-1-

GÁRDONYI GÉZA

PÖHÖLYÉK

– A bányász. – Hol hálunk meg? – A tej. –

NEGYEDIK KIADÁS

BUDAPEST, 1910

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Minden jogot fentartunk.

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.

-3-

-4-

-5-

I.

A Pöhöly-gyerekek még akkor kicsinyek voltak: János négy esztendős, Péter három esztendős.

Az anyjuk fakó, sovány asszony. Gyakorta köhögött. Néha annyira köhögött, hogy leült utána pihenni, és szomorúan támasztotta fejét az ágy vállához.

Egy napon, mikor a gólyák költözködtek, sok öregasszony fordult meg a házban. Bejártak a belső szobába, és sóhajtoztak, a szemüket törölgették.

Az egyik magához vonta a János szöszke fejét, és így szólt hozzá:

– Te szögény kis árva!

János nem értette: mért sajnálkoznak rajta? Hiszen se el nem esett, sem az ujját nem metszette meg, sepedig nem verte meg senki. -6-

Pétörke vadgesztenyével játszott az eresz alatt: bögrébe rakta, meg kiguritotta belőle. Az öregasszony őt is körülsimogatta és fölvette az ölébe. És rajta is sajnálkozott:

– Te szögény kis árva!

Megcsókolta a vén. Pétörke összesunyoritotta a szemét. Nem szerette, ha csókolták.

Aztán kicsoszogott egy másik öregasszony is. Az is felölelgette a két gyereket. Az is megsajnálgatta:

– Szögény, szögény árvák! Nincs már anyátok!

A két gyerek rácsodálkozott az öregasszonyra. Nem mond az igazat. Hogy is ne volna anyjuk; mindig is volt, mindennap volt. Most is van. Odabent van a szobában. Fekszik.

János megrántotta Péternek a lajbiját:

– Gyerünk a szinbe!

Átfutottak az udvaron. A szín jó játszóhely. Széna is van benne. A széna puha és jószagu. A cica is odajár játszani. Ide-oda hempereg a szénában. Olykor a hátára fekszik, és egy szál szénát vesz a négy lába közé: azzal csiklandozza a bajuszát.

Egyszercsak megjelent a szín előtt az apjuk. Az arca sárga volt; a szeme vörös. -7-

– Gyertek fiaim, – szólott.

Gyöngéden megcsókolta mind a kettőjöket. S megfogta a kezüket, és bevezette őket a szobába.

Az anyjuk ime ott fekszik most is, csakhogy a szoba közepére tették az ágyát. A szeme be van húnyva. A két keze egybe van téve. Bizonyosan imádkozik. Mellette két nagy cifra gyertya ég.

János ismeri azokat a gyertyákat: ott lógtak azelőtt a tükör mellett.

Egyszer kérdezte is János:

– Édösanyám, mikor gyúti mán mög ezt a két szép gyertyát?

Az anyja mély szem-behunyással felelte:

– Majd az édösapátok möggyúti.

– Mikor?

– Nem sokára meggyúti édös kis csirkéim. Csókoljatok mög akkor éngöm, mert annak utána mög nem csókolhattok többé soha.

Hát most ég a gyertya. Az anyjuk ott fekszik hanyatt az ágyon. Alszik. De nagyon szép. A fején koszorú van. Azelőtt ott volt az a koszorú a falon, üveg alatt. Hervadt a koszorú, de mégis szép. -8-

Az apjok megállott velök az ágy előtt, és fölemelte Jánost.

– Csókold mög anyádat jobbfelől is, balfelől is.

Mind a ketten megcsókolták az anyjukat. Hideg volt az anyjuk és mozdulatlan. Nem emelte föl a kezét, hogy megsimogassa a fejüket, nem is csókolta őket vissza. Nagyon aludt.

*

Másnap délután bevittek a házba egy hosszukás szép fekete ládát. Cifra betük csillogtak azon, szép aranyos cifra betük.

És a láda után következett egy nagy fakereszt is. De azt csak az udvaron hagyták. Hozzátámasztották a falhoz.

János mindezt az ablakon át látta, mikor öltöztették. Az ünneplő ruháját adták rá. A pörge uj kalapját tették a fejére. Pétörkére is az ünneplő szoknyát adták. Mert Pétörke akkor még szoknyában járt.

A házban és udvaron asszonyok és emberek sokadoztak. Jöttek-mentek ott, s halkan beszéltek, sohajtoztak. Őket meg átvitték addig Pulyka-Szabóékhoz a szomszédba.

Pulyka-Örzsi néni sült krumplit adott nekik, és sirva biztatta őket:

– Ögyetök árvák, ögyetök. -9-

A két gyerek komolyan és figyelemmel nézte a jóizü illattal párolgó sült krumplit. Azután Pétörke beléfalt. A krumpli fehér lisztje szinte porzott a foga között. Körülnézett, hogy látja-e valaki? Nem: senki. Jánoshoz fordult és rámosolygott.

Délután harangoztak.

Az öreg Pulykáné fölvette Pétörkét az ölébe.

– Gyertök kicsinyeim…

Mást is akart még mondani, de nem fért ki a száján. Pedig nagy szája volt. Csak húzogatta, ráncolgatta azt a jóságos vén ábrázatát. Végül aztán mikor látta, hogy nem ura a beszédnek, beletörülközött ócska kék zsebkendőjébe. Megtörülte a Pétörke arcát is, s leveregette a ruhájáról a krumpli-morzsalékot.

Kézen fogta Jánost, és átvitte őket, haza.

Tele volt már az udvaruk akkor emberekkel és asszonyokkal. Valamennyien ünnepi ruhában voltak. Az apjok is.

Az udvar közepén ott sötétlett a szép nagy fekete koporsó. Előtte tarka, félelmes ruhában a tisztelendő úr, meg a mester úr. Az apjuk is ott állott. Fehér kendőbe törülgette a szemét. -10-

A tisztelendő úr mindenféle érthetetlen szavakat kiáltott énekelve. A mester úr erre hasonlóan énekelve felelgetett. Azután megköszörülte a torkát a mester úr. A fejét félreszegte. Hosszan kinyujtott nyakkal olyan szomorú orditásba fogott, hogy a macska a tyúkól tetején égnek görbitette a hátát, s a mester úrra ijedt csodálkozással nézett, aztán leugrott túlra.

A mester úr énekén zokogásra fakadtak az asszonyok.

Egyszer aztán rajtuk is átfutott valami különös borzongás, mikor a mester úr azt énekelte, hogy:

Egy öregasszony átfogta a két gyereket, és a kötényéhez szorította őket. Az öregasszony sirt. Jánosnak is könnybe borult a szeme. Pétörke titokban megsimitotta az öregasszony oldaláról lecsüggő rézfeszületet.

A mester úr végzett. Visszaigazitotta a nyakát a gallérja közé. A kalapját a fejére nyomta. És elindult. -11-

Négy ember fölemelte a koporsót. Kimentek vele az utcára. És mentek, ballagdáltak mindnyájan.

Az ég felhős volt. Langy esső permetezett az útra. Az asszonyok a fejükre boritották a felső szoknyájokat, és arról beszélgettek, hogy bizony kár volt érte, az Isten nyugtassa. Rendes, jóravaló asszony volt, tagja a Rózsafüzérnek is; tavaly az ő libái keltek ki először; kár, hogy ilyen fiatalon szólitotta ki az Isten a világból.

János hallotta és értette ezeket a beszédeket, és büszke volt az anyjára. Apjának kérges kezébe fogódzkodva lépkedett az úton, a koporsó után, s azon tünődött, hogy álmodik-e? Mert történtek vele máskor is mindenféle különösségek, de egyszercsak egy szempillantásra megváltozott minden, és ő csak bámult a mestergerendára. Hát ez is olyan valami lehet.

Dehát csak mennek mendegélnek. Elől a koporsó, utána a pap, meg a sokaság. A kántor legislegelől. Énekel olykor: Könyörülj Istenem, én bűnös lelkemen! A sokaság vele zúg.

Olyan földhöz érnek, amely tele van fakereszttel és apró dombokkal. Némelyik -12- dombnak az oldalán friss fű zöldel. János azt szeretné mondani Pétörnek, hogy jó volna, ha élne a kis bárány: ide ki lehetne hozni legelni. De mégse szól semmit.

Egy sárga gödörhöz érkeznek. A gödör mély. Nem lehet belelátni. A mester úr megint kihuzza a nyakát a gallérjából és ordít. Pöhöly-apa letérdel és sír. Az asszonyok is mind letérdelnek és sirnak. A pap nagy rézbuzogányt forgat meg a koporsó fölött. A rézbuzogányból esső esik. Nini, hát igy csinálódik az esső? Azután a koporsót leeresztik a gödörbe. Tompa dübörgés hallatszik föl a mélységből. Az asszonyok egy-egy hantot dobnak le a gödörbe. Pöhöly-apa az ő kezükbe is ad egy-egy hantot. János arra gondol, hogy ha csakugyan az édösanyja fekszik ott-lenn…

És titokban lecsúsztatja a földdarabot maga mellé.

*

Hazamentek. Már akkor eltisztult nyugaton a felhő. A nap lefelé ereszkedett, és nemsokára le is szállt. A szobában homály terjengett a butorok között, és a homály egyre feketült. -13-

Pöhöly-apa ráborult az asztalra, és úgy maradt sokáig. Azt hitték: alszik. Nem mertek neki szólni, csak álltak ők is az asztalnál. Pétörke ásitott.

De Pöhöly-apa nem aludt. Odavonta őket az ölébe. Megcsókolta az arcukat.

– Feküdjetök le édes gyerökeim. János vetköztesd le a Pétörkét. Bujjatok a jó puha ágyatokba és aludjatok. Aludni jó, mert álmodni löhet. Majd később én is lefekszök; csak előbb önni adok a Riskának.

A fiuk levetkeztek és bebujtak a dunyha alá. Pöhöly-apa kiballagott a szobából.

A fiuk hallgattak. A sötétség megtöltötte a szobát, meg ám a földtől föl a gerendáig.

Egyszercsak Péter fölemeli a fejét és hallgatódzik.

– János! – mondja halkan.

– No.

– Te nem félsz?

– Mitül?

Darabig hallgattak. Pétörke ismét megszólalt:

– János!

– No.

– Hol van édösanyánk?

János felvonja a vállát: -14-

– Aszongyák: a fődbe.

– Igaz?

– Nem tom. Beszélnek mindent…

– Ugye a másik szobába van?

– Ott.

– Beteg?

– Beteg hát.

– Gyerünk át hozzá.

S fölemeli a fejét.

– Gyerünk, – feleli János.

S kibúvik a takaró alól. Ovatosan leereszkedik. Pétörkét is lesegiti.

Megfogják egymás kezét: átfutnak a szobán.

János megnyitja az ajtót. A pitaron is átmennek. Az első szoba ajtaja kissé nyitva van. A gyerekek bedugják a fejöket. A két viaszgyertya még ég a szobában, égdegél sárgán. Az apjok is ott van. Az ágy mellett ül, és az ágyfejre borulva sirdogál:

– Jaj Istenöm, jaj Istenöm, milyen ögyedül maradtam! Milyen ögyedül maradtam!

A két gyerek befutott hozzá. Megálltak mellette. Mi lelte az apjukat? Soha nem látták sirni. János megfogta az apja karját:

– Ne féljen kend édsapám, hiszen mink is itt vagyunk. -15-

A hó elmult. Hova lett az a sok fehérség? Isten tudja. A fák ágain zöld levelek jelentek meg. Füvek és virágok kibujtak a föld alól, és szétteregették apró, gyönge leveleiket. Minden sütkérezett a fényes, langyos napsugárban.

Megérkezett Misi is, a ház gólyája. Két hosszu lábát elnyujtva kerengett ide-oda a ház fölött, és a szárnyával csapkodva szökdelt az udvaron. Kelepelt, táncolt. Pulyka-Szabó Örzsi is átnézett a keritésen, és nevette a gólyát, amint körtáncot járt a bolond!

De íme a ház tetején is áll egy gólya. Misi másodmagával tért vissza az idegenországból. Az uj gólya bátortalanul álldogál ottan, s idegenül nézi a magasból, hogyan köszöntgeti a Misi Pöhölyéket, meg Szabó Örzsit, -16- meg a tyúkokat, kakasokat, récéket egyenkint.

Szabó Örzsi felmosolyog rá:

– Pajtást hozott a gólya!

Pöhöly-apa is fölpillant az uj gólyára. Nézi figyelmesen.

– Nem pajtás az Örzsi: feleség.

A Misi gólya tavaly került a házhoz. Egy este kinosan csapkodó repüléssel beesett az udvarra, és ott vergődött a boldogtalan. Az egyik szárnya véres volt. Valami gonosz vadász meglőtte. Bizonyosan úr volt az a vadász. Szegény ember nem lövi meg a gólyát. Mert a gólya jó madár. Áldás a házon. Ahova fészket rak, oda nem üt a mennykő.

Pöhöly-apa bekötötte a gólya szárnyát puha vászon-rongygyal. A gólya ott maradt az udvaron. Lassankint megbarátkozott minden házi állattal, (csak a macskával nem) és méltósággal uralkodott a baromfiakon.

A gólyát Misinek nevezték el, mert hasonlított a Kömley báró német inasához, akinek éppen olyan vékony hosszú volt a lába, és olyan piros hosszú az orra.

Mikor aztán az őszi égen megjelentek az -17- utazó gólya-seregek, Misi mindig a magasba nézett. Egyszer aztán széjjel vetette a szárnyát, és az udvaron fölkanyarodott, – fölrepült.

Néztek utána, hogy csakugyan elmegy-e? Misi szállt, szállt egyre följebb, egyre szélesebb karajokban föl magasra. Már csaknem a felhőket elérte. Akkor kiterjesztette a két szárnyát; a nyakát előre nyujtotta, a két lábát hátra. Olyan volt, mintha úszna a levegőben. S elúszott messze, messze, az egyik gólyakaraván után, s velök múlt tova a kéklő messzeségben.

– Hát ha házastársak, – mondotta Pöhöly-apa, – töszök föl nekik egy rossz kereket. Maradjanak itten.

Bement a szinbe: előhozott onnan egy abroncsa-romlott régi rossz kereket. Fölvitte létrán a háznak a kert felől való ormára, és megerősitette ottan.

Misi majd megbolondult örömében, olyan körtáncot járt az udvaron.

Pöhöly-apa beletörülte a porszennyet a kötényébe.

– Délután kimegyek szántani, – mondotta. Rád biznám addig a gyerekeket Örzsi.

– Jó, – felelte Szabó Örzsi, – majd -18- édősanyám möglösz velök. Mert én is kimögyök ma. A Lapos-dűlőre. Ültetök egy kis kukoricát. Jobb is lönne tán, ha kihozná kend magával a gyerököket. Jánoska hadd szántson kenddel, Pétörke meg majd eljátszadozik énmellettem.

A nap sugarai melegen omlottak alá a magasból. Pöhöly-apa befogta a lovat az ekébe; az ekét fölforditotta. Rátette a szűrét, a szűrre Péterkét. János az apja mellett mendegélt, és pattogott az ostorral.

Már akkor Szabó Örzsi künn volt. Az árokparton a friss fűből heverőhelyet csinált a két gyereknek, s virágot is szedett nekik. Megcsókolta mind a kettőt, és Péterkét az ölébe vette. Megmutatta neki, hogyan lehet a szép sárga pitypang-virágból láncot csinálni.

A réten egy kis csikó futkosott föl és alá, s nagyokat szökött olykor. A két gyerek is szaladgált. Az arcuk kipirult. A levegőben egy fecske szállongott. János rákezdte:

-19-

Pöhöly-apa ezalatt egyik barázdát a másik után hasította. Az eke vasa olykor vakitón csillámlott ki a fekete földből. A Szegfü dologértő lassussággal húzta az ekét. Csendes volt a táj. Szabó Örzsi a szomszédos földön hajladozva vetette a kukoricát. Kék ruha volt rajta, piros kendő a fején. Olykor-olykor odament a két gyerekhez, és játszott velök. Egyszer egy nagy csigát vitt nekik, és megtanította őket hogyan lehet a csigát kicsalogatni a házából:

Egyszercsak kidugta a csiga a két szarvacskáját. Kinézett az ablakon. A föld nem termett annál bolondabb csigát! Jobbra-balra mászkált a fűszálakon: kereste a kalácsot mindenfelé.

A szántóföldnek nedves illata föl-föláramlott olykor a levegőbe, s odahallatszott hozzájuk Pöhöly-apának a szelid biztatása:

– Gyi Szegfü, gyi!

De nini elborult az ég. Hamuszinü felhők tolonganak egymásra a magasságban. A fecskék nagy kanyarulatokban szálldosnak. -20- Az ég megdördül. Az Istennek tüzes nyila általcikázik a felhőkön. Egy földet renditő harsanás, dörgés, s a következő percekben már zuhog a zápor.

A vadkörtefa alá vonultak. Szabó Örzse magára borította a felső szoknyáját. A két gyereket is betakarta, mint ahogy a tyúk a szárnya alá szedi a csibéket.

– Jézus segits! – fohászkodott halkan minden villámláskor.

Pöhöly-apa az ekére ült. A szűrét kiforditotta. Pipázott. Nem szólt egy szót sem. Csöndes, kifejezéstelen arccal nézte, hogyan megvannak a gyerekek az Örzse szárnyai alatt.

*

Másnap megint kimentek szántani. A napfény az esső után nagyot nevelt a füveken. Enyhe tavaszi idő járt. A fű fölött cserebogarak szállongtak.

A két gyerek otthagyta az apját. Szabó Örzsét kisérték a vetésben.

Azután elfáradtak. Ledültek az apjok szűrére. A szűrön két fakó tulipán volt. Nem igazi tulipán, csak amilyen a szűrökön szokott lenni.

– Ez is virág, – mondotta János. -21-

Azzal ráhajtotta az arczát a tulipánra, és elaludt.

– Ez is virág, – mondotta Péterke a másik tulipánra.

És ő meg azon aludt el.

János arra ébredt föl, hogy harangoznak.

Fölnyitotta a szemét. Az égboltozatnak hamvadozó veres tüzét látta. A szántóföld szélén ott állt az apja. A fején nem volt kalap. A kezét egybekulcsolva imádkozott. És mellette állott Szabó Örzse. Az is imádkozott.

A távoli harangszó hullámos zenéje áthömpölygött a földeken. Egyszercsak elhallgatott a harang, s tompa lassan elenyésző döngés hallatszott még sokáig utána.

János tekintete ismét az apjára és Szabó Örzsére fordult.

Akkor is egymás mellett állottak, csendben és mozdulatlanul.

És fogták egymásnak a kezét.

És egymás szemébe néztek, szeliden, barátságosan és komolyan. -22-

A falu már sötét és csöndes. Alig kilenc óra pedig, s már nyugodni hajlott minden. Mintha a fák is álomban volnának; a fák, a házak, ólak, hidak, sövények, mindenek aludnának. Csak a magas jegenyefák állnak ébren-formán. Mint a tábori őrök, mozdulatlanul álldogáló óriás sovány őrök.

De okos rend, hogy ilyen hamar nyugvásra tér az ember. Mert drága a petróleum. Elég ha egy ember virraszt a faluban, a bakter. Ámbátor az sincs mindig ébren. A kilencet, tizet csak elkiáltja, de már a többit ritkán. Kit is érdekelne, hogy hány az óra, mikor alszunk?

Hát mondom csönd volt, sötét és csillagos éjszaka a faluban.

S ime a nagy csöndben megsiramlik a lélekharang:

-23-

A falu megmozdul. Ablakok, kapuk nyiladoznak. Az ablakokban és kapukban árnyékok jelennek meg. Az útcán végigfut egy asszony.

– Te vagy Böske?

– Én vagyok, Rozi.

– Ki halt meg?

– Pöhöly Máté.

– Pöhöly Máté?!

– Az. Az Isten nyugtassa.

*

Pöhöly Máté ott fekszik a kocsiján végignyujtózva. Emberek, asszonyok, lámpással, gyertyával állnak körülötte. A pitykés dolmány van rajta. A ruhája poros. A felesége jajgatva beszéli, hogy bent jártak a városban a szolgabirónál, és hogy az ura, mikor kilépett az ajtón, csak egyet fordult és végigesett a tornácon, mint valami zsák.

A kocsi mellett ott áll a két gyerek: János meg Péter. Kifutottak a kocsi zörgésére: hogy mit hoztak nekik a városból?

Az anyjuk sirását hallják. Az apjuk mozdulatlanságát látják. János belefogódzik a kasba, és nézi, bámulja az apját.

A mellében csaknem eláll a lélekzet.

Péterke halkan megszólal: -24-

– Ni milyen fényes édesapánk patkója.

*

Míg Pöhöly Mátét hidegágyra teszik, a bakter a másik szobában papirost egyenget az asztalra. A tintát leveszik a mestergerendáról, és föleresztik vizzel. A bakter megnyálazza az ujját, s elcsípi a hamvát a gyertyának. S neki könyököl: irja a következő okiratot:

Az özvegyet ekközben buzgón locsolgatják az asszonyok gyöngyvirág-ecettel.

– Ne ríjj Örzse lelkem! Isten akarta így. Az Isten jó.

De azért az Örzse rítt keservesen.

*

Máté kiteritve fekszik. Mellette gyertyák égnek. A gyertyák viaszszagot lehelnek. A halál árnyéka leng a ház körül.

Az asszonyok siránkoztak ott még kisideig. -25- Az öreg Pulyka-Szabóné még azt is elrítta, hogy: Jaj, a tejfölös lángost reggel hogyan dicsérted édös fiam!

Azután a virrasztók magukra maradtak.

Mikor azt mondom: virrasztók, mindenki tudhatja, hogy Keresztes Nagy Imre, meg Ádám csizmadia meg a bakter említődik.

Az öreg Keresztes Nagy Imre a legájtatosabb ember a faluban: annak az imádsága legjobban felhat az egekbe. Nem mindig volt ő ilyen. Fiatal korában nem egyszer végigverte az egész falut, vagy őt az egész falu. De ennek is megvolt az oka. Az orvos ugyanis a katonasorozáson ránézett Imrére, és szólt a tiszteknek:

– Érdekes fej; olyan mint az orangutángé.

Imre nem értette, hogy mit mondott az orvos. Azt vélte, hogy megdicsérték. Büszke lett a fejére. Hetykén járt, és ha bort ivott, belekötött az élőfába is.

Hanem aztán vén korára megforditotta az Isten a szivét: megalázatosodott. Most már templomos ember. Nincs baja senkivel, legfeljebb a köszvényével, amely időnkint elneheziti mind a két lábát. -26-

Ádám csizmadia szintén jeles ember. Az ő éneklése csöndes időben két mérföldnyire is elhallatszik. Nincs is másnak helye a kántor mellett, csak neki. Szürke Kossuth-szakála méltósággal emelkedik az orgonafölé, mikor a magas hangokban jár az ének. Olyankor a szemét is behunyja, mint a kakas, mikor kukorikol.

A harmadik virrasztó maga a bakter. Annak már a hivatalával jár, hogy a virrasztók közt üljön.

Mikor az utolsó halottnéző is elkopogott, a csizmadia egyet köszörül a torkán, s ájtatos kacskaringózással rákezdi:

Keresztes Nagy Imre mély brúgó hangon kiséri az éneket, a bakter pedig ezidő alatt asztalt rak. A fürészelő bak, meg a konyhából behozott gyuródeszka az asztal. -27-

A csizmadia éneklés közben előhuzza a kabátja külső zsebéből a pipáját. Lassu és jártas mozdulatokkal tömögeti. Mikor az éneknek a tizedik strófája is véget ért, rágyujt.

A bakter zöldmázas pálinkás korsót emel ki a szoba-zug homályából. Előbb maga iszik, azután a csizmadiának nyujtja. S ő is elővonja bőszáru csizmájából a makrapipát.

Keresztes ezalatt hangosan és kegyes komolysággal mormogja egyik miatyánkot a másik után.

A halott fekszik csöndesen.

A virrasztók a deszka-asztalka köré ülnek. A bakter kártyát von elő a ködmenzsebből. Oszt. Keresztes az imádságot duruzsolva nézegeti a kopott kártyákat. Máriást játszanak. A Máriás kegyes játék, mint a nevéből is kitetszik, és okos játék. Aki nyer, az húz ennekutána a korsóból.

Egyébként nem beszélnek, csak a Keresztes imádkozása hallatszik:

– Miatyánk ki vagy a mennyégben… Makk az adutt!… Szenteltessék a te neved… Meg köllene ezt a filkót pelejbászolni. -28- Egybetévesztjük az alsóval… Jőjjön el a te országod… – nohát.

A halott fekszik csöndesen.

A bakter szerencsével játszik. Már egy órája, hogy nem jutott más szájára a korsó.

A csizmadia mérgesen szivja a pipáját. Keresztes pedig a fejét komoran himbálva imádkozik.

– Hol a zőggyesznó!? – mondja hirtelen abbahagyva az imádságot.

– Nálam nincs, – feleli sötét-komolyan a csizmadia.

A bakter is rázza a fejét:

– Nálam sincsen.

Összeforgatják a kártyákat. Meg is olvassák. A kártya harminckettő, de a zölddisznó nincs közte.

– Hogy a fenébe lehet ez? – tünődik a csizmadia.

A vén Keresztes hátrább rántja a székét, és gyanakodva néz a bakternak a csizmájára.

– Le azt a csizmát!

A bakter tiltakozik. Azonban a csizmadia gyors kézzel kap a bakternak a csizmájára. Lerántja.

A csizma tele van szalmával. Mi egyébbel -29- is volna tele? mikor falun szalmából van a fuszekli. Egy üveg-sótartó kifordul a szalmából, – lelke rajta, hogy hol vette, – hanem a zölddisznó nem találtatik.

– Le a másikat is! – dörgi Keresztes.

Azonban akkor már a bakter is áll, és boszusan hadonász:

– Nem engedöm!

Nyomott csöndesség, mint a villám és dörgés között. A csizmadia bizonyára igy állva is lerántaná a gyanus csizmát a bakter lábáról, ha az emlitett lélekzetvételnyi csöndességben egy mély és nehéz sóhaj nem hallatszanék.

A halott a hideg ágyon félig fölemelkedik. Rájok mereszti a szemét.

*

Hát bizony az úgy történt, hogy Máté gazda két esküttel meg a feleségével a városba ment. Több ügy közt fegyver-engedelmet is kért volna a szolgabirótól.

A szolgabiró, valami gőgös fiatal ember, le sem ültette. Csak álltak az ajtószögletben. A szolgabiró nyugodtan pörcögtette a tollát valami papíroson.

Máté röstelkedett. A birói-méltóság dagadozni kezdett a mellében. Mit szól a két -30- eskütt, ha azt látja, hogy koldusként bánnak a birójukkal?

– Tekintetes szolgabiró úr, – kezdte ujra a szót.

– Fogja be a száját! – rivalt rá a szolgabiró.

És tovább pörcögtette a tollát a papíroson.

– Kérem, – mondotta Pöhöly Máté haragtól remegve, – én is biró vagyok. Nem pénzér szolgálok…

A szolgabiró idegesen kapta föl a fejét. A hajdujára pillantott:

– Dobd ki azt a parasztot!

Hát ettől fordult meg Mátéban az élet.

Amint a virrasztók egymás hegyin-hátán elrobogtak, Máté gazda a mestergerendára forditotta a tekintetét. Hosszan és figyelemmel nézte azt. Azután az állához nyult. Lehúzta a fejéről a kendőt. Megnézte. Eldobta.

És komoran duhogott:

– Urat nevelek a fiamból.

*

Aznaptól kezdve a János gyereket iftyúrnak nevezték a faluban. -31-

Milyen furcsa, ha delet harangoznak, aztán nincsen ebéd.

János az iskolában ült. Egyedül ült ottan. Nyáron ki is volna még más az iskolában? hiszen más gyerek nem nevelődik úrnak. Más gyereknek elég, ha írni, meg olvasni tud, aztán élhet kedve szerint. A föld terem neki kenyeret; a disznó növeszt neki szalonnát; a sok szür, meg suba közül, ami készül a világon, neki is jut egy-egy. És másra nincs is szükség; legfeljebb télen egy pár csizmára, amit kölcsön is kaphat, ha valahova menni akar.

De Jánosból úr lesz. Az úrság pedig azon kezdődik, hogy az ember tudja a menzát. Mi az a menza? Rugja meg a bagoly, aki kitalálta, annyit tesz az, hogy asztal. Aztán hol m-et, hol e-t kell ragasztani hozzá, -32- hogy értelme legyen. Furcsa nép volt az a latin, de nem okos! Miért raktak a latinok mindenre más nevet? Hát nem könnyebb-e azt mondani: asztal, mint azt, hogy menza? Persze ezt azért találták ki, hogy ne lehessen úr mindenkiből. Bárcsak ne is lenne úr senki a világon!

Az ablakok nyitva vannak nyáron. Az útcáról behallatszik a lovazó gyermekek boldog lármája. Azok lovazhatnak. Azoknak nem kell tudniok, hogy a latinok hogyan mondták az asztalt. A kert felől csendes a világ. Csupán a méhek zümmögnek. Zimmegnek, zümmögnek. Elkeringőznek az ablak előtt. És mintha segiteni akarnának Jánosnak, ők is azt zümmögik:

János azonban most már inkább a magyar menzára gondol, mint a latinra. A világ minden tudományánál mélyebben érdekli az a kérdés, hogy vajjon mit főztek otthon?

Ha az apja nem akarná, hogy ő úr legyen, most otthon ülhetne.

A kert kavicsos utján lépések hersegnek. -33-

Vagy Juliska, vagy a mester úr, – gondolja János.

És a fejét a két tenyere közé szoritja: neki-búsultan hajtja a menzákat.

Az ablakban megjelenik egy szöszke leányka-fej. Kék szem, vállig érő haj. A hajban egy lenvirágszin selyem-csokor.

– Jancsi! – susog be mosolyogva.

Jancsi felkapja a fejét.

– Apuka lefeküdt. Egy órát alszik. Kinyissam az ajtót?

– Ki!

– Mit adsz?

– Verebet.

– Mikor?

– Délután.

– Bizonyos?

– Bizonyos.

A kulcs egyet fordul, Jancsi kiugrik, mint a kutya a ládából, és haza-gyorsalkodik.

*

Egy szeptemberi napon a szokottnál vastagabban füstölt a Pöhölyék kéménye.

– Viszik az iftyurat a városba, – mondották a faluban.

S valóban János uj ruhát kapott azon a -34- napon. A ruha nem volt se piros, se zöld, sem aranyos; egérszin szürke posztóból készült, és a nadrág buggyot vetett a térdén, de azért János megelégedéssel szemlélte.

Az igaz, hogy nem sokáig. Mert az uj ruha csak első betűje volt annak a sok mindenféle zavaros irásnak, amely a sorsa könyvéből most zúdúl reá. Az iniciálék is mindig szép szinesek, de a többi betü már fekete. János fázott. Még csak eggy alvás, azután Isten tudja, mi következik? Elviszik őt a városba, messzire, még vasuton is mennek majd. Olyan messze lesz, hogy még karácsonkor se térhet haza.

Lám az öcscse, a Péter milyen gondatlan vidámsággal válogatja a tarka babot. Abból nem lesz úr. Annak nem kell tudnia, hogyan nevezik az urak a babot latinul?

János szeretné neki mondani:

– Játszszunk Péterke lovasdit: légy te a pej, én leszek a kocsis.

De érzi, hogy illetlenség volna az efféle játék ezen az utolsó napon, s éppen az uj ruhában. Búsan nézeget a lábán szürkéllő pötyögős nadrágra. Hova megy az a nadrág? Istenem, hova megy?

*

-35-

Utoljára hálnak együtt Péterkével. Az ágy puha és meleg. Péterke már lehunyta a szemét, és édesen aluszik. Az egyik öklöcskéjét összeszorítja. Bizonyos, hogy a legszebb tarka babok vannak abban. Nem veszi el azt tőled Péterke senki!

János nem tud aludni sokáig. Félkézzel átöleli a Péterke nyakát; az arca a Péterke hajához simul. Holnap már ő is egymagában fekszik, Péterke is. Vajjon mit gondol majd Péterke, ha egyedül, egymagában kell hálnia!?

Még sötét volt, mikor az anyja gyöngéden megrázogatta a vállát:

– Kelj föl fiam!

Az apja már akkor fönn volt. Az asztalnál ült. Gyertyavilágnál beretválkozott. A szobában csend volt. Künn a sötétben a hajnali harangszó járta a falut. Milyen búsan szól ma a harang! Mintha azt mondaná:

Megy a János…

Megy a János!…

Közben előáll a kocsi is. János kinéz az ablakon, hogy milyen a kocsi, mikor őt szállitják? A kocsi csakaz, amelyik máskor, de mégis zord és ünnepies. A lovak türelmetlenül -36- kapálnak. István mindenes komoly nyugalommal szívja a pipáját.

Péterkét is felköltötték.

– Csókoljátok meg egymást, – mondotta az anyjuk. Ki tudja mikor látjátok egymást megint? Meg is halhattok.

A két gyerek átölelte egymást, megcsókolta egymást. A vén kakukkóra szomorúan ketyegett:

… Kity-ketty. El kell menni! El kell menni!…

– Nesze, – szólt Péterke.

És Jánosnak a markába nyomta a tarka babszemeket.

No Isten veled szép zsúpos hajlék! Nem szaladgál többé János az udvarodon! Isten veled méltóságos vén kútágas! Isten áldjon kis kapu, nagykapu! Isten veled vén lombos eperfa! Isten veletek ti meleg, kis falusi házak! Visszatér-e János valaha vagy talán sohasem?…

Lassankint elmaradt mögöttük a falu. Kiérkeztek az országútra.

A nap is kiemelkedett ekközben az aranyos felhő-ágyából, és két árnyéklovat adott a két igazi lóhoz. Az árnyéklovak a földön oldalt futottak az igazi lovak mellett. -37- Mintha azok is azon dolgoznának, hogy Jánost mentől távolabb vigyék a falutól.

Mikor a dombra érkeztek, János visszaforditotta a fejét. Nem látszott már más a faluból, csak a torony.

– Mit nézegetsz hátra! – szólt rá az apja. Előre nézz! Mindig csak előre nézz!

S elővonta a pipáját.

Jánoska belehúzódott a szűrébe. És előre nézett. De összefolyt a szeme előtt az egész világ.

*

Különös valami az a város! Házon ház, ablakon ablak. Urak nyüzsögnek mindenfelé. Minden házban bolt van és minden boltajtón kép. Az egyik boltajtón egy hosszuorru fehér elefánt látható, meg egy fekete ember. Szörnyüség, micsoda szemeket vet az a fekete ember Jánosra!

Igy nem is tud más nézni, csak Fabay bácsi az öreg csizmadia, aki ezidőtől kezdve havi tiz forintokért második apja lészen Jánosnak.

A városi életnek már a kezdete se volt jó.

– No spektábilisz, – mondotta Fabay bácsi a János fejére téve a kezét, – miből terem a méh? -38-

– Petéből, – feleli János.

– Petéből? Dehogy petéből fiam. A holt borjuban terem az, meg az orosz-leányban. Avagy nem tanultad-e a Birák könyvében, hogy „midőn Sámson meglátná az orosz-leánynak holt testét, íme egy raj méh vala az orosz-leánynak a szájában.“

János hírit se hallotta ennek.

Fabay bácsi tovább kérdezett:

– Hát azt tudod-e mitől fél az oroszleány?

– Semmitől se fél.

– Nem-é? Debizony fél az a szekérzörgéstől is, meg a kakas-kukorikolástól is, meg a majomtól is, a farkastól is. Hát a medve mitől vadul meg?

– A puskától.

– Nem attól bizony fiam, hanem ha fényes rézmedencére néz.

Pöhöly-apa vakargatja a fejét aggodalommal.

Az öreg csizmadia azonban kegyetlen nyugalommal húz egyet hosszan lelógó vékony bajuszán. Oldalt húzza azt. Olyan, mint a fonál. Meglehet, hogy abból húzza ki a kérdéseket.

– Mit tudsz a Julius császár lováról? -39-

– Azt nem tanultam, – feleli János röstelkedve.

– Kár pedig fiam, mert olyan ló nem volt több a világon: megolvashatod a néhai tisztelendő Miskolczy Ferenc könyvében, hogy „annak a lónak az első lábai oly igen szépek voltak, hogy merőben az ember lábaihoz hasonlóknak itéltettek.“

– Hát te semmit se tudsz! – fakadt ki Pöhöly-apa.

– Nem baj no, – csitította az apát a csizmadia. Ha mindent tudna, nem kellene iskolába adni. Majd ügyelek én rá, hogy mindent tudjon.

János kikisérte délután az apját a vasúthoz. Gonosz találmány az a vasut: elviszi egyik embert a másiktól, – kietlen messzeségre.

János egyedül maradt a nagy idegen városban. Amint hazafelé botorkált, rendre nézegette az arcokat: nem találna-e ismerőst? Még a doktornak is örült volna, ha látja; de nem látta, pedig az is úr.

Amint a zsebébe mélyeszti a kezét, egyszerre maga elé bámul: kivon a zsebéből öt szem tarka babot. Megbámulja. Aztán visszateszi a zsebébe. -40-

Abban a szobában, ahova szállásolták, még négy másik gyereket is talált. Vidáman csevegtek az asztalnál, a lámpás mellett. Az egyik szivarozott is.

János ráült a maga kis zöld ládájára. Onnan vizsgálta őket. A szivaros gyerek a tudománynak és a hatalomnak félelemre gerjesztő ábrázata volt. Biztos, hogy az őt megüti, amint megpillantja. Ime már rá is emelte a szemét. Fölkél az asztaltól, és hozzásétál.

– Hát te ki vagy? – kérdezi peckesen.

– Pöhöly János, – feleli János aggódó tisztelettel.

S fölkel.

– No ne félj, – mondja amaz fensőséges jóakarattal, – nem vagyok én pedelus. Gyere a többi kutyáho’.

János odabátorodik az asztalhoz.

Csudálatos ujságokat beszélnek ott. Hogy t. i. melyik tanár milyen? A Vaksinak nem kell kapálni. Az ember ráirja a leckét a mansettájára, és onnan leszitálja. A Fagyos, az szigoru; de az a jó, hogy nem kiván semmit szóról szóra. A Kukac a legkomiszabb; az megvágatja azt, aki nem büflázta be a leckét; az a szerencse, hogy olykor végigmagyarázza -41- az órát. Legderekabb ember a kis Nyafi, az többnyire későn érkezik, s nem buktat meg senkit.

A szivaros gyerek a nagyérdekü tájékoztatások után tótágast állt az asztalon, és felszólította az összes jelenlevőket, hogy csinálják utána, ha tudják.

Későn este feküdtek le. A szivaros a gyertya eloltása után arról beszélt, hogy fürödni viszi őket: ő tudja hol szoktak a diákok, meg hogy csúzlit csinál gumiból, és majd meglátják hogy eltalálja a verebet. Közbevetőleg megjegyezte, hogy Fabay bácsi fontoskodó szamár, amin János ugyancsak elcsodálkozott.

Egy rövidke régi ágyban feküdt. Fáradt volt. Darabig odafülelt még a beszédre, azután a látottak, s hallottak örvénye felsodródott a fejében, s ő megszédülten, megkábultan átengedte magát az álomnak.

A szivaros gyerek is ásitozva beszélt már, s lassankint elhallgatott. A kis szobában nem hallatszott más, csak az öt gyermeknek egyenletes halk lélekzése.

Úgy éjféltájon János megmozdult.

– Pétörke! Pétörke! – rebegte álmosan.

És jobbra-balra tapogatott. -42-

A szobában sötétség volt. Nem lehetett látni se jobbra, se balra semmit.

– Pétörke!

– Mi az? Mi bajod? – kérdezte egy gyerekhang a sötétben.

János nem felelt. Visszahanyatlott a vánkosára, s tovább aludt. -43-

Az iskolában csend volt. A gyerekek meredten ültek. Mintha nem is lélekzenének.

Bodrogi professzornak ugyanis az a furfangos szokása volt, hogy előbb a kérdést vetette fel, és csak annakutána mondta meg, hogy kitől kiván rá feleletet? De ekközben egy két percet várt, s ezalatt a tekintete úgy kóválygott a diáksereg fölött, mint a vércse, mikor lecsapni készül.

– Hol keresztelték meg Vajkot?

A mult órán magyarázta ezt, s még abban az órában el is feledte minden diák. A nevek és dátumok sehogyse ragadnak meg a diáki elmékben. De arra valók az elődök jegyzetei, hogy azokat átolvassák a süldők, s ragasszanak belőle, amit csak lehet. János is olvasott, ragasztott otthon, de most, hogy a kérdés elhangzott, megzúdult a feje, – nem emlékezett semmire. A szive szinte -44- hangosan dobogott. Az iskolát sűlyedni érezte maga körül. Nem látott egyebet, csak a Bodrogi professzor két zöld szemét. Azt is úgy látta, mint a háromkirályozó gyerekek csillagát, amely néha egy ölnyire is előre jön, meg visszahúzódik, de mindenképpen félelmetes.

Ne mondja azt senki, hogy az idő folytonosan halad. Az idő néha megáll. Úgy megáll, mint a csökönyös ló.

– Pöhöly János! – szólal meg végre a tanár.

Általános lélekzetvétel. János fölkel. Érzi, hogy nincs feje. Hová lett a feje? Megsemmisült.

Csak nézett bambán. Most szólitották fel először. A pillanat súlyos és ünnepi. És íme ő gyámoltalan és néma. Istenem, Istenem! bárcsak soha meg ne keresztelték volna azt a Vajkot!

S e szivet-nyomó pillanatban egy alattomos halk súgás érkezik hozzá, egy Isten-küldötte segitség:

– Vélhetőleg Esztergomban, – súgja Lázár Náci.

Lázár Náci csupa-ész kis barna gyerek. Mindent tud. Tavaly is az elsőbe járt. -45-

János életre kap. Bátran és kinyujtott nyakkal vágja ki:

– Vélhetőleg Esztergomban.

Áll ujra a világ. A nap süt. Az élet kedves. Áldott a jópajtás!

– Helyes, – mondja a professzor.

És uj kérdést vet föl.

De János túl van már a veszedelmen. Örömmel pislog maga elé. A professzor azt mondta: helyes. Milyen szépen mondta! Ha ezt az apja hallotta volna! meg Péterke, meg Juliska, meg az egész falu!

*

A kisbíró szokatlanul komoly és méltóságos ábrázattal lépked a házak mellett. A furkósbottal alig legyint hátra a kutyáknak.

Belép a Pöhöly Máté portájára. A pitar előtt van egy pad. Arra leteszi a botját.

– No mi az? – mondja Pöhöly Máté, előkerülve a hátsó udvarból, ahol vermet ás a bérese.

– Levél, – feleli a kisbíró, – lapos levél.

Az oldalán függő tarisznya egy rántással előre kerül. Abba beléereszti a kezét. Jobbra-balra nyulkál benne. Az ereszetre néz. -46-

– Elveszett volna? – kérdi hangosan önmagától.

És meg is felel rá:

– Nem, nem veszett el: ihol vagyon.

S visszatolja oldalra a tarisznyát és a belső zsebébe nyul: átnyujtja a levelezőlapot.

Pöhöly Máté megnézi a levelezőlapot elől is, hátul is.

– A János irta, – mondja büszkén.

A kisbiró ráint a fejével, és a botjára támaszkodik: várja, hogy a levelet elolvassák.

Pöhöly Máté hangosan, minden szóban megvergődve, olvassa:

Kedves apám ur… (hallod, anyjuk?) … am tisztelem kendet is, édesanyámat is (Jaj a lelkem! – mondja Pöhölyné a köténye sarkát a szeméhez emelve), meg Péterkét, meg a tanitó urat, már megszöktem… (Micsoda? Nem:) megszoktam, és kérdezték is, hogy hol keresztelték Lajost… (Nem:) Vajkot. (Ki az a Vajk? kisbiró. Valami nagy úr lehet.) mondtam, hogy vélhetőleg Esztergomban és dicsért a tanár úr és jó egészséget kivánok Pöhöly János I. gumi (nem gumi, megáll.) gymn. tan.

Mi a csuda lehet az a I. gymn. tan. -47-

A kisbiró a vállát vonogatja.

– Talán szomjas a lelkem, – vélekedik Pöhölyné, – jaj, bár adhatnék neki egy pohár mustot.

Ezalatt hire futott a házak között, hogy a faluba levél érkezett. Kihez érkezett a levél? Mit irnak a levélben?

A csizmadia abbahagyta a Gál Antalt érdeklő talpalást, és kiállott a kapuba. Akkor már többen is álltak ottan.

– Pap lesz, – mondotta az öreg Keresztes prófétáló hangon.

Aztán valamennyien a plébánia felé fordultak, mert Pöhöly Máté az ünnepi ruhájában egyenesen arra tartott.

*

Pöhöly Máté a kocsmában ül. Nem szokott ott ülni. Pataky András úgy is néz rá, mintha sohase látta volna. Mert Pataky András mindig ott ül. Csak estefelé megy haza. Harsogón danolja olyankor a Garibáldi nótát:

Az árkokat az ő boszuságára találták föl. Lehetetlen azok miatt végig fujni a nótát. -48-

Mikor Pöhöly Máté belépett a kocsmába, Pataky András még hallgatva üldögélt a bora mellett, a hosszú X-lábu fenyőasztalnál. Félkönyökre eresztett fejjel pipázott. S nézte a felhőket az ablakon át, nézte az italosoknak iránytalan merő nézésével. Egy dongó besétált a kezeszárán, – noha a dongó nem szokott emberre szállani, – az inge-ujján meg kisétált. Nem ügyelt rá.

– Egy verdung bort, – mondotta Pöhöly Máté.

És nyomatékosan tette hozzá:

– Vöröset.

Mert a vörös bor két krajcárral árosabb.

A cseléd kiment a pincébe. Máté elővette a makrát. Megtömte. Meggyujtotta. Rákönyökölt az asztalra s vig szemmel pipázott.

Sem az egyik ember nem szólott, sem a másik. Minek is az a sok hiábavaló beszéd!

Pedig már Pataky is hallotta az ujságot. Csak hümmögött rá. Lehet, hogy a fia jutott az eszébe. Eggy fia volt. Mindenki tudja, hogy ezelőtt két évvel leszúrták a búcsún. Máig is ül érte Szücs Gergő.

Pöhöly Máté vidáman kortyant a hosszunyakú üvegből, s tovább pípázik.

Előre látható, hogy amikor a pipa kialszik, -49- Pöhöly Máté kopogat az üveg talpával az asztalon, és fizet, és elmegy haza.

Merthiszen nem is egyébért történt a kocsmának a látogatása, hanem hogy ünnepibe volt öltözve, s a pap is jót olvasott ki a levélből. Az ilyesmire áldomásnak kell következnie. Egy verdung vörös bor, azután ballagunk ismét haza, folytatjuk a napnak a munkáját.

De nem igy történt az.

Amint a két ember ott egymással szemben ülve pipázik, Pataky egyszercsak ráfordítja a szemét Pöhöly Mátéra. Recsegő hangján rászól:

– No, azér nem lössz püspök.

És megvetőn legyint.

Pöhöly Máté arca elborul. Nagyot pillant. A pipájából dől a füst. Kortyint egyet az üvegéből. De azért csak borús marad az arca. Egyszercsak rácsap az asztalra. Félig fölemelkedik. Rákiált Patakyra:

– Püspök lössz!

Kevélyen és haragosan ereszkedik vissza a lócára. Csaknem hátat fordit Patakynak. Az orcája vörös. Kezének egy rövid mozdulatával a szolgáló felé löki az üres üveget.

– Még! -50-

Pataky faképpel bámul Pöhölyre. Kimeredt szürke szemei mintha üvegből volnának. Előre hajol, és érdes hangon ismétli:

– Nem lössz püspök!

S fölkel. Az asztalra tenyerel:

– Nem lössz püspök!

Pöhöly Máté is fölkel. A feje előre nyúlik. Az arcza vadharagos.

– Püspök lössz! – ordítja a Pataky szeme közé.

A következő percben az asztal is felborul, Pataky is felborul.

Mikorra Pataky eszméletre tér, azt látja, hogy az útcán hever. Négykézlábra igazodik, azután két lábra, és elindul a maga útján, kezének ide oda emelgetésével kiséri a Garibáldi nótát.

Pöhöly Máté egyedül marad a kocsmában. Visszaigazitja az asztalt, padot is. És leül. Ül kevélyen, diadalmasan, világmegvető nézéssel. Az arca piros. Olykor egyet húz az eléje tett üvegből.

Egyszercsak lekapja a süvegét. A sarokba csapja. És nagyot rikkant:

– Cigányt! -51-

János hét évig nem volt otthon.

Az apja azt akarta, hogy beleszokjon, belenevelődjön az úri ruhába. Meg is változott a fiu. Az arca gyönge, városi szinü; a haja rövidre nyírott; a keze vékony és fehér. Illik neki a kékposztós kispapi reverenda, akárcsak az oltárképből lépett volna ki. Mikor először ment végig a falun, a kis gyerekek hozzászaladtak s kezet csókoltak neki. Az asszonyok pedig megsimitották a reverendáját:

– De finom! de puha!

Péter mezitláb és gatyában lépdegélt a bátyja mellett. Tizenhat éves kamasz volt már akkor. Vállas és erős, mint az apja, s olyan magas mint János. Napon barnult arcáról büszkeség sugárzott, hogy kispap a bátyja. Az úton leszakitott az akácfáról -52- két virágfürtöt. Az egyiket a maga kalapja mellé tűzte. A másikat a bátyjának szerette volna adni, de az nem pillantott a virágra. Hát Péternek mást kellett kitalálnia, hogy kedveskedhessen.

– Tudok egy szarkafészket, – mondotta fontoskodva. Már tollasok.

– Ne bántsuk szegényeket, – felelte János, – inkább a mester úrhoz menjünk.

A mester úr bizony megöregedett a hét esztendő alatt. A felesége halála meg egy nehéz tüdőgyulladás harminc esztendőt vénitett rajta. Bizony már nem huzza ki a nyakát a gallérjából, mikor temet. Csak ugy nyugodtan eregeti az éneket, mint mikor az orgona mellett ül. Ezelőtt hét évvel nem volt egy szál ősz haja sem, ma meg barna nincsen. Fehér a bajusza is.

– Juliska, Juliska! – kiáltotta az öregség reszkető hangján. Gyere csak, ki van itt?

A szobából egy tizenhatéves rózsaszinruhás leányka futott elő. Benzines üveg a kezében. Bizonyosan az apja kabátját tisztogatta vele. Egy pillanatig tétovázva állott meg az ajtóban. A szeme elnyilott. Aztán elmosolyodva nyujtotta a kezét: -53-

– Én megismerem, – szólott, – de… ön… ön megismer-e?

Olyan mellet-szorítón furcsa volt, hogy magázták egymást. Gyerekkorukban tegeződtek.

Péter pirultan állott a tornácon. Nem mert volna bemenni a szobába, ha a mester be nem húzza.

– Gyere, – mondotta az öreg, – ha már itt van a bátyád.

A mester erővel a diványra ültette Jánost. Péter az ajtó mellett a székre ült. Csak a lábujjai érték a tarka posztószél-szőnyeget. És csodálkozva nézett a bátyjára: micsoda úr az, hogy a diványra ültetik!

– Bizony kisasszony, – mondotta János, – ha másutt találkozunk, meg nem ismertem volna.

– Én pedig, – felelte Juliska meleg szembenézéssel, – megismertem volna… önt ezer ember között is.

Pillanatnyi csönd támadt, amibe belehallatszott az útcáról a Garibáldi nóta.

Ezen mindnyájan elmosolyodtak.

– Még mindig korhely az öreg? – kérdezte János.

S az ablakhoz lépett. -54-

S valamennyien az ablakhoz mentek, hogy lássák, amit a János tisztelendő lát. Csak Péter maradt a szoba közepén. Lábujjhegyre állva nézett az útcára a három úri személy háta mögött.

Pataky András csakúgy tántorgott hazafelé, mint azelőtt. A haját, szakálát nem nyiratta azóta. Kalapot nem viselt. Olyan volt a feje, mint valami fehér oroszláné. A keze emelgetésével kisérte a nótát, s nagyokat lódult közben. A kutyája hiven ballagott utána. A tántorgásban is hol jobbra, hol balra kisérte a gazdáját, mintha ő is részeg volna.

Egyszer azonban valami csontot vagy kenyérhéjat talál a Maros az úton: Eléje kanyarodik a gazdájának, s a lába közé keveredik. Pataky András uram végigvágódik a porban, s a Garibáldi nóta abbamarad.

A Maros egy két harapásra belül helyezi a kenyérhéjat. S megtér ismét a gazdájához. Tudja, hogy ott szokott maradni, ahol elbukott, hát szépen odafekszik melléje a fejéhez.

Pataky András azonban korállotta az elbukást. Négykézlábra igazodott, aztán két lábra. Az arca eltorzult. Ahogy a szeme kimeredt, -55- olyan volt, mint a vadketrec oroszlánja mikor a gazdája ostorral lép be hozzá. Fölemelte a botját, s végigvágott a kutyáján.

A Maros kutya kínos sikítással szaladt odább.

– Szegény állat! – sajnálkozott Juliska.

A mester is a fejét rázta:

– Különb gazdát is lelhetne.

– De ha egymáshoz tartoznak, – vélekedett János.

Ezalatt a Maros alázatosan sompolygott vissza a gazdája lábához, s a fejét nyöszörögve kérlelőn forgatta Pataky előtt.

Aztán hogy Pataky tovább vonult a kutyájával, Juliska megmutatta Jánosnak a kertet. Az egres-sor végén egy bokor liliom állott. Juliska leszakított egyet.

– Nézze, – szólott, – milyen fehér.

És ahogy a kezében tartotta a liliomot, olyan volt, mint az egyik szentkép a János breviáriumában, ahogy a názáreti Máriát ábrázolta meg azon a képfestő, a názáreti Máriát leány-korában.

*

Pöhöly Máté még a fia hazajövetele előtt egy új szobát rakatott a házához. Berendeztette -56- azt a boltossal városiasan. Volt benne divány, iróasztal, az ablakon csipkekárpit és két ágy. Ha a fiát valamelyik barátja meglátogatja, annak is legyen. Hanem János nem akart maga lakni a szobában: háljon ott Péter is.

Az öccsét csakúgy szerette, mint kicsikorában. De már nem járhattak mindig együtt. Péter a gazdaságban foglalatoskodott: aratott az apjával, meg a részes aratókkal. János is vélekedett, hogy megpróbálja, de csak ellegyintették a szavát:

– Nem úrnak való az.

János hát otthon lézengett. Mindennap eljárt a misére, és minisztrált a papnak. Délutánonkint meg eljárt mesterékhez. Igen szerette a régi tanitóját!

Péter persze csak szombatonkint járt haza az aratás idejében. Akkor megfürdött és ott hált a bátyja szobájában.

Egy éjjel arra érez fel, hogy a holdvilág a szemébe süt. Fölnyitja a szemét. Látja, hogy a holdvilág besugárzik az ablakon az iróasztalra is, és hogy a bátyja ott ül. A homlokát a tenyerébe fogja és ír valamit. Az írás csak egy-két minutáig tartott. János ráhajtotta a fejét a két karjára és mozdulatlanul -57- feküdt ott az iróasztalra ráborulva. A fejére rásütött a holdvilág.

– Alszik-e vagy sír? – tünődött Péter.

Fölkelt. Odalopódzott az asztalhoz. A bátyja vállán át elolvasta az írást:

Péter kerekre nyilt szemmel nézte az írást, s a bátyját.

Az egyszercsak fölemeli a fejét, és Péterre bámul:

– Hát te mért vagy fenn?

S a tenyerét az irásra ejti. Összemarkolja a papirost.

– Azt gondoltam, hogy elaludtál, – hebegett Péter. Fel akartalak költeni.

– Fekszem már, – felelte János.

És összetépte a papirost. Beledobta a kályhába.

*

-58-

Augusztus is vége felé járt. A gabonát már betakaritották. Az utolsó nyári vasárnapon együtt ültek a ház előtt.

Egyszer ahogy elhallgatnak a beszédben, János megérinti a tenyerével az apja karját:

– Valamit szeretnék mondani édesapám. De odabent.

A fiu hangja fojtott volt. Érzett rajta, hogy valami szokatlan a közleni valója. Máté beballagott vele. Leült a diványra. Az állát a botjára támasztotta, és nyugtalanul nézett a fiának az arcára.

A fiu megállott előtte komoran. A karját összefonta.

– Nem akarok pap lenni, – mondotta röviden.

Máté csak bámult rá.

A fiu hevesen, föl és alá járva folytatta:

– Nem születtem papnak! Unom már a tanulást. Minek költene rám többet? Péternek is kell valami. Tanitó leszek.

– Mit mondana a falu! – fakadt ki elképedve Pöhöly Máté.

– Bánom is én a falut, – felelte hevesen János. Nem a falunak élek én, hanem magamnak. Engedelmes fia voltam, apám, -59- mindig. Most már eléggé érett vagyok arra, hogy a magam akaratán járjak. Tanitó leszek. Punktum.

Máté gazda meghördült.

– De én meg azt akarom, hogy pap légy!

És ahogy fölemelte a fejét, abban a pillanatban hasonlított Pataky Andráshoz, amikor az a kutyájára ütött.

És fölkelt.

– Én akarom!

És amikor azt mondta én, a mellére csapott.

A fiu dacosan nézett szembe az apjával. Látszott a szemén, hogy el van szánva minden ellenállásra.

Máté gazda látta ezt a nézést. Megkapta a reverendát a fiu nyakán, s megrázta a fiut. Megrázta és a szeme közé dörgött:

– Én az apád vagyok!

Azzal ellökte magától, hogy a fiu a falnak zuhant. Kitaszitotta az ajtót és elment, mint a mennydörgő zivatar.

János kábultan nézett maga elé. A nyilt ajtón behallatszott hozzá, amint az apja azt mondta az István szolgának, hogy azonnal fogjon kocsiba. -60-

Az egész úton hallgattak. Az apa komor volt. A fiu sápadt. A kocsi egyhangu zörgedezéssel haladt az országút fái között. Az István legény néha lebbentett egyet a lovak fölött.

Az országúton két parasztember ballagott szembe velök.

Mind a kettő megállott. Utána néztek a kocsinak.

– Kispap, – mondta az egyik.

– Beteg, – vélekedett a másik.

A kocsi pedig ment-ment az országúton tovább. Vitte a kékreverendás kispapot. Belevitte a vörös alkonyatba, bele a fekete estébe.

Végre megállottak a Cincogó előtt. Régi csárda az. Szoba is van benne. A szoba ma Jánosé lesz, mert Jánosból még püspök is -61- lehet. Az apja pedig kint fog hálni a kocsin, mert őbelőle nem lesz püspök soha.

– Vacsorát! – rendelkezett röviden Pöhöly Máté.

A kocsmáros, – egy balszemmel pislogó göndör keleti, – ismeri már őket. Tudja, hogy csak egy vacsora kell. Pöhöly Máténak a tarisznyájában van a vacsorája.

Míg a kocsmáros künn jár, Pöhöly Máté belenyul az ingébe, a nyaka alá, s kihúz onnan egy zacskót. A zacskóban bugyelláris van, a bugyellárisban pedig bankó. Pöhöly Máté előválaszt egy százast és odatolja fiának. Fizessen az. Lássák, hogy úr.

János tisztelendő egykedvüen nyúl a százasért. Begyűri a belső zsebébe. A vacsora végén cigarettát vesz elő. Rágyujt. A gerendára méláz. Füstölget.

Pöhöly Máté odakocintja akkor a poharát a János poharához, s megszólal gyöngéden és melegen:

– Igyál fiam.

Ez volt az első szava fiához, mióta megrázta.

János nem engedett föl. Hideg, fáradt arccal ivott. Aztán féloldalt könyökölve -62- nézte tovább merően, gondolkodva a mestergerendát.

Pöhöly Máté is pipára gyujtott, és szintén felkönyökölve eregette a füstöt. A szeme szögletéből olykor a fiára pillantott.

Igy üldögéltek ott.

A kocsmáros a söntés sarkához támaszkodva szívta a hosszu száru selmecit, s hogy a vendégei hallgattak, beszédet kezdett velök:

– Volt-e jó termés Máté gazda?

És pislogott a balszemével.

Pöhöly Máté csak hosszu hallgatás után felelt reá:

– Volt.

A kocsmáros megértette, hogy a vendégei otthon hagyták a jókedvüket. Ásitott, hogy csaknem széjjelment tőle a feje. Azután befordult a söntésbe, és a faggyúgyertyához hajolt: olvasta a pénzét.

– Lefekszem, – szólalt meg végre János.

S fölkelt.

Ez volt az első szava, mióta az apja megrázta.

Lehajolt az apjához, és megcsókolta annak az arcát. -63-

S kiment.

Pöhöly Máté összevont szemöldökkel nézett az előtte álló gyertya lángjába. Az ő familiájában nem szoktak mindennap csókolódzni.

Ott tünődött, gondolkodott. Ivott olykor egy kortyot, s megint csak gondolkodott. Ki tudja meddig gondolkodott volna ott, ha egyszercsak be nem lép az István. (Egy vasszög-bajszu nagyfejü vén legény. Gyerekkorától szolgálja Pöhöly Mátét.)

– Betöttem, – mondja a hüvelykujjával oldalt intve.

Pöhöly Máté megfordul.

– Mi az?

– Betöttem, – ismétli István, – különben még ellopja valaki.

– Mirül beszélsz?

– Mirül beszélök? Hát mirül beszélnék: a reberendárúl.

– Micsoda reverendárúl?

– Micsoda reberendárúl? Hát micsoda reberendárúl? A tisztelendő úr reberendájárúl.

Aztán, hogy Pöhöly Máté leesett állal bámult rá, hát ő is rábámult Pöhöly Mátéra.

– Mi? – kiáltotta Pöhöly Máté. -64-

István vállat vont, s mentegetődző hangon felelt:

– Nem tudom mi jutott az eszébe: azt mondta, hogy lovagol egyet. Mondtam hogy fáradt a ló…

Pöhöly Máté meghördült:

– Elmönt?

– El.

Pöhöly Máté az ég felé emelte borzas ősz fejét, mintha kiáltani akart volna.

De nem kiáltott, csak hörgött, mint az állat. -65-

… Éjfélután egy óra lehetett, mikor János visszaérkezett a faluba.

A falu csöndes volt és holdas. A torony árnyéka hosszú fekete szőnyegként nyúlt keresztül a homokos úton. A ló átugrotta. Azt gondolta, hogy árok.

János a templom árnyékába vezette a lovát. Megkötötte a néhai Kömley báró keresztjéhez. Hadd legeljen.

Az éjszaka világos volt. Csak egy vékony felhőfátyol terült el hosszan az ég alján, mintha a holdnak elhagyott fátyola volna. Az augusztusi csillagok szeliden pislogtak.

János várakozott. A hold megtalálta a fátyolát és beleburkolódzott. Akkor árnyék borult az útra is, amely a templomtól a kántorházhoz viszen.

János odaballagott. -66-

Fölmászott a keritésre. Hallgatódzott.

Semmi nesz. Csak az öreg Keresztes kakasa kukorít egyet álmosan, valamelyik távol-sötétlő eperfán.

Aztán ujra csendes az éjszaka.

János átsiet a kerten, és a szélső ablak alatt a padra áll. Halkan kopog az üvegen.

Egy perc mulva megjelenik ott a Juliska bontott haju szőke feje. Az ablak kinyílik.

János megfogja az ablak-nyitó kezet, és nem bocsátja el a tenyere alól.

– Juliska, – mondja halkan, és szivdobogás minden szava, – letettem a reverendát. Elváltam az apámtól.

– Haraggal?

– Nem: szeretettel. És most búcsúzunk kis virágom. Óh ha együtt mehetnénk, mint két szálló galamb…

– Ha együtt itt-maradhatnánk.

– Érted megyek el, érted jövök vissza. Talán egy év mulva.

– Egy év!…

– Egy örökkévalóság! De azalatt megbirkózok a pedagógiával. Apám is hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy tanitó legyek. Jobb szerettem volna itthon tanulgatni, -67- dehát apám… ő is akaratos, én meg a fia vagyok…

– Dehát hogy élsz meg? Miből élsz meg? Várj: nekem van egynehány forintom…

– Nem, nem fogadom el. Van pénzem elég, sok is. Félévig is elég. Semmit se kivánok, csak azt az egyet, hogy hű maradj hozzám.

– Micsoda beszéd ez János?

– … hogy ha netalántán megkér valaki…

– János… János…

A fiu ráhajtotta az arcát a Juliska kezére.

– Te kedves! Te angyal!

Juliska gyöngéden megsimogatta a fiatal ember fejét.

– Te kedves, te hős…

– Nem feledsz el?

– Mindig rád gondolok.

Átölelte a János nyakát és megcsókolták egymást, miközben könny áztatta az arcukat.

– Áldjon meg az Isten!

– Áldjon meg az Isten!

Mikor a hajnal lilaszinü szürkesége földerengett az égen, János már messzejárt a falujától. Valami nagy mezőn ballagdált a -68- lova. Gilice-bokrok piroslottak itt-ott. Gyönge szél rázogatta a gyalogbodzát. Aztán a szél megerősödött. János arra ocsúdott föl a gondolataiból, mikor a lova egy előtte elguruló ördögszekértől visszatorpant.

János megállitotta a lovat, és a nyakára veregetett.

A ló megcsillapodott. János utána mélázott az ördögszekérnek, amit láthatatlan kezekkel mozgatott, hempergetett ide-oda a szél; s az meg gurult, gurult, futott által a mezőn, a hepe-hupás gyepeken, mignem a földnek szürke sötét párázatában elveszett. -69-

János eladta a lovát az egyik vasuti állomáson. Nem könnyen adta el, de olcsón. Írás nélkül járó lónak ne nézd az árát.

Délre járt az idő, mikor János a fővárosba érkezett és megindult befelé. Mennyi ház! és mennyi ember! S minden ház bolt, és minden ember idegen. Ő mindenkit megnéz: őt nem nézi meg senki. Ebben az órában nem gondolt haza, és nem gondolkodott semmiről. A sok nyüzsgő ember, a sok lóvonatu kocsi, bérkocsi elkábította.

Egy kékruhás munkást megszólitott, hogy merre talál valami fogadót? A munkás ránézett, vállat vont:

– Mindenütt.

S tovább ment.

– Ejnye de barátságtalan ember! – gondolja János. -70-

Egy ott álldogáló hordár készségesen ajánlkozik, hogy elvezeti a Hattyúba.

– Ez már derék ember, – gondolja János.

Mikor a fogadó kapujához érnek, János megköszöni a szivességét, és be akar menni, azonban a hordár utána szól:

– Kérem, kérem…

És a tenyerét tartja.

– Ejnye de szemtelen! – gondolja János.

*

Egy hónap nem telt belé, János már megszokta a fővárosnak örökös morajlását és ember-sokaságát.

Csak a kövek között nem szeretett lenni. Valahányszor a nap sütött, lesietett az útcára és őgyelgett.

Kedve telt abban, hogy a kirakatokat meg az arcokat nézte. Az arcok is kirakatok.

A Hatvani-útcán egy karcsu kis barna kirakat jött vele szembe.

Tegethof-szatinba volt öltözve, s katonás járással sétált. Tetszett Jánosnak.

Egyszercsak a leány megfordul és visszatér. János akkor jobban megnézi. Fekete -71- szem, bársonyos fehér arc. Mintha remekbe alkotta volna a Teremtő!

A leány is rápillantott Jánosra. A tekintete hideg volt. János mégis fölmelegedett tőle.

Ejnye de furcsa! – gondolta.

Megfordult és utána nézett. Egész délután az a leány forgott az elméjében.

Másnap ismét a Hatvani-útcára ment sétálni. Összerezzent, mikor a leányt meglátta. Ujra megbámulta. S hogy a leány elhaladt mellette, követte őt.

Mért követte? Nem volt semmi célja. Láthatatlan kötelek vonták utána. Gyönyörködött a járásában, a hátraomló fekete hajában, a szoknyája hullámzásában, formás kis gömbölyü bokáiban.

János akkor tizennyolc éves volt. Ebben a korban gyakran vonják az embert a láthatatlan kötelek!

A leány befordult az Ujvilág-útcába, és az Aranysas kapuja alatt tünt el.

János oda is bement. Belépett az ebédlőbe. Ott nem volt senki. A kiskelner egy ásítást veregetett el a száján, aztán Jánoshoz lépdelt:

– Mit parancsol? -72-

– Sört, egy pohárral.

Valami szokatlan bágyadtság lepte meg. Minek jött ő ide? Bolondság, amit cselekszik. Hát megfeledkezett-e az ő szelid, kékszemü Juliskájáról?

Talán Juliska is épp e pillanatban gondol reá. A kis diófa asztal mellett varr, és az öltések között azt mondja magában: Hol vagy én kedvesem? Gondolsz-e rám én szerelmesem?

János elérzékenyedett, és elmenni készült. Akkor egy sárgakabátos gömbölyü képü barna fiatal ember lépett be az ajtón, és nagy szervuszszal a János vállára csapott.

János egy kispap társát látta maga előtt: Lázár Nácit.

– Szervusz! – kiáltott örömmel. Te vagy?

– Persze, hogy én vagyok. Megismertelek az ablakon át.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezték egyszerre mind a ketten.

– Én itt lakom már egy hét óta, – felelte Lázár.

– Én meg egy hónap óta.

– No ez pompás! Nekünk sok mondani valónk lesz egymásnak. Bort fiu! Villányit! -73-

És leült János mellé.

Péter-Pálkor kék reverendában váltak el egymástól. Egyikük se gondolta, hogy világi öltözetben találkoznak, s éppen Budapesten.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Lázár.

– Megszöktem, – feleli a söréből kortyintva János. Tudod, hogy az apám láncon tartott. Hát te?

– Én is úgy szöktem meg.

– Szervusz!

Mosolyogtak. Kocintottak. János fölvette a Lázár szivarját, és annak tüzénél ő is rágyujtott.

– Mi leszel? – kérdezte jókedvüen.

– Jogász. Hát te?

– Én tanitó leszek.

– Tanitó?

– Az. Tudom, hogy nem sokat ér, de nekem éppen jó. Egy év mulva álláson vagyok. De hát ni: te miért ugrottál ki a reverendából?

– Meggondoltam barátom. Minek komédiázzak? Én nem tudom gyémántgyürüvel gesztikulálva hirdetni az evangéliumi szegénységet. Ha pap lennék, a koldusokat kellene az ágyamba fektetnem és a vándorló legényekkel kellene ebédelnem. A lelkiismeretem -74- kényszeritene rá, hogy én legyek a községemben a legszegényebb, amilyen Jézus volt. A Mester nem gyüjtött tajtékpipákat és tallérokat, s nem beszélt latinul; nem méltóságoltatta magát; nem viselt aranylánczot; nem hagyta temetetlenül a halottat, mig a stólát le nem fizetik érte; sattöbbi, sattöbbi. Mutass nekem egyetlen papot, akit Krisztus megölelne!

A szivarját a sarokba csapta, és haragosan összefonta a karját.

– Nono, – felelte mosolyogva János, – Jézus isten volt. A papok nem istenek.

– De ha arra vállalkoznak…

János vállat vont.

– Nem fogad evangéliumi szegénységet, csak a barát. Az is megbánja. Szegénynek nehéz lenni, ha nem muszáj.

– Hát te mentegeted a papokat? Nem értelek. Hát akkor minek léptél ki?

– Minek? Hm. Hát te?

– Én? Hát… izé…

– Lány miatt.

Lázár elmosolyodott, vállat rántott.

– Hát persze. De valld meg, hogy te is.

– Hát én is.

– No és, hol a tied? -75-

– Hol volna? Otthon az apjánál. És a tied?

– Az enyém itt van.

János elbámult.

Lázár másik szivarra gyujtott.

– Az nem közönséges leány. Csupa ész, csupa élet! Egy kasznárnak a leánya. Gyermekkorom óta ismerem.

– Éppugy, mint én.

– Amint én nőttem, úgy nőtt bennem a vonzalom is a leány iránt. Mindig ő forgott az eszemben. Láttam, hogy papnak csak az való, akinek Katicája nincsen.

– Épp ez az én történetem is. Csakhogy az én Katicámat Juliskának hivják.

– A nyáron aztán azt mondtam neki: Kedves kis bogaram, a haldoklás nem lehet oly nehéz, mint az a gondolat, hogy én pap leszek, maga pedig máshoz megy feleségül. Sirt. Én is sirtam.

– Ugyanigy volt. No aztán, mi történt?

– Az, hogy azt mondtam neki: jőjjön velem. Ha apámtól pénzt kapok, gondoltam, akkor elvégzem a jogot, ha pedig nem, akkor valami állást keresek.

– És elhoztad magaddal? -76-

– Elhoztam. Kapok az apámtól havonkint hatvan forintot.

– És a leány szülői?

– Nem tudják, hogy én szöktettem el. Katica irt nekik, hogy ne aggódjanak, egészséges.

János életében először érezte, mi az irigység.

– E szerint ő feleséged?

– A természet törvényei szerint.

– Ez elég?

– Nekünk elég. Vagy azt hiszed jobban szeretjük egymást, ha valami káplán elmondja fölöttünk a János evangéliumának első fejezetét. De gyere velem. Nézd meg, hogy érdemes volt-e érte elugrani?

Karonragadta Jánost, és fölvezette a lépcsőkön.

A szobában egy fiatal leány ült az asztalnál. Levelet irt és cigarettázott.

Mikor fölpillantott, János megismerte benne a hatvani-utcai feketeszemüt.

– Katica, – mondotta Lázár, – bemutatom magának Pöhöly János barátomat. Ez is kivetkezett, mint mink. És idejött, mint mink. Csakhogy ez egyedül jött a jámbor. -77-

– Miért egyedül? – kérdezte a leány a kezét nyujtva. Akik szeretik egymást, azoknak együtt kell élniök.

János nyomást érzett a mellén. Nem birt szóhoz jutni.

– A természet, – folytatta a leány, – a nőt meg a férfit egymásnak teremtette. Ez nyilvánvaló igazság. Minden, ami elválasztja a két szerető szivet, hazugság. A társadalmi szabályok hazugságok. Csak a szeretet, az igazság!

Odatette a cigarettás dobozt János elé, azután Lázárt kinálta meg.

– Ha én rendezhetném a világot, – mondotta büszkén fölvetve a fejét, – akkor minden nő együtt élne azzal, akit szeret. Ön is. Mit ön… tegezzük egymást… te is boldog volnál. Szép?

– Gondolhatod, – rebegte János káprázó szemmel.

– Szebb mint én? Megmondhatod bátran.

– Az szőke…

– Akkor szebb lehet. Kár hogy nem hoztad el. Tik is jó barátok vagytok, mink is azok lennénk. De kár, de kár!… Gyere el estére, meghivunk ezennel vacsorára. -78-

– No ugye furcsa kis ördög ez? – kérdezte Lázár, mikor lekisérte Jánost a lépcsőn.

Azután húsz forintot kért kölcsönbe Jánostól. János adott szivesen.

*

Mindenszentek dele. János búsan ül a szobácskájában. A Bárány Ignác Tanitók könyve van előtte. De hiába nézi: nem mozditja az őt egy mozdulattal se a tanitóságra. Már második napja nincs egy krajcárja se. Milyen bolond volt, hogy olyan jószivvel adogatott Lázárnak! Most aztán nevet cserélhetnek!

Már három hete nem járt nálok. Pedig mindig felvidult a társaságukban. Csak ne kisérte volna le mindig Lázár a lépcsőn! Szinte megszokottá vált már:

– Pajtás adj egy forintocskát: ezekben a napokban kapok a nénémtől…

Most már neki kellett volna a forint.

Katica előtt restelte az állapotát, hát csak ott csavargott az Ujvilág-útcán. Ha Katicát pillantja meg, elinal. Ha Lázárt, hozzásiet.

S órák multával előtünt Lázár.

– Pajtás… -79-

Még ki se mondta a végét, Lázár búsan legyintett:

– A néném is megtagadott. Gyerekeket tanitok, egy ruhafestőnek a kölykeit. Két hét mulva már leróhatok valamit.

Két hét!…

A zálogház útját már régen megtalálta: csak Bárány Ignác fordithatna még néhány garast a zsebébe. Dehát akkor miből tanul?

Alkonyodik. A vakudvarra nyiló ablakocska előtt hópelyhek szállingóznak alá.

János kábult az éhségtől.

Arra gondol, hogy nem érdemes élni. Az élet csupa fájdalmas várakozás. És a várakozásból uj várakozások fakadnak, és azok se teljesülnek. Az Isten csak az állatoknak terit asztalt. Tán nem is embereknek alkotta ezt a földi világot!

Vigasztalan süllyedezések a halál posványába!…

A konyhaajtó nyilik. Nehéz csizmák topognak a konyha kövén. Bizonyosan a szenes-ember.

– Itt lakik Pöhöly János úr? – kérdi egy mély öreg hang.

János megrezzen. Elsápad. A feje a mellére konyul. -80-

Az ajtón az apja lép be.

Nem látta, mert nem nézett rá. Hallotta, hogy a nehéz falusi csizmák kop-kop belépnek a szobába. S megállnak.

Egy percnyi csend következik. Egy perc, amit valami láthatatlan kéz felfüggeszt, hogy az idő folyása megálljon, és a helyét tompa, velőbe hatoló zúgás töltse be.

János eldermedten ül.

Mi következik?

Megragadja-e az apja, s viszi magával a szemináriumba? Vagy fölemeli a botját és agyonüti?

Érezi, hogy nem védekezhetik.

Pöhöly Máté azonban sem az egyiket, sem a másikat nem cselekszi.

Belenyúl a kebelébe és elővon onnan egy tenyérnyi papiros-csomólékot.

Az asztalra teszi. Ránéz a fiára megvetőn, komoran:

– Az örökséged.

Egy minutányi csöndesség. Aztán a nagy nehéz csizmák megindulnak ujra kifelé. Kop-kop, egyre halkabban elhangzanak a lépések a folyosón.

*

-81-

János mintha mély álomból ocsudott volna föl. Az asztalra bámult.

Az öröksége?

Egy kis négyszögletes ujságpapiros-csomó: fonállal van átkötve.

Feltépi. Csupa ötvenes meg százas.

A szeme káprázott.

Összehajtotta ujra ujságpapirosostól, és a zsebébe gyömöszölte.

S fölkapta a kalapját. Az apja után futott. Jobbra-balra sietett az útcán. Nekiütődött az embereknek. A hó már akkor sűrűn omlott: nem látott öt lépésnyire.

– Meg kell találnom, – mondotta fuldokolva, – meg kell találnom!

Fölugrott egy bérkocsira, és kidugta a fejét az ablakon. Dugta jobbról, dugta balról. Majd a bakra ült a kocsis mellé, és úgy hajtatott vendéglőtől-vendéglőig. Kiment a vasuti állomásra is.

Az öreg parasztot nem találta meg.

*

Akkor az Aranysashoz hajtatott. Ott kifizette a kocsit. Benézett az ebédlőbe.

Üres. Az óra éjfélt mutat.

János azt kérdezte, kaphat-e szobát? -82-

Kaphat.

– A 17-est vagy a 15-öst?

– A 15-ös üres.

Lábujjhegyen ment el a 16-ik számu ajtó előtt. Ott fog hálni. Reggel meghivja őket ebédre. Előre örült, hogy a barátainak örömet szerezhet.

Hát reggel föl is ébredt, de az álom olyan teherrel nehezkedett ujból reá, hogy nem birt fölkelni.

Dél volt, mikor fölnyitotta a szemét, akkor is beszéd zajára ébredt.

– Takarodjál! – rikoltott egy női hang a szomszéd szobában, – takarodjál! Gyáva!

Ajtónyilás hangzott. Valaki takarodott.

János sietve felöltözött, és kopogott a Lázárék ajtaján.

– Szabad! – hangzott a Katica szava.

– Jó, hogy jösz, – mondotta a leány fölpattanva, – kiadtam neki az útat.

– Kinek?

– Lázárnak.

– Dehát miért?

– Azért mert nem férfi! Nem férfi! Gyere ebédeljünk.

Az ebédnél aztán elmondta, hogy Lázár az apjától levelet kapott. Azt írta neki az -83- apja, hogy térjen haza, és folytassa a teológiát, különben kitagadja, megátkozza.

– Hiszen az apja beleegyezett abba, hogy jogász legyen. Nekem azt mondta, hogy hatvan forintot kap havonkint.

– Hazudott! Mindig hazudott. Csak addig volt hős, mig beszélt. Mikor hallgatott, gyáva volt. Óh a nyomorult!

S a boros poharat úgy vágta a falhoz, hogy ezer darabra csörrent.

Gyönyörü volt ebben a tüzes haragjában!

János uj pohárért intett, és megtöltötte azt villányival.

Katica fölemelte a gyöngyöző poharat:

– Éljen az élet! Én nem térek vissza! Égek, mig éghetek! Mint az üstökös csillag! Aztán belehullok a sötétségbe! Akarsz-e velem együtt-égni?

János pezsgőt rendelt. -84-

Parasztembernek legnagyobb úr a pap. A pap az Isten bizalmasa. Szent. Mindenki kezet csókol neki. A báróné is, mikor gyónik. Pedig a báróné méltóságos asszony, és az ura a királynak barátja. Minden faluban az Isten háza a legszebb ház. A pap az úr az Isten házában is. Aranyos ruhákban cselekszi ott a tiszteleteket. Az ostyát Krisztus testévé változtatja. A Krisztus testét a kezébe veheti és felmutathatja. Apja, anyja, ott ülhet az első padban, és a hivek mögötte tisztelettel susognak:

– Azok ni… ott az első sorban. Az az öreg ember a papunk apja; az öregasszony meg az anyja.

Még a Jézus is úgy néz rájok a keresztről, mintha mondaná:

– Ismerlek benneteket: a fiatok a papom. -85-

Mikor Pöhöly János elhagyta a reverendát, kilépett abból az aranyrámából is, amely a nevét a faluban környezte.

Pöhöly Máté komoran és sárgán érkezett haza. A szemöldöke sötéten ereszkedett beesett szeme fölé.

Péter előfutott a pajtából a kocsizörgésre, de csak elhőkölt:

– Hol a pej?

István vállat vont.

Pöhöly Máté se felelt. Ledobta magáról a szűrt, és bement a házba.

– Ilyen hamar visszajött kend? – kérdezte az asszony. Hát János?

– Micsoda János? – mordult meg a fejét fölemelve Pöhöly Máté.

– Hát a kend fia…

Pöhöly Máté megrázta a fejét:

– Nekem olyan nevü fiam nincsen.

*

Nem volt szabad többé emliteni előtte a fiut.

Az István szolgától megtudták, hogy a tisztelendő úr éjjel elvitte a lovat. Reverenda nélkül ment el. Hova ment? Azt nem tudta senki.

Egy hét mulva levelet hozott a kisbiró. -86- Pöhöly Máté a tüzhely mellett ült, és a parázsra bámulva pipázott.

– Mi az? – kérdezte fölforranva.

– Levél, – felelte a kisbiró.

És szokása szerint rátámaszkodott a botjára. Várta, hogy mit olvasnak ki a levélből?

Pöhöly Máté átvette a levelet, és a beledobta a tüzbe.

– Mondd meg a póstamesternek, – szólott, – hogy máskor, ha levél jön, küldje vissza.

A levél ajánlott volt.

A póstamester-kisasszony másnap sokaknak ujságolta, hogy a Pöhöly-kispap Pesten van, az Árok-utcában a 13-ik szám alatt.

– Ennek rossz vége lesz! – mondogatták a faluban.

Ez a numerus tán hetek, hónapok mulva a fülébe jutott Pöhöly Máténak is.

Éjszaka fölült az ágyában, és hangosan mormogta:

– Árok… tizenhárom…

Másnap tarisznyát vetett a vállára és eltünt. Négy napig nem látták.

Mikor hazatért épp olyan komor volt, -87- mint azelőtt. A vacsoránál csak ennyit mondott:

– Mától kezdve kétezer forint teher van a földeken.

Kis idő mulva hozzátette:

– A föld pedig az asszonyé, meg Péteré. Másnak nincs benne jussa.

Aznaptól a Péter gyerek volt a mindene. Azzal járt ki a földekre. Tanitotta szántani vetni, gazdálkodni.

– A föld nem csal meg senkit, – mondotta Péternek a mutatóujját fölemelve. Aki a földön jár, jó helyen jár. Aki a kövön jár, rossz helyen jár.

*

Néhány év mult el igy. Jánosról semmit se tudtak. Elszállott, elmúlt. Egyszer az a hire terjedt, hogy meghalt, egyszer meg az, hogy nagy úr, meg is házasodott. Az öregnek azonban nem mertek szólni semmi hirről.

Csak egyszer, karácson estéjén bátorkodott az asszony egy tányérral többet tenni az asztalra. Régi jámbor szokás ez olyan házaknál, ahonnan élő családtag hiányzik.

– Minek az? – kérdezte Pöhöly Máté felhörkenve. -88-

– Ha valaki jönne, – mentegetődzött az asszony, – valami szegény utas…

És könybe lábadt a szeme.

Pöhöly Máté lesöpörte a karjával a tányért úgy, hogy csörömpölve hullott a szoba szögletébe.

– Nem várok senkit.

*

János volt, nincs. Azt lehetne vélni, nem is volt.

Hanem azért valaki mégis várta őt mindennap. A mester leánya. Nyári estéken kitárta az ablakát és nézte a csillagokat. A csillagok az Isten betüi. Aki lélekkel nézi az ég kitárt könyvét, reménységet olvas ki abból.

Négy éve mult, hogy János eltünt. Levél nem jött tőle, ő sem irhatott. Faluhelyen a leány nem kaphat levelet és nem küldhet. Faluhelyen nincs titok, csak amit két ember tud. Amit már hárman tudnak, az nem titok, – kivált ha a harmadik a póstamester-kisasszony.

Csak egy-egy hirlap érkezett olykor az öreg tanitónak a cimére. Az ilyesmi nem fog szemet. A lapok gyakorta küldenek mutatványszámokat. -89-

Maga az öreg mester se tudta, mért érkeznek azok a hirlapok?

Pedig ha megnézte volna a lap hajtását belől…

Alig olvasható apró írások voltak mindenikben.

Az elsőben ez:

Az utána valóban:

Aztán:

Az utolsóban:

*

Egy áprilisi estén, mikor Pöhöly Máté a -90- konyhába lépett, a szoba ajtaját nyitva látta. A szobában Péter gyerek valami levelet olvasott bakogva a lámpásnál. Hosszu haja előre omlott a lehajlásban és félig eltakarta az arcát. Pöhölyné a szemét törülgetve hallgatta.

Pöhöly Máté megállott ott a sötétben. Megállott, mintha kőfalba ütközött volna.

Péter olvasott:

… nem volt senkim, aki egy ital vizet adott volna. A kunyhóm az erdő belsejében. Ember nincs közel. Az ágyam fűágy. Takaróm egy zsák. A föld hideg. Az ég vigasztalan. Éjjelenkint rátok gondolok, a mi kis falunkra, rád kedves Péter öcsém, meg az én öreg haragos apámra; a mi csöndes szalmafödeles házunkra. Látlak benneteket. Látom az Istvánt is, amint itatja a szomjas lovakat. Látom a földünket, amint hullámzanak rajta a kalászok, míg te apámmal ott állsz derékig a búzában, és beszélgetitek, hogy az idén megáldotta a földet az Isten. Óh te jó föld, te édes anyaföldem! Úgy szeretnék leborulni reád, mint a gyermek az anyja kebelére. Hiszen én is belőled nőttem, mint a búzakalász. Apám, apám, mért szakitottál el ettől a földtől? miért akartad, -91- hogy én úrrá legyek. Az úr csak mostoha gyermeke a földnek, vándor ördögszekér. A sors vihara ide oda fujja. Az úr nem szereti a földet. Nem tudja, mi az otthon. Óh bár én se tudnám, hogy ne vinné el minden hazaszálló gondolatom a nyugalmamat! Óh milyen boldog lehettem volna az én kis falum jámbor világában. Az én lelkem abban a levegőben nőtt fel, abban is kellett volna élnem, és meghalnom. Óh ha letéphetném ezt az úri ruhát; ha mégegyszer fölvehetném a mezei ember egyszerü köntösét! Ha mégegyszer végigszánthatnám a földünket, és a munka után mégegyszer odaülhetnék a tüzhely mellé, és láthatnálak téged, és apámnak ősz, fehér fejét…

Pöhöly Máté kifordult a konyhából és néhány lépést járt az udvaron. Nagyokat lélekzett, mint aki fulladozik.

Azután az ajtófélfának támasztotta a fejét, és úgy hallgatta tovább a Péter olvasását:

… Itt csupa angolok vannak, akikkel beszélni nem tudok. Nincs társam, csak a jóreménység. Folytatom az ásást egyedül és nem pihenek addig, amíg aranyra nem találok. Gazdagon akarok visszatérni. Földet -92- veszek otthon és megmutatom apámnak, hogy nem az a derék sor, ha valaki úr lehet, hanem az, ha boldog tud lenni…

… Péterkém, mondd meg Juliskának, hogy ne menjen férjhez…

Azon az éjszakán Pöhölyék nagy-öreg aranybuckákkal álmodtak.

*

Nem mindig igaz az, hogy a gólya áldás a házon. A gólya boszuálló madár. Lám, hogy Pöhölyék ujra zsuppoltatták a házukat, s lerontatták a gólyafészket, mit tett a gólya? Tüzes gallyat vitt a kertek aljáról.

Szél fujt. Az oltásra gondolni se lehetett. Pöhölyék háza másnapra kormos düledék volt.

Pöhöly Mátét szinte megbetegitette ez a csapás. A biztositó intézet megtériti majd a kárát, de az öregember már megszokta a régit. Lovak is lesznek ujak, de a Szellőt, Sárit nem adta volna az egész Bábolnai ménesért. A tehenek is… Hogy bőgött a tüzben a szegény Szegfü! Érteni lehetett, hogy a gazdáját hivja: Segits rajtam, segits!

Péter vigasztalta az anyját:

– Ne búsúljon kend, majd hazajön a… -93-

Elhallgatott.

Az apja lecsüggedt fővel állott mellettök.

Az öreg ránézett:

– Ide ne győjjön!

*

A szőlőbe vonultak. Ott is volt egy kis házuk. A régi házat majd őszszel felépítik. Szebb lesz, nagyobb lesz, mint volt. Cseréppel födik. Az egyik szobát meg is padlóztatják.

Egy nyári éjjelen Pöhöly Máté fölkelt és puskát vetett a vállára. Az omladékház gyümölcsös kertjébe igyekezett. Alma érik ottan. Egy-egy lövés jó figyelmeztető a tolvajoknak.

A teli hold akkor emelkedett föl a rét füzfái mögül, és fehér világossággal árasztotta el az alvó falut.

Pöhöly Máté a házak sötét árnyékán ballagott csöndesen.

Az egyik kezében bot. Kell az már az öreg embernek.

Egyszercsak megáll és visszafordul.

A parasztember megérzi az idegent, mint a kutya.

A poros út közepén egy toprongyos csavargó vánszorog. Kétszer olyan hosszu árnyék -94- imbolyog előtte, mint amilyen hosszu ő maga. A nyomaiban meg, mintha füstölne a föld, ahogy a port szántja.

Az égett ház irányában megáll. És csak áll.

– Hé! – kurjant rekedten Pöhöly Mátéra, amint meglátja a tulsó soron, – melyik a Pöhölyék háza?

Pöhöly Mátén, mintha hideg viz ömlött volna végig. Megállott. Kinyujtotta a botját az omladék felé:

– Az.

A rongyos ember odavánszorgott. Megállott a kormos düledék előtt. Megállott. Aztán a térdére esett, és ráborult a kövekre.

Pöhöly Máté odaballagott. Leült melléje a kőre. Az állát a botjára támasztva nézte a porban síró embert.

Aztán, mikor az fölemelte a fejét és az ő lábához borult, az öreg is megmozdult. Vén szemében egy könycsepp jelent meg. Belenyúlt a tarisznyájába: kenyeret vett belőle elő. És odanyujtotta a csavargónak:

– Ögyél. -95-

-96-

-97-

A báró egy napon arra gondolt, hogy minek neki az a rengeteg nagy erdő a magyar földön? hiszen ő mindig Bécsben lakik, s a birtokát jóformán csak a mappáról ismeri. Leírt hát a tiszttartójának, hogy vágassa le az erdőt: vessék be gabonával.

Aznaptól fogva heteken, hónapokon át kattogtak a fejszék a csöndes sályi völgyben.

Május vége felé egy sápadt krisztus-szakálu úrféle érkezett a faluba. A tiszttartó hozatta be az ispán kocsiján. Beszállásolták a lakatlan kastélyba.

Azt mondták, hogy bányász és hogy lengyel ember. Az fogja kiszórni a földből a tuskókat.

No a faluban meg is bámulták. Hát ilyen a lengyel? ilyen óriás? és ilyen tubákszinü bársonyruhában jár? Meg hát aki bányász, ilyen sápadt szokott lenni? No, furcsa mesterség, -98- hogy puskaporral röpiti ki a tuskókat! Ki gondolná, hogy ebből is élnek?

A lengyel szombaton délután érkezett és másnap elment a templomba. Mindenki megfordult, mikor belépett. Nézték, hogyan vetnek keresztet lengyelesen? és hogyan hajolnak meg az oltár előtt? Hát igen nagy keresztet vetnek, és mikor meghajolnak, a térdükkel a földet érintik, – éppen úgy, mint a plébános úr.

Az asszonyi szemek barátságosan pillantanak a lengyel felé, az emberi szemek megelégedéssel.

– Látszik, hogy jó körösztény, – mormogja a birónak a templomatya.

– Ügön akkurátos embör, – mormog vissza a biró.

A lengyel bányász megállott egy pad mellett, és nem nézett senkire, csak az oltárra. Gál Balázs helyet kinált neki maga mellett, de a lengyel nem ült le. A szivére emelte a kezét, úgy köszönte meg némán, ami megint tetszett a parasztoknak.

– Nem ül le, – mormogta a templomatya.

– Nincs jussa rá, mert nem idevaló, – felelte a biró a bajusza alól. -99-

A bányászt aztán nem igen lehetett látni többet. Már hajnalban kiment az erdőre, és csak alkonyat után tért vissza. Napközben tompa dörgések hallatszottak az erdőből. Dolgozott.

*

Vasárnap délután kisétál a lengyel a kastélyból, és betér a kertészhez. A kertész ugyanis tudott valamit németül, s hogy mindig a kastély körül foglalatoskodott, összeismerkedett a lengyellel.

Örült hogy olyan úri ember meglátogatja. Megmutogatta neki a terjedelmes kertet apróra, s magánál tartotta vacsorára is.

– Kérdezd meg tőle, – mondja vacsora közben a kertészné, – miért olyan szomoru?

– Olyan ez mindig, feleli a kertész, – még a kalapja is szomoru ennek.

– De csak kérdezd meg.

Hát a kertész megkérdezte.

A lengyel csodálkozón pillantott a kertészre, aztán készségesen válaszolt:

– Megmondom. Éppen azért jöttem. De az asszonynak csak annyit mondjon el belőle, a mennyit éppen muszáj. Hát mondja -100- csak kérem kertész úr, nincsenek ebben a kastélyban kísértetek?

A kertész a kísértet szóra elképedt. (Szőrös, kis fekete ember volt az a kertész. Hátul kétfelé választva viselte a haját, és mindig pipázott.)

– Kísértetek? Hallani hallottam biz én valamit, de gondoltam, csak afféle parasztbeszéd.

– Magam se vagyok különben, de kérem énvelem különös mindenfélék történnek.

Megrázta a haját, mint az oroszlán a sörényét, és hogy a kertészné újból megkinálta a rántott csirkével, köszönő mozdulattal eltolta magától.

– Legalább bort önts neki, ha már nem eszik, – mondotta az asszony.

A kertész fölemelte a vörös borral telt üveget, és töltött a bányász poharába.

– Trink bruder, – mondotta jószívüen.

A lengyel addig csak éppen kóstolgatta a bort. Fölemelte a biztatásra a poharat, s felhajtotta fenékig.

Aztán egy percig elmélázott. Egyszercsak fölemelte a fejét, s beszélt:

– Mingyárt az első éjjelen hallottam, -101- hogy valaki lépked a szobámban. Fölnyitom a szememet: egy fehérruhás asszonyféle áll az ágyam előtt. Lecsukom szememet: tovább lépked. Azt gondoltam álom volt.

– Persze, hogy álom volt, – felelte legyintve a kertész.

– Másnap mégis kétszer megfordítottam a kulcsot az ajtón, és lebocsátottam a kárpitokat is. Nem akartam, hogy a hold besüssön. A holdfényre vélekedtem, hogy az játszott velem. És lefeküdtem nyugodtan. Éjfélkor ugyanaz a halk séta; ugyanaz a megállás; ugyanaz a továbbmenés. Fölpillantani már nem mertem.

– Viszolog a hátam.

– A következő estén olyan fáradtan jöttem haza, hogy azt gondoltam, a világnak semmiféle kísértete se fog fölébreszteni. El is aludtam. Hason feküdtem. Az arcomat a két karomra hajtottam. Ugy aludtam.

– Az nem jó fekvés.

– Egyszerre csak hallom, hogy jön a kísértet. Nem mertem megmozdulni. Megáll. Érzem, hogy a két kezét a hátam fölé emeli, mintha nyomni akarna. És nyomott is, -102- noha nem éreztem kezet a hátamon. De mégis nyomott. Azt hittem megfulladok.

– Boszorkány volt.

A bányász legyintett:

– Én nem hiszek se boszorkányban, se kísértetben. De hogy ez minden éjjel ismétlődik, boszant.

– Hogy a fenébe ne!

– A szolgám a tornácon hál az ajtóm előtt. Jancsinak hívják. Katonáskodott Stájerországban. Kérdeztem tőle, hogy nem történt-e vele valami? Nem; semmi. Hát arról tud-e valamit, hogy kísértet jár a kastélyban? Azt mondja, hallott már effélét. Mondom neki, hogy háljon bent ő is a szobában, és éjfélkor költsön fel, ha valami történik. Bólint rá hogy jó. Aztán egyet gondol: elmegy az ispánhoz, és bejelenti, hogy ő nem dolgozik többé mellettem. El is ment.

– Ilyen gyáva a paraszt!

– Eltökéltem, hogy véget vetek ennek az éjjeli gyötrődésnek. Égő gyertya mellett, felvont pisztolylyal várom meg az éjfélt. De elszunnyadok. Akközben megjelenik a nő. Jön egyenesen felém. Nekem a lélekzetem megint elszorul. Nincs erőm, -103- hogy kinyújtsam a kezemet a pisztolyomért.

– No, én belelőttem volna! – mondja a kertész.

S fenékig üríti a poharát.

– Lehet, – feleli a lengyel vállat vonva.

Aztán folytatta:

– Arra gondoltam, hogy más szobát kérek. De röstellem magam előtt. Én teológiát végzett ember vagyok… azaz dehogy vagyok, semmise vagyok…

Elborúlt arccal nézett maga elé. Ivott egy kortyot, aztán megint folytatta:

– Nem retirálok meg semmiféle kísértet elől. Aki meghalt, meghalt! Mi?

– Igaz, – bólintott rá a kertész, – aki meghalt, meghalt.

– Mit beszél? – kérdezte az asszony.

– A bányáról, – felelte a kertész, – ne törődj vele.

– Szívszorulás vagy agygörcs, vagy tudom is én micsoda, – folytatta maga elé tünődő arccal a bányász, – talán hallucináció.

– Már akár micsoda náció, de én röviden elbánnék vele.

– Hogyan? -104-

– Fölvinném azt a jó csáti fütyköst onnan a sarokból, aztán úgy a derekára húznék vele, hogy sose mászkálna többet senki szobájában.

A bányász felkönyökölt az asztalra, és a homlokát a tenyerébe támasztva hallgatott.

Aztán megintcsak megszólalt:

– Mondhatom én azt, hogy önt nem látom?

– Nem, azt nem lehet mondani.

– Így látom pedig minden éjszakán.

– Hát aztán milyen a pofája annak a bestyének?

– Az arca? Az arcára nem birtam eddig fölemelni a szememet.

Szivart vett elő a zsebéből, valami sötét-barna apró szivart, és rágyujtott.

– Érzed, milyen jó szagu? – kérdezte a kertészné.

– Nem érzem, – felelte a kertész, – de az én dohányomnál nem lehet jobbszagu.

A kis kövér kertészné összedugta a két karját, és tovább unatkozott mellettök.

– Kertész barátom, – mondotta a bányász, – nincs senki ismerősöm itten, akihez bizalommal fordúlhatnék; magát kell megkérnem… -105-

A kertész nagyot szívott a pipáján: ugyan mit akar?

– Háljon nálam ezen az éjszakán.

A kertész megvakarintotta a fejét. A hajaválasztéka tarajjá borzolódott.

– Hogy ott háljak?

– Egy ilyen bátor ember megmenthetne engem.

– No persze. Dehát hogy én ott háljak? Jó, ott hálok! – felelte az asztalra csapva. Ott hálok a maga kedvéért. A botot vigyem? Jobb lesz tán egy vasvilla!

Aludni küldötte az asszonyt. Kis idő múlva maguk is elindultak. A kertész egy három águ vasvillát vitt magával.

– Itt jó élni különben, – mondotta a bányász, mikor már a kastély parkjában ballagtak; – itt ebben a völgyben, talán ellenség se járt soha.

– Itt bizony még kolera se.

– Semmiféle uniformist se láttam, mióta itt vagyok. Még csak csendőrt se láttam.

– Jár pedig.

– Jár?

– Ritkán. Csak éppen hogy átmennek a falun. Egyszer egy hónapban.

– Az semmi. -106-

Egyszercsak meghőkölt. Megragadta a kertész karját. Egy fa felé mutatott:

– Mintha ember volna ott…

A kertész is meghökkent. Aztán legyintett.

– Ember, fenét. A sárga tearózsának a feje.

A levegő harmattal és virágillattal volt tele. A hold átsütött a platánokon. Az eget csillagok milliói borították.

A kertész levette a kalapját.

– Milyen meleg van, – mondotta. Az ilyen éjjelen nagyobbat nő a virág, mint a legnaposabb nappalon.

A lengyel az égre mutatott.

– Látja ezt a sok csillagot? Az mind föld. Onnan úgy nézik a mi dolgainkat, mint mink a hangyákat. Bűnös, nem bűnös, egyformán fekete.

– De cudar féreg az! Olyan kárt tett az idén a melegágyban, hogy…

Hallgatva ballagtak el egy fenyőfacsoport mellett, aztán a bányász szólalt meg:

– Jó a felesége?

– Mit mond?

– Hogy szeretik-e egymást? -107-

– Meghiszem azt. Olyan az én feleségem, mint a nádméz.

– Az a fő. A gazdagság semmi. A rang is semmi. Minden semmi. Csak az asszony az igaz valami: a jó, hű asszony, akit az ember szeret.

A tornácra értek. Árnyék terült oda. Hallgattak. A márványlapokon kongott a lépésük.

– Milyen hüvös ez a tornác, – mondotta a kertész; mintha kriptában járna az ember!

Tágas, bolthajtásos szoba volt az, amelyben a bányász lakott. Két ágy benne a két szögletben. Középen nehéz diófa-asztal, és körülötte karcsú faszékek. A kandalló előtt kopott karosszék. A falon Mirabeau, Robespierre, Desmoulin Camille és Roland asszony megsárgult arcképei. A kandalló fölött pedig Brillat Savarin szines olajképe.

Az Eötvös báróké volt valamikor az a kastély, és egy francia szakács is szolgált náluk. Annak a szobája volt a bányászé.

A kertész megállt a szoba közepén.

– Hát ez az? Itt hál maga, és itt jön be valahol a… Nem gondolja, hogy a kandallón jön be? -108-

– Nem jön az be sehol. Csak hallucináció.

– Mi az? Én nem tudom mi az?

– Akkor ne is kérdezze. Betegség. Nekem nem kell más, csak mikor kiáltok vagy nyögök, rázzon meg.

– Megrázzam? Hogy én magát megrázzam? Majd azt rázom meg, a kutyát! Hogy híjják? Micsoda náció?

– Hallucináció. Ha nem ébredek fel, öntsön vizet rám, és dörzsölje a szívem tájékát.

– Nem lesz jobb, ha ütök? Jobb lesz, ha ütök, higyje el. Ha én egyszer megütöm azt a fene hallucinációt, vagy megdöglik, vagy megsántul.

A bányász ezalatt levetkőzött, és lefeküdt. A kertész is levetkőzött, és a gyertyát odébb tolta az asztal közepére.

– Ma éjjel, talán, nem fog gyötörni, – – mondotta a bányász a paplanát veregetve, – de azért jó hogy itt hál maga is. Legalább ezen az egy éjszakán nyugodtan alhatom.

A kezét a feje alá tette. Ásitott.

– Jó asszony a felesége? Igazán nagyon szereti? -109-

A kertész is ásitott.

– Hát hogyne. Szakácsné volt a tiszttartónál. Három esztendeig jártam hozzá, mielőtt elvettem volna. Még tíz óra sincsen.

– És ha maga egyszer azt látná hogy nincs rendben a széna…

– Mi nincs rendjén?

– Úgy értem, hogy a földön minden változó. Még a jó asszony is.

– Az én feleségem mindig ilyen volt.

– De gondoljuk el, hogy nem ő a maga felesége, hanem egy feketeszemű, nyulánk, édesbeszédű asszony, akinek meleg a nézése, a keze, a lelke és az ember azt hinné, még a napon sincs árnyéka… Különben ne beszéljünk erről.

– Amint tetszik. Én nem gondolkoztam erről soha. De ha más feleségem volna, afféle félre kacsintó…

– Mit tenne vele? – szólt a bányász a szemét fölnyitva.

S ahogy a gyertya odavilágított, olyan volt a szeme, mint két kék ércgolyó.

– Mit tennék vele? Hát ott halna meg abban a minutába az istenfáját…

– Megölné? – kérdezte a bányász álmosan. -110-

– Agyoncsapnám, mint a legyet!

S akkorát ásított, hogy az álla csontja ropogott belé.

A bányász lehunyta a szemét. A kertész a kandallóra nézett. Fölkelt. Végigment mezítláb a szobán, és a háromágu villát bedugta hegygyel a kandallóba.

Azután megint az ágyra fordult, és a plafonra pislogott.

– Ha a bojtár meg nem forgatja a gombaágyat, penészes lesz. De talán megforgatja.

Éjféltájon állati nyöszörgésre ébredt föl a kertész.

– Mi az? – mondja álomtól bágyadt hangon, ki az?

Olyan volt a nyöszörgés, mint ahogyan a kutya szokott nyöszörögni, az alvása közben, de fájdalmasabb.

A kertész haja égnek borzolódott. Elmeredt szemmel nézett az ajtóra, a kandallóra, a bányászra.

A gyertya égett.

A bányász elhanyatolva, halálszin sápadt arccal feküdt az ágyon. Az nyöszörgött. A kertész lehajlott és benézett nagyóvatosan először a maga ágya alá, aztán a bányász -111- ágya alá. Végre lefordult az ágyról, és a bányászhoz sietett. Megrázta:

– Mi baja? Hallja-e?

A bányász mélyen szakadozó lélekzettel fölébredt.

– Látta? – szólt fulladozva.

– Mit?

– Az asszonyt.

– A kísértetet?

– Azt.

– Itt volt?

– Most rebbent el.

A kertész körülbámult. Nem látott semmit. De azért az inába remegés szállott.

– Milyen volt? – kérdezte nagy szemmel.

A bányász hörögve válaszolt:

– Véres.

A kertész borzadozva nézett körül. A foga csaknem vacogott. Visszasietett az ágyába. A takarót a fejére vonta. Csak a két talpa látszott ki, s a takaró is remegett a didergésétől.

A bányász azután nem jött be többet az erdőről. Kunyhót csináltatott magának odakünn, és abban hált.

*

-112-

Az aratás előtt való héten két csendőr jelent meg a faluban. A kisbiró a tiszttartóhoz vezette őket. Az egyik csendőr irást vett elő a tarsolyából, és átadta a tiszttartónak.

A tiszttartó ott reggelizett családostól a tornác előtt az ákácfák alatt. Ahogy bepillantott az irásba, elhalaványult, és hosszan csóválgatta a fejét.

Az asztalnál ott ült a felesége, két szőke kisasszonylánya, a nevelőkisasszony, meg az iródeákja. Valamennyien várakozással néztek reá. De a tiszttartó nem magyarázott semmit: visszanyujtotta az irást a csendőrnek:

– Tegyék, amit a törvény parancsol. Az erdőben megtalálják.

A két csendőr elsietett az erdő felé.

A kisbiró hazaballagott.

A tiszttartó némán ült vissza az asztalához. Senkise merte kérdezni, hogy mi történt. Végre, hogy a kávéját megitta, a feleségéhez hajolt:

– Gondoltad volna, hogy pap az az ember?

– A lengyel?

– Az. De nem lengyel.

– Hát? -113-

– Porosz.

Aztán még halkabban tette hozzá:

– Megölte a feleségét.

Déltájban egy rossz daróci parasztszekér jött ki az erdőből. Lassan és döcögve jött a szekér. Az ökrök előtt egy daróci ember.

A szekéren a lengyel feküdt. Cserlombokkal volt letakarva. Csak az egyik csizmáját lehetett látni, meg a bársonyruhát a könyökén, ahogy a szekér rácsán kibarnállott.

A két csendőr jóval a szekér előtt lépdegélt. Térdig poros volt mind a kettő. Az egyik a csákójával legyezte magát. A másik kigombolt kabátban lihegett.

A biró már a községháza előtt várta őket. Hogy meglátta a két csendőrt, fölkelt. Eléjök ment:

– Hát hol a bányász?

– Itt van a szekéren.

– Megkötözve?

– Nem-a: hóttan.

– Hóttan-e?

– Abbizony, amint meglátott bennünket, nem állt velünk szóba. Csak addig várt, míg feltűzzük a szuronyunkat. Akkor belenyult a zsebébe, és szépen mellbe lőtte magát.

– Ejnye, ejnye, – felelt a biró a fejét -114- csóválva, – hát akkor ezt a község költségin köll eltemetni.

– Hát bizony nincs különben.

A biró beleböködött a botjával az út porába és a fejét csóválta.

– Ki gondóta vóna, hogy ilyenek ezek a lengyelek!

És elgondolkodva bámult a szekér után, amely döcögve haladt tovább a temető felé. -115-

-116-

-117-

Este tíz órakor elővettem a Vasuti Útmutatót, s megnéztem, hogy mikor érkezem Kolozsvárra?

Bizony éjfélkor. Van-e ott olyan vendégfogadó, ahol lefekvéskor bizalommal várhatjuk hogy alhatunk is? Akkor jártam először arrafelé.

Végigpillantom a még várható állomások névsorát. A tekintetem egy kereszten akad meg. Nini, ez valami fürdő itten; föltételes megállóhely. Most julius van és az erdélyi fürdőkről akármit is beszélnek, olyan tiszták, hogy az édesanyánk házában se térhetünk jobban nyugalomra aggodalmak nélkül. De mingyárt ott vagyunk! Uccu, mozdulok ám: szólok a konduktornak, hogy állíttassa meg a vonatot. Már csak alig három perc volt még hátra a megkeresztezett állomástól.

Szedem a cókmókomat. Leugrom. A -118- vonat fütyül. A kalauz int a lámpással. A vonat megint tovább gurul. És én ott maradok a sötétségben. Szemlélődök, hol az állomás háza? Nem világoskodik se ajtó, se ablak. Csak egy kis paraszt-legény az egyetlen ember akit láthatok. Vasuti lámpást lógat a kezében.

– Atyámfia, – mondom neki, – hol itt a fürdő?

– A fürdő? – kérdez vissza, miközben borjunézéssel mered reám.

– A fürdő, – felelem nyomatékosan.

– Jó posta az még ide, – mondja meglóbálva a lámpást.

– Hát nem itt van?

– Nem.

– Ejnye kutya teremtette. Hát mennyire van ide?

Felvonja a vállát:

– Jó másfélóra.

– Kocsi vagy omnibusz csak van itt?

– Nincs itten.

– Hát hogy a macskába járnak oda az emberek?

– A fürdős kocsiján.

– Hát hol a fürdős kocsija, hiszen ezt kérdezem? -119-

– A fürdős kocsija?

– Az az no. Arra akarok fölülni.

– Az nincs itt.

– Hát mi van itten, milyen kocsi?

– Milyen kocsi?

– Milyen no?

– Semilyen sincsen.

No ezzel reggelig beszélgethetek, mig megértjük egymást.

– Nem te vagy a bakter, úgye?

– A bakter? Nem.

– Hát hol a bakter?

– A bakter? A kocsmába.

– És hol a kocsma?

– A kocsma? A faluba.

– És hol a falu?

– A falu? Itt a vápába e.

S a vállán át belemutatott a sötétségbe.

– E szerint nincs messze?

– Messze? Nincs nagyon messze.

Az állomás-ház előtt álltunk. Közönséges kis bakterház. Az ablakon át csecsemő-sírás hallatszik. Gondolni se lehet arra, hogy háljak benne.

– Mikor jön a legközelebbi vonat? – kérdem a legénytől.

– Vonat? Merre felé? -120-

– Akármerre.

– Reggel nyolc órakor jön Kolozsvár felől.

No addig én nem várhatok.

– Lehet kocsit kapni ebben a faluban?

– Kocsit? Nem tudom.

– A kocsmárosnak van talán?

– A kocsmárosnak? Nincsen.

– Hát kinek van?

– Kinek? A mészárosnak.

– Hát erigy el öcsém a mészároshoz. Mondd neki, hogy vigyen el engem a fürdőbe. Megkapod a fáradságod diját.

A legény ezt már tisztára megértette. Betette a lámpást az ajtón, és elkocogott.

Én pedig ott maradtam a sötétségben. Szivarra gyujtottam, hogy mégis magamba ne legyek.

Eszembe jutott, hogy tavaly hogyan jártam Tusnádon. Ilyen tájon mentem oda. Egy napig vonat vitt, fél napig egy kopott bőrkocsi. S mikor odaérkeztem, az igazgató vállvonogatással fogadott.

– Nincs szoba, – mondta. Ön az ötödik vendég, akinek sajnálatomra ezt kell jelentenem.

– Hát az a négy hova szállt? -121-

– Sehova. Visszamentek vagy elmentek Málnásra.

– No, én nem megyek se vissza, se Málnásra. Ha az úr fürdőigazgató és úgy tele van a fürdője, hogy visszaküldözi a vendégeket, akkor tegye közzé a lapokban.

Nyersebb voltam, mint illett volna, de ennek köszönhettem, hogy egynéhány óra múlva szobát kaptam.

Hanem ez nappal történt. Mi történik, ha ebben a fürdőben is vállvonogatással fogadnak?

Félóra múlva hallom a kocsizörgést. Parasztkocsi. A legény ül rajta meg egy feketés ember. Sötétben minden mészáros fekete.

– Maga a mészáros?

– Én volnék.

– Elvisz a fürdőbe?

– Elvihetem.

– Mi a becsületes neve?

– Pap János.

Öt perc mulva benne kocsikáztam a sötétség országában. Hogy az útat a lovak látták-e jobban, vagy Pap János, máig se tudom. Én nem láttam sem a lovakat, se Pap Jánost. Mindössze annyit tapasztaltam, -122- hogy kétszer ugattak meg a kutyák, tehát két falun mentünk keresztül. A második faluban ablak-világosságot is láttam. No kicsiny ablak. Aki kidugná rajta a fejét, nem tudná visszahúzni.

A kocsi erősen zörgött, hát nem igen beszélgethettünk. Mindössze két kérdést kiáltottam neki. Az egyik ez volt:

– Van-e sok vendég a fürdőn?

Erre ezt harsogta vissza:

– Nem szoktam fürödni.

A másik kérdésem ez volt:

– Van-e itt árok kétfelől?

Erre meg azt harsogta:

– Nem szoktam földőlni.

Úgy éjfélig rázogatta bennem a lelket Pap János, míg végre megállott:

– Itt volnánk.

Egy vastaghangu kutya haragos ugatással fogadott. Bizony nem nyujtom le neki a lábamat.

– Szálljon le, mondom Pap Jánosnak. Hívjon valakit.

Pap János leszáll. Oldalba vágja a kutyát és elropog a sötétségben.

Kavicsos sétaút, gondoltam. Csakugyan a fürdőn vagyunk. -123-

– Hahó! – kiáltja Pap János.

Semmi felelet.

– Hahó! – kiáltja újból. – Győjjön ki valaki!

Nem jön ki senki.

Zörget jobbra, balra; zörget deszkán, zörget üvegen.

Csöndesség rá a felelet.

Végre a falombokon át felvörösödik egy négyszögletü világosság. Ablak.

Pap János odacsörög; rázörget az ablakra:

– Vendéget hoztam!

Választ nem hallok. Az ember visszatér.

– Kifizetem, mondom, de maradjon egy pár percig, mert hátha vissza is kell mennünk.

S mivelhogy nem jött senki, leszálltam a kocsiról, és megkerestem a világos ablaknak az ajtaját.

Tágas szoba. Hagyma-illat. A szoba közepén kerek vörösabroszos asztal; annak a közepén konyhai petroleum-lámpás. A fal mellett kétfelől két ágy.

Az egyik dunyhája mögül nagybajuszu kövér emberfej szőkélik elő. A másik ágy -124- mellett egy szintén kövér asszony öltözködik.

(Kérem az erdélyi levélíró urakat, ne irjanak nekem, hogy Erdélyben nincs dunyha. A Sándor-pohárra esküszöm, hogy azon a fürdőn Péter-Pálkor is dunyhával takaróznak.)

– Az első kérdésem az, – mondom, – hogy kapok-e szobát?

– Kaphat, – feleli a kövér emberfej.

Ezzel megszabadultam az aggodalomtól. Kikiáltok a kocsisnak, hogy elmehet.

S folytatjuk a beszélgetést:

– De nekem tiszta és jó szoba kell.

– Adhatunk.

– Szeretném, ha világos volna.

– Van.

– És ha keletnek nyilna az ablaka.

– Találunk olyat is.

– De ha a szolga ott kefél az ajtóm előtt, nem tudok aludni.

– Nem kefél ottan.

– Ha lehet: kétablakos szobát szeretnék.

– Lehet.

– És emeletit.

– Hát majd a Rákóczi-villában, – mondja az ember a feleségére tekintve. -125-

Az asszony helybenhagyón bólint.

Folytatom:

– Aztán engem ne zörgessen föl a szolga hajnali öt órakor. Majd én szólok neki, amikor fölkelek.

– Amint tetszik.

– Hát valami vacsorát kaphatok-e? – kérdem most az asszonyt. Hol van a vendéglő vagy kávéház?

– Ez az, – feleli az asszony.

A szoba berendezése nem vallott arra, hacsak az az egy asztalterítő nem. Gondoltam ez csak a belső szoba: a vendégek valami nyitott csarnokban esznek. Ámbátor Szovátán, Torján, meg Korondon azt is láttam, hogy a fürdővendégek maguk főznek.

– Hát kaphatok valamit, akármit?

– Bezony nem igen.

– Talán egy kis hideg sült találkozik a konyhán?

– Bezony nincs.

– Sonka csak van tán?

– Bezony az sincs.

– Hát egy pohár tejet csak tudnak tán adni?

– Azt talán lehet. -126-

– No hála Istennek.

Míg az asszony a tejért jár, beszélgetek az emberrel:

– Ki itt a fürdőigazgató?

– Én vagyok.

S fölemel az ágya mellől egy fekete cseréppipát, és félkönyéken rágyujt a maradék dohányra.

No, gondoltam, errefelé nem olyan méltóságosan baktató penzionált generálisok az igazgatók, mint a külföldi fürdőkön.

– Hát van-e sok vendég?

– Elférünk, – feleli jóizüen pöfékelve.

– Budapestről vannak-e sokan?

– Ide jobban csak Kolozsvárról jönnek.

– Az is szép publikum. Becsülöm őket, hogy nem járnak német fürdőbe. Színészek vannak-e?

– Nincsenek.

– Hát hangverseny volt-e már az idén?

– Nem volt még.

– Hát a zenekar milyen? Honnan hozatta?

– Nem igen tartunk zenekart.

– No ez jó csendes fürdő lehet.

– Bez itten uram, a ki beteg, itt van jó helyen. -127-

– Hát Budapestről mégis kik vannak?

– Budapestről? Nem jöttek az idén.

– Hát az erdélyi színészek közül?

– Színész? Nem jár a színész-féle fürdőbe.

– Hát az erdélyi mágnások közül ki van itt?

– Mágnás? Nem jött az idén.

– Hát asszonyféle? Van-e valami érdekessége a fürdőnek?

– Asszonyféle? Dehogy van.

Gondoltam az ilyen potrohos cseréppipás igazgató nem is beszélhet másképpen az asszonyokról.

– Dehát azért népes a fürdő, ugye?

– Bizony nem nagyon.

– Mégis, hány vendége van?

Az ember letette vissza a pipáját az ágy mellé, és a fejét vakarva, felelte:

– Bezony nincs itten uram egy lélek se. -128-
-129-

-130-

-131-

Az inaska a cipőket kefélte a konyhai lámpás mellett.

A szakácsné valami fehér réklit varrt. Ásitott és az órára nézett. Korállotta még a lefekvést. Beszédet kezdett az inaskával.

– Mér hinak téged Zsaninak? Micsoda név az a Zsani? Én még sohse hallottam ilyen nevet.

Az inaska kezében megállt a kefe. Félénk kék szeme a szakácsnéra fordult.

– Nem tudom.

– Nem tudod? Hát igazi neved az? Vagy csak úgy rád-akasztották?

Az inaska felvonta a vállát:

– Nem tudom.

– Hát hogy’ hínak a másik neveden?

– Blé.

A szakácsné nevetett.

– Furcsa név!

Zsani megszokta, hogy nevessék; hogy -132- vagy szidják vagy nevessék. Álmosan kefélte tovább a széles orru gödölye-bőr cipőt. A gazdája cipője volt az, a doktoré.

A szakácsné öltött vagy hármat a varrásban, aztán ismét lebocsátotta:

– Hát hova való vagy?

Zsani ismét elbámult:

– Nem tudom.

– Nem tudod? Hogy’ lehet ilyet nem tudni? Hát ki volt az apád? Hol lakott?

A fiu a fejét rázta:

– Nem tudom.

– Anyádat se tudod?

– Nem.

– Hát hogy’ kerültél ide a nagyságos urékhoz?

Zsani fölemelte a kefét és a szemöldökét:

– Elhoztak…

– Honnan?

– Apámtól.

– Apádtól? Hiszen az imént mondtad, hogy nem tudod ki volt az apád!

– Az más apám volt, a kitől elhoztak. Nevelt csak. Faluban.

A szakácsné sajnálkozva nézett a soványka buta fiucskára. Aztán szótlanul varrta tovább a hálóreklijét. -133-

Zsani a másik pár cipőt vette fel: keskeny lakk-félcipőt, a doktornéét.

S mély gondolatokba ereszkedett. Csakugyan-hát ki is volt az ő apja? Hogy került ő faluba, parasztok közé?

Ködhomály. Emberárnyékok. Egy nagy ócska ködmen. A ködmenből fönt emberi fej nyúlik ki. Fehér bajszu. Jó ember. Nyujt neki egy kis lapos palackot.

– Zsani igyál.

És Zsani iszik egy kortyot. Olyan neki, mintha folyékony tüzet inna.

De a vén ember mellett egy vénasszony is megjelenik. Ráncos és sárga, mint a töpörtő. Rikolt, mint a bagoly:

– Zsani! Kutya!

S veri őt.

Nem lehet elbujni előle. Ágy alatt, istálóban, bokorban, boglyában, mindenütt rátalál. És veri, veri. Hol bottal veri, hol kötéllel, hol csak puszta kézzel. De jaj és jaj minden keze-lecsapása.

Aztán egyszercsak városba került, a doktorhoz. Hogyan? Mikor? Ködbe oszlott emlékezetek. Időtlen idők óta ott van ő már orvoséknál!

Nem veri többé senki, csak szidják olykor, -134- mikor elhibáz valamit. De ki tudná mindig eltalálni? A doktorné olyan, mint a néma ponty. Csak akkor szól, ha szidja őt.

– Te mulya! Te fafejü!

A doktor úr is kevés-beszédü. Az is csak akkor szól, ha Zsani elhibáz valamit:

– Hova tetted az eszedet? Te birka, te!

*

Zsanival egyszer egy másik inaska beszélgetett:

– Mi a fizetésed?

Zsani csodálkozott:

– Semmi. Hát neked?

– Nekem öt forint minden hónapra.

Zsani hetekig forgatta az öt forintot az elméjében. Példázgatolódzott is a szakácsnénak:

– Lám más inas…

A szakácsné aztán egyszer előemlitette a doktornénak a konyhán:

– Zsani panaszkodik, hogy ingyen szolgál.

A doktorné megbotránkozva nézett Zsanira:

– No lám! – mondotta. – No lám! -135-

– Más inas beszélte, hogy… – mentegetődzött Zsani.

Akkor már tizenhárom éves volt, nagykezü, nagylábu és hosszunyaku melák. Csak a feje maradt kicsi, mint valami szőke medvéé, és a szeme maradt a régi aggodalmas nézésü, mintha mindig valami gyertya lángjába bámulna.

A doktor a rendelő órája után beszólitotta:

– Zsani, – mondotta neki zord-nyugodtan. Te, amint hallom, fizetést emlegetsz.

És szinészesen beretvált arcát simogatta, mintha egy láthatatlan szakált simogatna.

Zsani elvörösödött.

Életében először történt, hogy a doktor beszédbe állt vele.

Pofon-villámot sejtett a borus nyugalom mögött.

Hebegett:

– Csak a szakácsné…

A doktor változatlan nyugalommal folytatta:

– Felnyilt a szemed. Érthető. Abban a korban vagy, amelyben az ember számítani kezd. Hát számoljunk össze. -136-

Leült és cigarettára gyujtott.

– Öt éves korodban hoztalak el a faluból. Könyörületből. A nevelő-szüleid kenyérhéjon tartottak, és rászoktattak a pálinka-ivásra. Vertek is. Láttam, hogy elpusztulsz. A feleségem megszánt. Magamhoz vettelek. Először az volt a szándékom, hogy fiammá fogadlak. Dehát nem látszottál rá alkalmasnak. A szülőid multját sem ismerjük. Ki tudja micsoda tejet szoptál? Ki tudja micsoda tejet szoptál?

S föltette a székre a lábaszárát. Megvakarta.

Zsani valóban nem emlékezett semmiféle tejre, s nem is sejtette, micsoda aggasztó kérdése az az életnek, hogy az ember micsoda tejet szopott valamikor?

A doktor folytatta:

– Ki tudja micsoda ősöknek micsoda bűnei lappanganak benned?

Zsani valóban erre se gondolt soha. Elképedten hallgatta a nagytudományu ember további szóáradatát:

– Próbáltalak iskolába járatni. Két év alatt alig hogy irni-olvasni megtanultál. Bizonyos, hogy az őseid kulturátlan agyu emberek voltak. Hiába járattalak volna tovább. -137- Házi szolgálatra alkalmaztalak. Nem gondolod talán, hogy a munkád ért valamit? Az utóbbi két három évben talán. Hát számitsd ki…

Zsani azonban nem számitott semmit. Csak állt némán, vörösen, és aggodalmas szemmel.

Másnap egy asztalos politurozott a doktoréknál fakult bútorokat.

A doktor megszólitotta:

– Nem volna-e szüksége inasra?

Zsani még aznap belépett a műhelybe.

*

Az iparosok élete csupa vidámság kisvároson.

Mikor a mesternek napja van, s estefelé hazakeringél a kocsmából. A kalapja félfülön. Jelszava: Búsúljon a tordai ló! Persze az első, mikor belép a műhelybe, hogy pofon üti az inast:

– Az apád teremtésit, mért nézel olyan keservesen, mint rostélyon sült Szent Lőrinc?

Mikor a mesternének van napja, s úgy hozzávágja az inas fejéhez az enyves lábost, hogy az enyv a haján csöpög alá. -138-

– Az apád teremtésit, minek teszed az étel közé?!

Mikor az öreglegénynek van napja s nem talál valami szerszámot…

Mindig az inas, mindenben az inas! S ha tréfálkozó kedvök kerekedik is, az inason köszörülik az eszüket.

– Zsani Pestre megy mihelyt fölszabadul.

– Thékhez, munkavezetőnek.

– Zsaninak uj nyakkendője van.

– Tegnap találta a szemétdombon.

– Abban megy Irmához vasárnap.

Mindezen megjegyzéseket vihogás, röhögés követi. Még a mesternek is rázkódik a pocakja.

Hát még mikor nem is szólnak, csak röhögnek!…

Olyankor szorongó ovatossággal nyúl mindenhez. Megnézi a ritkán csöppent borravaló-fillérjeit: nem lopták-e el? Tapogatja a ruháit: nem dugtak-e bele békát, vagy egyéb nem-odavalót? S aggódva gondol Irmára is…

Ki az az Irma?

Egy betüszedőnek a leánykája. Egy serdülő -139- cigányszin barna leány, aki az előbbi évben egy-udvaron lakott velök.

A fiu az első hónapokban nem is beszélt vele, sőt az első hetekben nem is látta. Sokkal inkább el volt foglalva a munkájával, meg a szenvedéseivel, hogysem másokra is irányulhatott volna a figyelme.

A leányka rövidke skót szoknyájában mindig sietve lépdegélt át a nagy kövezett udvaron, az udvar belső szöglete felé, ahol laktak. Ha künn gyalult valamelyik legény, méginkább sietett: a nyakát összehúzta, s árnyékként surrant el a fal mellett. Mintha attól tartana, hogy a legény megüti.

De nem sürün járt át az udvaron. Csak mikor iskolába ment, és mikor hazatért. Otthon többnyire a szobában ült, vagy a konyha-ajtóban állt, és könyv volt a kezében.

Egy májusi vasárnapnak a délutánján asztalkát tett ki a szedőné az ajtójuk elé. A szedő kiült és pípázott. A felesége is odaült meg a leányka.

Zsaninak otthon kellett maradnia, mert asztalosék elmentek valahova látogatóba, s rábizták a bölcsőt. Ült hát ő is az ajtójuk -140- előtt, és rengette a bölcsőt. S távolról nézte a csöndes családot.

A szedő sovány és fakó arcu ember. Hosszú uras kabátja lig-lóg rajta, mint szőlőkarón a madár-ijesztő-lepel. Haragos szemmel néz mindig. De ha beszél valakivel, fanyaran mosolyog.

A szedőné vastag-dereku szőke asszony. Duzzadt tokás arca őszibarackszinü. Mintha elette volna az urának az egészségét is. Nehézkesen mozog, mint a lúd, és jólelkün mosolyog mindenkire.

A leánya nem hasonlit rá. Barna és soványka, mint az apja. Szavát sohse hallani. Még a járása is olyan halk és óvatos, mintha az udvar köveitől is tartana, hogy rákiáltanak, ha rájok lép. Mindig fehér csipkés kötény van rajta otthon, s a kezében iskolai könyv.

Hát ott ülnek és beszélgetnek szedőék. A szedő meggyfa-száru cserép pipából pipázik és a lányára mosolyog. A szedőné harisnyát köt.

Egyszercsak nyílik az udvarajtó, s megjelenik egy idegen őszes úr, térdig kabátos, görnyedt.

– Szervusz! – kiáltja eléje vígan a -141- szedő. No csakhogy itt vagy! Már attól tartottam, nem jösz el.

A vendég bizonyára munkástársa a szedőnek, – látszik az ujjai feketeségéről. Leül az asztalhoz. Az asszony bort tesz eléjök, s folytatja a kötést.

– Irma! – kiáltja egy perc mulva az apa az ablak felé. No nézd ezt a nyúlat! Azonnal gyere elő!

A leány azonban nem jelentkezik.

– Irma! Megharagszom!

A leány végre fülig pirosan sompolyog elő. A fejét szeretné eldugni mint a csirke a szárnya alá.

– Köszönj azonnal Miklós bácsinak!

S a társához fordul:

– Ilyen gyáva leányt te még nem láttál! Ennek rémület az, ha valakivel beszélnie kell. Itt maradsz! itt ülsz! – parancsolt rá a leánykára.

– Ez sohse megy férjhez, – mondja a fejét csóválva a szedőné.

És a lányához fordul:

– Ki vesz el téged, ha megnősz?

A leány röstelkedve pislog maga elé.

Zsani akkor kezdett Irmára figyelni. Ez -142- a lány az akit senki se vesz el. Szegény leány…

Aznaptól ahányszor végigment a lány az udvaron, a szeme ráfordult, és nézte, nézte, a félénk fekete szemét, a libegő skót szoknyáját, mígcsak el nem tünt a fehérre festett ajtóban.

Egyszer, hogy mindnyájan ott dolgoztak az udvaron, odapillantott a szedőék ablakára, s látta hogy a leány, az örök-leány az ablakban áll. Beletakaródzik a fehér csipke-kárpitba, és nézi őt, nézi azzal a csillogó két fekete szemével. Hogy a tekintetök találkozik, visszakapja a fejét.

Kis idő mulva Zsani megint odapillant. A kárpit ismét megmozdul.

Különös!

Egy őszi napon Zsaninak kicsorbult valami szegben a gyaluja. A mester persze megrázta érte. A fiú érezte, hogy nagyobb volt a rázás a hibánál. Rítt. Pergett a könny a szeméből. Még délben is, mikor kiadták neki a maradék krumplilevest. A rivást is nyelegetve kanalazgatta a műhely előtt.

Egyszer félrepillant. Meglátja, hogy a -143- leány ott áll az ajtóban. Abbahagyja a sirást, csak a szeme marad könnyes.

A leány nézte. Evett ő is. Pogácsát evett. S közben a szeme a rongyos kabátu bús inason állt.

Egyszercsak fogja a könyvét, és arra sétál a tornácon. Darálja a leckét. Elsétál Zsani mellett kétszer is. Végre megáll. Megszólal félénken:

– Kell pogácsa?

Nyujt egy pogácsát.

Zsani kitörli a könnyet a szeméből. Néz a lányra: nem tréfál-e vele?

A lány szeme sajnálkozást sugároz.

– Kell, – feleli Zsani.

A leány odaadja a pogácsát. Zsani csodálkozva pislog rá.

– Jó pogácsa, – mondja a leány biztatón.

– Jó, – feleli Zsani, – köszönöm.

S melegen néz a leánynak az arcára.

*

A műhelybeliek csakhamar meglátták, hogy Zsani érdeklődik a leány iránt. Vasárnap délutánonkint kimegy az erdőre, s hangyatojást és virágot hoz haza. Irmának van egy fürjecskéje, – zöldhálós kalitkában -144- tartják az ajtó fölött. A hangyatojás a fürjnek kell, a virág Irmának. Be nem bocsátják szedőék a fiut, mert ringyes-rongyos, boglyas, maszatos, de nyári estéken, mikor az ajtó előtt ülnek, Zsani is odabátorodik, ha van ideje szabad. Leül az ajtó előtt a lépcsőre; leül, mint valami alázatos kutya. S beszélgetnek vele. Még tán csontot is vetnek neki.

Persze a műhelyben azonnal megindult a figurázás:

– Zsani már kibazsalta magának a menyasszonyt.

– Csak felszabaduljon, mingyárt oltárhoz vezeti.

– Kurizál!

– Nem adnám egy lóért, ha hallanám, hogyan kurizál?

– Hogyan? Hát ő aszongya: Bhe-e-e! Irma meg aszongya: Pitypalatty!

S ihogtak-vihogtak.

A fiu máskor maga is elmosolyodott, ha a legények figuráztak vele. De most már, hogy a leányt is belekeverték a tréfáikba, kedvetlenül szipogatta az orrát.

Szinte megkönnyebbült, mikor szedőék elköltöztek a házból. -145-

Mintha bizony mással nem is lehetne őt figurázni!

Egyszer sört kivántak a legények. Összeadták a pénzt, de még négy krajcár kellett volna:

– Adj bele te is, Zsani! Ihatsz aztán te is.

Zsani a fejét rázta. Nem kivánta a sört, de különben is elitták volna előle.

– Nincs pénzem, – felelte a földre pislogva.

– No majd megnézzük.

Két legény lekapta a lábáról. A harmadik megmotozta. Volt egynéhány krajcárja. Elvették, kinevették.

Attól fogva különféle rejtekekben tartotta a pénzét: deszkák mögött, földben, kalapja bélésében.

S úgy érezte, hogy neki mindenki ellensége.

A félénksége, magába-zárkózottsága csak növekedett. A tekintete mindig aggodalmas volt, mintha minden percben ütést várna. Ha beszéltek vele, a beszélőnek a cipőjére pislogott.

– Csak egyszer felszabaduljak! – mondogatta -146- magában. Ha legény leszek, segéd úr lesz az én nevem is.

Irmáék is mindig a felszabadulás képét szinezték ki neki.

– Az első az legyen, hogy jó ruhát végy magadnak, – tanácsolta az asszony.

Ez neki magának is a legnagyobb vágya volt. Minden gondolata ezen a kérdésen forgott. Ha neki szép ruhája volna… Akkor nem bánnának vele úgy… Úgy…

Mert még mindig abban a ruhában járt, amelyet az orvosnál viselt, – az indigószinü rézgombos posztó-ruhában. De haj, mivé vált lassankint az a szép ruha! Elrövidült, feszült rajta. A fényes K. P. betüs rézgombok helyére különféle nagyságu és szinü csontgombok költöztek. S a ruha szine… Vigyázott ő rá amennyire lehetett; különösen mikor a keze enyves volt, – sohse elől törülte bele, hanem hátul. Csodálkozott aztán, mikor azt látta, hogy hátul a ruhája olyanná vált, mint a fakéreg.

A haját esztendeje nem nyiratta.

Husvét vasárnapján a szedőné adott neki egy öltözet elviselt szürke ruhát, inget és gallért. A szedő meg adott neki két hatost: -147-

– Eredj a borbélyhoz: nyiratkozzál meg. Aztán eljöhetsz hozzánk ebédre.

Életének első boldog napja volt az.

„Ebédre!“…

Aznapig csak az udvaron vagy a konyhán beszélhetett Irmával. A leány szivesen is szólt vele, mikor magukban voltak, de idegenek előtt tartózkodó volt irányában.

Aznap délben először léphetett be a szobájokba. A leány kezet nyujtott neki s örömmel nézett reá, noha a fiu tövig lenyiratta a haját, s éktelen volt a hajatlanságával.

– Isten hozta Zsani.

Zsani akkor említette először, hogy nehezen várja az inaskodása végét. A legények rajta éreztetik a rossz-kedvüket, jókedvüket. A mester is…

– Magad vagy az oka, – felelte nyugodtan a szedő. A féreg is szembefordul, ha rátaposnak, te meg mindenkinek a lába alá hajtod a fejedet.

Zsani csodálkozott ezen a beszéden. Hogyan fordulhatna ő szembe? Hiszen rögtön agyonütnék!

Álmában persze azon éjjel Irmával sétált. Irma minden fordulónál igy szólt: -148-

– Isten hozta Zsani!

Cukorgyárban sincs annyi édesség, amennyit ő a szivében érezett.

De volt rossz álma is. Azt álmodta, hogy az uj rendes ruhájában lép be a műhelybe, s a legények megbotránkoznak rajta.

– Hogy mer ez úgy öltözködni mint mink?!

S leteperik a földre, beletörülik a sáros lábukat a kabátjába, nadrágjába, zsebkendőjébe.

Aztán egyszerre csodálatos állatokat lát maga körül: nagy sárga macskát, amely akkora, mint a tehenek szoktak lenni; aztán egy háznyi magasságu nagy négyszög szürke állatot, amelynek az orra a földig lóg; aztán egy zöldes-fekete kigyót, amely olyan hosszu, mint a leghosszabb pózna.

S egy gyönyörü kék-sárga tollu nagy madár, akkora mint a tyúk, megszólal az állatok feje fölött valami különös károgó hangon:

– Jónapot! Köszönöm!

Gyakorta álmodott ő efféle csoda-állatokkal. De azt gondolta, az álmok olyanok.

Másnap a tavaszi nap meleg sugarakkal árasztotta el a kis várost. A kövezet szikkadt, -149- száradt, megfehéredett. A fák a rügyeiket bontogatták. Az ablakok mindenfelé tártan álltak, s a fikuszok és pálmák a prépost úr ablakában a verőfénybe állitódtak.

S az ablakból különös torokhang rikoltozott:

– Eleonóra! Nóra! Kávét kérek! Kérek!

Zsani meglepődve pillantott az ablakra. Még a lába is megmerevült.

Az álombeli kék-sárga nagy madarat látta élő-eleven valóságban.

Ugyanezen napokban más is történt vele olyan különös. A szedőnek a helyére egy tanitó költözött. A tanitónak hat éves fiacskája képes könyvvel játszott az udvaron. A könyvet megunta, félredobta, a kő között áskált.

Zsani fölvette a könyvet és belenézett. Nagy ámulatára ott látta benne az álomállatot, amelynek az orra a földig ért; ott látta a kigyót, amely zöldes feketeszinü és hosszú, mint a pózna; a sárga macskát, amely ha nem is olyan nagy, mint a tehén, de legalább is akkora, mint a borju. És mindazok a különös állatok ott voltak, amelyek neki meg-megjelentek álmában. -150- De leginkább megállt a szeme egy sörényes erős állaton, amely alá ez a szó volt irva: az állatok királya. Azzal is álmodott már. Micsoda szép hatalmas állat! Hát az a király köztük? No látszik is rajta!

S napokon át tünődött a könyvön, amelybe bele voltak festve az ő különös álmai.

Másnap megint megnézte a képeskönyvet.

– Az állatok királya, – mormogta tünődve, – az állatok királya…

Végre elérkezett a sóvárogva várt nap: Zsani felszabadult.

Senki nem ünnepelte. A mester átadott neki egy bélyeges papirost, amelyre rá volt írva, hogy a mesterségét érti, s értesítette, hogy ha akar, maradhat: hat forintot kap hetenkint egyelőre, mint a kezdő legények szoktak.

De Irmáéknál vacsora volt aznap a Zsani felszabadulásának örömére. Zsanit Irma mellé ültették, és a poharába bort töltöttek.

– Most már ember vagy, – mondotta ünnepiesen a szedő. Senki nem rugdoshat, senki nem lökdöshet. Ha a mester fennen parancsol, csapd le a szerszámot, eredj más -151- helyre. Hapedig valaki a legények közül úgy szól veled, mint az inasokkal szokás, csak szorítsd össze az öklödet, és csak az orrát a kutyának!

Zsaninak dagadozott a melle e biztató szavaktól, de sehogyse képzelhette el, hogyan fogja ő bárkinek is az orrát…

– Tessék Zsani, – kinálta a leány a káposztából.

És fekete szempillái alól meleg sugarakat eresztett Zsanira.

Irma már akkor kifejlett, mint a virágzó leander-bokor. Arcának sötét-barna szine gyönge pirossá finomult. Üde volt, és ringadozó járásu. A félénksége leányos szemérmetességgé vált. Bárki szólt hozzá, elpirult, és csak a fejét lehajtva, a szemöldöke alól pillantott rája. Csak Zsaninak mert a szemébe nézni, mint ahogy apjának, anyjának szokott: bizalmasan, melegen.

Az iskoláit már akkor elvégezte. Bokáig érő kék lüszter-szoknyában járt. S benn dolgozott az apjával a nyomdában: papirost eregetett a gépbe.

Zsani úgy nézett rá, mint ahogy oltárképekre szokás nézni. Álmélkodott, hogy -152- mennyire szépül, és csodálkozott hogy szedőék még mindig szivesen látják.

– Az asztalosság jó mesterség, – mondta a káposzta után a szedő, – jobb a mienknél is.

– Irma szivesebben menne asztaloshoz, mint akármiféle más iparoshoz, – toldotta az asszony.

S arcának barack-szinei megpirosodtak.

Zsani repeső szivvel hallgatta ezeket a mondásokat. A leányra pillantott a szeme szögletéből. Irma lesütötte a szemét. Aztán mikor fölemelte, mosolygott Zsanira:

– Tessék Zsani, vegyen hát ebből a kalácsból. Én magam sütöttem.

– Csak meg kell nézni a különbséget, – folytatta a szedő, – milyen emberekké válnak a mi inasaink? és milyenekké az asztalos-inasok? A miéinkből görbe-hátu, sápadt legények lesznek, az asztalosokból erős piros emberek. Az ólom levegője betegít. A fenyőfa levegője balzsam.

Zsani is igazolta a nyomdász mondását: erős vállas legénynyé fejlődött. Csak a feje maradt kicsi, mint a medvéé és a nézése maradt gyáva. Valóban olyan volt mint egy szőke medve. -153-

A felszabadulása napján látta ujra a keresztlevelét is. Azt a levelet gyakorta említették Irmáéknál is, hogy jó volna megnézni. Zsani kérte is nem egyszer a mesterétől, de az nem adta oda. (Hogyisne! Hogy elszökjön vele!)

Zsani tudott olvasni, de a keresztlevelében nem értett egy szót se.

A szedő még jobban tudott olvasni, de az se okosodott ki az irásból.

– Rácul van ez, vagy tótul, – tünődött a fejét rázva.

Annyit azonban mégis kivett, hogy Zsán helyett Jean van írva, és hogy a szülők közül csak egynek a neve áll a levélben. De nem szólt róla semmit.

– Árva vagy, – mondotta, – annyi bizonyos. A többi mellékes.

– Mégis jó lenne megtudni, – vélekedett az asszony, – hogy kik voltak a Zsani szülői? Kik adták a parasztokhoz tartásra? Hátha valami örökség is vár rá?

Ezt maga a szedő is helyeselte.

– Legjobb ha elmégy az orvos pártfogódhoz és megkérdezed tőle: honnan hozott? Oda is elmégy. Addig tudakozódol, -154- mígnem végtére is megtudod, hogy honnan eredtél? Hátha pénzt találsz ott?

– Elmegyek, – felelte megörvendve Zsani. – Csakugyan, hátha…

S a legközelebbi vasárnapon el is ment az orvosnak a házáig. Ott ácsorgott a kapu előtt.

– Mit is mondjak? Hogy is kezdjem? – töprenkedett hosszasan. Hátha azt mondom hogy beteg vagyok? De nem, azt mégse lehet mondanom, hiszen rögtön látja rajtam, hogy nincs bajom, és megharagszik.

Egy óra hosszánál is tovább bámulta ott hol a kövezetet, hol az ujjait, amelyekről az enyvet sohse birta tisztára lemosni.

Egyszercsak az orvos kilépett. Ránézett Zsanira.

– Nini. Te vagy? De megnőttél!

Zsani elvörösödött. Pislogott, mosolygott, a földre nézett.

Az orvos odább ment.

Zsani azt hazudta nyomdászéknak, hogy beszélt az orvossal: az orvos nem emlékezik már a falu nevére.

– Hogy’ lehet ilyesmire nem emlékezni! – mondta boszusan a szedő.

Zsani helyét aznap uj inas foglalta el. Lakásról -155- már előbb kellett gondoskodnia. Nézegette már az előbbi héten is a kapukra ragasztott cédulákat, de sehova se mert bemenni.

Végre is a tejes-asszonyukat szólította meg:

– Borcsa néni, én vasárnap felszabadulok, hát nekem lakás kellene…

– Gyüjjön hozzám Zsani, van minálunk egy üres ágy.

– Mennyiér adja?

– Négy forintér egy hónapra, magának.

Olcsóbban is odaadta volna, de Zsani nem mert alkudni. Este már odavitte a hóna alatt a kis motyóját.

Ócska parasztház volt az a város végén, jó egyórányira tőlük. Az udvar hátulján istáló.

Az asszony bevezette a szobába. Földes volt persze a szoba, és dohos szagu. Két ágy állt benne és bölcső.

A gyerek éjjel gyakorta nyekergett. Zsani mindannyiszor fölébredt rá. A tehénbőgés, borjubőgés meg hajnalban zavarta. De nem volt bátorsága arra, hogy a helyet mingyárt elhagyja.

Másnap visszatért a műhelybe. Illendőségből -156- ott kellett még dolgoznia legalább is egy hónapot.

A legények csakúgy figuráztak vele mint inaskorában. Még a mester is egyszer csaknem megpofozta. Hát alig várta, hogy a hónap leteljen, más helyre ment.

Csakhogy azon a másik helyen már ott dolgozott egy ismerős legény, Cserey Pali. Alig hogy belépett a műhelybe, mingyárt elmosolyodott az a legény. S rákezdte:

– Bhe-e-e! Pitypalatty!

Zsaniban fortyogott a harag. De mintha be volt volna varrva a szája, nem bírt szólani.

A műhelyben négy másik legény is dolgozott. Azok persze érdeklődtek, hogy mi az a pitypalatty?

– Nyilas szedőnek a lánya. Zsaninak a szeretője. Zsani nem tud egyebet beszélni vele, csak annyit, hogy bhe-e-e. A leány meg csak annyit tud mondani, hogy pitypalatty. Igy társalognak.

A legények ránéztek Zsanira. Micsoda vállas erős legény! És szó nélkül engedi, hogy ilyen bolondságot beszéljenek róla! Nevettek. Az inas-gyerek is a szájára tapasztotta -157- a tenyerét, és a szeme szögletéből Zsanira nézett. Vihogott.

A mester is, – egy két lábon járó elefánt, – Zsanira emelte a fejét és mosolygott.

– Ejnye öcsém, hát… Kinek a lánya az?

Zsani elpirult. A szemét lesütve felelte:

– Nyilas Ignácék… Betüszedő…

– Ösmerem. Szegények azok, Zsani. Vizben főzik a tejes kását is.

És a fejét rázta.

Zsani addig is gyülölte Cserey Palit, de aznap, hogy úgy elárulta, végképpen elkeseredett iránta.

– Hogy dagadna be a szája! – mormogta keserün. Hogy a guta ütné meg! Hogy enne mérges gombát jóféle helyett.

Gyülölte, de mégis utánozta. Az első havi keresetéből olyan fekete térdig-kabátot vett, mint amilyet Cserey Pali viselt vasárnaponkint; és olyan zöld vadász-kalapot hozzá, olyan pillangó szárnyu piros nyakkendőt. Inkább kenyéren és töpörtőn élt, de a ruhának meg kellett lennie!

Azt gondolta, hogy a ruhájának szegényes volta miatt forog ő örökös csúfságban.

Igy indult nagy-nyalkán Irmáékhoz, és már előre édesnek érezte a csodálkozásukat. -158-

A juniusi napfényben inas-gyerekek játszottak krajcáros vetősdit a torna-kert kőfala mellett.

Bámulva néztek Zsanira. Aztán hogy tovább haladt, az egyik megszólalt. A hangját tréfásan remegtetve kiáltott:

– Pitypalatty!

A másik rá:

– Bhe-e-e!

S egyszerre öten is rá:

– Pitypalatty! Bhe-e-e!

És nevettek.

Zsaniban lángot vetett a harag. Az arca elvörösödött, a keze ökölbe szorult. Arra gondolt, hogy visszafordul, és szétüt a gonosz kölykek között. De a lába csak vitte tovább. Se meg nem fordult, se szét nem ütött köztük.

Egy ebéd után mühelybe menet fügét pillantott meg a füszeres kirakatában. Cifra skatulyában volt a füge. Az ára 30 kr. Sokáig nézte, aztán bement a boltba s megvette. Persze Irmának vette meg.

Valamelyik legénytársának a szemébe ötlött a szögre akasztott kabát, hogy abban valami domborodik. Zsani az udvaron dolgozott. Nem látta hogy a legények kilopják -159- a kincsét, felbontják, s persze megeszik, – a helyébe meg vakolat-darabokat és másefféle szemetet tesznek. Bekötözik a skatulyát gondosan.

S következik az elfojtott röhögés.

Zsani egyszerre a skatulájára gondol. Csak magában dühöng.

S hogy ujra kifordul, hallja az ablakon át:

– Hogy vágja majd Irma a fejéhez!…

S kacagnak napokig.

*

Zsani egyszer szögbe lépett.

Nem sokkal előbb meghalt egy ácslegény ammiatt, hogy szögbe lépett, s a szög rozsdája megmérgezte a vérét.

Zsani megijedt. Bement a mester nógatására a kórházba.

Az orvos, az ő volt első gazdája, éppen helyettesítette a kórházi főorvost. Barátságosan fogadta Zsanit.

– No csak feküdj le, – mondotta. A seb nem látszik veszedelmesnek, dehát délutánig meglátjuk.

Délutánra a seb csakugyan nem mutatkozott aggasztónak. Az orvos azt mondta, hogy haza mehet. -160-

Zsani akkor merte megkérdezni, hogy mi is a neve annak a falunak, ahol őt az orvos fölszedte?

– Gencs.

Zsani jól megjegyezte ezt a nevet.

Már akkor húsz éves volt. A félénkségéből kibontakozott már annyira, hogy mert egyet-mást kérdezni.

A szedő meghordozta már a francia keresztlevelet a városban. Kivilágosodott, hogy Zsani francia eredet: nem hivják be katonának.

S kiokoskodták, hogy Zsani esszerint házasodhatik akár húsz éves korában.

Egy évet mégis várniok kellett, hogy valamicske pénz gyüljön össze.

Azon egy év alatt történt, hogy abban a házban, amelyikben Zsani dolgozott, megüresedett egy lakás. Szedőék odaköltöztek, hogy a fiú hétköznap is közel legyen a menyasszonyához.

Zsani örült is, nem is, ennek a változásnak. Örült, hogy Irmát mindennap láthatja, s aggódott, hogy előtte figurázzák majd a legények.

Cserey Pali még mindig ott dolgozott a műhelyben. Egy új legény meg, Barna Imre -161- nevü szétálló fülü és fitos orru kópé még Csereynél is jobban rákapott Zsanira.

Kifogyhatatlan volt a képzelődése. A legény-egyletben elmondta egyszer: hogy vallott szerelmet Zsani Irmának? A fiatalok nevettek rajta. A következő vasárnap megint kérték Barnát olyanok, akik még nem hallották, hogy mondja el.

A legény méginkább kiszinezte a jelenetet. Játszotta már a leány félénkségét is. Megtoldotta azzal, hogy a jelenet konyhán történt, s egy vizes dézsa volt ott, amelybe Zsani zavarába beleült.

Zsani nem járt a legényegyletbe, merthiszen a vasárnap-délutánokat a menyasszonyánál töltötte. De hallotta mikor másnap mondták:

– Te, igaz volt az a szerelmi vallomás?

És röhögtek.

Egy vasárnap délelőtt valami sürgős munkát kellett befejezniök.

Ahogy ott fényeznek az udvaron, egyszercsak rákiált az Imre legény:

– Szólalj meg Zsani! Itt a fürjecske!

A nevetésre Zsani megfordul, Irmát látja az apjával. A kibérelt lakást nézték, hogy kell-e meszeltetniök? -162-

Zsani elpirult. Irma is fülig pirosan nézett reá. S hogy Zsani egy percre abbahagyta a munkát, s velök lépett be a már megüresült lakásba, Irma boszus szemmel pillantott ki az ablakon:

– Mit beszélt az a legény?

– Semmit, – felelte Zsani pillogva.

– De valami csúfszót mondott rám…

– Dehogy is.

– Azt mondta fürjecske. Mit jelent az a fürjecske?

– Tréfálkoznak, – felelte röstelkedve Zsani. Tudja, hogy a vőlegényeket figurázni szokták.

A szedő ezalatt körülnézte a szobát, s az volt a véleménye, hogy meszelni kell. Különösen a konyhát jól meg kell meszelni.

– Szemtelenek, – dohogott Irma boszusan. Milyen szemtelenek!

S rájok se nézett, hogy visszatértek az udvaron.

Alighogy elmentek, a fitos orru legény azt az ismert nótát kezdte, amely a fürjecskéről szól. A többiek nevetve fujták vele. Zsani hallgatva dolgozott tovább. De az arca sápadozott a haragtól.

Mikor a beköltözés napja elérkezett, -163- Zsani maga említette elő, hogy megkeresi ő azt a falut, s megtudja, nem hagyták-e rá a szülői valami örökséget?

Nem az örökségben bizott a jó fiu, hanem abban, hogy odalesz vagy két hétig, s azalatt a műhely két ördöge elmegy onnan, vagy legalább is más témákat találnak a tréfálódzásra. De hátha örökség is csöppen? Ha pénze lesz… A pénzes embert nem szokták gúnyolni.

Mikor elbúcsúzott szedőéktől, Irma a nyakába borult és megcsókolta.

– Ne sokáig maradjon oda! – mondta szemérmes kérleléssel.

Ekkor történt először, hogy megcsókolták egymást. A két gyáva lélek nem mert addig csókot váltani.

Zsani hát elutazott.

No a faluban nem találta meg a nevelő szüleit. Meghaltak azok mind a ketten. De beszélt a jegyzővel, aki előforgatott holmi régi irásokat, s kisütötte belőlök, hogy Zsanit Szombathely városa adta tartásra a két öregnek. Bizony jó lesz, ha tudakozódik az árvaszéknél.

Zsani ment Szombathelyre.

Egy nagy-tajtékpípás öreg árvaszéki tanácsost -164- talált a hivatalban. Az is előkapart holmi régi jegyzőkönyveket. Nézi egyenkint a nagy okulárén át a lapokat. Végre egy lapon hosszan olvas, aztán a nagy okulárén át Zsanira mosolyog:

– Nini, hát maga az? oroszlánoknak barátja!

Zsani csak bámul. Nem érti a szót.

Az öreg jókedvüen tömi a pípáját.

– Láttam én magát öcsém mikor ilyen pici vót. (A szék ülőlapjánál is lejebb mutatta a picit.) No jól megnőtt. Nem hiába, hogy oroszlántejet szopott. Fene ember maga öcsém!

S mosolyogva és becsüléssel nézett Zsanira.

Zsani méginkább bámult reá.

Az öregúr aztán elmondta, hogy Zsani egy állatsereglettel került Szombathelyre. Az anyja az oroszlánokat ugratta. De csak alkalmazottja volt a menazsériásnak.

– Az hát fene kuruc asszony volt, – folytatta az öregúr. Emlékszem rá, hogy a fejét is bedugta az oroszlán torkába. Maga akkor öcsém olyan kétéves forma kisgyerek lehetett. Egy oroszlán-kölyökkel játszott a ketrecek előtt. A kölyök olyan kicsi volt, -165- hogy ki és bejárt a vasrudak között. Egyszer, déltájban, hogy bement az oroszlán-kölyök szopni az anyjához, maga is bebujt öcsém valahogy, aztán ott szopott vele: egyik tőgyit szopta az oroszlán-kölyök, a másikat maga, öcsém.

Zsani kábultan ment ki az irodából. Hogy az anyja nem hagyott rá örökséget, az nem foglalkoztatta. Hanem, hogy ő oroszlánt szopott, – azt hitte álmodik.

Órákig kóválygott az utcákon. Ki is ment a városból, meg visszatért. Egy inges kirakat előtt megállt. Mansetta gombok csillogtak ott. Az egyik gomb zöld oroszlánfejet ábrázolt. Zsani hosszasan nézte.

– Hm.

Aztán egy füszeres bolt vonta magára a figyelmét. A bolt címere oroszlán volt, s ki volt rá festve egy sziklán álló sárga oroszlánnak a képe, amint az ormon a távolba szegezi a tekintetét és ordít.

Zsani elnyilott szemmel bámulta.

– Hát ilyen az oroszlán?

S kezdte érteni, hogy mért álmodott ő olykor olyan különös állatokkal?

– Oroszlántejet szoptam, – mormogta a fejét rázva. Hm… Állatok királya… -166-

A bolt mellett egy pap haladt el. Zsani köszönni szokott a papoknak, de annak nem köszönt. Ránézett keményen. A pap csodálkozón nézte vissza.

Zsani e nézésében üveges boltot pillantott meg az útca tulsó ház-során. A bolt ajtaján tükrök fénylettek.

Zsani oda ment át. Megállott az egyik tükör előtt, s elgondolkodva bámulta magát benne.

– Olyan sárga a hajam, épp olyan sárga, mint az oroszlán sörénye.

Egyszercsak összevonta a szemöldökét, mint a bolton látott oroszlán, s mereven nézett, hogy a szeme fehére is kitetszett.

Ebéd ideje elmult már akkor. Zsani belépett egy kisvendéglőbe.

A vendéglőben néhány iparos-forma úr üldögélt, meg egynehány paraszt az ajtó mellett. Zsani félénken körülpillantott. Csak két asztal volt ott. Az egyiknél az iparos-forma urak ültek. Zsani a parasztok közé telepedett.

– Mit rendel? – kérdezte a kocsmáros. – Van gulyásleves, pörkölt borju, és disznóoldalas.

– Hát, – szólt Zsani szokása szerint -167- való halk hangon és tartózkodón, – levest kérek.

Aztán egyszercsak a szemébe nézett a kocsmárosnak, és szinte orditva folytatta:

– És pörrrkölt borrrjút!

A kocsmáros meghőkölt:

– Nono…

Zsani a parasztokra eleinte nem ügyelt. De hogy valami verekedésről beszéltek, rájok fordult az érdeklődése.

Hát valami törvényszéki tárgyaláson jártak a falusiak. A legidősebb köztük egy ősz görhes ember, a fiáról beszélt, hogy hogyan keveredett a bajba.

– Ha énnekem szót fogadott vóna a Jani… De sohse vót engödelmes szófogadó. Mer én mindig mondtam neki: Fiam, ha vereködésbe keverödöl, ne bicskázz, se furkós bottal ne üss meg senkit, hanem mingyán az elejin, mihent egy haragos szót szólnak, csak neki ököllel az orrának a kutya teremtésit! Akkor osztán nincs ideje se késre, se botra. Osztég nem kerülsz törvénybe. Hát most itt van: két ökröm fizeti. Én is vótam fiatal. De én engödelmes gyermöke voltam az apámnak. Csak az orrát! – mondta az én apám is. Hát én ha -168- afféle petekbe kerültem, csak neki az orrának!… De nem is láttam én börtönt bévülről soha.

Zsani ámuldozva hallgatta ezt a beszédet. Ime a paraszt is azt mondja, amit a szedő mondott egyszer, hogy: Csak az orrát! Ez tehát nem a szedő ötlete, hanem ősi tapasztalat. Hogyan van, hogy azelőtt nem értette meg?

A paraszt aztán ismét az ökrein kesergett, hogy két szép ökre rámegy a kórházi költségekre.

Hogy Zsani álmélkodva hallgatta, neki is beszélt:

– Olyan két ökör az, fiatal uram, hogy nincsen olyan a faluba. Kivált a Szegfü. Annál erősebb barom Bécsbe se tanálkozik.

Zsani megvetőn mosolygott:

– Hát az oroszlán? – mondotta. Az oroszlán sokkal erősebb.

– Nálunk nincs afféle, – felelte elcsodálkozva a paraszt, – csak ökör meg ló.

Aztán arról beszélgettek, hogy hétfőn vásár lesz Sopronban. Oda hajtják a Szegfüt.

Zsani gondolatokba mélyedt. Eszébe ötlött, hogy egy vásáron állatsereglet járt -169- nálok, de ő nem nézte meg: sokalta a húszkrajcáros belépő díjat. Pedig beszélték, hogy oroszlán is volt benne.

Egyszerre nagy érdeklődés fogta el az állatsereglet iránt. Emlékezett rá, hogy egy vásárkor a menazséria napokkal előbb ott volt már náluk. Hátha a soproni vásárra is?…

Kiment az állomásra és megtudakolta, hogy harmadik osztályon mennyibe kerül a Sopronba-utazás?

És elment Sopronba.

Este érkezett oda. Alig hogy kiszállt, megkérdezett egy gyereket:

– Te fiu! Van-e a vásártéren valami látnivaló?

– De van ám, – felelte a gyerek, – ringlispi meg az óriás, meg sok mindenféle vadállat egy helyen.

Zsani szeretett volna még aznap este bemenni, de már sötét volt. Hát csak kivülről hallgatódzott, és szagolta a nehéz rossz szagot, amely a menazsériából szétterjedezett. Egyszercsak egy nagy nyers ordítás hangzott belőlről.

– Az oroszlán! – mondotta Zsani örömmel. -170-

És reszketett felindulásában.

Reggel ő volt az első aki bement. Látott papagájt, elefántot, majmokat, s két vén oroszlánt. Órákig ott állt az oroszlán-ketrec előtt, s bámulta a két komor vadállatot. Hím volt mind a kettő, s vadtekintetü. Fel és alá koválygott szüntelen mind a kettő a ketrecben, s mikor etették őket dühös falánksággal rohantak a húsra.

Zsani vasárnap érkezett haza. A menyasszonya ismét megcsókolta.

A szedő azt kérdezte:

– No van-e pénz?

A szedőné vigasztalta:

– Majd csak megéltek, mint más szegény ember!

– Két hét mulva meg fogtok esküdni, – szólt ismét a szedő. Csak azért is!

És a leányához fordult:

– Három hétre itthon maradhatsz. Készítsd a fészketeket. Az igazgatónál majd bejelentem.

A két szerelmes boldogan tanácskozott.

Másnap Zsani hogy a műhelybe ment, valamivel később érkezett mint a társai. Már javában folyt a munka: a fűrész-harsogás, gyalu-csiszogás. -171- b

A kis Kálmán inas ránézett és elmosolyodott.

Cserey Pali fölemelte a gyaluját, és kiszedte belőle a forgácsot. Jobban csak azért, hogy szólhasson:

– No csakhogy megjöttél. Búsult ám a fürjecske.

Nevettek.

Zsani boszúsan taszitotta gyaluját a deszkára. A gyalu lármája elnyomta néhány percre a beszélgetést.

De a következő kis szünetben Barna Imre szólalt meg, a fitos orru pajkos:

– Fel akarta akasztani magát a menyasszony.

Ujra nevettek.

Zsani megfordult és ránézett. Ránézett haragos merev nézéssel, hogy a szemefehére is kilátszott.

A legény nem nézett őrá, különben meglepődött volna a Zsani nézésén.

Zsani nem szólt semmit. Visszafordult a munkájához, és nagyhosszúkat lökött a gyaluján. Sivitva futottak alá a gyalujából a forgács-kigyók a lábához. Szinte térdig állt már bennök. De csak gyalult-gyiszolt -172- tovább, mintha azt akarná, hogy a gyaluja lármájától ne lehessen beszélni.

Ahogy közben oldalt pillant, látja hogy a kis Kálmán inas a markába takarja a száját, s úgy sunyít feléje. Az is őt nevette.

Arra se szólt semmit. Csak megvetőn pillantott reá.

Valami bolti állványt csináltak. Künn kellett dolgozniok az udvaron. Ott álltak a deszkák is a főállványhoz támasztottan. Azokból a deszkákból majd polcokat kell fürészelniök. A műhelyben nem volt hely arra, hogy összeállitsák a rengeteg asztalosalkotmányt.

Az udvaron később ott dolgozott Irma is az anyjával. Az anya porcelán-edényeket mosott egy dézsában. Irma törülgette, s ahányszor felpillantott, mindig Zsanira pillantott. Zsani azonban nem viszonozta a pillantásait. Sápadt volt. A fejét mélyen lehajtva nyomta a gyaluját.

Az őszi nap odaeresztette rézsutos sárga sugarait az udvarra, az Irmáék ajtajára. A fürj a zöld hálós kalitkában ott lógott már az ajtó fölött. Egyszercsak nagy eleven kiáltással megszólal:

– Pitty-palatty! pitty-palatty! -173-

A fürj szavára megáll a munka. A Kálmán inas elfordul és a markába röhög. A legények is egyszerre nevetésre fakadnak, s gonosz örömmel sandítnak Zsanira.

Zsani fölemeli holtszinre vált arcát, és rájok néz.

A kezében festékes fazék van. Kékfestéket kever benne az inasnak az asztalon. Hogy a társai tovább dolgoznak, ő is ujra lehajol és kever. Keveri-kavarja a fazekat, csakúgy locsog ki a festék. Közben Irmára pillant. Látja hogy a leány piros, még a füle is piros szegénynek.

– Pitty-palatty! Pitty-palatty! – kiáltja ismét a fürj.

– Felelj hát! – rikoltja kacagva a fitos legény.

– Felelj! – biztatja nevetve Cserey Pali is.

Zsaninak akkorát fordul a szeme, mint a malomkerék. A fazekat fenékre csapja, hogy kilottyan a festék. Két izmos karján feljebb gyürinti az inget.

– Feleljek?

A fitos arcán kővé mered a mosolygás. Hogy Zsani, az örökké birka Zsani a mellét kivetve, ingét gyürve, dühös fujással bőszül -174- ellene?! Azonban csak egy percet bámulhat: Zsani az öklét összeszoritva ront át a forgácsokon deszkákon.

– Felelek! – ordítja, mint a vadállat.

– Nono!… hebegi meghökkenve a fitos.

S hogy Zsani egyenesen neki-robog, ő is szembe fordul nagyvirtusosan. Hátha Zsani megszeppen?

– Nono… Vigyázzunk.

Nem vigyáz már Zsani: puff! úgy sujtja ököllel orrba a fitost, hogy a vére méternyire preckel a falra, s őmaga hanyatt kalimpál el. Még a papucsa is félrerepül.

Cserey elhülten lép utánok, hogy védje a társát, de Zsani megfordul, mellen ragadja azt is.

– Felelek kutyák! Felelek! Már régen akarok!… Oroszlántejet szoptam én, az istenfátokat!…

Dől az állvány. Borul a festékes fazék. Recsegnek a deszkák. A szedőné sikolt. Az asztalosné is sikolt. Az asztalos káromkodik.

Csak az Irma lány áll öröm-égő szemmel a viharban. A nyakát kinyujtva rikoltoz, rikoltoz mint a vércse:

– Üsse! Üsse a kutyákat!

-175-

• Pöhölyék 3
• A bányász 95
• Hol hálunk meg? 115
• A tej 129