The Project Gutenberg eBook of A tisztesség nevében
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A tisztesség nevében
        regény

Author: Tamás Kóbor

Release date: June 27, 2024 [eBook #73927]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Athenaeum

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A TISZTESSÉG NEVÉBEN ***


AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA.

KÓBOR TAMÁS

A TISZTESSÉG NEVÉBEN.

REGÉNY.

BUDAPEST.

AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA.

1898.

_A fordítás jogát szerző föntartja magának._

Budapest. Az Athenaeum r. t. könyvnyomdája.




I.

Hernyány György csikorgó deczemberi hidegben, este hét órakor sétál az
úri-utczában, egy eleven, didergő saison-anakronizmus. Elegáns, rövid
világossárga felöltő feszül erős termetén, melyet tüntetőleg nyitva
hord, nehogy ráfogják, hogy fázik és nincs téli kabátja. Gyönyörü
világos nyakkendője kifehérlik a szélesre kivágott fekete kabát alól,
mely akkori divat szerint tenyérnyire kilátszik a rövid felöltő alól,
fényes, vékonyka lakczipője alatt frissen ropog a frissen hullott hó.
Czilinderje hanyagul a feje bubjára vágva, monoklis szemével szemtelenül
kacsint a hazafelé siető masamód-lányok kalapja alá.

Aki Hernyány Györgyöt így látja végig ődöngeni az úri-utczán, azt hinné,
hogy a Hernyányok harminczezer holdnyi erdejéből még nem vágtak ki fát.
Pedig annak a harminczezer holdnak a javarészét már György apja
vesztette el kártyán, a fiára csak annyi maradt, hogy legyen jogczime
adósságokat csinálni és semmit se dolgozni.

A Hernyányok családjában sejtették, hogy valamikor ebek harminczadjára
kerülnek, de ez a sejtelem éppen csak egy mottót szült: amikor a Vágon
leuszik a Hernyányak utolsó tutaja, az utolsó Hernyány akkor lövi magát
főbe.

Nos, az utolsó tutaj már tavaly uszott le a Vágon és Hernyány György
most sétál az úri-utczán. A családi mottóra nem gondol, semmire sem
gondol. Teljes bambaságba merült. A nyomor üldöző mániája tölti el lázba
eső lelkületét: azt hiszi, mindenki kutatja rajta, hány nap óta nem
ebédelt s hogy hitelez-e neki még a kávéházi pinczér piccolókat, miket
ebéd helyett költött el. A végső nyomor az ősi nemesi gőgöt keltette föl
benne, kifeszíti a mellét, keményen összeszorítja fogait, hogy ne
vaczogjanak és nem tér ki senkinek. Azért, hogy neki nincs egy
krajczárja s hogy a pinczér ma délben már görbén nézett rá, mivel még
borravalót sem tudott adni, ő nemes ember, aki inkább éhen hal, semhogy
egy pugrisnak kitérjen az utjából.

Az úri-utczában sorra csukják a boltokat, ritkul az emberáradat.
Hernyány György megvetőleg nézi a boltos-embereket: nyomorult férgek
vacsorálni mennek. Vacsoráljatok: Hernyány György éhen hal!

Különös gyönyörüséget keltett benne ez a gondolat. Különálló, magában
való egyéniségnek érezte magát, az egész világot két részre osztotta:
vacsorálókra és éhenhalókra. A másik részt ő képviseli. Micsoda dicsőség
ez! Végigmenni büszkén az utczán, szilárd léptekkel, összeszorított
fogakkal, aztán szó nélkül elhullni és jajszó nélkül meghalni. A
jóllakottak körüle csoportosulnak és megbámulják…

De nem, nyomorult pugrisok mesélnék egymásnak: ni, Hernyány György
éhenhalt. Elhullott az utczán, mint kutya és eltakarítják közköltségen,
mint kutyát. Nem, nem, inkább neki megy a Dunának, elvész a habok között
nyom nélkül, ne tudja meg senki, mi lett Hernyány Györgyből.

A kigyó-tér sarkán megszédült, hogy kénytelen volt a sarokháznak
támaszkodni. Hideg veriték lepte el az arczát, viziók az agyát. Az éhség
megrészegítette. Enni, enni! Reszketett minden ízében és fölzaklatott
agyával egy terített asztalt képzelt maga elé, melyen ő dühösen pusztít
az ételek között, eszik és sült-darabokat hajigál a földre, a tükörre.
Enni, enni! a szája gépiesen mozgott, rágott és csámcsogott s beleit
szakgatta az éhség. Térdei megroskadtak, a háta megcsuszamlott a falon.

– Éhen halok, gondolta homályosodó agygyal… mint a kutya…

Néhány elkésett virágárusleány ment arra és csodálkozva nézegette a
hordár módjára falnak támaszkodó gavallért. Hunyorodó szemével
észrevette ezt s kétségbeesett erőlködéssel összeszedte magát. Ne
lássák. Ismét kiegyenesedett s kissé ingó léptekkel, de emelt fővel,
monokliját is reszkető szemére tolva, ment a hatvani-utczába. Azt hitte,
ismét tisztán lát. Ma éjszaka még meghal, de előbb vacsorál. Vigan,
gavallérosan megy a halálba, ahogy Hernyányhoz illik. Bemegy valamely
előkelő vendéglőbe, itt megvacsorál urimódra, osztrigán kezdi, pezsgőn
végzi és aztán megy, megy egyenesen a Dunának.

Igen, de nem egyedül megy vacsorálni, hanem társaságban. Hadd legyen a
mulatság teljes. Az utczán masamód-lányok, egy-egy elkésett
polgárasszony is siet tova, összeköti az utolsó vacsorát egy utolsó
szerelmi kalanddal. Ez ötlet egészen fölvillanyozta. Az éhség mardosó
érzete megszünt s lelkét eltöltötte szebb napok hepcziája. Megállt az
utczasarkon s várta a jövőket. A lompos kabátu masamód-lányok derogáltak
neki, kicsinylően fintorgatta az arczát. Valami különös, valami érdekes
kalandra vágyott, mely megérdemelje, hogy az utolsó legyen.

Megvan, ez az! Egy fejedelmi alaku nő haladt el mellette, rá sem nézve.
Mikor Hernyány György utána nézett, megcsapta őt a finom parfum illata,
mely a hölgy ruhájából áradt. Ez az! Az illat egészen elbódította már
bóduló agyát s teljesen elfelejtette állapotát. A régi vakmerőséggel
indult a hölgy után, aki hiába gyorsította meg a járását, Hernyány
György csökönyösen az oldala mellett maradt. Majd féllépésnyire elébe
kerülve szemtelenül feléje hajolt s megszólította:

– Hol lakik?

A hölgy rá se nézett, csak a fogai közül sziszegte:

– Szemtelen!

Hernyány Györgyöt ez nem riasztotta vissza. Belekapaszkodott a hölgy
karjába:

– Jőjjön velem vacsorálni.

Erre a hölgy megállott, kitépte karját a Hernyányéból s merően ránézve
szólt:

– Ha rögtön nem takarodik, akkor…

Nem folytatta. A gázlámpa fénye ráhullott Hernyány György halotti
arczára s mikor a hölgy erre az arczra nézett, megragadta a fiatal ember
karját:

– Hiszen ön éhes!

Erre a szóra eloszlott a gavallér hepcziája. A monokli kiesett a
szeméből s feje lecsuklott:

– Éhes vagyok, éhes vagyok, – dadogta, – enni akarok, enni!

A hölgy egészen kikelt magából:

– Az istenért, miért nem szólt! Jőjjön, jőjjön!

Ezzel megragadta Hernyány karját és vitte magával. Aki látta, valóban
szerelmes párnak nézhette őket, még pedig, ahol az asszony szerelmesebb
a férfinál. Hernyány György akarat nélkül követte az asszonyt, szinte
aludt az uton. A legközelebbi vendéglőbe tértek be, egy külön szobába,
ahol a hölgy cognacot rendelt és gazdag vacsorát. A cognacra Hernyány
valamiképen magához tért, de szó nélkül, alázatos elfogultsággal ült a
székén s nem mert az asszonyra nézni. Ez pedig rajta felejtette
tekintetét a fiatal ember sárgára vált arczán. Nagyobb ellentétet
kettőjüknél képzelni sem lehet. A hölgy egészséges, izmos szépsége
virult és illatozott, vonásai finomak, de csupa energia s szőke tömött
haja határozottan, akaratosan simult a halántékára.

Ahogy végig nézett a még mindig reszkető, magába roskadt férfin, megvető
mosoly játszott a szája körül.

– Milyen nyomorult jelenség s ez akart engem meghódítani!

Majd komolyan, hosszasan nézett reá s megcsóválta a fejét:

– Milyen férfi! Éhen hal és szerelmi kalandra gondol!

Mikor fölszolgálták a vacsorát, a hölgy egy háziasszony
szeretetreméltóságával biztatta vendégét, hogy egyék. Teletöltötte a
poharát gyöngyöző sárga borral és mosolyogva koczczintott vele. Hernyány
György a koldus alázatosságával és félszeg elfogultságával evett. Kése,
villája reszketve csördült a tányérhoz s alig tudta a falatot a szájához
vinni. A szép asszony pedig, hogy felbátorítsa, kezdett neki intim
hangon beszélni:

– Ismerem jól az éhség fiziognómiáját, – szólt, – tanulmányoztam a magam
arczán. A nyomor minden iszonyatossága hagyta rajta a nyomát, nem csoda,
hogy megismertem az ön arczán is. Ön ugy-e bár öngyilkos akart lenni?

– Öngyilkos, – dadogta Hernyány György, – most is az akarok lenni.

A hölgy sóhajtott.

– Az, az, a férfi, ha éhes, lop, vagy golyót röpít az agyába, a nő – azt
megváltják lelketlen jótevők.

Majd hosszan ránézve a férfi arczára, aki szemét, nyomorult helyzete
érzetében, lesütötte, hirtelen kérdezte:

– Mihez fog most?

Hernyány György csüggedten vállat vont s nem tudott felelni.

– Főbe fogja magát lőni, – folytatta az asszony, – s tudja-e mit érzek e
gondolatra ön iránt? Irigységet. Sárga irigységet! Hej, ha nekem is csak
az az utam lett volna! Istenem, milyen boldogok is a férfiak, hogy
főbelőhetik magukat.

Izgatottan fölhajtott egy pohár pezsgőt s kaczagva tette kezét Hernyány
vállára.

– Bocsásson meg, vannak ilyen bolondos ötleteim, amikor jókedvü vagyok.
S most nagyon jókedvü vagyok, önnek köszönhetem. S tudja, mi jutott
eszembe? Ha megfordítva állana a dolog s ön, a gazdag ember, talált
volna reám, az éhes leányra, milyen egészen máskép ülnénk most itt! Ön
akkor szerelmes volna belém s alkalmasint már be is bizonyította volna.

Hernyány György ekkor magához tért már. Egy pillanat alatt tisztában
volt a helyzettel. Az a sajátságos, erőteljes jellemtelenség volt meg
benne, hogy a pillanat követelményéhez illő magatartást tudott magára
parancsolni. Ugyanaz a képesség, melylyel a hamis kártyán kapott
gavallér megsértett becsületét emlegeti s pisztolya csöve elé állítja
leleplezőjét. Átérezte, hogy ebben a megalázó koldus-szerepben nem
szabad megmaradnia, nem szabad tűrnie, hogy ez az asszony játszék vele.
Egyetlen fogással fölébe kell kerekednie.

Fölkelt s hidegen meghajtván magát, reszkető, de önérzetes hangon szólt:

– Asszonyom, nem vagyok hálátlan, de ön tulbecsüli a szolgálatot, melyet
nekem tett s kissé kevésre az ellenszolgálatot, melyet rajtam megvesz.
Jusson eszébe, hogy gavallérral áll szemben s férfiúnak az asszonyi
jótett csak olyan becsületrabló, amilyen nőre nézve, ha szerelmét veszik
meg.

Ez hatott.

Az asszony meghökkent, egy pillanatig kereste a szavakat, aztán fölkelt
ő is és kezet nyujtott Hernyánynak.

– Bocsásson meg, átlátom, hogy helytelenül viselkedtem. Asszonytól ennyi
elég.

Hernyány még mindig hüvös nyugalommal hajtotta meg magát s állva maradt.

– Üljön le uram s ajándékozzon meg továbbra is társaságával. Teljes
elégtételt adok, ha megmagyarázom önnek lelki állapotomat, meg azt, hogy
voltaképpen ki vagyok. Hadd modjam önnek nyiltan, hogy mikor itt láttam
önt, éhesen, a halál szélén s táplálkozott abból, amivel én terítettem
asztalát, kaján káröröm izgatott fel. Mert én gyülölöm a férfiakat,
azokat a büszke, lelketlen teremtéseket, akiknek én csak a bestialitását
ismertem meg. Gyülölöm őket, mert a rabszolgájuk vagyok, mert becstelen
vagyok az ő lelketlenségük révén. Engem egy ember szedett föl az utczán,
úgy, mint én önt. Öt napja, hogy nem ettem, lázban voltam s akaratom
megtört. Addig védekeztem a bűn ellen, de mig ezelőtt ellent tudtam
állni a csillogó gyémántnak, most megtántorított egy szelet sonka.
Valami szegény ördög, egy orvosnövendék szedett föl. A lakására vitt és
sonkával etetett. S a nyomorult rögtön megvette rajtam jutalmát, rajtam,
a lázbetegen, aki azt se tudtam, mi történik már velem. Öt nem
bestialitás ez? S másnap ismét az utczán voltam s kérdeztem magamtól:
hát érdemes bevárni, míg ismét az éhenhaláshoz közel leszek? Hiszen
nekem már nincs veszteni valóm. A becsületemet megvették rajtam husz
krajczáron!

Megint megtöltötte a poharat s fölhajtotta. Szép arcza lángolt, a szeme
szikrázott.

– S most nézzen végig rajtam. Tetőtől-talpig nagyvilági nőt lát maga
előtt. Ez a gyürü itt az ujjamon, megér ezer forintot, ez a broche
ötezret. Van palotám, van fogatom. Ünnepelnek. S mind ebben a
gazdagságban nincs egy rongy sem, amit nem a becsületemmel fizettem
volna meg. Nyolcz évvel ezelőtt az utcza sarkáról integettem volna
önnek, hogy kövessen. Voltam a szeretője részeges mesterlegényeknek, s
maitresse-e voltam köszvényes nyugalmazott táblabiráknak s a maitrese-je
voltam minisztereknek is. Az életem olyan, mint a herczegnőé és soha sem
sajnáltam, hogy így történt. Jókedvü vagyok a szivem mélyéből. Csak
amikor iszom, amikor iszom, – szólt tompa hangon, a homlokát kezei közé
szorítva – akkor érzem, mintha valami fekete felhő szállna az agyamba s
a kezemmel kellene megfojtanom azt a nyomorultat, akinek életemet,
gazdagságomat köszönhetem. S szeretném tönkretenni mind a férfiakat,
akik szerelemmel közelednek hozzám. És – itt rekedten kaczagott – tönkre
is teszem, ahhoz a gazdagsághoz nemcsak a becsületem, hanem öngyilkos
kézzel ontott vér is tapad!

Nem tudom, a nő látta-e Hernyány György arcza kifejezését, de ha látja,
bizonyosan félremagyarázza. Tán egy sejtetlen tragédia lesujtó érzetének
nézte volna azt a félig rémült, félig csodáló kifejezést, ami a gavallér
arczán visszatükröződött. Pedig e kifejezés mást jelentett. Hernyány
György úgy érezte, mintha valami ütés érte volna a szivét, aztán nem
volt semmi érzete, sem gondolata. Nézte azt a hatalmas, lángoló
szépséget, amint magából kikelve, egy Semiramis kegyetlenségével vért
emleget. Milyen asszony! Milyen temperamentum!

Aztán a másik gondolat:

– Csak volna pénzem!

Majd a harmadik:

– Hátha nem is kell?

S ennél maradt.

Fölkelt és tiszteletteljesen meghajtotta magát.

– Asszonyom, ön le akarta magát alacsonyítani előttem, hogy közelebb
legyen hozzám. Akaratában is, rólam való itéletében is csalódott. Amikor
nem ismertem önt, úgy szólítottam meg, mint az aszfaltbetyár a festett
száju hölgyeket, most, hogy megismertetett magával, nem merek másképp
szólani önhöz, mint a legnagyobb tisztelet hangján. Ön megmentett egy
életet, melynek rám nézve semmi értéke nincs. Az öné, tehet vele, amit
akar. Ha megtartja, rabszolgája leszek, ha nem, holnap történik meg az,
ami ma történt volna.

A nő bizonytalan szemmel nézett rá, mintha nem értette volna, mintha még
valamit várt volna. A pezsgő mámora, nagy felindultsága sajátságos lázba
ejtette. Tétovázva, hirtelenül kérdezte:

– És egyebet nem mondhat? Egyebet nem szeretne mondani? Még egy csókot
sem kér tőlem?

Gőgös, némiképpen megvető mosoly kelt Hernyány ajkán.

– Ha pénzem volna, vagy a szivét birnám, a lábai előtt hevernék, de csak
koldusa vagyok, aki nem fogad el ajándékot. Nekem az élet nem kell,
kell-e önnek?

A nő mámoros agyában mintha egy ötlet fogamzott volna meg. Felpattant
ültéből s megragadta a férfi vállát.

– Elfogadom, az enyém. Mától fogva én rendelkezem önnel. S im hallja
első parancsomat: csókoljon meg!

Hernyány ezt nem mondatta magának kétszer. Karjaiba kapta a gyönyörü nőt
és éhes, forró csókot nyomott vonagló ajkára. Az szenvedélyesen
viszonozta a csókot, majd felkapván ujra poharát koczczintott
Hernyányval.

– Megboszulom magamat, szólt diadalmasan, jótevőmön. Engem egy férfi
szedett föl az utczán s megvett egy vacsora árán. Vissza akarom adni a
kölcsönt és a jótettet. Kvittek vagyunk!

*

Hernyány György másnap délben drága bundában, vastag szivarral a
szájában, állított be a rendes kávéházába, ahol tegnap még borravalót
sem tudott adni. Összegazemberezte a pinczért, aki neki piccolókat
hitelezett s henczegő, hányaveti hangon, csakúgy foghegyről beszélt
barátjaival. Szidta az időt, hogy olyan langyosra fordult s
veszélyezteti a jégpályát, unottan nézegette az ujságot, hogy mit adnak
az orfeumban. Olyan volt mint ezelőtt két hónappal, mikor egyetlen estén
verte el az utolsó uzsorakölcsönt. Barátjai kérdésére, hogy honnan e
hirtelen gazdagság, unottan válaszolt:

– Uri embernek mindig van módja az uri élethez.

Majd egyszerre, minden apropos nélkül, megjegyezte:

– Gyerekek pompás szeretőt csiptem magamnak. Sokba kerül ugyan, de
megéri. Valódi Vénusz.




II.

Sokba kerül! Ezzel Hernyány György igazat mondott, anélkül, hogy érezte
volna. Ez az ember az naptól fogva boldog volt, mint a métely, mely
alkalmas talajba jutott, ahol fejlődhetik. Egy pillanatig sem érezte
magában élete, jómódja és szerelme szégyenletes voltát, csak ahogy
robogó fiakkeréről leszállt a jégpályán s jókedvü üdvözletet váltott
barátaival, úgy homályosan gondolta:

– Ha megtudnák, bizonyosan diszkvalifikálnának. De hát nem fogják
megtudni.

Hogy Szepesi Flórával viszonya van, különben nem titkolta, sőt nagy
henczegve hirdette is. Ez csak emelte poziczióját és hitelét is. Mert
akinek Szepesi Flórával viszonya van, annak, legalább amig a viszony
tart, vagyonosnak kell lennie. Hogy honnan lett Hernyány Györgynek
hirtelen vagyona, azt senki sem tudakolta. Minek is? Akár örökölt, akár
kártyán nyert, akár lopott: ez az ő privátdolga. A klubba ismét rendesen
eljárt és ha veszített, sohasem szorult a becsületbeli moratoriumra.
Ennyi elég.

Hogy Hernyány György e hatalmas demimonde kegyeiben erősen áll, az
nyilvánvaló volt. Szinházban, korzón sokat látták őket együtt s azt is
tudták, hogy Hernyány Györgynek külön kulcsa volt Szepesi Flóra második
előszobájához, melyen a bizalmas barátok szoktak érkezni. E bizalmas
barátok közt sürün emlegették Helley Antal grófot, a legnagyobb
idealistát, a legpuritánabb jellemet, aki évtizedeken át diadalmas
vezére volt az ellenzéknek, mignem egyszer megtudta, hogy egyhangu
megválasztása körülbelül tizezer forintjába kerül a pártkasszának.
Helleyt ez a tény, melyet hivei gondosan titkoltak előtte, teljesen
lesujtotta, mert amikor ő is csak korrupczió utján kaphat mandátumot,
ott az ő elvei mellett nem küzdhet. Letette a mandátumot és a
pártvezérséget s visszavonult főrendiházi székére, ahol függetlenül,
kevesebb hatással, de nagyobb erkölcsi sulylyal állhatott helyt
politikai puritanizmusa mellett.

Ennek a Helley Antal grófnak köszönhette – úgy mondják – Szepesi Flóra
vagyona alapját. Ő volt a gróf első és utolsó szerelme. Tudni vélik,
hogy feleségül is akarta venni s egyenesen a korona beavatkozására volt
szükség, hogy az ősi családi nevet ez a gyalázat nem érte. Helley
belenyugodott sorsába és úgy látszik, a későn ébredt szerelem hamar le
is higgult. Az őszbecsavarodó államférfiut immár csak a Flóra éles
gondolkodása és csapongó temperamentuma vonzotta s valami intim, tiszta
barátság fejlődött ki közöttük, melynek kölcsönösségében persze az
emberek hinni nem tudtak. Sőt a legtöbben a tisztaságában sem hittek.

Ezek a keringő hirek nem voltak merő pletyka, a valóságot karrikirozták
csak. Hogy Helley gróf nőül akarta venni Szepesi Flórát, arról
kettőjükön kívül nem tudhatott senki. A gróf jellemét azonban egybevetve
a külső tényekkel, – a pletykát helyes psichologiai érzése vitte a mese
portálására, hogy Helley grófot ad audiendum verbum a királyhoz
czitálták.

A valóság körülbelül ez:

Helley Antal ifjusága örömtelenül telt el tanulmányai és agg atyja
mellett, aki tiz esztendeig állt a sir szélén, mig végre beleszédült.
Rideg arisztokrata jellem volt az is, de fia e ridegségből éppen csak az
élet komoly és kérlelhetetlen felfogását, a kötelesség teljesítését, a
maga megtagadását minden körülmények között örökölte. A nyilvános
pályára lépett, nem becsvágyból, sem pedig hivatás érzetéből, hanem
kötelességből. Ötven évvel ezelőtt még katona lett volna belőle, száz
esztendővel ezelőtt pap és akkor is csak oly fényesen állotta volna meg
helyét, mint a mi világunkban a politika terén.

Amig a képviselőház izgató politikai légkörében mozgott s el volt telve
tiszta elveinek életrevalóságával, nem igen ért rá egyebekre, különösen
szerelemre gondolni. Nemcsak agglegénynek készült, hanem aszkétának is.
De aztán elérte a csalódás, a fölfedezés, hogy a szék, melyről ő a
korrupczió ellen dörgött, maga is korhad a korrupcziótól s hite, reménye
összeomlott, elveszítette bizalmát önmagában s a világban. S akkor állt
be nála az agglegények krizise, ez a sajátságos felpezsdülés, mikor
deresedő fejjel, fájdalmas mosolylyal az ajkunkon próbáljuk élvezni az
ifjuság örömeit.

Helley gróf világos fő volt, tudta, hová visz, miben végződik
rendszerint az ilyen krizis. Aki ilyenkor valami lelketlen szépség
kezébe jut, aki érti, mint kell az ötvenéves tapasztalatlansággal
visszaélni, az sülyed, sülyed az erkölcstelenség mocsarában s a szerelem
láza biztosabban teszi tönkre a testet, meg a lelket, mint az
alkoholizmus, mely ilyenkor már csak a romok eltakarítására van hivatva.

Ekkor került össze Szepesi Flórával. Jókedvü társaság középpontjának
találta, melynek mindenik tagjával a legbizalmasabban tegeződött. A
komoly grófot ez a könnyü hang, ez a szilaj jókedv lehangolta. A
szomoruságra nevelt, élvezéstől elszokott lélek ebben a neki idegen,
hangos hangulatban önmagában összezsugorodott s hiába volt minden
iparkodás, a nemes gróf nem tudta föllelni azt a könnyelmü érzést,
melyet e társaságban keresett.

Alig azonban, hogy Szepesi Flóra megtudta uj látogatója nevét, hirtelen
elkomolyodott s elébe lépve a deres haju férfinak, a legőszintébb
tisztelettel hajolt meg előtte.

– Gróf ur, ez a hely nem méltó önhöz. Ön az egyetlen férfi a föld
kerekségén, ki iránt tiszteletet érzek. Mentse meg ezt az érzést s ne
jőjjön többé ide.

A többi kaczagott és tapsolt. Különösen egy, dr. Bertalan Péter, a hires
nőorvos, egy utálatos, bibircsókos arczu vézna emberke, ritkás vörös
szakállal, teljesen kopasz, domboru homlokkal s arczán valami ördöngős,
csufondáros mosolylyal, vált ki a társaságból vérfagyasztó kaczagásával
s paródizáló gesztusaival:

– Ah, ah! kiáltotta tettetett szörnyüködéssel, Flórika fölcsapott
erénycsősznek.

Flóra lángoló arczczal, megvetően nézett rajta végig.

– A legnagyobb gazembernek is néhány lépést kell tennie, hogy téged
eltérjen. S nem a legtisztességesebb embernek kell lennie annak, akit
óvni érdemes, hogy veled kezet fogjon. Te, te, hiéna!

Majd rajta kapva magát, hogy izgatottsága elragadta, kaczagva fordult a
grófhoz:

– Ne akadjon fönn e tónuson, ezzel az urral a saját nyelvén kell
beszélni. Láthatja, mulat rajta.

Nemcsak ő, hanem a többi is. Helley Antal ámulva nézett körül. Ebben a
társaságban, úgy látta, csak ketten komolyak: Szepesi Flóra, a hirhedt
demimonde és ő, az erkölcsi puritán. S milyen emberek kaczagnak itt
körülötte egy érzésen, melynek forrása ugyan nem hitelt érdemlő, de
annál megbecsülendőbb, mivel váratlanul buzgott föl. Im, ez a rut
faun-arcz, aki röhögve állja egy demimondenak az utálatig éles
megvetését, ezt ő ismeri mint hazánk egyik legérdemesebb tudósát. Orvosi
lángész, aki meteorszerüen tünt fel s foglalt helyet az orvosi fakultás
büszkeségei között. Itt találta Alvinczy Gábort, a költőt, akit
rokonléleknek hitt, a tiszta idealizmus lágyszavu poétáját, aki finoman,
mint az illat, tudta az emberi lélek legmennyeibb érzését kifejezni s
úgy emlegette a szerelmet, mint az istenek csudabalzsamát, mely angyallá
váltja az embert. Itt egy kis teásasztal mellett ült, mosolyogva
szopogatva pezsgős poharát s a szemével ravaszul hunyorgott feléje és
Pallay Gedeon, a képviselőház mennydörgő Kátója felé, aki Helley
visszaléptével egymagában folytatta a politikai hitványság elleni
harczot. Itt ez az ember Szepesi Flóra háta megett állt s az általános
kaczagást arra használta föl, hogy kezét a nő vállára tegye, alattomos
kéjességgel, gyáván értetve hüvelykujját annak hófehér, husos nyakához.

Mint Ádám, mikor a Tower tornyáról Luczifer megmutatta neki a valódi
világot, minden élőnek sirba tántorodását, úgy állt ott Helley Antal
gróf csupa ismerősök között, akiket nem ismer meg. Lehetséges-e, hogy
ezek az emberek, kikről egykor a történelem is meg fog emlékezni, kik
mind a maguk utján a tiszta eszmét, az emberiség nagy czéljait
szolgálják, akik a fórumon úgy tesznek, mintha csak a nagy eszmék
hevítenék, melyeknek szószólói, tudjanak ugyanannak a napnak egy másik
órájában a becstelenség léhái lenni? Érezte, hogy ez emberek képviselik
a valódi embereket és fájt nagyon fájt neki, hogy ismét egy keserü
igazságot kell átlátnia; az emberek nem azonosak a világnak mutatott
mivoltukkal. Mit tartson most magáról, aki teljes életén keresztül
komolyan vette az eszmét, a tiszta czélt s hogy az ember élete kimerül
kitüzött czélja szolgálatában, mikor látja, hogy a legjobbak is a becses
munkájuk diján pezsgőznek s a legléhább mulatságban találják örömüket?
Első pillanatban magát szégyelte, mikor ide belépett, látván ezeket az
embereket, de aztán szégyelte az embereket, akik fönn sem akadtak azon,
hogy őt itt látják.

Szinte menedéket talált a lelke a Szepesi Flóra egyenes, öntudatos
léhaságában, mely olyannak adta magát, amilyen. Ez az asszony nem
kétéletü s a nagy mindenségben úgy érezte, ketten állanak csak,
kiemelkedve a sokaságból: ő, a tisztán puritán és ez a bukott nő,
őszinte ledérségében.

Azóta Helley Antal gyakran kereste föl Flórát, végül mindennapos lett
nála. Vonzotta őt ez az asszony, aki egy mélységes sebbel a lelkén tud
jóizüen nevetni, akiben a legszabadabb életmód mellet a legegészségesebb
erkölcsi érzet lakozott. Azt hitte, komolyan szerelmes is lett beléje. S
mint aki soha kalandokban nem járt, a legtiszteletteljesebben udvarolt
Flórának, olyan formán, ahogy egy rangjabeli kisasszonynak udvarolt
volna.

Szepesi Flóra jól látta, mi történik a gróf lelkében s elértette az
udvarlását is. A bünös asszony boszuvágygyal elegy szenvedélyessége
visszariadt ez őszinte tisztaság láttára, mely most be akarja magát
mocskolni. Amellett jól esett neki e tisztelet, melyben a gróf
részesítette s fölkeltette a háláját.

Egy délután, mikor Helley nála ült a kis diván sarkában, Szepesi Flóra
megragadta a kezét s nyiltan, becsületesen a szemébe nézett.

– Gróf ur, – szólt, – hadd legyünk tisztában egymással. Ha megvetném
magát, mint a többieket, önnek csak egy szavába kerülne, hogy a karjaiba
siessek. De önt tisztelem, többet mondok, szeretem. Első pillanattól
fogva, hogy láttam, egész valóm ön felé sietett. Úgy éreztem, ha a sors
kedvezése önt hozza utamba azon a végzetes estén s ön könyörül meg
rajtam, meg lettem volna mentve a becsületnek. Ezért az érzésért, ezért
a volnáért hálás vagyok önnek. S nem fogok visszaélni soha az ön
elhagyatottságával, az ön gyöngeségével s ha szerelmet vallana,
megszökném ebből az országból. Nem ön miatt, hanem magam miatt. Fájna
látnom önt, amint a többiek közé szédül, megcsókolva egy olyan nőt,
amilyen én vagyok. Hanem fogadjon el tőlem egy tanácsot: házasodjék meg.
Menjen tisztességes nők társaságába s válaszszon magának önhöz méltó
hites feleséget. Önnek nem való a léha szeretkezés, nincs tehetsége
hozzá, nincs gyarlósága hozzá. Engem pedig hagyjon el. Ugy gondolok
önre, mint a tisztaságnak a képmására, melynek érintésére nem vagyok
méltó.

A gróf szó nélkül, figyelmesen hallgatta végig, aztán elmosolyodott,
olyan különös búsan, hogy Flóra szive összefacsarodott.

– Köszönöm, gyermekem, a tanácsát, s ami önt illeti, követni fogom. De
hogy megházasodjam, arról kár beszélni. Nem vagyok én e világba való, s
így nem ékelhetem magamat beléje. Igaza van, a léhaságra nincs
tehetségem, mivel nem vagyok léha. Köszönöm azt is, hogy nem él vissza
gyöngeségemmel, mely – megvallom – már nagyon is uralkodik rajtam. De ez
már így van. Szerelmes vagyok önbe. Tán nem is önbe, hanem az egész
voltába. Az emberek, a lányok és asszonyok is mind felemások. Nem bizom
bennük. Ha látom őket, csak az egyik valójukat látom. Milyen a másik?
Nem tudom. Önt látom, egészen látom, s ez vonz önhöz. S tudja, mire
volna kedvem? Hogy beálljak a többiek sorába s kedvesemmé tegyem, erre
éppen csak az első pillanatban gondoltam. De aztán mind jobban erőt vett
rajtam a tudat, hogy ön ehhez sokkal jobb, s hogy nekem több kell.
Őszintén szólva, nekem kedvem volna önt feleségül venni.

Szepesi Flóra egy darabig mereven nézett Helleyre, aztán térdre hullott
előtte és megcsókolta a kezét. A gróf keze lágyan simította haját, s mig
gyengéden fölemelte, homlokára lehelte az első és utolsó csókot, amit
váltottak.

– Inkább ebben a pillanatban kést ütök a szivembe, semhogy erre
vetemedjem.

– Tudom, tudom, – szólt szelid mosolyával a gróf – nem is azért mondom,
hogy a feleségem legyen, hanem azért mondottam meg, mivel tudom, hogy ön
erősebb a hivságos csábításnál. Nem vehetem feleségül családom miatt,
noha minden büne mellett van olyan becsületes, mint akármelyik asszony.

– Nem, – szólt Flóra büszkén felegyenesedve, – ez az önérzetem tart
engem fönn: különb asszony a becsületes asszonyoknál! Irigyen, mint a
kutya, csatangolok a tisztességes társaság kerítésén kívül s cserélnék
az utolsó tót napszámosnéval, de csak ami a tisztesség elismerését
illeti, nem pedig a becsületet. Én, gróf ur, irigylem és megvetem azokat
az asszonyokat, akik sohasem állották ki a tisztesség próbakövét, akik
szeretetlenül adják el magukat egy akárkinek, noha nem éhesek az
éhenhalásig, mint én voltam. Én, uram, sohasem mentem volna férjhez, ha
nem találok valakit, akit szivemmel imádok. És hihetetlennek tarthatja
bár, de nekem elhiheti: én, aki akárkinek a karjába dőltem, aki
megfizetett, egyetlen mentséget ismerek: a mindenható szerelmet. S
tapasztalván a férfiak hitványságát, egyre kisért bennem az álom, hogy
virrad az én szivemben is, talán ráakadok a legjobbra, vagy a
leghitványabbra az emberek között s akkor legyen nekem isten irgalmas.
Boldog volnék s nem élném tul a boldogságot. Mert mit reméljek én attól,
akit szeretek?

Helley gróf félig csodáló, félig szánó pillantással nézett rá. A
szivében mintha egyre fakadnának a rózsák, hogy nyomban elhervadjanak.

– Mit tünődik? – kérdezte halkan Flóra.

– Elgondolkodtam a magam félszeg kis tragédiáján – felelt melancholikus
mosolylyal. – A fejem megderesedett s most uj világba kell tekintenem.
Mégis csak boldog ön, gyermekem, hogy remélni tudja azt, amiről nekem
ebben a pillanatban le kell mondanom. Ellenfeleim jól mondják: don
Quixote vagyok, aki eszmékért küzd, holott az élet valódi tartalmát egy
érzelem adja meg.

Flóra kaczagott.

– Ne beszéljünk többet erről, – szólt jókedvüen, – ne sirassa magát,
nincs mit siratnia. Amilyen bölcs, mégis csak taníthatom valamire.
Megtanítom nevetni. Ezt a fájdalmas mosolyt az ajkán ellenségemnek
tekintem s minden erőmből iparkodom megsemmisíteni. Önnek nevetésre van
szüksége. Ha fáradt, ha csüggedt, jőjjön hozzám, meg fogom nevettetni.

– Elfogadom, – szólt a gróf mosolyogva, de nem ingyen. Én is ajánlok
önnek valamit. A feleségem nem akar lenni, legyen a barátnőm. Vagy nem,
hadd beszéljek nyiltan: legyen a maitresse-em. Tekintse úgy, mintha egy
vén bolond ajánlaná önnek fel a vagyona egy részét, azzal a
különbséggel, hogy teljes szabadságot enged önnek s csak azt kivánja,
hogy néha egy félórácskát kaczagtassa. Ezzel ön engem boldoggá tenne,
mert nem állanék többé egy sorban – másokkal.

Flóra határozatlanul sütötte le a szemét.

– Eleve kijelentem, hogy a fölajánlott vagyonnak nem tulajdonítok
fontosságot, folytatta a gróf, ha elfogadja ajánlatomat, tudni fogom,
hogy nem a pénz kedveért fogadta el. De nekem több örömöm telnék önben,
ha függetlennek látnám, aztán jobb kedve is lesz, ha senki meg nem
rontja. Nos, mondja, hogy elfogadta.

– S ha jön idő, mikor visszakérném a szabadságomat?

– Ez az idő sohasem jöhet, mivel nem vesztette el a szabadságát.
Teljesen ura magának. S ha jön az az igazi érzelem, melyet vár, a
vigasza leszek, ha balul üt ki; együtt örülök pedig önnel, ha jóra
vezet.

– Elfogadom, – szólt Flóra – s adjon isten nekem erőt, hogy úgy legyen
minden, amint e peczben áhítom.

– Amen, mondotta Helley és megragadta Flóra kezét. Hosszan az arczába
nézett, s mig ajkára ismét rászállt tünődő, mélabús mosolya, hozzátette:

– Azért mégis csak úgy érzem, mintha ennek a tisztességes szövetségnek
volna valami keserü mellékize. Hiába, csak boldogok azok, akik a
tisztesség nevében élnek és a szerelem nevében élveznek.

*

Ebből a paktumból állt a Helley gróf regénye. Hűségesen megtartották
mind a ketten. Akkor is, mikor Flóra azt a másik paktumot kötötte –
Hernyány Györgygyel.




III.

Ha Szepesi Flóra rendes látogatásait csak a léha és hitvány oldalukról
ismerte, Hernyány György gondoskodott róla, hogy őt csak a
megközelíthetetlen férfi-öntudat szempontjából ismerje meg. Ez a
gavallér, anélkül, hogy tudatosan képmutató lett volna, Flórával szemben
olyan magatartást tanusított, ami tévedésbe ejtette volna az asszonyt
akkor is, ha egészen közömbösen viseltetett volna vele szemben. Ahogy a
gondviselés minden kreaturáját ellátja oly tulajdonságokkal, melyek
kirendelt milieujében fegyverzetét teszik az élet küzdelmében, úgy ennek
a tökéletesen üres, jelentéktelen embernek megadta a viaszkos
lelkületet, a simulhatóságot, amely mindig a körülményekhez képest
változik. Szepesi Flóra egy embert vélt megvásárolni magának, kinek
személyében a férfinemet úgy megalázza, mint őt alázták meg a férfiak s
ime büszke, rideg visszautasítást talált benne, kemény, hajthatatlan
urat s észre sem vette, hogy mikor az az ur nem adja el magát, az árát
mégis csak zsebre rakja.

Az első találkozás mámora után Hernyány György olyannak mutatkozott,
mint aki keservesen megbánta gyöngeségét, de mártirja adott szavának.
Úgy rakta zsebre a Szepesi Flóra pénzét, mintha jajszó nélkül türné az
inkviziczió minden torturáját. A mellett láthatóan rejtegette a Flóra
iránt benne kelt szerelmet, melyet mintha iparkodnék magába fojtani,
félvén a gyanutól, hogy érzelme csak tettetett.

Szepesi Flóra is az első est keserü mámora után mintha szégyenlette és
esztelennek találta volna ötletét. Nagyon, de nagyon szivesen visszaadta
volna Hernyány-nak adott szavát, de hát meg volt fogva a saját
hálójában. Mit csináljon? Ha azt mondja neki: uram, én tegnap nem
tudtam, mit beszélek, tekintse úgy, mintha nem egyeztünk volna meg
semmiben – akkor Hernyány-t voltaképen az utczára teszi, a nyomor kellő
közepébe s halálba kergeti. Arra gondolt, amit Hernyány neki mondott:
»Az életem nem az enyém, hanem az öné, tehet vele, amit akar.« Ezzel a
kijelentéssel Flórára hárította át a maga életéért való felelősséget s
az asszony természetesen nem mondhatta ki a szót, mely egy életnek véget
vetne.

Hernyány György jött, komolyan üdvözölte és szembeült vele. A homlokán
borus redő, az arcza beesve (nem a bútól, hanem a dorbézolástól) s nézte
Flórát, elnyelő szemmel, néhol a csodálat villant meg benne, de nyomban
visszasülyedt konok apátiájába, valahányszor Flóra fölfogta tekintetét.
Ez izgatta az asszonyt. Látta, hogy Hernyány szereti s imponált neki a
rideg önuralom, az a mérhetetlen büszkeség, mely a legmélyebb
megalázáson keresztülcsillámlott. A legképtelenebb helyzetben volt. Azon
kapta magát rajta, hogy neki kell a rabszolgája kedvét keresni, ahogy
egy fogoly mókust iparkodunk az első időben fölvidítani. Mulattatta, nem
sikerült. Lelkifurdalást is érzett, hogy ebbe a helyzetbe sodorta ezt a
szegény fiut, aki viselkedése után nem volt arra való. Ha Hernyány a
való voltát mutatta volna, mint első találkozásukkor, harmadnapra
valószinüleg undorral kilökte volna. Csakhogy Hernyány az életét rakta
erre a koczkára, neki nem muló kaland volt Szepesi Flórával való
találkozása, hanem arra építette egész exisztencziáját.

És jól épített.

Szepesi Flóra lelkülete különösen megváltozott irányában. Szánta és félt
tőle. Imponált neki a béketürés, melylyel szavának állt s tartásában az
a visszautasító méltóság, melylyel a megkötözött óriás a gyermekeknek
kinzását türi. A szive fölgerjedt, félelemből, tiszteletből heves
vonzódás bontakozott ki s örömteli ijedtséggel mondta magának: ez a
szerelem! A szerelem, melynek eljövetelében hitt, melyet mindig a
legmélységesebb boldogtalanságnak vélt, mert akit ő szeret, az érzelmét
nem viszonozhatja, mivel nem tisztelheti szerelme tárgyát. Most itt van
az a végzetes érzelem s incselkedő reménység biztatóan mutatta neki a
jövőt. Mert ime, épen olyan férfiut szeret, aki minden férfiui kiválóság
mellett a sors mostohaságának az áldozata, mint ő maga. Úgy szólván,
mind a ketten kívül állanak az emberi tisztesség törvényein.

Kívül és talán fölöttük. És Hernyány szereti őt, látja érzi, hogy
szereti. De természetesen nem szólhat, mivel a meglánczoltnak
magamegadása nem tünhetik föl másnak, mint meglapulásnak. Hogy adja
értésére, hogy hinne a szavának? Hogy tegye, hogy Hernyány higyjen neki?
Mert ő mélyen lent érzi magát vele szemben: hogy tegye azt, hogy még is
leereszkedjék hozzá?

Komor, magába zárkózott lett. Hernyány látta, hogy virul a vetése és
ujjongott magában. A szemeit behunyta, úgy gondolta el a gyöngyéletet,
mikor ez a gyönyörü, hatalmas teremtés teljesen az eszköze lesz. Ó, mert
Hernyány György nem csak jóllakni akart s nem csak a legkivánatosabb
szeretőre vágyott, neki becsvágya is volt. Ez a bolondos, szép teremtés
egyengeti majd neki az utat a hatalom és dicsőség felé is. Csak okosan
kell megfogni a dolgot, György! menni fog, menni kell mindennek úgy,
mint a karikacsapás.

Helley Antal gróf ezalatt csak szemlélte figyelte Flórát s csöndben
eltünődött, mi történhetik voltaképen véle. Valamit sejtett is. Hernyány
Györgygyel az előszobában találkozott egyszer, udvariasan kitértek
egymásnak. Flóra pedig nem említette a grófnak ezt a látogatást. Innen
gondolta, hogy ez a fiatal ember többet jelent a többinél, akik Flóránál
bejáratosak voltak, de most már csak hiába való udvarlással s egy kis
könnyü kedvü mulatsággal töltvén az idejüket. Ezekről Flóra egyre mesélt
Helleynek jókedvü, találó szatirával. Az uj jövevényről azonban nem
szólott s különösen nyomott hangulatu volt. A kérdés izgatta a grófot,
de hogy szóvá tegye, azt nem engedte finom, kiméletes érzése. Ha akarna
beszélni, úgy is beszélne.

Egy hete mult annak a nevezetes találkozásnak. Flóra az ablaknál ül és
ujjával az üveg párájába irta a György nevet. Mikor a komornája
meggyujtotta a gázlámpát s kérdezte:

– Elmegy ma a nagysága?

Odaszaladt az asztalhoz s mintegy ragaszkodva a barátságos, meleg
otthonhoz, azt mondta:

– Nem, Kata, ma itthon maradok s együtt vacsorálunk.

– Ejha! – szólt jólelkü, széles mosolygással a kövér, vén cseléd, – ez
jót jelent.

– Hogyan?

– Valahányszor a nagyságos asszony egyedül van, mindig jól érzi magát.
Azért is sokszor gondoltam már, minek is jár ide az a sok kinyalt,
kifalt tolvaja az isten szép napjának.

Flóra jókedvüen kaczagott. Ez az öreg cseléd, a maga tudatlan
egyszerüségében, bamba hűségével kimondhatatlanul vonzotta.

– Majd ha öreg leszek, Kata, akkor a pokolba kergetem őket. De most még
fiatal vagyok s szeretem a férfiakat. Hát maga, Kata, nem szerette őket
leánykorában?

– Verte volna meg az isten valamennyit, – szólt egykedvüen Kata, – vagy
legalább azt az egyet, – tette hozzá halkan s kiment.

Flóra utána nézett mereven, elkomorodva. Azt az egyet! Lám, itt is
tragédiára bukkant. A jó öreg, kövér Kata, a buta Kata, annak is volt
egyje és isten csapását kivánja reá. Arra, akit bizonyára szeretett.
Megborzongott és Hernyányra gondolt. Mindenki átkozza-e azt, akit
szeretett?

Egy óra mulva visszajött a cseléd.

– Meg van terítve, – szólt egyszerü jókedvvel, ha éhes a nagysága,
leülhetünk.

– Éhes vagyok, nagyon éhes, Kata, gyerünk.

Átmentek az ebédlőbe s a cseléd minden elfogultság nélkül leült urnője
oldalán az asztalhoz. Bátran belenyult a tálba s urnőjének is, magának
is töltögetett a boros palaczkból.

– Aztán mondja csak, Kata, nagyon haragszik maga a férfiakra?

– Én nagyságos asszony? Csak addig haragudhatik az ember, amig
szerethet. Én végzem a dolgomat, s ha nagyon össze nem szidnak, elég
vagyok én magamnak.

– Aztán hogy is volt az, azzal az egygyel?

– Édes nagysága, hát hogy lett volna? Baka volt az ulánusoknál, szép,
tollbóbitás sisakot viselt, a bajuszát meg hegyesre pödörgette. Ennyi
volt az egész.

– Ennyi?

– Igen, aztán míg én is a parasztviganómban mentem vasárnap a ligetbe és
egyszer a tenyerembe csapott és azt mondta: szeretsz-e engem holtig,
vagy holnaputánig? És én azt mondtam neki: holnaputánig nem érek rá, de
holtig, az már más. Szegény volt az istenadta, a lénungján kívül nem
volt semmije. Így aztán az én megkuporgatott bérem mind kikerült a
spórkasszából, a szép fehérnemüm meg a zálogházba került. Aztán mikor a
kórházból üzentem neki, nézné meg a kis fiát, ha hasonlít-e rája, azt
üzente vissza, hogy mindjárt jön, elébb hadd térjen magához a nagy
örömtől. Máig se tért magához. Beteg voltam, nyomorogtam. Szolgálatba se
állhattam. Hát mit keressen még rajtam?

– Aztán nem látta azóta?

– Egyszer, mikor a fiam két hónapos volt, a promenádéra vittem az
uraságom gyermekét, mert hát jó tejem volt, beálltam dajkának. Egy másik
fehérszemélylyel volt. Mikor meglátott, el akart inalni, de
rákiáltottam: álljon meg egy szóra, valami mondani valóm van még.
Hetykén, mintha nem félne tőlem, elémbe állt és kérdezte: hát mi? – Ez
ni, szóltam, és az arczába köptem.

– Szent isten, nem aprította össze a kardjával?

– Letörülte az arczát és röhögve odébb állott. Hej, ha legalább
összekaszabolt volna! De ennyi se voltam már neki. Verje meg az isten.

– És a gyereke?

– Elpusztult, mint minden gyermek, akinek nincs igaz apja, igaz anyja.

– Aztán nem boldogtalan, Kata?

A kövér cseléd nevetett.

– Nem én, lelkem nagysága, megáldott az isten jó egészséggel s ahol
egészség van, ott megvan minden. A nagyságos asszony is hálistennek
nagyon egészséges.

– Mit akar ezzel mondani?

– Hát csak azt, ha rajta is megesnék… azaz mit is beszélek? A
nagyságának nincs dolga szegény ulánus bakákkal, a finom nagy urak nem
ejtik meg a szegény nőt a pénze kedvéért, van nekik maguknak is.

– Elég, Kata, – szólt elhalványodva Flóra – nagyon melegem van,
lefekszem.

– Főzök egy kis téát, – ajánlta jó lélekkel Kata, – hevülés ez,
nagysága, egészséges asszonyoknak szokott csak lenni. Egy kis forró téa
megteszi.

– Jól van, jól Kata, csak menjen!

Betámolygott a szobájába s leborult arczczal a divánra. Iszonyuan
szenvedett. Az ömlengő reménykedés egyszerre csak széjjelfoszlott a Kata
együgyü czélzására. Olyan világos, olyan rettenetesen világos volt
minden. Ez az ember rászorult az ő pénzére, mint a baka a cselédére s
amig rászorul, addig szereti, amikor már nem várhat tőle semmit,
otthagyja.

Lökd ki, lökd ki, mondogatta benne valami s a szive oly nehéz lett
haragba fuló fájdalmától, hogy a homloka égett s úgy érezte, a szeme
kidülled a nagy forróságtól.

Az ajtó halkan megnyikordult, egy czipő ropogását is hallotta. Mintha
villámos ütés érte volna, fölpattant. Hernyány György állt előtte,
kalappal a kezében, komoran, alázatosan megszegve a fejét. A szobában
nem égett lámpa. Az utczai fény épen csak két fekete árnyékot engedett
látni, egy magas, hatalmas női árnyékot energikusan fölemelt fejjel,
aztán nézi, nézi azt a másikat, aki mintha görnyedne a fejedelmi árnyék
közelsége miatt.

– Hernyány György, – szólt Flóra forró, reszkető hangon, – a lelkébe
akarnék látni.

– A lelkembe? – ismételte keserü hangon a férfi, s feje büszkén
fölegyenesedett. – Gyönyörködni akar a vonaglásában?

– Hernyány György, – ismételte forró hangon Flóra, – a lelkébe akarok
látni, hogy meg ne őrüljek. A szivemet ezer ördög tépi és nem tudom,
hogy mit higyjek. A gondolat fojtogatja az érzésemet, tudni akarom,
melyiknek van igaza, mi vagyok én magának és ön tulajdonképen micsodám
nekem!

Most már a férfi árnyéka teljesen kiegyenesedett, magasan parancsoló,
szinte ijesztő arányokat öltött. Egy lépéssel közelebb lépett az
asztalhoz s az öklével rátámaszkodott, úgy beszélt az asszonyhoz.

– Mit akar tőlem? Ámítottam én magát? Nem állok-e hűségesen adott
szavamnak? Nagyon hidegnek talál? Leszek melegebb. Ha parancsolja leszek
szerelmes is. De ha megunt volna, ha szabadulni akarna, akkor mondja meg
és boldog leszek. Mert nagyon olcsó ár egy élet ennyi megalázásért.

Mig e szavakat mondta, szinte érezte a lenyügöző hatást, amit Flórára
gyakorolt. Az asszonyárnyék összegörnyedt, végre leroskadt a székre.

– Mit tegyek? Mit higyjek? – rebegett tehetetlenül. Majd ismét
fölpattant. – Mondja meg, mit érez irányomban?

Hernyány egy pillanatig mintha küzködött volna magában. Nagyon vigyázott
mindenik szavára, óvatosan kémlelte a hatást, s lelke egész ébersége e
pillanatra fordult, mert érezte, hogy ez a döntő.

– Hogy mit érzek? – szólt rekedten, durván, – akarja tudni? Megmondom.
Egyetlen vágyat, egy őrületes, veszedelmes vágyat, mely ellen küzdök az
első naptól fogva, hogy a vad mámorból magamhoz tértem. Szeretném
megragadni és az arczába harapva, megfojtani a két kezemmel. Mert
gyülölöm, a meghalásig gyülölöm magát, mivel nem szabad megmondanom,
hogy szeretem.

– György, György! – sikoltott Flóra és térdre borulva a férfi előtt,
elkapta a kezét és csókolta. – Én uram és parancsolóm!

– Flóra, Flóra!

Hernyány magához ragadta az asszonyt és ajkát odanyomta az övéhez.
Fuldokló, hosszan tartó csókban forrtak össze s mig ez a csók tartott,
az asszony lelke teljesen felolvadt az édes, önfeledt boldogságban,
Hernyány pedig megelégelve ezt, gondolta:

– Szüret!

Boldogan suttogva ültek a divánon, magukról megfeledkezve, nem is
hallották, hogy az ajtó nyilt. Csak a Kata hangjára riadtak föl:

– Itt a tea, nagysága, – szólt, – vagy alszik?

A szoba teljes sötétben volt, Kata nem láthatta őket.

– Nem, Kata, – szólt kaczagva Flóra, – gyujtsa meg a lámpát és hozzon
még egy csészével.

– Csókolom a kezét, – szólt Kata meghökkenve, – nincs egyedül a
nagysága?

Mikor meggyujtotta a lámpát s észrevette Hernyányt asszonya mellett,
akinek a szeme csillogva szegződött a magában mosolygó fiatal emberre,
egy pillanatra rajtuk felejtette a szemét, majd vállát vonogatva,
tisztességtudóan ismételte köszönését:

– Csókolom a kezét, nagyságos ur. Mindjárt hozom a másik teát is. Pedig,
– tette hozzá, gyanakodva nézve a fiatal embert, – jobb lett volna a
nagyságának lefeküdni. Az ilyen hevülésre, amilyen volt neki, egyet
aludni kell.




IV.

Ezzel Hernyány megnyerte a partiet, a többit úgyszólván Flóra csinálta
meg. A theánál tervelgették a jövőt. Hernyánynak még csak ennyit kellett
mondania:

– Még holnap megszerzem a szükséges papirokat.

– Miféle papirokat?

Hernyány édes, szerelmes pillantással nyujtotta kezét a kis asztal
fölött Flórának:

– Hát, ami kell – az esküvőnkhöz.

Flóra fölugrott, kezét a szivéhez szorítva.

– El akar venni?

Hernyány csodálkozó, ártatlan arczot vágott.

– Hiszen szeretem!

– Nem, nem, lehetetlen! – kiáltott Flóra, inkább a maga édes gerjedelmét
akarván lebirni, mint a férfival ellenkezni, – lehetetlen, lehetetlen.

Hernyány büszkén emelte föl fejét.

– S ugyan ki tilthatná? A rokonaimnak semmi közük hozzám, a világgal
szemben meg tudok tisztességet szerezni a feleségemnek.

– A feleségemnek! – ismételte elbűvölve Flóra.

Hernyány megmaradt a büszkeség poseja mellett.

– Avagy azt gondolta, hogy szerelmem megtürné az eddigi viszonyt? A
szeretője legyek, avagy ön a kedvesem! Soha! S bár értem habozását, mely
becsületére válik, nekem nem szabad haboznom.

A felesége! Ime, most itt a válságos pillanat s Flóra emlékezett ugyan
reá, hogy az ilyen ajánlatot ő csak a szerelem bizonyságának tekintené,
de soha el nem fogadná, ám annyira csábos volt az a boldogság, hogy nem
volt ereje ellentállani. Forró, édes könyek között, szó nélkül engedte
át magát Hernyány csókjainak, aki nem nyomhatott el egészen egy fanyar
mosolyt, mert biztosan számított a Flóra ellentállására.

– Meg vagyok fogva, – gondolta, – de hiszen majd csak kivágom magamat.

S hirtelenében eltalálta, hogy kell a játékot a változott körülményekhez
képest folytatni.

– Egyelőre azonban, – szólt »menyasszonyához« – mély titoktartást kérek.
Ki kell várnom még azt a pozicziót, amelyről hathatósan meg tudjam
védeni a világ ellen.

– Menjünk innen, idegen országba, vagy vidékre, ahol nem ismernek. Van
egy szép birtokom Bácsligeten, zavartalanul megélhetünk ottan.

– Szökjem? Szégyeljem önt? Ohó, nem ismered akkor Hernyány Györgyöt. Itt
maradunk és büszkélkedni akarok nőmmel. Azt se mondhassák, hogy csak a
feleségem férje vagyok. Sohasem bántott a nagyravágyás, de te érted
akarok valaki lenni. Még pedig a legközelebbi időben.

– És mi? – kérdezte Flóra feszülten.

Hernyány könnyedén nevetett.

– Volnék is valami, ha volnék, negyedéves jogász. Nincs diplomám s nem
értek semmihez. E szerint nem marad más hátra, mint hogy képviselő
legyek.

– Ez igaz, pompás eszme, – szólt Flóra és rejtelmesen mosolygott. –
Tökéletesen igaza van.

Hernyány meg nem is akart egyebet. Tudta már, hogy a többivel neki nincs
dolga, elvégzi azt Flóra, hogy a mandátumot tálcán prezentálják neki.

Sőt több is történt, amire nem is gondolt.

– Mondjad csak, édes, a képviselőséghez választói jogosultság is kell.
Fizettél valaha adót?

– Amióta nagykoru vagyok, bizony egy krajczárt sem, erre nem is
gondoltam. De majd gondolkodom rajta, mint lehetne ezen segíteni. Azt
hiszem, egy fél esztendő mulva lesznek a választások, addig
egyengethetem az utamat.

– Minden bizonynyal – szólt Flóra és ismét ajkán volt az a rejtelmes
mosolygás.

– Hisz ez az asszony valóságos csudakincs! – gondolta Hernyány, mikor
éjfél után elbucsuzván Flórától, az orfeumba ment. – Ki se kell mondanom
kivánságomat, már teljesíti. Alig telik le egy pár hónap s Flórika
lelkem azzal lep majd meg, hogy minden megtörtént, csak tessék elmondani
a programmbeszédet. Természetesen, nagyon meg leszek lepve. Hiszen csak
nem rontom el szegénynek az örömét!

Az orfeum nagy nézőtere félig homályban volt már, de a másik
kivilágított részén, egymástól némi távolságban, ültek az asztal körül
Budapest élni tudó urai, művésznők társaságában. Itt is volt _tout
Budapest_, a modern élet előkelősége és salakja. Fiatal mágnások és öreg
kitünőségek, egysorban a sikkasztó magánhivatalnokkal s a börze
hiénáival, emberekkel, akik sietnek vad orgiákban tuladni a pénzükön,
mely holnap talán már nem az övék. »Csak az van, amit elköltünk.« Ez a
börze-bonvivantok jelszava, mely szerint élnek, mig meg nem perdül
fölöttük a dob s lesz belőlük börziánerből börze-galoppin, vagy
Amerikába igyekvő kéjutazó.

Itt találta meg Hernyány is az ő kis eliziumát.

Adolf, a pinczér, horgas orra alatt mézédes, alázatos mosolylyal,
tartásában azzal a szemtelen meghittséggel, amely csak orfeumi
pinczérnél lehetséges, sietett elébe s a szalvétát lengetve, üdvözölte.

– Nagyságos ur, egy uj excentrique, vörös és tüzes, gyönyörü szép.

– Jóllaktam már, – szólt Hernyány, – csak inni akarok.

Valaki a legszélsőbb páholyból integetett neki.

– Szervusz Péter.

– Hozott az isten, Gyurikám, e szende báránykák tanyájára, – szólt
Péter, aki nem volt más, mint dr. Bertalan Péter, az orvosi fakultás
disze, két kifestett szépség közé szorulva, kiket egy-egy karjával
átölelve tartott, mig az egyik pezsgőt öntött a szájába.

– Az egyiket átengedem, – szólt Hernyányhoz, – ha mind a kettőt
elvállalod, fizetem a pezsgődet is.

– Csak tartsd meg magadnak, – szólt Hernyány nevetve, – ki vagyok
facsarva, mint a czitrom.

– Aztán ki facsart ki, hé? Az a Flóra, nemde?

– Szerénységem tiltja, hogy erre igennel feleljek. Remek egy állat és
milyen szerelmes tud lenni, milyen szerelmes!

A lányok röhögtek s ocsmányságokkal kommentálták a Hernyány szavait.
Bertalan Péter hátradőlt a székén és behunyta a szemét, majd a nyelvével
csettintett:

– Hej, ha ismerted volna – leánykorában.

– Hogyan, te már akkor ismerted?

A doctor bibircsókos orra szederjessé vált, vigyorgó orczája eltorzult a
visszaemlékezés izgalmas hatása alatt. Majd csufos röhögéssel ellökte
magától az egyik rátehénkedő leányt.

– Menjetek a pokolba, olyan csókot sohase kapok többé, mint az, amit
akkor neki adtam.

– Leánykorában? – ismételte Hernyány lihegve.

– Hej – sóhajtott a doctor, mintha valami szép álomra emlékeznék vissza
– szép idő volt ez! A pofám akkor is olyan csuf volt s akkor is
hátborsózva csókoltak a leányok. Szobalányok voltak akkor, tette hozzá
csúfosan, mert nem voltam még a hires doktor s a zsebemben sohse
csörgött több husz krajczárnál. No, de Flóra megérte akkor az utolsó
husz krajczárt.

– Hogyan, te voltál az az orvosnövendék, aki fölszedte az utczáról?

– Te is tudod? Én voltam, lelkemre mondom, ez volt egyetlen nemes
cselekedetem, amit nem bántam meg.

– Meghiszem – nevetett Hernyány – szegény még most is megemlegeti a
jóságodat. Hanem mondd csak, szebb volt akkor, mint most?

A doktor kéjesen hunyorgott a szemével.

– Tudod, arra bajos felelni. Szereted-e a félig ért baraczkot? A husa
kemény és egy kicsit fanyar, megcsipi a nyelvet, de aki szereti, épen
azt az érdességet szereti. Nohát egy olyan félig ért baraczk volt akkor
Flóra és egy kicsit lázas is volt, isteni állapot. Nero egy ilyen
lényért felgyujtotta volna a világot. Most pedig, de hiszen arról, hogy
milyen mostan, te szólhatsz, te, te szerencsés utód!

– Ma érett baraczk, – röhögött Hernyány – és én szeretem az érett
baraczkokat.

– Mint mi vagyunk, – szólt az egyik lány.

– Vaczkor vagytok, – szólt a doktor, – még pedig férges vaczkor, épen
arra jók, hogy az ember, amikor disznónak érzi magát, legyen megfelelő
társaságban.

Közben az egyik pezsgős üveg után kiürült a másik s az egyik trágár szót
követte a másik. Hernyány neki hevült s a harmadik üvegnél már ölében
ült az uj excentrique, a vöröshaju Anna Thomson, mogyorónyi, pirosra
festett szájával szürcsölve a poharát s közbe-közbe csókolván a Hernyány
arczát. Ez pedig mind egyre Flóráról beszélt, éktelen henczegéssel
leföstvén, ez asszony mennyire belébolondult s hogy harapdálja ölelés
közben az ajkát, hogy belevérzik.

– Hiszen láthatjátok, – szólt, kicserepesedett ajkára mutatva, – sokszor
úgy fáj, hogy el is lököm. Nagyszerü asszony, remek.

– Sok pénzed van? – kérdezte a doktor.

– Telik, – szólt büszkén Hernyány.

– No, azt ne mondd, a Flóra csókja forró és a keze mélyen nyul a
szeretője zsebébe. Vigyázz, hogy maradjon benne annyi, amennyiből a mai
költségedet megfizethessed. Revolverre valót majd ő ad, elég nagylelkü
hozzá.

– Az igaz, hogy nem olcsó, henczegett Hernyány. De eb, aki bánja! Az
őseim mind asszonyokért mentek tönkre. Nem akarok különb lenni náluk.

– Nem is leszel, szólt a doktor röhögve, – a viszontlátásra, a
bonczoló-asztalon.

Hernyány kaczagott.

– Nem bánom, ha ugyan meg nem előzöl.

– No, no, szólt a doktor és szeme az italtól fátyolosan, mint a bagolyé,
szegződött rá. Sok ember és sok kedves lányka a ti sorotokból,
báránykáim, akikkel együtt mulattam, került már a késem alá és én
tulélek mindenkit. Nem hiába neveznek Hiéna Péternek.

– Veszsz meg! kiáltott Hernyány, addig azonban igyunk a szép Flóra
egészségére.

*

Ugyanakkor Flóra nyugtalan hánykolódás után egyszer csak fölkelt ágyából
és gyertyát gyujtott. A szive olyan tele volt, ujjászületettnek, másnak,
nemesnek érezte magát és belső indulata hajtotta rá: letérdelt a puszta
földre és sok, sok év után először imádkozott – a vőlegényeért.




V.

S mig ez az ember kialudta ronda orgiájának mámorát, Flóra elmerülve a
jövő tervelgetésében, meghányta-vetette, miként is tehetné meg a
leggyöngédebben, amit tenni akart, hogy ne sértse a férfi önérzetét s ne
tegye ki magát annak, hogy amit ad neki, azt büszkeségében
visszautasítsa. Végre megtudta. Felöltözött, kocsiba ült s fölkeresett
egy közjegyzőt. Ott formaszerinti adásvevési szerződést állíttatott ki,
mely szerint ő eladja, Hernyány György pedig megveszi a bácsligeti
ötszáz holdas birtokot, kastélylyal, fundusinstruktussal egyetemben.
Egyszersmind elismerte a vételár hiány nélkül való átvételét.

Mikor az irás a kezében volt, olyan boldognak érezte magát, hogy ott a
kocsijában elkaczagta magát. S valósággal kéjelgett a gondolatban, hogy
ime nyujtott valamit szerelmesének, amit az vissza nem is utasíthat,
mert hát erre mulhata szüksége volt, megválasztatása érdekében.

Mikor hazaért, éppen ott találta barátját, Helley Antalt. A karjába
sietett s szenvedélyesen magához szorítva a gróf arczát, sirva, nevetve
mondogatta:

– Olyan boldog vagyok, olyan nagyon boldog vagyok!

– Nyilatkozott? kérdezte a gróf, valamiképen lecsitítva Flóra áradó
örömérzetét.

– Szeret! kiáltott ez boldogan, szeret, szeret és én olyan boldog
vagyok.

– És – úgy mondta, hogy hihet neki?

– Nőül akar venni.

A gróf fölállt, megragadta Flóra kezeit s meghatottan szorongatta.

– Becsületes ember, szólt, most már én is oszthatom örömét.

Ugyan melyik ember, aki Helley gróf lelkitisztaságának csak
tizedrészével nézi a világot, a kinek fogalma sincs az aljas önérdek
feneketlenségéről, nem mondotta volna Hernyányról: becsületes ember! Dr.
Bertalan, vagy Hiéna Péter, ha Flóra elmondja neki a történteket,
bizonyára csufosan kaczagott és azt mondta volna: a becstelen! Mert
sülyedt lelkével rögtön átlátott volna a szitán s tisztában lett volna
azzal, hogy aki olyan nőt, mint Flórát, feleségül akar venni, az már
nagyon kétségbeesett existencia, aki az utolsó szalmaszálba kap. De
Helley Antal nem láthatott benne mást, mint a hatalmas érzelemnek
becsületes diadalát az előitéleten s tiszteletet is érzett a fiatal
ember iránt, aki ily bátran és egyenesen szembe mer szállni a
közfelfogással.

– És most mi lesz?

– Titok, egyelőre titok. Györgynek előbb rendeznie kell a viszonyait.
Azt mondja, valami akar lenni előbb, hogy méltó helyet biztosítson nekem
a társaságban.

Helley gróf el volt bűvölve.

– Szégyenlem magamat, – szólt őszintén, – szégyenlem magamat e fiatal
emberrel szemben. Megvallom, hogy tudatomban természetesnek találtam
volna, ha félrevonulnak s valami rejtett zugban, vagy idegen országban
élvezik boldogságukat. De hogy ennyire erős legyen, s nyiltan, emelt
homlokkal nézzen a világ szemébe, megvallom, hogy ehhez a gondolkozásnak
oly nemessége kell, amelylyel szemben eltörpül az én önérzetem. Ön
boldog lehet, Flóra, igazán boldog lehet.

Kellett-e több, mint ennek a félistennek az elismerése? A Helley gróf
magasztalása Hernyány György alakját szinte glóriával övezte s most már
megremegett a szive: Istenem, hát megérdemlem-e az ő szerelmét? És
megeredt a szava és mesélt, mesélt a grófnak Hernyányról, az ő nagy
jelleméről, az ő férfiasságáról és szerelme mélységéről és a gróf
hallgatta áhitattal, tisztelettel s nemes lelkéhez árnyéka sem fért a
kétségnek.

– És most, kedves barátom, az ön segítségére szorulok, hogy teljesen
boldog legyek. Hernyánynak poziczió kell, szerezze meg neki.

– S miféle?

Flóra hamiskásan kaczagott.

– Nem tud semmit, hadd legyen képviselő.

Helley gróf homloka elborult.

– Nem az olyan kiváló egyéniségeknek való, mint ő. Keserűen fog
csalódni, mint magam.

– Ó nem, nem. – Szólt Flóra, Hernyány fiatal, folytatni fogja az ön
művét.

– S oda fog jutni, ahová én.

– Ne féltse őt, barátom, ki tudja? Hátha sikerül neki, ami önnek nem
sikerült. Aztán, ha nem is bizonyos, a közérdeket csak nem szabad
megfosztani egy ilyen embertől!

– Az igaz, – szólt a gróf meggyőzve, adja isten, hogy úgy legyen. De
kérdés még, vajjon osztja-e politikai meggyőződésemet. Az ellentáborban
nekem nincs kellő befolyásom.

– Azt nem tudom, – szólt Flóra is elgondolkodva. Ezt meg kell még
tudnom.

– Ha meggyőződésével nem ellenkeznék, épp meg volna a kedvező alkalom.
Megüresedett egy mandátum, melyet nekem ajánlottak föl. Én természetesen
visszautasítottam, de ha ajánlhatnám Hernyányt, megválasztanák, akár
csak magamat.

– Meg kell tudnunk a politikai meggyőződését.

Ebben egyeztek meg. És ha a falaknak életük volna, ezek a falak, melyek
között Hernyány György is lélekzett, kaczagtak volna e két teremtés
isteni naivságán.




VI.

– Valamit kérek tőled, szólt Flóra, édesen hizelkedve Hernyányhoz,
abból, hogy szó nélkül megteszed, fogom látni, hogy igazán szeretsz.

Hernyány, aki Flóra szeméből már kiolvasta, hogy amit tőle kérni akar,
nem lehet a legborzasztóbb, sőt valószinüleg olyasmi, aminek ő rendkivül
meg fog örülni, leereszkedő jósággal mosolyogva, biztatta:

– No halljuk, drágám, mit tegyek?

– Ird alá ezt, szólt Flóra s elébe tette az adás-vételi szerződést. De
előbb ird alá s csak aztán olvasd el.

– Legfölebb olyan váltó, melyet ő eszkomptál majd, gondolta Hernyány és
az áldozatkészség, a vak bizalom határozottságával nyult a tollhoz és
odakanyarította a nevét.

– Akár meg se mond, micsoda. Majd nevetve tette hozzá:

– Ha a halálos itéletem volna, úgy is érvénytelen: az én aláirásomra nem
akaszt a hóhér.

– Hát megmondom, micsoda. De nem haragszol meg?

– Nem, nem, hiszen, ha tartasz tőle, ne mond meg. Legyen a te titkod.

– Megmondom, szólt Flóra s még mindig kereste a szavakat. Hát tudod,
szükség volt rá, hogy választó-jogod legyen.

– Nos, mi az?

– Egy irás, melylyel nevedre iratjuk a bácsligeti birtokot.

Midőn Hernyány homlokán kelletlen ránczot látott, végig simította a
kezével:

– Megigérted, hogy nem fogsz haragudni.

– De ilyet, édes!

– Hiszen úgy is egyre megy, kinek a nevére szól, magyarázta Flóra, úgy
is közösen élvezünk majd mindent.

– Az igaz, konczedálta Hernyány, de mégis… hej, hogy én nem
foglaltathatlak aranyba.

– Ölelj meg, ez a legdrágább foglalatom.

– Földbirtokos már volnék, gondolta magában Hernyány, mikor a kivánt
foglalatot szolgáltatta, vajjon mennyit ér meg ez a Bácsliget?

Szórakozottan forgatván az irást, azt is megtudta belőle.

– Százhuszezer forint, kezdetnek elég.

– Haragszol, drágám? kérdezte még mindig aggódva Flóra.

Hernyány az ujjaival idegesen dobolgatott a Flóra arczán, majd
megcsókolván a homlokát, végül kijelentette:

– No, nem haragszom, édes, sőt meg is köszönöm. De igérd meg, hogy
jövőre nem teszel semmit, mielőtt nem szóltál nekem.

– Pedig már is tettem, ismerte be aggódva Flóra.

– Mit, mit?

– Helleynek szóltam, hogy legyen segítségedre a képviselőségben.

– És?

– Kész örömmel megteszi s volna is már most egy kerülete, de egy
bökkenője van a dolognak.

– Mi az?

– Hát az… ugyan édes, milyen a te politikai meggyőződésed?

– A politikai meggyőződésem? A politikai? Már mint az, hogy melyik
pártot támogatnám?

Volt oly vigyázatos, hogy előre nem nyilatkozott. A sok kérdést
megtoldotta még egygyel:

– Mért vagy kiváncsi a politikai meggyőződésemre?

– Hát azért, édes, mert azt a kerületet Helleynek ajánlották föl s csak
akkor adhatná át neked, ha te is az ő politikai meggyőződését követnéd.

Hernyány mélyet lélegzett.

– Ez szerencse, – szólt, – mert bizony ha Helleyt nem követném, mióta
gondolkodni tudok, hiába ajánlaná föl nekem támogatását.

– Igazán? – örvendett Flóra és édesen kaczagott örömében. – Oh, mennyire
boldoggá teszel. Helley híve vagy?

– Testestül-lelkestül, mint minden igaz magyar ember. Sőt többet mondok:
mint minden tisztességes ember. Mert mi voltaképen a Helley Antal
programmja? A becsületesség. A mai korrupt viszonyok mellett lábra
kapott a tan a kétféle becsületről. Más a politikai becsület és más a
privát becsület. Lehet valaki igen tisztességes magán személyében, ha a
politikában hazudik és csal is. Nos, ez silány okoskodás. Nincs kétféle
becsület. Aki a miniszteri székből hazudik és csal, becstelen, mintha a
kaszinóban tette volna.

Hernyány egészen kihevült e mondásában. Az arcza lángolt, a szeme
szikrázott. Ugy állt ott, mint egy kis Herkules, aki a korrupczió-hydra
fejét akarja levágni.

Flórának pedig megremegett a szive gyönyörüségében. Ime Hernyányban
megtalálja a Helley gróf lelki kiválóságát. Helley sokat beszélt neki
politikáról s különösen azt a tant a kétféle becsületről ostorozta. Ime
Hernyány lelke találkozott amazéval, akit az egész ország, még
ellenségei is, a legnagyobb tisztelettel környékez. Arra nem is gondolt,
hogy ezeket a nemes szavakat Hernyány akármelyik nap olvashatta a
Helley-párti ujságokban.

Hernyány arcza azonban egyszerre elborult.

– Hadd legyek egészen őszinte, kedves, szólt elkomorodva, én Helleyt,
mint embert csodálom, mint politikust evangéliumomnak tartom. Mégis jobb
szeretnék a magam erejéből boldogulni, mint az ő segítségével.

– Miért?

– Mert… mert… most már én kérlek, hogy ne haragudj rám, mert nem tudom
egészen, mi is neked Helley s a tisztesség megengedi-e, hogy tőle
szolgálatot elfogadjak?

Flóra arcza biborba borult. Ez a fordulat kinosan is érintette, de meg
boldogította is. Hernyány féltékeny! Kell-e nagyobb bizonyság a szerelme
erőssége mellett?

– Esküszöm neked, barátom, hogy Helley gróffal soha máskép, mint a
legtisztább barátság formái között nem érinkeztem. Baráti jóakaróm,
szinte apám ő.

Hernyány megszorította és megcsókolta mind a két kezét.

– Köszönöm, ez megnyugtat. S egy perczig sem fogok habozni, hogy hozzá
siessek s az ő kezéből vegyem a lehetőséget hazám szolgálatára és a te
boldogításodra.

És egy perczig sem habozott és sietett Helleyhez. Ugy járt silány,
kapzsi czélja után, hogy akivel csak találkozott, nemzeti hősnek nézte.

Helleyvel könnyen boldogult. Ez a nemes lélek hitt a sima álarczban, a
lelkes szavakban, melyek az őszinteség hevével s az ifjuság rajongásával
törtek ki belőle s elcsüggedt hazafi szivében sarjadzott az örömteli
remény, hogy találkozott egy ifju, erős lélekkel, aki az ő küzdelmét
folytatni fogja. Személyesen kisérte le a kerületbe s ajánlotta be
hiveinek, kiállt a szószékre is és támogatta a Hernyány
programmbeszédét. S nem telt bele négy és Hernyány György képviselő
volt, óriási többséggel győzvén le kormánypárti ellenfelét.




VII.

Ki volt boldogabb Flóránál?

Az az igaz, mély boldogság töltötte el, melyet csak valaki másnak, akit
szeretünk, a szerencséje kelthet. Anya így örvend a fia dicsőségének,
mely elragadja csöndes köréből. A Flóra boldogsága is ilyen önzetlen
volt, mert hiszen belevegyült az aggódó kétség is, mely már-már
lelkifurdalásnak is bevált. Magához kösse ezt a ragyogó tehetséget, ezt
az ifju lelket, mely büszkén, sasszárnyakon emelkedik a magasba? Szabad
ezt tenni? Nem követeli-e tőle a becsület, a tisztesség, melyet Hernyány
említett, hogy kezet nyujtva neki, mondja: nincs jussom teherül
nehezülni lelkedre s utját szegni dicsőségednek.

Teljes odaadással szeretvén Hernyányt, észre sem vette, hogy hónap mulik
hónap után és Hernyány György egy szóval sem emlékszik meg
jegyességükről, annál kevésbé esküvőjükről. A képviselő úr különben is
nagyon el volt foglalva, kevesebb időt szentelt most szerelmének, mint
azelőtt. De mindennap mégis csak beállított hozzá, többnyire este és
éjfél után távozott. Ilyenkor szeretetreméltó volt és jókedvü és
hűségesen elmesélt Flórának mindent, amit az nap végzett.

Bizony sokat kellett végeznie. Az országgyűlés bezárása a küszöbön volt,
lázas izgalom uralkodott a Házban is, az országban is. Az ellenzék sokat
várt az uj választásoktól s biztosra vette, hogy megbuktatja a kormányt.

Hernyány a legbuzgóbban vett részt pártja agitácziójában. Ő is bizott az
ellenzék győzelmében s mindenképen azon volt, hogy az első sorban
lássák. Ki tudja? Miniszterség is nézhet ki számára ebből a
forrongásból. Minden kérdésben felszólalt s a szakismeretek hiányát
ügyesen tudta az ujságokból szerzett informácziókkal leplezni. Azt
hitték, hogy ez a fiatal ember mindenhez ért. A mellett egyre csak a
tisztesség szempontját feszegette a kormány minden ténykedésével szemben
és gyakori interpellácziókkal kiterjesztette figyelmét a Házon kivül
történő visszaélésekre is. Bizony, a minisztereknek sok dolguk volt vele
s kényelmetlennek érezték, ami a jelentőségnek első, fontos stádiuma.

Ami a Flórával való házasságot illeti, Hernyány annyira sem gondolt
vele, hogy nem akarta volna megkötni. Egyáltalán nem törődött vele, mint
a könnyelmü adós az adósságával, melynek határozott lejárata nincs.
Néha, amikor együtt ültek, eszébe jutott, álomszerüen:

– A feleségem lesz? Ugyan, ugyan, szinte hihetetlen.

Majd olykor, amikor Flóra mosolyogva, odaadóan elébe sietett, valami
unalom félét érzett. A csókjaival jóllakott már, lanyhán viszonozta
ölelését s ilyenkor gondolta:

– Nőül vegyem, mikor már most is meguntam?

Majd utána gondolta:

– Elvégre is, egyre megy.

Flóra háza már régebben megszünt találkozója lenni a mulatni szerető
társaságnak. Visszavonultan élt és barátai, akik eleinte még
föl-fölkeresték, lassanként teljesen elmaradoztak. Úgy tudták, hogy
Hernyány teljesen magának foglalta le, persze busás pénzen, szeretőjének
s csak azon csodálkoztak, hogyan győzi egyre pénzzel ezt a költséges
mulatságot. Egyik-másik még fönnakadt a vastag barátságon is, mely közte
és Helley között beállott. Mert bár a nagy tömeg előtt Hernyány mint a
legtisztességesebb politikus szerepelt, szükebb körben nagyon is
tisztában voltak, hogy politikai magatartása csak komédia, de mivel a
politikában mindenki komédiázik, nem akadtak fönn rajta, sőt teljes
elismeréssel voltak irányában, választván ő valamenyi között a
legháládatosabb szerepet.

A nemzet fiatal Catója különben hűséges látogatója maradt az orfeumnak s
zártkörü asztaltársaságot alapított Hiéna Péterrel és Alvinczy Gáborral,
az idealista költővel, aki, mint tudva vagyon, Petrarca-szerü verseit
Mizi Mimihez, az orfeum fiatal bécsi kuplé-énekesnőjéhez intézte, akivel
– úgyszólván – vadházasságban élt. Ez a trifolium majd minden éjszaka
együtt volt lefoglalt páholyában. Alvinczy és Hernyány néha el is
maradtak, de az orvosi fakultás dísze rendületlenül kitartott est-est
után s ha Alvinczy vagy Hernyány jöttek, ott találták három nagy pezsgős
palaczk s vagy ugyanannyi orfeum-hölgy társaságában.

A pénzügyi helyzet a lehető legfényesebb volt, legalább reá nézve.
Flóra, hogy ne legyen közöttük sohasem szó pénzről, százezer forint
erejéig nyilt hitelt nyitott neki bankárjánál. Igaz, hogy ehhez képest
kénytelen volt a házát is jelzáloggal terhelni s a maga szükségleteit is
vagy felére redukálni. A százezer forint rohamosan olvadt s csak akkor
állt be némi stagnáczió, mikor Hernyány a kaszinóban vagy két héten
keresztül állandóan nyert s vagy huszezer forintot harácsolt össze. A
bácsligeti termése is már az ő kasszájába foly. Flórának nem maradt más
jövedelme, mint a házbérösszeg, melyet háza felső emeletei után kapott,
de ezzel tisztességgel beérhette, a zajos estélyek beszüntetése után.

Így történt, hogy közöttük pénzről szó soha sem volt s Flóra boldog
könnyelmüségben élt, nem is tudván róla, hogy ha a Hernyány költekezése
így tart, alig két esztendő mulva úgy elolvad a vagyona, hogy betevő
falatja sem marad.

Hernyány pedig, a könnyelmü emberek szokása szerint, egyáltalán nem
gondolt a pénzzel, a míg tartott. Azonkívül meg nem is mérhette a Flóra
vagyoni erejét és különben is, mi köze neki ahhoz? Ha sülyed a hajó, a
patkány ott hagyja és Flóra neki csak egy hajó volt, mely megmentette a
vizbefulástól. Az ilyen hajót az ember otthagyja, mihelyt partot ér és
Hernyány – hála istennek – mind a két lábát megvetette már a szilárd
anyaföldön.

Május volt és a Flóra szobája tele volt orgonavirágokkal. A tavasz
minden bűbája vette körül, erős virágillat a szobájában, virágzó
szerelem a szivében, dal az ajkán. Órák hosszat ült az ablak mellett és
himezgetett, nehéz aranyhimzést a Hernyány szobája számára.
Ki-kitekintett az ablakon, majd behunyta a szemét, kéjesen
meg-megremegve egész testében, midőn a Hernyány csókjaira gondolt.
Akkor, ezen a tavaszon volt ő igazán boldog s érezte úgy, hogy
megmenekült a boldogság révébe egy egész örökkévalóságra.

S ekkor Hernyány még fokozta is boldogságát.

– Kedvesem – szólt – a pünkösdi szünetet felhasználhatnók egy kis
kirándulásra. Nem mennénk le Bácsligetre?

Képzelhető-e nagyobb gyönyörüség? Van-e nagyobb üdvösség a
paradicsomban, mint a szerelmes együttlét vele, a szeretett bálványnyal?
Mily lázas izgalommal leste a napokat, mik elválasztották a pünkösdi
ünnepektől, mily boldogan készülődött erre az utra, az előzetes
nászutra, mint Hernyány tréfásan nevezte. Milyen lassan multak a napok s
mikor bekövetkezett az utolsó, milyen lassan multak az órák, míg végre
együtt kihajtattak a pályaudvarra és elfoglalták a kupéjukat!

Csak ott ütődött meg kinosan, kellemetlenül: nem mentek egyedül,
Hernyány vendégeket is hivott magával a birtokára. S még milyen
embereket? Hiéna Pétert és Alvinczyt, a költőt, két élő emlékét az ő
szégyenletes multjának. Az egyik pláne a mult gyűlölt okozója, Hiéna
Péter, az a gyalázatos ember, aki visszaélt nyomorult helyzetével s az
éhhalállal küzködőt belelökte a bűn fertőjébe. A szive kinosan
vonaglott, mikor a pályaudvaron fogadnia kellett ennek az undok embernek
csufondáros üdvözletét s látnia, milyen kaczagós bizalmassággal
érintkezik vele Hernyány György, aki pedig tudja, mije neki ez a doktor,
ez a hiéna s tud vele kezet szorítani s meghivja vele együtt, hogy
boldog együttlétüknek minden perczét megkeserítse gunyolódó, vérfagylaló
kaczagásával.

– Minek hivtad? – szólt mély fájdalommal.

– Ne légy gyermek – sugta vissza könnyedén Hernyány – ki nem állhatom,
de mulatságos ficzkó. Aztán szükségem is van reá. Majd meglátod.

Szüksége ugyan nem volt reá, de volt benne még valami az éhes jogász
pökhendiségéből, szükségét érezte, hogy barátainak megmutassa
jövedelmének forrását, hadd lássák a birtokát. Ez az érzet késztette
reá, hogy pezsgőzés közben, mikor utazását emlegette, könnyedén
odavesse:

– Jertek ti is velem, oda lent is lehet jól mulatni.

– Helyes – szólt a doktor – s vigyük magunkkal ezeket a báránykákat is.

– Az fölösleges – nevetett Hernyány – magammal viszem Flórát.

– Éljen! – kiáltották lelkesülten – ha Flóra is ott lesz, minden
szükségletünkről gondoskodtál.

Képzelhető, hogy érezte magát Flóra, aki már teljesen elidegenedett
előbbi környezetétől, mikor ujból együtt kellett lennie velük és türni
az ő szabadszáju viselkedésüket, melyet most már teljes förtelmességében
ismert fel. A doktor csufos mosolygásával egészen közel hajlott az
arczához s tekintetét iparkodott belefurni az övébe, mikor mondta:

– Báránykám, de soká birtad ki ezzel. Reménylem, Bácsligeten szükségét
érzed már a változatosságnak.

Flóra nem felelt, csak a szemével segítségért esdve nézett Hernyányra.
Ez mélységesen elröstelte magát, mert a kétszinü játékot egyszerre
kétfelé kell most játszania s átkozta könnyelmüségét, hogy erre hamarább
nem gondolt. Nem merte észrevenni a Flóra esdő tekintetét s azzal
hárította el egyelőre a kellemetlenséget, hogy kivett a zsebéből egy
csomó kártyát, indítványozva:

– Barátaim, okosabb lesz most, ha ez után látunk.

– Helyes – röhögött a doktor.

– Helyes – szólt a költő is s mig leült, félkarjával átölelte Flórát s
meg akarta csókolni. Ez ellökte s egész testében reszketve, szólt:

– György!

– Ugyan ne gyerekeskedjetek – szólt amaz szörnyü zavarban – és osztott.
Játszol te is, Flóra?

– Nem – szólt ez kurtán s megvonult az ablaknál s a táj nézésével
iparkodott fölzaklatott lelkületét csillapítani.

– Flórika csak a szerelemnek él, a szerencsét ránk bizza – szólt Hiéna
Péter – s mondhatom, mikor Flórikáról van szó, mindnyájan mondhatjuk,
hogy részünkről a szerencse.

– Ugyan hagyd el, – fakadt ki György – vagy kártyázunk, vagy nem.

– Jó, jó, már csupa ándung vagyok, – csitította a doktor, – de mikor az
ember szeretetreméltó, hát nem igen tagadhatja meg magát. Ugy-e, édes
báránykám?

Ezzel belefogtak a játékba, a bankók csakúgy röpültek és Flóra egy
negyedóra lefolytával rémülten tapasztalta, hogy nemcsak ez a két ripők,
hanem Hernyány is teljesen megfeledkezett róla, kidülledt szemében csak
a játék szenvedélye lobogott. Mikor kártya van a férfi kezében, a nő
hiába versenyez a szines lapokkal.

Ugyan miben nem talál egy szerelmes nő megnyugvást, amikor megnyugvást
keres! Egy óra leforgása alatt már azon is vigasztalódott, hogy Hernyány
szó nélkül türte barátjai részéről azt a trágár magaviseletet vele
szemben. Hiszen egyelőre még titok, még nem tudja senki, hogy ők
jegyesek, egyenesen botorság lett volna tehát Györgytől, ha
rendreutasítja ezeket az embereket, akik nálánál régibb ismerősei. Sőt
sajnálta is Györgyöt: szegény, bizonyára jobban szenved még nálánál, de
szó nélkül tűrnie kell, mivel ő, Flóra, nem olyan nő, mint a többi, akit
a vőlegénye megvédhet a tolakodók ellenében.

Mikor egészen megnyugodott már akkor végtelen hálát érzett Hernyány
irányában, amiért a kártyázást proponálta. Most már – úgy vélte – érti.
El akarta vonni ez emberek figyelmét tőle s így nyugalmat szerezni neki
az egész utra. Lám, nem is tudják már, hogy rajtuk kívül van még valaki
a kupéban. A doktor, aki örökké gunyolódik és röhög, amikor kártyát
szorongat a kezében, rettenetesen komoly, a szeme kidülled és homlokáról
szakad a hideg verejték. Az a másik pedig reszket, mint a nyárfalevél s
amikor szól, rekedten üvöltve szakad melléből a hang, mint a fenevadé.
Eddig is utálta őket, most megborzadt tőlük. S valósággal másodszor
szeretett bele Hernyányba, aki elegáns könnyüséggel játszott, mintha
babba menne s csak a szeme csillogott – nem annyira a sovárgástól, mint
az élvezettől. Az is igaz, hogy ő lehetett leginkább jókedvü, mert
halomba gyült előtte a pénz s mikor Szabadkára ért a vonat, a költő már
hozomra játszott, Hiéna Péter pedig káromkodva csapta le a kártyát:

– Ha hazamegyek, kénytelen leszek egy pár páczienst megnyúzni, különben
az Adolf hitelére szorulok ebben a hónapban.

– Kérlek, szólt Hernyány nevetve, szivesen rendelkezésedre állok.

– Nem, nem, tiltakozott a doktor, nem akarom Flórikát megkárosítani.

– Hogyan?

– Hiszen úgy is ő szedi el tőled, amit te tőlünk szedtél. Ó a Flórika
zsebe olyan tág, mint a… no, de nem akarok többet mondani. Az ebédet te
fizeted.

– Az természetes.

Flóra vérpirosan, reszketve fogta meg a doktor karját:

– Hogy érti ezt?

– Semmi, semmi, szólt közbe Hernyány, hiszen ismered ezt a bolondot.

Majd rátámadt Hiéna Péterre.

– Ugyan, kiméld már meg rossz viczczeidtől.

– Pardon, nem tudtam, hogy rossznak tartja. Majd keresek jobbakat. De
ugyan mióta lett Flórika olyan válogatós a viczczekben? Tán a te
elmésséged kényeztette el?

Mig kiszálltak s Alvinczy Flórával előre ment az étterem felé,
Hernyánynak egy ötlete támadt a kínos helyzet tisztázására.

– Ugyan, legyen eszed, Péter; szólt, csak átlátod, hogy Flórát, akitől a
birtokot megvettem…

– Háromszoros áron bizonynyal, vetette közbe a doktor.

– Eltaláltad, de ez most mindegy, tehát a dominium volt urnőjét csak nem
vezethetem be mint a szeretőmet! Hát úgy beszéltem meg vele, hogy ő itt
tartózkodásunk alatt a feleségemképen fog szerepelni. Hát légy szives,
tégy úgy, mintha annak tisztelnéd.

Hiéna Péter harsogó kaczagásban tört ki.

– Ember vagy Gyurikám, röhögött, no igazán, most már nem csodálom, ha
Flórika el van kényeztetve viczczek dolgában.

– Jó, jó, csak ne nevesd ki szemtől szembe. Hadd legyen meg szegénynek
az öröme.

– Meg lesz, meg lesz, öregem; kaczagott egyre és Flórika már most tart
főpróbát a nagyságos asszonyságból. És milyen komolyan, milyen
ambiczióval! Lelkemre mondom, hálás vagyok ezért a tréfáért. Kitünően
fogunk mulatni.

S az egész ebéd alatt egyre csak kaczagott, nézte Flórát és ujra
kaczagott, majd sugott valamit Alvinczynek, aki csodálkozva nézett
Flórára, aztán mind a ketten kaczagtak.




VIII.

Öt óra tájt érkeztek meg a kis állomásra. A tisztartó várt reájok két
kocsival. Szivességgel köszöntötte Flórát, alázattal az uj földes urát
és utólag fejezte ki szerencsekivánatait a boldog házassághoz, melyről
csak most értesült. Hernyány nagyuri kurtasággal hallgattatta el a
becsületes embert, Hiéna Péter, meg Alvinczy majd hogy meg nem pukkadtak
nevettükben.

– Erre, nagyságos asszonyom, – szólt a doktor – földig hajolva.

– Szabad ahhoz a kocsihoz vezetnem, nagyságos asszonyom? –
alázatoskodott a költő.

S a »nagyságos asszony« járta egyre, vérlázító gúnynyal és
pökhendiséggel. Flóra összeszorította a fogait és nem szólt semmit. Csak
nézett Hernyányra, villogó szemekkel, majd kérdve, majd esdve. Hernyány
is vasvilla szemeket meresztett a gúnyolódó emberekre, de csak nem
használt semmi. Keservesen megbánta, hogy meghivta őket, hogy egyáltalán
eszébe jutott neki ez a kirándulás. Kezdett komolyan félni, hogy még baj
lesz, de aztán könnyelmüen tuladott aggodalmain: hát aztán? Voltaképen
nem is szorul már Flórára.

Mégis, mikor végül elhelyezkedtek a kocsiban, mig két barátja a másikon
előttük hajtatott, szenvedélyesen az ajkához szorította Flóra kezét s
azon a meleg, rezgő hangon, melynek hallatára az asszony boldogító
mámorba esett, rebegte:

– Édes drágám, ha tudtam volna, hogy ezek ilyen durva fajankók, nem
hivtam volna meg őket. De biztosítlak, hogy az első szóra, mely ujból
sért, felrugom őket, mint a veszett kutyát.

– Nem, ne bántsd, szólt Flóra mosolyogva. Lásd, most már nyugodt vagyok
s nem bánok semmit, nevetem őket, hiszen voltaképen mi járatjuk velük a
bolondját. Nem tudják, hogy mi milyen viszonyban vagyunk.

– Az igaz, szólt szintén nevetve Hernyány, de magában elfanyalodva
gondolta:

– Magam sem tudom, milyen viszonyban vagyunk egymással. Ez a hölgy, úgy
látszik, erősen ragaszkodik a jegyességhez.

Megnyugodott azonban, mert nem kellett többé tartania a Flóra és a
doktor összetüzésétől.

Egy óra alatt elérték a birtokot, további tiz percz mulva a kocsik
megállottak a kis kastély előtt. Gyönyörű gazdaság volt ez a bácsligeti,
nem nagyszabásu, de minden a legnagyobb rendben. A földeken rengett a
kalásztenger, mindenütt barátságosan fehérlettek a tanyai épületek. Egy
óriási kutya csaholva rohant a kocsik elé s majd rávetette magát a
doktorra, aki nagyokat káromkodott.

– Tisza! – kiáltott rá Flóra, mire az állat meghökkent s eszeveszett
örömmel, farkcsóválva rohant Flóra felé s felugrott hozzá és arczát
akarta nyalni.

– Fékomadta, – csodálkozott a doktor, – ezzel is csókolódzol? Akkor én
is remélhetek, nemde?

Flóra megvetőleg nézett rajta végig, aztán könnyedén odavetette:

– Majd, ha megjavulsz, hogy már annyira becsüljelek, mint a kutyát.

A Hernyány meleg hangja vértezte őt a guny nyilai ellen. Most már föl
sem vette, hanem derekasan riposztozott.

A kastélynak három földszinti és két emeleti szobája volt. A doktor a
költővel a földszinten szállt meg, Flóra és Hernyány az emeleten,
melynek nagyobbik terme ebédlőnek volt berendezve. A konyha a pinczében
volt, ott sürgött-forgott a cselédség és készítette a gazdag magyaros
vacsorát. Addig is, miután a hosszu ut után toilette-et csináltak, a
tiszttartó vezetése mellett megtekintették a gazdaságot.

– Nem is tudom, minek néztem meg, – szólt ezután a doktor, – zöldség és
sárgaság, mint minden a természetben. A természetet én csak a
telekkönyvben imádom, azután az asszonyokban. Ugy-e Flórika, rajtad
minden természetes?

– Nagyságos asszonyom! – figyelmeztette őt a költő.

– Vagy úgy, igaz is. Szerencsére nem hallotta senki. Hanem mondd csak,
Flórika, azaz mondja csak, nagyságos asszonyom, hogy romolhatott maga
annyira, hogy ilyen komédiára adja magát. Hisz milyen máskép festett
maga azelőtt, amikor ördögöt sem törődött volna azzal, hogy milyen
czimen látogassa meg a szeretőjével ezt az ütött-kopott tanyát.

– Változunk, uram, – felelt Flóra, – épen csak a maga feneketlen
állatiassága marad a régiben.

– Köszönöm a szives bizonyítványt. Amíg a szép szemek megundorodnak a
rut pofámtól, addig nem kell félnem a haláltól. De szeretetreméltó
háziasszonyom, nem kötnénk most fegyverszünetet, míg néhány pohár
cognacot megittunk?

Ilyen tónusban folyt a diskurzus a vacsora alatt is.

Mikor fölébredt, magasan állt az égen a nap. Az óráját nézte: hat óra
volt. Össze kellett előbb szedni a gondolatait, míg ráeszmélt, hol van ő
tulajdonképen. Hamar magára kapta pongyoláját és benyitott az ebédlőbe.
Szinte visszaborzadt. Az éjjeli tivornya sivár képe tárult eléje, az
asztal tele pezsgős-üvegekkel, tört poharak, a tükör is betörve s a
szoba levegője nehéz a fojtó szivarfüsttől. A tivornyázók között a hires
költő, a karjaira borulva, aludt az asztal mellett, míg az orvosi
fakultás dísze, a legideálisabb honatyával szerelmesen összeölelkezve
hortyogott az asztal alatt.

A szive görcsösen összeszorult s undor fogta el e siralmas kép láttára.
Undorodott Hernyánytól is, amint ott feküdt, félkarral átölelve Hiéna
Pétert, puffadt vörös arczczal s ajkán a részeg emberek édeskés
mosolyával. A mellét fojtogatta a füstös, büzös levegő – hamarosan
kinyitotta az ablakot s tele tüdővel szivta magába a friss, langyos
levegőt. Ott lent a zsellérház ajtaja előtt ült egy paraszt asszony és
krumplit hámozott. Előtte a porban két maszatos gyerek játszott, egy fiu
kaczagtatóan czifra lajbiban, széles gatyában s egy kis ötesztendős
leány, a kin egy szál ing volt. Krumplikkal golyóztak s az asszony
dalolva válogatta a krumplikat, miközben félszeme mindig a gyerekeken
függött. Flóra elfordult e képtől s a földön elterülő Györgyre nézett:
ez lesz apja az ő gyermekeinek! S miközben köny szökött a szemébe,
hirtelen szégyen érzete fogta el: ne lássa senki Györgyöt ebben az
állapotban.

Visszafordult a szobájába és sebtiben felöltözött. Aztán lement s
meghagyta a cselédeknek, hogy ne zavarják az urakat, amíg nem hivják
őket. Befogatott a kis szandläuferbe, kezébe kapta a gyeplőt és
kihajtott a mezőre.

A gyönyörü tavaszi tájon nem volt sehol sem ember. Pünkösd vasárnapja
van. Messziről hallja a falu harangjának ünnepi csengését, olyan édesen,
olyan áhitatosan repülnek lelkébe az ezüstös hangok és beszélnek hozzá
egy jobb időről, szebb világról, mikor neki is joga lett volna együtt
menni a többiekkel a templomba, pántlikát fonva a hajába, kopogós
csizmában. Miért is nem született parasztlánynak! Ime, a boldog,
egyszerü emberek örülnek a tavasz szép ünnepének, melyből neki csak a
doktor gunyja jutott: pünkösdi királyné!

A pünkösdi királyné végigszáguld a mezei utakon, könnyü kocsiján, zöld
vetések között és megfüröszti lelkét a tiszta levegőben. Ó, ha a lelke
is olyan tiszta volna! Ha nem egyedül kellene neki ez ünnepi csöndes
tájon átrepülnie, ha mellette volna az, akit szive megváltó erővel
szeret s rajtok kívül senki a kerek világon. Ó, hogy követnék ők akkor
az ezüstös harangszó hivó szavát, hogy repülnének elébe és hogy vegyülne
belé és a tiszta levegőbe az ő buzgó hálálkodó imája!

Most rácsap a lovakra, az ut csak úgy porzik a patkók alatt; üzi, hogy
utól ne érje a gyanu, a rettenetes közel jövendő balsejtelme. Ime, egy
kis paradicsomba sietett vele és egyedül kell most bolyongania. Ő
ezalatt alszik, undorító, boros álomban összeölelkezve valakivel, akiről
tudja, hogy jegyese halálosan gyülöli és iszonyodik tőle, mint a
varangyos békától. Hogy ihatik együtt azzal az emberrel, ha őt szereti!
S ugyan mi értelme van a szónak: szeretni, ha el kell némulnia minden
más tekintet előtt, ha bele nem kiálthatja a reggelbe s szembe nem
mondhatja akárkinek. Milyen megalázó az ő helyzete! Azt hiszik róla,
hogy megfizetett szeretője Hernyánynak s neki ezt el kell hallgatnia,
mivel elhallgatja Hernyány is. És ha volna a férfinak bátorsága
bevallani a valóságot, nem épen ő volna-e az, aki kezét a szájára tenné,
mondván: ne szólj? Mert e szó nyomában gunykaczaj kél, megszólás és
megvetés.

E tépelődések mellett ragadta könnyü kocsija magával, keresztül-kasul a
viruló vetések között, majd rátért az országutra, mely birtoka határa is
volt. Vig muzsikaszó mellett ünneplő fiatal parasztlegények, leányok
csoportja jött vele szemben, a kocsiban ülő hölgynek tisztességtudóan
köszöntek s dalolva, nevetve vonultak odébb. A falusi harangszó egyre
csendült, most már vigan hirdetve az élet örömét, a tavasz boldogságát,
a verőfény csak úgy szikrázott s az ut mentén a jegenyefák kalandos
árnyékképeket szórtak az ut ragyogó porára.

Milyen szép az élet, istenem, milyen szép! És neki ne virulna tavasz,
neki nem nyilna virág, neki nem hirdetne a harangszó egy csöppnyi
boldogságot? Óh, hálátlan, ostoba teremtés, hát nem szeretsz? Kivánsz-e
egyebet is a boldogsághoz? Hiszen ha elveszítenél mindent, akkor is
megmaradna az érzelem, melyben megtisztultál büneidtől s melyet
szivedben ápolva, emelt fővel léphetsz majdan a mindenható biró elé. De
nemcsak ez a te szerelmed van meg, megvan az övé is. Ő szeret és itt van
veled. És szenved úgy, mint te, a nyügző viszonyok mellett s le fogja
rázni őket és akkor, te boldog teremtés, rózsát tüzhetsz a kebledre s
dalra nyithatod ajkad: a kerek világon nincs boldogabb pünkösdi királyné
náladnál!

Ragyogó szemmel nézett körül s lelkében most már ujjongott a tavaszi
érzés. A szél kicsipte az arczát, pirosan, üdén ragyogott át könnyü,
fehér fátyolán keresztül. Jókedvüen legyintette ostorával a lovakat s
vigan repült a könnyü kocsi. A fordulónál nyilsebesen repült el egy
nyitott landauer mellett, melyben hamarosan nehány virágos női kalapkát
látott. Ügyet sem vetett rájuk, a kocsi nyomában pedig egy lovas járt,
aki futtában lekapta a kalapját. Flórának nem is volt ideje viszonozni a
köszönését. Meghuzta a gyeplőt és hátratekintett. Látta, hogy a lovas a
kocsi mellett van és szintén visszanéz ő rá is, de hirtelen, mikor
szembenézett Flórával, elkapta a fejét.

Amikor a visszatérésre gondolt, borult el ismét a lelke. A tivornya
utáni kép merült fel előtte, a részegen alvó Hernyány, de csakhamar
elüzte ezt az árnyékot is: hát ivott és nem tudja, mi történt vele.
Ennyi az egész. A legderekabb ember is csunya, mikor kelleténél többet
iszik.

Így változtatta meg kedvét és gondolatait is a pünkösdi tavaszi levegő.




IX.

– Fölkeltek már az urak? – kérdezte, reszketve a felelettől, a cselédet,
aki a lépcsőről feléje sietett és üdvözölte.

– Föl, nagyságos asszony és az egyik nagyságos úr a konyhában van és
maga főzi a reggelit, a másik kettő fönn van a nagy szobában.

Flóra biczczentett a fejével és felhaladt a lépcsőn. A pamlag két
sarkában ült a költő meg Hernyány és aludt. A költőnek zsebkendővel be
volt kötve a feje.

Flóra lábujjhegyen lépett oda Hernyányhoz, akinek arcza elvesztette már
puffadt vörösségét és most bágyadt, szenvedően halvány volt. Kezével a
vállát érintette, Hernyány felriadt. Flóra hirtelen lehajolt hozzá:

– Csitt! fel ne keltsd ezt a másikat.

Hernyány az ajkához vonta Flóra kezét, nesztelenül felkelt és
félkarjával átfogva a nőt, óvatosan a szomszédos szobába nyitottak. Ott
mind a két karjával átkarolta, magához szorította. Flóra erejét
vesztetten feküdt karjaiban és lelkét elnyomta a bú.

– Szégyenlem magamat – szólt Hernyány és a szeme megnedvesedett. Olyan
nyomorult voltam a nyomorultak között s nem is merem bocsánatodat kérni.

Flóra nem tudott szólani. Nagy erőlködése folytán kínos zokogás szakadt
ki melléből, de két keze közé kapta a Hernyány fejét s odaszorította a
vállához. Hernyány féltérdre ereszkedett előtte s a másik térdére vonta
őt, úgy csókolta le könyeit. Bevárta szépen, míg az ügyet Flóra maga
fejezi be.

– Nem teszed többé, ugy-e, nem teszed többé? – szólt végre Flóra és
megcsókolta a férfi kezét.

– Soha többet, édes szerelmem, – fogadkozott amaz, – magam sem tudom,
hogy mehettem annyira. De látod, te vagy az oka, ha hirtelen vissza nem
vonulsz, könnyen módját ejthettem volna a dorbézolás beszüntetésének, de
így, tudod, férfiak, ha maguk között vannak, a házigazda nem adhat jelt
az asztalbontáshoz.

– Ha tudnád, mennyire utálom őket! – szólt Flóra.

– Magam is, drágám és ha jól emlékszem, tegnap oly galádul viselkedtek,
hogy szerettem volna megfojtani mind a kettőt. De légy nyugodt, drágám,
intézkedtem, hogy a déli vonatról le ne késsenek.

– Igazán? – kiáltott édes örömmel Flóra és szeme könyein keresztül
ragyogott a boldogsága. Igazán? És egyedül leszünk?

– Egymásé leszünk – ömlengett Hernyány.

– Nagyon boldoggá tettél, édes, most már egészen boldog vagyok.

– Turbékoltok? hangzott az ajtó előtt a doktor szava s nyomban be is
nyitott. Szétrebbentetek? Kár volt, előttem nem kellene magatokat
zseniroznotok. Láttam már ilyesmit és áldásom rajtatok. Csak jelenteni
akartam, hogy a század legzamatosabb és legjobbizü korhelylevesét
elkészítettem s vigyen el engem az ördög, ha az a gombóczképü
cselédleány, akit a konyhában hiába ostromoltam tiszteletlen
ajánlatokkal, már föl nem ért vele.

A doktoron nyoma sem látszott az éjszakai mértéktelen ivásnak. A szeme
olyan tisztán, okosan és egykedvüen nézett, mint rendesen, az arcza mit
sem változott meg. Ez az ember elemében volt, mikor ivott és saját
kijelentése szerint, akkor volna csak csömöre, ha egy éjszakát szolidan
átaludna.

Az ebédlőben csakugyan terítve volt már és középütt párolgott a tál
Hiéna Péter főzte káposztalevessel. A költő még egyre a diván sarkában
aludt, rettenetesen beesett, fehér arczczal, fekete karikákkal a szeme
körül. A doktor csufosan mosolyogva nézegette, majd vállát vonogatva
szólt:

– Ez patkol el közöttünk elsőnek, ocsmány, hitvány féreg biz ez, méltó
minden ember megvetésére. A gazember, hát minek lumpol, amikor nem
birja?

Majd megfogta a vállánál és istenesen megrázta:

– Nagy költője hazámnak, kelj föl és ülj az asztalhoz. Egy tányérral
ebből a léből többet ér ugyan, mint te, mégis rád pazarlom.

Alvinczy a megcsömörlött emberek dünnyögő rosszkedvével ült az asztalhoz
s amint belekóstolt, mohón kanalazta magába a levest. Hernyánynak is
kitünően izlett s néhányszor unszolta Flórát, lásson hozzá ő is. Flóra
határozott nem-mel utasította vissza. Egyetlen kanállal, – úgy érezte –
ha ebből venne, meghalna, mintha mérget vett volna. Undorodott
mindentől, amihez annak az embernek a keze nyult.

A doktor vizsgálva, mosolyogva nézte Flórát, akinek két lágy tojást
hoztak, aztán megrázta a fejét és egészen komolyra vált hangon szólt:

– Hallod-e, Flóra, amint így nézegetlek, őszintén sajnállak. Hiszen te,
szerencsétlen gyermek, megjavultál!

– És aztán! kérdezte Flóra daczosan.

– És aztán? Fogadd mély részvétemet, szegény gyermekem, mert jobb sorsot
érdemeltél volna. Az olyan teremtés, mint te, megérdemelte volna, hogy
holtig pezsgőben fürödjék.

– Huhogj, bagoly, szólt Flóra megvetően.

– Most az egyszer sajnállak, drágám, folytatta a doktor egészen
komolyan. – Igazán, sajnállak. Mert jaj a magunkfajta embernek,
különösen a nőnemünek, ha az úgynevezett jobb utra tér. Megváltozott
lélekkel köztünk maradni: irtózatos sor. És ezért, lelkem Flórikám, nem
is fogom soha többé elébe tolni a pofámat és kivánnám, ha ennek a másik
két léhűtőnek is volna ugyanannyi becsülete, mint nekem.

– Köszönöm szépen, nevetett Hernyány, ebből a becsületből nem kérek.

– Pedig rád férne, folytatta teljes komolysággal a doktor. Én mondom,
Bertalan Péter, avagy Hiéna Péter, hogy hármunk közül csak nekem van
jussom ehhez az élethez, melyet ti is folytattok. Mert ti hitványságból
éltek így, én pedig meggyőződésből s mivel a fizikumom ráutal. Ti
gyatraságból, mulatni vágyásból lumpoltok és üresfejüségből vagytok
lelkiismeretlenek. Én nálam ez kultusz, az egyéniségem, a gondolkodásom
következménye. És mondhatom kedves fiam, ha holnap a szemétdombon, vagy
az akasztófán pusztultok el, én egy csöppet sem fogom csodálni.

– Te, úgy látszik, akkor rugsz be, amikor korhelylevest eszel,
viczczelődött a költő.

– Majd erről mi ketten beszélünk még a vasuton. Bájos háziasszonyom,
tiszteletem jeléül rögtön kérem a szeretetreméltó házi urat, hogy
fogasson be és rakassa kocsira a pakkomat.

– Tetszéstek szerint, szólt Hernyány, kivánod, hogy elkisérjelek?

– A világért sem. Bár – tette hozzá, Flórát nézve, azt hiszem, az
uristen megveregetné a vállamat, ha úgy vinnélek el e szegény
teremtéstől, hogy vissza se találjad az utat hozzá.

Azon túl nem szólt egy szót sem. A szivarja füstjét fujva, bámult ki az
ablakon, míg a kocsi előállt és a szolga rátette a kevés podgyászt.

Mikor az ablaktól visszafordult s kalappal, bottal a kezében bucsuzott
Hernyánytól, ismét a régi volt, a csufondáros, lelketlen Hiéna Péter.

– Szervusz, drága öregem, ne kérj bocsánatot, egy pillanatig sem
haragszom rád, amiért ide bolondítottál. Különben a pezsgő egészen jó
volt, csak a szobalány s egy konyhalány nem hajlott eléggé szavamra.
Pedig inni és leányt nem csókolni ilyesmi csak csuhás barát koromban fog
velem másodszor megesni.

Flórától gúnyos, udvarias, mély meghajlással bucsuzott:

– Nagyságos asszonyom, ha már jobb utra tért, jól tenné, ha velem jönne.
Biztosítom, a zárda kapujáig meg sem állanánk. Mert maga csak zárdába
való, drága Ophelia.

Flóra a fejével biczczentett és befordult a másik szobába. Hernyány
lekisérte vendégeit a kocsiig.

– Egészen megbolondultál? – támadt a doktorra, miközben a lépcsőn
lementek.

– Hagyjuk azt, barátom, – felelt amaz, – mindig megesik a szivem,
valahányszor egy bárányka – no, mondjuk, bárányhimlőbe esik. Aztán csak
vigyázz, pajtás, nagyon vigyázz – nem a bárányra, azt úgy se tennéd,
hanem magadra.

– Ugyan miért? – kérdezte elváltozott hangon Hernyány.

– Azt hiszem, azt jobban tudhatod te, mint én. Mert én a kettőtök
dolgáról voltaképen csak azt tudom, ami minden valószinüség szerint nem
is igaz. De vigyázz, pajtás, mert a megtért báránykák rendesen széttépik
a farkasokat. Ezt én mondom neked, aki ért az ilyesfélékhez. Isten
veled.

– Vigyen az ördög, – dörmögte utána Hernyány, félő indulattal. A doktor
szava fölkavarta egész valóját. Úgy látszik, ez az ember sejt valamit s
talán igaza is van. Őrizkedni kell. A Flóra szobája előtt megállt és
elébb összeszedte magát. Mikor benyitott hozzá, sunyi tekintettel, mint
az iskolás gyerek, aki elkésett s a tanítója jó vagy rossz kedvét lesi,
nézte Flórát. Az pedig, mint a félő gyermek, úgy repült feléje és
görcsösen átölelte.

– Elmentek már? – kérdezte fuldokolva. Olyan rettenetes volt ez a
doktor.

– Légy nyugodt, drágám – szólt Hernyány, maga is most nyugodva meg – nem
alkalmatlankodik többet. Egyedül vagyunk és egymásé. Tekintsd úgy,
mintha csak most érkeztünk volna meg.

– Oly rettenetes volt ez az ember, – szólt még mindig az elmult jelenet
hatása alatt iszonyodva Flóra, – olyan rettenetes volt ez az ember,
mikor komolynak látszott. Szinte szerettem volna kérni, hogy gunyolódjék
tovább.

– Rosszaság volt a komolysága is, mint a gunyja. Csak nem hajolsz a
szavára? a Hiéna Péterére?

– Nem, nem! – kiáltott rajongva Flóra. – Mond, hogy szeretsz és egészen
megszabadultam a lidércznyomástól.

– Nézd, – szólt Hernyány és az ablakhoz vonta Flórát. – Látod azt a
gyenge porfelhőt? Ott van a mi rossz szellemünk, távozik. Ami itt
maradt, az én végtelen, igaz szerelmem!

– Te drága, te mindenem!

És csókra csók. Oly bizva, oly hivőn csüggött az asszony azon az
emberen, aki forró csókrohamok között azon tünődött: voltaképpen mért is
féltem tőle? Szive ha el is fordul tőlem, az csak kedvem szerint volna,
megszabadulnék!

A nap forrón tüzött be az ablakon, leeresztették a kárpitját. Úgy bujtak
össze, kellemes félhomályban a kis pamlagon, az asszony elolvadva nagy
érzelmében, a boldogság könyeit hullatva, a férfi képmutatóan, fásultan,
másfelé kalandozó gondolatokkal, mignem az asszonyi test érintése és az
asszonyi csók heve föl nem korbácsolta petyhüdt vérét és akkor ő is
szilajon magához kapta Flórát és megcsókolta ép oly szenvedélylyel,
ahogy az elmult éjszaka magába döntötte a pezsgőt.

Poéták versben, irók prózában föstögetik a szerelem mélységeit és
magasságait. Szerelmes ifjak, mikor ágyukban hánykolódva, az imádott
leány képével álmadoznak, úgy érzik, hogy megcsókolni őt és meghalni!
Avagy kéz kezet fogva, átváltoztatni az egész életet egy szerelmes
vasárnapi délutánná, mely alatt bele nem fáradni szerelmi dadogásba, a
drága teremtés ölelésébe, csókolásába – ez volna a szerelem
mennyországa. A föld milliónyi szerelmes férfiát hivom perbe és kérdem:
van-e köztük csak egy is, akit a valóság ki nem gyógyított e
mennyországban való hitéből? aki ki nem bontakozott a szerelmes asszony
karjaiból, fáradtan, tán unottan is és azután be nem érte volna a
megszokott hitvesi csókok időben szüken kimért langyosságával. Örök
szerelem és az örökké tartó csók üdvössége, az csak a nőknek jutott
osztályrészül. A szerelmes nő nem ábrándul ki és nem szokja meg a
csókot, az ő szerelmével nem vész el az édessége, a heve, az erkölcsi
tartalma a megszokás és kielégülés folytán. A poéták verse, az ifjak
álma hazugság, ha férfiról szól, de szép, de magasztos és gyötrő valóság
az asszonyoknál.

Flóra úgy borult a Hernyány mellére és a perczek és az órák röpültek s ő
nem nyitotta ki a szemét, nem ocsudott föl a mámorból. De Hernyány, aki
nem is volt szerelmes, akiben egy-egy perczre csak föllobbant az állati
indulat, haj, be szenvedett azon a szerelmes pünkösdi napon!

– Nem lesz ennek vége? – gondolta a Flóra legforróbb csókjai mellett.

– Végét kell szakítanom, mert szétvet az unalom, gondolta, mikor a Flóra
édes szerelmes kérdésére erőltetett szenvedélyességgel válaszolta:

– Imádlak, drágám, imádlak!

És szeme a nő vállán keresztül sóvárogva nézte a nyilt rónát, hová, mint
a leczkecsinálásra fogott iskolásgyerek, vágyódott. De nem mert szólani.
Tudta, hogy kárpótlással tartozik ez asszonynak s a történtek után
óvakodnia kell mindentől, ami szerelmében való hitét megingatná.

Mélyen föllélegzett Hernyány, mikor az ajtón kopogtak s szétrebbentek. A
szolgáló kérdezte, hogy már két óra van, hogy nem méltóztatnak-e
ebédelni. Aztán levelet is hozott a postás.

– Igen, igen, szólt Hernyány, mohón kapván az alkalmon. Tálaljanak,
tüstént asztalhoz ülünk.

Mikor a cseléd távozott, Flóra sajnálkozva bujt ujra a karjaiba.

– Milyen kár, olyan jó lett volna egész nap együtt maradni.

– Igazán kár, – hagyta rá Hernyány, – de hát, édes lelkem, enni is csak
muszáj. Én legalább éhes vagyok.

– Éhes? Soha se lennék éhes, ha veled vagyok.

– Azt csak úgy gondolod.

Flórát egy kicsit megdöbbentette a Hernyány száraz, józan hangja, de kis
szünet multán felsóhajtott:

– Igazad van, különben, lásd, oly ritkán vagyunk boldogok s egészen
gyerekes lettem.

A tányérja mellett találta a levelet, melyről a cseléd szólt. Fölismerte
rajta a Helley gróf irását.

– Ezt Helley irta – szólt Flóra mohó örömmel, – vajjon, miről irhat?

– Magam sem tudom – felelt Hernyány – és tétovázva bontotta föl a
levelet. Csakugyan nem tudta, miről irhat neki Helley és azért remegett.
Hátha olyas valami, amit Flórának nem szabad tudnia?

Flóra azonban kisegítette zavarából.

– Csak olvasd magad – szólt – hátha valami politikai diszkrét ügy.

– Előtted nincs titkom, politikai titkom sem – szólt most Hernyány, az
első sorokból megnyugodva látván, hogy csakugyan politikáról van szó.

»Tisztelt barátom!

Teljesen megbizható forrásból megtudtam, hogy a kormány ellened erős
akczióra készül. Nagyon terhükre vagy a te hatalmas, becsületes
működéseddel s elhatározták, hogy egyik vagy másik módon eltesznek láb
alól. Az egyik módtól ép oly kevéssé féltelek, mint a másiktól. De
helyénvalónak tartom, hogy informálva légy. A kerületedben maga a
miniszterelnök szándékozik ellened föllépni és már megbizta a főispánt,
hogy a talajt készítse elő. Egyben azonban Vucsetics Oszkár megyédbeli
főispánhoz is ment levél, mely reádvonatkozó utasításokat tartalmaz.
Hogy miről szól ez az utasítás, nem sikerült megtudnom. De Vucsetics
valószinüleg fel fogja használni bácsligeti tartózkodásodat, hogy mint
szomszéd, meglátogasson. Ebben az esetben tudni fogod, hogy e látogatás
politikai természetü és résen leszel. Többet mondanom fölösleges. Azt
hiszem sem a fenyegetés, sem az igéret nem téríthet el téged a
tisztességes politika azon utjáról, melyen szerencsém volt veled
találkozni. Flórát köszöntöm, örülök a boldogságtoknak, melynek
tartóssága iránt szintén megtalálom a garancziát a kettőtök kiváló
szellemében. Öreg barátod és szerető hived

_gróf Helley_.«

– Vucsetics? – kiáltott föl Flóra – most ismerek csak rá arra az urra,
aki reggel köszönt.

– Ismered?

– Flóra belepirult a feleletébe.

– Ismerem, – szólt halkan s a Hernyány keblére fektette arczát, három
évvel ezelőtt sokat járt hozzám.

– A barátod volt?

– Az, suttogta Flóra, mély szégyenérzettel, ó ha kitörölhetném ezt a
multat életemből!

– Kellemetlen, nagyon kellemetlen, – szólt Hernyány, az asztalon
dobolva.

– Haragszol?

– Nem reád, édes, hiszen nem tehetsz róla, hogy Vucsetics főispán is ide
fog jönni, csak kellemetlen, nagyon kellemetlen.

Flóra elképedve nézett reá. A legnagyobb megalázás foglaltatott e
szavakban. Nem bánja, hogy más is birta őt, csak kellemetlen, hogy
együtt találják vele s tudják majd, kivel van együtt.

– Ne félj, – szólt reszkető hangon, nem fogok a szeme elé kerülni, ha
jön.

– Ugyan, ez már nem használ semmit, hiszen magad mondod, hogy
találkoztál vele, hogy köszönt. Hát tudja, hogy itt vagy?

– Nem tehetek róla, – rebegte Flóra megsemmisülten. Mit kivánsz?

Hernyány csak ekkor vette észre, hogy elszólta magát.

– Bocsáss meg, drágám, félreértettél, voltaképen mi köze is neki
mihozzánk? A minisztere küldte, ha elvégezte a dolgát, menni fog. Ne is
gondoljunk többé vele.

És odalépett hozzá és forró csókokkal iparkodott felejtetni vele
baklövését. Csakhogy a fullánk már benne volt a Flóra sebzett
önérzetében. Mélyen megalázva érezte magát s szeretett volna fölkelni az
asztaltól, mert nem akarja Hernyányt lealacsonyítani azzal, hogy egy
asztalnál ül vele.

Hernyány kisérlete sikertelenségét látva, szintén visszaült és az ebéd a
legkinosabb szótlanságban ért véget. Fölkeltek, kezet szorítottak
egymással.

– Nem pihennél egy kicsit le? – kérdezte Hernyány, vélvén, hogy ezzel
gyöngédségét tanusitja.

– De igen, – felelt szárazon Flóra, – lefekszem, aludni fogok, soká
fogok aludni, amíg csak tetszik neked.

A szemében czikkázott valami bizonytalan fény, félig a köny csillogása,
félig a harag villanása. Hernyány ujból megfogta a kezét:

– De édes kincsem, hogy érted ezt?

Flóra nem tudott ránézni, a szivére szorította a kezét, odanyujtotta
homlokát Hernyánynak:

– Fáradt vagyok, igazán fáradt vagyok.

– Nem haragszol?

– Nem.

– Akkor jól van. Én is lepihenek.

S mikor Flóra mögött becsukódott az ajtó azt gondolta:

– Be jó volna, ha ez a Vucsetics most jönne.

És Flóra, mikor ledőlt a pamlagra, azt gondolta:

– Csak jönne most ez a Vucsetics, hogy nagyobb megalázásnak ne legyek
kitéve.

És kezdte szőni annak a gondolatnak a fonalát, mely további életére
elhatározó lett.




X.

De aztán rémülten tapasztalta, hogy a szoba mind homályosabb lesz,
csakugyan beköszönt az este.

Mikor Hernyány reggel fölkelt, azt hallotta, hogy a nagyságos asszony
ismét kikocsizott. Ugyan, de korán kel az a nagyságos asszony! Mit
csináljon ő? Lusta volt ugyan az efféle testgyakorlatokhoz, de még is
rászánta magát, hogy lóra ül és fölkeresi. Megmagyaráztatta magának,
körülbelül merre ment Flóra és utána baktatott, kényelmesen jártatva a
lovát.

Alig egy félóra mulva az ut sürü porából kibontakozott a Flóra könnyü
kocsija. De nem volt egyedül. A kocsi mellett egy lovas léptetett,
élénken beszélgetve társnőjével. Hernyány szive megdobbant. A zömök,
erős termetben rögtön felismerte Vucseticset, a megye főispánját.
Véletlenül találkozott-e Flórával, avagy amúgy is erre tartott ő hozzá?
S ugyan mit beszélhettek egymással? Flóra neheztelésében csak nem tett
olyan nyilatkozatokat, mik neki árthatnak?

Nem volt sok érkezése a töprenkedésre, a kocsi és a lovas gyors
vágtatásban szembe jött vele s Vucsetics, messziről meglátván Hernyányt,
vigan a kalapját lengette felé. Öt percz mulva már hangos örömmel kezet
is fogtak.

– Isten hozott erre mifelénk – kiáltott vigan Vucsetics, egy körülbelül
negyven esztendős, zömök ember, sürű fekete szakállal s energikus,
szlávos sasorral. Ha erre felé nem lovagolok s nem találkozom a kedves
barátnőmmel, azt se tudom, hogy itt vagy. Hát ez a barátság?

– Kérlek, csak tegnap érkeztem.

– Tegnapelőtt, barátom, igazította helyre a főispán, amint kedves
barátnőmtől tudom, de hát persze, inkognitóban, s mikor egy olyan
pajtással vagyunk, mint kedves barátnőm, akkor persze ördögöt sem
gondolunk a régi czimborákkal.

– Tulzol, méltóságos uram – felelt Hernyány rezerváltan, voltaképpen azt
se tudhattam, hogy futólagos egynehány találkozásunk feljogosít-e engem,
az ellenzéki léhütőt az ilyen kitüntető barátság számontartására!

– Ugyan ne izélj, de erről még beszélünk. Szó ami szó, ez a mai reggel
fölér nekem egy nyert fogadással. Ha nincs kifogásod ellene, együtt
reggelizünk.

– Nagyon megtisztelsz. Jó reggelt Flóra, amint látom, kiheverted tegnapi
rosszullétedet?

– Teljesen – felelt Flóra tüntető jókedvvel. Az én Oszkár barátom azt
mondta, hogy nagyon szép vagyok, ez egészen fölvillanyozott. Mert ő
valamikor szakértő volt.

Flóra iparkodott a régi cocotte-stilusban beszélni. Erőszakosan
ragaszkodott a megpendített témához, kaczagva, frivolul frissítvén föl a
Vucseticscsal való közös emlékeket.

Mikor a kastélyt elérték, Flóra leugrott a kis kocsiról s fölsietett a
szobájába.

– Hová, hová, Flóra? kiáltott utána vigan Vucsetics.

– Átöltözködöm, még szebb akarok lenni, szólt le Flóra, egy ilyen régi
kedves barát kedvéért érdemes magamat oly széppé tenni, ahogy csak
birom.

– A régi vagy, kaczagott a főispán, hej, ha magamról is ugyanezt
mondhatnám!

Míg Flóra átöltözködött, a két férfi az ebédlőben összeült konyakozni.

– A szerencsés véletlen örömére, szólt a főispán koczintva.

– Ugyan méltóságos uram, félre a teketóriával. Tudom, hogy ezt a
szerencsés véletlent Budán rendezték.

Vucsetics meghökkent.

– Hol?

– Budán, szólt egykedvüen Hernyány, minek tagadnád? A gazdád küldött
ide. Vártalak.

– Hát ezt meg honnan tudod?

– A kisujjam sugta meg, vagy a saját titkos rendőrségem. Hát azt hiszed,
mi ellenzékiek a levegőből csinálunk politikát?

– Átkozott jó ez a titkos rendőrséged, mert erről a levélről nem tudott
senki, rajtam és az öregen kívül. De ha tudod, annál jobb. Magam is jobb
szeretem az egyenes beszédet, mint a diplomatizálást. Hát röviden –
lehet veled okosan beszélni?

– Témája válogatja. Lovakról és politikáról igen. Asszonyról és
mértékletességről nem.

– Emberem vagy, erre már koczczintunk. Tehát azt is tudod, hogy mi
járatban vagyok?

– Ezt, kérlek, mond meg csak magad. Tudom ugyan, de hát teneked van
beszélni valód, nem nekem.

A főispán hümmögött, fölhajtott még egy pohárka konyakot, aztán
belefogott a mondókájába:

– Hát röviden és velősen, arról van szó, hogy cserélj velem.

– Már mint a szakállunkkal?

– Azt hiszem, ugyanannyit nyernél, barátom, mert politikai értelemben is
– nincs többé szakállad, le vagy beretválva.

– Hogy-hogy?

– Úgy, hogy ha cserélsz velem, én lépek föl a kerületedben, ha nem
cserélsz, maga az öreg lép föl. Érted?

– Értem, felelt Hernyány közömbösen, csak hogy az én kerületemben nagy
kutya ám a kis biró is.

– Csalódol, kedvesem, kiszedik a fogát, a felől alhatol. De hát egyre
megy. Látod, az ügylet olyan világos. Beülsz a főispáni székembe, arany
dolgod és kevés munkád lesz és…

– Megbocsáss, barátom, ahhoz nem vagyok sem elég gazdag, sem elég öreg.
Én még egy kicsit szeretem az életet s a méltóság falun nem ér föl a
nimbuszszal, ami az orfeumban környékez.

– Ugyan, kérlek, hiszen ha akarod, portád elé építenek neked vasutat,
nyolcz óra alatt fönn vagy az orfeumban.

– Köszönöm, barátom, nem szeretek sokat vasuton ülni. Aztán meg,
ismétlem, nem vagyok elég gazdag, hogy méltóságomra ráfizessek.

Vucsetics összeránczolta a homlokát s egy darabig gondolkozott.

– Ez ugyan már nincs az utasításban, de megteszem a te kedvedért. Mondok
egyet, kettő lesz belőle: házasodj meg és lesz pénz is, meg mulatság is.

– Ugyan!

Hernyány szive megdobbant. Ez okos gondolat, erről lehet beszélni. Egy
fényes partie és ő egészen meglett ember.

– Jól van – szólt, majd beigtatom, a kishirdetésekbe, hogy egy főispán
megfelelő hozományt keres és ha akad kedvemre való pályázó, akkor…

– Ugyan, ugyan, ne viczczelj! Szorulsz is te arra? Akad minden ujjadra
kettő is, de hogy mindenben szolgálatodra legyek, keresek én számodra
egy szép, fiatal és gazdag leányt, akár innen a szomszédságból is.

– Ah! talán már találtál is?

– Ha előre is komolyan beleegyezésedet nyilvánítod, akkor már találtam
is.

– Itt a kezem. Szép és még fiatal is?

– Mint a friss baraczk és magja is van, vagy egy milliót érő.

– Akkor csak mutass be neki. Rendben vagyunk. Hogy hivják?

– Vucsetics Ilona, az unokahugom.

– Igazán? És nekem adjátok?

– Két kézzel.

– Szervusz, sógor!

– Szervusz, szervusz!

És a két derék férfi elérzékenyedve ölelkezett össze, aztán melegen
megrázták mind a két kezüket.

Ezek után pedig Hernyány végig simította a homlokát.

– Igaz is, most jut csak eszembe. Hát a politikai elveimből mi lesz? Oda
fönn fölfalnak és az öreg Helley mennyköveket szór rám.

– Nem ér idáig a mennyköve, aztán meg mi közöd is a politikai elveidhez,
mi?

– Az igaz, kaczagott Hernyány, majd csak elleszek nélkülök, ahogy el
lehettem nélkülök az előtt is.

– Tehát megsürgönyözhetem az öregnek?

– Meg, akár expressz. Aztán mikor is láthatom menyasszonyomat?

– Magammal viszlek, nálam vannak vendégségben.

– Szüret… azaz… még sem szüret.

– Mi baj?

– Nem vagyok egyedül.

Vucsetics kaczagott.

– Flóra? Adj neki tisztességes végkielégítést, ő ugyan nem fog sirni
utánad.

– Igazad van; szólt. Csak nem mondhatta meg, hogy nála nem úgy áll, mint
másnál!

– Hanem egyelőre arra kérlek, szót sem Flóra előtt a megállapodásunkról.
Nem szabad semmit sem tudnia, az öreg Helley miatt. Hadd tudják meg csak
a befejezett tényt.

– Tiszta dolog, helyeselte Vucsetics, megirom a lemondásomat és három
hét mulva instellálnak. Négy hét mulva akár mindjárt nászutra is
mehetsz.

Mikor Flóra közéjök lépett, már lovakról folyt a beszélgetésük. Úgy
intézték el a dolgot, minden nagyobb emóczió nélkül, mintha egy zsák
kukoriczáról lett volna szó. Flórának halvány sejtelme sem volt arról,
ami történt, mindössze emeltebb kedvben találta Hernyányt és azon
tünődött: vajjon hogy fogja magát ma viselni.

Reggelihez ültek, vigan beszélgettek, a főispán belemerült kedves
visszaemlékezéseibe és Flóra iparkodott megmaradni a frivol hangnál,
melyet megpendített. De csakhamar elhallgatott, mert megriadva
tapasztalta, hogy Hernyányt ezek a visszaemlékezések szerfölött
mulattatják és kaczagva tudakolta a részleteket.

Tiz óra tájt Vucsetics fölemelkedett.

– Most, barátom, induljunk, mert a hölgyek már nagyon várnak.

– Hogyan, – kérdezte Flóra hüledezve, – magával viszi?

– Szives engedelmével, kedves barátnőm s nagyon sajnálom, hogy magát is
nem vihetem el, de hiszen tudja, lányok, asszonyok között…

– Elmegy? – kérdezte Flóra, Györgyre emelve remegő tekintetét.

– Ha megengeded, édes; udvariatlanság volna a főispán ur meghivását
visszautasítani. De estére visszatérek. Addig majd csak elmulatsz
magadban.

Flóra nem válaszolt, kezét a szivére szorítva, úgy fordult az ablak
felé.

– Haragszik a kedves barátnőm? – tréfálkozott a főispán.

– Én?! Dehogy.

Hirtelen visszafordult és kaczagva nézett szembe a férfiakkal. Mintha
kések járnák át a szivét, oly metsző fájdalmat érzett, de minden
igyekezete arra terjedt, hogy ne láttassa velök. Érezte, mint kavarog
benne a vér, mint hevül és mint tér belé vissza a régi elaltatott
keserüség az emberek iránt. Ne lássák, hogy neki fáj ez az ujabb halálos
sértés. Leányok, asszonyok közé! Hát természetes, hogy őt nem viheti
oda! Balga, buta asszony, hiszen még mindig ki vagy lökve, hogy
gondolhattad csak egy perczre is, ezt a gátat le nem rontja többé semmi!

Hernyányt az uj perspektiva mindent felejtető izgalmában is egy
pillanatra mintha megszállta volna valami könyörületféle, vagy gyávaság
volt csak? Egy őrizetlen pillanatban odahajolt Flórához és suttogta:

– Megbocsáss, drágám, mennem kell, Helley miatt is. Fontos ügyekről van
szó.

Mintha balzsamot csöppentett volna Flóra nyilt sebére. Különösen a
Helley neve hatott rá.

– De visszajön este?

– Vissza, egész bizonynyal.

S míg elfordult tőle, megszorította a kezét s úgy sugta:

– Nagyon szeretlek.

S vigan lóra ültek. Az urak vissza-vissza fordultak s kalapjaikat
lengették Flóra felé, aki kiállt az erkélyre és követte őket szemmel,
amíg csak láthatta.

– Kellemetlen, hogy a nyakamon van ez a teremtés, boszankodott Hernyány.
Estére vissza kell mennem.

– Abból ugyan nem lesz semmi. Mit gondolsz? Csak nem hagyod ott a
menyasszonyodat, a szeretőd miatt? Küldj neki egy stafétát, hogy nem
jösz, majd ha megunta a várakozást, pakol és hazazónázik.

Hernyány nem felelt, egy kicsit bántotta a lelkiismerete, meg félt is,
nagyon félt. Csinyján kell még bánni vele, különben két szék között a
pad alá esik. Hitegetni, biztatni kell, míg az esküvőn tul van, akkor
aztán fizet neki, amennyit csak akar s bánja is, akármit csinál.




XI.

Flóra ezalatt csak ült, ült az erkélyen és mondogatta magának:

– Tehát megint egyedül vagy!

És ráért bőven gondolkozni a jövendőn. Most állt csak tisztán előtte a
helyzet képe. Hiába, mint a Hernyány felesége sem szünik meg az lenni,
ami volt. Ez a leghőbb vágya, ez a jövő képe, mely immár oly kedves lett
neki, a szomoru és kegyetlen napok sorozatát mutatta. Rejtőzködnie kell
ez után is, mint most és Hernyányt is egyre dilemma elé állítja, mert
szégyelnie kell a feleségét. Társaságba nem viheti, vendégeket sem
fogadhat, csak azokat, akik eddig látogatták s akiket ő utált.

Képtelenség, lehetetlenség, hogy a Hernyány nyilvános szereplése mellett
boldogok lehessenek. De miért is lépett ő erre az utra, miért nem
mondott le oly szereplésről, mely megrontója várt boldogságuknak?

Majd egyet fordult a gondolata iránya. Hernyány nagyra született, a
képessége kötelezi a nyilvános szereplésre. Ezt Helleytől hallotta, ez
így van. És ha így van, akkor halálos bűn volna, hogy koloncznak a
nyakába varrja magát. Ezt nem szabad tennie. Neki is kötelessége van:
megóvni a szeretett férfit minden bajtól. És bűne, hogy csak magára
gondolt, hogy a mutatkozó megváltástól megvakítva, nem gondolt eléggé
Hernyányra. Nem, nem szabad tőle ezt az áldozatot elfogadni, hiszen mind
a ketten szenvednének tőle. Lám a Hernyány kedvetlensége, sajátságos
tompultsága s amit eddig szeretetlenségnek, kegyetlenségnek vélt, tán
már e szenvedés jelenségei. El kell türnie, hogy akárki bizalmasan,
trágárul beszéljen a menyasszonyával, kezet kell szorítani emberekkel,
akiknek karjaiból került ki. Lehet-e férfitól ily áldozatot kivánni?

Nem és százszor nem. Hernyány este visszajön. Le fog borulni előtte és
bocsánatot kér tőle balgatag álmáért. Feloldja adott szava alól és
inkább meghal, sem hogy engedne neki. A szerelmük marad a régi és a régi
maradjon a viszonyuk is. Elvégre mi egyebet akar ő? A társaságba menni?
Semmi sem vonzza oda, ha Hernyány vele van. Az egész csak egy
megfoghatatlan álom volt, valami ösztönszerü vágyódás ki az eddigi
életéből, nem annyira be az uj életbe. A lelke sugja neki, hogy
megérdemel most már oly tiszteletet, mint akármely asszony, de hát nem
elég az önérzet?

Le fog mondani, kell lemondania és akar is lemondani.

Ha tudta volna, hogy Hernyány most, ebben a pillanatban áll szemben a
lánynyal, akit el fog venni! Ha Hernyány tudta volna, mily határozat
fogamzott meg most a Flóra lelkében! Be máskép cselekedett volna akkor!

Avagy ha szavának áll és estére visszatér elhagyott kedveséhez, hogy ez
határozatát tettre változtassa!

De Hernyány nem tudott róla és kemény harczra készülődött, mikor
egyszerü lemondást talált volna. És Flóra nem sokáig áltathatta magát, a
valóság, az ijesztő, vérfagylaló valóság közeledett feléje és láthatta,
hogy olyanról mond le, ami sohasem volt az övé és amikor igazán, először
szeretett, akkor csalatkozott meg a legkegyetlenebbül.

Este kilencz óra tájt lódobogás hallatszott. Ő az, ő az! Gyászszal elegy
örömmel köszöntötte jöttét. Lesietett a lépcsőn; egy lovas hajdu állt a
tornácz előtt és tudakolta a nagyságos asszonyt. A szolgálóleány feléje
mutatott. A hajdu, lovát kantárszáron fogva, elébe ment és sarkantyuit
összeütve, átadta neki a levelet, amit hozott. A nagyságos ur küldte.

Flóra remegve vette át a levelet, a Hernyány sebtiben odavetett vonásait
ismerte meg rajta. Akaratlanul, nem is gondolva mellette semmit,
kérdezte:

– Sokan vannak?

– Nem, nagyságos asszony, csak a nagyságos ur, a méltóságos asszony, meg
a méltóságos kisasszony.

– Köszönöm.

A hajdu szalutált és nyeregbe vetette magát.

– Nem vár választ?

– Megkövetem alássan, nem szól róla a parancsolat. Megvárjam?

– Várjon.

Fölsietett a szobájába és remegve bontotta föl a levélkét.

– Nem jön, gondolta homályosan, nem jön.

Aztán olvasta:

»Drága Flórám, vigasztalhatatlan vagyok, hogy nem siethetek hozzád.
Fogva vagyok. Vucsetics becsukta a lovamat és engem is őriztet. Aztán
nem is igen erőszakoskodhatom, mert nagy társaság van együtt, a legjobb
akarattal sem szökhetem meg. Aztán meg fontos, igen fontos politikai
ügyekről van szó, Helley jól volt értesülve. Bővebbet szóval. A
viszontlátásra, drágám, a mielőbbi viszontlátásra.

György.«

Ennyi. A karja lehanyatlott a levéllel, majd vad keserüséggel öklében
összegyürte és az asztalra lökte. Hazudik! Nagy társaság van együtt,
holott nem igaz. És a mielőbbi viszontlátásra! Már nem is tudja, mikor
fog jönni.

Kilépett az erkélyre és lekiáltott a hajdunak:

– Mehet, nincs válasz!

Aztán visszafordult és vadul járt föl-alá a szobában, miközben lelkében
dultak, kavarogtak ezernyi, megértetlen indulatok. Még nem értett
semmit, még nem tudott semmit, de a szivében már benne volt minden
fájdalom és minden düh, amivel eltelt volna, ha tudott volna már
mindent. A lelkét megütötte egy szó: a méltóságos kisasszony! Asszony,
leány van ott, ez az a nagy társaság, mely miatt hozzá nem jöhet. E
miatt csukták be a lovát és fogták le őt is. A méltóságos kisasszony! A
jobbján ül, enyeleg vele, pezsgőt tölt a pohárba, – bókol neki és karját
nyujtja, mikor vacsora után tán sétára mennek a sötét parkba. Ördög és
pokol! Leány társaságában van, míg ő itt ül, mint a cseléd; eldugva,
mint a szégyenfolt; kiverve, mint a kutya! Leánynyal van! Nem jöhet,
hogy azt ne sértse, de azzal a gyilkos fájdalommal nem gondol, amit ő
reá hoz; a szégyennel, mely arczába kergeti a vért, könyeket présel a
szeméből.

Az éjszaka elvonult fölötte, észre sem vette. A hajnal behasadt az
ablakon, mikor fáradtan, halálra csigázottan vetkőzetlenül az ágyra
dőlt. Alig két órai halálszerü álom után felriadt s rögtön rabja lett a
tegnap marczangoló fájdalmainak. Ekkor találta meg könyeit és zokogva
ontotta őket. Majd erőnek erejével csillapodni akart. Összeszorította a
fogait és úgy törülte le könyeit, hogy a szemei égtek. Megfürdött,
felöltözött. Gyönyörü, langyos volt a reggel. Az égen egyetlen
felhőfoszlány sem mutatkozott. A tanya hangos volt a dolgos emberektől.
Béke és megelégedés mindenütt. Isten, isten, hát ő miért vesztette el a
magáét?

Beleült kedves kis kocsijába és ujból ki a szabadba hajtott. A
megszokott uton, a megszokott lombos fák között, ki az utra, mely határt
vetett az ő birtoka és a Vucsetics óriási dominiuma között. Megállította
kocsiját. Ott –, alig negyedórányira, emelkedik egy zömök tömbben a
Vucsetics-kastély, ahol most Hernyány van. Ha lett volna lelke, egy óra
alatt nála termett s egy futó csók után visszaszökhetett volna, hogy
észre sem veszik távozását. De nem tette. Eszébe sem jutott. Most
valószinüleg alszik még a nagy vendégség után, míg ő itt áll az
országuton: mint a kivert kutya, aki a gazdáját lesi.

Ha bevárná, míg fölébrednek s beállítana hozzájuk! Ha bevárná itt, ha
sétakocsizásra mennek s szembe állana velök. Amott előtte porfelhő
kavarog. Megijed – hátha ők! S ösztönszerüleg megakarja fordítani a
kocsiját s menekülni, hogy észre ne vegyék. Dehogy is volna lelke
szembeállani velök s megszégyeníteni Hernyányt!

A porfelhőből lovas alak bontakozott ki. Hála istennek, nem ők! Egy
hajdu csak, ni, ugyanaz, aki tegnap este nála volt. S amint vágtatva
mellette el akar menni, csak fölismeri ő is az asszonyt s hirtelen
visszarántja a paripáját.

– Csókolom a kezét a nagyságos asszonynak, megint csak levelet hoznék.

És átadja.

Flóra már teljesen elvesztette öntudatát. Még csak reménykedni, vagy
félni sem tud. Érzéketlenül bontja föl és futva végig. Első olvasásra
meg sem értette egészen, mikor másodszor végigfutotta, fölegyenesedett
ültéből s az ostorral egyet suhintván, a haragtól forró hangon szólt a
hajdunak:

– Menjen előre, magam viszem meg a választ.

S megindul a hajdu után.

– Gyorsabban, gyorsabban, nógatta azt és könnyü kocsija repülve vitte a
vágtató paripa nyomában.

Nem érzett ő már akkor szerelmet, sem félelmet, sem boldogtalanságot. A
halálra sebzett vad öntudatlanságával vitte az ösztöne szemben azzal,
aki megsebezte, hogy utolsót csapván feléje, ott a lába előtt vérezzen
el. Mert azt a megalázást nem viselhette volna el akkor sem, ha Hernyány
szerelme tisztán ragyogott volna előtte.

Abban a levélben Hernyány nehány szóval arra kéri, hogy mivel Vucsetics
nénje és unokahuga holnap, azaz ma vissza akarják neki adni a látogatást
s neki, Flórának, ez a találkozás kényes volna s mivel az a fontos
politikai ügy kivánja, hogy néhány napig még Vucseticsékkal legyen,
ennélfogva legyen szives Flóra még a reggeli vonattal okvetlenül
elutazni és meghagyni a cselédségnek és a tiszttartónak, hogy a vendégek
előtt ne tegyenek említést a nagyságos asszonyról. A viszontlátásra,
egy-két lanyha szerelmi szó és ezzel punktum.

Eh, legyen végre világosság! Szembe akar állani vele és tudni végre,
hányadán van. Ennek a szégyenletes bujkálásnak nincs se czélja, se
értelme. Vagy, vagy!

Beértek a czimeres rácsos kapun az óriási angol-parkba, melynek közepén
emelkedett a Vucsetics-kastély ódon frontja. A finom kavics sziporkázott
az uton, néhány álmos cseléd bámészkodott a korai vendégre.

– Jelentsen be Hernyány nagyságos urnak, – szólt a hajduhoz, aki
kisérte. – Mondja meg neki, hogy rögtön akarok vele beszélni.

– Megkövetem alássan, a nagyságos ur talán még alszik. Későn
méltóztattak lefeküdni.

– Keltse föl. Mondja meg neki, hogy én vagyok itt és rögtön föl fog
kelni.

– Parancs szerint. Erre méltóztassék.

Befordultak a boltives kapualjba s Flóra reszketve a dühtől, követte a
hajdut, aki végig vezette egy hosszu folyosón, mely tele volt aggatva
családi képekkel, végül egy keskeny lépcső vitt föl a kastély jobb
szárnyába, ahol Hernyány lakott. A hajdu kinyitotta előtte az ajtót:

– Itt méltóztassék várni.

A szoba félig sötét volt. Flórára ránehezedett az a sulyos levegő, az
arisztokrata szobák hüvös, gőgös elegáncziájával. Szinte félt itten; a
szive a megrepedésig dobogott. Megállt a szoba közepén, egy lépést sem
tudott volna tenni. Ebben a pillanatban szeretett volna a világ másik
végén lenni. De aztán csak ajtócsapkodást hallott és fölszegte a fejét.
Gyengesége, félelme elmult. Ugyanaz az elkeseredettség, sebzett
büszkeség és reszkető harag viharzott benne, mint idejövet.

Az ajtót indulatosan feltépve és sebtében magára kapott ruházatában,
magából kikelve rohant be Hernyány.

– Az istenért, Flóra, megőrültél?

– Talán.

– Könyörülj, távozz; istenem, ha meglátnának.

– Ah, végre is megmondanád nekik, ki vagyok. Különben is, Hernyány
György, azért jöttem ide, hogy végre magam is megtudjam, ki vagyok!

Hernyány elveszítette teljesen a fejét. Nem tudta, mitevő legyen, csak
rettegett, hogy valaki meglephetné őket. A botránytól is félt, de meg
Flórával szemben tudta, mije van a rováson, azt is látta, hogy a
feldühödött nő a végsőre el van szánva.

– Az istenért, Flóra, kérlek, könyörgök, hisz nem tudod, mit csinálsz?

– Nem tudom, igaz, de annyira gázoltál már rajtam, hogy tudni akarom.
Mondd meg nekem, mit csinálsz te itt és miért kell engem kidobnod, hogy
azt a másikat fogadhassad.

– Elmondok neked mindent, csak most, csak most légy jó Flóra, el vagyok
veszve, ha itt találnak.

Flórán valami őrületes nyugalom ömlött el. Leült az egyik karosszékben s
fagyosan szólt:

– Tudtommal a menyasszonyod vagyok. Ha ez igaz, akkor be fogsz mutatni
nekik. A Hernyány György menyasszonyát vagy szivesen látják, vagy
Hernyány György maga sem marad itt egy pillanatig sem.

Hernyány nem tudott mihez fogni. Dühvel támadt Flórára:

– Gondold meg, hogy ennek a perpatvarnak nincs itt helye. Távozz és
teljesítsd kérésemet, akkor tisztázni fogjuk a kettőnk dolgát.

– Tisztázni?

– Hát igen, hiszen magad mondtad, hogy tudni akarod, hányadán vagyunk.

– Nem úgy, György, én ezt a gyilkos megalázást nem birom, nem akarom egy
perczig sem tovább türni. Látom, hogy a magasra törő, szereplő
Hernyánynak utjában van a megvetett demimonde. Nos, válaszsz, most
tüstént válaszsz, közte és a politika között.

Hernyánynak ajkára tolult már a szó: »Nos, a politikát választom«. De rá
nézve Flórára, aki égő arczczal, kimeredő szemmel ujból felállt s
fenyegetően ökölbe szorított két karjára támaszkodott, nem merte
kimondani. Odafutott az ajtóhoz s kinézett rajta, vajjon nincs-e senki a
közelében, aztán ismét Flórához futott, megragadta a kezét, úgy hebegte:

– Flóra, Flóra, hát nem hiszel nekem?

E gyöngéd hangra Flóra ellágyulva roskadt a székre s szeméből patakzott
a köny:

– Annyit szenvedek, annyit szenvedek, nem birom tovább. György – szólt
aztán elváltozott hangon és térdre roskadt előtte, nem az esküvőre
emlékeztetlek, nem is a szerelmedre. Az a te ügyed nem lehet olyan
fontos, hogy a kutyád kedvéért, ha ennyit szenved miatta, ne könyörülnél
rajta. Mindenre, ami neked mint becsületes embernek szent, kérlek, hagyd
el velem együtt ezt a házat. Nem akarok a feleséged lenni, tudom, hogy
nem vagyok rá méltó. De a szolgálód ha vagyok, akarom, hogy mindig
birjalak. Egészen, osztatlan.

– Kedves Flóra – szólt Hernyány hidegen, mihelyt a nő elhagyta fenyegető
magatartását, visszanyerve bátorságát – a te beszéded csakugyan a
legkomolyabb aggodalomra ad okot. Azt kivánod, hogy tolvaj módjára
szökjem innen? Hogy vendégeimet ne fogadjam és vagy nevetséges, vagy
paraszt legyek? Soha, ezt nem kivánhatja tőlem senki, legkevésbé te.

– Legkevésbé _én?_

– Igen, mert minek tagadjam? nem szenvedek-e én is eleget te miattad és
nem vagyok-e kész magamat a világban teljesen lehetetlenné tenni
miattad? Gondold meg, Flóra, hogy furcsán hálálod meg jóságomat az ilyen
őrült botrányokkal, amiket most itt provokálsz!

– György!

– Te akartad, ám legyen. Azt hittem, elég okos vagy, hogy hogyan itéljed
meg a dolgokat. De a te eszeveszett vágyaddal a főkötő után, egy csöppet
sem haboznál, hogy tönkretégy engem.

– György!

– Avagy egyébbre vall ittléted? Gondold meg, mi történik, ha a házbeliek
közül valaki benyitna. Hogy kerül ide ez a hivatlan hölgy? Mit feleljek?
Azt mondjam, hogy a menyasszonyom? Mikor az utolsó béres is tudja, hogy
ki vagy!

Flóra nem hitt a fülének. Nem tudott egy szót sem kiejteni, csak úgy
meresztette szemét Hernyányra merev rémülettel. Az megrészegítve saját
szenvedélyes szavától és úgy itélvén meg Flóra állapotát, mint aki már
egészen meg van puhítva, haragosan folytatta:

– Most már én akarom tudni, hányadán vagyunk. Követelve lépsz-e föl,
mint adósod ellen, avagy mint asszony a férfival szemben? Ebben az
esetben én parancsolok, a másik esetben – – –

– A másik esetben?

– Nem engedem magamat terrorizálni.

Ebben a pillanatban nyilt az ajtó s belépés közben kiáltotta Vucsetics:

– Fönn vagy, György?

Ekkor vette csak észre Flórát és meghökkent.

– A kedves barátnőm? Ó, ó, kedves barátnőm bizonyosan nem tudta, hogy
itt nincs garçon-tanya. Meg fog engedni, ugy-e bár?

– Bocsáss meg, Oszkár, gondolhatod, hogy nem én hivtam ide.

– Ajtót mutat? – kérdezte Flóra.

Vucsetics meghajtotta magát.

– Bocsánat, a mennyiben kedves vendégem vendége, nincs jogom
beavatkozni.

Flóra felegyenesedett. Parancsoló kézmozdulattal szólt Hernyányhoz:

– Hernyány, tőled függ, hogy kidobnak-e innen vagy nem. Ha van
becsületed, teljesíteni fogod kötelességedet.

Hernyány most már végleg elvesztette a fejét.

– Legyen eszed, Flóra!

– Hernyány György képviselő ur, – szólt az emelt hangon, – az ön
menyasszonyát ki akarják utasítani. Nincs erre semmi szava?

– A menyasszonya? – szörnyüködött a főispán, hátrálván.

– Hazudik, – rikoltotta Hernyány, – csak nem hiszed, hogy a
menyasszonyom volna ez a…

Nem mondta ki, de Flóra elértette. Nem volt már szerelmes asszony, csak
vérig sebzett vad. Rárohant Hernyányra és a mellénél fogva rázta:

– Gazember, te mondod nekem?

Vucsetics hátulról megfogta a két karját, úgy lódította el Hernyánytól:

– Lassan, kedves barátnőm, majd megértjük egymást szerenád nélkül is. Ön
ugy-e bár zsarolni akar, mert valamiképen neszét vette a tegnapi csöndes
eljegyzésnek. Hát mennyit akar?

Hernyány hiába szólt közbe:

– Ne szólj, Oszkár!

A valóság kipattant. És Flóra ott állt, sziven találva, elvesztve
mindent és Vucsetics előtt, a leghitványabb szinben. Lihegő kebléből
végrerekedt, őrült kaczagás szakadt ki:

– Eljegyzés? Tegnap? Ezzel az emberrel? Báró ur, – szólt teljes
méltósággal és a báró vállára tette a kezét. Maga ismer engem régtől
fogva, tudja, hogy női tisztesség dolgában utolsó vagyok az utolsók
között. Maga becsületes ember és megfizetett engem, joga van engem
megvetni, de azt tudhatja rólam, hogy kalandornő nem vagyok, hazudni,
zsarolni nem szoktam. Nos, én mondom önnek, itt, szemtől-szembe ezzel az
emberrel, hogy isten és a világ előtt nekem jogom volt őt jegyesemnek
tekinteni, hogy _megvásároltam_ őt magamnak – érti? Az utcza sarából
szedtem föl és _megfizettem_. Ez az ember az én kitartott szeretőm volt,
amije van, tőlem kapta, amire vitte, általam vitte. S ha büszke családja
mocsoktalan nevére, egy olyan embernek nem adhat becsületes leányt.

Hernyány megkövült, Flóra minden izében reszketett, csak Vucsetics
tartotta meg hidegvérét. A fejét csóválva nézett Flórára s csak ennyit
mondott:

– Ugyan, ugyan!

– A szemébe vágtam, itt állok előtte, – folytatta Flóra, – Hernyány
György, ha van hozzá lelked, hazudtolj meg!

Hernyány nem tudott mit csinálni. A dolgok fordulatjával szemben
felülkerekedett benne parazita természete egész silányságában. Csunyán,
szemtelenül röhögött s egyet rántván a vállán, szólt:

– Erre nem érdemes felelni.

– Piha! – fakadt ki Flóra és arczába köpött a röhögő embernek.

Hernyány megrázkódott, rá akart rohanni Flórára, de Vucsetics karja
elhárította.

– Nyugodtan, barátom, nyugodtan, ez a hölgy nem sérthet senkit.

– Ez igaz, – nevetett Hernyány szemtelenül és nevetve törölte meg az
arczát. De most már én kérlek, nehogy valamit elhigyj abból, amit
fecsegett, hogy vezettesd ki a szolgával. Mihelyest Pestre érek,
följelentem zsarolás miatt.

Ismét a főispán hidegvérére volt szükség, hogy Flóra rá ne vesse magát
Hernyányra és meg ne fojtsa. Vad szitkozódás közben hátrált. Vucsetics
által taszítva az ajtó felé, míg Hernyány erőltetett kihivó mosolylyal
nézett utána.

– Most pedig, kedves barátnőm, én, a főispán tanácsolom, hogy a házam
tájékán hagyjon föl a botránycsinálással, mert kénytelen volnék, a
kedves emlékeknek daczára is úgy bánni önnel, mit aki idegen ház
békességére tör.

– Úgy, úgy, uram – szólt Flóra keserüen, nem a fenyegetésétől ijedtem
meg, de már csillapodtam. Egykor meg fogja bánni, hogy nem hallgatott
rám, de ahhoz semmi közöm. Hanem veled, Hernyány György, veled még
találkozom.

És elrohant, le a keskeny lépcsőn, végig a hosszu folyosón, melynek
falairól az ősök képei egykedvü komolysággal néztek reá. A parkba érve,
ott állt a kis kocsija, lovát egy szolgafiu tartotta, aki észrevéve az
urnőt, feléje vezette a kocsit.

– Hagyd, nem az enyém! – kiáltott felé Flóra és gyalog sietett tova.




XII.

– Ez ugyan kemény szczéna volt, – szólt a homlokát törölve Vucsetics, de
sohse hittem volna ettől a Flórától, hogy ilyen piszkosan eszeveszett
tudna lenni.

– És milyen vakmerő! toldotta meg Hernyány, aki nyugalmat erőszakolt
magára. Még azt mondja, hogy én voltam az ő kitartott szeretője. Én, én,
aki annyit költöttem rá, hogy szinte belebukom, ha még soká tart.

– A földjét is megvetted, hiszen képzelem, hogy busásan megfizetted.

– Erről jobb nem is beszélni s még ilyen arczátlanul rám támad. De
becsukatom, becsukatom.

– Hagyd szaladni.

– Nem, a tisztesség kedvéért be kell csukatnom. Nem te vagy az utolsó,
akinek ezt a mesét kitálalta s akadhat őrült, aki el is hiszi.

– Attól ugyan ne tarts, különben hagyjuk ezt már, készülj inkább, mert a
hölgyek már fönn vannak s tán már a reggelivel várnak.

– Csak észre ne vették volna, – aggodalmaskodott Hernyány.

– Amiatt ne fájjon a fejed, Ilona úgy is tudja, hogy a szeretőd s amint
láttad, igen természetesnek találta. Azt is természetesnek találja majd,
hogy most már kidobtad.

– Ilona valóságos angyal, – rajongott Hernyány, – igazán nem is tudom,
hogy érdemlem meg ennyi jóságodat.

– Hagyd el öreg, ez a politika, aztán – mi tagadás? – ez a családi
politika is. Jó partie vagy, fiu és ezzel kvittek vagyunk.

Át kellett menniök a kastély másik szárnyába, ahol a hölgyek csakugyan
már utra készen várakoztak.

– Jó reggelt, Hernyány, – szólt Vucsetics Ilona, – angol módra kezet
szorítva Hernyánynyal és kutatva nézve a szemébe. Nos, nincs semmi
mondani valója?

– Hogy szebb, mint tegnap és holnap szebb lesz, mint ma.

– Ez minden? Menjen, maga tulságosan szerény. Feláldozta nekem a
szeretőjét s még csak el sem dicsekszik vele?

– Látta?

– Láttam kocsin jönni és gyalog távozni. Egy kicsit fel volt indulva,
csak nem fukarkodott?

– Fölteszi rólam? Jól meg van fizetve. De Ilonka, el vagyok ragadtatva
az okosságától. Oly helyesen, oly sikkesen itél az efféle dolgokban.

Ilona fölbiggyesztette az ajkát.

– Nem vagyok liba! S határozottan hizeleg nekem, hogy olyan szép a
szeretője.

– Csak volt, de már nem az s nem is lesz többé!

– Ne legyen izetlen, Hernyány, csak nem akar fogadkozni, hogy nem lesz
többé szeretője? Ez már nem olyan sikk.

A reggeli mellett folyt ez a beszélgetés. Vucsetics Ilona csakugyan szép
lány volt. Egy kicsit tul már az eladó lány fiatal korán, mintegy
huszonöt esztendős, erős, barna szépség, hidegen néző barna szemekkel és
a szája szegletén az érzékiség leselkedő mosolyával. Az édes anyja egy
könyörtelenül száraz, rideg asszonyság, kinek arczán meg lehetett
ismerni a lánya vonásait és Hernyány, mikor először látta őket, titkos
rémülettel konstatálta, hogy tizenöt-husz esztendő mulva ilyen lesz az ő
felesége is. Most ez a dáma hallgatagon ült, alig hogy a hozzáintett
beszédre nehány szóval válaszolt, de a leánya neveléséből látnivaló,
milyen volt ő is ifjukorában. A Bácska leghirhedtebb asszonya, mint
ahogy Ilonának is ilyen volt a hire, s ha eljegyzésének hire megy majd a
megyében, Hernyányt kaján részvét fogja környékezni.

Bár oktalanul. Ilona tetszett magának a legridegebb őszinteség
fitogtatásában. Első találkozásukkor, mikor magukra maradtak, így kezdte
a beszélgetést:

– Tehát maga lesz a vőlegényem?!

– Boldog leszek, ha annak elfogad.

– Hogyne fogadnám. Elég csinos ember s mint hallom, nagy karrierje van.
Hát én, tetszem magának?

– Elragadóan, kisasszony.

– Akkor rendben vagyunk. Remélem, békességben fogunk élni.

– Mint két galamb.

– Az egy kicsit unalmas volna. Tud inni?

– Tudok.

– Akkor együtt iszunk. Szeret lumpolni?

– Hogyne.

– Akkor együtt lumpolunk. Aztán még egyet. Én nem vagyok féltékeny
természetü.

– Én sem.

– Remekül összeillünk. Maga lesz a ciceronem, remélem, nem szorulok majd
másra.

Ezek után látni való, hogy Flórával való viszonyát Hernyánynak nem volt
oka rejtegetni. Hogy annyira megijedt, Flórát a kastélyban látva,
tisztán csak aljas viszonya tudatának tulajdonítandó, mely nem volt
képes kimérni, mennyi jut belőle nyilvánosságra, mennyi nem. Ilona, aki
pünkösd vasárnap futólag látta Flórát és nagybátyjától kilétét megtudta,
szivből gratulált Hernyánynak pompás izléséhez s most igaz, mély
gyönyörüséget érzett, hogy ezt a szép teremtést az ő utjából a
legszégyenletesebb módon söpörték el. A főispán reggeli közben elég
hiven elmondotta a jelenetet, melyen Ilona halálra kaczagta magát s csak
egyre biztatta Hernyányt, hogy igenis, jelentse föl és csukassa be
Flórát zsarolás miatt.

– Mert, – tette hozzá, – azt ugyan nem bánnám, ha szeretője lesz, de ne
legyen ez régi szeretője. Ezt sértésnek tekinteném. Éntőlem ugyan ne
térjen vissza a régi szerelméhez.

Mikor elindultak, Ilonának az a bolond ötlete támadt, hogy a Flóra
kocsiján menjen. Hernyány tapsolt az ötletnek s fölszállt mögötte az
inasülésre, míg Vucsetics Ilona anyjával a nagy Landauerban követte
őket. S tán ugyanakkor értek a Hernyány portájára, mikor Flóra erőtlenül
összerogyott az árok szélén.




XIII.

A budapesti lapokban lassan kezdett kisérteni a Hernyány Pálfordulásának
hire. Eleinte csak egy burkolt félhivatalos hir arról, hogy Hernyány
György, a kiváló fiatal ellenzéki politikus, magánokokból visszalép a
politikai pályától. Ezt a hirt az ellenzéki ujság nyomban megczáfolta, a
félhivatalos meg nem feszegette. Pár nap mulva egy másik hir minden
feltünés nélkül csuszott el, hogy Vucsetics Oszkár főispán valószinüleg
lemond és föllép jelöltnek Hernyány ellenében. Egy hét lefolyása alatt
aztán ki volt tálalva a szenzácziós valóság, hogy Vucsetics utódja
valószinüleg Hernyány lesz, amely változásnak családi háttere van.

Helley grófot, akinek Hernyánynyal való intim viszonyát ismerték, sürün
ostromolták, mi az igazság ezekben a hirekben. Helley mosolyogva, teljes
nyugalommal válaszolt:

– Hernyánynyal ez idő alatt nem leveleztem ugyan, de le merem kötni a
becsületemet, hogy mindebből egy szó sem igaz. Sem a politikai, sem a
családi hiresztelésből. Mert Hernyány sem az egyikre, sem a másikra nem
képes.

Mindazonáltal kész ténynek vették és a különböző pártállás szerint
pertraktálták a Hernyány renegátságát. Feltünő volt, hogy maga Hernyány,
akiről pedig tudták, hogy a birtokán tartózkodik, maga nem reagált a
róla szóló hiresztelésekre. Egy árva szóval sem czáfolta meg politikai
hitehagyottságát s ez végre is nyugtalanította Helleyt.

– Valaminek kellett történnie, gondolta, bár távolról sem hitte, hogy az
átpártolás terén történt volna valami. Levelére, melyben a kormány
akcziójáról értesítette, nem kapott választ. Flóra nem hallatott
magáról. A miniszterelnöktől nem akart kérdezősködni, végre mégis csak
rászánta magát és irt Hernyánynak. Nem kapott feleletet. Táviratozott:
semmi válasz. Ekkor nyugtalansága tetőfokát érte. Táviratozott Flórának:
az sem válaszolt.

– Itt valami nagy dolognak kellett történnie, gondolta magában. – Talán
nincsenek is már Bácsligeten?

Végül eszébe jutott, hogy a Flóra cselédségénél tudakozódjék. Oda ment,
nagy csend volt a házban, csend a Flóra lakásán. Csöngetésére a gömbölyü
Kati nyitott ajtót, aki láthatólag megörült a gróf látásának, de ujját a
szájára téve szólt:

– Csöndesen, instálom, a nagysága alszik.

Helley megijedt.

– Hogyan? Itthon van? S nem értesítettek engem?

A cseléd szeméből könyek peregtek le.

– Megtiltotta, méltóságos uram, aztán nem is volt még igazán
eszméletnél, mióta lefeküdt.

– Beteg?

– Betegen érkezett meg. A szegény nagyságára rettenetes volt ránézni,
úgy összeesett az arcza és a szép, erős termete is úgy elhagyta. Alig
hogy megérkezett, lefeküdt és a lelkemre kötötte, hogy senkinek se
áruljam el ittlétét. Nem is tettem meg, de hogy a méltóságos ur magától
jött, az nagy szerencse.

– És Hernyány ur?

A cseléd lomha, megvető mozdulatot tett a karjával:

– Mind egyformák a férfiak, akár baka, akár ur.

Helleynek elállt a szivverése.

– Mit beszél?

És ott a cselédtől kellett megtudnia a hihetetlent. Flóra egyedül,
lázban, minden podgyász nélkül ért haza és nyomban ágyba dőlt.

– Kati, – mondta hűséges cselédjének – te arczul köpted a bakádat, én
arczul köptem a gavallért. De nyomorultabb vagyok náladnál, mert bele
kell halnom ebbe a gyalázatba.

A többit csak urnője lázálmaiból tudta meg. Egyszer ezt mondta:

– Könyörülj, György, ne vedd el azt a másikat.

Máskor meg azt mondta:

– Elér a kezem, megfojtalak.

Közben pedig egyre arról fantáziált, hogy a pénzeért volt hát minden,
kifosztására ment az egész szerelmi komédia, majd meg ki akart ugrani az
ágyból, kiáltva, hogy nem igaz, hogy az nem volt Hernyány, hanem ördög,
aki az ő alakját öltötte.

Helley le volt sujtva. A szive vérzett barátnője szerencsétlenségén, de
nem tudta elhinni, ami a cseléd beszédjéből félelmesen kitünt. Valóban,
ez csak egy lázbeteg halluczinácziója lehet. De megingott a kétsége,
mikor e lázbeszédeket egybevetette a keringő hirekkel és Hernyány
csökönyös hallgatásával. Igaz lehet? Meg volna csalva, ez a becsületes
arcz, ez az ifjui rajongás mind csak egy aljas, haszonleső gazember
álarcza volt csak?

Halkan benyitott Flóra szobájába. Széthuzta az ágy selyem függönyét és
becsületes szeme megtelt könnyel, mikor az imént még viruló, hatalmas
szépséget, kifosztva minden erejéből, lesoványodva, megtörve és
megvénülve látta maga előtt feküdni. A Flóra arczát a láz festette
pirosra, de alig volt rajta más, csak a puszta bőr. És a szája
szögletéből két mély barázda szakadt s a lezárt pillákon keresztül, a
csontos üregekből halottiasan domborodtak ki a szemek. Keze a takarón
nyugodott, az a márványfehér, puha, teli kéz most sovány volt és a kék
erek kidagadoztak a csontok között. És mindez vagy tiz nap alatt! Mi
történhetett odalenn, hogy tiz nap alatt tönkrement az a csupa erő
asszony!

Könyezve simogatta reszkető keze a Flóra izzó homlokát. A beteg
fölvetette a szemét:

– Te vagy, György? – szólt és pillája ismét lehanyatlott. Majd
nyugtalanul hánykolódni kezdett, érthetetlen, félig elnyelt szavakat
dadogva, majd kinos nyögéssel átvetette magát a másik oldalára, nyögve,
nyöszörögve:

– Ugy-e, ez lehetetlen?

Elfacsarodott szivvel, emberi hitében megtörve távozott Helley gróf.
Mintha ő követte volna el a perfidiát, égett az arcza a szégyentől s
ahol ismerőst látott, megijedt és messziről kikerülte. Ha meg lett
csalva maga is, mégis csak az ő lobogójának tisztessége fedezte a
másikat, hogy gyalázatos tervét végrehajthassa. Ő segitette magasra, az
ő latba vetett tekintélye révén támadt tekintélye Hernyánynak. De a maga
személyét nem tekintve is, megcsalódott szive ebben az emberben, ennek
fenkölt gondolkodásában és ifjui bizodalmában talált gyógyítást és most
a gyógyszer is méreggé vált.

Nincs becsület a földön. Ebben a keserü gondolatban foglalta össze egy
mindvégig ideálisan tiszta élet tanulságát és undort érzett a világ
iránt. Sőt gyanakvással nézte a maga utját is: valóban a becsület
vezette-e rajta végig és nem-e csak gyöngeség volt, amin az okosak és
becstelenek joggal kaczaghatnak?

Undora és önmagának lenézése még csak nőtt, mikor hazaérve, szemébe tünt
az esti lap kövér betüje: »Interview Hernyány Györgygyel!« Elolvasta.
Érdemesnek tartották megsürgönyözni, pedig a papirosért is kár, amire
nyomtatták. A vállalkozó ujságiró apróra leirja a fiatal, »de már is
nagy« politikus tusculumát, kipingálja egyenes, megnyerő
vendégszeretetét és himnuszokat zeng egy fiatal hölgy szépségéről és
szeretetreméltóságáról, akiről ime hitelesen megirhatja, hogy a
legközelebbi jövendőben Hernyány Györgyné lesz, most pedig még mint a
hires Bácska legrégibb nemesi sarjának dusgazdag ivadéka ismeretes.

Aztán következik az interview:

Van-e alapjuk azoknak a hireknek, melyek Hernyány visszavonulásáról
szólanak?

Nincs, sőt ellenkezőleg. Most találta meg az igazi talajt, melyen a haza
nagyságán dolgozhatik.

Tehát csakugyan főispán lesz?

Az. De nehogy félreértessék. Ő a főispánságot nem ambiczionálja, nem
ambiczionálta soha. Neki az mindegy, akár megyei aljegyző is lenne igen
szivesen. Nem tagadja, a szive jobban van engageálva ebben az ügyben,
mint a nagyravágyása. A szerelem köti őt ide s mivel tétlen, meddően még
sem akar maradni, inkább állást vállal a munka és nem a méltóság
kedvéért.

És politikai meggyőződése megengedi-e, hogy oly kormány kezéből
vállaljon bizalmi állást, melynek politikájával nem ért egyet?

Ezen a téren tudja, sok gáncscsal, váddal és támadással fog találkozni,
de ő emelt homlokkal és büszke önérzettel fog elébe állani. Nagyon jól
tudja, mivel tartozik politikai nesztorainak: bocsánattal. Ezt meg is
adja nekik. Visszaéltek fiatalságával, tapasztalatlanságával. A
tisztaság, az ideál utáni vágyát felhaszálták arra, hogy az ő táborukat
erősitsék vele. De adatai vannak most már, hogy az eszmény és tisztesség
abban a politikai tárborban, melybe tévedt, csak szép frázis a rut és
önző czélok takarására. Rövid és sajnálatos multjának tartozik vele,
hogy e rut farizeuskodásról le ne rántsa a leplet, de önmagának és az
igazságnak tartozik vele, hogy első politikai lépését kötelezőnek ne
ismerje el. Elvtelen és becstelen volna, ha szemei megnyilván, puszta
következetesség kedveért szolgálna egy irányt, melytől jobb meggyőződése
elfordul. Köpönyegforgatónak fogják nevezni, pedig csak őszinte és nem
törődve semmivel, mint eddig is, tovább halad a maga utján, a tisztesség
nevében.

Helley grófnak, mikor ezeket a körmönfont gyalázkodásokat olvasta,
kaczagnia kellett keserüségében. Hát természetes, ő a hitvány és
Hernyány az ideálista, a tiszta kezü ember.

– Istenem, – sóhajtotta, – mi mindent ki nem találnak az emberek, ha a
gyalázatuk elrejtéséről van szó.

Szinte jól esett neki másnap látni, hogy az összes ellenzéki lapok az
igaz megvetés souverain hangján foglalkoztak e levéllel s egy szót sem
vesztegettek az ő, a Helley tiszta karakterjének méltatására. Nem szorul
ő védelemre. S a lapok czikkeiben hiven volt visszaadva az ő
lelkiállapota is, mert hiszen valamennyien úgy jártak Hernyánynyal, mint
ő: biztak benne, csodálták rajongó idealizmusát és ime megcsalva érzik
magukat. Soha Helley gróf a sajtó iránt annyi hálát nem érzett, mint
ekkor.

S tapasztalhatta az egész közvéleményen is, hogy az mellette van. A
Hernyány-féle nyilatkozatokat a kormánypárti sajtó sem aknázta ki Helley
személye ellen, csöndesen, szó nélkül siklottak rajta keresztül. Milyen
könnyü lett volna ebben a kedvező áramlatban Helley grófnak előállani az
ő pozitiv adataival, Hernány életéből, hogy tönkretegye! De eszébe sem
jutott ez a gondolat, mindig megvetéssel fordult el megcsalatásának
emlékétől is.

De a csöndes, kontemplativ férfi mégis csak forrni érezte a vérét. Az
indulata hajtotta, hogy álljon szembe azzal az emberi mivoltából
kivetkőztetett kreaturával, karddal vagy pisztolylyal a kezében. A
fogait csikorgatta, mikor reá gondolt és a keze ökölbe szorult, mikor
emlékébe tünt szegény Flórának lázban égő, lefogyott arcza. És ez az
ember mégis sebezhetetlen, mivel csak csöndes megvetést érdemel, aminek
lesujtó hatását az ilyen ember sohasem érezheti.

Minden nap hűségesen meglátogatta a beteg Flórát, aki napról-napra
jobban gyöngült és állandó lázban égett. Nem beszélhettek még egymással.
A beteg olykor felvetette szemét s a fáradt mosolyról, mely ajkára
szállt, láthatta Helley, hogy megismerte és jól esik neki őt itt látnia.
Nehány percz mulva azonban, mely alatt Helley szelid szavakkal biztatta,
ismét lehanyatlott a szeme és aludt, vagy halluczinált. Az orvosa
tifuszt konstatált s igen komolynak mondta a bajt, bár nem okvetetlenül
halálosnak. Mikor azonban a legkitartóbb ápolás mellett is a hatásnak
legcsekélyebb jele sem mutatkozott, a grófnak azt tanácsolta, hogy
hivják el dr. Bertalan Péter tanár urat, ő az egyetlen, aki itt még
segíteni tud.

Helley ismerte a hires professzort és undorodott tőle. Mégis legyürte
ellenszenvét, maga ment el érte és hivta Flórához.

A tanár ur nagyon meg volt lepve, hogy Flórához hivja a gróf s a maga
módja szerint ki is fejezte meglepetését:

– Áh, áh – csodálkozott jobbra, balra kapva fejét – beteg a bárányka?
Annyira beteg, hogy már én reám szorul? Szegény bárányka, azt hittem,
még eltart egy pár hónapig.

– Micsoda? Az egészsége?

– Az, az, persze, hogy az egészsége! Ott lenn Bácsligeten észrevettem
valamit, de rosszul itéltem meg. Azt hittem, egy pár hónapig eltart.

– Már látszott rajta, hogy beteg?

– Erősen, erősen. Tudja gróf ur, már olyan finnyás volt akkor, olyan
betegen finnyás. Például nem akart velünk inni és nem nyitotta ki az
ajtaját, mikor kopogtattam.

A gróf hidegen szólt rá:

– Tanár ur, ha úgy tetszik, a betegről beszéljünk, ne pedig – önről.

– Csalódik, gróf ur, nagyon is a betegről beszélek. Megtért a szegény,
mondtam volt ott lent is, hogy sajnálom, mint minden megtért báránykát.
De hogy ennyire megtért volna már, azt nem hittem volna.

Mikor a Flóra lakására érkeztek, a doktoron valami különös, borzongató
jókedv vett erőt. Élvezettel szivta magába a leeresztett kárpitok mögött
az orvosságok illatától telitett dohos levegőt. A szalonban levetette a
felöltőjét s föltett kalappal, tánczoló léptekkel sietett Flóra ágyához.
Szétbontotta a kárpitját s a legnagyobb gyönyörüség kifejezésével ajakán
nézte a lefogyott szegény nőt. Fogta a pulzusát s vigan dörzsölte utánna
a kezét s halk nevetéssel folytatta vizsgálódásait, szüntelenül motyogva
magában. Olyan volt, mint a halálmadár, aki örül a pusztulásnak s a jó
Kati babonás félelmében egyre hányta magára a keresztet, látván a
rettentő orvos csuf ördöngösségét.

– Így, így, báránykám, motyogta vigan, hát megfogytunk. A lázunk igen
szép, igen szép. Tökéletes az egész betegség, igen tökéletes, mint
minden, amit a bárányka művel. Igen örülök a szerencsének, hogy ilyen
szép példányom van, két nap alatt végezhetne veled a kaszás. Gróf ur,
fordult majd magánkívül az örömtől Helleyhez, Flórika valóban nagyon
beteg, tudja, csak ennyi – és mutatta a köröm feketéjét – vagy ennyi se
választja már el a haláltól.

Úgy mondta ezt, mintha örömhirt tudatna. Kati hangos sirásra fakadt,
Helley elsáppadt és reszketve kérdezte:

– Nincs segítség?

Hiéna Péter ámulva nézte a grófot, majd a siró Katira támadt:

– Mit abajgat maga itt, édes lelkem? Hát nem örül, hogy itt vagyok? No,
nézze meg az ember, még csak békében diagnozist sem enged csinálni az
úgynevezett jó sziv. Legyen nyugodt, gróf ur, a báránykát meg fogom
gyógyítani. Az állapota igen kedvező, mert már a végét járja.

Majd magyarázva füzte hozzá:

– Tudja, gróf ur, a betegséget is külön individuumnak tekintem, mint
mindent a természetben. Születik az, ha megkapja a léte feltételeit és
élni akar. Barbárság az utjába állani, joga van az élethez, hát élje
végig. Az én betegeim mindig a sir szélén vannak, csak onnan hozom
vissza.

– Rettenetes, szólt a gróf elszörnyüködve.

– Gondolja? – felelt a doktor – szánalmas gunyosan. Pedig lássa, akit én
így gyógyitok, az másodszor már nem kapja meg azt a betegséget.

A mint teljes otthonosan, szuverén biztosság érzetével rögtön tanyát
ütött a beteg-szobában, volt ebben a rut, röhögő kis emberben valami
földöntuli fölöttesség. Oda huzta a karos széket az ágy széléhez és egy
üveg pezsgőt kért.

– Mert tetszik tudni, szólt röhögve a grófhoz, első az orvos, aztán a
beteg. Ha társaságom akar lenni, gróf ur, nagyon fogok örülni, de ha
jobb társaságot tud magának, akkor csak egész nyugodtan távozzék, holnap
már az ön kedves barátnője a legbarátságosabb mosolylyal fogja
üdvözölni.

– Tanár ur, ha ugy van, számíthat az én végtelen hálámra.

– Meg is érdemlem, gróf ur, mert nagyon nagy áldozatot hozok a kedves
bárányka kedvéért. Itt fogok maradni, holott egy protegáltam lép föl ma
az orfeumban. Lemondok a legfölségesebb mulatságról, gróf ur, csakhogy
megmentsem e kedves báránykát. Nem nevetséges ez?

E beszéd ellenében is, mikor Helley gróf kezett fogott Hiéna Péterrel,
akaratlanul is melegséggel szorította meg. Hiéna Péter észre is vette és
ironikus mosolylyal honorálta a kézszorítást, mitől Helley elpirult,
mintha valami rossz tetten érték volna. Be kellett vallania magának,
hogy ez előtt a czinikus ember előtt szégyelte magát. Itélt róla, pedig
úgy látszik, távolról sem ismeri.

Hiéna Péter csakugyan ott maradt Flóránál egész éjszakán át. Be sem
hunyta a szemét, úgy vigyázta a beteg minden lélegzetét, beadogatta neki
az orvosságot, maga váltogatta a borogatásokat s közben elfogyasztott
vagy öt üveg pezsgőt s egyre évődött Katival, aki a világért sem
tágított volna. Úgy őrizte ott egész éjszaka a doktort is, akitől félt,
mivel magának az ördögnek nézte.

Flóra néhányszor fölvetette a szemét, ilyenkor Hiéna Péter vigyorogva s
gyorsan, mint a macska, elugrott. A kurához tartozott, hogy a beteg ne
lássa meg, ki gyógyitja.

Flóra álma alig néhány óra multán csakugyan nyugodtabb lett. Sürün
fordult egyik oldalról a másikra, nyögött, nyöszörgött, de már nem
fantaziált s nem kellett erőszakkal az ágyban tartani. A doktor, egyre
öntvén magába a pezsgőt, csillogó szemmel nézte és egyre
csufondároskodott Katival.

– Ugy-e, csunya most a nagysága? S nem-e furcsa, hogy azért most csunya,
mivel az én kedves barátom elhagyta, holott az volna természetes, hogy
elhagyja, mivel ilyen csunya lett? De majd megszépitjük, tudja lelkem?
Hehehe, ha a pofámra néz, nem is hinné, hogy én szépiteni is tudok.
Pedig meglássa, milyen széppé teszem a nagyságát, olyan széppé, hogy
akár magam is elvenném feleségül.

Reggel hat óra tájt egyet nyujtózkodott a doktor, fölkelt és fogta a
kalapját. Mikor az órára nézett, nagyot káromkodott:

– Ördög vitte volna az egész históriát. Hát kellett a báránykának
Bácsligetre menni, csak hogy nekem elrontsa az éjszakát?




XIV.

Elmult egy-két hét. Flóra lassan, de biztosan haladt a gyógyulás utján.
Hiéna Péter már csak be-benézett hozzá kétszer napjában s kezeit vigan
dörzsölve, tánczolta körül a beteg ágyát. Egyben szokott módja szerint
évődött Flórával.

– Lássa, drága Flórika, én nem tehetek ám róla, ha a pofámat ide tolom a
nagysága szeme elé. Tudom, hogy utál, de muszáj idejönnöm, mert a
törvény parancsolja és Helley megfizet érte. Ördög tudja, mi köze a
törvénynek hozzá, hogy megparancsolja, muszáj magát diszgusztálni,
mivelhogy véletlenül én orvos vagyok és maga beteg. Hát majd csak szépen
meggyógyul, én zsebre rakok egy szép kis summát a gróftól, aztán
kotródom megint, még csak egy csókot sem kérek ráadásul.

Flóra annyira el volt még gyengülve, hogy e beszéd semmi hatást sem
gyakorolt reá. Egyáltalán elvesztett minden ellentálló képességet, az ő
szemének a doktor képe most ép oly kevéssé fájt, mint akárki másé. Csak
amikor Helley gróf ült az ágya szélére, derengett némi meleg fény a
szemében s olykor-olykor fogta a gróf kezét, megsimogatta és ajkához
emelte. Hernyányról szó sem volt közöttük.

Ezt az urat közben csakugyan installálták főispánnak. A befejezett tény
kevesebb szenzácziót keltett, mint az első hir. Sőt, mikor alig két
héttel későbben az esküvője hirét hozták, már a történteknek nyoma sem
látszott az ujságokban. A népszerű politikusról volt szó, meg a szép
nábobleányról, a fényről és pompáról, amit az esküvőn kifejtettek, meg,
hogy a boldog pár a mézeshetekre külföldre utazott. A politikai
hitehagyottal nem éreztették privátéletében a megvetést s ez a megvetés
különben már nem is volt meg. Egy politikai vétek megtorlása sohasem
tart tovább egy hónapnál.

Tiszta, meleg, juniusi nap volt, mikor Flóra, a doktor és a gróf karjára
támaszkodva, először hagyta el az ágyat s támolyogva tette meg a pár
lépést az ablakhoz, ahol párnák között, a hintaszéken helyet foglalt. A
szobából eltávolítottak minden tükröt, hogy ne lássa gyászos romjait
szépségének s ő szomoruan mosolygott és sóhajtva simította végig arczát,
mikor az ablak táblájában mégis csak meglátta magát. Hiéna Péter
észrevette ezt a mosolygást és a maga módja szerint kommentálta:

– Bizony lefogytunk, Flórika, de majd csak megtelik megint az arczunk és
szépségünk visszatérvén, folytathatjuk ott, ahol elhagytuk.

Flóra megborzongott e szavaktól.

– Szeretnék ilyen maradni, – szólt gyengén és oda nyujtotta kezét
Helleynek.

– Istentelen kivánság, – szólt Hiéna Péter, – de okos. Sőt meggyőződésem
szerint mindennek a gróf ur az oka. Minek hivott engem? Akkor maga
Flórikám, már nem élne és ugy-e bár, maga szeretne nem élni?

– Tanár ur, kimélje, – szólt közbe a gróf.

Mióta Hiéna Péter megmentette Flórát, Helley valami elrejtőzött,
álarczos angyalt látott benne és nem hitt a kérkedő gonoszságban.

Hiéna Péter nevetett.

– Ugyan, gróf ur, ehhez megint én értek jobban. Maguk ideálisták az
örökös kiméléssel lassan pörkölik meg a lelket. Mi belevágunk az élő
husba: nyekk! – és a sebből örökre kimegy a geny. Hát csak folytassam a
gyógyítást, ha már belefogtam. Ismerem én Flórikát, olyan asszony az,
aki kibir egy operácziót.

Flóra csak nézett rá, tágra nyilt szemmel, rémülettel, de csak várta,
biztatta, beszéljen tovább.

– Hát emlékszik, Flórika, mit mondtam én magának ott lent, azon az
unalmas pünkösdi napon? Mikor észrevettem, hogy maga szerelmes, mint egy
apácza s nem úgy, mint egy orfeumdáma, akkor azt mondtam: maga el van
veszve. Azt hittem, golyót röpit majd a fejébe, ha megtudja, hogy az én
kedves Hernyány barátom csak orfeum-szerelemre való. De hát szerencsére
sulyosan megbetegedett, hát nem lőhette magát főbe. Ami talán kár is
magára nézve, föltéve, hogy az én kedves Hernyány barátom tovább is úgy
boldogul az életben, mint eddig s maga boszulatlan marad. Szerencsére a
ficzkó már lejtőre lépett, megházasodott.

Flóra föl akart ugrani, de erőtlenül visszahanyatlott.

– Az istenért, doktor ur, könyörüljön rajta, – rimánkodott Helley gróf.

Hiéna Péter az ő hideg, nedves kezével végigsimogatta a Flóra gyönyörü
homlokát, mitől az magához tért.

– Tudni akarok mindent! – suttogta.

– Magam is azt gondolom, hogy tudnia kell mindent. Akkor aztán rendben
lesz teljesen. De amig ez magának használ, addig megárt a beszédem a
gróf urnak s így majd akkor folytatom, ha egyedül leszünk.

Flóra kérve tette össze kezét, úgy könyörgött szó nélkül Helleynek, hogy
ne vágja utját e beszélgetésnek. Helley habozott és tanácstalanul nézett
a doktorra, aki egykedvüen nézegette a körmeit. Végre is győzött a
lágysága, sohasem tudott kérelmet megtagadni.

Mikor egyedül maradtak, Hiéna Péter egy meleg takaróval beborította a
Flóra térdeit, azután látható jókedvvel közelebb vonta hozzá a székét.

– Most már beszélek – szólt elégedetten – s mondhatom, soha olyan jó
szivem nem volt, mint ebben a pillanatban, hogy az én kedves Hernyány
barátomat akarom bemártani.

– Megházasodott? – lehelte Flóra.

– Meg a lelkem, Flórika. S magának ezen örülnie kell, mert hiszen csak
nem szereti még azt az embert? No lássa, a házasság Hernyánynak
katasztrófa, no meg a feleségének is, föltéve, hogy az jobb, mint ő. Ne
értsen félre, drágaságom, nem a moralista beszél belőlem – utálom a
morált – hanem az úgynevezett czinikus orvos. No hát, az orvos mondja
magának, hogy az én kedves barátom el van veszve. Nem tudom, milyen
volt, mielőtt szerencsém volt hozzá az orfeumban, de vigyen el engem az
ördög, ha kikerüli a bonczoló kést. Mikor először láttam, rögtön
megszerettem. Volt valami az arczában, ami akasztófáról vagy revolverről
beszélt és nagyon csodálkoztam, hogy ilyen jókedvű s ilyen szerencséje
van. Tán nem is hagyta volna el soha a szerencséje, ha meg nem
házasodik. Az ember csak addig boldogul és addig boldogul a
legélhetetlenebb, meg a leggonoszabb ember is, amíg hű marad a
természetéhez. No hát, Hernyány hűtlen lett önmagához, mikor templomba
ment pap elé. Nem ugyan becsületből tette, de mégis csak tisztességes
lépés és ez a nyakát fogja szegni. Nem hiszi? Meg fogja látni.

Flóra nem felelt. Mereven maga elé nézett. A szive sajgott, de nem
tudott határozott fájdalmat érezni.

– Szerettem volna, ha most káromkodik, szólt Hiéna Péter, vagy legalább
sir. No de majd később. Hát tudja, kedves Flórikám, maga nagy bolond
volt, amit nem szemrehányásnak említek, mivel okosnak lenni nem virtus.
Mért nem volt őszinte hozzám? Mért nem válogatta meg jobban a bizalmas
barátjait? Rákeni a bizalmát arra a Helleyre, aki tisztességes ember,
ami kész veszedelem volt. Igen, igen. A Hernyány-féle embereket csak a
magam-féle emberek itélhetik meg. Ha megmondta volna nekem, hogy
Hernyány házasságot igért, a rut pofámmal a szeme közé nevettem volna s
maga meg lett volna gyógyítva. Mikor a gróf ezt nekem megmondta, azt
kérdeztem tőle, hogy magának mennyibe került a mulatság? Erre a nemes
lélek elámult és nagyan megvetett engem. Nem pénzről van szó, felelte
szárazon. És maga ilyen emberre pazarolja őszinteségét. No ugy-e bár, ez
a Hernyány alaposan kifosztotta magát?

Flóra nem felelt, de Hiéna Péter megértette.

– No látja, a házassági história, egybevetve az örökös henczegéssel,
hogy maga mennyi pénzébe kerül, világos bizonyság, hogy ki akarta magát
fosztani. Ezt persze egy olyan nemes lélek, mint a grófé, nem foghatja
föl, pláne, ha olyan gazdag is, mint ő. De hogy maga nem látott át a
szitán, különben ezt hagyjuk, mert a szerelemhez, mely tuléli a
huszonnégy órát, én nem értek. Most pedig igyék egy kevés tejet.

Flóra tagadólag rázta a fejét.

– Kár, – szólt a doktor, ahhoz, amit most fogok mondani, jó lett volna
erősítenie magát egy pohár tejjel. De hát így is jó. Lássa, kedves
Flórika, maga most nem tudja, mit fog csinálni, ami természetes is. A
réginek fölcsapni, ahhoz maga, fájdalom, már tulságosan jó. Viszont
ahogy a dolog most áll, arra sem fanyalodhatik, hogy remete életet
éljen. Ez két esztendő alatt megölné. A halálhoz pedig, ha az ember a
krizisen tul van már, nincs kedve. Aztán meg a vagyona is meglehetősen
összeolvadt, ugy-e bár? S a szegénységtől is irtózik, van oka rá. Ne
háborodjék fel, épen azt az emléket akartam fölkelteni magában, amely a
nyomorhoz és az én utálatos csekélységemhez füződik. Sohasem is
haragudtam magára; amiért gyülöl, ez olyan természetes, mint az undor
ahhoz az ételhez, melytől az ember elrontotta a gyomrát. Lehet különben,
hogy maradt még annyi, hogy tisztességesen elélhet, de akkor beáll az
unalom, az örökös keserűség a multon s tán a jelenen is. Mert maga szép
lesz megint, tán szebb, mint volt és higyje el nekem, egy szép asszony,
ha még annyira csalódott is a férfiakban, nem élhet meg szerelem nélkül.
Hát aztán mi lesz? Folytatja a régi életmódját és ujra megtollasodik?
Szerencsétlenségre beleesett már az erény, mint a moly a drága bundába s
ez a moly megenné magát, minél jobban mulat. Hát most figyeljen rám. Én
az emberek egymáshoz való viszonyát annyira becsülöm, amennyi örömet az
egyik várhat a másiktól. Elébe tettem mindazt a rosszat, ami vár magára,
hogy egybevethesse az esetleg kevésbé rosszal. Magának férjhez kellene
mennie. Lássa, egészen őszinte vagyok, mint különben mindig.
Lelkifurdalás: nevetség. Ilyesmiről én nem tudok. Ha maga boldogtalan,
én nem törődöm vele. De én is már körülbelül a végét járom. Tudja isten,
már nem izlik az étel, pedig a gyomrom rendben van. Aztán utálom a
változatosságot a szerelemben. Nem hinném, hogy belém is esett volna ez
a moly, de ki vagyok kezdve. Alszom megint, sőt jól esik aludni. És
érdekel a világ. Képzelje csak, örülök, hogy szép idő van. És ha hajnal
felé hazamegyek, a csillagokra nézek: ni, csillagok is vannak a világon,
nemcsak rossz gyomrok. Aztán – no hát jól van – hazudtam, van
lelkiismeretem is. Föltettem magamban, hogy a maga kurájáért nem fogadok
el honoráriumot, mert mégis csak én vagyok az oka mindennek. És lássa,
ha maga meg akarja változtatni életmódját, olyan logikus volna, ha ott
végezné, ahol kezdte. Röviden, Flóra, mediczinának merném mindkettőnknek
preskribálni: legyen a feleségem.

Az utolsó mondatokat kapkodva, bizonyos félelemmel mondta a doktor. Az
arczán is visszatükröződött valami bosszankodó zavar, világosan
látszott, hogy szeretné rejteni a megindultságát, azt pedig, hogy:
legyen a feleségem – csak szemlesütve és mélyen elpirulva merte
kimondani.

Flórát ez a váratlan fordulat mint a kigyómarás érintette. Halvány arcza
szinte elfeketült, utálat és rémület tükröződött rajta vissza. Hiéna
Péter ránézett arra az arczra és ismét megtalálta magát. Az ajkába
harapott, aztán egyet vont a vállán és mosolyogva hajolt Flórához:

– Ugyan igyék egy pohár tejet, az ügy le van tárgyalva.

Flóra ideges erővel fölegyenesedett székében. Arczán némi meghatottság
mutatkozott, oda nyujtotta a kezét a doktornak és halk, elfogódó hangon
szólt:

– Uram, amit ön most mondott, az irtózatos, de nem haragszom érte. Sőt
köszönöm is, mert megismertette velem igaz helyzetemet. Amikor
mediczinának a maga szerelmét ajánlhatja csak, ez a végső. Nincs
menekvés, tudom, csak ezt akarta mondani. Jó azt tudni, már is
megerősödtem tőle. Ami fáj, ami végtelenül elkeserít még, az, hogy én ép
a leghitványabb emberhez kötöttem sorsomat. Eddig – nem kérek érte
bocsánatot – önt tartottam a leghitványabbnak s sajgó szivvel
tapasztalom, hogy még ön is sokkal jobb –, nem, igazi nemesszivü ember
hozzá képest. Jobban ismerem most őt, mint eddig és magát is. Azt
hiszem, ajánlatára nem vár választ. Azt már tudja. De, hogy kettőnk
között a leszámolás teljes legyen s ha nem szokott gunyja volt, amit a
lelkiismeretéről mondott, ime fogja a kezemet. Amit ön ellenem vétett,
azt jóvá tette mai kegyetlen kurájával. Nem gyülölöm többé, a számlánk
ki van egyenlítve, én megbocsátok magának.

Hiéna Péter fogta a neki nyujtott kezet s elgondolkodva nézegette,
akaratlanul meg is simogatta.

– Sovány, nagyon sovány – szólt aztán, mintha nem is hallotta volna
Flóra szavait – de ne féljen, egy hónap mulva megtelik. Maga már annyira
tul van minden bajon, hogy akármelyik szamár doktor is tovább kezelheti.
Hát csak járassa tovább a háziorvosát s Helleynek mondja meg, hogy már
meg vagyok fizetve. Jó mulatást, Flórika!

Mikor fölkelt s egykedvü, lomha járásával az ajtó felé indult, Flóra
mélységes szánalmat érzett iránta. Úgy érezte, hogy nem engedheti így
távozni, hogy néhány jó szóval adósa maradt még.

– Péter! – szólt aztán halkan.

– Parancsol valamit? – kérdezte ez megfordulva.

– Jőjjön ide és üljön még le egy kicsit.

– Ha jól esik magának! – szólt az és az óráját nézve, visszaballagott
hozzá.

– Mondja meg nekem, de igazán, affektálás nélkül, mindegy magának, hogy
visszautasítottam?

Hiéna Péter ránézett ugyanazzal a közömbösséggel, melylyel a kórteremben
a betegségeket demonstrálni szokta:

– Mindegy? Dehogy. Nagyon rossz az, sőt úgy rémlik, mintha fájna. De mi
közöm hozzá? Aki érzéketlenül vágja a mások husát és kaczagja a mások
baját, az silány, ha kivételt tesz önmagával. Különben ez a szentenczia
hamis, mert azt mondja, hogy én nem vagyok silány.

– És mihez fog majd?

– Visszamegyek az orfeumba s megpróbálok valami más italt. Például
absynthet. Aztán a minap egy öreg asszonyhoz hivott egy tacskó
tizenhatesztendős kis lány, aki hálából, mivel pénzük nincs, megcsókolta
a kezemet. Tudja, ez jól esik. A kézcsók. Hát iszom absynthot és
csókoltatom a kezemet, amig lehet. Aztán pedig felfordulok és vége a
komédiának. Szervusz, Flórika, mi már csak akkor találkozunk, ha ujra
rám szorulsz.

S amint megfordult és himbálódzó járásával távozott, Flóra úgy érezte,
mintha megnőtt volna előtte ez az ember és babonás tisztelettel nézett
utána.




XV.

A gyengeség lassan mult és a fizikai megerősödés jó érzete bizonyos
derült békességgel töltötte el Flórát. Már járni is tudott a szobában,
már ki is kocsizott. S alig három hét mulva arcza halványságán kivül
misem mutatta, hogy a sir széléről tért vissza.

Merengő, álmodozó volt. Úgy látszott, mintha a lelke sebei is
behegednének, legalább így itélte meg állapotát Helley gróf. De mint
mindig, ezuttal is rosszul. Egy ujságlapot rejtegetett a zsebében, amit
gyakran ki-kihuzogatott s elolvasott belőle néhány sort. Iszonyu hir
volt, mely arról szólt, hogy Hernyány György a feleségével megmászta a
Mont-blancot. Egy napon aztán mosolyogva tudatta Helleyvel, hogy
egészsége teljes visszanyerése czéljából délre utazik. Talán
Olaszországba, vagy Nizzába, vagy, mivel az idő már elég szép és meleg,
talán Svájczba.

Helley még örült ez elhatározásnak és junius végén Flóra csakugyan utra
kelt: Svájczba utazott. Az egészsége miatt ment oda.

*

A Bernardino szoros tetején, kopasz, rideg sziklaormokra nehány hotel
épült: ez St. Bernardino. Aki Hinterrheinből a csengő diligence-on
délután utra kél, a végtelen szerpentin uton estélig elérkezik e
hotel-faluhoz, ott meghál s reggel a diligence tovább viszi a kanyargó
fehér uton, kopár sziklák rengetegéből le a szelid gesztenyés,
czitromfás és rózsatermő lago maggiore olasz tájára. Oda fönn julius
havában is, este bunda nélkül meg sem lehet élni. Egy félnapi ut és a
délszak heve, pompája veszi körül az utast, a kék tó vize ringó csinos
bárkáival, tánczoló gőzöseivel csak úgy csábit. Minden ablakpárkányon
kövér rózsák pompáznak és a kertekből ajlantosz, pálma és mandulafa
illata árad. Szerelmeseknek való a bernardinoi hidegség is,
szerelmeseknek való a locarnoi hőség is. És a szerelmesek idejönnek, a
szerelmesek meg az angol, akinek van elverni való pénze, meg az is,
akinek van elkoptatni való érzelme is.

Hat órakor a hotelek csöngői megszólalnak és a nagy ebédlőben gyülnek a
vendégek table d’hôte-ra. Szeszélyesen, ahogy a véletlen összedobálja
őket, kerülnek szomszédságba, akik a világ ellenkező táján szoktak élni,
emberek, akik nem együvé valók, ott hüvös-udvariasan adják át egymásnak
a salátás tálakat.

A hosszu asztal közepén ül Hernyány György és felesége. A méltóságos ur
egy kicsit elhalványult a nászutban, a méltóságos asszony szeme körül
kék karikák támadtak és arczszine olyan, mint a lábbadozó betegé. De
azért ő a leghangosabb a társaságban és bizván a magyar nyelv
ismeretlenségében, hangosan mondogatja be megjegyzéseit az összes
asztaltársakról.

A terem végében három feketeruhás olasz lány huzza a hegedüt. Három
alacsony széken ülnek s fekete szemüket egymásra függesztve, huzzák az
olasz nótákat. A nóta, kaczag és járja a bolondját, a három leány merev
szomorusággal ül egy bogban, egy arczizmuk sem rándul meg. Megannyi
Mignonnak látszik, kiknek szivében titkos tragédia él s szemükön
keresztül a lelkük vágyakodva tekint valami ismeretlen álomország után.

Az előkelő társaság ügyet sem vet a muzsikára, sem a homályba vonult
muzsikálókra. A negyedik fogás után az egyik, aki a primhegedüt
játszotta, tányérral jár körül. Ekkor halk morgás jár a társaságon
keresztül. A fekete lány madonnaszerüen szép s mintha alabástromból
faragták volna, oly merev az arcza. Némán hajtja meg magát, mikor
tányérját előnyujtja. Mig a pénzdarab a tányérra csörömpöl, az adakozója
hátrafordulva, a leány szemébe akarja furni tekintetét, de hiába, az a
szem a tányérra néz, nem fogja föl, nem érti meg: mit beszél sováron a
provokáló férfi-tekintet. Az asszonyok, akik hidegen óvták meg az
ismeretlenség szótlanságát, a szépség láttára akaratlanul is összebujnak
s kajánul elismerő módon kommentálják a szépségét.

Hernyány már messziről bámulta és alig tudta bevárni, hogy hozzá
érkezzék a tünemény. Megfeledkezett mindenről, leginkább a feleségéről.
Összerezzent, mikor az bácskaiasan meglökte s gúnyosan, de bosszankodva
szólt:

– Ugy-e, hogy ragyogó bogár?

– Gyönyörü, – felelt Hernyány forró hangon, – istenucscse, ha
legényember volnék…

– Aranyat vetnél a tányérjába és hoppon maradnál. Nem vagy te hóditó!

– Ugyan, ugyan!

– Nem hát. Volt-e csak egy szeretőd is, a kit meg nem fizettél volna?

– Hát a feleségem?

– Az más, az meg téged vásárolt meg.

– Nem rossz viczcz.

Ekkor az olasz lány már a szomszédjánál volt.

– Hát próbáld meg, udvarolj neki, – sugta az asszony, – nagyon örülnék,
ha meg tudnád hódítani.

Ekkor nyujtotta a hegedüsleány elébe a tányért. Hernyány zavartan nyult
a zsebébe s marékkal szórta tányérjába az aranyakat.

– A szépségeért, madonna, – szólt frivol mosolylyal.

A leány arczát elöntötte a vér, belemarkolt a tányérba s visszaszórta
Hernyány elé az aranyokat.

– Csak a szép muzsikámért fogadok el pénzt, uram, – szólt oly hangon,
mely mint egy fönséges magasságból sujtotta le a tolakodót.

A társaságon moraj futott végig, minden szem Hernyányon függött, aki
megmeredve a zavartól, pirulva, szégyenkezve és tehetetlenül ült a
székén. A lány odébb haladt és ekkor a moraj érthető, halk kaczagásba
ment át.

Ilona kipirosodva, ökölbe szorított kezekkel ült Hernyány mellett, a
szeméből a harag és megvetés szikrái pattantak ki s végül az asztal
alatt oldalba rugta az urát.

– Gyáva! sziszegte, szégyenlem magamat. Ilyen ember! Nehogy a karodat
nyujtsd, ha fölkelünk! Szégyenlem magamat, hogy az uram vagy.

Ezzel fölkelt és rá sem nézve Hernyányra, ott hagyta az asztalt.

Hernyánynak sem volt többé kedve ott maradni és türni a table d’hôte
gunyos kárörvendő tekinteteit. Mintha parázson ült volna s fölkelni még
sem mert. Nyilvánvaló szökés lett volna. Aztán igazán szégyelte a
blamaget. Mittevő legyen? A helyén az asztalon hevertek az aranyak s
époly nevetséges összekaparni őket, mint zsebre rakni. Mikor a
felszolgáló pinczér oda nyujtotta neki a crémes tálat, eszébe jutott
valami. Betyár-tempóban, lehetőleg hangosan s a mennyire franczia
tudományától telt, szólt rá a pinczérre:

– Takarítsa el ezt a szemetet.

Ekkor megmozdult a szék, melyen eddig a felesége ült s egy hölgy
foglalta el. Hernyány föltekintett s érezte, mint fagy meg ereiben a
vér.

Flóra volt.

Csak egy villanás a gyönyörü fekete szemekből és Flóra mintha sohasem
látta volna szomszédját, fogta a menü-czédulát s átnézte, mig a pinczér
teritéket tett elébe. Majd halat vett az elébe tartott tálból és
nyugodtan megkezdte ebédjét. A társaság szeme megakadt a halvány arczu,
de feltünően szép késő jövevényen, mindenkinek szeme rajta függött.
Érezte ezt Hernyány is és leküzdve szorongó félelmét, megragadta az
alkalmat, hogy iménti csorbáját kiköszörülje. Majd megmutatja ő, hogyan
kell udvarolni egészen ismeretlen hölgyeknek.

Előbb azonban, hogy pórul ne járjon, halkan, a fogai között és Flórára
sem nézve, megszólította:

– Flóra, haraggal jöttél?

Flóra fölkapta a fejét. A szája szöglete reszketett a haragtól, de
csakhamar mosolygóra vált.

– Nem, főispán ur, – szólt szintoly halkan, csak megvetéssel.

– Flóra, – könyörgött Hernyány, már félénken ránézve, – kössünk békét.
Nagyot vétettem ellened, de nem oly nagyot, mint gondolod. A viszonyok,
körülmények…

– És hitványságod, tört ki sziszegve a szó Flórából. Nyomorult, ha
megsemmisithetnélek, habozás nélkül megtenném. De nem lehet, mert
undorodom tőled.

– Akkor mért jöttél?

– Kiváncsi vagy rá?

– Édes Flóra, tedd meg utolsó kivánságomat, a magad érdekében kérlek,
adj nekem egy órát, hogy beszélhessek veled. Itt nem lehet. Meg fogsz
érteni és meg fogsz bocsátani. Hiszen még nincs minden veszve!

– Jó – szólt Flóra – meghallgatlak, de egy föltétel alatt: bemutatsz a
feleségednek.

– Az ég szerelmére, Flóra, mit kivánsz?

– Lehetetlen, ugy-e bár, hogy e tisztességes asszonynak bemutass, engem,
a szeretődet? El voltam rá készülve, Hernyány, de úgy vigyázz, hogy
magam fogom magamat bemutatni. Kergettem a nyomodat
helységről-helységre, hotelről-hotelre azért az élvezetért, hogy a szép
szemekbe tekintsek, melyek miatt nekem tönkre kell mennem.

– Jó, jó, Flóra, bemutatlak, de csillapulj édes, mert figyelnek ránk.

Flóra arcza akkor nyájas lett, mintha napsugár áradna róla és nyájasan
biczczentve Hernyánynak, úgy tett, mintha az most mutatta volna magát be
neki. Hernyány egészen boldog volt. A katasztrófa megremegtette ugyan a
lelkét, de erősebb volt e poshadt lélekben a hiuság minden egyéb
indulatnál. A szemét gőgösen legeltette végig az oszló társaságon:
lássátok, így hódítok én is.

Flóra is fölkelt, nem fejezte be az ebédjét. Hernyány udvariasan a
karját nyujtotta, Flóra elfogadta. Így mentek ki az ebédlőből a
szabadba, ahol már az üdülők nagy sokasága hullámzott föl s alá, vigan
csevegve és nézvén a biborpirosságba borult eget, melynek egyes
felhőfoszlányai néhol rákönyököltek egy-egy kirúgó sziklára.

– Jőjj – szólt Flóra – hol a feleséged?

– Flórikám, hadd beszéljek előbb veled én.

– Nos?

– Itt nem lehet.

– Akkor jőjj szobámba.

– Kompromittállak.

– Ejh, mióta törődöl ennyit az én jó hirnevemmel? Ne félj – szólt
megvetően végignézve rajta – se vitriol, se revolver nincs nálam. Meg
sem foglak fojtani. Ne remegj hát, hanem jőjj velem.

A piros peluche-függönyökön keresztül pirosan áramlott be a kora alkonyi
fény. Mintha tüzben uszott volna a szoba. És Hernyány megriadva nézte a
sápadt arczot, mely most tulvilági szint öltött és rajta a megszentelt
fájdalomnak oly égi kifejezése, mely ezt a hüllőt is megdöbbentette. Tán
első őszinte érzése volt, mely odahajtotta Flórához, akinek a kezét meg
akarta csókolni.

Flóra elkapta előle, arczáról letünt a lelke képe. Hidegen, gőgösen
összeszorított ajkakkal állt, majd helyet mutatva Hernyánynak, maga is
leült.

– Nos, beszélj! Jobban mondva: hazudj.

– Flóra, – kezdte, keresve a szavakat Hernyány, – az én helyzetem veled
szemben mindenképpen reménytelen, mert nem hiszesz szavamnak.
Megcsaltalak, elárultalak. Ez igaz, látod, nem is szépítem. De
szeretném, ha egészen a szivembe láthatnál, akkor megtalálnád magadtól
is a mentséget. Megcsaltalak, elárultalak, de nem akartalak megcsalni,
elárulni. Igazán, a viszonyok követelték ezt tőlem.

– Frázis, szólt közbe Flóra.

– Nem frázis, – folytatta némi büszkeséggel a hangjában Hernyány. Én az
utolsó pillanatig őszintén és komolyan állni akartam szavamnak. Nem
nagylelküségből, nem hálából, hanem mert szeretlek. Igen, még most is
szeretlek, – szólt emeltebb hangon, mikor Flóra keserüen közbe kaczagott
– és egyetlen bünöm az, hogy olyan nagyon szerettelek, a vakságig. Mert
vakság volt csak, hogy követtem szivem másik vágyát, a haza szolgálatát
s azt hittem, hogy azt a kettőt össze lehet egyeztetni. Ne tagadd, magad
is vak voltál és megnyilt a szemed. Látod magad is, hogy az én
pozicziómban szembeszállani a világ itéletével lehetetlenség. Örökös
megalázásnak lettél volna magad is kitéve, meg én is. Olyan lett volna
frigyünk, hogy magam is, a tisztesség megsértése nélkül, nem
mutatkozhattam volna senki előtt. Aztán közbejött az a jelenet…

– Amikor kidobattál.

– Meg kellett tennem. El kellett tagadnom a valóságot…

– Persze, a szerelem nevében.

– Azt nem, – szólt Hernyány ismét hideg önérzettel, – hanem a tisztesség
nevében. Mindent megkövetelhettél tőlem, csak azt nem, hogy önérzetemet
magam alázzam meg azzal, hogy te az utczán szedtél föl.

– Csak ez bántja önérzetedet? Hogy valamikor éhes voltál? Az már
kevésbé, hogy álnokul kiraboltál engem, hogy mindenütt megfizetett
szeretődnek vallottál és hogy zsarolásom miatt becsukatással
fenyegettél? Hát az a hires önérzet nem tiltott meg semmit, mikor
elkövetted a gazságokat s csak azt tiltja, hogy becsületesen számot adj
róluk?

– Csillapulj, Flóra, az égre, hallgass meg végig. Ismétlem, mint
tisztességes ember – ha ezt nem akarod elismerni, akkor mint a világ
előtt tisztességes ember máskép nem tehettem. Ha bele nem avatkoztál
volna, máskép történt volna minden. Én a feleségemet soha egy pillanatig
sem szerettem, a szivem mindig a tied volt és a tied maradt. És soha sem
kellett volna elválnunk egymástól, ha azt a szerencsétlen jelenetet nem
provokáltad volna.

– Nem kellett volna elválnunk?

– Nem, mert azontul is a tied lettem volna.

– Ah, azaz én a tied? Tán a feleséged pénzéből csakugyan kitartottál
volna, miután kiforgattál a magaméból? Nem rossz.

Hernyány György ekkor nagyot gondolt. Mélyen fölsóhajtott és a karjára
borulva nyögte:

– Ha tudnád, mennyit szenvedek!

– Igazán? Miattam?

– Miattad, mert nem vagy többé enyém és ő miatta, aki az enyém. Már most
is vége köztünk mindennek.

– Igaz, nem láttam melletted az ebéden. Már szétmentetek.

Hernyány fölkapta a fejét.

– Ha akarod – igen!

Flóra arcza lángba borult. Lihegő ajkkal szivta magába a levegőt. Ez
valami! Ez a bosszu, aminél fényesebbet, kegyetlenebbet nem is
álmodhatott. Odalépett Hernyányhoz, megkapta a vállainál fogva:

– Szeretsz?

– Szeretlek!

– És velem jösz?

– Veled!

– Igen, elhagyod a feleséged és velem jösz. Ujból szeretjük egymást,
ujból boldogok leszünk, te is, meg én is, csókolod az ajkamat, a
vállamat, én is csókollak. Emlékszel még a csókomra?

És oda hajolt hozzá és a lehellete perzselte az arczát. Ez több volt,
mint a minek Hernyány ellen tudott állani. A vére felforrt és karjaiba
kapta az asszonyt és csókba fulva dadogta:

– Mindent, mindent, amit akarsz.

És Flóra a két keze közé fogta a fejét, úgy rebegte:

– Te édes, te drága, te – nyomorult.

És megfogva a vállát, egyet pöndörített rajta, hogy az ember tántorogva
röpült az ajtó felé, melynek küszöbén ott állt, reszketve, halványan
Ilona, a Hernyány felesége.

– Itt van! – kiáltotta Flóra rekedt kaczagással – itt van, méltóságos
asszonyom, a férje, most másodszor kapja az én kezemből.

Ilona megkövülve állt ott, Hernyány szintén némán a nem várt jelenettől.
És Flóra ott állt előttük, diadalmasan égő arczczal, magasra emelt
fejjel és a szeméből csak úgy szikrázott a kielégített boszu kéje.

Ekkor valaki kaczagott. Ilona volt. Halk, vérlázító, gonosz kaczagással
egy lépést előre tett és kihivóan nézett a Flóra szeme közé. Aztán egyre
kaczagva még, megveregette Hernyány vállát, majd félkarjával átfogva őt,
szólt:

– Nini, ez a régi szeretőd! Hát idáig jött utánad? Lelkemre mondom,
hizeleg, hogy annyira szerelmes beléd.

Flóra e nem várt fordulattól megmeredt.

– Hogyan? Nem látta, hogy megölelt, nem hallotta vallomását?

Ilona nem ügyelve rá, még egy lépést tett előre és lorgnonját a szeméhez
téve, úgy fixirozta Flórát.

– És milyen szép, milyen elragadóan szép. Igazán, kedves György,
köszönöm, hogy ilyen szép szeretője volt, mielőtt engem ismert.

– Valóban, tette hozzá, az ura arczát veregetve, ezek után meg is
bocsátok magának, hogy felsült annál az olasz lánynál.

Flóra elébe lépett és a szeme közé nézett.

– Ezt ön komolyan mondja?

– A legkomolyabban. Édes istenem, csak tudjuk mi modern asszonyok, hogy
a férfiak mi fajtákon próbálják ki ügyességüket, mielőtt hozzánk jönnek.

– És nem mozdul a vére, nem gyötri a féltékenység, hogy itt egy nő, akit
a szeme láttára csókolt meg az ura?

Ilona gőgösen fölbigygyesztett szájjal, félig elfordulva felelt:

– Önre és társaira, kedves _kisasszony_, a becsületes asszony nem lehet
féltékeny.

– Nos, Hernyány György, akkor nyugodt szivvel engedlek át sorsodnak.
Megtaláltad a párodat, amely hozzád illik, igazad volt, ennek ellent nem
állhattál. De jusson eszedbe, ha majd ez az asszony fog engem
megboszulni, hogy én ezt megjósoltam neked. Most befejeztem veled
számadásomat, mivel ez az asszony fogja azt beteljesíteni. És most,
méltóságos asszonyom, ez a szoba az enyém. Távozzanak és ha büszke reá,
hogy egy magamfajta _kisasszony_ asszonyi önérzet dolgában nem cserélne
önnel, ám legyen.

Ilona kaczagott ugyan, de a szeméből özönlő gyülölet világosan mutatta,
hogy elevenére talált a Flóra szava. Néhány perczig összekapcsolódott a
két asszony tekintete, kihivóan, daczczal és gyülölettel, reszketve,
ökölbeszorított kezekkel néztek farkasszemet, készen egymásra vetni
magukat. Végül Ilona hideg, megvető gőggel lassan elfordult és megfogva
ura karját, aki tehetetlenül, dobogó szivvel volt tanuja a jelenetnek,
szólt:

– Menjünk, csak nem fogok neki válaszolni!

Mikor az ajtó becsukódott mögöttük, Flóra leborult a földre és ég felé
emelve karjait, őrjöngve kiáltotta:

– Nagy Isten, ki fogja neked megbocsátani hogy ilyen embereket is
teremtettél!




XVI.

Hinterrheimban, a kis faluban a szent-Bernardino-szoros északi
torkolatánál, a diligence-ból egy magános hölgy szállott csak ki. A
szegényes fogadó asszonya maga vezette a szobába, mig golyvás kamasz fia
a hátán hordta be a málháját:

– Már vissza méltóztatott jönni?

– Igen – felelt a hölgy – meggondoltam magamat, másfelé megyek. Megnézem
a _Via malat_.

– Ó, az nagyon szép, azt nem szabad elmulasztania.

– Miféle hegy az ott?

– A Zapport.

– Van rajta jégmező is?

– Hogyne volna, nagyságos asszonyom, nagyon szép és nagy. És le lehet
róla nézni a pokolba.

– A pokolba?

– Igen, úgy hivják azt a fekete barlangot, melyből a Rajna ered. A
turisták sohasem mulasztják el, hogy föl ne menjenek a mennyországba,
hogy lenézhessenek a pokolba.

– A mennyországból? – ismételte Flóra nevetve.

– Igen, a Zapport szikláját, mely a mélység fölé rug, azt meg
mennyországnak nevezik.

– Igazán érdekes. Aztán nehéz oda feljutni?

– Épenséggel nem. Az én Perr fiammal a nagyságos asszony is megteheti az
utat. Ha holnap reggel elindulnak, délután ebéd időre vissza is érhet.

– Valóban? Akkor megmászom a hegyet. De most mindjárt szeretném
megtenni.

– Nem lesz késő? Akkor csak kilencz óra tájt érne vissza. Aztán meg
rossz idő is lesz ma, a Zapport nagyon fekete.

– Kár, igazán kár, pedig szerettem volna még ma a mennyországba jutni.

– Ha csak rá nem szánja magát a nagyságos asszony, hogy az éjszakát fönt
tölti a menedékházban.

– Hisz ez nagyszerü lesz!

Flóra a szobájába rontott és fölvette zöldposztó turista-ruháját és
szöges talpu czipőjét. A szobájában költötte el reggelijét is. Alig,
hogy befejezte, megjelent az ajtóban a fiu, kezében két hegymászó
bottal, a hátán tarisznyával. Némán vette le a kalapját, úgy várta
urnőjét.

– Mindjárt, mindjárt, – szólt rá Flóra és fölvette zöld vadászkalapját.
Indulhatunk.

Amint a Rajna kavicsos partján haladtak, úgy látszott, mintha egy negyed
óra alatt ott lehetnének a Zapportnál. Csak amikor a fahidon átmentek a
folyón, melynek széles ágya majdnem egészen száraz volt és csak a közepe
táján, mint valami szegényke kis patak csorgott a viz, látszott meg,
hogy bizony bele tart másfél órába is, mig csak elérik a hegy lábát.

A vezető három lépéssel járt előtte, ügyet sem vetett az őt követő
hölgyre. Flóra iparkodott bizalmát megszerezni és megszólította:

– Perrnek hínak?

A kamasz visszafordult s szép fekete szemével adta meg a feleletet. Csak
egyet hunyorított vele és ment tovább.

– Szép név – folytatta Flóra kisérleteit, hogy szóra birja a fiut.
Sokszor voltál már a Zapporton?

A fiu megint megfordult és intett a fejével:

– Igen.

– Szereted a hegyet?

Megint csak ez a néma felelet. De akkor megállt és szemének valami
kimondhatatlanul rajongó fénye áradt, amint feltekintett a magasba.

– Nehézkes legény, – gondolta Flóra és még egy kisérletet tett.

– Mikor voltál fönn utoljára?

A fiu ekkor levette a kalapját és alázatosan megfordulva, szomoru
tekintetet vetve Flórára, ujját az ajkára tette és a fejét tagadóan
rázta.

Néma volt.

Flórára e körülmény oly különös megdöbbentően hatott. Ez a fiu olybá
tünt föl neki, mint egy erőszakosan fogvatartott lélek. Mintha most már
értette volna és szivét nehéz szomorusággal töltötte el a barna arcz,
mely szép volt, mielőtt a golyva el nem csufitotta, s szépek a mélységes
fekete szemek, miken mintha a lélek melancholiája tükröződnék vissza.

Az ut meredekebb lett, végül egészen elveszett. Egy kis erőlködéssel, de
alig többel, mint ami a lépcsőhágással jár, követte vezetőjét a kövecses
hegyoldalon, gondosan ügyelve, hogy ugyan arra a kőre lépjen, amelyre
Perr. Ez olykor-olykor megállt és hátranézett mig Flóra utól érte, aztán
kutatva nézett a szemébe, vajjon nem fáradt-e. Szeszélyesen, látszólagos
rendszer nélkül tértek le az egyenes irányról, majd jobbra, majd balra.
Flóra lihegett, de kéjesen érezte a fáradságot. Hiszen ezt kereste.
Sziklák közé, vadon, kopár rengetegbe vágyódott vinni tépett lelkületét
és ott, a széjjelmarczangolt, sivár természet ölében megtalálni élet
tervét, mely ime teljesen széjjelfoszlott. Nem tudta elgondolni, mi lesz
vele ezentul, mihez fogjon. Sem gondolata, sem akarata nem volt, csak
viharos lelki háborgását akarta csillapitani, verejtékes, sorvasztó
testi fáradtsággal.

Három órai mászás után elértek a menedékházhoz. A fiu levetette batyuját
és eltünt. Öt percz mulva visszatért, bádogedényben vizet hozva. Ezt
odanyujtotta Flórának, aki mohón, kéjjel itta meg a kristályos hideg
vizet. Nagyon fáradtnak érezte magát s le akart pihenni. Fázott is.
Magára öltötte plaidjét s bement a kunyhóba. A fiu elébe állt és
jelekkel tudtára adta, hogy nem lesz jó most itt maradni. Jobb az ut
végén pihenni, aztán az égre is mutatott, melynek sürü szürke szinét
csak most vette észre Flóra.

– Mennyi ut van még hátra?

A fiu az ujjával mutatta:

– Egy óra.

– És vihar lesz?

A fiu igent bólintott.

– Visszaérünk még ide vihar előtt?

– Igen.

– Akkor előre.

Előbb azonban még beirta nevét a menedékház törzskönyvébe.

A menedékházon tul már apró, piszkos hófolok szegték utjukat, melyek
között különös ellentétül a legbujább pázsit tenyészett. S mennél
fagyosabb lett a hó, annál sürübben, annál magasabban állott a fü is.

Egy kanyarulat mögül hirtelen kecskebak szökkent elő, meghökkenve, mikor
emberalakokat látott. Perr megállott és nyugtalanul tekintett vissza
Flórára. Az arczán valami kérdő, könyörgő kifejezés ült, látszott, hogy
küzd magával, végül pedig nem tud ellentállani. A szájához tette az
ujját s egyet füttyentett. Flóra megijedt: mi legyen ez? Csak nem
alattomosság? De csakhamar megnyugodott. A füttyre egy női hang
válaszolt, ujjongva, kaczagva:

– Perr, Perr, mindjárt!

És csakugyan az első kecske nyomában még nehány szökkent elő és ezeket
követte egy fiatal leány, fekete szalmakalappal a fején, piros
kötényben, a kezében a hegymászó bottal. Perr feléje sietett, a leány
meghökkent, mikor Flórát észrevette, de aztán megfeledkezve mindenről, a
legény keblére vetette magát, aki turbékoló hangokat hallatva, ölelte
magához és csókolta össze-vissza az arczát.

Flóra ott állt a pár előtt, mely megfeledkezve róla, átadta magát a
szerelem édes érzésének. Szürkén övezte a képet az ég, jobbról-balról a
mélység tele felhővel, előttük a végtelennek látszó jégmező és itt áll
ő, szépsége, ifjusága delén, kifosztott szivvel, megtört lélekkel és
látja a szerelem üdvét, megadva egy nyomorék néma fiunak és egy
kecskepásztor leánynak, akinek barna, kora vén arczán nyoma sincs a
szépségnek, de a szeme sugárzik a legédesebb boldogságban, melyet nagyon
de nagyon meg tudnak becsülni itt, ahol rengeteg hegyek választják el az
embereket és egy-egy édes találkozót követik a távollét hetei, hónapjai,
melyek édes, fájó, de mindig hivséges ábrándozásban telnek el.

Idáig kellett mennie, hogy lásson igaz embereket?

A fiatalok végre felocsudtak mámorukból, szétrebbentek, de csillogó
szemük lopva egymás tekintetét kereste. Így álltak ott zavartan, a leány
a kötényét tépte, úgy vetette félénk tekintetét az idegen asszonyra.
Flóra nem birt magával, a köny kiomlott szeméből, úgy lépett oda a
leányhoz és hevesen magához ölelte.

– Nagyon szeresd, leány, azt a legényt és gondolj arra, amit az idegen
gazdag asszony neked mond. Sehol a világon nem terem boldogság, csak
itt, ezen a szomoru helyen.

– Tudom – felelt a leány, dialektusa zengő, éneklő hanglejtésén.

– Mikor találkoztatok utoljára?

– Ó, mi gyakran találkozunk, Perr minden vasárnap feljön s ha idegent
vezet, akkor is látom. De csak messziről, mert az idegenek előtt
szégyeljük magunkat. Egyszer két ur kinevetett bennünket és gúnyolta
Perrt, mert golyvás és néma. Pedig ugy-e bár, Perrt lehet szeretni?

– Nagyon, nagyon szeresd, édes gyermekem, és ne törődj az idegenekkel.
Azaz igen. A szerelem legyen szent, ne mutassad soha hideg, szivtelen
embereknek. Azért is olyan édes neked, olyan nagy, mert itt meg nem
szentségteleniti idegen tekintet.

Hármasával folytatták utjukat. Szükséges is volt harmadikra, mert ime
elérték a glecsert és Flóra nem igen tudott a sikos jégen haladni.
Ketten fogták meg, úgy segítették előre, mig végre a jég ismét
megszakadt és itt a magasban hihetetlen kövér pázsitra értek, ahol vad
alpesi virágok tarkállottak.

Ez volt a mennyország. Perr előre ment vagy husz lépésnyire, aztán
megállva, intett Flórának. Mikor elérte, Perr leült és úgy hajolt előre,
megértetvén Flórával, hogy ő is így cselekedjék. Flóra engedelmeskedett.
Leült a füre terített plaidre és előre hajolt. Még így ülve is
elszédült. Szinte beláthatatlan, tátongó mélység nyilt előtte, melynek
fenekén harsogva szakadt ki egy fekete, félig sziklákkal eltorlaszolt
nyilásból a viz, tajtékozva ostromolván meg az ormótlan sziklatömegeket.

Hát ez a pokol? És ő a mennyországból néz le a torkába.

Egy törpe fenyőbokor is gubbaszkodik a mennyországban. Perr és a leány e
mögé vonult. A ritkás ágakon keresztül láthatta Flóra a két alakot,
szorosan egymás mellett ülve és hallotta a leány halk, boldog kaczagását
is.

Valami mondhatlan sötét hangulat vett rajta erőt. Az ég tele felhővel,
alatta a szakadékos mélység, feketés szikláival, a barlang fekete szája.
Köröskörül minden borus, minden reménytelen. Vihar lesz, érzi minden
lehelletében.

Nem érzett semmi nyugtalanságot, sőt azt hitte, hogy soha életében még
nyugodtabb pillanatja nem volt. De e nyugalon a teljes sivárság.

Gondolata egy szökésére a gyermekkori emlékei elevenedtek föl benne.
Látta magát, mint kis iskolás leánykát, amint az édes anyjának elolvassa
a leczkéjét. Derüs, meleg emlék és most itt ül egy kietlen hegyormon,
jég közepette, a mélység szélén. Micsoda ut ez, mely idáig vezette! Nem
is tudta megérteni, hogyan is jutott idáig. A nyomor, a becstelenség,
emberi gazság és a szive jobb hajlandósága vitte ide. Érdemes-e tovább
is menni?

És mégis kell. Vissza fog érni. Ugyanarra a helyre, ugyanezzel a
testtel, tán ugyanazokkal a vágyakkal. Tán ujból fog szeretni. Tán a
régit fogja szeretni. Ó, az utálat sem örökkévaló, de örökkévaló, ami
állati van az emberben. Ennek a testnek vannak jogai, miket
érvényesiteni kell.

Ó, hogy így van. Mondhatlan gyülölet töltötte el a teste iránt. Ez az
oka mindennek. Volna csunya, volna görbe, mindebből nem történt volna
semmi. Ez a szépség! Mondják, s ő hitte, hogy a szerelem a szépségen
épül, de nem igaz. Lám, ez a lány. Milyen csunya, mégis szereti valaki.
Nem igaz, a szépség csak a bünt és boldogtalanságot szüli, a szerelem
istentől ered.

Felállt. A felhő leszállt a Zapportra, megköhögtette a mellét.
Körülölelte a szürke vizpára, megfeküdte a mellét. Borzongott, fázott.
Mintha a köd az agyába is befészkelte volna magát.

– A vihar – gondolta magában.

Egyszerre csak ismét végtelen nyugalom töltötte el. Azt hitte, tisztán
lát, gondolkodik. Égő kiváncsiság fogta el s valami kéjérzet.
Olyanformán, mintha az ember közeledik egy szekrényhez, melynek zárjában
ott a kulcsa. Még le is hajolt a plaidjeért, fölvette, úgy tett, előre
nyujtott, mosolygó arczczal két lépést előre.

Perr és a leány egyszerre felugrott. Villám czikázott – alattuk, a
Zapport dereka táján már kitört a vihar. Csak most ocsudtak fel arra,
hogy a felhő reájuk is ereszkedett. Perr nagy nyugtalanul, gügyögő
hangokat erőltetve a torkán, rohant a mennyország kirugó sziklájához, a
lány követte. Egy kecske állt ottan, egyik lábát fölemelve, szakállas
arczát a mélység fölé tartva. Az egyik lábával a plaiden áll, mely
lelógott a mélységbe.

*

Másnap Hinterrheinból hat emberből álló csapat csáklyákkal, galyból font
hordozó-ágygyal és egy durva fakereszttel kerekedett föl s ereszkedett
be a Rajna ágyába. Nem beszélt egyik sem egy szót sem. Délben indultak,
másnap délben érkeztek vissza. A keresztet letüzték azon a helyen, ahol
azt az idegen asszonyt találták. Harmadnapra érkeztek meg a hatósági
személyek. Beszentelték a holttestet és tisztességesen eltemették. Azt
mondják, hogy csodaszép volt az arcza még halottaiban is. De a teste
fölismerhetetlen. A hatósági személyek konstatálták a podgyász
átkutatása után a halott kilétét és értesitették az idegen ország
hatóságát. Mikor Budapesten olvasták a hirt, Szepesi Flóra már egy hét
óta nyugodott a kis svájczi, árva temetőben.

Alpesi virágokból egy koszoru, ennyi a disze. Egy golyvás fiu, meg egy
rongyos lány – ennyi a siratója.




XVII.

A társaságban egy hétig beszéltek a Szepesi Flóra balesetéről, vagy
öngyilkosságáról.

Sokkal nagyobb szenzácziót keltett egy másik eset, melynek szintén a
főispán ur volt a hőse. A kaszinóban Hernyány György egy társasághoz
csatlakozott, melyben Helley Antal gróf is volt. Mikor Hernyány köszönve
odalépett, a gróf megszakitotta beszédjét, fölkelt és a többi urakhoz
fordulva, szólt:

– Bocsánatot kérek, ezzel az emberrel egy levegőt nem szíhatok.

Hernyány sápadtan állt ott, a társaság is konsternálva volt. Mindenki
azt hitte, hogy Helley grófnál a Hernyány politikai renegátsága okozta a
puritán gróf e sértését, melyet egytől-egyig helytelenitettek.
Természetesen párbaj volt a következése, melyben Helley gróf sulyosan
megsebesült. Osztatlan volt iránta a részvét, de hogy sorsát
megérdemelte, abban valamennyien megegyeztek.

A párbaj éjjelén Adolf, az orfeum kampós orru pinczére, ragyogó
ábrázattal hajlongott a felismert, de már régen látott méltóságos ur
előtt, ki ügyet sem vetve reá, fürkészően legeltette szemeit a nézőtér
kevés vendégein. Mikor előbbre ért, egy kar emelkedett föl s utána egy
örömtől ragyogó ábrázat, intve, hivogatva. Hiéna Péter volt, aki szokott
társaságával ült az egyik páholyban s mig a két művésznő a pezsgőből
ivott, ő csak úgy döntögette magába a tiszta absynthot.

– Hozott az Isten, drága, jó barátom, üdvözölte a kedvetlenül feléje
tartó Hernyányt, szép tőled, hogy hű maradsz önmagadhoz. Ülj csak le.
Átvállalod ezeket a báránykákat? Vagy akarsz valami ujat? Majd Adolf
intézkedik. Csak bizd magadat egészen Adolfra. Legfölebb a számlánál
csal meg, de a báránykákkal nem. Hát hogy vagy, édes barátom? Látom,
hogy jószinben vagy és a mézesheteknek már vége. Vagy a feleséged is el
fog jönni?

– Ne említs farkast, ember, – kaczagott Hernyány, – ő méltóságát
hazaküldtem, hogy pihenje ki uti fáradalmait.

– Te meg itt pihened ki. Derék! Rettentő kín lehet az olyan nászutazás.
Nappal is együtt lenni az asszonynyal – brr! Aztán, mondhatom, szép kis
munka volt az ma délben. Fönn voltam az öregnél. A derék ember,
valamiképpen belém szeretett, mióta Flórikát gyógyítgattam s most azt
akarja, hogy őt is gyógyítgassam. Pedig nem érdemes, mert jó természete
van. Kigyógyulna magától. De szép kis munka volt, igazán szép. Ha te
kaptad volna azt a vágást, akkor jobban megtudnám magyarázni a
szépségét.

– Köszönöm, inkább hadd maradjon ismeretlen előttem ez a szépség. Hanem
hát mondd: nagyon haragyszik rám ez a vén komédiás?

– No, nem mondhatom. Tudod, kedves pajtás, azok az emberek, akikhez mi
nem hasonlítunk, olyan furcsák. Képzeld csak, azt hiszi, ha ő nem, majd
megver téged az Isten.

– Attól ugyan nem félek.

– Nem is kell, pajtás, csak maradj mindig ilyen. Tudod, aki a maga
nemében tökéletes, azt az ördög nem viheti el.

– Még mindig a régi vagy – kaczagott Hernyány, poharát kiürítésre
nyujtva a doktornak – veled legalább lehet beszélni.

– Ó, hogyne, drága barátom, velem mindig lehet beszélni, mert szeretem a
jó társaságot. És különösen a szerencsés jó társaságot. Te nagyszerüen
igazítottad el a dolgodat, mondhatom, gyönyörüségem telik benned.
Flórika szépen leugrik egy magas hegyről, az öreget levágod és a
feleségedet pihenni küldöd. Most már csak az kell, hogy ez az Adolf
hozzon valami neked való báránykát és az ügy végleg be van fejezve.

Hernyány kissé kelletlenül feszengett a székén.

– Hagyjuk ezeket a dolgokat, azért jöttem ide, hogy egy kicsit
elfelejtsem.

– A manót, csak nincs lelkifurdalásod!

– Miért? Hogy a szeretőm megölte magát – hát minek tette? Vagy hogy az a
vén szamár provokált? Hiszen az ember csak védi a bőrét!

A doktor éktelen jókedvüen kaczagott.

– Természetes, természetes, ez a helyes álláspont. Hát lelkem, drága
Györgyikém, ez az Adolf ma nem néz felénk, vállald át ezt az epedő
szőkeséget, a legnyugodtabban ajánlhatom. Mikor először lépett föl, még
egy kicsit roszszagu volt a szája, de a sok pezsgőtől ez már elmult.
Ugy-e lelkem, báránykám? Tudod, Györgyike, büszke vagyok rá, ő a
miniature excentrique, a bájos Alma Gizi, a nevét is tőlem kapta, meg a
tudományát is. Gyönyörüen emeli szoknyácskáját. Nézd meg holnap.

A bájos Alma Gizi alig tizenhét éves volt, szende, finom kis arczán még
nem hagyott látható nyomot az életmódja. Mindössze két hónap óta jár a
dicsőség pályáján.

– Eredj, báránykám, mutasd be magadat ennek az urnak.

A leány szó nélkül kibontakozott a Hiéna Péter karjából, odaült Hernyány
mellé, félkarjával átfogta a nyakát, kezébe vette a pezsgős-poharat s
koczczintva vele, megcsókolta az ajkát:

– Szervusz!

– Nem rossz, – kaczagott Hernyány és átölelelte a karcsu, gyermeki
termetet.

– Az én nevelésem, – szólt büszkén Hiéna Péter. – Meggyógyítottam a
kedves nagymamáját, őt pedig fölavattam a művészet papnőjének. Ugy-e,
Gizikém, szép dolog a művészet? A kedves nagymama is megfizetheti
ezentul a doktort, aki köhögni tanítja!

A leány magába döntött három pohár pezsgőt, aztán lázban csillogó
szemeit a doktorra függesztvén, rekedtesen szólt:

– A lelke rajta, mesterem, mig el nem visz, addig hadd éljek legalább
vidáman.

– A bárányka Belzebubnak hisz, – magyarázta röhögve a doktor. – Légy
nyugodt, báránykám, együtt megyünk a pokolba, ha nem volnék is, akinek
hiszel.

A hangulat kezdett emelkedettebb lenni, a beszéd elvesztette az
összefüggést. Ittak és kaczagtak s mire két órára járt az idő, Hernyány
és az ölében ülő leány már teljesen részeg volt.

Ekkor Adolf, a pinczér, szemtelenül alázatos mosolylyal az ajkán, egy
előkelően öltözött fátyolos hölgygyel lépett a páholyhoz.

– Itt van, kérem alássan.

– Látom, szólt a hölgy és fölvetette fátyolát. Nevető, piros arcz jelent
meg mögötte, melynek láttára Hernyány egy pillanatra kijózanodott
részegségéből.

– Ön az? dadogta és ösztönszerüen eltolta Alma Gizit.

– Én, én, felelt kaczagva a hölgy, de csak ne zavartassa magát
mulatságában. Meguntam magamat otthon, gondoltam, hogy meglepem. Aztán
mivel a hotelben nem találtam, gondoltam, hogy idejött s ennek nagyon
megörültem, legalább én is mulathatok egyet. Nemde megengedi?

Hernyány hüledezett.

– De édesem!

– Ugyan ne teketóriázzék! Csak nem hiszi, hogy szczénát akarok csinálni!
Mutassa be nekem ezt azt urat, aztán töltsön nekem is. Vigan, uraim!

Hernyányt ez a jókedvü hang ismét visszasülyesztette részeg állapotba.
Bambán röhögve csókolta meg a felesége kezét, aztán rámutatva a
doktorra, bemutatta:

– Ez a Hiéna Péter, a legeredetibb ficzkó, akivel valaha találkoztam.

A doktor udvariasan fölkelt és czinikus mosolylyal az ajkán hajtogatta
magát.

– Ne higyjen neki, méltóságos asszonyom, egy csöppel sem vagyok
eredetibb, mint az én kedves barátom.

A méltóságos asszony koczczintott az urakkal, sőt Alma Gizi felé is
intett poharával.

– Ne féljen, kedves kisasszony, maradjon csak annál az urnál, jó helyen
van.

– Méltóságos asszonyom, – szólt a doktor, – akinek pokoli gyönyörüsége
telt a jelenetben, parancsolja talán, hogy kedves barátom mentségére
valamit kitaláljak?

A méltóságos asszony hangosan kaczagott.

– Ugyan, édes doktor, minek néz? Én szeretem ezt a valóságot, higyje
meg, hogy szeretem ezt a valóságot. Csak azt sajnálnám, ha… hogy is
hivják a bájos gyermeket? – Alma Gizinek? Szép név. Sajnálnám, ha
személyemben ő valamely jogában sértve érezné magát. Tán valami régi
szerelem, főispán ur?

A doktor felelt helyette:

– Nem, méltóságos asszonyom, egészen uj, ma köttetett meg a szent frigy
és én voltam Ámorka, aki összehozta őket.

– Nagyon jó, nagyon jó. Gyerekek, czigányt nem lehet ide kapni?

– Sajnos, a policzáj nem engedné.

– Kár, megszoktam, hogy csak czigány mellett mulassak. De érdekes
társaság, igazán érdekes, szólt teljes elfogulatlanul és lorgnonjával
körüljártatta tekintetét mindenfelé, tán nem is annyira, hogy ő lásson,
mint hogy őt lássák.

A két leány, a tisztességes asszony jelenlétében, elvesztette minden
elfogulatlanságát. Félszegen, gavallérjaiktól huzódozva ültek székeiken
s ahogy tettetett közömbösséggel ittak, a korty majd megakadt a
torkukban. Ellenben nagy volt a gyönyörüsége Hiéna Péternek. Mindig
ragyogó arcza csak úgy sugárzott, a szeme zöldes fényben csillogott és
ahogy izgett-mozgott a székén, amint magában motyogott, riasztó
mintaképe volt a kárörvendő ördögnek.

– Aztán, méltóságos asszonyom, igazán nem féltékeny erre a szőke kis
bárányra? Kérdezte inkább, hogy élvezetét füszerezze, semmint
kiváncsiságból.

– Féltékeny, én? Ugyan, doktor ur, hát az ön legjobb barátja nem avatta
be családi dolgaiba? Ez nem szép tőle. Hát tudja, kedves doktor ur, mi
már a nászutunkon tökéletesen meguntuk egymást és barátságosan
kiegyeztünk. Nagyon pipogyának találtam asszonyokkal szemben s mikor meg
akart csalni, nem tudott magának nőt hódítani, hanem a régi szeretőjének
udvarolt. Tudja, annak a Flórának, aki utánnunk jött és leugrott a
pokolba. Hát ez már sértette a hiuságomat, hogy tőlem visszacsábul
olyanhoz, akit már megunt. No, nincs igazam? akkor aztán felmondtam neki
a barátságot s a legmintaszerübb házaséletet éljük.

– Értem, értem, engedje meg, méltóságos asszonyom, hogy bámulatomat
kifejezzem. Végre egy asszony, aki imponálni tud.

– De még mennyire, röhögött közbe Hernyány, ilyen jókedvünek nem is
láttam még esküvőnk után.

– Lenne még jobb kedvü is. Hanem igazán, doktor ur, ha már az uramról
oly kedvesen tudott gondoskodni, nem gondoskodnék rólam is?

– Hogy méltóztatott?

– No csak úgy, hogy én sem szeretnék egészen özvegyen maradni.

Erre még a doktor urnak is leesett az álla. Apró zöldes szemeivel szinte
megszurta az asszonyt, kutatva: a részegség, vagy az őrültség beszél-e
belőle? de látván a csillogó jókedvet az arczán s szemében a szilaj
tüzet, mely fekete indulatból és mélységes bosszuszomjból táplálkozott,
Hiéna Péter felugrott ültéből és egyik lábáról a másikra dőlve, úgy
rázogatta a fejét, pokoli jókedvvel s kaczagva szólt:

– Méltóságos asszonyom, ön minta nő. Ez az igazi. És csak válogatnia
kellene e diszes társaságból. Nem volnék azonban méltó az isteni Alma
Gizi mentori czimére, ha első sorban magamra nem hivnám föl drága
figyelmét.

– Ön? kiáltott vigan az asszony; ön? Kedves doktor, ön remek ember.
Nagyon tetszik nekem, rendkívül tetszik nekem. És mivel az uram legjobb
barátja, hálátlanság volna, ha nem önt részesíteném előnyben. Tehát
szent a barátság és éljen a szerelem!

Ezzel az asztalon át oda nyujtotta neki finom kezét, melyet a doktor
megragadott és csufondárosan pislogatva Hernyány felé, aki bambán nézte
őket, kérdezte:

– Nos, drága barátom, mit szólsz ehhez?

Hernyány röhögött.

– Áldásom rajtatok, szólt bekáfolt hangon, a te pofád nem tesz
féltékenynyé.

– Hohó, drága uram, önnek nem is szabad féltékenykednie. Vagy különben –
kedves doktor, minek is háborgatnánk tovább a Hernyány ur édes
téte-a-téte-jét? Keressünk magunknak is nyugodalmasabb csárdát. Vagy
tudja, mit? Menjünk a lakására.

– Csak nem? riadt föl erre Hernyány, mikor látta, hogy Ilona csakugyan
készülődik.

A doktor röhögve dörzsölte a kezét.

– Ugy látszik, hogy igen, drága barátom és ha a legdrágább barátom igéző
felesége meg akarja tisztelni szerény hajlékomat, csak nem lehetek oly
udrariatlan a drága barát iránt, hogy szivehölgyét gonoszul
visszautasítsam?

– Nagyon jó, nagyon jó, kaczagott Ilona és kezével megveregette a doktor
vállát. Jó éjszakát, hölgyeim, jó éjszakát főispán ur, édes nyugodalmat
kivánok.

Hernyány fölpattant ültéből.

– Ilona, csak fölhagysz már ezzel a tréfával?

– Tréfa? Ugyan, ki mondta neked, hogy tréfálok?

– Akkor megtiltom, hogy innen távozzál.

Ilona végignézett rajta, félvállról, aztán a doktor felé fordulva,
fagyos, metsző hangon szólt:

– Értesse meg azzal az urral, hogy semmi köze ahhoz, amit én csinálok. S
ha mégis azt akarja hogy itt csődület legyen, holnap be fogom perelni
személyes szabadság megsértéseért.

A doktor vigan föltette a kalapját és kezét nyujtva Hernyánynak, röhögve
szólt:

– Ő méltósága oly ékesen formulázta a tényállást, hogy megértetéséhez én
már egy szóval sem járulhatok. Mivel azonban a szerencse ő méltósága
lovagjának avatott föl, hát mégis barátságunk jogánál fogva
figyelmeztetlek, hogy te most részeg vagy, s ha bolondot találnál tenni,
mivel józanul nem beszélhetek veled, kénytelen volnék egy golyócskát
röpíteni a fejedbe.

És ezzel a zsebéből kivont egy kis revolvert s mintha mutogatná, úgy
tartotta Hernyány arczának.

Ez ijedt reflex-mozdulattal az arcza elé tette kezét.

– Péter, légy te okosabb, mint ő – szólt, reszketve a fölindulástól – a
barátságunkra kérlek.

– Én legyek okosabb, mint ő? Kedves barátom, ez lehetetlen. Egyrészt
udvariatlanság volna, – nemde méltóságos asszonyom? Másrészt ha okosabb
lennék, egyszerü szamárság volna tőlem. Ő méltósága a világ legremekebb
asszonya s éppen barátságunk parancsolja, hogy teljes hódolatomat ő
méltósága lábai elé rakjam.

– Eh, hagyj föl most a tréfával, – fakadt ki Hernyány és a karjába
kapott a távozásra forduló doktornak. Az lagymatagon ismét vissza
fordult és csufos tekintettel végigmérve Hernyányt, szólt:

– Kedves barátom, olyan ember, mint te, jól teszi, ha mindenhez jó
arczot csinál, ami vele történik. Hát ugyan, az isten nyilába is, mit
bánod te, ha a feleséged egyszer mással mulat?

– El fogok válni tőle, rikoltott Hernyány.

Az asszony kaczagott.

– Jőjjön, doktor ur és ne vesztegesse a szót erre az urra. El fog válni?
Hiszen én már kidobtam, semmi köze hozzám.

És ezzel fogta a doktor karját és magával vonta. Adolf, a pinczér,
mosolyogva hajlongott előttük s a doktor odavetett neki egy bankjegyet:

– A mennyiben kevés, Dolfika, a méltóságos ur majd kompletálja, mert ma
mutyiban mulatunk, a méltóságos ur költségére.

Hernyány bambán bámult a távozó pár után, aztán fátyolos szeme a kővé
vált két művésznőre esett. Részegen kaczagott s ledőlve Alma Gizi mellé,
átfogta a derekát:

– Te, Gizi, a feleségem lumpolni ment. Hát illik ez egy tisztességes
asszonytól? El fogom kergetni, aztán téged veszlek feleségül. Mert te
sokkal szebb vagy, mint ő és sokkal jobban szeretsz is. Ugy-e?




XVIII.

Az orfeumi jelenetnek, diszkrét alakban, hire terjedt s bár az ujságok
neveket nem említettek, tudta mégis mindenki, hogy kiről van szó. A
közvélemény, mely annyira félreismerte ezt a felkapott embert, most
megboszulta magát tévedéseért. Amig Hernyány maga követett el
lelketlenségeket, bátran szavalhatott a tisztesség nevében. Mikor őt
érte a lelketlenség csapása, el volt veszve. A kaszinóban szenvedélyesen
tárgyalták ügyét és különösen sulyos argumentum volt az, hogy Hernyány
semmi lépést nem tett a becsülete reperálásáért. Sem ki nem hivta az
egyetemi professzort, sem az asszony ellen nem lépett fel. Az ilyen
embert nem lehet a kaszinóban megtürni és a kormányelnököt is erősen
szorongatták, hogy a főispáni kart mélyen sértené, ha egy tagja
érdemetlennek nyilváníttatnék a kaszinóban s megmaradhatna főispánnak.

A kormányelnök kijelentette, hogy ami őt illeti, nem igen ragaszkodik a
Hernyány személyéhez, hiszen tudvalevő, hogy csak szabadulni akart tőle.
Ha még olcsóbban szabadulhat, annál jobb.

Hernyány pedig ez ellen nem tehetett semmit, mert amint másnap átlátván
józan észszel helyzete és sérelme sulyos voltát, éktelen dühvel
rárontott Hiéna Péterre, az mosolyogva állt elébe, szétterpesztett
lábakkal és a hátán összetett kezekkel.

– Drága barátom, a legmelegebben ajánlanám, hogy ne ártsd be magadat.
Nyilvánítsd magadat becsületbelileg fizetésképtelennek, akkor legalább
megmarad számodra Alma Gizi és minden egyébb földi gyönyörüségek
forrása. De nekem, édes barátom, hagyj békén, mert én a nyugalmamnak,
vagy akar egy negyedórai gyönyörüségemnek habozás nélkül föláldozom
legdrágább barátomat. Ha még egy kisérletet teszel, hogy az én dolgaimba
beavatkozzál, mesélek a világnak egy igen elmés emberről, aki egy
asszony szeretője volt és kifosztván őt minden vagyonából, a halálba
kergette. Mivel pedig azt gondolnád, hogy egyszerü szavamnak nem volna
hatása, hát figyelmeztetlek, hogy a kedves Flórika hagyatékából drága
ereklyeképen megőriztem nehány levelet, melyet Hernyány György ur még
tekintetes ur korában irt neki a választása idejéből, amelyekből
legalább az tünik ki, hogy a kitartottja voltál Flórának. No hát ha ezt
be tudom bizonyitani, akkor a többit elhiszik nekem szavamra is.

Ez ellen Hernyány nem tehetett semmit. Hiába volt minden rimánkodás és
könyörgés is. Hiéna Péter csak mosolygott és roppant barátságosan
szorongatva a kezét, mondogatta:

– Ugyan, édes barátom, mi csak nem csapunk hűhót frázisokból, mint a
becsületes emberek! Mi csak tisztában vagyunk, hogy akinek szive van, az
szamár és aki másnak lenyuzhatja a bőrét és nem teszi, a tulajdon bőrét
sem érdemli meg. Most alul vagy édesem, de hiszen voltál fölül is. Ilyen
épen az élet, hol alul, hol fölül. És mindenképpen az ember maga veti
meg az ágyát s ahogy megvetette, úgy élvezi. Különben is, nem is vagy te
még olyan rossz bőrben, mint leszel. Ott az orfeum, a pezsgő, meg a szép
báránykák veszedelmes serege. Majd ha megittad az utolsó pohár pezsgőt,
akkor fogjuk egymást viszontlátni. Ó, a te drága kis aranyos barátod nem
fog elfelejteni, várok reád és lesz még szerencsém hozzád. Most azonban
– volt szerencsém.

Így történt, hogy Hernyány György némiképpen sem tehetett eleget a
kaszinói követelményeknek, hanem a gőgös demokrataság poseját öltvén
föl, dölyfösen utját szegte a további eljárásnak azzal, hogy kilépett
minden társaságból, s a kormány bizalmas felszólítására, hogy mondjon le
a főispánságról, egy hallatlanul goromba levélben válaszolt. Úgy tett,
mintha a dolognak a súlya egy csöppet sem bántaná. Sőt tüntetve jelent
meg mindenütt, szinházban, kocsikorzón: a kiöltözködött Alma Gizi
társaságában, két marékkal szórván a pénzt.

Alakja lett az éjféli életnek, de alig egy félesztendő mulva már senki
sem emlékezett reá, mint a parlament Cató Censoriusára. Úgy elolvadt a
dicsősége, ahogy keletkezett. Egy pár éjjeli botrány vetette mindössze
föl néha a nevét, egyebekben nem törődött vele senki sem.

Felesége, akit szintén botrányos viselkedése miatt a familia kitagadott,
pénzzé tette minden vagyonát és egy darabig a doktorral mulatott. Majd
külföldre utazott és nyoma veszett. Mondják, hogy Monte-Carloban
elvesztette vagyona javát és szinésznőnek csapott fel. A hirek
kvadráltak mivoltához, minden valószinüség szerint igazat beszéltek.




XIX.

Elmult vagy három esztendő, a Zapport szirtjén ki tudja: áll-e még az a
kegyeletes Martertafel, amit szegény Flóra emlékére odatüztek? A téli hó
eltakarta a sirját, kivirágzott rajta a virág is, idehaza azóta fű nőtt
az emlékére is.

Egy kemény deczemberi estén, hét óra tájt, elegáns alak ődöng végig az
úri-utczán. A kabátja felgombolva, frakk látszott alatta. Valami baja
lehetett, mert bele-belebotlott a járó-kelőkbe és ilyenkor összeriadt,
mintha most térne csak magához. Igen, baja van. Egy csemege-kereskedő
kirakata előtt megáll és néz, néz. A szeme kidülled, nehéz, hörgő sóhaj
vergődik ki a melléből és az ajka jár, a nyelve csámcsog, mintha éhes
volna. Igen, éhes, nagyon éhes, már nem birja magát tartani. A kutya
könyörgő tekintetével néz végig az embereken, ha vajjon nem könyörűl-e
meg rajta valaki. Egy kábító illatu hölgy ér vele szembe, mintha csupa
bunda volna, alig látszik ki a kis arcz a sok prém közül.

– Gizi, Gizi, – szólongatja az éhes gavallér, de az a kis finom arcz
kedvetlenül fintorul el s alig hallhatóan sugja neki:

– Ugyan hagyj békén, nem látod, hogy valaki követ?

És a gavallér egyedül marad.

Ekkor emlékszik valamire. Mintha már lett volna ilyen helyzetben. Igen,
régen, nagyon régen, bár igaz se volna. Akkor is megszólított valakit,
azt nem ismerte, azt nem halmozta el pénzzel, gyémántokkal, azért nem
tette magát tönkre. És az fölsegítette és akkor tönkretette ő. A halálba
kergette. Mintha látná. Mintha itt az utcza sarkon ragyogna be az
aranyos, dus haj, mintha érezné a finom, diszkrét illatot és utána
kellene sietnie a fejedelmi alaknak. Csak árnyék volt, vagy az sem.
Avagy a szelleme. Tán itt jár és most is akarna rajta segíteni, de már
nem tud. Késő, elvégeztetett.

A haza felé siető masamód-lányok ámulva, lopva néznek a tántorgó,
előkelő urra. Mi ez? Köny folyik a szeméből. Valami nagy bánata van?

*

Ercsi alatt holttestet fogtak ki a Dunából. Előkelően öltözött ur, a
zsebében nem találtak semmit. Felhozták Budapestre, a rendőrorvos
konstalálta a halált, a hulla körülbelül két napja lehetett a vizben.
Nem lehetett konstatálni a kilétét, mert az eltüntek egyikére sem
hasonlított. Beszállították a törvényszéki bonczoló intézetbe s a
morgueban kitették a szokásos szemlére.

Dr. Bertalan Péter, amint elment a vasrácsos ketrecz előtt, egyszerre
csak megáll. Lábujjhegyre emelkedik, előre hajol, egyszerre az egész
arcz kezd mozogni, gonosz mosoly ül a szájára, végre éktelenül
elkurjantja magát:

– Nini, a kedves barát! Hát már megérkezett? Ó, be sajátságos, be
sajátságos, még egy esztendeig vártam volna reá.

És rohan, eszeveszettül, beleül a kocsiba és egy óra mulva visszatér egy
bundába vesző hölgygyel, kinek alig látszott ki parányi arcza a prémből
és odaállítja a ketrecz elé.

– Nos, Gizike, ugy-e, hogy ő?

Alma Gizin hideg borzongás fut végig, huzódik onnan. A doktor megfogja a
karját és nem engedi.

– Csak örvendsz a drága barát látásán? Nézd, a szája megkékült, de
ugyanaz, amelyet oly sokszor csókoltál. Nos, mit mondtam? Ugy-e, hogy
csufabb, mint az enyém? Aztán nézd ezt az arczot. Bizony, egy kicsit
meghizott, mint a pattogatott kukoricza, meg is kékült. De mégis csak ő
az, ha egyébről nem, a szeméről megismered. És most, gyere ide a
szomszédba és konstatáljuk a személyazonosságot. Aztán kedves barátomról
én fogok gondoskodni.

Csakugyan, szabályszerüen agnoskálták a hullát: Dr. Bertalan Péter és
Alma Gizi, polgári néven Schrödter Gizella felismerték Hernyány György
volt országgyülési képviselőt és főispánt. A temetésről a doktor kivánt
gondoskodni és ki is kapta a hullát, melyet lakására szállítottak.

Éjszaka, a doktor laboratoriumában kiterítve feküdt Hernyány György és
előtte Hiéna Péter bonczolókéssel a kezében, hozzálátott a munkához. Az
örökké nevető, csufondáros Hiéna Péter arcza most komoly, rettenetes
komoly volt. A komolyságot lassanként, amint előbbre haladt a munkában,
felváltotta a düh, a kés mind nehezebben, mind vérengzőbben járt, apróra
kidolgozva minden izmot. Artikulátlan hangok szakadoztak föl a kebléből
s végre fogcsigorgatva csapta le a kését:

– Nem találom, nem találom! A matériában semmi sincs abból a
gonoszságból, ami ebben az emberben lakozott.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A TISZTESSÉG NEVÉBEN ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.