The Project Gutenberg eBook of Mit ültök a kávéházban? by Andor Gábor

Társadalmi mozgalom készül a tiz éven alul való gyermekek kávéházba-nem-vitelére. Ez a mozgalom maga: a legsulyosabban kompromittáló adat e társadalom ellen. Szedje össze ki-ki az ő legfrissebb életerejét, melylyel undorait leküzdeni szokta, s azután képzelje el, minő társadalom az, melyben egy ilyen mozgalom megindulhat. Minő társadalom? Sársadalom. Pesti társadalom, amely magát társadalomnak nevezte el, holott, ha idején a szótárba tekint, ott megpillanthatta volna a saját megkeresztelésére a nyáj és konda szavakat, amik a célnak és az igazságnak sokkal jobban megfelelhettek volna. Ez az emberkonglomerátum azonban (egyelőre tartózkodom attól, hogy valamely egyéb főnévvel határozzam meg közelebbről), ez az emberkonglomerátum azonban nem néz bele a szótárba, hanem ahelyett bemegy a kávéházba és elhozatja az összes illusztrált lapokat és világszemléletet merit belőlük. -4-

Nem engedhetem; kedélyem egész harsányságával tiltakoznom kell a nevelésnek hiányossá tétele ellen. Hogyne, majd nélkülözöm a tiz éven alulit, aki minden második percben megjelenik az asztalomnál és az én illusztrált lapomhoz nyul, amikből én vagyok világszemléletet meritendő! És a másik kis penészvirágot, aki krumplin-fehéredett angyalarcát, a hullámzó szőke fürtökkel, legalább háromszor odatolja, s a székhez nyul, melyen a napisajtó van összegyüjtve számomra, hogy kellő mennyiségü embergyülölést, lenézést és utálatot tanuljak belőle. Jön, mondom, az angyal, a lapok közül azt fogja meg, amelyik legalul van, halkan kihuzza s visszamegy a mamájához. Hogy angyal ment el mellettem, azt csak abból tudom meg, hogy a következő percben az összes lapok hatalmas dörejjel a földre csusznak a székről. De az angyal már a mamájánál van s én csak a cvikkeremen át küldhetem el hozzá gyilkos szempillantásomat, melylyel ezt akarom kifejezni:

– Te pesti emberbimbó, te! Mért nem tartasz nagy költőnkkel, Madách Imrével (sztregovai és kis-kelecsényi), ki azt állitja, hogy ‚csak később válik megszokott pimaszszá!‘ -5- Ó, mért nem később? Mért sietteted ennyire az evoluciót és a differenciálódást? Te vakarcs, te tizévenaluli!

De a gyermekkedély mindezt meg nem érti. A gyermekkedély már ül a mamája mellett, egyik kezét egy pohár tiszta vizben tartva, másik kezét orrába mélyitve. És én nem akarom elcsufitani a pesti kávéháznak a képét. Sőt, ha ki tudnám vinni, hogy egy ilyen kávéház, amikor legtelibb, leghangosabb, amikor legpestibb: megkövesedjen, én megtenném a lépéseket, s az egész kávéházat elvinném a Muzeumba. Ott ülne akkor – kőből – az egész müvelt középosztály, a világ legbárgyubb és legfölöslegesebb szavaival a férfiak ajkán, a nőkén ama mosolylyal, mely a szomszéd asztalnál ülő senkinek szól, mennyet igérően, de legföljebb egy pikoló-kapucinert megérően. Ott ülnének a háboru-szakértők, lótudósok, kulissza-szimatolók, talentummérlegelők, irodalom-kóstolók, müvészetmeghatározók, élet-szabályozók, törvény-megállapitók, világ-oktatók… Mit mondjak? – szemétrevalók. Mit mondjak? Az egész társadalom. Amely most megmozdult, hogy a tizévenaluli érdekében akciót fejtsen ki.

Á! Ehhez nem adhatom a belegyezésemet. Egy társadalomban, amely nem érdemli -6- meg az egyéni jogokat, nem fogom eltürni, hogy valakit, ha mégannyira tizévenaluli is, megfoszszanak e jogoktól. S nemhogy szükitenem, de kiterjeszteném a korhatárt. Kevés csecsemőt látok a kávéházakban és kevés haldokló öreget. Hozzák be őket is, hogy az élet valóban a kávéházban kezdődjön, à-peu-près, és ugyanott végződjön, valóban. Mert, tisztázzuk már a kérdést, az élet maga a kávéház. Rontsuk már le azt a teóriát, hogy a pesti ember a kávéházba nyargal, mert ott olcsó pénzért megkaphatja mindama luxuriózumokat, amik otthon nem állnak rendelkezésére. A magunk ámitására találtuk ezt ki.

Nincs az a tömeglakás, amiben köbméterszám szerint kevesebb levegő jutna egy emberre, mint a kávéházban. De éppen ez a kevés levegő kell a társadalomnak. Nincs is tüdeje több levegő számára. Ha nem szivhatná a meleg szivarvég és cigaretta-csutak szagát, kék és szürke füstfalatokkal, hamar tüdővészbe esnék és elpusztulna. A levegő miatt. S ha csakugyan kávét inna otthon s nem gálicköves petróleumot, gyomorbetegségei támadnának. Ha nem egy-forintot fizetne egy szelet sonkáért, hanem huszkrajcárnyi sonkával egyszer jóllakhatnék saját négy fala közt: -7- elpusztulna. Ha nem nyelhetné pincérek konfidenciáit, manzsettagomb-árusok élceit, meghalna humortalanság cimén.

Hagyjátok, bölcsek, hagyjátok igy az én társadalmamat, ahogy van. Ne akarjátok rendbehozni és megtisztitani, mert renddel és tisztasággal megölnétek. Ne támogassátok a tizévenaluli mozgalmat. Ne mondjátok, hogy milyen nagy és gyönyörü dolog ez. Humanitárius. Társadalmi! Ne mondjatok semmit. Föl se keljetek a kávéházi asztal mellől emiatt. A kávéház e városba való, e város a kávéházba való. A gyerek is onnanvaló, a gyerek is odavaló. Inkább dolgozzátok át világfelfogásotokat kávéházi alapon. A jó isten kis sapkával a fején csak néhe-néha látható. Ő a főköszönő. Rafael és Mihály arkangyalok gérantokul képzelhetők, akik, mint mellékköszönők, megjelennek az asztaloknál és megkérdik: tecetmárrendelni? Maga a szolgálattevő angyalszemélyzet keshedt szmókingot visel és jobb- és bal-lapockájából egy-egy piszkos szalvéta áll ki fehéren. E szárnyukon röpülnek egyik üdvözült-csoporttól a másikhoz, hogy kihallgassák a beszélgetéseket, feldöntsék a székeket, leöntsék a ruhákat és ne hozzanak semmit, ami ‚rendelve lett‘.

És ebben a világfelfogásban nagyszerüen -8- el lehet helyezni a tizévenaluliakat is, Murillo pufókjai gyanánt, akik fehér média-füstgombócokon ülnek, a két tenyerükre könyökölnek és szalmaszálon át szivják ki a Zilüsztrációnból a képeket. Boldogtalan Pestallozzik!! hol akarjátok nevelni a pesti gyereket? Zöld lombok alatt? Sarjus mezőn? Csobogó vizeken? Hogy erős legyen? Vállas? Tüdős? Hisz akkor tizennyolcéves korában kiveri saját apját-anyját a kávéházból, leromboltatja ezt a várost, s ahol ruhatárak petyhüdt prémkabátjai lógtak, oda embereket akasztat!

TELEFONVICC

Tényállás: a szobrász ül a kávéházban, a felesége telefonhoz hivja. A telefonnál egy másik ur van, aki, mikor hallja, hogy egy női hang kéri a szobrászt, igy szól:

– Á, á, a szobrászt keresi? akkor maga modell? mi? Ha modell, akkor jöjjön fel a lakásomra, én Szerencsétlen Flótás vagyok, tanár, lakom Bubánat-utca 2., harmadik emelet 4.

Mindezt gyorsan, olyan gyorsan, hogy a szobrász felesége sem arra rá nem ér, hogy lecsapja a kagylót, sem arra, hogy megmondja:

A sértés megtörtént, s mig a szobrász felesége tudta, hogy őt Szerencsétlen Flótás, tanár, Bubánat-utca 2., harmadik emelet 4. sértette meg, addig Szerencsétlen stb. nem tudta, hogy kit sértett meg. De megtudta. Mert a szobrász, akinek a felesége nyomban ezután, telefonon elmondta a történteket, kivitte -10- a kávéház közepére a tanárt és ott négy pofont adott neki, szürve, habbal, minden nélkül. Ugy kell a tanárnak! ugy kell a tanárnak! ez az ember első érzése. Ördög bujjék az ennyire éhes férfiba, aki a telefon-kagylót is fülön ragadja, hogy kávéházból, dróton át, hamar-hamar egy kis szerelmet csikarjon. Ugyancsak ördög bujjék az ilyen civilemberbe, akit e szó ‚modell‘ annyira megszédit, hogy mingyárt találkáról és csókról álmodik. Továbbá: megérdemli a sorsát az olyan gyöngefejü ember, aki egy pilanat alatt tiz évre való vigyázatlanságot tud kifejteni s már meg is nevezi magát, valósággal felirja a cimet az arcára, hogy a levegőben uszó pofonok valahogy okvetlenül odataláljanak. Szóval ez az ügy, mint általában az olyan ügyek, amikben egypár egészséges pofon esik, jól elintézettnek látszik; az első pillantásra. (Ne feledjük el, hogy domesztikált vadállatok vagyunk, hogy egész nap miderbe van szoritva a modorunk, hogy szembehazudjuk egymást, hogy állandóan mosolygunk, mikor a fogunkat kéne csikorgatnunk, szóval hogy valamennyien ugy állunk az élet nagy spejzában, mint a pergamentpapirral bekötött, erjedő dunctos, amely kikivánkozik az üvegből, de muszáj, hogy békével megmaradjon. Mily ritkán -11- is verekszünk mink, derék kulturemberek! Ezért örülünk, mikor egy-egy egészségtől kicsattanó ábrázaton valóban kicsattan egy pofon, s mikor a moziban azt látjuk, hogy a kitünő francia szinészek milyen nagyszerüen rugják meg a partnerüket ott, ahol a kabát véget ér, s a nadrág elkezdődik. Ezt az egész örömet azonban, még itt is, zárjelbe kell erőszakkal visszagyömöszölni.) Emelem tehát poharamat, a távollevő egészséges emberiség nevében, a szobrászra, aki pofozott.

De visszaeresztem a poharat. Gondolkodom. A sértés megtoroltatott. Igen. De vajjon elkövettetett-e? Nézzük csak. Szembekerülök egy tisztességes asszonynyal, modellnek nézem, a lakásomra hivom s megkapom a pofont, még mielőtt megtudtam, hogy a hölgy, akivel szembekerültem: nem modell. Valahogy még csak megérdemeltem a pofont, mert modellnek néztem valakit, aki nem az (most egyelőre abban a gondolatkörben mozogva, hogy aki modell, azt csakugyan hivhatom a lakásomra). Azonban itt a telefon. Nem is kerültem szembe a tisztességes nővel, nem is néztem modellnek, csak a hangját hallottam modellinek, vagy még azt sem. Mind téves logikával dolgoztam. Vannak filozófusok, – egyiknek a nevét tegnap olvastam, de már elfeledtem, -12- – akik szerint a hibás logika bün. Kérdés azonban, hogy olyan bün-e, amelyért pofon jár? Nem valószinü. Azután: lehet-e megsértenem valakit, akiről nem tudom, hogy kicsoda? Aligha. Mert a sértést, a szóbelit, igy lehetne definiálni: megsértek valakit, akiről egyrészt én tudom, hogy ez meg ez, ilyen és olyan, másrészt a köztudat is tudja, de én az illetőről mégis azt állitom, hogy nem-ez és nem-az, és nem ilyen, hanem amolyan. Vagyis: személyes jellegét és közismert tulajdonságait szántszándékkal eltorzitom. Amit azonban nem ismerek, azt nem torzithatom el. Amig valakiről nem tudom, hogy kövér, addig, ha azt állitom róla, hogy sovány, csak helytelent állitottam s nem őt, hanem magamat tettem nevetségessé. Ugy nézem, hogy ez a tanár ur esete. Nem tudta, hogy tisztességes nővel beszél, azt hitte, hogy modellel, azt hitte, hogy a modell nem tisztességes, azt hitte, hogy annak, aki nem tisztességes, mindjárt randevút ajánlhat, azt hitte, hogy akinek randevút ajánl, annak rögtön meg kell neveznie magát. Mindez nevetséges; a tanárra. S az egész cselekmény-láncolat gazdátlanul lógott, mert a tanár csak annak nevezte meg magát, akinek randevút adott, randevút pedig annak adott, aki modell, s a modell, az csak fikció volt. A -13- fikció absztrakt. Absztraktumokból nem lehetnek igazi pofonok. Tehát – most már egész jól elmagyaráztam magamnak – a szobrász is tévedett. Neki is az absztraktumoknál kellett volna maradnia. Például pofont kellett volna igérnie annak, aki az ő feleségét modellnek véli. Ha a tanár jelentkezett volna, meg lehetett volna pofozni. De a tanár nem jelentkezhetett volna, mert ő a szobrász feleségét semminek sem vélhette, hiszen nem is ösmerte. Meg sem sérthette, pofont sem kaphatott.

Utólag azonban látom, hogy valahol én is elhibáztam a gondolkodást, mert, ime, a tanárnak nem is kellett jelentkezni, mégis meg lehetett pofozni, a tanár senkit sem sértett meg, mégis kaphatott pofont. Tehát, a föld gömbölyü, oda térek vissza, ahonnan elindultam, ez az ügy mégis rendben van.

Rendben. Mert kifelejtettem belőle, hogy az egész a budapesti telefonnal kapcsolatban történt. S aki a telefonfülkében áll, az, szegény, beszámithatatlan. Nem tudja, mit beszél és nem tudja, mit hall. Szerelmi őrület is kitörhet rajta. Hogy egy csókot kér és három pofont kap? Nem csodálatos. Az sem volna csodálatos, ha három pofont kérne s hibás kapcsolás következtében mindössze egy csókot tudna kapni. Az vesse az első követ rá, aki a -14- kagylóval nem akarta még agyoncsapni a szekrényt, és a kanálba, amelybe beszélni kellene, nem akarta belefojtani a telefonkisasszonyt. Legyünk elnézők. Mindnyájan halandók vagyunk a mi Urunk, a Központ szine előtt. Halló, szine, nem szive. Nem cime, nagysád, nem, hanem szine. Igen, igen, az: a Központ szine előtt. -15-

A ZÁRÓRA

– És megjelenék az Insel cég kiadásában, németeknek országokban, Leipzig, avagy Lipsia, avagy Lipcse városában néhány könyvecske, szemnek csinos keményded kötésben, kitünő papirra nyomattatva, pompázatos tipusokból kiszedve, világ legjobbfejü férjfiainak irásokat tartalmazva, mindössze ötven pfenniget, azaz hatvan fillért kóstálván. És a teutonok vásárolák a könyveket, mint a bolondok, és nagy vala az ő szivöknek öröme, hogy lelköket ilyeténképpen olcsón mivelhetnék, és idejöket hasznosan agyonverhetnék.

– És megjelenék magyaroknak hivatalos lapjokban ama hangos hiradás, hogy Szent-Mihály havában, mely alatt közönségesen szeptember értetődik, uj kávéházak nyiladoznak majdan Budapest városa utcáinak sarkokon. És emez uj kávéházakba ismég beülendenek emberek fijai, kik már magok alig emberek s miközben csavart, avagy apróra vágott dohánylevelekből -16- fertelmesszagu füstöket fujnak a levegőégbe, ismét semminek tevésével pazérják napjaikat, bárgyuságokat fecsegvén az időknek végéig. Peretlen prókátorok, páciens hijján szükölködő felcserek, mosdatlan költők, bankatlan bankárok és egyéb földnélküli Jánosok ujabb alkalmat lelnek tétova óráiknak hivságok hivságával való bétöltésökre.

– Szép és a valóságot hüvelyében rejtő: a város tovább-butuland, még keletiebb és parlagiabb leend, bátor már mostanság is olyan keleti és parlagi, hogy párját nem találod, ha keresten-keresed is. Mondd meg nékem, fiam, ki tud itt néminémüt, avagy ha nem tud, ki tanul egy-és-mást, ki törekszik az ő lelkének tökéletesbülésére? Én mondom néked, hogy senki. E város ama Messiás-várók városa, kik néznek a jövendő méhébe: vaj érkezik-é a minden hájokkal Fölkent, elhozván a mindennapi fekete főzeléknek árát, mely keverék nyelvökön talján és germán szóval pikkoló-kapucinernek neveztetik s amelyből minden tétlenség fakadoz. Ezt iszsza már az asszonyállat is, kinek -17- édes sziropot kellene innia otthon, önkezével kotyvasztottat. Ezt iszsza immáron az éretlen csecsemő is, kinek, anyja dagadó emléjéből cukrozatlan, hab és föl nélkül való tejet kellene szivnia. És eme pikkoló-kapucinerből áradnak a zavaros álmok, üzleteknek alaptalan gründolások, férjeknek megcsalattatások, serdülő ifjaknak paráznaságok, Policia-Gazettában látott mezejtelen táncosnék megkivánásából serkedően. És ebből származik az ő testök elsatnyahodása, mert nem csupán kávélevesöket nyelik e város lakói a kávépalotában, hanem egyéb étkezésöket is. Kérdem tőled, mit kapnak ott éhségök csillapitásául? Sertésnek gyatra karaját, rothadtra savanyitott káposzta levével. Páris városából eredettnek mondott, husnak lenni állitott, rózsaszinü, de kolompérral kevert kenyérbelet, avagy hig tojásételeket, fejedelemökre, nagyságos Zápolya Jánosra emlékeztetőket.

– Menjenek a fenébe, fiam. Hazamenjenek az ő száláikba, a férjfiaik az ő méhelyeikbe, az asszonyok az ő kamaráikba, a zajgó csecsemők az ő táplálóik mellére, dolgozzanak és gyarapodjanak, és ha idejök föléből telik, vonuljanak az ő könyvesházokba, elméjöket pallérozandó. -18- Avagy ne sajnálják testök fáradságát s menjenek zöld lomblugasok alá, hallgatni a madarak csácsogó szavát, falevelek sóhajtozásokat, sásnak, nádnak, gyékénynek suttogásait.

– Csak ugy, fiam, hogy az ő főkapitányok, aki valójában helyesebben cselekednék, ha a latrokat fogdostatná össze, elrendelé a kávépaloták éjfélutáni egy órakor való becsukattatásokat. Ehhez nem vala joga. De nekik magoknak jogok van az ő lelkökben nem éjfélután egy órakor, hanem már sokkal előbb a kávépalota becsukattatására. Éljenek e jogokkal s ne a kávénak tornácaiból zárják ki magukat, hanem a kávénak pitvarát zárják ki magokból. És akkor talántán leend belőlük valami, mert igy, amiképp most vannak, a kávésibrik letörött fülei ők, melyek a szemétdombra hajittatandanak. Ámen. -19-

A HIZOTTAK

Beszéljünk csak őszintén, mondjuk meg ugy, ahogy van és ne kiabáljuk tele állandóan a világot ennek az országnak, ennek a városnak a szegénységével és földhözragadtságával. Ó, vannak itt olyan emberek is, akiknek nem fényesre kopott a kabátjuk könyöke és nem rojtos a nadrágjuk szegélye. Nem az arisztokratákat gondolom; nem. Azok szegény komoly emberek, akik vagy országos politikával vannak elfoglalva, vagy a birtokaikat kezelik, rá sem érnek élni, s ha élnek, mindenesetre ugy élnek, elvonultan, mert jólnevelten, hogy észre sem veszszük őket. Bizonyára van Budapesten magyar arisztokrácia, ámbár én nem tudom, hogy van-e, de ha van, akkor nem vesz részt ennek a városnak az undok életében. Jól teszi, nagyon jól teszi, s ha holnap lehetne, holnap léptetném elő magamat gróffá, vagy herceggé s nyolc inast állitanék az előszobába, akiknek nem volna egyéb feladatuk, csak az, hogy megakadályozzák, hogy ne keveredjem a korpa közé és meg ne egyenek a… igen, -20- a hizottak. Nem tudom hány ezeren vannak, nagyon sokan nem lehetnek, de őket látom mindenütt, az utcán automobilban, a prömiéren a páholyban, a kávéházban – igen, ott – a kirakati legfőbb asztal mellett. Csak ülnek és ragyognak, a szemükből csöpög a zsir, a fülük el-áll a nagy boldogságtól, a szájuk tátva van, ugy szijják magukba ezt az erjedt életet. Szijják? Nem. Eszik. Habzsolják. Hörpölik. Csámcsogják. Lefetyelik.

Életöröm? Az egészen más valami. Azt méltóztassék más világvárosokban keresni. Ott elvégzik az emberek a dolgukat s aztán szépen megtöltik szórakozással a maradék idejüket. Szépen, szerényen, tisztára mosakodva, hogy ugy mondjam: karcsuan és soványan. De itt? Itt vagy a sárgafogu nyomoruságot látom, vagy a hizottak részeg körtáncát. Korrigálnom kell a szót: nem is hizottak ők, mert nem hus és háj van a testükön; csak dagadtak, kinosan és kellemetlenül meg vannak püffedve, kövérek és verejtékesek… Ez az a had, amely este, ha kigyullad a lámpa, elbódul, megszédül, nekivadul attól a förtelemtől, amit pesti életnek csufolnak az ördögök odalenn. Ennek a falkának ilyenkor elkezd kelleni valami. Mi kell? Nyüzsgés kell, hemzsegés kell, hangos beszéd kell, vihogás -21- kell, forró és tespedt levegő, egymáshoz dörgölődés kell. Szinésznőszag kell. A szemük kigurguláz a gödréből, orrlyukuk szélesre tágul, arcuk eltorzul és ők most élnek. Érzik, hogy élnek; tudomásukra jut, hogy itt vannak e földön, zihálhatnak a tüdejükkel, paskolhatják az anyaföldet ludtalpaikkal. A szinházba mennek el és ott lelegelik a szinpadot. A férfiak benyelik a nőket, a nők belehelik a férfiakat. És csak szuszognak, pedig nyeriteni szeretnének… Aztán tovább mennek, enni és inni, ha evésnek és ivásnak nevezhető, amit végeznek. Mindenüvé bedülnek, ahol fény van és lárma van, kicserélik a… Mit cserélnek ki? Hiszen nincs véleményük semmiről. Kicserélik azt a szemetet, amit az ujságok söpörtek bele koponyájuk üres ládájába. Mind csak ugyanazt tudja, egyik sem tud semmit. Tüzesitik a szájukat és lottyadt fantáziájukat azon, hogy a szinész, akit láttak, melyik nőt vágta pofon tegnap férfiasságának fölsistergésében, s a szinésznő, kinek a parfőmjét a mellkasukba hörögték, kivel, hogyan, mikor, meddig csalta meg az urát, a szeretőjét, a kitartóját, a kitartottját, azt az egész boldog férfiláncot, amely a testéhez közelférhetett.

Kik ezek az emberek? Nem tudom. Nagykereskedők, akik tudják, hogy kicsiny a raktár, -22- óriási a künlévőség; pénzemberek, akik nem tudják, hogy holnap a börzén nem az utolsót nyekkenik-e; nagy családok fiai, akik már ráhamisitották a váltóra a tilos nevet, csak még nem tudnak róla elegen; férjek, akik a feleségükből élnek, de tartanak tőle, hogy holnap már öreg lesz az asszony s nem fog jövedelmezni; művészek, akikben tombol tehetségtelenségük teljes tudata, alkotózsenijük kappansága, s akik rettegnek a kitudódástól. Mit tudom én kik? De csupa olyan ember, aki mámorosan akar ágybazuhanni, hogy kaccenjammerrel kelhessen fel, hogy ne legyen csöpp kis eszének birtokában egy pillanatig sem. Mert akkor baj volna, akkor szögek nőnének ki a szürke malterfalakból és hivogatóan szólnának:

És a borbély beretvája beleharapna a gégébe és az asztalok fiókjába gondosan elzárt revolverek kiugranának mint fekete békák és halált brekegnének a fül mellé, a halánték kék erei közé. Ezek azok az emberek, akik egy percig sincsenek egyedül, s mikor egyedül vannak, akkor sincsenek magukkal. Akik nem azt látják a tükörben, amit mutat, hanem amit vizes szemmel beléje-néznek, akik hálóingben sem eszmélnek arra, hogy a bőrük -23- májfoltos, a hasuk dagadt s a lábaik befelé görbülnek.

Hogy mindenütt vannak ilyenek? Hogyne volnának. De nem ők adják meg az élet külső szinét, nem ők pezsegnek a pohár legszintjén, nem őket látom mindig, nem róluk hallok folyton, nem felőlük értesülök állandóan a lapokból. Itt azonban csak ők vannak a légbe perolin-spriccel befecskendezve, s akinek ez nem tetszik, az bebujhat a lakásába, remetei állást vállalhat, világbölcse lehet, de ki nem mehet a kapuja elé, mert onnan kezdve minden lépésnél az orrába verődnek a hizottak, azzal az atmoszféra-burokkal, mely testüket körülpáncélozza.

Carpe diem? Szakaszd le minden órának virágát? Ez valami. De amit ezek müvelnek, az nem virágszakitás, csak lehervasztása a virágnak, amerre tetemüket görgetik. A bizonytalan holnap miatt van ez igy? Ha igen, akkor jönne már el az a holnap, jönne még ma, és szurná fel e gömböcöket. Én itt vagyok, ember vagyok, igazán ember és lélekzeni szeretnék, csendeset, mélyet és boldogat.

PUSZTUL A MOZI

Nem akarok senkit üzleti érdekében megbántani, tehát mikor ugy vélem, hogy a mozi veszedelemben van, nem azt mondom, hogy a mozi ‚rosszul megy‘. Erről szó sincs, itt Budapesten legalább egyelőre ragyogó üzlet a mozi, már az, amelyik bevált, noha uj mozikra való talaj már alig van, mert kicsit nyakra-főre nyitottak mozit mindenütt, ahol csak egy kávéház becsukta ajtóit. A mozi azonban mégis veszélyben forog és pedig, azt hiszem, a filmgyárak egymással való rettenetes konkurrenciája miatt.

Figyelik-e önök, hogy milyen veszett és vad erőlködés folyik ebben a szakmában? Hogy miket gondolnak ki, miket hajtanak végre és miket terveznek? Már nem elég a rohanó automobil, a vágtató paripa, az égő ház, a vizbeugró ember, a vonat tetején táncoló nő. Nem elég. A hatásokat hatványozzák, s hogy csakugyan hatásos-e a hatás, arra szabadjon elmondanom egy legujabb, legszenzációsabb moziképet. Aki látta, fogja be a fülét. -25-

Az orvosnál vendégségben van egyik barátja, civil ember, talán bankár, talán báró, mindegy: azonfelül egy aviatikus is. Ez fontos. Az orvos feleségébe beleszeret a bankár (vagy báró) s mikor az orvost konzultációra hivják valahová, ahová holnap reggel kell elutaznia, a bankár bevallja szerelmét az orvos feleségének, ki is, természetesen, felháborodva visszautasitja őt. A bankár szörnyü boszura határozza magát, levelet ad át az orvos inasának azzal a parancscsal, hogy másnap, az orvos elutazása után két órával, kézbesitse urnőjének. A levélben az áll, hogy ő, a bankár, mert a nő visszautasitotta szerelmét, s kijelentette neki, a sorok irójának, hogy csak az urát szereti, ő, a bankár, a sorok irója, felrobbanttatja a vasuti hidat, melyen át a férj vonata gördülend. A bankár, a sorok irója, fel is bérel egy gonosztevőt erre a célra. A gonosztevő gonosztesz és valóban elhelyezi a dinamit-patrónt a vasuti hidon. Közben az orvos elutazik, a nő pontosan, előirás szerint, az elutazás után két órával megkapja a levelet, kétségbeesik, mert ime férjét a halál fenyegeti. Kétségbeesésében telefonálni akar a Máv. üzletvezetőségének, de a bankár, a sorok irója, elvágta a drótot. Iszonyu a helyzet. A férj rohan a halálba. De ott van a jó aviatikus, a vendég. Azonnal gépére -26- pattan, a karcsu biplánra és versenyt száguldva a vonattal, sikerül elébe-kerülnie. Megállitja a vonatot, amelyet ilymódon, a férj életével együtt megment. Rohannak haza. A bankár, a sorok irója, éppen akkor mászik be létrán az orvos nejéhez. Elfogatik és börtönbe vettetik. Férj és neje boldogan élnek, ha meg nem haltak – s ha én a képet tovább néztem volna.

De nem néztem. Pedig, ugy-e, milyen halmozott hatások vannak itt együtt? Felrobbant vasuti hid (tényleg előttünk robban fel), röpülés, röpülőgép versenye a gőzmozdonynyal, vonat megállitása a nyilt pályán… vagy amit akartok.

De az egész, összevéve, olyan komikusan szamár, oly hátborzongatóan ostoba és hajmeresztően unalmas, hogy azt igy, zongoraszó és gép-berregés nélkül el sem lehet képzelni. És ilyen a képek legnagyobb része ma már, mert egyik filmgyár meg akarja ölni a másikat. Közben, ugy nézem, hogy egymást ölik meg, s a mozit, amely még birja talán egy-két évig ezt a nagy feszültséget, ezt az örökös szenzációt, de hogy sokáig birná, az nem valószinü. Az amerikai pipa-béka, ha jól emlékszem, tizenhat másodperc alatt meghal -27- a gyönyörüségtől, mikor oxigénbe teszik, pedig, különben, százharminc évig él. Szintén csak akkor, ha jól emlékszem. Ugyanigy a mozi is hosszu életre született, legalább ugy látszott eleinte, de már oxigént lélekzik, nem szükségből, hanem mert jó módjában nem tudja mit csináljon s a tizenhat másodperc esetleg tizenhat hónap alatt lepöndörödik.

Mért csinálják a filmgyárak, amit csinálnak? Gondolom, csak kapzsiságból. Egyik nem tudta elnézni a másiknak, hogy az megeresztett egy kilométeres filmet és gyorsan szerkesztett egy kétkilométereset. És igy tovább. A végtelen unalomig. A közönség, a derék jó moziközönség, nem kivánta a kilométereket, akárki mondja, nem igaz, hogy kivánta, mert még ma is, mikor az izlését, a külön mozi-izlést, félig már meggyilkolták, jobban örül annak, ha a füzfa szépen tükrözik a tóban, vagy a Prince egy nagyot rug a partnere háta alá, vagy a Maxi egy sikerült grimaszot vág, minthogyha egymást öli két szinészhadsereg a filmen.

Ugy látszik, a filmgyárosok között kevés a higgadt, stilusos üzlet-ember, ellenben annál több a tudatlan aranyásó. Tönkreteszik a mozit. Bizonyisten kár érte. -28-

MAGYAR FILM

– Tudja meg hát, hogy ez az, amit a magyar ember a saját homlokára ad, mikor eszébe jut neki, hogy valamit ő is tud, amit mások már tudnak. Ilyenkor szokás a másokat nímetnek nevezni. Népies formában a mondat igy hangzik: Hajazakutyanímet… Magyarul: ha a dánok tudnak filmeket csinálni, miért ne tudnánk mink, akik sokkal többen vagyunk s mind a hányan vagyunk, tehetségtől csöpögünk? A dánok nagyszerü filmeket csinálnak, mi még nagyszerüebbeket fogunk csinálni, ők meghóditották Európát, mi meghóditjuk Amerikát és Afrikát, s ha kell, szállitunk filmeket a sarkcsillagra is. Ha a sarkcsillagon van szerves élet, akkor mozi is van rajta, mert a mozi szervesen hozzátartozik a szerves élethez, sőt ha tényleg van istennek kalapja, ahogy ezt Petőfi egyik versében állitja, akkor e kalapot is magyar filmmel veszszük körül piros-fehér-zöld pántlika helyett. És azonnal elkezdtünk magyar filmeket -29- előállitani. A filmen valami ostobaság történik. Ez az alap. Ezt az alapot mi magyarok is kitünően ki tudjuk állitani. Ha a külföldi film buta, ihaj, leszünk mi még butábbak. Tyuhaj: lettünk is. Első lépésünket teljes siker koronázta. Gügyeségeket vetettünk papirra, hogy onnan a vászonra vettessenek. Ami már nem olyan egyszerü. Ugy mondják: a filmnek technikája van. Szinészek mikép játszszanak, diszlet milyen legyen, nap hogyan süssön, gép hova álljon, fölvétel mennyi ideig tartson, csupa olyan részletkérdés, amit Nordisk Film nevü néppusztitó csak bizonyosan évek hosszu során át és roppant munkával tudott megoldani. Nyilván nagyon sok viz lefolyt a Skagerrakon és a Kattegaton…

– Ha tengeröblök, akkor is viz van bennük, nem spiritusz és nagyon sok viz párolgott el belőlük (korrigáljuk igy a mondatot); amig a Nordisk Film olyan tökéletesen állitotta ki az ő butaságait, hogy világszerte beszopták őket, mint a cipőzsinór alaku feketecukrot. Valószinüleg sok filmet el is hajigáltak s még a sikerültebbekből sem mindegyik került a butitásra váró publikum elé. Ellenben a magyar film… -30-

– Ezt már nem mondhatnám. A magyar film egyszerre akart mindent tudni, s egyszerre semmitsem tud. A dráma, amit a magyar film pörget, csakugyan ostoba, de nem a szerző intenciói miatt, hanem, mert a film ostobára sikerült, s a rossz filmen keresztül látom, hogy a téma, amivel meg akartuk lepni a világot, már hatvanhatszor meg volt mozizva Pathénál, Gaumontnál, Lubinnél, Edisonnál, mindenütt; s mind a hatvanszor jobban volt megmozizva, mint a magyar filmen. A magyar filmen még a feliratok is rosszabbak, mint a külföldieken, s még ezeket a rossz feliratokat sem lehet elolvasni, mert a magyar filmes nem tudja, hány másodpercig kell a vászonra vetiteni egy fölirást, ha azt akarjuk, hogy olvasható legyen. A magyar filmen csak az ötödik percben ismerem meg az alakokat, noha valamennyien személyes ismerőseim, de a világitás olyan gyatra, hogy senkit sem sikerül megismernem, pedig Asta Nilsent, akihez még sohasem volt személyesen szerencsém, s az ő egész komparszériáját, urakat, hölgyeket, akiknek még a nevét sem tudom, azonnal megismerem, mihelyt a világot jelentő lepedőre dugják az orrukat. Mikor a tragikus magyar filmen az egyik főszereplő meghal, akkor a -31- közönség szivből kacag egyet, s mikor a másik főszereplő agyonlövi magát, akkor a közönség szivből kacag kettőt, mert az egész dolog olyan félszegül buta, olyan bután félszeg, hogy csak nevetni lehet rajta. Igaz viszont, hogy a kacagtató filmen abszolute nem lehet nevetni, s igy az ellentétek kiegészitik egymást. Adjuk el tehát hirtelen a hazát és mondjuk ki, hogy a magyar film rossz, ami nem volna baj, ha nem hinnők róla, hogy nagyszerü. És ezzel akarunk mi világot hóditani! mikor bizonyos, hogy Soroksárig nem tud elmenni a filmünk, mert már Soroksár is tudja, hogy mi a moziban egy jól sikerült butaság. És a mienk egészen rosszul sikerült. Hogy mit kellene hát cselekedni? Semmit. Meg kell tanulni a filmcsinálást. Ehhez azonban elősorban nem szinészek és diszletek kellenek, hanem az a belátás, hogy még nem tudunk filmet csinálni, s csak akkor tudunk majd, ha már megtanultuk. Akkor éljen a magyar ipar, addig pedig hagyjon élni bennünket s engedje meg, hogy hörgő vágygyal vessük magunkat Asta Nielsen fényből és árnyból jól formált karjaiba. Sürgősen ajánlom, hogy a magyar film tegye le Botond bárdját, mert a résen, amit a mozi ércvásznán ütött, egyelőre csak egy nevendékborju tud kényelmesen kibujni. -32-

MOZGÓ HALOTTAK

… Az este mozi volt, ami itt (fürdőn vagyok, pihenek, szellőcködöm, semmitse csinálok) külön mulatság számba megy. A hotel tánctermét alakitják át mozivá. Két oszlop közé lepedőt feszitenek s azzal szemben egy spanyolfalat állitanak fel, amelyiken lyuk van. A lyukon át ömlik a sugár, s a filmet kézzel hajtják, ami elég fáradságos munka lehet, mert vannak drámák, amiknek félóráig is eltart egy felvonásuk.

Szóval ez vándor-mozi, mert akármilyen fiatal ipar a kinematográfia, már vannak lecsuszottjai, akik nem épithetnek tündérpalotát valamelyik város közepére, hanem helyről-helyre cipelik mindössze egy kofferbe zárva az egész fölszerelésüket. Ha esik az eső, megélnek a mesterségükből, ha szép idő van, akkor szihatják a sós tengeri levegőt, mert a kutya se megy be mozi-nézni a meleg terembe. A vándor-mozinak a filmje is régi lehet, igy gondoltam már előre, s csakugyan, amint a fény megvillan a lepedőn, látom, hogy a kinematográfia -33- kezdeteiből valók a felvételek. A humort még nem Pali és nem Móric és nem Duci bácsi szolgáltatják, hanem névtelen komikusok, akik, azóta, bizonyára, visszatértek az igazi szinházba. Több bolondság után egy nagyobb kép következik. Repülőverseny a cime, az elnök jelenlétében.

Ahogy az elnök bejön, hófehér szakállal, megismerem a kedves, Fallières bácsit (ejtsd: Falíresz); a kép csakugyan régi, s ahogy egymásután jönnek a repülőgépek, észreveszem, hogy nagyon primitivek, még kezdetlegesebbek amaz állapotuknál, amelyben a budapesti versenyen jelentkeztek. Tehát egészen ó a kép. Á, Blériot! De még négy szárnya van a monoplánja propellerének, vagyis a kép abból az időből való, amikor a világhirü még nem volt világhirü, mert nem röpülte át a csatornát. Tehát a rheimsi repülő-versenyt van szerencsém láthatni, a legeslegelsőt, amit rendeztek. Máris ugy érzem, hogy egy darab történetet pörgetnek elibém a vásznon. Nagyon érdekes. A gépek alacsonyan szállanak, s csak egy kis fotografáló ügyességgel lehet őket a felhőkkel összefüggésbe hozni.

De aztán még történetibbé válik a látványosság. Egy felirat ezt mondja: Latham. S egy másik ezt: Curtiss. És jönnek ők, akik -34- már nem jönnek, mert hiszen halottak, négy-öt, egymásután, akikről tudom, hogy évekkel utóbb lezuhantak és összetörték magukat halálosan. Latham, a sasorru, sportsipkával a fején lendül be a gépe ülésébe. Mosolyog és int felém a kezével, pedig, ha jól emlékszem, Afrikában bivaly ölte meg. De ő azért vidám, friss és könnyed, nem is tudja, hogy meghalt, s mikor elvégzi a röpülést, elegánsan ugrik ki a masinából s mert tapsol a nép, szépen meghajtja magát.

Ugyanigy cselekszenek a többi halottak is, mind jól érzik magukat, mert sikerült a felszállás, mert az elnök gratulál, s a nők zsebkendőiket lobogtatják. Ahogy berreg a gép, egyre több halott röpköd a levegőben. Egy egész temető. Hazajáró lelkek, szelid kisértetek, akik most a gyerekeket mulattatják. A csontjuk porlad, mindenfelé, a világ különböző részeiben, de, számomra, még egyesültek, hogy röpüljenek egy-egy kört, mert szeretik a gyönyörü levegőt hasitani…

A vándor-mozis még évekig hurcolja körül a világon a testüket, mert a film erősebb, mint az ember és hosszabb életü. A film tuléli majd még Blériot-t is, aki e pillanatban zuhan le előttem, aztán felkötött karral és bekötött fejjel kerül a képre. Különös, hogy a -35- többinek semmi baja nem történt, csak éppen, hogy holtak egy kicsit, ez a Blériot ellenben a szemem láttára esik le s mégis él, nemcsak él, hanem milliomos is.

Na most. Tünődjem el az ember mulandóságán? Minek? Kint ordit a tenger, az is örök; sóhajtanak a babérfák, ők is hosszabbéletüek; s az asztal is tul-él, amely mellett ülök. Vajjon, ha öntudatuk volna s tudnának az örök életükről, hogy’ éreznék magukat s nem halnának-e bele a halhatatlanságukba?

Közben vége az előadásnak. A mozis már pakolja a halottait, mert holnap is van egy nap s ő még holnap is élni akar azokból, akik tegnap éltek. Kicsit általánosabbra tágitva: ugyanez az emberi nem története. Nehéz belenyugodni. -36-

CSALNAK

– Hallgatni, befogni a szájat, megnémulni, mert már a hátam közepén nyől ki szegény Ravasz és még szegényebb esete…

– Azért oly hevesen, maga négylábu, mert én tudom azt, amit maga nem tud és amit Pesten minden olyan ember tud, akinek valaha kártya volt a kezében, pedig kinek nem volt itt kártya a kezében, és kinek van egyéb a kezében, mint kártya: én tudom azt, hogy Pest összes klubjaiban, érti-e, az összesekben, mindenütt és kivétel nélkül és állandóan csalnak. Csalnak.

– Igen. Ne essen le a székről és ne is meressze rám ugy a szemét, mint két tükörtojást, hanem vegye egyszerüen tudomásul azt a tényt, hogy Budapest összes játékhelyiségeiben vannak olyan játékosok, akik ugy élnek, mint a csal a vizben.

– Nem viccelgek. Ez a legkomolyabb igazság, ha ebben a városban, vagy tágitsunk rajta: ebben az országban vannak komoly igazságok. Nézze meg a mi klubjainkat, ezeket a ragyogó helyeket, amik ugy ragyognak, ahogy Móricka a ragyogványt elképzeli. Hamis bennük a jólétnek minden ize és izéje, hamis a tapéta, a fotel, a kerevet, csak a hamisjátékos az igazi.

– Tudja. De nem szól. Ezt egyrészről ugy hijják: szánalom a ligetben, másrészről ugy: ma neked, holnap lehet, hogy nekem. Vagyis a játékosok egy része azt gondolja, hogy hadd fusson szegény csaló, mikor ugyis olyan szomoru Pesten kártyázni és szomorubb csalással keresni meg azt a kis nyavalyás kenyeret, amit gipszből és poloskából sütnek a pékek, a másik része meg ugy vélekedik, hogy holnap talán már neki kell csalnia, ha szárazra kerül, hát mit csináljon skandalumot?!

– Nem hiszem, hanem meg vagyok győződve róla, hogy Budapesten nincs olyan ember, akinek volna mit elveszteni kártyán. S ezenfelül, akinek mégis van, az nem kártyázik. -38- Ellenben kártyáznak a többiek, akik nyerni akarnak. És veszitenek. És hogy ne veszitsenek, vagy hogy ne veszitsenek mindig, hát csalnak-csalogatnak.

– Semmit. Mert ugyis mindegy. Ennek a városnak züllöttnek kell lennie, hát züllött. Vagy igy, vagy ugy. Mit csináljanak az emberek, mikor rendes életük ugyse lehet? Hát kártyáznak, vagy lógnak.

– Ez egy pesti foglalkozás. Az embernek nincs semmi dolga, undorodik önmagától és a többi felebarátjától, elmegy lógni. Lóg, mert ha nem lógna, kénytelen volna fölakasztani magát.

– Se; ezen se. Mert itt nagyon tisztelik a közszabadságot. Öreg Schopenhauer bácsi, ha nem tetszett neki valami, nyugodtan rendőrség után kiabált. Mi nem teszszük, mert azt hiszszük, hogy ez denunciáció. Pedig hiába. A klubokat mégis erőszakosan kellene becsukni, az embereket keményen és zordonan kipofozni belőlük…

– A tényeknek még erősebbeknek kellene -39- lenniök. Ragaszkodom a pofonhoz és a többi szép régi testi büntetéshez, amit azért mérnék rá az emberekre, hogy megkiméljem őket a sokkal sulyosabb börtöntől. És rendesre verném őket, vagy szeretném, ha volna intelligens közegem, aki fölénynyel és finoman tudná belepofozni őket a tisztességes életbe.

– És mikor már husz esztendeig rendben éltek és ez az egész város ugy város, ahogy lennie kellene, akkor visszaadnám nekik a szabadságot, az elzüllés jogát, a klub nevü förtelmet, a monoklit, a pinkát, szóval az egész pocsolyát, amelyből hol ez a röfögés hallatszik: ‚Tessék elhinni, nincs tovább!‘, hol az a másik, amit kártyaellenes vezércikknek hivnak s ami az előbbinél butább, gonoszabb és erkölcstelenebb.

– Azelőtt, mielőtt magával beszélni kezdtem, én is kártyáztam, de most vége.

– Nem a kártyának, hanem a pénzemnek -40- és esküszöm magának, hogy addig nem is nyulok kártyához, amig…

– Amig vagy pénzem nem lesz, vagy nem találok valakit, aki hozomra is játszanék velem. -41-

FINIS

Süppeteg keleti-kényelmü nagyteremben, hol minden kéjben uszik, ketten beszélgetnek. A Krupi és A Kliner. Bemutaton őket, ámbár nagyon valószinü, hogy a fővárosban nincs egyetlen ember, aki ne tudná, mi a krupi és mi a kliner. De hátha van vidéken valahol csak egy ember, aki nem tudja? Azt az egyet is föl kell világositani. Ezért bemutatom őket.

A krupi, az a krupié, francia helyesirással – mert vannak régibb müveltségü olvasók is – croupier, magyarul gereblyefi, az az ember, akinek mellső végtagjai a fejlődés folyamán egy gereblyével nyultak meg. Ezzel a gereblyével söpri ő be a bakkasztalról a pénzt. S nehogy idegen fogalmakkal dobálódzzam, a bakkasztal: négylábu, zöld posztóval behuzott, ellipszis-alaku asztal, mely körül tizenketten ülnek és ezernégyszázan állnak. A bakkasztalra teszik rá a pénzt.

Ráteszik; egy ember, akit bankárnak nevezünk s akit alább fogok definiálni, valamit csinál a kártyával, valamit mond s akkor a krupié a gereblyével a pénzt behuzza. Ez a -42- bakkjáték, hosszabban: a bakkara (ejtsd: baccarat). Később még visszatérek rá. A kliner: a játékos. Illetve olyan ember, aki a játékból él. De azért nem játékos. Ja igaz; kliner: cleaner, angol szó, a vacuum cleaner származéka, szivót jelent, pénzszivót, azt az embert, aki a pénzt kiszivja onnan, ahol van. Hol van? A bankárnál van.

A bankár, hogy rátérjek a meghatározásra, az a férfiu, aki a bakkasztal egyik közepén ül, de nem az ellipszis fókuszában, hanem szemben a krupiéval. Mert az ellipszis fókuszában senki sem ül. Csak néha a tompa kétségbeesés. A bankár ül az asztal közepén, bizonyos pénzösszeget vesz ki egy dagadt bukszából, azt leteszi a bakkasztalra, a kártyát keveri, bizonyos jelmondatokat elmond s várja, hogy a krupi begereblyézze a pénzt.

Mikor a krupi már egy negyedóráig gereblyézett, mikor a bankár pénze már háromszor, hatszor, szóval – matematikailag kifejezve – n-szer, vagy x-szer több, mint eredetileg volt, akkor a bankár elegáns testtartással, sok gőggel és reszkető inakkal föláll helyéről és igy szól:

Persze nem a Kereskedelmi Bank megy el, vagy az Angol-Osztrák Bank, mert azok -43- nem mennek el, hanem az a pénzösszeg, amit a bankár letett az asztalra s amihez a krupi még n-szer annyit hozzágereblyézett, s amit egyszerüen banknak neveznek, megy el. Azok, akiknek a pénzét a krupi gereblyézte, a tizenkét ülő és az ezernégyszáz álló ember, kórusban ezt kiáltják (Elkárhozottak kara, Faust, II. rész):

Hoznak egy érckosarat s az érckosárba a bankár görcsös ujakkal belemarkolászsza azt a bankó-, arany-, ezüst- és zsetón-készletet, melyet fentebb együtt banknak neveztünk. Ad vocem: zsetón. Jeton, francia szó, dobbantyu, a francia jeter igéből, amely egyszersmind a vizbeveti magát és az elvetemedik igékkel is rokon.

Akinek pénze van és nem tud tőle másként szabadulni, az zsetónt vásárol a kártyabarlangban s a zsetónnal megkönnyiti a krupi munkáját. A zsetónt könnyebb gereblyézni, mint a készpénzt, mert keményebb. Nem papirra, hanem zselatinra van nyomtatva, tehát mosható. Mert gazdaság-elméletileg a bankjegy is csak zsetón, kérdés, nem volna-e okosabb, ha a különböző nemzeti bankok szintén zselatinra nyomtatnák az ötvenes, százas és ezeres számjegyeket. -44-

Tény, hogy a zsetónok piros, ultrakék és sárga szinüek. E szinek semmit sem akarnak szimbolizálni. A piros nem jelenti a reményt, a kék nem az eget és a végtelenséget, a sárga nem a halált és az irigységet. A piros egyszerüen öt koronát, a kék tizet, a sárga huszat jelent. A sárgának még osztriga is a neve, mert biztos, hogy aki a sárgával játszik, életében sohasem kerül többé abba a helyzetbe, hogy osztrigát ehessen.

Vannak fehér zsetónok is. Ötven, száz, ötszáz és ezer korona értéküek. De, mondom, ez sem tartozik a tárgyra.

A tárgyra az tartozik, hogy a bankár visszavonul. Hová? Egyelőre nem oda, egyelőre még nem a börtönbe. Az csak későbbi stádium, amelyet egy paradoxonnal kell megelőznie. S a paradoxon ez: a bankár mindig nyer és addig nyer, mig végül mindenét elvesziti. Akkor kiderül, hogy időközben a nevét belügyminiszteri engedélylyel az idegenhangzásu bankárról a magyaros zamatu sikkasztóra változtatta s egy gyorsvonat menetsebességével és erejével ütközött bele a büntetőtörvénykönyvbe.

Egyelőre a bankár csak az egyik sarokba vonul, pénzét megolvasandó. A pénzt kiönti egy asztalra. Valaki e pillanatban igy szól:

Ki mondja, hogy ‚majd én‘? A kliner mondta. S már be is nyult a pénzbe és már olvasni is kezdte. Ahogy a rotációs-gépből minden századik ujságpéldánynál egy szám, ugy ugrik ki a bankár pénzéből minden századik koronánál egy korona. Ezzel jelöli a kliner, hogy száz. Mert valamivel meg kell jelölni ezt. A korona nem a világürbe ugrik, hanem a kliner zsebébe.

Ne csodáld tehát, hogy ő e munkát szuszogva végzi. A szuszogás a kisebb papir-bankjegyeknek szól, melyek közül egyik-másik az asztalról a földre fujódik. A kliner sohasem visel hosszu, keskeny francia cipőt, hanem mindig széles és tetemes angol cipőt visel, melynek talpával rálép a lefujt bankjegyre.

Ugy hogy annak csücske sem látszik. E bankjegy sorsán nem kell aggódni, nem marad a földön mindörökké. A bankár távozása után a kliner fölveszi a földről, megtisztogatja, megpuszikálja a rajta levő nőalakot és igy szól hozzá: -46-

Azonban ne siessük el a dolgot. Megelőzőleg a kliner befejezi a pénz olvasását, illetve nem gördit több akadályt annak utjába, hogy a bankár az olvasást befejezze. Megtörténvén ez, a kliner jobbtenyerét előrenyujtja a bankár felé s igy szól:

Nem az olvasóterembe akar eljuttatni valamit, hanem a bankárt szólitja fel arra, hogy pénzt tegyen abba, aki a pénzt megolvasni segitett. A bankár erre öt koronától fölfelé menő összegeket nyujt át a klinernek. Ez a klin. Az összeg nem lehet olyan kicsi, hogy a kliner el ne fogadja, s nem lehet olyan nagy, hogy az elfogadás tényét az undor és a megvetés arcjátékával ne kisérje. Az arcjáték után a kliner még ezt is mondja:

S ezzel a bankárt egy kötelességére figyelmezteti. Nem ama kötelességére, melylyel a társadalomnak tartozik, hogy tudniillik birái elé álljon, vagy a rája mért börtönbüntetést leülje, mert ez mind későbbi dolog, hanem arra, hogy a gereblyésnek a gereblyézésért pénzt adjon. Mikor ez is megvan, a kliner egy erősen személyes élü viccet mond, nem leplezvén, hogy ő tudja, hogy a bankár, aki most -47- még az izgalomtól nedves, megszáradni végül a fegyházban fog.

Ezekután, hogy a szereplő személyeket kurtán bemutattam, elkezdhetem voltaképpeni témámat, a beszélgetést, mely egy krupi és egy kliner közt egy becsukandó pesti kaszinó pompázatos nagytermében játszódik le. A klubot a rendőrség a jövő héten csukja be, a tulajdonosra már ezen a héten opciót váltott, vagyis őrizet alá helyezte. A játékosok nem mernek feljönni, a kárpitos még nem jött fel, hogy a tulajdonjog-fentartással szállitott keleti kényelmet a boltjába visszavigye. Ezért süppedhetnek a krupi és a kliner a püffeteg bőrnyoszolyákba (fotel) s miközben rudnyi havannáikból olyan göndör füstfelhőket bocsátanak, mint egy-egy zsidógyermek (ez a göndörségre vonatkozik), lefolytathatják a következő beszélgetést:

ZALÁN, A BARÁTOM

Hadd legyek megint rossz ujságiró, hadd nyulok vissza ismét az elmult hónapok eseményei közé. Bocsássák meg, nem tudok szó nélkül elmenni az Endrei Zalán sápadt és szőkeszakállas holtteste mellett, nem tudom csak ugy egyszerüen tudomásul venni, hogy Zalánt, a barátomat, Zürichben elfogták a rendőrök és táviratoztak haza Pestre, hogy fogtak egy szőke magyart, mit csináljanak vele; mire hazulról azt sürgönyözték a zürichieknek, hogy csak küldjék haza Zalánt, mert itthon ‚eljárás folyik ellene.‘ Nem, nem, ezt nem lehet csak ugy szimplán elolvasni, mert most már Zalán az istentudja-hanyadik barátom, akit lefognak és becsuknak s ha ez igy megy tovább, akkor egyetlenegy barátom sem marad, valamennyit a börtönben látogathatom csak meg. Mert az utóbbi évek erkölcsi halottjai mind a barátaim voltak; ne ugy tessék érteni, hogy a magánéletben, mert magánéletük nem volt nekik, se a jó Zalánnak, -49- se a kövér Gauzernek, se a sovány Lombos Arturnak. Csak kártyáztam velük, az Otthon-körben, az irók és a hirlapirók körében.

Kártyáztam, hazárdot, nagy pénzben, vagy aránylag nagy pénzben. Én csak a pénzemet veszitettem el annak idején, ami nem is olyan nagy tragédia, hiszen mi pénzem volt nekem? De ők utóbb a becsületüket is elveszitették, s erre nem szabad azt mondani, hogy nem volt nekik, mert igenis volt, mielőtt az Otthon-körben, ahol én is iró és hirlapiró vagyok, le nem ültek a kártyaasztal mellé. Igenis volt becsületük, mert a jó Zalán például az én időmben minden olyan kölcsönpénzt megfizetett, amit játékos-kollégák adtak neki. Most is biztosan nem a játékosok pénzével ment el Zürichbe, hanem valamiféle vállalkozókéval. S ha volna az Otthon-körben, irók és hirlapirók közt, valaki, akinek Zalán még tartozik tiz koronájával, nyugodt lehet, Zalán, mihelyt kiszabadul – mert hiszen a halálnak ez a fajtája nem tart örökké – meg fogja fizetni a tiz koronát, meg, még akkor is, ha száz.

Én itt most nyugodtan irhatom ki, hogy az Otthon-körbeli játékot tartom erkölcsi halottaim halál-okának, nyugodtan, mert tagja vagyok a körnek és nem fizetek -50- tagsági dijat, amit a magam dicséretére kell fölemlitenem. Az Otthon-körben, bizony, játszanak hazárdot, sőt bakkot játszanak, de ez nem följelentés, nehogy félreértse valaki. Mert ott szabályosan szabályos a játék s annak, hogy az Otthon-körben ne játsszanak bakkot, annak igazán legföljebb erkölcsi akadályai lehetnének. Csak erkölcsiek és én nem mondom, hogy ilyen erkölcsi akadályok, bolondságok, megszivlelendők. Nem vagyok én erkölcsprédikátor. Játszszanak csak tovább – és fognak is játszani – mert becsuknivaló ember már olyan igen kevés van s aki van még, azt ugyis egész biztosan becsukják. Az ember név szerint meg tudná nevezni szegényeket. Mert boldogult játékos-karriérem alatt én – csakugy mint a többi társam – megtanultam annak a fölismerését, hogy ki játszik a maga pénzével, ki játssza el a másét. Ezt már négy-öt méterről diagnosztizálni lehet. Az arcára van irva az áldozatnak. Az Otthon-körben legalább. Mert ott mi vagyunk együtt, irók és hirlapirók, civil elemekkel. A sikkasztót mindig a civil-elemek közt kell keresni, mert az iró és hirlapiró – haj, be szomoru! – sohase kerülhet abban a helyzetbe, hogy más ember pénzét játssza el. Az iró és hirlapiró mindig csak azt a -51- pénzt játssza el, amit vagy keservesen megszolgált már, vagy még keservesebben meg fog szolgálni, mert előleg volt. Másféle pénze az irónak és hirlapirónak nincsen. Ennek következtében az iró és hirlapiró nyugodtan, vagy legalább is aránylagos nyugodtsággal, az utolsó koronáját is eljátszhatja, el is játssza, isten segitségével, mert legföljebb csak az a kinos kérdés merül föl lelkében, hogy hogyan fog vacsorázni és honnan szerez majd öt korona kölcsönt, amivel holnap ujra játszhatik. Ha közben nem nyer, akkor biztos, hogy nagyobb tőkéje, amit elveszithet, csak elseje után lesz néki. Minden baj, ami érheti, az, hogy eladósodik, már amennyire egy iró és hirlapiró, a mai hitelviszonyok és a tőke szükkeblüsége mellett, eladósodhatik. Ezért az irók és hirlapirók bakkjátéka az Otthon-körben a legvidámabb dolgok közé tartozott, hiszen csak anyagi veszedelmek lebegtek a zöld asztal fölött, erkölcsiek nem.

Más klubokban a bakk vidámsága, ha van ilyen, csak macabre, a halál-tánc vidámsága. Az Otthon-körben, az irók és hirlapirók közt, nem volt az. S ez volt a legvészesebb. Itt kedvelték meg a játékot, ezt a másokra halálos játékot, az én elhunyt barátaim, a Lombos, a Gauzer, a Zalán. Élvezet volt nekik -52- játszani ott, ahol honunk legjobbjai tréfálkoztak az asztal körül. De mikor ők elveszitették az utolsó koronájukat, velük baj volt, mert ők a kis kölcsönön tul, még ott álltak annak a lehetősége előtt is, hogy a mások pénzéhez nyuljanak. Nyultak is. És, nem bánom, belemegyek abba, hogy a mások pénzét már nem az Otthon irók és hirlapirók körében játszották el – ámbár ez nem igaz – tény, hogy játékosokká, kártyaszagot lélegző s minden más levegőben magukat rosszul érző játékosokká ott lettek, az Otthon-körben, az irók és hirlapirók körében, velem és a többiekkel kártyázgatván.

Zalán is… a derék jó Zalán; mily sárga volt az arca, mily sárga a szakálla, mily üveges a szeme és mily hegyes a ceruzája. Mert reggelig lehetne beszélni arról, hogy Zalán milyen érdekes és furcsa ember volt és kedves és jó, és a halálra mily régen kiszemelt. De nincs hely… abba kell hagynom. Meghalt az én barátom, isten nyugosztalja. -53-

DÓPING

(A beszélgetést két előkelő ló folytatja egy gyönyörü istállónak két egymás mellett fekvő boxában. E lovak már megették az esti abrakporciójukat, megitták a maguk vödröcske vizét s miközben a lovászgyerek, aki távolról sem olyan intelligens, mint ők, horkol és szerelemről álmodik, e két lovak megbeszélik a napi-eseményeket. Hogy én megértem, amit beszélnek? E pillanatban nem jut eszembe, hogy hijják a magyar népmeséknek azt a füvét, amelynek az a csudatékony ereje van, hogy aki a birtokába jutott: érti állatok és növények szavát. Tehát nem hazudom azt, hogy e fü nálam van. Hanem csak annyit mondok, hogy napközben annyi szamár beszédet hallok és megértem őket, mért ne érteném meg este, amit okos lovak csevegnek. Ne tessék haragudni, hogy a banális Első Ló és Második Ló vinyettáju megszólitást alkalmazom, de az olvasónak nem szabad elfelejtenie egy percig sem, hogy lovak beszélnek egymással. -54- Mert a lovak esetleg egy-egy egyszerübb ostobaságot is fognak mondani és akkor azt lehetne hinni, hogy mégis csak emberek intézik egymáshoz a szót.)

Első ló: Most rájöttek a dópingra és most nagy kavarodás lesz miatta. A trénerünket elkergetik, a lovászfiuknak kihuzzák a fülét s egy állatorvos fog molesztálni bennünket állandó jelenlétével, egy állatorvos, aki inkább állat, mint orvos s akit már régen fel kellett volna ruházni a doktori cimmel, mert éppugy nem ért a mesterségéhez, mint az emberek orvosai.

Második ló: Hagyjuk az orvos-problémát, amit majd más alkalommal intézhetünk el, maradjunk meg a dópingnál és mondja meg ön nékem, hogy valóban megbotránkozik-e rajta?

Első ló: Meg. A lapok is azt irják, hogy botrány, hogy felháboritó skandalum, hogy…

Második ló: Ne folytassa. Nem kell mindent készpénznek venni, amit a lapok irnak, ámbár, amit irnak, valóban majdnem mindig készpénz. De nem az olvasónak, hanem a kiadónak. Kérdem én öntől, mint józan és belátásos lótól: mi a dóping?

Első ló: A dóping nem egyéb, mint a bennünk -55- lovakban lévő képességek mesterséges felfokozása.

Második ló: Az. Csakugyan az. Vajjon az a képesség, amit mesterségesen felfokoztak: nem a mi képességünk-e? Ki futja azt, amit én futok, ha izgatószereket kaptam? A szomszéd? Nem. Hanem én. Tud-e ön ugy futni, ha izgatószereket kap, mint én? Nem tud. Vagy jobban tud. Egyformán futni semmi esetre sem fogunk, ha pontosan ugyanannyi izgatószert adnak is be önnek, mint nekem. Ha pezsgőt iszom, én egészen másforma ló vagyok, mint ön. Az emberek sem egyformák, mikor isznak. Az egyik röpülni szeretne ilyenkor, a másik egyetemi tanár akarna lenni, a harmadik népdalokat dalol, a negyedikből harapófogóval sem lehetne egyetlen szót kihuzni. De ezt csak ugy mellékesen jegyeztem meg. A lényeg a következő: Vannak képességek, amiket csak az izgatószerek kényszeritenek ki az emberekből. Ön ismeri nyilván Poe Edgar poézisét? Nagyon sok ló ismeri. Ime, abban nincs egyetlen sor sem, amit irójuk józan fővel vetett volna papirra. De a nevezett költő értékének megitélésénél ez a szempont sohasem játszott szerepet. Mert a versek szépek. Ki mondaná, hogy nem Poe irta őket, hanem az izgatószerek? És aki mondaná, helyesen beszélne-e? -56- Nem kell-e örvendenie az emberiségnek, amikor olyan kincsekhez jut, amiknek alkohol, ópium, morfium vagy hasis a bányászaik? Amit az ember álmodik alkoholtól, ópiumtól és morfiumtól: az alkohol, az ópium, a morfium álmodta-e? Továbbá minden ember ugyanazt álmodja-e ugyanattól az izgató ágenstől?

Második ló: Különben, ha akarja: ügynök. Az az ügynök, aki elmegy az agyhoz és megköt vele egy olyan üzletet, amit e személyes érintkezés nélkül megkötni lehetetlen lett volna. Rábeszéli az agyat valamely olyan termelésre, ami különben esze ágában vagy esze tekervényében sem lett volna. És ebből olyan nagyszerü dolgok támadnak, amiket az emberiség még egyetlen esetben sem utasitott vissza. Honoré Balsac feketekávéja, Edgar Poe szilvóriuma, Oscar Wilde morfinja: csupa dóping. Hol jelentettek be óvást ellenük?

Második ló: Nemcsak látszik, hanem az is. Már most vannak emberek, akiknek nincs szükségük izgatószerekre ahhoz, hogy alkossanak. Nagyon örvendek. De vannak olyanok -57- is, akik az izgatószerek nélkül megmozdulni sem tudnak. De tessék várni. Megkapják a dópingot s akkor repül az elméjük. Ohó! Ne gondolja, hogy mindegyiké! A szegény riporterkuli magába-spriccelheti Arábia minden füszerét, felöntheti egész Epernay városát, összes gyárhelyiségeivel és pincéivel együtt, fantáziája mégse lesz, csak hazudni fog, két méterrel a tenger szine fölött. S valamely generálisból akkor sem lesz Moltke, ha lelegel egy egész kert zöld mákot, amely tudvalevőleg ópiumtartalmu. És vannak hires magyar politikusok, akikbe az egyesült európai orvostudomány sem tudná beleizgatni, hogy minden mondatban alanyt is, állitmányt is mondjanak. Ön tudja a francia közmondást: Ou il n’y a rien, le roi perd son royaume. Ez magyarul is megvan, noha nem ilyen érdekesen. Ahol nincs, ott ne keress. A dóping nem olt bele képességeket senkibe, csak megmutatja őket, ha vannak. Mit mondjak önnek: a mikroszkóp a természettudomány dópingja, a távcső a csillagászaté. Amikor kitalálták őket, voltak is, akik csalást emlegettek. És dóping a gőz, amely hatvan kilométerrel viszi az embert, és a benzin, amely százhuszszal rántja tova ma, holnap talán kétszázzal. -58-

Második ló: Én a következőket gondolom. Az, hogy mi futunk, fölösleges. De csak ugy fölösleges, ahogy fölösleges regényt irni, szinpadon szindarabokat játszani, ebédközben ötleteket mondani. Mindezeket az emberek mégis gyakorolják, mert hozzátartozik az embervoltukhoz. Nos, mi futunk, mert mi lovak vagyunk, azt mondják, hogyha megyés-püspökök volnánk, akkor nem futnánk. Ha futunk, akkor fussunk minél sebesebben.

Második ló: Nagyon egyszerü. Tessék minden lovat dópolni. Lesznek, akik nem birják ki; ezek dóping nélkül tudnak kitünően futni és lesznek, akik a dópinggal ragyogó eredményeket futnak bele a történet évlapjaiba.

Második ló: Ezt ne emlitse, mert dühbe ugrom. Ki mondta az embereknek, hogy fogadjanak? Ki áll oda a költő mellé, mikor a tollat kezébe veszi, hogy fogadjon: hosszu novellát ir-e, vagy rövidet, bárgyu történetet, vagy ostobát, vagy esetleg társadalmi regényt, amitől az isten mentsen meg bennünket. És aztán ön azt hiszi, hogy amikor nem dópolnak -59- bennünket, akkor mi ugy futunk, ahogy tudunk, ahogy a lábunk tehetségéből telik. Tudja ön, mi a zsoké csizmája? Tudja ön, mit suttog a bokor, ha megrezzenti a szellő és mit suttog az owner a trénernek, a tréner a zsokénak, mikor a mázsálónál harangoznak? Tudja ön, mit izent Kossuth Lajos és tudja-e, hogy mit izen a bukméker, ha egy-egy ló tul van terhelve nála? Mindezt ön nem tudja, tehát semmit sem tud. A dópinggal a ló csalja meg a publikumot, de hányszor csalják meg a lovat? A szügyem elfacsarodik, ha rágondolok, hányszor lehettem volna első, egy deci spriccer és egy deka morfin nélkül, amikor jó utolsónak kellett lennem. És akkor olvasnom kellett, amit a sporttudósitók összeirtak rólam. Pedig keserves az!

Második ló: Mert én ló vagyok és megtanultam olvasni, de azok ugy lovak, hogy még irni sem tudtak megtanulni. -60-

APOKALIPSZIS

– Ugyan, hagyjon békén gazdasági életünkkel. Csak nem gondolja, hogy az, hogy mindennap meghal tizenhárom cég, az gazdasági élet? Ha ez csakugyan gazdasági élet, akkor kiváncsi vagyok a gazdasági halálra. A bécsi hitelezők védegylete, azt hiszem, igy hijják, átalakult pomp-fünéberré, amely nem foglalkozik egyébbel, csak magyar kereskedők ravatalozásával. A börzén minden délelőtt ekzekutálnak s a pénzemberek csodálkozva néznek egymásra. Azon csodálkozik az egyik, hogy a másik él még, de a másik még jobban csodálkozik rajt, hogy az egyik is él. Ha valaki az utcán nagyon siet, meg se kérdezze tőle, hogy hova, hova, mert biztos, hogy csődbe megy az illető. Á, megszüntek azok a szép idők, mikor minden ember pénz után szaladgált, a hitelezőit kapacitálta, a váltóit prolongálta, szóval küzdött a létért.

Budapesten Darwin hagyatékának egyik felét megütötte a guta. Mit, létért való küzdelem? -61- Ez nincs. Most, ha lejár a váltó, ha kong a határidő, az emberek szépen lehajtják a fejüket és mennek a gilotin alá. Emlékszik maga a francia forradalomnak azokra a képeire, amiken kurta kis szekerek vitték a szép hosszunyaku mágnásokat Samson mester plein-air mühelye felé? Ha emlékszik, vegye tudomásul, hogy ez játszódik le minden reggel városunkban. Csak éppen az emberek nem tudnak róla, vagy nem akarják tudomásul venni. Itt a rémuralom, de nem veszszük észre, mert a rémurakat sem ismerjük. Azelőtt hirtelen jött az ilyesmi. Krahhnak hivták és a magyar gazdasági életnek körülbelül minden tizedik esztendőben volt egy ilyen krahhja, amely után a cselédszerzők ismét cselédeket szereztek, a hordárok hordtak, a pertliárusok ismét pertliztek. Mert a krahh előtt mindegyik egy-egy sarokházra tett szert, ki az Andrássy-uton, ki a köruton. A krahh aztán visszarugta őket, ahogy mondják, az élet mélységeibe.

De most már krahh nincs, illetve nincs egy nagy krahh, amely után kezdődik a romok eltakaritása és az ujabb épitkezés, hanem, mint a rosszindulatu földrengéseknél, egy év óta mindennap ludbőröz a föld háta és lerázza magáról a legszebb és legrégibb cégeket. Angliában van főpecsétőr, de a magyar kereskedelemben -62- és iparban már van egy nagy fekete tábla, a táblán kis szegek – mint a hotelek portási fülkéjében – és jönnek a kereskedők és iparnokok s halkan beadják a kulcsot a kis ablakon át a főkulcs-őr kezébe. Aki nem halt meg tegnap, az meghal holnap, de biztosan nem éli tul a holnaputánt. Vannak akik a világ végéről beszélnek a magyar glóbusz számára, s a tatárjárás és a mohácsi vész csak jelentéktelen incidensek ahhoz képest, ami most történőben van.

Hogy is mondják a történetirók, mikor XV. Lajos uralkodása alatt a népről beszélnek? ‚A nép nyomora már minden elképzelhetőt felülmult!‘ Igen, ma is felülmul. A nép már ott tart, hogy nem iszik annyi pálinkát, amennyire az államnak szüksége volna. Tudja-e, mit jelent ez? A nép már régen lemondott az emberséges élet összes feltételeiről. Rosszul lakott, rosszul ruházkodott, rosszul táplálkozott, de az utolsó percekig jól ivott. Most ennek is vége, s talán nem tévednek, akik azt hiszik, hogy 1915. január elsején a nap már föl sem kél a keleti égboltozaton. Minek sütne egy végképp kijózanodott nép ráncosbőrü hasára, minek sütne egy országra, amelyben a nincs már annyira konszolidálódott, hogy csak ő van, minden egyéb -63- tengődik csupán? A nép nem iszik pálinkát s a magyar államvasut harmadosztályu kocsikat járat az ő gyorsvonatain. Mit gondol, miért? Mert az utóbbi hónapokban csak az első osztályban utaztak az emberek, kizárólag szabadjegyesek, főispánok, képviselők és ujságirók, s a második osztályt a fene se vette igénybe. Gyorsan el kellett tehát rendelni a harmadik osztályt, nehogy be kelljen szüntetni a forgalmat. Az idők jelének vegye azt is, hogy a balatoni vendéglősök összeültek és kimondták, hogy jövőre már olcsóbbak lesznek. Érezték, hogy a bőr, ami az idén a kezükben maradt, visszavonhatatlanul az utolsó, s hogyha valamit nem csinálnak, jövőre akár ki is ihatják a Balatont, senkisem akar majd megfürödni benne.

Ah, ami pénzük még szeptember elsején volt az embereknek, azt kiadták iskoláskönyvekre, s ami még azonfelül maradt, azon egy pikolót ittak abban a legujabb ragyogó pesti kávéházban, amely sietett kinyitni kapuit, mielőtt a magyar világegyetem bemondaná a nagy fajeramtot. Ez a pikoló éppen akkor érte el a maximumot, mikor a gazdasági hőmérő a minimumra zuhant. Tudja, mit mondanak? Hogy a szinházak pénztárosnői nem ismerik már az embert, s az igazgatók állandóan -64- Brehm Emlősök cimü kötetéből mutogatják nekik, hogy milyen az ember (homo sapiens), hogy ha véletlenül mégis eljönne jegyért egy, a pénztárosnő segitségért ne kiabáljon. Primadonnák táncolnak és énekelnek s a jegyszedők méla undorral tapsintanak egyet a felvonás végén. Ők is érzik, hogy nemsokára vége a komédiának, a függöny utoljára megy össze, s hogy amikor egészen-egészen vége lesz az előadásnak, akkor a páholyokból a koporsóba tolongó elegáns emberek már borravalót sem fognak adni kabátjuk fölsegitőjének. Csak én örülök, mert én végignéztem az egész hatalmas temetést, s mikor a nagy kocsin már mindenki el lesz helyezve, felülök a bakra, pattantok az ostorral és kikocogtatom az egész társaságot a kellemes fekvésü rákosi temetőbe. Parancsol még valamit gazdasági életünkről?

A 3 IDEGENEK

Három idegenek jöttek napjainkban Budapestre, közülük kettő milliomos francia, aki azért jött, mert azt hitte, hogy üzletet fog kötni itt, s velük egy magyar, aki már husz év óta van Párisban s jobban tud franciául, mint magyarul. Idegennek számit. Az első estéjük történetét fogom elmondani. Okulásul. A három idegenek a nyugoti pályaudvaron érkeztek, a bécsi gyorsvonattal, első osztályon, előkelő podgyászszal. Mert franciául beszéltek, azonnal gyanusaknak látszottak, minek következtében a pályaudvari fináncok a három idegenek összesen tizenkét darab kofferjét egytől-egyig nemcsak kinyittatták, hanem kipakkolták, s a bennük-levő külön holmikat, mint parfőm-neszeszert, esernyőtokot, extra kiüritették. A két igazi idegen csodálkozott ugyan ezen, de azt hitte, hogy csak szigoru vámvizsgálattal van dolga, noha sok országhatáron át utazván, megszokta már, hogy a vámvizsgálat udvarias formaságok közt perdül le a határon, a finánc legföljebb ha -66- belenéz a kofferbe; ha belenyul, az már nagy ritkaság, de az összes csomagok teljes kipakkolása – hát ez nem igen szokott előfordulni. A harmadik, a magyar-francia csak nézte és hallgatott, mert tudta, hogy nem vámvizsgálat van, hanem csak fogyasztási adó alá eső cikkeket kereshetnek a budapesti fináncok. Bort, sört, sonkát pedig nem igen szállitanak az emberek, ha még olyan idegenek is, rézveretü, nagyszerü kofferekben. Mikor az eljárásnak vége volt, a három idegenek felültek egy taxiautóra s elgördültek Budapest egyik legelőkelőbb hotele elé, s mikor kiszálltak, örömmel állapitották meg, hogy a taxi-óra podgyászpótdijakkal együtt négy korona nyolcvan fillért mutatott. Mégis megkérdezték azonban a soffőrt, hogy mi jár neki.

A három idegenek kaptak három szobát, jó szobát a hotelben, bár, igaz, hogy a három szoba napi ára százhatvanöt korona volt, s a három idegenek ugy vélték, hogy ez talán mégsem olcsó. Mert éhesek voltak s mert este volt, s mert nem akartak szmókingba öltözni, elhatározták, hogy nem a hotelben vacsoráznak, hanem a hotelen kivül, szerényebb helyen. Bementek tehát egy középfinom resztoranba és ott középfinom vacsorát fogyasztottak, -67- melynek az ára fizetéskor negyvennyolc korona lett volna. A három idegenek sokallották egy kicsit ezt az összeget, revizió alá vették a számlát s tételről-tételre menvén kiderült, hogy a számlájuk a legjobb akarattal sem tud harminckét koronán tulmenni; ami – tekintettel arra, hogy nagyon szerényen és igen rosszul vacsoráztak – még mindig tiszteséges összegnek mondható.

A három idegeneknek kicsit elkomorult a kedvük, de azért mentek tovább. Ugy vélték, rossz a ruhájuk, azért történik velük ilyesmi. Visszamentek a hotelbe, átöltöztek és ugy indultak ki az éjszakába. A portással egy autótaxit füttyenttettek elő, az autótaxiba beültek, s mikor beültek, látták, hogy az ugrifüles óra máris három korona ötven filléren áll. Kiszálltak tehát az autóból, mert már kezdték a dolgot nehezményezni s gyalog sétáltak a városban vagy másfél órát. Nagyon tetszett nekik minden. Éjféltájban, hogy megnézzék a hires budapesti éjszakát, fölmentek a legelőkelőbb budapesti mulatóhelyek egyikébe, s mert látták, hogy a közönség válogatott, a környezet elegáns, azt hitték, kötelességük egy üveg francia pezsgőt rendelni. Franciául beszéltek közben. A pezsgőt megkapták, de felbontva, dugó és vinyetta nélkül, persze nem franciát, -68- hanem valami savanyu löttyöt, de azért nem haragudtak, mert ugysem akartak inni. Szépen letették a ki nem ivott pezsgőt a székük alá. Félóra mulva fizetni akartak.

– Egy volt – mondták a három idegenek és elhallgatták, hogy az sem volt francia.

– Kettő volt – mondta a közeg és a szék alá mutatott, ahol ekkor már valóban két üveg állott. Az egyik csakugyan üres volt.

A három idegenek kifizették a számlájukat, mely ötvenegynehány koronát tett ki borravalóstul, és hazamentek lefeküdni.

De nemcsak fölkeltek, hanem el is utaztak. Ketten; azok a ketten, akik üzletet kötni jöttek ide. Nem is szóltak semmit, nem is mondták, hogy nem kötnek üzletet ebben a városban, amelyben mindenki, akivel negyedfél órán belül dolguk volt, meg akarta csalni őket. A harmadik még ittmaradt egy napig, mert okvetlen elintézendő dolga volt. A másik kettő Bécsben várta meg. Ezt az egy várási napot sem akarták kedves körünkben tölteni.

A HORTOBÁGY

Parcellázzák a Hortobágyot. Még nem sokat lehetett olvasni róla, még keveset kellett boszankodni miatta. A lirai költő, a kis bárgyu, még nem látta az ujsághirt, még nem jelentkezhetett az ő méla gügyögésével, mely a Hortobágy poézisét siratja el, a végtelen rónát, a végtelen kanászszal, ki csürhéje nyelére támaszkodva néz bele a délibáb tündérvárosokat ringató vizébe. Még nem akadt a szemembe ez a szó, hogy puszta, még nem idézték a fejemre sem Petőfit sem Tompát, akik annyi szépet tudtak e sikságról s akiket olyan hangulatosan lehet idézni egy-egy kopf-ban, azaz fejcikkben, amit legjobban akkor tud megirni mélabura kiküldött munkatársunk, ha előbb teljesen elvesztette a fejét.

Ma még pőrén áll itt a tény, hogy a Hortobágyot parcellázzák. Hogy láttam-e a Hortobágyot? Valószinüleg láttam, hisz átutaztam már Debreczenen s aki átutazott Debreczenen, az látta a Hortobágyot, mert látta, hogy semmitse lát, kutágason, cserényen, karámon, ménesen, -70- gulyán kivül. Bevallom, hogy én még délibábot sem láttam, pedig ez nagyon-nagyon szép lehet, amint kiváló magyar szerzők irásai tanusitják. Olyan szép, hogy e mai nemzedéknek már nem adatott látnia.

Mi nem érdemeljük már meg a Hortobágyot és nem szolgáltunk rá a délibábra. A mi Hortobágyunk a végtelen város, amely csak akkora, mint a tenyerem, de az álhaladásnak, az igazi nyomornak, a hamis fénynek és a valóságos utálatnak határtalan változatait és lehetőségeit zárja uccáinak piszkos szelencéjébe. E végtelen város, melynek szikes földjét szárazra szitta a szegénység kánikulája, melyben csak itt-ott ágaskodik egy-egy bank és szövetkezet kutgéme, azzal az elvetemedett szándékkal, hogy a rekkent talajból még kipiócázzon valamit, e város, melyben entellektüellek csordái legelésznek, ujságpapir-vályuból szürcsölvén feketéjüket, mely nem kávétól, hanem elszántságtól, céltalanságtól és epétől fekete. Ez a város, melyet nem a nemzeti vagyon kőkockáira, hanem nemzetközi szegénységi bizonyitványok papirlapjaira épitettek; melyben nem jól élünk és rosszul halunk meg; mely mefisztói nevetéssel fácánpecsenyét kinál Jób szemétdombján evesedő lakójának, ki már annyira zsugorodottgyomru, -71- hogy a jó kenyeret sem birná megemészteni.

A mi délibábunk a lélek vizein reszkető álomkép, ezer koronáról, vagy még kevesebb koronáról, nyugodalmas életről, talpalatnyi pozicióról, amit nem tép ki alólunk minden második esztendőben annak a vékony-vékony pénzerecskének az odábbrándulása, amely erecske lent szalad, valahol mélyen nyomoruságunk homokja alatt. A mi délibábunk…

Eh, ne beszéljünk róla. Beszéljünk a Hortobágyról és örüljünk neki, hogy a Hortobágyot parcellázzák. Legyünk nagyképüek és feszitsük a fülünket a semmibe, hátha meghalljuk az idő szárnyának suhogását. Talán kezdődik itt valami, ami nem a vég, mert annak a kezdetén már jóval tuljárunk. Talán most zökken az éjszakában szekerünk arra az országutra, amely vezet valahová. Talán nemcsak a Hortobágyot parcellázzák, hanem az összes hortobágyokat, a területieket, amiket éhesen áll körül a paraszt, mielőtt végképp visszarokkanna a földetlenség szegénységébe, reménytelenségébe és közönyébe; és a lelkieket, melyeknek határán kétségbeesve tévelyeg az ur, mielőtt beletörődnék a végleges elparlagiasodásba.

Parcellázzunk; lehet, hogy nem is késő. -72- Azt mondják, hogy népek nem halnak meg és halott népeknek ugy sincs mit meghalniuk. Ugy, ahogy hatalmas darabokban volt együtt az országunk: nem tudtunk vele mit csinálni. Kicsinyek és gyöngék voltunk hozzá; ugy látszik. Megesik, hogy apró részletekből jobban össze tudjuk állitani. Jobban a kezünkre van. Parcellákból összerakosgatjuk az egységes és erős magyar államot, amelynek vasmarka van és érchomloka, de nem azért, hogy a vasmarkával szemérmetlenül nyuljon a zsebünkbe, összeragasztgatjuk a magyar társadalmat, ami több egy asztaltársaságnál, egy kerületi körnél, egy demokrata-klubbnál és egy nemzeti kaszinónál is. Igyekezzünk; talán összehozzuk a tudományt, amely van, de csendes, a müvészetet, amely nincs, de hangos, az irodalmat, amely van is, hangos is, de ha csendesebb volna, sokkal jobban lenne.

Elnézem magunkat, derék magyarokat, akik még mindenek lehetünk, mert semmik se voltunk, mindent csinálhatunk, mert semmit se csináltunk, a jövőbe léphetünk, mert ki vagyunk dobva a jelenből, mindent megszerezhetünk, mert minden másoknál van most. Higyjék el, ha mi nem volnánk, minket ki kellene találni, ami nem is olyan nagy munka, -73- mint amit mi már elvégeztünk, mert hogy ne legyünk, azt mi már kitaláltuk.

A Hortobágyot parcellázzák és én remélem, hogy a lexikon összes adatai megváltoznak ezzel. A lexikon azt mondja, hogy ‚a marhára nézve egyébként nem jó, hogy árnyékot adó fa és védelmet nyujtó épület alig van a pusztán.‘ Parancsoljon a marha. Épitünk neki fát, ha kell, mahagónit; és ültetünk neki házat, ha muszáj, kulturpalotát. És hogy ‚régi költészetéből a Hortobágy már sokat veszitett.‘ Parancsoljon a költészet. Épitünk neki uj legelőt, szénával, amely nappal szép, éjjel lágy; izsóppal, ezerjófüvel, metaforával, inverzióval; kihuzható fióku honoráriumokkal. Mindent megcsinálunk, csak igazán parcellázzák a Hortobágyot és ne azoknak adjanak még tiz holdat, akiknek már van száz, inkább azoknak százat, akiknek tiz sincs. Adjanak nekünk földet, füvet, vizet, hogy kiki azzal élhessen belőlük, ami természetének legjobban megfelel. -74-

A VASPIAC

Igazgató: Ugyan! A vaspiac ellanyhult, s ennek következtében olyan rossz hete lesz a szinházamnak, hogy a nézőtéren még az apagyilkosnak is meg fogok bocsátani, olyan kevesen lesznek a nézők.

Igazgató: Kizárólag. Maguknak, távolálló embereknek, ködlő sejtelmük sincs arról, hogyan befolyásolja egy gazdasági esemény az én nézőteremet.

Igazgató: Az, az. A vaspiac is. Vagy a vaspiac legjobban. Tud ön valamit a börzéről?

Igazgató: Akkor figyeljen ide, le fogom vezetni önnek a vaspiacból eredő katasztrófát.

Én: De hisz olyan kevés embernek van vaspapirja. Nekem sincs, magának sincs.

Igazgató: Vannak, akiknek van. Ezeket a vaspapirokat a tőzsdén exekutálják. Kényszereladást rendeznek belőlük.

Én: No. Ez kellemetlen annak a néhány embernek, akinek vaspapirja volt. Az a néhány ember nem jön szinházba.

Igazgató: Csak lassan. Arról a néhány emberről szivesen lemondanék. Sőt lemondanék a vasgyárak igazgatóiról és tisztviselőiről is, mert azok, nemde, nem mennek szinházba, ha a vaspiac lanyha?

Igazgató: Figyeljen csak. Azt hiszi ön, hogy van olyan ember, akinek kizárólag vaspapirja volt?

Igazgató: Ugy van, uram. Mikor tehát a -76- vaspapirokat eladják kényszerárverésen, ugyanakkor eladják a többi papirokat is ugyanugy. Van ember, akinek volt néhány darab Általánosa, a vas mellett; van, akinek volt Országosa; van, akinek Első Magyarja, van, akinek Utolsó Magyarja…

Igazgató: Tehát az eladott vaspapirokkal együtt körülbelül minden budapesti intézet papirjai kényszermódon kerülnek eladásra. Mit gondol, kellemes-e ez az igazgatóknak?

Igazgató: Eszerint az összes budapesti vállalatok és intézetek igazgatói a legrosszabb hangulatban vannak. Elhiszi?

Igazgató. Ha az igazgatóknak rossz kedvük van, a mai bizonytalan helyzetben, a hivatalnokok félnek. Nem tudják, mi baj. Az állások bizonytalanokká gyengülnek. Lehet hogy már holnap – igy érzik – megjön a felmondás. A nagyfizetésüek azért félnek, mert tudják, hogy a nagyfizetésü embertől szivesen szabadul a gazdája. A kisfizetésüek azért, mert tudják, hogy a kisembert könnyen kilógatják. Mind félnek. Megy-e szinházba az, aki az exisztenciáját félti?

Igazgató: Tehát ezen a héten az összes bankok, részvénytársaságok, pénzintézetek és egyéb financiális vállalkozások összes alkalmazottjai nem jönnek szinházba, hogy megnézzék a Kék Cinege cimü szenzációs darabomat. Pedig jó darab; ám az embereknek, ezeknek az embereknek, golyó van a hasukban, tehát nem jönnek. Azt mondják, hogy süssem meg a Kék Cinegémet, majd megnézik később, a darab jó, ezt olvasták, tehát menni fog később is, ráérnek megnézni. Ez a szám, már a be-nem-jövők száma, igen tekintélyes. Belátja?

Igazgató: De még nem vagyunk készen. Ez csak a társadalom egy rétege. Azonban a társadalomnak ez a rétege nem tartja titokban, hogy ő nem megy ezen a héten szinházba. Nem is tarthatja, mert megkérdezik tőle, hogy megy-e? Kénytelen megmondani, hogy nem megy. Itt a veszedelem. Az egész müvelt középosztály, vagyis az én aranyos publikumom, megtudja, hogy ez a réteg nem megy szinházba. Már pedig, ha a másik nem megy, akkor nekem sem érdemes mennem, mert a szinház par-excellence utánzási dolog. Azért kell nekem szinházba mennem, mert a másik is megy. Ott kell lennem, hogy a másik lássa, -78- hogy én is ott vagyok. Ha a másik nem látja, akkor nem érdemes ott lennem. Vagyis a Kék Cinegének ezen a héten nem lesz publikuma.

Igazgató: Itt a másik baj. Mert a Kék Cinegének nem lesz ugyan publikuma, de azért néhány ember mégis csak be fog ülni a nézőteremre.

Igazgató: Dehogy is haszon. Irtózatos kár. Az a néhány ember beül és látja, hogy ő csak néhány. A ház üres, a hangulat rossz, a darab gyatrának látszik, ami nem is olyan nehéz dolog. Bár, mondom, alapjában jó darab és eddig csinált is házakat. Az a néhány ember azonban, aki nagyon kinosan érezte magát szinházamban, kiviszi a hirét annak, hogy nem volt közönség. Mért nincs közönség? kérdik az emberek. Azért, mert a darab megbukott. Ez, higyje el nékem, futótüzként terjed el a városban. Ez. Maga a futótüz sem terjed annyira futótüzként, mint ez a hir.

Igazgató: Bizony. Jövő héten már megerősödik a vaspiac, adja Isten, hogy igy legyen; nem haragusznak a bankigazgatók; megkönnyebbülten lélekzenek fel a tisztviselők. Mindenki menne már szinházba. De mért menjen -79- egy bukott darabhoz? Megvárják, amig leveszem a müsorról a Kék Cinegét. És én kénytelen vagyok levenni a Kék Czinegét, amely sláger volt és kitüzni a Piros Papucsot.

Igazgató: Hogyne volna baj. A Piros Papucs igazán megbukhatik, a második napon nincs rá közönségem, egymásután két bukásom van, minek következtében a harmadik darabom biztosan megbukik, még ha jó is, s igy tönkrement a szezónom, mehetek csődbe, mert november első hetében a vaspiac két napra ellanyhult.

Igazgató: Megmondom, de el ne árulja a konkurrenciának. Este nem tartok előadást, de az előcsarnokot kivilágitom és kiakasztom a minden jegy elkeltét hirdető táblát.

Igazgató: Azoknak nem adok. Azt mondom, hogy nincs, sőt már az egész hétre nem kapható. Ettől nagyszerü hire szalad a Kék Cinegének. Még az eddiginél is jobb, s mikor a jövő héten tényleg játszatok, dülni fog a publikum.

Igazgató: Az. Föltéve hogy az emberek nem mondják magukban azt, hogy ehhez a -80- darabomhoz már ugy sem kapnak jegyet, hát megvárják a másikat. Mert, tudja, arra, hogy az emberek szinházba menjenek, legföljebb egy ok van, vagy annyi sincs, de hogy ne menjenek szinházba, arra több ok van, mint ahány csillag az égen és füszál Délamerika állattenyésztő legelőin. -81-

A BÖRZESZTRÁJK

– És most itt áll az egész oknyomozó történelem a kétségbeesés örvényének rőt sziklapartjain.

– Még egyszer nem mondom, mert egyszer is olyan gyönyörü volt, hogy szinte égette a számat. De a miértre válaszolok. A történelem, az oknyomozó, azért van a fentebb találó vonásokkal vázolt helyzetben, mert el kell könyvelnie a börzesztrájk faktumát, anélkül hogy az okot akár a Pinkerton-iroda detektivjeivel is ki tudná nyomozni.

– Mégis el kell hinnie. A börze két részre oszlik felekezetileg. Vannak ott olyanok, akik a bevett börzevallást követik.

– Pszt; igen. De ne kiabáljunk. Ne azért ne kiabáljunk, hogy ezt meg ne tudják az emberek. Mert ugyis tudják. Hanem azért, mert a következő adatot nem tudják. S ez az, hogy vannak olyanok is, akik nem követik a bevett börzevallást.

– Kinos. A legkinosabb. Az egész Szabadság-téren mindenki másvallásu, sőt minden másvallásu. A hajlongó füvek, kint a gyepágyakon, az oszlopok az épületben, a lépcsők -83- az előcsarnokban. Másvallásuak. És valahogyan választottak maguknak egy elnököt, aki nem másvallásu.

– Ebből. A másvallásuak azt hitték, hogy az elnök idővel asszimilálódik és szombaton kizárólag kérdőmondatokban fog beszélni. De nem ez történt. Az elnök át akarta alakitani a maga képére az egész börzét.

– Dehogy németül. A német nyelv nem idegen. És nehogy azt higyje, hogy héberül. Az sem idegen nyelv. Vannak egyetemek, amiken ennek a nyelvnek is van tanszéke.

– Mindjárt bemutatom. Figyeljen: „A küszöbön álló médióhalasztás már most igen nehéznek igérkezik, mert lépten-nyomon darabhiány van…“

– Nem. Ezt a börze mondja. De ne szakitson félbe, hadd folytatom a mondatot: -84- „… és igy alkalmasint a halasztás dijtételeit a kuliszban sok esetben olcsóbban szabják ki, mint a pénzintézeteknél…“

– Ne tegye. Fölösleges. Inkább hadd mondom tovább: „… amelyek azonban a siralmas pénzviszonyok dacára már most sorba járják a bizományosokat és papirokat kérnek tőlük kosztba.“ Pont.

– Vannak benne szavak, amiket megértek. Sőt azt merem állitani, hogy külön-külön véve a szavakat, nincs benne egyetlen olyan szó sem, amit meg ne értenék.

– Az egész egészen érthetetlen. Képzelje el: mi sem értjük! Hogyan értené meg az elnök, aki nem másvallásu. Ebből támadt a veszedelem. A börzén mindenki igy beszél. És mikor jött az elnök, akkor a börzések gunyos mosolyokkal ajkukon, még igyebben beszéltek.

– Bizony. Ez olyan, mintha a cselédeim franciául beszélnének, hogy én meg ne értsem őket. -85-

– „A malmok a tudósitási héten 100.000 métermázsát vettek. Elkelt egy nagyobb tétel urasági áru, nyolcvan kilogrammos minőségben, 11.85 koronáért, három hóra, ab Budapest.“

– Hogyne! Urasági áru. Ez mifelénk nadrágot jelent. Vagy hogy: nyolcvan kilogrammos minőség. Ez olyanféle lehet, mint a piros-szinü mennyiség.

– Mert oda legalább nem restelt bemenni. Ott mégis elhangzott néhány szó, amit ő is megértett. Ott néha azt is mondták: buza, rozs, zab. De az értéktőzsdén még ennyi sincs.

– Nem lehet tudni. Az első magyar általános országos nyelvujitás harca is soká tartott.

– Vagy mikor az eszkompt és a lombard értéke a váltótárca ércállományának készlete alá hanyatlik…

– Vagy mikor a kulisz ultimó-fedezetei a hivatásos és fürge bessz-spekulisták kinálatai következtében a bankjegytartalék adókötelezettségévé realizálódnak. -87-

CSÁBITÁS

Ijedten ütöm fel a fejemet: csábitják a magyart Argentinába. Maga az argentinai köztársaság csábitja, utazási költséget s a megérkezés után egy heti ingyen ellátással egybekötve biztos munkát igérvén neki. Hohó, mondom az első pillanatban, hiszen ez tilos! Hiszen igy elfogy a magyar és nem lesz… Mi nem lesz? Nem lesz elég Newyork felé kivándorló. Ez már a második pillanatban eszembe jut, s a harmadikban gondolkodni kezdek rajta, hogy miért bün a kivándorlókat Argentinába csábitani? Aztán mindjárt meg is állapodom benne, hogy nem bün, mert a mi Newyork felé szabad, az nem lehet halálos vétek Buenos-Ayres felé sem. De maga a köztársaság, Argentina, mint állam, hivatalosan csalogatja a magyart! Ha jobban odanézek, ebben sem tudom fölfedezni a gonoszságot. Tyukot és kalácsot igér neki! Miért ne igérne? Mert a tyuk és a kalács hazugság! Miért ne -88- hazudhasson egy állam hivatalosan, ha privátemberek hazudhatnak?

Vagy azt gondolja ön, kedves ellenemszóló, hogy az ügynök, aki a magyar paraszttot a koncessziós hajóstársaságok megbizásából főzi puhára, talán az Egyesült-Államok valóságos gazdasági helyzetét tárja föl a kivándorló előtt? Talán azt mondja neki: ‚Jó ember, gyere ki Amerikába s ha van elég pénzed ahhoz, hogy tudj valamihez kezdeni, akkor minden izmodnak olyan megfeszitésével, amihez itthon nem szoktál, tudsz némi pénzt összekaparni, de ha semmid sincs, akkor csak a legeslegutolsó munkához juthatsz, baromilag dolgozván a legmegvetettebb szemét lesz ott kint belőled?‘ Ezt mondja-e az ügynök, a hivatalosan engedélyezett? Nem. Hanem tyukot és kalácsot beszél, noha a kenyeret sem tudja biztosra igérni. De az ügynöknek, az Egyesült-Államok felé dolgozónak, nincs is érdeke semmi azon tul, hogy a magyart hajóra szállitja és az utiköltséget tőle elveszi. Neki és a hivatalos kivándorló-szállitóknak itt van az üzletük, s Ellis-Islandnál már semmi közük a történendőkhöz. Ezt tudják Amerika többi államai és azt is tudják, hogy a csillagos lobogó területe tul van tömve értéktelen, idegen emberanyaggal. Megpróbálják hát néha, -89- hogy hátha el tudnának venni a maguk számára a fölöslegből. De Magyarországon ez sohasem sikerült nekik. Kanadát és Argentinát minálunk mindig lefülelik és pedig nem azok elsősorban, akiknek üzleti érdekük, hogy a kivándorlás Newyork felé bocsássa rajait. Hanem a jóhiszemüek. Akik vérveszteségnek látják a kivándorlást, s valahányszor Kanada és Argentina jelentkeznek, mindig szent őrület fogja el őket s korbácscsal kergetik el Kanadát és Argentinát. ‚Még ez is!‘ mondják, nagyon helytelenül, mert elfeledik, hogy egyetlenegy olyan embert, akit e föld nem ápol, hanem csak eltakarni akar, itthon-tartani nem tudnak, annál kevésbé, mert van egy hivatalos rés, amelyen át mindenki, aki bizonyos korhatárt elért, megszökhetik ez áldatlan országbol. És ezt a rést törvény tartja nyitva és ezen a résen át, a legnagyobb és a legembertelenebb nyomoruságba, százezrek tódulnak ki. Mennének ezek Kanadába és Argentinába is, de ha a jóhiszemü felháborodás elvágja az utjukat! Tehát nem Kanadába és nem Argentinába mennek, hanem a bányák poklába, a husgyárak szemétdombjaira. De okvetlenül elmennek, el, mert itt nincs maradásuk. Argentina meg Kanada meg a többiek elcsodálkoznak rajta, hogy mikor ők a két rossz közül a -90- kisebbet kinálják, s még előnyösebb feltételek mellett is, az ő horgukra sohasem akad ember, vagy összesen igen kevés akad. És Bolgár-Lessing Lajost becsukták s az argentinai konzul, a bécsi, hivatalos orrt kap, hogy miért vetemedik csábitásra. S miközben az ember elhül e bornirtságon, még csak szólni sem mer, hisz fél, hogy megkövezik. Ha Bolgár-Lessing Lajos Newyorkot mondott volna Oregon helyett annak idején, akkor elül is felvehette volna a professzori cimet, hátul is, senkisem bántotta volna érte, s ha Argentina megállapodásra tudna jutni a magyar állammal, hogy fejenkint négy koronát ő is ad egy kivándorlóért, akkor még egy toronyórát is igérhetne minden szükölködő magyarnak, hivatalosan semmi bántódása sem esnék érte. Azonban Argentina a kivándorlónak fizet, s nem tételezi föl, hogy annak az államnak is kinálhat pénzt a kivándorlóért, amely államtól a kivándorlót – az állam husát, vérét, idegét – elveszi. Argentina tehát hoppon marad, ami nem nagy baj, de husunkat, vérünket, idegünket tovább is Chicagóban használják fel hurkatölteléknek, s ez már igen nagy hiba, mert ha már nem tudjuk megmenteni a magyart, legalább vigyázhatnánk rája pusztulása utjain. Azzal a ténynyel szemben, hogy a magyar -91- milliónként kivándorol, nem lehet egyre csak azt hajtogatni, hogy ‚de hát jobb volna, ha nem vándorolna ki‘, hanem a kivándorlást meglévő állapotnak elfogadva, csakugyan szabályozni kellene. A személyes szabadság, mondja ön. Nem engedi, hogy beleszóljak, hová menjen a menni-készülő. Hát azt megengedi, hogy csak éppen egy helyre engedjem menni? Ha azt mondhatom neki: „Csak Newyorkba mehetsz“ – miért ne mondhatnám: ‚Te Quebecbe mégy, te Buenos-Ayresbe?‘ Amely percben a kivándorlásról törvény van, ez a törvény, lényegében, ugyanaz, mint a jobbágyok szabad költözködésének meggátlása volt. Ha tehát az állam, a maga érdekében, már amugy is átlépte a jogos egyéni érdek határait, miért ne léphetne egy lépéssel tovább? Miért ne mondhatná meg, hogy, ha már muszáj elmenni, akkor hová jó elmenni? Az állam nem teheti, mert szégyeli magát. Helyes. De a kivándorláselleni apostolok miért ész nélkül apostolkodnak? Mért csak azt a nótát fujják, hogy ‚Amerika a pokol, oda ne menjen a magyar‘, miért, mikor látják, hogy a magyar mégis megy, valóban megy, szédülten megy, miért nem kiáltanak utána: ‚Amerika pokol ugyan, de a pokolnak vannak tornácai és előcsarnokai, -92- amik nem olyan tulfülöttek, amikben lassubb és kellemesebb halállal lehet meghalni?‘

Miért? miért? miért? Mert szerencsétlen nemzet vagyunk. Még a szerencsétlenségünkben is szerencsétlenek. -93-

UTAZÁS HORVÁTORSZÁGBA

A Dráván tul, le a Száváig és az Adriáig, fekszik Horvátország, melyet mi magyarok többnyire csak ugy ismerünk, hogy, Fiuméba utaztunkban és onnan visszajövet, keresztülalszunk rajta. Aki Somogyszobbnál fekszik le, az Plásenál ébred föl és a tengert nézi Fiuméig, aki Fiuméban fekszik le, az Somogyszobbnál ébred fel és mosakodni megy. Közben van Horvátország, egész története, Zvojnimirtól kezdve napjainkig, a horvát nép, Zágráb, ahol a mindenkori bánokkal történik sok-mindenféle, a kiegyezés, a fehér lap, Deák Ferenc, Karszt, vasuti balesetek, Vojnovics Ivó gróf, satöbbi, satöbbi, csupa bizonytalan és rosszul tudott dolog, ami nem csoda, hisz ébren csak akkor fordul meg néhány ujságiró Zágrábban, ha horvát politikusokkal akar interjut csinálni, ami aztán még jobban fokozza a zavart, mert a horvát politikának épugy semmi köze nincs a horvátsághoz, mint -94- a magyar politikának a magyarság életéhez, halálához, tengődéséhez.

Én azonban most nem aludtam át Horvátországot, már Zágrábnál fölébredtem és Károlyvárosnál kiszálltam, s e pillanatban egy kis horvát vidéki város főuccájának akácait nézem és délutáni csendjét hallgatom, tehát személyes meggyőződést szereztem arról, hogy Horvátország nemcsak a térképen, nemcsak félálomban hallott állomás-nevek alakjában, hanem a valóságban is megvan. Hogy milyen? Kezdjük az elején, ott, ahonnan Horvátország felé elindulni kell, Budapesten, a Keleti pályaudvarnál.

Nem vették észre az utóbbi időben, utazó magyarok, hogy a főváros két pályaudvara közül különösen a Keleti teljességgel kivándorló üzemre alakult át? A pályaudvart, kint az uccán, hajóstársaságok ügynökségeinek üzlethelyiségei veszik körül és erre nem szabad azt mondani, hogy ez másutt is igy van a nagyvárosokban, mert másutt ezek az ügynökségek a normális forgalmat bonyolitják le, mig minálunk semmi egyéb dolguk nincs, csak a kivándorlók szállitása. Ha tehát ittvannak ezek a ragyogó boltok, akkor ismételten nem értem a határrendőrség cimü intézményt, a zugügynöki rangot és a többi szamárságokat. -95- Hogy a patentes társaságok csak a katonasoron tul lévő magyarokat szállitják, ez ugyan keveset változtat a dolgon. Mert vajjon nem mindegy-e, hogy a huszesztendős magyar megy-e ki Amerikába, vagy a huszonnégyesztendős? A katonaságnak lehet nem-mindegy, a magyarságnak rettenetesen mindegy s hogy a társaságok kizárólag csak olyan utasokat szállitanának, akik az összes fegyvergyakorlataikon is tulvannak, hát ezt még akkor sem lehet elhinni nekik, ha mezitláb megesküsznek rája.

Nem értem többek közt azt sem, hogy a privilégiumos hajóstársaság üzleti helyisége mit kereshet magának az állomásnak az épületében, amely állami épület s az állam behunyhatja a szemét, esetleg odadughatja a markát, de hivatalosan még sem rendezkedhetik be kivándorlók közvetitésére, főképp, ha ezek a kivándorlók a saját alattvalói. Könnyitsük meg a Pesten átutazó kivándorló dolgát? Prezentáljuk neki a vágóhidi irodát már a pályaudvaron? Ezek olyan hasznossági szempontok, amikhez lesülyednünk talán még sem volna szabad. A magyar lányokat is állandóan szállitják külföldre, – s ez az üzlet, bizonyisten van olyan tisztességes, mint a másik – mégis: Hungara-iroda nincs a pályaudvaron, noha -96- biztos, hogy a városban igenis van, s talán egygyel sem kevesebb, mint ahány hajózási ügynökség terpeszkedik Budapesten. Vagy ez a hivatalos helyiség fölösleges tehát, vagy az az elegáns tengerésztiszt, aki a kivándorlási üteg katonája, s aki az induló vonatok felett tart szemlét, kivándorlási szempontból. Az egyenruhája mindenesetre csinos, a foglalkozásáról nem merném ugyanezt mondani, mert kacagtató, hogy mig ő a vonat lépcsőjénél azt mondja, hogy tilos, addig tiz lépéssel odébb ugyanabban az épületben elmagyarázzák a magyarnak, hogy nem is olyan nagyon tilos, s hogy a kivándorlási főhadnagy odakint valóban az az operett-figura, aminek első pillantásra látszik is. (Ne sértődjék meg ezen, nem ő tehet róla.)

Vannak fináncok is, mondja ön. Persze, hogy vannak, adassék tisztelet spenótszinü gallérjuknak. De nincs a pénzügyigazgatóság épületében egyetlen olyan hivatalos helyiség sem, amelyre ez volna kiirva: Dohánycsempeszeti ügyosztály. -97-

PALLÓS

Ki meri azt mondani még, hogy van csoda, amely három napig tart? Nincs ilyen. A csoda ma már legföljebb a reggeli lapoktól az esti lapokig, s azután, ha igen nagy csoda, még az esti lapoktól a reggeli lapokig tud eltartani. Az ördög sem emlékszik már a Pallós Ignác ügyére; az emberek kivélekedték és kivezércikkezték magukat annak idején és Pallós Ignácról kevés szó esik már ebben az életben. Talán sohasem szellőztetik azt a nagy szennyest, amit a Pallós ügye körül sikerült hirtelen ládába zárni. A ládát bezárták és ráültek a tetejére hivatalosan. Ami közéleti tanuság volt a Pallós Ignác esetében, azt nem engedték ki a ládából. Emlékeztetőül annyit, hogy Pallós Ignác, aki irni, olvasni alig tudott, milliós vállalkozóvá tudott lenni, azoknak a kegyelméből, akik keresni akartak rajta. Aztán Pallósnak rosszul ment sora és több millió értékü részvényt hamisitott. Akkor lefülelték és Pallós ki akarta nyitni a száját, hogy elmondja, -98- kit mindenkit vesztegetett meg ő addig, amig milliomos volt.

Tetszenek emlékezni ama kenetes beszédekre, amiket a rendőrségen Pallós Ignáchoz intéztek?

– Pallós, maga szálljon magába, maga valjon töredelmesen Pallós, de ne próbáljon senkit az ügybe belekeverni, Pallós, mert maga azzal ugysem használ magának, Pallós!

Mindenki tudja, hogy nincs jogegyenlőség e világon, s hogy a hatmilliós eseteket másként kezelik, mint a nyolcvankrajcáros csirkelopásokat. De nem volna szabad ilyen élesen dokumentálni ezt a különbséget. Hadd higyjék legalább a közemberek, a jogszolgáltatás szegény birkanyája, hogy az igazságnak valóban be van kötve a szeme, s hogy mérleget tart a kezében. Hadd higyjék, ugysem igaz. S a másik, a népmesebeli felfogás sem teljes, hogy az igazság vak. Dehogy az. Mindebből csak annyi igaz, hogy az Igazság akkor hunyja be a szemét, mikor akarja és a saját mérlegén, amit ugy ismer, mint a kis szatócs az ő mérlegnek elnevezett két rézserpenyőjét, ugy mér, ahogy neki tetszik. A Pallós-magaszálljon-magába kezdetü történet ennek a kormányozható szembehunyásnak egyik legkétségbeejtőbb esete. Hiszen azt is tudta mindenki, hogy azt -99- a nagy apparátusos részvénycsalást, amit Pallós Ignác követett el, nem lehet máról holnapra, egy hónapos-szobában végrehajtani. Mindamellett az igazság nem akart több büntársat, annál a két földhözragadt alkalmazottnál, a Pallós két hivatalnokánál, akik igazán nem szaladhattak rendőrökhöz, biróhoz, mikor a gazdájukkal, vagy a gazdájuk parancsára, vagy a gazdájuk kedvéért csaltak. Ha szaladtak volna, még baj érhette volna őket. Ez nem tulzás kérem. Ha a virágzó milliomos Pallós Ignácot feljelentik alkalmazottai, a Pallós kijárói még becsukatják a tisztesség bacillusával fertőzött embereket. Könnyen megtörténik az ilyesmi.

Ó, mennyire másként megy ez, ha Péter ellop egy kenyérsarkot a péktől! Még a fogházbeli álmát is kilesik, s ha álmában egy nevet susogott, azonnal utánajárnak, hogy nincs-e része a kiejtett név gazdájának a kenyérsark ellopásában s még árpacukrot is hajlandók adni Péternek, ha lesz olyan kedves még néhány nevet kiejteni.

És a hatmilliós vádlott hallgasson? Persze. Mert a nevek, amiket ő kiejtene, kényelmetlen nevek, józengésü nevek, közszereplők nevei. A hatmilliós vádlott egyszerre lépjen elő Krisztussá és a maga bőre árán mentsen meg -100- mindenkit, ha már ő maga ugysem menekedhetik. Züllött kis filozófia ez, abban a pillanatban, mikor az igazságszolgáltatás alkalmazza. És pedig annál züllöttebb, mennél emberibb és igazságosabb a való-életben. Mert mi, akik kivül állunk s akik nem a törvénykönyvvel kezünkben filozofálunk, elmondhatjuk:

– Mért menjen tönkre egy csomó ember, ha ebből a vádlottnak ugysincs haszna?

De a rendőrség és a vizsgálóbiró nem állhatnak ezen az alapon. Állhatnának, ha mindig állanának rajta. De, ha váci-uti tüntetések vannak, melynek szereplői rongyos munkásasszonyok és egyéb kis piszok emberek, akkor: fiat justitia, pereat mundus. Mert akkor a justitia néhány hamis detektiv-vallomás, a mundus: egypár toprongyos, aki nem tud segiteni magán. Ha ellenben Pallós Ignác csak a minisztériumok felé fordulva tudna egy jó vallomást tenni, akkor legyünk emberségesek és kezdődik a hallja-maga-Pallós nevü fentebb ismertetett mondás.

– Ugyan! – mondja ez alkalommal rendőrség és vizsgálóbiró velem együtt, – az nem komoly dolog.

Valóban nem az. A társadalmat, egyáltalán -101- nem lehet igy megtisztitani. De nem is kell; az embert, ha cukorbeteg, nem operálják. Mert az orvostudománynak mindegy, s a betegnek is mindegy, hogy az operációba hal-e bele a beteg, vagy magába a betegségbe. -102-

KÉZ A ZSEBBEN

… Birósági dolgokról irván, azzal kellene kezdeni, hogy a legnagyobb tisztelettel hajlok meg a biróság előtt. Ez már igy szokás. Mindenki a legnagyobb tisztelettel beszél a biróságról s a legnagyobb tiszteletlenséggel gondolkodik róla. Én tehát azt bocsátom előre, hogy a biróságra, mint intézményre, sem gondolok valami nagy áhitattal, s a birák személye csak annyiban kap tiszteletet szerénységem részéről, amennyiben e személy okos embert takar. Nincs kinosabb látvány, mint a butaság, mikor a dobogóról ejti köveit a hallgatóság fejére. De most nem ez az eset forog fenn, mert akiről beszélni akarok, Baloghy biró, határozottan okos, sőt nagyon okos ember; erős magyar esze van. (Ez a jelző nem kitalált értelemben jelző. A magyar ész csakugyan egészen másmilyen, mint a német, vagy a francia, vagy az angol ész; simább, egyszerübb, de talán mégsem értéktelenebb.) Ellenben bizonyos gondolatköröktől nem tud szabadulni. -103- Például attól a gondolattól sem, hogy a tanu ne tegye zsebre a kezét. Ezt igy tanultuk az iskolában, vagy nem is ott: igy szoktuk meg és még nem revideáltuk: csakugyan tiszteletlenség-e az, ha valakivel ugy beszélek, hogy a zsebembe dugom a kezemet? Másrészt, ha tiszteletlenség is, a biróságnak nem kellene-e elfogadnia, s a maga számára értékesitenie ezt a tiszteletlenséget?

Mingyárt megmondom, hogyan gondolom. Tételezzük fel, hogy a zsebredugott kéz valóban tiszteletlenség, ámbár legtöbb ember azért dugja zsebre bizonyos esetekben a kezét, hogy ne gesztikuláljon vele, mert azt tartja a nagyobb tiszteletlenségnek s ebben a tiszteletlenségben akarja önmagát megakadályozni. Vagyis a zsebredugott kéz ilyen esetben a tisztelet kifejezése. De föltételezve, hogy nem igy van, hogy a zsebredugott kéz valóban tiszteletlen, bizonyos, hogy a tanuk e zsebredugott kézzel némi fesztelenséget akarnak megszerezni maguknak. Erre a fesztelenségre pedig, nem a tiszteletnek, hanem az igazságnak van szüksége. Viszont a biróságnak, ha kell is a tisztelet, de elsősorban az igazság kell. Tudjuk pedig, hogy a biróságok előtt elhangzó vallomások legnagyobb része hamis és a biróság előtt letett eskük kilencven percentje egyszerüen: -104- hamis eskü. Mert a tanuk nincsenek is abban a helyzetben, hogy igazat mondhassanak. Rosszul, feszélyezetten, kényelmetlenül, kinosan érzik magukat. Először, mert a hamis-esküre való figyelmeztetéssel megijesztik őket, másodszor, mert felnőtt ember nincs hozzászokva ahhoz, hogy állva beszéljen, csak akkor, ha szónok. Ha pedig szónok, akkor hazudik. Világos tehát, hogy a hamis esküre nem szabad figyelmeztetni a tanukat, mert ebből több hamis eskü származik, mint abból a szándékból, hogy a tanu hamisan akar vallani. S az is világos, hogy a tanukat le kell ültetni. Ülni mindenki tud tisztességesen, állni legföljebb csak azok, akik katonák voltak és ismerik a haptákot. Haptákban viszont szintén nem lehet igazat mondani, mert nem lehet gondolkodni. Az álló ember számára, ha nem volt katona és ha volt, de nem akar haptákot állni, a két kéz és a két láb négy problémává lesz. Láttam a Désy-pörben államtitkárt, aki vallomás közben valósággal végigtáncolt a termen, s a kezével mindenféle mozgást végzett, még orrfurót is, mert sem kezével, sem lábával nem tudott mit csinálni, noha igen kiváló ember. De ha már áll a tanu, akkor legalább dughassa el a kezét a zsebében, mert igy a két kéz már nem probléma, a tanunak -105- nem kell közben folyton ezt gondolnia: ‚jaj a kezem! jaj, hol a kezem?‘ s többet gondolhat arra, hogy mit kérdeztek tőle és mit feleljen a kérdésre.

A zsebredugott kéz következtében sokkal kevesebb volna a dadogó és jóhiszemüen hamisan valló tanu. Hogy a fesztelen tanuk közt aztán akadnának hamisak, ez igaz. De mire való a hamis esküről szóló törvény? A választ erre nem én adom meg, hanem a törvényszéki prakszis. Minden pörben elhangzik egy csomó olyan vallomás, ami egymással homlokegyenest ellenkezik. Eskü alatt. Természetes, hogy az eskük egyik csoportja ennek következtében – logika – hamis. De maga a törvényszéki prakszis nem vonja le a konzekvenciát. Utólag sem csinál semmit annak megállapitására, hogy kié volt az igazi, kié a hamis eskü. Mert, sajnos, az igazságszolgáltatás általában nem az igazság, hanem az itélet felé tör. Ez pedig kevés. -106-

A KALAUZ

Mára virradóra álmodtam én ezt igy: Felszállok a villamosra, leülök a padkára, miután két hölgyet, aki nagyon szélesen ült, udvarias grimaszszal kényszeritek rá, hogy térfogatát kevesbbitse. Megállapitom, hogy a levegő a városban rossz, de hálaistennek, idebent még rosszabb, előveszem a Brockhaus-lexikon tizenharmadik kötetét és figyelmesen olvasni kezdem a fülcimpáról szóló cikket (ami a németben o betü alatt lelhető föl). Jön a kalauz.

– Ejha, – mondom, mert álmában az ember ilyen szavakat is használ, álmában az ember azt is mondja vajha, azt is mondja minő, szóval olyan szavakat, amiket ébren szégyelne kibocsátani a fogai közül – ejha, – mondom – beh udvarias kegyed. (Beh ezt is csak álmában használja az ember, ami azért furcsa, mert ehelyett hogy ki, az ember álmában sem mondja ezt: kih.) -107-

– Vagyok – feleli a kalauz és szalutál és tovább mondja: – vagyok, kezét csókolom.

– Nini – kiáltom én, hiszen maga Mészáros-kettő-Pál, a megboldogult közrendőr.

– Vagyok – feleli a kalauz és szalutál és tovább mondja: – Mészáros-kettő-Pál vagyok, aki Hérics-három-Pál ügyész urat – és szalutál – kardom lapjával fejbeérintettem, ugy, hogy az illető – és szalutál – leesett a kalapja alól.

– A társadalom mai berendezkedésének hiányossága folytán – feleli ő. – Annak alapján, hogy világrendünk ha nem mondom, hogy hazugságokon, de legalább is féligazságokon épül, amik veszedelmesebbek a hazugságoknál.

– Ne méltóztassék csodálkozni ezen. Esetem óta sokat tanultam, sőt mindent megtanultam. Én mondom önnek, uram, hogy esetem égre kiált, égre kiált, bár iszonyuan hallgat.

– Kegyeskedjék meghallgatni szomoru történetemet, ahogy az Ezeregyéjszaka elbeszélői mondják. És most mindössze villlamos-kalauz vagyok s villamos-kalauznak lenni nem első dolog Magyarországon. S mi voltam azelőtt? Államrendőr voltam – és szalutált. – Állam… és ez nem volt álom… államrendőrnek lenni Magyarországon elsőbb dolog, mint államfőnek lenni. De mi voltam azonfelül?

– Volt. Logikus gondolkodó voltam. S ha Tolsztoj megállapitja, hogy minden ember halandó, Iljics Iván ember, tehát Iljics Iván halandó (lásd az Iljics Iván halála cimü elbeszélés kezdő sorait): akkor én megállapitottam, hogy minden ember verendő, az ügyész ember, tehát az ügyész verendő (lásd az esetemről szóló riport végső sorait). Van itt hiba a gondolatmenetben?

– És látja, uram, ahelyett, hogy megbecsültek volna, mint logikus gondolkodót, ahelyett, hogy jutalmat adtak volna Mészáros-kettő-Pálnak, az amugyis hiányos demokrácia -109- egyik kitünő emberének, mit tettek velem? Ezt tették velem. Mert, ugy-e, tudjuk mindnyájan, hogy isten előtt nem vagyunk egyenlőek. Nem, nem. Ennek már régen vége van. Nem vagyunk egyenlőek az állam előtt. Sohasem is voltunk. A társadalom?… Azt ne is emlitsem. S akkor jöttem én, nem is jöttem, csak álltam a Reviczky-téren és hirdettem az Igét: ‚Emberek, nem csüggedni! Küzdve küzdeni, bizva bizni! Mindnyájan egyenlők lehettek Mészáros-kettő-Pál előtt. Engedjétek hozzám a kisdedeket és engedjétek hozzám a nagydadokat. Mindegyőtöknek egyforma szeretettel huzom meg a fülét, simitom meg az arcát, tapogatom meg a lapockáját.‘ És jöttek is. És minden fórum helyeselte egy ideig az én nagy, meleg szivem részrehajlatlanságát. Anatole France már hegyezte a szakállát, hogy ugy irjon rólam, mint jó rendőrről, ahogy nagyságos Magnaud urról irt – és szalutált –, mint jó biróról. És vártam, hogy a demokrata körből átüzennek hozzám: Jöjjön, Mészáros ur, állitsa helyre köztünk is az egyenlőséget, mert már mink is különbeknek képzeljük magunkat egymásnál. De akkor jött az én esetem, amelylyel egyenesen inkarnálni akartam az egyenlőség szent eszméjét és mindenki elkezdett kiabálni. Kiabálták a lapok, hogy ők tudják, -110- hogy ez igy van; kiabálták a birák, hogy ők nem tudják, hogy ez igy van. S mondjam-e, hogy nem volt igazuk? Nem igaz, hogy a lapok tudják, hogy ez igy van, mert ha ők azt tudják, hogy igy van, akkor nem igy van. Már pedig valóban igy van. Nem igaz, hogy a birák nem tudják, hogy igy van, mert még azt is tudják, hogy attól, hogy ők nem tudják, hogy igy van, attól még egyre és állandóan igy van. Csak én maradtam meg ismét logikusnak, amilyen Kant óta vagyok s azt mondtam a birónak, amit minden emberről mondani szoktam, akit megvertem, hogy: nem vertem meg. Azelőtt ők hitették el velem, hogy nem vertem meg senkit, s most makacsul szegődtek elébe annak az igazságnak, amit ők segitettek megállapitani. Esküszöm a nagyságos urnak, hogy abban a percben, mikor kimondták, hogy megvertem, azonnal ugy éreztem, gondolkodásom vas-erejénél fogva, mintha nem vertem volna meg. Ha tehát igazságtalanok voltak velem szemben, mikor a brutalitás kiderült, még igazságtalanabbak lettek e pillanatban, midőn a brutalitás kiderültével kiderült, hogy nem volt brutalitás.

– Mészáros-kettő-Pál, én szédülök – szóltam és végighuztam kezemet a homlokomon. -111-

– Ha boldogult rendőr-koromban én huztam volna végig igy a kezemet a nagyságos ur fenkölt homlokán, akkor érteném, hogy szédül. Igy csak azt látom, hogy a nagyságos ur is éppoly hibásan gondolkodik, mint a mai rend, amely levettette velem előbb logikámat, azután rendőri ruhámat. Miért tették ezt, ó miért? Miért kellett önöknek olyan sokáig a rendőri logika, miért nem kellett a logikai rendőr? Nem sokkal szebb-e ez, mint amaz? Nem örvendhettek volna-e azon, hogy az egyetem katedráin tévesen gondolkodó emberek ülnek, de áll a Reviczky-téren egy ember, aki le tudja vonni az összes konzekvenciákat? Egy Mészáros! Kettő Pál!

Lehorgasztotta a fejét s én a lyukasztóval halkan, megértően átlyukasztottam a fülét.

AZ ÁTMENETI VÁROS

Horribilis árat fizet a lakásért? Ne féljen, csak ideiglenesen; amig Budapest annyira kiépül, hogy lakás-kinálat és lakás-kereslet szépen egyensulyozzák a mérleget. Hogy nem mehet Budára lakni, pedig szivesen menne, de onnan nincs közlekedés? Ne essék kétségbe, csak ideiglenesen van ez igy, amig a közlekedési viszonyok utolérik a város fejlődését. Egy feketekávénak hetven fillér az ára s mellette tizenkét, esetleg husz fillér borravalót kell adni a pincérnek? Csak nem megijedni. Átmenetileg van ez igy, amig minden héten hét kávéház nyilik és tizennégy zárul, tehát az üzemben némi bizonytalanság észlelhető, amely a kávés részéről az en richissez-vous alkalmazásában nyilatkozik meg, happevekk szóval fordittatván magyarra. S a borravaló is csak átmeneti; majd a revier-rendszer elintézi közmegelégedésre. Nem tud telefonálni a József miatt? Ó, ez aztán igazán, de igazán átmeneti -113- állapot. Azt hitték, hogy öt átvezető vonal elég lesz, ja, ja, de nem lett elég, mert más ám a teória és más ám a praxis. Tiz átvezető vonal kellene. Jó; lesz is, de átmenetileg csak öt van. Istenem, hát öt van, az is jobb, mint hogyha csak kettő lenne, vagy csak egy lenne, vagy egy sem lenne. Nem igaz, mi? És aztán, hogy a villany elalszik este? Higyjék el: átmenetileg alszik el csupán. Ha elalszik, ez nem jelenti talán azt, hogy már sohasem fog kigyulladni, hanem igenis kigyullad majd, mert irva vagyon: megvirrad még valaha, nem lesz mindig éjszaka. És irva vagyon: megbünhödte már e nép a multat és jövendőt. És általában minden irva vagyon, s ami irva vagyon, az nem átmeneti, csak a többi dolgok átmenetiek. Néha ugy érzem magam, mintha méla magyar ökrök vennének körül, hatalmas, de türelmes állatok, s aztán megnéztem őket jobban és látom, hogy a tünemény csak átmeneti. Valójukban hindu bölcsek ők, akik tudják, hogy minden, ami van átmeneti, s hogy nem kell az ügyeket gyorsan és véglegesen elintézni, mert az élet lényege ugyis az, amit Nietzsche ewige Wiederkehr-nek mondott, s amit én inkább körforgalomnak nevezek, megállóval a Dob-utcánál, egy-két forgalmi akadálylyal az Andrássy-ut sarkán. Mi vándorok e földi téreken… Igenis, -114- vándorok, jobban fogalmazva vándorlók, szegény vándorló legények a pesti téreken, armer Reisenderek, vagy ahogy a magyar nép torzitja: almarázók, modern kulturára átirva: utazó ügynökök. Mit szaladjunk? Az élet elsiet, ugy-e? Legalább mi ne siessük el. És ha, amit ma megtehetünk, azt nem halasztjuk holnapra, ki tudja, ugyan ki tudja, hogy holnap lesz-e még tennivalónk? És ha már ebben az életben mindent elvégzünk, akkor mit csinálunk a reinkarnálódás után? Hétszer, vagy tizenháromszor térünk vissza e földi életbe (most nem tudom bizonyosan a számot), de valami müködést a tizennegyedik visszatérésünkre is fenn kell tartani. Hátha egygyel több lesz a visszatérések száma?

Bolondozom? Nem bolondozom, nemes Fesztusz, hanem igaz és józan beszédeket szólok (Acta Apostolorum 26. rész, 25 vers). Én csak azt szólom, amit a többiek cselekszenek, s én szivesen szólnék másképp, de ők másképp semmiesetre sem cselekszenek. És engem már megpuhitottak egészen; vannak még éjszaka, álomban, lázadásaim, de mire fölébredek, a vérem helyett tej, finom hamis tej csergedez ereimben, és csodálkozom rajta, hogy mért nem huzzák le a kabátomat, mikor tetszik nekik, mert olyan jó szabásu; és mért nem vernek -115- fejbe, mikor nem tetszem nekik, mert olyan rossz szabásu vagyok. Gyerekkoromban, mikor még Nordauról azt hittem, hogy próféta, magam is a társadalom konvencionális hazugságának véltem ezt a kérvény-aláirást: legkisebb szolgája. Most már tudom, ki ez a legkisebb szolgája. Én vagyok. Mindenkinek a legkisebb szolgája. Méltóztatol átmenetileg kitolni két szememet addig is, amig állandó használatra négyet szerzek be? Méltóztassál. Kegyeskedel hasamon ideiglenesen táncot járni? Kegyeskedjél. Azért vagyok én itt. Hogy rajtam az összes átmenetek átmenjenek. Nem birom ki az átmenetek eme népvándorlását? Ejnye, ejnye; majd kibirja más. És az sem igaz, hogy nem birom ki. Mindössze abban tévedek, hogy azt hiszem: az embernek kilencven évig kell élnie. Majd revizió alá veszem ezt a hitemet. Harminc év is elég szép idő, átmenetileg; aki tovább akar élni, az szülessen elefántnak, amely állatnak átlagos életkora a kétszáz évet is meghaladja. Ha elvesznek belőle százat, még mindig megmarad a másik száz, s az bőségesen elég egy embernek. Ime, a városból indultam el és egy világfelfogáshoz jutottam. Nem nagyszerü város-e az, amelynek minden utja egyenesen a világürbe vezet? És micsoda világür az, amelybe Budapestről el lehet jutni? Ne -116- hallgassanak rám, senki se hallgasson rám, ezentul én is befogom a fülemet, ha irok. A világ egy rózsabokor és Budapest a legszebb rózsa rajta. Átmeneti világ, átmeneti virág, s ha majd őszszel lehervad, szeretnék ott lenni, hogy még egyet üssek alákonyult fejére. -117-

HELYET, HELYET

Mielőtt a nagynevü Hausmann (ejtsd, ha épen akarod: oszman) hozzányult volna, Páris lehetett olyan tömzsi város, mint amilyen Budapest ma, olyan zsufolt, ugy összeépitett, annyira teletömött, teretlen, utatlan és perspektivátlan. Bár valószinü, hogy Páris még akkor sem volt ennyire kétségbeejtően egymás hátára épitve, mint a mi fővárosunk, a negyven esztendős jubiláns. Hogy ez hogyan jutott eszembe? Csak ugy, hogy a régi Nemzeti szinház felé jártam, amikor lebontották. Az épülettömb nagy része már eltünt, s már látni lehetett, milyen szép, milyen igen szép, sőt milyen gyönyörü volna az a hely, ha oda, ahonnan a régi épületet elviszik, semmitsem épitenének. Hanem, nagyon egyszerüen, homlokzattal látnák el azokat a házakat, amik most tüzfallal fordulnak az üres telek felé, s egy kis zöldet ültetnének a föld ölére. Látni lehet, minden épszemü ember látja, aki odamegy, hogy az a hely szinte kiabál: -118-

Ugyanugy kiabált a szembenlevő telek is, ami ezelőtt még üresen állt, mert nem épitették oda az Asztória-szállót, meg a másik épületet. Akkor is jól esett elnézni az üres telket, a Kossuth Lajos-utca kezdetének volt valami formája, s igy ha a Nemzeti helyét üresen hagynák, a Rákóczi-ut eleje változnék át buta ház-egymásutánból tisztességes utvonallá.

Kár azt mondani erre az ideára, amit persze nem azért mondok el, mintha egy pillanatig is gondolnék rá, hogy megvalósitják, kár azt mondani rá, hogy rombolni könnyü, épiteni nehéz. Ebben a városban már éppen eleget épitettek s néhány esztendei rombolással lehetne egy kis orcát adni e városnak. Ha már csákány van a kezünkben, méltóztassék elgondolni, hogy ha a mai Nemzeti szinházat, azaz a Népszinházat ledöntik, s elviszik a Rókus-kórházat is, micsoda nagyszerü teret kapunk ott, milyen hatalmassá teszi ennyi szabad tér azt az egész környéket!

Ez persze drága mulatság. Sok millió értékü telek vész kárba, de nincs az a sok millió, amit Pesten meg ne érne egy tér, még csak nem is perspektiva, hanem levegő szempontjából. A régi Nemzeti telkének az üresenhagyása például nem is lett volna olyan tulságosan -119- drága. Hogy bevesz-e az állam néhány százezer korona házbért arról a területdarabról, az igazán olyan rettenetesen mindegy, mikor az állam, szegény, ugyis az ablakon szórja ki a pénzét, s az ablak alatt katonák állnak és a sapkájukat tartják a pénzeső alá.

És egészen biztos, hogy nem is nagyon sok időn, mondjuk már száz éven belül, ezek a nagy rombolások, amiket mi ma tervezünk, meg fognak történni, csakhogy akkor még drágábbak lesznek, mert a telekérték is növekszik s közben uj és sok pénzbe kerülő épületek tornyosulnak majd ezekre a telkekre. S mégis ledülnek majd; de mennyire le! A Klotild-palotának például még száz esztendőt se lehet adni. Mihelyt meggazdagodik ez a város annyira, hogy megengedheti magának a jóizlés luxusát, az a palota elmegy onnan és elmennek a Bazilika környékéről is a bérpaloták, amiket éppen most nagy fáradsággal és sok pénzzel izzadtak oda.

Ma, persze, reménytelen a helyzet, az ördög sem veszi komolyan azt az óhajt, hogy a régi Nemzeti telkét üresen hagyják, s egyáltalán nem fognak ma, és még néhány évtizedig, semmi olyan telket üresen hagyni, amire épiteni lehet. Szó sincs róla. Legföljebb annyit tesznek meg az érzékeny szem számára, hogy -120- lerombolják a régi tömböket és ujakat raknak a helyükre. De ez is valami. Mikor a romboló tótok elvonulnak, s mielőtt az épitő tótok odavonulnának, az ember, egy-két hétig odaállhat, legeltetheti a szemét Budapest eljövendő képét. És az szép lesz, biztos vagyok benne.

De az egész csak két-három hétig tart, megint teleépitik a telket, ujra börtönné válik Budapest, csak néha rázza meg az ablakok rácsát valaki. -121-

RÉGISÉGEK

Mért szégyelném bevallani, mikor valóban szégyen, hogy nem a Belvárosban lakom, ahol jó lakni, sem a Lipótvárosban, ahol szeretnék lakni, hanem csak idekint a Józsefvárosban, itt a szük és kellemetlen Népszinház-utcában, ahol a villamos nemcsak a sinén csikorog, hanem fent a vezetéknél is, ahol néha katonai automobilok mennydörögnek el az ablakom alatt s az agyvelőm fölött, és ezt mint ‚Tihany rijjadó leánya‘ hétszeresen veri vissza még néhány hatemeletes ház, amikbe igy nemcsak a szemem pusztul bele, olyan utálatosan izléstelenek, hanem a fülem is, olyan visszhangosak. És mért vallom ezt? Mert a Népszinház-utcán által ismerem a Teleky-teret, a megboldogult Ujvásártér utódját. Az Ujvásárteret szintén ismertem, s néha keresem a szakállamat, fehér szakállamat, hogy végigsimogassam s aztán, hja-nem-ugy-volt-ez-hajdanán’ jelszóval emlékezni kezdjek. Hajdinába-danába csakugyan nem ugy volt ez. Mi? Az, amiről beszélni akarok. Az Ujvásártéren is handlék -122- voltak, a Teleky-téren is handlék vannak, sőt lehet, hogy e handlék, ha azóta Isten éltette őket, a régiekkel azonosak, maga az üzem azonban, látom, megváltozott. Az Ujvásártéren ócskaságokat árultak, a Teleky-téren azonban csak ujdonságokat, vagy régiségeket kinálnak.

Ha kimegyek az ócskásokhoz és akarok egy rézágyat venni, akkor, ugy-e, azért mentem az ócskásokhoz, hogy egy ócska rézágyat vegyek, féláron? Igy volt azelőtt. Most másként van. A kultura tönkretette ezt a várost. Az ócskásnál nem az ócskát keresik, hanem a régit. Az emberek müveltek és szemérmesek, miért? mert müveletlenek és szemérmetlenek. Ha egy félig-uj angol rézágyat akarnak venni, akkor, ha félig-uj csak, legalább Lujikatorz legyen. Az. Tizenegynéhányadik-Lajos-korabeli. És az ócskás-boltok, mert nem volt szabad elmaradniuk korunk szinvonalától, valóban át is alakultak régiség-kereskedelmi-gócpontokká.

Ki látott már ó-reneszánsz faliszekrényt, amely nemcsak ‚ugy kinéz‘, mintha vadonatuj volna, de csakugyan vadonat is? Én láttam. A Teleky-térről hozták derék pesti emberek, akiknek az előbbi butorát nyilvánvalóan megette -123- a szu, illetve a poloska, s akik most ujonnan rendezik be magukat régiségekkel. Érteni kell hozzá? Na ugyan! hát ki nem ért a régi holmihoz? Láttam Napoleon iróasztalát is, amelylyel a Borodinón kelt át a nagy férfiu; bizony kicsit megviselt jószág, de gondolják el, milyen régen volt az, hogy Napoleon felugrott erre az iróasztalra és igy szólt katonáihoz:

És ez az iróasztal nem drága. Ha jól emlékszem, százhusz korona. De megfizethető-e pénzzel az a gyönyör, hogy Berger ur, aki napközben a Lehántoló és Pénzgyártó Banknak paráf-joggal felruházott prokuristája, este ez iróasztal mellé ülhet elolvasni az ő mindennapi egyetlen szellemi táplálékát, az estilapokat? Nagy dolog, nemde? És vasárnap eljönnek az ismerősök s akkor az iróasztal megkapja a maga beállitását. A vendégek is emlékeznek Napoleonról, ámbár valószinüleg nem emlékeznek Napoleonra és Borodinót alig tudják megkülönböztetni Sörödinótól, ahol Napoleon szintén járt és szintén mondott egy nevezeteset.

És milyen szőnyegek kaphatók odakint? Turkesztán, Irán és Bokhara összes álmai beléjük -124- szőve, van olyik Abdul Hamid háreméből is, mert azt mindenki tudja, hogy az ujtörökök föloszlatták Abdul Hamid háztartását, ezerkétszáz nőt elkoboztak tőle, csak háromszázhatvanötöt hagytak meg neki, s az ezerkétszáz nő mindegyikéhez nemcsak egy-egy Arden-Eunoch, hanem legalább két-két legfinomabb és mérsékelt áru perzsaszőnyeg is tartozott. És hová kerültek volna el ezek, ha nem éppen a Teleky-térre, ahol a nagyérdemü közönségnek legjutányosabban rendelkezésére állanak? Ott vannak a szőnyegek és a pesti konojszerek (franciául: connaisseurs) boldogan legeltetik képzeletüket a szultáni czirádákon, amiket cirádéknak látnak, mert olvasták a lapban, hogy a szultán irádékat szokott kibocsátani. Valószinüleg szőnyegekre irta őket; mit lehet tudni ezekről a bolond keletiekről; akik ugyis annyira bele vannak keveredve a butorismébe, hogy magukat ottománoknak nevezik, ami nem kanapét és nem sonkás-zsemlyét, hanem muzulmánt jelent, mig ellenben a diván nem sezlóng náluk, hanem kabinet.

Igy áll a derék középosztály a régiségekkel; ellentétben a nép alacsonyabb rétegeivel, amely szintén kijár ugyan a Teleky-térre, de kizárólag uj dolgok beszerzése miatt. Sirassam-e a nép megromlottabb erkölcseit is? Nem -125- keresik már az uraságoktól levetettet, mert nem érzik meg benne a levetettség urasságát. A nép zordon és poézistalan lett, s nem kell neki az emlék, ami egy-egy mellényhez füződik. A nép otromba. Ó, ha lehetséges volna, hogy hazánk élő nagyjainak kimustrált ruhái megjelenjenek e téren! A kitünő középosztály hogy özönlenék még jobban végig az uccámon. Ha bizonyos volna benne az ember, hogy magára veheti Batthyányi Lajos gróf nadrágját, Károlyi Mihály gróf mellényét és Lánczy Leó kabátját! Mily felemelő érzések viharzanának át az összes kebleken, amiken eddig csak az unalom számuma hordta végig a homokot! De ez még nem jutott eszébe az üzletembernek, s igy mindaz a kegyelet, amely a senkiket a valakihez füzi, kamatozatlanul hever. Ennek nem volna szabad igy lennie. Valamit kellene csinálni a régiség-vágy csillapitására. S mindenekelőtt be kellene csukni a Nemzeti Muzeumot, amelyben igazi régiségek vannak. Kit érdekelnek azok a holmik, amik üvegszekrény mögött állnak s amik nem az enyimek? Kit érdekel Hunyadi János páncélja, ha nem veheti magára, hogy délután a kávéházba menjen vele s ott az érckebel mögé önthesse pikkolóját? Kezd kinőni a történelmi érzékünk, vigyázzunk, mikor borbélyhoz megyünk, le ne borotválja rólunk. -126-

ÉS MOST VILÁGVÁROS?

Ezerkilencszáztizenkettő novemberét gyorsan beleirták Budapest aranykönyvébe, feltéve, hogy ez az aranykönyv megvan; mert e hónap néhány hete csakugyan a világforgalomba vitte bele a város nevét. Véletlenül ugyanis éppen akkor támadt külpolitikai bonyodalom, amikor udvar és delegáció külügyminiszterestül Budapesten voltak. A táviratok tehát innen mentek szét és ide özönlöttek a nagykövetek, hogy tanácskozzanak. Hát persze hogy ez a város nincs berendezve ilyen nagyurak fogadására. Jobban mondva: fogadni még csak tudná őket, ha szónoklatokról és fehérruhás szüzekről volna szó. Mert szónokok, azok vannak itt; valaki elhitette velünk, hogy mink szónoki nemzet vagyunk. De én elárulom ezen a helyen, hogy huszonkilenc éves vagyok, de egyetlen épkézláb magyar szónoklatot nem hallottam még, sem országgyülési teremben, sem fehér asztal mellett, sem az Isten szabad ege alatt, szóval sehol, ahol az emberek szónoklatra -127- szokták kitátani a szájukat. Ellenben igenis hallottam beszélni hires magyar szónokokat, és mindig elcsudálkoztam rajta, hogyan mernek olyan hangosan annyi semmit, kicsavart ostobaságot, szamárfülü közhelyet hallgatóik fülébe danolni. Ha öt évben egyszer egy magyar szónok nagyvégre kimond egy olyan tőmondatot, amelynek igazán van értelme, ha nem is egetverő, de csak jól hétköznapi, abból a tőmondatból azonnal szálló-ige lesz. Mivelhogy nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy szónokaink emberi hangon becsületes mondatokat mondjanak. Ennyit a szónokokról, semmit a fehérruhás szüzekről. S vissza Budapesthez, amelyről azt voltam bátor mondani, hogy szónokkal és szüzzel még csak tudta volna fogadni az excellenciás nagyköveteket, de már egy jó hotelszobát nem tudott a rendelkezésükre bocsátani, sőt egy olyan restaurant-t is alig, ahol cigányzene bele ne cincogott volna, mikor ők Prohászka ur bőréről, tehát közvetve az én bőrömről is tárgyaltak. Bizony a cigány huzta és Hilmi pasának nemcsak azt kellett elszenvednie, hogy a bolgárok nagyon megverték az ő népét, hanem azt is, hogy a cigány mindjárt a lüle-burgaszi ütközet s a Hajdinárom-dinárom cimü csatadal elhegedülése után ötven korona hadisarcot vessen ki -128- rája. Azt mondták, hogy az agg pasának reszketett a szakálla, de aztán megemberelte magát és bozontos szemöldökének rebbenése nélkül adta át a sarcot a putriban füstölt nyirettyüs kéznek. S aztán elgondolta magában, hogy előbb-utóbb ezt a várost is elfoglalják a bolgárok. Talán a Hilmi pasa esete miatt lett aztán az, hogy a nagykövetek világforgalmát rendőri felügyelet alá helyezték. Hiteles ugyanis, hogy a világbékéről folyó tárgyalások egy előkelő étterem vacsora-asztala mellett történtek. S nehogy a nagyhatalmak teljhatalmu megbizottainak egyenest Klió számára kimondott mondataiba a cigány beletányérozzon, minden nagykövetre tizenkét, minden követségi titkárra hat detektiv jutott. Egy-egy dragomán mellé (azt hiszem ilyenek is voltak) mindössze két detektivet rendeltek ki. S ha ön éppen abban az étteremben akart vacsorázni s nemzeti szokás szerint hangosan szürcsölte a levest és harsányan csemcsegte a hust, akkor két detektiv az ön asztalához lépett és azt mondta:

S akkor ön megkérdezte, hogy miért ne etnográfiázhasson a levessel és a hussal, s a detektivek némán az excellenciák asztala felé mutattak. Már most én ebből az egész demarsból -129- nem azt helytelenitem, hogy az embereket enni akarták megtanitani, hanem azt, hogy detektivekkel akarták megtanitani őket. A szürcsölési és csemcsegési tilalmat én egyszerüen a falakra szegeltetném, még a delegációs ebédeknél is, – azt hiszem ott is nagy szükség volna rájuk, – de a detektivet abszolute mellőzném. Ha én világváros volnék. De persze nem vagyok az. S ha a kenyérgyár még négy darab Bárczy Istvánt süt is számunkra, amire, ugy hallom, már intézkedések is történtek.

Hiába! Minket még az udvartartás és a külpolitika sem tesz világvárossá, s én jobban is szeretem, ha nincs itt az udvar és ha a nagykövetek sem jönnek ide, mert abban a pillanatban még kétségbeejtőbben derül ki a mi vidékiességünk. Cigánytányér és detektivek. Ez az, amit mi nyujtani tudunk magunknak és mindenkinek, aki eljön hozzánk. Ez pedig kevés. Vagy ahogy veszszük: ez sok. Nekem sok, és más pesti ezer embernek is sok. A cigánytányér miatt lemondunk a nyilvános étteremről, a detektiv miatt abbanhagyjuk az utcán való járást és a Bárczy István miatt nem avatkozunk bele a saját városunk politikájába. Jó volna, ha beleavatkoznánk, akkor tán nem detektivek garniroznának minden olyan eseményt, amely egy igazi világváros számára természetes -130- lenne, de nekünk nem az, s talán nem tányérozna a cigány a balkáni háboruval kapcsolatban. Azonban jobb, ha belenyugszunk ebbe, mert attól lehet tartani, hogy Budapestet, a világvárost, mégis megcsinálják s akkor a maguk képére csinálják meg. A képüktől, a maitól is, irtózom, s ha Budapestet nem lehet más módon elképzelni, csak az ő képük képére, akkor kivándorlok. Valahová, ahol a detektivek nem tányéroznak, a tányérok nem cigánykodnak s a városi választás hangjai nem hasonlitanak olyan megtévesztően a röfögéshez. -131-

Ó, IDŐ!

Mikor a lakásomból elindulok, sohasem tudom pontosan, hogy mennyi az idő. Nem is tudhatom, mert az órám nem jár. Elfelejtem felhuzni és pedig következetesen felejtem el. Ugyanilyen következetességgel már eszembe is juthatna, hogy az órát fel kell huzni, mert ha nem huzom fel, akkor megáll. Mégsem huzom fel és mégis megáll, s mikor észreveszem, akkor csak ugy, találomra, megigazitom.

Tévedés nem történhetik nagyobb: egy negyedórányinál. A pusztán lakó ember a nap járása után igazgatja az óráját, városi ember is nagyon jól el tud igazodni. Nem a reggeli, déli, meg délutáni gyártülkölésekre gondolok, hanem azokon kivül az egyéb időmutató jelekre. Ha az ember figyel a rikkancsokra, megtudja, hogy körülbelül hány óra van, azokból a cimekből, amiket kiabálnak. És ha lenéz az uccára, a forgalom mennyiségéből is tájékozódni tud. Itt az én környékemen például tiz -132- órakor este egészen más a forgalom, mint tizenegykor, pedig, idekint, mindakettő éjszakai órának számit.

Szóval, meg tudom igazitani az órámat, de mikor a Nyugatihoz érek, mindig felnézek a pályaudvar homlokzatára, hogy az időt ellenőrizzem. (Erről az jut eszembe, hogy a Keleti pályaudvaron levő óra, amely pedig messze ellátszik, mert a Keleti nincs annyira beépitve házak közé, mint Budapest többi középületei, este milyen gyatrán van megvilágitva. Az ember rohan, hogy elérje az esti fiumei gyorsat, s mikor kiér a sarokra, ahonnan már az órát látja, örül, hogy mingyárt megtudja, vajjon lekésett-e. Dehogy tudja meg. Az óra ciferplattja mögött isten tudja mi ég, legföljebb, ha néhány puszta gázláng, ámbár attól félek, hogy csak petróleum, semmiesetre se olyan valami, ami világitana. Csak az épülettől harminc lépésre látja az ember az időt. Pedig ott, az óralap mögött, igen erős fényforrásoknak kellene lenniük, mert ha már ki van világitva az az óra, hát lássék is, hogy mennyi idő van rajta. És ne harminc lépésre lássék, mert akkor már hiába szaladok. A harminc lépést megtéve, kiderül, hogy ugyis lekéstem. De ez csak ugy mellékesen jutott eszembe. A Nyugati órája sincs jobban kivilágitva, dehogy van, -133- ellenben ez az óra ugyis láthatatlan mindenünnen, hát nem is fontos a kivilágitása.)

Vagyis föltekintek a Nyugati órájára és megállapitom rajta, hogy a középeurópai idő, amely szerint a vasut jár, például 10 óra és öt perc. Ez megnyugtat. Jó tudni, hogy hányat ütött az óra. Odébb megyek, kicsit boldogan. De, a körülmények sajátságos véletlene folytán, azonnal elérek egy városi órához, a Podmaniczky-ucca sarkán. Arra is fölnézek, ha már bennevagyok az idő tudományos megfigyelésében. Hát mit látnak szemeim? Azt látják szemeim, hogy a városi óra, amire rá is van irva, hogy a középeurópai időt mutatja, tehát nem a speciálisan budapesti időt, a városi óra, hihetetlen, de mindig másnak mutatja a középeurópai időt, mint a Nyugati órája.

Persze az eltérés nem nagy, nincs egy negyed óra se. Öt perc szokott lenni, vagy valamivel több, vagy valamivel kevesebb. Hogy melyik óra jár jól, azt én nem tudom, nem is bánom. Nekem ugy sincs elég időm, hát mindegy, hogy öt perccel több nincs, vagy öt perccel kevesebb van. Ezt intézzék el egymás közt ezek az órák, ha már versengenek egymással.

Én csak azt szeretném tudni (de puszta kiváncsiságból, semmi különös érdekem nincs benne, s ha nem tudom meg, akkor se halok -134- bele), hogy melyik hát az igazi? Melyik a hamisitatlan középeurópai idő? A Nyugatié? Vagy a fővárosé? Vagy mind a kettő, mert kétféle középeurópai idő is van, egyik, amelyik jobbközép és másik, amelyik balközép?

Vagy esetleg – ami szintén megtörténhetik – egyik óra sem mutatja a középeurópai időt? De akkor még kiváncsibb vagyok arra, hogy milyen a középeurópai idő, eredeti csomagolásban? Hol kapható? És jó-e? Kelemesebb-e a tényleges középeurópai időben élni, mint ezekben a másolatokban?

És igy tovább, egy csomó kérdés. De, belátom, tulságosan lényegtelenek. Elhatároztam, hogy megtanulok teodolittal, szeksztánssal és mesterséges horizonttal bánni és magam fogom meghatározni magamnak az időt. Akkor lesz időm elég. Saját időm. -135-

NEM FÉR ÖSSZE

Házsártos magyarok veszekedő természetüek, nem férnek össze. Egyszer a főváros közgyülésén mindent megpróbáltak, hogy azokat, akik a szőnyegen forgó ügyben érdekeltek, a teremből eltávolitsák. De nem ment. Nem ment, mert az illetők nem mentek. A célzásokat nem értették meg, hanem azt kérdezték:

És igy tovább. Tény, hogy bentmaradtak és igyekeztek dönteni a saját ügyükben, mert van egy régi jogszabály, olyan régi, mint maga a jog, hogy saját ügyében senki biró nem lehet. Persze van egy másik szabály is, amely viszont azt mondja, hogy senki olyan jó biró a magam ügyében nem lehet, mint épen uri magam. Én tudom, hol fáj nekem, s én tudom, hogy mi válik hasznomra. -136-

Végül a polgármester kénytelen volt appellálni a jelenlevők összeférhetetlenségi érzékére és azt mondta, hogy reméli, nem fognak szavazni azok, akik ugy érzik, hogy érdekeltek. És valóban. Valóban az érdekeltek megértették azt a szinte bunkóval történő intelmet és valóban szavaztak a saját ügyükben. Valóban.

Mert, kérem szépen, az ügyrend, amivel a főváros közgyülése dolgozik, avult és rossz s főképen érzékeny lelkü városatyák számára készült. Arra nem számitottak, hogy lesz egy idő, mikor a cipőtalp mint arcbőr fog szerepelni, s e cipőtalpra dum-dum lövegekkel kell lődözni, mintahogy a tropikus mocsarakban a rinocéroszra lövöldöznek. Gyakran – itt is, ott is, – eredménytelenül.

Viszont köztudomásu, hát igen, egy kicsit köztudomásu, hogy – hála a jó fővárosi választási törvénynek – a közgyülésen csaknem kizárólag érdekeltek vannak jelen. És pedig nem ugy, hogy ottvannak a suszterség érdekeltjei, a magántisztviselés érdekeltjei, satöbbi, szóval a lakosság egyes rétegeinek érdekeltjei, mert azok nincsenek ott. Kizárólag azok az érdekeltségek vannak ott, amelyek a fővárosból élnek meg és pedig nem rosszul.

Ők döntenek. Nem baj, hogy a saját -137- ügyükben, ha a saját ügyük kizárólag az ő ügyük lenne. De nem az. Közügy. Az én ügyem is. Mikor például arról van szó, hogy a főváros megszabhatja a villamos-jegy árát, persze hogy meg kell kérdezni a villamos társaságokat is. De csak is. Minket is meg kellene kérdezni. Nem is annyira is, mint a villamosokat. Mindamellett minket nem kérdeznek meg. Ami aztán meglátszik a villamos-jegy árán. Sőt minden egyében is meglátszik.

Például, hogy csak a közelmultba nyuljak vissza, az autotaxit kizárólag a saját bölcsességükkel csinálták meg. S a világért nem tettek egyebet, csak a vállalatok érdekeit nézték. S mi derült ki? (mert néha ez is lehetséges), az, hogy rossz szolgálatot tettek a vállalatoknak. Az autotaxi nem kenyér, amit mindenkinek muszáj ennie, különben éhenhal. A drágára felsrófolt autotaxit tehát a főváros mélyen tisztelt lakossága nem használja. Vagy alig használja, s ime előttünk van, amit elképzelni is nehéz volt, hogy Budapestnek, a milliólakosunak, van összesen harminc benzines bérkocsija, de azok a nap legnagyobb részében ottlegelésznek a különböző standokon, a fene sem használja őket, mert mindenki fél tőlük, még nappal is. Éjjel pedig, noha éjjel nem a legtisztesebb családapák közlekednek -138- az uccákon, még a könnyüpénzü emberek sem merik igénybevenni a jó jármüveket, mert az éjszakai tarifájuk még megfizethetetlenebb.

Inditványom: ha már megcsinálták ezt az intézményt rosszul, s ha már bebizonyosodott, hogy igy rosszul megcsinálva igazán nem jó, most ne szégyeljük magunkat és csináljuk meg jól. A vállalatoknak is sokkal jobb lesz, higyjék el.

Összegezve: amig Budapestnek nem lesz egy vas-szigoru összeférhetetlenségi törvénye, amely nem az emberek tisztességére épül, hogy a tisztességtelenséget eredményezze, hanem a tisztességtelenségből indul ki, hogy tisztességet hozzon létre, addig a legszebb szándékok is megfulladnak a városházán, s még félmunkák sem készülnek, mert még a félnek a felét is lecsipik és hazaviszik a családi asztalra az összeférhetetlenek. -139-

PICCADILLY

– Ezt ne kérdezze ön. Mondja csak igy: a Piccadillyt megcsinálják. Semmi sem bizonyosabb a Piccadilly megcsinálásánál. Ez az a terv, amely arra született, hogy Budapest városa, ugyis mint egyén, ugyis mint közület, ugyis mint szédület, ugyis mint bődület, okvetlenül és mihamarabb megcsinálja.

– Piccadilly, magyarul semmi, semmibb, fehér semmi, fekete semmi, semmi a négyzeten, a köbön, a nyolcadik hatványon és a hatodik nyolcványon. Ez az a semmi, amibe Budapestnek olyan biztosan és sulyosan kell beleesnie, amily biztosan és sulyosan a meteorok esnek az égből. -140-

– Azért, mert olyan semmi. Azért, mert senkise tudja, mi az: Piccadilly, és aki tudja, az is rosszul tudja, hogy tudja; mert nem tudja. Aki tudja, azt hiszi, hogy Piccadilly: az turós gombóc. Holott nem az; még csak nem is lekváros gombóc, sőt egyáltalán nem étel. Italnak sem mondható. És nem nadrágtartó és nem harisnyatartó; nem, nem.

– Hanem a Piccadilly egy egyszerü horog és rajta a Hôtel de la Ville az a kukac, melybe Budapest összes bizottságai, tanácsa és közgyülése bele fognak harapni.

– Feltétlenül: igen. Mondtam már, hogy senki sem tudja; mi az a Piccadilly. Hozzá kell még tennem, hogy senkinek sem kell a Piccadilly. Hozzá kell még azt is tennem, hogy a Piccadilly feneketlen ostobaság, s ezzel már elmondtam az okokat, melyek alapján Pest lesz a magyar Piccadilly. Lesz Piccadilly-tér és lesz Piccadilly-ucca. Megnyitják a Piccadilly-kávéházat, és lesz nyakkendőkirály a Piccadillyhez. És Pintele Pongrác Pikedi Pikedilere magyarositja a nevét. Mindezt az ingyen telek miatt. -141-

– Parancsoljon. Mindent meg lehet csinálni Budapesten, amihez ingyen telket kér az ember, vagy olyan árat és fizetési módozatokat ajánl a telekért, ami egyértelmü azzal, hogy a város mégis csak ingyen adja oda a telkét. E városnak nincs lelke, csak telke van, de van lelke hozzá, hogy elprédálja a telkét. Ez a város romlott a telke mélyéig, s csalódik, aki azt hiszi, hogy a Teleky-teret egy Teleky grófról nevezték el. Dehogy. Az ingyen telkekről.

– Amikre a város sohasem épiti a maga épületeit… Saját házait a város mindig azokra a telkekre épiti, amiknek a becsértéke testvérek között négyzetölenként harminc korona, ellenségek között hatvan korona, s amiket a város négyzetmilliméterenként harminchat ágens és provizor között hatszáz koronáért vesz meg.

– Én innenzek. Mert még azt nem mondtam el, hogy ugyanakkor a város odaadja a -142- saját telkét ingyen, s annak, aki elvette tőle ingyen, ad a saját telkére öt millió kölcsönt, és megengedi, hogy a bankoknál is vegyen fel rája öt milliót, amit utóbb majd a városnak kell megfizetnie. Később, mikor az ingyen-telkes ember tönkrement és elpucolta a város öt millióját és a bankokét, akkor a város tiz millióért visszavásárolja az ingyen telket. Ezt hivják Budapesten enyhe telkületnek és telki szükségletnek.

– Csak városi politika. Amely meg fogja csinálni a Piccadillyt. Mert az ilyen üzlet, de nem öt, hanem harmincöt millió koronára.

– Á! Csak visszaadták, mert nincs kellőképpen előkészitve. A pikedilisták ugyanis egyelőre nem kérték ingyen a telket és bizonyos fizetési feltételeket ajánlottak fel. Világos tehát, hogy az ügy valóban nincs jól előkészitve. Ha majd az általam fentebb már körvonalozott és ökörvonalozott propoziciót megteszik, akkor a város boldogan roskad Piked Ily keblére. Leromboltatja az Eskü-teret, az igy szabaddá tett területre árkádokat épit, az igy nyert árkádiát meghosszabbitja a Dunán keresztül és a Gellért-hegy alatt a Kelenföldig -143- s az egészet odaajándékozta Piccadillynek, azzal a kikötéssel, hogy pesti ember csak egy forint huszért kaphat egy anzikc-kártyát a Piccadillyről, ahová bedugnia az orrát tilos lesz. Az Erzsébet-hidat, mert utban van, felviszik a Jánoshegyre, ahol kacsalábon fog forogni, de a hidpénzt még akkor is meg kell fizetnie mindenkinek, akinek a családjában egy János nevü ember volt, van, vagy lesz.

– Hogyne. A Hétfői Hörpentyüben lesz egy cikk, amely határozott hangon fogja megmondani a véleményét erről az üzelemről. Mert ez egy üzelem.

– Ó, a polgárság általánosan hallgathat, titkosan dühönghet. Akinek ez nem elég, annak van még egy modus vivendije.

MELEG ÉTEL

A polgármester elrendelte, hogy a főváros hivatalaiban csend, rend és figyelem legyen, a tisztviselők udvariasan érintkezzenek a felekkel, a hivatalos órát betartsák pontosan (ezért majd csengőket is szerelnek fel a fővárosi hivatalokban) és ha már muszáj étkezniök, mert ők is csak emberek, ne étkezzenek meleg ételeket a hivatalokban. Csupa nagyon helyes és kitünő intézkedés, de én nem hiszem, hogy végrehajthatók volnának. Ha mindez nem alakult ki 1867 óta, akkor ez annyit jelent, hogy az emberekben nincs is meg a rája való hajlandóság s ha az nincs meg, akkor a polgármester hiába erőlködik, ő nem lehet jelen minden hivatalban, nem utasithatja folyton rendre az embereit, nem szégyenitheti meg őket állandóan és igy a rendelete csak szó-szellő, amiről holnapután már nagyon kevesen fognak tudni.

De nemcsak az emberek miatt nem lehet igazi rend ezekben a hivatalokban, s általában, hogy szélesitsem a témát, a többi magyar hivatalokban -145- sem. Mert már az épületek berendezése sem olyan, hogy bennük valami rend legyen. Micsoda előljárósági épületek vannak Budapesten. Rühös vén házak, poloskaszagu lyukak, ronda lépcsőházak, szemetes előszobák. Táblák helyett, amik a publikumot tájékoztatnák, rongy kis cédulák a falon, többnyire helyesirási hibákkal. Az ilyen épületben sem magát nem becsülheti a hivatalnok, sem a közönséget. Helyiségek, amikben a felek megvárhatnák, hogy rájuk kerül a sor, alig vannak, a közönség tehát beözönlik magába a hivatalos helyiségbe, amelynek, ennek következtében, rossz a levegője. Ahol büz van, ott nincs tekintély, s ahol nincs tekintély, ott nem lehet rendes ügyvitel. Ezek egész egyszerü igazságok.

És bizony esznek, meleget esznek, káposztaszagut esznek és pörköltszagut esznek a hivatalokban. És hiába, ha kegyetlen is ez az álláspont, egy hivatalos asztalon, amelyiken akták feküsznek, meg sem fordulhat egy tányér. De nemcsak meleg tányér nem, hanem hideg sem. Nemcsak ugy nem akarom látni a tisztviselőt, amint a virstli piros levét kimártogatja, hanem ugy sem, amint a sonkászsemlyét betömi a szájába. Nem óhajtok tudomást venni a tisztviselőről, mint táplálkozó -146- emlősről, mert én sem ilyen minőségemben állok vele szemben. Azonban nehogy azt higyje valaki, hogy csak a fővárosi hivatalokban esznek a fél jelenlétében. Még a biróságokon is. S hogy ez milyen helytelen, azt nehezen tudom szóval kimondani. Odamegyek a biróságra, s ha akármilyen minden-hájjal-megkent és semmit-nem-tisztelő-ember vagyok, bennem lappang az, hogy tisztelni szeretném azt a birót, aki az én ügyemben itéletet fog mondani. De tisztelhetem-e, mikor egy nagyon rossz iroda-kabátban látom, a füle mellett tollal, a csuklóján vászon karmantyuval, egy fél virstli nedvével ajakán? Ebben a pillanatban látom, hogy ő is szegény ember, nemhogy nem különb nálamnál, de még olyan sem, amilyen én vagyok és dehogy is érti az én ügyemet. S ha nem érti: hogyan hozhasson jó itéletet benne? Aminthogy az itéletek legnagyobb része nemhogy nem igazságos, – mert az alig is lehetséges, – hanem nem jó, a közép emberi ész szempontjából sem. Attól félek, hogy a fél virstli miatt.

De nemcsak a hivatalos szobákba nem engedném be az ételt, hanem magába az épületbe sem. Városnak, államnak nagyon sok hivatala van privátházakban. Itt persze nem lehet megakadályozni azt, hogy a többi lakók -147- magánélete a maga hétköznapiságával ne folyjon, miközben a hivatalban komoran bonyolódik a közügy. De vannak hivatalos épületek, amikben legföljebb egy-két szolga, vagy tisztviselő-lakás van. S ez az egy-két lakás, néha egyetlenegy is, elég arra, hogy bekáposztázza a szék.-főv. vagy a magy.-kir. levegőt. Tegye a szivére a kezét, mondja a biró, mert esketni akar engem, de, hiába, én a gyomromra szeretném tenni a kezemet, mert csak ott érzek valamit, a szivemben nem. És hogy’ lehessen elhinni, hogy a hamis esküt a törvény szigoruan üldözi és megtorolja, mikor spórherdre odaégett hagymaszag van? Hagymaszag, őfelsége a király nevében. Az embernek van orra s ezen nem tehetjük tul magunkat. S az orrán át az ember épugy kap benyomásokat, álmokat, eszményeket, mint a szemén és a fülén keresztül. Nem bolondság az, hogy a katolikus egyház kitalálta, vagy ha már ki volt találva, igénybe vette a tömjént. Az Isten-szagnak – Ady Endre alkotta ezt a helyes szót – a soroksári kápolnában pont ugyanolyannak kell lennie, mint a római Szan-Pietróban. Olyan is.

Pest közigazgatásának, Magyarország szervezetének és a magyar igazságnak ellenben hol gulyás-, hol pörkölt-, hol töltött-káposzta szaga van. Egységesitendő. -148-

BAZALT

– A nagyobb kocsiforgalmat lebonyolitó utakon az erős bazalt-burkolat bizonyult a legkitünőbb burkoló anyagnak.

– Kedves jó tanácsos ur, ön ezt igy mondja, tehát nyilván igy van róla meggyőződve. A meggyőződéseket tiszteletben kell tartani, de csak akkor, ha transzcendens dolgokról van szó. Egy isten van-e, vagy három, a lélek vándorol-e, vagy egy helyben marad, testileg támadunk-e fel, ha majd a nagy trombita megriad, vagy csak szellemileg, ezek meggyőződés dolgai, ezekről nemcsak nem kell, hanem tilos is vitatkozni. Ahogy arról se legyen vita, hogy a szőke nőt, vagy a barnát kell-e szeretni. De a bazalt… na igen, a bazalt nem isten és nem nő, a bazalt csak az a kövezet, amivel Budapest burkolva van, s hogy ez milyen, az már nem hit és meggyőződés -149- dolga. Még csak nem is pusztán tehnikai tudásé. Mert nem nehéz elhinni, hogy a bazalt – gyöngébbek kedvéért: ez az a kockakő, amit mindnyájan oly vészesen ismerünk – a legszilárdabb kövező anyag, s talán a legolcsóbb is. Lehet. Bár esküt tenni a kérdés egyik oldalára sem mernék. Azonban, ha igy volna is, ha a bazalt a legszilárdabb és legolcsóbb volna is, akkor sem lehetne az egyedül üdvözitő kövezetnek megtenni. Tudvalevőleg világvárosok dolgait sok mindenben nem csak az olcsóság, vagy a tartósság szempontjai döntik el. Olcsóbb volna, ha a város nem volna csatornázva, de mégis csatornázva van, isten tudja miért. Olcsóbban is lehetne világitani, mint Auer-fénynyel, vagy, pléne, préselt-gázzal, s mégis igy világitunk és nem amugy, például petróleummal, vagy repceolajjal. Olcsóbb volna, ha a svábok, szekéren, végighurcolnák az élelmi-szereket a városon, sőt kényelmesebb is volna, mert mindenki házhoz szállitva kapná meg az ennivalóját. Mégis vásárcsarnokok vannak, s ugy jó, hogy vannak.

– Nem, nem, kedves tanácsos ur. A kövezet is ugyanebbe a fejezetbe tartozik. Tételezzük fel, hogy az öntött-vas vagy a kovácsolt-acél olcsóbbak volnának, mint a bazalt-kocka -150- – mert hogy tartósabbak, arról nem kell beszélni sem – mindamellett öntött-vas, vagy kovácsolt-acél kockákkal nem köveznők ki a városunkat, ugy-e nem, mert akkor nem lehetne élni benne. Illetve ez sem igaz. Élni sok-mindenféle viszonyok közt lehet, hihetetlen viszonyok közt is, hiszen vannak emberek, akik bányák fenekén élnek és vannak eszkimók, akik Grönland legészakibb fokai közelében állitólag nagyon jól érzik magukat minusz 40° C mellett is. Tehát élni lehetne az acéllal kikockázott városban is, mégsem élnénk benne. Miért? Mert, akár elhitettük magunkkal, akár csakugyan ugy van, a város kulturát jelent és a kultura embereivel van tele. Azért város.

– Nem, kedves tanácsos ur, a meggyőződése lehet szent, de igaza nincs. A bazalt-kocka körülbelül olyan, mintha a várost mégiscsak acéllal kövezték volna ki. Hogy a régi rómaiak is? Hogyne. De a régi rómaiak nem ismertek más és jobb kövező anyagot. Mi azonban már ismerünk, s méltóztatott is őket részletes szaktudással felsorolni. Ha a bazalt-kocka annyira nagyszerü volna, akkor a világ összes nagyvárosai kizárólag bazalt-kockákkal volnának kikövezve. De nincsenek, ezt, nemde, -151- tagadni nem lehet. A bazalt-kocka az utóbbi husz esztendőben rohamosan kiszorult s több olyan nagyváros van ma már, ezt koncedálja a tanácsos ur, amelyik nincs bazalttal kövezve, mint olyan, amelyik van. Nyilván némi oka is van ennek azon tul, hogy bizonyos városoktól messze vannak a bazaltbányák. Az aszfaltbányák még messzebb vannak, esetleg abban az országban egyáltalán nincsenek is, mégis az aszfalt, a makadám, meg a többi kövezési módok mindenütt réges-rég legyürték a bazaltot. Nyilván nem minden ok nélkül. Nyilván rábukkantak az emberek arra az igazságra, hogy a nagyvárosnak idegélete is van, azaz: csak a nagyvárosnak van idegélete, itt él a legtöbb olyan ember, aki sem a kezével, sem a lábával nem dolgozik egy körömfeketényit sem, hanem kizárólag a fejével, a fejében levő szürke péppel, amit agynak nevezünk, müködik. A szocialisták, igen találó szóval, fejmunkásoknak nevezik ezeket az embereket. Sokan vannak a nagyvárosban, többen, mint a kétkézi munkások. És a nagyvárosokat, legalább is egy részüket, e fejmunkások számára rendezik be, mert valóban nem tulzás azt mondani, hogy e fejmunkásokból él nemcsak az a város, hanem az ország is, amelyhez a város tartozik. -152-

– Kérem, kérem, tanácsos ur. Nemcsak a miniszterek fejmunkások – vagy azoknak kéne lenniük – hanem kivülük még több százezren is azok. S az ő használatukra találták ki a zajtalan kövezési módokat. Ez a zajtalanság borzasztóan relativ, mert a nezsideri vagy a körmöcbányai főucca még gyémánttal kikövezve sem lehetne olyan lármás, aminő egy nagyváros – világváros – uccája pihével, finom tollpihével, kikövezve. A lárma csakugyan hozzátartozik a világvároshoz, de hozzátartozik az az igyekezet is, hogy ezt a lármát kibirhatóvá csökkentsük. Budapest uccai lármája pedig, mint ezt több izben lehettem szerencsétlen megirni, kibirhatatlan. Nem a megsiketülés fenyegeti az embert, mert a süketség nem is olyan baj, a süket ember még ember, hanem a megtébolyodás. A tébolyodott ember pedig már nem számit embernek. S ennek a kibirhatatlanságnak az oka nem az, hogy az emberek neveletlenek és lármát csapnak. Emberi lárma nem is lehet olyan rettenetes, ha normál-hangokból, orditásból, üvöltésből, visitásból van összerakva. Kicsit mosolyogva olvassuk ma már, hogy milyen iszonyu volt az, mikor tizezer lovas magyar, megrohanván -153- az ellenséget, huj-hojt kiáltott ördögien s a lovak patáinak dobogásától megrendült a föld… Ördögöt rendült. A föld akkor rendül meg, igenis akkor, ha egy bazalttal kövezett keskeny uccán egymással szemben két teherautó szalad, melynek vasabroncsa van, amely vasabroncsokat a kocsi-rakomány negyven métermázsája veri másodpercenként az üllőre, a bazaltból összerakott ércalapra. Ez, tessék elhinni, sokkal nagyobb lárma, két visszhangzó magas házfal közé szoritva, mint valamely füves sikságon a tizezer magyar, a huj-hujjal és a lovak patáival.

– Pardón, hogy még untatom egy kicsit. Ha már beszélek róla, édes tanácsos ur, kibeszélem magamat egészen. Ön abban az eszmekörben nevelkedett fel, hogy a bazalt: kövezet. De már nagyon sokan tudjuk, hogy a bazalt egyáltalában nem kövezet és világvárosok belső részeinek kövezésénél azt kell gondolni, hogy bazalt nem is terem a hegyekben. Nincs. Valami mást kell a helyébe tenni. S ennyiben tartom jónak, hogy a bazalt nem tudományos igazság, legalább is nem várostudományi igazság, hanem csak meggyőződés. A meggyőződésen változtatni nem lehet. Hogy csak egy példát mondjak rá, az ön igen tisztelt fönökének, -154- Bárczy Istvánnak sokáig az volt a meggyőződése, hogy villamos autótaxinak is kell járnia a pesti uccán. Hozzátartozik az ucca szépségéhez. Mihelyt azonban kiderült, hogy még a benzines autók sem kellenek, ha olyan drágák, amilyen drágák most, azonnal belátta, hogy az ucca szép villamos bér-autók nélkül is.

– Igen, most már elég. Ebből is, a bazaltból is. Azt a bazaltbányát azért meg lehet venni, hogyne, mert nagy a város és bazaltra lesz még szüksége sokáig, amig átkövezik Budapestet. De ez az átkövezés ez lehet az egyetlen programmja Budapest kövezési politikájának. Ha van ilyen. Én nem hiszem. Ami most van, az csak a talaj előkészitése a szanatóriumok és a tébolyházak számára, amikbe mindnyájan bemenendők vagyunk, éppen a bazalt miatt, édes tanácsos ur. -155-

A KOMMÜNIKÉ

A szinházi szezónban, mikor Budapest szegénységen hizott lakója szédülten szijja magába a kultura parfőmjeit (egy deka 20 fillér; eredeti üvegre nem telik), napról-napra méltóztatnak olvasni a napisajtó megfelelő rovatában, hogy Ikrácska kisasszony törhetetlen erővel vonzza a tele házakat. Amely házakról utóbbi időben már komolyan irják le az elemi iskolából elemi erővel a zsurnalizmusba áttóduló kitünőségek, hogy szinültig vannak megtelve. Még egy kis fejlődés, s a szinház csordulásig telik meg, de akkor a kehely kicsurran s az uj sajtótörvény számára vélelmezni fogjuk a legszigorubb értelmi cenzust, Szinnyei József kis magyar nyelvtanának madártávlatból való ismeretét. Az előbb irt mondat Ikrácska kisasszonyról, kinek a véleménye, vajjon? A szinházé, kizárólag a szinházé, amely ép oly őszitén lelkesedik nevezett művésznő iránt, mint amily őszintén tudja, hogy a tele házak legfeljebb a telekkönyvben -156- vannak tele, sőt azt is tudja, hogy a tele házakat nincs ember a világon, aki elhinné. Mégis a szinház titkára minden délelőtt rózsavizbe mártja tollát és megirja a poétikus sorokat, amik könnyed szárnyakon lebegnek Álom és Való között a nyomdafestéktől nehézszagu levegőben. A közönségnek tehát mindennap alkalma nyilik elolvasni a szinház véleményét önmagáról. Kinek az érdeke ez, vajjon? A szinházé, kizárólag a szinházé. Hogy van az, hogy ez az önvélemény mégis napvilágot tudott látni a napisajtóban? Ugy van, hogy ez a néhány sor rudimentuma egy régibb fejlődési fokozatnak, amelyen szinházról és sajtóról komolyan hitték az emberek, hogy kulturtényezők. Ők is ezt hitték és támogatták egymást. Azóta mi már tudjuk, hogy egyik sem az. Egyik ugy üzlet, mint a másik, vagy még ugyabban. A lapok tehát nem állják a rózsavizet és utasitják az illatos izenet hozóját, hogy kopogtasson a kiadóhivatal fegyverekkel védett kapuján. Helyes-e a bőgés, oroszlán? A leghelyesebb.

A szinház, magánvállalkozók kezében, tiszta üzlet (a jelzőhöz nem ragaszkodom) s csak annyi köze van a művészethez, amennyire a publikum megtüri a művészetet. De ne féltsük a publikumot: nem nagyon türelmes -157- ő. Az igazgató tehát, aki költészeten nevelődött s nem tudja nélkülözni a vállalatáról szóló poétikus sorokat, fizessen. (Szinházrovat huszonöt fillér, hirdetési kolumna hét fillér milliméterenként.) Igenis fizessen, vagy hallgasson s ha művészéről jó véleménynyel van, azt vagy a próbatáblán, vagy magánlevélben, vagy a kávéházi asztalnál közölje vele. Vagy ne is közölje, csak emelje a művész fizetését s a művész, aki különben nem világitja be eszével a világegyetemet, van olyan okos, hogy megértse, mit gondol az igazgató. De engem hagyjon béken a gondolataival. Nekem táncoltassa az ő táncosnőit, mert mulatni akarok a pénzemért, játsszon szép komolyakat, mert nevetni óhajtok, mondasson élceket, mert sirni vágyom, s aztán szünjön meg, nem akarok tudni felőle. Ezen a ponton, gondosan ápolt közömböm megóvása körül segit rajtam az én hű lelki tanácsadóm, lapom, melyet minden reggel, gyöngyöző kávém mellett (jó?) élvezettel dugok a tálca alá, nehogy véletlenül olvassak is belőle. Mert ezentul, kimondatván, hogy az igazgató fizessen Ikrácska kisasszonyról szóló véleményéért, mit olvasnék benne? Mit? Azt, hogy eddig többször érintett művésznő törhetetlen erővel vonzza a tele házakat. Ezt olvasnám. Annyi különbséggel, -158- hogy az igazgató most fizet érte. Nekem? Dehogy is nekem; a lapomnak. Tehát mit nyertem én? Én semmit. De nem is arról volt szó, hogy én üzlet vagyok, hanem arról, hogy a szinház: üzlet és az ujság is: üzlet. Tőlem mindkettő a pénzemet akarja, s mikor mást akar, akkor vigyázat, mert akkor még jobban a pénzemet akarja. Vagyis, hogy a kommüniké hogyan jelenik meg, ma pénzért, holnap ingyen, ahhoz nekem, mint olvasónak nincs közöm. A lényeg az, hogy megjelenjék. S a becsület az, hogy ne jelenjék meg. A szerkesztőségnek és a kiadóhivatalnak gondos kettéválasztása, hiába minden erőlködés, csak az operett-rinaldókra emlékeztet, akik puskával fogják el az utast az elején, váltságdijat vesznek el tőle a végén, de közepütt a legfinomabban bánnak el vele s mint gentleman a gentlemannel, ugy állnak szemben az illetővel. Tréfaság az egész. Aki látta azt a fizikai kisérletet, amely az átszivárgás törvényét bizonyitja, az egymástól pergamen-fal által elválasztott kék és fehér folyadékkal, melyek közül a fehér okvetlenül megkékül bizonyos idő mulva, aki ezt látta, tudja, hogy a kiadóhivatalok kékek s a szerkesztőségek hiába fehérek, időjártával meg kell kékülniük. Ha a fizika ebben az esetben csődöt mondana, ha -159- nem a fehérből válnék kék, hanem megforditva: a szerkesztőség adná át szinét a kiadóhivatalnak, akkor nemcsak a fizika mondana csődöt, hanem a lapüzlet is. Holott a lapra szükség van, hogy megtudjam belőle véleményemet arról a darabról, amit tegnap este láttam: vagyis szükség van a lapra a kritika miatt. A megfizetetlen (nem mondom, hogy megfizethetetlen) kritika miatt. Mert akármilyen üzleti viszony van szinház és napilap között, csak nem képzeli senki, hogy ez az üzleti viszony – legkevésbbé is befolyásolná a kritikát? A kritikát nem a lap és nem a lap embere gyakorolja. Nem. Hanem az igazságos Isten, a Seregek Ura, aki még telefondróttal sem csatolódik a gyarló földhöz, melyen igazgatók és kiadóhivatalok apró játékai ártatlankodnak. S ha a prömier előtt harmincháromszor olvastam a szinházi rovatban, hogy olyan nagyszerüt még nem láttam, amilyet látni fogok, a prömier után való reggelen ugyanott, ugyanaz a betü megmondja, hogy amit láttam nagyszerünek, annál bárgyubbat és kellemetlenebbet még nem láttam – holnap hajnalig, mikor a fizetett kommüniké a nagyszerüséget restituálja. Mit csinálok, ha nem akarom, hogy e hirtelen változások föl ne dulják lelki életem? Felkötöm -160- magam arra a spárgára, mely a szerkesztőséget a kiadóhivataltól elhatárolja. Non omnis moriar, kiáltok Horáciuszszal. Nem, nem halok én meg, mert e spárga gyönge: el fog szakadni a sulyom alatt. -161-

KORÁNKELŐK

Mit gondolok arról az emberről, aki a szinházban, öt perccel a darab vége előtt, fölugrik a helyéről, lecsapja a szék ülését, kettőt reccsent a cipőjével, három szervuszt mond barátainak, akik még ottmaradnak, aztán végigcsikorog a nézőtéren, csapot, papot, darabot otthagy és egy telefonszámot riadozva, odalép a ruhatéri kaszirosnő elé? Mit gondolok? Semmit. Vagy mindenfélét. Ami egyre megy. Ha a közönség azért szökik meg az előadás vége elől, mert már elunta a darabot, mert borzasztóan mindegy neki, hogy a szerző mit óhajt a még elkövetkező tiz percben mondatni a szinészeivel, akkor ez kritika, s minden kritika jogosult, amig valahogy nem tudjuk ugy szabályozni a dolgot, hogy a publikum a szinházban mellékes legyen. De mert sikeresnek azt a darabot mondjuk, amelyiknek van publikuma, bukottnak ellenben azt, amelyiket a publikum elkerül, s mert a darabokat -162- azért adják, hogy a publikum megnézze őket, s mihelyt nem nézi, már nem is adják egyiket sem: bele kell nyugodni, hogy a publikum egy bizonyos ponton beszüntetheti az érdeklődését és azt mondhatja:

Persze, ez tiszteletlenség a szerzővel szemben, de a közönségnek még Rafael arkangyallal semben is joga van a tiszteletlenségre, abban a pillanatban, mikor nevezett égi Ur valamit elébe terjeszt.

– Rafael, – mondhatja a közönség – én fizettem négy forintot, mert azt hittem, hogy szórakozni fogok. Rafael, én nem szórakozom, Rafael, én unatkozom, Rafael, én elmegyek.

De ne legyünk tulságosan igazságosak. A távozás, e hangos kritika, csak ott jogos, ahol a közönség szokott hangos kritikát gyakorolni egyáltalán. De nálunk nem szokott. Nálunk valósággal szervilis a közönség a nemtetszés nyilvánitása dolgában. Ha valami nem tetszik neki: nem pisszeg, nem zavarja az előadást. Legföljebb teng-életi hangjait nem tudja fékezni: szuszog, köhécsel, az orrát fujja, ásit, de ezt sem szándékosan cselekszi, hanem azért, mert a le-nem-kötött-figyelmü ember valóban nem tud parancsolni ösztönös mozgásainak. -163- Az embernek foglalkoznia kell valamivel. Ha a szinpaddal, azzal, ami ott van, nem foglalkozhatik, akkor vagy a szomszédjával kell foglalkoznia, de ezt előadás alatt (legtöbb esetben) nem teheti, vagy magával. Mikor magával foglalkozik, akkor kétféle választása van. Vagy a lelkével foglalkozik, ez csendben elvégezhető, vagy a testével. Lelke az embernek sokkal kevesebb esetben van, mint ahogy gondoljuk. Honnan vegye, szegény? Hát csak a testével foglalkozik s ez némi zajjal jár. Nálunk azonban csak diszkrét zajjal, mert az emberek még azt sem fedezték fel, – itt – hogy szuszogással, köhögéssel, orrfuvással, ásitással tüntetni is lehet. Arról még kevésbé lehet szó, hogy másként, tudatosan és aktiv módon nyilvánitsák a nemtetszésüket. Legföljebb nemtapsolnak. De hogy pisszegnének? Annál sokkal közömbösebbek. Nem teszik, amit adnak? Jó, nem tetszik, nem nézem meg ujra, de hogy rikkantanék egy erélyes pfujt, egy harsány höhöhöt, az nincs. Mi vagyok én? Egy Sarcey? Egy Lemaitre? Én egy pesti nagykereskedő vagyok, csődbelépésem csak napok kérdése immár, mit rajongjak még? Nem tapsolok. Persze, vannak itt elvetemedett emberek, a szerző papája-mamája-nagyanyja, azok tapsolnak, szerzőszerzőt bömbölnek, de -164- én nem pisszegem le őket. Hadd teljék örömük benne. És hadd jőjjön ki az a frakkos majom, életembe még ilyen sárga halálarcot nem láttam, hadd mutassa meg, hogy még meghajolni se tud. Miattam? No ugyan. Én már kint vagyok a büffében és egy sonkás-zsemlét nyelek az ostobaságok mellé, amiket a darabiró a fülemen át belémkalapácsolt. Én pesti bankhivatalnok vagyok és annyi az adósságom, mint a füszál a réten, s hogy mikor sikkasztok, az csak attól függ, hogy mikor biznak rám – endlich! – valami kis pénzösszeget.

Látnivaló ebből, hogy a pesti közönség, amely hangos kritikát egyáltalán nem gyakorol, a távozásával sem akarhat kritizálni. Nem is akar. Ha Molnár Ferencet megszorzom Bródy Sándorral, s az egészet Lengyel Menyhértedik hatványra emelem, és az eredményt mint szindarabot eljátszatom, a harmadik felvonás vége előtt – itt – akkor is lesznek emberek, akik felállnak és mennek a ruhatárba a ruhájukért. Minden különösebb ok nélkül, csak a rendetlenség bennük lakó eleven érzésétől hajtva. Ugyanazért, amiért a villamosra is előbb akar mindegyik felszállni, mint a másik, s mert az adóhivatalban sem akarja egyik sem megvárni, mig rákerül a sor.

A budapesti szinházlátogató tehát nem -165- lehet koránkelő (nem kelhet fel korábban a helyéről), mert ez kritikának látszik, pedig nem az. Igen, a berlini közönség, amely közbekiabál, belepisszent, felvonás végén a szinpadnak hátat fordit, vagy az olasz, amely megfogja esetleg a szerző fülét is, szivesen dobja pofon őt egy penészes citrommal: igen, ők akkor mennek el a szinházból, amikor nekik tetszik. De egy budapesti szinház prömierjének földszint-tölteléke – az ember csaknem valamennyit személyesen ismeri; arc szerint legalább is: mindet – az üljön békén, mig a függöny le nem pöndörödik, s még azután is üljön öt percig áhitattal, mert nincs az a rossz, amit iró irhat, nincs az a rosszul, ahogy szinész játszhat, ami mind ne volna sokkal magasabb nivóju, mint e publikum, melynek számára tulajdonképpen fejenkint három-négy forintot kellene kiutalni, csakhogy idejében távolmaradjon egy-egy bemutató-előadásról s tetszésével sikeressé ne bélyegezzen valamely szindarabot.

NB. Most veszem észre, hogy nem vagyok elfogulatlan. Csak nem azért van ez, mert egy darabom már megbukott? Nagyon csodálnám. -166-

KÉTELKEDEM

Ha kereskedelmi iskolába jártam volna, pontos mérleget tudnék szerkeszteni arról, hogy egy-egy évben mit kapott Budapest a szinházaitól. Mennyi hasznosat, mennyi haszontalant és mennyi kártékonyat? A töprengésre való alkalmat természetesen mindig az adja meg, hogy egy-egy szinházi skandalum zavaros hullámai tulmagasra csapkodnak. Még hogyha hajlandók volnánk elismerni azt, hogy amit a szinházak a szinpadjaikon nyujtanak, az mind hasznos, akkor is baj volna a mérleggel. De, tetszenek tudni, hogy sokan, s nem egészen alaptalanul, ezt is kétségbevonják. Ami a szinpadról a közönségbe árad, nagyobbára nem-sok-érő szórakozás (ez a legjobb eset), de sokszor rontó-hatásu, közizlést és közerkölcsöt teóriátlanul agyonverő gonoszság, de legtöbb esetben: semmi. Lényegtelenség. De a szinpadon tul van a szinháznak egy másik élete, azt lehetne mondani, -167- hogy magánélete, s ez valósággal mérgezett levegőt bocsát a közéletbe.

Csaknem minden, ami a szinházak körül történik: förtelem. Az ember hajaszála égnek áll, olyan históriákat hall, olyan formában hallja a históriákat és olyan tolakodóan jelentkeznek e históriák. Hogy üzlet a szinház, ezzel a definicióval nem sokra megyünk, mert az üzlet és a botrány nem férnek meg egy kalap alatt. Amely üzleti üzemek a nyilvánosság előtt botrányokat játszanak le, azok rendesen megszüntek üzletek lenni. Voltaképpen az üzlet ott végződik, ahol a botrány kezdődik. A szinház ellenben állandóan skandalumokat tenyészt, s e tenyészet közepett jól érzi magát, virul és hangos. Nem hogy ártana néki a csuf dologról szóló csuf zsivajgás, hanem mintha használna.

Ezért kételkedem. Hol a kultura ebben az egész körtáncban? Szinészek, szinésznők szerelmi életét lobogtatják felém, kis kulissza-szimatolók bizonytalan ügyeit, házi perpatvarokat, fizetetlen számlákat, Isten tudja, még mi-minden-egyebet. De csupa ilyent, sohasem mást. Mert az a más, amit egyre-másra le kell nyelnem a szememmel, a szinházi hétköznapok izetlen és ostoba anekdotái izetlen és ostoba embereken keresztül izetlen és ostoba -168- emberekről: ez a más nem más. Botrány ez is, de kisebb foka a botránynak, szürkébb, de, érzékenyebb gusztusu embernek, talán még felháboritóbb.

Az egész telep, a maga nyüzsgeteg életével! Igazgatók, akik állandóan finisht futnak a pénz célkarikája felé, ügynökök, szerzők, udvarlók, kitartók, kitartottak, becsapottak, rajongók, betolakodók, szinházi emberek, akik vagy émelyitő dicséretekkel terhelik a fülemet, vagy valamely érdekecskéből fakadó támadással lármáznak bele: mind kinosabb hatással vannak az emberre. Ha van is irodalom és művészet a szinházban, régen nem hallik a szava, olyan kiabáló a szinházak egyéb élete. Tessék csak megfigyelni, hogy ami a szinpadon történik, produkció, arról csak sorok jelennek meg a lapokban, ellenben a többiről folyton hasábok látnak napvilágot. A legnagyobb művészi esemény nem tart tovább három napnál, de a szinházi eset: hetekig illatozó pecsenye.

A közönség rosszul érdeklődik? A sajtó helytelenül informál? Ezeken a pontokon is lehet némi hiba. De minden hiba nem lehet ebben. Amig a szinház nem csinál egyebet, csak termel, produkciókat nyujt, akármilyeneket, addig nincs róla és vele kapcsolatban -169- semmi kényelmetlen hir. Mikor azonban tolakszik a nyilvánosság elé, s e tolakodásra minden eszköz jó neki, akkor már nagyon kevés választja el a skandalumoktól. Ha a szinház csak az estéit tárja a publikum elé, abból legfeljebb egy-két rossz kritika származik. De mikor odatolja a kávéházi délutánjait és a hálószobás éjszakáit, abból végül riport lesz. Pedig odatolja, igenis, odatolja, mert az estéivel nem tud elegendő érdeklődést kelteni. Hogy aztán a hirközvetitő orgánum emberei nem elég erős izlésüek ahhoz, hogy az odatoltat félretolják és azt mondják: ‚ne tessék erőlködni, ez engem nem érdekel, senkit sem érdekel‘, ez persze szintén kártékony dolog, de csak következmény.

Nem a sajtó csinálja a botrányokat; a sajtó csak feldolgozza őket. Ami nincs, abból nem lehet zavart felfujni. Ha tehát e szinházi esetekkel összefüggően az emberek sokszor érzik rosszul magukat, akkor ebben az egész szinház-üzemnek is bőséges része kell hogy legyen. Van is. S ezért kételkedem. Nem is kételkedem. Meg vagyok győződve róla, hogy a szinház már nagyon régen nem teljesit kulturmissziót. Ahogy a sajtó sem. Mig – ez utóbbi – olvasni tanitotta az embereket, addig megvolt a misszió, s amennyiben ma is -170- tanitja őket, meg is van e misszó. De mihelyt magát tette meg az egyedül olvasnivalóvá, azonnal gyilkos-következményü lett. Igy van a szinházzal is. Amig darabokat közvetitett szerzőtől publikumhoz, addig volt hivatása, most azonban, mikor önmagát adja, vége van. Veszedelmes. Ki a felelős érte? Szeretném levenni a terhet a mieink válláról, s szeretném azt mondani, hogy a kitünő Reinhardt. Ő tolta be a szinházat a világ közepébe. De őneki valóban volt egynéhány megmutatnivalója. A többiek azonban, akik semmit sem tudtak mutatni, azzal végezték, hogy mindent megmutattak. Ezt a mindent nézegetjük mi egyre, s ettől érezzük olyan gyatrán magunkat. -171-

FŐPRÓBA

Hurrá! hurrá! kedves jó korrektor ur, megszüntették a főpróbákat. (A megszólitásért bocsánatot kell kérnem, de lehetetlen, hogy mikor az embernek valami egészen nagy öröme van, azt csak ugy személytelenül kikiabálja a kék levegőbe. Az örömet közölni kell valakivel, s mert az olvasókat személyesen nincs szerencsém ismerhetni, ugráló örvendezésemmel önhöz fordulok egyenesen.) Két esztendőre visszamenőleg nem ujongtam olyan hangosan, mint amikor értesültem róla, hogy vége a főpróbának. Hejehujahopp, engedtessék meg, hogy táncra penderedjek, bár nem szoktam és nem is tudok táncolni. Ilyen gyönyörüség! A tüzoltóság szétspriccelte a főpróbát! Isten ucscse bizonyos volt, hogy ezzel az intézménynyel csak a tüzoltóság tud majd végezni. Külföldön már rájöttek, hogy vannak olyan csuf utcai jelenetek, amiket nem rendőrrel és nem katonasággal kell elintézni, mert -172- meg sem érdemlik ezeket a komoly intézményeket, hanem kirendelik a tüzoltóságot, a tüzoltóság jön a fecskendővel és vizbeboritja az eseményt. Szétspricceli. Éljen, éljen! Ez történt a főpróbával is.

Tudja-e az olvasó, a civil, a derék, hogy mi volt a főpróba? Nem tudja. Sápadt sejtelme sem lehet róla. Eleinte az volt, hogy tizenkét savanyu ember – die elf Scharfrichter – bevonult egy sötét nézőtérre. Ezek a kritikusok voltak. Többnyire gyomorbajos fiuk, akiket maga Euripidesz sem tudott megrikatni, maga Arisztofanész sem megkacagtatni. A szinházak látták, hogy ez nem jól van, hogy a nézőtéren nincs jelen az, amit a fizikában Resonnanzbodennak neveznek. Arra pedig szükség van. Ha a nézőtéren egészséges kacaj csendül fel, akkor esetleg a kritikus is nevet, vagy látja, hogy a szinpadon nevetni való fordul elő. Ha a nézőtér hüppög az elfojtott zokajtól, akkor a kritikus nem tagadhatja el, hogy a szerző az emberi lélek mélységeiben motoszkál. Kezdték beereszteni a főpróbára a publikumot. Recece! Milyen publikumot.

Tisztelet a kivételnek (nehogy mindenki rosszul érezze magát, akinek muszáj volt jelen lennie a főpróbán), de mintha e beteg -173- városnak vomitivumot irtak volna doktorok s aztán lavabo gyanánt a főpróbai nézőteret tették volna elébe. Ott minden együtt volt. Mire esküdjem meg, hogy elhigyjék, hogy nem tulzok, ha azt mondom, hogy voltak fegyencnők Márianosztrán és voltak fegyencek Szamosujváron, akik szabadságot kértek az illetékes fegyházigazgatóktól, heteken át gyalog zarándokoltak Budapest felé, csak azért, hogy megjelenhessenek egy-egy délelőtti főpróbán. A bilincs el volt dugva a manzsettájuk alatt, vagy – a nőknél – mint modern karperec szerepelt. Bizony Isten.

A főpróbán igazán jelen volt tout-Budapest. Hölgyek kacér, férfiak facér mosolylyal ajkukon. Ott volt például az én borbélyom, de ott volt a takaritónője is; ott volt a takaritónő sógora, aki szék-álló legény a törvényszéken, ott volt öcscse, a kis koraszülött is, a Muzeumból. Ezeknek én adtam a főpróbajegyet. A többieknek, mások. A Resonnanzboden megvolt és rezonnált. A szinpadon csak azt mondták: pukk, a nézőtér már majd megszakadt a nevetéstől; a szinpadon csak azt mondták: ehh, és a nézőtéren ugy áradt el a könny, mint a Felső-Tisza tavaszszal. Hétezerhétszázhetven néző volt jelen minden főpróbán. Minden ülésen ketten-hárman ültek, -174- rendezés szerint, s a szinházak kezdtek kétségbeesni.

Már csak azokat bocsátották be, akik a büntetlen előélet látszatával rendelkeztek. Akkor nyolcezernyolcszáznyolcvanan kezdtek jelen lenni a főpróbán. És a kritikusoknak nem volt helyük. Egyes szinházak a lámpákra ültették őket, de utóbb a főpróba közönsége onnan is kiturta őket. Némely szinházak a zsebükbe tették a kritikust, onnan nézte a darabot. Ez nem tarthatott soká. A főpróba közönsége, mint a régi francia szinpadon a márkik, már fölült a szinpadra is. Ketten kinyomták a sugót. Nem lehetett főpróbát tartani, mert nem sughatott a sugó. És igy tovább. Mert még fejlődött a dolog.

Most végre jött a tüzoltóság a fecskendővel és közibe spriccelt a főpróba közönségének. Mit gondolnak? Széjjelment ez a tömeg? Hát tévednek.

Én már láttam embereket, akiknek volt számozott jegyük a főpróbák uj rezsimjére is. Ennek a népnek még a tüzoltóság sem imponál. Ez még a viztől sem fél. Előre, tüzoltók, előre! Föl kell gyujtani a szinházakat! -175-

A KEGYDIJ

– Okosabbról tudok, de ostobábbról nem tudok, tehát kizárólag erről fogok beszélni.

– Ezt igy nem lehet mondani. Csak levették a kérdést a napirendről, ami nem a szubvenció megtagadását jelenti, hanem azt, hogy alkalmas időben ez a szubvenció ujra tárgyalás alá kerül, s hogy addig kerül tárgyalás alá, amig a Feld Zsigmond szinháza meg nem kapja a pénzt.

– Ne mondja, hogy kis ügy. Egyáltalán nincsenek kis ügyek a világon. Ez pedig nagyon is nem az. Mikor kiderül, hogy Feld Zsigmondnak szinház nevü pajtája fentartása -176- óta a város, Budapest városa, már háromszázezer koronát adományozott. Gondolja meg: többet egy negyedmilliónál, tehát egy vagyont, s most arról van szó, hogy még egy kis vagyont adjon át. De hogy ez az összeg ily vagyon, az nem is számit. Egy fillért is adhat-e a főváros, ez a kérdés? Van-e köze a fővárosnak a megkövesedett arénához? a fából kőkarikához? a ligeti oduhoz? Nincs, hála istennek nincs, ha a város mégannyira ugy akarna is tenni, mintha volna. Budapesten kilenc vagy tiz szinház van, vagy szinházszerü intézmény. S a város csak egyetlenegynek ad ezek közül pénzeket. Mit jelentene ez? Hogy a város azonositja magát ezzel a szinházzal.

– De talán mégis. Háromszázezer koronát nem adhat egy város más intézménynek, csak olyannak, amelynek fenmaradásához valamely érdeke füződik. Igaz hogy Budapest züllött város, amiről már egy utat is nevezett el: a Züllei-utat, de nem, ennyire még nem jutott, hogy a Feld arénájához valóban valamely önzetlen érdeke füződnék, s aki komolyan azt meri mondani, hogy ez a szinház Budapesten magyarositott, vagy egyáltalán betöltött bármi hivatást is, azt nyugodtan át kell -177- adni a legközelebbi rendőrnek. Ez a szinház nem változtathatott ezen a városon soha, egyetlen vonalnyit sem, mert ha a város akármilyen alacsony nivón volt, ez a szinház, amit csak a magyar szótár hiányossága miatt vagyok kénytelen szinház névvel illetni, ez a szinház mindig még alacsonyabb nivón állott…

– Mondtam én, hogy a többi szinházak valóban missziót teljesitenek? Ezt nem mondtam. Mindamellett istenkáromlás ezt a szinházat akár a Sziklai Czornél Kisszinházával is együttemliteni, mert az, ha a legutolsó is, ennél még előbbrevaló. A többi szinházat pedig, ha ez a szinház szinház, egyszerüen kulturpalotáknak kell elkeresztelni, noha, ugy-e, nem azok?

– S mégis kinek jut eszébe, hogy a többi szinháznak városi szubvenciót adjon? Hogy a többi jól megy, ez rosszul? Mi köze ahhoz a városnak? Aztán meg: a többi sem megy jól, de mikor rosszul megy, akkor sem mer az igazgatója arra gondolni, hogy most kinyittatja a város kasszáját és nem is kölcsön, hanem ajándékba adat magának ennyi meg ennyi ezer koronákat. Higyje el, ha semmi -178- egyébért, csak ezért az egyetlenegyért, a Feld-ügyért, el kellene távolitani messze a város dolgaitól Bárczy Istvánt, vagy Hüvös Ivánt, – nem tudom melyik a polgármestere Budapestnek, – mert milyen pénz lehet a város pénze, ha abból csak Feld Zsigmondnak, tehát egy olyan embernek, aki soha, sehol egy krajcárnyi támogatásra rá nem szolgált, háromszázezer koronát adtak ki eddig, s ha isten sokáig élteti Feldet, talán kikerekitik ötszázezer koronára az adományt. Talán. De már nem bizonyos. Budapest – nem a hivatalos – hanem a hivataltalan már hegyzi a fülét s kezd a körmökre nézni. Nem mintha attól tartana, hogy az emberei lopnak; nem, ismeri őket, sőt becsületeseknek ismeri őket, de ugy nézi, hogy rosszul ajándékoznak. Ahol Feld Zsigmond háromszázezer koronát kap, ott minden kiadás jogosult, ott holnap egy másik szinház, amely esetleg csakugyan szinházabb szinház: egy milliót kérhet, sőt kaphat is a méltányosság szent alapján.

– Annyit. Egy krajcárral sem kevesebbet. Ha Feldnek, aki egyike a legkártékokonyabb filloxéráknak a satnya pesti kultura szőllejében, csak egy mellénygombot ad ajándékba a főváros, akkor a többi kilencszázezer -179- pesti polgárnak már legalább száz-száz korona jár ugyanugy ajándékba és jutalmul is, mert nem engedte becipelni magát ebbe a szinházba, s igy izlése csak annyira romlott, amennyire a többi szinházak elrontották.

– Arról akarok éppen nem is beszélni, hanem prédikálni és mennydörögni. A szubvenció aligha megy keresztül, éppen mert a város, ismét a hivataltalan, most már odanéz. Tehát kegydijat akarnak adni. Hatezer koronát. Hallja? Hallja-e? Hatezer koronát az én pénzemből! Hatezer koronát még ezentul is minden évben, csak azért, mert már eddig is adtak háromszázezret. Ez az a pont, melyen a csendes olvasó ugy jár, mint a vizvezetéki cső: a föld alá megy és megreped. A város harminc vagy nem tudom hány évig volt oly barbár, izléstelen és korrupt, hogy százezreket tömött bele Feld Zsigmondba, s most, ahelyett hogy észbe kapna, s elszégyellené magát, felhasználná a felhördülő közvéleményt s azt mondaná: ‚Na, többet nem adhatok, erigy, ne lássalak‘ – ehelyett megpróbál még egy nagyobb megtiszteltetést adni…

– Azt! A kegydij nemcsak alamizsna s különösen hatezer korona évenként nem megy -180- alamizsnaszámba, hanem megtiszteltetés is. De megtiszteltetés az én zsebemből. Hát nem. Igy nem alkudhatunk. Szervezzenek még egy polgármesteri állást s abba ültessék bele Feld Zsigmondot, vagy, hallom, hogy a főpolgármesteri állás most ugyis üres, abba is beleültethetik, ha fizetést nem adnak neki. Diszpolgárnak is megválaszthatják, de akkor én megszüntem budapesti polgár lenni, mert én nem állok be még polgártársnak sem Feld Zsigmond mellé. Mindent csinálhatnak vele, de több pénzt nem adhatnak neki. Csak a magukéból. Vagy pedig vegyék házikezelésbe a szinházát, mert ez az a intézmény, amely már most is olyan, mintha az ő házi kezelésükben lenne. Boruljanak egymás keblére, vegyenek koszorut egymásnak. De engem hagyjanak ki a játékból, mert különben én még kétszáz Schmierdirektort hozatok a német vidékről és mindegyiknek fővárosi pénzzel aranyoztatom be a vályuját. Ha az ő direktoruk eszik, egyenek az én direktoraim is. -181-

A FOGSOR

– És mit gondol, amit az ember egy embernek nem enged meg, ugyanazt a cselekményt engedélyezi a nyilvánosságnak?

– Hát például mi a véleménye Ujházi mester most berakott uj fogsoráról?

– Az, hogy ezzel a hirrel, illetve ennek a hirnek nem-közlésével két ember tisztelendő meg. Az első maga Ujházi, aki nem tartja kivánatosnak, hogy mások az ő szájának belső-berendezési mikéntjéről értesüljenek, a -182- második én vagyok, akinek semmi közöm nincs a mások szájának belső világához. De különben hogy kerül ez szőnyegre?

– De állt. És pedig nem mint tarka történet, mint anekdóta, mint jóizü elbeszélés…

– Hanem mint információ, mint a közönségnek a felvilágositása valami olyanról, amit okvetlenül tudnia kell.

– Ne rázza a fejét. Vannak szinházi rovatok és vannak a szinházi rovatoknak vezetőik. Ez utóbbiak, szegények, kétségbeesett hajszát üznek szinházi információk után.

– Ugy ám. De mert az az irányváltozás történt, hogy a lapok nem szivesen közölnek olyasmit, ami reklámot ád a szinháznak, mert ingyen reklámot nem igen óhajtanak nyujtani, tehát előáll a szinházi rovatvezetőnek az a kétségbeejtő helyzete, hogy magukról a szinházakról, a szinházak darabjairól, a köröttük lezajló esetleges érdekességekről, ha ugyan vannak ilyenek, nem adhatnak információt, -183- hanem kénytelenek a szinész személye köré csoportositani érdeklődésüket, a magukét is, a közönségét is.

– Valóban támadnak is. Igy tekintünk be mind többször szinésznők családi otthonába, igy látjuk a művésznőt mind gyakrabban akár mint anyát, akár mint szakácsnőt, akár mint takaritónőt, akár mint hitvest. Csupa olyan minőségét a művésznőnek, amihez semmi közünk nincs, ami a művésznőnek a legmagánabb magánügye, s amit szivesen tartana titokban, ha még annyira szereti is a reklámot, mert ezt még a művésznő is érzi, hogy nem kedves és nem szeretetreméltó dolog.

– Hát látja, amint a szinházi riporter igy kétségbeejtően szalad és szaglálódik, igy fut bele hol egyik nagy művész fülébe, hol egy nagy művésznő szájába, hol egy igazgató gyomrába.

– Nagyon sulyos. Igy tudja meg a közönség a fogsort, igy a Nizsinszki kék-selyem hálóréklijét, igy a Bolm Adolf dagadó idomait. -184-

– Nagyon egyszerü história pedig. Mikor már mindent megirtak az orosz balletről, ami lehetséges, és mindent, ami lehetetlen, Doktor Szimat szerkesztő ur adatokra való vadászata után fáradtan szédelgett be Bolm Adolf öltözőjébe, s aztán hoozzálátott e kiváló Adolf idomzatának leirásához. A leirás kissé gejlre sikerült, mert Adolf mégis csak férfi, s ha előtáncos is, nem táncosnő, ikrái, ha bármily erősek és daliások is, nem korbácsolnak fel vihart az olvasóban.

– Az nem függ attól. Normál-publikumot tételezünk fel ma még. Azonos-nemüek egymáshoz vonzódása hirlapi terjesztés tárgyát egyelőre nem képezheti.

– Nem nana. Bolm Adolf idomzatát éppugy nem kell kiszimatolni, mint azt sem, hogy Bolm nem is orosz, hanem lengyel, nem is Adolf, hanem zsidó, nem is zsidó, hanem Blum, s mindent összevéve egy egyszerü táncoló lengyel zsidó, ahogy Jadlowker egy éneklő lengyel zsidó volt. Kit érdekelnek ezek?

– Nem igaz. A közönség nem érdeklődik az ilyesmi iránt, de persze, ha feltálalják neki, akkor csemcseg az ilyesmin, amin nem szabad csodálkozni, hiszen nagyon zsirosak ezek az adatok. De, föltéve hogy a közönség valóban kiváncsi volna ezekre, ne feledje ön el a sajtó nevelő hatását, amit állandóan hánytorgatnak. Ha a közönség kiváncsi volna, le kellene szoktatni e kiváncsiságáról.

– Mit? Minden emberről azt, ami nyilvános szereplése néki, vagy hozzátartozik e nyilvános szerepléséhez. The rest is silence. Aki ez ellen vét, az becsukatik.

– Ez az uj sajtótörvény. Mert a Deák Ferenc egy paragrafusa, hogy nem szabad hazudni: rossz. Ha az igazat megirnák, – ezt ma már tudjuk, – bele kellene halni. De sokkal egyszerübb az én törvényem: Ne irj olyat, ami fölösleges.

– Hogy? Nagyszerüen. Minden évben egyszer, akkor is tizenkét sornyi terjedelemben. -186-

HOGYAN MŰVELŐDÖM?

Ma reggel kiváncsiság fogott el; már régen nem értesültem arról, amit a világ sorjának nevezünk. Lapozok-lapozgatok tehát a lapokban és sok meglepő adattal leszek gazdagabb. Én nem vagyok rossz ember, amit én megtudok, azt nem tartom véka alatt, nem titkolom el az én édes kis közönségem elől. Hallják hát meg, hogy mi minden jutott be a mai napon a fejembe. Megtudtam egy drámai jelenetet. ‚Mért nem holnap?‘ – kérdezték erre a török delegátusok. – ‚Legyen igy‘ – mondták erre a balkáni kiküldöttek. Ez már magában véve is érdekes, de ha hozzávesszük, hogy ‚Gerő László Szilveszter éjjelén a Mentők részére öt koronát gyüjtött‘, akkor az adatok e halmaza egyenesen megdöbbentő. De mi van a világitó fával? Avval csak az van, kedves olvasó, hogy ‚egy kis francia falunak a lakosai különös természeti tüneménynek tanui napok óta. Régi kastélykertben -187- egy odvas fa éjjelenként világitani kezdett.‘ Mit tett ezzel szemben a csősz? Azt a meglepő kijelentést tette, hogy ‚hasonló jelenséget látott már más fán is.‘ Hát a községi előljáróság? Az, ‚táviratban értesitette a párisi fizikai társaságot.‘ Nagyszabásu! Hogy odvas fák foszforeszkálnak éjjel!? Leesem a székről. De mielőtt leesném, táviratban értesitem ujságirótársaimat, hogy ha éjjel a lapok odvas erdejéből egy ilyen hirt világitani látnak, menjenek el szó nélkül mellette, egyenesem a borozóba, ahol esetleg a csirkecomb van annyira odvas, hogy világit. Ez már igazán csoda és ezt érdemes is megirni…

Hát a tudós juhászbojtárról tetszettek-e már hallani? Aki nyáron azzal lepte meg gazdáját, hogy ‚szeretne vizsgálatot tenni abból, amit a birkák őrizése közben tanult.‘ Le is tette a vizsgálatot az elemi oskola negyedik osztályáról. Az Egyetemre már meg is akarják hivni tanárnak, de a tudós juhászbojtár kijelentette, hogy ahhoz, hogy birkáknak prelegáljon, hozzá van szokva, de a levegő mégis csak jobb kint a pusztán Árokházán, mint az Egyetemen. Alig hogy igy megtudtam a tudós juhászbojtárt, azonnal értesültem arról is, hogy ‚Aradmegyében Fakert és Ujpanád községek fölött tegnap este nagy röpülőgép szállt -188- el ezer méternyi magasságban, mely (t. i. a magasság) hatalmas reflektorokkal világitotta meg a községeket.‘ Ez az a röpülőgép, amiről a mult héten már hallottam. Akkor Szalonta fölött szállt el és azt is megvilágitotta reflektorral. Ez a röpülőgép, amely tényleg veri a szöget a fejembe, mert én nem tudom, mi fenét keresnek ezek a röpülőgépek Szalonta, Fakert és Ujpanád fölött? És miért világitanak reflektorral? És mik lehetnek ezek a röpülőgépek? Egyszerü röpülő hazugságok-e vajjon, vagy valamely apokaliptikus megjelenések, amik megjelennek illetékes helyeken, alföldi községek fölött és azt hirdetik burkolisztiko-szimbolisztikus formában, hogy jövőre magasabb lesz a kamatláb. Ez van a kamatlábbal. De mi van az emberrel? Hiszen az ember nem is a majomtól származik! Hiszen ‚a hires amerikai fiziológus, Carrel dr. megállapitotta, szövettani kisérletek alapján, hogy disznók, kutyák közelebb állnak az emberhez, mint a majom.‘ Disznókról, kutyákról, ha bőrt plántálunk az emberre, megfogan és továbbfejlődik a bőr, a majomról hiába plántálunk. Szép disznóbőrkötésü és pompás kutyabőrkötésü ember tehát elképzelhető, majombőrkötésü már nem. ‚Igen szép mindez – ugymond lejbzsornálom – ámde Carrel -189- feledi, hogy a leszármazás kezdete óta nagymértékben fejlődött, tehát változott a majom és az ember szervezete.‘ Ezt feledi Carrel. Mert egy ilyen tudós: feledékeny. Mindig elfelejt olyasmit, ami pedig más embernek, – aki nem fiziológus, hanem csak egyszerü kis polihisztor a nadrággomblyukban, – könnyed gráciával azonnal eszébe jut. Mivel tehát Carrel ezt feledi, megnyugszom, hogy mégis a majomtól származom. Ez mégis kellemesebb, mintha a disznó és a kutya kereszteződéséből vettem volna eredetemet. Na, most még, ha hozzávesszük, hogy a Comoedia cimü francia szinházi napilap egy bárgyatag kis krókantyut közöl arról, hogy ő felsége a magyar király kamrájából a kéményseprő ellopta a reggelit, s hogy erről én már harminchét magyar krókát olvastam és azokat sem olvastam el, mert ha nekem krokacsek kell, ugy én irok magamnak egyet: akkor befejeztem ismertetését ama nagyértékü anyagnak, melyet ma reggel az ismeretterjesztő sajtó gőzgalapácsa fejembe pofozott. Egyszersmind ajánlom magamat továbbra is a közönség jóindulatu pártfogásába. -190-

A SZERECSENY

Ennek az irásműnek az elolvasásához tudni kell azt, hogy egy magyar ember négergyereket hozott magával Afrikából. A néger gyerek riporterek körében, akik nem hitték, hogy csakugyan vannak fekete emberek a világon, óriási feltünést keltett. Szerencsére a néger gyerek rövid időn belül eltünt gazdája házából. Vagyis a riport körme közé került. Megkezdődött a szerecsenmosdatás. Amint alább olvasható:

Mbele Ndongó szerecsennek lenni, Dob-uccábanbele, Afrikából jönni, mert őtet doktor mukandzsi elhozni magával, konzulnak lenni négerektóltől. Budapest gyönyörü város lenni, szerecsennek tetszeni, sőt olyannak lenni, hogy kizárólag szerecsennek tetszeni, mert itt piszok lenni, por lenni, füst lenni, büdös lenni, minden lenni, aminek jobb lenne nemlenni, bimbumbele. Ugyanakkor, mikor Mbele Ndongó Budapestre -191- jönni, kánikula is lenni, mord szezón, ujságokban semmise lenni, mert politika szünetelni, csak Tiszát megválasztani mindenütt diszpolgár, ami már unalmas lenni, bulgárok szerbeket verni, szerbek bulgárokat verni, bulgárok is hazudni, szerbek is hazudni táviratokbanból, ugy hogy szükség lenni még égből potyogó apró néger gyermekre is, mukandzsi pif-puf, nesze-kávé-edd-meg, nesze olvasó olvasni, megdögölni tóltőlvalvele.

Mikor dolog igy állni, ujságok örülni, hogy szerecsen vanni és még magyarul is nagyszerüen tudni. Szerecsen egyszersmind régen-óhajtott idegen-forgalom is lenni, s magát kinőni elsőrendü látványosságágé, ugyis Lánchidat jövő esztendőre alagutba tolni és ott megfoltozni, hogy omnibusz alatt biztosabbanben leszakadni, ugyis omnibuszbüszbisz undoknak és rohadtnak lenni s propellerrel együtt gyomorémelygés okozni. Mbele Ndongó tehát Lánchid helyére szerződtetni, nevét Nbele Mdongó változtatni s többi mássalhangzókat is nevében elhelyezni, például Bimbele Dongó, vagy pedig Gimbele Dongó, esetleg Gimbeli-gomboli Dongó. Mindez szerecsennek nagyon szája ize szerint lenni, hogy szerecsen egy szép napon már fürödni is akarni s fürdőszoba csapját ablakkeresztfán -192- keresni. Erre lezuhanni likhófba, s likhóffal, mint igen lényeges intézménynyel, megismerkedni, s ottfeküdni öt-napig, mert házmester mondani:

– Nyavalya likhófot állandóan tisztogatni, ott bizony szemét néha évekig is felhalmozódni, öreg cipőkni, fiatal csecsemőkni s egyéb hulla-dékok, ninini. Isten csudája, hogy szerecsent likhófban megtalálni.

Addig is, amig szerecsent föl nem fedezni, riportnak lapokban lenni, ami megint nagyszerü pecsenye vanni, ebben a fene nyári időkbenni. De mert nincseni olyan szerecsen, ami ha elveszni is meg nem kerülni, Mbele Dongót is detektivek felkutatni, ami kunszt lenni, mert Frászbele Dongó is fekete lenni, minden Svarc is fekete lenni, fekete feketétől nem különbözni. Nyomozás különben is nehéz lenni, mert kávéházban minden fekete megvizsgálni, hogy Ménkübele Dongó nem benne-e-vanni. Kávéházi fekete ugyanis valamitől csakugyan fekete lenni, de senki megállapitani nem tudni, mitől fekete kávéházi fekete lenni. Kávétól bizonyára nemni, mert kávét abszolute nem látni, sőt még köpőláda tartalmát is kávés kávétól sajnálni. Igy valószinü lenni, hogy kávébabele szerecsen a lábát mosogatni bele, s ez nyomozás -193- alkalmávalhalbal szinte egy nyom lenni. Azonbumbam detektivkar azért zseniális lenni, hogy Dungele Mbongót mégis kinyomozni, összes exotikus mássalhangzókkal nevébenbümbüm, s azután kideriteni, hogy szerecsen homizegzuháli lenni, ami hogy mit jelenteni, azt már négerek is tudni. És egyéb marhaságokni, lokni és zokni.

Ezenközben egész Budapest megbárgyulni és szerecsen-nyelven beszélni és mondani mukandzsi, ukmukfukandzsi, pindzsipandzsi, kandzsi, és bandzsi, s emberek egymást nem érteni, mert egyik jobb szerecsen lenni, mint másik. Egyesek már fehérnemüt sem váltani, hogy annál jobb szerecsennek feltünni, cipicupicupp. Általános szerecsenségben munkatársunk felkeresni Bóvele Dongó, aki most már szállodában lakni, Szerecsen-uccában, mert homozegzuhálinak nagyszerüen menni, ugyanis ritka néger csemcsemege romlott pesti drágán megfizetni. Mindamellett munkatársunkat fogadni és igy nyilatkozni:

– Umgottezvillen! Hagyjanak már békén azokkal az infinitivusokkal! Hát mit képzel kegyed, egy négernek csak annyi esze van, mint egy riporternek? Hiszen, ha csak annyi volna, akkor igazán nem tudna megélni Afrikában, abban a nagy melegben. -194- Mondja meg az én kedves közönségemnek, hogy jól érzem magam s nem vesztem el. Nem vesztem meg, hogy elveszszek. Nyelviskolát akarok nyitni a jövő szezónban.

– Ugy van! Magyarul fogom tanitani e szegény nemzetet. Csak nem hagyom végkép elgügyülni e néger fantazmagória következtében!

És a szerecsen összeütni tokáját, audienciának vége lenni és munkatárs nagyon ervendeni, hogy olyan jó termés lenni. Munkatárs neve Kóbele lenni. -195-

HERCZEG FERENC: MINISZTER

A Tisza-rezsim elején fölmerült és nem akart elmulni az a hir, hogy Herczeg Ferenc, akinek a neve mellé nem lehet egyéb cimet irni, csak ezt az egyszerü szót iró: kultuszminiszter lesz. Cáfolták a hirt, maga Herczeg Ferenc cáfolta a leghatározottabban, de, mondom, elmulni mégsem akart, mert az az érzés, ami e kombinációt szülte, nem szivesen hagyta magát. Ez az érzés szavakba átöntve igy hangzik:

– Ejnye, ez igazán kitünő volna. Miért ne lehetne valaki olyan is kultuszminiszter egyszer, aki arra való, hogy kultuszminiszter legyen?

Mert nyilvánvaló, hogy a kultuszminiszterség nemcsak azt a nagyméltóságu miniszter urat kegyelmes uramat jelenti, aki a tanitók fizetését rendbehozza és a tanárok ötödéves korpótlékáról dönt, – ámbár ezek is eléggé fontos dolgok, – hanem azt az embert is, aki egy, két, vagy három esztendeig, -196- ameddig miniszteri széken ül, a magyar kulturát, mindazt a szépet, jót, helyeset, amit ez a szó magában foglal, vagy amit magában kellene foglalnia, a kezében tartja. S ahhoz, hogy a kulturához valaki értsen, hogy tudja, mi kéne ennek a kulturának, ahhoz nem muszáj egy percig sem büróban ülni, ahhoz egy nyulfarknyi politikai karriér sem kell, ahhoz fölösleges, hogy az illető előbb miniszteri tanácsos, majd államtitkár lett légyen. Ahhoz csak élő érintkezés kell e kulturával, hiányaival, nyavalyáival, kórságaival és epekedéseivel. S ez, ebben az országban, soha nincsen meg senki másban, csak a magyar iróban, tessék a szót a nemesebb és derekabb értelemben venni. S ha akárminő iránynak hive is ez az iró, s ha, okosságból vagy finomságból, nem is állt azok közt, akik mindarról, ami nekünk hiányzik, teleharsogják a levegőt, mégis, befelé, az iró mindig tisztában van a helyzettel, ismeri összes kulturtyukszemeinket. Ha rajtam függne, soha mással be nem tölteném a kultuszminiszteri széket, csak iróval, legföljebb két olyan államtitkárral egésziteném ki, akik e tervező és épitkező miniszternek a keze alá hordanák, adminisztrációs szabályok szerint, az anyagot. Ne tessék azt mondani, hogy a kultura igen nagy dolog, -197- ellenben a miniszter nem is olyan nagy ember és csak kurta időt tölthet a miniszteri széken. Ne tessék ezt mondani, mert Magyarországon a miniszter borzasztóan nagy ember, a legnagyobb, s az Istennek kijáró mindenható jelző, ugy vélem, nagyobb joggal illeti meg a magyar minisztert, aki még helytelen dolgokban is mindent megtehet, hát még, ezt el kell képzelni, helyesekben! S nincs az a rövid idő, hacsak egy hónap is, amely alatt egy arravaló ember hihetetlen munkát ne tudna elvégezni, csak kis utasitásokkal, odavetett megjegyzésekkel, józan észszel és egyszerü értelemmel. Azonfelül pedig az igazán odavaló ember, ha mindössze egy esztendeig kormányozza is a minisztériumot, nagyszerüen meg tudja termékenyiteni, esztendőkre előre azt a szervezetet, melynek élén áll. Voltak, még minálunk is, szakminiszterek, akik nem-hosszu működésükkel évtizedekre érvényes szellemi örökséget hagytak miniszteriumaikban, jó dolgokat, amik alól az utód, még ha akart sem tudott kibujni, mert a jó dolgoknak – hiába! – kényszeritő erejük van.

Ilyennek gondoltam volna a Herczeg Ferenc miniszterségét, aminthogy ugyanilyennek gondolok minden miniszterséget is, amit -198- valóban az az ember tölt be, aki az országban csakugyan legalkalmasabb reá.

Azonban, ahogy mindenki azt érezte, s még Herczeg Ferenc irodalmi ellenfelei is érezték, hogy Herczeg Ferenc minisztersége kitünően eltalált dolog volna, akként mindenkiben megvolt az az érzés is, hogy ez a miniszterség, éppen a helyességénél fogva, nem valószinü, hogy létrejönne. Mert szokatlan az, hogy a miniszteri állásokat kizárólag a helyességi szempont figyelembevételével töltenék be. Véletlenül megtörténhetik, hogy a miniszterségre való ember és a miniszterség csakugyan találkoznak, de csak véletlenül. A miniszterségek története – bár nem is sok évtizedes ez a történet – szinte számtalan példát mutat arra, hogy a miniszteriábilis férfiu lett ugyan miniszter, de e nagyhatalmu éveket nem abban a miniszteri székben töltötte, amelyik őt várta s amelyikre ő várt, hanem egy másikban. A belügyeknek volt a minisztere, noha a kultura miniszterének kellett volna lennie, a földmivelésnek volt mindenhatója, bár a kereskedelemé kellett volna hogy legyen. Amiből azután semmi jó nem származott.

S mert szokatlan, hogy a miniszterségekbe az igazán odavalók jussanak, egy kicsit -199- hihetetlen is. Mit cifrázom? Teljességgel hihetetlen. Ha megtörténnék, csoda volna és csodák nem tudnak történni már. A politika fölvihet valakit miniszterségig, a kinos szorgalom és a céltudatos előretörés (amiket szintén nem szabad lenézni) miniszterré tehet valakit, véletlenségek játéka is. De rátermettség aligha. Az emberiség történelme tejjel-mézzel folyna, ha a közösségeknek mindig azok álltak valna élükön, akik éltek ugyan, mikor szükség lett volna rájuk, de nem jutottak az élre.

Mindössze annyit kell tehát följegyezni az oly sulyosan elitélendő magyar politika évlapjaira, hogy 1913-ban volt néhány nap, amikor szóba került, ha alaptalanul is, mindamellett komolyan, hogy Herczeg Ferenc lehetne a magyar kultuszminiszter. Dicséretes lehetőség ez, amit a magyar politika meg tudott mutatni, csak messziről, nem is igéret, hanem álom gyanánt a magyar kulturának. S amig a kultura nem kerül abba a helyzetbe, hogy többet adjon a politikának, mint amennyit ad (ma: körülbelül semmit), addig a politikától ez is szép. Ő nem adhat többet, mert koldus és paraszti, s nem kivánhatjuk tőle, hogy elegáns légvárak és karcsu spanyol kastélyok megálmodásával legyen elfoglalva. -200-

A PÓGÁR

A szó, ahogy le van irva, ismeretlen és furcsa, pedig csak a polgár dunántuli ejtése. De amennyire a szó fonetikus képe eltér az irodalmi polgártól, ugyanolyan értelmi különbség is van a kettő között. A polgár burzsoát jelent, ilyen értelemben használjuk, a dunántuli pógár jelentése pedig: paraszt. A paraszt ugyanis nem nevezi magát parasztnak, ezt méltóztatnak tudni, ugy-e bár; a paraszt szónak durva mellékize van s a paraszt csak öngunyból nevezi magát igy, szemben az urral, aki nem paraszt. Ha ellenben komolyan beszél magáról, akkor pógárnak mondja magát, legalább tul a Dunán, azokban a megyékben, amiket ismerek. Bocsánat az értekezésért.

Alkalmat erre az értekezésre az ád nékem, hogy a parlamentben egy pógárt hallottam beszélni, Szabó Istvánt, a nagyatádit, aki különösképen érdekelt, mert szülőföldem képviselője. -201- Igazán áhitattal hallgattam. De lehetett is. A pógár, a somogyi paraszt, olyan egyszerü és okos volt, hogy jólesett hallani, amit mond. Jólesett hallani még a dialektusát is, a tuladunai tájejtést, amit ez a Szabó István, hogy ugy mondjam, megszeliditve beszél, mert ösztöne van arra, hogy ha a Házat tisztőt Háznak szólitaná, ez nevettető hatással volna, ellenben a felülkerekedni igét már igy ejti: fölükerekenni, ami jó izt és kedves zamatot ad a beszédnek. A dialektus a magyar parlamentben nem ritka, sőt gyakori, de mikor a nadrágos ember, az ur, dialektizál, ez kellemetlen, mert azt a hanyagságot jelenti, hogy az illető nem készült fel tökéletesen a közpályára, nem tanulta meg az irodalmi nyelvet, csak felébe-harmadába, s a germanizmusokkal, latinizmusokkal, parlamentizmusokkal teletüzdelt keveréknyelvbe, még egy kis dialektust is vegyit, anélkül, hogy tudna róla s ugyanugy, ahogy nem tud a germanizmusokról, a latinizmusokról és a parlamentizmusokról sem. Ez az atádi paraszt azonban csak megnemesiti a maga dunántuli magyar nyelvét, nem rontja meg, noha már több év óta képviselő s igy alkalma lett volna a legrosszabb magyarságot megtanulnia, azt, amit legjobb szónokaink is használnak. -202-

Hát persze, hogy az ördög se honorálta ezt a szép magyarságot s még kevésbbé honorálták a paraszt világos és szabatos eszejárásának egészen elsőrangu mondatait. A munkapárt gunyosan, az ellenzék közönyösen halljukozott s ezekben a halljukokban benne volt ez:

A paraszt beszélt s nekem az az érzésem támad a beszéde alatt, hogy már nagyonnemsokára a magyar falut, a föld népét, igen kevés ur fogja képviselni. Nem lesz szükség rá, mert a parasztnak alkalma lesz a magával egyszőrü embert felküldeni, aki, ha nem is teoretikus alapon, de kitünően tudja, hol nyomja az ő megbizóit a csizma, de nemcsak hogy tudja, hanem gyönyörüen el is tudja mondani. S azonfelül az ország dolgához, az általánoshoz, is hozzá tud szólni, annál is inkább, mert a mi parlamentünkben nincs külpolitika s a belpolitikát sokkal zavarosabb és rosszabb észszel gyakorolják, mint amilyen a paraszti ész.

Hamarjában csak egyet kapok ki a Szabó István beszédéből, mely a sajtóról szólt, tehát – látszólag – a paraszttól távoleső témáról, a lapok pályaudvari árusitásának elkobzásáról -203- a paraszt a következő igen szimpla, de furkó-erejü mondatokat mondotta:

– Azelőtt a szegényember fuvarozott országszerte; mikor a vasut jött, az állam vette át a fuvarozást. Az állam vasutja tehát nem egyéb országos fuvarosnál. Mit szóltunk volna azelőtt, ha a fuvaros hátraszólt volna az utasának, hogy nem fuvarozza, ha az utas ezt vagy azt meri olvasni? Már pedig a pályaudvari árusitás korlátozása nem más, mint a fuvaros beleszólása abba, hogy mit olvasson a fuvar.

Világos, nemde? A legvilágosabb s azonfelül olyan meggyőző, hogy a miniszter felelhet, amit akar erre a beszédre, de senkit sem fog meggyőzhetni arról, hogy a fuvaros csakugyan belekotyoghat a fuvar olvasmányaiba.

Több ilyet mondott a paraszt, de a fene se hallgatott rá. Ami különben nem ujság. Ezer év óta okos a magyar paraszt és ezer év óta mondják, mielőtt kitátaná a száját:

IRODALOM ÉS KASZINÓ

Wekerle Sándor, akiről szakemberek azt mondják, hogy nálánál nagyobb pénzügyi zseni még nem volt Magyarországon, mint a Kaszinó elnöke, székfoglaló beszédet mondott és e beszédében irodalommal és zenével is foglalkozott. Wekerle beszéde nem volt támadó beszéd, inkább, hogy ugy mondjam, méltató és fejtegető. De érdemes vele foglalkozni, hogy lássuk, előkelő és gazdag, kitünő és okos emberek mennyire nem értenek irodalomhoz és zenéhez, amik pedig, igy szokás mondani, közkincsei az emberiségnek. Ugy látszik azonban, hogy csak mint élvezeti cikkek s nem mint megértési tárgyak. Valahogy ugy lehet ez, ahogy a gyermek szereti a cukrot, megeszi és örül neki, anélkül, hogy tudna valamit a cukorról. Ha megkérdezzük tőle, milyen a cukor, azt feleli, hogy édes. Egyébről sejtelme sincsen. Persze, hogy ez nem helytelen, mert a gyerektől senkisem is kér kritikát a cukor -205- felől, senkisem kivánja tőle, hogy a cukrot méltassa és fejtegesse.

De nem is teszi. Ellenben, akik kivül állnak az irodalmon, – felnőtt és eszes emberek, az irodalmi és zenei cukor szopogatói, – mégis megpróbálják gyakran, hogy mondjanak valamit élvezeti cikkükről. Szép tőlük. De viszont rosszul teszik. Igy származnak az olyan hozzászólások, mint amilyen például Tisza István gróf felolvasása volt Arany János költészetéről. Ez a felolvasás kétféle embert szomorit el. Az olyat, aki Tisza Istvánt tiszteli s az olyat, aki Arany Jánost szereti. És fegyvert adott azoknak a kezébe, akik tudják, hogy Tisza és vele együtt sokan mások, nagynevü országos szereplők, nem kedvelik az ujabb magyar irodalmat.

Közel fér ugyanis hozzájuk a gyanu, hogy nem is áll az, hogy nem kedvelik. Odáig még nem juthattak, mert egyszerüen nem értenek hozzá. Hogy ellenben Arany Jánost kedvelni kell, igazán nagy, igazán nemzeti költőnek kell tartani, ezt mindnyájan megtanultuk az iskolában. Ők tehát kedvelik Arany Jánost, de nem is kedvelik, csak azt hiszik, hogy kedvelik. Hogy miért kellene kedvelniük, arra csak iskoláskönyvekben is elkopott, kényelmetlenül szürke közhelyekkel tudnak felelni. -206- Az ujabbakról nem mondta meg nekik az iskoláskönyv, tehát közömbösek velük szemben, vagy nem szeretik őket.

Wekerlét nem érheti a vád, hogy támad valamit, amihez nem ért. Nem. Ő ezt nem teszi. Ő csak nyilatkozik róla, nagyon kedvesen, mondjuk finom általánosságban, de kétségbeejtő naivitással. Hallgassák meg, mit tud egy ilyen kiváló ember a régi és uj költészet között való különbségről:

– A régi költészet hősökről regélt és formák bilincsébe verte a kötött nyelvet. Az ujabb költészet a néplélek érzelemvilágából meriti tárgyát és könnyü formák mindannyiunknak otthonos, simulékony nyelvezetébe füzi költői virágait. (Zajos tetszés.)

Hogy ez miért tetszett zajosan? Mert közhely, kérem szépen. De az nem volna baj, hogy közhely, azonban baj az, hogy elavult közhely, amit 1848-tól 1867-ig lehetett volna mondani, akkor is közhely lett volna, de valami igazság lappangott volna benne. Mindamellett a Kaszinó publikumát – Magyarország első neveinek hordozóit – zajos tetszésre inditotta ez a mondat. Nekik frappáns volt. Zajosan tapsoltak, mert ők még ezt nem hallották. Ámbár nem igaz, hogy nem hallották; épen azért tapsoltak, mert -207- hallották már egyszer, iskolás korukban, s azért tetszett nekik, mert egy ifjukori emlék nyilallott be az agyukba. Wekerle igy folytatta:

– Az uj költészet nem az Olimpus magaslatán keresi kincseit, hanem a néplélek mélységes tengerének hozza felszinre gyöngyeit. És a zene átalakulásából is azt látni, hogy ezek (!) a mélységes tengernek, a néplélek tengerének lesik el szirénhangjait és (vigyázat! képzavar!) azokból szövik meg az egyetértés azon aranyszálait, amelyek összekötik a kunyhót a palotával. (Hosszas, lelkes taps.)

Tetszik látni? Itt megint hosszan és lelkesen tapsoltak. Noha bármennyire tiszteli az ember Wekerle kedves és joviális alakját, ezeken a mondatokon csak mosolyogni lehet. A néplélek tengere? Gyöngyök? majd ismét szirénhangok? amikből aranyszálakat szőnek? és pedig az egyetértés aranyszálait? Ugy-e hogy zavaros ez? De akik hallgatták e mondatokat, azok el voltak ragadtatva attól: mennyire ért Wekerle Sándor, a számok és rubrikák embere, a költészethez és a muzsikához is! Tehát hosszasan és lelkesen tapsoltak.

Folytassam még? Talán fölösleges. Mert nem akarom megbántani sem Wekerlét, sem azokat, akik hallgatták. Nem Wekerlét, aki a -208- továbbiakban azt mondta, hogy az evolució hömpölygő folyama, mint minden nagy folyam, aranyat rejt méhében. De ha sima is a tükre, sok szennyet és salakot hord sodrában. Ezt mondta. Pedig bizonyosan tudja ő, hogy nem minden nagy folyam rejt aranyat a mélyében. Mélyében, nem méhében. Azt is tudja, hogy valami, aminek sima tükre van, annak nincs sodra. Csak álló viznek van tükre, ha folyóviznek tükre van, akkor az olyan csendesen folyik, hogy sodra nem lehet. És ha nincs sodra, akkor szennyet és salakot sem hordhat magával. Legföljebb van benne, a fenekén, szenny és salak. Tegyem-e még hozzá, hogy, ha az ember tengerhez és folyóhoz hasonlitja a néplelket, akkor nem szabad azt mondani, hogy égi szikrák vannak beleojtva (nem oltva), mert egyrészt az isteni szikrát nem lehet ojtani, másrészt ahol egy ilyen nedves hasonlattal kezdem a beszédet, ott nem folytathatom a szikrával. S az oltani ige csak itt van a helyén, most látom. A viz, tudniillik, eloltja az égi szikrát. Ez az egész. -209-

CSIPOGÁS

Sok idő mult el azóta, hogy Tisza István gróf a róla való ellenvéleményt azokkal a madárhangokkal hasonlitotta össze, amik az Erzsébet-téren a feje tetejére potyognak. De nekem még most is tátva a szájam miatta. Nem azért, hogy e példázat nem finom. Ha csak ezzel lehetett kifejezni, amit Tisza mondani akart, akkor jogosan használta ezt a hasonlatot. Mert plasztikusnak eléggé plasztikus. Hanem a kétségbeejtő önbizalom miatt, ami benne megnyilatkozik. Hiszen vannak nagyemberek az emberiség történetében, istennek hála, hogy vannak; nincs gyönyörübb látnivaló egy ilyen nagyembernél. Mért olvasok történelmet? Csak azért, hogy a nagyemberekkel találkozzam, szinte ugy mondanám: hogy érintkezzem velük. A kortársi nagyemberek valamennyiével ugyanis lehetetlen találkoznom. Tisztelnem kell az idejüket és kimélnem a magamét. Ha nem kerülhetek közelebbi ismeretségbe -210- velük: akkor semmi egyebet nem kaphatnék róluk, – ama futó félóra alatt, amit mellettük tölthetnék – mint elmosódó képet testi mivoltukról. Tehát, ha mégannyiszor kimennék is Párisba: nem jelentkezném vizitre Anatole Francenál, aki pedig engem csakugy fogadna, mint ezer más idegent, akikkel egy-egy hiábavaló negyedórát elpocsékol. De minek? Igy, messziről, jobban ismerem és jobb, ha a hegyes fehér szakállát és a házisapkáját is csak magam elé képzelem, minthogyha néhány feszes percen belül valóban megtekintem. Pedig akárminő időben él valaki, mindig vannak nagyember kortársai.

A nagyemberek természetrajzához valóban hozzátartozik az önbizalom. Enélkül nem is tudnák nagy munkájukat elvégezni. De hozzátartozik a kétség, a küzködés, a bizonytalanság, a töprengés is. Egy kis hamletinek is kell lennie a nagy emberben. E hamleti lélekdarabkának nem okvetlenül kell megnyilatkoznia már a kortársak előtt, elég, ha utólag, a nagy ember naplójából, vagy memoárjaiból tudjuk meg, hogy mikor a legnagyobbat művelte, akkor is küzködött magával, egy kicsit, s mikor a világ már tapsolt és azt mondta: ‚Nagyszerü‘ – benne még halkan felvetődött a kérdés: -211-

Tóth Ede életrajzában olvasom, hogy mikor 1875-ben Balatonfüreden a Tolonc egyik felvonását befejezte, kipirult arccal ment ki a sétányra és a kérdezősködőknek ezt felelte:

– Most végeztem be egy felvonást, ami vagy őrültség, vagy sekszpiri gondolat.

Ha akármelyik eshetőség igaz lett volna, akkor Tóth Edét joggal számithatnók a mi nagy embereink közé. De az a felvonás nem is őrültség, nem is sekszpiri gondalot. S Tóth Edében inkább csak ez a kételkedés volt nagyemberi. De lám, mégis megvolt benne. Hogyne volna meg nagy államférfiakban, kiknek munkája olyan, hogy ötven évig nagyszerü lehet, aztán már kárhozatos. Napoleon is csak kifelé mutatta a leghatározottabb energiát, befelé csatázott önmagával. Bismarck ugyanigy cselekedett. Menjek visszább? Mondjam, hogy Krisztus negyven napig harcolt az ördöggel? Fölösleges példák ezek, mert biztos, hogy azok az emberek, akik milliók sorsáról döntöttek, otthon, hálóingben, időszakonként meg-megdöbbentek azon, hogy jól döntöttek-e? S ha ez a kétség életükben kifelé nem is nyilatkozott meg, – mert akkor támogatta volna azokat az ellenfeleket, akik a nagy ember alkotó munkáját gátolni igyekeztek, – mindenesetre megóvta -212- őket attól, hogy az ellenvélekedőket verebeknek nyilvánitsák.

Most én kérek bocsánatot a hasonlatért. Azért, hogy az ujvidéki bankett szónokát Napoleonnal, Bismarckkal, Krisztussal vontam egy kalap alá. A nagyemberek mind nagy rombolók és nagy alkotók voltak. Tisza István, s ezt majd csak az utókor állapitja meg még határozottabban, sem egyik, sem másik. Rombolt ugyan. De hogyan? Aki el akarja pusztitani a parlamentárizmust, amit – elvi álláspont magaslatáról – meg lehet cselekedni, az nem ugy rombolja le, hogy majomparádét csinál helyette. Alkotott is. De mit? A Code Napoleon-ban, az egészben, nincs annyi sajtóhiba, ahány lényeges ostobaság csak egy-egy Tisza-féle törvényben foglaltatik. Szóval: az ő munkája, ezt már ma biztosan ki lehet mondani, sem nagystilü pusztitás, sem hatalmas épitkezés. De jószerivel még ő maga sem gondolhatja, hogy az. Neki is tudnia kell, hogy időfordulót élünk. A szocializmus ostromolja a parlament kapuit. A nagyember kinyitja a kaput, vagy agyonveri az ostromlókat. Tisza egyiket sem cselekszi. Ő tehát csak megakadályozza a nagy idők elkövetkezését. Még ezt sem nagyszabásuan. A foltozó suszter munkáját végzi egy elvénhedt rend cipőin. Pedig csak -213- néhány év kérdése, hogy ezt a rendet sirba tegyék, s akkor a cipő is ottpenészedik majd a halott bütykös lábain.

Verebek? Aki látó-szemü embere van ennek az országnak – nem a politikusokat gondolom, nem – mind egyetért abban, ha különböző szempontokból is, hogy amit Tisza csinál: legalább is értelmetlen. Mindezek csak verebek volnának? Nem valószinü. S ha Tisza valóban hinné is ezt, kimondania nem volna szabad. Rettegnie kellene, hogy tizmillió magyar közt, csak ő az egyetlenegy, aki nem megy verébszámba. Ha igy volna, nem volna érdemes dolgoznia a tizmillióért. Sajnos, nem igy van. A tizmillió magyar közt ő az egyetlenegy, aki nem alkalmas e tizmilliónak a boldogitására. Mások nem kerülnek abba a helyzetbe, hogy a maguk alkalmasságát bebizonyitsák. Tisza már kétszer bebizonyitotta az alkalmatlanságát. Mindamellett ő beszél, s a többiek hallgatni kénytelenek, épen azért, mert nem verebek, hogy csiripeljenek.

És aki, – tul politikán, napi aktualitáson, pártlelkesedésen, – ugy nézi a ma eseményeit, mintha máris történetet olvasna, egy-egy pillanatra sajnálja Tiszát, aztán egy-egy pillanatra szégyelli magát miatta. De csak pillanatokról van szó. Az egész ember és minden, ami körülötte -214- van, nagyon el fog mulani. Roppant jelentéktelen epizódja lesz a legujabb magyar históriának. Ez évek sirján nem emelkedik obeliszk. Akácfa nő csak ott és rajta verebek ülnek, szürke verebek, feledést hullatók. -215-

A GOROMBA KÜLFÖLD

Nyugodjunk bele, hogy a nagy-német lapok, amelyek Tisza István gróf választótörvényi beszédével foglalkoztak s az abban foglaltakat visszautasitották: nem finoman cselekedték ezt, hanem gorombán. Pedig előkelő lapok. Ez alkalommal azonban mégis egész egyszerüen egy-egy gorombasággal válaszoltak Tisza Istvánnak. A legszomorubb a dologban, hogy a berlini lapoknak, mikor azt mondták, hogy amit Tisza csinált, az Beschränktheit, magyarul: korlátoltság, még magyarabbul butaság, s hogy Tisza a német parlamenti ügyekhez nem ért, igazuk volt. És akkor is igazuk volt, mikor nem is vitatkoztak Tisza Istvánnal. Hogy ugy mondjuk, szóba se álltak vele. De nem is tehették. Ugy, ahogy mi magyarok nem állunk szóba egy tissotiádával, vagy egy mikoschiádával, mert mindakettő magán viseli annak a jelét, hogy az illetők, akiknek a tollából származik, semmitsem tudnak -216- országunkról. Ostoba emberek, akik olyasmiről irnak, amiről nincsenek adataik, vagy amiről a tényleges adatokat nem ismerik. Ellenben tessék visszagondolni rá, hányszor álltunk szóba, mennyiszer vitatkoztunk Scotus Viator urral, angol ellenfelünkkel, aki következtetéseiben lehet helyes vagy helytelen, (ez pártpolitikai állásfoglalás dolga) de bizonyos, hogy ez a Scotus Viator utánajárt a dolgoknak, adatokat gyüjtött róluk és a legelkeseredettebb magyar sem mondhatja, hogy nem ért ahhoz, amiről beszél.

Vagy hogy még közelebb időből vegyem a példát. Nemrégiben Goga Oktavián zsidónak nézte az egész magyar irodalmat. De szóba kellett állni vele, muszáj volt, meg kellett próbálni a meggyőzését, mert irásából látni lehetett, hogy igenis ismeri irodalmunkat, csak épen nem ugy látja, ahogy mi szeretnők, vagy helyesnek tartanók. S két nagyon kitünő ember is odaállt vitázni vele, Braun Róbert részletes adatokkal, Ignotus általános érvekkel, és mind a ketten nagyon udvariasan, mert látták, hogy érdemes, hogy nem a tudatlanság falára hányják a borsót. Tisza István szavait ellenben kurtán és gorombán veri vissza a külföld. Mert a Gellérthegyről le lehet nézni az ötemeletes házakat. De a pincelakásból hogyan? Ha -217- valaki magát a parlamentarizmust tartja rossznak, erről a magasabb álláspontjáról már mondhat némi rosszat akár az osztrák, akár a nagynémet parlamentről. De aki a parlamentarizmust olyan kincsnek véli, aminőnek Tisza István (a szavaiban), annak csak látnia kell, hogy az a parlament, amit ugy választanak, hogy egyik ember beszél a másiknak a hasába és akkor az a másik vagy rászavaz erre az egyikre titokban, vagy nem szavaz rá: csak jobb, mint a másik parlament, amely ugy támad, hogy bort, sört, pálinkát, gulyást és pörköltet önt egyik ember a másikba, aztán szekérre teszi, kordon mögé lefekteti, beszállitja az urnához és a fülébe sugja a saját nevét, nehogy e választó-hulla valahogy egy másik nevet dadogjon ki alkohol-gőzös pofájából.

Tisza István, a szikár józanság, a sivár szárazság szobra csak nem nézheti le a józan választást a részeg választás kedvéért? De lenézte. Ezért voltak olyan szükszavuak, ridegek és durvák a válaszok, amiket kapott.

Ne higyjük, hogy a külföld olyan nagyon rosszul van tájékozva az ügyeink felől. A külföld elolvassa még azt is, hogy Tisza István fájó szivvel ment bele néhány kerület választásának a titkosságába. Csütörtökön. Pénteken pedig már külföldi parlamentek nivójáról -218- nyilatkozott. Ez igy nehéz. A pápuával, aki tegnap elszomorodva jelentette ki, hogy fájó szivvel mond le az emberevésről, bár azt okos és helyes dolognak tartja, másnap nem vitatkoznak, ha az angol étkezési szabályokat kritizálja. Csak megmondják neki, hogy hallgasson. -219-

MAGYAR NÉPDAL

Ön megvesz a dal-árusitó gyerektől egy kék füzetet vagy egy pirosat, vagy egy zöldet. Három, öt vagy tiz krajcárért s azonnal értesül róla, hogy mi van a magyar néplélekkel. A magyar néplélek, tekintettel a zilált gazdasági viszonyokra, csődbe ment. A magyar néplélek Budapestről kapja az ennivalóját s mert itt minden, ami ennivaló, hamis: az az étel is hamis, amit innen a népléleknek szállitanak. Az iskolában ugy tanultuk, hogy a népdal a nép lelkéből fakad. Mindamellett én nem azt a dalt reklamálom, amely csakugyan a nép lelkéből gyöngyözik. Ilyen nincs is, s ha még huszonnégy iskolakönyv tanitja is, akkor sincs. Sohasem is volt. A népdalokat mindig egy ember csinálta, amióta világ a világ s az irodalmi tankönyvek irói a legnagyobb zavarba jönnének, ha felvilágositást kérnének tőlük, hogy hogyanis képzelik? Hogyan ül le -220- a néplélek verset csinálni? Valamikor volt egy tanárom, rettenetesen buta ember volt, az Isten nyugosztalja, aki az iskolakönyv frázisából kiindulva, megpróbálta rekonstruálni a dolgot és azt mondta, hogy a magyar népdal a kocsmában születik. Egyik legény mond egy sort, aztán a másik legény mond egy másikat rája. Mikor az egész együtt van, akkor kicsiszolják, kicsinositják. Hát egészen biztos, hogy igy nem készül a népdal. Igy csak azok a réják készülhetnének, amik minden magyar népdal-gyüjteményhez függelékül vannak csatolva. De még azok sem igy készülnek, azok közül is a jókat, az érdekeseket, tehát az eredetieket, amikben van valami, akár ötlet, akár furcsaság, akár meglepő ostobaság, egy ember találta ki, egy ember, aki erre a bolondságra hajlamos, ahogy a tüdővészre vagy valamely másik kórságra is hajlamosnak kell lenni, mert különben az ember állandóan szanatóriumokban élhet, betegekkel parolázhat, mégsem fogja magát életében egyetlenegyszer sem elköhinteni.

A mai népdalt is egy-emberek irják; ez helyeselhető. De amit összeirnak, azt tessék megitélni személyesen. Ideirok egy uj-magyar népdalt, egészen friss keletüt: -221-

Méltóztassék megkóstolni ezt a népdalt, ugy, ahogy öreg borkóstolók a bort izlelik: a szájukba veszik, öblögetnek vele, aztán kiköpik. Milyen rosszizü korty ez, alig hogy az ember száját érinté! Milyen szószátyár, milyen zavaros és milyen kotyvasztott. Egyike a recept szerint készülteknek. A recept azt mondja, hogy a népdalt jó olyan szavakkal elkezdeni, amik bár benne vannak az emberek fülében. A ‚valahol a faluvégen‘ már többizben megvolt, s legelőször egy olyan versben volt meg, amit van szerencsénk elég jól ismerhetni. Igy hangzik: „Valahol messze, valaha régen…“ Ugyanitt a faluvég is megvan s az uj-magyar költő egyszerüen átlopta a faluvéget. Nem baj; ha egy egész falu lett volna, akkor is átlopta volna. De meg kell nézni, mibe van belekeverve a faluvége. Pünkösd napján ragyogó, de nemcsak ragyogó, hanem fényes csillag is, feltünik az ég alján. Pünkösd napján történik ez s nem pünkösd éjszakáján. Mert az uj-magyar népköltőnek halvány sejtelme sincs arról, hogy mi van nappal, mi van éjszaka, hogy nappal a nap -222- van az égen, éjszaka vannak a csillagok. Vagy ha van is fogalma erről, nem veszi magának azt a fáradságot, hogy a napot meg az éjszakát a dalban elrendezze. A népnek ugy is jó, a nép már nem ér rá gondolkozni és rendbehozni, amit költője összezagyvált. Sajnos, valóban igy van, a nép azelőtt csakugyan rendbehozta azokat a rossz költeményeket, amiket az ő használatára gyárilag állitottak elő. Most azonban nem teheti, mert ott a gramofón, amely változatlanul beleénekli a fülébe az ‚eredeti‘ szöveget, amely különben is olyan kusza és ostoba, hogy azokkal az önkéntelen javitásokkal, amiket minden dudorászó legény vagy leány megejt rajta, jóvá nem is tehető. Nyugodtan éneklik tehát az aratók, hogy pünkösd napján milyen csoda történt, egy ragyogó, fényes csillag tünvén fel az ég alján.

Hogy a nép maga mért nem termel már dalt? Mert nem birja a konkurrenciát és nem rendelkezik a terjesztésnek amaz eszközeivel, amiket a város népköltője igénybe vehet. A költő, aki e faluvéget létrehozta, kótát nyomat, cigánynyal nyuzatja, énekessel énekelteti, nótás-könyvbe kiiratja, gramofon-lemezre felvéteti a művet. S az terjed is, mint a lepra. A nép költője azonban, a parasztlegény, (sokszor -223- parasztlány is), mindössze annyit tesz, hogy a nótát, amit maga csinált (gyakran nem is tudja, hogy ő csinálta) elfujja másoknak, akik megtanulják. S igy egy megye területén elterjed a nótája, tovább aligha megy. Emiatt vidékenként különböző a nótatermés. Vannak helyek, ahol még sarjad nóta a réten, de vannak olyan ujság- és gramofonverte vidékek, amiket kizárólag Budapest lát el ezzel a rémséges főzettel. Épkézláb nóta alig van köztük s a legtöbb, amit egyikről-másikról el lehet mondani, csak az, hogy nem nagyon rossz, nem tulságosan buta, nem kinosan magyartalan, hanem türhető. Van azonban hajmeresztő is köztük. Egyik például komolyan elbeszéli annak a göndörhaju cigányrajkónak a keservét, aki egész éjjel a nagy utcát járja, szerelmét panaszolván és azt, hogy neki holnap hegedülnie kell ama széplánynak a lakodalmán, kiért a szive meghasad. A cigányrajkó mint amorózó, mint hősszerelmes, mint tragikus alak. A rajkó. S a városi népdalár nem tudja, hogy mindez a rajkóval nem történhetik meg, mert a rajkó, vagy a purdé, egészen kis cigánygyereket jelent, messze a pubertáson innen, sőt innen még azon a hegedülésen is, amivel lakodalmakon föl lehetne lépni. -224-

És az anyag egyre romlik. Azelőtt mégis akadtak, akik olyasmit csináltak, ami huzott a népdalhoz, bár sem olyan egyszerü, sem olyan kedves nem volt. Ma már azonban az ipart egészen rossz mesteremberek müvelik, akik elmulasztották még a kézügyesség megszerzését is. Semmitsem tudnak, ez az egyetlen kvalifikációjuk, mert aki tud valamit, az már nem műveli ezt a műfajt. Azt hiszem, elmegy mindjárt ujságirónak vagy operettszerzőnek, vagy bankigazgatónak. S a nép, a cserbenhagyott, kénytelen ezt dalolni, csillagos estén, szénaboglya tövében:

Nem kell erre azt mondani: ‚Ez a ne zokogjál, ez Pest.‘ Nem igaz. Ez csak a külső Dob-utca, amelylyel Budapestet azonositani mégsem lehet. Nem igaz, hogy Budapesten a magyarok nem tudnak magyarul. Bizonyos rétegen alul nem tudnak, de nemcsak magyarul nem, hanem semminő más nyelven sem. A gyászos csak az, hogy éppen ebből az iszaprétegből bugyborékol fel a magyar nép nótája. -225-

ÖNÉLETRAJZ

1884 január 20-án születtem abból az alkalomból, hogy Halmos Izor, kinek működése a szürke előidőkbe nyulik vissza, pályázatot hirdetett egészséges magyar humoristára. Édesanyám keresztkötés alatt küldött be a titkári hivatalba, a jeligés levelet is mellékelt hozzám. A pályadijat azonban, formai okokból, nem nyertem meg, mert, különösen életem első napjaiban, kicsit formátlan valék és sem a külcsin, sem a belbecs iránt kellő fogékonysággal nem birtam. De emlékszem rá, hogy mikor Halmos Izor a csomagból kibontott, éreztem, hogy életem egyik legnagyobb eseménye előtt állok, illetve fekszem. Ennek az érzésemnek azonnal kifejezést is akartam adni, de nem tehettem, amit azóta is sajnálok, -226- mert még nem rendelkeztem a beszéd adományával. Arra is emlékszem, hogy Halmos Izort akkor még Izidornak hivták s nem irodalmat szokott olvasni szabad óráiban, hanem készpénzt, amit kamatra adott ki és pedig, ugy mondják, hogy ez a kamat sem zömöknek, sem köpcösnek, sem középtermetünek nem volt nevezhető, inkább is nyulánknak, sőt igen magasnak. Van aki azt állitja, hogy a kamat, amelyet Izrom-bizrom szedett, egy fejjel kimagaslott az összes kamatok közül. Lehet azonban, hogy ez az állitás csak a Szent Lászlóról szóló népies legendának egy szintén legendás személyre, Szent Izóriuszra és az ő kamatlábaira való alkalmazása. Tény azonban, hogy a sikertelen pályázás után visszaküldettem anyámhoz, aki nem csüggedt e kudarcon, hanem továbbra is megtett mindent, hogy belőlem az a humorista váljon, ami kisvártatva csakugyan vált is:

– Nőjj, fiam, nőjj, – mondotta – s lehet hogy az leszel, ami Swift Jonathán az angolba, vagy Rácz Pali a hegedübe. Nőjj, fiam, nőjj, s ha Isten megsegit, te még megnyerheted az Izidor-dijak valamelyikét s akkor kék szalagot fognak a nyakadba akasztani.

Miután helyreigazitottam ezt a tévedést, -227- mely a derbyvel való összecserélésből származott, a kisdedóvóintézetbe léptem s tájékozást nyerve a világ akkori eseményeiről, a következő dal fakadt keblemből:

A dédó-néni elragadtatva tapsolt s táviratilag közölte a költeményt Halmos Izráellel. Mivel azonban a szöveg utközben több értelemzavaró romlást szenvedett, Halmos ez alkalommal sem adhatta ki a pályadijat s csak távirati áldását küldte fejemre. Izor képét ekkor már medájjonban hordoztam keblemen s otthon, házi oltáromon, a nagy férfiunak gipszből faragott pompás ércszobra állott, melyet minden este hő imáimba foglaltam. Közben elvégeztem rendszeres elemi iskolai tanulmányaimat is és nyomban a hirlapirói pályára léptem, mely, akkor még, megkivánta ezt az alapos előkészültséget. Hirlapirói pályám egyenesen az Otthon-körbe vezetett, melyben, mint csaknem az egyetlen irót és -228- hirlapirót, igen nagy tiszteletben részesitettek. Itt láttam másodszor Halmos Izort, életem veres fonalát, amint beavatott irodalmi körökkel tartlit játszott s igy szólt:

– Van egy dárdám, amire az osztrák-magyar bank fürdő-utcai fiókja is nagyösszegü hitelt nyujtana.

– Irassék hosszabb költői elbeszélés, mely rövidebb legyen, mint a Mahábharáta.

– Irassék rövidebb elbeszélőköltemény, mely hosszabb legyen, mint Dante Elveszett Paradicsommadara.

Akik körötte álltak, áhitattal néztek rája, s egyhangulag és szent lelkesedéssel ezt kiáltották:

Akkor még nem értettem ezt az olaszosnak hangzó szót, de azóta megtudtam, mit jelent. Hogy necsak pályázatokat irjon ki Izor, hanem guberálja is ki az összegeket, -229- amikről szó van. Halmos Izor megtette. Egy-egy kupac aranyat helyezett el egy sarokasztalon s azután, mikor a tartli-parti véget ért, magához intette Miskát, a pincért s igy szólt:

Miska háromszor érintette homlokával a padlót, keresztet vetett és ezt válaszolta:

Én pedig nőttem-növekedtem hirben és dicsben s kezdtem a helyesirás alapelveit is elfelejteni. Halmos Izorról szóló ódámat már palotában és kunyhóban egyaránt éneklik. Ezen szavakkal:

Halmos Izor azonban még fiatal volt és erős, és százharminc éves születésenapján épp ugy kitüzte a maga mindennapi pályadiját, -230- mint Kazinczy és Csokonai idejében. A legöregebb emberek sem emlékeztek már egy ilyen halmosizorra, s az Akadémia is pályadijat tüzött ki, ezzel a kérdéssel:

– Ki volt Anonymus s jogosan azonositják-e őt a dubnici krónika és Turóczi krónikája Halmos Izorral?

A pályadijra azonban, mert Halmos Izor neve is benne volt, megint nem pályázott senki s igy a tudományos világ tovább is csak a homályban tapogatózott. Ekkor történt velem, hogy halálom óráját közeledni éreztem s ágyam mellé szólitottam jól megérdemelt gyermekeimet, igy szólván hozzájuk:

Halálom után másfél évvel, a mennyország könyvtárában egy több ezer kötetes műre bukkantam. Ez volt a cime: Halmos Izor összegyüjtött és kiadatlan pályadijai. Szent Liber, a könyvtár őre, magyarázólag fordult felém:

– Izor még lent van a földön és folytatja működését. Most Urunk, a jó Isten, akar pályázni egyik dijára, de ha még ő sem tudja megnyerni, akkor kénköves eső küldetik az Otthon-körre és Izor karhatalommal kivezettetik. Ámen. -231-

FELOLVASÁS

Az ember ne maradjon el tulságosan a világtól, és ha már ugyis csak egyszer él, használja ki ezt az egy életét. Például semmiesetre el ne mulassza megismerni azokat a hires kortársakat, akiknek megismerésére alkalma nyilhatik. Mit mondok az unokámnak, ha majd a térdemen ring és megkérdi tőlem:

– Nagypapa, milyen ember volt az a Kuropatkin, aki elvesztette a japán-orosz háborunak az oroszi részét?

Semmit sem tudok mondani, mert nem láttam Kuropatkint, pedig kortársa voltam. De ha megkérdi tőlem, hogy milyen ember volt Amundsen, a déli sark megtalálója, azt meg tudom mondani, mert ezt az alkalmat igazán nem akartam elmulasztani s elmentem a Zeneakadémiába, hol egy téli szerdán ez a jó Amundsen felolvasott. Kevesen voltunk, déli sark iránt érdeklődők, oh be kevesen, s a széken mellettem a Gonosz Szabadjegyes ült a feleségével. Egész este beszélt a gonosz szabadjegyes és ezeket beszélte: -232-

A Gonosz Szabadjegyes: Ide nem kellett volna eljönni, sacikám, és ha még ugy kötötték is ránk azt a jegyet. Ki-mi ez az Amundsohn…

A neje:… sen, fiacskám, ez sen, az Arnoldson az son, de az meg svéd csalogány.

A Gonosz Szabadjegyes: Sokat törődöm én azzal, hogy ez az Amundsohn sen vagy son. Tény, hogy még sohase hallottam róla egyetlen betüt se. És valószinü, hogy ez olyan hideget hozott magával arról a déli sarokról, ami nagyon cuggos hely legyen, hogy mind a ketten influenzát fogunk kapni. Az kell most, a mai gazdasági viszonyok mellett, egy influenza, ahol az ember aszpirinra többet költ, mint a kosztra-kvártélyra.

A Gonosz Szabadjegyes: Mi az? Mi történik itt? Ez az ember frakkba járt a déli sarkon? Csak nem akarja belémbeszélni, hogy az emberek frakkba és fehér mellénybe hóditják meg a déli sarkot? Én nem sokat tudok, de annyit csak tudok, hogy jól fölkösse a prémeket az, aki a déli sarkot akarja meghóditani.

A neje: Istenem, hiszen csak a publikumot -233- tiszteli meg a frakk, ott biztosan rókabőrbe járt.

A Gonosz Szabadjegyes: Csak ne védd. A publikumot tiszteli meg a frakk? A frakkot látom, de a publikumot nem. És milyen nyelven beszél? Micsoda idióma ez? Ez az ember angolul mer itt felolvasni nekem és én most egy angol felolvasást fogok végighallgatni, mikor angolul csak annyit tudok, hogy Tubiarnottubidetizdekvestn és ezt se tudom, hogy mit jelent.

A Gonosz Szabadjegyes: Annál rosszabb ránézve. Mert akkor norvégül olvas, s norvégül csak ennyit tudok: Kjökkenmödding, ezt is csak annyiban, amennyiben ez norvégül van és nem dánul. Mert lehet, hogy dánul van, sőt az is lehet, hogy svédül, s az sincs kizárva, hogy ez a szó még a paleolit-korbeli svéd szó, s akkor mit olvas nekem Amundsohn norvégül?… Nekem olvashat mai norvégül, ha én csak egy antediluviális svéd nyelvjárásnak egyetlen szavát beszélem.

A neje: Nem norvégül olvas, németül olvas, csak egy kicsit norvéges a kiejtése.

A Gonosz Szabadjegyes: Jó, tudom, mit akarsz mondani. Hogy minnyájan véges emberek vagyunk és ez, ez itt norvéges. Jó, jó. -234- Kár tenéked erőlködni. És most képeket kezd vetiteni. Hallatlan! Moziban vagyunk, vagy az Urániában? És mit vetit, istenek, mit vetit, egy kutyát vetit!

A Gonosz Szabadjegyes: Egyik eb, a másik kutya. Ez egy egész közönséges kutya, aminek lefelé négy lába van és előrefelé két füle.

A Gonosz Szabadjegyes: De kivánom. Egy vetitett kutya legyen exotikus; hogy ezt a célt ő hogy éri el, az nekem mellékes. De nézz csak oda, ez egy szőrös kutya, sőt egy szimpla fehér bunda-részlet, ami kutyának van maszkirozva. Nem ugrom be egy ilyen szücsészeti tréfának. Ez a kutya lehet ugyan kutya, de ezt a tényt semmi sem bizonyitja. S ilyen tudományos dolgokban legjobb a non-possumus álláspontjára helyezkedni.

A Gonosz Szabadjegyes: Azt egy Ignorabimus nevü angol tudós fedezte fel és azt én most nem magyarázhatom el neked, mert egy ilyen felolvasáson csendbe kell lenni. Csak annyit, hogy ami az impóniát illeti, az Amundsohn sarki kutyája nekem abszolute nem imponál. -235- Lássuk a medvét, a jegesmedvét lássuk, ha azt akarja, hogy lelkesedjem azért az állitólagos északi sarokért, ami délen van.

A Gonosz Szabadjegyes: Hó? Hohohohó! Ezen nevetek. Egy kis mezei hóért mi magunk se megyünk a szomszédba, édes gyerekem. Ezért a silány, fehér hóért neki nem volt érdemes a déli sarokra menni, nekem nem volt érdemes a Király-utca és Gyár-utca sarkára jönnöm. Ha én havat akarok, biztosan nem a Zeneakadémiában keresem. Nagy tévedés egy utazótól, hogy ő itt keresi. Itt penész van, öreg penész és néhány fiatalabb zenész, de ez nem egy talaj a hó számára.

A Gonosz Szabadjegyes: Csak huzza. Tőlem huzhatja, mig meg nem reped. Én megint nem látok semmi egyebet, csak havat, a havon egy gebulás kalyibát, a kalyibán egy piros rongyot, fehér kereszttel. Igy hóditotta meg a déli sarkot? Hol a vér? Csak nem képzeli, hogy elhiszem, hogy egy hóditás kardcsapás nélkül történik? Hogy ő bedugja a zászlót a hóba és a déli sarok meghódol? Á, itt valami svindli forog fönn. -236-

A Gonosz Szabadjegyes: Be, be. Ötfertály óra alatt elment a sarkra és vissza is jött. Messze lehet az a sark és nehéz lehet oda elmenni! Gyere, Rizám, holnap beirok a Zazestbe egy közönségkörébőlt, hogy itt Pesten mivel bolonditják a népeket. Azt fogom aláirni: „Egy felháborodott adófizető“. Gyere, Rizám.

Ezzel a Gonosz Szabadjegyes fölkelt, padónt mondott, miközben a könyökével szántszándékkal szájon vert, és kirobogott a ruhatárba. Igy olvasott fel Roald Amundsen Budapesten 1913 november huszonhatodikán, szerdán, este a Zeneakadémia nagytermében. -237-

A PÁLYADIJ

A pályadijat, mondani sem kell, nem adták ki. Aki nem adta ki, mondani sem kell, a Magyar Tudományos Akadémia, amely, hosszu évek óta, pályadijak ki-nem-adásával foglalkozik. Akinek nem adták ki: Csuday Jenő egyetemi tanár, amit csak azért kell mondani, mert a ki-nem-adást helyeselni óhajtom. Még helyesebb, hogy Csuday pörölte az Akadémiát 29.000 korona kártéritésért, s leghelyesebb, hogy a pör négy és fél év alatt ugy ért véget a Kuria itéletével, hogy a tudóst keresetével végérvényesen, visszavonhatatlanul elutasitották. Tudni kell még, mint adatokat, amiket nem kell tudni, hogy Csuday az Akadémia számára a Magyarok Történetét irta meg. A per folyamán pedig kiderült, hogy az Akadémia birálóbizottsága nem olvasta el a pályázó művet. Mely jól tette, igazán mely nagyon okosan tette. A tudós érezte, hogy mit kell megirni: Magyarország Történetét muszáj megirni, amely nem tud védekezni. A -238- birálóbizottság érezte, hogy mit nem kell elolvasnia: Magyarország Történetét, melyet ugyis elég jól ismerünk. Mi Magyarország Története? Ez: ‚Őseink halászó és vadászó népek voltak, akik ellenfeleiket szolgálni küldték maguk előtt a másvilágra‘. És ez: ‚Menjen a király az ő kedves kunjaival‘. Meg ez: ‚Hütlen gyámból rossz király‘. Továbbá ez: ‚Látván pedig, hogy… egy tollvonással megsemmisitette‘.

Ezt bizony kár még külön is elolvasni, ezt már valamennyien könyv nélkül tudjuk. Ez nem ér 20.000 koronát, nem is beszélve arról, hogy 29.000 koronát megérne. Legkevésbé éri meg azt a három délutánt, amely ahhoz szükségeltetnék, hogy az ember Lehel kürtjét, a kedves kunokat, a hütlen gyámot és a tollvonást elolvassa. És azután hogyan lehetne kártéritést megitélni, 29.000 koronát? Valóban nem lehet bebizonyitani, hogy egy ilyen pályamű csakugyan 29.000 korona kárt okozott volna a Magyar Történetnek. Azt sem, hogy a Magyar Történet 29.000 korona kárt okozott az Akadémiának. A tudósnak pedig, aki a Magyar Történetet irja, ez a történet semmi kárt nem okoz, sőt hasznot okoz, hisz a tudós éppen azért tudós, mert a Magyarok Történetét irja. Ha ugyanazzal az -239- irni-nem-tudással, szük látkörrel, csekély itélettel novellákat irna, akkor nagyon rossz ujságirónak számitana és senkinek eszébe nem jutna, hogy tudósnak nevezze.

Hiszen, igaz, valakinek nagy kára van e Magyarok Történeteiből. De ez a valaki nem indit kártéritési pert sem a történetirók, sem az Akadémia ellen. Ez a valaki bizonyos fiatal emberek összessége, akiket szokás gyüjtőnéven tanuló-ifjuságnak nevezni. Ártatlan fiuk ők, magyar fiuk, akiket az iskolai történetirás szántszándékkal szamarakká nevel in historicis. Az Akadémiának, persze, könnyü, mert nem olvassa a történetkönyveket. E sorok szerény irója azonban elolovasta pályázónak ama művét, mely Magyarok Történelme cimen még a Millennium előtt jelent meg, sőt két kiadást is megért, mert a publikum éhes, összefoglaló, nem tulságosan testes magyar történeti könyv nem lévén forgalomban. Amilyen pompás részlet-munkálatok vannak a magyar történet területéről, amely művek azonban, természetüknél fogva, nem jutnak a nagyközönség elé, olyan árva az összefoglaló irodalom, amelyben majdnem kizárólag csak iskolakönyvek, vagy iskolaszerü könyvek jelennek meg. Egyik rosszabb és korlátoltabb a másiknál. Az Akadémiának, noha -240- ezt nem mondta, igaza van. Gyatrák e magyar történetek és semmi egyébre nem alkalmasok, mint arra, hogy az olvasót félrevezessék. Vezetik is. Nincs a magyar közép-műveltségnek egyetlen olyan embere sem, aki tisztában volna akár Nagy Lajos, akár Mátyás uralkodásával. Pedig e két alak nagyon történeti s a szaktudomány előtt már a leghatározottabb körvonalakkal áll. E szaktudományt azonban a történeti kompendiumok irói nem hajlandók tudomásul venni. Példa: a magyar honfoglalásnak van egy ragyogó történetirója, Sebestyén Gyula a neve. Valósággal testi gyönyörüség elolvasni, hogy a rendelkezésre álló gyér és keverék-adatokból ez az ember hogyan hámozta ki egyrészt a magyar honfoglalásnak a történetét, másrészt a monda-világát, hogyan választotta el a kettőt egymástól, hogyan vitte tálcán be a történetbe azt, aminek csak kusza nyomai voltak elszórva. Az iskolai történetirás egyszerüen nem vett tudomást Sebestyén Gyula munkálkodásának eredményéről. És nem vett tudomást Acsády munkálkodásáról, sőt, II. Józsefet illetően, Marczaliéról sem. Sebestyén Gyula megmondja és bebizonyitja, hogy ki volt Anonymus, csodaszépen mutatja ki, hogy a neve Adorján volt, III. Béla kancellistája volt, püspök volt Erdélyben. -241- Ön, jó olvasóm, azonban még most is ugy tudja, hogy Anonymus valamelyik Béla király névtelen jegyzője volt. Mert ön igy tanulta az iskolában, s mert a fiától, aki most tanulja, ugyanigy értesül.

Az ön fia meg éppugy megtanulja a gyász-magyarokról, vagy gaz-magyarokról szóló csacsiságot, ahogy ön is megtanulta. Lehelt és Botondot is tanulja, valamint azt is, hogy az Árpád-királyok énekmondói hegedősök voltak. Mindez nem igaz, nem igy igaz, sokkal szebb és érdekesebb maga az igazság. De azt még nem terjesztik. Az Akadémia sem, amely egyszerüen nem adja ki a pályadijat, de nem néz körül s nem látja meg, hogy van már magyar történetirás, amelynek kiadhatná. -242-

A PERZSÁK

Az 1914. év Vojnich-jelentésében nem volt semmi különösen bántó, de hogy a garat mégse járjon üresen, benne volt az az egy mondat, hogy a termés nem valami kiváló, s ha mindent összeveszünk, a szinpadi irodalom legfontosabb, vagy leghasznosabb, vagy leggyönyörübb ténye Ajszkülosz tragédiájának, a Perzsáknak, a leforditása volt. Hódolat Ajszkülosznak, aki tán mind a mai napig a legnagyobb drámairó, hódolat a perzsáknak, akik az ókornak olyan csodálatos népei voltak, hogy mi, akik az ókorból csak a görögökről és a rómaiakról tudunk (mert a többi adatok elől még az iskolában bedugják a fülünket), mi egyáltalán nem tudjuk, hogy milyenek voltak a perzsák s a többi ázsiaiak, akik hatalmas kulturéletet fejeztek be akkor, amikor a görögök még alighogy elkezdték. Külön tisztelet a Perzsáknak, a darabnak, amely alkalmat adott rá, hogy egy magyar -243- iró a hatvanon felül, megmutassa: ősz ember is milyen ifjonti erővel és lelkesedéssel tud dolgozni, ha a feladata tüzeli, köszönet tehát Rákosi Jenőnek, hogy a maga hajlott korában nekiült és a Perzsákat leforditotta s még egy köszönet Ivánfi Jenőnek, aki a darabot annak idején rendezte s egypár megrázó tömegjelenetet produkált. Hódolat, hála és köszönet mindenkinek, akit megillet; amint méltóztatnak látni, nem óhajtok egyetlen levelecske babért sem elvenni senkitől. De 1914-ben azt mondani, hogy az 1913. év magyar szinpadi irodalmának a legnagyobb eseménye Ajszkülosz Perzsáinak a leforditása volt, ez mégis erős egy kicsit. Az Akadémia joggal becsüli tul a forditást ennyire, hiszen tagjainak legnagyobb része nem csinált egyebet egész életében, csak forditott, néha ugy, hogy az eredeti szerző nevét elfeledte megemliteni: – azonban ilyen vélekedéssel a nyilvánosság elé kilépni, mégis merészség. A magyar irodalom ma már jár annyira a maga lábán, – s több évtized óta teszi ezt – hogy egy forditás nem lehet benne a legfontosabb esemény, ha akárki is a leforditott, sőt majdnem azt lehet mondani: ha akárki is a forditó. Már Kazinczynak nem volt igaza, s hogy nincs igaza, már a kortársai érezték, mikor minden falusi plebánost, aki -244- valamely beteg idegen románt magyarra forditott, istenfinak koszoruzott. S ez száz esztendővel ezelőtt volt. Azóta a forditások nyilván sokat veszitettek jelentőségükből, s a magyar Shakspere sem lett volna az ötvenes éveken tulnan és innen olyan jelentékeny esemény, ha Petőfi, Vörösmarty és Arany János nem forditottak volna Shakspereből egynéhány darabot. Arany János Arisztofanesze, amely 1880-ban jelent meg, irodalmi esemény volt, mert Arany János adta ajándékba az irodalomnak az egész Arisztofaneszt.

Mert Arany János – ezen van a hangsuly. Azonban ez is csak irodalmi esemény volt, a szinpadi irodalomnak kevés köze lehetett hozzá s nem hiszem, hogy ha akkor lett volna Vojnich-dij, a birálók, akiknek akkoriban Csiky Gergely, Rákosi Jenő, Dóczy Lajos, Berczik Árpád darabjairól kellett beszámolniuk (mert akkoriban ezek irták a darabokat), e nevezett fiatal irókat azzal ütötték volna fejbe, hogy ők is irtak ugyan, de a szinpadi irodalom legfontosabb eseménye mégis csak Arany János Arisztofanesze.

Arany János, akinek kinos igazságérzete volt minden-életében, okvetlenül tiltakozott volna ez ellen, s megmondta volna, hogy Arisztofanesznek, még ha játszanák is, igen -245- kevés köze van az 1880. év magyar szinpadi irodalmához. Tessék csak elgondolni, mennyivel kevesebb még, egyetlenegy Ajszkülosz-tragédiának, 1913-ban! Még akkor is, ha Rákosi Jenőnél nagyobb nyelvművész nem volna a ma élő magyar irodalomban, még akkor is, ha a Perzsák forditása örök-életü minta-műve volna a magyar nyelven megszólaló antik metrumoknak.

Erről azonban nincs szó, mert ahogy felnézek a könyvespolcomra és ott sorakozni látom Rákosi Jenő husz kötetét, érzem, hogy nekem van igazam, s nem az Akadémiának, amely Rákosi Jenőből – aki nyilván nem is kéri ezt a dicsőséget – klasszikust akar csinálni, holott Rákosi Jenőnek a legnagyobb érdeme az, hogy romantikus mert lenni, amikor ez épp olyan bün volt, mint amilyen bün ma a modernség. Egyébként nem is igaz, hogy az Akadémia dicsőséget akart szerezni Rákosi Jenőnek: dehogy. Az Akadémia senkinek sem akar dicsőséget szerezni, csak ütni akart egyet a mai magyar szinpadi irodalmon. Az Akadémia még Ajszküloszt sem akarta megtisztelni, mert ha ezt akarná, akkor csináltatna egy végleges és el nem avuló teljes Ajszküloszt – mondjuk például Rákosi Jenővel. De az Akadémia ezt biztosan nem csináltatja. Nagyon -246- érdekli az Akadémiát Ajszkülosz! Sem Ajszkülosz, sem Euripidész, sem a többiek, akik pedig már eléggé öregek ahhoz, hogy az Akadémiát érdekelhetnék. Az Akadémia, hálaistennek, nem csinál semmit, s ha néha mégis kiduzzad belőle a tetterő, akkor a kezébe kap egy korosabb irót és azzal lesujt az ifjabbak közé. Vagyis: sem a korosat, sem az ifjakat nem engedi dolgozni. Ilyen a magyar tudományos Akadémia.

Hogy mit gondolt Széchényi István gróf (akinek a műveit egy tisztességes kritikai kiadásban szintén nem tudtuk mindezideig megkapni az Akadémiától), mikor ezt a műintézetet megalapitotta, nem tudom. Csak azt tudom, hogy a gőzhajózást is Széchényi kezdte el Magyarországon, ellenben mikor elkezdte, akkor misem állt távolabb tőle, mint az a gondolat, hogy 1913-ban ugyanaz a gőzhajó járjon Budapesttől Zimonyig, amelyiket ő 1831 március 16-án utnak inditott. -247-

MÉLÁZÁS

Események… A szememmel eszem fel őket a lapokból és mélán kérődzöm rajtuk, mint az ökör, mert most szombat van, nem kell sietni, hiszen holnap vasárnap lesz. Igaz, hogy aztán ujra kezdődik a hétfő meg a többi hétköznap, de mindegy, azért mégis hat napon át teremtette az eget és a földet és mindent, de a hetedik napon… Szombat van mégis, bennem van a ráérek érzése, szombat, az egy kis őrházmegálló az élet visinálisának másodrendü pályateste mellett. Ez a hasonlat az élet vicinálisával reggel jutott eszembe, mikor nagyon kialvatlan és komor voltam, de azért ellenőrizni tudtam, hogy ez a hasonlat nem uj és mingyárt felötlött az emlékezetemben az a vidéki lakodalom, ahol ezt a hasonlatot hallottam. Hogy az élet olyan, mint a vasut, van egy kiinduló pontja, a születés (keleti pályaudvar, vagy nyugoti), aztán az élet vonatja szalad, szalad és megáll kisebb-nagyobb -248- állomások mellett. Kisebb állomások az évvégi vizsgák a gyereknél, nagyobbak az első hosszu nadrág, vagy hosszu szoknya, az első nemi ösztön és igy tovább, ahogy parancsolják. A legnagyobb állomás, mondta a szónok: a házasság.

Itt képzavar jött a szónok részéről, mert ezt az állomást révnek nevezte, melybe a hajók befutnak. Az ő részéről volt a képzavar, mondom, mert ő nem tudhatta, tudom, hogy nem is tudta, hogy vannak ilyen révek, amikbe begurul a vonat és besiklik a hajó. Milyen szépek vannak! Az idén csak Folkstone és Boulogne-sur-Mer maradt a szememben; egyik szebb volt, mint a másik. Ahogy a smaragd-zöld angol mezőkön átcsuszik a vonat (mert hihetetlenül halk járása van), aztán megáll a különösen kék vagy zöld tenger felett, aztán egyszerre lekattog, le egyenesen a tengerbe, pontosan a hajó mellé. Ki lehet szállni a vonatból, jó, hogy ki lehet szállni, mert van velünk egy angol pap, nagyon kedves ember, kis kurta pipa a szájában, egy Everybody-kötet a kezében és szorgalmasan olvas, de közben folyton cirpel, mint a tücsök, vagyis a fogát szijja, és szipákol, ami nem annyit jelent, hogy a pipáját szivja meg, -249- hanem azt, hogy az orrával minden második másodpercben hangosan szippantja a levegőt. Nem lehet kibirni, pedig nagyon kedves ember.

De miért jut az eszembe ez, mikor nem erről akartam beszélni? Nem is Boulogne-sur-Merről, ahol megint beuszik a hajó a világitótornyok közt a kikötőbe és megint olyan jó beülni a francia vonatba; francia hordárok, lehet velük beszélni, értem a nyelvüket, az étkezőben hosszu francia kenyér, a szomszéd asztalnál szakállas francia vidékiek. Azt hiszem, egy pénzügyigazgató, egy polgármester és a képviselőjük. A képviselő aufsnejdol, nagy neveket mond, a pénzügyigazgató és a polgármester lesik a száját, aztán ők beszélnek. Bizonyisten olyanok, mint a magyar vidékiek. Hangosan beszélnek, inkább orditanak, csemcsegnek, zsiros a pofájuk, ahogy esznek. Jó nézni őket. Piros bort isznak és mellettünk csodapiros pipacsos mezők rohannak el. Estére Párisba érünk.

Halt, halt, nem erről van szó. Huzigálom a gondolataimat ide-oda, nagyon szétjárnak. Arról akartam beszélni, hogy a rendőrök -250- agyonvertek egy embert Szabadkán. Ötszáz pár bocskort lopott állitólag, vagy tán nem is lopta, mindenesetre nem akarta bevallani, aztán reggel halva találták! Na igen, van ugy néha, hogy halva találnak egy embert. Ez a végállomás az élet vicinálisán. Kiszállni, mondják, tessék kiszálni. Némelyeknek az érelmeszesedés sugja a fülébe, másoknak a rendőr csizmája rugja a halántékába. Igen… ez különböző, de lényegében azonegy. Nazim pasa például… hát persze, Enver bej kiváló ember, de azért ugy látszik, hiába, a török katonák elfutnak. Nézd, nem akarnak meghalni a hazáért. Mért nem? Egy latin idézetből emlékszem rá, hogy ez édes és diszes dolog (dulce et decorum). Ez talán nem volna igaz? Ezt bizonyosan olyan ember irta, aki nem halt meg a hazáért és egyáltalán nem halt meg, hanem élt és jól érezte magát. Ahogy vesszük. Az is édes és diszes dolog.

Élni? Irni? Vagy sirni? Meghalni? Most nem tudom, majd vasárnap kigondolom, akkor ráérek, mert akkor ugy is fáj a fejem. -251-

GYORSÁRU

Utazók nagy pántos ládáit kiskerekü lapos szekérkén dörögve guritják a perrón végébe. A sineken csenevész vicinális-kocsikat lökdösnek idébb-odébb, hogy szabad legyen a kijárás. Helyet csinálnak a személyvonatnak.

Fehér sistergésbe burkoltan siklik el az állomás előtt, megáll, a kocsik, mintha kifujnák magukat a nagy szaladás után, a tüdejükből lent gőzt bocsátanak ki. Az ajtók kinyilnak, mindenféle emberek tottyannak le a magas lépcsőről a nedves földre. Bőrlábszáru vidéki urak, kurta bundákban, zerge-szakállas kalap a fejükön, tollbóbitás városi nők, kilenc honvédbaka is, akik mingyár ott a kocsi mellett kettős rendekbe igazodnak és vezényszóra indulnak el. A postakocsi a vonat végén van, kétszárnyu ajtaját kitárják; a hivatalnokoknak -252- nyitva van a bluzuk, nincs gallér az ingükön, gyorsan adják le a csomagokat, leveleket, gyorsan veszik át őket. Csupa mozgás az egész vonat-harmonika. Csak a közepén van egy teherkocsi, azt senkise bántja, fekete kocsi, ni, a közepén egy kis fehér kereszt van ráirva. Odamegyek hozzá, hogy megnézzem. Kevés cédula van ráragasztva, hamarjában nem tudom kibetüzni, hogy honnan jön, csak azt látom, hogy Kolozsvárra megy. Gyorsáru. Aztán egy kis fehér papirdarabkát veszek észre, nincs semmi hivatalos formája és egyetlen szó van ráirva. Ez:

Nagy csend támad a fejemben. Holttest. Halott embertársam jön jég közé csomagolva onnan, ahová én most vissza akarok kerülni. Halott embertársam siet Kolozsvárra, mint gyorsáru. Na, mit állok itt? Mi van ezen? Nem halnak-e meg az emberek, csaknem mindnyájan, engem és azokat kivéve, akiket szeretek? És idegenből haza is kell utazni, nem? Vagy ugy, hogy beül az ember bársonydiványra, fölteszi a cekkert a hálóba, betakarja a térdét nagykendővel, a nagykendőre rátesz egy könyvet, olvas, közben morog, hogy nem jó a fütés, nézi a könybelábadt ablakokat -253- és népdalokat próbál ráhuzni a kerékkattogás ritmusára. Vagy ugy, hogy befekszik a koporsóba, a jég közé, néz, néz, keresztül a kocsi tetején, keresztül az égboltozaton, keresztül a naprendszeren. Csak fekszik és nem csinál semmit, nem mutatja a kalauznak, hogy szabadjegy, nem kérdi meg tőle, hol állunk. Nagyvárad? És hány perc? Öt.

Hol állunk? Sehol. Mindenhol. A jég között. Hány perc? Egy sem. Ezer év. Mért jöttem el Pestről? És mért megyek vissza? Mért állnak glédába a katonák és mért sietnek a postatisztek? És az utazók is mit szaladgálnak össze-vissza a mintaládájukkal. És kinek gyorsáru ez a halott? Mit akarnak vele? Mért szállitják? Aki meghalt, az mindig Kolozsváron van. Nincs hideg, de mégis mintha becsuszott volna a mellembe egy darab jég a szivem fölé. Állok és gondolkodom, hogy hogy’ utazzam? Van nálam, a nadrágom zsebében egy kis kassza és benne öt kupos acéljegy a másik utirányba, a jég közé. Kiváltsam-e valamelyiket? Vagy van még dolgom itt? Futkározni valóm? Határozni kellene hamar. Hová? A jég közé, vagy a fütött kocsiba? De kiabálás van. A személyvonat elrándul mellőlem, a halott továbbutazik. El, el, mi azt hisszük: Kolozsvárra. És jön a pesti gyors -254- is, már utazom, már eleven vagyok. A sarokban egy finomarcu nő, gyászkalap alól világit ki az arca fehére. És a lábán barna antilopszáru fekete lakkcipő, nagyon szép. Már kivánom, már elindulok Kolozsvárral ellenkező irányban.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MIT ÜLTÖK A KÁVÉHÁZBAN? ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.