Álomország by Ferenc Herczeg

A művész, aki ezt a termet, a képviselőház tanácskozó termét, megépítette, tervezgetés közben bizonyára barna és önérzetes turáni fejekre, díszruhák keleti pompájára, a hazafias hevület, a bátorság és az áldozatkészség nemesen ívelt gesztusaira gondolt. Olyasmire gondolhatott, hogy a földszint tömör falívei között ülő képviselők szívdobogása állandó honfiimádsággá fog tömörülni, amely bús és követelő lendülettel áradozik a terem aranyos mennyezete felé. Megbűnhödte már e nép… A művész lelkületéhez ugyan meglehetősen idegen volt a kelet lázongó pátosza, de azért akadémikus lelkiismeretességgel számba vette, mint a megoldandó építészeti egyenlet egyik adott mennyiségét és a megnyugtató megoldást a tetőzet óriás ablaknyílásaiban konstruálta meg, amelyeknek ferdén beáradó ünnepélyes fénykévéi a népek atyjának áldását, a honfi-ima meghallgatását és a jobb jövő ígéretét szimbolizálhatnák.

Ebben a pillanatban a terem képe egészen más volt, mint a minőnek a mester megálmodta. Soha még -6- kép nem rítt ki annyira a keretéből, mint a mai ülés képe. A hetes karzaton ülő fehér asszony legalább úgy találta. Szürke, kicsi emberek könyököltek a padokban, emberek, akiket valami furcsa véletlen csődített az arany tetőzet alá és akik úgy is mozogtak, mintha ideiglenesen tartózkodnának itt, akár csak a vasúti váróteremben. Valaki az imént mondott valamit az egyik oldalon; a másik oldalon ezt kihívásnak vették és zajongani kezdtek. A váróterem fagyos unalma tomboló és csökönyös károgásban robbant föl. Némelyek elpirultak vagy elsápadtak, közbe nevetségesen mozgatták a fejüket meg az öklüket, mások rikoltó kiáltásokkal szították a barbár zürzavart, a laptudósítók pedik kaján mosollyal hajoltak jegyzeteik fölé: – Vihar a házban. – Az elhízott ember, aki a nemzet szuverénitását jelképező elnöki trónuson ült, és akinek a karzat párkányán áthajló fehér asszony csak a kopasz fejét látta, mérgesen rázta csöngetyűjét. És a mellett úgy a képviselők, mint a hírlapírók agyában ott lappangott a tudat, vagy legalább a gyanu, hogy ők most valamennyien egy nekik idegen színjáték hősei és hogy szerepüket csak valami láthatatlan rendező kivánságára, igazi énjük megtagadásával tudják végig játszani. Hiszen ha künn találkoznának a folyosókon, akkor az egész félreértést eloszlatnák két szóval, ha a vendéglőben vagy a klubban volnának együtt, akkor képtelenek volnának ilyen viselkedésre.

A jobb jövőt igérő felső ablakok azalatt értelmetlenül és szakadatlanul szórták ragyogó áldásukat a kurjongató tömegre és oly félszegen hatottak, mint valami tévedésből itt felejtett színpadi díszlet. -7-

A dühtől és a gúnytól eltorzult arcok között csak egy ember arca maradt nyugodtan, azé, akinek kedvéért a fehér asszony ide jött: a miniszterelnöké. Nem ismerte személyesen, soha nem beszélt még vele, de ez a hideg férfiszem, amely oly közömbösen nézte a féktelenkedő embereket, ez a rosszul leplezett arisztokratikus megvetés, amely ilyenkor ott vonaglott az ajka szegélyén: mindez ellenállhatatlanul vonzotta a fehér asszonyt. Hát bizony az süldő leányhoz méltó ötlet volt, – maga is beismerte – hogy levelet írt neki, hogy bejelentette karzati látogatásait, hogy a sorok között fölajánlotta magát neki. Úgy képzelte, hogy neki, aki más, mint minden egyéb asszony, köze és joga van a férfihoz, a kiről csak ő tudta, hogy mennyire fölötte áll a tömegnek. Azonban a fagyos közömbösség, mely a miniszterelnököt megvédte a gyűlölet ellen, láthatólag hozzáférhetetlenné tette őt a szeretet számára is. Amióta a fehér asszony ott ült a hetes karzaton – pedig mostanában mindennap ott ült – egyszer sem fordult feléje a bársonyszékben ülő ember tekintete.

Pedig a fehér asszony meg volt róla győződve, hogy olvasni tud még a gondolataiban is. Most éppen haza gondol, a réztetejü, ódon kastélyára, melynek parkját sárgás zöldre festi a tavasz. Egy vágy él benne: fölkelni, hazasietni, megfürödni – igen, megfürödni! – és nem törődni többet a mocskos galléru fiskálisokkal, akik leckét adnak neki a hazafiságból, nem többet a borotválatlan ujságírókkal, akik a ragaszkodásukkal untatják. Az ábrándos köd azonban csak egy pillanatig üli meg a lelkét. Onnan túlról valami ellenséges megjegyzés csap arcába és hideg szélroham erejével -8- lesodorja róla mindazt, ami puha, erőtlen és meleg. Ami visszamarad, az kemény, hozzáférhetetlen és kopár, akár a havas orma. Óh nem, ő nem fog megfutamodni. Ha szégyenletes rabság is a hatalom, majd csak akkor dobja arany bilincseit ellenségeinek lába elé, ha magának is úgy tetszik. Makacsság, gúny és megvetés ül ki irgalmatlan condottiere-arcára. Elnézi az oktalan és céltalan izgalmat, amely körülötte tombol és talán arra gondol, hogy ebben a gyülekezetben, mely egy ország sorsát akarja intézni, nincs annyi erő és méltóság, mint a tört lábu játékbabában. Egy-egy pillanat talpra tudja még állítani, de azután rögtön elveszti megint egyensúlyát, lekonyul, összecsuklik és beleássa orrát a porba…

Egy kipirult arcu fiatal képviselő a miniszter háta mögé kerül és egy nevet mond a fülébe.

Erre kissé kipirul a miniszter arca is. Fölkel és gyors katonaléptekkel kimegy a folyosóra.

A hetes karzaton ülő fehér asszony egyszerre nagyon elhagyottnak érzi magát. Ahány messzilátó van a képviselőházban, az mind előkerült a fiókokból és feléje fordul. Az urak olyan fesztelenül nézegetik, mintha színházban volnának.

Valóban, ez a különös hírességü asszony első látásra nem igen tud versenyezni a saját hírével. Keskeny -9- arca barnának, szinte már zöldesnek látszik a fehér kalapja alatt, a két szeme pedig olyan elhagyottan világít, mint a pincében felejtett mécses. És mégis volt valami egész megjelenésében, ami kíváncsivá és nyugtalanná tette a legtompább idegzetü férfit is, valami, ami Éva ősi örökségeképpen szállott reá. És volt valami az öltözködésében is, abban a bátorságában, amellyel kihasználta és eltúlozta a napi divatot, ami arra vallott, hogy tudatában van erejének és élni óhajt vele. Aki egyszer találkozott vele, az később visszaemlékezett rá és emlékeiben megnőtt, kiszínesedett az asszony képe.

A miniszterelnök, midőn elhagyta a termet, nagy csődületet talált a folyosón. Az urak – képviselők és hírlapírók vegyesen – fülledt csendben állottak együtt és valamennyien egy rettenetes koponyáju férfit néztek, aki zsebre tett kezekkel, izmos lábait szétvetve állott a piros futószőnyegen és mélyen dübörgő hangon beszélgetett a kereskedelmi miniszterrel, miközben nyugodtan elnézett a bámészkodók feje fölött, mint olyan ember, aki megszokta már, hogy minden társaság központja legyen.

Ez Belizár, az amerikai hajótröszt megbizottja. Bár azt beszélik róla, hogy magyar vérből eredt, tipikus yankee benyomását teszi. Bozontos szemöldöke alatt villogó sárga szemével, kékesre borotvált széles állkapcsu arcával tengerentúli ragadozó madárra emlékeztet. A zömök termete egyenes, inas és kemény, mintha vasból kovácsolták volna, az arcán ott ül a kegyetlen energia kifejezése, melynek komorságát olykor megvető jókedv váltja föl. Az ember elhiszi róla, hogy -10- sohasem félt, sohasem töprengett, sohasem imádkozott és sohasem volt beteg. Oly vállalkozás szolgálatában áll, amely vetekszik a babilóniai toronyépítők monstruózus merészségével: egyesíteni akarja a világ tengerhajózási vállalatait és urává akar lenni az oceánoknak. Fölújítani és egyesíteni akarja a régi normann tenger-királyok hatalmát egy kolosszális vízi rablócsászárság alakjában. Belizár végigjárta már az európai fővárosokat és a nagy kikötőket és mindenütt úgy fogadták, mint valami veszedelmes és éppen azért minden tiszteletre érdemes ellenség követjét. Itthon azonban szinte hízelgőnek találták, hogy a leviatán étvágya nem veti meg a mi szegényes tengeri flottánkat sem.

Jobb meggyőződése ellenére beletévedt a hagyományos pohárköszöntő-stílusba.

Ezzel a gesztussal elhárította magától a nemzeti hiúságot, amely hízelegve csóválta körül. A két férfi azzal bevonult a miniszter fogadószobájába.

A mélységes csendet, melyet az amerikai rablómadár szárnylebbenése a baromfiudvaron teremtett, most izgatott hápogás és kotkodácsolás váltotta föl. A -11- folyosón csoportosuló politikusok és írók élénk eszmecserébe merültek.

– Úgy mondják, hogy magyar ember, valamit tud is magyarul, de biztosat senki sem hallott róla, ő maga pedig nem beszél a multjáról.

– Ez bizonyos. A valószínütlen hangzásu nevét is alkalmasint úgy szedte föl az útszélén.

– Úgy hírlik, hogy valamikor kadét volt az osztrák-magyar haditengerészetnél, de valami okból ott kellett hagynia szolgálatát…

– Valami inkorrektséget követett el? – kérdezte összeráncolt homlokkal egy föltünő elegánciával öltözködő képviselő.

Az ujságíró, aki részt vett a társalgásban, kicsinylően legyintett a kezével.

– Ha akkor, amikor elkövette, inkorrektség volt is, ma már nem az. Vannak magaslatok, ahol érvényüket vesztik a társadalmi definiciók. Ki kérné számon az uralkodó dinasztiáktól, hogy milyen eszközökkel szerezték meg a trónjukat? Akinek egy milliárdja van, az nem rabló, hanem hódító, nem emberölő, hanem hős.

– Hódító és hős. Vagy tíz esztendővel ezelőtt olvastuk először a nevét. Akkor sztrájk tört ki a kazángyárában. Nagyon elkeseredettek lehettek a munkásai, mert több ezren formaszerint ostrom alá vették -12- a gyártelepet. Belizár megvédte a gyárát, vissza is verte az ostromlókat, miután halomra lövetett néhány százat a gépfegyvereivel. Az elesettek között sok volt a magyar munkás.

Egy a rendületlen szabadelvüségéről nevezetes képviselő lépett a csoporthoz.

– Láttátok, hogyan fogadta a miniszterelnök Belizárt? Akár egy fejedelmet! Ez mégis nagy diadala a demokráciának!

– Én ellenkezőleg úgy találom, hogy ez az arisztokrácia elvének diadala. Az emberiség nem tud ellenni urak és zsarnokok nélkül. A régiek, az európaiak, kissé már megkoptak és elpetyhüdtek, azért most újakat tenyésztenek Amerikában. Belizárokat. A régiek azonban elismerik az újakat, az újak pedig rokonokat látnak a régiekben, azért is érdeklődnek egymás iránt annyira és azért is házasítják össze oly szívesen gyermekeiket.

Ebből a jó debatterek fészkében bizonyára igen hosszu vita fejlődött volna, ha azok, akikről beszéltek, időközben újból meg nem jelentek volna a folyóson. Belizár elhagyta a palotát és a miniszterelnök a szélfogó ajtóig kísérte. A karzati lépcső alján mozdulatlanul ott állott a fehér asszony. Ő egyetlen pillantással tisztán meglátta azt, amit az urak csak sejtettek: hogy a két férfi, a politikus és a kereskedő, mennyire hasonlít egymáshoz. Mindakettő húsevő ragadozó. A politikus valamivel kultiváltabb, símább, erőtlenebb -13- és jobban táplált, egyébként azonban annyira rokona a kereskedőnek, amennyire valami főtt húson élő és tollasvánkoson pihenő luxus-állat rokona lehet az erdei vadnak, amely karmának ütésével össze tudja zúzni a bivaly gerincét és csontostúl falja föl a véres húst.

A fehér asszony világító szeme most már nem a politikust nézte, hanem a kereskedőt. Annyira nézte, hogy még akkor is látta, mikor a tettek embere már régen elhagyta a szavak és álmok aranypalotáját és mikor odalenn, a téren, bömbölve és tülkölve indult meg alatta a gépkocsi.

– Ha a fehér asszony ismerné önmagát, akkor soha sem mutatná magát nappal.

– Az ő birodalma az éjszaka. Nappal jelentéktelen, kopár, szomorú. Olyan, mint a nyárilak télen. A redőnyök le vannak eresztve, odabenn hideg és sötét van. Este azonban csodálatos. Nézze, hogy lépked! Olyan puhán és biztosan, mint a macska, mikor holdas éjszakán végigsétál a háztetőn. Nem találja, báróné?

– Nem vagyok szakértő az ilyenekben. Én holdas éjszakán még sohasem sétáltam a háztetőn.

– Most nekitámaszkodik a kandallónak. Milyen ideges és gyöngéd minden mozdulata! A dormogó macska végigdörgölődzik a kéményen. Az éjszaka -14- minden rejtelmes szépsége ott ragyog a szemében és ott illatozik a hajában. Mondja, báróné, miért hívták meg tulajdonképpen Editet? Hiszen önök különben nem érintkeztek.

– Hogy őszinte legyek: ő maga hívta meg magát hozzánk. Ma délután fölhívott telefonon és szinte erőszakoskodni kezdett. Azt mondta: Kedvesem, nekem föltétlenül nálatok kell lennem ma este…

– Semmit se hittem. Én régóta tudom, hogy Edit asszony a nyilvánosság mániákusa. Neki minden férfi tetszik, aki valamiképpen kimagaslik a tömegből. Roosevelt, Vilmos császár, Togo admirális. Mindenki, akiről sokat írnak a lapok. Érdekli a színész, aki föltünést keltett új szerepében, érdekli a politikus, aki nagy beszédet mondott, de érdekli a rablógyilkos is…

Ez a párbeszéd Árkay báró estélyén folyt le, melyet Belizár úr tiszteletére rendeztek. A báró, mint egy hatalmas pénzcsoport vezérembere, és mint egyik hajózási vállalat főrészvényese, üzleti összeköttetésben volt a hajótröszt emberével.

A hölgy a háziasszony volt, Árkay báróné, a fiatal úr pedig, akivel beszélgetett, egy Tihanyi nevü író. Árkayné nem tagadhatta meg északnémet eredetét; nagy, szőke, viruló, kissé fiús szépség volt. Inkább az ifju Szigfridre emlékeztetett, mint Szigelindére. Három lépésről megérzett rajta a hideg víz józan illata és meglátszott rajta, hogy hű feleség, gondos anya és -15- szigoru háziasszony. Ő egyáltalában poroszos kötelességtudással, gondolkodás nélkül ment neki minden föladatnak, amely elé az állította.

Tihanyi meglehetősen rossz hírü ember volt. Adósságcsináló és szoknyavadász. Egy ember, aki a férfiakat gyakran zavarba ejtette anarchista elveivel, a nőket pedig cinizmusával. Mindenki meg volt róla győződve, hogy fényes írói tehetség és mindenki sajnálta, hogy határtalan tunyasága miatt hanyagul odavetett vázlatokon kívül nem terem egyéb az íróasztalán. Tihanyi tulajdonképpen a társas élet áldozata volt és ezért őszintén meg is vetette önmagát. Elveszett embernek tartotta önmagát és ennek a révén különféle privilégiumokat követelt az élettől, mint a siralomházban ülő szegény legény, aki még egyszer, utoljára ki akarja magát mulatni. Árkay báró nem igen szenvedhette a merésznyelvü és üres zsebü írót, a maihoz hasonló nagy estéire azonban következetesen meg szokta hívni, mert Tihanyi végre is egy érdekes színárnyalattal gazdagította az embercsődület képét és szó ami szó, a hölgyek közül sokan szerették a társaságát.

Igen különös volt a báróné viszonya az íróhoz. A tiszta, erős asszony határozottan vonzódott a romlott és hazug emberhez. Valami anyai részvétet és nagy asszonyi kiváncsiságot érzett iránta. Talán az ellentétes pólusok vonzási törvénye érvényesült rajtuk, de az is meglehet, hogy a német háziasszony szíve mélyében titkos, puha, színes vágyak rügyeztek, vágyak, amelyeknek csíráját a forró magyarországi szél vetette beléje és amelyekről soha -16- senki nem fog tudomást szerezni, Tihanyi maga legkevésbbé.

A háziasszony egy-két elkésetten érkezett vendégét köszöntötte, azután megint csak visszatalált a sarokba, ahol Tihanyi megtelepedett.

– Még mindig a fehér asszonynál tart, báróné? De hiszen maga mondta, hogy együtt volt vele a drezdai nevelőintézetben, hát ismerheti.

– Annak az asszonynak, aki ott áll a kandalló mellett, nincs köze a zöld kis iskolásleányhoz, aki az emlékeimben él. Amióta asszony vagyok és Budapesten élek, soha sem beszéltem vele. Az uram nem akarta.

– Nem lesz nagy különbség a hajdani kisleány és a mai Edit asszony között. Ez is szereti a nyalánkságokat, ez is tud hazudni, mint akármelyik kisleány. És a világgal is egyformán állanak szemben; vannak emberek, akiket minden érthető ok nélkül imádnak és vannak, akik soha sem bántották őket, azért mégis megvetik őket.

– Egyikhez sem. Még egyáltalában nem is vett tudomást arról, hogy én is a világon vagyok.

– Ez kellemetlen lehet, de hiszen majd segít maga ezen, – mondta nem minden anyai féltékenység nélkül Árkayné. – De most beszéljen nekem Editről. Maga mindent tud, biztosan ismeri az ő múltját is. Miért vált el az urától? -17-

– Az ura nagyon derék ember volt. Imádta a feleségét és nem ismert más akaratot, mint Editét.

– Semmi sem történt. Úgy kell lenni, hogy Edit csömört kapott az örökös derekasságtól. Alkalmasint fölháborítónak és kétségbeejtőnek találta az ötletet, hogy neki most már a holta napjáig teljesülni fog minden gondolata, úgyannyira, hogy nem is lesz érdemes gondolkoznia. Szóval Edit otthagyta az urát. Ő a kereső asszonyok közé tartozik.

– Hiszen ha azt tudhatná az ember! Egyszer a hegyet, másszor a völgyet, egyszer a napfényt, máskor a sötétséget, – mindig azt, ami nincs a keze ügyében. A hóban virágot, a pocsolyában tisztaságot.

– Természetesen. Minden női fantáziában a férfi szimbolizálja az életet.

– Semmi, vagy nagyon kevés. Ami valóban igaz, arról nem igen fecsegnek az emberek.

– Ez valóságos szerencse reá nézve. Egy független, gazdag és előkelő asszony élete csak akkor türhető, -18- ha a híre nem a legjobb. A jóhírü asszony quasi ki van kapcsolva a forgalomból. Ő raktáron van, az erénye be van molyporozva. Csak akkor szellőztetik, ha egy-egy partiképes reflektáns mutat iránta némi bágyadt érdeklődést. A jóhírü asszonyok alapjában véve igen sajnálatra méltóak.

– Ezt még ön is elhiszi, kedves barátnőm, ha nem is akarja bevallani. Én természetesen nem beszélek a férjes asszonyokról, akik a családjuknak élnek. Ők a szerelem önkéntes sivataglakói, szent aszkéták, velük nem lehet az életről beszélni. De maradjunk meg Edit asszonynál! Ő ott áll a forgalom kellő közepén, a szerelem fórumán. Minden épkézlábu férfi reflektál reá, mindenki jogot formál hozzá. Minden szó, minden pillantás, amely feléje száll, az élet egy forró hullámát sodorja hozzá. Ha van élet, amelyet végigélni érdemes, akkor ez az. Lehet azonban, hogy egyáltalában nincs is élet, amely megérné a lélegzetvétel fáradságát.

– Az uram másképpen szokott ezekről a dolgokról beszélni. Én azt hiszem, neki van igaza.

– Itthon másképpen szokott beszélni és itthon föltétlenül igaza is van. De lássa, az ura mégis kapva-kapott az alkalmon, hogy meghívja ma Editet a házába. Miért éppen ma? Mert ma különös gondja volt reá, hogy ékessé tegye a szalonját. Kiöltöztette a feleségét, meggyujtatta a csillárjait, virágokat rakatott a vázákba, Editet pedig odaültette a kandalló mellé. A férfiak, az idegenek úgy, mint a magyarok, hódolattal meghajolnak a szép és kifogástalan hírü háziasszony -19- előtt, a szemük élvezettel végigsiklik a márvány, az arany és a selyem színharmoniáján, azután ösztönszerüen odahuzódnak a kandalló mellé, ahol az ugyancsak szép, de legkevésbbé sem kifogástalan hírü Edit trónol. Mert a társaság, a művészet, a fényüzés, szóval az élet célja és végpontja nem az erény, hanem a bűn. Lám, most már Belizár mester is odatalált a kandalló mellé. A szeme azt mondja: no lám! – Árkay báró mosolygó tekintete pedig így szól az amerikaihoz: no ugy-e?

– Mellékesen, igen. Minden férfi mellékesen szereti az ilyen asszonyt. De ez nem komoly dolog. Legalább addig nem, amíg Edit asszony nem akarja.

A fehér asszony valóban nagyon érdekes volt az este. Úgy világított, mintha a bensejében lámpa gyulladt volna ki, amelynek meleg fénye ott játszott a szemében, az ajkán, a hajában és keresztül világított a meztelen bőre minden pórusán. Az ünnepi kivilágítás egy embernek szólott, de a fényből bőven jutott a frakkos tömegnek is és az egész férfitársaság megint megegyezett egyszer abban, hogy hiába, ez az Edit mégis csak nagyszabásu asszony! Fél óra óta ott állott már a kandalló sarkában, túlságosan kivágott és túlságosan szűk ruhájában, a barna bőrével és a zománcos fényü nagy madárszemével némileg az egyiptomi királyleányokra emlékeztetett, akiket régi faliképekről ismerünk. Végre, végre ott állott előtte az az ember, akit félóra óta minden idegszálának magnetikus erejével -20- maga felé vonzott. Belizár. A körülállók diszkrét mosollyal húzódtak vissza, mint az udvari bál vendégei, mikor a felség valakit megszólításával tüntet ki. Árkay báró pedig diadalmasan járatta körül tekintetét a háttérben: Mit szóltok hozzá, milyen jól érzi magát nálam a yankee?

Mialatt Edittel beszélgetett, Belizár arcáról tényleg eltünt az imperátori blazirtság vonása. Az amerikaiak esetlen és túlzott, de nagyon rokonszenves és férfias udvariasságával vezette a társalgást.

– Mikor önt az imént megpillantottam, asszonyom, megesküdtem volna, hogy amerikai hölgy, persze a déli államokból való.

– Ez nem nagyon hízelgő reám nézve, – mosolygott Edit. – Az amerikai nők ugyan igen kiválóak, de nagyon sokan vannak és egy nőre nézve nem hízelgő, ha sokszorosított példányszámban forog a világban.

– Akkor hát visszavonom azt, amit mondtam. De minél tovább nézem önt, annál biztosabb vagyok benne, hogy már láttam az önéhez hasonló szép arcot. Ezt is sértésnek fogja venni?

– Bóknak veszem, mert az, amit látott, szerencsére nem duplikátum, hanem az én eredeti arcom volt. Ma reggel látta, a képviselőház folyosóján és örülök, hogy visszaemlékszik reá.

– Ha valakinek olyan nagy poziciója van, mint önöknél a gazdag és eszes arisztokratának, akkor nem értem, hogy miért cseréli el azt olyan pozicióért, amely a tömeg szeszélyeitől függ?

– De ha valaki úgy érzi, hogy kötelességei vannak az országgal szemben…

Egy lakáj pezsgős poharakat tett a kandalló párkányára és ők ketten ittak. Még mindig a politikáról, mint élethivatásról beszélgettek, közben azonban mosolyogva néztek egymás szemébe, mintha más és érdekesebb dolgokat forgatnának a fejükben.

– Kár, hogy el kell utaznom, – fakadt ki egyszerre Belizár, egy titkos gondolatát szőve tovább.

– Holnapután… Egypár olasz és görög kikötőt kell meglátogatnom… Fiuméban vár a yachtom.

Az arca, a hangja csupa epedés és honvágy volt a kék görög tenger után. Belizár meghökkenve pillantott reá. Egy ideig küzködött magával, majd vérvörös arccal mondta:

– Ha volnának hölgyek a hajómon, akkor nagy -22- örömmel fölajánlanám önnek Arianet… Ariane a hajóm neve… De egyedül vagyok a titkárommal… Ámbár talán találkozik a barátnői között valaki…

Megint elhallgattak, pedig lett volna sok mondanivalójuk. Végül megszólalt Belizár, óvatosan, tapogatódzva.

– Az ilyen szép és előkelő hölgy persze fél a világ nyelvétől. A világgal azonban kétféleképpen lehet végezni. Az ember vagy kijátsza az éberségét, vagy pedig nem törődik vele. A fő az, hogy az embernek nyugodt legyen a lelkiismerete, nemde?

Ez a metódista fordulat könnyű mosolyt csalt Edit ajkára. Némán állott ott, a karjait a hátán összefonva. Belizár tekintete végigsiklott rajta, a homlokától a lába hegyéig.

– Ha ki akarja játszani a világot, akkor valamivel halkabban kell beszélnie, – mondta mosolyogva. – Engem különben sem kell erőszakkal a hajója födélzetére hurcolnia, mivel elhatároztam, hogy magamtól megyek. Most igyék egy pohár pezsgőt, előbb kocintson velem magyar szokás szerint, így! – mint -23- útitársaknak jó bajtársaknak kell lennünk! – azután keresse föl a háziasszonyt és mondjon neki egypár bókot… Dicsérje meg a lakását és tudakozódjék a gyerekei után… Igaz, küldjön az Ariane parancsnokának táviratot, hogy hajózza be azt a hölgyet, aki holnap éjjel a komornájával érkezik. Mert én a reggeli vonattal leutazom és a hajón várom meg önt.

Belizár mélyen meghajolt, azután megkérte a háta mögött álló házigazdát, hogy vezesse a bárónéhoz. Mialatt Árkaynéval beszélgetett, jóformán már meg is feledkezett a kalandjáról. A dolog egyébként sem lepte meg túlságosan. Nagy nőbarát volt, az udvarláshoz azonban nem volt sem ideje, sem kedve. Erre nem is volt szüksége, amióta óriás vagyon ura volt. Az ilyenféle ügyek maguktól intéződtek, olykor a titkára közvetítésével, aki nála azt a szerepet töltötte be, amit viveur-királyok mellett a bizalmas szárnysegéd. A yacht-kirándulás mindenesetre kellemesnek igérkezik. Ez a szép asszony alkalmasint valami pillanatnyi pénzzavarban szenvedő úri hölgy, ilyenek nagy számmal vannak Európában, de Amerikában is. Nos, hat hét mulva majd kiszáll megint Velencében, a kufferjai tele lesznek csipkével és ékszerrel, az Ariane pedig tovább gőzölög.

– Érdekes asszony az én Edit barátnőm, nemde? – kérdezte e pillanatban Árkay báróné.

Belizár nyersebb formában, mint maga is akarta, mondta ki azt, amit e pillanatban a nyelvén forgatott. -24-

– Nagyon megnyugtató az anyagi helyzete. A mi fogalmaink szerint vagyonos, sőt gazdag is.

Egy nagyon széles és nagyon kényelmes ágyban találta magát, az ágy olykor himbálva megindult alatta, ami némi édes szédülést okozott neki. Halk vízcsobogást hallott, ami úgy gyöngyözött, mint az elfojtott kacagás; idegen, finom lakkillatot érzett. Álomittasan körülnézett és egy óralapot látott, mely szeliden foszforeszkálva lebegett a fekete semmiben és melynek mutatója kettőn állott. Eleintén azt hitte, hogy világító toronyóra, mely valami nyitott ablakon át látszik be, de aztán kinyujtotta a kezét és ujjainak megnőtt árnyképe megérintette az óra üveglapját. Most meg nagy távolból valami vastüdejü szörnyeteg panaszos üvöltése hallatszott, mely óriás sivatagok fölött visszhangzott és Edit ekkor már tudta, hogy hol van: a tengeren, a fiumei kikötő előtt, az Ariane ladys room-jában. Most már visszaemlékezett mindenre. A feje fölött van a mahagóni mennyezetbe illesztett csillárgömb, -25- melyet a komornája lefekvés előtt eloltott, jobb keze felől van a selyemkárpitos kis szalonja, balra a fehérlakkos fürdőszobája, azontúl alszik Nina, a komornája… Lefekvés előtt mindent megnézett.

Az este érkezett meg a fővárosból. Belizár emberei a fiumei pályaudvaron várták. Ezek a tengerészek olyan jóltápláltak, tiszták és gőgösek voltak, akár egy utazó király testőrei. Motorcsónakkal vitték az Arianera, amely a kikötő előtt, az úszó bóján függött. Midőn Edit a tenger alaktalan éjszakájában hirtelen meglátta a villamos fényárban ragyogó fehér hajó kemény vonalait, különös izgalom fogta el. A hajó olyan hatalmas és idegenszerü volt, olyan magában bevégzett és környezetétől független, mint valami idegen bolygó, amely váratlanul a föld elérhető közelébe jutott.

Egy fehérruhás angol, a yacht parancsnoka, átadta a vendéget egy csíkoskabátu franciának, a hajókomornyiknak, az pedig bevezette a hátsó födélzeten levő vendéglakásba. Jónevelésü emberek a tengerészek, hivatalos ábrázattal, halálos komolysággal hurcolják az óriási sárga bőröndöket, amelyekből diszkrét asszonyi illat árad.

Edit megitta a teáját, azután a homály védelme alatt egyedül, nesztelen talpakon kalandozni kezdett a hajón, mint az elvarázsolt kastélyba toppant királyfi, vagy helyesebben: az idegen házba tévedt macska. Végig a mahagónival bevont szűk folyosólabirintuson, föl a kókuszszőnyeggel borított lépcsőkön. Ha valahol fényt látott és hangokat hallott, onnan visszahőkölt és óvatosan a homályba húzódott. Itt-ott benézett -26- egy nyitott ajtón, exotikus műtárgyakkal és furcsaságokkal megtöltött néma termekbe, amelyek alkalmasint ama Ladányi Edit nevü asszonyság kedvéért ragyogtak most villamos fényözönben. Ő azonban, aki kandi kisleányként pislantott be a termekbe, úgy érezte, hogy semmi köze a hajó előkelő vendégéhez.

Az idegen színek, amelyeket látott, az új illatok, amelyeket magába szítt, a tenger bolygójának multjából beszéltek neki, a távol ködében úszó azúr-szigetekről, szélesen ívelt öblökről, amelyekben pálmaerdők tükröződnek, kupolás keleti városokról, feketebőrü, meztelen emberekről, akik különös formáju lélekvesztőkön kerülgetik az Ariane fehér bordáit. Bolyongása közben eljutott a yacht közepére, hol világító-aknák fenekén fényesre csiszolt titán-gépeket látott aludni és ekkor szinte nyomasztónak találta a gondolatot, hogy ez az úszó köztársaság minden fegyelmezett erejével, halálos elszántságával és komplikált gépezetének szellemességével egyetlen ember szórakoztatására van hivatva.

A ladys room keskeny ablakán most vörös fénykéve esett be: a kikötő világítótornyának átható és fenyegető tekintete. Valahol messzi szomoru mandolina cincogott. Edit fölült az ágyában.

Hogyan is került ő ide, az idegen asszony ebbe az idegen világba? Úgy volt, hogy a csónakja reménytelenül bolyongott az únottság fekete tengerén. Évek óta, egy örökkévalóság óta. Egyszerre szilaj, férfias tengerész-rikoltás ütötte meg a fülét. Az éjszakában fényárban úszó, fehér hajó bukkant föl, – hajó, amely az erő és az előkelőség szimbólumaként hasította a -27- vizet, – azután kemény nagy férfikéz nyúlt feléje… Hogyne ragadta volna meg a kezet? Megragadta gondolkodás nélkül, minden erejével, mintha sohasem akarná többet elereszteni.

És most megint útban volt egy új jövő felé, melynek áthatlan ködfala mögött nagyszerű és rettenetes dolgokat sejtett. Minden csepp vérét fölforralja és pezsgésbe hozza a kíváncsisága és a félelme. De éppen ez az izgalom az, ami egyedül tudott tartalmat adni életének.

Valami egyhangu, ritmikus dobogás rázkódtatta meg a hajót. Editet elálmosította ez a nesz.

Mikor újból kinyitotta a szemét, sárga napfény áradt be az ablakon, valaki pedig ott motoszkált a fürdőszobájában.

– Belizár úr rózsákat is hozott a nagyságos asszonynak. A szalonba tegyem őket?

– A komornyik azt kérdezte, hogy hány órára parancsolja a nagyságos asszony a reggelijét. És hogy hol parancsol reggelizni – itt, vagy talán a könyvtárban, Belizár úr társaságában?…

– Ments ki Belizár úrnál, jelentsd neki, hogy fáradt vagyok az úttól és délelőtt pihenni akarok…

A komorna elfüggönyözte az ablakokat, Edit egyedül maradt a rózsáival és megpróbálta, hogy újból elaludjon. Érezte, hogy nagyon szépnek kell lennie, ha Belizárral találkozik. Ebben a vakmerő játékban az ő tétje a teste. Az olyan férfiak, mint az amerikai, nem sokat törődnek a nő lelkével. Ő alapjában véve nem sokra becsülte ugyan a szépségét, de azért olyan odaadó gonddal ápolgatta, mint az afrikautazó az üveggyöngyöt, amellyel a vadakat akarja megvesztegetni. A férfiak többé-kevésbbé mind vademberek.

Ez durvaság volt, annál is több: ostobaság. Az első estén, mialatt ketten ott ültek a sötét födélzeten és a vándorló fénykévéket nézték, melyeket egy láthatatlan hadihajó a mélyenjáró felhőkre vetett, Belizár minden bevezetés nélkül odatapasztotta mohó ajkát Edit meztelen vállára. Ez volt az első alkalom, hogy magukra voltak és az amerikai, aki elszánt volt, mint egy cowboy és elbizakodott, mint egy milliomos, nem -29- vesztegette az idejét. Az asszony nem fortyant föl, nem is fakadt sírva, a mozdulata azonban, amellyel elhárította magától Belizárt, az undor gesztusa volt.

Edit nem válaszolt. Az amerikai azonban megérezte a dermesztő hidegséget, amely feléje áradt. Nagysokára megszólalt az asszony.

Belizár, akit az ügyetlensége inkább fölbosszantott, mint lealázott, vérvörös arccal válaszolt:

– Nem fogom partra tenni! Ezen a hajón én vagyok az úr és itt az történik, amit én akarok!

– Ön rossz emberismerőnek látszik, – mondta száraz hangon. – Ön nem ismeri önmagát, még kevésbbé a szolgálatában lévő embereket. Tudja meg, hogy az ön zsarnoksága csak addig tart ezen a hajón, amíg tíz szót nem beszélek az ön tengerészeihez. Azok nem háremőrök, hanem szabad és szentimentális amerikai polgárok. Ha éppen akarom, megtehetem azt a tréfát, hogy a női erény liliomos zászlójával a kezemben olyan zendülést rendezek az ön hajóján, hogy hetek mulva is hasábos tudósításokat írnak róla az amerikai lapok.

Belizár a meglepetéstől dermedten nézett Editre. Tudta egyébként, hogy amit az asszony beszél, az szóról-szóra igaz. Ma már nincsenek igazi Cézárok, mert nincsenek igazi szolgák. Cézárt a szolgája teszi úrrá.

Edit a hajókorláthoz lépett és egy ideig a csavar nyomában foszforeszkáló tajtékot nézte, majd újból visszajött Belizárhoz és így szólt hozzá: -30-

– Nem akarom önt félrevezetni és azért őszintén bevallom, hogy ebben a pillanatban nincs bennem egy szikrányi erkölcsi fölháborodás sem. Én egyáltalában nem vagyok erényes asszony, sőt nem is igen értem, hogy mi az erény tulajdonképpen. Bennem csak nagy függetlenségi ösztön él és bizonyos esztétikai érzék. Ön pedig ezt a kettőt alázta meg bennem.

– Megmondom. Ha hazudni akarnék, akkor azt mondanám: egy önérzetes és független hölgy minden mellékgondolat nélkül elfogadhatja egy gentleman meghívását egy yacht-kirándulásra. Ez azonban hazugság volna, én legalább nem tudnék benne hinni.

– Azért jöttem, mert ön érdekelt. Mert kétségbeejtőnek, vagy mondjuk így: leverőnek találtam a gondolatot, hogy ön keresztül siklik az életemen, mint egy látomás és hogy soha sem fogom megtudni, hogy kicsoda tulajdonképpen.

– Nem tudom és nem is fogom megtudni. Elvette a kedvemet ettől a tanulmánytól.

Belizár kedvetlenül méregette az asszonyt. A saját ügyetlensége mégis jobban bosszantotta, mint amennyire -31- az egész potomság megérte. Szó nélkül otthagyta Editet és nesztelen gummitalpain a parancsnoki hídra ment. Félóráig állott ott, senkivel sem beszélgetett, csak hallgatta a hajógép ritmikus dübörgését és élvezte a hideg légáramot, mely süvöltve horzsolta a fülét, miközben a hajó nyílsebesen hasította a fekete éjszakát.

– Éjjeli halászok! – mondta a kapitány, állával egy csillagraj felé intve, mely a kormányoldalon bukkant föl.

Belizár ekkor már tisztában volt vele, hogy mit kell tennie. Se ideje, se kedve hozzá, hogy egy szentimentális dramolett hőseként szerepeljen. A legközelebbi kikötőben partra fogja tenni őnagyságát minden podgyászával együtt. Ez nem éppen lovagias eljárás, de ha a lovag tisztje az aprólékos női szeszélyek és hazugságok legyezgetése, akkor neki nincs is tehetsége ehhez a tisztséghez.

Az asszony neki annyi, mint a virág; ha megtetszik neki egy, leszakasztja, megfizet érte, szükség esetén habozás nélkül ellopja. Ha nem lehet, akkor sincs baj, ő tovább áll. Nem is kell másikat keresnie, hiszen a meleg tavaszi fuvallat olykor úgy szórja őket az arcába, hogy védekeznie kell ellenük.

Visszament megint, de Edit már nem volt a hátsó födélzeten. A könyvtárban talált reá. A famennyezetü teremben egyetlen zöldernyős lámpa világított, Edit ott ült a kerek, meleg fénykörben egy óriási bőrszékben, a lábait maga alá húzta és Görögország térképét nézegette.

Az amerikai odadobta a fehér yachtsapkáját az -32- asztalra és szó nélkül szembeült az asszonynyal. A rövid matrózpipája most is a szájában füstölgött.

– Igen rossz ötlet volt, hogy Görögországba akartam menni, – mondta Edit oly derülten és nyugodtan, mintha már semmire sem emlékeznék vissza. – Én ismerem Hellászt, benne élek gyermekkorom óta. Odysseus ködszínü tengere fölött Homerosz isteni közömbösségü ege mosolyog… Az azur-szigeteken, melyeknek formája olyan, mint a lefejezett szfinx, elefántcsontszínü oszlopsorok világítanak a ciprusligetek homályában…

– Ha ilyennek képzeli Görögországot, akkor csalódni fog, – mondta Belizár.

– Tudom, azért is volt rossz ötlet tőlem, hogy odakívánkoztam. A valóságban alkalmasint keleti mocskot és kopárságot, fakó romokat és brutálisan perzselő napfényt fogok találni. Akinek fantáziája van, az egyáltalában ne is utazzék, mert minden utazás fölér egy szerencsétlen háboruval, amelyben elvesztünk egy-egy országot. Én már elvesztettem a renaissance Itáliáját és a faraók Egyiptomát, most el fogom veszteni Aszpázia Görögországát is. Marad még az egy Hindosztán, de oda sohasem fogok utazni, különben a fantáziám úgy járhat, mint Lear király: nem lesz hová lehajtania a fejét.

– Ha hajléktalan lesz a fantáziája, akkor ajándékozok neki egy gazdátlan kis szigetet a Csendes-óceánon, ott végleg megtelepedhetik.

– Alkalmas arra, hogy rehabilitálja a költők és fantaszták által oly sokat rágalmazott valóságot. Egy hely, amely nem ismeri a kiábrándulást.

– Tudom már: ön tropikus őserdőket, fenséges némaságu öblöket, biboros hajnalokat és gyöngyszínü estéket ajánl föl nekem. Köszönöm, azokból nem kérek. Bevallom, én egyáltalában nem szeretem, sőt meg sem értem a természetimádást. Én a természetben az élet keretét és hátterét látom, semmi egyebet. Emberekben és országokban is csak azokat kedvelem, amelyeknek nagy multjuk vagy nagy jövőjük van. Az ön névtelen szigetén alkalmasint úgy érezném magamat, mint az üres színpadon. Örökké gyötörne a kérdés, hogy hol vannak a szinészek, hol a közönség, mikor kezdik már az előadást?

– Olykor szeretem, olykor gyűlölöm őket, de mindig érzem, hogy függök tőlük és hogy nem tudok ellenni nélkülök. A monológ az eszelősök műfaja. Nekem partnerekre van szükségem, hogy érvényesüljek.

– A magam szemében akkor érvényesülök, ha érzem, hogy élek. Ha a magam és mások sorsát befolyásolom. Azért többre becsülöm az ostobaságot, a bűnt, a gyalázatot is a nyugalomnál. Mert a nyugalom a halál.

– Ön nem szokott, – hogy is mondjam csak? – nem szokott folytatólagosan élni?

– Részben magam – az érthetetlen apathia, amely olykor erőt vesz rajtam, – részben külső körülmények.

Belizár kissé pózolta a nagyon elfoglalt embert és olykor hölgyekkel is napoleoni stílusban beszélt.

Az asszony fölkelt és ösztönszerü női rendszeretettel visszavitte a hajóatlaszt oda, ahonnan elhozta. Egy pillanatra kilépett a lámpa fényköréből és eltünt a könyves polcok barna homályában. Belizár ugyancsak fölemelkedett.

– Szeretnék magától még valamit kérdezni, – mondta fojtott hangon, – de attól félek, hogy félreért…

Edit halkan elnevette magát. A homály, amelyben meglapult mint a macska, bátorságot öntött beléje.

– Maga túlságosan félénk természetü, hogy úgy mondjam, anyás, – mondta gúnyosan.

– Azt szeretném tudni, hogy szokott-e hazudni? – kérdezte Belizár szokott napoleoni nyiltságával.

– Őszintén felelek. De előbb feleljen ön ugyanerre a kérdésre: szokott hazudni?

– Nos, én néhanapján még rászorulok, – felelt derült alázatossággal az asszony.

Mindketten hangosan elnevették magukat és egyszerre oly jól megértették egymást és oly közel érezték magukat egymáshoz, mint két kis diák, aki almalopáson találkozott. Belizár két fénylő pontot látott a homályban; Edit szeme úgy csillogott, mint a macska szeme.

– Mi lesz most már velünk? – kérdezte egyszerre Belizár. – Én ugyanis szeretem a tiszta számadást.

– Magam is. De a mi számadásunk már annyira tiszta, hogy nem is érdemes több szót rá vesztegetni. És mindenesetre meg fogom önnek köszönni szíves vendéglátását és Patraszban partra fogok szállani. Onnan vasúton elérem Athént. Mert odamegyek, hadd le gyen ezúttal teljes a kiábrándulásom.

– Meg fogom tenni. Ezúttal – beláthatja – semmi sem akadályoz meg abban, hogy meg ne engedjem magamnak az igazmondás fényüzését. Patraszban kiszállok. A becsületszavamra mondjam, megesküdjek reá, – hogyan szereti jobban? Mindegy, – szóval: kiszállok!

Jobb is lesz, ha elmegy, – gondolta magában -36- Belizár, aki fölötte kényelmetleneknek találta az örökös, apró izgalmakat.

Az Ariane fáradhatatlanul hasította az indigókék tengert. Amerre ment, hosszu füstsáv maradt utána a levegőben és hófehér tajtéksáv a vízben. Kelet felől olykor szakgatott hegycsúcsok merültek föl a habokból, a színük olyan volt, mint az oxidált ezüsté. Dalmátország. Szó volt róla, hogy kikössenek itt vagy ott, megnézni egy régi várost. Edit azonban láthatólag nem igen érdeklődött az ilyen dolgok iránt.

– Mi lehet ott künn a parton? A latin kultúra hulladékai. Elégedjünk meg az eredeti Velencével és az igazi Genovával.

– Elégedjünk meg egymás társaságával, – gondolta Belizár és parancsot adott, hogy folytassák útjokat.

Az amerikai kezdte magát igen jól érezni Edit társaságában. Az asszony ötletes szeretetreméltósága ünneppé avatott egy-egy napot és olykor megesett, hogy ketten órákig is együtt ültek az ebédlőterem csillára alatt. Szerelemről, illetőleg arról, amit Belizár szerelemnek szokott nevezni, nem igen volt szó, ahelyett valami igen kellemes barátságféle szövődött közöttük.

Egy este, miután napközben a jóni szigeteket látták elvonulni a láthatáron, egy kupalaku, egészen kopár hegy jelent meg előttük a vörös alkonyi fényben.

– A lepantói öböl bejárata. A heggyel szemben van Patrasz, – mondta Belizár, miközben figyelmesen nézte Edit arcát. -37-

Egy negyedóra mulva Edit a komornájával és minden podgyászával együtt a parton volt. Belizár az utolsó pillanatban erőt vett kedvetlenségén és maga is partra kísérte vendégét. Ezt meg kellett tennie már a hajóközvélemény kedvéért is, melyet a tengerészei és a cselédjei képviseltek.

Az athéni vonat indulását várták és hallgatagon sétáltak föl-alá a kis pályaház előtt. Végül megszólalt Edit:

Belizár azt hitte volna, hogy az asszony kötekedik vele, ha a hangja nem remegett volna olyan puhán. Reánézett. Edit mosolygott, a szeme azonban csupa könny volt és az asszony nem is vett magának annyi fáradságot, hogy elpalástolja megindultságát. Erre ugyan nem volt elkészülve az amerikai. Edit könnyeinek valami szimpatikus visszhangja támadt a szívében és – anélkül, hogy tudott volna róla – az asszony karja alá fűzte a kezét. Edit nem ellenkezett és így karonfogva folytatták sétájukat.

– Ne beszéljen erről, úgyis tudom, hogy sokáig fogom siratni az ön okos fehér hajóját.

– Azt még nem tudom. A legvalószínűbb, hogy visszafekszem megint a kriptámba és Arianeról álmodom.

A kicsi vonat előállott a kávédaráló masinájával és a zsalugáteres ablaku kocsijaival. Egész csapat izgatott ember sürgött-forgott a sínek között, nem utasemberek, hanem ráérő hellén polgárok, akiket valami titokzatos parazita-ösztönük arra kényszerített, hogy minden vonat indulásakor kivegyék részüket más emberek utazási lázából.

Belizár ott állott Edit kocsija előtt. A komorna odabenn a bőröndöket rakosgatta, az asszony pedig az ablakban állott és különös meghatott mosollyal nézett farkasszemet az amerikaival. A lármás türelmetlenség, amelytől a pályaudvar visszhangzott, ezúttal – életében talán először – indokolatlan szorongást okozott Belizárnak. Tíz perc múlva indulni fog a vonat, addig neki föltétlenül tennie vagy mondania kell valamit, amitől megenyhül ez a nevetséges és mégis fölötte kínos feszültség. Azzal már tisztában volt, hogy minden gőgje és ereje kevés arra, hogy letörje Edit szelid makacsságát. Az egész asszony különben is olyan hajlékony, lágy és szívós, hogy nincs reá hatása az erőszaknak. Akár karddal menjen neki a ködnek. Mosolyogva -39- halad a maga titokzatos útján és Belizár sem eltéríteni, sem követni nem tudja.

Edit vállat vont, a borus tekintete azonban sehogy sem illett tettetett közömbösségéhez.

– Miért kérdi tőlem, mikor nem tőlem függ? Én néhány napig mindenesetre Athénben maradok, a d’Angleterre fogadót kerestem ki a Baedeckerből, – ön pedig ura az elhatározásainak.

– Nem merem megkérni, mert olyasmit képzelek, hogy most végleg le akar velem számolni.

– Én Istenem, ha nem tudnám, hogy dolga van Pireuszban, a főváros tőszomszédságában, akkor nem is mennék Athénbe. Elég őszintének talál?

– Mondja, Edit, nem komédia ez? Maga elhagy engem, de azt akarja, hogy kövessem. Ha igazán azt akarja, akkor miért hagy el?

– Kedves barátom, én sohasem mondtam, hogy logikusan gondolkozom. De ha logikusan gondolkoznám is, akkor sem tudnék mindig számot adni a gondolataimról. Mit mondjak még? Köztünk játék folyt, a chanceok azonban nagyon is egyenlőtlenek voltak. Tehát vagy abba kell hagynunk, vagy újból kell kevernünk a kártyát. -40-

– És azt hiszi, hogy a szárazföldön igazságosabbak lesznek a chanceok, mint a tengeren?

– Azt hiszem. Amíg az ön hajóját éreztem a talpam alatt, némileg az ön hatalmában is éreztem magamat. Választanom kellett a szolgaság és a lázadás között, nekem azonban egyikhez sincs tehetségem.

– Szóval, elővigyázatlan volt és most menekül meggondolatlanságának következményei elől, – gunyolódott Belizár.

– Meggondolatlanságról, megbánásról nincs szó. Én egyáltalában nem is szoktam magamból nagy kázust csinálni. Tisztában voltam vele, hogy mit teszek, midőn belevetettem magamat az ön életébe, mint az úszó a vízben. Tudtam, hogy magával is sodorhat. Magamra kellett azonban terelnem az ön figyelmét és ezt csak azzal érhettem el, amit tettem. Most már tudja, hogy ki vagyok…

– Mondjuk így: tudja, hogy egyáltalában vagyok. Szóval célt értem és most már visszakövetelem a függetlenségemet, szükségem van rá.

– Újból keverem a kártyát, elülről kezdem az ismeretségünket. Ezúttal azonban semleges helyen, mint a magam asszonya akarok önnel találkozni.

– Akkor meg éppen igazolva lesz a szökésem. Mert mit keressek oly férfi társaságában, aki még annyira sem érdemesít, hogy megtegye kedvemért a harmincperces útat Pireusztól Athénig? -41-

– De hátha nem közömbösségből, hanem óvatosságból, mondjuk elővigyázatból fogom kerülni?

– Ez az én rizikóm. Ki fog vetni az életéből, egy kis barázda azonban mégis csak marad utánam, akkora, mint a kitépett virággyökér után.

– Maradjunk meg a kártyás hasonlat mellett, – szólt Belizár. – Biztos benne, hogy nyerni fog?

– Ha veszítek, akkor is meg fog róla győződni, hogy elegáns pártnerrel volt dolga.

Ez a kihívó megjegyzés ugyan sehogy sem illett bele a meleg és kissé ködös búcsúhangulatba. Edit azonban, mint a lovagregények fehér asszonya, sohasem állott ott, ahol kereste támadója.

A vonat hirtelen lökéssel megindult és erőszakosan kitépte egymásból az összefogott két kezet.

Mikor sötétedett be, mikor gyujtották meg a lámpákat? Edit semmit sem tudott minderről. A vonat a korintusi öböl árkádiai partján szaladt, az asszony azonban úgy érezte, hogy ő nincs is a kocsiban, ő beleadta egész valóját az áhitatos kíváncsiságába, amely szárnyra kelt, mint az éjjeli madár, nyílsebesen kóválygott a tengeröböl csendes víze fölött, versenyt repült a vonattal és a föld és a víz holt körvonalaiban kereste az élő Hellászt. Hellász azonban elrejtőzött előle. A tengerbe nyíló földnyelven ciprusok feketéltek, oly ünnepélyesen és komoran, mint a pogány papok, de ezek a Böcklin jól ismert fái voltak. És a kentaurcsapat is, amely nyerítő kacagással vágtatott versenyt -42- a vonattal, német sörházak törzsvendégeinek vonásait viselte arcán. Az egész öböl régóta homályba borult már, csak odaát, a túlsó parton, világítottak még a hegyormok. Egy-egy fantasztikusan intimus fényfészek a zord magasságban mutatta a helyet, ahol az emberek valaha isteneket és múzsákat kerestek. Editnek úgy rémlett, hogy a hegyprofil vadregényes és mégis idilli vonalai régóta ott világítottak már a lelkében, százszor látta azokat barok metszeteken és plafondokon, és a szépség és az erő fantómjai, amelyekkel be akarja népesíteni a sziklákat és lejtőket, nem Hellász művészei, hanem édeskés és erőtlen színházi dekorátorok fantáziájának szülöttjei. Ah, a görög mitosz görögös jelmezbállá züllött!

A rózsaszínü, banális képeket, melyekkel a fantáziája viaskodott, egyszerre fehér fényözön halványította el. Oly élesen villámlott végig a kocsifülke homályán és Edit éber álmadozásain, mint a gyémánt kardpenge. A vonat, mint a menekülő kígyó, most sűrű bozótba vetette magát, az üldöző fénykéve elvesztette nyomát és szikrázva tévelygett a lombrostély között, a következő pillanatban azonban a vonat megint kimerészkedett a kopár partra és ekkor a tenger felől leviatáni örömbőgés köszöntötte, amely hosszan hangzott a vízsivatag fölött. Edit megismerte az Ariane gőzszirénájának hangját. És most meglátta magát a yachtot is. A hajó fölbukkant a holdfényben és fehéren, repeső türelmetlenséggel, minden ereje megfeszítésével sietett a korintusi csatorna irányában. Arra vezet a legrövidebb út Athén felé! Világító füstfelhőt okádva, kerek kabinablakainak száz tüzes szemét az -43- éjbe meresztve, hasította a tengert. Túlfeszített érctüdejének lihegése fölverte a parti hegyek visszhangját, reflektorának fehér csápja pedig izgatottan kutatta végig a parti ligeteket. Ha elfogta a vonatot, amely világító ablakkockáival tüzes kígyóként iramodott a parton, akkor hozzátapadt; ha valamely alagút torkában újból elkapta a menekülőt, akkor üvöltve köszöntötte.

Hogy fölvillanyozta ez a heroikus vadászat Editet! Abbahagyta az éjjelre való készülődést, elküldte Ninát és kibomlott haját a szél játékának átengedve, kihajolt a kocsi ablakán. Egyszerre úgy érezte, hogy a nagyszerü hajsza láza mindent megértet vele, megérteti még a mitikus Hellász titkát is. Az örök férfi vágya, fantasztikus vízi madár alakjában kergeti a női ravaszságot, amely tüzes kígyó képében fut előle. Ő maga egy a vasúti vonattal, a kerekek kattogása az ő repülő sietségének hangja, a tenger felől pedig az üldöző Belizár tüdejének monoton lihegése hallatszik. Ha elmarad mögötte az ellenség, akkor rémület száll a menekülő szívébe, ha azonban megint a nyomában liheg, akkor sebesebben siklik tovább. Mert ez a mitikus vadászat nem a vadásznak, hanem a futó vadnak szerez gyönyörűséget.

Másnap késő délután az athéni fogadó kapujában találkoztak. Edit el akart menni hazulról, midőn eléje toppant Belizár. -44-

Cél nélkül jártak-keltek a városban, lassankint azután az Akropolisz lejtőjére jutottak.

Meredek utca-gádorokon másztak föl, apró viskók között, végül a háztetők fölött egy szikla-terraszra értek, ahonnan nem vezetett tovább az út. A lábuk alatt volt a város, amelynek terein éppen akkor gyulladtak ki a lámpák, a fejük fölött az Akropolisz. Közelebb jutni azonban nem lehetett innen. Edit epedve fölnézett a magasba és a rozsdabarna várfalak fölött, elérhetetlen magasságban, merészen kiszögellő kőoromzatot látott, amely skurzban erősen megrövidített oszlopokon pihent. Talán a vörös alkonyi fény, mely a márványt körülremegte, volt oka annak, hogy a kis épületrész elbüvölően érdekes és előkelő benyomást tett Editre. Nem tudta levenni róla a szemét.

A Hymettos hosszan elnyúló, alacsony gerince fölött hófehéren kelt föl a teli hold. Edit halkan elkiáltotta magát meglepetésében: a hegylejtő mély lilaszínü volt, az egész athéni völgy rózsaszínü, csak odafönn az Akropolisz volt sötétes aranysárga, akár a régi elefántcsont.

Belizár meghökkenve vette észre, hogy Edit arca elhalványodott, a szeméből pedig szakadatlanul peregnek -45- a könnyek. Érezte, hogy az asszony most nagyon távol van tőle és ezért némi féltékenység is fogta el.

– Nem értem magát, – szólt, – hiszen úgy mondta, hogy nem lelkesedik természeti szépségekért?

Valóban embereket látott, vagy legalább is emberarcu fantómokat. Az Akropolisz, mint az emberiesség tüzes vulkánja, a szépséget szimbolizáló alakok légióit vetette ki márványkráterjából, megtöltvén a zenitet a nemes érzékiség fényében ragyogó meztelen emberfelhőkkel, melyek diadalmasan vonultak távoli országok felé, hogy megvilágítsák azok homályát. Edit elszédült a saját viziójától, de azután kialudt odafönn a fény és véget ért a viziója is.

Ha még élnének hellászi istenek, akkor irgalomból örökös alkonyba burkolnák Athént. A szemérmetlen napfény szörnyü dolgokat leplez le. Nappal a lekopasztott hegylejtők meztelenül, girhes bordákkal szégyenkeznek; az elsorvadt vizek ott hagyták medrüket az útszélen, mint a koldus a rongyait; a dombokon, amelyek mérföldekre ellátnak a kiméletlenül tiszta levegőben, barbár kéztől legyilkolt templomok csontvázai korhadoznak. Az egész völgy egy óriás sír, amelyet az évszázadok hiénafalkái dúltak föl. Az emberek pedig olyan idegenek és kellemetlenek, mint legyek a halottas házban. De ha bealkonyodik, akkor fátyolköntöst vesznek magukra a hegyek és a síkság, az Akropolisz szépsége pedig újból kivirágzik és kábítóan illatozik.

Már lenn voltak Belizárral a völgyben. Az alkonyi ég narancssárga tüzében, a távoli Akropolisz szilhuettje sötétlett.

Most a keskeny oldalát látták s a Parthenon titáni és mégis légies arányai oly győzedelmesen uralkodtak a síkság fölött, mint a korona, melyet isteni kezek tettek a hegy homlokára.

– Ezúttal igen. A legifjabb művészet. A ma, a holnap, az örökkévalóság stilusa. Tökéletes, mint egy ifju isten meztelen teste. Mi jöhet még ezután? A gótika mellfüzője, a renaissance brokátja, a barok krinolinja – aggság, betegség, barbárság.

– Én magasabbnak képzeltem az Akropoliszt, – mondta kaján mosollyal Belizár.

– Belizár, – szólt Edit, – figyelmeztetem, hogy tavaly itt meggyilkoltak egy amerikait. Azt hiszem, ő is a görög építészetről beszélt.

Az estebédet együtt költötték el Edit fogadójában. Az asszony átöltözött és Belizár megvárta a hallban. Midőn újra lejött a lépcsőn, divatosan kék selyemruha volt rajta. Belizár úgy találta, hogy ez a kékség olyan szikrázó és szomjas, mint az egyenlítő égboltja a pálmacsúcsok fölött. A zománcos fényü nagy szemével és a barna bőrével az asszony megint valami egyiptomi faliképre emlékeztette.

– Maga most egyenesen Egyiptomból jön és ez Berenice királynő udvari kosztümje? – kérdezte Belizár. -47-

– Óh nem, én messzebbről jövök. Ophir-országból és ez a mindennapos ruhám. Nálunk az elvált asszonyok kékben járnak, a szüzek pedig piros selyemben.

– Azért titkok országa, mert idegenek előtt sohasem szoktunk róla beszélni.

– Közös erényeiknek, vagy közös bűneiknek köszönhetik az ophirbeliek ezt a lelki erőt?

Belizár később egy kis vízfestményt vett elő, mely az Akropoliszt ábrázolta és odaadta Editnek. Az asszony figyelmesen nézte.

– Azt hiszem, ha egy amerikai indiánusnak mutatná meg ezt a képet, az is eltalálná, hogy istenek lakóhelye, ha nem is olyan magas, mint a new-yorki felhőkarcolók, amelyekben szatócsok laknak.

– Isteneké lehet, de semmi esetre az olimpusiaké. Az Akropoliszon, főleg az Erechtheionban, ősidők óta valami titok lappangott és én azt hiszem, hogy ez a titokzatos kultusz építette meg magának a márványhéját, mint a csiga a házát. Az olimpusi csőcselék azonban sohasem volt arra méltó, hogy átlépje a Propyleák küszöbét. Én megvetem az ordináré isteneket. Ha valaki halhatatlan, akkor ne legyen canaille. Uranosz első nemzetségében még volt valami fenség, de Zeusszal -48- egy parvenühad tolakodott az Olimpusra. Zeusz nem tud egyebet kezdeni a mindenhatóságával, mint áldozatokat zsarolni az emberektől, akikkel különben is úgy bánik, mint a jobbágy-nyúzó földesúr. Nevetséges gondolat, hogy ez az olimpusi róka, aki minden liba kedvéért elcserélte a bőrét, mennydörögni tudott volna. És nevetséges, hogy a szabad, elmés és előkelő hellászi népnek ilyen istenei voltak. Zeusz mellett Apollót gyülölöm leginkább az önhitt dandy-mosolya és az asszonyos csípői miatt. Ha ön ezt a szép olimpusi vigécet fehér tennisz-ruhában látná valamelyik fürdőhelyen, jó ízlésü asszony létére émelygést érezne…

Edit még sohasem hallotta Belizárt ilyen hangon beszélni. Ezért meg lehetett neki bocsátani, hogy alacsonynak találta a Parthenont. Az asszony szemei maliciózus tűzben csillogtak, ajka körül pedig gonosz kis mosoly vonaglott. Nagyszerűnek találta, hogy ők ketten most leszólhatnak egy csomó istent a sárga földig.

– Hihetetlen, – folytatta Belizár, – hogy egy népnek, amely ott volt a termopyléi szorosnál, Plateánál és Salamisnál, Mars lett volna az istene. Mars, aki vérengző, ostoba és gyáva is, mert mikor Ilionnál megsebesül, ordítozik és megszalad…

Edit az asztalra támasztotta két könyökét és asszonyos pletykakedvvel tüzelte társát.

– Ugyan menjen! Héra mintaképe a pöffeszkedő és korlátolt női snobnak… Ehhez az egész olimpusi karhoz Offenbach szerezte a stilszerü kísérő zenét.

Nos, ez kemény dió volt. Belizár óvatosan körülnézett, hogy nem fülel-e valaki, ember vagy isten, majd fojtott hangon beszélt tovább.

– Gyönyörü volt, de egyebe se volt és ennyi kevés egy asszonynak, pláne egy istennőnek.

Edit úgy megijedt, hogy szinte belesápadt. De Belizár is megsokalta a saját őszinteségét.

– Hagyjuk Afroditét, – mondta. – A gyermekkori kegyelet lehet oka, hogy nem esik jól róla rosszat beszélnem. Azt hiszem, ezek az istenek ifju korukban különbek lehettek, de mi már csak degenerált állapotukban ismerkedtünk meg velük.

– Tudja mit hiszek én? – szólt Edit. – Őket valami eredendő bűnük vitte a züllésbe, az, hogy nem ismerték sem a szenvedélyt, sem a szenvedést. Túltáplált tenyészállatok módjára éltek az ambróziás vályúk mellett, fájdalom és remény nélkül. Pedig az isten sem lehet el rendes foglalkozás nélkül. Én az egész mitológiában csak Cerest becsülöm és Prometeuszt. A pogány mater dolorosát és az őskori megváltót. Ceres az igazi asszony, Prometeusz az igazi férfi. Nekik vannak a legszebb legendáik, az ő alakjukat megszépítette és emberiessé tette a fájdalom.

– Ha valamelyik halhatatlan igazi istenné akar lenni, akkor le kell szállnia a földre, vérét és könnyeit kell ontania.

Belizár még az este kiment Pireuszba, mivel ott horgonyzott az Ariane. Az automobilján ment, amelyet soffőrjével együtt magával vitt a yachtján.

Istenkáromló kedvük akkor is eltartott még, mikor a muzeumban jártak és némelyik olimpusi halhatatlannak volt mit hallania. Egyik-másik kőarc fensége vagy bája azonban mégis lefegyverezte őket.

– Ha ezt a knidoszi mosolyt látom, akkor úgy érzem, bocsánatot kell kérnem az istennőtől, hogy tegnap végighallgattam a maga rágalmait.

– Itt megint valami titok lappang, – mondta Belizár. – Egyáltalában különös, hogy mennyi titok huzódik meg a napfényes templomok oszlopai között. Ennek a fönséges homloku Zeusznak például elhiszem, hogy Periklesz istene lehetett, a knidoszi Afroditét pedig egy Aszpázia is imádhatta. A hiteles mitológia lúdtolvajának és a sánta Vulkán feleségének azonban nincs sok közük ezekhez a képekhez. Úgy látszik, a hellászi művészek eretnekek voltak és saját izlésük szerint korrigálták a szentek életét. A művészet kiragadta a vallást a papok kezéből és a saját képére formálta az isteneket, így azután párhuzamos istenek uralkodtak az Olimpuson. -51-

Abban különben megegyeztek mind a ketten, hogy egyikük sem kedvelte a muzeumokat.

– Ezeket az isteneket és heroszokat kivették eredeti miliőjükből, amely rájuk nézve az életet jelentette; egyiket agyonverették a másikkal és egy óriás kripta halottaivá tették, – vélekedett Edit. – Minden tömeg csőcselék és száz isten együtt véve tömeg. A kiválóságnak mindig egyedül kell lennie, életében is, halálában is. A régi fejedelmek ezt tudták, ők hegytetőkön és puszták méhében temetkeztek és a holtuk után is urak maradtak.

– Ezek az istenek kor és foglalkozás szerint vannak elrendezve. Egymással rivalizálva kínálgatják a védelmüket. Halhatatlansági verseny. Olimpusi bazár. Ez a didaktikai szándékosság és pedantéria tönkre teszi az illuzióimat.

– Úgylátszik, bár magam csak akkor szerzek róluk tudomást, mikor már tönkrementek.

De nemcsak halhatatlanok, kőemberek is voltak a muzeumban és Edit ezeket nézte legszívesebben.

– Szerencséjére nem istenhez, hanem emberhez hasonlít. Úgylátszik, a régi hellének mind angol-szász földre menekültek az új görögök elől. Ifju Achilles Cambridgeben evez, ha megborotváltatja Odysseust, rá fog ismerni egyik yankee-barátjának elszánt és ravasz arcára, Agamemnon pedig borotválatlanul ott -52- ül az angol felsőházban. Nézze meg az olimpusi győzők szobrait, úgy amint vannak besorozhatja őket amerikai tengerészeknek, vagy angol rendőröknek. A maga őse pedig itt van, ni!

Egy sírkő előtt állottak, mely a dipyloni temetőből került ide. A dombormű egy katonát ábrázolt, aki utolsó csatája előtt búcsút mond édesapjának. Mind a ketten a nyitott ajtóban állnak, az öreg ember gyérszakállu álla szinte remeg a fájdalmas meghatottságtól, miközben sovány ujjai között szorongatja fiának izmos jobbját, a fiu pedig, erőt véve fölindulásán, elfordítja fejét és elborult arccal bámul ki a szabadba. Odakünn egy szolgafiu fogja a paripát. A lónak csak a feje látható, de a művész valami hihetetlen gonosz, démoni kifejezést tudott neki adni.

– Annyit, mint az önéről, amennyi az arcára van írva. Ennek az embernek is megvan az a férfi-hiúsága, hogy akkor akar a legerősebbnek látszani, mikor leggyöngébb.

– Nem. Azt hiszem, megmondtam már, hogy én semmit sem veszek komolyan, csak a férfit. Mulathat a hal a vízen, a madár a levegőn? És most ön a víz, a levegő, a férfi.

Kissé elhalványodott, mikor ezt mondta, de azért mosolygott. Azután egyszerre egy gágogó és kotkodácsoló turista-raj tört be a terem szent csöndjébe, friss erőben levő utasok, akik piros könyvvel a kezükben szaladgáltak ide-oda a márványszobrok között.

Az amerikai pénz-leviatán fölbukkanása igen fölkavarta Uj-Görögország sekély vízeit. Ahol Belizár megfordult, ott a halszemü angolszász túristák sorfalát rajongó tekintetü benszülöttek törték át, emberek, akik minden áron beszélni akartak a trösztemberrel. Belizár úgy vonzotta őket magához, mint a mesés mágneshegy a tengeri gályákat s ők kisérteties biztossággal eveztek be a d’Angleterre halljába, és kormányoztak az öblös karosszék felé, melyben Belizár szivarozgatott. A két elszánt képü yankee azonban, aki mellette a tikár szerepét vitte, úgy elmorogta mellőle ezt az alkalmatlan romantikát, mint a házőrző eb. Igy azután egyes vállalkozó szellemü ifjú görögöknek meg kellett elégedniök azzal, hogy semleges távolból, némán és szenvedélyesen cigarettázva, küldjék a pillantások epedő meteorraját az érdekes férfiú felé.

Ezek a pillantások olykor csodálatosan beszédesek voltak. „Önnek van ezer milliója, vagy mondjuk ötszáz… Ha abból egyet nekem adna, maradna önnek még négyszázkilencvenkilenc… De én egy félmillióval is beérném, szükség esetén kétszázezerrel, sőt százezerrel is… Maradna önnek…“ és a többi. Ha Belizár csiklandós ember lett volna, akkor éreznie kellett volna a láthatatlan asztrál-kezeket, amelyek hizelegve és könyörögve tapogatták körül zsebeit.

– Ön olyan, mint az alexandriai világító-torony. A fáradt és éhes vándormadarak állandó ostrom alatt tartják. A lába körül ezer szegettszárnyú terv és reménység vonaglik.

– Ezt meg kellene mondani a szegény madaraknak. Jól érzi magát legalább ott fönn a magasban?

– Pedig ez a kellemetlenség adja meg a hatalom érzetét. Tegnap azt mondtam, hogy maga görög tipus, de vannak pillanatok, mikor inkább Budha szobrára emlékeztet. Azaz mégsem, mert Budha emberibb, szerénvebb, hogy úgy mondjam: szégyenlősebb, mint maga. Ő szegény örökké resteli, hogy nem tud segíteni a sok szerencsétlen flótáson, aki hozzá fohászkodik. Szégyenli, hogy túlbecsülik a hatalmát. Ez az istenek közös tragikuma. Maga azonban nem tartozik a szégyenlős istenek közé, maga afféle délamerikai aztekisten, nagyállkapcsú, emberevő ősbálvány.

– Köszönöm. Mondja, Edit, miért haragszik tulajdonképpen reám? – kérdezte Belizár nevetve.

– Mert az ön gőgös bálvány-mosolyának köszönhetem életem legnagyobb megalázását.

– Hiszen ez az! Napok óta támadom, maga pedig annyi tudomást sem vesz az én heroikus amazonattakomról, mint a vastagbőrü a szunyogcsípésről, vagy az aztek-bálvány az imádságról. -55-

Estebédnél ültek éppen és Edit Belizár elé tette üres poharát. Az amerikai vizet töltött neki és nyugodtan mondta:

– Hiszen én egyebet sem akarok. Ezúttal azonban – ezt be kell látnia – a látogatásom nem a hajójának, hanem magának fog szólni.

– A papok vára mellett, a kapun kívül, van egy épület, azt úgy hívják, hogy asszonyvár. Oda beeresztik a nőket, de tovább nem. Én azonban nem akarok megállani ott, ahol minden vászoncseléd megfordul, hanem be akarok menni oda, ahol maga egyedül van. Mondja, barátom, mit is rejteget tulajdonképpen a klauzurában? Talán azt a banális titkot, hogy maga is ember?

– Akkor mutassa magát olyannak, amilyen. Ez az egyetlen ellenérték, amit nekem adhat. Az asszony született társ. Ha kell bűntárs. Holttesteket dugdos a cellájában? Nem baj. Sőt annál jobb. Én virágok alá temetem azokat és illatfelhőkkel nyugtatom meg a lelkiismeretét. -56-

– Én nagyon reális vagyok. Tudom, hogy csak relativ érték vagyok és annyit érek, amennyire tartom magamat. Én elajándékozhatom, de el nem dobhatom magamat. Az arany a sárban is arany, de én csak egy szegény virág vagyok. Ennyi az egész.

– Alkalmasint rózsa, mert elég gyakran érezni a tüskéit. Nyugodjék meg különben, én nem rejtegetek a klauzurámban semmiféle titkot.

– Csak azt a férfias elhatározását, hogy nem lesz játékszer semmiféle nő kezében? – kérdezte szándékos álpáthosszal Edit.

– Ha játékszer volnék, akkor mindenesetre azt ambicionálnám, hogy az ön gyönyörű keze tépjen ronggyá.

Edit csillogó körmü, finom, szinte törékeny ujjai játszadozva forgatták az irizáló poharat. Az asszony ajka szélén különös mosoly jelent meg. Sok melegség, némi szomorúság, egy csepp gonoszság volt a mosolyában.

– Maga mégis rejteget valamit, – mondta makacsul. – Vannak aszkéta szerzetesek, akik pálinkát főznek és maga talán egy fanatikus, aki pénzt gyárt. Csak pénzt, mindig pénzt, azonkívül semmit.

– Annál rosszabb reám nézve. De nem gondolja, hogy ön kissé kiméletlen velem szemben, hősies Atalanté?

A kalydóniai vadkan-vadászatra gondolt, melyet egyik múzeumban látott és most tényleg úgy találta, -57- hogy Edit sápadt profilja és a márványrelief párductestü, ruganyos, szép és vérengző amazonja között valami hasonlatosság van.

– Szeretnék még kiméletlenebb lenni, – mosolygott Edit. – Szeretném magát megalázottnak, szenvedőnek, vérzőnek látni.

– Hogy azután fölemeljen és meggyógyítson? – kérdezte kajánul Belizár.

– Nem tudom, hogy mit tennék. Először mindenesetre megnézném, hogy mit rejteget a szívében. Lehet, hogy csak a nagy gyöngeségét. Az erő talán nem is egyéb, mint a gyöngeség álarca. Az erő a víg dal, melyet a sötét temetőben énekel a gyermek.

Belizárnak eszébe jutott, hogy Edit őt az imént emberevőnek nevezte és hangosan elkacagta magát. Az asszony azonban nem jött zavarba, hanem tovább is rajta tartotta pillantását, mely ezúttal olyan vérszomjas volt, mint a párductagu Atalanté kőtekintete.

– Belizár, – szólt később Edit, – maga talán okosan tenné, ha rövidesen túladna rajtam, ha faképnél hagyna és elutazna. Reménylem azonban, hogy nem hallgat a jótanácsomra és itt marad. Én ugyanis azt hiszem, hogy ha együtt maradunk, akkor mégis csak be fogok jutni azon a bizonyos kapun.

– Maga gránit-emberként szerepel. Ha én oda bejutok és azt találom, hogy megcsalta a világot és a lelke olcsó anyagból épült, – mi lesz akkor?

– Azt hiszem, hogy demolálni fogom önt, Belizár, kő kövön nem marad. Ne nevessen, kérem!

– Maga a Ddzsengisz Khán-féle iskola növendéke. Amit meghódít, azt föl is dúlja. Azonban engedjen meg egy kérdést a békés szatócsnak, aki sohasem értette a háború logikáját: mit gyülöl a hódító és mit szeret?

– Gyülöli a leleplezett gyöngeséget, amely azt állította magáról, hogy erő. És szereti az erőt, amely az ő kedvéért gyöngének tetette magát.

– A görög szentírás mást tanít. Herakles gyöngének tetette magát a lydiai királynő kedvéért és Omphale asszonyi ruhát és rokkát adott neki.

– Nos, és azt hiszi, hogy Herakles nagyon kellemetlenül érezte magát a selyemköntösben?

– Ő magára vette a tréfás kis megalázást, hogy könnyűvé tegye Omphale számára a tragikus nagy megalázkodást. A rokka volt a hitehagyott királynő enyhítő körülménye. Ez a rokka különben nem akadályozta meg Heraklest abban, hogy olimpusi istenné ne legyen.

Edit fölkelt és kezet nyujtott Belizárnak. Mára véget ért a kalydóniai vadászat. Az amazon fölment a hotel emeletére, a vadkan pedig vastag havannát dugott a szájába, azután fölkapaszkodott az automobiljára és elhajtatott Pireusz irányában. -59-

Alkonyatkor furcsa nagy felhő vonaglott az Akropolisz fölött. Olyan volt, mint a repülő fúria, a lobogó kígyóhaja fölért a zenitig.

Edit sápadt volt, nyomott kedvünek látszott. Szokása ellenére nem is öltözött estebédhez, hanem angol vászonruhában fogadta Belizárt.

– El fogok utazni, – mondta. – Moreában tegnap földrengés volt és a lapok azt írják, hogy sok ember meghalt. Itt is éreztek valamit. A komornám mondta az este, miután maga már elment és én nem is sokat aludtam az éjjel.

– A félelem nem kifejezés. Hideg undor és szomorúság szorítja össze a szívemet, ha arra gondolok, hogy van egy titok, egy erő, amely ezrével tiporhatja el az embereket, mint a hangyákat. Én nem félek a haláltól, legalább nem minden haláltól. Halála válogatja. De a halál legyen tragédia és nem katasztrófa. Engem fölháborít a véletlen hideg közömbössége.

– Lássa, ha tegnap nem beszéltünk volna a hajóról, akkor ma reggel kimentem volna Pireuszba és megkértem volna, hogy vigyen magával. Hiszen eszembe jutott. De most már nem lehet. -60-

– Feketekávéig meggondolhatja még a dolgot, – szólt kötekedve Belizár.

Asztalhoz ültek. Belizár úgy evett, mint a farkas, Edit azonban alig nyúlt a tálakhoz. Szótalan és szórakozott volt, azt a benyomást tette, mintha a messzeségbe fülelne, ahol minden pillanatban megszólalhatnak valami lesben álló ellenség ütegei.

Azután egyszerre rémült csend támadt az ebédlőteremben. Az a csend, amely a bányában megelőzi a robbanást. Edit valami gyönge villamos ütést érzett a térdeiben, egy kis szédülést a fejében, a csillár meglódult fölöttük, valaki leejtett egy tányért.

A vendégek meghökkenve néztek össze. Néhányan talpra ugrottak, a többiek követték a példát és a széklábak szakadatlanul nyikorogtak.

Megint egy lökés! Ezúttal harsogó zúgás kísérte, mintha százezer óriási madár kelne szárnyra. Egy olasz pincérfiu az ajtóhoz rohant és fisztulázó hangon kiáltotta: terremoto!

A fiu rikácsolása rettegéssel töltötte meg a levegőt. Az emberek a kijárás felé siettek. Eleintén rendben mentek, a hölgyeket előre eresztvén, a gyermekeket csitítgatva, de az ajtóban tolongás támadt és ekkor oly kétségbeesett türelmetlenség vett erőt a hátul állókon, mintha már szakadozna fejük fölött a mennyezet. Két perc mulva üres volt a terem.

Belizár nem mozdult a helyéről. Megfogta Edit karját és megakadályozta abban, hogy fölkeljen. -61-

– Nos, Atalanté, itt a kalydóniai vadkan! Hallod a röfögését? Most lássuk a hősiességedet!

Belizárban megvolt a ragadozók föltétlen fizikai bátorsága és a bátorsága kedvét lelte abban, hogy csillogtassa acélvértjét. Körülnézett: egyetlen pincér állott a pohárszék mellett, a félelemtől zsibbadt lábakon.

A pincér, egy hatalmas akarat sugallata alatt, gépiesen fölvette a tálat. Jobb karját a hátára téve, kifogástalan mozdulattal kínálta meg az amerikait. Belizár evett, közbe az ő rendes kaján mosolyával kémlelte Editet.

– Hőslelkü Atalanté, – mondta – ha ön netán félne a stukkós mennyezet alatt, amelyen tényleg némi repedések látszanak, akkor szakítsa félbe kalydoniai vadászatát és vonuljon a télikertbe, ott nem érheti baj. Az ön alázatos vadkanja most megebédel, de azután föl fogja keresni, addig csak tartsa készen nyílait.

Egy csepp részvétet sem érzett Edittel. Ez most nem is asszony, csak egy halálra rémült kis állat, amelyben az önfentartás ösztöne elnyom minden emberi indulatot. Ha fölugrik és eltorzult arccal, félszeg mozdulatokkal szalad világgá: ő bizony útjára engedi.

Edit a félelemtől tehetetlenül ült ott, mint a szepegő kisleány. Csak azért nem futott még ki a teremből, mert nem mert eltávozni ettől a nagy erőtől, amelybe úgy belekapaszkodott, mint a hajótörött a palánkba. Ez a nagy sugalló erő a biztonság érzetét terjesztette -62- maga körül és lassankint édes melegséget öntött Edit ereibe. A melegség forrósággá növekedett és valami különös, diadalmas mámornak lett az okozója.

A pincér, akin ugyanaz a heroikus mámor vett erőt, szolgálatkészen kirohant és a buffetben ugyancsak csillogtatta vadonatúj bátorságát. A dolognak híre ment: Belizárék odabenn pezsgőzni akarnak.

Belizár sugalló erejét most már a télikertben is érezték. Néhány fiatalember visszajött a terembe, egypár hölgy is követte a példájukat. Olykor a bátorság is ragadós divathóborttá lesz és ahány snob lakott a szállodában, az mind halálos elszántságot érzett a szívében.

– Lelkemre mondom, csodálom magát, Edit, – mondta Belizár. – Maga nagyszerü asszony és nagyon lefőzött.

– Ne higyjen a látszatnak, – szólt Edit. – Én nagyon gyáva vagyok. A nyomorult kis önuralom, amelyet most fitogtatok, az ön elhullatott morzsáiból került. Én nem akarom önt lefőzni, hanem meg akarom valamiről győzni.

– Ha arra kérem, hogy vigyen a hajójára, nem gyávaságból teszem, – hiszen látta, hogy le tudom -63- küzdeni még a természetes ösztöneimet is, – hanem azért, hogy az ön közelében lehessek.

Belizárnak nem is volt már kedve maradni. A terem különben is megtelt már emberekkel, akiknek arcán a bátorság hencegéssé züllött.

Fél óra múlva az automobil zúgva és csattogva repült végig az Athén és Pireusz között elterülő ősrégi olajfaligeten. Az asszony lehunyt szemmel ült Belizár mellett. Egész úton egy szót sem beszéltek. Később Edit odahajtotta fáradt fejét Belizár vállára. Most már a gépkocsi lármáján kívül még valami állandó hangot hallott: Belizár szívének erős lüktetését.

Egy tavaszi éjszakán annyi csillag hullott, hogy a föld megtermékenyült és a megvénült élet újjászületett. Hellász kövei rügyezni és virágozni kezdtek, a földből márványoszlopok bujtak ki, az oszlopokon kosszarvu oszlopfők nyiltak, az üres timpanonokban pedig virágzó fürtökben nőttek a kecses istenképek. Az azurszigeteken, melyeknek vonalai olyan merészen és harmonikusan olvadtak bele a tenger és az ég ércfényü mélységébe, mintha nem is valóság, hanem egy művész-isten muló viziói volnának, ismét kigyulladtak a régi istenek áldozati tüzei. -64-

Az Ariane diadalmas gályává változott, melyen a győző vitte a maga prédáját. A hajó orra előtt zordon tritonok lovagoltak merevszemü vizi szörnyetegeken és teli pofával fujták a tüskés csigatülköt; a hajócsapás tajtékförgetegében széphátu, nevető szemü najádok bukkantak föl. Egy-egy öböl ciprusfái alatt ujjongó emberfelhők gomolyogtak párducos fogatok körül. A parti sziklákról pedig fehér, fenséges fantómok tekintettek álmodozó szemmel a diadalmas gálya után.

– Zenét hallok a part felől, – mondta Edit. – Furulya, csörgődob, ének. Egy világos női hang, – sötét férfikar kíséri…

A közeli sziklafalak ércesen visszaverték a kazánház ritmikusan dagadó és apadó hangzavarát és az ember valóban azt hihette, hogy a sötétségben nagy embertömeg énekel szilaj ditirambokat. A kormányos sípja és a gépész csengője úgy szólt bele a zajba, mint a syrinx és a csörgődob. Belizár lehunyta két szemét és maga is hallgatta az éjszaka énekét. A szíve mámorosan kalapálta hozzá az ütemet.

Belizár azonban nem szerette mostanában, ha Edit elmerült a természetben. Ilyenkor megnyilt az asszony szíve, mint a kristályüveg, és ami forróság benne volt, az elpárolgott, akár az illó olaj. Most megint a csillagok szívták föl magukhoz és Belizárnak semmi sem maradt az asszonyból, csak a hüvös, élettelen kis keze, melyet fogva tartott. -65-

– Csillag a csók szinonimája, – kezdte megint Edit. – Kitől hallottam ezt? Ha két szerelmes száj találkozik, akkor lehull egy csillag. Ez rendjén való is, az utolsó csókkal legyen vége a világnak.

– Ez olyan probléma, – mondta, – mint az angol kőszéné. Száz esztendő mulva elfogy, – mivel füt akkor az emberiség? Hiszen majd kitalálnak valamit a tudósok. Csillag azonban van még odafönn szépen, azért nem is kell velük fukarkodni.

Az idő későre járt már és ők még mindig ott beszélgettek a sötét födélzeten. Az asszony a heverőszéken feküdt, Belizár mellette ült és tulajdonjogának szimbolumaként fogta a csillagok felé dezertálónak kezét.

– Nem tehetek róla, hogy az élet olyan szűk tömlöc. Amint megmozdulok, mindjárt beleütközöm a fekete falba. A szenvedés is, a szerelem is a halálban látja a maga fokozását.

– Halkabban! – intette Belizár. – Szent helyen járunk: itt született Afrodite. Káromlásnak vehetné, amit mondasz.

– Eretnek! Afrodite intellektusáról magamnak sincs valami jó véleményem, de a szerelemhez való tehetségét nem merném kétségbe vonni.

– Én igen, – vágott vissza Edit. – Az ő édes mosolyának sohasem volt köze a szenvedélyhez. A szerelem egyáltalában nem mosolyog. Az halálosan komoly dolog, – az egyetlen komoly dolog a világon. Afrodite nem is a szerelem, hanem az élvezet istennője. Kikapós asszony, kalandok után futkos. Ki kell egyszer már mondani az igazságot: a hellének egyáltalában nem is tudták, hogy mi a szerelem. A szerelem Ázsiában született és a szerelem igaz istennője Astarte. A sápadt arcu, a haldokló szemü, a véresajku Astarte, a titokzatos, kiszámíthatatlan, félelmetes istennő. Ő a bűn királyi bíborpalástját viseli és sohasem mutatja magát meztelenül. Meztelenül csak az ártatlanság jár és Afrodite valóban olyan ártatlan, mint bármely más szép állat.

– Bár beszélne tovább, – gondolta magában Belizár, akin valami nagyon kellemes tunyaság vett erőt. És Edit beszélt.

– Tegnap szereztem valamit Naxos szigetén. Egy kőfejet. Egy pirosfezes kis ember hozta a hajóra. Azt mondta, hogy Praxiteles remekműve, a szőlejében találta, de az ember nem úgy festett, mintha szőleje volna. Megmutassam?

Belizár tapogatva kereste meg a villamos kapcsolót, -67- a következő pillanatban a fejük fölött levő tölcsérből vakító fehér fénysáv villant elő, szívén találva a megijedt éjszakát és kerek fénytányért vetve a fekete födélzetre. Belizár sietve visszavonult a homályba, Edit azonban ott maradt a fénykörben, megszeppenve és kissé megszégyenülten dörzsölve a pilláit.

A két keskeny, ideges keze fölemelte a fekete kendőbe takart nehéz követ, azután óvatosan, szinte félénken kihámozta a selyemből. Belizár figyelmesen nézte, közbe kissé feszengett, mintha egy exhumálás szemtanúja volna. A szeme most két fehér kőszem meredt és üres tekintetével találkozott. A kőfej fiatal szép nőé volt, aki a rémülettől és a fájdalomtól dermedten, megsemmisülten és reménytelenül, félig nyitott szájjal, megtört szemmel bámult a villamos lámpába.

Edit gyöngéden a két tenyere közé fogta a fejet és hosszan farkasszemet nézett vele.

– Talán valamelyik Niobida halálát, vagy egy amazon agoniáját. Annyi bizonyos, hogy a szenvedés kifejezése rettenetesen igaz.

– Ez először is nem eredeti munka, hanem másolat, hamisítás. Rögtön megismertem, mert Nápolyban egy ízben már megvettem a fej párját. Ott tucatszámra gyártják ezeket és az én görögöm is alkalmasint onnan hozatja. Az eredetije egyébként nem is görög, hanem késői római munka. A csókbolond nimfát vagy bacchánsnőt ábrázolja. Ezt az arcot nem a fájdalom, hanem a gyönyör dúlta föl. Ez nem agónia, hanem mámor. A halál fensége hajszálnyira hasonlít az élet őrjöngéséhez. -68- Ezen nincs mit mosolyogni, édes barátom és én nagyon csodálom, hogy az ön Afroditejának kedve van nevetni. Úgylátszik, a derék olimpusi asszonyság sehogysem tudja megérteni, hogy itt miről is van szó tulajdonképpen.

Edit ott ült a fénygömb közepén, mely még sötétebbnek mutatta a körülötte elterülő nagy éjszakát. Olyan volt, mint egy idegen kis csillag egyetlen lakója. Még egyre a kőfejet nézte, mintha annak arcáról olvasná le azt, amit mond.

– Nekem bizony nincs kedvem nevetni. Én most megint fölértem életem egyik csúcsára és tudom, hogy minden lépés, melyet ezután teszek, lejebb visz a mélységbe.

Edit olyan gyöngéden és fölényesen nevetett, mint a fiatal anya, mikor a gyermeke valami kedves naivságot mond. Egyszerre jókedvü és bizalmaskodó lett. Cigarettát kért és a fénykörben megjelent Belizár nagy keze a nyitott aranydobozzal.

– Te, – mondta Edit, miközben kék füstfelhőt fújt a bacchánsnő szeme közé, – te Belizár, mondok neked valamit. Ne gondolj soha arra, hogy engem -69- feleségül végy. Nem látom most az arcodat, de tudom, hogy kajánul mosolyogsz…

– Mosolyogsz, ha mondom, a hangod is elárulja, hogy mosolyogsz! Mindegy! Ne akarj engem feleségül venni. Tudom, tudom: nincs az Unióban az a kócsagtollas, gyémánt harisnyakötős Gibson-girl, aki édes-örömest hozzád nem menne. A vasutkirályok és petróleumcsászárok érzelmes leányai mind rólad és a bank-letétjeidről ábrándoznak. Azt hiszem, ha kissé lapozgatunk az Almanachban, találunk olyan megszorult uralkodó fejedelmet is, aki hozzádadná a leányát. Te mindenkit elérhetsz, akit akarsz, éppen csak engem nem, aki pedig a legolcsóbb asszony vagyok mindazok közül, akik valaha a nyakadba varrták magukat.

Belizár nem tudott mit válaszolni. Mindenképpen kényesnek találta a tárgyat. Ha igazat ad Editnek, megbántja, ha ellentmond neki, sikos talajra lép. Edit jól titkolt perfidiával élvezte a zavarát, majd így folytatta:

– Én szerelmesnek – ugyebár? – egészen tűrhető vagyok, de a házassághoz nincs semmi tehetségem. Bolond ember, aki a fejébe veszi, hogy jóravaló barátnőjét rossz feleséggé degradálja. Te nem vagy bolond és ezzel végeztünk is a kérdéssel, reménylem mindenkorra.

Edit ajkán finom és gonosz kis mosoly jelent meg, miközben női Hamletként megint farkasszemet nézett a kezében levő kőfejjel. -70-

– Valamiért mégis irigyelhetjük ezeket, mi újak a régieket. Az ő pogány szemük kifelé nézett és amit láttak, az szép és tökéletes volt, mert a természet volt. Mi befelé tekintünk és furcsa, felemás dolgokat látunk. Mikor megölelsz, akkor is látom magamat és olykor így szólok magamhoz: Nini, Ladányi Edit, te most azzal az idegen úrral ölelkezel, akit egy-két héttel ezelőtt bemutattak neked egy budapesti szalonban…

A többit már nem merte megmondani, pedig a nyelvén volt: Amióta nő vagyok, az életem örökös utazás a férfi felé. De minél közelebb érek hozzá, annál kevésbbé tudok rátalálni.

Ezt azonban akkor sem mondhatta volna meg, ha bátorsága lett volna hozzá, mert Belizár hirtelen széttépte a fehér fénygömböt, melybe Edit begubózta magát, eloltotta a villamlámpát, magához ragadta az asszonyt és elnémította egy csókkal. Ebben a csókban több volt a sértett hiúság keserűsége és a zsarnoki harag, mint a gyöngédség. Ha nem lett volna olyan sötét, akkor Belizár megláthatta volna, hogy Edit arca e pillanatban csodálatosan hasonlít a kőfejhez, amely időközben kiesett az asszony öléből és dübörögve gurult végig a födélzeten.

Az Ariane akkor már ázsiai vizeken járt, Chios szigete alatt. Pelinaeas hegyfok lejtőjén gigantikus templomfalak emelkedtek, amelyek még kormosak voltak Astarte oltárának tüzétől. -71-

Edit megint egyszer fölgyujtotta maga mögött a múltját, „mint a menekülő indián-harcos az őserdőt“ – mondta maga. Az üldöző falka, a gyülölt hétköznapok elmaradtak az égig csapó tűzorkánban és a szive ujjongott, mintha most már végleges győzelmet aratott volna az élet fölött.

Valami hallgatag megállapodás folytán Belizár nem avatta be az asszonyt úti tervébe. A tenger ura – félig tréfás emfázissal így nevezte Edit – kedvét lelte abban, hogy bacchantikus diadalmenetben, látszólag terv és cél nélkül kóboroljon az azurszínü sivatagban. És Edit, aki félig rabnak, félig szultánának érezhette magát, annyit tudott csak, hogy útjok kelet felé visz, mindig a fölkelő nap irányában. Ehhez a lakomához csak Homér tengere énekelhette a méltó nászdalt.

Belizár, aki ifjabb éveiben azzal volt elfoglalva, hogy farkaséhségü ambicióit etette, érettebb korában pedig saját góliát-podgyászának teherhordója lett, most végre egy időre le tudta rázni a rabságot, amelyben önmagát tartotta. A nőktől, bár annyit fogyasztott közülök, mint a kékszakállu herceg, az idejét mindenkor jobban sajnálta, mint a pénzét és tulajdonképpen Edit volt valamennyi közül az első, akitől nem tudta megvásárolni azt a jogot, hogy utólag megvesse.

Belizár reggeltől-estig nyomon követte barátnőjét, „mint párját a hímoroszlán“, tréfálkozott Edit, – de azért volt az asszonynak mindennap egy órája, -72- amikor egyedül volt önmagával. A hátsó födélzet alatt volt egy erkélyszerü sétafödélzet, – a szultána kertje, – amelyre csak a ladys room-on át lehetett jutni, ott minden hajnalban megvárta a napfölkeltét. (Héliosz kultuszának ezt a nemét angol turistanők terjesztik, akik így akarják megóvni bőrük üdeségét és idegeik acélosságát.) Könnyü pongyolában járt-kelt a hajnali fényben, hogy azután egy óra múlva, ha már vakítóvá lett a világosság, visszaosonjon homályos hálószobájába és visszabujjon az ágyába.

Ezek a hajnali órák fölségesek voltak. A födélzeteken mély csend volt, az éjjeli őrség még nem jött elő a kormányházból, az Ariane érctüdeje egyenletesen lélegzett, mint a békés alvóé. Künn, a tengeren, a születő nagy fényesség első sejtelme derengett. A tájkép csodálatosan intimus volt, a felhők, a parti hegyek, az alvajárókként vonuló vitorlás hajók, a halászó sirálycsapatok mind a maguk helyén voltak, mint egy régi német tengerkép gondosan megfestett részletei. Edit levetette szándáljait és mezitláb járt a födélzet hűvös palánkjain, amelyeket barnára festett az éjjeli harmat. A könnyü ruha alatt érezte karcsu macskatestének minden izmát és gyönyörködött mozdulatainak ruganyos puhaságában. Úgy szívta magába a hajnali levegőt, mint valami részegítő italt. Soha oly megnyugtató távolban nem érezte magát az emberektől, Belizártól is, és soha oly mámorító közelségben önmagához, mint ilyenkor. Néha oly győzelmes érzés fogta el, mintha az élet, ez a kiszámíthatatlan és veszedelmes fenevad, most már a lábai előtt heverne és ő ráléphetne meztelen talpával a nyakára. -73-

Váratlanul és közelről jelent meg a föld, mintha éppen most bukkant volna föl a tengerből. A görög tájaktól elütő, mélyfekvésü, barnazöld, ingoványos sikság volt, a háttérben dombokkal és komoly profilu hegyekkel. Egy eleven lélek nem mozdult a réten, lomha csöndesség ült fölötte, melyet alig-alig tudott megmozgatni a hajógép érces dübörgése.

E pillanatban megszólalt Belizár hangja Edit feje fölött. A nagy födélzeten volt, alig néhány méternyire fölötte, de lelátni nem tudott onnan.

A delfincsapat, csupa öreg nagy hal, ott vonult a lapos part mentén. Nagyokat fujva, nehézkesen bukdácsoltak, mint az elhizott atléták. Editen erőt vett a vadászláz.

Tíz perccel később már yachtsapkával a fején, indulásra készen jelentkezett.

Motoros csónakba szállottak. Legényt nem is vittek magukkal; Edit, aki máskor is vezette már a kis hajót, a kormány mellett ült, Belizár pedig winchesterével a csónak orrán helyezkedett el. A benzines, több amerikai és európai verseny bajnoka, fanatikus buzgalommal hasította a vizet, szétfutó hullámgátakat túrva föl orrával. -74-

– Tudja, miféle vidék az? – kérdezte Belizár, állával a part felé intve.

Edit valami áhitatos kis szédülést érzett. Most már másképp hatott reá a vidék, mint két perccel előbb. A sívársága monumentális volt, a hallgatása sokatmondó, a távoli dombok földult oltárokra emlékeztették, a fönnúszó felhők pedig tragikus kórusba csoportosultak. Ez grandiózus színpad, melyet az emberiség első nagy passziójátéka szentelt föl. Évezredekkel ezelőtt valaki éneket mondott itt és aki erre jár, visszafojtja a lélegzetét és fülel, hogy nem zúg-e föl a visszhang.

– Lám, a miliő sugalló ereje! Olvastam egy keresztény püspökről, aki Julianus császár idejében itt élt Trója vidékén és titokban áldozatokat mutatott be Hektor szellemének.

– Én Heléna szellemének áldoznék, – mondta Edit komoly arccal. – Ő találta ki a nő sexuális beszámíthatatlanságának divatos elméletét. Miután fölégették miatta Iliont és kiirtották a trójaiakat, hazament Lakedemonba és azzal magyarázta meg szökését, hogy a kegyetlen Afrodite bocsájtotta reá azt a csapást. Az achájok modern gondolkodásu emberek voltak és elfogadták a pszichopatikus magyarázatot. A budapestiek, sajnos, elmaradottabbak és én azt hiszem, -75- mire hazakerülök Trójából, Árkayné ő méltósága már kimondta, hogy engem nem lehet teára hívni.

– Tudok Árkayné ő méltósága ellen biztos ellenmérget, – szólt Belizár. – Ne menjen többet haza Budapestre.

Edit az Ariane felé kormányzott és ekkor észrevette, hogy a félgőzzel haladó yacht az orrát már nem kelet, hanem nyugat felé fordítja.

– Vissza kell mennem Olaszországba, – magyarázta Belizár. – Ma éjjel radiotelegrammot fogtunk föl, amely Nápolyba szólít.

– És én azt hittem, hogy Konstantinápolyig még eltart, – mondta halkan és szomorúan.

– A Seabird telegrafált Nápolyból, Macdonald yachtja. Macdonald üzlettársam és New-Yorkból jött, hogy velem beszéljen.

– És miért nem jön utánunk Konstantinápolyba? Miért kell nekünk Nápolyba mennünk? -76-

– Ott most együtt vannak az összes olasz hajótársaságok képviselői, akikkel dolgunk van. De nem értem magát, mi kifogása Nápoly ellen?

Edit nem válaszolt, a szeméből azonban könnyek peregtek, szakadatlanul és csillogva, mint a gyémántlánc szemei.

– Sírok, mert most már nem a fölkelő, hanem a lenyugvó nap irányában megyünk. Tudom, most már lenyugszik az én napom is.

– Elment az esze? – csattant ki Belizár gorombán. – Egypár napi dolgom lesz Nápolyban, annyi az egész, – azután, ha akarja, visszajövünk ide és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

– Nem, barátom, ide én soha többé vissza nem jövök, hiszen az olyan szomoru volna, mint a látogatás a temetőben. Minden hegyfok, minden öböl egy-egy sír, melyben egy meghalt Belizár és egy föloszló Edit fekszik, a levegő pedig teli van kihült csókok kísérteteivel. Talán meghosszabbíthattuk volna életünket, de újból kezdeni nem lehet. Én meg sem próbálom, nem akarok hazajáró lélek lenni. Nápolyban partraszállok és tisztességes halotthoz illően hazavitetem magamat a családi sírboltomba.

Az amerikai már tudta, hogy Edit nőies lágysága olyan, mint a bársony hüvely, mely acélpengét takar és nyugtalankodni kezdett. -77-

– Ha nem parancsolhat magának, – folytatta Edit – akkor miért megy Nápolyba? Tudom, örömest maradna velem.

– Törődtem én a botránnyal, mikor magával jöttem? Mi a botrány? A frakkos és gyémántfülbevalós csőcselék fecsegése.

– Üzlet az, amiből pénz lesz, ugyebár? Pénzre van szüksége? Vegye el az enyémet. Amerikai fogalmak szerint nem sok, de mégis annyi, hogy üzletszámba mehet. Cserébe hosszabbítsa meg az életemet két héttel.

A sértő szándék olyan nyilvánvaló volt, hogy Belizár meg sem haragudott. Inkább sajnálta barátnőjét.

– Köszönöm és szükség esetén igénybe is veszem jószívü ajánlatát. Egyelőre azonban még nem aktuális a dolog, mert ha ezer esztendeig élnék is, akkor sem tudnám elkölteni amim van, – mondta nagyszerü yankee-gőggel. -78-

– Akkor a pénzszerzés vágya magánál beteges mánia. Olyan, mint az alkoholizmus, vagy a morfiumdüh. Szegény ember, miért nem gyógyíttatja magát, miért nem próbál leszokni róla?

– Mérsékelje magát, Edit. Semmi egyébről, csak a becsületemről van szó.

– Mit beszél becsületről? Én nem értek hozzá, különben nem volnék a szeretője. Maga sem ért hozzá, különben nem volna milliárdos. Ne, Belizár, ne hazudjunk egymásnak, – mi ketten tudjuk, hogy a becsület nem egyéb, mint a gyöngék és a gyávák enyhítő körülménye. Amit az ember nem tud vagy nem mer megtenni, attól a becsülete tartja vissza.

Belizár, aki a gyakorlatban lelkiismeretlen volt, mint bármely kalandor, elméleti dolgokban azonban hajlott az angolszász fölfogáshoz, visszahökkent ettől a rettenetes definiciótól.

– Mondja, Edit, miben hisz maga tulajdonképpen? – kérdezte szelid fölénnyel.

Nem beszélt többet, hanem minden figyelmét a kormányra fordította. A hajókormányzás törvényeit fejtetőre állítva, szeszélyes kígyóvonalban vezette a csónakot, majd pedig összefonódó iveket vágott a víztükrön, mint a műkorcsolyás a jégen. Belizár nevetve tiltakozott a játék ellen, Edit azonban nem hederített -79- reá, a szeme ragyogott, az arca kipirult, láthatólag nagy élvezete telt a titáni erejü kis hajógép engedelmességében és megrészegedett a gyors rohanás gyönyörüségétől.

A vadászatból nem lett semmi, a delfincsalád már valahol a Dardanellákban kergette a tonhalat.

A csónak az asszony kezének engedelmeskedve, veszett berregéssel iramodott a part egy meredek agyagfala felé.

Edit mélyen a kormánykerék fölé hajolva, sápadt arccal, összeharapott fogakkal nézte a nyílsebesen közeledő partot.

A benzines hirtelen megrázkódott és oldalvást feküdt, miközben zúgó tajtékförgeteg szakadt a bennülők nyakába. Edit az utolsó pillanatban mégis elfordította a kormányt és a maga tengelye körül perdülő csónak nagy ívben a nyílt tenger felé iramodott. Az asszony azonban hamarosan megismételte a vakmerő attakot, hogy azután a döntő percben ujból megfusson. A sapkája elveszett, kibomlott haja a homlokába csapzott, mindaketten bőrig megáztak.

Ez több volt a játéknál. Belizár éles tekintete leolvasta Edit arcáról az igazságot. A halál gondolata vezette a csónakot és az élet ösztöne kapott bele a kormányba. Mikor a megsemmisülés felé repült, Edit -80- arca elszánt volt, mint a vadkant űző Atalanteé; mikor visszamenekült az életbe, a naxosi kőfej reménytelen és nőies tehetetlenségére emlékeztette. Az amazon-attak, a hősiességnek és a gyöngeségnek ez a küzködése, lenyügözte Belizárt és rászabadította szívére az ősi nagy részvétet, melyet a férfi készen tart a nő számára. Ime, a nő örökké csak ott kering saját szívében, mint a skatulyába zárt dongó.

– Edit, hagyja ezt! – mondta csöndesen és melegen és kivette kezéből a kormányt.

Visszatértek az Arianera és Edit, akin valami különös megszégyenülés vett erőt, szó nélkül a kabinjába vonult.

Belizár később bement a könyvtárba és találomra a kezébe vett egy folyóiratot. Hamar letette azonban megint, mert valami finom, meleg illat vonta magára a figyelmét. Körülnézett és egyik nagy angol kerevet támlája mögött fölfedezte az asszonyt, aki némán és mozdulatlanul feküdt ott. Belizár hozzátelepedett és mikor föléje hajolt, ajkával érezte, hogy barátnőjének arca csupa könny.

– Ma igen, de holnap már nem leszek az. Amíg a nagy magányban úsztunk, szembe a nappal, addig nem volt köztünk semmi idegen. Te király vagy ezen -81- a hajón és én a te asszonyod vagyok. De most jön Nápoly a hoteljeivel, a turistáival, jön Macdonald és az üzlet. Jön az élet, a társaság, a divat, a pletyka, jön minden ami kicsi, mocskos és mérges. Te megint Mister Belizár leszel, a trösztember, nekem pedig ujra magamra kell vennem annak az idegen és ellenszenves budapesti asszonynak az álarcát, kinek Ladányi Edit a neve.

Mennyi honvágy, mennyi remény, mennyi ujjongás egy szóban! Edit lehunyta a szemét, kéjesen kinyujtotta a karmait és hangosan szívta a levegőt, mintha valami édes, forró, exotikus illatot érezne.

Belizár tépelődve bámult a szoba mennyezetére. Később fölkelt és kiment. Edit azalatt mozdulatlanul feküdt a kereveten. De aztán hirtelen a könyökére támaszkodott és visszafojtott lélegzettel fülelt. Valami változás történt a hajó mozgásában! Fölpattant és nesztelen macskaugrással az olvasóasztal közepén lévő nagy delejtűhöz rohant. Az Ariane megint északkelet felé haladt, Konstantinápoly irányában!

A visszatérő Belizár a kereveten találta az asszonyt. Lehunyt szemmel feküdt ott. Egy szót sem beszéltek, de az amerikainak az az érzése volt, mintha Edit szájából, hajából és testének minden pórusából -82- tűz áradna. A kőarcu steward azután villásreggelihez szólította őket.

Az egész délutánt a födélzet árnyékvető ponyvája alatt töltötték. Kivül lángoló és vakító napfény áradozott. Mindakettőjüknek könyv volt a kezükben, de nem sokat olvastak, inkább egymás arcát kémlelték.

– A galipoliszi világítótorony, – törte meg a csendet Belizár. – Szembe vele van Lampszakosz.

Edit az ázsiai partot nézte, ahol valami, talán egy bádogtető vagy csak egy ablaküveg, vakítóan csillogott a napfényben.

– A szerelmi őrjöngés metropólisa. Soha sehol a világon olyan táncot nem lejtettek, mint a lampszakoszi nők. Biztos vagyok benne, hogy Salome is azt járta el Heródes király előtt. Mert Heródesék hellén műveltségü emberek voltak és Salome mindenesetre valamelyik görög felsőbb leányiskolában nevelkedett.

– Mi a késői születésünkkel sok érdekes látványtól elestünk, – mondta Belizár. – Jó volna látni azt a táncot.

– Vigyázzon, – szólt Edit, – az a tánc emberfejekbe ment. Mert aki egyszer eljárta, az kimondta az utolsó szót, amit a nő kimondhat. Annak egész életére nem maradt több titkolni valója.

– Akkor nem is volt több joga az élethez és Wilde nagyon jól tette, hogy megölette Salomet a tánc-pauzában. -83-

Miután napok óta a görög tenger kék-ezüstös kristálypusztáinak csöndjében kóborolt az Ariane, most egyszerre bíboros és aranyos fénybe jutott és milliók szívdobogásának félelmetes és nagyszerü harmóniáját halotta maga körül.

A horgonylánc mennydörögve zuhant le a tengerfenékre, a karcsu nagy hajótest puhán ringott az Aranyszarv sodrában és elefántcsontszínü foltként olvadt bele Konstantinápoly tájképének közepébe.

A víz sötétkék, az égboltozat világosan tündöklő, a parti hegylejtőkön fölkúszó házak pasztellszínűek, mint egy ódon szőnyeg öltései és százezer közömbös ablakszemmel bámulnak a tenger tükrébe, a magaslatokon ezer gyöngyszínü kupola és fehér minaret emelkedik a reggeli párába. A tetők és a tornyok, a hidak és a hajók vonalait izzó arannyal rajzolja körül a fölkelő nap és a Boszporuson sikló bárkák is vibráló aranycsapást vonnak maguk után.

A város idegenszerü és mégis régóta ismerős, félelmetes és megkapó, mint a valóvá lett ifjúkori álom. Ez nem egy, hanem száz, különböző századokban és zónákban nőtt város összerakott mozaik képe. A szétugrasztott bábeli toronyépítők újra összeverődtek itt és mindegyikük magával hozta elmúlt évezredek lázas álmait.

Ezek a szürke tornyok egykor gót hadak csatakiáltását verték vissza; a komor kapuívek alatt keresztes vitézek lovagoltak; az ősi platánfák bizánci császárnék illatos fejére hullatták hervadt lombjukat; a -84- bazárok kaptárainak tízezer odujában kelet minden rongya és minden kincse szunnyadozik; a parton fehérlő márványpaloták aranyrácsos ablakából asszonyvirágok gondolata száll a vonuló hajók után; a nyugat söpredékének bűntanyái mellett zománcos napkeleti színekben égő, csipkés-közetü kutak csobogtatják vizüket; szurtos árúraktárak tövében fáradt hódítók alusszák örök álmukat; a kikötő pedig, ezer hajókéményének és árbócának józan, logikus vonalaival, gőzdaruinak és hajószirénáinak lármájával, szemérmetlen ébresztőóraként szól bele a kelet fülledt és fanatikus álomképeibe…

A Valide-hídon, amely elmúlt évezredeket köt össze a mával, örökké tart az emberi indulatok titokzatos jelmezes menete. A gőg aranyhintója előtt a buzgalomtól lihegő szolgaság nyit utat, a nyomorúság sarlóvá görbülten, mankón vánszorog, a kapzsiság panaszosan üvöltő énekkel kínálgatja szegényes hazugságait, az erőszak gőgösen csillogtatja fegyvereit, a fanatizmus kevély alázattal halad útján, a vágy pedig fátyolos arccal, pézsmaillatot terjesztve suhan végig a tömegen. Tolongó sokaságban és mégis örökös egyedüllétben, egymáshoz szorulva és egymáshoz idegenül csoszognak végig az élet hídján Ádám gyermekei.

– Ez az asszonyi élet igazi sava, – gondolta magában Edit –: egy férfi társaságában, akinek acél idegei és vas izmai vannak, bekalandozni a veszedelmes és ingerlő ismeretlenséget…

Ő a vállára terítette Konstantinápolyt, mint a mesés fényü, bár kissé rongyos brokátot; megitta, mint -85- a tüzes és kábító italt; belészállott, mint a párás, illatos fürdőbe.

Minden lépése újabb meglepetés felé vezette. A faházak között kanyargó szűk sikátor nagyot fordul és a kalandozók visszahökkennek az eget elrekesztő kupola előtt, amely meredek lépcsők fölött trónol, kolosszális és lenyügöző plasztikával, mint a földre hullott idegen planéta. Majd omladozó boltív alatt haladnak át és a világváros viharzó zaja közepett az álmadozás szigetére toppannak, ahol óriás platánfa árnyékában száz alvó kutya társaságában száz komoly szemü férfi szívja a pipáját. Tovább! Órákig járnak a bazárváros labirintusában, mindig alacsony bolthajtások alatt, föl a dombnak, le a völgynek – egy-egy keresztúton mesésen derengő mélységekbe látnak – a felső ablakréseken át beszűrődő ferde fénykévék csodálatos holmikat világítanak meg, a homályban álomszerüen idegen emberek nyüzsögnek. A tömeg sodra megint kiragadja őket valamelyik főutcába, lovas csapatok és véget nem érő kocsimenetek között száz mesterember rohan és panaszos céhdalát énekelve kinálgatja portékáját. Láthatatlan tornyok magasságáról szemrehányóan és nyomatékosan, mint a lelkiismeret szava, Allah dícsérete zeng bele a kenyér himnuszába. Egyszerre megint magukra vannak a kalandozók, ájtatos ciprusfák alatt, fehérturbános sírkövek között, és a házkémények erdeje fölött belelátnak az arany messziségbe, ki az alvó Propontiszra, mely fölött parányi tűzszikrákként keringnek a sirályok, el a napfényben tündöklő ázsiai hegyekre.

– Micsoda szag! – mondta kissé elfulladó hangon, ideges macskaorrának cimpáit mozgatva.

Edit azonban más véleményen volt és lándzsát tört a város jó szaga mellett.

– Magának degenerált orra van. Az ilyen süket orr csak kétféle szagot ismer: jót és rosszat. Ennyi joggal a színeket is szépekre és csúnyákra oszthatná. Illat azonban van ezerféle, sokkal több, mint szín. Van vidám és szomorú, vonzó és ijesztő, naiv és raffinált, forró és hideg, zománcos fényü és nyers – mit mondjak még? – és van olyan érdekes illat is, amely élményszámba megy és amelyre évek múlva is visszaemlékezik az ember. De erről magának hiába beszélek, úgy sem érti meg.

– Lehet, hogy valami téves nevelési rendszer áldozata vagyok. De milyen Konstantinápoly illata?

– Megrendítő és káprázatos szimfónia. A pogány vadság és erő illatába forró és fényes ázsiai fűszerszagok vegyülnek. Vannak itt zúgok és közök, amelyek kábító vérszagot lehelnek. Ez rettenetes, de egyszersmind részegítő is. Sajnálom magát, hogy nem érzi az édes leánytest-illatokat, amelyek vékonyan a levegőben úsznak, mint ősszel az ökörnyál. Én itt már világtörténelmi szagot is szívtam magamba, megéreztem, vagy inkább csak megsejtettem a bizánci császárság megfakult illatát. Ünnepélyes és szomorú szag volt, hasonlított némileg a mirháéhoz, az volt az orrnak, ami a fülnek az angol kürt hangja. -87-

– Ebben a pillanatban milyen motivumot érez? – folytatta a kötekedést Belizár.

– Konstantinápoly összes szagai elhalványodnak, most csak a bűn nagyszerü és gyalázatos szagát érzem.

– Ezt az illatot eddig csak egyszer éreztem, még pedig egy budapesti ember közelében, akit maga nem ismer, valami Tihanyi nevü író…

Belizárt dühbe hozta, hogy Edit egy idegen férfi alakját szőtte bele intimus fantáziáiba.

– Menjünk. A maga orra perverz, édesem. Én ezt a miliőt utálatosnak találom.

Belizár még az este bosszút vett Editen. Egy testes könyvet hozott a dohányzóba.

– Most már tudom, honnan ered a maga vonzalma bizonyos illatok iránt. A macskafajokról olvasom, – hallgassa csak! – hogy sajátságos előszeretetet mutatnak egyes szagok, így a Valeriana és a Tenerium marum iránt.

– A macska – felis catus – az ujjonjáró ragadozók közé tartozik. A selymes teste karcsu, de erős és szívós, a feje kerek, állkapcsa rövid, nesz nélkül jár, a sötétségben is lát és nagyon tiszta. Könnyen megszelídül, de vérengző hajlamáról nem mond le és mindig megbízhatatlan és kiszámíthatatlan marad… -88-

– Miért nem teszi hozzá, hogy hímzett lila foulard-ruhát visel, Hamid-cigarettát szí és dormog, ha megsímogatja a gazdája? – kérdezte Edit.

Másnap folytatták a kalandozást és ekkor Fanar külváros egyik utcáján kis csődületet találtak.

Két hófehérbe öltöztetett angol volt a csődület központja. A matrózok, akik láthatólag kissé borosak voltak, a kikötőbe vezető útat tudakolták és egy tucat görög meg örmény suhanc egymással versenyezve ajánlgatta nekik szolgálatait.

– Ezek az angolok úgy viselkednek idegen földön, mint a hülyék, – morogta nem minden bosszúság nélkül Belizár.

Valóban olyanformán viselkedtek. Összekapaszkodva állottak, esetlenül, mintha terhükre volnának az izmaik, közbe komoran forgatták fénytelen halszemüket. Bár hajósinas koruk óta mindig a nagyvilágot járták, az angolon kívül semmiféle nyelvhez nem konyítottak, minden más beszéd értelmetlen madárcsicsergés volt az ő fülüknek. Az utcai suhancok finom arcélü, elmés szemü, fölényes mosolyu legénykék voltak. Különféle nyelveken faggatták az angolokat és akadt köztük olyan is, aki öt-hat európai nyelven kelepelt. Közbe egyetértő pillantásokat váltottak és oly fölségesen mulattak az angolokon, mint a gyermekek a cirkuszi bohócokon.

– És sehol annyi fatuskót, mint angolszászok között, – egészítette ki Belizár. – Bizonyos, hogy az angol alsóházban nem fordul meg annyi értelmes és tehetséges fej, mint itt a Fanar csapszékei körül.

– Meg vagyok róla győződve, hogy az angolok éppen a nehézkességüknek, a fantáziahiányuknak, vagy ha tetszik: a tehetségtelen voltuknak köszönhetik sikereiket. Ők semmit sem tudnak, csak azt, amit kalapáccsal vertek a fejükbe és éppen azért jól is tanulják meg és soha sem felejtik el azt, amit tudniok kell. Olyan fantáziátlanok, hogy csak azt látják meg, ami az orruk előtt van és azért az életük és a politikájuk mindig a reális valósághoz igazodik, mint a jól vezetett hajó a delejtű után. A keleti ember pedig csupa fantázia és intuició. Ő ahhoz is ért, amit soha sem tanult, ennélfogva azt sem tanulja meg, amit tudnia kellene. Neki akkora fantáziája van, hogy meglátja azt is, ami nincs, a banális valóságot pedig többnyire bagatellizálja. Minden angol emberben egy korlátolt speciálista és minden keleti emberben egy geniális enciklopedista lappang. Az angol ember csavar valamelyik gépben, a keleti önálló és befejezett egész, mikrokozmosz, egyéniség. Már Magyarországon kezdődik az enciklopedisták hazája. Ott minden ember politikus, filozófus, nyelvész, szónok, költő, emberismerő és egy kissé színész is. Ott minden naplopó egyéniség és minden tökfilkó szellemes ember. A balkániak azonban még okosabb emberek, – de hát még csak a görögök, az örmények! A Levanteban minden dragomán nagyobb -90- emberismerő, mint akármelyik angol államférfi és minden facchinó több nyelvet beszél, mint bármely amerikai diplomata. Szóval: a keletiek repülnek, az angolszászok pedig négykézláb járnak, a keletiek azonban cél és irány nélkül keringenek a pocsolyáik fölött, mint a bíbic, mialatt a nyugatiak körülkússzák a világgömböt. Maga pedig, édes barátnőm, nyugodtan alhatik a kabinjában, amíg két ilyen brit fatuskó virraszt a kormány mellett, mert azoknak nincs annyi fantáziájuk, hogy felhőnek nézzék a parti sziklát, vagy hogy a hajócsapás hullámaiban a kedvesük alakját keressék.

Erről a tárgyról, az angolszászok faji tulajdonságairól, gyakran és szívesen beszélt Belizár. És ezzel árulta el leginkább, hogy maga nem angolszász eredetü, mert a tenger színjátékát mindenki ismerheti, csak a hal nem, amely benne él.

– Minden a fantázián fordulna? – kérdezte Edit, akit láthatólag érdekelt a tárgy.

– Azt hiszem igen, bár az is meglehet, hogy a fantázia túltengése nem oka, csak szimptomája a keleti sülyedésnek. A nagyfantáziáju népek olyanok, mint a rossz kazán: az energiájuk haszon nélkül sistereg el a réseken. Soha sem látnak tisztán, mert örökké forró gőzben járnak. A keleti országok többé-kevésbbé mind álomországok. Itt az erőt a gondolat vakmerősége pótolja, a tettet a szó. Ezek az országok a valóságban szegények és mocskosak, a polgáraik fantáziájában azonban nagyszerűek és csak valami gonosz történelmi véletlen akadályozza meg őket abban, hogy a civilizáció tetején ne álljanak. Beszéljen balkáni emberekkel -91- és meg fogja tudni, hogy a bolgár a világ legtehetségesebb nemzete, a szerbek az emberiség virága, Cetinje a föld koronája. Ezek az emberek cserben hagyták a veszedelmes és lealázó valóságot és hazugságok tetején, a földtől távol élnek, mint az ősemberek cölöpépítményeik tetején.

Estebéd után cigarettázva ültek künn a ladys room födélzetén, „a szultána kertjében“.

– Vége a vásárnak, – mondta. – Sztambul most óriás temetővé lesz, ahol a kiszenvedett Bizánc emlék-mécsesei égnek.

– Mondja, hová osztályozza önmagát – a keletiek, vagy a nyugatiak, a fantasztikusok, vagy a fegyelmezettek sorába?

– Annak eldöntését a maga csodálatos keleti intuiciójára bízom, – tréfálkozott Belizár.

Edit a csillagos ég felé fujta cigarettájának füstjét és hidegvérrel mondta:

Belizár nem válaszolt, Edit azonban a csillagfény mellett is észrevette azt a gőgös vonást, mely megdermesztette arcát. Ebben az egyben némileg snob volt: szerette föntartani yankee voltának fikcióját. -92-

– A nevelésénél fogva – én persze arról a nevelésről beszélek, melyet önmagának adott – fegyelmezett ember. Maga tehát a fegyelmezett fantaszták, mondjuk így: az álarcos keletiek közé tartozik.

– Igazán érdekli? Akkor hát folytathatom. Magának abnormisan nagy, a mi átlagos keleti fantáziánknál sokkal nagyobb képzelőtehetsége lehet. Csakis így érthető, hogy annyira bele tudta magát élni a nyugati ember szerepébe. Maga külsőleg-belsőleg amerikaiabb, mondhatnám yankeebb, sőt angolszászabb, mint mindenki, akit eddig ismertem. Erről az ethnográfiai túlzásról ismerek rá az én magyaromra! Mi a mimikriben sem tartunk mértéket. Kolosszális termékenységü keleti fantázia lehet az, amely még a fantáziátlanságot is meg tudja magában konstruálni, még pedig olyan tökéletes kiadásban, hogy száz vagy nem tudom hány millió dollárra fölváltható. Ha szabadjára ereszti ezt a fantáziáját, talán új vallást alapít, mint Mohamed, vagy megírja Firduszi dalait, amit különben nagyon sajnálnék, mert akkor aligha ülnék a turbinás yachtja kosárszékében.

– Én hiszek az erkölcsi világrendben és azt hiszem, az ember nem születhetik büntetlenül magyarnak. A Kelet, a forrongásra, erjedésre és robbanásra mindig kész Kelet, a színes, édes, mérges és mocskos Kelet ott lappang a maga yankee-mellénye alatt. Maga -93- ugyan hűtőkamrába tette, jégre rakta, megfagyasztotta. Én azonban a maga helyében nem tudnék nyugodtan aludni, mindig arra gondolnék, hogy Álomország egyszer még visszaköveteli hűtelen fiát. Azt tanácslom, hogy őrizkedjék mindentől, ami forró és fényes, mert ha beáll az olvadás, akkor derékban megroppan a tröszt-király, akár a márciusi hóember, elolvad és semmi sem marad belőle, csak egy érzelmes könnytócsa.

Belizár ekkor megszólalt. Csöndes bonhomiával a hangjában, de haragos megvetéssel a szívében mondta:

– Mialatt maga beszél, olykor úgy érzem, mintha a finom, lágy keze óvatosan keresgélne a mellemen, hogy hol ver a szívem. És önkéntelenül is arra gondolok, hogy talán kést tart a másik kezében. Mondja, kérem, tulajdonképpen ellenségek vagyunk mi, vagy jóbarátok?

– Egyik sem, vagy mind a kettő, szóval mi tulajdonképpen szerelmesek vagyunk, – válaszolt Edit.

Minden hagyomány ellenére rosszra fordult a tavaszi idő és három napig hideg eső permetezett. Az Aranyszarv fölött függönyös volt az ég, az Ariane ázott kacsaként himbálódzott a kurta és nehéz kikötőhullámokon, horgonyláncai éjjel-nappal keservesen zörögtek.

Az eső lemosta, a szél lefujta a városról a meleg aranyzománcot, Konstantinápoly kihült és elfakult, meztelen és girhes lett, a városrészei pedig a párás levegőben messzire estek egymástól, mint a szétszórt hulladékdombok.

– A nagy lundi, – mondta Edit. – Az ilyen időt át kellene aludni, vagy átdorbézolni. Aludni azonban nem akarok, mert félek az álmoktól, amiket a szürke felhők hoznak. Ha maga, Belizár, értene úrihölgyek mulattatásához, akkor estére álruhába öltöznénk, – maga hajófűtőnek, én cigányleánynak, – a sötét utcán meggyilkolnánk valakit, azután a vértől részegen mulatni mennénk. Talán vannak itt ópium-barlangok vagy korcsmák, ahol gályarabok gyülekeznek? Eltáncolnám magának és komitácsi-barátainknak a lampszakoszi táncot. Táncolni, forogni szeretnék reggelig, csörgődob és sípszó mellett – lélegzet nélkül, ész nélkül…

– Holnap megint kisüt a nap, addig talán várhatnánk az emberöléssel, – inditványozta Belizár.

Estebédhez Edit kiöltözött – az „ophirbeli“ kék ruháját vette magára, a nyakára és a meztelen karjára ékszert rakott – asztalnál megint merész és gonosz dolgokat fecsegett, egy csöpp pezsgőt is ivott. A szeme égett, a kék erei szinte láthatóan pihegtek a barna bőre alatt. Ez tüntetés és védekezés volt a hidegség és a szürkeség ellen. Más estéken a könyvtárba szoktak menni, ma azonban az asszony Belizár kabinjába kívánkozott. Kedve telt benne, hogy a divathölgy estélyi díszét a legénylakás öltöző-tükrének mutogassa. Oly -95- szenvedélyesen vetette magát barátja nyakába, mint azelőtt talán soha. A szája forró volt, mint a lázbetegé, és szomjas, mint a vampiré. Az Ariane hajnalig csöndesen vesztegelt a fekete vizen, födélzetét hideg eső söpörte, azoknak odalenn a paliszander szagu alacsony szobában mégis az az érzésük volt, mintha a hajó tüzes orkánokkal vívna élet-halálharcot.

Másnap este, mikor némán egymás mellett ültek a könyvtár homályában, Belizár, akiben a tegnapi emlékek erjedtek, az asszony száját kereste, de a gondolataiban megzavart Edit keményen eltaszította magától.

– Vajjon mikor indul az oriens-expresz? – kérdezte később közömbös hangon.

Belizár, aki élesen szemmel tartotta, aggodalmasan és indulatosan fölkapta a fejét, mint az oroszlán, mikor nyíl süvölt el a füle mellett.

Belizár, aki a lámpa fényénél ült, visszahajtotta fejét a homályba, a tekintetét azonban nem vette le Edit arcáról.

– Konstantinápolyban vagyunk, – mondta később az asszony. – Az utunk véget ért. -96-

– Az utunk akkor ér véget, amikor mi akarjuk. Nekem némi dolgom volna még a délorosz kikötőkben. Kisérjen el oda.

– Oda hátra menjünk, a Fekete tengerre? Hiszen az a hellászi világ hulladékos gödre. Ott skythák és paflagónok laknak, barbárok, akik embereket áldoznak és – ami még annál is rosszabb – állatbőrbe csavarják a lábszárukat…

– Hogy útközben – mint a bécsiek mondják – Verdauungs-vizitet csináljunk Afroditénál és Astartenál? Nem, én nem merek egyhamar az Aegei-tenger szeme elé kerülni. Oda csak fiatalon menjen az ember, mikor az ajka még sebes az első csókoktól.

– Óh nem. Sőt mondok magának egy titkot, – de ne árulja el a jövendő feleségének! – nekem életemben csak azt volt alkalmam megbánni, amit nem tettem meg.

– Én csak úgy kivánkozom haza, mint öreg ember a sírjába. Azonban higyje el, Belizár, itt az ideje, hogy búcsút mondjunk egymásnak. Ránk virradt mulatás közben, most már hozzuk rendbe a számadásunkat és induljunk haza. Hiszen különben is úgy viselkedünk már, mint a hajnali korhelyek: ok nélkül ölelkezünk és ok nélkül marcangoljuk egymást. Ami pedig ezután -97- jöhet, az még rosszabb lesz. A megszokás! Nem emlékszik, hogy mi történt ma reggel? Tanácsot adtam magának, hogy milyen ruhát vegyen magára. Szóval: kezdek beleavatkozni a maga öltözködésébe. Tudja, mit jelent ez? A vadházasság kezdetét. Én a kávét nem szeretem, hát cikóriával éljek?

Edit arcán különös mosoly jelent meg. A nő ősi perfidiája, talán ezer évvel ezelőtt élt rabasszonyok öröksége, kiáradt minden pórusából és szikrát vetett a szemében.

– Mikor Trójában voltunk, még előttünk volt Konstantinápoly. Innen azonban legfölebb még Bujukderébe mehetnénk, de azért már nem érdemes a kazánokat füteni. Azontul a nagy semmi jön, a Pontus Euxinus, szóval a vadházasság. Trójában kár lett volna abba hagyni, mert akkor voltunk az út legérdekesebb fordulóján. De azóta már mindent láttam. Maga is ismeri már mind a tizenkét ruhámat, bőröm pedig csak egy van. Beírhatja a hajó naplójába, hogy kellemes és érdekes út volt, de nem találtunk olyan helyet, ahol hosszabb időre akarnánk letelepedni.

Belizár mozdulatlanul és némán ült a homályban, Edit azonban mégis tudta, hogy harag és keserűség emészti. Ez volt az igazi lampszakoszi tánc: kegyetlen, lélegzet-elállító, mindent eláruló, mindent merő.

Cigarettázva lépett Belizárhoz, fél térdét a kerevetre, egyik kezét a barátja vállára tette, a cigarettáját pedig magasan tartotta, hogy a füst az arcába ne menjen. -98-

– Maga most már haza fog menni New-Yorkba. Egy kaland parfümös emlékét fogja magával vinni és az nem is az utolsó dolog, amit a vén Európából vámmentesen exportálhat. Kaland azonban csak idegen emberek között lehetséges és mi már ismerjük egymást, tehát vége a kalandnak. A Broadway-n szólítsa meg az első csinos nőt és kérje tőle vissza a csókokat, amiket itt elvesztegetett. Én Velencébe megyek, a fürdőző magyarok közé és rajta leszek, hogy visszaszerezzem jóhíremet, nehogy a télen tea nélkül maradjak. A rossz hírnek az asszonyi irigykedés a szülőanyja és mivel maga miatt nagyon irigykednek reám az asszonyok, tehát úgy képzelem, hogy mostanában hajmeresztően rossz lehet a hírem. Legalább hat hétre lesz szükségem, míg kitatarozom. Addig mindig vénasszonyok társaságában kell forognom, szerénynek, figyelmesnek és jókedvünek kell lennem, akkor azután Árkayné ő méltósága kimondja az oldó szót: hiába, nem lehet komolyan haragudni arra az Editre! – A mennybéli angyalok pedig örömkönnyeket sírnak, mert ime, egy megtért bűnös előtt újból megnyíltak a Bajza- és Nagy-János-utcai paradicsomok kapui!

Megint tovább sétált, könnyü, nesztelen macskaléptekkel, járásközben ütemesen ringatva a fejét.

Belizárt tényleg a harag és a keserűség fojtogatta. Lehet, hogy elsősorban a megszokás volt az oka, de az asszony most már annyira „a vérében“ volt, hogy a válás gondolata érthetetlen volt előtte. Tulajdonképpen nem is hitt benne, hiszen a szívében ott élt a bősz és acélkemény elhatározás, hogy semmi áron sem fogja kiereszteni karmai közül. Nem is valami fenyegető -99- veszedelem, inkább Edit hideg játékos kedve ingerelte. Olyasmitől félt, hogy a keserűsége lángot találna vetni, azért fölkelt, kurtán jóéjszakát kívánt és sietve el akart menni.

– Viselje jól magát és akkor jövő tavasszal megint együtt hajókázunk. Elmegyünk Spanyolországba bikaviadalt nézni, vagy Norvégiába éjféli napot.

Mikor Belizár a kezében érezte a hűvös, lágy kis kezet, a vér a fejébe szökött és hirtelen magához ragadta Editet, erőszakosan, mint prédáját az oroszlán. Az asszony kibomló konttyal és megcsukló térddel roskadt a mellére. Ott szepegő kíváncsisággal hallgatta, mint kalapál odabenn a tüzes harag és a vérengző vágy.

Edit óvatosan fölemelte a fejét és igyekezett az arcába nézni. Ez vallomás volt, bevallása annak, hogy a helyzetük megváltozott és hogy kettőjük közül Edit az erősebbik fél.

– Ebben a meghívásban nincs egy csöpp logika, de éppen azért elfogadom. -100-

Másnap délben Edit, bár még egyre szitált az eső, partra kívánkozott. Fülig kaucsukban rótta Belizárral a csatakos utcákat. De nem láttak semmit, csak sárgaképü embereket, akik fekete odukban cigarettáztak és álmos nagy szemekkel nézték a csökönyös esőt.

Bementek az Aja-Szófiába is. Meg-megállva keringtek az óriási kupola homályában, mint halak a vízmedence fenekén. Az asszony egyszerre megérintette Belizár karját és fojtott hangon, mozdulatlan ajakkal, mintha attól félne, hogy indiszkréciót követ el, mondta:

Az arany mennyezetet nézte. Belizár eleintén csak formátlan nagy foltot látott odafönn, – vízfoltnak is nézhette volna, amely keresztülütődött a boltozat aranyozásán, – de azután megismerte a bizánci Krisztus-fej mereven stilizált körvonalait. A mozaik-fej akkora volt, mint egy nagy kapu és szabadon, akár a pogány Gorgo-fej, lebegett a főoltár hajdani helye fölött. A törökök, mikor négyszázötven esztendővel ezelőtt mecsetet csináltak a templomból, vastagon bearanyozták a szentképeket, idővel azonban a tüske-koronás fej újból megjelent az aranyréteg alatt.

– Tulajdonképpen álomrontó gondolat, – suttogta Edit, – hogy ez a szomoru és világtalan arc mindenek fölött győzedelmeskedik.

– Nem vallásról van szó, hanem egészen más valamiről. Arról, hogy a régi istenek mégis csak meghaltak, -101- még pedig végérvényesen. Zeusz a muzeumba került, Afrodite a szemetes ládába. Az élet is meghalt, mi már csak hazajáró lelkek vagyunk, az élvezeteink is halálszagúak. Hiába hencegünk a pogány erőnkkel, hiába cifrázzuk és aranyozzuk az életünket, előbb-utóbb mindig keresztül üt rajta a nagy fájdalom. És ha nem is gondolunk rá, a tüske-korona akkor is ott lappang fölöttünk, érik, megnő, végül úrrá lesz fölöttünk…

– Holnap kisüt a nap, addig talán várjunk a kolostorba-vonulással, – gúnyolódott Belizár.

Este Belizár hiába várta barátnőjét az ebédlőbe. Edit korán lefeküdt, rosszul érezte magát. Az amerikai nem igen hitt a betegségében, inkább valami asszonyi sakkhúzásra gondolt, melynek jelentősége csak később fog kiderülni, és kedvetlenül ült asztalhoz. A forró és mozgékony levegő, melyet Edit maga körül terjesztett, annyira életelemévé lett már, hogy nem tudott ellenni nélküle.

Korán reggel a ladys room ajtaja előtt a hajóorvossal találkozott. A doktor, egy amerikai német ember, azt mondta, hogy a ladynak magasfoku láza van. Egyelőre nem tudni még, hogy mi lesz a dologból, de számolni kell komolyabb eshetőségekkel is, mivel Konstantinápolyban gyakori a tifusz…

Tifusz! Belizárnak az az érzése volt, mintha csapóajtó nyílt volna meg a lába alatt és ő valami mocskos, hideg és fekete verembe zuhanna.

Besietett a betegszobába. Az asszony félig eszméletlenül, cserepes ajakkal, lihegve feküdt ágyában. A láztól kipirult arca sötétnek látszott a fehér párnán. Félig lehunyt pillája alatt úgy vibrált a megtört szeme, -102- mint a csapdába jutott madáré. Mikor nyugtalan kis keze megtalálta a paplanon barátja jobbját, bágyadtan magához kapcsolta és halkan pihegte: Belizár!

Az amerikai nem tudta levenni tekintetét Edit arcáról. A betegség különös módon megváltoztatta, keskenyebbnek, fejletlenebbnek, tisztábbnak mutatta.

Ez a gondolat meghatotta, majdnem elérzékenyítette. Ott maradt mellette, a kezét fogta, a homlokát simogatta, szólt hozzá, – de éreznie kellett, hogy Edit ezer mérföldnyi távolságban van tőle, elhagyottan botorkál valami rettenetes labirintusban és egyedül viaskodik a láthatatlan ellenséggel. Ő pedig nem tud a segítségére sietni.

Lázálmában úgy látta, hogy ők Belizárral ketten valami óriási nagy, üres templomban járnak, amelynek felső ablakain át szürke, hideg fény árad le rájuk.

A barátja arra kérte, hogy bontsa ki a haját és ölelje meg és ő, bár a dologban nem telt semmi kedve, álmában mégis úgy tudta, hogy ez olyan kötelessége, amely alól nem illik magát kivonnia. Már ki is szedte a tűket hajából, de azután észrevette, hogy a kupola ablakán a tüskekoronásnak szomoru vak arca hajlik be és ekkor elszégyelte magát és fejét oldalvást szegve, fürtjeit a kezébe fogva, valami búvóhely után nézett.

Úgy emlékezett, hogy van itt a közelben egy boudoir vagy dohányzó, ahol egyszer valamelyik udvarlója majd megfojtotta vad csókjával, ott most is -103- észrevétlenül meghúzhatnák magukat. Nem tudta azonban megtalálni az ajtót, mindenütt kopár fal emelkedett és a tüskekoronás minden pontról látható volt.

– Ne törődjék vele, – sziszegte a türelmetlen Belizár, – hiszen ő vak és nem lát semmit!

Tovább bolyongtak, kopogó léptekkel a szürke, ünnepélyes csarnokban, félénken a kupola felé sandítva, mint csibék az udvar fölött keringő kányára.

Végül mégis találtak ajtót, de az Edit szülőházának verandaajtaja volt. Az édesanyja nézett ki a résen és mérgesen pörölve hívta Editet a zongoraleckéhez.

Edit ezen igen elcsodálkozott, mert eddig mindig úgy tudta, hogy édesanyja meghalt; valami tévedésnek kellett azonban lenni a dologban, lehet, hogy az öreg asszony csak előtte tagadta el, hogy él, mert megharagudott reá valamiért. Kínos iskolai szorongás gyötörte Editet; azon töprenkedett, hogy Belizárt valami ürüggyel el kellene küldenie, legalább a zongoraóra végéig, nehogy édesanyja és tanára neszét vegyék annak, hogy ő, a rövidszoknyás kis iskolás leány, milyen rettenetes kettős életet él. De Belizárnak sem szabad megtudnia, hogy ő még iskolába jár. Óh, az az örökös hazudozás!

Edit betegsége két napig tartott. Belizár szinte szakadatlanul mellette volt. Néhányszor, mikor a beteg szeme nagyon zavaros, az arca pedig nagyon idegen volt, Belizárnak az a gyanúja támadt, hogy az -104- asszony talán már hallja is a fekete víz csobogását. Második nap este azonban a hőfoka hirtelen leszállott, a láz elmult és a beteg mély és nyugodt álomba merült.

Éjfélkor fölébredt és midőn megpillantotta ágya mellett Belizárt, elmosolyodott. A homloka hűvös volt, a tekintete tiszta.

– Megijedtek egy kissé? Sajnálom, hogy nem jelentettem be előre. Ez a furcsa betegség, amelynek nincs neve, rámtámad minden tavasszal. Két-három napig tart, addig a szürke semmiben vergődöm, azután megint csak visszakapaszkodom a szilárd partra. A budapesti professzorom azt mondja, hogy ilyenkor bőrt váltok, mint a kígyó. Bizonyos, hogy úgy érzem, mintha újból kezdődnék minden, és mintha magam is megváltoztam volna.

– Nem, minden tagomban érzem még a vonatzakatolást és a lelkem is teli van vasúti korommal. Nem akarok rá visszagondolni. Beszéljünk inkább az itthonvalókról. Akar válaszolni a kérdéseimre?

– Mondja, Belizár, kicsoda maga tulajdonképpen? -105- Mit akar tőlem? És miért vagyok én Konstantinápolyban, a maga hajóján?

– Ne féljen, nem a láz beszél belőlem. Ez a kérdés régóta formálódik már bennem. Talán azért is jöttem vissza lóhalálába, hogy választ kapjak rá. Nem az a furcsa, hogy ilyet kérdezek, hanem az, hogy eddig soha sem kérdeztem még.

Belizár a sötétségben tapogatódzva ment vissza a székéhez. Edit keze már várta. Magához vonta, hozzábujt, súgva beszélt hozzá.

– Ketten vagyunk. Mindenki alszik. Ott fönn csillagos az ég, alattunk a tenger. Ez a demaszkirozás órája. Ha most nem látjuk meg egymás arcát, akkor soha. Igérje meg, hogy őszinte lesz!

Valószínü, hogy az elmult héten már kérdezték ezt egymástól, anélkül, hogy a kérdésnek és a válasznak valami különösebb jelentőséget tulajdonítottak volna. Most azonban más volt. A kérdés úgy világított -106- a homályban, mint a közeledő életmentő tűzcsóvája.

Belizár pedig, aki eddig egyedül bolyongott a poláris éjszakában, megismerte a párja jeladását és rohanvást rohant feléje. Valami, amiről eddig nem tudott, amit elfojtott magában, most úrrá lett fölötte és magával ragadta. A második énje, aki megőrizte hidegvérét, ijedezve látta a fejetlen rohamot, de visszatartani nem tudta.

Az amerikai válasz helyett oda tette nagy kezét az asszony torkára. De ebben a gesztusban több volt a simogatás, mint a fenyegetés.

– Tudom, – suttogta Edit – ha most egy szikrányi léhaság van bennem, akkor meghalok. De nincs bennem egyéb, csak reszkető és imádkozó asszonyi várakozás.

– Dehát ki vagy te tulajdonképpen? Honnan jösz? Hová mégy? Beszélj nekem a multadról! Senki sem hallja, csak az éjszaka és én.

De azután mégis beszélt. Ez az őszinteség órája volt, amely kipattantotta szívének minden titkos ajtaját. Ami eddig hideg és kemény volt benne, az megolvadt és a mély férfihang zengésével, tűzpatakként ömlött keresztül a kis mahagóni-szoba enyhe, barna homályán. És magát Belizárt talán még jobban elmámorosította a saját őszintesége, mint Editet.

Rettenetes beszámoló volt. A győztes atléta mégegyszer önként leereszkedett a tündöklő csúcsról, vissza a sötét posványba, ahonnan valamikor kiindult, csak azért, hogy megértesse egy asszonnyal, milyen lealázó, milyen verejtékes volt a kapaszkodás a magasba. Mohóbb, szívósabb és lelkiismeretlenebb volt mindenkinél, megtette azt is, amit más szeretett volna, de nem mert megtenni, azért is kerekedett a többi fölé. Mindent megtett a siker érdekében.

A jószagu asszony összerándult a homályban és görcsösen kapaszkodott Belizár kőkemény karjába.

Addig biztatta, míg ezt is elmondta. Úgy történt, hogy egy elszánt legény, a konkurrens cég mérnöke, meglopta Belizár újszerkezetü gépeinek titkát. Belizár ott érte a féltve őrzött műhelyben, a titkot már nem vehette vissza tőle, mert azt magával vitte volna a fejében, tehát –

– De most beszélj a szerelmedről. Hetek óta a kedvesed vagyok és semmit sem tudok erről. Mondj el mindent, a legtitkosabbat, a legkülönösebbet is mondd el!

Belizár hangja oly lehellethalk lett, hogy Editnek a beszélő szájához kellett szorítania szomjas fülét.

– Ami azelőtt betöltötte az életemet, az mind értéktelenné lett, – nincs már semmi, csak te vagy egyedül… Mindig az az érzésem, mintha a te véred folyna az ereimben… A saját testem is szent előttem, amióta megöleltél…

– Mindent, azt is, ami gonosz és bűnös benned. A romlottságodat is, amely keresztülvilágít a bőrödön, mint a tűzfény a selyemernyőn…

Mialatt beszélt, az ujjai megint átfogták Edit nyakát. Az asszony diadalmas rettegést érzett, mint az állatszelidítő, mikor először lép be az új fenevad ketrecébe.

– Mondd, – de őszinte légy! – nem féltettél mostanában, hogy meghalok?

– Nem. Inkább megnyugtatott a gondolat, hogy mindennek vége lesz, sőt szinte örültem, hogy itt halsz meg nálam, nekem halsz meg.

– Arra gondoltál-e, hogy mit tennél a holttestemmel? – faggatta Edit. -109-

– Arra is. Tegnap éjjel, mikor oly sokáig eszméletlen voltál, egész terv alakult ki a fejemben.

– Egy kis szigetet ismerek Melos mellett, azt megvásárlom neki, gondoltam… Fekete földet hordatok oda Sziciliából és teliültetem ciprusfákkal, borostyánnal… A sziklán kis márványtemplomot emeltetek, az akropoliszi Nike-templom mintájára… A timpanonban lesz a kalydoniai vadászat, Atalante persze a te vonásaidat viseli…

– Talán jobb is lett volna mindjárt odaköltözni a ciprusfák alá, az én templomomba.

Sokáig azonban nem tudott nyugton feküdni Álomország márványszárkofágjában. Hamar lerúgta magáról a fedelet és széttépte a szemfödőt.

– Nem, Belizár, nekem nem tetszik az a sziget! Hiába áll ott a Nike-templom, mégis csak a milliárdos szeretőjének mauzoleuma lesz. És hiába nevezed a helyet Álomországnak, az csak a bolond amerikai szigete marad. Szörnyü gondolat, hogy Baedeker csillagot tesz a sziget mellé, az utazó Budapest pedig, ha arra veti a sorsa, meghatottan áll meg a mauzoleum előtt és így szól: Jaj de hangulatos! -110-

– Ha akarod, elvihetsz Velencébe. Óh, mi azért még a szeme közé nézhetünk az Aegei-tengernek, – nem igaz?

Csendesen símogatta Belizár fejét. Ezt eddig soha sem tette. Valami anyáskodó és kissé fölényes jóság volt a gesztusában.

Azután jó ideig csendben voltak. Kivülről mérges zakatolás hallatszott, majd vízcsobogás, mintha megdühödött bálna korbácsolná farkával a tengert. Valamelyik Lloyd-gőzös készülődött éjszakai útjára.

Belizár később óvatosan az asszonyhoz hajolt: az szelíden szunnyadozott. A fejét édes bizalommal a barátja karján nyugtatta. Hogy föl ne ébressze, Belizár reggelig mozdulatlanul maradt az ágya mellett.

Az Ariane nyugatnak vette útját; orrmányárboca hanyatló csillagképek felé mutatott.

Most is fehér csapást hasított a kék tengeren, de a csavar nyomában elterülő puha, pelyhes tajtékágyon már nem játszadoztak szilaj tritónok és nevető szemü nereidák. A kazánház érctüdeje most is az erő dalát énekelte, de a partokról már nem válaszolt a syrinx és a csörgődob. -111-

A hellászi ég gyöngéd, szivárványos ködkárpítját elperzselte, a hellászi istenek mámorát fölitta és elsorvasztotta a nyár, amely izzó átokként űlt a távoli hegyek fölött. A vízből kinyúló sziklafejek arcára dúlt proletár-ráncokat vésett az éles napfény, a tenger sisteregve főtt az örökös sirokkóban, semmi sem maradt meg, csak a víz- és kősivatagok gyászos valósága, a kiszenvedett Hellász csontváza.

A hajógép lázas és mégis egyhangú lihegése elfárasztotta és elszomorította Editet. Olykor csodálkozással kérdezte magától, hogy mire való az örökös bolyongás a sirályok és delfinek pusztaságaiban? Az Ariane tegnapról mára úszó koporsóvá lett, mely az ő testét szállította, a lelke már régen befejezte hellászi útját és távoli hűvös, lombos kertek fölött szárnyalt.

Ha magában volt, sokat nézegette a nagy tengerész-térképeket. Megtanulta, hogy az Ariane óránkint egy gyufaszálnyi útat tesz meg és Belizár gyakran látott gyujtót a kezében. Hogy mikor jött rá a nagy türelmetlenség, azt maga sem tudta; mikor észrevette, már rajta volt.

– Egy-két hétig ott kell maradnom. Megpróbálom, hogy megint magamhoz szoktassam a szárazföldieket.

– Hová gondol, Belizár? Az Ariane szirénája kétezer lóerővel trombitálná bele a világba, hogy Ladányi Edit ott van. Majd csak fogadóba szállok. -112-

– Magát nem lehet eltitkolni, különösen hotelban nem. Nagyon penetráns borravaló illata van.

– Majd kieszelünk valamit. Esti gondolázás közben talán eszembe fog jutni, hogy reconnaisance-látogatással tartozom Arianenak.

Edit nem válaszolt. Az irizáló szeme becsukódott, a sima, szilárd homloka mögött idegen gondolatok forogtak, amelyeket el kellett rejtenie. Belizár nem sejtette, hogy az asszony, aki tőle két arasznyira fekszik a födélzet kosárszékében, már megint ezer mérföldnyire van.

Nemcsak a hellászi tengeren, hanem a Belizár lelkében tett körútjáról is visszaérkezett már. Mikor utána vetette magát ennek az embernek, akkor lázba ejtette és eszét vette a nagy kíváncsisága, amelyet olykor maga is szerelemnek nevezett. Akkor megint érezte a régi szent és édes nosztalgiát a férfi után. Mert hiszen kell valahol oly férfinak lenni, aki meg tudja váltani a nőt örökös magányából, akinek lelke egész világot fog magába: eget horzsoló ormokat, ahonnan az asszony, ha letekint, meglátja és megérti az életet, – rettenetes mélységeket, ahonnan nincs többé visszatérés. Ha nincs ilyen férfi a világon, akkor mi célja az asszonyi életnek? -113-

Konstantinápolyban azonban már tudta, hogy ez nem az a férfi, akiért élni és meghalni, akit legyőzni és szolgálni egyformán üdvösség volna. Mialatt amazon-kegyetlenséggel verte föl Belizár lelkének utolsó sűrüségeit, már tudta, hogy a kalydoniai vadászat eredménytelen lesz, megint üres kézzel és üres szívvel fog hazatérni. Rossz nyomon járt, midőn a nagy exploiteurök, az akarat- és siker-atléták között sejtette a maga prédáját. Ezek a férfiak, az éberek, az erősek, a kíméletlenek, gyermekleány kora óta hipnotikus erővel vonzották. Első nagy szenvedélye – erre most szánakozó és meghatott mosollyal emlékezett vissza – egy sír felé vezette, a párisi invalidusok dómjában levő sír felé, amelyet azután éveken át posthumus rajongással lengett körül, mint az éjjeli lepke a kripta mécsesét. Most azonban elvesztette hitét Napoleonban és az összes Napoleonidákban.

Azzal kezdte őket gyanusítani, hogy dicsőségük nem egyéb, mint a közönségesnek diadala az előkelőség principiuma fölött. Nekik ahhoz, hogy érezzék az élet mámorát, a tömeg magasztalására és irigykedésére van szükségük. Milyen szegényes és sívár lehet a lelkük, hogy örökké önmaguk elől menekülnek, a külsőségekbe, a cselekvésbe. Editnek eszébe jutott a budapesti cifra nyomoruság, amely rideg otthona elől a kávéházba bujdosik. Azoknak a Napoleonoknak is koldusszegény lehet a lelki otthonok, hogy a világtörténelembe menekülnek.

A Napoleonidák nem előkelő, de nem is erős emberek, – folytatta elmélkedését Edit, akinek most egyszerre kegyetlen gyönyörüsége telt a bálványdöntögetésben. -114- – Az előkelőségnek és az erőnek nincs oka, hogy elrejtse igazi arcát, ők pedig mindig vasálarcot viselnek.

Ők maguk valamennyien amoralisták, – helyes! – embertársaiknál azonban megkövetelik és kiuzsorázzák a vallás és az erkölcs minden babonáját. A hideg, önző, hitetlen korzikai, a legnagyobb exploiteur, csak lángoló, önfeláldozó, ideáljaikért halni kész emberek vállán tudott a magasságba emelkedni. Miféle oroszlánok azok, amelyek báránybégetéssel tévesztik meg áldozatukat? Miféle erő az, amely mások gyöngeségén élősködik?

Az asszonyok mégis úgy hullanak a lábuk elé, mint tavasszal az almavirág. A Napoleonok azonban tévednek, ha azt hiszik, hogy ezeket mind ők hódították meg. A nők mindig csak a saját fantáziájuk előtt kapitulálnak. Napoleonnak csak egy teendője van: titkolja el gondosan igazi mivoltát, a többit bátran rábízhatja a nőre. Mindegyikben van annyi fantázia, hogy megkonstruálja magának az egyetlen Napoleont, akinek nem képes ellenállani. A korzikait csak egy asszony ismerte ki életében: Josephine; ő ismerte, meg is csalta.

De hát hol vannak az igazi előkelő, a gazdag lelkü férfiak? Talán az élet álmodozói és csavargói, a fölöslegesek között akadnak ilyenek. A lélek milliárdosai, akiknek dúsabb a kincstáruk, semhogy pénzre szorulnának; saját kegyelmükből való arisztokraták, akiknek nagyobb a lelki tisztaságérzetük, semhogy meg tudnák ragadni a szennyes valóságot.

Belizár kiolvasott könyv volt Edit kezében, a -115- polcra azonban még nem rakhatta vissza. Amióta nem tüzelte már a nagy kiváncsisága, nem is harcolt Belizár ellen többet, hanem szelíd udvariassággal tért ki minden összeütközés elől. Az amazon megint asszonnyá puhult. Talán egy csöpp részvétet is érzett a nagy gyerek iránt, akit a napoleoni vasálarc alól kihámozott magának. Az amerikai szenvedélye pedig napról-napra nőtt, izzóbb és követelőbb lett. Ez a szenvedély perzselő tűzharangként lobogta körül Editet és gyujtó csóvákat vetett álmaiba. A szerelem véget ért, a kaland még folyt. Az asszony szíve kihült, az ajkai még forrók voltak. Belizár „vérrel és mézes borral“ részegítette ezeket a szomjas ajkakat, mint Odysseus meghalt kedveseinek szellemeit.

Az utolsó hajnalon, mikor már a lagunába kellett érkezniök, Belizár észrevette, hogy Edit sír. Mozdulatlanul, a keblén összetett kezekkel fekszik a reggeli fényben, mint a kőkép egy királyné koporsóján, a lehunyt pillái alól pedig könnyek szivárognak.

Megint édes és forró honvágyat érzett valami után, amit elvesztett, mielőtt még az övé lett volna. Mit csinált önmagából? Hiszen olyan áhítattal hordozta szivében a szerelmet, mint valami világító szent kristálygömböt, a végén azonban az élet forró és szennyes posványába hullatta. Saját élet-talányának megoldását várta a férfitól és mindig csak nyers, zavaros és fájdalmas izgalmakat kapott tőle. Most egy idegen ember tartja őt rabságban. Miért? Hogyan jutott ő ide? És azt mondja neki, hogy szereti, pedig csak rászokott az ajkára, mint iszákos ember a kancsóra. Hogyan van az, hogy a legmagasztosabb érzés -116- oly mélyre alázza az embert? Több az a fantázia játékánál, hogy még Zeusz isten is, ha szeretett, állattá változott? Nincs szerelem, amely büszke, tündöklő és örök volna? Mi áll a szerelem fölött? A lemondás, a szenvedés? De hiszen az nem az élet, hanem a halál erénye. Nem, ő nem érti ezt a dolgot, ő semmit sem ért az egészből, ő csak táncol eszeveszetten és egymásután hullatja szirmait. Virág a sirokkóviharban.

Az Ariane időközben már közel érhetett céljához, mert sűrűn kanyarodott, félgőzzel dohogott, óvatos ángolnaúszással sikolván be a lagunákba. Egyszer valami nagy kőfal tövében járhatott, mert harsogó visszhang fogadta. Azután egy torpedónaszád üvöltött mellette, bőszülten, mint a sárkánykölyök.

Belizár, aki még mindig az Edit pilláján csillogó könnyet nézte, halk, mély és megindult hangon megszólalt.

Edit nem nyitotta ki a szemét, de nem is szárította föl könnyeit, csak halványan mosolygott.

– Semmiség, – mormogta. – Akkor is sirok, ha örülök valaminek, akkor is, ha sajnálkozom valamin. Az asszony könnye csak arra való, hogy fölcsókolja a férfi, ha úgy akarja.

– Megbántad, hogy ideadtad nekem a becsületedet? – kérdezte később, halkan és óvatosan.

Ez a medve-naivitás, amely oly pátetikusan az igazság mellé tapint és amely egyébként nem vallott a yankeere, mégis csak valami vígasztaló; meg is mosolyogtatta Editet, de némi részvéttel is töltötte -117- el a szívét. Ujonnan fölvett szokása szerint anyailag megsimogatta Belizár fejét.

– Szegény yankeem, hová jutottál? A mi becsületünk egészen más valami, mint hinnéd. Ha szeretünk és kellünk, akkor minden mindegy, a becsület is. Ha nem szeretünk vagy nem kellünk, akkor meg éppen minden mindegy.

Belizárt azonban már nem lehetett eltéríteni útjából. Ő csak tovább cammogott.

– Ha arról volna szó, – folytatta, – akkor segíthetnénk a dolgon… Föltéve persze, hogy az, amit egyizben a házasságról mondtál…

– Milyen malőröm van, – kiáltotta, a kitörő jókedvével viaskodva, – hogy most megint nincs itt az osztályom!

– Én egyszer iskolás leánykoromban azt álmodtam, hogy az angol király kezet csókolt nekem a marienbadi parkban. Álmomban is nagyon sajnáltam, hogy osztályunkból senki sem látta megdicsőülésemet. Most egy milliárdos kéri meg a kezemet és az osztály megint nem tud róla! Azt hiszem azonban, a budapesti asszonyok megérzik ezt, mint a szeizmográf a távoli földrengést. Harmincezer magyar honleány, aki mind hivatást érez magában arra, hogy kékróka prémet és ezerfrankos csipkeharisnyát viseljen, e pillanatban fölzokog álmában… -118-

– Sia stai! – kiáltotta közvetlenül a nyitott ablak alatt egy melodikus mély hang.

Egyszerre olyan lárma kerekedett, mintha a piazza közepén kötöttek volna ki. Edit megszeppent, az az érzése volt, mintha a hajó acélfala üveggé változnék és ezer kíváncsi szem fordulna feléje. Édeskés sárgadinnye- vagy ananász-szag vegyült a szoba paliszander-illatába. Editen egyszerre pezsgő kíváncsiság vett erőt, könnyedén felszökött, mezitláb az ablakhoz surrant, félrelebbentette sárga selyem függönyét és kidugta a fejét.

A káprázó szeme csak egy darab vizet látott, amelyet rózsás tüzben izzó aranytükörré változtatott az ifju nap. Egy gondola karcsu és izmos árnyékképe siklott át éppen a vakító lángözönön. A vén pope föltekintett a kerek ablakon kihajló borzas női fejre, majd egy szakértő pillantást vetett a fehér hajón lengő óriás selyemzászlóra és reszelő mély torokhangon mondta:

Azután domboru mellel és feszülő karokkal nekilendült a hosszu evezőnek s a mozdulatában annyi könnyed erő, férfias szépség és idegenszerü előkelőség volt, mint az Olimpusra fölszállani készülő Hermesében.

Edit szeme mohón szívta magába az aranyfényt, a tüdeje pedig megtelt a szűziesen fanyar reggeli levegővel. A testét és a lelkét acélos erő érzete járta át: -119- ez megint a hajnali mámor volt, amelyet Trója alatt érzett utoljára.

Hirtelen visszalépett a szobába, amelynek homályában lomhán és kedvetlen gondolatokba merülten gunnyasztott az amerikai.

– Belizár, – mondta, – én szerényen be fogom érni a százfrankos harisnyáimmal, most azonban megyek és megmondom Ninának, hogy csomagoljon.

Reggel ezüst, este arany vér folyik Velence áttetsző ereiben. Hogy délben milyen a város, azt senki sem tudja; délben visszafojtott lélegzettel, káprázó szemmel terül el a laguna, a nap pedig sárgán fenyegető oroszlánszemként hajlik föléje.

Délután van, az arany órája már ütött, az azúr eget, a gyöngyszínü várost, a malachitszínü vizet átjárja Tizian ragyogó mámora. Ez a mámor most már mind lázasabb és követelőbb lesz, míg végül rá nem veti magát az éj, a barnaarany hajú, kábító illatu, szomjas, bacchansszáju éj.

Egy kis Lidó-gőzös dohog a város felé, sietve, mintha attól félne, hogy eltéved és elolvad a lagúna félelmetesen fokozódó fényözönében. Az árnyékvető ponyva alatt, az izzó kazán körül, egyetlen tarka tömegbe szorult az emberek sokasága. Fürdővendégek, akik a Lidóról jönnek és estebédhez sietnek.

A hajó végében, csöndes angol emberek között, -120- fehérruhás asszony ül. Edit. A hímzett nagy kalapja alúl csak az álla látszik ki. Egy olasz verseskötetet tart a kezében: Orlando furioso-t. Nem érti meg egészen, – az olasz tudománya még meglehetősen szegényes, – de amint elolvas egy-egy stanzát, mindig az az érzése támad, mintha kerek, szilárd, arannyal erezett márványoszlopok erdejébe látna. A szeme káprázik a nagy fényben; becsukja a könyvét és lehunyja a pilláit. A katlan sistergésébe, a csavar dohogásába egyhangu emberi beszéd vegyül. Magyar beszéd. Edit nem látja a beszélőket, – ott ülnek a háta mögött, – de megérti minden szavukat. Csupa olyan dologról beszélnek, amihez maga is tud. És amint hallgatja őket, minden hanghoz egy-egy állati fejet rajzol szeszélyes fantáziája.

Most két csikó társalog. Hogy miért éppen csikó, azt nem tudja, de a nyers és fiatalos hangok kócos sörényü, kiváncsi szemü, vékony bokáju, sovány parasztcsikók képét keltik föl Editben.

– Az a nagy fehér gőzhajó ott a vámháznál, látod? az a Belizár yachtja. Az Ariane. Szombaton érkezett ide.

– Jattnak angolosan. A zászlója selyem és az egész hajó villamosan van világítva.

Edit a ponyva résén át látja a fehér hajót, amely oly diadalmasan lengeti az amerikai csillaglobogót a Giudeccán, mintha meghódította volna Velencét. Meg is hódította különben. Amióta itt van, a velenceiek és az idegenek igen sokat foglalkoznak vele, fehér bordái -121- körül bámész gondolák keringenek, az ő kedvéért még a Canalazzo énekesei is átköltöztek a Salute-templomtól a Doganahoz.

– Az, hogy villamosan van világítva, nem nagy dolog, mert maga állítja elő a villamerőt a gépeivel.

Azok ketten most már nem látnak és nem hallanak, hanem marakodva vágtatnak tovább. Egyikük alighanem szakértő, mert sűrön használja a kalória szót.

– Nem engedik meg. Ligetiné megpróbálta, de nem eresztették föl. Pedig mondta, hogy az ura udvari tanácsos.

– Hát Kanizsán nem olvasnak ujságot? Belizár a világ egyik leggazdagabb embere.

– Magyarországon született, mint a nagy Pulitzer -122- is, de amerikaivá lett és nem sokat törődik Magyarországgal.

A boci haragosan veti meg a fejét, mintha döfni akarna. Pedig még nincs szarva.

– Nohát az nem szép tőle, akármilyen gazdag ember is, hogy megtagadja édes szülőhazáját!

– Üzleti dolga volt. Ő valami amerikai hajótröszt főembere és az Árkay báró hajóstársaságával tárgyalt.

– Ennek a Árkaynak is hogy fölvitte Isten a dolgát! Én még emlékszem rá, mikor a hivatalokban kilincselt.

– Érdekes pletykát tudok. Nem föltétlenül szükséges azonban, hogy leányok is meghallják. Jó is lesz, ha bedugják a fülecskéjüket. Arról van szó, hogy mikor Belizár elutazott Budapestről, valami emléket akart magával vinni szép magyar hazájából és vitt is egy budapesti asszonyt: a híres Ladányi Editet. Most itt vannak mind a ketten Velencében.

Edit egy kis rémületet és egy kis undort érzett, mintha idegen kezek érintenék a testét. -123-

Azok a háta mögött még mindig ő róla beszélgetnek. De most – jaj! – rettenetes nőstény oroszlán rohanja meg Editet. Föltünően nagy és erős, nem egészen fiatal, nem éppen csunya, de ijesztően energikus külsejü asszonyság.

– Mindabból, amit maga mond, Joanovics, egy szó sem igaz, – dübörögte oda a kecskének. – Belizár és Ladányi Edit között nincs semmi, én biztosan tudom.

Edit, aki lehúnyt szemmel és visszafojtott lélegzettel, bizonyos félénk állatkák módjára halottnak téve magát, várta a túlhatalmas ellenséget, most csodálkozva nézett körül. Lám, hát tényleg vannak jószívü állatok, sőt – ami még csodálatosabb – vannak jószívü nőstények?

– Belizár nem olyan bolond, hogy kikezdjen afféle beteg macskával. Az olyan férfi külömb nőket is talál!

A női morálnak ez az őszinteségi rohama fölvidította Editet. Lám, az emberek mégis kedvesek: arra -124- szorítják az embert, hogy ne törődjék velük és így kellemessé teszik az életet.

Mielőtt kiszállott volna, megnézte őket. Kissé meglepődött, hogy a külsejük után ítélve még jóval jelentéktelenebb emberek, mint hitte volna. A nőstényoroszlán megtollasodott masseuse, vagy egy vagyonos öreg úr házvezetőnője lehet. A kecskebak nagyorrú, rosszul borotvált ifjú, gyűrött vászonruhát és sárga hálóinget visel.

A kikötőhídon Árkay báróné várta Editet. A két kis fia is ott volt a tanítóval, két a tisztaságtól és az egészségtől ragyogó óriás-gyerek, a higienikus embertenyésztés kiállításos darabjai. A rózsás, kövér arcukkal, a selymes hajukkal, a széles csípőikkel és a fejlett lábszárukkal fiuruhás ballerináknak is nézhette volna őket az ember. Proletáranyákat keserűséggel tölthet el az ilyen látvány; az Árkay-fiúk olyanok, mintha egy egész munkás-utca gyerekeinek levegőjét és napfényét elfogyasztották volna.

A báróné azt mondta Editnek, hogy valamennyien Belizárnál fogják elkölteni az estebédet, az Ariane födélzetén.

– Mivel magadban vagy, én foglak gardirozni, – tette hozzá anyáskodó szeretetreméltósággal.

Elkisérte Editet a fogadójába és a hallban várta meg, míg átöltözik. Mire Edit elkészült, ott volt már Árkay báró is. A báró igen kövér, de fiatalosan izmos és mozgékony, fölötte jóképü ember volt. Inkább afféle kvaterkázó, vadászgató vidéki úrnak nézhette volna az ember, mint annak a merész, hideg és kiméletlen pénzembernek, aki a valóságban volt. -125-

Mindez elég különös volt. Edit, mikor visszakerült forró emlékekkel telt yachtkirándulásáról, némi szorongással gondolt a pletykaviharra, amellyel otthon majd szembe kell szállania. Persze nem a lelkiismerete, hanem csak a jóízlése szepegett. Leginkább Árkayéktól félt. A báró, ha maga nem is volt mentes minden emberi gyöngeségtől, kíméletlen szigorusággal tartott távol a családjától minden társaságot, amely kifogás alá eshetett. Ebben az egy dologban sohasem értette a tréfát. Árkayné pedig, ez a hideg, okos, szigoru és kötelességtudó asszony képviselte Edit szemében az erkölcsi világrendet. A molyporszagu, cikóriaízü világrendet. Őszinte meglepetésére azonban éppen Árkayék voltak azok, akik most Velencében rögtön a társaságukba és a védelmükbe fogadták. Pedig Edit kizártnak tartotta, hogy azok ne sejtsenek valamit az ő hellászi kirándulásáról.

A dolog magyarázata különben egyszerü volt. Belizár olyan kolosszális financiális hatalom, hogy a vele való bizalmas érintkezés magában véve erkölcsi nyereség minden pénzembernek. Úgylátszik, hogy Árkaynak mostanában szüksége van ezekre az erkölcsi kamatokra, a báróné pedig annyira szent dolognak tartja urának üzleti érdekét, hogy mindent alárendel neki. Csak rá kell néznie arra a két komor és rózsás óriásgyerekre, akiknek jövője érdekében oly elszánt harcot folytat az ura, hogy anyai áldozatkészséggel ölelje szivére nem Belizár, hanem a sátán kedvesét is. -126-

A Velencében fürdő néhány budapesti család, amely Árkayék koteriájához tartozott, valóságos udvart alkotott Edit körül. A nagyszerü amerikai, akinek fejedelmi yachtja ott horgonyzott a város közepén és óriás arányaival, valamint fényüzésének modernségével kiméletlenül megszégyenítette a régi paloták kopottas pompáját, a barátságával fényessé, előkelővé és irigyeltté tudta varázsolni a budapestiek nyarát. Ezért meg kellett valamivel fizetniök és ők szivesen fizettek. Az ár nem volt nagy. Hiszen Edit előkelő és érdekes asszony volt, a róla keringő pletykák végre rágalmak is lehettek. Az embernek csak okosan, humánusan és fölvilágosodottan kellett gondolkoznia és minden rendben volt. És mindazok, akik az Ariane magas födélzetéről akartak lenézni a gondolákban szorongó kiváncsiakra, mindazok, akik részt akartak venni Belizár vacsoráin és kirándulásain, okosan, humánusan és fölvilágosodottan gondolkoztak.

Voltak hölgyek, akik még többet is tettek, mint a mennyire föltétlenül szükség volt. Állandóan magasztalták Editet Belizárnak, valósággal fölkinálták neki, mert elképzelhetőnek tartották, hogy a yankee pruderiája még bíztatásra szorul. Mert ha szerelemről van szó, akkor mindenre elkészülhet az ember, még a legjobbra is. Minden pillantásuk csupa bátorítás, minden gondolatuk csupa alkalomcsinálás volt. Szerelmes menuettet lejtettek a kettő körül, melynek utolsó figurája talán az lesz, hogy a jóbarátnők a szoknyáikkal selyem- és batiszt-falat vonnak, amely mögött nyugodtan csókolódzhatnak a szerelmesek.

Belizárnak, aki angolszász fejjel gondolkozott és -127- aki azonfölül teli volt nyárspolgárias hajlamokkal, tetszett ez az állapot. Ő tulajdonképpen soha sem élt a társaságban – valamikor alatta, később fölötte állott, de benne soha – és asszonyi dolgokban túlbecsülte a társadalmi biróság súlyát. Anélkül, hogy tudta volna, előtáncosává lett a menuettnek. Szertartásos és kissé gyanúsan hangsúlyozott tisztelettel környékezte kedvesét, sőt a nyilvánosság előtt Edittel szemben kevesebb bizalmasságot engedett meg magának, mint a társaság többi hölgyeivel szemben. Olykor apró meséket eszelt ki, hogy fölösleges módon igazolja alibijét. Szóval a yankeeből kifogástalan lovagot csinált a szerelem. Közbe persze félig lehúnyt pillái alól mohón szívta magába Edit bálványozott macskatestének minden vonalát és arra gondolt, hogy egy órával később, miután már szertartásosan elbúcsuzott az asszonytól, az Ariane sötét födélzetén fog ülni és lesni fogja a halk evezőcsapásokat, amelyek visszahozzák neki a barátnőjét.

Belizárnak tetszett az állapot, Editnek azonban nem. Ez a vigyorgó félnyilvánosság, ezek az émelyítő uriasszonyok és gyerekek, akik virágot és bűnbocsánatot hintettek a kedveséhez vezető útjára, ez a szeretkezés diszkrét családi asszisztencia mellett: lealázta és elszomorította. Ez nem a szabadság, hanem a rabság, nem a mámor, hanem a megalkuvás, ez nem a szerelem, hanem a molyporszagu és cikóriaízü jó erkölcs által eltürt vadházasság.

A vérét megint fölkavarta a szabadság után való nagy és keserü vágyakozása, amely eszét vette már egy ízben, mikor elhagyta egykori férjét, aki épp olyan -128- fülledt, rendszerető és hipokrita hitvesi szerelemmel szerette, mint most ez a Belizár. Összetörni, fölrobbantani és fölgyujtani mindent, elszaladni, fejjel beleugrani a szabadság zugó nagy folyóvizébe, vissza se nézni többet, hanem elpusztulni, vagy átvergődni a távoli idegen partokra…

Egyszer azután egy idegen férfi felé fordultak cél nélkül keringő gondolatai. Egy ember felé, akit régóta nem látott, akit csak futólagosan ismert, akire különben alig gondolt.

Úgy volt, hogy egy este betegséget színlelt és elmaradt a közös vacsoráról. A fogadóban maradt és késő éjszaka még ott ült a komornája szobájában, amelyet öltözőnek is használt és sorra nézegette a ruháit. A szoba teli volt selyem-, batiszt-, csipke-, és mousseline-hullámokkal.

A nyitott ablakon át, amely a keskeny és sötét csatornára szolgált, tömören zengő férfihang szürődött be. Eleinte azt hitte, hogy valaki énekel odalenn, de azután megértette, hogy verseket recitál. Ismerős verseket, Ariostoból. A népies recitantek kevélyen és naivan pompázó pátoszával, hullámosan ejtvén a verseket és ragyogtatván a rímeket.

Edit kendőt vetett meztelen vállára és kihajolt az ablakon. Odalenn egy parányi kis csillag, mindenesetre egy gondola jelzőlámpása, siklott végig puha lendülettel a vak sötétségen. Editnek az a benyomása volt, mintha mesés kincsekkel megrakott hajó vonulna végig a homályon, a láthatatlan hajós pedig a maga fölöslegéből szivárványos szóbuborékokat szór föl a kivilágított ablakokhoz. Most az ő ablaka alatt -129- volt. A hangján hallatszott, hogy fölemeli hozzá a fejét.

– Sia premi! – kiáltotta a vontatott gondolásfigyelmeztetést ugyanaz a hang.

És Edit gondolatai egy budapesti ismerőse, egy Tihanyi nevü író felé fordultak. Maga sem tudta, hogy miért. Talán a recitante hangja emlékeztette reá, vagy mert Tihanyi volt az, aki egyszer, egy véletlen találkozásuk alkalmával, fölhívta figyelmét Ariostora. Elég annyi: Orlando arannyal erezett oszlopcsarnokából szembe jött vele az író.

Edit legújabban, olykor szinte sértő fölületességgel kieszelt ürüggyel, el-elmaradozott a közös estebédekről.

Belizár vendégei ilyenkor fölöslegeseknek és idegeneknek érezhették magukat az Ariane födélzetén, akárcsak a megszökött szultána udvarhölgyei a palotában. Edit volt az aranylánc, amely összekötötte őket az amerikaival, egyébként azonban nem volt egymáshoz -130- semmi közük. A hölgyek ugyan elszántan kísérleteztek, hátha el tudnák feledtetni a távollevőt, de Belizár sárga szeméből kolerikus padisah-unottság meredezett reájuk, tréfásan túlzott lovagiassága pedig, amellyel máskor tüntetni szokott, most iróniává ecetesedett.

A báró óvatosan rápisszentett. (A nagyúr gyöngeségeit az ember belevonhatja kombinációiba, de ezeket titkos pénzalap módjára kell kezelni és róluk beszélni nem raison.) Ez azonban túlzott óvatosság volt, mert kettőjükön kívül csak néhány skót bluejacket volt még a motoros csónakban, amely az Arianeról a kivilágított Piazettára vitte őket. A skótok nem hogy a magyar beszédet, de a báró angol beszédét sem értették meg.

A szökevény azalatt belevette magát a Merceriára szolgáló sikátor-junglebe. Jobbról-balról olyan tarkán és bizalmasan világítottak az alacsony kis boltok, mint száz kinai családi istenség szentélye. És majd minden boltban ugyanaz a kép: nyájas arcu, mozgékony, barna emberek rá akarnak valamire beszélni bizalmatlan, lomha, szőke embereket. A világító üvegtáblák között, a keskeny utcán, estebéd után levő, békés, fesztelen és ráérő tömeg csoszog. Idegen illatok vegyülnek össze, idegen szemek merülnek egymásba és idegen profilok gyorsan elmosódó emlékét viszik magukkal.

A sokaságban lépked Edit is és mivel egyedül van, némi tavaszi szabadságmámort, egy kis kalandos kíváncsiságot -131- és valami édes, nyújtózkodó elégedettséget érez, mint a macska, mikor enyhe holdvilágban végigoson az idegen háztetőkön. A fején olcsó szalmakalap van, melyet ő mamzell-kalapnak nevez, kabátját a karján viszi; nem néz sem jobbra, sem balra, de azért megérzi az asszonyok hideg és gyanusító, valamint a férfiak meleg és egyetértő pillantását.

A Rialto hídjánál gyérülni kezd a tömeg és sötétedni az utca. Néhány boglyas fejü, vékony dongáju munkásleány velencei lacerta-kecsességgel kapaszkodik föl a lépcsőn és Edit gépiesen a nyomukban marad.

Odaát a túlsó parton hirtelen eltünnek a leányok; a kelepelő beszédjük elhal távoli sikátorokban. Egy keskeny utcatorok homályából rettenetes prüsszentés hallatszik ki, – olyan, mintha a Minotaurusz prüsszentett volna a labirintus visszhangos méhében, – Edit megszeppen, sarkon fordul és visszakerül a híd felé.

Egy fehér hálóréklis, fürtös fejü, nagyon kövér asszony rekeszti el a szűk utcát. Egy szalmakalapos férfival tereferél.

– Addio zia, – mondja a szalmakalapos és gyöngéden lapockán csapja a kövér asszonyt, aki erre negédesen fölkacag.

A szalmakalapos fütyürészve megy odább, az utcai lámpás alatt azonban megáll és előkeresi kurta fapipáját. Editnek úgy tetszik, hogy ismeri azt az arcot. A sápadt, kevélyen közömbös, hidegszemü, aranypilláju vonásokon – melyeket egyízben Borgia-arcnak nevezett – most meleg, szinte gyöngéd mosoly fut végig. -132-

Valóban az író volt, akire Edit – miért, miért nem – többször is gondolt az elmúlt napokban. Kezet fogtak.

– Mi hír Cythera szigetén? – kérdezte Tihanyi. – Turbékolnak még a szent galambok?

Persze, ő is tudott Edit mitológiai tanulmányútjáról. Edit harag nélkül parirozta a prím-vágást.

– A galambok már nem turbékolnak, pigeon roti néven föltálalták őket a table d’hote-nál, a cytherai királynő pedig tisztelteti magát és azt üzeni, hogy sokáig már ne számítson a protekciójára.

Ők ketten, bár tulajdonképpen csak futó ismerősök voltak, ritka találkozásaik alkalmával mégis olyan bizalmas hangon szoktak kötekedni, mintha valami titkos szövetség tagjai volnának. Edit ezen olykor maga is csodálkozott.

– Szerelemről lévén szó, – kezdte megint Edit, – ki volt az a Veronese-tokáju hölgy, akivel az imént rajtakaptam?

– Marcolina néne. Öt fia gondolás, ő maga zöldséggel kereskedik az Erberián, mellékesen meg ráér arra is, hogy rendben tartsa az én szállásomat.

– Nem tudja, hogy itt vagyok. És ha nem derogálna magának, hogy közös titka legyen velem, akkor arra kérném, ne is említse a budapestieknek, hogy látott. Azok a szegény emberek ugyanis mindig útban vannak, hogy megkeressék az igazi Velencét és azt hiszik, hogy megközelítik céljukat, ha makarónit esznek és chiantit isznak a Gatto nero-ban, – „egész kedélyesen, csak szmokingban“. Ilyenkor a stilus kedveért meghívják bohém-ismerőseiket is.

– Ez nevezetes dolog! – elmélkedett Edit. – Árkayné, az irodalom lady patronessze nem tudja, hogy a múzsák előtáncosa egy levegőt szí és egy vízben fürdik vele. És maga Zia Marcolina és az öt fia kedveért képes megtagadni Budapestet?

– Bizony Isten megértem. De nem fél attól, hogy a véletlen előbb-utóbb csak összehozza magukat és akkor mégis csak ki kell pakkolnia azt a szmokingot?

– Árkayék most amerikai bálnákra halásznak és ilyenkor nagylelküek a magamformáju cigányhallal szemben. De különben is könnyü lesz magamra vigyáznom. Hiszen mi százötven esztendős távolságban lakunk egymástól. Én Velencében, ők pedig –

Tihanyi abbahagyta, csak a kezével legyintett: nem érdemes erről beszélni. Editet azonban érdekelte a tárgy.

– Mindig ugyanabban a modern nemzetközi hotelban. A hall kapujából egyszer a Charing Crossra, -134- máskor a Vendôme-térre, megint máskor a Canal grandera látnak, de ők maguk mindig egy helyben maradnak.

– Szóval, a magyarok még nem tudták elfoglalni Velencét, pedig sokat próbálkoztak vele, amióta első izben tömlőkön akartak átusztatni a lagunán.

– A többiek sem tudták elfoglalni, az angolok, a németek sem. Sőt a szárazföldi olaszok is elvesztették a Velencébe vezető utat. Itt nyüzsögnek a hotelekben, a Piazzán és a Lidón, de nincsenek Velencében. Ők csak vastag üvegtáblákon keresztül mereszthetik szemüket Velencére, mint a csavargó a pénzváltó aranyaira. És mivel nem találják meg, tehát konstruálnak maguknak valamit holdfény-díszletekből, málnaszörpből, Tizian-szőkeségből és édeskés gitárcincogásból, valami ál- és pót-Velencét. Ők a lagunák éjszakáinak varázsát tarka papirlámpákkal és nápolyi kuplékkal magyaráztatják meg maguknak. Ők azt hiszik, hogy belemélyednek a velencei nép lelkébe, ha makarónit és chiantit rendelnek a csapszékben. Ha pedig meg akarják lopni a lagunák érzéki mámorát, akkor idehozzák nászútra a feleségüket vagy a táncosnőjüket. Ezek a szegény ördögök tisztára talyigások volnának, ha nem lennének millióik. Különben mit sajnálom őket? Mindenki olyan Velencét kap, aminőt megérdemel.

Hogy ez a naplopó megvetette hatalmas pártfogóit, az végre is rendjén való volt, meglepőnek legfölebb ellenszenvének támadó erejét találhatta Edit.

– Hát maga nem gyűlöli a csőcseléket, amely tisztátalan szemeivel megmérgezi a szépség és az élvezetek minden kútját? Én, bevallom, megértem Nero lelkiállapotát, ha a holdfényben gondolázó tőzsdematadorokat vagy kártya-grófokat látom.

Árkayék és Belizár csőcselék! – Edit gyönyörünek találta az ötletet és hangosan elnevette magát.

Beszélgetés közben szűkmellü házak közé szorított kis térre jutottak, amelyen Edit nem járt még, annyira el volt dugva az utcasikátorok labirintusában. A tér felét fehér fényben fürösztötte a holdvilág, másik felére enyhe, barna árnyék borult. Egyik ház előtt, alacsony zsámolyokon, nők és gyermekek csapatja kuporodott. Szaporán beszélgettek, többen is egyszerre, és a halk és egyhangu duruzsolások úgy beleillett az éj hangulatába, mint a magyar Alföldön a békák mélabús kuruttyolása. Most egyszerre elnémult az asszonyok kara. Egy fiatal nő, akinek fülében nagy karika csillogott, kellemes, kötekedő vidámsággal mondta:

Tihanyi a kezével köszöntötte. A sétálók lassu léptekkel mentek tovább, az asszonyok egyhangu kelepelése pedig újból megeredt.

A terecske tulsó végében ciszterna volt. A sarokban örök mécses pislogott a falifülke rozsdás drótrácsa előtt. Edit megállott a ciszternánál. Tücsökcirpelést hallott és kedve lett volna leülni a fehér kőlépcsőre. De még sem tette meg.

– A boldogult nagyanyámnak volt egy üvegszekrénye, – mondta, – abban néhány muranoi üvegtárgyat őrzött. Gyermekkoromban gyakran elnézegettem -136- a különös színü és idegen formáju poharakat és tisztán emlékszem, hogy akkoriban sokkal mámorosabb volt a szívem az ismeretlen Velencétől, mint ma, mikor itt járok a város utcáin. Ez szomoru ám. Szeretném néha megkérdezni valakitől, aki többet tud, mint én, hogy egyáltalában megvan-e még Velence?

– Megvan, – válaszolt komoly arccal Tihanyi. – De nem lehet odajutni sem tömlővel, sem vasúttal, de még gőzyachttal sem. A csodálatos szigetvárosnak megvan az a tulajdonsága, hogy tengeri állatként elmerül a lagunában, mihelyt ellenség közeledik feléje. Halálos ellensége a falánk szemü csőcselék. Csak azokat engedi a közelébe, akik velenceieknek születtek. De nem mindenki született annak még azok közül sem, akik a városban látták meg a napvilágot.

– A saját örökifju meztelensége. Az idegeneknek csak ezeresztendős kőrongyait mutogatja.

Editnek úgy tetszett, mintha megint érezne valamit abból az idegenszerü mámorból, amit egykor nagyanyjának szines poharai okoztak neki.

Az író levette a szalmakalapját és indulatosan végig simított sűrü, selymes haján.

– Milyen város ez! Hiszen ismeri teremtésének történetét? A lagunák Logosza kemény és merész istenkarmaival összeragadott mindent, ami értékes volt a világon és abból gyúrta össze Velencét. Hellász könnyed -137- márványszépsége, Egyiptom titokzatossága, Bizánc merev aranypompája itt van… Nemcsak Salamon király oszlopait, a Hippodrom bronzlovait és a Pireusz kőoroszlánjait hozta el, hanem Hindosztán verőfényének aranyát, Ceylon távoli őserdeinek ünnepies zúgását, ősrégi keleti népek forró, vérszomjas és őrjöngő álmait is… Az illatfelhők, amelyek Semiramis palotáját betöltötték, a szelid fény, amelyet Kleopatra gyöngyei sugároztak, a csókok, amelyektől Aszpazia ajka kitüzesedett, a virágok, amelyek Messalina keblén elfonnyadtak, a zenehangok, amelyekre Salome táncolt, mind itt vannak valahol elraktározva a városban. Velence ismeri minden rejtély megoldását és minden valóság mögé újabb rejtélyt állít. Látja azt a kis házat a sarokban? Nem olyan, mintha a meghalt nagyanyánk laknék benne?

Egy láthatatlan és óvatos kéz éppen ebben a pillanatban behuzta a kis ház ablakainak fatábláit. Vaskorlátos, keskeny lépcső vezetett föl a bádogtetős bejárathoz. A vaskorlát oszlopán szürke nagy macska ült. Az egész házacska tényleg olyan ősrégi, titokzatos, melankólikus és mégis olyan jó ismerős, vonzó és tisztes volt, hogy Edit elfogadhatónak találta az író megjegyzését.

– Én – folytatta Tihanyi – megtaláltam itt majd minden értéket, amit életemben eltékozoltam. A csőcselék azonban nem talál semmit, csak nyirkos falakat, roskadozó odukat, megvakult ablakokat és azt mondja: megkéstünk egy-két száz esztendővel.

– Soha nem késik az, aki megérkezik. A város megvan és fölkínálja az élet százezer csodálatos lehetőségét. A régi Velence szunnyadozik, de tüstént fölébred, mosolyog és él, mihelyt a Rion megkondul az igazi velencei lépése. Minden város holt háztömeg, élete az emberek lelkében folyik és mindegy, hogy millió vagy egy ember lelkében. Ez egy ezeresztendős orgona. Az értelmetlenek azt hiszik, hogy muzeumba való ócskaság, ha azonban eljön a művész, akkor újból megzendül az élet és az ifjúság szivettépően mély dala.

Edit sohasem hallotta még így beszélni Tihanyit. Ki hitte volna, lám, hogy ez a hideg gunyolódó is fölfedezett magának egy álomországot?

– Nem érzett még kedvet magában, hogy könyvet írjon Velencéről? – kérdezte.

A következő pillanatban azonban már tisztában volt vele, hogy a kérdésében valami trivialitás, vagy gyöngédtelenség volt.

– Én még sohasem éreztem kedvet magamban, hogy írjak valamiről, – válaszolt Tihanyi szárazon. – Nincs meg bennem a vérbeli költő corybant-szemérmetlensége, amely a maga mámorát odaveti a tömegnek. Ezért nem is vagyok író.

– Én vagyok a keleti mese elvarázsolt embere; télen kutya vagyok, nyáron királyfi. Télen ott lebzselek azoknak asztala körül, akiket meg kellene marnom. A tavasszal megrázom magamat és őszig megint velencei vagyok. A nyaram nem tud semmit a telemről, -139- a kutya pedig nem emlékszik a királyfira. Ez a kettős természetem különben családi örökség. Az apám ugyanis magyar ember volt és hivatalnok, az édesanyám pedig fiumei olasz és művésznő. Az ő vérük sohasem tudott megegyezni, ma sem tud eggyé lenni az én ereimben.

Szűk sikátorban jártak; Tihanyi elől ment, az asszony engedelmesen nyomon követte. Közbe azt a megfigyelést tette, hogy vezetőjének most más a testtartása és a járása, mint Budapesten. Mintha ez nem is Tihanyi volna, hanem valami laguna-diavoletto, aki az ingerkedés kedveért fölvette a pesti író maszkját.

– Köszönöm, hogy úgy beszélt velem, mintha nem számítana a csőcselékhez, – szólt Edit.

– Magát? Ha volt már született veneziana, akkor maga az, – válaszolt Tihanyi. – Maga Velence tékozló leánya. Elkalandozott hazulról és büntetésül most sertések között kell élnie. Úgy kell magának! De egyszer majd haza jön megint a mi városunkba.

– Tehát viszontlátásra Veneziában! – szólt Edit, kezet nyujtva az írónak.

Az asszony a Merceria irányában ment, de alig, hogy öt lépést tett, már visszafordult megint.

– Si’ore Zepe! Ugyebár otthon én is mindent -140- vissza fogok kapni, amit elherdáltam az idegenek között?

Edit első találkozásuk után megint jó ideig nem látta Tihanyit. Egy ízben nekiindult, hogy megkeresse azt a furcsa kis teret a San-Silvestro tájékán, ahol Tihanyi szerint a meghalt nagyanyák laknak, de semmiképpen sem tudott rátalálni.

Egyszer azután mégis csak összetalálkoztak megint, még pedig igen különös körülmények között.

Éjfél után az Ariane sötét födélzetéről valaki odafüttyentett egyet a gondolák közül, amelyek némán és makacsul keringtek a horgonyzó yacht körül, mint a konyhahulladékot leső halak. Maga Belizár levezette Editet a csapólépcsőn és besegítette a gondolába.

– A szállodába… Ne a vám előtt menj, hanem a kis csatornán át kerüld meg a Salute-templomot… -141-

Edit lehunyt pillákkal dőlt végig a bőrülésen. Idegei föl voltak zaklatva, ajkain még ott sajgott Belizár dühös csókjainak emléke, forró testét a nagy kabát alatt is megborzongatta a hűs éjjeli levegő. Az asszony egyszer-másszor türelmetlenül a homlokához nyúlt, mintha el akarná zavarni lealázó gondolatait. Nem, mindennek már nem volt köze a szerelemhez; ő Belizárnak csak rossz szokásává, betegségévé lett és az amerikai úgy ragaszkodott hozzá, mint a reménytelen alkoholista az italhoz.

A széles Giudecca-csatornán két üres bárka jött szembe. A hajósok szorosan egymás mellett eveztek és csendes, röfögő torokhangon beszélgettek. Amint megpillantották az Ariane felől érkező gondolát, széles jókedvük kerekedett.

Edit ijedten visszafordult és azt hitte, hogy álmodik, midőn a saját gondolája végében, a hosszu evező mellett, ott látta Tihanyit. Hajadonfőtt és kabát nélkül volt, gondolás szokás szerint kendőt viselt a nyakán, a kék inge fölött. Amint a magas poppán állva, evezés közben ütemesen hol a jobb, hol a bal lábára vetette testsúlyát, olyan volt, mint a gladiátor, aki mindig ugyanazt a vívó-mozdulatot gyakorolja.

Edit behunyta a szemét és visszafojtotta a lélegzetét. Úgy érezte, hogy ez az ember nemcsak mindent tud, de mindent is lát. Látja a szenvedély elvérző és kihülő -142- emlékeit is, amelyeket Edit undorodva hurcol magával, mint a gyilkos a földarabolt holttestet.

A rémület és a szégyen rázuhant a lelkére, mint valami fekete lavina. Mélyen lenn, a nagy sötétségben, egyetlen gondolata hadonászott és nyöszörgött még: Elsülyedni, elsülyedni a vízbe, a tenger fenekére!

Ez az ember tényleg kétféle életet élt, akár az Ezeregyéj ember-kutyája. A lagunák opálos, erjedő levegője oly átalakító hatással volt reá, hogy itt le tudta magáról rázni a nagyvárosi korhely elpuhultságát és tunyaságát. Aki Budapesten képtelen volt arra, hogy két óráig egyfolytában dolgozzék, az Velencében inaszakadtáig gyakorolta Marcolina asszony fiaival az evezést. A gondolakormányzás nem olyan egyszerű dolog, mint hiszik az emberek. Sok időbe és fáradságba telik, míg az ember eltanulja azt az ezer gondolière-fogást, amely egyetlen hosszú evező segítségével gyorsan és lágyan úszó, a kanyargó sikátorokban torlódó hajók között okosan átsikló vízi állattá változtatja a nehézkes bárkát.

A céhbeli gondolások évek óta jól ismerték és bár kissé megmosolyogták dilettáns evezését, mégis igen szerették signore Zepet, mert szépen recitálta Ariostot és mert ősrégi, nemes mesterségük megbecsülőjét látták benne. Némileg már a felekeztükhöz számították és ha az utcán ismeretlen nő vagy gyermek köszöntötte, akkor Tihanyi biztosra vehette, hogy valamelyik hajósnemzetségből való.

– Sia stai! – hangzott most Tihanyi vontatott -143- gondoláskiáltása és a hajó széles ívben a kis csatorna torka felé lendült.

A sarkon, a vízbe nyúló, körülfalazott pergola alatt, vidám szegényemberek ültek a széllámpás körül. Öregek és fiatalok, nők és gyermekek, láthatólag egy népes család tagjai, oly szorosan és melegen együtt, mint vízi madarak a fészekben. A falon folyondár buggyant át, az asztal fölött rongyos, sárga chioggiota vitorla volt a tető. Valamelyikük megismerte Tihanyit és valamennyien sugárzó mosollyal köszöntötték. Egy inas, vékony szép leány, akinek nagy Napoleonida-orra volt, rájuk villogtatta a szemeit és a fehér fogait és egy marék gránátvirágot dobott a gondolába. Az egyik hűvös virág Edit arcát érte.

A következő pillanatban az éj elnyelt minden fényt és mozgást és ők ketten benn voltak a néma, sötét csatornában.

Edit most már kinyitotta a szemét. Óvatosan, mint a macska, amely az imént lezuhant a háztetőről. Úgy gondolta, hogy egy hirtelen, merész erőlködéssel talán talpra tudna megint szökni. Mindenesetre szólnia illenék. Talán haragosan, megvetéssel rá kellene támadni erre az emberre, aki végre is leselkedett utána, beletolakodott az életébe…

A hajó csendes rángása azonban elálmosította akaraterejét. Nem szólt semmit, mert nem talált magában semmit, sem haragos tüzet, sem hazudó kedvet. Már szégyenkezést sem. Ő nem bánja, akármi volt és akármi lesz. A levetkőztetett lelke úgy belesímul a sötét laguna nagy és édes apátiájába, mint álmos gyermek a meleg, puha ágyba. Neki minden mindegy. -144-

A keskeny csatorna rendetlenül sorakozó, magas, fekete házak között kanyarodik. Ez a házsor olyan, mintha az élet háta mögött épült volna. Elárvult lámpák fényében, nyirkos, mély boltívek alatt, goromba vasveretü kapuk láthatók, kapuk, amelyek talán száz esztendő óta nem nyíltak meg.

Editnek úgy rémlett, mintha halvány fényesség szűrődnék elő egyik-másik kapu résein. Lehet, hogy ott benn, titkos pincék méhében, őrzik a szent kincseket, amelyeket a régi Venezia összerabolt. Tyrus Bálszobrát, Heliopolis arany háromlábúit, Delphi elefántcsont Apollóját, Bizánc zománcos koronáit, India gyémántszemü bálványait. De Edit előtt most már nem fognak megnyílni a kapuk soha. Mindez elsiklik mellette, elmarad mögötte, a homályba vész, a lagunába sülyed. Mert a néma gondolás irgalmatlan lendítésekkel hajtja tovább a fekete hajót.

Egyszerre fény és zaj vette körül, emberi arcok… Azzal a különös gondolattal riadt föl, hogy templomban van. A templomhajót víz borítja és a gondola a gyertyafényben csillogó főoltárnál kötött ki, ahol papok és ministránsok fogadják. De azután megismerte a hotel portását és a groomokat… Igen, hiszen otthon van. Kisegítik a gondolából, a portás hivatalos részvéttel kérdezi, hogy őnagysága talán rosszul van?

Edit zavart mosollyal, kecsesen bólint a gondolás felé: – köszönöm, – azután szorosan összefogja a köpenyegét és nem nézve se jobbra, se balra, keresztül siklik a rámeredő szemek sorfalán és fölmenekül a lakására. -145-

Harmadnapra Belizár Ariane vízrebocsájtásának évfordulóját ünnepelte. Ez ugyan szokatlan és erőltetett ünnep volt, majdnem annyira, mint a megtiszteltetés, melyben egy római császár a hátaslovát részesítette, de az amerikai mostanában megragadott minden alkalmat, hogy vendégeket hívhasson. A legénység napok óta cicomázta a yachtot és Ariane hófehér ruhában, virágos födélzettel, selyem lobogók alatt várta tisztelőit és barátait, mint a milliomos apa bájos és elbizakodott leánya.

Este „velencei éj“ volt az örömapa költségén. Kilenckor a Canal grande felöl nagy trombitálás és dobolás kerekedett, azután egy tízezer tarka lámpásból összerótt óriás csodapagoda úsztatott a yacht felé, beláthatatlan kiváncsi gondolasereget csalogatva maga után. A tündöklő vízipalota a zenekart és az énekeseket hozta. Mikor már közel volt, az Ariane födélzetén és árbocain is kigyulladt néhány ezer izzólámpa és mivel ezek az olasz nemzeti színeket mutatták, a gondolákban és a partokon szorongó közönség lelkesen tapsolni kezdett.

Azután egyszerre csend lett. Olyan szent, lélegzetfojtó csend, amilyenre egyedül csak a világ leglármásabb népe képes, ha zenét készül hallgatni. Lola Cavalotti, a Fenice tagja és a gondolás céh bálványa, kivágott újvörös ruhában, kottatekerccsel a keztyűs kezében, megjelent a vízipagoda tűzkapujában, és miután sokatmondó mosollyal meghajtotta magát az Ariane előtt, elénekelte Tosca nagy áriáját. A hangja izzott és -146- remegett az édes szenvedélytől, amelyet még fokozott a kisasszony ama reménye, hogy a gazdag barbár a kialkudott tiszteletdíjon felül valami szép gyémántékszert is fog neki ajándékozni.

Lenn, a csendesen pihegő tengeren, nyüzsögve himbálódzott a bárkaraj, fönn, az Ariane magas Olimpusán, boldog, büszke és hozzáférhetetlen istenek karaként csoportosultak Belizár vendégei, a likörös üvegekkel és szivaros dobozokkal megrakott asztalok körül.

Edit, fehér bársonyköpönyeggel a meztelen vállán, fölmászott a kapitányi hídra és cigarettázva könyökölt a magas korláton. Kritikus kedvében volt és kegyetlen macskakarmokkal szedte szét a velencei éj varázsát. Milyen koldus szegény a gazdag ember fantáziája! Még pénzét sem tudja eredeti módon a tengerbe dobni. Egyik azt teszi, amit a másik: yacht, tüzijáték, zene, virág, pezsgő… Az emléktárgyak is, amiket vendégeiknek adnak, mindig ugyanazok: legyező vagy karperec a nőknek, cigarettatárca a férfiaknak… Sehol egy ötlet a láthatáron! Ugy látszik, hogy az utolsó vendéglátó urak a renaissance meggazdagodott bankárai és zsoldosai voltak.

Az ének időközben véget ért, a homályból viharzó taps hallatszott. Odalenn sűrü rajokban kerengtek a bámész emberekkel megrakott bárkák. A bennülők beleolvadtak a homályba, de a magasan álló gondolièrek belenyúltak az Ariane fénykörébe. Ezek a barna, kemény emberek az erő arisztokráciájaként uralkodtak a lomhán kuporodó tömeg fölött és azzal a kecses és erőteljes ringó-mozdulattal, amely Editet a repülni tanuló -147- Hermesre emlékeztette, kerülgették az Ariane fehér bordafalait. Az ifjak olyanok voltak, mint a régi condottierek, az öregek pedig, – akik Editnek kiválóan tetszettek – barázdás, barna és fájdalmas apostol-fejeket viseltek széles vállukon. Ezer esztendő óta gyakorolják már a repülést és lehet, hogy a túlóvatos Ikaroszok egyszer mégis csak elrugják maguk alól a palánkot, fölemelkednek a levegőbe és akkor az övék lesz minden, az Ariane is, minden piros és zöld lámpásával és minden fehér asszonyával együtt.

E pillanatban Árkay báró jelent meg a parancsnoki híd lépcsőjén. Kissé, de csak kissé pezsgős volt, szuszogott a mászástól, a kövér arca meg ragyogott a furfangos jókedvtől.

– Megint egyedül, édes Edit? Miért nem törődik egy kicsit a többiekkel? Megérdemelnők ám, hiszen mi magát nagyon szeretjük… Vannak emberek, akiket boldoggá tehet egy mosolyával… Miért fukarkodik mégis? Hiszen maga különben nagyon okos asszony. Ha tudná, Edit, hogy milyen kolosszális árfolyama van most a maga mosolyának! Egyszer, ha kedve lesz hozzá, beszélhetnénk erről többet is… Beszélhetnénk bizalmasan…

Szeretett volna még valamit mondani, de az Edit arcában volt valami fanyarság, ami elnémította. Csak sokatmondóan mosolygott, miközben a tekintetével szinte vetkőztetni kezdte az asszonyt, de persze nem a maga, hanem Kizlár aga módjára, a gazdája számára. A fiai, a két kövér csodagyerek, fölkiáltottak hozzá és ő lement megint.

Edit utána nézett és most vette észre először, hogy -148- a bárónak lúdtalpa van. Ez valami pudvás, plebejus benyomást keltett és Edit szemében értéktelenné, vagy legalább is gyanússá tett mindent, ami rajta egyébként férfias és erőteljes volt.

– Ezeknek én kerestem meg a mai vacsorájukat, – mondta magában. – A pezsgőt is, a havannát is én kerestem meg. És az arany tárcájukat is, az Ariane zománcos, miniatür zászlójával…

Megint a rézkorlátnak könyökölt és a vízen ringó sokaságot nézte, amelyet érdekesebbnek talált, mint Belizár vendégeit.

És ekkor váratlanul megpillantotta őt, Tihanyit. Hajadonfőtt, gondolière-ingben jelent meg a lenn nyüzsgők feje fölött. A gondolája farán állott és félkézzel forgatta hosszu lapátját. Közbe – mialatt lassan ringatta testét a poppán – hideg és óvatos pillantásokkal méregette az Arianet, mintha a yacht valami fehérfalu, ellenséges vár volna.

A bárkája keresztül siklott az Ariane lámpáinak fénykörén, majd beleveszett megint a homályba, a barna vízen forgó fénytányérokat kavarva föl evezőjével. Editet ekkor különös szomorúság fogta el; miért is nem szólott hozzá? Kis idő mulva újból közeledett a gondola. Most közvetlenül Edit alatt siklott el. Az asszony ekkor tölcsért csinált a két tenyeréből.

Az író fölemelte hozzá arcát. A két szeme úgy ragyogott a lámpafényben, mint két nagy smaragd.

– Mondja meg Belizár úrnak, hogy elmentem, – válaszolt kurtán az asszony.

Az őrtálló matróz vállára támaszkodva, ruháit fölkapva, fehércipős lábával óvatosan tapogatódzva, lement a hajólépcsőn. Tihanyi feléje nyújtotta kemény kezét.

Odalenn az árnyékemberek olyan rokonszenves pillantásokkal fogadták, mint valami fehér istennőt, aki megszökött az olimpusról, mivel nem birta már az örökös dicsfényt.

Az író egy pillanatig elgondolkozott, azután nekifeszült evezőjének és hátat fordítva a kivilágított városnak, elkanyarodott az Ariane orra alatt és hosszú, egyenletes evezőcsapásokkal a békén alvó San Giorgio szigete felé terelte hajóját.

A kihalt Grazia-csatorna fordulóján elmaradt mögöttük az utolsó lámpás és az utolsó emberi hang.

Most már künn bolyongtak az elhagyatott vízi országutakon, a laguna viva enyhén foszforeszkáló -150- homályában, a Giudecca-sziget déli partja alatt, ahol hosszan elterülve, a saját lombjukkal takaródzva, aludtak az ősrégi kertek. Edit arcán érezte az alvó fák lehelletét.

Egy helyen távoli hegedűszó hallatszott a fekete kertek felől. Az asszony lehunyta a szemét és ekkor tüzesen cikázó arabeszkek alakjában látta a zenét.

Böcklin önarcképére gondolt: a művész fájdalmas gyönyörűséggel hallgatja a háta mögött álló halál hegedűjátékát. A hegedűn már csak egy húr van, a többi három elpattant. Vajjon hány húron muzsikál még a kertek titokzatos hegedűse? Mindegy, – a fő az, hogy a játéka édes és tüzes.

A part most elmaradt mellettük, a gondola belefutott a határtalan szürkeségbe. Tihanyi később letette az evezőt, leült a bárka végébe és előkereste matrózpipáját. A hajó orrán az alabárd csendesen ringott; igen nagy távolságban egyetlen faro fáradt mécsese volt még ébren.

Valami csodálatosan mély, gyöngéd és meleg páratenger fogta körül a gondolát. A levegőben, a vízben aranypor csillant meg és Editnek úgy tetszett, mintha hajójuk fölemelkedett volna a felhők fölé és nyugodtan vonulna tovább a csillagok útjain. Valami félig áhítatos, félig pogány mámor érintette meg a szívét.

– Velencét akarta. Itt van az egész. Az ősanyag, amelyből a várost mintázták.

Edit most úgy látta, mintha az éj függönye meglebbenne és mintha alatta formát és szint keresve vajúdnék -151- a gyöngyszürke pára. Paloták márványtagjai bukkannak föl a világító ködből, füstoszlopként futó, a helyüket kereső tornyok árnyékképe, aranygályák bíborvitorlája, fehéren világító szobrok, fejedelmi köntösök brokát foltjai… Közbe pedig valami pazarló vihar tündöklő szikraesőként és fehér hófúvásként röpíti a drágakövek, a muranói kristályok, a gyöngyszemek millióit. Még illatot is érzett és hangokat is hallott: talán „Szemirámisz ágyasházának illatát“ és „Salome táncának zenéjét“.

Tihanyi megszólalt és a függöny rögtön összecsapódott Edit szeme előtt.

Messzi, nagyon messzi mögöttük piros és zöld tűzférgek ficánkodtak az ég alján. Az Ariane tiszteletére rakétákat eregettek ott.

– Milyen ostoba az, – mormogta Edit, aki most megint maga előtt látta a Belizár-féle velencei éjt, a díszletezőnél megrendelt romantikájával és szabott áru hangulataival. Tihanyi nerói gőgje már reá is átragadt.

– Azért kérdezem, mert mindjárt itt lesz. Mindenesetre tudja, hogy a hold mostanában divatját multa? A hold épp úgy, mint a naplemente. Valaki, aki egyéniség volt, kiadta a jelszót, hogy az ilyen naiv hatások a tömegnek valók és azóta a tömeg émelygést érez, ha a holdat látja. Kérdezze meg például Árkay bárót, hogy mennyiért akasztana a szalónjába egy holdas -152- tájképet? Egyáltalában: a tömegre nézve ma kötelező az eredeti és komplikált egyéniség. Az ilyen egyéniséget készen és olcsón lehet kapni az esztétaboltokban és olyan népszerü viseletté lett, mint a lódengallér. Mireánk nézve ez kellemes, mert most megint gyönyörködhetünk a naplementében, anélkül, hogy rossz társaságba keverednénk és a holdat is élvezhetjük, mivel nem homályosítja el millió banális sóhajtás köde. Attól félek azonban, hogy az örömünk rövid lesz. Az emberek hamarosan ki fogják sütni, hogy a holdvilág tulajdonképpen Biedermayer-motivum és a kárpitosok megint divatba fogják hozni.

Edit jobban szerette volna, ha a kisérője csendben marad. A beszédje hideg légáramként szelte át az édes és meleg homályt.

Tihanyi időközben megint kezébe vette az evezőt és miután lassan megkerülte a sziget csúcsát, dél felől bekanyarodott a széles Giudecca-csatornába.

– Ezzel a várossal is körülbelül úgy vagyunk, mint a holddal, – mondta evezés közben. – Amióta az emberek úgy ellepték, mint a békanyál a tavat, kiment a divatból és senki sem látja, senki sem beszél róla többet. A város elveszett az ember-hinár alatt. Nekünk velenceieknek ez jó, mert magunkra maradtunk a mélységekben.

De most már elhallgatott. Valahogyan mégis megérezte, hogy Edit nem figyel reá.

Fehér báli ruhájában, köpenyegével a fél vállán ült a gondolában, meztelen könyökét az ülés hátára, állát pedig a keztyűs tenyerébe támasztotta és úgy -153- nézte a holdat, amely most a hajó acélorra fölött lebegett.

A hold némán vitte kihült vulkánjait a sziporkázó égboltozat alatt és valósággal elszédítette Editet a távolság és a magány képeivel. Kihülni és nem semmisülni meg: a legszomorúbb sors.

A bárka szűk csatornába tért és Edit tudta, hogy közel járnak a szállóhoz. Most már fölrázta önmagát és leverte lelkéről a holdvilág-bilincseket. Az oldalülésre telepedett, hogy láthassa Tihanyit és cigarettát kért tőle. Most jutott ugyanis eszébe, hogy ez a signore Zepe, a ki cinikus és vakmerő legény hírében állott, egy fél éjszakát töltött vele a lagunában, anélkül, hogy közömbös dolgoknál egyebet beszélt volna. Pedig egy forró, szégyenletes titok fűzte őket egymáshoz és ő Tihanyi kezébe adta magát, midőn ma a bárkájába kívánkozott. De minden jól volt úgy, ahogy volt; az ember ugyan csodálatosan érdekelte Editet, a férfi azonban nem vonzotta.

– Si’ore Zepe, szeretnék magától valamit kérdezni… De bele ne fordítson a tengerbe! Nem vegyül a maga gondolière-szenvedélyébe egy csepp póz vagy snobság?

– Póz aligha, snobság talán igen. Ez az én nyári foglalkozásom módot ad nekem, hogy igazán előkelő, egész emberekhez dörgölődzem: hajósokhoz, halászokhoz. És még egy előnye van: leszoktat arról, hogy ilyenféle kérdéseket intézzek magamhoz, mint maga az imént. Volt idő, mikor igen sokat szoktam magamtól kérdezgetni. Ebből néhanapján kellemetlenség -154- és botrány lett, mert csak ritkán tudtam magamnak kielégítő választ adni.

– Semmi olyat, ami zavarba ejthetne. Minden evezőcsapás megerősít abban, hogy semmihez semmi közöm, állatból lettem és állatnak kell maradnom.

– Nem szégyenli magát, si’ore Zepe? Gondolière létére haeckeliánus! Állatból lett, megengedem, de istenné kell lennie, ha van magában szorgalom és igyekezet.

– Az ember egy egész állatból és egy darabka istenből van összeragasztva. Ez az isten beteg, nyomorék és tehetetlen. Ha a saját isteni mivoltára gondol, akkor szédül a feje, ha meg a tehetetlenségére gondol, akkor megered az orra vére. Töprengő mániában és szívlágyulásban szenved. A ki isten, az legyen mindenható, de az enyémhez hasonló ispotály-istenségben nincs köszönet. Ha komolyan veszem magamban az istent, akkor elvesztem a lábam alól a földet és még sem érem el az eget. Pedig nincs szégyenletesebb dolog, mint a levegőben lógni. Inkább vagyok az állatok között legelső, mint az istenek között legutolsó.

– Egy cseppet sem. Mert minden, ami az emberben nagy, szép és jó, az állati.

– Az erő, az ifjúság, a bátorság, a hűség, a barátság, a szerelem, az anyaszeretet – szóval minden. -155- E részben azonban még sokat kell tanulnunk állattársainktól. Mert kétségtelen, hogy nincs délcegebb ifjúság, mint a nemes paripáé, nincs vitézebb lovag, mint a párduc, nincs hűségesebb barátság, mint a kutyáé, nincs föláldozóbb anyaszeretet, mint a fogolymadáré.

– Biztos benne, hogy nem állati eredetü? Ha a fülemile énekét hallom, ha a daru táncára gondolok, vagy a madár fészkét nézem, akkor nagyon gyanúsnak találom a dolgot. Különösen azok a fészeképítők! Fúrnak, faragnak, falaznak, varrnak, fonnak, szőnek…

– Van azonban madár, amely illatos fűből építi és virággal, papírszelettel ékesíti a fészkét. A sárgarigó. Ez a cifra felesleg, a fényűzés kezdete nem a művészet első próbálkozása? Persze: ösztön. De az igazán emberi művészek, a hellének, nem azokból a titokzatos, forró mélységekből merítettek, ahol az ösztön fészkel? És a középkori templomok építői nem sárgarigók? Reám még némely renaissance művész is elragadóan öntudatlan, gyönyörü állat benyomását teszi. Tehát tisztelet az állatnak! Hiszen ha magát megérteni és méltatni akarom, akkor is a legérdekesebb, legtitokzatosabb és legarisztokratikusabb állatcsaládra, a macskákéra kell gondolnom.

– Ez az én Ninetta húgom, – mondta Edit. – Nagyon derék leány, de neki is megvan az a hibája, hogy szeret idegen kandurokkal a háztetőkön sétálni.

– Amíg Ninetta macska, addig biztosan járhat a legmeredekebb tetőkön is, – vélekedett Tihanyi, – de ha egyszer fölébred benne az, ami isteni, akkor le fog gurulni a fekete lagunába. Attól pedig óvja meg minden állatok teremtője.

Már a szálló kapuja előtt voltak. Tihanyi nekivetette testét a hosszu evezőnek és ez a mozdulata Editet a nagy macskák puha és szívós ruganyosságára emlékeztette.

Belizár teli volt haragos keserűséggel, az Árkay-koteria pedig megbotránkozással: Edit nyom nélkül eltünt a lagunában. Nappal még csak láthatták, ha rátörtek a fogadójában; az est homályában azonban szárnya nőtt, mint a denevérnek, és hirtelen elcikázott előlük a kanyargó sikátorok árnyékában.

Az amerikai esténkint a hoppon maradt Pantalone kolerikus bánatával bolyongott a városban. Olykor megállott egy-egy meredek nyergü hídon és elboruló szemmel bámult bele az éjszakába. Milyen más is volt a hellászi éjszaka! A párduc hátán ülő, királynői tekintetü, meztelen Ariadne vonásait viselte. A velencei éj azonban sötét bársonyba burkolja tagjait, a mámoros szeme pedig selyemálarc hasadékaiból tüzel. -157- Csupa bujaság, hűtlenség és rejtelem. Egyszer az elsuhanó gondolából küldi feléd illatát, máskor a templomajtó homályából vihog utánad, megint máskor a keskeny sikátorból hallod arany cipősarkának kopogását.

Mialatt Pantalone álmatlanul rótta az utcákat, azalatt a hűtelen Colombina a Leon’d’oro nevü osteria asztalának támasztotta a két könyökét. Szembe vele ült Arlecchino, kurta matrózpipájával a fogai között.

Az asszony alakoskodó szenvedélye legújabban egy farsangi ötleten mulatott: esténkint venezianának öltözött, hogy föltünés nélkül kóborolhasson Tihanyival. Most is kalap nélkül volt, a hetyke velencei kontya teli volt tűzdelve fésűkkel, egyszerü fekete ruhája fölött rojtos selyemkendőt viselt és papírlegyezőt forgatott a kezében. A barna arcbőrével és a fehér fogaival nem rítt ki a csinos nők közül, akik tengerészek és katonák társaságában sétálnak a Fondamentán.

– Mia sposa, – súgta oda Tihanyi a léhűtő barátainak, ha kérdőleg tekintettek reá. (Sposa kitünő szó, mindent megmagyaráz és semmit sem mond, menyasszonyt is jelent, feleséget is, de szeretőt is.)

Edit olyanformán érezte magát signore Zepe védelmében, mint a rémregény hőse, aki megfékezte és megnyergelte a kondorkeselyűt. Eleintén kissé szepegett, de miután úgy találta, hogy a szárnyas paripa egészen kezes, átadta magát az ismeretlen régiókban való kalandozás gyönyörűségének.

Ezúttal a vízre kirúgó erkélyen ültek, az erős lámpafényben, melyet az alacsonyan feszített sárga ponyva vert arcukba. -158-

– Ma ostoba találkozásom volt, – mondta Tihanyi. – Árkay!… Dohányt vettem a Ziepolon, – de ki is hitte volna, hogy egy pesti méltóságos betéved abba a mocskos kis boltba?

– Óh nem. Más valakiről beszélt: a donna neraról… Mindenáron össze akarná hozni mister Belizárral.

– Ezt magán kerestem, édes barátnőm. Az amerikai csúsztatta a markomba, akkor éjjel, mikor beültette a gondolámba. Ennek csak egy méltó rendeltetése lehet: megisszuk.

Edit elvörösödött, de ugyanakkor gonosz kis mosoly jelent meg a szája szegletén. Colombina perfidiája stilszerűnek találta az ötletet.

– Donna nera, donna nera – ki az? – kérdezte később, mikor a pezsgő már ott gyöngyözött a poharában.

– Nera arról nevezetes, hogy senki sem tud róla biztosat. Biztos csak annyi, hogy nő… Lehet hercegnő, de lehet valami ügyes kokott is.

– A nevét onnan kapta, hogy mindig csak álarc alatt mutatja magát és ilyenkor talpig feketében jár. Az elmult karneválon bukkant föl először. Úgy repült a mulató Velence közepébe, mint a lobogó tűzcsóva. A Ridottoban, a Fenice-bálon ott volt, a Veglionen pedig úgy járta a forlanat, a hogyan Velencében még nem láttak táncolni.

– Ha megtetszik neki egy férfi, arra ráteszi a kezét egy rokokó-cárnő kecses és önérzetes gesztusával.

– Nagyon jól öltözik és előkelően tud viselkedni. Azt mondják, hogy ragyogóan elmés. És megérzik rajta, hogy az élvezetet a maga kedveért keresi. Ennyi forróság és mohóság csak azok szívében gyülekszik össze, akik társadalmi bilincseket viselnek. Így élvezni csak az tud, akit a bűn tudata sarkantyúz és aki érzi, hogy az életével játszik.

– Nagy időközökben meg-megjelenik. Úgylátszik – és ez is a kokott-elmélet ellen szól, – hogy csak nagy ritkán tudja magát szabaddá tenni. Tegnap megint szó volt róla. A Giardino előtt horgonyzó angol hadihajó egy szép tisztjét látogatta meg, aki soha még a hírét sem hallotta. Azt mondják, hogy ezúttal álarc helyett sűrü krepfátyolt viselt.

– Velencében ez lehetséges. A gondola felze-je alatt láthatatlanul bejárhatja a várost, útközben akár ruhát is cserélhet. A csatornákra nyíló kis ajtón észrevétlenül jöhet-mehet. Hiszen azért a kalandok városa ez.

– A táncáért igen, de a csókjáért nem. A tavasszal egy orosz ember azt mondta, hogy szívesen adna nagyobb összeget, ha láthatná a forlanáját… A Nera valahogyan neszét vette a dolognak, légyottot adott a pénzeszsáknak egyik muranói osteriában és szaván fogta.

– Lehet úri hölgy is, akinek pénzre van szüksége. Lehet, hogy nincs is szüksége pénzre, csak valami cinikus ambició tüzeli. Nem tudja azt elképzelni?

– A fürdővendégek és a velencei családok persze nem sokat tudnak róla. Azokban a körökben azonban, ahol mulatnak az emberek, sűrűn emlegetik. A férfinép édes veszedelmet lát benne, amely állandóan ott kóvályog a fejük fölött, és nem lehet tudni, hogy mikor csap le. Én, ha a templomban vagy a korzón kívánatos fiatal asszonyt, vagy érett szép leányt látok, akkor azt kérdezem magamban: vajjon nem ő a Nera? Giorgio, Marcolina néne legnagyobbik fia, már magát is gyanúba fogta, amióta velem látja. Pedig ő már vitte az igazi Nerat a gondoláján.

– Mondja meg Giorgio úrnak, hogy én nem tudok a levegőben kóvályogni, én nem vagyok boszorkány, csak szegény macska és legföljebb polgári háztetőkön tudok mászkálni.

– Egyszer táncolni láttam, egyszer pedig éjjel a gondolámon vittem. Éppen Giorgio adta át nekem a Rialton, azzal, hogy vigyem a Zatterere. Karcsú, magas nő, a termete remek. A haja lángvörös, de azt hiszem, hogy parókát visel. Reám azt a benyomást tette, hogy nagyon fiatal.

– Mikor kiszállt, egy percig megállott a parton és a szemembe nézett. Azután a nevemen szólított és franciául mondott néhány szót.

– Jobbik kezéről lefejtette a keztyűt, ideadta nekem és azt mondta: tegye el, egyszer talán elviszem magának a párját is. A könyökéig láttam a karját és mondhatom: Praxiteles Afroditejának karja.

– Maga igazi férfi, se több, se kevesebb. De megkapta már a keztyü párját?

Edit fölemelte a poharát, mintha inni akarna, de azután megint az asztalra koppantotta.

– Furcsa, mert fölösleges. Tudom, hogy bolondja ennek a városnak és azt is tudom, hogy a fekete hölgyben a régi Venezia titokzatos érzékiségének megtestesítőjét látja. A következtetés tehát világos. De tudja, mit gondolok én? A Nera nem is egy asszony, hanem gyüjtőnév, ürügy, inkognitó. A fekete álarcot különböző unatkozó, kíváncsi, kalandszomjas vagy pillanatnyi pénzzavarban leledző hölgyek veszik magukra. Hölgyek, akik csak abban hasonlítanak egymáshoz, hogy valamennyien tudják, milyen naiv és hiu gyermekek a teremtés urai.

– Lehet, hogy igaza van, – mondta Tihanyi, – de nem baj. A Nera a velencei lagunából nőtt ki, mint valami pompás és kábító illatu mocsárvirág, nem is most, hanem százötven esztendővel ezelőtt, mikor az egész város bacchantikus lázban remegett. Akkor a szép és szilaj muranói apácáknak selyemfészkeik voltak a városban, ahol aranyhímzésü indiai pongyolába öltöztek, a gavallérok pedig mind evezni tudtak, hogy maguk várhassák meg kedvesüket a vízi porta alatt. És aki ma magára veszi a fekete álarcot, az igazi Nera és igazi veneziana.

– Teremtőm, – szólt Edit, – hiszen maga nem is az asszonyba, hanem a romlottságba szerelmes. Ez kissé utálatos ám. -163-

– Ha romlottságnak nevezi a régi velencei szellem lendületét, amely repülni és föléje emelkedni tud mindennek, amit mások megsüvegelnek és ami előtt mások térdet hajtanak…

– Elég volt, – vágott közbe Edit. – Menjünk haza, ránk virrad és én elfelejtettem a Nera álarcát kölcsön kérni.

Most már tudta, hogy signore Zepe miért viselkedik vele szemben olyan korrektül: ennek az embernek a fantáziáját egészen betöltik a laguna vampirszáju diavolettái. Ez romlottság vagy betegség, de mindenesetre Tihanyi baja.

Már elhelyezkedtek a gondolában, mikor Editnek eszébe jutott megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi dolga Árkay bárónak a donna neraval?

Tihanyi megmondta. A báró, aki mostanában Belizár mellett az udvari intendáns szerepét vitte, szeretné, ha a Nera táncolna az amerikai előtt. A nagy mogul unatkozik, Kizlár aga pedig neszét vette a muszka kalandjának.

Már erősen hajnalodott, mikor csendesen végigeveztek a kihalt Canalazzon. Ekkor kitünt, hogy a konty és a rojtos kendő mégsem elegendő arra, hogy vérbeli venezianát csináljon az asszonyból.

– Az egyetlen szag, amit nem tűrök. Ez a bomlás szaga. Olyan szomoru és gyalázatos, mint minden, ami a bomlásra emlékeztet. -164-

Signore Zepe azonban ellenkező nézeten volt és mivel pezsgőt ivott, nagy hévvel kifejtette a maga nézetét.

– Gyalázatos és szomoru szaga akkor lehetett Velencének, amikor virágkorát élte. A bomlás azonban mindig szép és lélekemelő.

– Velence virágkorában itt óriási munka folyt, a város világhatalmát alapozták és minden polgár a köz rabszolgája volt és a patrióta düh vaskorbácsa alatt görnyedezett. A hatalom előkészítése olyan, mint a sütés-főzés a lakoma előtt. A munka rossz szagu és soha sem lehet cél, csak eszköz. Cél maga a lakoma, az élvezet, szóval az, amit maga bomlásnak nevez. Mikor az bekövetkezik, akkor kigyulladnak az összes mécsesek, az asztalok megtelnek virággal, a serlegek borral. A vasból arany lesz, a darócból bársony. A férfiak, akik addig katonák és pedánsak voltak, költőkké és filozófusokká nemesednek. A nagylelkü pazarlás vágya megmámorosítja a várost és a nők az erényt, amelyet nagyanyáik évszázadokon át összekuporgattak, meghatóan nemes és graciózus gesztussal szórják a szélbe. Óh igen, Velence bomladozik, de a bomladozás nagyszerü és titokzatos szépségeket szabadít föl és a szomoru illat, mely az erjedő lagunából kiemelkedik, épp oly elragadó, mint a beteg gyöngykagylófény, amely a kupolák fölött reszket. Én mindenesetre hálát adok a sorsnak, hogy Velence bomlása és nem épülése idejében hozott ide. -165-

– Mert akkor a Nera nem a keztyűjét, hanem az olvasóját adta volna emlékül, – mondta Edit.

A híd tetején, amely felé a gondola közeledett, Belizár állott. A szegény Pantalone keresztbe font karokkal ácsorgott ott, és elfakult, megkopott, elhízott és nyugdíjba küldött Napoleon módjára nézte az Erberia alatt rakodó kofahajókat. Alkalmasint nem sokat aludt az éjjel. Nem vette észre, hogy Colombina, akire e pillanatban is annyi keserűséggel és vágyakozással gondolt, megkövült arccal, behúzott nyakkal és leselkedő szemmel ül a gondolában, amely e pillanatban nesztelenül siklik el a lába alatt.

Zepe megnyomta az evezőt és besurrant az első fordulón. Edit ekkor lerakta nagy veneziana-fésűit, fülkarikáit és rojtos kendőjét és magára vette megint a kalapját meg a kabátját. A nyaka belepirult az erőlködésbe, hogy elfojtsa a nevetést.

Tihanyi is viaskodott a jókedvével és midőn már nem bírta tovább és kicsattant, magával ragadta az asszonyt is.

A gonosz kacagásuk úgy vonult végig a szürke falak között, mint hóförgeteg a sirokkó szárnyán. -166-

Az igazság az, hogy senkisem beszélt róla, csak az egy signore Zepe. A fekete asszonyt, Velence ősi szatanikus tüzeinek papnőjét, ő idézte föl a laguna párájából és lakást is ő adott neki a légies városban, melyet ugyancsak az ő fantáziája vetített az ég alján ülő felhőfalra. Hiszen Árkayt is ő tette kiváncsivá a Nerára.

A farsangon ugyan tényleg némi föltünést keltett egy féktelen fekete dominó, a tavasszal pedig szó esett valami titokzatos nőről, aki lefátyolozott arccal járt a férfiak után és léket vágott egy orosz pénzeszsákon, de ezek jelentéktelen dolgok voltak és még az sem volt bizonyos, hogy a kalandok hősnője ugyanegy asszony volt-e.

Velencének esze ágában sem volt, hogy önmagára ismerjen a tovasuhogó selyemárnyékban. A város fantáziája különben is elsülyedt a történelmi katasztrófa örvényében, amely annak idején elnyelte San Marco köztársaságát. A kispolgári élet, mely ma virágos rétként terül el a régi Velence helyén, nem is sejti, hogy miféle mérges nagy virágok és rettenetes fogu szárnyas hüllők kövesednek odalenn a diluviumban.

De akár szétfolyó köd, akár forró hús és vér volt a fekete dominó magja: Edit kedvet érzett, hogy magára öltse a laguna-boszorkány repülő köntösét. Repülni, föléje emelkedni a milliomos csőcseléknek, ez az élet farsangjának legfőbb diadala. Azt mondta Tihanyinak, -167- hogy meg akarja tréfálni a Belizár-kotériát, a Nera álarca alatt táncolni fog az urak előtt, eljárja nekik a forlanát, természetesen pénzért, mert csak így lesz teljes a tréfa. Belesodorni álarcos komédiájába a féltékenységet, megcsalni Pantalonet magával Pantaloneval, egy csomó gazdag léhűtő szívébe a vágyak és sejtelmek szikraesőjét szórni, gyujtogatni és lángolni, közbe szamárfület mutatni Kizlár agának, azután hirtelen eltünni, belefoszlani a laguna homályába és csak egy csengő kacagás emlékét hagyni maga után: erre vágyódik minden Colombina.

A tréfa kivihetőnek látszott és Tihanyi rögtön fölajánlotta segítségét. Ő, mint a lagunák opiumának betege, egyre a mult kísérteteit kereste Velencében és ha nem talált, kész volt ilyeneket teremteni.

Másnap már Giorgio, az ő gondolière-barátja, fölkereste Árkay bárót. Titokzatos pofával – Giorgioban egy diplomata vagy egy kerítő veszett kárba – előadta, hogy egy előkelő hölgy, akinek ereiben régi dogek indigókék vére folyik, meg óhajt ismerkedni az amerikaival. Giorgio járt már az Ariane-nál is, de ott nem eresztették föl a hajólépcsőn. Mikor azt mondta, hogy a szóban forgó hölgy – tekintettel főrangu családjára – csak álarc alatt mutathatja magát, akkor a báró már tudta, hogy a Neráról van szó.

– Ki biztosít engem, hogy ez nem becsapás? Előkelő hölgy?! Álarcot minden vászoncseléd tehet a képére.

– A báró úr szakértő előkelőség dolgában és maga fog itélni. A donna el fogja táncolni a forlanát és ha az urak úgy találják, hogy becsapták őket, akkor az idejükön kívül semmit sem fognak veszíteni.

Ez a nagy önbizalom lefegyverezte a bárót és igen fölizgatta a kiváncsiságát.

Edit ezalatt buzgón készült a szerepére. Mint rendesen, úgy most is a saját fölcsigázott várakozásaiban kereste a dolog fontosságának mértékét és oly komolyan vette ötletét, hogy nem is tudott másra gondolni.

Mivel egyelőre még fogalma sem volt róla, hogy mi legyen a forlana, signore Zepe hozott neki a Leon d’oro különszobájába egy friauli parasztasszonykát, aki eljárta előtte a hegylakók táncát. A menyecske komor és verejtékes kötelességtudással toppantotta, karikázta és cifrázta végig a tánc összes lehetőségeit, Edit azonban ebből a megmerevedett formalizmusból is ki tudta magának hámozni a forlana eleven jelentőségét.

Harmadnap Árkay báró estebédre hívta a férfitársaságot. Tihanyival együtt heten voltak egy előkelő vendéglő emeleti szalonjában, és Belizár nélkül is sok milliót nyomtak. A vendéglátó kivánságára „egész kedélyesen, csak szmokingban“ jelentek meg.

Asztalnál a báró a Nerára terelte a beszédet, de azután hamarosan Tihanyinak engedte át a szót, aki mintegy koronatanuként szerepelt ebben a titokzatos afférban. Tihanyi szerint egészen biztos, hogy a Nera főúri család sarjadéka, talán nem is asszony, hanem -169- fiatal leány, az ereiben izzó tűz hajtja ki éjjelenkint a családi palotából… Árkay most már kijátszotta nagy ütőjét, bejelentvén, hogy fél óra múlva itt lesz a titokzatos hölgy. A gavallér házigazda desserthez a velencei dogék unokáját fogja átnyújtani mélyen tisztelt vendégeinek.

Az urak nem vették a dolgot túlságos komolyan. Különösen a budapestiek nem. Ezeket egyáltalában nem lehet nőkkel becsapni, mert ha kétségük támad egy hölgy kiléte iránt, akkor elvből a legrosszabbat gondolják és ha történetesen Sába királynő jönne hozzájuk látogatóba, ők óvatosságból utcai leánynak néznék.

Tihanyi, aki ebben a jómódu társaságban a szolgálatkész jó fiú szerepét adta, a báró kivánságára a vízre nyiló kis kapuban várta a vendéget. Cigarettázva állott a gótikus ív alatt, a sós víztől megrágott kőküszöbön, és kinézett a sötét csatornára, amelynek tükrén óriás arany fűrészként táncolt valami lámpa visszfénye. Végül – jókora késéssel – befordult Giorgio gondolája a sarkon és megállott a kapu kikötőkarói között.

A Nera kibujt a fekete felze alól és Tihanyi oldalán fölsuhant az emeletre. A lépcsőn odasúgta neki:

Bő selyemköpeny volt a vállán és nagy cappa a fején; a ruhájából valami finom, forró parfüm áradt, melyet Zepe még soha sem érzett rajta.

A domino megállott az ebédlő kandallója mellett és végigmustrálta a szivarozgató társaság minden tagját. -170- A szeme végül hosszan megpihent Belizáron, akinek arca sárga és mogorva volt. Ez a feketearcu fantóm, melynek két szeme sötét tűzben ragyogott, valami furcsa, szorongó érzést terjesztett maga körül. A budapesti urak azonban mégis józanul mosolyogtak, Árkay pedig szükségesnek vélte, hogy valami bátorító és kissé szemérmetlen bókot mondjon. Nera a szavába vágott. Francia nyelven, mély és fojtott hangon, hogy a bárón kívül más nem is hallhatta, szólt:

– Engem félrevezettek. Azt mondták, csak egy ember lesz itt. De most már mindegy! Hol a zene? Táncolni fogok – egy embernek.

A zene – Tihanyi a stilus kedveért vak muzsikusokat hozott – játszani kezdett. A Nera egy ideig még mozdulatlanul állott egy helyen, majd megindult, mintha a zene ütemére körül akarná sétálni a termet, közbe lecsúsztatta válláról és a padlóra ejtette a dominót. A haja lángvörös volt, a ruhája fekete. A ruhadereka mélyen, nagyon mélyen ki volt vágva, a szoknyája idomaihoz tapadó vékony, igen vékony selyemkelméből készült. Némi habozás után egyszerre két lábbal beleugrott a forlanába, mint a hideg vízbe.

Edit vékony és acélos Artemisz-termetének kecsessége meglepte Tihanyit is. -171-

Az asszony különben mesterileg értett hozzá, hogy fölismerhetetlenné tegye magát. Idegen illatszert használt; a gyöngyöket, amiket viselt, aznap vette kölcsön az ékszerésztől; még arra is kiterjedt a figyelme, hogy a vállára kis anyajegyet fessen – az „esetleg jobban tájékozottak félrevezetése céljából“. De Tihanyi megfigyelte azt is, hogy a testtartása és a járása is más, mint egyébkor: ma kissé hátravetette felső testét a csipőiben.

A forlana tulajdonképpen táncparódia. A tizennyolcadik század Velencéjének támadt az a dekadens ötlete, hogy táncolva kifigurázza a friauli hegylakók esetlenségét. A selyemtopános könnyedség a havasi pásztorok bocskoros nehézkességével kacérkodott. Ez talán a nagy kurtizán válasza volt Rousseau természetimádására. Ennek a táncnak nincsenek szabályai és figurái. A forlana akkor igazi forlana, ha egy szeszélyes, vakmerő, önmagát gúnyoló szellem és egy acélinu, habkönnyü fizikum tombolja ki magát rögtönzött ötletességgel. Motivuma: a raffinement, amely együgyünek tetteti magát; a contessa, aki pesztonkának öltözik; a grácia, amely csetlik-botlik; az ügyetlen kis Psyche, aki orra bukik, de az utolsó pillanatban mégis eszébe jut, hogy szárnya van.

A Nera mindjárt ezen kezdte: megbotlott és elcsúszott a parkettán – az urak kínosan szisszentek föl – de azután gúnyos és diadalmas könnyüséggel szállott tovább.

A Nera táncolt és a nézők szemei lassankint kigyulladtak. Nem, ez nem volt álarcos ballerina, mint némelyek közülök gyanították. Semmi iskola, semmi -172- rutin, csupa egyéniség és temperamentum. Egyikük-másikuk talán már látott is ilyesmit, otthon, bizalmas családi körben, mikor valami finom asszonyka vagy alamuszi leány, aki egy csepp pezsgőt ivott, azzal az ürüggyel, hogy utánozni fogja az operett-start, megijesztette és gondolkodóba ejtette a rokonságot a paródia medrén messzire túlcsapongó szilaj szenvedélyességével. A szikra, mely a táncosnő szemében vibrál, égő őserdők tűztengeréből került. Ehhez a tánchoz szinte hozzátartozik a férjek és fitestvérek meghökkent ábrázata.

A Nera időközben már letépte magáról és messzire eldobta a paródia szűk bohócruháját. Ha paródia volt még a tánca, akkor nem az együgyü hegyipásztort figurázta, hanem valamit, ami milliószor komolyabb és érzékenyebb volt: az asszonyt. Valami volt a táncában a bacchansnő fájdalmas flagelláns-mámorából, amely kitép, szétfoszt és a világ szeme közé szór mindent, ami titokzatos, gyöngéd és sérthetetlen a nőben.

A Nera táncolt és a férfiak vágyteljes pillantásai úgy lobogták körül vékony bokáit, mint tűzlángok a valkürt.

Belizár, aki eleintén jóllakott yankee-közömbösséggel szívta a vastag havannáját, most ugyancsak figyelni kezdett. Egyszer valami sejtelmes rémület nyilalt át a lelkén: a táncot nézve úgy érezte magát, mintha megdagadt patak partján járna és a zúgó árban ismerős épülettörmelékeket látna vágtatni. Honnan kerültek a hirtelen fölbukkanó és hirtelen elmerülő -173- emlékek? Vajjon miféle magasan álló házat sodort el a zavaros ár?

A lámpszákoszi táncra gondolt, amelyről Edit beszélt hellászi útjukon. Igen, ilyenféle lehetett Salome tánca is. Az utolsó szó, amit a nő kimondhat.

A zenészek fáradtak bele előbb, vagy a táncosnő? A tánc váratlanul véget ért és a Nera remegve és szédülve burkolta verejtékes vállát a köpenybe, melyet Árkay adott reá. A budapestiek eszeveszetten tapsoltak, bravo-t és bis-t kiáltottak, Belizár azonban zsebretett kezekkel ült a helyén, Tihanyi sápadt arca pedig ezúttal krétafehér volt az izgalomtól, mintha kísértetet látott volna.

– Pihenjen, madame, azután hadd gyönyörködjünk megint az ön páratlan művészetében!

Tétova léptekkel megindult az ajtó felé, de azután meggondolta magát és Belizárhoz ment. Vakmerően, szinte fenyegetően belefúrta tüzes tekintetét az amerikai szemébe. Majd a vállára tette kezét és francia nyelven a fülébe súgta:

– Önnek táncoltam. És most van egy órai időm, azt önnek ajándékozom. Akarja? Én többet érek, mint ezek itt hiszik.

Valami édes illat áradt Belizár arcába, de ő idegennek és ellenszenvesnek találta ezt a szagot. Editre gondolt, még pedig meglepő közvetlenséggel, – ez a fekete -174- rongy azonban, aki Editre merte emlékeztetni, rettegéssel és haraggal töltötte el.

– Ha ön valamit ér, akkor miért dobálja el magát? Ha pedig eldobálja magát, akkor nem ér semmit.

Ez a durvaság láthatólag meglepte a dominót. Kis ideig némán állott, majd vállat vont és szárazon mondta:

Azzal már ki is suhant az ajtón és szapora léptekkel ledobogott a falépcsőn. Árkay báró tulajdonképpen a yankee kedveért hívta ide a Nerat, de mikor észrevette, hogy azok nem tudnak megegyezni egymással, Ezopus koszthordó kutyájának példájára magának akart valamit megmenteni a lakomából és utána szaladt. De megkésett.

Mialatt az urak, a hallgataggá lett Belizár kivételével, kiváncsi szóáradattal estek egymásnak, a Nera gondolája már befordult a csatorna sarkán. A budapestiek megegyeztek abban, hogy a fekete dominó magja csak valami nagyszabásu kokott lehet. Talán egy nagyúr barátnője, akit az unalom és a pénzvágy ösztökél kalandokra? Ladányi Editre egyikük sem gondolt, bár valamennyien ismerték.

A Nera gondolája akkor már a Canal grande széles tükrén ringott. A gondolás egy percre letette hosszú evezőjét, hogy levethesse szmokingját és kék vászonzubbonyt húzzon a plasztrónja fölé. A Nera gyanúsnak -175- találta a veszteglést és kidugta fejét a felze kis ajtaján.

– Mit mond, Edit? Hiszen minden nagyszerűen sikerült! Szinte túlságosan jól ment!

Edit nem értette, hogy miért olyan elégedett Tihanyi, valamint azt sem értette, hogy miért elégedetlen ő maga. Napok óta olyan mámoros várakozásban élt, mint a játékos, aki mindenét föltette egy kártyára. Rendkívüli izgalmakra, fantasztikus nyereségre, megsemmisítő veszteségre volt elkészülve. De mi történt? Mindössze annyi, hogy egypár közömbös embernek vacsora utáni szórakozással szolgált. És bosszantotta az a lealázó józanság is, amellyel Pantalone őt elhessegette magától. De akárhogyan volt is: a komédia véget ért, megint itt volt a rettenetes, szürke lundi, Editben pedig még egyre fokozódott a vasárnapi várakozás, az ünnepi szomjúság.

Hej, ha ennek a velencei éjszakának még egy titkos rekesze volna, egy mély és biztos földalatti boszorkány-barlangja, amelynek küszöbén a beavatott leveti mindazt, ami rajta banális, gyáva és idegen!

– Donna Nera, – szólt, – hoztam pénzt a barbároktól. -176- A kitünő messère Árkay egy kis erszényt küld önnek.

– A szatócsok takarékoskodnak, hogy a királyok pazarolhassanak, – mondta az asszony. – Vajjon el lehet ezt költeni egy éjszakán?

A gondola lassan siklott el az erkélyek alatt. Amint az ódon paloták álmos ablakszemei megpillantották az álarcos nőt, aki szétvetette köpenyét, hogy a tánctól ziháló mellét odakinálja a nyári éjszakának, régi, forró emlékek kezdtek bennük erjedezni. Visszaemlékeztek a hajdani velencei éjszakákra, amelyeknek bársonyos homályát a vágy kormányozta titokzatos hajók hasították.

Az ódon paloták eszmélni kezdtek, megrokkant falaik kiegyenesedtek, megvakult ablakaik fölragyogtak.

Velence a csatorna fölött lebegő, vékony holdsarló fényében ismét önmagára ismert. Óh igen, ez San-Marco városa, a lagunák gyöngyékes kurtizán-királynője. A köntösén viseli Bizánc arany pompáját, a testén Hellász márványszépségét, a lelkében Ázsia titokzatos, vérengző és önmarcangoló ösztönét.

A levegő nagyon átlátszó lett és a távoli szigetek egészen közel húzódtak a városhoz. Künn, a nagy Adria -177- fölött, valami óriás szárnyas hadsereg sorakozott: a sirokkó. A Lidó felől chioggiota hajók osontak be, alázatosan leeresztve latin vitorlájukat és megkönnyebbülten, hogy idejében még beérhettek a biztos lagunába.

Két nappal a Nera-estély után Árkayné a Piazettán véletlenül elfogta Editet. Estebéd idején volt. Edit egyedül evickélt a sétálok áradatában, a báróné két karjába két óriás gyereke kapaszkodott.

– Csak nem voltál beteg? – aggodalmaskodott a jó barátnő. – Kissé mintha megfogytál volna…

– Az imént elnéztelek, amint magadban jártál és – bocsáss meg ostoba ötletemért! – szinte elszomorodtam, hogy milyen árva vagy, – mondta Árkayné. – Soha sem ismertem asszonyt, akihez oly kevéssé illenék az egyedüllét, mint hozzád.

– Igen, – adta vissza Edit, – az udvarlók kiegészítenek engemet, mint az angyalok a szent koronát. Sajnálom, hogy ma csonka benyomást kell reád tennem.

– Van estére valami terved? Nem volna kedved megint egyszer velünk vacsorázni? – kérdezte Árkayné.

A roham olyan váratlanul jött, hogy Edit nem tudott már védelmi állásba helyezkedni. Különben mindegy! Tényleg nem volt semmi terve.

Úgylátszik, a titokzatos flirtje már véget ért, – állapította meg magában a báróné. – Mert hogy Edit hosszú bujdosásának ilyenféle oka volt, abban egyetlen asszony sem kételkedett. -178-

Árkayné megörült, hogy kellemes estét szerezhet Belizárnak és az amerikai a báróval együtt hamarosan elő is került a sétáló sokaságból.

– A tékozló leányunk tiszteletére le fogjuk öletni a legkövérebb borjut, – mondta Árkay.

Asztalnál a báró azzal mulattatta Editet, hogy töviről-hegyire elmondta neki a donna Nerával való kalandjukat. Azon kezdte, hogy „ez magának való eset, édes Edit“, – de hogy miért neki való, azt nem mondta meg. Az urak eredetileg úgy állapodtak meg, hogy otthon titokban fogják tartani az egész dolgot, mivel azonban a kaland váratlanul szelid lefolyást vett, mégis csak elfecsegték az asszonyoknak. És Árkaynak határozottan jól esett, mikor a felesége megfenyegette az ujjával: Nagy zsiványok vagytok ti férfiak!

– A Nera, – magyarázta Editnek, – a Nera szépnövésü nő, fél fejjel nagyobb, mint maga és valamivel húsosabb…

Árkayné fennakadt az ura stilusán. Ő különben állandóan úgy bánt Árkayval (a legelszántabb bankcápák egyikével), mintha az áldott szívü, de kissé parlagias ember volna, akinek magyaros szókimondása már nem illik bele a modern világba.

És meglátszott sugárzó arcán, mennyire örül neki, -179- hogy Edit nem prüd és mennyire örül annak is, hogy a felesége prüd.

Belizár nem szólt bele; a komor, sárga vércseszeme azonban egyre ott tévelygett Edit profilja körül.

A yankee sejt valamit, – állapította meg magában Edit. Asszonyi módszer szerint most már tüntetve érdeklődött a kaland részletei iránt. Azért is. A báró, aki néhanapján a raffinált nőbarát babérjaira is pályázott, azt találta mondani, hogy a Nerának szép a lába, de a bokája karcsúbb is lehetne…

Tökfilkó! – gondolta magában Edit, miközben az asztal alatt keresztbe tette finom rajzu két bokáját.

Estebéd után a társaság megint kikivánkozott a csillagos ég alá. A lappangó sirokkó gyötrő fülledtséggel töltötte be a levegőt, amitől az embereknek az orruk és a tenyerük viszketett. Edit a társasággal maradt és Árkayné azt a benyomást nyerte, hogy a barátnője nem tud mit kezdeni az idejével.

– Nem tudod véletlenül, hogy hol züllik mostanában Tihanyi? – kérdezte budapesti tájszólásban, a tapintatlannak született nő csalhatatlan ösztönével, de minden szándékosság nélkül.

A Riván nagy csapat gondolás ácsorgott, hangos szóval kinálkozva a járókelőknek.

– Ez – minden – ezek a gondolások is… Evezéssel keresik a kenyerüket… Még ott tartanak, ahol dédapáik a lepantói csata napján… Egy kis motor jobban és olcsóbban elvégezhetné az ő dolgukat… Nem utálatos, hogy annyi erős nagy kamasz inaszakadtáig töri magát a fölösleges munkában?

– Bocsánat! – vágott közbe Árkay, – én praktikus gondolkozásu ember vagyok, de azért mégis azt mondom, hogy nem szabad minden romantikát kipusztítani az életből…

Edit szembe fordult vele, a sirokkó minden idegessége ott vibrált a bőre alatt.

– Romantika az, ha talyigán utazom ott, ahol gyorsvonat is jár? Ez nem romantika, hanem bárgyuság, vagy pedig komédia! És egyáltalában: én az üzleti módszert, amellyel a velenceiek az ő romantikájukat kilószámra kimérik, valósággal sértőnek találom.

– Velence valamikor tenger volt, de ma pocsolya és engem bosszant, hogy ezek a kis piócák itt mindig úgy beszélnek a hajdani emberevő cápákról, mint az ő néhai volt nagyapáikról. Velence – ugyebár? – az előkelőség és a szerelem városaként szerepel a köztudatban. De ez csak papirmasé utánzat, amit a vendéglősök ipartestülete szerzett be az idegenek számára. A velencei előkelőség üres kulissza, palotahomlokzat, mögötte nincs semmi, csak mocsok és korhadás…

– Olyan, amilyennek az ipartestület elképzeli: gitár, galamb, gondola, holdfény.

– Én bizony szeretem a titokzatos melanchóliát, amely ezt a várost jellemzi.

– A melanchóliát is az ipartestület csinálja. Ha a pikkoló elneveti magát, akkor fülön fogja a sápadt arcu főpincér: Nem tudod, te haszontalan, hogy mylord Árkay melanchóliát parancsolt? – Ezek különben nem is ismerik a saját városukat. Ők a rothadás foszlányait árulják, a melanchóliát, a gitárt, a galambokat és azt hiszik, hogy ez az igazi Velence.

Valami keserü válasz torzította el Edit ajkát, az utolsó pillanatban azonban mégis elharapta. Kitérően mondta:

Belizárt, aki némán és figyelmesen végighallgatta a vitájukat, kellemesen érintette, hogy az asszony ellene fordult mindannak, amiben ő ösztönszerűleg a maga ellenségét látta, de ennyi keserü hév mégis meglepte.

Újabban már annyira elszoktak attól, hogy egyenesen egymáshoz intézzék a szót, hogy az asszony meglepődött, sőt némileg zavarba is jött. Válasz helyett lemondóan legyintett a kezével. -182-

– Ha nem szereti, akkor joggal kérdezhetném: miért van itt? – faggatta tovább szívósan és kiméletlenül az amerikai.

Edit csodálkozva mérte végig. Mit akar ez? Amióta különben eltávolodtak egymástól, megint nagyobbnak és erősebbnek látta ezt az embert.

– Miért vagyok itt? Hát tudom én? Én csak azt tudom, hogy holnap éjjel már nem leszek itt.

Ez a kesernyés hangon tett kijelentése kínosan meglepte a társaság némely tagját. A budapestiek, amint észrevették, hogy Belizár és Edit komoly beszédbe elegyednek, összetanult diszkrécióval elmaradoztak mellőlük. Most már ketten úsztak az idegen emberek áradatában.

– Akkor kérek magától valamit. Egy utolsó kegyet, – tette hozzá fanyar mosollyal.

Belizár körülnézett, de mivel csak fehér angolokat és szürke németeket látott maga körül, tovább beszélt. -183-

– Magam is hazamegyek Amerikába… Úgy gondolom, hogy nem fogjuk egymást többet viszontlátni ebben a rövid életben… Abba, hogy magától távol kell élnem, bele tudok törődni. Az én vállam nehezebb zsákokat is elbírt már. Van azonban valami, amibe semmiképpen sem tudok belenyugodni.

Edit nem merte megkérdezni, hogy mi legyen az, de Belizár kérdezetlenül is elmondta.

– Nem tudok belenyugodni a gondolatba, hogy magát talán csak valami véletlenség szakította el tőlem, esetleg valami ügyetlenségem, egy akaratlan mulasztásom…

A hangja most annyira remegett az indulattól, hogy Edit riadtan tekintett reá.

– Ilyesmiről szó sem lehet, Belizár. Magát semmi felelősség nem terheli a mi dolgunkban. Ellenkezőleg!

– És még valamitől félek, – folytatta az amerikai. – A tetszhaláltól. A gondolattól, hogy talán nem is haltam meg végleg a maga számára, hogy bizonyos körülmények között megint föl fogok támadni…

– És az félelmes volna? – kérdezte Edit különös mosollyal az ajka szélén.

– Tűrhetetlen volna, mert akkor már késő volna. Én nem tudok már kivergődni a földhegy alól, amit reám szórt…

Az asszony nem válaszolt, csak olyanféle befejező mozdulatot tett a kezével, mint a pap, mikor azt mondja: pax tecum.

– Ne féljen tőlem, – folytatta Belizár. – Sem -184- koldulni, sem zsarolni nem fogok. Egyszer ugyan ellágyultam életemben, de most megint férfi vagyok. Én megértek és elfogadok mindent, ami elkerülhetetlen. Ha megtölti a fegyvert, a szívemnek fordítja és meghúzza a ravaszt, akkor tudom miről van szó, meghalok, mert a dolog elkerülhetetlen. Mostanában azonban sötétségben botorkálok és nem tudom, hogy merre menjek. Az a lealázó érzés gyötör, hogy a kilincs itt van a kezem ügyében, kapkodok utána, de nem találom meg.

Dühös mozdulatot tett a kezével, – ha most megkaphatta volna azt a bizonyos kilincset, az bizony darabokra tört volna.

– És azt hiszi, hogy a mécses nálam van? – kérdezte Edit halkan. – Mennyire téved, Belizár! Én nem is botorkálok, hanem zuhanok, sőt meglehet, hogy már ki is törtem a nyakamat. Mondja, mit akar tulajdonképpen tőlem?

– Le akarok számolni, nem magával, csak magammal, ön pedig legyen ebben a segítségemre. Isten hozzádot akarok mondani a multnak.

Az asszony Belizár arcába tekintett és megszeppent egy kissé. Valami rettenetes keserü elszántság vonaglott ezen az arcon. A Kain elszántsága. Ő is testvérgyilkosságra gondol: a józan Belizár meg akarja fojtani a szerelmes Belizárt és azt kivánja, hogy az asszony tartsa neki a fáklyát.

– Mi ketten, – kezdte megint az amerikai, – megittuk együtt Hellász legjobb borát. Most rendezzünk búcsulakomát és hívjuk meg harmadiknak nem a szerelmet, hanem az igazságot. -185-

– Én azonban nem szeretem az igazságot, Belizár. Az igazság tolakodó udvari bolond, aki azzal keresi a kenyerét, hogy kellemetlenségeket mond az embereknek. Az éveinket és az adósságainkat hánytorgatja. Pedig az igazságnak nincs igaza, mert néha az évek az ifjúságot hozzák, az adósságok pedig a gazdagságot. Csak igen nagy urak engedhetik maguknak azt a fényűzést, hogy asztalukhoz engedjék ezt a veszedelmes bolondot.

– Az igazság az asszony ősi ellensége. Ha együtt hívja meg őket, akkor az a lapíthák és kentaurok lakomája lesz: a vége gyilkolás. Vagy az asszony öli meg az igazságot, vagy az igazság az asszonyt.

Most már Belizár is elmosolyodott, a mitológiai hasonlat régi emlékeket idézett föl benne.

– Tudom, a metódista papok igazsága, de az most fönn alszik a hetedik mennyországban és csak itélet napján fog a földre szállani.

– Ha salvus conductus-t biztosít neki, talán most is leereszkedik. Nem gondolja, hogy isteneknek való lakoma lehetne? Bele fogunk nézni egymás szemébe és szívébe. Ami hazugság, fájdalom és bűn volt a szerelmünkben, attól meg fogunk tisztulni. Nem gondolja, hogy ez a legnemesebb módja annak, ahogyan két ember végezhet egymással? Végül pedig…

– Kezet adunk egymásnak. Emberek vagyunk, testvérek. Kétfelé megyünk, maga Budapestre, én Amerikába.

Edit, aki eddig teli volt ideges harci kedvvel, egyszerre valami ernyedtséget érzett. Megint túllépett valami csúcson és ellenállhatatlanul siklott lefelé. Tulajdonképpen miért is védekezik ő annyira Belizár kivánsága ellen? Hát nem mindegy, hogy így utazik-e, vagy úgy? Egészen mindegy!

Pedig valószínü, hogy a lakoma vége temetődúlás lesz. A halottak, akik oly régen pihentek, mind napfényre fognak megint kerülni. No de mindegy!

Elutazása napján Editnek még meg kellett látogatnia egy leánykori barátnőjét, Titusz Klárát. Ez a Titusz Klára néhány esztendő óta özvegyi gyászával nagy, szinte, titokzatos visszavonultságban élt Velencében. Egy véletlen találkozásuk alkalmával, régi emlékek okozta ellágyulásának hatása alatt, Edit fölajánlotta neki, hogy föl fogja keresni – úgy érezte, hogy ezzel irgalmas cselekedetet művel – de ez a dolga is, mint annyi más, az utolsó órákra maradt.

Tizenkét esztendővel ezelőtt Edit azt az irigységgel vegyes forró rajongást érezte „a boldog Klára“ -187- iránt, amit iskolásleányok néha szép és előkelő társnőik iránt érezni szoktak. Ha szeretett volna valakivel cserélni, akkor Klára volt az. Leánya volt Titusznak, a nagy festőnek, akinek arcképe már régen ott függött a firenzei Uffiziben. Valamikor szomszédgyermekek voltak Budapesten és Edit boldog volt, ha átmehetett Tituszék kis palotájába, amely teli volt öblös régi bútorok, képek, állatbőrök, brokátszövetek és fegyverek színpompájával. Ezt a nagyszerü művészi miliőt irigyelte Klárától, de még inkább oroszlánfejü apját, aki csillogó, bőkezü és szeretetreméltó volt, mint egy renaissance-fejedelem és aki gyöngéd lovagiassággal tisztelte Klárában a nőt már akkor is, mikor az még rövidszoknyás leányka volt.

Edit akkoriban magasabbrendü lényt látott barátnőjében, aki – bár eleget voltak együtt – lelkileg mégis idegen maradt hozzá. Nem volt kimondottan szép gyermek, de domboru homloku, halántékban keskeny fejével, előreálló állával, csodásan finom és egyenletesen sápadt bőrével olyan idegenszerü és előkelő benyomást tett, mint egy prerafaelita arkangyal.

Néhány esztendővel ezelőtt felesége lett Vajda Györgynek, a fiatal zeneszerzőnek, akinek nevét már Európa minden zeneértője ismerte. Óh, hogy irigyelte Edit, aki már akkor is rajongott a híres emberekért! Esküvőjük után a fiatalok Velencébe jöttek, ahol Vajda be akarta fejezni zenés nagy passió-játékát. Velencében a művész hirtelen megbetegedett és mire betegségének híre eljutott Magyarországba, már meg is halt. Az emberek országos csapásként gyászolták az ifju lángész pályájának hirtelen megszakadását. Özvegye -188- a velencei Cimeteroban temette el és azóta nem hagyta el többet a várost. Itt maradt, mint a gyermek az összetört korsó cserepei mellett. Edit velencei barátai nem is szerettek Kláráról beszélni; a boldog ember szívesen kerüli a gyász és a szenvedés emlékeit.

Ennek az asszonynak szólt Edit utolsó velencei látogatása. Forró részvéttel a szívében lépett be az ódon ház kapuján, de – melyikünk felelhet a szíve mélyén lappangó ismeretlen szörnyetegekért? – némi be nem vallott elégtételt is érzett, hogy az, akit egykor oly nagyon irigyelt, most rászolgált az ő szánakozására.

Egy kis csalódás érte azonban, amint bekopogtatott a harmadik emeleti lakásba. A barátnője nem rogyott könnyezve a nyakába, hanem fölemelt fejjel, mosolyogva nyujtott neki kezet. A multkoriban csak futólagosan látta Edit, de most megállapíthatta, hogy jó színben van, kissé meg is hízott és egyáltalában nem úgy fest, mintha megtörte volna a bánat. Most is csupa derüs nyugalom volt, csak a mélyen fekvő szép szeme volt fénytelenebb, mint hajdanában.

– Szíve sohasem volt ennek a szelid, fehér asszonynak, – mondta Edit magában.

Az ablak mellett festőállvány állott. Edit tudta, hogy a barátnője hajdanában festegetni szokott és egy pillantást vetett a félig befejezett képre. A meglehetősen édeskés, de jól megrajzolt genre mosolygó, rózsás nimfát ábrázolt, aki egy szurtos kis faunkölyköt mosdat a forrásban.

– Nem művészettel, hanem iparral, – válaszolt Klára. – Reklám-képeket festek. Ez itt egy szappangyár hirdetése lesz. Van egy berlini cég, amely kétszáz márkát fizet egy-egy ilyen képért. Havonkint hármat-négyet szállítok nekik, de keményen meg kell dolgoznom.

A művészetnek ilyen módon való elárulása és saját tehetségének semmibevevése sehogysem vallott a régi Klárára.

– Szükségből. Gyurka legénykorából egypár ezer forint adósság maradt reánk és azt ki kell fizetni. Három-négy esztendő múlva rendben lesz ez a dolog.

– Az édesapám természetesen szívesen adna pénzt, de én nem tartom helyesnek, hogy ő fizesse ki Gyurka adósságait. Gyurka is igen kényes volt az ilyenekben…

– Tulajdonképpen miért élsz te itt Velencében, az apád pedig Budapesten? Hiszen ti nagyon szeretitek egymást.

– Eleintén haza akart vinni, – magyarázta Klára, – de most már belátja, hogy jobb, ha itt maradok, míg mindent el nem rendeztem. Ő különben minden hónapban meg szokott látogatni.

Egy kócos kis olasz leány teát hozott; Klára telitöltötte a csészéket, miközben a balkezében fogta a kannát. -190-

– Emlékszel még, hogy balkezes vagyok? – mondta csendesen mosolyogva. – Gyurka ezért sokat kötekedett velem, Balog Klárinak nevezett.

Hétköznapi dolgokról kezdtek beszélgetni. Klára egyáltalában nem beszélt az ura haláláról, a nevét azonban minduntalan emlegette. Ha véleményt mondott valamiről, mindjárt hozzátette azt is, hogy Gyurka hogyan vélekedett hasonló esetben. Ők ketten sok dologban nem értettek egyet, Gyurkának olykor furcsa nézetei voltak, amelyeket nem lehetett kiverni a fejéből. Ezt nevetve mondta az özvegy. Egészben véve úgy viselkedett, mintha az ura nem is halt volna meg, hanem künn sétálna valahol a Riván, vagy talán a Quadri előtt ülne, a feleségének pedig megvolna az a megnyugtató érzése, hogy estére majd haza fog jönni.

A különös viselkedése hihetetlenül fölizgatta Edit fantáziáját. Mi ez? Miféle titokzatos erő keményíti meg ennek az asszonynak a szívét? Klára úgy viselkedett, mintha sikerült volna kifognia a halálon. A nagy tél elfagyasztotta minden vetését, de ő kunyhót épített magának a jégen, mint az eszkimó, és azt tőle telhetőleg lakályossá is tette. A szerelme meghalt, de a gondjai még éltek és míg az uráért dolgozhatott, addig még némileg feleségnek érezhette magát. Ennek az illuziójának föláldozott mindent, egyebek között a saját művészetét is, amelyet pedig annak előtte szentnek tekintett. Nem is mert hazamenni az édesapjához, mert tudta, hogy igazi és végleges özvegysége akkor fog kezdődni, ha elhagyja Velencét és megváltoztatja mostani életmódját.

Edit mindezt inkább megsejtette, mint megértette. -191- De ez a férj, aki láthatatlan volt és mégis betöltötte az egész házat és zsarnoksága alatt tartotta a felesége minden gondolatát, fölháborította. Ha valaki halott, akkor maradjon nyugton a sírjában.

– Mondd csak, Klára, ki volt a te leánykori flörtöd? – kérdezte mosolygó perfidiával.

– Ez tulajdonképpen gyalázatos igazságtalanság, – heveskedett Edit. – A férjeink elvárják tőlünk, hogy első ábrándjaink is az övék legyenek és ezeket néha meg is kapják, – ők pedig mocskos testtel és lélekkel közelednek hozzánk. És mind ilyenek, mind!

– Ha mind ilyenek volnának, akkor én sohasem mentem volna férjhez, – mondta Klára csöndesen.

– Az én uram épp oly tisztán jött a házasságba, mint én… Nem tudom, ismered-e a házasságom előzményeit? Gyurka parasztgyerek volt és édesapám födözte föl a tehetségét. Ő is taníttatta. Tizenkét éves koromban már tudtam, hogy a felesége leszek… Ő is tudta… Bár négy esztendővel idősebb volt nálam, mégis én neveltem. Úgy bántam vele, mint a tulajdonommal. Édesapám bizonyos dolgokban különös ember volt, az ő kívánságára nekem leánykoromban már tisztában kellett lennem mindennel, ami fölséges -192- és ami förtelmes az asszony életében. Ezek után talán meg fogod érteni, hogy én és Gyurka megígértük egymásnak, hogy megvárjuk egymást és meg is vártuk egymást…

Az özvegy elhallgatott, az arca most már vérvörös volt. Ezt el kellett mondania, tartozott vele a saját büszkeségének. Edit pedig valami áhítatos szédülést érzett. Lehetséges ilyesmi? Amint maga elé képzelte Vajdát, akit egyszer-kétszer a hangversenyteremben látott, azt a tiszta homloku, gyermekszemü embert, – elhitte, hogy lehetséges.

Ezek után már nem tudtak egymásnak mit mondani. Már esteledett – a gótikus pergola oszlopai mögött piros volt az ég – és Edit fölkelt, hogy búcsut mondjon barátnőjének. A zongora mellett állottak és Edit tekintete tentával teleírt kottapapirosra esett.

Klára, mintha féltené a kottáit Edit pillantásaitól, rájuk hajtotta a zongoratakarót.

Edit azalatt benézett a szomszéd szoba nyitott ajtaján. A vörhenyes esti fényben széles olasz ágyat látott. A fogason bársony házikabát és férfisapka függött. Edit szívén valami vidám kis gyanu nyilalt keresztül… Hátha ez az asszonyka nem is Gyurka kedvéért maradt Velencében? A következő pillanatban azonban -193- már elhessegette magától ezt az ötletet. A finom orra megszimatolta az erény hervadt szagát. Ez az apácakolostorok illata. A házikabát bizonyára évek óta ott lóg már a fogason, olyan petyhüdt, kihült és szomoru, mint a lenyúzott állatbőr. Az ágy fölött a quatrocento valamelyik festőjének Veronika-kendője függött a falon. A sárga, elgyötört Krisztus-fej arca a rettenetes bizánci tüskekoronás fejre emlékeztette Editet, amely évszázadok multán megint keresztül ütötte magát a Hagia Szófia pogány aranyozásain. Az asszony szívét egyszerre forró fájdalom árasztotta el. Szeretett volna a mosolygó Klára keblére borulni és addig sírni, míg a barátnője szeméből is megerednek a könnyek. De nem merte megtenni. Úgy sejtette, hogy Klára nem eresztené a maga közelébe. Ez az asszony hihetetlenül önző a maga fájdalmában, egy morzsányit sem enged át belőle másnak. Igy hát csak megérintette ajkával az özvegy hűvös arcát és sietve eltávozott.

A fogadójában már várta a komornája az elkészített podgyásszal. Bárkába ültek és a Dogana felé eveztek, ahol az Ariane fütött kazánokkal várta őket. Útjuk megint elvezetett a ház előtt, ahol Titusz Klára lakott. Az emeletről zongorajáték hallatszott. Tömör és vontatott akkordok szárnyaltak a homályba borult csatorna fölött. Ezek a hangok, amelyeket Edit kimondhatatlan édeseknek és szomorúknak talált, Vajda György lelkéből fakadtak.

Lehunyta a szemét, visszatámaszkodott a bőrülésen -194- és – mint egykor, kisleány korában – megint fájdalmas irigységet érzett Klára, a boldog Titusz Klára iránt. És most már tisztában volt azzal is, hogy a saját életét darabokra törte, mint a kristálygömböt, a szilánkjait pedig elszórta száz posványban.

Künn a Lidón túl olyan zürzavar volt, mintha a mindenség kifordult volna sarkaiból. Minden atóm vágtató és zuhanó mozgásban volt, az ég kristálykupolája beszakadt és harsogó levegő-tömegeket zúdított a tengerbe, a hullámok pedig megháborodott paripákként ágaskodtak és rohanták meg egymást.

Az Ariane fehér nagy tömege buzgó erőlködéssel törtetett keresztül a khaotikus éjszakán. Benn, a hajótest biztos méhében, a könyvtár lámpájának csendes zöld fényében, két ember ült, aki nem törődött a viharral, hanem halk hangon beszélgetett. Edit és Belizár. Harmadiknak ott ült közöttük az Igazság, de nem istenasszony, hanem halálfejü rém képében.

– Reggel Fiuméban leszünk, – mondta az amerikai. – Maga Budapestre megy?

– Budapestre. És most, hogy kimondom, kicsit furcsának találom. Az összes helyek közül, amelyeket ismerek, Budapestet szeretem legkevésbbé. De hát ott lakom.

– Legjobb volna, ha örökre. A legnagyobb szerencsétlenség, ami érhet, az volna, ha megint kikelnék, mert újra csak azt tapasztalnám, hogy hazajáró lélek vagyok, semmi keresnivalóm az emberek között.

– Elvesztettem egy csatát. Az egész eddigi életem csupa csatavesztés volt, de azt hiszem, ez az utolsó volt a döntő. Az én Mohácsom.

– Őszintén, – mert az én Mohácsomnál ott vesztek az én forró és színes hazugságaim is – akartam magát szeretni, szerettem volna szeretni, de nem sikerült. Az én egész életem örökös utazás volt a férfi felé, de nem tudtam megérkezni és most már biztosra veszem, hogy nem is fogok megérkezni soha.

– Meglehet, de annyi bizonyos, hogy sohasem vagyok olyan rettenetesen egyedül, mint mikor egy szerelmes férfit tartok a karjaimban.

Egy kis undor torzította el Edit száját. Ez a cinikus általánosítás: egy szerelmes férfi, – Belizár arcába kergette a vért. -196-

– Eddig azzal áltattam magamat, hogy a férfiak hitványak. Azok, akikkel én találkoztam, nem értettek meg és nem érdemeltek meg engem. Én voltam a kereső asszony, a szent szerelem zarándoknője, akit zsiványok rohantak meg és térítettek el útjáról. Némileg mártirnak éreztem magamat, sajnálkoztam magamon és ez elviselhetővé tette életemet. Ez, és a fantasztikus sejtelem, hogy ő, az igazi, az erős, még vár rám valahol. Egyszer majd elém lép és akkor minden jó lesz megint, az én Messiásom meg fog váltani, föl fog oldozni a multam alól és tartalmat fog adni az én furcsa életemnek. De most már tudom, hogy mindez önámítás. A férfiak nem hitványak, csak azok hitványak, akiket a véletlen az én utamba hoz. És azokat én teszem hitványakká. Mert én vagyok a fordított Midás király: az én kezemben az arany is iszappá lesz. Ma délután tanultam meg egy asszonytól, hogy az ember azt találja a szerelemben, amit maga visz bele. Akiben van hit, az mindent találhat. Úgylátszik, a hit az egyetlen erő a földön. De akiben nincs hit – és bennem nincs – annak rossz vicc az élete és a szerelme. De minek erről beszélni?

Jó ideig csendesen füstöltek. Az asszony a famennyezetet nézte. Belizár pedig az asszony arcát.

– Meglehet. De mikor hirtelen megvonta tőlem a narkotikumot, a megőrülés környékezett. Ez szégyenletes dolog, – mindegy! maga előtt nincs miért titkolódznom… Én úgy szenvedtem akkoriban, mint egy elgyötört állat… Maga úgy viselkedett, mintha undorodnék tőlem, mintha megvetne… Nem is annyira a maga lelketlensége, mint inkább a saját érthetetlen gyöngeségem háborított föl és lobbantott gyilkos haragra… Én nem szoktam meg, hogy magamat a porban lássam. Üldözőbe vett a gondolat, hogy csak úgy állhatok megint talpra, ha megölöm magát. Elhagyni magát, menekülni: az nem ér semmit. Örökké bántana a tudat, hogy gyáva voltam és gyötörne a gondolat, hogy maga most más karjában nevet rajtam. Ezt nem bírnám el.

– És miért nem ölt meg? – kérdezte Edit hüvös mosollyal, de csillogó szemmel.

– Kerestem valami bizonyítékot. Kémkedtem és leselkedtem. Akkoriban egész éjszakákat talpon töltöttem. Óh, ha valami bizonyosat tudtam volna!

Edit kissé megborzongott. Eszébe jutott a velencei -198- hajnal, mikor Belizárt a hidon látta. Akkor – még most is emlékezett a tekintetére – akkor vért látott a yankee…

– Én nem vagyok szerelmes boltossegéd. Én azért akartam ölni, hogy szabaddá tegyem magamat, hogy talpra álljak megint. A földön feküdtem, összetörve, meggyalázva – életemben először…

Olyan indulat vett erőt rajta, hogy fölkelt és föl-alá kezdett járni a teremben. Később – mintha megfeledkezett volna a vendégéről, – kiment a födélzetre és nyitva hagyta az ajtót. Mikor ujra visszajött, megint nyugodtabbnak látszott. Még mosolygott is, amint letelepedett Edit mellé.

– Ott. Én egyáltalában nem beszélek szerelemről. Ha akarja, megigérem, hogy a jövőben sem fogok -199- róla beszélni. Én csak arra kérem, hogy ne hagyjon el. Én meg tudok lenni a maga gyöngédsége nélkül, de nem tudom elképzelni az életemet magától távol.

– Betegápoló nővérnek akar szerződtetni? – kérdezte Edit kicsinylő mosollyal.

– Maga mondta az imént, hogy nem szereti Budapestet. Semmi sem vonzza haza. Miért megy oda? Itt van a földgömb, tegye rá az ujját egy helyre és én odaviszem. Amit egy férfi gazdagsága és gyöngédsége megszerezhet egy nőnek, az mind a magáé lesz.

Az asszony kis ideig hallgatott, de azután egyszerre a fejébe szökött a vére és indulatosan felszökött a helyéről.

– Mert nem akarok többé senki rabszolgája lenni. Hiszen gyalázat, amit én magamból csináltam! Szánalomból, gyávaságból, lelki tunyaságból… Kérem, eresszen engem haza! Ami még megmaradt az önérzetemből, azt a pár tépett rongyot, ne sajnálja tőlem. Nekem nem kell több férfi, sem maga, sem más.

Nem beszélt többet, pedig még telve volt haragos és fájdalmas indulatokkal, amelyek elemi erővel remegtették meg a testét és a lelkét.

Napok óta a lázadó rabszolga nagy keserüsége dolgozott benne. A szerelem cselédje föltámadt zsarnoka ellen. Keserü szabadságmámorában igazán nem látta be, hogy miért kimélje a férfit, mikor oly kevéssé -200- kimélte magában az asszonyt. A férfi! Edittel szemben eddig valamennyinek ugyanaz a szélhámos fogása volt: királynői koronát igértek neki, hogy azután a cselédjükké aljasítsák. Ha pedig megunta őket szolgálni, akkor ölésről és meghalásról beszéltek és pátétikus jelszavakat kerestek az állatiasságuk számára: szerelem, hűség, csalódás… Edit azonban most nem értette meg ezt a zsargont. Belső forradalmában fölülkerekedett valaki, akiről eddig nem sokat tudott, mert sápadt proletárként nyomorgott életének mélységeiben: az ember. Az asszony-ember, az amazon, aki megveti a nőben és gyűlöli a férfiban a nemet.

Mialatt azonban letördelte magáról a láncokat, máris félelemmel és szégyennel töltötte el a sejtelem, hogy ez az ő amazon-ereje hamar ki fog merülni. Jól ismerte önmagát, tudta, hogy egy nap, egy hét vagy egy esztendő mulva megint az lesz, aki volt. Megint ott fog térdepelni a férfi lába előtt és vérének együgyü rajongásával oda fogja tartani fejét a cselédkorona alá. Mert hátha mégis ez az igazi?

A francia komornyik bejött két lakájjal és a teát hozta. Most megint újabb nevetséges zsarnokság nehezedett rájuk: a kivasalt képü komornyik kedveért beszélniök kellett, közömbös dolgokról, barátságos hangon…

Később fölmenekültek a hosszadalmasan rendezkedő cselédek elől a födélzetre. Edit különben is kiállhatatlannak találta a könyvtár fülledt, lakkszagu levegőjét. Odafönn a komornája jelentkezett, aki láthatólag nagyon szenvedett a tengertől, és Edit aludni küldte. Ő maga nem volt még álmos. -201-

Sok ideig némán ültek Belizárral az öblös kosárszékekben. Egy-egy öreg hullám, amely dörögve vágódott a hajó bordáihoz, finom esőt vetett a lábuk elé. A födélzeten egész víztócsa gyülekezett, amely a hajó ingása szerint ide-oda futott.

Edit tág szemekkel bámult a zürzavaros éjszakába. Úgy érezte, hogy valami különös köze van ehhez a viharhoz. Ez az ő vihara. Az örökös ingadozás, a fejetlen ágaskodás és fölháborodás, az elkeseredett küzködés, a céltalan bomladozás és menekülés: ez mind ő maga. Ez az ő végső katasztrófája, az ő nagy hajótörése. Amit száz hajóján vitt, azt mind foszlánnyá tépi, elragadja és elmeríti a harsogó éjszaka. Künn a tajtékzó hullámsivatagban gyászos és nevetséges romok uszkálnak. Egy céltalan asszonyi élet százezer furcsa emléke. Tarka selyemrongyok, amelyek valaha boldoggá tették. Frakkos férfihullák, amelyekben egykor félisteneket sejtett és később éhes és lelketlen állatokat ismert meg. Egy óriás úszószekrényben egész interieurt látott: a lámpafényben ragyogó zongoraszobában valaki egy kivágott ruhás hölgyet csókolt és a hölgy Edit volt. Az éjszaka csúffá tett mindent, ami egykor drága volt neki. Konstantinápoly kupolái és Velence gyöngyszínü tornyai bukdácsolva táncoltak a vízen; a hullámok szilajon hengergették az Akropolisz márványoszlopait. Minden elveszett! Az Astarte-szobor, Atalanté, a mámoros bacchánsnő… És félig elmerülten, csonka árbocokkal ott hánykolódott a láthatáron az Ariane roncsa is. Ezt a neki oly kedves hajót is elvesztette örökre.

Ő maga pedig most ott ül, kifosztottan, üresen és -202- száraz szemmel nézi a maga pusztulását. Azzal akarja magát vigasztalni, hogy holnap a kelő nap majd jóvá tesz mindent, de nem tud komolyan hinni a holnapban. A holnap nem adhat neki vissza semmit, csak romokat és rongyokat, inkább hát ne is legyen többé holnap.

Künn, messzire, a hajó orra előtt, szelíden derengő világosság áradozott az éjszakában. A hold rést talált a felhőkön és fehér fényszigetet vetett a sötét tengerre. Ott tündöklő sellőtáncot jártak a hullámok. A kép oly álomszerü és megkapó volt, hogy Edit nem tudta levenni róla a szemét, fölkelt és a korlátba kapaszkodva bámult előre.

És most már csak az a gyerekes vágy töltötte be lelkét: bár oda vinné a hajó.

Ariane egyenesen a fény felé futott. Hold sütötte kéményei hófehéren, rézkorlátjai aranyfényt szórva bontakoztak ki az éjszakából. Köröskörül táncoló kristály-várost építettek a hullámok, a következő pillanatban az áttetsző kupolák és tajtéktornyok vízporrá lettek, hogy újabb, még fantasztikusabb kristályépületeknek adjanak helyet.

De ekkor megszólalt valaki messziről, egy idegen ember, Belizár. A szavai oly rosszkor hullottak Edit lelkébe, mint a késői havazás a virágzó fákra.

– Lehet, megengedem, hogy rosszul kezdtük… De azért mi összetartozunk és nem hagyhatjuk el egymást. Ha akarja, kezdjünk új életet. Azt hiszem, tudnék a maga kedveért önzetlen és jó is lenni…

Elhallgatott, a szokatlan fölindulás elfojtotta a hangját és ezt mégis szégyelte.

Edit ajkán gonosz mosoly villant végig. Az önzetlenség és a megalázkodás mögött megint ott sejtette az ugrásra kész állatot. Ezek a férfiak joguknak tartják, hogy símogatással és ütésekkel kábítsák el a nőben az emberi öntudatot. Nem is cselédjüknek, hanem háziállatjuknak tekintik az asszonyt. Ezeknek semmi eszköz sem elég hitvány, ha egyszer éhesek…

– Mindenem, amim van, értéktelenné lesz, ha arra gondolok, hogy el kell magát veszítenem. Lehet, hogy egyszer még másképp lesz, de ma úgy érzem, hogy nem tudok maga nélkül élni. Ez gyöngeség, betegség, őrület, mindegy akármi, de nem tudok és nem akarok tőle szabadulni. Maga az enyém és én nem fogok lemondani magáról. Az életemet elvehetik tőlem, de magát nem.

Edit a fejét rázta. Hidegen, elutasítóan. Ez a hang, amely máskor talán az erő benyomását tette volna, most csak kihívásként hatott rá. Elég volt! A szökött rabszolga nem fog visszatérni volt gazdájához. -204- Sőt mindjárt átúszik a nagy folyón, amely örökre elválasztja őket egymástól.

– Engem nem vehetnek el magától? Vegye tudomásul, hogy már megtörtént. Elvettek magától.

– Igen, elvettek magától. Érdekli, hogy kicsoda? Megmondhatom: Tihanyi. Akkor éjjel, mikor a Nerát játszottam.

Belizár a kőkemény karjaival hirtelen magához ragadta az asszonyt. Forró, szerelmes dühhel mondta:

Ebből az ölelésből, mellyel ösztönszerüleg meg akarta fékezni a lázadót, Edit csak a brutálitást érezte ki. Haragosan védekezett ellene. Nem volt most nő, csak ember.

– Nem hiszi, hogy én voltam a Nera? Megmondhatom, hogy mit sugott maga a fülembe: „Ha maga érték volna, akkor nem dobálná el magát.“ Ezt mondta. És ebben az egyben igaza is volt, én nem voltam érték, mert még az éjjel eldobáltam magamat.

Belizár eleresztette az asszonyt. Eltorzult arccal, nehezen lihegve állott előtte. Edit pedig tovább beszélt és most már nem az amerikaival, hanem önmagával kegyetlenkedett.

– Nem maga akarta, hogy hívjuk meg búcsúlakománkhoz az igazságot? Most itt van, nézzen a szemébe… Tihanyit sohasem szerettem… Egy percig sem! Még rokonszenvesnek sem találtam. Hiába néz rám ilyen vadul, nem tudom megmondani, hogy miért tettem mégis… Mikor először a testemen éreztem a -205- száját, már hideg undor rázott. De magát nem csaltam meg, én csak magamat csaltam.

Edit most már megértette, hogy milyen félelmetes vihar dühöng az amerikai lelkében. Mostani kedvében azonban a veszedelem inkább ingerelte, mintsem megijesztette.

– Mért ölné meg? – kérdezte. – Elajándékoztam magam neki, épp úgy, mint előbb magának. Magát sem ölte meg az elődje. Ha ölni akar, öljön meg engem. Én már eljártam minden Salome-táncomat, nincs több mutogatni valóm, Herodes király inthet a hóhérnak.

Egy óriás hullám vetette magát a hajónak. Edit megszédült és az amerikai felé botlott. Belizár egy pillanatig a mellén érezte az asszony illatos haját és karjával átfogta puha, fűzetlen testét. Sistergő fehér esőfelhő vette őket körül.

Egy halk sikoltás visszhangzott a fülében, olyan, mint a megijedt sirály hangja.

Két remegő könyökével a korlátnak támaszkodott és kihajolva nézett a mélységbe.

A tenger tajtékja forrt és világított. Köröskörül új nagy izgalom támadt. Szilaj lendületü, fehér sörényü hullámparipák egymás nyakába ágaskodva, mohón és dühösen nyerítve vágtattak össze egy helyen. Mintha prédát szimatolnának.

A fehér Ariane azalatt föltartóztatlanul sietett tovább. Gépházában olykor közömbösen megcsendült a -206- jelzőharang, kazánjai pedig érces lihegéssel énekelték az erő dalát.

A hajó ura egyedül állott a homályban és hangosan lüktető szívén olvasta a muló másodperceket. A hajó most minden másodpercben tíz méternyit halad. Száztíz, – húsz, – harminc méter…

A hold elborult, az Ariane ismét a sötétségben viaskodott a tengerrel. Belizár annyira kihajolt, hogy a mellén érezte a korlát nyomását.

Minden szilaj mozgásban volt: a tenger, a hajó, a levegő, a felhők. Mozdulatlan csak a férfi lelke volt. Ez a dermedt lélek két homályosuló szemen keresztül bámult ki a maga reménytelen sötétségéből a tajtékos fehér tengerre.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÁLOMORSZÁG ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Álomország

ÁLOMORSZÁG

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

XVIII.

XIX.

XX.

XXI.

XXII.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE