The Project Gutenberg eBook of Őszi csillagok by Knut Hamsun

„Világosság“-könyvnyomda rt. Budapest, VIII, Conti-u. 4. Müszaki igazgató: Deutsch D.

Tükörsimán ragyogott tegnap a tenger és tükörsimán ragyog ma is. Vénasszonyok nyara van a szigeten – ó, milyen enyheség és melegség ez! –, de a nap már nem süt.

Sok-sok éve nem volt ilyen békesség a lelkemben, talán már husz vagy harminc esztendeje is van annak. De valamikor régen, talán valamelyik előző életemben éreztem már ezt a nyugalmat. Valami kis nótát dudolok, boldog vagyok és minden követ, minden füszálat szeretek s ugy látszik, ők is szeretnek engem. Ismerősök vagyunk.

Ha a fücsomókkal benőtt erdei ösvényen sétálok, földöntuli boldogság dobogtatja szivemet. Eszembe jut egy bizonyos hely képe, a Kaspi-tenger keleti partján, ahol valamikor voltam. Olyan volt ott is, mint itt, acélszürkén, csöndesen és komoran terült el a tenger. Az erdőt jártam, könnyekig meghatódtam és egyre mondogattam: Istenem, bár még egyszer idekerülhetnék!

De akkor bizonyára valami más országból jöttem, ahol csak az erdők és az ösvények ugyanilyenek. Talán virág voltam az erdőben, talán bogár, mely egy akácfán éldegélt.

És most itt vagyok. Meglehet, hogy madár voltam és messzi tájakról röpültem ide. Vagy valami oly gyümölcsnek a magva, melyet egy perzsa kereskedő küldött…

Lám, most messze mögöttem maradt a város minden nyüzsgése, lármája, ujságai, emberei. Elmenekültem tőlük, mert hivott megint a magányosság, hivott az erdő, amelytől elszakadtam. Meglátod, -4- milyen jó lesz, gondolom magamban és tele vagyok a legszebb reményekkel. Ó, hiszen már menekültem igy egyszer a városból és visszatértem megint. Azután ujból megszöktem.

De most szilárdan elhatároztam, hogy mindenáron kivivom magamnak a nyugalmat. Egyelőre beszállásoltam magam egy szobácskába és az öreg Gunhild a gazdaasszonyom.

Köröskörül a fenyőerdőben nemes kőrisfák ringatják biborgyümölcseiket. Ebben az időtájban éppen hullatják bogyóikat s a nehéz fürtök koppanva ütődnek a földhöz. Ezek a fürtök önmagukat aratják és önmagukat vetik ujból. Hatalmas bőség pazarlódik el minden esztendőben. Egyetlen fa alatt háromszáznál több fürtöt számláltam meg. És a dombokon köröskörül makacsul ragaszkodik az élethez néhány csupaszszáru virág. Sehogy sem akarnak meghalni, bár virágzásuk ideje már rég elmult.

De hiszen az öreg Gunhild ideje is régen elmult már és lám, ő sem akar meghalni. Ugy tesz, mintha semmi köze sem volna a halálhoz. Mikor apály idején a halászok javitgatják hálóikat, majd szurokkal kenegetik csónakjuk fenekét, az öreg Gunhild lesétál hozzájuk. Szemei kifejezéstelenül révedeznek, de agyában ravasz üzleti szellem lappang.

De a halászok jól tudják, hogy az öreg valóban elmenne, hiszen már többször faképnél hagyta őket anélkül, hogy hátranézett volna. Halló, megállj! – kiáltják utána és fölajánlják neki, hogy hét halat adnak egy féltucatra, csak azért, mert olyan régi jó vevőjük.

A száritóköteleken piros szoknyák, kék ingek és szörnyen vastag alsóruhák lógnak. Mindezeket a szigetről való öregasszonyok szőtték és fonták. De finom ujjatlan ingek is száradnak a kötélen, olyanok, amelyekben kékre fagyhat az ember és finom gyapju ujjasok, amiket hosszu, vékony kötéllé -5- lehet csavarni. Honnan pottyantak ezek ide? Hja, ezeket a leányok szerezték a városban. Ha ritkán és óvatosan mossák őket, talán egy egész hónapig eltartanak. És ha a lyukak nagyobbak lesznek, nagyszerüen érzik bennük a test meztelenségét.

Ezzel szemben Gunhild cipője éppenséggel nem előkelő. Bizonyos megfelelő időközökben egy vele egykoru és hasonló gondolkozásu halászhoz fordul, aki azután valami erős kenőccsel átitatja a felsőbőrt és a talpat ugy, hogy semmiféle nedvesség át nem szivároghat rajta. Nézem, amint ezt a kenőcsöt kotyvasztják a parton. Szurok, faggyu meg gyanta van benne.

Mikor tegnap apálykor a parton lődörögtem, az árban himbálózó fatörmelékek és kavicsok között egy picinyke tükörüveget találtam. Nem tudom elképzelni, hogyan kerülhetett ide, de olyan ebben a környezetben, mint valami tévedés vagy hazugság. Nem valószinü, hogy egy halász evezett vele ide, letette és megint távozott! Otthagytam, ahol feküdt. Közönséges, vastag üvegdarab volt, talán valamelyik villamoskocsi ablakából tört le. Régesrégen csak zöldszinü üveget csináltak és akkor ritkaság volt az üveg. Boldog idők, amikor még ritkaság volt valami.

A sziget déli csucsán füstfelhő bodorodik a halászkunyhók kéményéből. Este van, a kása a tüzhelyen sistereg. És ha elfogyasztották a vacsorát, sietve lefeküsznek a derék emberek, hogy hajnalhasadtával ismét fölkelhessenek. Csak a gondtalan fiatalok szaladgálnak egyik szobából a másikba és nem tudják, mihez fogjanak.

Ma reggel egy férfi érkezett csónakján hozzánk, hogy bemázolja a házat. De mivel Gunhild már nagyon öreg és a köszvény is kinozza, előbb néhány napra való tüzelőfát aprittat vele. Én már fölajánlottam neki néhányszor, hogy fölapritom a fáját, de ő ugy vélte, hogy a ruhám tulságosan finom és sehogysem akarta ideadni a baltát. -6-

Az idegen mázoló vöröshaju, simaarcu, alacsony, zömök emberke. Mialatt dolgozik a fán, az ablakból nézem, hogy hogyan végzi munkáját. Amikor pedig észreveszem, hogy közben magában beszél, odalopódzom és hallgatózom. Egyáltalán nem veszti el a türelmét, ha véletlenül mellé vág a baltával, de ha megüti a könyökét, dühös lesz és az ördögöt emlegeti. Az ördög vigye el! – mondja, de azután gyorsan körülnéz s halkan dudolni kezd, mintha mitsem mondott volna.

Óh, most már megismerem ezt a mázolót. Hiszen ez nem is mázoló, hanem Grindhusen, egyik volt bajtársam a skreiai utépitésnél.

Odalépek hozzá, megmondom ki vagyok és beszélgetni kezdünk. Sok, nagyon sok év mult el azóta, hogy Grindhusen meg én utépitőmunkások voltunk. A legzöldebb ifjak voltunk még, amikor szakadt cipőinkben az utat tapostuk és mindent megettünk, amihez csak hozzájutottunk, ha valami pénz csörgött a zsebünkben. De ha néha még ezenfölül is maradt valami fölösleges pénzünk, akkor az egész szombatéjszakát végigtáncoltuk a lányokkal. Utépitő munkástársaink körénk sereglettek és a ház tulajdonosnője annyi kávét fizettetett velünk, hogy meggazdagodott belőle. Azután egész héten megint vidáman és jókedvvel dolgoztunk és epedve vártuk a szombatot. De ez a Grindhusen ugy kergette a lányokat, mint valami vörös farkas.

Rámpillant, néz, néz, hosszu ideig tart, amig közös emlékeink fölsorolásával le tudom győzni tartózkodását.

– No igen, nem lehetett máskép. De mit is akartam mondani! Ugy látom, neked fölvitte az Isten a dolgodat.

– Már nem tudod, hogy mit fizettél a ruháidért? – de aztán megint elkomolyodik, a fejét csóválja és igy szól: – hát az bizony meglehet. Igy van ez, ha az embernek sok pénze van.

Gunhild kijön a házból és amikor látja, hogy munka helyett elfecsegjük az időt, megparancsolja Grindhusennek, hogy fogjon a mázoláshoz.

De Grindhusen nem felel és ugy látom, hogy az öreg Gunhild jelenlétében ostobaság is volt ez a kérdés.

Grindhusen bekeni a falat és néhány óra hosszat mázolja. A házikó csakhamar diszesen büszkélkedik és a tengerre néző északi fala pirosan virit. Ugy déltájban kiviszem Grindhusennek a pálinkás butykosomat, leheveredünk a földre, pipázunk és beszélgetünk.

– Hogy én mázoló volnék? Dehogyis vagyok az – mondja –, de ha valaki megkérdezi tőlem, hogy be tudok-e mázolni egy házat, hát persze, hogy be tudom és ha azt kérdezi, hogy tudom-e ezt vagy azt, hát én mindent tudok. De te, ez a pálinka nagyszerü ital ám.

Felesége és két gyereke talán egy mérföldnyire laknak innét, minden szombaton hazamegy hozzájuk. Két nagy lánya közül az egyik már férjnél van. Grindhusen már nagyapa. Ha Gunhild házának festését befejezte, meséli, akkor a paphoz kell mennie, akinek a kertjében kutat ás. A falukban köröskörül mindig akad valami munka. Ha pedig jön a tél és a -8- föld keményre fagy, akkor fát vág az erdőn vagy a sutba fekszik és várja a jószerencsét. Most már kisebb lett a családja és majd csak lesz valahogy.

– Bár rendes ember volnék, vennék magamnak kőmüvesszerszámokat – mondja.

– Nem, nem vagyok tanult kőmüves, de ha a kut meg lesz ásva, ki is kell falazni és az már nem nehéz dolog…

Szokásom szerint céltalanul kóborolok a szigeten és közben sok minden eszembe jut. Béke, béke, az erdő minden fájából árad az isteni béke. Lám, a kis madarak elköltöztek, csak egy csapat holló röpdös némán és telepszik le egyik helyről a másikra. És a bogyók piros fürtjei hullanak hangos koppanással a földre és elsüppednek a mohába.

Talán igaza van Grindhusennek, majd csak kialakul valahogy minden. Most már két hete nem olvastam ujságot és lám, kitünően érzem magam, lelkem nyugalma egyre gyarapszik, énekelek, nyujtózkodom és esténként födetlen fővel szemlélem a csillagos eget.

A legutolsó tizennyolc esztendőben kávéházakban éltem és a villát visszaadtam a pincérnek, ha nem volt egészen tiszta. Láttad, Grindhusent? mondom magamnak, amikor pipára gyujtott, csonkig égette a gyufaszálat és mégsem égette el megkeményedett ujjait. Azt is észrevettem, hogy amikor egy légy mászik a kezefején, nem törődik vele, talán nem is érzi. Igy kell viselkednie egy férfinak a legyekkel…

Este azután eloldja csónakját Grindhusen és elevez. Én a parton kóborolok és énekelek, kavicsokat hajigálok a tengerbe vagy partra vonszolom a himbálódzó faroncsokat. A hold süt, csillagos az ég.

Pár óra mulva visszatér Grindhusen és vadonatuj kőmüvesszerszámokat hoz magával. Ezeket biztosan lopta, gondolom magamban. Hátunkra vesszük a szerszámokat és elrejtjük az erdőben.

Másnap kész a ház tarka köntöse, de hogy a nap -9- kiteljen, Grindhusen vállalkozik rá, hogy este hatig fát vág. Én beülök Gunhild csónakjába és halászni megyek, nehogy itt legyek, mikor Grindhusen elmegy. Halat ugyan nem fogok, de fázom és gyakran előhuzom az órámat. No, most már biztosan elment, gondolom magamban és ugy hét óra tájban hazaevezek. Grindhusen már ott áll a parton és onnan int bucsut.

Mintha napsugár melegitette volna föl egyszerre a szivemet, mintha a mult, az ifjuság hivott volna, egy elmult emberöltő, a skreiai napok. Odaevezek hozzá és megkérdem:

– Vigyél el engem – mondom. – Várj meg itt, csak visszamegyek és fölszedelőzködöm.

– Nem… mindjárt éjszaka lesz. Meg aztán, ugy-e, nem is gondoltad komolyan?

És Grindhusen leül a parton. Eszébe jut, hogy milyen nagyszerü pálinka kotyog a butykosomban.

Szombati napon érkeztünk a pap házához. Hosszu habozás után Grindhusen mégis fölfogadott segédmunkásnak. Elláttam magam élelmiszerrel és munkásruhával. Zubbonyban és hosszuszáru csizmában vártam a munka kezdetét. Szabad voltam, senki sem ismert, igyekeztem keményen lépkedni, a proletárkülső már amugy is megvolt régtől fogva az arcomon és a kezeimen. A paplakban kaptunk szállást és ebédünket is megfőzhettük a konyhában.

Alaposan hozzáláttam és Grindhusen meg volt velem elégedve. Kemény fickó vagy te! – mondta.

Rövid idő multán a pap is kijött és mi köszöntünk. Idősebb, barátságos ember volt, megfontoltan beszélt és szemei körül sürün legyezősködtek a ráncok, az örökös szivélyes mosolygástól. Bocsánatot -10- kért, hogy megzavar munkánkban, de a tyukok minden esztendőben tönkreteszik a kertet; nem javitanók ki legelőször is a kertfal egyik beomlott részét?

Odamentünk és fölépitettük a düledező faldarabot. Miközben javában dolgoztunk, egy fiatal hölgy jött oda és nézte a munkát. Megint köszöntünk. Nagyon csinos volt. Egy fiatal fiu is jött, az is bámult és mindenféléről faggatott. Valószinüleg testvérek voltak. A munka csak ugy égett a kezünk alatt, mig a fiatalok figyeltek bennünket.

Azután beesteledett. Grindhusen hazament, én azonban ittmaradtam. A csürben aludtam.

Másnap vasárnap volt. Nem mertem fölvenni városi ruháimat, tulfinomak voltak és nem illettek volna hozzám, de alaposan kitisztitottam munkásruhámat. Tétlenül lődörögtem az enyhe napban az udvaron, szóbaelegyedtem a béresekkel és tréfálkoztam a cselédlányokkal. Mikor a templomharang megkondult, beküldtem valakit és egy zsoltáros könyvet kérettem, amit a pap fia azonnal ki is hozott. A legnagyobb béreslegény kölcsönadta a kabátját, melyet, bár nem volt elég nagy, de mikor mellényemet és zubbonyomat levetettem, mégis csak föl tudtam huzni valahogy. Igy mentem templomba.

És ekkor kiderült, hogy az a lelkinyugalom, amit a szigeten szereztem, mégsem elég nagy. Mikor ugyanis az orgona bugását meghallottam, elvesztettem lelki egyensulyomat és csak nagynehezen tudtam visszafojtani kikivánkozó könnyeimet. Fogd be a szád, ez csak neuraszténia! – mondtam magamban. Teljesen külön ültem és amennyire lehetett, elrejtettem fölindulásomat. De azért örültem, mikor vége volt az istentiszteletnek.

Mikor megfőztem a hust és megettem az ebédet, feketekávéra invitáltak a konyhába. Miközben ott üldögéltem, bejött a tegnapi kisasszony, fölálltam, tiszteletteljesen üdvözöltem és ő viszonozta köszöntésemet. Nagyon csinos volt, mert fiatal volt és a kezei is szépek voltak. Mikor már menni készültem, megfeledkeztem magamról és igy szóltam:

Meglepetten pillantott rám, szemöldökeit összeráncolta és arca lassan-lassan biborvörösre gyulladt. Azután hátravetette a fejét és kiment a konyhából. Még nagyon fiatal volt.

Rosszkedvüen osontam el onnét, be az erdőbe és elrejtőztem. Ó, én fecsegő bolond, miért is járt el a szám!?

A papház mögött erdővel födött, laposhátu dombocska emelkedett. Mezőkkel, rétekkel tarkitott erdőség huzódott a messzi láthatár felé. Egyszerre csak eszembe jutott, hogy a kutat tulajdonképen a dombháton kellett volna ásnunk és a vizet csövekkel bevezetnünk a házba. Szemügyre veszem a dombot és meg vagyok győződve, hogy a lejtő esése éppen kedvező volna. Hazafelé menet lemérem a távolságot is, körülbelül harmadfélszáz lépés.

Különben, mi közöm van nekem a kuthoz? Nem akarok mégegyszer abba a hibába esni, hogy müveltnek mutatkozzam és helyzetemhez nem illő dolgot mondva, megsértsek valakit.

Hétfőn reggel visszajött Grindhusen és megint hozzáfogtunk az ásáshoz. Az öreg pap is odajött megint és megkérdezte, nem vernénk-e be egy cölöpöt a templom felé vezető uton. Szüksége van erre a cölöpre, mely, mielőtt a vihar ledöntötte, már régen ott állott, hogy plakátokat és hirdetményeket szögezzenek rája.

Fölállitottunk tehát egy vadonatuj cölöpöt, vigyáztunk, hogy gyertyaegyenesen álljon. Végül egy cinksipkát nyomtunk a tetejébe.

Miközben ezzel a sipkával bajlódtam, elküldtem Grindhusent, kérdezze meg, ne mázoljuk-e vörösre az oszlopot. Még maradt valami vörös festéke Gunhild házikójától. De mikor a pap mindenáron azt kivánta, hogy fehérre mázoljuk az oszlopot és Grindhusen is ezen a véleményen volt, közbevetettem, hogy a fehér plakátok és hirdetések jobban kiemelkednének a piros háttérből, a pap -12- elnevette magát, szemei körül összefutottak a ráncok és igy szólt:

Nekem több se kellett. Ez a mosoly és ez a helyeslés boldogsággal töltöttek el.

A kisasszony is odajött, néhány szót váltott Grindhusennel, sőt tréfálkozva meg is kérdezte, hogy micsoda vöröskardinálist állit ide az ut szélére. Énhozzám nem szólt, sőt, amikor köszöntem, rám se nézett.

Az ebéd nagyon kemény dió volt számomra. Nem mintha az étel nem lett volna elég jó. Ó, dehogy. De Grindhusen olyan csunyán kanalazta a levest és a szája köröskörül fénylett a zsirtól. Vajjon a kását hogyan fogja enni, gondoltam ingerülten.

És amikor Grindhusen éppen ilyen zsiros szájjal végigdőlt a padon, hogy egy kicsit szunditson, akaratlanul is rákiáltottam:

– A számat? – mondta, azután rám nézett és a kezével letörölte a száját.

Azért mégis nagyon elégedetlen voltam önmagammal és gyorsan kimentem a konyhából.

No majd megtanitom a kisasszonyt, hogy illendően köszönjön, gondoltam magamban. Rövidesen értésére adom, hogy müvelt emberrel van dolga. A vizvezetékre gondoltam. Mi volna, ha egészen kész tervet csinálnék? Csak egy magasságmérő hiányzott, hogy megállapithassam a lejtő emelkedését. Hozzáláttam ennek a müszernek az összetákolásához. Egy facsővel segitek magamon, amire két közönséges lámpaüveget ragasztok és az egészet megtöltöm vizzel.

Az apró javitások, amelyeket a gazdaságban el kellett végeznünk, egyre szaporodtak. A kőlépcső egyik fokát ki kellett javitani, azután meg kellett vizsgálni a pince egyik falát. Amikor pedig a csürre került a sor, alaposan rendbe kellett hozni a favázat. A tisztelendő mindent ki akart javittatni és mivel mi napszámban dolgoztunk, nekünk mindegy volt. -13- De minél tovább tartott a dolog, annál kellemetlenebb lett a társammal való együttlét. Például nagyon kinos volt nekem, hogy a kenyerét egy mocskos kendőbe csavargatta, majd az inge elejébe dugta és a zsiros bicskáját, mielőtt kenyeret vágott, lenyalta. És emellett egész héten – egyik vasárnaptól a másikig – nem mosakodott. És reggeltől estig egy fényes csöpp lógott az orrahegyén. És milyen körmei voltak, szent isten, azután milyen csunyák voltak a fülei!

Ó, hiszen én is csak amolyan uborkafára fölkapaszkodott vagyok és kávéházakban tanultam a jómodort. De mivel nem tudtam elhallgatni véleményemet Grindhusen piszkosságáról, a viszony egyre feszültebb lett közöttünk. Féltem, hogy egyszer csak el kell válnunk, hiszen most is már csak éppen a legszükségesebbet mondtuk egymásnak.

Magasságmérőm elkészült, délután fölmásztam a főépület tetejére és fölállitottam. Rögtön láttam, hogy irányzéka jó néhány méterrel a domb csucsa alá mutat. Rendben van. Még ha egy egész métert számitok a kutban a viz szinéig, akkor is elegendő nyomás van.

Miközben ott fönt méricskéltem, a pap fia fölfedezett. Meltzer Harald volt a neve. Kiváncsiskodni kezdett, hogy mit csinálok odafönt.

– Minek méred a domb magasságát? – mondta. – Engedj engem is oda egy kicsit!

Később egy tizméteres zsinórt is kaptam és pontosan lemértem vele a távolságot a domb csucsától a lábáig. Harald segitett. Azután bementem a paphoz és előadtam neki tervemet.

– Azt hiszed? – kérdezte mosolyogva. – No igen, hiszen talán meg lehetne csinálni. De nagyon sok pénzbe kerülne. És miért csinálnók meg? -14-

– A megkezdett kutig hetven lépés. Hetven lépést kell menniök a cselédeknek, akármilyen cudar időben.

– Ha leszámitjuk a kutat, amit amugy is meg kell csináltatni, a vezeték a csövekkel és a munkával együtt néhány száz koronába kerülne.

Minden válasz előtt gondolkozom néhány pillanatig, mintha ilyen lassu természetü volnék, bár magamban már jóelőre kigondoltam mindent.

– Hát bizony, nagy könnyebbség volna – vélte elgondolkozva a tiszteletes. – A viztartókat odakint a konyhában sohasem lehet elég tisztán tartani.

– De hiszen a hálószobákba ugy sem lehet fölvezetni a vizet. Azok a második emeleten vannak.

– Komolyan mondod? – kiáltott a pap. – Gyere, mutasd meg, hová gondolod a kutat.

A lelkész, Herald meg én fölmentünk a dombra. Megmutattam a papnak magasságmérőmet és bebizonyitottam, hogy a viznyomás több, mint elegendő.

– Nem szükséges. Ő ugy sem ért hozzá – feleltem és ezzel a felelettel végképen megdöntöttem Grindhusen tekintélyét.

– Igazad van. Egész télen cipelni kell a vizet. No és nyáron is. Majd beszélek a családommal.

Talán tiz perc multán fölhivatott a főlépcsőn, ahol az egész család összegyült.

A kisasszony kiváncsian végigmért, azután elfordult és beszédbe elegyedett Haralddal.

A papné tovább kérdezősködött. Hogy igazán olyan vizvezeték volna-e ez, mint amilyet a városban látni, ahol csak egy csapot kell elforditani és a viz folyik magától. És ugyanigy lesz-e ez a második emeleten? És csak néhányszáz koronába kerülne? Igen, azt hiszem, meg kellene csináltatni – fordult a férjéhez.

– Azt hiszed? No akkor menjünk föl mindannyian a dombra és mérjük ki a távolságot.

– Milyen csodálatos dolog – mondta a papné, de a kisasszony egy árva szót sem szólt.

Komoly képpel feleltem, hogy hát bizony azt nem lehet biztosan megállapitani, de minden jel arra vall.

– A domb anyagának a természete. És azonkivül itt füzek is nőnek. A füzfa pedig szereti a nedves talajt.

Hazafelémenet aztán eszébe jutott a papnénak, hogy ilyen körülmények között egy cselédlánnyal kevesebb is elegendő lesz. Én meg helyeslőleg bólogattam:

– Főképen nyáron. A pinceablakon keresztül vezetünk egy gumicsövet, amivel azután az egész kertet meg lehet öntözni.

És emellett a tehénistálló vezetékéről nem is mertem beszélni. Pedig kiszámitottam, hogy mégegyszer olyan hosszu vezeték kell és egy kis elágazással az istállóba is bevezethetnők a vizet és ezzel éppen ugy megkönnyithetnők a fejősleány munkáját, mint a szakácsnőét. De ez persze a költséget is megkétszerezte volna és nem volt tanácsos ilyen nagyszabásu tervvel megzavarni a tiszteletest.

A dolgok ilyetén állása mellett beleegyeztem, hogy várjuk meg Grindhusent. Meg azután a pap is aludni akart még egyet a dologra.

Elő kellett tehát készitenem barátomat, hogy a kutat a domb tetején kell kiásnunk. És nehogy gyanakodjon, a papra háritottam minden felelősséget. Neki jutott ez az eszébe és én csak megerősitettem a tervét. Grindhusen meg volt elégedve, azonnal megértette, hogy igy még több munkánk lesz, mert hiszen a vezeték csatornáját is ki kell ásni. Nagyon megelégedett arcot vágott tehát, mikor hétfőn reggel a tiszteletes ezekkel a félig tréfás szavakkal fordult hozzá:

– Bajtársad meg én elhatároztuk, hogy a domb tetején ássuk a kutat és a vizet csöveken vezetjük ide le. Mit szólsz ehhez a bolondsághoz?

De mikor azután a terv részletesebb megbeszélésére került a sor és mindhárman fölmentünk a dombra, hogy az ásásra alkalmas helyet kiválasszuk, Grindhusen gyanitani kezdte, hogy mégis több közöm van a tervhez, mint ahogy mondtam és ellenvetéseket tett. Például a téli fagy miatt nagyon mélyre kell ásnunk a csatornát…

– Társad ugy véli, hogy össze-vissza néhány száz koronába fog kerülni. -17-

Grindhusennek fogalma sem volt egy munka árának a kiszámitásáról és csak azt tudta mondani:

– Ennyivel is kevesebb kárpótlást fizet majd tisztelendő ur, ha elköltözik innen.

De tudtam, miért kérdezi mindezt és elhatároztam, hogy többé nem használok ilyen választékos szavakat.

Szép napok következtek. Először is kiváncsi voltam, vajjon találunk-e vizet a dombtetőn és néhány éjszakán át nagyon rosszul aludtam. Mikor azonban ez a feszültség elmult, már tul voltunk a dolog nehezebbik részén. Viz volt elég, néhány nap mulva már ki is kellett merni reggelenként. A talaj agyagos volt és alaposan bepiszkitottuk magunkat az omlós lyukban.

Egy hétig ástuk az aknát, azután hozzáláttunk a falhoz való kövek robbantásához. Ezt a munkát még a skreiai utépitésnél megtanultuk. Azután megint egy hétig ástunk, mig végre elég mély lett a kut. A talaj itt már olyan lágy volt, hogy azonnal hozzá kellett fognunk a kikövezéshez, különben az agyagfal könnyen beomolhatott és maga alá temethetett volna.

Ástuk a gödröt, robbantottunk, köveztünk és igy mult el egyik hét a másik után. Hatalmas kut volt, szerencsés munka, a tiszteletes meg volt elégedve. Grindhusen meg én közöttem is egyre javult a viszony és amikor megtudta, hogy munkámért nem követelek többet, mint egy jó segédmunkást megillető -18- bért, habár gyakran nekem kellett vezetni a munkálatokat, ő is fölengedett egy kicsit és viszonzásul tisztességesebben viselkedett az evésnél. Ennél jobban már nem is mehetett volna a sorom és eszem ágába sem jutott, hogy valaha még visszatérhessek a városba.

Munka után az erdőben csavarogtam, vagy pedig a temetőben. A sirföliratokat böngésztem és közben mindenfélén gondolkoztam. Egy koporsószöget is kerestem, de ez csak amolyan szeszélyes ötlet volt. Nemrégen ugyanis egy kis darab finom fakérget találtam és ebből egy ökölbeszoritott kézformáju pipafejet akartam faragni, a hüvelyk lenne a födele, amire, hogy annál természetesebb legyen, még körmöt is csinálnék, a gyürüsujjra pedig vékony aranykarikát.

Ilyen csavargások közben alaposan kiszellőztem a fejemet. Hiszen nem siettem, semmit sem mulaszthattam az életből ezekkel az álmodozásokkal. Az esték az enyémek voltak. Szerettem volna, ha némi kis áhitatot tudtam volna gyüjteni, meg halálfélelmet. Még emlékeztem régről, nagyon régről ennek az érzésnek mély misztikumára és szerettem volna megint átérezni. Ha megtalálnám a szöget, talán rámszólnának a sirokból: Az az enyém! Akkor rémülten elejteném és menekülnék.

– Milyen borzalmasan csikorog a torony szélén az a rozsdás szélkakas – mondta néha Grindhusen.

– Hát nem félek éppen, de azért végigfut rajtam a hideg, amikor arra gondolok, hogy milyen közel vagyok a halottakhoz.

Egy szép napon Harald megtanitott, hogy miképen kell elültetni az apró bokrokat. Ezt a mesterséget nem ismertem, az én iskoláskoromban még nem tanitották. Hamarosan ellestem néhány fogást és attól kezdve vasárnaponként szorgalmasan ültetgettem a bokrokat. Viszonzásul én is megtanitottam Haraldot egyre-másra és lassanként jóbarátok lettünk. -19-

Igy hát minden rendben lett volna, ha a kisasszony nem lett volna. Minden nap szerelmesebb lettem bele. Eliseba, Erzsébet volt a neve. Nem volt éppen valami szépség, de kicsattanó piros szája, meg a kék szemének szüz pillantása megszépitették. Hej, Erzsébet, most ébredezik a lelked és szemedben egy uj világ nyilik. Amikor egyik este a szomszéd fiával, a fiatal Erikkel beszélgettél, édes érettség aranylott a szemedben…

Ezzel a Grindhusennel semmire se lehet menni. Fiatal korában ugy futott a szoknyák után, mint valami ördög. Még most is legényesen fejebubjára tolta a kalapját és peckesen kidüllesztette a mellét, ha valami szemrevaló fehércselédet pillantott meg. De azért csöndesen maradt, mint ahogy már ilyen korban szokás. Bizony, ez a természet rendje. De hát nem mindenki nyugszik bele a változhatatlanba és azoknak bizony rosszul megy a soruk. Itt van például ez a kis Erzsébet… illetve dehogy is kicsi, majd akkora, mint az anyja és éppen ugy domborodik már a keble is…

A legelső vasárnap óta többé nem hivtak kávézni a konyhába. Nekem is jobb volt igy és erre is rendezkedtem be. Még mindig szégyeltem magam. De egyszer csak elém áll az egyik cseléd és azt mondja, hogy azután vasárnap ne szökjem megint az erdőbe, hanem jöjjek be egy csésze kávéra. Az asszony akarja igy.

Fölvegyem városi ruhámat? Nem ártana, ha az a fiatal leány megtudná, hogy a magam jószántából hagytam ott a városi életet és öltöztem zubbonyba, holott alapjában véve technikai talentum vagyok, aki nagyszerüen ért a legnehezebb vizvezetékek elkészitéséhez. De amikor azután kiöltöztem és éreztem, hogy mégis csak jobban illik rám a munkászubbony, levetettem a jó ruhát és eldugtam a batyum fenekére.

De az igazat megvallva, a konyhában nem a kisasszony fogadott, hanem a papné. Sokáig beszélgetett -20- velem és egy fehér kendőcskét teritett a kávéscsészém alá.

– Sokba fog kerülni az a tojással való büvészmutatvány – mondta nevetve –, az a gyerek már egy féltucat tojást elhasznált.

A mutatványra tudniillik én tanitottam meg Haraldot. Abból áll, hogy egy keményre főzött tojást keresztül lehet dugni egy palack nyakán, ha lent a palackban megritkitjuk a levegőt. Egyébként ez volt az egész fizikai tudományom.

– De az a kisérlet, amely szerint egy pálcát két papirszalaggal el lehet törni, nagyon tanulságos – mondta az asszony. – Én nem sokat értek az ilyesmihez, de… mondja, mikor készülnek el a kuttal?

Megköszöntem az uzsonnát és kimentem. A papnénak van egy különös szokása, ami valószinüleg még fiatalabb korából maradt. Néha jelentőségteljes pillantást vet arra, akivel beszél, habár abban, amit mondott, éppenséggel semmi különös nem volt.

Az erdőben egyre szaporodtak a sárga levelek, a földből már párázott az ősz. Csak a gombák gyarapodtak egyre dusabban, mindenütt kibukkant egy-egy ilyen kövérre hizott kup. Hatalmas taplógombák terpeszkedtek korhadt fatörzseken, a füből szarvasgomba, csiperke, meg rizike kandikált ki. Néhol, mint a parázs, izzott egy-egy vöröskupakos pettyesfejü légyölő galóca. Csodálatos növény ez. Ugyanott terem, ahol a többi édeshusu gomba, ugyanaz a föld táplálja, ugyanaz az eső nedvesiti, növeszti – csak éppen hogy mérges. Egyszer valamikor régen gyönyörü legendát akartam irni erről a légyölő galócáról és azt mondtam volna, hogy egy régi könyvben olvastam.

Mindig nagy érdeklődéssel figyeltem a növények meg a rovarok önföntartó harcát. Ha a nap kisütött, föléledtek és élvezték az éltető meleget. Még a nagy, -21- erős legyek is olyan élénken röpködtek, mintha csak nyár lenne. Egy ujfajta fekete földibolhát is találtam, amilyet eddig sehol sem láttam. Olyan apró volt, mint egy pont valami gyöngybetüs iráson. A füben megcsillant néha sárga háta, amint elugrott, ezerszer messzebbre, mint amilyen a teste volt. Milyen mérhetetlen ereje van egy ilyen kis állatnak! Ott egy kis pókocska uszik ezüstszálon, a potroha ragyogó gyöngyszem. Olyan nehéz ez a gyöngy, hogy az apró állat megforditva kapaszkodik föl a füszálakra. Ha valami akadályra bukkan, amin nem tudja keresztülcipelni potrohát, hirtelen szálat ereszt, lemászik a földre és uj füszállal próbálkozik. Egy ilyen gyöngypók talán nem is pók, hanem valami egész más. Ha elébe tartok egy levelet, rámászik, nagy bizalmatlanul tapogatózik egy darabig, azután riadtan menekül.

Hallom, hogy valaki a nevemet kiáltja. Harald keres, aki a rendes vasárnapi leckét akarja kihallgatni. Néhány oldalt adott föl Pontoppidanból 1) és most kiváncsi, hogy megtanultam-e. Mélyen meghat, amikor a hitről magyaráz, éppen ugy, mint ahogy gyermekkoromban hallottam.

A kut elkészült, az árkot is kiástuk és a csőlerakómunkás megérkezett. Grindhusen segédkezett neki, én pedig benn a házban csináltam a vezetéket, a pincéből a második emeletig.

Egy napon, amikor éppen a pincében ástam, lejött hozzám a papné. Odakiáltottam, hogy vigyázzon, de ő egész otthonosan mozgott a homályban. Tán csak nincs itt valami gödör! – mondta felém mutatva. Egyszerre azonban félrelépett és lecsuszott a gödörbe, ahol én dolgoztam. Napvilágról jött és semmit sem látott, vakon tapogatódzott a gödör falán.

Fölsegitettem. Egy csöppet sem volt nehéz. Karcsu termetén nem látszott meg, hogy már felnőtt leánya van, aki akkora, mint ő.

– No ez ugyan szép dolog volt – mondta és lerázta ruhájáról a földet. – Segithetnél nekem valamit fönt az emeleten. De meg kell várnunk, amig a férjem elmegy, mert ő nem barátja az ujitásoknak. Mikor készültök el ezzel a munkával?

Azután fölmentem vele a konyhába és egy nyilást fürészeltem a padlóba. Időközben Erzsébet kisasszonynak halaszthatatlan dolga akadt ugyancsak a konyhában. Tudom, hogy nem szenvedhetett, de ugylátszik, erőt vett érzelmein, mert odalépett és néhány kérdést intézett hozzám. Egy ideig nézte a munkát.

– Képzeld csak, Oline – fordult a szolgálóhoz –, ha majd csak egy csapot kell elforditanod és annyi vized lesz, amennyi csak kell.

De Oline ráncos, vén arcán meglátszott, hogy egy csöppet sincsen elragadtatva, sőt a legnagyobb gyanakvással figyelte ezt az istentelen munkát. Husz éven át hordta föl a vizet. Hát most mihez fogjon?

Ez ugyan nem volt valami nagyon sikerült tréfa, de én azért örültem, hogy odajött és szóbaállt velünk, hogy megoldotta a nyelvemet az ő jelenléte, milyen gyorsan és találóan felelgettem. Akárcsak valami társaságbéli ifjonc. Még most is emlékszem minden szóra. De azután ugylátszik hirtelen eszébe jutott, hogy mégsem illendő ez a nagy leereszkedés és sietve kiment a konyhából.

Estefelé rendes szokásomhoz hiven elsétáltam a temető felé, de amikor a sirok között megpillantottam -23- a papkisasszonyt, sietve odébbálltam. Később eszembe jutott, hogy valószinüleg meg lesz hatva szerénységemtől és azt fogja mondani: szegény ember, ez nagyon szép volt tőle!

Még csak az hiányzik, hogy utánam jöjjön ide az erdőbe. Akkor meglepetten fölugranék a kőről és üdvözölném. Ő pedig elpirulna és zavartan mondaná: Ó, csak véletlenül sétáltam errefelé, olyan szép ez a mai este… Hát te mit keresel itt? Csak üldögélek, – felelném ártatlanul. És ha megtudja, hogy ilyen későn az erdőben szoktam üldögélni, fölismeri, hogy egy mélyen érző, álmodozó emberrel van dolga és belém szeret…

Másnap este is a temetőben láttam és egy merész gondolat villant át agyamon: „Énmiattam jött ide!“ De ahogy jobban odanéztem, láttam, hogy egy siron foglalatoskodik. Tehát mégse miattam jött. Továbblopóztam, elmentem az erdőbe, egészen addig a hatalmas hangyabolyig. Amig világos volt, megfigyeltem az apró állatok munkáját, meg az osonó őzeket, mikor pedig bealkonyodott, a hulló madárcseresznye és a fenyőtobozok koppanására figyeltem. Dudoltam, talán suttogtam is valamit és gondolataimba mélyedtem. Időnként föl kellett állnom, hogy föl- és lesétálással fölélesszem dermedt tagjaimat. Az órák multak, én szerelmes voltam, hajadonfővel kóboroltam az avaron és bámultattam magamat a csillagokkal.

– Hány óra van? – kérdezte álmosan Grindhusen, mikor visszatértem a pajtába.

– Igazán, azt hiszed, hogy ilyenkor van a lefekvés ideje? Az ördögbe is, minden tisztességes embert fölzavarsz.

Ezzel átfordult a másik oldalára, fülére huzta a takarót és a következő pillanatban már horkolt is. Ilyen unalmas legény volt ez a Grindhusen.

Istenem, milyen badarul viselkedik egy idősebb férfi, ha szerelmes lesz. Pedig én meg akartam mutatni, miképen szerezheti vissza az ember a lelki nyugalmát. -24-

Egy ember fordult be az udvarra, aki vissza akarta kérni kőmüvesszerszámait. Pedig én meg voltam róla győződve, hogy Grindhusen lopta ezeket a szerszámokat. Milyen unalmas, szürke ember ez a Grindhusen! Semmi nagyszerüség, semmi különösség nincs benne.

– Te Grindhusen – mondtam neki –, te igazán semmi másra nem gondolsz, mint az alvásra. Egy ember van odakint, el akarja vinni a szerszámait. Kölcsönkérted tőle… Te szerencsétlen flótás.

De én, mint már annyiszor, megint csak kibékitettem. Tréfára forditottam szavaimat.

Mire azután ravasz arcot vágott, mintha valóban tudná, hogy mitévő legyen.

De mikor délben levágtam a haját s azt mondtam neki, hogy meg kellene mosni a fejét, megint megsértődött.

– Milyen bolond lettél te – mondta megvetően –, pedig már benőhetett volna a fejedlágya.

És isten tudja, talán neki volt igaza. Neki még most is dus, vörös sörény van a fején, bár már nagyapa…

Kisértetek járnak a mi pajtánkban? Vajjon ki takaritotta ki egy szép napon ezt az odut? Mindkettőnknek rendes hálóhelyünk volt, én még két pokrócot is vettem magamnak, Grindhusen pedig ruhástul, ahogy egész nap dolgozott, ásta be magát a szénába. Most pedig valaki szépen összehajtogatta a két pokrócot, ugy hogy olyan volt, mint valami rendes ágy. Én ugyan nem bántam. Az egyik szolgáló valószinüleg meg akarta mutatni, hogy mi a szokás ilyen helyen. Nekem ugyan mindegy.

A második emeleten nyilást kellett volna fürészelnem a padlóba, de a papné megkért, hogy várjak -25- vele még egy napig, mert a férje másnap átmegy a szomszéd községbe és akkor legalább nem fogom zavarni. De másnap reggel megint elhalasztódott a dolog. Erzsébet kisasszonynak néhány dolgot kellett bevásárolnia és engem megkértek, hogy kisérjem el és hozzam haza a csomagokat.

Miután azonban agyagos, csatakos nadrágomban mégsem mehettem végig a falun, fölhuztam a városi ruhám nadrágját, a zubbonyt azonban magamon tartottam. Utána indultam. Egy mérföldön át körülbelül negyedóráig néha megpillantottam magam előtt az uton. Ilyenkor meglassitottam lépteimet, hogy utól ne érjem. Egyszer hátra is fordult, de én hasravágódtam és elbujtam az utszéli gazban.

A kisasszony egy barátnőjénél maradt a boltban, én pedig ugy déltájban hazaérkeztem a bevásárolt holmival. Meghivtak, hogy ebédeljek kint a konyhában. A ház egészen kihalt volt. Harald nem volt otthon, a cselédlányok fehérnemüt mángoroltak és Oline a konyhában foglalatoskodott.

– Szeretném az ágyamat odébbtolni – mondta az asszony –, nagyon közel áll a kályhához.

Véletlenül rápillantottam. Megint azzal a titkolódzó, különös oldalpillantással kérdezte ezt. Ohó! Éreztem, hogy a vér a fejembe tódul és megzavar. Hallottam, hogy azt mondja:

A küszöbön ültem, fürészeltem. A papné egész idő alatt mellettem állt. Magyarázkodni, beszélni akart és egy darabig sirt meg kacagott.

– Azt a képet – mondtam –, ami az ágya fölött lógott, át kellene akasztani.

A vizvezeték elkészült, minden csap a helyén volt és a viz vidáman csobogott a medencékben. Grindhusen megint kölcsönkapta a szükséges kőmüvesszerszámokat, ugy hogy itt-ott át tudtuk lyukasztani a falat. Most bevakoltuk ezeket a nyilásokat, behánytuk a gödröt. Elkészültünk a munkával. A tiszteletes ur nagyon meg volt velünk elégedve. Fölajánlotta, hogy a vörös oszlopra kiragaszt egy cédulát és tudtul adja hiveinek, milyen ügyesek vagyunk mi vizvezetékek készitésében. De tekintettel az idő előrehaladottságára, hiszen a föld minden pillanatban keményre fagyhatott, ez egy csöpp hasznunkra sem lett volna. Megkértük tehát, hogy inkább majd tavasszal gondoljon megint ránk.

Átköltöztünk a szomszédba, hogy segitsünk a krumpliásásnál. A papék azonban megigértették velünk, hogy alkalomadtán még benézünk hozzájuk.

Ezen az uj helyen sok ember volt együtt. Csoportokba oszoltunk és vidáman folyt a munka. De láttuk, hogy ez a mesterség legföljebb egy hétig fog tartani, azután megint facérok leszünk.

Egy este átjött a tiszteletes ur és fölajánlotta, hogy szolgálatába fogad. Az ajánlat nagyon kedvező volt, gondolkodtam is rajta egy darabig, azután mégis visszautasitottam. Inkább megmaradok szabad embernek, gondoltam magamban, kószálok a világban, itt-ott dolgozom, ha éppen eszembe jut, szabad ég alatt tanyázom, ha nem akad más födél és várom, hogy mit hoz a holnap.

Itt a krumpliásásnál összeakadtam egy emberrel. Ezzel akartam összeállni, ha Grindhusentől elválok. Ez az ember éppen ugy gondolkozott, mint én, -27- láttam dolgozni és tudtam, hogy derék munkás. Lars Falkenberg volt a neve.

A krumpliásásnál a fiatal Erik volt a vezetőnk. Ő fuvarozta haza a teli zsákokat. Csinos, 20 esztendős fiu volt, korához képest komoly és megfontolt és apja jómódja hamar kifejlesztette önbizalmát. Ugy látszik, volt valami közte és Erzsébet kisasszony között, mert a fiatal lány egy szép napon fölbukkant közöttünk és sokáig beszélgetett vele. Távozóban hozzám is szólt néhány szót és tudtomra adta, hogy Oline lassan-lassan kibékült a vizvezetékkel.

Udvariasságból felelt erre a kérdésre is, de láttam, hogy nem szivesen beszélget velem.

Szépen volt öltözve, világosszinü kabátja pompásan illett szeme kékjéhez…

Erik másnap szerencsétlenül járt, a ló elragadta a kocsit, keresztülvonszolta árkon-bokron, végül is odacsapta egy keritéshez. Bizony, Erik alaposan összetörte magát, vért köpött még akkor is, amikor néhány óra mulva magához tért. Ettől kezdve Falkenberg vezette a munkát. Én is részvétet tettettem, mint a többiek, hallgatagon dolgoztam tovább és szomoru arcot vágtam, bár egy csöppet sem voltam levert. Hiszen nem volt semmi kilátásom a kisasszonynál, de most legalább ez a fiu is félre volt téve az utból.

Este kisétáltam a temetőbe és leültem egy sirkőre. Bárcsak kijönne, gondoltam magamban. Elmult egy negyedóra. Végre megpillantottam. Fölugrottam, mintha sietve menekülni akarnék, de már elkéstem és megzavarodtam volna, mert már egészen a közelemben volt.

– Te nagyon különös ember vagy! Megteszed ezt a hosszu utat és ezután itten üldögélsz.

Tréfálkozása visszaadta önbizalmamat és bátorságot öntött belém. Szilárd talajt éreztem a lábam alatt.

– Nem nekem való – feleltem –, most összeálltam valakivel és együtt nekiindulunk a nagyvilágnak.

– Kár… – mondta végre halkan. – Azt hiszem, hogy nem jól teszed… Mit is mondtál az elébb, hogy van Erik? Azért jöttem, hogy megkérdezzem.

Istenem, ha fiatal, gazdag, szép, hires és bölcs volnék… Ott megy Erzsébet!…

Mikor a temetőből kifordultam, megtaláltam az ökölalaku pipámhoz szükséges körömszeget. Zsebrevágtam. Egyideig még álldogáltam, néztem jobbra meg balra, hallgatóztam…, de semmi sem mozdult. Senki sem kiáltotta: „Az az enyém!“ -29-

Falkenberg meg én utnak eredtünk. Este van, hüvös a levegő és az égboltozaton lassan kigyulladnak a csillagok. Rábeszélem bajtársamat, hogy menjünk a temetőn keresztül. Bolond fejjel azt hiszem, hogy talán megpillanthatok egy kivilágitott ablakot a pap házán. Hej, ha gazdag, szép és ügyes volnék…

Néhány órája cipeltük már sulyos batyunkat, még nem ismertük egymást teljesen és beszélgetni is tudtunk. Az első boltot csakhamar magunk mögött hagytuk és nemsokára elhagytuk a másikat is. Csakhamar fölmeredt előttünk az éjszakai égen a szomszéd község templomtornya. Régi szokásom szerint a temető felé igyekeztem. Bajtársamhoz fordultam:

– Helyes – felelte Falkenberg –, ilyenkor már minden pajta tele van puha szénával. És ha elkergetnek, kimegyünk az erdőbe, ott még melegebb van.

Jól megtermett, izmos férfi volt, ugy 30 körül, bajusza hosszan csüngött le a szájaszélén. Felsőtestét kissé előregörbitette járás közben. Inkább keveset beszélt, mint sokat, a munka csakugy égett a kezei alatt, néha pedig még énekelt is szép férfias hangján. Nagyon szép nótákat tudott. Egészbevéve más ember volt, mint Grindhusen. Ha meg-megszólalt, tröndi, valdresi 2) és svéd szavakat kevert a beszédébe, ugyhogy nem lehetett megtudni, hová való.

Megérkeztünk a szélső házhoz. Az emberek még ébren voltak és a kutyák ugatni kezdtek. Falkenberg a gazdát kérte, mire egy fiatalember jött ki a házból.

– Nem szükséges. Most ősszel ugy sincs egyéb munka, majd mi magunk javitjuk ki.

Egy rétre jutottunk, ahol két ló legelészett. Az egyiknek a nyakában csengő csilingelt.

– No ez ugyan derék gazda – vélte Falkenberg – a lovai a réten éjszakáznak, a szolgák meg a pajtában alszanak. Tudod mit, tréfáljuk meg egy kicsit. Menjünk egy darabig lóháton.

Megfogta a csengetyüs lovat, füvel és mohával betömte a csengőt és fölült. Az én lovam vadabb volt, de végül mégis fölkapaszkodtam rá.

Egyideig a réten lovagoltunk, aztán kikocogtunk az országutra. Az én gyapjutakaróimat használtuk nyeregnek, de kantárunk nem volt. Mégis nagyszerüen ment a dolog. Körülbelül egy mérföldet lovagoltunk, mikor a szomszéd faluhoz értünk. Hirtelen hangokat hallottunk magunk előtt az uton.

Ugylátszik, nem volt nagy mester a lovaglásban. Először csak a csengőszijba kapaszkodott, később lefeküdt és görcsösen átkarolta a ló nyakát. Egyszerre csak megpillantom az egyik lábát, amint az ég felé mered. Rögtön utána le is pottyant.

Szerencsére nem fenyegetett semmi veszély. Csak egy fiatal pár enyelgett a kertek alatt, azoknak a hangját hallottuk.

Vagy egy félórát poroszkáltunk tovább. Már minden tagunk fájt. Óvatosan lemásztunk és hazakergettük a lovakat. Markunkba nevettünk, örültünk a jól sikerült tréfának és az apostolok lován folytattuk utunkat.

– Gágá, gágá – hallatszott a távolból. Ismertem ezt a hangot, vadkacsák voltak. Gyermekkoromban -31- ugy tanultam, hogy ilyenkor meg kell állni, össze kell kulcsolni a kezet, nehogy a vadkacsák megijedjenek. Miután nincs sietős dolgom, most is ezt teszem. Lágy, misztikus hangulat szálldos körülöttem, visszafojtom lélekzetemet és fölbámulok az égre. Ott repülnek… Az ég, mint valami csillagokkal vegyitett tenger nyugszik fölöttünk. Gágá, gágá, hangzik ujból a fejünk fölött, és a pompás menet lassan eluszik az éjszakában…

Végre találunk egy pajtát. Minden csöndes, lefekszünk és alszunk néhány órát. Olyan mélyen aludtunk, hogy a cselédek reggel alva találtak mindkettőnket.

Falkenberg a gazdával akart beszélni, fölajánlotta, hogy megfizetjük a szállást. Tegnap olyan későn érkeztünk, hogy már mindenki aludt és nem akartuk fölzavarni őket. Nem vagyunk csavargó tolvajok. De a gazda nem akarta elfogadni a fizetséget. Még meg is vendégeltetett a konyhában egy csupor kávéval, de munkát nem tudott adni. A termés be van takaritva és most neki meg a legénynek nincs egyéb dolga, mint hogy kijavitsák a keritéseket.

Három napja kószáltunk már és nem kaptunk semmi munkát, sőt mindenhol megfizettették velünk a szállást, meg az ételt, italt, ugy hogy napról-napra szegényebbek lettünk.

– Te, hiszen már nincsen pénzünk. Igy nem jutunk tovább – mondta Falkenberg és azt tanácsolta, hogy próbálkozzunk meg a lopással.

Meghánytuk-vetettük ezt a tervet, végül is elhatároztuk, hogy ezzel még várunk egyideig. Az evés miatt nem volt gondunk, hiszen baromfi akadt elég a falukban, de készpénzre is szükségünk volt ahhoz, hogy továbbjussunk. Ha munkával nem tudunk keresni, majd szerzünk másképen. Nem vagyunk angyalok.

– Én bizony nem vagyok angyal – mondta Falkenberg. – Ezek a legjobb ruháim. Más még -32- munkaruhának se igen használná. Magam mosom a patakban és megvárom, amig megszárad. Ha elszakad, megfoltozom, ha pedig pénzem van, ujat veszek. Bizony igy van ez.

– Az a zöldfülü… Hát persze, hogy iszom. Unalmas dolog, ha az ember mindig csak eszik… Gyere, keressünk egy házat, ahol zongora van.

Igy gondolkodtam: olyan házban, ahol zongora van, bizonyára jómódu emberek lesznek s ugylátszik, Falkenberg ott akarja elkezdeni a lopást.

Délután találtunk ilyen házat. Mielőtt bementünk, Falkenberg fölvette az én jobbik ruhámat és vállamra akasztotta az ő hátizsákját is, hogy annál szabadabban mozoghasson. Habozás nélkül ment föl a kőlépcsőn, egy ideig bent maradt és amikor kijött, azt mondta, hogy megbizták a zongora hangolásával.

– Hallgass! – parancsolta – hangoltam én már zongorát, ha nem is kötöm mindenkinek az orrára.

És amikor láttam, hogy egy hangvillát huz elő a hátizsákból, tudtam, hogy komolyan beszél.

Föl- és lekószáltam tehát és néha, ha a ház délre nyiló ablakai előtt elsétáltam, hallottam, amint Falkenberg a zongorát gyötri odabent. Rendes hangot nem tudott leütni, de vigyázott, hogy ha meghuz egy hurt, éppen annyira visszaengedje, amennyire fölcsavarta. A zongora ettől csöppet sem lett rosszabb, mint amilyen volt és nagyszerüen ment minden.

Beszédbe elegyedtem az egyik szolgalegénnyel, egy fiatal fiuval. Kétszáz korona volt az évi bére, no meg az ellátás. Reggel félhétkor kelt, megetette a lovakat, de aratásidőben már ötkor talpon kell lenni. Nyolckor aztán vége a munkának. Egészséges volt és megelégedetten élt kis világában. Még most is emlékszem gyönyörü hibátlan fogsorára, meg a mosolyára, -33- amikor egy lányról beszélt. Aranyszives ezüstgyürüt ajándékozott neki a minap.

– Hogy én mit mondtam? Nem tudom. Azt mondtam: hordd egészséggel, vagy ilyesvalamit. Még egy ruháravalóval is meg akartam ajándékozni, de…

Ugy álltam előtte, mint egy Nagy Sándor és lenéztem az ő kis világára. Amikor elváltunk, megajándékoztam a gyapjutakaróval, azt mondtam, ugyis nehéz, nem tudom cipelni.

– Ez a kislányé lesz – mondta ragyogó szemmel –, legalább lesz egy meleg takarója.

Mikor Falkenberg elkészült a munkájával és kijött, olyan finoman mozgott és olyan válogatott kifejezéseket használt, hogy alig értettem meg a szavát. A házikisasszony kisérte ki.

– Most a szomszédfaluba megyünk – mondta –, bizonyára ott is lesz hangolni való zongora. Isten önnel, kisasszony, Isten önnel.

– Hat korona, fiam – sugta a fülembe –, meg a szomszédházban is hat, az tizenkettő.

Falkenberg ugy számitott, hogy a szomszéd sem akar majd hátramaradni és bizonyosan föl fogja hangoltatni a zongoráját. És csakugyan… A házikisasszony valami kiránduláson volt és a szülők elhatározták, hogy meglepik. Ugyis panaszkodott már, hogy nem lehet játszani az ócska szerszámon. -34-

Megint egyedül maradtam, Falkenberg eltünt a házban. Mikor beesteledett, világot gyujtottak neki és ő tovább dolgozott. Odabent ette meg a vacsoráját is. Vacsora után kijött és a pipáját kérte.

Nem szivesen adtam oda mestermüvemet, amely nemrég készült el teljes pompájában.

– Ne melegitsd föl nagyon a szöget – aggodalmaskodtam –, különben elhajlik.

Falkenberg rágyujtott és nagybüszkén visszasétált a házba. De azért rólam is gondoskodott. Enni és innivalót kért a konyhában számomra.

Éjszaka egyszerre csak fölébredtem. Falkenberg ott állt a pajta közepén és a nevemet kiáltotta. Telihold volt és az ezüstös fényben tisztán láttam barátom arcát.

– Szinte megfenyegetett az ököl – mondta Falkenberg – és eszembe jutott, hol szerezted a körmöt.

Mikor másnap reggel utra készültünk, megérkezett a házikisasszony. Hallottuk, amint dörömbölni kezd a zongorán. Valami valcert játszott. Nemsokára azután megjelent az ajtóban.

– Falkenbergékhez. Csak mindig egyenesen előre ezen az uton. Körülbelül másfélórányira egy oszlopot fog találni, ott forduljon be jobbkéz felé. -35-

Erre Falkenberg leült a lépcsőre és kikérdezte a kisasszonyt az ővrebői Falkenbergék felől. Talán rokonai, s akkor ugyszólván otthon lesz náluk. Nagyon megköszönte, hogy a kisasszony ilyen nagy szivességet tett neki.

Mikor az erdőbe értünk, letelepedtünk és meghánytuk-vetettük a dolgot. Vajjon tanácsos lesz-e mint zongorahangolónak megjelennie előkelő rokonánál, az ővrebői kapitánynál. Tulajdonképen csak én aggodalmaskodtam és ezzel megzavartam Falkenberget is.

– De van, hanem az ördög vigye el, az áll rajta, hogy szorgalmas munkás vagyok.

Egy darabig tanakodtunk, hogy meghamisitsuk-e ezt a bizonyitványt, vagy pedig egy egészen ujat irjunk. Ez azután egy zongorahangolónak szólna és a Lars nevet átváltoztatnók Lipótra.

De most már azután elragadott a fantáziám és ezzel elrontottam mindent. Zongorahangoló az kevés lesz, irjuk, hogy mechanikus, egy zseni, aki a legsulyosabb föladatokat is megoldja és gyára van.

– Egy gyártulajdonosnak nincsenek igazolványai – vélte Falkenberg és hallani sem akart róla.

– Eridj te magad – dühösködött Falkenberg. – Nesze, itt vannak a ruháid.

De amint az oszlopot szerencsésen magunk mögött hagytuk, meglassitotta lépteit. Elkeseredetten mormogta:

– Mégis csak borzasztó, hogy semmi se lesz belőle. Milyen jó aratásunk volna.

– Azt hiszem, meg kell látogatnod őket – vélekedtem -36- –, hiszen lehet, hogy nem is vagytok rokonok.

– Ugyan – mordult rám –, fogd be a szád. Semmi közöm a te fantáziádhoz.

Ideges és dühös volt. Ugy kilépett, hogy alig birtam lépést tartani vele. Hirtelen megállt.

– Mégis bemegyek. Add ide még egyszer a pipádat. Nem fogok rágyujtani. – Fölmásztunk a dombra. Falkenberg tudatában volt fontosságának, mutogatott a pipával és véleményt mondott a ház fekvéséről. Bosszankodtam nagyképüségén, meg azon, hogy velem cipelteti a hátizsákját. Megkérdeztem:

– De tegyük föl, hogy a háziasszony is ért hozzá és rögtön azután kipróbálja a zongorát, mi lesz akkor?

Falkenberg hallgatott. Láttam, hogy a fejét töri. Lassanként összebicsaklott, meggörbült háttal ment tovább.

– Talán mégsem lesz tanácsos. Nesze, itt a pipád. Gyerünk csak be és kérdezzük meg szokás szerint, talán akad valami munka.

Ugy adódott, hogy amint az udvarra beléptünk, máris akadt valami. Éppen egy uj zászlórudat akartak fölállitani, de nem volt elég ember. Odamentünk, hozzáláttunk és segitettünk. Az oszlop csakhamar a helyén volt. Az ablakokból mindenfelől női fejek kandikáltak ki.

A kapitányné kijött, magas, szőke asszony volt, barátságosan viszonozta köszöntésünket. -37-

Ugy láttam, hogy nehéz szivvel utasit el bennünket és már nyultam is a sapkám után, nehogy zavarba hozzuk. De, ugy látszik, Falkenberg, aki rendesen volt fölöltözve és a csomagját is mással cipeltette, fölkeltette a figyelmét. Odafordult hozzá:

– Mindenféle – felelte Falkenberg. – Keritéseket csinálunk, árkot ásunk, kőmüvesmunkát végzünk.

– No, ahhoz már egy kicsit későn van –, vélte az egyik férfi a zászlórud mellől.

– Ugy van – mondta az asszony is –, de talán jöjjenek be és egyenek valamit. Ami nekünk van, az jut maguknak is.

Bosszankodtam ezen az alázatos válaszon. Vajjon mit fognak gondolni rólunk. Itt közbe kell lépnem. Levettem a sapkámat és előkelő meghajlással franciául mondtam:

Azután bevezettek bennünket a konyhába és nagyszerü ebédet kaptunk. Az asszony eltünt, de mikor elkészültünk az evéssel és menni készültünk, megint megjelent. Falkenberg vérszemet kapott, ki akarta használni barátságosságát és megkérdezte, hogy fölhangolhatja-e a zongorát.

– Hát ahhoz is ért? – kérdezte és a szemei karikára nyiltak a csodálkozástól.

– Nem, nincs igazolványom, mert sohasem volt -38- szükségem rá. De hiszen nagyságos asszonyom ott lehet, amikor dolgozom.

Előrement és Falkenberg követte. Az ajtórésen láttam, hogy a szoba fala tele van képekkel.

A cselédlányok a konyhában sürögtek-forogtak és néha lopva egy-egy pillantást vetettek felém. Egyikük nagyon csinos volt, örültem, hogy reggel megborotválkoztam.

Elmult tiz perc. Hallottam, hogy barátom hozzáfogott a hangoláshoz. A kapitányné kijött a szobából.

Hál’ Istennek, akkor nem kell többet beszélnem. Néhány frázison tul az én tudományom sem terjedt.

– Barátja megmutatta a bizonyitványait, ugy tetszik, mind a ketten derék emberek. Nem tudom… talán sürgönyöznék a férjemnek és megkérdezném, itt tarthatom-e magukat.

Szerettem volna megköszönni szivességét, de egy szó sem jött ki a torkomon, csak nagyokat nyeltem.

A délutánt elcsavarogtam az udvaron és a földeken. A gazdaság a legpéldásabb rendben volt. Minden be volt takaritva, sehol semmi munka a mi számunkra. Ugy látszik, a kapitány gazdag ember.

Beesteledett és Falkenberg még mindig a zongorával foglalatoskodott. Némi élelmiszert vettem magamhoz a hátizsákból és elmentem az udvarból, nehogy vacsorával is megkináljanak. A hold sütött, a csillagok ragyogtak és én élvezettel mentem egyre beljebb az erdőbe. A legsötétebb helyen leültem. Milyen csend van mindenütt, földön és égen. És itt meleg van, bár a földeket már belepi a dér. Néha megzizzen egy füszál, egy egérke surran, a fák koronái fölött eluszik egy vércse… azután megint elcsendesül minden…

Láttál már valaha életedben ilyen szőkeséget?… Nem, még soha. És milyen gyönyörü az alakja, kicsattanó piros a szája. Mintha mindig fények rezegnének a hajábán. Hej, ha most egy gyémánt fejéket -39- vehetnék elő a hátizsákból és neki ajándékozhatnám…

Keresek egy rózsaszin kagylót, abból csinálom meg a körmöt és odaadom neki pipámat a férje számára. Igen, ez lesz a legjobb.

– Már megjött a férje válasza. Fát kell vágnunk az erdőben. Értesz hozzá?

– Óh, de hiszen van itt is. Nem akar egy kis teát?… Nem?… Megjött a férjem válasza. Ért a favágáshoz?… No akkor jó. Nézze, itt a sürgöny: „Két favágóra van szükségünk. Péter jelölje ki nekik a levágandó törzseket“.

Édes istenem! Szorosan mellettem állott, amikor a sürgönyt mutatta. Valami finom, szüzi illat lebegett körülötte.

Amikor megbeszéltük a helyzetünket, Falkenberg egy csöppet sem volt hálás, hogy az asszony itt tartott bennünket.

Falkenberg egyébként még annyit sem értett a favágáshoz, mint a zongorahangoláshoz. Én valahol csavargásaim közben ezt a mesterséget is megtanultam és igy kényszerüségből vezettem a munkát. Ebbe természetesen ő beleegyezett. Egy uj ötlet foglalkoztatott.

A közönséges favágásnál az ember a földre fekszik és oldalról ferdén fürészel. Ezért végeznek aztán -40- olyan keveset egy nap és ezért marad a lefürészelt fatönk bent a földben. Egy tengelyes szerkezettel, amit a törzs tövébe csavarna az ember, ugy lehetne fürészelni, hogy a fürész vizszintesen vágná a fát és igy nem maradna vissza semmi tönk, csak a gyökerek. Hozzáláttam, hogy papirra vessem ennek a szerkezetnek a részeit. Legtovább törtem a fejemet azon a rugón, amelynek a szükséges nyomást kell szolgáltatnia. De talán egy sulyt lehetne tenni a rugó helyére. Ezzel azonban baj van, mert ez a suly mindig egyenletes nyomást fejtene ki. Pedig mennél mélyebbre hatolt a fürész, annál jobban gyöngülnie kellene ennek a nyomásnak. A rugó viszont engedne, ha a fürész már mélyebben volna. Elhatároztam tehát, hogy mégis inkább rugóval próbálkozom. Majd meglátod, sikerülni fog, biztattam magamat, és ez lesz életem legnagyobb dicsősége.

A napok teltek, a napok multak. Már kilenc fát ledöntöttünk és levagdostuk a galyakat. Az ellátás bőséges volt. Reggel magunkkal vittük a hideg ebédet és este kaptunk meleget. Ha hazaértünk, megmosakodtunk és kitisztálkodtunk, hogy jobb legyen a külsőnk, mint a férficselédeké, azután bementünk a konyhába és leültünk az asztalhoz. Még három lány volt rajtunk kivül, és én észrevettem, hogy Falkenberg és Emma között gyöngéd szálak szövődnek.

Néha zongoraszó hangzott a belső szobából és a gyöngébb hangok kiömlötték a konyhába is. Néha kijött a kapitányné, finom, lányos szépségével derüt hozott magával és barátságos beszélgetésbe elegyedett velünk.

Hogyan? Hát mégis?… Falkenberg viharverte ábrázata szinte megszépült az örömtől és én büszke voltam rá, mikor szerényen felelte:

Vagy a gyakorlat tanitotta meg tényleg néhány fogásra, vagy pedig a kapitányné egyszerüen hálás -41- volt neki, hogy nem tette teljesen tönkre a hangszert.

Esténként Falkenberg fölhuzta az én nadrágomat. Most már nem kérhettem vissza tőle, hogy magam viseljem, mert mindenki azt hihette volna, hogy én kölcsönöztem ki tőle.

Láttam, hogy egy kicsit elhidegedtek egymástól. Falkenberg is szerelmes volt, akárcsak én. Milyen javithatatlan álmodozók vagyunk mi ketten!

– Mit gondolsz, ma este is ki fog jönni a konyhába? – kérdezte néha favágás közben.

– Ugy van – felelte a barátom –, te, ha meghallom, hogy nem jól bánik vele, baj lesz.

Egy este Falkenberg énekelni kezdett. Megint büszke voltam rá. A nagyságos asszony kijött és megismételtette vele a dalt. Azután még egyet énekelt. Érces hangja betöltötte a konyhát és a kapitányné nem tudott hova lenni a nagy csodálkozástól.

Én azonban ugy véltem, hogy ezt kellett volna felelnie: Nem, sajnos, nem tanultam.

– Igen, néha egy-egy táncmulatságon énekeltem és egyszer egy esküvőn is.

Még megérem, hogy a nagyságos asszony egy este behivja a szobába és kisérni fogja a zongorán, gondoltam magamban. De hangosan ezt mondtam: -42-

– Nos… – kérdezte. Azután, ugy látszik, eszébe jutott valami –: ha a fizetés miatt gondolja, akkor…

– No, csak mondja ki bátran. Tessék, fogja – mondta és felém nyujtotta azt az összeget, amit kértem. – És ön?

Istenem, milyen kicsi lettem egyszerre, legjobb szerettem volna elsülyedni. Ez a Falkenberg lefőzött. Annyi pénze van, hogy nem kell neki előleg? Még ma este lehuzom róla a jó ruháimat és darabokra szaggatom.

– Ha ma este megint kijön, elénekelem neki azt a dalt a „Mákvirágról“ – mondta Falkenberg az erdőben. – Azt még eddig nem is énekeltem.

– Igen. Te képes volnál a nagyságos asszony szemei előtt enyelegni Emmával. Ezt én nem tudnám megtenni.

– Hazudsz! – feleltem dühösen –, amig itt vagyunk -43- a kapitányéknál, egy lánnyal sem fogok elkezdeni.

– Én se mászkálok senki után éjszaka… Azt hiszed, megint ki fog jönni ma este?… Egészen megfeledkeztem a „Mákvirágról“. Ide hallgass…

– Igen, szerencséd van a hangoddal – feleltem vállvonogatva –, de azért egyikünk sem fogja megkapni.

– Ja, ha igy meg ugy, akkor én is megkapnám. De itt van még a kapitány is…

– Igen és azután és végül én. Meg azután az egész világ… Mit gondolsz, talán befoghatnók a szánkat – mondtam és szerettem volna a hajamat kitépni, hogy igy beszélek róla. És hozzátettem: – ez nem illik két ilyen vén favágóhoz.

Mind a ketten lesoványodtunk és megsápadtunk. Falkenberg arca teli lett ráncokkal, az étel egyikünknek sem izlett ugy, mint azelőtt. Hogy ezt az állapotot eltitkoljuk egymás előtt, én vidám dalokat fütyörésztem, Falkenberg pedig minden ebéd előtt káromkodni kezdett, hogy sokat eszik, elhizik és elveszti rugalmasságát.

– Hiszen ti nem esztek semmit – mondta a nagyságos asszony, mikor hátizsákunkban majdnem az egész ebédet hazavittük. – Még ilyen embereket se láttam.

Néha, ha a kapitányné valami szivességre kért bennünket, ugy nekiiramodtunk, mint két nyul. Végül már magunktól is behordtuk a vizet a konyhába és megtöltöttük aprófával a ládát. De egyszer, mikor a nagyságos asszony engem kért meg, hogy hozzak néhány vesszőt az erdőből a szőnyegporoláshoz, Falkenberg megelőzött. Pedig ez a megbizás határozottan nekem szólt. -44- És minden este elénekelte a dalait. Elhatároztam, hogy féltékennyé teszem az asszonyt. Ejnye, ejnye, jutott aztán eszembe, vak vagy te barátom, vagy pedig bolond. Hiszen láthatod, hogy a kapitányné figyelemre se méltatja erőlködéseidet.

Azért mégis féltékennyé fogom tenni. A három lány közül legföljebb Emmával kisérletezhettem. Igy hát azonnal nekiláttam az ostromnak.

– Önmagáról beszél – vetette közbe Falkenberg. Félt, hogy valamilyen módon őt is belekeverem a dologba.

De Emma megközelithetetlen maradt és ügyet sem vetett rám, bár én bizonyára többet tudtam, mint Falkenberg. Mi, hát már Emmát sem tudnám meghóditani? Taktikát változtattam. Büszkén magamba zárkóztam, a favágószerkezetet rajzolgattam, vagy apró modelleket készitettem. Ha Falkenberg este énekelni kezdett és a nagyságos asszony a konyhában volt, kimentem a cselédszobába a legények közé. Ezt nemes és méltóságteljes viselkedésnek találtam. Csak az a hátránya volt, hogy Péter, aki betegen feküdt, nem tudta elviselni a kopácsolást, ugy hogy ha valami kalapálnivaló akadt, ki kellett menni a pajtába.

Néha mégis ugy látszott, mintha a nagyságos asszony sajnálná, hogy kimaradtam a konyhából. Én legalább igy képzeltem. Egyszer vacsoraközben odafordult hozzám:

– Igen – felelte helyettem Falkenberg –, valami ujfajta fürészen gondolkodik, de ugy látszik, tul nehéz a föladat.

Erre azután nem feleltem, ravasz voltam és tudtam, hogy jobb lesz, ha azt hiszik, hogy hiába -45- kinlódom. Hiszen minden föltaláló átka, hogy nem akarják elismerni tehetségét. Várjatok csak, majd megjön az én időm is! Néha torkomat fojtogatta a vallomás, hogy milyen előkelő családból származom és csak a szerelem téritett el az utamból, de azután mégis csak hallgattam. Az italban kerestem vigasztalást. Persze ember tervez, Isten végez… Hiszen az asszony később is megtudhatja.

– Azt hiszem, ezentul esténként én is a cselédszobában fogok tartózkodni – mondta Falkenberg.

Mindjárt sejtettem, miért kinálkozik ő is kifelé a konyhából. Nem tudom, mi lehetett az oka, de az utóbbi időben nem igen kérték, hogy énekeljen.

A kapitány megérkezett. Szálas, nagyszakállu ember jött ki egyszer az erdőbe és odalépett hozzánk.

– Falkenberg kapitány vagyok – mondta. – No, hogy megy a munka, gyerekek?

Azután arról beszélgettünk, hogy milyen fákat vágtunk ki eddig és mennyit kell még kivágni. A kapitánynak tetszett, hogy milyen kis tönkök maradtak a földben és megdicsért bennünket. Azután kiszámitotta, hogy mennyit dolgoztunk egy nap és rájött, hogy éppen csak annyit, amennyit minden rendes munkás elvégez.

– De a vasárnapokat elfelejtette leszámitani kapitány ur – figyelmeztettem.

– Igazad van – felelte –, no igy már aztán derék munkát végeztetek. Nem mentek tönkre a szerszámok? Fog még a fürész?

– Tulajdonképen az ellátás nincs beleszámitva a bérbe. De ha nektek igy kényelmesebb, majd levonjuk az elszámolásnál. -46-

– Jobb időt kivánni sem lehetne – mondta –, nem kell a havat lapátolni.

A kapitány megint hazament. Rövid, határozott, udvarias volt a modora, semmi mosoly vagy tréfa. Kicsit közönséges kifejezésü, de jóindulatu arca volt.

Ettől kezdve Falkenberg csak a cselédszobában, vagy a szabadban énekelgetett. A konyhában a kapitány miatt nem lehetett többé. Ez nagyon bántotta és néha hangosan szitkozódott, hogy az élet egy lyukas fagarast sem ér és legjobb volna, ha az ember az első fára fölkötné magát. De a kétségbeesése nem tartott sokáig. A legközelebbi vasárnap elment abba a két gazdaságba, ahol a zongorákat meghangolta és bizonyitványt kért. Mikor hazajött, elém tartotta a két irást és igy szólt:

De már nekem sem volt olyan rossz kedvem. A kapitány meghallotta, hogy valami szerkezeten töröm a fejem és bővebb fölvilágositást kért. Az első -47- szempillantásra meglátta, hogy rajzaim nagyon tökéletlenek, mert sem papirosom, sem pedig körzőm nem volt. Kölcsönadott egy pompás körzőt és megtanitott a szükséges számitásokra. Attól félt, hogy a fürészem tulságosan bonyolult lesz.

– De csak rajta – mondogatta –, készitse el a rajzokat, majd meglátjuk, mit lehet csinálni.

Én azonban rájöttem, hogy egy kis modell, ha még oly tökéletlen is, sokkal szemléltetőbb, mint a legszebb rajz. Amint tehát a tervezéssel elkészültem, hozzáláttam, hogy kifaragjam a szerkezet részeit. Miután esztergapadom nem volt, a tengelyeket és a csavarokat is nekem kellett faragnom. Annyira elmerültem ebbe a munkába, hogy egy vasárnap nem hallottam meg az ebédre hivó harangszót. A kapitány kijött és elkiáltotta magát:

Mikor látta, hogy min dolgozom, azt mondta, hogy holnap elmegy a kovácshoz és megcsináltat vele mindent, amire szükségem van.

– Csak a méreteket adja meg – mondta. – Szerszámokra nincs szüksége?… rendben van. Tehát egy lyukasztófürész, egy furó, csavarok, egy kalapács… más semmi?

De este, mikor vacsora után be akartam menni a cselédszobába, a kapitányné magához intett. Az udvaron állt és odalépett a cselédszoba ablakához.

– A férjemnek föltünt, hogy a maga ruhái milyen vékonyak. Nem tudom, hogy… tessék, fogja.

Dadogtam, megköszöntem. Hiszen nemsokára lesz annyi pénzem, hogy vehetek egy ruhát, meg nem is sürgős, meg nem szükséges…

– Igen, hiszen tudom, hogy vehetne, de… a barátjának olyan jó ruhája van és maga… itt van, fogadja el.

Sietve elszaladt, mint valami jószivü leány, aki szégyenli jószivüségét. Az utolsó köszönetemet már kiabálva kellett mondanom.

Mikor este a kapitány átadta nekem a tengelyeket és a fogaskereket, megragadtam az alkalmat és megköszöntem az ajándékot. -48-

– No igen… – mondta. – A feleségem ugy gondolta… legalább elég jó?

– No ennek örülök. A feleségem gondolta… Nos, itt vannak a kerekek és a szerszámok. Jó éjszakát.

Bizonyára egyforma jószivüek voltak mind a ketten és egyik a másikra háritotta a hálát. Ilyen házasságról álmodoznak a rajongók ezen a földön.

A levelek lehullottak, a madárdal elhalt. Csak a varjak rebbennek föl rekedt károgással kora hajnalban és szétszóródnak a földeken. Falkenberg meg én látjuk őket, mikor kimegyünk az erdőbe. A fiatalok, melyek még nem félnek az élet ezernyi veszélyétől, a lábunk előtt ugrálnak az uton.

Azután a pintyőkével találkozunk. Most jön az erdőből és megy az emberekhez, mert szereti őket és kiváncsi rájuk. A kedves kis pintyőke… tulajdonképen vándormadár, de őseitől tanulta, hogy itt északon is lehet telelni és most ő akarja megtanitani az ivadékait arra, hogy csakis itt lehet telelni. De azért még érzi magában a nyugtalanságot, az utazás lázas hajszáját és örökre megmarad vándormadárnak. Egy szép napon ő is összeáll társaival és száll, száll messzi tájakra idegen emberekhez, akiket szintén meg akar ismerni és akkor üres lesz az erdő. Néha egy hét is elmulik, mig megérkezik az uj csapat. Istenem, hányszor néztem a pintyek tanyázását és vándorlását.

Falkenberg egy napon kijelentette, hogy már megint egészen jól érzi magát és ha a télen a favágásból meg a zongorahangolásból félretesz száz koronát, megint összebarátkozik Emmával. Nekem is azt tanácsolta, hogy ne epekedjem ostobán a nálam magasabban álló után, hanem keressek magamnak valakit, aki hozzám illik.

Szombaton valamivel hamarabb fejeztük be a -49- munkát, hogy a boltba mehessünk; ingekre, dohányra, meg borra volt szükségünk.

Miközben a boltban várakoztam, szemembe ötlött egy kagylókkal kirakott varródoboz. Valamikor a hajósok vásároltak ilyen dobozokat a kikötőben és ajándékba vitték otthonhagyott szeretőiknek. Most már ezerszámra gyártják őket Németországban. Megvettem a dobozt és ugy terveztem, hogy az egyik kagylóból körmöt csinálok a pipára.

Fölébredt a féltékenysége és hogy háttérbe ne szoruljon, ő meg egy selyemkendőt vásárolt.

Hazafelé menet sürün hörpintgettünk a borocskából és mindenfélét összefecsegtünk. Falkenberg még mindig féltékenykedett. Kikerestem a legalkalmasabb kagylót, letörtem és a skatulyát nekiajándékoztam és ezzel azután megint szent lett a béke.

Besötétedett és a hold csak nem akart kibujni a felhők mögül. Egyszerre csak zeneszót hallottunk és láttuk, hogy a domb tetején egy majorságban vidáman táncolnak. Fények cikkáztak az ablakokban.

Mikor a házhoz értünk, néhány legény meg lány álldogált ott. Hüsöltek. Emma is köztük volt.

– No nézd csak, hiszen Emma is ott van – kiáltotta Falkenberg és nem haragudott, hogy a lány őt nem hivta táncolni –, gyere csak ide, nézd, hoztam neked valamit.

Azt hitte, hogy jó szó elég lesz. De Emma elfordult és beszaladt a házba. Mikor Falkenberg utána akart menni, elállták az utját és kijelentették, hogy semmi keresnivalója nincs odabent.

Mintha mennykő csapott volna le az orra előtt. Addig huzódott Emmától, mig végre a lány megunta a várást. Mikor pedig csak állt és bámult maga elé, mint akinek a legjobb falat esett ki a szájából, a lányok gunyolni kezdték: -50-

Falkenberg pedig fölkapta a palackot, nagyot huzott belőle, azután a kabátujjával megtörölte a száját és továbbadta az üveget. A hangulat szemmelláthatólag javunkra fordult. Hiszen ezek derék cimborák, gondolták magukban az emberek, borospalack van a zsebükben, azonkivül idegen, uj arcok voltunk, akik némi változatosságot hoznak magukkal és Falkenberg néhány tréfás megjegyzést tett Márkus suszterre, akit következetesen Lukácsnak hivott.

– Azt hiszem, most már Emma is szivesen kijönne – szájaskodott Falkenberg.

Helén, Sára, Rönnaug, meg a többiek is ittak a palackból, néhányan kezet szoritottak velünk, mások azonban csak azt mondták előkelően:

Falkenberg átkarolta Helént és kijelentette, hogy az éjjel meglátogatja; mikor pedig egyre lassan távolabb huzódtak tőlünk, már senki sem gunyolta őket. Csakhamar mi is összeálltunk párosával és elsétáltunk az erdőbe. Én Sárával mentem…

Mikor visszatértünk, Rönnaug a ház előtt állt és legyezte kipirult arcát. Mi az, hát ez a leány egész idő alatt itt várt? Megfogtam a kezét és beszéltem hozzá, de ő csak mosolygott és nem felelt. Mikor azután az erdő felé sétáltunk, Sára utánunk kiáltott:

De Rönnaug nem felelt, nagyon hallgatag lány volt. Fehérbőrü, magas és csendes.

Lehullott az első hó. Igaz ugyan, hogy mindjárt el is olvad, de azért a tél már itt van a küszöbön. És a favágást nemsokára befejezzük, talán még tizennégy napra való munkánk van. Mihez fogjunk akkor? Talán a vasutépitésnél kapunk munkát fönn a hegyekben, vagy valamelyik gazdaságban lesz még kivágnivaló -51- fa. Falkenberg legszivesebben a vasutépitéshez ment volna.

De ilyen rövid idő alatt nem tudom befejezni favágószerkezetemet. Még a kagylókörmöt is meg kell csinálnom a pipán és az esti órák tul rövidek. Falkenberg pedig tisztába akart jönni Emmával. Nehéz dolog volt és sokáig tartott. A lány Márkus suszterhez huzódott, bizony őhozzá, Falkenberg pedig egy hangulatos estén Helénnek ajándékozta a selyemkendőt meg a kagylós dobozt.

– Igenis, ha tudni akarod. Nem tudom rávenni, hogy velünk jöjjön a hegyekbe.

A kapitányról meg a feleségéről beszélgetünk. Falkenberg ugy véli, hogy nincs minden rendben kettőjük között.

– Ugy – feleli fölfortyanva. Egyre jobban dühbe gurult. – Te talán már láttad, hogy egymás után szaladnak és imádják egymást? Én még nem láttam, hogy beszéltek volna egymással.

– Nem tudod, miket beszélsz össze – feleltem nevetve –, de vigyázz, nézd hogy bevágtál itt.

Szótlanul és haragosan dolgozunk tovább. Hogy merészel ilyen szemérmetlenül hazudni?… hogy ők ketten nem beszélgetnek… De Istenem… hiszen igaza van. Falkenbergnek jó orra van, ért az emberekhez.

– Lehet, hogy igazad van. Talán mégsem a legideálisabb házasság, amiről az álmodozók beszélnek, de…

– Ugy emlékszem, egyszer kijelentetted, hogy ha nem fog vele szépen viselkedni, hát baj lesz.

– Hát mondtam, hogy ő nem szépen bánik vele? – kérdezte elkeseredetten Falkenberg. – De unják egymást, itt a hiba. Ha az egyik bejön, a másik kimegy. Ha mond valamit neki itt a konyhában, szegény asszony szemében egyszerre kialszik a tüz és ugy tesz, mintha nem is hallaná.

Egy darabig döngetjük a fákat és mindegyikünk a maga gondolataival foglalkozik.

Végre elkészült a pipám, Emmával beküldtem a kapitánynak. A köröm olyan volt, mintha valódi lett volna és a pompás szerszámaimmal ugy meg tudtam erősiteni, hogy a két kis rézszög egyáltalán nem is látszott. Meg voltam elégedve munkámmal.

Vacsora közben kijött a kapitány, megköszönte figyelmességemet és ekkor láttam, hogy Falkenbergnek mégis igaza lehet. Alighogy ő megjelent, az asszony már el is tünt.

A kapitány nagyon megdicsérte munkámat, érdeklődött, hogyan erősitettem meg a kagylót és ezermesternek nevezett. Azt hiszem, ebben a pillanatban még Emmát is megkaphattam volna.

Egy halott asszony lépett hozzám a pajtában, kinyujtotta a balkezét és… a hüvelkujján nem volt köröm. Megráztam a fejem és eszembe jutott, hogy igaz, valamikor egy koporsószeg volt a köröm helyén, de azt már eldobtam és egy kagylót tettem a helyébe. És a halott nem mozdult, én pedig dideregtem a félelemtől. Végre dadogni kezdtem, hogy -53- sajnálom, de már nem segithetek rajta és Isten nevében menjen el innét. „Miatyánk, ki vagy a mennyekben…“ A halott egyre közelebb jött, eléje feszitettem két öklömet, fölsikoltottam és… teljes erőmmel a falhoz taszitottam Falkenberget.

Verejtékben fürödve ébredtem föl. Láttam, hogy a halott lassu léptekkel távolodik és eltünik a sarok homályában.

Egy pillanatig azon gondolkoztam, hogy legjobb lesz, ha Péterhez megyek aludni, most már jobban van és talán nem kapnám el tőle a betegséget. De nem mertem lemenni a lépcsőn.

Másnap reggel mindent fölkutattam a szeg miatt és végre a fürészporban meg is találtam. Az erdőbe menet elástam az ut mentén.

– De ha kényszeriteni fog. Talán nem akarja, hogy a koporsószeg ilyen messze legyen a sirtól.

De most már megint fölbátorodtam, a napvilágnál nem látszott olyan rémesnek ez a kisértet-história, kinevettem Falkenberg babonasságát és kijelentettem, hogy véleménye nélkülöz minden tudományos alapot. -54-

Egy este látogatók érkeztek és mivel Péter még mindig beteg volt, a másik legényt, egy fiatal gyereket semmire sem lehetett használni, én tartottam a lovakat. Egy hölgy szállt ki.

A kocsi zajára azonban már kigyulladtak a lámpák és kiváncsi fejek bukkantak ki az ablakon. A nagyságos asszony kijött és örvendezve kiáltotta:

– Igazán te vagy az, Erzsébet? Ha tudnád, milyen nehezen vártalak! Isten hozott.

A két hölgy másnap reggel kisétált hozzám az erdőbe. Először nagyon megszeppentem, féltem, hogy a papék is megtudták azt a bizonyos éjjeli lovaglást; azután, hogy senki nem beszélt róla, megnyugodtam.

– Vizvezetéket rendezett be nálunk a konyhában, egészen a második emeletig. Csak egy csapot kell elforditani. Bizony, te is megcsináltathatnád.

– Hiszen szóltam, de ő azt mondta, hogy megbeszéli a dolgot a nagyságos asszonnyal.

Kinos szünet… Még egy ilyen fontos dolgot sem beszélt meg a feleségével…

– Az idén persze már késő van. Beállana a fagy, mielőtt elkészülnénk. -55-

– Most jut eszembe, hogy a férjem egyszer emlitette a dolgot. Beszélgettünk is róla, de mi is ugy gondoltuk, hogy az idén már nem lehet belefogni. Nézd csak Erzsébet, milyen szép látvány ez a favágás…

Egy kötelet használtunk a megfürészelt fák ledöntésére, Falkenberg éppen most erősitette meg az egyik fa koronáját, mely lassu ivekben lengett ide-oda.

De a kapitányné, ugy látszik, nem engem akart hallani. Megismételte a kérdést, de most egyenesen Falkenberghez fordult:

– Hallottad? – fordult a barátnőjéhez a kapitányné. – Milyen szép hangja van.

Elszégyeltem magam. Mennyit összefecsegek én és nem értem meg a kivánságát. De majd megmutatom én, hogy ezt a visszautasitást elértettem. Különben is én Erzsébet kisasszonyba vagyok szerelmes, nem pedig őbelé. A kisasszony legalább nem szeszélyes és legalább olyan szép, sőt ezerszer szebb. Elmegyek hozzájuk béresnek… És ettől kezdve ha a nagyságos asszony megszólitott, előbb Falkenbergre néztem, azután őrá és csak nagy tartózkodással feleltem, mintha félnék, hogy a kérdés nem nekem szólt. Azt hiszem, neki is fájt ez a viselkedés… Egyszer zavart mosollyal mondta:

Ez a mosoly és ezek a szavak!… Örömhullám ömlött végig ereimen, teljes erőmmel suhogtattam a fejszét és hatalmas szilánkokat hasitottam ki a fából. Ugy ment a munka, mint valami játék. Csak félfüllel hallgattam, hogy miről beszélnek.

– Ma este énekelni fogok nekik – mondta Falkenberg, mikor magunkra maradtunk. -56-

Kint álltam az udvaron és a kapitánnyal beszéltem. Még három-négy napra való munka van hátra.

– Talán akad még itt is valami munka. Szeretnék egy utat épittetni az országutig. A mostani tul meredek. Jöjjön, megnézzük, hol volna legalkalmasabb.

Az épület nyugati sarkára mentünk. A kapitány magyarázott és ujjával mutogatott, bár már egészen sötét volt.

– Ha pedig az ut elkészült, no meg itt-ott némi kis javitanivaló is akad még, hát addigra már ki is tavaszodik. Akkor hozzáfoghatunk a vizvezetékhez. Azonkivül Péter is betegeskedik, már pedig nekem kell néhány ügyes legény a gazdaságban.

Hirtelen fölhangzott Falkenberg éneke. A szoba ablaka kivilágosodott, valaki zongorán kisérte az éneket. Meleg, olvadó hanghullámok ömlöttek ki az estébe és csendes jóérzéssel fátyolt boritottak ránk.

– De… – mondta hirtelen –, azt hiszem, legjobb lesz, ha az uttal is várunk tavaszig. Mit mondott, mennyi ideig tart még a munka az erdőben?

– A tél nem akadályozna az utépitésben, sőt talán még jó is. Robbantani kell, meg köveket fuvarozni…

Én pedig azt gondoltam, bizonyára udvariasságból ment be, mintha neki is része volna abban, hogy Falkenberget behivták a szobába. Pedig szivesebben elbeszélgetett volna velem.

A fürészem főbb részei elkészültek, ugy hogy összerakhattam és kipróbálhattam. Az udvar sarkában állt egy tölgyfa tömbje. A fát a vihar csavarta ki és a törzs nagy része bentmaradt a földben. Megerősitettem a szerkezetet és tapasztaltam, hogy nagyszerüen müködik. No most bujjatok el nagyszájuak, megoldottam a föladatot.

Egy hatalmas kézifürész szalagját elláttam fogakkal és ezt használtam fürészlapnak. A fogak egy kis fogaskerékbe illeszkedtek, amelyet viszont egy rugó szabályozott. A rugót egy füzőpántból készitettem, amit Emmától kaptam, de a próbánál láttam, hogy nem elég erős. Csináltam tehát uj rugót egy fürészlapból, aminek a fogait lecsiszoltam. De ez meg viszont tulerős lett, ugy hogy a rugót csak félig volt szabad megfesziteni.

Sajnos, a teoretikus tudásom nem volt valami erős és igy előbb mindent ki kellett próbálnom. Ez nagyon megnehezitette a munkát. Igy néha egész részeket el kellett dobnom és ujra megcsinálnom.

Egy vasárnapon tehát megerősitettem a fürészt a tölgytönknél. Az uj fehér faváz és a ragyogóra surolt fürészlap szemkápráztatóan csillogott a napban. Az ablakokból kiváncsi asszonynép nézte a munkát. A kapitány odajött hozzám. Köszöntem neki, visszaköszönt, azután még közelebb jött és megvizsgálta a szerkezetet.

A nagyságos asszony meg Erzsébet kisasszony is kijöttek, Falkenberg is odajött és a szolgálók is körém sereglettek. És a fürész pompásan dolgozott. Idesüssetek, pupákok…

– Nem fog nagyon sokáig tartani, ha minden fatörzsnél külön meg kell erősiteni?

– De az elveszett idő megint megtérül a munkánál. Még pihenőre sincs szükség.

– Mert az oldalnyomást elvégzi ez a rugó. És -58- éppen ez az oldalnyomás fárasztja ki leginkább a munkást.

– Csak az a kérdés – mondta –, vajjon nem lesz-e majd két emberre szükség a fürész kezelésénél?

– Hát persze – szólt közbe Falkenberg –, a kapitány ur érti ám a dolgot.

– Egyetlen ember eltolhat egy jól megrakott vasuti kocsit, ha sineken mozog. Éppen ilyen sineken fog mozogni ez a gépezet is. Ugy hogy a munka sokkal könnyebb lesz, mint a régi fürészekkel.

Azt hiszem, a kapitány csak aggodalmaskodott, mert hiszen néhány dolgot ő még jobban tudhatott, mint én. Viszont más hibákat, amik nekem nagy gondot okoztak, nem vett észre. Ugy éreztem, hogy még távolról sem készültem el a munkámmal.

– A hölgyek holnap egy hosszu kirándulásra készülnek, Péter még mindig beteg, nem tudom, elvinné-e kocsin őket?…

– A kisasszony haza akar menni – mondta távozóban a kapitány –, hat órára legyen készen.

Falkenberg boldog volt, örült, hogy ennyire megbiznak benne. Tréfásan csipkelődött, hogy ugy látszik kegyvesztett lettem. Én azonban egy cseppet sem bosszankodtam. Az első pillanatban talán fájt, hogy bajtársamban jobban megbiznak, de azután eszembe jutott, hogy mennyivel kellemesebb lesz egyedül az erdő csendjében, mint a bakon ülni, hajtani és dideregni.

– Te, komám, hiszen te egészen sárga lettél az irigységtől, legjobb lenne, ha bevennél valami orvosságot. Talán egy kanál ricinusolajat.

Egész délelőtt az utazás előkészületeivel foglalatoskodott. Lemosta a kocsit, megkente a kerekeket -59- és kijavitotta a szerszámot. Én pedig segitettem neki.

– Te, hiszen te nem is tudsz hajtani – mondtam neki, hogy fölbőszitsem. – Majd holnap reggel, mielőtt elindultok, megmutatom, hogy’ kell a gyeplőt tartani.

– Igazán sajnálom, hogy ennyire megrenditett ez a dolog – felelte –, melegen ajánlom a ricinust.

– Kimélni akartam magát – fordult hozzám –, és azért kértem meg a társát, hogy ő hajtson. De Erzsébet kisasszony magát kivánja.

Büszke voltam. Hohó, hát mégis szivesebben jönnek a hölgyek velem, mert én föltaláló és fürésztulajdonos vagyok, és ha jól kiöltözöm, hát igen tekintélyes, sőt pompás külsőm van.

De Falkenberg megmagyarázta, hogy miért kiván Erzsébet kisasszony engem. És ez a magyarázat egy csapással összezuzta büszkeségemet. A kisasszony meg az apja megbeszélték, hogy igy lesz a dolog. A tiszteletes ur ugyanis mégegyszer a lelkemre akar beszélni, hogy álljak be hozzá szolgálatba.

– De ha ott maradsz a tisztelendő urnál –, mondta Falkenberg –, füstbe megy a mi vasutépitési tervünk.

Kora reggel kirobogok az udvarról. A két hölgy bundákba burkolódzva ül a kocsiban. Csipős hideg van. Nagy hasznát veszem meleg gyapjutakarómnak. Fölváltva, hol a vállamra, hol meg a térdemre teritem. -60-

Ugyanazon az uton haladtam, amelyen valamikor Falkenberggel vándoroltam. Egymásután ismerem föl a falvakat. Itt meg itt hangolta Falkenberg a zongorát, itt hallottuk a huzódó vadkacsákat. A nap fölkelt, meleg lett, az órák multak s az egyik utkereszteződésnél a hölgyek kopogtak az ablakon és azt mondták, hogy itt az ebéd ideje.

Láttam a nap állásán, hogy a hölgyek számára még korán van, ellenben az én ebédidőm valóban elérkezett, mert mi tizenkét órakor szoktunk enni. Nyugodtan tovább hajtottam.

Az ut szélére hajtottam, kifogtam a lovakat, megetettem és megitattam őket. Furcsa…, talán az én ebédidőmhöz akartak igazodni!…

Elhalmoztak ennivalóval, kinálgattak és egyre biztattak, hogy egyem még. Kihuztam a söröspalackok dugóit és az italból is bőségesen megkaptam a részemet. Egész kis lakomát csaptunk ott az országuton. Életemnek egyik kedves kis epizódja. De alig mertem a nagyságos asszonyra nézni, nehogy megbántsam vagy zavarba hozzam.

A két hölgy tréfálkozott és nevetett. Engem is belevontak a beszélgetésbe. Erzsébet kisasszony megkérdezte:

– No, őneki ez nem ujság – mondta a nagyságos asszony. – Hiszen minden nap az erdőben ebédel.

Ez a hang, ezek a szemek, ezek a nőies gyöngéd -61- mozdulatok, ahogy a poharat nyujtja és mosolyog… Én is mesélhettem volna valamit. Óh igen, mesélnem kellett volna valami vidám históriát a nagyvilágból, amin nevethettek volna. Vagy kijavithattam volna őket, amikor arról beszélgettek, hogy hogyan kell tevén ülni, vagy a bort kisajtolni.

Gyorsan megettem az ebédet és elsomfordáltam. Előkerestem a vödröt és vizet hoztam a lovaknak, bár már éppen eleget ittak. Azután letelepedtem a patak partján.

De nemsokára visszajöttek és kijelentették, hogy sem virág, sem pedig berkenye nincs már és a fákról is lehullt a rozsdatarka őszi lomb. És a kisasszony megint hozzám fordult:

És elmondta a barátnőjének, milyen különös ember vagyok én, éjszaka a temetőben kószálok és a halottakkal beszélgetek. Ott találom ki azokat a favágógépeket is.

Hogy éppen valamit mondjak, megkérdeztem, hogy mit csinál a fiatal Erik. Hiszen mikor eljöttem, nagyon rossz bőrben volt, vért köpött…

Az órák multak, alkonyodik, hüvös lesz megint, csipős szél dudál, azután esni kezd, félig hó, félig eső. Elhagyjuk a szomszéd falu tornyát, néhány boltot, házakat és gazdaságokat.

– Itt egy éjjel maguk idegen lovakon nyargalásztak! – mondja a kisasszony.

– Ha már erről beszélünk, mondja, kérem, honnan tudta a tisztelendő ur, hogy Falkenberg kapitányéknál dolgozom? Hiszen ön is meg volt lepve, mikor meglátott.

Az a benyomásom volt, hogy a lány nem mond igazat, de azért nem lehet semmi hazugságon rajtacsipni. Hiszen egész valószinünek hangzott, hogy az egyik levélben csak ugy mellékesen megemlitette a szüleinek: tudjátok, kit találtam itt? Azt az embert, aki a vizvezetékünket csinálta. Most fát vág a kapitány erdejében.

De mire beérkeztünk a pap udvarába, már ott állt az uj szolgalegény és elvezette a lovakat.

És akkor megint ezen törtem a fejemet: hát akkor miért választottak engem kocsisnak? Talán hogy kiengeszteljenek, hogy engem nem hivtak be, mikor Falkenberg a szobában énekelt? De hát megértik-e ezek az emberek, hogy én rövidesen befejezem találmányomat és nem szorulok senki fia jóindulatára?

Savanyu arccal, morcosan kószáltam az udvaron, a konyhában ettem és befogtam a számat. Oline megáldott a vizvezeték miatt. Mikor beesteledett, a takarómmal kivonultam a pajtába.

– Itt nem maradhatsz – mondta a papné –, hiszen megfagynál. Gyere, majd megmutatom az utat.

Egyideig beszélgettünk, nem akartam elmenni innét, sőt rávettem őt is, hogy üljön le mellém. Csupa tüz volt… a természet gyermeke és lelkében még muzsikált egy régi emlék melódiája. -63-

Másnap reggelre megjavult a hangulatom, lecsillapodtam és megnyugodtam. Némi kis lemondással gondoltam arra, hogy legjobb volna, ha mindörökre ezen a helyen maradnék, beállnék béresnek a paphoz és eltemetkezném ezen a csendes, nyugalmas vidéken…

Falkenbergné az udvaron állt. Világosruhás alakja ugy meredt a reggeli égbe, mint valami karcsu és nemes oszlop. Az udvar végében állt hajadonfőtt.

– Jóreggelt – felelte és felém jött. – Szerettem volna tegnap este még maga után nézni, de nem tudtam elszabadulni, illetve talán el tudtam volna szabadulni, de… Remélem, nem a pajtában aludt?

Az utolsó mondat mintha álomfelhőn keresztül ért volna füleimhez. Nem tudtam felelni.

Elfordult és távozott. Arcát egy szempillantás alatt elöntötte a pirosság.

Ekkor odajött hozzám Harald és megkért, hogy csináljak neki egy sárkányt.

– Igen… majd megcsinálom – feleltem mérhetetlen zavaromban –, egy olyan hatalmas sárkány lesz, ami fölrepül az égig. Majd meglátod…

Néhány órahosszat szakadatlanul furtuk, faragtuk a sárkányt. Harald roppant kedves volt naiv ártatlanságában, de én persze minden egyébre gondoltam inkább, mint a sárkányra. Fölragasztottuk a sárkány farkát, csomóztunk, kötöztünk és megint ragasztottunk. Két alkalommal Erzsébet kisasszony is odajött és nézte a munkát. Éppen olyan kedves és élénk volt, mint azelőtt, de én nem igen törődtem vele. Más járt az eszemben.

Azután jött a parancs, hogy fogjam be a lovakat. Erre beküldtem Haraldot és félórai haladékot kértem. És tovább dolgoztunk a sárkányon, amig -64- elkészült. Másnap reggel, ha az enyv megszárad, fölröpülhet a levegőbe, Harald szemmel követheti föl a kék égig és közben éppen olyan furcsa bizsergést érezhet a szive táján, mint én most.

A tiszteletes ur meg a felesége barátságosan üdvözölnek, néhány szót váltunk, de én csak a hangjuk csöngését hallom, szavaikat nem értem. A papné megint olyan furcsa oldalpillantással nézett rám.

Erzsébet kisasszony kihozza az ételkosarat és jól bebugyolálja a barátnőjét.

– Legyen ma is éppen olyan jó kocsis, mint amilyen tegnap volt! – kiáltja föl hozzám a kisasszony és integet.

Csipős szél fujt. Rögtön láttam, hogy a nagyságos asszony nincs elég melegen betakarva.

Egyik óra mulik a másik után. A lovak érzik, hogy hazafelé tartunk és nógatás nélkül is szaporán ügetnek. Kesztyüm nincs és ujjaim lassanként megdermednek. Az ut mentén egy kunyhó szomorkodik. A nagyságos asszony kocog, hogy álljunk meg, dél van és a hidegtől sápadtan kilép a kocsiból.

– Gyerünk be a kunyhóba és együnk valamit – mondja –, ha ellátta a lovakat, hozza be az ennivalós kosarat.

– Talán a hideg miatt megy ebbe az idegen kunyhóba – gondolom magamban –, mert nem hiszem, hogy tőlem félne.

Megkötöm a lovakat, megetetem és betakarom őket a pokróccal, mert az idő esőre áll. Megveregetem a hátukat, azzal veszem a kosarat és megyek be a kunyhóba.

A kunyhóban egy vénasszonyt találok. Hevesen hadonászik és barátságosan beljebb hiv. A nagyságos -65- asszony kicsomagolja az ennivalónkat, azután anélkül, hogy rámnézne, igy szól:

– Ugylátszik, ma is nekem kell ellátnom magát. – Igen, köszönöm szépen.

Szótlanul fogyasztjuk el az ebédet. Egy padon ülök egész idő alatt, kibámulok az ablakon és egy falatot sem tudok legyürni. Ő néha egy-egy szót vált a vénasszonnyal, néha meg a tányéromra pillant, hogy van-e mit ennem. A szoba nagyon kicsi, két lépésnyire tőlem van az ablak és mi egészen közel ülünk egymáshoz. A kávé elfogyott, mellettem a padon nincs már hely, ugy hogy a csészét a kezemben tartom. Akkor felém fordul a nagyságos asszony és lesütött szemmel mondja:

Kétségtelenül fél tőlem, fél, hogy valamit mondok vagy teszek… Most megint elforditja az arcát és látom, hogy keble hevesen sülyed és emelkedik. Légy nyugodt, mondom magamban, egyetlen szócska sem fogja elhagyni ajkaimat.

Szeretném az üres csészét és a tányért az asztalra tenni, de félek, hogy megijesztem, ha közelebb megyek hozzá. Megzörgetem egy kicsit az edényt, hogy figyelmesebbé tegyem, aztán leteszem a csészét és megköszönöm szépen az ebédet. A háziasszonyi hangon akar beszélni:

Kezeimre pillantok és látom, hogy a meleg szobában földuzzadtak és formátlanná dagadtak, ugy hogy bizony nem igen tudok csomagolni. A kapitányné megértette pillantásomat, lesüti a szemét és lassan kikivánkozó mosollyal kérdi:

Visszaülök a padra és várom, hogy becsomagoljon, hogy a kosarat elvihessem. Egyszerre megint felém fordul és anélkül, hogy arcát fölemelné, kérdi: -66-

Az égbolton sötét felhők gyülekeztek, nagy nedves hópelyhek szállingóztak lefelé, sietve levettem a bakról meleg gyapjutakarómat és elrejtettem az ülés alá, azután megitattam és befogtam a lovakat. Nemsokára jött Falkenbergné. Elébe mentem, hogy a kosarat elhozzam.

A kocsihoz mentünk, beszállt és én be akartam burkolni a lábait. Közben kihuztam az ülés alól összehajtogatott takarómat és azt is térdeire teritettem a másik alá, hogy észre ne vehesse.

– Hiszen kaphattam volna még a barátnőmtől, de isten tudja mikor küldhetem vissza. Köszönöm, majd én magam… Köszönöm, én is elérem… Csak készüljön el most maga is.

– Ha kopogni fog és vissza akarja adni a takarót, hát nem állok meg, – gondoltam.

Megint mulnak az órák. Olyan sötét van, mint valami zsákban, egyre hevesebben esik és havazik, az ut egyre puhább lesz. Néha leugrom a bakról és a kocsi mellett szaladok, hogy meggémberedett tagjaim fölengedjenek. Ruháimról csurog a viz.

– Csak ne legyen olyan világos az udvaron, hogy fölismerhesse a takarót – gondolom magamban. -67-

De, sajnos, az udvar teljesen ki volt világitva. Várták a nagyságos asszonyt.

No, most minden kiderül. Szorongásomban egy jó darabbal a bejárat előtt megállitom a lovakat és kinyitom az ajtót.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha itt száll ki a nagyságos asszony. Olyan pocsolyás az udvar és a fü csupa viz…

A kocsi megindult és egy perc mulva ott álltunk a kivilágitott bejárat előtt.

Emma jött ki elibénk. A nagyságos asszony odaadta neki a takarókat, amiket már bent a kocsiban összehajtott.

Különös ujság várt rám. Falkenberg elszegődött a kapitányhoz és igy terveink füstbe mentek. Egyedül maradtam. Nem tudtam megérteni a dolgot. No, de hiszen holnap is lesz egy nap, majd gondolkodom rajta.

Éjjel van, két óra és én még mindig ébren hánykolódom, gondolkodom és didergek. Még mindig nem tudtam fölmelegedni. De végre is elmulik a didergés és forró vacogás fut végig a testemen. Lázam van. Hogy félt tegnap… Nem mert velem ebédelni egyedül az országuton és egész utazásunk alatt egyetlenegyszer sem nézett rám.

Egy világos pillanatban eszembe ötlik, hogy ha igy forgolódom, fölverem Falkenberget és meg fogja hallani, ha félrebeszélek. Összeszoritom fogaimat és fölugrom. Magamra kapom nedves ruháimat, lesietek a lépcsőn és futásnak eredek befelé a földeken. Rövid idő multán megszáradnak a ruháim. Az erdő felé futok és mikor elérem a munkahelyünket, arcomról szakad a verejték. Csak megtaláljam a fürészt, majd kidolgozom testemből a lázt. Ez régi -68- és kipróbált módszerem. A fürészt nem találom, de a balta ott fekszik, ahová szombat este eldugtam. Nekilátok a munkának. Olyan sötét van, hogy az orromig se látok. Időnként megtapogatom a törzseket és néhány fát kidöntök. Szakad rólam a verejték.

Tagjaim reszketnek a kimerültségtől, eldugom a baltát és szaladok haza. Már hajnalodik.

Nem akarom, hogy megtudjon valamit a tegnapi utról. Még elfecsegné a konyhában. Magam elé dünnyögök valami érthetetlen választ.

– No, ezt nem volt nehéz kitalálni – feleli. – Én mostanában nem járok senkihez.

– Hát bizony meglehet. Kár, hogy te nem maradsz itt. Elvehetnéd valamelyik másikat.

És tovább füzi gondolatait. Hogy akármelyik lány enyém lehetett volna, ha akartam volna, de most már késő, mert a kapitánynak nincs szüksége rám. Ne is menjek már ki az erdőbe…

Mintha messzi-messziről, mérhetetlen álomtenger másik partjáról röpülnének felém a szavai.

Reggelre elmulik a láz. Kissé fáradt vagyok, de azért mégis fölkelek, hogy kimenjek az erdőbe.

Hát persze, igaz. De mégis a munkaruhámat huzom föl, mert a másik még egészen nedves. Falkenberg zavarban van, fél a szemrehányásoktól, amiért megállapodásunkat megszegte. Mentegetőzik, hogy bizonyosra vette, hogy elszegődöm a papékhoz.

– Nem, ugy látszik, annak már vége. Belefáradtam a kószálásba és ennél jobb helyet igazán nem is találhatnék.

Ugy teszek, mintha egyáltalában nem érdekelne -69- a dolog és Péter felől kérdezősködöm. Szegény ember milyen sokáig betegeskedik.

Falkenberg azt mondja, hogy félembernek érzi magát, mert tőlem el kell válnia. És ha Emma nem volna, bizony cserbenhagyná a kapitányt.

– A bizonyitványaim. Nekem nem kell, de te alkalomadtán fölhasználhatod. Ha egyszer abba a helyzetbe kerülsz, hogy zongorát kell hangolnod.

Ideadja a bizonyitványokat és a hangvillát. De miután nékem nincs olyan jó hallásom, mint neki, nem vehetem hasznát a dolgoknak. Megmondom, hogy könnyebben fölhangolnék egy köszörükövet, mint egy zongorát.

Erre elkezd nevetni és szemmelláthatólag örül, hogy én ilyen félvállról veszem a dolgokat.

Falkenberg elment. Fáradt vagyok. Jó lesz egy kicsit lustálkodni, ruhástól végigfekszem az ágyon és gondolkodom. Hiszen a munkát befejeztük, amugy is odébb kellett volna állnunk, nem várhattam, hogy örökkévalóságig itt tartsanak. Azt persze számitáson kivül hagytam, hogy Falkenbergtől el kell válnom. Hej, ha a helyén lehetnék, két ember helyett dolgoznám. Talán megvesztegetném, hogy engedje át a helyét… Az igazat megvallva, azt hittem, hogy a kapitányt kellemetlenül érinti az, hogy ezt a munkást éppen ugy hivják, mint őt, de, ugy látszik, tévedtem.

Töröm a fejem. Tudomásom szerint jó munkás voltam és egy percet sem loptam el a kapitány idejéből a saját munkám számára.

Megint elalszom és lépések zajára ébredek föl. Valaki jön föl a lépcsőn és mielőtt kiugorhatnám az ágyból, előttem áll a kapitány.

– Maradjon csak – mondja barátságosan és megint menni készül. – De ha már egyszer fölébresztettem, talán elintézhetnők a számadásunkat.

– Csak azt akarom mondani, én is meg a barátja is, azt hittük, hogy elszegődik a paphoz és azért… És most már itt a tél, az erdőben nem lehet dolgozni és… mit is akartam még mondani?… -70- Igen… a barátjával már elszámoltam és nem tudom, hogy…

– Megegyeztünk a barátjával, hogy valamivel többet kapnak a kialkudott napszámnál.

Erről Falkenberg nem szólt nekem. Valószinüleg ebben a pillanatban jutott a kapitány eszébe.

– De hiszen maga volt a munkavezető. Természetes tehát, hogy nagyobb rész illeti…

Miután láttam, hogy hiába mentegetőzném, ráhagytam, hogy fizessen annyit, amennyit akar. A pénzt eltettem.

– Nagyon örülök – felelte a kapitány – és még ezt a bizonyitványt is oda akarom adni, hogy megköszönjem a munkáját.

Derék, egyeneslelkü ember volt. És miután egy szóval sem emlitette a tavaszra tervezett vizvezetéket, én sem szóltam, nehogy zavarba hozzam.

– Még nem tudom, majd meglátjuk. Én… az a kérdés… Ha éppen erre jár, nézzen be. Hát a favágógéppel mi lesz?

Mikor elment, leültem az ágy szélére. Na most vége, ugy bizony. Isten segits. Kilenc óra van. Az asszony már fölkelt. Ott járkál bent a házban. Az ablakon keresztül talán megláthatom. Bár csak már száz mérföldnyire volnék innét.

Előveszem a hátizsákomat és becsomagolok. A nedves kabátot fölhuzom a száraz fölé. Kész vagyok. Megint leülök és várok.

Csak nem árulhatom el magam. Ördög vigye azt a takarót. Legjobb volna talán, ha mégis lemennék reggelizni. Egyszersmind el is bucsuzhatnám. Ez nem volna föltünő.

Emma megint megjelenik a takaróval, szépen összehajtogatja és leteszi a padra.

Lemegyünk a konyhába. Miközben eszem, látom, hogy a kapitány megy ki az erdőbe. Örülök, hogy elment… talán kijön a nagyságos asszony és elbucsuzhatom.

Csakugy minden szó nélkül odébb álljak? Hát persze… elbucsuzom a lányoktól, mindegyikkel váltok néhány szót.

Vállamon viszem a hátizsákomat. Lassan lépegetek ki az udvarról. Hirtelen eszembe jut, hogy a baltát eldugtam és Falkenberg bizonyára nem fogja -72- megtalálni. Visszamegyek, bekopogok a konyhaablakon és megüzenem, hová dugtam a baltát.

Miközben az uton ballagok, néha-néha hátraforditom a fejem és a szoba ablakai felé nézek. Semmi. Azután elmarad mögöttem a ház.

Egész nap az erdőben kószáltam, betértem néhány gazdaságba, munka után kérdezősködtem és azután mentem tovább céltalanul, mint valami kitaszitott. Csipős hideg volt, csak ez a járkálás melegitett föl kissé.

Estefelé visszamentem régi munkahelyemre, a kapitány erdejébe. Nem hallottam a baltacsapásokat. Falkenberg már hazament. Megtaláltam azokat a fákat, amelyeket az éjszaka kivágtam és nevetnem kellett a pusztitáson. Falkenberg bizonyára nem tudta elképzelni, ki követte el ezt. Talán azt hitte, hogy valami szellem. Képzelem, hogy megijedt. Azért futott haza, mielőtt még beesteledett volna. Hahaha.

De ez a jókedv nem tiszta szivből fakadt, hanem a tegnapi láz borzongott még bennem. Csakhamar elkomolyodtam megint. Itt, ezen a helyen álltak egyszer, ő meg a barátnője, kijöttek hozzánk az erdőbe és beszélgettek velünk.

Mikor már egészen sötét lett, visszalopóztam a házhoz. Talán fönt alhatnék a padláson és azután, ha a fejfájása elmult, kijönne a konyhába… Már látom az ablakokból kivilágitó fényeket és visszafordulok. Talán korán van még.

Helyzetem két órán át igy alakul: cirkálok az udvar körül, elmegyek, leülök, azután megint visszalopózom. Hiszen fölmehetnék a padlásra és ott alhatnék, Falkenberg befogná a száját. Most már tudom, mit kell tennem, a hátizsákomat eldugom az erdőben és ugy teszek, mintha valamit ottfelejtettem volna és azért jöttem vissza.

Jól elrejtem a hátizsákot és ekkor világos lesz előttem, hogy tulajdonképen semmi közöm sincs a padláshoz meg Falkenberghez. Hiszen olyan mindegy, -73- hogy tető alatt töltöttem-e az éjszakát vagy sem. Csak beszélni akartam mégegyszer egy emberrel, mielőtt végkép elhagyom ezt a vidéket.

Uram, gunyolódom önmagammal, ugy emlékszem, ön azért hagyta ott a várost, hogy visszaszerezze nyugalmát és hogy egészséges életet éljen.

Megint előveszem a zsákot, vállamra vetem és megyek vissza a ház felé. Nagy ivben elkerülöm a cselédszobát és a ház északi vége felé megyek. Az ablak világos.

Nehogy koldusnak nézzenek, ha esetleg észrevennének ebben a sötétségben, leveszem vállamról a hátizsákot és kezemben viszem. Óvatosan közeledem az ablakhoz. Megvetem lábamat, szilárdan és megingathatalanul állok, leveszem a sapkámat és nem mozdulok. Odabent sem mozdul senki. Az ebédlő sötét, ugylátszik már megvacsoráztak. Elkéstem, gondolom magamban.

Hirtelen elalszik odabent a lámpa, a ház mintha kihalt volna. Még várok egy darabig, mert fönt az emeleten vándorol valami fénypont. Ez az ő szobája – gondolom. Ez a pont talán még egy félóráig világit, azután ez is kialszik. Most feküdt le, jóéjszakát.

Mikor az országutra érek, megint vállamra vetem a hátizsákot és elindulok vándorutamra…

Hajnalban tovább indulok. Egy pajtában aludtam és miután nem volt takaróm, alaposan átfáztam. És a legrosszabb az volt, hogy a leghidegebb időpontban kellett kibujnom vackomból, nehogy az emberek ottcsipjenek.

Csak mentem, mentem. Az erdőben váltakoznak a nyárfák, meg a fenyők. Találok egy sudár borókafenyőt, levágok egy botravalót, leülök az erdőszélre és lehántom a kérgét. Itt-ott zizeg még a fákon egy-egy sárga-piros levél, de a legtöbb ág csupasz. Esőcseppek gyöngyöznek a galyakon. Néha letelepszik egy fára vagy egy féltucat madár, megcsipkedik a kiszivárgó gyantát, azután elröppennek és egy követ keresnek, amin megtisztithatják csőrüket. Irigykednek egymásra, kergetik, riasztják egymást, pedig az -74- egész erdő az övék. És az üldözött menekül, még akkor is, ha jóval nagyobb, mint az üldöző. Félnek attól a sebességtől, amivel a másik nekikröpül.

A reggeli gémberedettség lassanként fölenged és a rosszkedvem elmulik. Milyen szórakoztató ez a sok mindenféle élet, ami utamba akad. Legtöbbet a madarakon mulatok. És különben annak is örülök, hogy a zsebem tele van pénzzel.

Véletlenül Falkenberg tegnap reggel megmondta, hogy hol van Péter tanyája és én arrafelé tartottam. Munkát aligha kapok azon a kis tanyán, mivel azonban gazdag voltam, nem is annyira a munka járt az eszemben. De Péter bizonyára csak ezután jön haza és akkor lesz mesélnivalója. Ugy csináltam, hogy estefelé érjek Péter szüleinek otthonába. Átadtam a fiu üdvözletét és megmondtam, hogy már jobban van és hamarosan hazakerül. Továbbá, hogy kaphatok-e szállást éjszakára.

– Falkenberg – mondom – panaszkodott, hogy megégette a kezét, de bizonyára már elmult.

Nem volt valami nagyon kényelmes ez az otthon, bár jó módra vallott. Az apa volt az első képviselőválasztó biztos és esténként leült ujságot olvasni. Óh, ez az olvasás! Az egész ház szenvedett miatta és a lányok halálosan unatkoztak. Mikor Péter hazajött, az egész család nekiült számolni, hogy megkapta-e az egész fizetését és hogy kapott-e fizetést a betegsége alatt is, amire vonatkozóan a választási -75- biztos is azt mondta, hogy „erre a törvény kötelezi a kapitányt“.

Mikor tegnap jöttem, szerencsétlenségemre kiütöttem egy ablaküveget. Az üveg amugy sem került semmibe, mégis erről sugdolóztak és mindenfelől barátságtalanul néztek rám. Ezért ma elmentem a boltba és vettem egy uj üvegtáblát, amit aztán kittel rendesen a helyére raktam. Erre azt mondta a választási biztos:

De nem is annyira az üveg miatt mentem a boltba, sokkal inkább egy pár üveg borért, hogy megmutassam, mennyire nem vagyok rászorulva egy pár ablaküvegnek az értékére, no meg vettem egy kézivarrógépet is, amivel meg akartam tisztelni a lányokat, ha majd megyek. Ma este megihatjuk a bort, hiszen holnap vasárnap van, mindnyájan eleget alhatunk. De hétfőn tovább akarok vándorolni.

Azonban nem ugy történt, ahogy gondoltam. A két lány fönn volt a padláson és kutatott a zsákomban. A varrógép meg a palackok szöget ütöttek a fejükbe és gondolataik folyton ezeken jártak és mikor lejöttek, jelentőségteljesen néztek egymásra.

Este együtt ülök a háznéppel a szobában és beszélgetünk. Éppen befejeztük az evést és az ember már föltette a pápaszemét, hogy ujságot olvasson. Ekkor kopogtattak odakint. Valaki van az udvaron – mondom. A lányok egymásra néznek és kimennek. Kinyitják az ajtót és azt mondják: Tessék! Két fiatalember lép be. Üljetek le – mondja nekik az asszony.

Ebben a pillanatban eszembe ötlik, hogy az én borom miatt küldtek ezért a két parasztlegényért és hogy ezek a lányok szeretői. A reményteljes fruskák, 18–19 évesek és máris milyen fürgék! Igen ám, csakhogy igy egyszerüen nem lesz bor, szó sem lehet róla…

Az időjárásról beszélgettek, hogy nem jó várni ilyen késő évszakban és hogy az őszi buzaszántást nem szabad abbahagyni. -76-

Ebben a fecsegésben nem volt élet s az egyik lány hozzám fordult, hogy nagyon csöndes vagyok, miért van ez?

– Talán azért, mert el kell utaznom – felelem –, hétfőn reggel már két mérföldnyire leszek innen.

Valaki vihogott erre a kérdésre, bizonyára azért, mert olyan jól illik rám, aki fösvény voltam és vártam a borral. De én nem ismertem ezeket a lányokat és nem is törődtem velük, különben másként viselkedtem volna.

– Miféle koccintás? – mondom – három üveg bort vettem, hogy magammal vigyem az utra.

– Két mérföldre akarod cipelni a bort? – kérdezi a lány nagyot kacagva. – Hiszen sok boltot találsz utközben.

– A kisasszony elfelejti, hogy holnap vasárnap van és akkor minden bolt zárva van – válaszoltam.

A nevetés elnémult, de a hangulat nem javult meg irányomban, mert ilyen nyiltan elárultam szándékomat. A háziasszonyhoz fordultam és sértődött hangon kérdeztem, hogy mivel tartozom.

Mivel sokáig voltak kint, fölmentem a padlásra, elkészitettem a zsákomat és levittem a folyosóra. Még jobban meg kellene sértődnöm és már ma este el kellene mennem. Ez jó módszer volt arra, hogy eljussak innen.

Most már igazán untam, elkeseritett ez a história és az első bankót, ami a kezembe akadt, odadobtam az asszonynak.

– De anyám, hiszen az egy tizkoronás volt – szólt közbe Péter –, ami pedig nagyon sok és még vissza is adhatnál belőle.

– No de ilyet, nem gondoltam volna, hogy egy tizes. Nem néztem meg közelebbről. Ezért igazán köszönet jár neked.

A választási biztos elkezdett beszélgetni a két legénnyel, hogy mit olvasott a lapban: valami rémes szerencsétlenségről, valakinek a kezét összezuzta egy favágógép. A lányok ugy tettek, mintha nem is látnának, a valóságban pedig ugy ültek ott, mint két macska, behuzott nyakkal, keskenyre összeszoritott szemekkel. Itt nem volt mire várni, bucsuztam.

– Igazán ideadhatnád az egyik palack bort – mondja –, olyan unalmas, amióta ez a két legény itt ül.

A zsák a hátamon, a varrógép pedig a kezemben volt, az ut pedig puha és nehéz volt cipelni. Mégis könnyü szivvel mentem. Ez kellemetlen história volt és be kell vallanom, kissé nyomoruságosan viselkedtem. Nyomoruságosan? Semmiesetre! Kis biráskodást tartottam magam fölött és kifejtettem, hogy az ördögadta lányok ünnepet akartak csapni a szeretőiknek az én borommal! Bizony. De alapjában véve nem volt-e az én sértődésem csak a férfivér kitörése? Ha két idegen lányt hivtak volna a legények helyett, nem ömlött volna a bor? Bizonyára. És azt mondta, -78- hogy öreg. Hát nem volt igaza? Hiszen megöregedhettem, amióta nem türöm, hogy mellőzzenek egy parasztlegény miatt…

De a sértődésem csökkent a fáradságos menetelés közben, a biróságot föloszlattam és mentem, mendegéltem órákon át nevetséges terhemmel: három palack borral és egy kézivarrógéppel. Az idő enyhe, de ködös volt és nem láttam világosságot a tanyákon, amig egészen a közelükbe nem értem. Ekkor rendszerint kutyák rontottak rám és megakadályoztak abban, hogy besurranjak valamelyik pajtába. Mind később és később lett, fáradt és szomoru voltam és aggódtam a jövő miatt is. Nem dobáltam ki sok pénzt csupa haszontalanságra? El fogom adni a varrógépet és ujra pénzre váltom.

Nagyon, nagyon soká kerültem olyan helyre, ahol nem volt kutya. Világosság ragyogott az ablakából. Minden további nélkül beléptem és szállást kértem.

Egy bérmakorban levő kislány ült az asztalnál és varrt. Más nem volt a szobában. Mikor szállást kértem, a legbizalmasabb hangon azt válaszolta, hogy igen, megkérdezheti, mire bement egy kis oldalszobába. Utána szóltam, hogy megelégszem azzal is, ha itt ülhetek a kályha mellett, amig nappal lesz.

Rövid idő mulva visszajött a kislány az anyjával együtt, aki még kapcsolta és gombolta a ruháját, amikor jött. Jóestét. Még nem volt ilyennel dolguk és nem tudnak engem rendesen elszállásolni, de lefeküdhetném a kamrában.

– Ó, mindjárt nappal lesz. Különben is a lánynak fönn kell lennie és még egy jódarabig varrnia.

– Nem, csak egy szoknyát. Holnap föl kell vennie a templomba, de nem akarja megengedni, hogy az anyja segitsen neki.

Előveszem a varrógépemet és tréfásan mondom, hogy annak egy ilyen szoknya ugyszólván semmi. Majd meg fogom mutatni! -79-

Előveszem a használati utasitást és elolvasom, hogy mit kell csinálnunk. A lányka tanulékonyan figyel, egészen gyermek még, vékony ujjai megkékültek a ruhától, amely szint ereszt. Ezekről a szegényes kék ujjakról eszembe jut a bor, előveszek egy üveggel és valamennyiüknek adok belőle. Aztán megint varrunk. Én a használati utasitással ülök, a lányka pedig hajtja a gépet. Ugy véli, nagyszerüen megy és a szemei csillognak.

Az anya áll, néz minket, neki is kedve kerekedik a gépet hajtani, de ahányszor hozzányul, azt mondja Olga:

Azután orsóra tekerjük a cérnát és amikor az anya egy pillanatra kezébe veszi az orsót, Olga megint haragszik, hogy elronthatja.

Az anya fölteszi a kávéskannát és főzni kezd. Jó meleg lesz a szobában, a magányos emberek nyugodtak és bizakodóak. Olga nevet, ha valami tréfásat találok mondani a gépre. Föltünik nekem, hogy egyik sem kérdezi, mennyibe került a gép, pedig el szerettem volna adni. Nekik azonban mindenesetre tuldrága volna. Azért mégis pompás volt munkában látni.

Az anya azt feleli, hogy várhat, amig kikerül a házból és egyideig szolgál.

Legalább is ezt reméli az asszony. Még van két lánya, azok is szolgálnak és hál’ Istennek, jó dolguk van. Olga holnap a templomnál találkozik velük.

Az egyik falon egy kis repedtüvegü tükör lóg, a másik pedig különféle garasos képektől tarkállik, melyek lovaskatonákat, meg diszes fejedelmi párokat ábrázolnak. Az egyik kép ócska és mocskos, -80- Eugénia császárné arcképe. Azt hiszem, nem mostanában vásárolták. De hát honnan került ide?

Csodálkoznak rajta, hogy nem voltam Hersaetben, ahol a férfi ifjukorában dolgozott. Talán 30 évvel ezelőtt.

Mivel az asszony azt hiszi, hogy bolonddá akarom tenni, megvizsgálom a képet és rendületlenül kijelentem, hogy nem valami olcsó mázolmány, egyáltalán nem.

– Ugy? Gondolja? Ott lógott már, amióta csak a házat fölépitették. A kép különben Olgáé és ő a magáénak tekintette kicsi kora óta.

Titokzatosnak és müértőnek mutatkoztam és hogy még alaposabban belemélyedjek az ügybe, megkérdeztem:

A kávé elkészült és Olga meg én félbeszakitottuk a munkát. Most már csak a hozzáöltés van hátra. Kérem, hogy mutassák meg azt a bluzt, amelyikhez a szoknya készül. Ekkor kiderül, hogy valami rendes bluzról szó sincs, mindössze egy kötött rongydarabról. De a lányka kapott egy használt kabatot a nővérétől és ez lesz majd kivül és eltakar mindent.

Olga ugyanis, mint hallom, olyan erősen nő ezekben az időkben, hogy céltalan volna külön bluzt venni neki egy éven belül.

Olga ül és öltöget, amivel hamar elkészül. Már olyan álmos, hogy az álmosság leri az arcocskájáról. Erre szinlelt gyámkodással megparancsolom neki, hogy menjen aludni. Az asszony ugy érzi, hogy neki fönn kell maradnia és velem társalognia, bár én kérem, hogy ő is menjen vissza pihenni.

– Igen – mondja az öreg –, de most köszönd meg az urnak a segitséget. -81-

És Olga hozzám lép s kezetnyujtva köszönetet mond. Ezután szeliden betuszkolom a kamrába.

– Maga is menjen be – mondom az anyának –, én sem akarok most már beszélgetni, mert fáradt vagyok.

Mikor látja, hogy elhelyezkedem a kályhánál és a fejem alá teszem a zsákomat, nevetve megrázza a fejét és kimegy.

Jól és vidáman érzem magam, reggel van, a nap besüt az ablakon és Olgának meg a mamájának mulatságosan nedves és sima a haja.

A reggeli után, melyet megosztok kettőjükkel és amelyhez rengeteg kavét kapok, Olga fölcicomázza magát az uj szoknyájával, a ronggyal meg a kabáttal, mely utóbbinak kerek gallérja, két sor gombja és a nyakán meg a gallérján zsinórdiszitése van. És a kis Olga nem tudja kitölteni sehogysem, mert olyan karcsu, mint egy kis borju.

– Ne vegyünk be egy kicsit a kabátnak az oldalából? – kérdezem – van még időnk hozzá.

De az anya meg a lány egymásra pillantanak, hogy ma vasárnap van, amikor nem vesznek a kezükbe se tüt, se ollót. Tudom jól, hogy mit gondolnak magukban, hiszen gyermekkoromban én is igy gondolkoztam. Most segitségül hivok egy kis szabadgondolkozást: az egészen más, hogyha a varrógép varr, hiszen a kocsi sem követ el bünt, mikor vasárnap megy az uton.

De ők ezt nem értik. Különben is Olgának bele kell nőnie a kabátba, hogy egy pár évig viselhesse.

Gondolkozom, hogy mit dughatnék Olga kezébe, ha elmegy, de nem volt semmim, csak egy egykoronást adok neki. Kezetnyujtva megköszöni, megmutatja a pénzdarabot anyjának és azt sugja csillogó szemekkel, hogy odaadja a testvérének a templomban. És az anya majdnem épp ugy meghatva azt mondja, hogy igen, megteheti.

Olga templomba megy bő kabátjában és apró lábaival szalad le a domboldalon. Istenem, milyen kedves!… -82-

Ülök egy darabig és álmos szemekkel tünődöm a szó etimológiáján: Hersaet biztosan abból származik, hogy Herresaete, ami uri székhelyet jelent. Talán egy hadvezér uralkodhatott itt, akinek leányát, a legbüszkébb leányt a környéken, maga a kormányzó vette feleségül és fiukból király lett…

Szóval, nagyon vágyom Hersaet felé. Mindegy, akármerre megyek, azért inkább oda. Talán kaphatok valami munkát a földesurnál, talán lesz szerencsém egy és máshoz, mindenesetre idegen emberek között leszek és miután elhatároztam, hogy Hersaetbe megyek, megvolt a célom.

Mivel azonban kábult és zavart voltam a kevés alvástól, az asszony megengedte, hogy lefeküdjem az ágyára. Egy csinos kis keresztespók mászik lassan föl a falon és én fekve, szemeimmel követem, amig el nem alszom.

Pár órát aludtam és frissen, vidáman, kipihenten ébredtem föl. Az asszony az ebédet főzi. Becsomagolom a hátizsákomat, fizetek a szállásért és végül azt mondom, hogy Olgának a képért a varrógépet adom cserébe.

– Mindegy – mondom –, ha ő meg lesz elégedve, én meg leszek. A kép értékes, tudom, hogy mit csinálok.

Levettem a falról a képet, lefujtam róla a port és gondosan összegöngyölgettem. A falon világos négyszög maradt a helyén. Aztán elbucsuztam.

Az asszony kijött utánam, hogy nem várhatnám-e meg Olgát, hogy megköszönhesse.

De nem volt időm. Kértem, adja át neki üdvözletemet és mondja meg, hogyha valami kétsége van, csak olvassa el a használati utasitást.

Az asszony sokáig állt ott és nézett utánam. Peckesen mentem előre és büszkélkedtem. Most már csak a hátizsákot kellett vinnem és kipihentem magam, a nap sütött és az ut is megszáradt valamelyest. Ekkor énekelni kezdtem, mert elégedett voltam a cselekedetem miatt. -83-

Hersaetbe másnap kerültem. Mivel olyan nagy és finom hely, előbb körül akartam járni. De mikor egy kicsit beszéltem a tanyai béresekkel, elhatároztam, hogy fölkeresem a földesurat. Dolgoztam én már gazdag embereknél azelőtt is, mint például most a kapitányéknál Ővrebőben.

A földesur kis szélesvállu ember volt, hosszu fehér szakállal és sötét szemöldökkel. Rideg hangon beszélt, de jóságos szemei voltak; később pedig kiderült, hogy vidám ember, aki néha tréfált és igazán szivből nevetett. Egyszer-másszor ő maga is tudatára ébredt helyzete és jómódja fontosságának. Az volt a legnagyobb ambiciója, hogy tiszteljék a tekintélyét.

– Akkor mehet tovább. Nem tudok magának munkát adni, az őszi szántás elmult. Tud keritést vágni?

– Ugy. De nekem már nem kell fakerités, drótkeritésem van. Ért a kőmüvesmunkához?

– Kár. Éppen most volt nálam az egész őszön át két kőmüves, maga is velük lehetett volna.

– Ugy? Igen, nálam mindenféle népség dolgozik, most ősszel kőmüvesek voltak itt. Tud csirkéket etetni? Mert életemben nem találtam még élő embert, aki ahhoz értett volna, ha-ha-ha. Azt mondta különben, hogy Falkenberg kapitányéknál dolgozott Ővrebőben.

– Nem ismerem a kapitányt, hiszen messze lakik -84- innen, de hallottam róla. Vannak bizonyitványai tőle?

Ülök a nagy, világos konyhában és hosszu idők óta a legjobb ebédemet eszem. Éppen készen vagyok az evéssel, amikor a földesur megint bejön a konyhába.

Rögtön fölugrom és állok, mint egy gyertya és ez a kis udvariasság nem kerülte el a figyelmét.

– Nem, csak egyen tovább, végezze el. Már készen van? Azt gondoltam, hogy… Jöjjön velem…

– Egy időre az erdőbe kell mennie. Mi a véleménye erről? Két legényem van, de az egyikre szükségem van másutt, a másikkal maga mehet az erdőbe. Látja, hogy van elég fám, de hiszen itt heverhet és még sincs soha elég belőle. Azt mondta, hogy van pénze. Mutassa.

– Jól van. Lássa, én hatósági ember vagyok és vigyáznom kell az embereimre. De természetesen bizonyára magának sem terheli semmi a lelkiismeretét, ha magához a földesurhoz jött, hahaha. Amint mondtam, ma kipihenheti magát és holnap menjen az erdőbe.

Megkezdtem előkészületeimet a holnapi napra, utánanéztem ruháimnak, kicsiszoltam a fürészt és kifentem a baltámat. Meleg ujjasom nem volt, de még olyan idő volt, hogy arra nem volt szükség, máskülönben semmim sem hiányzott.

Az ur többször kijött hozzám és mindenfélét fecsegett, ugylátszik mulattatta a velem való fecsegés, amióta megtudta, hogy idegen vándor vagyok. – Gyere ide, Margit – mondta a feleségének, aki átment az udvaron. – Ez az uj ember, az erdőbe küldöm. -85-

Nem kaptunk parancsot, hanem a saját tetszésünk szerint kezdtük meg a kopárkoronáju fák kidöntését és az ur azt mondta este, hogy nagyon jól van. Különben holnap ő ad nekünk utasitást mindenben.

Hamarosan beláttam, hogy az erdei munka nem fog karácsonyig tartani. Az idő hüvös volt és éjszakánként dér lepett be mindent, de mivel hó nem esett, nagy tömeg fát döntöttünk ki minden nap és nem volt semmi akadály, mely hátráltatott volna bennünket; a földesurnak is ugy tetszett, mintha merő dühöngésből akarnók az egész erdőt kivágni, hahaha. Könnyü volt az öregnél dolgozni, gyakran átjött hozzánk az erdőbe és jókedvü volt, de mivel nem szoktam a tréfáit viszonozni, biztosan azt hitte, hogy unalmas, de kemény legény vagyok. Most arra kezdett használni, hogy a levelezését vigyem vagy hozzam a postára.

Nem volt gyerek a tanyán, de fiatalember sem, a lányokon meg az egyetlen legényen kivül, igy bizony kissé hosszunak tetszett az idő esténként. Hogy legyen mivel eltölteni, cint és forrasztót szereztem és megcineztem néhány edényt a konyhában. De ennek is hamar vége lett. Igy aztán egy este leültem és a következő levelet irtam:

Másnap a postára kellett mennem az ur megbizásából, magamhoz vettem a levelemet és föladtam. Nagyon nyugtalan voltam, a levélnek meglehetősen szimpla külseje volt, mert a levélpapirt az urtól szereztem és a boritékra nyomtatott nevét le kellett ragasztanom egy egész bélyegsorral. Bár tudhatnám, hogy mit fog mondani, ha megkapja! A levélben nem volt sem aláirás, sem dátum.

Azután dolgozunk az erdőben, a legény meg én, beszélgetünk a magunk kicsinyes dolgairól, jókedvüen csevegünk és jól értjük egymást. A napok multak, láttam a munka végét közeledni, de volt egy kis reményem, hogy talán az ur talál számomra valami mást, ha az erdei munka befejeződött. De ez bizonytalan. -86- Bizonyára megint utra kell mennem karácsony előtt.

Egy napon megint a postán vagyok. Levelet kaptam. Lehetetlennek tartom, hogy nekem szóljon, tanácstalanul forgatom. De a postás már ismer, még egyszer elolvassa és azt mondja, hogy az én nevem van rajta és mellette a földesur cime. Hirtelen eszembe ötlik valami és elveszem a levelet. Igen, igen, az enyém, elfelejtettem… igaz…

És a fülem elkezd csengeni, kisietek az utra, fölbontom a levelet és olvasom:

Név nélkül, dátum nélkül, de olyan tisztán és kedvesen. És a második szó alá van huzva.

Nem tudom, hogy kerültem haza. Emlékszem, leültem egy távolságjelző kőre és elolvastam a levelet és zsebrevágtam, mire egy másik kőig mentem és megismételtem ugyanezt. Ne irjon. De talán mehetnék és személyesen beszélhetnék vele? Ez a kis kedves papiros és a sietős, finom betük! A kezei tartották ezt a levelet és a szemei alatt feküdt, rálehelt. És a végén egy gondolatjel volt, ami egy egész világot jelenthetett.

Hazamentem, átadtam a postát és az erdőbe mentem. Egész idő alatt álmodoztam és a pajtásom nem tudta megérteni, miért olvasom el minduntalan a levelet és miért rejtem el megint a pénzem mellé.

Milyen ügyesen csinálta, hogy meg tudott találni! Biztosan a világosság felé tartotta a boritékot és a bélyegek alatt elolvashatta a bérlő nevét, egy pillanatra megrázhatta a bájos fejét és a szemeivel kacsintva igy szólt: A földesurnál dolgozik Hersaetben…

Mikor megint hazakerültünk, estefelé kijött hozzánk az ur és egyről-másról beszélgetve, megkérdezte:

Közelebb huzódom. Tán csak nem az én fürészemet találta föl a kapitány?

– Valami tévedésnek kell lenni – mondom –, mert nem a kapitány találta föl a fürészt.

Elmondok mindent az urnak. Bemegy az ujságért és most már ketten olvassuk: Uj találmány… Kiküldött tudósitónktól… Fürészszerkezet, amely nagy jelentőséggel birhat az erdőbirtokosok számára… A gép a következőképen müködik…

– És a kapitány ellopná? Nohát ez furcsa dolog lesz, rendkivül furcsa ügy. Istenuccse. Látta valaki, hogy maga dolgozik a találmányán?

– Istenemre, ez a legnagyszerübb dolog, amit valaha hallottam. Ellopni a találmányát! És az érte járó pénzt, ami egy millióra is rughat.

– De én értem, nem hiába vagyok hatósági ember. No én már régen gyanakodtam arra az emberre, hogy a csirkefogó nem olyan gazdag, mint amilyennek föltünteti magát. Majd küldök neki egy kis levelet, éntőlem, egy egész rövid levelet. Mi a véleménye. Hahaha, Istenemre…

De meggondoltam, a földesur nagyon hirtelen ember volt, lehetséges az is, hogy a kapitány nem volt hibás és az ujságiró volt vigyázatlan. Megkértem a gazdám, hogy engedjen engem irni.

– És menjen bele abba, hogy felezzen azzal a gazemberrel? Soha. Az egészet az én kezembe adja. Azonkivül maga nem is tudja olyan stilusban megirni, mint én.

De olyan sokáig alkudoztam vele, hogy megengedte, hogy az első levelet én irjam meg, mielőtt beleavatkozik. Papirt megint tőle kaptam.

De azon az estén nem lett az irásból semmi, a nap olyan mozgalmas volt számomra, hogy a belsőm még mindig csupa nyugtalanság volt. Töprengtem és -88- azt gondoltam, hogy az asszony kedvéért nem irok egyenesen a kapitánynak, mert ez kellemetlenséget okozhatna neki, ellenben irok egypár szót Falkenberg pajtásomnak, hogy tartsa szemmel a gépet.

Éjszaka megint meglátogatott a halott, az a szomoru, ingbeöltözött asszony, amely sohasem hagyott nyugodni a koporsószeg miatt. Tegnap olyan sokáig dolgozott az agyam, hogy ezt megfigyelte és ma éjszaka eljött. Borzongó rémülettel látom, amint besiklik, megáll a padló közepén és a kezét előrenyujtja. Velem szemben, a másik falnál feküdt az erdei társam az ágyában és számomra csodálatos megkönnyebbülés volt hallani, hogy ő is nyöszörögve, nyugtalanul feküdt, és igy ketten voltunk veszedelemben. Megráztam a fejem, hogy már elástam a szöget egy békességes helyen és nem tehetem meg mégegyszer. De a halott csak ott állt. Kértem, hogy bocsásson meg; egyszerre elfog a méreg, dühös leszek és kijelentem, hogy nem akarok vele tovább tárgyalni. A szögét csak kölcsönvettem rövid időre, de az már hónapokkal ezelőtt volt s azóta már megtettem a magamét és megint elástam… Ekkor elsiklik körülöttem a fejpárnám mögött és megpróbál mögém kerülni. A felső testemmel kiegyenesedem magam és egy hatalmasat kiáltok.

Egypár nap elmult és akkor megfontoltan és nyugodtan leültem levelet irni Falkenbergnek. Azt irtam, hogy van egy kis fürészszerkezetem, amely ott áll Ővrebőben és amelynek egyszer meglehet a maga kis jelentősége az erdőbirtokosok számára és ugy tervezem, hogy legközelebb eljövők érte. Legyen szives és tartsa szemmel, hogy baja ne történjék. -89-

Igen szeliden irtam. Ez volt a leghelyesebb. Ha természetesen Falkenberg a konyhában beszélt a levélről vagy talán meg is mutatta, akkor az tökéletesen finom levélt volt. De ez nem volt csak szelidség és megint szelidség és semmi más, pontos dátumot is adtam, hogy mikor teszem meg komolyan: Hétfőn, december 11-én jövök és elviszem a gépet.

Igy gondoltam: ez a határidő közeli és bizonyos, ha a gép azon a hétfőn nincs ott, akkor történni fog valami.

Magam adtam föl a levelet és a boritékot megint egy sor bélyeggel ragasztottam át.

A mámorom még mindig tartott, én kaptam a világ legkedvesebb levelét, a zsebemben van, hozzám cimezték. Ne irjon. Igen ám, viszont jöhetek. És mindenek után volt egy gondolatjel.

Különben lehet, hogy annak az aláhuzott szónak nincs semmi rejtelmes jelentősége: talán csak azért huzta alá, hogy erősebbé tegye a tilalmat a maga általánosságában? A hölgyek olyanok, hogy aláhuznak minden lehető szót és gondolatjeleket használnak itt is, ott is. De ő nem, ő semmiesetre sem!

Néhány nap mulva befejeződik a munka a földesurnál, ez éppen jó, mindent kiszámitottam, 11-én Ővrebőben lehetek. Talán egy perccel sem volt tulkorán. Ha a kapitány valóban tervez valamit a gépemmel, akkor gyorsan kell cselekedni. Egy idegen nyerje el az én keservesen szerzett millióimat? Nem dolgoztam meg érte? Félig-meddig kezdtem sajnálni, hogy olyan szelid levelet irtam Falkenbergnek, jelentékenyen élesebb hangunak kellett volna lennie, most talán nem hiszi, hogy szigoru is tudok lenni. Meglátod, még tanuskodni fog ellenem, hogy nem én találtam föl a gépet. Hohó, kedves Falkenberg barátom, még csak az hiányzik! Akkor először is elveszited az örök üdvösségedet; de ha ez is kevés, akkor hamis eskü miatt följelentelek barátomnál és jóakarómnál, a földesurnál. Tudod, mi lesz akkor?

Természetesen el kell oda mennie – mondta az ur, mikor beszéltem vele. – És csak jöjjön vissza a géppel. Érvényesiteni kell az igényeit, itt talán nagy összegekről van szó. -90-

Másnap a posta olyan hirt hozott, amely egy csapásra megváltoztatta a helyzetet. Falkenberg kapitány magától irt az ujságnak, hogy félreértésen alapult az, hogy az uj fürész megszerkesztését neki tulajdonitják. Ellenben a föltaláló egy férfi, aki annak idején az ő tanyáján dolgozott. Különben a gépről sem nyilatkozott. Aláirás, Falkenberg kapitány.

Szünet. A földesur tetőtől-talpig hatósági személy és átlát az intrikákon.

– Hozzászoktam az ilyesmihez. Most érdemeket akar szerezni. A maga levele óvatosságra intette. Hahaha.

Be kellett vallanom a földesurnak, hogy én egyáltalán nem fordultam a kapitányhoz, hanem ellenkezőleg egy kis levelet irtam a legénynek Ővrebőbe és hogy ez a levél még nem érhetett oda, miután az ujságot tegnap este hozták. Erre elhallgatott és nem is próbált többé keresztüllátni az intrikákon. Ellenkezőleg. Ettől a pillanattól kezdve kételkedni kezdett az egész találmánynak az értékében.

– Hiszen az a gép lehet valami vacak is – mondta és jóindulatuan nevetett hozzá –, azt hiszem, lehet rajta valamit igazitani és javitani. Hiszen látja, hogy a hadihajókon és röpülőgépeken is gyakran változtatnak… Megmarad ama szándéka mellett, hogy elutazik?

Ettől kezdve nem hallottam többé, hogy jöjjek vissza és hozzam el a gépet. De adott egy jó bizonyitványt. Nagyon szivesen megtartott volna tovább is – igy irta –, de a munkát meg kellett szakitanom, mert másutt kellett magánigényeket érvényesitenem…

Mikor másnap reggel indulni akartam, egy kis lány állt az udvaron és reám várt. Olga volt. Furcsa gyerek. Legalább éjféltől kezdve talpon kell lennie, hogy ilyen korán itt lehessen. Ott állt kék szoknyájában, -91- meg bő kabátjában.

Engem keresett. Honnan tudta, hogy itt vagyok? Kérdezősködött utánam. Igaz-e, hogy neki adtam a varrógépet? Mert ezt igazán nem várta volna…

Igen, mondtam neki, hogy a gép az övé, cserébe adtam a képért és megkérdeztem, hogy jól varr-e?

Nem sokáig beszélgettünk, mert nem akartam, hogy itt legyen, mire a gazdám kijön, nehogy kérdezősködjék.

Olga kezet ad s kezecskéjét az enyémbe temeti, ahol oly sokáig maradhatna, ameddig akarnám. Megint köszönetet mond, aztán elballag. És a lábujjai megint ki- meg bebujnak rossz cipőjéből járásközben.

Már a célom közelében vagyok. Vasárnap este lefekszem egy erdészkunyhóban Ővrebő közelében, hogy hétfőn korán bemehessek a tanyára. Kilenc órakor már mind fönn lesznek és akkor talán lesz szerencsém találkozni azzal, akivel szeretnék.

Nagyon ideges lettem és sok kellemetlenséget képzeltem el magamnak. Irtam ugyan egy csinos levelet Falkenbergnek és nem irtam benne semmi gorombaságot, de a kapitány mégis megneheztelhet azért az átkozott dátumért, amelyre a megérkezésemet jeleztem. Bár ne küldtem volna akkor el a levelet!

Mikor közeledem a tanyához, mindjobban behuzom a fejem és összegörnyedek, bár nem követtem el semmi bünt. Lekerülök az utról és nagy ivet csinálok, hogy előbb a szélső házakhoz jussak. Ott találom Falkenberget. Mossa a kocsit. Üdvözöljük egymást és a régi pajtások vagyunk. Kérdem, ki kell-e hajtatnia. Azt mondja, hogy nem, éppen tegnap este érkezett haza. A vasuthoz kellett mennie.

– Egy idegen jött ide és a gépedről irt az ujságba – mondta Falkenberg.

Fölmentünk a régi padlásunkra, még volt két palack bor a zsákomban, elővettem és töltöttem belőle. Ó, ezek az üvegek, amelyeket oda- meg visszacipeltem mérföldeken és mérföldeken át és amelyeket vigyázva kellett vinnem, most hasznomra váltak. Nélkülük nem sokat mondott volna Falkenberg.

– Ugy kezdődött – mondta Falkenberg –, hogy az asszony a konyhában állt, mikor a postát hoztam. Milyen levél az, azzal a sok bélyeggel, kérdezte. Fölbontottam és azt mondtam, hogy tőled van és hogy 11-én érkezel.

– Többet nem szólt. 11-én érkezik? kérdezte még egyszer. Igen, feleltem én.

– Igen, néhány nappal később. Igy gondolkoztam: Ha az asszony tud a levélről, akkor bizonyára a kapitány is tudomást szerez róla. Tudod mit mondott, mikor odavittem hozzá?

Nem feleltem, csak sokáig gondolkoztam. E mögött talán rejlik valami. Előlem menekült volna? Ostoba vagyok, az ővrebői kapitány felesége csak nem fog menekülni az egyik munkása elől, de az egész olyan csodálatos volt nekem. Azt reméltem, hogy megengedi, hogy legalább beszéljek vele, ha már az irást megtiltotta.

– Ha nem mondod meg te, hát szóval megmutattam a kapitánynak. Nem kellett volna tennem?

– Igen, mondta, vigyázz csak a gépre és fintorgatta az orrát. Nehogy valaki jöjjön és elvihesse, mondta.

Egészen mindegy, hogy mit csinál a kapitány. Mikor Falkenberg jó adag bort kapott, megkérdeztem, tudja-e az asszony városbeli cimét. Nem, felelte, de Emma talán tudja.

Behivjuk Emmát, adok neki bort, beszélgetek vele mindenféléről, közeledem a tárgyhoz és végül finoman megkérdezem. Ő sem tudta a cimet. De az asszony állitólag karácsonyi bevásárlásra utazott a városba, még pedig Erzsébet kisasszonnyal, a pap leányával, ott talán tudják a cimet. Különben mit akarok vele?

– Szereztem egy régi kendőt s azt akartam megkérdezni, hogy nem venné-e meg tőlem.

Véletlenül szerencsém volt, megmutathattam Emmának a kendőt, amely meglehetősen régi, de csinos volt s amelyet az egyik hersaeti leánytól vettem.

Emma kimegy. Megint faggatom Falkenberget. Falkenbergnek jó orra volt, néha értett az emberekhez.

Nem. És már meg is bánta, hogy itt állandósittatta magát, ahol, ugy látszik, mind több a sirás meg a gond.

– Istenem, hát „jóban“ vannak. Épp ugy, mint azelőtt. Mult szombaton is egész nap sirt az asszony. -94-

– Furcsa, hogy igy van, hiszen olyan finomak és udvariasak egymás irányában – mondom és figyelem, hogy mit felel.

– De unják egymást – mondja Falkenberg valdresi dialektusban. – Amióta elutaztál, valósággal buskomorrá lett. Egészen sápadt és sovány.

Pár óráig fönt ültem a padláson és ablakomból szemmel tartottam a főépületet, de a kapitány nem mutatkozott. Miért nem jött ki? Reménytelen volt tovább várni, mennem kellett, anélkül, hogy bocsánatot kérhettem volna a kapitánytól. Még lesz alkalmam rá, hogy kifejtsem neki, hogy az első ujságcikk után nagyzási hóbortba estem. Amiben volt is valami. Most már csak össze kellett raknom a gépet egy csomagba és amennyire lehetséges, letakarni a zsákommal és tovább vándorolni.

Emma benn volt a konyhában és egy kis ennivalót lopott a számomra, mielőtt elmentem.

Megint hosszu ut állt előttem, először a paplakba kellett mennem – amely egyébként utamba esett –, és onnan tovább az állomásra. Valami kevés hó esett, ami megnehezitette a vándorlást, azonkivül nem cselekedhettem a magam kénye-kedve szerint, hanem minden erőmmel hozzá kellett látnom: a hölgyek ugyan csak karácsonyi bevásárlásra mentek a városba, de már jókora egérutat nyertek.

Másnap délután értem a paplakhoz. Kiszámitottam, hogy ez az idő a legalkalmasabb arra, hogy az asszonnyal beszélgessek.

– A városba készülök – mondtam neki –, viszek egy gépet, szabad-e a nehéz farészeit addig itt letennem?

– A városba mégy? – kérdezi az asszony. – De bizonyára csak holnap folytatod az utadat.

– Erzsébet a városban van. Elvihetnél neki egy csomagot, amit itthon felejtett.

A főépületben kaptam szobát, mert a pajtában már hideg volt. És amikor az emberek este lefeküdtek és minden csöndes volt a házban, bejött hozzám az asszony a csomaggal és ezt mondta:

– Bocsánat, hogy most jövök… de… te holnap bizonyára korán mégy és én még akkor nem vagyok fönn…

Megint itt állok a város lármája, zürzavara, ujságai és emberei közepette és mivel sok hónap óta először, alapjában véve nincs is nagyon ellenemre. Egy délelőtt fölkészülők, veszek egy pár uj ruhát és elmegyek Erzsébet kisasszonyhoz. A rokonainál lakik.

Vajjon lesz-e szerencsém a másikhoz is? Olyan nyugtalan vagyok, mint egy gyerek. Olyan esetlenül szokatlanok a keztyüim, hogy levetem őket, de amikor fölmegyek a lépcsőn, látom, hogy a kezeim nem illenek a ruhához és megint fölhuzom őket. Azután csöngetek.

– No de ilyet, páratlan asszony a mama! A szinházi látcsövet küldi. Pedig már voltunk szinházban… De magát nem ismertem meg mingyárt.

– Nincs itt. Csak én vagyok itt a rokonaimnál. Ő a Victoria-szállóban lakik.

– Azért magánál is tiszteletemet akartam tenni – mondtam és megpróbáltam urrá lenni a csalódásomon.

Erzsébet kisasszony fölöltőt vett magára, bekiabált a szomszéd szobába, hogy viszontlátásra, aztán utánam jön. Kocsit veszünk és egy csendes kávéházba hajtatunk. Erzsébet kisasszony ugy véli, hogy érdekes dolog kávéházba menni. Csakhogy ez nem érdekes.

Megint elmegyünk és a Grand Hotel kávéházához érünk. Már esteledik. A kisasszony a legnagyobb világosságba ül és tulárad a jókedvtől. Bort hozatunk.

Ott ültem és egészen más gondolatok szaladgáltak a fejemben és nem törődtem ezzel a fecsegéssel.

– Ameddig Lujza s amig elkészülünk a bevásárlással. Sajnos, nagyon rövid ideig tart… – aztán megint fölvidul és ezt mondja –: Érdekesnek találta a mi vidéki életünket?

Bizonyára tréfált velem. Ugy látszik, meg akarta mutatni, hogy átlátott rajtam s hogy nem sikerült a szerepemet játszanom a vidéken. No lám, a kis gyerek, hozzám képest, aki sok mindenben szakember vagyok, de a tulajdonképeni foglalkozásomban éppen csak hogy megközelitem azt a jót, amelyről álmodoztam.

– Kérjem meg a papát, hogy ragassza ki az -97- oszlopra, hogy tavasszal elvállal mindenféle vizvezetékszerelést?

Megszakadok ebben a feszültségben és szenvedek a tréfálkozása miatt, akármilyen jóindulatuan teszi is. Körülnézek a kávéházban, hogy magamhoz térjek. Itt-ott kalapot emelnek és én viszonzom a köszönést és minden olyan távollevőnek tünik föl előttem. Az embereket az a bájos hölgy tette rám figyelmessé, akivel ültem.

– Nagyszerüen. Két bácsikám van itt és azoknak is van néhány barátjuk.

– Hagyjon már békében a fiatal Erikjével. Nem, itt van egy másik, akit Bewernek hivnak. De egy idő óta nem vagyunk jóban.

– Gondolja? Különben meglehetősen komoly a dolog. Hallja-e, félig-meddig arra várok, hogy az illető idejöjjön.

– Arra gondoltam, mikor ide jöttünk, hogy maga meg én itt ülünk és féltékennyé tesszük őt.

– Igen ám, csakhogy ahhoz magának egy kicsit fiatalabbnak kellene lennie. Ugy értem, hogy…

Kényszeredetten nevetett. Ó, ezt még tisztázni fogjuk. Ne vess meg minket, öregeket, véneket, mi egészen nagyszerü emberek lehetünk.

… Ó milyen nehéz is szépen és kedvesen megcsinálni a végzetes átmenetet az öregségbe. Mikor eljön a görcsösség, a remegés, a grimaszok, a küzdelem az ifjabbak ellen, az irigység.

– Kérem, kisasszony – könyörgök –, nem mehetne a telefonhoz és nem kéretné ide Falkenbergnét? -98-

A telefonhoz megyünk, fölhivjuk a Victoriát és összekapcsolnak az asszonnyal.

– Te vagy az, Lujza? Ha tudnád, kivel vagyok együtt… Kijöhetnél?… Az jó lenne. A Grandban vagyunk… Azt nem mondhatom meg. Tényleg egy férfi, de most már ur… Többet nem mondok. Jössz?… Nahát, most meggondolod magad?… Rokonok? Igen, tégy, amint jónak látod, de… igen ám, csakhogy itt áll mellettem… Persze, nehéz volna most ilyen hirtelen… Isten veled.

Visszamegyünk és megint leülünk. Több bort hozatunk. Megpróbálok vidámnak lenni és pezsgőt inditványozok. És amint a legjobban ülünk, megszólal a kisasszony:

Egy kicsit részeg vagyok és mert most meg kell mutatnom a müvészetemet és a kisasszonyt el kell kábitanom más javára, beszélek, de másra gondolok. Hiszen ez nem fog sikerülni. Képtelen vagyok a telefonbeszélgetést kiverni a fejemből. Falkenbergné biztosan megsejtette az összefüggést s azt, hogy én várok reá. Különben mi rosszat követtem én el? Az Isten szerelmére, hát miért bocsátottak el olyan hirtelen Övrebőből és miért fogadták föl Falkenberget a helyembe? A kapitány meg a felesége talán sohsem voltak valami angyali barátságban egymással, de a férfi mégis megérezte a bennem rejlő veszedelmet és meg akarta menteni a feleségét ettől a nevetséges bukástól. Ezért jött most ide és szégyenli, hogy a tanyáján voltam, hogy kocsisnak használt és hogy kétszer együtt evett velem utazás közben. És szégyelte a vénségemet…

Megint visszanyerem önuralmamat és bolondságokat mondok, mire nevetni kezd. Sokat iszom és -99- bátrabb leszek, mig végül a kisasszony kezdi azt hinni, hogy saját magamnak akarom elbüvölni. Jobban kezd rám figyelni.

– Csitt – mondja a kisasszony –, természetes, hogy Falkenbergnéről, ezt tudtam az egész idő alatt, de ne mondja ezt. Azt hiszem, már kezdünk hatni a fiura, csak folytassa ugyanigy.

Tehát még sem hitte, hogy a magam szakállára fáradozom. Mindehhez én már tulöreg voltam, az ördögbe is!

– De hiszen Falkenbergnét nem kaphatja meg – kezdi megint –, egészen reménytelen.

– No, ez kezd érdekes lenni – mondom és közelebb huzódom a szofán. – Most meg fogjuk törni Bewert.

– Képzelje, esténként fölmentem a temetőbe, hogy magával találkozzam. De a férfiak ügyetlenek és nem látnak át a szitán.

– Nem, való igaz, amit mondok. Én egyszer kimentem magához a mezőre is. Nem a maga fiatal Erikjének szólt a látogatásom.

– Lehetetlen. Nekem szólt volna? – mondom és elcsöndesedve fájdalmas arcot vágok.

– Ezt maga kedvesnek tartja. De ne felejtse el, hogy nekünk is kell valaki a vidéken, akibe szerelmesek lehetünk.

– Falkenbergné? Nem. Ő azt mondja, hogy nem akar szerelmes lenni senkibe, ő csak zongorázni akar és más effélét. De magamról beszélek. Tudja, mit csináltam egyszer? Nem is kellene elmondanom. Akarja hallani? -100-

– Hiszen én egy kislány vagyok magához képest, igy tehát nem baj: akkor, amikor maga a pajtában aludt, egy délután besurrantam és rendbehoztam a takaróit és ágyat csináltam belőlük.

De a kislány nem volt eléggé tapasztalt, kis vallomása közben állandóan szint változtatott az arca és erőltetetten nevetett, hogy elrejtse zavarát.

– Igen. Azaz, nem is igy, nem tudom. Hiszen Falkenbergné férjes asszony, amint tudja s ő nem mond semmit. Beszéljen most megint egy kicsit velem… És emlékszik rá, mikor egyszer nekünk együtt kellett a boltba mennünk? Mind lassabban és lassabban mentem, hogy maga utólérhessen…

– Igen, az kedves volt magától. Viszonzásul most én akarok magának örömet szerezni…

Fölugrom és átmegyek a fiatal Bewerhez és azt mondom neki, hogy nem inna-e velünk egy pohár pezsgőt az asztalunknál? Átviszem, Erzsébet kisasszony arca lángvörös lesz, mikor a fiu közeledik. Mikor szépen összeboronáltam a fiatalokat, azt mondom, hogy eszembe jut valami elintézni valóm és itt kell hagynom őket, amilyen gyorsan csak lehet.

– Maga, Erzsébet kisasszony, valósággal elbüvölt engem, de ugy érzem, hogy ugy sem kaphatom meg. Ami különben rejtély számomra…

Lerohanok a Városház-utcába és egyideig a kocsisok között állva, szemmel tartom a Victoria kapuját. De hiszen ő ma este rokonaival van együtt. Erre -101- bemegyek a szállóba és beszélek a portással.

Megint kimegyek és a kocsisok kocsijuk fedelét lehajtva, magukhoz tessékelnek. Kiválasztok egyet és beszállok.

A kocsisok összesugnak. Az egyik ezt mondja, a másik azt. Hogy biztosan vigyázni fog a szállodára, a felesége biztosan bent van egy kereskedelmi utazónál.

Igen, vigyázok a szállodára. Egyik-másik szobában világosság van és hirtelen eszembe jut, hogy ő fönn állhat az egyik ablakban és láthat engem.

– Akkor, ugy látszik, mégis a hugom integetett – mondom és hazudom, hogy bejuthassak.

Fölmegyek a lépcsőn és nehogy vissza találjak fordulni, azonnal kopogok, amint megtalálom a számot. Semmi válasz. Még egyszer kopogok.

Nem mondhattam, hogy igen, a hangom elárult volna. Megnyomtam a kilincset. Be volt zárva. Ugylátszik félt, hogy jövök és talán látott is kint.

– Nem a szobalány van itt – mondom és hallom, hogy szavaim mily idegenül konganak.

Hosszu ideig várok és hallgatózom. Motozást hallok belülről, de ajtót nem nyit senki. Ekkor valamelyik szobából két rövid csöngetés hallatszik a portáshoz. Ez ő – mondom magamban –, idehivja a leányt, mert nyugtalan. Elmegyek az ajtajától, nehogy őrültséget kövessek el és amikor a lány jön, -102- találkozom vele és ugy teszek, mintha lefelé mennék. Hallom még, amint a lány mondja: Igen, a szobalány. És hogy nyilik az ajtó.

– Nem a’ – mondja megint a lány –, csak egy ur volt, aki éppen most ment le.

Arra gondoltam, hogy kiveszek egy szobát a szállóban, de meggondoltam, hogy ő nem olyan asszony, aki kereskedelmi utazókkal szokott találkozni. Mikor lemegyek a portáshoz, menetközben mondom neki, hogy a nagyságos asszony bizonyára már lefeküdt.

Aztán kimegyek és megint beülök a kocsiba. Az idő mulik, az óra szalad, a kocsis azt kérdi, nem fázom-e? Ó igen, egy kicsit. Kérdi, hogy várok-e valakit? Igen… ideadja a takaróját a bakról és mert ilyen kedves, valami borravalót adok neki.

Az idő mulik. Egyik óra a másik után telik el. A kocsisok már nem röstelkednek, hanem hangosan mondják egymásnak, hogy tönkrefagyasztom a lovat.

Nem, ez tényleg nem használ. Kifizetem a kocsit, hazamegyek és ezt a levelet irom:

„Nem volt szabad irnom, megengedi-e legalább hogy lássam? Érdeklődni fogok a szállodában holnap délután 5 órakor.

Korábbi időpontot irjak? Hiszen a délelőtti világosság olyan erős, hogyha meg leszek hatva és a szám vonaglani kezd, rémesen fogok festeni.

Egy hosszu éjszaka és milyen hosszuak voltak az órák! Nem tudok aludni, most, amikor kellene, hogy megerősödjem és friss legyek. Hajnalodott, fölkeltem. Miután sokáig csatangoltam az utcákon össze-vissza, megint hazarohanok, lefekszem és alszom.

Az órák telnek, amikor fölébredek és összeszedem a gondolataimat, a telefonhoz sietek és megkérdezem, hogy elutazott-e?

Akkor hál’ Istennek mégsem akar előlem menekülni, mert a levelemet már régen megkaphatta. -103- Nem, tegnap csak szerencsétlenül választottam meg az időt, ez volt az egész.

Eszem és ujra lefekszem aludni és amikor fölébredek, dél már elmult. Erre megint a telefonhoz sietek és oda kérek kapcsolást.

– Nem, a nagyságos asszony nem utazott el, de már becsomagolt. Most nincs idehaza.

Gyorsan elkészülök és rögtön lehajtatok a Városház-utcába és figyelek. Egy fél óra alatt sokan járnak ki és be a szálloda kapuján, de ő nincs közöttük. Most 5 óra van, bemegyek a szállóba.

– Ön telefonált? Abban a pillanatban jött haza és elvitte a holmijait, de levelet hagyott itt.

Átveszem a levelet és anélkül, hogy fölbontanám, megkérdezem, hogy mikor megy a vonat.

– A vonat 4 óra 45 perckor ment el – mondja a portás és az órájára néz. Most 5 óra.

Leülök egy lépcsőfokra és magam elé meredek. A portás tovább fecseg és azt mondja, hogyha jól sejti, az a hölgy nem a hugom volt.

– Mondtam a nagyságos asszonynak, hogy éppen most telefonált egy ur. De csak annyit felelt, hogy nincs ideje és hogy adjam át önnek ezt a levelet.

Egészen kábultan a zsebembe dugom. Nem csudálkoztam, nem tett rám semmi nagyobb hatást. Igazi asszonyi munka. Kapkodó szavak az első benyomás után, aláhuzás, gondolatjel…

Azután eszembe jut, hogy elmegyek Erzsébet kisasszonyhoz. Ez volt az utolsó reményem. Hallom, amint a csengő berreg odabent, ahogy megnyomom a gombot és hallgatózom, mint a zugó orkánban.

Erre sok bor és sok whisky következik, nagy tömeg whyski. És ujabb huszonegynapos dorbézolás következik, ami alatt függöny ereszkedik földi öntudatom elé. Ebben az állapotomban jut eszembe az egyik napon, hogy kis csinos aranyrámás tükröt küldök egy vidéki házikóba. Egy Olga nevü lánykának, aki éppen olyan kedves és csinos, mint valami kis borju.

A favágógép a szobámban fekszik. Nem tudom többé összeállitani, mert farészeinek legnagyobb részét otthagytam egy vidéki paplakban. Egészen mindegy, ha a szerelmem őiránta megszünt. Neuraszténiás uraim, beteg emberek vagyunk mi és annyit sem érünk, mint bármelyik állat…

Azután egy szép napon meguntam a hosszu öntudatlanságot és megint elutaztam egy szigetre.

Lábjegyzetek.

1) Pontoppidan Henrik hirneves dán regényiró. – A ford.

2) Trönd, Valdres Dél-Norvégia két kerülete, melynek lakossága a többitől elütő tájszólást használ. – A ford.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ŐSZI CSILLAGOK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Őszi csillagok

Őszi csillagok

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

XVIII.

XIX.

XX.

XXI.

XXII.

XXIII.

XXIV.

XXV.

XXVI.

XXVII.

XXVIII.

XXIX.

XXX.

XXXI.

XXXII.

XXXIII.

XXXIV.

Lábjegyzetek.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE