikai aequivalenséről való megállapitásaira kell hivatkoznunk,
amelyek módszertani vonatkozásaikban is jóval magasabban állnak, mint
kora elismert természetkutatóié. Helmholtz elmélete például az energia
egyenértékü átváltoztathatóságáról azon a ma már nagyon ingatag
feltevésen alapszik, mintha a természet jelenségei mind mechanikus
központi erők következményei volnának, mig Mayer számitása a
hőaequivalensről ma is változatlanul helyes. Az egyetemes eszme
kisérleti alapja Mayernél és Helmholtznál is egy és ugyanaz: a perpetuum
mobile tapasztalati lehetetlensége, vagyis pontosabban: az energia
szükségszerü és megsemmisithetetlen volta..

Ha Mayer élettörténetét például Davy-ével, egy másik nagy kutatóéval
hasonlitjuk össze, sokkal több különbséget, mint megegyezőséget fogunk
találni, amiből a kutató-tudós két eltérő tipusára következtethetünk.

Mindenekelőtt: semmi olyan adatunk nincs, amely a gyermek Mayert
kortársai közül kiemelné. Egyetlen felötlő jellemvonása volt: váratlan
gondolatugrásai és kapcsolásai, legalább is beszélgetés közben és a
bibliai idézetek terén. Ez a körülmény bizonyos szellemi vakmerőségre
mutat; Mayernek már gyermekkorában sem volt hajlandósága ahhoz, hogy az
átlagos gondolkozást kövesse.

Mayer a gimnáziumban hátramaradt, sőt a legrosszabb tanulók egyike volt,
ami nem szokatlan jelenség a leendő nagy természetbuvárok táborában.
Hivatkozunk arra, hogy ő is, mint mindenki, aki tárgybeli összefüggések
megértésére volt hivatott, az esetleges és önkényes feltevésektől
irtózott s a tananyag üres értéktelensége egyenesen hátráltatta szellemi
fejlődését. Rá kell mutatnunk arra, hogy nem tudatos megitélésről van
szó, amelyet külső befolyások hoztak volna létre, hanem egy ösztönszerü
reakczióról az avult iskolai és házi nevelés ellen. A „klasszikus
oktatás“ talán sehol sem dühöngött annyira, mint az ő szükebb hazájában.

Tudományos elismerés nélkül való ifjusága bizonyitja, hogy Mayer a
lassan kialakuló egyéniségek közé tartozott, tehát a kutatók klasszikus
fajához. Hogy önkéntes éhezéssel ki tudott szabadulni a fogházból: konok
akaratára vall, a kiszabadulás módja azonban az akaratnak inkább passziv
jellegére. Davy a romantikus hasonló esetben, minden valószinüség
szerint még az élete árán is kitört volna onnan.

Jellemző továbbá, hogy későbbi nagy ideájára semmiféle szellemi
előkészület nem mutatkozik s ez az ür mindaddig tart, amig naplója
szerint, az eszme teljesen szokatlan érzések közt egyszerre ki nem
virágzott benne. E szokatlan belső körülmények, amelyek Mayer
tanuságtétele szerint soha annakelőtte vagy utána meg nem rohanták,
amellett szólnak, hogy akkor, huszonhatéves korában, élte át először egy
uj gondolat születésének lelki izgalmát. Ez az aránylag késői időpont is
a lassu termelési módot, vagyis a klasszikus kutató-fajtát jellemzi s
magyarázatát adja annak, mért nem voltak Mayernek _előbb_ ilyen
válságai, _később_ pedig azért nem, mert nem akadt több szellemi
gyermeke; egész élete azután már egyetlen ötletének át- és kigyurásában
telt el. Sokoldalu tudósoknál az erős belső krizis megismétlődhetik, bár
nem mindig olyan élénken, mint az első alkalommal.

Igen figyelemreméltó Mayer műveinek eredeti mivolta. Kezdetben csak egy
alaki kérdésről, az anyag és erő minőségi és mennyiségi megmaradásáról
volt szó. Ez a gondolat olyan rohamosan lett urrá rajta, hogy az öntudat
küszöbe alatt már régen lappangania kellett: egy csomó homályos képzet
egyszerre kristályodott ki, egyszerre nyert összefoglaló jelentőséget.
Éppen azáltal válik érthetővé Mayernek az uj feltevés helyességében és
termékenységében való intenziv hite, hogy ösztönszerüleg régóta keresett
vonatkozások végre tisztázódtak. A „feltevés“ szót czélzatosan
használjuk, mert még nem beszélhetünk teljes fogalmi világosságról, csak
arról a közvetett megérzésről, hogy a helyes ut nyilt meg előtte! Ennek
az utnak fokozatos meghóditására s élményei tudományos kifejtésére
azután nagyon gyöge fegyverei voltak. Alig tudunk még egy példát a
tudomány multjából, amely egy felfedezés megtörténtének különböző
állomásait ilyen szemléltetően ábrázolná. Mayer lassu reagálóképessége
volt ennek is az oka.

Egyetlen gondolatnak adta oda magát, amelyre még semmiféle formulázható
kifejezést sem tudott teriteni, különben naplójában erre is ráakadnánk.
El tudjuk képzelni: hogyan állitgatta az uj látószögbe élményeit, inkább
sejtve, mint tudva összefüggéseiket. Előkészületnek ez a módszer igen
hasznos volt a későbbi szakszerü átdolgozáshoz, amikor már a szokott
tudományos kifejezési formák egységesitő eszméjének rendelkezésére
állottak.

Mindjárt viszaérkezte után ehhez a munkához is látott. A viszonyok itt
is kedvezőtlenek: senkije sincs, akivel eredményesen megbeszélhetné a
dolgot. Régi barátjának, Baurnak, egymásután három levelet kellett
irnia, amig rövid válaszra méltatta. Felkeresett mindenkit, akitől
segitséget vagy érdeklődést remélhetett és minden kis jóakaratért vagy
megértésért végtelenül hálás. Nem volt más fizikai felkészültsége, mint
amennyit, az akkor még a mainál is jóval gyatrább orvosi kiképzéssel
kapott; könyvekkel próbálkozik s igy bukkan fel előtte folyton az mc
nagysága mint erőmérték. Nem mer kételkedni ebben a feltevésben, még
kevésbbé saját alapgondolatának helyességében, mégis össze akarja
hangolni a kettőt s itt esik azután egyik tévedésből a másikba. Az
ellentétes fogalmak meglehetős szerencsétlen kiegyenlitési kisérlete
után összefoglalja irásban a Baurral közlötteket és elküldi a czikket
Poggendorffnak.

Itt esik meg vele életének talán egyetlen szerencsés véletlene: nem
kapja vissza a kéziratot, de nem is került nyomdába. Ez utóbbi körülmény
a nyilvános kudarctól s az illetékes szakkörök jogos lenézésétől
mentette meg, az előbbi pedig ujabb formulázásra késztette.

Ebben az időben kereste fel a tübingeni és heidelbergi fizikatanárokat.
Ez összejövetelekről nincsenek közelebbi adataink; Mayer azt állitja,
hogy egyikük sem tudta őt meggyőződésétől eltántoritani. Ugyanekkorra
esik azonban Mayer gondolatmenetének kétirányu fordulója: egyfelől a
mozgás-energia, az „esési erő“ alkalmazása, holott addig csak
mozgásmennyiségekkel dolgozott s tételül a mozgásnak meleggé való
átváltozását állitotta fel; másrészt csak ettől az időtől kezdve veszi
igénybe az esési erővel együtt a gázak kiterjedésének és
összenyomhatásának jelenségeit. Kétségtelenül ez a kettős fordulópont
mentette meg Mayer ötleteit a tudomány számára. A másodikról nem kell
sokat beszélnünk, mert _csakis_ a gázok sajátos melegének számitásba
vételével lehetett a mechanikai hő egyenértékhez eljutni. Az első pontot
illetőleg azonban Mayer a suly és esési magasság eredményeinél először
bukkan rá egy _munkamennyiségre_, amely a melegével hasonlitható össze,
mert ugyanolyan kiterjedésü. Ennek az uj szempontnak a feltevése folytán
kellett a _kinetikai energiát_ ½ mc2 (vagy szerinte mc2) az eddig
vallott mc helyébe ültetnie, mint az átalakulás megfelelő produktumát;
evvel azután a kérdés egyszerre tisztázódott is.

Ezt a helyzetet mutatja be 1842-ben irt értekezése, amelyből az mc2
mellől hiányzó ½ alkotórészen s azon a meggondolatlan állitáson kivül,
hogy jeget semmiféle nyomással sem lehet megolvasztani, már nincs semmi
kivetni való. Láttuk tehát, hogyan nyert határozott alakot Mayer
alapgondolata, amely eredetileg bizonyos mértékig testetlenül, azaz
közérthetőségü kifejezési mód nélkül lappangott benne. Lassu
reagáló-képességénél fogva szélesen és hosszan nyulnak el azok a
gondolat-lépcsők, amelyeket gyorsröptü szellemek a legrövidebb idő alatt
futnak át. Schiller mondja, hogy a költő munkája valamilyen zenei
hangulattal vezetődik be, vagyis az elkészülendő alkotás teljes művészi
hatásának előre való megérzésével; a tudós is megsejti jóelőre a későbbi
eredményt, mielőtt még megtalálta volna hozzá a helyes utat. Gauss, aki
szintén klasszikus kutató volt, mondotta munkája közben: „Már régen
tudom, hová jutok, csak azt nem tudom, hogyan?“ Meg volt tehát nála is a
gondolat első születésének és tudományos elméleti megtestesülésének nagy
időbeli különbsége.

Mayer a teremtő lelki munkásság teréről az alkotáséra lépett át. Nagyon
jól tudta, hogy feltevése a fizika, kémia és fiziológia jelenségeire
egyaránt áll, de eleve lemondott arról, hogy mindenütt keresztül is
vezesse. Ehelyett két különálló fejezetet szemelt ki magának: a
fiziológiát, amelyben orvosi hivatásánál fogva otthonosabb volt és a
csillagrendszer fizikáját, amelyet régóta figyelemmel kisért. A fizika
területén Liebig értékes tanulmányai voltak segitségére, a másik
feladatnál egészen a maga erejére maradt. Liebig elmulasztotta ugyan a
legvégső kérdések határozott felállitását és megoldását, mégis annyira
előkészitette az egész gondolatsort, hogy csak az egyenérték törvénye
kellett a kérdés teljes megoldásához. Az asztrofizikában azonban épp
ugy, mint a mechanikában Galilei erő-meghatározásával kellett
megküzdenie, miután Newton nehézkedési mechanikája is ezen az elven
épült fel; előbb ki kellett tehát fejlesztenie a kinetikai energia
általános értéküségének formuláját, hogy annak a maximális sebességnek
fogalmához juthasson, amelylyel egy világtest a földre vagy a napra
érhet. Ez volt az egyetlen számbavehető mód, hogy megoldhassa a maga
elméletét, amely szerint kozmikus tömegek táplálják a nap hőforrásait.

Az első és második nagyobbszabásu értekezés megirásához három-három évre
volt szüksége. Még ha orvosi elfoglaltságát és megházasodását figyelembe
veszszük, akkor is hosszunak kell ezt az időt tartanunk, legalább a
„romantikus“ lángész termékenységéhez viszonyitva. Elvitázhatatlan, hogy
egy kezdő orvosnak elegendő alkalma lehet másnemü tudományos kutatáshoz,
apósa egy levélbeli megjegyzéséből, Mayer praxisának örvendetes
fejlődését illetőleg, szintén arra következtethetünk, hogy addig nem
igen volt gyógyitani valója. A korai házasság pedig csak fokozni szokta
a munkaképesség mértékét, nem pedig csökkenteni. Mayer munkatermelési
módja tehát szervezeti sajátosságából következett s éppen ezért tartozik
a klasszikus kutatók társaságába.

Csodálkoznunk kell kitartása fölött, amelylyel tévedéseken és
balsikereken át czélja felé igyekszik. Newton folytonos odaadó
gondolkodással bukkant rá alapelveire, Mayer is hasonló fajtáju volt.
Apró lépésekkel, lassan-lassan haladt előre, egyiket a másik után tolta,
amig a sokféle lehetőség közt a biztos utra akadt. Első müvét több
barátjával átolvastatta és ismételten átdolgozta, amig végleges formában
a nyomdába küldte.

Még több csodálatot érdemel a kedvezőtlen külső viszonyok sikeres
lebirása. Szülővárosa aszerint itélte meg őt egész életében, hogy
latinból nagyon rossz osztályzatokat kapott; sehol a világon nem volt az
érettséginek olyan döntő szerepe, mint éppen a sváb földön. Az illetékes
tényezők mindig jelentéktelen embernek tartották és állitólagos
tudományos felfedezéseit nevetségeseknek, sőt kárhoztatandóknak
minősitették. Azok, akikkel levelezésben állott, később bocsánatot
kértek tőle, hogy otromba tévedésnek látták azt, amit egyszerüen nem
értettek meg. Bátyján, a családi gyógyszertár tulajdonosán és Griesinger
medikuson kivül, akit a felfedezés fiziológiai jelentősége bilincselt
le, szükebb környezetéből senki sem állott melléje, mások pedig még
kevésbbé. Feleségének sem nagyon tetszett az ő különös foglalatossága,
amely csak nyomdai költségeket okozott, az orvosi gyakorlatot azonban
nem mozditotta elő.

A megerőltető, örökös akadályok közt végzett egyoldalu munkát a
szükségszerü szellemi kimerülés követte, amely először az ablakon át
való szerencsétlen kiugrásban jelentkezett. Könnyen elképzelhetjük, hogy
az a durva igazságtalanság, amely érte, azon az álmatlan éjszakán
szakadatlanul mardosta lelkét, minden kivezető ut reménysége nélkül,
amig utolsó erői is felmondták a szolgálatot és a katasztrofális
kisérlet megváltásnak tetszhetett előtte. Még mint lábbadozó beteg,
közvetlen környezetének nyomasztó hatásától wildbadi üdülése alatt
felszabadulva, mindenekelőtt tudományos elégtételt akart magának
szerezni. A klasszikus kutatótipusnak egyik feltétlen ismérve éppen a
köztudat előtt való tisztázódás belső szüksége, mig a romantikus
rendszerint nem is törődik vele. Viszont a klasszikus kutató végtelen
gondossággal dolgozza ki munkájának minden apró összetevőjét s ezért fáj
a felületesség és komolytalanság vádja olyan rettenetesen.

Védekezését valóban a szive vérével, végső erőfeszitéssel irta, habár a
stilusból és a belső tartalomból nem tetszik ki, sőt szinte
természetfölötti derü és megtisztultság árad belőle. Ama fékező-erők,
amelyek a szervezet érdekében az utolsó energia-készletek kimeritését
rendszerint megakadályozzák, betegsége és izgalmas leki feszültsége
folytán hatálytalanok lettek; egész magát belevitte ebbe a munkába s
azután össze is roskadt egészen.

Agyhártyagyuladása jelenti első stáczióját Mayer e szomoru életszakának.
Azután az őrültek házában való durva bánásmód következett, amely őt,
mint orvost, a laikusnál sokkal intenzivebben felizgathatta. Hogy nem
ment tönkre belé, talán csak rendkivüli kitartásának köszönheti, melynek
már régebben elegendő bizonyságát adta.

Viszont nem lehet csadálkoznunk afölött, hogy ilyen körülmények közt
további produktivitása megtört. Kérdés, vajjon ez az eredmény az
embertelen kezelés nélkül, a puszta kimerülés következtében is beállott
volna-e? Davyt például a legkedvezőbb külső viszonyok ellenére is a
felfedezései előtt járó erős izgalmak ugyanigy kimeritették. Mayernek
azonban a sok egyéb hátrányon kivül nemcsak eszméjének teremtő
munkájával, hanem a tudományos felszerelés elemi ismereteivel is meg
kellett birkóznia.

Vallási rajongása is kimerült agyának fellázadása volt az absztrakt
gondolkodás tultengése ellen, s a szemináriumból való ifjukori emlékei
táplálták. Mikor felgyógyult – éppen ellenkező hangulat vett erőt rajta,
de ujabb tudományos munkához majdnem tiz évig nem volt szellemi
befogadóképessége. Dühring szerint Mayer szellemi tehetetlenségét ugy
indokolja, hogy holt embernek nyilvánitották, tehát eszerint is
viselkedett. Kétségtelen, hogy Mayer hitte, amit mondott: kétségtelen
viszont az is, hogy ez a magyarázat csak takaróul szolgált, amelynél
jobb éppen nem akadt. Ha a tudományos munka szükséglete élt volna benne,
mint minden más alkotó-elmében, akkor semmi sem tarthatta volna vissza
tőle. Nem törődött semmivel és energiájának megmaradt foszlányait
szenvedélyes kitörésekben pazarolta el; nem volt elég erős ahhoz, hogy
magamagán uralkodjék. Állapota azután lassan-lassan mégis javult és ujra
érdeklődni kezdett a tudományos kérdések iránt. Sőt azt mondhatnók, hogy
e késő éveinek eredményeit igazi nagy munkakorszakával maga is
egybevethetőnek tartotta; hiszen még kevéssel halála előtt is a
kiváltódásról szóló értekezésének részletesebb feldolgozását és a
Bressa-pályázatra való benyujtását tervezgette. Ez az álom persze már
nem valósulhatott meg.

Összefoglaló megállapitásunk szerint tehát Mayer egész maradék
energiájával fizetett alapvető munkájáért és termelési képességének
ujból való megszerzése, amely kedvezőbb körülmények közt talán még
sikerülhetett volna, szükeszü környezetének bánásmódja és a közvetve
előidézett brutalitások folytán lehetetlenné vált.

Meg kell emlékeznünk néhány szóval Mayer házasságáról is. Dühring
személyes tapasztalatai nyomán Mayer sorsára kedvezőtlen hatásunak
mondja; az asszony volt az előőrs a kisvárosi filisztereknek a kiváló
szellem ellen való ösztönszerü harczában. Davynál is a feleség volt a
nyárspolgári nézetek kicsinyes képviselője és számos más vezető
egyéniségnél is tapasztalhatjuk, hogy szerencsétlenül nősültek vagy
egyáltalán nem házasodtak meg. E feltünő jelenség okaira rá kell mutatni
s miután itt nem vádaskodásról, hanem fogalmakról van szó, talán
helyénvaló lesz, ha a fontosabb szempontokat felállitom, hogy e sajátos
viszonylatok meghatározóira ráismerhessünk.

Az embernek minden más élőlénynyel szemben nemcsak a fajfenntartás,
hanem a haladás képessége is megadatott, tehát életének kettős feladata
van: a fenntartásé és a javitásé, amely utóbbi az elsővel némely
vonatkozásban összeütközik. Ha a meglevőt fejleszteni akarjuk,
fenntartás helyett rombolnunk kell; a két biológiai törekvés
kiegyenlitése csak összeütközés árán mehet végbe, főleg amaz időhatár
tekintetében, amelyen belül a javitó változtatásoknak meg kell
történniök. A kétfajta tendencia már most a két nem között ugy oszlik
el, hogy a férfinek az előrehaladás, a nőnek pedig a megtartás van a
szivéhez közel. Ebből származik azután, hogy az emberiség vezető
szellemei (eddig kizárólag a férfinemből valók), akik a
legkövetkezetesebb képviselői a fejlődésnek, cselekvéseik _tartalma_
iránt az asszonyoknál nagyon kevés rokonérzésre találnak, bár általában
nem idegenkednek tőlük. Azoknál az összetüzéseknél, amelyek elsősorban
anya és fiu közt szoktak támadni, csak a vak szeretet segíthet, a mely
minden belátásos itélet nélkül a cselekvés tartalmával szemben, az örök
ellentétet áthidalva a gyermek szellemi kiválóságába temetkezik.

Ha a házaséletben is felszabadulnak ezek a természetszerü
ellentmondások, nemcsak a folyton közeledő egykoruság fejleszti folyton
erősebbé őket, hanem az asszony aggódása gyermekei sorsa fölött, a
kiknek jövőjét az apa rendkivülisége és a polgári társadalommal való
szembekerülése veszélylyel fenyegeti. A nő ellenszegülése azután passziv
vagy aktiv, vérmérséklete szerint. Ösztönszerü, örök asszonyi motivumok
kerülnek felszinre és a tudományosan gondolkodó férfinak nem szabad
erkölcsi szemrehányásokra alkalmat keresnie, a mikor müködni látja ezt
az ellenállhatatlan hajlamot, a melynek megmaradásától a nép és
végeredményben az emberiség fentartása függ. Az ilyen házasságbeli
viszályok azokhoz az akadályokhoz tartoznak, a melyeket minden szellemi
vezérférfiunak le kell küzdenie. Mayer esete mutatja, milyen ártalmas és
veszélyes szerepet játszanak a férfi-vénasszonyok is, az eredeti
tehetség ösztönös ellenségei, még akkor is, mikor a haladás eszméje
saját személyes körülményeiket a legtávolabbról sem zavarja. Mayer
politikailag és vallásilag konzervativ volt, a mi azonban nem
akadályozta meg környezetét abban, hogy kegyetlen haraggal forduljanak
ellene, amikor uj felfedezésekre vetemedett, a melyeknek lényegéről
persze senkinek se volt közülök sejtelme.

Még csak az a kérdés: hogyan lehet kikerülni vagy enyhiteni azokat az
ellentéteket, a melyek a felfedező családjában az ő belső hivatottsága
és az anyai s hitvesi ösztönök közt szükségszerüen kipattannak? A
választ csak ismételhetjük: ha a tudósnak elég szerencséje van, hogy
olyan asszonyhoz jusson, a ki urának nehéz küzdelmeit a napi gondok
távoltartásával és jókedélyének áldásos hatásával enyhiti meg, akkor a
nő már legjava feladatát teljesitette vele és az emberiséggel szemben s
férje számára az elérhető legnagyobb boldogságot szerzi meg.

Ha megkiséreljük, hogy Mayer esetének biologiai eredményeit levonjuk:
egy olyan férfi tragikus sorsával találkozunk, a ki a szellemi
feszültség sulya alatt roppant össze. Az a hirtelenség, a melylyel
vezető gondolata feltámadt benne s azután az első tapogatózásból a
helyes kiutra bukkant, a mellett bizonyit, hogy Mayer csak ritkán,
kivételes pillanatokban tudott olyan magasságra és világosságra
emelkedni, a milyet problémája megkövetelt. Jusson eszünkbe, hogy a
felfedező nem mondhatja magának, hogy: _ezt_ akarom felfedezni, hanem a
saját korának szükségletei irják elő, mit _kell_ cselekednie.
Természetesen bizonyos előfeltételekkel, főleg a teljes szellemi
szabadsággal rendelkeznie kell, hogy a tradicziókból kibontakozhasson és
a megoldandó kérdést meztelenül láthassa. Ez a szükségesség Mayer
esetében ahhoz a sajátságos megkönnyitéshez jutott, hogy az iskolai
bölcseség nem igen nyomasztotta, hiszen a hágai vizsgát is meglehetős
mérsékelt sikerrel tette le. Igy azután e kedvező körülmények: a
szellemi elkülönültség, a mely mikor egészséges volt, néhány tudományos
eszmére való koncentrálódását lehetővé tette, Mayer termékenységét néha
olyan rendkivüli mértékben fokozta, a hogy arra alapgondolata lelki
megfogamzásához tényleg szüksége is volt. Ugyanez a természetes
feszültség állt fenn 1841. őszén, döntő szellemi fordulása és küszöbön
lévő házassága előtt.

A közbüleső időszakok azonban e csucspontok alatt messze elmaradnak.
Mayer bizonyos értelemben egész életén át kisvárosi polgár volt;
Párisban legszükebb földieivel élt együtt, nagy tengeri utján teljesen
izolálódott és legizgalmasabb belső válságai alatt sem jutott tovább
Tübingennél és Heidelbergnél. Mialatt Davy a nagyváros lüktető
mozgalmasságában keresi kijegeczesedő gondolatvilágának külső keretét,
Mayer szükös kis csigaházba bujik, amely őt és munkáját felemészti. Ez a
hajlandóság különben Mayer lassu szellemi kibontakozásának szükségszerü
következménye volt; minden uj és váratlan jelenséggel szemben
bizonytalanul állott, tehát a nagyszabásu városi élettel sem tudott
megbarátkozni. Ugyanez okból nem szerezhetett magának és gondolatainak
rajongó személyi hiveket és tanitványokat, a kik vele együtt
terjesztették és fejlesztették volna szellemi kincsét. A rá váró feladat
kimerithetetlenségében Mayer nem kételkedett s tudta azt is, hogy
egymagában nagyon keveset végezhet belőle. Nem volt azonban oly
szerencsés természetü, hogy rokonlelkeket a maga igazáért
fellelkesíthessen. Még Baurt sem tudta meggyőzni felfedezésének igazi
jelentőségéről, pedig Baur melléje állt, segitett neki és gyarapitotta
mathematikai ismereteit. A klasszikus tipust jellemzi ez az adat is: a
személyi hatást az irás készsége pótolja. Mayer örökölt jellembeli
fogyatékosságánál fogva nem tudott magának bármi áron is olyan helyzetet
teremteni, hogy sulyos és nagyszerü hivatottságát szakszerüen
realizálhatta volna. Ezt a tényt megfigyeljük és megállapitjuk, de
kárhoztatni érte senkit nem szabad, bár innen ered, hogy a
tizenkilenczedik század legnagyobb felfedezése szerzője személyének csak
egy szerencsétlen életet jelentett.




Helmholtz.

Helmholtz Hermann atyja, Helmholtz Ágost teológus, gyenge testalkata
daczára, 1813-ban a felszabaditó hadseregbe lépett és a hadjáratban
önkéntesi minőségben vett részt; a drezdai csata alkalmával alhadnagygyá
lett. Hazaérkezte után belátta, hogy papi tanulmányait – komoly
lelkiismeretbeli ellentmondások nélkül – nem folytathatja; ennélfogva a
filológiára, mint uj kenyérkereseti pályára csapott át és néhány évi
házi tanitóskodás után a potsdami gimnáziumnak tanára lett; főleg
latint, de más tantárgyakat is tanitott. Egyszer, mikor német óra alatt
tanitványaival a felszabaditó hadjárat hangulatairól és saját
élményeiről merészkedett beszélgetni, felettes hatósága szigoruan
megdorgálta és figyelmeztette, hogy ismétlődés esetén egyszerüen
elbocsájtják. Költői természetü volt s e hajlandósága különösen a
divatozó görögimádásban nyilvánult; sok nyelvet tanult, köztük az
arabsot is, festészettel és zenével is foglalkozott. Neje Penn Karolin,
egy katonatisztnek művelt leánya és Penn William, a hires quäker
leszármazottja volt; külsejére igen egyszerü, de élénk szellemü és
feltünően világos itélőképességü nő. Szegényes háztartásukat, melynek
gondjait idővel két leány és egy fiu szaporitotta, pompásan vezette s
családja iránt tele volt gyöngédséggel és rajongással.

Hermann fia 1821. augusztus 31-én született. Gyenge és csunya gyerek
volt (egy kicsit vizfejü), de anyja következetesen csodagyermeknek
tartotta.

Gyermekkorában annyit betegeskedett, hogy majdnem mindig a szobához és
gyakran ágyhoz volt kötve; csendes fiunak mondják: állandóan
képes-könyvekkel és épitőkövekkel foglalkozott. Az utóbbiakból annyi
empirikus geométriát sajátitott el, hogy később az iskolában az
alapelvek körül már teljes tájékozottsága volt. Rendszeres testápolás,
torna és turisztika révén, amikre apja sokat adott, egészsége is
megjavult, ugy hogy kilencz éves korában beléphetett a potsdami
gimnáziumba, amelyet rendkivül gyorsan végzett el. Hogy mi iránt
érdeklődött leginkább, arra a hetvenedik születésnapján rendezett
ünnepélyen igen figyelemreméltó beszédében tekintett vissza.
Legczélszerübb lesz, ha a vonatkozó részeket szószerint közlöm:

„Hét éves koromig gyenge fiu voltam, a szobához, sőt igen gyakran az
ágyhoz kötve, pedig alig birtam a szórakozás és a munka vágyával.
Szüleim sokat foglalkoztak velem; képeskönyvek és főleg épitő kövek közt
éltem mellettük. Korán kezdtem olvasgatni s igy természetesen uj
élvezeteket ismertem meg. Szellemi képességeim fogyatékossága viszont
abban nyilvánult, hogy rossz emlékezőtehetségem volt egymással szorosan
össze nem függő tárgyak tekintetében. Jól emlékszem, hogy a jobboldalt a
baltól alig tudtam megkülömböztetni, később az iskolában nehezebbül
esett a magánhangzókat, a rendhagyóigéket, a sajátságos
mondatfordulatokat elsajátitanom, mint a többi diáknak. Különösen az
akkori történelemtanitással nem tudtam sehogysem megbarátkozni; prózai
részeket könyv nélkül mindig csak nagy szenvedések árán tanultam meg. E
fogyatékosságom természetesen folyton érezhetőbbé vált és aggkoromra
egészen leigázott.

„De ha már volt mire támaszkodnom, (bár csak például a versmértékre és a
versrimre) a könyvnélküli tanulás és a megrögzités sokkal könnyebben
ment; nagy költők verseit igen sokáig megőriztem az emlékezetemben, de
másodrendü irók közepes alkotásait alig. Azt hiszem, hogy a magyarázat a
gondolatok természetes ritmusában található, ami a jó versek
sajátossága; ebben a körülményben az esztétikai szépség lényegbeli
forrását látom.

„A felsőbb gimnáziumi osztályokban az Odyssea néhány énekét, meglehetős
sok horacziusi odát és egy csomó német verset tudtam szavalni. Abban a
helyzetben voltam tehát, mint irástudatlan őseink, akik törvényeiket és
történelmüket versekbe foglalták, hogy emlékezetükben megmaradjon. Ami
könnyen esik, szivesen teszszük meg; én is előbb a költészetet imádtam.
Ezt a hajlandóságomat atyám szitotta, pedig különben kötelességtudó, de
rajongó ember volt; végtelenül szerette a költészetet, különösen a német
irodalom nagyjait. A felső gimnáziumi osztályokban a német irodalmat
adta elő és Homéroszt olvasta velünk; felváltva prózai német feladatokat
és verstani gyakorlatokat kellett csinálnunk. És ha a legtöbben közülünk
rossz költők is lettek, mégis az elképzelhető legalkalmasabb
stilusfejlesztő rendszer volt az övé.

„A legtökéletesebb emlékezetbeli segédeszköz azonban a jelenségek
törvényének ismerete, amit legelőször a geometriában tanultam meg.
Gyermekjátékaimból, az épitőkövek révén, közvetlen szemlélet utján
kipróbáltam a térbeli arányok egymáshoz való viszonyát. Minden
gondolkodás nélkül tudtam, hogy szabályos alaku testeket miképpen
lehetne egymásra rakni és miképpen illenének össze, ha igy vagy amugy
forditanám őket. Midőn geometriát kezdtem tanulni, tanáraim nagy
meglepetésére, minden ténymegállapitással, amellyel itt kellett volna
megismerkednem, már tisztában voltam. Amennyire vissza tudok emlékezni,
ez a tulajdonságom a postdami népiskolában is feltünt, amelybe 8 éves
koromig jártam. Ellenben uj volt előttem a szigoru tudományos módszer,
amelynek segélyével azután a többi nehézségeket is legyőztem.

„A geometriának egy hiánya van: csak elvont térbeli formákkal
foglalkozik, pedig nekem a teljes valóság szerzett különös örömöket.
Mikor már nagyobb és erősebb lettem, atyámmal vagy iskolatársaimmal
sokat járkáltam Potsdam szép környékén és lelkem mélyéből megszerettem a
természetet. A fizika elemei azután – amelyekkel a gymnasiumban
találkoztam – jobban érdekeltek geometriai és algebrai tanulmányaimnál.
Bőséges és sokféle anyag kinálkozott: a természet teljes gazdagsága,
amely elméleti törvények alá sorakoztatható. Tényleg ez a megismerés
ragadott el: a látszólag idegen természetnek az emberi szellem által
való leigázása, amelyet a törvények logikai hatalmának köszönhetünk.
Mindjárt csatlakozott ehhez az a másik megismerés is, hogy a természeti
jelenségek törvényeinek tudása adja csak a természet felett való
hatalmat a kezünkbe. Ezekben a gondolatkörökben már otthonosan éreztem
magam.

„Nagy hévvel és örömmel bujtam azokat a fizikai tankönyveket, melyeket
atyám könyvtárában találtam; ósdi művek voltak, melyekben még a
flogisztónikus tudományos nyelvjárás divott és a galvanizmus még a
Volta-oszlopnál tartott. Egy ifjukori barátommal is próbáltam mindenféle
itt-ott olvasott kisérletet szerény eszközeinkkel utánozni. A savaknak
hatását anyánk vászonkészletén alaposan kitapasztaltuk, ezenkivül
azonban kevés sikerült; legjobban jártunk még optikai szerszámok
készitésével, szemüvegek és egy növénytani nagyitólencse felhasználása
mellett. Segédeszközeink korlátolt volta korai tanulmányaimban azzal az
előnynyel járt, hogy a tervezett kisérleteket mindig módositanom
kellett, mig a tényleg végrehajtható alakjára rá nem bukkantam. Meg kell
vallanom, hogy néha, mig az osztályban Cicerót vagy Vergiliust olvastak,
unalmamban az asztal alatt kiszámitottam a fénysugár sebességét és
néhány optikai tételre akadtam, amelyekről a tankönyvekben semmit sem
találtam, amelyekre azonban később a szemtükör szerkesztésénél szükségem
volt.

„Igy azután elterelődtem tanulmányaimnak arra a különös irányára,
amelyet később is megtartottam és melynek lassankint egész lelkemet
odaadtam. Az a törekvésem, hogy a valóságon a fogalom uralkodjon, vagyis
más szavakkal: a tünemények okozati összefüggésének felfedezése,
vezetett az életen át, e vágy intenziv voltának tulajdonitható, hogy egy
problémát mindaddig bonczolgattam, mig csak homályos pontokat sejtettem
benne.“

E nyilatkozatokból, melyek Helmholtz természetéhez képest nagyon
tartózkodóak, kiütközik a született természetbuvár ellenszenve a
filológiai oktatás iránt. Természetes, hogy az adott körülmények közt
(atyja hatása folytán, ki ugyanabban a gymnasiumban tanitott) a csendes
és beteges fiunak minden harczot kerülő természete, nagyobb
összeütközésre nem vezetett, sőt a szülői háznak ifjukori hatása később
Helmholtznak az iskolai és nevelési kérdésekben elfoglalt álláspontjára
is némileg befolyást gyakorolt. Ehhez járult még, hogy a klasszikus
tipus kutatói, akikhez Helmholtz tartozik, természetüknél fogva
hajlandóságot mutatnak a „klasszikus“ iróknak formai kerekdedségéhez,
ami alkalmilag bizonyos türelmetlenségben is kifejezést nyer, szintén a
filológusok szokása szerint; ilyen volt például Gauss is.

Helmholtz tehát jó bizonyitványnyal hagyta el a gimnáziumot, ez a
körülmény jövőjére vonatkozólag döntő fontosságu volt.

Végbizonyitványában nyugodt és csendes magaviseletünek mondják; az ókori
nyelvek tekintetében elért eredményeiről, sajnos, hallgatnak forrásaim:
valószinüleg nem volt teljesen kedvező. A matematikában Helmholtzot egy
Mayer nevü kitünő tanár tanitotta, aki egyszersmind a család barátja is
volt. Mayer külön bizonyitványt állitott ki részére, hogy
magántanulással már biztosan tovább haladni képes. Ebben a
tulajdonságában tényleg megtaláljuk későbbi sikereinek egyik
leglényegesebb tényezőjét.

Helmholtz természettudományokkal akart foglalkozni, miután azonban atyja
a szükséges anyagi eszközökkel nem rendelkezett, az orvostudományhoz
kellett átpártolnia. Jelentkezett a királyi katonai orvosi főiskolánál,
a Pepiniére-nél felvételre, amely növendékeit, katonai szolgálat
kötelezettsége mellett, ingyenes oktatásban részesitette. Helmholtz még
gimnáziumi tanulmányai alatt próbavizsgát tett, igen szép sikerrel, ugy,
hogy 17 éves korában, az érettségi után, már a berlini királyi Frigyes
Vilmos orvosi intézetbe került. A jövendő nagy férfiu koraérettségének
ujabb bizonyságát látjuk, amely gyermekkori betegeskedése dacára is
előreviszi.

Helmholtzot Berlinben a szkolasztikus természetfilozófiai tanitáson
kivül (maga mondja, hogy a záróvizsgán az érdaganatokról nagyszerü
előadást tartott anélkül, hogy valaha ilyen műtétet látott volna)
nagynénje, akinél vasárnaponkint ebédelt, kedélyes szigorral ismertette
meg a „jó társaság“ erkölcseivel és szokásaival s Helmholtz kellőleg
hasznositotta ezt a tudományt is. Haza irt leveleiben képekkel és
zenével, amikkel a fővárosban eléggé összekerült, éppen annyit
foglalkozik, mint életmódjának és tanulmányainak egyes részleteivel.
Anyja nehezen nélkülözi fiát és a sok lim-lomot az asztalon,
természettudománynyal való foglalatoskodásának apró bizonyságait s csak
lassankint nyugszik bele távollétébe. Pajtásai kimért és tartózkodó
modora következtében különcznek tartották s levelei tényleg bizonyos
kulturgőgöt árulnak el, ami bizonyára az atyai ház professzori
légkörének maradéka volt. „Mozart és Beethoven-szonátákat játszom,
azután sokszor uj zeneműveket is, amiket a lakótársam szerez be. Este
Goethe-t és Byron-t olvastam (K. kölcsönözte) és változatosságképpen
integrálszámitásokat is végeztem.“ A szülők tudniillik, hogy Hermanjuk a
megkezdett zongorajátékot el ne felejtse, nagy áldozatok árán zongorát
állittattak intézeti szobácskájába. A könyvek iránt való érdeklődésének
köszönhette, hogy az intézet könyvtárosa magához osztotta be s igy
szabadon válogathatott az irodalmi művek között. Egyrészt a fizikusok és
mathematikusok, másrészt Kant bilincselte le s egy jelentős személyi
befolyás is érvényesült. Mig ugyanis Mitscherlichet nagyon unalmasnak
találja, Müller, a hires fiziológus egészen elragadja a fiut; Link tanár
ellenben „tultengő szellemü, két hónap után még mindig a természettan
filozófiai bevezetésénél tart (Ah, Istenem!).“

1839. végén, 18 éves korában a filozófiai szigorlatot igen jó
eredménynyel tette le, a következő évben pedig anatómiai vizsgáját
szintén kitünően. Harmadévre azonban sulyos tifuszba esett s több
hónapon át a kórházban kellett feküdnie. Helmholtz azok közé az emberek
közé tartozott, akiknek még a véletlen is javukra válik és igy betegsége
is, amely különben sem volt veszélyes, alkalmat adott arra, hogy
időközben megtakaritott pénzén górcsővet vehessen, amelyet később
doktori értekezésénél használt fel. Teljes felgyógyulása azonban oly
lassan haladt előre, hogy még néhány hónapig a szülői házban kellett
tartózkodnia, mielőtt tanulmányait ujból megkezdhette.

Az orvosi szaktárgyasokon kivül sok másra is beiratkozott, de
mathematikai előadásra nem. A legnagyobb hatást Müller János tette reá,
aki professzorai közül kétségtelenül a legkiválóbb volt; az elsők közé
tartozott, aki szabadulni akart a természetfilozófiától s lelkes és
hatalmas akaratával fogva tartotta tanitványait, akik között sok volt a
tehetséges. Helmholtz érintkezésbe jutott Du Bois Reymond, Brücke és
Virchow-val, akikhez néha a valamivel idősebb Ludwig is csatlakozott és
átélte velük egy uj tudomány születésének különös izgalmait. Doktori
értekezésének tárgyául az idegrost eredetét választotta; azt remélte,
hogy hamar készen lesz a dologgal és 20 éves korában már doktorrá
avatják. Mikor azonban munkájával Müllerhez került (addig t. i. saját
eszközeivel dolgozott), tanára jónak és helyesnek itélte ugyan
tanulmányát, de figyelmeztette, hogy még jobban meg kellene alapoznia.
Jellemző Helmholtzra, amit 1842. augusztusában atyjának ir: „Ma voltam
értekezésemmel Müller tanárnál; nagyon barátságosan fogadott, előadatta
velem a végeredményt és a bizonyitékokat, igen érdekesnek mondotta a
dolgot, mert az idegrostoknak a magasabb rendü állatoknál eddig is
sejtett, de még be nem bizonyitott eredetét mutatja ki, mindamellett azt
ajánlotta nékem, hogy egészítsem ki vizsgálódásaimat s nyilvánvalóbb
bizonyságot adjak, mint ami három-négy esetből elérhető. Meg is nevezett
néhány állatot, amelyeknél megfelelő eredményt vár és felajánlotta nekem
saját műszereinek használatát az anatómiai múzeumban, amennyiben az
enyéim nem volnának kielégítők. Végül azt ajánlotta, hogy ha felavatásom
nem sürgős, a szünidőben dolgozzak tovább, hogy teljes és
megtámadhatatlan eredményhez juthassak. Miután semmi okosat nem tudtam
ellene felhozni és magam is jórészt az ő álláspontján voltam, le kell
mondanotok a 20 éves doktorról és a 21 évessel kell megelégednetek.
Engemet is meglepett a dolog s nem volt egészen inyemre, de, mint már
emlitettem, nem tudtam megfelelő ellenvetést tenni.“

Csak örülni lehet rajta, milyen magatartást tanusit ez a két kiváló
ember egymással szemben. Egyrészt a tapasztalt tanár, aki biztos szemmel
becsüli meg a fiatalember értékét és tudományos lelkiismeretességéhez
jelentős segitséget ad, másfelől az ifjú kezdő, aki az útmutatást rögtön
megérti és „nincs semmi észszerű ellenvetése.“ Igy történt azután, hogy
a felavatás 1842. őszén ment csak végbe.

Helmholtz értekezése az ideganatómia egyik alapvetője, mert a
gerinczteleneknél eddig ismeretlen összefüggést igazolt az idegszálak és
sejtek között.

Egyidejűleg kórházi sebészként is működött és kevés szabadidejében
együtt dolgozott Müllerrel. Első eredményét az erjedés és rothadás okai
vizsgálásánál érte el, amelyek körül a katalitikus erővel kapcsolatban
Liebig és Berzélius közt épp akkor vita támadt. A kisérlet tárgyát az a
meggondolás képezte, hogy két folyadék kölcsönös közlekedését lehetővé
tegye, de az esetleg létező organizmusok helycseréjét megakadályozza.
Czélját úgy akarta elérni, hogy a két folyadékot hólyaggal választotta
el egymástól. Miután mások kutatásai nyomán bebizonyította, hogy kifőtt
rothadó folyadékok sohasem oszlódnak ugy fel, ha forralatlan levegőtől
elzárjuk őket, megállapitotta azt is, hogy az erjedés nem hat a hólyagon
át, a rothadás azonban igen. Más szóval: ha egy sterilizált cukoroldatot
tartalmazó, hólyaggal lekötött edényt erjedő cukorba tett, úgy a
cukoroldat változatlan maradt. Ha azonban sterilizált húst ugyanúgy
rothadó húslével hozott érintkezésbe, a hús gázképződés mellett
feloszlásnak indult, de a közönséges rothadástól különböző módon, mert
semmiféle baktériumképződés nem állott be. Az eredmény tehát némileg
kétes volt és a vitáknál nem is játszott szerepet. Ma ez a kisérlet
megint érdekessé vált, mert nyilvánvalólag azt az értelmezést kivánja
meg, hogy a rothadó oldatból bizonyos mennyiségü bomlasztó enzim hatolt
át a hólyagon és okozta a feloszlást; a baktériumokat ellenben a hólyag
távol tartotta. Épp ezért tanulságos volna, ha ezeket a kisérleteket
különféle bőranyagokon kipróbálnák.

Helmholtz valamivel később Magnus laboratóriumában, aki szokott
előzékenységével magához vette, e kisérleteket megfelelőbb eszközökkel
ismételte, meg is oldotta a kérdést, de semmit sem hozott nyilvánosságra
belőle.

Viszonyai időközben kedvezőbbé váltak; a gárdahuszárokhoz helyezték át
Potsdamba, mint sebészt; Branca ezredorvosnak segédje lett és nem volt
nagyon igénybe véve. A sok szabad idő nagyon kapóra jött; rendkivüli
gondolatok foglalkoztatták, amelyek sokkal messzebbre vezettek, mint
előre láthatta volna. Az állati testek melegképződéséről volt szó,
amiről épp akkor hosszadalmas vita keletkezett. Dulong és Despretz
kisérletileg megállapitották, hogy azok az állatok, amelyek melegmérőben
lélegzettek, 10–20%-kal kevesebb meleget fejlesztettek, mint ha az
elhasznált oxigén szén elégésére szolgált volna. Habár Hess az alapelvet
már 1841-ben felállitotta és néhány példával kisérletileg
bebizonyitotta, hogy a melegfejlődés összege kémiai folyamatoknál a
közbenső fokozatokat mind felöleli, úgy, hogy a jelen esetben nem a
szénsav, hanem a tápanyagok égési melege veendő számításba, mégis a
fiziológiai zavar sokáig tartott és Helmholtz is megpróbálta tisztázni a
kérdést. E czélból vizsgálat alá vette, vajjon az izmok működésénél
kémiai egyesülés és melegfejlődés áll-e be és – igenlő eredményhez
jutott.

A kémiai folyamatok bizonyitását Helmholtz kémiai segédeszközökkel érte
el. Párhuzamos kisérleteket folytatott lehetőleg egyforma feltételek
mellett: a békának, „a tudomány ősi martirjának“, izmait egyrészt
villamos battériával addig izgatta, amig nem vonaglottak, más izmokat
pedig minden külső befolyástól menten tartott. Mikor aztán mind a két
próba-izmot, vízre és borszeszre bomlandó részeik tekintetében,
megvizsgálta, úgy találta, hogy a kimerült izmok kevesebb víz-, de annál
több szesz-kivonatot adtak, mint a pihentek; a különbség 13–30
százalékra rugott. A különbözőséget kémiailag nem lehetett jellemezni.
Bebizonyult tehát, hogy a kifárasztott izom kémiailag kétségtelenül
különbözik a pihenttől, de nem derült ki, hogy mi is változott meg. Egy
angolna és egy galamb izmainál is hasonló különbségeket talált, de nem
olyan jelentékenyeket.

„Elintézetlenül kell hagynom ez alkalommal még egy igen fontos kérdést:
vajjon az izomrost-anyag résztvesz-e ebben a szétbontásban.“ Az ifjú
szerző végül kilátásba helyezi a kivonatolt anyagok megvizsgálását is,
de erről soha semmit sem hozott nyilvánosságra.

Helmholtz-al tehát a kisérleti kémia terén is találkoztunk, ahova később
soha nem tévedt; legközelebbi munkája már állandó érdekkörében, a
fizikai élettanban mutatja be.

Arról a kérdésről volt szó, vajjon az izmok összehuzódása a
vérkeringéstől és táplálkozástól függetlenül is melegképződést
feltételez-e vagy sem? A válasz általában igenlő volt s ugy
bizonyitottak, hogy háromszoros hőelemet bocsájtottak a megvizsgálandó
békaizomba és indukciós ütések által megmerevítették. Minden alkalommal
hőemelkedést észleltek: 0.14–0.18°-ot; az idegeken az egész művelet
alatt hőváltozás nem volt tapasztalható.

A kémiai munkálatokkal szemben, amelyek exakt ábrázolásnak nem adtak
teret, rátalálunk itt arra a különös gondosságra, amely a kisérletek
fizikai feltételeinek meghatározását és fejtegetéseit jellemzi.
Legelőször nyilvánul meg tehát világosan a későbbi munkák egyéni
jellege.

E kutatások azonban csak egy problémának részletei voltak, amelyek a
fiziológiai melegről szóló „Az orvosi tudományok kéziszótárá“-ban 1845.
folyamán kiadott összefoglaló beszámolóban tolultak eléje. Az állati
testben lévő munka és meleg kérdése csak akkor tárgyalható, ha a munka
és meleg viszonya általában tisztázódik és miután munka alatt a
szervezet különféle teljesitményei értendők, a probléma az összes
tevékenységi ágakra kiterjesztendő. Ez a körülmény vezetett a kölcsönös
átváltozhatlanság gondolatára, még pedig a perpetuum mobile kizárása
mellett.

Helmholtz e gondolatokat véglegesen 1847-ben foglalta össze, miután egy
évvel előbb államtudományi vizsgáját kitüntetéssel letette és 1847.
március havában Velten Olgával, egy néhai főtörzsorvos leányával jegyet
váltott. Gyakori jelenség, hogy fiatal tehetségek kiváló eredményei
egybeesnek eljegyzésükkel vagy házasságukkal, amire később behatóbban
fogunk visszatérni. Ez a tünemény arra mutat, hogy az alapösztön
érvényesitésével a többi szerveknek, különösen az agynak rendkivüli
tevékenységi képessége is velejár. Akaratlanul a magasabbrendü
állatokra, különösen a madarakra kell gondolnunk, amelyeknél a párosodás
idejében különös érvényesülési és cselekvési formák lépnek fel, mint
például táncz, harczok és egyebek.

A munka formulázása tetemes nehézségeket okozott Du Bois Reymondnak
(akivel már akkor és egész életén át szoros baráti kötelékben állott s
aki részéről mindig teljes és értékes áldozatkészséget tapasztalt),
1847-ben elküldte munkájának bevezető tervezetét, „nem azért, mintha azt
hinném, hogy készen lennék vele, (éppen az átolvasásnál jöttem rá, hogy
talán semmi sem maradhat meg belőle), hanem, mert nem is sejtem, vajjon
még hányszor kell átdolgoznom, mielőtt elkészül s szeretném megtudni,
hogy a fejtegetés módját tudományosan helyt állónak tartod-e? Az utolsó
átdolgozásnál összeszedtem magam és mindent eldobtam, ami a filozófiára
emlékeztetett (amennyire szükség nem volt rá), emellett azonban
gondolathézagok is maradhattak.“ Barátja nem talált semmi kifogásolni
valót és a legteljesebb csodálatát és egyetértését fejezte ki. 1847.
június 21-én azután a nemrég alapitott fizikai társulatban[1] előadta
értekezését s még közelebbi barátait is ámulatba ejtette az a biztonság,
amelylyel a matematikai fizikát kezelte, mit egy katonaorvostól
egyáltalán nem tételeztek volna fel. Helmholtz, előadásának a fizikai
Évkönyvben való közreadása céljából, kéziratát Magnus rendelkezésére
bocsátotta, Poggendorffnak leendő továbbítás végett. Helmholtz azonban
úgy járt, mint hat évvel előbb Mayer: munkáját visszautasitották.
Poggendorff azzal indokolta meg állásfoglalását, hogy a munka egyrészt
nagyon hosszú, másrészt pedig nagyon elméleti; kisérleti kutatásokat, az
alapnézlet bizonyítására, szivesen nyilvánosságra hozott volna.
Helmholtzot az elutasítás joggal bántotta, mert Poggendorff néhány
hasonló tartalmú dolgozatot már elfogadott, sőt Clapeyronnak egy tíz
éves munkáját, amelyben Carnot gondolatait analitikusan kifejtette és
tovább fejlesztette, kinyomatás végett maga fordított le. Nem az az eset
forgott itt fenn, mint Mayernél, hogy tudniillik a tartalom hiányos lett
volna; kizárólag a „spekuláció“-tól tartottak, amelynek káros
következményei a német természetfilozófiára még friss emlékezetben
voltak. A barátságtalan fogadtatásban különben valószinüleg Magnus is
részes volt, aki a kisérleti és elméleti fizikát olyan két tárgynak
tekintette, amelyeket semmi szin alatt sem szabad összekeverni.

Helmholtz azután többek tanácsát követve, kinyomatta munkáját, amire
Reimer könyvkiadó nemcsak szivesen vállalkozott, hanem még némi
tiszteletdijat is fizetett érte. Ez alkalommal az értekezést még egyszer
átdolgozta és csak ebben a végleges alakban ismerjük mi is.

Az irásmű keletkezését és közelebbi sorsát Helmholtz 1891-iki
felköszöntőjében következőképp adja elő:

„Tanulmányaim közben mindjárt egy mélyen járó tanár, Müller fiziológus
befolyása alá jutottam, aki ugyanakkor Du Bois Reymondot, Ludwigot,
Brückét és Virchowot is bevezette a fiziológiába és anatómiába. Müller
az élet rejtelmei tekintetében még a régi, inkább metafizikai és az
ujonnan kifejlődött természettudományi nézlet közt vergődött, de az a
meggyőződése, hogy a tények ismerete semmi által sem pótolható,
mindinkább erősbödött s hogy ő maga is még mindig küzködött, talán még
jobban növelte tanitványaira való befolyását.

„Fiatal emberek legszivesebben mindjárt a legnehezebb problémákhoz
nyúlnak: én is az életerő rejtélyes kérdését ragadtam ki. A fiziológusok
nagy része akkoriban Stahlnak azt a kibuvóját használta fel, hogy az élő
testben ugyan a szerveknek és anyagoknak fizikai és kémiai erői
működnek, de a „lélek“ ezen erők működését megkötni és feloldani tudja;
az erők szabad érvényesülése a halál után a rothadást idézi elő, mig az
élet folyama alatt tevékenységüket állandóan a lélek szabályozza. Ebben
a magyarázatban valami természetellenest sejtettem; de sok fáradságomba
került, amig feltevésemet szabatos kérdéssé tudtam átalakitani. Végre
tanulmányaim utolsó évében rájöttem, hogy Stahl elmélete minden
élőtestnek a perpetuum mobile természetét tulajdonitotta. Az utóbbira
vonatkozó vitákat már jól ismertem; gimnazista koromban sok beszélgetést
hallgattam végig atyám és mathematikai tanárunk közt, mint
Frigyes-Vilmos intézeti növendék pedig könyvtársegédi minőségben
szabadidőm alatt Bernoulli, d’Alembert és más mult századbeli
mathematikusok műveit kerestem ki és kutattam át. Igy azután a következő
kérdésekre bukkantam: Micsoda vonatkozásoknak kell a különféle
természeti erők közt lenniök, ha általában a perpetuum mobile lehetősége
ki van zárva?, – továbbá: Tényleg fennállanak-e már most mindezek a
vonatkozások? Könyvecskémben az erő megmaradásáról kritikai tanulmányt
és rendszert akartam adni, a fiziológusok szempontjai szerint.

„El voltam arra készülve, hogy a szakemberek végül azt mondják: ‚Hiszen
mindezt már ismerjük; mit gondol ez a fiatal orvos, hogy nekünk az egész
dolgot ilyen részletesen adja elő?‘ Csodálkozásomra azonban azok a
fizikai tekintélyek, a kikkel érintkeztem, az ügyet másképpen fogták
fel. Hajlandók voltak a törvény helyességét tagadásba venni és abban a
lelkes harczban, melyet Hegel természetfilozófiája ellen vezettek, az én
munkámat is fantasztikus ötletnek nyilvánitották. Csak Jacobi
mathematikus ismerte fel gondolatmenetemnek a mult századbeli
mathematikusokkal való összefüggését; érdeklődött kisérleteim iránt és
megvédett a félreértésektől. Őszinte tetszést és gyakorlati segítséget
találtam viszont fiatalabb barátaimnál, különösen Du Bois Reymondnál. Ők
azután a legujabb berlini fizikai társaság tagjait is pártomra vonták.
Joulenak e tárgyú munkálataiból akkor még keveset ismertem, Mayeréból
pedig semmit.

„Ehhez csatlakozott a rothadásról és erjedésről szóló néhány kisebb
fiziológiai munka, amelyekben bebizonyitottam, hogy egyik sem önmagától
beálló vagy a légkör oxigénje közreműködésével előidézett tisztán kémiai
szétbomlás (amint Liebig gondolta), hanem az erjedés feltétlenül
erjesztő gombák jelenlétéhez van kötve, amelyek csak szaporodás útján
keletkezhetnek. Az izomműködés okozta anyagváltozásról is írtam, amelyet
később a megfelelő hőfejlődésre vonatkozó dolgozatom követett; e
proczesszusok az erő megmaradásának törvényéhez alkalmazkodnak.“

Az értekezés tartalma sokkal ismeretesebb, semhogy most ismételnünk
kellene. Mayer tanulmányaival ellentétben, aki e gondolat első
felfedezőjének érezte és érezhette magát, Helmholtz csakis a fizika
ismert területeinek elméleti tisztázását tartotta fenn magának és e
feladatot klasszikus tökéletességgel oldotta meg. Érdekes az alapvetés
eltérő volta is. Mayer a nehézség és tömeg megmaradási törvényeinek
párhuzamosságából, tehát főleg kémiai hasonlóságokból indult ki és igy
az „erőt“ vagy energiát szubsztanciának tekintette, Helmholtz
következtetését az elméleti mechanikára alapitotta, a mely sokkal
közelebb feküdt hozzá. Helmholtz is, mint Mayer, ragaszkodott az anyag
és erő dualizmusához, bár azt is kijelentette, hogy egyik a másik nélkül
sohasem fordulhat elő. Az anyag ismertetőjeléül térbeli
meghatározottságát és tömegét jelölte meg, mig minden más külső
megnyílvánulását „erőknek“ vagy tulajdonságoknak (ami egy és ugyanaz)
vette. Ebben egészen Kant nyomán jár, aki annak idején Lockehez
csatlakozott; úgy látszik, Helmholtz nem vizsgálta meg, vajjon a térbeli
meghatározottság és a tömeg nem tekinthető-e szintén tulajdonságoknak?
Negyedszázaddal később ujonnan kiadott ifjúkori munkájában úgy
nyilatkozik, hogy e következtetéseit Kant ismert elméleti nézetei
erősebben befolyásolták, mintsem most helyesnek tartaná és szerinte az
erő megmaradási törvényének indokolásához mást, mint tapasztalati tényt
felhozni nem szabad. Ezen a téren azonban számos filozófus nem követte,
sőt sokan még ma sem szabadultak fel a Kant-féle korlátozás alól;
mindenesetre nincsenek még kéznél ama tudományos tapasztalatok,
amelyeket Helmholtz később gyüjtött magának. De a „törvény“ absztrakt
jellege Helmholtznál sokáig megmaradt; 1881-ben így nyilatkozik: „Az
anyagból felszabadult erő olyan törvény volna, amelynek érvényesülési
feltételei hiányzanak.“ Az energetikában egy „erő“, azaz energia
hatékonyságának feltételét egy másfajta energia fellépése adja meg, hogy
átalakulás történhessék.

Még nehány szóval meg kell emlékeznünk a Mayer és Helmholtz elsőbbségi
kérdéseiről is. Nem volna rá szükség, ha később bizonyos berlini körök
ismételve nem Helmholtzot kiáltották volna ki az erő megmaradási
törvényének felfedezőjéül. Maga Helmholtz soha sem csatlakozott ehhez a
mozgalomhoz, de talán nem is nyilatkozott ellene elég határozottan.

Miután Mayer első értekezése 1842-ben Joule-é 1843-ban, Mayer részletes
dolgozata pedig 1845-ben jelent meg, mig Helmholtz a maga tanulmányát
csak 1847 nyarán terjesztette a fizikai társulat elé, Helmholtz később
maga is kijelentette, hogy elsőbbségről az ő javára szó egyáltalában nem
lehet. E dolgozatát lényegileg a meglevők összefoglalásának tekintette,
de mindenesetre kiemelendő, hogy ez az összefoglalás jórészt eredeti és
messze perspektiváju volt. Helmholtz tényleg a tudomány későbbi
fejlődésére jelentékeny befolyást biztositott magának; elsőül határozta
meg az alaptörvény akkor áttekinthető alkalmazásainak egész területét,
mig a többi kutató egyes kisebb körök feldolgozásával elégedett meg.

Később is, mikor Joule és néhány hevesvérü földije Mayer jogait
megtámadta, Helmholtz az ő pártjára állott, ugy hogy e tekintetben
szemrehányás nem érheti. Ellenben épp a kritikus időkben való eljárása
nem volt kifogástalan. Mint az akkor alapitott fizikai társulat tagja
ugyanis Helmholtz vállalta a jelentéstételt az ő munkakörébe eső
kérdésekről. Az 1850-ben kiadott 1847-iki évi jelentésében a következő
irások összeállitása látható: Mayer, Az organikus mozgás és
anyagváltozásról 1845.; Donders, Az anyagváltozás, mint a növényi és
állati meleg forrása 1847.; Helmholtz, Az izmok tevékenységénél való
melegfejlődésről 1847/48.; Helmholtz, Az erő megmaradásáról 1847.

Helmholtz jelentése a következő szavakkal kezdődik: „Mayer és Donders
iratait csak a rend kedvéért sorolom fel. Ismert tények összeállitását
tartalmazzák, lényegükben az előadó 1845-iki jelentésének szempontjai
szerint.“ Ezután igen részletesen számol be saját két munkájáról.

Az 1845. évi jelentés azonban 1847-ben lett kiadva, ugy hogy Mayer
értekezésének, amely már 1845-ben készen állt, a jelentéssel szemben
elsőbbsége volt. Ha tekintetbe veszszük, hogy ez a tanulmány nemcsak a
hő mechanikai egyenértékének részletes bizonyitását, hanem fizikai és
fiziológiai alkalmazását is tartalmazza, a jelentésben foglalt előadói
megjegyzést egyenesen félrevezetőnek kell tekintenünk. Nincs semmi okunk
kétségbevonni Helmholtz erősködését, hogy az egyenérték gondolatára
önállóan jött rá, de a fiatal tudósok természetszerü türelmetlensége
folytán előadói hivatását, a tudomány és az igazság mértéke szerint,
sulyosan megsértette. Ha Mayer könyvét felsorolja és ismerteti,
feltételezhető, hogy olvasta is, ha pedig olvasta, akkor nem lett volna
szabad róla olyan lekicsinylő módon irnia, amint tette. Helmholtz
kifogásolhatta azt az utat, amelyen Mayer a maga eredményeihez jutott,
de el kellett volna ismernie, hogy mégis uj eredményeket talált.

Hogy e megjegyzéseink nem indokolatlanul és tulzottan szigoruak, ama
következményekből látható, amelyeket az Évkönyv maga után vont.
Mindenekelőtt a fizikai társaság tagjai, továbbá a Jelentések egész
olvasóközönsége Mayer munkájának megismerésétől jóformán elzáródtak.
Clausius, a társaság tagja, még 1862-ben azt irta Tyndallnak, aki Mayer
irásainak beküldésére kérte fel, hogy nézete szerint ugyan semmi
fontosat sem fog bennük találni, de azért megkisérli beszerzésüket:
„Mikor azonban – irja Claudius – a heilbronni könyvkereskedőtől a
könyveket megkaptam s Tyndallnak való elküldésük előtt átolvastam,
beláttam tévedésemet és el kellett ismernem, hogy Mayer mechanikai
feltevéseinek hiányosságát (amelyek, tekintve, hogy gyakorló orvos
létére először ir erről a tárgyról, könnyen érthetők) további beható
tanulmányozás után kiküszöbölte, nézeteit világosan és határozottan adta
elő és olyan szellemi látókört árult el, amelyet még akkor is csodálnunk
kell, ha nem is értünk vele mindenben egyet. Mikor tehát Tyndallnak az
irásokat elküldöttem, előbbi nyilatkozatomat is visszavontam és
tanulmányainak fontosabb részeit levelemben külön kiemeltem.“

Clausius tehát, aki Mayerrel azonos téren dolgozott, az 1850-iki
jelentés folytán Mayer munkáiba bele sem pillantott és csak egy harmadik
helyről jött felkérésre vette őket elő; megállapithatjuk ennélfogva,
hogy Helmholtz igazságtalan eljárása czélhoz vezetett és igy az ügynek
kárára volt.

Miután itt nagy emberek pszichikai tulajdonságait tesszük tudományos
vizsgálat tárgyává, kénytelen vagyok már eleve viszautasitani minden
esetleges szemrehányást, illetve nem fogok azzal törődni, ha szándékos
befeketitésükkel vádolnának. Ez alkalommal azonban nem szeretném emlités
nélkül hagyni, hogy milyen rettenetes felelősséget kell a jövendővel
szemben mindenkinek vállalnia, aki a tudományok szent templomában akar
működni. Itt, ahol az emberiség maradandó érdekeiről van szó, a
történelem itélete előtt az alacsony eszközökkel elért napisiker
elenyészik és aki nem tiszta kézzel és tiszta szivvel lát a munkához,
kénytelen előbb-utóbb a következményeket viselni. Különös elégtételül
szolgál már itt kiemelnem, hogy Helmholtz későbbi egész müködésében nem
adott alkalmat hasonló megrovásra. Elmondhatjuk, hogy amint az ember nem
lehet mindig legkiválóbb képességének ura, nem lehet mindig legfőbb
erkölcsi érzelmének ura sem. Sokszor az ilyen gyenge pillanatok elmulnak
anélkül, hogy tartós nyomokat hagynának maguk után; néha a visszahatás
csak akkor áll be, ha már olyan valami történt, ami többé helyre nem
hozható. Egy ilyen sulyosabb esetre voltunk kénytelenek ezuttal
rámutatni.

Hogy tényleg csak egy muló gyengeségi rohamról volt szó, abból a
körülményből is kitünik, hogy Helmholtz már egy 1854-ben tartott és nagy
tetszéssel fogadott, hires előadásában (a természeti erők
kölcsönhatásáról), Mayer érdemét és elsőbbségét világosan elismerte és
kiemelte. „Az általános természeti törvényt, amiről itt szó volt,
elsőnek Mayer, egy német orvos, Heilbronnban, 1842-ben mondotta ki és
értelmezte helyesen.“

A meglehetősen fagyos tartózkodást, amely Helmholtz elméleti
tanulmányának kijutott, nem tette jóvá egyik felsőbb katonai hatóságának
meleg elismerése, „ama fontos gyakorlati jelentőségért, amelyet
tanulmányaiba befektetni tudott;“ – az illető kitünőség bizonyára a
katonák izomerejére vagy egyéb más fiziologiai dologra gondolt. Arra az
általános ösztönszerü idegenkedésre bukkanunk itt is, amelyet idősebb
emberek, akik becsületes tudományos munkát végeztek, nagyszabásu fogalmi
átalakitásokkal szemben tanusitanak, különösen ha fiatal emberek
követelik a már gyökeret vert alapgondolatok megváltoztatását, már pedig
Helmholtz mindössze huszonnyolcz éves volt. A pszichologiai körülmények,
amelyek e rendszeresen előforduló visszahatáshoz vezetnek, kézen fekvők:
később még visszatérünk reájuk. Épp ilyen rendszeres jelenség, hogy
fiatal tehetséges emberek, a leendő kutatók, uj gondolatokat könnyen és
lelkesedéssel karolnak fel. Náluk a megszokott gondolkozás még nem vált
annyira csökönyössé, hogy megváltoztatásuk mindjárt kedvetlenséget
idézne elő és a nagy távlatok, amelyeket alapvető uj nézletek
felszabaditanak, a meglevő energia-feleslegeknek éppen a várva-várt
kimeritő tevékenységet biztositják.

Szükebb környezetében is kellemetlen ellentállásra akadt; atyja, aki
filozófiailag magasan fölötte hitte magát, nagyon elitélte fiának
„materialisztikus“ irányzatát és követelte tőle, hogy a „magasabb“
természeti erőket tiszteletben tartsa. Helmholtz nem segithetett máskép
magán, mint hogy terveiről egyáltalán nem közölt atyjával semmit.

Liebig elvét: az elmélet alkoholját kisérleti czukorral megizesiteni,
Helmholtz öntudatlanul követte. Az izomműködésnél való hőfejlődésre
vonatkozó munkálatait 1847-ben egyesitette; könyvét a methodika
mesterművének mondották és Müller is a legmelegebb elismeréssel fogadta.
Épp ekkor üresedett meg a művészeti akadémiának anatomiai tanszéke és
miután Du Bois nem pályázott reá (vagyona segitségével kizárólag
tanulmányainak élhetett), Helmholtz a siker reményében tarthatott
igényt, különösen Müller támogatása mellett: „Ilyen körülmények közt
minden alkalmat meg fogok ragadni, hogy Helmholtznak tudományos
függetlenségét biztosithassam; mindig az volt a czélom, hogy ilyen
kiváló fiatal embereket előre segitsek.“

Az anatomiai intézetnél is, amelyet Müller igazgatott, felszabadulhatott
egy katedra Helmholtz részére és a katonai hatóság a tudományos
érdekekre való tekintettel, Helmholtz további gyakorlati szolgálatairól
le is mondott. Aránylag fiatalon czélhoz ért: _külső_ feladata is
kizárólag tudományos munkásságra szoritkozott. Ennek ellenére, éppen
Helmholtz természetéhez mérten, nem következtek tömeges felfedezések,
sőt látszólag szünet állt be, amelyet lelkiismeretességével
magyarázhatunk: előbb uj kötelezettségeinek akart eleget tenni és csak
azután jött a szabad buvárkodás. Mielőtt azonban még egyáltalán
berendezkedhetett volna, megint Brücke utódjául, königsbergi rendkivüli
tanárrá nevezték ki. Du Bois és Ludwig jöhetett csak rajta kivül
számitásba; utóbbi „demokrata“ volta miatt elesett, Du Bois pedig nem
akarta Berlint elhagyni, inkább a művészeti akadémia felolvasásait
vállalta el.

Az akadémiába való bevonulása óta Helmholtz sorsa kedvezően és
kényelmesen fejlődik. Atyját már a königsbergi rendkivüli tanárság is (a
nyolczszáz tallér honoráriummal) annyira meghatotta, hogy szülői
lelkiismeretét veszélyen kivül látta és minden további ellenállással
felhagyott; most már azután tartózkodás nélkül élvezte atyai
boldogságát. A hosszu vőlegénységnek is végeszakadt: „a biztos állás“
révén 1849 augusztusában megesküdtek és mihamar a férfi állandó
tartózkodási helyére költöztek át.

Helmholtz nagyon elégedett, bár beszerzési alapul mindössze 100 tallér
áll évenkint rendelkezésre, ami azonban még mindig kedvezőbb, mint a
berlini állapot. Izom-vizsgálódásaihoz nemsokára hozzá is látott s
felfedezte a latens időtartamot, vagyis azt a körülményt, hogy az izom
nem közvetlenül az izgatás után kezd összehuzódni, hanem csak bizonyos
idő mulva. E megfigyeléseit még nem találta elég érettnek, hogy
nyilvánosság elé vigye; a klasszikus tudós jellegzetes
lelkiismeretességét látjuk és fogjuk még sokszor látni: eredményeit
mindenféle elképzelhető támadás ellen teljesen védeni akarja s ezért
készül el oly nehezen. A tanitványokkal nem megy valami fényesen a
dolog: „hét hallgató iratkozott be hozzám és az időjárás szerint három
vagy öt van jelen.“

Még az év vége felé sikerült egy olyan felfedezéshez jutnia, amely nevét
széles körökben ismertté tette: az inger az idegekben véges, sőt igen
mérsékelt gyorsasággal terjed tovább. Az exakt fizikusok a módszer
helyességét vonták kétségbe, a természetfilozófusok pedig tiltakoztak
ama feltevés ellen, hogy egy „szellemi történés“ egyáltalán időt
igényelne. A potsdami öreg urnak sem akar ez a dolog a fejébe menni;
Helmholtz azonban felfedezésének alapvető jelentőségéről annyira meg
volt győződve, hogy szokása ellenére a berlini és párisi akadémiához
ideiglenes közléseket juttat az elsőség biztositása czéljából. Du Bois
barátja volt ebben segitségére, aki azonban a vázlatot olyan rövidnek és
nehézkesnek találta, hogy könnyebb érhetőség czéljából kibővitette és
átdolgozta. Az agg Humboldt is, (aki régen érdeklődött iránta) hasonló
szivességet tett neki a franczia akadémiánál.

A nagyfoku erőfeszités nem maradt káros visszahatás nélkül, bár
Helmholtz még nem is volt harminc éves; a keleti tenger mellett azonban
valahogy rendbejött. Megtudjuk ebből az alkalomból, hogy Kirchhoffal is
összebarátkozott, akivel később Heidelbergben élete javarészét együtt
töltötte.

Nemsokára megint feltalált valamit, aminek gyakorlati fontossága a
tudományos- és kormánykörök készséges, gyors jóakaratát biztositotta. A
szemtükörről van szó, amelyről maga Helmholtz igy ir: „Königsbergben
általános pathológiát és fiziológiát adtam elő. Az egyetemi tanárnak
szigoru menetrendje van: minden évben az egész tudományágat el kell
intéznie, még pedig ugy, hogy tehetséges tanitványait, a jövő nemzedék
nagyjait is meggyőzze és kielégitse; ennek a kötelezettségnek két
értékes eredményt köszönhetek. Felolvasásom előkészületei közben ugyanis
előbb a szemtükör problémája, majd az inger idegbeli továbbterjedésének
mérése világosodott meg előttem. A szemtükör mindenesetre összes
tudományos szolgáltatásaim közt a legnépszerübb, de a szerencsének
sokkal jelentékenyebb része van benne, mint magamnak. A szemlencse
elméletéről kellett előadnom tanitványaimnak, amely Brückétől származik,
aki hajszálon mult, hogy a szemtükört fel nem találta. Mindössze azt a
kérdést nem vetette fel, hogy a szemből visszaverődő sugarak milyen
optikai képhez tartoznak. Erre a kérdésre nem volt szüksége; ha feltette
volna, épp ugy megtudta volna válaszolni, mint jómagam. A kérdést
ide-oda forgattam, hogy hallgatóim számára leegyszerüsithessem, amikor
hirtelen a szemtükör eszméje felötlött bennem. A szemorvosok bizonytalan
gyakorlatát és az u. n. fekete hályogot orvosi értekezésekből ismertem
és mindjárt hozzáláttam, hogy ezt az eszközt szemüveglencsékből és
fedőüvegekből mikroszkópikus tárgyak számára megszerkeszszem. Ha a
sikerről elméletileg eleve meggyőződve nem lettem volna, sohasem birtam
volna ki türelemmel. Már nyolcz nap mulva azonban abban a szerencsés
helyzetben voltam, hogy elsőnek láthattam tisztán magam előtt eleven
emberi kötőhártyát.

„Nyilvános tekintélyemre a szemtükör előállitása döntő jelentőségü volt.
Az egyes hatóságok és kartársaim mindennemü kivánságaimat készségesen
kielégitették és elismerték, ugy, hogy ezentul sokkal szabadabban
követhettem belső ösztönömet. Az volt a szerencsém, hogy orvos létemre
geometriai és fizikai érzékem és tapasztalataim is voltak s igy a
fiziológia szüz és termékeny talaján megállhattam, másrészt az
életjelenségek ismerete révén olyan kérdésekhez és szempontokhoz
terelődtem, amelyek matematikus és fizikus számára rendszerint
hozzáférhetetlenek. Matematikai képességeimet addig csak
iskolatársaiméval, majd orvosbarátaiméval vethettem össze s hogy
tulszárnyaltam őket, nem jelentett valami sokat. A matematika az
iskolában különben is másodrangu tantárgy volt; a fontos latin nyelvben
pedig kollégáim fele előttem járt.“

Az idegek és izmok időbeli jelenségeinek tanulmányozásánál az az
ellenvetés merült fel, vajjon az időjelenségek részben vagy egészben nem
az indukciós ütéseknek tulajdonithatók-e; Helmholtz egy matematikai
vizsgálattal nemcsak a kérdést oldotta meg kielégitően, hanem egy
általános elvet is fedezett fel. Du Bois, akinek Helmholtz munkáját a
berlini akadémiához és Poggendorffhoz kellett továbbitania, igy ir:
„Eláll az eszem, ha rettenetes munkabirásodra és tudásodra gondolok…
Különben be kell vallanom, hogy előadásoddal egyáltalán nem vagyok
megelégedve. Értekezésedet és a kivonatot egypárszor átolvastam, de nem
tudtam megérteni, mit csináltál tulajdonképpen és hogyan csináltad?
Végre magamtól jöttem rá módszeredre és lassankint megértettem a dolgot.
Ne vedd rossz néven, de sulyt kell helyezned arra, hogy a magad
tudásbeli nivódtól eltekints és azokét vedd figyelembe, akik nem tudják,
miről van szó és mit akarsz velük megértetni.“ Helmholtz igy válaszol:
„Ami az előadás formáját illeti, igazán sokat fáradtam vele s végül azt
hittem, hogy meg lehetek elégedve vele.“ Az _olvasó_ szempontjaira nem
is terjeszkedik ki; klasszikus létére magának ir, vagyis az előadást a
maga számára akarja megtámadhatatlanná fejleszteni, nem pedig másoknak.

Uj laboratórium épitése érdekében 1851 folyamán bejárt egy csomó
egyetemet s feleségének olyan szemléltető leirást adott róluk, hogy ma
is tanulságos olvasni. Göttingenről megjegyzi, hogy a tanárok
méltóságteljesek és a maguk munkáját különösen nagyra tartják.
Giessenben sajnálatára nem találja otthon Liebiget – „a kémia királyát,
legalább a maga és tanitványai szemében; Londonban van, hogy a
kiállitást megtekintse s az angolok által tömjénezhesse magát.“ Liebig
laboratóriumát azonban látta: „Csodálkoztam rajta, milyen szerény és
kezdetleges; szomoru ellentéte a Heintz és mások legalább is oly
czélszerü, de sokkal jobban felszerelt, rendben tartott és tiszta
laboratóriumának. De ime kitünik, hogy a külsőségek mit se jelentenek.
Minden hiusága daczára, azért mégis Liebig a legelső élő vegyész és
roppant hatása van, mint tanárnak és előadónak.“

Helmholtz e feltünően csipős megjegyzéseit avval kell magyaráznunk, hogy
Berlinben sohasem szerették Liebiget s nem tudták megbocsátani néki a
porosz kémia lebecsülését, másrészt a hivatásos fiziológusok általában s
különösen akkor, igen fagyosan viselkedtek a „jövevény“-nyel szemben.
Helmholtz különben sohasem tudta Liebig módjára a tanitványok seregét
foglalkoztatni és elbüvölni, nem is volt tehát elég érzéke a
laboratóriumi munka iránt: az agyondicsért Heintz-féle intézetet egy
igazi szakértő, Heintz utóda, Volhard, teljesen hasznavehetetlennek
találta.

Ezután Svájcba, Olaszországba és Ausztriába utazott s közben megujitotta
és mindhalálig fenntartotta Ludwiggal való barátságát: „Sokan mondják,
hogy Ludwigot tanitványai fanatikusan szeretik.“ Ludwig, Helmholtzal
ellentétben, romantikus természetü volt.

1851 végén rendes tanárrá nevezték ki; felavató-beszédjében első
alkalommal foglalkozott az _optikai_ érzéklésekkel, amelyeknek nemsokára
mestere lett. Az előadás maga az emberi érzékek müködésének
természetéről szólt és főleg a szinérzékre és a rávonatkozó elméletekre
terjeszkedett ki. Helmholtz elmélete elvi kifejlesztést nyert, a
filozófusok azonban a fiziológus határsértését visszautasitották.

Helmholtz ugyanekkor a matematikai fizika terén is alapvetőnek
bizonyult. Du Boisnak, a szervezetben ható villamos áramokról való
kutatásai nyomán, alapos vizsgálat tárgyává tette az elektromos áramnak,
nem lineáris, tehát fizikai kiterjedéssel biró vezetőkben való
terjedését. Egy vágányra került Neumannal, a königsbergi agg tudóssal,
aki érdekes eredményekhez is jutott, de csak felolvasásokon hozta
nyilvánosságra őket; Du Bois-nak is fájdalmat okozott vele, mert
Helmholtz megállapitásai az izom-áramról vallott elméletét megdöntötték.

Télen megint migrén-rohamokkal fizetett meg erőfeszitéseiért, sőt ágyban
fekvő beteg is volt; a königsbergi zord éghajlat feleségét is
megviselte. Következő őszszel Angliába utazott, a természetbuvárok
gyülésére; az ut felüditi és a vezető férfiakkal is megismerkedik.
Faraday-val való találkozásáról igy ir: „Emelkedett és kellemes
pillanatok voltak; egyszerü, kedves és igénytelen, mint egy gyermek:
soha sem láttam még ilyen megnyerő jelenséget. Különben is igen
előzékeny volt és minden látnivalót megmutatott. Az egész nem volt sok:
egypár darab fa, avult drót és rozsdás vas elegendő volt, ugy látszik,
legnagyobb felfedezéseihez is.“

A látás elméletével, főleg a különböző távolságokhoz való
alkalmazkodásával foglalkozott; a vele járó formaváltozások
megállapitásának dicsőségét azonban meg kellett osztania egy fiatal
hollandi tudóssal, Cramerrel; az oftalmométer azonban, amelyet
felfedezett, még ma is használatban van. Königsbergi tartózkodása közben
már végére járt: felesége állandó betegeskedése folytán az üresedésben
lévő bonni anatómiai és fiziológiai tanszékre pályázott és Du Bois
készséggel visszalépett az ő javára. A harmadik jelöltet, Ludwigot, aki
feltétlenül a legérdemesebb volt közülök kora miatt, politikai érzelmei
miatt mellőzték, bár Du Bois furcsa meghatározással, mint „konzervativ
demokratát“ igyekezett őt beajánlani. Humboldt is fellépett Helmholtz
érdekében és 1885 őszén a meghivás már kezében is volt.

Ludwighoz irt egyik levelében Helmholtz igy emlékszik meg,
összefoglalólag, a königsbergi viszonyokról: „Itt tartózkodásom elején a
természetfilozófia dühöngött az egyetemen, ennélfogva a tudományos
körökben nem voltam népszerü. Nem léptem fel soha aggresszive
Rosenkrantz ellen, aki a város félistene volt, de ma már megfogyatkozott
és kételkedő közönsége van.“ Bucsujakor megköszönte hallgatói türelmét
és beismeri, hogy első népszerü előadásai nem sikerültek: „Ha később
jobban hatottak, annak a komoly és érett közönségnek lehetek érte hálás,
amelyhez alkalmam volt szólni.“

Bonn kedvező hatással volt reá; az anatómia érdekesebbnek bizonyult,
mint remélni merte és gyengélkedő asszonya is helyre jött. Filológus
kartársai közt azonban, természetbuvár létére, elhagyatottan érezte
magát és utóbb panaszkodott is, hogy az oktatás modernebb átalakitása
megtört az ő ellenállásukon. Dolgozni azonban pompásan tud; optikai
vizsgálódásai folytán Karsten Fizikai encyklopédiája részére a
fiziológiai optika kézikönyvét is meg akarta irni, amelylyel azonban
csak ujabb kisérletek után tudott megbirkózni. Hamarosan egy csomó uj
megfigyeléshez jutott a központositott gömbfelületeken való optikai
fényterjedés körül és uj, általános elvi feltevésekbe kapcsolta bele
őket. S emellett még védekeznie kellett a miniszteriumban ama besugás
ellen, hogy anatómiai felolvasásai kompromittálóak!

Gazdag optikai felfedezései nem meritették ki energiáit; 1856 óta a
hangtannal is foglalkozott és világhirre tett itt is szert. Az összetett
hangok elméletét szintén kisérletek alapján gazdagitotta, mint a
mathematikai fizika más mezejét is.

Bonni tartózkodása nem volt hosszulélegzetü. Bunsen már 1857 április
havában közölte vele, hogy a badeni kormány a heidelbergi egyetem
számára szeretné megnyerni. Helmholtz nem fogadta el az ajánlatot Du
Boisra való tekintettel, aki Bonnba való jövetelét lemondásával lehetővé
tette s a heidelbergi tanszékre köztudat szerint vágyott. Miután pedig a
porosz kormány ugyanakkor pótlékot is adott és az anatómiai intézet
ujjászervezését kilátásba helyezte, Helmholtz az ismételt meghivást is
visszautasitotta. Bunsen 1857 végén ujra felvette a tárgyalások fonalát,
mivel az ujjáépités mé mindig huzódott. Atyja nagyon Heidelberg mellett
volt és 1858 elején végre Helmholtz is beleegyezett. Közben viszont nem
akarták a porosz államszolgálatból elbocsátani. Müller meghalt s igy Du
Bois nem reflektált Heidelbergre, az uj porosz király pedig
felvilágositást követelt Helmholtz távozásának okairól. Az illetékes
tényezők Helmholtzot szószegésre igyekeztek rávenni, sikertelen
kisérletezésük után pedig a badeni kormánynál próbálták a meghivást
visszaszivatni. Helmholtz azonban megkapta kinevezési okmányát és végre
Berlinben is helyt adtak lemondó kérvényének, miután Heidelbergben már
lakást is bérelt; 1858 őszén át is költözhetett.

Bonni tartózkodásának utolsó, izgalmas évében még egy mathematikai
munkálatot fejezett be, amelyet a szakkörök a legkitünőbbnek
nyilvánitanak. A czim: A hidrodinamikus egyenletek integráljáról,
amelyek az örvénylő mozgásoknak felelnek meg; az akkori hidrodinamikai
ismereteken messze tulhaladt benne. Ismertebbek az örvényfonalak és
gyürükről való eredményei; az utóbbiak (az elméleti feltevések szerint),
ha egyszer fennállnak, el nem pusztithatók és tömegváltozást nem
szenvedhetnek. Thomson épp e tulajdonságok miatt választotta őket
atomelméletének alapozásául, amely nem lett ugyan nagyobb jelentőségüvé,
de a meglévő lehetőségek körét mégis szélesbitette.

Helmholtz már emlitett matematikai munkája akusztikai kérdésekből
keletkezett; a kisérleti és elméleti hangtan különben is Heidelbergben a
legtöbb idejét vette igénybe. A folyadékok belső surlódásáról is
ezidőben készitett tanulmányt; érdekes azonban, hogy tanitási
eredményeiről alig van mit beszélnünk, nincs laboratóriuma és különben
sem fekszik a szivén, hogy kisérleteibe tanitványait is belevonja. Bonni
és heidelbergi medikus-hallgatói, az ő állitása szerint, nem értettek
annyit a matematikához és fizikához, hogy segitségére lehettek volna, de
amikor később a berlini fizikai intézet vezetésénél a közös munka
szükségszerüvé vált és növendék is lett volna megfelelő, – eredményre
nem igen jut velük. Figyelemreméltó, hogy roppant munkabirása ellenére
sem tud tanári tevékenységével czélt érni.

Az áttelepedést követő évben neje, aki régóta gyengélkedett, meghalt és
két gyermeket hagyott hátra. Helmholtzot ez a csapás annyira lesujtotta,
hogy hónapokig nem tudott még dolgozni sem; ájulási rohamai is voltak.
Őszre Thomson barátjánál Arran szigetén pihen; hazajövetele után
elviselhetetlennek érzi elhagyatottságát, „ha a szerelem egyszer
kivirágzik, az ész nem tudja letörni.“ Eljegyezte Mohl Annát, aki néhai
feleségének olyan ellentétje volt, mint mostani előkelő pozicziója a
régebbi szükös viszonyoknak. Házasságuk 1861 május havában ment végbe.

Második házassága igen kedvező hatással volt tudományos tevékenységére,
egyben összeesik működési területének lényeges változásával. A
fiziologiai optika és akusztika is egy csomó fizikomatematikai
természetü kérdésre terelte figyelmét, amelyek által a matematika
látszólag eltérő utjait összefüggésekbe hozhatta: főleg hidrodinamikai
eredménymegállapitásainál voltak hasznára elektromossági analógiák.
Thomsonnal való, egyre sürübb levélváltása is jótékonyan befolyásolta;
mindketten szorosan határos mezőkön jártak, de soha köztük vetélkedés
vagy elsőbbségi kérdés fel nem merült: egyikük sem volt kaján
természetü. Helmholtz mindinkább a szorosan vett fizika felé térül el,
bár a közel jövőben elsőnek fiziológiai tanulmányait fejezte be. Kivált
a fiziológiai akusztika foglalkoztatta; saját állitása szerint összesen
hét évig dolgozott rajta, amig 1862-ben végre nyomdába adhatta.
Thomsonnak ezt irja róla: „Fizikai elméleteim kapcsán a zene birodalmába
vetődtem, mélyebben, mintsem hittem volna és a dolog nagyon
szórakoztatott. Ha az általános elv helyes, az alkalmazás egyes esetei
mindig uj meglepő eredményekre vezetnek és miután a következtetések nem
a szerző önkénye, hanem törvény szerint folynak egymásból, sokszor ugy
tetszett, mintha nem is a magam munkáját, hanem valaki másét vetném
papirra.“ Helmholtz egyik kiváló tanitványa, Hertz, később saját
tapasztalatai nyomán a matematikai képletekről mond hasonló véleményt.
Mindketten a megbizható és kimeritő módszer _automatikus jellegére_
utalnak, amire elsőül Leibnitz figyelmeztet. Leibnitz tudniillik a maga
„általános karakterisztikon“-jához akarta ama bizonyos automatizmust
kapcsolni; ujabban az erre vonatkozó munkálatok már annyira
előrehaladtak, hogy a közel jövőben talán ez a probléma is megoldásra
kerül.

Helmholtz hivatalos felolvasásain kivül népszerüeket is tartott a
természettudományok fejlődéséről. Megvannak egy szakember-hallgatójának
jegyzetei, a melyek Helmholtz tipikus szellemi képét hiven adják vissza;
„A szellemi vagy kedélyállapotnak kétfajta energiája van, amelyeknek
összege határozza meg az egész ember értékét. Helmholtz rengeteg
szellemi energiakészletének csak elenyésző része jelentkezett mindig
_aktuális_ alakban. Helyzeti energiája lassan alakult át eleven erővé,
ellentétben az ugynevezett zseniális emberekkel. Előadásait apró
részleteiben nem dolgozta ki soha előre, tehát lassan, vontatottan, néha
akadozva beszélt. Messze elnézett hallgatói feje fölött, mintha a
végtelenben kereste volna az adott probléma megoldását.“ A klasszikus
tipust látjuk elfogulatlan ábrázolásban magunk előtt: termelési módjának
relativ lassuságát.

Az akusztikán kivül a fiziológiai optika nagy művével is el akar
készülni, amihez számtalan, főleg matematikai kisérletre volt szüksége,
amelyeket külön-külön is nyilvánosságra hozott. Csak 1867-ben lett
teljesen kész, annál is inkább, mert hivatalos kötelességei annyira
igénybe vették, hogy megint a kimerültség tünetei jelentkeznek.
Negyvenkét éves, amikor igy ir: „Szomoru, ha az embernek hipochonderré
kell válnia és egészségére kell a legtöbb időt pazarolnia.“

Angliával szoros érintkezésbe lép; Londonban felolvasásokat tart és
szorgalmasan látogatja a British Association üléseit; megpróbálják egy
angol egyetemre megnyerni, de eredménytelenül. 1865-ben Bécsbe hivják,
ezt az ajánlatot is elutasitja.

Nagy érzék-filozófiai műve az ismeretelmélet kérdéseinek önálló
feldolgozása felé sodorták. Előfutárja lett az ujabb
természet-bölcsészetnek, amely lassu és szerény tapogatózás után végre a
huszadik század elején energikusan kezdi szárnyait bontogatni. Nyugodtan
mérlegelő módján levonja az alapvető eredményeket lelki élményeinknek a
külvilággal való vonatkozásait illetőleg. Ahelyett, hogy Kant „Ding an
sich“-ét teljességgel megismerhetetlennek nyilvánitaná, ahhoz a
megállapitáshoz jutott, hogy az idő, a tér, az egyenlőség viszonyai s a
belőlük folyó viszonylatok, a mennyiség, a nagyság, a törvényszerüség,
egyszóval minden matematikai vonatkozás a külső és belső világban közös.
„A dolgok és a róluk való képzeteink tényleg teljesen
összeegyeztethetők.“ Különösen hangsulyoznunk kell, hogy a matematikai
szempontot nem tekintette Kant nyomán a priori szemléleti formának,
hanem szintén tapasztalatainak. A megfelelő nézetet később a
geométriában minden támadás ellenére keresztül is vezette.

Az ugynevezett „szellemi tudományok“ tulsulyát jellemzi, hogy Helmholtz
rendkivüli kutató volta ellenére sohasem állt a szakfilozófusok
kegyeiben. Maga mondja ismételten, hogy nem is számithatott az ő
részükről elismerésre. Későbbi felolvasásaiban is, mikor már az első
német s a világ egyik legkiválóbb fizikusa volt, mindig szükségesnek
látta, hogy védekezzék a „tolakodás“ esetleges vádjával szemben, bár jól
tudta, hogy a gondolkodás mesterségéről végeredményben csak az illetékes
számot adni, akinek eredményei igazolják hozzáértő voltát. Helmholtz még
1875-ben a következőket irja: „Azt hiszem, hogy a filozófusokat lábra
kell állitani: forduljanak komoly odaadással a megismerési processzusok
és a tudományos módszer tanulmányozása felé. Ez komoly és indokolt
feladat; metafizikai feltevéseket épitgetni azonban egyszerü komédia! A
kritikai vizsgálódások elsejének az érzékjelenségek mibenléte pontos
ismeretét tartom… A bölcsészet azért maradt hoppon, mert kizárólag
filológusok és teológusok művelték és a természettudományok hatalmas
fellendülésének a szele sem érte. Azt tartom, hogy amelyik német egyetem
a filozófiai tanszékre először merne egy filozófiával foglalkozó
természettudóst meghivni, a német tudománynak maradandó szolgálatot
tenne.“

Helmholtz szavai még ma is időszerüek. Van ugyan már egy pár kivételes
eset – Wundt és Mach – ahol a remélt tudományos haszon nem is maradt el,
de ez a gyakorlat általánossá még nem vált, ugy hogy „a filozófiával
foglalkozó természettudósok“ jelenleg e második hivatásukat csak
mellékesen látják el.

Belső átalakulása következtében megérthetjük, hogy a heidelbergi
viszonyok igen kedvező volta ellenére, Kirchoff és Bunsen barátsága és
munkájában való osztozása s a kellemes társadalmi élet mellett is,
másfajta hivatalos működési teret keresett. Hajlandónak mutatkozott a
Plücker halálával 1868-ban megüresedett bonni tanszék elvállalására s a
tárgyalások meg is kezdődtek. Bonni kartársai a legnagyobb készséggel
jártak kezére, a porosz kormány azonban olyan lanyhán kezelte a dolgot,
hogy Helmholtz háromnegyedévi huza-vona után lemondott tervéről, miután
a badeni kormány minden lehetőt megtett, hogy visszatartsa. Ludwignak
irt levelében figyelemreméltó az a megjegyzés, hogy a fiziológiától már
csak azért is szeretne szabadulni, mert „módszerében és mesterségbeli
részében is oly bonyolulttá vált, hogy a részletkérdéseknek már senki
sem lehet ura.“ Liebignél is látni fogjuk, hogy saját birodalmában
idegen lett, a rohamos fejlődés folytán, amely átszáguldott rajta.

Az időközben bekövetkezett változást az össze nem függő
folyadékmozgásokról és a geometria alapjairól való tanulmányai mutatják,
amelyek Helmholtz legjelentékenyebb alkotásai sorában állanak. Főleg a
második munkálat volt alapvető pillére annak a még ma is vajudó
megismerésnek, hogy a matematika és a logika is – természettudomány,
mindössze igen általános jellegü tapasztalatokat dolgoznak fel. A
filozófusok és matematikusok ezt az ötletet sem fogadták valami
szivesen, ugy hogy Helmholtz felszólitja Lipschitzet, lépjen közbe ennek
az eszmének elfogadtatása érdekében: „Nem lesz sok öröme belőle, mégis
kötelességünk gondoskodni arról, hogy a felvilágosodott emberek tábora
szaporodjék. A mi iskolai rendszerünknek minden tekintetben
legveszedelmesebb foltja éppen a hamis raczionálizmus és az elméleti
spekuláczió.“

Az elektrodinamika törvényeinek matematikai buvárlása megint tisztán
fizikai kérdésekhez sodorta. Magnusnak 1870-ben bekövetkezett halála
folytán a berlini rendes fizikai tanszék felszabadult. Bonni
tapasztalatai nagyon lehütötték reménységeit; inkább azt tervezgette,
hogy Kirchoff megy Berlinbe, ő pedig helyére fizikatanárnak. Du Bois
azonban minden lehetőt elkövetett, hogy barátja közelében lehessen és
végre Helmholtz közölte feltételeit, amelyeket azonnal elfogadtak.
Közbejött azonban a német-franczia háboru s a tárgyalások egyelőre
megszakadtak; az események gyors folyása következtében 1871 februárjában
kinevezési okmánya mégis aláirásra került és husvétra már át is
költözhetett. Helmholtz tehát nemcsak első tudományos működésének
szinterére került vissza, hanem atyja szerény anyagi helyzete folytán
való orvosi eltérülését is diadalmasan behozta.

Berlinben mindenekelőtt elektrodinamikai tanulmányait fejlesztette
tovább, más elektromos kisérletek kapcsán; laboratóriumi tevékenysége is
fontos eredményekhez vitte. Ki kell emelnünk azt a megállapitást, hogy
mechanikailag elvezetett statikus elektromosság áramként hat valamely
mágnesre. Egy fiatal amerikai asszisztense, Rowland, fejtette ki ezt a
problémát, akiből később kiváló fizikus is lett. Ezt az eredményt sokan
felülvizsgálták, kétségbe is vonták, végül azonban helytállónak
bizonyult. A nagyvárosi élet feszültsége, amely a győzelmes hadjárat
után csak fokozódott, Helmholtzra nem maradt hatástalanul s 1873 elején
már panaszkodik is miatta: „A berlini lárma nagyon kifáraszt; a félév
után szeretnék megszabadulni az emberektől és valami csendes helyen erőt
gyüjteni. Előadásaimmal pedig ugy állok, hogy szakértők előtt tudományos
kérdéseket száraz és elvont formában még meg tudok világitani, de laikus
tömeget nyelvbeli fogyatékosságomnál fogva nem áll módomban
lebilincselni.“

Saját tapasztalataim is megerősitik Helmholtz önbirálatát. Hallgattam
egy pár tanári előadását s hangja és fáradt, közömbös mozdulatai
kétségtelenül elárulták, mennyira untatja őt az egész dolog. Viszont
maga a felolvasás olyan korrekt és áttekinthető volt, hogy változatlanul
tankönyvbe lett volna illeszthető.

Ekkortájt megjelent munkái tudományos irányának teljesebb szabadságát
bizonyitják. Hidrodinamikus vizsgálódásait a levegőre is kiterjeszti, a
repülés és a meteorológiai jelenségek kérdése is foglalkoztatja, a
fényszóródás elmélete pedig uj fordulóra viszi. A sok sikert azonban
árnyék is nyomon követte; szenvedélyes támadások érték, amelyek iránt
pedig szerfelett érzékeny volt. Még Heidelbergben sok álmatlan éjszakát
köszönhetett a lipcsei Zöllner vádaskodó irásainak, aki spiritiszta
létére a tudomány erkölcsi megváltójának hirdette magát, még pedig, ugy
látszik, jóhiszemüen: maga bevallja, hogy kirohanásait megihletetten
irta. Most pedig Dühring, Mayerért vivott becsületes harczában, sok
tárgyi igazsággal kelt ki Helmholtz ellen, de forma és mérték
tekintetében tullőtt a czélon. Dühring akkoriban a berlini egyetem
magántanára volt és e támadásai miatt – hallatlan eset! – hivatalából
elbocsátották. Feltételezhetjük Helmholtzról, hogy inkább tulbuzgó
barátjai müködtek közre s nem maga követelte ezt a megrendszabályozást.
Kétségkivül azonban e szomoru események nagyon lesujtották; Svájcban
keresett megnyugvást és ott készitette el rektori beszédét a német
egyetemek akadémiai szabadságáról. Megelőzőleg az orvostudományi
gondolkodásról értekezett, amelyről már emlitést is tettünk. Amig ez
utóbbiban hallgatóit biztositani igyekszik arról, hogy a metafizikusok
ellen nem személyi elfogultság vezeti, az előbbi tisztán akadémikus
jellegü és mindössze egy helyen czéloz a történtekre: „Nincs akadálya
annak, hogy _tudományos_ vitakérdéseket _tudományos_ módon intézzünk
el.“ A „tudományos“ szót maga Helmholtz huzta alá és Dühring
meglehetősen személyeskedő piszkálódásaira vonatkoztathatjuk.

Izgalmait utazások által csillapitotta le; ezt a szert, üdülési czélból
régóta és majdnem mindig a legjobb eredménynyel vette igénybe. Azután
ismét egy uj problémát ragad meg, melyre már régebbi kisérletei
sarkalták, t. i. az energiatannak kémiai folyamatokra való alkalmazását,
mindenekelőtt elektrokémiaiakra. Az energia megmaradási elvének egy
látszólagos ellenmondása (a galvanikus sarkitásnak ereje t. i. nem
mindig egyenértéküje a termokémiailag meghatározott energiaváltozásnak),
annak a kérdésnek beható vizsgálatára vezette, vajjon milyen összefüggés
van az elektromótorikus erő és a kémiai tényezők közt és az
elektromótorikus erő és központositás egy formuláját eredményezte. Ezen
az uton Helmholtz fokozatosan valamennyi kémiai egyensulyállapotnak
általános elméletéhez jutott el. Előtte és a többi érdeklődők előtt
ismeretlen volt, hogy ugyanezt az elméletet az amerikai Gibbs már előbb
alapos és összefoglaló módon kifejtette, de munkálata gyakorlatilag
hozzáférhetetlen maradt mindaddig, mig a kilenczvenes években német
forditásban meg nem jelent. Érdekes, hogy mindkét kutató vizsgálatai,
amennyiben ugyanazon kérdésekre vonatkoztak, egybehangzó eredményben
állapodtak meg, annak jelélül, hogy a teljesen szervezett tudománynak
automatikus jellege, legalább is magasabb képviselőinél, már tényleg
mutatkozik. Az energetika, vagyis az energia-tan két főtételének
alkalmazása mindenképen az összes tudományoknak legbiztosabb és
legrendezettebb területei közé tartozik.

Az utolsó lényeges fordulat Helmholtz külső viszonyaiban 1888 folyamán
állott be. A berlini egyetemi tanársággal egybekötött mellékfeladatok,
különösen a vizsgák és ülések az öregedő tudósnak annál is inkább
nehezére estek, mert soha nem volt hozzájuk kedve. Siemens barátja az
által, hogy egy fizikai-technikai birodalmi intézet megalapitásához
jelentékeny összeget áldozott, amelynek elnöke azután Helmholtz lett,
lehetővé tette, hogy terhére váló egyetemi kötelezettségei alól
felmentsék. Egyetemi tanár maradt ugyan, szivesen vállalkozott két-három
órás matematikai vagy fizikai felolvasásra és az egyetem természetesen
nagy sulyt helyezett arra, hogy valamely alakban számithasson rá, de
tulajdonképpeni hivatala intézeti elnöksége volt. Mellékfoglalkozásának
mértéke eleinte nem igen lett kisebb, mert a teljesen uj rendszerü
tudományos alapitás nagyon igénybe vette; szerencsére volt benne annyi
porosz hivatalnoki vér, hogy az igazgatással járó hivatalos formaságok
egész jól estek neki és igy a változás végeredményben igen előnyös
hatással volt rá. Életének utolsó szakát a charlottenburgi csendes,
szépfekvésü és kényelmes hivatali lakásában töltötte el.

Ezen elektrokémiai munkákkal kapcsolatosan, egy Londonban 1881 folyamán
Faraday tiszteletére tartott felolvasáson mutatta ki, hogy az iónok
elektromos telitése hogyan képzelhető és elsőnek fejtegette az
elektromos elemmennyiség fogalmát, amely épp oly oszthatatlan, mint az
atóm. Ez a gondolat akkoriban nem volt gyümölcsöző, de az utóbbi években
az uj elektromos elmélet sarktételévé vált és elektrón név alatt döntő
szerepet játszik.

Hasonló alapvető eredmény volt a higany- és az elektrolytek közt való
egyes potencziális különbségek megmérése. Ez a kisérlet Litmannak, a
nivófeszültségnek sarkitással való összefüggése körül végzett
vizsgálódásán épül és annak megismeréséből áll, hogy a nivófeszültség
maximumánál a potencziális különbségnek nullának kell lennie. Az első
tájékozódás után azonban sem ő, sem pedig tanitványai a régi Volta-féle
problémához való közeledést nem fejlesztették tovább, később ezen
eljárási mód megengedhetőséget több oldalról kétségbe is vonták, de ugy
látszik, hogy jelenleg az akták Helmholtz javára vannak lezárva, ha
némely komplex összeköttetésnél fellépő melléktekintetekre kellő
figyelem fordittatik.

Utolsó, jelentőség s mélység szerint előbbi kitünő munkálataihoz méltó
vizsgálódása az elektrokémiai és határkérdésekre vonatkozott. Helmholtz
a meleg kinetikai elvét mindig valószinünek, sőt fiatalabb éveiben talán
bizonyosnak is tartotta; emlitettük különben, hogy az energia
megmaradása elvének az egész fizika mechanikai értelmezésére való
kiterjesztését kisérelte meg. Szükségesnek érezte tehát, hogy jóformán
életczéljának kiegészitéseül ama mechanikai feltételeket egész
általánosságban maga elé állitsa, amelyek mellett e jelenségek olyan
tulajdonságokat mutatnak, mint a meleg testek. E széles alapra fektetett
kutatásai az egykörü rendszerekről való tanulmányaival vették kezdetüket
és csakhamar a _legkisebb hatás elvéhez_, mint a legáltalánosabb
természeti törvényhez jutottak el. Egyik utolsó munkájában (1892)
kimutatta, hogy ez az elv milyen szerepet visz az elektródinamikában;
még halála évében is egy függeléket adott ki hozzá.

Tanári hivatalától való felmentése már nem fokozta lényegesen tudományos
termékenységet. Néhány kisebb közlésben korábbi kutatásairól számol be;
különösen a fiziológiai optika kézikönyvének 1885-ben megkezdett uj
kiadása serkentette egyes munkálatok megirására. Meteorológiai
kutatásait ujabb vizsgálatok tetőzték be, de általánosan mégis
érvényesült az aggkor kényszerü hatása, amely pedig oly hosszu időn át
megkimélte. Siemens barátjának és méltó tanitványának, Hertznek
elmulását meg kellett még élnie. Életmódját friss energiájának fokozódó
csökkenéséhez képest szabályozta, ami a megváltozott életfeltételekhez
való alkalmazkodás mellett majdnem ideális módon sikerült neki. 1879-ben
már Knapp newyorki barátjának, aki az Egyesült Államokban tartandó
körutra hivta meg, elutasitólag válaszol: „Az utolsó években aránylag
jobban éreztem magam Berlinben, mint eddig; végre is megtanultam, hogy
munkában és szórakozásban meddig mehetek; konok és kiméletlen lettem
azokkal szemben, akik időmet akkor akarják igénybe venni, amikor fáradt
vagyok.“ 1886-ban igy ir: „Nekünk egészen jól megy dolgunk; ha érzem is
az aggkor némely kisebb kellemetlenségét, mégsem panaszkodhatom
munkaképességem hiánya miatt; mindössze több szabad időt szeretnék. A
fejfájás, amely hosszu éveken át majdnem egy napot rabolt el tőlem
hetenként, most teljesen megszünt; azt mondják, hogy a hanyatló korral
végleg elmulik. A fődolog: megtanulni, hogy meddig mehetünk és ezt a
határt azután gondosan betartani!“

Kérdés, vajjon ez a rendszeresen fellépő fejfájás nem a szervezetnek
automatikus visszahatása volt-e a tulzott munka ellen, miután az illető
napon szokott tevékenységét beszüntette. Helmholtz is megjegyzi más
alkalommal, hogy ha egy kérdést sokáig megfejteni nem tudott és végre
menthetetlenül beletemette már magát, fejfájási roham szokta
megszabaditani tőle. Az a körülmény tehát, hogy ez az önkéntelen pihenő
öregkorában már nem fordult elő, talán avval magyarázható, hogy szellemi
képessége is mindinkább csökkent.

Helmholtz 1886-ban veszélyesen megbetegedett, közvetlenül a tiszteletére
alapitott Gräfe-érem átvétele és a heidelbergi egyetem ötszázéves
ünnepélyén való részvétele után, kétségkivül a velükjáró izgalmak
következtében.

Felesége irja Róbert fiának: „Apát erőtlenül, betegen és buskomornak
találtam; meg van győződve, hogy már a halál környékezte és még mindig
különösen érzi magát… Az orvos a papa meggondolt és feltételes
engedelmességébe utólagosan belenyugodott és látszólag enged néki.“
Helmholtz aránylag gyorsan felépült.

Mióta a birodalmi intézet elnöke lett, többször volt alkalma tudományos
utazásokat tenni, mint annak előtte és ugy látszik, mindig jó hatással
voltak reá. Emlékszem, hogy Dublinban a British Association egy ülésén
friss egészségben láttam, s a vitákon is élénk részt vett. William
Thomson is jelen volt és folyton előttem lebeg még a kép, amint a zömök,
erős Helmholtz nyurga sántikáló barátját, karjánál fogva óvatosan
átvezette az utczán.

1893-ban a chicagói világkiállitásra rándult ki egy igen megerőltető
express-utazás kapcsán, az Egyesült Államok jó részén át. A
visszautazásnál az a baleset érte, hogy a hajó lépcsőjén megbotlott és
egy homlokér megsérülése folytán tetemes vérveszteséget szenvedett; maga
is négy-öt kilogrammra becsülte. Valószinü, hogy elszédült és a lépcsőn
leesett anélkül, hogy a kezét maga elé tartotta és valaki rögtön
észrevette volna. Látszólag nemsokára helyre jött és ismét rendes
foglalkozásához láthatott; kevéssel utána egy tudományos ügyben
meglátogattam, és mikor hogyléte felől kérdezősködtem, azt a választ
adta, hogy „az én koromban egy ilyen vérveszteséget már nem lehet
pótolni.“ A következő hónapokban még egy csomó kisebb munkálatot
fejezett be. 1894 junius 12-én agyvérzést kapott, amelybe szeptember
8-án belehalt. Hetvenhárom éves lett és munkaképességét majdnem élete
végeig megtartotta.

Nagy kutatónk életét kivételes, majdnem mindig zavartalan boldogság
jellemzi. Ugy látszik, Helmholtz azok közé tartozott, akiknek minden a
javukra üt ki; életének hosszu tartama alatt alig találunk itt-ott egy
pontot, amelyre azt mondhatjuk: bárha másképpen történt volna.

A kedvező körülmények már beteges és magányos ifjuságánál fellépnek; a
gondolkodó gyermek agybeli tevékenysége ezáltal igen korán kifejlődött
és a szülői ház szellemi légköre csak hasznára vált. A rendszeres, sőt
szakadatlan munka megszokása, ami atyja és anyja példájából önkéntelenül
is vérévé vált, minden nagyobb kár nélkül megmentette a filológikus
iskoláztatás hátrányaitól.

Hogy azután atyja szegénysége folytán az orvosi pályára volt kénytelen
lépni, ennek közvetlen következménye tudományos fejlődésének első szaka
és korai hirnevének és érvényesülésének széles alapvetése volt. Ha
szabadon követheti hajlamait: matematikát és fizikát tanul és elméleti
fizikus lett volna belőle. Viszont orvosi tanulmányainak és fiziológiai
hivatásának köszönhette, hogy sok jelenséget személyesen ismerhetett meg
és szemléleti emlékezése rendkivüli mérveket ölthetett. Igy azután nem
kellett tisztán elméleti, vagyis ténybeli jelenségekre nem támaszkodó
kutatások utvesztőjébe keverednie, amelyben a franczia iskola épp akkor
tévelygett.

Kiváló matematikai képességei révén olyan mezőkre vetődött át, ahol
matematikus még egyáltalán nem járt. Ámbár akkoriban egyes, most már
majdnem elfelejtett kutatók a fiziológiában is különféle számitásokat
eszközöltek, de minden exakt eredmény nélkül, hitvány matematikai
köntösbe bujtatott rosszfajta természetfilozófiával szolgáltak.
Helmholtz tehát teljesen szűz talajra talált és hogy az érzéki
fiziológiának ezen a félig-meddig „szellemi“-nek tartott területén,
határozott tudományos törvényeket puhatolt ki s fizikai méréseket
vezetett keresztül, mindez korának átlagműveltségü szakemberei szemében,
akik a természettudományokból még kevesebbet tudtak, valósággal
csodaszámba ment. Érdem és szerencse tehát kivételesen összekerült.

Már kiemeltük, hogy a fiatal kutatók legveszedelmesebb szirtjét, az uj
elméleti alapnézletet, Helmholtz szerencsésen kikerülte. Az ideginger
időbeli tartalmának felfedezése és a szemtükör feltalálása két olyan
konkrét eredmény volt, hogy emellett az erő megmaradási elvét nemcsak
hogy megbocsáthatták, hanem még kedvezőbb hangulatot keltettek iránta.
Ami Mayert tönkretette, Helmholtznak gyorsabb érvényesülésében
segitségére volt.

Az eldugott Königsberg magánya a fiatal kutató első fejlődésére éppen
olyan jó hatással volt, mint a nemzetközi nagyváros serkentő és
változatos élete az érett férfiura. Betegeskedő első feleségének halála
elég korán következett be, hogy uj szerelmi tavaszra virradjon; amidőn a
fiziológia iránt való érdeklődése kialudt, kivánsága szerint fizikai
tanszakkal cserélhette fel, anélkül, hogy áldozatokat kellett volna
hoznia érte, sőt még anyagi haszna is volt belőle. Amikor pedig a
másodrendü hivatali kötelezettségek is (amelyek egy német tanárnak ideje
jó részét rabolják el), már terhére estek, olyan állásra vonulhatott
vissza, ahol maga határozta meg hivatalos teendői mértékét.

Tényleg olyan élet van előttünk, amely egyéni érdemek és kedvező
alakulások folytán a meglévő energiák legnagyobbmérvü kiaknázását
engedte meg és páratlan hasznossági együtthatót és megfelelő kellemes
érzelmeket eredményezett.

Nem szabad viszont azt mondanunk, hogy élete mindig napfény mellett
folyt le. Helmholtznak gyermekeivel sok keserüsége volt: különösen a
második feleségétől született fiai folyton betegeskedtek. Egyik fiának,
Róbertnek, eleven tudományos érzéke volt, jól emlékszem még erre a
torzalakja mellett is igen megnyerő fiatalemberre: egész a doktorátusig
vitte és azután meghalt. Első feleségének betegévei és korai halála is
gyászba boritották. Az emberi sorscsapások azonban mégis háttérbe
szorulnak a majdnem szakadatlan tudományos sikerekkel szemben.

E sikerei roppant termékenységének a klasszikus tudós különleges
tulajdonságaival való egyesüléséből erednek, t. i. a feltünően pontos és
gondos munkából. A tudományos harczok megkimélték, pedig például Liebig
egész életét keserüséggel töltötték el. Helmholtz annyira a tudomány
legszélsőbb előőrsein tul dolgozott, hogy egyáltalában alig akadt, aki
kutatásaihoz hozzászólhatott volna, e kevesek pedig többnyire jó barátai
voltak.

Ismét Helmholtz szerencséjének egyik jellemző vonását érintjük: kevés
ellensége volt és csak elenyésző ellenzéke. Thomsonnal, aki vele
mindenképpen egyenrangu volt, szoros barátság füzte össze, amely minden
versengést kizárt, egy másik határos munkatársával Clausiussal igy egy
muló és utóbbi által előidézett viszálykodás után, jó viszonyba került.
Kirchhoffal is állandó összeköttetésben állt és még sok kiváló kortársát
nevezhetném meg, akik mindnyájan örültek, ha vele együtt lehettek. Nem
volt ragyogó csevegő, inkább csendes és zárkozott; oly személyi
tulajdonságokkal kellett tehát birnia, amelyek bizalmat és állandó
vonzódást kelthettek fel iránta.

A mi szempontunk szerint és a többi tudósok életében kimutatott
viszonylatokkal szemben különösen figyelemreméltó az a majdnem
változatlan termékenység, amely nemcsak mérték, hanem érték szerint is
egész életén át tartott. Hogy a munka nehezére esett, már klasszikus
voltából is kézenfekvő és ezt maga is elismerte. Hetvenedik születése
napján tartott nagyszabásu pohárköszöntőjében következőleg nyilatkozik:

„Dolgozataim, saját megállapitásom szerint, a tudományban kifejlődött
kisérleti és matematikai rendszereknek egyszerü, következetes
alkalmazásai voltak, amelyek nyilvánvaló módositások által a mindenkori
különleges czélokhoz voltak alkalmazhatók. Munkatársaim és barátaim,
akik miként magam, a fiziológiai fizikához fordultak, nem kevésbé
meglepő eredményre hivatkozhatnak.

„Később azonban változott a helyzet. Kénytelen voltam a már ismert
módszerek szerint megoldandó feladatokat lassanként laboratóriumi
tanitványaimnak átengedni és magam kétes sikerü, nehéz munkák felé
fordultam, amelyeknél az általános módszerek a kutatót cserben hagyják
vagy ahol maga a módszer még tovább fejlesztendő.

„Ezeken a területeken is, amelyek ismeretünk határához közelebb
feküdtek, némi sikerekre utalhatok, ugy kisérleti, mint matematikai
szempontból; nem tudom, hogy a filozófiait is hozzászámithatom-e. Előbbi
vonatkozásban lassankint ugy, mint mindenki, aki sok kisérleti
feladathoz nyul, én is számos tapasztalatra tettem szert, sok módozatot
és segédeszközt ismertem meg és ifjukori geometriai nézletemet egy
bizonyos mechanikai nézletté fejlesztettem ki; szinte éreztem, hogyan
oszlik meg egy mechanikai készülékben a nyomás és a menet, a mit
különben tapasztalt mechanikusoknál és gépszerelőknél is megtalálunk.
Előnyben voltam azonban felettük azáltal, hogy bonyolultabb és
különleges, fontos viszonylatokat elméleti analizissel világithattam
meg. Néhány matematikofizikai kérdést is megtudtam oldani, köztük
olyanokat is, amelyek körül Euler óta a nagy matematikusok hiába
fáradoztak, például: az örvénylő mozgások, a folyadékok
mozgás-megszakitásának s az orgonasipok nyilt végein való
hanghullámzásnak kérdése stb. De az a büszkeség, amelyet a végeredmények
megállapitásánál éreznem kellett volna, tetemesen alább szállt; jól
tudtam, hogy ily kérdések megoldása majdnem mindig csak megfelelő példák
fokozatos általánositásával és sokféle tévelygés után felkapott
szerencsés ötletek révén sikerült. Egy hegymászóval kellett
összehasonlitanom magam, aki anélkül, hogy az utat ismerné, lassan és
fáradságosan baktat felfelé, gyakran kénytelen visszatérni, mert tovább
nem birja, meggondolás vagy a véletlen segélyével uj nyomokat fedez fel,
amelyek egy darabig tovább viszik, végül czélhoz érve szégyenszemre
nagyszerü utat lát meg, amelyen fáradság nélkül feljöhetett volna, ha a
helyes kiindulást megtalálja. Értekezéseimben természetesen az olvasót
nem szórakoztattam kalandozásaimmal, hanem csak a kiépitett utat irtam
le, amelyen most már kényelmesen elérheti a csucsot.

„Sok korlátolt látkörü ember akad, aki nagyon megcsodálja saját magát,
ha egyszer szerencsés ötlete támad vagy ha legalább ezt hiszik. Az a
kutató vagy művész, akinek állandóan sok szerencsés ötlete van,
kétségtelenül kivételes természet és az emberiség jótevőjének ismerik is
el. Ki akarja azonban az ilyen szellemi szikrákat megszámlálni és
megmérni?

„Ki kell jelentenem, hogy mindig kellemesebb volt olyan téren dolgoznom,
ahol nem kellett kedvező véletlenekre és ötletekre biznom magamat.

„Minthogy azonban sokszor abba a kényelmetlen helyzetbe jutottam, hogy
kedvező ötletekre várakoznom kellett, némi tapasztalatokat szereztem
aziránt, vajjon mikor és hol támadtak s e tapasztalatok másoknak talán
még hasznára lehetnek. Gyakran csendesen lopóztak a kérdéses
gondolatkörbe, anélkül, hogy jelentőségük mindjárt kezdetben
felismerhető lett volna; később azután néha csak egy véletlen játszik
közbe, hogy megismerhessük, mikor és mily körülmények közt léptek fel,
különben itt vannak anélkül, hogy tudnók, honnan jöttek. Más esetekben
hirtelen ötlenek fel, minden fáradság hijján, mint valami sugallat.
Amint emlékszem: sohasem pattantak ki nálam kimerültség esetén és az
iróasztal mellett. Kénytelen voltam problémámat minden oldalról
annyiszor ide-oda forgatni, amig minden titkát és bonyolultságát át nem
tekinthettem és frissiben, leirás nélkül, végig nem gondoltam.

„Ezt a képességet ennyire vinni, hosszabb előzetes gyakorlat nélkül nem
igen lehet. Mikor azután a fáradság elmult, egy órai teljes frisseségnek
és nyugalmas jóérzésnek kellett beállnia, mielőtt a kedvező ötletek ujra
megjöttek volna. Gyakran már a reggeli felkelésnél itt voltak, amint
Gauss is tapasztalta; főleg azonban, ahogy már Heidelbergben
észrevettem, erdős hegyek enyhe meredekein, napos időben való séta közt
jelentkeztek. Ugy látszik azonban, hogy a legkisebb mennyiségü szeszes
ital már riasztólag hat reájuk.

„Ilyen pillanatok, termékenyitő gondolatokkal telitve természetesen jól
estek, kevésbbé volt kellemes azonban az ellenkezője, ha t. i. a
megváltó ötletek nem mutatkoztak. Heteken, sőt hónapokon át kellett
ilyen kérdésen rágódnom s közben nagyon kényelmetlenül éreztem magam.
Gyakran erős fejfájási roham árán szabadultam csak fel az igézetből és
tudtam más tárgyak iránt érdeklődni.

„A tudományos vizsgálatok irásbeli kidolgozása többnyire fáradságos:
legalább rám nézve az volt. Értekezéseim nagy részét négyszer, sőt
hatszor is átirtam, az egyes részeket ide-oda hánytam, amig némileg
megvoltam elégedve velük. Munkálataim ilyen gondos megfogalmazásában
viszont nagy előny rejlik a szerkesztőre nézve; minden egyes tételnek és
következtetésnek alaposabb megvizsgálására kényszeriti, mint az előbb
emlitett egyetemi előadásoknál. Sohasem tartottam egy vizsgálódást sem
addig befejezettnek, mig készen és logikai hézag nélkül, irásba
foglalva, előttem nem feküdt.

„Mint önnön lelkiismeretem, ugy állottak mellettem, képzeletben,
szakértő barátaim és kérdezgettem magamtól, vajjon helyeselni fogják-e?
Mint az ideális emberiség tudományos szellemének megtestesülése őrködtek
fölöttem és mértékül szolgáltak.“

Annál a kérdésnél kell még megállapodnunk, vajjon Helmholtz hogyan
érhetett el, alapjában véve gyenge szervezete ellenére, ily szép kort,
amely a nagy vérveszteség nélkül talán még tetemesen meghosszabbitható
lett volna és amellett még termékenységét egész élete végeig
fáradhatlanul megtartotta. Faradaynek például, akinek élete hasonlóan
boldog, de sokkal jelentéktelenebb volt, már jóval előbb küzdenie
kellett szervezete romlásával és csak hosszu megszakitásokkal tudott
dolgozni, mikor már a nagy összeroskadáson tulesett. Helmholtznál
sohasem volt szó összeroppanásról és müködésében hosszabb
megszakitásokat sem találunk; élete mindig egyenletesen folyt. Egyes
közléseiből, amelyekről a maga helyén már emlitést tettünk, kivehető,
hogy mindemellett nem ritkán egész kimerülésig dolgozott.

Ugy látszik, itt is szerencsés körülmények összetalálkozása müködött
közre. Ifjuságának nagy müvét, Az erő megmaradásáról nem tartja
feltétlenül ujnak, hanem inkább már ismert, csak összefoglalandó tények
formulázásának. Nála tehát a felfedezők lélegzetnélküli izgalmait,
amelyek pedig a kutatókat sokszor az őrületbe kergetik, sehol sem
látjuk; amennyiben egyáltalán megvoltak benne, csak később jelentkeztek.
Az a szerencsés helyzet állott igy be, hogy müve olyan külső
következményekkel járt, mint egy alapvető felfedezés, anélkül, hogy
saját husából és véréből való áldozatot követelt volna tőle. Mikor pedig
a nyilvánosságra hozatal után az öregek táborából ellenvetések
hallatszottak, egy kis lelkes és tehetséges csapat vette körül, amely
eszméi megvalósitásáért küzdött. Környezete az ő tetterejét csak
fokozta, nem pedig csökkentette; munkálkodása, ahelyett hogy kimeritette
volna, inkább felfrissitette és élesztgette. Humboldt áldott alakja is
megjelenik, amikor a fiatal lángész korai megismeréséről és
előbbrejuttatásáról van szó.

Helmholtz pihent erővel léphetett át a férfikorba és nagyszabásu munkáit
megvalósithatta, miután a kedvező körülmények folytán a különös
szükségletekhez alkalmazkodhatott, illetve szervezetét hozzájuk
szoktatta. A munka szenvedélyes láza sohasem hatalmasodott el rajta
annyira, hogy a természetes fékező-erők a tulságos megerőltetést ki ne
zárták volna. Ez a klasszikusok előnye: ugyis nagyon kedvetlenül fejezik
be és adják ki kezükből munkájukat, hátha holnap talán még valami
javitani való jut eszükbe, megkönnyebbülésnek érzik tehát, ha nem
siettetik el a dolgot; félbe-félbeszakitják és nézegetik, hol lehetne
még egyet-mást kiegésziteni. A turisták jól tudják, hogy a hevesvérüek,
akik futó lépésben kezdik, jó messze a csucstól már kimerülnek, mig a
gyakorlottabbak lassan indulnak és kimélt erővel győzik le a mindinkább
fokozódó nehézségeket.

Helmholtz esete egész világosan mutatja, hogy a kedvező környezetnek a
nagy ember fejlődésére milyen elsőrangu jelentősége van. Mi lett volna a
gyenge gyermekből, ha esetleg egy napszámos kunyhójában jött volna a
világra? Szegényke, néhány nap alatt valószinüleg elpusztul, vagy ha nem
is, a nyomasztó külső körülmények mennyire ártottak volna érzékeny
természetének! Nemrégiben olvastam azt a képtelenséget, hogy nem kár
azért, aki nem tudja a nehéz viszonyokon keresztül törni magát. Ez a
tétel alkalmazható egy leendő favágóra vagy kocsisra; kiváló értelmi
tehetségeknél azonban, mint minden rendkivüli jelenségnél, a fizikai
szervezet könnyen összeroppan. Nincs módunkban a letört tehetségeket
megszámlálni, de borzasztó látvány volna: hogyan vétkezik az emberiség
önmaga ellen.

Végül utalunk mégegyszer az u. n. „szerencsés ötletre.“ Semmi okunk
sincs azt feltételezni, hogy Helmholtz az energia törvényét ezekre a
jelenségekre alkalmazni akarta volna, olvassuk el azonban az ő
megfigyeléseit, akinek valószinüleg több „szerencsés ötlete“ volt, mint
más halandónak. Egy feltevést igazolnak állandóan: ilyen óriási
tevékenység egyuttal a lehető legnagyobb energia-készletet s annak
lehető legszabadabb müködtetését feltételezi. Helmholtz életét
kifejezetten e szempontból vettük vizsgálat alá és talán nem veszik
rossz néven, ha a szellemi tevékenységre vonatkozó energetikai
elméletemnek ily szakszerü és elfogulatlan helyről jövő megerősitése
büszke örömmel tölt el.

Az a körülmény, hogy tanulmányaiban eredményeinek egyenes országutját
adja meg, nem pedig kezdetleges próbálkozásait, szintén a tipikusan
klasszikus kutatóra mutat. Gaussnak is mindig azt vetették szemére, hogy
eldobja maga alól a létrát, amelyen a magasba jut és Helmholtznál is
láttuk, hogy még legbensőbb barátja, Du Bois sem érti meg egykönnyen
tanulmányait. Euklides „klasszikus“ példája mindmáig hat: két évezreden
át a legnehezebb akadályokat görditette a tudomány utjába a geometria
tisztán deduktiv fejlődésének illuziójával, amely e természetellenes
módszer utánzására csábitott.

Emlitettük már, hogy Helmholtz fiziológiai munkássága végül
szükségszerüen filozófiai fordulatot vett; fiatalkori nyomós impressziók
vannak itt is kéznél, amelyekről hires felköszöntőjében igy számol be:

„Egy más mezőre vittek az érzéki jelenségek körül való vizsgálódásaim:
az ismeret-elmélet mezejére. A fizikusnak is ki kell tapasztalnia a
messzelátót és a galvanométert, amelyekkel dolgozni akar, hogy láthassa,
mit érhet el velük és hol fogják cserben hagyni; nékem is szükségszerüen
ki kellett terjeszkednem a gondolati termőképességre is. Egynéhány
ténybeli kérdésről volt szó, amelyre végleges válasz volt szükséges és
lehetséges. Határozott érzéki benyomásaink vannak, amelyek nyomán
cselekedni tudunk; a cselekvés eredménye rendszerint egyezik a várható
következményekkel, néha azonban, az ugynevezett érzéki csalódásoknál,
ellentmond. Mindez objektiv tény, amelynek törvénye megtalálható.
Eredményeim lényege: az érzéki benyomások csak a külvilág minémüségének
jelei s a külvilág tüneményeinek értelmét tapasztalati uton kell
megtanulnunk. Az ismeretelméleti kérdések iránt már azóta érdeklődtem,
mióta apám, még gyerekkoromban, Fichte ideális felfogása mellett Hegel
és Kant-imádó kollégáival szemben, hangos viták során, lándzsát tört.
Ezirányu vizsgálódásaimmal eddig nem igen volt okom büszkélkedni: minden
barátra tiz ellenség esett. Az összes metafizikusok, még a materialisták
is, sőt mindenki, akinek titkos metafizikai hajlandóságai voltak,
egyértelmüleg felzudultak ellenem. Az utolsó napok során azonban egy
csomó, eddig ismeretlen barátra bukkantam, ugy hogy ennek a mai ünnepnek
ebben a vonatkozásban is uj örömöt és reményt köszönhetek. A bölcsészet
persze háromezer év óta a legelkeseredettebb nézeteltérések harczi
mezeje és egy emberéleten belül nem is szabad csöndet és békét várnunk.“

Helmholtz végre a maga életét hivatalához, nemzetéhez és az emberiséghez
olyan tökéletes vonatkozásba állitotta, hogy fejtegetéseimet nem tudom
méltóbban befejezni, mint az ő ragyogó szavaival:

„Képet akartam Önöknek festeni tudományos törekvéseim és sikereim
történetéről és talán megértik Önök, hogy az elismerés szokatlan bősége
meglep. Eredményeimet magam is kellőleg értékeltem, mert ujabb
kutatásaim irányát adták meg, de remélem, nem lettem önimádóvá. Elég
alkalmam volt a nagyzási hóbort átkait látni s igyekeztem kikerülni ezt
a végzetes veszélyt; szigoru önkritika a legbiztosabb pajzs ellene.
Nyitott szemmel kell csak megitélni: mit tudnak mások és mit nem tudunk
mi s a veszély már nem fenyegető; ami a magam munkáit illeti, sohasem
javitottam egy tanulmányom kefelenyomatát sem anélkül, hogy huszonnégy
órával később már ne szerettem volna egyik-másik pontot kijavitani, vagy
kiegésziteni.

„Önök azt állitják, hogy hálával tartoznak nekem; nem volnék őszinte, ha
tagadnám, hogy valaha más tudatos czélom is volt, mint az emberiség
érdeke. Minden időmet azonban, amelyet hivatalos kötelességeim és
családi gondjaim fennhagytak, tudományos munkákra forditottam, belső
ösztönből, amely folyton tovább és tovább hajtott és életemet teljesen
kitöltötte. A két akadályozó tényező sem tudott különben czélomtól
elterelni. Hivatásom egyetemi előadásokra kötelezett, családom pedig
kutatói hirnevemnek megalapitására és fejlesztésére. Az állam tehát,
amely megélhetést, tudományos segédeszközöket és sok szabadidőt
biztositott, joggal követelhette, hogy pártfogása révén elért
eredményeimet alkalmas formában közkincscsé tegyem.

„Nem merném állitani, hogy tudományos működésem első szakában, amikor
még a megélhetésért kellett küzdenem, a tudásvágyon és a hivatalnoki
kötelességérzeten kivül magasabb etikai czélok is vezéreltek volna; amig
önző indokok késztettek munkára, nehéz volt felülemelkedni rajtuk. Igy
van ez, bizonyára, a kutatók javarészével. Később azonban, biztos állás
mellett azok, akik a tudományt nem belső hajlamuk szerint művelik, a
további kutatással végleg felhagynak, de akik lankadatlanul dolgoznak
azontul is, az emberiséghez való viszonyuk eszményibb értelmezését
veszik már jeligéül. Saját tapasztalataikból győződnek meg arról, hogy
gondolataik akár az irodalom, akár a tanitás utján, de áthatják
kortársaikat, szinte önálló életre tesznek szert, a tanitványok
seregében gazdagabb tartalmat és szilárdabb alakot nyernek és emellett
nékik is állandó hasznukra válnak. Ne felejtsük el, hogy saját
gondolatai mindenkinek inkább a szivéhez nőttek, mint az idegeneké és a
magáéi dus kifejlődésében mindig több öröme telik, mint a másokéban. Az
atya szeretetével hasonlitható össze ez az érzés, amely a szellemi
gyermekért épp ugy harczol és épp ugy gondoskodik róla, mint vérbeli
ivadékáról.

„A művelt emberiség egész gondolatvilága is élő és fejlődő erőnek
tetszik, amely a mulandó emberi léttel szemben az örökkévalóságot
képviseli. A maga apró szolgálataival kiki a tudomány szent ügyének
áldoz, amelyhez forró szeretet kapcsolja és amely az ő munkáját is
megnemesiti. Elméletben mindenki megértheti ezt a tényt, de csak a saját
tapasztalatai fejleszthetik ösztökélő érzéssé.

„A világ nem bizik az ideális inditó okokban és hirvágynak kereszteli
el, pedig ez a kétfajta jelenség élesen elkülönithető egymástól. Kérdés:
mindegy-e valakinek, vajjon eredményeit az övének ismerik-e el, ha
semmiféle anyagi előny nem is jár vele? A válasz a laboratórium
vezetőinél leginkább kézenfekvő: a tanárnak itt nemcsak az
alapgondolatokat, hanem a nehézségek eltávolitására szolgáló
utmutatásait, uj kitalálások és megoldások érdekében, prédára kell
dobnia. A tanitványok mindent magukba szednek s ha munkájuk sikerül, a
tanár érdemei az ő nevükben olvadnak fel. Ki keresi: mit adott hozzá az
egyik s mit a másik? Hány tanár akad, aki ebben a vonatkozásban
egyáltalán ne volna féltékeny?

„Uraim, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ösztönöm késztetett
arra a munkára, amelyet önök hasznosnak és tanulságosnak itélnek s
amelyért dicsérettel árasztanak el. Boldog vagyok, hogy kortársaim ilyen
gazdaggá tesznek elismerésükkel és hálájukkal a magam tevékenysége
iránt, amely az én számomra volt a legérdekesebb. Kortársaim azonban
nekem is sokban és sokat segitettek. Megszabaditottak az anyagi
gondoktól, külső segédeszközöket biztositottak a számomra, bennük
találtam meg az emberiség szellemi képességeinek mértékét s munkámban
való részvételükkel az ideális emberiség közös szellemi világának élő
képét adták, amelynek fényében a magam fáradozásai is teljesebb értékben
ragyognak.“




Liebig.

Liebig 1803 május 14-én Darmstadtban született, tiz gyermek közül
másodiknak. Atyja droguista- és gyarmatárukereskedő volt, szerény
viszonyok közt élt, de szorgalma és takarékossága által, feleségének,
Moser Máriának hathatós közreműködése mellett, meglehetős jólétre tett
szert. Liebig anyja fogadott leánya volt Moser Fülöp gazdának; igazi
szüleinek kiléte ismeretlen maradt. Az asszony kivételes nő volt, tiz
gyermekén kivül az üzletet is ellátta, fáradhatatlan és erős akarattal.
Második fia arczban is, kifejező profiljával, nagyon hasonlított hozzá.
Atyja az eladásra szánt czikkek nagy részét maga állította elő és e
czélra laboratóriumot rendezett be, melyben fia segédkezhetett neki; így
tehát már igen korán sok kémiai anyaggal és kisérlettel ismerkedett meg,
rajtuk alapulnak későbbi sikerei. Az öreg Liebig egyéniségéről nem sokat
tudunk; úgy látszik, csendes és szorgalmas ember volt, talán olyan, mint
a milyen komor, becsületes embernek Faust mutatja be saját atyját.
Feltünik a viszonyok hasonlósága a Mayer szülői házáéval, de a két fiu
jelleme a lehető legeltérőbb.

A gyakorlati preparáláson kivül Liebig korai kémiai hajlandóságára az a
körülmény is lényeges befolyással volt, hogy egyszer, mikor atyja
részére a nagyherczegi könyvtárból könyveket vitt el, megismerkedett
Hess könyvtárnokkal, ki maga is érdeklődvén a természettudományok iránt,
a fiatal Liebiget annyira megkedvelte, hogy a tizennégy éves fiunak a
gazdag kémiai könyvtár szabad használatát is megengedte. Liebig egy
önéletrajzi skizzében elmondja, hogy válogatás nélkül mindennek
nekiesett, a milyen kémiai műhöz csak hozzájuthatott. Azokat a
kisérleteket, a melyekkel szerény eszközei segélyével megpróbálkozott,
számtalanszor ismételte, a mig minden részletüket ki nem ismerte; később
maga említi, hogy így a kémikus ama sajátos tehetségét, hogy
szemléletekben gondolkozzék, vagyis a logikai folyamatok helyett
kémiaiakat használjon fel, saját magán nagyban kifejlesztette.
Hozzátehetjük talán, hogy annak, aki bizonyos számu kémiai átalakulást
pontos szemlélet szerint ismer, nem esik nehezére a többinek puszta
leirás nyomán oly mértékben való elsajátítása, hogy később a
gyakorlatban már régi jó barátokként üdvözölheti őket. Liebig
ismeretkörét a laboratóriumok sűrü látogatása is bővítette; legnagyobb
hatással azonban egy vándor vegyész és csodadoktor volt reá, aki a
darmstadti nagyvásáron durranó ezüstöt állitott elő. Liebig a vörös
gőzökből arra következtetett, hogy az ezüst feloldása salétromsavban
történt, alkohol jelenlétét pedig úgy állapította meg, hogy a kuruzsló
ugyanabból az üvegből az emberek piszkos kabátujját is kitisztogatta és
e mellett alkoholszag volt érezhető. Odahaza azután megkisérelte a
durranó ezüst előállítását és magánkivül volt örömében, a midőn sikerült
is.

Ez az esemény eszünkbe juttatja a fiatal Mozartot, ki egy sokszólamu
mise egyszeri meghallgatása után emlékezetből leirta az egészet.

Ilyen kisérleti jelenségeknek, mint ez az első volt, több izben jutott
lényeges részük élete fontosabb fordulóin, az által, hogy vegyészi
önbizalmát felébresztették és felbátorították őt arra, hogy ne csak
pontosan előírt kisérletek reprodukálásaival próbálkozzon meg, hanem
igyekezzék saját erejéből ismeretlen utakon is járni.

Mint a kiváló emberek legtöbbje, Liebig is korán fejlődött fiu volt.
Tudjuk, hogy több mint két évvel korábban az átlagos és szokásos
életkornál vették fel a gimnáziumba. Mig az alsó osztályokat
szabályszerüen, bár gyengén végezte, később a klasszikus tárgyakban
mindinkább hátramaradt; sohasem volt jó tanuló. Volhard a Liebigről írt
életrajzában több kortársáról emlékezik meg, kik később sokra vitték, de
az iskolában utolsók voltak; legtekintélyesebb közöttük Gervinus
történetíró, a ki tizennegyedik évében kilépett a gimnáziumból és
könyvkereskedő lett.

Liebig körülbelül tizenötödik évében hagyta el a gimnáziumot, melynek
ókori filológiai szellemével nem tudott megbarátkozni; atyja egy
heppenheimi gyógyszerészhez adta, hol tiz hónapig maradt. Vogt beszéli,
hogy a robbanó ezüsttel való kisérletezései miatt, a melyeket
kamrácskájában rendezett, tanonczideje idő előtt véget ért. Volhard
ennek a közlésnek igaz voltát kétségbe vonja, de kételyét nem indokolja
mással, mint hogy Vogt általában szerette történeteit drámailag
kiszinezni. A lélektani valószinüséget alig lehet letagadni és így ez
volna a kisérleti jelenségek második döntő fellépése Liebig életében.
Liebig visszakerült az apai házba és sok könyörgés után megkapta atyja
hozzájárulását, hogy vegyészi tanulmányokat folytathasson. Miután akkor
még nem állt fenn a mai helytelen rendszer, hogy csak érettségivel
lehetett az egyetemre jutni, könyen beiratkozhatott a bonni egyetemre,
hol Kastner, a legtekintélyesebb kémia-tanár adott elő. Kastner a
következő évben Erlangenbe költözött s Liebig vele tartott, mert tanára
megigérte, hogy ásványanaliziseket fog csináltatni vele. De igéretét nem
válthatta be: Kastner maga sem volt a szóbanforgó kisérleteknek ura.

Liebig úgy Bonnban, mint Erlangenben kartársaival egyesületet alakított,
ahol kémiai kisérleteket és vitákat tartottak. Eljárogatott továbbá a
Bonn mellett lévő vegyészi gyárakba és atyjának teljes szakszerűséggel
írja le, mit látott és ezzel kapcsolatban saját ötleteinek megfelelő
alkalmazhatásáról beszél.

Liebig Erlangenben Schelling befolyása alá kerül és később
elkeseredetten panaszkodik, hogy természetfilozófiai tanulmányai folytán
két évet teljesen elveszített; miután azonban Erlangenben csak egy évig
volt és Németországban való összes tanulmányideje három szemeszterre
terjedt, nyilvánvalólag némi tulzásba esik. Schelling őt, legalább
átmenetileg, teljesen lebilincselte, a nélkül, hogy azért saját
szak-tárgyaitól elterelődött volna. Erlangeni buvárkodásának eredménye
egy kis értekezés volt, természetesen a durranó ezüstről, illetve
előállitási módjának pontos leírásáról. Kiemelendő az a megjegyzése,
hogy ezt a preparatumot maga már két év óta így állítja elő, tehát
majdnem biztosra vehetjük, hogy már a heppenheimi gyógyszertárban
foglalkozott vele.

Erlangenben ismerkedett meg Platennel, a költővel s az ismeretség
hamarosan rajongó barátsággá fejlődött. Az élénk vérmérsékletü és
romantikus nagy embereknél gyakran megfigyelhetjük, hogy intenziv
személyi befolyást tudnak kelteni; ez a képessége Liebignek is nagy
mértékben meg volt és későbbi páratlan tanári sikereit nagyrészt ennek
köszönheti. Platen említi, hogy Liebig már akkor közölte vele párisi
utazása tervét s itt akart a két barát találkozni. Erre szolgált
Kastnernek közbenjárása, a ki szintén sokat tartott Liebigről és a
legmelegebben pártolta őt a darmstadti udvarnál. Muló kellemetlenségek,
melyek egy tiltott diákösszejövetelen való részvételből támadtak, nem
akadályozták meg az utazás lehetőségét és Kastner ajánlása után hat
héttel 300 forint utazási ösztöndíjat kapott, a mely később többféle
forrásból kiegészítődött és összesen 1680 forintra rugott, a mi
akkoriban bizonyára tekintélyes összeg számba ment; kétségtelennek
tartjuk, hogy Liebig későbbi hihetetlen tudományos és
szervező-munkássága ennek az idején való elismerésnek és segélynek
köszönhető. Ha ifju energiájának egy részét kellemetlen külső viszonyok
leküzdésére lett volna kénytelen felemészteni, ugy soha sem vitte volna
sokra. Tizenkilenczedik évében, 1822 őszén Liebig Párisba utazott, hol
szivesen fogadták. Önéletrajzában következőleg nyilatkozik erről:
„Később gyakran tapasztaltam, hogy a hivatott tehetség mindenki másban –
mondhatni kivétel nélkül – a tehetség kifejlesztésének ellenállhatatlan
vágyát ébreszti fel; mindenki segít a maga módja szerint és mindnyájan
együtt, mintha összebeszéltek volna; a tehetséges ember azonban csak
akkor ér el eredményeket, ha a tehetség komoly és megrendíthetetlen
akaraterővel párosul. A kifejlődés külső akadályai többnyire
jelentéktelenebbek a belső akadályoknál, mert amint egy természeti erő,
bármily hatalmas legyen is, egymagában sohasem idéz elő külső hatást,
hanem csak más erőkkel kapcsolatban, az ember is, a mit könnyen megtanul
vagy elsajátit, azaz a mihez természetes hajlama van, csak akkor tudja
értékesiteni, ha sok más mindenfélét tesz szellemi tulajdonává, esetleg
több fáradsággal, mint bárki más.

Ebből a kijelentésből arra következtethetünk, hogy Liebig maga sokoldalu
támogatásban részesült, a mi különben rokonszenves egyéniségével
magyarázható. Mindamellett csak egy futó pillantást kell vetni Mayer
sorsára és meggyőződhetünk arról, hogy környezetének barátságos
magatartása nem volt általános, sőt életét végeredményben az ellenkező
véglet tette tönkre.

Liebig különben hangsulyozza, hogy a franczia nyelvü előadások logikai
világossága szinte elbüvölte és összefüggő rendet teremtett a sok
kuszált képzet közt, melylyel régibb vegytani irodalmi buvárkodása alatt
agyát teletömte. Meg kell még jegyeznünk, hogy Liebig szellemét elméleti
téren valósággal felszabaditotta az a körülmény, hogy eddigi ismereteit
át kellett formuláznia az antiflogisztikus tudományos nyelvre, (amelyet
Párisban kizárólagosan használtak) és ez a felszabadulás nem jutott
volna osztályrészeül, ha elejétől kezdve a modern elméletekkel
foglalkozik. Maga szintén kiemeli: „a mi a párisi előadásokban ujnak
vagy megszakitottnak volt ténybelileg feltüntetve, nékem a megelőző
tényekkel szoros kapcsolatban lévőnek tetszett, ugyannyira, hogy az
utóbbiak nélkül az előzőek sem állhattak meg.“ Láthatjuk, hogy Liebig a
tudomány genetikai összefüggésének megismerése által, még tanárai, a
nagy franczia fizikusok és kémikusok felett is jelentős előnybe jutott,
ahogy később ez nyilvánvalóvá is lett. Össze kell csak hasonlitanunk
Liebig hatásának tartós voltát, egyik kortársának, Dumasnak rövidéletü
dicsőségével, hogy a nagyszabásu és a kicsinyes tudományos perspektivák
viszonylagos értékét szembeállithassuk egymással. Liebig franczia
tanulmányai révén a tudományos gondolkozás szigoruan tárgyilagos és
kisérleti irányitását is magáévá tudta tenni. Németországban a
tizenkilenczedik század elején a természetfilozófiai munka rendje
egymástól távoleső, ennélfogva titokzatos jellegü analógiák bizonytalan
keresztülvezetésében állott s a világos gondolati összefüggéseket inkább
kerülték, mint keresték. A francia tudomány következetes pozitivizmusa –
amelynek eredményei közkézen feküdtek – annál inkább lebilincselte az
ifju Liebiget, mert az erlangeni tanok és tanárok alacsonyrangu voltát
nagyon is érezte.

Liebiget azonban két oldalról is igyekeztek czéljaitól elterelni. Sok
ajánló-levele volt, de azok a társaságok, melyekhez meghivást kapott,
nem voltak kedvére és igy hamarosan felhagyott velük. Másrészt Platennel
való barátsága is megujult s a költő nagyon szerette volna rideg kémiai
munkásságától elvonni, hogy a nyelvek és a történelem tanulmányozásával
„általános“ műveltséget szerezhessen. Ha elképzeljük, mennyit ártott
volna a tudomány jelenlegi kifejlettségének, ha Platen tanácsát
elfogadja, akkor látjuk csak be, milyen csekély értéke van a még ma is
tulbecsült filológiának. Liebig azzal tért ki Platen buzditása elől,
hogy a materiálizmushoz van kötve és figyelmeztette, milyen gyarló
eredménynyel próbálkozott az angol és olasz nyelv elsajátitásával.
Platen kétségtelenül nem volt annyira engedékeny, mint Wöhler, aki
hasonló ajánlatának elháritása után azt irja Liebignek: „Különben,
hogyan is jutok ahhoz, hogy az oroszlánnak czukrot kináljak!“

Liebig mindenesetre igyekezett Platen kedvébe járni és a „Felszabaditott
Jeruzsálemet“ majdnem végig is olvasta; kedves és tanulságos dolog
azonban, hogy egy bájos szonettről való kedvező véleményét fizikai és
kémiai fogalmak igénybevételével tudja csak kifejezni és Gay-Lussacnak a
gázokról tartott felolvasása után akként áradozott, hogy maga is gázként
szeretné barátját körülölelni.

Közben folytatta kémiai munkálatait Gautier de Claubry laboratoriumában
és Thenard tanácsai nyomán. Kisérletei termé-szetesen ujra a robbanó
vegyületekre vonatkoztak, de időközben való rendszeres iskolázottsága
meglátszik azon, hogy természetüket lehető sok és közelálló kémiai
egyesülésből akarta kimutatni. A robbanó vegyületek, mint már Kastner is
sejtette, saját savuk sói gyanánt alakultak ki. A nehézség abban állott,
hogy, mint ma mondanók, komplex sókról volt szó, amelyeknél a fém
felerészben savba megy át és a szokott reakció elmarad. Igy preperálta
Liebig az ezüstnitrát és a higany robbanó savainak alkalikus sóit;
sikerült is rezet behelyettesitenie. Ama megállapitása folytán, hogy
elégett magnézium feleslegével explóziós szétbontás elkerülhető, e
kapcsolatok összetételét is meg tudta határozni és kitünt, hogy az uj
sav is éppen szénsavvá és amoniákká esik szét.

Ezeken a határozott eredményeken kivül még sok másra is utalhatunk,
melyek azonban még nem tisztázódtak teljesen; a tanulmány azzal a
jellemző vallomással kezdődik, hogy a fiatal szerzőnek régebbi irásaiban
az elméleti felfogást illetőleg ugyan tévedések is találhatók, de a
megállapitott eljárási mód fenntarthatónak mutatkozik.

Ez a munka, melyben a franczia befolyást még az olvasó figyelmének az
eredmények jelentőségére való felhivása is bizonyitja, tényleg nagy
feltünést keltett. A franczia akadémia közzétette a „Külföldi tudósok
értekezései“-ben és német nyelven is többször megjelentek. Ha
elgondoljuk, hogy Liebig akkoriban husz éves volt, ismét a nagy emberek
jellegzetes koraérettségét látjuk, a mely különösen a romantikus
tipusnál tapasztalható, egyszersmind meggyőződhetünk arról, hogy az
ilyen korai érettség semmi tekintetben sem hátráltatja a szervezet
szabályszerű, sőt előnyös fejlődését, a hogy sok ugynevezett pedagogus
látatlanban szabályba szereti foglalni. Természetesen: könnyebb egy
korán érett gyermeket helytelen neveléssel elrontani, mint olyant, a
kinél az agy önálló működése egyáltalában meg sem indult; de korán érett
gyermekek a szabad fejlődés utján már annyiszor váltak kitünő emberekké,
hogy inkább tartunk a fejlődési törekvések erőszakos visszaszoritásának
megnyomorító hatásától, mint attól, hogy a szabad szárnyalás és
szakszerű támogatás esetleg időelőtti kimerültséget fog előidézni.

A franczia akadémia közlésének legfontosabb következménye azonban
Humboldt Sándorral való megismerkedése volt. Miután Humboldt klasszikus
utleirásainak nyilvánosságra hozatalával a legteljesebb tudományos
tekintélyre tett szert, azt a nemes feladatot tüzte ki maga elé, hogy
tehetséges fiatal tudósokat fedezzen fel és mindenben melléjük álljon.
Az akadémia ülése után felkereste Liebiget, a ki preparatumainak
összegyüjtésével volt elfoglalva, megismerkedett vele és annyira pártját
fogta, hogy barátjának Gay-Lussacnak magánlaboratoriumába is bevezette
és Gay-Lussacot rábirta, hogy Liebiggel személyesen foglalkozzék.
Tudományos kötelességének ez a nagyszerü felismerése kibékit bennünket
Humboldt egynémely személyi hiuságával. Igy például mindjárt másnap
meghívta Gay-Lussacot, Thenard-ot és Liebiget ebédre; utóbbi azonban nem
jelent meg. Humboldt ugyanis nemrég jött vissza hosszabb utazásából
Párisba és természetesnek találta, hogy őt látásból mindenki ismeri;
Liebig azonban csupa szerénységből nem kérdezte meg nevét és az
akadémiai szolga sem tudott a kis urról semmi közelebbit. Liebig később
azután kimentette magát és Humboldt még többször volt fontos időkben
segitségére.

Liebig ezt az értékes támogatást mindig elismerte és ennek jeléül
legjelentékenyebb müvét Humboldtnak ajánlotta. Az előszóban megemlékezik
találkozásukról és igy folytatja: „Vele való találkozásom egész jövőmnek
alapköve lett; a leghatalmasabb és legszeretetreméltóbb tudós támogatóra
és barátra találtam benne. Ismeretlenül, ajánlólevél nélkül voltam egy
óriás városban, ahol a nemzetközi nagy emberáradat az ottani kiváló
természetbuvárokkal és tudósokkal való érintkezést annyira megneheziti,
hogy magam is, mint sokan mások, észrevétlenül pusztultam volna el;
Humboldt révén ez a veszély elmult felettem. Ettől a naptól kezdve,
minden intézet és minden laboratorium tárva állott előttem; meleg
érdeklődést és ennek révén olyan hű és állandó barátokat tudtam
szerezni, mint kitünő tanáraim, Gay-Lussac, Dulong és Thenard. Az ő
bizalmuk tette lehetővé, hogy méltó voltam arra a működési körre, a
melynek határain belül tizenhat évig szakadatlanul dolgoztam.“

Az utóbbi megjegyzés Humboldt közbenjárására vonatkozik a giesseni
tanári állás neki juttatása körül, amiről alább lesz szó. Egyidejüleg
olyan szoros baráti viszony fejlődött ki a negyvenöt éves Gay-Lussac,
(aki tudományos pályafutása javarészén már tul volt) és a fiatal kezdő
közt, hogy a kitünő tudós együtt dolgozott Liebig munkálatain vele és
egyik nehéz kisérlet sikerülte után valóságos diadaltánczot járt a
laboratórium-asztal körül. Liebig is egész életén át hálás
lekötelezettje maradt Gay-Lussacnak és mindig sikra szállt mellette,
amikor igazságtalan támadások érték.

A közös munka, tudományos szempontból, rendszeres továbbfejlesztését
jelenti Liebig próbálkozásainak és a Gay-Lussac technikai
segédeszközeinek eredményes hatása nyilvánvaló. Sikerült is a robbanó
ezüstöt teljesen analizálni és az eredményt sokoldalu kisérletezéssel
megtámasztani; egynéhány további kémiai termékre is rábukkantak. A
tudomány akkori felszereltsége mellett lehetetlen volt az összetételek
szervezetébe behatolniok, miután a szükséges előfeltételek hiányoztak.

Ezirányu munkássága is élénk feltünést keltett, a legtöbb szakfolyóirat
hirt adott róla és Berzelius is felvette az évi jelentésbe, részletesen
és elismerő hangon; ez utóbbi körülmény sokkal nagyobb jelentőségü volt,
mint a „Külföldi tudósok tanulmányai“-ban való közzététel, miután a
jelentés álláspontja teljességgel befolyásolhatatlan volt.

Liebig 1824. elején visszaérkezett hazájába és kereste az alkalmat, hogy
szerzett tudását és ismereteit értékesithesse. Még Párisból megszerezte
in absentia az erlangeni tudorságot; az értekezés elméleti tartalmu volt
és a szervetlen kémiának a szerveshez való viszonyát tárgyalta; szövege,
ugy látszik, elkallódott. Kastner meleg ajánlatára a felavatást
engedélyezték. Arról volt szó tudniillik, hogy a külföldön
(Bajorországban) szerzett rangfokozat a giesseni országos egyetemen is
érvényesithető legyen, ami Schmidt fizikai és Zimmermann kémiai tanár
vizsgái alapján történt csak meg. Azután Humboldt befolyása is hatott és
a kormány – az egyetem megkérdezése nélkül – Liebiget rendkivüli tanárrá
nevezte ki 1824. május 24-én. Liebig akkor alig volt több 21 évesnél.

Mint emlitettük, a kémiai tanszéket Giessenben Zimmermann töltötte be.
Eleinte teologiát tanult, azután a természettudományokhoz és a
pedagógiához tért át és az akkori természetfilozófiai stilusban
működött. Egy kis kerti házban volt a laboratórium és 220 forint
fentartási költség lett részére évenként folyósítva. Liebig folyamodott,
hogy a laboratórium és ez a fentartási költség neki is rendelkezésére
álljon; természetesen e kérését elutasitották; mindössze évi 100
forintnyi javadalmazást kapott. Megkezdte előadásait és a váratlan és
diadalmas versengés ugy látszik, Zimmermanra nézve tragikusan végződött.
1825 nyarán ugyanis mindketten ötórás vegytani kollégiumot hirdettek,
Zimmermann azonban nem tudta öszehozni. Erre előbb utazási ösztöndijat
kért és miután visszautasitották, szabadságért folyamodott, amelyet
azonban, ugy látszik, meg sem kezdhetett, mert nem sokára ezután vizbe
fult. A halálfelvételi jegyzőkönyvben ez utóbbi két szó át van huzva és
helyettük „halálát lelte“ áll; a temetés már másnap este megtörtént
„Wagner pedellus jelenlétében, a ki ezen jegyzőkönyvet a pappal együtt
irta alá.“ Miután az eset tisztázásához nincs elegendő anyagunk és
nehezen is volna megszerezhető, tekintsük az ügyet befejezettnek.

Liebig elragadó személyiségével hamarosan legyőzte azt a tartózkodó
magatartást, a melyet a tulságosan fiatal és „rendszertelenül kiképzett“
tudós gyors kineveztetése idősebb tanártársainál előidézett; különösen
Vogt tanárban akadt igen értelmes és készséges támogatóra. Ha
meggondoljuk, hogy ma ilyen kinevezés, mint a főiskolák belső
szabadságának megsértése, minden egyetemen viharos felzudulást
támasztana, ha a közoktatásügyi miniszternek egyáltalán bátorsága volna
olyan valakinek juttatni tanszéket, a ki még az érettségin sem esett
keresztül, sőt a gimnáziumból alkalmatlan volta miatt egyszerüen
eltávolitották, meg kell állapitanunk, hogy Németország azóta
rohamléptekkel közeledett a kinai ideálok felé.

Liebig főtörekvése, mindjárt állásának elfoglalása után abból állt, hogy
a tanitási rendszert lehetőleg fejleszsze. Egyrészt az átélt nehézségek
tették előtte kivánatossá, hogy fiatalabb kartársainak utját egyengesse,
másrészt és főleg az a belső ellenállhatatlan vágy uralta, a mely
személyiségében és szellemi szervezetében rejlett és gondolatai és
munkatervei lehető legszélesebb elterjesztésében valósult volna meg. Ez
a czél volt a legfontosabb előtte jó ideig, erre áldozta legtöbb idejét
és pénzét s a kutatók kiművelésére szolgáló laboratórium megteremtése
volt minden alkotása közt a legeredetibb és leglényegesebb.

A kezdet meglehetős szerény volt: néhány kollégájával összeállott, hogy
gyógyszerész-jelöltek és technikusok részére olyan intézetet alapítson,
a melyben egy éven át hivatásukra külön kiképzést nyernének. Az egyetemi
tanács (a filologusok testülete) ellene volt a tervnek, a miniszterium
pedig az ajánlattévők magánvállalkozásának minősitette. Ők azután meg is
valósitották az ötletet, beállitották az előadások rendjét, ugy hogy a
megfelelő felhivás a szaklapokban már 1826 folyamán megjelenhetett. Bár
először csak ketten iratkoztak be, az eredmény annyira kedvező volt,
hogy nemsokára a rövid laboratóriumi oktatást az egész téli szemeszterre
ki kellett terjeszteni. Az 1827–28-iki téli félévre már októberben
lefoglalták az összes helyeket. A laboratórium egy hajdani kaszárnya
őrségi helyiségében volt berendezve és tulajdonképp csak az egyetlen
őrszobából állott; egy kis kamrácska szilgált mérleghelyül és egyuttal
preparáló szobául, minélfogva télen nem volt szabad füteni. Elől egy
nyilt oszlopcsarnok volt, ahol valamikor az őr járt fel és alá; itt
mérges gázokkal kisérleteztek. Igy kezdődött meg a kémiai
oktató-laboratórium kifejlődése, mely minden egyetemi tanitásnak
alapvető intézménye lett vagy azzá lesz ezután.

Daczára annak, hogy a helyzet tarthatatlan volta néhány év mulva
nyilvánvalóvá lett és Liebig állandóan orvoslást és javitást sürgetett,
mégis 1833-ig tartott, mig ezzel az ügygyel érdemben foglalkoztak és
csak akkor, midőn Liebig kijelentette, hogy a következő télen –
mivelhogy ismét indokolatlanul huzták-halasztották a dolgot – sem
előadni, sem tanitani nem fog. Lindehez, az egyetemi tanács elnökéhez
intézett levelében, mely őszinteség tekintetében semmi kivánni valót nem
hagy maga után, Liebig panaszkodik a lealázó bánásmód miatt és értesiti,
hogy miután a négy év előtt kért nélkülözhetetlen fizetésemelést
megtagadták, gondoskodott arról, hogy – irodalmi tevékenysége által –
lehetőleg függetlenitse magát az egyetemtől.

Az elnök azután mindent megtett, hogy Liebiget kielégitse; kiengesztelő
levelet irt hozzá, melyben a sulyosabb sérelmekért mentegetődzik, a
többiekre vonatkozólag pedig szóbeli elintézést helyez kilátásba;
értesiti továbbá, hogy az épitési engedély már rendben van. Arról volt
ugyanis szó, hogy az őrház a mellette lévő főépülettel kétemeletes
összeköttetést nyerjen, miáltal Liebig elegendő helyhez jutott volna. Ez
a terv két éven belül végrehajtódott, de csak rövid ideig volt elegendő
a folytonosan szaporodó tanitványok befogadására, ugy hogy néhány év
mulva az egész kezdő tanfolyamot kihelyezték innen és Liebig ezután
kizárólag a haladókkal és végzett növendékeivel foglalkozott. Ez az
állapot 1852 végéig tartott, a midőn Liebig Giessent otthagyta.

Liebig giesseni harmincz éves tanári tevékenységének eredményei addig és
azóta is páratlanul állanak. Nem túlozunk, ha azt állitjuk, hogy Liebig
ez idő alatt az egész kulturvilágot ellátta kémiai tanárokkal. Ha
tekintetbe veszszük, hogy az uttörés után sokkal könnyebb lett volna
hasonló eredményeket elérni és még sem sikerült, akkor tudjuk őt érdeme
szerint megbecsülni. Különösen kiemelendő, hogy Liebig sok tanitványát
ugy irányitotta, hogy később is, a midőn már önállóak lettek és tanáruk
buzditó befolyásától felszabadultak, produktive tudtak működni.
Elsőrangu tanári tehetség volt: minta nélkül, de habozás nélkül is
megtalálta a lényeges eszközt, a melyeknek segitségével rendkivüli
sikerek érhetők el.

Ez az eszköz: az önálló gondolkozásnak a munkánál való kifejlesztése.
Különösen hangzik és mégis oly nehéz a tanitványt szárnyra bocsátani, a
mikor gondolatmenete más utra tér, mint a melyet a tanár feltételezett.
Tudok róla, hogy egy kiváló tudós és köztiszteletben álló tanár hiába
dolgozott, mert tanitványait öntudatlanul rákényszeritette, hogy csak
arra az eredményre bukkanjanak, a melyet maga előre várt. Igy aztán több
száz doktort avatott fel ugyan, alighanem azonban egy tanitványa sem
multa felül, későbben, az átlagot. Liebig a maga rendszeréről
önéletrajzában igy nyilatkozik:

„A laboratóriumban, melyet gyakorlott asszisztensek vezettek, csakis a
kezdőket illetőleg volt tulajdonképeni oktatásról szó; a magam
tanitványait mindössze annyiban befolyásoltam, hogy feladatokat tüztem
ki nekik és ellenőriztem a megoldást: bennem, mint a kör sugarainak,
mindannyiuknak egy közös középpontjuk volt. Különös utasitásokat nem
adtam, reggelenként mindenkitől átvettem a jelentést, hogy előző napon
mit dolgozott és mit akar csinálni: vagy hozzájárultam vagy megtettem
ellenvetéseimet. Mindenki kénytelen volt a maga utját egyedül
megtalálni. Az együttlét és állandó érintkezés folytán, mindegyik részt
vett valamennyiük munkájában, kölcsönösen mindenki tanult a többitől.
Télen kétszer hetenként áttekintő előadást tartottam a legfontosabb napi
kérdésekről. Jórészt szemléltető képet adtam a magam és az ő munkáikról,
összeköttetésben más kémikusok kisérleteivel. Kora reggeltől késő estig
dolgoztunk; szórakozás és mulatság Giessenben ismeretlen fogalmak
voltak. Csak a szolga panaszkodott ismételten, hogy este, amikor
tisztogatnia kellett volna, tanitványaimat nem birta a laboratóriumból
kizavarni. Giessenben való tartózkodásuk emléke, amint többször
hallottam, tanitványaim legtöbbjénél a hasznosan alkalmazott idő
kellemes tudatát ébresztette fel.“

Megismerkedünk egy második ténynyel is, mely Liebig eredményeire
mértékadó: a munka közösségével. Abban az időben, midőn a rendszeres
kémia, főleg Liebig munkálkodása folytán, gyors fejlődésnek indult, az ő
érdeklődése és munkaköre e tudományág minden területét felölelte;
tanitványai igy abba a megbecsülhetlen előnybe jutottak, hogy egyrészt
mesterük munkatársainak érezték magukat, másrészt tudatában voltak
annak, hogy nem végeznek hiába való munkát, hanem a tudomány rohamos
fejlődéséből maguk is kiveszik a részüket. Ez által tanáruk egyéni
lelkesedéseit teljesen átérezték; hiszen semmit sem lehet könnyebben
fiatal emberekkel megosztani, mint becsületes hitet és semmi sem teszi
őket boldogabbá, mint a közös munka. Liebig kutatói jelentősége tehát
szükséges előfeltétele volt rendkivüli tanári sikereinek. Nincs kizárva,
hogy egyéb jeles tulajdonságaival másodrangu tudós még eredeti kutatók
kiképzésében is szép tanári sikerekre viszi; de csak egynéhányról,
esetleg egyről lehet szó, aki az ő révén magasra emelkedik. Állandó
iskola megteremtéséhez nagy horderejü alkotó-gondolatra van szükség.

Liebig tudományos munkásságát eleinte jórészt az oktatási rendszer
megszervezése foglalja le; mindössze a szervetlen és szerves kémiára
vonatkozó néhány érdekes vizsgálódáshoz tudott magának időt szakitani.
Ha magunk elé képzeljük, hogy e munkálatait a régi őrszobában nyüzsgő
tanitványai közt kellett végeznie, csodálkozunk tartalmasságukon és
ötletességükön. A részletekre nincs helyünk kitérni, a robbanó
vegyületek kiindulási pontjáról kell csak megemlékeznünk, miután
életbevágó hatással volt reá. Liebig a durranó ezüstnek köszönheti nem
csak a gimnáziumból való kicsapatását, nemcsak kémikusi pályafutását és
giesseni tanszékét, hanem leghübb barátját is. Miután a durranó ezüst e
szolgálatot Liebignek megtette, többé – egy rövid későbbi időköztől
eltekintve – nem alkalmatlankodott nála.

Ugyanakkor, amikor Liebig Párisban a robbanó savakkal bajlódott, Wöhler
Frigyes, a berlini ipariskola tanára, a ciánsavakkal kisérletezett s
ugyanahhoz az összetételhez jutott, mint időközben Liebig és Gay-Lussac
a robbanó savakra vonatkozólag. Kérdéses volt, vajjon kinek az analizise
téves, miután, az egyenlő megoszlás ténye még ismeretlen lévén,
kizártnak látszott, hogy két különböző anyagnak azonos összetétele
legyen. Gay-Lussac mindjárt utalt arra a lehetőségre, hogy az atomoknak
különböző elrendezéséről volna szó; Liebig viszont Wöhler tévedését
tartja valószinübbnek, amit analizis utján próbál bebizonyitani és
különben más ellentmondásokat is talál nála. Wöhler fölháborodva irja
Berzeliusnak, hogy Liebig hatszázalékos tévedéssel vádolja, holott
Liebig munkájának elhibázott volta minden különös ujabb vizsgálódás
nélkül is nyilvánvaló. Szerencsére 1826-ban Wöhler szülővárosában,
Frankfurtban, személyesen találkozhattak s hamar megbarátkoztak
egymással, olyannyira, hogy az ütközőpontot közös fáradsággal
kiküszöbölték, miután Liebig belátta tévedését. Ezt különben a
nyilvánosság előtt is beismerte, első jelentékeny munkájában pedig,
amelyet a robbanó vegyületekről irt, oxálsavas tartalmuk felől vallott
hitéért is megvezekelt. Liebig gyors és szenvedélyes állásfoglalása
kémiai kérdésekben még többször vezetett hasonló eredményre s Liebig
mindig beismerte botlásait. A nitrogénszénsav salétromtartalmának
kérdése is barátságosan intéződött el közöttük, sőt a két ellentétes
vérmérsékletü tudós (Wöhler t. i. a klassikus tipushoz tartozott) olyan
benső viszonyba került egymáshoz, amelyhez eredmények tekintetében csak
a Geöthe és Schilleré hasonlitható. A kettejük levélváltása (amelyet
Wöhler leánya és Hoffmann adott ki, fájdalom, Wöhler kivánságához képest
csonkán), roppant értékes adatokat tartalmaz a kutatók biológiájához és
a harmonikus tulajdonságokat kettejük között világosan megjelöli.

Röviddel halála előtt, 1871. évi Szilveszter estéjén, Liebig a
következőket irja Wöhlernek: „Ha meghaltunk és rég porrá váltunk, ama
kötelékek, melyek bennünket az életben egyesitettek, az emberek
emlékezetében is örökké összefüznek; ritka példája leszünk annak, hogy
két ember, a kik hiven, irigység és rosszakarat nélkül ugyanazon a téren
küzdött és verekedett, mindig szoros barátságban maradt.“

Előbb elválasztó, később összekötő munkájuk az egyenlő megoszlásu
vegyületekről Berzeliusnál azután az egyenlő megoszlás fogalmához
vezetett, a mely éppen a szerves kémiában nagy fontosságuvá vált.
Figyelemreméltó, hogy a két barát e nagyjelentőségü fogalom kiképzésének
alkalmát nem használta fel, daczára annak, hogy legközelebb jártak
hozzá. Valószinü, hogy ehhez a munkához még nagyon fiatalok voltak.

A leirt organikus kutatások, valamint a többiek is pontos analiziseket
feltételeztek az akkori technikai alkalmatosságok fejletlen volta
ellenére. Az elv ugyan már megállapitást nyert; Lavoisier az első
tájékoztató lépéseket megtette a körül, hogy milyen szerepe van az
oxigénnek az állati testben, t. i. a teljes elégés a képződött viz és
széndioxid meghatározása mellett. De hogy miként kellene e
meghatározásokat a legjobban csinálni, arra nézve nagyon eltérő nézetek
uralkodtak és egy lelkiismeretes kutató, Chevreul, minden egyes
zsirszövet analizisével heteket és hónapokat töltött el, mintha előre
tudta volna, hogy száz és egynéhány éve mellett nem kell nagyon sietnie.

Liebig ezekre a problémákra Gay-Lussac-al való együttmüködése alatt
bukkant rá először és valószinü, hogy az ő hatása bilincselte le
Giessenben, midőn már a szerves anyagok tömege hirtelen felszaporodott
és az analizis feladatainak gyors megoldása az egész kutatási ágnak
életkérdése lett. Liebig különféle közléseiben meg lehet figyelni az
egyes fokozatokat, melyeken át eljárási módja lassan megérett; amaz ugy
a tudományban, mint az életben elfogadott tételt illetőleg, hogy a
legegyszerübbre legkésőbb jövünk rá: Liebig kiáltó példát szolgáltatott.
Készülékéről, a melyen időközben változtatást alig eszközölt, a
következőket jegyzi meg: „E készüléken nincs semmi uj, csak egyszerüsége
és tökéletes megbizhatósága“. Ez az eljárási mód lett később mégis az
ütközőpont, melyből Berzelius és Liebig közt elkeseredett harcz pattant
ki.

Liebig az általa megteremtett egyszerüsités jelentőségét abban látja,
hogy uj anyagok megvizsgálásánál a szerves analizis reagensül szolgál az
anyagok tisztaságának megállapitására és másokkal való azonositásukra. A
reakcziónak megbizhatóságán kivül, lehetőleg kevés időt és munkát kell
igényelnie: „Németországban, különösen Berlinben a sok bonyolult
készülékkel csak analiziseket végeznek, nem pedig vizsgálatokat“.

Hasonló jelentőségüek Liebig munkálatai a gyökelméletről és a többértékü
savakról, a melyek giesseni müködésének kezdetére esnek. Az organikus
kémia utvesztőin egyrészt csak analitikus segédeszközökkel tudott
eligazodni, másfelől még elméleti, azaz összefoglaló és rendet teremtő
áttekintésre volt szüksége. Ha meggondoljuk, hogy ez a tudomány-ág azóta
milyen nagyszabásu fejlődésnek indult és hogy az egyes anyagok
megismerése nem rendszeresen és fokozatosan a legegyszerübb elemekből
indult ki, hanem a véletlen esélyeitől és a kisérletező tudós önkényétől
függött, be kell vallanunk, hogy egy eredményes rendszer éppen eleinte,
a már ismert anyagok csekély számánál fogva, a legnagyobb nehézségekbe
ütközött. Heves harczok indultak is meg akkoriban az uj javak mikénti
rendezése és alkalmazása körül.

A tudományban is, mint az élet más vonatkozásaiban, ugy szokás ilyenkor
eljárni, hogy régi jó példákat keresnek, a melyek szerint az uj
feladatok megoldhatók volnának. A sablónos mintákban való csalódás után
ismerik csak fel a specziális rendszerbeli elveket, a melyekre különben
a részletkérdések teljesebb megértése után jóval könnyebb ráakadni. Az
autonóm rendszer már felépülhet, később javitások és pótlások is
eszközölhetők rajta, de alapjában mégis megáll.

A szervezetlen kémiának már volt egy igen hatékony szisztémája: az
elektrokémiai dualizmus, a mely ugyan a sók sajátos tulajdonságaira
támaszkodik, de a többi anyagokra is megfelelően alkalmazható volt,
lévén a sók a legfontosabb és legnagyobb csoport. Ennélfogva a dualizmus
eszméje a szerves kémiában is megváltó ötletnek látszott és Liebig
gyökelmélete segédeszköznek pompásan beillett.

Liebig Gay-Lussac révén került a gyök fogalmához (olyan atomcsoport, a
mely egyes elemeknek bizonyos vegyületekben való funkczióit végzi),
miután kiváló tanára a cziánról irt szép tanulmányában egy tipikus
gyökre mutatott rá. Hasonló alapgondolatra jutott Wöhlerrel való egyik
közös buvárkodásában, a melylyel különös jelentősége folytán bővebben is
foglalkozunk.

Már első leveleikben tárgyalják az együttes munkálkodás szükséges
voltát; sok propozicziót azonban egyiküknek vagy másikuknak vissza
kellett utasitania, ugy hogy csak kisebb tudományos feladatokat intéztek
el közösen. Végre 1832. május 16-án irja Wöhler Kasselből, a hova
időközben átköltözött: „Komolyabb munka után vágyom; ne csináljunk talán
rendet a keserü mandulaolaj kérdésének zürzavarában?“

Liebig hozzájárult a javaslathoz és Berzeliusnak ezidejüleg igy ir:
„Wöhlerrel kezdek összeveszni; ugylátszik, a sors nem engedi, hogy olyan
valamit tegyünk, amit a másik már nem csinált volna meg, vagy legalább
ne készülne reá: igy minden eredetiségnek vége van! Legutóbb például a
keserümandulaolajjal való kisérletezésre hiv fel s én, mielőtt még
levelét megkaptam volna, összes gyógyszerész-ismerőseimet felkértem,
szerezzenek nekem keserümandulaolajat, mert foglalkozni akarok vele.“ E
közös munka, bár nagyon szomoru körülmények közt, kezdetét is vette.
Wöhler tudniillik még 1832 május 30-án azt irja: „Örülök, hogy a kérdés
tetszik neked; lássunk mielőbb hozzá!“ – mikor váratlanul elvesztette
szeretett, fiatal nejét. Liebig junius 15-én irja hozzá: „Szegény, drága
barátom, ki hitte volna ezt a rettenetes szerencsétlenséget a boldog
órák között; szegény barátom, milyen üres volna itt minden vigasztalás.
Nem tudom Néked kifejezni, milyen fájdalmas érzés fogott el, amikor ezt
a hiradást megkaptam; ugy hatott rám, mintha velem történt volna meg. Ha
elgondolom, mennyire örültetek a költözködésnek, hogy szerettétek
egymást és mennyire ragaszkodtatok egymáshoz – és most vége, gyászos
vége minden reménységnek és kivánságnak! Milyen fiatal volt, milyen jó
és kedves, mennyire pótolhatatlan a szülők és a Te számodra. Jőjj
hozzánk, kedves Wöhler; ha nem is tudunk vigaszt nyujtani, talán
segitségedre lehetünk gyászod enyhitésében; Kasselben csak saját
egészségedet teszed tönkre. Majd dolgozni fogunk együtt valamin;
Párisból amygdalint hozattam és mindjárt rendeltem 25 font keserü
mandulát. Nem szabad utazgatnod; dolgoznod kell, de nem Kasselben.
Érzem, mennyire ellenszenves lehet most minden munka néked és mégis
jobb, mintha egészen odaadnád magad a fájdalomnak. Nem is mertem eddig a
hirt feleségemmel közölni, csak lassan-lassan fogom megmondani, mert
tudom, mennyire le fogja sujtani őt. Jőjj hozzánk, a hét végére várlak.“

A szivélyes meghivás eredménynyel járt; együtt folytatták le a
mandulaolajjal való vizsgálódásaikat. Augusztus 30-án irja Wöhler:
„Megint itthon vagyok szomoru elhagyatottságban és nem tudom nektek
megköszönni azt a sok szeretetet, ameylyel magatokhoz vettetek és
magatoknál tartottatok. Boldog voltam, hogy együtt dolgozhattunk; a
keserümandulaolajra vonatkozó értekezést mellékelem.“

Ez a munkálat rendkivüli feltünést keltett, amelynek okát abban kell
keresnünk, hogy egy csomó olyan vegyületet irtak le, amelyek egymásból
keletkeztek és szorosan egymáshoz tartoznak s még sem sorozhatók be az
oxidok vagy sók ismert tipusai közé. Azt hitték tehát, hogy meg van az
alapja, legalább is _egyik_ alapja annak, hogy a szerves kémia temérdek
anyaga áttekinthető rendszerbe foglaltassék. Berzelius is épp ezért ir
róla Évi jelentésében olyan szokatlan áradozással s egy uj vegytan
hajnalhasadását üdvözli benne.

A legfeltünőbb eredményt abban látták, hogy amorf szénből, hidrogénből
és oxigénből egy igen bonyolult vegyületet, a benzoylt állitották elő,
amely e genetikusan összefüggő anyagok közös alkotórésze gyanánt
jelentkezett s igy ez anyagok a benzoylből épp ugy levezethetők, mint
egyik elemnek vegyületei. A gyökelmélet evvel hatalmas oszlopra
támaszkodhatott és Liebig elméletének sulyát kellően értékesitette is,
amig a strukturális elmélet fel nem váltotta az övének egyeduralmát,
amely azonban, megtörve bár, még ma is érvényesül.

Liebig egy másik alapvető tevékenysége: a többértékü savak tana és a
savaknak, mint hidrogénvegyületeknek általánosabb alkalmazása. Ez utóbbi
nézet Davytől ered, aki a klórról irt munkájában utal rá, de Lavoisier
elmélete (az oxigén döntő szerepe a savak körül) akkoriban minden mást
elnyomott, miután Berzelius is az övét vette fel a maga elektrokémikus
rendszerébe. Graham másfelől a különböző kénsavak vonatkozásait
világitotta meg, amennyiben a kénpentoxidnak egy, két vagy három atóm
vizzel való vegyületeinek tekintette őket. Liebig ezt a két feltevést
egyesitette: a savakat hidrogénvegyületeknek fogta fel, amelyekbe fém
helyettesithető be. Aszerint, hogy a kérdéses savnak egy vagy több
helyettesithető hidrogénatómja van: egy vagy többértékü. Ez a tétel ma
is áll s mindössze egy lényeges kiegészülés járult hozzá: a savak
molekuláris mennyiségének meghatározása. Igy azokat a formulákat,
amelyekre a hidrogénatómok száma vonatkoztatandó, egyértelmüleg lehet
felállitani. Liebignek csak a savanyu és kettős sók kriteriuma állt
rendelkezésére, amelyekben a hidrogénatómokat részben vagy egészben
különböző fémek helyettesitik s igy egyértékü savaknál nem fordulhatnak
elő. A két kritérium nem felel meg, miután az egyértékü savak is
alkothatnak savanyu sókat s ezen a hiányosságon, legalább némileg, csak
a molekuláris kapcsolatokkal lehet segiteni.

Liebig idevonatkozó eszméit – ami nála szokatlan – habozva és lassan
képezte ki teljesen és 1837-ben vázlatszerüleg nyilvánosságra hozta; a
kimeritő feldolgozás a következő évben került közkézre. Feltünő nála,
aki máskor oly pazarul bánik az elméleti általánositásokkal, hogy ez a
könyv három fejezetre oszlik: Tények, Elmélet, Feltevések; az utolsó
fejezet a savaknak fentebb emlitett, ma már általánosan elfogadott
hidrogén-elméletét tárgyalja.

Liebig szokatlan tartózkodása többször felötlik és a könyv végén
hangsulyozva is van: „Emlitettem, hogy e nézetem néhány szerves sav
vegyületeinek megvizsgálására csábitott; eredményeim az első fejezetben
találhatók… Joggal kérdezhetné valaki: helyes volna ez a feltevés,
azért, mert esetleg felfedezésekhez vezet? Nehéz a válasz: az uj elmélet
mérlegelésénél és alkalmazásánál nem szabad, hogy e nézetek
megvesztegethessenek bárkit is. Minden nézetnek az a sajátsága, hogy
birálatot, kisérletezéseket, munkavágyat ébreszt. Igy áll a dolog az én
elméletemmel is, amely kémiai vegyületeket határozott vonatkozásokba
akar hozni egymással. Nem bizonyos, hogy ez a feltevés a valóságnak
megfelel, csak annyi kétségtelen, hogy a jelenlegi szempontok nagyon
hézagosak és a régi módokon már nem egészithetők ki. Ez uj elmélet uj
utakkal próbálkozik; ki tudja, czélhoz fog-e érni? Arról azonban meg
vagyok győződve, hogy ezen az uton mindenki fontos és nagyszabásu
felfedezésekhez juthat; elméletem a kémiai vegyületeket harmónikus
egészszé egyesiti; aether és ammoniak, terpentinolaj és kénhidrogén egy
és ugyanazon táborba tartoznak. A sötétség után virradást érünk!“

Óvatos felépitését annak tulajdonithatjuk, hogy feltevései a
Berzeliuséval ellenkeznek. Mialatt ezen a munkán dolgozott, kisebb
nézeteltéresek zavarták meg a kiváló mesterrel való jó viszonyát s
mindenféle pletyka révén lassankint végleges szakitáshoz vezettek.
Liebignek mindenesetre becsületére válik, hogy a mestert kimélendő,
annyira mérsékelte szokott szenvedélyességét, hogy rendszert alapitó
gondolatait nem hangsulyozta értékük szerint, hanem puszta feltevések
szerény köntösébe bujtatta őket.

Hogy milyen nehezére esett Liebignek a hidrogénsavakról való nézetét
átgyurnia, egy Berzeliushoz intézett leveléből is láthatjuk, amely 1836.
évi február 23-áról (tehát mindössze egy évvel Dumassal való közös
munkálata és uj elmélete publikálása előtt) van keltezve. Lőwig nézeteit
birálgatja benne, aki a spiräaolajat hidrogénsavnak mondotta, mert
hidrogén kifejlődése mellett kálium oldódik benne és kálisó képződik ki.
„A szekfüsav és baldriansav is ugyanigy viselkedik káliummal szemben. Ha
tiszta szekfüsavban káliumot hevitünk, hidrogéngáz bőséges kiáradása
kapcsán kristályos szekfüsavas kálium jön létre, ami különben igen
természetes jelenség, mert a sav hidrátot tartalmaz, ami azután
kiválasztható belőle. Eczetsav- és hangyasavhidrát ugyanigy viselkedik
és ha a következtetést végletekig viszszük, az összes ilynemü savakat
bátran hidrogénsavnak tekinthetjük.“

E szavaknál a következetes megfigyelés lebilincselő erejét érezzük.
Liebig az elfogadott szempontokból indult ki és egész nyugodtan fejti ki
őket alapitójuk Berzelius ellenében. De talán öntudatlanul is felmerült
benne a gondolat: hátha mégis ugy volna? Nem lehetne tényleg az összes
savakat hidrogénsavaknak tekinteni? Ha hozzávesszük még, hogy a
következő évben, 1837-ben utazott először Angliába s ismerkedett meg
személyesen Grahammal, a kinek foszforsavas munkálatai jelentékeny
segitségeül szolgáltak, akkor látjuk külön-külön azokat az összetevőket,
a melyek Liebig alapvető elméletét eredményezik.

Tisztán látjuk végre Liebig valódi hivatását a majdnem kész elméletek
pompás egésszé foglalásában. Egyes anyagok vagy reakcziók felfedezései
közt alig van igazi eredményt jelentő, a mi pedig Wöhlernél például
gyakran előfordul. Viszont Liebig meglepő képlet-memóriája révén
messzefekvő dolgokat tudott összefogni és a következéseket messze
előrelátta, ahogy a szerves savaknak és később a kémiának a fiziológiára
való alkalmazásánál látjuk.

A keserümandula-olaj tanulmányozásához, – a melyet Wöhler
közreműködésével az amygdalinnak mandulaolajjá és czukorá való
átváltozásának megfigyelésével egészitett ki – a hugysavak bomlási
termékeinek nagyszabásu munkálatai csatlakoztak. Evvel is jelentékeny
feltünést keltett, de ebből a feltünésből több rész jutott a sok uj
anyag és reakczió felett való csodálkozásnak, mint a tudomány általános
fejlesztése örömének. A kisérletezések 1837-ben kezdődtek a fentebb
emlitett munka befejezése után; Wöhler junius 20-án a következőket irja:
„Vegyük elő a régi jó hugysavakat, s tegyük közös vizsgálat tárgyává.
Tegnap láttam csak hozzá és máris olyan eredményekhez jutottam, amelyek
talán a czélhoz vezető utat mutatják.“ Leirja az allantoin előállitását,
a melyet Liebig egy régebbi saját kisérletéből már ismert. Liebig a maga
részéről szivesen belement a közös munkásságba, három éven át sűrün
leveleztek is egymással s e levelek a rendkivüli nehézségek egész
tengerét tárják fel az olvasó előtt. Még a munkálatok
nyilvánosságrahozatala után is mindenfajta kisérletezésekbe
bocsájtkoztak, hogy a régebbi eredményeket lehetőleg kibővitsék vagy
véglegesen igazolják.

A sok fáradozás ellenére sem volt azonban ennek a munkálatnak mélyebb
hatása a tudomány fejlődésére. Sokkal később sikerült csak a szóbanforgó
anyagok rendszeres összefüggéseit és a hugysav mibenlétét megállapitani
s ezek a megállapitások már a szerves kémia fejlődési történetének külön
fejezetébe tartoznak.

Miután a negyvenes évek Liebig munkájában és érdeklődéseiben
lényegbevágó átalakulást jelentenek, nem lesz felesleges, ha eddigi
fejlődésére innen visszatekintünk. Fiatalon és könnyü sikerrel kezdte:
Saját laboratóriuma és a tanitványok serege már biztos utra
kanyaritották. Alig 23 éves korában megnősült és neje egész életében,
amennyire tudjuk, csak javára volt; legalább is nincs semmi bizonyiték
az ellenkezőre. Az asszony megkimélte őt a kicsinyes napi gondoktól s
ezen kivül nem igen avatkozott bele semmibe. Az első tulságos
erőfeszitéseket és kezdetleges laboratóriumának egészségrontó hatását
hamarosan legyőzte, egy évtized mulva kezd csak betegeskedni. Wöhlernek
irja 1832. május 1-én Darmstadtból: „Sajnos, egészségemmel az egész
szünidő alatt olyan rossz lábon állottam, hogy nem tudok örülni a
hazatérésnek; kerülnöm kell a társaságot, hogy el ne rontsam a
gyomromat, mert a legcsekélyebb könnyelmüséget is napokig megsinylem.
Kedélyemről nem is akarok irni, egészen életunttá lettem és el tudom
képzelni, hogy agyonlövetés vagy lenyakazás néha enyhitő szer lehet…
Szinte hallom, a mint azt mondod magadban: mire jó ez a sok fecsegés;
látom ajkad fölött azt a bizonyos ránczot, amely szivedet meghazudtolja
ugyan, de engem a kétségbeesésbe kerget. Kedves jó barátom, már jobban
is vagyok; ha ez lett volna az egyetlen oka ostobaságaim lefirkálásának,
már nem fogsz haragudni értük reám.“

Világosan jelentkeznek nála a kezdődő neuraszténia tünetei: rossz
emésztés és szuggestiós hajlam. Wöhler erre való tekintettel válaszolja:
„Kedves barátom, megint beteg vagy, a kémikus sajátos baja bánt,
hysteria chemicorum, a mely a tulzott szellemi erőfeszitésből ered.
Minden kémikus evvel küzködik. Berzelius is érdeklődött irántad: Hogy
érzi magát Liebig? Utolsó levele szerint idegei meggyöngültek; nagyon
gyors tempóban dolgozik; nyáron majd utaznia kell!“

Az a levél, a melyre Berzelius hivatkozik, a következő részt
tartalmazza: „Állandóan beteg vagyok és attól félek, hogy életem fonala
már nem fog hosszura nyulni; akármit dolgozom, még rosszabbul leszek
tőle, minden kis erőfeszités annyira felizgat, mintha lázas volnék.“

Nemsokára meghalt Wöhler első felesége és az özvegy tudós egy pár
hónapra Giessenbe költözött, hogy Liebiggel együtt dolgozhasson.
Feltételezzük, hogy barátja iránt való gondoskodása Liebiget egy kissé
felrázta rossz hangulatából. Októberben azonban Berlinből, a hol
látogatóban volt, már megint igy ir: „Az utazás meglehetősen kimeritett
és türhetetlen hypochondriám csak erősbödött; igazán vigasztalan dolog,
ha a fantázia a legkisebb és legjelentéktelenebb bajt is annyira
kiszinezi, hogy minden élvezettől megfoszt és minden kellemes perczet
elront. Meg akarok szabadulni ettől az elviselhetetlen szenvedéstől, még
ha egész télen át semmit sem fogok is dolgozhatni.“

Berzeliusnak irja valamivel később: „Csak kegyetlen bajom engedne egy
pár kellemes pillanatot! Ha nem volnék nős és nem volna három gyermekem,
a legszivesebben megmérgezném magam! Láthatja, milyen kétségbeejtő lehet
a helyzetem. Nem tudok aludni!“

Két évvel később, a Mitscherlichchel való erőszakos összetüzése után, a
következőket irja: „Egészségemmel türhetően vagyok; a beteges izgalom, a
melyet legutolsó munkámnak köszönhetek, végre megszünt, csak a
laboratóriumtól borzadok.“ 1839 januárjában pedig: „Őszintén szólva,
undorodom a vegytantól; okvetlen el kell utaznom valahova.“ Augusztusban
igy ir: „Okvetlenül számitok arra, hogy nőddel együtt hozzám jössz;
legalább élvezni fogom az életemet. Tényleg, kevés örömöm van most
benne; nem is érdemes élni – addig robotolunk, a mig meg nem betegszünk
s ha öszeszedjük magunkat, dolgozunk ujra és igy tovább.“ Végre 1841-ben
felkéri Wöhlert, hogy működjön közre kémiai szótárának szerkesztésében
és hozzáteszi: „A műhelyi munka öröme nem tart sokáig; eleget
laboráltunk s én a magam részéről rettenetesen belefáradtam. A
részletkérdések nem érdekelnek, csak az alkalmazási módok; velük akarok
ezentul foglalkozni.“

E későbbi munkálatokat – messzeágazó egységesitő eszmék a kémiának a
fiziológiára való alkalmazásáról – az az irodalmi tevékenység készitette
elő, a melynek Liebig mind teljesebben odaadta magát. Mindenekelőtt
fórumot kellett biztositania, hogy ujitó gondolatait Németországban
érvényesithesse; 1831-ben tehát belépett a Geiger kiadásában megjelenő
Magazin für Pharmazie szerkesztőségébe, a mely külön kritikai rovatot
bocsátott rendelkezésére és Liebig érdekes anyagról bőségesen
gondoskodott is. A folyóirat czime töbször változott (konkurrens lapok
miatt) végre az Annalen der Chemie und Pharmazie czimet vette fel,
miután már régen a vegytani elem volt tultengő benne.

Az évkönyvek Liebig közreműködésétől kezdve az ő egyéniségének bélyegét
viselik. Liebig izgékony szellem volt: a magánérintkezésben
szeretetreméltóságával elragadott mindenkit, de a tollforgatásnál nem
ismert tréfát. A leggorombább kitételektől sem félt s miután rövidesen
első ember lett a lapnál, minden irása nyomdafesték alá is került –
Wöhler békitő kisérletei rendszerint későn jöttek.

Liebig kritikái sokszor igazoltak, de sokszor igazságtalanok is voltak;
nehéz megállapitani, vajjon többet használtak-e, mint a mennyit ártottak
az ügynek. Nem tudunk róla, hogy Liebig ellenfelei az ő kritikáinak
hatása alatt megtértek volna; a haszon tehát nagyon is kétséges. Viszont
egyrészt bizonyos, másrészt valószinü, hogy szellemi mozgalmakat tudott
felkelteni és egyes könnyelmü szerzőket a kérlelhetetlen kritika
veszedelme révén nagyobb óvatossághoz szoktatott. Mégis kételkednem kell
a pozitiv eredmény jelentőségében. Rossz munka nem lehet hosszuéletü,
meglehetősen felesleges tehát az óvaintés és ócsárlás. Ahol pedig a
zsenge erők megvédéséről van szó, ott a szakszerü birálat mindig több
eredménynyel jár, mint a keserü kifakadás. Nem tartom tehát, sokakkal
ellentétben, Liebig ezirányu tevékenységét különösen értékesnek.
Bizonyos, hogy a tudomány őszinte szeretete irányitotta, de Wöhlernek
van igaza, a mikor munkásságának czélszerü és hasznos voltát kétségbe
vonja. A Mitscherlichchel való harcz alkalmával irja: „Gondold, hogy
1890-ben élsz, tehát már pártatlan szemlélő lehetsz és képzeld el, hogy
M. a támadásokra szépen hallgatott és dolgozott volna eredményesen
tovább: mi volna a véleményed M.-ről és magadról, ha az 1834-iki
ujságokat és az akkori csete-patékat olvasnád? Mi volt az eredmény?
Semmi, éppenséggel semmi; M.-t egy kicsit felboszantottad, a közönségnek
szórakozást nyujtottál, a magad életét pedig elkeserited és az
egészségednek nyakára hágsz.“

Liebig persze nem sokat adott ezekre a józan figyelmeztetésekre, sőt
irodalmi csatái idővel csak szaporodtak. A növényi és állattani
fiziológia terén való ujitó tevékenységével sok gyakorlati és elméleti
tudóssal keverődött ellentétbe és bár alárendeltebb érvek tekintetében
sokszor vértezetlen maradt, a hadizsákmányt mindig ujra és ujra ki
kellett kaparnia a föld alól, a mi, ugy látszik, nem is esett nehezére.

Két kritikájának különös jelentősége van, mert nem egyes müvekkel, hanem
egész államokkal foglalkozik. A kémiának Ausztriában, valamint
Poroszországban való állapotáról szól ez a két tanulmány, a mely 1838 és
1840-ben került nyilvánosságra. Egy-egy uj kisérletről van szó, hogy
egész államok gazdasági viszonyai a meglevő hiányokra és azok
megjavitási eszközeire való hivatkozással – közvetlenül irányithatók
legyenek.

Az első tanulmány azzal a tétellel foglalkozik, hogy mig a kémiával
vonatkozásban álló gazdasági területek, például a bányászat és a
vasipar, Ausztriában szépen virágzanak, addig a kémiától független
iparágak egészen fejletlenek. Liebig az alapokok keresése közben arra az
eredményre jut, hogy az illető kémia-tanárok nem felelnek meg igazi
hivatásuknak. Különösen Meisner bécsi politechnikai tanárt okozza, a ki
növendékeit megfosztja a vegytan irodalmának megértő-képességétől, mert
olyan sajátságos kifejezései és nézetei vannak, a melyekkel egészen
magára marad. „Ma már senki sem tanul kémiát, mert se vagyont, se
tisztességet nem lehet vele szerezni, s igy a kémiai tudomány a gyengék
és gyámoltalanok menedékhelyévé vált.“ Liebig tehát azt követeli, hogy
alaposan képzett tanárokat hivjanak meg a vegytani székre, akkor a
kémiai iparágak is kifejlődnek, ahogy a Glasgow-ban egy évszázad óta
működő, kiváló tanári gárda a környékbeli ipar kivirágzásához is nagyban
hozzájárult.

A második tanulmány kifejti, hogy bár Poroszországban, főleg Berlinben
kitünő kémikusok vannak, de tanitási tevékenységüket az állam fukarsága
megneheziti s igy nem tudnak igazán értékes eredményekre hivatkozni. A
másik lényeges akadályt a „klasszikus nevelés“ babonás tiszteletében
látja: „Különös, hogy egy valóban felvilágosodott nemzet a műveltség
fogalmát a klasszikus nyelvekkel, történelemmel és irodalommal kimeriti…
A gimnáziumnak az ipariskola ellen való küzdelme a szappanfőző
tiltakozása a gázfény ellen, a vendéglősé a gyorsposta és a szekeresé a
csatornával és vasuttal szemben… Tagadhatatlan, hogy a humanizmus
tultengése a természet- és orvostudományok térhóditását megakadályozza,
még pedig olyan elvek következtében, a melyeket egy félszázad mulva
szégyenkezve és szánakozva fognak lemosolyogni.“ Liebig az
időszámitásban egy kicsit optimista volt, mert az ötven esztendő
1890-ben letelt és a megjövendölt átalakulás még nem következett be.
Igaz, hogy a főiskoláink háztartásában a legnagyobb tételekkel a
természet- és orvostudományi intézetek és tanári testületek szerepelnek,
de a nemzet belső meggyőződése még a régi téves hittel azonos.

E két czikknek jelentékeny hatása volt, de a két illetékes helyen
egymással éppen ellenkező irányban. Az osztrák kormány a kéretlen és
kellemetlen tanácsot szivesen vette és nagy áldozatok árán előbb
Liebiget akarta Bécsbe meghivni, miután pedig ez a kisérlet nem
sikerült, legalább Giessenben kiképzett kémikusokkal töltötte be a
vezető állások javarészét. A mig azonban Ausztriában Liebig a
körülményekhez mérten czélt ért, Poroszországban fellépését illetéktelen
beavatkozásnak tekintették és nemcsak hogy tanitványokat nem
biztositottak neki, hanem a porosz alattvalókat eltiltották attól, hogy
Giessenben tanuljanak. Mitscherlich még jóval később is terjedelmes
beadványokat intézett a felsőbb hatóságokhoz, a melyekben a vegytani
oktatás szükségszerü csődjével fenyegetőzik, ha Rose önálló
laboratóriumot kap és a berlini egyetem tényleg csak akkor jutott
Hofmann révén hozzá, a mikor szerte Németországban mindenhol már nagy
laboratóriumok működtek.

A fárasztó szerkesztői munkásságon kivül később egyéb irodalmi
feladatokat is vállalt, nyilvánvalólag, hogy az egyetemtől anyagilag
függetlenithesse magát; hozzálátott az organikus vegytan és egy kémiai
szótár megirásához. Szokott temperamentumos módján irja 1839-ben: „Ez az
átkozott könyvirás egészen kétségbeejt; soha többé nem fogok ilyesmit
vállalni, még ha gyémánthegyeket igérnek is érte!“ 1840. pedig: „Csak
panaszkodni tudok, keseregni feldult életemen, a melyet a papir fal fel.
Az organikus vegytan első kötete kész, de előszót és bevezetést kellett
hozzá irnom, a mi sok időmbe került. Mást nem tudok veled közölni.“

Ez a munkásság is jelentékenyen hozzájárult Liebig gyakorlati
irányváltoztatásához; liverpooli 1837-ben való utazása is sokat
lenditett rajta: jelen volt a British Association ülésein és az
organikus kémia előadójává választották. Felkeresett egy csomó
ipartelepet s itt ismerte meg tulajdonképpen a kémiai iparágak óriási
jelentőségét és a tudomány eddigi közönyének hátrányait.

A növények fejlődésének kémiai feltételeiről vallott gondolatait
kialakulásukban Wöhlerrel és Berzeliussal váltott leveleiből követhetjük
nyomon; ezek az eszmék 1840. elején hirtelen megértek és már irásba is
foglalódtak, sőt valószinünek tartjuk, hogy a papiron öltöttek testet.
Berzeliussal megelőzőleg több éven át levelezett a szerves vegyületek
rendszeréről s közben sok apró szőrszálhasogatással és veszekedéssel
pazarolták el idejüket. Liebig 1840. április 26-án többek közt a
következőket irja néki:

„Előre bevallom, hogy rettenetesen utálom és huzódom a mai kémiai
tudományos hercze-hurczáktól; az egész tan fejetetejére van állitva a
behelyettesitési elmélet körül való verekedés miatt. A mit cselekedtünk
és dolgoztunk, csak arra jó, hogy aranypapirba burkoljanak. Nem is
hinnéd, milyen szerény, rideg és józan lettem, mióta Persoz könyvét,
Dumas és mások fecsegéseit olvastam; egészen meggyógyultam tőlük, szinte
hánytatószernek illettek be s ha rajtam áll, a lapban nem lesz többé
róluk szó. Komolyan kérdőre vontam magamat, vajjon mire kellett ez a sok
piszkálódás: sem az orvostudomány, sem a fiziológia, sem az ipar nem
fejlődött tőle; az a kisérleti anyag, ami rendelkezésünkre áll, sokkal
ujabb és gyengébb, semhogy egy hónapnál hosszabb életü törvényeket
alapithatnának rájuk. Helyénvaló volna talán, hogv az organikus
természet helyett az átalakulásokat tanulmányozzuk és klór utján való
behelyettesítéseket keressünk? Ez a szerencsétlen klór-őrjöngés az oka
ennek a sok nyomoruságos és haszontalan vizsgálódásnak! Nem is
mondhatom, milyen beteggé és fáradttá tesz már a puszta olvasás is s
mindebben te vagy hibás, ne vedd rossz néven, mert ha nem
ellenzékeskedtél volna, akkor senki sem törődne az egész dologgal; igy
azonban már jelentősége van az ügynek s ez a te hibád; belső igazság nem
volt benne, össze kellett volna az egész gyámoltalan épületnek magától
esnie… Négy hónapja egész mással foglalkozom: az organikus kémia ama
törvényeivel, amelyek a mezőgazdaságra és fiziológiára vonatkoznak s
érdekes eredményekhez jutottam. A szalma, széna és a magok analizise
által megállapitottam, hogy egyenlő terjedelmü mező, erdő vagy
szántóföld egyenlő mennyiségü amorf szenet termel; egy hektár gabonaföld
annyit, mint egy hektár répaföld. A fü, a fa, vagy a termés, amit
kapunk: 2500 méteres térségnél, közel 1000 font szénanyagot tartalmaz.
Ez az eredmény nagyon meglepett. A mező és erdő nem kap trágyát,
évenkint megfosztjuk fában és szénában egy csomó szénanyagtól, anélkül,
hogy pótolnók és a szén még is gyarapodik a humusban; nyilvánvaló, hogy
a szénkészlet a légkör közremüködésével halmozódik fel. Nagyon egyszerü
módon jöttem rá, hogy a növények minden szén-tartalma a légkör
szénsavaiból ered… A szénanyagokat tehát a levegő szüli, de a közelebbi
forrást soká kerestem. Miután azonban a jávorfa, a szőlő, a nyirfa és
minden más növény váladékában ammóniákot találtam, nem kételkedhettem
eredetében: az esőnek kell ammóniákot tartalmaznia, amit különben
vizsgálódásaim egyértelmüleg igazoltak… Figyelemmel voltam a növények
alkalikus elemeire, illetve az alkalikus termőföldre és abban a biztos
feltevésben, hogy nélkülözhetetlen alkotórészről van szó, a talaj
szerint való mennyiségi különbségeiket vettem közelebbi revizió alá… Igy
akadtam rá a trágya igazi hatásképességére: ammóniák, kovasavas kálium,
foszforsavas kalcium és magnézia tartalmánál fogva és az egyes anyagok
mennyiségi megoszlása szerint müködik.“ Hozzáteszi még Liebig, hogy
minderről részletesebben két hónap mulva megjelenő könyvében fog irni.

Ez a könyv nem tetszett Berzeliusnak, még kevésbé az a neki ajánlott
munka, a mely hasonló szempontokat alkalmaz az állati fiziológiára is.
Nézeteltérésükről, a mely Liebig tudományos pálfordulásával kancsolatos,
Berzelius a következő érdekes sorokat irja: „Amig a tudomány határainak
kibővitésén fáradoztál, őszinte csodálattal adóztam érte; felfedezéseid
fontossága és bősége a tudomány vezérei közé emelt. Költői és eleven
szellemi energiád uj és meglepő utakat tártak fel előtted; természetes
hajlandóságaid szabadon érvényesültek. Az angol társaság felszólitása,
hogy az organikus vegytan állásáról tarts beszámolót és a Geiger-féle
folyóirat kiadása a hivatásos irodalomhoz terelt át. Ezirányu hajlamaid
az előadás nagy könnyedségével párosulva az elméletek beláthatatlan
végleteibe sodortak, ahol éppen a költői lélek a legveszedelmesebb
kalauz. Ragyogó álmokat szőttél, a melyeket komoly meggyőződéssel adtál
át a nagy nyilvánosságnak. A kémiában való gazdag gyakorlati ismereteid
olyan szomszédos mezőkre csábitottak, a melyeken anatómiai és
fiziológiai tudásod fogyatékossága miatt nem tudsz helyt állni; irásaid
félreérthetetlenül emellett tanuskodnak. Európai és amerikai kezdők és
amatőrök dicsőitenek, de a hivatottak előtt napról-napra veszitettél
tekintélyedből, a hogy csalóka ábrándokért elhagytad a tiszta
igazságokat és nem törődtél a veszélyes következményekkel.“

A szigoru birálatot Berzelius a helyes irány megjelölésével fejezi be:

„Véleményem a tapasztalati tudományok terén való elméleti tevékenységről
a következő: Annak, aki valamely elméletet akar felállitani, minden
vonatkozó tényt elfogulatlanul meg kell vizsgálnia, kedvező és
ellentmondó jelentőségüket nyiltan ki kell emelnie. Nem szabad
meggyőződésről beszélni, hanem mindig csak valószinüségről, különben
akaratlanul is tévutra vezethet sokakat. Newton alapelvét kell minden
elméleti tudósnak követnie, aki ma is az első, bár utána a
legtermékenyebb évszázad következett, a mely a természettudományokat
előbbre vitte, mint az előtte lévő évezredek összevéve. Csak az ő módja
szerint lehet az utókor tiszteletét is megőrizni. Szememre fogod vetni,
hogy ezt az elvet magam sem követtem mindig; fájdalom, igazad van. A
nitrogén és klór összetett voltának kimutatása, a mire fiatal koromban
törekedtem, nem igy sikerült volna, ha Newton elvét kellően értékelem.
Meggyőződésemnek akkoriban volt némi valószinüsége; csakhamar azonban be
kellett látnom, hogy tévedek. Okosabb lettem, miután tévedéseimért
megbünhődtem és kigyógyultam belőlük.“

Szinte tragikus ezek után, hogy Berzelius maga is az irodalomnak esett
neki, mikor már kisérletezni nem tudott és végső energiáival próbálta a
szerves kémiára elektrokémikai feltevéseit ráerőszakolni, a nélkül, hogy
az elfogulatlan mértékelés elve eszébe jutott volna. Azóta hatvan év
mult el; a történelmi kritika érvényhez jutott s leszögezte, hogy Liebig
költői képzelő ereje mégis életrevaló gondolatokat hozott világra, a
melyek nemcsak a tudományos vitákat, hanem a gyakorlati alkalmazás
kiméletlen próbáit is kiállják.

E levéltöredékek különben szemléltetően bemutatják a két tipusnak (a
romantikus Liebignek és a klasszikus Berzeliusnak) ellentétes vonásait,
s ennyiben magasan kiemelkednek az aktuális eset fölé.

Liebig könyvének rendkivüli sikere volt. Évről-évre ujabb kiadásban
jelent meg és a fiziológiának olyan szigoru birája is, mint Müller, a
legteljesebb elismeréssel adózott Liebig világosságot árasztó
tevékenységének. A fiziológia csakhamar bekövetkezett hatalmas
fellendülése lényeges részben Liebignek köszönhető, a kit a botanikusok,
elméleti mezőgazdák és a többi „szakemberek“ amatőrnek és jövevénynek
csufoltak.

Ugyanabban az évben, a mikor a Mezőgazdasági Kémia megjelent (1840.),
Liebig meghivást kapott a bécsi egyetem természettudományi karának
reorganizálására. A nyár folyamán Bécsben is volt s megjelenésével ott
is igen kedvező benyomásokat keltett. Hosszu habozás után elutasitotta a
meghivást, miután Giessenben minden igényét (fizetés és laboratórium
tekintetében) teljesitették.

Liebig a növények fiziológiáján kivül az állatokéra is alkalmazni akarta
elveit és hozzá is látott a fiziológiára és pathológiára alkalmazott
organikus vegytan megirásához, a melyet Berzeliusnak ajánlott, Wöhler
irja Liebignek: „Nagyszerü feladatot választottál, olyat, a melyre sem
egy ember erői, sem az emberi élet terjedelme nem elegendő. Tied marad a
dicsőség, hogy ezen a téren korszakot teremtettél.“ Wöhler szava döntött
és Liebig igy válaszol: „Leveledtől valósággal felüdültem. Ha
meggondolod, milyen óriási befolyásod van munkámra és gondolkozásomra
öntudatlanul is, olyannyira, hogy egy kérdőjeledet is sokáig fontolóra
veszem és ha meggondolod, hogy te vagy az egyetlen, a kihez tanácsért
fordulok, ugy elképzelheted, milyen boldoggá tett, hogy nem találtál
visszamenőleg semmiféle tapasztalati tényt, a mely végkövetkeztetésemmel
direkt ellenkeznék.“ Miközben a szótárral mindenféle kellemetlensége
volt, a melyeket valószinüleg saját idegességének és kiméletlen
szigorának köszönhetett s a melyeket Wöhlernek kellett rendbehoznia,
állandóan főeszméjével foglalkozik, olyan odaadással, hogy maga irja: „A
fiziológiám egészen megőrjit.“ Ezt az állitást szószerint lehet venni,
mert egy semmiségért ugy nekitámad Wöhlernek, hogy a legkomolyabb
figyelmeztetésekkel kellett őt megfékeznie; Liebig azután igy védekezik:
„Egész lelkem sebbel van tele; több kiméletre van szükségem, mint
másnak.“ Fiziológiai elveit felolvasásaiban közreadta, sőt hallgatóinak
kimeritően lediktálta. Vetélytársa, Dumas, valahogy elorozta ezeket a
jegyzeteket, a szokott lármával nyilvánosságra hozta és a franczia
iskola ragyogó, uj termékének jelentette ki, a nélkül, hogy Liebig nevét
egyáltalán emlitette volna. Berzeliussal való levelezése mindinkább
megnehezült, mióta Évi jelentésében kirohant Liebig ellen és Wöhelrt, a
jelentés német nyelvü közrebocsátóját, a legkinosabb helyzetbe juttatta.

A sok izgalom után valósággal felüditette Liebiget az a diadalment, a
melylyé Angliába való utazása kiszélesbült. Az elismerés főleg a
mezőgazdasági kémiáról irt könyvének szólt; Angliában a földmivelésről
az iparra való átmenet éppen folyamatban volt s igy Liebig problémája
különösen izgató. A teljes eliparosodás a föld hozadékának
megjavitásával, még feltartható lett volna, Liebig gyakorlati kutatásai,
tehát közérdeküekké váltak, annál is inkább, mert Angliában a tudományos
kémia kifejletlen állapotai folytán mint absztrakt tudóst nem
méltányolták volna ennyire.

Az utazás erőfeszitéseit jól birta, sőt életmódjának alapos
megváltoztatása kedvezően hatott egészségére is. Uj erőkre is volt
szüksége, mert a mezőgazdasági kémiáról vallott nézetei Németországban
és Ausztriában folyton harcziasabb ellenzéki hangulatot provokáltak. Nem
kell csodálkoznunk tehát, hogy 1843. januárjában már megint hitványul
érzi magát, haragszik Marchandra és támadásra készül ellene. Wöhler erre
vonatkozólag irja hozzá: „Ha Marchanddal vagy bárki mással megint hadba
szállasz, sem magadnak nem hoz áldást, sem a tudománynak hasznot.
Felemészted az egészségedet, Morrison-pilulákkal tönkreteszed az
idegeidet. Gondolj arra, hogy 1900-ban, a mikor már mi is szénsavvá,
vizzé és ammoniákká bomlunk szét és csontjainkon kutyák marakodnak – ki
fog majd avval törődni, hogy békében vagy harczban éltünk-e, ki fog
emlékezni tudományos viaskodásaidra, nyugalmad és egészséged
feláldozására? Senki sem. Helyes elveid és ténymegállapitásaid azonban,
megtisztulva minden feleslegestől, ismertek és elismertek lesznek
mindenkor. Különben: hogy jutok ahhoz, hogy az oroszlánt czukorral
etessem!?“

Liebig ezalatt tovább vergődik; negyvenéves korában már komolyan
bucsuzni akar az élettől, amely semmi örömöt nem tud néki nyujtani.
Bevallja, hogy az iróasztal mellett annyira elszokott a mesterségbeli
gyakorlattól, hogy a laboratóriumi munkához egyáltalán nincs türelme.
1844 tavaszán végre teljesen szakitott Berzeliussal, amikor már igazán
tarthatatlan volt köztük a viszony: Berzelius nemcsak Liebig uj
elméletét ostromolta, hanem megvetéssel nyilatkozott régebbi
munkásságáról is, amelyért azelőtt rajongott. Liebig is hibázott:
többször megsértette ellenfelét vagy legalább engedte, hogy mások, az ő
hozzájárulásával, megbántsák. Az Évkönyvekben történt a szakitás és
szinte tudományos leszámolássá bővült.

Testi és szellemi frisseségét ujra visszanyerte 1844-iki angliai utja
alatt. Elhalmozták kitüntetésekkel és hizelgő elismeréssel, mint
külföldi tudóst addig soha és talán azóta sem. „Ha a
megtiszteltetésektől hizni lehetne, akkor Falstaff volnék már; de elég
is volt belőle“ – irja barátjának visszaérkezte után. Ugylátszik
azonban, hogy Angliában szorosabb összeköttetéseket is létesitett, mer
félév mulva ujra kiutazott, hogy egynéhány kapitalistával a növények
ásvány-anyagainak értékesitését megszervezze. Itt különösen az a
körülmény okozott nehézségeket, hogy a kálisókat – amelynek általános
fontosságát laboratóriumi hamu-vizsgálataiból állapitotta meg – könnyen
oldható voltuk következtében az eső magával sodorhatja. Végre a kalium-
és kalciumkarbonát egy vegyületére bukkant rá, amely vizben alig oldódik
s igy a szóbanforgó veszélynek nincs kitéve. Az uj műtrágya technikai
előállitását a liverpooli Muspratt vállalta s ott az ő házában még ma is
kegyelettel emlékeznek meg Liebigről.

Liebig egyidejüleg Giessen mellett ugarföldet vásárolt, hogy a
szükségelt ásványi anyagok felhasználásával, elmélete szerint,
termőfölddé varázsolja át. Liebig azonban csalódott; a csoda szépen
elmaradt, a műtrágya hatott, ugyan, de nagyon kevéssé. A gyártás sem
sikerült s elképzelhetjük, hogy ez a lassan bekövetkező kiábrándulás
mennyire tönkretette Liebig szellemi energiáit.

E közben ujra a kisérleti kutatás felé fordult, amely iránt való
érdeklődése már lelohadt és Wöhlerrel együtt könyvet akart irni. Wöhler
azonban előre tiltakozott az ellen, hogy Liebig, ha belefárad, a
megfigyeléseket egyszerüen segédeire bizza és kijelenti, hogy ebben az
esetben nem hajlandó vele dolgozni. A régi kedv, legalább Liebignél, oda
van és mesterségesen nem lehet kicsiholni.

A tudományos polémia ezalatt folyik tovább; még pedig Laurent és
Gerhardt ellen, akik szembeszállottak Dumas cselszövéseivel és ebben a
közdelemben annyira nem válogattak az eszközök közt, hogy német
felfedezéseket alkalmilag magukévá tettek, miután Francziaországban a
német nyelv ismeretlen volta miatt, nem kellett leleplezéstől tartaniok.
Láttuk, hogy Dumas is igy járt el: ez a gyakorlat a Rajnán tul
nyilvánvalóan szokásjoggá fejlődött. Természetesen Liebig, feszült lelki
izgalmai közepette, maga is tullépi a vita illő és czélszerü határait.

A laboratóriumi munka módszerében is jelentős változás állott be. Liebig
maga alig kisérletezik és a praktikánsokkal sem törődik sokat, viszont
panaszkodik, hogy kiváló tanitványait nem tudja megfelelő teendővel
ellátni. Az ifju erőket az általános elméleti tevékenységre utalja:
hamu-analizissel, állatok és növények alkatrészeinek vizsgálásával,
talajkutatásokkal és ammóniák-kérdéssel foglalkoztatja növendékeit;
inkább munkaanyagban, mint eredetiségben nyujtott sokat. Már régebben is
rendezett tömeges zsirvizsgálódásokat, most a hus alkatrészei körül
végezteti ugyanezt s az eredmények alapján 1847-ben nagyszabásu könyvet
adott ki, amely egy csomó uj anyaggal ismerteti meg a tudományt. Utolsó
jelentékeny kisérleti kutatása volt ez, mindössze 44 éves korában.
Anyagi függetlensége végre biztositva volt s meg kell jegyeznünk, hogy
ebben az esetben egyáltalán nem gondolt arra, hogy szabadalmat kérjen,
ahogy az ásványi trágyával és néhány más alkalommal pénzbeli eredmények
nélkül megpróbálta. Ugylátszik tehát, mégis jobb, ha a kutató vár, amig
a haszon magától jelentkezik.

A Berzeliussal való békitési kisérlet nem sikerült. Rose rávette
Liebiget, hivja meg magához Berzeliust, amikor karlsbadi üdüléséből
Németországon át hazautazik s Liebig irt is néki. Berzelius azonban
(három héttel elutazása előtt) azzal válaszolt, hogy a visszautazásra
már minden előkészületeket megtett s igy, ha Liebig találkozni akar
vele, akkor Bonnban vagy Göttingenben, ahol három-négy napig marad,
rendelkezésére áll. Liebig erre nem volt hajlandó s inkább lemondott
Wöhler meglátogatásáról is.

Egészségi állapotáról folytonosan panaszkodik. Reumatizmusa van, örökös
fejfájással sulyosbitva és a sok kitüntetés sem tudja kárpótolni
fájdalmaiért. Egynek volt csak különös hatása rá: a franczia
becsületrend tiszti keresztjének, amelyet Dumas, aki időközben miniszter
lett, személyesen nyujtott át neki. Ugyanakkor nevetségesnek találja,
hogy Wöhler egy volt segédje nála akarja folytatni tanulmányait.
1850-ben ezeket irja Wöhlernek: „Mióta megint Giessenben vagyok,
hitványul érzem magam; enni és aludni tudok ugyan, de be se birok lépni
dolgozószobámba; ha mégis megteszem, oda van az emésztésem és egész
éjjeleken át virrasztok, még ha semmit sem akarok is csinálni… Szinte
szeretném, ha a gép megállna már és szépen elcsöndesülne minden.
Amennyire szerettem azelőtt fiatalokkal foglalkozni, oly kinosan esik
most; egy kérdés vagy felvilágositás egészen tönkretesz.“

Az utóbbi tétel különösen figyelemreméltó. Láttuk, hogy a tanitásban
Liebig mily sokra vitte, egész lelke a tanitványaié volt. Meg kell
állapitanunk, hogy ez a képessége nemcsak hogy eltünt, hanem épp
ellenkező érzelmeknek adott helyet. És hogy nem a szokásos muló
rosszkedvről van szó, abból a körülményből következik, hogy két év
mulva, mikor Münchenbe telepedett át, biztositékot kivánt arra nézve,
hogy nem kell laboratóriumi oktatást végeznie.

Már előbb kifejezést adtam ama véleményemnek, hogy a megfelelő agysejtek
fiziológiai elhasználtságát kell magyarázatul felvennünk. Ha
elgondoljuk, hogy mindennap egypár tuczat tudományos munkálatba kellett
otthonosan behelyezkednie (a tanitványok természetesnek tartják, hogy a
tanár ugyis ura az egésznek), elképzelhetővé válik, hogy a szellemi
tevékenység ilyen sokoldalu igénybevétele milyen kimerültséget
eredményezhet. Az utasitások pedig, ha lelkiismeretesek, az illető
kisérletbe való olyan feltétlen elmélyedést feltételeznek, hogy a
teremtő képesség, a melyhez a tudós legkésőbb jut el és legrövidebb idő
alatt felemészt, valóságos tüzpróbának van állandóan kitéve. Egy kiváló
laboratóriumi tanár később mindig önkéntelenül leült, ha ilyen sulyos
feladat elé jutott, annak jeléül, hogy minden felesleges
energiapazarlást ösztönszerüleg meg kell takaritania, amikor fáradt
szellemi erőire komoly munka vár. Hozzátehetjük még, hogy az
elöregedéssel együtt a környezet, foglalkozás és hangulat, szóval az
egész szellemi állapot gyors és szaggatott változásai lassankint
lehetetlenné válnak, sőt önkéntelenül is borzad tőlük az illető. Liebig
levelezéseiben is számos bizonyitékot találunk erre a tudományos
tünetre, amikor a nyári utazások terveiről esik szó.

Augusztus 6-án éjjel Berzelius meghalt. Még januárban betegedett meg,
Liebig mihelyt erről értesült, kész volt engesztelő levelet irni; Wöhler
azonban figyelmeztette, hogy irása aligha fogja már életben találni s
ugyanekkor kiderült, hogy a nyomás alatt lévő Jelentés Liebig ellen igen
szenvedélyes támadásokat tartalmaz. Wöhler igyekezett tőle telhetőleg a
legdurvább részeket kiküszöbölni, de épp Liebig franczia ellenfelei
siettek éppen ezeket a tételeket franczia kivonatban Francziaországban
elterjeszteni, igy azután az eredeti szöveg került nyilvánosságra.
Liebig Wöhlerhez fordult tanácsért, előre is alávetvén magát néki, de
Wöhler se tudott tenni semmit. Liebig végül is a legkiméletlenebb
vonatkozásokat külön kinyomatta és szétosztotta a laboratorium látogatói
közt. E támadás utolsó része, a mely Liebiget azzal vádolja, hogy
segédeit adott utasitásokkal uszitotta rá idősebb tanártársaira, továbbá
kényszermunkára fogja be és ha saját utmutatásai nyomán nem tudnak
eredményhez jutni, egyszerüen cserben hagyja őket, – a következő
hozzáfüzött megjegyzéssel végződik: „Mindenki tudja, hogyan bünteti a
törvény azokat a jogászokat, a kik hasonló módon járnak el; kevésbbé
tisztességtelen dolog a tudományos vitában ilyen eszközökre vetemedni?“

Wöhlernek irja: „Berzelius szempontjai és elméletei a maga korának
szemléltető kifejezései voltak s ezért értékesek is; viszont semmivel
sem jelentenek többet ennél. Nem mondom, hogy ez hiba; előnyére szolgált
volna azonban, ha a természetbuvárok „költői“ alkotásai iránt
fogékonyabbnak mutatkozik.“ Ezt a megállapitást teljesen a magunkévá
tehetjük s érdekesen egészitik ki Berzelius fejtegetéseit.

Wöhlernek volt egy rokonszenves ötlete, a mely azonban, sajnos, nem
valósult meg. Mikor Liebig az 1848-as év kedvezőtlen következményeire
mutat rá, Wöhler ezeket irja: „Volna egy ajánlatom: add el a házad,
bucsuzz el és hivasd meg magad ide, második vegyésznek. Akkor együtt
vezetnők az itteni vegytani intézetet, megfelelően kibővittetnők, Te
igazgatsz és előadod a szerves kémiát, én pedig a szervetlent. Igy meg
volna a helyes munkamegosztás, egyikünknek sem kellene halálra dolgoznia
magát és nagyszerü eredményeket érhetnénk el.“ Fájdalom, nem áll
módunkban a hiányos levelezésből megállapitani, válaszolt-e Liebig és
mit erre az okos tanácsra. Megint csak panaszokat hallunk tőle: „A mi
életmódunk, a munka és tanulmányozás vas-rendszere korán összetör és
aggastyánná gyöngit bennünket.“

Ugyanerre az időre esnek Liebig Kémiai levelei, a melyek először az
Augsburger Allgemeine Zeitungban, majd könyvalakban jelentek meg és nagy
érdeklődésre találtak: sok kiadást értek, bár nem valami népszerüen,
illetve nem egyszerü és szórakoztató módon irta meg őket. A széleskörü
érdeklődést valószinüleg a gyakorlati alkalmazásra vonatkozó, lelkes
hévvel előadott utmutatásainak köszönheti.

Épp amikor már komolyan foglalkozott a visszavonulás gondolatával, uj
életet igért néki az a meghivás, amely a legkedvezőbb feltételek mellett
Münchenbe szólitotta. Közvetlenül előtte Heidelbergből kapott hasonló
ajánlatot, miután azonban itt uj laboratóriumot kellett volna
létesitenie, nagyon huzódott tőle. A müncheni meghivás körülményei
azonban oly rendkivüli módon előnyösek voltak, hogy némi habozás után,
kivált saját kormányának hüvös magatartása következtében, az ajánlatot
elfogadta. Áttelepedését, amennyire tudjuk, sohasem volt alkalma
megbánni.

1852 április havában irja Wöhlernek: Ami Münchent illeti, a király ugyan
nagyon szép propozicziókat tett, még sincs sok kedvem hozzá. A király a
mezőgazdaság kifejlesztésére akar felhasználni, amin már régen tul
vagyok. Viszont kellemes, hogy nem igényelnek tőlem oktatást; tanitani,
mikor az ember már öregszik, nagyon ellenszenves foglalkozás… Drága
barátom, Te meg fogsz engem érteni; huszonnyolcz évig huztam ezt az igát
és most már nincs többé erőm hozzá. Ha még dolgozni akarok, mérsékelni
kell magamat. Érzem, mennyire felüdit az a tudat, hogy gyötrelmeimtől
megszabadulok; évek óta nem volt oly jó telem, mint az idén, mert
kevesebbet törtem a fejem. Néked is eljő majd a magad ideje… Eleget
produkáltunk és dolgoztunk, nyugodtan mondhatom: senki sem fogja utánunk
csinálni.“ Amikor Liebig az ajánlat végleges elfogadásáról értesiti,
Wöhler igy válaszol: „Ha egyáltalán irigység élne bennem ellened, most
volna okom rá, hogy irigyeljelek, már csak azért is, hogy nem kell
kisérletezned; én sem fogom ezt az unalmas, testet-lelket megőrlő terhet
sokáig birni.“

Érdekes, hogy mindketten a gyakorlati tevékenységtől való felszabadulást
tekintik a legfontosabb és legkivánatosabb tényezőnek; ez a körülmény
tényleg a legnagyobb jelentőségü is a kutatók teljes kiérése
szempontjából, akár a maguk, akár az illető hatóság elhatározásáról van
szó. Főiskolákon nagy tudósok állandó szép eredményeket csakis a
laboratóriumi munkának ifjabb erőkre való átháritásával érhetnek el,
bármennyire is rajonganak ezért a munkáért, amig maguk is fiatalabbak.

Liebignek a mezőgazdaságra tett fanyar megjegyzése ama sulyos
csalódással magyarázható, amelyet a mesterséges trágya használhatatlan
volta idézett elő. Évekig tartott, amig ez a kérdés végre megoldásra
került.

Liebig 1852 őszén Münchenbe telepedett át és eleinte az intézet épitése
és berendezése foglalkoztatta, miután rajta kivül alig értett valaki
hozzá. Az uj otthon jól sikerült és Wöhler egyik volt tanitványa,
Müller, mindjárt jelentkezett is, hogy nála dolgozhasson. Liebig
megizentette néki hogy nincs kifogása ellene, de személyes oktatásra ne
számitson. „Szilárdul elhatároztam, hogy gyakorlati kurzust itt nem
nyitok, hiszen ebben sorvadtam el, ezért menekültem Giessenből. Tanitási
kötelezettség mellett senkit sem veszek fel laboratóriumomba.“

Viszont sok felolvasást tartott, miután rendes előadásain kivül Miksa
király intencziói értelmében nyilvános felolvasó-estéket kellett
rendeznie, amelyeket az udvar és az előkelő körök sürün látogattak; a
tudomány más érdekes területeiről mások adtak kóstolót. Egyik ilyen
estéjén meglehetősen erős robbanás történt, amely nemcsak magát
Liebiget, hanem egy pár udvari méltóságot is könnyen megsebesitett. Ez
utóbbiak mindamellett szorgalmasan résztvettek Liebig következő
felolvasásain, a tudós azonban gondoskodott arról, hogy hasonló baleset
többé elő ne fordulhasson.

Liebig eleinte csak annyiban volt hatással a mezőgazdaságra, hogy a
ledorongolt elméleti gazdák elkeseredetten megtámadták az ő ásványi
trágya-elméletét. Evvel az elméletével tényleg bajba került, amikor a
nitrogén-trágyázás szükségességét (a légkör és az eső ammóniákjának
megfelelő nitrogén-termelése folytán) kétségbe vonta; könnyü volt
ugyanis a nitrogén-trágyázás eredményeit beigazolni, éppen a guanó
alkalmazásával. Liebig a hatást kénsavas alkatrészeknek tulajdonitotta
és bennük látta a talaj termékenységének legfontosabb tényezőjét. Ma ugy
áll a dolog, hogy mindkét fajta trágyázást szükségesnek ismerik el, ha
intenziv termelés a czél; a nitrogén a mezőgazda számvetésében
viszonylagosan a legnagyobb tétellel szerepel.

A mezőgazdák felvilágositását csaknem kizárólag irodalmi uton folytatta.
Lawes és Gilbert angliai kisérleteit, amelyek látszólag az
ásvány-elmélet teljes czáfolatát eredményezték, Liebig avval a
magyarázattal kisérte, hogy az ottani talaj ásványanyagban oly gazdag,
hogy ujabb, mesterséges szaporitása nem járhat észrevehető hatással. A
szabadalmazott trágya (nehezen oldható kálium) csődjét a termőföld
kálisót lekötő sajátosságával mentegette, aminek folytán az
oldhatatlanság nemcsak hogy felesleges, hanem egyenesen károssá is
válhat. Ezt az érdekes tünetet, amelyet talán csak napjainkban fognak a
föld-kolloid révén teljesen megmagyarázni, Bronner már 1836-ban
észrevette, Huxtable és Thomson 1848-ban ujra, Way pedig 1850-ben
harmadszor is felfedezte. Liebig sem tudott elődei megfigyeléseiről és
csak 1858-ban ismételte meg kisérleteiket, igazolta helyes voltukat; a
gyötrő nagy rejtély kulcsát végre a markában érezte. Elvesztett
területeket azonban, köztudomás szerint, sokkal nehezebb visszahóditani,
mint először megszerezni; Liebignek is folytonos irodalmi harczban
kellett állnia, hogy eszméjét mindenféle irányban érvényesithesse.
Szerencsére uj hivők szegődtek melléje és segitségükkel a növényi
tápanyagok alapelveit a hatvanas években nagy nehezen gyakorlati
sikerhez juttatta. E mezőgazdasági kémiának sok uj, gondosan átdolgozott
kiadása, a siker bizonyságait képviseli.

Müncheni tartózkodása az _irodalmi_ munkásság jegyét viselte mindvégig
magán. Wöhler hiába ajánlja néki a hugysav-vizsgálatok folytatását,
Liebig igy válaszol: „Használhatatlan és tehetetlen munkatársra akadnál
bennem; szivesen látnék hozzá, de nem volnék semmiképen segitségedre. Az
időm sokfelé lekötött, szellemileg pedig egyoldalu munka foglal el:
többek közt épp most akarok a mezőgazdasági kémia terén Stöckhardt ellen
állást foglalni és Kémiai leveleim uj kiadása is küszöbön van.“

Saját maga nagyon változóan értékeli munkájának becsét: sokszor komolyan
rajong érte, máskor elátkozza. 1875-ben Wöhlernek ezeket irja:
„Csodállak Téged és szép eredményeidet; milyen boldog is vagy a magad
birodalmában! Idősebb vagy nálam és mégis én vagyok az eltompultabb
kettőnk közül; az indiai mese emberére gondolok, akinek nevető szájából
rózsák hulltak ki. A mezőgazdákkal a rossz sors hozott össze: a danaidák
hordóját töltögetem; minden hiába, fogytán az erőm és eredmény nincs
semmi. A Kémiai levelekkel egyetlenegy embert se hóditottam meg
magamnak.“ 1861-ben mégis a következőképp ir: „Legforróbb vágyam, hogy
mezőgazdasági kémiámat bevégezzem; sok uj ötletem van raktáron, amely a
mezőgazdaságra bizonyos befolyással lehet. Ha azután a könyv végre
készen lesz, nyugdijaztatom magam és szép csöndesen éldegélek. De jó
erre még gondolni is!“ Máskor pedig: „Borzasztó elgondolni is, hogy elég
ostobák vagyunk mindig robotolni és soha se pihenni!“… „Könyvem már
vajudik; milyen bátran és gyorsan gördülnek a sorok, amig fiatalok
vagyunk és milyen keserves dolog az irás vénségünkre, amikor folyton
emlékeink közt kell tapogatóznunk és ezerfelé aggodalom kisért… A könyv
épp annyi gyönyörüséget okoz, mint vesződséget… Amit csak teszünk,
alkotunk és felfedezünk, parányi porszem ahhoz képest, amit a mezőgazda
elérhet. A müvészet és tudomány vivmányai az emberiség megélhetési
feltételeit nem javitják s ha egy töredék szellemi és anyagi élvezethez
is jut általuk, a nagy tömeg nyomora állandó és változatlan marad… A
gazdálkodás fejlődése ellenben a gondok és bajok mértékét leszállitja, a
müvészet és tudomány szépségei iránt megértést kelt, talajt és sulyt ad
a mi egyetemes előrehaladásunk számára…“ „Ki tudja, lesz-e hatása a
könyvnek és elérem-e vele czélomat; nem tudok annyira uralkodni az
anyagon, mint máskor szoktam s a szenvedély hiányát a lassu,
megfeszitett munkának kell pótolnia. Emlékezőtehetségem folyton csökken
s ez nagyon elszomorit. Hatvan éves vagyok s várhatok soká, amig eszméim
megérnek; egyedüli vigaszom, hogy ebből a müvemből hasznos eredmények is
fognak kihajtani.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Emlitettük, hogy Liebig már kevéssel első növényfiziológiai müvének
megjelenése után elhatározta elméletének az állati test folyamataira
való kiterjesztését is; idővel és a küzdelmek során bizonyos módositások
váltak szükségessé, különösen a fermentumok tanával volt sok
kellemetlensége. Liebig tudniillik mindig elkeseredetten czáfolta a
„feloldó erő“-nek Berzelius által puszta gyüjtőnév gyanánt s minden
határozott jelentőség nélkül bevezetett fogalmát, különösen azért, mert
Berzelius Mitscherlich munkálataira hivatkozott, aki a borszesznek
kénsav által 120° mellett való állandó szétbontását olyan
kölcsönhatásnak tekintette, amelynél egy anyag puszta jelenvalóságával
hat és maga nem emésztődik fel. Liebig evvel a rendszeres
fogalomképzéssel szemben arra az álláspontra helyezkedett, hogy a
fermentumok bomlásnak induló anyagok, amelyek továbbadják a maguk kémiai
mozgását. Wöhler ellenvetéseket hozott fel és Pasteur biológiai
kutatásai is ledöntötték Liebig nézeteit. Ma már tudjuk, hogy a
fermentumok és a bomlasztó anyagok hatása a kémiai dinamika egyik
kérdése, hogy egy már magában lehetséges folyamat gyorsitásáról van szó;
a mai felfogás minden esetre inkább Berzelius szempontjával egyezik meg,
mint Liebigével, akit pedig egész az utóbbi időkig, minden hasznos
eredmény nélkül, a probléma mesterének tartottak.

Ez a tévedés annál inkább is figyelemreméltó, mert Liebig és Wöhler
maguk is az amygdalinnak emulsin (a mandulában előforduló fermentum)
által keserümandulaolaj, kéksav és cukorrá való szétbontásával a
fermentumoknak élő szervezet nélküli hatását igazolták, amelynél rothadó
anyagok nem voltak megállapithatók, Liebig nem akarta az egyezőséget
elismerni s igy maga zárta magára az ajtót.

E felötlő rövidlátás magyarázata a személyes körülményekből hámozható
ki. A katalyzis kérdésének harczában Liebig és Berzelius közt komoly
nézeteltérések merültek fel és miután Mitscherlich tudományos
munkásságával és egyéni befolyásával Liebig ellen hangolta Berzeliust s
kegyetlen gyülölséget szitott közöttük, természetes, hogy Liebig sem
tudta a tudományos kérdést és értékelést a kellemetlen és fájdalmas
személyi sértésektől később sem teljesen elkülöniteni.

Ebből az egyetlen hamis hangból egész tudományos macskazene keletkezett:
Pasteur az élesztő szerves természetét diadalmasan érvényesitette Liebig
elméletével szemben. Pasteur saját nézetei nagyon korlátoltak ugyan,
mert mellőzi azt a következtetést, hogy az élesztő minemüségének
kimutatásával az erjedés kémiai okainak kérdése még eldöntetlen, mégis
háttérbe szoritotta Liebiget, aki utolsó nagy munkájában is hiába
igyekezett saját elmélete szerint az állati test folyamatainak kémiai
tényezőjét megállapitani és megfelelően alkalmazni.

Az a husz év, amelyet Liebig Münchenben töltött, kémikofizológiai elvei
irodalmi uton való kifejlesztésének és érvényesitésének volt szentelve.
Sokoldalusága és mozgékonysága azonban most is több problémának
egyidőben való tanulmányozására csábitotta, amelyek azután tudományos
elméletek alkalmazásában csucsosodtak ki. Az emberiség java volt
mindenkor a vezető gondolata, természetesen azonban, amikor alkalom
nyilt reá, a maga jogos hasznáról sem feledkezett meg. Szabadalmazott
trágyájának Muspratt által való értékesitéséről már emlitést tettünk; az
üvegnek tükrök czéljaira való ezüstözésével is sokat bajlódott, de
szintén anyagi eredmény nélkül. Egész váratlanul sok hasznot huzott
abból a nagy munkájából, amelyet Giessenben a huslé alkatrészeiről irt.

Már „Kémiai levelei“-ben emlitést tesz arról, hogy azt a sok
délamerikai, ausztráliai és egyéb hus-anyagot, amelyet ott fel nem
használnak (csak a marhák bőrét és zsirját), kivonatolás és bepáczolás
utján kellene értékesiteni és a husléből nyert kivonatot olcsón az
európai fogyasztóközönség rendelkezésére bocsátani. Liebig maga alig
gondolt ötletének a gyakorlatban való megvalósitására, Giebert hamburgi
mérnök azonban, akinek ez az odavetett ötlet feltünt, (annál is inkább,
mert a délamerikai viszonyokat személyesen ismerte) Liebighez fordult és
közelebbi felvilágositásokat kért tőle. Sikerült is azután Fray
Bentosban gyárat berendezniök; Liebig vállalta a gyártott termékek
ellenőrzését és oda adta hozzá nevét. Rövid idő alatt kiterjedt ipari
üzem fejlődött, amely nemcsak Liebignek, hanem valószinüleg örököseinek
is jelentékeny jövedelmet hozott és hoz még ma is.

A huskivonat kérdésében is mindenféle polémiába sodródott, miután
sajátos tápláló erőt tulajdonitott neki: szerinte burgonya és huskivonat
felér tiszta hustáplálékkal. Más kutatók rendszeres kisérletei nyomán
azonban kiderült, hogy a huskivonatnak csak mint élvezeti czikknek van
jelentősége, miután az emésztési nedveket kiválasztja és ez által az
egyidejüleg felhasznált tápanyagokat jobban értékesiti is, viszont
energia-forrásul magában véve nem tekinthető, annál kevésbbé, mert az
elégésnél igen kevés kaloriatartalommal rendelkezik. Sok keserves
veszekedésbe került, amig Liebig Voit és Pettenkofer álláspontjának
helyes voltát elismerte. Wöhlernek irja 1870-ben: „Régibb feltevéseimmel
furcsán állok; a fehérje jelentőségét és fogalmát tulbecsülték és most
lassankint az egész felfujt elméletet meg kell semmisitenem.“ Később
pedig igy panaszkodik: „Komolyan foglalkozom avval a gondolattal, hogy a
nyári felolvasás alól kibujok; jobban kimerit, mint a téli és ugy érzem,
hogy magával a kérdéssel is meghasonlottam. Nyáron tudniillik állati
kémiát, táplálkozási elméleteket olvasgatok s olyan kevés dolog érdekel
a mások eredményeiből, hogy magamnak is elmegy tőle a kedvem. Kicsinyes
próbálkozások, – semmit se lehet velük kezdeni; a modern fiziológusoknál
hiányzik az egységes nagy, minden kutatást lekötő eszme.“

A sok panaszból az a megismerés kacsintgat ki, hogy uj gondolatok
szerzői, amikor már beleverték kortársaik fejébe eszméjüket és
érdeklődést tudnak kelteni iránta, maguk már rég tul vanak rajta. Ami a
többieknek friss szenzáczió, számukra már régi mese és a tömeges
elismerés csökönyös volta a kutatót magát is zavarba ejti. A felidézett
szellemek nem eresztik ki a körmük közül, az egyéni gondolat önálló
életet kezd, amelyet a tudós előre nem szabhat meg és sokszor nem is
helyesel. Liebig is ellentmondásba került utolsó éveiben önmagával, ha
nem is annyira, mint például Berzelius. A szülők is ugyanigy vannak
gyermekeikkel s annál hamarabb, minél tehetségesebbek és kiválóbbak,
mint ők.

A többi probléma is, amellyel ekkoriban foglalkozott, csaknem kizárólag
gyakorlati jelentőségü volt. A csecsemőlevessel (maláta, liszt és sók
keveréke) körülbelül ugy járt, mint az ásványi trágyával: saját unokáin
nagyon jó eredménnyel alkalmazta, másoknál azonban olyan utóhatások
léptek fel, hogy fel kellett hagyni vele. A kellemetlen következmények
okát utóbb felismerte és kiküszöbölte, s egyik ellenfelét a saját
gyermekével téritette meg; a csecsemőleves azonban mégsem tudott
meghonosodni.[2] Kenyérporral is próbálkozott, amelylyel az erjedésnél
való anyagveszteség elkerülhető. Egyik régebbi tanitványa, Horsford
ugyanevvel az ötlettel Amerikában nagy vagyont szerzett, Liebignek
ellenben nem sikerült a dolog és ma is csak nagy elvétve alkalmazzák
némely süteményfajtánál. Utolsó éveiben egy kávékivonat tervével
foglalkozott, de saját maga sem volt az eredménynyel megelégedve.
Emlitettük már az üveg ezüstözését; czélja a higanymérgezés
megakadályozása volt, amely ellen a munkások az amalgámozott tükröknél
alig védekezhettek.

A kutató tehát tényleg a legokosabban teszi, ha ismeretei határain belül
marad: uj ténykörülményeket fedez fel s a gyakorlati értékesitést
másokra bizza. Az anyagi haszon elmaradását az emberiségnek kellene
kárpótolnia; a köz jóltevőinek olyan pozicziót és olyan megélhetést kell
biztositani, hogy gondtalanul, sőt gazdagon munkálkodhassanak. Minden
nemzetnek saját érdeke ez, mert az illető tudós nagyszerü cselekvései
annyi energia-veszteséget háritanak el, amely a miniszteri fizetéssel
bizonyára felér. Liebig példája különben a huskivonattal bizonyitja,
hogy a tudományos tekintély elegendő ahhoz, hogy a kutatót fizikai
fáradság nélkül is dus jövedelmi forráshoz juttassa.

Liebig 1863-ban tudományos fordulóra került, amiről Baconról tartott
emlékbeszédéből értesülünk. Wöhlerhez intézett, nyilvánosságra akkor nem
jutott leveleiben már van egynémely hivatkozás ismeretelméleti
tanulmányaira, amelyekben a gyakorlati felfedezés elvi jelentőségeiről
számol be. Bacon irásait nyilvánvalóan azért forgatta, hogy történetileg
megalapozott nézletei legyenek, miután Bacon akkortájt a szakfilozófusok
szemében a természettudományi korszak megalapitója volt. Annál jobban
meglepődött, hogy a dilletáns jogász utalásaiban egyáltalán nem ismert
rá a maga és mások eljárási módszerére. Bacon egyszerüen a jogászi
bizonyitást alkalmazza a természettudományi problémákra is, magától
értetődik, hogy minden számbavehető eredmény nélkül. Dilettánsok
kezdeményezték, történetirók és filozófusok terjesztették Bacon hirnevét
évszázadokon át; olyanok, akik a természettudományhoz épp oly keveset
értettek, mint maga Bacon, a dicsőitett ujitó.

Liebig persze darázsfészekbe nyult és Sigwart filozófus védelmére is
kelt Baconnak. Beismerte ugyan, hogy Bacon bölcsészeti szolgáltatásai
nem maradandó értéküek, de a természetkutatás terén való fejlesztő
hatását kétségtelennek tartotta. Legkedvesebb az egész hercze-hurczában,
amelyben Liebig is élénk részt vett, hogy a bölcsész milyen
lelkinyugalommal próbálja a felfedezőt a saját tudományában kioktatni.
Meg kell emlitenünk, hogy Angliában is rossz néven vették a „nemzeti
szent“ megtépázását.

Akadémiai beszédek alkalmából Liebig ismételten természetfilozófiai
területekre csapott át, amelyek saját tapasztalataira való
vonatkozásaikban tanulságosak.

Liebig ezirányu ötletei közben még egyáltalán nem gyümölcsöztek:
fiziológiai elméleteinél is jobban megelőzték korát. Alapgondolata: az
emberiség fejlődését csakis a természet ismerete és leigázása viszi
előbbre. A természet- és kulturtudománynak ujabban divatozó
szembeállitását Liebig már negyven év előtt akként döntötte meg, hogy _a
természettudományt a kultura tulajdonképpeni tudományának_ vette;
szerinte: „a történelem a politikai és egyházi hatalmak amaz eszeveszett
törekvéseiről ad hirt, hogy az embereket szellemi és testi
rabszolgaságban tartsák; a jövendő történelmi tudománya a szabadság
diadalát fogja leirni, amelyet az emberek a dolgok és az igazság
lényegének megállapitásával vivnak majd ki, még pedig olyan
fegyverekkel, amelyekhez nem tapad vér és olyan harczban, amelyben a
vallás és az erkölcs nagyon elenyésző kis segédcsapat lesz.“

Egy Wöhlerhez intézett levelében még élesebben foglalja össze
gondolatait: „Megpróbáltam annak kimutatását, hogy az emberiség
fejlődését lényegileg a czivilizáló feltalálások és a
természetbuvárkodás révén nyert tapasztalati fogalmak határozzák meg.
Minden más (vallás, filozófia, stb.) annyiban jelent csak valamit,
amennyiben alkalmazkodik a tapasztalati fogalmakhoz. Ha az állami és
egyházi hatalom szövetségben lett volna a természettudománynyal, egy
lépéssel sem jutott volna előbbre és nem fejlődött volna ki korábban
vagy máskép. Mint ellenfelek azonban nem tartóztatták fel, legalább
véleményem szerint, a legkevésbbé sem egymást. Luthert a
természettudományi felfedezések hijján éppugy elégették volna, mint
Husst: a föld alakjának felfedezésével azonban leszakadt az „ég“ az
egyházra, a tüz meghatározásával a „pokol“, a légnyomás fogalma révén
vége lett a „boszorkány“-hitnek, a természet pedig elvesztette
„akaratát“, mihelyt eltünt a „légüres tér iszonya“. Mint a filozófia
dilettáns művelője: igy gondolkozom.“

Ugyanilyen szempontokból magyarázta meg Liebig az 1866. és 1870-iki
politikai eseményeket. Az első alkalommal igy ir: „A tudomány, azaz
értelem és tudás győzött és a tanulság a francziáknak is sokat ér. A
brutális erőszak empirizmusának vége mindörökre. Mindenhol javulni
fognak a viszonyok; a legkonokabb ellenállás persze Bajorországban, e
régi római jogászállamban lesz.“

Az 1870-iki német győzelem kapcsán irja: „A tudás vagy tudomány
mérkőzött az empirizmussal vagy rutinnal s itt is, mint a
mezőgazdaságban, a tudás győzött.“ Meg kell itt jegyeznünk, hogy Liebig
egész életében küzdött a klasszikus nevelési rendszer ellen. A
természettudományok gyorsan növekvő jelentőségét a filológiai oktatás
hátramaradottságával szemben oly felötlőnek tartotta, hogy ez ósdi
relikvia elpusztulását nagyon közelre is remélte. Mennyire csodálkoznék,
ha látná a mai állapotokat, a melyek az ő indokolt és alapos támadása
óta alig hogy valamicskét javultak!

Liebig tehát mozgalmas és sokoldalu tevékenységet fejtett ki Münchenben;
elismeréssel kell adóznunk Miksa császárnak, hogy e pálfordulást épp
akkor tette lehetővé, a mikor már életkérdéssé vált nála. Egész másfajta
eredményekre hivatkozhatott, mint Giessenben, de bizonyára épp oly
értékesekre. Igaz, hogy Liebig kitüntetések iránt is fogékonnyá vált, de
ez a kis hiuság sem tevékenységének, sem jellemének nem ártott, Emlitsük
meg, hogy ellenfelének, Mitscherlichnek kieszközölte a Miksa-rendet, a
porosz Pour le mérite bajor mását, még pedig olyan diszkréten, hogy
Mitscherlich a legnagyobb meglepetéssel tudta meg Wöhlertől, hogy Liebig
keze van a dologban.

Az emberiség sorsának a tudomány szolgálatai által való megkönnyitése
volt Liebig vezető eszméje életének ebben a korszakában. A mit hibázott,
heves és kiméletlen természetének tulajdonithatjuk, a melyen sohasem
tudott teljesen erőt venni. Szubjektive azonban mindig őszinte és
becsületes maradt, habár objektive sokszor igazságtalan volt is.
1863-ban igy nyilatkozott saját magáról: „Nem vagyok természettől fogva
harczias, de ha belekergetnek, akkor nekifekszem a dolognak s minden
erőm megfeszül; nem vakit el a szenvedély, a küzdelem vágya ragad
magával; minden érzékem kiélesül és uj energiák ömlenek belém.“
Tekintve, hogy ezt hatvan éves korában irja, el lehet képzelni, miért
foglalta le a polémia életének javarészét.

Az aggkor fokozódó gyengeségeiről Wöhler utján szerzünk tudomást. Az
első feltünő jel: a laboratóriumi személyes közremüködés abbahagyása, ha
a harminczéves korában fellépő, a kortól független kimerülési tünetektől
eltekintünk. Az ötvenes évek elején érzi a fáradtságot először, tiz
évvel később végét sejti s vissza akar utoljára összefoglalólag egész
életére tekinteni; 1860-ban irja Wöhlernek: „Szeretnék veled közösen egy
regényt irni: „Emlékezések régi időkre“ czimen. Ha visszagondolok
harminczhárom év előtt Frankfurtban való találkozásunkra, szinte
csodálatosnak tetszik az egész; elmondhatjuk, hogy a mai kor sok
munkáján a mi eredményeink tükröződnek; kenyéren és vizen éltünk, hisz’
a mai gazdag laboratoriumoknak még hirük-hamvuk sem volt. Regényt
lehetne irni erről, érdekesebb és szórakoztatóbb volna, mint egy komoly
és unalmas történet, amelynek nincsenek epizódjai.“ 1861-ben mondja:
„Megint vége egy évnek és nemsokára a mi öreg fejünknek is! Nem tudom,
Te hogyan vagy, én azonban olyan kicsinek érzem magam tanári állásomra,
hogy gyakran elkedvetlenedem és szomoru leszek. A mezőgazdasági kémia
révén csaknem elszoktam a kémiától, sőt a fejemre is nőtt.“ 1863-ban
pedig: „Hétfőn este Heidelbergben voltam Bunsen, Vangerow és
Kirchhoffal, s láttam, milyen messze kerülnek idővel az emberek
egymástól, ha az érdekköreik különbözők; heidelbergi barátaink
szocziális és politikai gondolatmenete annyira más területeken mozog és
az én tudományos müködésem annyira izolált, hogy a kölcsönös érintkezés
helyes kiinduló pontjai hiányoznak. Ezért marad magára az öreg ember:
sokakkal vagyunk együtt, de a lelkünk és kedélyünk idegen tőlük.“
1865-ben Berlinbe hivják meg, amiről ezt irja: „Talán hallottad, hogy
Berlinbe szeretnének vinni, mint egy rokokó-tárgyat diszül; a
mezőgazdasághoz kellenék, de ez a nagy müködési kör, amelyre azelőtt
annyira vágytam, az én koromban már nem nekem való.“ 1870-ben Wöhler
közös munkára buzditja; Liebig igy válaszol: „A mezőgazdasági kémia uj
kiadásával vagyok elfoglalva délelőttönkint néhány óráig. Olyan munkához
azonban, amilyet Te szeretnél, már nincs elég erőm. Utolsó
tanulmányommal[3] lezárom életpályámat.“ 1872: „Mi dolgunk van még ezen
a világon?… Egyikünk a másik után pusztul el. Már nem akarok rossz
szivart szivni, ki tudja, meddig szivhatok még jót, halálának évében
viszont ellenkező érzelmek támadnak benne: Január végén irja:
„Előadásaim egész jól mennek; inkább felfrissitenek, mint kifárasztanak.
Kémiai dolgokról már alig olvasok fel; a régi érdeklődés hogy is
aludhatott ki ennyire!“

Még márcziusban is felolvasásairól számol be. Egyszer azután
kertiszékében elaludt, meghült, tüdőhurutot, majd tüdőgyulladást kapott
és 1873 április 18-án, csaknem hetvenéves korában, kiszenvedett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Liebig testi és szellemi szervezetének energetikai jellemzése
bizonyitja, hogy a „nép“-ből való származásának egy csomó felhalmozott,
fejlődésre képes energiát köszönhet. Különben kétségtelenül a szerencse
gyermeke volt: mindenki önkéntelenül is jóakarattal közeledett feléje,
mindenki örült, ha meglátta. Platen odaadó barátsága is erről
tanuskodik, pedig szellemi rokonság nem igen volt köztük. Örökölt
energia-készlete körülbelül harminczadik évéig fedezte minden
erőszükségletét; innen kezdve fáradsági és kimerülési tünetek lépnek
fel. Liebig utazgatással próbált rajtuk segiteni, hogy a laboratórium
gondjait feledtesse magával. Esti kártyázása is nagyon szórakoztatta,
sőt élete vége felé napi szükségletévé is vált, hogy tulterhelt agyát
elvonja az akaratlan szellemi munkától, ami ilyen külső eszközök nélkül
nem sikerült volna.

Liebig szeretett jól és sokat enni; az ivásban mértékletes volt, a
szivarozásban annál kevésbbé. Wöhlerrel való levelezésében tekintélyes
helyet foglalnak el a kölcsönös szivarkaküldemények és amikor Liebig egy
pár évvel halála előtt sulyosan megbetegedett s leszámolt az élettel,
összes jó szivarjait Wöhlerre hagyományozta. Mikor azután fölépült,
rövidesen azt irhatta barátjának, hogy már mind a szivart saját maga
szivta el. Szivesen látott társaságot, de csak a maga házában.
Lefeküdni, különösen későbbi éveiben, korán szeretett: 9 és 10 között.
Komoly baja, az emlitett eseten kivül alig lehetett, általános
rosszullétről azonban gyakran panaszkodott.

Liebig életét tehát tulnyomóan boldognak mondhatjuk, főleg azért, mert
haláláig elegendő energiája volt ahhoz, hogy az emberiség szolgálatában
álljon és igy belső tartalmat nyerjen.

Liebig egyéniségéről és tevékenységéről áttekinthető képet adnunk igen
nehéz feladat, mert szokatlan sokoldalusággal kerülünk össze. Feltünő
nagy és gyors szellemi reagálóképessége, ami a romantikus tipus
jellemzője a klasszikussal szemben; ennek megfelelőleg koraérett is volt
s ezt a tulajdonságát avval is elárulta, hogy a latin iskola szellemi
zsarnokságát nem sokáig türte. Ugyanerre mutat munkásságának korai
kezdete: még mint gyermek érdeklődik a robbanó anyagok iránt, majd uj
kémiai gondolatok támadnak benne s a durranó ezüst előállitásának saját
maga adja meg a reczeptjét. Fiatalembereknek az a képessége, hogy
másokat könnyen megnyerjenek maguknak és érdekköreiknek, Liebignél
hatványozott mértékben jelentkezett, amit öregkoráig tartó arczbeli
szépsége is elősegitett.

Igy azután kispolgári származása ellenére sem kellett sok akadálylyal
megküzdeni, hogy a maga óhajtott utján járhasson. Igen fiatalon került
abba a kellemes helyzetbe, hogy korának első emberei (Párisban) vezették
be a tudományos munka területeire és személyesen is támogatták. Humboldt
hathatós jóakarata (amelyet szintén csak rokonszenves egyéniségének
köszönhetett) megmentette attól, hogy magántanároskodással morzsolja
szét nagyra hivatott tehetségét és felszabaditotta őt már első
szárnypróbálgatásai után. Egy czél felé egyesitette minden erejét s ezt
meglepő rövid idő alatt érte el. Hamarosan volt laboratóriuma is, ahol
nemcsak saját kutatásait végezhette, hanem tanitványokat is gyüjthetett
maga köré, eszméi és lelkesedései feleslegét nekik ajándékozta és önálló
kutatókká nevelte őket. Igaz, hogy tanitványai néha ellenvetésekben, sőt
személyes támadásokban is részesitették, ami azonban csak tanári
hivatottságát bizonyitotta: félelmetesen sulyos egyénisége ellenére is
meg tudta óvni és ki tudta fejleszteni növendékei egyéniségét is
olyannyira, hogy alkalmilag még ellene is fordultak. E támadások tehát,
még ha igazoltak voltak is, végeredményben az ő dicsőségét szolgálták.

Tevékenységének első és legfontosabb periódusa: a laboratórium kiképzése
és a megfelelő oktatás igen rövid időre korlátozódik. A negyvenes
években, amint már jeleztük, tanitványaihoz való viszonya nagyon
megváltozik: az egyéni tanitás mértéke csökkent. Ötvenedik életéve
elérése előtt már annyira kimerült, hogy ezen a téren egyáltalán nem tud
tovább működni; a személyes tanitás egyszer s mindenkorra véget ér.

Körülbelül ugyanebben az időben fejeződik be a szabad tudományok terén
való kisérleti buvárkodása, miután később csakis az alkalmazott tudomány
kérdéseivel foglalkozik, nem is annyira maga, mint inkább asszisztensei
az ő felügyelete alatt.

Tevékenységének harmadik mezeje irodalmi munkássága volt, amely a
többivel egyszerre vette kezdetét, de életének második szakában
homloktérbe vonul s gazdaggá és termékenynyé teszi későbbi éveit.
Eleinte kritizált, negyvenes éveiben pedig nagyobb munkákhoz látott.
Kettős alkalom adódott hozzá: egyrészt elhunyt szerkesztőtársa, Geiger
özvegyének felsegitése a gyógyszertani kémia kézikönyvének ujabb
átdolgozott kiadása által, másrészt az egyetemtől való anyagi
függetlenség vágya. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy sem a
kezikönyvnek, sem a hozzáfüzött kézi szótárnak nem volt valami nagy,
számottevő sikere; a szerves kémiának a mezőgazdaságra, illetve a
fiziológiára való alkalmazásáról irt műveinek annál inkább.

Természetes és szükségszerü fejlődést látunk magunk előtt. Azok a
hatalmas gondolatok, amelyek az utóbbi könyvekben foglaltatnak, tulnőnek
a folyóirat hasábjain; nem keresi és nem olvassa ott senki, mert az apró
és érdekes közleményekkel szemben végtelen hosszuaknak látszanak. A
könyv az adott és szükséges forma ilyen munkához s igen természetes,
hogy ettől fogva Liebig is ragaszkodik hozzá. A sikernek köszönheti azt
is, hogy sokan észrevették, akik az Évkönyvekbe soha bele nem néztek
volna.

Az alkalmazott vegytan problémája, amely innen kezdve Liebig
érdeklődését leköti, megvalósulásához feltétlenül széleskörü
érdeklődésre kell, hogy igényt tartson. Egy tudományos ténymegállapitás
valamely ismert folyóiratban a természetes talajra akad és érdeme
szerint érvényesülhet tovább; egy uj gyakorlati belátás azonban
mindenekelőtt nagyszabásu gyakorlati próbát követel meg. Ehhez azonban
sok embert kell mozgósitani s nem elég a meggondolást egyszerüen
kimondani, hanem folyton az érdekeltek szeme elé kell tartani,
népszerüsiteni kell az eszmét, el kell söpörni a kényelmi akadályokat,
vagyis: a munka nehezebb fele élő emberek befolyásolásában, nem pedig uj
fogalmak és szempontok képzésében áll. Liebig könyve irásával
egyidejüleg élénk ujságirói tevékenységet fejtett ki s például Kémiai
leveleit előbb a napisajtóban adta közre s csak azután könyvalakban.

Különös szerencse tehát, hogy Liebig megtalálta az uj és hatékony
érvényesülési formát, amelylyel hátralevő életenergiáit teljesen
kiaknázhatta. Liebig sokkal termékenyebb volt, mint például a
visszavonult Davy, akit előkelő magatartása sem óvott meg sok
csalódástól és keserüségtől. Liebig jóformán kiuzsorázta saját életét és
munka közben halt meg, az emberiség muhelyében.

Heves természete sokszor elfátyolozza életének derüs menetét, nem
annyira a személyes érintkezésben, mint inkább irodalmi munkássága
során. Maga emliti, hogyan ragadta őt el a polémikus láz. Azáltal, hogy
külső akadályokkal nem igen kellett küzdenie, egyrészt jelentékeny
energia-feleslege maradt, amelyet intenziv örömmel használt fel,
másrészt ez az örömérzet még akkor is nyomon követte a vita mezején,
amikor már energia-készlete jórészt felemésztődött. Érdekes, hogy olyan
nagylelkü természet, mint az övé volt, egyáltalában nem törődött tulzott
támadásainak fájdalmas következményeivel: übermensch volt jóval
Nietzsche előtt.

Meg kell azonban bocsájtanunk tulzásait és mértéktelenségeit is.
Bármennyire személyeskedett és gorombáskodott, mindig érezzük, hogy nem
apró személyes érdekekért, hanem nagy eszmékért harczol. Még amikor
nincs is igaza és szenvedélyes hitében nem tudja ellenfele álláspontját
nyugodtan mérlegelni, e fogyatékossága soha sem hivja ki a szigoru
erkölcsi kritikát.




Visszapillantás.

Ha már most magunk elé tartjuk a nagyembernek ezt a három esetét,
jelentékeny eltéréseket észlelünk. Láttunk először is egy kutatót,
akinek csak egyetlenegy eszméje van, s aki nem tudja az utókor figyelmét
eszményeire ráirányitani; később ugyanazt az eszmét mások dobják piaczra
és ekkor a tudós és felfedezése végre érvényesül. Azután ott van a
második, aki egyik felfedezést a másikra halmoz, de működése elvont
marad; tanit, de egyáltalán nem csinál iskolát és fiatalabb erőket
hasonló tevékenységre nem buzdit. Végre a harmadik kutatóval ismerkedünk
meg, aki gazdag termékenységén kivül tanitványaira majdnem olyan
hathatós befolyást gyakorolt és mások buzditása és támogatása által
többet tett saját tudományágának fejlesztése érdekében, mint a maga
buvárkodásával és sikereivel. Amilyen különbségeket láttunk a
kortársakra való hatásuknál, hasonló eltérések mutatkoznak életük során
is: egyiknél az életöröm majdnem teljes megsemmisülését, a másiknál
előkelő, kényelmes és egyenletes sikerü életet, a harmadiknál pedig
rendkivüli diadalok és heves támadások váltakozó viharait, aránylag
rövid idők alatt.

És igy ki lehetne még néhány ellentétet emelni, miután a példákat,
tekintettel a lehető legnagyobb különbségekre, szük körből választottuk.
A közösségre, amit keresünk, ráismerünk, ha általános kérdéseket vetünk
fel és olyan összefoglaló szempontokat választunk ki, amilyeneket alább
fogunk alkalmazni.




A született kutató.

Állitsuk fel előbb a kérdést, vajjon a kutató szellem eredeti-e vagy
fejleszthető? Erre a kérdésre azt a választ adhatjuk, hogy mindkét
fajta; bár a születéssel adódik, viszont fejleszteni is kell. Vagyis más
szavakkal: nem lehet minden gyerekből kutatót nevelni, másrészt tényleg
nem minden gyerekből nevelünk felfedezőt, aki pedig azzá lehetne.

A leendő kutatónak született hajlandósága már abból is kitünik, hogy
majdnem mindig sok testvére van, rendszerint ugyanolyan viszonyok közt
nőnek fel, mint az illető, ennélfogva azonos fejlődési lehetőségeik
voltak, anélkül, hogy a megfelelő fejlődés náluk is beállott volna.

Különös fiziológiai feltételekről van tehát szó, amelyek ugyanazon
szülők gyermekeinél is csak ritkán találhatók meg együtt s amelyek a
kutató szellem kialakulásának alapját képezik. Közeledünk némileg az
igazsághoz, ha első sorban az agyvelőnek egy különösen szerencsés
kiképződését tételezzük fel. Nem ritka az az eset, hogy kiváló szellemi
képesség a test gyenge, sőt visszamaradt fejlődésével kapcsolatos; igy
például Helmholtz gyermekkorában igen nyápicz volt és az előirt időben
nem látogathatta az elemi iskolát. Hogy melyek e fiziológiai feltételek,
ma látszólag még egyáltalán nem lehet megállapitani. Nem lehet közvetlen
öröklésről beszélni, mert a leendő nagy emberek felmenői rendesen nem
emelkednek jelentékenyen környezetük fölé és a szellemi óriások
gyermekei rendszerint, legalább is kevés kivétellel, visszaesnek a
közepes tehetségek közé. Ennélfogva a kérdéses feltételeket
leghelyesebben ugy képzelhetjük el, hogy bizonyos számu egymástól
független tényezőknek egyazon időben különös értékeket kell felvenniök,
hogy a kitünő tehetség kialakulhasson.

Igy tehát minden iskolában vagy más gyermekcsoportoknál az a lehetőség
feltételezhető, hogy egyikben vagy másikban megvannak a rendkivüliség
kvalifikácziói és csakis a későbbi befolyásoktól függ, vajjon ez a csira
eltikkad-e, vagy pedig megfelelő teljesitőképességgé hajt ki.

Mikor valamely különös tehetség a környezettel ellentétes irányban
fejlődik, a tehetség veleszületett voltát kell védelmeznünk. Mayer
későbbi sorsa világosan megmutatta, hogy környezete mennyire nem volt
alkalmas az ő eredeti gondolat-berendezkedésének fejlesztésére, sőt
tőlük indult ki a legerősebb s legkártékonyabb ellenállás, amelylyel még
akkor sem hagytak fel, midőn Mayert már külső elismerések érték. Épp igy
Helmholtznál is a közvetlen befolyások inkább a természettudományoktól
való eltántoritására voltak alkalmasak, mint az ellenkezőre; atyja, aki
nagyon odaadóan foglalkozott fia fejlődésével, az ő élénk szellemi
érdeklődését mindenképpen a filológiai és metafizikai irányba terelte és
rossz szemmel nézte fia materialisztikus hajlandóságát, ugy, hogy végre
a fiu munkálatai befejézése előtt atyjával semmit sem közölt belőlük.
Liebig maga emliti, hogy tanára, egy különösen felötlő filológiai botlás
után, reménytelen iróniával megkérdezte tőle: tulajdonképen mi is lesz
belőle és mikor ő azt felelte, hogy vegyész, az egész osztály, a
tanárral az élén, viharos kaczagásban tört ki.




A nem.

Talán itt volna alkalmunk azt a kérdést megvizsgálni, milyen befolyása
is van a nemeknek a tudományos vagy a feltalálóképességre.

Mindenekelőtt megállapithatjuk, hogy a teremtő tehetségek majdnem
kizárólag a férfinemhez tartoznak. A kis számu asszonyi tudós közül alig
van olyan, akinek határozott teremtőtehetsége volna. A tudomány és a
technika uj utjait majdnem kizárólag férfiak fedezték fel és járták be;
a nőknek azután kijutott néha a kiegyenlités, simitás és csiszolgatás
munkájából, ennél többre azonban nem igen vitték.

Ezzel a kétségtelen ténynyel szemben azt szokás felhozni, hogy a nőknek
sohasem volt alkalmuk tudományos kiképzésre; ez a kifogás azonban a
történelmi kritika előtt nem tarthatja magát. Mindig voltak egyes nők,
akik a férfi tudományos munkájában részt vettek és a férfiak nem
akadályozták meg őket abban, hogy annyit segitsenek, amennyit akarnak és
tudnak. Ha tehát a nőt a társadalmi életben hathatós tényező sohasem
terelte is a tudományok felé, mégis az a tény, hogy minden időben voltak
tudományosan felszerelt asszonyok, bizonyságul szolgál, hogy
legyőzhetlen akadályok nem tornyosultak elébük. Midőn tiz év előtt – a
közóhajnak megfelelőleg – a német egyetemek a nők számára is
hozzáférhetőkké váltak, az asszonyi tudományosság különösen gazdag
termésére számithattunk. Ez a fejlődés azonban nem állott be; sőt az az
impresszióm, hogy a jelenlegi eredményekből a nők javára kisebb törtrész
esik, mint ahogy a két nembeli számarányokból következtetni lehetne.

A másik ellenvetés: az évezredeken át való kiválasztódás folytán a
tudományos munka szervei a nőknél visszafejlődtek és igy megfelelő
változás csak több nemzedék leperdülése után lesz észlelhető. Ezt a
feltevést magában véve nem lehet megczáfolni, mert sem mellette, sem
ellene bizonyiték mindaddig nincs, mig ezek a nemzedékek el nem tüntek.
De ez az ellenvetés kifejezetten azt tételezi fel, hogy a tudományos
képesség hiánya ez idő szerint nembeli sajátosság, akár szerzett, akár
eredeti legyen is s nem tudom, vajjon ez a következtetés megfelel-e
ellenfeleink intenczióinak?

Ezzel kapcsolatosan mérlegelendő, vajjon egyáltalán: a tudományos munka
késői terméke-e az emberi fejlődésnek s igy szorosan az utolsó
évezredekhez tartozik-e?

Mindenképpen _szerzett_ tulajdonságról volna tehát szó, amely a
kutatóknál különös mértékben van kifejlődve. E szerint kézenfekvő lenne
ez a feltevés, hogy ez ujszerü képességből a férfinem oly tulnyomó
mértékben részesedett, hogy jellegzetes nemi sajátosságukká vált.
Személyes tapasztalataim arra vallanak, hogy a leányoknak a hajlam és
érdeklődés szabad kifejthetése esetén sem kedvükre való az elvont
tudományok megismerése, még akkor sem, ha testvéreiknél ily irányu
érdeklődés jeleit közvetlenül észlelhetik. A mai regényirodalomban is,
amelyben a férfi-hivatásokat üző leányoknak oly jelentős szerep jut, az
irónők (nyilvánvaló okoknál fogva itt csakis asszony-irók
nyilatkozhatnak szakszerüen) rendszerint csakis valami külső okkal
indokolják a nőknek tudományos munkához való eltérülését és sohasem a
tudományos szellemi tevékenységért való közvetlen lelkesedéssel. Ez a
tapasztalat is igazolja ama feltevést, hogy a hajlandóság és képesség az
elvont szellemi munkához a férfiaknál annyira ki van fejlődve, hogy
tényleg eredeti vagy szerzett nemi sajátosságnak tekinthető.




A környezet.

Kiváló fontossága van a kutató fejlődésére ifjukori környezetének is. A
született hajlandóság kimutatása czéljából előbb egyes esetekre kell
utalnunk, amikor a kedvezőtlen körülmények ellenére is érvényesült. De
nincs kétség az iránt, hogy nem minden tehetség győzi le az ilyen
ellentállást és még kevésbbé kétséges, hogy erős és állandó jellegü
ellenhatások a fejlődés ártalmára vannak, sőt teljesen el is nyomhatják.

Mint minden biológiai képződmény, a kutató is egy sokszemü lánczhoz
hasonlitható, amely egészben is csak annyit bir el, mint a leggyengébb
szem külön. Az algebrában is az érték semmivé válik, ha a tényezők
egyike nulla; sok összetett képződménynél is egy csomó hasonló jellegü,
fontos körülmény szerepel. Gyomor, sziv, tüdő nélkül egy melegvérü állat
sem élhet, a kutatónak is szellemi felszereléséhez sok olyan tényezőre
van szüksége, amelyek mindegyikének nagy értékünek kell lennie, hogy a
teljes eredményt biztositsák. E tényezők egy része attól a környezettől
függ, amelyben a leendő kutató felnövekszik.

Ha a tudományos kutatás terén kimagasló férfiak szülőit vizsgáljuk,
legnagyobb részüket a középosztályban találjuk. Egyrészt azt
tapasztaljuk, hogy a paraszti származásu szülők ritkábbak, mint a
lakosság számaránya szerint várható volna, másrészt ugyanilyen ritkák az
arisztokrata családok hozzátartozóinál is, sőt az egyszerü nemesi
családok leszármazottjait is csak kivételesen látjuk a tudományos
testületek névsorában; ha kutatásunkat az összes kulturnemzetekre
kiterjesztjük, akkor is csak itt-ott akadunk előkelő nevekre. Egy olyan
tényezőnek kell tehát lennie, amely magasabb körökben a kutató szellem
fejlődését jelentékenyen csökkenti, sőt majdnem teljesen megakadályozza.

Kisértetbe jövünk, hogy tisztán statisztikai arányokra gondoljunk,
amelyek szerint az előkelő családok száma elenyészően csekély a polgári
elemhez viszonyitva. Ez az aránytalanság viszont azzal egyenlitődik ki,
hogy, majdnem kivétel nélkül, anyagilag oly kedvező helyzetben vannak,
hogy fiaiknak megfelelő iskolai kiképzést biztosithatnak és a müveltség
egy bizonyos foka náluk rangbeli kötelesség. Miután kétségtelen, hogy az
általános müveltség fontos előfeltétele a kutató szellem
érvényesülésének, ez a lehetőség azonban a középosztálynál nem mindig
adódik, az előkelő családok gyermekei jelentékeny előnyben vannak
fölöttük. A kutató tehetségek feltünő hiányát hajlandó volnék kizárólag
ama környezet befolyásának tulajdonitani, amelyben a tudományos
ideálokat vagy egyáltalán nem vagy csak a legutóbbi időkben értékelik.

A magasabb intelligenciák közöttük, amennyiben nem gazdálkodásra
szoritkoznak, majdnem kizárólag diplomáciai és katonai szolgálatba
állnak, ugy hogy a tudományos életpálya nem is jut eszükbe. Sőt ma is,
amikor a tudomány jelentősége mindinkább kidomborodik, még mindig le
kell győzniök bizonyos előitéleteket, amelyek nemzedékről-nemzedékre
halmozódtak fel és csak fokozatosan tünhetnek el. Nem kell külön
megindokolnunk, hogy alacsony müveltségi fokon álló környezet a kutató
tehetség kifejlődésére szintén nagyon hátrányos. Hiszen kizárólag
értelmi szolgáltatásokról van szó, amelyek megfelelő, korai kiképzést
igényelnek, hogy olyan mértéket üthessenek meg, amilyen itt már
tekintetbe jön. Egész kivételesen találunk arra is példát, hogy egy-egy
kutató ily alacsony körökből támad. Igen kiterjedt néprétegek jönnek
azonban számitásba, amelyeknek tehát nagyobb számu kutatót kellene
termelniök, ha az emlitett hátrányok nem gátolnák, amelyek a meglevő
tehetségeket sem engedik érvényesülni.

A mi három emberünk például olyan környezetben nőtt fel, amely a
magasabb műveltség elsajátitását nem nehezitette meg különösen. Hogy bár
különböző mértékben, de elég rossz tanulók voltak, gyakori
csoport-jelenség, amelyet azonban csak később fognak behatóbban
tárgyalhatni.

Személyes tapasztalataim szerint is ugyanerre az eredményre jutottam.
Többször volt alkalmam olyan fiatalembereket megfigyelni, akik előtt
nehéz és küzdelmes ifjuság után, később a tudományos munka lehetősége
tárult fel s hihetetlen lelkesedéssel vetették magukat reá. Az általános
nézettel szemben, melyet pedig akkor magam is osztottam, nem
tapasztaltam, hogy e buzgó és jóakaratu férfiak, kielégitették volna a
várakozásokat, amelyeket tudományos működésükhez maguk és mások füztek.
Meg kellett győződnöm arról, hogy az ifjukori küzdelmek a szervezetet
már annyira igénybe vették, hogy nem maradt elegendő erő későbbi
jelentékeny teljesitményekre. Technikai eredményeket még el tudtak
valahogy érni, de az energiáknak kiváló tudományos sikerekhez szükségelt
_teljes_ kihasználása már nem állott módjukban.

A sok szép mese, amely alacsony sorsból tekintélyre és tiszteletre
vergődött emberekről szól, a tudományos felfedezőkre alig vonatkozik,
inkább a _feltalálók_, legtöbbnyire azonban ügyes _iparosok_ és
_kereskedők_ bizonyitják az igazát. Az ismert nagy férfiak közül
ragadjuk ki Edisont. Érdekes, hogy ez a férfiu, aki talán többet
kisérletezett, mint bárki más, – igazi tudományos felfedezéssel nem
dicsekedhetik. Kétségtelen, hogy sok uj dolgot észrevett, amely egy
jelentéktelenebb, de tudományosan gondolkodó embert legott uj
felfedezéshez segitett volna, őt azonban semmi sem érdekelte, aminek
gyakorlati alkalmazhatósága nem volt kézenfekvő. Ha végig kisérjük élete
során, azt találjuk, hogy majdnem teljesen műveltség hijján nőtt fel,
fiatal korában rikkancs volt, de a legnagyobb erőfeszitéssel igyekezett
azt a műveltségi fokot és technikai képességet elérni, amelyet egy
amerikai ujság feltételez és közvetit. Később például maga állitotta
elő, vagyis maga irta és nyomtatta azt az ujságot, amelyet a vasuton
árusitott. Ilyen gondolatkörben a tudományos munkásság fogalma, illetve
az ismeretlen felderitésére irányuló érdeklődés nem léphet fel s ezt
később sem szerezte meg. Mayer, Liebig és Helmholtz eseteiben a
tudományos munka eme feltétele már ifjukori benyomásaiban adva volt. Az
ujabb időkből jóformán csak egyetlen egy esetet tudok, hogy a legnagyobb
felfedezők egyike majdnem teljesen műveletlen környezetből származott:
Faraday, akinek atyja egy szegény kovácsmester volt. Nála azonban
meglehetős korai tudományos befolyások lépnek fel, egyrészt a könyvek
révén, miután könyvkötő tanoncz volt, másrészt ama szerencsés véletlen
folytán, hogy Davynak a Royal Institutionban tartott felolvasásait
meghallgathatta.

Faraday tudományos elfogulatlansága főleg a hagyományos fizikai
gondolkodás aránylag csekély ismeretére vezethető vissza.




A nevelés.

Ha most már a nevelés és tanitás feltételeihez fordulunk, azt látjuk,
hogy a nagy emberek nevelése, amit értelmes szülők néha megkisérlenek,
majdnem biztosan balul üt ki; többnyire szerencsétlen emberek kerülnek
ki a próbából. Az illetők tudniillik erre a feladatra a született
alkalmassággal nem rendelkeztek, mert ha véletlenül megfelelnek,
bizonyára a leghatározottabban védekeztek volna ilyetén módon való
neveltetésük ellen. Emlékezzünk vissza arra a ferde helyzetre, amelybe a
nagy emberek jórésze gyermekkorában iskolájával szemben került: feltünő
ellenmondás áll fenn az okos kiképzésnek hangsulyozott és igazolt
szükségessége és a szokásos neveltetésnek ösztönszerü visszautasitása
közt.

Ez ellenmondás megoldását már előbb jeleztem: a tanitás minemüsége idézi
elő az ellentétet. Liebig a gimnáziumban az utolsó, vagy legutolsó
helyet foglalta el, Mayert is ugyanez a sors érte. Helmholtz később
bevallotta, hogy a latin órák alatt titokban a geometriai optika köréből
vett számitásokat oldott meg, habár az apai házban divó kötelességérzet
révén nagyobb összetüzések elkerülhetővé váltak; különben sem volt
erőszakos természetü.

Viszont azt találjuk, hogy épp ebben a korban él a gyermekben a
legnagyobb hajlandóság meglevő érdeklődéseivel összhangzó munkásság
iránt. Liebig irja, hogy mikor a darmstadti udvari könyvtáros a
könyvekre szabaditotta, válogatás nélkül, mindent befalt, ami csak a
kémiára vonatkozott; Mayer a hajón való tanulmányokba merült életét is
hasonló szinekkel festi. Faraday pedig a bekötés végett átadott
könyveket előbb mind elolvasta. A lázas vágy: a kedvelt tudományos
területeknek teljesen urává lenni, a kutató tehetségnek még a
legkedvezőtlenebb körülmények közt is általános ismertető jele.

Nem mondhatnók, hogy a német iskolákban ma uralkodó tanitási szellem e
vágyódásnak kedvezne. Az elemi iskolában a hittan-magolást, a
középiskolában pedig a nyelvek tanitását viszik tulzásba. Mindkettő egy
középkori világnézetnek maradéka, bár más tereken. A vallásos
felfogásnak a mai embereknél már nincs az a benső jelentősége, mint a
középkorban, mikor az egész szellemi életet felszitta és betöltötte.
Arról nem lehet szó, hogy ezt a kort ismét visszaállitsuk; ehhez a mi
szellemi értékünk még az ugynevezett alsóbb osztályoknál is nagyon
gazdag és sokoldalu. Sőt az egyes embernek növekvő részvétele hazájának
s a közügyeknek intézésében az érdeklődést ellenállhatlanul, mindinkább
a világi ügyek felé tereli. Az egyidejüleg gyarapodó szellemi önállóság
természetszerüen ellenszegül a kötelező valláserkölcsi felfogás
lenyelésének; az a követelés tehát, hogy a vallásoktatás az előirt
tananyag közül az állami népiskolákban kiküszöböltessék, a dolog
természeténél fogva kikerülhetetlen és ellentállhatatlan. Azt a belső
szükségletet, hogy a „nép részére a vallás megóvassék“, leginkább azok
érzik, akik maguk a vallásos hitet már régen elveszitették. A
vallásoktatásnak az iskolákból való kizárása ellenére is különben igen
élénk vallásos élet fejlődhetik ki. Északamerika keleti államaiban a
hagyományos puritán érzület nemzedékeken át fennmaradt, az állami
vallásoktatás igénybe vétele nélkül.

Hogy azonban a dogmatikus tanitás akármily módjának is a kutatószellem
kifejlődésére káros hatással kell lennie, a kiváló egyén lélektani
feltételeinek és tulajdonságainak elemzéséből is nyilvánvaló. Ismertető
jele: uj utakon jár és megnyitja mások számára is őket, aminek viszont
szükségszerü kelléke, hogy a kutató előtt ne legyen tekintélye a járt
utaknak, vagyis öröklött nézeteknek, hanem szokásból vagy ösztönszerüen
megvizsgálja, vajjon helyesek-e? Minden létezővel szemben való e
kritikai hajlandóságon kivül szüksége van a járatlan, a ki nem próbált
és ki nem gondolt dolgok szenvedélyes kivánására is. Gyermekek és fiatal
állatok ugyanezt a hajlamot mutatják: mindent kikutatni és mindenbe
beledugni az orrukat. Általában meg van tehát az alapösztön a
kutatáshoz, többnyire azonban nem elég hatékony, hogy mint az életnek
irányitó tényezője huzamosan fentarthassa magát. Ennek az ösztönnek
fentartását azonban az a ténykörülmény veszélyezteti legjobban, hogy a
tanitási rendszer ellenőrizetlen adatok szellemi befogadását kényszeriti
ki.

A népiskolában egyáltalában nem vehető észre valami nagy ellentállás a
szokott nevelési rendszerrel szemben, ami a tanuló zsenge korával függ
össze: eszébe sem juthat tanitójával belső vagy külső harczba
bocsátkozni. A mai tanitás különben némi kárpótlást is nyujt: az utolsó
időben mindinkább szakszerübbé válik és a tanulóval azokat az
ismereteket is közli, amelyek iránt a legélénkebben érdeklődik; legalább
is azt hiszem, hogy Németország mai népiskoláiban ilyen tendenczia kap
lábra.

Rendkivül erősen mutatkozik a leendő kutatónak ellenszegülése a
középiskolákban, még pedig rendszerint a nyelvek körül, miután az
eljárás dogmatikus. A tényleges viszonyok csodálatos félreismerése
következtében az antik nyelvek Németországszerte egy évszázad óta szinte
vallásos tiszteletnek örvendenek és szószólóik türelmetlenség dolgában a
középkor papjaival vetekedhetnek. Hogy az ilyen türelmetlenségnek
megfelelő korlátoltság az előfeltétele, csak jelezni akarjuk. E
korlátoltság az igazi tudományok terén való járatlanságban és e
tudományok megvetésében nyilvánul, ama képtelen ürügy alatt, hogy az
ókor népei már az emberi tökéletesség legfőbb fokát érték el. Az antik
nyelvek imádása azután a többi nyelvek tulbecsülésére is vezetett,
amelyeknek különös „müveltségi értéket“ tulajdonitanak, de a bizonyitás
eddig még nem sikerült. Vagy láttuk-e már, hogy egy sok nyelvet beszélő
ember valami rendkivülit hozott létre? Ha igy volna, akkor a nemzetközi
szállodák portásai és a hálókocsik ellenőrei, akik egy fél, sőt egész
tuczat nyelvet beszélnek, az emberiség értelmi virágát képviselnék. A
nők különösen alkalmasak idegen nyelvek tökéletes elsajátitására,
viszont már határozottan meggyőződhettünk arról, hogy a női lélek a
kutató képességet általában nélkülözi.

A fenti megjegyzés váratlan világitásba is helyezte a nyelvtanitás
állitólagos logikai értékét, amit szintén határozottan kétségbe kell
vonnunk. A goemetria logikai értékét például el lehet ismernünk, mert e
tudományban rendszeres meghatározások és következtetések vannak és
ezáltal a gyakorlati logika iskolájául szolgálhat, mindaddig, mig a
tanitás üres formulákba nem ful. A nyelveknél azonban csak _önkényes_
szabályok alkalmazásáról van szó, melyek épp ilyen önkényes kivételek
által mindenütt megtörnek. Abban a számtalan esetben, amikor a logika,
vagyis egy éppen megtanult szabály szakszerü alkalmazása, határozott
formákat kivánna, a tanulónak azt kell megjegyeznie magának, hogy ez a
forma – tilos. Ez a gyakorlat homlokegyenest ellenkezője annak, amire a
matematika és a természettudományok oktatnak és az a tanuló, aki nyelvek
közt növekedik fel, kénytelen szellemi szempontjait alapjukban
megváltoztatni, ha például fizikát akar elsajátitani.

A nyelvtanitás olyan baj, amelynek szükségszerüségét nagyban tulozzák.
Azt mondják mindig, hogy csakis a nyelv által lehet az idegen népek
szellemébe és lelkébe behatolni. Milyen jelentősége van a középiskolai
tanuló számára, hogy az idegen népek szellemébe és lelkébe behatoljon?
Legközelebb fekvő feladata mégis az, hogy a maga népének szellemét és
lelkét ismerje meg és az iskola e kézenfekvő fontos feladatot illuzórius
czélok javára hanyagolja el.

Az idegen népek belső megértéséhez olyan érettség kell, amilyent egy
középiskolai tanulónál nem szabad föltételeznünk és ha elérhető is
volna, vajjon érthető értékviszonyban állna az eredmény ahhoz az óriási
idő- és energiapazarláshoz, amelyet reá forditottak? Akkor kell
ilyesmivel foglalkozni, amikor az iskolával szemben mindenfelől sürgős
követeléseket támasztanak, amelyek csakis azért nem teljesithetők, mert
a szükségtelen nyelvtanitás több szabad teret nem engedhet?

A helyzet még rosszabbodik amaz aprólékoskodó módszer miatt, ahogy a
régi filológiai hagyományok szerint a modern nyelvek tanitása is folyik.
Mig pinczérek, kereskedelmi tanonczok, hálókocsi-kalauzok rövid idő
alatt sajátitják el az idegen nyelveket, gimnazistáink sok évi tanulás
után jóval kevesebb eredményt érnek el. Itt van azután a modern ifju,
akitől a tanuláshoz való kedvét s látóköre kiterjesztésének vágyát egész
életére elrabolták és aki már csak azt akarja tanulni, amivel
leggyorsabban „karriért“ csinálhat. Szerencsére nem mindnyájan ilyenek.

E fejtegetéseimet nem személyes izlés, hanem sajnos, teljesen reális
viszonyok igazolják: az a rendszeres ellenszenv, amely a későbbi nagy
kutatók és felfedezők, vagyis az emberiség értelmi vezetői részéről az
iskolák nyelvi zsarnoksága ellen mindig megnyilvánult. Ifjukorukban mohó
tudásvágyukkal tünnek ki a reális tárgyak iránt, könnyen
megkülönböztethetők tehát azoktól, akik csakis lustaságból szegülnek
ellene az iskolai követelményeknek. Éppen a nagy kutatók azok, akik a
legtöbb ellentállást fejtik ki; a körülményekhez képest, ugy ahogy
keresztül csusznak vagy hajótörést szenvednek, később azután, mint nagy
férfiak „rendszertelen kiképzés“-ük folytán öreg nyelvtanáruk
fejcsóválásait provokálják.




A leendő kutató felismerése.

E meggondolásaink nagyon fontos alkalmazást találnak annál a kérdésnél,
hogyan lehet a leendő kutatókat vagy felfedezőket a lehető legkorábban
felismerni. Laboratóriumom virágkorában, amikor már az első tanitványok
saját munkájukkal is a tudományos világ figyelmét vonták magukra, egyik
japáni tanitványom révén a japán közoktatási miniszterium azt a kérdést
intézte hozzám, vajjon minő eszközökkel lehetne a különös munkaképességü
tanitványokat lehető legkorábban felismerni? Ez az eset gondolkodóba
ejtett, hogy én magam miképpen is találtam rá tanitványaim sokaságában
azokra, akiktől valami különöset várhattam és akiket asszisztensekül
magam mellé vettem vagy pedig kartársaimnak melegen ajánlottam és igy a
tudomány számára biztositani igyekeztem. A tényleges eredmény meggyőzött
arról, hogy könnyen meg lehet őket a többiektől különböztetni és az
egyes eseteknél valóban nem volt soha kétségem fiatal munkatársaim
jövendő jelentősége felől. Az utólagos számadás, amelyet eljárásom felől
magammal szoktam elintézni, arra az ismertetőjelre vezetett, hogy leendő
kimagasló tanitványaim sohasem elégedtek meg azzal, ami tudományos
fejlesztésük érdekében a rendes tanitás folyamán nyujtható volt; mindig
akadtak kételyeik vagy legalább is kérdéseik, amelyek állandó lelki
közremüködésük szükségszerü következményei voltak. A közepes diáknak
elég dolgot ad a tantárgy megértése és elsajátitása is; a kiváló
tehetségünek azonban a tárgy maga csak serkentés, hogy mielőbb tovább
haladjon és mély vizre kerüljön. Mindig az önálló felfogás és munkásság
képessége és vágya az, ami a jeleseket már ifjukorukban kiemeli.

Már most képzeljük el, hogy egy ilyen kiváló szellem az iskolában a
szigoru órarendhez és tantervhez van lánczolva; kenyér gyanánt követ,
önálló szellemi tevékenység helyett könyvnélküli magolást és gépies
szabályalkalmazást kap! Képzeljük el a határtalan kapaczitásu fiatal
szellem mohó éhségét az igazi tudás után és – szótagokat kell tanulnia!
Szüksége van a házi nevelés teljes sulyára, ha az áldozat a
parancsolólag megkivánt szellemi táplálékot csak titokban az óra alatt
szerzi meg és a ráerőszakolt szalmacsépléssel szemben a passziv
ellentállással megelégszik, amint Helmholtz tette. Legtöbb esetben
azonban a harcziasabb összeütközések is kikerülhetlenek. Nem áll az az
ellenvetés, hogy olyan életkorról van szó, amelyben a szellemi érettség,
amely ily ellenszegülésre hajt, még nincs kifejlődve. A tények épp az
ellenkezőjét tanusitják s legott látni fogjuk, hogy a koraérettség a
későbbi nagy embereknek szintén igen általános ismertetőjele.




Gyakorlati alkalmazások.

E fejtegetéseink olyan végkövetkeztetésekhez vezetnek, amelyekre ezuttal
csak utalhatunk. Megmutatják az utat a már égetővé vált iskolai reform
felé, olyan formában, hogy a nyelvtanitás nagy mértékben korlátozódik.
Ha a „nyelvek és művészeteknek“ az egyetemen való szerepüket a rajz,
torna, lovaglás és vivás _után_ szembe állitjuk a középiskoláéval, alig
érthető meg, hogy ez a kontraszt az illető tényezőknek még mindig nem
ötlött a szemébe. Egy másik önkénytelen megállapitás: ma a középiskolai
oktatás néhány évvel tovább tart, mint kellene, miután olyan korban is
lenyügözi a diákokat, amikor a legnagyobb mértékben ártalmas, sőt
gyakran végzetes az önálló szellemi fejlődésre. Láttuk, hogy Liebig 16
éves korában ment az egyetemre, 17½ éves korában Párisba; Helmholtz 16½,
Mayer pedig 17 éves korában került az egyetemre, vagyis olyan időben,
amelyben manapság szerencsétlen fiatalságunk még a középiskola padjaiban
görnyed. A mai iskolai rendszer átka: a gimnáziumi évek indokolatlan
kitolása, a nyilvánosságot eddig még alig foglalkoztatta, bár az egyéni
fejlődés legszebb két-három éve elvész általuk. Miért nem zárul le
nálunk az iskolai oktatás természetszerüleg az önkéntesi szolgálat
jogosultságával? Az ebből származható előny olyan sokoldalu, hogy
ehelyütt nem terjeszkedhetek ki bővebben reá.




Korai érettség.

Emlitettük a kiváló emberek általános jellemző vonását: a
koraérettséget. Egyértelmüleg olyan példák vannak előttünk, amelyek e
kiváló férfiak meglepő ifjukori próbálkozásairól szólnak, s hajlandó
volnék ezt a jelenséget általánosnak és szükségszerünek, vagyis a
körülmények által meghatározottnak tekinteni. Habár azt hiszem, hogy a
korai érettség nem a teremtőképesség szekunder következménye, hanem
primér tulajdonság, amelynek meglététől a későbbi alkotások függnek.
Arról is meggyőződhetünk t. i., hogy maguk a nagy, kiemelkedő eredmények
szintén a fiatalkori évekre esnek. Az energiaelmélet multszázadbeli
megteremtői: Mayer, Helmholtz, Joule, Clausius, William Thomson és
Carnot közül egyik sem volt 28 évesnél több, amikor alapvető munkája
megjelent, ha pedig a nyilvánosságrahozatal szükségszerü elhuzódását
leszámitjuk, a 25-ik életév volna a legteljesebb virágzás kora. Azoknál
pedig, akik csak egyetlenegy művet hoztak világra, ez az egy mindig
fiatalkori alkotás volt, másoknál pedig, akik munkaképességüket meg is
tudták őrizni, későbbi eredményeik messze elmaradnak. Ez a
ténymegállapitás is messzemenő következtetésekre nyujt alkalmat, amelyek
közül elsősorban a lélektaniakkal akarunk foglalkozni.

Meggyőződtünk arról, hogy a felfedező legfontosabb sajátsága a
gondolkodás és cselekvés független voltában található; szükséges még a
kritikai érzék megfelelő mértéke, amely a helyes lehetőségeket a
temérdek kinálkozó közül kiválasztja. A bátor fellépés általános
tulajdonsága minden fiatalembernek, viszont az elmeél már
előrehaladottabb szellemi fejlődés terméke és az öregkorig fokozódni
szokott. A legkiválóbb alkotás tehát olyan időre esik, amikor a bátorság
még nem csökkent meg lényegesen, a kritikai érzék ellenben már
elegendően kialakult. Ebből is láthatjuk, hogy milyen fontos az utóbbi
tulajdonság korai megérése, hogy a végső szellemi erőfeszitésnél
megtehesse a maga szolgálatait. A koraérettséget épp ezért tartom a
kutató szellem előfeltételének, nem pedig következményének.

Az iskola problémájára vonatkozólag alkalmazható következtetések
ugyanabban az irányban keresendők, mint az önállóság követelményei: a
fiatal szellemnek az önálló kifejlődés lehetőségét a lehető legkorábban
meg kell adni. Ez a czél a mai középiskolai keretekben, amelyeket a
„klasszikus“ és „harmonikus“ nevelés jeligéje zár be, egyelőre
kivihetetlen. A porosz közoktatásügyi miniszterium csak a legujabb
időben kibocsátott rendeleteivel árulja el azt a belátást, hogy az
eddigi irányzat teljességgel elhibázott. Az eredeti és alkotó gondolat
értéke oly rendkivüli, hogy az oktatást legalább is annyira módositani
kell, hogy az ilyen gondolatokat meg nem fojthassa. Eddig az a gyilkos
elv uralkodott, hogy kivételes szolgáltatásokra a többiek kárán nincs
szükség. Igaz, hogy a szigor nem volt következetes és a kiváló
nyelvtehetségeknek elnézték matematikai és természettudományi
fogyatékosságait, viszont azonban nem, aminthogy egész iskolapolitikánk
is fejetetejére van állitva. Mihelyt valamely területen szokatlan
virágok feslenek, ápolni is kell őket, megbecsülni és a kivirágzás
teljes szabadságát is biztositani. Az „egyoldaluság“ félelme a nyelvnek
elhanyagolása esetén, csak szokásos előnybehelyezésük megnyilvánulása;
hiszen a nyelvismeretekben való egyoldaluságot nemcsak szivesen látják,
hanem bizonyos elégtétellel is hivatkoznak reá. Az egyes tárgyakban való
kivételes sikerek ezerszer értékesebbek és becsületesebbek, mint az
összes szakokban való egyforma jó eredmény, amely kétségtelen
bizonyossággal a közepes tanulót jellemzi. Amilyen gyakori a rossz
bizonyitvány a jövendő nagy embereinél, épp annyira csodálkozhat a
tanitó is, hogy kitünő diákjai az életben semmire sem viszik, ami pedig
szempontunk szerint magától értetődő.

Meggondolásaink gyakorlati kivitelét ugy képzelem el, hogy minden tanitó
törekvésének arra kell irányulnia, hogy tanitványai köréből emeljen ki
egy párat, akikkel ő s akik vele teljesen azonositják magukat. Őket
azután fejlessze olyan egyoldalulag, ahogy csak lehet s ne törődjék
vele, ha más mezőkön kevésre viszik. Felesleges talán bizonyitanom,
milyen lelki kielégülést szerezhetnének ugy a tanárok, mint a tanulók és
termelőképességük milyen hatványozottan érvényesülne. Meg kell
jegyeznem, hogy a középiskola gyakorlati rendszerét többévi tanári
tevékenységemből ismerem, természetesen teljes egyéni szabadság mellett,
s igy hangsulyoznom lehet, hogy személyes tapasztalatok nyomán mondok
itéletet.




A mü és következményei.

A teremtő szellemek tulajdonképpeni szolgáltatásaihoz értünk;
megállapitottuk és megértettük már, hogy nagyon fiatal éveikben szoktak
jelentkezni. Ha azonban utána nézünk, vajjon ez tényleg az első
tudományos termésük-e, rendszerint tagadó választ kell adnunk. Ne
felejtsük el azonban, hogy a mai tudósnak külső előrehaladása bizonyos
próbamunkákat követel meg (doktori értekezés, stb.), amelyek rendszerint
a kezdő tapogatózásaiból állanak. Miután pedig az ilyen műveket szokás
szerint kinyomatják, igazi produktumaikat a nyilvánosság előtt is
megelőzik és a szerző jellemét és értékét rendszerint homályban hagyják.
Mayernek a szantoninról szóló értekezése példának okáért abszolut
átlagmunka, nem is sejteti az iró belső mozgató eszméit. Más esetekben
is igy áll a dolog, ami különben nagyon természetes. Az első nyilvános
fellépést habozás s óvatosság előzi meg s a titkos szerelmek nem
szólalnak meg mindjárt, hanem a meglévő anyaghoz fordulnak. Kivétel csak
akkor fordul elő, ha a felfedezőnek előbb egyáltalán nem volt alkalma a
piaczra lépni, igy Sadi Carnot esetében, az energetika második főtétele
felfedezőjénél, akinek mindössze egy rövid, de világhirü mesterműve van.

E külső tüneteket azonban nem szabad akként értelmeznünk, mintha az
alapvető munka _gondolatai_ is később támadtak volna. Sok bizonyságunk
van arra, hogy olyan gondolkodási irányokról van szó, amelyek már igen
korán léptek fel, gyerekkori benyomások, személyes tapasztalatok vagy
idősebbek szellemi befolyásolásai alakjában. Ilyen nagyszerü alkotások
nem egy-egy szerencsés pillanat kincsei, hanem csak hosszu les után
jönnek puskára. Fájdalom, ritkán követjük visszafelé az első nyomokat:
Mayernél azonban látjuk azt a rettenetes, meg-megujuló erőfeszitést,
amely a gondolat tiszta fogalmazását megelőzi; öreg, tapasztalt
pisztrángot kell horogra kapni: tudjuk, hogy itt van, néha
fel-felcsillan, majd megint eltünik, már a magunkénak hisszük, amikor
ujra elvesztjük szem elől. Sok meddő kisérlet után ismerjük ki csak
annyira, hogy a kezünk közé kerül s még akkor, az utolsó pillanatban is
hányszor kicsuszik! De végül meg kell keriteni; a felfedezőnek nem lehet
addig nyugta, amig az adott kérdésnek ura nem lesz.

Mindenesetre tehát: ez a munka összes erejét és egész odaadását kivánja
meg a lelkes fiatal tudóstól. Hozzá nem értő emberek hirét
terjesztették, mintha a felfedező olyan könnyen arathatná le a maga
gyümölcseit, ahogy egy körtét megeszünk. Evvel szemben, nemcsak a
tudomány, hanem a müvészet nagy alkotásaira is áll, hogy minden egyes
ilyen mü az alkotó minden erőfeszitésének végső kimeritésével született.
A kész dolog azután frissnek és könnyednek tetszhet, ez a látszat
azonban csak a tökéletesen kivitt munka eredménye, nem pedig a
légbőlkapottság bizonyitéka.

A teljes odaadást utólag az a gyakori tény bizonyitja, hogy a szerző
összes energiája evvel az egy terméssel kimerül. Mayer is példa erre,
ugyszintén Sadi Carnot is; a tudománynak még sok ilyen Siegfriedje van:
gyakran az életükkel fizetnek érte s ezek még a szerencsésebbek. A
többiek avval a tudattal tengődnek tovább, hogy első alkotásuk volt
ugyan a legnagyobb, egyszersmind azonban az egyetlen s ez a meggyőződés
nem aranyozza be senki életét sem, legalább eddig, amig a méltó
reprodukczió képességének hiánya rendszerint szemrehányásként esik
vissza az illetőre. Ha e jelenség szükségszerüségét belátnák,
mindenesetre könnyebben és derüsebben lehetne elviselni: természeti
törvények ellen nem lehet boldogulni ugy sem Keller az, aki Seldwyla
lakóiról meséli, hogy fiatalságukban mindegyiknek megvolt a maga
fénykora, azután leáldozott és szürke öregség mered reménytelenül
reájuk. A felfedezőre is ez a sors vár, annál valószinübben, minél
jelentékenyebb volt felfedezése és minél fiatalabban bukkant rá. Akadnak
rendkivüli szervezetü emberek, akiknek jelentékeny felfedezésekhez való
képességük érettebb korukra is megmarad; a következményeket is azután
sokkal könnyebben viselik el, mint a fiatalok kevésbbé ellentálló és
kevésbbé megkérgesedett természete.

E ténybeli megállapitások is ellentétben állnak a népszerü
gondolkozással, amely szerint valaki annál alkalmasabb jövendő
felfedezésekre, minél jelentékenyebbek vannak már a háta mögött. Ez a
feltevés a való viszonyokkal teljesen ellenkezik: minél sulyosabb volt
az első felfedezés, annál kevésbbé várható, hogy hasonló értékben
megismétlődjék. A tapasztalat is gyakran megerősiti a mi véleményünket:
amikor Kirchhoffot és Kundtot, e két kitünő fizikust Berlinbe meghivták,
abban a reményben történt, hogy megkezdett pályájukat emelkedő
tendencziával folytathatják, de – épp az ellenkezője következett be. A
feltalálókkal is igy vagyunk: Edisont nagyszerü találmányai után
elhalmozták minden képzelhető támogatással és még sem tudta már sokra
vinni, évek óta alig produkált valamit, ami régi sikereihez fogható
volna. Ha a vállalkozó szellemü üzletemberek, akik vele rosszul
spekuláltak, a feltalálás lélektani feltételeivel tisztában lettek
volna, inkább fiatal és tehetséges tudósokra szánták volna a pénzüket,
akiknek az érvényesüléshez éppen csak a mód és alkalom hiányzik. Abba,
aki a szociálpolitikában és a szervezési munkában még többre vitte, mint
az optika területén, a helyes uton járt: egész Németországban
keresett-kutatott fiatal emberek után, akiket, gyakorlati próbák
alapján, lekötött magának, hogy teremtő erejüket gyárai részére
biztosithassa.

Jeleztük, hogy valamely kiváló felfedezés hátrányos következményei,
amelyek a fiatal korban annyira gyakoriak, később arányosan csökkennek.
Természetesen más tényezők is számitásba jönnek, főleg a felfedezés
érvényesitésének több-kevesebb nehézségei, amelyek a szervezetet ujabb
erőveszteségnek vetik alá és további munkára már alkalmatlanabbá teszik.
Az idejekorán érvényesülőknek tehát kettős szerencséjük van: a fel nem
ismerés keserveit megtakaritják és több kilátásuk marad, hogy még
érdemleges eredményeket érhetnek el s az önvád furdalásai ellen védve
lesznek. Helmholtz példájára hivatkozunk: az erő megmaradásáról való
munkáját nem tekintette egyéni reform-alkotásnak, hanem lényegében már
ismeretes, csak észrevétlenül maradt vonatkozások összefoglalásának és
átdolgozásának. Hamarosan azonban baráti kör veszi körül, amely uj
ötleteit a legmelegebben pártjába veszi és a külső elismerés jelei sem
késtek sokáig. Nem is tört meg időnek előtte, sőt rendkivüli
munkaképessége haláláig szinte csorbitatlan volt, amit persze jórészt
munkamezeje alkalmas felcserélésének is köszönhetett.

Valószinü tehát, hogy a jeles felfedezéseket a kimerülés tünetei váltják
fel, de a körülményektől függ: mennyire. Általános fejtegetéseink az
egyes esetek megitélését mindenesetre megkönnyitik.




A kutató hivatása.

Nem ismerünk ezidőszerint olyan társadalmi állást, amelynek tartalmi
foglalata kizárólag a tudomány megfelelő termékenyitéséből állna. Vannak
egyes esetek, amikor kitünő kutatóknak elnézik gyönge tanári
eredményeiket és másokkal helyettesitették őket, ujabban pedig olyan
akadémiai pozicziókat is létesitenek, ahol alig kell tanitani és az
anyagi javadalmazás felmenti az illetőt egyéb foglalkozás szükségétől.
Mindig kompromissziumról lehet azonban csak beszélni s az állam még
manapság is tartózkodik a szabad tudományos kutatás _személyi_
kérdéseinek megbolygatásától. _Tárgyi_ támogatás Németországban inkább,
mint bárhol, bőven akad, hiszen a természettudományi intézetek
háztartásában a legnagyobb tétel nem a tanitásra, hanem a kutatásokra
esik s a tanárok és tanitványok ügyét egyaránt teljes készséggel
pártolják.

Különös, hogy a személyi és anyagi érdeklődés mennyire eltérő mértékü s
a tanárok alkalmazásánál, legalább formailag, a tanitási
kötelezettségtől sehogy sem akarnak eltekinteni. Igaz, hogy nem annyira
a kormányok czopfosak, mint inkább a tanárok, akiknek javarésze főleg
előadásainak él s kisebbitésnek érezné, ha kutatókollégáikat a
tanitástól felszabaditanák. A kutatói tevékenység magasabb értéküsége
olyan nyilt titok, amelyről az érdekelt körökben nem illik beszélni,
mert társadalmi repressziót támasztana maga ellen.




A kutató tanári hivatottsága.

A szakszerü mellékfoglalkozás, amely formálisan főfoglalkozássá lép elő,
jelenleg a tanitásban merül ki. A tartalmi azonossággal: a
tudományossággal, alkalmazkodik ugyan a czélhoz, de fenmarad a kérdés,
vajjon ebből az egyesitésből nem származnak-e jelentékeny hátrányok?
Tényleg igy is áll a dolog.

Még manapság is, mikor a tudományos kutatás alapvető fontossága már
általánosan elismertetik és jóformán a népszerü igazságok közt foglal
helyet, ezt a mellékfoglalkozást _ajándékként_ várják és fogadják attól,
aki rátermettnek bizonyul. A kutatónak tulajdonképpeni hivatását kell
időben és energiában megrabolnia és a legjobb esetben sem kap más
kárpótlást, mint némi hivatali megkönnyebbitést. Természetesen csak idő,
még pedig rövid idő kérdése, hogy a helyzet megváltozzék és a szabad,
tudományos müködés olyan élethivatásnak legyen tekinthető, amely az
illető tudósnak gazdasági sorsát biztositja. Ebben az esetben a kutató
benső hivatottságát kielégitendő, nem lesz kénytelen más müködési
területre lépni, a puszta megélhetés és a tovább való buvárkodás
kedvéért.

Ha a nagy felfedezők tanitói tevékenységét szemügyre veszszük, azt kell
tapasztalnunk, hogy uj igazságok megismerése és a tudomány terjesztése
közt nincs meghatározott viszony. Talán épp annyi elsőrangu kutató akad,
aki nem tud tanitani, mint ahány kitünő tanár, akinek soha ujat
felfedeznie nem adatott meg, bár az utóbbi eset mégis ritkább. Vannak
viszont adataink, hogy mindkét fajta kiválóság egy személyben egyesül s
a tanári pályától egészen elzárkózott tudóssal is találkoztunk már. Ez
utóbbi csoport jelenleg fejlődési tendencziát mutat, aminek magyarázata
egyrészt abban rejlik, hogy manapság több tudományos előkészültséget
igénylő pálya van, mint valaha, másrészt természetesen folyton
szaporodik az egyetemi képzettségüek száma, akik a tudományos munka
vágyával és technikai készségével szivesen ragadják meg a gyakorlati
érvényesülés alkalmait. Ezzel kapcsolatosan azonban a tudománynyal
foglalkozók egy értékes fajtája kezd kialakulni: az _amatőr kutatóké_,
akik anyagi érdek nélkül, lelki szükségből fognak a munkához. Eddig ez a
tipus Angliára, a vagyoni függetlenség ősi és általános fészkére
szoritkozott, harmincz év óta azonban Németország is a gazdag államok
sorába lépett és a német nemzet fontos létérdeke, hogy az örökölt és
szerzett vagyon ilyen czélu értékesitése nemzeti szokássá váljék.
Jellemző, hogy Siemens, az ipar e valódi fejedelme, minden siker és
kitüntetés közül a berlini akadémiába való felvételét s az ebben rejlő
megbecsülést tartja a legtöbbre. Természetesen a vagyon és a kutatási
tehetség elegendő mértékben ritkán van meg egy emberben; akinek azonban
magának nincs kellő tehetsége, üzzön sportot abból és gyarapitsa a
nemzet javait azzal, hogy fiatal genieket szegényes viszonyaikból kiemel
és kitanit. Ezzel a helyes eljárással szemben az az amerikai szokás,
hogy a kétes eszközökkel összeharácsolt milliók egy parányát tudományos
czélokra dobják oda, durva és esztelen tempó.

A tanitói és kutatói hivatás egyesitésénél két teljesen különböző
csoportra akadunk: egyfelől azokra a kutatókra, akik kitünő
tanárkodásukkal személyi iskolát teremtenek, másrészt azokra, akik
kedvetlenül és közvetlen hatás nélkül adnak elő. Láttuk a mi példáinknál
is e két élesen eltérő válfajt: Liebiget, az intenziv oktatás
nagymesterét és Helmholtzot, akit sokoldalu tehetsége éppen a kathedrán
hagyott cserben.

Sokszor felhivtam az illetékes körök figyelmét erre a két tipusra és azt
javasoltam, hogy _klasszikus_ és _romantikus_ névvel illessük őket. Ez a
megjelölés magától értetődőleg csak az általános irányt szabja ki, az
egyes összeférő vagy összeütköző tulajdonságokat ezen a nyomon kell
keresni és kiválasztani: főleg a temperamentum stilus-különbségeiről van
szó.

A klasszikus tipus, amelyet Helmholtzban látunk megtestesülve,
melankólikus vérmérsékletü és lassan reagáló; a mindennapi érintkezésben
tartózkodóak, őrizkednek minden könnyelmü közlékenységtől, akár
személyükre, akár tudományos eredményeikre vonatkoznék. Ha később
tekintélyre és társadalmi poziczióra tesznek szert, tartózkodásuk
méltóságteljes magatartásban nyilvánul, amit rendszerint tulzott gőggel
magyaráznak s pedig csak a rettegett, váratlan helyzetek megelőzését
czélozza. Agybeli reagáló-képességük viszonylagos lassuságát
(magaviseletük forrás-okát), munkaterveik makacs kivitelével és az adott
problémának való teljes odaadásukkal gazdagon ki tudják egyenliteni.
Newton, a jellegzetes klasszikus, arra a kérdésre, hogyan bukkant rá
felfedezéseire, a közismert feleletet adta: _folytonos gondolkodással_.

Ebből következik irásaik és tanulmányaik karaktere is.
Elviselhetetlennek érzik azt a lehetőséget, hogy valaki esetleg valamely
hibát süthetne reájuk, tehát végtelen gondossággal dolgozzák ki
eredményeiket, hogy minden oldalról megtámadhatatlanok legyenek. Gyakran
megesik velük, hogy valamely kisérleti eredmény már régen kész és még
sem találják a nyilvánosságra érettnek. Ezt a körülményt Gaussnak, egy
tipikusan klasszikus tudósnak szavaival világitjuk meg, aki, mikor
munkájának állása iránt érdeklődtek, azt válaszolta, hogy: eredményeim
már rég meg vannak, csak azt nem tudom még pontosan, hogyan fogok
hozzájuk jutni? Vagyis: annyira fontosnak tartotta eredményei
levezetését, bizonyitását és más problémákhoz való vonatkoztatásait,
hogy mindezen feladatok megoldása előtt munkáját tökéletlennek érezte.

A reakczió lassu menetéből következik a tanitásra való alkalmatlanságuk
is. Az eleven és hatékony előadás a _rögtönzés_ nagy készségét
feltételezi; a lelkes hevület nem tehető páczba, ha azonban maga a tanár
is unja a dolgot, tanitványat sem tudja elragadni. Régi, elfogadott
tények viszont nem izgatnak senkit, de uj és nagy eszmék, amelyek az
előadó tanár ajkán születtek, feltétlenül meghóditják a hallgatóságot
is. Ebben van a nagy romantikusok feledhetetlen sikereinek titka, pedig
retorikai és alaki tekintetben ugyancsak kifogás alá esnek. A klasszikus
tudós természeténél fogva sohasem számithat olyan diadalokra, hiszen a
rögtönzést ösztönszerüleg és meggyőződésből is utálja. A legokosabb,
amit tehet, ha felolvasását gondosan kidolgozza és minden előrelátható
ellenvetéssel szemben felvértezi, vagyis beszélő könyvvé alakul át.
Miután ez a megoldás nem nagyon észszerü, meg kell bocsátanunk, ha a
klasszikus tanár a személyes oktatást egyáltalán nem szereti és
lehetőleg megszökik előle.

A laboratóriumi vagy szemináriumi oktatás még inkább gyors és
lényegbevágó tudományos reagáló képességet követel; nem elég, ha a tanár
határozott feladatokat tüz ki, hanem meg kell mutatnia, hogyan lehet
ügyesen és szakszerüen az ismeretlen területeken való buvárkodás
számtalan akadályait legyőzni. Hogyha a tanár minden egyes esetben azt
kénytelen mondani, hogy: először gondolkodni akarok a dolog fölött s
másnapra azután pompás megoldást süt ki, a tanitvány már idegenül érzi
magát és munkáját nem fogja önállóan és öntudatosan tovább folytatni. Ha
azonban tanárja igy szólhat: majd együtt gondolkodunk a dolgon, s
bizalmas fesztelenséggel hányják-vetik meg a lehetőségek sorát, a
tanitvány még ha a sikerhez kevéssel is járult, a megoldás mikéntjét
látja és érti s a legközelebbi alkalommal már egyedül fog megpróbálkozni
vele. Erre a tanári hivatásra viszont csak a rögtönzés mestere
vállalkozhat, akinek olyan gyakorlata van, hogy a sikerben nem kell
kételkednie: tehát a romantikus jellegzetes vonásáról beszélünk.

Evvel a jellemvonással különben a romantikus lényege már adva is van.
Agybeli berendezkedése a szellemi visszahatás rendkivüli gyorsaságában
és a meginduló gondolatsorok eleven és bőséges leperdülésében
jelentkezik s egyéb ismérvei is közvetlenül ettől a berendezkedéstől
függnek. Szangvinikusnak kell lennie és dus szellemi termelését közre
kell árasztania. Nem fog egy határozott kérdésen évekig rágódni, hanem
egy csomó érdekkört egyszerre vagy legalább gyors egymásutánban követ,
miután minden külső befolyásra azonnal reagál. Szellemi mozgékonyságánál
fogva a jelentkező tudományos kérdésekre a felelet csaknem egyidejüleg
adódik, a kérdések roppant tömege azonban lehetetlenné teszi, hogy
mindegyiket olyan aprólékos gonddal dolgozza ki, ahogy a klasszikus
szokta. Szellemi tulajdonaikkal szemben is másféleképpen viselkednek: a
klasszikus tudós egyéni birtoknak tekinti, olyan sokáig és olyan teljes
odaadással dolgozott rajta, hogy szinte vérévé vált s ha más tart rá
igényt, ugy védi, mint a saját gyermekét. A romantikus fajta ellenben
olyan könnyen és gazdagon termel, hogy inkább helyet kell a régi
kidobásával az uj részére teremteni, mintsem hogy a befejezett munkával
való személyes összefüggésért kardoskodjék. A klasszikus nem szeret
készülő műveiről beszélni, a romantikus viszont nemcsak hogy szivesen és
kimeritően cseveg róluk, hanem gondolatait, szempontjait és belső
vajudásait világgá bocsátja, mindenki alapul veheti őket a maga
munkájához vagy felfedezéséhez és a romantikus nem veszi rossznéven, ha
tőle elemelnek valamit. Magának is több van belőle, mint amennyit
felhasználhat.

Nem kell részletesebben bizonyitani, hogy éppen e tulajdonságok révén
lesz a romantikusból kitünő tanár. Gondolatokban és problémákban való
tulterheltség sehol sem csappantható le jobban és természetszerübben,
mint szorgalmas tanitványok körében, sőt a tanár lelkesedése még a
hanyagokat is ösztökéli. Liebig, a nagy romantikus, a legkedvezőtlenebb
körülmények közt is, mihelyt lehet, iskolát alapit; olyan erős belső
szükség készteti erre, hogy áldozatok árán rendezi be és tartja fenn s
rövid idő alatt olyan sikerekre hivatkozhat, hogy a tanitványok az egész
művelt világból tódulnak hozzá. A kicsi és jelentéktelen Giessen néhány
év alatt nemzetközi hirességre tesz szert; a német határon idegenek
bukkannak fel: merre visz az ut Giessenbe?

Liebig hatásának döntő motivumát tanitványai egyértelmüleg abban
állapitják meg, hogy állandóan lelkesedést tudott bennük kelteni és
ébrentartani tudományos munkásságuk iránt. A kikerülhetetlen
elkedvetlenedési időszakokat egy pár gyujtó szóval mindig át tudta
ugrani és tanitványai gyengülő kitartását megszilárditani s ez volt az
igazi eredmények kulcsa. Tény, hogy az _akarat_ képessége minden más
közül a legritkábban van kifejlődve. Sokan vannak, akik minden jóra
hajlanak, de akarni nem tudnak, legalább is olyan eltökéltséggel, hogy
akaratukat minden nehézség és akadály ellenére érvényesithessék. Ezekben
a jelenségekben is a félremagyarázott oktatási politika bünös. Ha a
tanuló a tanár rendelkezéseihez lehetőleg alkalmazkodik, ez a tanárnak
igen kényelmes s ösztönszerüleg feléleszti benne azt a gondolatot, hogy
az ilyen gyerek egyszersmind nagyon jó diák. A nevelés jeligéje tehát: a
lehető _legengedelmesebb tanitványokat!_ Az életben azonban
engedelmességgel nem lehet zöld ágra vergődni, sőt éppen megforditva:
azok jutnak legtöbbre, akiket erős akarat vezet s akik nem törődnek
avval, mit tartanak mások róluk, hanem a maguk czéljaival akarnak
tisztában lenni. Nemcsak az egoisták ilyenek, hanem az emberiség nagy
jótevői is; hajthatatlan akaraterő nélkül az emberi viszonyok
megjavitása nem sikerülhet, még a legnemesebb és legértékesebb czélokat
is egy konzervativ többség fogja mindig ellenezni. Lélektani
szükségszerüség ez; a tétlenségi elv a szellemi életre is áll, nemcsak a
mechanikára.

Az akarathiány általános voltát a romantikus tanár, aki fölös és
meggyőző akaraterővel van telitve, tiszteletreméltó módon csökkenti.
Társas együttműködés és egy tekintélyes idegen akarat mellett az
átlagember akarat-érvényesitése sokkal könnyebb; nemcsak szivesen teszi
meg, amire biztatják, hanem még hálás is érte. A tanár egyénisége a
közvetlen hatás folytán tanitványaiban szinte megsokszorozódik és időben
és térben valósággal hihetetlen eredményeket hozhat világra.

A klasszikus minderre képtelen és még külső lehetőség esetén sem fog
ilyesmire törekedni. Mikor Gauss göttingeni professzor volt, még divott
az a szokás, hogy a tanitványok félév elején személyesen jelentkeztek.
Gauss tudomásul vette a jelentkezést, de minden diáknak egész őszintén
megmondotta, hogy a felolvasásokból valószinüleg nem lesz semmi, abban a
reményben, hogy majd csak visszalépnek. A klasszikus tudósnak viszont
roppant nagy személytelen és a jövőbe nyuló hatásképessége van. Műveinek
kerek tökéletessége gondolat-birodalmát soká és változatlanul megőrzi.
Tudjuk, hogy egy csiszolt üveglap kémiai és egyéb mechanikai hatásoknak
jóval tovább tud ellenállni, mint a csiszolatlan; a klasszikus művet is
belső lezártsága tartósabbá teszi, mint amilyen puszta anyaga szerint
lehetne. Ilyen összhangzatos alkotás módositásának ötlete azután mindig
körülményesen bizonyitandó, mielőtt hitelre találna: ezért van a
klasszikus stilü tudományos munkának bár később beálló, de huzamosabb és
teljesebb hatása, mint a romantikus tudósénak.

A romantikus mü hatása másban rejlik; nem tökéletessége és lezárt volta,
hanem az eleven élettel való kapcsolata jellemzi. Gyakran maga a
romantikus tudós hivta ki az általános figyelmet problémáira s igy
munkáját a napi eseményekbe ojthatta bele. Gyors és széleskörü hatását
ez a körülmény biztositja, viszont müvének állandóságát is letöri. A
piramis köveinek megbolygatása nélkül évezredekig megáll, az erdő csak
folytonos ültetés és pótlás által élhet tovább. A fiatal fák viszont
elődeik megtermékenyitett talajából hajtanak ki; azok az elemek tehát,
amelyeket a faősök a sziklákból szerves életre asszimiláltak,
örökkétartó hatást fejtenek ki. A két tipusnak a gondolkodás időbeli
mértékében rejlő eltérése müveik hatásmódjában is visszaverődik: az
egyik lassan és nyomatékosan, a másik gyorsan és széles körben
érvényesül.




A vég.

Eddig főleg a felfedezők fénykorát állitottuk szembe életük többi
szakaszaival, lássuk most már amaz eseteket, amikor az ellentétek belső
lefolyásuk következtében nem olyan nagyok és feltünőek. A felfedezők és
feltalálók jórésze tényleg veszély nélkül éli tul legjelentékenyebb
eredménye kritikus idejét és ha elég szerencsések, hogy hamaros
elismerésre találnak, hosszu és boldog életük alkonya. Diszes és
tekintélyes helyre kerülnek és anyagi megélhetésük sokszor dusan lesz
biztositva; minél tovább élnek, munkáik értéke annál nyilvánvalóbbá
válik, kormányok és testületek vetélkedve halmozzák el kitüntetésekkel
és tisztelik meg általuk saját magukat, hogy az idején való elismerés
bizonyitványaival kérkedhessenek. A laikus tehát irigylésreméltó életet
lát maga előtt.

A kutató, még abban az esetben is, ha az általános elismerés sokáig
késik, manapság már rendszerint élvezi munkája gyümölcsét. A tudomány
fejlődésének mai gyorsitott tempója, a népek legkiválóbbjainak
megsokszorozódott részvétele folytán, az elmult évszázadokhoz képest,
még a legmerészebb felfedezéseket is hamarabb hóditja meg az egyetemes
ismeretek számára. Ma már kizárt dolog, hogy az alapvető gondolat
évszázadokon át, sőt akár néhány évtizedig is észrevétlenül maradjon: ha
nem is az első szerző megállapitásának alakjában, de hamarosan másodszor
is felfedezik és feltétlenül a nagyközönség tudomására jut. A tudomány
gyarapodásának a vezető szellemek egyéni érdekeitől való látszólagos
függése ellenére, félelmetes szabályozottsággal és logikus rendben halad
előre és különös, objektiv törvényei kalauzolják. Mennél fejlettebb
valamely határos tudományág, a tudomány egyes szervében meglévő
hiányosságok annál kirivóbbak, miután minden részletkérdés
szükségszerüen ezer mással van vonatkozásban. A megfelelő pótlás és
kiegészités folyton sürgetőbbé válik, ami a gondolkodókat hathatósan
odatereli, ahol még tennivaló van. A tudomány történetirójának
folytonosan csodálkoznia is kell a fejlődés következetessége felett.

A tudománynak épp e következetes és esetlegességektől önmagában
felszabaduló menetéből következik, hogy az egyes tudós vagy kutató
előrehaladásával soha sincs összehangolva. A legkedvezőbb egyéni esetben
a dolog igy áll: Eleinte a felfedező jóval megelőzi korát. Tegyük fel,
hogy uj megállapitásait hamarosan és általánosan megérteti és
hozzáférhetővé teszi s tekintélyes iskola alapitásával vagy irodalmi
tevékenysége révén annyira érvényesiteni tudja, hogy rövid idő alatt egy
csomó munkatársa akad. A tudomány ebben az irányban gyors fejlődésnek is
lendül, eleinte a mester kizárólagos vezetése mellett. Csakhamar azonban
a tanitványok serege és a munka terjedelme annyira megszaporodik, hogy a
vezető tudós nem lehet a dolgoknak teljes ura. Fiatalabb, az uttörő
munkában fel nem emésztődött erők friss és szabad energiájukat viszik a
mester megcsappant erői helyére és az uj elvet olyan irányban fejlesztik
tovább, amelyeket az eredeti szerző annak idején figyelmen kivül
hagyott. A tudománynak ez az ifju hajtása mindinkább terjed és
gyarapszik, a mester pedig mind öregebb lesz és a fiatalos rohamot nem
birja tovább. Nem marad végül más választás, mint félreállani vagy
letipratni magát; mindkét megoldás rosszul esik, de általános és egyéni
szempontból mégis az első a jobbik.

Volta, az elektromosság tudományos alapvetője, életfeladatának
megoldásául végre a nevéről elkeresztelt elektromos oszlopra rábukkanva,
olyan mérhetetlen fejlődés előtt tette szabaddá az utat, amelynek
területét csak akkor képzelhetjük el, ha technikai és tudományos
életünknek az elektromossággal való telitettségére gondolunk. Mielőtt
még hires értekezését nyomdába adhatta volna az elektrokémiai
felfedezések a puszta szóbeszéd alapján már kezdetüket vették és a
következő tudományos korszakot jóformán ki is sajátitották. Feltehető
volna, hogy Volta alaposan kiaknázta nagyszerü ötletét. Szó sincs róla:
gazdag tevékenysége evvel a tanulmányával jóformán teljesen lezárult,
pedig mindössze ötven éves volt és még negyedszázadnál tovább élt.
Tudományos müködésével azonban végleg felhagyott, családja körében
általános tisztelet közepette éldegélt és gyér közleményei nyilvánvalóvá
teszik, hogy a maga részéről egyáltalán nem volt megelégedve amaz
iránynyal, amely felé az ő tudományos gyermeke elkalandozott.

Nincsenek közelebbi adataim Volta öregkori szellemi állapotáról s igy
nem állapithatom meg, vajjon önként és szivesen conult-e vissza vagy
pedig kényszerüségből. Mindenesetre megtette és jól választott. Rosszabb
lett volna, ha a csatatéren marad és véleményét fiatal társaival szemben
érvényesiteni akarta volna. Később ehhez az elhatározáshoz folyamodott
Berzelius, aki Volta felfedezéseit tovább fejlesztette és az elektromos
és kémiai tünemények vonatkozásait, amelyektől Volta huzódozott,
megállapitotta és közzétette. Fiatalkori tanulmányai alapján a kémiai
vegyületek egy elektromossági rendszerét alapitotta meg és rendkivüli
módszertani hivatottságával s kitartó és klasszikus tudóshoz méltóan
exakt kutatásaival a tudomány fejedelmei közé sorakozott. Évi
jelentéseiben dicséretet és gáncsot teli kézzel szórt minden tudományos
eseményre és nézete annyira megbizható és becsületes volt, hogy
javarészt még ma is helytállanak, aminthogy akkoriban is a piaczra
dobott uj kémiai értékek árfolyamát ő határozta meg.

Amikor azonban őt is elérte a Volta végzete, amely senkit sem kerül ki,
ha a halhatatlan tudomány olyan vágására csap át, amelyet fogyatékos
emlékezőtehetséggel és aggkori elgyengüléssel nem lehet megjárni, –
Berzelius nem vonult félre. A tudomány menetét a maga régi zenéjére
akarta szabályozni, még pedig eleinte atyai hangon, később komolyabban
emelte fel tekintélyes és parancsoló szavát, végül fékeveszett haraggal
minden határt legázolt; semmi sem használt. Fiatal szaktársai, akiket
annak idején ő maga kalauzolt a tudomány felé, elpártoltak tőle. Nagy
külső tisztességben, de lelkileg összetörve s abban a meggyőződésben
halt el, hogy a tudomány, amelynek egész életét áldozta, reménytelen
örvénybe került.

Az ő esete, amelyet idevázoltam, nem véletlen és kivételes s nemcsak a
tudomány vezető emberének hasznos és impozáns életpályája ful ilyen
tragikus befejezésbe. Mindazok erre a sorsra jutnak, akik az egyes
emberi életnek és az általános emberinek eltérő görbéjét nem méltatják
vagy nem akarják figyelemre méltatni. Az emberi élet iránya gyorsan
emelkedik és ha nagy emberé, a környezetnek hamar ura lesz, viszont
éppen a kivételes élet hatása alatt a környezet nivója is magasabb lesz.
Ha azután az egyéni élet delelőre jutott, szükségszerüen le kell
alkonyodnia, sokszor hirtelen, néha lassan, de minden körülmények
között. Végtelenül nehéz azt a pillanatot megismerni, mikor saját életük
vonala a környezeté alá esik s mikor a megszokott tevékenység folytatása
már nem a fejlődéssel, hanem az egyéni élet jelentőségének csorbitásával
egyértelmü. A tudomány gyönyörü békemunkája itt sem marad tétlen: aki a
természeti törvényeket teljesen átérti, lemond az ellenállásról és a
szükségszerü folyamatot lehetőleg kevés fájdalommal igyekszik elviselni.
A tudomány óriás csataterei mellett nyájas kertek zöldelnek, ahova a
vásári lárma nem hat el; olyan virágok nyilnak benne, amelyeket azelőtt
is láthatott mindenki, de a pillanat elfutó izgalmában észrevétlenül
maradtak.

Ha valaki nem ragadja meg a visszavonulás időszerü pillanatát, jól
vigyázzon: csak korábban lehet, későn soha és ha az igazi alkalom
elrepült, a döntő elhatározás már meg nem érlelődik. Eljő a szenilis
becsvágy: mutassuk meg a világnak hogy még fiatalak vagyunk, – s
mindennek vége, a józan belátás örökre elköltözött. Igen, inkább előbb,
mint később; ha meggondoljuk, hogy a közeli jövendő ifju hősei a kapunál
türelmetlenül várják, mikor lesz már a pálya szabad, örömmel kell
félreállani és szivesen tisztelegni a fiatal titánok előtt.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez a társulat abból a koloquiumból keletkezett, melyhez
Magnus laboratóriuma tagjait és néhány más tudósbarátját össze szokta
gyüjteni. Első feladatukul „A fizika fejlődésé“-nek kiadását tüzték ki,
a Berzelius-féle huszesztendős kémiai „Évijelentés“ mintájára. Az első
kötet 1847-ben került ki és az 1845. évre vonatkozó jelentést
tartalmazta, amelyben elnézést kérnek az esetleges fogyatékosságokért a
szervezkedés nehézségeire való tekintettel. A kezdeményezés Magnustól
ered, aki Berzelius tanitványa lévén, az évi jelentés fontosságával
tisztában volt.]

[Footnote 2: Ujabban, más formában, megint eredményesen használják.]

[Footnote 3: Az erjedésről és az izomerő forrásáról szóló nagy munkája,
amely néha tényleg már az aggkor tüneteit igazolja.]




TARTALOM

  Ostwald. Irta: _Pogány József_  1
  A kultura problémája  9
  Az energia  16
  A feltalálók és felfedezők  23
  Felfedezés és feltalálás  26
  Az iskolai rendszer  28
  A történelmi iskola  30
  Az életrajz anyaga  40
  Mayer  42
  Helmholtz  99
  Liebig  177
  Visszapillantás  267
  A született kutató  268
  A nem  271
  A környezet  273
  A nevelés  279
  A leendő kutató felismerése  286
  Gyakorlati alkalmazások  288
  Korai érettség  290
  A mű és következményei  293
  A kutató hivatása  299
  A kutató tanári hivatottsága  300
  A vég  311

VILÁGKÖNYVTÁR

Egy-egy kötet angol vászonkötésben 1 korona 90 fillér.

Kapható minden könyvkereskedésben.

BÖLSCHE:

Az élet fejlődéstörténete.

Forditotta: Dr. Fülöp Zsigmond.

A nagy tudósnak és a nagy mesemondónak minden erénye megvan ebben a
könyvben. A témája a legizgatóbb emberi téma. Hogyan keletkezett az
ember, hogyan alakultak ki az állatfajok, mint született meg az élet a
földön. És ezt a témát Bölsche az adatokon való tökéletes uralkodással,
a művészi elmondás minden eszközével adja elő. Mintha valami sokszinü,
sokmintáju keleti szőnyeget teregetne szét a publikuma gyönyörüségére,
de ennek a szőnyegnek minden cirádája és minden szinfoltja a
természettudomány igaz adatainak a szálaiból van szőve.

VILÁGKÖNYVTÁR

Egy-egy kötet angol vászonkötésben 1 korona 90 fillér.

Kapható minden könyvkereskedésben.

MAETERLINCK

A SZEGÉNYEK KINCSE

FORDITOTTA BÖLÖNI GYÖRGY

A Nobel-dij koszorúja a legfrissebb diadala Maeterlincknek, a nagy
drámairónak és mély filozófusnak. És talán inkább a filozófiai művei,
mint a drámái juttatták el az irói dicsőségnek ehhez az ormához: =_az
ilyen finom, mély és szellemes filozófiai munkái, mint A szegények
kincse_=. Az aprók, gyámoltalanok, a szenvedők vagyonáról, a
lélekkincseiről van szó ebben a könyvben. =_Mindazok számára van ennek a
könyvnek mondanivalója, kiket megbántott az élet._=

A Nap nyomdája, Budapest






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK FELTALÁLÓK, FELFEDEZŐK, NAGY EMBEREK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.