The Project Gutenberg eBook of Pöhölyék
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Pöhölyék

Author: Géza Gárdonyi

Release date: August 21, 2022 [eBook #68808]

Language: Hungarian

Original publication: Hungary: Singer és Wolfner

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PÖHÖLYÉK ***


GÁRDONYI GÉZA

PÖHÖLYÉK

– A bányász. – Hol hálunk meg? – A tej. –

NEGYEDIK KIADÁS

BUDAPEST, 1910

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fentartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.




PÖHÖLYÉK


I.

A Pöhöly-gyerekek még akkor kicsinyek voltak: János négy esztendős,
Péter három esztendős.

Az anyjuk fakó, sovány asszony. Gyakorta köhögött. Néha annyira
köhögött, hogy leült utána pihenni, és szomorúan támasztotta fejét az
ágy vállához.

Egy napon, mikor a gólyák költözködtek, sok öregasszony fordult meg a
házban. Bejártak a belső szobába, és sóhajtoztak, a szemüket
törölgették.

Az egyik magához vonta a János szöszke fejét, és így szólt hozzá:

– Te szögény kis árva!

János nem értette: mért sajnálkoznak rajta? Hiszen se el nem esett, sem
az ujját nem metszette meg, sepedig nem verte meg senki.

Pétörke vadgesztenyével játszott az eresz alatt: bögrébe rakta, meg
kiguritotta belőle. Az öregasszony őt is körülsimogatta és fölvette az
ölébe. És rajta is sajnálkozott:

– Te szögény kis árva!

Megcsókolta a vén. Pétörke összesunyoritotta a szemét. Nem szerette, ha
csókolták.

Aztán kicsoszogott egy másik öregasszony is. Az is felölelgette a két
gyereket. Az is megsajnálgatta:

– Szögény, szögény árvák! Nincs már anyátok!

A két gyerek rácsodálkozott az öregasszonyra. Nem mond az igazat. Hogy
is ne volna anyjuk; mindig is volt, mindennap volt. Most is van. Odabent
van a szobában. Fekszik.

János megrántotta Péternek a lajbiját:

– Gyerünk a szinbe!

Átfutottak az udvaron. A szín jó játszóhely. Széna is van benne. A széna
puha és jószagu. A cica is odajár játszani. Ide-oda hempereg a szénában.
Olykor a hátára fekszik, és egy szál szénát vesz a négy lába közé: azzal
csiklandozza a bajuszát.

Egyszercsak megjelent a szín előtt az apjuk. Az arca sárga volt; a szeme
vörös.

– Gyertek fiaim, – szólott.

Gyöngéden megcsókolta mind a kettőjöket. S megfogta a kezüket, és
bevezette őket a szobába.

Az anyjuk ime ott fekszik most is, csakhogy a szoba közepére tették az
ágyát. A szeme be van húnyva. A két keze egybe van téve. Bizonyosan
imádkozik. Mellette két nagy cifra gyertya ég.

János ismeri azokat a gyertyákat: ott lógtak azelőtt a tükör mellett.

Egyszer kérdezte is János:

– Édösanyám, mikor gyúti mán mög ezt a két szép gyertyát?

Az anyja mély szem-behunyással felelte:

– Majd az édösapátok möggyúti.

– Mikor?

– Nem sokára meggyúti édös kis csirkéim. Csókoljatok mög akkor éngöm,
mert annak utána mög nem csókolhattok többé soha.

Hát most ég a gyertya. Az anyjuk ott fekszik hanyatt az ágyon. Alszik.
De nagyon szép. A fején koszorú van. Azelőtt ott volt az a koszorú a
falon, üveg alatt. Hervadt a koszorú, de mégis szép.

Az apjok megállott velök az ágy előtt, és fölemelte Jánost.

– Csókold mög anyádat jobbfelől is, balfelől is.

Mind a ketten megcsókolták az anyjukat. Hideg volt az anyjuk és
mozdulatlan. Nem emelte föl a kezét, hogy megsimogassa a fejüket, nem is
csókolta őket vissza. Nagyon aludt.

*

Másnap délután bevittek a házba egy hosszukás szép fekete ládát. Cifra
betük csillogtak azon, szép aranyos cifra betük.

És a láda után következett egy nagy fakereszt is. De azt csak az udvaron
hagyták. Hozzátámasztották a falhoz.

János mindezt az ablakon át látta, mikor öltöztették. Az ünneplő ruháját
adták rá. A pörge uj kalapját tették a fejére. Pétörkére is az ünneplő
szoknyát adták. Mert Pétörke akkor még szoknyában járt.

A házban és udvaron asszonyok és emberek sokadoztak. Jöttek-mentek ott,
s halkan beszéltek, sohajtoztak. Őket meg átvitték addig
Pulyka-Szabóékhoz a szomszédba.

Pulyka-Örzsi néni sült krumplit adott nekik, és sirva biztatta őket:

– Ögyetök árvák, ögyetök.

A két gyerek komolyan és figyelemmel nézte a jóizü illattal párolgó sült
krumplit. Azután Pétörke beléfalt. A krumpli fehér lisztje szinte
porzott a foga között. Körülnézett, hogy látja-e valaki? Nem: senki.
Jánoshoz fordult és rámosolygott.

Délután harangoztak.

Az öreg Pulykáné fölvette Pétörkét az ölébe.

– Gyertök kicsinyeim…

Mást is akart még mondani, de nem fért ki a száján. Pedig nagy szája
volt. Csak húzogatta, ráncolgatta azt a jóságos vén ábrázatát. Végül
aztán mikor látta, hogy nem ura a beszédnek, beletörülközött ócska kék
zsebkendőjébe. Megtörülte a Pétörke arcát is, s leveregette a ruhájáról
a krumpli-morzsalékot.

Kézen fogta Jánost, és átvitte őket, haza.

Tele volt már az udvaruk akkor emberekkel és asszonyokkal. Valamennyien
ünnepi ruhában voltak. Az apjok is.

Az udvar közepén ott sötétlett a szép nagy fekete koporsó. Előtte tarka,
félelmes ruhában a tisztelendő úr, meg a mester úr. Az apjuk is ott
állott. Fehér kendőbe törülgette a szemét.

A tisztelendő úr mindenféle érthetetlen szavakat kiáltott énekelve. A
mester úr erre hasonlóan énekelve felelgetett. Azután megköszörülte a
torkát a mester úr. A fejét félreszegte. Hosszan kinyujtott nyakkal
olyan szomorú orditásba fogott, hogy a macska a tyúkól tetején égnek
görbitette a hátát, s a mester úrra ijedt csodálkozással nézett, aztán
leugrott túlra.

A mester úr énekén zokogásra fakadtak az asszonyok.

Egyszer aztán rajtuk is átfutott valami különös borzongás, mikor a
mester úr azt énekelte, hogy:

  _Isten veletök hát Jánoska, Pétörke._
  _Elválik anyátok tőletek örökre._
  _Epéje édösebb az édesanyának,_
  _Mint a cukros teje másik mostohának._

Egy öregasszony átfogta a két gyereket, és a kötényéhez szorította őket.
Az öregasszony sirt. Jánosnak is könnybe borult a szeme. Pétörke
titokban megsimitotta az öregasszony oldaláról lecsüggő rézfeszületet.

A mester úr végzett. Visszaigazitotta a nyakát a gallérja közé. A
kalapját a fejére nyomta. És elindult.

Négy ember fölemelte a koporsót. Kimentek vele az utcára. És mentek,
ballagdáltak mindnyájan.

Az ég felhős volt. Langy esső permetezett az útra. Az asszonyok a
fejükre boritották a felső szoknyájokat, és arról beszélgettek, hogy
bizony kár volt érte, az Isten nyugtassa. Rendes, jóravaló asszony volt,
tagja a Rózsafüzérnek is; tavaly az ő libái keltek ki először; kár, hogy
ilyen fiatalon szólitotta ki az Isten a világból.

János hallotta és értette ezeket a beszédeket, és büszke volt az
anyjára. Apjának kérges kezébe fogódzkodva lépkedett az úton, a koporsó
után, s azon tünődött, hogy álmodik-e? Mert történtek vele máskor is
mindenféle különösségek, de egyszercsak egy szempillantásra megváltozott
minden, és ő csak bámult a mestergerendára. Hát ez is olyan valami
lehet.

Dehát csak mennek mendegélnek. Elől a koporsó, utána a pap, meg a
sokaság. A kántor legislegelől. Énekel olykor: _Könyörülj Istenem, én
bűnös lelkemen!_ A sokaság vele zúg.

Olyan földhöz érnek, amely tele van fakereszttel és apró dombokkal.
Némelyik dombnak az oldalán friss fű zöldel. János azt szeretné mondani
Pétörnek, hogy jó volna, ha élne a kis bárány: ide ki lehetne hozni
legelni. De mégse szól semmit.

Egy sárga gödörhöz érkeznek. A gödör mély. Nem lehet belelátni. A mester
úr megint kihuzza a nyakát a gallérjából és ordít. Pöhöly-apa letérdel
és sír. Az asszonyok is mind letérdelnek és sirnak. A pap nagy
rézbuzogányt forgat meg a koporsó fölött. A rézbuzogányból esső esik.
Nini, hát igy csinálódik az esső? Azután a koporsót leeresztik a
gödörbe. Tompa dübörgés hallatszik föl a mélységből. Az asszonyok
egy-egy hantot dobnak le a gödörbe. Pöhöly-apa az ő kezükbe is ad
egy-egy hantot. János arra gondol, hogy ha csakugyan az édösanyja
fekszik ott-lenn…

És titokban lecsúsztatja a földdarabot maga mellé.

*

Hazamentek. Már akkor eltisztult nyugaton a felhő. A nap lefelé
ereszkedett, és nemsokára le is szállt. A szobában homály terjengett a
butorok között, és a homály egyre feketült.

Pöhöly-apa ráborult az asztalra, és úgy maradt sokáig. Azt hitték:
alszik. Nem mertek neki szólni, csak álltak ők is az asztalnál. Pétörke
ásitott.

De Pöhöly-apa nem aludt. Odavonta őket az ölébe. Megcsókolta az arcukat.

– Feküdjetök le édes gyerökeim. János vetköztesd le a Pétörkét. Bujjatok
a jó puha ágyatokba és aludjatok. Aludni jó, mert álmodni löhet. Majd
később én is lefekszök; csak előbb önni adok a Riskának.

A fiuk levetkeztek és bebujtak a dunyha alá. Pöhöly-apa kiballagott a
szobából.

A fiuk hallgattak. A sötétség megtöltötte a szobát, meg ám a földtől föl
a gerendáig.

Egyszercsak Péter fölemeli a fejét és hallgatódzik.

– János! – mondja halkan.

– No.

– Te nem félsz?

– Mitül?

Darabig hallgattak. Pétörke ismét megszólalt:

– János!

– No.

– Hol van édösanyánk?

János felvonja a vállát:

– Aszongyák: a fődbe.

– Igaz?

– Nem tom. Beszélnek mindent…

– Ugye a másik szobába van?

– Ott.

– Beteg?

– Beteg hát.

– Gyerünk át hozzá.

S fölemeli a fejét.

– Gyerünk, – feleli János.

S kibúvik a takaró alól. Ovatosan leereszkedik. Pétörkét is lesegiti.

Megfogják egymás kezét: átfutnak a szobán.

János megnyitja az ajtót. A pitaron is átmennek. Az első szoba ajtaja
kissé nyitva van. A gyerekek bedugják a fejöket. A két viaszgyertya még
ég a szobában, égdegél sárgán. Az apjok is ott van. Az ágy mellett ül,
és az ágyfejre borulva sirdogál:

– Jaj Istenöm, jaj Istenöm, milyen ögyedül maradtam! Milyen ögyedül
maradtam!

A két gyerek befutott hozzá. Megálltak mellette. Mi lelte az apjukat?
Soha nem látták sirni. János megfogta az apja karját:

– Ne féljen kend édsapám, hiszen mink is itt vagyunk.


II.

A hó elmult. Hova lett az a sok fehérség? Isten tudja. A fák ágain zöld
levelek jelentek meg. Füvek és virágok kibujtak a föld alól, és
szétteregették apró, gyönge leveleiket. Minden sütkérezett a fényes,
langyos napsugárban.

Megérkezett Misi is, a ház gólyája. Két hosszu lábát elnyujtva kerengett
ide-oda a ház fölött, és a szárnyával csapkodva szökdelt az udvaron.
Kelepelt, táncolt. Pulyka-Szabó Örzsi is átnézett a keritésen, és
nevette a gólyát, amint körtáncot járt a bolond!

De íme a ház tetején is áll egy gólya. Misi másodmagával tért vissza az
idegenországból. Az uj gólya bátortalanul álldogál ottan, s idegenül
nézi a magasból, hogyan köszöntgeti a Misi Pöhölyéket, meg Szabó Örzsit,
meg a tyúkokat, kakasokat, récéket egyenkint.

Szabó Örzsi felmosolyog rá:

– Pajtást hozott a gólya!

Pöhöly-apa is fölpillant az uj gólyára. Nézi figyelmesen.

– Nem pajtás az Örzsi: feleség.

A Misi gólya tavaly került a házhoz. Egy este kinosan csapkodó
repüléssel beesett az udvarra, és ott vergődött a boldogtalan. Az egyik
szárnya véres volt. Valami gonosz vadász meglőtte. Bizonyosan úr volt az
a vadász. Szegény ember nem lövi meg a gólyát. Mert a gólya jó madár.
Áldás a házon. Ahova fészket rak, oda nem üt a mennykő.

Pöhöly-apa bekötötte a gólya szárnyát puha vászon-rongygyal. A gólya ott
maradt az udvaron. Lassankint megbarátkozott minden házi állattal, (csak
a macskával nem) és méltósággal uralkodott a baromfiakon.

A gólyát Misinek nevezték el, mert hasonlított a Kömley báró német
inasához, akinek éppen olyan vékony hosszú volt a lába, és olyan piros
hosszú az orra.

Mikor aztán az őszi égen megjelentek az utazó gólya-seregek, Misi mindig
a magasba nézett. Egyszer aztán széjjel vetette a szárnyát, és az
udvaron fölkanyarodott, – fölrepült.

Néztek utána, hogy csakugyan elmegy-e? Misi szállt, szállt egyre
följebb, egyre szélesebb karajokban föl magasra. Már csaknem a felhőket
elérte. Akkor kiterjesztette a két szárnyát; a nyakát előre nyujtotta, a
két lábát hátra. Olyan volt, mintha úszna a levegőben. S elúszott
messze, messze, az egyik gólyakaraván után, s velök múlt tova a kéklő
messzeségben.

– Hát ha házastársak, – mondotta Pöhöly-apa, – töszök föl nekik egy
rossz kereket. Maradjanak itten.

Bement a szinbe: előhozott onnan egy abroncsa-romlott régi rossz
kereket. Fölvitte létrán a háznak a kert felől való ormára, és
megerősitette ottan.

Misi majd megbolondult örömében, olyan körtáncot járt az udvaron.

Pöhöly-apa beletörülte a porszennyet a kötényébe.

– Délután kimegyek szántani, – mondotta. Rád biznám addig a gyerekeket
Örzsi.

– Jó, – felelte Szabó Örzsi, – majd édősanyám möglösz velök. Mert én is
kimögyök ma. A Lapos-dűlőre. Ültetök egy kis kukoricát. Jobb is lönne
tán, ha kihozná kend magával a gyerököket. Jánoska hadd szántson
kenddel, Pétörke meg majd eljátszadozik énmellettem.

A nap sugarai melegen omlottak alá a magasból. Pöhöly-apa befogta a
lovat az ekébe; az ekét fölforditotta. Rátette a szűrét, a szűrre
Péterkét. János az apja mellett mendegélt, és pattogott az ostorral.

Már akkor Szabó Örzsi künn volt. Az árokparton a friss fűből
heverőhelyet csinált a két gyereknek, s virágot is szedett nekik.
Megcsókolta mind a kettőt, és Péterkét az ölébe vette. Megmutatta neki,
hogyan lehet a szép sárga pitypang-virágból láncot csinálni.

A réten egy kis csikó futkosott föl és alá, s nagyokat szökött olykor. A
két gyerek is szaladgált. Az arcuk kipirult. A levegőben egy fecske
szállongott. János rákezdte:

  _Fecskét látok_
  _Szeplőt hányok_
  _Selymet gombolyítok._

Pöhöly-apa ezalatt egyik barázdát a másik után hasította. Az eke vasa
olykor vakitón csillámlott ki a fekete földből. A Szegfü dologértő
lassussággal húzta az ekét. Csendes volt a táj. Szabó Örzsi a szomszédos
földön hajladozva vetette a kukoricát. Kék ruha volt rajta, piros kendő
a fején. Olykor-olykor odament a két gyerekhez, és játszott velök.
Egyszer egy nagy csigát vitt nekik, és megtanította őket hogyan lehet a
csigát kicsalogatni a házából:

  _Csiga, csiga gyere ki!_
  _Jó kalács van ideki._

Egyszercsak kidugta a csiga a két szarvacskáját. Kinézett az ablakon. A
föld nem termett annál bolondabb csigát! Jobbra-balra mászkált a
fűszálakon: kereste a kalácsot mindenfelé.

A szántóföldnek nedves illata föl-föláramlott olykor a levegőbe, s
odahallatszott hozzájuk Pöhöly-apának a szelid biztatása:

– Gyi Szegfü, gyi!

De nini elborult az ég. Hamuszinü felhők tolonganak egymásra a
magasságban. A fecskék nagy kanyarulatokban szálldosnak. Az ég
megdördül. Az Istennek tüzes nyila általcikázik a felhőkön. Egy földet
renditő harsanás, dörgés, s a következő percekben már zuhog a zápor.

A vadkörtefa alá vonultak. Szabó Örzse magára borította a felső
szoknyáját. A két gyereket is betakarta, mint ahogy a tyúk a szárnya alá
szedi a csibéket.

– Jézus segits! – fohászkodott halkan minden villámláskor.

Pöhöly-apa az ekére ült. A szűrét kiforditotta. Pipázott. Nem szólt egy
szót sem. Csöndes, kifejezéstelen arccal nézte, hogyan megvannak a
gyerekek az Örzse szárnyai alatt.

*

Másnap megint kimentek szántani. A napfény az esső után nagyot nevelt a
füveken. Enyhe tavaszi idő járt. A fű fölött cserebogarak szállongtak.

A két gyerek otthagyta az apját. Szabó Örzsét kisérték a vetésben.

Azután elfáradtak. Ledültek az apjok szűrére. A szűrön két fakó tulipán
volt. Nem igazi tulipán, csak amilyen a szűrökön szokott lenni.

– Ez is virág, – mondotta János.

Azzal ráhajtotta az arczát a tulipánra, és elaludt.

– Ez is virág, – mondotta Péterke a másik tulipánra.

És ő meg azon aludt el.

János arra ébredt föl, hogy harangoznak.

Fölnyitotta a szemét. Az égboltozatnak hamvadozó veres tüzét látta. A
szántóföld szélén ott állt az apja. A fején nem volt kalap. A kezét
egybekulcsolva imádkozott. És mellette állott Szabó Örzse. Az is
imádkozott.

A távoli harangszó hullámos zenéje áthömpölygött a földeken. Egyszercsak
elhallgatott a harang, s tompa lassan elenyésző döngés hallatszott még
sokáig utána.

János tekintete ismét az apjára és Szabó Örzsére fordult.

Akkor is egymás mellett állottak, csendben és mozdulatlanul.

És fogták egymásnak a kezét.

És egymás szemébe néztek, szeliden, barátságosan és komolyan.


III.

A falu már sötét és csöndes. Alig kilenc óra pedig, s már nyugodni
hajlott minden. Mintha a fák is álomban volnának; a fák, a házak, ólak,
hidak, sövények, mindenek aludnának. Csak a magas jegenyefák állnak
ébren-formán. Mint a tábori őrök, mozdulatlanul álldogáló óriás sovány
őrök.

De okos rend, hogy ilyen hamar nyugvásra tér az ember. Mert drága a
petróleum. Elég ha egy ember virraszt a faluban, a bakter. Ámbátor az
sincs mindig ébren. A kilencet, tizet csak elkiáltja, de már a többit
ritkán. Kit is érdekelne, hogy hány az óra, mikor alszunk?

Hát mondom csönd volt, sötét és csillagos éjszaka a faluban.

S ime a nagy csöndben megsiramlik a lélekharang:

  _Klinklinklin…_

A falu megmozdul. Ablakok, kapuk nyiladoznak. Az ablakokban és kapukban
árnyékok jelennek meg. Az útcán végigfut egy asszony.

– Te vagy Böske?

– Én vagyok, Rozi.

– Ki halt meg?

– Pöhöly Máté.

– Pöhöly Máté?!

– Az. Az Isten nyugtassa.

*

Pöhöly Máté ott fekszik a kocsiján végignyujtózva. Emberek, asszonyok,
lámpással, gyertyával állnak körülötte. A pitykés dolmány van rajta. A
ruhája poros. A felesége jajgatva beszéli, hogy bent jártak a városban a
szolgabirónál, és hogy az ura, mikor kilépett az ajtón, csak egyet
fordult és végigesett a tornácon, mint valami zsák.

A kocsi mellett ott áll a két gyerek: János meg Péter. Kifutottak a
kocsi zörgésére: hogy mit hoztak nekik a városból?

Az anyjuk sirását hallják. Az apjuk mozdulatlanságát látják. János
belefogódzik a kasba, és nézi, bámulja az apját.

A mellében csaknem eláll a lélekzet.

Péterke halkan megszólal:

– Ni milyen fényes édesapánk patkója.

*

Míg Pöhöly Mátét hidegágyra teszik, a bakter a másik szobában papirost
egyenget az asztalra. A tintát leveszik a mestergerendáról, és
föleresztik vizzel. A bakter megnyálazza az ujját, s elcsípi a hamvát a
gyertyának. S neki könyököl: irja a következő okiratot:

HALOTTKÉMI JELENTÉS.


A halott neve: _Pöhöly Máté bíró._

Születési helye: _Itt._

Kora: _50 esztendős._

Foglalkozása: _paraszt._

Családi állapota: _150 hold._

A betegség neme: _hörtelen történt._

A halál oka: _gutta ütés._

Az özvegyet ekközben buzgón locsolgatják az asszonyok
gyöngyvirág-ecettel.

– Ne ríjj Örzse lelkem! Isten akarta így. Az Isten jó.

De azért az Örzse rítt keservesen.

*

Máté kiteritve fekszik. Mellette gyertyák égnek. A gyertyák viaszszagot
lehelnek. A halál árnyéka leng a ház körül.

Az asszonyok siránkoztak ott még kisideig. Az öreg Pulyka-Szabóné még
azt is elrítta, hogy: Jaj, a tejfölös lángost reggel hogyan dicsérted
édös fiam!

Azután a virrasztók magukra maradtak.

Mikor azt mondom: _virrasztók_, mindenki tudhatja, hogy Keresztes Nagy
Imre, meg Ádám csizmadia meg a bakter említődik.

Az öreg Keresztes Nagy Imre a legájtatosabb ember a faluban: annak az
imádsága legjobban felhat az egekbe. Nem mindig volt ő ilyen. Fiatal
korában nem egyszer végigverte az egész falut, vagy őt az egész falu. De
ennek is megvolt az oka. Az orvos ugyanis a katonasorozáson ránézett
Imrére, és szólt a tiszteknek:

– Érdekes fej; olyan mint az orangutángé.

Imre nem értette, hogy mit mondott az orvos. Azt vélte, hogy
megdicsérték. Büszke lett a fejére. Hetykén járt, és ha bort ivott,
belekötött az élőfába is.

Hanem aztán vén korára megforditotta az Isten a szivét:
megalázatosodott. Most már templomos ember. Nincs baja senkivel,
legfeljebb a köszvényével, amely időnkint elneheziti mind a két lábát.

Ádám csizmadia szintén jeles ember. Az ő éneklése csöndes időben két
mérföldnyire is elhallatszik. Nincs is másnak helye a kántor mellett,
csak neki. Szürke Kossuth-szakála méltósággal emelkedik az orgonafölé,
mikor a magas hangokban jár az ének. Olyankor a szemét is behunyja, mint
a kakas, mikor kukorikol.

A harmadik virrasztó maga a bakter. Annak már a hivatalával jár, hogy a
virrasztók közt üljön.

Mikor az utolsó halottnéző is elkopogott, a csizmadia egyet köszörül a
torkán, s ájtatos kacskaringózással rákezdi:

  _Óh emberi gyarló nemzetség,_
  _Minden dolgod csak hívság, kétség!_
  _Kiben bízol: arany és ezüst,_
  _Elenyésznek majdan, mint a füst._

  _Mint Absolon légy bár oly csinos,_
  _Mint pünkösdi rózsa oly piros,_
  _Mit használ, ha majdan lekaszál,_
  _Földbe ejt a kegyetlen halál._

Keresztes Nagy Imre mély brúgó hangon kiséri az éneket, a bakter pedig
ezidő alatt asztalt rak. A fürészelő bak, meg a konyhából behozott
gyuródeszka az asztal.

A csizmadia éneklés közben előhuzza a kabátja külső zsebéből a pipáját.
Lassu és jártas mozdulatokkal tömögeti. Mikor az éneknek a tizedik
strófája is véget ért, rágyujt.

A bakter zöldmázas pálinkás korsót emel ki a szoba-zug homályából. Előbb
maga iszik, azután a csizmadiának nyujtja. S ő is elővonja bőszáru
csizmájából a makrapipát.

Keresztes ezalatt hangosan és kegyes komolysággal mormogja egyik
miatyánkot a másik után.

A halott fekszik csöndesen.

A virrasztók a deszka-asztalka köré ülnek. A bakter kártyát von elő a
ködmenzsebből. Oszt. Keresztes az imádságot duruzsolva nézegeti a kopott
kártyákat. Máriást játszanak. A Máriás kegyes játék, mint a nevéből is
kitetszik, és okos játék. Aki nyer, az húz ennekutána a korsóból.

Egyébként nem beszélnek, csak a Keresztes imádkozása hallatszik:

– Miatyánk ki vagy a mennyégben… Makk az adutt!… Szenteltessék a te
neved… Meg köllene ezt a filkót pelejbászolni. Egybetévesztjük az
alsóval… Jőjjön el a te országod… – nohát.

A halott fekszik csöndesen.

A bakter szerencsével játszik. Már egy órája, hogy nem jutott más
szájára a korsó.

A csizmadia mérgesen szivja a pipáját. Keresztes pedig a fejét komoran
himbálva imádkozik.

– Hol a zőggyesznó!? – mondja hirtelen abbahagyva az imádságot.

– Nálam nincs, – feleli sötét-komolyan a csizmadia.

A bakter is rázza a fejét:

– Nálam sincsen.

Összeforgatják a kártyákat. Meg is olvassák. A kártya harminckettő, de a
zölddisznó nincs közte.

– Hogy a fenébe lehet ez? – tünődik a csizmadia.

A vén Keresztes hátrább rántja a székét, és gyanakodva néz a bakternak a
csizmájára.

– Le azt a csizmát!

A bakter tiltakozik. Azonban a csizmadia gyors kézzel kap a bakternak a
csizmájára. Lerántja.

A csizma tele van szalmával. Mi egyébbel is volna tele? mikor falun
szalmából van a fuszekli. Egy üveg-sótartó kifordul a szalmából, – lelke
rajta, hogy hol vette, – hanem a zölddisznó nem találtatik.

– Le a másikat is! – dörgi Keresztes.

Azonban akkor már a bakter is áll, és boszusan hadonász:

– Nem engedöm!

Nyomott csöndesség, mint a villám és dörgés között. A csizmadia
bizonyára igy állva is lerántaná a gyanus csizmát a bakter lábáról, ha
az emlitett lélekzetvételnyi csöndességben egy mély és nehéz sóhaj nem
hallatszanék.

A halott a hideg ágyon félig fölemelkedik. Rájok mereszti a szemét.

*

Hát bizony az úgy történt, hogy Máté gazda két esküttel meg a
feleségével a városba ment. Több ügy közt fegyver-engedelmet is kért
volna a szolgabirótól.

A szolgabiró, valami gőgös fiatal ember, le sem ültette. Csak álltak az
ajtószögletben. A szolgabiró nyugodtan pörcögtette a tollát valami
papíroson.

Máté röstelkedett. A birói-méltóság dagadozni kezdett a mellében. Mit
szól a két eskütt, ha azt látja, hogy koldusként bánnak a birójukkal?

– Tekintetes szolgabiró úr, – kezdte ujra a szót.

– Fogja be a száját! – rivalt rá a szolgabiró.

És tovább pörcögtette a tollát a papíroson.

– Kérem, – mondotta Pöhöly Máté haragtól remegve, – én is biró vagyok.
Nem pénzér szolgálok…

A szolgabiró idegesen kapta föl a fejét. A hajdujára pillantott:

– Dobd ki azt a parasztot!

Hát ettől fordult meg Mátéban az élet.

Amint a virrasztók egymás hegyin-hátán elrobogtak, Máté gazda a
mestergerendára forditotta a tekintetét. Hosszan és figyelemmel nézte
azt. Azután az állához nyult. Lehúzta a fejéről a kendőt. Megnézte.
Eldobta.

És komoran duhogott:

– Urat nevelek a fiamból.

*

Aznaptól kezdve a János gyereket iftyúrnak nevezték a faluban.


IV.

Milyen furcsa, ha delet harangoznak, aztán nincsen ebéd.

János az iskolában ült. Egyedül ült ottan. Nyáron ki is volna még más az
iskolában? hiszen más gyerek nem nevelődik úrnak. Más gyereknek elég, ha
írni, meg olvasni tud, aztán élhet kedve szerint. A föld terem neki
kenyeret; a disznó növeszt neki szalonnát; a sok szür, meg suba közül,
ami készül a világon, neki is jut egy-egy. És másra nincs is szükség;
legfeljebb télen egy pár csizmára, amit kölcsön is kaphat, ha valahova
menni akar.

De Jánosból úr lesz. Az úrság pedig azon kezdődik, hogy az ember tudja a
_menzát_. Mi az a _menza_? Rugja meg a bagoly, aki kitalálta, annyit
tesz az, hogy _asztal_. Aztán hol _m_-et, hol _e_-t kell ragasztani
hozzá, hogy értelme legyen. Furcsa nép volt az a latin, de nem okos!
Miért raktak a latinok mindenre más nevet? Hát nem könnyebb-e azt
mondani: _asztal_, mint azt, hogy _menza_? Persze ezt azért találták ki,
hogy ne lehessen úr mindenkiből. Bárcsak ne is lenne úr senki a világon!

Az ablakok nyitva vannak nyáron. Az útcáról behallatszik a lovazó
gyermekek boldog lármája. Azok lovazhatnak. Azoknak nem kell tudniok,
hogy a latinok hogyan mondták az asztalt. A kert felől csendes a világ.
Csupán a méhek zümmögnek. Zimmegnek, zümmögnek. Elkeringőznek az ablak
előtt. És mintha segiteni akarnának Jánosnak, ők is azt zümmögik:

  … _menza_…
  … _menze_…
  … _menza_…

János azonban most már inkább a magyar menzára gondol, mint a latinra. A
világ minden tudományánál mélyebben érdekli az a kérdés, hogy vajjon mit
főztek otthon?

Ha az apja nem akarná, hogy ő úr legyen, most otthon ülhetne.

A kert kavicsos utján lépések hersegnek.

Vagy Juliska, vagy a mester úr, – gondolja János.

És a fejét a két tenyere közé szoritja: neki-búsultan hajtja a menzákat.

Az ablakban megjelenik egy szöszke leányka-fej. Kék szem, vállig érő
haj. A hajban egy lenvirágszin selyem-csokor.

– Jancsi! – susog be mosolyogva.

Jancsi felkapja a fejét.

– Apuka lefeküdt. Egy órát alszik. Kinyissam az ajtót?

– Ki!

– Mit adsz?

– Verebet.

– Mikor?

– Délután.

– Bizonyos?

– Bizonyos.

A kulcs egyet fordul, Jancsi kiugrik, mint a kutya a ládából, és
haza-gyorsalkodik.

*

Egy szeptemberi napon a szokottnál vastagabban füstölt a Pöhölyék
kéménye.

– Viszik az iftyurat a városba, – mondották a faluban.

S valóban János uj ruhát kapott azon a napon. A ruha nem volt se piros,
se zöld, sem aranyos; egérszin szürke posztóból készült, és a nadrág
buggyot vetett a térdén, de azért János megelégedéssel szemlélte.

Az igaz, hogy nem sokáig. Mert az uj ruha csak első betűje volt annak a
sok mindenféle zavaros irásnak, amely a sorsa könyvéből most zúdúl reá.
Az iniciálék is mindig szép szinesek, de a többi betü már fekete. János
fázott. Még csak eggy alvás, azután Isten tudja, mi következik? Elviszik
őt a városba, messzire, még vasuton is mennek majd. Olyan messze lesz,
hogy még karácsonkor se térhet haza.

Lám az öcscse, a Péter milyen gondatlan vidámsággal válogatja a tarka
babot. Abból nem lesz úr. Annak nem kell tudnia, hogyan nevezik az urak
a babot latinul?

János szeretné neki mondani:

– Játszszunk Péterke lovasdit: légy te a pej, én leszek a kocsis.

De érzi, hogy illetlenség volna az efféle játék ezen az utolsó napon, s
éppen az uj ruhában. Búsan nézeget a lábán szürkéllő pötyögős nadrágra.
Hova megy az a nadrág? Istenem, hova megy?

*

Utoljára hálnak együtt Péterkével. Az ágy puha és meleg. Péterke már
lehunyta a szemét, és édesen aluszik. Az egyik öklöcskéjét
összeszorítja. Bizonyos, hogy a legszebb tarka babok vannak abban. Nem
veszi el azt tőled Péterke senki!

János nem tud aludni sokáig. Félkézzel átöleli a Péterke nyakát; az arca
a Péterke hajához simul. Holnap már ő is egymagában fekszik, Péterke is.
Vajjon mit gondol majd Péterke, ha egyedül, egymagában kell hálnia!?

Még sötét volt, mikor az anyja gyöngéden megrázogatta a vállát:

– Kelj föl fiam!

Az apja már akkor fönn volt. Az asztalnál ült. Gyertyavilágnál
beretválkozott. A szobában csend volt. Künn a sötétben a hajnali
harangszó járta a falut. Milyen búsan szól ma a harang! Mintha azt
mondaná:

_Megy a János_…

_Megy a János!_…

Közben előáll a kocsi is. János kinéz az ablakon, hogy milyen a kocsi,
mikor őt szállitják? A kocsi csakaz, amelyik máskor, de mégis zord és
ünnepies. A lovak türelmetlenül kapálnak. István mindenes komoly
nyugalommal szívja a pipáját.

Péterkét is felköltötték.

– Csókoljátok meg egymást, – mondotta az anyjuk. Ki tudja mikor látjátok
egymást megint? Meg is halhattok.

A két gyerek átölelte egymást, megcsókolta egymást. A vén kakukkóra
szomorúan ketyegett:

… _Kity-ketty. El kell menni! El kell menni!_…

– Nesze, – szólt Péterke.

És Jánosnak a markába nyomta a tarka babszemeket.

No Isten veled szép zsúpos hajlék! Nem szaladgál többé János az
udvarodon! Isten veled méltóságos vén kútágas! Isten áldjon kis kapu,
nagykapu! Isten veled vén lombos eperfa! Isten veletek ti meleg, kis
falusi házak! Visszatér-e János valaha vagy talán sohasem?…

Lassankint elmaradt mögöttük a falu. Kiérkeztek az országútra.

A nap is kiemelkedett ekközben az aranyos felhő-ágyából, és két
árnyéklovat adott a két igazi lóhoz. Az árnyéklovak a földön oldalt
futottak az igazi lovak mellett. Mintha azok is azon dolgoznának, hogy
Jánost mentől távolabb vigyék a falutól.

Mikor a dombra érkeztek, János visszaforditotta a fejét. Nem látszott
már más a faluból, csak a torony.

– Mit nézegetsz hátra! – szólt rá az apja. Előre nézz! Mindig csak előre
nézz!

S elővonta a pipáját.

Jánoska belehúzódott a szűrébe. És előre nézett. De összefolyt a szeme
előtt az egész világ.

*

Különös valami az a város! Házon ház, ablakon ablak. Urak nyüzsögnek
mindenfelé. Minden házban bolt van és minden boltajtón kép. Az egyik
boltajtón egy hosszuorru fehér elefánt látható, meg egy fekete ember.
Szörnyüség, micsoda szemeket vet az a fekete ember Jánosra!

Igy nem is tud más nézni, csak Fabay bácsi az öreg csizmadia, aki
ezidőtől kezdve havi tiz forintokért második apja lészen Jánosnak.

A városi életnek már a kezdete se volt jó.

– No spektábilisz, – mondotta Fabay bácsi a János fejére téve a kezét, –
miből terem a méh?

– Petéből, – feleli János.

– Petéből? Dehogy petéből fiam. A holt borjuban terem az, meg az
orosz-leányban. Avagy nem tanultad-e a Birák könyvében, hogy „midőn
Sámson meglátná az orosz-leánynak holt testét, íme egy raj méh vala az
orosz-leánynak a szájában.“

János hírit se hallotta ennek.

Fabay bácsi tovább kérdezett:

– Hát azt tudod-e mitől fél az oroszleány?

– Semmitől se fél.

– Nem-é? Debizony fél az a szekérzörgéstől is, meg a
kakas-kukorikolástól is, meg a majomtól is, a farkastól is. Hát a medve
mitől vadul meg?

– A puskától.

– Nem attól bizony fiam, hanem ha fényes rézmedencére néz.

Pöhöly-apa vakargatja a fejét aggodalommal.

Az öreg csizmadia azonban kegyetlen nyugalommal húz egyet hosszan lelógó
vékony bajuszán. Oldalt húzza azt. Olyan, mint a fonál. Meglehet, hogy
abból húzza ki a kérdéseket.

– Mit tudsz a Julius császár lováról?

– Azt nem tanultam, – feleli János röstelkedve.

– Kár pedig fiam, mert olyan ló nem volt több a világon: megolvashatod a
néhai tisztelendő Miskolczy Ferenc könyvében, hogy „annak a lónak az
első lábai oly igen szépek voltak, hogy merőben az ember lábaihoz
hasonlóknak itéltettek.“

– Hát te semmit se tudsz! – fakadt ki Pöhöly-apa.

– Nem baj no, – csitította az apát a csizmadia. Ha mindent tudna, nem
kellene iskolába adni. Majd ügyelek én rá, hogy mindent tudjon.

János kikisérte délután az apját a vasúthoz. Gonosz találmány az a
vasut: elviszi egyik embert a másiktól, – kietlen messzeségre.

János egyedül maradt a nagy idegen városban. Amint hazafelé botorkált,
rendre nézegette az arcokat: nem találna-e ismerőst? Még a doktornak is
örült volna, ha látja; de nem látta, pedig az is úr.

Amint a zsebébe mélyeszti a kezét, egyszerre maga elé bámul: kivon a
zsebéből öt szem tarka babot. Megbámulja. Aztán visszateszi a zsebébe.

Abban a szobában, ahova szállásolták, még négy másik gyereket is talált.
Vidáman csevegtek az asztalnál, a lámpás mellett. Az egyik szivarozott
is.

János ráült a maga kis zöld ládájára. Onnan vizsgálta őket. A szivaros
gyerek a tudománynak és a hatalomnak félelemre gerjesztő ábrázata volt.
Biztos, hogy az őt megüti, amint megpillantja. Ime már rá is emelte a
szemét. Fölkél az asztaltól, és hozzásétál.

– Hát te ki vagy? – kérdezi peckesen.

– Pöhöly János, – feleli János aggódó tisztelettel.

S fölkel.

– No ne félj, – mondja amaz fensőséges jóakarattal, – nem vagyok én
pedelus. Gyere a többi kutyáho’.

János odabátorodik az asztalhoz.

Csudálatos ujságokat beszélnek ott. Hogy t. i. melyik tanár milyen? A
_Vaksi_nak nem kell kapálni. Az ember ráirja a leckét a mansettájára, és
onnan leszitálja. A _Fagyos_, az szigoru; de az a jó, hogy nem kiván
semmit szóról szóra. A _Kukac_ a legkomiszabb; az megvágatja azt, aki
nem büflázta be a leckét; az a szerencse, hogy olykor végigmagyarázza az
órát. Legderekabb ember a kis _Nyafi_, az többnyire későn érkezik, s nem
buktat meg senkit.

A szivaros gyerek a nagyérdekü tájékoztatások után tótágast állt az
asztalon, és felszólította az összes jelenlevőket, hogy csinálják utána,
ha tudják.

Későn este feküdtek le. A szivaros a gyertya eloltása után arról
beszélt, hogy fürödni viszi őket: ő tudja hol szoktak a diákok, meg hogy
csúzlit csinál gumiból, és majd meglátják hogy eltalálja a verebet.
Közbevetőleg megjegyezte, hogy Fabay bácsi fontoskodó szamár, amin János
ugyancsak elcsodálkozott.

Egy rövidke régi ágyban feküdt. Fáradt volt. Darabig odafülelt még a
beszédre, azután a látottak, s hallottak örvénye felsodródott a fejében,
s ő megszédülten, megkábultan átengedte magát az álomnak.

A szivaros gyerek is ásitozva beszélt már, s lassankint elhallgatott. A
kis szobában nem hallatszott más, csak az öt gyermeknek egyenletes halk
lélekzése.

Úgy éjféltájon János megmozdult.

– Pétörke! Pétörke! – rebegte álmosan.

És jobbra-balra tapogatott.

A szobában sötétség volt. Nem lehetett látni se jobbra, se balra semmit.

– Pétörke!

– Mi az? Mi bajod? – kérdezte egy gyerekhang a sötétben.

János nem felelt. Visszahanyatlott a vánkosára, s tovább aludt.


V.

Az iskolában csend volt. A gyerekek meredten ültek. Mintha nem is
lélekzenének.

Bodrogi professzornak ugyanis az a furfangos szokása volt, hogy előbb a
kérdést vetette fel, és csak annakutána mondta meg, hogy kitől kiván rá
feleletet? De ekközben egy két percet várt, s ezalatt a tekintete úgy
kóválygott a diáksereg fölött, mint a vércse, mikor lecsapni készül.

– Hol keresztelték meg Vajkot?

A mult órán magyarázta ezt, s még abban az órában el is feledte minden
diák. A nevek és dátumok sehogyse ragadnak meg a diáki elmékben. De arra
valók az elődök jegyzetei, hogy azokat átolvassák a süldők, s
ragasszanak belőle, amit csak lehet. János is olvasott, ragasztott
otthon, de most, hogy a kérdés elhangzott, megzúdult a feje, – nem
emlékezett semmire. A szive szinte hangosan dobogott. Az iskolát
sűlyedni érezte maga körül. Nem látott egyebet, csak a Bodrogi
professzor két zöld szemét. Azt is úgy látta, mint a háromkirályozó
gyerekek csillagát, amely néha egy ölnyire is előre jön, meg
visszahúzódik, de mindenképpen félelmetes.

Ne mondja azt senki, hogy az idő folytonosan halad. Az idő néha megáll.
Úgy megáll, mint a csökönyös ló.

– Pöhöly János! – szólal meg végre a tanár.

Általános lélekzetvétel. János fölkel. Érzi, hogy nincs feje. Hová lett
a feje? Megsemmisült.

Csak nézett bambán. Most szólitották fel először. A pillanat súlyos és
ünnepi. És íme ő gyámoltalan és néma. Istenem, Istenem! bárcsak soha meg
ne keresztelték volna azt a Vajkot!

S e szivet-nyomó pillanatban egy alattomos halk súgás érkezik hozzá, egy
Isten-küldötte segitség:

– Vélhetőleg Esztergomban, – súgja Lázár Náci.

Lázár Náci csupa-ész kis barna gyerek. Mindent tud. Tavaly is az elsőbe
járt.

János életre kap. Bátran és kinyujtott nyakkal vágja ki:

– Vélhetőleg Esztergomban.

Áll ujra a világ. A nap süt. Az élet kedves. Áldott a jópajtás!

– Helyes, – mondja a professzor.

És uj kérdést vet föl.

De János túl van már a veszedelmen. Örömmel pislog maga elé. A
professzor azt mondta: _helyes_. Milyen szépen mondta! Ha ezt az apja
hallotta volna! meg Péterke, meg Juliska, meg az egész falu!

*

A kisbíró szokatlanul komoly és méltóságos ábrázattal lépked a házak
mellett. A furkósbottal alig legyint hátra a kutyáknak.

Belép a Pöhöly Máté portájára. A pitar előtt van egy pad. Arra leteszi a
botját.

– No mi az? – mondja Pöhöly Máté, előkerülve a hátsó udvarból, ahol
vermet ás a bérese.

– Levél, – feleli a kisbíró, – lapos levél.

Az oldalán függő tarisznya egy rántással előre kerül. Abba beléereszti a
kezét. Jobbra-balra nyulkál benne. Az ereszetre néz.

– Elveszett volna? – kérdi hangosan önmagától.

És meg is felel rá:

– Nem, nem veszett el: ihol vagyon.

S visszatolja oldalra a tarisznyát és a belső zsebébe nyul: átnyujtja a
levelezőlapot.

Pöhöly Máté megnézi a levelezőlapot elől is, hátul is.

– A János irta, – mondja büszkén.

A kisbiró ráint a fejével, és a botjára támaszkodik: várja, hogy a
levelet elolvassák.

Pöhöly Máté hangosan, minden szóban megvergődve, olvassa:

_Kedves apám ur_… (hallod, anyjuk?) … _am tisztelem kendet is,
édesanyámat is_ (Jaj a lelkem! – mondja Pöhölyné a köténye sarkát a
szeméhez emelve), _meg Péterkét, meg a tanitó urat, már megszöktem_…
(Micsoda? Nem:) _megszoktam, és kérdezték is, hogy hol keresztelték
Lajost_… (Nem:) _Vajkot_. (Ki az a Vajk? kisbiró. Valami nagy úr lehet.)
_mondtam, hogy vélhetőleg Esztergomban és dicsért a tanár úr és jó
egészséget kivánok Pöhöly János I. gumi_ (nem gumi, megáll.) _gymn.
tan._

Mi a csuda lehet az a _I. gymn. tan._

A kisbiró a vállát vonogatja.

– Talán szomjas a lelkem, – vélekedik Pöhölyné, – jaj, bár adhatnék neki
egy pohár mustot.

Ezalatt hire futott a házak között, hogy a faluba levél érkezett. Kihez
érkezett a levél? Mit irnak a levélben?

A csizmadia abbahagyta a Gál Antalt érdeklő talpalást, és kiállott a
kapuba. Akkor már többen is álltak ottan.

– Pap lesz, – mondotta az öreg Keresztes prófétáló hangon.

Aztán valamennyien a plébánia felé fordultak, mert Pöhöly Máté az ünnepi
ruhájában egyenesen arra tartott.

*

Pöhöly Máté a kocsmában ül. Nem szokott ott ülni. Pataky András úgy is
néz rá, mintha sohase látta volna. Mert Pataky András mindig ott ül.
Csak estefelé megy haza. Harsogón danolja olyankor a Garibáldi nótát:

  _Galabárdi, Galabárdi,_
  _Állitja a verbungot…_

Az árkokat az ő boszuságára találták föl. Lehetetlen azok miatt végig
fujni a nótát.

Mikor Pöhöly Máté belépett a kocsmába, Pataky András még hallgatva
üldögélt a bora mellett, a hosszú X-lábu fenyőasztalnál. Félkönyökre
eresztett fejjel pipázott. S nézte a felhőket az ablakon át, nézte az
italosoknak iránytalan merő nézésével. Egy dongó besétált a kezeszárán,
– noha a dongó nem szokott emberre szállani, – az inge-ujján meg
kisétált. Nem ügyelt rá.

– Egy verdung bort, – mondotta Pöhöly Máté.

És nyomatékosan tette hozzá:

– Vöröset.

Mert a vörös bor két krajcárral árosabb.

A cseléd kiment a pincébe. Máté elővette a makrát. Megtömte.
Meggyujtotta. Rákönyökölt az asztalra s vig szemmel pipázott.

Sem az egyik ember nem szólott, sem a másik. Minek is az a sok hiábavaló
beszéd!

Pedig már Pataky is hallotta az ujságot. Csak hümmögött rá. Lehet, hogy
a fia jutott az eszébe. Eggy fia volt. Mindenki tudja, hogy ezelőtt két
évvel leszúrták a búcsún. Máig is ül érte Szücs Gergő.

Pöhöly Máté vidáman kortyant a hosszunyakú üvegből, s tovább pípázik.

Előre látható, hogy amikor a pipa kialszik, Pöhöly Máté kopogat az üveg
talpával az asztalon, és fizet, és elmegy haza.

Merthiszen nem is egyébért történt a kocsmának a látogatása, hanem hogy
ünnepibe volt öltözve, s a pap is jót olvasott ki a levélből. Az
ilyesmire áldomásnak kell következnie. Egy verdung vörös bor, azután
ballagunk ismét haza, folytatjuk a napnak a munkáját.

De nem igy történt az.

Amint a két ember ott egymással szemben ülve pipázik, Pataky egyszercsak
ráfordítja a szemét Pöhöly Mátéra. Recsegő hangján rászól:

– No, azér nem lössz püspök.

És megvetőn legyint.

Pöhöly Máté arca elborul. Nagyot pillant. A pipájából dől a füst.
Kortyint egyet az üvegéből. De azért csak borús marad az arca.
Egyszercsak rácsap az asztalra. Félig fölemelkedik. Rákiált Patakyra:

– Püspök lössz!

Kevélyen és haragosan ereszkedik vissza a lócára. Csaknem hátat fordit
Patakynak. Az orcája vörös. Kezének egy rövid mozdulatával a szolgáló
felé löki az üres üveget.

– Még!

Pataky faképpel bámul Pöhölyre. Kimeredt szürke szemei mintha üvegből
volnának. Előre hajol, és érdes hangon ismétli:

– Nem lössz püspök!

S fölkel. Az asztalra tenyerel:

– Nem lössz püspök!

Pöhöly Máté is fölkel. A feje előre nyúlik. Az arcza vadharagos.

– Püspök lössz! – ordítja a Pataky szeme közé.

A következő percben az asztal is felborul, Pataky is felborul.

Mikorra Pataky eszméletre tér, azt látja, hogy az útcán hever.
Négykézlábra igazodik, azután két lábra, és elindul a maga útján,
kezének ide oda emelgetésével kiséri a Garibáldi nótát.

Pöhöly Máté egyedül marad a kocsmában. Visszaigazitja az asztalt, padot
is. És leül. Ül kevélyen, diadalmasan, világmegvető nézéssel. Az arca
piros. Olykor egyet húz az eléje tett üvegből.

Egyszercsak lekapja a süvegét. A sarokba csapja. És nagyot rikkant:

– Cigányt!


VI.

János hét évig nem volt otthon.

Az apja azt akarta, hogy beleszokjon, belenevelődjön az úri ruhába. Meg
is változott a fiu. Az arca gyönge, városi szinü; a haja rövidre
nyírott; a keze vékony és fehér. Illik neki a kékposztós kispapi
reverenda, akárcsak az oltárképből lépett volna ki. Mikor először ment
végig a falun, a kis gyerekek hozzászaladtak s kezet csókoltak neki. Az
asszonyok pedig megsimitották a reverendáját:

– De finom! de puha!

Péter mezitláb és gatyában lépdegélt a bátyja mellett. Tizenhat éves
kamasz volt már akkor. Vállas és erős, mint az apja, s olyan magas mint
János. Napon barnult arcáról büszkeség sugárzott, hogy kispap a bátyja.
Az úton leszakitott az akácfáról két virágfürtöt. Az egyiket a maga
kalapja mellé tűzte. A másikat a bátyjának szerette volna adni, de az
nem pillantott a virágra. Hát Péternek mást kellett kitalálnia, hogy
kedveskedhessen.

– Tudok egy szarkafészket, – mondotta fontoskodva. Már tollasok.

– Ne bántsuk szegényeket, – felelte János, – inkább a mester úrhoz
menjünk.

A mester úr bizony megöregedett a hét esztendő alatt. A felesége halála
meg egy nehéz tüdőgyulladás harminc esztendőt vénitett rajta. Bizony már
nem huzza ki a nyakát a gallérjából, mikor temet. Csak ugy nyugodtan
eregeti az éneket, mint mikor az orgona mellett ül. Ezelőtt hét évvel
nem volt egy szál ősz haja sem, ma meg barna nincsen. Fehér a bajusza
is.

– Juliska, Juliska! – kiáltotta az öregség reszkető hangján. Gyere csak,
ki van itt?

A szobából egy tizenhatéves rózsaszinruhás leányka futott elő. Benzines
üveg a kezében. Bizonyosan az apja kabátját tisztogatta vele. Egy
pillanatig tétovázva állott meg az ajtóban. A szeme elnyilott. Aztán
elmosolyodva nyujtotta a kezét:

– Én megismerem, – szólott, – de… _ön_… ön megismer-e?

Olyan mellet-szorítón furcsa volt, hogy magázták egymást. Gyerekkorukban
tegeződtek.

Péter pirultan állott a tornácon. Nem mert volna bemenni a szobába, ha a
mester be nem húzza.

– Gyere, – mondotta az öreg, – ha már itt van a bátyád.

A mester erővel a diványra ültette Jánost. Péter az ajtó mellett a
székre ült. Csak a lábujjai érték a tarka posztószél-szőnyeget. És
csodálkozva nézett a bátyjára: micsoda úr az, hogy a diványra ültetik!

– Bizony kisasszony, – mondotta János, – ha másutt találkozunk, meg nem
ismertem volna.

– Én pedig, – felelte Juliska meleg szembenézéssel, – megismertem volna…
_önt_ ezer ember között is.

Pillanatnyi csönd támadt, amibe belehallatszott az útcáról a Garibáldi
nóta.

Ezen mindnyájan elmosolyodtak.

– Még mindig korhely az öreg? – kérdezte János.

S az ablakhoz lépett.

S valamennyien az ablakhoz mentek, hogy lássák, amit a János tisztelendő
lát. Csak Péter maradt a szoba közepén. Lábujjhegyre állva nézett az
útcára a három úri személy háta mögött.

Pataky András csakúgy tántorgott hazafelé, mint azelőtt. A haját,
szakálát nem nyiratta azóta. Kalapot nem viselt. Olyan volt a feje, mint
valami fehér oroszláné. A keze emelgetésével kisérte a nótát, s nagyokat
lódult közben. A kutyája hiven ballagott utána. A tántorgásban is hol
jobbra, hol balra kisérte a gazdáját, mintha ő is részeg volna.

Egyszer azonban valami csontot vagy kenyérhéjat talál a Maros az úton:
Eléje kanyarodik a gazdájának, s a lába közé keveredik. Pataky András
uram végigvágódik a porban, s a Garibáldi nóta abbamarad.

A Maros egy két harapásra belül helyezi a kenyérhéjat. S megtér ismét a
gazdájához. Tudja, hogy ott szokott maradni, ahol elbukott, hát szépen
odafekszik melléje a fejéhez.

Pataky András azonban korállotta az elbukást. Négykézlábra igazodott,
aztán két lábra. Az arca eltorzult. Ahogy a szeme kimeredt, olyan volt,
mint a vadketrec oroszlánja mikor a gazdája ostorral lép be hozzá.
Fölemelte a botját, s végigvágott a kutyáján.

A Maros kutya kínos sikítással szaladt odább.

– Szegény állat! – sajnálkozott Juliska.

A mester is a fejét rázta:

– Különb gazdát is lelhetne.

– De ha egymáshoz tartoznak, – vélekedett János.

Ezalatt a Maros alázatosan sompolygott vissza a gazdája lábához, s a
fejét nyöszörögve kérlelőn forgatta Pataky előtt.

Aztán hogy Pataky tovább vonult a kutyájával, Juliska megmutatta
Jánosnak a kertet. Az egres-sor végén egy bokor liliom állott. Juliska
leszakított egyet.

– Nézze, – szólott, – milyen fehér.

És ahogy a kezében tartotta a liliomot, olyan volt, mint az egyik
szentkép a János breviáriumában, ahogy a názáreti Máriát ábrázolta meg
azon a képfestő, a názáreti Máriát leány-korában.

*

Pöhöly Máté még a fia hazajövetele előtt egy új szobát rakatott a
házához. Berendeztette azt a boltossal városiasan. Volt benne divány,
iróasztal, az ablakon csipkekárpit és két ágy. Ha a fiát valamelyik
barátja meglátogatja, annak is legyen. Hanem János nem akart maga lakni
a szobában: háljon ott Péter is.

Az öccsét csakúgy szerette, mint kicsikorában. De már nem járhattak
mindig együtt. Péter a gazdaságban foglalatoskodott: aratott az apjával,
meg a részes aratókkal. János is vélekedett, hogy megpróbálja, de csak
ellegyintették a szavát:

– Nem úrnak való az.

János hát otthon lézengett. Mindennap eljárt a misére, és minisztrált a
papnak. Délutánonkint meg eljárt mesterékhez. Igen szerette a régi
tanitóját!

Péter persze csak szombatonkint járt haza az aratás idejében. Akkor
megfürdött és ott hált a bátyja szobájában.

Egy éjjel arra érez fel, hogy a holdvilág a szemébe süt. Fölnyitja a
szemét. Látja, hogy a holdvilág besugárzik az ablakon az iróasztalra is,
és hogy a bátyja ott ül. A homlokát a tenyerébe fogja és ír valamit. Az
írás csak egy-két minutáig tartott. János ráhajtotta a fejét a két
karjára és mozdulatlanul feküdt ott az iróasztalra ráborulva. A fejére
rásütött a holdvilág.

– Alszik-e vagy sír? – tünődött Péter.

Fölkelt. Odalopódzott az asztalhoz. A bátyja vállán át elolvasta az
írást:

  _Holdvilágos csöndes éjjel_
  _Kerül engem az álom._
  _Mindig te vagy az eszemben,_
  _Szép Juliskám, virágom._
  _Ablakomon szelid fénynyel_
  _Ezer csillag beragyog._
  _A te szelid kék szemedre,_
  _Kék szemedre gondolok._

Péter kerekre nyilt szemmel nézte az írást, s a bátyját.

Az egyszercsak fölemeli a fejét, és Péterre bámul:

– Hát te mért vagy fenn?

S a tenyerét az irásra ejti. Összemarkolja a papirost.

– Azt gondoltam, hogy elaludtál, – hebegett Péter. Fel akartalak
költeni.

– Fekszem már, – felelte János.

És összetépte a papirost. Beledobta a kályhába.

*

Augusztus is vége felé járt. A gabonát már betakaritották. Az utolsó
nyári vasárnapon együtt ültek a ház előtt.

Egyszer ahogy elhallgatnak a beszédben, János megérinti a tenyerével az
apja karját:

– Valamit szeretnék mondani édesapám. De odabent.

A fiu hangja fojtott volt. Érzett rajta, hogy valami szokatlan a közleni
valója. Máté beballagott vele. Leült a diványra. Az állát a botjára
támasztotta, és nyugtalanul nézett a fiának az arcára.

A fiu megállott előtte komoran. A karját összefonta.

– Nem akarok pap lenni, – mondotta röviden.

Máté csak bámult rá.

A fiu hevesen, föl és alá járva folytatta:

– Nem születtem papnak! Unom már a tanulást. Minek költene rám többet?
Péternek is kell valami. Tanitó leszek.

– Mit mondana a falu! – fakadt ki elképedve Pöhöly Máté.

– Bánom is én a falut, – felelte hevesen János. Nem a falunak élek én,
hanem magamnak. Engedelmes fia voltam, apám, mindig. Most már eléggé
érett vagyok arra, hogy a magam akaratán járjak. Tanitó leszek. Punktum.

Máté gazda meghördült.

– De én meg azt akarom, hogy pap légy!

És ahogy fölemelte a fejét, abban a pillanatban hasonlított Pataky
Andráshoz, amikor az a kutyájára ütött.

És fölkelt.

– _Én_ akarom!

És amikor azt mondta _én_, a mellére csapott.

A fiu dacosan nézett szembe az apjával. Látszott a szemén, hogy el van
szánva minden ellenállásra.

Máté gazda látta ezt a nézést. Megkapta a reverendát a fiu nyakán, s
megrázta a fiut. Megrázta és a szeme közé dörgött:

– Én az apád vagyok!

Azzal ellökte magától, hogy a fiu a falnak zuhant. Kitaszitotta az ajtót
és elment, mint a mennydörgő zivatar.

János kábultan nézett maga elé. A nyilt ajtón behallatszott hozzá, amint
az apja azt mondta az István szolgának, hogy azonnal fogjon kocsiba.


VII.

Az egész úton hallgattak. Az apa komor volt. A fiu sápadt. A kocsi
egyhangu zörgedezéssel haladt az országút fái között. Az István legény
néha lebbentett egyet a lovak fölött.

Az országúton két parasztember ballagott szembe velök.

Mind a kettő megállott. Utána néztek a kocsinak.

– Kispap, – mondta az egyik.

– Beteg, – vélekedett a másik.

A kocsi pedig ment-ment az országúton tovább. Vitte a kékreverendás
kispapot. Belevitte a vörös alkonyatba, bele a fekete estébe.

Végre megállottak a Cincogó előtt. Régi csárda az. Szoba is van benne. A
szoba ma Jánosé lesz, mert Jánosból még püspök is lehet. Az apja pedig
kint fog hálni a kocsin, mert őbelőle nem lesz püspök soha.

– Vacsorát! – rendelkezett röviden Pöhöly Máté.

A kocsmáros, – egy balszemmel pislogó göndör keleti, – ismeri már őket.
Tudja, hogy csak egy vacsora kell. Pöhöly Máténak a tarisznyájában van a
vacsorája.

Míg a kocsmáros künn jár, Pöhöly Máté belenyul az ingébe, a nyaka alá, s
kihúz onnan egy zacskót. A zacskóban bugyelláris van, a bugyellárisban
pedig bankó. Pöhöly Máté előválaszt egy százast és odatolja fiának.
Fizessen az. Lássák, hogy úr.

János tisztelendő egykedvüen nyúl a százasért. Begyűri a belső zsebébe.
A vacsora végén cigarettát vesz elő. Rágyujt. A gerendára méláz.
Füstölget.

Pöhöly Máté odakocintja akkor a poharát a János poharához, s megszólal
gyöngéden és melegen:

– Igyál fiam.

Ez volt az első szava fiához, mióta megrázta.

János nem engedett föl. Hideg, fáradt arccal ivott. Aztán féloldalt
könyökölve nézte tovább merően, gondolkodva a mestergerendát.

Pöhöly Máté is pipára gyujtott, és szintén felkönyökölve eregette a
füstöt. A szeme szögletéből olykor a fiára pillantott.

Igy üldögéltek ott.

A kocsmáros a söntés sarkához támaszkodva szívta a hosszu száru
selmecit, s hogy a vendégei hallgattak, beszédet kezdett velök:

– Volt-e jó termés Máté gazda?

És pislogott a balszemével.

Pöhöly Máté csak hosszu hallgatás után felelt reá:

– Volt.

A kocsmáros megértette, hogy a vendégei otthon hagyták a jókedvüket.
Ásitott, hogy csaknem széjjelment tőle a feje. Azután befordult a
söntésbe, és a faggyúgyertyához hajolt: olvasta a pénzét.

– Lefekszem, – szólalt meg végre János.

S fölkelt.

Ez volt az első szava, mióta az apja megrázta.

Lehajolt az apjához, és megcsókolta annak az arcát.

S kiment.

Pöhöly Máté összevont szemöldökkel nézett az előtte álló gyertya
lángjába. Az ő familiájában nem szoktak mindennap csókolódzni.

Ott tünődött, gondolkodott. Ivott olykor egy kortyot, s megint csak
gondolkodott. Ki tudja meddig gondolkodott volna ott, ha egyszercsak be
nem lép az István. (Egy vasszög-bajszu nagyfejü vén legény.
Gyerekkorától szolgálja Pöhöly Mátét.)

– Betöttem, – mondja a hüvelykujjával oldalt intve.

Pöhöly Máté megfordul.

– Mi az?

– Betöttem, – ismétli István, – különben még ellopja valaki.

– Mirül beszélsz?

– Mirül beszélök? Hát mirül beszélnék: a reberendárúl.

– Micsoda reverendárúl?

– Micsoda reberendárúl? Hát micsoda reberendárúl? A tisztelendő úr
reberendájárúl.

Aztán, hogy Pöhöly Máté leesett állal bámult rá, hát ő is rábámult
Pöhöly Mátéra.

– Mi? – kiáltotta Pöhöly Máté.

István vállat vont, s mentegetődző hangon felelt:

– Nem tudom mi jutott az eszébe: azt mondta, hogy lovagol egyet. Mondtam
hogy fáradt a ló…

Pöhöly Máté meghördült:

– Elmönt?

– El.

Pöhöly Máté az ég felé emelte borzas ősz fejét, mintha kiáltani akart
volna.

De nem kiáltott, csak hörgött, mint az állat.


VIII.

… Éjfélután egy óra lehetett, mikor János visszaérkezett a faluba.

A falu csöndes volt és holdas. A torony árnyéka hosszú fekete
szőnyegként nyúlt keresztül a homokos úton. A ló átugrotta. Azt
gondolta, hogy árok.

János a templom árnyékába vezette a lovát. Megkötötte a néhai Kömley
báró keresztjéhez. Hadd legeljen.

Az éjszaka világos volt. Csak egy vékony felhőfátyol terült el hosszan
az ég alján, mintha a holdnak elhagyott fátyola volna. Az augusztusi
csillagok szeliden pislogtak.

János várakozott. A hold megtalálta a fátyolát és beleburkolódzott.
Akkor árnyék borult az útra is, amely a templomtól a kántorházhoz
viszen.

János odaballagott.

Fölmászott a keritésre. Hallgatódzott.

Semmi nesz. Csak az öreg Keresztes kakasa kukorít egyet álmosan,
valamelyik távol-sötétlő eperfán.

Aztán ujra csendes az éjszaka.

János átsiet a kerten, és a szélső ablak alatt a padra áll. Halkan kopog
az üvegen.

Egy perc mulva megjelenik ott a Juliska bontott haju szőke feje. Az
ablak kinyílik.

János megfogja az ablak-nyitó kezet, és nem bocsátja el a tenyere alól.

– Juliska, – mondja halkan, és szivdobogás minden szava, – letettem a
reverendát. Elváltam az apámtól.

– Haraggal?

– Nem: szeretettel. És most búcsúzunk kis virágom. Óh ha együtt
mehetnénk, mint két szálló galamb…

– Ha együtt itt-maradhatnánk.

– Érted megyek el, érted jövök vissza. Talán egy év mulva.

– Egy év!…

– Egy örökkévalóság! De azalatt megbirkózok a pedagógiával. Apám is
hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy tanitó legyek. Jobb szerettem
volna itthon tanulgatni, dehát apám… ő is akaratos, én meg a fia vagyok…

– Dehát hogy élsz meg? Miből élsz meg? Várj: nekem van egynehány
forintom…

– Nem, nem fogadom el. Van pénzem elég, sok is. Félévig is elég. Semmit
se kivánok, csak azt az egyet, hogy hű maradj hozzám.

– Micsoda beszéd ez János?

– … hogy ha netalántán megkér valaki…

– János… János…

A fiu ráhajtotta az arcát a Juliska kezére.

– Te kedves! Te angyal!

Juliska gyöngéden megsimogatta a fiatal ember fejét.

– Te kedves, te hős…

– Nem feledsz el?

– Mindig rád gondolok.

Átölelte a János nyakát és megcsókolták egymást, miközben könny áztatta
az arcukat.

– Áldjon meg az Isten!

– Áldjon meg az Isten!

Mikor a hajnal lilaszinü szürkesége földerengett az égen, János már
messzejárt a falujától. Valami nagy mezőn ballagdált a lova.
Gilice-bokrok piroslottak itt-ott. Gyönge szél rázogatta a gyalogbodzát.
Aztán a szél megerősödött. János arra ocsúdott föl a gondolataiból,
mikor a lova egy előtte elguruló ördögszekértől visszatorpant.

János megállitotta a lovat, és a nyakára veregetett.

A ló megcsillapodott. János utána mélázott az ördögszekérnek, amit
láthatatlan kezekkel mozgatott, hempergetett ide-oda a szél; s az meg
gurult, gurult, futott által a mezőn, a hepe-hupás gyepeken, mignem a
földnek szürke sötét párázatában elveszett.


IX.

János eladta a lovát az egyik vasuti állomáson. Nem könnyen adta el, de
olcsón. Írás nélkül járó lónak ne nézd az árát.

Délre járt az idő, mikor János a fővárosba érkezett és megindult befelé.
Mennyi ház! és mennyi ember! S minden ház bolt, és minden ember idegen.
Ő mindenkit megnéz: őt nem nézi meg senki. Ebben az órában nem gondolt
haza, és nem gondolkodott semmiről. A sok nyüzsgő ember, a sok lóvonatu
kocsi, bérkocsi elkábította.

Egy kékruhás munkást megszólitott, hogy merre talál valami fogadót? A
munkás ránézett, vállat vont:

– Mindenütt.

S tovább ment.

– Ejnye de barátságtalan ember! – gondolja János.

Egy ott álldogáló hordár készségesen ajánlkozik, hogy elvezeti a
Hattyúba.

– Ez már derék ember, – gondolja János.

Mikor a fogadó kapujához érnek, János megköszöni a szivességét, és be
akar menni, azonban a hordár utána szól:

– Kérem, kérem…

És a tenyerét tartja.

– Ejnye de szemtelen! – gondolja János.

*

Egy hónap nem telt belé, János már megszokta a fővárosnak örökös
morajlását és ember-sokaságát.

Csak a kövek között nem szeretett lenni. Valahányszor a nap sütött,
lesietett az útcára és őgyelgett.

Kedve telt abban, hogy a kirakatokat meg az arcokat nézte. Az arcok is
kirakatok.

A Hatvani-útcán egy karcsu kis barna kirakat jött vele szembe.

Tegethof-szatinba volt öltözve, s katonás járással sétált. Tetszett
Jánosnak.

Egyszercsak a leány megfordul és visszatér. János akkor jobban megnézi.
Fekete szem, bársonyos fehér arc. Mintha remekbe alkotta volna a
Teremtő!

A leány is rápillantott Jánosra. A tekintete hideg volt. János mégis
fölmelegedett tőle.

Ejnye de furcsa! – gondolta.

Megfordult és utána nézett. Egész délután az a leány forgott az
elméjében.

Másnap ismét a Hatvani-útcára ment sétálni. Összerezzent, mikor a leányt
meglátta. Ujra megbámulta. S hogy a leány elhaladt mellette, követte őt.

Mért követte? Nem volt semmi célja. Láthatatlan kötelek vonták utána.
Gyönyörködött a járásában, a hátraomló fekete hajában, a szoknyája
hullámzásában, formás kis gömbölyü bokáiban.

János akkor tizennyolc éves volt. Ebben a korban gyakran vonják az
embert a láthatatlan kötelek!

A leány befordult az Ujvilág-útcába, és az Aranysas kapuja alatt tünt
el.

János oda is bement. Belépett az ebédlőbe. Ott nem volt senki. A
kiskelner egy ásítást veregetett el a száján, aztán Jánoshoz lépdelt:

– Mit parancsol?

– Sört, egy pohárral.

Valami szokatlan bágyadtság lepte meg. Minek jött ő ide? Bolondság, amit
cselekszik. Hát megfeledkezett-e az ő szelid, kékszemü Juliskájáról?

Talán Juliska is épp e pillanatban gondol reá. A kis diófa asztal
mellett varr, és az öltések között azt mondja magában: Hol vagy én
kedvesem? Gondolsz-e rám én szerelmesem?

János elérzékenyedett, és elmenni készült. Akkor egy sárgakabátos
gömbölyü képü barna fiatal ember lépett be az ajtón, és nagy
szervuszszal a János vállára csapott.

János egy kispap társát látta maga előtt: Lázár Nácit.

– Szervusz! – kiáltott örömmel. Te vagy?

– Persze, hogy én vagyok. Megismertelek az ablakon át.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezték egyszerre mind a ketten.

– Én itt lakom már egy hét óta, – felelte Lázár.

– Én meg egy hónap óta.

– No ez pompás! Nekünk sok mondani valónk lesz egymásnak. Bort fiu!
Villányit!

És leült János mellé.

Péter-Pálkor kék reverendában váltak el egymástól. Egyikük se gondolta,
hogy világi öltözetben találkoznak, s éppen Budapesten.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Lázár.

– Megszöktem, – feleli a söréből kortyintva János. Tudod, hogy az apám
láncon tartott. Hát te?

– Én is úgy szöktem meg.

– Szervusz!

Mosolyogtak. Kocintottak. János fölvette a Lázár szivarját, és annak
tüzénél ő is rágyujtott.

– Mi leszel? – kérdezte jókedvüen.

– Jogász. Hát te?

– Én tanitó leszek.

– Tanitó?

– Az. Tudom, hogy nem sokat ér, de nekem éppen jó. Egy év mulva álláson
vagyok. De hát ni: te miért ugrottál ki a reverendából?

– Meggondoltam barátom. Minek komédiázzak? Én nem tudom gyémántgyürüvel
gesztikulálva hirdetni az evangéliumi szegénységet. Ha pap lennék, a
koldusokat kellene az ágyamba fektetnem és a vándorló legényekkel
kellene ebédelnem. A lelkiismeretem kényszeritene rá, hogy én legyek a
községemben a legszegényebb, amilyen Jézus volt. A Mester nem gyüjtött
tajtékpipákat és tallérokat, s nem beszélt latinul; nem méltóságoltatta
magát; nem viselt aranylánczot; nem hagyta temetetlenül a halottat, mig
a stólát le nem fizetik érte; sattöbbi, sattöbbi. Mutass nekem egyetlen
papot, akit Krisztus megölelne!

A szivarját a sarokba csapta, és haragosan összefonta a karját.

– Nono, – felelte mosolyogva János, – Jézus isten volt. A papok nem
istenek.

– De ha arra vállalkoznak…

János vállat vont.

– Nem fogad evangéliumi szegénységet, csak a barát. Az is megbánja.
Szegénynek nehéz lenni, ha nem muszáj.

– Hát te mentegeted a papokat? Nem értelek. Hát akkor minek léptél ki?

– Minek? Hm. Hát te?

– Én? Hát… izé…

– Lány miatt.

Lázár elmosolyodott, vállat rántott.

– Hát persze. De valld meg, hogy te is.

– Hát én is.

– No és, hol a tied?

– Hol volna? Otthon az apjánál. És a tied?

– Az enyém itt van.

János elbámult.

Lázár másik szivarra gyujtott.

– Az nem közönséges leány. Csupa ész, csupa élet! Egy kasznárnak a
leánya. Gyermekkorom óta ismerem.

– Éppugy, mint én.

– Amint én nőttem, úgy nőtt bennem a vonzalom is a leány iránt. Mindig ő
forgott az eszemben. Láttam, hogy papnak csak az való, akinek Katicája
nincsen.

– Épp ez az én történetem is. Csakhogy az én Katicámat Juliskának
hivják.

– A nyáron aztán azt mondtam neki: Kedves kis bogaram, a haldoklás nem
lehet oly nehéz, mint az a gondolat, hogy én pap leszek, maga pedig
máshoz megy feleségül. Sirt. Én is sirtam.

– Ugyanigy volt. No aztán, mi történt?

– Az, hogy azt mondtam neki: jőjjön velem. Ha apámtól pénzt kapok,
gondoltam, akkor elvégzem a jogot, ha pedig nem, akkor valami állást
keresek.

– És elhoztad magaddal?

– Elhoztam. Kapok az apámtól havonkint hatvan forintot.

– És a leány szülői?

– Nem tudják, hogy én szöktettem el. Katica irt nekik, hogy ne
aggódjanak, egészséges.

János életében először érezte, mi az irigység.

– E szerint ő feleséged?

– A természet törvényei szerint.

– Ez elég?

– Nekünk elég. Vagy azt hiszed jobban szeretjük egymást, ha valami
káplán elmondja fölöttünk a János evangéliumának első fejezetét. De
gyere velem. Nézd meg, hogy érdemes volt-e érte elugrani?

Karonragadta Jánost, és fölvezette a lépcsőkön.

A szobában egy fiatal leány ült az asztalnál. Levelet irt és
cigarettázott.

Mikor fölpillantott, János megismerte benne a hatvani-utcai
feketeszemüt.

– Katica, – mondotta Lázár, – bemutatom magának Pöhöly János barátomat.
Ez is kivetkezett, mint mink. És idejött, mint mink. Csakhogy ez egyedül
jött a jámbor.

– Miért egyedül? – kérdezte a leány a kezét nyujtva. Akik szeretik
egymást, azoknak együtt kell élniök.

János nyomást érzett a mellén. Nem birt szóhoz jutni.

– A természet, – folytatta a leány, – a nőt meg a férfit egymásnak
teremtette. Ez nyilvánvaló igazság. Minden, ami elválasztja a két
szerető szivet, hazugság. A társadalmi szabályok hazugságok. Csak a
szeretet, az igazság!

Odatette a cigarettás dobozt János elé, azután Lázárt kinálta meg.

– Ha én rendezhetném a világot, – mondotta büszkén fölvetve a fejét, –
akkor minden nő együtt élne azzal, akit szeret. Ön is. Mit _ön_…
tegezzük egymást… te is boldog volnál. Szép?

– Gondolhatod, – rebegte János káprázó szemmel.

– Szebb mint én? Megmondhatod bátran.

– Az szőke…

– Akkor szebb lehet. Kár hogy nem hoztad el. Tik is jó barátok vagytok,
mink is azok lennénk. De kár, de kár!… Gyere el estére, meghivunk
ezennel vacsorára.

– No ugye furcsa kis ördög ez? – kérdezte Lázár, mikor lekisérte Jánost
a lépcsőn.

Azután húsz forintot kért kölcsönbe Jánostól. János adott szivesen.

*

Mindenszentek dele. János búsan ül a szobácskájában. A Bárány Ignác
Tanitók könyve van előtte. De hiába nézi: nem mozditja az őt egy
mozdulattal se a tanitóságra. Már második napja nincs egy krajcárja se.
Milyen bolond volt, hogy olyan jószivvel adogatott Lázárnak! Most aztán
nevet cserélhetnek!

Már három hete nem járt nálok. Pedig mindig felvidult a társaságukban.
Csak ne kisérte volna le mindig Lázár a lépcsőn! Szinte megszokottá vált
már:

– Pajtás adj egy forintocskát: ezekben a napokban kapok a nénémtől…

Most már neki kellett volna a forint.

Katica előtt restelte az állapotát, hát csak ott csavargott az
Ujvilág-útcán. Ha Katicát pillantja meg, elinal. Ha Lázárt, hozzásiet.

S órák multával előtünt Lázár.

– Pajtás…

Még ki se mondta a végét, Lázár búsan legyintett:

– A néném is megtagadott. Gyerekeket tanitok, egy ruhafestőnek a
kölykeit. Két hét mulva már leróhatok valamit.

Két hét!…

A zálogház útját már régen megtalálta: csak Bárány Ignác fordithatna még
néhány garast a zsebébe. Dehát akkor miből tanul?

Alkonyodik. A vakudvarra nyiló ablakocska előtt hópelyhek szállingóznak
alá.

János kábult az éhségtől.

Arra gondol, hogy nem érdemes élni. Az élet csupa fájdalmas várakozás.
És a várakozásból uj várakozások fakadnak, és azok se teljesülnek. Az
Isten csak az állatoknak terit asztalt. Tán nem is embereknek alkotta
ezt a földi világot!

Vigasztalan süllyedezések a halál posványába!…

A konyhaajtó nyilik. Nehéz csizmák topognak a konyha kövén. Bizonyosan a
szenes-ember.

– Itt lakik Pöhöly János úr? – kérdi egy mély öreg hang.

János megrezzen. Elsápad. A feje a mellére konyul.

Az ajtón az apja lép be.

Nem látta, mert nem nézett rá. Hallotta, hogy a nehéz falusi csizmák
_kop-kop_ belépnek a szobába. S megállnak.

Egy percnyi csend következik. Egy perc, amit valami láthatatlan kéz
felfüggeszt, hogy az idő folyása megálljon, és a helyét tompa, velőbe
hatoló zúgás töltse be.

János eldermedten ül.

Mi következik?

Megragadja-e az apja, s viszi magával a szemináriumba? Vagy fölemeli a
botját és agyonüti?

Érezi, hogy nem védekezhetik.

Pöhöly Máté azonban sem az egyiket, sem a másikat nem cselekszi.

Belenyúl a kebelébe és elővon onnan egy tenyérnyi papiros-csomólékot.

Az asztalra teszi. Ránéz a fiára megvetőn, komoran:

– Az örökséged.

Egy minutányi csöndesség. Aztán a nagy nehéz csizmák megindulnak ujra
kifelé. _Kop-kop_, egyre halkabban elhangzanak a lépések a folyosón.

*

János mintha mély álomból ocsudott volna föl. Az asztalra bámult.

Az öröksége?

Egy kis négyszögletes ujságpapiros-csomó: fonállal van átkötve.

Feltépi. Csupa ötvenes meg százas.

A szeme káprázott.

Összehajtotta ujra ujságpapirosostól, és a zsebébe gyömöszölte.

S fölkapta a kalapját. Az apja után futott. Jobbra-balra sietett az
útcán. Nekiütődött az embereknek. A hó már akkor sűrűn omlott: nem
látott öt lépésnyire.

– Meg kell találnom, – mondotta fuldokolva, – meg kell találnom!

Fölugrott egy bérkocsira, és kidugta a fejét az ablakon. Dugta jobbról,
dugta balról. Majd a bakra ült a kocsis mellé, és úgy hajtatott
vendéglőtől-vendéglőig. Kiment a vasuti állomásra is.

Az öreg parasztot nem találta meg.

*

Akkor az Aranysashoz hajtatott. Ott kifizette a kocsit. Benézett az
ebédlőbe.

Üres. Az óra éjfélt mutat.

János azt kérdezte, kaphat-e szobát?

Kaphat.

– A 17-est vagy a 15-öst?

– A 15-ös üres.

Lábujjhegyen ment el a 16-ik számu ajtó előtt. Ott fog hálni. Reggel
meghivja őket ebédre. Előre örült, hogy a barátainak örömet szerezhet.

Hát reggel föl is ébredt, de az álom olyan teherrel nehezkedett ujból
reá, hogy nem birt fölkelni.

Dél volt, mikor fölnyitotta a szemét, akkor is beszéd zajára ébredt.

– Takarodjál! – rikoltott egy női hang a szomszéd szobában, –
takarodjál! Gyáva!

Ajtónyilás hangzott. Valaki takarodott.

János sietve felöltözött, és kopogott a Lázárék ajtaján.

– Szabad! – hangzott a Katica szava.

– Jó, hogy jösz, – mondotta a leány fölpattanva, – kiadtam neki az útat.

– Kinek?

– Lázárnak.

– Dehát miért?

– Azért mert nem férfi! Nem férfi! Gyere ebédeljünk.

Az ebédnél aztán elmondta, hogy Lázár az apjától levelet kapott. Azt
írta neki az apja, hogy térjen haza, és folytassa a teológiát, különben
kitagadja, megátkozza.

– Hiszen az apja beleegyezett abba, hogy jogász legyen. Nekem azt
mondta, hogy hatvan forintot kap havonkint.

– Hazudott! Mindig hazudott. Csak addig volt hős, mig beszélt. Mikor
hallgatott, gyáva volt. Óh a nyomorult!

S a boros poharat úgy vágta a falhoz, hogy ezer darabra csörrent.

Gyönyörü volt ebben a tüzes haragjában!

János uj pohárért intett, és megtöltötte azt villányival.

Katica fölemelte a gyöngyöző poharat:

– Éljen az élet! Én nem térek vissza! Égek, mig éghetek! Mint az üstökös
csillag! Aztán belehullok a sötétségbe! Akarsz-e velem együtt-égni?

János pezsgőt rendelt.


X.

Parasztembernek legnagyobb úr a pap. A pap az Isten bizalmasa. Szent.
Mindenki kezet csókol neki. A báróné is, mikor gyónik. Pedig a báróné
méltóságos asszony, és az ura a királynak barátja. Minden faluban az
Isten háza a legszebb ház. A pap az úr az Isten házában is. Aranyos
ruhákban cselekszi ott a tiszteleteket. Az ostyát Krisztus testévé
változtatja. A Krisztus testét a kezébe veheti és felmutathatja. Apja,
anyja, ott ülhet az első padban, és a hivek mögötte tisztelettel
susognak:

– Azok ni… ott az első sorban. Az az öreg ember a papunk apja; az
öregasszony meg az anyja.

Még a Jézus is úgy néz rájok a keresztről, mintha mondaná:

– Ismerlek benneteket: a fiatok a papom.

Mikor Pöhöly János elhagyta a reverendát, kilépett abból az aranyrámából
is, amely a nevét a faluban környezte.

Pöhöly Máté komoran és sárgán érkezett haza. A szemöldöke sötéten
ereszkedett beesett szeme fölé.

Péter előfutott a pajtából a kocsizörgésre, de csak elhőkölt:

– Hol a pej?

István vállat vont.

Pöhöly Máté se felelt. Ledobta magáról a szűrt, és bement a házba.

– Ilyen hamar visszajött kend? – kérdezte az asszony. Hát János?

– Micsoda János? – mordult meg a fejét fölemelve Pöhöly Máté.

– Hát a kend fia…

Pöhöly Máté megrázta a fejét:

– Nekem olyan nevü fiam nincsen.

*

Nem volt szabad többé emliteni előtte a fiut.

Az István szolgától megtudták, hogy a tisztelendő úr éjjel elvitte a
lovat. Reverenda nélkül ment el. Hova ment? Azt nem tudta senki.

Egy hét mulva levelet hozott a kisbiró. Pöhöly Máté a tüzhely mellett
ült, és a parázsra bámulva pipázott.

– Mi az? – kérdezte fölforranva.

– Levél, – felelte a kisbiró.

És szokása szerint rátámaszkodott a botjára. Várta, hogy mit olvasnak ki
a levélből?

Pöhöly Máté átvette a levelet, és a beledobta a tüzbe.

– Mondd meg a póstamesternek, – szólott, – hogy máskor, ha levél jön,
küldje vissza.

A levél ajánlott volt.

A póstamester-kisasszony másnap sokaknak ujságolta, hogy a Pöhöly-kispap
Pesten van, az Árok-utcában a 13-ik szám alatt.

– Ennek rossz vége lesz! – mondogatták a faluban.

Ez a numerus tán hetek, hónapok mulva a fülébe jutott Pöhöly Máténak is.

Éjszaka fölült az ágyában, és hangosan mormogta:

– Árok… tizenhárom…

Másnap tarisznyát vetett a vállára és eltünt. Négy napig nem látták.

Mikor hazatért épp olyan komor volt, mint azelőtt. A vacsoránál csak
ennyit mondott:

– Mától kezdve kétezer forint teher van a földeken.

Kis idő mulva hozzátette:

– A föld pedig az asszonyé, meg Péteré. Másnak nincs benne jussa.

Aznaptól a Péter gyerek volt a mindene. Azzal járt ki a földekre.
Tanitotta szántani vetni, gazdálkodni.

– A föld nem csal meg senkit, – mondotta Péternek a mutatóujját
fölemelve. Aki a földön jár, jó helyen jár. Aki a kövön jár, rossz
helyen jár.

*

Néhány év mult el igy. Jánosról semmit se tudtak. Elszállott, elmúlt.
Egyszer az a hire terjedt, hogy meghalt, egyszer meg az, hogy nagy úr,
meg is házasodott. Az öregnek azonban nem mertek szólni semmi hirről.

Csak egyszer, karácson estéjén bátorkodott az asszony egy tányérral
többet tenni az asztalra. Régi jámbor szokás ez olyan házaknál, ahonnan
élő családtag hiányzik.

– Minek az? – kérdezte Pöhöly Máté felhörkenve.

– Ha valaki jönne, – mentegetődzött az asszony, – valami szegény utas…

És könybe lábadt a szeme.

Pöhöly Máté lesöpörte a karjával a tányért úgy, hogy csörömpölve hullott
a szoba szögletébe.

– Nem várok senkit.

*

János volt, nincs. Azt lehetne vélni, nem is volt.

Hanem azért valaki mégis várta őt mindennap. A mester leánya. Nyári
estéken kitárta az ablakát és nézte a csillagokat. A csillagok az Isten
betüi. Aki lélekkel nézi az ég kitárt könyvét, reménységet olvas ki
abból.

Négy éve mult, hogy János eltünt. Levél nem jött tőle, ő sem irhatott.
Faluhelyen a leány nem kaphat levelet és nem küldhet. Faluhelyen nincs
titok, csak amit két ember tud. Amit már hárman tudnak, az nem titok, –
kivált ha a harmadik a póstamester-kisasszony.

Csak egy-egy hirlap érkezett olykor az öreg tanitónak a cimére. Az
ilyesmi nem fog szemet. A lapok gyakorta küldenek mutatványszámokat.

Maga az öreg mester se tudta, mért érkeznek azok a hirlapok?

Pedig ha megnézte volna a lap hajtását belől…

Alig olvasható apró írások voltak mindenikben.

Az elsőben ez:

_Mindig rád gondolok._

Az utána valóban:

_A világon sok szép leány van, de te vagy az egyetlen!_

Aztán:

_Bocsáss meg, hogy sokáig nem irtam. Visszatér mindig hozzád szivem,
mint az égi nap az én virágos falumhoz. Akarva se tudnálak elfelejteni._

Az utolsóban:

_Kaliforniába megyek. Meggazdagodva kell hazatérnem. Néhány hónap és
boldogok leszünk._

*

Egy áprilisi estén, mikor Pöhöly Máté a konyhába lépett, a szoba ajtaját
nyitva látta. A szobában Péter gyerek valami levelet olvasott bakogva a
lámpásnál. Hosszu haja előre omlott a lehajlásban és félig eltakarta az
arcát. Pöhölyné a szemét törülgetve hallgatta.

Pöhöly Máté megállott ott a sötétben. Megállott, mintha kőfalba ütközött
volna.

Péter olvasott:

_… nem volt senkim, aki egy ital vizet adott volna. A kunyhóm az erdő
belsejében. Ember nincs közel. Az ágyam fűágy. Takaróm egy zsák. A föld
hideg. Az ég vigasztalan. Éjjelenkint rátok gondolok, a mi kis falunkra,
rád kedves Péter öcsém, meg az én öreg haragos apámra; a mi csöndes
szalmafödeles házunkra. Látlak benneteket. Látom az Istvánt is, amint
itatja a szomjas lovakat. Látom a földünket, amint hullámzanak rajta a
kalászok, míg te apámmal ott állsz derékig a búzában, és beszélgetitek,
hogy az idén megáldotta a földet az Isten. Óh te jó föld, te édes
anyaföldem! Úgy szeretnék leborulni reád, mint a gyermek az anyja
kebelére. Hiszen én is belőled nőttem, mint a búzakalász. Apám, apám,
mért szakitottál el ettől a földtől? miért akartad,_ _hogy én úrrá
legyek. Az úr csak mostoha gyermeke a földnek, vándor ördögszekér. A
sors vihara ide oda fujja. Az úr nem szereti a földet. Nem tudja, mi az
otthon. Óh bár én se tudnám, hogy ne vinné el minden hazaszálló
gondolatom a nyugalmamat! Óh milyen boldog lehettem volna az én kis
falum jámbor világában. Az én lelkem abban a levegőben nőtt fel, abban
is kellett volna élnem, és meghalnom. Óh ha letéphetném ezt az úri
ruhát; ha mégegyszer fölvehetném a mezei ember egyszerü köntösét! Ha
mégegyszer végigszánthatnám a földünket, és a munka után mégegyszer
odaülhetnék a tüzhely mellé, és láthatnálak téged, és apámnak ősz, fehér
fejét…_

Pöhöly Máté kifordult a konyhából és néhány lépést járt az udvaron.
Nagyokat lélekzett, mint aki fulladozik.

Azután az ajtófélfának támasztotta a fejét, és úgy hallgatta tovább a
Péter olvasását:

_… Itt csupa angolok vannak, akikkel beszélni nem tudok. Nincs társam,
csak a jóreménység. Folytatom az ásást egyedül és nem pihenek addig,
amíg aranyra nem találok. Gazdagon akarok visszatérni. Földet_ _veszek
otthon és megmutatom apámnak, hogy nem az a derék sor, ha valaki úr
lehet, hanem az, ha boldog tud lenni…_

_… Péterkém, mondd meg Juliskának, hogy ne menjen férjhez…_

Azon az éjszakán Pöhölyék nagy-öreg aranybuckákkal álmodtak.

*

Nem mindig igaz az, hogy a gólya áldás a házon. A gólya boszuálló madár.
Lám, hogy Pöhölyék ujra zsuppoltatták a házukat, s lerontatták a
gólyafészket, mit tett a gólya? Tüzes gallyat vitt a kertek aljáról.

Szél fujt. Az oltásra gondolni se lehetett. Pöhölyék háza másnapra
kormos düledék volt.

Pöhöly Mátét szinte megbetegitette ez a csapás. A biztositó intézet
megtériti majd a kárát, de az öregember már megszokta a régit. Lovak is
lesznek ujak, de a Szellőt, Sárit nem adta volna az egész Bábolnai
ménesért. A tehenek is… Hogy bőgött a tüzben a szegény Szegfü! Érteni
lehetett, hogy a gazdáját hivja: _Segits rajtam, segits!_

Péter vigasztalta az anyját:

– Ne búsúljon kend, majd hazajön a…

Elhallgatott.

Az apja lecsüggedt fővel állott mellettök.

Az öreg ránézett:

– Ide ne győjjön!

*

A szőlőbe vonultak. Ott is volt egy kis házuk. A régi házat majd őszszel
felépítik. Szebb lesz, nagyobb lesz, mint volt. Cseréppel födik. Az
egyik szobát meg is padlóztatják.

Egy nyári éjjelen Pöhöly Máté fölkelt és puskát vetett a vállára. Az
omladékház gyümölcsös kertjébe igyekezett. Alma érik ottan. Egy-egy
lövés jó figyelmeztető a tolvajoknak.

A teli hold akkor emelkedett föl a rét füzfái mögül, és fehér
világossággal árasztotta el az alvó falut.

Pöhöly Máté a házak sötét árnyékán ballagott csöndesen.

Az egyik kezében bot. Kell az már az öreg embernek.

Egyszercsak megáll és visszafordul.

A parasztember megérzi az idegent, mint a kutya.

A poros út közepén egy toprongyos csavargó vánszorog. Kétszer olyan
hosszu árnyék imbolyog előtte, mint amilyen hosszu ő maga. A nyomaiban
meg, mintha füstölne a föld, ahogy a port szántja.

Az égett ház irányában megáll. És csak áll.

– Hé! – kurjant rekedten Pöhöly Mátéra, amint meglátja a tulsó soron, –
melyik a Pöhölyék háza?

Pöhöly Mátén, mintha hideg viz ömlött volna végig. Megállott.
Kinyujtotta a botját az omladék felé:

– Az.

A rongyos ember odavánszorgott. Megállott a kormos düledék előtt.
Megállott. Aztán a térdére esett, és ráborult a kövekre.

Pöhöly Máté odaballagott. Leült melléje a kőre. Az állát a botjára
támasztva nézte a porban síró embert.

Aztán, mikor az fölemelte a fejét és az ő lábához borult, az öreg is
megmozdult. Vén szemében egy könycsepp jelent meg. Belenyúlt a
tarisznyájába: kenyeret vett belőle elő. És odanyujtotta a csavargónak:

– Ögyél.




A BÁNYÁSZ

A báró egy napon arra gondolt, hogy minek neki az a rengeteg nagy erdő a
magyar földön? hiszen ő mindig Bécsben lakik, s a birtokát jóformán csak
a mappáról ismeri. Leírt hát a tiszttartójának, hogy vágassa le az
erdőt: vessék be gabonával.

Aznaptól fogva heteken, hónapokon át kattogtak a fejszék a csöndes sályi
völgyben.

Május vége felé egy sápadt krisztus-szakálu úrféle érkezett a faluba. A
tiszttartó hozatta be az ispán kocsiján. Beszállásolták a lakatlan
kastélyba.

Azt mondták, hogy bányász és hogy lengyel ember. Az fogja kiszórni a
földből a tuskókat.

No a faluban meg is bámulták. Hát ilyen a lengyel? ilyen óriás? és ilyen
tubákszinü bársonyruhában jár? Meg hát aki bányász, ilyen sápadt szokott
lenni? No, furcsa mesterség, hogy puskaporral röpiti ki a tuskókat! Ki
gondolná, hogy ebből is élnek?

A lengyel szombaton délután érkezett és másnap elment a templomba.
Mindenki megfordult, mikor belépett. Nézték, hogyan vetnek keresztet
lengyelesen? és hogyan hajolnak meg az oltár előtt? Hát igen nagy
keresztet vetnek, és mikor meghajolnak, a térdükkel a földet érintik, –
éppen úgy, mint a plébános úr.

Az asszonyi szemek barátságosan pillantanak a lengyel felé, az emberi
szemek megelégedéssel.

– Látszik, hogy jó körösztény, – mormogja a birónak a templomatya.

– Ügön akkurátos embör, – mormog vissza a biró.

A lengyel bányász megállott egy pad mellett, és nem nézett senkire, csak
az oltárra. Gál Balázs helyet kinált neki maga mellett, de a lengyel nem
ült le. A szivére emelte a kezét, úgy köszönte meg némán, ami megint
tetszett a parasztoknak.

– Nem ül le, – mormogta a templomatya.

– Nincs jussa rá, mert nem idevaló, – felelte a biró a bajusza alól.

A bányászt aztán nem igen lehetett látni többet. Már hajnalban kiment az
erdőre, és csak alkonyat után tért vissza. Napközben tompa dörgések
hallatszottak az erdőből. Dolgozott.

*

Vasárnap délután kisétál a lengyel a kastélyból, és betér a kertészhez.
A kertész ugyanis tudott valamit németül, s hogy mindig a kastély körül
foglalatoskodott, összeismerkedett a lengyellel.

Örült hogy olyan úri ember meglátogatja. Megmutogatta neki a terjedelmes
kertet apróra, s magánál tartotta vacsorára is.

– Kérdezd meg tőle, – mondja vacsora közben a kertészné, – miért olyan
szomoru?

– Olyan ez mindig, feleli a kertész, – még a kalapja is szomoru ennek.

– De csak kérdezd meg.

Hát a kertész megkérdezte.

A lengyel csodálkozón pillantott a kertészre, aztán készségesen
válaszolt:

– Megmondom. Éppen azért jöttem. De az asszonynak csak annyit mondjon el
belőle, a mennyit éppen muszáj. Hát mondja csak kérem kertész úr,
nincsenek ebben a kastélyban kísértetek?

A kertész a kísértet szóra elképedt. (Szőrös, kis fekete ember volt az a
kertész. Hátul kétfelé választva viselte a haját, és mindig pipázott.)

– Kísértetek? Hallani hallottam biz én valamit, de gondoltam, csak
afféle parasztbeszéd.

– Magam se vagyok különben, de kérem énvelem különös mindenfélék
történnek.

Megrázta a haját, mint az oroszlán a sörényét, és hogy a kertészné újból
megkinálta a rántott csirkével, köszönő mozdulattal eltolta magától.

– Legalább bort önts neki, ha már nem eszik, – mondotta az asszony.

A kertész fölemelte a vörös borral telt üveget, és töltött a bányász
poharába.

– Trink bruder, – mondotta jószívüen.

A lengyel addig csak éppen kóstolgatta a bort. Fölemelte a biztatásra a
poharat, s felhajtotta fenékig.

Aztán egy percig elmélázott. Egyszercsak fölemelte a fejét, s beszélt:

– Mingyárt az első éjjelen hallottam, hogy valaki lépked a szobámban.
Fölnyitom a szememet: egy fehérruhás asszonyféle áll az ágyam előtt.
Lecsukom szememet: tovább lépked. Azt gondoltam álom volt.

– Persze, hogy álom volt, – felelte legyintve a kertész.

– Másnap mégis kétszer megfordítottam a kulcsot az ajtón, és
lebocsátottam a kárpitokat is. Nem akartam, hogy a hold besüssön. A
holdfényre vélekedtem, hogy az játszott velem. És lefeküdtem nyugodtan.
Éjfélkor ugyanaz a halk séta; ugyanaz a megállás; ugyanaz a továbbmenés.
Fölpillantani már nem mertem.

– Viszolog a hátam.

– A következő estén olyan fáradtan jöttem haza, hogy azt gondoltam, a
világnak semmiféle kísértete se fog fölébreszteni. El is aludtam. Hason
feküdtem. Az arcomat a két karomra hajtottam. Ugy aludtam.

– Az nem jó fekvés.

– Egyszerre csak hallom, hogy jön a kísértet. Nem mertem megmozdulni.
Megáll. Érzem, hogy a két kezét a hátam fölé emeli, mintha nyomni
akarna. És nyomott is, noha nem éreztem kezet a hátamon. De mégis
nyomott. Azt hittem megfulladok.

– Boszorkány volt.

A bányász legyintett:

– Én nem hiszek se boszorkányban, se kísértetben. De hogy ez minden
éjjel ismétlődik, boszant.

– Hogy a fenébe ne!

– A szolgám a tornácon hál az ajtóm előtt. Jancsinak hívják.
Katonáskodott Stájerországban. Kérdeztem tőle, hogy nem történt-e vele
valami? Nem; semmi. Hát arról tud-e valamit, hogy kísértet jár a
kastélyban? Azt mondja, hallott már effélét. Mondom neki, hogy háljon
bent ő is a szobában, és éjfélkor költsön fel, ha valami történik.
Bólint rá hogy jó. Aztán egyet gondol: elmegy az ispánhoz, és bejelenti,
hogy ő nem dolgozik többé mellettem. El is ment.

– Ilyen gyáva a paraszt!

– Eltökéltem, hogy véget vetek ennek az éjjeli gyötrődésnek. Égő gyertya
mellett, felvont pisztolylyal várom meg az éjfélt. De elszunnyadok.
Akközben megjelenik a nő. Jön egyenesen felém. Nekem a lélekzetem megint
elszorul. Nincs erőm, hogy kinyújtsam a kezemet a pisztolyomért.

– No, én belelőttem volna! – mondja a kertész.

S fenékig üríti a poharát.

– Lehet, – feleli a lengyel vállat vonva.

Aztán folytatta:

– Arra gondoltam, hogy más szobát kérek. De röstellem magam előtt. Én
teológiát végzett ember vagyok… azaz dehogy vagyok, semmise vagyok…

Elborúlt arccal nézett maga elé. Ivott egy kortyot, aztán megint
folytatta:

– Nem retirálok meg semmiféle kísértet elől. Aki meghalt, meghalt! Mi?

– Igaz, – bólintott rá a kertész, – aki meghalt, meghalt.

– Mit beszél? – kérdezte az asszony.

– A bányáról, – felelte a kertész, – ne törődj vele.

– Szívszorulás vagy agygörcs, vagy tudom is én micsoda, – folytatta maga
elé tünődő arccal a bányász, – talán hallucináció.

– Már akár micsoda náció, de én röviden elbánnék vele.

– Hogyan?

– Fölvinném azt a jó csáti fütyköst onnan a sarokból, aztán úgy a
derekára húznék vele, hogy sose mászkálna többet senki szobájában.

A bányász felkönyökölt az asztalra, és a homlokát a tenyerébe támasztva
hallgatott.

Aztán megintcsak megszólalt:

– Mondhatom én azt, hogy önt nem látom?

– Nem, azt nem lehet mondani.

– Így látom pedig minden éjszakán.

– Hát aztán milyen a pofája annak a bestyének?

– Az arca? Az arcára nem birtam eddig fölemelni a szememet.

Szivart vett elő a zsebéből, valami sötét-barna apró szivart, és
rágyujtott.

– Érzed, milyen jó szagu? – kérdezte a kertészné.

– Nem érzem, – felelte a kertész, – de az én dohányomnál nem lehet
jobbszagu.

A kis kövér kertészné összedugta a két karját, és tovább unatkozott
mellettök.

– Kertész barátom, – mondotta a bányász, – nincs senki ismerősöm itten,
akihez bizalommal fordúlhatnék; magát kell megkérnem…

A kertész nagyot szívott a pipáján: ugyan mit akar?

– Háljon nálam ezen az éjszakán.

A kertész megvakarintotta a fejét. A hajaválasztéka tarajjá borzolódott.

– Hogy ott háljak?

– Egy ilyen bátor ember megmenthetne engem.

– No persze. Dehát hogy én ott háljak? Jó, ott hálok! – felelte az
asztalra csapva. Ott hálok a maga kedvéért. A botot vigyem? Jobb lesz
tán egy vasvilla!

Aludni küldötte az asszonyt. Kis idő múlva maguk is elindultak. A
kertész egy három águ vasvillát vitt magával.

– Itt jó élni különben, – mondotta a bányász, mikor már a kastély
parkjában ballagtak; – itt ebben a völgyben, talán ellenség se járt
soha.

– Itt bizony még kolera se.

– Semmiféle uniformist se láttam, mióta itt vagyok. Még csak csendőrt se
láttam.

– Jár pedig.

– Jár?

– Ritkán. Csak éppen hogy átmennek a falun. Egyszer egy hónapban.

– Az semmi.

Egyszercsak meghőkölt. Megragadta a kertész karját. Egy fa felé
mutatott:

– Mintha ember volna ott…

A kertész is meghökkent. Aztán legyintett.

– Ember, fenét. A sárga tearózsának a feje.

A levegő harmattal és virágillattal volt tele. A hold átsütött a
platánokon. Az eget csillagok milliói borították.

A kertész levette a kalapját.

– Milyen meleg van, – mondotta. Az ilyen éjjelen nagyobbat nő a virág,
mint a legnaposabb nappalon.

A lengyel az égre mutatott.

– Látja ezt a sok csillagot? Az mind föld. Onnan úgy nézik a mi
dolgainkat, mint mink a hangyákat. Bűnös, nem bűnös, egyformán fekete.

– De cudar féreg az! Olyan kárt tett az idén a melegágyban, hogy…

Hallgatva ballagtak el egy fenyőfacsoport mellett, aztán a bányász
szólalt meg:

– Jó a felesége?

– Mit mond?

– Hogy szeretik-e egymást?

– Meghiszem azt. Olyan az én feleségem, mint a nádméz.

– Az a fő. A gazdagság semmi. A rang is semmi. Minden semmi. Csak az
asszony az igaz valami: a jó, hű asszony, akit az ember szeret.

A tornácra értek. Árnyék terült oda. Hallgattak. A márványlapokon
kongott a lépésük.

– Milyen hüvös ez a tornác, – mondotta a kertész; mintha kriptában járna
az ember!

Tágas, bolthajtásos szoba volt az, amelyben a bányász lakott. Két ágy
benne a két szögletben. Középen nehéz diófa-asztal, és körülötte karcsú
faszékek. A kandalló előtt kopott karosszék. A falon Mirabeau,
Robespierre, Desmoulin Camille és Roland asszony megsárgult arcképei. A
kandalló fölött pedig Brillat Savarin szines olajképe.

Az Eötvös báróké volt valamikor az a kastély, és egy francia szakács is
szolgált náluk. Annak a szobája volt a bányászé.

A kertész megállt a szoba közepén.

– Hát ez az? Itt hál maga, és itt jön be valahol a… Nem gondolja, hogy a
kandallón jön be?

– Nem jön az be sehol. Csak hallucináció.

– Mi az? Én nem tudom mi az?

– Akkor ne is kérdezze. Betegség. Nekem nem kell más, csak mikor kiáltok
vagy nyögök, rázzon meg.

– Megrázzam? Hogy én magát megrázzam? Majd _azt_ rázom meg, a kutyát!
Hogy híjják? Micsoda náció?

– Hallucináció. Ha nem ébredek fel, öntsön vizet rám, és dörzsölje a
szívem tájékát.

– Nem lesz jobb, ha ütök? Jobb lesz, ha ütök, higyje el. Ha én egyszer
megütöm azt a fene hallucinációt, vagy megdöglik, vagy megsántul.

A bányász ezalatt levetkőzött, és lefeküdt. A kertész is levetkőzött, és
a gyertyát odébb tolta az asztal közepére.

– Ma éjjel, talán, nem fog gyötörni, – – mondotta a bányász a paplanát
veregetve, – de azért jó hogy itt hál maga is. Legalább ezen az egy
éjszakán nyugodtan alhatom.

A kezét a feje alá tette. Ásitott.

– Jó asszony a felesége? Igazán nagyon szereti?

A kertész is ásitott.

– Hát hogyne. Szakácsné volt a tiszttartónál. Három esztendeig jártam
hozzá, mielőtt elvettem volna. Még tíz óra sincsen.

– És ha maga egyszer azt látná hogy nincs rendben a széna…

– Mi nincs rendjén?

– Úgy értem, hogy a földön minden változó. Még a jó asszony is.

– Az én feleségem mindig ilyen volt.

– De gondoljuk el, hogy nem ő a maga felesége, hanem egy feketeszemű,
nyulánk, édesbeszédű asszony, akinek meleg a nézése, a keze, a lelke és
az ember azt hinné, még a napon sincs árnyéka… Különben ne beszéljünk
erről.

– Amint tetszik. Én nem gondolkoztam erről soha. De ha más feleségem
volna, afféle félre kacsintó…

– Mit tenne vele? – szólt a bányász a szemét fölnyitva.

S ahogy a gyertya odavilágított, olyan volt a szeme, mint két kék
ércgolyó.

– Mit tennék vele? Hát ott halna meg abban a minutába az istenfáját…

– Megölné? – kérdezte a bányász álmosan.

– Agyoncsapnám, mint a legyet!

S akkorát ásított, hogy az álla csontja ropogott belé.

A bányász lehunyta a szemét. A kertész a kandallóra nézett. Fölkelt.
Végigment mezítláb a szobán, és a háromágu villát bedugta hegygyel a
kandallóba.

Azután megint az ágyra fordult, és a plafonra pislogott.

– Ha a bojtár meg nem forgatja a gombaágyat, penészes lesz. De talán
megforgatja.

Éjféltájon állati nyöszörgésre ébredt föl a kertész.

– Mi az? – mondja álomtól bágyadt hangon, ki az?

Olyan volt a nyöszörgés, mint ahogyan a kutya szokott nyöszörögni, az
alvása közben, de fájdalmasabb.

A kertész haja égnek borzolódott. Elmeredt szemmel nézett az ajtóra, a
kandallóra, a bányászra.

A gyertya égett.

A bányász elhanyatolva, halálszin sápadt arccal feküdt az ágyon. Az
nyöszörgött. A kertész lehajlott és benézett nagyóvatosan először a maga
ágya alá, aztán a bányász ágya alá. Végre lefordult az ágyról, és a
bányászhoz sietett. Megrázta:

– Mi baja? Hallja-e?

A bányász mélyen szakadozó lélekzettel fölébredt.

– Látta? – szólt fulladozva.

– Mit?

– Az asszonyt.

– A kísértetet?

– Azt.

– Itt volt?

– Most rebbent el.

A kertész körülbámult. Nem látott semmit. De azért az inába remegés
szállott.

– Milyen volt? – kérdezte nagy szemmel.

A bányász hörögve válaszolt:

– Véres.

A kertész borzadozva nézett körül. A foga csaknem vacogott.
Visszasietett az ágyába. A takarót a fejére vonta. Csak a két talpa
látszott ki, s a takaró is remegett a didergésétől.

A bányász azután nem jött be többet az erdőről. Kunyhót csináltatott
magának odakünn, és abban hált.

*

Az aratás előtt való héten két csendőr jelent meg a faluban. A kisbiró a
tiszttartóhoz vezette őket. Az egyik csendőr irást vett elő a
tarsolyából, és átadta a tiszttartónak.

A tiszttartó ott reggelizett családostól a tornác előtt az ákácfák
alatt. Ahogy bepillantott az irásba, elhalaványult, és hosszan
csóválgatta a fejét.

Az asztalnál ott ült a felesége, két szőke kisasszonylánya, a
nevelőkisasszony, meg az iródeákja. Valamennyien várakozással néztek
reá. De a tiszttartó nem magyarázott semmit: visszanyujtotta az irást a
csendőrnek:

– Tegyék, amit a törvény parancsol. Az erdőben megtalálják.

A két csendőr elsietett az erdő felé.

A kisbiró hazaballagott.

A tiszttartó némán ült vissza az asztalához. Senkise merte kérdezni,
hogy mi történt. Végre, hogy a kávéját megitta, a feleségéhez hajolt:

– Gondoltad volna, hogy pap az az ember?

– A lengyel?

– Az. De nem lengyel.

– Hát?

– Porosz.

Aztán még halkabban tette hozzá:

– Megölte a feleségét.

Déltájban egy rossz daróci parasztszekér jött ki az erdőből. Lassan és
döcögve jött a szekér. Az ökrök előtt egy daróci ember.

A szekéren a lengyel feküdt. Cserlombokkal volt letakarva. Csak az egyik
csizmáját lehetett látni, meg a bársonyruhát a könyökén, ahogy a szekér
rácsán kibarnállott.

A két csendőr jóval a szekér előtt lépdegélt. Térdig poros volt mind a
kettő. Az egyik a csákójával legyezte magát. A másik kigombolt kabátban
lihegett.

A biró már a községháza előtt várta őket. Hogy meglátta a két csendőrt,
fölkelt. Eléjök ment:

– Hát hol a bányász?

– Itt van a szekéren.

– Megkötözve?

– Nem-a: hóttan.

– Hóttan-e?

– Abbizony, amint meglátott bennünket, nem állt velünk szóba. Csak addig
várt, míg feltűzzük a szuronyunkat. Akkor belenyult a zsebébe, és szépen
mellbe lőtte magát.

– Ejnye, ejnye, – felelt a biró a fejét csóválva, – hát akkor ezt a
község költségin köll eltemetni.

– Hát bizony nincs különben.

A biró beleböködött a botjával az út porába és a fejét csóválta.

– Ki gondóta vóna, hogy ilyenek ezek a lengyelek!

És elgondolkodva bámult a szekér után, amely döcögve haladt tovább a
temető felé.




HOL HÁLUNK MEG?

Este tíz órakor elővettem a Vasuti Útmutatót, s megnéztem, hogy mikor
érkezem Kolozsvárra?

Bizony éjfélkor. Van-e ott olyan vendégfogadó, ahol lefekvéskor
bizalommal várhatjuk hogy alhatunk is? Akkor jártam először arrafelé.

Végigpillantom a még várható állomások névsorát. A tekintetem egy
kereszten akad meg. Nini, ez valami fürdő itten; föltételes megállóhely.
Most julius van és az erdélyi fürdőkről akármit is beszélnek, olyan
tiszták, hogy az édesanyánk házában se térhetünk jobban nyugalomra
aggodalmak nélkül. De mingyárt ott vagyunk! Uccu, mozdulok ám: szólok a
konduktornak, hogy állíttassa meg a vonatot. Már csak alig három perc
volt még hátra a megkeresztezett állomástól.

Szedem a cókmókomat. Leugrom. A vonat fütyül. A kalauz int a lámpással.
A vonat megint tovább gurul. És én ott maradok a sötétségben.
Szemlélődök, hol az állomás háza? Nem világoskodik se ajtó, se ablak.
Csak egy kis paraszt-legény az egyetlen ember akit láthatok. Vasuti
lámpást lógat a kezében.

– Atyámfia, – mondom neki, – hol itt a fürdő?

– A fürdő? – kérdez vissza, miközben borjunézéssel mered reám.

– A fürdő, – felelem nyomatékosan.

– Jó posta az még ide, – mondja meglóbálva a lámpást.

– Hát nem itt van?

– Nem.

– Ejnye kutya teremtette. Hát mennyire van ide?

Felvonja a vállát:

– Jó másfélóra.

– Kocsi vagy omnibusz csak van itt?

– Nincs itten.

– Hát hogy a macskába járnak oda az emberek?

– A fürdős kocsiján.

– Hát hol a fürdős kocsija, hiszen ezt kérdezem?

– A fürdős kocsija?

– Az az no. Arra akarok fölülni.

– Az nincs itt.

– Hát mi van itten, milyen kocsi?

– Milyen kocsi?

– Milyen no?

– Semilyen sincsen.

No ezzel reggelig beszélgethetek, mig megértjük egymást.

– Nem te vagy a bakter, úgye?

– A bakter? Nem.

– Hát hol a bakter?

– A bakter? A kocsmába.

– És hol a kocsma?

– A kocsma? A faluba.

– És hol a falu?

– A falu? Itt a vápába e.

S a vállán át belemutatott a sötétségbe.

– E szerint nincs messze?

– Messze? Nincs nagyon messze.

Az állomás-ház előtt álltunk. Közönséges kis bakterház. Az ablakon át
csecsemő-sírás hallatszik. Gondolni se lehet arra, hogy háljak benne.

– Mikor jön a legközelebbi vonat? – kérdem a legénytől.

– Vonat? Merre felé?

– Akármerre.

– Reggel nyolc órakor jön Kolozsvár felől.

No addig én nem várhatok.

– Lehet kocsit kapni ebben a faluban?

– Kocsit? Nem tudom.

– A kocsmárosnak van talán?

– A kocsmárosnak? Nincsen.

– Hát kinek van?

– Kinek? A mészárosnak.

– Hát erigy el öcsém a mészároshoz. Mondd neki, hogy vigyen el engem a
fürdőbe. Megkapod a fáradságod diját.

A legény ezt már tisztára megértette. Betette a lámpást az ajtón, és
elkocogott.

Én pedig ott maradtam a sötétségben. Szivarra gyujtottam, hogy mégis
magamba ne legyek.

Eszembe jutott, hogy tavaly hogyan jártam Tusnádon. Ilyen tájon mentem
oda. Egy napig vonat vitt, fél napig egy kopott bőrkocsi. S mikor
odaérkeztem, az igazgató vállvonogatással fogadott.

– Nincs szoba, – mondta. Ön az ötödik vendég, akinek sajnálatomra ezt
kell jelentenem.

– Hát az a négy hova szállt?

– Sehova. Visszamentek vagy elmentek Málnásra.

– No, én nem megyek se vissza, se Málnásra. Ha az úr fürdőigazgató és
úgy tele van a fürdője, hogy visszaküldözi a vendégeket, akkor tegye
közzé a lapokban.

Nyersebb voltam, mint illett volna, de ennek köszönhettem, hogy
egynéhány óra múlva szobát kaptam.

Hanem ez nappal történt. Mi történik, ha ebben a fürdőben is
vállvonogatással fogadnak?

Félóra múlva hallom a kocsizörgést. Parasztkocsi. A legény ül rajta meg
egy feketés ember. Sötétben minden mészáros fekete.

– Maga a mészáros?

– Én volnék.

– Elvisz a fürdőbe?

– Elvihetem.

– Mi a becsületes neve?

– Pap János.

Öt perc mulva benne kocsikáztam a sötétség országában. Hogy az útat a
lovak látták-e jobban, vagy Pap János, máig se tudom. Én nem láttam sem
a lovakat, se Pap Jánost. Mindössze annyit tapasztaltam, hogy kétszer
ugattak meg a kutyák, tehát két falun mentünk keresztül. A második
faluban ablak-világosságot is láttam. No kicsiny ablak. Aki kidugná
rajta a fejét, nem tudná visszahúzni.

A kocsi erősen zörgött, hát nem igen beszélgethettünk. Mindössze két
kérdést kiáltottam neki. Az egyik ez volt:

– Van-e sok vendég a fürdőn?

Erre ezt harsogta vissza:

– Nem szoktam fürödni.

A másik kérdésem ez volt:

– Van-e itt árok kétfelől?

Erre meg azt harsogta:

– Nem szoktam földőlni.

Úgy éjfélig rázogatta bennem a lelket Pap János, míg végre megállott:

– Itt volnánk.

Egy vastaghangu kutya haragos ugatással fogadott. Bizony nem nyujtom le
neki a lábamat.

– Szálljon le, mondom Pap Jánosnak. Hívjon valakit.

Pap János leszáll. Oldalba vágja a kutyát és elropog a sötétségben.

Kavicsos sétaút, gondoltam. Csakugyan a fürdőn vagyunk.

– Hahó! – kiáltja Pap János.

Semmi felelet.

– Hahó! – kiáltja újból. – Győjjön ki valaki!

Nem jön ki senki.

Zörget jobbra, balra; zörget deszkán, zörget üvegen.

Csöndesség rá a felelet.

Végre a falombokon át felvörösödik egy négyszögletü világosság. Ablak.

Pap János odacsörög; rázörget az ablakra:

– Vendéget hoztam!

Választ nem hallok. Az ember visszatér.

– Kifizetem, mondom, de maradjon egy pár percig, mert hátha vissza is
kell mennünk.

S mivelhogy nem jött senki, leszálltam a kocsiról, és megkerestem a
világos ablaknak az ajtaját.

Tágas szoba. Hagyma-illat. A szoba közepén kerek vörösabroszos asztal;
annak a közepén konyhai petroleum-lámpás. A fal mellett kétfelől két
ágy.

Az egyik dunyhája mögül nagybajuszu kövér emberfej szőkélik elő. A másik
ágy mellett egy szintén kövér asszony öltözködik.

(Kérem az erdélyi levélíró urakat, ne irjanak nekem, hogy Erdélyben
nincs dunyha. A Sándor-pohárra esküszöm, hogy azon a fürdőn Péter-Pálkor
is dunyhával takaróznak.)

– Az első kérdésem az, – mondom, – hogy kapok-e szobát?

– Kaphat, – feleli a kövér emberfej.

Ezzel megszabadultam az aggodalomtól. Kikiáltok a kocsisnak, hogy
elmehet.

S folytatjuk a beszélgetést:

– De nekem tiszta és jó szoba kell.

– Adhatunk.

– Szeretném, ha világos volna.

– Van.

– És ha keletnek nyilna az ablaka.

– Találunk olyat is.

– De ha a szolga ott kefél az ajtóm előtt, nem tudok aludni.

– Nem kefél ottan.

– Ha lehet: kétablakos szobát szeretnék.

– Lehet.

– És emeletit.

– Hát majd a Rákóczi-villában, – mondja az ember a feleségére tekintve.

Az asszony helybenhagyón bólint.

Folytatom:

– Aztán engem ne zörgessen föl a szolga hajnali öt órakor. Majd én
szólok neki, amikor fölkelek.

– Amint tetszik.

– Hát valami vacsorát kaphatok-e? – kérdem most az asszonyt. Hol van a
vendéglő vagy kávéház?

– Ez az, – feleli az asszony.

A szoba berendezése nem vallott arra, hacsak az az egy asztalterítő nem.
Gondoltam ez csak a belső szoba: a vendégek valami nyitott csarnokban
esznek. Ámbátor Szovátán, Torján, meg Korondon azt is láttam, hogy a
fürdővendégek maguk főznek.

– Hát kaphatok valamit, akármit?

– Bezony nem igen.

– Talán egy kis hideg sült találkozik a konyhán?

– Bezony nincs.

– Sonka csak van tán?

– Bezony az sincs.

– Hát egy pohár tejet csak tudnak tán adni?

– Azt talán lehet.

– No hála Istennek.

Míg az asszony a tejért jár, beszélgetek az emberrel:

– Ki itt a fürdőigazgató?

– Én vagyok.

S fölemel az ágya mellől egy fekete cseréppipát, és félkönyéken rágyujt
a maradék dohányra.

No, gondoltam, errefelé nem olyan méltóságosan baktató penzionált
generálisok az igazgatók, mint a külföldi fürdőkön.

– Hát van-e sok vendég?

– Elférünk, – feleli jóizüen pöfékelve.

– Budapestről vannak-e sokan?

– Ide jobban csak Kolozsvárról jönnek.

– Az is szép publikum. Becsülöm őket, hogy nem járnak német fürdőbe.
Színészek vannak-e?

– Nincsenek.

– Hát hangverseny volt-e már az idén?

– Nem volt még.

– Hát a zenekar milyen? Honnan hozatta?

– Nem igen tartunk zenekart.

– No ez jó csendes fürdő lehet.

– Bez itten uram, a ki beteg, itt van jó helyen.

– Hát Budapestről mégis kik vannak?

– Budapestről? Nem jöttek az idén.

– Hát az erdélyi színészek közül?

– Színész? Nem jár a színész-féle fürdőbe.

– Hát az erdélyi mágnások közül ki van itt?

– Mágnás? Nem jött az idén.

– Hát asszonyféle? Van-e valami érdekessége a fürdőnek?

– Asszonyféle? Dehogy van.

Gondoltam az ilyen potrohos cseréppipás igazgató nem is beszélhet
másképpen az asszonyokról.

– Dehát azért népes a fürdő, ugye?

– Bizony nem nagyon.

– Mégis, hány vendége van?

Az ember letette vissza a pipáját az ágy mellé, és a fejét vakarva,
felelte:

– Bezony nincs itten uram egy lélek se.




A TEJ

Az inaska a cipőket kefélte a konyhai lámpás mellett.

A szakácsné valami fehér réklit varrt. Ásitott és az órára nézett.
Korállotta még a lefekvést. Beszédet kezdett az inaskával.

– Mér hinak téged Zsaninak? Micsoda név az a Zsani? Én még sohse
hallottam ilyen nevet.

Az inaska kezében megállt a kefe. Félénk kék szeme a szakácsnéra
fordult.

– Nem tudom.

– Nem tudod? Hát igazi neved az? Vagy csak úgy rád-akasztották?

Az inaska felvonta a vállát:

– Nem tudom.

– Hát hogy’ hínak a másik neveden?

– Blé.

A szakácsné nevetett.

– Furcsa név!

Zsani megszokta, hogy nevessék; hogy vagy szidják vagy nevessék. Álmosan
kefélte tovább a széles orru gödölye-bőr cipőt. A gazdája cipője volt
az, a doktoré.

A szakácsné öltött vagy hármat a varrásban, aztán ismét lebocsátotta:

– Hát hova való vagy?

Zsani ismét elbámult:

– Nem tudom.

– Nem tudod? Hogy’ lehet ilyet nem tudni? Hát ki volt az apád? Hol
lakott?

A fiu a fejét rázta:

– Nem tudom.

– Anyádat se tudod?

– Nem.

– Hát hogy’ kerültél ide a nagyságos urékhoz?

Zsani fölemelte a kefét és a szemöldökét:

– Elhoztak…

– Honnan?

– Apámtól.

– Apádtól? Hiszen az imént mondtad, hogy nem tudod ki volt az apád!

– Az más apám volt, a kitől elhoztak. Nevelt csak. Faluban.

A szakácsné sajnálkozva nézett a soványka buta fiucskára. Aztán
szótlanul varrta tovább a hálóreklijét.

Zsani a másik pár cipőt vette fel: keskeny lakk-félcipőt, a doktornéét.

S mély gondolatokba ereszkedett. Csakugyan-hát ki is volt az ő apja?
Hogy került ő faluba, parasztok közé?

Ködhomály. Emberárnyékok. Egy nagy ócska ködmen. A ködmenből fönt emberi
fej nyúlik ki. Fehér bajszu. Jó ember. Nyujt neki egy kis lapos
palackot.

– Zsani igyál.

És Zsani iszik egy kortyot. Olyan neki, mintha folyékony tüzet inna.

De a vén ember mellett egy vénasszony is megjelenik. Ráncos és sárga,
mint a töpörtő. Rikolt, mint a bagoly:

– Zsani! Kutya!

S veri őt.

Nem lehet elbujni előle. Ágy alatt, istálóban, bokorban, boglyában,
mindenütt rátalál. És veri, veri. Hol bottal veri, hol kötéllel, hol
csak puszta kézzel. De jaj és jaj minden keze-lecsapása.

Aztán egyszercsak városba került, a doktorhoz. Hogyan? Mikor? Ködbe
oszlott emlékezetek. Időtlen idők óta ott van ő már orvoséknál!

Nem veri többé senki, csak szidják olykor, mikor elhibáz valamit. De ki
tudná mindig eltalálni? A doktorné olyan, mint a néma ponty. Csak akkor
szól, ha szidja őt.

– Te mulya! Te fafejü!

A doktor úr is kevés-beszédü. Az is csak akkor szól, ha Zsani elhibáz
valamit:

– Hova tetted az eszedet? Te birka, te!

*

Zsanival egyszer egy másik inaska beszélgetett:

– Mi a fizetésed?

Zsani csodálkozott:

– Semmi. Hát neked?

– Nekem öt forint minden hónapra.

Zsani hetekig forgatta az öt forintot az elméjében. Példázgatolódzott is
a szakácsnénak:

– Lám más inas…

A szakácsné aztán egyszer előemlitette a doktornénak a konyhán:

– Zsani panaszkodik, hogy ingyen szolgál.

A doktorné megbotránkozva nézett Zsanira:

– No lám! – mondotta. – No lám!

– Más inas beszélte, hogy… – mentegetődzött Zsani.

Akkor már tizenhárom éves volt, nagykezü, nagylábu és hosszunyaku melák.
Csak a feje maradt kicsi, mint valami szőke medvéé, és a szeme maradt a
régi aggodalmas nézésü, mintha mindig valami gyertya lángjába bámulna.

A doktor a rendelő órája után beszólitotta:

– Zsani, – mondotta neki zord-nyugodtan. Te, amint hallom, fizetést
emlegetsz.

És szinészesen beretvált arcát simogatta, mintha egy láthatatlan szakált
simogatna.

Zsani elvörösödött.

Életében először történt, hogy a doktor beszédbe állt vele.

Pofon-villámot sejtett a borus nyugalom mögött.

Hebegett:

– Csak a szakácsné…

A doktor változatlan nyugalommal folytatta:

– Felnyilt a szemed. Érthető. Abban a korban vagy, amelyben az ember
számítani kezd. Hát számoljunk össze.

Leült és cigarettára gyujtott.

– Öt éves korodban hoztalak el a faluból. Könyörületből. A
nevelő-szüleid kenyérhéjon tartottak, és rászoktattak a pálinka-ivásra.
Vertek is. Láttam, hogy elpusztulsz. A feleségem megszánt. Magamhoz
vettelek. Először az volt a szándékom, hogy fiammá fogadlak. Dehát nem
látszottál rá alkalmasnak. A szülőid multját sem ismerjük. Ki tudja
micsoda tejet szoptál? Ki tudja micsoda tejet szoptál?

S föltette a székre a lábaszárát. Megvakarta.

Zsani valóban nem emlékezett semmiféle tejre, s nem is sejtette, micsoda
aggasztó kérdése az az életnek, hogy az ember micsoda tejet szopott
valamikor?

A doktor folytatta:

– Ki tudja micsoda ősöknek micsoda bűnei lappanganak benned?

Zsani valóban erre se gondolt soha. Elképedten hallgatta a nagytudományu
ember további szóáradatát:

– Próbáltalak iskolába járatni. Két év alatt alig hogy irni-olvasni
megtanultál. Bizonyos, hogy az őseid kulturátlan agyu emberek voltak.
Hiába járattalak volna tovább. Házi szolgálatra alkalmaztalak. Nem
gondolod talán, hogy a munkád ért valamit? Az utóbbi két három évben
talán. Hát számitsd ki…

Zsani azonban nem számitott semmit. Csak állt némán, vörösen, és
aggodalmas szemmel.

Másnap egy asztalos politurozott a doktoréknál fakult bútorokat.

A doktor megszólitotta:

– Nem volna-e szüksége inasra?

Zsani még aznap belépett a műhelybe.

*

Az iparosok élete csupa vidámság kisvároson.

Mikor a mesternek napja van, s estefelé hazakeringél a kocsmából. A
kalapja félfülön. Jelszava: _Búsúljon a tordai ló!_ Persze az első,
mikor belép a műhelybe, hogy pofon üti az inast:

– Az apád teremtésit, mért nézel olyan keservesen, mint rostélyon sült
Szent Lőrinc?

Mikor a mesternének van napja, s úgy hozzávágja az inas fejéhez az
enyves lábost, hogy az enyv a haján csöpög alá.

– Az apád teremtésit, minek teszed az étel közé?!

Mikor az öreglegénynek van napja s nem talál valami szerszámot…

Mindig az inas, mindenben az inas! S ha tréfálkozó kedvök kerekedik is,
az inason köszörülik az eszüket.

– Zsani Pestre megy mihelyt fölszabadul.

– Thékhez, munkavezetőnek.

– Zsaninak uj nyakkendője van.

– Tegnap találta a szemétdombon.

– Abban megy Irmához vasárnap.

Mindezen megjegyzéseket vihogás, röhögés követi. Még a mesternek is
rázkódik a pocakja.

Hát még mikor nem is szólnak, csak röhögnek!…

Olyankor szorongó ovatossággal nyúl mindenhez. Megnézi a ritkán csöppent
borravaló-fillérjeit: nem lopták-e el? Tapogatja a ruháit: nem dugtak-e
bele békát, vagy egyéb nem-odavalót? S aggódva gondol Irmára is…

Ki az az Irma?

Egy betüszedőnek a leánykája. Egy serdülő cigányszin barna leány, aki az
előbbi évben egy-udvaron lakott velök.

A fiu az első hónapokban nem is beszélt vele, sőt az első hetekben nem
is látta. Sokkal inkább el volt foglalva a munkájával, meg a
szenvedéseivel, hogysem másokra is irányulhatott volna a figyelme.

A leányka rövidke skót szoknyájában mindig sietve lépdegélt át a nagy
kövezett udvaron, az udvar belső szöglete felé, ahol laktak. Ha künn
gyalult valamelyik legény, méginkább sietett: a nyakát összehúzta, s
árnyékként surrant el a fal mellett. Mintha attól tartana, hogy a legény
megüti.

De nem sürün járt át az udvaron. Csak mikor iskolába ment, és mikor
hazatért. Otthon többnyire a szobában ült, vagy a konyha-ajtóban állt,
és könyv volt a kezében.

Egy májusi vasárnapnak a délutánján asztalkát tett ki a szedőné az
ajtójuk elé. A szedő kiült és pípázott. A felesége is odaült meg a
leányka.

Zsaninak otthon kellett maradnia, mert asztalosék elmentek valahova
látogatóba, s rábizták a bölcsőt. Ült hát ő is az ajtójuk előtt, és
rengette a bölcsőt. S távolról nézte a csöndes családot.

A szedő sovány és fakó arcu ember. Hosszú uras kabátja lig-lóg rajta,
mint szőlőkarón a madár-ijesztő-lepel. Haragos szemmel néz mindig. De ha
beszél valakivel, fanyaran mosolyog.

A szedőné vastag-dereku szőke asszony. Duzzadt tokás arca
őszibarackszinü. Mintha elette volna az urának az egészségét is.
Nehézkesen mozog, mint a lúd, és jólelkün mosolyog mindenkire.

A leánya nem hasonlit rá. Barna és soványka, mint az apja. Szavát sohse
hallani. Még a járása is olyan halk és óvatos, mintha az udvar köveitől
is tartana, hogy rákiáltanak, ha rájok lép. Mindig fehér csipkés kötény
van rajta otthon, s a kezében iskolai könyv.

Hát ott ülnek és beszélgetnek szedőék. A szedő meggyfa-száru cserép
pipából pipázik és a lányára mosolyog. A szedőné harisnyát köt.

Egyszercsak nyílik az udvarajtó, s megjelenik egy idegen őszes úr,
térdig kabátos, görnyedt.

– Szervusz! – kiáltja eléje vígan a szedő. No csakhogy itt vagy! Már
attól tartottam, nem jösz el.

A vendég bizonyára munkástársa a szedőnek, – látszik az ujjai
feketeségéről. Leül az asztalhoz. Az asszony bort tesz eléjök, s
folytatja a kötést.

– Irma! – kiáltja egy perc mulva az apa az ablak felé. No nézd ezt a
nyúlat! Azonnal gyere elő!

A leány azonban nem jelentkezik.

– Irma! Megharagszom!

A leány végre fülig pirosan sompolyog elő. A fejét szeretné eldugni mint
a csirke a szárnya alá.

– Köszönj azonnal Miklós bácsinak!

S a társához fordul:

– Ilyen gyáva leányt te még nem láttál! Ennek rémület az, ha valakivel
beszélnie kell. Itt maradsz! itt ülsz! – parancsolt rá a leánykára.

– Ez sohse megy férjhez, – mondja a fejét csóválva a szedőné.

És a lányához fordul:

– Ki vesz el téged, ha megnősz?

A leány röstelkedve pislog maga elé.

Zsani akkor kezdett Irmára figyelni. Ez a lány az akit senki se vesz el.
Szegény leány…

Aznaptól ahányszor végigment a lány az udvaron, a szeme ráfordult, és
nézte, nézte, a félénk fekete szemét, a libegő skót szoknyáját, mígcsak
el nem tünt a fehérre festett ajtóban.

Egyszer, hogy mindnyájan ott dolgoztak az udvaron, odapillantott a
szedőék ablakára, s látta hogy a leány, az örök-leány az ablakban áll.
Beletakaródzik a fehér csipke-kárpitba, és nézi őt, nézi azzal a
csillogó két fekete szemével. Hogy a tekintetök találkozik, visszakapja
a fejét.

Kis idő mulva Zsani megint odapillant. A kárpit ismét megmozdul.

Különös!

Egy őszi napon Zsaninak kicsorbult valami szegben a gyaluja. A mester
persze megrázta érte. A fiú érezte, hogy nagyobb volt a rázás a hibánál.
Rítt. Pergett a könny a szeméből. Még délben is, mikor kiadták neki a
maradék krumplilevest. A rivást is nyelegetve kanalazgatta a műhely
előtt.

Egyszer félrepillant. Meglátja, hogy a leány ott áll az ajtóban.
Abbahagyja a sirást, csak a szeme marad könnyes.

A leány nézte. Evett ő is. Pogácsát evett. S közben a szeme a rongyos
kabátu bús inason állt.

Egyszercsak fogja a könyvét, és arra sétál a tornácon. Darálja a leckét.
Elsétál Zsani mellett kétszer is. Végre megáll. Megszólal félénken:

– Kell pogácsa?

Nyujt egy pogácsát.

Zsani kitörli a könnyet a szeméből. Néz a lányra: nem tréfál-e vele?

A lány szeme sajnálkozást sugároz.

– Kell, – feleli Zsani.

A leány odaadja a pogácsát. Zsani csodálkozva pislog rá.

– Jó pogácsa, – mondja a leány biztatón.

– Jó, – feleli Zsani, – köszönöm.

S melegen néz a leánynak az arcára.

*

A műhelybeliek csakhamar meglátták, hogy Zsani érdeklődik a leány iránt.
Vasárnap délutánonkint kimegy az erdőre, s hangyatojást és virágot hoz
haza. Irmának van egy fürjecskéje, – zöldhálós kalitkában tartják az
ajtó fölött. A hangyatojás a fürjnek kell, a virág Irmának. Be nem
bocsátják szedőék a fiut, mert ringyes-rongyos, boglyas, maszatos, de
nyári estéken, mikor az ajtó előtt ülnek, Zsani is odabátorodik, ha van
ideje szabad. Leül az ajtó előtt a lépcsőre; leül, mint valami alázatos
kutya. S beszélgetnek vele. Még tán csontot is vetnek neki.

Persze a műhelyben azonnal megindult a figurázás:

– Zsani már kibazsalta magának a menyasszonyt.

– Csak felszabaduljon, mingyárt oltárhoz vezeti.

– Kurizál!

– Nem adnám egy lóért, ha hallanám, hogyan kurizál?

– Hogyan? Hát ő aszongya: _Bhe-e-e!_ Irma meg aszongya: _Pitypalatty!_

S ihogtak-vihogtak.

A fiu máskor maga is elmosolyodott, ha a legények figuráztak vele. De
most már, hogy a leányt is belekeverték a tréfáikba, kedvetlenül
szipogatta az orrát.

Szinte megkönnyebbült, mikor szedőék elköltöztek a házból.

Mintha bizony mással nem is lehetne őt figurázni!

Egyszer sört kivántak a legények. Összeadták a pénzt, de még négy
krajcár kellett volna:

– Adj bele te is, Zsani! Ihatsz aztán te is.

Zsani a fejét rázta. Nem kivánta a sört, de különben is elitták volna
előle.

– Nincs pénzem, – felelte a földre pislogva.

– No majd megnézzük.

Két legény lekapta a lábáról. A harmadik megmotozta. Volt egynéhány
krajcárja. Elvették, kinevették.

Attól fogva különféle rejtekekben tartotta a pénzét: deszkák mögött,
földben, kalapja bélésében.

S úgy érezte, hogy neki mindenki ellensége.

A félénksége, magába-zárkózottsága csak növekedett. A tekintete mindig
aggodalmas volt, mintha minden percben ütést várna. Ha beszéltek vele, a
beszélőnek a cipőjére pislogott.

– Csak egyszer felszabaduljak! – mondogatta magában. Ha legény leszek,
_segéd úr_ lesz az én nevem is.

Irmáék is mindig a felszabadulás képét szinezték ki neki.

– Az első az legyen, hogy jó ruhát végy magadnak, – tanácsolta az
asszony.

Ez neki magának is a legnagyobb vágya volt. Minden gondolata ezen a
kérdésen forgott. Ha neki szép ruhája volna… Akkor nem bánnának vele
úgy… Úgy…

Mert még mindig abban a ruhában járt, amelyet az orvosnál viselt, – az
indigószinü rézgombos posztó-ruhában. De haj, mivé vált lassankint az a
szép ruha! Elrövidült, feszült rajta. A fényes _K. P._ betüs rézgombok
helyére különféle nagyságu és szinü csontgombok költöztek. S a ruha
szine… Vigyázott ő rá amennyire lehetett; különösen mikor a keze enyves
volt, – sohse elől törülte bele, hanem hátul. Csodálkozott aztán, mikor
azt látta, hogy hátul a ruhája olyanná vált, mint a fakéreg.

A haját esztendeje nem nyiratta.

Husvét vasárnapján a szedőné adott neki egy öltözet elviselt szürke
ruhát, inget és gallért. A szedő meg adott neki két hatost:

– Eredj a borbélyhoz: nyiratkozzál meg. Aztán eljöhetsz hozzánk ebédre.

Életének első boldog napja volt az.

„Ebédre!“…

Aznapig csak az udvaron vagy a konyhán beszélhetett Irmával. A leány
szivesen is szólt vele, mikor magukban voltak, de idegenek előtt
tartózkodó volt irányában.

Aznap délben először léphetett be a szobájokba. A leány kezet nyujtott
neki s örömmel nézett reá, noha a fiu tövig lenyiratta a haját, s
éktelen volt a hajatlanságával.

– Isten hozta Zsani.

Zsani akkor említette először, hogy nehezen várja az inaskodása végét. A
legények rajta éreztetik a rossz-kedvüket, jókedvüket. A mester is…

– Magad vagy az oka, – felelte nyugodtan a szedő. A féreg is
szembefordul, ha rátaposnak, te meg mindenkinek a lába alá hajtod a
fejedet.

Zsani csodálkozott ezen a beszéden. Hogyan fordulhatna ő szembe? Hiszen
rögtön agyonütnék!

Álmában persze azon éjjel Irmával sétált. Irma minden fordulónál igy
szólt:

– Isten hozta Zsani!

Cukorgyárban sincs annyi édesség, amennyit ő a szivében érezett.

De volt rossz álma is. Azt álmodta, hogy az uj rendes ruhájában lép be a
műhelybe, s a legények megbotránkoznak rajta.

– Hogy mer ez úgy öltözködni mint mink?!

S leteperik a földre, beletörülik a sáros lábukat a kabátjába,
nadrágjába, zsebkendőjébe.

Aztán egyszerre csodálatos állatokat lát maga körül: nagy sárga macskát,
amely akkora, mint a tehenek szoktak lenni; aztán egy háznyi magasságu
nagy négyszög szürke állatot, amelynek az orra a földig lóg; aztán egy
zöldes-fekete kigyót, amely olyan hosszu, mint a leghosszabb pózna.

S egy gyönyörü kék-sárga tollu nagy madár, akkora mint a tyúk, megszólal
az állatok feje fölött valami különös károgó hangon:

– Jónapot! Köszönöm!

Gyakorta álmodott ő efféle csoda-állatokkal. De azt gondolta, az álmok
olyanok.

Másnap a tavaszi nap meleg sugarakkal árasztotta el a kis várost. A
kövezet szikkadt, száradt, megfehéredett. A fák a rügyeiket bontogatták.
Az ablakok mindenfelé tártan álltak, s a fikuszok és pálmák a prépost úr
ablakában a verőfénybe állitódtak.

S az ablakból különös torokhang rikoltozott:

– Eleonóra! Nóra! Kávét kérek! Kérek!

Zsani meglepődve pillantott az ablakra. Még a lába is megmerevült.

Az álombeli kék-sárga nagy madarat látta élő-eleven valóságban.

Ugyanezen napokban más is történt vele olyan különös. A szedőnek a
helyére egy tanitó költözött. A tanitónak hat éves fiacskája képes
könyvvel játszott az udvaron. A könyvet megunta, félredobta, a kő között
áskált.

Zsani fölvette a könyvet és belenézett. Nagy ámulatára ott látta benne
az álomállatot, amelynek az orra a földig ért; ott látta a kigyót, amely
zöldes feketeszinü és hosszú, mint a pózna; a sárga macskát, amely ha
nem is olyan nagy, mint a tehén, de legalább is akkora, mint a borju. És
mindazok a különös állatok ott voltak, amelyek neki meg-megjelentek
álmában. De leginkább megállt a szeme egy sörényes erős állaton, amely
alá ez a szó volt irva: _az állatok királya_. Azzal is álmodott már.
Micsoda szép hatalmas állat! Hát az a király köztük? No látszik is
rajta!

S napokon át tünődött a könyvön, amelybe bele voltak festve az ő különös
álmai.

Másnap megint megnézte a képeskönyvet.

– Az állatok királya, – mormogta tünődve, – az állatok királya…

Végre elérkezett a sóvárogva várt nap: Zsani felszabadult.

Senki nem ünnepelte. A mester átadott neki egy bélyeges papirost,
amelyre rá volt írva, hogy a mesterségét érti, s értesítette, hogy ha
akar, maradhat: hat forintot kap hetenkint egyelőre, mint a kezdő
legények szoktak.

De Irmáéknál vacsora volt aznap a Zsani felszabadulásának örömére.
Zsanit Irma mellé ültették, és a poharába bort töltöttek.

– Most már ember vagy, – mondotta ünnepiesen a szedő. Senki nem
rugdoshat, senki nem lökdöshet. Ha a mester fennen parancsol, csapd le a
szerszámot, eredj más helyre. Hapedig valaki a legények közül úgy szól
veled, mint az inasokkal szokás, csak szorítsd össze az öklödet, és csak
az orrát a kutyának!

Zsaninak dagadozott a melle e biztató szavaktól, de sehogyse képzelhette
el, hogyan fogja ő bárkinek is az orrát…

– Tessék Zsani, – kinálta a leány a káposztából.

És fekete szempillái alól meleg sugarakat eresztett Zsanira.

Irma már akkor kifejlett, mint a virágzó leander-bokor. Arcának
sötét-barna szine gyönge pirossá finomult. Üde volt, és ringadozó
járásu. A félénksége leányos szemérmetességgé vált. Bárki szólt hozzá,
elpirult, és csak a fejét lehajtva, a szemöldöke alól pillantott rája.
Csak Zsaninak mert a szemébe nézni, mint ahogy apjának, anyjának
szokott: bizalmasan, melegen.

Az iskoláit már akkor elvégezte. Bokáig érő kék lüszter-szoknyában járt.
S benn dolgozott az apjával a nyomdában: papirost eregetett a gépbe.

Zsani úgy nézett rá, mint ahogy oltárképekre szokás nézni. Álmélkodott,
hogy mennyire szépül, és csodálkozott hogy szedőék még mindig szivesen
látják.

– Az asztalosság jó mesterség, – mondta a káposzta után a szedő, – jobb
a mienknél is.

– Irma szivesebben menne asztaloshoz, mint akármiféle más iparoshoz, –
toldotta az asszony.

S arcának barack-szinei megpirosodtak.

Zsani repeső szivvel hallgatta ezeket a mondásokat. A leányra pillantott
a szeme szögletéből. Irma lesütötte a szemét. Aztán mikor fölemelte,
mosolygott Zsanira:

– Tessék Zsani, vegyen hát ebből a kalácsból. Én magam sütöttem.

– Csak meg kell nézni a különbséget, – folytatta a szedő, – milyen
emberekké válnak a mi inasaink? és milyenekké az asztalos-inasok? A
miéinkből görbe-hátu, sápadt legények lesznek, az asztalosokból erős
piros emberek. Az ólom levegője betegít. A fenyőfa levegője balzsam.

Zsani is igazolta a nyomdász mondását: erős vállas legénynyé fejlődött.
Csak a feje maradt kicsi, mint a medvéé és a nézése maradt gyáva.
Valóban olyan volt mint egy szőke medve.

A felszabadulása napján látta ujra a keresztlevelét is. Azt a levelet
gyakorta említették Irmáéknál is, hogy jó volna megnézni. Zsani kérte is
nem egyszer a mesterétől, de az nem adta oda. (Hogyisne! Hogy elszökjön
vele!)

Zsani tudott olvasni, de a keresztlevelében nem értett egy szót se.

A szedő még jobban tudott olvasni, de az se okosodott ki az irásból.

– Rácul van ez, vagy tótul, – tünődött a fejét rázva.

Annyit azonban mégis kivett, hogy _Zsán_ helyett _Jean_ van írva, és
hogy a szülők közül csak egynek a neve áll a levélben. De nem szólt róla
semmit.

– Árva vagy, – mondotta, – annyi bizonyos. A többi mellékes.

– Mégis jó lenne megtudni, – vélekedett az asszony, – hogy kik voltak a
Zsani szülői? Kik adták a parasztokhoz tartásra? Hátha valami örökség is
vár rá?

Ezt maga a szedő is helyeselte.

– Legjobb ha elmégy az orvos pártfogódhoz és megkérdezed tőle: honnan
hozott? Oda is elmégy. Addig tudakozódol, mígnem végtére is megtudod,
hogy honnan eredtél? Hátha pénzt találsz ott?

– Elmegyek, – felelte megörvendve Zsani. – Csakugyan, hátha…

S a legközelebbi vasárnapon el is ment az orvosnak a házáig. Ott
ácsorgott a kapu előtt.

– Mit is mondjak? Hogy is kezdjem? – töprenkedett hosszasan. Hátha azt
mondom hogy beteg vagyok? De nem, azt mégse lehet mondanom, hiszen
rögtön látja rajtam, hogy nincs bajom, és megharagszik.

Egy óra hosszánál is tovább bámulta ott hol a kövezetet, hol az ujjait,
amelyekről az enyvet sohse birta tisztára lemosni.

Egyszercsak az orvos kilépett. Ránézett Zsanira.

– Nini. Te vagy? De megnőttél!

Zsani elvörösödött. Pislogott, mosolygott, a földre nézett.

Az orvos odább ment.

Zsani azt hazudta nyomdászéknak, hogy beszélt az orvossal: az orvos nem
emlékezik már a falu nevére.

– Hogy’ lehet ilyesmire nem emlékezni! – mondta boszusan a szedő.

Zsani helyét aznap uj inas foglalta el. Lakásról már előbb kellett
gondoskodnia. Nézegette már az előbbi héten is a kapukra ragasztott
cédulákat, de sehova se mert bemenni.

Végre is a tejes-asszonyukat szólította meg:

– Borcsa néni, én vasárnap felszabadulok, hát nekem lakás kellene…

– Gyüjjön hozzám Zsani, van minálunk egy üres ágy.

– Mennyiér adja?

– Négy forintér egy hónapra, magának.

Olcsóbban is odaadta volna, de Zsani nem mert alkudni. Este már odavitte
a hóna alatt a kis motyóját.

Ócska parasztház volt az a város végén, jó egyórányira tőlük. Az udvar
hátulján istáló.

Az asszony bevezette a szobába. Földes volt persze a szoba, és dohos
szagu. Két ágy állt benne és bölcső.

A gyerek éjjel gyakorta nyekergett. Zsani mindannyiszor fölébredt rá. A
tehénbőgés, borjubőgés meg hajnalban zavarta. De nem volt bátorsága
arra, hogy a helyet mingyárt elhagyja.

Másnap visszatért a műhelybe. Illendőségből ott kellett még dolgoznia
legalább is egy hónapot.

A legények csakúgy figuráztak vele mint inaskorában. Még a mester is
egyszer csaknem megpofozta. Hát alig várta, hogy a hónap leteljen, más
helyre ment.

Csakhogy azon a másik helyen már ott dolgozott egy ismerős legény,
Cserey Pali. Alig hogy belépett a műhelybe, mingyárt elmosolyodott az a
legény. S rákezdte:

– Bhe-e-e! Pitypalatty!

Zsaniban fortyogott a harag. De mintha be volt volna varrva a szája, nem
bírt szólani.

A műhelyben négy másik legény is dolgozott. Azok persze érdeklődtek,
hogy mi az _a pitypalatty_?

– Nyilas szedőnek a lánya. Zsaninak a szeretője. Zsani nem tud egyebet
beszélni vele, csak annyit, hogy _bhe-e-e_. A leány meg csak annyit tud
mondani, hogy _pitypalatty_. Igy társalognak.

A legények ránéztek Zsanira. Micsoda vállas erős legény! És szó nélkül
engedi, hogy ilyen bolondságot beszéljenek róla! Nevettek. Az
inas-gyerek is a szájára tapasztotta a tenyerét, és a szeme szögletéből
Zsanira nézett. Vihogott.

A mester is, – egy két lábon járó elefánt, – Zsanira emelte a fejét és
mosolygott.

– Ejnye öcsém, hát… Kinek a lánya az?

Zsani elpirult. A szemét lesütve felelte:

– Nyilas Ignácék… Betüszedő…

– Ösmerem. Szegények azok, Zsani. Vizben főzik a tejes kását is.

És a fejét rázta.

Zsani addig is gyülölte Cserey Palit, de aznap, hogy úgy elárulta,
végképpen elkeseredett iránta.

– Hogy dagadna be a szája! – mormogta keserün. Hogy a guta ütné meg!
Hogy enne mérges gombát jóféle helyett.

Gyülölte, de mégis utánozta. Az első havi keresetéből olyan fekete
térdig-kabátot vett, mint amilyet Cserey Pali viselt vasárnaponkint; és
olyan zöld vadász-kalapot hozzá, olyan pillangó szárnyu piros
nyakkendőt. Inkább kenyéren és töpörtőn élt, de a ruhának meg kellett
lennie!

Azt gondolta, hogy a ruhájának szegényes volta miatt forog ő örökös
csúfságban.

Igy indult nagy-nyalkán Irmáékhoz, és már előre édesnek érezte a
csodálkozásukat.

A juniusi napfényben inas-gyerekek játszottak krajcáros vetősdit a
torna-kert kőfala mellett.

Bámulva néztek Zsanira. Aztán hogy tovább haladt, az egyik megszólalt. A
hangját tréfásan remegtetve kiáltott:

– Pitypalatty!

A másik rá:

– Bhe-e-e!

S egyszerre öten is rá:

– Pitypalatty! Bhe-e-e!

És nevettek.

Zsaniban lángot vetett a harag. Az arca elvörösödött, a keze ökölbe
szorult. Arra gondolt, hogy visszafordul, és szétüt a gonosz kölykek
között. De a lába csak vitte tovább. Se meg nem fordult, se szét nem
ütött köztük.

Egy ebéd után mühelybe menet fügét pillantott meg a füszeres
kirakatában. Cifra skatulyában volt a füge. Az ára _30 kr._ Sokáig
nézte, aztán bement a boltba s megvette. Persze Irmának vette meg.

Valamelyik legénytársának a szemébe ötlött a szögre akasztott kabát,
hogy abban valami domborodik. Zsani az udvaron dolgozott. Nem látta hogy
a legények kilopják a kincsét, felbontják, s persze megeszik, – a
helyébe meg vakolat-darabokat és másefféle szemetet tesznek. Bekötözik a
skatulyát gondosan.

S következik az elfojtott röhögés.

Zsani egyszerre a skatulájára gondol. Csak magában dühöng.

S hogy ujra kifordul, hallja az ablakon át:

– Hogy vágja majd Irma a fejéhez!…

S kacagnak napokig.

*

Zsani egyszer szögbe lépett.

Nem sokkal előbb meghalt egy ácslegény ammiatt, hogy szögbe lépett, s a
szög rozsdája megmérgezte a vérét.

Zsani megijedt. Bement a mester nógatására a kórházba.

Az orvos, az ő volt első gazdája, éppen helyettesítette a kórházi
főorvost. Barátságosan fogadta Zsanit.

– No csak feküdj le, – mondotta. A seb nem látszik veszedelmesnek, dehát
délutánig meglátjuk.

Délutánra a seb csakugyan nem mutatkozott aggasztónak. Az orvos azt
mondta, hogy haza mehet.

Zsani akkor merte megkérdezni, hogy mi is a neve annak a falunak, ahol
őt az orvos fölszedte?

– Gencs.

Zsani jól megjegyezte ezt a nevet.

Már akkor húsz éves volt. A félénkségéből kibontakozott már annyira,
hogy mert egyet-mást kérdezni.

A szedő meghordozta már a francia keresztlevelet a városban.
Kivilágosodott, hogy Zsani francia eredet: nem hivják be katonának.

S kiokoskodták, hogy Zsani esszerint házasodhatik akár húsz éves
korában.

Egy évet mégis várniok kellett, hogy valamicske pénz gyüljön össze.

Azon egy év alatt történt, hogy abban a házban, amelyikben Zsani
dolgozott, megüresedett egy lakás. Szedőék odaköltöztek, hogy a fiú
hétköznap is közel legyen a menyasszonyához.

Zsani örült is, nem is, ennek a változásnak. Örült, hogy Irmát mindennap
láthatja, s aggódott, hogy előtte figurázzák majd a legények.

Cserey Pali még mindig ott dolgozott a műhelyben. Egy új legény meg,
Barna Imre nevü szétálló fülü és fitos orru kópé még Csereynél is jobban
rákapott Zsanira.

Kifogyhatatlan volt a képzelődése. A legény-egyletben elmondta egyszer:
hogy vallott szerelmet Zsani Irmának? A fiatalok nevettek rajta. A
következő vasárnap megint kérték Barnát olyanok, akik még nem hallották,
hogy mondja el.

A legény méginkább kiszinezte a jelenetet. Játszotta már a leány
félénkségét is. Megtoldotta azzal, hogy a jelenet konyhán történt, s egy
vizes dézsa volt ott, amelybe Zsani zavarába beleült.

Zsani nem járt a legényegyletbe, merthiszen a vasárnap-délutánokat a
menyasszonyánál töltötte. De hallotta mikor másnap mondták:

– Te, igaz volt az a szerelmi vallomás?

És röhögtek.

Egy vasárnap délelőtt valami sürgős munkát kellett befejezniök.

Ahogy ott fényeznek az udvaron, egyszercsak rákiált az Imre legény:

– Szólalj meg Zsani! Itt a fürjecske!

A nevetésre Zsani megfordul, Irmát látja az apjával. A kibérelt lakást
nézték, hogy kell-e meszeltetniök?

Zsani elpirult. Irma is fülig pirosan nézett reá. S hogy Zsani egy
percre abbahagyta a munkát, s velök lépett be a már megüresült lakásba,
Irma boszus szemmel pillantott ki az ablakon:

– Mit beszélt az a legény?

– Semmit, – felelte Zsani pillogva.

– De valami csúfszót mondott rám…

– Dehogy is.

– Azt mondta _fürjecske_. Mit jelent az a fürjecske?

– Tréfálkoznak, – felelte röstelkedve Zsani. Tudja, hogy a vőlegényeket
figurázni szokták.

A szedő ezalatt körülnézte a szobát, s az volt a véleménye, hogy
meszelni kell. Különösen a konyhát jól meg kell meszelni.

– Szemtelenek, – dohogott Irma boszusan. Milyen szemtelenek!

S rájok se nézett, hogy visszatértek az udvaron.

Alighogy elmentek, a fitos orru legény azt az ismert nótát kezdte, amely
a fürjecskéről szól. A többiek nevetve fujták vele. Zsani hallgatva
dolgozott tovább. De az arca sápadozott a haragtól.

Mikor a beköltözés napja elérkezett, Zsani maga említette elő, hogy
megkeresi ő azt a falut, s megtudja, nem hagyták-e rá a szülői valami
örökséget?

Nem az örökségben bizott a jó fiu, hanem abban, hogy odalesz vagy két
hétig, s azalatt a műhely két ördöge elmegy onnan, vagy legalább is más
témákat találnak a tréfálódzásra. De hátha örökség is csöppen? Ha pénze
lesz… A pénzes embert nem szokták gúnyolni.

Mikor elbúcsúzott szedőéktől, Irma a nyakába borult és megcsókolta.

– Ne sokáig maradjon oda! – mondta szemérmes kérleléssel.

Ekkor történt először, hogy megcsókolták egymást. A két gyáva lélek nem
mert addig csókot váltani.

Zsani hát elutazott.

No a faluban nem találta meg a nevelő szüleit. Meghaltak azok mind a
ketten. De beszélt a jegyzővel, aki előforgatott holmi régi irásokat, s
kisütötte belőlök, hogy Zsanit Szombathely városa adta tartásra a két
öregnek. Bizony jó lesz, ha tudakozódik az árvaszéknél.

Zsani ment Szombathelyre.

Egy nagy-tajtékpípás öreg árvaszéki tanácsost talált a hivatalban. Az is
előkapart holmi régi jegyzőkönyveket. Nézi egyenkint a nagy okulárén át
a lapokat. Végre egy lapon hosszan olvas, aztán a nagy okulárén át
Zsanira mosolyog:

– Nini, hát maga az? oroszlánoknak barátja!

Zsani csak bámul. Nem érti a szót.

Az öreg jókedvüen tömi a pípáját.

– Láttam én magát öcsém mikor ilyen pici vót. (A szék ülőlapjánál is
lejebb mutatta a picit.) No jól megnőtt. Nem hiába, hogy oroszlántejet
szopott. Fene ember maga öcsém!

S mosolyogva és becsüléssel nézett Zsanira.

Zsani méginkább bámult reá.

Az öregúr aztán elmondta, hogy Zsani egy állatsereglettel került
Szombathelyre. Az anyja az oroszlánokat ugratta. De csak alkalmazottja
volt a menazsériásnak.

– Az hát fene kuruc asszony volt, – folytatta az öregúr. Emlékszem rá,
hogy a fejét is bedugta az oroszlán torkába. Maga akkor öcsém olyan
kétéves forma kisgyerek lehetett. Egy oroszlán-kölyökkel játszott a
ketrecek előtt. A kölyök olyan kicsi volt, hogy ki és bejárt a vasrudak
között. Egyszer, déltájban, hogy bement az oroszlán-kölyök szopni az
anyjához, maga is bebujt öcsém valahogy, aztán ott szopott vele: egyik
tőgyit szopta az oroszlán-kölyök, a másikat maga, öcsém.

Zsani kábultan ment ki az irodából. Hogy az anyja nem hagyott rá
örökséget, az nem foglalkoztatta. Hanem, hogy ő oroszlánt szopott, – azt
hitte álmodik.

Órákig kóválygott az utcákon. Ki is ment a városból, meg visszatért. Egy
inges kirakat előtt megállt. Mansetta gombok csillogtak ott. Az egyik
gomb zöld oroszlánfejet ábrázolt. Zsani hosszasan nézte.

– Hm.

Aztán egy füszeres bolt vonta magára a figyelmét. A bolt címere oroszlán
volt, s ki volt rá festve egy sziklán álló sárga oroszlánnak a képe,
amint az ormon a távolba szegezi a tekintetét és ordít.

Zsani elnyilott szemmel bámulta.

– Hát ilyen az oroszlán?

S kezdte érteni, hogy mért álmodott ő olykor olyan különös állatokkal?

– Oroszlántejet szoptam, – mormogta a fejét rázva. Hm… Állatok királya…

A bolt mellett egy pap haladt el. Zsani köszönni szokott a papoknak, de
annak nem köszönt. Ránézett keményen. A pap csodálkozón nézte vissza.

Zsani e nézésében üveges boltot pillantott meg az útca tulsó ház-során.
A bolt ajtaján tükrök fénylettek.

Zsani oda ment át. Megállott az egyik tükör előtt, s elgondolkodva
bámulta magát benne.

– Olyan sárga a hajam, épp olyan sárga, mint az oroszlán sörénye.

Egyszercsak összevonta a szemöldökét, mint a bolton látott oroszlán, s
mereven nézett, hogy a szeme fehére is kitetszett.

Ebéd ideje elmult már akkor. Zsani belépett egy kisvendéglőbe.

A vendéglőben néhány iparos-forma úr üldögélt, meg egynehány paraszt az
ajtó mellett. Zsani félénken körülpillantott. Csak két asztal volt ott.
Az egyiknél az iparos-forma urak ültek. Zsani a parasztok közé
telepedett.

– Mit rendel? – kérdezte a kocsmáros. – Van gulyásleves, pörkölt borju,
és disznóoldalas.

– Hát, – szólt Zsani szokása szerint való halk hangon és tartózkodón, –
levest kérek.

Aztán egyszercsak a szemébe nézett a kocsmárosnak, és szinte orditva
folytatta:

– És pörrrkölt borrrjút!

A kocsmáros meghőkölt:

– Nono…

Zsani a parasztokra eleinte nem ügyelt. De hogy valami verekedésről
beszéltek, rájok fordult az érdeklődése.

Hát valami törvényszéki tárgyaláson jártak a falusiak. A legidősebb
köztük egy ősz görhes ember, a fiáról beszélt, hogy hogyan keveredett a
bajba.

– Ha énnekem szót fogadott vóna a Jani… De sohse vót engödelmes
szófogadó. Mer én mindig mondtam neki: Fiam, ha vereködésbe keverödöl,
ne bicskázz, se furkós bottal ne üss meg senkit, hanem mingyán az
elejin, mihent egy haragos szót szólnak, csak neki ököllel az orrának a
kutya teremtésit! Akkor osztán nincs ideje se késre, se botra. Osztég
nem kerülsz törvénybe. Hát most itt van: két ökröm fizeti. Én is vótam
fiatal. De én engödelmes gyermöke voltam az apámnak. Csak az orrát! –
mondta az én apám is. Hát én ha afféle petekbe kerültem, csak neki az
orrának!… De nem is láttam én börtönt bévülről soha.

Zsani ámuldozva hallgatta ezt a beszédet. Ime a paraszt is azt mondja,
amit a szedő mondott egyszer, hogy: Csak az orrát! Ez tehát nem a szedő
ötlete, hanem ősi tapasztalat. Hogyan van, hogy azelőtt nem értette meg?

A paraszt aztán ismét az ökrein kesergett, hogy két szép ökre rámegy a
kórházi költségekre.

Hogy Zsani álmélkodva hallgatta, neki is beszélt:

– Olyan két ökör az, fiatal uram, hogy nincsen olyan a faluba. Kivált a
Szegfü. Annál erősebb barom Bécsbe se tanálkozik.

Zsani megvetőn mosolygott:

– Hát az oroszlán? – mondotta. Az oroszlán sokkal erősebb.

– Nálunk nincs afféle, – felelte elcsodálkozva a paraszt, – csak ökör
meg ló.

Aztán arról beszélgettek, hogy hétfőn vásár lesz Sopronban. Oda hajtják
a Szegfüt.

Zsani gondolatokba mélyedt. Eszébe ötlött, hogy egy vásáron
állatsereglet járt nálok, de ő nem nézte meg: sokalta a húszkrajcáros
belépő díjat. Pedig beszélték, hogy oroszlán is volt benne.

Egyszerre nagy érdeklődés fogta el az állatsereglet iránt. Emlékezett
rá, hogy egy vásárkor a menazséria napokkal előbb ott volt már náluk.
Hátha a soproni vásárra is?…

Kiment az állomásra és megtudakolta, hogy harmadik osztályon mennyibe
kerül a Sopronba-utazás?

És elment Sopronba.

Este érkezett oda. Alig hogy kiszállt, megkérdezett egy gyereket:

– Te fiu! Van-e a vásártéren valami látnivaló?

– De van ám, – felelte a gyerek, – ringlispi meg az óriás, meg sok
mindenféle vadállat egy helyen.

Zsani szeretett volna még aznap este bemenni, de már sötét volt. Hát
csak kivülről hallgatódzott, és szagolta a nehéz rossz szagot, amely a
menazsériából szétterjedezett. Egyszercsak egy nagy nyers ordítás
hangzott belőlről.

– Az oroszlán! – mondotta Zsani örömmel.

És reszketett felindulásában.

Reggel ő volt az első aki bement. Látott papagájt, elefántot, majmokat,
s két vén oroszlánt. Órákig ott állt az oroszlán-ketrec előtt, s bámulta
a két komor vadállatot. Hím volt mind a kettő, s vadtekintetü. Fel és
alá koválygott szüntelen mind a kettő a ketrecben, s mikor etették őket
dühös falánksággal rohantak a húsra.

Zsani vasárnap érkezett haza. A menyasszonya ismét megcsókolta.

A szedő azt kérdezte:

– No van-e pénz?

A szedőné vigasztalta:

– Majd csak megéltek, mint más szegény ember!

– Két hét mulva meg fogtok esküdni, – szólt ismét a szedő. Csak azért
is!

És a leányához fordult:

– Három hétre itthon maradhatsz. Készítsd a fészketeket. Az igazgatónál
majd bejelentem.

A két szerelmes boldogan tanácskozott.

Másnap Zsani hogy a műhelybe ment, valamivel később érkezett mint a
társai. Már javában folyt a munka: a fűrész-harsogás, gyalu-csiszogás. b

A kis Kálmán inas ránézett és elmosolyodott.

Cserey Pali fölemelte a gyaluját, és kiszedte belőle a forgácsot. Jobban
csak azért, hogy szólhasson:

– No csakhogy megjöttél. Búsult ám a fürjecske.

Nevettek.

Zsani boszúsan taszitotta gyaluját a deszkára. A gyalu lármája elnyomta
néhány percre a beszélgetést.

De a következő kis szünetben Barna Imre szólalt meg, a fitos orru
pajkos:

– Fel akarta akasztani magát a menyasszony.

Ujra nevettek.

Zsani megfordult és ránézett. Ránézett haragos merev nézéssel, hogy a
szemefehére is kilátszott.

A legény nem nézett őrá, különben meglepődött volna a Zsani nézésén.

Zsani nem szólt semmit. Visszafordult a munkájához, és nagyhosszúkat
lökött a gyaluján. Sivitva futottak alá a gyalujából a forgács-kigyók a
lábához. Szinte térdig állt már bennök. De csak gyalult-gyiszolt tovább,
mintha azt akarná, hogy a gyaluja lármájától ne lehessen beszélni.

Ahogy közben oldalt pillant, látja hogy a kis Kálmán inas a markába
takarja a száját, s úgy sunyít feléje. Az is őt nevette.

Arra se szólt semmit. Csak megvetőn pillantott reá.

Valami bolti állványt csináltak. Künn kellett dolgozniok az udvaron. Ott
álltak a deszkák is a főállványhoz támasztottan. Azokból a deszkákból
majd polcokat kell fürészelniök. A műhelyben nem volt hely arra, hogy
összeállitsák a rengeteg asztalosalkotmányt.

Az udvaron később ott dolgozott Irma is az anyjával. Az anya
porcelán-edényeket mosott egy dézsában. Irma törülgette, s ahányszor
felpillantott, mindig Zsanira pillantott. Zsani azonban nem viszonozta a
pillantásait. Sápadt volt. A fejét mélyen lehajtva nyomta a gyaluját.

Az őszi nap odaeresztette rézsutos sárga sugarait az udvarra, az Irmáék
ajtajára. A fürj a zöld hálós kalitkában ott lógott már az ajtó fölött.
Egyszercsak nagy eleven kiáltással megszólal:

– Pitty-palatty! pitty-palatty!

A fürj szavára megáll a munka. A Kálmán inas elfordul és a markába
röhög. A legények is egyszerre nevetésre fakadnak, s gonosz örömmel
sandítnak Zsanira.

Zsani fölemeli holtszinre vált arcát, és rájok néz.

A kezében festékes fazék van. Kékfestéket kever benne az inasnak az
asztalon. Hogy a társai tovább dolgoznak, ő is ujra lehajol és kever.
Keveri-kavarja a fazekat, csakúgy locsog ki a festék. Közben Irmára
pillant. Látja hogy a leány piros, még a füle is piros szegénynek.

– Pitty-palatty! Pitty-palatty! – kiáltja ismét a fürj.

– Felelj hát! – rikoltja kacagva a fitos legény.

– Felelj! – biztatja nevetve Cserey Pali is.

Zsaninak akkorát fordul a szeme, mint a malomkerék. A fazekat fenékre
csapja, hogy kilottyan a festék. Két izmos karján feljebb gyürinti az
inget.

– Feleljek?

A fitos arcán kővé mered a mosolygás. Hogy Zsani, az örökké birka Zsani
a mellét kivetve, ingét gyürve, dühös fujással bőszül ellene?! Azonban
csak egy percet bámulhat: Zsani az öklét összeszoritva ront át a
forgácsokon deszkákon.

– Felelek! – ordítja, mint a vadállat.

– Nono!… hebegi meghökkenve a fitos.

S hogy Zsani egyenesen neki-robog, ő is szembe fordul nagyvirtusosan.
Hátha Zsani megszeppen?

– Nono… Vigyázzunk.

Nem vigyáz már Zsani: puff! úgy sujtja ököllel orrba a fitost, hogy a
vére méternyire preckel a falra, s őmaga hanyatt kalimpál el. Még a
papucsa is félrerepül.

Cserey elhülten lép utánok, hogy védje a társát, de Zsani megfordul,
mellen ragadja azt is.

– Felelek kutyák! Felelek! Már régen akarok!… Oroszlántejet szoptam én,
az istenfátokat!…

Dől az állvány. Borul a festékes fazék. Recsegnek a deszkák. A szedőné
sikolt. Az asztalosné is sikolt. Az asztalos káromkodik.

Csak az Irma lány áll öröm-égő szemmel a viharban. A nyakát kinyujtva
rikoltoz, rikoltoz mint a vércse:

– Üsse! Üsse a kutyákat!




TARTALOM.

  Pöhölyék  3
  A bányász  95
  Hol hálunk meg?  115
  A tej  129


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

24 |édsapánk |édesapánk

133 |keskany |keskeny

161 |menyasszonyánál. töltötte |menyasszonyánál töltötte]




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PÖHÖLYÉK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.