The Project Gutenberg eBook of A szerelem és Lewisham úr by H. G. Wells

A bevezető fejezet nem foglalkozik a szerelemmel – ez az ellenfél kétségtelen bizonyossággal csak a harmadikban lép fel, – és Lewisham urat még tanulmányainak közepette találjuk. Az idő jó nehány évvel, majdnem évtizeddel napjaink előtt s ezekben a napokban Lewisham úr kisegítő oktató volt a whortleyi földesúri iskolában – Whortley, Sussexben – és fizetése negyven font volt egy esztendőre, a miből a tanidő tartama alatt hetenkint tizenöt shillinget fizetett Mundayné asszonynak, a weststreeti kis bolt tulajdonosának, lakásért és ellátásért. Urnak szólították, megkülönböztetésül a nagyobb fiúktól, a kiknek a tanulás volt a kötelességük és szigorú rendszabály tárgya volt, hogy ezek részéről a sir czímzés illeti meg.

Készen vett ruhákat viselt, merev szövetből való fekete kabátja elől és ujjain fehér volt az iskolai krétától, arcza lágy és bajusza alig serkedező. Elég jóképü tizennyolcz éves ifjú volt, dús hajú, mindennapiasan megnyirva, meglehetősen kiemelkedő orrán majdnem felesleges szemüveggel, – a szemüveget ugyanis azért viselte, hogy öregebbnek tüntesse fel magát s így a tekintélyt biztosítsa. Az adott pillanatban, mikor történetünk megkezdődik, lakószobájában tartózkodott. A helyiség padlásszoba volt, fémvázas feltoló ablakkal, ferde tetővel és nekivetemedett falakkal, melyek, mint azt a még le nem szaggatott helyek bizonyították, számtalan, régi divatú virágos papirszalaggal voltak kitapétázva. -6-

A szobáról itélve Lewisham úr keveset gondolt a szerelemre, hanem annál többet a hirnévre. Az ágy fejénél, példának okáért, a hova jóravaló emberek bölcs mondásokat szoktak függeszteni, a tiszta, határozott, fiatalosan üde kézre valló irások igazságai önmagukat bizonyították: „A tudás hatalom“ és „A mit valaki megtett, más is megteheti“, – a más ez esetben Lewisham úrra vonatkoztatva. Ezek az igazságok egy pillanatra sem merülhettek feledésbe. Lewisham úr minden reggel újból meg újból láthatta őket, mikor fejét az ingéből kidugta. A sárgára festett láda fölött, melyen – könyvállványok hiányában – Lewisham úr könyvtára sorakozott, a Vázlat volt felfüggesztve. (Hogy miért ne nevezhette volna ezt a papirlapot Vázlat-nak, azt a Church Times szerkesztője, a ki apró hireit Varia czím alatt közli, nálam jobban meg tudná mondani.) Ebben a vázlatban az 1892. év volt úgy feltüntetve, hogy Lewisham úr a londoni egyetemen akkor szándékozik megszerezni „kitüntetéssel az összes tárgyakban“ a Baccalaureatus Artium fokozatot, 1895 pedig az arany érem megszerzésének volt az időpontja. Azután „általános érdekű röpiratok liberális szellemben“ és hasonló dolgok következtek, megfelelő határidőkkel. „Ki másokat birál, először önmagát birálja“, beszélte a fal a mosdó fölött, az ajtó mögött, az ünneplő nadrág szomszédságában pedig Carlyle arczképe lógott.

Mindez nem volt üres fenyegetőzés a világegyetemmel szemben; a cselekvés már megkezdődött. Shakespeare, Emerson tanulmányai, Confucius pennys életrajza mellett viharvert és megfakult iskolakönyvek, az Universal Correspondance Association több kitünő kézikönyve, gyakorló füzetek, pennys üvegekben fekete és vörös tinta és gummibélyegző sorakoztak, utóbbi Lewisham úr -7- nevével. A következő falat diadaljelvények módjára a southkensingtoni kékeszöld bizonyítványok ékesítették, mértani rajzról, csillagászatról, élettanról, természetrajzról és szervetlen chemiáról. Carlyle arczképével szemben a franczia rendhagyó igék listája foglalt helyet.

A mosdó fölött, rajzszöggel a tetőre erősítve, a mely – a helyiség padlásszoba lévén – veszedelmesen lejtősödött, a napi órabeosztás lebegett. Lewisham úr felkelésének időpontja öt órában volt megállapítva s hogy ez nem volt üres dicsekvés, azt a ládán, a könyvek mellett, az olcsó amerikai ébresztő-óra bizonyította. Hátterében, az ágy fejéhez eső, papirral bevont ablakpárkányon csokoládédarabok hevertek. „Nyolcz óráig franczia“, mondta az órarend röviden. A reggeli ideje húsz perczben volt megállapítva; utána huszonöt percz „irodalom“, közelebbről meghatározva Shakespeare szindarabjaiból egyes – kiváltképen fellengző – részletek megtanulása, azután iskola és kötelesség. A szünetekre és a déli szabadidőre az órarend latin gyakorlatot írt elő – „étkezés ideje alatt ismét irodalom,“ – s így változtatta beosztását a huszonnégy óra hátralevő részét illetőleg, a hét különböző napjai szerint. Egy pillanata sem maradt a Sátánnak és „minden gonoszságainak“. Az egész időből csak hetven percz volt pihenésre szentelve.

Csak el kell képzelni egy ilyen vázlatnak a csodás jelentőségét! Valaki már fent van és tevékeny, mikor az egész világ még vizszintes helyzetben, álmokba merülve, vagy ostobán eltompulva, meleg fészkében leledzik s ha felriasztják, csak azért riad fel, hogy ásítás és sohajtás közben ismét a feledésbe guruljon. Nyolcz órakor már három órai előny, három órai tudás mindenkivel szemben. Mint egy kitünő tudós mondotta nekem, körülbelül ezer órai komoly munka -8- elegendő egy nyelvnek a teljes elsajátítására, – három vagy négy nyelv után a következőre már kevesebb is elég, – a minek folytán évente egyet, a napi munka kezdete gyanánt a reggeli előtt el lehet sajátítani. A nyelvek kincse reggeli gombaszedés módjára összegyűjtögetve! Azután az „irodalom“, – mily nagyszerű beállítás! Délután számtan és reális tudományok. Lehet-e valami egyszerűbb és nagyszerűbb? Hat esztendő múlva Lewisham úr öt vagy hat nyelvnek, alapos egyetemes tudásnak lesz a birtokosa, megszokta az óriási munkásságot és még nem is lesz huszonnégy esztendős. Meglesz az elismerése az egyetemen és szélesebb körökben is. Bizonyosra lehet venni, hogy azok az általános érdekü röpiratok nem lesznek semmitmondó érdektelenségek. Hogy hova jut Lewisham úr harmincz éves korában, lázba hozza a képzeletet. Akkor a vázlatnak kétségtelenül módosulni kell, a mint a tapasztalatok bővülnek. De a szelleme, a szelleme továbbra is emésztő láng marad!

Lewisham úr a fémkeretes ablak előtt ült és írt, gyorsan írt, egy másik sárga ládán, melyet üresen rövidebb oldalára állított. Fedelét felnyitotta s így lábát kényelmesen belemélyesztette az ürességbe. Az ágy könyvekkel és jelen nem levő oktatómestereinek sokszorosított előadási lapjaival volt teleszórva. A lebegő órarend szemügyre vétele esetén meg lehetett volna állapítani, hogy latint fordít angolra.

Az írás gyorsasága észrevétlenül megcsökkent. „Urit me Glycerae nitor“ meredt eléje és zavarba ejtette. „Urit me“, mormogta és szeme könyvéről az ablakon át a vikárius házának tetejére és borostyánnal befutott kéményeire kalandozott. Szemöldöke először összeránczolódott, azután ismét elsimult. „Urit me!“ Tollát szájába vette és a szótár után nyúlt. Urare? -9-

Egyszerre az arczkifejezése megváltozott. A szótár felé irányuló mozdulat félbemaradt. Valami kívülről jövő ismétlődő hangra, – lépések zaja – fülelt.

Hirtelen felállt és nyakát előre nyújtva, felesleges szemüvegén és az ablaktáblán át az utczára tekintett. Egészen egyenesen letekintve, halavány rózsaszinű virágokkal díszített kalapot, női kabátnak a vállait és egy orrnak és állnak pontosan a hegyét láthatta. Bizonyára az az idegen lány volt, a ki a mult vasárnap Frobisherék mellett ült a templomban a karzat alatt. Egyébként akkor csak nagyon futólag látta őt…

Addig nézte, míg csak az ablak látókörében haladt. Hiába erőlködött, hogy a sarkon túl is kisérje őt a szemével…

Azután rosszkedvűen újra munkához látott és kivette a tollat a szájából.

– A figyelmem elkalandozott, – mondta magában. – Ilyen semmiség miatt! Mi történt velem?

Furcsa hangot adott a fogával, mely felháborodását jelezte, leült és térdét ismét belemélyesztette a felfordított ládába. „Urit me“, – ismételte, tollszárának végét rágcsálva és a szótár után nézegetve.

Egy szerdai szabad délután volt, márczius végén, vakító fényben ragyogó tavaszi nap, káprázatosan fehér felhőkkel és mélyen kék égboltozattal, itt-ott csodálatosan szép zöld szint szórva el a fák között és zajos örömcsicsergésre késztetve a madarakat, – az ujjáébredés napja volt, hangosan serkentő nap, a nyárnak igazi előhirnöke. Ennek az előérzetnek a nyüzsgése töltötte be a levegőt, a meleg földből feltörtek a serkedező vetések és a fenyőerdőkben szinte hallani lehetett a rügyek halk pattogását. De az anyatermészet nemcsak a földet, levegőt és -10- erdőt keltette életre, hanem Lewisham úr fiatal vérét is, ösztökélve, hogy éljen, – éljen, de egészen más értelemben, mint azt a Vázlat jelezte.

Lewisham úr a szótárt egy papirlap alól látta előkukkanni, fellapozta az „urit“ szót, elképzelte Glycera vállának ragyogó „nitor“-át és így megint tétlenségbe merült, melyből erőszakkal rázta fel magát.

– Nem tudom lekötni a figyelmemet, – állapította meg Lewisham úr. Levette felesleges szemüvegét, megtörölte és szemét hunyorgatta. – Ez a Horatius hogy megzavarja az embert és milyen izgatóak a jelzői! Sétálni kellene talán?

– Nem engedem magamat legyőzni, – mondta helytelen kifejezéssel, visszahelyezte a szemüvegét orrára, könyökét pedig kétoldalt zörrenve csapta az üres ládára és haját a füle fölött hátrasimította a kezével…

Öt percz mulva ismét rajtakapta magát, hogy a fecskéket nézi, melyek a kékségben keringőznek a vikárius kertje fölött.

– Lehet, hogy valakinek ennyi baja legyen önmagával? – kérdezte határozatlanul, de egyben hevesen. – Bizonyára az elkényeztetés az oka… az ülés a lustaság kezdete.

Felállt tehát, hogy úgy tanuljon, de ekkor a városka utczája állandóan a szeme előtt volt. „Ha ő a posta sarkát kerülte meg, megint elő kell tűnni neki az üres telkek kerítése mögött“, – motoszkált az eltakart és fegyelmezetlen tájék Lewisham úr agyában…

A leány azonban nem került elő. Bizonyára nem fordult be a posta sarkánál. Találgatásra adott alkalmat, hogy merre ment. Talán a városkán keresztül vette útját a fasor felé?… Azután hirtelen felhő takarta el a napot, a meleg utcza hűvösre változott és Lewisham úr meg -11- tudta fékezni képzelődését. Így a „Mater salva cupidinum“, „A vágyak legyőzhetetlen anyjá“-nak fordítása, – Horatius (Ódák II. könyve) volt ugyanis az egyetem által Lewisham úr felvételére kijelölt auctor, – mindezek után mégis eljutott prófétai befejezéséhez.

Pontosan, mikor a templom órája ötöt ütött, Lewisham úr olyan pontossággal, mely talán túlságosan gyors volt egy csakugyan komoly tanulóhoz, becsapta Horatiusát, kezébe vette Shakespearet és a keskeny, kanyargó, szőnyegtelen lépcsőn padlásszobájából lement a nappali szobába, a hol háziasszonyával, Mundaynéval együtt szokta elfogyasztani délutáni teáját. A derék hölgy egyedül volt és Lewisham úr nehány udvarias szólásforma után felnyitotta Shakespearet s egy jeltől kezdve, – mellékesen megjegyezve, a jel épen egy jelenetnek a közepére esett, – miközben gépiesen bizonyos számú kenyérszeletet és áfonya-jamet elfogyasztott, olvasni kezdett.

Mundayné asszony pápaszeme fölött nézegette Lewisham urat s arra gondolt, hogy ilyen sok olvasás megárt a szemnek, mígnem a bolti csengőnek a csilingelése ki nem szólította a vevőjéhez. Hat óra előtt huszonöt perczczel Lewisham úr a könyvet az ablakpárkányra helyezte, leverte a morzsákat kabátjáról, kezébe vette a teásasztalkán fekvő négyszögletes kalapját és elindult az esti „előkészítő leczkeórára“.

A West Street üres volt és aranyosan ragyogott a lemenő nap fényében. A képnek a szépsége megragadta Lewisham urat s elfeledkezett róla, hogy a „VIII. Henrik“ részletét ismételje, melynek az úton kellett volna őt foglalkoztatni, A helyett e perczben az ablakból való programmellenes nézelődésre, a kis állra és az orrhegyre gondolt. Tekintete a távolban veszett el, mikor ezt a képet idézte maga elé… -12-

Az iskola ajtaját egy alázatos képü kis fiú nyitotta ki, kinek írásbeli feladatát kellett átnézni.

Lewisham úr úgy érezte, hogy a légkör különös módon megváltozott, mikor belépett. Az ajtó becsapódott mögötte. Az előcsarnok, szembeszökő iskolai jellegével, sárga márványcserezésü falkárpitjával, hosszú ruhafogas sorával, kellemetlen esernyő-hadseregével, egy bevert diák-kalappal, a falon lógó ütött-kopott iskolai szabályzattal, homályosnak és komornak tűnt fel a külső márcziusi korai este ragyogó elevensége után. A tanító életének, a minden elfoglalt ember életének sajátságos szürkeség-érzete lepte meg és ejtette hatalmába lelkét. Átvette a kis diák feladatát, mely egy gyakorló füzetnek kínosan megírt három oldalát foglalta el, hatalmas G. E. L. betűkkel, nevének kezdőbetüivel jelölte meg és rettenetesen átfirkálta mindegyik oldalt. Közben hallotta a játszótér jól ismert zürzavaros hangjait, melyek az iskolaudvar nyitott ajtaján behallatszottak hozzája.

A bűvös órarendnek, annak a varázsos eszköznek, mely hivatva lett volna, hogy a szórakozás démonait elűzze Lewisham úrnak a hírnévhez vezető útjáról, hiányossága volt, hogy nem kapcsolódott hozzá olyan záradék, mely eltiltja a szabadban való tanulást. Az órarendnek ez a hiányossága az ablakon való kinézegetést követő napon, a megelőzőnél talán még szebb és csábítóbb napon, derült ki, mikor fél tizenkettő tájban, a helyett, hogy az iskolából egyenesen hazatért volna, Lewisham úr ezt a hiányosságot kihasználta és lépteit – Horatiusszal a zsebében – -13- a park kapuja és az ősrégi fákból álló fasor felé irányozta, mely a széles Whortley-uradalmat veszi körül. A gyanus indító okot tökéletes sikerrel leplezte el önmaga előtt. A fasorban – minthogy az úton csak nagyon kevesen járnak – zavartalan olvasásra számíthat. A szabad levegő, az álló magatartás mindenesetre jobb, mint a fülledt, bágyasztó hálószobában való ülés. A szabad levegő feltétlenül egészséges, edző hatású és kellemes…

A nap szeles volt és a virágzó fák állandóan zizegtek, ide-oda hajtogatták gallyaikat.

A bükkfák koronája aranyos napfényben úszott és az alsó ágakon már mindenfelé az új zöld lomb serkedezett.

volt épen a körülményeknek nagyon megfelelő verssor, mely Lewisham úr agyát foglalkoztatta. Gépiesen igyekezett, hogy a könyvet egyszerre három helyütt, a szövegnél, a jegyzeteknél és fordításnál nyitva tartsa, mialatt a szótárban a ludibrium után kutatott, mikor veszedelmesen a lap felső szélén kalandozó figyelme átugrott a számára kijelölt kereten és hihetetlen gyorsasággal száguldott lefelé a fasorban…

Egy fehér-virágos szalmakalapot viselő leány közeledett feléje. A leány is „irodalmilag“ foglalatoskodott. Lassan lépegetve, olyan buzgón írt, hogy nyilvánvalóan nem vette észre Lewisham urat.

Érthetetlen hevülés fogta el Lewisham urat, olyan hevülés, mely egy véletlen találkozás feltevésével nem volt megmagyarázható. Mintha valami suttogott és gyanús módon így hangzott volna: „Ő az!“ Lewisham úr ujját könyvében tartva haladt, készen arra, hogy lapjaiba merül, -14- ha a leány feltekint. Közben a könyv felett a leányt nézte. A ludibrium egészen elpárolgott belőle. A leány nem vette észre közelségét, állapította meg Lewisham úr s az íráson törte fejét, hogy vajjon mi lehet. Találgatta, hogy mi lehet. A leány arcza, melyet a lefelé szegzett tekintet megkomolyított, gyermekesnek látszott. Ringó szoknyája rövid volt s látni lehetett czipőjét és bokáját. Lewisham úrnak feltűnt bájos, könnyed járása. Üde és ragyogó alak közeledett a napfényben feléje, a mely, mint utólag bizonyos csodálkozással eszmélt rá, teljesen kívül esett a Vázlaton.

A leány folyton közelebb, közelebb jött, szemét állandóan lefelé szegezve. Lewisham urat bizonytalan és oktalan gondolatokkal töltötte el ez a váratlan találkozás. Különös volt, hogy a leány még mindig nem vette észre őt. Lewisham úr valósággal sajnálkozva gondolt a pillanatra, mikor a leány feltekint, pedig hát mit várhatott ettől a pillanattól!… Az járt az eszében, hogy a leánynak mi ötlik a szemébe, ha őt meglátja s hogy bizonyára azon fog csodálkozni, hogy hova lóg sapkájának a rojtja, mely néha eltakarta az egyik szemét.1) Bizonyára már lehetetlen, hogy felemelje a kezét és megigazítsa. Közel volt hozzá, hogy remegjen az izgatottságtól. Lépése, mozdulatai, melyek rendesen önkénytelenek voltak, bizonytalanra és nehézkesre változtak. Azt lehetett volna hinni, hogy azelőtt sohasem találkozott emberi lénynyel… Mind közelebb, már csak tiz yard, kilencz, nyolcz. Elmegy a leány talán mellette, a nélkül, hogy feltekintene?… -15-

A leánynak dióbarna szeme volt, de Lewisham úr, a ki még kezdő volt a szemek tekintetében, nem tudott szavakat találni a meghatározásukra. A leány komolyan tekintett rá és úgy látszott, nem vett észre rajta semmi különöset. Ellebegett mellette a fák között és elment s nem maradt utána egyéb, mint az üres fasor és a naptól megvilágított, zölden csillogó üresség.

Távolról a szél suhogása szárnyalt Lewisham úr felé s a következő pillanatban valamennyi gally recsegett és ropogott és minden ág megzörrent felette. Úgy látszott, mintha sürgették volna, hogy távolodjék a leánytól. Az elfakult száraz levelek, melyek valamikor zöldek és frissek voltak, felkerekedtek, egymásnak rohantak, ugrándoztak, forogtak és tánczoltak. Mintha valami nagyobb levél súrolta volna a nyakát, fennakadt egy pillanatra s azután elhagyva őt, repült tovább a fasorban.

Valami vakítóan fehér dolog volt! Egy papirlap, a melyre az imént a leány írt.

Lewisham úr az alkalmat, a mit sokáig lesett, nem szalasztotta el. Oldalra pillantott a válla fölött és rögtön megértette. Félszegsége eltűnt. Horatiusszal a kezében üldözésre indult és tíz ugrással hatalmába ejtette a megszökött okmányt. Azután a diadaltól felhevülten, a leány felé fordult, kezében lobogtatva a zsákmányt. Mikor felvette, rögtön meglátta, hogy mi van rá írva, de pillanatnyilag maga az esemény teljesen uralkodott rajta. Nehány lépést tett a leány felé s csak azután eszmélt rá, hogy mit látott. Vonalak és nagybetük, szabályosan ismétlődő távolságban egymástól! Lehetséges volna?… Megállt. Szemöldökét összeránczolva, az írásra pillantott, majd maga elé tartotta és egész nyiltan -16- szemügyre vette. Töltőtollal volt írva s a szöveg ismétlődött.

Ez a szöveg folytatódott végig az egész oldalon, olyan gyerekes írással, mely szokatlanul hasonlított a kisebbik Frobisher fiúéhoz.

– No nézd csak! – mondotta magában Lewisham úr és az új jelenség láttára meglepetésében kizökkent minden elfogódottságából… Nagyon jól emlékezett a büntetés körülményeire. A kisebbik Frobisher kissé nagyon is hangos volt magyarázat közben és ennek köszönhette az ügyet… Mikor látta, hogy a leány mit csinált, az a bizonytalan körvonalú kép, melyet róla megrajzolt, csorbát szenvedett. Ugy érezte, mintha megcsalták volna. De ez az érzés csak egy pillanatig tartott.

– Lesz szives visszaadni a papiromat, kérem? – kérdezte lihegve. Mintegy két inch-csel volt alacsonyabb Lewisham úrnál. „Észrevetted félig nyitott ajkát?“ – kérdezte az anyatermészet halk suttogással Lewisham úrtól, – a mire különben később ő maga is visszaemlékezett. A leány szeméből a szemrehányásnak az árnyalatát lehetett kiolvasni.

– Azt hiszem, – mondta Lewisham úr először ellenkezve, – ezt nem kellett volna magénak megtenni.

A leány hirtelen felhúzta a szemöldökét, azután hirtelen leeresztette és reánézett. -17-

– Ön Lewisham úr? – kérdezte úgy szinlelve, mintha semmiről sem tudna s e pillanatban fedezne fel valamit.

Nagyon jól ismerte Lewisham urat, a mi épen egyik oka volt annak, hogy a büntető feladatot írta, de a nemismerést tettetve alkalma volt, hogy mondjon valamit.

A következő pillanatban megint egymásra meredtek. Azután a leány mentegetőzésre szánta magát.

– Frobisher Teddy az unokaöcsém. Tudom, hogy ezt nem kellett volna tennem, de láttam, hogy szegénynek oly borzasztó sok a dolga és oly nagy bajban van. Nekem pedig semmi dolgom sem volt. Én voltam az, a ki felajánlottam neki…

A leány megállt és Lewisham úrra nézett. Ugy látszott, hogy befejezettnek tartja a magyarázatot.

A szemek találkozása határozottan zavaró hatású volt. Lewisham úr a büntetési ügybe igyekezett belekapaszkodni.

– Nem, – felelte. – Magam is azt hiszem, hogy nem kellett volna tennem. Nagyon sajnálom.

A földre tekintés, majd a felpillantás más váratlan eredményt idézett elő. Lewisham úrnak úgy tűnt fel, mintha nem a beszélgetésük tárgyáról, hanem valami másról vitatkoznának. Mindenesetre oly lehetetlen feltevés, melyet csak zavart állapotának lehetett tulajdonítani. Komoly -18- kisérletet tett, hogy a szemrehányás talaján maradjon.

– Én is azt hiszem, hogy megismerte volna. Nagyon helytelen volt tőlem, hogy őt rábeszéltem. Higyje el… én ajánlottam neki. Szegény olyan nagy bajban volt. És én azt hittem…

Megint félbeszakította a mondatot és arczát halavány pirosság öntötte el. Hirtelen, ostoba módon, Lewisham úr úgy érezte, mintha az ő ifjúi arcza is pirulni kezdene. Szükségét érezte, hogy ennek a kettős pirulásnak az érzését valahogyan elűzze.

– Biztosíthatom, – mondta nagyon komolyan, – hogy sohasem adok fel büntetést, sohasem, hacsak a gyerek meg nem érdemli. Ez szabály nálam… Ez mindig szabály volt nálam… Ebben nagyon lelkiismeretes vagyok.

– Nagyon sajnálom, – mondta a leány őszinte megbánással. – Ostobaság volt tőlem.

Lewisham érthetetlen módon kellemetlenül érezte magát, hogy a leánynak mentegetőznie kell és megint azért beszélt, hogy a további arczpirulást megakaszsza.

– Nem így értettem, – mondta erőltetett jókedvvel. – Alapjában véve nagyon szép, mondhatom, nagylelkű volt magától… És tudom, meg tudom érteni, hogy a maga szivessége…

– Őt is bajba rántotta. És a szegény Teddy most bajba kerül, hogy elfogadta…

– Dehogy, – kapott Lewisham úr az alkalmon, megkisérelve, hogy ne nevessen annak a hallatára, a mit maga mond. – Nekem nem kellett volna elolvasnom ezt, mikor felemeltem… nem lett volna szabad elolvasnom… következésképen…

– Pedig a legtöbb ember nem tenne így. A tanítók rendesen nem ily… lovagiasak.

Lewisham úr lovagias volt! A szó sarkantyú módjára hatott. Valami bolondos ösztönzésnek engedelmeskedett.

– Ha kivánja, nem lesz szüksége erre. A büntetést értem. Elengedem neki.

Lewisham úr valósággal megtapsolta önmagát ezért az igazságon elkövetett botrányos sérelemért.

Szivesen mondott volna még többet, valami ötleteset és eredetit, de semmi sem jutott az eszébe.

A szünet tovább tartott. A leány az üres fasort nézegette. A beszélgetésnek, a ki nem mondott dolgok pillanatnyi sorozatának véget kellett érni… A leány Lewisham úrra tekintett és -20- megint mosolygott. A kezét nyujtotta neki. Kétségtelenül, ez volt a leghelyesebb, a mit tehetett. Lewisham úr megfogta a kezét és hiába keresett valami hiányzó, megrendítő kifejezést.

– Igazán nagyon kedves magától, – ismételte a leány, mikor kezét nyujtotta.

– Szóra sem érdemes, – mondta Lewisham úr és hiába kereste, hogy valami mást mondjon, valami szellemeset, a közhelyek után. A leány keze hideg, puha és mégis szilárd volt, nagyon kellemes érzés volt kézben tartani s ez a megfigyelés minden más gondolatot elnyomott. Lewisham úr egy pillanatig tartotta, de semmi sem ötlött az eszébe.

Rajtakapták magukat, hogy még mindig egymás kezét tartják. Mindketten elmosolyodtak és ostobának találták a helyzetet. Bizalmas ismerősök módjára szorították meg egymás kezét és félszegen húzták vissza. A leány félénken pillantott a fiúra, mintha haboznék.

Lewisham úr meghajtotta magát a távolodó alak felé, kollegiumi sapkájával a tizenhetedik századra valló ivet kanyarított s azután úgy érezte, mintha bensejének ismeretlen tájékain lázadás ütne ki.

– Kérem, – mondta megdöbbenve a saját vakmerősége fölött, miközben szögletes fövegét olyan félszegen tartotta maga elé, mintha temetésen volna. – De az a papirlap…

Lewisham úr valami elfulladó örömet érzett, -21- mely ahhoz volt hasonlatos, mintha havas lejtőn csúsznék lefelé.

A leány mosolygott és felhúzta szemöldökét, de Lewisham úrnak izgatottsága sokkal nagyobb volt, semhogy mosolyogni tudott volna.

– Nézzen ide! – mondta a leány és kibontotta a már gombóczczá összegyűrt papirlapot. Kissé erőltetve nevetett hozzá.

– Nem így értettem, – mondta Lewisham úr, szintén elmosolyodva. Türelmetlen mozdulattal elkapta a papirlapot és remegő ujjaival kisimítani igyekezett. Nem haragszik meg érte? – kérdezte azután.

Szünet. Szemük megint találkozott. Furcsa elfogódás vett rajtuk erőt. A csend lüktetett körülöttük.

– Most már csakugyan mennem kell, – mondta a leány hirtelen, szintén erőltetve a szavakat. Megfordult és Lewisham urat magára hagyta, egyik markában, mellyel a könyvet is tartotta, a gyűrött papirdarabbal, mig másik keze ismét tiszteletteljesen meglóbálta kollegiumi sapkáját.

Lewisham úr a leány távolodó alakját nézte. Szíve feltünő hevességgel dobogott. Milyen fénylő, milyen élettől ragyogó volt a leány! Kis kerek napfoltok futottak csillogva végig rajta, a mint haladt. Először sebesen, azután lassabban haladt, kétszer-háromszor oldalt tekintett, de hátra egyszer sem, mig csak a park kapujához nem ért. Ott visszafordult, távolodó barátságos kis alakja búcsút intett és eltűnt.

Lewisham úr arcza piros volt és szemét tágra meresztette. Elég különös módon a lélekzete elfulladt. -22- Jó ideig az üres fasor végére meresztette a tekintetét. Azután a kezében becsukott és elfelejtett Horatiushoz préselt zsákmányra fordította a szemét.

Vasárnap Lewisham úr kötelessége volt, hogy a bennlakókat kétszer a templomba vezesse. A fiúk a karzaton ültek a szószék fölött, átellenben az orgona-emelvénynyel, szemben a hívők gyülekezetével. Nagyon föltünő hely volt és a kinos szembetünés érzetét szokta benne felkelteni, leszámítva kivételes hiusági rohamait, mikor azt szokta képzelni, hogy az összes ottlevők mind úgy gondolkodnak róla, a hogy önbizalma és bizonyítványai megkivánják. Ezekben a napokban sokat gondolt bizonyítványaira és önbizalmára, de annál kevesebbet a mögötte meghúzódó saját becsületes és egészséges arczára. (Az igazat megvallva, ezen az önbizalmon nem volt semmi csodálni való.) A templomba csak ritkán tekintett le, mert azt hitte, hogy ha így tesz, találkozik az egész gyülekezetnek reája szegzett tekintetével. Igy reggel nem is vette észre, hogy Frobisherék padszéke a litániáig üres maradt.

De este, a templomba vezető úton, Frobisherék és vendégük akkor mentek át a piacztéren, mikor ő diákjainak menetével a nyugati oldalra kanyarodott. A vendég világos új ruhát viselt, mintha már húsvét lett volna és sötét hajtól körülvett arcza az üdeség és barátság sajátos vegyülékétől ragyogott. Szendén nézett Lewisham úrra. Lewisham bátortalan volt és majdnem megszakította az ismeretséget. Azután lekapta kalapját, olyan emeléssel, mintha Frobishernének -23- szólna. Az üdvözlést, mely kissé meglepő lett volna, egyik hölgy sem vette észre… E pillanatban a kis Sieldons leejtette a zsoltáros könyvét, lehajolt, hogy felvegye és Lewisham majdnem orra bukott rajta… Sötét kétségbeesés hangulatában lépett a templomba.

A vigasztalódás azonban nem sokáig váratott magára. Mikor helyet foglalt, „ő“ félreérthetetlenül felpillantott a karzatra, mikor pedig Lewisham úr az imához letérdelt és átpillantott az ujjai között, megint látta, hogy felnéz. Bizonyára nem nevette ki őt.

E napokban lelkivilágának nagy része még teljesen ismeretlen terület volt Lewisham úr előtt. Egyebek között azt képzelte, hogy még ugyanaz a következetes, intelligens emberi lény, mint azelőtt, noha bizonyos behatások alatt nem volt már okszerűen gondolkozó és fegyelmezett, hanem tisztán képzelődő és érzelmi egyéniség. A zene példának okáért egészen magával ragadta és különösen a sok egyszólamú hangnak a hatása rendes lelkiállapotából az átfinomodott érzések hangulatába emelte. Az esti istentisztelet a whortleyi templomban pedig – az esti istentiszteletnél miseruhát viseltek, – a karének és ének, a nagyszámú gyertya lángjának bizonytalan ragyogása, a gyülekezet sokaságának összeolvadása odalent, a térdelés, felállás, a menydörgésszerű válaszok, állandó kábulatba ejtették. Mindez megkapta őt, vagy ha úgy tetszik, életének prózáját költészetre fordította. A véletlen pedig, mely e perczben segítségére jött a természetanyának, a megfelelő sugalmazást csendítette meg nagyon fogékony fülében.

A második ének nagyon egyszerű és népies volt; a hit, remény és könyörület szerepelt benne és minden verse a szerelem szóra végződött. Hosszan elhúzva, szinte egybeolvadóan hangzott: -24-

A refrén harmadik ismétlésénél Lewisham letekintett a szószék felett és egy rövid pillantásra találkozott a leány tekintetével…

Hirtelen abbanhagyta az éneklést. Lent a tömött arczsorok érzete nyomasztólag hatott rá és nem mert ujból a leányra tekinteni. Ugy érezte, hogy a vér elönti az arczát.

Szerelem! A legnagyobb dolog mindenek között. Drágább, mint a hír. Drágább, mint a tudás. A nagy felfedezés igy dagály módjára öntötte el lelkét, együtt áradva az ének hangjaival s az együttérzés pirjának a hullámával öntötte el az arczát. Az istentisztelet hátralevő része csak különös háttér volt ehhez a nagy valósághoz, különös háttér volt, mely némileg csodálkozásra is szolgáltatott okot. Lewisham úr szerelmes volt.

– Amen! – hangzott alulról. Lewisham annyira el volt mélyedve, hogy azon vette észre magát, hogy az egész gyülekezet már ismét elfoglalta helyét s ő még mindig áll, szinte megkövülten. Gépiesen leült, olyan zajjal, hogy azt képzelte, hogy az egész templom visszhangzik tőle.

Mikor kiléptek a kapuboltozat alól a sötétedő éjszakába, úgy vélte, hogy mindenütt ugyanazt az arczot látja. Ugy rémlett, hogy a leány előttük halad és siettette a fiúkat, hogy megelőzzék. A gyerekek keresztül törtettek a hazafelé törekvő sötét embertömegen… Megemelje megint a kalapját?… De Hopbrow Susie volt előtte fehér ruhában, – a holló a galamb tollazatában. A megkönnyebbülés és elkedvetlenedés sajátságos vegyülékét érezte. Ez este találkozásra már nem lehetett számítani. -25-

Az iskolából a lakására rohant. Sürgős szükségét érezte, hogy egyedül legyen. Felment a lépcsőn kis szobájába és leült a felfordított láda előtt, melyen Butler Analogiája feküdt kinyitva. Ahhoz a hiábavalósághoz azonban, hogy a gyertyát meggyujtsa, már nem folyamodott. Hanyattdőlt és túláradó boldogsággal bámult a vikárius kertje fölött felbukkant magányos csillagra.

Összegyűrt papirlapot vett ki a zsebéből, teleirva a fiatalabb Frobisher fiuéhoz nagyon hasonlatos irással, kiegyenesítette és gondosan kisimította és némi szüzies habozás után kincsét ajkához szorította. A Vázlat és az órarend úgy lógtak a sötétségben, mintha önmaguk kisértő szellemei lettek volna.

Étkezés után rögtön elhagyta a házat és a csillagok alatt addig kóborolt, mig a városka mögötti dombra jutott, a honnét láthatta Frobisherék házát. Megállapította, hogy az egyetlen világos ablak csak az övé lehet. Az ablakfüggöny mögött pedig Frobisherné, harmincznyolcz éves, papirtekercsre göndörítette a haját, – papirt használt, mert azt jobbnak tartotta a haj számára, – közben pedig szaggatva egyes szomszédokról vitatkozott Frobisher úrral, a ki már ágyban feküdt. Azután az asszony felemelte a gyertyát, hogy arczszinének fakulását megvizsgálja, mely kedvetlen érzéssel töltötte el.

Odakint pedig Lewisham úr, tizennyolcz éves, jó félóráig leste a narancsvörös téglalapot, mignem eltünt s a ház fekete sötétségbe merült. Azután mélyen felsóhajtott és valóban csodás hangulatban tért haza.

Másnap reggel ismét szokott komolysággal ébredt, de nem emlékezett tisztán az esti eseményekre. -26- Tekintete az órára esett. Az óra hatot mutatott s így nem hallotta a csengést, a mi annak volt a következése, hogy az ébresztőt nem húzta fel. Egyszerre kiugrott az ágyból és legjobb nadrágjára taposott, mely alaktalanul a földön hevert, a helyett, hogy rendesen a székre lett volna akasztva. Miközben a fejét szappanozta, az ismétlés szabályainak megfelelően, az előző este olvasottakat igyekezett emlékezetébe idézni. De bár minden erejét megfeszítette, nem sikerült neki. Csak akkor ébredt a valóság tudatára, mikor az ingébe bujt. A rejteke alatt mozgó fej hirtelen megállt és ingujjai, melyből a karok még hiányzottak, abbanhagyták a lóbálózást egy pillanatra…

Azután a feje lassan előtünt. Arcza csodálkozó kifejezést árult el. Emlékezni kezdett. Ugy emlékezett, mintha kellemetlen felfedezést tett volna, a meghatottságnak minden árnyalata nélkül. A kora reggel szinárnyalatok nélküli világossága és romantika nélküli szintelensége uralkodott rajta…

Igen. Már teljesen tisztán emlékezett. Előző este az olvasás elmaradt. Szerelmes volt.

Ez a megállapítás valami idegenszerű megdöbbenést váltott ki belőle. Egy darabig kővé meredten állt, azután tétován az inggombját kezdte keresni. A Vázlat előtt megállt és bámészkodva nézte.

A szabadban való tanulásnak az előnyei azonban soha ilyen élénk formában nem kinálkoztak. Reggeli előtt félórát olvasott a szabad ég alatt az üres telkek során, közel a Frobisherék házához, -27- reggeli után és iskola előtt a fasoron ment végig, könyvvel a kezében, kerülővel a fasoron át ment haza az iskolából s ugyanígy tért vissza harmincz perczczel a délutáni iskola előtt. Mikor Lewisham úr nem a könyvének felső széle fölött nézelődött ennek a szabad levegőn való tanulásnak az ideje alatt, rendesen válláról visszafelé pislogott. Végre meglátta, a kit akart, de…

A szeme csücskéből pillantotta meg, de tüstént megfordult, úgy szinlelve, mintha nem vette volna észre. Egész lényét hirtelen izgatottság árasztotta el. Keze nagyon szorosan markolta meg a könyvet. Többször már nem nézett hátra, de nagyon lassan és kimérten lépegetett, miközben egy ódát olvasott, melyet élete árán sem tudott volna lefordítani és feszülten figyelt a leány közeledésére. Végre, végtelen hosszúnak tetsző idő után halk léptek zaja és szoknyasuhogás hallatszott a háta mögött.

– Lewisham úr, – hangzott közvetlen mellette. Inkább ösztönszerű mozdulattal megfordult. Esetlenül lekapta a sapkáját.

A feléje nyujtott kezet pillanatnyi meghökkenés után megfogta s addig tartotta, mig csak a leány ki nem vonta az övéből.

Egy sokat kifejező pillanatig szemben állottak egymással. Azután a leány egy mozdulatával jelezte, hogy vele szándékozik végigmenni a fasoron.

– Nagyon szerettem volna – mondta a leány a czipőjét nézegetve, – megköszönni magának, hogy elengedte Teddy büntetését. Ezért akartam önnel találkozni. -28-

– Furcsa, ugyebár furcsa, – folytatta a leány, Lewisham úrra tekintve, – hogy megint ugyanezen a helyen találkozunk. Azt hiszem, itt volt… igen… Pont ezen a helyen találkoztunk.

– Igen, – felelte Lewisham és hangja különös módon rekedt volt, mikor beszélt. – Nem… nem. Azaz hogy… legalább is nem gyakran. Néha-néha. Tudniillik nagyon szeretem olvasásra az ilyen helyeket. Itt mindig nagy a csend.

Lewisham úr nagyon örült, hogy a leány szereti az olvasást. Bizonyára kellemetlenül érintette volna, ha másként válaszol. De a feleletében őszinte meggyőződés volt. Szereti az olvasást! Ez nagyon kellemesen hatott rá. Igy bizonyára némileg őt is meg fogja érteni.

– Mindenesetre én nem vagyok olyan okos, – folytatta a leány, – mint mások sokan. És azokat a könyveket kell olvasnom, a melyeket másoktól kapok.

– A mi azt illeti, úgy vagyok vele én is, – mondta Lewisham. – Olvasta Carlylet?…

A beszélgetés ilyenformán szépen megindult. Egymás mellett haladtak a himbálózó ágak alatt. Lewisham urat ragyogó érzések töltötték el, melyeket csak az az aggodalom árnyékolt be, hogy esetleg valamelyik diákja az útjokba talál botlani… A leány nem olvasott „sokat“ Carlyleből… Pedig mindig szerette volna, már kis leány korától kezdve, hisz oly sokat hallott róla. -29- Tudta, hogy nagy író, hogy igazán nagy író. Mindaz, a mit olvasott tőle, nagyon tetszett neki. Ezt nyugodtan mondhatta. Azonkívül látta a Carlyle-házat Chelseaben.

Ez a körülmény Lewisham úrra, kinek ismeretei Londonról hat vagy hét különálló nap kirándulási tapasztalatain alapultak, mély benyomást tett. Szinte bizalmas kapcsolatot látszott létesíteni a leány és a tekintélyes irodalmi személyiség között. Eddig soha teljes elevenségében nem érzékelte fel, hogy az ilyen nagy íróknak is van igazi lakóhelyük. A leány nehány leíró vonást rajzolt meg előtte, a mi a házat rögtön megfoghatóvá és felérzékelhetővé tette. Ő maga nem messze, mint mondta, gyalogjárásnyi távolságra lakik a háztól, Claphamban. Lewisham úr nyomban elfeledkezett homályos tervéről, hogy a Sartor Resartus-t kölcsön adja és a leány otthona tekintetében igyekezett kiváncsiságát kielégíteni.

– Igen, – felelte a leány, de otthoni körülményeiről további részletezésekbe nem bocsátkozott, csak általánosságban tette hozzá: – Nagyon szeretem Londont, különösen télen.

Azután tovább dicsérte Londont, a közkönyvtárakat, az üzleteket, a nagy embertömegeket, a lehetőséget, „hogy mindenki azt tegye, a mi neki tetszik“, a hangversenyeket és szinházakat, melyekbe el lehet járni. Beszéde szerint nagyon jó társaságban foroghatott.

– Ott mindig van valami látnivaló, még ha csak sétálni megy is az ember, – tette hozzá, – itt pedig nincs egyéb szórakozás, csak ostoba regények olvasása. És ezek is már rendesen nem újak.

Lewisham úr sajnálkozva volt kénytelen a -30- kulturának és szellemi tevékenységnek hiányát Whortleyban beismerni. Ez a beismerés borzasztóan éreztette alárendeltségi érzését a leánynyal szemben. Mindezzel csak könyvmolyságát és bizonyítványait tudta szembeállítani, – a leány pedig ismerte a Carlyle-házat!

– Itt, – mondta a leány, – másról nem is beszélnek, csak pletykákról. – Ebben nagyon igaza volt.

A kerités kapujánál, mely mögött az ezüsthajtású és aranyos himporú fűzfák váltak el ragyogva az ég kékjétől, ösztönszerű együttérzéssel megfordultak és visszafelé irányozták lépteiket.

– Itt nekem egyszerűen senkim sincs, a kivel beszélhetnék, – mondta a leány. – Nincs senkim, a kivel beszélni tudnék.

– Remélem, – mondta Lewisham nagy elhatározás hangján, – hogy esetleg, a míg itt marad Whortleyban…

Hirtelen megállt és a leány Lewisham tekintetének az irányában egy nagy fekete alakot látott közeledni.

– Azt hiszem, – fejezte be Lewisham félbemaradt mondatát, – még valószinűleg lesz alkalmunk, hogy találkozzunk.

Épen ajánlani akarta a leánynak, hogy megállapodva valahol találkozzanak. A folyó partján kanyargó kedves ösvény lebegett előtte. De Bonover György úrnak, a whortleyi földesúri iskola igazgatójának a látóhatáron való megjelenése zavarba hozta és lehűtötte. Kétségtelenül a jóindulatú véletlen volt az, a mely a fiatal pár találkozását megrendezte; Bonover urat illetőleg azonban bűnös elővigyázatlanságot látszott tanusítani. A véletlen nem tette meg kötelességét, Lewisham úr pedig a legkellemetlenebb érzések közepette találta magát szemben egy olyan társadalmi rendnek a tipikus képviselőjével, -31- a mely inter alia nagyon nem szivesen látja a nőtlen kisegítő tanítóknak más nemhez tartozó egyénekkel való érintkezését.

– … valószinűleg lesz alkalmunk, hogy találkozzunk, – ismételte Lewisham úr elbátortalanodva.

Szünet. Bonover úr egész alakja, különösen pedig a bozontos fekete szemöldökpár, melynek összeránczolása a felfokozott csodálkozást látszott kifejezni, veszedelmesen közeledett.

Vajjon megáll és megszólítja őket Bonover úr? Mindenesetre ennek a rettenetes hallgatásnak végét kellett szakítani. Lewisham úr elméjében valami megjegyzés után kutatott, a mivel palástolja gazdájának közeledését. Meglepetve kellett azonban tapasztalnia, hogy az agya olyan üres, mint a sivatag. Rettenetesen erőlködött. Ha csak beszélgetni tudnának, ha csak némi könnyebbséget mutathatnának! De ez a teljes elnémulás valósággal olyan, mint a bűnösség beismerése.

Bonover úr elhaladt mellettük. Homlokát jelentősen összeránczolta, mintha valamit mondani akarna, ajkát pedig kifejezésteljesen összeszorította. Lewisham úr megemelte kollegiumi sapkáját. Csodálkozására Bonover úr erősen megkülönböztetett köszönéssel válaszolt, púpos formájú kalapjával széles ívet rajzolt le, kutató, helytelenítő tekintete egy pillanatra rája szegeződött, -32- azután tovább ment. Lewisham elbámészkodott a kölcsönös ismeretségük folyamán szokásos fejbólintás ilyetén megváltozásának láttára. A rettenetes inczidens ezzel egyelőre véget ért.

Pillanatnyilag azonban bizonyos felháborodás fogta el. Végeredményben Bonover úrnak vagy akárki másnak mi köze van, ha ő egy leánynyal beszél, ha neki úgy tetszik? Elvégre, ha tudni akarja, ők be lehetnek egymásnak mutatva. Például a kis Frobisher mutathatta be őket. Mindamellett Lewisham úrnak tavaszi hangulata fagyosra változott. A társalgás további folyamán nagyon ostobának érezte magát és a vállalkozási szellemnek kellemes érzése, a mely ösztökélte és egyúttal csodálkozással töltötte el előzőleg, mértéktelenül összezsugorodott. Boldognak, határozottan boldognak érezte magát, mikor az ügy véget ért.

– A legkevésbbé sem, – mondta Lewisham úr kissé felmelegedve. – Régen nem társalogtam ilyen kellemesen.

– Tudom, hogy az etikett ellen vétettem, mikor megszólítottam, de annyira szükségét éreztem, hogy köszönetet mondjak önnek…

– Szót sem érdemel, – felelte Lewisham úr, a kinek titokban imponált az etikett kifejezés.

Lewisham úr habozva állt a park kapujánál, azután visszafordult a fasorba, hogy ne lássék úgy, mintha nyomon követné a leányt a West Streetbe.

Miközben pedig távolodott tőle, eszébe jutott, hogy se könyvet nem adott neki kölcsön, a mint tervezte, sem pedig nem állapodott meg, hogy újból találkozzanak. Pedig a leány bármely pillanatban -33- felcserélheti Whortleyt a claphami élet vázolt kellemetességeivel. Megállt és határozatlanul tétovázott. Utána szaladjon? Eszébe jutott azonban Bonover úr talányszerű arczkifejezése. Úgy vélte, hogy a leányt követni nagyon is szembeötlő volna. De mégis talán… Így állt dicstelen habozás közepette, miközben múltak a másodperczek.

– Maga elvisz valami könyvet magával, – mondta Mundayné, a ki anyai érdeklődéssel viseltetett iránta, – azután olvas, olvas és egyáltalán nem gondol az időre. Így félig hidegen kell megenni az ebédjét és ideje sem marad, hogy rendesen megeméssze, mielőtt elmegy az iskolába. Így egészen tönkreteszi a gyomrát, meglássa.

– Ne tessék félteni a gyomromat, – felelte Lewisham, felriadva zavaros és láthatólag komor elmélkedéseiből, – az az én bajom.

– Én mégis azt hiszem, hogy a jól működő gyomor mindig többet ér, mint a teli fej, – válaszolt Mundayné.

– Én másként vélekedem, – mondta kurtán Lewisham úr és ismét visszasülyedt komor hallgatásába.

Bonover úr, teljesen mérlegelve az esetnek megfelelő szemrehányást, délután, mikor Lewisham a krikettre ügyelt fel, váratlanul felbukkant. A beszélgetés bevezetése gyanánt nehány megjegyzést tett az első tizenegy játékának kilátásaira, -34- melyeknek során Lewisham egyetértett vele, hogy a kis Frobisher nagyon jó formát mutat ebben a szezonban.

– Ha jól tudom, – mondta, mintha még mindig az előbbi társalgást folytatná és a játékra ügyelne, – ön idegen Whortleyban?

Lewisham úr zavartan köhögött, füle – az az átkozott fül – pedig elvörösödött.

– Egy fiatal hölgygyel láttam önt társalogni a fasorban, – mondta Bonover úr. – Az arcza némileg ismerős volt. Ki volt, ha szabad kérdeznem?

Megmondja, hogy a leány Frobisherék rokona? Ez esetben Bonover úr szokott álnokul barátságos módján még beszélni talál Frobisherékkel és a dolog a leánynak lesz kellemetlen.

– A… anyámnak egy régi ismerőse, – felelte Lewisham úr alig hallható hangon, elpirulva a saját becsületességén elkövetett erőszakon. – Tulajdonképen csak egyszer találkoztam vele Salisburyban.

– Smith, – felelte Lewisham kissé elhamarkodottan, de már egyuttal meg is bánta a hazugságot, mely elhagyta az ajakát. -35-

– Szép ütés volt, Harris! – kiáltotta Bonover és tapsolni kezdett. – Szép ütés volt!

– Igen, – hagyta helyben Bonover. – De mit is akartam mondani az imént?… Igen! Azt hogy milyen csodálatos hasonlóságok vannak a világon. Itt van valami Henderson, vagy Henson kisasszony, Frobisheréknél megszállva… ugyanebben a városkában, a ki olyan, mintha valóságos mása volna annak a…

– Smith kisasszonynak, – mondta Lewisham és érezte, hogy az előbbi pirosság megint elönti az arczát.

– Nagyon furcsa, – jegyezte meg Bonover és gondolatokba mélyedve szemlélte Lewishamot.

– Tényleg furcsa, – dadogta Lewisham, miközben átkozta a saját ostobaságát és elfordította a tekintetét.

– Nagyon… nagyon furcsa, – ismételte nyomatékosan Bonover. – Valóban nem vártam volna öntől, Lewisham úr, – tette hozzá, már az iskolaépület felé irányozva a lépteit.

– A fene! – mondta Lewisham úr. A kifejezés mindenesetre kifogásolható volt és Lewisham úr ekkoriban ritkán is használta. Majdnem azon volt, hogy utána megy az igazgatónak és megkérdezze, hogy kételkedik talán a szavában. Tulságosan nyilvánvaló volt azonban, hogy micsoda feleletet kaphat a kérdésére.

Egy pillanatig határozatlanul állott, azután sarkon fordult és nekivadult léptekkel indult hazafelé. Izmai remegtek, a mint ment, arcza pedig idegesen rángatózott. Lelkének vihara végül haragvó méltatlankodásban csillapodott le.

– Az ördög vitte volna el! – adta elő Lewisham -36- úr érveit a hálószoba bútorainak. – Hogy az ördögbe nem törődik inkább a saját dolgaival?… Törődjék a saját bajával! Mi köze az én dolgaimhoz! – harsogta a mosdóállványnak.

– Túlbecsüli a hatalmát, tisztelt uram, – mondta Lewisham kissé elcsendesedve. – Értse meg, hogy magam ura vagyok az iskolán kivül!

Mindamellett a Bonover úr intése után négy napig és néhány óráig Lewisham úr annyiban megszivlelte az esetet, hogy abbanhagyta a szabadban való tanulást és csökkenő sikerrel küzködött, hogy az időbeosztás szellemét és betűit kövesse. Túlnyomó részben csak kinlódott a felhalmozódott feladatokkal, nagyon lanyha energiával végezte őket, vagy kinézegetett az ablakon. A magának előlegezett hirnév azt suttogta, hogy az ujabb találkozás és beszélgetés a leánynyal akadály, gát és zavaró körülmény az egyetemre való készülésének munkájában, teljes lerombolása minden önfegyelemnek s kénytelen volt beismerni ennek a belső hangnak teljes igazságát. Szerelmesnek lenni csak ostobaság lehet és a szerelem másutt nem is lehet, csak a hitvány regényekben. Viszont felvillant előtte egy szempár tekintete a szalmakalap karimájának árnyában és elemi erővel vonta őt maga felé. Csütörtökön, mikor visszatérőben volt az iskolából, távolról látta a leányt, de tüntetőleg másfelé tekintve sietett őt elkerülni. Ez volt azonban a forduló pont. Elfogta a szégyenérzés. Pénteken a szerelembe vetett hite megint forró és erős volt, szive pedig telve megbánással az elvesztett napokért.

Szombaton reggel a leány képe annyira élénken állt előtte, hogy még a legjobban előadható tárgynak, az algebrának a tanításában is folyton megzavarta. Az iskolai órák befejeztével megfogamzott -37- az elhatározása és a hirnév hanyatt-homlok menekülni volt kénytelen. Délután elmegy és bármiként is találkozik és beszél a leánynyal. Bonover csak egy pillanatra jutott eszébe, hogy megint elűzze magától. Különben is… Bonover úr kora délután aludni szokott.

Mihelyt ez az elhatározás megfogamzott benne, képzelődése valósággal izzani kezdett, hogy mi mindent mondjon neki, hogy miként viselkedjék és határozatlan, kedves álomképek tömege rajzott az agyában. Ezt mondja, azt mondja, tulajdonképen nem mond semmit, csak egész mindenségét a szerelmesnek csodálatraméltó érzése tölti be. Micsoda komondor tartotta oly sokáig távol tőle! Mire is gondolt ő tulajdonképen? Hogy magyarázza meg az elmaradását, ha csakugyan találkozik vele? Feltéve, hogy teljesen őszinte akar lenni…

Mérlegelni kezdte az őszinteség határait. Vajjon elhiszi-e neki, hogy nem látta őt csütörtökön? Elhiszi-e, ha azt mondja neki?

… De rémes, mindezek közepette egyszerre megjelent Bonover úr azzal a kéréssel, hogy vállalja el a felügyeletet Dunkerley helyett a krikettjátszó téren ezen a délutánon. Dunkerley volt az idősebb kisegítő tanitó, Lewisham egyetlen kollegája. A szemrehányásnak utolsó nyoma is eltűnt Bonover modorából; mikor szivességet kért tőle, csak a kényúri módja volt az olajág átnyujtásának. De ez a szivességkérés kegyetlen megpróbáltatás volt Lewishamra. Egy sorsdöntő pillanatig a beleegyezés határán ingadozott. Azután hirtelen felmerült előtte a hosszú délutáni felügyelet, mialatt a leány esetleg örökre elmehet Claphamba. Elfehéredett. Bonover úr az arczát figyelte. -38-

– Nem, – felelte Lewisham úr tompán s csak miután ebben az egy szóban kibökte mindazt, a miben bizonyos volt, kezdte magát valami mentségért gyötörni. – Nagyon sajnálom, hogy nem állhatok a szolgálatára… de az elfoglaltságom… Valóban, délutánra már másként vagyok lekötve.

Bonover úr szemöldöke összeránczolódott erre az áttetsző füllentésre és tuláradó nyájassága egyszerre elborult.

– A feleségem egy ismerősét várja ma délután, – mondotta, – és szükségünk lett volna Dunkerley úrra, hogy négyen legyünk a kroketthez…

– Nagyon sajnálom, – mondta Lewisham úr, elcsodálkozva, hogy Bonover úr krokettet játszik.

– Ha Dunkerley úr kérné meg önt?… – kérdezte a tárgyra ismét visszatérve Bonover, ismerve Lewishamnak a formák iránti előszeretetét.

– Óh nem, egyáltalán nem ez volt az okom, – felelte Lewisham, mig Bonover még mindig összeránczolt szemöldökkel, megbotránkozó csodálkozás hangulatában, hagyta el őt. Lewisham elfehéredve és megmeredetten állt és csodálkozott a saját rendkivüli szilárdságán.

Mihelyt vége volt az iskolának, Lewisham felmentette önmagát további kötelezettségei alól és hazarohant a lakására, hogy ott töltse az időt, mig az ebéd elkészül. Vajjon helyesen járt-e el így?… Kissé nehéznek tűnik fel ezt mondani -39- Lewisham úrnak és az is kétséges, hogy egy férfi regényírónak nem volna-e tartozó kötelessége a saját nemével szemben, hogy őt megfékezze, de hát, mint az ablakkal szemben levő falon levő felírás mondotta: „Magna est veritas et prevalebit“… Lewisham úr buzgalommal kefélte és festői módon rendezte el a haját, kipróbálta valamennyi nyakkendőjének a hatását és egy fehéret választott, egy régi zsebkendővel kifényesítette a czipőjét, nadrágot váltott, mert a hétköznapi nadrágja kissé ki volt rojtosodva a sarkánál és tintával befestette a könyökét, a hol a szálak kissé kifehéredtek. Azután, mind jobban belemelegedve, szőrtelen arczát különböző látószögekből nézegette a tükör előtt és megállapította, hogy előnyére válnék, ha orra egy gondolattal kisebb volna…

Rögtön ebéd után elment hazulról és a legrövidebb úton az üres telkek melletti útra indult, azt mondva magában, hogy nem törődik vele, ha az utczán Bonoverral találkozik. Nem volt vele egészen tisztában, hogy mit szándékozik tenni, de világosan állott előtte, hogy látni akarja a leányt, a kivel a fasorban találkozott. Tudta, hogy látnia kell őt. Az akadályok érzése csak megszilárdította elhatározásában s ez jól esett neki. A telkek melletti útról a kőlépcsőkön felment a Frobisherék házán uralkodó lépcsős kis útra, arra az útra, a honnét a Frobisherék hálószobáját figyelte. Ott összefont karokkal, szemben a házzal leült.

Tiz percz híja volt két órának. Húsz perczczel három óra előtt még mindig ott ült, de kezét mélyen a kabát zsebébe dugta és lábát türelmetlen egyhangusággal tánczoltatta a lépcsőfokon. Felesleges szemüvege a mellény zsebében tűnt el, a honnét délután nem is került elő, kalapja pedig kissé hátracsúszott a homlokáról és -40- látni engedte elülső hajcsomóit. Alatta az úton egy-két ember haladt, de úgy tett, mintha nem látta volna őket, hanem inkább két erdei szürkebegy nézésével szórakozott, melyek egymást kergették a napfényes, széltől hullámzó vetés hosszában. Mindenesetre indokolatlan volt, de haragudni kezdett a leányra, a mint az idő haladt. Érzése csökkenő irányzatot mutatott.

Háta mögött az ösvényen lépteket hallott. Nem akart visszanézni, mert bántotta a gondolat, hogy mások látják őt ülni ebben a helyzetben. Előbbi erős megfontoltsága, noha már leküzdötte, még mindig burkoltan tiltakozott a délutáni vállalkozás ellen. Egyszerre a járás fent az ösvényen megszünt.

– Hordanád el magad, – mormogta Lewisham a fogai között… Mögötte rejtelmes zaj kezdődött, a sövény gallyai hevesen suhogtak és egészen könnyű ugrások toppanása hallatszott.

A kiváncsiság ösztökélni kezdte Lewishamot és rövid küzdelem után úrrá is lett rajta. Hátratekintett és a leány volt mögötte, háttal feléje s a virágzó szúrós kökény után ágaskodott, mely áthajolt a tulsó sövényen. Csodálatos véletlen! A leány nem látta őt.

Lewisham lába egy szempillantás alatt szinte lerepült az ösvényen. Akkora lendületet adott a lépteinek, hogy a leány mellett belerohant a tüskés sövénybe.

– Engedje meg, – mondta izgatottan, mikor látta, hogy a leány nem mutat csodálkozást.

– Lewisham úr! – kiáltotta a leány tettetett meglepetéssel és félrehúzódott, hogy helyet adjon neki a kökény előtt.

– Melyik gallyat akarja? – kérdezte Lewisham túláradó örömmel. – A legfehérebbet? A legmagasabbat? Parancsoljon! -41-

– Azt ott, – jelölte meg a leány találomra, – a melyikből kiáll a fekete ág.

A gallynak hófehér virágtömege az áprilisi ég felé ágaskodott és Lewisham, a ki minden erejével el akarta érni, – a megjelölt ág ugyanis egyáltalán nem volt a legkönnyebben elérhető, – fantasztikus elégtétellel látott kezén egy hosszú karczolást először megfehéredni, azután vörösre változni.

– Arra felfelé az ösvény mentén, – mondta Lewisham, mikor diadalmaskodva és elfulladva megállt, – ott van igazán kökény… Ezt nem is lehet vele összehasonlítani.

A leány mosolygott és megfontolatlan helyesléssel nézett a kipirultan, szemében diadalmas tekintettel előtte álló Lewishamra. Lewisham előrehajló arcza már a templomban, a karzaton, bizonyos érdeklődést keltett benne, de ez egészen más volt.

– Mutassa meg azt a kökényt, – mondta, noha tudta, hogy bármely irányban mérföldnyire ez az egyetlen hely, a hol kökényt lehet találni.

– Tudtam, hogy látnom kell magát, – mondta Lewisham olyan hangon, mintha felelne. – Biztosan éreztem, hogy ma látni fogom.

– Majdnem az utolsó alkalma volt, – felelte a leány úgy, hogy szinte az elismerés csengett ki a szavából. – Hétfőn hazamegyek Londonba.

– Igen. Állást kaptam. Ön nem tudta, hogy én gyors- és gépírónő vagyok? Igen. Most végeztem a kurzust a Grogram-iskolában. Most akadt egy öreg úr, a ki titkárnőt keres.

– Maga tud gyorsírni? – kérdezte Lewisham. – Ahhoz kell a drótvégű töltőtoll… Azok a sorok is azzal voltak irva… Még megvannak.

– Itt, – mondta Lewisham és felső mellényzsebére tette a kezét. – Ezen az ösvényen, – folytatta s beszélgetése sajátságosan nélkülözte a folytonosságot, – illetve egy darabig ennek az ösvénynek a mentén, azután fel a halmon és megint le róla… ott van egy kapu, a mely a folyó mentén vezető gyalogútra nyilik. Járt már arra?

– A legszebb kiránduló út Whortley körül. Kivezet Immering Commonra. El kell jönnie, mielőtt elutaznék.

– A fák mind virágzanak, – mondta Lewisham, – a nád sarjadzik és a folyó szélén véges-végig millió meg millió kicsiny virág uszkál a vizen. A nevüket nem tudom, de nagyon szépek… Vihetem azt a kökénygallyat?

Mikor átvette az ágat, kezük egy pillanatra összeért, Lewisham úr pedig megkapta a másik sokat jelentő karczolást.

– Nézze ezeket a felhőket, – mondta Lewisham, visszaemlékezve az észrevételre, melyet tenni akart; miközben meglóbálta a fehér kökényvirágot, – és nézze a kék eget közöttük.

– Csakugyan gyönyörű. A szép időből a legszebb mostanra maradt. Az utolsó napra. A legutolsó napomra.

A két fiatal személy erősen felvillanyozódottan elindult, – Frobishernének, a ki a padlásszoba ablakából nézte őket, nagy csodálkozására, – úgy érezve, hogy az egész világ az ő szórakoztatásukra -43- oly fényes és ragyogó. A dolgok, melyeket megláttak és egymásnak elmondogattak ezen a délután odalent a folyó partján… a tavasz csodálatos volt, az új levelek csodaszépek, a virágbimbók meglepőek, a felhők vakítóak és pompásak s valami felséges eredetiség volt bennük! És gyermeki módon örültek, hogy egyetértenek egymással ezekben az új gyönyörűségekben. Szinte nem is úgy éreztek, mintha a véletlen játéka hozta volna össze őket.

Először azon az úton haladtak, a mely a fák között kanyarog a folyó mentében, de még mielőtt háromszáz yardot mentek volna, a leánynak ezt természetesen meg kellett bánni s az alsó, hajó-vontatóutat kivánta meg, közvetlenül a víz partján. Igy Lewishamnak alkalmas helyet kellett keresni, hogy a leány leszállhasson, ott hol egy barátságos fának a kiugró gyökerei megfelelő lépcsőül kinálkoztak s a hol a leány kezét az ő kezébe téve lekúszott.

Odalent egy bajuszát mosogató vizi-cziczkány alkalmat adott kezük hirtelen összeérintésére, a suttogásban rejlő meghitt bizalmaskodásra és az együttes hallgatásra. Utána Lewisham egy mályvavirágot akart megszerezni a leány számára, mint megállapították, élete veszélyeztetésével s el is érte azon az áron, hogy a czipője tele lett vízzel. A fekete és fénylő zsilip korlátjánál, a hol az ösvény elkanyarodik a folyótól, a leány egy váratlan hőstettel felülmúlta őt: a fiú segítő kezét igénybe véve, felment a korlát felső sinvasára és a másik oldalon, könnyed és kecses mozdulattal lebbent a földre.

Bátran átvágtak a réten, mely ragyogott a sok kis tavaszi virágtól s Lewisham – külön kifejezett kivánságra, – a leány és három tiszteletreméltó tehén között haladt, ugyanazt érezve, mint Perseus, mikor megszabadította hölgyét a tengeri -44- szörnyetegtől. Igy mentek el a malom mellett s jutottak egy gyalogúton Immering Commonra. A réten Lewisham a leány foglalkozására terelte a beszédet.

– Hát csakugyan azért megy el innen, hogy gyors- és gépírónő legyen? – kérdezte, olyan tárgyat érintve meg, melyről a leány a szakmabelinek a lelkesedésével beszélt. Összehasonlító rendszer szerint beszéltek a dologról és csak akkor vették észre, hogy a világos ég elborult, mikor a futó esőnek gyors lába épen föléjük ért.

– Nézze csak! Amott egy pajta! – kiáltotta Lewisham és mindketten futásnak eredtek. A leány nevetve, ritmikusan és könnyedén futott. Lewisham mindkét kezével segítette át egy sövényen, kiszabadította a szoknyáját egy ragaszkodó tövisbokorból és így eljutottak a kis fekete pajtába, mely egy rengetegül nagy méretű rozsdás boronát rejtegetett. Lewishamnak feltűnt, hogy a leány hogy pihegett a futás után.

– Le kell vennem a kalapomat, – mondta, – mert az eső tönkreteszi, – s Lewishamnak így alkalma nyilt, hogy hajfürteinek valódiságát megcsodálja, nem mintha ugyan előzőleg kételkedett volna henne. A leány maga elé levette a kalapját és zsebkendőjét tartva a kezében, veregette le róla az ezüstös cseppeket. Lewisham a pajta ajtajánál állt és az áprilisi eső lágy fátyolán keresztül a tájékot nézte.

Lewisham először tagolatlan hangokkal jelezte vonakodását, azután odament és leült a leány mellett, oly közel hozzája, hogy majdnem egészen érintette. Fantasztikus vágyat érzett, hogy -45- karjába ragadja és megcsókolja s ezt az őrültséget csak nehezen tudta leküzdeni.

– Tulajdonképen még a nevét sem tudom, – mondta, a beszélgetésben keresve menekvést kavargó gondolatai elől.

Szeme és az egész légkör, mely körülvette, elbájoló volt. Lewisham azelőtt sohasem ismerte ezt az érzést, ezt a különös izgatottságot, mely olyan volt, mint a könnyek gyengéd visszhangja. Meg akarta kérdezni a leány keresztnevét, hogy a „kedves“ jelzővel szólíthassa és hogy lássa, mit mond hozzá. Minden bevezetés nélkül Bonover egyéniségének terjengős leírásába és annak elmondásába merült, hogy miként füllentett róla és nevezte Smith kisasszonynak s így megszabadult a kellemetlen erkölcsi válságtól…

Kint az eső zúgása alábbhagyott és egészen megszünt és a napfény csillogva világított be az Immering mögött látható erdőbe. Pont ugyanakkor elhallgattak s a hallgatás megint merész gondolatok rajzását jelentette Lewisham úr számára. Hirtelen fölemelte a karját és a leány mögött a borona rúdjára helyezte.

Lewisham kivette az óráját és összeránczolta a homlokát. Már majdnem negyed öt volt.

– Négy óra már elmult? – kérdezte a leány és hirtelen szembe kerültek a bucsuzás kérdésével. Hogy Lewishamnak félötkor programmszerű -46- kötelessége van, borzasztóan köznapi dolognak tűnt fel.

– Úgy van, elmult, – mondta, csak lassan érzékelve fel, hogy az elválás mit jelent. – De okvetlenül kell menni magának? Én… én még beszélni szeretnék magával.

– Megigértem, hogy négy órára otthon leszek, – mondta. – Frobisher néninél vendégek vannak teára…

– Ne hagyjon el, – mondta megtörve a feszült hallgatást, hirtelen nyomatékkal a hangjában. – Ne hagyjon el. Maradjon még velem… kis időre… Esetleg eltévesztheti az utat.

– Ön úgy látszik, azt hiszi, – mondta a leány nevetést erőltetve, – hogy én evés és ivás nélkül élek.

– Annyi mondanivalóm lett volna magának. Már mikor először láttam… De eleinte nem mertem… Nem tudtam, hogy megengedi-e, hogy beszéljek… És most, épen mikor… boldog vagyok, itt hagy engem.

– Nem, – felelte, kört rajzolva czipőjének az orrával. – Nem. Nem megyek.

– Velem jön Immeringbe? – kiáltotta és miközben a keskeny gyalogúton haladtak a nedves fű között, természetes őszinteséggel arról kezdett beszélni a leánynak, hogy milyen kedves neki a társasága. – Nem cserélném el, – mondta, -47- kihíva az ellentmondást, – semmiért a világon… Nem megyek vissza a munkámhoz. Nem törődöm vele. Nem bánom, akármi történik is, mig együtt vagyunk ezen a délután.

– Köszönöm, hogy velem jön, – mondta Lewisham túláradó hálával. – Köszönöm, hogy velem jön, – ismételte és a kezét nyujtotta. A leány elfogadta és igy haladtak, mig a falucska utczáját el nem érték. Elhatározásuk, hogy elmulasztják a kötelességüket, akármi lesz is, csodálatos bajtársi érzést váltott ki belőlük. – Nem tudom magát Henderson kisasszonynak szólítani, – mondta Lewisham. – Higyje el, képtelen vagyok rá. Higyje el… A keresztnevét akarom tudni.

– Ethel, – mondta Lewisham, miközben a leányra nézett és bátorítást keresett, hogy így szólította. – Nagyon szép név. De egy név se lehet elég szép a maga számára… kedves Ethel.

A kis vendéglő Immeringben egy sárga violákkal teli kert mögött feküdt s egy nagyon kövér és nagyon barátságos kicsiny asszony volt a gazdája, a ki úgy mutatta, mintha testvéreknek nézné és állandóan „kedveseimnek“ szólította őket. Ezt a bizalmaskodást megengedve magának, csodálatosan jó és meglepően olcsó teát adott nekik. Lewisham úrnak a bizalmaskodó megszólítás nem nagyon tetszett, mert némileg az ő utolsó merészségét látszott érinteni. De a tea, vajaskenyér és afonya-jam jobban izlett, mint bármi más étel a világon. Az asztalon egy vázában nehéz illatú violák állottak és Ethel mondogatta, hogy nagyon szereti őket s mikor ismételte, a kis öreg asszony nógatta, hogy vigyen egy csokrot magával.

A kirándulásuk, alapjában véve, akkor vált -48- botrányossá, mikor Immeringet elhagyták. A nap már aranyos lapda volt nyugaton a kékes halmok fölött s a mi két fiatal személyünket lángoló alakokká varázsolta, mégis ezek, a helyett, hogy hazafelé indultak volna, a wentworthi utat választották, a mely a forshawi erdőbe vezet. Mögöttük a majdnem teli hold megjelent a kék égen, a fák fölött, kisértetiesen és kiváncsian s lassan olyan mértékben növelte a fényét, a mint a nap letűnt az égről.

Kifelé menet Immeringből, a jövőről kezdtek beszélgetni. Nagyon fiatal szerelmesek számára nincs más jövő, csak a közvetlen jövő.

– Ugyebár ír majd nekem? – mondta Lewisham, mire a leány azt felelte, hogy nagyon „ostoba“ leveleket szokott írní. – Nekem ugyanis annyi írni valóm van, – tette hozzá a fiú.

– Hogy akar írni nekem? – kérdezte a leány és az új akadályt kezdték megvitatni, mely közöttük felmerült. Mert haza egyáltalán nem lehet írni neki. Ebben a leány feltétlenül bizonyos volt.

Ez a tilalom elvágta a lehetőségét, hogy rögtönösen terjedelmes levélíró legyen Lewisham úrból. Egyebet azonban tulajdonképen várni nem lehetett. Az egész világ kedvezőtlen, valósággal rosszindulatú volt velük szemben… A helyzetük ragyogó elszigeteltség volt – à deux.

Esetleg a lány találhatna valami helyet, a hova neki a leveleket czimezni lehetne. Ez viszont csalásszerűnek tűnt fel neki.

A két fiatal lény így haladt egymás mellett, eltelve szerelmük felfedezésével, de egyuttal annyira eltelve az ifjuság szemérmével, hogy a szerelem szó ezen a napon nem hagyta el az ajkukat. De a mint beszéltek s a mint a jóindulatú -49- homály sűrüsödött körülöttük, hangjuk és szivük mindjobban összecsengett. De a mit beszéltek, hidegvérrel leírva, olyan elcsépeltnek tűnnék fel, hogy helyesebb, ha elmellőzöm. Nekik mindenesetre nem volt elcsépelt.

Mikor végre a kerülő úton megérkeztek Whortleyba, a hallgatag fák már oly feketék voltak, mint a tinta, a hold arcza halavány volt és varázslatos s a leány szeme úgy ragyogott, mint a csillagok. Még mindig kezében tartotta a kökénygallyat, melyről már lehullott majdnem minden virág. Az illatos sárga violák még mindig illatosak maradtak. Messze, a távolság által ellágyítva, a whortleyi zenekar, ebben az esztendőben először a szabadban, a vikárius háza előtt kenetes lassusággal valami érzelmes darabot játszott. Nem tudom, hogy az olvasó emlékszik-e a kora nyolczvanas éveknek erre a kedvelt melódiájára:

A lényeges benne az ellágyulás és gyengédség bum-bum kisérettel. A bum-bum a vidító elem benne, de reménytelenül vidító a szétáradó szomorúság mellett, melyet még a gyenge melódia is súlyosbít. De fiatal lelkekre másként hat az ilyesmi.

Lementek a West Street lejtőjén. Rézsút áthaladtak a hangok érczes és kemény zürzavarán, a sárga lámpák kis megvilágított fénykörében. Többen nézték őket és csodálkoztak, hogy a fiúk és lányok mire vetemednek manapság s egy szemtanú viselkedésüket utólag egyenesen -50- arczátlannak írta le. Lewisham úr kollégiumi szegletes sapkáját viselte s így nem lehetett félreismerni. Elhaladtak a whortleyi földesúri iskola előtt s az ablak mögött, szinte bekeretezve látták Bonover úr sárga alakját, a ki „szolgálatot“ tartott elkóborolt kisegítő tanítója helyett. A Frobisherék háza előtt el kellett válniok egymástól.

A leány habozott. Egyszerre hirtelen mellette termett. Lewisham a kezét a vállán, puha és meleg ajakát az arczán érezte, de mielőtt átkarolhatta volna, eltűnt mellőle és belibbent a ház árnyékába. „Isten vele!“ – hangzott a leány kedves, csengő hangja a homályból s mialatt Lewisham még habozott a válaszon, kinyilt az ajtó.

Még egy pillanatra látta a leányt, feketén a tornáczon, nehány ki nem vehető hangot hallott s azután bezárult az ajtó és magára maradt a holdfényben, a leány ajkától még égő arczával…

A szerelem napja után következtek a bünhödés napjai. Lewisham úr nagyon csodálkozott, valósággal elkábult, mikor ez a bünhödés lassan, de biztosan jelentkezett. Vasárnap még éltek benne a szombati napnak csodálatos érzései és kiegyezett az elhanyagolt Vázlat-tal, arról biztosítva őt, hogy a leány lesz az éltető eleme s ezerszer jobban fog dolgozni érette, mint a hogy magáért dolgoznék. Ez ugyan nem volt igaz s valóban csodálkozva kellett kérdeznie magától, hogy hová tűnt az érdeklődése Butler Analogiájának -51- theologiai vizsgálódásai iránt. Frobisherék egyik istentisztelet alkalmával sem voltak a templomban. Aggodalmaskodva törte a féjét, hogy mi lehetett az elmaradásuk oka.

Hétfő reggel hűvös és világos volt – valóságos Herbert Spencer a napok között, – és iskolába menet buzgón biztatta önmagát, hogy semmi ok sincsen, a miért neheztelni lehetne reá. A bejáró fiúk reggel nyilvánvalóan róla suttogtak és a kis Frobisher nagy érdeklődésnek örvendett. Lewisham elkapott nehány szótöredéket. „Az anyám egészen el volt kábulva“, – mondta a kis Frobisher.

Tizenkét órakor kihallgatás következett Bonovernél és Dunkerley, az idősebb kisegítő tanító nyomban haragosan perlekedő hangokat hallott kiszűrődni az iroda bezárt ajtaján. Azután Lewisham átment a tantermen. Mereven maga elé nézett és az arcza nagyon vörös volt.

Dunkerley ilyenformán félig-meddig el volt készülve az ujdonságokra, melyeket másnap reggel hallott az iskolai dolgozatok javítása közben.

– Csinos kis teremtés. De az eset megzavarhatja a felvételidet a legközelebbi juniusban.

– Nem nagyon hiszem, hogy haladékot adjon neked, hogy a vizsgát megvárjad…

– Nem hajlandó, – mondta Lewisham és kinyitotta az első irkát. A beszéd nehezére esett.

– Komisz fráter, – mondta Dunkerley. – De hát mit várhatsz Durhamtól? – Bonovernak csak durhami képesítése volt és Dunkerley, a kinek -52- semmilyen se volt, az elfogultságra hajlott. Közben Dunkerley buzgó és szorgalmas suhogással kezdett dolgozni a saját irkaoszlopán. Csak mikor a halom egy vagy két füzetre fogyott meg, szólalt meg újra a már megtárgyalt ügyről.

– Az Úr férfit és nőt teremtett, – mondta Dunkerley, végig nyomjelezve útját az irkalapon, – a mi (vessző, vessző) nagyon kárhozatos (vessző, vessző) a kisegítő tanítókra.

– Te szerencsés vagy, – mondta. – Pedig azt reméltem, hogy én hagyom itt előbb ezt a nyomorúságos barlangot. Szerencsés vagy. Itt az embernek örökké álnokoskodni kell. Minden sarkon valamelyik szülőbe vagy más árulkodóba ütközhetik. Ezért nem állhatom ki a vidéki életet: átkozottul nem őszinte. Úgy örülnék, ha minél előbb kiszabadulnék belőle. Elhiheted nekem.

– Úgy van, fiacskám. Igen. Meg akarom szerezni az oklevelet. A tanári oklevelet! Úristen! Ha én Londonba kerülhetnék…

– Azt hiszem, hogy én is Londonban próbálok szerencsét, – mondta Lewisham.

Azután a tapasztalt Dunkerley, a ki különben a legderekabb fiatalemberek egyike volt, megfeledkezett bizonyos egyéni ambiczióiról – állandóan ápolgatta magában valami meglepetésszerű kinevezés reményét, – és kioktatta Lewishamot az iskolai ügynökségekre. Átadta neki az átmeneti állapotban levő kisegítő tanítók szükségszerű támogatóinak – Orellana, Gabbitas, Lancaster Gate ügynökség és a többiek – jegyzékét. Valamennyit nagyon jól ismerte. Nyolcz esztendeje húzta már az igát.

– Mindenesetre a kensingtoni ügyről valószinűleg le kell tenned, – mondta Dunkerley, – -53- a leghelyesebb azonban, ha nem vársz. Megmondom neked őszintén, a kilátások ellened vannak.

A „kensingtoni ügy“ egy kérvény volt a gyakorlati tudományok south-kensingtoni főiskolájába való felvételre, melyet Lewisham egy vérmes pillanatában benyujtott. Hiány lévén Angolországban a gyakorlati tudományokat előadó tanárokban, a közoktatásügyi kormányzat az említett nagy főiskolában ingyen oktatást és heti egy guinea ösztöndíjat helyezett kilátásba olyan megválogatott fiatal tanerőknek, a kik bizonyos ideig e tárgyak tanítására kötelezik magukat, ha kiképzésüket befejezték. Dunkerley már több esztendő óta rendesen benyujtotta a kérvényét, de mindig hiába s példája nem lehetett nagyon biztató Lewishamra. De Dunkerleynak nem voltak olyan zöldesszürke bizonyítványai, mint neki.

Lewisham ilyenformán másnap minden idejét, a mi a „szolgálaton“ kívül megmaradt, arra használta, hogy megszövegezett egy levelet, több példányban lemásolta és elküldte a különböző iskolai ügynökségeknek. A levélben rövid, de méltó életrajzot adott magáról és kiterjeszkedett nevelési és oktatási rendszerére. Végezetül bizonyítványainak és kitüntetéseinek hosszú és díszes sorozatát csatolta, mely nyolcz éves korában a jó magaviseletért kapott kitüntetésével kezdődött. Ennek az okmánynak a lemásolása jelentékeny időt vett igénybe, de szerénysége támogatta őt. A napi órabeosztás gondos átvizsgálása után a déli szabad óráját „Levelezés“ jelzéssel látta el.

Arra a tapasztalatra jött, hogy a klasszikus és mathematikai tanulmányokban egy idő óta nem haladt eléggé s egy leczkefüzete, melyet a levelezési rendszer szerint oktató vállalatnak a fasorban a Bonoverrel való találkozást követő viharos napok folyamán beküldött, csunyán átfirkálva -54- „Elfogadható mértéken alul“ jelzéssel érkezett vissza. Ez az eset annyira példátlan volt és úgy bántotta, hogy egy ideig azzal a gondolattal foglalkozott, hogy gúnyos levélben bosszulja meg magát távollevő tanárán. Azután a husvéti szünet következett, mikor haza kellett mennie és a részletek gondos elhagyásával be kellett számolnia anyjának, hogy elhagyja Whortleyt.

De a kedves öreg hölgynek mégis volt valami vigasztalása. Örömmel látta, hogy a fia nem visel szemüveget – elfelejtette ugyanis elhozni magával, – és így a komolyabb optikai zavaroktól való félelme, melyeket fia esetleg tőle „örökölhetett“, megszünt.

Néha Lewishamot az őszinte megbánás érzése fogta el az ostoba kirándulás miatt. Ilyen hangulatban volt az ünnepek után, mikor a Vázlat rovatai revideálásának a szüksége először tárta fel előtte teljes világossággal, hogy mi a gyakorlati eredménye az első küzdelemnek azokkal a titokzatos és hatalmas erőkkel, melyeket a tavasz ideje szokott életre serkenteni. A sikernek és a hirnévnek az álmát nagyon elevenen és nagy szeretettel ápolta s az egyetemre való felvételének, melyről régóta ábrándozott s mely az összes többi nagy dolgoknak a bevezetése lett volna, az elkerülhetetlen kitolása, mellében valósággal éles fizikai fájdalmat okozott.

A dolgozatok javítása közben, tollal kezében felugrott és fel-alá kezdett rohanni a szobában.

Földhöz csapta a tollát és dühében merényletet követett el a szobája sarkában függő női arczkép, szolgaságának szemmellátható tanuja -55- ellen. Széttépte a képet és darabjait szanaszét szórta…

Utána megkönnyebbült, mintha véglegesen szakított volna a történtekkel. Egy pillanatig merően nézte a véghezvitt pusztítást, azután „ostoba szerelmeskedést“ mormogva, visszatért órarendjének átdolgozásához.

Ez volt az egyik kedélyállapot, mindenesetre a ritkább. Egyebekben sokkal türelmetlenebbül várta a postán a czímet, melyre Ethelnek írhat, mint a választ az ismételt álláskereső levelekre, melyeknek írása Horatiust és a magasabb mathematikát – Lewisham ezt a kifejezést használta a metszetek geometriája számára, – kiüldözte a gondolatköréből. Tényleg több időt pazarolt a levél felett való elmélkedésre, melyet a leánynak szándékozott írni, mint a mennyit kötelességeinek a táblázata megengedett volna.

Mindazonáltal az állást kereső levelek csodálatraméltó alkotások voltak. Mindegyik új tollal volt írva és az írás az első sortól az utolsóig felette volt még az ő megszokott színvonalának is. De egyik nap a másik után telt el és a bizonyos levél, a melyre várt, nem akart megérkezni.

A kedélyállapotát befolyásolta az a körülmény is, hogy a tárgyat illető szántszándékos zárkózottsága mellett is távozásának az oka meglepően rövid idő alatt „egész Wortleyban“ elterjedt. A vélemény az volt, hogy „kikapósan“ viselte magát és Ethel viselkedését a helybeli hölgyek – a mennyiben ezt a kifejezést használni lehet, – egyértelmű megbotránkozással elitélték. A szép külső gyakran tőrbe ejt. Egy fiú egyizben hangosan kiejtette Ethel nevét, mikor Lewisham elment mellette. A segédlelkész, a halvány arczú, csontosképű, ideges segédlelkészek fajtájából, mostanában úgy ment el mellette, -56- hogy nem vett tudomást a létezéséről. Bonoverné alkalmat keresett, hogy megmondja neki, hogy „éretlen gyerek“, Frobisherné pedig egyizben majdnem fenyegetően sziszegett feléje, mikor az utczán találkoztak. Olyan meglepetésszerűleg tette, hogy Lewisham félreugrott tőle.

Az általános itélet néha nagyon nyomasztólag hatott a hangulatára, de néha olyan kedélyállapota is volt, hogy mulatott rajta és Dunkerley előtt többször olyanformán nyilatkozott, mintha egy szemernyit sem törődnék vele. Rendesen azt mondogatta magában, hogy miatta viseli az itélet súlyát. Minden körülmények között azonban viselni kellett.

Érezni kezdte egyidejűleg, hogy a világ milyen kevéssé érzi a szükségét a tizenkilencz éves fiatal embereknek, – tizenkilencznek mondta ugyanis magát, noha alig nehány hónapja múlt el tizennyolcz, – még ha kitüntetésük van is a jó magaviseletért, általános tudásért és számtanért és ha királyi czímerrel ékesített bizonyítványuk van is, mely kezeskedik a mértani rajzban, csillagászatban, állattanban, szervetlen chemiában és szerkesztő mértanban való jártasságukról, fiatalos erejükön és kitartásukon kívül. Eleinte azt hitte, hogy az iskolaigazgatók kapkodni fognak utána és most azt kellett tapasztalni, hogy ő kapkod utánuk. Sürgősnek kezdte jelezni az üres helyek elnyerésére beadott kérvényeit, de ez a sürgősség nem segített rajta. Az ajánikozások hosszabbra és hoszszabbra nőttek, végül teljes négy ívoldalat foglaltak el és egy penny értéket emésztettek meg. „Biztosíthatom Önt, – írta, – hogy igyekvő és lekötelezett munkatársat fog bennem megismerni.“ Az ilyen természetü igéretek megszaporodtak. Dunkerley közölte, hogy a Bonover szolgálati bizonyítványa feltűnő módon mellőzte az erkölcsi magaviselet -57- és a fegyelem ügyét s Bonover hallani sem akart róla, hogy ezen változtasson. Hajlandó lett volna ugyan, hogy megtegyen minden tőle telhetőt Lewisham támogatására, a vele szemben tanusított eljárás ellenére is, de hát a lelkiismerete…

Egyszer vagy kétszer Lewisham hamisan idézett a szolgálati bizonyítványból, de annak se volt eredménye. Májusnak a fele is eltelt és South Kensington még hallgatott. A jövő komor volt.

Legmélyén volt a bizonytalanságnak és a csüggedésnek, mikor megérkezett a leány levele. Gépen volt írva, vékony papiron. „Kedves“ – írta a leány egyszerűen és ez a megszólításnak minden képzelhető módozata között a legkedvesebbnek és legdrágábbnak tűnt fel Lewisham előtt, noha a valóságban az volt az oka, hogy a leánynak a keresztneve nem jutott az eszébe és elfelejtette a keresztnév számára szabadon hagyott helyet is kitölteni.

„Kedves, én nem írhattam előbb, mert odahaza nincs helyem, a hol írhatnék és Frobisher néni hazug dolgokat mondott magáról a mamának. A mama rettenetesen meglepett, nem is képzeltem volna róla. Egy szó említést sem tett nekem. De ezt majd egy másik levélben írom meg. Annyira bánt az eset, hogy most nem is írok róla. Mert maga nem válaszolhat nekem és nem szabad, hogy levelet küldjön ide. Ezt sohasem szabad megtenni. De én gondolok magára, kedvesem, – a „kedvesem“ ki volt radirozva és ismét oda volt írva, – és nem felejtem el a mi kedves kirándulásunkat, ha sohasem írnék is többet. Most nagyon sok dolgom van. A munkám nagyon nehéz és attól félek, hogy elbutít. Nehéz csak azért érdeklődni valami iránt, mert élni kell belőle, nem úgy van? Azt hiszem, hogy maga is gyakran ezt érzi az iskolában. De azt képzelem, hogy mindenkinek -58- az a foglalkozása, a mit nem szeret. Nem tudom, hogy visszakerülök-e még Whortleyba, lehet, hogy soha, de maga valószinűleg eljön Londonba. Frobisher néni a legborzasztóbb dolgokat mesélte rólunk. Nagyon örülnék, ha Londonba jöhetne, mert akkor esetleg láthatna engem. Chelseában van egy nagy fiúiskola és ha arra elmegyek reggelenkint, azt szeretném, ha maga ott volna. Maga onnan kijönne az iskolai sapkában és köpenyben, mikor én arra megyek. Milyen meglepetés volna, ha váratlanul ott találkoznánk.“

Ilyenformán folytatódott az egész levél. Alapjában véve nagyon kevés volt benne és szinte megszakításszerűleg végződött. „Isten vele, kedvesem“ volt a befejezése, czeruzával odavetve. Alatta még egy sor: „Néha gondoljon rám.“

A levél olvasása, különösen a bevezető „kedves“ megszólítás olyan különös érzés formájában hatott Lewisham torkára és mellére, hogy majdnem kiáltani szeretett volna. Örömében szinte ujjongott, újra meg újra elolvasta a levelet, csillogó szemekkel fel-alá járt szobájában és kezében szorongatta a drága írást. A „kedves“ ugyanolyan volt, mint mikor a leány kiejtette, – egyszerre hallani vélte a hangját. Élénken és kedvesen csengett feléje Ethel búcsúszava a holdvilágos ház árnyékából.

De mit jelentsen ez a sor: „ha sohasem írnék többet“ és a megszakításszerű befejezés? Mindenesetre ő gondolni fog Ethelre.

Ez volt a leány egyetlen levele. Nem sok idő alatt a levél hajtásai a sok használattól egészen elkoptak.

Junius elején elhagyatottság érzése fogta el Lewishamot, a mely nagyon gyorsan leküzdhetetlen vágygyá változott, hogy viszontlássa Ethelt. Kalandos tervek kóvályogtak benne, hogy elmegy Londonba, Claphamba és megtalálja őt. De valakit -59- nem lehet oly könnyen megtalálni Londonban, mint Whortleyban. Egy egész délutánt azzal töltött, hogy megírjon és újra megírjon egy levelet, arra az esetre, ha Ethel czímét megkapja. Ha ugyan megkapja. Vigasztalan hangulatban kóborolta be a városkát s hét órakor útnak indult és holdfénynél nyomról-nyomra bejárta az együtt megtett emlékezetes utat.

A sötét pajtában úgy fordult és beszélt a sűrű feketeséghez, mintha Ethel jelen lett volna. Nagyon szép és kedves dolgokat mondott neki.

A sárga-violás kis öregasszonyt egy gyertya mellett az ablaknál ülve találta s áldozati hangulatban ivott meg nála egy üveg gyömbérsört. A kis öregasszony kissé ravaszkodva a nővére után érdeklődött s ő megigérte, hogy legközelebb megint elhozza magával. „Mindenesetre elhozom magammal“, mondta. A kis öregasszonynyal való beszélgetés közben elhagyatottságának az érzése némileg enyhült. Azután a bizonytalanul csillogó ezüstös mezőkön át olyan melankolikus hangulatban tért haza, hogy szinte jól esett neki. Sokáig ez a hangulat volt úr felette, míg el nem érkezett a Whortleyból való távozásának az ideje. Leszedte a falról az életczélját jelző különböző irásokat és utasításokat és a sárga láda fenekére fektette őket, melybe könyveit csomagolta: főként a felvételi vizsga számára való könyvek voltak, melynek az időpontja bizonytalan időre kitolódott.

Két és félesztendős időköz után a történet egy jóval érettebb Lewisham úrral folytatódik, a ki már nem ifjú, hanem férfi, a törvény szerint is férfi és teljes huszonegy esztendős. A szinhely -60- többé nem a fák közé beágyazott kis Whortley, vörösre festett padjaival, parkjaival, rétjeivel, hanem London nyugati részének szürke végtelensége.

A történet folytatása azonban Ethel nélkül indul meg. A megigért második levelet Lewisham úr sohasem kapta meg és bár az első londoni hónapok folyamán számos délutánt töltött Claphamban, ebben a kietlen emberrengetegben bolyongva, az óhajtott találkozás nem következett be. Végül, mint az az ifjúságnál történni szokott, mely oly csodálatosan tud gyógyulni testben, szivben és lélekben egyaránt, feledni kezdett.

A „húsos fazék“ utáni küzdelem meglepő eredménynyel végződött. A zöldeskék bizonyítványoknak, úgy látszott, több értékük volt, minthogy egyszerű faldíszek legyenek és miután Lewisham már kétségbeesve lemondott róla, hogy valami alkalmazást kapjon hátralevő életében, egy nagyszerű kék okirat érkezett a közoktatásügyi hivataltól, mely elképzelhetetlen dolgokat helyezett kilátásba. Londonba kerül és hetenkint egy guineát kap, hogy előadásokat hallgasson, olyan előadásokat, melyek legmerészebb képzeletét is felülmúlták. A nevek között, melyek szeme előtt felmerültek, volt Huxley, – Huxley és Lockyer. Micsoda szerencse! Csoda volt-e, ha három emlékezetes esztendő folyamán a fényes jövő ismét az előtérbe nyomult?

Méltóztassanak őt elképzelni a gyakorlati tudományok felső iskolájába vezető úton, az ott töltött harmadik esztendőnek a kezdetén. (Akkoriban az iskola a Royal College of Science nevet viselte.) Jobb kezében egy fényes fekete táskát hordozott, teletömve tankönyvekkel, jegyzetekkel és különböző eszközökkel a következő félév számára, baljában pedig egy másik könyvet tartogatott, melynek már nem volt helye a táskában. -61- Ez a könyv aranynyal volt szegélyezve és kötését barna papirboríték óvta gondosan a kopástól.

Az eltelt időköz Lewisham úron a felső ajkán jelentkező nem túlságosan tolakodó, de mindenesetre kétségbevonhatlan bajuszban, termetének egy inchnyi megnövekedésében és kevésbbé önhitt magatartásában jutott kifejezésre. Már nem érezte magát az általános érdeklődés középpontjának, mint tizennyolcz éves korában; derengeni kezdett előtte, hogy nagyon sokan lehetnek, a kiknek szemében az ő egyénisége teljesen közömbös. De ha kevésbbé volt is önhitt, viselkedésében sokkal több volt a bizakodás, mint a hogy olyan emberekében lenni szokott, a kiknek jól megy a soruk.

Öltözéke – egyetlen ruhadarab kivételével – mérsékelten fekete volt, gyászruha, melyet azonban a viselés némileg megkoptatott. A gyászt anyjáért viselte, a ki a történet folytatása előtt egy esztendővel halt meg és kis vagyonkát hagyott vissza, a melyet majdnem száz fonttal lehetett tőkésíteni s melyet Lewisham féltékenyen őrzött a takarékpénztárban. Csak az olyan nélkülözhetetlen dolgokra költött belőle, mint egyetemi tandíjak, könyvek és eszközök, melyekre ragyogónak igérkező egyetemi pályáján szüksége volt. Pályája ugyanis az előzmények után, még a whortleyi baleset után is fényesen indult és lobogó láng gyanánt falta fel régebbi papirbizonyítványait.

(Ha figyelmesebben megnézte volna őt, asszonyom, kétségtelenül feltűnt volna sajátságosan fényes gallérja, mely majdnem olyan volt, mintha felülete nedves gummival lett volna bekenve. Noha ennek tulajdonképen semmi köze sincsen a történethez, úgy érzem, hogy mielőtt tovább mennék, erre is ki kell terjeszkednem, mert különben elveszteném a kegyed érdeklődését. Londonnak -62- nagyon sok rejtelme van, ezek között ez a sajátságosan fényes fehérnemü. „Az olcsó mosóintézetek megkékítik a holmikat“ – mondhatná ön asszonyom. – „Ennek is kékesnek, általánosan kopottnak, a gomblyuknál szaggatottnak és kirojtozottnak kellene lenni. De ez a gallér…“

Ha közelebbről megtekintette és végül megérintette volna, a tapintása olyan lett volna, mint a halottasházé, nyirkos és hideg. Ez azért van így asszonyom, mert a gallér vízálló anyagból készült. Abból a fajtából való volt, melyet este a fogkefével kell végigmosni és a szék támlájára kell akasztani, hogy megszáradjon s másnap reggel megifjodva lássa viszont. Lewishamnak ez volt az egyetlen gallérja, melylyel legalább három pencet takarított meg hetenkint, a mi egy tanulmányait végző south-kensingtoni tanárjelöltnél, a ki az atyai, de egyúttal túlságosan takarékos kormány által engedélyezett heti egy guineából él, kétségtelenül igen megfontolandó összeg. A gallér nagy felfedezés volt Lewishamra nézve. Legelőször egy gummiárúkkal teli üzleti kirakatban pillantotta meg, a hol egy üvegmedenczének a fenekén feküdt, a melyben az aranyhalak rosszkedvűen össze-vissza úszkáltak. Ekkor állapította meg magában, hogy nagyon szereti az ilyen fehérnemüt.)

Meglepőnek tűnhetett azonban fel a széles vörös nyakkendőnek a viselése, – olyanforma széles vörös nyakkendő, a milyent a délnyugati vasúttársaság portásai szoktak viselni. Más egyéb Lewishamon nem volt dandyszerű, még a hiúságból viselt szemüvegről is letett. Kellett, hogy ez gondolkozóba ejtse önöket… Hol is láttak önök nagy tömeget együtt, tüntetésszerűen sok vörös nyakkendővel? Meg kell mondani az igazat. Lewisham úrból szoczialista lett!

Az a bizonyos vörös nyakkendő csak külső és -63- látható jele volt a nagy belső és szellemi fejlődésnek… Lewisham, buzgó tanulmányaitól való igénybevétel mellett is ez idő alatt átolvasta Butler Analogiáját és más könyveket; csoportosította az érveket, kételyei támadtak és az éjszaka csendjében Istenhez fordult, hogy „hitet“ adjon neki, – adjon tüstént „hitet“, ha van értéke a Levisham úr megoltalmazásának. A hit azonban nem akarta őt megszállani… Sorsáról alkotott képzete többé nem merült ki egy távoli katedrához vezető vizsgák sorozatában és a „liberális szellemű“ politikai kiválóságban Kezdte társadalmi rendünknek egyes olyan tüneteit felérzékelni, melyek Whortleyban nem nyilvánultak meg előtte, kezdte érezni, hogy a komor nincsetlenség miként mélyül teljes nyomorúsággá és szenvedéssé, a mi a modern Londonban oly sok emberi életnek az alapszinét adja meg. Különösen egy éles ellentét rögződött meg szimbolikus módon az elméjében. Egyik oldalon voltak a Westbourne Park yard sztrájkoló, elsenyvedt és éhező szénhordói, a fekete utczák sarában kolduló gyermekek és éhező munkanélküliek egy leveskonyha előtt; a másik oldalon, két utczával odébb, a Westbourne Grove, fényárban úszó üzletek sorozata, cab-ek és fogatok nyüzsgő forgataga és a költekezésnek olyan tobzódása, hogy a lyukas czipőben és rosszul szabott ruhában fáradtan hazafelé törtető diákot minduntalan feltartóztatta a szoknyák, csomagok és elragadóan bájos nőiességnek a forgataga. Kétségtelen, hogy a fáradt diáknak saját dicstelen tapasztalatai élezték ki az erkölcsi tanulságot. Ez azonban csak egyik pontja volt az élénk megismerések állandóan visszatérő sorozatának.

Lewishamnak erős, mondhatni ösztönszerű meggyőződése volt, hogy emberi lény nem lehet boldog, míg mások közvetlen közelében nyomorognak -64- s a gazdaságnak ez a derűs csillogása a bűn érzete gyanánt érintette őt. Ekkoriban még azt hitte, hogy az emberek felelősek a saját sorsukért és ezekben a napokban még az erkölcsi közömbösségnek a fokát méregette magában és embertársaiban. Ugyanekkor azonban kezébe került a „Haladás és szegénység“ és a „Közjólét“-nek nehány véletlen füzete s nem volt nehéz magáévá tenni az ármányos és kizsákmányoló tőkések és földbirtokosok s a derék, becsületes, szenvedő munkások elméletét. Így lett belőle szoczialista. Természetesen annak szüksége, hogy rögtön tegyen valamit, a mivel kifejezésre juttatja új hitét, sürgető módon ébredt fel benne. Elindult és egy történelmi pillanatban megvásárolta a vörös nyakkendőt.

– Vérszínűt kérek, – mondta Lewisham szelid hangon a fiatal hölgynek a pult mögött.

– Milyen színű legyen? – kérdezte a fiatal hölgy a pult mögött, élesen.

– Biborvöröset kérek, – mondta Lewisham szégyenkezve. Estéjének legnagyobb és buzgalmának jelentékeny részét annak próbálgatására áldozta, hogy a nyakkendőt miként kösse szép csokorba. Ennek kedvéért új kézügyességet kellett neki elsajátítani, – azelőtt ugyanis mindig kész nyakkendőket viselt.

Lewisham így proklamálta a társadalmi forradalmat. Az első alkalommal, mikor a szimbolikus nyakkendő megjelent az utczán, hatalmas termetű rendőrök menete vonult fel egyes sorban a Brompton Roadon. Lewisham ellenkező irányban haladt. Magában hümmögni kezdett. Sokat jelentő pillantással haladt el a rendőrök mellett és a Marseillaiset dúdolta…

Ez azonban már hónapokkal előbb történt s azóta a vörös nyakkendő használati ruhadarabbá és szokássá vált. -65-

Ezuttal egy kovácsolt vaskapun fordult be az Exhibition Roadról és belépett a főiskola előcsarnokába. Az előcsarnok diákokkal volt tele, a kik könyveket, táskákat, fizikai eszközöket tartalmazó dobozokat vittek a hónuk alatt, álltak és vitatkoztak, a vitaegyletnek bekeretezett és üvegezett hirdetéseit olvasták, vagy jegyzőkönyvet, czeruzát, radirgummit és rajztollat vásároltak a szabadalmazott papirkereskedőnél. Nagy számmal voltak köztük mindenféle új alakok, fizető diákok, fekete felsőkabátban és selymes kalapban, vagy jól vasalt ruhában és a hallgatók zöme, a Lewisham osztályából, nyersek, kopottak, rendetlenek, groteszk módon rosszul öltözöttek és bizonytalan megjelenésűek; egy feltűnt Lewishamnak bóbitás tengerész-sapkájával és arany kitüntetésével, egy másik durva fejes keztyűjével, a harmadik pedig nagyon finom bőrkeztyűjével. A diákok között Grummett, az egyetemi törzskönyv örökös vezetője, buzgólkodott.

Lewisham úgy tett, mintha nem hallotta volna, de erősen elpirult. Nagyon gyakran kívánta, hogy ne pirulna el olyan könnyen, hisz már huszonegy éves férfi volt. Figyelmesen tanulmányozta a vitaegylet hirdető tábláját, melyen „Lewisham E. C. előadása a szoczializmusról“ volt hirdetve a legközelebbi péntekre és áttörtetett az előcsarnokon, a hol a törzskönyv várt a bejegyzésre. Néhány perczig azonban nem tudott a bejegyzéshez jutni, mert társainak kézszorításai és barátságosan nyers élczei feltartóztatták.

– Rettenetes biflázó ez az állat Lewisham, – jellemezte egyik társa. – A második volt a mult esztendőben. Borzalmasan magol. Valami állati önhittség van ezekben a biflázókban. Vizsga… -66- vitaegylet… vizsga. Mintha ezenkívül nem is volna élet. Az év elejétől végéig egyszer se menne valami mulatóhelynek a tájára.

Lewisham éles füttyentést hallott, a lift felé rohant és pont az elindulás pillanatában érte el. A lift nem volt kivilágítva és sötét árnyakkal volt tele, csak a vezetőnek az alakját lehetett megkülönböztetni. Mikor Lewisham találomra vizsgálgatta a sötét arczokat maga körül, egy lányos hang a nevén szólította.

– Ön az, Heydinger kisasszony? – felelte. – Nem vettem észre. Remélem, kellemesen töltötte a szünidőt?

Mikor Lewisham az épület legfelső emeletére megérkezett, félreállt a lift ajtajától, hogy egyetlen megmaradt utitársa előtte kiléphessen. Az utitárs Heydinger kisasszony volt, a ki őt megszólította, az aranyszegélyes barna burkolatú könyv tulajdonosa. A többiek közül a földszintről egy sem jött fel a harmadik emeletre. A lift közönségének többi része a „csillagászati“ és „kémiai“ emeleteken szállt ki, de ők ketten harmadik esztendei tanulmányuk tárgyául a zoologiát választották és a zoologia az épület legmagasabb részében volt elhelyezve. A leány kilépett a világosságba és arczát akarata ellenére könnyű pirosság futotta el. Lewishamnak feltünt, hogy a ruhája megváltozott. Lehet, hogy ez a leánynak a figyelmét sem kerülte el és észrevette a futó meglepetést Lewisham arczán.

Az elmult tanévben – barátságuk ugyanis már csaknem egy esztendős volt, – Lewisham sohasem gondolt arra, hogy a leány esetleg csinos is lehet. A legjellemzőbb dolog, a mire a szünidő -67- alatt határozottan vissza tudott emlékezni, az volt, hogy haja sohasem volt egészen lesimítva és ha véletlenül egyszer rendben volt, valósággal izgatta őt és megint felborzolta. Lewisham különösen a leánynak ideges kézmozdulatára emlékezett, melylyel haját összekuszálta. Erről eszébe jutott, hogy hajának a színe kellemes világosbarna volt. A száját elfelejtette és a szemének a színét szintén nem tudta volna megmondani. Igaz, hogy a leány szemüveget viselt. Alaktalan, sötét ruhája is csak bizonytalanul élt az emlékezetében.

Mégis, míg távol volt tőle, meglehetősen sokat látott belőle. Nem ugyanabban a tanfolyam-csoportban voltak ugyan, de a vitaegylet választmányában megismerkedtek egymással. Lewisham ebben az időtájban fedezte fel a szoczializmust. Ez alapot nyujtott nekik az eszmecserére és érintkezésre ösztönözte őket. Úgy látszott, hogy a leány nagyon érdekesnek találta Lewishamnak a dolgokról alkotott felfogását és mintha a véletlen akarta volna, sokszor találkozott vele az iskola folyosóin, a hatalmas egyetemi könyvtárban és a képzőművészeti múzeumban. Bizonyos idő mulva úgy tünt fel, mintha ezek a találkozások nem is volnának egészen véletlenek.

Lewisham életében ezúttal kezdett először képzelődni beszélőtehetségéről. A leány feltette magában, hogy sarkalni fogja az ambiczióját, a mi nem is volt nehéz feladat. Azt hitte, hogy Lewishamnak kivételes tehetsége van és hogy neki hivatása lehet ennek a tehetségnek az irányítása. Kétségtelenül hozzájárult hiúságának kifejlesztéséhez. Ő is be volt iratkozva a londoni egyetemre és a gyakorlati tudományokból együtt szigorlatoztak júliusban, – a leány kissé gyengén volt elkészülve, – a mi csak arra szolgált, mint minden az ilyen esetekben, hogy újabb kapcsolatot -68- teremtsen közöttük. A vizsgája nem sikerült, de Lewishamnak a becsülését irányában egy cseppet sem kisebbítette. A szigorlati napok alatt nagy általánosságban beszélgettek a barátságukról és más hasonló dolgokról, a déli szünetek idején a Burlington Arcade alatt, – megjegyzendő, hogy az egész Burlington Arcade mulatott a leánynak divattalan szürke ruháján s Lewishamnak vörös nyakkendőjén, – egyebek között a leány szemrehányást tett Lewishamnak, hogy egyáltalán nem olvas költőket. Mikor a vizsga után együtt haladtak a Piccadillyn, megállapodtak, hogy írni fognak a szünidő alatt egymásnak, költészetről és magukról s a leány némi habozás után kölcsön adta Rossetti költeményeit. Lewisham kezdte elfelejteni, a mit eleinte nagyon jól tudott, hogy a leány két vagy három esztendővel idősebb nála.

Lewisham a szűnidőt egy kevéssé szimpatikus, de egyébként jóindulatú nagybátyjánál töltötte, a ki foglalkozására nézve szerelőmester és építővállalkozó volt. A nagybácsinak hattagú családja volt, köztük a legidősebb tizenegy éves s Lewisham mint tanító tette magát hasznossá. Azonkívül erősen készült a tanulmányait befejező harmadik esztendőre, melynek folyamán nagy dolgokat szándékozott végrehajtani és megtanult kerékpározni. Azonkívül Heydinger Alicera is gondolt s mint ki fog tűnni, Heydinger Alice is gondolt rá.

Nagybátyjával, a ki a helyi konzervatív pártnak kiváló tagja volt, vitatkozni szokott a szocziális kérdésekről. Nagybátyjának a vitatkozási modora módfelett durva volt. A szoczialisták tolvajok, szokta mondani. A szoczializmus czélja az, hogy elszedje, a mit az ember keresett, hogy szétossza egy csomó dologkerülő csirkefogó között. Pedig a gazdag emberekre szükség van. -69- „Ha nem volnának jómódú emberek, mit gondolsz, miből élnék? Nos? És akkor mi lenne belőled?“ A szoczializmust, bizonyítgatta a nagybácsi, csak agitátorok szítják. „Pénzt, tagdíjat szednek olyan tapasztalatlan fiataloktól, mint te vagy és pezsgőre költik.“ Lewisham érveire mindig csak a bántó hangon kiejtett „pezsgő“ szóval válaszolt s kezével a jóízű ivást jelezte.

Természetes volt, hogy Lewisham kissé elhagyatottnak érezte magát s ezt kifejezésre juttatta a Heydinger kisasszonyhoz intézett leveleiben is. Nyilvánvaló volt, hogy a leány is elhagyatottnak érezte magát. Megvitatták a közönséges barátságtól eltérő, igazi barátságnak a kérdését és azután áttértek Goethére és a kiválasztottak szellemi rokonságára. Lewisham megírta, hogy mennyire várja a leveleit s ezek gyakoriabbakká is váltak. A levelek kétségtelenül jól voltak megírva. Ha Lewisham kritikát gyakorolt volna, megállapíthatta volna, hogy mindegyik egész napi munkának az eredménye. A gyakorlati szerelőmesternek a kérdései után, hogy mit szándékozik csinálni az ostoba tudományával, e leveleknek olvasása üdítőleg hatott rá. Megszerette Rossettit és különösen egy költeményében az elválás érzésének tökéletes kifejezése ragadta meg őt. Általában azonban kissé meg volt lepetve Heydinger kisasszonynak a költészet iránti hajlandóságán. Rossetti olyan érzéki, oly virágos nyelvű volt. Ezt a hangulatot alig várta volna.

Az iskolai év megkezdésekor több érdeklődéssel tért vissza a leány iránt, mint távozott. A reá való bizonytalan visszaemlékezés, melyben alakja kissé kopottnak és gondozatlannak tűnt fel, nyomban elpárolgott, amint a leány a lift homályából a világosságba lépett. Haja teljesen rendben volt s amint a napfény csillogott rajta, szépnek is tűnt fel. Jól szabott szürkés-zöld és fekete ruhát viselt, -70- szélesen ránczolva, az akkori időnek a divatja szerint s ez a gondozottság valamelyes módon a szükséges melegséget kölcsönözte az arczának. A múlt esztendő elhanyagoltságától eltérőleg, rendes kalapot viselt, olyan kalapot, amelynek még asszonyi itélet szerint is, megvolt a formája. A kalap jól is állt neki, de ezek a dolgok kívül esnek egy férfi regényíró fejtegetésén.

– Nagyon örülök, hogy előadást tart a szoczializmusról, – felelte a leány, átvéve a barnakötésű könyvet.

Együtt haladtak végig az élettani laboratoriumhoz vezető kis folyosón s a leány megállt a kalapfogasoknál, hogy levegye a kalapját. Az intézetnek ugyanis olyan szégyenletes volt a berendezése, hogy a leánydiákoknak nyilvánosan kellett levenni a kalapjukat és nyilvánosan kellett felvenni a holland kötényt, mely ruhájukat védte a laboratoriumi munkánál. Még a tükör is hiányzott!

– Remélem, hogy tetszeni fog önnek, – mondta Lewisham a laboratorium ajtajában.

– A szünidő alatt bizonyítékokat gyüjtöttem a szellemek létezéséről… emlékszik még az érveinkre. A leveleimben ugyan ezt nem említettem.

– Kár, hogy még mindig ragaszkodik a spiritizmushoz, – mondta Lewisham. – Azt hittem, hogy már túltette magát rajta… Olvasta a Bellamy Visszapillantását?

– Itt van a könyveim között és ha akarja, szivesen kölcsönadom. Várjon azonban, míg az asztalomnál leszek. Tele van mindkét kezem. -71-

Együtt léptek be a laboratoriumba. Lewisham udvariasan nyitotta ki az ajtót, Heydinger kisasszony pedig rendezgetve tapogatta végig a haját. Az ajtó közelében egy csoportban négy leány állt s Heydinger kisasszony ezeknek csoportjához csatlakozott, lehetőleg észrevétlenül tartva a barnakötésű könyvet a kezében. Hárman közülök már a múlt esztendőben együtt voltak vele és keresztnevén szólították, mikor Lewisham társaságában látták megjelenni.

Egy rosszkedvű, koravén tanársegéd arcza pillanatnyilag felderült, mikor Lewishamot meglátta.

– Végre egy jó diákot is látok, – mondta a koravén tanársegéd, a ki nyilvánvalóan a névsort állította össze. Egy másik ajtónyitásra megint felderült az arcza.

Ha valaki a Brompton Road felől lép be a south-kensingtoni iparművészeti múzeumba, a régi vasipar csarnoka jobbkéz felől az épület legfelső emeletét foglalja el. Az odavezető út azonban nagyon útvesztőszerű és nem mindenki ismeri, minek következtében elhagyatott voltát a tudományokat és a művészetek különböző ágait művelő fiatalság nagy becsben tartja. A csarnok hosszú, keskeny és homályos s tömve van vasrácsokkal, vasveretes ládákkal, zárakkal, lakatokkal, fantasztikus formájú nagy kulcsokkal, lámpákkal és más hasonló tárgyakkal. A korláthoz támaszkodva művészi vonatkozásokról is lehet beszélni, Michel Angelo szarvakkal ellátott Mózesének, a Traján oszlop gipszmásolatának láttára, mely gigászi módon emelkedik fel az alsó -72- teremből magasan a csarnoknak a színvonala fölé. Lewisham és Heydinger kisasszony itt időztek egy szerdai napon, a legközelebbi szerda délutánján, mely a szoczializmusról szóló előadást követte, melynek hirdetését olvasni lehetett az előcsarnok hirdető tábláján.

A szigorúan okszerű, fegyelmezett lelkesedéssel előadott tanulmánynak igen nagy sikere volt, a kételkedő Smitherst alapjában véve megtérítette, a vitát befejező összefoglaló válasz rendszeres és kerek volta pedig nagy hatást váltott ki a hallgatóság köréből… Lewisham úr Mózest nézte és a jövőjéről beszélt. Heydinger kisasszony leginkább az ő arcát nézte.

– Ezeket a szempontokat kiváltképen a néppel kell megismertetni. Én még mindig bízom a röpiratokban. Úgy képzeltem…

– Amint már mondtam… Luther… A szoczializmusban, úgy hiszem, van még hely egy új Luther számára.

– Úgy van, – mondta Heydinger kisasszony elgondolkozón. – Ez volna a nagy feladat.

Sokan hitték ugyanezt ezekben a napokban. De azóta kiváló reformerek hét esztendőnél hosszabb időn keresztül jártak körül, trombitáikat harsogtatva és lövöldözve a szocziális Jericho falait, véletlen sikerek és csalódások változatai után oly csekély eredménnyel, hogy ma már nehéz visszahelyeződni azoknak az elmúlt napoknak reményteljesen bizakodó hangulatába.

– Úgy van, – mondta Heydinger kisasszony. – Ez volna a nagy feladat. -73-

Lewisham kiérezte hangjából lelkesedésének a természetét. Feléje fordult és határtalan bámulatot látott a szemében.

– Nagy az elvégzésre váró feladat, – mondta és szerényen hozzátette, – ha ugyan meg lehet birkózni vele.

– Azt hiszem. Ön bizonyára el tudja végezni. Még a reménytelen bukás is nagy dolog volna. Néha…

– Nem hinném, – felelte a reménybeli Luther és tekintete visszatért Mózeshez. A leány befejezte, a mit mondani akart és másra godolt.

– És ha már sok ember megismerte a nézeteit? – kérdezte a leány hirtelen.

– Akkor, úgy képzelem, pártot kell alakítanunk s érvényesíteni kell az eszméinket.

– Higyje el nekem, – mondta Lewisham egyszerre, – hogy önnek tehetsége van, hogy bátorságot öntsön a csüggedőkbe. Ha kegyed nem lett volna, nem tartottam volna meg az előadásomat a szoczializmusról – Egészen megfordult, hátával Mózesnek támaszkodott és mosolyogva mondta a leánynak: – Ön igazán segíti az elvbarátait.

A legszebb pillanatok egyike volt ez Heydinger kisasszony életében. Arczszine megélénkült.

– Csakugyan? – kérdezte őszintén, de félszegen tekintve a szemébe. – Olyan… boldog vagyok. -74-

– Még nem köszöntem meg a leveleit, – mondta Lewisham. – Most azonban azt hiszem…

– Ugy van, – mondta, mikor kezet szorítottak. Lewisham habozott, hogy megfogja-e a leány kezét. A szemébe nézett s e pillanatban a leány hátralevő éveinek háromnegyedrészét odaadta volna, ha szeme és tekintete kifejezte volna, a mit akar. De e helyett úgy érezte, hogy arcza kemény, a kis izmocskák ajka körül engedetlenül rángatóznak s azt képzelte, hogy ez az önmegismerés kiöli az őszinteséget a szeméből.

– Ugy érzem, – mondta Lewisham, – hogy ennek így kell megindulni. Mindig őszinte barátok maradunk, egymás oldalán.

– Mindig. A miben csak segíthetek, segítségére leszek. Segíteni akarom, ahol csak tudom.

Az öröm villant meg a leány arczán. Szeme egy pillanatig a benső meghatottság szépségében ragyogott. „Ketten együtt“, – ismételte s ajka remegett, torka pedig elszorulni látszott. Egyszerre visszarántotta a kezét és elfordította az arczát. Hirtelen a csarnok vége felé sietett és Lewisham azt látta, hogy a zsebkendőjét keresi zöld és fekete ruhájának redői között.

A meghatottságnak ez a teljesen megmagyarázhatatlan rohama zavarba ejtette Lewishamot.

A leány után sietett és mellette megállt. Miért sír? Azt remélte, hogy senki sem jön a kis csarnokba, míg a leány el nem teszi a zsebkendőjét. Mindamellett a jelenet hizelgett neki. A leány -75- végre erőt vett magán, leszárította a könnyeit és kivörösödött szemével újra mosolygott.

– Olyan boldog vagyok… Együtt fogunk küzdeni. Együtt, mi ketten. Én segítek önnek. Érzem, hogy tudok segíteni. Kint a világban még oly nagy feladatok várnak megvalósításra.

– Ön nagyon önfeláldozó, hogy segíteni akar nekem, – mondta Lewisham, egy mondatot idézve, melyet még azelőtt akart mondani, mielőtt látta volna, hogy a leányt mennyire elérzékenyítette.

– Nem!… Nem tapasztalta-e már, – kérdezte a leány hirtelen, – hogy egy nő milyen keveset tehet egyedül a világban?

Az első szövetséges így csatlakozott Lewishamhoz a vörös nyakkendő szolgálatában, – a vörös nyakkendő és a hírnév szolgálatában, melynek rövidesen jönnie kellett. Első szövetségese volt neki; eddigelé – leszámítva a falra alkalmazott feliratokat, – titokban tartotta személyi ambiczióit. Még ama bizonyos, félig elfelejtett whortleyi szerelmi ügy alkalmával is, noha a bizalmaskodásnak elég magas fokáig eljutottak, egyáltalán nem tett említést jövő pályafutásáról.

Heydinger Alice nem volt hajlandó letenni a halottak szellemeiben való hitéről s ebbeli meggyőződése a laboratoriumban a délutáni tea alatt vitára adott alkalmat. A nődiákoknak, akik ebben az évben többségben voltak, délután négy óra és a termeket bezáró szolgának öt órai megjelenése -76- közötti időben teát szolgáltak föl. Esetről-esetre a férfi hallgatókat is meghívták teára. Utóbbiak közül azonban ugyanazon időben egyszerre legfeljebb kettő vehetett részt a teázásban, nem lévén több két fölös csészénél, mióta a hebehurgya Simmons összetörte a harmadikat.

A szögletes fejű és kemény, szürke szemű Smithers határozott ellenszenvvel érvelt a tulvilági élet ellen, míg Bletherley, aki narancs-szin nyakkendőjével és nyiratlan szőke hajtömegével tetszelgett magának, nagyjában hajlandó volt hinni benne.

– Mi például a szerelem? – kérdezte Bletherley. – Bizonyára halhatatlan!

Megjegyzését azonban tárgyhoz nem tartozónak tekintették és nem törődtek vele.

Lewisham, aki az esztendőnek legtöbbet igérő diákja volt, a szellemek létezését érvek alapján mérlegelte. A szellemidéző seanceokat szemfényvesztésnek minősítette.

– Ostobaság és csalás! – mondta Smithers hangosan és féloldalt pislantva leste, hogy a kihívás elérte-e a czéltábláját. A czéltábla egy feltűnően kis arczú és nagy, szürke szemű, őszes kis öreg ember volt, a ki szótlanul állott a laboratorium egyik ablakánnál, míg csak a személyét nem vonták bele a vitába. Barna bársony kabátot viselt és rettentő gazdagság hirében állott. Lagune volt a neve. Nem volt rendes hallgató, hanem az olyan külső látogatók közé tartozott, a kik bebocsáttatást nyertek a nem teljesen megtelt laboratoriumokba. Buzgó spiritisztának ismerték s azt is beszélték róla, hogy Huxleyt nyilvános vitára szólította fel a materializmus kérdéséről. Az élettani órákat azért látogatta s közben a laboratoriumi munkákon azért vett részt, hogy – mint mondotta, – a hitetlenséget saját fegyvereivel győzze le. Mintha csalétek -77- lett volna, mohón kapott Smithers ellentmondásán.

– Tagadom! – mondta és a keskeny laboratoriumban a többiek felé közeledett, mintha utána menne a saját hangjának. A selypítésnek egy árnyalatával beszélt. – Bocsásson meg, igen tisztelt uram, ha közbeszólok. A kérdés azonban rendkívül érdekel. Azt hiszem, nem zavarom önöket. Bocsáson meg, uram. Vonatkoztassuk az ügyet az én személyemre. Bolond vagyok én, vagy csaló?

– Kérem, – védekezett Smithers akkora udvariasággal, a mekkora csak egy south-kensingtoni diáktól kitelik, – ilyenformán a dolog kissé személyes természetű.

– Nos tehát, én láttam szellemeket, hallottam szellemeket és éreztem az érintésüket.

– Akkor csak bolond lehet, – mondotta Smithers halk hangon, úgy hogy a spiritiszta nem hallhatta meg.

– Biztosíthatom önöket… Mások láthatnak, hallhatnak, érezhetnek, én azonban tudományosan ellenőriztem őket. Ellenőriztem! Van némi tudományos gyakorlatom és bizonyítékokat szereztem. Tudományos és kétségbevonhatatlan bizonyítékokat! Minden elképzelhető módon… De kérdezem öntől, uram, kereste már az alkalmat, hogy szellemekkel találkozzék?

– Az csak arra jó, hogy az ember egy guineát kidobjon szélhámosságra, – felelte Smithers.

– Nos látja, ilyenek önök! Csupa előitélet! Itt van valaki, a ki tagadja a tényeket és következetesen -78- nem akarja meglátni őket, nem akar a közelükbe menni.

– És ön megengedi akármelyik embernek a hármas királyságban, a ki nem hisz a szellemekben, hogy jelen legyen a seanceon, mielőtt abbanhagyná a tagadást?

– Feltétlenül igen. Feltétlenül igen! Bárkinek, aki még nem találkozott szellemekkel.

Ez az érv fokozta az érdeklődést. A kis öreg úr hamarosan belehevült. Ismer valakit, a kinek a legkülönösebb adományai vannak, egy médiumot, aki…

– A nyomtató lónak talán be szokták kötni a száját? – vágott vissza Lagune haladéktalanul.

– Kétségbe vonná ön egy mérleg hitelességét, mert pénzen vásárolta? Jőjjön és győződjék meg. – Lagune egyre jobban felhevült, gesztikulált és mind hangosabban beszélt. Azon melegében az egész osztályt meghívta egy külön seance-sorozatra. – Figyelmeztetem önöket, az is lehet, hogy nem jelenik meg semmi. A valószinűség azonban mellette szól… Végtelenül örvendenék…

Lewisham ilyenformán beleegyezett, hogy jelen legyen a szellemidézésnél. Megállapodtak, hogy Heydinger Alice is ott lesz s kívülük még a hitetlen Smithers, Lagune, utóbbinak gépírónője és a médium lesznek a társaságban. Azután másik társaságot állítanak össze a többiek számára. Lewisham örült Smithers erkölcsi támogatásának.

– Hiába pazarlunk el egy estét, – jegyezte meg Smithers. – Én azonban megbizonyosodok a dolgom felől. Meglátjátok.

Egy chelseai czímet kaptak, hogy ott találkoznak. A ház, ahova Lewisham érkezett utolsónak, -79- meglehetősen nagy volt és oly teljesen előkelő szinezetű, hogy szinte zavarba ejtette őt. Kalapját a tágas, szinekben gazdag előcsarnokban egy zöld díszítésű szalmakalap mellé akasztotta. Egy nyitott ajtón át fejedelmi dolgozószobát pillantott meg, könyvszekrényekkel, rajtuk fehér márvány szobrokkal, zöldernyős villanyos lámpától megvilágított íróasztallal, melyen írások voltak felhalmozva. Úgy tűnt fel neki, hogy a szobaleány végtelen megvetéssel mérte végig kopottas gyászruháját és lángvörös nyakkendőjét. Azután hirtelen megfordult és felvezette őt a lépcsőn.

A leány kopogtatott az ajtón, melyen át beszélgetés hangjai hallatszottak ki.

– Azt hiszem, már megkezdték, – mondta bizalmaskodva. – Lagune úr mindig ezt csinálja.

Hallani lehetett, a mint a székeket mozgatták és Smithers átható hangját és erőltetett nevetését. Az ajtóban, mikor kinyilt, Lagune jelent meg. Őszülő arcza a szokottnál kisebbnek, nagy szürke szeme pedig a szokottnál is nagyobbnak tűnt fel.

A szoba még a whortleyi kis középiskola díszterménél is – mely a windsori palota egyes ünnepi helyiségeit beleszámítva, eddig a legszebb helyiség volt azok között, melyeket Lewisham ismert, – szebben volt berendezve. A bútorzat nagyjából a South Kensington múzeum berendezésére emlékeztette. Lewisham első benyomása a székek magas társadalmi felsőbbségének a felismerése volt; valósággal bántónak tűnt fel neki, hogy ezeken a bútordarabokon milyen kényelmes méltósággal lehet helyet foglalni. Megpillantotta Smitherst, a ki leplezett ellenségeskedéssel egy könyvszekrénynek támaszkodva állt. Azután megint Lagunera terelődött a figyelme, a ki felszólította a többieket, hogy üljenek le. Chaffery, a -80- médium, már az asztalnál ült. Barátságos tekintetű, kissé kopott úriember volt, bozontos, aczélszürke pofaszakállal, vékony ajakkal, sarkán összeszorított széles szájjal és a czipő orrához hasonló állal. Lewishamot bizonytalan és bíráló tekintettel méregette aranykeretes szemüvege fölött. Heydinger kisasszony már otthoniasan érezte magát és fesztelenül csevegni kezdett. Lewisham feleletei kevésbbé öntudatosak voltak, mint a régi vasipar csarnokában; tényleg, helyzetük mintha megváltozott volna. A leány volt fölényben, míg ő félszegnek érezte magát. Bizonytalanúl úgy érezte, hogy a leány föléje került. Azután jobboldalt még egy másik leányos alakot vett észre sötét ruhában.

Mindnyájan a szoba közepét elfoglaló kerek asztalhoz közeledtek, melyen egy tamburin és egy kis zöld doboz feküdt. Lagune csontos csuklója és ujjai meglepően hosszúnak tűntek fel, mikor vendégeinek a helyüket jelezte. Mellette Lewisham ült, közte és a médium között; a médiumon túl Smithers ült, utána Heydinger kisasszony, kit Lagune-nal a gépíróleány kapcsolt össze. Így a hitetlenek kerültek a médium mellé. A társaság már helyet foglalt, mikor Lewisham a Lagune mellett ülő leányra pillantott és szeme vele találkozott. Ethel volt! A csukott zöld ruha, a kalap hiánya és halvány arczszine némi idegenszerűséget kölcsönzött neki, de nem akadályozhatta meg, hogy Lewisham abban a pillanatban meg ne ismerje. A megismerés a leány szeméből is visszatükröződött.

Nyomban utána félrefordította a tekintetét. Lewishamnak első érzése a meglepetés volt. Meg akarta volna szólítani, de egy jelentéktelen kicsiség meggátolta, hogy beszéljen. Egy pillanatig képtelen volt visszaemlékezni a leány vezetéknevére. Azonkívül a környezet idegenszerüsége -81- határozatlanná tette. Nem tudott dönteni, hogy mi legyen a megszólításnak a helyes formája. Még mindig élt benne a társadalmi illemszabályoknak a babonája. Amellett, ha megszólítaná a leányt, az általános kimagyarázást vonna maga után az összes jelenlevők előtt…

– Csak egy tűhegynyit hagyjon meg a gázból, Smithers úr, – mondta Lagune s nyomban a gáz-kandeláber utolsó lángja is elhalt és sötétségben maradtak. Az ismeretség felújításának a pillanata elmult.

A kezek érintkezését gondosan megállapították és kisujjat kisujjhoz téve körben lánczot alkottak. Smithers megrótta Lewishamot szórakozottságáért. A médium előzékeny hangon beszélve előrebocsájtotta, hogy semmi biztosat nem igérhet, minthogy neki nincs irányító hatalma a földöntuli megnyilatkozások felett. Utána mindnyájan hallgatásba merültek…

Némán ült a lüktető sötétségben és a homályban elmerült körvonal felé meredt, mely az imént mint a multból visszatérő arcz jelent meg előtte. Bensejében a meglepetés a bosszúsággal volt vegyes. Már belenyugodott, hogy a leányt örökre elvesztette. A régi vágyakozás napjainak, a délutánoknak a hangulata, melyeket Londonba való érkezése után Claphamban bolyongva töltött, egyre halványodó reménnyel, hogy a leányt viszontlátja, nem tért vissza. Szégyenkezett azonban ostoba hallgatásán és a helyzetnek a félszegségén. Egy pillanatig majdnem ott tartott, hogy megtöri a csendet és a Henderson nevet kiejti az asztal fölött…

Hogy is felejthette el a Henderson nevet? Még elég fiatal volt ahhoz, hogy csodálkozhassék a feledékenységén. -82-

Smithers olyformán köhintett, hogy figyelemre való intésnek lehetett képzelni.

Lewisham, mióta némi erőlködéssel visszaidézte detektiv szerepének felelősségét, merően nézett maga elé, de a szoba nagyon sötét volt. A csendet csak néha-néha nehéz sóhajtás és a médium felől jövő szüntelen mozgás törte meg. Lewishamnak a lelki zürzavarából legelőször a személyes hiúsága emelkedett ki. Vajjon mit gondolhatott a leány róla? Vajjon ő is hozzá hasonlóan mereszti rá a szemét a sötétségben? Úgy tegyen-e, mintha először látná életében, mikor a lámpákat megint meggyujtják? A mint a perczek egymást követték, úgy tünt fel, mintha a csend nyomasztóbbá és nyomasztóbbá vált volna. A szobában tűz nem égett és fűtés hiányában hűvösnek tetszett. Lewishamot valami sajátságos kétkedés fogta el, hogy csakugyan Ethelt látta-e, vagy másvalakit tévesztett össze vele. Azt kívánta, hogy bárcsak vége volna a seancenak, hogy megint láthassa őt. A régmult whortleyi napok csodálatos elevenséggel és csodálatosképen mégis minden érzéstől menten szálltak fel emlékezetének mélyéről…

A hátán valami egészen különös érzést tapasztalt, a mit léghuzamnak akart tulajdonítani…

Hirtelen keskeny sávban hideg levegő fuvallata érintette arczát, mire akaratlanul összerázkódott. Reménykedett azonban, hogy a leány nem vette észre a borzongását. Arra gondolt, hogy halkan nevet, hogy mutassa, hogy nincsen megijedve. A társaságban más valaki is megborzongott, Lewisham pedig rendkívül élénk ibolyaillatot érzett. Lagune ujja ideges remegést jelzett.

Valahol az asztalon a zenélő-doboz egy meglehetősen közönséges és siralmas melódiát kezdett játszani, a mi különösen hatott Lewishamra. Úgy -83- érezte, hogy a csend, a várakozással teljes nyugalom egyre mélyül körülötte s a mélységet a csengő melódiának a fonala hidalja át.

Ezen a ponton Lewisham megemberelte önmagát. Mi történt tulajdonképen? Neki figyelnie kell. De tényleg ügyelt-e úgy, mint kötelessége lett volna? Hiszen szórakozott volt. Szellemek vagy ezekhez hasonló dolgok nincsenek, a médiumok dolga szélhámosság s ő azért van itt, hogy ellenőrizze a mesterkedésüket. De bár neki ügyelni kellene a történőkre, egyes dolgokat elmulasztott. Mi volt ez az ibolyaillat? Ki hozta működésbe a zenélő dobozt? Mindenesetre a médium, de hogyan? Visszaemlékezni igyekezett, hogy hallott-e valami mozgást, vagy észlelt-e valami mozdulatot, mielőtt a zene megkezdődött volna. Képtelen volt azonban visszaemlékezni. Belátta, hogy éberebbnek kell lennie, mint eddig.

Élénk vágyat érzett magában, hogy sikeresen fejezze be, amit megkezdett. Előre elképzelte a drámai pillanatot, melyet Smithersszel kitervezett. Ethel lesz a nézője. Kémkedve meresztette szemét a sötétségbe.

Valaki megint megrezzent, ezúttal szemben vele. Érezte, hogy Lagune ujja még erősebben remeg s körülötte mindenfelé, szaggatottan zörgő hangok hallatszottak. Kopp, kopp! – kezdődött egyszerre. Gyors, éles hangok, kopp, kopp, kopp, az asztalon, a szék alatt, a levegőben, az ablakpárkányokon. A médium megint sóhajtozott és reszketett és ideges remegése az egész kört áthatotta. A zene majd egészen elhallgatott, majd ismét erősebben hangzott.

Lagune hangja szólalt meg mellette, úgy, mintha félő tisztelet fojtogatta volna.

Csakis valami mesterkedés lehetett. Lewisham azt igyekezett kitalálni, hogy mi lehetett az eszköze. Azt szerette volna megállapítani, hogy csakugyan a médium kisújja érintkezik-e az övével. A sötétségben elmerült alak felé meresztette a tekintetét. Meglehetős távolságban mögöttük erős koppanás hallatszott, mintha valami fémtárgyat ütöttek volna meg. Azután a kopogás megszünt s a teljes csendet csak a zenélő doboz játékának a melódiája törte meg. Egy pillanat mulva ez is elhallgatott…

Tökéletes csend uralkodott. Lewisham idegei teljesen meg voltak feszülve. Hirtelen kétségek fogták el s nyomasztó félelem és nagy események érzése nehezedett rája. A sötétseg fizikai teher érzését keltette benne.

Hirtelen felriadt. Valami megzörrent az asztalon. Ezúttal ott hallatszott a fémtárgy megütésének éles hangja. Utána egymásután gyenge, zizegő hangok, mintha papirt simítottak volna ki. Szellő hangjának is lehetett tartani, anélkül, hogy a levegő megrezzent volna. Valaminek a jelenlétét lehetett sejteni az asztalon.

Lagune izgatottsága görcsös remegések formájában jelentkezett; a médium keze is reszketett. Az asztal fölött a sötétségben valami halványan fénylő, zöldesfehér anyag zizegett és libegett lassan a sötét alakok körvonalai között.

A tárgy, vagy más egyéb, magasabbra szökkent, azután lassan emelkedett és szétterült a levegőben. Lewisham figyelme szolgailag rája szegeződött. A lebegő valami kísérleties, megmagyarázhatalan és egyben csodálatos volt. E perczben Lewisham még Ethelről is megfeledkezett. A halvány világosság magasabbra és magasabbra -85- emelkedett a feje fölött s emelkedés közben kisérteties kar és kéz alakját öltötte magára. Lassan, nyugodtan átlibegett az asztal fölött és Lagunet látszott megérinteni, a ki rémülten összeborzongott. Azután körben tovább haladt és megérintette Lewishamot. Lewisham a fogát csikorgatta.

Az érintést nem lehetett félreismerni, határozott és mégis lágy ujjak hegye volt. Csaknem ugyane pillanatban Heydinger kisasszony elkiáltotta magát, hogy valami a haját simogatja, utána pedig a zenélő doboz tánczolva megmozdult. A tamburin halavány, kerekded körvonala felemelkedett, zörgött és Lewisham hallotta, hogy Smithers arczához ütődött. Úgy látszott, mintha a fejek fölött mozogna. Követlenül ugyanekkor egy asztal valahol a médium háta mögött hallhatólag gördülni kezdett a kerekein.

Lehetetlennek tünt fel, hogy a médium, a ki oly csendesen ült mellette, vihette volna véghez mindezeket a dolgokat; még ha így volt is, a képtelenséggel látszott határosnak. Mindazonáltal…

A kisérteties kéz majdnem közvetlenül Lewisham szeme előtt ugrándozott. Gyengén rezegve libegett a levegőben. Az ujjak közbe-közbe lehajoltak, majd ismét mereven felemelkedtek.

Zörej hallatszott. A zörej erősnek tünt fel. Valaki járt talán? Mit csinálhatott az illető?

Lewisham egyszerre elveszítette a médium kisujjának érintését. Igyekezett ujra megérinteni, de nem tudta felfedezni. Feléje kapott, egy kart ragadott meg, mely kiszabadult a kezéből. Valaki felkiáltott. Közvetlen mellette szitkozódás röppent el, melyet az illető hirtelen erőlködéssel felében akart magában visszafojtani. Zzz! A tűhegynyi kis gázláng egy szökkenéssel fellobogott.

Lewisham a pislákoló arczok körében állva két -86- alakot pillantott meg, melyek a zizegő világosságban újra láthatókká váltak. Kettőjük közül Smithers vonta inkább magára a figyelmet; diadalmaskodva állt, egyik kezét a gázcsavaron tartotta, másikkal a médium mellét ragadta meg s a médium kezében bűnjel gyanánt ott volt a tamburin.

– Mit szólsz hozzá, Lewisham? – kiáltotta Smithers, kinek a lobogó gáz árnyékokat vetett az arczára.

– Rajtakaptuk! – mondta Lewisham hangosan, felkelve helyéről és elkerülve Ethel tekintetét.

– Nem igaz, – kiáltotta a médium. – Mikor ön felcsavarta a gázt… félrelökte a kezemet… megkaptam a tamburint… hogy a fejemre ne essék.

– Smithers úr! – kiáltotta Lagune. – Smithers úr, nagyon helytelenül cselekedett. Ez az ijedelem…

A tamburin hangos zörejjel a padlóra esett. A médium arcza eltorzult, furcsán nyöszörgött és hanyatt akart esni. Lagune egy pohár vízért kiáltott. Mindenki a médiumra nézett, azt gondolva, hogy el fog esni, csak Lewisham nem. Az Ethelre való gondolat ismét visszatért az agyába. Feléje fordult, hogy lássa, mint fogadja ezt a befejezést, melynek ő volt az egyik fontos intézője. A leányt az asztalra látta hajolni, amint el akart kapni valami ott heverő tárgyat. A leány nem látta őt, hanem szeme a médiumra volt szegezve. Az arcza kemény volt és fehér. Azután, mintha megérezte volna a rajta nyugvó tekintetet, szeme Lewisham tekintetével találkozott.

Visszahúzódott, egyenesen állt és szemében idegenszerű keménységgel nézte Lewishamot.

Első pillanatban Lewisham nem fogta fel a -87- helyzetet. Azt akarta megmutatni, hogy Smithersszel egyenlő része volt a fordulat előidézésében. Az első perczben a leány mozdulata figyelmét egyszerűen a tárgyra irányította, mely után nyult. Az asztalon valami összezsugorodó tárgy, gummikeztyü hevert. Ez is kétségtelenül hozzátartozott a szellemidézői felszereléshez. Megragadta és felkapta.

– Ide nézz! – kiáltotta, Smithers felé nyujtva a kezét. Ez még több! Mi ez?

Lewisham észrevette, hogy a leány megrémült. Meglátta, amint Chaffery, a médium, Smithers válla fölött hirtelen szemrehányó tekintetet vetett a leányra. A helyzet egyszerre világos lett Lewisham előtt; megértette, hogy Ethel is részes a csalásban. Ő pedig ott állt, győzelmi pózban, kezében tartva az ellene bizonyító bűnjelet! Diadalmaskodása egyszerrre elpárolgott.

– Ohó! – kiáltotta Smithers, áthajolva az asztalon, hogy biztosítsa a bűnjelet. – Derék fiú vagy, Lewisham!… Most már csakugyan megvan! Ez még több, mint a tamburin.

– Nos, látja, Lagune úr? – mondotta. – Ezt a keztyüt a médium a foga között tartotta és maga elé fujta. Ezt nem lehet tagadni… Ez csak nem akart a fejére esni, tisztelt médium úr? Ez… ez volt a fénylő szellemkéz!

Ez este, mikor Heydinger Alice együtt ment Lewishammal a chelseai állomás felé, úgy tapasztalta, hogy társa nagyon különös hangulatban van. A leányra a jelenet, melynek szemtanuja volt, nagy hatást gyakorolt. Hosszú időn át hitt a túlvilági megnyilatkozásokban, de a váratlan -88- fordulat valóságos forradalmat idézett elő felfogásában. Az eset részletei kissé megzavarták. Lewishamot Smithersszel egy sorba állította az est tudományos győzelmében. Általában büszkének érezte magát. Nem haragudott érte, hogy Lewishamnak volt igaza. Nagyon bosszús volt azonban a médiumra.

– Rettenetes, – mondta, – hogy valaki csalásból éljen. Hogy legyen a világ szebbé és jobbá, ha egészséges és tanult emberek egészségüket és műveltségüket arra használják fel, hogy másoknál a sötétséget terjesszék? Rettenetes!… Borzalmas ember volt… milyen kenetteljes, becstelen hang. És a leány… igazán sajnáltam. Rettenetesen szégyelhette magát… máskülönben miért kiáltott volna úgy? Őszintén mondva, fájt nekem. Furcsa kiáltás volt. Olyan volt, mintha beismerés lett volna. De hát mit lehet tenni?

Heydinger Alice elhallgatott. Lewisham szótlanul haladt, merően maga elé nézett, mintha önmagával merült volna komor vitába.

– Kicsodát? – kérdezte Lewisham, feleszmélve elmélyedéséből. – Hogy mondta kérem… Sludge, a médium? Ugy emlékszem, hogy őt Chafferynak hívják.

– Igen… de én a Browning költeményére gondoltam… „Siudge, a médium.“ Nem ismeri?

– Kölcsön adom önnek… Nagyszerű költemény. A mélyére hatol a dolognak.

– Azelőtt nem tűnt fel nekem. De most világos -89- az egész. Ha embereknek, szegény embereknek pénzt kínálnak, hogy csodák történjenek, ennek nem állhatnak ellen. Nekik csalni kell. Mégis csak gazság… erkölcstelenség.

Szaggatott, rövid mondatokban beszélt, mert Lewisham, vele nem is törődve, nagy léptekkel rohant.

– Pedig, – folytatta, – mennyit kereshetnének az ilyen emberek becsületesen is.

Lewisham végre ráeszmélt ezekre a szavakra. Ismét kizökkent az elmélyedéséből.

Az út hátralevő részén az állomásig nem beszéltek. Az állomáson kézszorítással váltak el egymástól, de a szokott baráti kézfogás ezuttal Lewishamot kissé közömbösen hagyta. A leány, mialatt a vonat lassan kifelé mozgott az állomásból, Lewisham arczát vizsgálta és rossz hangulatának az okát akarta kitalálni. Lewisham ismeretlen dolgokba mélyedt el, mintha róla teljesen megfeledkezett volna.

Lewisham gondolkozni akart! De két fej többet ér egynél, ha véleményt kell valamiről alkotni, – gondolta a leány. Bántotta őt, hogy oly kevéssé tud belátni társának a lelki világába. Hogy be van burkolózva és milyen távol esik egyik lélek a másiktól, gondolta, miközben a kocsiból a kívül elrohanó sötét tárgyakra meresztette a tekintetét.

Hirtelen nyomasztó érzés fogta el. Egyedül érezte magát, teljesen egyedül, teljesen üres világban. -90-

A figyelem egyszerre ismét külső dolgokra terelődött. Észrevette, hogy ketten a szomszéd fülke utasai közül őt nézik. Keze akaratlanul a haját kezdte igazgatni.

Henderson Ethel írógépe előtt ült Lagune úr dolgozószobájának az ablakánál és üres tekintettel bámult a novemberi félhomály kékes szürkeségébe. Arcza fehér volt, szeme ki volt vörösödve a sírástól, keze pedig mozdulatlanul pihent az ölében. Az ajtó épen az imént csapódott be Lagune mögött.

– Istenem, – síránkozott Ethel. – Bár ne is élnék. Jobb volna, ha már vége volna mindennek!

– Ha legalább tudnám, hogy mit tettem, a miért így kell bünhődnöm, – mondotta magában.

Igazában a legkevésbbé sem látszott sorsüldözött léleknek, hanem első pillantásra szemmelláthatóan nagyon csinos leányt mutatott. Feje formás volt és hullámos sötét haj fedte, barna szemét pedig szép metszésű, sötét szemöldök ívelte be. Ajka finom vágású volt, szája nem túlkicsiny ahhoz, hogy kifejezésteljes lehessen, álla viszont kicsiny, nyaka fehér, telt és szép. Orráról felesleges külön megemlékezni, minden tekintetben megfelelt. Ő maga középmagasságú volt, inkább telt idomú, mint sovány, ruhája tetszetős, aranyos-barna anyagból volt, könnyű ujjakkal s szabásának vonalai az akkori idők jó izlésének megfelelően kellemesek voltak. Ethel az írógépe előtt ült, azt kívánta, hogy bár -91- ne élne és azon tűnődött, hogy tulajdonképen mit követett el.

A szobát könyvállványok szegélyezték, melyeken egy hosszú sor nevetségesen hivalkodó kötet ötlött fel különösen, Lagune „munkái“, az életét betöltő zűrzavaros, nyakatekert bölcselet-utánzásnak a termékei. A párkányokon Plato, Sokrates és Newton mellszobrai diszelegtek. Ethel mögött terpeszkedett a nagy férfiúnak zöldernyős villanylámpától megvilágított íróasztala, teleszórva a Hesperus, „Folyóirat kételkedők számára“ kefelevonataival és példányaival, melyet Lagune az ő segítségével szerkesztett, kiadott, összeollózott, írt és egyben – az ő segítsége nélkül – fizetett és olvasott. Egy lecsapott tollszár, egyenesen állva rezgett a tintafoltos írómappán, a tollnak egyik megmaradt fémhegyén. A tollat Lagune úr csapta le.

Az előző esti letörés rettenetesen bántotta s mielőtt Ethelt magára hagyta volna, újból meg újból heves monológokban öntötte ki haragját. Nem kevesebbről volt szó, minthogy egy élet munkája omlott össze. Ethel pedig bizonyára tudta, hogy Chaffery csaló volt. Vagy nem tudta? Hallgatás. „Ennyi jótétemény után…“

De Lagune nem érzett szánalmat s azzal vádolta, hogy megcsalta és – ami még rosszabb, – nevetségessé tette őt! Gondoljon a „munkára“, amelyet South Kensingtonban megkezdett, – hogy folytassa azt a történtek után? Hogy legyen hozzá elég lelkiereje, ha a saját gépíró kisasszonya kiszolgáltatja őt a mostohaapja csalásainak? „Csalásainak!“

Ennél a szónál a hadonászó kéz mozdulatai szélesre változtak, a szürke szem méltatlankodva kitágult, a sipoló hang pedig szónokira változott. -92-

– Ha nem ő csalta volna meg önt, más tette volna meg, – volt Ethel félig mormogó válasza, melyet a szellemkutató nem hallott meg.

A mi történt, nem volt olyan rossz, mint a felmondás, de mindenesetre tovább tartott. Odahaza pedig a haragos Chaffery várt rá, a ki dühöngött, mert nem sikerült neki a gummikeztyüt elrejteni. Chafferynek nem volt joga, hogy őt okolja, bizonyára nem, de a sodrából kijött lélek nagyon könnyen kész az igazság mértékének meghamisítására. A tamburint, állította Chaffery, még kimagyarázhatta volna azzal, hogy Smithers felé emelt kezével el akarta kapni, hogy a fejét védje. De a gummikeztyüre nem volt magyarázkodás. Pedig ő alkalmat akart nyujtani Ethelnek, hogy biztonságba helyezze, mikor rosszullétet szinlelt. Ostobaság olyasmit mondani, hogy ekkor valaki az asztalra nézhetett volna, ostobaság.

A sokatmondó tollroncs mellett egy kis álló óra hirtelen éles hangon megszólalt és az öt órát jelezte. Ethel hátrafordult székén és ülve az órára bámult. Szája szögletét lehúzva szomorúan mosolygott. Arra gondolt, hogy haza kell mennie és otthon újból kezdődik az egész. Cseberből vederbe… A gondolatok zavarosan kóvályogtak a fejében.

– Ostoba voltam… Talán mégis én voltam az oka. Fel kellett volna kapnom a keztyüt. Elég időm volt hozzá… Csalás… bizonyára csalás… Azt hittem, hogy sohasem látom már őt viszont… Bizonyára szégyelte volna magát miattam… a barátai előtt.

Egy ideig mozdulatlanul ült és üres tekintettel bámult maga elé. Sóhajtott, újra megdörzsölte egyik kivörösödött szemét és felállt.

Kiment az előcsarnokba, ahol két tűvel átszúrt kalapja függött a kabátja fölött, felöltözött és kilépett a hideg, szürke utczára. -93-

Alig ment még húsz lépést Lagune ajtajától, mikor észrevette, hogy egy férfi éri őt utól és mellette halad. Az ilyesmiben elég gyakran van részük olyan lányoknak, akik munkába mennek vagy munkából jönnek Londonban s ő is szükségképen sok mindent volt kénytelen tapasztalni a whortleyi kalandos napok óta. Haragosan nézett maga elé, de a férfi oly határozottan állta el az útját, hogy meg kellett állnia. Sértődött tekintetet vetett rá. A férfi Lewisham volt, halotthalvány arczczal.

Félszegen habozni látszott, azután szótlanul kinyújtotta a kezét. Ethel szinte gépiesen megfogta. Lewisham csak ezután találta meg a hangját.

– Megengedi?… Nem gondolta, hogy jövök?… Messzire megy?… Nagyon szeretnék beszélni magával. Annyi mindent…

– Claphamba megyek, – felelte Ethel. – Ha akarja, elkísérhet egy darabon…

A leány bizonytalanul tett néhány lépést. Lewisham egészen mellette haladt. Egy darabig szavukat visszafojtva haladtak, mert annyi mondanivalójuk volt, hogy nem találták meg az alkalmas szót, melylyel beszélgetésüket megkezdjék.

– Elfelejtette már Whortleyt? – szakította meg a csendet Lewisham hirtelen.

– Tegnap este, – mondta Lewisham nyomatékkal, – nem volt alkalmam, hogy megkérdezzem. De…

– Nem, – ismételte Lewisham határozottabban. – Semmi közöm hozzá, hogy kicsoda magának a mostohaatyja… Azt akarom tudni, hogy maga részes volt-e a csalásban?

Ethel arcza elfehéredett. Száját kinyitotta, mintha mondani akarna valamit, majd ismét becsukta. Aztán megfontoltan kezdett beszélni:

– Lewisham úr, ön talán nem hiszi, lehet, hogy hihetetlenül is hangzik, de becsületszavamra mondom… nem tudtam, nem tudtam bizonyosan… hogy a mostohaapám…

– Ah! – kiáltotta Lewisham a meggyőződés hangján. – Hát akkor igazam volt…

A leány egy pillanatig ránézett, azután hirtelen, szinte kiabálva megszólalt: -95-

– Nem volt igaza… Én mindent tudtam. Hogy is mondhattam az ellenkezőjét? Csalás volt. Nagyon jól tudtam. Tudtam az egész időn át.

Lewisham elképedő csodálkozással bámult a leányra. Bámulatában egy lépésnyire elmaradt tőle, de nyomban megint mellette termett. Azután hallgatás következett, olyan hallgatás, mintha sohasem akart volna véget érni. A leány, miután abbahagyta a beszédet, feszülten várakozott és nem is mert Lewishamra nézni. Végre Lewisham szólalt meg.

– Nem, – mondta lassan, – azt se bánom. Nem törődöm vele, még ha így is van.

Bekanyarodtak a King’s Roadra, a nagy kocsiforgalomnak és a siető gyalogjáróknak az áradatába, ahol iskolás gyerekek nyüzsgő csoportja vette őket körül és választotta el egymástól. Az ilyen nyüzsgő főutczákon este csak szaggatott rövid mondatokban lehet beszélgetni, máskülönben elvész az összefüggés. Ethel Lewisham arczára tekintett és úgy látta, hogy megint nyugodt. A nyüzsgő tömegből déli irányban egy sötét utczába fordult, a hol megint beszélgethettek.

– Mindent értek, – mondta Lewisham. – Maga tudta, de nem akarta tudni. Így történt.

Ethel ismét magához tért kábultságából. Zokogását visszafojtva megszólalt:

– Ennek az utczának a végén el kell válnunk. Nagyon szép volt öntől, hogy eljött, Lewisham úr. Önnek azonban szégyenkezni kellett miattam, bizonyára szégyenkezni kellett. A gazdám spiritiszta, a mostohaatyám hivatásos médium és az anyám is spiritiszta. Nagyon helyesen tette, hogy tegnap nem szólított meg. Nagyon helyesen. Szép volt, hogy eljött, de el kell hagynia… Az élet nagyon nehéz… Az utcza végén vissza kell fordulnia. Az utcza végén forduljon vissza… -96-

Hallgatagon mentek az utcza végéig. A szögletnél, mely a határt jelezte, a leány megállt és szemébe nézett Lewishamnak.

– Nem, – mondta Lewisham makacsul. Szemben álltak egymással életük forduló pontjánál. – Hallgasson rám, – folytatta Lewisham. – Nehéz megmondanom, hogy mit érzek. Talán magam se tudom… De így nem akarom magát elveszíteni. Nem engedem, hogy megint eltünjék előlem. Az egész éjszakát ébren töltöttem. Nem törődöm vele, hogy maga milyen környezetben él, hogy kik a hozzátartozói és az se nagyon érdekel, hogy mennyire tudott azokról a médiumszélhámosságokról. Nem törődöm vele. Akárhogy is, de a jövőben másként lesz. Egy nap és éjszaka gondolkoztam rajta. Eljöttem, hogy megtaláljam magát. Most itt van. Én sohasem felejtettem el magát. Soha. Nem hagyom magamat így visszaküldeni.

– Egyikünkre sem lehet jó, amit akar, – mondta a leány épen olyan határozottan, mint Lewisham.

Kérdéseket intézett a leányhoz, aki azonban nem akart felelni s komoran hallgatva haladtak egymás mellett. Egyszerre Ethel, a szája szélén ideges rángatódzással, megszólalt.

– Azt akarom, hogy elhagyjon, – mondotta. – Ön egészen más, mint én. Érezhette -97- ezt tegnap este is. Ön segített leleplezni bennünket…

– Mikor Londonba kerültem, – mondotta Lewisham, – magát keresve heteken keresztül kóboroltam Claphamban.

Átmentek a hidon és Clapham Junction közelében egy szegényes üzletekkel teli kis utczába értek, anélkül, hogy beszéltek volna. Ethel elfordította arczát és magába zárkózott.

– Sajnálom, – mondta Lewisham merev udvariassággal, – ha úgy látszik, hogy magára kell erőltetnem magamat. Nincs szándékomban kikémlelni az ügyeit, ha maga nem akarja. Mikor azonban ujra megláttam, valahogyan egész tömeg régi dolog elevenedett meg előttem… Meg se tudom magyarázni. Lehet, hogy meg kellett magát találnom, hogy elképzeljem újra az arczát, hogy lássam, hogyan mosolygott, hogyan ugrott le a zsilip korlátjáról, hogyan teáztunk… és ezer meg ezer régi dolgot.

– És ezer meg ezer régi dolgot… Nem hagyhatom el magát – tette hozzá és feleletet nem kapva ment tovább. Üres utczákon haladtak át a Junction közelében és Clapham Common felé közeledtek.

– Ennek az utczának a végén lakunk, – mondta Ethel egy szögletnél hirtelen. – Jobban szeretném…

Ethel fehér arczával Lewisham felé fordult, de egy darabig nem tudott szóhoz jutni.

– Nem lehet jó reánk nézve, – mondta. – Benne vagyok ezekben a dolgokban…

A boldogságot, melyet szívében érzett, Ethel nem titkolhatta tovább önmaga előtt. Félt tőle, hogy Lewisham eljön, de boldog volt és tudatában volt, hogy boldog. Nem ellenkezett tovább. Némán nyujtotta a kezét. Lewisham pedig, a mint megmondta, másnap este csakugyan várta őt.

Három napon keresztül a south-kensingtoni laboratorium nem látta Lagune urat, de azután még kevésbbé meggyőzhető bőbeszédűséggel tért vissza, mint valaha. Mindenki arra számított, hogy hitehagyottan fog jelentkezni, de megrendíthetetlen hitet és olyan propagandára való készséget hozott magával, mintha nem is szégyenítették volna meg. Valamilyen forrásból új erőt és meggyőződést merített. Vele szemben még Smithers szónoki készsége is hiábavalónak bizonyult. A hiányos számú teáscsészék fölött új harcz indult meg és a vita befejeztével a koravén tanársegéd habozni látszott, hogy mutathatja-e kárörömét Smithers zavara fölött. Kezdetben Smithers önhitt bizakodást és udvariasságot mutatott, végezetül azonban a füle egészen kivörösödött és a finom modor teljesen elhagyta őt.

Lewisham, mint Heydinger kisasszonynak feltünt, nagyon szegényes szerepet játszott a vitatkozásban. Kétszer-háromszor valami megjegyzéssel fordult Lagunehoz, helyesebben mondva, félig érthetetlenül mormogta, amit gondolt.

– Chaffery, – mondotta, – mindent őszintén megvallott. Az ő szempontja az, hogy…

– A tény a benyomásoknak összessége, – felelte Lagune, – de ezt ön csak akkor látja be, ha öregebb lesz. Ez az a pont, amiben mi nem tudunk megegyezni. Én megmondtam Chafferynek, hogy önök kezdők. Ő önöket kezdők gyanánt kezelte és valamit be akart mutatni.

– Egyáltalán nem akarom tagadni. Amint azonban ő kifejtette, ez szükséges volt és egyuttal igazolható. A lelki jelenségek nagyon szubtilisak és hozzájuk a megfigyelésnek bizonyos gyakorlata szükséges. A médium még finomabb eszköz mint az érzékeny mérleg, vagy a borax-csepp, pedig Önök tudják, hogy milyen sokáig tart, míg kétségtelen eredményeket tudnak elérni a borax-cseppel! Az elemi ismeretek osztályában, a tanulmányok kezdetén az előfeltételek nagyon nehezek…

– Pillanatnyi türelmet kérek. Tisztességtelen dolog-e valamely kísérletnek a megkorrigálása a siker érdekében?

– Tagadom… in toto, – vetette ellene Smithers s elégülten ismételte: – in toto.

– Nagyon helyes, – mondta Lagune, – de mellettem a tények beszélnek. Az önök vegytan-tanárai, – lemehet az első emeletre és megkérdezheti, ha nem hisz nekem, – mindig csalnak -100- az anyag állandóságát bizonyító kísérleteknél… Ismétlem, mindig… Vagy egy másik dolog a fiziografiában. Tudják, hogy melyik kísérletre gondolok? A föld forgásának a bebizonyítása. Ennek az igazolására…

– Foucault ingáját használják, – mondta Lewisham. – A kézben tartott tűre czérnán gummilabdát akasztanak és az ingát körben azon az úton mozgatják, melyen haladnia kell.

– Türelmet kérek, – mondta Lagune, és összehajtott nyomtatott papirlapot vett ki zsebéből. – Itt van a Nature-nak egy czikke, nem kisebb embernek, mint Greenhill tanárnak a tollából. Ebben a réginél megfelelőbb tűt ajánl a virtuális sebességek igazolására! A régi tehát nem volt jó. Olvassa el, ha nem hiszi. Fel kell ugyanis tételeznem, hogy ön nem hisz nekem.

– Ez nem a mi esetünk, Lagune úr, ez nem a mi esetünk, – mondotta. – Az ilyen dolgok az iskolai előadások keretében nem arra szolgálnak, hogy tényeket bizonyítsanak, hanem hogy gondolatokat ébresszenek.

– A nagy átlag, a mely tudományos előadásokat hallgat, szintén nem ilyen világításban fogja fel a dolgokat, hanem arról van meggyőződve, hogy saját szemével látja őket.

– Ehhez semmi közöm, – jelentette ki Smithers. – Két rossz még nem tesz egy jót. Minden kisérlet mesterséges megkorrigálása csak helytelen lehet. -101-

– Ebben egyetértek önnel. Ezt teljesen nyiltan megmondtam Chafferynek is. Ő mint tudja, nem nagytekintélyü tanár, nem az igazság sziklájának busásan megfizetett ékessége, mint az önök itteni tanárai, akik a kísérleteket szintén megkorrigálják és így nyiltan beszélhetek vele, anélkül, hogy megsérteném. Ő is csak azon az állásponton van, mint amelyet az önök tanárai elfoglalnak. Én azonban szigorúbb vagyok. Megköveteltem, hogy ilyesmi ne ismétlődjék…

– Egészen a legközelebbi alkalomig, – szakította félbe Smithers gúnyosan.

– Ez a legközelebbi alkalom nem fog bekövetkezni. Az ilyen elemi mutatványokkal szakítottam. Önöknek azonban el kell hinni a gyakorlott megfigyelőnek az állítását, amint azt a kémiai analizisnél is teszik.

– Önnek talán az a szándéka, hogy tovább folytatja a kísérletezést ezzel a fráterrel, akit rajtakaptak, hogy önt a tulajdon orra előtt rászedi?

Smithers bizonyítani kezdte, hogy miért nem, de belezavarodott a fejtegetéseibe.

– Meg vagyok győződve róla, hogy benne különös tehetség lakozik, – mondta Lagune.

– Ezt ki kell kapcsolnunk, – mondta Lagune. – Ostobaság volna abbahagyni a villamosság tanulmányozását, mert egyszer az áram megszökött az önök testén keresztül. Minden új tudomány csalódásokkal jár. Egy kísérletező sem hagyhatja abba valamely vegyi összetételnek a tanulmányozását, mert másra bukkan, mint amit vár. Vagy mondhatjuk-e, hogy ebből és ebből a dologból savat kell kapunk, máskülönben fütyülünk az egészre. Nos? Ez volna csak az igazi kutatás! -102-

Ez volt az a pont, ahol Smithers a finom modorról megfeledkezett. Nyersen vetette oda:

– Mindegy, akármit mond is. Mind értelmetlen és hamis. Érveljen, ha úgy tetszik, de vajjon meg tudott-e győzni akárkit is? Bocsássa szavazás alá a kérdést.

– Ez a bosszúságnak a demokrácziája, – mondta Lagune. – Általános titkos szavazás az igazság eldöntésére, ugyebár?

– Ön egyszerűen elcsavarja az igazságot, – felelte Smithers. – Amit mondott, annak semmi köze az igazsághoz.

… Lagune felhevülve, de vidám hangulatban ment lefelé a lépcsőn, mikor Lewisham utólérte őt. Lewisham halavány volt és lihegett, de Lagune, akit a lépcső mindig kifárasztott, nem vette észre a fiatalember szokatlan kedélyállapotát.

– Hogy médium-e? – elmélkedett Lagune. – Nem médium, biztosan tudom, hogy nem. De miért kérdezi?

– Bizonyára a szeme tűnt fel önnek. Chafferynak a mostoha leánya, különös természet, de kétségtelenül meg van benne a hajlamosság, hogy médium legyen. Furcsa, hogy ez önnek is feltűnt. Annál különösebb, mert az arczáról ítélve, én is úgy véltem, hogy van benne valami szellemszerűség. -103-

– Szellemszerűség, ami azonban még nincsen kifejlődve. Egyszer vagy kétszer én is gondoltam erre. Nemrégiben Chafferyval is beszéltem róla.

– Igen. Ő is szeretné a benne esetleg rejlő tehetségeket kifejleszteni. De a kezdet, mint tudja, kissé nehéz.

– Ezidőszerint nem. Jó leány, de ebben a dologban kissé félénk. Ilyen dolgokban gyakran lehet bizonyos tartózkodást, valami furcsa érzést tapasztalni, amit esetleg szerénységnek is lehet nevezni.

– Nem, – mondta Lewisham röviden. A lépcső aljára értek. Lewisham habozott. – Ön egész tömeg új gondolatot adott nekem, – mondta látszólagos fesztelenséggel. – Az érvelésének a módja, – tette hozzá, a czikkre utalva, amelyet Lagune odafönt mutatott.

– Nagyon örvendek, hogy ön nem tanusít olyan türelmetlen magatartást, mint Smithers úr, – mondta Lagune. – Nagyon örvendek. Egy vagy két könyvet kölcsön kell adnom önnek, ha ugyan az itteni magolástól marad rá ideje.

– Köszönöm, – felelte Lewisham kurtán, mikor elvált Lagunetól. Érdeklődést mutató arczkifejezése hirtelen megváltozott és barátságtalan szinezetet öltött.

– Átkozott legyek, ha leküzdi a tartózkodást, – mormogta Lewisham magában. -104-

Lewisham nem volt egészen tisztában, hogy mi szándéka volt tulajdonképen, mikor félre akarta vezetni Lagunet s általában az egész helyzettel nem volt tisztában. Agyának logikai műveletei, érzései és képzetei valami sajátságos dobálódzó játékot űztek vele. Nagy dolgok látszottak lebegni fölötte, de ezekből tényleg csak annyi történt meg, hogy estéről-estére Ethelt hazakísérte, hogy pontosak legyünk, hetvenkilenc estén át. Novemberben és deczemberben minden este, egyetlenegyet kivéve, mikor a messze keletre 2) kellett mennie, hogy felöltőt vásároljon magának, megvárta és hazakísérte őt. Minden egyes alkalommal különös, befejezetlen valami volt ez a séta, mely esténkint a bizonytalan sóvárgások tömegével kezdődött és kivétel nélkül mindig az elkedvetlenedés nyomasztó hangulatával végződött. A séta csaknem teljes pontossággal öt órakor Lagune lakása előtt kezdődött és rejtelmes sötétségben egy lesülyedt alapzatú és izléstelen műkő faragásokkal diszített házakból álló claphami mellékutcza sarkánál ért véget. Ennek az utczának végén tűnt el minden este Ethel a szürke ködben és félhomályban egy halványsárgán világító gázlámpa mögött, Lewisham pedig megvárta az eltünését, utána sóhajtott és megfordult, haza, a lakása felé.

Beszélgettek erről és arról, felületes módon a saját személyükről, körülményeikről és izlésükről, de mindig volt valami, mindig maradt valami, amit ki nem mondottak, nem közöltek egymással, -105- ami mindennek megszüntette a valószerűségét és az őszinteségét.

Mégis abból, amit beszélgettek, Lewisham némi bizonytalan fogalmat kezdett alkotni az otthonról, ahonnan Ethel jött. Cselédet mindenesetre nem tartottak s az anya gyakran vergődött, rettegett és síránkozott az anyagi bajok közepette. Néha délután vagy este fecsegőre változott. „Anyja néha így szokott beszélni.“ A házat csak ritkán hagyta el. Chaffery mindig későn kelt fel s néha napokra eltávozott. Szűkmarkú volt, csak huszonöt shillinget adott hetenkint a háztartásra s ennek az összegnek az elégtelensége a hét végén nagyon gyakran érezhető volt. Ugy látszott, hogy anya és leánya kevéssé rokonszenveznek egymással; az özvegy nagyon könnyelmű volt s albérlőjével, Chafferyval kötött házassága nehezen felejthető szóbeszédre adott alkalmat. Annak idején Ethelt azért küldték Whortleyba, hogy megkönnyítsék a házasságot, ezzel akarván tettüket enyhíteni. Ezek azonban elmult, távolban elvesző s ködszerű dolgoknak tüntek fel a hosszú, rosszul világított külvárosi utcza legvégén, mely esténkint Ethelt elnyelte. A séta, a leányt körülvevő meleg, fény és mozgás, csengő, finom hangja, kezének érintése, ez volt a valóság.

Chafferynak és csalásainak árnyéka néha halványan, de néha feketén és bántóan borult ezekre a dolgokra. Ilyenkor Lewisham izgatott lett, szentimentális emlékei háttérbe szorultak s olyan kérdéseket vetett fel, melyek a kétkedés örvényének szélén mozogtak. „Segített-e“ Ethel valaha neki? Nem, jelentette ki a leány. Azután hozzátette, hogy mindössze odahaza „ült le“ egyszer-kétszer, hogy kiegészítse a kört. Többé azonban már nem fog segíteni. Ezt megigéri, ha szükség van igéretre. Elég rettenetes volt, ami odahaza történt a Lagune-eset fejleményei után. Az anyja -106- mostohaapjának pártjára állt és együtt szidták őt. De hát volt rá ok, hogy őt szidalmazzák?

Lagune, mint Lewisham megtudta, három napig boldogtalan és nyughatatlan volt a seance után, véget nem érő és fárasztó monologokban merült el, melyeknek Ethel volt az egyedüli hallgatója – heti huszonegy shilling fejében. Azután rászánta magát, hogy Chafferynak alapos leczkét ad gyászos eredményű becstelenségéért. Igazában azonban Chaffery adta a leczkét. Csak ismerte volna előbb, Smithers eszén bizonyára túljárt volna egy okosabb fő, mint Lagune, harsogta túl Lagune selypítő hangját.

Chafferyről és ezekről a dolgokról Ethel nem szeretett beszélni. „Ha tudná, hogy milyen kellemes volna mindezt elfelejteni,“ – szokta mondani, – „hogy egy ideig csak mi ketten legyünk egyedül“ „Mi haszna van, ha ezeket a dolgokat firtatja?“ – szokta kérdezni, ha Lewisham nagyon szorongatta. Lewisham ugyanis néha nagyon is firtatta ezeket az ügyeket, bár hasznát csakugyan nehéz lett volna kimutatni. Így a tényleges viszonyról alkotott fogalmai hézagosak maradtak, bár a hetek egymásután teltek el.

A hatvankilencz este azonban csodálatosan változatos volt, mint arra későbbi életében visszaemlékezett. Voltak párázatos és esővel permetező esték, majd sűrű ködök gyönyörűséges, elszigetelő, szürkésfehér légi fátyolok, melyek a járdának minden yardját zárt szobává varázsolták. Mert valóban nagyszerüek voltak ezek a ködök és igazi gyönyörűség telhetett bennük, mikor két fiatal személy nem tette ki magát mások gúnyos mosolyának, ha kart karba öltve haladt gyors léptekkel s az egyik ezer bizalmaskodó, sokat jelentő dolgot merészelhetett s mindenféleképen -107- czirógathatta és nyomogathatta a másiknak kis kezét, a mely kis kéz egyébként alaposan megfoltozott olcsó bőrkeztyübe volt bebujtatva. Ilyenkor közelebb érezték magukat ahhoz a csalóka valamihez, a mi összefűzte őket. Az utczák kereszteződésének veszedelmei, a sötétből meglepetésszerűleg kiemelkedő házak, a fuvaros kocsik, a lovak fejénél lámpával, az utczai lámpások, a közelben piszkos, füstös narancsfényű és húsz lépés távolságról az áthatlan homályban eltűnő lángjukkal pedig parancsolólag szükségessé látszottak tenni egy gyengéd fiatal hölgynek a védelmét, a ki egyébiránt már három télnek a ködén vergődött át szomorú magárahagyatottságban. Azonfelül a ködben a merész vállalkozás gyönyörűségének érzetével végig lehetett menni a csendes utczán, a hol a leány lakott, egészen házuknak a lépcsőjéig.

A ködöket rövidesen kemény fagy, csillagfényes és holdvilágos éjszakák váltották fel, mikor a lámpák kemény, sárga, drágakősorok módjára szikráztak s csillogásuk és a kirakatablakok fénye metsző és fagyos volt és még a csillagok is – sugárzás helyett ezt a kifejezést is lehetett volna használni, – hangtalanul ropogtak. Ethelnek könnyebb kabátját asztrakán-utánzattal diszített télikabát váltotta fel, kalapját pedig kerek asztrakán-sapka; szeme hideg fényben ragyogott és fölötte haját fehéres dérvirág lepte be. Mindez igen hangulatos volt, de az út volt hazáig nagyon rövid s a Chelsea és Clapham közötti távolságot meg kellett toldani, először kis kitérésekkel a mellékutczákba, majd mikor az első hópihék jelezték karácsony közeledtét, újabb kerülőkkel a King’s Roadra, sőt néha a Brompton Roadra és Sloane Streetre, ahol a kirakatok ünnepi díszszel és mindenféle szórakoztató dolgokkal voltak tele.

Ekkortájban, a legteljesebb megfontoltság körülményeinek -108- közepette, Lewisham úr titokban huszonhárom shillinget adott ki száz fontjának maradványaiból és egy kis, gyöngyökkel kirakott aranygyűrüt vásárolt Ethel számára. Szükségét érezte, hogy az ajándékozást megfelelő szertartásszerűséggel hajtsa végre s a havas, ködbe borult Common sarkán lehúzta Ethel keztyűjét és a gyűrüt az ujjára csusztatta. Utána pedig lehajolt, hogy a hidegtől kivörösödött ujjára csókot leheljen, az egyik tintafoltos köröm közelében.

Utólag gondolkozott ezen az igéreten és egy következő estén jobban a részletekbe bocsájtkozott s kifejtette Ethel előtt mindazokat a fényes lehetőségeket, melyeket el tudott képzelni egy south-kensingtoni diák számára: iskolaigazgató, tudományos szakiskola, közoktatási szakfelügyelő, magántanár, sőt még egyetemi tanár is. És azután, azután… Mindezeket pedig Ethel szivesen, de hitetlenül hallgatta s az álmodozások félelemmel vegyes gyönyörűséggel töltötték el.

A gyöngyökkel kirakott gyűrünek a felhúzása Ethel újjára mindenesetre csak üres szertartás volt, mert a gyűrüt Ethel sem Lagune házában, sem otthon nem viselhette és így egy kis fehér selyemszalagra fűzte és a nyakában hordta, „közel a szívéhez“. Lewisham ettől lüktető meleget érzett, „közel a szívéhez.“

Mikor a gyűrüt megvette, az volt a szándéka, hogy karácsonyig vár s akkor adja Ethelnek. A vágy azonban, hogy a leány örömét lássa, úrrá lett fölötte.

Karácsony szombatját a fiatalok, meg nem állapítható ravaszkodás folytán, reggeltől estig együtt töltötték. Lagune torokfájással feküdt -109- odahaza és gépírónőjének szabadságot adott. Lehet, hogy Ethel ezt elfelejtette megmondani odahaza. A Royal College-ban már karácsonyi szünet volt s Lewisham is szabad volt. Köszönettel elhárította magától a szerelő-vállalkozó meghívását, azt mondván, hogy „dolgai“ Londonhoz kötik, noha ez a kijelentés egy vagy két font többlet-kiadást jelentett számára. Ezen a karácsony szombatján a beszámíthatatlan két fiatal személy legalább tizenhat mérföldet sétált s állandó meleg és forróság töltötte el őket. Kemény fagy volt és kevés hó, az ég szintelenül szürke, az utczai lámpák karjain jégcsapok lógtak, a járda tele volt szórva a járókelők lábnyomaival, melyeket simára tapostak a nap folyamán. A Temze, mint megállapították, csodálatosan szép volt, de csak sétájuk végén pillantották meg. Először a Brompton Roadon mentek végig…

Nem látszik feleslegesnek, hogy az olvasó a képet teljesen maga elé idézze: Lewisham a készen vett, kék szövetű és bársony galléros télikabatban, piszkos vörösesbarna keztyüben, vörös nyakkendővel és puha karimás kalappal; Ethel a kétesztendős göndör asztrakán kabátban és sapkában; arczuk kicsipve az éles levegőtől, karjuk időről-időre félősen egymásba öltve; figyelmük állandóan éber, hogy semmiféle látványosságot ne mulasszanak el. Már a Brompton Road üzletei változatosak és érdekesek voltak, de egyáltalán nem lehetett őket a Piccadillyvel összehasonlítani. A Piccadilly kirakatai úgy tele voltak drága apróságokkal, hogy ötven perczig tartott, míg végignéztek mindent, a papirosüzleteket és a hóbortos, vonzó érdekességekkel teli divatárúüzleteket. Ethelt annyira gyönyörködtették ezek a csinos hiábavalóságok, hogy Lewisham régi ellenszenve ellenére is, megfeledkezett -110- a boltokban nyüzsgő közönség iránti szigoruságáról.

Azután a Regent Streeten elhaladtak a hamis gyémántok előtt, a kirakat előtt, ahol élő modellek mutogatják hosszú hajukat, ahol kis csirkék futkároznak a kirakat üvege mögött s így jutottak az Oxford Streetre, Holbornra, Ludgate Hillre, St. Paul’s Churchyardra, Leadenhallra s a piaczokra, ahol ebben az időben pulykák, libák, kacsák és csirkék, de főként pulykák lógnak ezrével sorjában egymás mellett.

– Valamit vennem kell magának, – mondotta Lewisham megérlelődött elhatározással.

– Nem, nem, – tiltakozott Ethel, a megszámlálhatatlan mennyiségű szárnyast nézegetve.

– De kell, – mondta Lewisham. – Jobb, ha maga választja, mintha én veszek valamit, ami nem nyeri meg a tetszését.

– Ne könnyelműsködjék a pénzével és különben is, már megkaptam a gyűrüt.

– Ha már mindenáron költekezni akar, – mondta végre a leány, – éhes vagyok. Együnk valamit.

Tuláradó és emlékezetes öröm. Lewisham némi tájékozódás után vakmerően behatolt egy derékszögben felállított szalvétákkal diszelgő, tiszteletet parancsoló helyiségbe. Rántott szeletet ettek, – a szeleteket csontig elfogyasztották, – mellé ropogósra sült barna burgonyát s közben megittak egy fél üveg fehér bort, vagy olyasfélét, a mit Lewisham hirtelenében választott ki az étlapon. Egyikük sem ivott azelőtt bort az étkezésnél. A bor egy shillingbe és kilencz pencebe került és Capri volt a neve! Igazán nagyon jó minőségű Capri volt, kétségtelenül műbor, -111- de melegítő hatású és fűszeres. Csodás ize Ethelt egészen rabul ejtette s másfél pohárral ivott belőle.

Azután egészen kimelegedve és elégedetten lementek a Towerig, a hol a Tower hídnak hóval fedett váza, hatalmas, lefüggő jégcsapjaival és az ívoszlopaihoz verődő jégtáblákkal az évszaknak megfelelő látványosságot mutatott. Miután megelégelték a kirakatokat és a tömeget, rászánták magukat hogy az elhagyatott Temze-parton hazafelé induljanak.

De ebben az esztendőben még a Temze is csodálatos látványul kínálkozott; mindkét partját jégpánczél szegélyezte, közepén zajlott a jég, biborvörösen verte vissza a lemenő napnak vörös fényét és szüntelenül, pihenés nélkül hömpölygött a tenger felé. Keringő sirályok raja röpködött fel s alá s közéje galambok és varjuk is keveredtek. A surreyi oldal házai sötéten, szürkén és rejtelmesen emelkedtek, a lehorgonyzott uszályok elhagyottan hallgattak s csak itt-ott árasztott egy-egy ablak meleg világosságot. A nap egyenesen a szemük előtt merült el a sötétkék láthatáron s a surreyi oldal, kevésszámú, de hamar megszaporodó sárgás fénypontot kivéve, sötét szürkeségben olvadt össze. Mikor a két szerelmes a Charing Cross híd alá ért, a kékes és halvány lámpáknak a föld és ég között lebegő köríve mögött, a parlament emelkedett előttük. Tornyán az óra olyan volt, mint a novemberi nap.

Minden tekintetben kifogástalan nap volt, egy szemernyi zavaró körülmény nélkül. Csak az volt a baja, hogy ennek is véget kellett érni.

– Isten vele, – mondta ő is, miközben megszorította a leány kezét és a szemébe nézett. -112-

Hirtelen Lewisham érthetetlenül követelő lett és nem akarta elengedni a leány kezét.

– Mindig ugyanaz. Boldogok vagyunk. Boldog vagyok. Azután… azután pedig maga eltünik előlem…

Olyan hallgatás következett, mintha néma kérdések váltogatták volna egymást.

– Várnunk kell, – ismételte Lewisham, de nem folytatta. – Isten vele! – mondta azután olyan hangon, mintha eltépte volna a fonalat, mely összefűzte őket.

Az út Chelseától Claphamig és South Kensingtól Batterseaig, különösen ha az elsőt némi kitéréssel meghosszabbítják, körülbelül egyenlő távolságú. Egy este, közvetlenül karácsony után ezen az úton Lewishamnak két női kollegája találkozott vele és Ethellel. Lewisham azonban nem vette észre őket, mert épen Ethel arczát nézte.

– Ha jól láttam, Lewisham volt, – felelte Heydinger Alice, teljesen közömbös hangon.

Heydinger Alice szobájában ült, melyet hugai szentélynek neveztek. A szentély alapjában véve egyéniségét visszatükröző lakószoba volt, melynek -113- olcsó, ezüst-rózsás falkárpitja kaczérul kandikált ki a bútorok között. Berendezésének legtekintélyesebb darabjai voltak a szoba közepét elfoglaló íróasztal és az ablak melletti bizonytalanul álló nyolczszegletes kis asztalon elhelyezett mikroszkóp. A fal mellett könnyed diszítésükkel és szerkezeti ingatagságukkal teljesen a női izlésnek megfelelő könyvállványok, rajtuk szépszavú költők, Shelley, Rossetti, Keats, Browning sorozata, Ruskin tekintélyes kötetei, gyűrött papirfedelü szocialista kiadványok, felettük tudományos szakkönyvek és jegyzet-füzetek bőséges változatosságban. A falakon függő képmásolatok esztétikai törekvésekről tettek beszédes tanuságot, de sajátságos összeállításuk folytán benső jelentésüket nehéz lett volna kitalálni. Látni lehetett ugyanis Burne Jones Venus tükrét, Rossetti Angyali üdvözletét, Lippi Angyali üdvözletét és Watts Élet szerelmét és Halál szerelmét. A többi fényképek között szerepelt az előző esztendei vitaegylet tagjainak csoportképe, Lewisham kissé mosolygó arczczal a kép közepe táján, Heydinger kisasszony pedig a lencse sugárkévéjén kívül a jobb szárnyon. Ezúttal Heydinger kisasszony hátat fordított mindezeknek a dolgoknak, fekete lószőrrel tömött karosszékében ült és forró szemekkel, állát tenyerébe támasztva, a tűzbe bámult.

– Már előbb gondolhattam volna, – mondotta magában. – A seance óta teljesen megváltozott… Valami bolti leány…

– Ugy látom, mind egyformák, – elmélkedett. – Azután kissé megtépázva térnek vissza, mint a nő mondja Lady Windermere legyezőjében… Talán ő is visszajön. Hacsak tudnám, hogy miért csalt meg? Miért járt el így velem szemben?… Hogy csinosak és szépek legyünk… -114- ez a mi hivatásunk. Melyik férfi habozhat a választásában? A férfi a saját útján halad, saját gondolataiban, saját cselekedeteiben él…

Egy időre megpihent, de arcza fokozódó feszültséget árult el. A hüvelykujját kezdte harapdálni, először lassan, azután gyorsabban. Végül megint keserű szavakban tört ki.

– Mennyi mindent, mennyi nagy dolgot lehet várni tőle. Ügyes, okos és erős… Azután egy csinos arcz akad az útjába! Istenem! Miért is adtál nekem szivet és értelmet?…

Hirtelen felugrott s összekulcsolta a kezét. Arcza eltorzult, de könnyek nem jöttek a szemébe.

Egy pillanatra elhagyta magát. Egyik keze tétlenül lógott, a másikat a kandalló párkányán heverő ásatag csonton pihentette. Merően belebámult a kandalló vörös tüzébe.

– Ha elgondolom, hogy mi mindent végezhettünk volna együtt! Meg kell őrülnöm!… Dolgoztunk, gondolkoztunk és tanultunk volna. Reméltünk és vártunk volna. Megvetettük volna a női kicsinyeskedéseket… Rábiztam volna magamat a férfi erejére… És most úgy kell felébrednem, mint a balga szüzek, akik látják, hogy letellett az életük órája.

A jövőnek nagyszerű látománya, melyet állandóan ápolt magában, egyszerre távolodni és tünedezni kezdett, viszont annál ragyogóbbnak tünt fel, minél jobban elveszett a messzeségben, akárcsak az álom az ébredés pillanatában. Helyét tisztán és élesen elkerülhetetlen elhagyatottságának az érzete foglalta el. Kicsinynek és magányosnak, végtelenül szánalmasnak látta magát nagy kétségbeesésében, mialatt Lewisham -115- szívtelenül elhagyja őt „valami bolti leánynyal“. Kicsordult egy könnycsepp, utána a többi és végigáztatta az arczát. Megfordult, mintha valamit nézni akart volna. A kis karosszék előtt térdre esett és összefüggéstelenül, zokogva könyörületért és erőért esedezett Istenhez.

Másnap a biologiai tanfolyamon az egyik leány azt a megjegyzést tette, hogy megint a „lompos Heydinger“ támadt fel. Barátnője körüljártatta tekintetét a laboratoriumban.

– Szomorú kis feltámadás, – állapította meg. – Csakugyan… nem volnék képes a hajamat úgy viselni.

Fürkésző szemmel vizsgálta tovább Heydinger Alicet. Megtehette, mert Heydinger Alice, gondolatokba mélyedve, a deczemberi ködöt bámulta a laboratorium ablakánál.

– Nagyon halavány, – mondta a leány, a ki először beszélt. – Szeretném tudni, hogy a sok tanulástól van-e?

– Egyre megy, ha attól van is, – mondta a másik. – Tegnap megkérdeztem tőle, hogy mik a szilárd részek a metszetben és egyet se tudott megmondani. Egyetlen egyet se.

Másnap Heydinger kisasszony helye üres maradt. Megbetegedett, bizonyára a túlerőltetéstől s betegsége a vizsgálatok után három hétig tartott. Azután újra megjelent, még halványabb arczczal és buzgó, de eredménytelen munkakedvvel.

Majdnem három óra volt és a biologiai laboratoriumban már égtek a lámpák. Az osztály beretvával buzgón metszeteket vagdosott egy -116- páfrány gyökeréből mikroszkopikus vizsgálat czéljaira. Egy békaképű hallgatag fiú, sajátköltséges diák, a ki egyébként nem játszik szerepet ebben a történetben, feszült figyelemmel dolgozott s szerény, némi megerőltetést eláruló kifejezése még a szokottnál is hasonlatosabbá tette a békához. Heydinger kisasszony mögött, a ki megint elhanyagolt és rendetlen volt, mint azelőtt, egy hely üres volt s a mikroszkóp, szétszórt czeruzák és füzetek elhagyatva hevertek az asztalon.

A terem ajtaján ki volt függesztve azoknak a névsora, a kik letették a karácsonyi vizsgálatot. Első helyen az említett békaképű fiú szerepelt; utána Smithers következett és Heydinger Alice két barátnőjének az egyike. Lewisham neve dicstelenül csak a második csoport élén diszelgett, Heydinger kisasszony pedig nem szerepelt a levizsgázottak között; neve után a megjegyzés volt olvasható: „hiányzott.“ A diák így szokta megfizetni a gyöngédebb érzelmeket.

Lewisham ugyanekkor a múzeum Rafael-képeinek szentelt termének tágas magányosságában ült, komor gondolatokba merülve. Keze öntudatlanul kétségbe nem vonható bajuszát huzogatta s különösen azokat a szálakat válogatta ki, melyek elég hosszúak voltak, hogy rághassa őket.

Lewisham a helyzetét igyekezett világosan áttekinteni. Hogy veresége erősen sajgott, még nem nagyon bizonyította lelki higgadtságát. A vereség árnyéka ráborult mindenre, kiirtotta büszkeségének érzetét, befeketítette dicsőségét és mindent más világításba helyezett. A szerelmeskedésnek kedves mozzanata hátraszorult lényének valamelyik rejtett szögletébe. Vad ellenszenvet érzett a békaképű fiú irányában. Úgy érezte, hogy Smithers is megcsalta őt. Haragudott, -117- nagyon haragudott a biflázókra és magolókra, a kik egész időn át az ostoba véletlennek kitett vizsgára való készüléssel gyötörték magukat. Úgy vélte, hogy a gyakorlati vizsga nem volt egészen igazságos, az írásbeli vizsgának egyik kérdése pedig kívül esett a tananyagon. Biverről, Biver tanárról az volt a véleménye, hogy rosszindulatú szamár, nemkülönben Weeks, az adjunktus is. De mindezek a körülmények nem homályosították el ítélőképességét annyira, hogy megfeledkezzék balsikerének igazi okáról, arról, hogy a rendelkezésére álló estéknek, a huszonnégy órából a tanulásra legalkalmasabb időnek legalább a fele részét napról-napra elpocsékolta. Ez a rendszeres időveszteség állandósulni látszott nála. Ez este megint találkozik Ethellel és az esztendő másik felére, a növénytani tanfolyamra is megkezdi a veszedelmek halmozását. Ilyenformán azonban, kelletlenül sorakoztatva egyik bizonytalan mentséget a másik után, teljes világossággal éleződött ki az ellentét az Ethelhez való viszonya és egyéni törekvései között.

Az utolsó két év folyamán minden dolga oly könnyedén sikerült, hogy állandó felfelé emelkedését az életben biztosítottnak látta. Sohasem jutott eszébe, mióta Ethelt felkereste a seance után, hogy e tekintetben bármi veszedelemben is foroghatna. Most azonban erős figyelmeztetést kapott. Megrajzolta magának a felső középosztályhoz tartozó békaképű fiúnak a képét odahaza, kényelmes dolgozószobában, íróasztallal, könyvszekrénynyel, ernyős lámpával, – maga Lewisham fiókos szekrényének felső deszkáján, télikabátban, mindenféle pokróczokba csavart lábát a legalsó fiókba dugva dolgozott, – s mindezen hihetetlen kényelem közepette a békaképű fiú dolgozott, dolgozott, dolgozott. Azalatt pedig -118- Lewisham a ködös utczákon át törtetett Chelsea felé, vagy miután elvált Etheltől, baktatott haza, tele bolondos képzelődésekkel.

Lehiggadt józansággal kezdte átgondolni Ethelhez való egész viszonyát. Gyengédebb érzései háttérbe szorultak, de azért nem áltatta magát hazugságokkal. Szerette a leányt, szivesen volt vele együtt, beszélt vele, de nem ez volt minden vágya. Egy Hammersmithben hallott szónok keserű szavaira gondolt, aki azt panaszolta, hogy a modern czivilizáczió még a házasság elemi szükségét is megtagadja. Az erény vétekre változott. „Félelem és remegés közepette kötünk házasságot, a házasságban a nemiség a nőnek egyetlen szerepe s a férfi akkor jut el szívének vágyához, mikor a szívnek a vágya már kihült.“ Ez a mondás, a mi akkor merő szóvirágnak tetszett, most a keserű valóságnak a köntösében elevenedett meg előtte. Lewisham érezte, hogy elágazó útak előtt áll. Egyik oldalon a hírnév és tekintély ragyogó lépcsője, a melyről kora ifjúkorától kezdve álmodott, a másik oldalon – Ethel.

És ha mindazonáltal mégis Ethelt választja, vajjon minők lehetnek a kilátásai? Mire számíthat ez esetben? Kissé több vagy kevesebb séta! Ethel is, ő is szegény volt, reménytelenül szegény és a leánynak az a szélhámos médium volt a mostohaapja! A mellett a leánynak hiányos volt a műveltsége, nem értette meg az ő munkáját és törekvéseit…

Hirtelen a teljes meggyőződés erejével jött rá, hogy leghelyesebb lett volna, ha a seance után hazamegy és elfelejti a leányt. Miért is érezte azt az ellenállhatatlan vágyat, hogy őt újra felkeresse? Vajjon a képzelete miért fonta körül Ethelt a lehetőségeknek olyan sajátságos szövevényével? Most ő is belebogozódott, őrületesen -119- belebogozódott… Az egész jövőjét feláldozta az utczai szerelmeskedés futó ábrándjainak. Haragosan tépegette a bajuszát.

Egy kép kezdett lerajzolódni előtte, a mint Ethel, misztikus anyja és a kétes ügyességű Chaffery őt, a ki beleakadt egy nem látható hálóba, visszatartják a hírnévhez és tekintélyhez való fényes és sikeres emelkedéstől. Lyukas czipő és a fogatok felfrecscsenő sara lesz az osztályrésze egész életében! A Forbes-érem, az előmenetelnek első lépcsője máris majdnem biztosan elveszett…

De hát miként is gondolhatott volna más egyebet? Már nevelésének körülményei tették őt szerencsétlenné. A középosztály felső rétegeihez tartozó fiatalembereknek ilyen ügyeit a szüleik szokták intézni s őket minden oltalmazza attól, hogy ilyen szerelmi hóbortokba beleessenek, mielőtt függetlenek volnának. Bizonyára ez jobban is van így…

Minden távolodott tőle. Nem csupán a munkája, a tudományos karriér, hanem a vitaegylet, a politikai kilátás és az emberiség érdekében végezendő munkája is… De miért ne tudná határozott lépésre rászánni magát, épen most?… Miért ne magyarázhatná meg az ügyet Ethelnek tisztán és világosan? Vagy miért ne írhatna neki? Ha rögtön írna neki, még az a haszna is volna, hogy az estéjét a könyvtárban töltheti. Meg kell kérnie Ethelt, hogy felejtse el ezeket a sétákat hazafelé, – legalább is a legközelebbi vizsgáig. Ethelnek meg kell érteni őt. Mégis oka volt kételkedni, hogy vajjon megérti-e?… Ez a lehetőség haraggal töltötte el. A helyzet szépítgetése azonban nem mutatkozott czélszerűnek. Ha kifejti neki… De miért fejtegetné ilyenformán? Ethel bizonyára nem az, a ki az észszerűség szavára hallgat. -120-

A séták beszüntetése azzal fenyegette, hogy megvetésben lesz része. A leány majd megvetőleg gondol reá. Ami talán még rosszabb, valahogyan igaza is van neki. De miért volna ő megvetendő? Miért gondolhatna reá megvetéssel? Újra elfogta a harag.

A tekintélyes múzeumi őr, aki lopva figyelte őt és csodálkozott, hogy egy diák miért ül leszögezve a Lystra áldozata előtt, miközben az ajkát, körmét és bajuszát harapdálja s haragos pillantásokat és bősz tekinteteket vet erre a remekműre, azt látta, hogy Lewisham hirtelen elhatározással felpattan, sarkon fordul és gyors léptekkel távozik a teremből. Nem tekintett se jobbra, se balra. A lépcsőn lemenve eltünt az őr szeme elől.

– Elment, hogy máshol kicsit több megrágni való bajuszt keressen magának, – elmélkedett a múzeumi őr. – Úgy ugrott fel, mintha valami megmarta volna.

Néhány pillanatnyi elmélkedés után az őr végig ballagott a termen és szemben a képpel megállt.

– Az alakok kissé nagyok a szoba számára, – állapította meg elfogulatlan szakértelemmel. – De hát ilyen a művészet. Hazudnék, ha elhinném, hogy ez a másik félig ilyen jót tudna pingálni.

Az ezen elmélkedésre következő estén új világrend kezdődött. Egy asztrakán-szegélyes télikabátba öltözött és kevésbbé ragyogó tekintetű fiatal hölgy egymagában baktatott Chelseaból Claphamba, Lewisham pedig az egyetemi könyvtár rezgő villanyfényében lázas munkálkodást eláruló -121- könyvoszlopok mögött merően nézegetett valamit.

Az új helyzet megteremtése nem ment egészen simán és megmagyarázása nehéznek bizonyult. Ethel nyilvánvalóan nem tudta teljes mértékben felfogni annak jelentőségét, hogy Lewisham a névsorban csak közepes helyre került. „De hát maga egészen jól átment“, – mondotta. Az esti tanulásnak a fontosságát se tudta kellően értékelni. „Igaz, hogy én nem tudhattam, – mondta bíráló hangon, – de azt hittem, hogy maga egész nap tanul.“ A séták révén elveszett időt félórára, „alig félórára“ becsülte. Elfelejtette, hogy Lewishamnak először el kellett menni Chelseába és onnan visszatérni a lakására. Megszokott gyengédségét nagyon is szemmel látható bosszankodás váltotta fel. Először Lewishamra, azután, mikor Lewisham védekezett, a sorsra neheztelt.

– Ha kell, hát belenyugszom, – mondta, – ha kell, hát nem bánom, ha nem látjuk is egymást olyan gyakran, – tette hozzá kissé remegő ajakkal.

Lewisham a sétáról nyomott hangulatban tért vissza és este nekiült egy levél szerkesztésének, hogy jobban megvilágítsa a dolgot Ethel előtt. A tudományokkal való foglalkozása azonban prózai stilusát „keménynyé“ tette és a mit suttogni tudott, azt nem tudta megírni. Önigazolásában nem tért el a színtiszta igazságtól, de a hogy Ethel ezt fogadta, azt mutatta, hogy a leány nem tud észszerűen gondolkozni. Lewisham kedélyállapota heves hullámzásokon ment át. Néha kesergő harag fogta el, hogy a leány nem volt képes a dolgokat úgy megítélni, mint ő. Bejárta a múzeumot és képzeletben vitákat folytatott Ethellel, sőt még bántó megjegyzéseket is tett. Utána viszont keserű önfegyelmezésének -122- egész hatalmát és a leány szemrehányó válaszainak az emlékét kellett segítségül hívnia, hogy visszatartsa magát attól, hogy hanyatt-homlok Chelseába rohanjon és férfiatlanul behódoljon.

A dolgoknak ez az új állapota két hétig tartott. Heydinger Alicenak azonban nem volt erre az egész időre szüksége, hogy megállapíthassa azt a változást, melyet a vizsgai balsiker Lewishamban előidézett. Észrevette, hogy az esti séták elmaradtak. Gyorsan rájött arra is, hogy Lewisham valósággal bőszült buzgalommal dolgozott; korán jött és későn távozott. Arczának egészséges üdesége elhalaványodott. Mindennap késő estig vázlatok és szakmunkák hegyei között lehetett látni őt az egyetemi könyvtárnak valamelyik kevésbé légvonatos szögletében s halomszámra készítette a jegyzeteket. Késő este pedig a diákklubban leveleket irogatott, melyek egy claphami papirüzlet közvetítésével jutottak a czímzett kezébe. Ezeket a leveleket azonban Heydinger Alice nem látta. A levelek leginkább rövidek voltak, mert Lewisham a South Kensington divatja szerint azzal hivalkodott, hogy ő nem „szépirodalmár“, noha tudhatta volna, hogy a táviratszerű sorok esetleg néha megsebezhettek egy gyengéd szavakra szomjazó szivet.

Heydinger kisasszonynak az újabb közeledése nem találkozott a régebbi állandó udvariassággal. A régi viszony részben helyreállt ugyan, időről-időre Lewisham elbeszélgetett vele, de azután mint az elszáradt gally, tört meg a társalgásuk. A könyvek kölcsönadása és a Heydinger kisaszszony által kezdeményezett esztétikai nevelés azonban újból megkezdődött. Egy alkalommal a leány elhozott egy könyvet és igéretére igyekezett emlékeztetni Lewishamot.

A könyv Browning költeményeinek a gyüjteménye -123- volt és Sludge, a médium szerepelt benne, benne volt azonban A szobor és a mellszobor is, ez a különösképen a kishitüek számára rendelt olvasmány. Sludge nem nagyon érdekelte Lewishamot, mert ő egészen más képet alkotott magának a médiumokról, elolvasta és sokszor elolvasta ellenben újból a másik költeményt. Ez a lehető legnagyobb hatással volt rá. Közvetlenül elalvás előtt, – szépirodalmat ugyanis mindig ágyban szokott olvasni, mert ott melegebb volt és mert napjaink szépirodalmánál egy kis szundikálás nem olyan veszedelmes, mint a tudománynál, – olvasta ezeket az érzelmeit serkentő sorokat:

Ennek a magnak a gyümölcse volt az az álom, melyet azon az éjszakán álmodott. Az álom tárgya Ethel volt és hosszú várakozás után végre az esküvő előtt állottak. A karjában tartotta őt. Hozzáhajolt, hogy megcsókolja. Ekkor hirtelen azt látta, hogy Ethelnek az ajka ránczos, a szeme megfakult és ránczok barázdái húzódnak végig az arczán. Ethel megöregedett, elviselhetetlenül megöregedett! Borzongva ébredt fel és ébren, nyomasztó érzések között feküdt reggelig, elmélkedve a szakításon, a leányon, ki magányosan járja a sáros utczákat, az elmaradt napokon, melyeket elvesztett és a körülményeken, melyek ellene szóltak az élet küzdelmében. Látta a leplezetlen valóságot, a karriér valószinűtlenségét, Ethellel együtt pedig a teljes reménytelenségét. Világos volt, hogy e kettő között kell választani. Vagy ingadozzék és veszítse el mind a kettőt? Boldogtalansága annak a haragnak adott helyet, amely mindig követni szokta a meghiusult reményeket… -124-

Ezt az álmot követő napon történt, hogy Parksont oly gorombán megsértette. A sértés a haladás barátainak egy összejövetele után történt, melyet Parkson lakásában szoktak tartani.

A mai angol diákságnak egyik osztálya sem képviseli a megfelelő életmód és az igazi gondolkodni tudás nemes ideálját. A mi csodálatos vizsgarendszerünk véges-végig a legmagasabbtól a legalacsonyabbig lehetővé teszi a minél csekélyebb gondolkodást. A south-kensingtoni diákoknak az életmódja azonban minden körülmények között ki nem elégítő és csak nagyon esetlegesen mutatnak törekvést a társadalmi élet jelenségeinek megismerése iránt.

E törekvésnek egyik jele volt a haladás barátainak, egy egyesületnek az időszakos összejövetele, mely Lewishamnak a szoczializmusról tartott előadása nyomán létesült. Valamennyien egyetértettek abban, hogy nagy munkát kell végezni, hogy a világot jobbá tehessék, egyelőre azonban még a döntő cselekedetek ideje nem érkezett el.

A tagok Parkson lakásában szoktak találkozni, mert a haladás barátai között Parkson, aki whitworthi diák volt és száz fontja volt évenkint, volt egyedül elég gazdag ahhoz, hogy külön dolgozószobája legyen. A haladás barátai különböző korúak voltak, de legnagyobbrészt igen fiatalok. Néhányan dohányoztak, mások füstölés nélkül tartották a pipát kezükben, inni azonban kávét kivéve nem szoktak, mert az meghaladta az anyagi erejüket. Dunkerley, egy külvárosi iskolának kisegítő tanára és Lewishamnak volt kollégája Whortleyban, Lewisham ajánlása alapján vett részt az összejöveteleken. Valamennyien vörös nyakkendőt viseltek, kivéve Bletherleyt, aki narancssárgát viselt, hogy mutassa művészi érzékét és Dunkerleyt, akinek a -125- nyakkendője fekete volt kék pettyekkel, minthogy a kis magániskolák segédtanárainak adni kell a külső megjelenésükre. Az ügyrendjük annyiból állott, hogy bárki annyit beszélt, amennyit a többiek el tudtak szenvedni.

Rendesen a szoczializmusnak saját maga által kinevezett Luthere, – nevetséges Lewisham! – vázolta a tárgyat, vagy azt, amit annak lehetett nevezni, ezen az estén azonban nyomott hangulatban is figyelmetlen volt. Lábát a karosszék támlájára vetve ült, ezzel is jelezve a lelkiállapotát. Egy csomag algíri czigaretta – húsz darab ára öt pence – volt a zsebében és úgy látszott, mintha az volna a legfőbb törekvése, hogy még az est folyamán valamennyit elszívja. Bletherley volt soron, hogy „A nő és a szoczializmus“ czímen tartson előadást. Shelley munkáinak egy testes amerikai kiadását és Tennysonnak egy kötetét hozta magával; mindkettő a megjelölt helyeken hemzsegett a papirnyelvektől. A monopoliumok megszüntetése mellett foglalt állást és bölcsődékkel akarta helyettesíteni a családot. Előadása, a hol nem volt dagályos, ott kenetteljes volt és nézetei szemmelláthatóan nem találkoztak tetszéssel.

Parkson lancashirei származású és hitbuzgó quaker volt; egyéniségét harmadik tényező gyanánt Ruskin tette teljessé, kinek munkái és frazeologiája teljesen betöltötték őt. Kifejezett rosszalással hallgatta Bletherleyt és erélyesen védelmére kelt a hitvesi hűség ősi hagyományának, melyet Bletherley a házasság monopolisztikus intézményének nevezett.

– A szerelem és hűség tiszta és egyszerű régi elmélete elég nekem, – mondta Parkson. – Ha mi ennek az ellenkezőjével beszennyezzük a mi politikai mozgalmunkat…

– Te azt hiszed, hogy megvan még? – vetette -126- közbe Lewisham, a ki első ízben szólalt meg ezúttal.

– A tiszta és egyszerű régi elmélet. Ismerem az elméletet. Hiszek az elméletben. Bletherley olyan szellemes, akárcsak Shelley. De ő is csak elméletet állít fel. Tegyük fel, hogy a férfi találkozik azzal a bizonyos nekirendelt leánynyal. Az elmélet azt mondja, mindegy, hogy mikor. Nagyon fiatalon találkoznak. Beleszeret. Minden nehézséggel daczolva nőül veszi. A szerelem nem törődik az akadályokkal. Ez az elmélet. Nagyszerű egy olyan ember számára, a ki száz fontot kaphat az apjától évenkint. De hogy lehet ezt alkalmazni egy boltossegédre?… Vagy hogy lehet alkalmazni egy kisegítő tanárra, mint Dunkerley?… Vagy akár… reám?

– Ilyen esetekben önmegtagadást kell gyakorolni, – mondta Parkson. – Hinni és bízni kell. A férfi, a ki érdemes arra, hogy szeressék, érdemes arra is, hogy várjanak rá.

– Az ember küzdelemre van rendelve, – szólt közbe Dunkerley. – Ne törődj a nehézségekkel, Lewisham. A létért való küzdelem kemény és kegyetlen és mégis ezt mondom. Ketten tegyék össze az erejüket, és szövetkezzenek a boldogságra. Ha egy leány, a kit én akarok elvenni, így gondolkozik, holnap elvenném. Pedig a piaczi értékem hetven font adósság.

– Nem érthetek önnel egyet, Dunkerley úr, – mondta Parkson. – Nem tudom, hogy olvasta-e ön a Sesam és liliom-ot, abban azonban sokkal jobban ki van fejtve, semmint arra az én szavaim képesek volnának, hogy mi az asszony helyzetének az ideálja…

– A Sesam és liliom badarság, – szakította félbe Dunkerley. – Nem a mi esetünk. Általában Ruskin nem az. Tulságos sok névelő és diszítő jelző. Nagyszerű angolság, kétségtelenül, de nem az én stílusom. Olvassák a fűszernagykereskedők leányai, ha finomodni akarnak. Nekünk nincs módunkban, hogy finomodjunk.

– De te csakugyan elvennél egy leányt…? – kérdezte Lewisham, példátlan csodálkozással szemlélve Dunkerleyt.

– De mire való a házasság? – kérdezte Bletherley, a nélkül, hogy figyelemre méltatták volna.

– Megbocsássanak, de mégis nagy dolog, ha valaki megkéri egy leány kezét… – kezdte újból Parkson.

– Nem úgy van. Ha a leány rátalált a férfire, a férfi pedig a leányra, együtt van a helyük. Mire való volna a puszta sóvárgás? A dolog kölcsönös. Küzdjenek együtt.

– Helyes! – mondta Lewisham hirtelen meghatottsággal. – Igazi férfi módjára beszélsz, Dunkerley. Kössenek fel, ha nem igaz.

– Az asszonynak a helye, – próbálta magyarázni Parkson, – az otthon. De ha nincsen otthon…! Azt tartom, hogy a férfi, ha kell, küzdjön -128- hét évig, mint Jákob tette Rachelért, fékezze meg a szenvedélyét, hogy az otthont kényelmessé és édessé tegye a nő számára…

– Ketrecz a kis háziállat számára, – mondta Dunkerley. – Nem… én asszonyt akarok elvenni. A női nem mindig részt vett a létért való küzdelemben, nem is volt a kárára, mindig része is lesz benne. A legnagyszerűbb gondolat – a létért való küzdelem. A nő, a ki nem küzd a férfi oldalán, hozzá hasonlóan, a nő, a kit csak kitartanak, etetnek és ruháznak…

Egy szeplős képű fiú, a ki hatalmas pipát tartott a fogai között, valami bibliai kifejezést idézett.

– Micsoda kapadohány! – mondta Dunkerley. – Azt akartam mondani, hogy az ilyen nő „hárem egyesben“.

– Csak a páczolása komisz, – magyarázta a kiváló Perique-dohányt szívó diák.

… Ez volt az estének Lewishamot legjobban érdeklő része. Parkson hirtelen felállt, elővette a Sesam és liliom-ot és hosszú, édességtől csepegő részletet olvasott fel belőle, mely úgy hatott, mintha lehengerelték volna a vitát, utána Bletherley lett egy vitatkozó körnek a középpontja, mely nagyon gorombán végzett vele és kizárólag a saját személyéből álló kisebbségbe szorította. A házasság intézményét, a mennyiben az a south-kensingtoni diákoktól függött, közvetlen veszedelem nem fenyegette.

Féltiz tájban Parkson a többiekkel együtt eltávozott hazulról, hogy egyet sétáljon. Februárban szokatlanul meleg éjszaka volt és a hold fényesen ragyogott. Parkson Lewishamhoz és -129- Dunkerleyhoz csatlakozott, – Lewishamnak nem kis bosszúságára, – mert bizalmas közlendői voltak ez este „az eszmék embere“ számára. Dunkerley északon lakott s így hármasban az Exhibition Roadon felmentek a Kensington High Streetre. Ott elváltak Dunkerleytől s Lewisham és Parkson megint délnek tartottak, Lewisham új lakása felé, Chelseaben.

Parkson egyike volt az erény azon hirdetőinek, a kikre a nemi kérdések vitatása ellenállhatatlan vonzóerőt gyakorol. Az összejöveteleken nagy adag ékesszólás halmozódott fel benne. Dunkerleyvel a jó izlés határáig ment a vitatkozásban, utána pedig hatalmas és egyre jobban bizalmaskodó beszédáradattal öntötte el Lewishamot. Lewisham szórakozott volt. Ugy sietett, a hogy csak tudott. Az egyetlen czélja az volt, hogy minél előbb megszabaduljon Parksontól. Parksonnak egyedüli czélja pedig az volt, hogy érdekes titkokat mondjon el neki magáról és egy bizonyos csodálatosan tiszta lelkű fiatal női személyről, a kit Lewisham már más alkalommal is hallott említeni.

Lewisham egyszerre azt vette észre, hogy egy lámpa alatt állva egy fényképet kénytelen szemlélni. A fénykép egy szimmetria nélküli, teljesen kifejezéstelen arczot ábrázolt, „művészi“ redőjü ruhában, lelógó hajfodrokkal. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy ez a tisztaság mintaképe, egyben pedig Parkson személyes tulajdona. Parkson tekintete büszkeséget árult el s szemmelláthatólag elismerő bírálatot várt.

– A szó szoros értelmében szép arcz, – mondta Parkson nyugodtan, de határozottan. – Megnézted a szemét, Lewisham? -130-

– Akárkinek nem mutattam volna meg, – mondta Parkson. – Talán te sem tudod egészen értékelni, hogy ez a tiszta szívű, csodaszép leány micsoda nekem.

A fényképet ünnepélyesen visszahelyezte borítékjába és olyan tekintettel nézett Lewishamra, mint a ki a vérszövetség szertartását hajtotta végre. Azután bizalmaskodva beleakaszkodott Lewisham karjába, a mit egyébként Lewisham ki nem állhatott, és a szerelem részletes elemzésébe bocsájtkozott bele, a „tisztaság mintaképére“ vonatkozó apróságokkal fűszerezve. A mit mondott, közel állott Lewisham gondolatainak tárgyához, hogy felkeltse az érdeklődését. Minduntalan válaszolni akart és ostoba vágyat érzett, noha tisztában volt az ostobasággal, hogy a bizalmaskodást ő is bizalmaskodással viszonozza. A túlzó ömlengések alatt azonban Lewisham megint elvesztette a türelmét és csak arra érzett vágyat, hogy megszökjék Parksontól.

– Minden embernek szüksége van vezércsillagra, – mondta Parkson, miközben Lewisham szitkozódást fojtott el magában.

Balkéz felől közel esett Parkson lakása s Lewisham arra gondolt, hogy a szóáradatnak leghamarább úgy vethet véget, ha Parksont haza irányítja. Parkson gépiesen engedelmeskedett, de közben állandóan beszélt. -131-

– Gyakran láttalak társalogni Heydinger kisasszonynyal, – mondta. – Bocsáss meg, ha beszélek róla…

– Nagyon jó barátok vagyunk, – ismerte be Lewisham. – De itt vagyunk már a „barlangodnál“.

– Még rengeteg mondani valóm volna. Elkísérlek egy darabon, legalább Batterseaig… A mint mondtam, a te Heydinger kisasszonyod…

Ettől kezdve állandó czélzásokat tett a Lewisham és Heydinger kisasszony között feltételezett bizalmas viszonyra, a mi teljesen kihozta Lewishamot a sodrából.

– Ezek szerint nálad sem fog már sokáig tartani, Lewisham, míg megismered a tiszta szerelem végtelenül nemesítő hatását…

Ekkor, mintha némileg azt remélte volna, hogy ezzel megfékezi Parkson elviselhetetlen fecsegését, Lewisham is bizalmaskodásra ragadtatta magát.

– Tudom, – mondotta. – Te azonban téves nyomon jársz… E három esztendő alatt kialakult az én sorsom iránya is…

– Az ördög vigye Heydinger kisasszonyt! – kiáltotta Lewisham és az utcza végén hirtelen, minden átmenet nélkül, udvariatlanul hátat fordított Parksonnak s mondatát félbeszakítva, az utcza kereszteződésénél faképnél hagyva őt, útnak indult dél felé.

Parkson bámészkodva nézett a távolodó alak után, majd utána sietett, hogy bántó magatartásának okát megkérdezze. Lewisham egy darabig szótlanul haladt és Parkso -132- loholt. Azután hirtelen megfordult. Arcza majdnem krétafehér volt és fáradt hangon beszélt.

– Parkson, – mondta, – bolond vagy!… A képed olyan, mint a birkáé, a modorod, mint a bivalyé, a beszéded pedig untat. Csupa ostobaság!… A leánynak, kinek a fényképét mutattad az elébb, közönséges vízszeme van, a tekintete pedig olyan kiállhatatlan, mint a te választásodtól természetesen várni lehetett… Most nem tréfálok… Eredj a fenébe!

A kitörés után Lewisham egymagában ment dél felé. Nem ment azonban egyenesen haza a lakására, Chelseaba, hanem órákat töltött Battersea egyik utczájában és fel-alá járt egy ház előtt, mintha várt volna valakit. Hangulata a dühből az észelgős sovárgásba csapott át. Hacsak láthatná Ethelt ezen az estén! Végre tisztába jött a saját lelkével! Elhatározta, hogy másnap sutba vágja a munkáját és találkozik vele. A mit Dunkerley mondott, az agyát csodálatos új gondolatokkal töltötte meg. Hacsak láthatná most Ethelt!

A kívánsága beteljesedett. Az utcza sarkán két alak haladt el előtte; az egyikben, egy szemüveges, magas férfiben, a ki papos formájú keménykalapot viselt és kabátja gallérját felgyűrte szürke pofaszakállára, Chafferyra ismert; a másikat nagyon jól ismerte. A pár elhaladt, a nélkül, hogy őt észrevették volna. Mikor a lámpafény egy pillanatra Ethel arczára esett, látni lehetett, hogy fehér és fáradt.

Lewisham kimerülten állt a sarkon és merően bámult a két alak után, melyek a lámpák világából belevesztek a ködbe. El volt kábulva. Valahonnét lassú óraütések hallatszottak. Éjfél volt. Lentről, az utczából Chafferyék kapujának a becsapódását hallotta. -133-

– Megint seanceon volt… megszegte az igéretét. Megint seanceon volt… megszegte az igéretét, – zúgott szüntelenül ismétlődve az agyában.

– Megszegte az igéretét, mert én elhagytam. Kiérezhettem volna a leveleiből. Megtette, mert azt hitte, hogy nem gondolok rá komolyan és csak gyerekeskedés volt az udvarlásom… Tudtam, hogy nem képes megérteni…

Másnap reggel Lewisham megtudta Lagunetól, hogy a gyanuja alapos volt s hogy Ethel végre engedett a kényszerítésnek és beleegyezett, hogy vele megkíséreljék a gondolatolvasást.

– A kezdet igen jól sikerült, – mondta Lagune a kezét dörzsölgetve. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon szép eredményeket érünk el vele. Kétségtelenül van benne tehetség. Mindig láttam az arczáról. Feltétlenül van tehetsége.

– Nagyon kellett kényszeríteni?… – kérdezte Lewisham, szinte erőlködve.

– Igen… meglehetős nehezen ment. Meglehetős nehezen. Mikor azonban kijelentettem neki, hogy alig lesz lehetséges, hogy megtartsam gépírónőmnek, ha nem hajlandó teljesíteni a kívánságomat…

Lagune meglepődve állott meg. Lewisham, miután szokatlan mozdulatot tett a kezével, sarkon -134- fordult és végigrohant a laboratoriumon. Lagune, kit ez a gondolatkörén kívül eső lélektani jelenség zavarba ejtett, bambán bámészkodott. „Nagyon különös,“ – állapította meg magában és csomagját kezdte rendezgetni. Minduntalan abbahagyta azonban és Lewishamot leste, a ki már a saját helyén ült és mindkét kezével dobolt az asztalon.

Egyszerre Heydinger kisasszony jött be a szertár-teremből és valamit mondott a fiatalembernek. Lewisham feltünő kurtán felelt. Azután felállt, egy pillanatig habozott, hogy melyik ajtót válassza és azon, mely a hátsó lépcsőre nyilt, elhagyta a termet. Lagune délutánig nem is látta őt.

Ez este Ethel ismét Lewisham társaságában tartott hazafelé és mindkettőjük hangja nagyon komoly volt. Ethel nem ment egyenesen haza, hanem a helyett a Clapham Common tágas térségének gázlámpái felé tartottak és ott sokáig beszélgettek. Ez esti beszélgetésük pedig életbevágó fontosságú volt.

– Nem hittem, hogy ennyit törődik vele, – felelte. – Mikor pedig abbahagyta a sétákat, azt hittem, hogy egyáltalán nem érdekli. Amellett nem is volt szellemidéző seance…

Eleinte Lewisham heves volt és nyers. Lagune és Chaffery iránti haragja vakká tette őt a leány bűnével szemben. Leszólta a védekezését.

– Csalás, – jelentette ki. – Ha esetleg, a mit csinált, nem is csalás, mindenesetre ámítás, öntudatlan csalás. Ha még van is valami a gondolatolvasásban, mindenesetre rossz. Akár igaz, akár nem, csak rossz lehet. Miért nem olvassák ők egymás gondolatait? Miért van szükségük magára? -135- Mindenkinek a lelke a saját tulajdona. Szent és sérthetetlen. Nem akarom, hogy a maga lelkével kísérletezzenek!… Nem akarom! Ennyire maga már az enyém. Nem akarom magát így béklyók között látni. Nem akarom, hogy az a kis őrült hátul a maga nyakára tegye a kezét és kikérdezze. Nem akarom! Inkább megölöm magát, minthogy ezt tegyék.

– Mindegy! Ezt akarják. Ez a kezdet. Akármi jöjjön is, de ebből nem szabad élni. Ez az egy biztos előttem. Ha tetszik, olvastassanak gondolatot a lányukkal és hipnotizálják a nagynénjüket, de hagyják békében a gépírónőjüket.

– Ilyent ne kérdezzen. Vannak dolgok, melyeket nem kell megtenni, akármi történjék is! Másként mindent lehetne kívánni! Hát a tisztesség!… Minden csak azért, mert maga szegény… Hát mondjon fel magának! Mondjon fel, ha úgy tetszik! Kaphat más állást is…

– Hogyan?… elhagyni Londont? – Lewisham tekintete egyszerre megváltozott.

– Igen… Az élet nagyon nehéz, – felelte Ethel. – Nem volnék rá képes. Pedig ők nem engednék meg, hogy Londonban maradjak.

Ethel elmondta, hogy ha Lagune felmondana neki, vidékre kellene menni egy nénijéhez, Chaffery -136- nővéréhez, a kinek társalkodónőre van szüksége. Ezt Chaffery követelte.

– „Társalkodónő,“ – mondották nekem. – A valóságban cseléd volnék, mert a néni nem tart cselédet… Az anyám mindig pöröl, ha vele beszélek. Azt mondja, hogy nem akarja, hogy elhagyjam őt, de fél Chafferytől. „Miért nem teszed meg, a mit akar?“ – mondja mindig nekem.

Maga elé meredt a sötétedő éjszakában, azután nyugodt hangon tovább folytatta:

– Fáj nekem, hogy mindezt elmondjam magának. Csak maga az… Ha maga nem törődnék vele… Maga volt az, a ki mindent megváltoztatott. Tovább csinálnám, ha nem magáról volna szó… Én… én segédkeztem neki… Ott voltam, hogy segítsek, ha bármi baj történnék Lagunenál. Igen… akkor este is. Nem… nem teszem többé! Nagyon nehéz volt, míg be nem vallottam magának. De igazában véve nem éreztem… míg ott nem találkoztunk. Akkor egyszerre aljasnak és közönségesnek éreztem, a mit cselekedtem.

– Ez az egész. Azután megróbálhattam a gondolatolvasást, de igazában azóta nem csaltam egyszer sem… Ha tudná, hogy milyen nehéz…

– Nem tudtam… Mielőtt maga jött volna, minden egészen másként volt. Chaffery gúnyolódott az embereken, utánozni szokta Lagunet és engem is megnevettetett. Az egészet tréfának tartottam. – Hirtelen megállt. – Miért is kellett jönni magának? Én nem mondtam… maga pedig tudta…

Közel volt hozzá, hogy zokogásban törjön ki. Egy pillanatig szót sem tudott szólni. -137-

– Nem megyek a nővéréhez, – siránkozott. – Gyáva lehetek, de nem vagyok rá képes.

Szünet következett. Lewisham tisztán és világosan látta maga előtt a megoldást. Titkos vágya hirtelen nyilvánvaló kötelességgé változott.

– Hallgasson rám, – mondta, a nélkül, hogy a leányra nézett volna, miközben bajuszát húzogatta. – Nem akarom, hogy bármi köze is legyen ezentúl ahhoz az utálatos csaláshoz. Tovább nem szabad beszennyezni magát. Azt se akarom, hogy elhagyja Londont.

Lewisham néhány pillanatig nem felelt. Azután a leány felé fordult és arczába nézett. A tekintetük találkozott…

A komor hangulata kezdett felderülni. Ethel arcza halovány volt és félve, zavartan nézte Lewishamot. Lewisham úgy érezte, hogy új fajta gyengédség, egészen új érzés ébredez benne. Eddig Ethelnek szépségét és elevenségét szerette és kívánta, de most egy halovány és könnyes szemű teremtés állt előtte. Ugy érezte, mintha elfelejtette és hirtelen újra megismerte volna őt. Egész lelkét végtelen vágyódás töltötte el.

A kérdésre nagyon nehéz volt megfelelni. Lewisham torkát és arczizmát valami egészen különös érzés, a nevetés és sírás közötti ideges feszültség szorongatta. Az egész világ a semmiségbe merült egy nagy kívánság előtt, ő pedig rettegett, hogy Ethel majd nem meri és hogy nem veszi őt komolyan.

– Nem gondolt arra, hogy én feleségül vehetem magát? – mondta Lewisham, kiből hirtelen -138- kitört a szilárd és erős elhatározás. – Nem gondolja, hogy ez az egyetlen lehetőség a számunkra? Zsákutczában vagyunk! Magának abba kell hagyni a csalást, nekem pedig a… magolást. Meg kell esküdnünk.

– A világ ellenünk van… ellenünk. Magának pénzt kínál a csalásért… hogy elaljasodjék. Mert a mit kíván, aljasság! Nem kínál becsületes életet, csak nyomorúságos kínlódást. A mellett elszakítja magát tőlem. Engem a siker igéretével csábít, ha hűtlen leszek magához… Maga nem tud mindent… Évekig kellene várnunk, talán örökké várnunk kellene, ha meg akarnánk várni, míg biztos lesz az életünk. Elkerülhetünk egymás mellől… elveszíthetjük egymást… Küzdjünk ellene. Miért hagynánk el egymást, ha az igazi szerelem más dolgokhoz hasonlóan nem üres szóbeszéd. Ez az egyetlen lehetőség kettőnk számára… a kik összetartozunk.

Ethel Lewishamot nézte. Arczáról letükröződött a zavar s a szíve hevesen dobogott.

– De mi olyan fiatalok vagyunk, – mondta. – És miből éljünk meg? Maga egy guineát kap hetenkint.

– Többet is kaphatok… többet kereshetek. Erről már gondolkoztam. Két napig gondolkoztam felette. Átgondoltam, hogy mit tehetünk. Nekem van pénzem.

– Nem kérdezzük meg őt. Senkit sem kérdezünk meg. Ez a mi ügyünk. Ez a mi ügyünk, Ethel. Nem az a kérdés, hogy hogyan és miként… ezt már előbb is éreztem… Drágám… szeretsz? -139-

Ethel nem tudta egyszerre átérezni Lewisham felindulását. Zavart tekintettel nézett rá és még mindig gyakorlati szempontból nézve, számtani oldalára fordította az ügyet.

– Nem az a kérdés, hogy hogyan és miként. Az a fontos, hogy rögtön. Ethel, eleget vártam…

Megállt. A leány arczába nézett. Vágyódó és beszédes szeme visszatükrözte mindazt, a mit sohasem tudott szavakba önteni.

A világ hirtelen valóság formájában jelent meg Ethel előtt, a mint néha megjelent sovárgó álmainak közepette, de megrettent tőle. Elfordította tekintetét Lewishamról. Titkos összeesküvő lett belőle.

– Az az én dolgom. Bizzál bennem! Bizonyára már eléggé ismerjük egymást… Mi ketten…

– Keresek lakást mindkettőnknek. Nem lesz nehéz. Azután… gondold csak… milyen életet élünk… együtt!

– Igen! – kiáltotta Lewisham diadalmaskodva. – Velem jössz! – Hirtelen körültekintett és eltompította a hangját. – Drága, egyetlen!…

Szava nem is hallható suttogásban veszett el, de ha nem beszélt is, arcza beszédes maradt. Két hazatérő, lármás boltossegéd eszébe juttatta, hogy köztéren tört ki az érzelem belőle. -140-

Az esetet követő szerda délután, közvetlenül a növénytani vizsgálat előtt, Smithers Lewishamot a nagy egyetemi könyvtárban a British Encyclopædia egyik kötetének olvasása közben figyelte meg. Mellette a Whitaker Almanach, egy nyitott notesz, a Contemporary Science Series egyik kötete és a Science and Art Department czímtára feküdt. Smithers, a ki mélyen érezte Lewisham felsőbbségét a vizsgálatok szempontjából értékes adatok összegyüjtésében, nehány perczig azon tépelődött, hogy a Whitaker Almanach miféle értékes útmutatásokat rejtegethet a növénytan hallgatói számára és hazatérve belemerült háziasszonya példányának tanulmányozásába. A valóságban azonban Lewisham nem növénytant tanult, hanem a házasságkötés módját tanulta a legjobb szerzők alapján. (A Contemporary Science Series kötete Letowneau könyve volt, „A házasság fejlődése.“ Kétségtelenül nagyon érdekes munka, de pillanatnyilag nem sok volt a gyakorlati értéke.)

Whitakerből Lewisham megállapította, hogy a házasságkötés költsége a kerületi anyakönyvi hivatalban, egy héten belül 2 font 6 shilling és 1 pence, vagy 2 font 7 shilling és 1 pence, – a tételek egyike kétes volt, – a borravalókat természetesen nem számítva. Az összegeket bejegyezte a noteszába. A templomi esküvő költségei eltérőek, de különböző személyi okokra való tekintettel lemondott az egyházi esküvőről. A hirdetés és formaságok ugyanis nem kívánatos késedelmet okoztak volna. A végösszeget így 2 font 7 shilling és 1 penceben állapította meg. Borravalókra 10 shillinget irányzott elő. -141-

Utána, felesleges tüntetés mellőzésével, elővette csekkfüzetét és betétkönyvét és további számolásba merült. Megállapította, hogy pillanatnyilag 61 fontnak, 4 shillingnek és 7 pencenek a tulajdonosa. Nem volt ugyan száz, mint mondta, de még mindég elég szép és tekintélyes összeg. Más emberek már kezdtek nagy dolgokat csekélyebb anyagieszközökkel. Eredetileg száz volt. Ha öt fontba kerül a házasság és a hurczolkodás, körülbelül 56 fontja marad. Bőségesen elegendő. Virágra, kocsira és nászútra semmit se szánt. Vásárolni kellett ellenben egy írógépet, hogy Ethel is kereshessen…

– Bámulatos olcsón meg lehet csinálni, – állapította meg Lewisham, nem egészen indokolt elragadtatással. Az ügy, elég különös módon, kissé kalandos szinezetet kezdett ölteni, a mi azonban a legkevésbbé sem volt kellemetlen. Lewisham hátradőlt székében és noteszát becsukva tartotta a kezében…

Délután azonban sok dolognak kellett utánalátni. Mindenekelőtt meg kellett keresni a kerületi anyakönyvvezetőt, utána pedig lakást kellett találni, a hova magával viheti Ethelt, közös lakást, a hol ezután együtt fognak élni.

A hogy az új életet elképzelte, mely oly közvetlen közel rajzolódott le előtte, Ethelt látta maga előtt, elevenen, közvetlen közel és melegen…

Rajtakapta magát, hogy ébren álmodik. Az egyik könyvtári tisztviselő ötlött a szemébe, a ki a terem végében íróasztalára könyökölt és a south-kensingtoni könyvtári tisztviselők szokása szerint papirvágó-késének a végét rágcsálta s furcsa módon őt látszott figyelni. Lewishamnak az az érzése támadt, hogy a gondolatolvasás a világnak legközönségesebb dolgai közé tartozik. Elvörösödött, esetlenül felállt és az Encyclopædia kötetét visszatette a helyére. -142-

Kénytelen volt megállapítani, hogy a lakáskeresés nehéz mesterség. Az első kisérlet után gyanus külsejű egyéniségnek kezdte tartani magát s azt hitte, hogy talán ez okozza a nehézséget. Választása a Brompton Roadtól délre fekvő városrészre esett. Ennek csak az volt a hátránya, hogy olyan házba botolhatott, melyben valamelyik diáktársa lakik… Nem mintha ennek valami életbevágó jelentőséget tulajdonított volna. A tény azonban az, hogy Londonban szokatlan, hogy házastársak huzamosabban lakjanak bútorozott szobában. A kik szegények ahhoz, hogy egész lakóházat, vagy egy lakóháznak egy emeletét béreljék, rendesen egy háznak vagy üres lakásnak egy részét szokták kivenni. Legalább száz bútorzatlan szobákat bérlő házaspár – természetesen „konyhahasználattal“, – esik egyre, mely bútorozott szobában lakik. Azzal szemben, a kinek nincs bútora, a főbérlők rendszerint veszedelmes módon szokták emelni az anyagi igényeiket. Az első szobaadó asszony, a kinél Lewisham kísérletet tett, kijelentette, hogy nem szereti a hölgyeket, mert nagyon sok kiszolgálást kívánnak; a másodiknak ugyanaz volt a veleménye; a harmadik Lewishamot nagyon fiatalnak találta ahhoz, hogy férj legyen; a negyedik csak „magányos uraknak“ volt hajlandó bérbeadni a szobáit. Az ötödik ravasz modorú fiatal nő volt, a ki mindent tudni akart arról, a kit házába fogad és Lewishamot fürkésző keresztkérdéseknek vetette alá. Mikor pedig valami füllentést, vagy olyasfélét sejtett meg nála, azt a véleményt fejezte ki, hogy az ő szobái „aligha felelnek meg“ és barátságosan kitessékelte Lewishamot.

Lewisham egy darabig fel-alá sétált az utczán, hogy fülét és arczát lehűtse, azután újra kezdte a kísérletezést. A következő háziasszony -143- borzasztó és egyúttal szánalmas teremtés volt. Egészen szürke volt a piszoktól és arczáról erősen lerítt a piszok, a fáradság és munka. Mocskos főkötője egészen félre volt csúszva. Lewishamot nagyon kopottas szobába vezette az első emeleten. „Zongora-használattal“, – jelezte, egy rongyos, szürke selyemmel leterített bútordarabra mutatva. Lewisham felnyitotta a billentyű-fedelet és megszólaltatta a szakadozott húrokat. Mégegyszer körülnézett a barátságtalan helyiségben. „Tizennyolcz shilling“, – mondotta az asszony. – „Köszönöm… Majd értesítem“. Az asszony ajkát lebiggyesztve mosolygott és fáradtan az ajtó felé indult. Lewishamot pillanatnyi sajnálkozás fogta el, de nem érdeklődött tovább.

A következő háziasszony megfelelt. Tiszta megjelenésű, rendesen öltözött német nő volt, lenszőke hajfodrokkal. A szó szaporán pergett az ajkán s a legtöbb kifejezését angolul is meg lehetett érteni. Tizenöt shillinget kért a földszinten egymásba nyíló parányi hálószobáért és kis nappali szobáért és a vele járó kiszolgálásért. Egy „szenes katlan“ hat pence, – a vödör valószinüleg nem szerepelt az angol szókincsében. Hitetlenül nézett, mikor Lewisham nősnek mondotta magát. Habozást azonban nem ismert. „Akkor tizennyolcz shilling“, – mondta rendületlen nyugalommal. Lewisham újból szemügyre vette a szobákat. A szobák tisztának látszottak s a nyereménytárgy-jellegű vázák, a megfakult, aranykeretes olajnyomatok, két szobadísz gyanánt alkalmazott terítő és a hálószoba helyett az ebédlőbe szorított fiókos szekrény megnyerték a tetszését.

Az asszony biztosnak jelezte, hogy jó viszonyban lesznek és ajánlotta, hogy rögtön kiadja -144- Lewishamnak a számlakönyvét. Közbevetőleg megjegyezte, hogy előző bérlője kapitány volt és három esztendeig lakott nála. (Lakáskeresés alkalmával még véletlenül sem lehet hallani bérlőkről, a kik rövidebb ideig laknának valahol.) Azután kisietett és kis, pennys számlakönyvvel, egy üveg tintával és rettenetes mocskos tollszárral tért vissza; a füzet borítékára ráírta Lewisham nevét, első oldalán pedig nyugtázta tizennyolcz shilling felvételét. Kétségtelenül nagy üzleti érzékű nő volt. Lewisham fizetett s az ügylet megköttetett. Az asszony még kijelentette, hogy bizonyára jól fogják magukat nála érezni és udvariasan az utczai ajtóig kísérte Lewishamot.

Lewisham azután Chelseaba tartott és az anyakönyvi hivatalban egy atyai kinézésű úrral bocsátkozott tárgyalásba. Az atyai kinézésű úrnak pufók volt az arcza és szemüveget viselt. A modora kellemes volt, de teljesen hivatalos jellegű. A kérdezősködőnek minden mondatát visszhang gyanánt ismételte.

És így tovább. Felnyitott egy nagy könyvet és szép írással bejegyezte az adatokat.

Lewishamnak figyelmébe ajánlotta, hogy vegyen gyűrüt és figyelmeztette, hogy két tanura van szüksége.

– Mindig vannak, a kik készek a tanuságot vállalni, – mondotta az anyakönyvvezető. – Az illetők már megszokták az ilyesmit.

Csütörtököt és pénteket Lewisham feltünően -145- jó hangulatban töltötte el. E napok alatt a jövőnek feláldozása nem látszott őt zavarni. A kétkedés egy időre eltűnt az egyéniségéből. Kedve lett volna, hogy tánczoljon a folyosókon. Különös módon felelőtlennek érezte magát és kellemetlen jókedvet mutatott, mely senkinek sem nyerte meg a tetszését. Heydinger Alicenak minden ok nélkül sok hasonló szerencsés napot kívánt s a menzában egy kalácscsal vette czélba Smitherset s a képzőművészeti iskola egyik tisztviselőjét találta el. A sértés után első pillanatban bűnbánatot érzett, de a következő perczben a sértést még tetézte azzal, hogy keresztülment a termen és kihívó módon kérdezte, hogy nem látta-e valaki a kalácsát. Az egyik asztal alá bújt és megtalálta a kalácsot, az egyik női művésznövendéknek a széke alatt meglehetősen piszkos, de ehető állapotban. Smithers mellett ült le, hogy megegye és vitába bocsátkozott a képzőművészeti iskolai tisztviselővel. A képzőművészeti tisztviselő azt mondta, hogy a tudományos főiskola hallgatóinak a viselkedése kiállhatatlan és azzal fenyegetődzött, hogy az ügyet a menzai bizottság elé viszi. Lewisham azt felelte, hogy nagyképűség így felfujni ilyen kis dolgot és azt ajánlotta, hogy a képzőművészeti tisztviselő vágja az ebédjét, – sült hús és babpudding – a termen keresztül hozzá és így szerezzen magának rögtönös elégtételt. Azután bocsánatot kért a tisztviselőtől és kellő részletességgel megmagyarázta, hogy nagyon távoli és nehéz volt a dobás, melyet megkísérlett. A tisztviselő még evett valamit és megivott egy pohár sört és a vita befejeződött. Délután azonban Lewishamnak erős megszégyenítésben volt része. Heydinger kisasszony nem akart szóba állni vele.

Szombaton reggel, levélben hirtelen rosszullétet adva okul, Lewisham távol maradt az iskolából -146- s minden földi javát Vauxhall állomás ruhatárába szállította. Chaffery nővére Tonghamban lakott, Farnham közelében s Ethelnek, a kinek Lagune egy hete felmondott, ezen a napon kellett siránkozó anyjának felügyelete mellett útra kelni, hogy megkezdje új rabszolgaságát. Abban állapodtak meg, hogy vagy Farnhamban, vagy pedig Wokingban kiszáll, a mint az alkalom kínálkozik s visszajövet Vauxhallban találkozik Lewishammal. Így Lewishamnak meghatározatlan ideig kellett a középső perronon őrt állani.

Először a nagy kaland jókedvre hangolta. Azután, mikor már sokáig várt a perronon, filozofikus hangulatba merült, mely teljesen kikapcsolta őt a világból. Az egyik utasnak a bőröndje mellett egy csomag gyökerestől kiásott növényt pillantott meg s ez a látvány groteszk hasonlatot ébresztett benne. Az ő gyökerei, földi javai, lent vannak a földszinten, a ruhatárban. Milyen gyenge valami is ő tulajdonképen. Egy könyvekkel teli láda, egy ruhás koffer, néhány bizonyítvány, papirrongy, itt-ott egy-egy jegyzet, nem túlságosan erős test és körülötte az emberek végtelen tömege, ellene a mérhetetlen világ. Vajjon egy lelket kivéve, törődnék-e valaki vele, ha elpusztulna? És mérföldnyi távolságban talán az is csak kevéssé és elveszően gondol reá…

Vajjon sok baja lesz-e Ethelnek a podgyászával? Hátha a nénije elébe jön Farnham Junctionig, hogy vele találkozzék? Hátha valaki ellopja az erszényét? Hátha későn talál jönni! Az esketés két órára van kitűzve! Hátha egyáltalán nem jön! Miután három egymásután következő vonatnál hiába várakozott, bizonytalan félelmét mélységesen nyomott hangulat váltotta fel…

Végül Ethel mégis megérkezett, huszonhárom perczczel két óra előtt. Podgyászát Lewisham rohanva levitte a lépcsőn, elhelyezte a magáé -147- mellett és a következő pillanatban egy hansomot felfogadva – első eset volt életükben, hogy ezt a közlekedési alkalmatosságot használták, – útban voltak az anyakönyvi hivatal felé. Lewishamnak egyes sebtében adott utasításait kivéve, alig beszéltek egymáshoz, de szemük izgatottságot árult el és a kocsitakaró alatt egymás kezét szorongatták.

A kis öreg úr megint nagyon hivataloskodó volt, de barátságos. A fogadalmat előtte, egy kis feketeszakállas hivatalnok és egy hölgy előtt tették le, a ki az épület alsó részében levetette a kötényét, hogy az esketésnél közreműködhessék. A kis öreg úr nem beszélt sokat.

– Önök még fiatalok, – mondta lassan – és az élet együtt nehéz… Viseltessenek szeretettel egymás irányában.

Következett sebtében a tanuk kifizetése s Lewisham ismét Ethel mellett volt. Az arcza ragyogott. A félünnep délutánján hazafelé tartó munkások özöne töltötte meg az utczát. A lépcsőkön néhány rizsszem hevert, mely valamelyik nyilvánosabb jellegű esküvőről maradt ott.

Egy kritikus tekintetü kis leány kíváncsian mérte végig az új párt és valami megjegyzést tett csibészképű barátjának.

– Nem lehet, – mondta a csibészképű. – Ezek csak kérdezősködni voltak odafönt.

A csibészképű, úgy látszik, nem nagyon tudott ítélni az arczokból. -148-

Lewisham és Ethel a nyüzsgő utczákon visszamentek Vauxhall állomásra. Közben csak keveset beszéltek. Az állomáson Lewisham, olyan közönyös modorban, a minőre csak képes volt, két külön jegy bemutatása mellett kiváltotta holmijukat a ruhatárból és egy bérkocsira helyezte. Az ő podgyásza a bakra került, de az Ethel holmiját tartalmazó kis barna táska elég kicsiny volt ahhoz, hogy velük szemben elférjen. Méltóztassanak elképzelni a meglehetősen rozoga négykerekű alkotmányt, a sárgára festett ládával és a viharvert táskával, Lewisham úrral és minden vagyonával, a kétségbeejtően baktató lóval, a sotto voce káromkodó és ostorával dolgozó, ócska, fejvédős köpenybe öltözött, tiszteletreméltóan kopott kocsissal. Mikor a regény két fiatal hőse ismét helyet foglalt a kocsiban, modoruknak bizonyos merevsége ismét felengedett és kezük szorongatása ujból erősebben megkezdődött. „Lewisham Ethel“, – ismételte Lewisham többször egymásután, a mit Ethel „kis uram“-mal és „uracskám“-mal viszonozott s keztyűjét lehúzva, tüntetőleg szemlélte a gyűrűjét. Azután a gyűrűt meg is csókolta.

Megállapodtak, hogy nem fogják elárulni, hogy egészen új házasok s megfelelő körülményességgel úgy határoztak, hogy Lewisham feltűnő közönyösséggel fogja kezelni Ethelt, ha megérkeznek lakásukba. A német háziasszony barátságos mosolylyal az előszobában fogadta őket, érdeklődött, hogy kellemes napjuk volt-e s bőbeszédűen a legnagyobb kényelmet igérte nekik. Lewisham segített a piszkos mindenes leánynak felhozni a podgyászokat, nagy elhatározással harmadfél shillinget fizetett a kocsisnak és követte a hölgyeket a fogadószobába.

Ethel csodálatraméltó öntudattal felelgetett Gadowné kérdéseire, követte őt a közbenső ajtón -149- a másik szobába és élénk érdeklődést mutatott egy új rúgós matrácz iránt. Közben az ajtó bezárult. Lewisham az első szobában járt fel-alá, bajuszát ránczigálta és úgy tett, mintha az olajnyomatokat nézegetné. Remegésen kapta rajta magát…

A piszkos mindenes leány ujból megjelent a sülthússal és konzerv-lazaczczal, melynek elkészítésére Lewisham Gadownét megkérte. Az ablakhoz ment, kibámult rajta, hallotta az ajtót becsukódni a leány mögött s a zajra fordult meg, mikor Ethel megjelent az ajtóban.

Ethel rögtön otthonosan érezte magát. Mindezideig Lewisham kabát és kalap nélkül csak egy izben látta őt, egy bizonytalan, drámai jelenet alkalmával. Ezúttal puha, sötétvörös anyagból készült kis blúzt viselt, karján és szép nyaka körül fehér fodorral. Hajának fürtei és selymes szálai a csodák új országa volt Lewisham számára. Milyen finom és édes volt a tekintete, mikor habozva megállt! Bájos pillanatai az életnek! Lewisham két lépést tett feléje és kitárta a karját. Ethel a bezárt ajtóra pillantott és tétovázva közelített feléje…

Három feledhetetlen napon át Lewishamnak egész lényét gyengéd érzések töltötték el s az élet sokkal csodásabb és szebb volt, semhogy helye lett volna bármi kétkedésnek vagy aggodalomnak. Az Ethellel való együttlét végnélküli gyönyörűség volt számára; a nővértelen fiatalembert Ethel ezer női kedveskedéssel és finomsággal ejtette bámulatba. Mellette valósággal szégyelte az erejét és esetlenségét. És hogy ragyogott -150- az asszonynak a szeme és milyen meleg volt a szive, mely a szemet megragyogtatta!

Még a tőle való távollét is csodás volt és megvolt a külön gyönyörűsége. Már nem volt közönséges diák, hanem férfi, a kinek van titkos élete. Mikor hétfőn reggel elvált tőle a South Kensington állomás közelében és felfelé ment az Exhibition Roadon társai között, a kik szennyes, távoli szobákban laktak, egynapos élettapasztalata után közönséges gyerekeknek nézte őket! Azután megfeledkezett a munkájáról, hanyattdőlt székében és álmodott a viszontlátásról! Majd, mikor a déli csengetés életre varázsolta a tágas főlépcsőt, vagy már kissé előbb is, kisurrant az oratorium mögötti árnyas kis kertbe, hogy egy ragyogó arczczal találkozzék és egy lágy hangnak ezer édes kis semmiségét hallgassa! Délután négy órakor ujabb találkozás és hazatérés – a saját otthonukba.

Nem kellett már félni tőle, hogy az édes alak elválik tőle és a gázlámpán túl belebben a ködös szürkeségbe s magával viszi az ő vágyait. Ez már mindörökre megszünt. A laboratóriumi hosszú órákat Lewisham nagyobbára álmodozó elmélázással töltötte, hogy – az igazat megvallva – bolondos új beczéző neveket találjon ki: „drága asszonykám… drága kicsi jószágom… édes kicsi asszonykám… mindenségem.“ A legszebb foglalkozás! Pedig ez csak kis példa Lewishamnak e csodás napok alatt tanusított különös viselkedésére. Alapjában véve nagyon bolondos idő is volt az.

Az a metszet, a melyet házaséletének harmadik napján produkált, – megjegyzendő, hogy e napokban nagyon keveset produkált, – valósággal csodaszámba mehetett. Bindon, a növénytan tanára, a bemutatás friss borzalmának hatása alatt, kijelentette egyik kollegájának, hogy -151- sohasem volt még tanítványa, a kit ily nevetséges módon túlbecsültek volna.

De Ethel idejét is gazdag új érzések töltötték el. Urnője volt egy otthonnak, az ő közös otthonuknak. Boltokba járt és tekintélyes, gyakorlott szemű boltosok nagyságos asszonynak szólították; megállapította az étrendet és hasznosságának teljes tudatában segített másolni urának a jegyzeteket. Ő is minduntalan abbahagyta az írást és elálmosodott. Négy hosszú hétköznapon át elkísérte Lewishamot és elébe ment, hogy találkozzék vele és örömmel hallgassa képzeletének legujabb termékeit.

A háziasszony nagyon udvarias volt és igen kimerítően fecsegett a semmirekellő és ledér cselédekről, a kik megkeserítik az életét. Ethel viszont egész sor ravasz kibúvóval igyekezett elleplezni egészen újöntetű házasságát. Szombat este levelet írt anyjának, – a levélírásban Lewisham segédkezett neki, – bizonyos mértékig proklamáczió formájában adta tudtul nagy elhatározását és közeli látogatást helyezett kilátásba. A levelet együtt adták fel olyan időpontban, hogy már hétfő előtt ne legyen kézbesíthető.

A gondolat, hogy a megigért látogatást hétfő estig kitolják, Lewishamtól eredt. Egy nappal több lesz a mézeshetük, mondotta. A házasságot megelőző töprengéseiben nem érzékelte fel egész tisztán, hogy házassága után bizonyos összeköttetésbe kell lépnie Chafferyval és Chafferynével. Utána pedig érezhetően húzodott tőle, hogy szembekerüljön ezzel az elkerülhetetlen szükségszerűséggel. Noha megkisérlette a nemtörődömséget, előrelátta, hogy némi nehézségekkel egybekötött kimagyarázkodó jelenetekben lesz része. A pillanatnyi boldogság azonban átsegítette őt a zavaró kilátásokon.

– Legalább ez a kis idő maradjon meg nekünk, -152- – mondotta és ez elégségesnek látszott helyzetük megnyugtatásához.

Nem számítva a rövidséget és a várható kellemetlenségeket, a kis idő tényleg nagyszerű volt. Együtt elköltött ebédjük például – kissé hideg volt ugyan, mikor Lewisham szombaton végre hazakerült, – végtelenül jól esett. Szó sem volt róla, hogy étvágyuk észrevehetően megcsappant volna; nagyon jól ettek mindketten, noha lelkük kereste egymást, folyton egymáshoz közelebb igazgatták a széküket, simogatták egymás kezét és más hasonló szórakozásokkal voltak elfoglalva. Lewisham ekkor ismerkedett meg először igazában Ethel kezével, kövérkés, fehér kéz, rövid, fehér ujjakkal; az első gyűrű előkerült gyengéd rejtekhelyéről és biztosíték gyanánt a jegygyűrű elé került. Tekintetük állandóan körüljárta a szobát s közös mosolyban találkozott össze. Kissé remegő volt minden mozdulatuk.

Ethel úgy mutatta, hogy őt nagyon érdekli és szórakoztatja a szoba és berendezése s a saját új helyzete és Lewisham örült az örömének a láttára. Ethel érdeklődését különösen a nappali szoba fiókos szekrénye kötötte le s Lewisham humoros megjegyzései a bútortakarók és az olajnyomatok felett.

A sült, a lazacz-konzerv legnagyobb része és a friss kenyér elfogyasztása után megfelelő megértéssel láttak neki a tápióka-puddingnak. Evés közben a beszélgetésük szaggatott volt.

– Hallottad, hogy asszonyomnak szólítottak?… Asszonyom… így!… Most el kell mennem bevásárolni. Be kell szereznem mindent vasárnapra és hétfő-reggelre. Összeírok mindent, a mi kell. Nem akarom mutatni a háziasszonynak, hogy milyen keveset értek az ilyen dologhoz… Szeretném, ha többet tudnék.

Pillanatnyilag Lewisham a háztartási ügyekben -153- való járatlanság beismerését nagyszerű alapnak találta az élczelődésre. Csakhamar új gondolatkörbe csapott át és részvétét fejezte ki Ethelnek esküvőjük dicstelen körülményei miatt.

– Nem voltak se nyoszolyólányok, – mondotta, – se virágot szóró fehérruhás gyermekek, se kocsik, se rendőr, hogy ügyeljen a nászajándékokra, nem volt semmi, a mi illik és a mi hozzátartozik. Még a csokor is hiányzott. Csak te voltál és én.

– Borzalmas, – mondta Lewisham némi szünet után. – És képzeld csak el, hogy mit vesztettünk az el nem mondott beszédekben… Képzeld el, a mint a társaság legelőkelőbb tagja felemelkedik: „Hölgyeim és uraim, – a menyasszony egészségére.“ Ez a legelőkelőbb vendég kötelessége, ugyebár?

– És tudod-e, kérdezte Lewisham, miután megjegyzése megfelelő méltánylásban részesült, – hogy bennünket tulajdonképen be sem mutattak egymásnak?

Valami ismeretlen oknál fogva mindketten borzasztóan mulattak azon, hogy őket senki sem mutatta be egymásnak…

Késő délután, miután könyveit és egyéb holmijait szanaszét elhelyezte, mindenki láthatta, a mint Lewisham, szemmelláthatóan nagyon emelkedett hangulatban czipelte haza Ethel bevásárlásait. Csomagok és tekercsek kék és vastag szürke papirban, egy divatárúüzletből való zacskó, az eastendi eredetü felöltő egyik zsebében pedig egy tőkehal farka kandikált ki a papirból. Ilyen felséges érzelmek és ilyen méltatlan körülmények között kezdődött meg a mézeshetük. -154-

Szombat este hosszú kóborló sétára indultak a csendes utczákon és végül a Hyde Parkba jutottak. A kora tavaszi éjszaka lágy és világos volt és a hold barátságosan ragyogott felettük. Felmentek a hídra és letekintettek a szerpentinre, mögötte Paddington sárga és távoli lámpáival. Ott álltak, mint két sötét kis alak, szorosan egymáshoz simulva. Suttogtak, majd hallgatásba merültek.

Egyszerre, mintha valami megszállta volna, Lewisham felséges hangulattól megkapatva, beszélni kezdett. A szerpentint az élethez hasonlította és jelentőséget vélt felfedezni a Kensington Gardens sötétségében és a távolban fénylő lámpákban.

– Ez a hosszú küzdelem, – mondta – és a lámpák a czél, – noha alapjában véve nem tudta, hogy mit értett az alatt, hogy a lámpák a czél. Ethel se tudta, de a meghatottság nyilvánvaló volt. – Mi a világgal harczolunk, – folytatta Lewisham és ez a gondolat nagy megelégedéssel töltötte el. – Az egész világ ellenünk van és mi megküzdünk az egész világgal.

– Hogy győznének le bennünket… együtt? – kérdezte Lewisham. – Érted megküzdenék akár tíz világgal is.

A rokonszenves holdfény alatt nagyon kedves és szép, sőt bátorságukhoz képest nagyon könnyű dolognak is tetszett, hogy megküzdjenek az egész világgal.

– Maguk még nem lehetnek nagyon régi házasok, – jegyezte meg Gadowné bizalmaskodó mosolylyal, mikor újra találkozott Ethellel, miután Lewisham elindult az iskolába.

– Maga nagyon boldog, – folytatta Gadowné és sóhajtott. – Én is nagyon boldog voltam…

A gyönyörűségeknek aranyos köde kissé felszállott hétfőn, mikor Lewisham E. G. úr és neje Lewisham anyósának és Chaffery úrnak látogatására indultak. Lewishamné némileg nyomott hangulatban volt, de Lewisham fejét még mindig dicsfény övezte és modora hősiességet árult el. Egyebekben keményített inget, vászongallért és csinos fekete nyakkendőt viselt, melyet Lewishamné a saját felelősségére vásárolt a nap folyamán. Az volt a természetes kívánsága, hogy az urát minél előkelőbbnek lássa.

Chafferynéből, mikor az előcsarnok félhomályában megjelent, egyebet nem lehetett látni, mint egy sötét főkötőt Ethel vállán és két fekete kart leányának nyaka körül. Azután mint kis, középkorú asszony bontakozott ki, az ezüstkeretes szemüveg alatt vékony, kis orral, keskeny szájjal, ijedt szemekkel. Egészben a furcsa, sötétruhás kis asszony arczban a legkülönösebb módon hasonlított Ethelhez. Az ideges izgatottságtól valósággal reszketett.

Chafferyné a harmadik női lény volt, a ki Lewishamot gyermekkorának homályos emlékezetű napjai óta megcsókolta.

– Ugy meg voltam rémülve!… És most itt vannak! – mondotta és görcsösen kaczagott. – Ne vegye rossz néven, a mit mondok, de jól -156- esik látni, hogy milyen tisztességes és fiatal… Nem csak Ethel miatt… Az öreg borzasztó volt egy ideig. Kár volt azt írni a mesmerizmusról és a levelekről, a melyeket Jane írt… De ő már vár és hallja, hogy itt vannak…

– Ott vár rátok, – felelte Chafferyné. Szomorúan világító kis olajlámpást tartott a kezében s úgy mentek le egy sötét csigalépcsőn egy pinczeszerű ebédlőbe, melyet részben tompított üvegű, metszett csillagos gömbből kisugárzó gázláng világított meg. A lemenetel kifejezetten nyomasztó hatást gyakorolt Lewishamra. Ő haladt elől. Az ajtó előtt mély lélekzetet vett. Vajjon mit mondhat Chaffery neki? Bizonyára nem azt, hogy nagyon örül a látásának.

Chaffery háttal a kandallónak állt és zsebkésével a körmét piszkálta. Aranykeretes szemüvege előrebillent, úgy hogy fénylő csomónak látszott hosszú orrának a hegyén s efölött vette szemügyre Lewishamot és Lewishamnét, – egy pillanatra Lewisham nem akart hinni a szemének, de csakugyan mosoly volt, – némileg gúnyos mosolylyal.

– Szóval visszajöttél, – mondta egész barátságosan Lewishamon át Ethelre tekintve. A hangjából azonban a ravaszság árnyalata rezgett ki.

– Eljött, hogy az anyját meglátogassa, – mondta Lewisham. – Azt hiszem, Chaffery úrhoz van szerencsém?

– Inkább én szeretném tudni, hogy ön micsoda szerzet? – kérdezte Chaffery, hirtelen hátraszegezve a fejét, úgy hogy nem a szemüvege felett, hanem azon át nézte Lewishamot, miközben fesztelenül nevetett. – Hajlandó volnék azt hinni, hogy ön a méztolvaj. Ön az a bizonyos Lewisham úr, a kiről ez a tévútra vezetett leány említést tesz a levelében? -157-

– Maggie, – mondta Chaffery a feleségéhez fordulva, – láthatod, hogy van az emberiségnek egy csoportja, a mely a finomság iránti érzékét elvesztette, vagy a finomságot egyáltalán nem ismeri… Megkapta a leányod a szükséges oktatást a házassághoz?

Chaffery csattantva becsukta a zsebkését és mellényzsebébe csusztatta. Azután megint felpillantott és az előbbi közönyös hangon beszélt tovább.

– Azt hiszem, hogy czivilizált emberek vagyunk, a kik ügyeiket czivilizált módon szándékoznak rendezni… A mostoha leányom eltűnik két éjszakára és állítólagos férjével tér vissza… Végre is én nem lehetek egészen közömbös társadalmi helyzete iránt.

– Mire való az érvelés? – kérdezte Chaffery nevetve és sovány gyűrűs ujját Ethelnek egy kézmozdulatára előre nyujtotta. – Akárki a zsebében hordhatja. Ő is mutathatja most nekem. Rögtön gondoltam. Ne izgatódjanak, ha csak ennyire értékelem. Egészen új példányok bármikor kaphatók két shilling és hat pencért. Köszönöm… Lewisham György Edgar úr. Huszonegy éves. Huszonegy! Sohasem tudtam pontosan az életkorát, kedvesem, és az édesanyja bizonyára nem mondja meg nekem. A foglalkozása diák! Köszönöm. Végtelenül le vagyok kötelezve. Valóban nagyon meg vagyok hatva… És most mi mondanivalója van önnek ezt a fontos ügyet illetőleg?

– Kaptam egy mentegető levelet… a személyektől bizonyára eltekinthetek… Igen, uram, mentegetődzések voltak. Maguk, fiatalok, házasságot akartak kötni és felhasználták a kínálkozó alkalmat. A levelükben még csak azt sem említették, hogy házasodni akarnak. Tiszta szerénység! Most pedig mint férj és feleség jelennek meg itt. Felforgatják ezt a házat, tömérdek kellemetlenséget okoznak másoknak, de az magukat nem érinti! Én nem szidom magukat. A természetet kell szidni miatta! Egyikük sem tudja még, hogy mit csinált. Majd megtudják. Most férj és feleség és ez a fontos a dologban… Ethel, drágám, akaszd fel az urad kalapját és botját az ajtó mögött… Ön pedig uram, volt oly szives, hogy helytelenítse azt a módot, melyen én megkeresem a kenyeremet?

– A mi azt illeti, – mondta Lewisham, – kötelességem kijelenteni, hogy úgy van.

– Egyáltalán nem köteles kijelenteni. A tapasztalatlanságra kötelező szerénység mentségeül szolgálhat.

– Azt, hogy dogma. Helyesebb volna azonban, ha ezt kényelemben vitatnánk meg. Ez a mi vacsoraidőnk és én nem vagyok az az ember, a ki harczba szokott szállni befejezett tényekkel. A házasság révén mi közeli kapcsolatba kerültünk egymással. Ez már így van. Ön maradjon itt vacsorára és ketten majd tisztázzuk ezeket az ügyeket. Összeakadtunk egymással és rajta kell lennünk, hogy lehetőség szerint a legjobb viszonyt teremtsük. Az ön felesége és az enyém megterítik az asztalt, mi pedig beszélgethetünk… Miért nem ül le, a helyett, hogy a szék hátának -159- támaszkodik? Ez nem vitaegylet, hanem magánlakás, otthon, – domus, – de sajnos, elég szerény, a nyilvánvaló csalásaim ellenére is… Így már jobb… Remélem azonban, – Chaffery hangja hirtelen nyomatékosra vált, – remélem, hogy ön nem disszenteriánus?

– Miért? – kérdezte Lewisham, de hozzátette: – nem, nem vagyok disszenteriánus.

– Helyes, – mondta Chaffery. – Őszintén örvendek. Kissé féltem tőle… van valami a modorában… Ki nem állhatom a disszenteriánusokat. Különösképen nem szeretem őket. Az én szememben Claphamnak ez a nagy hátránya. Én ugyanis állandóan alattomosoknak tartottam őket… állandóan.

Megrándította az arczizmait, úgy hogy szemüvege csattogva esett le mellényének gombjaira.

– Nagyon örvendek, – mondta, miközben visszahelyezte a szemüvegét az orrára. – A disszenteriánusokat, nonconformistákat, puritánokat, vegetariánusokat, a teljes abstinenseket, általában mindezeket a fajtákat, ki nem állhatom. Én szabaddá tettem a lelkemet mindenféle előítélettől és formulától. Lényegében hellén természet vagyok… Olvasta ön Matthew Arnoldot?

– Önnek olvasni kell Matthew Arnoldot… ritka világos fő. Olyan tehetséget találhat benne, a mi néha hiányzik az ön tudományos embereiben. Azok tulságos hajlandósággal bírnak a jelenségek iránt, mondhatnám, kissé tulságosan objektivek… Én a valóságokat keresem. A valóságokat, Lewisham úr! Ha hajlandó engemet követni…

Szünetet tartott és szeme az üveg mögött kérdőre változott. Ethel kalap és kabát nélkül belépett, csörömpölő fekete tálczával, fehér asztalterítővel, nehány tányérral, késsel és pohárral és teríteni kezdte az asztalt. -160-

– Figyelem, – felelte Lewisham elvörösödve. Nem volt bátorsága megvallani, hogy nem érti a sajátságos magyarázatot. – Ön a saját esetét magyarázza…

– Én a valóságokat keresem, – ismételte Chaffery, nagy önmegelégedéssel. – Nem elégszem meg a felszinnel és a látszattal… Egyike vagyok ezeknek a rajongóknak… A dolgokban rejlő igazságot kell keresnem, az elvesző lényeget… Az elvem az, hogy magam előtt sohasem hazudok… soha. Ezt is kevesen mondhatják el magukról. Az én felfogásom szerint az igazság otthon kezdődik. A legtöbb esetben ott is végződik. Higyje el, ez a legbiztosabb és leghelyesebb! A legtöbb ember, par excellence az ön tipikus disszenterei, másutt fecseg és a szomszédokat szerencsélteti… Érti az én szempontomat?

Lewishamra tekintett, a kinek az volt az érzése, hogy egy szokatlanul nehezen kiismerhető emberrel áll szemben. Érezte, hogy óvatosnak, olyan óvatosnak kell lennie, a milyen csak lehet az adott körülmények között.

– Kissé meglepő, – mondotta nagyon latolgatva a szavait, – hogy úgy fejezzem ki magamat… figyelembe véve a történteket… az ön szájából…

– Az igazságot hallani?… Egyáltalán nem, ha figyelembe veszi a helyzetemet. Egyáltalán nem, ha megérti az álláspontomat. Ez az, a mit meg akarok értetni. Természetszerüleg nyomatékosan kell felhívnom a figyelmét arra, hogy mi rokoni viszonyba kerültünk és ön a vőm lett nekem. Ön fiatal, be kell látnia, hogy fiatal, nyers és elhamarkodó. Csak az évek adhatják meg a kedvezőbb tónust és enyhíthetik a nevelésnek a nyerseségét… A leveléből és az arczából arra kell következtetnem, hogy ön is egyik -161- tagja volt annak a társaságnak, a mely azt a kis jelenetet rendezte Lagune házában?

– Közöttük voltam… egyike voltam azoknak, a kik az esetet rendezték, – magyarázta Lewisham. – Minthogy felemlítette az ügyet, meg kell mondanom…

– Tudom, – szakította félbe Chaffery. – De micsoda megrázkódtatás volt Lagunera nézve. – Egy pillanatig a czipőjére nézett és félrehúzta a szája szélét. – A túlvilági kéz azonban nem volt rossz, – mondta különös, elhúzott mosolylyal.

– Én nem látom a dolgot ugyanolyan megvilágításban, mint ön, – jegyezte meg végül.

– Szóval nem tud eltérni ettől a morális előítélettől?… Helyes, helyes. Ha úgy tetszik, ebbe is belemehetünk. De nem tekintve a dolognak az erkölcsi oldalát, egyszerűen, mint művészi fogás, nem volt rossz.

– A minthogy azok közül, a kik leleplezésekben utaznak, nagyon kevesen értenek hozzá. Példának okáért, bevallhatja nekem, hogy azelőtt sohasem hallott és nem is gondolt volna a hólyagra. Pedig világos, hogy a médium, a kinek a keze akadályozva van, mindent, a mit -162- csak lehet, a fogával csinál s a kabát hajtása alatt elrejtett hólyagnál mi sem lehet önként értetőbb. Lehet valami természetesebb? Én azonban meglehetősen jól ismerem a szellemidézés egész irodalmát s ez a gondolat még sohasem merült fel! Sohasem. Állandó meglepetés a számomra, hogy mennyi dologra nem gondolnak, a kik a mutatványokat ellenőrzik. Mindenekelőtt sohasem gondolnak a fölényre, mely velük szemben áll s ez már a kezdetnél megrontja a kilátásaikat. Képzelje csak el. Én a természetemnél fogva ötletes vagyok. Akár állok, akár ülök, az egész szabad időmet azzal töltöm, hogy újabb kis ötleteket találjak ki és gyakoroljak be, mert az ilyesmi végtelenül szórakoztat. Nos… mi lehet az eredménye ezeknek az elmélkedéseknek? Vegyen például egy dolgot: negyvennyolcz különböző módon tudok zajt előidézni s ebből legalább tíz eredeti. Tíz eredeti módja a zaj előidézésének!

Igazolás gyanánt roppanásszerű zaj hallatszott, mintha Lewisham és Chaffery között támadt volna.

A kandallóban szétfrecscsent a láng és az asztal zörgő kalapács módjára emelkedett fel Lewisham orra előtt.

– Láthatja, – mondta Chaffery és kezét kabátjának szárnyai alá dugta. Ujjai az egész szobát egy pillanatig mozgatni látszottak Lewisham előtt.

– Helyes. És most nézzük a dolognak a másik oldalát. Vegyük a legnehezebb feladatot, melyet valaha megkisérlettem. Két tiszteletreméltó fizika-tanár, – nem Newtonok, de jónevű, érdemes, -163- öntudatos fizika-tanárok, – egy hölgy, a ki a sírontúli életet szerette volna megismerni, egy ujságíró, a ki anyagot keresett az írásra, egy személy, a ki ugyanúgy ezekből a kisérletekből él, mint én, arra vállalkoztak, hogy ellenőrizzenek engem. Engem akartak próbára tenni!… Mindenesetre nekik megvolt a maguk munkája, tanítani a fizikát, tanítani a vallást, bemutatni a kisérleteiket és így tovább. Az én dolgaimnak aligha szenteltek egy órát is s a legtöbben életükben bizonyára senkit sem csaptak be és példának okáért, akár az életük árán sem tudnának egy három mérföldes szakaszon jegy nélkül utazni, a nélkül, hogy rajta ne kapnák őket… Látja a fölényt velük szemben?

– Jegyezze meg, – magyarázta Chaffery, – hogy csak tiszta véletlen volt, mikor maguk tetten értek. Az a dolog kiröpült a számból. Annak a vékony hangú barátjának máskülönben alkalma sem lett volna… Nem lett volna rá alkalma.

– Mindez nem tartozik a kérdésre. Nem vontam kétségbe az ügyességét. De maga a dolog… nem helyes.

– Várjon, mig arra is megfeleltem, – mondta Chaffery kissé gúnyosan. – Mindenesetre elsősorban meg kell érteni az én álláspontomat. Ne képzelje ugyanis, hogy nekem nincs álláspontom. -164- Mióta az ön levelét elolvastam, nagyon sokat gondolkoztam róla… Kell, hogy igazságot szolgáltasson nekem. Valahogyan úgy kell felfogni az esetet, hogy nekem hivatásom. Bizonyos mértékig próféta vagyok… Eddig ön még a kezdetét sem láthatta.

– Ön még nagyon fiatal és kegyetlen. Kedves fiatal barátom, ön még csak a kezdetén van a dolgoknak. Meg kell azonban engednie bizonyos tágabb szempontok lehetőségét egy olyan embernél, a ki még egyszer olyan idős, mint maga… De itt van már a vacsora. Erre a kis időre fegyverszünetet köthetünk.

Ethel ismét belépett a szobába és egy pótszéket hozott magával. Mögötte Chafferyné jelent meg és az előkészületeket egy kancsó világos sörrel koronázta. A terítőn, mint Lewisham megfigyelte, mikor az asztalhoz lépett, foltozatlan lyukak voltak és több helyütt ki volt fakulva. A közepén kopott üvegtartó állvány állott, a mely mustárt, borsot, eczetet és három más folyadéknak szánt, de kiszáradt üveget tartalmazott. A kenyér kicsorbult rámáju széles fatálczán feküdt, egy ékalakú nagy darab sajt pedig egy aránytalanul kicsiny tányérról ágaskodott fölfelé. Lewisham és Lewishamné egymással szemben foglaltak helyet, Chafferyné pedig a törött székre ült, minthogy ismerte a fortélyait.

– Ez a sajt épen olyan tápláló, kevéssé vonzó és emészthetetlen, mint a tudomány, – jegyezte meg Chaffery, miközben darabokat vágott le belőle és szétosztotta őket. – De nyomja így szét a villája alatt, tegyen hozzá egy kis jó dorseti vajat, egy csipetnyi mustárt, borsot… a bors feltétlenül szükséges… kevés eczetet és keverje össze az egészet. Egy crab nevű keveréket kap, -165- a mely egyáltalán nem kellemetlen… A bölcs épen így jár el a világ tényeivel, nem szidja és nem taszítja el magától, hanem felhasználja őket.

– Mintha bizony a bors és a mustár nem volnának tények, – mondta Lewisham, visszaadva az esti, ki nem védett vágásokat.

Chaffery erősen bókoló kifejezéseket használva ismerte el, hogy a hasonlata nem sikerült és Lewisham nem tudta megállani, hogy az asztalon át Ethelre ne pillantson. Nyomban utána eszébe jutott, hogy Chaffery nagyon sima és nehezen megfogható gazember, a kinek többet ér a szidása, mint a dicsérete.

Egyideig a crab foglalta el Chafferyt és a beszélgetés vontatottá vált. Chafferyné szokványos kérdéseket intézett Ethelhez a lakásukra vonatkozólag, Ethel pedig lendületesen felelgetett.

– Valamelyik nap el kell jönnöd hozzánk teára, – mondta Ethel, nem várva Lewisham hozzájárulását, – akkor megláthatsz mindent.

Hirtelen Chaffery azzal lepte meg Lewishamot, hogy a south-kensingtoni tanárjelölti minőségének teljes ismeretét árulta el.

– Remélem, hogy Önnek van még valami pénze azon az egy guineán kívül, – mondta Chaffery váratlanul.

– És ön azt reméli, hogy azok ott South-Kensingtonban juttatnak önnek valamit, mondjuk egy száz fontot érő állást évenkint, ha bevégezte tanulmányait?

– Igen – felelte Lewisham kissé húzódozva. – Igen… Száz font évenkint. Erre gondolok. De van még száz meg száz állás South-Kensingtonon kívül is, ha ott nem helyeznek el.

– Értem, – mondta Chaffery. – Mindenesetre -166- azonban fene szűkös kis dolog lesz… száz font egy esztendőben… Ámbátor sok érdemes ember van, a kinek kevesebbel kell beérnie, – tette hozzá és némi gondolkozási szünet után kérte Lewishamot, hogy a söröskancsót adja közelebb.

– Él még az édesanyja, Lewisham úr? – kérdezte hirtelen Chafferyné és a családi viszonyokra terelte a beszélgetést. Mikor az építési vállalkozóhoz jutottak, Chafferyné nem várt következetesség hangján megjegyezte, hogy a legtöbb családnak vannak szegény rokonai. Azután a következetesség megint az előbbi összefüggéstelen beszédnek adott helyet.

A vacsora véget ért, Chaffery a sör maradékát poharába öntötte, előszedett egy leghosszabb fajtáju Broseley-pipát és felszólította Lewishamot, hogy gyujtson rá.

– Ez a legtisztességesebb dohányzás, – mondta Chaffery, pipájának az öblét kopogtatva. Ebben az országban a jó szivar és a tisztesség egyformán ritka.

Lewisham zsebéből előkotorta algiri czigarettáit, melyeket Chaffery szemüvegén át bizalmatlankodva vett szemügyre. Utána belefogott a kilátásba helyezett apologiába. A hölgyek elvonultak, hogy a vacsoránál használt tárgyakat lemosogassák.

– Egyszóval lássuk azt a bizonyos csalást, – mondta Chaffery hirtelen, mikor a pipája már szelelt. – Én az életet nem tudom olyan egyszerűen felfogni, mint ön.

– Én sem találom az életet egyszerűnek – felelte Lewisham, – de azt hiszem, hogy a dolgokban a jót és rosszat meg lehet különböztetni. És nem hiszem, hogy ön bármit is mondott volna, a mi azt bizonyítaná, hogy az a szellemidézési csalás helyes volna.

– Tárgyaljuk a dolgot alaposabban, – mondta Chaffery, keresztbevetve a lábát. – Elemezzük -167- egy kissé az ügyet. Ugy látom, – közben tömött egyet a pipáján, – ön nem tudja teljes mértékben értékelni az illuziónak a fontosságát az életben és a hazugságnak és csalódásnak valódi szerepét a társadalmi szervezetben. Önben nagy a hajlandóság arra, hogy a csalárdságnak egy bizonyos formáját helytelenítse, mert nem tartozik az általánosan bevett dolgok közé… bizonyos rosszalással és – mint azt nadrágomnak a rojtos széle és ez a vacsora bizonyítja, – kevés elismeréssel találkozik.

– Azt akarom bebizonyítani – folytatta Chaffery a fejtegetéseit, – hogy a becsület lényegében anarchisztikus és szétbontó erő a társadalomban s hogy a társadalmi közületek összetartását és a czivilizáczió haladását csak az eleven, sőt gyakran hatalmas hazugság teszi lehetővé, hogy a társadalmi szerződés többé-kevésbbé nem egyéb, mint az emberi lényeknek hatalmas összeesküvése arra, hogy hazudjanak és hogy önmagukat és egymást a közjó érdekében rászedjék. A hazugság a malter, a mely a vad egyedeket összeköti a társadalom épületében. Ez az az általános tétel, a melyre a magam igazságát alapítom. Az én médium-mivoltom, biztosíthatom önt, csak egy különleges részlete ennek az általános állításnak. Ha nem volnék feneketlenül közönyös, állhatatlan és kalandor természet és nem viseltetnék borzalmas ellenszenvvel az írás iránt, akkor nagy könyvet irhatnék erről a kérdésről és minden mélyen gondolkozó embertől tisztelve élhetnék a világban.

– Bizonyítsam be? Csak utalnom kell a példákra. Hiszen már más emberek is vannak, – Bernhard Shaw, Ibsen és más hozzájuk hasonlók, – a kik sokat megláttak belőle és új evangelium módjára hirdetik… Mi az ember? Kapzsiság -168- és vágy, a mit csak a félelem és esztelen hiúság fékez meg.

– Majd egyetért, ha öregebb lesz, – felelte Chaffery. – Vannak igazságok, melyekbe bele kell öregednie… A mi azonban a hazugságok kérdését illeti, nézzük csak a társadalom szerkezetét és hasonlítsuk össze a vad állapottal. A vad és a czivilizált ember között csak azt az egyetlen lényegbevágó különbséget állapíthatja meg, hogy az előbbi nem tanulta meg a dolgok lényegének eltitkolását, az utóbbi pedig igen. Vegye a legjobban szembeötlő különbséget, a czivilizált ember ruházkodását és az illendőség fogalmát. Mi a ruházkodás? A meglevő dolgok elrejtése. Mi az illendőség? Elnyomás! Én nem érvelek az illendőség és tisztesség ellen, jól értse meg, de lényeges részei a czivilizácziónak és lényegük a „suppressio veri“…

Ruhája zsebében a mi czivilizált polgártársunk pénzt szokott hordozni. Az igazi vadembernek nincsen pénze. Neki egy fémdarab csak egy fémdarab, esetleg czifrázva, de nem több. Ez a valóság. Ugyanez minden józaneszű ember előtt is s csak embertársainak tömegőrültsége folytán lesz belőle egyéb. Az átlagos czivilizált ember szemében azonban ennek az aranynak az általános vásárló képessége szent és alapvető tény. Gondolkozzék csak kissé! Miért kell, hogy ez így legyen? Hiányzik a mert! Embertársaimnak a könnyenhivősége állandó bámulatba ejt. Higyje el nekem, akárhányszor reggelenkint ágyban fekve, azt képzelem, hogy éjszakán át az emberek rájöhettek erre a hazugságra és várom, hogy lármát hallok odalent és látom az ön anyósát, a mint berohan a szobába egy shillinggel, melyet a tejes-ember visszadobott. „Mi -169- ez? – kérdi a tejes-ember. – Ezt a szemetet a tejért?“… De ez sohasem történik meg. Soha. Mert ha ez bekövetkeznék és az emberiség világosan rájönne a pénzben rejlő hazugságra, vajjon mi történnék? Előtörne az embernek az igazi természete. Én kiugranék az ágyból, valami fegyvert ragadnék a kezembe és vele a tejes-ember után rohannék. A tejre ugyanis szükségem van. A szomszédok is kiözönlenének… szintén a tej után. A tejes-ember, hirtelen észbe kapva, csattogva el akar hajtani az utczán. Utána!… Fogjátok meg… szedjétek szét! Fogjátok meg! A kocsi felborul. Üssétek, ha úgy tetszik, de ne öntsétek ki a kannákat!… Nem így látja ön is?… minden részlete teljesen észszerű és természetes… Azután összeverve és véresen visszatérek, a tejeskannával a hónom alatt. Meg kellett szereznem a tejeskannát és most rajta tartom a szememet… De minek folytassam? Önnek és bárki másnak tudnia kell, hogy az élet küzdelem a létért, harcz a táplálékért. A pénz nem egyéb, mint az a hazugság, mely mérsékli a vadságunkat.

– Önnek kell az állítását először bizonyítani… Tulajdonképen nem tudom, hogy mindez mi összefüggésben van a szellemidézési csalással.

– Innen akarom levezetni a védekezésemet… Vegyen valami nagyon tiszteletreméltó emberfajtát… például egy püspököt.

– Az mindegy. Vegyen egy tudományos férfiút, tanárt, a mint a földi útján halad. Figyelje meg a ruháját, mely jó megjelenésű polgárt csinál -170- belőle és eltakarja azt a tényt, hogy fizikailag petyhüdt, pókhasú egyéniség. Lényének ez az első hazugsága. A nadrágja nincsen kirojtosodva, kedves barátom. Nézze azután a haját, megkefélve és megnyirva azt a hallgatólagos hazugságot rejti magában, hogy az átlagos hosszúsága fél inch, holott a természet szerint yardnyi hosszúságban nehány szürke hajcsomó lobogna a szélben. Tekintse azután igazi arczának a meghamisítását. Szájában hazugságok vannak hamis fogak képében… Valahol másutt a földön szegény ördögök törik magukat, hogy húst, kenyeret és bort termeljenek számára. A ruhája meggörnyedt és kiszipolyozott munkások életéből van szőve, ólommázos edényről eszik… egész útja más emberek életével van kikövezve!… Képzelje el ezt az idomtalan, kényelemben élő alakot. És mint Swift teszi, gondolja el, hogy ennek a valaminek elismerés az osztályrésze!… Azt állítja magáról, hogy nyomorúságos kis kutatásai méltó ellenértéket szolgáltatnak azoknak a távoli lényeknek fáradságukért és szenvedésükért; azt állítja, hogy ő és élősdi pályája a fizetség amazoknak meghiusult reményeiért. Képzelje el, hogy valami geranium átültetése miatt összeszidja a kertészét; valósággal a hazugságoknak sűrű ködében állanak, úgy hogy az ember ásójának szélével nem sujthatja le a szemtelenségét abba a piszokba, melyből felbukkant… Az ő esete pedig valamennyi kényelmes életnek az esete. Micsoda hazugság és szégyen minden czivilizáczió, minden jó étkezés, minden kultúra és minden finomság, mig vannak szerencsétlenek, a kik lerongyolódva és éhezőn vonszolják magukat a föld hátán!

– Nem izmus, – mondta Chaffery nyomatékos -171- hangon. – Ez csak a tényeknek borzalmas valósága, annak az igazsága, hogy a mi az emberek világát összefűzi és összelánczolja, a hazugság. A szoczializmus nem orvosság, semmiféle izmus nem orvosság; ezek a tények.

– Nem hiheti a reménytelenséget, mert még fiatal, de a leírást el kell fogadnia.

– El kell ismernie, hogy a világnak legtiszteletreméltóbb állásait beszennyezi a szocziális viszonyainkban rejlő hazugság. Ha pedig nem volnának hazugsággal beszennyezve, nem volnának tiszteletreméltóak. Még az ön állása is… Ki jogosította önt arra, hogy megnősüljön és érdekes tudományos kisérletekkel foglalkozzék, mig más fiatal emberek a bányákban sinylődnek?

– Nem segít, ha megengedi is… És itt van az én szerepem. Minthogy az életnek minden útja hazugsággal van beszennyezve, minthogy az igazság követése és kimondása meghaladja az emberi erőt és bátorságot, a mint az kétségtelenül megállapítható, nem helyesebb-e, ha valami nyilt és viszonylag ártalmatlan csalásnak adja magát, semhogy valami kétes értékü állásban a lelki integritását koczkáztassa meg és végül önmagát ámítsa és ítélje el? Ez az igazi veszedelem. Ez az, a mitől mindig óvakodtam. Ezt ne tévessze maga elől. Ez a főbűn. Önámítás!

– Ugy látom, kezd megérteni… És elvégre azok a tiszteletreméltó egyének nem szenvednek valami rettenetesen. Nagy intelligencziájuk teremtőereje esetleg valami hitványabb csalásnak adna tápot, mint az én ártalmatlan bútor-ropogtatásaim. Ugyanezt teszik a mi püspökeink, a -172- kik maguk sem hisznek s miért ne tegyem én? Példának okáért ezek az emberek pénzüket közjótékonyságra adnák, hogy ellássák és hizlalják a titkárjukat, a tékozló ifjút. Mindezek után pedig, a legrosszabb esetben, valami elkésett Robin Hood lehetek; jövedelmükhöz képest szedem el a kincseket a gazdagoktól. Igaz, hogy nem adom a szegényeknek, de nem is kapok eleget. Én azonban másként cselekszem a jót. Sok szegény kételkedőnek adtam új erőt a hazugságaimmal, a sírontúli ostoba, nagy hazugságaimmal! Hasonlítson engem csak össze azokkal a gézengúzokkal, a kik mérget szórnak szét, vagy hasonlítson össze egy milliomossal, a ki a dalcsarnokokat bujja, hogy a „női tehetségeket“ vegye szemügyre, vagy egy biztosítási ügynökkel, vagy egy tőzsdei alkuszszal. Vagy vegye bármelyik ügyvédet… Vannak püspökök, a kik Darwinban hisznek és kételkednek Mózesben. Nos ezeknél én mindenesetre jobbnak tartom magamat, – hasonló lehetek, de mindenesetre jobb, mert én legalább magam is találok ki ötleteket a szerepekhez, a melyeket játszom.

– A tisztességtelenségüket megbocsájthatom, – mondta Chaffery, – de mit szóljak az ostobasághoz, a szellemi önmegtagadáshoz… Uram! Ha egy ügyvéd nem hazudik a köteles, piszkosan nagyképű módon, hivatásellenes működésért kiközösítik.

– A mi egyes fortélyaimat illeti, – mondta hirtelen megváltozott hangon, Lewisham felé fordulva, miközben szeme felcsillant az üveg mögött és kezével nyomatékosan ütögette az asztalterítőt, – egyes fortélyaim pokoli módon szellemesek, -173- értse meg, pokoli módon szellemesek és megérdemelnék, hogy mégegyszer annyit jövedelmezzenek, mint a mennyit tulajdonképen hoznak nekem.

Megint a tűz felé fordult, szívta füstölgő pipáját és szemüvegének sarkán át nézte Lewishamot.

– Egy-két apróságomnak a legjobb szakértők felülhetnének, – mondta azután. – A mechanikus zenekarnak a játéka a legnagyobb csodálkozással töltené el őket. Valóban nehányat meg kell magyaráznom önnek, miután már rokoni viszonyba kerültünk.

Lewishamnak nehány perczébe került, mig az új irányba tudta terelni a figyelmét, melyet Chaffery rohanó érveinek a gyors követése összezavart.

– De hisz ezekkel az elvekkel ön más munkát is végezhetne, – mondta végre.

– Nagyon különös módszer, – tiltakozott Chaffery, – ha valakinek cselekvési elveit úgy bíráljuk el, hogy a belőlük eredő cselekedeteket valamely más elv alapján ítéljük meg… Nincs igazam?

– Valószinüleg úgy van, – mondta azután olyan embernek a hangján, a kit akarata ellenére meggyőztek.

Elégtelennek találta a saját logikáját. Hirtelen félredobta az érvelés finomságait. Megint egyes mondatok ötlöttek az eszébe, melyeket már készen hozott magával és durva módon ezekkel állott elő.

– Bármiként legyen is, – mondotta, – nem tudok egyetérteni ezzel a csalással. Bármit is -174- mondhat, én fenntartom azt, a mit a levelemben írtam. Ethelnek a szerepe ezekben a dolgokban befejeződött. Ezúttal nem szándékozom ugyan fejtegetésekbe bocsájtkozni, de ha megint szembe kerülök velük, elmondom a véleményemet mindezekről a spiritisztikus jelenségekről. Tiszta helyzetet kell teremtenünk egymás irányában.

– A mit mond, az teljesen világos, tisztelt vőm uram, – mondta Chaffery. – A mostani czélunk azonban a dolgok megvitatása.

– Ethel az öné, – mondta Chaffery. – Ethel az öné, – ismételte némi szünet után és elgondolkozva tette hozzá: – önnek kell vigyázni rá.

– Ha azonban az illuzióról beszélünk, – kezdte újból, látható megkönnyebbüléssel kapcsolva ki a kellemetlen tárgyat, – gyakran Berkeley püspökkel vagyok egy véleményen, hogy minden tapasztalat alapjában véve nagyon eltér a valóságtól. Az öntudat lényegében halluczináczió. A hogy én és ön itt vagyunk és a beszélgetésünk… mind csak illuzió. És ha az ön tudományához fordulok… mi vagyok én? Atomok nyüzsgő tömege, apró sejteknek végtelen összekapcsolódása… Vajjon ez a kéz, a melyet kinyujtok, én vagyok-e? Vagy akár a fejem? Vajjon a bőrömnek a felülete egyéb-e valami durva értelemben vett külső határnál? Azt mondja talán, hogy a lelkem, az én vagyok? Gondoljon azonban a mozgató erők küzdelmére. Tegyük fel, hogy ösztönt érzek arra, hogy ellenálljak… én vagyok-e, a ki ellenáll, vagy az ösztön, a mely kívülem van? Tegyük fel, hegy ez az ösztön magával ragad engem és én megteszem, a mi belőle következik… részem-e nekem ez az ösztön, vagy nem? Az agyam valósággal megszédül -175- ezekre a misztériumokra! Uristen! micsoda laza, imbolygó dolgok vagyunk mi tulajdonképen… először ez, azután az, egy gondolat, egy ösztön, egy cselekvés, egy feledés és mindebből botorul azt állapítjuk meg, hogy mi csakugyan mi vagyunk. A mi pedig önt illeti, ön, a ki alig öt vagy hat rövidke év óta tanult meg gondolkozni, itt ül bizonyosságának, összetartozandóságának tudatában, örökölt eredendő bűnében, – alap nélküli halluczináczió! – ítélve és elítélve a dolgokat. Ön meg tudja különböztetni a jót a rossztól?! Kedves barátom, ezt cselekedte Ádám és Éva is… mihelyt megismerkedtek a hazugságok atyjával!

Az est befejezéséül whisky és meleg víz került az asztalra és Chaffery, ezúttal nagy udvariasság hangulatában kijelentette, hogy ritkán élvezte annyira valakinek a társaságát, mint Lewishamét és mindenkit megkínált whiskyvel. Chafferyné és Ethel czukrot és czitromot tettek bele. Lewisham pillanatnyilag némi meglepetést érzett, mikor látta, hogy Ethel grogot iszik.

Az ajtóban Chafferyné bucsuzóul ömlengve csókolta meg Lewishamot és kijelentette Ethelnek, hogy valóban azt hiszi, hogy minden a legszebb rendben van.

Az úton hazafelé Lewisham gondolataiba mélyedt és töprengett. Chaffery problémája méreteiben rettenetesen megnőtt. Időről-időre a jó embernek saját magáról alkotott filozófiai rajza, mint a humorral és művészi érzékkel megáldott lelki őszinteségnek a képviselője, elfogadhatónak is tünt fel előtte. Lagune tagadhatatlanul szamár volt, a lelki jelenség kutatása pedig ösztönzés volt a csalásra… azután Ethellel való összefüggésükben kezdte nézni a dolgokat… -176-

– A mostohaapád gondolatmenetét kissé nehéz követni, – mondta végül, az ágyszélén ülve, miközben az egyik czipőjét vetette le. – Nagyon fortélyos, kábítóan fortélyos. Az ember nem tudja, hogy hol fogja meg őt. Mikor már azt hittem, hogy megczáfoltam, mindig kicsúszott és mást játszott ki ellenem.

Egyideig gondolkozott, azután lehúzta czipőjét és ültében a térdére helyezte.

– Pedig minden, a mit mondott, hamis, teljesen hamis. A mi igaz, az igaz és a mi csalás, az csalás, akármit mondjanak is róla.

– Ez az én érzésem is felőle, – mondta Ethel a tükör előtt állva. – Egészen így látom én is.

Szombaton Lewisham lépett ki először az ajtón. Egy pillanat mulva megint megjelent, valami elszámolást tartva a kezében. Lewishamné alsószoknyájával a kezében állt előtte és elképedt ura elképedő kifejezésének a láttára.

Ethel a könyvre tekintett, melyet Lewisham kinyitva tartott elébe s különösen az ötlött a szemébe, hogy a merőleges vonalazás maszatos bejegyzésekkel volt átfirkálva és hogy az olvashatatlan német és angol tételeknek a keveréke meglehetősen hosszú volt. „Egy katlan szén 6 d.“, ismétlődött szabályszerűen a tekintélyes listában, mely ugyanezzel zárult is. Gadownénak volt az első elszámolása. Ethel kivette urának a kezéből és jobban szemügyre vette. Közelebbről sem tünt fel kisebbnek. Az elszámolás botrányos volt. Furcsa -177- volt, hogy a vödör és katlan összecserélésének a humora milyen hamar elpárolgott.

Úgy hiszem, hogy ez az elszámolás volt a befejezése Lewisham nem szabályszerű mézeshetének. Egy ragyogó héten át abban a meggyőződésben élt, hogy az élet csak szerelemből és misztikumból áll, most pedig szokatlan világossággal kellett rájönnie, hogy az élet a létért való küzdelemre és élni akarásra van rendelve.

– Szemtelen csalás! – dühöngött Lewisham s a reggelit egészen újszerüvé és baljóslatuvá tette egyik oldalról a haragvó morgás, másik oldalról pedig bizonyos megütközés. – Délután beszélnem kell vele, – jelentette ki Lewisham órájára tekintve s miután könyveit becsomagolta a fényes fekete táskába, először csókolta meg úgy a feleségét, hogy az nem birt a kifejezett és öntudatos szertartás jellegével. Csak szokásból és sebtében adta a csókot s az ajtó dörrenéssel csapódott be mögötte, a mint elindult az iskolába. Ezen a napon külön kifejezett kérésre Ethel nem jött elébe, annál is inkább, mert segíteni akart neki egyes növénytani jegyzetek lemásolásával, melyekkel hátralékban maradt.

Útközben az iskola felé Lewisham valamit érzett, a mi gyanus módon közel volt bátorságának az elveszítéséhez. Az aggodalma lényegében számtani természetű volt. A mi őt foglalkoztatta, minden egyébnek a kizárásával, legjobban a szokásos üzleti formában fejezhető ki.

Ebből a kimutatásból a legkevésbbé üzletszerű módon is megállapítható, hogy nem számítva az esküvői rendkívüli kiadásokat és az Ethel által beszerzett, egyáltalán nem befejezett „néhány apróságot“, a kiadások több mint két fonttal multák felül a bevételt, a számtan terére való rövid kirándulás pedig nyilvánvalóan mutatja, hogy a felállításnak az egyenlege huszonöt hét alatt semmivé zsugorodik össze.

A heti egy guinea azonban már nem járt huszonöt hétre, hanem csupán tizenötre s azután a tiszta kiadásnak mindenesetre három guineán felül kell emelkedni, a mi viszont a mi ifjú párunknak rendelkezésére álló előirányzatát huszonkét hétre csökkenti le. A részletek a finomabb dolgokhoz szokott olvasóra nézve kétségtelenül fárasztóak és kellemetlenek, képzelje azonban, hogy mennyivel kellemetlenebbek voltak azok Lewisham úrra, a ki gondolatokba mélyedve baktatott az iskola felé. Meg lehet érteni a laboratóriumból való kisurranását s meg lehet érteni azt is, hogy az egyetemi könyvtárban Smithers, a ki a közvetlen közeli második vizsgára és a -179- Forbes-éremre való magolás közben őt figyelte, egészen lénye mélyéig meglepetve látta, hogy Lewisham előtt egész oszlop folyóirat hever, az Educational Times, Journal of Education, Schoolmaster, Science and Art, University Correspondent, Nature, Athenaeum, Academy, Author és más egyebek.

Smithersnek az is feltűnt, hogy Lewisham noteszt vesz elő és abba szorgalmasan jegyezget. Lehetőleg megközelítette Lewisham asztalát és hirtelen oldalról lepte meg.

– Mi után kutatsz? – kérdezte hangosan Smithers és kémlő pillantást vetett az ujságokra. Meglepetése még növekedett, mikor meglátta, hogy Lewisham a hirdetési oldalakat vizsgálja.

– Oh… semmi, – felelte Lewisham szeliden és kezével mintegy véletlenül eltakarta a jegyzeteit. – Van valami szándékod velem?

– Semmi különös, – felelte Smithers. – Csak körülnéztem kissé… Pénteken nem voltál ott a gyűlésen.

Megfordította az egyik széket, rátérdelt és a támlájára könyökölve suttogó hangon kezdett beszélni a vitaegylet ügyeiről. Lewisham alig hallgatott rá és röviden felelgetett. Mi köze van neki ezekhez a gyerekségekhez? Végül Smithers leforrázva távozott és a bejáratnál Parksonnal találkozott össze. Parkson, mellékesen megjegyezve, a kínos jelenet óta nem beszélt Lewishammal. Nagy kört írt le az asztal vége felé s elkerülve a helyet, a hol Lewisham ült, nyílt módon és méltó kifejezéssel jelezte, hogy nem veszi észre Lewishamnak bántó jelenlétét.

Lewisham két irányban kutatott. Valami módot akart felfedezni, hogy saját működésével anyagilag növelje a heti egy guienát és meg akarta ismerni a gépíró-üzlet piaczi viszonyait. Saját személyét illetőleg volt egy homályos gondolata, -180- melyről azonban fokozatosan letett, hogy márczius folyamán tanítást vállaljon valamelyik esti iskolában. Hirtelen haláleseteket kivéve azonban esti iskolák Londonban szeptembertől a legközelebbi júliusig nem szokták változtatni a személyzetüket. A magánórák adása is erősen csábította, de megfogható alkalom nem kínálkozott. A számára kínálkozó lehetőségekről nagyon ifjúi módon gondolkozott, máskülönben nem töltötte volna az idejét azzal, hogy a melbournei egyetem egyik megüresedett fizikai tanszékére vonatkozó pályázati feltételeket jegyezgesse le. Feljegyezte egy szocziális kérdésekkel foglalkozó folyóirat megüresedett szerkesztői állását is. Nem gondolta volna ugyan, hogy valaha ilyen munkában legyen része, de hátha a kiadó másként gondolkozik. Szerepelt azonkívül még egy üresedésben levő múzeumi őri állás az etoni kollégiumban.

A gépíró üzlet kevésbbé változatos volt, de sokkalta határozottabb. Akkortájban még a félművelt elemeknek dühöngő versenye nem nyomta le az ügyet ezer szavankint a lehetetlen tíz pencere és a rendes ár egy shilling és hat pence volt. Alapul véve, hogy Ethel ezer szót írhat egy óra alatt és hogy öt-hat órát dolgozhat naponkint, nyilvánvaló volt, hogy a háztartási kiadásokhoz való hozzájárulását egyáltalán nem lehetett megvetendőnek tekinteni: esetleg harmincz shilling hetenkint. Ez a felfedezés Lewishamot természetszerűleg kedvezően hangolta. Igaz, hogy szerzőknek, vagy másoknak a hirdetéseit, a kik gépíró-munkát kerestek, nem találta, de a helyett úgy látta, hogy gépírók nagy számmal hirdetnek a különböző irodalmi folyóiratokban. Világos volt, hogy Ethelnek is hirdetni kell. „Tudományos szakkifejezésekben teljes gyakorlat“, – ezt kell hozzátenni, gondolta magában Lewisham. A lehetséges alkalmazásoknak egész gyűjteményével, reményteljes -181- hangulatban tért haza. Útközben öt shilling ára bélyeget vásárolt.

Déli étkezés után Lewisham kissé elfogódva felüzent, hogy Gadownéval óhajtana beszélni. Az asszony a legnyájasabb képet mutatva nyomban megjelent; semmi sem volt benne az angol háziasszonyok szokásos méltatlankodásából. Nagyon gesztikulált, bőbeszédű volt és mindent megértő, de szerencsétlen módon két nyelvű s az összes kétes pontoknál németre fordította a beszédet. Lewishamot természetes udvariassága visszatartotta attól, hogy nyomon kövesse őt a két nagy nyelvnek a határán keresztül. Majdnem félóráig tartó barátságos eszmecsere végül hat pence engedményre vezetett s mindkét fél meg volt elégedve ezzel az eredménynyel.

Gadowné végig teljesen nyugodt maradt. Lewisham úrnak azonban kipirult az arcza, a füle kivörösödött, a haja szétzilálódott, de a hat pence engedmény panasza jogos voltának az elismerését jelentette.

– Gadowné próbát tett velünk, – mondta, úgyszólván mentegetőzve, Ethelnek. – Feltétlenül szükséges volt, hogy határozottan szembeszálljak vele. Többé nem hiszem, hogy kellemetlenségünk legyen… De a mit a konyhában elhasznált szénről mond, teljesen jogos.

Az eset után a fiatal pár a Kensington Gardensb a ment sétálni és – a tavaszi nap oly meleg és kellemes volt – a zenekar közelében két hivogató zöld széken helyet foglalt, melyekért Lewishamnak utólag két pencet kellett fizetni. Azután elmerültek valamibe, a mit Ethel „komoly megbeszélésnek“ nevezett. Ethel csodálatos módon megértő volt és kimeritő módon tárgyalta meg a helyzetüket. Különös nyomatékkal fejtette ki a takarékosság szükségességét a háztartási kiadásokban és mélyen sajnálkozott a saját tapasztalatlansága -182- felett. Határozatba ment, hogy Lewisham egy jó háztartási vezérkönyvet szerez be Ethelnek magánhasználatára. Odahaza Chafferyné a háztartást a „Szükséges tudnivalók mindenről mindenkinek“ orákulumszerű utasításai alapján vezette, de ezt a művet Lewisham tudománytalannak ítélte.

Ethel úgy vélte, hogy sokat tanulhatna a hat pences női folyóiratokból, – a pennys folyóiratok ebben az időtájban még nem kezdődtek meg. A bőség idejében sokat vásárolt ezekből a kiadványokból, de főleg, mint azt most sajnálkozással ismerte be, a kalapdiszítés és más hasonló hiúságok kedvéért. Így megint az írógép tolult az előtérbe. Lewisham kellemetlen hirtelenséggel eszmélt rá, hogy anyagi eszközeik felbecsülésénél semmit sem irányzott elő az írógép beszerzésére. Ez pedig az általános előirányzat időtartamát tizenkét vagy tizenhárom héttel rövidíti meg.

Az estét nagyszámu levél írásával és másolásával, borítékok czímzésével és válaszbélyegek borítékolásával töltötték. Ezek voltak az optimizmus perczei.

– Melbourne nagyon szép város – jelentette ki Lewisham, – és az utazásunk oda fényes lehet.

Hangosan felolvasta a melbournei tanszékre való pályázatot, hogy Ethel hallja, hogy írta meg. Működésének és sikereinek a felsorolása láthatólag nem maradt hatástalanul Ethelre.

– Sejtelmem se volt róla, hogy a felét tudod mindezeknek, – mondotta és némileg le volt hangolva viszonylagos műveletlensége miatt. Viszont természetes volt, hogy ilyen biztatás után az iskolai ügynökségeknek szóló levelek a határozott önbizalom hangján szövegeződtek meg.

Az Athenaeum-hoz beküldendő gépírási apróhirdetés azonban némi zavart idézett elő Lewisham lelkiismeretében. Miután az apróhirdetést ő -183- maga szépen és részletesen megszövegezte, belefoglalta: „tudományos szakkifejezésekben teljes gyakorlat“, megtekintette a jegyzeteket, melyeket Ethel másolt le a számára. Ethel kezeírása még mindig kerek és gyerekes volt, a minőnek a whortleyi fasorban megismerte, de interpunctiója a bizonytalanul alkalmazott vesszőkre és gondolatjelekre szorítkozott és nagy volt benne a hajlandóság, hogy a mit tökéletlenül tudott csak elolvasni, a lehető legkisebb ellenállásnak a törvénye szerint írja le. Az ügyet így azzal az elhatározással rázta le, hogy minden írást át fog nézni és ki fog korrigálni, hogy Ethel eleget tehessen a vállalt kötelezettségnek. Végeredményben az sem lehet rossz, gondolta zárjel között, ha ő maga valami biztos tekintélyt olvasgat a mondatok pontozása és vesszőzése tekintetében.

Késő estig voltak ezzel a munkával elfoglalva s teljesen megfeledkeztek a másnapi növénytani vizsgáról. Kis szobájuk a lobogó tűzzel, az égő gázzal és a leeresztett függönyökkel nagyon kedves és otthonos volt s a nagyszámú ajánlkozó levél reménységgel töltötte el őket. Ethel izgatott volt és lelkesedett, majd egészen Lewisham mellé jött és föléje hajolt, hogy lássa, mit írt. Lewisham kérésére előszedte a levélborítékokat a fiókos szekrényből.

– Te igazi segítség vagy nekem, – mondotta Lewisham, hátradőlve a székén. – Úgy érzem, hogy mindent meg tudnék tenni egy leányért, mint te vagy.

– Valóban? – kiáltotta Ethel. – Valóban! Igazán segítségedre vagyok?

Lewisham arcza és mozdulata a legteljesebb helybenhagyást fejezte ki. Ethel gyengén elsikította magát örömében, megállt egy pillanatra s azután meg nem rendíthető segítségre való hajlandóságának gyakorlati bizonyítása gyanánt, kitárt -184- karokkal rohant az asztal körül feléje. Csak egy szó röppent el az ajkáról:

Lewisham, félig átölelve, szabadon maradt kezével hátratolta a székét, hogy Ethel a térdére ülhetett…

Lewishamnak az esti és a magántanításra irányuló kisérletei lényegükben ideiglenes természetüek voltak. Állandóbb alkalmaztatást czélzó pályázatai viszont az aránytalanság hibájában szenvedtek. A melbournei tanári állás példának okáért túlhaladta az érdemeit, bizonyos szempontok pedig kétségessé tették, hogy őt és feleségét tárt karokkal fogadják az etoni kollégiumban. Végeredményben azonban hajlandó volt azt hinni, hogy a south-kensingtoni diák az intellektuális sava a világnak, a ki méltán válogathat a jó állások tömegében, melyek százötven-háromszáz fontot jelentenek évenkint és lenézheti olyan alsóbbrendű vállalatok, mint Oxford, Cambridge és az irodalmi Észak versenyét. Az iskolai ügynökségek azonban, melyeket következő szombaton felkeresett, nagy mértékben visszaéltek ezzel a hitével.

Blendershin úr első segédje az oxford-streeti szürke kis irodában olyan leplezetlenül tárta fel a helyzetet, hogy Lewisham haragra gyulladt.

– Igazgató-tanítói állás egy alapítványi iskolában… miért nem! – mondta Blendershin úr első segédje. – Miért nem mindjárt püspökséget?… Mit tetszik szólni, – fordult Blendershin úrhoz, a ki tekintélyes szivarából füstölve lépett -185- be a szobába, – huszonegy éves, nincs semmiféle egyetemi rendfokozata, sportban nincs képesítése, kétévi kisegítő-oktatói gyakorlat… igazgató-tanítói állást akar egy alapítványi iskolában!

Olyan hangosan beszélt, hogy a feleknek az előszobában várakozó csapata mindent meghallott.

– Kérem, – mondta Lewisham felhevülve, – ha ismerném az alkamazási viszonyokat, nem fordultam volna önhöz.

A segéd felolvasta a különböző „ologiák“ és „ografiák“ jegyzékét.

– Bennlakással ötven font, – mondta Blendershin úr határozottan, – ez az, a mire ön számíthat. Hatvan a legjobb esetben.

– Bennlakással nyolczvan fontért cambridgei diplomás tanárt kaphatok és még ő hálás nekem, – jelentette ki Blendershin úr.

– De én nem akarok bennlakással járó állást, – vetette ellene Lewisham.

– Ezidőszerint nagyon kevés állásunk van bennlakás nélkül, – mondta Blendershin úr. – Nagyon kevés. Az állások legnagyobbrészt hálóterem-felügyelettel járnak és sétára kell vinni a növendékeket.

– Csak talán nem nős? – vágott hirtelen közbe a segéd, miután egy darabig figyelemmel tanulmányozta Lewisham arczát.

– Úristen, de hát akkor mit akar kezdeni! – kiálltotta Blendershin úr. – Igaz, hogy még kemény munka áll ön előtt. De én az ön helyében folytatnám és megszerezném a diplomámat, ha már olyan közel vagyok hozzá. Úgy egészen másformák lehetnének a kilátásai.

– A dolog úgy áll, – mondta Lewisham lassan, a czipője orrát nézegetve, – hogy valamihez fognom kell, míg megszerzem a diplomámat.

– Talán szerezhetünk valami bejáró tanítói állást, – mondta Blendershin elgondolkozva. – Olvassa még egyszer fel az írásokat, Binks. – Figyelmesen hallgatott. – „Vallástanítást nem vállal.“ Mi ez? – Egy kézmozdulattal félbeszakította az olvasást. – Ostobaság… Ilyen különczködésről nem lehet szó, vegye tudomásul. Húzza ki… Egyetlen angol középfokú iskolában nem kaphat állást, ha kijelenti, hogy vallástanítást nem vállal. Ilyesmi magától értetődik… Ne is beszéljünk róla… Maga nem hisz… hát ki hisz? Százan és százan vannak ugyanabban a helyzetben mint ön. Tanárok, lelkészek és más egyebek. Ne is beszéljünk róla…

– Anglikán egyház. Ebben az országban mindenki, a ki nem más felekezetű, az anglikán egyháznak a híve… Elég nehéz lesz szereznem valamit az ön számára ilyen nehézségek nélkül is.

– Jogi fikczió, – felelte Blendershin úr. – Mindenki megérti. Ha ön nem akarja megérteni, kedves barátom, semmit sem tehetek önért. Mehet ujságírónak, vagy dokkmunkásnak. Az élettapasztalatai után ítélve, inkább dokkmunkásnak. -187-

Lewisham arcza majd elvörösödött, majd pedig fehérre vált. Dúsnak még mindig nem nevezhető bajuszát sodorgatta és huzgálta.

– Kompromisszum… értse meg, – mondta Blendershin úr, jóakaratúlag nézegetve Lewishamot. – Egyszerű kompromisszum.

Lewisham először került életében annak szükségszerűsége elé, hogy hidegvérrel hazudjék. Egyszerre lecsúszott önmegbecsülésének rideg magaslatáról s következő szavai már nem voltak őszinték.

– Nem igérhetem meg, hogy hazudok, ha felvetik előttem a kérdést, – mondta fennhangon. – Nem tehetem.

– Húzza csak ki, – fordult Blendershin a segédhez. – Ilyesmit felesleges emlegetni… Azután ön nem említi, hogy tud rajzot tanítani.

– Akkor ki kell adni a rajzmintákat és vigyázni kell, hogy ne lássák magát rajzolni, – magyarázta Blendershin. – Ez így szokás.

– Az, a mit nálunk rajztanítás alatt értenek, – mondta Blendershin. – Ne mételyezze meg az agyát pedagogiai elvekkel. Ezek teszik tönkre a fiatal tanárokat… Írja be: rajztanítás… Azonkívül gyorsírás…

– Gyorsírás, franczia nyelv, könyvelés, kereskedelmi földrajz, síkmértan…

– Mondja kérem, – folytatta Blendershin és nyomatékos szünetet tartott a mondata közben, – van a nejének, vagy önnek magánvagyona?

Ujabb szünet, újabb erkölcsi zuhanással egybekötve, azután a beleütközés egy újabb akadályba.

– Nem a tanítani tudás, hanem a tanítani akarás a fontos, vegye tudomásul. Azonfelül nem is jönnek rá. Azok az igazgatók, a kikkel mi dolgozunk, semmire se jönnek rá. Ők maguk mindezeknek a dolgoknak a tanításához nem értenek, következésképen azt hiszik, hogy ezeket nem is lehet tanítani. Ha nekik pedagogiáról beszél, ők a gyakorlati tapasztalataikról beszélnek. Mindent kinyomatnak azonban a prospektusaikba és azt akarják, hogy minden szerepeljen az órarendjükön… Itt van például a kereskedelmi földrajz… Mi az: kereskedelmi földrajz?… Hóbort, tisztára hóbort. Az ujságok mindenféle ostobaságot összeirkálnak a kereskedelmi oktatásról, Devonshire herczeg kap rajta, fecseg róla a parlamentben… azt mondja, hogy maga találta ki… nagyon a szivén viseli… a szülők is rákapnak… az igazgatóknak valamit át kell venni belőle s következésképen segéderőiknek tanítani kell. Ez az egészben a valóság!

– Ha másként nem lehet… – mondta Lewisham halkan és nehéz lélekzettel nyomta el a szégyenkezését. – Tessék beírni… De kérem, nem bennlakói állás.

– Rendben van, – hagyta helyben Blendershin. – A tudománya talán segít. De mondhatom, hogy nehéz. Talán valami államilag segélyezett középiskolának lehet szüksége. Egyelőre ennyit mondhatok. Hagyja itt a czímét…

A segéd valami hangot hallatott, a mi átmenetnek tűnt fel a fütyülés és a beszéd között.

– Előjegyzési díj, – mondta a segéd, – fél korona. Levelezési díj, előre fizetendő, fél korona.

Lewishamnak azonban bizonyos figyelmeztetés -189- jutott az eszébe, melyet még Dunkerleytől kapott még a whortleyi napok alatt. Habozott.

– Nem, – mondta azután. – Előre nem fizetek. Ha kapok valamit, fizetem a jutalékot… Ha nem tetszik…

– Rendben van, – hagyta helyben Blendershin. – A levelezési díjtól ebben az esetben eltekinthetünk. Mindenesetre most nem vagyunk a szezonban és pillanatnyilag nem sokat remélhet. Néha van csak változás, esetleg husvétkor… Másról nem lehet szó… Délután. Van még valaki, Binks?

… A Maskelyne, Smith és Thrums czég magasabb rendű munkát végzett mint Blendershin, a kinek az alsóbbosztályú magániskolák és a gyengébb fajtájú alapítványi iskolák voltak a speczialitása. Tényleg, Maskelyne, Smith és Thrums annyira felsőbbrendűek voltak, hogy először egyenesen megtagadták, hogy Lewishamot könyveikben előjegyzésbe vegyék. Lewishamot nagyon is kurtán, egy bántó előkelőséggel beszélő és öltözködő fiatalember vallatta, kinek szeme a kihallgatás tartama alatt majnem odatapadt a Lewisham vízhatlan gallérjára.

– Nehezen a mi esetünk, – jelentette ki és egy formulát tolt Lewisham elé, hogy töltse ki. – Leginkább felső osztályok és előkelő intézetek…

Miközben Lewisham a formulát nagyszámú „ologia“ és „ografia“ felsorolásával kitöltötte, egy herczegi megjelenésű ifjú úr lépett be és a bántó előkelőségű fiatalembert barátságos módon köszöntötte. Lewisham az írás fölé hajolva is megfigyelte, -190- hogy vetélytársa a mesterségben hosszú szalonkabátot, patent-csattos bőrczipőt és élesre vasalt szürke nadrágot visel. Ujabb szempontokkal kellett bővíteni a versenyről alkotott felfogását. Az előkelő fiatalember egy szemhunyorítással Lewisham vízmentes gallérjára irányította az ujonnan érkezettnek a figyelmét, a ki szemöldökének a rándításával és ajkának alig észrevehető félrehúzásával felelt.

– Választ kaptam attól a castlefordi pasastól, – mondta az ujonnan jött. – Érdemes róla komolyan beszélni?

Miközben a castlefordi pasast letárgyalták, Lewisham átnyujtotta az írását, melyet a kínosan előkelő fiatalember, szemét állandóan a Lewisham vízhatlan gallérjára szögezve, nem sokat igérő tekintettel vett át.

– Nem hiszem, hogy tehetünk valamit önért, – mondta biztatás gyanánt. – Esetleg valami angol tanári állás lehet üresedésben. Az iskoláknál, melyekkel mi állunk összeköttetésben, a természettudomány nem nagyon jön tekintetbe. Klasszikus tudományok és sport, ez a mi esetünk.

– Ön remélhetőleg nem nyilvános iskolában tanult? – kérdezte az előkelő fiatalember.

– Fontos ez? – kérdezte, szemét a minden tekintetben tökéletes szürke nadrágra szögezve.

– A mi működési körünkhöz tartozó iskoláknál igen. Ez a tónus kérdése, tetszik érteni?

– Értem, – felelte Lewisham, új akadályok felérzékelése közben. A legközvetlenebb érzése az -191- volt, hogy megszökjék a jól öltözött tanárjelölt tekintete elől. – Lesznek szivesek írni, ha van valami a számomra, – tette még hozzá s az ajtó felé indult. Az előkelő fiatalember a kezével legyintett neki.

– Gyakran fordulnak meg ilyen alakok maguknál? – kérdezte a jól öltözött ifjú is, mikor Lewisham eltávozott.

– Ritkán. De nem ilyen rosszak, mint ez. Vizhatlan gallér… észrevette? Mit szól hozzá? És az a sok „értem.“ A mellett milyen rossz a nézése és otromba a megjelenése. Bizonyára nincs egyetlen tisztességes ruhája… előbb elmehetne kiruházkodni! De ilyen fajtákat és kathedrai mestereket is mindenfelé keresnek. Csak a napokban járt nálunk Rowton.

– Igen, Rowton, Pinnerből. Egyenesen valakit keresett, kizárólag a tanterem számára. Azt mondta: „Valakit keresek, a ki mathematikát tudna tanítani.“

Nevetett. A jól öltözött ifjú úr sétapálczájának fogantyúja fölött elmélkedett.

– Akárhogyan is egy ilyenforma pasasnak az élete nem lehet valami kellemes, – jegyezte meg. – Ha valami finomabb intézetbe kerül, a jobb emberek rettenetesen lenézhetik.

– Azt hiszem, az ilyeneknek vastag bőr van a képükön, – mondta az iskolai ügynök. – Uj tipus. South Kensington és a természettudományi főiskolák százával bocsájtják őket világgá…

Lewisham még a vonakodásáról is megfeledkezett, hogy olyan vallást tanítson, a melyben nem hisz, arra a felfedezésre, hogy az öltözködésnek milyen fontossága van az iskola szempontjából. Kétségtelenül a nadrágja vasalatlan volt, gyalázatosan lógott a czipőjére és ki volt gyűrődve a térdén, a czipője pedig nemcsak erősen használt -192- volt és formátlan, hanem különösképen rosszul volt fényesítve is. Csuklója bántó módon kikandikált kabátjának az ujjából, kabátgallérján nagy aszimmetriát állapított meg, vörös nyakkendője ferdén állt és rosszul volt megkötve s mindenekfelett az a vízhatlan gallér! Bántóan fénylett, pedig a használat már megkoptatta s a széle hozzátapadt a nyakhoz… Mi történnék, ha jól kiöltözve vállalkoznék a természettudományok tanítására? Számitgatni kezdte a teljes beruházkodás költségeit. Olyan szürke nadrágot, a minőt látott, bizonyára nehezen kaphat tizenhat shillingen alul, a szalonkabátot pedig negyven shillingre becsülte, – esetleg még többre is. Tudta, hogy a jó ruha nagyon drága. Poole kirakata előtt tétovázott egy ideig, azután tovább ment. Az ügyről nem lehetett komolyan beszélni. Átment a Leicester Squaren és végighaladt a Bedford Streeten és elégedetlenül tekintett minden jól öltözött emberre, a kivel találkozott.

A Danks és Wimborne ügynökség bankszerű irodát tartott a Chancery Lane közelében. Minden tárgyalás nélkül Lewisham elé tették a kitöltendő ajánlati lapot: „Vallás?“ kérdezte a formula. Lewisham habozott, azután beírta: „Anglikán egyház.“

Azután a „Pedagogusok Barátjá“-hoz ment a Holbornra. A „Pedagogusok Barátja“ hosszú szakállú, vastag és kényelmes úr volt, vékony aranylánczczal és kövér kezekkel. Aranyszegélyű szemüveget viselt, a modora barátságosan bizalmaskodó volt, a mi gyógyító ír gyanánt hatott Lewishamnak megbántott érzéseire. Az „ologiák“ és „ografiák“ meglepő udvariassággal kerültek bele a jegyzékbe.

– Azt ajánlanám, hogy szerezze meg a mi diplomáink egyikét, – mondta a kövér úr. – Semmi nehézsége sem lesz vele. Osztályozás -193- nincs. Még dijaink is vannak, különböző jutalomdijaink, készpénzben.

Lewisham nem vette észre, hogy a vízhatlan gallér rokonszenves szemlélőre talált.

– Tanfolyamokat rendezünk a különböző szaktárgyakból és vizsgát tartunk a nevelés elméletéből és gyakorlatából. Az egyetlen elméleti és gyakorlati vizsga a középfokú és felső oktatással foglalkozó szakemberek számára Angolországban, – kivéve a tanári oklevelet. És mégis oly kevesen jelentkeznek, évenkint alig kétszázan. Leginkább nevelőnők. A férfiak inkább a vesszővel tanítanak. Angol különlegesség a vesszővel való tanítás. Nem bírálatképen mondom, de valaminek történni kell, még ha kissé kellemetlen is, ha az állapotok továbbra is így maradnak. Az amerikai iskolák már különbek, a németek szintén. A mit eddig csináltunk, nem csinálhatjuk tovább. Elmondom ezt önnek, de természetesen nem azért, hogy akárkinek tovább adja. Szükségtelen. Felesleges beszélni róla. Ezt meg kell jegyeznem. Mindamellett… Ön azonban jól tenné, ha diplomát szerezne és növelné a saját értékét. Igy javulnak a kilátásai.

Mentegetődző mosolygással, maga elé tekintve beszélt, mintha baráti jóindulat működnék benne. Azután elhagyta az elméleti kérdéseket, rátért az iskolai diplomák dolgára és egyéb lehetőségeket vázolt Lewishamnak.

– Szó lehet esetleg magántanításról, – magyarázta. – Mit szólna egy kissé elmaradt fiúhoz? Néha bejáró tanerőket is keresnek, leginkább leányiskolákhoz. Ez azonban inkább idősebb, nős emberek számára való.

– Kedves barátom, – mondta a Pedagogusok Barátja nagyon komolyan és aranykeretes szemüvege felett nézegette Lewishamot, – kedves barátom, én több, mint mégegyszer olyan idős vagyok, mint ön és nem nősültem még meg. Huszonegy éves!… Régen nős már?

– Nagyon különös, – mondta a Pedagogusok Barátja. – Nagyon érdekes!… Valóban. A felesége nagyon bátor fiatal hölgy lehet… Bocsásson meg. Tudja… Önnek csakugyan küzdeni kell, hogy valami állást kaphasson. Igaz viszont, hogy ez a körülmény alkalmassá teszi önt a leányiskolák számára. Ez az egy előnye megvan. Bizonyos mértékig előny.

A tisztelet, melyet a Pedagogusok Barátjából kiváltott, végtelenül jól esett Lewishamnak. Látogatása a Medical, Scholastic and Clerical Agencynél, melynek a Waterloo Bridge közelében van az irodája, ismét elcsüggesztő volt. Utána hazafelé indult. Mielőtt hazaért volna, fáradtnak érezte magát és büszkesége, hogy nős és hogy küzdelmet folytat az ellenséges világgal, eloszlott. A vallási ügyben történt behódolása bosszantó keserűséget hagyott vissza, a ruházat problémája pedig egyenesen kínosan hatott. Még mindig távol állt annak leplezetlen beismerésétől, hogy piaczi értéke erősen alatta van évi száz fontnak, de lassankint ez a meggyőződés kezdett teret foglalni az agyában.

Szürke nap volt, kellemetlen hideg szél fujt s egyik czipőjében egy szög fájdalmas módon tört elő. Egyes vad feleletek és vészes elszólások a legutóbbi növénytani vizsgálat alkalmával, melyeket eddigelé feledéssel tudott borítani, erőszakos módon követelték, hogy rájuk gondoljon. Házassága óta első izben érezte a balsiker intéseit. -195-

Mikor hazaérkezett, rögtön le szeretett volna ülni a kis nyikorgó székbe a kandalló mellett, de Ethel az ujonnan vásárolt irógép mellől kitárt karokkal futott feléje és megakadályozta.

– Nem voltam szórakozni, hogy neked okod lehessen a zúgolódásra, – mondta olyan hangon, mely teljesen új volt Ethel előtt. Kibontakozott a felesége karjából és leült. Észrevette a megütköző kifejezést a felesége arczán.

– Nagyon el vagyok fáradva, – mondta mentegetődzésképen. – Egy kellemetlen szög is van a czipőmben, melyet ki kell húznom. Kellemetlen mesterség ezeknek az ügynököknek a felhajszolása, de mindenesetre jobb, ha az ember maga megy és felkeresi őket… Hogy töltötted te az idődet?

– Jól, – felelte Ethel, az urát nézegetve, – Fáradt vagy. Akarsz egy teát?… Engedd, hogy én vegyem le a czipődet. Igen… én veszem le.

Csengetett, kisietett a szobából, teáért kiáltott ki az előcsarnokba, bejött, előszedte Gadowné idomtalan párnáját és kezdte kifűzni a czipőt. Lewisham hangulata megváltozott.

– Valóságos kincs vagy, Ethel, – mondotta. – Akasszanak fel, ha nem vagy az. – Mikor a czipőfűző engedett, előrehajolt és megcsókolta Ethel fülét. A kifűzés félbeszakadt és gyengédségekkel halmozták el egymást.

Nemsokára már papucsban ült egy csésze teával a kezében, Ethel pedig a kandalló előtti szőnyegen térdelve, arczán a tűz visszfényével, elmesélte, hogy délután milyen feleletet kapott az Athenaeum-ban közzétett hirdetésére.

– Regényiró, – magyarázta Ethel, a büszkeség csillogásával szemében, miközben átnyujtotta -196- a levelet. – Holderness Lukács, a „Bűnkemencze“ és más regények szerzője.

– Elsőrangú, – mondta Lewisham némi irigységgel és előrehajolt, hogy a tűz fényénél elolvassa a levelet.

A levélíró czíme Indd Street volt, Euston Road közelében. A levél előkelő papiron volt irva, gyakorlott, kerek kézírással, milyent egy regényirónál el lehet képzelni.

„Tisztelt asszonyom, – hangzott a levél, – ajánlott csomagban el szándékozom önnek küldeni egy háromkötetes regényemnek a kéziratát. Mintegy kilenczvenezer szó lehet, a pontos számlálás azonban az ön feladata…“

– Majd megmutatom, – magyarázta Lewisham. – Az egész nem nehéz. Megolvasod a szavakat három vagy négy oldalon, megállapítod az átlagot és megszorzod az oldalak számával.

„… Mielőtt azonban így járnék el, megfelelő biztosítékot kell nyernem, hogy midőn művemet önnek adom át, bizalmamban nem csalatkozom és hogy az ön munkája a szükséges magas kvalitást fogja mutatni…“

– Nagyon kellemetlen, – jegyezte meg Lewisham. Talán az a szamár Lagune… De mi ez? „… vagy esetleg referencziák hiányában biztosítékot…“ Ez még sokkal okosabb, úgy hiszem.

A biztosíték feltünően csekély volt, mindössze egy guinea. Épen ez adhatott volna okot a kétkedésre s ha a dolgozni vágyó Ethelben a segítség és remény vágya nem lett volna olyan erős, talán fel is tűnt volna. -197-

– Ha csekket küldünk neki, megmutatjuk, hogy bankbetétünk van, – mondotta Lewisham, kinek bankszerű működése még elég új volt ahhoz, hogy büszkélkedjék vele. – Csekket küldünk neki. Az bizonyára teljesen megnyugtatja.

Este, miután a guineás csekket feladták, a kilátások még jobban megjavultak, mikor a Danks és Wimborne czégtől egy levél érkezett, rettenetes módon litografált jegyzék kiséretében. Az előjegyzések mind bennlakó állásokra vonatkoztak, melyek nyilvánvalóan nem feleltek meg Lewishamnak, mindamellett megérkezésük bátorító biztatást nyujtott arra, hogy a dolog megindult s hogy az ostromolt világnak vannak ingadozó és megdönthető védelmi pontjai. Azután, közbe-közbe átölelve Ethelt, előző évi jegyzeteinek ismétléséhez látott, minthogy a növénytannak legutóbb történt befejezése után, a haladottabb állattani tanfolyam, a Forbes-éremnek az utolsó próbája, volt kezdetét veendő. Ethel ezalatt legjobb kalapját hozta ki a másik szobából, hogy diszítésén némi átalakitásokat végezzen. A kis széken ült, mig Lewisham, jegyzeteit szétteregetve maga előtt, az asztalnál foglalt helyet.

Egyszerre, a mint Ethel búzavirágjainak rendezgetési kisérletei közül felpillantott, azt látta, hogy Lewisham már nem olvas, hanem merően az asztalterítő közepére bámul és kifejezhetetlen szomorúság honol a szemében. Ethel megfeledkezett a búzavirágjairól és az urára meredt.

– Épen arra gondoltam, hogy szeretnék egy püspököt vagy más effélét olajban megfőzni.

– Miért?… Mert ők nagyon ismerik, a mi ellen prédikálnak: tudják, hogy sem nem ostobaság, sem pedig gonoszság, ha valaki nem hisz és ha nem hisz, nem is bántó másokra nézve; teljesen jól tudják, hogy valaki lehet olyan becsületes, mint a nap, derék és tisztességes, tisztességes minden tekintetben, ha nem hisz abban, a mit ők tanítanak. Tudják azt is, hogy az embernek a becsületébe vág, ha azt követelik tőle, hogy úgy tegyen, mintha hinne. Akármit is. És mégsem cselekszenek így. Azt hiszem, hogy részt követelnek mindenkinek a becsületéből. Ha valaki gazdag, nem alázzák meg, még ha nevet is a tanításukra. A csengő aranyat elfogadják az üzleti vállalatoktól és az egészségtelen házak jövedelméből. De ha valaki szegény és nem jelenti ki, hogy hiszi azt, a miben közülök is sokan alig hisznek, egy ujjukat sem mozdítanák meg, hogy segítsék az őket követő tömeg ostobaságával és tudatlanságával szemben. Ebben a mostoha-atyádnak meglehetősen igaza volt. Tudják, hogy mi történik körülöttük. Tudják, hogy ez hazugságot és szélhámoskodást jelent nagyon sok emberre nézve, de nem törődnek vele. Miért is törődnének? Nekik ez nagyon megfelel. Ha ők megromlottak, miért ne legyenek azzá mások is?

Lewisham, miután a püspököket állította bűnbakul a saját erkölcsi szépséghibájáért, hajlandó lett volna még a czipőjében levő szöget is az ő közreműködésüknek tulajdonítani.

– Nem járok, – felelte Ethel és még bizonyosabb hangon tette hozzá, – de azért nem vagyok hitetlen.

– Hogy igazat kell mondani, jót kell cselekedni, nem szabad másoknak ártani és őket megsérteni és minden egyebet.

– Ilyenformán mindenki keresztény, – jelentette ki Lewisham. – A jót mindnyájan jónak és a rosszat mindnyájan rossznak tartjuk.

– De nem mindnyájan cselekszünk is így, – mondta Lewishamné és megint a búzavirágokat vette a kezébe.

– Nem, – hagyta helyben Lewisham, kit kissé lehangolt a vitatkozásnak asszonyos módja. – Bizonyára nem cselekszünk így mindnyájan.

Egy pillanatig a feleségét nézte. – Ethel feje kissé félre volt hajolva, szemét pedig a búzavirágokra szegezve, – és lelkében különös felfedezések ébredeztek. Majdnem azon volt, hogy újra megszólaljon, de helyette ismét a jegyzeteibe merült.

Másnap Holderness Lukács úr megkapta az egy guineáról szóló csekket. Szerencsétlenségre a csekk keresztezve volt. Egy pillanatig elmélkedett, -200- azután tintához és tollhoz nyúlt és Lewisham gondatlan egyesét ötösre javította ki és a le nem itatott írást maga elé tartotta, hogy megbirálja.

Karcsú, halavány, jó megjelenésű, hosszú fekete hajú embert ismerünk meg benne, szinte bántóan komor, félig egyházi szabású ruhában. Nagy gondossággal végezte a kijavítás munkáját. Azután a csekket átvitte a fűszereséhez. A fűszeres gyanakodva nézegette az utalványt.

– Váltsa be, – mondta Holderness Lukács úr, – ha a legkevésbbé is kételkedik. Váltsa be. Én nem tudom, hogy kicsoda-micsoda az illető. Tőlem akár szélhámos is lehet. Nem felelhetek érte. Mutassa be a csekket, majd elválik. Nekem addig ne fizesse ki. Én várhatok. Majd benézek egy-két nap mulva.

– Rendben volt, ugyebár? – kérdezte Holderness Lukács úr közömbös hangon két nap mulva.

– Teljesen, – mondta a fűszeres, megnövekedett tisztelettel és négy fontot, tizenhárom shillinget és hat pencet fizetett ki neki.

Holderness Lukács úr, miután beható érdeklődéssel szemlélte végig a fűszeres boltját, rögtön kedvet kapott és megvett egy doboz lazaczkonzervet. Azután kilépett a boltból, kezében tartva a megmaradt pénzt. Ruhájának zsebei ugyanis ócskák voltak és megbizhatatlanok. Utána a péknél friss kenyeret vásárolt.

Mihelyt kilépett az üzletből, hatalmas darab kenyeret tömött a szájába és eszegetve haladt tovább. A falat akkora volt, hogy rágcsáló szája a legfurcsább módon eltorzult. Erőlködve nyelte le, nyakát közben nehányszor kimeresztve. Bekanyarodott az Indd Street sarkán, a hol ujra nagyot harapott a kenyérből. Többé sem e regény olvasói, sem Lewishamék nem hallanak róla. -201-

Mindezek után azonban a rózsás szerelmeskedés, az esküvő és az epithalamium nem egyebek a hajnalhasadásnál, melyet a sokkal hosszabb ideig tartó nappali világosságnak a fárasztó munkája követ. Bármennyire akarjuk is állandósítani ezeket a gyönyörű pillanatokat, elhalványodnak és irgalmatlanul elhagynak bennünket s nem is térnek vissza és nem is újulnak meg, csak az ostobák számára, az olcsó panorámák látószekrényeiben és a sötét és elhomályosított szobák utánzataiban. A mi korunkban legalább nem. A mi fiatal párunk is, mikor kiemelkedett a félhomálynak és a hajnali csillagoknak a légköréből, feje fölött komoran szürkének látta az eget és először látta meg egymást tisztán, hétköznapi megvilágításban.

Talán szebb tanuságot tenne Lewisham lelki világának finomságáról, ha fokozatos és méltóságteljes kihülésről, az elkedvetlenedés kis jeleinek önfeláldozó eltitkolásáról és a szentimentális légkör kedves megőrzéséről lehetne beszámolnunk s ha csak így tértek volna át a nappali világosságra. Fiatal párunk azonban nagyon nyers volt ehhez. Egymást megértésük hiányának első jeleit már megirtuk, de fárasztó és kellemetlen volna minden árnyalatában ismertetni a hangulat nyomról-nyomra való kiélesedését. Haragra lobbantak és szóvitákba is keveredtek ugyanis. Az állandóan kevesbedő tőkének és a jelentkezni nem akaró munka izgatott keresésének az aggodalma nehezedett rájuk. Ethelre nyomasztólag hatottak a barátságtalan környezetben magányosan töltött hosszú órák is. Teljesen jelentéktelen dolgokból nézeteltérések támadtak. Egy éjjel Lewisham -202- mérhetetlen keserűségében álmatlanul feküdt, mert meggyőződött róla, hogy Ethel egy szemernyit se törődik az emberiség jóvoltával, sőt mi több, az ő szoczializmusát agyrémnek és ostobaságnak nevezte! Egy szombat délután kedvező kilátások között indultak sétára s felhevülten és haragosan, élesen feleselve és szaporán visszavagdosva tértek haza, – az Ethel kedvencz regényeinek társadalmi rajzaiból kifolyólag. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Lewisham ezeket az olcsó regényeket kimondhatatlanul gyűlölte. Ezek a szóváltások a legtöbb esetben puszta czivódások voltak ugyan s az őket követő kölcsönös némaság és feszültség előbb vagy utóbb hallgatólagos vagy kifejezett kibékülésben végződött, de egyszer-kétszer a „kibékülés“ csak felszakította a behegedt sebet. A mellett mindig, minden egyes czivódásnak visszamaradt bizonyos nyoma, mely életük másik oldaláról egyre jobban tüntette el a romantikus színek megmaradt emlékeit.

Munka nem akadt és két jelentéktelen semmiséget leszámítva, egyiküknek jövedelme sem emelkedett hosszú öt hónapon keresztül. Egy ízben Lewisham tizenkét shillinget nyert egy pennys hetilapnak a pályázatán, három izben pedig számot sem tevő kis gépírási munka került egy poétától, a ki valószinüleg az Athenaeum hirdetését olvasta. A költőt Baynes Edwin Peaknak hívták s kézírása kuszált és formátlan volt. Néhány rövidebb költeményt küldött kis papirdarabokon azzal az utasítással, hogy mindegyikről „különböző stilusban, szépen leírva három másolatot“ kíván, de úgy, hogy „a lapok ne fémiratkapcsokkal, hanem a költemények hangulatának megfelelő szinű selyemfonallal legyenek összefűzve.“ Fiatal barátaink mindketten nagy gonddal igyekeztek megfelelni ezeknek az utasításoknak. -203- Az egyik költemény czíme „A madarak éneke“ volt, a másiké „Felhőárnyak“, a harmadiké pedig „Eryngium“, de Lewisham úgy vélte, hogy összefoglalóan „Badarságok“ czímet lehetne nekik adni. Fizetség gyanánt, a postai szabályok áthágásával, a költő boríték alatt egy fél sovereignes aranyat küldött, kérve Ethelt, hogy a különbözetet tartsa meg jövő alkalmakra. Rövid idő mulva a költeményeknek erősen átdolgozott példányait a költő személyesen hozta el, mindegyiknek borítéklapján ezzel a talányszerű utasítással: „Ez a stílus megfelel, de ha lehetne, még inkább ebben a formában.“

Lewisham nem volt otthon, de Ethel személyesen nyitott ajtót és így a fedőlapra írt utasítás feleslegessé vált.

– Még egészen gyerek, – mondta Ethel, mikor a találkozásról beszámolt Lewishamnak, a ki érdeklődött iránta. Mindketten úgy érezték, hogy Baynes Edwin Peak fiatalsága valamit levont a munkaadás komolyságából.

Az esküvőtől a juniusi évzáró vizsgákig Lewisham nagyon furcsa kétlaki életet élt. Odahaza Ethel és gyötrő hajsza munkaalkalmak után, a szüntelen izgatottság Gadowné makacsul következetes rabló számlái miatt és más egyebek, melyeknek közepette úgy érezte, mintha rendkívüli módon megférfiasodott volna; de ezek a jelenségek a south-kensingtoni ifjúkorának a maradványaival váltakoztak, mintha ujdonsült férfiui minőségét olyan időközök szakították volna meg, melyek alatt csak fegyelmezetlen, a hozzá fűzött reményeket be nem váltó és üres fecsegésre egyre jobban hajlandó diáknak érezte magát. South-Kensingtonban őt a diákokat kötelességszerűen érdeklő tárgyak és eszmék foglalkoztatták, mig a chelseai kis szobácskákban, melyek nagyon fülledtek lettek, mikor a nyár beköszöntött -204- s a hol Ethelnek egyre szaporodó pennys regényei kazallá növekedtek, külön adott helyzete jelentkezett igazi mivoltában s az eszmék a kézzelfogható valóságnak adtak helyet.

Homályosan felérzékelte, hogy különös és szűk az a világ, melyben férfiúvá érlelődött. Chafferyék voltak az egyedüli látogatók. Chaffery el szokott jönni, hogy megossza velük vacsorájukat és gazságai ellenére is, mindig szórakoztató fejtegetései s Lewisham tudományos képességei iránt kifejezett becsülése és irigysége révén hatott Lewishamra. A mint pedig az idő haladt, Lewisham mind több rokonszenvet érzett Chaffery elkeseredésével azok irányában, a kik a világot igazgatják. Szinte jól esett hallgatni, ha püspökökről és más hasonlókról beszélt. Kereken kimondta, a mit Lewisham szépen akart kifejezni. Chafferyné – homályos, fekete, ideges és rendetlen kis teremtés, – mindig sietve hagyta el a házat, mikor Lewisham hazajött. Azért szokott eljönni, mert Ethel, noha annak a hitének adott kifejezést, hogy „a szerelem mindent betölt“, a házas életet kissé komornak és magányosnak találta, mikor Lewisham távol volt. Sietve távozott, ha Lewisham megjött, mert Lewishamban a világgal folytatott küzdelem bizonyos ingerlékenységet fejlesztett ki. South-Kensingtonban senkinek sem beszélt a házasságáról, eleinte, mert drága titoknak tartotta, később egészen más okoknál fogva. Igy a két külön világ nem kapcsolódott egymásba. A két világ határát az iskolának kovácsolt vas kapuja határolta és választotta el élesen egymástól. Elérkezett azonban a nap, mikor Lewisham utólszor haladt át a kapun és ifjúkora örökre véget ért.

Az állattani tanfolyam záró vizsgáján, a mely a heti egy guinea jövedelemnek a végét jelentette, eléggé tisztában volt vele, hogy a dolga rosszul -205- sült el. Az előző napi gyakorlati vizsga estéjén munkájában megkésett, feje kábult volt, a haja kuszált, a füle pedig ki volt vörösödve. Az utolsó perczig haragosan küzdve ült, hogy nyugalmat erőltessen magára és kiemelje egy földi giliszta nephridiumának a szőrözetes csatornáját. De szőrözetes csatornák nem szoktak megjelenni olyanoknak, a kik elkerülték a laboratóriumi gyakorlatot. Felkelt, átnyujtotta irását a haragvó, koravén tanársegédnek, a ki oly hizelgő módon üdvözölte őt nyolcz hónap előtt és végigment a termen a laboratórium ajtaja felé, a hol többi diáktársai csoportosultak.

Smithers hangosan beszélt a csavarodások megállapításáról és a nagyfülű fiú figyelmesen hallgatta.

– Na, itt van Lewisham!… Hogy sikerült neked Lewisham? – kérdezte Smithers, nem titkolva, hogy tisztában van azzal, a mit kérdezett.

Heydinger kisasszony kalapját kezében tartva várakozott és Lewisham kivörösödött szemét nézte. Lewisham el akart haladni mellette, de valami a leány arczán még izgatott kedélyállapotában is feltűnt neki. Megállt.

– Bizonyára, – felelte Lewisham, hangjával némileg utalva Smithers támadására.

Kinyitotta a folyosóról a lépcsőre nyíló üvegajtót. A lépcsőknek egy fordulóján hallgatva mentek le. -206-

– Nem tudom még. Valahol kell valami megélhetést keresnem. Az egész tanév alatt ez nyugtalanított.

– Azt gondoltam… – Hirtelen félbehagyta. – Nem megy megint vissza a nagybátyjához? – kérdezte.

– Nem. Londonban akarok maradni. Nem tudnék mindent itthagyni, hogy vidékre menjek. Különben is összekülönböztem a nagybátyámmal.

– Megkisérlem a növénytant még egyszer, ha felvesznek… Az jut azonban az eszembe, hogy az ember gyakran hall egyes dolgokat. Mi az ön czíme?… Ha esetleg hallanék valamit.

– Tényleg, – mondotta, de nem tett úgy, mintha át akarná adni a czímét. A lépcső végén a leány ujból megkérdezte.

– Az az átkozott nephridium, – mondta Lewisham. – Mindent kivert a fejemből.

A Heydinger kisasszony kis noteszéből kitépett lapokon kicserélték egymás czímét. Mikor az iskola vaskerítésén kiléptek, a leány megszólalt:

Lewishamot a czímek kicserélése némileg idegessé -207- tette és nem akarta hallani a burkolt felhívást.

Átment az Exhibition Roadon, kezében a megtömött fényes kézi táskával, mely most hasadásokkal volt tarkázva. Gondolatokba mélyedve haladt le a Cromwell Road sarkáig és jobbra fordult, úgy hogy a természetrajzi múzeum kertjén túl jól láthatta a gyakorlati tudományok iskolájának magasra emelkedő vörös oszlopát. Sajnálkozva tekintett vissza feléje.

Biztos tudatában volt, hogy az utolsó vizsgája nem sikerült. Tudta azt is, hogy a tudományos pályán a jövő bezárult előtte. Visszaemlékezett, hogy miként haladt annak idején ugyanezen az úton a nagy épület felé első ízben az életében és hogy milyen remények és elhatározások dagasztották, mikor közeledett feléje. A szakadatlan és kitérést nem ismerő munkának az álmai! Hová nem juthatott volna, ha meglett volna benne az eltökélt szándék, hogy ezt a czélt megvalósítsa?…

Ugyanebben a kertben ültek ő, Smithers és Parkson egy padon, egy megkövesedett fatörzs közvetlen szomszédságában és vitatkoztak a szoczializmusról, közvetlenül mielőtt ő azt az emlékezetes előadását megtartotta volna…

– Igen, – mondta csaknem fennhangon önmagának, – igen… mindez elmúlt. Mindennek vége.

Egyszerre a természetrajzi múzeum sarka eltakarta előle az elhagyott Alma Matert. Felsóhajtott és nekiindult a chelseai fülledt kis szobáknak és a meg nem hódított világnak. -208-

Ez a bizonyos szóváltás szeptember vége felé történt. Lewishamék már hat hónapja voltak házasok és már csaknem az összes rózsás árnyalatok eltünedezni látszottak. Pénzügyi helyzetük a válságosról a nagyon szegényesre változott; Lewisham munkát talált. Egy magoló katonatiszt, névszerint Vigours kapitány támaszt keresett mathematikai és mértani tanulmányaihoz és más egyebekhez, a mit sandhursti tudománynak3) nevezett. Óránként teljes két shillinget fizetett Lewishamnak a nagyon változatos tárgyakban való oktatásért. Azonfelül egy alsóbb mathematikai osztály volt megszervezés alatt Walham Greenben, hol Lewishamnak alkalom igérkezett, hogy megmutassa tehetségét. Heti ötven shilling vagy valamivel több valószinű volt, de esetleg még többet is lehetett remélni. Arról volt tehát szó, hogy átvergődjenek azon az időn, míg Vigours volt az egyetlen jövedelmük. Ez alatt azonban Ethel blúzainak a frissesége eltünedezett, Lewisham pedig mind gyakrabban beszélt czipőjének a javításáról, melynek a talpa kilyukadt.

A czivódás kicsinységen kezdődött, de végre általánosságokká fajult. Lewishamnak a napja egy előző esti szóváltás hatása alatt rossz hangulatban kezdődött s a felmerült kis inczidensnek tulajdonképen semmi köze sem volt a tapasztalt összekülönbözéshez, mely indulataikat érdemén felül felforralta. Mikor kilépett a két szoba közötti ajtón, egy levelet látott heverni az asztalon a -209- reggelihez tartozó különféle tárgyak között s Ethel magatartása olyan volt, mintha gyors kézmozdulata szakadt volna félbe s a levél az ő kezéből esett volna e pillanatban az asztalra. Tekintetük találkozott és Ethel elvörösödött. Lewisham leült és felemelte a levelet, talán némileg félszegül. A levél Heydinger Alicetól jött. Habozva félig zsebretette, de azután rászánta magát, hogy felbontsa. A levél bőséges anyagot nyujtott az olvasásra és ő végigolvasta. Egészben meglehetős ostobának találta a levelet, de ennek a véleményének nem adott kifejezést. Mikor elolvasta, gondosan eltette a zsebébe.

Ennek az esetnek sem volt semmi köze a czivódáshoz. A reggelit már befejezték, mikor a czivódás megkezdődött. Lewisham délelőttje szabad volt s idejét a sandhursti tudományra vonatkozó egyes jegyzeteknek átnézésével akarta eltölteni. Szerencsétlenségre jegyzetfüzetének a keresése összeütközésbe hozta őt Ethel regényeinek a halmazával.

– Mindenütt ezek a füzetek hevernek, – tört ki, miután egy ideig hevesen tett-vett. – Néha kissé rendbe is szedhetnéd őket.

– Eléggé rendben voltak, míg szét nem dobáltad őket, – vágott vissza Ethel.

– Átkozott szemét! csak arra való, hogy tűzre hányják, – jelentette ki Lewisham általánosságban és egyet haragosan a sarokba hajított.

– Te is megpróbáltad, hogy írjál ilyent, – mondta Ethel Lewishamnak egy kísérletére czélozva, mely megjelenés helyett szomorú véget ért. Ennek az emlékezete mindig felingerelte Lewishamot.

– Te is megpróbáltad, hogy írjál ilyent, – ismételte Ethel, kissé húzódozva.

– Akárhogyan is, átkozott szemétdomb lett belőlük. Nincs egy rendes szöglet a szobában. Soha sincsen egy kis rend.

Ethel úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést. De az ördög egy időre hatalmába ejtette Lewishamot. Méltatlanul sebző módon megjegyezte:

– Ha elraknám őket, – az „elrakom“ szót különös nyomatékkal hangsúlyozta, – csak azt mondanád, hogy elrejtettem őket. Mi hasznom volna, ha megkísérelném, hogy a kedvedre járjak?

Ethel arczát pír öntötte el és szemében könny csillogott. Hirtelen abbahagyta azonban a védekezést és kibökte, a mi már régen lappangott közöttük. Hangja szenvedélyesre változott.

– Semmit sem tudok a kedvedre tenni, mióta az a Heydinger kisasszony kezdett irogatni neked.

Csend lett, űr támadt közöttük. Valami meglepetés ejtette hatalmába mindkettőjüket. Eddig olyan hallgatag megállapodás-féle volt, hogy Ethel nem vett tudomást Heydinger Alice létezéséről. Lewishamban mintha valami felvillant volna.

– Honnan tudod! – kezdte, de ráeszmélt, hogy ebben az irányban nem haladhat. A természetes embernek az útjára tért, felhorkanással jelezte vad haragját s hangja kiabálóra vált. – Esztelen vagy! – kiáltotta haragosan tiltakozva. – -211- Ilyen ostobaságot mondani! Mintha valaha is megpróbáltad volna, hogy a kedvemben járj! Mintha nem lett volna arra ezer alkalmad!

Megállt, hirtelen megérezve szavainak nagy igazságtalanságát. Visszatért arra a pontra, a hol kezdte:

– Azt hiszed talán, hogy nem tartozik rám? Azt hiszed talán, hogy kőből vagyok?

Pillanatnyilag Lewisham elképedt erre a kimenetelre, melyet Ethel felfedett előtte. Valami mindent összezúzó erejű bizonyítékon, valami meggyőző érven gondolkozott, melylyel semmivé teheti ezt az új felfedezést, de nem akart megjönni. Úgy érezte, hogy mindenfelől sarokba van szorítva. Feltörő, eszeveszett harag lett úrrá rajta.

– Féltékenység! – kiáltotta. – Féltékenység! Mintha bizony… Nem kaphatok én olyan tárgyú leveleket, melyeket te nem értesz meg, melyeket te nem akarsz megérteni? Ha mondtam volna, hogy olvasd el őket, nem tetted volna meg… Azért van, mert…

– Hogyan?… Eleinte mindent megpróbáltam. Szoczializmust, vallást… minden ilyen dolgot… De te nem érdeklődtél… nem akartál érdeklődni irántuk. Még azt sem akartad, hogy én foglalkozzam ezekkel a dolgokkal, hogy én törődjem velük! Semmi czélja sem volt, hogy magyarázatokba -212- bocsájtkozzam. Te csak egy módon törődtél velem és semmi egyébbel, a mi rám tartozott, nem törődtél! Most pedig, hogy egy barátom…

– Mert te úgy se értenéd meg, a mivel foglalkoznak… De minek is magyarázom. Nem szükséges! Féltékeny vagy, ez a vége mindennek!

Lewisham úgy nézett Ethelre, mintha nem tudná megérteni a kérdést. Az ügy nehéz volt, kellemetlenül nehéz. Szemügyre vette a szobát, hogy más tárgyra térhessen át. Az Ethel regényei alól kiásott jegyzet-füzet az asztalon hevert és eszébe juttatta neki a megrontott órák bosszuságát. Hirtelen általános dolgokra tért át. Erősen gesztikulált.

– Így nem mehet tovább! – kiáltotta. – Így nem mehet tovább! Hogy dolgozzam? Hogy kezdhetek így akármit!

– Így nem maradhat… így nem mehet tovább! Perpatvar… czivódás… egyenetlenség. Ma például!… Dolgozni akartam, át akartam nézni a jegyzeteimet! A helyett te veszekedést kezdesz…

– Te kezdted a veszekedést! – ismételte. – Te csináltad az egész zenebonát! Te veszekedtél velem… féltékenységből!… Hogy dolgozhassam én így? Hogy maradhassak meg egy ilyen házban? Megyek. Vedd tudomásul, hogy -213- megyek. Kensingtonba megyek és a könyvtárban dolgozom!

Egyszerre elfulladt a szava és Ethel sem jutott szóhoz. Lewisham körülnézett, hogy a tetőpontot mivel jelezze. Rögtöni cselekvés szükségességét érezte. A kis asztalon Huxley Vertebrata-ját pillantotta meg. Felkapta a könyvet, ívben meglóbálta és dühösen belevágta az üres kandallóba.

Egy másodperczig úgy tett, mintha egy újabb röpíteni való tárgyat keresne. A fiókos szekrényben megpillantotta a kalapját, megragadta és tragikus képpel kirohant a szobából.

A félig nyitott ajtóban habozott, azután teljesen felszakította és hevesen bevágta maga mögött. Úgy érezte, hogy ez a világ előtt igazolja haragjának a jogosságát s e hitben száguldott az utczára.

Utjának irányával nem is törődve csatangolt a munkába siető emberektől nyüzsgő utczákon s azután inkább csak szokásból irányította lépteit a Brompton Road felé, a hol belekeveredett a reggeli forgalomnak kelet felé irányuló áradatába. Egy ideig, leszámítva a feltörő kételynek egy árnyalatát lelkének a hátterében, kizárólag és tisztán a harag uralkodott rajta. Miért is vette ő feleségül Ethelt? – volt a kérdés, melyen rágódott. Miért volt úgy megírva a sors könyvében, hogy feleségül vegye őt? Mindenesetre azonban már kimondta az elhatározó szót. Tovább nem tűri ezt a helyzetet! Ennek az állapotnak véget kell érni. A megsemmisítő dolgokon elmélkedett, melyeket Ethelnek fog mondani, mikor elhatározását végrehajtja. Kegyetlen jelenetek rajzolódtak le előtte. Ilyen módon fogja félreérthetetlenül megmutatni, hogy tovább nem hajlandó tűrni. Óvatosan kerülte azonban a kérdés felvetését, hogy tulajdonképen mit nem hajlandó eltűrni. -214-

Micsoda végzet volt az, mely egymáshoz kapcsolta őket? Környezetének minősége bizonyos mértékig hozzáillett gondolatainak a természetéhez. A képzőművészeti múzeumnak redőnyös vasban bővelkedő, szétterpeszkedő épülettömbje, a csonkának látszó oratorium, melyek ferdén állanak az utczára, hasonló váddal látszottak illetni a sorsukat. De micsoda végzet volt az, mely vele így bánt, olyan nagyszerű kilátások után?

Egyszerre azon vette észre magát, hogy gondolatai magukkal ragadták őt, a múzeum épületén túl. Haragosan fordult vissza és belépett a forgókorlátba. Bement a múzeum épületébe és a régi vasipar csarnoka alatt az egyetemi könyvtárnak vette az útját. Az üres asztalsorok és a pihenő könyveknek az állványai menedékhelynek tüntek fel…

Reggel ez volt Lewisham állapota. Már jókor délelőtt azonban haragjának a hevessége és szenvedélyes meggyőződése Ethel méltatlansága fölött, elpárolgott. Bánatos kifejezéssel meredt egy halom nem is érintett geologiai szakmunka fölé. Emlékezetében önmagát lármásnak, követelődzőnek és méltánytalannak látta. Mi is történhetett tulajdonképen vele?

Két órakor, mikor útban volt Vigourshoz, már éles önvád volt a lelkiállapota. Hogy miként történt ez a változás, szavakban nehéz elmondani, mert a gondolatok finomabbak, mint a szavak és az érzések még bizonytalanabbak, mint e gondolatok. Csak egy volt bizonyos, hogy egy visszaemlékezés ejtette a hatalmába.

A visszaemlékezés messziről jött, a könyvtár nyitott üvegtetején keresztül. Először nem érzékelte fel az emléket, csak az akadályt, mely másfelé tereli a figyelmét. Tenyerével rácsapott az előtte fekvő könyvnek nyitott lapjára.

– Az ördög vigye el ezt az átkozott kintornát, -215- – mormogta magában. Egyidejüleg türelmetlenül pattant fel és befogta a kezével a fülét. Azután ellökte magától a könyveket, felugrott és végigment a könyvtár-termen. A verkliszó hirtelen elhallgatott és hangja elveszett a tágas terem csendjében.

Lewisham egy ablakmélyedésben állva becsapott egy könyvet és visszatért a helyére.

Váratlanul rajtakapta magát, hogy halk hangon dudol és megint a czivakodásra gondol, melyről már azt hitte, hogy sikerült kiűzni az elméjéből.

Vajjon mi történhetett vele? Az a különös érzése volt, mintha valami felszabadult és belopódzott volna az agyába. Mintegy válasz gyanánt egy whortleyi látomás, egy szokatlanul élénk látomás merült fel előtte. Látta a holdfényt és a domboldalat, a kis városka megvilágítva és barátságosan terült el alatta s a képhez zene, egy fájdalmasan érzelmes melódia kapcsolódott. Maga sem tudta, hogy miért, de a zene olyan volt, mintha kintornából jött volna, pedig tudta, hogy zenekartól származott és rejtelmes, elhúzott szavakkal párosult:

Ez a melódia nemcsak rajzszerű élességgel rögzítette meg a képet, hanem megmagyarázhatatlan meghatottságnak egész felhőjét is vonta maga után, mely egészen rabul ejtette egy pillanatra, mielőtt elpárolgott volna.

Visszaemlékezett mindenre! Ő jött le azon a domboldalon és vele volt Ethel…

De a melódia és az emlék megragadt és nem -216- hagyta el a tejből és kalácsból álló, sovány déli étkezés alatt sem, reggel ugyanis azt határozta, hogy a déli étkezésre nem megy haza – és útközben Vigourshoz is állandóan foglalkoztatta. Lehet az is, hogy a kalácsból és tejből álló ebéd önmagában is lágyabb gondolatokat ébreszt az emberben. Sajátságos ellentmondás, végtelenül kínos zavar jelentkezett nála.

A reggeli viharos kedélyállapotot úgyszólván tudományos nyugalom váltotta fel. Nemsokára férfiasan nézett a kérdésnek a szemébe. Nem lehetett kétségbevonni, hogy czivakodtak. Az utóbbi időben nem egyszer, hanem többizben czivakodtak. Igazi czivakodás volt, szemben állottak egymással, sértették és keresték, hogy miként sérthetik, miként sebezhetik meg egymást. Megkísérlette, hogy visszaemlékezzék a dolgok lefolyására, hogy ő mit mondott és hogy Ethel mit válaszolt. Ez azonban nem sikerült neki. A kifejezéseket és kapcsolataikat elfelejtette. Az egész nem mint eseményeknek egymásba kapcsolódása, hanem mint össze nem függő egyes szavaknak és kijelentéseknek a tömege rögződött meg az emlékezetében. Mindegyik szó és kijelentés durva, maradandó és összefüggéstelen volt, mint egy sírfelirat. Az egész jelenésből csak egy kép emelkedett ki: Ethelnek a képe, égő arczczal és könnyektől ragyogó szemekkel.

Lewish am figyelmét egy pillanatra egy keresztutczának a forgalma foglalta le. A tulsó oldalon az éles ellentét indította töprengésre, mely viszonyuk megváltozásában jelentkezett. Még egy utolsó kísérletet tett, hogy Ethelt vádolja meg és hogy maga előtt igazolja, hogy a változásért -217- csak őt lehet hibáztatni. Ethel kezdett czivódni vele, Ethel czivódott tudatosan, mert féltékeny volt. Féltékeny volt Heydinger Alicera, mert ostoba volt. Ezúttal azonban ezek a vádak úgy szertefoszlottak, mint a széltől hajszolt füst. De a holdfényben hazatérő két kis alaknak a képe nem foszlott szét. A Kensington High Street összeszűkülésénél teljesen letett a vádaskodásról. A kensingtoni városház épülete előtt még tovább jutott egy lépéssel. Mindezek szerint nem lehetséges-e, hogy inkább ő volna az, a kit elsősorban hibáztatni kell?

Nyomban az az érzése támadt, mintha ennek tudatában lett volna az egész idő alatt.

Mikor már megtette ezt a lépést, a többi önmagától jött. Nem is tett száz lépést és belső küzdelme véget ért s teljes mértékben elmerült a megbánás örvényében. Mindazok a drámai és erőszakos dolgok, mindazok az elevenen durva dolgok, a melyeket száján kiejtett, már nem élettelen sírfeliratok, hanem vádlóan lángoló betük formájában jelentkeztek. Megkísérlette elképzelni, hogy nem mondta ezeket és emlékezete csalfa játékot űzött vele, megkísérlette meggyőzni magát, hogy esetleg mondott ugyan valami hasonlót, de sokkal kevésbbé sértő formában. Ugyanilyen hiábavaló erőlködéssel kísérlette meg a saját sebeinek a lekicsinylését. Az egész próbálkozás csak arra volt jó, hogy egész nagyságában felismerje, hogy hova zuhant.

Újra felidézett mindent és mindent meglátott. Ujra látta Ethelt fehéren a napfényes fasorban, látta Ethelt fehéren a holdfényben, mielőtt elváltak volna egymástól a Frobisherék háza előtt, látta Ethelt a mint kijött Lagune lakásából és üdvözölte őt esti sétájuk előtt, látta Ethelt közvetlenül esküvőjük után, a mint kilépett az ajtón annak a ragyogásnak a fényében, a melylyel -218- ő vette őt körül. Azután megjelent előtte Ethel felhevülten, zilált hajjal, könnytől ázott arczczal, a homályos, barátságtalan kis szobában. Mindez annak a kintornának a hangjától… Onnan egészen idáig! Hogy volt lehetséges, hogy azt a ragyogó hajnalt ilyen barátságtalan nap követte? Mi ment végbe tulajdonképen? Ő és Ethel ugyanaz a két személy voltak, a kik oly ragyogva jelentek meg felujult emlékezetében: ő és Ethel voltak, kik oly elkeseredetten élték át a nyomoruságnak utolsó nehány hetét.

Keserű hangulata sóhajtásban jutott kifejezésre. Ethelben ezuttal inkább csak saját sorsának osztályosát látta közös szerencsétlenségükben…

– Mennyire eltévesztettük a dolgunkat! – volt az új motivuma. – Mennyire eltévesztettük!

Megértette most, hogy mi a szerelem, megértette, hogy régebbi és parancsolóbb valami az észszerűségnél. Megértette most, hogy szereti Ethelt s úgy érezte, hogy az iménti haragja, ellenségeskedése és elítélése valami külső behatás alatt lett rosszá a lelkében. Szinte hitetlenül gondolta végig a gyengédségnek hosszú eltünedezését, mely az első együtt töltött gyönyörűséges napokat követte, a szeretet csökkenését, az első ingerlékenység jelentkezését és az estéket, melyeket eszeveszett munkában töltött, ellenállva, hogy tudomást vegyen Ethel jelenlétéről. „Nem lehet mindig szerelmeskedni,“ – mondotta ő és széthúzódtak egymástól. Utána számtalan apróság, melyekben nem volt türelmes és nem volt méltányos. Megsebezte Ethelt nyerseségével, barátságtalan kritikájával és mindenekfelett ostoba titkolózásával Heydinger Alice levelei körül. De miért is rejtette el azokat a leveleket előle? mintha bizony lett volna valami -219- titkolni való bennük! Mi volt bennük titkolni való? Vajjon miféle ellentét származhatott volna belőlük? De ezek az apróságok szerelmüket a valamikor értékesnek tekintett tárgyhoz tették hasonlatossá, mely a durva kézben összehorzsolódott, letöredezett és beszennyeződött és a teljes pusztulásnak nézett elébe. Ethelnek a magatartása vele szemben megváltozott, örvény tátongott közöttük, melyet talán sohasem sikerül már neki áthidalni.

– Nem, ennek nem szabad megtörténni! – mondotta. – Ennek nem szabad megtörténni!

De hogy térjen vissza a régi viszonyra? hogyan felejtesse el mindazt, a mit mondott és mindazt, a mit cselekedett?

Egy pillanatra egy új lehetőséggel került szembe. Feltéve, hogy nincs számukra visszatérés!… Feltéve, hogy megtörtént a végzetes lépés!… Feltéve, hogy mikor becsapta maga után az ajtót, az bezárult és bezárult előtte örökre!

Világosan átérezte, hogy ez nem olyan ügy, a melyet érvelésszerű védőbeszédekkel el lehetne intézni. Előlről kell neki kezdeni, vissza kell térni az érzelemhez, el kell taszítani magától a mindennapiságnak rájuk nehezedő bajait és szűkölködéseit, melyek elpusztították életüknek melegét és szinét. De hogyan? Hogyan?

Ujból szerelemmel kell közelíteni Ethelhez. De hogyan kezdje… hogyan mutassa neki a változást? Áldatlan egyezkedések és kibékülések már azelőtt is történtek közöttük. De ez más eset volt. Igyekezett kitalálni valamit, a mit mondhat Ethelnek, valami bevezetést, a mivel hozzá fordulhat. De minden, a mit kigondolt, -220- hideg és kemény volt, vagy szánalmas és hozzájuk nem méltó, vagy pedig szinészi és ostoba. Feltéve, hogy az ajtót zárva találja…! Ha már minden elkésett! Minden irányban nyers dolgok sebző emlékébe ütközött. Megvillant előtte, hogy mennyire meg kellett változni neki Ethel szemében és tűrhetetlennek érezte a helyzetét. Egyszersmind azonban megbizonyosodott benne, hogy egész szívével szereti Ethelt.

Egyszerre egy virágos bolt kirakata volt előtte, közepén egy pompázó rózsacsokor.

Tekintetét megragadták a rózsák, mielőtt még a gondolatát megragadták volna. Nézte a rózsákat, a fehér, szűziesen fehér rózsákat, a sárga, halvány és sötétvörös rózsákat, a hús és gyöngy szinének gazdag árnyalatait, az illatozó színek és a látható illatok tömegét s középütt egy mély vörös szinfoltot. Olyan volt, mintha ez lett volna érzésének az igazi szine. Visszafordult a kirakathoz és belebámult. Nagyon szép volt, kétségtelenül, de mi volt igazában, a mi őt úgy vonzotta? Azután úgy jött rá, mintha magától értetődnék, hogy mi a teendője. Ezt akarta. Ez volt az érv, a melynek hatni kellett, annál is inkább, mert ez elüzte volna azt az érzést, hogy valamelyikük az önmegtartóztatás kellemetlen érdemét követeli magának, a mi az állandó feszültség egyik oka volt közöttük. A rózsákat Ethel teljesen váratlanul kapja meg s bizonyára új szerelemre lobban tőlük.

A komor aggodalom egyszerre elpárolgott a lelkéből, megint gazdag szinekben látta pompázni a világot. Ragyogóan és tisztán látta a jelenetet, melyre vágyott, látta, hogy Ethel megint nem kesereg és könnyezik, hanem boldog, mint valamikor, mikor mindig boldognak látszott. -221-

Valami gyengédtelen intő hang szólalt meg benne, de nyomban elhallgatott. Tudta, hogy egy sovereign van a zsebében. Belépett a virágos boltba.

Egy fekete ruhába öltözött tekintélyes fiatal hölgygyel találta magát szemben, de erre az üzletre semmiféle formulája nem volt készenlétben. Sohasem vett még azelőtt rózsát. Ihletet keresve tekintett körül. A rózsákra mutatott.

A felváltott sovereignből néhány apró ezüst pénzdarab maradt a kezében. Meghagyta, hogy a rózsákat, rendesen becsomagolva, Ethelnek küldjék el; külön kifejezett utasítására a virágok hat óráig voltak elszállítandók.

– Tudjuk, – mondta a feketeruhás fiatal hölgy olyformán, mintha nem tudott volna egy mosolyt elfojtani. – Mi már hozzá vagyunk szokva a virágok küldéséhez.

Mikor Lewisham hazaérkezett Vigourstól, már majdnem hét óra volt. Dobogó szívvel lépett be a házba. Azt várta, hogy Ethelt lelkendezve találja, a mint a rózsáknak örül. De Ethel arcza halavány volt és fáradt. Lewisham annyira meglepődött, hogy ajkán elhalt az üdvözlés. Csalódott! Bement a nappali szobába, de nem látta a rózsákat. Ethel utána jött be és háttal fordulva feléje, kinézett az ablakon. A várakozás nagyon kínos volt… -222-

Lewisham szeretett volna valamit kigondolni, a mit mondhatna, hogy áthidalja a közöttük levő ürt, de képtelen volt valamit kieszelni. Várni kellett, mig a rózsák megérkeznek. Könyveit szedte elő és velük töltött majdnem egy órát a vacsoraidőig. A vacsora szertartásosan hideg ügy volt, túludvarias megjegyzésekkel fűszerezve. Elkedvetlenedés és kétségbeesés sötétítették el Lewisham lelkét. Haragudni kezdett mindenre, még Ethelre is. Érezte, hogy Ethel azt hiszi, hogy ő még haragszik s ezért haragudott. Megint előszedte a könyveit, Ethel pedig segített Gadowné cselédjének az elrakosgatásban, mikor zörgetést hallottak a külső ajtón.

– Végre itt van, – mondta magában Lewisham megkönnyebbülve és azon töprengett, hogy elvonuljon-e, vagy tanuja legyen a rózsák átvételének. Bántó volt a cseléd jelenléte. De egyszerre Chaffery hangját hallotta. Halk „átkozott!“ röppent el az ajkáról.

Az egyedüli, a mit tehetett volna most, ha a rózsák megérkeznének, az volt, hogy kisurran az előcsarnokba, ott átveszi őket és beviszi a hálószobába, az utóbbi és az előcsarnok közötti ajtón. Nem látszott ajánlatosnak, hogy Chaffery tanuja legyen egy érzelmes jelenetnek. Esetleg valami gúnyolódó fullánkot ereszthet meg, ami örökre megragad az emlékezetükben.

Lewisham megpróbálta éreztetni, hogy a látogatás -223- nincsen kedvére. De Chaffery nagyon jó hangulatban volt és egész tuczat hideg üdvözlés ellenére is fel tudott volna melegedni. A nélkül, hogy megkinálták volna, helyet foglalt azon a széken, melyet szeretett.

Chaffery és Chafferyné előtt Lewishamék minden nézeteltérést, mely közöttük felmerült, hamis szivélyességgel szoktak eltakarni s így Chaffery, észre sem véve a válságos helyzetet, hamarosan szabadon csevegett. Két szivart vett elő.

– Parancsolja az egyiket? – kérdezte. – Nem? Micsoda szigorú elvek! Társaságban kellemesebb a dohányzás. Nos, szivjon ön is velem. Ma este nagyszerű hangulatban vagyok.

Gondosan levágta szivarjának a végét, szertartásosan meggyujtotta, megvárta, mig a gyujtónak a fája elég s teljes egy perczig hallgatott, hatalmas füstfodrokat fujva maga elé. Azután megint beszélni kezdett s szavait változatos és gazdag hanglejtéssel szinezte.

– A mi engemet illet, – mondotta, – én csak szórakoztam a szélhámossággal.

– Háromféle ember van a világon, kedves barátom, háromféle és nem több, asszony pedig csak egyféle. Vannak boldog emberek, gazemberek és bolondok. A hibrideket nem számítom. A gazemberek és bolondok az én szememben nagyon közel állanak egymáshoz.

– Lehet, – mondta Lewisham közömbösen és a kandalló mellől haragvó tekintetet vetett Chafferyre.

– Én bölcseséget szoktam hirdetni. Ma este egészen különleges bölcseséget hirdetek. A legrégibb és legnemesebb termésemet ütöm csapra, -224- mert – mint meglátja, – a mai egészen különleges alkalom. Ön pedig olyan szórakozott!

– Majd meglátja… Az előbb arany-igazságokat mondtam a gazemberekről és bolondokról. Mindig meg voltam győződve róla, hogy a becsület feltétlenül szükséges, ha az ember azt akarja, hogy boldog legyen… Meglepi talán?

– Nem. Tudom. Mindent megmagyarázok. De előbb engedje, hogy a boldogságról beszéljek. Tekintse úgy, mintha a halálos ágyon feküdnék és ez volna az utolsó ajándékom… Legfontosabb a lelki integritás. Az ember vizsgáljon meg mindent és tartsa magát ahhoz, a mit becsületesnek ítél. Ne engedje, hogy a világ illuziókkal és meglepetésekkel áltassa. A természet tele van kegyetlen katasztrófákkal. Az ember fizikailag elkorcsosult majom, minden vágyát, minden ösztönét fékezni kell. Az üdvösség nem a dolgok természetében, hanem, a mennyiben üdvösségről egyáltalán szó lehet, az csak az ember természetében rejlik. Nézzen a szemükbe ezeknek a kegyetlen állításoknak… Remélem, hogy ide figyel?

– Folytassa, – mondta Lewisham, vitaegyleti érdeklődéssel a szóban forgó tétel iránt, megfeledkezve egy pillanatra a rózsákról.

– A gyerekkornak osztályrésze a nevelés és tanulás, az ifjuságé a becsvágy, az első férfikoré a szerelem… nem a vak szenvedély.

Chaffery nagyon ünnepélyes és meggyőző volt és sovány ujjával szinte aláhúzta ezt a pontot.

– Azután házasság, fiatalon és tisztességesen, utána gyermekek és kitartó, becsületes munka érettük és az államért, melyben élnek, önfeláldozó élet, naplementekor pedig jóleső elismerés, – ez -225- a boldog élet. Biztos lehet, hogy ez a boldog élet, az az élet, melyet a természetes kiválasztás osztályrészül juttatott az embereknek, mióta az élet megkezdődött. Az ember így haladhat boldogan a bölcsőtől a sírig, legalább is tűrhető boldogsággal. Hogy pedig ezt megtehesse, ahhoz három dolog szükséges, egészséges test, egészséges lélek és egészséges akarat… Egészséges akarat.

– Másfajta boldogság nincsen… Ha az emberek mindnyájan bölcsek volnának, keresnék ezt az életet… Hírnév! gazdagság! művészet!… A vörösbőrű indiánok a holdkórosokat tisztelik, mi pedig ott tartunk még, hogy a holdkórosságnak enyhébb fajtáit tiszteljük. Én pedig azt mondom, hogy mindazok, a kik nem azt a boldog életet keresik, gazemberek és bolondok… A testileg nyomorék szegény ördögöket bizonyos tekintetben testileg bolondnak tartom.

– A bolond nem tudja megtalálni a boldogságot, mert nincs elég esze hozzá, rosszul számít, csetlik-botlik, valami álszenteskedés, vagy üres beszéd magával ragadja őt; a fenyegetés megijeszti, a hiúság elámítja és vakságában tévútra lép. De a gazember, a ki nem bolond, eltéveszti az utat, noha világosan lát. Sok gazember bolond is egyúttal, a legtöbb az, de nem valamennyi. Magamról például tudom, hogy gazember vagyok, de nem bolond. Az én gazságomnak a lényege az, hogy hiányzik bennem az akarat, az arra való képesség, hogy a nagyobb boldogságot keressem. Az ilyen gazember visszariad a kitartástól. Az út egyenes, a kapu pedig szűk; a gazember nem képes rajta haladni, a bolond pedig nem tudja megtalálni. -226-

Lewisham nem tudta végig figyelemmel kisérni, a mit Chaffery mondott, mert kivülről zaj hallatszott. Felkelt, de Ethel megelőzte. A mennyire csak tudta, megfékezte az izgatottságát és valósággal megkönnyebbült, mikor hallotta, hogy a külső ajtó bezáródik, Ethel pedig a folyosóra nyiló ajtón megy be a hálószobába. Ujból Chaffery felé fordult.

– Feltűnt-e már önnek, – kérdezte Chaffery, látszólag minden különös ok nélkül, – hogy az intellektuális meggyőződés egyáltalán nem mozgató erő?

– Hogyan? – kérdezte Lewisham. – Az intellektuális meggyőződés nem mozgató erő?… Valószinű…

– Ez az én esetem, – mondta Chaffery. – Ez bármelyik igazi gazembernek az esete. Mi nem vagyunk bolondok, mert ennek a tudatában vagyunk. Az egyik az országúton halad, szélben, keményen, kitartóan, valami rideg boldogság érzetével, mely megedzi őt; van azonban egy kellemes kis ösvény, buja virágok között, mint a költők szokták mondani, s a virágok között egy csapda az emberek számára…

Ethel belépett a két szoba közötti ajtón. Lewishamra pillantott, megállt egy másodperczre, a kosárfonatos székbe ült, mintha egy házi himzést venne a kezébe, mely az asztalon hevert, azután felkelt és megint bement a hálószobába.

Chaffery a szenvedély és minden dicsőség múló természetének fejtegetésére tért át. Ennek a beszédnek egész fejezeteit Lewisham nem is hallotta, annyira a rózsákra gondolt állandóan. Miért ment Ethel vissza a hálószobába? Lehetséges volt talán…?

– Ha valami felérhet az egészséges élettel, -227- az csak a kaland lehet, – mondta Chaffery. – Minden kalandor imádkozzék azonban a korai halálért, mert a kalandor élet sebekkel jár, a sebekkel pedig betegség, már pedig a regényeket kivéve, a betegség megrongálja az idegrendszert. Az idegek tönkremennek. Hova jut akkor, kedves barátom?

Az utczai ajtón megint zörgetés hallatszott. Lewisham, nem törődve a ragyogó bölcsesség áradatával, egyszerre kisietett és bebocsájtott egy urat, ki Gadownét kereste, végigment az előcsarnokon és eltűnt a lefelé vezető lépcsőn. Mikor Lewisham visszatért, Chaffery már távozásra készen állt.

– Még tovább is beszélhetnék, – mondta, – de látom, hogy valami elvonja a figyelmét. Nem akarom zaklatni annak kutatásával, hogy mi az. Lesz még idő, mikor visszaemlékezik…

Többet nem mondott, de Lewisham vállára tette a kezét. Azt lehetett volna hinni, hogy megsértődött valamin.

Bármely más esetben Lewisham igyekezett volna kiengesztelni, ezúttal azonban nem mentegetőzött. Chaffery Ethelhez fordult és fürkésző szemekkel nézte egy pillanatig.

Az utczai lépcsőnél Chaffery ugyanazzal a különös tekintettel vizsgálta Lewishamot és úgy látszott, mintha valamit latolgatna magában.

– Minden jót, – mondta végül oly különös módon, hogy Lewisham egy pillanatig az ajtóban maradt és nézte mostoha apósának távolodó alakját. De rögtön azután ismét a rózsák jutottak az eszébe.

Mikor visszatért a nappali szobába, Ethelt tétlenül irógépe előtt ülve találta, a mint a billentyűkkel játszadozott. Mikor belépett, Ethel felkelt -228- és a karosszékbe ülve egy regényt vett a kezébe, mely eltakarta az arczát. Lewisham kérdésekkel egészen telítve nézte őt. A kérdések azonban nem akartak az ajkára jönni. Végtelenül rosszkedvű volt és végtelenül haragudott a minősíthetetlen feketeruhás virágárus hölgyre. Órájára tekintett, majd ismét egy könyvet vett elő s úgy tett, mintha olvasna, de azon kapta rajta magát, hogy szemrehányásoktól zuhogó beszédet latolgat, mely másnap a virágüzletben fog elhangzani. Letette a könyvét, fekete kézitáskáját kereste, czél nélkül kinyitotta és becsukta. Lopva Ethelre nézett és úgy látta, hogy Ethel lopva őt nézi. Nem tudott azonban tisztába jönni feleségének az arczkifejezésével.

Nyugtalanságtól űzve átment a hálószobába és megkövülten állt meg, mintha vizsla lett volna.

A legteljesebb határozottsággal rózsaillatot érzett. Oly biztos volt benne, hogy kinyitotta az előcsarnokba szóló ajtót, abban a reményben, hogy ott találja a rejtelmes módon megérkezett dobozt. Az előcsarnokban azonban nyoma sem volt a rózsaillatnak.

Egyszerre közvetlenül a lába előtt valami talányszerű kis tárgyat pillantott meg és lehajolva egy sárga rózsaszirmot emelt fel. A szirmot kezében tartva, mozdulatlanul állt és módfelett csodálkozott. Némi rendetlenséget tapasztalt a toilette-asztal lelógó terítőjén, a mit pillanatnyi ösztönszerűséggel a rózsaszirommal hozott kapcsolatba.

Két lépéssel odaugrott, felrántotta a terítőt és mögötte! ott hevertek a rózsák összetörve!

Zihált, mint az az ember, a ki hirtelen hideg vizbe zuhan. A terítő szélét kezében tartva, mozdulatlanul állt.

A félig nyitott ajtóban Ethel jelent meg. Kifejezése -229- egészen idegenszerű volt. Lewisham feleségének krétafehér arczára meredt.

– A te rózsáidat? – kiáltotta Ethel. – Hogyan! Hát te küldted a rózsákat?

Lewisham lehajolva állt, úgy nézett fel Ethelre és csak nagyon lassan értette meg, hogy mi rejtőzik a szavak alatt.

Mikor Ethel látta, hogy a megértés rajzolódik Lewisham arczára, rémült kiáltás hagyta el az ajkát. Lewishamhoz fordult és valamit mondani akart.

Lewisham felegyenesedett és megállt vele szemben. A rózsás kosár közöttük hevert.

– Te azt hitted, hogy a rózsák mástól jöttek? – kérdezte Lewisham, belekapaszkodva a váratlan fordulatba.

– Nem tudtam, – pihegte. – Kelepcze volt… Csakugyan… valóban te küldted?

Lewisham körülnézett, mint az az ember, a ki a megfoghatatlannal került szembe.

– Azt akarod mondani, hogy a hátam mögött rászedtél azzal a fiatal úrral? – kérdezte.

Ethel ajka megmozdult, mintha mondani akart volna valamit, de nem talált szavakat.

Lewisham arcza egyre halványabb lett, mig végül a szinnek az utolsó nyoma is eltűnt róla. Kaczagott, majd összeszorította a fogát. Férj és feleség szótlanul nézték egymást.

Az ágy szélére ült és dühös elégtétellel beletaposott az összetört rózsákba.

– Sohasem hittem volna, – ismételte és rugására a méltatlan sorsra jutott könnyű kosár a nyitott ajtón át a nappali szobába repült, vérvörös rózsaszirmokból egész utat hagyva maga után.

Vagy két perczig ültek ismét szótlanul s mikor Lewisham megszólalt, rekedt volt a hangja.

– Ide hallgass, – mondta a hangját élesítve. – Nem tudom, hogy azt hiszed-e, hogy én hajlandó leszek-e ezt eltűrni… én azonban mondhatom, hogy nem.

Ethelre nézett. Az asszony mereven ült előtte és nem tett kisérletet, hogy szembeszálljon a szerencsétlenséggel.

– Mikor azt mondom, hogy nem vagyok hajlandó ezt eltűrni, – magyarázta Lewisham, – nem gondolok perpatvarra, vagy más ilyenfélére. Az ember czivakodhatik, haragra gyulladhat miatta… az ilyesmi egészen más… és folytathatja azután, a hol abbanhagyta. De ez egészen más… Minden álom és illuzió oda van!… Gondold meg, hogy mit vesztettem én ezzel az -231- átkozott házassággal. És most… Nem érted… nem akarod megérteni.

– Te sem, – mondta Ethel siránkozva, a nélkül, hogy feltekintett, vagy fáradtan lecsüngő kezét megmozdította volna. – Te sem érted meg…

– Egy év alatt, – mondta, – minden reményem, minden becsvágyam elveszett. Tudom, hogy haragos és ingerlékeny vagyok. Két igát kellett húznom. De… ezeket a rózsákat én vettem neked.

Ethel a rózsákra, majd Lewisham halavány arczára nézett s alig észrevehető mozdulatot tett feléje, de nyomban ismét visszasülyedt mozdulatlanságába.

– Csak egyet mondhatok. Rájöttem, hogy felületes vagy és nem tudod a dolgokat úgy nézni és átérezni, a hogy én nézem és átérzem őket. Ezen túltettem magamat. De azt hittem, hogy őszinte vagy…

Ujabb baljóslatú hallgatás. Ethel megmozdult és a szeme elárulta, hogy azt keresi, hogy mit tegyen. A zsebkendőjét vette elő és száraz szemét kezdte dörzsölni, egyiket a másik után. Azután zokogni kezdett.

Lewisham egy pillanatra meghökkent. Azután rájött, hogy leghelyesebb, ha ezt az érvet nem is hallja meg.

– Eltűrtem volna… mindent eltűrtem volna, ha őszinte lettél volna, ha biztos lehettem volna -232- benned. Bolond voltam, nagyon jól tudom, de elviseltem volna a munkám félbeszakítását, minden jövő reményem elvesztét, ha biztos lettem volna, hogy őszinte vagy. Nagyon… nagyon szerettelek.

Félbeszakította a beszédet. Észrevette, hogy a fellengzős hangnembe megy át. A haragban keresett menedéket.

– Te pedig megcsaltál engem! Hogy mennyi ideig és mennyire, azzal nem törődöm. Megcsaltál!… De tudd meg, – kezével hadonázni kezdett, – hogy nem vagyok annyira bolond, hogy ezt eltűrjem! Asszony engem így nem tehet bolonddá… akárki legyen is… A mi engemet illet, részemről vége mindennek. Vége mindennek. Férj és feleség vagyunk, de ha százszor férj és feleség vagyunk is, nem törődöm vele. Nem maradhatok együtt egy asszonynyal, a ki más férfitől fogad el virágokat…

Lewishamot dühroham fogta el. Felkapott egy csomó rózsát és remegve széttépte őket.

– Hát ez mi? – kérdezte. Ujját egy tövis megvérezte, a mint egyszer vérzett a kökény tüskéjétől.

– Én nem fogadtam el a virágokat, – mondta Ethel. – De nem tehettem róla, ha ideküldték őket.

– Ugy! – mondta Lewisham. – Mirevaló ez az érvelés és ez a tagadás? A rózsákat elfogadtad és a rózsák nálad vannak. Ravaszkodhattál, de elárultad magad. Az életünknek pedig és mindennek – kezével végigívelte Gadowné butorait, – vége van.

Ethel Lewishamra nézett, de Lewisham arcza semmi szánalmat nem mutatott. -233-

– Nem szándékozom tovább együtt élni veled, – mondta, hogy semmi kétség ne maradhasson. – A mi életünknek vége.

Ethel tekintete Lewisham arczáról az összetiport rózsákra tévedt és rájuk tapadt. Már nem zokogott, de arcza, a szemét kivéve, krétafehérre változott.

– Elmegyek innét… Sohasem kellett volna megházasodnunk, – elmélkedett. – De ezt… ezt sohasem hittem volna!

– Én nem tudtam! – szakadt fel Ethelből a hang. – Én nem tudtam! Hogy segíthettem volna! Oh!

Kezét összekulcsolva, mozdulatlanul nézett Lewishamra és szeméből a kétségbeesés tükröződött.

– Semmit sem akarok tudni, – mondta válasz gyanánt Ethel néma könyörgésére. – Ez eldönt mindent. Ez itten! – Az összetört virágokra mutatott. – Semmi közöm ahhoz, hogy mi történt, vagy mi történhetett volna? Akárhogyan is… nem törődöm vele. Nagyon örvendek neki… Érted?… Ez eldöntött mindent… Minél előbb, annál jobb. Egy éjszakát sem töltök már veled. Átviszem a ládámat és a táskámat a másik szobába és csomagolok. Az éjszakát ott töltöm, egy széken alszom, vagy… gondolkozom. Holnap elintézem az ügyeket Gadownéval és megyek. Te pedig visszatérhetsz… a csalásokhoz.

– Te akartad, most űzheted a csalást. Te akartad, mielőtt én közbeléptem volna. Emlékezel? -234- A helyed még mindig szabad Lagunenál. Nem törődöm vele. Ismétlem, nem törődöm vele. Egyáltalán nem! Mehetsz a magad utján… én megyek az enyémen. Érted? Ennek az átkozott és hazug életnek pedig, melyben egyik se szereti a másikat, – most már nem szeretlek, vedd tudomásul és ne törődj velem, – véget vetünk és befejezzük. A házasságunk pedig, – azzal se törődöm már, – hazugságból és elhamarkodásból nem származhatik más, csak hazugság… Hazugság az egész, a hazugságoknak pedig véget kell érni. Ez a vége mindennek.

Elhatározó arczkifejezéssel felállt. Félrerúgta útjából az összetört rózsákat és az ágy alá nyúlt táskájáért. Ethel nem beszélt és nem moczczant meg, de figyelte a mozdulatait. Egy darabig a koffer megakadva ellenállt a rángatásnak s Lewisham szilárd elhatározását egy elfojtott káromkodással – „Gyere elő, te átkozott!“ – jelezte. Azután a táskát átlódította a nappali szobába és visszatért ládájáért. A másik szobában akart csomagolni.

Mikor minden személyes tulajdonát kivitte a hálószobából, a bevégzettség szinezetével csukta be. Az áthallatszó hangból, mely ezt követte, tudta, hogy Ethel az ágyra dobta magát s ez bősz elégtétellel töltötte el.

Egy ideig hallgatózva állt, azután rendszeresen csomagolni kezdett. Első haragja elpárolgott; nagyon jól érezte, hogy fájdalmas büntetést mért Ethelre s ez elégtételt szolgáltatott neki. Valami különös öröme tellett benne, hogy ez a váratlan kirobbanás véget vetett a bizonytalan feszültség hosszú és kinos időszakának. Feszülten leste az ajtó tulsó oldalán uralkodó csendet, nehány nagyon gyenge hangot hallott egymásután, összerakta a könyveit, kikefélte a ruháit és belefogott előkészületeinek határozott végrehajtásába. -235-

Hirtelen sötétség vette körül. Gadownénak az volt a szokása, hogy ebben az időpontban takarékosságból az egész gázt lezárta, ha csak nem voltak vendégei.

Lewisham gyufát keresett a szobában, de nem volt nála. Halkan szitkozódott. Erre az eshetőségre vett egy kis sárgaréz lámpát, a hálószobába pedig gyertyákat. Ethelnél égett is a gyertya, azt láthatta a fénylő sárga sávról, mely a két szoba közötti ajtó nyilásán beszűrődött. A kandalló felé indult, de eltévesztette az utat és bordáival belevágódott egy szék támlájába. Nagyobb óvatossággal haladt tovább Gadownénak egykor oly barátságos bútorai között.

A kandallón nem talált gyufát. Utjában a fiókos szekrény felé a saját kofferján bukott fel. Csendes düh-kitörés vett erőt rajta. Azután a kosárba botlott, melyben a rózsák érkeztek. A fiókos szekrényen szintén nem tudott gyufát találni.

Ethelnél a hálószobában bizonyára van gyufa, de ez a gondolat teljességgel lehetetlennek tűnt fel. Ethelhez kellett volna ugyanis fordulnia, a ki néhanapján el szokta tulajdonítani a gyufákat… Nem tehetett mást, mint hogy abbahagyja a csomagolást. A másik szobából egy hang sem hallatszott.

Elhatározta, hogy a karosszékbe ül és aludni próbál. Nagyon óvatosan a székhez húzódott és beleült. Rövid ideig tartó hallgatódzás után lehunyta a szemét és az alváshoz helyezkedett el.

A másnapi tervein kezdett gondolkozni. Elképzelte a jelenetet Gadownéval és magát, a mint újból diáklakást keres. Fontolgatta, hogy melyik irányban találhat leginkább megfelelő lakást. Az esetleges kellemetlenségek lakáskeresés közben óriásiaknak tűntek fel. Ezek a kisebb kellemetlenségek -236- nagyon felizgatták. Azon töprengett, hogy vajjon Ethel is csomagol-e. Ugyan mit is csinálhat Ethel? Hallgatódzott, de semmit sem hallott. Ethelnél csend honolt. Teljes csend volt nála! De mit is csinálhat tulajdonképen? Ez a kérdés egészen elfeledtette vele a másnapi kellemetlenségeket. Nagyon óvatosan felállt és hallgatózott. Azután türelmetlenül megint leült. A teljes csend által felkeltett kiváncsiságát azzal próbálta elűzni, hogy mégegyszer átgondolta a rajta megesett méltánytalanságok történetét.

Nehéznek találta azonban, hogy ezt a tárgyat megrögzítse elméjében, mert visszaemlékezései nagyon szabadon röpködtek. De nem a vele történt méltánytalanságok voltak azok, a mire visszaemlékezett. Az a képtelen gondolat nyugtalanította, hogy megint igazságtalan volt Ethellel szemben és meggondolatlanul és rosszakaratúan viselkedett. Valósággal erőlködött, hogy féltékenységének első rohamát ujból felidézze, de hiába. Ethelnek az a megjegyzése, hogy épen olyan őszinte volt, mint ő, makacsul foglalkoztatta az elméjét. Felmerült valami benne, a mi nyugtalanította Ethel jövendő sorsa miatt, ha elhagyja őt. Mit is csinál tulajdonképen majd Ethel? Tudta nagyon jól, hogy Ethel egyénisége mennyire az övére támaszkodott. Nagy Isten! Mi történik majd vele?

Némi erőlködéssel Baynes képét idézte fel az agyában. Ez ismét visszasegítette a keményebb álláspontra. Akármi történik is Ethellel, megérdemelte. Mindenesetre megérdemelte!

Utána azonban megint kisiklott és visszasiklott a reggeli sajnálkozásra és szemrehányásokra. Úgy kapaszkodott Baynesba, mint a vízbefuló ember a kötélbe s így a felszínen tudta tartani magát. Egy ideig Baynesra gondolt. Sohasem látta a poétát s így képzelete szabadon működhetett. -237- Becsülete tragikus megbosszulásánál kétségbeejtő akadálynak tűnt fel, hogy Baynes még valóságos gyerek, esetleg még nála is fiatalabb!

A kérdés, hogy mi történik Ethellel, megint az előtérbe nyomult. Harczba keveredett az esetleges lehetőségekkel. De nem!… ez nem az ő dolga… ez tisztán Ethelnek az ügye!

Az út, a melyre rálépett, kérlelhetetlenül ragadta őt magával, haragjának teljes elpárolgása felé. Megkisérlette, hogy visszatartsa önmagát.

– Ha ezt megbocsájtom, – mondta magában, – akár mindent megbocsájthatok. Vannak dolgok, melyeket nem szabad eltűrni.

Ehhez a szemponthoz igyekezett tartani magát és képzeletét hivta segítségül, hogy mi az, a mit neki nem szabad eltűrni. Homályosan érezni kezdte, hogy mennyi minden volt nála puszta feltételezés… Mindenesetre azonban Ethel flirtelt!… Ellenállni igyekezett önnön igazságérzete felébredésének, mintha az ki nem mondható és szégyenletes meghunyászkodás volna. Helyette Ethelt és Baynest próbálta együtt elképzelni.

A fáradtság azonban ébren tartotta. Számolni kezdett. Hogy a gondolatait Ethelről elterelje, az elemek atomsulyát igyekezett önmagában felidézni…

Borzongás futott végig rajta s kénytelen volt megállapítani, hogy fázik és gubbaszkodva ül egy kényelmetlen lószőrös széken. Pillanatra elszunnyadt. Azután megint az ajtó közötti sárga fénysávot nézte. A sáv még ott volt, de rezegni látszott. Ebből arra következtetett, hogy a gyertya lángja lobog. Nem tudta azonban a teljes csendet megmagyarázni.

Hosszú ideig ült és valami neszt igyekezett -238- hallani; fejét valósággal előre nyújtotta a sötétségbe…

Az a groteszk érzése támadt, hogy mindez már hosszú idővel ezelőtt történt. Ezt a képzetet elűzte magától. Azután azzal az észszerűtlen meggyőződéssel küzködött, hogy valami meg nem másítható dolog történt… De mire magyarázza ezt a tökéletes csendet?

Hirtelen felállt és nagyon lassan, végtelenül ügyelve, hogy zajt ne üssön, az ajtóhoz lopódzott. Fülét a sárga csík mellé tartva hallgatódzott.

Észrevette, hogy az ajtó nincsen becsukva, hanem kissé nyitva van. Nagyon óvatosan tolt egyet a belső ajtószárnyon és zajtalanul kinyitotta. Ethel még mindig nem adott életjelt magáról. Még jobban kinyitotta az ajtót és belépett a szobába. A gyertya tövig leégett és már csak tartójában vetett lobbokat. Ethel félig felöltözve az ágyon feküdt és kezében, arczához közel egy rózsát szorongatott.

Lewisham szemét rája szegezve megállt és félt, hogy megmozduljon. Feszülten hallgatott és arcza egészen fehér volt. Még most sem hallotta Ethel lélekzését.

Egyébként úgy látszott, hogy minden rendben van. Ethel alszik. Ő majd kisurran, mielőtt Ethel felébred. Ha ugyanis megpillantaná…

Közelebb ment hozzá, nem törődve a zajjal, a mit okoz. Föléje hajolt. Még mindig úgy tűnt fel, mintha nem lélekzenék.

Látta, hogy Ethelnek a szemhéjjai nedvesek és -239- arcza alatt a párna is nedves. Az asszonynak fehér, könnytől áztatott arcza sebző fájdalmat okozott…

A kép elviselhetetlen szánalmat ébresztett benne. Mindent elfelejtett azonkívül, hogy Ethelt mivel és hogyan bántotta a nap folyamán. E perczben az asszony megmozdult és ajka alig hallhatóan valami beczéző nevet rebegett, melyet ő adott Lewishamnak.

Lewisham egyszerre elfelejtette, hogy el akart távozni örökre. Mást nem érzett, csak végtelen örömet, hogy Ethel megmozdult és megszólalt. Féltékenysége szertefoszlott. Térdére esett.

– Drágám, – suttogta, – nincs semmi bajod?… Nem hallottam a lélekzésedet… Nem hallottam a lélekzésedet.

– A másik szobában voltam, – mondta Lewisham megindulástól remegő hangon. – Olyan csend volt nálad… Féltem… nem tudtam, hogy mi történt veled. Ethel… drága Ethel. Nincs semmi bajod?

– Hát mondhatom? – nyögdécselt. – Mondhatom? Semmi. Nincs semmi bajom… Nem akartál meghallgatni. Nem hallgattál meg. Nem volt szép tőled, hogy mielőtt meghallgattál volna…

– Olyan egyszerű volt… Baynes… volt valami a modorában… Tudtam, hogy ostoba lehet… De én csak segíteni akartam neked.

Hirtelen megállt. Egy pillanatra valami szóval -240- ki nem fejezhető érzés villant meg benne, mintha czikázó fény lett volna. Röppenő gondolat volt, „ostobaság“, vagy olyasféle, megijedés, visszahúzódás. Meg akarta volna mondani, de nem tudta, hogy miként. Nem tudta azonban megtenni. Habozott. Magába fojtotta, a nélkül, hogy kimondta volna.

– Azután, azt hittem, – folytatta, – hogy ő küldte a rózsákat és megijedtem… Féltem.

– Drágám, – mondta Lewisham, – kegyetlen voltam hozzád. Igazságtalan voltam… Értem… Mindent értek. Bocsáss meg… Egyetlenem, bocsáss meg nekem.

– Ugy szerettem volna valamit tenni éretted. Az volt minden, a mit tehettem… az a kevés pénz. Te pedig haragos voltál. Azt hittem, hogy már nem szeretsz, mert nem értem a te munkádat… Azután Heydinger kisasszony… hidd el, nagyon keserves volt nekem.

– Drágám, – mondta Lewisham, – hidd el, hogy még a kisujjamnak sincs semmi köze Heydinger kisasszonyhoz.

– Tudom, hogy én akadályozlak a munkádban. De ha segítesz, dolgozni, tanulni fogok én is. Mindent megteszek, a mit csak meg tudok érteni.

– Drágám, – fogadkozott Lewisham, – tudom, hogy durva voltam. Többé nem történik meg. Többé nem ismétlődik.

– Nem vagy az. Én voltam ostoba. Én voltam szivtelen és esztelen. Egész nap… Már beláttam. -241- Senkit és semmit nem szeretek, csak téged. Ha az enyém vagy, semmivel se törődöm… Csak heveskedtem és igazságtalan voltam. A szegénység és a gyötrő munka okozta… Drágám, nekünk össze kell tartanunk. Egész nap… olyan borzasztó volt.

– Szeretlek, – mondta hirtelen Ethel és átkarolta Lewishamot. – Nagyon… nagyon szeretlek.

A kialvó gyertya még egy nagyot lobbant, megvillant és hirtelen elaludt. A levegő nehéz volt a rózsák illatától…

Kedden délután Lewisham öt órakor jött haza Vigourstól, – félhatkor a walham greeni iskolába kellett mennie, – s odahaza Chafferynét és Ethelt könnyek között találta. Ki volt merülve és egy kis tea nagyon jól esett volna neki, de az ujdonságok, melyeket számára tartogattak, kiverték a teát a fejéből.

Chafferyné, aggódóan lesve Lewisham viselkedését, igenlően bólintott könnyekkel áztatott zsebkendője fölött.

Apránként Lewisham megértette a történtek lényegét és káromkodáshoz közel, remegett. Ethel egy levelet adott át neki.

Lewisham egy pillanatig kezében tartotta a levelet és az eset részleteiről kérdezősködött. Chafferyné -242- a levelet nyolcz napig járó órájának a szekrényében találta, mikor az órát fel akarta húzni. Chaffery, úgy látszik, nem volt otthon szombat éjszaka óta. A levél, – okosnak látszani akaró, terjengős írás, stílusában sokkal gyengébb Chaffery beszédjénél, – nyitva volt és Lewishamhoz volt czímezve. Néhány órával Chafferynek utolsó látogatása előtt íródott, úgy hogy akkori beszélgetése utólag pót-végrendelet félének látszott.

„Lagune páratlan ostobasága elüldöz engem ebből az országból, – olvasta Lewisham. – Végezetül botrány lett volna belőle, olyan botrány, melybe a törvény is beleavatkozhatik. Aggódom. Eltávozom. Elpárolgok. Megszakítom az eddigi kapcsolatokat. Felfrissítő eszmecseréink hiányozni fognak ugyan. Ön megismert engem és ön előtt feltárhattam a lelkemet. Sajnálom azt is, hogy el kell hagynom Ethelt, de hála Istennek, ő már önre támaszkodhatik. Sőt mindketten önre támaszkodhatnak, noha a „mindketten“ újszerű dolognak tünhetik fel ön előtt.“

Lewisham dörmögött, az első oldalról a harmadikra tért át, – érezte, hogy mindketten várakozva rája függesztik a tekintetüket, – és gyakorlati érzéket fedezett fel Chafferyban.

„A claphami házban csak nagyon kevés könnyű és hordozható tárgy van, a mi megmenekült volna az én sajnálatos könnyelműségem elől, de maradt még egy-két darab, a vasveretes szekrény, a törött lábú iróasztal és a nagy légszivattyú, a mely feltétlenül elzálogosítható, a mennyiben módját tudja ejteni, hogy őket egy zálogházba eljuttassa. Önben több az akaraterő, mint bennem, nekem ugyanis sohasem sikerült, hogy ezeket az átkozott bútordarabokat lejuttassam a lépcsőn. A vasveretes szekrény az enyém volt, mielőtt az ön anyósát elvettem volna s így nem mondhatják, hogy egészen közönyös voltam a hozzátartozóim -243- jövője iránt s hogy nem éreztem bizonyos ellenérték nyujtásának a szükségességét. Ne itéljen el nagyon szigorúan…“

Lewisham gyorsan fordított, a nélkül, hogy ezt az oldalt végig olvasta volna.

„A claphami élettől – hangzott tovább a levél, – már undorodtam egy idő óta és az igazat megvallva, az önök serkedező fiatal boldogságának a látása, – szép volt a küzdelmük a világ ellen is, – az elmúlt éveimre emlékeztetett. Hogy őszinte legyek az önbirálatban, az új női tipus érdekel engem s úgy érzem, hogy még élhetem a saját életemet. Milyen szép mondás: a saját életét élni! megvetést tanusítva az erkölcsi plágiumok iránt. Nem Imitatio Christi, az igaz… Vágyódom új emberek, új városok után… Tudom, hogy későn kezdtem meg a saját életemet élni, nemsokára a szakállam már megszürkül, de jobb későn, mint soha. Elvégre még azután is, megfesthetem a szakállamat…“

„Közölnöm kell még egyes dolgokat, csak nagyjából érintve őket, melyek mindenesetre meg fogják lepni Lagunet. – Lewisham érdeklődése fokozódott. – Csodálkozom ezen az emberen, a ki éhesen szaglászott csodák után, a leghihetetlenebb csodák közepette. Mit mondjak ennek az embernek a természetéről, a kinek ostoba lénye, – következetlen, esztelen, mérhetetlenül zavaros, – kínzó szellemek után vágyódott, melyek közelebb állanak hozzá, mint a lélekzete és jobban össze vannak nőve vele, mint a keze és lába. Vajjon mi kellene ahhoz, hogy kétségei támadjanak a kínzó szellemekben? Csodálkoznom kell, hogy az egyáltalán nem puszta lelki tünemények nem keltették fel a kutatók figyelmét és hogy valamelyik lelki jelenségeket vizsgáló társaság a nyilvánvaló érzékcsalódások és agyrémek hirére nem vette üldözőbe Lagunet kétkedő kérdéseivel. -244- Gondoljon csak a házára Chelseaban és képzelje bele a lakóját. Lehet, hogy azok a priori úgy okoskodhattak, hogy ilyen üres, hóbortos, fecsegő fráter csak valami hiszterikus képzelődésnek lehet a beteges szüleménye. Hiszi ön valóban egy olyan lénynek a létezését, mint Lagune? Én magam részéről a lehető legnagyobb mértékben kételkedem benne. Szerencsére a bankárja nálam sokkal hiszékenyebb természetű… Minderről egyébként Lagune valószinüleg nemsokára bővebben fogja önt tájékoztatni…“

– Azt hiszem, hogy nagyon okosnak képzelte magát, mikor ezt az értelmetlenséget megírta, – mondta Lewisham kesernyésen és a papirlapokat ferdén az asztalra hajította. – Az egyszerű tény az, hogy vagy lopott, vagy okmányt hamisított, vagy más egyebet és utána megugrott.

– Többé egy emberi lénynek sem akarok a terhére lenni, – mondta Chafferyné.

– Akárhogyan van is azonban Ethel, – mondta Lewisham hirtelen leülve, – egy emberi lény számára gondoskodhatnál teáról. – Ujjával dobolni kezdett az asztalon. – Háromnegyed hétkor Walham Greenbe kell mennem.

– Mindnyájan egy csónakban utazunk, – ismételte némi szünet múlva, állandóan az asztalon dobolva. A különös körülmény, hogy mindnyájan egy csónakban utaznak, nagyon elfoglalta. Micsoda különleges tehetsége van neki a felelősség elvállalására! Hirtelen feltekintett és meglátta, hogy Chafferyné szomorú kérdésekkel teli könnyes szemét Ethelre szegezi. Zavara nyomban -245- szánalomra változott. – Minden rendben van, anyus, – mondotta. – Nem követek el meggondolatlanságot. Nem hagyom el magát.

– Ah! – szólalt meg Chafferyné megkönnyebbülten. – Biztos voltam benne. – Ethel Lewisham mellett termett és megcsókolta.

– Szeretném, ha megkaphatnám a teámat, – mondotta. Miközben a teáját itta, Chafferynét kérdezgette és az új helyzetet igyekezett megvizsgálni.

De mikor tiz órakor kimelegedve és kifáradva hazatért Walham Greenből, még mindig a helyzet vizsgálatánál tartott. Akárhogyan nézte is az ügyet, csak bizonytalan eshetőségek és feleletre váró fehér felületek voltak előtte s ez zavarba ejtette őt.

Tudta, hogy a vacsora csak véget nem érő „megbeszélésnek“ lesz a bevezetése s tényleg csak két óra tájban került az ágyba. De mindenesetre ennyi idő alatt bizonyos tennivalókban legalább meg tudtak állapodni. Chafferyné hosszú szerződéssel volt a claphami házhoz kötve s így nekik is oda kellett költözni.

A földszint és az első emelet bútorzatlanul ki volt adva s ezeknek a bére nagyjából fedezte a házbért. Chafferyék a souterraint és a második emeletet használták. A második emeleten volt még egy hálószoba, a melyet az első emeleti lakók használtak, azt ő és Ethel foglalhatják el s ebbe a szobába még egy régi asztalkát is beállíthatnak olyan dolgai számára, melyeket otthon kell elvégezni. Ethel irógépét a souterrain ebédlőben helyezheti el. Chafferynének és Ethelnek kell végezni a konyhai és házi dolgokat, mihelyt pedig lehet, minthogy az albérlet-rendszer nem fért össze Lewishamnak hivatásával járó büszkeségével, -246- igyekeznek megszabadulni a bérlettől, mely őket leköti és valami kisebb és kevésbbé költséges külvárosi lakást vesznek ki. Ha ezt úgy hajtják végre, hogy semmiféle czímet nem hagynak vissza, nem kell tartaniok többé a tékozló Chaffery visszatérésétől.

Chafferynének sürűn hangoztatott és fellengzős elismerése Lewisham jósága fölött csak részben enyhítette Lewishamnak filozofikus keserűségre irányuló hajlandóságát. A gyakorlati kérdéseket pedig gyakori kitérések szakították félbe, Chafferyt illetőleg, hogy mit követhetett el, hova mehetett és hogy esetleg nem talál-e visszatérni.

Mikor végre Chafferyné hevesen és könnyek között összecsókolva és megdicsérve mindkettőjüket, – „jó és drága gyermekek“, mondotta nekik, – eltávozott, Lewishamék visszatértek a nappali szobájukba. Lewishamné arczocskája boldogságtól ragyogott.

– Igazi kincs vagy, – mondotta és jutalom gyanánt a karját tárta ki Lewisham felé. – Tudtam már, de ma este még jobban megszerettelek. Drágám! drágám!

Másnap Lewisham sokkal jobban el volt foglalva, semhogy Lagune-nal érintkezhetett volna, következő reggel azonban felkereste a lelki jelenségek kutatóját, ki a Hesperus korrekturáinak az átnézésével volt elfoglalva. Mindazonáltal barátságosan fogadta a fiatal embert, abban a feltevésben, hogy a már régen kilátásba helyezett kérdések birták az eljövetelre. Nyilvánvalóan semmit sem tudott Lewisham házasságáról. Lewisham az ügyét némileg nyersen adta elő.

– Chaffery az elmult szombaton járt itt, – mondta Lagune. – Ön mindig bizonyos gyanút táplált irányában. Van valami alapja?

– Leghelyesebb, ha ezt elolvassa, – mondta -247- Lewisham, gúnyos mosolyát elnyomva s átadta Lagunenak Chaffery levelét.

Időről-időre a kis emberkét nézte, hogy a levélnek a személyére vonatkozó részéhez ért-e már, többi idejét pedig azzal töltötte, hogy az irigylésreméltó dolgozószobai berendezést vegye szemügyre. Bizonyos, hogy annak a nagyfülű fiúnak is ilyenforma lehet a berendezése.

Mikor Lagune a saját személyét jellemző részhez ért, a legfurcsább módon fújt egyet, de más jelet nem adott.

Csodálkozástól tágra nyilt szemében túlzott nyájassággal nézett Lewishamra.

– Mit gondol az esetről? – kérdezte. – Megbolondult Chaffery talán? Legutóbb nehány kisérletet hajtottunk végre, mely nagy szellemi túlfeszültséggel járt. Ő, én és egy hölgy. Hipnotikus…

Lagune nehány kulcsot szedett elő és megkereste a csekk-füzetét. Végigfutotta az ellenőrző lapokat.

Visszaadta a füzetet Lagunenak, egy olyan helyen felnyitva, a hol a csekk az ellenőrző lappal együtt ki volt vágva. Lagune kezével végigsimította a homlokát és zavartan nézett maga elé.

Lewisham még sohasem hallott hipnotikus utószuggeszcziókról és hitetlenül állott.

Néhány másodperczig Lewisham másra sem volt képes, minthogy ostoba módon a kérdését ismételje. Azután rácsapott a másik oldal ellenőrző szelvényére.

– Biztos, hogy ő nem… – mondotta. – Ön azt olvassa ki, hogy a csekk, az ellenőrző szelvény, a melyet én nem tudok meglátni…?

– Az bizonyos, – mondta Lagune és arczán a kényelmetlen kifejezés erősödött. – Nincs kifogása, ha behivom a szobalányomat, hogy meggyőződjem…?

Lewishamnak nem volt kifogása és ugyanaz a leány, a ki szellemidézés alkalmával bebocsájtotta őt, megjelent. Mikor bizonyságát szolgáltatta a jelenlétének, megint távozott. Mikor a Lagune háta mögötti ajtón elhagyta a szobát, tekintete a Lewishaméval találkozott. Felhúzta a szemöldökét, lebiggyesztette az ajkát és sokatmondó kifejezéssel mérte végig Lagunet.

– Félek, – mondta Lagune, – hogy gyalázatosan bántak velem. Chafferynak kétségtelenül van érzékfeletti tehetsége… kétségtelenül, de attól félek… nagyon félek, hogy a kisérlet által neki nyujtott alkalommal visszaélt. Mindez… és a sértései… nagyon érzékenyen érintenek. -249-

– Lesz megint szerencsém önhöz? – kérdezte Lagune teljes udvariassággal.

– Rendkivüli adományokkal felruházott ember volt, – mondta Lagune. Teljesen megbiztam benne… Utóbbi időben meglehetősen nagy egyenleg állt javamra a bankban. Hogy miként tudhatta meg, képtelen vagyok megmagyarázni, ha csak fel nem tételezem, hogy ez a rendkívüli tehetségének a segítségével történt.

Mikor Lewisham újból felkereste Lagunet, értesült Chaffery gonosztettének a részleteiről és arról a kiegészítő körülményről, hogy a „hölgy“ is eltűnt.

– Mindenesetre szerencsés körülmény, – jegyezte meg önző módon. – Akkor valószinű, hogy Chaffery nem kerül vissza.

Egy pillanatig a „hölgyet“ igyekezett elképzelni. Sokkal erősebben, mint bármikor azelőtt, érezte élettapasztalatának szűk terjedelmét és képzeletének korlátoltságát… Tehát a szürke hajú és csonka becsületű embereknek is vannak érzelmeik. Talán még izzanak is!… Visszatért a tényekre. Chaffery hipnotizált állapotban rábirta Lagunet, hogy egy üres csekkre irja rá az autogrammját.

– A különös az, – magyarázta Lagune, – hogy esetleg még a törvény előtt sem lehet felelősségre vonni. A törvény oly kevéssé méltatja figyelemre a hipnózist és a csekket kétségtelenül én írtam alá.

A kis emberke, károsodása daczára is, megint egészen jókedvű volt, egy sajátságos mellékkörülmény következtében.

– Ön állíthatja, hogy a körülmények összetalálkozása, – mondotta, – nevezheti véletlennek, -250- de én inkább más magyarázatot vagyok hajlandó keresni. Képzelje el. A folyószámlám egyenlege titok köztem és bankárjaim között. Tőlem nem tudhatta meg, mert én magam sem tudtam… hónapok óta bele se néztem a számlakönyvembe. Ő pedig mindent felvett egy csekken, még az utolsó tizenhét shillinget és hat pencet is, noha az egész összeg meghaladta az ötszáz fontot.

– Még a tizenhét shillinget és hat pencet is, – ismételte. – Nos, mit szól ehhez? Adhat olyan materialisztikus magyarázatot, mely mindent megmagyaráz? Bizonyára nem. Én sem tudok.

– Nem gondolja talán, – kis derültség czikázott át az agyán, – hogy tolvajkulcsa is lehetett neki?

Lagune képe mulatságos formában jelent meg Lewisham előtt, mikor visszatért Claphamba. De bizonyos idő mulva mulatságos hangulata elpárolgott. Elcsüggedt arra a különös tényre, hogy Chaffery az apósa, Chafferyné az anyósa s hogy ezek ketten Ethellel együtt alkotják a családját, nemzetségét, a barátságtalan, csúf ház a claphami domboldalon pedig az otthona. Otthona! Életpályájának kiindulási pontja szempontjából mindezekkel a dolgokkal olyan kérlelhetetlen volt a kapcsolata, mintha már beléjük született volna. Pedig egy esztendeje, Ethelnek halványodó emlékezetét leszámitva, ezek a személyek nem is éltek a számára. A végzet útjai! Az utolsó hónapok -251- eseményei, madártávlatból összezsugorodva, némajátékszerű gyorsasággal jelentkeztek előtte. Hirtelen az egész ügy nevetségesnek tetszett és nevetett.

A nevetés korszakot jelentett az életében. Soha azelőtt, ha valami szorult helyzetben volt, Lewisham nem nevetett. Ifjúkorának rettenetes komoly volta véget ért: fejlődésének napjai meg voltak számlálva. A nevetés határtalan beismeréseknek a nevetése volt.

Noha Lewisham megigérte, hogy véget vet a Heydinger Alice ügyének, öt hétig nem tett semmit, mindössze válasz nélkül hagyta a válságot felidéző levelet. Ebben az időben az átköltözésük Gadownétól a claphami szegényes házba már megtörtént – nem minden kétnyelvű vitatkozás nélkül ugyan, – és a fiatal pár, úgy a mint megállapodott, elhelyezkedett a második emeleti kis szobácskában. És itt történt, hogy hirtelen az egész világ megváltozott, csodálatos módon átalakult, egy suttogó közlés következtében.

A közlés zokogások és könnyek között történt, Ethel átkarolta Lewishamot és haja úgy hullott az arczára, hogy eltakarta azt előle. Lewisham is suttogott, kissé megdöbbenve ugyan, de sajátságos büszkeséggel, egészen különös, új érzéssel, egészen mást érezve, mint a mit gondolt, hogy érezni fog, ha ez az ügy, a mit félve várt, csakugyan bekövetkezik. Hirtelen úgy érezte, mintha véglegessé válna valami, mintha megoldás következett volna be s mintha teljesen elsímult volna az összeütközés, mely oly sokáig húzódott. -252- A tétovázások véget értek; megtalálta az élete vonalát.

Másnap egy rövid levelet írt és két nappal később teljes egy órával előbb indult el számtani óraadására, mint feltétlenül szükséges lett volna s a helyett, hogy egyenesen Vigourshoz ment volna, a hídon a Battersea parkba ment át. Ott egy pad előtt, a hol valamikor találkoztak, Heydinger Alice sétált, reá várakozva. Egymás mellett sétáltak fel-alá egy darabig, közömbös dolgokról beszélgetve; azután szünet állott be…

– Oh igen, – kezdte, – azt akartam mondani… – Könnyedséget szinlelt. – Tudta, hogy én megnősültem?

Egy ideig egyikük sem beszélt. Lewisham minden méltóság nélkül, a londoni városi tanács dahliáira bámészkodva állt, Heydinger kisasszony pedig őt nézte.

– Nem veszi rossz néven, ha leülök? – kérdezte Heydinger Alice közönyös hangon.

– Most pedig, – mondta a leány nyugodtan, – mondja meg nekem, hogy kit vett el. -253-

Lewisham vázlatosan beszélt. A leány egyik kérdést a másik után intézte hozzá. Lewisham ostobának érezte magát és habozó őszinteséggel felelgetett neki.

– Tudhattam volna, – mondta a leány. – Tudhattam volna… Csak nem akartam tudni… Beszéljen még többet. Mondjon valamit róla.

Lewisham megtette. Az egész ügy végtelenül kellemetlen volt neki, de meg kellett történni, mert Ethelnek megigérte, hogy megteszi. Heydinger Alice főbb vonásaiban értesült a történetéről, kivéve az érzéseket, melyek hihetővé tették az esetet.

– És ön még a második vizsga előtt nősült meg? – ismételte a leány.

– Nem tudom, – mondta Lewisham. – Szándékomban volt… akkor a Kensington Gardensban. De nem tettem meg. Azt hiszem pedig, meg kellett volna tennem.

– Igen… úgy érzem… De nem tettem meg. Valahogyan nagyon nehezemre esett. Nem tudtam, hogy mit szól hozzá. Az eset és minden egyéb olyan hirtelennek tűnt fel.

– Azt hiszem, meg kellett volna tennie, – ismételte Heydinger Alice, szemét Lewisham profiljára szegezve.

– Van még egy nehézség, – kezdte el, – állandóan… úgy értem… önt illetőleg. Kissé nehéz… Arról van szó, hogy a mint tudja, az én életem… A feleségem más szemmel nézi a mi dolgainkat. -254-

– Igen… Nagyon furcsa, mindenesetre. Ő azonban meglátta az ön leveleit…

– Nem. Ő azonban tudja, hogy ön ír nekem és tudja azt is, hogy ön szoczializmusról, irodalomról… olyan dolgokról szokott írni nekem, melyek nálunk közösek, de nála nem.

– De érzi azt… Érzi, bár nem mondja és én tudom, hogy érzi, hogy van valami, a mit mással meg kell osztani. Én tudom, hogy ő mennyire szeret engem. És ez megszégyeníti őt… azt juttatja az eszébe… Érti, hogy mi bántja őt?

– Igen. Értem. Hát még ez a csekélység is… – Heydinger Alice hirtelen magába fojtotta a szavát és elhallgatott. Azután erőlködve újból megszólalt. – És a mi nekem fáj? – kérdezte szomorú kifejezéssel és újból megállt.

– Nem, nem így gondoltam. – Lewisham habozott. – Tudtam, hogy megbántom önt.

– Nem, nem erről van szó. Különbség van a dologban. Ha őt bántom meg, nem tudja megérteni. Önnél azonban… valahogy természetes dolognak tetszik, hogy önhöz forduljak. Magát kell megkérnem… Vele szemben mindig engedtem…

– Azt hiszem, hogy a különbség innen ered. -255- A dolgok olyan bonyolultak. A szerelem mindent jelent, vagy semmit. Önt én jobban ismerem, mint őt és maga jobban ismer engem, mint a hogy ő valaha megismerhet engem. Önnek megmondhatok olyan dolgokat, melyeket neki nem mondhatok. Az egész valómat feltárhatom maga előtt és tudom… megért engem… Csak…

– Igen, – mondta Lewisham halkan, a bajuszát huzogatva. – Azt hiszem, hogy ennek meg kell lenni.

Egy ideig egyikük sem beszélt. Azután Heydinger Alice szokatlan hevüléssel megszólalt:

– Oh!… Ha elképzelem, hogy ez a vége mindennek! Ez önnek minden igérete… Mit adhat ő magának, a mit én nem adhattam?… Épen most! Miért áldozzam fel önből azt a sokat, a mi az enyém? Ha ő át tudná venni… De nem tudja átvenni. Ha én magát az útjára engedem, nem csinál semmit… Minden becsvágy, minden magasabb érdeklődés összezsugorodik és elpusztul s ő nem ébred a tudatára. Nem érti meg, hanem csak arra gondol, hogy birja önt. Miért kíván olyasmit, a mit nem tarthat a birtokában? Miért kell neki ajándékozni, a mi az enyém… miért kell ezt eldobnom magamtól?

– Félig-meddig úgy gondoltam magára, mint a ki bizonyos mértékig hozzám tartozik… Még most is úgy vagyok vele.

– Van valami, – mondta Lewisham némi szünet után, – a mi az utóbbi időben egy-kétszer az eszembe jutott… Nem gondolja, hogy ön túlbecsüli azt, a mire én képes lehettem volna? Tudom, hogy beszéltünk az elvégzendő nagy dolgokról. Most azonban félesztendeig, sőt még -256- tovább kellett küzködnöm olyan megélhetésért, melyet, úgy hiszem, akárki meg tud magának szerezni. Az egész időmet erre kellett áldoznom. Nem segíthetek, ha azt kell hinnem ez után, hogy esetleg az élet nehezebb…

– Nem, – mondta a leány határozottan. – Ön nagy dolgokra lett volna képes… Még most is nagy dolgokat lehetne várni öntől… Csak néha láthatnám magát, néha írhatnék magának… Ön olyan tehetséges és egyben olyan gyenge. Magának szüksége van valakire… Támogatásra és hitre van szüksége, bőséges támogatásra és hitre. Miért ne lehetnék ez a maga számára. Csak ez akarok lenni. Legalább ez, a mit szeretnék. Miért kell neki tudni? Semmitől sem fosztom meg őt. Semmit sem akarok, neki pedig megvan… De én ismerem az erőmet és tudom, hogy egymagamban képtelen vagyok. Tudom azonban, hogy önnel együtt… Ez az, a mi fáj nekem. Miért kellene neki tudni róla?

Lewisham kétkedőleg nézett a leányra. Az ő nagyságának az ábrándja volt, a mi Heydinger Alice ajkáról elhangzott. E pillanatban ő sem kételkedett a fényes jövő lehetőségében. De tudta, hogy nagyságának a titka és ez a bámulat valahogy együtt jártak egymással. Azt hihette, hogy lényegük egy és oszthatatlan… És elvégre, miért is kellene Ethelnek tudni róla? Képzeletében végigszáguldott a nagy dolgokon, melyeket végrehajthat, a dolgokon, melyek bekövetkezhetnek s közben és intésszerűen megérezte a bonyodalmat, zavart és tettenérést…

– A helyzet az, hogy egyszerűsítenem kell az életemet. Addig semmit sem tehetek, mig nem egyszerűsítettem az életemet. Csak olyan emberek, a kik önmagukkal rendben vannak, vállalkozhatnak kifelé bonyolult dolgokra. Vagy az egyik, vagy a másik… -257-

Habozott és hirtelen Ethel siránkozó képe jelent meg előtte, siránkozva, a mint egyszer látta, csillogó könnyekkel a szemében.

– Nem, – mondta majdnem nyersen. – Nem. Úgy áll a dolog… Alattomban semmit sem csinálhatok. Úgy értem… Nem mintha valami túlzott becsületesség beszélne belőlem ezúttal… De a természetem nem ilyen. A feleségem rájönne. Haszon nem származnék belőle, ő pedig rájönne. Az életem nagyon bonyolódott. Ezt nem tehetem, ha egyenesen akarok haladni. Én… ön túlbecsült engem. A mellett… az eset már megtörtént. Valami… – Habozott egy pillanatig, de azután hirtelen leszögezte az elhatározását. – Egyszerűsítenem kell az életemet, ez az egyszerű tényállás. Sajnálom, de így van.

Heydinger Alice nem felelt. Hallgatása meglepte Lewishamot. Majdnem húsz másodperczig ült, a nélkül, hogy megszólalt volna. Hirtelen mozdulattal felállt s utána egyszerre felállt Lewisham is. A leány arczát pirosság futotta el, szeme le volt sütve.

– De… – mondta Lewisham, a nélkül, hogy folytatta volna. Heydinger Alice arczáról eltünt a pirosság.

– Isten önnel, – mondta a leány újból és idegenszerűen mosolyogva Lewisham szemébe nézett. – Azt hiszem, több mondanivalónk már nincs, ugyebár? Isten önnel.

– Isten önnel, – ismételte a leány türelmetlenül és hirtelen kiszabadítva a kezét, elfordult és menni kezdett. Lewisham egy lépést tett utána.

– Heydinger kisasszony, – mondta, de a leány -258- nem állt meg. – Heydinger kisaszszony! – ismételte Lewisham és érezte, hogy a leány nem akar már felelni neki…

Mozdulatlanul állt és nézte a távolodó alakot. Valami kifejezhetetlen veszteségnek az érzése czikázott végig az agyán s tétova ösztönzést érzett, hogy utána rohanjon és határozatlan, szenvedélyes kijelentésekkel árassza el…

Heydinger Alice egyszer sem tekintett vissza. Már messze volt, mikor Lewisham utána kezdett rohanni. Mikor mozgásban volt, meggyorsította a lépteit és majdnem utólérte őt. Harmincz yardra lehetett tőle, mikor a leány a park rácsos kapujához ért.

Lewisham meglassította a menését. A leány kilépett a kapun és többé nem láthatta. Megállt és odanézett, a hol eltűnt előle. Sóhajtott és a baloldali útra fordult, mely a hídhoz és Vigourshoz vezetett.

A híd feleútján a határozatlanságnak újabb rohama fogta el. Habozva megállt. Egy ostoba gondolat tolakodott az elméjébe. Az órájára nézett és látta, hogy sietnie kell, ha el akarja érni az earl’s-courti vonatot, hogy Vigourshoz eljusson. Magában mormogta, hogy Vigourst vigye el az ördög.

Aznap este hét óra lehetett, mikor Ethel hatalmas papirkosárral, melyet Lewisham számára vásárolt, belépett a szobájukba. Lewisham a kis toilett-asztalkánál ült és „írni“ szándékozott. A kilátás, a londoni kilátáshoz képest, tágas volt, – lefelé Clapham Junction irányában háztetőknek -259- hosszú lejtője, nagy darab kék égboltozat, mely fent már sötétedett, lent pedig egészen eltűnt a háztetők és kémények kusza és zűrzavaros rengetegében, a melyből jelzőlámpák és füstfelhők, megvilágított ablaksorok fénylő sorai és utczák bizonytalan vonalai váltak ki. Ethel megmutatta a kosarat és letette Lewisham mellett. Tekintete egy elsárgult papirlapra esett, melyet Lewisham a kezében tartott.

Ethel átvette és időrendi beosztást látott rajta. A czíme Vázlat volt, margójára jegyzetek voltak írva és összes időpontjai hirtelen kézzel ki voltak javítva.

Lewisham úgy érezte, hogy igazságtalan volna, ha ezt mondaná neki. Hirtelen felébredt rokonszenvvel nézte az írást. Egy ideig hallgattak. Egyszerre Lewisham úgy érezte, hogy Ethel a vállára teszi a kezét és föléje hajlik.

– Drágám, – suttogta Ethel, sajátságos elváltozással a hangjában. Lewishamnak az volt az érzése, hogy Ethel mondani akar valamit, a mit nehéz kimondani.

Ethel kétkedve nézett rá. Lewisham felnézett rá, hogy vizsgálódva tekinthetett a szemébe. Lewisham karjával átfonta őt s az asszony erre majdnem önkénytelenül engedett ölelésének s lehajolva hozzá, megcsókolta.

– A mi történt, most válik véglegessé, – mondta Lewisham. – Van, a mi összeköt bennünket. Nem érzed? Azelőtt… most már egészen más. Van még valami közöttünk. Valami, a mi… a kapocs, a mi eddig hiányzott. Összeköt, összeforraszt bennünket. Ez lesz a mi életünk. Ez lesz az én munkám. Az a másik…

Ethel arczán még mindig a kétkedésnek és a tűnődésnek egy árnyalata honolt. Hirtelen megszólalt.

Mikor elhallgatott, Lewisham térdén talált ülőhelyet magának. Lewisham megcsókolta a kezét, de Ethel arcza komoly maradt és tekintete beleveszett a külső félhomályba.

– Tudom, hogy ostoba vagyok, – mondotta. – Nem tudom megmondani, a mit érezek.

Lewisham úgy érezte, hogy az asszony tekintete reá nehezedik. Ő is nehéznek találta, hogy szavakba öntse, a mit érez.

– Azt hiszem, hogy értem, – mondta Lewisham, küzködve a kimondhatatlannal. A hallgatásuk -261- hosszú volt, de mégsem volt üres. Egyszerre Ethel a hétköznapiságba siklott át. Eltávolodott Lewishamtól.

Az ajtóban megállt, úgy hogy Lewisham láthatta a félhomályban elvesző arczát. Egy pillanatig egymást fürkészték. Ethel már nem látott egyebet Lewishamból, csak sötétes körvonalat. Lewisham kitárta a karját…

Lent a lépcsőn mozgás hallatszott; Ethel összerezzent és kisietett. Lewisham a hangját hallotta:

Lépteinek zaja hallatszott még, míg a konyha el nem nyelte őket. Lewisham újból a Vázlatra szegezte szemét, de e pillanatban jelentéktelen kicsiségnek tetszett.

Két kézben tartva felvette és úgy nézte, mintha más embernek volna az írása és csakugyan – más embernek volt az írása. „Általános érdekű röpiratok, liberális szellemben“, – olvasta és elmosolyodott.

Hirtelen gondolatok áradata ragadta őt magával. Magatartása kissé elernyedt, a Vázlat egy időre puszta jelkép, kiindulási pont lett, ő pedig sokáig kibámult az ablakon a sötétedő éjszakába. Sokáig ült gondolatait hajszolva, melyek félig érzések voltak, érzések, melyek formában és tartalomban meggondolásokká sűrűsödtek. A mélyedő áradat végül beszédnek az ősformáiban zajlott elő.

– Igen, – hiúság volt, – mormogta. – Gyermekes hiúság. És mégis… nekem… Kettős egyéniségem van… Kettős egyéniségem?… Közhely… Olyan álmok… olyan tehetségek, mint az enyém! Akárki másnak lehet. És mégis… Mi mindent nem akartam!

Gondolatai a szoczializmusra kalandoztak és a -262- világ megjavításának forró vörös becsvágyára. Csodálkozott azokon a szempontokon, melyekre azon napok óta jött rá.

– Nem nekünk való… nem nekünk való. El kell vesznünk a vadonban… Egykoron… valamikor. De nem nekünk való… Azt hiszem, hogy minden a gyermek. A gyermek a jövő. Ő a jövő. Akármik vagyunk… bárki is közülünk… csak ennek vagyunk a szolgái vagy árulói…

– A természetes kiválasztás… így következik… Ez a boldogság útja… ennek kell lenni. Más nem lehet.

– Legalább egy emberéletben, nem… És mégis úgy tűnik fel, mintha az élet becsapott volna… oly sokat igért és oly keveset adott!… Nem! Nem szabad így tekintenem! Nem tehetem! Nem teszem… Életczél! Önmagában is életczél… a legnagyobb életczél. Apa! Miért kivánjak többet?… És… Ethel! Nem csoda, ha felületes volt… Felületes is volt. Nem csoda, ha elégedetlen volt. Hiányos volt az élete… Mi volt a sorsa?… Mindenes volt, játékszer volt… Igen. Ez az élet. Csak ez az élet. Erre teremtettek bennünket és erre születtünk. Minden egyéb… minden más csak játék… Játék az egész!

Tekintete megint a Vázlatra esett. Kezei a papir két ellenkező szélére siklottak és – habozott. A szimbolumból ragyogóan emelkedtek fel a jól előkészített életpálya, a munkának és sikereknek elrendezett sorozata, a kitüntetések és újabb kitüntetések… Azután összeszorította az ajakát és nagyon óvatosan szakítva, kettétépte a sárga papirlapot. A féllapokat egymásra helyezte és megint kettétépte, azután újból gondosan és finoman egymásra rakta, míg a Vázlat megszámlálhatatlan -263- kis darabra nem szakadt. Vele úgy érezte, hogy széttépi a multját is.

– Játék, – suttogta hosszú csend után. – Vége az ifjúságnak, vége az üres ábrándozás idejének…

Nagyon elcsendesedett, kezét az asztalon pihentette, tekintetét kimeresztette az ablak kékes négyszögén. A tünedező világosság homállyá tömörült és megjelent az első csillag.

Eszébe jutott, hogy még mindig kezében tartja az összetépett papirdarabokat. Kinyitotta a kezét és belehullatta őket az új papirkosárba, melyet Ethel vett neki.

Két kis szelet a kosár mellé esett. Lehajolt, felvette és gondosan társaikhoz dobta őket.

Lábjegyzetek.

1) Az angol iskolákban tanítók, tanárok és tanítványok egyaránt a mostar board nevü fejhez simuló, fent négyszögletes és bojtos sapkát viselik. Erre a sapkára több ízben van czélzás a regényben.

Ford.

2) Londonban a város keleti részén vannak az olcsó üzletek.

Fordító

3) Sandhurst város tiszti-iskolájára vonatkozik.

Fordító.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A SZERELEM ÉS LEWISHAM ÚR ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

	£.	s.	d.
Készpénz L.-nál	13	10	4½
Készpénz L.-nénál	0	11	7
Bankban	45	0	0
Iskolától	1	1	0
	£. 60	3	11½

	£.	s.	d.
Omnibusz South-Kensingtonba	0	0	2
Hat déli étkezés a menzában	0	5	2½
Két csomag czigaretta	0	0	6
Esküvő és szöktetés	4	18	10
A menyasszony holmijainak szükséges kiegészítése	0	16	1
Háztartási kiadások	1	1	4½
A háziasszony által beszerzett „néhány apróság“	0	15	3½
Gadownénak szénért, lakásért és kiszolgálásért (számla szerint)	1	15	0
Elveszett	0	0	4
Egyenleg	50	11	2
	£. 60	3	11½

The Project Gutenberg eBook of A szerelem és Lewisham úr

A SZERELEM ÉS LEWISHAM ÚR

I.
Megismerkedés Lewisham úrral.

II.
Mikor a szél fúj.

III.
A csodálatos felfedezés.

IV.
Összeránczolt szemöldökök.

V.
Habozások.

VI.
A botrányos kirándulás.

VII.
A bünhödés.

VIII.
A jövő az előtérben.

IX.
Heydinger Alice.

X.
A régi vasipar csarnokában.

XI.
Szellemidézés.

XII.
Lewisham magába zárkózik.

XIII.
Lewisham követelőleg lép fel.

XIV.
Lagune úr szempontjai.

XV.
Szerelem az utczán.

XVI.
Heydinger Alice elmélkedései.

XVII.
A Rafael-teremben.

XVIII.
A haladás barátai találkoznak.

XIX.
Lewisham megoldása.

XX.
A jövő háttérbe szorul.

XXI.
Otthon!

XXII.
Epithalamium.

XXIII.
Chaffery úr otthon.

XXIV.
A harcz megkezdődik.

XXV.
Az első ütközet.

XXVI.
A varázs halványodik.

XXVII.
Egy szóváltás körül.

XXVIII.
A rózsák megérkezése.

XXIX.
Tövisek és rózsaszirmok.

XXX.
A szökés.

XXXI.
A Battersea-parkban.

XXXII.
A győzelem koszorúja.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

The Project Gutenberg eBook of A szerelem és Lewisham úr

A SZERELEM ÉS LEWISHAM ÚR

I. Megismerkedés Lewisham úrral.

II. Mikor a szél fúj.

III. A csodálatos felfedezés.

IV. Összeránczolt szemöldökök.

V. Habozások.

VI. A botrányos kirándulás.

VII. A bünhödés.

VIII. A jövő az előtérben.

IX. Heydinger Alice.

X. A régi vasipar csarnokában.

XI. Szellemidézés.

XII. Lewisham magába zárkózik.

XIII. Lewisham követelőleg lép fel.

XIV. Lagune úr szempontjai.

XV. Szerelem az utczán.

XVI. Heydinger Alice elmélkedései.

XVII. A Rafael-teremben.

XVIII. A haladás barátai találkoznak.

XIX. Lewisham megoldása.

XX. A jövő háttérbe szorul.

XXI. Otthon!

XXII. Epithalamium.

XXIII. Chaffery úr otthon.

XXIV. A harcz megkezdődik.

XXV. Az első ütközet.

XXVI. A varázs halványodik.

XXVII. Egy szóváltás körül.

XXVIII. A rózsák megérkezése.

XXIX. Tövisek és rózsaszirmok.

XXX. A szökés.

XXXI. A Battersea-parkban.

XXXII. A győzelem koszorúja.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

I.
Megismerkedés Lewisham úrral.

II.
Mikor a szél fúj.

III.
A csodálatos felfedezés.

IV.
Összeránczolt szemöldökök.

V.
Habozások.

VI.
A botrányos kirándulás.

VII.
A bünhödés.

VIII.
A jövő az előtérben.

IX.
Heydinger Alice.

X.
A régi vasipar csarnokában.

XI.
Szellemidézés.

XII.
Lewisham magába zárkózik.

XIII.
Lewisham követelőleg lép fel.

XIV.
Lagune úr szempontjai.

XV.
Szerelem az utczán.

XVI.
Heydinger Alice elmélkedései.

XVII.
A Rafael-teremben.

XVIII.
A haladás barátai találkoznak.

XIX.
Lewisham megoldása.

XX.
A jövő háttérbe szorul.

XXI.
Otthon!

XXII.
Epithalamium.

XXIII.
Chaffery úr otthon.

XXIV.
A harcz megkezdődik.

XXV.
Az első ütközet.

XXVI.
A varázs halványodik.

XXVII.
Egy szóváltás körül.

XXVIII.
A rózsák megérkezése.

XXIX.
Tövisek és rózsaszirmok.

XXX.
A szökés.

XXXI.
A Battersea-parkban.

XXXII.
A győzelem koszorúja.