The Project Gutenberg eBook of Tékozlók (Koruk gyermekei)
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Tékozlók (Koruk gyermekei)

Author: Knut Hamsun

Translator: Géza Ács

Release date: October 27, 2024 [eBook #74648]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Fővárosi Könyvkiadó

Credits: Albert László


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TÉKOZLÓK (KORUK GYERMEKEI) ***


Knut Hamsun

Tékozlók

(Koruk gyermekei)

Norvégból forditotta

Ács Géza

Fővárosi Könyvkiadó

Egyedül jogositott magyar kiadás

Fővárosi nyomda rt.




1.

Az egész környék egy birtok volt valaha és székhelye a mostani
Segelfoss. Akkoriban Segelfoss ötven tehenet táplált és az északi
viszonyokhoz képest nagybirtoknak számított. Fűrésztelep, vízimalom,
téglaégető kemence és sok négyzetmérföldre terjedő erdő volt rajta.
Abban az időben élénken sürögtek-forogtak a tanyán a szolgák, béresek és
naplopók, szarvasmarha is volt fölös számban, a sok lovon, kutyán,
macskán meg sertésen kívül, a csűr egész hátsó oldala mentén pedig a
baromfi-udvar húzódott el.

Bizony, azidétt bőségben volt itt minden! mondják az öregek még most is,
és eszükbe jut az, amit a szüleik meséltek nekik gyerekkorukról.

A birtokos, Willatz Holmsen, kövér és kapzsi úr, béresből küzdötte fel
magát. Egyik tanyát a másik után vásárolta össze a szomszédságban
potomáron, és végül egy birtokká kovácsolta össze.

Az idők folyamán nagy kereskedelmi és hajózási üzemet rendezett be,
téglaégető kemencét, vizimalmot, fűrésztelepet, szóval csupa hasznos
vállalkozást alapított. Ez a Willatz Holmsen úr ugyanolyan norvég volt,
mint a többiek, csakhogy egyenruhában járt és dánul beszélt. A tavaszi
és őszi törvénykezéseken aranyzsinór meg kard lógott az oldalán, tudott
írni, olvasni, bíró volt és norvég törvények alapján ítélkezett. A
felesége akármerről származott, Hollandiából, vagy Holsteinből, esetleg
Skaaneből, vagy talán valamelyik meséből. Ő is szolgált valamikor és sok
finomságot tanult. Segelfossból széles utat építettek, hogy az asszony
kocsin hajtathasson a templomig. Bizony gazdag emberek voltak és mind
gazdagabbá lettek; senkise kételkedett abban, hogy Willatz Holmsen úrnak
volt még talán elásott pénze is. Halála után még sokáig kisértett a
szelleme lent a téglaégető kemencénél.

De elsősorban a fiára, a második Willatz Holmsenre gondoltak az öregek,
mikor a birtok históriája kerül szóba. Igazi nagyember volt, a
halászatot meg a hajózást abbahagyta, mint olyasmit, amihez nem értett,
vagy amivel nem akart foglalkozni; de új kastélyt építtetett a tanyán,
oszlopokat meg tornyot emeltetett rá, melegházat állított fel,
hattyú-tavat a parkban és gyakorlóteret az emberei számára. Azóta a
tavat betömték, a gyakorlóteret pedig felszántották legelőnek. Ő csinált
Segelfossból rendkívül előkelő helyet; egy termet képtárnak rendezett
be, egy másikat pedig telerakott könyvekkel, a padlótól a menyezetig.
Virágok és súlyos ezüstnemüek álltak az étkező asztalán, szobáit pedig
márvány- és bronzszobrok diszítették. Ha a felesége, a nagyságos asszony
közeledett, akkor úgy illett, hogy a cselédség álljon mindaddig, amíg el
nem haladt mellettük; neki tulajdon birtoka volt Svédországban,
franciául beszélt és komornát tartott. Ha valaki előkelő volt, akkor
nagyon előkelő volt akkortájt, az úrnak meg az úrnőnek külön szolgája,
külön kocsisa és külön lakosztálya volt Segelfossban. Reggelenkint nem
tudtak maguk öltözködni és, az igazat megvallva, nem is volt rá
szükségük: Add rám a mellényt! mondta Willatz Holmsen úr a szolgájának.
Fésülj meg! szólt a nagyságos asszony a szobalányának.

Finom emberek voltak. Kissé mesebeli pár, melyet korának nimbusza vett
körül.

Az első években sokat időztek távol Segelfosstól, ősszel tíz bőröndöt
raktak tele és gyermekeikkel együtt külföldre utaztak; tavasszal pedig
visszatértek a gyerekekkel, no meg még több bőrönddel és holmival s
lassanként a házat megtöltötték minden pompával. Később állandóan a
birtokon maradtak, az úr egyáltalán nem ismerte el, hogy ez a
takarékosság kedvéért történnék, sőt inkább azt hangoztatta, hogy most
már ő is, meg a felesége is, ismeri az egész világot és már nem szeret
utazni. Nevelőnőt meg tanítót tartottak a három gyerekük: két leány és
egy fiú mellé, akiket mindenre megtanítottak. Egyébként ugyanaz a nagy
cselédség maradt a tanyán.

Furcsa dolog, hogy most az úr néhány jó tanyát meg erdőt eladott a
birtokból. Nem vallotta be, hogy talán a pénzre, arra a néhány garasra
volna szüksége, csak annyit volt hajlandó elismerni, hogy lassanként,
amint öregedett, a birtok nagysága terhére volt igazgatás tekintetében.
Ha pedig ezt mondta, akkor így is volt, mert az úr nem hazudott, nem is
volt rá szüksége. Rossz nyelvek arról suttogtak ugyan, hogy a későbbi
évek folyamán kutatni kezdett apjának elásott kincsei után, ó, de ezek
nyilván félreértették Willatz Holmsen urat, az igazi nagy embert. A
hegyek közt halt meg a derék úr. Szomorú dolog volt ez: távol az
övéitől, a puszta földön kiterítve feküdni. Csak nyolc embere volt
körülötte, akik vele mentek, hogy jó helyet keressenek az új nagy tónak.
A nyolc ember hordágyon hozta haza. A nagyságos asszony idegsokkot
kapott, kiabált franciául valamit a komornájának és elájult. A komorna
lerohant hozzá az illatszeres dobozzal. Az öreg nagyságos asszony ekkor
egyedül maradt, a lányai férjnél voltak és svédországi nagy városokban
laktak. A fia pedig, a harmadik Willatz Holmsen, néhány évet
hadapródiskolában töltött, éppen most tavasszal kellett elkészülnie és
hazajönnie szabadságra.

*

Elmúlt a tél, elkövetkezett a tavasz és a harmadik Willatz Holmsen
hazaérkezett. Idősebb emberek még most is jól emlékeznek reá, pedig jó
néhány év telt el a halála óta. Testvérei örökölték a svédországi
birtokot, neki pedig Segelfoss jutott, abban az állapotban, ahogy
találta. Nem keltett valami nagyszerű benyomást ezen a vidéken, büszke
és szűkszavú ember volt és bár megnősült s ugyanolyan nagy háztartást
vezetett, mint a szülei, sőt jelentékeny cselekedeteket is vitt véghez
életében, mégsem övezte valami nagyobb külső fény. Mit tehetett volna
egy ilyen bénult hatalmú ember? Karrierje kettétörött, apja jelentős
bankadósságokat hagyott reá, édesanyja a leányaihoz költözött
Svédországba, valamennyien svédekké váltak és sohase tértek többé haza.
Így aztán magára maradt. Ám tekintélyt most még elérhetett, neki magának
kellett megszereznie és ez nagymértékben sikerült is neki. A nép
tulajdonképen nem nagyon kedvelte, de ő nagy tiszteletet tudott kelteni
benne. Egyszerűen csak hadnagy-nak hívták, mert nem vitte többre, de úgy
üdvözölték, mint valami tábornokot.

Róla és még néhány emberről szól ez a könyv.

A harmadik Willatz Holmsen talán nem is volt igazi nagy ember, de talán
nagyobb volt, mint Segelfossnak bármelyik másik gazdája. Egy szolgálaton
kívül álló hadnagy, nevetséges, egy földbirtokos, aki olyan pompásan
haladt lefelé, – az ám – s aki fiatalabb korában módfelett heves és
vastagnyakú volt, úgy bizony! De ennek a hadnagynak volt egy-két értékes
tulajdonsága is, erről apró mondák keringtek a falujában. Tekintélye
mindig lépést tartott a különcségével, sőt talán még fölül is multa.
Hogyan is jellemezte C. P. Windfeld lelkész. Azt mondta: bogaras és
bolond úr… de ezzel aztán ki is merül a jellemzése. Nem más ez, mint a
kishivatalnok felfogása egy különös egyéniségről. A hadnagy tanult ember
volt és ha az évek folyamán filozófushoz méltóan meg is tudta fékezni
hevességét, ez nem az öregsége, vagy éppenséggel öreges gyöngeelméjűsége
következtében történt, hanem pusztán a férfi érettsége folytán.
Egyébként rászorul-e a védelemre? Talán, mert igen mélyre süllyedt?
Törvényszerűség volt ebben. Harmadik nemzedéke volt egy gazdaságban és
fényűzésben fejlődött családnak és vele be is záródott a lánc. Egyébként
nem is süllyedt ő le. Az olyan kemény ember, amilyen ő volt, megtudja
őrizni a színvonalát.

Hannoverből hozta a feleségét. Ez a hölgy Dániában élte gyermekkorát,
édesanyja családjánál. Ezredes leánya volt, csinos külsejű, arcát nem
lehetett éppen szépnek mondani, de a teste hajlékony volt és bájos,
eléggé tetszett a hadnagynak is, szerette a kezét, a hangját, mosolyát.
Mivel még gyermekkorából tudott dánul, az ország nyelve nem okozott
semmi bajt, csak néha egy kicsit érthetetlenül beszélt, de mindent ki
tudott fejezni, amit akart. Általában jó nyelvérzéke volt és sok nyelvet
tudott.

Szenvedélyes és bátor lovas volt az asszony. Mivel pedig annak is híre
járt, hogy nemes származású, alázattal bántak vele ezen a mesekedvelő
vidéken és az asszonynak tetszett is az ittlakás. Nem volt ellenére, ha
az asszonyok elhallgattak a jelenlétében és házvezetőnője, Salvesen
kisasszony útján adták értésére kérésüket és kívánságukat.

Az emberek sehogysem értették meg, miért ment feleségül a hadnagyhoz?
Talán valami ballépés rejlett emögött? Lehetetlen, akkor a hadnagy, ez a
pedáns és kínosan tisztességes kis Willatz Holmsen másutt kereskedett
volna. Nem, hiszen ennél sokkal közelebbfekvő magyarázatot is lehetett
találni: az asszony egyetlen barna hátaslóval jött hazulról, csak azzal
és semmi mással, ládát, vagy bőröndöt nem hozott magával, sem pedig
hajópoggyászt. Mindez nem vallott gazdagságra. Nyilván szegény volt,
üres kézzel érkezett és – ezért fogadta el a hadnagyot? Ez jó magyarázat
volt.

Egyébként nem ártott volna, ha egy kis vagyont hoz Segelfossba. Mert
most már kezdődött a romlás. Akármilyen kitartó volt is a hadnagy,
kezdett leromlani ő is, meg a birtok is; ugyanúgy igazgatta a jószágot
meg a tégleégető kemencét, mint azelőtt, sőt talán még jobban is, de
változtak az idők és most már semmi se hozott elég hasznot. A malmot
megállította. A tó szolgáltatta az egyetlen vízierőt, s ezért az apja
rendbe akart hozatni és ki is bővíttetni. Most aztán lefolyt, mert a
hadnagy nem javíttatta ki a zsilipeket. Holmsen így a saját használatára
való lisztet is Bérgenből hozatta.

A környéken furcsa embernek tartották, amiért nem szabályozta a tavat a
malom körül. Boldogult apja egy pillanatig se gondolkozott volna ezen.

Egyébként jó családi vonásokat is örökölt őseitől, ezektől a nagy
emberektől, akik gazdagok voltak és apai bőkezűséggel bántak szolgáikkal
és munkás béreseikkel; ez a harmadik Willatz Holmsen is jól akart élni
és ő se volt szűkmarkú másokkal szemben. Mikor a fa ára felszökött és az
úr kezdett eladni az erdőből, még kedvet kapott a jótékonyságra is.

– Minden bérest és halászt munkába fogtam az erdőben, – mondta a
feleségének. – Nagy bért fizetek nekik.

Így segített rajtuk. Gazdag volt és apai gondossággal bánt velük.
Olyankor, tél idején az emberek jövedelem nélkül álltak a heringhalászat
kezdetéig és bizony alkalmas pillanatban fogták meg az erdei munkát.

Igaz-e, amit a béresek mondanak, hogy az édesapja eladott valamit a
segelfossi birtokból? kérdi az asszony.

A hadnagy kérdéssel válaszolt:

Úgy?

Azt beszélik, hogy öt tanyát adott el? És sok erdőt is eladott akkor?

Ezt jól tette az apám, feleli a hadnagy, lekerekítette a birtokot, mert
nagyon is nagy lett neki öreg napjaira. Elég maradt még nekünk is.

Ebben a házastársak sohase egyeztek meg, éveken át mindegyiknek megvolt
róla a külön véleménye. Sőt az asszony írt az apjának, a hannoveri
ezredesnek és őt is beavatta a dologba. Az ezredes azt válaszolta, hogy
a fa mostani árát tekintve baklövés volt erdőt eladni.

Nem volt baklövés! felelte a hadnagy. És kicsiny keze, mely zubbonyának
gombjaival babrált, a csontig elfehéredett. Ilyen makacs és önfejű ember
volt.

Ó, de az asszony, Adelheid őnagysága, egyáltalán nem volt ostoba, Isten
áldása kísérje! Bár heves és pörlekedő természetű, mégis csak gyakorlati
érzékű német családból származott. Ezt sokszor bebizonyította, mikor
házvezetőnőjével tanácskozott.

*

A hadnagy szorgalmasan kilovagolt, egyetlen nap se múlt el anélkül, hogy
lovon ne ült volna. De amíg a nagyságos asszony körülügette a vidéket és
lovaglóruhájának uszálya lelógott a kengyelre, s a fél-lapp Petter
ügetett mögötte lovászként, a hadnagy rendszerint lépésben baktatott,
kisérő nélkül, vele nem kellett olyan hűhót csinálni. Egyenruhában ült,
vállrojt és kard nélkül és valóban szánalmas benyomást keltett lekókkadt
fejével, gondolataiba, vagy nyugalomba merülten. Hogy a szája keményen
csukott volt, az makacsságot is jelenthetett.

Egy szép nyári napon az asszony nekiült, hogy lefesse a tó maradványait
a malom környékén. A hadnagy éppen odaért nehány emberrel és furcsán
összeszorította a száját, de ezt csak zavarában tette. Köszönt és
megkérdezte a nagyságos asszonyt, hogy mennyi idő mulva készül el a
képpel.

Mintha tudhatná, mielőtt még belekezdett volna! felelte az asszony
sértődötten. Mit akar ez a sok ember? kérdezte.

Rendbe akarják hozni a tavat.

Úgy. Akkor… na, akkor ezek az emberek bizonyára sejtették, hogy ő aznap
éppen azért ment oda, hogy lefesse!

A hadnagy arca eltorzult egy kicsit és azt válaszolta, hogy igazán
sejtelme sem volt erről.

Az asszony sietve összekapkodta a festő-szerszámjait. Hirtelen megállt,
ellágyult és bűnbánó mosoly suhant át az arcán. Eszébe jutott, hogy az
ura éppen tegnap kapta meg az első fáért a pénzt, s így csak most volt
pénze ilyen költségekre, eddig nem.

Willatz! mondta barátságosan. És célozgatni kezdett arra, hogy ő nem is
olyan ostoba, nem olyan esztelen, hiszen az urának helyre kell hoznia a
tavat, ha egyszer van pénze…

Pénz? mondta a hadnagy. Maga túlságosan élesen lát, önmagát téveszti
meg. Röviden szólva… én tudtam, hogy maga idejön.

Az asszony lehajtotta a fejét:

Akkor az előbbi tagadása nem volt igaz?

Igen, én… de… inkább legyen így!

Bizony nem minden volt úgy a házastársak között, ahogy kellett volna,
bár nagyobb egyenetlenségekről sohase hallottak az emberek és a tó
mellett lefolyt jelenetnek is a körülmények voltak az okai.

A hadnagy heteken át küzdött önmagával. Meg akarta örvendeztetni a
feleségét valamivel, valami nagyszerűvel, bement hozzá, kitekintett az
ablakon és közömbösen így szólt:

A templomnak bedől a tornya, mint látom.

Ezen nincs mit örülni, felelte az asszony. Ó, hihetetlenül keserű lett
az utolsó negyedévben, maga se értette önmagát.

A nyugati szél megrongálta az éjszaka. Kijavíttathatná az embereinkkel.

Én?

Maga, meg én, ahogy parancsolja. Helyesebben: maga. Egyszóval munkás és
pénz a rendelkezésére áll.

Azt hitte talán, hogy egy csapásra megszünteti az asszonynak a pénzügyi
dolgokra vonatkozó megszégyenítő gyanuját és megmutatja a hatalmát; mi
más célja lehetett ezzel?

Helyes volna, ha megtenné, mondta az asszony.

Én? tiltakozott azonnal a hadnagy. Mondtam, hogy maga…

No jó, hát akkor én! védekezett az asszony.

Az igazat megvallva, a nagyságos asszony már sokszor féltette az életét
abban a kis törékeny templomban. Hiszen a hadnagy sohase ment oda,
eszébe se jutott ilyesmi, egy kicsit olvasott a humanisták, meg az
enciklopédisták műveiből, melyek apja könyvtárában voltak, ez volt az
istentisztelete. Amíg az anyja Segelfossban volt, az öreg meg a fiatal
nagyságos asszony együtt hajtatott templomba minden misenapon; de mikor
az öreg a lányaihoz költözött és sohase tért többé vissza Segelfossba, a
fiatalasszony egyedül kocsizott végig a templomba vezető úton. De szeles
időben veszedelmes volt a templomban tartózkodni. Az asszony mindig
énekelt, ha ott volt… Igen, magas, kellemes hangján énekelt, úgy hogy a
többiek elhallgattak; ezt egyrészt azért tette, hogy bátorítsa önmagát a
roskatag templomban, másrészt pedig, mert az istentisztelet volt az
egyetlen színháza, amióta ilyen messze került a világtól. Valóságos
színjáték volt, mikor a hivők csöndesen állva nézték közeledését,
továbbá azt, hogy a lovász leveszi a sapkáját, lesegíti a kocsiról,
aztán amint belép az ajtón, végiglépdel a templom padlóján egészen a
segelfossi uraság padjáig. Ez a színjáték minden vasárnap
megismétlődött.

Hálás volt az urának ezért a részvevő gondért, melyet annak a
nyomorúságos istenházának szentel. Talán közlékeny hangulata is támadt,
beszélni kezdett neki valamiről, egy bizonyos dolognak a lehetőségéről…
sőt már bizonyos, most már meg is mondhatja neki…

A hadnagy hirtelen feléje fordult és bámul, csak bámul reá. A szeme
dolgozik, a teste is, csodálatos… talán rosszul hallotta… hihetetlen.
Micsoda… ilyen hosszú évek során át való együttélés után… merhet-e hinni
a fülének?

Az asszony bólint, hogy igen, igaz a dolog. Ezért lehetett olyan
ingerlékeny akkor a tó mellett…

Ingerlékeny, maga… hogy mondhat ilyet?

Istenem, nem úgy értem… de mit gondol róla, ha valóban úgy van? Eddig
nem mertem határozottan állítani, de most már megmondhatom.

Az Isten áldja meg… illetőleg… hm, ez a legnagyobb esemény az életemben.
Adelheid, igazán nem örültem annak, hogy a templom tornya omladozófélben
van.

Nem, bocsásson meg.

Hagyja! Maga még most is, ilyen pillanatban, ilyen helyzetben…
egyszóval…

Szeretett volna a föld alá sülyedni, zavarában az ajtó felé támolygott,
kinyitotta és kiment. Jó darabig távol maradt, az asszony hallotta,
amint fel és alá járkál a könyvtárban meg a többi szobában. Aztán
visszatért.

Bocsánat, nem tudok megfeledkezni a templomról. Az a kérdés, nem
kellene-e az egész épületet… úgy értem, hogy a legközelebbi vihar…
életveszélyes lehet. Azonkívül pedig szégyen ránk nézve, az egész
birtokra nézve. Ha rám bizná… egy kicsit értek a rajzoláshoz, új
templomot terveznék és felépíttetném. Elég fa van, meg sok építőmunkás,
Severin, a sagvikai Bertel, Ole Johan. Jegyezze meg, amit mondok, a
legközelebbi nyugati szél… azonkívül nem is méltó dolog már nem vagyunk
ketten, nemsokára többen leszünk. Mit szól hozzá? Persze, figyelembe
venném az akusztikát, a maga énekét, a hangja tisztán zengjen a padjától
végig az egész templomon. Ha megengedné, délről szakembert hozatnék ide,
hogy irányítsa a munkásokat…

Köszönöm, Willatz, ha módjában áll…

Módomban? Csak egy szavamba kerül. Egyébként engedje meg, hogy én
mondjak magának köszönetet… mindenért!

A balsors rideggé tette ezt az embert, de ez nem volt balsors, hanem
valami nagy ujság, áldás, boldogság! Ezt az eseményt a pénznek és
vagyonnak, igen, valósággal a jövedelemnek valami furcsa képzetével
kapcsolta össze, hogyan volt ez lehetséges? És a testvérei, akiket nem
látott azóta, hogy svédekké váltak… no meg az anyja, aki nem tudott
szűkös viszonyok között élni, mit mond az vajjon most? Hiszen úgy hagyta
el, mint a patkány a hajót, amely pedig nem is süllyedt.

A hadnagy a jobb keze ujjára húzta fel a gyűrűjét, ahova illett, pedig
már hosszabb ideje a balkezén viselte. Az, hogy a gyűrűt egyik kezéről a
másikra húzta, arra vallott, hogy sokat gondolkozott és hogy valami
fontos dologra akart emlékezni. Ez mindig csendben és észrevétlenül
történt, senkise tudta, hogy miért teszi, talán ő maga sem.




2.

A hadnagynak furcsa szokása támadt. Mindig leveti a cipőjét és papucsot
húz, ahányszor valami dolga akad a ház második emeletén. Az ám, hiszen
már nem voltak ketten, hanem jóformán hárman, hogyan merészkedhetnék
cipőben járni odafönt a humanisták között, mikor az asszony szobái
közvetlenül alatta voltak? Két nagy kövezett lépcső volt a Segelfoss
kastélyban, azelőtt az úrhoz is meg az asszonyhoz is külön bejárat
vezetett, most a hadnagy felhasználja az alkalmat arra, hogy alaposabban
utánanézzen a nagyságos asszony lépcsőjének és ujra cementeztessen
minden meglazult gerendát. Mikor elkövetkezett a fagy, gondoskodott
róla, hogy ne rakódjék jég a lépcsőfokokra.

De ezzel annyira bosszantotta a hölgyet, hogy az a ruháját szaggatta.
Hasznosabb dolgot is végezhetne, mondta. Hiszen sok ember kell kint a
tónál.

Ott dolgoznak, felelte a hadnagy, köveket szállítanak kocsikon és
köveznek, éppen most készülnek el. Erről jut eszembe, hogy a maga egyik
hintóslovát is használták a minap.

De miért?

Tilalom ellenére, a tudtomon kívül. És a ló megsántult.

Persze.

Tehát nem használhatja, mikor a templomba hajttat.

Az asszony fel akart fortyanni, de magába fojtotta. Csak ennyit mondott:
Kár! Akkor gyalog megyek.

Ez a megoldás kellemetlenül érintette a hadnagyot. Azt remélte, így
rábírja az asszonyt arra, hogy ne járjon templomba, amíg minden el nem
mult, legalább is az események megtörténtéig; az a templom most még
düledezőbbnek tűnt fel előtte, mint valaha.

Használhatna másik lovat is, mondta kelletlenül.

Más lóról szó se lehet. Nem, köszönöm, gyalog megyek.

Egyébként, folytatta a hadnagy, meg kellene gondolnia. A templom egy
napon összedől, minden ujabb vihar rombol rajta, még szerencsétlenség
történhetik.

Ekkor az asszony nevetett. És mivel bátor volt, így szégyenítette meg:

Maga olyan félős, Willatz, mindig olyan félős!

Az asszony, úgy látszik, különböző csekélységekből megállapította, hogy
az ura nem nagyon bátor, nyiltan szólva egy kicsit gyáva és a hadnagy az
utóbbi hónapokban nem is igyekezett ezt leplezni. Miért lovagolt a
legszívesebben lépésben? miért kerülte el nyáron a patakon átvezető
korhadt hidat, amikor a sekélyén átgázolhatott? E mögött rejlett valami.

Lassanként megszokta azt, hogy a gyávaság gyanúja alatt áll, talán
közömbös lett, mert ez, úgy látszott, egyáltalán nem keserítette el az
életét. Hiszen lehetett abban valami, hogy a hadnagy a
legzavartalanabbul gondolkozhatott akkor, amikor lépésben baktatott és
hogy talán meg akarta fürdetni a lovat, mikor a gázlón haladt át. De az
is igaz lehetett, hogy ez az ember olyan gyáva, mint a nyúl.

*

A hadnagy átöltözött és a paphoz lovagolt. Jó szándék vezette: az
építendő új templomról akart beszélni vele. Emberei már kidöntötték a
fákat, odaszállították a követ, a munkavezetők is megérkeztek délről, s
most hozzá lehetett fogni.

Ugyanaz a C. P. Windfeld volt a pap, aki később megírta a segelfossi
templom történetét. Így írja le a hadnagy akkori külsejét, amikor tehát
negyven év körül járhatott: sovány, de alacsony termete, lehajtott feje,
hosszúkás, borotvált arca, szürke szeme, sasorra és szakálla helyén
kékes arcbőre volt. Őszszel vegyes haját a legnagyobb gondossággal
választotta el a jobboldalán, a fülénél pedig előrefésülte. Hosszú,
sovány kezén színtelen bőrkesztyűt viselt. Egyébként kék kabátot és
sárga lovaglónadrágot hordott, ezeket pedig hidegebb időben durva
katonaköpeny fedte. Gyűrűjén, valamint az aranycsattos szőróraláncán
kívül nem volt más ékszere.

A hadnagy kopogtatott és mingyárt be is lépett a pap irodájába. Leülés
előtt sárga batiszt-zsebkendőjével leporolta a széket. Ó, Istenem,
gőgösségében mennyire lekicsinyelte Isten szolgáját!

A feleségem elhatározta, mondta… illetőleg, a templomunk összedől egy
szép napon.

A pap olyasfélét válaszol, hogy sajnos, igen, a templom – mint minden
földi dolog – úgy látszik, alá van vetve a mulandóság törvényének…

Locsogás! mondta a hadnagy. Tehát a feleségem elhatározta, hogy néhány
fagerendát fel fog használni egy új templom céljaira.

Valóban, igazán…

Engedje végigmondanom… megkért, hogy ezt jelentsem be önnek. Ezért
jöttem.

Kimondhatatlanul nagy jótétemény mind az ön részéről…

Részemről? Ha valaha is azt merné gondolni, hogy nekem csak egy
fikarcnyi dolgom is van ezzel… ezzel az ötlettel, akkor a napjai meg
vannak számlálva ezen a helyen. Érti?

A pap nagyon jól tudja, hogy biztosan ül javadalmában, de mikor ilyen
törésre-zúzásra hajló kedvében látja ezt az embert, rémületében
meghátrál előle. A hadnagyra nem lehetett ráismerni, félig felemelkedett
a székről és előregörnyedve, sápadtan állt.

Majd visszarogyott a székre, egy darabig lihegett, papirtekercset dobott
az asztalra és így szólt:

Itt a rajz, ha látni akarja.

A pap kiteregeti a papirost és a pompás kis istenháza láttán való
közvetlen örömében így kiált fel:

No lám, torony is, csúcs is…

A nagyságos asszony jóváhagyta, feleli röviden a hadnagy és visszahúzza
a papírt. Aztán másikat terít ki: Ez pedig az alaprajz, ha látni akarja.

Ebből már kevesebbet értett a pap és szeretett volna egy kicsit
érdeklődni, tudakozódni. Bízik Istenben és ezt mondja:

De ezt még jóvá kell hagyatni, úgyebár?

Nem.

A hatóságok, a minisztérium?…

Nem.

A hadnagy összesodorja és magához veszi a rajzokat. Aztán így szól:

Ha esetleg ír, megemlítheti, hogy a templomot ez alkalommal a temető
északi oldalára építik, ahol nem agyagos, hanem lapos és köves a talaj.
A felcségem adományozza a telket.

Ezt jó eszmének vélte a pap és bólintott.

A hadnagy felkel:

A nagyságos asszony hozzáértő embereket hozatott és a munka hamarosan
megkezdődik.

Szabad-e, mondja a pap, a hívők nevében meglátogatnom a nagyságos
asszonyt és köszönetet mondanom a rendkívüli adományért?

A hadnagy áll és a vállán keresztül a pap cipőjét nézve, így felel:

Ha eljön köszönetet mondani a nagyságos asszonynak… neki külön bejárata
van a déli lépcsőn át.

Ezután lóra ült és lépésben visszafelé baktatott.

Olyan kevéssé foglalták le gondolatait az imént mondottak, hogy már más
járt a fejében: letért az útról és átügetett az erdőn meg a mezőn a
tóhoz.

Itt a munka már végefelé közeledett, új tó állt most, az előbbinél
lejtősebb eséssel, azonkívül a folyó egyik ága is csatlakozott a régi
tóhoz, hogy legyen min leúsztatni az uradalmi erdők fagerendáit. Ezt jól
tervezte ki a hadnagy. Régente a fát szánon, hosszú úton kellett a
tengerig szállítani, most azonban, hogy a régi tó kiszáradt és a vízesés
kiegyenlítődött, a tutajok elhaladhattak fölötte anélkül, hogy
szertezúzódtak volna.

A hadnagy lóhátról tekintett végig művén.

Két nap mulva elkészülünk itt, mondta embereinek.

Két nap mulva? Igenis! mondták az emberek és bólintottak a parancsra.

*

A gyerek születése idején Segelfoss urnője huszonnyolc éves, tehát
egészen fiatal asszony volt, még hozzá szép alkatú, mintha anyának
teremtették volna. A hadnagy azonban szokásos félénkségéhez híven
aggódott, hogy valami szerencsétlenség történik és elővigyázatossági
intézkedéseket tett.

Néhány nappal karácsony előtt így szólt Martin béreshez:

Befogod a szürke lovakat.

Igenis.

Szán nélkül Urába hajtasz, az urai tanyára, a falusi bíróhoz. Ott
elhelyezed, amíg én érte nem megyek.

Igenis.

Ha ezt elvégezted, gyalog jösz vissza.

Igenis.

Ennyi az egész…

Karácsony estéje előtt már kora reggeltől kezdve nagy volt az izgalom
Segelfossban. Egy fekete-főkötős asszony már néhány nappal előbb
megérkezett, a házvezetőnő is beszélt vele és híre járt, hogy a
nagyságos asszony nagyon beteg.

Később, a nap folyamán, a hadnagy födetlen fővel lenn állt a folyosón,
mely a saját és a nagyságos asszony szobája között volt és egy
pillanatig beszélgetett a fekete-főkötős asszonnyal:

De remélhetőleg pillanatnyi veszély nincs?

Nem, csakhogy… Isten segítségével nem lesz semmi baj, de mégis… Még
eddig nem voltam a nagyságos asszonynál és a felelősség…

Doktort? kérdi a hadnagy.

Igen, csak otthon legyen a doktor…

Már értesítettem. Éjszakára itt lehetek vele.

A hadnagy előhívta a béresfiút és megparancsolta, hogy azonnal fogja be
a barna lovakat, míg ő utiruhát ölt magára. Mikor minden rendben van,
felül a szánra és a melléképületek mögött robog el, hogy a nagyságos
asszony ne hallja a talpak surlódását és ne nyugtalankodjék.

Igen, ő maga hajtat a doktorért.

Gyorsan hajt, fáradhatatlanul, Urába érkezik, a szürke lovakat fogja a
szán elé s folytatja az utat. Eléri a doktor házát.

Ha nem a segelfossi hadnagy lett volna, a járásorvos bizonyára nem
zavartatta volna meg éjszakai nyugalmát.

Pálinkával, frissítővel kínálja meg, a házvezetőnő is bejön és kávét meg
süteményt kínál, a hadnagy köszöni és mindenre csak azt mondja: Ma este
csak az orvosért jöttem.

Aztán felülnek a szánra. Nem sokat beszélnek útközben, hiszen alig
ismerik egymást, a doktor Ole Riis, a fiatal járásorvos. Urában a
hadnagy megint a barna lovakat fogja a szán elé, melyek most már néhány
órát pihentek, aztán tovább száguldanak.

Két órakor érnek Segelfossba. A gyermek már megszületett.

A gyermek, a negyedik Willatz Holmsen, éppen karácsonykor, sőt karácsony
éjszakáján született. Ez szinte természetfölötti volt. De az anya nagyon
beteg lett, valami baja történhetett és a fiatal doktornak alkalma
nyílt, hogy megmutassa tudományát. Még karácsony után is Segelfossban
maradt, amíg el nem hívatták a székhelyére, különben talán még tovább is
maradt volna. Az asszony kezdte nagyrabecsülni, amikor legyőzte szőrös
keze miatt érzett undorát.

*

Elmult a tél, az asszony felgyógyult, a gyerek pedig hónapról-hónapra
jobban erősödött. Minden rendben volt. Persze kissé lesoványodott az
asszony és orra hosszú lett, de most nagyon sok dolga volt arra, hogy a
külsejével is törődjék. Megvolt a gyermeke és ez elég volt; páratlan
fickó, úgy ordított, mint valami természeti hatalom, hevesvérű és
szeszélyes, ó milyen édes gyerek. És már jöttek a fogai.

Tulajdonképen az új templomban illenék megkeresztelni, csakhogy… Nos, mi
a véleménye Adelheid?

Az asszony azt feleli, hogy tetszik neki a gondolat.

Ó, mennyivel kedvesebb és engedékenyebb lett most az asszony, a derék,
jó teremtés. Mikor készül el a templom?

Pontosan nem lehet tudni: majd jövő télre. A fal már állt, a
tetőgerendák is készen voltak.

Csakhogy a fal: semmise volt. A hadnagy helyesen számította ki, hogy a
templomnak a temető északi oldalán kell állnia, úgy hogy szinte alig
volt szükség falazásra az alapzat vízszintességéhez. A fal ősszel
elkészült, de az semmise volt. A tetőgerendák se számítottak sokat. Már
csak az épület volt hátra!

Tavasz elején megkezdődött a munka és egyik hét mult a másik után, a ház
kinőtt a földből, már az ablakai is elkészültek. Egy hétköznap
odahajtatott a pap, levelet kapott, mely szerint a hatóságok látni
akarják a terveket, mondta.

Hadd akarják, mondta a hadnagy. Nekünk szükségünk van rájuk.

Kívánatos lenne a munkát megszüntetni, amíg a rajzokat jóváhagyják,
mondta a pap legszelídebb hangján.

Úgy, mondta a hadnagy.

Tiszteletben tartotta a hatóságokat, a nevelése is, meg a műveltsége is
engedelmességet oltottak bele a feljebbvalói iránt. De önfejű volt és
nem adta oda a rajzokat.

Mikor a templom tető alá került és a torony már félig készen állt, a pap
megint eljött és a hatóságok nevében kérte a rajzokat.

A hadnagy előhívta építőmesterét és így szólt:

Szüksége van még az alaprajzra?

Nincs.

Adja oda a papnak.

Hiszen ez valóságos komédia… a már felépült templomnak az alaprajzát! A
pap, C. P. Windfeld, nem pedig valami birka, maga is megírja, hogy
elfogta a méreg. Igaz ugyan, hogy az előtt az ember előtt áll, akinek
felesége új templomot adományozott a hívőknek; de a hadnagy önteltsége
mégis csak sok.

Csak az alaprajzot kapom meg? kérdezte a pap.

A másik rajzot nem nélkülözhetjük, felelte a hadnagy. Néhány számítást
végeztem rajta.

Ekkor a pap kiteregetett egy nagy levelet, amelyet eddig a kezében
tartott és így szólt:

Kötelességem arról értesíteni, hogy a hatóságok a munka azonnal való
megszüntetését követelik.

Úgy, mondta a hadnagy.

A templomból meg a toronyról zavartalan kopácsolás és fejszecsapás
hallatszik, egyáltalán nem hagyták abba és a pap kénytelen távozni az
alaprajzzal.

A templom felépült és úgy állt, mint valami kis szépség az erdő szélén;
de mire a berendezés is elkészült, már elmult a tél javarésze. A husvét
utáni első tavaszi napsütésben a hadnagy kívül-belül díszesen
kifesttette az új istenházát és a felesége nevét aranycirádás betűkkel
íratta bele a kórusba.

A mű elvégeztetett.

Most a hadnagy a fél-lapp Pettert elküldte a paphoz egy levéllel, mely
szerint a templom elkészült: a felesége a saját maga adta anyagból, a
maga embereivel, a maga telkén templomot építtetett, a hatóságoknak
semmi dolguk Holmsenné asszony magántulajdonával. Most a templomot és a
telket a hívőknek adományozza. A hatóságok dönthetnek afelett, hogy
elfogadják-e az adományt, vagy sem. Rajz mellékeltetik.

Hetekig várt, de válasz nem jött. Újabb levelet küldött a pahoz,
mondván, hogyha a templomot 4, – azaz négy – héten belül át nem veszik
és fel nem szentelik, akkor a hadnagy a feleségével Trondhjembe utazik s
ott keresztelteti meg a gyereket. Ugyanakkor pedig Segelfoss birtoknak a
szomszédos templom javára történő hozzájárulását lecsökkentik a
törvényben előírt összegre.

Ez segített. Krogh püspök a faluban végzett felügyelő körútja alkalmával
személyesen jött el, átvette és beszentelte a templomot s megkeresztelte
a nagy fiút. A neve Willatz Wilhelm Maurus von Platz Holmsen lett.




3.

De miért leplezzük az igazságot – a segelfossi házastársak között
távolról sem volt olyan viszony, amilyennek lennie kellett volna. A
nézeteltérések csak visszafojtódtak arra a rövid időre, amikor a gyerek
született, de idők multával megint felbukkantak és most ismét nagyban
virultak. Nem kellett volna a hadnagynak, mint felnőtt embernek,
egynémely dologba belenyugodnia, még ha az életébe került volna is? Ő
ehelyett mindenből hűhót csinált. Ó, milyen elégedetlen volt az úr, meg
a nagyságos asszony egymás közelében, ez szinte nevetséges, vagy inkább
sírni való volt. Az én fiam, mondta az asszony; ez sértette a férjét. Az
én kis Maurusom, mondta és kemény próbára tette az urát; ez is bántotta
azt és így is felelt:

Willatz a neve, mint az őseié.

Csakhogy Maurusnak is hívják.

Nem. Ezt így alig lehet mondani.

Erre az asszony nevetett és azt mondta:

De hátha nagyobb lesz és én majd azt kiáltom, hogy Willatz, nem jöhet
akkor az a Willatz is, akit nem hívtam?

Ha maga, felelte csípősen az úr, majd Willatzot kiált, akkor a
névrokonom meg én hangsúlyozásából bizonyosan meg fogjuk érezni, hogy
melyikünket érti.

Ekkor az asszony megint nevetett és így szólt:

Ez elég valószínű… Most jut eszembe: maga volt szíves egy kisegítő lányt
szerezni a gazdasszonynak, azt hiszem, valamelyik hegyi kunyhóból való,
fiatal és csinos, Marcilie a neve. De bizonyosan bolond egy kicsit?

Bolond egy kicsit?

Képzelje csak: éjszakánként fel és alá járkál a maga lépcsőjén.

Szünet.

Késő este megy fel és egy óra mulva megint lemegy. De egy jó óra mulva.

Szünet.

Ezt maga bizonyosan épp olyan feltűnőnek találja, mint én, különben
mondana valamit.

Hallgatok, feleli az úr, mert magának úgy tetszik. Különben nem rontana
így rám. Maga némít el.

Az asszony hangosan felkacag.

Én némítom el magát?

Majdnem. Bosszant, hogy ilyen ügyetlenül választottam konyhalányt a
gazdasszonynak. Tehát a leány nem végzi el a munkáját?

Az asszony nem felel, gondolkodik. Mindaketten gandolkoznak, mindaketten
új harcra készülnek. Végül is az asszony megúnja és azt kérdi:

Akar még mondani valamit?

Nem… Egy héttel ezelőtt bekopogtattam magához. Bekopogtattam az idén,
bekopogtattam tavaly és néhány percnyi beszélgetésre kértem.

Mindig kértem, hogy ne haragudjék.

Az úr meghajtja magát és állva marad.

Most is arra kérem, ne haragudjék! mondja az asszony, hogy mindent
jóvátegyen és ránéz.

Az úr félreérti. Miért is áll itt? Miért nyugtalanítja az asszonyt, az
talán fél valamitől, meg akarja előzni és ezért mondja: most is kérem,
hogy ne haragudjék!

Erre felnevet az úr, haha, mondja. Ez külső hang, a száj felnyílik, a
torok összeszorul, nevetés lesz belőle. Aztán elmegy az úr, kimegy a
házból, az udvaron át az istállóba, kivezeti lovát és felül a nyeregbe.
Bizony, ezt teszi az úr.

Hogy vergődnek mindaketten! Az asszony is vergődik, talán már nincs
benne nagyobb érzés az iránt a férfi iránt, aki most kiment, nincs benne
többé túlságos szelídség, úgy látszik. Ez érthetetlen, hiszen a férje és
az ember ne szeresse a férjét! Van egy kis jó hely az ablakban, odaáll
és kinéz, amíg az ember ellovagolt, aztán biztonságban érzi magát. Van
kulcs az ajtajában, azt nem adná oda egy aranykulcsért sem, gyakran
szokta használni, megfordítja a zárban belülről.

Mindez olyan érthetetlen. Hát mit vétett neki az az ember? Talán az
együttélés volt ellenére, a megszokás, a szégyentelenség? Talán a hosszú
keze vagy a lélegzete?

Az asszony íróasztalához lép és ír, megfigyeléseket, feljegyzéseket,
naplót. Keze szelíden bánik a papírral, meg a tollal. Néha norvég
szavakat kever a németbe, ez hanyagságból történik, mérgelődik is
miatta, de nem rontja el a könyvét javításokkal. Bizonyosan napközi
dolgokat ír be, semmiségeket, amik csak egy ilyen ezredes leányának
juthatnak eszébe; néha azonban kedvet kap arra, hogy visszalapozzon,
ujra átolvasson régi dolgokat és régi emlékek visszhangját ébressze fel
magában.

Aztán visszamegy az ablakhoz és megnézi, vajjon nem jön-e le valaki a
dombról, vajjon nem fordult-e vissza valaki, majd dudorászva kis
Mozart-zongorájához megy és leüt néhány billentyűt.

A maga szórakozására játszik.

Vajjon nem ő hagyott-e el egy nemesi családot a nagy Hannover városában,
hogy élve eltemetkezzék itt Segelfossban. Őneki mondta valamikor
lánykorában a szerencsétlen vak király: Hallom a hangján, hogy milyen
bájos maga, gyermekem. Igen, a hangja erős és kellemes, buja, teli
tüdőből énekli hazájának dalait. Az Isten tartsa meg, van valami
gongszerű ebben a hangban, a zongora halkan kíséri, az asszony hátraveti
a nyakát, a háta himbálózik…

Hirtelen abbahagyja és két szobán át a gyermekszobába siet, fiához.

Ez a jelenet gyakran megismétlődött az idők folyamán. A cselédek a
konyhában hallgatták az énekét, csakis ők, ki is szokták nyitni az
ajtókat, hogy jobban hallhassák. Egyébként senkise volt az egész házban,
aki ajtót nyitott és hallgatózott volna, ezt az asszony maga is jól
tudta; férjével csak az étkezésnél volt együtt és a szomszédokkal sem
érintkezett. Az öreg Coldevin földbirtokos, meg a felesége még
emlékeztek Segelfossra, amilyen az előbbi uraságok idejében volt,
évenként egyszer odahajóztak nagy szigetükről és egy hétig maradtak, ez
volt minden. Körülbelül ez volt az egész társadalmi érintkezésük. Aztán
Adelheid asszony német újságokat járatott és német leveleket kapott; de
azokban nem volt volt élő hang.

*

A hadnagy mindennap elvégezte a maga mérsékelt tempójú sétalovaglását.
Béresei és földbérlői voltak a hegységtől egészen a tengerpartig, és
ellovagolt egészen a tengeri halászokig is; itt lóhátról végignézte
munkájukat, szemügyre vette házaikat, meg a lányaikat. A hadnagy
egyáltalán nem volt szívtelen ember, néha munkát szerzett a lányoknak a
birtokán, máskor meg krumplit és szalonnát küldött valamelyik szükséget
szenvedő családnak.

Féloldalt fordul nyergében és lovagló ostorával megkopogtat egy ablakot.
Ebben a házban Lars Manuelsen halász lakik. Az ember kijön az ajtóba és
köszön, egészséges arc áll mögötte az ajtóban, a sor végén az asszony,
aki mellére teszi kezét, mintha mögötte szeretne elbújni.

Halászol-e mostanában? kérdi a hadnagy.

Az ember kedvetlenül rázza a fejét.

Higyje el nagyságos úr, egyetlen eleven halat se lehet fogni.

Néhány emberre van szükségem a pataknál. Magaddal hozhatsz még néhányat
és tisztítsátok meg a tavat.

No. Nagyságos úr már ki akarja nyitni a zsilipeket? Talán nagyon sok
vize van a pataknak?

Tehát jövő hétfőn elkezdjük… Micsoda hosszú legény áll ott?

Az? A fiam. Nem köszönsz, Lars?… Lars a neve. Tavaly konfirmálták, ő
volt a második társai közt, tehát a fejében nincs hiba. De mi hasznom
belőle.

Az meg a lányod ott? Miért van szükséged idehaza felnőtt lányra? Mi az
ördögnek tartasz itthon ennyi felnőttet?

Odakint nem találnak semmit. Hova menjenek? És honnan vegyenek ruhát,
meg cipőt, ha emberek előtt akarnak mutatkozni?

Locsogás! mondja a hadnagy. Úgy-e, Larsnak hívják ezt a fiút?

A fiút? Igen. Valóságos Isten büntetése rám nézve, mindig csak olvasni
akar. Isten nagy, jó kezeket adott neki, de nem csinál velük semmit és
nem dolgozik semmit.

Szereted a könyveket? kérdi a hadnagy.

Nem felelsz, Lars? kiáltja fenyegetően az apja.

Lars meggörnyed, zavartan vigyorog, de egyetlen rendes szót se tud
kinyögni.

A hadnagy kérdezi:

Ezek mind a te gyerekeid? A kicsi is?

Persze, feleli az öreg Lars. Öt éves mult ősszel. Julius a neve.

Hirtelen így szól a hadnagy:

A lány szolgálatba állhatna a birtokon. Mi a neve?

Daverdana.

Daverdana?

Eridj Daverdana, húzd ki magad és ne bámulj így az emberek szemébe.

Hadd lám a kezeidet, mondja röviden a hadnagy.

Daverdana elpirul egészen a vörös hajáig, de engedelmesen előmutatja
kezeit.

Tudsz olvasni?

Hát egyáltalán nem tudod kinyitni a szádat? szól közbe az apja
fenyegetően. Olyan gyorsan fut át a könyveken, mint egy rénszarvas,
felel a lány helyett. A templomban ő van harmadik helyen.

Dehogyis, a tizennegyedik, mondja Lars kölyök, aki végre megtalálta
szavát.

Harmadik, mondja az apa. Hiszen te magad tudod a legjobban Daverdana.

A hadnagy bólint:

Varrass magadnak néhány ruhát és jőjj fel a tanyára. A ruhákat én
fizetem. Gyere vasárnaphoz egy hétre. Mutasd még egyszer a kezedet.
Rendben van, mosd meg alaposan! Daverdana?

Igen, Daverdana, feleli az apa.

A hadnagy megfordítja a lovát és így szól:

Tehát jövő héten megkezdjük.

Aztán ellovagolt, lehajtott fővel, kicsit szánalmasan, a kopott
egyenruhájában, de délcegen, soványan, „arabosan“, mintha valami
akadályt kellene legázolni.

Persze, építőfát adott el, annak most jó ára volt, fűrésztelepén
deszkává meg asztallappá fűrészeltette, csak így kapott pénzt érte.
Miért ne lehessen így csinálni? A föld nem jövedelmezett semmit, még a
nagy mezőgazdasági üzem is csak elszegényíti az embert, ha nincs elég
anyagi eszköz a kezében. Ó csak lenne pénze! A téglaégető kemencénél
egyre kevesebbet veszített, mert megállíttatta. A vizimalom hozott
aranyat, kicsiny, vékony aranyfonalat; a malom kifizetődött, még akkor
is, ha nem számítjuk, amit a bérlőknek meg a béreseknek viszontszolgálat
nélkül őrölt. Majd csak megy valahogy!

Csak ne lett volna az a templomépítés, nagyon drága dolog volt az. Most
már évek multak a felépülése óta, de a hadnagynak még volt egynémely
kellemetlen emléke a körül. Bizony a fa, meg az erdő… Mégis csak
hatalmas áldása volt az égnek.

*

A hadnagy hazatért. Valami cseng-bong. Mi az? Kling-klang! Az asszony
játszik a fiával lent az udvaron, lovacskázik vele. Kis csörgős gyeplőt
rak rá és úgy hajtja. Ez hihetetlenül élvezetes, nevet és fut mind a
kettő, hahaha. Mikor a hadnagy megérkezik, a játék abbamarad és a gyerek
sírni kezd. Ez a sírás hasogatja az apa szívét; de mikor az anyja azt
mondja: Ne sírj, kis Maurus! a hadnagy összeszorítja száját és szótlanul
ül a lován. Ezzel a Maurus névvel az asszony talán azt akarja
hangsúlyozni, hogy előkelőbb, mint ő, nemes, Maurus von Platz.

Hm! mondja a hadnagy. Vedd le róla azt a gyeplőt!

Hiszen csak játék, feleli az asszony.

Egy Willatz Holmsenre még játékból se raknak gyeplőt.

Milyen nagy hűhót csinál belőle! mondja az asszony. Ha én megengedem,
akkor maga… Gyere kis Maurus, akkor bemegyünk.

Bizony megint összeütközés támadt, egy kis jóízű súrlódás. Mennyi
tűszúrás van kettejük között, túlságosan sok! Az ilyen jelenetek nagyon
kedvesek, minden mondatban csakúgy hemzsegtek a hegyes tűk.

No, most megint odabent játszanak. Az asszony írni és olvasni tanította
fiát, amiben nagy öröme telt; néha színes ceruzákkal is rajzoltak,
máskor meg apró dalokat énekeltek; a fiú mindent könnyen tanult. Bizony
az ég adománya volt a kis Willatz, az ő kis kék bársonykabátjában,
vállán a csipkegallérral.

Mikor aztán a hadnagy bement az asztalhoz, újra nyugodt szivélyesség és
válogatott udvariasság kerekedett fölül.

Semmi civódás, semmi tűszúrás; a vita abbamaradt, mert nem volt ok arra,
hogy kitombolhassa magát. És az asztal mellett eltöltött ilyen békés
órákban a kis Willatz nem is volt Maurus többé; egyáltalán nem. Az anyja
vagy egészen elkerülte azt, hogy a nevén szólítsa, vagy rövidesen csak
Willatznak hívta, ahogy kellett. És ezért az előzékenységért a hadnagy
se kiabálta folyton, hogy Willatz és megint Willatz. Inkább azt mondta,
hogy barátom, vagy azt, hogy fiam, de a nevét elkerülte.

Emellett azonban a hadnagy egyáltalán nem engedett. Kiküszöbölte a
Maurus nevet mindig, ahányszor a lányoktól, vagy a gazdasszonytól
hallotta.

Bocsánat, kisasszony, mondja, kiről beszél? Ki az a Maurus itt a tanyán?
Talán a fiamat, Willatz Holmsent érti?

Bocsánatot kérek, feleli a gazdasszony… a nagyságos asszony azt… a
nagyságos asszony szokta néha mondani, hogy Maurus.

A nagyságos asszony csak elszólja magát. Egyikünk se akar gúnynevet adni
a gyereknek.

Ezzel a hadnagy bólint és elmegy.

Most jut eszembe, kisasszony, mondja és megfordul, a sagvikai Larsnak
tele van a háza felnőtt gyerekekkel, akik semmit se csinálnak. Az egyik
lánya ide fog jönni és megkérdezi, hogy nem használhatja-e maga Marcilie
helyett.

Marcilie elmegy?

Úgy értettem.

No és akkor másik jön?

Az apjának nagyon sok embert kell eltartania, mondja a hadnagy.

Talán azzal gyanusítja a házvezetőnőt, hogy félre találja magyarázni a
szavát, ezért még hozzáfűzi:

Van egy felnőtt fia is, aki csak olvasni akar. Azt Tromsőbe küldöm.

Így leglább megszabadítja a jó Lars Manuelsent gondjai nagyrészétől! Egy
pillanatig gondolt erre a hadnagy odalent Sagvikában is, de ott magában
tartotta, most már kimondta a szót, hogy a Lars fiúnak a tromsöi
szemináriumba kell kerülnie. Csupa kiadás minden oldalon! Hogy is hívták
azt a lányt? Daverdana? Mint azt a kedves mesealakot. Vörös haj, hosszú
kéz.

Mikor a hadnagy áthalad az udvaron, valamit észrevesz a lába előtt.
Mindig lehajtott fejjel jár, a földre néz és ezért mindent meglát az
útján.

Miféle idegen járt itt? kérdi az egyik legényt.

Idegen? Nem járt itt.

Amott egy félig elszívott szivar fekszik.

Akkor a doktor dobhatta oda, mondja egy másik legény.

Persze, biztosan ő volt, mondja az előbbi.

A hadnagy tovább halad. Úgy, hát a doktor volt itt délelőtt? Milyen
feledékeny lehet az asszony, hogy egész ebédidő alatt egyetlenegyszer
sem említette a doktor látogatását. Be akart menni, hogy beszéljen az
asszonnyal és megkérdezze: Itt volt a doktor? mit akart? Hirtelen eszébe
jut: milyen furcsán hangzik az, hogy idegen nem volt itt, de a doktor
itt volt. Hát a doktor nem idegen Segelfossban?

Vacsoránál a kis Willatz mit sem sejtve elmondja, hogy a doktor
felemelte, magasra, még a csillárnál is magasabbra.

A doktor? kérdi az apa.

Az asszony rögtön válaszolt:

A doktor itt volt a szomszédban, aztán délelőtt idehívattuk.

Ki beteg?

Marcilie.

Erről nem tudtam.

Meghült. A doktor azt mondja, komoly a baja.

Erről nem tudtam, ismétli mindössze a hadnagy.

Nem akartam megmondani. Tulajdonképen nem magát illeti.

A hadnagy mosolyog:

Meg akart kímélni?

Miután ő így fogja föl az ügyet és nem akarja észrevenni az asszony
tapintatosságát, az asszony megsértődik és ezt mondja:

Igen, meg akartam kímélni. Marcilienak bizonyosan megártott a lépcsőn
való éjszakai kószálás.

Szünet.

Marcilie bizonyosan doktor nélkül is kilábalt volna a bajából. Csakhogy
akkor magának nem lett volna alkalma tüntetni.

Tüntetni… nekem? Ha maga tudná, milyen közömbös nekem minden az én kis
Maurusomon kívül. Egészségére.

Az asszony felkelt az asztaltól.




4.

Fehér, nyolcevezős csónak érkezett a környékre, négy ember forgatta az
evezőket. Mivel jó meleg tavaszi nap volt, a négy ember ingujjban
evezett, de akit vittek, az bizonyosan a fülkében ült, mert nem volt
látható. A csónak a patak torkolata fölött, a téglaégető kemence
közelében kötött ki.

Fülkéjéből prémbe és vastag ruhába öltözött, nagy, kövér férfi mászott
ki; nem a doktor volt, sem pedig az öreg Coldevin, a csónak sem volt
ismerős és valahonnan messziről való lehetett. A férfi kiszállt a
csónakból, néhány szót szólt evezőseihez, aztán elindult felfelé a patak
mentén. Emberei közül ketten követték.

Fent a házak előtt mindenütt emberek álltak és bámulták ezt a szokatlan
látványt. Úgy látszott, hogy a nagy úrnak melege lett, levetette a
bundáját és átadta az egyik emberének, hogy az cipelje. Olyan kövér volt
hátul, hogy kabátjának szárnyai minden lépésnél kifordultak, nem is
tudott egyfolytában menni, gyakran megpihent és a mellét fogta. Így
mentek, mendegéltek, talán a vízeséshez igyekeztek… amíg csak el nem
tűntek az erdőben.

A lakosság lement a nyolcevezős csónakhoz kíváncsiskodni, ráérő emberek
sereglettek oda, Lars Manuelsen is lement a házából, sok gyereke követte
néhány lépésnyi távolságból. A csónakosok sejtették, hogy ezek a
látogatók mit akarnak és eszerint is rendezkedtek be, megértették, hogy
ők most fontos személyiségek, akik nagy titoknak tudói.

Békével! mondta Lars Manuelsen, bár azoknak kellett volna előbb
köszönniök, hiszen ők jöttek idegen földre.

Békével! ennyit válaszoltak mindössze.

Szép idő van ma.

Bizony, melegünk volt az evezésnél.

Egy darabig erről beszélnek: vajjon nem volt-e szél odakünn, s vajjon
nem keletről fújt-e? A csónakosok kissé tartozkodóak a válaszadással.

Hatalmas nyolcevezős ez, mondja Lars Manuelsen, talán a maguké?

A csónakosok köpnek és védekező állásba helyezkednek.

Nem egészen, mondják.

Hová valók?

Szünet. Jelentőségteljes szünet. A gyerekek fülelnek.

Messzire, Ytterleiába.

Mingyárt gondoltam, bólint Lars.

Közelebb lép a csónakhoz, megnézi, de nem ismeri meg; az evezőn, vagy a
lapáton csak egy-két betű áll.

De most már úgy érzik a csónakosok, ha ez így tovább tart,
viselkedésükkel talán visszariasztják a bennszülötteket s így bennük
ragad a titok, miért is engednek egy kicsit s az egyikük ezt mondja:

Bizony nem a mienk a csónak.

Sajnos, nem, mondja a másik is.

És attól kezdve legnagyobb részt ez a két evezős beszélt, úgy hogy
Larsnak nem is kell tovább kérdezősködnie. Egyre jobban belemelegednek a
beszédbe, egyik vigyáz a másikra, egyik túlszárnyalja merészségben a
másikat, de még idejében abbahagyják:

– Mert minket csak úgy béreltek erre a csónakra.

No. Aztán kit visznek az urak? kérdi Lars.

Szünet. Hm. Ez így túlságosan könnyű volna!

Azt, akié a csónak, feleli az egyik.

A másik, aki mintha tűkön állt volna, hozzáfűzi:

Különben csak erre az útra vette a csónakot.

Elővette a pénzét és pengő pénzzel fizetett, pusztán ezért az útért.

A legények Lars Manuelsenre néztek. A gyerekek csak álltak, bámulták a
legényeket és füleltek, hallgatóztak.

Ami az utat illeti, arról nem tudok semmit se mondani, feleli az egyik
csónakos.

Most felment a patak mentén, jelenti ki a másik.

Szünet. Milyen páratlanul hosszú és tartalmas tud lenni az ilyen szünet.

Lars alaposan és hosszasan nézi a csónakot, közömbös dolgokról beszél az
idegenekkel, a tavaszról, a hosszú sziget heringállományáról, aztán az
egyik ytterleiai gályáról, melyet a vihar idesodort valamelyik elmult
esztendőben. Igaz is, az a gálya az utväri Henriksen kereskedőé volt.

Lars csak ennyit jegyzett meg:

Akkor biztosan nagyon fontos útnak kellett ennek lenni.

Már egyszer kérdezte, hogy ki az idegen, de nem kapott választ s most az
időre bízza, majd csak elkövetkezik magától is.

A legények bólintanak, hogy ismerik Henriksen kereskedőt.

Talán csak nem őt hozták? kérdi Lars.

Nem.

Lars, úgy látszik, megúnta a dolgot. Köpött, kezeit hátra tette és egy
kicsit még állva maradt. Hirtelen megszólalt és elindul:

Bizony szép ez a nyolc evezős, bárcsak az enyém lenne! No de én csak itt
ácsorgok és alkalmatlankodom maguknak.

A legények felfigyelnek.

Nem alkalmatlankodol, feleli az egyik.

Dehogy is vagy alkalmatlan, válaszolja a másik.

És most azon gondolkoznak a csónakosok, nagyon helyesen, hogyha nem ők
leplezik le a titkot, akkor az a két legény, aki felment a patak mentén,
hamarosan lejön és maga teszi meg; hiszen megtörténhetik, hogy például
valamelyik bemegy az egyik kunyhóba, vizet kér és közben kifecsegi, hogy
ki az a prémbundás ember.

Ekkor az egyik idegen megkérdi:

Maguk itt a környéken nem is sejtik, hogy mi kit hoztunk ide?

Nem, mondja Lars és nagyot bámul.

A gyerekek is bámulnak.

Gondolom is, hogy nem, mondja a másik idegen és közbeszól. Úgy látszott,
mintha tűkön állt volna már. De csodálkozni is fognak, ha meghallják,
fűzi hozzá.

Lars most már hihetetlenül kiváncsi lett. A legbosszantóbb ugyanis az,
hogy a szomszédja, a sagvikai Bertel túlhosszúnak találta a várakozást
és most már errefelé sántikál a szántóföldeken át.

Tán csak nem valami hivatalos személyiség? kérdi Lars.

Nem, felelik a legények.

De úgy gondolom, hogy valami nagy úrnak kell lennie, amiért olyan kövér.

Persze, felelik az emberek, bizony nagy ember is!

Lars várt egy kicsit, aztán indulni készült. Mert már jött Bertel is és
vele nem szerette volna megosztani a titkot.

Béke veletek, mondta Lars.

Sőt az az ember nem egyéb, mint a mi földink, hogy úgy mondjam,
folytatta az egyik idegen.

A másik idegen megint beleszólt:

Mondhatnám, iskolatársunk.

No, mondja Lars.

Bizony így is mondhatjuk. Az ám, ha nem is éppen a mi járásunkból való,
de… de mi egynéhányat ismerünk a rokonságából… csak egy pár község van
köztünk… harminc évig volt oda.

A másik idegen mellőzöttnek érzi magát és pótolni akarja a késedelmet,
azért is hozzáfűzi:

Gyerekkorából távozott hazulról, minden külföldi országot megjárt,
utazott Ausztráliába is, meg Amerikába is. Aztán megnősült és nagy
üzlete lett. Még aranyat is talált.

Ettől kezdve a csónakosok egymással versengenek és irígykedve vigyáznak
egymás szavaira.

No, egy kicsit nagyon gyorsan haladsz, Jon, mondja az egyik
elégedetlenül, társa szavait kijavítva: az még Kinában volt.

Hol mindenütt ne lett volna, feleli a másik. Sőt több napon át feküdt
egy felborult csónakban is, már nem is tudom melyik országban.

Akkor még a tengert járta, gyerekkorában. De én most a későbbi éveiről
beszélek.

Te csak ne mesélj nekem, tudom én azt, éppen olyan jól, mint te. Több
napig feküdt egy csónakban. Kérdezd meg tőle, ha akarod. Disznóság, hogy
annak az országnak a neve nem jut az eszembe.

Valami ismeretlen országban történt. De a felesége Mexikóból való.

Azt hiszed, nem tudom?

Mi a neve? kérdezi Lars Manuelsen.

Úgy hívják, hogy…

Holmengraa! vág bele villámgyorsan a másik.

Ő az a Tobias, aki elutazott messzire, siet kiegészíteni az előbbi. Nem
hallottál arról a fiúról, aki elment hazulról és király lett belőle?

Végre sikerült!

Lars levegő után kapkod és bámul. Hogyne hallott volna Tobiasról, az
egyik ytterleiabeli szürke szigetről elszármazott halászgyerekről, aki
egy emberöltővel ezelőtt vándorolt ki, azután nagy király lett lett
valahol, emelkedett Isten és emberek előtt és sohase tért vissza többé.
Most pedig itt van!

A gyerekek is hallottak a meséről, most pedig tátott szájjal hallgatták
az embereket.

Hát a Tobias? mondja Lars Manuelsen. És ha jól hallottam, az apját is
Tobiasnak hívták.

Nem, az apja már meghalt, feleli Jon. Az anyja is halott már, de
állítólag van egy nőtestvére, aki Bergenben él.

Igen, az apjának is Tobias volt a neve, mondja a másik csónakos újabb
nyomatékkal és helyreigazítja társa szavait. Egyébként ő most már csak
Holmengraanak hivatja magát.

Csudálatos! mondja Lars.

Aztán Bertel felé pislant, aki most már kellemetlen közelségbe jutott.
Larsnak még jut ideje néhány fontos kérdésre és a csónakosok váltakozva
felelnek.

Aztán házas ember? Vele van a felesége?

Nem, nincs vele. Az idegen országban van.

Igen, az külső országban, idegenben maradt.

Hát akkor finom asszony lehet. Mi a neve?

Azt nem tudom megmondani, de…

Meghalt már, mondja a másik legény és véget vet a dolognak.

No, Uristen, meghalt. Gyerekei nincsenek?

Két gyereke van, azok kicsinyek, egy fiú meg egy leány.

Ne mondd, Jon, hogy kicsinyek, mert a leány már van egynéhány éves.

Igen, igen, a fiú kicsiny, azt akartam mondani.

Bertel odaért. Lars még az utolsó pillanatban megkérdi:

És hol vannak a gyerekei? Mi a nevük? És mit keres odafönt a patak
mentén?

Azt mondta nekem, hogy csak úgy körül akar nézni.

Nekem is azt mondta.

A csónakosok ezt még egyszer megvitatják, mindegyik a maga módján, amíg
meg nem egyeznek.

Nagyszerű volt a ruhája, mondja Lars.

A legények riadtan kapják oldalt a fejüket.

Igen, csupa prém meg bársony van rajta.

Azt mondja, hogy fázik a mi országunkban és már nem tud felmelegedni.

Bertel nem köszön, csak odaáll hallgatózni. Neki van a legrosszabb füle.

Kiről beszélnek maguk? kérdi.

A csónakosok nem felelnek, hanem továbbra is Lars felé fordulnak és még
beszélnek a király gazdagságáról, bankóiról, amikkel a csónakot fizette,
meg az erszényéről.

Csudálatos! mondja Lars Manuelsen.

Hoztak maguk valakit? kérdi Bertel.

A csónakosok végignézik, köpnek és azt felelik, hogy igen, hoztak. Majd
megint Lars felé fordulnak, beszélnek, rázzák a fejüket, gondolkoznak és
nyilatkoznak a gazdag úrról:

Igen, én meg ez a Jon, nem vagyunk több, mint valami kis hajóroncs, vagy
bója, mondhatnám, őhozzá képest. Pedig ugyanazon a tengeren nőttünk fel.

Most Bertel Larshoz fordul és megkérdi:

Kiről beszélnek?

De Larsnak nincs ideje, csöpp ideje sincs, nem hallgat Bertel kérdésére,
hanem hirtelen így szól:

No, azt hiszem éppen elég soká tartóztattam magukat.

Ezzel elmegy.

Most Bertelre kerül a sor, neki kell kihámoznia belőlük a titkot. Ó,
milyen kíváncsi és milyen jól kínozzák a csónakosok!

Eleinte Lars egyenletes léptekkel indult felfelé a szántóföldön,
szégyennek vélte volna a szaladást. De nemsokára meggyorsította a
menését és körülbelül feleúton befordult Ole Johan kunyhója felé,
amelyik a legközelebb volt. Lars büszkélkedik, szinte hízik a
titokzatosságtól, mert többet tud, mint a többi kunyhó lakói
valamennyien; ha takarékoskodik, akkor egésznap jelentős személyiség
lehet. Már meg is pillant néhány asszonyt fönt Ole Johan kunyhójánál,
azok mind őt várják.

De mikor Lars odaér, kiderül, hogy a gyerekek már megelőzték. A saját
gyerekei, meg a másoké, a hosszúfülü rongyos férgek, még a saját Larsa,
az a nyurga, csúf Lábán is. Most ugyanezek a gyerekek rohantak kunyhóról
kunyhóra és a saját fia vezetésével szégyenítik meg őt. Szép dolog ez!

Ole Johan találkozott Larsszal és megkérdezi:

Tulajdonképen kit hoztak azok? És mikor Lars azzal akarja kezdeni, hogy
kéreti magát, Ole Johan egyenesen kimondja: Igaz, hogy azt a Tobiast
hozták, akiből király lett?

*

Néhány órával utóbb sűrű embergyűrű sötétlik a fehér nyolcevezős körül,
ügyelni akarnak, szeretnék csak távolról is szemügyre venni a mesebeli
királyt, amikor újra csónakba száll. Az asszonyok még fel is cicomázták
magukat, kötényt is vettek fel, Daverdana azonban vadóc, túlvörös hajú,
magas termetű és fiatal arra, hogy egy király szeme elé kerüljön.

Ó, de valamennyiüket bolonddá tették.

Mikor a három vándor visszatért a vízeséstől, a két csónakos valóban
lement a csónakhoz a prémbundával, de az úr maga letért az útról és a
hadnagyék segelfossi tanyája felé irányította lépteit. És nem is
látszott rajta, hogy nincs dolga ott.

Nem volt könnyű és gyakorlott gyalogjáró, hosszú időre volt szüksége és
kalapját a kezében tartotta. Ez az ember egyáltalán nem látszott mesébe
illőnek, új ruha volt rajta és vastag aranylánc a nyakán, különben olyan
volt, mint más egyszerű ember, sápadt és éles vonású arccal,
körszakállal, egyenes orral és egy csomó ránccal a szeme körül. A
negyvenes évek végefelé járhatott. Jobb kezén kis, közönséges
aranygyűrűt viselt. A haja még megvolt. Testessége tulajdonképen csak
egy vastag, egészségtelen pocakból állott, egyébként a lábszára, meg a
combja cingár volt.

Mikor a tanyára ért, körülnézett. A konyhán át vezető hátsó utat
választotta, bár két nagy kőlépcső volt a ház külső oldalán. Köszönt egy
elébe kerülő cselédnek, megkérdezte, hogy Holmsen úr odahaza van-e és
odaadta a névjegyét.

A hadnagy kijött és egy kicsit állva maradt. Az idegen meghajolt és ezt
mondta:

Nem tudom, szabad-e önt üdvözölnöm. Nem látnék semmi különöset abban, ha
nemet méltóztatnék mondani.

Ez nagyon szerényen hangzott és különben is az ember kint állt a
konyhaablak előtt.

Holmengraa úr?

Tobias Holmengraa. Valamikor Ytterleiából kerültem el.

Sokat hallottam önről, mondja a hadnagy.

Én is sokat hallottam önről és hozzátartozóiról, mondja az idegen, az
apjáról, meg az őseiről és Segelfoss birtokról. Most aztán ide akartam
utazni, hogy megnézzem ezt a helyet. Fent voltam a patak mentén.

Nem óhajt befáradni? mondja a hadnagy és végre kezet nyujt neki.

Bementek a hadnagy szobájába és helyet foglaltak.

Ez az idegen, Holmangraa, úgylátszik elhatározta, hogy szerény és
kicsiny lesz ebben az úri házban, sokáig hallgatott és végül így szólalt
meg:

Azon gondolkozom, hogy hol vagyok. Gyerekkoromban Segelfoss volt a
legnagyobb hely, amelyről valaha hallottunk Ytterleiában és nem is
álmodtam róla, hogy egyszer itt fogok ülni ebben a szobában.

A hadnagy így felelt:

Bizonyosan másfajta, nagy álmokat szőtt… Sőt meg is valósította őket.

Ó igen, igen, mondta Holmengraa elgondolkozva.

Tőlünk eltérően, akik idehaza csücsülünk a kuckónkban.

Egyebek közt az egészségem elvesztését is sikerült megvalósítanom.

Úgy? Hát nincs rendben az egészsége?

Bizony. És már sokhelyütt jártam, hogy helyreállítsam, de…

Ezt az embert vonzónak találta a hadnagy, tetszett neki.

Már jó régen hallott erről a mesebeli hősről, a hírneve beszűrődött
Segelfoss szobáiba is és most olyan egyszerűen és természetesen ült itt,
mint más közönséges ember. Bizony így tett Tobias.

A hadnagy csengetett.

Mi lenne, ha újra idehaza próbálna élni? kérdezte.

Már gondoltam erre is.

Legalább egy darabig.

Igen. De nem olyan könnyű távol maradni, üzleteim vannak.

A házvezetőnő belépett.

Mivel szabad megkínálnunk? kérdezte a hadnagy.

Holmengraa megköszönte és csak egy pohár tejet kért.

Mást nem?

Köszönöm, csak egy pohár tejet.

A tejet behozták.

Bizony megpróbálnék idehaza lakni, folytatta Holmengraa, de van egy és
más dolgom Mexikóban. Ugyanis Mexikóban lakom és ott van egy és más
dolgom. Nem nagy dolgok ugyan, de ha távol maradok, még kisebbek
lesznek.

Üzletek?

Néhány kicsiny és közepes üzem, egy pár földbirtok, malom, fűrésztelep
és más efféle.

Nem adhatja el?

Arra tulajdonképen nem alkalmasak. A feleségem meghalt, de két gyerekem
van és ott van a jövedelmünk forrása.

Ez elég jó felvilágosítás volt. A hadnagy bizonyosan azt hitte, hogy ez
a rejtélyes ember aligha nézi a dolgot erről az oldaláról.

Az egészségre mégis vigyázni kell, mondta.

Vissza kell szerezni. Bizony így van ez, de odaát belejöttem a munkába,
kicsivel kezdtem az üzleteimet és kibővítettem őket.

A hadnagy felkelt és az ablakhoz ment. Talán valami szokatlan dolgot
vett észre odakünn? Látta, hogy minden élő ember a csónak felé
igyekezett? Egy pillanatig csendesen állt, – Holmengraa talán
szemmeltartotta, de talán nem is. A hadnagy látta a szolgáit, meg a
béreseit, amint tétlenül ácsorogtak odalent a nyolcevezősnél, valami
nagy csomag járt kézről-kézre közöttük; a prémbundát mutogatták.
Megfordult és szinte lehunyt szemmel kérdezte: talán az ön nyolcevezőse
van odalent?

Holmengraa felkelt és kitekintett:

Igen… no de milyen pompás kilátás nyílik innen, tenger, nagy erdők,
szántóföldek, rétek, meg aztán az a templom is ott künn. És a folyó.

Ez egy kicsit valószínűtlenül hangzott az idegen szájából. És, úgy
látszik, azért mondta, hogy hízelegjen a birtokosnak.

A kis Willatz azzal az üzenettel jött be, hogy kész az ebéd.

Tessék, mondta a hadnagy és kinyitotta az ajtót a vendég előtt.

Az ebédlőben Holmengraa urat bemutatták a nagyságos asszonynak. Az
asszony csodálkozott és izgatott volt. Ha ő nem is nőtt fel a
Holmengraat övező mesék között, mégis éveken át sokat hallott róla
beszélni; ma pedig a házvezetőnő frissítette fel az emlékezetét és
készítette őt elő.

Házias és szeretetreméltó volt.

Holmengraa úr visszatért Norvégiába, hogy megerősödjék, jelentette ki a
hadnagy. Egészsége leromlott az utóbbi időben.

Akkor talán az a kérdés, hogy mivel szabad megkínálnunk, mondta az
asszony. Hátha diétán él.

Holmengraa nem tartott diétát, ó egyáltalán nem. Nem olyan nagy a baj,
majd csak elmúlik ez is.

Sok akaratnak kellett ebben az emberben lennie, frissebbnek mutatta
magát a valóságnál s arcán nem látszott semmi szenvedés. Csendesen és
észrevétlenül csempészett a szájába egy kis pilulát, amit víz nélkül
szorított le. De a következő pilula a földre pottyant és ezt aligha
cselekedte szándékosan.

Ön a nagy világból jön, Holmengraa úr, mondta az asszony.

Ma kerültem a nagyvilágba, asszonyom. Hiszen Segelfoss ebédlőjében ülök.

Ezt nem mondta rosszul; ezüst, bor és virág volt az asztalon, aztán hal,
madár és sok nyalánkság a tálakon. Igaz is, ritkán ült Holmsenék
asztalánál olyasvalaki, aki értett a helyes viselkedéshez, az asszonyt
se nyerte meg kisebb mértékben ez az ember, mint az urát. Szórakoztatóan
tudott beszélni sok mindenről és úgy látszik, tudott a gyerekekkel is
bánni, mert sokszor sikerült felkeltenie a kis Willatz érdeklődését is.

Hogy érzi magát idehaza olyan hosszú távollét után? kérdezte az asszony.
Ha jól hallottam, harminc éve, ugyebár?

Hiszen furcsa is nekem, mondta az idegen. Felmegyek és megnézem a kis
szigetet, megismerem a köveket meg a part fövenyét és hallom a
hullámverést. A rokonaim mind elköltöztek már, – néhányan meghaltak és
az egyetlen élő kivándorolt. Bármilyen furcsa, de úgy érzem, mintha nem
nagyon régen még együtt lettünk volna. Künn az egyik dombon egy fél
köszörűkő feküdt, ott fekszik most is; és távolban a hegyeken egy pár
kisebb fenyőfa állt; ott vannak ma is.

Ugyanezt éreztem én is, mikor néhány évvel ezelőtt haza látogattam az
apámhoz Hannoverbe, mondta az asszony, igaz, hogy nem is voltam olyan
sokáig távol hazulról, hanem csak rövid ideig.

Amikor én is ott voltam? kérdezte a kis Willatz.

Igen. Sajnos, most már nem igen kerülünk oda.

A hadnagy ujjaival az ölében motoszkál, a gyűrűjét balkezére húzza.

Már nem is emlékszem, hogy milyen volt ott, mondja Willatz.

Persze hogy nem, barátocskám, kicsi voltál még akkor. Arra se emlékszel,
hogy nagypapa odaadta neked a díszkardját?

Nem.

Nagyságos asszony édesapja tiszt? kérdi Holmengraa.

Ezredes. Illetve már régen nem az. Hiszen most odahaza minden
megváltozott.

Olvastam a hannoveri nagy felfordulásról, mondta Holmengraa. Sose voltam
ott. Gazdag és szép ország az.

Igen, gazdag és szép ország.

És nagyságos asszonyoom apja nyugalomba vonult?

Nem volt öreg és voltak kitüntetései is. Maurus von Platz ezredes a
neve. De azok közé tartozik, akik öregnek érzik magukat arra, hogy… hogy
is mondjam,… hogy idegen szolgálatba lépjenek.

A hadnagy megkérdezte:

És Holmengraa úrnak mi a benyomása Norvégiáról, felfelé, vagy lefelé
haladunk?

Felfelé. Feltétlenül felfelé. Minden ország felfelé halad. Az emberek
nagyobb házakban laknak, több a háziállatjuk, jobban élnek. És a
népsűrűség is gyarapodott. Egyébként még nem sokat láttam az országból,
angol gőzössel jöttem, amely miattam kötött ki Trondhjemben.
Trondhjemből bérelt hajóval haladtam észak felé. Igen, statisztikai
szempontból felfelé halad az ország.

Statisztikai szempontból?

Úgy értem, hogy mérték és súlyrendszer szempontjából, a gyarapodott
lakosságnak több mezőgazdaságra és több gondosságra van szüksége. Hogy
ez az embereket derekasabb természetüvé tette-e, azt nem tudom.

Ha nem úgy van, az elég baj lenne.

Szerintem idefönt északon a legkevésbé vehető észre a haladás. Itt új
emberek nőttek fel, akik különös módon hasonlítanak az öregekhez,
zsebredugott kézzel járnak, olyan északiak.

Igen, zsebredugott kézzel járnak, mondja a nagyságos asszony.

Holmengraa mosolyogni kezdett valami gondolaton, valami emlékén és el is
mondotta:

Mikor kisebb kirándulásaimra csónakot akartam bérelni, nem kaptam sehol.
Egy Henriksen nevű utväri kereskedőhöz utasítottak, akinek volt egy
használaton kívül levő nyolcevezős csónakja, de nem akarta bérbeadni.
Eladja a csónakot? kérdeztem. Ő tréfának vette és azt felelte, hogy
igen, abban az esetben, ha kétszáz tallért kapok érte. Így vettem meg a
csónakot.

Az asszony mosolygott, a hadnagy mosolygott. Holmengraa folytatta:

Mikor csónakoslegényekre volt szükségem, nem tudtam kapni. Ott álltak
Henriksen boltjában és zsebredugott kézzel őgyelegtek a háza táján.
Vitorlás útra hajlandók lettek volna, de nem volt szél, evezni pedig nem
akartak. Ráismertem bennük a földijeimre.

Nem ismertette meg magát velük?

Célozgattam rá, sőt véleményem szerint a kelletténél is jobban; de
bizonyosan nem hittek nekem. Aztán nyíltan megmondottam, hogy nyugodtan
magukkal vihetnek egy régi szigetjükbeli ismerőst, Tobias a nevem, ha
még emlékeznek rám. De csak végigmértek és nem akartak hinni nekem.
Megint ráismertem a földijeimre és hazamentem, pár vastag kendőt
tekertem a hasamra, kövérnek tettettem magam, más ruhába öltöztem és
aranyláncot akasztottam a nyakamba. Tudtam, hogy ha valami imponál az
északiaknak, hát az csak a kövérség, a finom ruha, meg az ékszer lehet.
Nagyon meleg volt és nem tudtam, hogy mit csináljak, de még a
prémesbundámat is felvettem. Mikor aztán így felmaskarázva mentem
hozzájuk, más szemmel néztek rám és így kaptam evezőslegényeket.

Erre az egész asztal nevetett. Bizony pompás tréfa volt ez.

Igazán azt hiszi, hogy a másféle külsejének köszönheti, hogy evezősöket
kapott?

Meg vagyok róla győződve, asszonyom. Ezek az emberek sok mindent
hallottak rólam beszélni az évek folyamán, azt hiszik, hogy hatalmas,
gazdag ember lett belőlem, sőt majdnem király vagyok, hát ne lennék
külsőleg is kövér és gazdag? Mikor prémbundámban, aranylánccal állottam
közöttük, elismerték, hogy én vagyok az ő szigetükről való Tobias. Olyan
ez, mint mikor a néger király egész népéből egymaga rak a fejére valami
fazekat, egyébként azonban meztelen. Gyerekekkel van itt dolga az
embernek, az északiak nagy gyerekek.

És bizonyosan nagy tiszteletben részesítették, mikor megtudták, hogy ön
kicsoda.

Ez éppen nem volt kellemes nekem. Mindenünnen jöttek hozzám, látni
akartak, bádogvödröket meg zsákokat hoztak magukkal, pénzt meg emlékeket
kértek, mindegyiknek volt valami kívánsága. Némelyik még emlékezett rám
gyerekkoromból, valamennyien ismerték a húgomat, aki a szigeten lakott,
a legtöbbje rokonságban állt vele és így velem is. Egy asszony temetésre
kért támogatást, egy ember építőfát akart az istállójához; egy gyerek az
apjával jött hozzám. A gyerek lopott és most nekem kellett volna
kiszabadítanom…

No, ez már hallatlan!…

Higyje el asszonyom, fáradságos napok voltak ezek. Közben mégis sikerült
ezt az ostobaságot enyhítenem, híre járt, hogy nem is vagyok olyan
bőkezű, hogy a tárcámban nincs több egy milliónál, amiért is mérsékelnem
kell magam, amíg a tulajdonképeni pénzkészletem megérkezik; az már úton
volt, ötven ládából állott és minden ládán négy lakat lógott. Röviden
szólva, a régi hazámban voltam, nem a munka és a szorgalom, hanem a mese
országában. Megint el tudtam igazodni a dolgok körül.

A hadnagy figyelmesen és udvariasan hallgatott, sőt az utóbbi percekben
gyakran rápillantott Holmengraa vastag nyakláncára is. Talán előbb nem
vette észre? Vagy kételkedni kezdett abban, hogy valódi arany-e?
Megfelelne-e előkelő természetének, ha most gyanakodni kezdene, sőt
talán még idegenkedést is érezne?

Egészségünkre… mondta és felkelt.

Az asszony jókedvében volt és kikísérte az urakat a kerti szobába.
Felszolgálta a kávét, régi drága ezüstnemű villogott az idegen felé és a
likőr is valódi volt. Az ablakból pedig ugyanaz a kilátás tárult
feléjük.

A kis Willatz kiabálni kezdett valamit arról, hogy mennyi ember áll
odakint a tengerparton, jőjjenek oda, nézzék meg.

A nagyságos asszony odalépett.

Mekkora embertömeg, mondta, mi lehet ott? És nem engedte magát
megfélemlíteni az ura válaszának hangjától: Holmengraa úr nyolcevezősét
bámulják! Az asszony érdekesnek találta ezt és nevetett: Úristen,
Holmengraa úr, a maga csónakját bámulják és magára várnak! Ott lesz ám
csak része nagy fogadtatásban!

Holmengraa mosolyogva és a fejét rázva ment az asszonyhoz és ő is
kitekintett. De nem szólt semmit az emberekről, sem a fogadtatásról,
hanem megint a kilátást csodálta meg, a patakot, mely fölülről csörgedez
és a tájat általában. A hadnagyhoz fordult és azt a vakmerő kívánságát
fejezte ki, hogy bár magáénak mondhatna valamit ebből a területből.

A hadnagynak nem volt kifogása az ellen, ha az asszony hallott valamit
Segelfoss nagyszerűségéről, de ő maga gondosan került minden határozott
nyilatkozatot.

Olyan pompásnak találja? kérdezte az asszony. Ó igen, ó igen.

Fent voltam a vízesésnél, mondta Halmengraa, gyönyörű vízesés, üdítő
séta volt. Úgy éreztem, mintha a betegségem elmult volna.

Akkor itt kellene laknia! kiáltott az asszony. Építsen házat és lakjék
itt! Meg fog gyógyulni.

Holmengraa így válaszolt:

Ha a hadnagy úr telket adna el nekem…

Mindnyájan a hadnagyra néztek, akinek kemény arcvonásain csodálkozás
némi jele suhant át, lehajtotta a fejét és gondolkozott.

Majd megegyeznénk benne, mondta az asszony.

A hadnagy mosolyogva jegyezte meg:

A feleségem kivételt tesz önnel Holmengraa úr, egyébként mindig ellenére
van az, ha valamit el akarok adni Segelfossból.

Igen, az erdőből. Az más dolog, vetette közbe az asszony. Ezt mondja az
apám is.

Ó, ez az éneklő és zongorázó hölgy nem hiába volt német háziasszony,
volt józan esze és el tudott igazodni a dolgokon.

És különben maga az egyedüli, aki nem sajnálja, hogy az apja… hogy annak
idején tanyákat, meg erdőket adtak el ebből a birtokból, fűzte hozzá.

Kissé túlfeszítette a húrt.

Nem sajnálom azt az eladást! felelte a hadnagy.

Szünet. Az asszony igazít a kis Willatz haján és becézgeti a gyereket.

Csakhogy én nem erdőre gondoltam, mondta Holmengraa riadtan rázva a
fejét. Eszem ágában sem volt. De egy telket valahol, ahol ön akarja, egy
kis beépíthető helyet fent a patak mentén…

Nem is hangzott olyan rosszul. Itt van egy beteg ember, akinek a
kívánsága érthető, talán pénzre is van remény ebből az üzletből, ami
semmi esetre se jön alkalmatlan időben. Miért is van most itt az
asszony? Miért nem ment már ki? Talán azt hiszi, hogy azért ad el
telket, mert rákényszerült?

Magától értetődik, hogy nem hiúsíthatom meg a kisérletét, hogy
visszanyerje az egészségét, mondta a hadnagy. Ha ez a szándéka…

Meg kell mondanom, hogy akkor jutott eszembe, mikor odafönn jártam a
patak partján, mondta Holmengraa. A fenyőillat tiszta és erős volt,
szinte megkönnyebbült a lélegzetem. Érdemes volna megpróbálni, gondoltam
magamban. No meg aztán olyan csábító volt a kis szürke szigetről
elszármazott ember szemében az, hogy házacskája legyen Segelfossban,
fűzte hozzá és szerényen mosolygott.

A hadnagy minden szót és minden kifejezést megjegyzett magának. Meg is
kérdezte:

Mexikóban nincs fenyőerdő?

Holmengraa úr gondolkozás nélkül válaszolt:

Dehogy nincs. Csak nem ott, ahol én lakom.

Többet nem tárgyaltak erről. Miután Holmengraa úr megitta a kávéját és
még egy darabig üldögélt, elbúcsuzott, köszönetet mondva a szíves
vendéglátásért. Látogasson meg minket minél előbb! mondta az asszony.

A hadnagy megnyergeltette a lovát és elkísérte egy darabon, úgy is akart
egy kicsit lovagolni.

Most történt valami. A tengerparton levő embertömeg egészen mostanáig
türelmesen várt Tobias királyra; de abban a pillanatban, amikor végre
közeledett, először egy ember, aztán egyre több lopózott el, végül
valamennyien elszökdöstek, a mezőn felfelé és mindegyik hazament. Hiszen
ha az ember meggondolja, céltalan és értelmetlen dolog ez, az egész
hosszú várakozási időt így elpocsékolták! Hogyan történhetett ez? A jó
béresek és szolgák nem számítottak arra, hogy a hadnagy is vele jön; már
pedig az jött, szokás szerint lóháton, míg Tobias király gyalogolt, a
prémbundát pedig már előbb leküldte. Abban az időben Willatz Holmsen
hadnagy olyan ember volt, aki ellen nem igen mertek tenni, nem álltak az
útjába, nem tettek úgy, mintha misem történt volna, ha ő közeledett, a
született úr.

Arra feljebb, gondolom, a patak másik oldalán, mondta Holmengraa és
felfelé mutatott.

Tessék? Vagy úgy, a telket… Arra vonatkozólag majd megegyezünk, ha
rákerül a sor.

Köszönöm. Érdemes megpróbálni. Ami pedig az árat illeti, azt teljesen az
ön tetszésére bízom.

Még együtt haladtak egy darabon, azután Holmengraa lekanyarodott a
tengerhez. Megemelte a kalapját és hálásan megköszönte az együtt töltött
kellemes napot. Az urak elváltak.

De mikor a hadnagy továbblovagolt, ezt gondolta: hát ennyi az egész, ez
az egész mese? Mindössze is egy beteg ember, akinek telekre van
szüksége, hogy kunyhót, vagy házikót építsen, vagy valami hasonlót.
Általában véve azonban szerény ember, aki nem keltett visszataszító
benyomást. Az asztalnál pedig elég kellemesen viselkedett.




5.

A hadnagynak igaza volt, Marcilie leányzónak nem volt szüksége doktorra.
Csak a többiek fujták fel a rosszullétet valami nagy üggyé és fektették
őt ágyba. Másnap megint talpon volt, kitakarította az úr szobáit, részt
vett a mosogatásban, gyertyákat dugott a csillárokba és kandeláberekbe,
végig az egész házban kiporolta a szőnyegeket és kitisztította a
kályhákat. Marcilie alapos rendet csinált, az egész északi
épületszárnyban. Este pedig megint felment az úr lépcsőjén.

A hadnagy a diványon fekszik és dohányzik.

Marcilie meghajol, erre talán az úr maga tanította meg, szépen is
csinálta s ezért az úr feleletképen barátságosan bólint felé. Marcilie
tudja, hogy mit kell itt tennie, odamegy az úrhoz és megáll. Ezt is jól
csinálja. Egy fiatal leány mégis csak fiatal leány, ha csinál valamit,
kedvesen és ügyesen teszi. Ránéz az emberre és nem hiába néz, ennek a
pillantásnak megvan a hatása. A fiatal lány szempillantása mindig hat.

Marcilie elveszi a könyvet az asztalról. A keze olyan volt, hogy ujjai
hátra tudtak hajlani, de nagy volt és a mosástól duzzadt, a kezefején
nem látszottak az erek.

Talán ma nem érzed magad elég jól arra, hogy olvass, mondja a hadnagy és
feláll a lány előtt.

Dehogy nem, feleli Marcilie és elevenség van benne.

Megkeresi a helyét az egyik kétgyertyás kandeláber alatt és odaül. Aztán
elkezd olvasni és egy kicsit elpirul és akadozik kezdetben, de
lassanként mindjobban halad. A nehezebb szavaknál homlokát ráncolja és
izgatott, de ha valami hosszabb rész jól ment és könnyen volt olvasható,
az arca felderül és nyugodttá válik. Az úr megint hátradől és ilyenkor
talán azt képzeli, hogy hatalmas basa. Úgy fekszik, hogy figyelemmel
kisérheti a lány váltakozó arckifejezését, ami, úgy látszik,
szórakoztatja; Marcilie a szemöldökét ráncolja s néha ő is vele ráncolja
a magáét. Ezt a kis, minden második este megismétlődő olvasóórát nem
azért rendezte, hogy Marciliet olvasni tanítsa, hiszen egyszer se
javítja ki, bizonyosan feleslegesnek tartja; de észreveszi, hogy a lány
egyre jobban tud olvasni, talán egyedül is gyakorolja magát szabad
idejében. A hadnagy pusztán a saját szórakozására rendezi ezeket az
olvasóórákat. Mekkora basa, milyen egoista!

Talán már túlhaladta azt a kort, amikor saját magáért számíthat a nép
ragaszkodására; mivel azonban másképen nem kapja meg a házában és mégse
tudja nélkülözni, minden második este a szolgálatában álló cselédtől
vásárolja meg? Így kell ennek lennie. Az ember úgy segít magán, ahogy
tud.

A trausiak szokásai egyébként hasonlítottak a többi trákokéhoz, olvassa
Marcilie egy Herodotos-fordításban, kivéve az újszülött gyermekek és a
halottak tekintetében. Náluk ugyanis, ha gyermek születik, az ez
alkalomra összegyűlt rokonság felsorol minden szerencsétlenséget, ami
csak érheti az embert és síránkozik azon a szomorú sorson, mely a
gyerekre vár az életben. Ha ellenben valaki meghal, örömüknek adnak
kifejezést, mikor a földbe teszik és ujonganak, amiért olyan boldog és
megszabadult a sok bajtól.

Azt olvassa továbbá a lány, hogy a többi trák törzsnek az volt a
szokása, hogy eladja gyermekeit, azzal a feltétellel, hogy azoknak nem
szabad az országban maradniuk. Nem vigyáznak lányaikra, ellenben
szigorúan tartják a feleségüket, szemmel tartják őket és drágán
vásárolják meg a szüleiktől. Jeleket és rajzokat festetnek magukra és
ezt a nemesi származás bizonyítékának tekintik; akinek nincs ilyen jele,
azt alacsony származásúnak tartják. Az ő szemükben semmisem olyan szép,
mint a semmittevés, semmi sem olyan tiszteletreméltó, mint a
fegyverforgatás és az öldöklés, viszont semmisem annyira
megvetésreméltó, mint a földmívelés. Ezek a legfurcsább szokásaik…

Múlik az idő, Marcilie szorgalmasan olvas, a hadnagy pedig jól érzi
magát. Néha áttekint a szobán, nagy tükör lóg vele szemben a falon,
talán arrafelé kutat szeme, esetleg a lány tarkóját akarja látni, lehet,
hogy ez is élvezetet szerez a basának. Vagy pedig valami mást?
Észrevette volna talán, hogy ez az egész helyzet az olvasó lánnyal, meg
Herodotosszal nevetségessé teszi őt? Talán nem. Amit ő helyesnek ítél,
az nem nevetséges. Eszébe sem jut. Jól érzi magát, a szeme ide-oda
pillant, nyugodtan és barátságosan hunyorog.

Ebbe a szobába ő most összegyüjtött minden apróságot, amit a kis Willatz
már kinőtt, itt vannak a zöld szattyánbőrből való apró, első cipői,
rongybaba, kereplő, golyók, guriga, fenyőtobozok. Keménypapirra
nyomtatott ábécé lóg a falon, mint valami értékes festmény. Ha ez van a
szeme előtt és egy lány, aki felolvas neki, akkor az ő korában levő
ember meg lehet elégedve.

Vagy nem?

A basa feláll, Marcilie becsukja a könyvet, az úrnak talán tetszik a
változatosság. Marcilie a helyére teszi a könyvet, előkeres egy
ostáblát, helyesebben szólva dámatáblát bábokkal együtt. Ez való egy
Willatz Holmsennek! Aztán leülnek játszani.

De most Marcilie leányzó még elfogódottabbá válik. A hadnagy rendkívül
gyakorlott játékos és minden hosszas gondolkozás nélkül teszi meg
húzásait, ha pedig a leány lépésére vár, akkor csendben ül és őt nézi.
Néha esténként, ha a lány játék közben felpillantott, a szeme
találkozott a hadnagyéval. Ez is egy Willatz Holmsennek való!

Néhány játszmát játszanak és a hadnagy engedi, hogy a lány nyerjen.
Milyen igénytelen és furcsa lehet a hadnagy képzeletvilága, hogy
ilyesmivel tudja tölteni az időt! Ha azt a lépést teszed, akkor én
nyerek, mondja. A lány közelebb hajol és helyre akarja igazítani, kezük
érintkezik, lélegzetük összevegyül; végigjátsszák a partit, de a hadnagy
bizonyosan egy kicsit rosszul érzi magát, mert nyög. Néhány bábja
leesik, a lány lehajol érte… és most szinte feldől az asztal, olyan
hihetetlenül kemény a hadnagy arckifejezése.

Köszönöm, most már elég volt! mondja és felkel.

A lány összeszed és a helyére rak mindent, az ajtóhoz megy és meghajol.

Jól van, mondja a hadnagy. Hm. És ha Daverdana eljön holnap, mondd meg
neki, hogy mi a teendője.

Igen.

Hozd be ide magaddal, mutass meg neki mindent és oktasd ki.

Igen.

Ez minden.

Ez volt a legutolsó estéje Marcilievel.

De a lányok a konyhában sokszor mulattak ezeken a hadnagy szobájában
tartott olvasó-estéken.

Mi az ördögöt csinálnak odabenn? mondja a házvezetőnő. Nem furcsa dolog
ez?

Ó, a házvezetőnő is tele van furcsasággal és ha valami merészet mond,
akkor a szája elferdül az elfojtott nevetéstől. Nyugat-Norvégiából való
és már túl van a huszadik évén, a neve Kristine Salvesen kisasszony. De
az Isten óvja meg a kisasszonyt, ha a hadnagy egyszer meghallja a
merészségeit!

Azt hiszed, hogy csak úgy ülnek és egymást nézik? mondja.

Marcilie azt mondja, hogy felolvas egy könyvből, feleli az egyik
szobalány.

Olvas?

Ő legalább ezt mondja.

A házvezetőnőnek elferdül a szája, mikor azt mondja:

Olvasnak? persze együtt. De mit?

Hohohó! A lányok a hasukat fogják s kezüket a szájukra szorítják, úgy
nevetnek.

*

Napos nyári este van, a hadnagy megint kimegy a kertbe egy kicsit
körülnézni. Mivel pedig a „legnagyobb rend embere“, nemcsak saját
ablakaira néz fel, hanem a feleségeére is. Ez nyitva van, sőt hangok is
hallatszanak mögüle; a nagyságos asszony beszél valakivel. Mivel pedig a
hadnagy „a legnagyobb rend embere“, úgy vélekedik, hogy az asszony
valamivel halkabban is beszélhetne a doktorral.

De hiszen a lány már fölépült, mondja a nagyságos asszony.

A doktor pedig így felel:

Már fölépült? Akkor egy kicsit túloztam a veszedelmet asszonyom, csak
azért, hogy ma újra idejöhessek.

A hadnagy lemegy a kertbe. Van ott egy szökőkút, melyet még az apja
állíttatott oda, a víz felfelé szökken és úgy villog a napban, mint
valami hajlított acélpenge. A hadnagy végigtekint a nagy kerten, a
mezőkön, egészen a tengerig. A parton idegen csónak áll, legényekkel
együtt, bizonyosan a doktor csónakja. A fjord vize súlyosan, nyugodtan
csillog, csend van, mint vihar előtt; messze künn a hegyek fölött sötét
erdő ereszkedik, színe ibolyás, széles aranysávval. Olyan, mintha
aranytokból bontakozna ki.

A hadnagy odamegy a kertfalhoz, hangokat hall maga mögött, de nem fordul
meg. Mivel pedig a „legnagyobb rend embere“, bezárja a kaput és leveszi
a kulcsot.

Hé, kiáltja valaki mögötte. Ne zárja be hadnagy úr, egy pillanatra még…

Egy Willatz Holmsennek nem mondják azt, hogy hé. A hadnagy lassan
megfordul.

Bocsánat, hadnagy úr, itt voltam megnézni a beteget. A lányt. Mikor
pedig a hadnagy csak néz rá, leveszi a kalapját is és jó estét kíván. A
lány hamar meggyógyult, mondja.

Igen, már fel is kelt, egészséges, feleli a hadnagy.

Igen.

Igen.

Egymásra néznek. A hadnagy mosolyogni kezd.

Bocsánat, mondja a doktor, nem hajlandó kiereszteni? Miután pedig a
hadnagy semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy kinyissa a kaput, a
doktor félig tréfásan, félig rettegve kérdezi:

Vagy másszak át a falon?

Csak úgy, ha kellemes önnek, feleli a hadnagy.

Kellemes?

Mert ha nem, akkor én hajítom át.

A hadnagy féktelen volt, úgy szorongatta a nagy kapukulcsot, hogy a
csuklója belefehéredett. A doktor méregeti a falat alulról fölfelé és
vissza, utoljára tanácstalanul ránéz a hadnagyra, aztán gyorsan
nekikapaszkodik. Csendes este volt és valósággal kellemes idő arra, hogy
falat másszék az ember.

Mikor később a hadnagy lecsillapodva a házba megy, az asszonnyal
találkozik az ajtóban. Bizony, Adelheid, a felesége, az ajtóban várja.
Semmi kifogása se volt ez ellen, köszönt neki. Tessék, itt láthatja most
azt az embert, aki utolsót bólintott Marcilie felé! Barátságos fölény
látszott a hadnagyon.

De az asszony ezt félreértette és így szólt:

Vártam magára, de maga kint járt. Mindig csak kint járkál.

Az ember így válaszolt:

Nem szokott maga esténként engem megvárni, ez szokatlan dolog. Igazán
rám várt volna ilyen késő órában? Tessék, nem akar bemenni?

Bementek.

Azért vártam, hogy megkérdezzem, micsoda bolond doktort szerzett maga?

Doktort? Nem is ismerem. Járásorvos és a maga doktora immár tíz év óta.

Tíz év óta. De most már nem az.

Miért? Én nem is ismerem, de maga bizonyosan tudja, hogy kicsoda. Ole
Riis… Róla talán nincs is sok beszélni való, de a huga, Charlotte
Helene, aki egy Radványi nevű magyar mágnásnak a felesége lett, nem
mindennapi életet élt. Magának nem beszélt róla?

Maga csak úgy a levegőbe beszél.

Azt mondom, amit tudok. Ez a kis műveletlen és öntelt emberke igazán nem
foglalkoztat valami nagyon.

Mondom, hogy maga csak a levegőbe beszél, Willatz. Meg akartam kérni
valamire, de ha meggondolom…

Mi történt Adelheid asszonnyal? Izgatott, hirtelen átkarolja az urát és
ezt mondja:

Ó, miért ilyen maga? Bocsásson meg!

Legnagyobb csodálkozására az ura nem viszonozza már ezt a gyengédséget,
mereven áll és elfordítja a fejét.

Ekkor az asszony leejti a karját, megtántorodik és egy székbe
kapaszkodik.

Bizonyosan nem érti a dolgot, nem érti meg, hogy helyrehozhatatlan hibát
követett el, az ura türelme elfogyott és most már az akarata lépett
annak helyébe.

Az asszony csak a megalázást érezte.

Hát akkor miért jött be? kérdezte.

Mert hallani akartam, mit fog mondani, felelte a férfi. Pusztán azért.

Ó, most már ő jutott fölénybe és élt is vele. Ezt megérzi az asszony és
így válaszol:

Nincs több mondanivalóm.

Csak nem akarja ezt komolyan mondani?

Tudja mit akarok mondani? kérdi az asszony és kiegyenesedik. A doktor…
meg akartam kérni magát, mondja meg annak a parasztnak, hogy nincs többé
szükségünk rá. Most már tudja.

Hm! mondja a hadnagy.

De maga nem is törődik ezzel?

Nem tudok… felelte a hadnagy tűrhetetlen fölényességgel, nem ismerek
ennél kellemesebb megbizatást.

De a hangja felingerelte az asszonyt és így szólt:

Mindegy, maga úgyse fogja megtenni.

Saját magáról beszél?

Ismerem már magát, folytatja az asszony izgatottan. A legszívesebben
lépésben lovagol, hogy kímélje becses személyét. Ez a maga sajátsága. De
ahogy akarja. És jó éjszakát.

Mikor az ajtóhoz ért, az urának még akkor is volt annyi maliciózus
önuralma, hogy ezt mondja:

Maga a multkor ebéd közben arra célzott, hogy szívesen hazarándulna
gyermekkori otthonába. A magam részéről ennek nincs akadálya, legalább
is a pénz a rendelkezésére áll ma is, akár csak azelőtt.

Szünet.

Jól van, köszönöm.

Férjének ez az ajánlata zavarba hozta, úgy hogy lehajtott fejjel ment ki
a szobából, hosszú, sietős léptekkel, hogy egyedül lehessen, mielőtt
kitörne belőle a zokogás.

A hadnagy pedig megint a jobbkezére húzta fel a gyűrűt.




6.

A kis Willatz megnőtt, nyurga legényke lett, ügyesen énekel és
zongorázik, de szeszélyes és önfejű, most már nem használ neki a szép
szó, azt teszi, amit akar és kibujik a tanulás alól.

Az apja már sokat töprengett, vajjon olyan házitanítót fogadjon mellé,
amilyen náluk volt gyerekkorában, némi iskolai tudással rendelkező
nevelőt, egy senkit; ez a gondolat rémülettel töltötte el. Akkor egy
ilyen faluból idekerült tanító járkáljon Segelfoss termeiben, velük
egyék egy asztalnál és hallgassa a beszédjüket? Ha pedig nappal tanít,
akkor éjszaka virraszt és tanul, mert bizonyosan pap vagy ügyvéd akar
lenni. A hadnagy már ismerte ezt a fajtát és nem állhatta az ilyeneket;
más a gondolkozásuk, semmi se velükszületett, mindent az iskolában
sajátítottak el.

A hadnagy Angliára gondolt, az volt a fiának való ország, jó iskola,
drága ország. Csak módjában lenne odaküldeni a gyereket. Módjában? Hát
nem taníttatta már régen Lars Manuelsen nyurga fiát Tromsöben és ha az
ott volt, akkor a saját fia otthon kuksoljon? Különben pedig
elmaradhatna-e ennyire az öreg Coldevin mögött, aki Fredrik fiát
Saint-Cyrbe küldte iskolába?

A hadnagy csak töpreng és újra töpreng.

Ellenben a kis Willatznak eszeágában sincs töprengeni. Már egy
esztendeje állandóan együtt volt a szomszéd fiúval, Juliusszal, Lars
Manuelsen második fiával és ketten sok kellemes napot töltöttek együtt.
A kis Willatz a hátsó lépcsőn át még a szobájába is felvitte Juliust,
megmutatott neki mindenfélét, aztán együtt festettek vízfestékkel.
Szinte hihetetlen, hogy milyen furcsa és új volt Willatz számára Julius.
Rettentő nagy kezeivel és lábaival nagy tiszteletet is ébresztett benne
maga iránt. A nagy kezeket és lábakat persze hamar megismerték. Willatz
ágya előtt volt egy kis szőnyeg… Vigyázz, ne lépj a ruhára, mondja
Julius, Mire? Kérdezte Willatz csodálkozva. Mikor azonban Willatz
ismételten a szőnyegre lépett, Julius felemelte azt, lerázta egy kicsit,
aztán az ágyra terítette. Hát ezt mért csinálod? mondta Willatz. Hát
azért, mert nem szabad vele így bánnod és nem szabad rálépned, mondta
Julius.

A két pajtás alaposan bemaszatolta magát és mikor Willatz hidegvízzel
lemosta a kezét, meg az arcát, Julius ott állt mellette és sajnálkozva
nézte. Te nem akarsz mosakodni? kérdezte Willatz. Nem, mert most
sietnünk kell, – mondta Julius, jön a dagály.

Julius félt és megkérte Willatzot, hogy csendesen menjen le a lépcsőn,
hiszen, ha mással nem is találkoznak, beleütközhetnek Daverdanába, aki
pedig néhányszor már elpáholta öccsét odahaza. Julius szerint előbb
Willatznak kell lemennie és ha nincs semmi baj, akkor köhécseljen a
folyosón. Willatz lemegy. Julius visszafordul a szobába, elvesz egy
labdát a többi holmi közül, úgy véli, hogy odakint kitünő hasznát
vehetik a labdának. Egyszerre csak köhécsel Willatz, mire Julius
lesurran.

Aztán a tengerhez mentek és tengeri csillagot, kagylót, meg hinárt
találnak, kőházakat, istállókat építenek a parti fövényre és marhát
terelnek az istállóba; A különböző kagylók a pásztorok. A tehenek
festettek, némelyik foltos, némelyik pedig sávos s a festéket
összemorzsolt téglából meg nyálból készítik. Szent Isten, milyen buzgón
játszottak ezek, pedig már mindaketten nagy fiúk voltak.

Julius aztán megéhezett és haza akart menni. De vajjon éppen most
váljanak el, amikor a dolog a legérdekesebb kezd lenni? Willatz remegve
gondolt arra, hogy egészen megfeledkezett az otthoni ebédről; hogy is
jutott volna eszébe, mikor az éhségnek még csak a legcsekélyebb jelét
sem érezte, most pedig akármi lesz is, mindegy, hazakíséri Juliust.

Milyen megtisztelő látogatás! mondja a Julius anyja; próbálj leülni
Willatz, gyere enni, Julius. Hogy lehetséges ez?

Willatznál voltam, feleli Julius.

Ennél a Willatznál? Tán csak nem akarod azt mondani, hogy bent voltál
nála?

Hogy én nem voltam-e bent? Rajzoltunk, festettünk. Kérdezd csak meg őt
magát!

Nagyszerű! mondja az anyja és büszke, mint valami úrihölgy. Daverdana
lánya házicseléd Segelfossban és most már a fia is a házhoz tartozott.

Julius kés, villa nélkül is ügyesen bánik el a heringgel, krumplival,
négyszögletes tányérja fából van, mindez olyan furcsa. Willatz hirtelen
szörnyű éhséget érez.

Ugy látszik, nagyszerű heringjük meg krumplijuk van maguknak, mondja.

Bizony arra nem panaszkodhatunk; hiszen van belőle elég feleli az
asszony. No de csak lenne valamink, amivel megkínálhatnánk Willatzot!
Mit gondolsz, meg tudnál enni egy karéj vajaskenyeret? Ugyan, arra nem
is merek gondolni.

De igen, köszönöm, mondja Willatz. Mert már szédül az éhségtől.

Az asszony felken egy vastag karaj kenyeret, aztán egy üveg talpával
összetör egy kis kandiscukrot és ráhinti.

No most próbáld meg, vajjon meg tudod-e enni.

Willatz evett, Willatz még soha életében nem kapott ilyen jó
vajaskenyeret. Ez a köménymag a kenyérben és a kandiscukor a vajon eddig
ismeretlen csemege volt számára, majd megkéri édesanyját, hogy odahaza
is csináljon ilyent.

Aztán megint kimentek a gyerekek és érdekes dolog jutott eszükbe. Ez a
Julius nagyszerű legény, pompás pajtása Willatznak, nagyon ügyes volt és
előljárt az új ötletekben és felfedezésekben, azonkívül pedig durván
káromkodott és rendkívül sokat tudott. Felmásztak a téglakemence
tetejére és most le is kellett volna jutni. Hátrafelé akartak lemászni
és a lábukkal előre tapogatózni, de ez mindig meghiúsult, ahányszor
megpróbálták, végül is Willatz megunta a dolgot és leugrott. Sértetlenül
úszta meg az esetet és most nekigyürkőzött, hogy elkapja pajtását, ha az
is leugrik. De Julius nem mert lejönni. Már többször nekikezdett, de
mindannyiszor abbahagyta. Nem mintha nem merném, mondta Julius, de
kitörhetem a nyakam! Végül újra visszatért az első módszerhez, a
hátrafelé való lemászáshoz és mikor már lejutott egy darabon,
megkérdezte: sok van-e még? Nem, felelte Willatz, úgyszólván semmi. Csak
ereszd el magad. Aztán Julius jó sokáig lógott, de nem merte
elereszteni, hanem kezdett visszamászni a tetőre, majd abbahagyta ezt
is, minden reménytelen volt Julius számára, jajgatott és azt mondta,
hogy tovább már nem bír fogózkodni. Hát akkor ereszd el! kiáltotta
Willatz, Erre Julius behunyta a szemét és eleresztette magát.

No látod, nem is olyan veszedelmes! mondta Willatz. De Julius több
helyütt megütötte magát és mivel már megmenekült és veszedelem nem
fenyegette, elkeseredett és hatalmasat káromkodott. Nézd csak, mennyire
megütöttem magam, és megmutatta a foltjait, daganatait; mondhatom neked,
alapos magasság arra, hogy leugorjék róla az ember!

Hát ez mi? A labda kigurult Julius zsebéből és közöttük feküdt.

Neked is van ilyen labdád? kérdi Willatz.

Labda? Ennek már itt kellett feküdnie, feleli Julius, Azonban hirtelen
álláspontot változtat és bevallja; ő hozta el a labdát, hogy legyen
mivel játszaniuk.

Azután labdáznak, majd virágot szednek és úgy ugrálnak, mint a
bakkecske. A mező széles, az ég magas, a nevetésük, kiabálásuk olyan,
mint a sirályok rikoltása. Egyszerre csak eltünik a labda a fűben, a
kövek közt, hihetetlen módon eltünik. Igy hát nem tehetnek egyebet, mint
hogy lemondanak róla.

Most megjelenik Gottfred a hegyek között lévő szomszédos házak
egyikéből. Bizonyosan kíváncsi lett arra az előkelő társaságra, melybe
Julius került és most csendesen, szerényen közeledett, hogy ő is velük
tartson. Ott jön Gottfred! súgja Julius és felugrik: fussunk el!
Elszaladtak. Gottfred pedig annyira zavarba jött, hogy tépdesni kezdett
valamit a földön és nem ment közelebb, végül leült a földre és úgy
folytatta a tépdesést.

Miért kellett elszaladnunk? kérdi Willatz.

Azt megmondhatom neked, felelte Julius. Mert, ha van valaki, akivel nem
akarok játszani, hát akkor Gottfred az. Többet nem mondok.

Willatz nem értett meg semmit, de ezzel Gottfred csak érdekesebbé lett a
szemében.

Az anyja tojást lopott a madarak fészkéből.

Ez se tette Gottfredet kevésbé érdekessé Willatz számára. Az olyan
pajtásban, akinek ilyen anyja van, van valami titokzatos. Julius, hogy a
figyelmet elterelje Gottfredről, azt mondta:

Mit gondolsz azokról a bárányokról, melyek nem az anyjuk testéből
születtek?

Ez nagy rejtély Willatz szemében. Sohase ült még nagyobbra tátott
szájjal.

Aztán így szól Julius:

Igen, azok a juhok, amelyek nem szülnek bárányt… a bárány elrothad
bennük.

Ugy? mondja Willatz. Elrothad?

Igen, nekünk is volt egy juhunk, amellyel ez történt. No nézd csak azt a
Gottfredet, leült a földre. Mi az ördögnek ül ott az a kölyök?

De egyszerre csak máson akad meg a szeme, lovas közeledik fent az úton,
maga a hadnagy.

Ott jön az apád! súgja. Aztán egy pillanatig se gondolkozik, hanem
elszalad.

Willatz egyszerre egyedül találja magát, még Gottfred is észrevette a
hadnagyot, feltápászkodott és már messze jár a réten. Willatznak nincs
más választása, elébe megy apjának.

Hát te itt vagy? mondja az apja és megállítja lovát.

Elmulasztottad az ebédet. Kivel voltál együtt?

Juliusszal.

Milyen Juliusszal?

Juliusszal. Nem tudom. Abból a házból való, mondja Willatz és arrafelé
mutat az ujjával.

Menj haza és kérj bocsánatot édesanyádtól, mondja az apja és tovább
üget.




7.

Egy héttel később eljön Coldevin a feleségével, és a fiával. Uriemberek,
akiket Segelfossban is jó fogadtatásban részesítenek. A fiatal Coldevin
akkortájt negyvenes éveit taposta, kereskedéssel foglalkozott egyik
nyugati városban, házasember volt és francia alkonzul. Sok jót beszéltek
Fredrik Coldevinról. Szeretetreméltó, elegáns ember volt, haját
elválasztotta tarkóján és gyűrűket viselt. Tavaly különösen nagy
szerencse érte. Zátonyra futott francia hajót vontattak be városába és
ő, azonkívül, hogy megvette a rakományt, amin sokat keresett, híressé
lett az estélyei révén, amiket a franciák tiszteletére rendezett. Volt
ott álarcosbál, kékbarlang, tűzijáték; a pincérlányok rövid kötényben
jártak és a város zenekara játszott az ablakok alatt. Mikor a tisztek
ünnepe után megtartották a legénységét is, a konzul nem tett
különbséget, sőt volt az emberek között egy algiri néger is, aki
résztvett mindenben.

Fredrik Coldevin szívesen beszélt az elmult évről, igazán aranyidő volt
az, és az idegenek is pompás emberek voltak. Akkor fizetődött csak ki
igazán, hogy Saint Cyrben járt iskolába.

Most jut eszembe az a furcsa dolog, mondja Fredrik Coldevin, hogy az
egyik pincérlány néhány nappal később feleségül ment egy
asztaloslegényhez.

Mi a furcsa ebben?

Semmi. Csak éppen, hogy az idén fiat szült az urának, de szerecsent.

Szünet.

Nem értem, mondja Holmsenné.

Persze, ezt senkise érti, feleli Fredrik Coldevin, még a doktor sem.

Nekünk is volt egy idegen vendégünk, szakítja félbe a hadnagy. Nem
mesélné el, Adelheid? Bocsánatot kérek egy pillanatra.

Ezzel a hadnagy kimegy a szobából.

Kimegy az udvarra, Daverdana leányzó áll odakint s a hadnagy ezt mondja
neki:

Tegnap este nem jöttél be, elfelejtetted?

Nem, a nagyságos asszony elküldött valahová, felelte Daverdana.

Hol voltál?

A cipésznél.

Persze, most jut eszembe, Én magam mondtam, hogy a cipészhez kell
menned. A cipők már elszakadtak.

Nem, csak ki kellett őket tisztíttatni, mondta a nagyságos asszony.

Persze, ki is kellett őket tisztíttatni. Igen, kitisztíttatni is.

Ezzel a hadnagy tovább ment. Talán semmi célja se volt azzal, hogy
kiment a szobából, mégis kiment, sok volt a gondolkoznivalója. A hadnagy
ünnepi egyenruhájában van ma vendégeinek tiszteletére, ezért nem is megy
a tehenek közé az istállóba, hanem a csűrbe, ahol az egyik sötét zugba
húzódik és ott áll egy ideig. Egyáltalán nem duzzog, sőt abban a
pillanatban elégedetten bólint. Kitisztíttatni is! ismétli és
összedörzsöli sovány kezeit. Mielőtt megint bemenne, a gyűrűjét áthúzza
a balkezére, hogy emlékezzék valamire.

Daverdana leányzó még mindig ott állt az udvaron és a hadnagy arra
haladtában ezt mondja neki:

Vissza is hoztad a cipőket?

Nem, feleli Daverdana, csak oda kellett vinnem.

Megint bólint a hadnagy és még elégedettebbnek látszik.

Mikor újra belép a szobába, a társaság még mindig ott ül elgondolkozva.
A konzul szólt legutoljára és most megint ő beszél.

Azt hallom, hogy Tobias királyt fogadtad audiencián és hogy telket akar
vásárolni. Nagyon helyes, adj neki telket!

A hadnagy erre nem felelt semmit, csak néhány szót szólt.

Úgy gondoltuk, Adelheid, meg én… különben is, beteg ember. Maguk
bizonyosan hallottak már róla.

Az öreg Coldevinné megütközve ingatja a fejét és így felel:

De még mennyire!

Két táborra oszlottunk, mondja a konzul: apa meg anya az egyik részen,
Adelheid őnagysága meg én a másik oldalon. A kis Willatz is biztosan
velünk tart, ugye, kis Willatz? Persze, ezt már értem. Tehát eladjuk azt
a telket!

Az öreg Coldevin elgondolkozva ült, csendes, töprengő, vén ember, aki
nem szereti az ilyenfajta változásokat. Mikor Holmsenné mesélt neki a
királyról, erről a Tobias Holmengraaról, aki itt akart letelepedni, a
nagybirtokos háza tövében, mereven maga elé nézett és tiltakozott,
tiltakozott az eladás ellen: Nem, ne tegyétek! mondta, csak azt ne
tegyétek!

Most is megismétli intelmét:

Ha az ember elad és megint csak elad, akkor mi marad Segelfossból?
Persze sok marad, rengeteg marad Segelfossból, sietett hozzátenni; de
végül is… az utolsó Willatz Holmsen még bizonyára nem született meg.

Ez a modern kor, apám, mondja a konzul. Ezek a nagybirtokok nem
fizetődnek ki, csak eltékozolják a birtokos erejét. Ez jó lehet azoknak,
akik régi időben fektették be a pénzüket, hogy legyen miből élniök.

Nekem nem voltak nagy befektetett tőkéim, feleli az apa. Ami lett volna,
az elpárolgott a rossz években, meg a háború alatt. De azért…

Ó, igen, apám, persze, neked is sok van. Amióta pedig örököltél…

Az öreg Coldevinné a fiára néz és elhallgattatja.

De azért mégse válnék meg szerény birtokom egyrészétől sem, bizony nem.

De apám, hiszen semmi hasznod sincs belőle.

Nem, talán nincs. Ó nem. Nincs belőle hasznom. Hát mindenből hasznom
legyen? kérdi az aggastyán. Ha most csökkentenénk, az anyád meg én, ha
eladnánk belőle és pénzt kapnánk érte, akkor lenne pénzünk, amit
bámulhatnánk, de aligha volna földünk. És akkor kihez mennének az
emberek, ha már az anyád meg én nem volnánk nekik? Az idén tavasszal is,
talán te is tudod, Henrik elvesztette a tehenét. A jó borjadzó tehenét.
Az a Henrik, akit te kereszteltél át, emlékszel még rá?

Persze. No és mi lett aztán?

Semmi… Más semmi, mondja az öreg Coldevin. Aztán eljött az anyádhoz…

Szünet. Miután több nem következett, megszólalt Coldevinné.

Igen, én pedig az apádhoz mentem.

Szünet.

Csakhogy, szólal meg a konzul nevetve, mindegy lett volna, akár pénzt
adsz neki, akár új tehenet.

Nem, nem, feleli mind a két öreg a fejét rázva, a pénzt eltékozolta
volna.

Hogy az ellentéteket kiegyenlítse, megszólal a hadnagy is:

Csakhogy itt nincs szó valami nagyobb dologról, mi csak azt igértük,
hogy majd gondolkozunk valami kis telken, talán egy kunyhóra való
telken, esetleg nem is lesz belőle semmi, Adelheid, meg én beszéltünk
róla annak az embernek, aki különben értelmes, egyszerű embernek
látszik.

Meg kell mondanom, hogy nekem nagyon megtetszett, mondja az asszony is.
Beteg és ki akarja próbálni a fenyveserdő levegőjét.

Ezzel megakad a beszélgetés, mindenki csak ül és gondolkozik. De a kis
Willatz, aki semmit se szeretett úgy a világon, mint a változatosságot,
már bent van a nagy szobában és a régimódi spinéten játszik.

Bom-bombom-bombo, dudol vele a konzul, aztán felkel. Annak a bizonyos
Henriknek különben nem volt apja, de az anyját Lisbetnek hívták, s azért
a fiút Lisbet-Henriknek nevezték el. Mire én átkereszteltem Henri
l’Isbetre.

*

Az egyhangú és unalmas mindennapi segelfossi életet Fredrik Coldevin már
kívül-belül ismerte, nem az ő ízlése szerint való volt, igyekezett tehát
azt úgy ahogy kiélvezni és egyáltalán nem unatkozott. A hadnagy
gyermekkori pajtása volt, évek folyamán az asszony is pajtása lett s a
konzul fecsegett, fütyörészett, énekelt a szobákban, esténként pedig
valami jófélét ivott a hadnaggyal és ha nem volt más, csak a
házvezetőnő, Kristine Salvesen kisasszony, hát vele is órák hosszat
elbeszélgetett néha az éléskamra nyitott ablakán át.

Salvesen kisasszony, igaz, hogy üdvözöltem már magát, amióta
megérkeztem, de még nem volt alkalmam magával pár komoly szót szólni.

Pár komoly szót, az idén is? kérdi Salvasen kisasszony nevetve.

A konzul a fejét rázza:

Az idén különösen rosszul megy a sorom. Most pedig azért jöttem, hogy
véget vessek a dolognak.

Hiszen már tavaly is megtette, haha.

Verset írok a szemöldökéről, meg a szeméről. A szeme a gazdagságom,
mondom… Nem, hogyan is volt csak? Különben magának kellene tudnia, hogy
mit mondok a szeméről! Salvesen kisasszony, igaz hát, hogy amióta tavaly
itt voltam, eljegyezte magát?…

Mi egyebet tettem volna?! mondja a kisasszony és elferdül a szája,
hiszen a konzul úr cserbenhagyott.

Én? Hát van szíve ahhoz, hogy ilyen hűtlen legyen? Ezért is mondom: a
szeme, a pénze, amellyel mindenkit megvásárol.

Pfuj, konzul úr!

Csodálkozik azon, hogy elment az eszem? Három éve vagyok kínpadon, aztán
eljövök és azt hallom, hogy eljegyezte magát. Sose kellett volna téged
látnom, vagy hogy is mondja csak Shakespeare?… Maga nagy bűnt követett
el ellenem.

Igen. Valóban, lesoványodott és elsorvadt miattam.

De maguk nők mind ilyenek. Most találkoztam egy emberrel északi utamon,
Isten tudja, talán pap valahol. A felesége betegágyánál ült, aszongya,
és mind a három fia mellette állt. Kettőben magára ismert, hasonlítottak
hozzá, úgy vélte, de a harmadikat, aki kicsi és vézna volt, ki nem
állhatta. Akkor így szól az asszony: Az a te fiad! Az ember
összegörnyed, mintha megütötték volna. Kis idő mulva összeszedi magát és
megkérdezi: A másik kettő nem? Az asszony nem felel. És a másik kettő
nem… Hallod-e, a másik kettő nem? ismétli. De az asszony már halott.

A konzul és Salvesen kisasszony egymásra néz.

Uff! mondja a nő és megrázkódik.

Képzelje magát annak az embernek a helyébe, Salvesen kisasszony, most
egész életében folyton az a kérdés kínozza: és a másik kettő nem? Erre
pedig sohase kap választ.

Szünet.

Hozza ide azt az embert, akkor majd kap választ!… mondja hirtelen
Salvesen kisasszony mohón. Az anya persze a legkisebbet félti és ezért
mondja… Most meg kell halnia és segíteni akar a legkisebben. Drágám,
gondoljon arra, hogy az volt a legfiatalabb, szegényke, és különben
azzal gyanusították, hogy… Soha életemben nem hallottam még ilyen
őrültséget! Erre aztán azt mondja…

A konzul vár.

Csak azért cselekedte, hogy segítsen egy kicsit a legfiatalabbon, hát
nem érti?

A konzul bólint. Meghajol ez előtt a jóhiszeműség előtt.

Ugyanezt mondtam én annak az embernek, és fogja be a száját, mondtam
neki…

Hahaha, azt jól tette. Így legalább megadta neki! Salvesen kisasszony
valósággal megszépül és elpirul a jóhiszeműségtől.

A konzul még jobban meghátrál, de már az imént kissé túlmessze ment és
most jóvá akarja tenni.

Éppen ezt mondtam én is annak az embernek, részben a maga szavaival.
Szinte szóról-szóra ugyanezt. És ez juttatja eszembe, Salvasen
kisasszony, hogy alapjában véve mennyire egyforma gondolkozásúak
lehettünk volna, ha maga nem lett volna ennyire hűtelen. Most aztán itt
maradok egyedül és kérdezhetem: mi hát az élet? Mi az ördög az élet?

No, azt hiszem, elmegy az esze! kiáltja a kisasszony és hangosan nevet.
Püff neki, úgy nevetek, hogy a hajhálóm lecsúszik, mondja és megigazítja
a hálót, meg egyébként is igazít magán. Most már rendben van?

Persze, mondja a konzul. Ó, ha így fenntartja a karját, akkor nagyszerű
látványt nyujt nekem…

No de kedves konzul úr. Hát nem tud komoly lenni?

Milyen pompás dereka van! Tulajdonképpen be kellene mennem és fel
kellene magát emelnem.

És Isten tudja, talán be is ment volna, mert a kisasszony csak ennyit
mondott:

Még csak az kellene! És ha jön a nagyságos asszony?

Ott maradt állva és néhány szép kifejezéssel véget vetett a
beszélgetésnek. Salvesen kisasszony a felesége, meg a gyereke iránt
érdeklődött, hát azok sohase jönnek Segelfossba?

*

De a legtöbbet Adelheid asszonnyal beszélgetett a konzul.

Tréfás történeteket és eseteket mondott el, melyeket ő élt át utolsó
ittléte óta, illedelmes és szórakoztató volt. Az asszony felélénkült és
mindennap jobban öltözködött, hiszen Fredrik Coldevin maga is finom és
derüskedvű volt. És most már nemcsak csevegett és fecsegett, egyáltalán
nem, kifejtette véleményét és megmagyarázta életfelfogását. Az volt a
felfogása, hogy az embernek haladnia kell a korával.

Adelheid asszony szívesen hallgatta. Őnagysága tetőtől talpig német volt
abban az időben, a konzul pedig francia és mégis.

Miért mondja mindig, hogy francia-német háború? szokta kérdezni az
asszony. Hiszen a németek győztek, tehát német-francia háború…

Igen, feleli a konzul, a poroszok győztek.

A germánok. Hát nem germánok vagyunk valamennyien?

A franciákat kivéve, igen. De, kedves Adelheid asszony, erről most ne
beszéljünk. Tegnap hallottam a hattyúkat dalolni odakint, sőt néha több
hattyút is, valóságos kórus lett belőle. Szeliden és vadul hangzott,
önre kellett gondolnom.

Kellett? mondja Adelheid asszony.

Ime, őnagysága nem volt valami hideg hölgy, ez akkor derült ki, mikor
énekelt, vagy zongorázott valakinek, akivel törődött. Olyankor
hátravetette a fejét és furcsa forróságot árasztott magából. Fredrik
konzul bizonyára észrevett valamit és az asszony éneke mindig a fülében
csengett. Megkérte, hogy énekeljen.

Igen, később, mondta, ha maga akarja.

Ha én akarom!

De akkor ne köszönjön meg semmit, ahogy szokta. Csak nekem van köszönni
valóm.

E szavak után Adelheid asszony nyugodtan üldögélt és nem leplezett
semmit, hanem engedte, hogy a pirossága lassan elmuljon.

Csönd. Mintha az Ave Maria hallatszott volna. Fredrik konzul hallgatott,
ez az akasztófavirág, ez a mókásember, csak ült és a földet nézte. És
nem öltött diadalmas arckifejezést, nem mosolygott, hanem a legmélyebb
együttérzés töltötte el.

Aztán az asszony felkel és kimegy.

Mindenkinek megvan a maga életsorsa, bizonyára Adelheid asszonynak is.
Ezért volt kulcs az ajtajában, ezért utasította ki házából a megtévedt
doktort és ezért írt naplót.




8.

Ha a konzul késő estéken át beszélgetett és iddogált a hadnaggyal, nem
lehetett elkerülni, hogy vita ne támadjon belőle. Vajjon nem volt-e a
konzulnak életfelfogása? De ha ilyen régi, előkelő szobában ült, mely
tele volt az ősök idejéből való fényűzéssel és drágasággal; szivarozott,
velencei poharakból borozgatott, gyermekkori jóbaráttal folytatott olyan
beszélgetést, amely az év többi részében sokszor hiányzott neki abban a
halászvárosban, amelyben élt… ilyenkor visszaesett egy másik életbe,
másfajtába, mint amilyenben valóságban élt. És ime, ilyenkor nagyon
neház volt kitartani az életfelfogása mellett. Mit lehetett tenni? Ohó,
felülmúlni önmagát, fellázadni minden ellen, amit hosszú évek folyamán
magába kellett fojtania, a legnyárspolgáribb dolgot mondani, erős hévvel
ismételni azokat a középszerűségeket, amiket éjjel-nappal hallania
kellett odahaza… nem is tehetett volna egyebet! A szülei valamikor
diplomatát akartak nevelni belőle, tulajdonképen ezért kellett olyan jól
megtanulnia franciául, de fogadni mert volna, hogy a fiából, Anton
Bernhard Coldevinból, éppen úgy nem lesz diplomata! Rátermettség, némi
kékvér, mi az? Selyembojtok, álmok, hogy az ördög vigye el őket!

Tehén Henri l’Isbetnek? Nem, tessék, monsieur, itt a pénz, készpénz; de
dolgozz is érte a konyhámban, és adj biztosítékot a házadban! Nem is
olyan rossz dolog földbirtokosnak lenni, a háború nem vette el a
földjét, sem a szófáit, vagy a tükreit, még a kályháik is ott vannak,
némelyiknek ezüst díszítése van, a többin pedig széles dukátaranyból
való friz büszkélkedik. A kétszáz juhot se érintette a háború kint a
réten, a csónakházakat, a hajókat meg a vitorlákat se bántotta a háború
és az ilyen nagybirtokon mindig sok marad meg, még ha el is vonul
fölötte a háború. A legrosszabb esetben túléli az ember. Egy kicsit
várni, takarékoskodni, aztán megvan a tartalék, a latens hatalom… pár év
múlva megint talpraállunk. Aztán meghal az após, Isten legyen kegyes a
lelkéhez a menyországban. Ugyanabból a kasztból való volt, szürke és
merev az előkelőségtől, ő is valamikor alulkerült, aztán talpraállt
megint. És aztán? A földbirtokos örököl… A szegény após, hogy az Isten
legyen még kegyesebb a lelkéhez a mennyek birodalmában… Nem olyan rossz
dolog ez. A többiek, a munkás, az üzletemberek, a napszámosok, csak
lézengenek, a fogukat mutatják egymásnak, és pofozkodnak. Ez az élet.
Tulajdonképen a régi földbirtokos miatt pofozkodnak, azért, akinek van
valamije és amiatt, amije van.

A régi földbirtokos a csont, a többiek pedig a kutyák. Mit csinál a
csont? Ha néhány kutya marakodik a csontért, akkor a csont csak ott
fekszik, nem vesz részt benne, nem avatkozik bele. Bizony nem rossz
dolog ez. De a többieknek haladniok kell a korral.

Fredrik konzul… Ó, bizonyosan sok kínos emléke volt a rátermettség
tekintetében, de az ördög vigye az álmokat, mégis csak ki kellett
tartania! Néha hevesebb lesz a kelleténél… minek? Szüksége volt arra,
hogy az álmait megőrizze. Hadnagy barátja bizonyosan nem nagyon izgatja
fel, szűkszavú ember, de annyira tántoríthatatlan az ő másfajta
nézeteiben, hogy nem lehet meggyőzni. Minek vitatkozni évről-évre és
minek annyit idegeskedni? Fredrik Coldevin talán rosszul helyezkedett el
az életben és most azon dolgozik, hogy ne legyen ott egyedül, hanem
másokat is magával rántson? Isten tudja.

Sőt odáig megyek, hogy a lányaimat ahhoz adom feleségül, akit ők maguk
választanak. Tea már tizennyolcéves és félig eljegyezte magát egy
kormányossal, mit szólsz hozzá? De ez, mondtam, mégse járja. Nem,
persze, ő is megértette… A rokonaid közt van a segelfossi Willatz
Holmsen és Adelheid asszony, mondtam, legalább azokra kellene
tekintettel lenned. Ezt megértette. Egyébként bárki mást, akit akarsz,
mondtam, nincs kifogásom ellene! Gerdának még van ideje, csak
tizenötéves, mert szent Isten, hiszen a város legjobb embereivel
érintkezünk; még csak az kellene, hogy ne úgy legyen. Például az egész
tisztviselői karral. A törvényszéki jegyzőék művelt emberek, a
feleségemnek pedig, van egy ügyész unokaöccse. Aztán ott vannak a papék,
meg a kollégáim az üzleti világban. Ha az ember egyszer belekerül az
életbe, akkor csodálatos öröme telik benne… én nem cserélnék… senkivel.

A hadnagy szokása szerint lehajtott fejjel hallgatott Most feltekintett
és megszólalt:

Inkább a kormányost!

Mit mondasz?

Mondd meg Margaretnek, akit te Teának hívsz… mondd meg neki, hogy azt
üzenem: inkább a kormányost!

A konzul kissé nyugtalanul mosolyog:

Azért mondod ezt, hogy siettesd a Coldevinek kihalását?

Inkább, hogy késleltessem, kedves Fredrik. Talán, hogy egészen
megakadályozzam. A tengerészember sok mindent elérhet, végigjárja a
világot és tapasztal, végül még tiszt is lehet belőle, kapitány.
Akárcsak a katona, ha háborúra kerül a sor, sokra viheti. A tengerész,
meg a katona nem zsákmánya a megszokásnak, ellenben a hivatalnok annál
inkább az.

Ó, most aztán a konzulnak kellett megvédeni az életfelfogását.

Pardon, te csak itt ülsz Segelfossban és tévedsz, mondta. Ha haladtál
volna a korral, akkor tudnod kellene, hogy a felfogások megváltoztak
gyermekkorunk óta. Nálunk a hivatalnokokból lett a nemesség. Más
nemesség nincs is.

A civil hivatalnok… Nem, sajnálatraméltó népség az. Az apa után a fiú,
egyik nemzedék a másik után: irnokok. Parasztgyerekekből rekrutálódnak,
akik „felvergődnek“. Egyébként inkább levergődnek, a jó halászokból és
földmívesekből írnokok, meg papok lesznek. De hadd legyen így. Úgy
látszik van egy törvény, amely szerint a hivatalnoknak csak hivatalnokot
lehet nemzenie, mire való ez? Nézz körül közöttük… semmi egyéb, csak
gyenge tehetség, csekély energia, a hétköznapiasság virágzik. Megbízható
becsületesség, megbízható hozzáértés a szakmában, igen! De fölényesség,
nagyság? Fiú az apja után, generációról generációra ugyanaz. Van egy
törvény abban a világban, a fiúkból hivatalnokok lesznek, a lányok
hivatalnokokhoz mennek feleségül, még ha doktorok, vagy papok is. Ez a
törvény kizár minden rendkívüliséget, szigorú törvény, de aláássa a
hivatalnoki nemzedékeket. Egyáltalán szó sem lehet életsorsról, a villám
sohase csap le; az apa másolással kezdte, a fiúnak is ugyanazt kell
tennie s ezt úgynevezik, hogy: a kultúrát elsajátítani. Én a magam
részéről szívesebben beszélek munkásaimmal, mint a hivatalnokainkkal.
Különben én senkivel se szoktam beszélni, tette hozzá a hadnagy.

Nem, mert büszke vagy, mondta a konzul sértődötten. Nekünk többieknek
eladnunk, vennünk, beszélnünk és alkudnunk kell.

Büszke? kiáltotta hirtelen a hadnagy és régi makacssága felébredt benne.
Remélem is, hogy büszke vagyok, de csak unalmamban, érted? Puszta
unalmamban. Csak járkálok itt a sövényeim mögött és mulatok azon, amit a
bírósági jegyző, a doktor, meg a pap mond. Itt járkáltam a magányomban
és eléjük kerültem; mind mögöttem maradtak. Sütkéreznek a maguk
semmiségében, tolakodnak és azt hiszik, hogy joguk van beszélni… Én már
abbahagytam. Nem átallják fölemelt fejjel járni, én lehajtom a magamét,
sohase mulasztok el a földre nézni, a fűre, meg a kavicsra; nem, sohase
tudok betelni a fű, meg a kavics bámulásával. Aztán jönnek ezek az
írnok-fiak és tudják, hogy esőre napsütés következik, felemelt fejjel
járnak és ezt megmondják egyenesen a szemembe, nyíltan. Veled talán még
nem történt ilyesmi? Tudnak írni, olvasni, ami azelőtt csak az
alárendeltek hivatása volt, aminthogy most se kellene másképpen lennie.
Az ember élhet kultúrából, de nem élhet meg írásból és olvasásból. Nem
élhet meg iskolai tudásból… Abból csak nagyon kevesen tudnak megélni.
Annak, hogy kultúrából éljen az ember, első feltétele az, hogy régi
fényűzésben és gazdagságban szülessék; semmit sem használ, ha
szegénységből és szűkös viszonyok közül kerül valamelyik hivatalnoki
házba. A gazdagság és fényűzés jellemet ad, ami az embert egyéniséggé
teszi. Hagyjuk csak a kultúrából való megélést! A hivatalnokok… Az Isten
áldjon meg barátom, hát nem látod már saját szemeddel, hogy milyen
ostobák, milyen „hasznosak“ és milyen „alkalmazhatók“ azok az emberek.
Figyeld meg a bánásmódot, amiben részesülnek… Van az életükben sorsféle,
valami rendkívüliség? Láttál már nagyságot benne? De hogy is lehetne,
amikor ilyesmi egyáltalán nem is akad? Minden csak a bánásmód, az
életkor, a szolgálati idő és az iskolai tudás folyománya. Ez van bennük!
Nem is lehetne velük másképpen bánni, nem is azért mondom, le kell őket
szakítani a hétköznapiság kertjében, hétköznapi használatra. Igy van ez
minden országban és így van nálunk is. És ezért mondom: inkább a
kormányost!

Bocsánat, feleli a konzul, én meg azt mondom, hogy nem a kormányost!

Persze, abból a szempontból…

Azt mondom, hogy nem a kormányost, Abból a szempontból, mert nem akarom,
hogy Tea messaillanceba zuhanjon.

Ó, milyen gyönyörűen banális volt ez!

Szünet. A hadnagy tátott szájjal ül.

Hát olyan érthetetlen az, amit mondtam?! Azt mondtam: inkább a
kormányost, hiszen már kifejtettem, hogy a többiek még rosszabbak.

De hiszen nem rendes családból való, az apja tutajos. Szóval, alapjában
véve közönséges matróz.

A természetből is lehet élni. A hivatalnok nem élhet kultúrából, mert
nincs benne része, és nem is lehet, hiszen a kultúra nem iskolai tudás,
ellenben a kormányos megélhet a természetből. Azt vethetnéd ez ellen,
hogy a kormányos se csupa természet; de kettejük közül ő benne van mégis
némi természet s így ő az elviselhetőbb. Add át Margaretnek ezt az
üzenetemet.

Ne haragudj, de nem fogom megtenni. És az anyja belehalna. A feleségem
azok közül való, akik „fölvergődtek“.

A hivatalnokok közül való? Akik lefelé küzködtek? Van egy ügyész
unokaöccse és most nap-nap után az orrod alá dörgölik, hogy ez mit
jelent; magadban pedig tudod, hogy hazugságot jelent. Ma este néhány
pompás dolgot mondtál. Hogy nem is rendes családból való? Nem, mert ha
az ügyészék házából került volna ki, akkor rendes családból való lett
volna! Bolondok vagytok ti? Hát hol van az a villám, az a vad fény,
valahonnan családjának akármelyik távoli ágából, ami valamivé tenné ezen
a világon? A hivatalnokok csak egy rendkívüliséget ismernek, mást nem,
csak azt, hogy ha „lefelé házasodnak“. Ez az ő villámuk. Más dolgokkal
szemben nincsenek is feltételeik, hétköznapiságban, hétköznapiság
számára születtek. Látod, volt itt egy doktor! ide kellett jönnie a
házba, beteg volt valaki s neki volt orvosi tudása. Bejött a szobába,
nem értett semmihez, de úgy tett, mintha semmisem lepné meg. Ránézett
arra a székre. Azt hitte arravaló, hogy beleüljön az ember, és
beletehénkedett a hátsórészével. Pedig a földre kellett volna ülnie és a
széket ölébe venni. Nézte a falakat, hallotta doktortársaitól, hogy a
festmények, az is valami, megnézte azt az Aphroditet, ezt a csoportot,
az Évszakokat, a sasokkal díszített csillárt, megnézett mindent, nem
sütötte le a szemét, nem kulcsolta össze a kezeit, azt hiszem Ole Riis a
neve.

A nővére Magyarországon grófné! Ne mondd!

Az egészen jelentéktelen dolog is lehet… az asszony ivadékainak talán
jelent valamit; de a bátyjának legfeljebb snobságot.

A konzul iszik és ellent akar mondani a barátjának, most egyszer s
mindenkorra végezni akar vele. Ó, mennyire szerette volna legyűrni
valami banalitással, amit már betéve tudott az otthonából és a
városából!

Te mondtál ma este pompás dolgokat! Csak itt járkálsz Segelfossban,
zsarnokoskodol önmagad és mások felett, évenként egyszer szállnak szembe
veled, akkor, amikor én jövök. De most megkapod a választ. Megpróbálom
neked logikusan kifejteni és először azt kérdezem: ismered-e te a
városomat? Nem. Tehát Bomment se ismered. Bommen háztulajdonos és a fia
egyetemre jár, tehát Bommen olyan apa, aki a gyerekeiből embert akar
faragni. Ennek az embernek az egészséges és helyes nézeteiből akarok
most néhányat felsorolni. Bommen ezt mondaná neked: Szerinted tehát
helyesebb lett volna, megbontani azt a rendet, amely nemzedékről
nemzedékre érvényesül? Ezzel Bommen rádbámulna.

A hadnagy mosolyog:

Bommen ezt nem is hiszi. Mesterségesen előidézett rendellenességek?
Bommen úr, hiszen az egyén azért csak ugyanaz, marad, aki volt. Ahhoz,
hogy az ön fia más is lehessen, mint csak hivatalnok, ősein kellett
volna végigvonulnia a gazdagságok és életsorsok egész sorozatának. Ez az
első feltétel. Maguknak nemzedékeken át nagy módban kellett volna élni.
És akkor olyan tulajdonságaik fejlődtek volna ki, amelyek
megkülönböztették volna a szimpla gondolkozású írnoktól…

A házvezetőnő névjegyet hoz be és így szól:

Ez az úr beszélni szeretne a hadnagy úrral.

Ilyenkor? A hadnagy elolvassa a névjegyet, homlokát ráncolja, egy kicsit
gondolkozik, aztán így szól: Bocsáss meg egy pillanatra, Fredrik.
Szerettem volna még egyetmást mondani, csak…

Jó, mindenesetre ne felejtsd el. Én is akarok még egyetmást mondani,
majd ha visszajöttél, légy nyugodt.

A hadnagy kimegy és pár perc múlva visszajön, mintha már elintézte volna
a kint álló embert.

Furcsa szokás! mondja és az órára néz. Mit gondolsz, az a benyomásod,
hogy Adelheid el akarja adni azt a telket?

Igen, feleli a konzul meglepetten.

Most itt van az az ember, odakünn áll, biztosan még ma este el akarja
intézni a dolgot.

Igen, az a benyomásom támadt… szóval, ma este akar tárgyalni az
üzletről?

A hadnagy kissé zavartan másról kezd beszélni.

Nem szoktam Adelheidet ilyen későn zavarni… legalább is ok nélkül. Még
aligha feküdt le, az ablaka nyitva van, ha tehát bekopogtatnál hozzá és
megmondanád neki…

Én beszéljek Adelheid asszonnyal?

Ha megtennéd nekem ezt a szívességet. Te derüsebb kedvű vagy, ő benne
nincs valami sok vidámság, én se vagyok jókedvű. Hallod-e, mielőtt
kimégy: ne akadékoskodj ám, ha ő jónak látja, hogy eladjam a telket.

A konzul kimegy.

A hadnagy állva marad a helyén, bosszús arcot vág. Bizonyosan ez a
Holmengraa úr kedvetlenítette el, mikor ilyen későn jött Segelfossba!
Azt hiszi talán, hogy a segelfossi nagybirtokos annyira szűkiben van a
pénznek? Szó sincs róla.

A konzul visszatér és azt az üzenetet hozza, hogy Adelheid őnagysága…
hozzájárul… sőt ő kívánja a dolgot.

Úgy, Akkor azt a szívességet is megtehetnéd nekem, hogy beszélsz ezzel
az emberrel. Ne haragudj, hogy megkérlek rá.

A legnagyobb örömmel. Ha akarod, a nevedben meg is állapodom vele.

Igen, köszönöm… holnap. Tégy célzást az előtt az ember előtt arra, hogy
ma már este van.

Nem is bánom, hogy találkozhatom a királlyal és azonnal kimegyek vele a
telekre. Mi üzletemberek nem ismerünk estét. Te ne is törődj vele.

Tégy, amint jónak látod. Azt különben egy csöppet sem szeretem, hogy
ezzel az üzlettel szüleid ellenére kell cselekednem.

Bízd csak rám. Nekem amióta élek, mindig ellenükre kellett tennem,
például, ők akartak belőlem diplomatát faragni, csakhogy…

*

Késő éjszaka a konzul megint felébreszti Adelheid asszonyt: A király a
folyó tulsó oldalán szeretné a telket. Meg aztán néhány ölnyit a tóból
is, jól megfizeti.

Még egyszer zavarja a konzul Adelhaid őnagyságát, de akkor már reggel
van. A király a folyó felét is kívánja, fel a hegyekig, továbbá a tónak
a felét. Igazán rejtély számomra, hogy mit akar a vízzel?

*

A reggelinél hiányzik Fredrik Coldevin, még nem jött le. Fredrik
Coldevin ugyanis egész éjszaka a folyó balpartját járta Holmengraa
úrral, meg a munkásaival együtt. Éppen most voltak fent a hegyi tónál. E
pillanatban csöndben együtt ülnek a konzul kastélybeli szobájában és a
szerződést írják. Az öreg Coldevint, meg a feleségét azonban kímélni
kell, ameddig csak lehet. Fredrik mindjárt jön, addig hozzáfoghatunk a
reggelihez!

Étkezés után az öregeket kivezetik a házból egy kis sétára, a
szántóföldeken és a réteken át, úgy hogy a két üzletember nyugodtan,
békességben fogyaszthatja el reggelijét.

Nézd csak, Willatz, mit csinálnak azok odalent? mondja az öreg Coldevin
útközben.

A hadnagy mindent látott, emberek vannak a régi templom tetején, ami
neki is rejtelmes egy kicsit. Azonban mégse akar szólni róla. Biztosan
lebontják, feleli.

Ki bontatja le? Hát eladták? Gyerünk oda, tudjuk meg.

Az hosszú út lesz önnek, kedves barátom.

Egyáltalán nem. Csak menjünk oda és kérdezzük meg.

Erre odamentek a templomhoz és az öreg Coldevin megtudott mindent: a
király, ez az ytterleiai Tobias Holmengraa megvette a templomot úgy,
amint volt, és most lebontatja. Tíz ember dolgozott rajta. És lassanként
megtudja Coldevin azt is, hogy Holmengraa úr házat akar építeni a régi
templom helyén. Már az alapfalak kijelölésénél tartanak odafönt a folyó
nyugati partján, szinte nyüzsögnek ott az emberek…

De mikor az öreg Coldevin, visszafelé készült a kastélyba, már
nehezebben ment, mint lefelé menet. Igazad volt, Willatz, ez messzebb
volt, mint ahogy gondoltam, mondta és belekarolt a hadnagyba. Bizony jó
messze volt, Segelfossnak nagy kiterjedésű földjei vannak.

Fönt a dombon Holmengraa úrral találkoztak. Alázatosan köszönt és
megköszönte a reggelit meg a szívességet. És ismételten bocsánatot kért,
amiért tegnap este későn jött, Fredrik konzul megbecsülhetetlen
szolgálatot tett neki egész éjszaka.

A hadnagy meglepetéssel látta, hogy ez a Holmengraa sovány, de erős
ember, ha nincs az a sok sál meg kendő a hasán. Nem kerülhette el, hogy
bemutassa egymásnak az urakat, de mindenesetre kurtán cselekedte.

Bizony, bizony nagy kiterjedésű földek vannak Segelfossban, mondta az
öreg Coldevin és nagyot lélegzett. Amott is van egy csinos kis
cserjésed; a kis Willatz valamikor gazdag ember lesz. Most pedig
köszönöm a kíséretet, olvasni akarok valamicskét fent a szobámban;
délelőttönként ugyanis mindig olvasok.

*

Először is, kezdi jelentését a konzul, az idegen úr nevében köszönetet
kell mondanom a reggeliért.

Már ő maga is megtette, felelte a hadnagy.

Bocsánatot kért a tegnapi alkalmatlankodásért is? Azt is megmondta, hogy
mért jött olyan későn? Hihetetlenűl okos ember az a Holmengraa,
valóságos zseni! Magával hozott néhány tucat embert, egy őretől egy
tallérig terjedő napszámot fizet nekik, ez sok pénz, gondolja
Holmengraa, használjuk ki tehát őket minél jobban! Igy aztán az éjszakát
fordítja az üzlet megkötésére, a telek kiválasztására és ma reggel hat
órára már munkába is állítja az embereit. Mit szólsz hozzá! Egyetlen óra
se veszett kárba.

Ezt a tökéletes számítást sajnos, nem ismerem, válaszolja a hadnagy. Igy
aztán, mint boldogult apámnak, nekem is majd kutatnom kell a nagyapám
kincse után, teszi hozzá, és mosolyog.

Nem tudom különben, hogy olyan helyesen intéztem-e el a dolgot, mondja a
konzul, azt majd magad ítéld meg. Itt a szerződés.

A hadnagy nem olvassa el, csak ül a helyén és a kezében tartja.

A fődolog, hogy Adelheid nem helyteleníti a dolgot.

Adelheid őnagysága meg van elégedve.

Különben éppen most beszéltem apáddal. Bizonyosan sejti már az egészet,
leverten ment fel a szobájába.

Nem akarod elolvasni a szerződést?

De igen. Később. Köszönöm a nagy szívességedet.

Fredrik Coldevin ül egy darabig, aztán így szól:

Hát járja ez?

Micsoda? Kedves Fredrik, ne haragudj, ha olyasmit mondtam…

Hát járja az, hogy a fődolognak azt tartod, vajjon Adelheid
helyteleníti-e az üzletet? Kedvem volna egy-két választ adni neked a
tegnap esti, meg a mai dolgokra. Igy csak te, meg az apám beszélhettek.
Ti élhettek az üzletben ezzel a módszerrel, én nekem egész életemben más
módszert kellett használnom. Nincs szükséged pénzre, sohase voltál
szűkiben, mindig volt miből költened; nekem pedig meg kellett keresnem a
magamét, érted Willatz? Meg kellett keresnem.

Sokszor volt szükségem pénzre, mondja a hadnagy nyugtalanul.

Neked? Aligha.

Nagy kiadásaim voltak.

Hát nincsenek titkos forrásaid, amelyekből meríthetsz? Nincs feneketlen
kincsed a föld alatt?

Bár csak lenne!

Mert az apámnak van.

Úgy? Nem, nekem nincs. Szóval az apádnak van? Furcsa. Igaz is, sokszor
csodálkoztam azon, hogy honnan szerez meg mindent.

Azt majd megmondom neked válaszképen egyre és másra: tőlem kapja.

A hadnagy alig mer hinni fülének és együgyü arcot vág.

Tőlem kapta vagy fél emberöltővel ezelőtt. Anélkül már régen csődbe
jutott volna.

Szünet. Az urak jó néhány percig csak ülnek és gondolkoznak, folyton
gondolkoznak.

Kérlek, mondja a konzul, ne értsd félre a nyíltszívűségemet. Ezt csak
azért mondtam, hogy magamnak szolgáljak némi elégtétellel. Én se vagyok
vak, hogy be ne lássam, milyen nagy dolog az, ha olyan földbirtokos
valaki, mint az én apám, de halott dolog. Nagyszerű, de halott dolog. Az
idő elhaladt fölötte.

Igen, az idő elhaladt fölöttünk, mondja a hadnagy elgondolkozva.

Persze, nem rólad beszélek. Itt más tartalékok vannak.

Azok kimerültek.

Dehogy merültek ki. Ahogyan tegnap voltam bátor mondani, egy
nagybirtokból sok marad meg akkor is, ha végigpusztított rajta a háború.
Kimerültek? A konzul nevet, akár bántja ezzel a hadnagyot, akár nem. Mi
lenne például, ha megvenném tőled a folyódat?

A folyót?

A fél folyót, a fél vízesést és a fél tavat, ha tehát valami bolond lord
lennék, aki vizet vásárol és akinek semennyi víz sem elég… Mit kérnél
érte?

A hadnagy mosolyog.

Komolyan mondom. A fél folyót, vízesést és tavat.

Vedd el a folyót, ha akarod. A tied.

Ma éjszaka eladtam.

Úgy? No abból ugyan meggazdagodhattál!

Nono. Azonban, hogy megtudhassam, vajjon jó üzletet kötöttem-e vagy sem,
előbb szeretném tudni az árát. No meg a telek árát is. Nem éppen silány
aszongya, silányat egyáltalán nem akar semmiből. Az egész területet a
tengertől a folyó balpartján át a telekig, ötszáz öl szélességben, a
tónál pedig a kétszeresét, az irány miatt.

Szünet. Nem, mintha lebecsülném a nagy szolgálatod, mondta a hadnagy, de
nyíltan szólva… Tehát eladtad a telket, meg azt a vizet Segelfoss
birtokból, hiszen úgyse volt belőle hasznom. Az ára? A folyót
megkaphatja. Remélem a fűrésztelepemet, a malmomat meg a téglaégető
kemencémet megállíthatom, vagy járathatom a magam oldalán?

Hogyne.

Akkor megkaphatja a folyót. Az az ötszáz ölnyi szélességű földrész
azonban telek. Nem éppen drága telek, nincs rajta erdő, a folyó partja
mentén csupa rét, ugar, köves talaj. Azért már kellett valamit kapnom.

Mennyit?

Mennyit? Kedves Fredrik, az még semmiesetre se fog kirántani a
szükségből. Ahhoz sok kell. Hiszen itt minden összeomlóban van, a kis
Willatznak el kell mennie, nagyok a napi kiadások, a földeket rosszúl
művelték meg. Sok érte kétezer tallér? Egyezer? Igazán nem tudom.

Nem olvasnád el ezt a papírt?

De igen. Köszönöm. Később.

Hogy az üzlet minéműségét megérttessem veled, elmondom, hogy adtam el a
folyót. Holmengraa azt mondja, hogy a világ másik részében van egy kis
vízimalma és ha itt kell laknia, hát itt is akar magának olyant
csinálni, hogy legyen mivel foglalkoznia, tehát meg kell kapnia a folyó
felét. Kereskedőember vagyok, tehát így válaszoltam: az nagyon drága
lesz. Mennyi? kérdi ő. Gondolkozom rajta, mert sok mindent adtam már el,
de folyót még soha. Amint a hadnagy barátomat ismerem, bizonyosan nem
szívesen adja el a folyóját, mondom, és ha jönne valaki és felajánlana
érte három-négyezer tallért, hát csak mosolyogna.

Megbolondultál? Három-négyezret?

Hallgass csak ide, furcsa ember az a Holmengraa úr! Annyit mond, hogy
nem ismeri az itteni folyóárakat, de kedve volna erre a szép, nagy
folyóra, azt mondja, megadhatna érte hatezer tallért, ha megkaphatja a
telket is.

Síri csend.

Csak bolondozott veled, mondja a hadnagy.

Egyébként benne van a szerződésben.

Aranyos reménységek derengenek Willatz Holmsen számára, teljesen
képtelen az ellentállásra, csak engedi, hogy vezessék, kinyitja a
szerződést, megint becsukja, hirtelen elmosolyodik és remegő szájjal azt
kérdezi:

De talán… ez csak a szerződés, de még nem pénz…

Ismét kénytelen vagyok megadni a teljes tiszteletet annak a Tobias
Holmengraa nevű furcsa embernek, mondja a konzul. Kifizette.

Kifizette?

Most aztán Fredrik Coldevin kerekedett fölül! Kigombolja a kabátját és
nagy bankjegycsomót, hatalmas összeget vesz ki a zsebéből.

Ez a telekért, mondja. Ez meg a folyómenti telekért, mondja, összesen
nyolcezer tallér. Azért akart Holmengraa úr ilyen sokat adni, mert onnan
nagyszerű kilátás nyílik, azt mondja. Számold meg. Én különben már
megszámoltam, rendben van. Tyűh, mennyire megkönnyebbültek a zsebeim,
hogy ezt kihalásztam belőlük!

Mennyire nyeregben ült most Fredrik Coldevin!

De a hadnaggyal semmit se lehetett csinálni, le volt főzve, csak mozgott
a szája, anélkül, hogy mondani tudott volna valamit. És ennek a furcsa
embernek hirtelen kómikus mozdulattal kellett enyhíteni feszültségén,
karját a háta mögé dugta és a gyűrűjét áthúzta a jobbkezére. Most már
egy hete a balkezén hordta.

Igaz is, mondta és kiegyenesedett, te egész éjjel virrasztottál. Menj
most lefeküdni.




9.

Holmengraa nagy személyzettel dolgozik, van munkavezetője az ácsoknál,
külön egy a kőműveseknél, lovakat bérel, ahol csak tud, jól fizet, de
nem napszámba, hanem fuvaronként. Kiderül, hogy a régi templom pompás
fagerendákból épült.

Nagy sürgés-forgás támadt a környéken, ami jó is volt, meg rossz is.
Segelfoss valóságos vásár lett, mindenütt nyugtalanság, a magaslatokon
robbantottak és sok ember, nagy forgalom volt az utakon. Vitorlások
kötöttek ki, sok építőfával, élelmiszerrel, kályhákkal, kárpitokkal,
bútorokkal, zsákokkal és ládákkal, nagy ládákkal; svédek jöttek és
munkára ajánlkoztak.

Holmengraa a kastélyban lakott. Ez természetes, mondta a hadnagy. Újabb
nagy szívesség, mondta Holmengraa. A munkavezetők is a kastélyban
laktak, mindegyiknek volt egy kis kamrája a cselédházban. A környező
házak és kunyhók lakói meggazdagodtak a munkások elszállásolásából, akik
két shillinget fizettek egy éjszakára.

Ameddig Coldevinék Segelfossban voltak, egyetlen nap se mult el anélkül,
hogy az öreg úr, meg a felesége ne sétáltak volna el kelet felé… Kelet
felé, segelfossi határban, erdőkön, szántóföldeken és réteken. Nagy
területek vannak Segelfossban, mondja az aggastyán mindennap és a
felesége sohase tudja betéve megtanulni, hanem mindennap így felel:
Igen, úgy látszik, nem is tudtam, hogy ilyen nagyok.

Holmengraa egyébként őszinte és figyelmes ember volt. Mikor Fredrik
konzul elmondta neki, hogy az öregek bánkódnak a telek eladása miatt,
igyekezett kiengesztelni őket, arra törekedett, hogy jó benyomást
keltsen bennünk, fölkelt, mikor bejöttek a szobába és állva maradt
addig, amíg le nem ültek, nem tolakodott, hanem mindig kivárta a legjobb
alkalmat, amikor megszólíthatta őket. Egyik nap leült melléjük és
beszélt nekik egyetmást a családjáról, arról, hogy a felesége meghalt
Mexikóban, továbbá, hogy tavaszig vár, aztán idehozza a gyermekeit is,
akikért ő maga akar elmenni. Többször is bocsánatot kért azért a
zűrzavarért, amit Segelfossban okozott, remélte, hogy nemsokára véget ér
a munka rosszabbik része, sok ember dolgozik. Aztán majd újra élvezhetik
Segelfossban a nyugalmat és békességet, mondta végül.

A magunk részéről, feleli az öreg Coldvin, nem olyan veszedelmes a
dolog, hiszen hamarosan elutazunk, de ki kell jelentenem, teszi hozzá
mosolyogva, hogy nem irígylem azokat, akiknek itt kell maradniok.

A felesége igyekszik enyhíteni a szavain:

És ön mindezt ilyen rövid idő alatt mozgásba hozta! Rengeteg munkás jött
ide és sok hajórakományra való nyersanyag. Minden elképzelhető portéka.

Ezer okom van arra, hogy köszönetet mondjak a hadnagy úrnak és neje
őnagyságának, felelte Holmengraa. Hetekkel ezelőtt már ígéretet tettek
és ezzel alkalmat adtak, hogy mindent előkészíthessek.

Hál Istennek, akkor az üzlet nem egészen Fredrik bűne! gondolták
bizonyosan az öregek; megkönnyebbültek, mintha nagy gondtól szabadultak
volna és az öreg Coldvin megkérdezte:

A második emeleti ablakainkból látjuk, hogy ön lebontatta a régi
templomot. Talán megvette? Ne értsen félre… teszi hozzá zavartan.

Nem értem félre, igen megvettem a templomot, feleli Holmengraa úr. Úgy
látszik, nagyszerű építőfa van benne, nehezebb a közönséges
fagerendánál. Az a szándékom, hogy házat építek belőle.

Coldevin emlékezik a régi templomra vonatkozó mesékre, hiszen azt az ő
korában építették, akkoriban nagy fatörzsek voltak északon; olyan
nagyok, hogy mindegyiket csak két ember tudta átölelni! különben Isten
őrizz, itt Segelfossban még ma is hatalmas fatörzsek vannak.

Kétségtelenül.

Szörnyű nagyok, talán mérföldnyi területeken is. Nem hiszed, hogy
mérföldnyi területeken, Charlotte?

És a legpompásabb cserjés; a kis Willatz valamikor gazdag ember lesz.
Mit is akartam mondani. Holmengraa úr: ablakainkból azt látjuk, hogy
lent a tengernél is dolgoznak, talán azok is az ön munkásai?

Igen, vakolnak. Rakodópartot építenek le a parti fövényig.

Persze, hogy a vitorlások kiköthessenek.

Igen, meg a nagyobb járművek, hajók és teherszállító bárkák. Úgy
terveztem, hogy nagyobbszabású malmot építettek. Attól füg minden, hogy
győzöm-e.

No, aztán bérbe őrölne? Csakhogy az embereknek maguknak is van
kézimalmuk és azon őrölnek. Nekünk is van malmunk, működik, sőt többet
is őrölhetnék, mint most.

De Coldevin úr máshonnan hozatja a rozst, úgy-e?

Igen, Bergenből. Vitorlásokon hozatom. Aztán megőröljük a rozst, de a
finom lisztet készen vesszük. A mi malmunk nem tud finoman őrölni.

Én inkább az itteni rozsföldekről hozatnám a rozst.

Nem, mi nem tettük. A szüleim se tették. És a te szüleid, Charlotte?

Mi hajón kaptuk a rozst. A finom lisztet, daralisztet, meg a buzalisztet
is hajón.

No látja! mondja az öreg Coldevin és bólint.

Lehet, hogy az a jobb.

No, nem igaz? És ha ön most lisztet őröl, mit csináljanak az emberek a
kézimalmaikkal? Akkor tönkremennek a kézimalmok.

Csakhogy nincs mindenkinek kézimalma. Lisztre pedig mégis csak szükségük
van.

Akkor mi őrölünk nekik. Akinek nincs kézimalma, az nálunk őröltet,
nálunk, akiknek van. Igy teszünk mi. Igy cselekdtek apáink is.

Úgy gondoltam, hogy én a rozst már otthon a rozsföldeken veszem meg,
akkor nem kell másodkézbe kerülnie Bergenben és nem kell, hogy
megdráguljon.

Hát nem mindegy az? Akár közvetlenül veszi a rozsföldekről, akár pedig a
bergeniek szállítják önnek, nem ugyanannyiba kerül?

Én konkurálni akarok velük. Olcsóbban adom, Szükség esetén olcsóbb árat
ajánlok a bergenieknél.

No. Hja úgy, mondta Coldevin.

A bergeni szállítás is pénzbe kerül és ettől a költségtől mentesülnek az
emberek, ha itt szerzik be a lisztet.

Hiszen azt úgy se kell megfizetniük. Mi szállítjuk az őrölni valót a
magunk hajóin.

Hát nincs mindenkinek hajója?

Nem. De mi, akiknek van, magunkkal visszük a többiek portékáját is. Igy
teszünk mi és így cselekedtek apáink is.

Igen, bocsánat, mondja Holmengraa nevetve, hiszen így önöknek kerül
sokba a hazaszállítás.

No, csak minden olyan olcsó volna! feleli Coldevin. Talán ballaszttal
vigyem haza a hajókat? Halat vittek Bergenbe, de haza is kell jönniük,
hát akkor inkább ballasztot hozzanak magukkal áru helyett? Nem,
bocsásson meg, a vitorlások igazán nem jöhetnek haza ballaszttal.

Coldevinné csak ül és nézi az urát. Érdekes látvány volt az öregasszony
szeméből kiragyogó csodálat, a babona. Sem ő, sem az ura nem látta, azt,
hogy az élelmiszernek a földesúr hajóján való hazaszállítása a haldokló
korszakhoz tartozott.

*

Aztán hazautaznak Coldevinék.

Előbb azonban, a hadnagy tanácskozott konzul barátjával Willatz
iskoláztatásáról. Embernevelő iskolát, mondta a hadnagy. Tudást persze,
de főképen nevelést, olvasást, művelt viselkedést, szóval egy Holmsennek
való iskolát! Mi a véleménye Fredriknek Angliáról? Helyes, Harrowban van
olyan iskola, felelte a konzul, ismerte összeköttetései révén, Xavier
Moore szemmeltarthatná Willatzot. A konzul rögtön írt Xavier Moorenak és
előkészítette a dologra.

Fredrik Coldevin arról se feledkezett meg, hogy elutazása előtt még
utólszor el ne tréfálkozzék Salvesen kisasszonnyal, a házvezetőnővel.

No, de mennyire megijesztett, konzul úr, hát maga itt áll? mondja a
kisasszony az éléskamra ablakán át.

Csak itt álltam és magát néztem egy kicsit. Merem mondani, hogy ezt
egyetlenegy férfi sem állhatta volna meg.

Haha, már megint kezdi!

El kell utaznom, elérkezett az utolsó óra. Azért jöttem, hogy véget
vessek a dolognak.

Haha.

Ne nevessen. Lekicsinyli az érzéseimet, pedig nem érdemlik meg. De most
már nincs több mondanivalóm. Hogy maga néhány évvel ezelőtt eljegyezte
magát… azóta végem van. Most már el akarom intézni a dolgot, csak előbb
hadd kérjek magától tanácsot a mód tekintatébe. A kloroformot jónak
találja?

Nem, azt hiszem maga bolond konzul úr! Hahaha, annyira megnevettet, hogy
azt se tudom, fiú vagyok-e, vagy lány, mondja Salvesen kisasszony és
igazgat magán.

Ha ilyen pillanatban nevet, az két dolgot jelenthet: vagy egyszerűen
szívből nevet, ami lealacsonyítaná, vagy pedig azért nevet, hogy ne
sírjon.

Igen, mondja Salvesen kisasszony, azért nevetek, hogy ne sírjak.

Köszönöm! kiáltja a konzul. Ezt reméltem is, mikor megmondtam, hogy
véget akarok vetni a dolognak. Nem a legjobb befejezés, nem is a
legcsodálatosabb, de a körülményekhez képest a leghasznosabb. Tehát
ebben a percben mégis megmozdul magában valami, köszönöm a szívének, a
keserűségem enyhült, most már leülhetek és élvezhetem emlékeimet.

Ó szegényke, milyen jövő vár magára!

Az a reménységem, hogy a túlvilágon valamivel jobb dolgom lesz.

Haha! mondja a kisasszony akaratlanul nevetve. Ne mondjon ilyen tréfás
dolgokat.

Ha majd ezen a világon ezerhárom ágyam közül a legutolsóban fekszem,
magára fogok gondolni. Kételkedik-e abban, hogy sohase felejtem el?

Nem én.

És maga mivel viszonozza ezt?

Beülök ide az éléskamrába és jajgatni fogok egész éjszaka… Vagy talán
nappal fog megtörténni?

Éjszaka, valamelyik fekete éjszakán.

Kellemetlen, mert akkor csak nem ébreszthetek fel senkit.

Asszony, asszony, haldokló lélekkel tréfálkozol! Salvesen kisasszony
nyújtson kezet nekem.

Istenem, nem tudom… várjon csak!

A kisasszony alaposan megtörli a kezét.

Köszönöm. És Isten vele, Salvesen kisasszony, éljen boldogul. Ez a
kívánságom.

Isten vele, konzul úr, köszönöm az idén tett szívességeit.

A konzul elindul, de hamarosan visszafordul.

Igaz is, találkoztam egy emberrel a hajón, mikor észak felé jöttünk…

A pappal?… Azt már elmondta.

Pap? Nem, lehetetlen.

Valami papról mesélt nekem.

Lehetséges, hogy pap lett volna. Én meséltem magának valamit? Nem
emlékszem.

A papról, meg a három fiáról.

Nem, azt a históriát nem én mondtam el. Talán a vőlegényétől hallotta,
ha jól sejtem, valami rémes történet lehet. Három fiú, tehát három
fattyú?

Nem, az Istenért konzul úr, ne nevettessen meg ilyesmivel! jajgat
Salvesen kisasszony.

Ó, maguk nők hogy játszanak velünk férfiakkal! mondja a konzul.
Találkoztam egy emberrel a hajón, akinek szintén volt erről mit mesélni.
Neki volt a legszenvedőbb, a legbánatosabb arca, amit valaha láttam, ó,
képzelheti, hogy milyen volt. Asszony tette tönkre. Hogy hogyan? Nos,
aszongya, folyton hazudott nekem, azt mondta, hogy én vagyok az
egyetlen. Végül aztán kiderült, hogy én csak egy másiknak az utódja
vagyok, aszongya. Én, Fredrik Coldevin, olyan kíméletesen feleltem,
amenyire csak tudtam: akkor sokat kellett szenvedni, úgy-e? Ó igen,
aszongya, rettentően szenvedtem. Csak az vigasztalt, aszongya, hogy egy
harmadiknak az elődje vagyok. No de ilyet, mondom én, Fredrik Coldevin,
hát az a nő szerelmi korcsma volt? Korcsma? aszongya és gondolkozik. A
lebúj szót alkalmaznám inkább, aszongya. Valamennyien szerettük és
valamennyiünknek szállást adott.

Ezzel a konzul indulni készült.

Jó, hogy már megy, mondja Salvesen kisasszony, különben nem tudnám, hogy
mit csináljak. Hahaha, igazán rémes, mondta.

Nono.

Igen, nyíltan kimondom. Az embernek mindig félnie kell, ha maga valamit
el akar mondani, konzul úr.

Hát a vőlegénye?

A vőlegényem?

Gondoljon a háromgyerekes papra.

Hahaha, töbet már igazán nem beszélek magával.

Isten vele Salvesen kisasszony.

Isten vele. A viszontlátásra jövő évben!

*

Az élet egyhangú és unalmas Segelfossban? Most már nem. Az már régen
volt. Holmengraa mindent megváltoztatott. Mind ez a sok ember, a lovak,
a kőművesek éneke, a robbanások zaja, a hajósok dala… mindez zavarón és
kellemetlenül hatott a holmseni birtokra. Hát a városokban – gondolta
bizonyára a hadnagy a maga vigasztalására, nem lehet-e az ember előkelő
nagy lárma közepette is? Ime, az ő emberei és lovai nyüzsögnek most a
földeken, szénakaszálás van és aratás. Azelőtt büszke sereg volt ez,
Martin béres vezetésével, most úgy szólván teljesen eltűnnek az idegenek
hatalmas tömegében.

De ez is valami?

Coldevinék elutazását követő napon a hadnagy találkozik Daverdanával és
ezt mondja neki:

Befejezzük a felolvasó estéket. Többet nem olvasunk.

Daverdanának elsápad az arca, megijed és dadogni kezd:

Tegnap este se feledkeztem meg róla; de a nagyságos asszony elküldött a
cipőkért.

Megelégedés szélesedik a hadnagy arcára, mikor így felel:

Én küldettelek. Egyelőre nem olvasunk többet.

Mikor a hadnagy továbbindult, Daverdana így szól:

Elmenjek?

Nem, feleli a férfi. Elmenni? Ügyes lány vagy, a kisasszony hasznodat
veheti.

A hadnagy jó szavának nagy értéke volt, Daverdana elpirul örömében és
belenyugszik a parancsba.

A hadnagy továbbmegy. Most aránylag minden elviselhető volt neki, sok
pénze volt, egész kis vagyont küldött Trondhjembe kamatozni, most
szabadabban mozoghatott s a gyűrűt nem húzta olyan gyakran a balkezére,
mint azelőtt. Most már elutazhatik Adelheid a szülőföldjére, mire vár
még?

Ó, tulajdonképpen nem is látta olyan szívesen, hogy Adelheid elutazik,
mindig kevésbé szeretetreméltóan és büszkébben jött meg hazulról, Isten
tudja mért; a hadnagy különben maga rég megszakított minden
összeköttetést feleségének családjával. Adelheidnek részben megvolt a
mentsége. Nem tábornok-e az ő apja, akit a sors ezredesi rangban
állított meg csak az által, hogy nem volt többé Hannover? És nem annak
az ezredesnek a lánya-e, aki őt elevenen eltemette Norvégiában, itt
északon, ahol halott minden?

Azt gondoltam, mondja a hadnagy a feleségének… Willatz csak kószál
idehaza, már kezd udvariatlan szavakat felszedni és káromkodni, remélem
belátja, hogy el kell küldenünk valahova?

Szeretném tudni, hogy ezeket az új szavakat nem Daverdanától, vagy az
öccsétől tanulja-e? feleli az asszony. Igazán nem tudom.

Daverdanától? mondja a hadnagy ismét elégedetten. Á propos, a
házvezetőnő szabadon rendelkezhetik Daverdanával.

Ne szolgálja ki magát többé?

Nem. Hozzányúlt az ábécéhez.

Micsoda ábécéhez?

A gyerekéhez. Talán már nem emlékszik rá, de eltettem még Willatz
kicsikorából, ott lóg a szobámban és gyakran nézegetem. Nagy,
keménypapírra ragasztott ábécé, ahhoz nyúlt hozzá.

Először apró mosoly húzódott az asszony arcára és a hadnagy is vele
mosolygott, annyira elégedett volt.

Furcsa bogaram, mondta, ha Willatz elutazik, majd kérek emlékül néhány
apróságot. Arra gondoltam, hogy ha maga most Hannoverbe készül, akkor
magával vihetné a fiút.

Hát hova küldi Willatzot?

Maga túlságosan német ugyan… feleli próbálkozva a hadnagy, de… nem
gondolja, hogy Anglia lenne talán a legjobb? Harrow, ahol Fredriknek
vannak összeköttetései, persze Angliában.

Én pedig Hannoverbe utazzam?

Sajnos, kerülővel, Harrow-n át. De ha szép az idő, akkor ez az út csak
jól eshetik magának, kellemes felfrissülést jelenthet. Magával kell
vinnie cselédeit is.

Hirtelen mintha felébredt volna az asszonyban a gyanu, fel és alá
járkált a szobában, majd megállt az ablaknál és kinézett. Végül
mosolygott, de ez nem volt igazi mosoly.

Mit gondol?

Jól van, felelte az asszony.

Azonban, úgy látszik, mégse tetszik a dolog.

Feltételenül el kell utaznia Willatznak?

Egész idő alatt a parasztok kunyhói közt csatangol, amikor pedig
hazajön, örökösen zongorázik.

Hát nem szánhatná rá magát, hogy házitanítót fogadjon mellé?

Ha más mód nincs…

Nem utazom Hannoverbe.

Szünet.

Nem, nem, felelte a férfi.

Az asszony feléje fordul és így szól:

Ahá! Most már kezdem érteni!

Mit? A hadnagyot bosszantja a felesége gúnyos viselkedése; hát nem úgy
állt most előtte, mint a megtestesült előzékenység? Ki akarta oktatni az
értelmetlensége miatt, de jól tudta, hogy ez teljesen kárbaveszett dolog
lenne, és ezért hallgatott.

Gazda nélkül csinálta a számadást, mondta az asszony. Milyen alattomos
és ravasz dolog ez magától.

Miket beszél!

Igen, ezt gondolom.

Most már alattomos, meg ravasz vagyok? Ha maga örökké felsorolja a
hibáimat, azzal még nem leszek jobb. A hibáim… ó, már egészen megszűnt
az érdeklődésem irántuk.

És meg kell mondanom, feleli az asszony, hogy valamikor réges-régen nem
is hittem volna ezt magáról.

Ezt kár volt mondania, legalább is nem volt okos dolog. Nem látja, hogy
ezzel árnyékot vet a saját ítélőképességére?

Ugyan, ostobaság, akkor gyerek voltam.

Gyerek? Jól emlékszik?

Gyerek voltam.

No most már teljes erővel dúlt a háború és az asszonynak esze ágában sem
volt kímélni őt, hanem erősen ágyúzott, sőt jókedvvel folytatta a
tüzelést. Magasan a homlokára húzta szemöldökét és oldalról sandított az
urára, félig lehúnyt szemmel… Ó milyen csípős kedvében volt most.

Azzal akart megnyugtatni, hogy felmenti azt a lányt a személye
kiszolgálása alól. De én mégis utazzam el. Köszönöm.

A hadnagy kétségkívül sok furcsaságot hallott a feleségétől, de ennél
kellemesebb, sőt nyíltan szólva örvendetesebb dolgot még alig. Azon
volt, hogy közeledik az asszonyhoz és mond neki valamit, biztosítja
valamiről, Isten tudja miről; de ezt Adelheid nem várta tőle és őt sem
várta meg.

Köszönöm! mondta és kiment.

No hiszen még kicsikarhatta volna azt, hogy szóbaálljon vele, azt
mondhatta volna neki: egyáltalában nem akartam megnyugtatni, nem is
képzeltem, hogy e tekintetben megnyugtatásra van szüksége. Egész nap
nyomon követte, de az asszony irgalmatlan volt, elkerülte, végül kiment
Holmengraa munkásaihoz és azokat nézte. Vacsoránál sem mondhatott neki
semmit, mert ott volt Holmengraa, amikor pedig az asszony visszavonult
éjszakára, már késő volt. Bizony jobban kellett volna sietnie.

Este kiment a hadnagy. Az asszony ablaka szokás szerint nyitva volt,
hallotta felesége lépteit odabenn és hirtelen sugallatra felszólt:

Bezárta már az ajtaját, Adelheid? csak azt akartam…

Igen. Már lefeküdtem, felelte az asszony.

*

Reggel a hadnagy ismét kilovagolt. Coldevinék látogatásai alatt abba
kellett hagyni a lovaglásait és most jól esett megint nyeregben ülni és
onnan nézni végig a tengeren és szárazföldön. No Ráró, eleget pihentél,
bizsereghet a véred!

A hadnagy lefelé üget a főúton, pompásan megy, apró tánclépésben.
Hallja, amint nem messze tőle azt kiáltják: vigyázat! A hadnagy tovább
lovagol, nem olyan ember, aki megáll útközben, egyáltalában, ki merhet
utána kiáltani!

Hirtelen hatalmas csattanás hallatszik.

A következő pillanat csupa katasztrófa, a ló megbokrosodik,
felágaskodik, félreszökken, kibillenti lovasát az egyensúlyából, a
hadnagy lógva marad az egyik oldalon, a ló az út felé vágtat, a föld
dübörög a patái alatt, egyre messzebbre jut, házak és tanyák előtt
száguld el, már látni se lehet, lovasa mindjobban az oldalára fordul, a
nyereg lecsúszik, még csak néhány pillanat… és akkor!

Drága pillanat ez. A lovas egyik lába a ló hátán van, a másik a hasa
alatt, olyan mereven lóg, mint valami rúd, száguldás közben egészen a ló
oldalára kerül… Aztán felcsap a kezével a ló nyaka felé, a sörényéhez,
az acélos marok felnyúl a levegőbe és megkapaszkodik. Ugyanebben a
pillanatban a nyereg egészen a ló alá csúszik és Ráró megbénul, a
következő ugrás már sántítás, amely botlással végződik.

De még ez se elég! A ló felveti a szügyét, újra leesik, föltápászkodik,
megint elesik, prüszköl, reszkető nyakát a levegőbe hányja. A hadnagynak
végül sikerül kiszabadítania eltemetett lábát és előrenyúlhat az állat
fejéig, aztán lecsatolja a nyerget és talpraállítja a lovát.

Hazafelé megint nyeregben ült és szokás szerint lépésben üget.
Találkozik emberekkel, akik feléje rohannak, a saját legénye, Martin,
idegen munkások és munkavezetők, valamennyien, maga Holmengraa is, és
önmagában keresi a hibát: ezek a robbanások, ez a borzasztó robbantás!
Igazán nem történt semmi baja? És a lónak?

A hadnagy látja, amint felesége lesiet a kastély irányából, elébe akar
lovagolni, hogy megrövidítse az útját, ezért nem áll meg az aggódó
emberek mellett, hanem csak kurtán felel nekik.

Megbokrosodott a lova? Hogyan… Leesett? kérdi az asszony lihegve.
Megütötte magát?

Nem estem le, feleli az ura.

Igazán nem? Hogyan történt? Hátha szerencsétlenség történt volna? És nem
ütötte meg magát?

Nem ütöttem meg magam, feleli a férfi.

Ó, hallotta az asszony hangján, hogy nyílván örül, amiért az ura életben
van, de bizonyosan arra gondol, hogy nem lovagolt elég óvatosan, nem
ügetett eléggé lépésben, úgy amint szokta!

És a ló? kérdezte az asszony. Azt hallom megijedt a robbantástól. Nem
értem, nem fogta elég erősen a kantárt? Hiszen a robbanás egyszerű
dolog.

Persze, egyszerű dolog.

Úgy-e, a robbantás az semmi? Csak persze jól meg kell ülni a lovat. Maga
pedig régi lovas.

Á propos, mondja a hadnagy, mintha egészen más dolog jutna az eszébe,
mint amiről beszélnek, maga most vigyázzon egyideig, ne lovagoljon a
robbantó helyek közelében, gyakran megismétlődnek a csattanások. A
dinamitrobbantást értem.

Én nem félek a robbantásoktól, feleli az asszony. Még csak az kellene!
Megveregette a hadnagy lovát és annak mondta: Milyen buta vagy! Mi
lenne, ha háborúban volnál és nem tudnád elviselni a dörrenéseket!

Megmondom azt is, mondja a hadnagy, hogy mához egy hétre Willatz meg én
Angliába utazunk. Gondoskodjék róla, hogy addig rendben legyen a gyerek
holmija.

Nem volt oka arra, hogy nagy hűhót csináljon Adelheiddel, nem volt rá
szükség, meg nem is kívánta.

Este beült a szobájába és patience-ot rakott, mint valami öreg hölgy.
Daverdana már nem olvasott fel neki többé, tehát ezt pótolnia kellett
valamivel, patience-szal, valami kézijátékkal, ártatlan női
foglalatossággal. Reggel megint kilovagolt, várt egy vagy két durranást,
de csönd fogadta, hallotta, hogy a kőművesek énekelnek lent az új
rakodópart kövein, az volt az egész zaj. Ez pedig nem volt ínyére és
mikor ez néhány napon át így folytatódott, változatosságra vágyott.
Hiszen durrogattak egész nap, de mikor a hadnagy kilovagolt, egyszerre
minden elcsendesedett. Valaki biztosan őrt állt. És a legfurcsább az
volt, hogy már akkor kezdődött a csönd, amikor ő parancsot adott a
nyergelésre, nem pedig akkor, amikor már lefelé lovagolt a dombon. Hogy
lehessen ezt megérteni?

Egy délelőtt nyitott ablakában áll és látja, amint az aknamunkások
fúrnak odalent. Látja, amint egyre mélyebbre fúrnak, egyre hosszabb
fúrókat alkalmaznak, végül teljesen elkészülnek. Szándékosan rakosgatott
odahaza, hogy éppen ezt a nagy robbanást hallja közelről, most aztán
parancsot ad, hogy nyergeljék meg a lovát. Eközben a munka továbbfolyik,
a lyukat bővítik és ezalatt az emberek folyton a kastély felé figyelnek,
végül egyikük a karjával int a többinek. Nyilván telegráfnak kell lennie
itt valahol, a hadnagy kihajol az ablakon és végigkutatja a házat. Mi
az? Adelheid egyik ablakában egy kendő, fehér zsebkendő lóg. A napon
lóg, talán szárítás végett, a szél csöndben lengeti.

A hadnagy kimegy, alaposan megvizsgálja a nyerget, a kantárt, a
nyeregszíjat egy lyukkal szorosabbra csatolja, aztán felül a lóra.
Útközben még egyszer felnéz a zsebkendőre, az még mindig ott lóg.
Adelheid talán megállapodott Holmengraaval abban, hogy az ura, Willatz
Holmsen lóra ülhessen és kíméljék meg a robbanások zajától. Talán mert
fél attól, ami esetleg gyorsabb, mint lépésben való lovaglás?

A hadnagy lefelé lovagol az úton, észreveszi, hogy minden készen van a
robbantásra, de az emberek most egyszerre mással foglalatoskodnak.
Egyenesen hozzájuk üget és kiadja a parancsot:

Tűz!

Ó, a hadnagy úrral egyáltalán nem lehet packázni! A munkások közelednek
az aknához, odasiet a munkavezető és megkérdi:

Robbantsanak?

Igen.

Azt gondoltuk, hogy… a ló nem tűri a durranást.

Majd hozzászokik.

Mereven és makacsul ül a hadnagy a nyeregben és tudja, hogy ez ostoba
módja annak, hogy az ember hozzászoktassa a lovát a lövés zajához; de
mégis ott marad.

Vigyázat! kiáltják a mukások.

Igen, de a hadnagy úrnak semmiesetre se szabad itt maradnia, mondja a
munkavezető.

Hiszen maga is itt van.

Az más, én el tudok szaladni.

Talán mi is tudunk, feleli a hadnagy mosolyogva.

Meggyujtják a kanócot és a munkások védelembe helyezkednek.

A ló a füst felé szimatol és nyugtalankodik. Sejti, hogy történni fog
valami, a hadnagy az ostorral csillapítgatja és beszél hozzá. Ennyi néző
előtt talán nyugodtabbnak igyekszik látszani, mint amilyen valósággal,
csak annyit lehet észrevenni, hogy sarkantyúját a ló hasának szorítja,
mintha ez meg tudná menteni. Aztán újra meg újra símogatja és beszél
hozzá.

De még nem fejezte be, mikor felcsattan a robbanás. A következő pillanat
olyan volt, mint az élmények villáma: a ló felpattant a földről,
félrevetette magát és hatalmas ugrásokkal rohant tova a köves talajon.
Ez alkalommal azonban a lovas úgy ült rajta, mintha sohasem akarna
lekerülni róla. Hiába fickándozott az állat, most már jobban ment,
keményen száguldott az út felé, de szabályszerűen, fékezetten; mikor a
nagy út sarkához értek, magától lassította járását, egyre jobban és
teljes épségben jutottak fel az útra. Aztán elvágtatott jobbra a falu
felé és eltűnt a porfelhőben.

*

Vasárnap van.

A kis Willatz végigjárja a parasztházakat és elbúcsuzik pajtásaitól,
ezalatt persze learat minden tiszteletet és nagyrabecsülést, hiszen
Angolországba megy, ki a nagyvilágba és nem tér többé vissza. Szegény
Gottfred bizonyosan nem tartozott a mindennapi társaságához, de róla se
feledkezik meg, két apróságot ad neki, aminek a szegény Gottfred évek
multával majd hasznát veheti: egy kakast, amin sípolni lehet, aztán meg
Adelheid nagyságos asszony egyik fésüjét, melynek hiányzik néhány foga.

Aztán Lars Manuelsenék házába megy. Kereken járó lovat visz Juliusnak,
meg egy dobozt tele különböző ritkasággal. Julius belenéz a dobozba és
így szól:

A kakas nincs itt?

Gottfred kapta a kakast.

Ő kapta? Akkor biztosan ő kapta a festékesdobozt is?

Nem, azt a papának adtam. Ő kérte el tőlem.

Miket kérdezel te? mondja Julius anyja. És még csak meg se köszönöd,
amit kaptál! Mondtam már sokszor és most is mondom, az vagy, ami voltál:
ostoba.

Julius megköszöni az ajándékot, Willatz pedig szégyenli magát, hogy
olyan csekély ajándékok.

Erre Julius anyja levesz a tetőgerendáról egy levelet és arra kéri
Willatzot, hogy olvassa fel, tőle jött, Larstól, aki a szemináriumban
van. Az öreg Lars Manuelsen ott fekszik az ágyon és alszik, hiszen
vasárnap van, de a felesége őt is felébreszti, mert most végre
meghallja, hogy mit ír a fia.

Kedves szüleim! kezdi Willatz.

Mikor írta? kérdi Lars.

Willatz elolvassa a dátumot.

No. Akkor egy hónapig volt úton.

Most már egy egész hete fekszik fent a gerendán, mondja az asszony.

A levél a Tromsöbe való útról szól, meg a városról, aztán az ottani
életről, a házakról, a kikötőben levő hajókról, az uccákon nyüzsgő
sokezer emberről, hosszú levél volt, olvasható iskolai írással. Ami az
ennivalót illeti, mindennap kap enni, csak kevés a vasajkenyér, mert a
többi szeminarista mindig elveszi tőle, ez pedig bűn; de ő, „a fiatok“
bízik az Úrban.

No, csak én lennék ott! jegyzi meg Lars az ágyból.

Mit tennél akkor? kérdi az asszony.

Nem hallod, hogy agyonéheztetik?

Aztán a levél a tanulásról szól, hogy rettentő sok könyv van, minden
fajtájú, meg hogy a tanterem nagyobb, mint az itthoni templom, azonkívül
pedig van egy ház, ahol csak ugrálnak, meg játszanak a test gyakorlása
kedvéért. Egyébként minden jól megy, „fiatoknak“ szilárd a hite, amit
senkise vehet el tőle. Végül szívélyesen üdvözöl mindenkit odahaza,
különösen pedig Daverdanát, aki a hadnagyéknál szolgál.

Mikor Willatz hazafelé indul, Julius kikíséri, ennek a kettőnek sok a
beszélnivalója egymással, de Willatz szomorú, nyomott hangulatban van.

Aztán írj nekem, mondja Julius.

Igen, csakhogy nem tudod elolvasni.

Dehogy nem, ha nyomtatott betűkkel írod.

Willatz megígéri ezt.

Igen, de aztán igazán tedd meg.

Milyen rongyos labda fekszik ott? kérdi Willatz.

Labda? Persze, az amit mi vesztettünk el. Megint mentem és megkerestem,
de addigra elrohadt. Nézd csak meg, milyen rohadt volt.




10.

Igy múlik el az ősz.

Holmengraa alaposan megdolgoztatja az embereit és tető alá hozza a
házát, most már csak az asztalosok, meg a mázolók dolgoznak a nagy
épületben. Ugyancsak elkészült a rakodópart lent a tengernél és most
hatalmas raktárépületet akarnak berendezni, még mindig fúrnak,
robbantanak; mindennap egy gránittömb esik áldozatul.

De nehéz a sok munkásnak elegendő élelmiszert szerezni és egy napon,
mikor a hadnagy már visszatért Angliából, Holmengraa felkeresi és
udvariasan, barátságosan megkérdezi, nincs-e kifogása az ellen, ha egy
kereskedő szatócsüzletet nyit odalent a tengernél. Neki nagyon a szívén
fekszik az, hogy egy ilyen szatócsüzlet kerüljön ide, ötven munkása
hetenként hosszú utat kénytelen megtenni ennivalóért, dohányért, kávéért
és ruhaféléért; ezzel sok idő megy veszendőbe és néhánya legtöbbször
részegen kerül vissza az ilyen utakról.

A hadnagy szívesebben látta volna, ha ez a sok idegen végleg itthagyja
Segefoss-t, de Holmengraanak olyan sajátságos ellenállhatatlan modora
volt, amellyel mindent el tudott érni és a hadnagy már szinte megszokta,
hogy minden kívánságára igent kell mondania.

Ha már most, felelte, az ön építkezése befejeződött, és a munkásai
elutaztak, akkor miből él meg az a kereskedő?

Bizonyosan úgy lesz, mondta Holmengraa, hogy akkor kevesebb árura lesz
szükség, erre gondoltam is. Viszont én még hosszú ideig akarok itt
építeni, ugyanezzel a munkáslétszámmal.

Hát most mit akar építeni?

Malomüzemet, mint már említettem a hadnagy úrnak.

És aztán?

Utat a malomhoz.

Tehát ez az első. Azonkívül?

Azonkívül sok emberre lesz szükségem üzemeim megindításához és
folytatásához. Azok pedig családos emberek lesznek és végül többen
maradnak itt, mintsem hittük volna.

Utóvégre még várost alapít itt, mondja a hadnagy.

Igaz, hogy meglehetős nyugtalanságot okoztam az ön birtokán, de várost
mégse hozok a nyakára. Egyébként nem vette még észre hadnagy úr, hogy ez
a hely milyen alkalmas nagy forgalomra és tevékenységre? Tiszta part, jó
kikötő, nagy fák az erdőben, folyó, vízesés, sűrű lakosságú környék,
szántóföldek, rétek, óriási legelők…

Mindezt a nagyapámnak kellett volna hallania, az nagyon vállalkozó kedvű
ember volt. Ami pedig a boltot illeti, hol állítaná fel azt?

A tengernél, az én kis telkemen.

A hadnagy felpillant:

Éntőlem kérdezi, hogy építhet-e a saját telkén?

Holmengraa udvariasan meghajol és így felel:

Őszintén szólva, nem mertem csakúgy egyszerűen… Azonkívül pedig nem
tudtam, nincs-e önnek kifogása a tervem ellen, mert ha van, akkor az
bizonyosan olyan alapos kifogás, hogy el kellene ejtenem a tervet.

Nincs kifogásom ellene.

Köszönöm.

És… most jut eszembe… hiszen ön nagy raktárt akar építeni odalent, így
szüksége lehet arra a helyre, a boltot tehát felállíthatja mellette, az
én telkemen. Hiszen úgy sincs más odalent, csak kavics.

Hálás vagyok, amiért így intézte el a dolgot, hadnagy úr. Évi járulékot
ajánlanánk fel a telekért. Különben is nagyon előrelátó ötlet, hogy
házakat építtet a birtoka peremén…

Tetszik önnek itt? Javult-e az egészsége?

Ezer köszönet. Ez a nyár valóságos áldás volt nekem.

Ennek nagyon örülök, mondja a hadnagy…

Holmengraa mindent elintézett, bőkezüen és megértően járt el, kő- és
faépületeket építtetett. Bizony most már nem hordta a prémet és vastag
hasat se kellett magára kötnie ahhoz, hogy imponáljon. Sőt. Most már az
aranyláncot is szégyelte, ha Holmsenék asztalánál ült, rágombolta a
kabátját. Nem, most a teli pénzszekrényével keltett tiszteletet szombat
esténként, mikor a béreket fizette. Voltak, akik már nyíltan elismerték
hogy derék ember és ez még jobban növelte tekintélyét.

És múlik az idő, a bolt, és előtte a hajóhíd elkészült és a kereskedő
megérkezett árujával. Egy partmenti paraszt volt az, Pernek hívták és P.
Jensennek írta magát, ha volt valaki, aki írt helyette, mert ő maga nem
értett a betűvetéshez. Tudatlan, együgyű ember volt, egy tekintetben
azonban kiváló; abban a gondosságban, amellyel egyik rézshillinget a
másik után kaparta össze és tartotta kézben. Kielégített minden igényt,
óvatosan kereskedett, csak olyan árut tartott, amit a munkások
használtak, egyáltalában nem ugrott magasabbra, mint ahonnan megint
talpraeshetett. „Boltos Per“-nek nevezték az emberek; vastag, vörös
fickó volt, közönséges parasztarcú és villámgyors tekintetű. Háziszövésű
ruhát viselt, a külseje egyszerű volt, de mindenkit távoltartott
magától, még a feleségét meg a gyerekeit is, csak egy dolog érdekelte az
életben, a rézshillingek, a kereset. Ez volt az életfelfogása, a hite,
ez foglalta le minden gondolatát és még mikor a rőföt, vagy a mérleget
használta, akkor is megeshetett olykor, hogy ujjaival egy kis előnyt
szerzett magának. Gyereket nem szívesen küldtek a boltjába és ha nem
lehetett elkerülni, előre figyelmeztették a kicsinyeket, hogy a szemüket
tartsák nyitva.

Holmengraa Ytterleiából hozta magával ezt az embert, mert feleségének
távoli rokona volt. Holmeengraa különben csak a helyet jelölte ki neki,
egyébként semmi köze se volt a boltjához vagy az üzletéhez; a
szatócsüzletek nem tartoztak ő rá.

Azt hallom, Per, mondta Holmengraa, hogy az emberek nem igen bíznak
benned.

Nem? mondta Per.

Nem. Nagyon meg kell nézni az ujjaidat, ha eleget akarnak kapni a
pénzükért és panaszkodnak a rőfödre.

Itt a rőf! mondta Per.

Holmengraa megvizsgálta, aztán megint letette és így szólt:

Az emberek panaszkodnak a felügyelőknél. A sagvikai Bertelnek van egy
fia, Gottfred a neve.

Az mindennap erre kószál.

Bertel hozzád küldte kávéért. A zsebkendőjébe kapta a kávét és úgy ment
haza. Igaz ez?

Igen, negyedfont kávét.

De Bertelnek megint ide kellett jönnie és utána kellett méretnie a
kávét.

Úgy van, amint mondom, feleli Per, miért nem vesznek félfont kávét
negyedfont helyett.

De a negyednek nem szabad kevesebbnek lennie negyedfontnál.

De hát mennyi kávé lehet egy negyedfontban? nem tudná megmondani, kérdi
Per. Hiszen negyedfont kávéról beszélni se érdemes, ha zsebkendőbe
kerül, alig nagyobb a szememnél.

Túlkevés kávét kapott, szűken mérted.

Az is lehet, hogy lyukas volt a zsebkendője. Mit tudom én. Adtam még rá
egy kicsit, de csak saját jószántamból.

Holmengraa ezt mondta:

Ne adj okot az embereknek arra, hogy panaszuk legyen rád, Per.

Később is gyakran megismétlődött, hogy Holmengraanak kérdőre kellett
vonni a boltost, de ez keveset használt, a derék boltos Pernek nagyon
nehéz volt megváltoznia és az emberek sohase tudtak megbízni benne.
Egyébként ő volt az egyetlen, akihez menni lehetett és ha az ember jól
vigyázott és nyitva tartotta a szemét, mégis egészen jól lehetett
vásárolni nála. Ó, ez a kómikus, ostoba boltos Per bizonyosan azt hitte,
ezer évig él, azért volt olyan kapzsi, hogy semmisem volt elég neki.

Ajánlatot kaptam egy P. Jensen nevű egyéntől, aki odalent a tengernél
szatócsüzletet folytat, mondta a hadnagy Holmengraanak.

Milyen mérföldes távolságra volt tőle egy P. Jensen, milyen pompásan
értett ahhoz, hogy egy P. Jensent semmiségnek tüntesse fel. Ez nem
ártott, ellenkezőleg ez volt az egyedüli helyes mód, különösen, mert
Adelheid is jelen volt és hallgatta.

A boltos Per, felelte Holmengraa. Önhöz fordult?… Holmengraa a
legnagyobb mértékben csodálkozott.

Irásban. Tánctermet akar nyitni, táncbódét, vagy ilyesmit.

Nahát az a boltos Per! tört ki Holmengraa és a fejét rázta.

Igy valami mellékkeresethez juthatna, ameddig sok a munkás, írja.

Hm. A hadnagy úr persze nem…

Nem, csakugyan nem válaszoltam neki, mondja a hadnagy és olyan
közömbösen mosolyog, mintha egy P. Jensen nem lenne több holmi légynél.

Persze, hogy nem. Ha megengedi, majd megmosom a fejét annak a jó boltos
Pernek. Ó, bizonyosan nagy bakot lőttem, mikor ezt az embert idehoztam.
Úgy áll a dolog, hogy feleségül vette egyik rokonomat, távoli rokonomat,
valami féltestvért, vagy micsodát. Különben eszemágába se jutott volna
őt választani. De most igyekeznem kell megszabadulni ettől az embertől.

A hadnagy nagyon közömbösen hallgatta ezt, talán nem is hallotta, csak
ült a vacsoránál, befejezte az evést, gondolkozott, és néha pislantott a
szemével.

Adelheid asszony udvariasságból megkérdezi.

Van neki családja?

Igen, meglehetősen nagy családja van, fiai, meg lányai.

És talán nincs jó vagyoni viszonyok közt?

Sőt, egészen jómódú ember.

Étkezés után a hadnagy felmegy a szobájába.

Ó, a kis Willatz, a vadóc, már nincs itt, és senkise jön most hozzá
furcsa gyerekkérdésekkel, senkise énekel. A zongora hallgat a szobában.

De Willatznak jól megy sora Angliában, finom és jó dolgokat tanul, azt
írja, hogy már megtanult úszni, bokszolni, és hogy iskolába jár.
Willatznak ezek a levelei voltak az apja öröme, azelőtt sohase várta
olyan izgatottan a postát, mint most. Willatzcal elutazás előtt
megállapodtak abban, hogy a leveleket mindig az édesanyjának címezi,
hogy az olvashassa először s az asszonyban mindannyiszor volt annyi
jóság, hogy először azt a levelet bontotta fel és felolvasta az urának,
aki hálás volt neki ezért.

S hogy ne fárassza mindig, egyszer a házvezetőnővel küldte fel az összes
leveleket a nagyságos asszonynak, de Adelheid azonnal érte küldött:

Nem vette észre, hogy Willatztól is van levele közte.

Igen, Willatztól, köszönöm.

A fiú arról írt, hogy tanul angolul is, már olvasni is tud, pedig sok
közte az idegen szó és mindent latin betűkkel nyomtatnak. Néha-néha
hazavágyódik a kedves mamája után, mert bizony az angol nyelvben
negyvenezer szó van és ő attól fél, hogy ezeket sohase fogja megtanulni.
Itt Angliában nincs hó, mégis hideg van és fagy, ő pedig nyitott
ablaknál alszik, hogy megedződjék. Kapott egy új tánctanítót, mert a
réginek kibicsaklott a lába, és Mr. Xavier Moore azt is mondja, hogy nem
volt elég finom. Végül, a mama adja át üdvözletét a papának és juttassa
eszébe, hogy milyen élvezetes volt az angliai utazás.

Ezer köszönet. Hm.

Mikor a hadnagy ki akart menni, az asszony visszatartotta s így szólt:

Most már másodszor emlékezteti magát az angliai útra.

Igen. Hiszen akkor sok újat, csodálatost látott.

Én pedig akkor nem akartam elmenni.

Sajnálja? kérdi az ura meghökkenve.

Igen, mondta az asszony és az ablakhoz ment.

Szünet.

Az asszony így folytatta:

Ha most megint arra kérném… ha arra kérném… nem bírom ki, idegen emberek
közt van egyedül. Ki az a Mr. Moore? kérdi az asszony és megfordul.

Efelől nyugodt lehet, de…

Az ablakot kinyitják éjszakára… és meg is bolondítják, ostobaság
negyvenezer szóra megtanítani, ezer is elég.

Azt hiszem, igaza van.

Hannoverbe nem szívesen mennék, de őhozzá igen. Mindennap megbántam,
amióta a gyerek távol van. Haza egyáltalán nem kívánkozom…

Ó, ha tél nem volna… kezdte a férfi.

Akkor megengedné, hogy elutazzam?

A legnagyobb örömmel. Illetőleg ne értsen félre, azt akarom ezzel
mondani, hogy magától értetődően, ha maga úgy kívánja…

Köszönöm, Willatz. Akkor utazom. Nagyon örülök.

Ó, most akár az ujja köré csavarhatta feleségét a hadnagy, a karjába
kaphatta volna, hogy kivigye a szobából, be a másikba, az asszony csak
belekapaszkodott volna, nem törődve azzal, ha az ura bele is üti az
ajtófélfába. A férfi talán kitörő érzéseket várt és lesben állt.

No, én csak itt állok és tartóztatom magát abban, hogy a többi levelét
elolvashassa, mondta a hadnagy, aztán meghajolt, hogy kimenjen.

Willatz!

Csak ki akarok menni, hogy rendbe hozzam a kocsit. Talán azonnal utazik?

Igen, köszönöm. De Willatz… mondta az asszony és közvetlenül eléje
lépett; most alázatos volt és lehajtotta a fejét. Amikor megint
felvetette a szemét és az ura arcába nézett, megértette, hogy milyen
hiábavaló minden és hogy már késő. Ebben a makacs, kemény koponyában
szilárd volt az elhatározás. Nem, semmi! mondta.

Most aztán az ura látott hozzá. Végre az ő kezében volt mindaz a
hatalom, amellyel éveken át az asszony rendelkezett. Most aztán ő látott
hozzá:

Nincs is semmi, Adelheid, semmi afféle többet.

Vajjon nem használta-e ki túlkorán a diadalát? Jobban kellett volna
ismerni Adelheidot, az asszony nem borult le előtte, és nem verte fejét
a földbe. Ellenkezőleg. Rögtön kiegyenesedett és a legnagyobb
önuralommal így szólt:

Afféle? Én csak egy bundáról akartam megkérdezni, egy kis bundáról
Willatz számára. Hogy szabad-e megvennem?

Szünet.

Persze, felelte a hadnagy, és köszönöm, hogy eszembe juttatta. Ha
Angliában az a divat, hogy a gyerekek is bundában járnak…

Nem, talán nem. Nem tudom. Különben mindegy.

Nincs kifogásom ellene. Érdeklődjék. Mindenesetre becsületére válik az
anyai gondosságának.

Úgy látszott, mintha az asszony szemében az egész utazás egyre
közömbösebbé vált volna. A csomagolás, a kocsizás, minden, talán csak
azért ötlött az eszébe, hogy az urát szelidebb kedvre hangolja és
alkalmat adjon neki arra, hogy ingadozó, szeszélyes természete iránt
valamivel elnézőbb legyen. Nem lehetetlen, hogy az utolsó pillanatban
még az egész angliai utazásról is, amely ilyen hirtelen jött létre,
lemondott volna, ha nincs ott Holmengraa, aki bátorságot és kedvet
öntött belé. Holmengraa így szólt az asztalnál:

Nekem is utaznom kell. Már várnak a gyerekeim.

De önnek sokkal hosszabb az útja, ugy-e?

Mexikóig. Föl a Cordillerákba.

Ó, ha elkísérhetne Angliáig.

Azt nagy tisztességnek tartanám.

Az asszony meg a hadnagy ránéznek.

Jól értettem? Mikor utazhatik? kérdi az asszony.

Amikor parancsolja, nagyságos asszonyom, feleli Holmengraa meghajolva.

No de ilyet!… kiáltja az asszony meglepetten. Azonnal utazhatik?

Akár egy-két óra múlva is.

Milyen pompás találkozása a véletlennek.

Mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy a szolgálatára lehessek,
asszonyom.

A hadnagy megkérdi: És magukra hagyhatja az embereit?

Ezt előbb-utóbb úgy se lehet elkerülni. És különben is itt maradnak a
felügyelőim.

De ha jól értettem, a gyerekei tavaszig nem jöhetnek ide?

Nem is akarom őket tavaszig idehozni. De sok az elintézni és elrendezni
valóm Mexikóban. No nem olyan túlsok persze, de azért akad egy és más,
minden fölös időmre szükségem van, néhány üzemet kell eladnom, néhány
üzemet meg egy kis földet. Nem nagy dolog az egész, de jó időbe telik,
amíg mindent rendbe hozok.

Hát, ha nem kerül nagy áldozatába, hogy elkísér Angliáig, én nagyon
hálás lennék, mondja az asszony őszintén.

A hadnagy bólint és beleegyezik:

De nem fogja az utazását elsietni a feleségem kedvéért?

Egyáltalán nem.

Máskülönben csak hónapok mulva utazott volna?

Eredetileg az volt a szándékom. De azt írják a gyerekeim, hogy már
várnak rám.

Úgy látszik, Adelheid, mondta a hadnagy, hogy kitünő dolog lesz, ha
ilyen tapasztalt, hozzáértő utitársa van, mint Holmengraa úr. Igy aztán
nem lesz semmi baj.

Nem, nem lesz semmi baj.

*

Míg Adelheid asszony oda volt, a hadnagy – úgy látszik – egyáltalában
nem nélkülözte. Ellenkezőleg, kívül-belül frissebbnek, no meg
tevékenyebbnek tetszett, mint azelőtt. Érdemes elnézni! mondta Salvesen
kisasszony, a házvezetőnő. Most lóháton meg gyalog lehetett látni,
mindenfelé, járt a béreseknél, dolga akadt a szomszédoknál, személyesen
adott utasításokat, hogy milyen tűzifát döntsenek ki az idén az erdőben;
ezt már évek óta nem cselekedte meg; sőt már a tanyán is rendbehozatott
tavaszra minden földmívelő szerszámot. Mit akart azzal, hogy felgombolt
egyenruhában járt, hüvelykujját a mellényzsebébe dugta és maga elé
dudorászott? Talán ő maga is csodálkozott egy kicsit az aktivitásán,
talán valami nyomás alól szabadult fel? Nemcsak a szolvens arckifejezése
tette, már azóta, hogy pénzt érzett a zsebében, most egyébként is
szabadabban viselkedett; kevésbé hajlottan járt és nem töprengett
folyton az út pora fölött.

Este pedig nem feküdt a díványon, mint egy basa és nem oltatott
Daverdanával apróbb izgalmakat a szívébe a túlsó fal mellől nem… se
tenger, se hullámverés. Az is csak tévedés volt, mikor egy este a
feljárónál a vöröshajú lánnyal találkozott. A lány a falnál állt, a
hadnagy köpenye pedig ott lógott és az úr azt hitte, hogy a lány a
köpeny. Mi? Te vagy az, gyermek? Nagyon sötét van itt… Aztán felment a
szobájába és remegő kézzel felhajtott egy pohár üdítő vizet. Miután
néhányszor körülsétálta a szobát, hozzáfogott örökös patienceához.

De jóval újév után, amikor már hazatért a felesége, talán visszaesett a
régi töprengő, nyomott hangulatba? Szó sincs róla. Ha egyszer
belekezdett a dudorászásba, most már nem tudott egykönnyen leszokni
róla. Még néhány hónapig folytatta, mintha nem esnék nehezére, sőt az
asszony visszaérkezése után még többet dudolt. Ez az ember mindent
alaposan csinált. Talán a tanyai embereket akarta ezzel megtéveszteni?

Maga dudorászik? mondta Adelheid asszony.

Sajnálom, hogy meghallotta, felelte ő. Rossz szokás. Majd igyekszem
leküzdeni.

Ugyan miért?

Azért, mert helyesebb, ha maga énekel, hiszen maga tud, én meg jobban
teszem, ha hallgatok.

Nem is énekel rosszúl.

Olyan kizárólag csak a magam használatára dudolok, hogy valósággal
megrémültem, amiért maga meghallotta.

Jó, ha valaki dalol itt a házban.

Amióta Willatz elutazott, felelte a hadnagy, maga volt az egyetlen,
Adelheid. De maga hallgat.

Igen. Mit szóljak?

Rövid szünet után az asszony megint elkezdte:

Az úton sok érdekes házaspárt láttam. Különös házaspárokat.

Úgy?

Igen. Furcsa volt.

Kíváncsivá tesz.

Csakugyan? Házastársak voltak. Egyik nap összemosolyogtak és intettek
egymásnak, olyan teljes volt köztük az összhang, csókolóztak,
beszélgettek és jóéjszakát kívántak egymásnak.

És másnap?

Másnap is úgy tettek.

Csodálatos. Miféle házastársak voltak azok?

Valamennyi ilyen volt.

Szünet.

A hadnagy annyira meglepődött, hogy úgy érezte, mintha megint a lova
oldalán lógna.

Adelheid asszony folytatta:

Nekem ez tünt fel útközben. Ezerszer köszönöm magának, Willatz, amért
módott adott arra, hogy ezt láthassam.

A hadnagy meghajolt és azt mondta:

És aztán?

Semmi, felelte az asszony. Házastársak voltak, szerették egymást és
boldogok voltak.

Hm. Ha jól értem, Adelheid, akkor nekem kellene ezektől a házastársaktól
tanulnom?

Úgy gondoltam, hogy magának, meg nekem; mind a ketten tanulhatnánk tőlük
valamit. Nem tudom.

Bocsásson meg, amiért egy pillanatra elfoglalom ezt a kis széket, mondta
a hadnagy és leült. Nem mintha leszámolást akarnék rendezni, de komolyan
kívánatosnak tartaná, hogy egy kicsit másként legyünk egymással?

Ezt nem ma kívántam először, hát nem emlékszik? De mindig
visszautasítottak.

Az nem volt helyes.

Nem, szomorúbb dolog nem is lehetett volna, mondta az asszony könnyes
szemmel. Persze, hogy az bántott engem. De hát bele kell nyugodnom.

Erre a legszívesebben felpattant volna a makacs ember, mert ferdén
mosolygott és a koponyája, mintha vasat izzadt volna. Csak arra kérte a
feleségét, hogy emlékezzék egy kicsit:

Visszautasították magát?

No de ilyet!… Hát nem úgy volt? Nem utasítottak vissza kétszer is? Nem
maga mondta, hogy soha többet?

Szünet.

Hm. Nem mintha vallatni akarnám… de talán én zártam be éveken át az
ajtómat?

Úristen, nem, azt én tettem. De nem kértem-e mindig, hogy ne vegye rossz
néven? És maga mindig mondta is, hogy nem, de hát mégse bocsátott meg.
Most aztán nem tudom, mihez tartsam magam.

A hadnagy, láthatólag, komoly zavarban volt, előrehajolt és nagy
szemeket meresztett a feleségére. Úgy látszott, mintha egyetlen szót sem
értene. Vajjon ostobaság, vagy ravaszság beszél-e így az asszonyból,
talán el akarja venni az eszét?

Elismerem, hogy akkoriban túlzásba vittem a dolgokat, folytatta az
asszony. Nem kellett volna olyan hosszú ideig büntetnem. Ó, ezt csak
most látom be és már megbántam.

Először is: nem érti félre a helyzetet, amikor engem büntetni akar?
Miért akart büntetni?

Látom, hogy maga… tehát ne lett volna jogom magát büntetni? A magam
hatáskörében?

Van külön hatásköre?

Szavakon nyargal… És most az asszony hosszú beszédbe fog, amelyet talán
éveken át újra meg újra kigondolt, de, amely most goromba lett, mert
felizgatta magát. Ó, furcsán erős és kíméletlen szavak voltak, amelyek
nem vallottak rá különben: Hogyan jött maga… hogyan jött énhozzám?
Jöhetett, ezt nem lehetett magától megtagadni. Igy kezdődött. Nem
várta-e a szoba és nem vártam-e én, mikor ott ültem és kinéztem a
tengerre, amikor magamba hallgatóztam, és volt egy kis székem a maga
számára… Hogy volt valami a székeken… az igazán csak egy párszor történt
meg, hogy valamit a székekre tettem és maga nem tudott leülni. És akkor
nem raktam le mindjárt a székekről? Nem? Nem ugrottam-e föl mindjárt és
nem ürítettem le a székeket? De akkor maga már elhidegült, az órájára
nézett és meghajolt, hogy kimenjen. Ezzel aztán én is hideg zuhanyt
kaptam és nem tartottam vissza; talán csak nem akarta, hogy kolduljak?
Aztán kiment; és így jött el a következő alkalom. Maga bizonyosan
elvárta, hogy én egész idő alatt egyébre se gondoljak, csak arra, hogy
ezúttal a szolgálatára álljak, bocsásson meg, de ezt akkor előbb ki
kellett volna érdemelnie. De maga éppen úgy jött, mint azelőtt, mindig
ugyanúgy, mint azelőtt. Megint alkalmatlanul jövök? mondta; azonban
teljesen kizárt dolognak tartotta ezt. Bosszús lett, amikor kiderült,
hogy csakugyan alkalmatlan időben jött. Talán éppen foglalkoztam
valamivel. Esetleg épp a könyvecskémbe írtam. Vagy egyik nyári éjszakán
éppen festhettem. Akkor a világon másra ne gondoltam volna, mint arra,
hogy a maga számára mindent rendben tartsak? Miért? Én az ilyen
viselkedéshez igazán nem voltam hozzászokva. Előkelő házból jöttem és
nem arra neveltek, hogy valakinek a rendelkezésére álljak. Különben mit
szólt volna maga, ha én hol későn, hol korán, felmentem volna magához és
megzavartam volna az örökös könyvei között? Igy volt ez. Látom, hogy
csak ül itt és mosolyog, tehát amit mondtam, az a maga szemében csupa
értelmetlenség. Pedig így volt.

Nem fogok mosolyogni.

Nem fog mosolyogni? Akkor más valamit csinál, csak hogy engem
megszégyenítsen. Teljesen mindegy. Ó, szent Isten, nekünk nem kellett
volna… úgy értem, hogy bizonyosan nem volt helyes, hogy idejöttem!

Szünet.

Hallgat? Bizonyosan ez is jelent valamit.

Azt kívánja, hogy beszéljek?

Nem, nem, ne beszéljen. Az megint csak szóvita lenne. Nem, de azt
gondoltam, hogy mondhatna valamit, egy pár szót, ami megnyugtatna. Hát
nincs semmi vígasztalás a maga fejében? Nem tudom, mért kellett nekünk
örökké viszálykodni? Útközben csak elégedett házaspárokkal találkoztam.
És most felajánlottam az egyezséget és kezet nyujtottam magának, ezt se
ismerheti el? Azt szeretném, ha egy kicsit természetesebb viszony lenne
köztünk, már kétszer kértem magát, sírtam…

Lehet, hogy a hadnagy valami okos dolgot látott meg az asszony
magyarázatában, de lehet az is, hogy belefáradt a vitába, mert csak így
felelt:

Későn van, Adelheid.

Igen, ezt maga elhatározta egy bizonyos napon. Én nem tudtam, hogy maga
akkor utoljára jött. Megmondhatta volna, hogy most van utoljára. Miért
nem figyelmeztetett, akkor megjavultam volna, meggondoltam volna magam
és bocsánatot kértem volna magától. De nem, maga csak hallgatott,
magában bizonyosan azt mondta, hogy most utoljára volt, de nekem nem
mondta meg. Ó, ez nem volt helyes, nem, nem, nem volt helyes!

De hiszen sokszor mondta, hogy már ismer engem…

Igen. Igen. De nem hittem el, hogy utoljára volt. Az meglepetés volt.

A hadnagy nyugodtan és sokáig gondolkozott, aztán egyszerű, keresetlen
szavakkal mondta:

Nehogy a mostaninál még kínosabb leszámolásra kerüljön a sor: fejezzük
be. Nem lesz már máskép, mint ahogy van. És azért megkímélhetjük egymást
a leszámolástól. Ha most meg is egyezünk, Adelheid, egy hét mulva
megismétlődnék ugyanaz a játék, tapasztalatból beszélek, megint
elkezdene büntetni engem. Legszebb éveink javarészét tékozoltuk el
azzal, hogy lesben álltunk egymás ellen, maga alkalmazta a fogásait, én
pedig bosszankodtam rajtuk. Hiszen lassanként eljártak az évek
mindkettőnk fölött, a legszebb időnk elmult. Nem játszhatjuk tovább a
szerelmeseket. Ezt gondolom a maga érdekében is, meg az enyémben is.

Igen, igen, akkor nincsen már semmi. Akkor… nincs semmi. Adelheid
asszony elgondolkodik és bólint.

Hirtelen így szól:

Eljártak az évek fölöttünk? Rólam ezt maga mondja először. Az egész úton
épp az ellenkezőjét hallottam. De kérem, ne röstelkedjék,
gorombáskodhatik, ha jólesik magának.

A hadnagy nem felelt.

Tudja mit tapasztaltam? kérdezte az asszony még mindig izgatottan. Azt,
hogy valahányszor együtt voltam valahol a fiammal, hát testvéreknek
néztek bennünket.

Erre aztán a hadnagyot megszállta az ördög és csípősen felelt:

Micsoda, hát annyira megnőtt már Willatz és annyira megérett?

Mire aztán a hadnagy visszavonult a saját szabájába.

És ez a viadal nem volt az utolsó, mint ahogy nem volt az első sem. A
következő évek folyamán az asszony, meg a hadnagy sok csinos kis párbajt
vívott még egymással. De a férfi rendíthetetlensége győzött, sohase
engedett többé. Pedig nyilván semmi haszna se volt abból, hogy ennyire
megkeményítette magát, bizonyosan nagy önfegyelmezésébe került, ez a
makacs és szeszélyes hannoveri Adelheid minden gondolatát, minden
érzését a hatalmában tartotta. Különben mért lopózott volna éveken át a
felesége ajtaja elé? És mi az ördögnek ítélte el magát miatta örökös
erényességre és miért kímélt meg minden nőt az egész környéken? Sokszor
már azon volt, hogy véget vet a kínnak, megragadja a feleségét,
megmarkolja és viszi, őrült erővel becipeli a szobájába, sőt látta
magát, amint ezt megvalósítja és hallotta, ahogy a száján erőszakos
szavak fakadnak ki: Majd megtanítom magát, móresre tanítom, édes.
Sokszor ült a díványán és átélte magában mindezt, egész addig, amikor
összehúzódott, hogy erre az ugrásra lendüljön, hogy elvegye magának az
asszonyt… itt aztán megtorpant álmodozása. Rosszul alakult az élete,
igen, de azért még nem nyomorította meg. Az embernek tudni kell
nagyobbnak lennie a sorsánál. Rágondolt az első ilyenféle erőszakosság
következményeire, hisz az folyton megismétlődnék, mert Adelheid aligha
adná be egykönnyen a derekát. Hát ilyen szüntelenül katasztrofális
életet szerezzen neki? Van más mód is, még pedig minden méltatlan
vadságtól mentes. A házasságot fantáziával kell élni.

A hadnagy úgy viselkedett, amint hozzá illett. Ő volt fölül, élhetett
volna a hatalmával, de mégse tette. Ó, ritka egy úr volt! Az volt a
fontos, hogy őt erre nem kérte, nem kényszerítette senki, mert akkor
ugyan reagált volna, hohó! Ő maga határozta el, hogy milyen mértékben
lesz fölényes, a legteljesebb mértékben, a felesége csak maradjon
békében. Ebben volt valami a humanisták stílusából.

Mult az idő, a hadnagy egyre jobban őszült, esténként áldott könyveivel
vidította fel magát, no meg a patience játékkal. Valóban, méltatlan
gondűző egy Willatz Holmsen számára! Olykor hirtelen felemelkedett és
minden ok nélkül meghúzta a csengőt. Daverdana, a fiatal cseléd,
belépett és meghajolt. De nem jött rögtön, a hadnagy megtanította rá,
hogy belépés előtt mossa meg a kezét. Miért? Talán ezzel időt akart
nyerni, hogy lecsillapodjék? Mikor Daverdana belépett, a hadnagy ott
állt, két kezét az asztalnak támasztva és szótlanul meredt a leányra.
Őrült pillantása volt.

No, mondta végül. Nem nyúltál idebent semmihez?

Nem, feleli a lány ijedten.

Ó, nem, azóta az ábécével történt régi história óta, melyet fordítva
tett a helyére, Daverdana nem mert hozzányúlni a szoba tiltott
holmijaihoz.

Látod, ezek a dolgok Willatztól valók, mert én megőrzöm őket. Emlékszel
még Willatzra?

Hogyne emlékeznék!

Jól van, a gyerek Angliában van, gyönyörüen növekszik, már akkora, mint
az anyja. Hogy is hívnak téged?

Daverdanának.

Sohase tudom az eszemben tartani. Különben derék lány vagy. Csak ezt
akartam mondani.

De Daverdana állva marad, valamit tart a kezében és nem meri odaadni.

Kérdezni akarsz valamit?

Nem… Köszönöm, igen, mondja Daverdana. Ez a mi Larsunknak a képe, ha meg
tetszene nézni. A szemináriumi Larsé.

A hadnagy nem veszi át a képet, hanem átkulcsolja a leány kezét és félig
megfordítja, úgy áll ott és nézi a képet, arcával szorosan a lány arca
mellett. Talán azt akarja megnézni, hogy a lány kezei tiszták-e? Vagy
tán egy kis kedve támadt arra, hogy lánykezet tartson a kezében?

Minek nézzem én ezt meg?

Nem, ezt mondtam én is, feleli Daverdana, de az apám megkért, hogy
hozzam magammal és köszönjem meg sokszor a szívességét, amit Larsszal
tett.

No lám, ott állt a Lars gyerek nagyszerű városi ruhában, csinos
óralánccal: egy durva, közönséges arcu halászgyerek, álruhában.

A hadnagy már eleget látott.

Milyen finom ember lett belőle! mondja a lány. Igaz, hogy csak
kölcsönkérte a ruhát, hogy lefényképeztesse magát benne.

Kölcsönkérte a ruhát?

Igen, meg az órát is. Meg az ujján levő gyűrűt is egyik pajtásától kapta
kölcsön, amint írja. Most már nemsokára hazajön a Lars.

A hadnagy bólint, most már igazán eleget látott. Tétovázva elereszti
Daverdana kezét és engedi, hogy kimenjen a szobából.

Az ő pártfogoltjának nem lenne szabad ruhát kölcsönkérnie, hogy abban
fotografáltassa le magát. Erről mindenképpen tennie kellene. Ó, de a
hadnagynak sok mindenről kellett volna tennie, itt a saját házában,
Willatznál Angliában, a cselédségnél, a szeminaristánál, a bergeni
kereskedőnél, sajnos a pénz rettentő gyorsan fogyott, a hadnagy a gyűrűt
most megint a balkezére húzta. Ezek a visszásságok úgy látszik, sohase
fognak megszünni. Meg aztán egyszer Willatz is csak hazajön, hiszen már
több évfolyamot végzett „Master“ úr, lovagolni tanult, de nem volt lova
az istállóban; no lám, ha hazajön, akkor lovat is kell neki szerezni.

Furcsa: a hadnagy kezdte egy kicsit várni Holmengraat,… hogy lehetséges
ez? Bizonyosan azért, mert az ő személyével kapcsolódott össze minden
képzete a pénzről, menekvésről és tanácsról a tanácstalanságban. És azon
a nyári estén, amikor Holmengraa úr lent a rakodóparton kikötött a két
gyerekével, meg a cselédeivel, a hadnagy alaposan felélénkült, ő maga
lovagolt le hozzájuk és vezette föl őket házába.




11.

Nagy változások történtek a segelfossi határban, meg a környékén, a
malomüzem elkészült és megindult. Sürgés-forgás volt tengeren és
szárazon egyaránt, Holmengraa úgy uralkodott, mint egy király; annak is
tekintették. Miért harangoztak mindennap egy egész óra hosszat a kis
templomban? A király meghalt Malmöben, Holmengraa lépett a helyébe.
Milyen tevékeny volt és hogy tudott mindenkit tevékenységre ösztönözni!
Mikor elkészült a rakodópart meg a hatalmas híd, a furcsa koronadísszel,
kis idő múlva óriási hajó kötött ki; messze földről hozott olajat,
külföldi matrózok voltak rajta, lapos sapkával a fekete hajukon és
furcsa szavakat beszéltek. Olyan mese volt ez, amely méltó volt Tobias
királyhoz. A kastélybeli hadnagyék számára is élmény volt, mikor az
angol kapitány Holmengraaval együtt meghívta ebédre és bőségesen,
előkelően megvendégelte őket. Talán Holmengraa úr keze is benne volt
ennek az ebédnek a dolgában? Az ő keze ott volt mindenben. Később a
kapitány, meg a hajó tisztikara nagy vacsorán volt a hadnagyéknál.
Ünnepi napok voltak azok.

És ezek az események áldást, szerencsét hoztak az egész környékre. Az a
sok rozs, amit lisztté őröltek, úgy szólván lehetetlenné tette, hogy a
környéken éhségre, vagy éhinségre gondoljon valaki. Ha más megoldás nem
volt, akkor ada lehetett menni Tobias királyhoz és kölcsön lehetett
kérni tőle. Egyelőre azonban munkát lehetett kapni és a szolgálatába
szegődni. Nagyszerű volt, hogy milyen öröm lett itt az élet; a
napszámosok annyi bagót vásárolhattak, amennyit szemük szájuk kívánt, a
lovas parasztok pedig fuvart kaptak a malomba és ezzel megkerestek
annyit, amennyire az adóhoz, meg a kereskedők áruinak megvételéhez
szükségük volt. Az áldásnak, szerencsének nem szakadt vége! Úgy látszik,
Holmengraa úrnak is tetszett itt, szinte kivirult. A fenyőillat meg a
kedves tevékenység visszaadta egészségét, ami pedig a jövedelmet
illette, arról se panaszkodhatott, hehe! Vagy igen? Hát a kereskedők nem
küldtek el messziről meg közelről egyaránt tíz meg nyolcevezősöket
lisztért? És nem jutott-e annyira, hogy szobát, meg irodát rendezhetett
be a kikötőmesternek odalent a hídnál? Segelfoss postaállomás lett, a
parti gőzösök, meg a vadsőhamburgi gőzösök kikötőhelye, melyek délről és
északról minden harmadik héten eljöttek ide és kirakták a postát, meg az
árukat, hogy azután liszttel rakodjanak meg. Valóban elég munkája volt a
kikötőmesternek odalent a hídnál; neki kellett gondoskodnia a postáról,
meg a továbbításról, ő vezette a könyveket, ő rendelkezett a
kikötőmunkásokkal, ő ügyelt súlyra, mértékre. Nemsokára már segédre volt
szüksége, annyira felszaporodott a munka. Boltos Pernek most már nagy
üzlete volt, ládákat meg hordókat kapott minden hajóval, újév után
állítólag megkapja az italmérés jogát is; akkor még több láda meg hordó
érkezik majd neki és ki láthatná be mindennek a végét? De mindenki és
mindenek fölött Holmengraa úr, az isten, rendelkezett. Ő egymaga annyit
ért, mint a többiek valamennyien. S amellett nyugodt, megfontolt és
kíméletes volt a cselekedeteiben. Ha útközben megállították és kérdeztek
tőle valamit, akkor ez bizonyosan nem tetszett neki, de ha csak
elmenőben is, felelt. Idő multán változtatnia kellett a viselkedésén. Az
emberek rákapaszkodtak és lestek reá, mikor a hadnaggyal beszélgetett,
megesett, hogy az emberek ott álltak a közelben és várták, hogy
befejezze a mondanivalóit, hogy aztán megrohanhassák a kérdéseikkel.
Hozzá kellett szoknia ahhoz, hogy valamennyit röviden, de velősen
intézze el. Menj a kikötőmesterhez! Menj a malommesterhez! Voltak
azonban, akik nem tudtak ebbe belenyugodni és tolakodóak voltak: már
jártak a kikötőmesternél, már megkérdezték a malommestert, kérdéseket
tettek, kifogásokat emeltek, Holmengraa úr kénytelen volt egy harmadik
módszerhez folyamodni: végighallgatni a kifogásokat és azután semmit se
felelni. Ó bárcsak el tudná sajátítani a hadnagy úri viselkedését. Az
egyáltalában nem volt néma, és vele szemben csak ritkán emeltek
kifogásokat. Senkise tudta őket jobban távoltartani, mint ez a fölényes
földesúr; személyesen átlovagolt ugyan valamelyik béreséhez, beszélt
vele és parancsot is adott neki. De az a béres nem ment el hozzá másnap
és nem volt semmi mondanivalója.

Mit akarnak ezek az emberek? kérdi a hadnagy. Szokása szerint most is
lóháton ült.

Bizonyosan velem akarnak beszélni, feleli Holmengraa. Látok köztük
egyet, aki nem hagy békében; pék, Bergenben tanulta ki a mesterségét,
szeretne itt sütödét nyitni. Mindennap elutasítom, és mindig visszajön.
Az lesz a vége, hogy valahol a telkem egyik szögletét át kell engednem
neki.

Van valami személyes kifogása az ellen, hogy ő ezt a sütődét felállítsa?

Ellenkezőleg. Emberi számítás szerint csak hasznomra válnék, de…

Az én birtokomon is adhat neki építkezési helyet, mondja a hadnagy.

Szünet.

Holmengraa gondolkozik és így szól:

Ismét nagy okom van hálásnak lenni a hadnagy úr előzékenységeért. De nem
szabad visszaélnem vele. Ma ez, holnap az, soha sincs nyugta miattunk.

Egy kis szünet után így szól Holmengraa úr:

Más dolog volna, ha bizonyos összeg ellenében átengedhetné az egész
telket a földnyelvig.

A hadnagy átpillant a nyergéből és gondolkozik.

Akkor nem kellene folyton ilyen kérésekkel zaklatnunk.

Ha önnek építőhelyre van szüksége, hogy az üzemet teljesen
kihasználhassa, akkor nem akadályoznám meg ezt a megoldást.

Ebben megint ráismerek a hadnagy úr fölényes és jóakaratú
gondolkozására.

Arra a darabra gondolt, a rakodóparttól a földnyelvig?

Igen, széltében pedig a kastély előtt levő földekig. Bizonyosan sokan
akarnak építeni.

A hadnagy tovább akart lovagolni és azt mondja:

Majd gondolkozunk. De igaz is… szakítja félbe magát. A pék itt járkál és
vár. Megkötheti vele a szerződést.

Holmengraa meghajolt és köszönetet mond:

Köszönöm a magam és még sok ember nevében. Hadnagy úr elfogadja az
eddigi árat a telekért?

Az ár!

A hadnagy megrezzen, bizonyosan csak most kapcsolta össze a pénz
gondolatát az üzlettel, legalább is valamely jelentékeny összegnek a
gondolatát! Ha a régi árat számítja, az a nagy földdarab jókora összeget
jelentene.

Elfogadom az árat, mondja.

Mikor visszalovagolt a kastély felé, hirtelen leveti mind a két
keztyűjét, a gyűrűt a jobbkezére húzza, aztán felhúzza a keztyűt.

Menekvés! gondolta magában bizonyosan, tanács a tanácstalanságban! ez
jutott talán az eszébe.

De Holmengraa úr se látszott elégedetlennek. Az utóbbi időben szokása
ellenére jóindulatú szavakkal bocsátotta el a várakozó embereket: Erről
majd a molnár ad neked felvilágosítást! Idenézz, add a kikötőmesternek
ezt a cédulát, akkor majd kapsz egy zsák lisztet!

Az idegen péket visszatartotta és tárgyalt vele. Amíg alkudoznak, egy
fiú meg egy leány szalad oda, Holmengraa gyermekei, a lány az idősebb.
Sárga ruha van rajta, a fiún pedig vörössszínű öltözet, mind a ketten
nagyon egzotikusan festenek, mind a kettőnek barnás bőre és barna szeme
van. Van valami tengerentúli bennük: valami erősebb, barbárabb vonás az
orrukon és érett ajkuk idegenszerűekké teszi őket. Azonban derék
gyerekek, csak spanyolul tudtak, mikor idejöttek Segelfossba, most már
rövid idő alatt megtanultak norvég szavakat is, két hosszú, nyurga
északföldi lett belőlük, akik egész nap játszanak és lármáznak. Ime itt
jön a lány, Mariane, vadul és frissen; mögötte meg a fiú, Felix, mind a
kettő födetlen fővel, fekete hajjal és alacsony homlokkal; hogy
szaladnak, hohó!

Apjuk kitárja a karját és megkapja őket. Örül a virágos jókedvüknek.
Hadd nézzelek meg benneteket! mondja s ők megértik, megállnak egy
pillanatra, engedik, hogy nézzék őket, aztán belekapaszkodnak az apjukba
és magukkal cipelik. Hála Istennek, gondolja bizonyára Holmengraa, nem
ártott meg nekik, hogy Segelfossba jöttek. Most már megnyugodott. Minden
jól alakult, nagy lépést tett előre, önmagát meg a gyermekeit elhozta a
messzi otthonukból és itt új hazát alapított. De miért tette ezt? Talán
a vér szava hívta? Emberi gyengeség befolyásolta? Hát nem tudott
büszkélkedni a Cordillerákban? Magányos, idegen ember lett ott a
felesége halála után, volt hatalma és vagyona, de nem volt, akinek
mutogathatta volna… Ellenben volt egy régi domb valahol messze,
emlékezett egy vízesésre valahol fönt északon és idehaza
büszkélkedhetett.

A gyerekeivel együtt vidám csevegés közben ment fel a patak mentén levő
nagy házba; már régen elköltözött a hadnagyéktól, a saját födele alatt
lakik, de a tejet még a kastélyból kapja.

Kezdetben nagy bosszúságot okozott neki amíg cselédet szerzett, mert a
háza templomból épült: abban szellemek meg halottak kísértettek, a
falakon halottak szaga érzett, így mesélték az emberek! Emiatt, hogy
valahogy mégis hozzákezdhessen, felfogadott néhány cselédet, akiket a
hadnagyék bocsátottak el; azoknak kellett a házában néhány veszedelmes
csütörtök éjszakán aludniuk. Jól ment minden, nem jártak kísértetek és
egy hónap múlva Holmengraanak már elég cselédje volt, köztük Marcilie,
aki valamikor a kastélyban volt cselédlány és hadnagyék szobáiban
szolgált ki.

Holmengraa alaposan rendbejött, már kertet is akart telepíteni. A
hajléka elég tágas és módos volt, erdőben feküdt, távoli zúgás
hallatszott körülötte, a malom éjjel-nappal dolgozott. A háztartást egy
ytterleai ügyvédnek az özvegye: Irgensné, született Geelmuyden, asszony
vezette.

*

Az „Orion“ befordult a rakodópart felé és magával hozta Master
Willatzot. Az apja meg az anyja ott ültek lóháton, hogy a hídon
fogadhassák a fiút. Most mind a ketten leszállnak és a gyeplőt mindegyik
a maga szolgájának adja át, úgy tetszett, mintha külön-külön a maga
birtokáról jött volna, az úr is, meg az asszony is. Holmengraa is lejött
a rakodópartra két gyerekével, hogy üdvözölhessék az ifjú Willatzot.
Ezzel is megtisztelik a fiú szüleit.

Ott integet! mondja az asszony és visszaint.

A hadnagy is előveszi a zsebkendőjét.

Sok ember állt a parton, a kikötőmester okmányokkal a kezében, a segédje
pedig a postazsákot hozta; mind a ketten az utolsó parancsot osztogatták
embereiknek. Boltos Per is bezárta az üzletét, ez esetben megengedte
magának ezt a kis szórakozást; mindenféle korú gyermek ácsorgott ott
tátott szájjal és bámulta a hajót. A háttérben Lars Manuelsent lehetett
látni, rőt szakállával, kifoltozott ruhában, kíváncsian, néhány lépéssel
előtte Lars fia helyezkedett el, a szeminarista Lars, aki a legutolsó
gőzössel jött haza és keményített fehérneműt viselt, no meg hosszú haja
volt.

A hajó farol, odasiklik a parthoz és megáll.

Ifjú Willatz a partra lép és előbb az apját üdvözli, holott az anyja
közelebb áll hozzá és sír, no meg egész idő alatt vágyódott utána.
Milyen nagy lettél! üdvözlégy idehaza! mondja az apja, aki büszke,
szemmelláthatóan büszke; aztán az anyját öleli meg. A fiú símogatja és
válaszol a sok kérdésére. Ó, nagy fiú lett belőle, igazi úr, már majdnem
akkora, mint az anyja! Ifjú Willatz Holmengraahoz lép és üdvözli őt is
meg a gyerekeit is; milyen angol, milyen udvarias és milyen felnőtt! A
lovak hirtelen viháncolni kezdenek. Miért? A hadnagy feléjük néz, de nem
lát semmi szokatlant. Azt hiszem, az Elzám rád ismert Willatz! mondja az
asszony és boldogan nevet.

A szeminarista közelebb lép, illedelmesen köszön az uraságoknak, a
hadnagy alig észrvehető biccentéssel válaszol.

Nini, Lars, mondja Willatz. Mindenkit ismerek, itt van Julius is. Apám,
azt hiszem megőszültél.

Gondolod, Willatz? Nagy lárma van itt, Adelheid, nem mennénk innen?

Megfordulnak és három nyergelt lovat látnak maguk előtt. Kié ez az
idegen ló? A hadnagy csodálkozva néz körül. Holmengraa úr előrelép és
válaszol:

Master Willatz talán nem fogja megvetni… semmi egyéb, csak egy kis
figyelem, melyet a hazatérése alkalmával akartam tanusítani.

Nagy, lelkes csodálkozás. No, ez a Holmengraa, ez a mindenek királya!
Síma, barna hátasló, teljes felszereléssel, Master Willatz számára.
Holmengraa szívélyes köszönetet hall mindenünnen és ami ritkán esik meg,
egy kevéssé zavarban van, mikor az asszony lehúzza keztyűjét és
köszönetet mond.

Nagyon örülök… Tetszik önnek, nagyságos asszonyom? Köszönetre nincsen
ok… egyáltalán nincsen…

Megvizsgálják a lovat, megsímogatják, ötéves kanca, jól belovagolt
állapotban, finom patkó, bizony! Holmengraa úr meg lehet elégedve, jól
választott. Hiszen nem volt szüksége arra, hogy ingyen fogadjon el
valamit, pedig hónapokon át lakott a hadnagyéknál anélkül, hogy bármit
is fizetett volna érte. Igy azután bizonyosan nem tudott más megoldást,
mint hogy a vendéglátói iránt ilyen apró figyelmességeket tanusítson,
ilyen csekélysegekkel tisztelje meg őket.

De sejtelmem sem volt, hogy már ilyen felnőtt ember lett Master Willatz,
mondja és udvariasságból túloz; valamivel hosszabbra kell eresztenünk a
kengyelszíjat.

Aztán anya és fiú a kastélyba lovagolnak, előkelőeknek és büszkéknek
látszanak, még a hajóról is utánuk néztek. A hadnagy a fél-lapp
Petternek adta oda lovát és Holmengraaval gyalog indult el.

Ez a fiatalember, aki mögöttünk jön… mondja Holmengraa, ismeri hadnagy
úr?

A hadnagy megfordul, a fejét rázza és nemet mond.

Szeminarista és szeretne nálam tanítói állást kapni.

Úgy? Nem ismerem.

Az én kis indiánjaimnak, ahogy őket nevezni szoktam, oktatásra van
szükségük. Ön annyi jóakarattal volt a fiatalember iránt, hogy azt
hittem, ez már kész biztosíték.

Nem, az nem jelent semmit. Csak a szemináriumi taníttatásra vonatkozott.

Mit tanácsol hadnagy úr, megpróbáljam?

Igen. Talán van olyan jó, mint a többi fajtájabeli.

Holmengraa témát változtat:

A hadnagy úr nem szándékozik ebben az évben fákat kidönteni?

Talán. Majd meglátom.

Azért kérdem, mert sok ember van itt, aki építeni szeretne, de nincs
építőfája.

Úgy? A fa ára nem rossz ebben a pillanatban. Nem tudom, hogy helyes
dolog-e várni. Beszélhetnénk erről részletesebben?

Igen, köszönöm, talán egy hét múlva.

Jó, a jövő héten, majd meggondolom.

Az urak elváltak és mindegyik ment a maga útjára. A szeminarista
Holmengraat követte a patak mentén.

Jó, hogy a hadnagy nem tett mindjárt ígéretet arra, hogy építőfát
szállít már az idén is. Most már bizony nem voltak nagy területei, de
sok cserjése volt abból a fajtából, melynek fája Angliába ment a
bányákba. Nem, a hadnagy nagyon is brutálisan használta az erdőit. Ha
nem kell most eladni, akkor inkább visszatartja a fát. Az ember bánjon
józanul az erdejével.

*

A Holmsen házra jó hatással volt a fiú látogatása. Most nem volt olyan
kietlen minden, az asztalnál többet beszéltek, a zongora kedvesen és
barátságosan szólt a szobában. Napközben, amikor beszélgettek, nem
lehetett elkerülni, hogy mind a két szülője feleljen Willatznak s így
aztán gyakran egymásnak is. Azt se lehetett elkerülni, hogy anya és fiú
együtt énekeljenek fényes nappal, amikor a ház ura tényleg otthon volt a
szobájában és mindent hallhatott. Ime, megint egy élmény: Adelheid nem
felejtett el semmit, a torka ugyanaz volt, ó istenem, micsoda mennyei
hang volt az!

Gyere velem, még nem láttad az állatokat, mondja a hadnagy a fiának.

Lementek az állatokhoz és néhány pillanatig ott maradtak. Az ám, pompás,
a tehénistállók legutóbbi átalakítása, az új jászol, amely kerekeken
jár; a sertések, a hatalmas disznók, vízözön előtti szörnyetegekként
támolyogtak a korlátok között; a szárnyasok, gyöngytyúkok, sárga
kakasok, melyeknek olyan a sarkantyújuk, mint a török kard, az ám!

De a hadnagy hamar kiment megint, ez az állatszemle csak kerülő volt
bizonyosan, szándékos kerülő, aztán a kertbe vezette le a fiát a csodás
kis virágházig, melyet ő tákolt össze és évekig tartó nyomorúság után
átadott méltó hivatásának.

Idenézz, mondja, itt van megint egy pár virágocska, fogd és add oda,
akinek akarod. Vidd ezt, meg ezeket itt. Igen, elviheted mind, ami most
a kezedben van. Hazajöttél, hát most a tied. Idenézz, itt van egész
halom, hogy is hívják…

Hát rózsa…

Talán… Igen. Egész halom van belőle. Ugy-e, olyan, mint valami kis dal,
olyanféle, amilyet az előbb énekeltetek. Vidd el valamennyit. Nem tudom
kinek akarod adni, tedd, amit akarsz…

A fiúnak persze nincs más senkije, akinek a rózsákat vihetné, csak az
anyja, aki a szobáit díszíti velük. Az apja hallgat, mikor ezt hallja,
de nem vonja föl a vállát, nem ráncolja össze szemöldökét, egész
közömbösen fogadja és az órájára pillant. Hirtelen eszébe jut, hogy meg
kell néznie az erdőt, tehát ki kell mennie.

Hm. Persze kellemes idehaza tudni a fiút, olyan volt az egész ház,
mintha ünnep lenne. A szülők szobáit elválasztó ajtók most nem voltak
bezárva. A hadnagynak nagy öröme telt Willatzban, bár… az utóbbi évben,
egy és más dolog megütközést keltett benne. A fiú tudniillik egy kicsit
túlgyorsan nőtt – a leveleiben. Már kezdte magát Willnek írni. Minek az?
Sőt, a legutolsó levelét, amit az anyjához írt, már úgy írta alá, hogy
Bill. Ugyanez volt ez vajjon, mint a régi jó Willatz? Talán majd még
azzal végződik, hogy az egész név egyszerűen Bill Holmesszé változik,
ahogyan akárkit hívhatnak? A hadnagy mégis csak a Willatz Holmsen
dinasztia feje és ennek így is kell maradnia, amíg csak él.

Ifjú Willatznak bizonyosan eszeágában sem volt megtagadni a fajtáját, de
hát fiatal volt és mostanában tetőtől talpig angol. Ó, milyen szép is
volt itthon lenni! Salvesen kisasszony és a többi lány összecsapta a
kezét, annyira megnőtt a gyerek, Martin béres, meg a többi legény
üdvözölte és a nagy tisztelettől, becsüléstől egy szót se tudtak
kinyögni. Hiszen karácsonyi gyerek is volt az!

Ifjú Willatz kilovagol, elhalad a béreskunyhók előtt, gyorsan vágtat,
meg lassan üget előttük és minden ablak mögül arcokat lát no, meg némán
bámuló gyerekeket az ajtókban.

Amint így elmúlt néhány nap, megúnta elszigeteltségét, az istállóban
hagyta a lovát és gyalog kereste fel Juliust.

Julius is nőtt egy kicsit, de leginkább a keze meg a lába nőtt meg; ó,
hatalmas keze volt! Éppen most különben, Julius valamelyest
idegenszerűnek tűnt fel, levágta a szemöldökét, hogy bozontosabbra
nőjjön. Mikor meglátta Willatzot, persze, gyermekkori pajtáshoz méltóan,
hatalmasat káromkodott az anyja előtt:

Hogy az istennyilába… te vagy az, Willatz?

Willatz nevet és azt mondja: Igen, bizony, így van ez! Öregebbnek
tetteti magát a valóságnál és mélyebb hangon beszél, mint rendesen.

Az asszony letöröl egy széket a kötényével és hellyel kinálja:

Milyen nagyszerű látogatás! Tessék leülni nálunk.

Julius kis testvérei a sarokban állnak és megbámulják az idegent; ők is
megnőttek, a ruhájuk szűk, no de mennyire megnőttek!… Legutóbb még nem
voltak ilyen nagy gyerekek ebben a szobában.

Milyen nagyra tetszett nőni, mondja Julius anyja. Alig ismertem meg.

Ó igen, jó egynéhány nap járt el fölöttünk, amióta utoljára itt voltam,
feleli Willatz nagyosan.

Bizony múlik az idő!… Ne ácsorogjatok itt és ne mutogassátok a
rongyaitokat, mondja az asszony a kicsinyeknek. Menjetek ki és hozzátok
rendbe magatokat.

Julius nagyot nyújtózik, hangosan, férfiasan ásít, aztán így szól:

Mit is akartam mondani? Angliából gyüttél?

Igen. Harrowból, Angliából.

Azon gondolkozom, hogy ne álljak-e be hajósnak és ne menjenek-e a
tengerre, mondja Julius.

Te? mondja az anyja. Szégyelhetnéd magad ekkorát hazudni.

Hazudni? Amiért eddig nem szóltam még róla? Nem mondok el mindent, amit
gondolok, elhihetitek.

Majd lehúzom rólad a papucsot és eltángállak, fenyegeti az anyja
bosszúsan.

Juliusnak megnyúlik az arca és meglapul. Mikor aztán egy kicsit
összeszedte magát, Willatzhoz fordul:

Bírtad a tengert, mikor hazajöttél?

Willatz így válaszol:

Igen, nem vettem észre semmit, bizony voltak egynéhányan, akik
megbetegedtek.

Julius belátja, hogy idebent a kunyhóban nem megy semmire, mert az anyja
túlságosan feszélyezi. Kicsalja Willatzot és mindjárt szabadabban
folytatja:

Te disznó, írni persze nem írtál, pedig megígérted.

Willatzot sérti ez a beszédmód és elhatározza, hogy megérezteti, kivel
van dolga. Mit nem merészel ez a Julius? Nem lett volna jobb lovon jönni
ebbe a kunyhóba?

Tán azt hiszed, Angliában egyéb dolgom se volt? kérdi.

Az lehet, de mégis… Mit is akartam csak mondani. Ha tudni akarod, hogy
mit végeztem ezen a nyáron, akkor csak idepislants!

Julius előreindul, Willatz követi. Egy kis pajtához érnek, amely a
bérestelephez tartozott. Abban volt a kecsketakarmány. Julius egy halom
szénára mutat a sarokban és azt mondja:

Ezt sarlóval vágtam a réten!

Úgy?

És megszárítottam, aztán a magam hátán cipeltem haza. Elhiheted, nem
volt gyerekjáték.

Bizony nem, azt elhiszem.

Hány szállítmányra becsülöd?

Ezt? kérdi Willatz.

A saját kecskémnek kaszáltam le, de annak sok egy kicsit. Azon
gondolkozom, hogy ne adjak-e el belőle.

Hát csak adj.

De legalább felmenne az ára… Láttam, hogy lovagolsz… Tudsz lovagolni?

Hogy tudok-e? Hiszen láttad.

No, abban nincs semmi, mondja Julius, lovagoltam már én is. No, csak azt
akarom mondani, hogy egyszer-kétszer igazán írhattál volna, folytatja és
bezárja a pajtát.

Úgy se tudtad volna elolvasni, arra pedig nem volt időm, hogy nyomtatott
betűkkel írjak.

Juliusnak nem volt ínyére alulmaradni, és talált megoldást:

Ami az írást meg olvasást illeti, nem kell messzire mennem segtíségért.
Mit gondolsz például Larsról, mi?

Willatz hallgat.

Mert az az én testvérbátyám, teszi hozzá Julius, ő pedig alighanem
valamicskével többet tud, mint te meg én együtt, hogy az Isten áldjon
meg!

Télen majd megpróbálok időt szakítani és írok neked, mondja Willatz
szelíden.

Julius hosszú bagózacskót vesz ki a zsebéből és megkínálja Willatzot.

Köszönöm, nem kérek.

Nem bagózol?

Nem.

Nem no. Akkor nem lehet szólni semmit. De nekem már most hozzá kell
szoknom a bagózáshoz, mert Lofotenbe megyek. Különben tengeri betegséget
kapnék. Örülhetsz, hogy nem kell tengeren hányódnod.

Hiszen magad mondtad, hogy a tengerre kívánkozol.

No, ami a lovaglást illeti, abból Lars bizonyosan eleget látott a
szemináriumban. Ott falovat használtak, mert az eleven ló nem volt elég.

Falovat? Csakhogy nekem élő lovam van, mondja Willatz.

Igen ám, de az nem a tied.

Nem az enyém? Ki mondta? Az én saját lovam.

Azt nem hiszem, mondja Julius röviden és köp.

Willatz hirtelen elpirul és megmérgesedik, aztán így szól:

Ostoba vagy.

Ez hat, Julius arca megint megnyúlik, szótlanul hagyja elvonulni feje
fölött a vihart, végül ezt mondja:

Igen, igen, Lars most már mindjárt az előljáró után következik.
Házitanító lesz belőle Holmengraaéknál. Láttad már Marianet és Felixet?

Nem, feleli Willatz röviden és még mindig barátságtalanul.

De igen, láttad mikor jöttél, ők is lenn voltak a parton. Nem tudnak
beszélni, csak egy-két szót, mert csak spanyolul tudnak. Sokan azt
mondják, pogányok, de Lars azt mondja, hogy ez ostoba hazugság.

Mit csinál Gottfred? kérdi Willatz.

Gottfred? Igazán azt kell mondanom, nem tudom. Willatz, van-e valami a
zsebedben, amit eladhatnál nekem?

Nincs.

Valami síp, vagy becsukható kés, vagy ilyesvalami?

Willatz kivesz a mellényzsebéből egy kis tollkést, amelynek gyöngyház
nyele van. Julius megvizsgálja és azt kérdi:

El akarod adni?

Nem, minek? feleli Willatz.

Mit adtál érte?

Ajándékba kaptam.

Éppen négy shillingem van. Eladnád érte?

Nem én.

Mindegy, mondja Julius, hat shillinget ajánlok érte készpénzben, a
többit pedig szénában.

Nem adom el a kést, feleli Willatz és visszateszi a zsebébe.

Erre már indulni is akar. Nem, Julius már nem olyan érdekes, mint
azelőtt volt, még csak nem is mulatságos pajtás többé, rosszul játssza a
meglett férfit, visszataszító. Most megint olyan csúnyát, förtelmeset
köp.

Hova mész? Gottfredhoz mész? kérdi Julius.

Félig-meddig arra gondoltam.

Ha hallgatsz a tanácsomra, akkor nem mész Gottfredhoz. Én nem szoktam
vele érintkezni.

No.

Nem, mert olyan lopós. Olyan gyors a lopásban, mint a ló a futásban,
ahogy a közmondás tartja. Egyik holmim a másik után veszett el és amikor
vagy hármat-négyet nem találtam, egy szép napon nekiugrottam.

Nekiugrottál?

Igen, úgy van, ahogy mondom. Csak azt láttad volna, Willatz. Nem
végeztem félmunkát.

Megverted?

Hogy megvertem-e? Ahogy csak győztem. Akkor aztán bevallott mindent,
amit ellenem elkövetett. Kedves, jó barátom, annyit hallottam a saját
szájából, hogy akár börtönbe is juttathattam volna. De nem jelentettem
fel.

Willatz hallgat és egy darabig ott áll. Bár csak messze járna már ettől
a Juliustól, de Julius rajta ragadt, és nem lehetett tőle egykönnyen
megszabadulni. Vajjon csakúgy egyszerűen odébbálljon?

Igen, igen, Isten veled, mondja.

No, már mész? kiáltja utána Julius. Nem akarsz velem a partra jönni?

Nem.

Nem akarod megnézni a kecskémet? Meg aztán van egy szájharmonikám is.

Julius nem kap feleletet.

Egy ideig ott áll és nézi, hogy merre irányítja lépteit Willatz, látja,
hogy egyenesen Gottfredék felé fordul és hogy pár perc múlva Gottfredék
kunyhójához érkezik. Hirtelen úgy tesz Julius, mintha kiabálni akarna,
de nem szól semmit, köp és bemegy a házba.

Gottfred sovány volt és nagyszemű. Éppen olyan, mint azelőtt, Willatz a
küszöbön találta. Köszöntek egymásnak és mivel Gottfred a gazdag ifjúval
szemben nagyon elfogódott, nem kerül sor valami nagyobbszerű
beszélgetésre. Ó nem, ezekkel az itthoni pajtásokkal már semmire se
lehet menni. Willatz már kinőtt közülük, túlszárnyalta őket, most
valamennyien csalódást keltenek benne. Egyébként még Gottfred volt talán
a legjobb, akármilyen sovány és szófukar volt; de azért nem kellene
éppen az ajtónyílás közepében állnia, amikor valaki jön és be szeretne
menni. Csakhogy az ilyesmit Gottfred nem érti!

Csak éppen sétáltam, mondja Willatz. Unalmas dolog mindig lovagolni.

Sokszor láttunk erre ügetni, feleli Gottfred és boldog, hogy ezt látta.

Persze, bizonyosan láttatok. Az különben a saját lovam.

Igen.

Tudtad ezt? kérdi Willatz… Mert akkor bosszantó lenne, hogy ezzel
hencegett.

Igen, az apám hallotta.

Mit gondolsz, kaphatnék itt egy kis vizet? kérdi Willatz és Gottfred
mellett bepillant a folyosóra.

Igen, a konyhaházban, feleli Gottfred és Willatz előtt bemegy.

A konyhaház ablaktalan, szénfekete lyuk volt, amely szorosan a
kecskeistálló falához épült. Itt Willatz fakupából kapott inni. Eddig
még sohasem ivott fakupából; az pedig formátlan vastag volt, alig tudta
a szájához illeszteni, nem tudott bánni vele és a víz a nyakába folyt;
különben se volt valami nagyon szomjas.

Az apád, meg az édesanyád idehaza van? kérdezte és visszament a kunyhó
felé.

Igen, anya itthon van.

Milyen neveletlenség volt az, hogy Gottfred megint az ajtónyílásban
helyezkedett el. Willatz nem nagyon törődött volna ezzel, de úgy
emlékezett, volt annak idején egy kis lány ebben a szobában, talán nem
is egészen kicsi, annak volt két szeme, amit csak arra használt, hogy
lesüsse őket, és az a két szem sötétkék volt.

Most kijön Gottfred anyja, köszön és betessékeli a vendéget. Megkértem
Gottfredet, hogy tartsa kinn az ifiurat addig, amíg én feltörlöm a
padlót, mondta. Nagyon piszkos volt minálunk.

Willatz bement; a padló még nedves volt, éppen most súrolták fel. De a
kunyhóban nem volt senki, csak három kis fiú, szóval üres a kunyhó.
Willatz megköszönte a kínált kávét, nem akart rá várni és megint kivitte
magával Gottfredet.

Már nem is igen emlékszem rá, mondta, de a húgod… nincs idehaza?

Pauline? de igen, csak a boltba ment.

Ugye már az is majd akkora, mint te?

Igen.

Igaz, hogy Julius elpáholt téged? kérdi Willatz.

Gottfred zavarba jön.

Nem. Mikor?

Azt mondta, hogy nekedugrott és elpáholt.

Igen, de azt nem mondta, hogy mikor?

Nem, csak azt mondta, hogy néhány dolgot elvettél tőle.

No akkor, mondja Gottfred.

Szünet.

Willatz nem ért semmit és megkérdi:

Hát mit vettél el tőle?

Elvettem? Nem, csak visszavettem a szájharmonikámat. Eldugta a
lakásukon.

Hát nem páholt el?

De igen.

Fájt?

Nem.

Többször is megvert?

Ó igen, már egynéhányszor felpofozott.

Willatz semmit sem ért, de fel van háborodva és azt mondta:

Próbálna csak engem elverni! Aztán megkaptad a szájharmonikádat?

Igen. De most megint elvette.

Willatz rábámul:

Hát nála hagyod?

Nem, nem tudom. Nem, megpróbálom visszakeríteni.

De hiszen nem kell illedelmesen kérned.

Két shillinget akar érte.

Két shillinget? A saját harmonikádért?

Legalább is így mondta.

Szünet.

Willatz csak áll és nagy elhatározás érlelődik meg benne:

Gyere, menjünk Juliushoz, mondta.

Gottfred nagyon szívesen megy, hiszen Willatz férfi.

Az affér egy pillanat alatt elintéződött. Julius már látta közeledni a
két urat és a szájharmonikával a kezében a kunyhó előtt várta őket.
Azonnal átadta az értéktárgyat és kijelentette, hogy az egész csak tréfa
volt.

A két úr útjára indul, el ettől az embertől és ettől a kunyhótól,
Gottfred ellágyult és elfogódott a csodálattól:

Láttad, hogy milyen gyorsan ideadta? mondja.

Willatz kidülleszti a mellét:

Próbált volna csak nem sietni.

Az út közepén állnak, haza akarnak menni mind a ketten, de nem sürgős,
hiszen nincsenek gyakran együtt. Ha Gottfred késlekedik, talán jön a
húga és akkor nem kell egyedül hazamennie.

Willatz előveszi a tollkését és levág vele egy ágat, Gottfred megnézi a
kést, nagy kedve volna egy kicsit a kezébe fogni és alaposan szemügyre
venni. Willatz hirtelen becsukja a kést és felajánlja Gottfrednek.

Idenézz, neked adom ezt a kést.

Ilyet Gottfred még életében nem hallott, szinte forog vele a világ, nem
hiszi el. Elveszi a kést és ezt mondja:

Szabad a kezemben tartanom?

Megtarthatod. Fogadd el emlékül akkorra, ha majd ujra elutaztam.

Ó, de Gottfrednek sejtelme sincs arról, hogy ki áll előtte, tétovázva,
természetellenesen tágranyílt szeme mel mondja:

Nem, hát te ezt meg mered tenni? Mit csinálsz, ha az apád kérdezősködik
a késről?

Hát hiszen ez a saját késem! kiáltja Willatz és az ügy már el van
intézve.

Most aztán Gottfred letörölte a kezét és úgy köszönte meg a kést.

Csak állt ott az úton, talán nem is állt, talán távol járt, nem
hallotta, hogy Willatz mit mondott:

Nézd, ott jön Pauline!

Willatz bizonyosan épp úgy tele volt boldogsággal, mint Gottfred, milyen
csodálatos állapot is volt az! Pauline pedig egyre közeledik.

Willatz kihúzza magát és így szól:

Gottfred, nemsokára meg kell kezdenem a borotválkozást.

Gottfred esze még mindig a távolban jár és azért így felel:

Miért?

Hogy miért? Hát nem látod? kérdi Willatz és megsímítja az arcát.

És az nem fáj?

Mindegy. Igy már nem járhatok tovább.

És Pauline odaért. Sovány és hosszú, fekete ünneplőruha van rajta,
hiszen a boltban volt, bugyor van mind a két kezében, a lábán fapapucs,
no és van két szeme… amelyet tulajdonképen csak arra használ, hogy
lesüsse.

Ha idejében kiszabadította volna a jobbkezét, akkor most köszönhetett
volna. De nem; és most csak áll ott.

Willatz jónapot kíván a levegőbe és a lány szerényen, halkan felel.
Beszélgetés nem indult meg és a lány csak az öccsét nézte.

Ezt nézd meg! mondja Gottfred és furcsa nevetéssel megmutatja a kést.
Mit gondolsz, kitől kaptam?

Pauline Willatzra pillant, aztán megint a földet nézi.

Ne engedd Julius karmai közé jutni, inti Willatz.

Majd az apám elzárja, feleli Gottfred.

Hiszen akkor nem tudod használni.

De igen, néha.

Willatznak az a nézete, hogy ilyen módon a késnek nem venné méltó
hasznát és így szól:

Nem, mindennap hordd magadnál. És ha Julius elveszi, csak írj nekem
Angliába.

Igen.

Vajjon mit gondolt Pauline ekkora hatalomról? De Pauline csak
felpillantott rá, mialatt a fiú beszélt, aztán már elmúlt ez is.

A késnek két pengéje van, mondja Gottfred magában és nem lát semmi
egyebet, csak a kést. Meg aztán van itt egy kampó is.

A kampó a keztyű begombolására való, magyarázza Willatz. De van még egy
másik gombolóm is. És neked hogy ment a sorod egész idő alatt? kérdi
Pauline-t.

Nem, bizalmasságra nem került a sor, Pauline csak egyetlenegyszer emelte
fel a szemét, arca elpirult és így felelt:

Jól.

Ez volt minden és Willatz elköszönt.

Erre aztán felélénkült a fiú, meg a húga, Willatz még messzire hallotta
hangjukat és mikor megfordult és visszanézett, látta, hogy Pauline
olyan, mint a többi és a többi olyan, mint Pauline. Pedig Willatz egy
pillanatig még arra is gondolt, hogy majd angolul beszél hozzájuk egy
kicsit, hadd legyen egy kevés fogalmuk erről a nyelvről. De nem.




12.

Adelheid asszony többször megkérdezte, vajjon Coldevinék nem jönnek-e el
az idén. De nem látszott rajta, hogy nagyon kíváncsi a válaszra.

Nem, feleli a hadnagy, az öregeket annyira bántják az itteni változások,
hogy aligha jönnek.

Fredrik konzulról egyáltalán nem történt említés.

A nyári hetek alatt nem történt sok, csak ami addig: hogy Segelfoss
lassanként megváltozott és egyre sűrűbben lakott községgé vált. Ezért
nem várt boltos Per újévig arra a kis italmérési jogra, már most kezdett
titokban bort eladni, mert sokan keresték nála. És ez az üzlet egy kis
elevenséget és jókedvet hozott az unalmas vasárnap estéken.

Az emberek itt-ott házikókat építettek a gőzhajókikötő mentén.
Valamennyien odahúzódtak, úgy hogy Segelfoss alsó része kezdett kis
kunyhóvároskává alakulni. Pedig nem sok idővel ezelőtt még nem volt ott
egyéb, csak homokpart, meg néhány csónakház! Az emberek élete itt
kétségkívül más színt kezdett ölteni, amióta Tobias király letelepedett.
Ott volt például Lars Manuelsen kunyhója; nem díszítették-e máris
függönyök az ablakokat? Szeminarista fia bizonyosan nem tudta elviselni
otthonát függöny nélkül. Azóta pedig mindennap több és több ember
kereste fel boltos Pert, hogy a függönyök ára iránt érdeklődjék!

Hogy is volt csak? Érdemes-e még teremtett léleknek zsellérmunkát
végezni? Egyáltalában nem. A kijáró maroknyi földdarabka, meg az a jog,
hogy az ember a közös mezőn füvet kaszálhatott, a tűzifa fáradságos
hazacipelése… az egész zsellérélet nem ért semmit, barátaim, hiszen az
ember a lisztet már készen vehette künn a hídon. Még pedig olyan
lisztet, amit már megszitáltak és ami hófehér volt. Ha nem lett volna
szükség krumplira, akkor a föld akár megműveletlenül maradhatott volna;
és ha nem kellett volna a kávéhoz való néhány cseppnyi tej, akkor ki
tudja, talán nem is kerestek volna több kecsketakarmányt az erdőben. Igy
volt ez.

Ó, a napszámosoknak most jól ment soruk. Holmengraahoz mentek dolgozni
és Holmengraa kenyerét ették. Szombat este cédulát kaptak a
felügyelőtől, átadták a kikötőmesternek és lisztet vagy pénzt kaptak
érte, aszerint amit kívántak. Ez emberhez méltó élet volt!

Voltak napszámosok, akik adósságot csináltak, hogy lovat, kocsit
szerezhessenek és fuvarozhassanak a malom számára, no és?…

Rövid idő múlva úgy is megfizethetik a ló meg a kocsi árát, ha kedvük
tartja, mert szereztek és pénzt csörgettek a zsebükben, ha boltos Per
pultja előtt álltak. Általában: pénz… A shilling már nem volt ritkaság.
Meg is látszott a környék valamennyi parasztján, barátaim, hiszen sokat
kerestek a fuvarral; valóságos csoda, már külön csésze kávét engedhettek
meg maguknak vacsora után, sőt magas, szemrevaló prémes csizmában
járhattak nyár idején is.

Annyira ment a dolog, hogy Ole Riis körorvos már megbánta, hogy
elfogadott egy új állást Dél-Norvégiában. Az utóbbi hetekben
hihetetlenül sokat keresett itt. Az ördögbe is! mondta Ole Riis. Azelőtt
az embereknek nem volt elég pénzük ahhoz, hogy ideglázzal felkeressék a
doktort, most meg egy egyszerű dagadt ujj miatt két mérföldnyire is
elhivatták.

Az új körorvos sem panaszkodhatott. Mind a két keze tele volt munkával.
Későn-korán egyaránt hívták, divattá vált az, hogy tőle kértek tanácsot;
és nevetséges család volt az, amelyikben nem volt beteg, ahova nem
hívtak orvost. A tudós férfiaknak és nőknek, akik eddig mindenféle
betegséget kezeltek, rosszul ment a soruk; ó, inséges időket éltek és
szomorú volt rájuk nézni.

Az új körorvos már régen elhatározta, hogy látogatást tesz a segelfossi
hadnagyéknál, de eddig nem jutott rá ideje. Nem udvariatlanságból maradt
el eddig a látogatása, mondta, mikor aztán végül felkereste őket, ó,
igazán nem udvariatlanságból.

Az asszony fogadta, hiszen mindig ő fogadott, mert neki volt legkevésbé
ellenére, sőt egy kevés szórakozást vitt a magányába.

Muus volt az orvos neve és ha ránézett az ember, akkor ezt érthetőnek
tartotta rögtön. Furcsa kis doktor, bizonyosan megtanulta a mesterségét
és elég haloványsárga ahhoz, hogy kezelni tudjon egy elrontott gyomrot,
hosszú orrú, nagy, torzul nőtt fülű, ritkás szakállú, agyontanult arc.
Marasztalták, hiszen ma valamilyen ünnep volt, ebédet adtak Master
Willatz tiszteletére, akinek ismét vissza kell térnie Angliába.

Az apa meg a fiú belép, estélyi ruhában vannak mind a ketten, egymás
tiszteletére. A hadnagy üdvözli a doktort, de csak a legszükségesebbet
mondja neki. Holmengraa is eljön, vele van mind a két gyereke, a két
indiánja, ahogy ő szokta mondani.

Szegénykék, miért nevezi őket indiánoknak? mondja az asszony.

Az én kis indiánjaim, feleli Holmengraa. Ő nekik nincs kifogásuk ellene,
higyje el nagyságos asszonyom, mert így Kuohtemok ivadékai, aminthogy
valóban azok is bizonyos mértékig.

Hogy értsem ezt?

Indián vér folyik az ereikben, hiszen az anyjuk negyedvérű volt.

Akkor ők quinteronok, mondja a doktor. Nagyon érdekes.

Bizony pompás gyerekek vagytok! mondja az asszony és mind a kettőt a
karjába kapja.

Az étkezés nem tartott sokáig. Willatznak még időre volt szüksége ahhoz,
hogy átöltözzék az útra, a postahajó minden pillanatban megérkezhetik.
Őrt állítottak fel valamelyik magaslaton, hogy jelentse a gőzös
közeledését.

A hadnagy poharat emel és kellemes utazást kíván Willatznak, megköszönve
a látogatását.

Igen, Isten áldjon meg, mondja az anyja, és maradj továbbra is derék
fiú! Jó sok pénzt adott neked apa?

Igen, köszönöm.

Akkor menj és öltözz át.

Doktor Muus nem mondott semmit. Talán már a bölcsőben is borismerő volt,
mert ha ivott, mindig csettintett a nyelvével és úgy ízlelgette.
Egyáltalában nem keltett olyan benyomást, mint akinek imponálni lehet;
ilyen kastélya mindenkinek lehet, volt ő már olyan társaságban is, ahol
pezsgőt ittak. Talán hivatalbeli elődje beavatta az itteni viszonyokba,
az a fecsegő Ole Riis; talán a látogatások halasztása is kitervelt
non-chalanceból történt.

A kávénál megint az asszonynak kell a társalgás folytonosságát
fentartani, az ura nyílván szomorú és folyton Willatzra gondol.
Udvariasan odahallgat ugyan és néha megpróbál válaszolni is, de aztán
abbahagyja. És csak ül ott. Lehet makacsul beszélni, de a hadnagy
makacsul hallgatott; hallgatott mindenre, hallgatott. Nem volt mindig
ilyen figyelmetlen; bizonyosan bántotta valami.

És az aszonynak kell megkísérelnie továbbfűzni a társalgás fonalát.

Ön északról jön, doktor úr?

Igen, Finnmarkenből; mi hivatalnokok mind ott fönn kezdjük.

Hallom, hogy sok dolga volt, amióta ide érkezett.

Igen, főképen itt Segelfossban.

Ez mind Holmengraa úr tevékenységének köszönhető. Ugyebár Holmengraa úr?

De Muus doktor logikus fő és így felel:

Hehe, remélem, hogy nem Holmengraa úr tevékenysége sokszorozta meg a
betegedések eseteit.

Mindnyájan ránéznek. Holmengraa mosolyogva felel:

A doktor úr írígyli tőlem a nagyságos asszony bókját. Egyébként az olyan
üzemek, mint az enyéim, kétségkívül többször igényelnek orvosi segélyt,
azonkívül pedig az embereknek nagyobb jövedelmet juttatnak és ezzel
megkönnyítik a lehetőségét, hogy orvoshoz forduljanak. Igy van ez
mindenütt. Több ember kerül egy községbe és így aztán több a baleset.
Olyan veszedelmeknek vannak kitéve, amelyekről nyugodt vidéki életükben
sejtelmük se lehetett, azért nem is volt tapasztalatuk a tekintetben,
hogy hogyan kell ellenük védekezni. Az egyiknek a súly sérti meg a
kezét, a másikat földhöz vágja a daru, a harmadikat megüti a lendítő.
Ole Johant például éppen tegnap csapta meg a lendítő.

Most voltam nála, mondja az orvos. Nem olyan súlyos az állapota, vérzés
nincs, semmi egyéb, csak az, amit mi kontuziónak nevezünk.

Az asszony reméli, hogy a két úr már eléggé belemelegedett a
beszélgetésbe, s ezért gyorsan felszökik Willatzhoz. Szegényke, hiszen
nem nagyon örvendetes dolog, hogy megint nélkülözni kell majd a fiát, az
éneklést, a muzsikát, meg a beszélgetést.

Mikor lejött, megint csend volt. Néhány illusztrált könyvet hozott
magával.

Idenézzetek gyerekek, Willatz ideadta ezeket a könyveket, de most aztán
egyetek süteményt, kérlek Mariane. Igen, azt, te meg ezt Felix. Úgy.

Elkészül nemsokára? kérdi a hadnagy.

Igen. Ó, csak ne kellene olyan messzire mennie. Tulajdonképpen nincs is
sok értelme.

Alapjában véve nincs is olyan messze, nagyságos asszonyom, vígasztalja
Holmengraa. Valamelyik jó nagy hajóval már vasárnap odaát lehet.

Az asszony akaratlanul mosolyog:

Igen, és a vasárnap éppen alkalmas arra, hogy Angliába érkezzék az
ember.

Holmengraa úr is mosolyog:

Nem, az angol vasárnap nem nagyon mulatságos.

Mulatságos? Nem tudok olyasmit, ami abban az országban mulatságos lenne.

A nagyságos assozny német? kérdi Muus doktor.

Hála Istennek! feleli az asszony és nem figyel az orvos további
szavaira.

Egyáltalában ez a kis ember nem volt olyan rokonszenves, mint egyébként
a kis emberek szoktak lenni. Csak ült és szemlélgette a festményeket,
éppen úgy mintha olyan házból származnék, ahol sok a festmény. Mire való
volt ez?

Az asszony ismét a nagyvilági hölgy módján beszélt s azt mondta:

Az angol otthonokban van valami szállodaszerű. Sokfelé megfordultam, de
mindenütt ugyanazt láttam. A szolgák úgy öltözködnek, mint a pincérek,
az asztalokat úgy terítik meg, mint a szállodában és alig fejezték be az
étkezést, a hölgyek már elsietnek. Kétszer adnak jelt az étkezésre…
Először harang jelzi, hogy át kell öltözködni, aztán harang jelzi, hogy
asztalhoz lehet ülni. Mindig azt hittem, hogy tudtam valamennyire,
hogyan viselkednek az előkelő körökben, de…

Az apám, mondta a doktor, fiatalabb jogász korában résztvett egy angliai
kongresszuson. Az bizony nem talált elég dícsérő szót az ottani életre,
meg az emberekre.

Azonkívül pedig nem muzikális nép, folytatta az asszony, szerződtetnek
idegen embereket, hogy odahaza játsszanak meg énekeljenek nekik és
szerződtetnek embereket, akik a templomaikban énekelnek.

Az orvos megjegyzi:

Az olyan magas kultúrájú nép talán nem is jár sokat templomba.

Mibe kerül egy orgona? kérdi az asszony hirtelen; úgy látszik ebből harc
fejlődik ki. Egy kis orgona, egész kicsi, csak néhány síppal. Képzeld,
ha nekünk lenne egy kis orgonánk odalent a templomban.

Nem nagy dolog, feleli Holmengraa és ha valamelyik tanító tudna rajta
játszani, akkor könnyen el lehetne intézni az ügyet.

A hadnagy az ablakhoz sétált, hogy megnézze, nem jelzik-e még a hajót.
Mikor aztán visszajött és megint leült, a gyűrű már a balkezén volt.
Most bizonyosan úgy vélte, hogy Adelheid már eleget kínlódott, fel
akarta váltani és megkérte, hogy nézzen fel még egyszer Willatzhoz.
Aztán üzleti ügyekről kezdett beszélni Holmengraaval.

Egyszer azt mondtam a nyáron, hogy nincs elég fám az itteni
építkezésekhez. Még egyszer megnéztem az erdőimet és azt hiszem, akad
még egy szállítmányra való. De most már bizonyosan késő önnek, ugyebár?

Nem, egyáltalában nem, sőt nagyon kapóra jön, még sokáig lesz szükségünk
építőfára. Milyenek a méretek?

Kicsinyek. Hét hüvelykes, nyolc-tíz öl.

Ezt másutt nagynak nevezik. Kiváló fa, mindig hajlandó vagyok venni.

Az őrhelyről megjön a jelentés: Itt a hajó!

Az asszony lejött a fiával. Willatz útrakész volt és hallgatott. Az anya
meg a fiú még felhasználták a kis időt arra, hogy bemenjenek a nagy
szobába ás búcsúzásul muzsikáljnak egy kicsit. Ó, az volt ám az ének, az
alkalomhoz illő duett, a hattyúanyának, meg a kicsinyének éneke az
éghez.

A nagyságos asszony énekel? mondta doktor Muus és figyelt. Nem olasz
zene ez?

Mikor a hadnagy kint állt a folyosón és felhúzta a keztyűjét, a gyűrű
megint a jobbkezén volt. A gyűrűnek ez a furcsa cserélgetése bizonyára
minden jelentőség nélkül való volt, ha minden pillanatban megtörtént és
csak szeszély volt, vagy rossz szokás.

Lemennek a dombon, szokásuk ellenére gyalog, Willatz a gyerekekhez
csatlakozik, azok futásnak erednek. Ó, az a Mariane volt a leghosszabb
lábú boszorkány a világon! A doktor, meg a hadnagy a sor végén halad. Az
orvos megkérdi:

Azt hallom, hogy Segelfoss egészen más lett, mint amilyen azelőtt volt.
A hadnagy úr meg van elégedve a változásokkal?

Ön az, doktor úr? Köszönöm, meg vagyok elégedve. Hová való ön
tulajdonképen?

Östlandba. Miért?

Mert valamikor kiképeztem néhány odavaló rekrutát. Ne értsen félre,
nagy, csinos legények voltak azok, ők jutnak az eszembe, ha önt hallom
beszélni. Hogy is hívják önt?

Muus a nevem.

Muus.

A doktor egy kicsit rágcsálja a szalmaszínű bajuszát, aztán így szól:

És önt Holmsenek hívják?

Igen.

Talán von Holmsennek?

Nem, egyszerűen csak Holmsennek.

Most a két úr körülbelül egyenlően elintézte egymást, de a doktor,
sajnos, nevetni kezdett, valami nagyon mulattatta. A hadnagynak
csodálkozva kellett ránéznie. Közömbösség látszott a tekintetében,
mintha a a gondolatai távol jártak volna, vagy mintha az égből pottyant
volna le; de ez a nevetés túlcsekélynek tűnt fel neki ahhoz, hogy az
okát megtudakolja.

Willatz az apjához lépett és így szólt:

Légy szíves, vigyázz majd Bellára.

Jól van, barátom.

Bella? Ki az? kérdi a doktor fesztelenül.

A lovam.

Jesszus!

Willatz a doktorra néz és ugyanaz a megdöbbenés látszik szemében, mint
apjáéban.

A hátaslovam, magyarázza.

Mikor én a te korodban voltam, mondta a doktor, akkor már nagyobb volt a
latin tudományom. Apádnak, meg anyádnak öröme kellene hogy teljék az
ilyen nagy fiúban, mint te.

Ezzel a doktor atyáskodva bólint Willatz felé.

Wilatz még sose hallott ilyen furcsa beszédet, érthetetlen nyelv volt,
de nem idegen, csak mintha más világból jönne…

Az apja rámosolyog:

Bizonyosan nem értetted, amit a doktor mondott. Hiszen azt se érted meg
mindig, amit Martin mond.

Ki az a Martin? kérdi a doktor.

Egyik béresem.

A parton álltak, a hajó kikötött. A hadnagy és a felesége fiukkal a
fedélzetre mennek. Doktor Muus követi őket.

Csak egy pillanatra, mondta a hadnagynak. Csak azt akartam mondani… hogy
szeretnék az önök Martin béresével beszélni, bizonyára nagyon művelt
ember.

A hadnagy lassan elfordítja a fejét és így felel:

Ha legközelebb eljön Segelfossba, például azért, hogy elbúcsúzzék, akkor
a bejárat abban a sárga épületben van ott a tanyán. Ott megtalálja
Martin bérest.

Köszönöm. Ha ugyan még lesz akkor önnek sárga épülete és Martin nevű
bérese.

*

Holmengraa úr nagyon magányosan él, senkije sincs a házában, akivel
érintkezhetne; a gazdasszonya Irgensné, semmi egyéb, csak kiváló ember,
derekasan dolgozik a konyhában, az éléskamrában, a mosásnál, a ruhaféle
körül, azonkívül ügyesen bánik a gyerekekkel, meg az úr keményíteni való
fehérneműjével; de se nem zongorázik, se nem énekel, bizony ehhez
Irgensné asszony nem ért; ha Holmengraa úr jól akarta magát érezni, át
kellett mennie a hadnagyékhoz a kastélyba, ott egészen más világ volt.
De nem tudta mindig bizonyosan, hogy a hadnagy örül-e a látogatásának?
nem, hogyan is tudhatta volna? Hiszen a hadnagy változatlanul olyan
udvarias és előzékeny, de egyúttal olyan hűvös és zárkózott, ahogyan a
fajtájabeli finom úrhoz illett. Felesége őnagysága ellenben kimutatta az
örömét, ha Holmengraa úr jött és úgy látszott, ennek volt jelentősége
Holmengraa úr számára. Sőt hébe-korba azt is megengedte magának, hogy
véletlenül ott járt az úton, amikor Adelheid asszony a sétalovaglását
vegezte. Nem tette gyakran, nem esett túlzásba, de odáig elmerészkedett,
hogy egyszer-másszor messziről üdvözölte, viszont előfordult az is, hogy
rövid beszélgetésbe elegyedtek az országúton. A hadnagy, meg a nagyságos
asszony, párszor már voltak Holmengraa házában, de anélkül, hogy ott
maradtak volna, csupán üzleti ügyben és csak azért, hogy a jól
berendezett szobákat megdícsérjék; legutóbb az asszony egyedül jelent
meg, arra kérte Holmengraa urat, hogy látogasson el megint nemsokára a
kastélyba, hiszen olyan ritka venlég lett náluk.

Mikor lesz szerencsém a nagyságos asszonyt, meg a hadnagy urat egy este
nálam tisztelni? kérdezte Holmengraa úr.

Az asszony megköszönte és megígérte, hogy eljönnek, amikor Holmengraanak
tetszik és – lehetőleg minél előbb! tette hozzá mosolyogva. Nagyon
szeretetreméltó volt a nagyságos asszony.

Most Holmengraa lent áll a parton és arra készül, hogy meghívja a
hadnagyékat.

Éppen mára akarta meghívni őket, hogy valamivel elszórakoztassa ezeket a
szülőket, akik ott álltak és a tengeren távolodó fiuk után integettek.
Eredetileg arra gondolt, hogy a körorvost is meghívja, de a körorvosnak
bizonyosan nem volt ideje, arra tehát máskor kerül a sor. Ó,
Holmengraanak nagy tehetsége volt ahhoz, hogy gyorsan felismerje,
megérezze a helyzetet, fel kellett tehát tennie, hogy a hadnagyék ma, a
fiuk elbúcsúztatása után legszívesebben egyedül lesznek nála.

És a hadnagyék vele mentek.

Irgensné azt kívánta ugyan, hogy finom vacsora legyen, de a házigazda
ellene volt; nem, más nem volt, csak egy ízes bacalao spanyol borral.
Holmengraa akarta így, szerény biztonság volt benne és nem akarta
túlszárnyalni a kastélybeli uraságokat.

Adelheid asszony meglepődött, mikor zongorát talált a házban, vadonatúj,
isteni, Steinway zongorát. Éppen most érkezett meg, mondta Holmengraa és
most arról van szó, hogy a nagyságos asszony lenne szíves kipróbálni.
Legyen olyan jó, próbálja ki. Az asszony a zongorához siet és mint
valami hattyú, gyönyörű hangok áradatát bocsátja az estébe.

Ki érthette vajjon ezt az embert, ezt az asszonyt? A hangja szokatlanul
szép volt, mély és kellemes, ibolyás. Ha kemény koponyájú ura valaha is
gondolta, hogy a felesége hideg természetű, most semmiesetre se
gondolhatta ezt. Hogy mit énekelt? Tüzet és hamut, vágyat és szerelmet,
szonátát, vihart, korált, sokáig énekelt, félóra hosszat, nem voltak
kottái és abba kellett hagynia, mikor már többet nem tudott. Nem volt
ebben semmi feltűnő? Hogy az asszony, amint az egyik darabot befejezte,
gondolkozás nélkül átsiklott a másikba, egész idő alatt, az egész félóra
alatt, anélkül, hogy keresett volna; lakhatott hidegség az ilyen ember
lelkében? Ezt az a kemény koponya bizonyára sose hitte, különben
közömbös lett volna számára az asszony.

Irgensné bejön a szobába és megköszöni az élvezetet, olyan őszintén
köszöni: Tessék nekem megengedni nagyságos asszony, hogy én is
megköszönjem!

Ön nem játszik?

Nem, csak egy kicsit tanultam, mint a többiek. Nem volt tehetségem, de
valamit mégis tanulnom kellett. Csakhogy az semmise volt.

Csodálatos zongora ez, Holmengraa úr.

Többet az asszony nem mondott a zongoráról. Különben megint ugyanaz
történne, ami az orgonával. Az urának valóban szándéka volt azt
meszerezni, azt a szerencsétlen orgonát, a templom számára, célzást is
tett rá és ez elszomorította az asszonyt, hiszen jobban is fel tudták
használni pénzüket. Talán panaszkodott valaha az otthoni régi zongorája
miatt? Egyáltalában nem. Hogy nem kívánt-e magának egy ilyen zongorát?
Kétségkívül jobban, mint akármi mást a világon. Mégse szólt. Talán azt
is meg akarta előzni, hogy Holmengraa úr ajánljon fel neki ilyesmit?
Hiszen az gazdag volt és amerikai, talán éppen neki szánta ezt a saját
magának fölösleges hangszert, mint mikor Willatznak hátaslovat
ajándékozott. Ó, de ezt az embert könnyű volt irányítani. Ha az asszony
érezteti vele, akkor majd belátja, hogy egy zongora nem illő ajándék,
túlságosan értékes.

Az asszony akaratlanúl is megbámulta Holmengraat. Hány éves is ez az
ember tulajdonképpen? Körülbelül egykorú a hadnaggyal; valamivel
idősebb, már éppen olyan ősz, mint az, de az arca sokkal közönségesebb.
A nagyvilágban folytatott változatos élete révén illő modort sajátított
el, sok jó érzés és finom tartózkodás volt benne, Adelheidnek eszébe
jutott az az ebéd, amit egyszer az angol kapitány adott. Most, ma este
az asszony ráismert az asztalon egynémely olyan ezüst evőeszközre,
melyet akkor az ebédnél látott. Tehát bizonyára azt is Holmengraa úr
rendezte szép csöndben.

Vagy talán csalódott Adelheid? Hátha Holmengraa csak azért tanusította
irántuk folyvást ezeket az apró finomságokat, hogy fölkeltse a
figyelmüket? Ezt Adelheid asszony nem tudhatta. Annyi bizonyos, hogy
Holmengraa figyelmességei nem lehettek volna tapintatosabbak még akkor
se, ha szerelmes belé. Ez az ember érdekes volt és rejtelmes; mit tudott
Adelheid a cordillerai királyokról!

De egyszer-másszor hézagokat nyitott meg ez az ember önmagán és
megmutatta az árnyoldalait. Ritkábban esett meg vele, mint akárki
mással, pedig ő se származása, se nevelése révén nem kapott műveltséget.
Az asszony arra gondolt, mikor együtt utaztak Angliába. Holmengraa
nyugalma és szívélyessége páratlan volt, reggeltől estig szüntelenül,
ahogy éppen kellett, mindig érdekes, mindig megértő; voltak más hölgyek
is a hajón, de egyik iránt se tanusított figyelmet; sőt, volt egy fiatal
szépség is a hajón, a kapitány unokahúga, aki hozzászokott, hogy
csodálják, alighanem Ottesen kisasszony volt a neve, azt Holmengraa úr
észre se vette. Egyik este azonban azzal a hírrel sietett az asszonyhoz,
hogy a londoni dán követség titkára is a hajón van, egész kíséretével.
Vajjon a nagyságos asszonynak nem volna-e kedve megismerkedni vele? Nem,
minek? felelte az asszony és Holmengraa úrra nézett. Erre aztán
Holmengraa semmit se tudott felelni. Adelheidnek mosolyognia kellett,
mikor most erre gondolt; az asszony különben jóvátett mindent, mikor ezt
mondta neki: Nem, köszönöm, én magával a legjobb társaságban vagyok!

Tehát volt ennek az embernek egy és más nevetséges tulajdonsága. Ott
járkált a hajón, elnézett mindenki feje fölött és ime hirtelen imponált
neki egy öreg követségi titkár. Később Adelheid látta a sétafedélzet
lépcsőjén állni, mélyen köszönt mindannyiszor, ahányszor a diplomata
fel- vagy le akart menni.

Kifürkészhetetlen volt ez a Tobias király.

A doktor bizonyosan valamely kunyhóba készül, mondta Holmengraa úr és
kinézett az ablakon. Csak most ereszti le a csónakját.

Ó, a doktor! mondja az asszony. Örülök, hogy ha nem lesz nálunk beteg
senki és nem kell orvos. Nem tudom… de, az nem volna kellemes.

Az ura ránéz.

Úgy értem, ha betegség lenne a házban és az orvos ilyen messze lakik,
tette hozzá sietve.

Holmengraa úr megérti és így szól:

Azon gondolkozom, hogy vajjon ne hozzak-e ide saját orvost az
üzemeimnek, meg a környék lakóinak?

Ugyan minek? kérdi a hadnagy.

Muus doktor nagyon messze lakik és talán nagyon elfoglalt ember. Nem
megy elég gyorsan a betegekhez, embereim már sokszor említették.

Igy az asszony megint megnyugodott és hátratámaszkodott, Holmengraa úr
hatalmának újabb tanuságát adta: ez az ember saját orvost is
alkalmazhatott. De annak ő nem akart oka lenni.

Ne tegye, mondta. Doktor… hogy is hívják csak? Muus derék és
lelkiismeretes ember. Ugy-e Willatz, ezt nem szabad tennie Holmengraa
úrnak?

Nem, mondta a hadnagy.

Mire Holmengraa úr elejti az ügyet.

Muus doktor bizonyosan derék ember, ezt sokszor mondtam én is az
embereimnek. Remélem, hogy rendbe jön minden. De mégis csak
panaszkodtak.

A hadnagy a gyerekekkel szórakozik. Megmutattatja magának anyjuk
fényképeit, sok arckép áll a zongorán; nagyszerű képek voltak s egyikük
indián viseletbeen ábrázolta a hölgyet. Hogy emlékeznek-e még az
anyjukra? Hogyne. És hogy Mariane-nak is van-e olyan érdekes ruhája,
mint az édesanyjának volt? Ó, igen és Felixnek is. Akkor pedig
látogassanak el hamarosan egyszer a kastélyba abban az öltözetben.

Adelheid asszony felpillantott és most vette észre először, hogy
Holmengraa szemei titokban őt figyelik. Bizonyosan csak véletlenűl és
Holmengraa rögtön így szólt:

Csak ülök itt és arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha a feleségem
hallhatta volna az ön ma esti énekét, nagyságos asszonyom. Nagyon
értette a zenét.

*

A tél folyamán a hadnagy nemcsak építéshez való fát vágat ki és ad el
Holmengraanak, hanem fiatal fákat is, melyeket délre küld, abból a
fajtából, amelyet az angol és belga bányákban használnak. De ezzel nem
elégedett meg, múlt az idő és a hadnagynak, úgy látszik kedve telt
benne, hogy tönkre tegye magát, két éven át bányafát vágatott a
cserjésben. Mire akart jutni ez az ember!? De a hadnagynak bizonyosan
megvoltak a maga okai, amelyek ilyesmire kényszerítették; a nagy
háztartása, apjának bankbeli tartozása, melyet még mindig nem fizetett
ki; előkelő életmódja, drága szokásai, Angliában drágán nevelkedő fia,
mindez örökké csávában tartotta Segelfoss urát. Nem tudta megérteni,
hogy hová kerül a pénz, a kegyetlen sors szinte kiszívta kezéből. Ha
fokozatosan nem lett volna egyre nagyobb filozófussá, talán el se tudta
volna viselni. Itt van például a templom orgonája, szabad-e annak
megvételét tovább halasztania? Elég szégyen, hogy még mindig nem vették
meg. Holmengraa úrnak igazán még eszébe juthatna, hogy megelőzi őt, de
szép dolog is lenne! Ez a templom az alapjától a csúcsáig Holmsen
templom volt, szabad-e hát megengedni, hogy egy vadidegen ember
ajándékozza neki az orgonát?

De akármint volt is, a hadnagynak nem volt módjában megszerezni azt a
kis hangszert. Mibe is került csak? Néhány százasba, azt tudta,
háromszázba, vagy talán még többe. Erről többször is beszélt
Adelheiddal.

Ami az orgonát illeti, amelyet maga egyszer kívánt, már megtettem az
első lépést, mondta és ez igaz is volt. A méreteket kérik, nincsenek
megfelelő méretek, kórust kellene hozzá építeni, csakhogy kórus számára
kevés a hely az épületben. Ki kellene bővíteni a templomot.

Nem, semmiesetre sem! felelte Adelheid. Kérem, mondjon le arról az
orgonáról, vannak fontosabb dolgok is.

Valami határozott dologra gondol?

Nem. Willatzra gondolok és újra csak Willatzra.

Willatz nagy és derék gyerek, megérdemli a maga gondosságát. E
pillanatban jól megy a sora, a legjobb iskolában van és méltó jövő vár
reá.

Isten tudja! mondta Adelheid.

Mit mond?

Nem tudom, nem túldrága-e az az iskola?

Nagyon drága. De hát ő az egyetlen gyerekünk.

Ó, az asszony nem volt mindenkép értelmetlen, nem voltak rögeszméi,
melyeknek áldoznia kellett, bizonyosan megértette, hogy az ura szűkiben
van az anyagi eszközöknek. A kedves Willatznak mégis inkább
Németországba kellett volna mennie. Most minduntalan akad valami,
egyszer ez, egyszer az, amiben a pajtásai kitünnek; sőt a lordok fiainak
egész háztartásuk, külön udvarmesterük és cselédségük volt! A legutóbbi
szünidőben Willatz részt vett egy költséges franciaországi
társas-utazáson, hogy a nyelvet megtanulhassa és ebben az évben
megismétlik az utazást.

Azt írja, hogy új ruhákra van szüksége, nem tudom… maga szükségesnek
tartja? Én nem hiszem. Legalább ne vegye meg azt a terriert, amelyről
legutóbb írt.

Magának bizonyosan ez alkalommal is igaza van, Adelheid. És ha előre
tudom a kívánságát, akkor másképpen cselekedtem volna. De most már késő.
Már elküldtem neki a pénzt.

Akkor már nem lehet változtatni rajta.

Hiszen nem nagy dolog… Most jut eszembe, nem írt Willatz valami késről?
Hogy egy kést, amelyet Gottfrednek ajándékozott, talán valamelyik másik
gyerek elvett tőle?

Igen, Julius; engem kért meg arra, hogy vizsgáljam meg az ügyet és én
holnapra terveztem. Maga igazán ne…

Úgyis arra lovagolok és különben is ismerem a kunyhót, majd elintézem.
Ma vasárnap van és ilyenkor odahaza vannak a fiúk.

A hadnagy a kis Gottfredék kunyhójához lovagol, lovagló ostorával
megkopogtatja az ablakot és kihivatja a gyereket.

A fiam egy kést ajándékozott neked, egy zsebkést, megőrizted?

Igen, feleli Gottfred zavartan. Nem, helyesbíti az után; alig tud a
lábán állni és segítségért könyörgő szemekkel néz hátra a kunyhóba.

Elvette valaki tőled?

Igen, feleli Gottfred.

A gyerek anyja gyorsan rendbeszedte magát és kijön.

Úgy történt a dolog, magyarázza, az öregem elzárva tartotta a kést, de
aztán egyszer ősszel… szerencsétlen nap volt, délután…

Julius vette el? kérdi a hadnagy röviden és velősen.

Igen, feleli Gottfred.

A hadnagy megfordítja a lovát és biccent:

Visszakapod a késedet!

Ezzel a hadnagy Lars Manuelsen kunyhója felé vágtat.

Vasárnap van ma, a Lars fiú, a szeminarista, szintén odahaza van, az
ajtóban áll és köszön.

Hívd ki Juliust.

Lars engedelmeskedik és kihozza az öccsét. A fiatalabbik sápadt és
soványarcú.

Nálad van a Gottfred kése, add ide nekem.

Julius nem tagad semmit, de valamit akart mondani védekezésül, a hadnagy
azonban türelmetlen mozdulatot tesz, mintha le akarna szállni, mire
Julius villámgyorsan a szobában terem.

Lars keserves helyzetben áll ott, amíg az öccse megint kijön és átadja a
kést.

Letörtél egy pengét, mondja a hadnagy.

Nem, az már úgy volt azelőtt is, feleli Julius, tessék elhinni.

Ha még egyszer hozzányúlsz valamihez, amit a fiam másnak ajándékozott,
akkor ebből kapsz kóstolót! mondja a hadnagy és ostorát megsuhintja a
levegőben.

Julius elszalad, be a szobába, gyorsan, akár a villám; az ajtó nyitva
marad mögötte.

Ekkor a hadnagy hallja, amint Lars Manuelsen, az apa, odabent felmordul.
Aha, Lars Manuelsen kezdett nagy legény lenni, a malomban szolgált és
sokat keresett, függönyök voltak az ablakán, volt egy fia, aki elvégezte
a szemináriumot, Daverdana lánya sem volt közönséges leány, sőt már a
legjobb úton haladt afelé, hogy a segéd-kikötőmester kedvese legyen.
Lars Manuelsen morog és azt kérdi:

Mi történt, megütött, Julius?

A hadnagy már el akart lovagolni, de visszatartja lovát és azt mondja
Larsnak:

Hívd ki az apádat!

Lars megint engedelmeskedik.

Az öreg kijön vörös ingujjban, az anyag boltos Per üzletéből való,
bizony Larsból nagy legény lett.

Mit járatod a szád? kérdi a hadnagy.

Én? Dehogy is, csak megkérdeztem a gyereket…

Azt hittem, hogy morogni mersz.

Különben, ha a gyerek nem törte el a kést, akkor azért nem kell mindjárt
összeszidni.

Hallod-e, Lars, az ősszel megint elloptál egy juhot a legelőmről. De
most már vége legyen, utoljára figyelmeztetlek!

Mit csináltam? Juhot loptam?

Ez még nem a legrosszabb, de az én bélyegemmel ellátott prémeket adtál
el a boltban, úgy hogy Martin béresemnek kellett visszavásárolnia. Nem
akarom, hogy Segelfossról való prémek meg bőrök legyenek a te
cserekereskedésedben.

Hogy én juhot loptam! Azt nem, nem igaz…

A hadnagy felemeli ostorát:

Még egy szót és börtönbe jutsz!

Kedves uram, mondja Lars remegő szájjal. Ha igazán elloptam volna egy
juhot, akkor gondoljon nagy családomra. Egészen más lett volna, ha egy
szegény embert tettem volna még szegényebbé, de a nagyságos urat, aki
olyan gazdag… Ez a színtiszta igazság, ez a Lars itt, meg Daverdana, nem
győznek eleget hálálkodni a nagyságos úrra…

Elég, vidd vissza apádat! kiáltja a hadnagy dühösen. Aztán a fiúhoz
fordul:

Miért álltál itt egész idő alatt? Amit mondtam, az mind nem neked szólt.
Ha jól viseled magad, akkor nem lesz károdra. Mit akartál mondani?

Lars nem mer megszólalni. Alázatos, merész arcú, erős, durva legény,
előre nyujtja fejét, így áll az egész jelenet alatt.

Nem szólhatok semmit, mondja, hiszen nem csináltam semmit.

A hadnagy tovább akar lovagolni.

Lars néhány lépést vele megy és így szól:

Egy évig a lelkésznél tanultam, mert meg akarom próbálni, hogy valamire
vigyem, tovább szeretnék tanulni.

Az a bizonyos tipus, gondolja magában a hadnagy, a paraszt, aki
lelkésszé dolgozza „le“ magát. Például ez a fickó is tovább tanul! No
hiszen ez filozófiai nyelven szólva csak az örök körforgás, nem
veszteség, hiszen Lars testileg amúgy is lusta volt a halászatra.

Nem szép dolog ilyesmit kérni, de ha nagyságos úr lenne olyan jó nekem
segítséget nyujtani addig, amíg a magam erejéből tanulhatok,… még egy
évig…

Ez talán nem éppen a legjobb pillanat volt erre a kérésre, vagy lehet,
hogy mégis ez volt a legalkalmasabb: a két bűnössel való jelenet után a
hadnagy megengedhette magának, hogy nagylelkű legyen. Nem következett
egyik a másikból? Lars gyerek Holmengraa szolgálatában állt, de nem
ahhoz fordult, hanem mint eddig, a földesurához, Segelfoss urához, aki
kezében tartotta valamennyiüket. Azonkívül pedig ez a gyerek Daverdana
bátyja, Daverdana viszont ügyes lány.

Ugyanis nagyon szeretnék magánórákat venni, fejezte be Lars.

A hadnagy bólint és így felel:

Támogatni foglak.

Röviden és velősen, pont.

A hadnagy visszalovagol Gottfredékhez. Milyen megerőltetés, milyen
nevetséges fáradság egy zsebkés miatt, de a hadnagy nem végez félmunkát.
Anya és fia az ajtó mellett állnak, Pauline pedig az ajtóban mereszt
nagy szemeket.

Ép volt ez a kés, mikor elvesztetted?

Ép-e? Igen.

Biztosan tudod?

Ép volt? kérdi Gottfred és az anyjára néz. Nem érti a dolgot, hát nem
volt ép az a kés? Talán kettétörte valaki?

Igen, a kés ép volt és ragyogott, feleli az anya, a ládában őriztük,
aztán azon a napon…

A hadnagy lehúzza a keztyűjét, kinyitja a köpenyét és a saját kését
veszi ki a zsebéből. Ó, annak ezüst nyele volt és mind a két végét
állatfej diszítette, két vakítóan fényes penge, meg egy keztyűgomboló
volt rajta. A hadnagy maga vette angliai utazása alkalmával.

Willatz küldi ezt neked a régi helyett, mondja a hadnagy.

Gottfred olyan keveset ért az egész históriából, hogy nem meri elvenni a
kést, csak áll ott fülig pirultan, néhányszor kinyujtja a kezét, de
mindig visszahúzza. Hallja, amint az anyja így kiált fel: Nem, ez nagyon
is sok! Amint Gottfred kezében tartja az ereklyét, nem köszöni meg, csak
mikor az anyja eszébe juttatja, akkor nyujtja fel a kezét a nyereg felé.

A hadnagy elfogadja a kezet és bólint, sőt többet is tesz a hadnagy, egy
darabig fogja a kezét, azt a kis eleven, remegő, köszönő gyermekkezet.
Vajjon mi ment végbe a hadnagyban?

Gottfred a neved?

Igen.

Holnap jöjj el hozzám… ilyen időtájban.

Elmenjen a nagyságos úrhoz? kérdi az anya. Holnap?

Holnap tizenkét órakor.

A hadnagy ellovagol.




13.

Most úgy megy minden, mint a lavina. Hónapok, évek mulnak el, de nem
egyforma hideg kicsiségekkel telnek, ahogy a hetek és hónapok máskor
szoktak telni múlni, hanem lavinákkal, kicsiny és nagy lavinákkal.
Segelfoss meg a környéke, azóta, hogy a hadnagy kezébe került, annyira
megváltozott, hogy alig lehet ráismerni. Tulajdonképpen nem pusztult el
semmi, de megváltozott a külseje és a jellege, mindene és még folyvást
változik, emberek és dolgok egyaránt.

Lám, Coldevinék se jöttek már többé. Az idén se jönnek? kérdezhette
Adelheid asszony. Nem, az idén sem. És az asszony várt még egy nyarat és
még egy telet, aztán megint megkérdezte:

Furcsa, hogy senki se jön tőlük. Hát már egyikük se jön?

Egyikük sem, feleli a hadnagy. Fredrik azt írja, hogy szülei
megöregedtek és legszívesebben otthon maradnak. Különben üdvözletét
küldi.

És Fredrik felesége, meg a gyerekei?

Azokról egyáltalában nem ír.

Adelheid asszony leejt egy gombostűt, jó darabig áll ott, aztán felveszi
a tűt és ezt kérdi:

És Fredrik maga?

Neki nincs ideje… leejtett egy tűt? Segíthetek?

Köszönöm, már megvan.

Nem, minden megváltozott, még Coldevinék is. Nem jönnek többé. És minden
egyre változik.

Nem volt-e szó már arról is, hogy Segelfoss faluból külön egyházközséget
csinálnak? Csakhogy abba jó idő beletelik, Windfeld lelkész nem
egyezhetett bele olyan tervbe, melynek megvalósítása annyira
csökkentette volna az ő jövedelmét… De ha majd meg lesznek számlálva a
napjaim idefönt, mondta, akkor azt tehettek, amit akartok!

A napjai idefönt, északon, talán arra gondolt, hogy máshová helyezteti
magát? Hiszen áldott életet élt most, nagy kerülete volt és kevés dolga;
már tizenöt éve lakott itt és ameddig lehetett, itt akart maradni,
gyökeret vert, otthonra talált. De mégis délre kellett mennie, az egyház
szolgája volt és valamelyik östlandi falu hívői már bizonyosan nagyon
kívánkoztak utána. Talán északon élje végig az életét és ott is haljon
meg? Északon? Ilyen kárhozatra bizonyosan nem ítéltetett, C. P. Windfeld
kiváló hirdetője volt az Úr igéjének és az egyházi levéltárba néhány
érdekes feljegyzést tudott beiktatni Segelfoss új templomáról, azt
senkise tudná utána csinálni! Ilyen ember ne kívánkoznék valamelyik déli
stallumra? Isten segítségével nem fog kibújni a papok áthelyezésének
törvénye alól.

De Isten segítségével volt remény utódra is, hiszen Lars Manuelsen fia,
Lars Larsen már szorgalmasan tanult.

Ó, ez a Lars, acélos akaratú ember, pompásan értett a tankönyvekből való
tanuláshoz! Krisztiániában volt és vizsgázott, egy évre elbújt, még több
műveltséget szerzett, aztán előkerült és megint letett egy vizsgát. A
tromsöi szemináriumban kezdte magát Laursennek nevezni, de itt a
szülőfalujában, mint Holmengraa úr gyermekeinek házitanítója, nem
folytathatja ezt. Már régen Lassen, L. Lassen a neve. Híre járt a
szorgalmának, úgy látszik a naptár minden szentje megszállta. Mikor a
püspök felügyelő körútján a faluba érkezett, ezt mondta: Ha Lassen nem
vigyáz magára, elveszítjük, már most is beteges a melle, meg fog halni!

Az egész falu büszke volt erre az acélos emberre és valóban már
kevesebbet káromkodtak, különösen az apja, Lars Manuelsen jelenlétében.
Minden vizsgánál szájról-szájra járt a neve és a Lars-gyerek nem egyszer
volt beszélgetés tárgya boltos Per üzletében. Csak már túlesett volna
rajta! mondja az egyik. Mi lesz, ha elveszítjük, ahogy a püspök mondta!
hangoztatja egyik-másik. Akkor Lars üdvözülni fog, nyilatkozik egy hang,
az pedig nem lehet baj! Az apa, Lars Manuelsen beleszól: Úgy beszélsz,
mint egy szamár, talán nagyon is sokat pityizáltál.

Sokat jártatták a szájukat, az ám!

Bizony, néha pityókáztak boltos Pernél, olyankor élénk társalgás és
pénzcsörgetés keletkezett, az ajtón ki meg bementek, és a mérőedénynek,
meg a hordónak sok dolga volt. P. Jensen pedig kövérebb, gazdagabb és
egyre tekintélyesebb lett, de paraszt maradt, aki még mindig háziszövésű
ruhában járt. Most már mindenki tudta, hogy egy ilyen nagyvagyonú ember
nem csaphatja be a gyerekeket az alkunál; de lám az emberek mégis
bizalmatlansággal viseltettek iránta! Nem mondtak le arról, hogy a
kezére ne nézzenek és beleszóljanak, ha szükséges. Egyébként P. Jensen
is megtette, ami tőle telt, hogy az emberek s a község javát szolgálja…
Mindenkinek meg kell adni az igazát. Mikor nem kapott engedélyt, hogy
tánctermet nyisson, a földnyelv mögött egyik csónakházban adott
táncleckéket az ifjúságnak, a csónakházat alaposan kipadlózta s így
kiválóan alkalmassá tette vasárnapi összejövetelekre.

Az az ember pedig, aki mindenki és mindenek fölött uralkodott,
Holmengraa úr, nem soványodott le sok munkájától, aminthogy meg se
hízott gazdagságában. Szelídlelkűen, igazságszeretően járt el mindenütt
és igazgatta hatalmas üzemét. Eddig százezer tallérnyi adót fizetett; de
abban az évben, amikor életbe léptették a koronát, meg az őrét és az
összegek egyszerre óriásra szökkentek az emberek szemében, Holmengraanak
egy egész milliót kellett adóba fizetnie. Panaszkodott talán?
Egyáltalában nem. Inkább úgy látszott, mintha akkor se volna kedve
panaszkodni, ha kétmilliót vetettek volna ki rá ebből az újmódi pénzből.
Valahogy rátermett a gazdagságra. Most már az övé volt a jó Segelfoss
egész környéke, a malomüzem, a rakodópart meg a kikötőhíd; az övé volt a
szatócsüzlet, meg a sütőde ott lent a tengernél, bár ezeket más néven
vezették; azonkívül bizonyossággal tudta mindenki, hogy sok pénze hever
a partvidéki kereskedőknél, leegalább is az utväri Henriksennél, sőt úgy
vélték, hogy birtoka csak az ősrégi Coldevin-féle ytterleiai földeknél
végződik és Coldevin túlságosan gazdag, semhogy őt is legyűrhette volna
Holmengraa.

Tehát voltak még korlátok az ő számára is.

Az utóbbi időben azon fáradozott, hogy távíróállomást kapjon ide; ez
kissé lassan ment, az állam ellenezte és sokáig gondolkozott. Az emberek
meg voltak róla győződve, hogy, ha az állam még csak egy keveset
gondolkozik, akkor Holmengraa saját szakállára állíttatja fel a
távíróvonalat. És mintha csak az állam belátta volna ezt a veszedelmet,
póznák, huzalok, munkások érkeztek és az építkezés megkezdődött.

A malom pedig megszakítás nélkül zúgott. Szakadatlan sorban jöttek nagy
teherhajók, gabonával megrakottan, a Keleti tengerről meg a Fekete
tengerről, végül már egy egész buzaszállítmány érkezett, nélkülözésről
ezen a földön nem is lehetett beszélni. Buza: mese, déligyümölcs! A
malom megőrölte, az emberek megvették és valóban a buza jól bevált,
buzakenyér került a sütődébe meg a szegény ember asztalára. Csoda, hogy
eddig az emberek életben tudtak itt maradni enélkül, főképpen kisgyerek
korukban, amikor a kása még nem volt olyan hófehér, mint most. Mi többet
lehetett még kívánni? Még hozzá ügyvéd is telepedett le a
szomszédságban, fiatalember, s annyira tele volt törvénytudással, hogy
az emberek vigyázni kezdtek a szájukra meg a kezükre egyaránt. Most már
nem kellett hosszú utakat megtenni, vagy éppen a bíróságra elmenni
azért, hogy az igazát megkapja az ember, Rasch ügyvéd a helyszínén el
tudta intézni az ilyesmit. Jó, hogy eljött, Holmengraa már előre
házacskát építtetett neki.

Rasch úr meg akarta látogatni az uraságokat a kastélyban, de Holmengraa
úgy rendezte be a dolgokat, hogy a szabad ég alatt mutatkozhatott be a
hadnagynak, meg a nagyságos asszonynak. Ez jó gondolat volt és mind a
két fél hálás lehetett érte.

Az alkalom pedig a következő volt:

A tavaszi olvadások nyomán bekövetkezett áradás átszakította a hadnagy
malomgátját és elragadta a malmot. No az a kis malom már amúgy is évek
óta üzemen kívül volt; rögtön, amint Holmengraa felállította a maga
üzemét, elhallgatott, de amint ott állt, valóságos kis fenség volt, mely
a kastélyhoz tartozott, most azonban eltünt.

Aztán a fűrésztelep. Volt ott fűrésztelep is? Eltünt. Úgy látszott,
mintha a malom, meg a fűrésztelep eltünése, Holmengraa úr folyóján,
teljesen kívánság szerint történt volna. Furcsának, feltünőnek tetszett,
ez a két berendezés valóban útjában állt Holmengraa egyik új tervének és
most a folyó elvitte őket.

Holmengraa úr nem titkolta el, hogy ezt a szerencsétlenséget ő okozta; ő
gátolta el túlerősen a folyót, amivel az építőfának a hadnagy erdejéből
való leúsztatását akarta elősegíteni.

Amikor a hadnagy felment a folyóhoz, hogy megszemlélje a pusztulást, az
asszony valóban részvétet érzett iránta: annyira szívére vette az ura,
hogy apjának, meg nagyapjának a malma és fűrésztelepe eltünt. A hadnagy
csak ebédre került haza; mikor később megint ki akart menni a
szerencsétlenség színhelyére, az asszony megkérte, hogy ő is vele
mehessen, amin a hadnagy előbb megütközött, de aztán így szólt:

Köszönöm a részvétét. Kérem, húzzon magas cipőt!

És Holmengraa a maga részéről magával vitte a fiatal Rasch ügyvédet s a
hadnagy után ment. Ott találkoztak aztán mind a négyen.

A folyó nagy zajt csapott, köszöntek, de alig hallották saját szavukat,
Holmengraanak kiabálni kellett, mikor Rasch urat bemutatta. Csodás
látvány volt, amint ez a fiatalember levette a kalapját és beleköszönt a
lármás csendbe.

Lassan indultak el valamennyien, élükön a hadnaggyal; mikor egy
pillanatra megállt, Holmengraa így szólalt meg:

Itt látszik, hogy a tapasztalat hiánya milyen ostobaságokra vezet;
hozzáértő ember bizonyosan nem gátolta volna el ennyire a folyót a
faúsztatás miatt.

A hadnagy fülelni kezd:

Ön gátolta el a folyót? Miért?

Sajnos, ostobaságból. Boldogtalan vagyok miatta. Most csak arra kérem,
hogy adjon nekem annyi időt, amennyi a kár megtérítéséhez szükséges.

Mit akar tenni?

Volt itt egy gát, egy malom, meg egy fűrésztelep, azokat akarom
helyreállítani.

Szünet.

Alapjában véve régi skatulyák voltak és itt álltak anélkül, hogy hasznot
hajtottak volna, mondja a hadnagy. Nem, ne építse fel újra őket.

Várta Holmengraa ezt a feleletet? Senkise tudja, ő pedig nem
nyilatkozott róla. Ellenben alázattal így szólt a hadnagyhoz:

Akkor van más megoldás is. A folyónak az önre eső felét
használhatatlanná tettem és meg akarom fizetni azt, amit az ön
folyó-fele ér.

Szünet.

A hadnagy egyre s másra gondol és erre a következtetésre jut:

Magáénak akarja az egész folyót?

Ha önnek úgy tetszik.

A hadnagy tovább megy. Valamennyien mennek. Mikor a válaszútra érnek, a
hadnagy megáll, alaposan meggondolt és megfontolt mindent:

Azt nem tudom megtenni. Többet nem adok el a folyóból.

Várta Holmengraa ezt a feleletet? Egyáltalán nem látszott
megsértődöttnek, hanem mint mindig, barátságosan így felelt:

Van harmadik megoldás is: megfelelően megtérítem önnek a kárt.

*

Pár nappal később Holmengraa úr egyedül járta végig a folyót a maga
oldalán. Talán új terv motoszkált a fejében és most szemével próbálta
felbecsülni és lépéssel felmérni a terepet, meg aztán költségvetést
csinált. Új terv? Igen, megint új terv.

Valamivel később a hadnagy tette meg ugyanazt az útat, ő is gyalog járt.
Minthogy átment Holmengraa oldalára és semmitse csinált titokban,
nyílván magát Holmengraat kereste. Időnként meg-megállt gondolkozni.

Igen, akármennyit gondolkozott és fontolgatott két napon és két éjszakán
át, még mindig nem jutott eredményre. Hiszen amikor Holmengraa úr
ajánlatát elutasította, akkor ez értelmetlenségnek, bogarasságnak
tűnhetett fel, de a hadnagy jól tudta, hogy megvannak rá a maga okai: a
bank, a saját biztonsága érdekében és a bergeni kezesekkel történt
tanácskozás után arra kérte, hogy a segelfossi kiváltságok és területek
további eladását egyelőre szüntesse be.

Türelmes bank, amelyik ennyire hagyta fejlődni a dolgokat. De ez mégis
csak sértés volt Segelfoss urával szemben és a hadnagy eleget
bosszankodott is miatta. Ezekben a napokban rettentő lehetőségek
derengtek fel előtte. Ha távozni kell a kastélyból és a birtokról,
hogyan igazolhatja magát a Willatz Holmsen-dinasztia sarjadéka előtt
valamikor? De minden töprengése eredménytelen maradt; talán még nem volt
igazi stílus az üzleteiben. Ó, ez csak a kezdet, csupa gyerekjáték. A
tanyai csirkék életében ismert magára: ha egy tyúk fejébe vett valamit,
akkor először az egyik oldalra fordítja a fejét, aztán a másik oldalra
fordítja a fejét és megnézi, vajjon alkalmas-e a világ tervének
megvalósítására, aztán esztelenül és céltalanul nekirohan és csak akkor
áll meg, ha új bolondság jutott az eszébe. Semmi a világon rá nem bírja
arra, hogy akarata ellenére megforduljon; kitérhet, kerülőt tehet, de
meg nem fordul.

Miért forduljon meg a hadnagy? hiszen nem tékozolt el semmit, még csak
az orgonát se vette meg, sajnos. Csak egy természeti törvénynek esett
áldozatul, valami felsőbb hatalomnak, mit tehetett volna ellene. Mint
öreg katona, jól tudta, mi az engedelmesség, hallgatott tehát a
takarodóra. Hiszen nem ment ő tönkre, övé volt Segelfoss, senki másé,
övé volt a nagy kastély s a benne levő sok műkincs, senki másé; de a
birtokot adósság terhelte és adósság volt a legtűrhetetlenebb dolog a
világon. Most még nyílván megmenekülhet azáltal, hogy elfogadja
Holmengraa úr ajánlatát és megengedi, hogy megtérítse a gátszakadás
okozta károkat, de mennyi lehet az az összeg? Még csak a bankot se tudja
elhallgattatni, utána pedig nem marad semmije, amiből megélhessen.
Egyáltalában nem mentegette önmagát, ó nem. Lehet, hogy nem értett a
gazdálkodáshoz, lehet az is, hogy ez volt a végzete. Mondhatta volna
magának, hogy az ember nem költhet folyton, mikor nincs jövedelme, de
mégse mondta. Persze, hogy nem kellett volna eldobni az alig használt
patiencekártyákat, ez bolondság volt. És szigorúan véve arra a túldrága
bundára se lett volna szüksége, amelyet az angliai utazásra szerzett be.
Az ilyesmi nem rugott nagy összegre, de ez volt az egyetlen pazarlás,
amire vissza tudott emlékezni. Most ott lógott a bunda, használni nem
tudta. A tábornok nem járt északon, mikor vette volna fel hát a bundát?
Ha valami nagy, elháríthatatlan összeomlás következnék be, akkor a
felesége, Adelheid asszony még szemrehányást tehetne egyért-másért: bár
feküdne az a bunda még felvágatlan szövetként a szabónál. Lám, ő sok
mindent eltűrt Adelheidtől: egyebek közt agglegénnyé tette a házasságuk
kellő közepén; ezt még csak el lehetett viselni, amíg magát bűntelennek
tudta, – de ha most az asszony jönne és jogosan szemrehányással illetné!
A meg nem érdemelt szemrehányást még csak el tudta viselni, de a
megérdemeltet nem.

Most aztán útban van Holmengraahoz, hogy egy kicsit mentegetőzzék
előtte. Kurta elutasítása abban a formában magának se tetszett. Azt
akarta mondani, ami igaz is volt, hogy bizonyos körülmények gátolják
abban, hogy többet is eladjon a folyóból. Különben, nem is adott volna
olyan kurta választ, ha Adelheid nincs ott. Ő miatta kellett úgy
fellépni, igazi földesúr módjára.

Ekkor pillantotta meg odafönt Holmengraa úr kalapját s hátát; jó, nem
akarta, hogy őt kérjék vala mire, inkább ellenkezőleg, ha lehet.
Holmengraa? Mélyen belenyúlt az életébe ez az idegen, a hadnagy sok
tekintetben egyenrangút látott benne, sok tekintetben pedig mesterét, de
ki volt ez a Holmengraa? Az ő ellenlábasa.

Ekkor Holmengraa megfordul és megint visszajön, a hadnagy elébe. Ki volt
ez az ember? Hazátlan, névtelen, sehonnai kalandor… talán szimbolum,
végzet. Köszön a hadnagynak, ahogy szokta és a hadnagy viszonozza. Most
is olyan a viszony köztük, mint azelőtt, de ebben a pillanatban a
földbirtokos elfogódottabb. Talán azért járkált itt Holmengraa, mert őt
várta?

A hadnagy mindjárt úgy kezdi, ahogy szokta:

Legutóbb, amikor beszélgettünk, ön három megoldást említett. Volna
negyedik is: hagyunk mindent, úgy, ahogy van.

Azt nem engedhetem, feleli Holmengraa.

Nem adhatok el többet a folyóból, sem a birtokból. Az apám idejéből
származó tartozások gátolnak meg benne.

De azt csak nem tilthatják meg, hogy elfogadja valamely kár
megtérítését?

Hm. Ezt nem szeretném. Hisz önnek nem volt haszna a káromból.

Hadnagy úr, éppen most voltam fenn a folyó mentén. Eddig két dolog állt
az útamban s most azok nincsenek többé. Furcsán hangzik, de utamban
álltak és most eltűntek.

A hadnagy ettől nem lett okosabb és így nyilatkozik:

Nem tudom… igazán nem értem, hogy mit mond.

Úgy áll a dolog, magyarázza Holmengraa, ha én az az ön gátját a magam
oldalán építhetném fel újra, akkor egy feltétlenül szükséges gépet
tudnék hajtani. Ha szabad kérnem, hadnagy úr, jőjjön velem, megmutatom.

Fölmennek a folyó mentén és út közben beszélgetnek:

Milyen gépről van szó?

Kábelberendezés, megtakaríthatnám a sok drága lóerőt, amire most az
üzemeimhez szükségem van.

A hadnagy valami sín, meg lokomotív iránt érdeklődik, Holmengraa pedig
folytatja magyarázatát:

Igen, síneket akarok lefektetni a hídtól a malomig, két sínpárt. És a
vízesés húzza fel meg le a kocsikat.

És Holmengraa megmutatja a helyeket, mutatja, hogy ott lenne a gát, ott
meg a turbina. A víz lármája arra kényszeríti az urakat, hogy szorosan
egymás mellé álljanak, ami kellemetlen a hadnagynak, az a benyomása
támad, hogy a tervnek most már nincs akadálya és visszalép a folyótól.

Hát akkor csak kezdjen nyugodtan építeni, mondta.

Hogyan? Hát nincs olyan mód, amely mindkettőnket kielégítene?

Nem tudom. A bank megtiltotta, hogy eladjak.

Bank? kérdi Holmengraa közömbösen. Meg fogom önt váltani a banktól.

A hadnagy ott áll. Talán fénysugár villan át a szívén, ez megfelelne úri
lelkének, ha készpénzzel adhatná meg a választ a banknak.

Nagy összeg az, mondta, de a birtokom zálog rá. Már lefizettem valamit,
de tizennégyezer még fenmaradt.

A régi pénzből?

Igen, sajnos, tizennégyezer a régi, nagy pénzből: tallér.

Holmengraa, úgy látszik lassanként elsajátította a hadnagynak azt a
szokását, ahogy ő az ügyeket kezeli, mind kurtábbra fogja a szavait.

Váltóról van szó?

Igen. És kezesekről, akiknek ismét a a birtokon van záloguk.

Beváltom azokat a papirokat.

Furcsa: nagy, rendkívül fontos ügyet tárgyaltak le itt, de csak kevés,
feltétlenül szükséges szót mondanak. Mikor a két úr elbúcsuzott
egymástól, minden rendben volt, megegyeztek egy bizonyos összegben az
egész folyóra, meg a hegyekben levő tóra vonatkozólag. Holmengraa úr
mindezt megvette a segelfossi birtokból és most hát ez is az övé volt.

A hadnagynak talán kedve támadt újra megszemlélni erdőinek az errefelé
eső néhány szakaszát, ha már úgy is ott jár, megfordult és megint elment
gátjának romjaihoz, elhaladt mellette és követte a folyót, föl egészen a
hegyi tóig. Ó igen, fiatal finom fa volt itt, ötven év múlva gyönyörű
erdő lesz belőle, értékes erdő, ifjú Willatz nyugodt lehet felőle.
Általában, a dolgok kezdtek rendbejönni! Meglehetősen fontos üzletet
kötött le ma, megszabadult a banktól és megint pénz van a kezében,
jókora összeg, hosszú időre elegendő. Akárki is, Holmengraa úr, olyan
volt, mint akit a gondviselés küldött neki, tanács a tanácstalanságban;
a hadnagynak csodálkoznia kellett. És a legjobb az egész dologban az
volt, hogy nem apró, ingyenszívességeket fogadott el Holmengraa úrtól,
hanem csak üzleteket kötött vele. Igy kellett ennek lenni. Hogy itt
kószáljon és örökké lekötelezettje legyen holmi szívesség miatt?
Semmilyen vásár sem olyan drága, mint az ajándék.

A hadnagy egyre bölcsebb lett. Hol van már fiatalabb napjainak
féktelensége és önfejűsége? Csak ritkán mutatkozott a parázs a hamu
alatt. Igy kellett ennek lenni.

Egy óra hosszat ül itt és gondolkozik, hiszen filozófus, nincs sürgős
dolga. Fölemelkedik, továbbmegy, föl az erdőbe, és áttekinti azt:
sajnos, sok a friss tönk, a legutóbbi bányafairtásból kifolyólag, igaz
ugyan, hogy sok szép cserje maradt meg, az idő majd megérleli és
gazdaggá teszi Willatzot.

Kerülőt tesz és hirtelen Holmengraa hajléka előtt áll: nagy ház, de új
és egzótikus, óriási tetővel, messzire kinyúlik a házfal fölött, hogy
árnyékot adjon, – mintha csak szükség lenne rá! És keresztléc támogatja
a tetőt. Mindez olyan gyarmatos jellegű volt, a tyúkok az udvaron
szaladgáltak, a kertben mostanáig úgyszólván nem volt egyéb, csak néhány
ribiszkebokor.

Nini, itt jön ki Adelheid a ház udvari oldalán, bizonyosan megint
zongorázott. Holmengraa kíséri ki és a házfal mentén a kis kerti
átjáróhoz vezeti. Furcsa: úgy vezeti, hogy a karjával átfogja a derekát.
Aztán leülnek a ribiszkebokroknál.

Volt itt lent is finom erdő, de nem egészen tiszta, leveles fákkal
kevert. Ha Holmengraa csakugyan fenyőillatot keresett, akkor miért
építtette a házát ebbe a kevert erdőbe? Ezen eddig még nem gondolkozott
a hadnagy, de most eszébe jutott. Továbbment, ismét a folyóhoz ért és
megállt a hídon. Lám, itt áll még a téglaégető kemence, mindenkitől
elfeledten, még a nagy áradás is megfeledkezett róla; az egyetlen dolog,
ami neki a folyóból, meg a régi berendezésből megmaradt.

*

Ha a hadnagy szobája diványán ül, már nem ugrik fel többé és nem csenget
Daverdanáért, sok régi szokásáról lemondott és féken tartja magát.
Éppenséggel nem romlott le, a haja megszürkült, de ezt az évek teszik,
még olvassa a humanistákat, de csak hajlandóságból. Most, ha csenget,
akkor Gottfred lép be.

A kis gyerekkezű Gottfred.

Hiszen annak idején, egy évvel ezelőtt azt a parancsot kapta, hogy
jelentkezzék a hadnagynál, hihetetlenül félt és az anyjának kellett a
kastélyba kísérnie. De a hadnagy nagyon barátságos volt iránta, beszélt
vele és azt mondta, hogy ott maradhat. Ez a furcsa hadnagy, utólag
bevitte a gyereket az asszonyhoz és megkérdezte, vajjon nem gondolja-e ő
is, hogy ott maradhat a gyerek és igen, az asszony is úgy gondolta,
ahogy az ura. Igy aztán Gottfred végleg ott maradt. Most szép ruhái
voltak és egész idő alatt jó ennivalót kapott. Olyan mint egy kis úr,
bár apródnak öltöztették, rövid kabátkában, fényes gombokkal.

Az a fő kötelessége, hogy rendben tartsa az uraságok hátaslovait meg a
nyeregszerszámot, volt azonban más hasznos és fontos teendője is.
Kizárólag az úrnak meg a nagyságos asszonynak állt szolgálatában, más
nem parancsolhatott neki, ők ketten osztoztak rajta. A nagyságos
asszonynak bizonyosan nem a legkevésbé volt szüksége rá. Milyen könnyen
kedvet kaphatott például arra, hogy valakit franciára tanítson; és ki
alkalmasabb erre, mint Gottfred. Éppúgy, ha nagyon egyedül érezte magát
és valakivel beszélgetni szeretett volna, Gottfred sohase volt messze.
Csak Willatzra gondolt ilyenkor és alapjában csak vele szórakozott; néha
felolvasta Gottfrednek a fia valamelyik levelét: ilyenkor volt ám csak
ünnep!

A hadnagy inkább szabad ég alatt dolgoztatta, például, hogy a hídnál
levő irodából hozza el neki a postát, vagy pedig vigye oda, avagy etesse
meg borsóval a galambokat. Ezt is csak el kellett végeznie valakinek!
Általában sok dolog volt ebben a nagy házban; ha az uraságok elmentek,
vagy hazajöttek, Gottfred a folyosón állt, hogy szükség esetén kéznél
legyen. És ez sokszor megesett. Egyébként azonban szelíd urak voltak a
hadnagyék, akik nem erőltették túl cselédségüket és Gottfred különben is
kicsiny volt. Ha például a hadnagy csengetett érte, akkor rendszerint
csak arról volt szó, hogy menjen le a lépcsőn és nézze meg a hőmérőt; ha
aztán a gyerek visszatért és megjelentette a hőfokot, akkor a hadnagy
bólintott és más tennivalója nem volt Gottfrednek.

Igen jól ment a fiú sora. Most aztán Pauline nővére, Pauline, aki mindig
lesüti a szemét, szintén a hadnagyékhoz akart kerülni, bizony ő is.
Ennek pedig nem lehetett akadálya. Az anyja jött fel és ajánlotta a
lányát. Majd megkérdezem a nagyságos asszonyt, felelte a házvezetőnő.
Majd beszélek az urammal, válaszolta a nagyságos asszony. Ha
használhatja, akkor a magam részéről nincs kifogásom ellene, felelte a
férje. Hozza be azt a lányt, mondta az asszony. Mi a neved? Pauline?
Megtartunk téged. Hány éves vagy? Nézz rám, Pauline!

Igy aztán Pauline is végleg ott maradt. Úgy is sok cseléd volt
Segelfossban, eggyel több, vagy kevesebb, már nem számít.

Múlt az idő.

A hadnagy mindennap elvégzi lovagló sétáját, végigtekint a földeken meg
a sövényeken, a gödrökön meg az erdőkön, mint eddig, most is megbeszéli
Martin béressel, hogy mit kell dolgozni a tanyán, néha berendeli a
béreseket különmunkára, és mindezt a régi, kellemes modorában tette.

De a telek hosszúak és kietlenek voltak. Ha ilyenkor esténként
körülsétálta a szobáját, más hangot nem lehet hallani az egész házban,
mint a hadnagy tompa lépéseit a vastag szőnyegen. Ó, a telek hosszúak és
kietlenek voltak. Ifjú Willatz még mindig Angliában járt iskolába és
Adelheid Holmengraa úrnál zongorázott.

Sajátságos ember az a Holmengraa. Most már az övé volt a folyó, tehát
felépíthette volna a gátat, meg a turbinát, de mégse tette. Amíg egy
szép napon ki nem jelentette a hadnagynak, hogy nem, le kellett mondania
a tervéről, az emberek sokat szenvednének miatta és a fuvarosok kereset
nélkül maradnának. A tervemnek meg kellett hiusúlnia! mondta Holmengraa
úr. No, egyáltalában, ami azt a vízilokomotívra vonatkozó tervet illeti…
vajjon egyáltalában komolyan gondolta-e?

Ennyi azonban történt: Holmengraa lett Segelfoss ura, s a folyó, az
erdő, meg a földek gazdája. A hadnagy jól tudta ezt.

Mikor először ébredt ennek a szörnyű valóságnak a tiszta tudatára,
rettenetesen megdöbbent és rövid idő alatt még jobban megőszült. Úgy
rendezte, hogy egyszer feltétlenül találkoznia kellett Holmengraa úrral
lent az úton. A saját rettegése ösztönözte erre a találkozásra, hogy a
hitelezője szemében olvashasson. De Holmengraa úr éppen olyan, mint
azelőtt, udvarias, figyelmes Segelfoss urával szemben, mint az első
napon. Igy múlt el a félelem és hónapok, évek telnek el anélkül, hogy
változás történnék. Barátaim, hiszen Holmengraa háza még mindig a
kastélyból kapta a tejet és fizetett érte! De arról se szabad
megfeledkezni, hogy a hadnagy viszont a kamatokat meg a törlesztést
pontosan fizette, holott egész bizonyosan Holmengraa szerezte meg neki
valamilyen módon az ehhez szükséges pénzt.

Nos, jól van, mindez nem olyan veszedelmes, voltak rosszabb dolgok is.
Például hogyan lehetett teljesen megfeledkezni az orgonáról, amelynek
megvételét egyszer elhalasztották? És mikor, vagy hogyan kaphat az ember
pénzt a templom kibővítésére: a kórusra, melyen az orgonának állnia
kell? A hadnagy szemrehányásokat tett magának, amiért ez az ügy oly
lassan haladt, hiszen éppenséggel azt lehetett hinni, hogy nincs rá
pénze. Talán az energiája kezdtt alábbhagyni? Most az első jó alkalommal
okvetlenül meg akarta szerezni az orgonát.

Voltak talán egyéb dolgok is, amelyekben túlságosan engedékeny volt. A
hadnagy nem titkolta maga előtt, hogy komolyan kell beszélnie
Willatz-cal, ha majd a szünidőre hazajön. A fiúból kétségkívül nagy és
pompás legény lett, de még nincs meg az a szilárd akarata és jelleme,
ami egy Willatz Holmsenhoz illik. Mi történt azzal a gyerekkel? Rajzolni
meg festeni akart tanulni, művész akart lenni – jó, légy művész! Inkább
a vegyészetre vágyik, tengerésztiszt lesz, még jobb, ó sokkal jobb,
fiam. Légy egyideig tengerész, amíg aztán átveheted Segelfosst! De
Willatznak volt sok más bogara is és sokat, sokfélét meg akart próbálni,
sőt arra is tett célzást, hogy egészen a zenének szenteli magát. De ez
volt a legfutólagosabb ötlete, többet nem is hallatott róla.

Az apának tudnia kellett volna, hogy a fiú csakis a zenének szentelte
egész idejét, minden nappalát és éjszakáját, hiszen ez volt az, amit a
vérével kapott, amire anyja tanította.




14.

Willatz hazajön.

Nagy és előkelő, kamáslit hord, meg szürke öltönyt, tetőtől talpig
angol. Mikor az anya viszontlátta ezt a nagy ifjút, a fiát, megindultság
fogta el: a gyerek születése óta eltelt évek száma nyílván
megszaporodott időközben, bizonyosan megváltozott ő is, megöregedett, –
milyen idegen, különös gondolat volt ez neki! Isten úgy segéljen, azt
hiszem, a gyereknek kezd bajusza nőni! – gondolta. És ez az anya valóban
napokon át kedvetlenül nézte, hogy a fiának már pelyhedzeni kezd az
álla.

A fiú társaságul egy másik fiatal urat is hozott magával, gyerekkori
jóismerősét, Anton Coldevint, Fredrik konzul fiát. Az ifjú Anton most
már néhány éve a saint-cyri iskolát látogatta, akárcsak annakidején az
apja, kereskedelmi oktatásban részesült és később be fog lépni apja
cégébe.

Most végre ismét eljött egy Coldevin Segelfossba, a serdülő fiával
képviseltette magát Fredrik konzul. Ó Istenem, hány évnek kellett már
eltelnie, Adelheid asszony ugyanolyan idegenkedéssel nézte az ifjú Anton
rettentő hosszúságát, mint a saját fiáét.

A két ifjú emberben egyébként nem volt sok közös vonás, pedig jóbarátok
voltak. Ha az egyik ezt akarta, a másik mást akart, makacs volt mind a
kettő. Anton sokat kószált, a malomban, a hídon, fent Holmengraaéknál,
meg mindenfelé a béresek kunyhóiban. Willatz elkísérte ugyan néha
udvariasságból, de ő már annyira angol lett, hogy inkább órákhosszat
makacsul és ostobán a patak partján állt és pisztrángra horgászott.
Minden lehető dolgok keveréke volt Willatz, tudott zongorázni, az
anyjával énekelni és az apjával felnőtt módra beszélgetni egyaránt. Nagy
csendben magával hozta néhány saját szerzeményét is, románcokat,
apróságokat, – bizony. Hát nem úgy volt, ahogy az anyja mindig mondta?
Zseni ez a gyerek, hiszen karácsonykor született. Az asszony elénekelte
ezt a gyerekmuzsikát, a menyekig, a paradicsomig emelte
mezzoszopránjával. Elfelejtette, hogy a fia a feje fölé nőtt. Ő meg a
fia, jóbarátok voltak, néha-néha magával vitte Holmengraaékhoz, hogy
kipróbálja a zongorát és hogy együtt legyen a gyerekekkel.

A két kis indiánus hosszúra nyúlt és különösek voltak. Fekete hajuk,
sárga bőrük és izzó barna szemük volt. Valóban, most még inkább
indiánoknak látszottak, mint mikor az apjuk így nevezte el őket. Mariane
járásában volt valami lopózásszerű, mint a vadakéban, a kezei renyhék és
arra a tétlen népre vallottak, amelyből származott. Ifjú Willatz
megbámulta és csakhamar kezdett szerelmes lenni bele.

Furcsa egy állapot volt ez! Mintha üdvösség szállta volna meg.
Elbágyasztotta, olykor szúrást kapott, de ezt édesnek érezte. A lány
nyílván tovább jutott az oldalán. A tizenhároméves gyerek megsímogatta
Willatz mellényét, ott állt előtte, és csak nézte a fiút. Illett ez?
Egymásra mosolyogtak és elpirultak a hajuk tövéig. A fiú futólag
megcsókolta és alig ért hozzá, de valami furcsa, csodálatos illatot
érzett a szájában. Ó, milyen kínos zavart okozott ez a merészsége, szent
Isten, szeretett volna elszaladni, a föld alá sülyedni, nem tudta
elereszteni a lányt, erősen fogta és elbujt, mind a ketten elbujtak,
egyik a másik mögött, mind a kettő a másiknak a háta mögé rejtette az
arcát. Most megint el akarták ereszteni egymást, de akkor a tekintetük
találkozott volna… lehetetlen. Nem, egymás szemébe nézzenek ilyen
esemény után? Lehetetlen. Ha legalább sötét volna! Hát nincs menekvés?
Ott megy egy ember az úton, mondja a fiú. Hol? kérdi a lány és félig
megfordul. Ott lent, visz valamit. Igen, zsákot cipel. Nem látod, hogy
zsák van a hátán? Ezzel elhúzódtak egymástól. Milyen pompás kakasotok
van, mondja a fiú és még mindig nem néz a lányra. Ó, hosszú idő kell
ahhoz, hogy megint egymásra nézhessenek. De ami a kakast illeti, a lány
mindenüvé néz, csak a fiúra nem és megkérdi: Hol van? Erre azt kellett
felelnie Willatznak, hogy csak az előző nap látta, de mindenesetre nagy
az a kakas. Igen és szép is, mondja Mariane, a taraja mereven áll. Pedig
ez nem minden kakasnál van így, mondja Mariane.

Most aztán odajött Felix és így meg voltak mentve… legalább ezúttal.

Szép és természetfölötti idő volt ez! Ha Willatz most lovagolt, már nem
azért tette, hogy az útmenti kunyhókból lássák, hnem csak azért ügetett
végig a hosszú úton, hogy a nyeregből felnézhessen Marianeék házába és
kertjébe. Enyhe nyári idő és sugárzó szemek! Édesség és szemérmesség
világában élt a fiú, s ez az erdőkbe, meg a hegyekbe űzte, aztán vissza
a házakhoz, céltalan kóborlásban. Hol is fekszik ma éjszaka! A fűben,
szénában, a kerti gyerekhintában, mindenütt, mindenütt rövid ideig,
talán még az ágyban is, ruhástól, összezsugorodva, halálos
bágyadtságban. Micsoda idő volt ez!

És milyen bágyadt, nyugtalan lett, semmit se tudott komolyan csinálni.
Órákhosszat horgászni a folyón? Vége. Talán úgy is csak tettetés volt,
hogy angolabbnak mutatkozzék, mint amilyen a valóságban. Gottfred
meghitt társa volt ebben az időben. Türelmes füllel hallgatta és meg
tudott érteni egy férfit, aki a sorssal küzd. És Pauline? Na, igen,
igen. Pauline is szépen kiöltözött, akár csak az öccse, finom ételekhez
szokott és egészséges lett az arcszíne, mint az öccséé. Megmaradt
virágformának, lesütötte a szemét, még csak azt sem kérdezte meg
Willatztól, hogy hány óra, úgy hogy a fiú meg se mutathatta neki az
óráját. Gottfred azonban nagy bizalmasan Anglia felől érdeklődött és
Willatznak volt alkalma mesélni. No meg aztán, tudja Isten, a kis
Gottfred tanult valamit franciául is, szóval már nem volt akárki.

Láttam, hogy Anton megint Holmengraaékhoz ment, jegyzi meg Willatz
közömbös hangon.

Úgy? feleli Gottfred.

Tegnap is ott volt. Nem értem, mit szaladgál oda mindennap, Mariane maga
mondta, hogy egyáltalában nem törődik vele.

No, akkor talán Felixszel akar találkozni.

Igen, de éppen most láttam, hogy Marianenal találkozott. Félórával
ezelőtt. És bizonyosan a tyúkólak mögött vannak.

Megnézhetem, ha akarod.

Nem. Mit gondolsz, törődöm én vele? Hagyd csak, őket! Mit is akartam
mondani, Bella szép növésű, úgy-e?

Igen és olyan jámbor, feleli Gottfred, aztán mesél az istállóban tett
látogatásairól. Csendesen áll, mikor a patáját mosom és megfordul,
utánam néz, mikor elmegyek.

Willatz oda se hallgat, talán egész más gondolatok foglalkoztatják.
Hirtelen megkérdi:

Tudsz-e hallgatni?

Hallgatni?

Tudsz-e olyan néma lenni, mint a sír? Ha tudsz, akkor nagy szívességre
kérlek.

Igen, igen, mondja Gottfred engedelmesen.

Ne mondj igent, ha nem tudod megtartani, mert nagyon fontos dologról van
szó. Tudniillik ezt a levelet átadni.

Jó, megteszem.

De személyesen add át neki. Látod, hogy kinek a neve van rajta?

Igen.

Itt azonban fő a gyorsaság és a legfontosabb: a diszkréció. Nem, azt
mondtam, hogy gyorsaság, nem úgy értettem, nem is tudom mit is akartam
mondani, egészen elfelejtettem. Tehát Gottfred, érted, itt minden attól
függ… Ha pedig Anton is ott van, akkor jelt adsz a lánynak, hogy küldje
el.

Igen.

De vigyázz, nehogy Anton észrevegyen valamit.

Jó.

Gottfred hihetetlenül sokáig maradt oda, nem akart vége szakadni a
várakozásnak és Willatznak elébe kellett mennie. Lenn találta meg a
hídon. Gottfred óvatosságból az egyik bokor alá feküdt és ott húzott elő
egy levelet.

Nem tudtad neki odaadni? kérdezte Willatz aggódva.

Dehogy nem. Arra kért, hogy ezt hozzam el és adjam át neked személyesen.

Válasz, – választ küldött! Nagyszerű legény ez a Gottfred!

Hazamennek. Willatz a legszívesebben szaladt volna, de ez nem illett.

Van egy sétabotom odahaza, azt megkapod, mondta. Tudod, hogy mi van a
levélben?

Nem.

No, hiszen, Isten nevében, lehet benne akármi. Láttad Antont?

Nem, már elment.

Willatz felsiet a szobájába, egy-két pillanatig ott marad, aztán rohan
le ugorva, remeg az elragadtatástól, földöntúli boldog, megtalálja
Gottfredet és odaadja neki a sétabotot. Nem, köszönöm, ne tedd ezt! De,
csak ne cécózz! Megint felsiet a szobájába, hosszabb ideig marad ott,
énekelve jön le ismét a lépcsőn, megáll kint az udvaron, aztán újra
felsiet. Most már harmadszor teszi és úgy látszik, mintha elhatározta
volna, hogy valami nehéz iskolai leckét, vagy más hasonlót végez el.
Félóra múlva már eleget tanult, megint megjelenik a lépcsőn és lejön.
Mit csináljon? Most már nyugodt, bágyadt egy kicsit, anyja a folyosón
találkozik vele, sétálni készül, anya és fiú néhány szót váltanak, az
asszony arra kéri, hogy ne menjen vele. Willatz hallja, amint az apja
fel és alá járkál a szobájában, – az ő jó apja, pajtása, a kitünő
gentleman. Willatz kopogtat és belép hozzá.

Nem horgászol? kérdi az apa. Anton biztosan felment a folyópartra.

Alighanem. Nekem nem volt kedvem hozzá. De mennyire megőszültél apám.

Az apa meghökken.

Megőszültem. Na, nem olyan nagyon. Hol van az édesanyád? Nem akartok
muzsikálni?

De igen, később. Legutóbb angol szöveget énekeltünk, de a zene norvég
volt. Hallottad?

Igen. Nagyon szép.

Tulajdonképpen nem akartam neked megmondani, de… én írtam a zenéjét.

Az apja még jobban csodálkozik.

Willatz… nagyon szép, innen a szobámból hallottam. Tehát te magad…? Úgy.
Tudja az édesanyád?

Igen.

Bizony szép dolog a zene, hidd el. Mit szól hozzá az édesanyád?

Szépnek találta.

Hirtelen azt mondja az apja:

Gondolkoztál-e már azon, hogy mi lesz belőled, barátom?

Szünet.

Művész, vagy tengerésztiszt? Valamit el kell határozni. Nem akarlak
erőltetni semmire, de ez neked is a legjobb. Hiszen a zene csak ének,
játék. De nagyon szép volt… Itt járkáltam fel és alá és hallgattam… Az
édesanyád is így vélekedett?

Igen.

Az apa határozott arcot ölt és azt mondja: Tehát a zene szép dolog, de a
komoly valóság, az megint más dolog. Úgy-e, ebben megegyezünk? Úgy-e?
Határozz és akkor beszélhetünk róla. Nincs ellenemre, ha szobrász, vagy
festő leszel, legyen a családunkban művész is, nem tudom. Gondolkozz
ezen, aztán majd alkalomadtán mondd meg a véleményedet.

Willatz tehát halasztást kapott és örült neki. De el kellett készülnie
arra, hogy ezt a kérdést újra elébe tárják, nem lenne-e jobb, ha már
most sejttetne valamit?

Neked az a szándékod, hogy végezzem el a harrow-i iskolát? kérdi.

Isten tudja, hogy az apja csakugyan gondolta-e ezt, hogy ez a megőszült,
öregedő úr, aki fel és alá járkál itten a szobájában, valóban
elhatározta-e ezt magában, Isten tudja. De rögtön így válaszolt:

Hogy elvégezted-e a harrow-i iskolát? Természetesen, – ha akarod. No,
így mindenesetre van még időd, határozhatsz a jövődről. Igen, végezd
csak el az iskolát.

Ó, a gyerek nem így gondolta, Willatznak nem volt hőbb vágya, mint hogy
a harrow-i iskolát abbahagyhassa, az már nem volt egyéb, csak
kimondhatatlan kín, akadályozta a fejlődésben. Az anyjának kellett
segítségére lennie, majd elintéz mindent az idő. Kitünő ember ez a papa…
Mariane pedig elragadó…

Eljátszhatom neked még egyszer azokat a dalokat, ha akarod, mondta a
fiú.

Most? Nem, köszönöm. Várd meg, amíg az édesanyád hazajön. Most éppen
dolgom van. De mindenesetre köszönöm a jó szándékodat.

Ezzel bólintott és Willatz kiment.

A hadnagy megint zavartalanul magára maradt, de az a bizonyos dolga úgy
látszik, nem volt más, mint hogy folytassa a fel és alá járkálást.
Elvégezni az iskolát? Ez a harrow-i iskola kezdett rejtelmessé válni,
alaposan utána kell nézni a dolognak. Talán egyetem ez? Évről-évre abban
az előkelő harrow-i iskolában… Talán ott is akart maradni a gyerek?
Legjobb volna, ha a hadnagy írna Xavier Moorenak, majd Adelheiddal
megbeszéli a dolgot.

Csenget és megkérdi, hogy az asszony elment-e hazulról?

Igen, Gottfred látta, mikor a nagyságos asszony átment Holmengraaékhoz.

Amint visszajön, jelentsd.

A hadnagy vár, sokáig, egy óra hosszat, bizony Adelheid mindenről
elfeledkezett a zongora mellett! Két óra múlva végre megjön az asszony.
Mi az, talán sírt? Különösen barátságos, alázatos. A hadnagy
csodálkozott ezen és meg is kérdezte:

Valami kellemetlenség érte?

Engem? Miért? Nem, nem tudok róla, köszönöm…

Willatzról beszéltek, Adelheid összeszedte magát és érveket
sorakoztatott fel. Céltalan dolog a gyereket továbbra is a harrow-i
iskolában hagyni. Nagyon előkelő és drága, úri iskola az, de egyéb se.

Ez nem jön számba. Hisz ő az egyetlen gyerekünk!

Csakhogy az iskolának most már nincs értelme, hiszen a gyerek egyebet se
csinál, csak muzsikál.

Igen, ami a muzsikát illeti, az anyai örökség volt, annak semmi köze
sincs a Holmsen vérhez, – a hadnagy tehetett erre egy kis gúnyos
megjegyzést anélkül, hogy igazságtalan lett volna.

De Adelheid, – mi lehetett ma vele? Azelőtt hasonlóval fizette volna
vissza a kölcsönt, most azonban csak még alázatosabb lett és könyörögve
mondta: Ó nem, ne mondja ezt, testestül-lelkestül muzikális a gyerek. Ha
tudná… nem is merem megmondani magának…

Hogy dalokat komponált? Megmondta már ő maga.

Hála Istennek, így is van rendjén. Ó, az a fiú csupa melódia.
Biztosítom, hogy a legnagyobb örömmel éneklem a dalait. Bizonyosan
hallotta tegnap…

Hallottam, mikor tegnap fel és alá járkáltam itt fent a szobában.
Többször is hallottam.

Nos, mit szól hozzá?

A maga éneke mindig szép.

Azt találja? De a melódia igazán olyan muzikális; nem közönséges gyerek,
ezt nem szabad elfelejtenie.

Hiszen a hadnagy maga is tudta, hogy a fia rendkívüli tehetség. Mást
mondott talán? S az anyja se volt közönséges hölgy, – röviden szólva.

Hm. Nincs kifogásom az ellen, ha erre figyelmeztet. Bár talán
fölösleges.

Bocsánat!

Még több alázat, még nagyobb szelídség. Miért? A hadnagy tisztán látta,
hogy valami történt a feleségével, különben nem volna ennyire elütő
önmagától. Nem volt ellenére, ha az asszony tisztelettel bánt vele,
egyébként is igaza volt abban, hogy a harrow-i iskola csak pazarlás.
Ime, itt van ez az Adelheid, fölötte is eljárt az idő, de valahogy nem
kopott meg, nem használódott el. Ilyen szilárd támaszt sokáig kereshetne
az ember. És ebben az esetben a hadnagy elhatározta, hogy a feleségével
együtt a fia ellen foglal állást, meg akarta mutatni a hatalmát és éppen
Willatz ellen akart határozni. Ez talán a javára szolgál.

Arra gondoltam, hogy írok Xavier Moorenek, mondta, de most már
fölösleges. Tehát Willatz elhagyja Harrow-t. És mi történjék aztán a
maga véleménye szerint?

Hogy én hogy gondolom? Egy jó szót akarok szólni az érdekében, mondta az
asszony.

Milyen szokatlan hang volt ez! A hadnagy így szólt:

Legyen szíves, Adelheid, készítse elő Willatzot arra, hogy olyan
okokból, amelyek csak most jutottak tudomásomra, kénytelen vagyok
ellenszegülni a Harrowba való visszatérésének.

Igen. És ez nem lesz csalódás a gyereknek, sőt, meg fogja köszönni.

Jobban, egyre jobban körbe forog minden, csak egy dolog állt meg: a
hadnagy esze. Nem, hogy anya meg a fiú egyaránt szemben álljon vele! Mi
lesz ennek a vége? Az, hogy Willatz Németországba kerül. Hogy olyan nagy
muzsikus lesz a gyerekből, amilyennek a tehetsége csak megengedi.

A maga felelősségére, mondta a hadnagy. Ő, a mi egyetlen fiunk, de ebben
maga a szakértő, tehát csak a maga felelősségére!

Az asszony megmozdult, előrelépett, mintha kezet akarna nyújtani, de
abahagyta. Ez szép volt tőle és hatott is a hadnagyra, amint lányos
mozdulattal egy pillanatig készségesen közeledett feléje.

Köszönöm, akkor minden jól lesz, mondta az asszony, jól neki és meg nem
érdemelten jól nekem.

És ezen az estén sokat zongoráztak, meg énekeltek.

Néhány nappal később Willatz volt az anyja szószólója a hadnagynál. Ez
olyan szokatlan dolog volt, hogy valaminek kellett mögötte rejlenie:
Adelheid Berlinbe akarta kísérni a fiát.

Azzal, hogy követet küldött maga helyett, bizonyosan azt akarta
elkerülni, hogy az urának részletesebb magyarázatot kelljen adnia, ebben
nem lehetett kétség. A hadnagy megkérdezte a fiát:

Jól megértetted az édesanyádat?

Igen.

Mondd meg neki, hogy ha nem akartam volna kímélni őt, akkor én magam
kértem volna, hogy utazzék veled. Különböző okokból. Hiszen ő ért ehhez
a dologhoz és valóban a segítségedre lehet.

Willatz lelkét hirtelen nagy fájdalom szállta meg, uralkodnia kellett
magán. Mi volt ez: szeretet, részvét? Valami szürkeség, nyomoruság
ömlött el az apján, valami nagy elhagyatottság… mennyi nyomasztó gondja
lehet.

Mikor Willatz megint meg tudott szólalni, azt mondta:

Igen, de máskor aztán majd mi ketten utazunk megint: te, meg én. Olyan
jó veled utazni.

Persz, bólintott az apja, majd legközlebb. De most menj és mondd meg az
édesanyádnak. És mondd meg azt is, hogy kétségkívül rosszul megy majd a
ház sora, amíg ő oda van. No, de ezen nem lehet segíteni. Mikor utaztok?

Anton hamarosan elutazik.

Anton, de te, meg az édesanyád?

Anya is úgy gondolja, hogy minél előbb.

Minél előbb?

Anya azt mondja, hogy a zenetanulásban nincs vakáció.

Szünet.

Jó, ehhez már ő ért.

*

Willatznak most esze ágában se volt Juliusszal találkozni. Hiszen
Gottfred elmondta neki, hogy mi volt a késsel, és ez mély hatással volt
reá. Julius többször járt fenn a kastélyban, ácsorgott és leselkedett
szokása szerint, sőt megkérte Gottfredet arra is, hogy adja át az
üdvözletét, de Willatz nem jött ki. Pedig jó barátok voltak… és nyíltan
szólva ő, Julius, olyasvalakinek az öccse volt, aki kész lelkész lesz
nemsokára.

Julius különben nem lett rosszabb, mint amilyen volt, inkább a maga
módján jelentékenyebb: valóságos igásló a munkában, – ha akart dolgozni.
A szüleit pedig felülmúlta testi erőben, ha nézeteltérésekre került a
sor. Ezt Gottfred is mondta és megjegyezte, hogy magától Juliustól
halotta. Julius mindig tehetséges fiú volt, még tehetségesebb, mint a
bátyja, ha nem szerette is a könyveket, csak nem volt alkalma arra, hogy
bebizonyítsa a tehetségét. Vagy nem úgy volt-e – talán csak úgy járkált
odahaza a kunyhóban és nem hallott, nem látott semmit? Otthon ilyen
feladatokra használták az eszét: meg kelett különböztetni egymástól a
sósvizi halat, meg az édesvizit, vagy a bakkecskét, meg az anyakecskét.
De Julius az utóbbi időben egészen más legény lett, volt már a lofoteni
halászaton, két egész télen át és sokszor volt munkában Holmengraánál
is. Julius jó barátságban volt Felixszel, aki boldog tudatlanság és
könyvgyűlölet dolgában egyetértett vele. Valósággal pogány ez a Felix.

Egy szép napon Willatz és Anton az országúton járnak és Julius a kunyhó
előtt áll. Hogy Felix is ott volt a közelben, az iránt nem lehetett
kétség, a fütyülése odahallatszott valahonnan a kis házak közül.

A két fiatal úr biccentve kíván jónapot és tovább akar menni.

Julius pedig most nyilván azt hitte, hogy ez a két fiatal úr csak
avégből jött, hogy vele találkozhassék, különben miért mentek volna
éppen ezen az úton? Ezért is helyezkedett el a kunyhó előtt.

Hogy a ménkü… hát nem ismersz, Willatz? kérdi.

Dehogy nem, feleli Willatz.

Hát nem hozzám jössz?

Nem, mondja Willatz.

Mire Julius nagyon rossz néven veszi, hogy a két fiatal úr másutt
kereskedik és így szól:

Hát akkor nem, jól van.

Eközben azonban a két fiatal úr megállt és Antonból kibuggyant a
kacagás. No, de Julius csak nem azért áll itt, hogy kinevettesse magát?
Semmi esetre se! Nagy, erős fickó volt, a szemöldöke is jól megnőtt, meg
aztán ott van a hatalmas ökle is.

Hát ez a tökfilkó mit röhög itt? kérdi.

Csakhogy most már Anton Coldevin is férfi, aki nem egyszer mérte össze
az erejét a saint-cyri kadétokkal; nem lehetett őt tökfilkónak nevezni.

Akarsz egy pár nyaklevest? mondta.

Most Juliusnak nem kellett volna éppen két lépést hátrálni, hanem
ellenkezőleg, valamivel előbbre kellett volna lépnie. De minek? Ki
buzdította valaha bátorságra, vagy ki ismerte el, ha bátor volt? Csak
állt ott és szégyelte volna értésükre nem adni, hogy ő ugyan nem fél
egy-két pofontól. De az arca furcsán megnyúlt és eltorzult.

Szünet.

Willatznak nem volt éppen ellenére valami csinos kis verekedés, de
mégsem illett ott az országút közepén. Nem fogjátok be a szátokat, fiúk?
mondta. Felix, a kis indián is előkerült. Ó, mennyire érdekelte
egyszerre a dolog, hiszen Julius ügye az ő ügye is volt. Nyugodtan
forgolódott az ellenfelek közt és villogó szemmel nézett Juliusra.
Willatznak sok szót kellett vesztegetnie és végül már azzal
fenyegetőzött, hogy azonnal otthagyja őket, amíg végül sikerült Antont
elhúzni onnan.

Erre aztán egyszerre megdagadt Julius bátorsága: Gyertek el csak újra!
kiáltotta. Ó, most óriás, hős volt, úgy köpte a bagót, hogy hólyagot
vetett és ez a lelkész öccse egyre erősebb kifejezéseket használt:
Láttam odafönt egy pár finnt verekedni, mondta, gyertek csak el újra!
Azt hiszed, félek tőled? Hatszor kicserzem a bőrödet! Gomblyukakat vágok
beléd véges-végig.

És Felix felordított annak jeléül, hogy helyesli Julius szándékát.




15.

Willatz meg az anyja elutazott. Megtartották a szokásos vacsorát a
hadnagyéknál és Holmengraaék is jelen voltak. Mivel most Willatz
életének fordulópontjáról volt szó, a hadnagynak a fiához intézett
beszéde sokkal komolyabb lett. Két módja van annak, hogy az ember a
hírnevét az utókorra hagyja: eltemetkezhetik valami légmentesen elzárt
sírba, akkor majd kétezer év mulva újra rátalálnak, vagy pedig hatalmas
dolgokat cselekszik és beleírja nevét az emberiség történetébe! Gyorsan
ettek és bár ez alkalommal nem volt ott Muus doktor, aki zavarja a
hangulatot, a hallgatás talán még barátságtalanabb volt. Mindenkit
megindított a búcsu. Holmengraa úr, aki figyelmes és együttérző, lent a
parton sokáig a kezében tartotta Adelheid kezét és szinte suttogva
mondta: Jöjjön vissza, minél előbb.

Most már elmúlt azóta több hónap és az asszony még mindig nem jött haza.
Mi lehetett ennek az oka? A hadnagy leveleket kapott, amelyekben az
asszony halasztást kér, jó, rendben van. Ne erőltesse túl magát a
hazatérés kedvéért! És a hadnagy azt mondta magában, hogy ha rosszakarat
lenne az asszony részéről, akkor úgyis mindegy, igyekszik beletörődni…
és egy szép napon dudorászni kezdett. Igen, megint dúdolt. Daverdana,
aki most ismét a szobalánya volt, elvitte ennek hírét a konyhába és
hallgatóztak valamennyien. Nem hallottak semmit. Egyáltalán semmit, a
hadnagy olyan halkan dúdolt, alig hallhatóan, ó, most még inkább csak a
saját használatára, mint azelőtt. Mit is jelenthetett az, ha valóban
dúdolgatott! Nyilván nem volt egyéb oka, minthogy a háza most már
hivatalosan is muzikális lett.

Nemsokára megint jött levél. Az asszony ujabb haladékot kért, még csak
az egész őszre. Alázatos levél, csupa könyörgés. A hadnagy most már
rosszat sejtett. Úgy, az egész őszre? És ha az is elmult, akkor talán az
egész télre? Emögött van valami. Házasságuk nem volt rosszabb, mint sok
más házasság, katasztrófa nem érte őket, csak állandó elégedetlenség ült
rajta. Igy volt az. Szerencsétlenség… semmi dolog az! A
szerencsétlenségnek vége szakad, egyszer történik, aztán elmúlik. Sokkal
rosszabb egyik napról a másikra, évről-évre nélkülözni a boldogságot.
Egy angyal tud rossz lenni és harapni,… jó! De ha egy angyal sohase
harap, csak morog és örökösen csak üres mosollyal vigyorog? Jó, legyen
úgy, az ember filozófus, hála Istennek és egy kicsit a humanisták
szellemében gondolkozik. Nagy kín, ha a szúnyog üveghangokon muzsikál;
i-i-i, mondja. Eleinte próbára teszi az ember értelmét, de csak eleinte.
Boldogság? Mi az? Be kell látni, hogy a boldogság mellékes dolog.
Egyébként Holmsenék házassága az utóbbi időben eléggé elviselhető volt,
megjavult, félig-meddig jó lett hála Istennek. A kölcsönös megbecsülés
mindig megvolt közöttük, most valósággal szívélyesség járult hozzá, még
őszinte mosoly is előfordult. A hadnagy remélni kezdte, hogy bizonyos
mértékig mind a ketten kárpótlást kapnak, új életet itt kint, idős
korukra. Hiszen Adelheid az utóbbi hetekben idehaza nyílt vonzódást
mutatott iránta. Úgy tetszett, mintha már nem telt volna öröme abban az
érzésben, hogy meglehet az ura nélkül is, még most is, idős korában.
Most meg egyszerre elutazik és távol akar maradni!

A hadnagyban derengeni kezd az a lehetőség, hogy az asszony életében
tűrhetetlenebb lett valami még a házasságánál is.

Mi lehetett az? Isten tudja, de nyilván nem valami csekélység. A
legutóbbi levelében azt írta, hogy vétkezett az ura ellen… No, ez csak
amolyan mondás, hízelgés, hogy elérjen még egy kis halasztást. Hiába,
Adlheidet mégis csak gyötörte valami. És a hadnagy egyszerre csak
abbahagyta a dúdolást. Már nem telt kedve benne. Bizony, rövid zümmögés
volt ez, a legártatlanabb, amilyet valaha férfi megengedett magának,
mikor az asszony távol volt.

De a hadnagy többet akart tenni, ő sose végzett félmunkát. Ha Adelheid
akármiképpen válságban van, akkor neki illett abban résztvennie. Örömet
akart szerezni a feleségének, amire majd hazatér, ujra lépéseket tesz az
orgona felállítása ügyében. Most aztán megveszi az orgonát, akár az
élete árán is.

Ó, ha csak az orgonáról lett volna szó! De hol volt a kórus, amelyen az
orgonát el kellett volna helyezni? És hol volt a hely a kórus számára? A
templomot át kellett építeni. De szabad volt-e a hadnagynak az ehhez
szükséges építőfát az elzálogosított erdejéből kivágatnia? Meg volt
kötve a keze, megint ki kellett mennie, hogy Holmengraa úr szemeiben
olvasson.

Elmult az ősz és az asszony még mindig nem jött haza. Nem, most megint
írt és könyörgött, hogy még maradhasson egy ideig, a télen át, Willatz
nagyon egyedül volna, no meg ő maga is különben. Egyébként mind a ketten
nagyon józan beosztással éltek, kevés pénzt költöttek és sokat
muzsikáltak.

Talán a gondviselés akarta így, hogy a hadnagynak legyen ideje az
építkezésre, mielőtt Adelheid hazatér.

Holmengraa sokszor érdeklődött kettejük: a Berlinben levő anya és fiú
iránt és ez több okból furcsa volt: először is sohase kérdezősködött
Willatzról, amíg a gyerek Angliában volt, másodszor pedig a kis Gottfred
amúgy is sokszor ment át Holmengraa-ékhoz és levelet vitt Marianenak
Willatzéktól. Élnek és jól megy soruk? szokta volt Holmengraa úr
kérdezni. Élnek és jól megy soruk, válaszolta mindenkor a hadnagy. Ma is
ezt mondta és hozzátette: a feleségem még egy ideig Berlinben óhajt
maradni.

Most a templomra terelte a szót és így szólt:

A kis istenháza… az ön üzeme annyi embert vonzott ide, hogy a templom
kicsinek bizonyult.

Igen, mondta Holmengraa. Igen, úgy van…

De a gondolatait más foglalkoztatta és az arca tele volt mélyebb,
olvashatatlan írással. A hadnagy többet nem beszélt a templomról, a
finom érzékű ember rögtön elhallgatott, mintha csak intést kapott volna.

Persze, a templom, hát nem égbekiáltó dolog, hogy mennyire kicsiny lett?
A nagy keresztelő vasárnapokon, vagy ha más alkalmakra az emberek benne
gyültek össze? Szinte elképzelhetetlen, hogy mi lesz a legközelebbi
búcsún, ha majd eljön az Úr új szolgája, L. Lassen, hogy első ízben
prédikáljon a falubelieknek. Igen, igen, úgy van, mindössze ennyi volt
Holmengraa úr válasza. A hadnagy bizonyosan azt gondolta magában, hogy
ha még meg volna a régi hatalma, akkor egyszerűen csak végiglovagolt
volna az erdőn és megparancsolta volna, hogy döntsenek ki fákat, még egy
fél templomra való fát. Aztán meg ezt gondolta: Ha élnék a jogommal,
akkor még ma táviratoznék Namsennek építőfáért. Bizonyosan ezt gondolta,
mert az arckifejezése ebben a pillanatban szolvens és méltóságteljes
volt. No, hatalma még volt és megvolt a folyóért kapott pénz és ha nem a
Berlinben levő anyának és fiúnak szánta volna, akkor hadd menne rá. Az a
sok nevetséges korona, egész halom borsónyi pénz, ami mégse tallér.

Holmengraa úr kérdése, valamint a válasz méltó volt mind a két úrhoz:

Sohase voltam Berlinben, de nem nagyon költséges a feleségének ott
lakni? mondta Holmengraa a hadnagynak.

Nem nagyon költséges a feleségemnek ott lakni, mondta a hadnagy
Holmengraanak.

Itt nem lehetett tévedés, az utóbbi hetekben valamilyen más hang
nyilvánult meg Segelfoss ura és a jövevény Holmengraa úr között. A
távolabb állók ezt nem vették észre, a hadnagy azonban nem kételkedett
benne és most kemény koponyájában új terv fogamzott meg és éjjel-nappal
töprengett rajta: elzálogosított birtokon él és elzálogosított házban
lakik… ki akart költözni. Jó, hogy Adelheid és Willatz külföldön
tartózkodik, majd felszólítja őket, hogy maradjanak ott, ahol vannak,
így aztán csak sajátmagának kell új sorsot kovácsolnia.

Windfeld lelkész a beszámolója vége felé azt írja, hogy Adelheid
őnagysága külföldre utazott és ott is maradt, annyira nem értettek egyet
a házastársak. Holott annyira egyetértettek a házastársak, legalább
ebben a kérdésben. Maradjatok csak egyelőre ott, ahol vagytok! írta a
hadnagy a feleségének. És nehogy emiatt az asszony lekötelezettnek
érezze magát, az ura mindent megmagyarázott neki a valósághoz híven,
hogy olyan ötlete támadt, amelynek megvalósításához egyedül kell lennie.

Hová költözzön? Hiszen ott volt a régi téglaégető kemence, azt nem adta
el, azt nem foglalták bele a folyó eladásáról szóló szerződésbe. A
téglaégető is zálogban volt ugyan, mint a többi, bizony, de azt ki
lehetett váltani. Repedezett, légvonatos volt a téglaégető, de a
repedéseket be lehetett tömni és a házat emberileg lakhatóvá lehetett
tenni.

A hadnagynak sürgős lett az eszme megvalósítása. Hanyatlásának egész
ideje alatt sohase volt gondtalan és nem úgy volt, hogy engedte, hadd
fejlődjenek a dolgok, ahová akarnak. Ó, ez távol állt a természetétől.
Kínozta a nyomoruság, de nem tudott rajta segíteni. Hogyan is tudott
volna. Talán bírna pénzt szerezni, valamit termelni? Ő, aki egyebet se
tudott, csak költeni és fizetni, vagyontalan pazarló, negativ zseni, a
költekezés művésze. Apáinak fia volt és apáinak árnyékában élt.

Attól a naptól kezdve, amikor megkapta Holmengraa úr valóságos, vagy
képzelt intését, egyszerre feltornyosodott előtte: eddig elfelejtette,
vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta minden ingó vagyonát, a teli
házát, könyvtárát, berendezését, a csónakokat, szerszámokat, gépeket…
Ezekre nem is gondolt. Mint a rend embere, persze csak addig engedte
sodorni magát, hogy volt még pár lépése az összeomlásig.

Az öreg hadnagy, lám magasabb hatalom zsákmánya lett! Forduljon a
svédországi testvéreihez? Nem, az eszébe se juthat. Közte, meg a
testvérei közt immár húsz év óta alig volt kapcsolat. És az anyjuk
halála óta már nem is írtak egymásnak. Talán egyszerűsíthette volna az
életmódját, csökkenthette a cselédséget, korlátozhatta a bergeni
kereskedő évi számláját? Erre csak annyit mondhatott, hogy a legnagyobb
ostobaság, amit valaha hallott, erre még csak gondolni se lehet. Az a
kettő ott a külföldön még arra találna gyanakodni, hogy ő szűkösen van
idehaza! Ehhez pedig nem szoktak hozzá és nem is érdemelték meg. Ifjú
Willatz ne szerezzen más benyomást az apjáról, mint amilyent a hadnagy
szerzett az ő atyjáról; hogy az ember mindíg segíthet magán, eladhat,
vagy vehet, amit akar, hogy úr lehet, igazi Willatz Holmsen. Ami pedig a
cselédséget illeti, talán több béres és cselédlány volt most a
személyzeti lakásokban, mint az ő apja idején? A kis Gottfred útjában
állt valakinek? Vagy talán a testvére, Pauline, nem volt-e az egyetlen,
aki édes kis feleleteket tudott adni a hadnagynak és nem köszöntötte-e
úgy, mintha akár az apja lenne, ha az úr elhaladt mellette? És most, a
felesége távollétében, a házvezetőnőt se nélkülözhette. Semmin se
lehetett változtatni.

A házvezetőnő? Szorgalmas, serény ember, akit az asszonya éveken át
tanított s aki most úgy szólván betéve tudta a háztartást. Mikor
recsegett, ropogott valami a keze alatt? Nem, neki is maradnia kell!…

Salvasen kisasszony, úgy látszik, szintén nem úgy látta, hogy szükséget
szenvedne valamiben. Hiszen sok dolga volt, a nagy birtok szolgáltatta a
legnagyobb részét annak a sok mindenfélének, amire szükség volt, a bor,
csemege és füszer pedig most is Bergenből jött, mint eddig. Semmise
hiányzott. És ezért volt Salvesen kisasszony mindig jókedvű és elégedett
a sorsával, sokszor elhúzta a száját és nevetett, meg huncut
történetkéket mesélt a leányoknak.

Nem ő volt-e most Segelfoss feje? De még ez se volt minden. A raktárnok
is udvarolt neki és feleségül akarta venni. Az ám! És a raktárnok
érdekes dalokat tudott. Már tavasszal is, mintha minden rendben lett
volna közöttük. De akkor Rasch ügyvéd kezdett udvarolni a kisasszonynak,
meg is kérte a kezét, s ez aztán egészen más dolog volt. Igen, Rasch dr.
úgy akart tenni, ahogy az apja, a nagyapja, meg az ükapja cselekedett;
családot alapítani, hivatalt vállalni és rendes életet élni. A raktárnok
jövője sokkal bizonytalanabb, üzletember és pénz nélkül semmit se
kezdhet. Nem, a raktárnokot nem lehetett az ügyvéddel összehasonlítani,
ez nevetséges. De Salvesen kisasszonynak nem volt kellemetlen, hogy
minden kezére akadt egy kérő.

Megbarátkozott Irgensné, született Geelmuyden, asszonnyal, és esténként
sokszor ment át Holmengraaék házába, hogy elbeszélgessen velee. Mint
ügyvéd özvegye, Irgensné is Rasch urat részesítette előnyben, ó, hogy is
ne, hiszen az tanult ember és a másik legfeljebb boltot tud nyitogatni.
Ne utasítsa el Rasch ügyvédet!

Csak aztán ne hagyjon faképnél! mondta Salvesen kisasszony.

Hogy faképnél hagyja… egy tanult ember… soha! Ilyesmit nem tesz olyan
ember. Irgens se tette.

Tulajdonképpen hogy érzi magát itt ebben a házban? kérdi Salvesen
kisasszony.

Itt? Irgensné asszony a fejét ringatja. Hiszen ez a ház valóságos
paradicsom. Sohase éltem még ilyen páratlanúl jó napokat. Irgensnek
kellett volna ezt látnia.

Tudja mit gondolok, Irgensné? Azt hiszem Holmengraa nem mindig az,
akinek látszik.

Hogyan? Hát milyen?

Átfogta már a maga derekát?

Az Isten őrizzen meg a maga szájától, Salvesen kisasszony!

No, mert az enyémet már átfogta.

Átfogta a maga derekát?

Igen, néhány nappal ezelőtt, este.

Most aztán Irgensné ütközik meg és ezt mondja:

Azt gondolom, hogy másnak a derekát még nem karolta úgy át, mint az
enyémet. De a legutóbbi hetekben, úgy látszik, mintha kissé megváltozott
volna. A becsületére váljék azonban, sohase megy túlmesszire.
Határozottan nem. És magával… hiszen maga nem is ismeri… Magával talán
még kevesebbet jelentett az egész. Mit mondott, mit csinált magával?
Hallatlan dolog.

A két hölgy tovább társalog és most már Salvesen kisasszony is
megsértődik. Igen, mert Irgensné olyan kijelentéseket tesz, hogy sok
módja van annak, ahogy valakit meg lehet ölelni, hiszen valaki egyenesen
eléje állhat egy férfinak az útja kellős közepébe, amikor arra halad,
akkor mit csináljon szegény a karjaival, mi, Salvesen kisasszony?

Nem, ilyeneket ne mondjon nekem.

De most már igazán meg kell kérdeznem, hogy mi történt maguknál a
kastélyban? kérdi Irgensné.

Nálunk? feleli Salvesen kisasszony és megsértődik, halálosan
megsértődik. Látja, maguk itt lehetnek olyan spanyolok és olyan
gazdagok, amilyenek csak akarnak, de ezzel még nem lesznek különbek,
mint mi odaát a kastélyban. Ezt megmondhatja a nevemben Holmengraa
úrnak. Én ebben a házban még nem láttam színezüst tálakat, csészéket és
tálcákat, nálunk pedig van ilyen. És itt még nem láttam aranyozott fület
az ezüst süteményes tálakon, nálunk pedig az is van. Az ám!

De kedves Salvesen kisasszony, hiszen az asszonya megszökött az urától!

Megszökött? Ezt a maga szája mondja, amit az Isten óvjon meg a
pletykaságtól, meg a fecsegéstől, Irgensné. Nem pedig az én szám. Mit
mond? A saját fiát kísérte el az asszony Berlinbe, s a gyerek most
zeneszerzést tanul. Nem tudom, hogy maga mire akar kilyukadni. Úgy
látszik azonban, hogy maguk az utóbbi időben, mondhatnám, megváltoztak
egy kicsit. Én azonban a magam részéről remélem, hogy becsületes
emberként élhetek és halhatok meg és például Coldevin konzul nem ölelte
át a derekamat. Ezt megmondhatja a nevemben Holmengraa úrnak.

A két hölgy tovább társalog. Furcsa beszélgetés volt ez, váltakozva hol
okos, hol ostoba. Ha ezek az emberek négyszemközt társalogtak és senki
miatt se kellett őrizkedniük, akkor a nyelvük kirúgott a hámból, a
beszédjük megint természetes volt, úgy, ahogy odahaza megszokták, és
hihetetlen dolgokat mondogatták egymásnak.

Végre Windfeld lelkész kénytelen volt engedni a tisztviselőáthelyezés
törvényeinek és új, délvidéki állásra pályázott. Akaratlanúl tette az
öreg, elkopott ember, hiszen alapjában nagyon jó és kényelmes élete volt
idefönt, a templom mindig zsúfolt és az egyházközség békés. De mit ért
mindez? Barátaim, valahol Östlandban az emberek már vágyva vágyakoztak
azután, hogy meghallhassák, mi maradt meg Windfeld lelkész lelkipásztori
tehetségéből. Tovább nem vonakodhatott. És a sík, természeti
szépségekben bővelkedő Smaalenekben kapott stallumot.

Aztán jött a helyettese. Ha nem is volt éppen káplán, mert ilyent sajnos
nem tudtak keríteni, mégis akadt önfeláldozó lélek, aki egyelőre
hajlandó volt szolgálni az egyházközséget. Úgy kellett segíteni a
dolgokon, ahogy lehetett és hálásnak kellett lenni, amiért valóságos
lelkész egyáltalában hajlandó volt működni itt északon, ha csak néhány
hétre is.

És milyen lelkész! Fekete gérokkot és keményített fehérneműt viselt.
Kitünő férfi volt, ebben nem lehetett kétség, meglátszott a kezein,
melyek a könyvekben és az írásban való lapozástól megvékonyodtak, a
biztos magatartásán: mindegyik vállán be tudott vinni a nyájba egy-egy
bárányt, a bő cipőjén, a dupla harisnyáján meg a galocsniján. Nem volt
püspöki botja, legalább is még nem… Hosszú hajat viselt meg tudós
szemüveget, annyira tudományos ember volt: Lars Manuelsen fia, L.
Lassen.

Most már lelkész volt. Hazajött magát mutogatni. A Cordillerákban nem
lehet büszkélkedni, de idehaza lehet.

Gazdasszonyt, néhány ládát, meg bútort hozott magával és rögtön bevonult
a községi paplakba. Az egyházfiak és templomszolgák fogadták és mindjárt
a legnagyobb buzgalommal álltak az oldalán. Mert hiszen a hírneve már
évekkel megelőzte. Ki ne hallott volna L. Lassenről!

Bár csak megtetszenék a tiszteletes úrnak idefönt és maradna sokáig!
mondták az egyházfiak.

Nem, nem maradok itt sokáig, felelte a lelkész, de kötelességemnek
tartottam itt átmeneti szolgálatot teljesíteni.

Ó, nem, bizonyosan nem tetszik itt a tiszteletes úrnak.

Ne mondjátok ezt barátaim, de ez a község olyan eldugott helyen van,
ilyen fészekben nem élhetek. A tudományos érdekeim is valamely délvidéki
helyre utalnak.

Igen, ez bizonyosan így van, de ha pályázni méltóztatnék az itteni
lelkészi állásra, akkor bizonyára csak egy szót kellene szólnia és
megkapná a tiszteletes úr.

Az itteni lelkészi állást? Csakhogy nem akarok rá pályázni. Az orvosom
megtiltotta nekem, hogy itt maradjak. Nem birom a klímát, túlságosan
északi.

Aztán a főtemplomban prédikált, a templom kicsinek bizonyult. De a
lelkész megparancsolta, hogy vegyék ki az ablakokat, hadd hallhassák a
kintállók is. Ó, elhihetitek, az volt csak a prédikáció!

De a segelfossi templom még kisebb volt. Mikor Lassen úr odament,
egyetlen hely se maradt! Barátaim, hiszen ha mindenki eljött a
templomba, még boltos Per is, és ott álltak és nem tudtak bejutni.
Vegyétek ki az ablakokat, parancsolta ismét a lelkész, akkor majd Isten
segítségével elérem a legtávolabb állókat is! És elhihetitek, a hangja
elhallatszott egészen a hídig, sőt a béreskunyhókig is. Fölösleges volt
a templomba menni és ezért ment le egy fiatal pár régi vasárnapi szokás
szerint a földnyelv mögött levő csónakházba. A lány pedig Daverdana, a
lelkész húga volt és a legény a segéd-kikötőmester.

Istentisztelet után megéhezett a lelkész és mivel sem a kastélybeli
hadnagy, sem pedig Holmengraa úr nem hívta meg, Lassen úr alázatosan a
szülei kunyhójába ment és ott kapott enni. Ott ült ismét a Lars gyerek,
a község áldása és csodája. Kis testvérei nagyobbak lettek, az anyja még
jobban megőszült, de az apja még mindig ugyanaz a rőtszakállú legény
volt, míg Julius férfivá serdült.

Most aztán minden attól függ, hogy le tudsz-e nyelni ilyen ennivalót,
amilyen nekünk van, mondta az anyja.

Ó, igen, köszönöm, hiszen ez friss hús, amint látom és az orvosom éppen
friss húst rendelt.

Levágtunk egy kecskét, mondta az anyja.

Finom ember lett a Larsból, zsebkendőjét az álla alá tette és villával
vette ki a kenyeret. Julius halkan ezt mondta magában: Hogy az ördögbe!…
Bizony ezt mondta. Különben lassanként valamennyien eltüntek a szobából,
hogy Lars békében maradhasson. Kis testvéreit, akik nem tudtak egyebet,
mint a sarokban ácsorogni, az apjuk hívta ki.

Igen, az apa meg volt hatva, nem tudott szóhoz jutni az ünnepiességtől.
Ehhez járult még az is, hogy meg kellett mutatnia a fiának, hogy a
prédikációja egyszerűen gondolkozásra késztette, már csak emiatt is
szótlan volt. De Julius, a himpellér, a bűnös, egyenesen fellopózott a
padlásra, ahonnan már előre lyukat fúrt a mennyezeten át, ott lefeküdt
és megfigyelte a szobában maradt bátyját. Lám, hogy viselkedik! Minden
nevelést egyszerre elfujtak, Lars ott ül és zabál, ahogy csak belefér,
vadul tömi magába a nagy falatokat, össze-vissza keni magát és zsírt
fröcsköl maga körül. Annyira sietett az evéssel, mintha arról volna szó,
hogy lehetőleg minél többet nyelhessen le, mielőtt még bejön valaki.
Julius ezek után úgy vélte, hogy a bátyja nem is annyira előkelő, hogy
vele szóba ne állhatna.

A lelkész „étkezés“ után lefeküdt a szülei ágyába és alszik. Mikor
kialudta magát, az anyja behozza a kávét. A lelkész megfrissültnek érzi
magát, hatalmasat ásít és megköszöni anyjának a kávét. Aztán a
tetőgerenda alól leveszi a kunyhóban egyedül található két könyvet: az
egyik egyházi beszédek gyüjteménye, a másik „Az emberi szív tükre“. Ezt
az apja valamikor Lofotenben vásárolta.

Lassan a többiek is mind bejönnek egyenként, először a kicsinyek, végül
Daverdana. A lelkész nem lát és nem hall semmit, csak a könyvekben
lapozgat. Igen, a Lars meg a könyvek! Hogy tudott a könyvben lapozni
anélkül, hogy az ujjait megnyálazta volna, és hogy tudta a kezében
tartani, mintha csak valami kincs lenne! És az anyja a felismerés
pillantásával látja, hogy a fiának milyen otthonosan mocskosak a kezei,
akárcsak azelőtt, és ugyanolyan otthonosan mocskos a nyaka körül is.

Aztán felocsúdik a lelkész és beszélgetni kezd a többiekkel, észreveszi
Daverdanát és a hadnagy iránt érdeklődik.

Köszönöm, egészséges.

Majd lesz egy pár szavam hozzá, mondja a lelkész. Hallom, hogy a
felesége megszökött.

Aztán Willatz után kérdezősködött.

Valami muzsikusnál tanul, feleli Daverdana.

Csupa világiasság!

Akkurátusan ezt mondtam én is, jegyzi meg erre az apa, Lars Manuelsen.
Tudatlan ember vagyok a könyvek, meg az ujságok körül, de azt
megtanultam, hogy a zene, a játék, a tánc, meg a kockázás mind az ördög
találmánya, Isten bocsássa meg a vétkemet.

Meddig maradsz a községben? kérdi Julius.

Nem tudom, minél rövidebb ideig, feleli a lelkész A püspököm megígérte,
hogy hamarosan felválttat.

Miért nem akarsz az itteni lelkészségre pályázni?

Mert túlerőltettem magam a tanulásban és mert nem bírom az itteni
levegőt. Délvidéken kell letelepednem.

A levegőt? Hát mi a nyavalya van a mi levegőnkben?

Műveletlen vagy, Julius, mondja a pap az öccsének.

Julius nem is olyan buta. Csak egyszerűen megkérdi, hogy, hát kedveseim,
a mi levegőnknek mi baja van? Talán bizony majd könyörögni fognak egy
papnak, hogy foglalja el itt a tisztséget?

Minden északi stallumnak ugyanaz a végzete, egy pap se akar északra
kerülni. Csak a jó szívemnek köszönhetitek, hogy idejöttem.

A jámbor és a tudós ostobaság egyesül itt. Az anya majd felpukkadt a fia
miatt érzett büszkeségében és így szólt:

Igen, igen, nagyon szép tőled, hogy hozzánk is ellátogattál egyszer.

Julius azonban nem tágít.

Hát talán nekünk itt északon ne is legyen papunk?

Csak fecsegsz, Julius, mordul rá az apja.

A lelkész a torkát köszörüli, aztán így felel:

A püspököm úgy vélekedik, hogy az itteni északi lakosság megelégedhetik
kevésbé tanult lelkészekkel is. Az ő véleményét pedig tiszteletben kell
tartanod, Julius.

Julius semmi iránt sem érzett tiszteletet, ha csak meg nem
félemlítették. Itt azonban nem fenyegette veszedelem. Különben is a
bátyja tekintélye nagyot csökkent előtte, hiszen rettenetes látvány
volt, ahogy Lars a kecskehúst falta.

Mi van? Beteg vagy te? kérdezte azután, mintha csak most hallott volna
róla először.

Igen, sajnos, túlsokat tanultam. A mellem meg van támadva.

De Julius emlékezett még bátyjának a szószékből hallott oroszlánhangjára
és újra csodálkozva megkérdezte:

A melled?

Igen, meg a szemem. Rövidlátó lettem.

Hagyd békében a Larsot, figyelmeztette az apja.

Hát mi baja a szemednek? kérdezte Julius.

Olyasmi, ami miatt az embernek konkáv szemüvegre van szüksége. Ehhez nem
értesz.

Nem, ehhez Julius nem értett, tehát hallgatott.

A lelkész a könyvekre tette a kezét és így szólt:

Ugy-e, itthon nem sokat használjátok ezeket a könyveket?

Nem, sajnos nem, felelte az apja, itt nagyon keveset olvassák az Isten
szavát.

Akkor talán magammal vihetném? mondta a lelkész.

Mit akarsz vele? kérdezte Julius.

Úgy látszott, mintha az apja nem szívesen válnék meg a könyvektől, de
mégis azt mondta:

Vidd el őket, ha akarod.

Akkor még rosszabb lesz a szemed, mondta Julius.

Ó nem, Isten segítségével talán már nem lesz rosszabb, felelte a
lelkész. Az orvosom azt mondja, hogy most egy idő óta már jobban látok.

Tudok egy másik könyvről is, mondta Julius. Ole Johannak van egy régi
könyve, valami Jesper Brochmand írta.

Meg tudnád nekem szerezni? kérdezte a bátyja.

Igen, azt hiszem, mondta Julius és kiment.

Ekkor a lelkész Holmengraa úrról kezd beszélni, mondván, hogy világias
lélek és csak az üzletekre gondol. Igaz, hogy iszik is?

Holmengraa?

A lelkész bólint:

Nekem így mondták.

Az anya megint ingatta a fejét, ó Istenkém, mennyi mindent tud az ő fia!

Majd hozzá is lesz egy pár szavam, mondta a lelkész. A gyerekek csak ott
járkálnak a házban és amióta nem vagyok itt, még nagyobb pogány lett
mind a kettőből.

Igen, Felix nem akar tanulni. Most aztán Mexikóba akarja küldeni az
apja. Ezt hallotta Daverdana.

A bátyja fülelni kezd:

Mexikóba? És Marianet is?

Nem, csak Felixet. Mariane később Krisztiániába kerül.

Krisztiániába? Úgy.

Most boltos Perre került a sor. A pap mindenkiről tudott valamit, az
egyházfiak olyan szívesen a segítségére voltak. Boltos Per egyre
kövérebb és mindennap a bíróság elé kerülhet, hacsak nem hagyja abba a
mérésnél tanusított nagyszerű kézügyességét.

No meg aztán a távirdász, nem nagy szoknyavadász-e? Hát a kikötőmester,
valóban egy pár lesz belőle meg Salvesen kisasszonyból?

Daverdana szinte tűkön ül: Most biztosan a segéd-kikötőmester kerül
sorra, aki pedig az ő kedvese, a csónakházban. Ó, soha többet nem néz
rá.

Most visszajött Julius, odaát volt Ole Johannál. Vastag, szörnyen
mocskos könyvet dob az asztalra. Tudja Isten, talán csak nem lopta?

Itt a könyv, mondta.

Megkapom? kérdezte a lelkész.

Megkapod.

Az anya pedig ingatta a fejét. No hát ez a Lars meg a könyvek, ez a Lars
meg a tudomány!

A lelkész egymásra fektette a három könyvet és megsimogatta őket. Mit is
akart velük tulajdonképpen? Igen, L. Lassen a könyvtárát kezdte
meegalapozni és e célból fosztogatta a béreskunyhókat. Most már három új
kötet feküdt itt és Jesper Brochmand jókora helyet fog kitölteni az
állványon.

Aztán így szólt Julius:

Ole Johann kérdezteti, hogy nem tartanál-e nála imaórát, mielőtt elmégy?

Ole Johannál? Hiszen nincs elég nagy szobája.

Ott is kivehetjük az ablakokat.

Szünet.

Az anya megjegyzi:

Igazán nem hinnélek olyan együgyűnek, hogy Ole Johannál tarts imaórát.
Akkor aztán később mindenütt elhencegnének vele.

Nem, mondta a pap. Egyébként is ma már fáradt vagyok. A torkom, hm.
Kezét a szája elé tette és óvatosan köszörülte a torkát, elhalóan
köhintett.

Hagyd csak, mondja az apja, Lars Manuelsen is, Ole Johann éljen békével
és elégedjék meg azzal, amit ma hallott!

Julius azonban ördöngős fickó!

Különben, ha rekedt vagy, mondja, akkor anya majd ezüstkanállal felemeli
a nyelvcsapocskádat. Nekem is ezt tette.

Rettentő mód műveletlen vagy Julius, mondja a pap az öccsének. Ezután
még egy köpenyt terített a himbálózó vállára, gummicipőt húzott és
kiment. Még egyszer meg akarta tekinteni az ismerős helyeket, mielőtt
visszatér a paplakba. Daverdana, meg a kis testvérei az ablakhoz
szaladtak és onnan néztek utána.

És most L. Lassen kint járt az ismerős országúton és himbálta a fejét,
nyilván nehéz volt neki és nem akart egyenesen állni. Nem úgy járt, mint
aki bármi elől is ki akarna térni, olyan jó, biztos érzés töltötte el és
ha emberekkel találkozott, csak attól félt, hogy tudja Isten, azok majd
nem köszönnek neki. Mert most már igazán nem neki kellett előre
köszönni: vagy nem ő volt-e a tiszteletes úr? Sok ember járt itt,
némelyik egészen idegen volt neki, bizonyosan Holmengraa üzemeinek
munkásai voltak. Ezekre az emberekre rábámult, bizony a legutolsó
pillanatig, és sokszor annyira vitte, hogy nem is lett belőle köszönés.
Ez sem volt rendjén. De még mindig inkább így, mintsem hogy ő köszönjön
előre.

Valóban, L. Lassen az egyház erős szolgájának érezte magát, és majd csak
viszi valamire. Nem lehetetlen, hogy eljön majd annak az ideje is,
amikor majd megveregeti a vállát Willatz Holmsennak.

Ami után egész bizonyosan történnék egy és más…

*

A távírász a készülékénél ül és sürgönyt vesz fel. Sürgős távirat jön
Berlinből, nem hosszú, de olyan fontos, hogy a távírász maga akarja
rendeltetési helyére juttatni, három pontot és vonalat kopogtat le,
aztán felkel, nagyot kortyint egy üvegből, mely a függöny mögött levő
állványon áll, szabály ellenére bezárja az irodát és kimegy. A kastély
felé irányítja lépteit. Nagy, imbolygó vállú, súlyos testű legény.

Mivel eddig még sohase járt itt, a konyhabejáraton megy be, hogy a
cselédség közül találjon meg valakit. Az egyik lánynál a hadnagy után
érdeklődik, a lány kijön a házvezetőnővel és csak a távirász nyomatékos
kérésére hivatják a hadnagyot.

A hadnagy rendkívül csodálkozó arcot vág és megkérdi, hogy az emberei
közül valaki nem nyugtázhatta volna-e a táviratot?

Azt igen, mondja a távirász. De nem arról van szó, csak elő akartam
készíteni a hadnagy urat, hogy rendkívül fontos a távirat.

A hadnagy rögtön fel akarja tépni és el akarja olvasni, de a távirász
visszatartja és így szól:

Várjon egy kicsit, lassan olvassa, nem örvendetes távirat.

Rendes körülmények között a hadnagy kurtán elintézte volna ezt az
embert, de most megáll és nagy szemeket mereszt rá. Csak a
táviróhivatalból ismerte, szolgálatkész, szeretetreméltó ember, Baardsen
a neve. A hadnagyot zavarba hozta, ahogyan a távirász most idejött és
ilyen furcsán viselkedett. Ami talán meg is felelt Baardsen szándékának.
Mikor a hadnagy végre felbontotta és elolvasta a táviratot, előbb csak
gyenge benyomást keltett benne.

Anyát baleset érte, ez volt a távíratban. Uff! mondta a hadnagy és az
ajtófélfának támaszkodott. Az volt tovább, hogy fürdés közben érte
baleset. Furcsa, hát fürdés közben érhet valakit komoly baleset? Volt
ott még valami, de az nem fontos.

Válaszolnom kell, várjon egy pillanatig, magával megyek, mondta a
hadnagy.

Kihozta a sapkáját a folyosóról és a két úr együtt ment a táviróhivatal
felé.

Fürdés közben? mondta a hadnagy a kísérőjének, nem értette a dolgot.

A nagyságos asszony bizonyosan megütötte magát. De mégis furcsán
hangzik, felelte a másik. Egyébként úgy tetszik, mintha a távirász
sejtené az egészet és célzásszerűen mondta, hogy talán előkészítse
valamire: Emögött kell lennie valaminek.

Megérkeztek az irodába és a hadnagy leült, hogy megszövegezze a
táviratot és ebben néhány kérdést intézzen Willatzhoz. Eközben a
távirász megint az asztalánál ül és sürgönyt vesz fel.

Tessék várni egy kicsit, mondja hátrafordulva. Ujabb távirat jön. És még
írásközben előkészíti a hadnagyot a következőkre. Most már érthetőbb
kezd lenni… sajnos… ez a hír…

Adelheid asszony fürdés közben az életét vesztette.

Néhány nappal később a hadnagy a postagőzössel délre utazik a fia elé,
aki az anyja holttestével már úton van Norvégia felé. Igy a hadnagy
mégis felvehette az új bundáját, amelyet valamikor az angliai
útalkalmával vett.

Csakhogy most nem hordta olyan büszkén.




16.

A berlini halálhír furcsa hatással volt Holmengraa úrra, mintha kissé
eszét vesztette volna.

Először mély gyászba merült és bánkódott, hiszen Segelfoss úrnője
rendkívül kedves volt vele, az első naptól kezdve, talán neki köszönheti
azt is, hogy egyáltalán megkezdhette nagy tevékenységét.

De néhány nap elteltével megváltozott Holmengraa úr, ismét derüsebbnek
látta az életet. Nos, minek titkoljuk a valóságot, vidámabb oldaláról
kezdte látni, értheti ezt valaki? Látták mosolyogni, nevetni, bizonyosan
spanyol borából ivott ebédre, más magyarázat nem lehetett. És az
egyházfiaknak bizonyosan nemsokára újabb beszámolóra volt alkalmuk L.
Lassen lelkésznél.

Ki volt Holmengraa úr? Talán kereszt az égen, szimbolum? De talán nem is
volt benne semmi misztikus, talán csak a fölényesen tevékeny ember
átlagos tipusa volt? Talán olyan ember, aki sok pénzt keresett ugyan, de
Mexikó fensíkjain nem tudott fényűzően élni és most azért jött ide, hogy
learassa a sikerének járó tiszteletet? Megjött és a hírneve
végigdübörgött az egész országon. Kint a szürke domb körül nem
ragyogtathatta a hírnevét, onnan tehát mindenesetre el kellett távoznia,
Segelfossba került és itt volt a helye.

Itt finom emberek voltak és nagyszerű üzleti kilátások, innen el
lehetett dicsekedni az egész északi föld felett.

És aztán? Minden tervét megvalósította, talán még többet is, mint
amennyire gondolt, amellett pedig mindig szerényen viselkedett. Csak a
gépeivel ütött zajt. Volt valami mesterkéltség emögött a szerénység
mögött? A nevelése talán felmondta néha a szolgálatot? Soha. Mikor is
kerülhetett volna erre a sor? Ha a kastélyban a hadnagyékkal
érintkezett? Finom és eredeti volt, munkásai iránt figyelmes, bőkezű és
engedékeny minden emberrel szemben. Talán tisztességtelen eszközökkel
törtetett előre, csaló volt? Bőkezű volt és feddhetetlen minden
cselekedetében. Ha a hadnagy valamely idegenkedést érzett a szokatlan
idegen iránt, ennek önmagában rejlett az oka. Például ami a malomgáttal
történt, amelyet elragadott és mesemmisített az ár. Hiszen annak
ellenében Holmengraa úr megszabadította a banknál levő nyomasztó
kötelezvényétől. Hogy ezzel egyidejűleg tulajdonosa lett az egész
folyónak és az egész hegyitónak, az csak véletlen, szerencsés véletlen,
de mindenesetre készpénzzel fizetett érte. Tehát volt oka idegenkedni
tőle? Például Mexikóban is volt fenyőillat, bizony, csakhogy nem ott,
ahol Holmengraa úr lakott – pedig gőzfürésze volt ott. Az egészsége
megrendült, pilulákat szedett, míg az itteni üzemei működésbe nem
jutottak, azóta nem lehetett hallani megrendült egészségről, nem… nem…

Annyira jótékonyan hatott Holmengraa úrra a levegő, míg ugyanakkor
szomorúan ellenkező hatást váltott ki az élet egy másik törekvőjénél,
Lassen lelkésznél.

Lehetett-e valaki tapintatosabb modorú, mint Holmengraa úr? És ő úgy
éreztette ezt a tapintatot, mintha nem elsajátította, hanem
veleszületett volna. Későn, korán, mindenkor. Adelheid asszony, aki
értett az ilyesmihez, egyetlen egyszer sem kedvetlenedett el.

Milyen biztossá és elégedetté tette az asszonyt! Szerelmes volt
őnagyságába? Szerelmes? Akkor talán fiatalabbakra vetette volna a
szemét. De hogy mért volt olyan nagyra vele és hogy miért tört
valósággal össze, mikor az asszony örökre elveszett, ennek oka aligha
rejlett szerelemben. Mert hogy is volt az? Vajjon semmiség volt-e a kis
faluból elszármazott Tobias szemében, hogy ki- és bejárhatott a
segelfossi kastélyba és a nagyasszonynak jó barátja lehetett? Nem nagy
dolog olyasvalaki előtt kérkedni, aki kitárja az ajtaját. A köznépnek
lehetett egyszerű vörös gyapjúmellényben is imponálni. Holmengraa úr
Adelheid asszony iránt éppen olyan odaadást tanusított, mint amilyet egy
dán követtel szemben tanusított volna. Paraszt volt bölcsőjétől kezdve,
olyan fajtából származott, amellyel az élet addig nem tett egyebet, mint
hogy megóvta a kihalástól. Amit tudott, azt hallomásból tudta,
elsajátította a művelt emberek levegőjében levő értékes dolgokat, még a
nyelvüket is… Jól van, Holmengraa úr! Nagyszerűen csinálta! De kétszáz
évvel fiatalabb volt Segelfoss lakosainál. Megtanult köszönni, csakhogy
rabszolga süveggel köszönt.

Voltak-e egyéni okai arra, hogy Adelheid asszonyt ennyire meggyászolja?
Ezt a kérdést eleget vitatja és szimatolja Salvesen kisasszony meg
Irgensné, született Geelmyden asszony, amikor egy kis pletykára
összebújnak. A nagyságos asszony talán maga adhatna erről
felvilágosítást, ha a naplóját egyszer kiadná. Nőstényfarkas is kerülhet
kutyaházba.

Holmengraa úr mindenesetre gyászolt az asszony halála miatt. Ez abban is
megnyilvánult, hogy az arca megnyúlt és még az orra is mintha hosszabb
lett volna, mint azelőtt. Talán azért, mert lesoványodott. Hogy pedig
aztán megváltozott a hangulata és földerült a kedve, az nyíltan szólva
ezért volt: most már senkire se kellett tekintettel lenni, hiszen a
finom Adelheid asszony nem volt többé.

És valóban, Holmengraa úr bánata eltűnt, ami abban is megnyílvánult,
hogy Irgensnével szemben kissé túlment a határon, úgy hogy az asszony
végül kénytelen volt védekezni és így szólt: No, ne… igazán, jöhet
valaki! De még inkább abban nyílvánult meg, hogy egy este megfogta
Salvesen kisasszonyt és feleségül akarta kérni: Gondolja meg, mondta, a
szavam a magáé. Jőjjön és nézze meg a házamat, jőjjön föl velem.

Egészen elment az esze.

Egy hétig valósággal pojáca volt, elvesztette az egyensúlyát. Mint aki
éveken át bilincsekben járt és most egyszerre megszabadult. Este
kieresztette a csirkéket, aztán Marcilie ablakához lopózott. Mivel a
lányt nem találta egyedül, azt mondta, hogy a csirkék kiszabadultak,
vissza kell terelni az ólba. Nem hagyta békében a lányt, vele ment az
ólhoz, megcsókolta és pénzt adott neki. Micsoda dolog ez! Már azelőtt is
voltak ilyen bolond rohamai, de mértékkel és nem annyira, mint most.
Gazdag volt, így akárki gondtalanul élhetett mellette, ő pedig nem sokat
törődött azzal, amit az emberek beszéltek. Azalatt, amíg a hadnagy úton
volt, Holmengraa úr lement a kastélyba és kikezdett még Daverdanával is.
Ez azonban a segédkikötőmesternek volt a menyasszonya és nem
szűkölködött szerelem dolgában. Mikor pedig Holmengraa úr ezt megtudta,
féltékeny lett és szerelmes, finoman öltözködött és duplán kapcsolta
mellényére az óraláncát. Alapjában siralmas állapot volt. Hiszen ez az
öreg ember olyan helyzetbe került, amilyen csak a fiatalsághoz illik.

Az az ötelete támadt, hogy meghívja Muus járásorvost. Miért ne, hiszen
ez csak udvariasság. Bőségesen megvendégelte a doktort és emlékezetes
maradt ez az este. Szó, ami szó: a nyugatról jött ember pompás házigazda
volt, annyi ezüst meg bor került az asztalra, hogy az csak olyan
embernél lehet, aki teheti. Dr. Muus kedélyes jó érzésében még a lábait
is egymásra dobta.

Remélem, hogy később eljön Rasch ügyvéd is, mondta Holmengraa úr, hogy
ön ne legyen annyira egyedül.

Szóval az ügyvédet nem hívták meg vacsorára, hanem csak későbbre, hogy
legyen kivel társalogni. És a doktor nagy fontosságot tulajdonított
ennek a kitüntetésnek. Nem azért… hiszen Rasch ügyvéd is
tisztviselőcsaládból származott, így némiképpen egyenrangúak voltak, de
az ügyvéd még távolról sem annyi, mint az orvos, valamint a pap sem.
Holmengraa úr, úgylátszik hazulról, a vérében magával hozta a rangskálát
és ez most javára vált doktor Muusnak, büszke is volt rá.

Csak nem kellett volna ezzel visszaélni, az már visszájára sült el.
Ebben a házban az embereknek sejtelmük sincs a bürokrata nagyságról.

Furcsa, a doktor azt hitte, hogy megengedheti magának a felsőbb
osztályok gőgjét is, azért ütközött össze a hadnaggyal első találkozásuk
alkalmával. Muus úr négy nemzedék iskolai szorgalmának és közepes
tehetségének terméke volt, ennek és csakis ennek az eredménye, hogy
merhetett hát muzsikáról, meg a zongorán fekvő új kottákról nyilatkozni?
Hiszen Adelheid asszony maga kívánta azokat a kottákat és ezért hozatta
meg gyorsan Holmengraa úr. Most persze ott fekhetnek és várhatnak
Adelheid asszonyra, az már nem jön el többé. De a jól megérdemelt
tisztelet kijár nekik, ez nem nagy követelmény. Muus úr azonban még
mindig az olasz muzsika mellett kardoskodott… ezt ugyanis a szülei
oktatták bele egyszer s mindenkorra. Ez a sok kotta, pedig nem volt
egyéb, csak csupa Beethoven… Hiszen Adelheid asszony mindig nagy német
volt.

Szomorú haláleset volt az itt lent, mondja a doktor.

Holmengraa úr mélyen bólint és így felel:

Rettentő csapás.

És hogyan fogadja ő?

A hadnagy? Hát, értelmes ember, emelkedettlelkű ember, de ez alighanem
több volt, mint amit el tudott viselni.

Igazán azt akarja mondani, hogy a hadnagy emelkedettlelkű ember?

Holmengraa úr így válaszolt:

Igen, nekem ez a benyomásom.

A doktor ezt mondta:

Akkor azt hiszem, csalódik.

Ezt mondja a doktor és nyugodtan ül a helyén.

Nyílván úgy van a dolog, hogy a nép felfogása az orvost a többi ember
fölé helyezi, csakhogy Holmengraa úr már sok orvost látott, sőt a
Cordillerákban is voltak orvosok, az ilyesmi ott se ritkaság. Azonkívül
Holmengraa úr úgy vélte, hogy az ő benyomásának mégis csak kell némi
értéket tulajdonítani, néha az életében kénytelen volt csakis a saját
benyomásában megbízni. Már pedig az sohase vezette félre, hiszen itt ült
és ma már ő, a „Holmengraa“.

Azt gondolom, hogy a hadnagy emelkedettlelkű ember, mondta.

Ez azonban nem imponált Muus úrnak, hisz ő a felsőbb osztályhoz
tartozott és megvolt a tudománya.

Én különbséget teszek az olyan ember közt, akit a szerencsétlenség ver
le a lábáról, meg az olyan közt, aki céltudatosan és bolondul halad a
pusztulás felé, mondta. A hadnagy pedig az utóbbiak közé tartozik.
Elmondták nekem, hogy tulajdonképpen az öné az egész kastély.

Nem, az már mégsem járja, hogy Adelheid asszonyt és a hadnagyot egészen
közönséges emberekké bélyegezzék, akikről bárki csak úgy nyilatkozhatik.
Akkor mit ért volna Holmengraa úr azzal, hogy annyi év folyamán közeli
barátságban volt velük?

Ez csak pletyka, mondta.

Pletyka? Rendes emberek mondták.

Akkor pedig ön rosszul hallotta és félreértette a rendes embereket.

Nem értettem félre őket. Hát szóval akkor csak ok nélkül aggódnak a
hadnagyért. Annál jobb.

Megérkezik az ügyvéd és isznak. Bizony az ügyvéd közelebb maradt a
földhöz, nem volt olyan tudományos, sem olyan nehézkes ember. Gyakorlati
dolgokról beszélt s csakhamar üzleti ügyekről tárgyalt Holmengraa úrral.
Azonkívül pedik sokkal jobban ivott, mint a doktor, sőt a házigazdát is
rávette arra, hogy jobban igyék. Különben, Isten tudja, miért tette, ha
csak azért nem, mert minden jót kivánt a jótevőjének. Rasch ügyvéd
ugyanis sokat köszönhetett Holmengraa úrnak, a házát, a telkét, a
földjét és az első jó tanácsokat. Most virágzó ügyvédi gykorlata volt,
magánirodát bérelt sajátmaga részére és írószobát az írnokának. Meglepő
gyorsan haladt. Már régen elhatározta, hogy azt a telket, amelyen a háza
áll, valamint a vele határos szántóföldet megveszi. Holmengraa úr
azonban mindannyiszor azt feleli, hogy a hadnagy nem akar többet eladni
Segelfossból.

Most megint megkérdezte és ugyanazt a feleletet kapta.

Mire az ügyvéd a legnagyobb alázattal ivott a Holmengraa egészségére.

És mi volt az eredmény? Holmengraa úr, a falusi paraszt, bort ivott és
az este folyamán nagy eszméket hangoztatott. Legutoljára azt mondta,
hogy megpróbálkozik a spanyol szardinia halászattal és Santanderben
norvég halászflottát alakit.

Norvég halászok nem halászhatnak ott? Akkor naturalizáltatom őket.

Talán büszkélkedni akart a két vendége előtt, célzást tett valami
ércleletre két közelfekvő vidéken, bányákat akart venni.

Talán kérkedni akar. Valószínűleg, mert máskép nem lehetett
megmagyarázni azt, hogy most ilyen nyiltan hangoztatja az ötleteit, míg
máskor titokban tartja őket. Nyugodtan és kérkedés nélkül beszélt, de
nagy tervek izzottak a homloka mögött. Érdekes volt hallgatni. Aztán azt
mondta: Egészségükre uraim, nagyon kedves, hogy meglátogattak!

A kis Mariane belopózott és megmutatta, hogy hosszú lábaival hogyan tud
pukedlizni. Feltünő erősen fejlődött és a szája érett volt. Most volt a
postáért és azt hozta be az apjának. Eközben így szólt:

Levél jött hazulról! Egyébként ritkán lehetett norvég szót hallani az
alacsonyhomlokú, indiánhajú és szimatoló orrú leány szájából. Ez az
egész, mondta.

Köszönöm, felelte az apa.

Ez volt az egész, Mariane nem kapott semmit. Ifjú Willatztól már nem
jöttek levelek.

Bocsássanak meg egy pillanatra, mondta Holmengraa úr és felbontott egy
idegen bélyegekkel leragasztott levelet. Gyorsan átfutotta, aztán így
szólt a lányához: Téged is üdvözölnek kis lányom! Mariane megint
pukedlizett, aztán kiosont az ajtón.

Holmengraa úr félretette a leveleket és így szólt: Ha az urak
túlhidegnek, vagy túlmelegnek találják a sherryt… hiszen nem lehet
mindenkinek egyforma izlése… No jól van, akkor nem.

Most megint udvarias volt és jóindulatú. Salvesen kisasszonyról kezdett
évődni az ügyvéddel: talán bizony azért csinál olyan nagy hűhót abból a
szántóföldből, meg a legelőből? Ó, az a fiatalság!

Az orvos felhasználta az alkalmat és ezt mondta:

Hát nem adhatna el Rasch ügyvéd úrnak egy földdarabot, Holmengraa úr?
Hiszen akkor bebizonyítana az egész község előtt, hogy ön Segelfoss
birtokosa.

Hogy adhatnék el földet a hadnagy birtokából? Boltos Per is telket akar
vásárolni, hiszen olyan gazdag lett, hogy két tehénnek való legelőt akar
venni. Ezt még el sem mondtam a hadnagynak. Egyébként nem is érdemes
beszélni róla, hiszen egészen mindegy, hogy kettőnk közül melyiké a két
tehénnek való legelő. Kétszáz tehénnek való legelő már számot tenne.

Az ügyvéd megkérdi:

De miért nem akar eladni a hadnagy? Hiszen pénzt kap érte. Ismerek még
valakit, aki szeretne gazda lenni: Lars Manuelsen. Hozzám jött és
őszintén megmondta: Mivel van egy fia, akiből lelkész lett, még hozzá
híres lelkész, ő már nem maradhat tovább zsellér, s így hát meg akarja
venni a kunyhójához tartozó telket, meg a körülötte levő megművelésre
alkalmas földdarabot.

Lassen lelkésznek az apja? kérdi a doktor.

Igen és persze a lelkész maga van a háta mögött. Ismeri?

Nem. Meglátogatott ugyan és szerény embernek tapasztaltam. Persze
paraszt, de mégis csak felküzdötte magát a kultúrára.

Igen, annak az apja. Tehát tiszteletreméltó ember, lelkész fia van,
mondta az ügyvéd, mikor ismét Holmengraahoz fordult. És ismerek még
sokat, aki mind szeretne telket, meg földet vásárolni, például az ön
pékje is, Holmengraa úr.

Pékem? Nekem nincs pékem! És most úgy látszik, mintha Holmengraa úr már
megelégelte volna ma estére ezt a két finom, tréfás kis urat. Úgy
látszik, mintha jóllakott volna ezzel a kis társasággal, tehát azt
mondja, ami eszébe jut:

A pékem? Ön talán abból indul ki, hogy gazdag ember vagyok. Látja a
láncomat és azt hiszi, hogy valódi. Pedig nem az. Miért legyek olyan
tékozló. Arra mégse vagyok elég gazdag. A lánc aranyozott, erősebb mint
az arany és aranynak látszik, vagy nem?

Adjon még több pletykálni valót ennek a két úrnak? Vagy talán beteges
kérkedési vágyból újra fel akarta frissíteni kalandos hírét? Egy
pillanat mulva megint mondott valamit és bókká formálta szavait:

Van egy fiam, Felix. Az volt az álmom, hogy olyan művelt embert faragok
belőle, amilyenek önök uraim, de nem akar tanulni. Most aztán Mexikóba
kell visszaküldenem.

Van még valakije Mexikóban, akihez küldheti? Azt hittem…

Ó, rábízhatom valakire. Hiszen lehetnek ott rokonai, például az anyja
is.

Szünet.

Az ügyvéd, meg a doktor csodálkozva néznek rá.

Azt hittem… Nekem azt mondták, hogy ön özvegy…

Holmengraa úr közömbösen néz a vállán keresztül a doktorra, egyáltalán
nem törődik vele, hanem azt mondja, ami eszébe jut.

No, itt semmi se lesz Felixből. A legszívesebben talán visszatér a
törzséhez. Mariane lányom azonban nálam marad.

Mikor Holmengraa úr este kikísérte a vendégeit, mégis már annyira
becsípett, hogy tilos utakon járt. Vacsora után volt, az urak jól ettek
és ittak, nem is panaszkodhattak a vendéglátás miatt. De Muus doktor
kijelentette, hogy ha házigazdájuk az est folyamán ellentmondott neki,
akkor tisztán észre lehetett venni a műveletlen embernek az
osztálygyűlöletét azzal a felsőbb réteggel szemben, amelyhez ő, meg
Rasch ügyvéd tartozott.

Ezen az estén véget értek Holmengraa úr kicsapongásai és a következő
napokban önmagának ura és minden emberek királya lett megint.
Intézkedett a temetés ügyében, táviratilag koszorút rendelt Adelheid
asszony koporsójára és abban a pillanatban, amikor a postagőzös
félárbocra eresztett lobogójával befordult a fjordba, fenyőágakkal
hintette tele a rakodópartot meg az útat. Vajjon a hadnagy iránt érzett
tiszteletből hagyta-e abba bolondságát, vagy pedig azért, mert szégyelte
magát? Akármi volt is az oka, Holmengraa úr az utóbbi két hétben sok
bolondságot csinált és ha nem ő róla lett volna szó, bárkinek sok
idejébe került volna, amíg mindent rendbehoz, neki azonban nem telt
idejébe. Mégis csak mesébe való ember volt, minden kitelt tőle.

*

A temetésre megérkezett Fredrik Coldevin is a feleségével. Végre jutott
ideje arra, hogy Segelfossba jöjjön, pedig már régen nem járt ott. Az
öreg Coldevinék is eljöttek a szigetükről, kis fehérhajú különösség lett
belőlük, már alig volt hangjuk. Két ráncos albinogyerekhez
hasonlítottak. A hannoveri von Platz ezredes virágokat, meg helyettest
küldött, de mind a kettő egy héttel elkésett.

A hadnagy ez alkalommal se tudott lemondani arról, hogy valami
furcsaságot, önfejűséget el ne kövessen: táviratilag megállapodott a
szomszéd község lelkészével, hogy az jöjjön el s végezze a temetési
szertartást. Hogy a hadnagynak még ilyesmire is volt kedve! Hiszen
mindenki azt hitte, hogy mélyen lesujtotta az eset, és ime…

Este azonban a szomszéd község lelkészének kocsija a lelkész nélkül
érkezett meg. A kocsis levelet hozott, az tele volt mentegetőzéssel,
magyarázattal, mert a papot más elfoglaltsága akadályozta. Talán
aggodalmai támadtak, nem merte megsérteni L. Lassen kollegáját, aki a
püspök jóakaratát élvezte. Bizonyosan így állt a dolog.

Erre a hadnagy mosolygott és így szólt fiához:

Hát akkor legyen Lars. Mindegy, hiszen anyád már úgy se hallja. Mondd
meg Martin béresnek, hogy holnap kora reggel hozza el Larsot.

Mikor a pap megérkezett, Fredrik konzulnak kellett közvetítenie közötte
meg a hadnagy között. A hadnagy kívánsága az volt, hogy Lars egyáltalán
ne mondjon beszédet, ebbe azonban a lelkész nem egyezhetett bele,
viszont a hadnagy iránti tiszteletből hajlandó volt arra, hogy a
beszédet rövidre fogja, továbbá lemond arról, hogy egészen a temető
kapujáig megy a koporsó elé.

A hadnagy így szólt:

Akkor itthon maradok.

Fredrik konzul, hogy fel ne izgassa a barátját, úgy tett, mintha már
maga is gondolt volna erre.

Igen, ez megoldás lenne, mondta és bólintott. De nem fogod ezt valamikor
megbánni?

De igen, kétségkívül.

Akkor kérdés, nem jobb-e elszenvedni egy órai kellemetlenséget, mint
aztán életfogytig valót.

A hadnagy tehát lemondott arról, hogy odahaza marad. Felöltötte a
parádés egyenruháját, a vállrojtokkal, karddal és aranybojtokkal, erre a
nagy pompára aztán ráhúzta a drága bundát. Nagyszerűbb megjelenése volt,
mint valaha. Ifjú Willatz új fekete ruhát viselt, meg fátyollal átkötött
cilindert. Furcsa volt azonban, hogy apa és fiú egyaránt fehér keztyűt
húzott minden feketeség nélkül.

Holmengraa emberei szabadnapot kaptak, a malom megállt, a béresek meg a
kisbérlők összegyültek a temetőben, úgy feketéllettek az emberek, mint
valami nagy gyerekkeresztelő vasárnapon. A koporsó alig látszott a
virágtól. Koszorúk érkeztek Angliából, Németországból, Holmengraaéktól,
valamennyi Coldevintól és a bergeni kereskedőktől. Úgy szólván egyetlen
nagy virágtömeget eresztettek le a földbe.

Most következett a prédikáció. Lassen lelkész maga se volt bizonyos a
dolgában. Most azonban nagyon jó alkalom volt arra, hogy részletesebben
kitérjen erkölcsi dolgokra, nem térhetett el attól az eredeti
szándékától, hogy hosszú beszédet mondjon. Minden más gyászoló hálás
lett volna a vígasztaló komoly szavakért, de a hadnagy hű maradt
önmagához. Úgy látszott, mintha elgondolkoznék és egyáltalán nem
hallgatott oda. Mikor a beszéd már vagy félórája tartott és a hadnagy
már nem akarta tovább hallgatni, hirtelen kivett egy kis faásót a
templomszolga kezéből és a pap felé nyujtotta, ó, de nem úgy nyujtotta,
hogy a nyele legyen a pap felé. A papnak abba kellett hagyni a beszédét,
a hadnagyra nézett és megértette, hogy már elmult az idő, elvette az
ásót és három ásónyi földet szórt le a virágokra.

Azután behantolták a sírt.

De az emberek, akik látták az esetet, azzal az ásóval, helytelenítették
a hadnagy viselkedését: Lars Manuelsen helytelenítette, boltos Per
szintén, még sohase láttak ilyen viselkedést az Isten felkent
szolgájával szemben, már pedig Lars e pillanatban az volt. A lelkész
azonban sokkal okosabb volt, semhogy az ásót a hadnagy arcába csapta
volna, mégis csak művelt ember az a Lars. Ezt bebizonyította mindvégig.
Alig ért véget a ceremónia, vígasztaló szavakat akart intézni a
rokonsághoz, a papok szép szokása szerint. Mivel azonban nem volt
egészen biztos a dolgában, először ifjú Willatzhoz lépett, aki a
legközelebb állt hozzá. Lassen lelkész kezet nyujtott a fiúnak és ezt
mondta:

Nagy veszteség ért téged, de az Isten majd megsegít és el fogod viselni.

Ezt az Úr bizonyosan meg fogja tenni, Lassen lelkésznek igazán nem kell
felszólítani rá.

Most felcsattan a hadnagy hangja és a lelkész két acélos fölényességű
szürke szemet lát magára meredni.

Mi az? Te tegezed a fiamat? Hagyd el!

Mire a hadnagy hazament a temetésről.

*

Az öreg Coldevinék ez alkalommal csak két napig maradtak, aztán
elutaztak a magánhajójukon. Őskori hajó volt ez, árnyékot adó
vitorlákkal. Az öreg Coldevinék nem tudták megérteni, hogy Segelfoss
ennyire megváltozhatott. Itt nem volt út azelőtt, mondták. Ott pedig nem
volt ház. Aztán a fejüket rázták és sehogysem ismertek rá a vidékre. Nem
voltak bizonyosak benne, vajjon valóban Segelfossba jöttek-e. Most nem
sétáltak végig a cserjésen és alig szóltak egy szót.

Fredrik konzul, meg a felesége négy napig maradtak. Aztán megérkezett a
dél felé induló postagőzös és magával vitte őket. Most azonban már
Fredrik konzulban sem volt annyi élet, mint azelőtt, erősen megőszült és
a szeme alatt zacskók lógtak. A kövér és polgárias felesége pedig, aki
az utóbbi időben nagy misszióbarát lett, elkísérte az urát. A hadnagynak
elég dolga volt önmagával, a gyásza olyan különösen nagy volt, olyan
feltünően nagy. Az emberek nem hitték volna, hogy álmatlan éjszakái
lesznek, amiért elvesztette Adelheidet, hiszen már sokkal régebben
vesztette el. Igy aztán Fredrik konzul nem valami jól érezte magát, négy
napig őgyelgett a birtokon és szeretett volna elmenni.

A szokott kvaterkázó estéket együtt töltötte öreg barátjával, de ezek az
esték formálisak voltak s a beszélgetés egyáltalán nem volt vidám.
Fredrik konzulnak megint alkalma nyílt kitartani az életfelfogása
mellett, vagy pedig elbukni vele. A birtokon történt nagy változásokról
alig ejtettek egy-két szót. Mikor a konzul arra tett célzást, hogy ezek
a változások nagyrészt az ő hibájából történtek, a hadnagy azonnal
elutasította ezt és így szólt:

Nem, köszönöm. Hiszen sok érdemed volt benne.

Aztán Willatzról próbált beszélni a konzul. Hogy Willatz továbbra is
Berlinben marad-e?

Persze, felelte a hadnagy, ugyanazzal a gőzössel utazik délre,
amelyikkel te.

A Tea lányom, mondja a konzul, emlékszel még reá? A kormányoshoz ment
feleségül.

Ezt helyesen cselekedte Margarete!

A kormányosból kapitány lett.

No látod!

Az ötvenkét láb hosszú Kläggen gőzös kapitánya. Ó, de ez nem használ.

Szünet.

És most a konzul a gyász közepette egy kis tréfás történetet akar
elmondani.

Ugy-e, te mondtad, hogy magad vagy az oka annak, hogy a falutokban egy
lusta halásszal kevesebb lett?

Igen, eléggé bánom is, az emberek miatt.

Mit szóljak akkor én?! Bizonyosan nem felejtetted még el, hogy évekkel
ezelőtt a városunkban egy szerecsen született. Nos, nem tudom miért, de
engem tettek felelőssé azért a szerecsenért. Hallottál már ilyet? Hogy
valami összefüggés volna közte, meg a kertemben tartott egyik ünnep
között, hehehe. Végre meguntam a históriát és elküldtem a fickót. Most a
filadelfiai kereskedelmi iskolába jár.

Akkor a te bűnöd mégis kisebb, mint az enyém, mondta a hadnagy.

Milyen vígasztalan dolog volt most beszélgetni a barátjával, Fredrik
konzul már meg is bánta, hogy eljött a temetésre. Szó ami szó, már
hosszú évek óta élte a kisvárosi életet, úgyhogy már kezdte
elviselhetőnek találni. Nem ment-e az üzlete? Nem írt-e sok toll az
irodájában? És nem érintkezett a város legjobb családjaival? Az otthoni
klubjukban sok érdemes témát vitathattak meg, mint például a nyáron is,
amikor valami Bommen nevű háztulajdonos leánya halálra táncolta magát
egy német hadihajón, amely a kikötőben horgonyozott. Hehe, az a bolond
gyerek! De egy francia tiszt sohase táncoltatta volna halálra.

Azonban Fredrik konzul, aki szeretett nevetgélni és vidám históriákat
elbeszélni, sokszor kereste a magányt, ahol gondolatokba merülhetett.
Ezt már csak a gyász miatt is meg kellett tennie. És egy szép napon,
mikor másutt nem volt elég csend, bement Adelheid asszony hálószobájába
és egy ideig ott maradt. Fáradtnak és kopottnak látszott most, és nagy
zacskók lógtak a szeme alatt. Kezébe vett egy fésűt és sokáig nézte.
Nagyon finomnak találhatta a fésűt, mert sokáig elnézte. Aztán, úgy
látszik, eszébe ötlött, hogy mégsem illik ennyire elmerülni a
gondolataiba és csendesen kiment a szobából.

Lement az üvegházhoz. Hiszen mindjárt ide jöhetett volna, mert itt jó
egyedül lehetett lenni. Mi az? Magával hozta a fésűt?… Nevetséges! No de
ha már egyszer megtette… Semmiség, ilyesmi miatt csak nem fog
alkalmatlankodni a hadnagynak. Mintha a fésűn még mindig meg lehetne
érezni az asszony hajának illatát? Képzelődés, hiszen teknőszaga van.
Szegény asszony! Ó, szegények mi valamennyien!

A konzul felhasználta az alkalmat arra, hogy egy kis búcsútereferébe
bocsátkozzék Salvesen kisasszonnyal. Nem volt már túlkorán, mikor az
utolsóelőtti napon megállt az éléskamra ablaka előtt. És tudta, hogy a
felesége Irgensnénél van.

Ó, maga az? mondta Salvesen kisasszony.

Többé-kevésbé én magam, kisasszony.

Lám, Salvesen kisasszonyt eddig kötötte a ház gyásza és már régen
ferdült el a szája jókedvében. De most hallotta a konzul hangját, hát
erre a pillanatra leteheti a gyászt:

Ha jól sejtem, azért jött konzul úr, hogy véget vessen a dolognak?

Fredrik konzul nyel, megint nyel, aztán így szól:

Salvesen kisasszony, mindent hallottam!

Mindent?

Igen, vagy talán még többet is tud nekem mondani?

Nem, mert hiszen nem akarom őrületbe kergetni.

Asszony, hiszen rajtam kívül még két emberrel is eljegyezte magát. Tudja
a kikötőmester, meg az ügyvéd, hogy maga hogyan bánt el velem, Salvesen
kisasszony?

Ez azonban túlságosan durva tréfa volt, mert a kisasszony így felelt:

Ezt megmondom a vőlegényemnek, Rasch ügyvédnek.

Fredrik konzul hirtelen őszintén kezd érdeklődni a dolog iránt. Hiszen
ez az ügy éppen olyan fontos, mint például Bommen kisasszonyé, aki
tudvalevőleg halálra táncolta magát. A konzul felhúzta a szemöldökét és
így szólt:

Szabad gratulálnom? Igazán?

Azt hiszem igen, mondta Salvesen kisasszony mosolyogva.

Mulatságos. Valóban nagy ujság. Mikor megy férjhez?

Nem tudom. Talán még az idén.

És akkor ki vezeti a hadnagy háztartását?

Más valaki. Addig nem megyek el, amíg nem talált mást.

És itt lakik majd a férjével?

Igen, egy ideig legalább. Rasch ügyvédnek sok dolga van itt. Később
aztán állami szolgálatba akar lépni valamelyik déli országrészben.

Akkor talán elkerül az én vidékemre is, de ne felejtsenek el
meglátogatni!

Köszönöm a kedvességét, Coldevin konzul úr.

Mert nagyon fontos nekem, hogy művelt emberek legyenek körülöttem.
Szinte gyüjtöm a művelt embereket. No, de ez igazán nagy ujság! Szabad
megszorítanom a kezét, Salvesen kisasszony?

Igen, várjon egy kicsit! feleli a kisasszony és megtörli a kezét. Most
már lehet!

Mikor aztán a konzul megfogja a kisasszony kezét, megint visszatér a
régi mókás kedve és így kezd beszélni:

Amikor én most utoljára fogom ezt a kezet…

Haha.

Úgy értem, hogy amíg maga még ártatlan… illetőleg, amíg mind a ketten
ártatlanok vagyunk. Ha most fogom ezt a kezet, amelyet nem kaptam meg…

Most már aztán eresszen el konzul úr!… s amelyet nem szántak nekem… Van
valami pálinkája, vagy más innivalója odabent, kisasszony?

Nem, igazán nem, feleli a kisasszony és körülnéz. De most már eresszen
el, hogy bemehessek az éléskamrába és hozhassak valamit.

Ó, nem, köszönöm, akkor hagyjuk inkább. De Salvesen kisasszony, azt
kérdezte, vajjon azért jöttem-e, hogy véget vessek a dolognak? Nem.
Csakis azért jöttem, hogy tudtára adjam a formát. Mert most már
megtaláltam a formát. Ezt különben énekelnem kellene, hogy az egész
hangommal tolmácsolhassam: abban a pillanatban, amikor Lassen lelkész az
ég áldását adja magára, meg Rasch ügyvédre, akkor kötéllel a kezemben
találhat meg, amint kék szemeim egy szögre függesztem…

Haha, milyen lehetetlen ötletei vannak!

Tudja, hogy ez mit jelent, hogy mi történik azután?

Ott jön a felesége őnagysága! mondja hirtelen a kisasszony.

És Fredrik konzul elereszti a kezét.

Jól ismerte a feleségét, rögtön eléje sietett és megmagyarázta neki,
hogy Salvesen kisasszony Rasch ügyvédnek a menyasszonya és hogy csak
gratulált neki.

És ezért kellett olyan sokáig fognod a kezét?

Fredrik konzul pedig így felelt:

Udvarias akartam lenni, hiszen most más társadalmi állásba kerül.
Lehetséges, hogy valamikor a mi körünkbe jut.

*

Ifjú Willatznak rossz a lelkiismerete, elmulasztott írni Marianenak.
Hogy történhetett ez? Egyszerűen úgy, hogy sok dolga volt. No meg aztán
nagy szerelmében és vágyakozásában beavatta az édesanyját a titkába, az
pedig furcsául nyugtalan lett és nem akart a további levelezésről
hallani. Mikor aztán a fiú azt hangoztatta, hogy halálosan szerelmes
Marianeba, igy szólt az anyja: Várj tíz évig, akkor majd meglátjuk. Most
előbb valakivé kell lenned és örömet kell szerezned apádnak, tudod-e?

Mikor aztán Willatz látta Marianet a hídon, később pedig a temetőben,
mást nem tudott tenni, kezet kellett vele fognia. És a lány egyenesen az
arcába nézett, eléje húzódott, hozzásimult és felnézett reá. Mariane
olyan önkéntelenül gyengéd volt.

Végül találkoztak is. Ifjú Willatznak feltétlenül le kellett mennie az
országútra és a lány ott járt. Fenn a folyó hídján túl volt egy szép,
mély fűzcserjés, odasiettek. Ifjú Willatz már utiruhában volt és amint a
hajó megérkezik, be kell szállnia. És bár csak ilyen rövid ideje volt,
nem tudott szólni semmit. Ó, hol maradtak most azok a szép szavak a
fejében, meg a szívében! Mariane is szótlan volt. Mindegyik egy
fűzfaágat vett a kezébe és azt tépdeste.

Ma megint el kell utaznom, mondta a fiú.

Igen.

Nincs nagyon messze, mondta Willatz.

Felixnek is el kell utaznia, felelte a lány. Mexikóba.

Ugyan.

Igen, mert nem akar tanulni. És én is elmegyek, Krisztiániába, mondta
Mariane. Hol akarom, hol nem akarom.

Krisztiániába! Hiszen az még közelebb van, mint Berlin, attól csak nem
kell félni!

Nem írhatnál megint? mondta a lány.

De igen. Csakhogy nem lesz rá időm, ha valakivé akarok lenni, azt mondta
az anyám.

És Mariane egyáltalán nem érzett sértődést, nem, hiszen csak magára
gondolt és őszintén megkérte a fiút, hogy vasárnaponként, minden
vasárnap este írjon.

Igen, de Willatz azt mondta, hogy mégse írhat majd.

Én sok levelet írtam neked, tegnap is, meg ma is. Idenézz, mondta és
átadott neki néhány levelet. Tessék, mondta a lány.

És Willatz kezet fogott vele, megköszönte és a tárcájába rejtette a
leveleket s elállt a szava boldogságában és szégyenletében.

És akárhogyan is történt… Mariane nagy volt és kedves, és indiánhaja
volt a nyakán, az arca pedig barna meg piros, nos akárhogyan is történt,
de Mariane eléje siklott, a fiú pedig átkarolta és nem tudott magáról.
Amint így álltak és egymás nyakát nézték, a fiú megszólalt: Hadd
csókoljalak meg… a levelekért… ha megengeded.

És mivel a lány engedékeny mozdulatot tett, ajkaik találkoztak, végtelen
hosszú ideig, és mind a ketten lehunyták a szemüket.

Ezután már rövid volt a találka. Igen, mert most már nem mertek egymásra
nézni és csak a földnek beszéltek.

No, Isten veled, mondta Willatz.

Isten veled, mondta a lány.

Mikor Willatz hazaért, Gottfred az apja szobájába vezette.

Az öreg meggörnyedt apa ünnepélyes volt és így szólt:

Vártalak.

Bocsánat, én…

Semmi baj. Hm. Willatz Wilhelm Maurus von Platz Holmsen a neved.

Igen? kérdezte a fiú.

Igen. Ez a neved. Hm. Vagy egyszerűen csak Willatz.

Igen?

De ha kívánod, egyszerűen Maurus is lehet a neved.

Nem, miért?

Mondtam, hogy csak ha úgy kívánod.

De nem kívánom.

Nem jobb, ha Németországban Maurusnak hívják az embert? Az anyád… ezzel
tartozunk neki.

De hiszen Willatznak írtak be az anyakönyvbe, vetette ellen a fia.

Az édesanyád Maurusnak hívott.

Nem emlékszem, hogy hallottam volna.

Igen, mikor kicsi voltál.

De most már nem tette soha.

Jó, akkor ne beszéljünk róla többet. Hm. Bocsáss meg, amiért ma senkit
se hívtunk meg ebédre.

Igen, apám…

Most nem tehettük meg, ezzel tartoztunk neki…

Ó apám, milyen jó lenne, ha ma velem jöhetnél!

Nincs időm, fiam. Különben is most már felnőtt ember vagy. Viseld jól
magad Willatz és szerencsés utat…!




17.

Ha a hadnagy még mindig a régi napjait élte volna, akkor szobrot
állított volna Adelheid sírjára. De most mit tehetett? Persze azért
talált megoldást: nagy, méltó bronztáblát állított oda, de ez nem volt
emlékmű, nem volt síremlék. És, természetesen, Adelheid nevében
ezüsttálakat ajándékozott volna a templomnak, ha lett volna rá
fölösleges pénze.

Tehát már kezdett rosszul menni a sora?

Hát hogy ne ment volna rosszul?

Hiszen már régen le kellett mondania az orgonáról. És meg tudta festetni
Adelheid arcképét meg a magáét, a családi képtár számára? Bántotta őt, a
rend született emberét, hogy ilyen nagy ügyet elmulasztott. Meg aztán
itt őgyelgett a kis Gottfred is, valamit kellett tenni érte. És a kis
Pauline… Annak talán rosszul menjen a sora? És a fél-lapp Petter, aki
tulajdonképpen Adelheid lovásza volt valamikor?

Ó, talán még jó is, hogy Adelheid korán elköltözött… Nem tudta volna ezt
elviselni, elnémult volna az éneke. Van olyan szerencsétlenség némely
családban, ami áldássá változik… Az ég a könyörületességét mutatta meg a
csapásával.

Legalább is így mondja az ember, ha humanista.

De ha most Fredrik Coldevin azt találta kérdezni, hogy ifjú Willatz
visszatér-e Berlinbe, akkor ez nevetséges dolog volt. Hát hova menjen?
Otthon maradjon és beledugja az orrát az apja nyomorúságába? Fredriket,
szegényt, nagyon megviselte az élet. Már azt se értette meg, hogy itt
tulajdonképpen egy Willatz Holmsenről van szó, aki szívesen tartózkodik
külföldön és csak látogatóba jön haza nagynéha.

Az ember nincs leigázva, csak néma és büszke az ember, katona és
világfi, kemény akaratú. Talán közömbös lett az élet az öreg hadnagy
számára? Hohó, akkor nem törődött volna vele nappal és nem töprengett
volna rajta éjszakánként. A gyászév még nem múlt el és sok minden szólt
amellett, hogy ebben is rendet kell tartani. De már végére járt a
hadnagy türelme is. Be akarta megint vezetni az olvasó órákat.

Pauline volt most a szobalánya, hiszen valakinek csak kellett lenni,
ennek a lánynak pedig finom csendes természete, olyan fátyolos, kék
szeme volt. A hadnagy talán a változatosság kedvéért megint egy kicsit
basa akart lenni és Daverdanáért csengetett. Eltartott egy darabig, amíg
a lány bejött. Eközben a hadnagy a diványon feküdt és elégedetten
gondolt arra, hogy a lány most a kezét mossa. És a lány úgy ringatta
mindig a derekát és veszedelmes reménységeket ébresztett a hadnagyban.
Ott feküdt a hadnagy, kezei a zsebében ökölbe szorultak, durván és
esztelenül. Ott megy majd a lány, leveszi a könyvet, megint jön vissza
és ringatja magát, folyton ringatja magát…

De mivel még világos nyári este volt, a hadnagy szemei csöndesen
elkalandoztak, szemügyre vette a bútorokat, meg a képeket, ott volt
Adelheid nagy fényképe, ott az ábécé és Willatz többi játéka… Most már
régi holmik, mert elmúlt az idő.

Elmúlt az idő.

A hadnagy keze kinyílik a zsebében és arra gondol, hogy mennyire elmúlt
az idő! Alapjában, hány éve is van még hátra? Ó, Istenem, mennyire
megcsalták, mennyire kifosztották!

Mikor hallja, hogy Daverdana jön, hirtelen felugrik és mereven megáll.
Megőrült, vagy elment az esze? A régi hevessége megint felébredt, ott
állt magánkívül és nem tudott magára eszmélni. Mikor aztán Daverdana
belépett, mondott neki valamit, hogy derék lány, hm, hogy mindig derék
lány volt, röviden szólva, hm. Végül lecsillapodott a rohama és így
szól: Várj egy kicsit, maradj ott. Aztán kivett egy bankjegyet az
asztalfiókból és odaadta neki. Daverdana bókolt, elpirult és boldog
volt. Ó, a hadnagy jó, vagy rossz szavának mindig megvolt a hatása. De
annyira elcsodálkozott Daverdana, hogy a hajbókolás után állva maradt.
Hát nem kell olvasnia? Vagy ne játsszanak dámát? És a hadnagynak még
egyszer bólintania kellett, azután így szólt: Ennyi volt az egész.

Most már megtörtént.

Ahogyan egyszer a feleségével szemben elhatározta, hogy most utoljára
történt, ugyanúgy határozta el most az élettel szemben is. Miért volt
olyan kietlen férfikorának annyi éve? Most öregember létére, csak egyet
tehetett, hogy ne kerüljön összeütközésekbe másokkal és önmagával:
mereven, meredeken meg kellett állni a helyén. Most fogjon hozzá és
rendezzen szegényes lakomát ennél a bő asztalnál? Olyan vendég volt,
akit kizárták. Csak nem szűri össze a levet a cselédségével, hogy így
kerítsen még egy harapást? Elkeseredett volt, nyakas és keményen
tartotta a derekát. Úgy van, inkább lemond arról, hogy annak, ami még
megmaradt belőle, pár ízes falatot szerezzen. Azelőtt nem szánták neki,
ő se szánja most magának. Ő önmagán áll bosszút? Igen, önmagán,
mindenkin, a mindenségen, emelt fejjel…

Utoljára történt.

*

A kis Paulinet mégse tették le a szobalányságról, ó, távolról sem. De
mivel a hadnagynak megvolt az a szép tulajdonsága, hogy minden lehető
alkalommal tudott pénzt kiadni, Paulinenek is kellett egy bankjegyet
kapnia, ha már Daverdana kapott. Ez azonban csak a kis új bankjegyek
közül való volt és szinte szégyen volt kiadni.

No, olyan nagy örömet szerez neked? kérdezte Paulinet, mert a hadnagy
szokott a lánnyal beszélgetni.

Igen, köszönöm, mondja Pauline.

Kell még egy?

Nem, nem, köszönöm, nem…

Aztán tovább beszélgetett vele és megkérdezte, hogy mit szeretne
tanulni? Volna-e kedve a varráshoz?

Nem, Pauline legszívesebben házvezetőnő szeretne lenni.

Úgy, Gazdasszony? Úgy. No ebben Salvesen kisasszony a segítségére lehet,
nem is olyan rossz ötlet. Majd a hadnagy beszél Salvesen kisasszonnyal…

Ugyanígy beszélt Baardsen távírásszal is a kis Gottfred dolgában, hogy a
gyerek talán megtanulhatna telegrafálni. Lám, a fiú egyáltalán nem nagy
és parasztos, sohase lenne belőle rendes halász, meg aztán Adelheid
asszony mellett nyelveket is tanult.

Baardsen távírász furcsa legény volt, egész nap ült és egy erőshangú,
majdnem fekete gordonkán játszott. Mikor a hadnagy belépett, a távírász
felemelkedett és meghajolt. Mikor megtudta a látogatás okát, így felelt:

Magától értetődik, hadnagy úr, ha ön kívánja.

Ez nem volt gúny, csak udvariasság. Éppenúgy, mintha a hadnagy még ma is
Segelfoss hatalmas ura lenne.

Mire a hadnagy éppen olyan udvarias lett és azt mondta, hogy nagyon
köszöni.

Mikor a hadnagy távozott, Baardsen távírász egy kicsit belátogatott a
függöny mögött levő polchoz, nagyot kortyintott az üvegből, aztán megint
leült a gordonkájához. Széles vállai himbálóztak játék közben.

*

És múltak a napok, a hadnagy egyre öregedett, de keményen tartotta a
derekát. De vajjon miféle gond őszítette meg Holmengraa úr haját és
szakállát? Hiszen őt nem terhelte gond. Ez feltűnő dolog volt. Az a
kétheti kicsapongás talán csak nem tette annyira tönkre. És Adelheid
asszony halálához semmi köze se volt hiszen az nem volt az ő felesége.

Felix elutazott. Igen, mert Felix nem akart tanulni, mondta az apja, és
ezért vissza kell térnie a rokonaihoz Mexikóba. Szomorú volt látni,
mennyire bosszankodott emiatt Holmengraa úr, ami különben természetes is
volt. Egyáltalában, most már nem volt csupa napsütés a seglfossiak
élete, már a Daverdana leányzó is lógatni kezdte a fejét és egyre
bánkódott. A fiatal vöröshajú Daverdana. Egyszer lent állt az épületek
mögött levő vályunál és csodálatosképpen ott állt Holmengraa úr is és
Daverdana egyenesen Holmengraa úr arcába rítt. Salvesen kisasszony arra
ment és látta: No, felfordult a világ? Nem, a világ egész rendesen
forog. Az ám!… Salvesen kisasszonyban most szörnyű sejtelem ébred és azt
gondolja magában: milyen könnyen megtörténhetett volna az, hogy most ő
állna ott és ő sírna Holmengraa úr miatt!

Csupa napsütés az emberek életében? Még boltos Pert is baj érte,
féloldali szélhűdést kapott, ő, akinek meg kellett toldania azt, amit
mért, mert rosszúl mérte… Ő kapott szélhűdést. Nem csekély csapás érte:
egyik oldala megbénult és Muus körorvos azt mondta, hogy ez szélütés és
most már vége. Igy mondta Muus úr. Mintha a világ kifordult volna a
tengelyéből boltos Per szemében, nem tudta megérteni. Mit, az egyik
oldala vele együtt feküdt az ágyban és halott volt? Persze, hiszen egész
életében tevékeny ember volt és bizonyosan sohase gondolt arra, hogy
egyszer tétlenségre kényszerül, dehát mire is jó ez? minek így
megzavarni az életét? Hiszen most volt a legszebb virágzásában, sohase
volt még ügyesebb hamis számolásban és amióta megkapta az italmérési
jogot, hihetetlenűl sok finom és drága árút adott el a kunyhókban. Talán
függönyöket? Igen, de főképpen selyemkendőket, városban kötött
harisnyákat, prizmás függőlámpákat. És ez még nem minden! Hohó, kinek
lett volna kedve rabszolgáskodni és a téli estéken dolgozni, hiszen
pénzért mindent meg lehetett venni boltos Pernél! Gyárból érkezett kész
gereblyéket és fejszenyeleket adott el, no meg finom pakkolású pörkölt
és őrölt kávét, hordókba csomagolt művajat és amerikai szalonnát.
Azelőtt az embernek magának kellett vágnia a pipadohányt, ez most már
megszünt… vége a fáradságnak, boltos Per vágott dohányt is tartott. És
cipőket! Régente Nils, a varga jött a kastélyba, meg a kunyhókba és ő
készítette el minden családnak az egy évre szükséges lábbelit, ő maga
cserzette a bőrt, ő maga fonta a fonalát, mindig nagyszerűen végezte a
munkáját, Nils, a vargamester, bizony… De most boltos Per városi
lábbelit adott el, és az olyan vékony volt, mint a szövet és olyan
fényes, mint az üveg. Ezért nem is lehetett egyebet mondani boltos
Perről, mint hogy ügyes üzletember. És most ott feküdt az ágyban és nem
értette a dolgot. Egyébként folytatta a kereskedést a felesége, meg a
gyerekei segítségével, az ágyból ő dirigálta őket, a munka nem szünt
meg. Egészséges napjaiban mindig értett ahhoz, hogy mindenkit és mindent
távoltartson magától, ezt tette most is és a botjával kopogtatott a
falon, ha valakit magához akart rendelni. Elhivatta a doktort, tudós
férfiak és bölcs asszonyok forgolódtak körülötte, halzsírt, meg
opodeldokot ivott, ami egyébként a legrosszabbul esett, egy napon aztán
kopogtatott a botjával és kérte, hogy hívják el a lelkészt, talán az tud
segíteni.

Itt láthatja a legrosszabbat, ami emberrel a földi életében valaha
megesett, mondta.

Lassen lelkész azzal vígasztalta, hogy hiszen még van egy egészséges,
friss oldala és hogy még van benne élet.

Élet? Hehe! Látja ezt a botot? Éppen annyi élet van bennem, mint ebben!

És hogy szelídebbre hangolja, Lassen lelkész Jézusról, meg a
szenvedéseiről beszélt neki, mik voltak Per szenvedései azokhoz képest!
Hálásnak kell lennie Istennek a friss, egészséges oldaláért…

Mindig csak az egészséges oldalamról fecseg, felelte a beteg ember, de
hiszen az se egészséges, nem, mondhatom az sem. És boltos Per rámutatott
egészséges oldalának különböző hibáira, általában nagyon jól ismerte az
oldalait.

Nézze csak meg ezt az oldalamat, mondta és megfogta az elhalt karját és
a falhoz csapta, hogy a lelkész jól láthassa. Erről az oldalamról
beszélek. Itt fekszik, és ha nem látnám, nem is tudnék róla. Van ennek
értelme? Hiszen annyit sem ér, hogy táplálja az ember! Ezzel az elhalt
kezét megfogta a másik kezének ujja hegyével, magasra tartotta és
ide-oda forgatta: Itt van a hozzátartozó kéz, mondja, pfuj és még
egyszer pfuj… Isten bocsássa meg a vétkemet! Aztán megint a falhoz
csapta a kezét.

Lassen lelkész megint vígasztalta, és a próba kedvéért Jensennek
nevezte, hogy alapjában véve nem mindenkinek sikerült olyan jól az
élete, mint neki, „kedves Jensenem“ és talán arra kell gondolni, hogy
nem fér-e rá legalább rövid időre egy kis rossz sors.

A beteg ember összehúzódik türelmetlenségében és megkérdi:

No hát maga se tud segíteni? Nem tud tanácsot adni? Fohászkodást, vagy
valami más hasonlót?

Fohászkodást?

Hát nem igaz, hogy maguk papok mindent tudnak, amiről nekünk másoknak
sejtelmünk sincs?

Talán ebben reménykedett boltos Per, mikor a lelkészt hivatta.

Ó, igen, bizonyos fokig, felelte Lassen úr és nem tagadta, hogy tud
egyet-mást. A kunyhóbeli halászfiú most fölényben volt és elhatározta,
hogy ezt ki is használja, persze csak a Jó ügy érdekében. Milyen érdekes
lenne most megállapítani, hogy milyen nagy himpellér volt ez a boltos
Per. Nem lehetne esetleg vallomásra bírni?

Lassen lelkész az ajtóhoz ment és jól bezárta, holott már azelőtt is jól
be volt zárva, aztán leült a beteg mellé és ránézett. Boltos Per mindezt
a fohászkodás bevezetésének tartotta és a legjobb remények töltötték el.

Ekkor Lassen úr megszólalt:

Nem lehetséges-e az… most mint lelkipásztor kérdezem, Jensen, nem
lehetséges-e az, hogy maga túlságos ügyesen használta ezt az elhalt
kezét, Jensen?

Boltos Per csodálkozásában eltátotta a száját, egyébként már kéthetes
szakáll látszott a szája körül.

Mi? mondta. Hogy ügyesen… ezzel?…

A hamis mérésnél? mondta Lassen lelkész. Isten nevében kérdem.

Boltos Per szája becsukódott, csodálkozása dühre változott és a botjához
kapott:

Ügyes így, meg ügyes úgy! mondta. Hát ezért jöttél? Menj haza és
prédikálj az apádnak, meg a többi hozzátartozódnak. Azt hiszem, ez a
kölyök megbolondult!

Ó, milyen dühös lehetett most Lassen lelkészre, minden lelkipásztorra,
igen, tegezte és csak egyszerűen Larsnak nevezte.

A pap pedig elment.

A beteg még utána kiáltotta:

És tiszteltetem az apádat, mondd meg neki, hogy fizesse meg, amivel még
a könyveim szerint tartozik! Banda!

Lassen lelkész egyenesen a szülei kunyhójába ment és ott egy kis
leszámolást tartott.

No, mi van Daverdanával, meddig szaladgál még, nem fog férjhez menni? És
mi van az apjával? Meddig ül még ebben a zsellérkunyhóban, és meddig
akar még Istennek, meg az egész világnak tartozni? Boltos Per meg akarja
kapni a pénzét!

Gondoskodj róla, hogy ez rendbejőjjön, mondta. Nekem nincs semmim,
amivel segíthetnék rajtad, különben már megkaptad volna. De mindazt,
amit én keresek, könyvekre meg továbbtanulásra fordítom. Magadnak kell
megoldást találnod.

Igen, mondta az apja, de ez nem olyan egyszerű és honnan vegyem hozzá a
pénzt? A hadnagy nem adja el nekem a földet és most itt ülök.

Hát még nem kérdezted meg?

De megkérdeztem… a Holmengraat.

Szünet.

A pap gondolkozik.

Persze, hiszen Holmengraanak kell ezt megcsinálnia, mondta. Mindenesetre
nem hagyom, hogy elrontsátok a karriéremet.

Persze, hogy nem, mondta az apja. Mit mondtál, mit ne rontsunk el neked?

A karriréremet.

Hiszen mindig mondtam, hogy azt nem szabad neked elrontani. Még ma
odamegyek a Holmengraahoz és egyezséget ajánlok neki.

*

A hadnagy már nem lovagolt ki mindennap, gyalog kezdett járni. Ezen
mindenki csodálkozott, csak ő maga nem: hát a lovai nem álltak-e még
most is az istállóban és nem a fél-lapp Petternek kellett rajtuk
lovagolnia, hogy egy kicsit mozogjanak? Miért nem lovagolt a hadnagy
maga?

Nyilván megvolt ezzel a maga szándéka, idejében hozzá akart szokni
ahhoz, hogy meglehessen a lovai nélkül. Álmatlanság kínozta. Töprengett
és hallgatott, sokat járkált lent a téglaégető körül, a lépéseivel
becsülgetett és méregetett, aztán bólintott. Bizonyosan különös
használatra szánta a nagy épületnek egyik sarkát, és megállapította,
hogy a faburkolatban hol helyezzék el az ablakokat. De néha egész
napokon át távol maradt a hadnagy ettől a munkától, ilyenkor ásóval, meg
kapával és sok virágcseréppel ment el hazulról, aztán a földet ásta.
Csakhogy furcsa helyeken ásott és az emberek ezt gondolták: Hát már a
hadnagy, a harmadik Willatz Holmsen is keresni kezdi a dédapja kincsét?
Hát már ennyire jutott ez a büszke és kissé babonás ember! Talán az
álmatlanság zavarta meg. De a virágházból kihozott cserepeket örökké
megtöltötte és örökké kiürítette, mindenütt, ahol ásott, ezt talán csak
a látszat kedvéért tette.

Nem látszott rajta semmi szokatlan dolog. Ha gyötörte valami, el tudta
viselni. Amióta az öreg lovas annyit kezdett gyalog járni, jobban észre
lehetett venni a karikalábát és úgy látszott, mintha hallgatóznék, a
szemét mindig az útra meresztette. Talán elerőtlenedett és elpuhult? Ő?
Olyan volt, mint az acél.

Mikor meghallotta, hogy a házvezetőnő férjhez megy, melegen érdeklődött,
pedig neki csak kára lehetett belőle. Természetesen, mondta. Melyik
napra tervezték? Ne halassza el. Mikor aztán eszébe jutott, hogy
félreérthetik ezt a nagy sietségét, hozzátette: Nem azért… el se tudom
képzelni a házat a maga vezetése nélkül!

Salvesen kisasszony nagyrabecsülte a hadnagy dícséretét és hálálkodva
mondta, hogy egyáltalában nem költözik el addig, amíg utódot nem talál.
Különben a kis Pauline az utóbbi hetekben nagyon ügyes volt, mondta.

Úgy? Örülök. Hm. Előbb-utóbb úgy is másutt kell berendeznem magamnak
néhány szobát. Szóval az én kedvemért egy nappal se halassza az
esküvőjét.

Hát a hadnagy úr nem akar itt maradni a kastélyban? Bocsásson meg, dehát
hol lakik akkor az ifjú Willatz, ha hazatér?

Nem jön haza, nincs ideje.

De egyszer mégis csak hazajön?

Nem. Nekem több az időm, én utazom hozzá. Nem olvasott róla az
ujságokban? Muzsikus lett, zeneszerző.

Nem akarja a hadnagy úr, hogy legalább egy évig itt maradjak?

Nem. Nagyon szépen köszönöm. Egyébként mit akart kérdezni?

A kisasszony tétovázik, aztán előhozakodik vele:

A vőlegényem úgy véli, hogy nem házasodhatunk meg arra a megtakarított
pár koronánkra. És nincs egyebünk, csak a ház. Földünk nincs.

Földjük?

Csak annyi, amennyi két tehénnek elég, hiszen azok adják majd a
szükséges tejet.

Ezen segíteni kell. Hm.

Ó, Istenem, ha lehetséges volna… mondta Salvesen kisasszony. A
vőlegényem már sokszor kérte Holmengraa urat, hogy kérdezze meg a
hadnagy urat. De Holmengraa úr mindannyiszor azt felelte, hogy a hadnagy
úr nem akar eladni semmit.

A hadnagy fülelni kezdett, nem kérdezett semmit, de valahogyan
megismételtette a kisasszonnyal a szavait.

Valahogyan hozzá kell magukat segíteni egy darab földhöz, Salvesen
kisasszony.

A hadnagy kimegy, lesétál a régi téglaégetőhöz, méricskél és bólint.
Miért nem kezdi meg a berendezést? Ezekben a napokban nagyon nehéz volt
emelt fővel járni, azt se tudta, hol áll a feje, de méricskélt és
bólintott, mintha egyáltalán nem érdekelné az, amit most hallott. Tehát
Holmengraa úr már rendelkezik a segelfossi földekkel és a földbirtokos
nevében kijelenti, hogy az nem akar eladni semmit! Hm. Most itt van
Salvesen kisasszony, aki évek hosszú-hosszú során át a hadnagy, meg
Adelheid szolgálatában állt és most ne kaphasson földet a régi
gazdájától?

A hadnagy a balkezére húzza a gyűrűt. Ó, az a különös ember most már
hónapok óta nem cserélgette a gyűrűt egyik kezéről a másikra, nem is
illett az, hiszen már annyira jutott, hogy szinte a balkezén viselte, de
ezt pedig Adelheid emléke iránti tiszteletből nem akarta. Most aztán
megint áttette a másik kezére, mintha most is eszébe kellene jutnia
valaminek, mintha valamit el kellene intézni, valamit meg kellene
menteni. Egy kis komédia volt önmaga előtt, egy kis ártatlan
fontoskodás, amit a törhetetlen akarata valami értékessé, érvényessé
tett.

Hazaindúlt, hogy listát állítson össze az ingóságairól.

Otthagyta a téglaégetőt. Alig tett pár lépést, megfordult, visszanézett
és bólintott. Ebben megint volt egy kis komédia, hiszen már százszor is
átgondolta annak minden részletét, hogy hogyan kell a téglaégetőt emberi
lakóházzá átalakítani, de sohase jutott tovább.

Útközben a földre nézett, szokása szerint és ekkor férficipők nyomait
látta a kastély felé haladni. Még volt ideje valami bolondot kigondolni
és eltökélni, hogy szemébe néz a dolognak, ahogy való.

Holmengraa úr állt és várt rá.

Az urak üdvözölték egymást, mindkét részről nagy az udvariasság és
szívélyesség. Bemennek, leülnek, kezdetben egész közömbös dolgokról
beszélnek. Holmengraa úr egy kicsit megsoványodott, sápadt és kopott,
sehogyse akar látogatásának céljával előhozakodni, a hadnagy siettetni
akarja az elintézést, segíteni akar neki:

Jó, hogy jött, szeretnék valamit megtárgyalni önnel.

Holmengraa meghajolt.

A házvezetőnőm menyasszony és férjhez akar menni, de a vőlegénye
szeretne egy darab földet vásárolni… Segelfossból. Hm. Más körülmények
között belementem volna ebbe az üzletbe, már csak Salvesen kisasszony
hosszú szolgálatainak elismeréseképpen is. De ahogy a dolgok most
állnak, semmit se adhatok el.

Holmengraa egy pillanatig gondolkozik, aztán mosolyog és ezt mondja:

Hisz ez kizárólag a hadnagy úrtól függ.

Nem. Nem akarom kisebbíteni a zálogot.

Ó, a zálog… afelől nyugodtan eladhat.

Ki tudott ezen a Holmengraan eligazodni? A hadnagy már annyira
megszokta, hogy mindig el kell készülni a legrosszabbra, sőt arra is,
hogy kidobják, hogy most valóban örömet érzett, az arca felderült, a
gyűrűt gyorsan átcsente a jobbkezére. És ott ült Holmengraa, beszélt és
megint a fölényes oldaláról mutatta magát.

Holmengraa úr is, mintha örült volna. Vajjon mi motoszkált most a
fejében? Nem sok, úgyszólván semmi, a hadnagy megkönnyítette számára
azt, hogy látogatásának célját előadja, sőt, úgy ahogy, már el is
intézte. Ó, Holmengraa úrnak az utóbbi időben rosszul ment a sora: az a
nagy rozsszállítmány, amelyben rosszul spekulált, – sajnos, nagyon is
biztosnak érezte magát, és valami távirati intézkedést tett akkor,
kicsapongásainak napjaiban, – most a földhöz sujtotta és éjszakánként a
rettegés kihajtotta a házából. És mintha ez még nem lenne elég, jött a
Daverdana leányzó is és síránkozott neki. Hát nem elég ez? A lány apja,
Lars Manuelsen hatalmas ember lett, tudott beszélni és meg tudta
mondani: így meg úgy, igen, fenyegetőzni is tudott. Mi legyen ebből? És
Lars Manuelsen kint az úton feltartóztatta Helmengraa urat és
magyarázatot kért.

Ön ismét, mint már annyiszor, nagyon lekötelez, Holmengraa úr, mondta a
hadnagy. A vételár természetesen adósságom törlesztéseképpen önnek jut.

Nem, köszönöm. Nem látom, hogy ezzel a zálog a legcsekélyebb mértékben
is kisebbednék… ezzel a kis eladással.

Akkor nem lehet semmi az eladásból, mondta a hadnagy és a két úr
felülmúlta egymást a lovagiasságban. Mi lesz ebből?

Az utóbbi időben, mondja Holmengraa, több oldalról megkértek arra, hogy
önnel a földeladásról beszéljek, valami három vagy négy emberrel is. Azt
feleltem, hogy önnek egyelőre nem szándéka eladni, el akartam kerülni,
hogy az emberek a nyakára járjanak, amikor nyugalomra van szüksége.

Köszönöm, tudom értékelni ezt a figyelmességet.

De van az emberek között egy, akinek az érdekében szeretnék néhány szót
szólni, ha szabad.

Természetesen.

Köszönöm. Lars Manuelsenről van szó. A fejébe vette, hogy ő tovább nem
lehet zsellér, hiszen a fia lelkész. Szeretne szabad gazda lenni.

Úgy. Lars Manuelsen.

Igen. Lars Manuelsen. Folyton ezzel kínoz, megállít az úton és erről
beszél.

Őrület.

De ha a hadnagy úr meg akar szabadítani ettől az embertől, akkor mindent
elintéznék. A pénzt rajtam keresztül fizetné meg Lars.

Már előre is hozzájárulok minden intézkedéséhez ebben az ügyben,
Holmengraa úr.

Egyébként Lars nem is kíván keveset, úgy értem, hogy földet. Két tehénre
való legelőt akar: vagyis az egész területet az ő kunyhójától az Ole
Johanéig.

Úgy. Lars Manuelsen. A fia már annyi pénzt tud előteremteni?

Úgy látszik, feleli Holmengraa úr. Majd felméretem a földet és mindent
elrendezek, önnek nem is kell törődnie vele. Egyébként bocsásson meg,
hogy ilyesmivel tartóztattam, megemlítettem, miután ön úgy is érintette
ezt a tárgyat. Az árát… hogyan fogjuk számítani?

Szokás szerint.

Igen. Csakhogy a föld, a telek Segelfossban kétségkívül emelkedett azóta
értékben.

A hadnagy gondolkozik.

Nagyon fontosnak tartanám, ha ebben a két esetben nem változnék a föld
ára. Hiszen a házvezetőnőmről meg a béresemről van szó.

Holmengraa meghajolt.

Kívánja hadnagy úr, hogy az eladást az ügyvéddel rendeztessem?

Nagyon lekötelezne vele.

Holmengraa meghajolt.

Mikor indulni akar, eszébe jut, hogy még egyéb mondanivalója is van, ha
már egyszer eljött. Ezt mondta:

Eredetileg volt még egy kérésem, de önt nem zaklatom vele, elintézhetem
Salvesen kisasszonnyal is. Egyúttal meg akartam önt látogatni. Jól érzi
magát ifjú Willatz Berlinben?

Kitünően.

A két úr elköszön egymástól.

Holmengraa úrnak a házvezetőnővel az volt az elintézni valója, hogy a
segéd-kikötőmester érdekében megkérdezte, vajjon kiléphet-e Daverdana a
szolgálatból, hogy férjhez mehessen. Holmengraa úr meg akarta tenni a
vőlegénynek azt a szívességet, ha már úgy is itt járt és beszélt a
hadnaggyal.

Amit Salvesen kisasszony nagyon jól meg tudott érteni.

*

A hadnagy nem tett le arról a szándékáról, hogy berendezésének könnyen
nélkülözhető holmijait összeállítja és jegyzéket készít róluk. Pénzre
volt szüksége, de nem volt pénze, tehát meg kellett szereznie. Szomorú
munkához kezdett most: hogy jelentős összeg legyen belőle, amint már
előre látta, hozzá kellett vennie néhány drága családi örökségét s
ezeket fel kellett most áldoznia. Az a szekreter ott, ez az ékszertartó
itt, mind a kettő, aranybronz műremek, vajjon le tud-e mondani róluk a
szíve? És egyáltalában hogy lehet őket pénzzé tenni? Az árverés csúnya
dolog, azonkívül könnyen Willatz fülébe juthat. Hogy pedig Holmengraa úr
hajlandó lesz-e ismét segíteni rajta, az nagy kérdés.

Holmengraa úr néhány nap mulva csakugyan felhozta a kész eladásról szóló
papirokat és az asztalra tette a pénzt. Most megint lovagi vita
keletkezett a pénz miatt, az urak egyike sem akarta megtartani, hiszen
semmiség volt mindkettejük számára. Végre Holmengraa úr tréfás
indítványára az összeget két egyenlő részre osztották.

Tehát rendben volt minden.

E váratlan esemény következtében a hadnagy megint pénzhez jutott, nem
sokhoz, nem jelentős összeghez ugyan, de arra mégis elegendő volt, hogy
megkezdhesse a téglaégető átalakítását. Az építőanyagot Namsenből
hozatta, ezt a szép pénzt nem lehetett jobb célra fordítani, Holmengraa
úr megint gondviselésként lépett fel, az ő jóakarata nélkül nem jutott
volna hozzá egy krajcár sem. De most aztán ki kellett derülnie, hogy
Holmengraa úr utoljára segített.

A legközelebbi teendő a kőművesek meg a berendezés megszerzése, de
embereket seholse lehetett találni. Lám, közben eljött a tél és hideg
volt, az emberek csak nem fagyhattak halálra a hadnagy kedvéért, hiszen
most még inkább a maguk gazdái voltak, mint azelőtt. Hiszen ott volt a
sagvikai Bertel, a kis Gottfred és Pauline apja, igen, őt megkaphatta a
hadnagy, de Bertel magában nem jutott semmire. Tehát Martin béresnek is
oda kellett mennie a tanyáról, hogy segítsen, amennyire tud.

Hát az emberek már nem akartak dolgozni a hadnagynak? Hiszen ezek a
saját kisbérlői és zsellérei voltak, bár egyikük se fizetett bért, amit
különben soha nem is kértek tőlük. És ő ezeket az embereket mindig csak
jóban részesítette, ameddig hatalmában állt. Lars Manuelsennek is volt
egy nagy fia, Julius, de az se jött el. Jó, hogy a hadnagy tanulhatott
valamit a humanistáktól és mosolyoghatott mindezen.

Tehát csak a sagvikai Bertel és Martin béres fűrészelt, gyalult, szegelt
és javított. Két duplapadlós, duplatetős és ablakos szobát csináltak.
Meglátszott rajta a tartósság! Az alapfalak építését azonban tavaszra
kellett halasztani, amíg a föld fagyos keménysége enyhül.

Azonban nem úgy látszott, mintha az emeberek kellemes télnek néztek
volna elébe. A lofoteni halászat mostanáig eredménytelen volt, boltos
Per pedig még mindig feküdt és mind együgyűbb lett és az embereknek
hitelbe nem akart árut adni. Most már csak Holmengraa úr volt hátra s ő
kétségkívül előzékeny és szíves volt, de csak egy bizonyos pontig. Most
azonban éppen elérte ezt a pontot, mert szégyenletesen elspekulálta
magát a külföldi rozsszállítmánnyal. Egyáltalában nem titkolta el, úgy
látszik, nem szokott hozzá a balsorshoz és nem tudta egyedül viselni,
másokat is be kellett avatnia. Nagy veszteség, szörnyű veszteség volt
az. De mit jelenthet még a leghatalmasabb veszteség is Tobias
Holmengraanak, a királynak! Most a halászok Lofotenben voltak, a
feleségeik és gyermekeik pedig Holmengraahoz mentek, de ő nem mindig
segített rajtuk, hogy lehessen ezt megérteni? Például Ole Johan
feleségének feltétlenül szüksége volt egy zsák buzalisztre a gyerekek
miatt, illetőleg azért, hogy ne maradjon el a szomszédasszonyok mögött,
akik fehér kását főztek. Holmengraa úr azonban csak közönséges lisztet
adott. No meg aztán az asszony már régen szeretett volna egy muffot,
éppen olyat, amilyent Lars Manuelsen felesége kapott s ez Holmengraa
úrnak nem került volna többe, mint hogy egy cédulát küldjön boltos
Pernek. Holmengraa úr azonban nemet mondott. Most egyáltalán nem
viselkedett úgy, ahogy kellett volna.

Mikor aztán a halászok husvétra hazajöttek látogatóba, Daverdana leányzó
férjhezment. A bátyja, L. Lassen lelkész maga eskette meg őket. Itt
Holmengraa úr megint bőkezűnek mutatkozott és egy kis házat ajándékozott
a fiatal párnak, hogy legyen hol lakniuk. Hiszen a fiatal férj
munkatársa volt a hídnál.

De egy ilyen kis esküvő nem tudta az embereket hosszú időre felvidítani,
a hangulat szomorú volt és az is maradt. Senkise tudta megérteni, hiszen
a malom most is éjjel-nappal dolgozott s a gőzös, amely ezelőtt
háromhetenként közlekedett, most minden héten indult egész éven át, a
távíróállomáson Baardsen és segédje, a kis Gottfred, heringről, halról,
vételről, eladásról, áruról, nagy munkáról távíratozott, no ami az
illeti, most is nagy volt az elevenség Segelfossban. De a hangulat
szomorú volt. Valamennyiük között, úgy látszik, a kikötőmester fogta fel
a legkönnyebben az életet. Furcsa ember volt az, most minden oka megvolt
a szomorúságra, ő azonban énekelt, az ám! Talán könnyű lélekkel
ajándékozta meg az Isten. Hiszen a saját segédje nősült előkelően és
nagy tisztességgel, őt pedig mellőzték. Jól van, Salvesen kisasszony,
Kristine, tartsd meg az ügyvédedet, Kristine! Tudja Isten, vajjon nagy
bánatában cselekedett-e, de a kikötőmester a tél kellős közepén
dalosegyletet alakított Segelfossban.

A hadnagy lassanként a téglaégetőbe vitette Martin béressel a zongorát,
meg a szükséges bútorokat és elhelyeztette őket a szobákban, amelyeket
egyre gyakrabban vett használatba. Ez nagyon finom módszer volt, pompás
módszer, nem volt hurcolkodás. Azzal kezdte, hogy egy éjszaka ott maradt
aludni, nem ártott meg neki. Befűtött a kályhába, meggyujtotta a lámpát,
összeszorította a fogát és elaludt. Egy hét mulva újra megtette. Egészen
új, szokatlan dolog volt ez, a folyó túlságosan közelből zúgott, de a
hadnagy kényszerítette magát arra, hogy aludjék. Most már mindennap a
téglaégetőben aludt és azt írta a fiának, hogy hála Istennek végre
megtalálta az álmatlanság ellenszerét.

Eljött tavasz, a hadnagynak nem volt kedve munkával terhelni az
embereit, Martin béressel a legnagyobb nyugalomban összekerestette az
alapfalhoz szükséges köveket, aztán az építkezés helyére vitette, míg a
gödröt ő maga ásta meg. Mikor egy napon legjavában ásott, levél érkezett
ifjú Willatztól. Azt írta a fiú, hogy túllőtt a célon, ő véletlenül
elment egy árverésre, volt ott egy hölgy és nagyon sírt a zongorája, az
egzisztenciája miatt. Mit tehetett ifjú Willatz? Visszaszerezte neki a
zongoráját, ez becsület dolga volt és jótétemény. Édes apám, jókora az
összeg, nagy összeg, – talán nem kellett volna tennem? Véletlenül,
néhányan, zenészek, elmentünk az árverésre, elzálogosított hangszerek
kerültek dobra. És az a hölgy sírt, alighanem tanítónő, mi muzsikusok
pedig ott álltunk és néztük. Hát megtettem és eközben rád gondoltam.
Egyszóval: a pénzt egy hónapon belül ki kell fizetni. Másként kellett
volna tennem, édes apám?

Állj! mondta a hadnagy magának és a levélnek. Szót se többet! Pénz?
Természetesen.

A hadnagy elmegy Holmengraa úrhoz. Útközben észreveszi, hogy erősen fel
van indulva, becsületére vált ez a fiú, lelkesedés tölti el és a szeme
könnyezni kezd a gyerek miatt. Az ifjú Willatz mégis csak az ő törzsének
a hajtása, igazi Willatz Holmsen, amilyen az ő nagy és előkelő apja
volt. Két szóval: „Látom őt.“

A hadnagy elég okos ember volt, hogy most ne vessen nagy reménységet
Holmengraa úrba. Különböző jelekből észrevette, hogy a nagy
gyártulajdonos kezdett visszavonulni tőle. Hiszen Holmengraa úr
észrevehette, hogy a hadnagynak munkásokra volt szüksége az
építkezéshez, de egy ujját se mozdította és nem küldött embert. Pedig
ugyanez a Holmengraa azelőtt olyan végtelenül készséges volt… ki tudja,…
talán még egyszer!

Engedje meg, hogy egy intim ügyben forduljak önhöz, mondta a hadnagy.
Hogy ne tartóztassam fölöslegesen, rövid szóval elmondom. Nagyon kérem,
olvassa át ezt a papirost, azoknak az ingóságaimnak a jegyzékét,
amelyeket el szeretnék adni.

Ezt legjobb volna árveréssel elintézni, mondta rögtön Holmengraa.

A hadnagy mindjárt megértette, hogy hiába jött, de az, hogy Holmengraa
még a jegyzék átvételét is megtagadta, fölöslegesen világos elutasítás
volt.

Egyébként vagyonomnak legértékesebb részeit nem is vettem fel ebbe a
jegyzékbe, mondta a hadnagy, hogy ne adja fel mindjárt a harcot, de ezt
még pótolni lehet. Vannak itt festmények régi mesterektől, bizonyosan
látta őket nálam, nagy márványfigurák, ezüst szobrok. És talán még
emlékszik arra a nagy nőalakra, amely amforát tart a vállán, talán a
négy évszakra is, – csupa értékes műkincs.

Eziránt semmi kétségem! mondta Holmengraa. De ebben a pillanatban nem
engedhetek meg magamnak még nagyobb kiadásokat.

A hadnagy elsápadt. Talán őmiatta verte magát Holmengraa úr nagy
költségekbe? Mert akkor neki hallgatnia kell.

És most Holmengraa úr kezdett beszélni, közlékeny lett; sok baklövést
követett el, nagy összegekre rugó veszteségről beszélt, nem
csekélységekről volt szó, hanem valóságos vagyonról. Talán inkább el
kellett volna valamit hallgatnia és nem lett volna szabad a gondjait
ilyen csupaszon a hadnagy elé tárni, de talán úgy gondolta, hogy most az
egyszer mindent el kell mondania. Ki tudja, talán nem viselte még a
szerencsétlenséget úgy, ahogy kellett volna, ez is érthető volt. Azért
ez a falusi ember mégis csak király volt. Hát egy királynak nem lehetnek
hibái? A király is elveszítheti az egyensúlyát.

Ehhez járult az is, hogy Holmengraa úrnak megvolt az a benső kis
gyöngéje: a finomság, az előkelőség után vágyódás. Nagyon jól esett
neki, amikor Segelfoss urával és úrnőjével érintkezhetett. De miféle
nagy haszna lehetett abból, ha most ezen az úron segítenie kellett, ezen
a bukott földbirtokoson, – aki téglaégető kemencében lakik. Holmengraa
úr nem volt éppen kőszívű, de nem is volt élettapasztalat híján.

Nem tudok jobb tanácsot adni. Mind a kettőnknek egy kicsit össze kell
húznunk magunkat.

Ezt a hadnagy talán egy kissé túlságos bizalmasságnak tartotta és így
felelt:

Nincs mivel összehúzódnom.

Olyanformán, ahogy ön már meg is tette: hiszen a tégleégetőben lakik,
ugyebár?

A téglaégetőben alszom, felelte a hadnagy és hála Istennek megint
visszanyerte az önuralmát. Ez a legjobb gyógyszer, amit eddig az
álmatlanság ellen találtam! És most aztán jőjjön, aminek jönnie kell, –
folytatta: És hogy mindjárt ezt is megmondjam… ma nem akartam ezt a
tárgyat érinteni, de egyúttal közölhetem a nagy hitelezőmmel: igen,
sokat lakom a téglaégetőben, öregszem és ennélfogva nem kíván talán
másképpen rendelkezni Segelfoss kezelése tekintetében?

Hogyan?

Úgy látszott, mintha Holmengraa úr nagyon meglepődött volna, pedig talán
a valóságban nem is lepte meg a dolog. Aztán még a következő párbeszéd
folyt le közöttük:

Átvegyem a birtokot?

Hiszen már nem az enyém.

De én nem tudom ellátni a gazdaságot.

Tőlem telhetőleg tovább vezetem önnek, egyelőre.

Ezért Holmengraa úr nagyon hálás volt, talán nem is volt hálás.

Mikor a hadnagy hazament, bólintott és ezt gondolta: Hiába. Mit lehet
most tenni? Hiába, megbánta ezt a mai látogatását a gyárosnál. Persze,
túlságosan könnyű lett volna ilyen módon kikerülni a csávából. Az
embernek nem szabad abból kiindulni, hogy az élet könnyű, – s akkor az
élet nem fogja annyiszor rendre utasítani.

Egyébként erről a gyárosról semmit se volt szabad mondani, hiszen
annyiszor adott jó tanácsot és annyiszor tanusított jóindulatot, – most
aztán őt magát is meglátogatta a balsors.




18.

A hadnagyon nem látszott semmi szokatlan dolog, de most bizonyosan rossz
napok jártak rá. Megint szorgalmas lett, megint ásni kezdte a földet a
melegházi cserepek számára. Nyílván nagyon jól el akarta látni a
virágait, és mintha seholse talált volna elég jó földet, akárhol ásott
is. Több nap telt el, amíg aztán abbahagyta.

Azt táviratozta a fiának, hogy természetesen helyesen cselekedett és ő
el fogja küldeni a pénzt. És természetesen meg kellett szerezni a pénzt,
még ha az ezüstneművel Trandhjembe kell is utazni. Csak az volt a
kétségbeejtő és nevetséges dolog, hogy még az utiköltsége se volt meg.

Mindenki más már összetört volna, elgyengült volna, a hadnagy azonban
megacélozódott. Kezdett a botjára támaszkodva járni, mert hiszen
egyáltalán elkezdte a gyalogjárást, egyszerűen ez volt az oka. Ezt a
botot az apjától örökölte, attól az előkelő úrtól, és a botnak
aranygombja volt, meg selyemzsinór volt rajta, hogy azzal lehessen a
csuklóra akasztani. Pompásan illett a hadnagyhoz és egyáltalában nem
kisebbítette.

Egy napon találkozott a körorvossal meg az ügyvéddel az országúton, mind
a ketten kalapot emeltek előtte – tudták róla, milyen súlyos csapások
látogatták meg, – még doktor Muus is, hiszen művelt ember volt. Ime itt
megy most az egykori földbirtokos és biztos tudomás szerint már nincs
sárga épülete és nincs Martin nevű bérese. De a doktor mégis köszönt
neki. Csakhogy a hadnagy olyan közömbösen viszonozta a köszönést, olyan
elgondolkozva, hogy egyszerre megsemmisítette az urak szimpátiáját, még
az ügyvéd rokonérzését is. Persze Rasch ügyvéd éppen most érte el azt,
hogy egy darab legelőt vásárolhatott, az ám, elérte azt, amit akart,
ezért csak nem köteles örökké hálásnak lenni, aztán a jövő héten majd
elviszi Salvesen kisasszonyt és feleségül veszi. Hogy majd a hadnagy
hogyan igazodik el házvezetőnő nélkül, az tulajdonképpen az ő dolga.

Minden sötétbe borult a hadnagy fölött. Ilyen körülmények között talán
abbahagyta az alapfalak ásását? Természetesen nem. Megint ősz volt és
már a legközelebbi télen alapfalnak kell lennie a szobája alatt. A
hadnagy ásott és a bérese szállította oda a köveket. Ércből való,
istenáldotta akarat volt benne, amely nem tágított.

Esténként azonban lent ült a téglaégetőben, ó, az üdülés ideje volt ez,
patience-ot rakott s a kártyákat ő foltozta és ragasztgatta meg. De
mindannyiszor jól elrejtette őket, hogy Pauline szeme elé ne kerüljenek.
Hiszen az utóbbi időben sok baj történt a kezével, sebek és zúzódások
voltak rajta, szinte útálta a kezeit, mikor a kártyákkal babrált, olyan
csúnyák és durvák voltak. Tehát eltette a kártyákat a legközelebbi
estéig és ehelyett eltöprengett egy-két óra hosszat.

Most aztán ott ül a székében a kicsiny ember, elkontározva és magának
kotyog csupa erőtlenségében? Ott ült a fejét a válla közé rejtve, a
lábait felhúzva, mint valami kopott gombolyag, egy kis hangocskával a
belsejében? – Nem, ezt persze nem tette.

Rosszul megy a sora, most hatvankilencéves és nyomasztó anyagi gondjai
vannak, de épp olyan kevéssé kotyog önmagának, mint másoknak, hallgat,
makacsul halgat mindenre. Hallgat. De Paulinenek azt mondja, – mert a
hadnagy néha szólt a lánnyal néhány szót, mikor az a téglaégetőbe jött
és kitakarította a szobákat, – azt mondta neki; Bizonyosan azt hiszed,
Pauline, hogy rossz színben vagyok? Pedig tévedsz. Sohase aludtam még
jobban, mint idelenn! És akkor Pauline elmondja, hogy Salvesen
kisasszony a jövő hét csütörtökjén férjhez megy. A hadnagy így
válaszolt: Helyesen teszi! Igen, majd gondolok rá.

Aztán biztonság kedvéért a gyűrűjét megint átrakja a balkezére.

Furcsa takarékosságot vezetett be ebben a kis háztartásban, idelenn a
téglaégetőben: azzal szórakozott, hogy takarékoskodott a gyufával.
Mintha ez segíthetett volna rajta! Nem gyujtott új tüzet, ha a parazsat
lánggá tudta fújni, letérdelt és fújta. Ezt a sajátságos szokást
megtartotta az élete végéig. De azért nem kereste a különcködést. Egy
napon, amikor kiderült, hogy az egyenruhája zubbonyának kilyukadt a
könyöke, felsietett a kastélyba és más zubbonyt vett fel.

Inkább lemond a földmunkáról, az a lyuk pedig olyan jó, filozófushoz
méltó lyuk lett volna, amellyel talán még büszkélkedhetett volna is, –
efféle dolgokhoz már vén vagyok, – gondolta. És van filozófia az ép
zubonyban is, gondolta nyílván. Korán feküdt és korán kelt, talán hogy
takarékoskodjék a petroleummal, vagy pedig helyes ösztönből, hogy kora
reggel fent lehessen. Aztán kiment.

Már havazott, de a föld még puha volt és éjszakánként csak vékony réteg
fagyott rá. A hadnagy fogja az aranygombos botját és kimegy. Hüvös
reggel van, néhány csillag még ragyog itt-ott, az égen, mint az
aranybogarak a kék bársonyon. Néha éles kakasszó hallik le hozzá
Segelfossból, az ő birtokáról. Elhelyezkedik a folyó hídján és felnéz
Holmengraa házához, de ott még sötét minden. És a folyó jön, jön lefelé,
szembe vele és zúg örökkön-örökké. Szél van, felébredt az is, mint a
hadnagy, de a szél vak és láthatatlan, testetlen, ő pedig itt van. A
hídon túlságos a hideg, a hadnagy lesétál a rakodópartra, védett helyre
áll és a tengert nézi.

Most emberi hangot hall. Bizonyosan fölkel valaki. Aztán megint hallja a
hangot. Nem, ez nem fölkelő ember, ez már talpon van. Valamivel később
Lars Manuelsen lép ki az egyik ajtón és mögötte a segéd-kikötőmester.
Ime, após és vő, nem beszélnek, hanem dülöngve fáradoznak valami
zsákkal, Lars Manuelsennek a hátára teszik. És most már késő; mire Lars
Manuelsen észreveszi a hadnagyot, már nem fordulhat vissza, alázatosan
köszön, amint a zsákkal a hátán elhalad előtte. A segéd pedig eltűnik a
kunyhóban. Ezek bizonyára dolgoztak éjszaka, gondolja a hadnagy,
mindenki cipeli a maga terhét. Ime, ott megy egy ember, mélyen
görnyedve, zsákkal a hátán.

A hadnagy elhatározza, hogy az ezüstneműt még ma becsomagolja és
egyszerűen felszáll a postahajóra, hiszen ismerik és a jegyet majd akkor
fizeti meg, ha Trondhjembe ér. Elhatározza, hogy elad néhány műtárgyat,
igen, bezárkózik és néhány asztaldíszt vattába csomagol, mert a szükség
rákényszeríti, hogy megváljék tőlük. Ott áll és bólogat, az arca
kifürkészhetetlen. Mikor megint hazafelé tart a téglaégetőbe, hajnal
van, a födlet félig még éjszaka takarja, úgy megy a hadnagy, mint valami
szellemalak a titokztosan elfátyolozott tájon, magasan emelt fejjel,
mint egy igazság.

Nem sejtette, hogy mi vár reá.

Most, hogy Trondhjemba kellett utaznia, abbahagyta a fal ásását? Nem.
Ellenkezőleg, ma el akart készülni vele és rendbe akart hozni mindent.
Kőműveseket azután majd délről hoz magával. Mikor fent a kastélyban
megreggelizett, megint lement a tégleégetőhöz és megkezdte a munkát.

És akkor történt valami.

Néhány óráig ásott a fal utolsó sarkán, mikor az ásója fába ütközött.
Fába. Körülásta a fát, fogta a lapátot, hányni kezdte a földet, tovább
ásott és egy láda került a felszínre, egy láda! Mintha villám rázta
volna meg: a kincs! Ha az első Willatz Holmsen valaha elásott egy ládát,
akkor ez volt az! A hadnagy nem hitt a meséknek, de talán volt valami,
amihez igazodhatott, valami családi monda, valami feljegyzés, úgy
érezte, mintha ismerné ezt a ládát. Sokáig fáradozott azon, hogy
valahogyan kiemelje az üregből, de abba kellett hagynia, beütötte a
födelét, úgy ahogy a láda ott állt és belenézett a sötétségbe.

Szekrénykék és kis dobozok voltak a ládában, súlyosak, tele pénzzel,
aranypénzekkel. A hadnagy maga fogott hozzá, hogy mindent bevigyen a
házba, de most gyöngének érezte magát, gyengébbnek, mint eddig bármikor
életében, a térde minden útján egyre jobban remegett és szerencse volt,
hogy egyedül lehetett.

Martin béres jó, új követ hozott a fal számára, aztán még hozott jó, új
követ, de a hadnagyot nem lehetett látni. Dél lett és Martin béres
hazament.

De a hadnagy nem volt látható és végül is Pauline lemegy a téglaégetőbe,
hogy megkeresse. Igen, a hadnagy ott ül a szobájában, az arca szürke a
szenvedéstől. Valami nagy gond bizonyára nem törte volna meg így, de ez
a nagy öröm megviselte. El kellett küldenie Martin béresért, hogy az
kísérje haza.

A nap folyamán többször megteszi az utat a kastély, meg a téglaégető
között, sokat kell elrendeznie, sürgős a dolga, holnap utazik. A
téglaégetőbe csomagolja be a bőröndjeit, furcsa csomagokkal tömi meg
őket, ólomsúlyú tekercsekkel, mind tele van régi arannyal, spanyol
tallérral, angol guineával, ez a kincs. Csakugyan, vannak tartalékok egy
nagy birtokon, még ha háború vonult is el fölötte!

Másnap a hadnagy Trondhejembe utazott.

Az arca szürke volt a szenvedéstől, úgy látszott, mintha minden vérét
elvesztette volna, de emelt fővel állt a hajón, csak állt és az
aranygombos botjára támaszkodott.

*

A kikötőmesternek sok dolga van. A vegyes karával gyakorol és a saját
segédje az első basszista. Ez időszerint karéneket tanulnak, esküvői
zsoltárokat, Salvesen kisasszony és Rasch ügyvéd esküvőjére. Valóban
szép dolog volt, hogy a kikötőmester ezúttal fölemelte a szavát, igen,
hogy ennyire törődött az egész lakodalommal. Annyira törődött vele, hogy
sokat fáradozott. Úgy énekelünk, mint az állatok, mondta és elégedetlen
volt, egészen kétségbeesett. Hát kórus ez? Hisz ez rosszabb, mint a
postagőzösök ködszirénája. Soha életünkben végére nem érünk a próbáknak.

Egy este aztán azzal jött a kikötőmester a kar próbájára, hogy az
esküvőt, hála Istennek, egy héttel elhalasztották, tehát lesz idejük
megtanulni, hogy énekeljenek embermódra! Aztán megint hozzákezdtek a
karénekekhez.

Elhalasztották az esküvőt? Igen. Holmengraa úrra való tekintettel. A
sors úgy akarta, hogy Holmengraa úr éppen ezekben a hetekben nagyon
nyomott hangulatban volt a sikertelen pénzspekulációi miatt és mikor
meghívták az esküvőre, egyszerűen elutasította a meghívást. Gazdag ember
volt és megengedhette magának az ilyesmit. Nem volt talán jóindulatú?
Persze, hogy jóindulatú volt, de egyúttal nagy üzletember is és most az
üzlete kárt szenvedett. Köszönöm, mondta Holmengraa úr, de ezekben a
napokban elnézéssel kell lenniük irántam.

Miért alakoskodott volna tovább? Felküzdötte magát, szerencse fia volt,
az úri modora legnagyobbrészt mesterkélt. Megengedhette magának azt is,
hogy természetesnek mutatkozzék.

Az esküvőt pedig nem lehetett megtartani Holmengraa nélkül, Rasch ügyvéd
beszélt erről a menyasszonyával és megegyeztek abban, hogy Holmengraa úr
nélkül lehetetlen. Volt egy körorvosuk, az jó, aztán volt egy lelkészük,
ismert nevű ember, L. Lassen. Aztán ott volt az ura-i nagybérlő a
feleségével, néhány kereskedő a feleségével, a kikötőmester, Irgensné,
ez minden. A fiatal pár családjából senkise jön el, a menyasszonynak,
szegénynek, talán nem volt családja, a vőlegény rokonai pedig állami
szolgálatban voltak a délvidéken és nem lehetett tőlük azt kívánni, hogy
elfáradjanak ide északra, úgy is torkig voltak az északi vidékkel.
Baardsen távirászt nem hívták meg, mert senkisem ismerte, senkinél se
tett látogatást. Hát illett az, hogy senkit meg nem látogatott?! Aztán
kire lehetett még számítani? A hadnagy elutazott, különben bizonyosan
részt vett volna Salvesen kisasszony lakodalmán, ó bizonyosan, pedig az
utóbbi napokban nagyon levert hangulatban volt. Holmengraa úr is levert
hangulatban volt és kérte, hogy bocsássanak meg neki. Akkor pedig kire
számíthattak!

Holmengraa urat nem lehetett nélkülözni.

És valóban, mikor a nagy ember meghallotta, hogy az esküvőt kizárólag
csak az ő kedvéért halasztották el egy héttel, hogy ideje legyen
kilábolni a rossz hangulatából, akkor mint természetes embernek,
hízelgett neki ez a figyelmesség és elfogadta a meghívást. Ekkora
szeretetreméltóság előtt meg kell hajolnom, mondta barátságosan.

És megtartották az esküvőt, a legnagyobb egyszerűséggel ugyan, de
valóban finoman, művelt emberek módjára, borral, beszédekkel,
táviratokkal, aztán a kikötőmester kórusa szerenádot adott az ablakuk
alatt.

És Lassen lelkész kitett magáért. Igaz ugyan, hogy nem volt eléggé
tiszta és valóságos visszaélés volt a piszokkal, ha az ember ilyen
vastagon hagyta ülni a nyakán, mint ahogy Lassen lelkész tette. Ezért
Muus úr kezdetben kissé tartózkodó is volt vele szemben. De hát ki is
állhatott meg Muus úr szeme előtt, hiszen ez az ember finom volt az ujja
hegyéig! Vacsora után azonban megváltozott a véleménye, érdekes
beszélgetést folytatott a kitünő lelkésszel, könyvekről és
vizsgálatokról. Teljesen megegyezők voltak az alapnézeteik, csak az volt
a csoda, hogy a lelkész is nem származott olyan művelt családból, mint
doktor Muus.

Tetszik-e a doktor urnak itt az én szülőföldemen? kérdezte Lassen
lelkész.

Ó, tudja kérem, nem olyan itt, mint az ország déli részén. Dehát megvan
a munkám és egyidőre bele kell nyugodnom.

Hja, így vagyunk mi, állami alkalmazottak. Én se tudom elképzelni, hogy
tudnám itt hosszabb ideig kibirni. Hála Istennek már megkaptam a
felváltást és befejeztem itteni működésemet.

A doktor ezt mondta:

Azt hittem, hogy ön, aki ide való és csak néhány évig volt távol… De ha
jól hallottam, árt az egészségének az itteni tartózkodás…

Sohase vagyok elég friss, ez a levegő nem nekem való. Nem, így van ez
mindenkivel, aki hosszabb ideig tartózkodott délen, a tanulmányai ideje
alatt. És ehhez járulnak még más fizikai és lelki tényezők is, melyek a
nagyszabású körülmények felé vonzzák az embert. Véleményem szerint itt
északon ceak fölényes személyiségek bírják ki, ezt mondja a püspököm is.

Erre már aztán a doktornak minden barátság ellenére is a torkát kellett
köszörülni egy kevéssé és ekkora nyíltszívűséggel szemben vissza kellett
vonulnia:

Bizonyos fokig, mondta, de ez nem mindenkire vonatkozik. Nemsokára
utazik?

Néhány nap múlva. Már csomagolok…

A nászajándékok háztartási eszközökből és ezüstneműekből álltak. Hála az
egyheti halasztásnak, minden pontosan megérkezett. Még a hadnagy is
küldött a menyasszonynak egy aranyórát lánccal, jutalmul a hosszú és jó
szolgálataiért és Salvesen kisasszony sírt is csupa hálából. No lám, a
hadnagy Trondhjemben van és reá gondolt! Nincs még egy olyan ember, mint
a hadnagy.

De Rasch ügyvéd, aki társadalmi szempontból nézve kissé szegényesnek
érezte az egész esküvőt, kénytelen volt lecsillapítani ezeket az
örömkönnyeket amikor is, finoman így szólt: Kedves Kristiném, a sok
között megvan az a jótulajdonságod is, hogy könnyen lehet neked örömet
szerezni.

Látta a lelkész úr azt az órát, amit a hadnagy küldött? kérdi a doktor.
Annak az embernek úgy látszik megint van pénze.

Igen, a hadnagy… Senkise tudja, hogy milyen ember az. Láttam, volt egy
botja, aranygombos, drágább, mint akármelyik püspöki pásztorbot.

Doktor Muus vállat vont. Egyébként a hadnagynak is, meg Lassen
lelkésznek is egy kis leckét akart adni:

Az óra bizonyosan nagyon drága, mondta. De még sohase hallottam, hogy
valaki egy fiatal párnak zsebórát adjon nászajándékul.

Bizony, ez igaz… Ha ön mondja, doktor úr. Nem is gondoltam erre.

És Holmengraa úr? Igen, ő is ott volt. Későn jött, leült,
szeretetreméltó volt és mindenki nagyrabecsülte. Talán nem szórakozott
itt túlságosan? Talán hiányzott neki valaki, akit ő becsülhetett nagyra,
akit elhallgatott volna. Hiszen itt nem esett szó nagy dolgokról – a
„millió“-t nem is említették.

A vőlegény poharat emelt az egészségére, nos hát, ne tette volna?
Megköszönte neki, hogy két embert földhöz segített a segelfossi
birtokból: Köszönöm a feleségem és a magam nevében.

És Holmengraa is kocintott rá, de utólag visszautasított minden meg nem
érdemelt hálát, hiszen neki semmi dolga se volt Segelfoss-szal.

Hogy mindjárt kimondjam, mondta a vőlegény makacsul, most meg a pék
szeretne földet venni és boltos Per szintén. Látja uram, a szegény P.
Jensen betegen fekszik, maródi, ahogy ő szokta mondani, de mindent
tovább vezet a béna oldalával is. Gondoljon most reá, Holmengraa úr!
Persze egy szegény ügyvédnek is jut valami az ilyen földeladásból, ha
nem is sok.

Holmengraa többet nem válaszolt, nem, már nem volt reá kedve. Az
arckifejezése nem árulta el, hogy az ügyvédet és doktor Muust ismeri egy
kvaterkázásból kifolyóan, vagy a menyasszonyt az elmúlt évnek abból a
két hetéből, amikor nyíltan szoknyavadászatra járt. És most itt van ez a
szoba, amely tele van kicsiny dolgokkal és kicsinyes beszéddel és ott ül
ő, a mesebeli ember, a király, aki lekicsinyíti magát, de mégis ő a
legnagyobb.

Irgensné, aki folyton szemmel tartja a gazdáját, jól látja, hogy az
elérkezettnek tartja az időt az indulásra. Mikor aztán Holmengraa
eltűnik az ajtóban, az asszony azt gondolja magában: Persze, persze,
Marcilie leányzó vár rá odahaza!

A vőlegény iszik azzal a két kereskedővel, akiknek a pénzét beseperte,
egyáltalában, neki kellett vendégszeretetet tanusítania, hiszen a
menyasszonyának nem volt tapasztalata a társasági életben. Ezt mondta a
menyasszonyának: Kristine, ezekben a táviratokban nincs semmi
ünepiesség! A vőlegényt bántotta az, hogy a táviratokat nem Baardsen
távirász írta, hanem a kis Gottfred. A fiú még csak most tanulta a
táviratozást, de még nem volt állandó alkalmazott. Az ő iskolás írása
bántotta az ügyvédet, hiszen a táviratokat be kell kötni és a család
asztalára helyezni.

Aztán elmentek a vendégek. Lassen lelkész így szólt, mikor elindult:
Béke veletek és a házatokkal. És ezt nagyon jól mondta, a doktor is
tisztelni kezdte ennek a halászfiúnak a veleszületett jó modorát.

Már megint könyvek! Ön mindig könyveket cipel lelkész úr!

És Lassen válaszolt: Igen, ez már csak így van. Hiszen sokat tanult a
könyvekből. Ma volt egy kunyhóban és ott kapta ezeket a könyveket a
könyvtára számára, az egyik egy igazi Berthe Canutte almanach, a másik
pedig egy pap leányának az elbeszélése; a címe ez: Egy pap leányának a
halála és más egyebek.

*

A hadnagy teljesen összetörten tért vissza az útjáról. A kikötőhídról
kocsin kellett a téglaégetőhöz vinni, ahol aztán lefektették. Ne
hivassák el a körorvost? Nem. Ne értesítsék-e ifjú Willatzot? Nem.
Semmit sem akart a hadnagy, csak nyugodtan feküdni és meggyógyulni,
mondta.

De nem javult a hadnagy állapota, hanem egyre rosszabb lett. Szerencse,
hogy nem hozott magával kőműveseket. Azok nem jöhetnek március előtt.
Amikor Pauline az ételt hozta le a kastélyból, sokszor eljött vele
Mariane is, hogy a hadnagy állapota iránt érdeklődjék.

A lány kint maradt a téglaégető előtt, várt és mindannyiszor ugyanazt a
választ kapta: Ma megint rosszabbul van! Egy napon, mikor a hadnagy
elhivatta – nem a doktort és nem a papot, hanem Baardsen távirászt,
Mariane szaladt el érte az állomásra.

Már kezdek kételkedni a felgyógyulásomban, mondta a hadnagy. Nagyon
meghültem Trondhjemből hazafelé jövet.

Erre Baardsen távirász csak néhány szóval válaszolt, hogy a hadnagy
akarata sok mindent legyűrhet…

Nagyon hálás lennék önnek, ha táviratot küldene a fiamnak. Nem azért…
talán már úgy sem ér ide jókor.

Baardsen így felelt:

Minden okom megvan arra a feltevésre, hogy a fia már úton van.

Az öreg hadnagy elleplezi a kellemes meglepetését és ridegen kérdi:

Tehát értesítette valaki?

Igen, én magam.

Szünet.

Hm. Köszönöm… Ebben az esetben nagyon köszönöm. Hm. Nem azért… talán már
nem lehet itt jókor, de… mikor érhet ide?

Az első déli postahajóval.

A hadnagy a napokat számolja, aztán így szól:

Ott az asztalon van egy levél, a hajón adtam fel, mikor Trondhjemből
útban voltam hazafelé. Önnek az állomáson van egy vasszekrénye. Abban jó
helyen lenne a levél.

Igen.

És nagyon kérném, hogy abban az esetben adja át a fiamnak a levelet…
tehát, abban az esetben…

Rendben van! Baardsen csak ennyit mond és elveszi a levelet.

A hadnagy megint megköszöni és bólint, ez az egész, csak ennyit akart.

Megengedi, hogy megint ellátogassak ide? kérdi a távirász.

Tulajdonképpen nem érzem magam nagyon magányosan… de ha van ideje?

Hogyne. Gottfred az állomáson van és vigyáz.

Akkor nagyon hálás lennék, ha ellátogatna.

Baardsen kiment és íme Mariane várakozott az ajtó előtt. Ez a furcsa,
hűséges és neveletlen gyerek. Bizonyosan nem volt neki élvezet mindennap
itt állni és várni, de a fejébe vette, hogy a betegnek jólesik az
érdeklődés, legalább is Pauline ilyesmiket mesélt neki.

A távirász bólint és ezt mondja:

Kis Mariane, ifjú Willatz már úton van hazafelé.

Mariane barna arca elpirul és a lány így felel:

Úgy, igazán?…

Baardsen távirász mindennap elment a téglaégetőbe, a betegnek nem volt
ellene kifogása, Baardsent pedig nem fárasztotta ez. Magával vitte a
gordonkáját, játszott egy keveset, ritkán beszélt és okosan hallgatott.
Nélküle a hadnagynak nélkülöznie kellett volna utolsó napjaiban egy
ragaszkodó ember társaságát. Baardsen állandóan beszámolt a betegnek
arról, hogy ez idő szerint hol lehet már az ifjú Willatz, amiért a
hadnagy nagyon hálás volt. Ime, ott feküdt szürkén, erőtlenül és a fiát
várta, a szeme kifejezésében már volt valami befelé nézés, a halántékai
beestek… így dolgozott a halál.

Várj egy kicsit Mariane, mondta Baardsen egy napon, mikor belépett a
téglaégetőbe. Igy adta tudtára a betegnek, hogy Mariane kint áll.

Hogy tud az a gyerek mindennap idekint állni! mondta. Hívja be!

Nemsokára Krisztiániába utazom, mondja halkan Mariane és nem tudom, hogy
addig megint egészséges lesz-e, hadnagy úr.

Úgy, tehát azért jöttél, hogy búcsút mondj. Nagyon szép tőled. Apádnak
bizonyosan sok a dolga, úgy-e?

Igen, új rozsszállító hajót vár.

Add át neki üdvözletemet.

A következő pillanatban kinyílik az ajtó és Muus körorvos lép be. Nem
kopogtatott, nehogy nyugtalanságot keltsen. Mikor aztán belépett,
mindjárt letette a köpenyét és fontosságának tudatában a torkát
köszörülte.

Hallom, hogy beteg, mondta a doktor és meg akarta fogni a hadnagy
pulzusát. Mikor a beteg védekezett, a doktor nagy határozottsággal így
folytatta: Most ne bolondozzék. Ez egyszer engedelmeskednie kell nekem.

Ez az ember nyílván a kötelességét teljesítette, sőt talán többet is,
talán nagy szeretetreméltóság volt, hogy ennyire fáradozott a hadnagy
miatt. Csakhogy az sohase tudott meghajolni, most pedig már sokkal
öregebb volt, semhogy még megtanulhatta volna. A szemével segtíség után
nézett és magához hívta Baardsent.

Eressze ki ezt az embert! mondta.

Majd kikísérem, mondta Baardsen távirász és felsegítette a doktorra a
köpenyét. Bizony Baardsen távirásznak hatalmas vállai voltak és szinte
felemelte a földről a doktort, mikor rásegítette a felöltőjét.

*

Múltak a napok és ifjú Willatz nem jött. A postahajó közeledett, de
lassan közeledett és a hadnagyban már nem volt elég erős akarat, nem,
azt pusztította el a legjobban a halál.

Abban az esetben, mondta, ha ma vagy holnap meghalnék, sohase lehet
tudni, van egy rendelkezésem a fiam számára. Két családi kép érkezik
majd Trondhjemből, a feleségemé meg az enyém, nem jók, de mégis fel kell
őket akasztani a többiek mellé. Megmondja neki?

Igen.

És tavasszal majd hoznak egy orgonát, egy kis orgonát a templom számára.
Megkésve érkezik… hiszen Willatz anyja kívánta. Aztán a fiam kibővítteti
a templom alsó részét – harminc láb elég lesz – és kórust építtet az
orgonának. Az építőfát Namsen küldi. Igy mégis csak meglesz az orgona.

Becsületes akarat mindvégig, színarany akarat.

A következő napon aztán, úgy kelett lennie: eljött Lassen lelkész is,
hogy megtegye a kötelességét. Késő ősz volt, finom téli nap sütött be a
hadnagy szobájába, mikor a lelkész bekopogott.

Amint megpillantotta, elmosolyodott a beteg. Ez az ember, aki már a
halál karmaiban volt, ferde mosolyra húzta félre a száját. Aztán
lehunyta a szemét. És nem nyitotta ki többet.

Baardsen távirász bezárta a téglaégetőt.

*

Mikor ifjú Willatz két nappal később a gőzössel Segelfossba érkezett, a
kastélyon, Holmengraa házán és a kikötőhídon félárbocon lógott a lobogó.
A fiú mindjárt megértette, hogy mi történt.

Különös volt ez, – még érthetetlenebb, mint mikor az anyja halt meg.
Semmi se látszott megváltozottnak azóta, de minden olyan furcsán idegen
volt: Éppen a földnyelv mögötti csónakház előtt hajtatott el, ezt a
csónakházat boltos Per alakította át táncteremmé és az épület még most
is ott állt díszesen, rikító színekben. Mikor a gőzös befordult az
öbölbe, már hallani lehetett a malom zúgását. A kikötőhídnál levő
elevátor alatt hatalmas feketetengeri gőzös állt és rozst rakott ki,
matrózok járkáltak a fedélzeten ide-oda és végezték a munkájukat. Csupa
élet, ember és világ volt mindenfelé, de a lobogók félárbocon lógtak és
az ő apja meghalt. Ott állt ifjú Willatz és a szárazföld felé nézett,
azt remélte, hogy még jókor érkezik. Most már nagy volt és felnőtt, a
mellényén aranygombok voltak. Egyre szórakozottabb lett, mindent látott,
de a figyelmét nem tudta megragadni semmi. Eszébe jutott, hogy Fredrik
Coldevin üdvözletét kellett volna átadni az apjának, a konzulnak most
nincs ideje arra, hogy Segelfossba jőjjön, hanem majd nyáron látogat el.

A rakodóparton Martin béres és Pauline várta, Holmengraa úr odament
hozzá, kezet fogott vele, Raschné, azelőtt Salvesen kisasszony
üdvözölte, vörös karikák voltak a szeme körül. És odaát messze állt
Mariane, szívére szorított kézzel és bámulta a fiút.

Mikor Willatz a téglaégetőhöz ment, Baardsen távirász ott állt és várt
reá. Bementek az első szobába. – nagy világos helyiség volt az, tele
butorral és képekkel. Bementek a következő nagy szobába, ott feküdt az
apja, szépen fölkészítve a temetésre, szikáran, kemény arckifejezéssel,
holtan. Katonai köpeny feküdt a holttesten, Baardsen tette oda, hiszen
odatartozott. Ó, most utoljára használta a hadnagy a drága bundáját.

Baardsen távírász kiment és ifjú Willatz egyedül maradt. Elmondták neki
apjának utolsó napjait, megkapta a levelet és elolvasta. Igen, ő ki
fogja váltani az elzálogosított birtokot, a pénz itt meg itt van, hála
Istennek, hiszen az apja mindvégig gazdag volt! Ó, csak legalább egyszer
üdvözölhette volna, csak egyetlen szavát hallhatta volna. Ime, itt ül
most ifjú Willatz és aranygombok vannak a mellényén. Ezeket az
aranygombokat még az apja vette az angliai útja alkalmával és ő
ajándékozta neki, ma aztán felvarrta a mellényére, hogy örömet szerezzen
az apjának.

Willatz kiment.

A folyó zúgása feléje harsogott.

Emitt rozst raknak ki a nagy feketetengeri gőzösből.

Amott pedig Marianet látta, ahogy magányosan végigment a dombon
hazafelé.

Vége






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TÉKOZLÓK (KORUK GYERMEKEI) ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.