Találkozásaim az antiszemitizmussal by Lajos Nagy| Project Gutenberg

René Maran regényt irt, amelynek cime: Batouala. Francia regény ez a Batouala s érte René Maran megkapta a tavalyi Goncourt-dijat. A Goncourt-dijról tudnivaló, hogy egy esztendei időtartartam legérdekesebb és legsulyosabb uj talentumának jár.

A Batouala kitünő regény, René Maran igazi iró s ismeretlenül is barátom nekem. Lelkemnek rokona ő, barátom és kollégám, földim, szivem szerint való embertársam. Hogy mi minden ő? Jeles ember. Gondolkodó. Mélyen érző. Jól látó. Férfi. Harminc és egynéhány éves – ennyinek látom a friss francia példányon, amely fotografiáját hozza. Egész mellékesen még gyarmati hivatalnoka is a francia államnak, Afrikában a Kongó tájékán. No meg azután néger is – erről csaknem megfeledkeztem – Martinique szigetéről való néger; ez ugyan nem fontos, még csak kuriózummá sem teszi azt a tényt, hogy ő sokkal közelebb áll hozzám, mint bármelyik kisgazdaképviselő, aki a botbüntetést megszavazta.

Ha a sors négy fal közé juttatna egy ilyen bottal büntetővel, aligha tudnék vele két szót váltani; a Tejut távolsága a Földtől kicsiny ahhoz a végtelen ürhöz képest, amely bennünket akkor is elválasztana. Hogy ő is magyarul beszél? Hogy talán egy vallásban nevelkedett velem? Parányi esetlegességek ezek ahhoz a kiáltó lényeghez képest, hogy ő bottal büntet. -4-

De, ha René Marannal, az én barátommal, kerülnék össze, mennyi mindent tudnánk beszélni, mennyi mindenről tudnánk egymásnak panaszkodni, – mert a mi fájdalmaink azonosak. Ha beszélnénk Verdiről, Renoirról, Platonról, Marxról, a grammofonról, a déli sarkról és a dróttalan táviróról (a bottal büntető kisgazdával még a mütrágyáról se!), végül szóba kerülne a Batouala. Elmondaná ő a regény keletkezését, hogy kikről mintázta az alakjait s a mesének mi volt a reális magja. Keserüen panaszkodna nekem a franciákra és általában a fehér emberre, aki igazságtalanul és kegyetlenül bánik a négerrel. Ezt különben a Batoualában meg is irta s – az előszó igérete szerint – még sokat ir majd erről a témáról. (A siralmak még a börtönön keresztül is feltörnek a magasba, hogy verjék az egek falát!)… Én meg panaszkodnék a barátomnak a botbüntetésről. A botbüntetésről és mindarról, amit ez a szó jelent. Arról a szellemről, amelyből a büntetés e neme sok egyéb istencsapásával egyetemben, fakadt.

Mi mindenben egyetértenénk. Ő panaszkodna a fehér emberre, hogy kegyetlen és igazságtalan a négerhez – és én is négerpárti vagyok. Mert ha az egyik ember bántja a másikat, én ellenállhatatlanul és tántorithatatlanul és mindörökké annak a pártján állok, akit bántanak. És Maran is igazat adna nekem, amikor én beszélnék. Maran, a néger-francia iró és én, bizonyára nagyon jól értjük egymást, de az ostoba emberek nem értenek meg bennünket.

Én értem a Batoualat és a lelkembe befogadom minden szavát. De én is irtam egy könyvet, melyet – sajnos – Maran nem olvashat. Nem regény, csupán napi használatra szánt elmélkedő, agitáló irat, néhány szó azért, hogy az emberek jobbak legyenek. Hogy küzdjék le gonosz -5- indulataikat s ha már megvannak bennük a gonosz indulatok, átszellemitve éljék ki azokat. De embert ne nyuzzanak, tiz liter vizet egyszerre senkivel ne itassanak és ne kasztráljanak, ahogyan ezt cselekedték; ilyesmiket ne helyeseljenek, ahogyan ezt tették; kapu alatt éjjel fütykössel ne leskelődjenek, amit szintén nem átallottak; mindezeket, ha megtörténnek, ne igyekezzenek »megérteni«, mint ahogy megértették, nem ugyan az eszükkel, de a rokon gonoszindulatukkal, és ne higyjék el, mert nem igaz, hogy Bors László, vagy Paranyacsura Piroska szökést kiséreltek meg, amikor lelőtték őket.

Az élet: harc. De minden harc megvivható a lovagiasság szabályai szerint, ha sokan vannak is, akik roncsoló lövedéket használnak s nyilaikat, mielőtt ellövik, méregbe mártják. Ne akarjon senki, mert ugy nem kell és nem is lehet uj gazdasági rendet teremteni, hogy aki öt üveg uborkát félretesz a spájzába, azt halálra itélik, – de nem okvetlenül muszáj azt a gépiróleányt sem, aki a Szellemi Termékek Országos Tanácsának a »Karamazoff testvérek« forditását gépelte, a hajánál fogva felakasztani. (Ne tessék azt sem elhinni, hogy ez hazafias elkeseredés, vagy keresztény szeretet!)

Csupán a szó durván egyenes értelmében van e könyvben zsidókról szó. Igazában nem a zsidókért, hanem a bántalmazott emberért beszélek, legyen az szegényember, vagy »burzsuj«, akár ha szocialista, vagy »kommunista«, vagy legyenek az ártatlanul bántottak akár az orosz cár leányai, akiket szegényeket, a jekaterinburgi pincében, mint nyulakat az erdőben, puffogtatott le a buta és gonosz ember. Rettentően hatalmas az ellenség: a butaság és a gonoszság; ellenük szót emelni szinte kómikus tett, de nem vagyok szerénytelen, hangos -6- csupán a jajszavam, élénk csupán az iparkodásom, könyvem értelmét azonban mindössze annyiban szabom meg: Ha a gonoszságra lehet bujtogatni – már pedig, hogy lehet, azt tapasztaltuk, – akkor hinnünk kell abban is, hogy a jó szónak is van valami hatása, ha mindjárt százszor kisebb is, mint a bujtó sziszegésnek.

Lehetne itt szó akár vörös, akár fehér terrorról, inkvizicióról, vagy a reakció eszmekörének fojtó gázáról, esetleg a szabadjára engedett kapitalizmus lelketlen tultengéséről, – de én antiszemitizmusról beszélek. Az antiszemitizmus ma az a harctér, amelyre leszállva az igaz ember szembe találja magát valamennyi fajta gonoszság katonáival. Aki az antiszemitizmust támadja, az nem okvetlenül zsidó érdek uszályhordozója, hisz’ maga az antiszemitizmus is, még akkor is, ha csakugyan zsidóra céloz, a szegényembert találja. Én láttam egy kávéház ablakából a kurzus antiszemitizmusát. Az Oktogonon keresztül sisakos és szuronyos katonák közrefogva kisértek egy ötven főnyi tömeget. Kirohantam a kávéházból, hogy jól megnézzem és feledhetetlen emlékül eltegyem magamnak, mi történik itt már megint! Az ötven főnyi tömeg fázó, mezitlábas, piszkos, éhes emberek voltak, férfiak, asszonyok és gyermekek, mind zsidók ugyan, de mind szegények és ártatlanok. Valahová a fenébe toloncolhatták őket, bizonyára azért, mert a cipőzsinórt nyolc koronáért vették és tizért árulták, – hogy mennyit kerestek ezen az üzleten, mutatta a külsejük. És amikor elszorult szivvel visszamentem a kávéházba, megállapitván százezredszer, hogy jaj annak, akinek nincsen tizezer hold földje, vagy három sarokháza, esetleg egy üzemképes gyára, hát az ablakom előtt robog el a gazdag zsidó – Duna-Tiszaközti nagybirtokos – akkora automobillal, mint egy hadihajó, a szájában -7- akkora szivarral, mint egy szőlőkaró, arca hagymaszinben virul a boldogságtól. Én azt mondtam, látván a szivaros autózót, hogy hála Istennek, bár mindenkinek ilyen jól menne a dolga, mégis csudálkoztam a kurzus arcátlanságán, hogy ezt a két jelenetet igy egymás mellett, térben és időben, antiszemitizmusnak meri nevezni. Ha nem is mondja egyenesen és szószerint antiszemitizmusnak, de keresztény és nemzeti iránynak minden esetre. -8-
-9-

A négy fehérvári zsidó

A kurzus vezérlő alakjainak komolyabb szellemi megnyilatkozásait alig ismerem. De mivel ugy látszik, hogy még jóideig lesznek aktuálisak, meg mivel meg kell állapitanom, hogy a társadalom szerkezetében s az emberi lélekben erős gyökereik vannak, foglalkoznom kell velük végre, mint tüneményekkel, mint tőlem erősen különböző, hozzám csaknem idegen agyi berendezkedésü emberekkel. Megkisérlem, hogy legalább megértsem őket, ha már egyszer léteznek és hatékony tényezők. Egyelőre, bevallom, oly különös nekem az indulatuk kegyetlensége, oly meglepő a logikájuk, oly káprázatos közülök akárhánynak a változékonysága, a következetesség minimumával szemben is, hogy csak csodálom, de nem értem őket.

Most ott tartok, hogy buzgón olvasom azokat a lapokat, amelyek magukat kereszténynek és nemzetinek vallják. Minél hamarább könyveket, irodalmi müveket is olvasok majd a kurzus kiválóbbjaitól. Sajnos, eddig inkább Tolsztojtól, Flaubert-től, Shaw-tól s efféle destruktivoktól olvastam, s ezek oly sokan voltak, annyit irtak, hogy például Budavári László összegyüjtött munkáinak elolvasására a tizedik életem vége felé szakithatnék csak időt. No, de megtöbbszörözöm szorgalmamat, közelebbről megismerkedek majd eggyel-mással, -12- legelőször talán Bangha páter legujabb könyvével, Banghára vagyok a leginkább kiváncsi, őt okosnak, igen tehetségesnek dicsérik előttem. Egy mérsékelten forradalmár, de erősen szocialista ismerősöm szinte vallomást tett egyszer előttem, igy:

»A kommün bukása után hetenként a Bazilikában prédikált Bangha páter; én minden prédikációjára elmentem s egy zugba elrejtőzve hallgattam. Elrejtőzve, mondom, mert abban az időben s azok közt a viszonyok közt, állandó szörnyü félelmemben is, az akkori érzéseim mellett is, olyan hatással volt rám minden egyes prédikáció, hogy felforgatta minden eddigi gondolatomat, megingatta az önbizalmamat, csaknem elsöpörte egy egész élet minden élménye és tanulása által szerzett, mindig szilárd és nyiltan vallott világszemléletemet, gondolkodóba ejtett s már-már rávett arra, hogy reviziót tartsak önmagamon, feladjam minden eddigi nézetemet s helytelennek tartsam még az ösztönös érzéseimet is, szóval a prédikáció csaknem egészen meghóditott. Órák, sőt napok multak el, amig föl tudtam egyenesedni, a mig megszabadultam egy-egy prédikáció hatásától és ujra az lettem, aki voltam s azt mondtam, hogy: nem ugy van, nem ugy van, nem ugy van, a hogy a páter tanitja!«

Ez és sok egyéb éppen elég ahhoz, hogy kiváncsiságomat felkeltse, hogy elolvassam Bangha müveit s megtudjam, miképpen gondolkodik ő a világról s a mai magyar élet problémáiról. Majd meglátjuk…

Most azonban Prohászkáról akarok szólni, mert őt már ismerem. Olvastam tőle és róla egyetmást. Nem emlékszem rá, hogy mit – és ezt jellemzőnek tartom. Minden esetre hitről és erkölcsről volt szó a kenetteljes irásban, továbbá arról, hogy az -13- ember fölfelé néz és gyanánt; – ez utóbbi szavak karrikaturának látszanak, én azonban komoly jellemzésnek szánom őket. Mindig meglepett az elismerés, amelyben Prohászkát még a vele nem egy nézeten levők is részesitették. Gondolatait sekélyeseknek, okfejtését erőtlennek, stilusát ékes szavak árjában szétfolyónak és magyartalannak találtam. Csupán impresszióm volt róla, de ez impresszió alapján azok közé az értékek közé soroltam, akik egyetlen egy megnyilatkozásukból megitélhetők. Az ő müveit nem fogom elolvasni, elég egy beszéd, egy mondat s ha azt sikeresen meganalizáljuk, teljes és szilárd lehet az itéletünk. A beszéd, illetve az inkriminált mondat a napokban hangzott el Benárd Ágoston beszámolóján, ahol a püspök ur is felszólalt. Ime a mondat:

»Fehérváron négy zsidó ment a püspöki palota alatt és én ezt tudom, mert hallottam valakitől, aki mögöttük ment és jött mögöttük egy rikkancs, aki azt kiáltotta: Uj Lap, Uj Nemzedék, Nemzeti Ujság – és az egyik azt mondta: Ne kiabálj fiam, tisztességes zsidó keresztény ujságot nem vesz!«

Ez a mondat; több nem kell, hisz magában hordja mindazt a következtetést, amit Prohászka a kis esetből levon, vagy levonhatónak vél.

Tehát rossz néven veszi Prohászka Ottokár, hogy az egyik zsidó azt mondta: tisztességes zsidó keresztény ujságot nem vesz. Ezt én nem értem. Az én eszemnek idegen ész termelte ezt a gondolatot, idegen sziv ezt az érzést, legalább annyira nem értem, mintha az én fülemnek, idegen nyelven, teszem tótul mondták volna. Mert hát itt a püspök ur rossz néven veszi egy zsidótól azt, hogy nem vesz olyan lapot, amely őt szidja, amely őt mindenféle rut tulajdonsággal és bünnel terhesnek mondja és állandóan fenyegeti. Hogy hát -14- ez a zsidó nem örül az olyan olvasmánynak, nem kap rajta, nem siet érte két koronát fizetni. Micsoda különbség az izlések közt! Hiszen bomlott agyu, perverz érzelmü embernek tartanám azt a zsidót, ha jó érzéssel volna például az Uj Lap iránt. Hisz’ a nevezett lapok nem is reflektálnak arra, nem is akarják azt, hogy a zsidók őket szeressék. A nevezett lapok határozottan azt akarják, hogy a zsidók ne szeressék őket. Mihelyt ezt a céljukat nem érnék el, megjelenne szerkesztőségükben üzleti és világszemléleti dirigensük és azt mondaná: Baj van, nem jól dolgoztok, mert a zsidók nem félnek eléggé tőletek, nem utálnak, nem gyülölnek eléggé titeket. Én megvetném azt a zsidót, akiben nem váltana ki heves indulatot, ha azt mondják neki, hogy ő rut, ő gazember, ő svindler, ő a nemzet ellensége, ő gonosz, ő ártalmas férge az egész emberiségnek, megrontója a világnak. Ha ez nem keltene félelmet, iszonyatot és haragot abban a zsidóban, akkor azt hinném – igaz, amit róla mondanak, ő maga is érzi ezt; vagy azt hinném, hogy igy gondolkozik: én majd gondoskodom az én bőrömről, a többi zsidót pedig vigye el az ördög.

A püspök ur azonban azt mondhatná, hogy ő másképpen értette, amit mondott; ő nem azt veszi rossz néven az egyik zsidótól, hogy nem örül a nevezett lapoknak, vagy nem szereti azokat, vagy nem hajlandó azokat vásárolni s igy anyagilag munkájukban támogatni, mert ezt megérti ő is, hanem azt veszi rossz néven, hogy az a zsidó sérelmének nyiltan kifejezést adott, kifejezést mert adni. Édes Istenem, mondom én, hogy lehet rossz néven venni attól, akit bántanak, ha feljajdul. Még ha jogosan bántanák is. Szálljon csak magába a püspök ur, kell, hogy ő kitünően értse hivatalból a magábaszállás mesterségét és akkor be fogja -15- látni, hogy igy van, igaz, akit bántanak, attól nem csoda, ha feljajdul, vagy akár felmordul.

A püspök ur most azt mondhatná: ne csürjük-csavarjuk a dolgot, ő megérti a feljajdulást is, tehát nem is veszi rossz néven; de itt másról van szó, itt egy itélet kimondásáról, vakmerőségről van szó. Az egyik zsidó azt mondta, hogy tisztességes zsidó nem vesz keresztény lapot, tehát az egyik zsidó ócsárolta a kereszténységet. Én erre azt mondom, hogy nyilvánvalóan nem erről van szó, a forma talán mást mutat, mint ami a mondás lényege, de a lényeg az, hogy az egyik zsidó a nevezett lapokról mondott szentenciát, nem pedig a kereszténységről. És még ha vonatkoztatható lenne is az egyik zsidó indulata a kereszténységre, az az egyik zsidó ösztönösen tudja azt, amit én tudatosan tudok és állitok, hogy nem azonositható a nevezett lapok gyülölködő, kardos-szuronyos és bunkósbotos »kereszténysége« az igazi kereszténységgel, amiről az egyik zsidónak bizonyosan vannak halavány sejtelmei.

Tehát ha azt mondta az egyik zsidó a négy közül, amit a püspök ur idéz, én megértem őt és semmi helytelent nem látok abban, amit mondott. De csakugyan mondotta-e? A püspök ur azt állitja, hogy ő tudja, mert neki, hogy ugy mondjam, denunciálták azt a bizonyos egyik zsidót. Én pedig közlöm a püspök urral, hogy az az egyik zsidó ezt a mondatot: Ne kiabálj fiam, tisztességes zsidó nem vesz keresztény lapot – ezt, igy nem mondta. A püspök ur persze hitt annak, aki az egyik zsidót nála feladta, mert jól esett neki hinni, jól jött egy ujabb kis adat ugy általában a zsidók ellen. És hitt a feladónak, mert nem ismeri eléggé az embert, sem a feladót, sem a feladottat, sem a többit – és mert nincs hibátlan érzéke a realitás iránt. Az ember mást mond a -16- rikkancsnak, ha jön és ujságok cimeit kiabálja. Az ember vagy vesz, vagy nem vesz ujságot, de ezt nem indokolja, ha pedig a rikkancs erőlteti a dolgot, az ember nem szól, vagy elküldi a rikkancsot, teszem, ha dühös ilyesmit mond: erigy a fenébe. De holmi általános érvényünek szánt szentenciát az ember semmi esetre sem mond a rikkancsnak. Ha valamit gondol is az egyik zsidó, azt nem a rikkancsnak mondja, avval ő nem törődik, avval ő nem akar közölni semmit, hanem mond valamit a második, vagy harmadik, vagy negyedik zsidónak, (lehet, hogy nem is voltak négyen, talán csak hárman voltak, vagy ketten, vagy egyen, esetleg – még kevesebben) és azoknak sem ilyesmit mond, hanem például, ha látja, hogy valamelyik vesz egy Uj Lapot, csodálkozóan rászól: – Megőrültél?

Amit a püspök ur mond, az szent igaz, de annak a valóságában, amit neki a négy zsidóról denunciáltak, kételkedem. »Mert hallottam valakitől, aki mögöttük ment…« Ez a valaki alázatos szolgája lehetett a nagy urnak, a püspöknek. Már pedig miféle dolgokat mondanak az alázatos szolgák a nagy uraknak? Kellemes dolgokat. Csakis kellemeseket. Vagy dicsérik őket, vagy becsmérlik azokat, akiket a nagy ur nem szeret. Igazat semmiképen sem mondanak. Ha pedig a püspöknek valaki vele egyenrangu ur adta fel a négy zsidót, hát ezt is tudjuk már értékelni. Képzeljünk csak el egy jelenetet, azt, hogy német generálisok a világháboru kellő közepén együtt ülnek és tanácskoznak. Mindegyik a »végső győzelemről« beszél, mindegyik megingathatatlan hitet, teljes bizonyosságot mutat a többi előtt, – belül pedig nagyon is sejti, hogy a háboru elveszett. Ennek az analogiájára: két ur, egy püspök és egy civil beszélgetnek a zsidókról. Szilárd meggyőződést -17- mutat mindakettő a másik előtt, mely szerint a zsidók igy, a zsidók ugy, minden baj kizárólagos okai a zsidók. A meggyőződésük illusztrálására, nehogy ingadozóknak lássanak, vagy hogy egyik a másik meggyőződését erősitse, hogy olajat öntsön a tüzre, – kis eseteket beszélnek el. Ezek a kis esetek azután a cél szerint, amelynek a szolgálatában állanak, idomulnak. Igy került csávába a négy zsidó, akik, mondom, talán nem is voltak négyen, hanem csak hárman, ketten, vagy egyen, – esetleg még kevesebben.

Igy fest az én szememben az a csekély történeti mag, amelyből Prohászka Ottokár következtetéséket von le, olyanféléket, hogy mondjuk: »a liberalizmus egyre szemtelenebbül üti fel a fejét!« Látjuk a kiinduló pontot, látjuk a végső következtetést s az ut a kettő közt mily sántitó logika! És épen ez az a szellemi táplálék, amit fogyasztani nem tartok üdvösnek.

Bangha páter könyveit megnézem, de Prohászka müveit nem fogom elolvasni. -18-

Első találkozásom az antiszemitizmussal

Első találkozás, tehát gyermekkoromban történt. Hét éves lehettem, amikor nyári vakációra a nagyszüleimhez utaztam, szülőfalumba. Egy tanyán töltöttem az egész nyarat, ahonnan néha a nagyanyám bevitt a falumba. A tanyán mezitláb futkostam, de ilyenkor a falusi nyilvánosság számára harisnyát és cipőt vettem föl, ugy poroszkáltam gyalogosan sétáló nagyanyám mellett. Utjaink alkalmával csaknem mindig megtörtént, hogy amint elballagtunk egy-két parasztgyerek mellett, akik ingben, gatyában és mezitláb játszottak, vagy őgyelegtek az uton, egyszerre csak bántó kötekedésképen ez a kiáltás ütötte meg a fülemet: zsidó! zsidó! zsidó! Többnyire ezt az egy szót kiáltották, ismételgetve, mert gunyul, meggyalázásul ezt is elégségesnek tartották, de néha drasztikus rimet is üvöltettek melléje, amely könnyen kitalálható s amely bizonyára országos népi szólam. Engem bántott ez a guny s minden esetre erős hatással volt rám, mert több ilyen vélemény eggyé tömörülve, intenziven él az emlékezetemben. Jól emlékszem a sunyi kis kölykekre, amint közeledtünkre abbahagyták a játékot, elhallgattak s szótlanul bámultak s ahogy szeliden rájuk néztem, már valami gonosz kajánság zöld tüze lobogott a szemükben. Szinte éreztem az ellenséges indulatot, mert sejtettem, hogy valamire készülnek, de még kussoltak, csak amikor már vagy husz lépésnyire elhagytuk őket, akkor eredt meg a hangjuk, akkor hullott rám bántó szavuk piszka. Én dühös voltam s hogy akkor, gyerekfejjel, dühös voltam, ez természetes. De, szinte csodálatos, még most is, máig is bosszant, bánt, szégyenit ez a dolog. Ugy kell lennie, hogy az én számomra fontos ez az élmény, azt mutatja emlékezésem ereje s az emlékezéshez -19- füződő indulat nem csupán a gyermekkori indulat felujulása, hanem egy oly állandó reakció, amely azóta ujabb és ujabb tápot kapott. Ehhez a kezdeti élményhez még sok más csatlakozott az idők folyamán, melyeknek eredménye, hogy nem csak semmi gondolati s érzelmi közösséget nem érzek azokkal, akiknek agya s szive az antiszemitizmus szennyét nem tudja magából kivetni, hanem megvetem és gyülölöm az antiszemitizmust. Mert elemezzük csak meg emlékemet. Engem akkor bántottak és megszégyenitettek azok a gonoszkodó gyerekek. Bántottak, mert rossz indulattal kiáltották felém. Rossz indulattal, kötekedőn, azzal a szándékkal, hogy az nekem fájjon, hogy szégyeljem magam, hogy féljek tőlük. Az már itt mellékes, hogy nem voltam zsidó. Azt is kiabálhatták volna, hogy: pisze, vagy hogy: hegyesfülü. Mindegy, hogy mit kiáltottak, de bántani akartak. Az én szubjektiv sérelmemet illetően mindegy, hogy mit kiáltottak. Ha tovább elmélkedünk s valami jelentőségét keressük ennek a különben ártatlannak tetsző gunyolódásnak, akkor már nem mindegy. Nem azt kiáltották, hogy pisze azt se, hogy hegyesfülü, hanem azt, hogy zsidó. Ebben azután a rossz indulaton kivül a butaság is benne van. Nem a gyerekeké, mert hisz ők csacskák s leszámitva azt a kis állati gonoszságot, a mellyel az idegen kutyák morogják meg egymást, csaknem ártatlanok. Hanem azoknak a butasága, akiktől tanulták, hogy zsidónak lenni az megbecstelenitő. Annál inkább, mert hiszen miért néztek ők engem zsidónak? Azért, mert matrózgalléros bluz, rövid nadrág volt rajtam, a fejemen szalmakalap, a lábamon harisnya és cipő! Tehát a városi ruhám miatt! Ellenszenvet, kötekedő kedvet keltettem a kis parasztgyerekekben, mert a városból jöttem, mert kulturmez volt rajtam. Ez az -20- az ellenszenv, amelyet nem felejtettem el, ez az, amellyel oly sokszor találkoztam. És bizonyos, hogy azokhoz a kis gyülölködő, marakodni kész, butácska és müveletlen parasztgyerekekhez hasonló felnőttek ma is azt üvölhetnék felém, hogy: zsidó, zsidó, zsidó! Mert amint azok zsidóztak a városi mez miatt, most már zsidózhatnak lelki és szellemi hasonmásaik nem a mez miatt, hanem sok minden miatt, ami több a meznél, ami fontosabb tulajdonom és jelem, mint akkor a ruhám volt, ami a lényegem, amiatt, hogy fölvilágosodott, szabadon gondolkodó, európai kulturáju, humánus ember vagyok. (Zsidó! Zsidó! Zsidó!) Amiatt, mert igazi iró vagyok! (Zsidó! Zsidó! Zsidó!) Amiatt, mert a lelki rokonom nem Szabó Dezső, hanem Flaubert. A szellemi rokonom nem Budavári László, hanem Shaw. Kollégámnak nem Kozma Andort, hanem Gorkij Maximot tartom. Mert a legszivesebben Anatole France-t olvasom, mert szeretem a matematikát, mert legkedvesebb operám az Aida, mert azt tartom, hogy a legszebb kép Rafaello »Sixtusi Madonnája«. (Fuj zsidó, zsidó, zsidó.) -21-

A frivól nóta

Reggeli hat óra tájban a Rákóczi-uton szembe jöttek velem négyen: három férfi, egy nő. Fiatalok voltak, a férfiak fején valami fehér vászonsipka, hasonlatos a tengerészekéhez, különben civil a ruházatuk. Nem igen néztem az arcukba, csak éppen keresztül suhantak a látókörömön; vagy mulatságról siettek jó későn hazafelé, vagy korán kirándulásra indultak, mindegy, fontos az, hogy félhangosan valami nótát énekeltek. Ez a nóta, annak néhány szava, csapta meg a fülem és az eszem; ez volt az oka, hogy egyáltalában észrevettem őket. Ennyit hallottam a nótából: »… huszonhárom, huszonnégy,… rohadt zsidó…« Ennyit és nem többet. Tehát valami elmés kis versről, valami bökkölteményről volt szó, valami olyanfajta reggeli áhitat szállott a négyek ajkáról, mint az Ergerberger, vagy az »Ennek a zsidónak, de nagy hasa van«, meg a »Kiskertembe zsidómagot ültettem« és a többi. Szóval egy sornak, verssornak a végét hallottam, hogy:… huszonhárom, huszonnégy, – egy másiknak pedig az elejét, ennyit csupán: rohadt zsidó… Mondjuk, hogy igy végződött a sor:… hová mégy?

Mellettem baktattak el, amikor ezt énekelték, talán észre sem vettek, mint ahogy én nem vettem volna őket észre a kis népköltészet nélkül, – de mondhatom, a daluk inzultusként hatott rám. Dühbe jöttem, megálltam, utánuk néztem, szörnyü utálattal s ha célja és értelme lett volna, utánuk futottam volna, valamit mondtam volna nekik.

Visszatérek a miniatür esemény külsőségeire, a hely és az idő alkotta keretre. A Rákóczi-uton történt, reggeli hat óra tájban. Előttem a nyilegyenes ut, végén a Keleti pályaudvar képével, fölöttem a tiszta kék ég, a nap már fölkelt s ontja sárga -22- fényét. Csend. Az emberek még alusznak. Békességben alusznak. Jobbra tőlem a kis templom, ima és áhitat helye, mögötte az óriási Rókus, betegek szenvednek benne. Még nem indult meg az élet zaja, még tart a napi létért való harc fegyverszünetje, az ember most magába szállhat, vagy legalább is még nem kell, hogy kikeljen magából. És máris, a nap első jele, amellyel találkozom, a nap első hangja, amely rám ront, ez a hülye nóta. Mit várjak ezután? Mi minden van még hátra?! Szörnyüséges!

Talán különösnek tünik fel az olvasó előtt érzésem heve és a szélsőséges szó, melyet leirtam. Ezt értem, de magamat is meg akarom értetni. Tudom, ha zsidó embernek effélét, ilyen csekélységet, ami itt egyáltalában történt, elbeszélek, fölényesen mosolyog. Teheti, részén a fölény, mert hiszen találkozott valami végtelen szellemi és erkölcsi alacsonysággal s ezen csak mosolyoghat. De én szégyenlem az esetet, engem undorit, engem lesujt. Elvégre magyarok és keresztények voltak a delikvensek, vagy szegényemberek – s bennem megvan a szolidaritás érzése; én szeretném menteni az izlést, a gondolat, sőt a cselekvés esztétikáját, mi több: őket szeretném menteni az emberiesség, a tisztesség számára. Az antiszemitizmusukat talán nem is bánom. Ha megmarad nézetnek vagy ha politikai akció is, de törvényes, akkor vigye őket az ördög az ostobaságukkal, hadd higyjék, hogy meglelték a minden bajok arkánumát. Mit bánom én a tömegantiszemiták politikai vezetőinek, gondolatszállitó bölcseinek és betüvetőinek görbe nemzetmentését. Hozzanak törvényeket, szabályozzák meg az élet menetét ugy, ahogy legcélszerübbnek vélik, ahogy tudják. Én nem bánom a numerus clausust és a trafikrendeletet és sok mást, semmit, ami tételes intézkedés. Ha jók, maradjanak, -23- ha rosszak, majd megváltoztatják ezeket. Jó, elismerem, hogy csakugyan vannak közgazdasági, sőt más problémák s látom, hogy a problémákat mindig két-háromféleképen kisérlik megoldani rosszul, amig valami jóhoz jutnak. De bánt az igazságtalan tömegcselekvés és bántanak a bujtogató szavak. Mert bármi legyen a végső igazság, annak a kiinduló pontja nem a »rothadt zsidózás«, nem a hősköltemény, amely azt mondja:

Az undok szavak, a Butaság gyermekei, az undok cselekedetek pedig: éjjel a kapu alól, »üsd a zsidót!« kiáltással előugrani – a Gonoszságéi; ha a mai politika urainak van valami igazságuk, – nem az antiszemitizmusban, hanem a magyar élet rendbeszedésében, – ezek a förtelmek azt is csak beszennyezik.

Mondom, indulat öntött el s a dalos kedélyek után szerettem volna vágtatni s rájuk ripakodni:

– Nincs más gondotok?! Nem szégyenlitek beszennyezni a reggeli napfényt? Nem undorodtok méregport hinteni a tiszta levegőbe? Ha üdülni, kirándulni mentek, nem átalljátok ezzel az otrombasággal kezdeni a napot? Kik-mik és hogyan neveltek benneteket, hol szedtétek ezt a mocskos izlést? Nem érzitek, hogy nincsen igazatok? Vagy van-e egyáltalában valami célotok? Rendes emberek, férfiak és nők, a lelkük s a tüdejük megfürösztésére vajjon indulhatnak-e igy, ezzel a zöld természetbe, Isten szabad ege alá? Milyen ordináré az ábrázatotok, milyen éretlenül durva a szellemetek! Illenék inkább elrejteni azt, ami rut bennetek. Persze megragadt rajtatok a fertőzet és megtanultátok, hogy lelketek ez undoritó felböfögéseivel -24- mostanában szabadon kérkedhettek, mint perverz exhibitionisták. De vajjon igazak-e, nem hamisak-e a ti tanitómestereitek? Ők mossák kezeiket s azt mondják finom, diplomatikus mosolylyal, hogy ja, ti vagytok a durva és buta tömeg, nem kell csodálkozni rajtatok. Ők bölcsen megértenek benneteket, de vajjon ti, ha elgondolkoztok, nem láttok-e át a praktikáikon s nem szégyenlitek-e a tanitó mestereiteket, akiknek a durva és buta tömeg minden megnyilatkozására, válogatás nélkül, szükségük van?

Igen, a tanitó mesterek!! Ők napjaink pathologikus stigmáinak a kiformálói. Ők minden esetre bünösök ebben a kis incidensben és valamennyi ehhez hasonlóban s az ezt magasan tullicitálókban, mert elinditották, elnézték, mert bölcsen megértették, mert soha meg nem kritizálták, le nem intették. A tanitó mesterek, a gondolkodók, szónoklók és tollforgatók, akik ugyan maguk, ez igaz, soha nem énekelték nyilvánosan e kis dalokat s személyesen nem rejtőztek a kapuk aljába. -25-

A hősök

Az Abbázia-kávéházban ültem, az egyik köruti ablakban s éppen a Nemzeti Ujságot olvastam. Esti kilenc óra volt, illetve az uj időszámitás szerint, ami legujabb korunk egyetlen vivmánya, huszonegy óra. A forradalmi idők legnagyszerübb eredményének a hidpénz eltörlését tartom, az ellenforradalmi idők pedig szinte lefőzték a forradalmiakat, az uj időszámitás életbeléptetésével. Nem is lesz addig az én szememben tökéletes az ellenforradalom, amig a hidpénzt ujra vissza nem állitja – s ha vannak még forradalmárok, ugy kell, hogy azok programmjának sarkalatos pontja legyen az óra belső számsorának eltörlése. Tehát huszonegy óra volt. Benn a kávéházban kevesen lézengtek, a terrasz azonban tele volt – szerintem emberekkel, némelyek szerint sziriai sakálokkal és csinos sakálnőkkel.

A vendégek derült hangulatban, vagy legalább is nyugodtan, feketéztek, fagylaltoztak, – én azonban a levegőt elektromosságtól feszültnek éreztem. Lehet, hogy ez érzésemnek semmi tárgyi alapja nem volt, tisztára hangulat volt az, melyet tévesen láttam rá a külvilágra. E hangulat mégis oly emlékképekből tevődött össze, melyek a világot immár évek óta elboritó gyülölettengerről valók, a hangulat anyaga a harc volt, melyet az ember ember ellen visel, fegyverrel, szóval, börtönnel és izzó indulattal, megkeseritvén a más és az önmaga életét, szennyes árnyat vetve még a nyári estén ránk ragyogó teliholdra is. Mikor lesz már egy ilyen, különben gyönyörü este valóban nyugodt és derüs?

De jaj a telhetetlen lirai kedélynek, jaj a szerénytelen ábrándozónak! Egyszerre vészes sikoltás, nyomában több is, kiáltás, vastag férfihangok, bődülés, -26- sürgés, felugrálnak és futnak az emberek, széket, asztalt feldöntenek, tálcát, poharat levernek, egymás hegyén-hátán menekülnek be a kávéházba. Rémület szállt meg, a hirtelen rámzuduló kép olyan volt, hogy azt kellett hinnem, legalább is ágyukkal, gépfegyverekkel támadták meg a kávéházat. Azt kellett hinnem, véres csata van itt, legalább is egyoldalu harc, népitélet, istenitélet, a terraszt holtak és sebesültek boritják már.

Elszaladtam volna, de hát hová? Beszaladjak a kávéházba, az összeszorult tömegbe? Ott ugyis megtalálnak. Kiugorjak a terraszra s onnan az utcára? Nekiszaladhatok egy golyónak. Különben is futással fölhivom magamra a figyelmet, olajat öntök a tüzre, tápot adok a harcos indulatnak. Ott maradtam hát, ülve az asztal mellett, én, magyar és keresztény, előttem az asztalon a Nemzeti Ujság. Persze, egy csöppet sem éreztem magamat biztonságban. Mert hát mit hozhatok fel védelmemre, ha megáll az asztalom előtt harmincadmagával a hős, kezében fütykös, vagy revolver, szemében tüz, eszében átkozott gondolata a harcnak, szivében kiengesztelhetetlen indulata és vágya az emberi test elpusztitásának. Mi véd meg ellene? Ő magyar és állitólag keresztény. Én is az vagyok. De az nem mentség. Érzem, gondolom, tudom, hogy nem az. Az emberpusztitás éhsége tápot akar s ha kevés a zsidó, jó lesz a keresztény is.

Ez volt az érzésem. Most utólag tudom megmagyarázni ezt az érzést. Büntudat volt ez. Érzése annak, hogy én nem vagyok az ilyen harcosokkal szolidáris. Én ellensége vagyok ennek a harcnak, elitélem azt. A véleményem pedig ott ül a homlokomon. Én nem kiáltok fel a harci csapat érkeztére: Ugy van, üssétek, én is segitek! Az én szemem nem ragyog fel az örömtől, az -27- én arcom nem derül szélesre a mosolytól. Én sápadt és ijedt vagyok. Mindenféle harcok idején jaj a békességet akarónak!

De hát tudvalevő, hogy nem történt semmi. Egy kisebb csoport, vagy huszan lehettek, a Friedrich István beszéde után a Vigadó felől jött az Andrássy-uton. Mikor közeledtek, állitólag az Ergerbergert énekelték s tőlük s ettől rémült meg a kávéház népe; velem együtt. Amikor az ablakom előtt elhaladtak, rákanyarodván a körutra, már a Himnuszt énekelték.

Mikor elvonultak, az emberek, azaz sziriai sakálok, visszasompolyogtak a helyükre. A nők megkönnyebbültek és csakhamar mosolyogtak, talán jól is esett nekik egy kis sikoltozás. De a férfiak sápadtak voltak, szégyelték, hogy megijedtek és hogy ettől ijedtek meg. Bizonyára az egyetlen voltam, aki nem szégyeltem az ijedtséget. Most ez volt, de valamikor Clubkávéházi eset is volt. És antiszemiták, vagy nem antiszemiták, én ismerem, sajnos, az embert.

Az emberiesség nem harci szónoklatokról és nem fütykössel indul el utjára. Korunkban ritkán találkozik az ember az emberiességgel. -28-

Pofon a villamoson

Amikor felszálltam, már pörben állott egymással a kalauz s egy utas. A kalauz erős, katonás ember. Az utas egy szegény asszony. Nem tudom a dolog kezdetét, de a pénz miatt keletkezett a szóváltás, ugy rémlik, hogy az asszony nem akarta a rossz kétkoronásokat elfogadni. Mondom, nem tudom a dolog eredetét, kombinációra is alig van alkalmam, de nem is az eredet, hanem a folytatás és a végső kifejlés a fontos.

Tehát a kalauz és a szegény asszony pörlekedett. Nem nagyon, csak egy kicsit, még semmi különösebb gorombaságot nem mondtak egymásnak, vitájuk abban a stádiumban állott, amit feleselésnek szoktak mondani. De mindakettő izgatott volt, az asszony arca kipirult a belső indulattól, a kalauz meg sápadt volt. Én már láttam a dolog lényegét; láttam, hogy ez a két szegényember, akiket morzsol és tép a gond, akik reggeltől estig emberi erőn felül harcolnak, akiket tüzes vassal piszkál gonosz sorsuk, akik sok-sok sérelmet naponta szó nélkül lenyelnek, hogy ez a két ember most minden nyomorusága miatt egymásra acsarkodik. Láttam én ezt, de ha ők nem látták meg magukat, lehetetlen lett volna indulatukat leszerelni.

Egy percre csend lett, de az asszony ujra kezdte a lamentálást. Erre a kalauz hozzálépett és azt mondta, hogy ha nem fogja be a száját, hát pofon vágja. Az asszony megdöbbent, de csak egy pillanatra, önkéntelenül kiszaladt a száján a szó, azt mondta a kalauznak, hogy szemtelen. A kalauz most pofonvágta. Az erős, katonás férfi a szegény asszonyt, még pedig nem csak ugy markirozva a pofont, hogy a szavának álljon, hanem -29- hévvel, erővel. Az asszony hangosan, jajveszékelve sirni kezdett.

A kocsi nem volt tele, tehát az egész jelenetet valamennyi utas látta, hallotta. A pofon után egy fiatalember, távoli padról felugrott, a kalauzhoz szaladt és rátámadt. Micsoda gyalázatos dolog ez – kiáltotta, – hogy szabad egy szegény asszonyt pofon vágni?! Egy kalauznak nem szabad igy bánni az utasokkal; rendőrt fog hivni és a kalauzt feliratja. A kalauz sápadt volt, de nem ijedt meg, még nem bánta meg tettét, szembeszállt a rátámadó fiatalemberrel és szavaival hadakozott ellene. Semmi köze hozzá, őt az a nő megsértette, ha »ön azt mondja nekem, szemtelen, önt is pofon vágom!« – Eféléket mondott a bátorlelkü kalauz. Az asszony hangosan sirt. Más utasok is közbeszóltak. A kalauz ellen beszéltek, fel voltak háborodva.

Ismét mondom, hogy a történet kezdetét nem tudom. Tegyük föl, hogy a szóharc kezdetén igaza volt a kalauznak. Igaza volt egész addig, amig pofont igért. Ettől a pillanattól fogva már nem volt igaza. Semmi esetre sem volt szabad pofonnal fenyegetőznie, még kevésbbé volt szabad a tettet elkövetnie.

Ott tartunk, hogy egy fiatalember és a kalauz közt folyik a heves szóváltás, a fiatalember igazságot akar tenni, rendőrt akar hivni. A kocsinak csaknem minden utasa egy véleményen és egy szándékon van vele. Két férfi azonban gunyosan mosolyog; figyelik az eseményeket és ők is beleavatkoznak. Nem részletezem tulságosan a dolgot, csak annyit közlök, hogy az egyik hangosan igy szól bele a vitába:

Ezt megelőzőleg a férfi már néhány gunyos megjegyzést tett a fölháborodó s a kalauzra támadó -30- fiatalemberre, eleinte a társához intézve megjegyzéseit, de már láthatóan azzal a szándékkal, hogy a fiatalemberbe belé kössön. Eleinte csak ilyeneket mondott: nem szeretem a kövér embereket; hogy lehet igy izgulni; – később, amikor ezek hatástalanok maradtak, a fiatalemberhez intézve, igy nemeskedett az illető uriember:

No most tartsunk rövid szemlét a szereplőkön. A kalauz keresztény. A sértett asszonyon nem láttam, hogy mi, valószinüleg keresztény. A gaztetten felháborodó fiatalember zsidó. Erőteljes, egészséges, jóképü, huszonegy-néhány éves. A külön véleményen levő s kötekedő ur keresztény, én régóta ismerem, mert közismert sportember, amatőr birkózó volt régebben, különben zsentri, hivatalnok, ő nem ismer engem.

Megint tisztában voltam a helyzettel. Tárgyilagosan, józanul, tisztességes szempontból kiindulva lehetetlennek látszott előttem, hogy valaki a kalauz pártján álljon. Mindenkit, tehát ezt a kalauzt is lehet védeni. De itt nem védelemről volt szó, hanem teljes igazolásról, helyeslésről, sőt többről, az illető uriember bele akart kötni a felháborodó fiatalemberbe, mind erőszakosabb kisérleteket tett, rettentő gyülölettel nézte ágálását s odáig vetemedett, hogy a gonosz indulatu krakélerek módjára ok nélkül pofont igért neki. Mellékesen jegyzem meg, hogy a fiatalember ezt az igéretet vagy nem hallotta, vagy ügyesen elsiklott fölötte.

Találkoztam ismét az antiszemitizmussal. A zsidóember oktalan és féktelen gyülöletével. Akkor, a mikor ezt a gyülöletet meg nem érdemelte, amikor tisztességes dolgot cselekedett, amikor méltán háborodott fel, amikor olyasmibe kezdett, amit elintézni emberi kötelesség.

Csudálatos volt ez a jelenet, az egész szörnyü -31- perspektivájával, minden lelki, politikai és társadalmi mélységekbe szétfutó szálaival. Vigasztalan volt. Hihetetlen és megdöbbentő volt annak az uriembernek a szerepe. Egy brutális férfi ok nélkül, igazságtalanul pofon ütött egy szegény asszonyt – s ő pártjára kelt ennek a betyárnak csak azért, hogy szembe kerülhessen a zsidóval. Szembe kerülhessen a zsidóval, ha mindjárt akkor is, amikor kétségbevonhatatlanul szép és tisztességes dolgot müvel, szembe kerülhessen vele, beléje köthessen, szóváltást és esetleg verekedést provokálhasson és megüthesse. Ez a fontos, erre volt sóvár, éhes és szomjas, minden más: igazság, lelki esztétika, becsületbeli kötelesség, lovagiasság, mellékes volt. Fontos, minden racionális és erkölcsi értékkel szemben csak egyetlenegy dolog volt: a zsidót megütni. -32-

A vezércikk

Egy konstruktiv lapnak, talán a legkonstruktivabbnak a vezércikkét olvasom. Olvasom ezt a cikket, de olvasom párhuzamosan vele azt is, a melyet a szerző nem akart megirni, amely mégis ott van a lenyomtatott és mindenki által olvasható cikke mögött, szól persze olyan dolgokról, amelyekről a szerző dehogy is akar közlést tenni a nyilvánosság számára.

A cikk a vallással vonatkozásban álló témáról tárgyal, a katolikusok és protestánsok viszonyáról. A cikk igen egyszerü, vezércikkbe kivánkozó gondolatokat tartalmaz, különben szándékában ebnek kötése a karóhoz, ugyanazon egy nótának konokul következetes pengetése. A szerző nyugtalankodó agyának produktumai közül azokat a gondolatokat tartalmazza, amelyek a felszinen uszkálnak, amelyeket a szerző, önmagába nyulva könnyedén kifog, megformál és papirra vet. Persze a felszinről való gondolatok között itt-ott csonkok, cafatok alakjában jelen vannak az agy mélyebb rétegeiből való gondolatok is, az igaziak, azok, amelyekről a szerző mit sem tud, amelyeket, ha tudna róluk, mások előtt is gondosan elrejtene. Némi rekonstrukcióval ezeket a csonkokat, véres cafatokat próbálom összeállitani, a hézagaikat kitölteni s megmutatni, mi van, mi lehet egy ilyen felette konstruktiv cikk mögött. Mi lehet a szobatisztára rendezett és pucolt felszinnek egy kissé mélyebb rétegü parallelje.

A cikk maga, a felszin, nem érdekel bennünket, mindazáltal, hogy az ellentétben is gyönyörködhessünk majd, közlöm, hogy a cikknek jellemző tulajdonsága: hivatkozás a kereszténységre, mint szelid, erkölcsi erőre, hivatkozás a magyar fajiságra, szerzőnek önmaga-beállitása oly módon, -33- mint akinek egész lelki élete szüntelenül az és soha nem más, mint állandó szörnyü aggodalom a haza és a nemzet sorsán, mint akinek egyetlen vágya, már csecsemő korától eredőleg, minden más vágy kizárásával, hogy a haza s a világkereszténység boldoguljon, hogy ezeknek diadala elkövetkezzék és ez legyen a béke és a boldogság. A gondolat-felhámok közül, mondom: az ellentét kedvéért, idézek néhányat, persze az összefüggésükkel nem törődve.

»A protestáns szellemnek és egyházszervezetnek is megvan a maga különös jelentősége és ereje.«

»A katolicizmus és protestantizmus egyetemes nemzeti szempontból egymás mellett csak szine, ize, árnyalata az egyetlen és töretlen magyar népléleknek és örök kereszténységnek.«

»Ugy éreztem és érzem ma is, hogy Isten küldött nekünk e nehéz időkben a keresztény egyházak élére is igaz vezérembereket.«

»Mély és igaz kereszténység, mély és igaz magyarság, belső és lényegében ugyanaz a krisztusi hit él Prohászka Ottokárban… stb.«

»… testvérek között, kik végeredményben ugyanazon örök Krisztust vallják lelki Istenükül.«

»Soha nagyobb szükség nem volt arra, hogy egymásban az igazi értékeket keressük és becsüljük meg.«

Agyának felszinéről ezeket az ártatlanságokat hámozza le a szerző és tálalja elénk. Ezek a gondolatok persze közvetlenül nem érdekelnek bennünket, mert hamisak, hibásak és értéktelenek. De most nézzünk mélyebbre, lássuk meg, mi van a gondolatok mögött.

Mindenekelőtt föltünnek a cikk jelzői és képei öntudatlan tartalmukkal. Csoportositom őket:

»A testvérharc rettentő kényszerüségébe hajszolta, akkorra már ott vigyorgott a gonosz esemény mögött a budaörsi csatánál sulyosabb testvérviszály fekete árnya.«

»Micsoda citromagyvelő az, amelyből ilyen gondolatlőrét lehet kisajtolni.«

»… ezt csak kiirtani lehet és kell mindama magyarokból, kikbe beleette magát.«

»A mesterségesen szitott ellentétek fölcsapó lángjait el kell oltogatni.«

Egy ujságcikkben a verekedésre, ütésre és üttetésre, tüzre, égetésre, szoritásra, szakadásra, fertőzésre, erőszakos behatolásra, mérgezésre, elásásra, sirásásra, ökölre, harcra, eltaposásra, kiirtásra, megevésre, ragályra, kalapáccsal való verésre vonatkozó ennyi kép, ilyen orgiás garmadája mind e jónak, meglepő és csudálatos, még a mi harci időnkben is. Csupán rámutatok erre, de azt hiszem e rámutatás is legalább is gondolkodóba ejti még azokat is, akik egészen járatlanok a lélektanban. Mindezen képek jelentőségének a teljes kifejtése és meggyőző erejü magyarázása egész nagy tudományos cikket igényelne. De én azt hiszem, e rámutatás is, amelynél többet a hely szük volta nem enged, elégséges arra, hogy legalább is megsejtse az olvasó, hogy a közérdekü szempontoknak s a humanizmus eszméjének hig szószával leöntött, különben ártatlannak látszó cikkben, annak szavai és mondatai mögött, a képeiben megmutatkozó fantáziákban micsoda óriási erejü indulatok feszülnek, szinte ugrásra, kitörésre készen, türelmetlen és éhes vágyával a harcnak, ütésnek, üttetésnek, ölésnek, égetésnek, elásásnak, kiirtásnak, taposásnak. Csak egy lépéssel kell például tovább fejleszteni az utolsó képet, mint fantáziát: »Gyökeret vertek a keresztény lelkekbe«; a ver ige egyenes értelmére térve át: gyökeret vertek lelkekbe, valamivel, ököllel, kalapáccsal, nem is gyökeret, hanem szöget, éles tárgyat, tőrt, kardot, baltát, lelkekbe, testekbe, fejbe, agyba.

Nemcsak az igék árulók, hanem a jelzők, a főnevek, a képies kifejezések. Például a lelkes emberről ez a brutális kép: Vezuv-lelkü. Sőt ennek is robusztus indulatu továbbképzése: Vezuv-lelkének mélységei.

»Legkiméletlenebb önismeret« – kacérkodó, érdekes érintése ez éppen annak, amitől az efféle neurózisban -36- leledző irtózik, ami ellen hevesen tiltakoznék.

»Minden belső és külső erő« – tobzódó tulhalmozása az erőnek, ismét öntudatlan érintése a folyton sejtett patologikus belső erőnek, melyet a cikk irója önmagában érez.

»Oroszlánrész«, – kép ez a ragadozó állatok gyilkosságaiból, élő állatok feldarabolásából. Ha valaki legnagyobb rész-ről akar beszélni s ahelyett ezt a fantáziás kifejezést használja: oroszlánrész, bár e kifejezés magában hordja azokat a képeket, melyekre vele kapcsolatban rámutattam, mégis maga e kifejezés használata még nem lehet jel az iró lelki alkatára. Egy ilyen kifejezésnek jelentést tulajdonitani – lehet merő ráfogás. De éppen a halmazat a feltünő és áruló ebben a cikkben. Az én számomra félreérthetetlenül beszél, bár látom, hogy közlésem és magyarázatom csak szakemberek számára lehet meggyőző, a laikust csupán ennyire birhatja: Furcsa, de lehet benne valami!

»Belső egységének is oszlását jelenti.« Az oszlását szóban benne van a kielégülés után való érzésre gondolás, egy kép: amikor a harcmezőn már minden csendes és – a holttestek már oszlásnak indultak.

»Legkeserübb lángész.« A lángész-hez, ami fizikálisan agy, agyvelő, épp ez az izelésre vonatkozó jelző: legkeserübb. Önmagában szintén semmi, de mint állandóan a legváltozatosabb formákban jelentkező tünet, legalább is gyanus!

»… citromagyvelő az, amelyből ilyen gondolatlőrét lehet kisajtolni. Mindezek a fantáziák az -37- ilyen egyszerü kifejezések helyett: Mély ősi ösztönök, vagy: silány agyvelő, amely ily gondolatokat termel.

Ime egy cikk, amely a kereszténység jelszava mögé meghuzódott agyvelőnek a kigondolása, megnyilatkozása, mekkora szadizmust árul el. Harcias és gyilkos korunk szóval, tollal és tettel müködő emberei közt sok az ilyen lelki alkatu, csak azt nem értem, hogy meddig lehetséges még az ilyen – hiszen már csaknem nyiltan megmutatkozó indulatoknak, ilyen patologikus, öntudatlan vágyaknak sikerrel hivatkozni a szelidséget, megbocsátást, megértést és türelmet tanitó kereszténységre.

Azt a tényt magát, hogy a szadizmus tényleg szeret a kereszténységgel, önzetlen hazaszeretettel s más ideálokkal takarózni, még értem, hiszen rejtve akar maradni. De azt már nem értem, hogy eddig sikerült is a rövidlátókat, a jóhiszemüeket, – vagy talán a titkon szolidárisokat! – megtévesztenie, illetve azokkal önmagát szalváltatnia. -38-

A tudományos cikk

Nézzük csak meg, hogyan ragyog az a bizonyos kurzusképes elme, hallgassuk csak meg, hogyan nyikorognak azok az »Első Turáni Kerékgyár«-ból szállitott kerekek: nézzük a ragyogványt és halljuk a nyikorgást!

Efféle élvezetre szottyant kedvem, megvettem tehát a »Magyar Kultura« legujabb számát. Sajnos, husz koronámba került. Átnéztem az egészet s tüzetesen elolvastam benne egy cikket. Azt választottam ki, amelyik erre a szépen hangzó cimre hallgat: »Az elzsidósodott Budapest.« A szerző nevét nem irom ide, nem fontos, annyit nem érdemel meg, hogy a neve nyomtatásban megjelenhessen, elég ennyi: Az elzsidósodott Budapest, kigondolta és leirta, mondjuk, Nemzethy Keresztély.

Álljunk meg egy percre a cimnél. Tehát: Az elzsidósodott Budapest. Milyen témaszegény ember is az a G. B. Shaw! Éppen most olvastam egy kis könyvét, három értekezés van benne: 1. Szociálizmus milliomosok számára. 2. Az anarchizmus lehetetlensége. 3. A szociálizmus illuziói. Az igaz, hogy Shaw kitünően irta meg ezeket az értekezéseket, de mégis fájdalmasan érezzük a témák kisszerüségét. Mennyivel szebb és hasznosabb lenne, ha Shaw ilyen témákról elmélkedne: Hol lakik több zsidó, a Kőfaragó-utcában-e, vagy a Liliom-utcában? Bizony! »Az elzsidósodott Budapest!« Ilyent irjon az a Shaw. Akkor aztán majd világhirü iróvá lesz. Ha nem tud ilyent kitalálni, mért nem kér témát a »Magyar Kulturá«-tól?

No, de kezdjük meg az élvezetet, szürcsölgessünk a cikkből! Aszongya, hogy aszongya:

»A történetiró, a filozófus, a tudós, vizsgálván Magyarország történetének utolsó ötven esztendejét, -39- főleg a Tisza Kálmán-féle liberális és az azt követő radikális időket, mely a két forradalomba és a román megszállásba hajtotta az országot, lehetetlen, hogy rá ne eszméljen a vezetőszerepre, amelyet az ország fővárosa ezekben az országvesztő mozgalmakban játszott… Budapest volt az a kovász, mely az országot a forradalmakba és mai kétségbeesett helyzetébe rothasztotta, és ha valaki, a bünös Budapest felelős elsősorban hazánk mai szörnyü állapotáért.«

Tehát: A történetiró, a filozófus, a tudós. Nemzethy Keresztély azt hiszi, hogy ő történetiró, filozófus, tudós. Mintha tudós lehetne az, aki a »Magyar Kulturába« ir. Mintha történetiró volna az, aki azt hiszi, hogy a mohi csatát azért vesztették el a magyarok, mert sok zsidó segédszolgálatos volt a katonai irodákban, viszont Batu kán önkéntesei mind igazi fajtatárok voltak. Mintha bizony filozófus lenne az, aki azt hiszi, hogy ha zsidók nem lennének, akkor nyáron kellemes hideg lenne s a beléndek télen is virágozna.

No, nem baj, hagyjuk rá! Tehát: a történetiró, a filozófus, a tudós. Vizsgálván. Lehetetlen, hogy rá ne eszméljen. Hogy mire ne eszméljen? Arra a vezetőszerepre, amelyet az ország fővárosa az országveszejtő mozgalmakban játszott. Erre neki rá kell eszmélni. Mert ha nem eszmélne rá, azt hinné, hogy országátalakitó mozgalmak Dunavecsén, vagy Sokorópátkán történnek. Lehetetlen rá nem eszmélnünk arra, hogy a cikkk első fölfedezvénye mily meglepő.

Azután: Budapest volt az a kovász. Milyen Budapest? A bünös Budapest! Helyben vagyunk. Valakinek, vagy valaminek bünösnek kell lenni. Valakinek, vagy valaminek felelősnek kell lenni. Mert azoknak az eszméknek a jegyében, amelyeket a »Magyar Kultura« képvisel, lehetetlen bármely témáról -40- tiz soron keresztül elmélkedni, hogy ki ne lássanak a csattogó fogak, amelyek harapni akarnak. Legyen bár a szóban forgó téma: az édesvizi halak tenyésztése, – bünösnek kell lenni és felelősnek is kell lenni, mert a kardnak le kell valakire sujtania, azt a rézfán fütyölő erre, arra!

És miért bünös végső fokban az a Budapest? Hát igen, azért. No persze. Mert sok benne a zsidó. »Ez a baktérium elsősorban a zsidóság« – mondja később a történetiró, a filozófus, a tudós. Mondja. Vizsgálván. Ráeszmél. Azután még azt is mondja: »Az itt következő lapokon részletesen ismertetni fogjuk az európai nagyvárosok zsidóságának számarányát, viszonyitva az egyébfaju lakossághoz.« És ismerteti is. Megmondja, hogy mely városnak mekkora a lakossága s azok közt mennyi a zsidó. Igy tesz Budapesttel is. Tehát a zsidó az egyik faj, a keresztény az egyéb faj. Magyarról, svábról, tótról nem szól. Csak zsidóról és egyéb fajról, azaz: keresztényről.

Később ezt mondja a jeles szerző: »Mennél inkább Nyugatra megyünk, vagyis mennél közelebb azokhoz az államokhoz, amelyekben kultura van a városokban és természetszerüleg a falvakban is, annál nehezebb a zsidóság térfoglalása.« Ehhez csak annyit: Ajánlom antiszemitizmusnak, antiszemita harci eszköznek: a kulturát a városokban és »természetszerüleg« a falvakban is.

Egy oldalon az európai nagy városok statisztikáját adja a szerző. Turinban a lakosok száma 335.636, ebből zsidó 2.751; Flórencben 205.589, ebből zsidó 2.513; percentben: Turinban 0.8% zsidó lakik, Flórencben 1.2%. Ezek Olaszország legzsidóbb városai. Vajjon a szerző és »elvtársai« ezekből a számokból meg tudják fejteni az olasz szocializmust és kommunizmust? Hogyne! Meg. Ők képesek rá. Egész bizonyos, hogy szerintük -41- Olaszországban is zsidók csinálják a kommunizmust.

Érdekes, mondja valamire a szerző. És mi az érdekes? Az, hogy valakinek nyolc ujj van a ballábában? Nem. Azaz az is érdekes, de sokkal érdekesebb az, ami érdekes: »a budai részt szembeállitani a pestivel.« Nahát ez idégfeszitően érdekes. »Amig Budán a zsidóság számaránya alig 9.1% addig Pesten már a lakosság 26.3%-a izraelita.« Hihetetlenül érdekes. Hátha még tovább megyünk s az egyes utcák baloldalát összevetjük a jobboldallal. Vagy megvizsgáljuk, hogy a páratlan számu házakban és a páros számuakban lakó zsidók száma percentualiter hogy viszonylik egymáshoz. Nem tudok ennél érdekesebbet elképzelni. Valóságos detektivregény ez.

»Egy statisztikai dolgozatban a Lipótváros halálozási arányszám szerint van feldolgozva. A statisztikus ebből a célból három részre osztotta jel a Lipótváros területét: egy belső, egy középső és egy külső övezetre. A megejtett számitások szerint a belső területen 9.3, a középső övön 12.6, a külső területen pedig 22.4 ezrelék a Lipótváros halálozási arányszáma. Vagyis, ahol a legtöbb a zsidó, a belső Lipótvárosban, ott a legkisebb a halálozási százalék, ahol pedig a legkevesebb, a külső Lipótváros perifériáin, ott a legnagyobb a halálozások arányszáma. Sapienti sat!«

Persze, minden értelmes ember tudja, hogy ha a Lipótváros külső periferiáit összevetjük a mágnésnegyeddel, akkor is a külső periferiák halálozási arányszáma nagyobb; ha a belső Lipótvárost összevetjük a szegényebb Dob-utcával, akkor meg a Dob-utca halálozási arányszáma lesz a nagyobb.

Sapienti sat! – mondom én, hogy micsoda hamisitás -42- ez, micsoda kut- és levegőmérgezés. Sapienti sat!

De mond igazat is a szerző, a történetiró, a filozófus, a tudós. Térjünk csak vissza a bevezetésre: »Nos, Budapest volt az a kovász, amely az országot a forradalmakba és mai kétségbeesett helyzetébe rothasztotta, s ha valaki, a bünös Budapest felelős elsősorban hazánk mai szörnyü állapotáért.« Hát ezt a »szörnyüt« én is megszavazom. Ennél szörnyübbet, mint ami ma van, lidércnyomásos álomban sem élhet át az ember. -43-

A röpelőadás

Olvasom a lapban, természetesen zsidó lapban, hogy Budavári László az »Éme« sör- és borházutcai helyiségében előadást tartott arról a bizonyos kérdésről, melyet enyhén zsidókérdésnek is nevezhetünk. Olvasom a fránya kis tudósitást, hát benne van maga az előadás is, rövid kivonatban. Jól jegyezzük meg: nem szó szerint, hanem kivonatban. Na mondok ezt elolvasom, mert ez engem érdekel. Az a bizonyos kérdés csakugyan létezik, nekem is vannak róla nézeteim és én szeretem az ellenkező nézeteket; ha az ellenkező nézeteket tehetséggel, okosan és intelligens módon fejtik ki előttem, az mindig megerősiti a saját nézeteimet s ez némi optimizmussal tölt el, mert azt hiszem, hogy valami olyasmiről van szó, ami érvekkel is eldönthető s az érvek harcában végre is győz az igazság.

Hát amint éppen olvasom az előadást, csak nem találom ám azokat az intelligens és okos érveket. Ellenben csodálatraméltó egyszerüségekre akadok: »Ne higyjétek, hogy elkéstünk, a zsidók még élnek!« Vagy: »Az »Éme« táborát nagyon fogjuk növelni és el fogjuk tiporni azt, aki utunkba áll.« Avagy »Hisz mi nem akartunk mást, csak azt, hogy mindenki keresztény és nemzeti alapon álljon.«

Istenem, én már vagy százhuszonhetedszer közeledek egészen tárgyilagossá szordinált érdeklődéssel e felé a bizonyos kérdés felé s ebből az előadásból, illetve annak a zsidó napilapban közölt kivonatából már megint nem tudok meg semmit. Pedig most már nagyon, de nagyon szeretném megtudni, hogy mit és hogyan gondolnak a kurzus antiszemitái, szeretnék már valami nagyon okos, egészen értelmes, igazságos dolgot hallani, -44- szavamra mondom meg is hagynám magamat győzni, belátnám, hogy csacsi voltam eddig, de most lóvá… illetőleg felnyitották a szememet, most már végre tisztán látok, ismerem a kérdés lényegét és tudom a megoldás biztos módját.

De hát csak hiába olvasok én a Budavári előadásáról, hiába olvasom a többi autorokat, azaz humoristákat, hiába közlik velem a zsidó napilapok a Prohászka, a Zadravec, a Zandrássy szóbeli és irásbeli megnyilatkozásait. Hiába, hiába, ez a Budavári-féle röpelőadás is már nem tudom hányadik, amiről olvasok – s maradok tudásra szomjazón, felvilágositatlanul. És most, ebben a pillanatban, rettentő gyanum támad! Lehetetlen, hogy ezeknek a jó uraknak a beszédei és iratai olyan banálisak, olyan üresek, olyan frázisokat puffogtatók legyenek, mint ahogy azok elém kerülnek. Lehetetlen. Én azt hiszem, hogy azok a zsidó lapok a ragyogó gondolatokat kihagyják ezekből a szóbeli és irásbeli kiröppenésekből s az ellenállhatatlan érveket szintén elsikkasztják. De tovább megyek, azt is gyanitom, hogy a zsidó lapok nem csak a ragyogványokat lopják és sikkasztják és uzsorázzák ki a többször körülirt kedélynyilvánulatokból, hanem beleirnak, beleszerkesztenek olyan részleteket, olyan légüres terekből ugyancsak kilopott szakaszokat sőt olyan direkt zsidó szemtelenségeket, hogy a szóbanforgó ész- és szivprodukciókkal a kurzistákat egyenesen kompromittálják. Én mondom, hogy példátlan zsidó manőverrel állunk itt szemközt! A zsidó szerkesztők szerződtettek tehetséges irókat, hogy a röpbeszédek és szabad előiratokba, midőn azoknak drágaköveit vörös ceruzával áthuzzák, szürke szavakat, süket mondatokat és gondolattalan fejezeteket irjanak, orvul, galádul, mint ahogy az Babyloniában és Assyriában általánosan elterjedt szokás volt. -45-

Ez az én gyanum és a nyomozást ebben az irányban már meg is inditottam. Ha gyanum beigazolódik, dacára annak, hogy nem volt alkalmam olvasni a röpir- és beszédek kapacitáló erejü ultramélységeit, mert hisz azokat a zsidók kilopták, levonom a végső konzekvenciát és én is antiszemita leszek s attól a perctől fogva szentül meg leszek győződve arról, hogy minden bajnak, ami a világon, akár az Északi-sarkon, akár Paraguayban, akár Patagoniában is van, kizárólag a zsidók az okai és ha zsidók nem lennének, akkor minden teremtett embernek ugy csurogna a nyála az általános és állandó és szünni nem akaró elviselhetetlen boldogságtól, hogy vödrökben hordanák utána.

De ha rettentő gyanum nem igazolódik be, akkor nincs más hátra – s ezt ajánlom a kurzista antiszemitáknak – zsidókkal tartassák az előadásaikat s irassák röpirataikat és tendenciás könyveiket. -46-

Az irodalom

Ismerjük a kurzus természetét, ismerjük a jelszavait – s ha valaki nem is foglalkozik irodalmi kérdésekkel, e jelszavakból kiindulva könnyen megszerkesztheti magának a kurzusképes irodalom-szemléletet s a kurzus-ember irodalmi kritikáját. Hogy milyen a kurzus irodalomszemlélete, hát… hát… hát… most veszem észre, hogy dadogok. Hogy ugy mondjam, torkomon akadt a toll. Mert amint egy kicsit meg akartam határozni a kurzus irodalom-szemléletét, hát nem tudtam. Ezennel visszavonom tehát előbbi állitásomat s kijelentem annak az ellenkezőjét: a kurzus irodalom-szemléletét senki sem tudja megszerkeszteni. Bizony nem, hogy egy groteszk viccet mondjak – méltót a tárgyhoz, ahhoz a bizonyos szemlélethez –: könnyebb a tevének a fából vaskarikát megszerkeszteni, mint a kurzusbéli irodalom-szemléletet. Nem lehet azt kérem előre tudni, hogy mi az az irodalom, ami kurzus-ésszel irodalomnak ismertetik el. Nem lehet azt kérem kiszámitani, hogy mit kell irni, hogyan kell irni, mit nem szabad és hogyan nem szabad irni. Muszáj-e vidámnak lenni, mert hisz’ a sötét szemlélet Strindbergé, Ibsené s más efféle destruktiv zsidóké. Vagy muszáj-e szomorunak lenni, mert nem illik a mai nehéz időkben vidámnak lenni, disszonáns, tehát hazafiatlan dolog ma vidámnak lenni, holmi zsidó kabaré és bohózatirók tehetik azt csak. Szabad-e szegény emberről irni az irónak, amikor az már egyértelmü lehet az izgatással, mert hisz a szegényember sorsa rózsásnak talán még sem igen nagyon ecsetelhető ma; szabad-e gazdag emberről irni, ami már szintén egyértelmü az izgatással, mert hiszen ma a szegény embereknek megirni azt, hogy a gazdag embernek -47- valamivel talán esetleg mégis csak jobb sora van, mint az egészen szegénynek, hát ilyesmit nem lehet csinálni.

Ezt sem lehet, azt sem lehet, de hát mit lehet?! Én nem sorolom el az összes lehetőségeket s nem mutatom ki valamennyiről, hogy egyiket sem lehet, csak azt mondom, hogy a kurzusban igazi irónak nem lehet irni. Az irodalom nem birja el azt a sok gátlást, akadályt, tilalmat, idegen erők betolakodását, azt a sok illetéktelen pozitiv követelményt, amit a kurzusnak természeténél fogva támasztania kell az irodalommal szemben. Inter arma silent Musae, sőt: ciángőzben nem nyilnak virágok.

Persze irnak és szavalnak irodalomról és müvészetről, de ők maguk sem tudják, hogy mit hogyan lehetne és volna szabad irniok. Két példát mondok el, hadd helyettesitsék azok a fejtegetést, remélem, kiváló erejükkel minden ellenvetést eleve leszerelnek. Valaki, az egyik kurzuslap munkatársa, a lapjának irt egy tárcanovellát. De hát honnan tudja egy kurzuslap munkatársa, hogy mitől döglik a légy, illetve, mi az, amit már elvisel a kurzusszerkesztő. Nem tudja, nem tudhatja, ezért irta bele a novellájába ezt a szót, hogy: one-step: Már hogy a mulatozó társaságban a fiatalok táncra perdültek és one-stepet táncoltak. A szerkesztő visszavetette a novellát, a frivól szó miatt. Ilyen szót kurzus-irónak nem szabad leirni. Bizonyára már csak azért sem, mert az olyan erkölcstelen népekről, akik one-stepet táncolnak, nem is irhat a kurzus-iró. Nem méltók azok, kérem az irói tollra. Az iró figuráinak is kérem, kurzusképeseknek kell lenniök. Istenem, mit tehetett a szegény iró, élni csak kell kiáltással, de viszont fogcsikorgatva is, kitörölte az one-stepet és csárdást irt helyébe. Bizonyára igy kivánja ezt, kurzusék szerint, a »magyaros« -48- szellem. Igy, még ha mindjárt Buenos-Ayresben játszik is a történet.

Más, szintén kurzusiró, benyujtott a lapjához egy regényt. A szerkesztő visszaadta. Mert a regény ugy véződött, hogy férj és feleség elváltak egymástól, – mert hát honnan sejtse az a szegény kurzusiró, hogy mit kivánnak tőle. De hát a kurzusszerkesztő megmagyarázta. Uj befejezést kellett a regénynek csinálni, amelyben férj és feleség nem válnak el. Kurzusregény válással nem végződhetik, mert a katholikus egyház a válást nem ismeri. Igaz ugyan, hogy a protestánsok elválhatnak, vagy azok, akik polgári házasságot kötöttek, de vajjon szabad-e irónak protestánsokról és olyan egyénekről irni, akik csak polgárilag házasodtak össze. Nyilvánvalóan nem. Nem méltóak azok, kérem, az irói tollra. Csak házasodjanak, éljenek, s ha akarnak, váljanak is el, de kurzusregény hősei soha életükben nem lehetnek.

Bizonyos dolgokat tehát mégis tudunk már a kurzus irodalom-szemléletéről, ha az egészet nem is lehet megkonstruálni. De mennyi kérdés van még hátra?! Például mindjárt nem lehet tudni, hogy milyen cenzust kell megütni a mellékalakoknak, – mert amit elmondtam, az a főhős urra és főhősnő őnagyságára vonatkozik. Én azt hiszem, hogy ezt a fontos irodalmi kérdést még a kurzus irodalombölcselői, még maga Császár Elemér sem, tudják, e tárgyban tisztán kombinációkra vagyunk utalva. Én a magam részéről azt hiszem, hogy a tisztességes mellékalakoknak szintén nem szabad elválni a regényben, de az intrikusoknak, akik a derék főhősök kiszipolyázására, megrontására, vérük kiszivására satöbbire törekszenek, ármányos cselszövényekkel, azoknak szabad, mert azoknak természetesen zsidóknak kell lenniök.

Lesz itt kérem még akkora irodalom, hogy az -49- a Flaubert, Balsac és Shakespeare még a sirban is szégyenleni fogják silány törpeségüket s nagyszabásu kurzusképtelenségüket, amit fércmüveikről még lápiszos pálcikákkal sem lehet levakarni.

A plakát

A plakát a politikai agitációnak szokásos eszköze. Stilusa egyszerü, tömör, világos – és rossz, tele hibákkal és magyartalanságokkal. A hangja pózosan patétikus, az őszinteség hangját még csak meg sem próbálja utánozni. Érvelése egyszerü, azaz nincs is érvelése, a plakátokon csak kijelentések olvashatók. De ezek a kijelentések aztán olyan határozottak, ellentmondást még csak fel sem tételezők, hogy csalhatatlanságuk nem is lehet kétséges. A plakátot mindig többen bocsátják ki s igy a plakát szövege alatt mindenkor valamely tömegalakulat: egyesület, párt, vagy társaság neve olvasható. A plakát szövegezése és a benne foglaltak egész szervirozása mindig oly módon történik, hogy a kibocsátó alakulat egészen homogénnek tünjék fel, mintha mindazok, akik az aláirt név mögött, hogy ugy mondjam, rejtőznek, gondolatban, érzésben, szándékban, a módszerekről való nézeteikben, de még talán a korukban és azon izlésükben is, hogy szeretik, vagy nem szeretik a sárgarépát, teljesen egyek lennének. A plakát hatása tagadhatatlan és kivételnek kell tartanunk az egyetlen esetet, amikor a plakát nyilván hiába rikoltott a házak falairól s a kávéházak ablakáról: mikor a vörös hadsereg egy kis katonáskodásra s egy kis háborusdira invitálta meg a jámbor embereket, – mert nem hinnénk, hogy akadt egy proletár is, aki éppen a plakátok imperativuszainak -50- engedelmeskedve, indult el a kaszárnyákba.

A politikai plakát évek óta gyakori virág a mi utcáinkon. Körülbelül két és fél esztendő óta ezek a plakátok irásban és képben mind egyet mondanak. Azt mondják, hogy hát: a zsidók! Megállapitják, hogy a zsidók igy, meg a zsidók ugy, aztán kiadják a jelszót, hogy: igy a zsidókat! és ugy a zsidókat! Az immár óriási csokorban egyike a legujabb virágszálnak az

cimü és kezdetü plakát. Ezt a plakátot is természetesen a nemzetközi plakát-táv-világgverseny győztese, az Ébredő Magyarok Egyesülete ragasztotta szemünk elé, okulásunkra.

Éhezünk! – mondja érdemben a plakát. Én pedig azt mondom, hogy éhezik az, aki éhezik, de nem mindenki éhezik. Vannak, akik nem éheznek, hanem bőségesen és kitünően táplálkoznak, ötfogásos ebédet esznek, mindenből csakis a legfinomabbat, ebéd után pompásan megfeketéznek és médiára, vagy igazi egyiptomi cigarettára gyujtanak. Vannak, akik valamivel szerényebbek, de még mindig igen kitünően élnek. Vannak, akik gyengén táplálkoznak és vannak, akik éheznek. Ezt különben a plakát is igy gondolja, eddig nincs is nézeteltérés köztem és a plakát között. Olvassuk tehát tovább a plakátot és nézzük meg, hogy kik azok, akik a plakáton keresztül kiáltják a szörnyü szót, hogy: éhezünk. Kik éheznek? Azt kell az első szóról hinnünk, hogy a jajszavas plakátot azoknak a szánandó embereknek a közössége bocsátotta ki, akik éheznek. Mert hiszen többes számban, többen beszélnek, sőt kiáltanak hozzánk és azt kiáltják, hogy: éhezünk.

»Mi hét esztendő nyomoruságától összetört magyarok -51- még mindig csak éhezünk.« Helyes. Mi, akik éhezünk e hazában, – magamat is közéjük számitom, – magyarok vagyunk. Legalább is olyan magyarok, mint akik, hogy ugy mondjam, nem éheznek. Tehát: mi, éhező magyarok.

»Hát nem mi dolgozunk a pesti gyártól kezdve a magyar termőföldön át a bányák mélységéig minden munkahelyen?« Helyes, mi dolgozunk, azaz mi éhezők, illetve: mi dolgozók éhezünk. Mert ugyebár elsősorban az nem tud megélni, aki csak a munkaerejével rendelkezik, akinek vagyona nincs, aki nem vállalkozó, aki nem köt üzletet, aki a munkabéréből akar megélni, nevezzék azt fizetésnek, vagy akár honoráriumnak. Azaz mégsem egészen helyes. Mert talán mégis nekünk éhezőknek más közös ismérvünk is van, mint az, hogy magyarok vagyunk, minket más alapon lehetne és kellene egységbe foglalni, mint a magyarságunk alapján; mert nem minden magyar éhezik. A plakát magyarokról beszél, holott nem a magyarok éheznek, hanem más kategória az, amely éhezik. Ezen a ponton már gyanum támad, már kezdem kétleni, hogy végig egyetérthessünk, én és a plakát.

»A teritett asztalhoz még sem mi ülhetünk!« Bizony nem! Mi éhezők nem ülhetünk a teritett asztalhoz! Nem mi magyarok. Mert vannak magyarok, akik ugyancsak teritett asztal mellett ülnek. Kezd nekem ez a plakát zavaros lenni.

»Munkánk gyümölcsének lefölözője: a láncoló árdrágitó autokon robog el szenvedéseink és szégyenünk vagonlakásai mellett!«

Hohó! Itt valami tévedés van, itt baj van. Két kategória van ugyanis, éhezők és nem éhezők. A plakát rólunk beszél éhezőkről. A mi nevünkben szól. A másik kategóriának, a nem éhezőknek, azonban csak egy csekély részét emliti, a láncoló -52- árdrágitókat. Ebbe én nem mehetek bele. Én kilépek ebből a plakátból, az én nevemben ez már nem szólhat, én már nem kiáltok e szón keresztül, hogy: éhezünk. Mert én igazságos ember vagyok és az ilyen sikkasztást, hogy csak a láncolókról beszéljenek, a másféle összes nem éhezőket pedig elhallgassák, ezt nem irom alá. Ez nem igy van, ez hamis, ehhez nekem, bár éhezem, már semmi közöm nincsen.

Nézzük tovább, mit mondanak még ők, akik azt állitják, hogy éheznek. Őszintén megvallva, most már kételkedem abban is, hogy éheznek. Tudom én nagyon jól, hogy vannak sokan, akik éheznek, de, hogy ők is éheznek, akik a plakátot kibocsátották, ez még nem biztos. Attól még semmi esetre sem biztos, mert ők mondják. Hiszen azt már látom, hogy bizonyos dolgokban legalább is tévednek.

»A hazafiságot és a vele járó nyomort vigyorogva nézi barok és kávéházak jóléttől görnyedő asztala mellől, amig nekünk az észbontó drágaság hullámai… kiölik szivünk minden jó érzését.« Na, ezt nem ajánlanám. Ha a jó érzés kivész belőlünk, azzal még nem szününk meg éhezni.

»Ő uralkodik tovább, gyülöli a magyart…« Ki a csodáról van itt szó? Ki gyülöli a magyart? A csehekről beszél ez a plakát, vagy a románokról? Még azokat sem vonnám egy kalap alá ilyen föltétlen bizonyossággal.

»Mozduljon meg hát a keresztény magyarság!« Mondom, hogy erről van szó! Egy kis mozgásról. Testi mozgásról, egy kis sportról. Ettől jó étvágyunk is lesz, és, mondom, rögvest lesz ennivaló, rogyásig, mindnyájunk számára. Igy hiszik -53- ezt az ébredő magyarok. Akik a plakátot irták. Legalább ők igy mondják. Ők, akik azt mondják magukról, hogy éheznek. Akik az éhezők nevében, a mi nevünkben, beszélnek.

A gyülés

Egy destruktiv lap már megint kompromittálta az országot. Elküldte riporterét az ébredők közgyülésére, a riporter följegyezte az ott látottakat és hallottakat, a destruktiv ujság a riportot közzétette. Az ébredők kiválóságainak szónoklatait csaknem szószerint reprodukálja a destruktiv ujság – és ez az, amivel megint kompromittálja az országot, nyilvánosságra hozván egy csomó ostobaságot. Bezzeg a többi lapok, a konstruktivek, hallgattak az ébredőknél elhangzott beszédekről. Ugy hallgattak, mint két és fél esztendőn keresztül minden olyan kis történetről, amelyet az ország érdekében palástolni kellett. Valamint például a Hamburgerné esetét, ugy nem irták most sem meg, hogy miket mondtak a főébredők. Sőt reméljük, hogy amint ama kis történetek után tették, cáfolni fogják, hogy az ébredők egyáltalán összegyültek s ha összegyültek is, hogy a gyülésükön valaki beszélt és bármit abból, amit a destruktiv lap rájuk ken, mondtak volna. Minden egyes mondatuk, minden hasonlatuk, minden képük a destruktiv riporter által kitalált koholmány, szemenszedett valótlanság, rágalom.

Valóban ezek a mondatok, hasonlatok és képek sulyosan kompromittálják a magyarságot, de már én csak azon a véleményen vagyok, hogy, valamint azokat a bizonyos cselekedeteket, ugy ezeket a mondatokat, hasonlatokat és képeket sem kellett volna elkövetni. Az országot igy kellett volna védeni, -54- de nem ugy, hogy ha már elkövették a bünöket, hát most már letagadjuk azokat.

Nem, én nem tagadok le semmit, kiteregetek mindent, sőt kommentálom a történteket.

»Munkára látott ujra a destrukció és kiélesitette a széthuzás sárkányfogait.« A kép pompás. A széthuzás sárkányfogai, azaz fogai. Az összetartás pávatollai, a torzsalkodás egérfarka s a hasonlat csirke-esze.

Ezt is mondta Hegedüs. Én csak azt kérdezem, hogy vajjon milyen árfolyammal fogják akkor Zürichben jegyezni.

»Ki felelős a megcsonkitott Magyarországért, ki hozta ránk az ujabb katasztrófát?«

Csak ennyit: Csudálatos, hogy két és fél éven keresztül lehetett és még mindig lehet ezt a bárgyuságot mondani, amely soha nem volt még cáfolatra sem érdemes. Csudálatos és szörnyü!

Hogyan? Hát az ébredők feladták programmjukat? Tudtommal mindaz, amit az ébredők eddig csináltak és amit későbbre terveznek és tervezhetnek, mind anyag a külföldi »spiclik«-nek. Spicliknek, – mondta Turchányi. Szóval, aki a Hamburgerné-féle szörnyeseteken feljajdul, nem fojthatván el kinzó fájdalmát, az: spicli.

Nem rossz. Gondolat a szivben! Csizma a spájzban! (Ez már alighanem eltünt!) Érzés a szivben, kedves Turchányi, és: gondolat az agyban, a kobakban!

Véleményem szerint ez csak több százezer zsidó leölése utján lehetséges, ugy látszik, hogy az ébredő »eszme« ezt a gondolatszörnyet is magába foglalja.

És vajjon lehet-e okos embernek célja a zsidómentes Magyarország? Talán előbb mégis csak nyomoruságmentes, butaságmentes és gazságmentes Magyarországra volna szükség! És még azután is előbb jön: a lázmentes, tüzmentes, pormentes, poloskamentes Magyarország. Mi az, hogy éppen zsidómentes, mért nem mindjárt svábmentes, tótmentes, piszementes, kopaszmentes Magyarország? Miért éppen zsidómentes? Az ország boldogságának csodaszere még mindig és már megint ez! És mindig csak ez? Hogy mire rá nem érnek az urak!?

Hindenburg és Ludendorff már kompromittálták a végső győzelemre vonatkozó prognózisokat. Valami mást kérünk! Talán csak ilyen szerényet: »A legelső utcai verekedés az ébredőké lesz.« Egy kis honmegváltó verekedés. Egy kis eszme. Egy kis »megőrizzük a szent koronát.«

»… ennek csak akkor lesz vége, ha vagy ők, vagy mi a porondon alul maradunk.« A szórend egészen jó, igazi román szórend, de még jobb lett volna igy: »ennek lesz csak vége akkor, ha -56- ők mi alul vagy porondon a maradnak.« Dombos az oldala lett, nem lehet ám gyere ki!

»A nemzetvédelem céljaira meginduló lapot kötelessége lesz minden igaz magyarnak támogatni.«

No de a zsidóknak is szabad lesz ugy-e? Sőt, ha már támogatásról van szó, nekik is kötelességük lesz. Muszáj lesz nekik, mi? Egy kis kényszerönkéntes adományért nem megyünk a szomszédba, mi?

Igen helyes. Egy millió valóban csak egy lökést ad. Több lökéshez több millióra van szükség. No de majd talán a zsidók!

»A legnagyobb kitüntetés, ami magyar embert érhet, hogy az ébredő magyarok egyesületének elnöke lehet.«

A közbeszólás

A közbeszólás igen jelentékeny parlamenti müfaj. A közbeszólások jobban mutatják a kort, a melynek parlamentjében elhangzanak, jobban magát a parlamenti, sőt országos közszellemet, mint bármely más dokumentum. A parlamenti beszéd, ha érdemes ember mondja, világot vethet a közállapotokra, nagy területek áttekintését teheti lehetővé, sőt a szem elől elrejtett jelenségeket is napfényre hozhat. De a közbeszólás a lelkek rejtelmeibe ad betekintést. A beszédnek is meglehet a maga objektiv célja, de az elmondójának igazi valójából nem sokat árul el, gyakran semmit, sőt valószinüleg csak jobban elfedi a beszélő szándékait, politikai és egyéni rugóit. A lelket gyakran eltakarja a beszéd, de nem mutatója az értelemnek sem; a beszéd egyrészt eleve eltökéltség s bizonyos mértékben mindig képmutatás, másrészt előzetes készülésnek, studiumnak, másokkal való együttmöködésnek eredménye. A közbeszólás azonban közvetlen, gyors, meztelen és eláruló. A közbeszólás mögött mindig indulat van. A közbeszólást nem előzi meg előzetes alku mással, sem a közbeszóló alkuja önmagával. A közbeszólás mindig ugy hat, mintha a közbeszóló elszólta volna magát.

Számomra döbbenetesen érdekesek a nemzetgyülési közbeszólások. Aki ennek a kornak a történetét majd megirja, sokat fog meriteni e közbeszólásokból. Ezek a korszellem legrikitóbb virágai, ezek adják az egész »virány« szinét. E közbeszólások alkalmával a szájak, mint barlangok nyilásai nyilnak meg s végtelen sötétségek kénköves mélyébe pillanthatunk a nyilásokon át. Beniczky beszélt s ha mindent tudtunk is, megdöbbentettek bennünket a konkrét adatok. De a közbeszólók -58- közbeszóltak s a Beniczky történeteinek megkaptuk a lelki rugóit, amelyek mellett eltörpültek maguk a tények. A közbeszólók közbe- és elszólásaiból a gondolkodás oly pokoli aberrációját, az emberi érzések oly groteszk karikaruráját olvashattuk ki, amelytől a normális ember esze és szivverése megáll. Ha ugyan normálisnak mondható ma a kivételes ember, aki logikusan gondolkodik, egyszerüek és tiszták az érzései s ösztönszerü hajlamossága van arra, hogy mindig emberséges ember maradjon.

A nemzetgyülés bármelyik ülése bővelkedik közbeszólásokban. Legfőbb közbeszólók azok, akiknek lelki konstrukciójuk a legkurzusképesebb. A közbeszólásaik elárulják, hogy akárki beszél, bármit mond, ha igaza van is, igazat mond is és okosan és jót is akar, az ő számukra hiába beszél. Az értelem fegyvereivel ők megközelithetetlenek. Hogy ugy mondjam, kérlelhetetlenek. A közbeszólások csaknem tisztán mutatják a kurzus igazi célját és eszközeit; ha maguk az önmagukat eláruló közbeszólók történetesen beszédet mondanak, egy órai beszéddel sem tudják oly világosan elénk állitani programmjukat, céljukat és inditó okaikat, mint egy-egy közbeszólásukkal. A beszédeikben ők maguk is majdnem mindig valamelyes kulturmezt adnak annak, ami közbeszólások alkalmával egyszerre nyers meztelenségében ugrik elénk.

Beniczky beszél – és Szabó István, a sokorópátkai, hangosan nevet, Beniczky beszél, az emberben megfagy a vér – és Fangler Béla azt mondja: »Ma örömteljes sábesz van Izraelben.« Beniczky hidegen, objektiven bünnek mondja a rablógyilkosságokat, Meskó Zoltán csaknem lirai szomorusággal sóhajtja erre: »S ez »keresztény« ember!?« Megtörtént esetekről van szó s cél az, -59- hogy ilyenek ne történhessenek többé, – Patacsy Dénes azt mondja: De örülnek ennek az ellenségeink! Bodor György: Miért nem mondja, hogy mit csináltak a vörösök? Dáner Béla: Szolgálatot tesznek a zsidóknak!

Olvasom az ülésről szóló tudósitást és szörnyüködöm. Furcsa ötleteim támadnak, mert valakivel, valakikkel vitára szeretnék kelni. Az az érzésem, ha a közbeszólás nem lenne felelősség nélkül való müfaj, talán mégis okosabbak lennének a közbeszólások. Vagy ha nem is a felelősség érzése változtatná meg őket, mégis a közbeszólók félnének a következményektől; mindjárt kevesebb közbeszólás hangzanék el például, ha a közbeszólónak valamely intelligens ember megmagyarázhatná a saját közbeszólása értelmét s állania kellene az igazság érveit, amely visszaveri a nivótlan okvetetlenkedést. Mert a valóságban a szónok beszél tovább, a közbeszólóval senki érdeme szerint nem foglalkozik. Nincs, aki kijavitson, megmagyarázzon, leintsen. Furcsa ötletem támadt, szerettem volna elmenni például Fanglerhez, mondjuk interjura. Valahogy simán kezdeni vele a beszélgetést, ugy szépen, szőrmentén kisimogatni belőle, hogy hát hogyan is értette azt az örömteljes sábeszt, ez-e minden mondanivalója a rablógyilkosságokról, ez-e az egyetlen gondolat, amit az ártatlan kis Duna-Tisza közti történetek az ő elméjében kiváltanak? Kiváncsi vagyok rá, hogy vajjon kettős beszélgetés közben is, egy kis előzetes kikészités, hogy ugy mondjam, gyógykezelés után is olyan-e ez az elme s ez a lélek, amilyennek a közbeszólása mutatja. -60-

A sajtókuli

Egy egyetemi városban harmincan, főiskolai hallgatók, furkósbotokkal elindultak, hogy három zsidó vallásu kollégájukat igazoltassák. Megtalálták a három zsidó fiatalembert, körülfogták őket s megkezdték, megpróbálták az »igazoltatást«. Az egyik zsidó fiatalember revolvert használt s a harmincnak egyike sulyosan megsebesült. Ez a közismert, nem uj, de különböző formákban megujuló tényállás, legalább is annak rövid vázlata.

Már most kiki egészitse ki ezt a vázlatot, az egyes főbb mozzanatokat kapcsolja össze, kisérelje meg az egész történetet elejétől végig rekonstruálni, akár a legapróbb részleteiben is. Amikor készen van, akár Ön, kedves Olvasóm, ezzel a müvelettel, akkor közlöm Önnel, ha véletlenül még nem tudná, hogy erről az eseményről irván az egyik kurzuslap, merényletnek bélyegzi a zsidó vallásu tanuló tettét, merényletnek állitja azt, hogy hogy revolvert használt.

Most álljunk meg egy pillanatra és csodálkozzunk. Ha azután tovább foglalkozunk az eseménnyel s a kurzus-lap arról szóló hiradásával, akkor, félek, hogy nem értünk egyet, én és kedves olvasóm, akik pedig az által, hogy én e cikket irom s Ön azt olvassa, ugy közeledtünk egymáshoz, hogy nagyjában sok mindenről azonos a véleményünk s aránylag rövid elmélkedések után azonos konkluziókra juthatunk. Azt hiszem, máris nem értünk egyet, kedves olvasóm, különösen, ha Ön higgadt, mindent megértő és megérteni igyekvő ember, mert attól tartok, hogy erről a dologról ugy vélekedik: Hát van ilyen felfogás is, hát igy is lehet ezt gondolni, ez is létezik. Ugy képzelem, hogy Ön ezt gondolja. Én pedig hevesen tiltakozom az Ön véleménye ellen és határozottan -61- állitom, hogy ilyen felfogás nem létezik. Ezt az otromba gonoszságot csupán leirják és sok ezer példányban kinyomatják, de nincs élő ember, aki az esetről igy gondolkodna. Nem igy gondolja az ujsághir megirója sem, ő maga sem tartja merényletnek a zsidó tanuló cselekedetét, nem igy gondolja a szerkesztője, nem igy gondolja az olvasója. Mindenki tudja azt, még a kutmérgező hirek gyártói, kitalálói, hamisitói, szinezői is, hogy nem merénylet az, ha hármat harmincan az országuton furkósbotokkal körülfognak, igazotlatnak s ebből aztán az sül ki, hogy a három közül valamelyik revolvert használ. Mindenki, még ha indián is, tudja azt jól, hogy itt merényletről, még ha holtan bukna is el a harminc furkósbotosok egyike, csak a harmincak részéről lehet szó. A sajtókuli azonban, a toll e morall insannityje, aki éhbérfizetésért még a lelke üdvösségét is eladja, ugy agyalja ki a hirt, hogy merénylet-ről ir, annál is inkább, mert a nevét nem irja a hir alá, mert nem ő, hanem a lap maga viseli az »erkölcsi« felelősséget; a lap pedig, Istenem, ki az a lap? A lap: senki. Ha ostobaságról, ha gonoszságról van szó, akkor: én nem, hanem a többiek. A szerkesztő azt mondja: Nem én irtam. A cikk »irója« azt mondja: Nem irtam alá, tőlem ilyent kivánnak, ezért fizetnek, ilyesmikre adtak generális utasitást, ilyesmik kigondolásáért, gyártásáért fizetnek engem, ez a lap »szelleme«. Igy jön azután létre a hazugság, a sajtó-gonosztett, igy készül el a méreg, a kutméreg, amelynek nincs gazdája, amelyet senki nem talált fel, senki nem gyártott, amelynek létrejöttéhez senki még csak segédkezet nem nyujtott, amely azonban mégis van, van és lesz, még ha senki be nem veszi is, mégis mérgez.

Ha a klubban, vagy a kávéházban az ember -62- szóvá teszi az ilyen kis hirt, a céhbeliek mosolyognak a naivságon és bölcsek ők velünk, tájékozatlanokkal, skrupulózusokkal szemben. Ártatlanul mosolyognak a kaucsukgalléru, lenhaju és kékszemü feketéző és kártyázó partnerek (partnerei a kutyának, de nem nekem!) – és, ami a fő, velünk egy véleményen vannak. »Én nem, hanem ők, a marhák«, – mindig ez a végeredmény. Mindenki szellemi és erkölcsi alibit igazol. Nagy ritkán akad egy-egy vakmerő, aki köti az ebet a karóhoz és erősiti, hogy igenis merénylet történt – s előadja az esetet még rikitóbban, mint ahogy megiródott, hivatkozik tanukra, okiratokra, hogy igenis, ezuttal rendkivüli esettel állunk szemben, a három zsidók egyike, az ő egészen hiteles értesülése szerint egészen indokolatlanul használt revolvert, mert a harmincak nem is voltak harmincan, csupán hárman, vagy ketten, vagy eggyen, vagy még kevesebben, nem is volt egynél sem furkósbot, csupán egy-egy pehelyszál, egy aznap született kis galambból, a szelidség szimbólumaként, nem is akarták a hármakat igazoltatni, csupán azt szerették volna megtudni, hogy hány óra, mert az övéké nem jár. Érvelnek, handabandáznak, letagadnak, hazudnak, – ez a ritkább fajta, a kivételes. A nagy többség siet veled egy véleményen lenni, ő is meg van botránkozva, ő is elitél, ő is rosszal, – de másnap megint olvashatod a testvéred esetét, akit éjjel hárman megtámadtak a Wesselényi-utcában, azt kérdezték tőle, hogy zsidó-e, vagy nem zsidó, s máris fejbe kólintották, olvashatod a hirt, mely szerint öcséd legalább is rablógyilkosságot, zsebmetszést és betöréses lopást követett el a kurzus ellen, gyalázta a vallást, árulta a hazát stb. stb. Olvasod a szörnyü hazugságot, a kutmérget, s megáll az eszed az elcsodálkozástól, – délután pedig megint látod -63- a klubban, vagy a kávéházban a hir angyali szelidségü, mosolygós, lenhaju és kékszemü gyártóját, kitalálóját, iróját, feldolgozóját, hamisitóját, nyugodtan feketézni, mert hát nem ő, ő nem, ő nem is antiszemita, sőt ő progressziv és szocialiasta, hanem – ők, a többiek, a lap szelleme és a szerkesztő. Rettenetes! -64-

„Keresztény-nemzeti“ irány

Giesswein Sándor mondta egyik nyilatkozatában a kurzusról, hogy: »ugynevezett keresztény« irány. Jól esett ezt a kis módositó szócskát hallani olyan ember szájából, akit hivatalos tekintélynek is ismerhetünk el abban a kérdésben, hogy mi keresztény és mi nem keresztény. A mai politikai és társadalmi irányt feltalálói és továbbfejlesztői elkeresztelték »keresztény-nemzeti«-nek s makacsul ilyennek nevezik. Az elnevezés hamis, ezt minden gondolkodó embernek tudnia kell, még talán a kurzus hivőinek is. Mert vizsgáljuk csak meg, hogy mit foglalhat magában ez a szó: keresztény és milyen alapon volna a kurzus kereszténynek nevezhető.

Keresztény, – ez a jelző, nemzetközien konvencionális használat szerint megillethet olyan erényeket, melyekkel az Uj Testamentum Krisztusa ékeskedett és melyek alapelvei, valamint minden vallásnak, ugy hangsulyozottan a keresztény vallásoknak is. Kereszténység – ez a szó összetett fogalmat jelöl meg, amelynek alkatelemei: a felebaráti, minden emberre egyformán áradó szeretet, megértés és bünök megbocsátása, szelidség, szerénység, alázatosság. Keresztény például az a férfiu, aki a mondott erényekkel ékeskedik, akinek eszményképe az Uj-Testamentumban megkonstruált Jézus. Világszerte ezt értik az alatt, hogy keresztény. De kereszténynek nem nevezhető például egy köruti illatszertár, azért, mert keresztény vallásu ember a tulajdonosa. Az illatszertár ettől még marad épp olyan illatszertár, mint a többi, a tulajdonos vallása miatt magára az illatszertárra a keresztény jelző még nem alkalmazható, amint nem alkalmazható például az állami halálos-itéleti végrehajtóra sem; organikus kapcsolat a jelző és a -65- jelzett szó között ez esetekben fenn nem állhat, a jelző alkalmazása tudatlanság és visszaélés lenne. Ellenben keresztény például a templom, amelybe vasárnaponként a keresztény vallásban megkeresztelkedett hivők összegyülnek és istenes, keresztényi dolgot müvelnek, imádkoznak. Egy uszoda például már nem »keresztény«, mert ott összegyülhetnek ugyan keresztény hivek, de amit ott müvelnek, ha szükséges és emberi is, nem speciálisan keresztényi cselekedet, nincs vonatkozásban az ő kereszténységükkel, hogy éppen csak uszodáról beszéljek.

Valamint azonban a köruti illatszertár nem keresztény még amiatt, mert keresztény a tulajdonosa, ugy a mai kurzus nem keresztény attól, hogy keresztény vallásu emberek fejéből pattant ki a koncepciója, hogy keresztény vallásu emberek gyakorolják benne a politikai hatalmat, s hogy intézményeiben keresztény vallásu embereknek, legalább is azok bizonyos kategóriáinak az érdekét istápolja. Mindettől a kurzus még nem keresztény, hijával lévén a keresztényi erényeknek, legelsősorban a szeretetnek, megbocsátásnak, türelemnek, és szelidségnek. Annál kevésbbé keresztény, mert viszont ékeskedik oly erényekkel és tulajdonságokkal, amelyek a kereszténység fogalmával együtt már nem is emlegethetők. Bosszu, megtorlás, harciasság, fajgyülölet, kiméletlenség és sok esetben kegyetlenség, bünök elkövetése és palástolása, – mindez ellentétje a kereszténységnek. A kereszténységgel alig fér össze még az igazi bünösök megbüntetése is, hát még az ártatlanoké! Az igazi kereszténység gondolatköréből alig fakadhatnak az uszitó irások, melyeknek cime nap-nap után: Sujtson le a kard!

Ez a »sujtson le a kard« eszmekörü politikai szemlélet lehet magyar és nemzeti, lehet helyes -66- és igazságos, lehet minden járulékával együtt okvetlenül szükséges – amint hogy nem az! – és az egyedül lehetséges politika, minden jóval dicsekedhet, de a keresztény jelző azt soha meg nem illetheti, akik vele kapcsolatban a keresztény szót használják, azok bünt követnek el, lényegesen nagyobbat a hamis névhasználatnál.

Istenem, a gyakorlati élet sok alantas cselekedetre is rábirja az embert, az egyént s néha az összességet. Megtörténhetik, hogy valaki, végső szorultságában, amikor már nincs másképen megoldás, talán – Uram bocsá’! még pofon is üti az embertársát. Ez megtörténhetik, de ez a cselekedet nem keresztényi cselekedet. Istenem, megtörténhetik, hogy egy társadalom, egy politikai közösség, egy egész ország, végső szorultságban valamely politikai irány – Uram bocsá’! keresztény-nemzeti – cselekedeteit követi el, de ezek már nem lehetnek az ő keresztényi cselekedetei. Istenem, cselekedetek sorozatáról, intézkedésekről és intézményekről, eszközökről és azok eredményeiről van szó, mindezek összessége menthető a végső szorultsággal, mindezek összességéről állitható, hogy okvetlenül szükségesek, hihető, hogy mások helyettük nincsenek, – ennek a birálatával most nem foglalkozom, azonban mindezek összességének a keresztény jelzővel való illetését tévedésnek, a kereszténység ellen elkövetett bünnek állitom. Igy kell, hogy tudja ezt minden ember, aki magát kereszténynek vallja, igy kell ezt tudnia magának Friedrich Istvánnak, Bangha páternek és Prohászka Ottokárnak, sőt még Andrássy Gyulának is odahaza, ha magukban vannak.

Mit akarnak tehát mégis ezzel a jelzővel, hogy keresztény? Mi közük e szóhoz? Minek nyulnak hozzá? Miért detronizálják, miért rántják le önmagukhoz, az emberi, sőt tulságosan emberi, profán -67- cselekedeteikhez? Elvégre az, hogy a kurzus antiszemita, az még nem jelenti azt, hogy a kurzus keresztény. Sőt ellenkezőleg, ha keresztény lenne, antiszemita sem lehetne. Mindezt tudniok kellene az igazi keresztényeknek, ezt igy kellene tudnia, mondom, akár Bangha páternek is. Giesswein Sándor, amint látom, igy tudja. -68-

Miért oly későn?

Bangha páterről szólok. Tudjuk, hogy a páter nagy beszédet mondott az egyetemi templomban. A beszéd tartama, legalább kivonatosan, közismert. A sajtó foglalkozott a beszéddel, kommentárral kisérte azt. A páter, hogy ugy mondjam, humanisztikus hangokat hallatott. Ő maga a »humanisztikus« szó helyett bizonyára a »keresztényi« jelzőt használná. Jól van, ne ragaszkodjunk a szavakhoz, tegyünk egy kis engedményt és mondjuk mi is, hogy a páter, amikor sok rut gonoszságot, a gyülölködést, az igazságtalanságot, a hazug önámitást, az ördögi indulatokból fakadó cselekedeteket elitélte, akkor keresztényien szólt. Ismerjük el, volt a beszédében bölcseség, igazságosság, méltányosság. Ne legyünk rosszhiszemüek, ne gondoljunk pálfordulásra, ne köpönyegforgatásra, sőt eső után köpönyegre se, annál kevésbé, mert még nem mult el az »eső«. Ne kutassunk titkos rugók, rejtett inditó okok után se, ne kombináljunk ilyenekről, mert tévedhetünk is. Örüljünk a páter beszédének, tehát ne becsüljük le jelentőségét, örüljünk annyinak is, amennyit mondott és örüljünk, ha csak most mondta is. Ebbe a »most«-ba bele kapaszkodhatunk, ha mégis minden áron rekriminálni akarunk. De megtették ezt már mások, sokak részéről hangzott fel a beszéd után ez a kérdés: Mért oly későn? Több, mint két esztendeje élvezzük már az ugynevezett keresztény kurzus áldásait, gyönyörködünk annak diszes virágaiban – és csak most, több mint két esztendő multán hallottunk jelentős ember szájából, potentátéból és kurzusbeliéből, olyan beszédet, amely inti, szeliditi, sőt szigoruan megrója az elvakultakat. Ez intő, sőt megrovó beszéd után feltették -69- már sokan a kérdést, hogy mért oly későn? – de én nem átallom, hogy az immár nem uj kérdést megismételjem, megismétlem pedig azért, hogy megtoldjam, hogy kiteljesitsem, hogy ne csak a páterre, hanem másokra is, mindenkire, akit illet, kiterjesszem, hogy elmélyitsem, hogy annak minden liráját: a csudálkozást, a megdöbbenést, a keserü fájdalmat kiöntsem, hogy a kérdést más formában, de hasonló tartalommal elkiáltsam: Uristen, hogy lehet az, hogy két esztendő alatt száz és száz megbotránkozott lélek el nem harsogta a maga vétóját, kétségbeesett sikollyal el nem kiáltotta a maga megállj-ját, amikor a kurzust jellemző tettek dühöngtek, amikor egy egész szörnyü organizáció uszitott azokra, egy még soha nem volt sajtó védte, letagadta, körmönfont ideológiával feldolgozta azokat. Felteszem a kérdést: hogy lehet az, hogy rejtekhelyeken lapult meg az emberiesség, hogy a bátorság csak gonosz vakmerőség formájában jelentkezett, hogy nem akadt olyan ember, aki tehette volna s meg is tette volna, akinek a szájából sullyal és hatással hangzott volna el, hogy intő és elitélő szózatot hallatott volna. Olvastuk-e valahol, ahol nem tehetetlen és meddő panaszképen hangzott volna el, hanem leintésképen és hatással, hogy gyilkolni bün, ártatlan embereket bántani nem igazságos dolog, hogy az élet és az épség kincs, hogy nem szabad senkinek megsérteni az emberi méltóságát, hogy senkit nem szabad bántani, még csak sérteni sem, még a bünös felett is csak az arra hivatott tényezők és megfelelő eljárás után itélkezhetnek, hogy nem jogosultak a népitéletek és különben is mentegetőző hazugságok az azokról szóló mesék, hogy minden ember derék, aki dolgozik és gonoszságot nem követ el, hogy minden helyes ut elérésének meg vannak a maga észszerü és egyedül célhoz -70- vezető eszközei s más eszközökhöz folyamodni legalább is ostobaság, hogy nem muszáj balsorsunkban a ránk zudoló nagy károkért okvetlenül bünbakokat keresnünk.

A Bangha páter beszéde meglepetés. És az a szomoru, hogy még ez is meglepetés. Nem hangzott el ennyi méltányosság itt két esztendőn keresztül s nem is iródott le a kurzus-könyvekben és a kurzussajtóban. Pedig sok minden meg nem történt volna, ha azokat is, akik nem uszitottak, nem bujtogattak, hangos és hamis viszontvádaskodással nem palástoltak, akik maguk gaztetteket el nem követtek, legalább is egy rejtett, hallgatag s talán lélkük mélyén örömérzéseket kiváltó szolidaritás nem jellemezte volna. Csak ilyen szinte kárörvendő szolidaritásra tudhat gondolni, aki felismeri annak tragikus jelentőségét, hogy a Bangha-féle beszéd csak most történt meg, és ilyen beszédet csak az egyedüli Bangha páter mondott. Pedig milyen szép lett volna, ha teszem két esztendővel ezelőtt egy főpap, kezében a kereszttel, megjelenik a nyilvánosság előtt és Jézus által tanitott és parancsolt módon cselekszik; szól a vandalizmusban részegültekhez és szelidségről, megbocsátásról, szeretetről beszél. Talán lett is volna valami hatása. -71-

Néhány feddő szó a Ref. lelkészhez

Ön levelet irt a Szózathoz, ezt a levelet a Szózat december 29-iki száma közölte. Ebben a levélben Ön azt állitja, hogy a magyar zsidóság a világháboru frontharcaiban számarányán alul vett részt. Állitásához statisztikai számokat mellékel, állitását s a számok helyességét érvekkel igyekszik bizonyitani.

E levél alapján bátor vagyok Önt figyelmeztetni arra, hogy az akasztásokat törvény szerint Bali Mihály hóhér végzi, az utcákat az utcaseprők tisztitják, a járókelők besározott cipőjét a főbb utak mentén nem a trafikosok s nem a füszerkereskedők, hanem a cipőtisztitók pucolják ki, ha pedig valakinek lyukas a foga és fáj, az nem a konfliskocsishoz, nem is az ügyvédhez megy vele, hanem a fogorvoshoz. Azaz: kinek-kinek megvan a maga hivatása s kiki végzi a maga mesterségét. A »sutor ne ultra crepidam«-tilalom nagyjában érvényes a társadalmi munkát végző emberek közt. És igen helyes, hogy ez igy van, sok kontárkodás történne, ha másképp lenne.

Bizony, a cipőtisztitó megkeféli, kenőccsel bekeni a cipőt s kifényesiti, ellenben a tyukszemet már nem ő vágja, azt átengedi pedikür elnevezésü távoli kollégájának. A tanár tanitja a diákokat és diákisasszonyokat, de a peres ügyeiket már nem ő intézi, hanem az ügyvéd, a betegségeiket nem ő gyógyitja, hanem az orvos. Tökéletesen kiki csak a saját mesterségéhez ért, amelyet kitanult s hosszabb-rövidebb időn keresztül gyakorolt – más terrénumokra ha bárki eltéved, nyilván tökéletlent produkál; de különösen azt szokták az emberek -72- egymás figyelmébe ajánlani, hogy senki hivatlanul ne prókátorkodjék.

Milyen baj is származnék abból, ha a latin nyelv tanára vakbélroham esetén felmetszené a tanitványa hasát. Milyen kevés látszata lenne annak, ha a sebész tanitaná a leendő mérnököket geometriai analizisre. De milyen idétlen dolog lenne az, ha az elefánt táncolna, a jegesmedve kukorékolna, a kakas pedig kukorékolás helyett hajnalban azt mondaná, hogy pitypalatty!

Ön, lelkész Ur, egyelőre még nem igen érti, hogy miért tartozik mindez Önre s mi az összefüggés az elmondottam igazságok s az Ön levele közt. Majd segitek.

A lelkészi teendőket a lelkész végzi. A lelkész tartja az istentiszteletet. A lelkész oktat a vallásra. A lelkész prédikál és a lelkész imádkozik. A lelkész megáldja a hiveket. A lelkész ápolja az Istenbe vetett hitet, inti az elbizakodottakat, megfeddi, de megtériteni igyekszik az Istent tagadókat, a lelkész vigasztalja a szenvedőket. Sok mindenféle teendője van a lelkésznek, ami szép s ami lelkészhez méltó. Akár katolikus, akár református, vagy akár zsidó az a lelkész. A lelkésznek fenkölt gondolkodásu férfiunak, vallási és erkölcsi példaképnek kell lennie.

Milyen furcsa lenne az a lelkész, aki például nyilvános mulatóhelyeken táncprodukciókat végezne. Pedig a parkett-táncosok, akik ezt teszik, egy cseppet sem furcsák. Milyen furcsa, rettentően furcsa, érthetetlen, elriasztó, kiábránditó lenne az a lelkész, aki például Bali Mihályt helyettesitené az ő mesterségében. Mert még az a lelkész is disszonáns hangulatot keltene, aki, mondjuk, fegyveresen kivonulna a lázongó tömeg ellen és lőne rá. Ebben a hivatásban elképzelhető a katona, a rendőr és a védőr, – de a lelkész csak ugy -73- képzelhető el, csak ugy lelkész, ha kereszttel, vagy imakönyvvel a kezében szeliditő szavakkal fordul a tömeghez.

Különösen a lelkész az, aki sok mindenféle dolgot nem cselekedhetik, akinek sok minden, amit más valahogyan még csak megtehet, nem áll jól.

Tagadhatatlan, hogy az emberek a szorosan vett foglalkozásukon kivül mást is csinálnak. De azért vannak határok, vannak egymást kizáró funkciók, vannak ütköző felületek. A tanár nemcsak tanit, hanem esetleg ujságba is ir. Az ügyvéd nemcsak peres ügyeket visz, de esetleg nemzetgyülési képviselő is és politizál.

De a lelkész nem hord kézigránátot és nem hirdet gyülöletet. A lelkész nem harcol, különösen rut harcban nem vesz részt. A lelkész nem támad, nem rágalmaz, nem káromkodik, fenyegető röpiratokat nem ir s nem lelkész mondta el Szabó Dezső fulmináns beszédeit két esztendő előtt. A lelkész szeliditeni igyekszik az emberből itt-ott kiütköző fenevadat. A lelkész meg akarja akadályozni a gonosz cselekedetet.

Már most lelkész létére minek avatkozik Ön bele támadó, feljelentő félként ebbe az áldatlan perpatvarba, amely itt a zsidókérdésben folyik, minek akkor, amikor az vérre megy? Lelkészhez méltó volt figyelni azt, hogy miféle kategóriából halt meg több vagy kevesebb a fronton? Én nem vagyok lelkész, azaz, hogy a legigazabb lelkész vagyok, én küzdök az emberiségért, küzdök az igazságtalanság ellen, de az én eszközeimen kivül állnak az afféle adatok, hogy hány zsidó esett el a frontharcokban, tiz millió-e, vagy egy se. Kisérjék figyelemmel ezeket az adatokat az ujságirók, politikusok, publicisták és szociológusok – én akkor, amikor büntettek elkövetését zsidók ellen istentelenségnek kiáltom ki, nem vagyok figyelemmel -74- az efféle számokra. Sőt még csak nem is a zsidókat védem, mert védeném a kinaiakat és négereket is, kegyetlenség, butaság és gonoszság ellen.

Tetszett volna az antiszemita perbe akkor beleavatkozni, mikor ama bizonyos dunántuliak, vasmegyeiek, szabad a vásár kiáltással megtámadták községük zsidait s néhányat megöltek. Tetszett volna akkor megjelenni, kezét az égre emelni s Isten tiltó parancsát dörgeni. Ez lelkészhez méltó cselekedet lett volna. De ez a levél! A zsidókat feljelenteni, bevádolni most, a mai időkben? Én, ha egy zsidó se lett volna a fronton és én lennék az egyetlen ember, aki ezt tudnám, dehogy mondanám el. Most!? Isten ments.

Különben, anélkül, hogy csak egy ilyen számokra vonatkozó cikket akár zsidó, akár keresztény lapban is olvastam volna, anélkül, hogy az e kérdésre vonatkozó adatokat ismerném, állitom, hogy az Ön számadatai s a valószinüsitő érvei igen gyengék. A levelében elvégzett szellemi müvelet valódi hivatlan prókátorkodás, nem sikerült jobban, mint mikor a borbély fogat huz.

Ne tessék ilyen politikát, ilyen harcias, sőt tudományos kirándulásokat csinálni, kedves Lelkész Ur! Már ha valami furcsát akar cselekedni, akkor már inkább csak parkett-táncot tessék valahol járni, még az is helyénvalóbb lesz.

A levél olvasásakor a levél maga nem lepett meg, csupán az aláirás: »Egy református lelkész.« Ez kiábránditó volt. Nem lett volna abban semmi különös, ha Ön azt irta volna, hogy egy bus magyar, vagy: egy haragos ember, vagy: egy antiszemita. Csak azt ne irta volna: hogy: lelkész. Én szégyenlem magam a tettéért, mint protestáns vallásban nevelkedett ember.

Meg vagyok azonban győződve arról, hogy ha ezt a kis szemrehányást elolvassa, igazat ad nekem -75- és Ön is szégyenleni fogja, amit cselekedett. Bizonyos vagyok ebben, hiszen már előre voltak efféle balsejtelmei, hogy majdan szégyelnie kell magát, mert hát nem is irta a levél alá a nevét, csupán ennyit: Egy református lelkész. Tettét tehát, mint az emberek a kis piszkos dolgaikat, suttyomban követte el.

Tak és nak

Ezek igeragok. A többes harmadik személy ragjai. Például: Gyilkoltak, uszitottak, hazudnak, letagadnak. Nincsen ma aktuálisabb ragja a magyar nyelvnek, mint ez a kettő.

A tunk és unk szintén igeragok. De a többes első személy ragjai. Manapság nem igen használatosak. Nincs is rájuk szükség, mert hát oly sokat tak és nak, hogy egyelőre másról nem is lehet beszélni; már pedig ki lenne olyan bolond, hogy ilyesmit mondjon: Gyilkoltunk, letartóztattunk, kinoztunk, uszitottunk, hazudtunk és hazudunk, de viszont mindent letagadunk.

Egyre-másra halljuk és olvassuk ezeket a ragokat, már mint az elsőket, a tak-ot és a nak-ot. Tak, nak, tak, nak, – igy kattog a fülünkbe, mint a vonat kereke. Tak, nak, tak, nak. Halljuk, és olvassuk, amint a közéleti nagyságaink és kicsinységeink sorra fölszólalnak – és valamennyien csak ezt a két igeragot használják. A jó Bangha páter volt az első, aki kiruccant a kurzus hősei ellen és azt mondta róluk, hogy: tak és hogy: nak. Most a másik páter, Zadravecz is szónokolt. Ő is igéket mondott. Csunya igéket s az igékhez ő is ezeket a ragokat ragasztotta, hogy: tak és nak. Igy mondta: »A kereszténységből politikai jelszót csináltak!« Kik csinálták: Ők! Persze, -76- hogy ők. Mindig csak ők, Vitéz Adolár, Fütykös Boldizsár, Bunkófejü Antal, Tüzesnyelvü Pál, Szeretetfy Ábel, Szelidh Gyula és a többiek. Csakis ők. De mi nem.

Sorra pengetik és kattogtatják ezeket a ragokat korunk hősei. Bangha, Zadravecz, Bethlen, Friedrich, Andrássy, Haller, Pekár, Szabó, Tassler, Fangler, Budavári, Szmrecsányi, és mind, mind, valamennyi.

Tehát: proletárnyuzást, destruktivüldözést, antiszemitizmust csinál-tak. Munkások és zsidók ellen uszitot-tak. Letartóztat-tak, bezár-tak, ártatlanokat bántot-tak, kinoz-tak, internál-tak, népitéletet tartot-tak, utcán vereked-tek, mindezt a sajtójukban agyon hallgat-ták, letagad-ták, magyaráz-ták, védték, a szenvedélyeket tovább szitották, kádárlehelkedtek és lendvaiaskodtak; akiknek ez nem tetszett, azt elhallgatat-ták, följelentet-ték, bezár-ták, a kávéházban is lehurrog-ták, megfenyeget-ték. Tak, ták és ték.

Közéletünk valamennyi nagyja és kicsinyje szerint: ők. Sőt mondhatnám, mivel e ragok használata általános, mindenki, minden ember szerint: csakis ők!

Egyetlen elsőszemélyü ragot még nem hallottunk. Még senki nem mondta a gonoszságokra, hogy: tam, tuk és tunk. Saját magát még mindenki kivette. Saját maga szerint senki semmiféle gonoszságot nem cselekedett. Mivel pedig mindenki azt mondja, hogy a terrort csinálták és senki nem mondja, hogy csináltuk, tehát a terror nem is volt. Ha senki nem csinálta, akkor nem is lehetett.

Erre az eredményre jutunk, tisztelt Bangha, Zadravecz, Friedrich, Bethlen, Andrássy és a többi -77- uraimék. Ha az ő szavaikat igazaknak fogadjuk el. Ez az eredmény azonban ellenkezik a tényekkel. Ne tessék tehát az igéket ragozni. Fölösleges. Nem kell önöknek azt mondani, hogy tak, mert mi ugyis tudjuk, hogy valóban tak, még pedig nagyon is tak. És egészen fölösleges az is, ha önök nem mondják, hogy tunk, mert nem önök, hanem a tények beszélnek.

De hát mindez természetes. Mindezt előre tudtuk. Tudtuk, hogy a dolgok megtörténnek és nem akad gazdájuk. A gonoszságok elkövettetnek, de nem akad senki, aki elkövette azokat.

Kár a beszédért, kár a vádaskodásért, az irásokért, az intésekért, a pálfordulásokért, az önigazolásokért. Mindenkiről tudatik minden. És ez csupán megállapitás, mert sejtjük azt is, nem fog itt senkinek még a hajaszála sem meggörbülni. De mégis tudatik, hogy ki uszitott, ki müvelt bármely gonoszat, viszont tudatik az is, kiben van jobb érzés, ki enyhitett, ki védett, kit ment valamely kényszerhelyzet, ki próbálta meg a jót, amennyire tőle tellett. Egyelőre a mérleg ez: a gonoszok viselik lelkiismeretük furdalását, hordják a büntudatot, a jók pedig örvendenek annak, hogy ők jók. A jók örvendjenek és ők ne nyilatkozzanak. Nem beszédekre és nem hamis beszédekre van szükség, hanem igaz tettekre. A bünbánó bünösök ne vádaskodjanak általánosságban, mert hisz ezzel nem az igazságot segitik, hanem csak alibit akarnak igazolni. Ez ugyis hiábavaló. Ha csakugyan megtértek, akkor hallgassanak. Egyedül a hallgatás, az elhallgatás és visszavonulás lehet megtérésük cselekedete. -78-

Mi történjék Anatole France-szal?

Mostanában a kurzus tollforgató legényei, mintha kissé szelidültek volna. Mintha elfáradtak volna, sőt talán némelyek közülök már öntudatra is ébredtek részeg álmukból. A szelidülés cselekedetének persze elhallgatásnak kellene lennie. Mert, amikor a szelidülők mégis hangot adnak, akkor aztán sulyos következetlenségekbe esnek.

Itt volt például mostanában az a kis zsurnalisztika érdekesség: a Nobel-dij eseménye. Az irodalmi dijat Anatole France francia iró kapta. Istenem, kapta, hát kapta, a dolog megtörtént, az esemény kész, utazás Stockholmba, ünnepi ülés, lakoma a királynál, dij és oklevél átvétele, dicsőitő beszédek, a kitüntetett szónoklata és nyilatkozata, – mindez megtörtént, ez a világ minden kulturnépe számára esemény, erről a világ minden valamirevaló ujságja ir, erről Budapesten is, még a kurzus lapjainak is kell irni. Erről nem lehet nem irni.

De hát mit irjon egy kurzuslap Anatole Franceról? Anatole Francet ma a svédekkel együtt az egész világ ünnepli. Anatole Francet, a kitüntetéséről szóló hireket akár kommentálva, akár kommentálás nélkül közölve, a világ minden valamirevaló lapja dicsőiti. Mit tegyen hát Anatole Franceszal a kurzuslap? Szembe helyezkedjék az egész világgal? Ez lehetetlenségnek látszott a kurzus tollal csatabárdoskodói előtt, ettől az abszurdumtól visszariadtak. Elkövették tehát a másik abszurdumot, ők is dicsőitették, irván róla, Anatole Francet.

Ezt pedig nem lehet, kurzus kiváló csatabárdosai! Itt közbelépek és a történt hibát igyekezem jóvátenni. Anatole France destruktiv, sőt szocialista. Majdnem zsidó. Anatole France megirta -79- a Pinguinek szigetét és a Thaist. Anatole Francera tehát rá kell fogni, hogy nemzetét és a keresztény vallást gyalázta, meg kell róla állapitani, hogy nem is iró, csak egy tehetségtelen kontárja az irodalomnak. A dijat másnak, ha már nem Kádárnak vagy Szabó Dezsőnek adták, legalább Frederic Massonnak vagy Bérardnak, a francia Pekárnak kellett volna odaitélni. A svédek, ugy a svéd akadémia, mint maga a svéd kormány, sőt a svéd hercegek és a király is, akik nem átallottak résztvenni Anatole France ünneplésében, nyilván destruktivok, sőt zsidók. Nem is lehetnek azok, kérem, igazi uriemberek. A svéd hercegek és a svéd kormány s az akadémikusok, kérem, zsidók, azaz másodrendü svédek. Anatole France maga is zsidó. A közönség, melynek világhirét köszöni, szintén zsidó. Még azok a kutya pinguinek is, amikről irt, még azok is zsidók voltak. Zsidó volt például Paphnucius és Sylvester Bonnard nem is abbé, hanem rabbé. A Nobel-dij botránya, azaz, hogy Anatole Francenak itélték, a nemzetközi zsidó szolidaritás egyik vérlázitó ténye. A zsidók világuralmi törekvéseiből fakadt. Titkos szövetkezés a svéd, francia, és német zsidók közt, a világ valamennyi többi fajtája ellen. Anatole France, fuj, kezet fogott egy némettel, Nernsttel! Hát ez a hazafiság? Ez a fajszeretet? Nyilván az a Nernst is zsidó, hogy Anatole France kézszoritását elfogadta. Anatole France megtagadta mindazokat az eszméket, amelyekért Szabó Dezső, Kádár Lehel és Lendvai-Lehner küzdenek. Anatole France nem keresztény és nem nemzeti, csupán emberi, Anatole France tehát ellensége mindannak, amit Szabó, Kádár és Lendvai István tudnak és akarnak s amit az ő gondolataik és akarásaik végrehajtói meg is próbáltak és megpróbálnak. Anatole France ellensége a kurzusnak. Anatole Francet kurzuslapnak, -80- kurzusszellemü ujságirónak, irónak dicsérni nem szabad, csupán támadni, kicsiteni, tagadni, zsidóvá megtenni.

A svédekről, a svéd akadémiáról, a svéd hercegekről és a svéd királyról pedig ki kell mutatni, hogy zsidók, szocialisták, kommunisták, mint ilyenek, csupán másodrendü svédek, ők okozták Svédország megcsonkitását s tulajdonképen néger eredetüek. -81-

Lupus et agnus

A farkasok az erdőszélen csörtettek. Szomjuság gyötörte őket, káromkodtak, valamiféle zsivány népséget is szidtak, amikor az egyik megpillantotta a fürge patakot. Oda rohantak a patakhoz, fölébe hajoltak és elkezdtek mohón inni. Ki bádogedénnyel, ki meg csak a tenyerével meritgette a tiszta vizet. Egyszer csak felüti fejét az egyik farkas, a szeme kidülled, az orrcimpája karikásra tágul, mint amikor a farkas bárányszagot érez, mert észrevette, hogy nem messzire tőlük valami jámbor birka iszik a patakból. Az észlelő figyelmeztette közeli társait s nyomban jelentést tett Farkasnak is. Mindnyájan fölegyenesedtek, a birka felé irányitották tekintetüket, az arcuk fölragyogott. Az egyik farkas elkiáltotta magát:

Mint a nyil süvitése, zugott el hangja a birka füle mellett. A nyavalyás birka megremegett. Értette a szót, de nem mozdult, ugy tett, mintha nem hallotta volna, vagy mintha nem venné magára. Nem is volt nehéz mozdulatlanul maradnia, mert a hirtelen ijedtségtől egy percre megdermedt.

A birka most gépies engedelmességgel, ahogy -84- életében megszokta, fölegyenesedett és a farkasok felé nézett.

A birka nem igen akart mozdulni. Bizony, jobb lenne szépen befordulnia a patak vizébe és többé föl sem buknia. A szive nagyon nehéz volt.

A birka most már elindult. Valami enyhe remény ömlött el mellében, hiszen csaknem jóindulatu volt a hivó szó. Elindult és lassan ment a farkasok felé. A farkasok szeme szikrázott és nyelték a nyálukat.

Farkas, ahogy a birka elébe érkezett és illedelmesen, kalaplevéve megállt, mosolyogva kérdezte:

– Én zavartam a vizet? Nem is zavarhattam, hisz önök állnak fölül, én pedig alul.

– Ó, dehogy. Isten ments! Hogy is rágalmaztam volna önöket, hisz önök tavaly még nem is léteztek.

– Helyes. Tavaly még csakugyan valahol a fenében voltunk. De hát… üsse kő, ha nem tavaly rágalmaztál, akkor az idén! Az idé-énn! Ha pedig te nem, akkor az apád. Vagy az anyád, vagy a -85- testvéred, vagy akármelyik pereputtyod. Te, vagy ti, a cinkostársaid, mindegy!

Farkas arca már sápadt volt, szemei villogtak, csengő szabályos hangja már eltorzult. A birka, aki sok történetet hallott a farkasokról, szeretett volna most fölsikoltani és térdre rogyva, zokogva és jajveszékelve könyörögni. De tehetetlen volt. Csák állt és hallgatott. A farkasok közelebb huzódtak hozzá, egészen körülvették, némelyik felhördült vágyainak ostorcsapásai alatt, izmaik meg-megrándultak, egyik a fogait csattogtatta, valamennyinek száján és orrán zöldfényü, kéngőzös lehelet lobbant ki.

»Majd mindjárt kinyitjuk« – kopogtatta a birka agyát s a könnyei megeredtek és sürün potyogtak. Sirástól meg-megszakitva mekegte:

– Nincs is nekem ap-á-m. Á-árva gyermek vagyok. Az anyá-ám ré-égen meghalt. Egy testvérem volt, az elesett a há-áboru-uban.

– Szóval: te nem zavartad a vizet, neked nincs apád, anyád sincsen, testvéred sincsen, neked semmid sincsen, te semmit nem csináltál, te olyan vagy, mint a ma született bárány.

A birka megdöbbent. Ekkor az egyik farkas iszonyu csapással sujtott az arcába. A birka balszeme rögtön kifordult. A farkas felüvöltött a gyönyörtől. -86-

Rettentő csapás; a birka kifordult szeme szétpattant. A farkasok kórusban üvöltöttek.

– Nem hazudik? Hiszen akkor igazat mond! – üvöltött egy másik farkas és hévvel ütött a birka fejére. A birka koponyacsontja megrepedt.

Ütés, vágás, szurás, égetés. A birka már mozdulatlanul fekszik, gyöngén piheg. A farkasok kórusban üvöltenek. Farkas áll és komor. Cigarettára gyujt, a keze fehér, a körmei ragyognak. Gamasnija tündöklik a napfényben. A farkasok körülállják és türelmetlen várakozásukban keservesen vonyitanak. Int nekik.

A szél zugott, zugatta, nyögette a fákat és lóbálta erős ágaik sok, sok terhét. -88-
-89-

A zsidó

A zsidó, miként azt egy Darwin nevü angolzsidó kimutatta, a majomtól származik. Ezért van az, hogy a zsidó utánozza a keresztényt s ezáltal a gyanutlan embert, faját s erkölcsét illetőleg gyakran megtéveszti.

A zsidó termete hosszukás és kerek, magassága egy méter és ötven centi és egy méter kilencven centi közt váltakozik, már aszerint, amint a kis Kohnról, vagy a dromedár Jakabról van szó. Szélessége néha ennél is több. A zsidó válla csapott, fülei elágazók, lábai karikásak, amelyiké nem, az csal. Mivel pedig a zsidónak kedvenc faji szokása a csalás, manapság már több egyenes lábu és szabályos fülü zsidót látunk, mint görbelábut. Törvényhozási intézkedésre van e tekintetben is szükség.

A zsidó a föld minden táján található, részint szabadon, tehát vad állapotban az utcán és a kávéházakban, részint az ember által megszeliditve: internáló táborokban. Hazánkban fordul elő legsürübben, nyilván azért, mert az itteni éghajlati viszonyok a legkedvezőbbek fejlődésére. A botbüntetésről szóló nemzeti törvényünk éppen az éghajlati viszonyok megváltoztatását célozza, amennyiben a természetes csapadék pótlására még mesterséges csapadékról is gondoskodik a zsidók számára. -92-

A zsidó libahussal, sólettal és retekkel táplálkozik, tehát hust is, növényi eledelt is fogyaszt, azaz vegyestáplálkozásu. Kártékony volta már ebben is megnyilvánul, mert táplálkozása által elvonja az ember elől a libát, a babot és a retket. Tisztességes zsidó csakis füvet és kvarcot eszik. Ezért nem igaz az, amit Friedrich István és más »keresztény« vallásu előkelőségek mondanak, hogy vannak tisztességes zsidók is.

A zsidó kedvenc szokása a kereskedés. De kereskedésen felül majomtermészete folytán az ember valamennyi ténykedését elleste és utánozza. Igy tudománnyal is foglalkozik (Ehrlich, Einstein, Pikler, Goldziher), költ (Heine), ir (Zangwill), zenét szerez (Bizet, Goldmark), föltalál (Nobel), utazik (Stein) stb. stb. De ezek csak a fölületes szemlélőt téveszthetik meg, aki azonban az igazat a hamistól meg tudja különböztetni, az látja a nagy különbséget a fölsoroltak és például: Csarada, Timon, Kajuch, Kmetty, Vozáry, Bellaaghné és Kmoskó között.

A zsidó, ha a majomtól származik is, azért tulajdonképpen báránybőrbe bujt farkas, sőt ereiben tigris- és hiénavér is csörgedez, ami, tekintve e faj erkölcstelenségét, éppen nem csodálatos.

A zsidónak erényei nincsenek, mert ha gyógyit, ezt a honoráriumért teszi, ha tanit, ez a fizetésért van, ha ingyen gyógyit, akkor látszatot akar kelteni, ha elment a háboruba, ezt azért tette, mert muszáj volt neki, különben bezárták volna, ha elesett, ezt biztosan nem szándékosan tette, hanem elszámitotta magát. Csakis bünei vannak a zsidónak. A zsidó idézte elő a világháborut, ő okozta annak az egyik fél által való elvesztését és a másik fél által való megnyerését, különben egészen biztos, hogy a háboru remis-vel végződött volna, azaz egyenlő hadállásban abbahagyták volna -93- a küzdő felek s a dijon osztozkodtak volna. A zsidó csinálta a forradalmakat és a bolsevizmust, ő vezette félre és mételyezte meg az orosz nemzeti keresztény Lenint, a zsidó csinálta a drágaságot, a nagy hideget, a szénhiányt, a nyári negyvenfokos meleget, az éhinséget és a spanyol-járványt. Szerintem helyesen nem spanyol-, hanem zsidó járvány ennek a neve. Az a zsidó pedig, aki spanyol-járványban meghalt, csupán a keresztény spanyol-halottakat utánozta, nem tudván ellenállni letagadhatatlan és fönt már méltatott majomtermészetének.

Egy kis nemzetvédelem

A m kir. bölcsvári csendőrkerületi parancsnok leirata. Nem igen iktatandó. Szolgálati jegy és szabad jegy. Titkos, azaz zsidók ingyen nem láthatják. Bölcsvár, az Urnak 1921-ik, a keresztény és nemzeti kurzusnak 3-ik évében, hazánk fénykorában. A nemzeti és keresztény irányzat megrontásának főtényezője a destruktiv sajtó és irodalom. Ennek mérgező hatása az egyes emberekre és igy magára a társadalomra elvitázhatatlan. Ki mint veti ágyát, ugy alussza álmát, illetve: Ki mint vet ugy arat, vagyis: Ha rövid a fütykösöd, toldd meg egy pár ballépéssel, azaz: Többet ésszel, mint erővel; szóval: Ki mint olvas, olyan az ő gondolkodásmódja. A m. kir. csendőrség pedig, már mint a bölcsvári csendőrkerületi parancsnok legalább is, hivatva van arra, hogy ugy az egyes emberek, valamint az egész társadalom gondolkodásmódját befolyásolja, irányitsa, ellenszegülés esetén pedig ellenszegülő gondolkodásmódot letartóztassa. A Budapesten megjelenő sajtó, továbbá a Budapesten és a világ bármely más bünös városában megjelenő -94- irodalom a bölcsvári csendőrkerületi parancsnok, mint arra hivatott szerv által, dacára annak (trotzdem), hogy tetik, tatik, a magyar nyelvben nem használtatik, mégis jellemeztetik és osztályoztatik.

Az Est zsidó, mert Zsilinszky Endre nem védi benne az atrocitásokat és nem magyarázza benne lélektani alapon a népitéleteket. Magyarország, zsidó, ugyanaz okból, az Az Estnek vérrokona. Pesti Napló, zsidó, veszedelmes, ugyanaz okból, a Magyarországnak unokatestvére. Világ, duplazsidó, támadni merészeli az atrocitásokat, jogrendet követel, hogyisne! Nemzeti Ujság, félzsidó, azelőtt keresztény és nemzeti volt, de most már nem ir bele Lendvai-Léhner és abba maradt a Pesti Kis Fürész is. Uj Nemzedék, szintén félzsidó, azelőtt keresztény és nemzeti volt, de most már nem ir bele Kádár Lehel és abba maradt a Pardon is. Pesti Hirlap, zsidó, Az Ujság, zsidó, 8 Órai Ujság az is zsidó, róka-bóka az is zsidó, farkas-barkas nemzeti és keresztény. Zsidó Szemle, Egyenlőség, Mult és Jövő zsidó, zsidó, zsidó, nem esznek disznóhust, Nyugat, zsidó, destruktiv, szabódezsőellenes Szabó Dezsőt kivégezte benne Nagy Lajos, Szabó Dezső, nemzeti és keresztény, minden nap egy-egy zsidót reggelizik, legalább is szeretne, de sajnos még ott nem tartunk. Anatole France (Csakis Szabó Dezső után) zsidó, röpiratot irt Thaisz ellen, aki pedig Tisza Kálmán idejében budapesti rendőrfőkapitány volt; előállitandó. Flaubert, meghalt, nem számit; egy regényében megmérgezte Bovaryné, szül. Rouault Emmát, lehet róla beszélni. Patacsi Dénes, keresztény, nemzeti, számit, Barbusse, Wells, Shaw, Gorkij, zsidók, kommunisták, szocialisták, anarchisták, bárhol találhatók, endők, andók, letartóztatandók. Shaw azonfelül, hogy letartóztatandó, még zsidó is, mert -95- a keresztneve Bernhard, ami magyarul azt jelenti, hogy Bernát. Tolsztoj, zsidó, paraszt, saját kezüleg szántott, gróf létére nem szégyelte magát; szidta a háborut a »Háboru és Béke« cimü ujságcikkében, sürgősen letartóztatandó, amennyiben pedig már meghalt volna, holtteste elfogandó s hivatalos eljárás céljából Bölcsvárra szállitandó. Dosztojevszkij, görögkeleti keresztény és orosz nemzeti, szerette az atrocitásokat (Raszkolnyikov), nemzeti és keresztény, háborus versei a legénységnek könyv nélkül betanitandók. Népszava kommunista, szocialista, nihilista és zsidó, Somogyi Béla szerkesztőjének eltávolittatását nem helyeselte; hamis gondolatai, bárhol találtatnak, a helyszinén erélyesen megcáfolandók, nem keresztény, számit. Petőfi Sándor, csavargás miatt előállitandó. Képes Krónika, keresztény, nemzeti, papok arcképét hozza, nem számit. Összes külföldi lapok zsidók, irhatnak, amit akarnak, nem számitanak. Shakespeare, Dante, Madách, Goethe zsidók, elfogatandók, igazolványaik elkobzandók. Shakespeare azonfelül gyors hajtás miatt is megbüntetendő. A Szózaton, Szabó Dezsőn, Zsilinszky Endrén, Kádár Lehelen és Lendvai-Léhneren kivül minden és mindenki zsidó, megfigyelendők, letartóztatandók, internálásra előterjesztendők, olvasásukban mindenki karhatalommal megakadályozandó, destruktiv gondolataik a tiszt urak és a legénység által megcáfolandók, müveik, igazolványaik, nézeteik, destruktiv képességeik, tolluk, kéziratpapirosaik, ugynevezett kutyanyelveik és mindenféle bünös eszközeik, mérgeik elkobzandók és részint hivatalos eljárás azaz elégettetés céljából Bölcsvárra, részint pedig a bünügyi muzeum számára, Budapestre, szegény, szerencsétlen, a zsidók által tönkretett hazánk bünös fővárosába beszállitandók.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TALÁLKOZÁSAIM AZ ANTISZEMITIZMUSSAL ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Találkozásaim az antiszemitizmussal

TALÁLKOZÁSAIM AZ ANTISZEMITIZMUSSAL

Az én barátom

Vita