The Project Gutenberg eBook of Az urak: Regény
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Az urak: Regény

Author: Lajos Tolnai

Illustrator: Artúr Heyer

Release date: April 1, 2022 [eBook #67754]
                Most recently updated: October 18, 2024

Language: Hungarian

Original publication: Hungary: Franklin

Credits: Albert László from page images generously made available by the Internet Archive


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ URAK: REGÉNY ***

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

50. KÖTET

AZ URAK

Irta

TOLNAI LAJOS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1909

AZ URAK

REGÉNY

IRTA

TOLNAI LAJOS

HEYER ARTHUR RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1909

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.




I.

Mező-Mihályfalva, ámbár a legalkalmasabb közelségben feküdt a Dunához,
egy szép emelkedett, termékeny rónán, s temetője mellett valóságos igazi
országut huzódott el: mégis azt gondolom, álmában sem hitte, hogy valaha
akarata ellenére mezőváros legyen, ellátva nagy vasajtós
adóhivatalokkal, s piszkos, meszeletlen folyosójú törvényszéki
épületekkel. Élt csöndesen, mint az egyszerű, elvonult ember, zaj, fény
és háboruság nélkül. Egyszer azonban három-négy pápaszemes, vastag téli
posztósapkás, vörös sálos német ember tudakozódott a falu házánál a
jegyző után. Az öregbiró, kisbiró, tizedes, bakter mind összeszaladtak s
rémülve tudakozták egymástól, hogy mit akarhatnak ezek a szinte övig
csizmaszáros atyafiak?

Hogy nem találták a jegyzőt: a megdöbbent tanács előparancsolta a Gáspár
zsidót tanakodás végett. Ez okos, s a falu java mellett a maga hasznát
is mindenkor szivén viselő tolmács eligazított mindent. Járt-kelt
utczáról-utczára az urakkal, s midőn ezek a kivánt eredmény után
kitakarodtak a faluból: nagy örömmel elbeszélte, hogy birák uraiméknak
nincs mit félni, ide a helységre valóságos szerencse mosolyog, mert ezek
az itt járt urak cseh és morva kereskedők, serfőzők. Itt akarnak a
Muzsnay-portán valami nagyszerű, felséges sörházat emeltetni. Micsoda
dicső világ lesz itt ezentul. Télen bort iszunk, nyáron sört, épen mint
csak a nagy urak. S micsoda olcsó az a sör, s micsoda finom kedve van
attól az embernek.

A birák tusakodó reménységgel néztek össze, mosolyogtak is, gondolkodtak
is. A jó ital sokaknak tetszett.

Hát még a rongyos gavallér, Muzsnay Álmos urnak mennyire tetszett a
derék, emberséges cseh ajánlat; nem a portáját, de egy kis régóta
sovárgott jó pénzért még széles, kövér hátát is eladta volna házhelynek.
Nem olyan nehéz dolog a magyarral boldogulni, főkép az okos magyarral.

Ahol im a Muzsnay-portán, hol ezekelőtt uri székek, egyházi gyülések
tartattak, most a jó világ hirdetőjéül egy roppant magas, öblös kémény
füstölög, s egy csomó vörös képű, német beszédű mesterember (annak kell
lenni, mert mindannyi nadrágban jár) lót-fut. Kocsi kocsit ér; egyik
gabonát hoz, a másik sört visz sok apró hordókban, óriási lovakon – a
szomszéd magyar és német falukba.

Ahogy a csapás nem jő egymagán, nem jő az áldás sem. Itt is így történt.
A német urak és asszonyságok számtalan apró, kondor szőrű kutyáikkal a
szomszéd városokból addig jártak-keltek Mihályfalvára a Binder és Röck
serfőzőékhez, hogy egyszer csak Kardos Péter jegyző az előljáróság
megütődésére benyujtotta lemondását, s egyszersmind bemutatta hivatalos
kinevezését a szegvári adóhivatalhoz.

– Hát hogyan, mikép? – kiáltott fel ámulva, bámulva a tisztes tanács, –
hiszen ugy itt mi kéz nélkül s száj nélkül maradunk. De bizony csak nem
eresztjük a jegyző urat – szólalt meg egy bátrabb és beszélni tudóbb
esküdt ember – megöregedhetik ő kegyelme itt mi közöttünk is. Hisz nem
bántottuk tán, vagy mi?

– Ugy, ugy – bizonykolák mindnyájan – eltemetjük annak idején itt.
Fekszik a mi temetőnkben elég becsületes ember, még pap is, nemcsak
nótárus. Miért ne juttatnánk helyet ő kegyelmének is? Juttatunk, ha
tetszik, a lombosabb, ha jobban szereti, a völgyesebb helyen. Nem jobb
lesz-e ott a Sánta ispán mellett? vagy ott a rugott kasznár mellett a
Krisztián takács szomszédságában?

Az urrá lett jegyző büszke, államhivatalnoki fejtartással utasította
vissza az őszinte szívből jött ajánlatokat, egyszersmind kijelentette
éles hangon (ezelőtt sohase beszélt így), hogy nehány napok mulva megjő
a felsőbb rendelet is Mihályfalvára, a mikor is e paraszt falu a magas
kormány eléggé meg nem hálálható kegyességéből nem falu lesz többé,
hanem város.

– Tyjüh! – kiáltának fel a birák e nagy kegyességre régi parasztmódon –
nonó!

– Mit nonó? – kiáltott rájuk a jegyző. – Küldjenek kendtek deputatiót
nagysás Binder serfőző ur elnöklete mellett a méltóságos megyefőnök
Kripszkrapsz urhoz, s köszönjék meg alázatosan atyai pártfogását.
Németül beszéljenek kendtek, tudják?

– Beszél ám a Gáspár zsidó, de mi ugyan nem.

– De nem ám! – indult meg a közös meghökkenés.

– Azt mondom, hallják kendtek…

– Üm! de kendez, – mormogott egy tanácsbeli.

Az adószedővé lett jegyző mérges villámokat szórt zöldes volt
strázsamesteri szemeiből a szólóra, s ha nem tette, de sok
kegyetlenséget gondolt, a milyenek deres, lehuzatás, bot s több ezekkel
atyafiságos jelek.

– Itt ezután – s nagy bátran ütött az adószedő a tanácsasztalra – minden
a művelt német nyelven fog menni. Ugy! Itt járásbirói hivatal lesz,
adószedői hivatal. Ugy!

Erős csend állott be.

Végre is a volt jegyző szólalt meg németül, de igazi tört németséggel.

Erre a birák egy része megijedt, a más elnevette magát.

Egy darabig pattogott a volt nótárius ur, azután nevetett ő is.

A megindult nevetés most már hahotában tört ki, főkép arra a különös
gondolatra, hogy bátyámuramnak, öcsémuramnak hogyan fog majd állani az a
német szó. Az lesz még egyszer a furcsa mulatság!

A várossá-tételről mondott örvendetes hír – mert sokakra nézve az volt –
hamar elterjedt a faluban. Örege, apraja vitte házról-házra. A fiatalabb
birák már előre madárnyelven beszéltek, azt hivén, hogy a művelt német
nyelv is csak ilyen könnyű lesz; az öregebbek pedig csóválgatták a
fejüket, s a nagy szerencsétől előre is ugy féltek, mint valami
árvíztől.

Egyedül a fiatalabb asszonyok, leányok örvendtek a dolognak teljes
szívből. Ezek alig győzték várni a hivatalos urakat, kik bizonyosan itt
is épen oly szép ezüstös, aranyos, csillagos ruhában fognak járni, mint
a szegvári főbiró, meg az irnok, meg a többi. Most kevélykedjenek aztán
azok a kényes, koldus szegvári leányok! – kiáltának fel többen a
mihályfalvi asszonyok közül.

Ha a különféleképen gondolkozó falu azt akarta megtudni, hogy hát
lelkésze, az öreg pap mint vélekedik az egész esetről: akkor a
legközelebbi vasárnapon nem hiába ment a templomba. Hallhatott ott
eleget, sokat. A tisztes ősz férfiú az apák és férjek részére ugy fogta
fel a dolgot, mint a melynek, ha igazán résen nem állanak, sok különös
következménye lesz, és pedig főkép a női világban. Az asszonyok
czifrálkodóbbak lesznek, a leányok hamisabbak, az emberek ravaszabbak,
fösvényebbek. Sok, a ki most semmi ember, nyomorult szegény: a furfang
által fölemelkedik; sok pedig, a ki most gazdag: el fog szegényedni, el
annyira, hogy még koldusbotra is juthat. A templomot is elhanyagolják,
csak egy-egy nagy ünnepen, vagy akkor, midőn egyszerre sok új ruha
készül. Meglássák csak, a régi Mihályfalva ugy elvész, mintha csak a
Duna nyelte volna el, pedig ez el nem nyeli. Fölzavarodott az egész
község. Hittek is a beszédnek, meg nem is.

Sok szegény egyszerre gazdagnak képzelte már magát, legalább is
olyannak, a milyen Bokros Mihály uram, vagy a még gazdagabb Vörös Gábor.
A gazdagok meg már hét uraságról, meg a jó isten tudná, miről
álmodoztak. A rektor új énekekhez fogott, ugy vélekedvén, hogy egy
városi rektor csak nem énekelheti már azokat a kopott énekeket, a miket
egy falusi bátran nyomorgathat. Képzeletében már orgonát is látott,
szépet, nagyot, hangosat, olyat, a minő a szegvári katholikus atyafiak
templomában vagyon. Bár egy csöppet se tudott orgonálni, leült
asztalához, s négy bütykös ujjait épen ugy billegtette, mintha csak
tisztán orgonálna, még a lábaival is (mert mindenütt így látta) rugott
nyomott egyet-kettőt. S énekelt olyformán, a mint az orgona szól, most
igen magasan, majd nagyon is mélyen. Felesége a mint a szokatlan nagy
éneklésre betekintett, megrémült. Uram teremtőm – sóhajtott fel – mi
baja ennek az embernek?

– Semmi, asszony, ne busulj – kiáltott jó kedvvel a rektor – orgonálok.

– Min?

– Ezen a bölcsőn ne!

– Minek azon akkorákat rugni?

– Mert ugy dukál, még nagyobbakat is rugnak.

– Rugott ám rajtad valami.

– Mért nem!

S a lelkiismeretes rektor derült lélekkel gondolt a fényesebb jövendőre.

Ha már a szegény rektori hajlékban a várossálétel reményére ekkorára
nőtt az öröm, mekkorára kellett akkor nőni a régi faluháza melletti új
paraszt kastélyban! A gazdag Vörös Gábor meghuzogatta göndöres szőke
haját, gömbölyű, vérhólyagos szemeit nagy dölyfösen meghordozta szép
három egymásba nyiló uri szobáján, s egyet gondolt, hanem a nélkül, hogy
ezt a helyes gondolatot szükségesnek találta volna közölni feleségével s
három hajadon leányával, főkép azzal, a ki Bokros Sándorral már mátkás
is volt.

– Hát ugy lesz az… hogy is lesz, no? – tanakodik magában jókedvvel Vörös
Gábor uram, egyet csattantva jobbjával baltenyerébe – ugy lesz, hogy
most már máskép csinálunk egyet-mást. Ha a vidrai ispán, mikor két
kézzel neki adtam volna, nem vette el a leányomat, igaz, akkor még
számadó juhász voltam; ha Bokros Mihályné asszonyomat még pappal mivel
tudtam rávenni, hogy Sándor fiával vetesse el a Zsuzsikámat: most
gondolunk egy másformát. Ki az első gazda a faluban? Én, mert a kinek
volna annyija, mint nekem: Bokros Mihály nem a maga ura, ott az asszony
az ur; ez a két-három compossessor – hisz mind a zsebemben van; no hát,
ha ezek a német urak akarnak valamit, kihez fordulnak? Ugy, ugy, Vörös
Gábor, eszeden légy, mert most sok mindenre nyílik ut. Most maradnak a
leányok – meglátom, hogy az urak közül üm – ki tudja? A Szeliczey uraság
felesége csak egy vámos leánya volt… no, ilyenformán az én gyermekeim se
születtek épen parasztok számára. Meglátom, azok közül a német asszonyok
közül nem volna-e érdemes valamelyikkel atyafiságba keveredni. Mindjárt
többre nézne engemet is a vármegye. Ugy lesz, hogy most már minden
máskép lesz. Nem azért csináltattam én ezt a kastélyt, hogy ezeken a
szép pingált falakon csak bunda lógjon, meg ködmen. Mert tudom, ha élek,
ha isten megsegít, lesz ennek a háznak magához méltó lakója.

A módos ember kinyitogatta az ajtókat, megtapogatta a sárga
rézkilincseket, inge ujjával letörölgette róluk a port, s folytatta
magával a beszélgetést.

– Üm, dehogy van, azért sem adom. Még az a kevély, boldogtalan Bokros
Mihály csak ugy félvállról akart volna velem beszélni! de megállj,
csókolsz te még kezet az én nőmnek, de még a leányomnak is. S Vörös
Gábor uram sokért nem adta volna, ha valami ügyes nőtelen német ur már
el is foglalta volna ezeket a szobákat. Alig várta, hogy jőjjenek már,
hozza őket az isten, s válogathasson köztük kedve szerint.

Nem is tudott nyugodni, átment az adószedővé kinevezett jegyző komához,
kivel sok apró-cseprő elintézendő dolgok miatt mindig jó békességben
élt, s itt annak rendje szerint latra vetették az érkezendő német
urakat.

A juhászból s orgazdából első emberré emelkedett Vörös Gábor ur, mint a
jóféle juhok s alkalmas jármas jószágok között, ugy válogatott
embereiben.

– Hát az miféle, kiféle? mondja csak még egyszer, komám uram.

– Fő adószedő – mondá a jegyző ur – elsőrendű hivatalnok, tán
pléhgalléros, nagyságos ur.

– Pléhgalléros? – mormolgatá a koma, nem értvén meg egészen a dolgot; –
ugyan az volna? Aztán fia van-e?

– Nincs, de van leánya.

– Úm, üm – mondogatá a juhász magában – nekem is leányaim vannak.

– Jó lesz! – kiáltá a jegyző, ravaszul megütögetvén a koma vállát.

– Válaszszunk másikat.

– Én is azt gondoltam. Jó lesz a főbiró.

– Kiféle, miféle?

– Özvegy ember.

– Az?

– Derék ur, csak hogy van három kis gyermeke.

– Igen aprók? – Vágott a szóba Vörös uram.

– Aprók biz azok.

– Azoknak szegényeknek akkor minél előbb anya kellene! – tevé hozzá
jólelküleg a furfangos juhász.

A jegyző elnevette magát, s szólt:

– Hát a főbiró ur jó lesz? s egyet csippentett szemeivel.

– Azt tartom.

– Hej, jó helyt jár a komám uram esze!

[Illustration: – Hát az miféle, kiféle? mondja csak még egyszer, komám
uram.]

S a két ravasz csont vigyorogva tekintett egymásra.

– Ebben maradjunk, komám?

– Nem bánom.

– Bizony megjárná, komám, ha Mariskából még nagysás asszony lenne.

– Hát a Zsuzsimból? – veté oda dölyfösen a juhász.

– Hiszen Zsuzsikának megültük már a kézfogóját.

– Hát nincs nekem annyim, hogy még egyszer megülhessük? Annyiszor üljük
meg, a hányszor én akarom.

S a kevély ember rögtön kigondolta magában, hogy Bokros Sándor elmehet,
föl is út, alá is út. Válaszszon a maga rongyos atyafiai közül.

– Kölyök! – szólt meg akaratlanul – még te akartál rajtam paczkázni?

– Kicsoda? – kérdé a jegyző.

Vörös uram nem is tartotta méltónak kimondani a nevét, csak a fejével,
vállával rántott egyet.

– S ugyan miért? – folytatá kitöréseit, – mert anyádnak valamelyik
öregapja esküdt volt a vármegyén? Megállj, hát ha most meg… de nem
mondta ki, elnyelte a szót.

– A koma vője főbiró lenne! – egészíté ki a jegyző.

– Hát mért ne lehetne? – veté fel Vörös uram barázdás homlokát.

– De csak megismerne azért komám uram, ha a veje főbiró lenne is? –
szólt alázatosan, de gúnyos tekintettel a jegyző.

Vörös uram a mellére ütött, s fölkiáltott:

– Becsületes ember voltam mindig, vagy mi?

– Szent igaz.

Egy pár perczre elhallgattak.

Majd a jegyző odahajolt a koma füléhez, s belesúgta:

– Nem innánk egyet abból a jó ürmösből, komám, a Zsuzsika egészségére?

– Itt a kis biró, átküldjem?

Vörös uram, ki örömest ült a más bora mellett, most, hogy a maga borát
emlegették: fölkelt, szabadkozott, s mindent a következő napokra igért.

El is ment csakhamar. Hogy azonban a jegyzőt – a kitől, mint hivé, sok
függhet – meg ne bántsa, küldött át neki egy korsó eczetes fehér bort.

Vörös Gábor uram, a mihez egyszer hozzáfogott, azt, ha időközben jobbra
nem bukkant, keresztül is vitte. Biztos lehet benne a falu most is, hogy
Bokros Sándor nem törli száját a Vörös Zsuzsika hozta abroszhoz.

Mentek a napok különben gyorsan. Egyszer megjött a felsőbb rendelet,
hogy az előljárók lássanak alkalmas lakások után a hivatalos urak
számára. Ha valamely kivánatos helyet tulajdonosa nem akarna átengedni,
ott használják a törvény szigorát. A melyik ellentáll, az olyat vasra
kell verni.

Ily erélyes rendelet mellett mit volt mit tenni: birtokos urak, gazdák
készséggel önkényt ajánlkoztak. Szives ember a magyar, csak bánni kell
vele tudni. A németek pedig mikor akartak: tudtak, s oly finoman, mintha
egész életükön keresztül csak épen ezt tanulták volna.

Mennyi lett a sok alkalmas lakás itt is, ott is. Hogy meszeltek,
tisztogattak, mintha csak messziről jövő atyafilátogató kedves
vendégeket vártak volna. A hajadon leány új rokolyát varratott, a legény
új kalapot vett; a vénebb népség csizmát zsírozott, dolmányt, mellényt
szellőztetett. Az asszonyok is elkövettek mindent tűzhelyen, szobában,
csakhogy jó hírnevüket növelhessék. A várva-várt dicső időt, mikor
Mező-Mihályfalva Mező-Mihályi mezőváros lett, négy országos vásárral,
heti piaczczal és sok minden jóval: egy kellemetes tavaszi napon
csakugyan elhozta az isten, főkép miután a várossátétel dolgában a
serfőző urak is a falu javára nagyban buzgólkodtak.

Jöttek a nagyságos urak hosszú gyolcsos-tótszerű szekereken. Mennyi
gyermek, mennyi madár, mennyi kicsi kutya, mennyi sok derék idegen úri
familia. Hogy fel fog most emelkedni a falu, azaz hogy város becsülete.
No kedves Mihályfalva, erre a megtiszteltetésre te se gondoltál soha,
tudom!

Muzsika szól, mozsarak durrognak, foly a bor, lobog a bő patyolat ing,
peng a magyar sarkantyú, röpül a szép magyar hajadoni párta.

Járja a táncz.

– Uram teremtőm, ha ez a szép gyöngyélet mindig így lesz! – kiálthat fel
valaki így a kapuban, utczán álldogálók közül, a mint végigtekint a
jövevényeken s mulató sokaságon.

– Igy bizony! – válaszolná erre, ha hallaná Vörös uram, ki ehol a
legnagyobb nyájassággal szedegeti le a főbiró úr apró neveletlen árváit
(szinte már mint mostoha kedves úri unokáit) s vezeti be a nagy, tágas
szép utczai szobákba.

– Erre, édes angyalom, kis urfiak! Csak ugy éljenek ám itt, mintha a
maguk tulajdon hajlékában volnának. Ugy ni, lelkem adta gyönyörő
galambkáim. Ugorjanak, fussanak, csak az ablakot ki ne törjék, mert az
drága, vagy no nem bánom – tevé hozzá szokatlan engedékenységgel – vagy
ha egyet abból is kipattantanak. Csak teljen a kedvük.

Vörös uram lehetetlen, hogy azt ne hitte volna, miszerint az a
kiborotvált állú, tömzsi termetű, kissé ragyás arczu, nagy orru, szőke
német főbiró, azzal a félrőfös fehér kalapjával, s rajta a tenyérnyi
széles fekete gyászfátyollal pontról-pontra érti az ő édes kedves magyar
beszédét, s most mindjárt megtapogatja a derék Gábor bácsi vaskos
markát. Igy kellett lenni, mert különben nem mosolygott volna oly
bizalmasan mind a gyermekekre, mind a főbiró urra.

– Gut, gut! – hadará a főbiró mérges, hivatalos tekintettel, s intett az
orrával is, a ránczos homlokával is, sőt a kezében levő nagy állatfejes
nádpálczával is, hogy hagyja abba az egész locsogást, menjen a ördögbe,
mert itt most sok a dolog.

Egy magas, vékony termetű, deszkamellű, vágott hajú barna asszony, fitos
orrával s vékony, széles ajkaival intett a haragos hivatalnoknak s
franczia nyelven mondott is valamit, s a főbiró úr azonnal alábbhagyott
indulatával, de azért tisztán látszott, hogy sokért nem adná, ha az a
vörös, vigyorgó ember nem fecsegne annyit.

Az a vörös, vigyorgó ember pedig épen a legjobb szívből és legszebb
kilátásokból kedveskedett fecsegéseivel. Meg akarta mutatni, hogy ő
milyen nyájas, emberségtudó, s hogy azoknak a kis mostoháknak épen nem
lesz mit félniök sem tőle, sem a Zsuzsitól.

Vörös Gábor uram azonban a nem kedve szerint történt fogadtatás miatt
egy kissé mégis megneheztelt, sőt el is vörösödött, a mikor más maga
formájuakkal szemközt mindig goromba kitételekre s káromkodásokra hagyta
magát ragadtatni; most pedig csak kihuzódott, s mosolygó tekintettel
mondogatá: «Jó, jó; jól van no; hát hiszen ha dolgotok van, csak
lássatok hozzá iziben, engem mindig megtalálhattok. Aztán majd a jó
vacsora sok dolognak megadja az útját.»

S kitekintett, hogy hát a többi jövevény urak milyenek s kihez tartanak.

Épen Bokros Mihály uram integetett a botjával egy kék pargitjanklis
német kocsisnak.

– Erre, erre, sógor, oda a templomon túl ni, a nagy karikás kút felé.

– Micsoda? – kiáltott felé Vörös uram – hát maguk is kaptak valakit?

– Igen bizony. A feleségem erővel azon volt, hogy valami jóravaló
németet mi is fogadjunk magunkhoz. Már mit csináljon az ember, ha a
vármegyén ugy parancsolták.

– Hát aztán kifélék, mifélék? – kérdé Vörös uram kevély nyaktartással, a
léczkerités széles párkányára könyökölve.

– Ahol ott ni ő kegyelmök! – mutatott Bokros uram két rendbeli kocsira.

– Üm, hát két felekezet is? – mormogá Vörös uram, odatekintvén a
vendégekre, s egyszersmind éles szemeivel átal akarván őket járni, hogy
pontosan megmérje: ugyan mennyit érhetnek, vannak-e olyanok, mint az
övéi.

Ezek a vendégek bizony sokat mutattak.

Egyik kocsin ült két öreg rendű, köpönyeges vikleres lélek; egyik férfi,
a másik asszony; a tulsó jobbacska kocsin hárman ültek, hátul egy igen
vörös ábrázatú hosszú, piros szakállú szinte ügyesen kiborotvált állú,
mogorva, kedvetlen, de kevély tekintetű ember, tisztességes uri ruhában,
egyre köhécselve, s vastag bajuszát és szakállát igazgatva; mellette egy
kövér, elég szép formájú barna asszonyság ült, szépen kipuderozott
arczczal, nagy nyájasan köszöngetvén mindenfelé, a honnan épen
köszöntéseket vélt nyerhetni. Csinos, barátságos asszony volt, még az
öreg Bokros Mihály uram is örömest nyugtatta rajta tekintetét.

E két személyiséggel szemben izgett-mozgott egy fölötte eleven, szőke,
vöröses, nagy kék szemű leányka, vastag, piros ajkaival örökké
mosolyogva, nevetve.

Majd hogy meg nem szólalt, ugy nézett mindenkire, még Vörös uramra is.

– Mifélék? – kiáltott úgy a foga közül Vörös Gábor Bokros uramhoz.

– Tán a főbiró! – válaszolt illedelmesen az öreg.

– Lentebb, lentebb, bátyja, a feje nálam van. A főbiró az enyém.

– Hát tán az adószedő?

– Már az lehet.

S szerette volna oda tenni a gőgös ember, kendteknek olyan is jó.

Bokros Mihály oda se hederített Vörös uram hányavetiségére; ment elől,
illedelemmel, s vitte a németeket.

Úgy volt, hogy a hátulsó lakást, az új két szobás épületet adják át a
szállóknak; azonban mire a vendégek az udvarba érkeztek: Bokrosné
asszonyom már – hirét vevén Sándortól a jövevények uri voltának – a
legszebben berendezte számukra az utczai nagy szobát a kis benyilóval, s
a hátulsó szobát a külön konyhával.

Talán érezte, hogy az a sok nagyszerű változás, a mi e német urak által
történni fog, megérdemli a szives előzékenységet.

Bokros Mihály uram a hirtelen esett csere miatt egy kissé csóválta a
fejét, de már a körülményeken csakugyan nem lehetett változtatni. Adott
hát mindent kezükre a vendég uraknak.

A fiatalabb kövér asszonyság a mint kibontakozott prémes felső
öltönyéből, egy kissé megigazgatta husos, gömbölyű fején a főkötőt,
mintha csak régi kedves barátnőjéhez szállott volna: lóbálta, hintázta
magát előkelő uri modorban, nagyokat, nyájasakat köszönt, s ment
megölelni, megcsókolni a hasonlókép vastag termetű, tisztes sárga-barnás
arczú Bokros Mihálynét.

– Oh! lelkem – mondogatá Bokrosné a nem remélt csókolkozás közben – oh!
édes galambom…

S most következett az öregebb asszonysággal s a kisasszonynyal való
atyafiságos csókolkozás is. A férfiak nem mentek idáig a barátságban, ők
csak a kezüket mozgatták s úgy tisztelgettek egymásnak, hogy: isten
hozta, isten áldja!

Alig kerültek-fordultak, a szép fiatal lányka háromszor-négyszer is
odaszólott Sándorhoz, a Bokrosné mellett álló nyalka szép sudar termetű
fekete bajszú, piros ábrázatú fiatal legénykéhez.

– Ki ez? – kérdé a lány Bokrosnétól tört magyarsággal.

– A fiam! – mondá elragadtatva a boldog édes anya.

A leányka meghajtotta magát s mosolygott.

Mindezeket bátran tette, mert úgy volt tanítva.

Könnyen ment az ismerkedés, annyival is inkább, mert ezek a németek –
később kiderült, hogy felsőmagyarországi tótok voltak, de ezt titkolták
– egy kicsit beszéltek magyarul is, s néha majdnem egészen jól.

Bokros Mihályné süttetett, főzetett, Sándor hordta fel a sok jó bort, az
öreg Bokros úr töltögette a poharakat, s ment az ebéd pompásan, urasan.

Már az ebéd vége felé járhattak, midőn egy középtermetű, gatyás,
mellényes legény lépett a szobába. Nem volt olyan csinos, szép arczú,
mint Sándor, inkább közönségesnek lehetett mondani, de barnás szemei
kifejezők, s magatartása egyenes, férfias, tisztességtudó volt. Hogy a
családhoz tartozott: onnan láthatta akárki, hogy nem kináltatta magát
üléssel, hanem helyet foglalt leghátul az öreg Bokros Mihály mellett.

A vendégek különben, ha egyáltalán törődtek valamit e parasztruhás
legénynyel, gondolhatták azt is, ez bizonyosan a béres. Nem a béres
volt, hanem Bokros Sándornak, annak a czifra, magyar ruhás legénykének a
bátyja: András.

Bokros Mihályné ott a fiatalabb uri asszonyságok mellett csak
hunyorgatta a szemeit, csóválgatta a fejét, mind nézte Andrást, mintha
mondaná (a mint hogy éles apró szemeivel bizony nem is mondott mást): te
ökör, minek jöttél te most ide ennyi úr közé? Nem tudtál egy kicsit
megkésni? Jöhettél volna később is abból a malomból, nem romlott volna
meg azért az a liszt.

András pedig ebből a haragból, rossz izüségből mit sem vett észre, evett
csöndesen, s egy-egy szót váltott az apjával. Majd odatekintett az
asszonyságokra, s hosszan nyugtatta barnás-szürke szemeit a Sándorral
beszélgető uri kisasszony kipirult, vörös szeplős arczáján.

Szinte alkonyat felé hajlott már az idő, midőn a vendégek fölkeltek a jó
ebéd mellől, s nagy kézszorongatások s ölelgetések után szobáikba
vonultak.




II.

A vastag adószedőné, miután innen is, tul is jól megnézegette magát a
nagy fekete rámás falusi tükörben, s látta, hogy a jó étel s az erős bor
ugyancsak kipirositotta fehérre puderezett arczáját, nevetve fordult
férjéhez, mondván:

– Venczel, ha itt eszed lesz, eleget ihatol.

– Meg ehetek is! – szólalt meg az öreg pápaszemes úr bő, lötyögős zöld
kabátjában. – Finom egy sültek! hah, mi pompás!

S az öreg penzionatus hivatalnok csak úgy csettegtetett a nyelvével,
miközben sok szegénységet láthatott fejével olyan finoman bólintgatott,
mint mikor az ember édes ellágyulásában azt szokta mondani: óh be jó, óh
be jó!

– Csak egy hiba volt! – állott elő szerényes megjegyzésével a zöld
szemellenzős, fájos szemű öreg asszonyság is. – Nem volt egy kis jó
kávé, pedig majd meghaltam érte.

– Már az igaz, a fekete nekem is hiányzott! – járult a megjegyzésekhez a
főadószedő úr is, egy kis fésűvel kegyetlenül fésülvén csuf vörös
szakállát, s vörös kese fejére ragasztott nehány szál sárgapiros hajat.

– Mert te Venczel bizonyosan legénykorodban is mindig feketéztél! –
mondá gunyos fejbólintással a főadószedőné.

A főadószedő úr erre nem válaszolt, csak köhécselt, s ránczolta a
szemöldökét. Ő bizonyosan jól tudta, hogy ez idején jött megjegyzés hová
czéloz.

– Tedd csak, édes Venczel, a mit én mondok, azután beszélj minél
ritkábban.

Valami elszomorító jelenség az, mikor a feleség minden félelem, sőt
önmérséklés nélkül gúnyolódhatik, kisebbítheti férjét ott, a hol akarja,
s akkor, mikor neki tetszik, s a férjnek mint egy leigázott oroszlánnak
csak morogni szabad, ezt is magában, s a fogait vicsorgatni, s ezt is
úgy, hogy az asszony meg ne lássa.

A főadószedő úr most épen ilyen kedvetlen látványt nyujtott; izgett
mozgott, forgolódott, s a bajuszával s szakállával tömögette a száját,
alkalmasint azért, hogy egy bátor szó valahogy ki ne csuszszon az őrt
álló fogak közül.

Az öregek, kik a fiatal asszonynak szülei voltak, leányuk eljárását igen
természetesnek találhatták, mert csak el sem komolyodtak.

– Mama, gyere csak! – kiáltott fel a leányka, ki az ablakon könyökölt az
egész beszélgetés folyama alatt.

A mama kecses tánczlépésekben odalibegett.

– Nézd csak, mama – mutatott a leány a kapuajtó felé – hát nem szép fiú
ez?

[Illustration: – Hát nem szép fiu ez?]

A mama hunyorított egyet apró fekete szemeivel, s rögtön végignyalta
ajkait, hogy azok pirosabbak legyenek.

– Szép fiú! – mondá.

– Nézd, milyen nagy, fekete szemei vannak.

– De az orra szép, egész uri hajlott, s milyen finom!

– Milyen sötét, vastag szemöldöke van. Nézd, milyen tüzesen tud nézni.

– Nekem termete tetszik! – mondá az anya, szemeivel méregetvén az
utczakapuban álldogáló legény karcsú, magas termetét, széles vállait s
domború mellét.

– Milyen jól áll neki anyám, az a kis pörge parasztkalap.

– Csinos parasztfiú.

– Anyám, nézd, milyen csúf pipa van a szájában! Én adok neki egy
szivart.

– Micsoda? – kiáltott e beszédbe az apa – te szivart, annak a
parasztlegénynek?

S a vörös arcz kigyuladt e botrány hallatára.

– No igen, szivart, – állott a férj elé a feleség – s jól teszed, ha egy
finom szivart magad nyujtasz annak a legénynek. Náluk ebédeltünk, s azt
hiszem, holnap is náluk ebédelhetünk, ha a tanácsomon jársz. Aztán kinek
a házában lakunk? s vajjon ki tudod-e fizetni a házbért? Az a szivar nem
kerül olyan sokba. Adtam neked is, mikor hozzánk jártál.

– Jól van! – vágott a szóba az adószedő úr, s kivett tárczájából egy
cuba-szivart s kinyujtotta maga a legénynek. De azt akarom, hogy Vanda –
folytatá az apa – ne beszélgessen.

– Menj csak Venczel, fordulj egyet a városban! – noszolá a nő férjét. –
Jól teszed, ha kijárkálod magadat.

Nem úgy volt ez mondva, hogy tőled függ, menj vagy maradj, hanem úgy,
hogy azonnal egymásután, minden további disputa nélkül.

A főadószedő úr vette is botját és kalapját s megindult, hogy a szabad
levegőn, a hol az asszonynak nincs hatalma, kizúgolódja magát kedve
szerint.

– Ez a bolond ember, ha nem vigyáznék rá, ezer ostobaságot követne el.

– Ne bántsd Eliz, ő igen jó, – jegyzé meg az az öreg asszonyság.

– Csak meglátszik, hogy takácslegény volt, s kevélyebb, mint egy jó
házból való. Bánt, mikor nem akarja elismeri, hogy kicsoda.

S a gömbölyű adószedőné szemei a harag villámait szórták.

– Dehogy nem ismeri el! – csititá az öreg asszony leányát. – Nem enged-e
mindig akaratodnak?

– Engedjen is, mert én általam lett azzá, a mi. Ha én nem kérem az
elnököt, soha se tudta volna fölebb vinni a finánczságnál. Örüljön, hogy
ilyen jó bolondokra akadtunk, mint ezek a bolond parasztok. Úgy látszik,
gazdag emberek. Milyen szép ház, mekkora szobák, lovaik, ökreik, ki
tudja, még mi mindennük van. Vanda azt mondom, csak légy ahhoz a
legényhez nyájas.

Az anya e rohamos beszélgetés után sorra tapogatta a butorokat, megnézte
a vánkosokat, dunnákat. Az öreg asszonysággal csak úgy dobálgatták a
finom pehelylyel töltött ágynemüeket, mintha csak labdával játszottak
volna.

Szégyen ki is mondani, de nem hallgathatom el: a két asszonyság még az
első estén kivett egy jó csomó tollat a vánkosokból. Most még csak egy
kicsiny részt vettek el az idegen birtokból!

Odaát a hátulsó épületben mennyivel máskép folytak a dolgok,
beszélgetések.

– Micsoda egy finom uri nép! – mondogatá nagy álmélkodással Bokros
Mihályné, ki a sok szép hizelgő beszédtől nem tudott hová lenni
örömében. Át is hivatta azonnal a sánta szabónét, hogy legyen, a kivel
közölje a nagy édes titkokat.

– Csak képzelje, Krisztiánné asszony – fordult Bokrosné e tanácsosához –
hogy összecsókoltak, még az a lelkem aranyos kisasszonykám is. Ezek
tudják aztán, mi a tisztesség, illendőség! Ha énnekem – uram bocsá! –
ilyen menyem lehetne! Galambom Krisztiánné, meg ne szóljon ám, hogy így
beszélek, de mikor engemet még az a kóczos, nótáriusnéból lett
Solymosiné ténsasszonyom sem csókolt volna meg így soha, pedig mennyit
tettünk értük, hányszor ettek asztalunknál. Ezek meg, lelkem, ezek most
jöttek, s máris csupa barátság mindenik.

Krisztiánné valami maradék sültet rágogatva, egy kis vörös bort
szürcsölgetett, el volt tehát foglalva, még pedig magával, de azért
föl-föltekintgetett az örömben uszó nagyasszonyomra, s meglábolta
szabóné eszével, hogy miféle dolgokról lesz most itt legalkalmatosabb
beszélni.

Fölvett minden kivánatos pontot, még pedig fokozatosan.

– No már az igaz – kezdé – csak nincs párja a németországi embernek.

– De lelkem – igazitá meg a nagyasszony – tudnak ezek magyarul is.

– Elhiszem, mert ez is a műveltséghez tartozik. Hát az én uram talán nem
tud magyarul, pedig ő is Németországból való?

– Ugyan? onnan való volna?

– Egyenesen onnan. Micsoda barátságos emberek laknak ott. Majd hogy csak
úgy meg nem eszik az embert. Persze, nagy a műveltség, a pallérozottság.

– Ugyan édes jó Krisztiánném, még egy pohárkával.

– De iszom; vörös bor: orvosság. Bolond a ki nem iszik, mikor ihatik!

S a német asszonyság jókat huzott az orvosságból.

– Mert azt mondom én, kedves ténsasszony – szólt a szabóné, midőn
szájáról nagynehezen levett egy öblös üres poharat – hogy…

– No lássa, kedves öcsémasszony – vágott a hizelgő szabóné szavába
belső, eltagadhatatlan örömmel Bokros Mihályné – csak kitünik az, hogy
maga is az ő nemzetségükből való! Nézze, galambom Krisztiánném, hát
tudja-e, hogy ezek az urak és asszonyságok mind így tituláltak, mintha
tudták volna, hogy édes atyám öregatyja, a hires Bese Ferencz vármegyei
esküdt volt, tekintetes úr? Mert nem is hiszem, hogy ne tudták volna.

– Bizonyosan! Meglátszik az, kinek milyen a származása. Teszem azt, én
mindig tudtam, hogy a ténsasszony nem paraszt-vér.

– Ugyan? – s Bokros Mihályné kimondhatlan boldogsággal csóválgatta a
fejét.

– Én igen, ténsasszony.

– Úgy lelkem, úgy azok, úgy tituláltak, hogy: tensasszony, tensasszony.

– Mert rendén is volt. Láttam én már olyan grófnét, a kinek az ura
ispánból lett csak; az asszonyt azért örökké nagysás grófnénak hivták,
az embert meg csak úgy ni, a hogy került. A dolog itt is úgy van. Úgy-e,
Bokros uramat nem titulálták tens urnak?

– Nem azok.

– Tudtam!

– Ugyan faljon még, lelkem, drága öcsémasszony egyet!

Bokrosné ezelőtt soha sem czimezte volna öcsémasszonynak.

– Falok, falok, mert ilyen ételt nem eszik az ember mindenütt. Ez is
mutatja, hogy a tensasszony milyen vérből való.

– Itt mi közöttünk – mondá a nagyasszony elpalástolhatlan
kedvetlenséggel – meg nem becsülnék az embert. Az ostoba parasztja csak
azt hiszi, mert ő paraszt, hát már mindenki csak paraszt. De nem szólok,
csak mégis jól esett lelkemnek, hogy visszaemlékezhetek szép
nemzetségünkre.

– Nemzetségük még szebbé is válhatik! – jegyzé meg ravasz
elgondolkozással az elemében levő szabóné.

– Ugyan, aztán mikép?

S a nagyasszony egészen oda huzta székét az öcsémasszonyhoz.

– Hátha még nagyságos urak is lennének a familiájában!

– Már mint az én familiámban?

– Épen abban.

– Az lehetetlen!

Pedig a nagyasszony rögtön oda gondolt, a hova a szabóné, s épen úgy,
mint a dolog lehetőségében, a mint a másik karragta magában az egész
bolondságot.

– Teszem azt – indult kimagyarázni a szabóné a kellemes ügyet.

– No de előbb igyék még egy csöppet. Ne küldjek át az urának is?

– Nem bánom, de majd átviszem én magam. Hát teszem azt – Sándorka nem
váltott-e vagy egy-két szót az urakkal, vagy azzal a szép
kisasszonynyal?

– Igen, mert épen egymás mellett ültek. Úgy suttogtak, lelkem, mintha
csak együtt gyerekeskedtek volna.

– Ez már valami!

– Azaz – erősíté öntudatlanul is az elragadtatott nagyasszony.

– A teinsasszonyék jól állanak.

Bokrosné egy kicsit nézett, hogy csakugyan ő-e az a tensasszony, s
miután meggyőződött (nem tudott volna meg nem győződni), hogy a titulált
uri asszonyság épen ő, válaszolt:

– Istennek hála, elég jól állunk, nem cserélnék a faluban senkivel is.
Mindenem a Sándorkámé.

– Hogy? Hát a nagyobbik, András?

– András nem házasodik. Hiszen már idejét is multa, huszonhét esztendős.
Pajtásai mind megházasodtak. Neki nem kell semmi, csak az ökör, meg a
rektor széke. S akkor boldog, ha az istállóban van, vagy a rektor
mellett ülhet s énekelhet kedve szerint. Azt gondolom, hibás elméjű is,
máskülönben nem keresné annyira a templomot. Aztán meg ő egész paraszt,
csupa apja. Soha se szenvedhettem. Nem ütött a Bese-familiára, benne
csak az a hitvány Bokros-vér van. Ha szereti, csak turja a földet.
Goromba.

S a nagyasszony egész kipirosodott a heves beszédben.

– Így már jól van, egészen jól! – mondogatá a szabóné. – Nekem is van
ellene panaszom, mert akárhányszor jövök, mindig úgy néz rám, mintha
szarva volna. Már pedig eddig is át-átjöttem, ezután is átjövögetek,
kedves tensasszony.

– Mert jöjjön is lelkem, az én portámra jő.

– Arra én; most már tudom, meg azt is tudom, – veté utána egy kis
gondolkozás után, – hogy a mit gondoltam tiszta, igaz dolog.

– Mondja csak, hogy ne volna tiszta dolog.

Bokrosné egy kissé megütődött, hogy oly hirtelen el találta árulni szíve
szándékát, s hamarosan egyet fordított a beszéden.

– De mi is az a tiszta dolog? – kérdé éles tekintettel.

– Az, hogy ilyenformán Sándorka leggazdagabb legény a faluban… vagy oh!
mit is mondok, a városban, mert lelkem tensasszony, városi asszonyok
vagyunk ám már!

A két asszony jót nevetett ezen, de azért mind a kettő esze máshol járt.

– Csak az a kár – kezdé fejtegetni a ravasz szabóné tanácsát – hogy
Sándor már mátkás.

– Mert az is így van – kiáltott élesen a nagyasszony – hogy ha akarom
mátkás, ha akarom, nem mátkás.

– De Vörös Gáborék…

– Zsivány had! – pattant föl indulatosan Bokrosné. – Olyan fészekbe nem
eresztem a fiamat.

– De a fiatalok szeretik egymást…

– Ha én akarom, nem szeretik.

S a nagyasszony türelmét vesztve csapott az asztalra.

– Talán az a zsivány Vörös Gábor még bizony magát is megvette, mert nem
is tudom, miért fogja úgy pártját.

Most a szabónén volt a sor, ő állt a kert felől, s a két asszony között
a leghevesebb disputa fejlett volna ki, ha Bokros Mihályné módos asszony
nem lett volna, s a szabóné meg földhöz ragadt szegény nem. Ez döntött.

A szabóné kiengesztelte a nagyasszonyt, s hogy a kiengesztelődés teljes
legyen, egész tervével előállott, azaz hogy Sándor uri kisasszonyt is
kaphatna feleségül, még pedig egyenesen…

De e szónál Sándorka lépett be, és pedig kipirult arczczal, s egy erős
füstű égő szivarral.

– Te gyerek – támadá meg vidám nevetéssel az anya a nyalka szép
legénykét – ugyan mit csinálsz? mi ég a szádban?

– Czigárró! szólt a fiú egy nagy csomó füsttel.

– Veszed ki a szádból, lelkem, mert mindjárt meggyulad az a kis pörge
bajuszod!

– Nem ott.

S a szép siheder legény kényesen összeütötte bokáját.

– Hol vetted?

– A kisasszony adta.

– Te, mit mondasz, a kisasszony? melyik kisasszony? – kérdé az anya,
mintha nem tudná, melyik, vagy legalább nem sejtené.

– Itt e! – s a fiú hüvelykujjával az első szoba felé mutatott.

– Ihol ni, lelkem tensasszony – sietett szólni a szabóné – megmondtam,
hát nem mondtam előre, hogy Sándorkára még nagy szerencse néz?

A boldog nagyasszony csóválta erre-arra a fejét, s nevetett, még pedig a
leendő nagy szerencse teljes tudatában.

Az asszonyok ki akarták venni a legény szájából a szivart, hogy saját
kezükkel megtapogathassák, de a legényke kisurrant az ajtón, s nagy
hetykén, telve dicsekedő érzésekkel megindult a pajtások felé. Hogy fog
majd tündökleni diadalával a társak előtt, hogy fogja mátkáját ingerelni
a szép kisasszonynyal, de még Vörös Gábor uramnak is elmondja az egész
esetet körülményesen.

– Sándor – szólt oda András a szekerek mellől, mit sem sejtvén a legény
édes szándékairól – hova mégysz? Tudod-e, hogy holnap hajnalban
Szegvárra kell mennünk gabonát vinni? El ne maradj! Szekeredet megnézd,
hogy küllő, kerék, járomszög rendben van-e, mert az uton nem
álldogálhatunk.

– Jó, jó – kiáltott vissza az utból Sándor – csak parancsolgasson, ott
vannak a béresek.

S a fiú nagyon keveset törődött az egész Szegvárral. Künn termett az
utczán. Ő úr volt, az anyja fia volt, neki szabad volt mindig minden.
Ment, s pedig a legjobb kedvvel a szokott helyre, mátkájához, a Vörös
Gábor uram nagy tölgyfakapuja elé, a hol ilyenkor már, ilyen szép
csillagos időben két-három jó pajtása is ott szokta várni.

Most egyet se talált ott. Hiába vigyázott, nézett a kis kertbe: mátkáját
se találta sehol, se testvéreit. Gondolta, korán jött, a társak még
valahol, valamelyik korcsmában mulathatnak, mivel ez a mai nap szinte
félünnep vala. Bekopogtatott tehát itt is, ott is, de most úgy találta,
hogy minden ilyes hely idegennel és serfőző-legénynyel van megtömve.

– Mi az ördögbe! – dummogá kedvetlenül. – Tán biz itthon se vagyunk már
a mi falunkban?

(Város ez már, öcsém, sok minden máskép lesz itt ezután.)

Megint csak visszakerült tehát a legény a Vörös Gábor uram kapuja elé.

Leült, s várta a legényeket, s mátkáját. De ehol csak nem akar jönni
senki, pedig már szinte félórája, hogy ott üldögél. Föl-föltekintget az
utczára nyiló ablakok felé. A mi máskor nem szokott történni: most
mindeniknél be van hajtva a vastábla.

– Mi dolog ez? – tusakodik magában a legény.

Kedvetlenül fölkel, s mintha a legrosszabbat sejtené, bemegy az udvarra.

– Nem járt még itt senki? – szól Sándor a folyosó kőlépcsőjén üldögélő
béreshez.

– Biz itt jártak elegen, ifjú uram.

– S hát?

– A nemzetes uram elküldte ő kelmöket.

– Hisz tán csak nem voltak czigányok?

– Nem biz ott, mert az egyik a biró uram fia volt, másik meg a Joó Pálé,
a Marika szeretője.

– S mi okból küldték el őket? – kérdi egyre indulatosabban a legény.

Az öreg béres fölkel, kiebb vezeti a fiut, s nagy suttogva mondja:

– He a ki adták, – kiáltott a nemzetes uram a legényekre, – eltakarodtok
innen! Nem tudjátok-e, hogy itt a főbiró lakik? Meg ne lássak itt
közületek többé egyet is!

– Nono, Vörös uram – mormogá a legény rekedtes hangon – hátha aztán majd
én is elmaradok.

– Mert ifjú uram, szó a mi szó – mondá a béres – úgy is van, hogy maga
se jöjjön ezentul.

– S ezt kinek mondta?

– Zsuzsikának.

– Hogy én ne jöjjek?

– Biz úgy!

– Én? – s a legény, mint a ki sehogy sem akarta elhinni e bolondságot, a
mellére ütött.

– Az ifjú úr.

– Aztán miért? hát kit bántottam én? Hivja csak kend ki azt a leányt.

– Már azt én most ki nem hivhatom.

– Nem-e?

S a fiú akaratlanul is vállon ragadta az öreg embert.

– Nem, mert olyan helyen ül – védé magát az öreg – a hova nekem nincs
bejárásom.

– S hol ül?

– Hol? odabent a német urak között.

A béres ember az udvarra eső vastáblás ablak alá ment, s a nyomában
lépegető legényhez szólt:

– Ahol ülnek ni!

Sándor ifjú vala még, s nem is annyira büszke, hogy a belső égető
kiváncsiságnak ne birjon engedni, odanyomta tehát fejét a vastáblához, s
a mutatott nyiláson betekintett a szobába.

Szép, pompás, uri világ volt odabenn!

Csak úgy ragyogott a nagy, tágas, pingált szoba a sok gyertyától. A
hosszú asztal egész a szakadásig meg volt rakva drágábbnál-drágább
ételekkel, finom aranyszínű piros és fekete szegvári borokkal. Az
asztalfőn ült a vén Vörös Gáborné asszony ránczos, sovány, a valónál tíz
évvel többet mutató képével. Nem magától ült ő az első helyre, hisz
eddig örökké a leghátulsó hely volt az övé: a németek ültették oda, a
kik barátságosak, fáinak, a kik bizonyosan jól tudják, mi a törvény.
Mellette jobbról ült a deszkakeskenységű franczia nevelőnő; balról a
főbiró úr, egyre tömvén magába a jó ételeket s a drága italokat, s egyre
kacsintgatván az átellenben levő franczia leányra vagy asszonyra; a
főbiró úr közvetlen szomszédságában Zsuzsika kuporgott felkontyozott
hajjal (eddig soha se volt így), diszes spitzes ruhában. A szegény
teremtést majd megölte a rettentő vastag, hegyes halcsont. Zsuzsika
mellett egy nagy meztelen szájú, tompa orrú, sárgás-fehér hajú, köpczös
német legény dolgozik késsel, villával, kanállal, poharakkal, a főbiró
úr két kisebb fiacskájának nevelője.

E mellett Marika foglal helyet, szintén kontyosan, spitzesen; idébb a
gyermekek, odább mások ültek; az asztal végén pedig kiszélesedett
ragyogó vörös arczával, s a fültő mellett juhászosan, jól kizsírozott,
göndör, vörhenyes hunczutkával, a paradicsomi boldogságban lebegő Vörös
Gábor úr vigyorog, kellemeteskedik.

– No látod, édes öcsém, hová illenél ide te, ennyi uraság közé? –
gondolja magában az öreg béres.

Sándor elneveti magát, s káromkodva támolyog ki az utczára. Szíd, átkoz
minden németet, jóravaló hivatalnokot a világon, s nem tudja, hogyan,
mikép állhatna boszut, igen nagy boszut mátkáján, annak apján, annak
egész gaz nemzetségén.

Nem tudja, de hiszi, hogy el fogja találni. Addig is nagyokat lódit
magán, sebes zihálva megy egyenest hazafelé; fölveti fejét, merőn néz az
éjszakába, s így nem vesz észre semmit; holott ha a mint elsuhan a
rektor háza előtt, csak egy kicsit nézve a világos kis ablakokra, akár
szembe tekinthetne András bátyjával, ki ott ül egy csomó kártyázó
asszony és leány között.

Igen is, az a goromba parasztlegény, a kinek (az édes anyja szerint)
csak az ökör kell, meg az ének: ott ül édes elmerüléssel egy csomó leány
és kártyázó asszony között.

S kikből áll az a csomó asszony és leány?

A csomó asszony áll két beesett arczú, sovány asszonyból, kik közül
egyik a rektorné, a másik egy öreg papné, fekete-barnás ruhában,
hajlottas, vékony orrán nagy, régi formájú pápaszemmel.

A csomó leány áll három leányból: a rektorné két serdülő leánykájából, s
az öreg papné szép fiatal unokájából.

A kártya a rektorné kezében van, ki azon mesterkedik, hogy mind az ő
saját két kedves leányának, mind már egyuttal annak a másiknak is
tisztességes szerencsét mondjon.

– Lássuk csak, most a magáé jön, András öcsém! – kiált a rektor, nagyobb
figyelem okáért kivévén egy perczre a szájából a pipát. – Mit mond?
persze házasságot, mert már, ha jóravaló kártya, mást ne is mondjon.

A leányok kiváncsian fölemelkednek, sőt még az öreg papné is, s várják,
hogy ki lett, mi lett.

Az öreg papné titkon megigazgatja unokája nyakán a kis vörös kendőt s
mosolyogva néz körül, mintha azt akarná kifejezni, hogy a kártyának épen
nem lehet ám hinni, nem, nem, nem, semmi esetben is.

– Itt András bácsi – szólal meg a rektorné kisebbik leánya – egy szép
szőke uri kisasszony áll; ugy-e, mama, az áll?

– Épen az?

Mind a három leány szőke volt, s ez véletlenül nagyon jó volt így.

– Házasság, öcsém, vigyázzon, megint házasság, mint a multkor! – jegyzé
meg nevetve a rektor úr.

– Sok baj van! – magyarázza a rektorné, erősen odatekintve a kártyákba.

– Mondtam, hogy sok baj van! – szólal meg András is, ki most figyelmes,
bátor nézésével sokkal csinosabbnak látszik, mint azon az uri ebéden.

– Itt áll egy uri dáma, amott egy öregebb, mind a ketten sok háborúságot
csinálnak, de azért ez a kisasszony itt előbb-utóbb mégis diadalmaskodni
fog.

A leányok nevetve egymásra tekintenek, s kutatják, találgatják, hogy ki
az a két rossz dáma, s ki az a kisasszony.

András beljebb takarja magát könnyű kis bundájába s határozottan
kijelenti, hogy az a kártya nem neki szól, mert ő nem fog megházasodni
soha.

– Dehogy nem, öcsém – biztatja a rektor – leszek én még a maga
lakodalmában!

– De uri kisasszony – veszi föl a szót a legkisebbik leány – András
bácsi, ki lesz az? No megálljon, mert holnap Klári kisasszonyék is
bemennek a szegvári vásárra, majd meglesi, hogy nem jelenik-e meg valami
gazdag uri leány, olyan, a milyenről a kártya szól. Megnézze, Klári
kisasszony, jól megvigyázza!

– Meg, meg, Luczika – erősíté Klári kisasszony – ha arra mehetünk,
meglessük.

– Aztán majd én itt megmondom.

– De én már akkor nem leszek ám itt, – szólt vidám mosolylyal a szép
szőke arczú Klári kisasszony, – mert én holnap hazamegyek.

András szerette volna kérdezni, hogy miért megy haza, s szerette volna
kérni, hogy ne menjen, de ő csak egy földmives-legény volt.

A kártyavetés folyt még, a leányok nevettek is, de András nem igen
szólott többé; elkomorodott. Üres szívét – melyet édes anyja nagyon
üresnek hitt – eltöltötte valami keserű, bús, fájó érzés. Egy hallgatag,
igénytelen ember hogy mert volna ez érzésnek nevet adni, s ha adott
volna is, mi nevet adott volna?

Fölkelt s tiszteletteljesen köszönt, s a nélkül, hogy egyetlen bucsuszót
is mert volna intézni a haza készülő Klári kisasszonyhoz, távozott.

– Csakugyan mit is keresek én ott, a hol ezt a leányt látom? – mondogatá
magában útközben András. – Három-négy esztendeje, hogy először láttalak
a templomunkban, azóta mindig kereslek, s bár nem én hozzám való vagy,
kereslek örökkön-örökké, mint azokat a fönt való csillagokat, a kiket
tudom soha sem érek el a kezemmel.




III.

A jótékony álom sok sebet beköt, sok küzködő szívet megvigasztal, még a
gonoszok lelkiismeretét is (ha van nekik) elaltatja; a tervezgető drága
hálóit titkon édesen odább szövi; az öreg penzionatus, de azért különös
jóétvágyú embernek fényes jövőt, a boldog hivatalnoknak pedig magas
állást hoz.

Mily irigylendő boldogan alszik a tensasszonynyá lett Bokros Mihályné
asszonyság. Még lezárult szemhéjain keresztül is lehet látni, hogy apró,
fekete szemei mint úsznak a dicsőség és igaz megtiszteltetés
örömkönyűiben. Mily kellemes mosolylyal nyugszik a főadószedő család,
mind a penzionatus felekezet a hátulsó szobában, mind az uralkodó rész
az első szoba hófehér dagadó párnáin.

Ki ne találná el, hogy az a gömbölyű mosoly a főadószedőné kövér
orczáján, most is a finom sültek és aromás borok fölött édeleg, azon jó
ebédek, ozsonnák és vacsorák fölött, melyek e gazdag paraszt hajlékban
okvetlenül el fognak jőni. A főadószedő úr is mosolyog, a mennyiben
örökké komor (ő úgy hiszi, méltóságos) arcza erre képes; nagy
valószínűséggel ott ül valami ügyes sörházban barátjaival, s beszél a
nélkül, hogy kevély felesége örökké belevágna szavaiba. Alszik Vanda
kisasszony is lebontott sűrű aranyhajjal, két fehér gömbölyű karjával –
a fiatal leányok szokása szerint – átölelve tartván a vánkos titoktartó
csücskét.

Sándor nem zúgolódik az uri vacsora miatt, mintha mi sem történt volna;
alszik nyugodtan, fiatal szívének könnyen támadó s hamar eloszló
érzésével. Összeszorított vékony ajkairól nem lehetne eltalálni, mivel
foglalkozik, boszuállással-e, vagy újabb szeretőkereséssel? Bizonyosan
meg fogják mutatni a következő napok.

Nem tehetem, hogy Andrást is meg ne nézzem. Ott nyugszik az eresz alatt,
közel kedves ökreihez, lovaihoz. Lába fejénél egy nagy szürke komondor
őrködik, vigyázva gazdájára s a gabonával rakott szekerekre. E
vigyázásban segítenek neki a fenn való tündöklő csillagok is, melyek
sokkal jobb érzéssel vannak András iránt, mint akár anyja, akár öcscse.

Oh! mi sugaras arczczal szunnyad Vörös Gábor uram is; igen, szunnyad,
mert ő a sok kellemes teendő miatt most a kerek világért se tudna
becsületesen aludni. Nem, nem, ő most dolgozik legjobban. Keresi a
főbiró úr kedvét jó borokkal, sőt még kölcsön adott tallérokkal és
aranyakkal is; simogatja az urficskákat, vág nekik pálczát a kertben, s
gyomrocskájukba tömi, a mi jó csak beléjük tömhető. Hogy ne, hiszen
máris úgy nézi őket, mint aranyos kis mostoha unokáit.

Vitt, oh! igen, vitt az édes álom nyugodalmat mindenüvé, egyedül Vörös
Gábor uram leányáról, a szegény Zsuzsikáról feledkezett meg. Boldogtalan
leány, ő nem tudta belátni vékony falusi eszével ama ragyogó jövendőt,
melyet apja oly munkás kezekkel készítget számára; elég gyenge sírni,
zokogni egész éjen át olyan legényért, a ki pedig nem pingált szobában,
bársony kanapén fogná ám vele tölteni az élet szebb napjait, hanem künn
a mezőn: szénagyüjtve, kapálva, aratva, dolgozva, esőben, szélben,
sárban, fagyban egyaránt. De ha ő szegény, úgy volt meggyőződve
szívében, hogy azért a legényért elmenne akár a világ végére is!

De íme hajnallik, pirkad az ég, nyiladoznak a kapuk, ajtók, megmozdul az
utcza, ásó, kapa megcsörren, kerék megnyikkan, hajnali harangszó
megcsendül, itt a munka ideje. Nincs többé mit időznünk az alvókkal,
vegyüljünk a munkások közé.

Ott mennek a Bokros András szekerei a szegvári országúton, csöndesen, de
egyaránt. András a leghátulsó szekéren ül, hogy szemmel tarthassa
mindannyit. Nyugodtan tekint végig a hajnal félsötétjében kifehérlő
zsákokon; buzája, egyéb gabonája olyan, mint a kő, s tiszta, mint csak a
valóságos kalácsnak való. Nincs tehát ok félni, hogy valaki a sok gabona
miatt rápirítson.

Szép a jármas jószág is, hogy gyönyörűség ránézni, András a világért meg
nem ütött volna egyet is soha; az ő ostora a szép szó volt, biztató
fegyvere egy-egy csöndes, lassú nóta. Keze alatt olyan is a jószág, mint
a regulában tartott jóravaló cseléd: erős is, dolgos is, jókedvű is.

– «Csákó» te, «Tündér», úgy, úgy! – szólongatja a legény édes
elgondolkozással ökreit. S szemeit meghordozza azokon a szép urasági
pusztákon, melyeknek díszes gazdasági épületei messziről kifehérlenek az
országútra. Az a szép vöröstetejű ház ott egy nőtlen öreg uré, a kinek
senkije sincs talán; amaz ott beljebb a szőlők alatt a három Török
kisasszonyé, kik közül mind a három túl van már a harminczötön; az volt
a Zichy grófé, lentebb mellette az a széles major a Pál grófé. Hej, ha
valamelyiknek ő lehetne a gazdája, akkor most mindjárt meg lehetne
mutatni, hogy a kártya az este hazudott-e, vagy igazat mondott.

– Ifju uram – kiált hátra egy béres nevetve – ugyancsak puffogtat ám ott
a kapaszkodónál valaki a korbácscsal, s pedig alighanem Sándor biztatja
a lovakat.

András föláll a szekérben, élesebben körültekint s látja, hogy a hidon
túl a csavarodónál csakugyan Sándor méltatlankodik.

– Te, – kiált oda testvéréhez éles, átható hangon, – megbolondultál?
Szólj szépen annak az állatnak, ne félj, mert megteszi az a maga
kötelességét.

S András leugrott a szekérről.

– A ki ura van, – válaszolt durván a legényke, – hát hiszen lónak vettem
én azt az ostort, vagy mi?

S a tömött, erős lovak izzadva, prüszkölve ragadták a terhes szekeret
fel a magas kapaszkodón, azután rohantak alá szinte vágtatva a völgynek,
hogy néhány percz mulva a kocsi messze-messze hagyta maga mögött a
terhes ökrös szekereket.

[Illustration: – Ugyancsak puffogtat ám ott a kapaszkodónál valaki a
korbácscsal.]

A porból, zajból egy-egy éles, rikoltva kiáltott káromkodó szó mégis
odavetődött András szekereihez s tudtára adta bátyjának, hogy: beszélj,
beszélj, hallom a szép szót, de ennyit adok rá, e!

Ez az «e» pedig nem volt más, mint egy jó kemény ujjcsettentés.

Látni való hogy a két testvér nem élt valami nagy szeretetben és
egyetértésben egymással, a mint hogy nem is élhetett. Mind véralkatban,
mind erkölcsökkel teljességgel eltértek egymástól; úgy voltak, mintha
csak mostoha testvérek lettek volna. Sándort anyja nevelte, olyan
kényeztetve, a hogy csak egy kevés műveltségű, dölyfös, nagyravágyó anya
tud nevelni, András pedig nevelte önmagát, úgy a hogy tudta. Nem igen
járt semerre, mert hamar belátta, hogy cziczomás, dologtalan öcscsét
többre nézik nálánál. Dolgozott szorgalmasan, de kedv nélkül élt
mindaddig, míg egy szép pünkösdi ünnepen a rektorné mellett meg nem
látta azt a szőke kisasszonyt, a ki attól fogva édestitkos, senki által
még csak nem is sejtett világa lett; legénykori barátai egyenkint mind
megházasodtak, de ő azért soha sem gondolt a házasságra, jóllehet, azt a
titkos gyalogútat, mely egy szeretett lélek ablaka alá visz, ő is
ismerte. Maradt magánosan, egyre inkább barát nélkül. A miben enyhülést
talált: az a munka volt, s a kedves jószágaira, mezeire fordított gond.

Eleintén csúfolták, különösen a miért örökké a templomot járta, azután
gunyolták, hogy vén legény marad; később úgy emlegették, mint a ki már
sem a legények, sem a feleséges emberek padjába nem tartozik. Olybá
vette az egész falu, mint egy idegen mesterlegényt, a kivel legfölebb a
rektor vagy preceptor vált vagy egy szót.

Így élt András anyjának, öcscsének csúfjára, apjának szomoruságára. Nem
egyszer vette észre, hogy anyja kezdi őt bolondnak tartani, s olyannak,
a kire nézve csupa istenáldás volna, ha holmi irgalmas kezek a szőlők
alatt valami ó-kutba vetnék.

András nem törődött mindezzel; gyarapította a gazdaságot, jó karba
helyezett mindent, s egyedüli büszkesége anyjával s öcscsével szemben az
volt, ha egy-egy régi barátja vagy szomszédja ökreit, szekereit,
gabonáját megdicsérte.

– Ifju uram – szólalt meg újra az első szekéren ülő béres – az ott a
Jeges csárda mellett alighanem Sándor kocsija ám.

András fölemelkedett a zsákokról, s boszankodva csóválta meg fejét.

Sándor kocsija csakugyan ott állott a csárda előtt, a lovak azon
hevülten, izzadtan, pokrócz nélkül.

A bátya leszállott a szekérről, megsimogatta a lovakat, füleiket
meghuzogatta, végigterítette őket pokróczczal, s mintha vigasztalni
akarta volna őket a méltatlan rossz bánás miatt, nyájas, hizelgő
szavakat mondogatott nekik.

Azután csendesen odament a tornáczba, s betekintett a csárda ablakán.

Sándor ott ült egy kövér, fekete-barna arczu, borzas, loncsos fehérnép
mellett. A nap már kezdett kibujni és sugarai épen oda szöktek a
legényke arczára. A fiu, akármint bevallom is, hogy nem cselekedett
illendően, szép volt; hosszas ábrázatu, mint atyja, kissé hajlottas
sasorrú. Piroskicsinyes szája fölött sötétfekete bajusz serkedezett;
hosszu, fekete haja széles vállaira omolt, kis pörge kanászkalapja feje
tetején fityegett.

Bátyja szótlanul nézte egy pár perczig a mulató legényt, majd lassan
megkoczogtatta az ablakot.

Sándor nem hallott, nem látott semmit, engedte, hogy a jó madár egész
kedve szerint átölelje, s vállára boruljon.

– Hej, Vicza, Vicza! – ömlengett a legény, nagyokat csapkodván öklével a
görcsös asztalra, hogy csak úgy tánczolt rajta az itczés üveg.

  «Vad körtefa, vad almafa virága,
  Most tettem szert egy kékszemű leányra;
  Az termete ezer közül kiválik,
  Boldog leszek, tudom, vele halálig.»

– Ugyan… ühüm! – morgolódék a fehérnép, odább huzódván a legénytől. – De
híres, vajjon kiféle, tán a dobogóból való?

– Nem a dobogóból való az, szolgám, mert az uri kisasszony.

– Hát akkor a szegvári sörházból került. Én is voltam ott.

– No, ha te voltál, hát voltál: de az eddig csak a mennyországban volt.
Hallod?

– Lesz az még, úgy fordul, máshol is.

– Lesz ám, de nem ott, a hol a te lelked gondolja.

– Elszaggathatjuk még az ő lelkét is! – szólt a cselédlány, lesütve
tekintetét.

– Vigyázunk arra, szolgám, mint szemem világára! – erősíté a legény,
vidám mosolygással simogatván szép fekete haját.

– Aztán kik vigyáznak? sokan… sokan! – kiáltott fel hahotázva.

– A’ nem a te gondod. Eredj, hozz bort!

– Hiszen még egy csöppet sem ivott, mit akar? Tele még az üveg.

– No, ha nem ittál még, s inni akarsz, igyál, – mordult a belépő bátya
öcscsére, – mert a gabonapiacz nem itt van a csárda előtt.

– Ott van, a hol van, – felelt durván a fiu, – s akkor iszom, mikor
akarok.

S még erősebben oda szögezte könyökét az asztalhoz. Villogó szemei
villámokat szórtak, széles homlokán kidagadtak az erek, s domboru melle
mint a fuvó, emelkedett fölebb-alább. Lehelete egyre forróbb lőn, a
lábai reszkettek az indulattól.

Lehetett látni, hogy ha bátyja itt valami okosat nem gondol, rögtön
ökölre, birokra kerül a dolog.

András leült, végig-végigtekintett öcscsén, ki sehogy sem akart
találkozni bátyja tekintetével, s szelidebbre fogta a szót.

– Sándor, én nem bánom, tégy, a mit akarsz.

– Mert azt is teszem – vágott hirtelen szavába az öcscse, – tegye kend
is a magáét!

– Te bánod azt meg, öcsém! – szólt fölegyenesedve a bátya, s
egyet-kettőt köhintett abból a fajból, mely a legszilajabb indulat
előjele szokott lenni.

– Hát most azt mondom, öcsém, – folytatá András, – hogy jóravaló ember a
mátkájáról nem ilyen helyeken szokott beszélgetni.

– Még tegnap nem volt.

– Nem tudtam.

– No hát tudja meg!

– Jól van öcsém, akkor tied a világ, hanem csak majd a vásár után. Most
pedig menjünk.

– Megyek, mikor akarok.

András egy kissé megmozgatta ökleit, nézett-nézett, s aztán kiszólott az
ablakon:

– János, felül kend a kocsira, induljon, majd mi megyünk a szekerekkel.

– Azt ugyan meg ne próbálja, ha kedves az élete!

– Csak induljon kend, János! – kiáltott ki parancsolólag András.

Az öcs az ajtó felé szökött, a bátya hátba kapta, s a kemény
parasztkarok az elkényeztetett legényke lapoczkáit mind vaskapocs
szorították rettentő erővel.

– Most én mondom, kedves öcsém, hogy eljösz velem az én szekeremen. Már
ha együtt indultunk, megyünk együtt. Így lesz ez jól.

S néhány percz mulva mint valami megszelidített tigris, ott ült az öcs
egy tömött zsákon bátyja mellett. Egyik tekintete jobbra, a másik balra,
hanem azért a szekér ballagott csöndesen.

Idején beérkeztek a vásárra.

Csak egy kis mezővárosi sokadalom is ezerfelé el tudja foglalni az ember
figyelmét. A vásárosok jönnek-mennek, kiabálnak, dulakodnak, alkusznak,
nevetnek; az ismerősök köszöntgetnek egymásnak s nyujtogatják
csutoráikat erre is, arra is. Ilyen zajban, tolongásban, épen nincs mit
csodálni, ha András teljesen megfeledkezett a csárdai
összekoczczanásról, s ime a legbizodalmasabban szólongat át öcscséhez,
ki most tőle alig egynehány lépésnyire álldogál egy hosszu, nyitott
száju zsák mellett, mely épen a lőcshöz van támasztva.

A nap melegen süt, az idő tiszta, ott hullámzik föl s alá a sok ember a
vásárban. Itt egy-egy úri hintó huzódik nagy méltósággal végig a
jövő-menők tömött, kiabáló sorain, amott egy falusi bőrüléses kocsiba
van két hízott kövér pej ló fogva. A hátulsó ülésben egy nagy kendőbe
burkolt öreges asszony ül, mellette egy zöldkabátos vastag úr. Kevélyen
tekintenek alá az alsóbbrendű népségre, s magukban azt hiszik, hogy egy
pusztai kasznár és felesége még abban a tulsó hintóban ülő uraságnál is
fölebbvaló. El is lehet hinni, legalább sok jóigyekezetű kasznár és
ispán van, a ki ama zöldkabátos kasznár úr nézetét határozottan osztja.

Ehol koczog egy falusi ordináré szekér két rossz lóval s még roszabb
szerszámokkal; kevés ember szeme akadna meg rajtuk, annyival is inkább,
mert a hitványul készített szalmaülésben egy ősz szakállú, bajusztalan,
fekete kabátos, magastetejű kalapos ember ül. E kocsi találkozik a
bőrülésű kocsival, az őszszakállú ember nagy tisztelettel köszön, hogy
ülésében szinte fölemelkedik, a mellette haladó zöldkabátos kasznár
urnak.

Oh! igen, még egy közönséges vásárban is megalázza magát a kicsi ember a
nagy ember előtt, főkép ha ez a kicsi ember csak egy falusi református
pap.

– Hova, hova, páter? – szól a kasznár ur orrán keresztül, csak félig
fordulva a szegény pap felé, kinek ő egy pár véka buzával patrónusa.

Az öreg férfiú megállítja szekerét, s illő tisztelettel előadja
jövetelének okát s czélját.

– Nem kelt el a leányka! – mormogá gunyosan a kasznárné asszonyság,
odatekintve haladtában az öreg pap mellett ülő Klári kisasszonyra. – Na
persze, hát most vajjon hol próbál vele szerencsét a vén pap?

A kasznár ur jólelküleg nagyot nevet e találó megjegyzésen, és egyet
sodorint vastag, kövér bajuszán.

A szegény vén pap pedig – kinek nem illő vizsgálni a gúnyos tekinteteket
– lelkében hihetőleg örül, hogy a lelkes patrónus ur oly nyájas volt
iránta. Megy csendesen, s meglehet, egész hazáig e jó családdal
foglalkoznék képzeletében, ha leánya oda nem köszöntgetne valami gabonás
szekerek felé.

– Jó napot, jó napot, András bácsi! – szól nyájas mosolylyal a leány
Bokros Andráshoz. – Hát elkelt-e már a buza?

Pirulva emeli meg a legény kalapját, s nem tudja, kinek köszönjön
nagyobb tisztelettel, a kisasszonynak-e, vagy a mellette ülő öreg
embernek.

– Van még egy kicsi! – válaszol mély tisztelettel András.

– Milyen? – kérdi az öreg pap.

– Tiszta buza, parancsolatjára a tisztelendő urnak.

– Hó, megálljon csak, István, megnézem!

S az öreg férfiú néhány perczre leszáll a szekérről.

Mialatt a zsákokat tapogatja s a gabonát nézegeti, leánya suttogva
odahajlik András felé s kérdi:

– Hát a tegnap esti kártya mutatott-e már valakit?

– Igen! – int szemével mosolyogva a legény.

– No lássa – szól némi megütődéssel a leány – ugy-e, mondtam, hogy annak
igaza van?

– Barátom, ez pompás buza! – fordult az öreg pap a legényhez. – Mikor
jönnek be ismét? Ebből szeretnék magam is venni.

– Aztán mennyi kellene? – kiált oda a harmadik szekérről egy mezőmihályi
ember. – Ugy-e, maga a benedeki árendás, a Salamon?

– Nem az vagyok én, édes fiam – válaszol szerényen az öreg ember – én az
iszlai pap vagyok.

– Ugy-e? – felelt röstelkedve az atyafi. – No lám! Hát akkor nem sok
kellene?

– Nem bizony. Nem úgy vagyunk ám mi, mint a gazdag árendás urak. Nekem
legfölebb három-négy mérő kellene csak. Az is inkább csak úgy őszszel,
magnak.

– Úgy hát, András öcsém – folytatá a mihályi ember, ki hajlandó volt a
más kezével egy kis szivességet tenni – ti átmehetnétek Iszlóra, nektek
sok szekeretek van.

– Szivesen! – válaszolt igen nagy örömmel a legény.

– Úgy, úgy, András bácsi, jőjjön, ha jó buzát hoznak, lesz jó kalács meg
hal! – biztatá nyájas mosolylyal Klári kisasszony a legényt.

– Hallod ezt, András? – szólt az előbbeni ember, midőn az öreg pap
kocsija eltünt a sokadalomban. – Bizony ha fiatalabb volnék, olyan szép
kis leányhoz magam is örömest elhordanám a kerek föld minden buzáját.

András csak mosolygott, és mintha az egész dolog őt egyáltalában a
legcsekélyebb mértékben sem érdekelné, hallgatott nagy bölcsen.

Azonban ettől fogva nem igen vette észre, hogy a gabonát veszik-e, nem
veszik-e: lelke sebes futással követte az Iszló felé poroszkáló
ordinánczos szekeret s szinte megfeledkezett róla, hogy ehol immár
mindjárt csak maga lesz a vásáron.

Csakugyan az idő tizenkét óra felé járt, s mivel a hozott gabona
tisztességes áron el is kelt, megindultak hazafelé. Nem követelte most
András, hogy öcscse vele menjen visszafelé is az ökrös szekéren, nem
vigyázta, nem nézte, merre, hol van. Mehetett a fiú, a mikor akart s
arra a merre tetszett.

Sándor csakugyan a kocsira ült, s a két pej sebes vágtatva vitte
hazafelé.

Otthon épen róla folyt a beszéd Bokorné s a nagysás asszony között, s
pedig igen nagy szeretettel, mialatt az első szobában Vanda kisasszony
nevetgélt, beszélgetett a legbizodalmasabban egy széles vállú, termetes,
bajuszos, barnás arczú cseh hivatalnok úrral.

Az uraság igen jó ismerős, vagy talán épen rokon lehetett, mert a
kisasszonyt többször megölelte s hevesen megcsókolta. Vanda kisasszony
ilyenkor, mint játékközben szokás, erőset sikoltott, nevetett, odább
ugrott, hanem pár percz mulva megint csak egymás mellé kerültek.

Egymás társaságában így töltötték a kellemes időt, míg az apa, azaz a
főadószedő úr a hivatalban ült, az anya pedig odaát a hátulsó
lakosztályban Bokros Mihályné asszonyságot oktatta.

– Ne hallgasson senkire, kedves ténsasszony, – szólt jólelkűleg a
főadószedőné egy kis friss parasztos, de jó sütemény mellett, – az
emberek irigyek, örökké azok is voltak. Miért kényszerítené fiát, hogy
az paraszt legyen? ki követeli ezt? Én látom tisztán, hogy az a fiú nem
arra született, hogy kapáljon, kaszáljon s fuvarozzék. De láttam is
mindjárt. Micsoda finom termete van, kis kezei, lábai, urias arcza,
magatartása. Leányomat meg kellett pirongatnom, annyira dicsérte. Úgy
van, annyira magasztalta. Ma már háromszor-négyszer is kérdezte: hol
lehet? «Édes fiam bizonyosan kapál!» mondám.

– Az én Sándorom – vág a beszédbe egész megsértődéssel Bokrosné – nem
kapál. Van nekünk elég napszámosunk.

– Bizonyosan mezei munkát végez! – mondám.

– Azt a béreseink végzik.

– Azt mondom én is, kedves ténsasszony, kapáljon, a ki paraszt, a ki
napszámos. Ő másra született. Egy kis jó nevelés azt a derék, szép fiút
emberré, s úri emberré tenné.

Bokrosné asszonyság nagyot sóhajtott, és szemeit föl-fölmeregette.

– Igen is, úri emberré. Volnék csak én az ő helyében, majd tudnám én,
hogy mit csináljak.

– Ugyan mit no, galambom drága nagysás asszony? – kérdé alázatosan,
örömtől remegő szívvel a fia jövendőjeért élő-haló anya.

– Mit?

S a nagysás asszony – mint a ki már érezte, hogy kezében a kulcs –
élesen az asszonyra tekintett, egy perczig úgy tett, mintha
gondolkoznék, s lassan, pontról-pontra, kimérten kezdte előadni a
tanácsokat.

– Először is azt a parasztruhát ledobatnám róla.

– De…

– Úgy-e, azt akarja mondani, hogy megszólnák? Hadd szólják, majd el is
fogják hagyni. Úgy van az mindennel. A kinek magasabb czélja van, az
ilyesmikkel ne törődjék. Menjen bátran, azok fognak meghajolni előtte
legelőbb, a kik legjobban kikaczagták. Béreljen földeket.

– Hiszen nekünk, hála istennek, – mondá az anya sok kevélységgel, – van
elég.

– Bérelni kell még hozzá, s akkor ő tartson egy ispánt vagy effélét, s
maga úr lehet. Élhet úgy, mint egy művelt ember. Könnyű az.

– Ugyan?

S a ténsasszony már a jó tanácsra tiszta úri asszonynak képzelte magát,
a ki csézán megy, mint a Muzsnay urak anyja, s a ki a templomban az első
padba ül, az úri asszonyságok közé.

– Én megtanítom, mit csináljon, nekem vannak jó könyveim, én értek a
gazdálkodáshoz.

– Oh! lelkem nagysás asszony, micsoda okos egy teremtés!

– Ezt a birtokot, a mi most a ténsasszonyéké…

– Csak az enyém, – szólt fölemelkedve helyéről Bokrosné, – uramnak édes
kevés része van benne. Bese-juss, Bese-birtok, anyai. Földesúri rész.

– Nos tehát ténsasszony, én ezt a földesúri birtokot megkétszerezném, de
sőt megháromszoroznám nehány év lefolyása alatt.

– Lehetetlen az, nagysás asszonyom! – szólt Bokrosné egyszerű, de
természetes eszével, egy pillanatra kivetvén fejéből a nagyravágyás
tücskét. – Mi szorgalmatosak voltunk mindig, s mindeddig nem tudtuk
megkétszerezni.

– Van-e pénzük? – intézé a kérdést a főadószedőné az egyszerre
földmívesnővé változott asszonyhoz.

Bokrosné e merész kérdésre lesütötte szemeit s elpirult. Érezte, hogy ez
oly kérdés, a mit föltenni illetlen.

– Először is pénz kell – magyarázá a nagysás asszony némi gunymosolylyal
– nehány ezer, de én tudok szerezni azt is. A gazdaságot berendezzük
tudományosan, veszünk gépeket, hozatunk egy művelt, okszerű gazdát s meg
fogja látni, hogy a ténsasszony fia első gazda lesz a környéken, gazdag
ember, úr. Így történik ez Németországon is. A kinek hat-hét hold földje
van, meggazdagszik.

– No nekünk több van hatvannál is, de hetvennél.

– Az sok, az több, mint elég. Tehát kezem alá vehetem a fiút? Igen,
igen, ne féljenek semmit, a mibe én fogtam, azt még mindig keresztül
vittem. A pénztől sincs miért megijedni.

– De van is, a mennyire szükségünk van! – tevé hozzá nyugodtabban a hiú,
de nem pazarló asszony.

– Hát adósságuk van-e? – vetett oda egy kérdést újból a nagyságos
asszony.

Bokrosné fölemelte fejét, s büszke méltósággal mondá:

– Hogy az adósság micsoda, azt én még, hála istennek, eddig nem ismerem.

Most nyílott ki a nagysás asszony szeme. Mosolygott, s igyekezett
kimutatni, hogy ő sem ismeri.

– Nagyon jól van, nagyon pompásan! – hajtogatá magát a főadószedőné,
vastag ajkait nyelve hegyével meg-megérintve. – Igy könnyű lesz a
munkához fognunk. A fiu tehát az enyém, belőle én fogok embert képezni.

– Úgy, úgy, – mondogatá megkönnyebbedett szívvel a nagyasszony, – csak
vegye a keze alá.

(Ebbe már ő is készséggel beleegyezett, sőt épen azt akarta.)

– Verje ki belőle azt a parasztságot, – folytatá újra föltámadt
hiúsággal s úri asszonykodással, – mert attól a paraszt apjától és
bátyjától biz erre a szegény fiamra sok illetlen ráragadt.

– Majd társaságba viszszük.

– Mert eddig csak olyan ni – a többit a kezével mutatta – legényekkel
barátkozott.

– Ezután másokkal fog.

– Itt a mi falunkban nem igen volt hozzá való ember.

– Lesz most már.

– Vegye is a pártfogása alá a nagysás asszony, igazgassa, oh! neki jó
szíve van, de hát még feje! Oh! lelkem, úri vér van ő benne, szakasztott
olyan ő, mint a boldogult Bese László bácsi, a ki vármegye esküdtje
volt. Úgy, galambom, nem vagyunk mi olyan juhászból, parasztból lett
micsodák.

E tételt bizonyosan tovább fejtegette volna még Bokros Mihályné, de a
kocsizörgés megakasztotta. Sándor jött meg a vásárról.

– Jőjjön csak, jőjjön csak – kiáltott ki Sándorhoz az ablakon a nagysás
adószedőné – tudja-e, hogy maga az én tanítványom?

– Kié, mama? – ugrott ki Vanda kisasszony az első lakosztályból égő
piros arczczal s egy kissé felbomlott fürtökkel.

Sándor hol a nagysás asszonyra, hol a kisasszonyra tekintgetett, s a
nagy öröm és boldogság annyira betöltötte szívét, hogy alig tudta
kifogni a lovakat.




IV.

A régi, csöndes Mihályfalva, mióta várossá lett, akkorát változott, mint
egy házasságra lépett ember. Fösvényebb lett és hiúbb; zárkózottabb és
egyúttal tolakodóbb, czifrább és éhesebb, templomkerülőbb és
korcsmajáróbb, okosabb és feslettebb. S e sok újabb hozománynak –
kimondom – mind a sörház volt a forrása s a hirtelen elharapódzott
idegen műveltség.

Az új mezőváros hirtelen fölemelkedett. Annyi lett benne a nagysás úr,
de még a méltóságos is, hogy a mihályiak egész elkevélyedtek e szerencse
által. A helyt lakó ténsurak egy pár hónap alatt mind átnagyságosodtak,
úgy hogy most már tekintetes urat, ténsasszonyt keresve se lehetett
kapni. Hogy azonban e magyar titulus se veszszen ki, a főbiró s a
főadószedő egy pár módosabb, hízelgőbb magyar földmívest
megtekintetesuraztak.

Vörös Gábor uram kapta meg legelőbb e szép czímet, mely naptól fogva a
régi juhász el is tünt, mert a mostani Vörös Gábor úr nadrágot visel és
hozzá pörkölt kávé színű posztó kabátot nagy czifra gombokkal és bársony
nyakkal, mint az urak. Vasárnap húz keztyűt is, csakhogy akkor kezei a
meredtség és dagadtság miatt hasznavehetlenek.

A műveltség terjesztésében igen nagy munkásságot fejtettek ki a kisebb
fizetésű cseh és német nagysás asszonyok és kisasszonykák. Bár alig
törték a magyar nyelvet, mégis a legkészebbek voltak megbarátkozni a
mihályi gazdagabb földmívelő osztály asszonyaival és leányaival. Csak
fogták ám kis kosárkájukat, melyben a gombolyag mellett alkalmilag egy
kis rétes és fánk is elfért s mindjárt átrándultak a szomszéd
nagyasszonyhoz. Ott számtalanszor bevárták az ebédet, az ozsonnát, sőt
hogy barátságos igaz vonzalmukat egészen kimutassák, még a vacsorát is.

Egyéb régi szokásokra nézve is tett a műveltség helyes és czélszerű
változtatásokat.

Ezelőtt ugyanis a falu öregei – ha az idő arra való volt – vasárnap
délutánonként künn üldögéltek a ház előtti tuszókon, gerendákon, padokon
s így beszélgettek át egyik sorról a másikra csak úgy falusiasan; most a
jobbmódú gazdaemberek a művelt csehek és németek példájára ott ülnek a
sörkorcsmában, kártyáznak, isznak és kugliznak a velük barátságosan
összekeveredett nagysás és méltsás hivatalbeli urakkal.

A leányok, még Mihályfalva csak Mihályfalva volt: kurta szoknyában,
lelógó pántlikás hajjal, egészen befűzött vagy bekendőzött mellel s
parasztosan ott dalolgattak, játszottak a templom körül, vagy a nagy
karikás kútnál; most kontyba kötötten, hosszú ruhásan, de jól kivágott
derékkal, mint a nagysás cseh és német kisasszonyok, az ablakba
könyökölnek s úgy nézik a járó-kelő legénységet s az elszaporodott
zsandár és fináncz urakat.

Nagyhamar rájöttek az élelmesebb leányok annak a titoknak nyitjára is,
hogy mikép lehet szert tenni olyan finom fehér bőrre és piros arczra, a
milyen a nagysás asszonyoké és kisasszonyoké. De lehet is már látni
akárhány gazdaleányt, a kinek az arcza csak úgy ki van pingálva, mint az
olyané, a ki ebben a neveltetésben részesült.

Városiassá, műveltté lett a legénység is.

A java már bugyogót visel – ebben Bokros Sándor adta a példát – németes
jánklit és lajblit, s így ül az urak közé. Pipa helyett szivart szí. Bor
helyett sört iszik és sokat, mint az urak. Estefelé nem a kiválasztott
mátka ablaka alá megy, hanem Lakiné ténsasszonyhoz, ki messzünnen jött
egy csomó putzos leánynyal, a mint mondja, az urak után. Ezek között a
szép kisasszonyok között divat most mulatni, mert a nagysás nőtelen, sőt
követem, még a nős urak is itt mulatnak.

A férfiak itt iszszák azokat a drága, kártya mellé való különös külföldi
italokat, a miknek ezelőtt még a jegyző vagy pap sem hallotta hírét is.
Ki ivott valaha Mihályfalván puncsot, groggot, csájt? A ki ezekből csak
egy pohárral iszik, az olyan még a saját keresztnevét is elváltoztatja.

Ilyen élet van most otthon Mező-Mihályfalván. Különben én nem a
mező-mihályfalvi életet akarom leírni, hanem csak a tekintetes Vörösiek
és tekintetes Bokrosiak életét.

Tekintetes Vörös Gábor úr – mert így hivatta magát, mióta német kabátba
és nadrágba öltözött, de még mások is, ki hízelgésből, ki csúfolásból
így titulálgatták – eddig is föltartotta a fejét, most már meg csak azt
sajnálja, hogy két feje nincs, hogy négy gömbölyű szemmel nem nézheti le
az egész világot, az urakon kívül.

A juhászból, orgazdából, huzavonából megtollasodott ember földeket
vásárolt, jövedelmes vállalatokba ereszkedett, s Mihályfalva egyszer
csak azon vette magát észre, hogy a kondorhajú tolvaj kastélyt építtet,
vendégségeket ád, az urakkal barátkozik s a falu minden dolgába
kéretlenül is beleszól, még pedig úgy, hogy minden úgy történt, a hogy ő
akarta. A jegyző komája, a biró adósa, a pap fél tőle. Ilyenformán egy
okos embernek, a ki rajta kívül mindenkit bolondnak és koldusnak tart,
könnyű boldogulni.

Boldogult is. Azóta látszik különösen, hogy milyen derék,
köztiszteletben álló ember, hogy a falu várossá lett, s hogy a főbiró a
paraszt-kastélyban lakik.

Vörös Gábor úr a nagy, fényes vacsora óta egészen más életrendet szabott
házánál. Éles, kutató szeme belátta, hogy itt nem lehet halogatni semmit
is, a mi jövendő tisztességesebb életre, viseletre, ruházatra
megkívántatik. Egy álmatlanul töltött édes éjszaka elég volt neki arra
nézve, hogy mindent apróra meglatoljon; mi hogyan legyen, mit mennyire
lehet keresztül vinni, és pedig veszteség nélkül. Miféle ember a főbiró,
pénzes-e, koldus-e; látta, hogy elég koldus biz ő. Gyermekei urasan
vannak öltözve, de rongyosak, maga is rongyos, még az a kurtahajú
kisasszony is, ki a családban sok minden lehet egy személyben. A főbiró
úr szereti a bort, jól van: van a pinczében elég, van olyan erős is,
hogy akár egy hét alatt megütheti tőle a guta. Tudom én, – mondogatta
tervezgetés közben Vörös úr, – hogy szoktatom rá a németet a boritalra;
nem vetek neki két hetet, úgy megszokja, hogy a lelke üdvösségét is
odaadja egy pohár jó italért. Ekkor aztán én diktálom neki, hogy mit
csináljon. A kisasszonyt valahogy összekapcsoljuk azzal a német tanító
legénynyel, s akkor aztán odább lódulhatnak egy faluval. Három gyerek…
ez sok, elég lesz ebből az apró német teremtésekből kettő, de úgy
fordul, elég lesz egy is. Ma április végén járunk, a szüretre Zsuzsim
asszony lehet. Ha aztán az egyik vőm főbiró lesz… úgy, úgy édes istenem,
eddig is velem voltál, megsegítettél, már csak itt se hagyj magamra. Ha
minden a kedvem szerint történik, nem bánom, öntetek egy harangot.

E pontnál az elérzékenyedett ember rögtön az után nézett, hogy a
hamarosan megigért harang árát miféle idegen zsebekből fogja
kikotorászni.

Ráakadt a forrásra, s folytatta a dolgot.

Így ment ez hosszan, baj nélkül, vígan, egész lelki gyönyörűséggel.

Csakugyan Vörös úréknál új élet állott be.

A két nagyobb leányt minden hajnalban egy ügyes városi zsidóasszony
fésülte urasan; ez öltöztette, oktatta őket, s tanította egy-egy német
szóra. A nagyobb leányok meg anyjukat s legkisebb testvérüket vasalták,
egyengették, hogy menjen minden úri módon.

De úgy is ment.

Az öreges, beteg, fonnyadt asszonyra egy-egy vasárnapi alkalommal olyan
spitzes ruhát szorítottak, hogy a szegény juhászné egész nap csuklott,
ájuldozott belé. Mivel azonban a bölcs családfő így találta helyesnek és
szükségesnek a dolgot, nem lehetett ellentmondani. Különben követte a
rendet maga Vörös úr is. A hol s a mikor csak szerét ejthette:
tanulmányozta a főbiró úrnak járásmódját, viseletét, a feje mozgatását,
keze legyintgetését, s úgy alkalmazta magát is, a mennyire csak ezt vén
csontjai megengedték. Ha kiáltott, úgy kiáltott, mint a főbiró úr,
élesen, egy kissé az orrból; ha ment az utczán, úgy ment, mint a főbiró
úr, aprókat lépve s bal vállát hol előre tartotta, hol hátra. Csak egyet
nem tudott eltanulni: a főbiró úr, mint afféle művelt németországi,
járásközben mindig dudorászott, énekelt. Ezt az uras módot nem lehetett
eltanulni, mert a főbiró minden alkalomra más nótát dalolt. Egyebekben
szerencsésen megmérkőzött.

Egy jó apa bizony sokat megtesz gyermekeiért, azok boldogságáért.

Így vette fel a dolgot Vörös Gábor úr is.

Bokrosné ténsasszony sem maradt hátra. Napról-napra művelődött. A
tudomány, melyet a nagysás asszony csepegtetett Sándor szívébe, a buzgó
édes anyára sem maradt haszon nélkül. Bokros Mihályné mindjobban
belátta, hogy ezeket a jó német urakat az isten hozta ide, ebbe az
újdonatúj városba. Mi lett volna ezek nélkül ő belőle, de mi lett volna
abból az okos, úrnak termett gyerekből, a Sándorkából? Így – mondá
magában, vagy talán hangosan is – paraszt! Paraszt, de nem engedte az
isten, nem! Férjét, az öreg Bokros uramat, ki csak olyan
Bokros-familiából származott, eddig is kevésre becsülte, valamint azt a
paraszt természetű fiát is, Andrást; mostantól, azaz ettől a szebb
életmódtól fogva meg szinte majd alig tudott velük mit csinálni. Akkor
volt boldog, ha Sándorkájával s az urakkal lehetett együtt. Kezdte nem
igen venni észre régi ismerőseit, komaasszonyait, szegényebb atyafiait.
Hogyan is? Ha Sándor tekintetes úr lesz, úri módon jár s ő maga is
máskép öltözködik, s ha – a mit adjon a jó isten – bele találnak
atyafiságosodni ebbe a nagy úri német familiába, akkor mégis csak el
kell szakadni a paraszt-rendtől. El, az már igaz.

A nagysás asszony – igérete szerint – gyökeresen hozzáfogott Sándor
tanításához. Egész órákat eltöltött a szép gazdalegénynyel, állítgatva,
mint valamely tanult őrmester a szegény közlegényt jobbra-balra. Így
tartsa a kezeit, ni! – s a legény friss, szilaj vére megpezsdült, a mint
a puha, kövér úri asszony kezeket érezte. – Tartsa fölebb az állát, úgy!
– s az úri asszony mintha nem is tudná, mikép, megsímogatta a fiú égő
arczáját. Sándort valósággal tűzbe vitték mindennap.

Egész bizonyossággal nem tudom, de a cselédek suttogták egymás között,
hogy Sándort ugyan ölelgeti a szép német asszony.

Ilyenkor Bokrosné – mert ő is meghallotta a dolgot még idején, mikor
ujság volt – édes álmélkodással, anyai büszkeséggel megcsóválgatta a
fejét, mondván: «Te te rossz gyermek, csak meglátszik benned az a hamis
úri vér!» Meg, valósággal meglátszott. Nem kellett többé Sándornak a
mezei munka, tőle ott lehetett az istállóban a legszebb ökör, a
legdrágább ló; jöhetett az aratás, szénagyűjtés, meg mindaz, a mi csak
egy munkaszerető földmíves legényt talpra állíthat, ő mindezekre ügyet
se vetett többé. Eleintén – mert bátyjától mégis csak félt – különböző
okok, mentségek alatt meg-megszökött a munkától, majd a mint vette
észre, hogy nem igen keresik, a nagysás asszony meg igen a tanítás után
lát, mind több-több bátorsággal maradt otthon.

A ruhaváltoztatásba nyugodott bele legnehezebben.

Lelkében csak mégis földmívesnek tartotta magát; gazdalegények voltak
barátai, mátkája is gazdaember leánya volt (ki azonban most már kontyos,
úri ruhás kisasszony), mikép vegyen ő magára mégis más ruhát? Hiszen a
világ agyonneveti, ha meglátja.

Azonban a sánta szabó addig járt-kelt a házhoz, addig méregette a fiút,
hogy egyszer a német ruha csakugyan hazakerült az asztalra.

Egy hámba kerülő csikó megpatkolása nem jár nagyobb körülményekkel, mint
a mekkorával Sándorka felöltöztetése járt.

A német nagysás asszony és leánya ujjongva csapták össze kezeiket, mikor
a szabó jelentette, hogy az úrfi fel van öltöztetve.

A fiú az egyszerű parasztruhában is szép volt, most mintha kétszerte
szebb lett volna. Karcsú, magas termetéhez odasímult a szép, díszes
fekete ruha; a testhez álló szűk nadrág, a mell domborúságát el nem
takaró mellen kivágott mellény, a vállak szélességét s a felső test
arányos ép állását kitüntető kabát egész hízelgő ékesszólással beszéltek
a csinos, deli ifjú mellett. A nagy, kordován, hegyes orrú csizma
helyett most finom, divatos szabású bakancs födte az elég szép idomú
lábakat. Mindezekhez járult a fiú ragyogó tekintete, emelkedett,
domború, síma homloka, a dús, tömött, fekete fürtös haj, a vastag, erős
ívezetű szemöldökök, s a kis serkedző, vékony, pehelylágyságú fekete
bajusz.

A nagysás asszony addig nézte a villogó szemű, mosolygó legénykét, hogy
végre egész önfeledten kiáltott fel:

– Oh! ha nekem ilyen szép fiam volna! Nos jőjjön, öleljen meg s köszönje
meg, hogy emberré tettem.

A fiú így nyilván megölelni egy úri asszonyt… habozott, nevetett, s
nézett hol anyjára, hol a kisasszonyra.

– Eredj, csókolj kezet a nagysás asszonynak! – bíztatá az anya örömtől
repeső szívvel.

A jó nagysás asszony maga tette az első lépést s homlokon csókolta a
fiút.

– Ez a csók a szorgalmas tanítványé.

Most következett az édes anya. Az bánt még egyszer el a fiúval. Sándor
szinte szégyelte, hogy anyja annyira eszi, csókolja.

Hát Vanda kisasszony?

Az sem várt sokat, ő is bátrabb volt, mint a legény.

– Most jőjjön velem egyet sétálni a kertben! – szólt, hevesen ragadván
meg a fiú karját.

Sándor kiment az udvarig, de onnan sem kérés, sem fenyegetés nem bírta
tovább mozdítani. Nem ment egy tapodtat is.

– Nem megyek, kisasszony! – szólt a fiú izgatottan, lángoló arczczal. –
Ha meglátnak, kinevetnek.

– De ha én akarom, hogy jőjjön! – szólt fölvetve fiatal, üde arczát a
leány.

– Akármit parancsoljon, de ebben a ruhában nem megyek.

– Maga ezentúl ebben fog járni mindig.

A legény fejét rázta és nevetett.

– Maga nem lesz többet paraszt, én akarom! – esengett a leány érczes,
meleg hangja.

A fiú bár el volt rontva, de bolond nem volt.

– Én az vagyok, a mi apám, meg a bátyám! – szólt, kezét a leány forró
kezéből kivevén.

– Hát ha az én apám magát hivatalnokká tenné?

– Nem értek én ahhoz.

– Jőjjön a mi szobánkba – szólt reszketve, bágyadtan a leány – ott
elmondom, mi fog magából lenni.

[Illustration: – Nem megyek, kisasszony.]

Sándor nem állhatott ellent szíve édes vágyának, félve, támolyogva
követte a leányt. Tekintetét a földre szegezte, nehogy találkozzék
valakivel, s úgy suhant lopva az eresz alatt a leány háza mögött.

Valakivel mégis kellett találkoznia, s ez bátyja volt – András.

András végignézte a fiút.

– No anyám, – mormogá, – ennek a német komédiának aligha meg nem adjuk
az árát mindnyájan!

– Meg, meg, édes fiam, – mondogatá a szérűs kertben az öreg Bokros
Mihály uram, midőn András e megjegyzését előtte is elmondta volna egy
párszor, – már hogy is ne adnánk meg. De tudod-e, ki fizeti meg
legjobban? te, édes fiam, András! – s az öreg, sovány ember tisztes ősz
fejével, vádként állott az erőteljes, izmos legény előtt.

András, ki valami fejsze- vagy kaszanyelet faragott, nagyokat rántott a
kemény szerszámfán a vonókéssel. Egyet-egyet köhintett, majd mintha csak
szemmel akart volna megfelelni, odatekintett apjára.

Az öreg ember mélyen beesett szemeit könyek borították.

– Úgy-e, fiam, még nyolcz-kilencz hete sincs, hogy itt vannak ezek a
németek, s már édes anyád nemcsak tégedet tart cselédnek, de engemet is.
Szégyenli, hogy élünk, hogy útjában állunk. Én nem állok, mert nekem
innen-onnan kitelik; a hetven esztendő megment engemet a szégyentől,
tudom. Hanem te mit csinálsz? Pörre kerülsz anyáddal? Az se lenne szép.
Hagyod, hogy bolondoskodjék ezzel az éhes eszem-iszom haddal? Az se
dicsérne meg egy becsületes szívű fiút.

– Hát mit csináljak, apám? – kiáltott izgatottan a fiú, fölállván a
faragó székről.

– Mit? most már csak faragj fiam, lehet abból a jó gyertyánfából
koldusbotot is faragni. Mert azt gondolod, hogy anyád meg Sándorkája nem
elpusztítanak mindent? S anyád dolgába ki szólhat? Nem azt hányta eddig
is, minden az övé. No most a németeké lesz. S ki ennek az oka? te!

– Hogyan?

– Én megmondanám, fiam, de magam is röstellem. Hát az, hogy az öcséd
javáért meg az anyád kedveért vén legény maradtál. Most köszönd meg, ha
ezek az urak majd megtartanak faragó béresnek. Látod, ha idejében
megházasodtál volna, most ember volnál, s lehet, hogy anyátok esze se
fordult volna akkorát. De te mindig a rektor után jártál. Éneklés,
későn, korán éneklés, jó, jó… azaz hiszen koldus is énekel, fiam, eleget
a taligáján.

– Hát vétkeztem azzal, hogy a templomba jártam?

– Hát bizony vétkeztél, mert nem úgy jártál, mint más jóravaló legény.
Inasa voltál a rektornak. Mi szükség volt oda ülni ő mellé, mint valami
kóborló mesterlegény? Szégyelted a pajtásaid közé ülni. Eredj, fiam, úgy
látom, te is anyád fia vagy, átallod, hogy apád paraszt ember. Pedig
bizony ezt a házat, kertet ilyen emberek szerezték, mint én.

András, mint a ki e dologban épen nem érezte magát vétkesnek, szikrázó
szemekkel lépett apja felé, s indulattól rekedt hangon kiáltá:

– Hát nem olyan ruha van rajtam, mint más parasztlegényen? hát nem
kapálok, nem kaszálok, nem járok aratni, nem dolgozom úgy, mint akárki
itt a környéken? Megszöktem valamikor a munka elől?

S András azt hivén, hogy minden vád alól fölmentette magát, büszke
öntudattal tekintett apjára.

– Nem mondom én azt, fiam, hogy rest voltál, nincs nekem abban panaszom,
csak azt hajtom most is: miért nem házasodtál meg? Nem találtál a
falunkban hozzád való leányt, ugy-e? uri leány kellett volna neked is,
mint az öcsédnek? No ne félj, mert találhatsz most eleget. Valahol csak
én is meghúzom majd magamat!

A fiú érezvén, hogy apja sziven kapta, lesütötte szemeit, s mert nem
merte megmondani az igazat, pirulva, szégyenkedve kérlelte, engesztelte
apját.

– Ne busuljon, édes apám, – szólt meglágyult, szeretetteljes hangon a
fiú, – már megvan, a mi van; ha isten ő szent felsége így akarta, arról
nem tehetünk. Lesz azért édes apámnak, a hol meghúzza magát. Mutathat
még az isten nekem is olyat, a kit szivemből szeressek. S nem bánom,
akárki lenne, akármilyen szegény, elvenném, ha napszámmal kéne is érette
a kenyeremet keresnem.

– Tedd azt, édes fiam! Lásd, én gazdag leányt vettem, mert anyátok elég
gazdag, nem kellett napszámra szorulnom; mégis mi örömem volt a nagy
jószágban? Olyan voltam, mint az únott vendég, a kit tartanak ugyan, de
szeretnének mindennap kidobni. Többször ettem keserűséggel a kenyeret,
mint a szegény a kalácsot.

– No, ne féljen, édes apám, mert ha a jó isten nekem adja azt, a kit
szeretek, ott nem eszünk keserűséggel egy falatot is!

S András édes érzelmekkel tekintett arra dél felé, a merre a Duna
kanyarog.

– Mind elhiszem én azt, édes fiam, csak találnál már egyszer valahára! –
mormogott az öreg ember, magára hagyván a legényt.

– Hej, dehogy nem találtam, dehogy nem találtam! – mondogatá magában
András, a mint távozó apja után tekintett. – De talán azok a jóságos
egek megsegítenek egyszer engemet is. Légy öcsém ur, ha az isten teneked
azt mérte; nem bánom, hogy édes anyám uri asszony, ha az a szive
kivánsága, csak nekem adjon az isten egy kunyhót, a hová angyalomat
vihessem.

Csendesen, észrevétlenül ereszkedett alá az est.

András megfeledkezett öcscséről, anyjáról, meg a német urakról is,
egyedül az állott előtte, hogy mikép tudhatná ő azt meg, a mit három
esztendő óta szeretett volna megtudni.

Egy út volt előtte: gabonát vinni Iszlóra, s meglátni, megtudni a
többit. Csak az volt a baj, hogy az őszi vetés ideje még nem jött el.

– Mindegy, – gondolá magában, – egy pár héttel előbb vagy utóbb, de
elmegy most. Legalább előbb megtudja, mi van azokba a magasan égő
csillagokba írva, különösen pedig azokba, melyek épen ott ragyognak az
iszlói sziget fölött.

Nem, nem tudott többé nyugodni; azt hitte, mától fogva az a gondolat is
kergeti, hogy annak a szegény öreg embernek – apjának – tisztességes
nyugodalmat kell szereznie, s pedig minél előbb.

Végig tekintett ismerősein, jó emberein, atyafiain, hogy hova forduljon?

Azokhoz nem akart menni, a kik előtt könnyen elárulhatta volna titkát,
ment tehát olyan helyre, a hol gondolata szerint még csak nem is
sejthették, mi járatban lehet.

Csöndesen, észrevétlenül, hogy senki se tudja a háznál, leballagott a
kertek alá, fölment a szomorú zsidó boltjáig, ott bekanyarodott a
temetősoron, s befordult egy kis alacsony szögletházba.

Nem volt még valami késő: fenn volt az egész család, örege, apraja. Ki
ezt, ki amazt, de dolgozgattak. A gazda épen valami ujságban
lapozgatott, melyet a rektor koma hordogatott a házhoz; két iskolás kis
gyermek a kemenczepadkáról bámult a gyertya lobogó világába, s
egyszersmind nézte nagy figyelemmel, hogy az édes atya szája az
olvasáskor hogy megmozog, ehol majd lassabban, majd sebesebben, hogy
néha szinte nevetésre huzódik.

Ilyenkor ők is mosolyogtak, és halkan összenevettek. Két szép sugár
leányka, kik közül az egyik lehetett úgy tizenöt, a másik tizenhét éves,
az asztal sarkánál varrogatott.

A nagy kutyaugatásra egy perczre mindnyájan az ajtó felé tekintettek.

– Ki az? – kérdi nagy hangon a konyhaajtóban a háziasszony, magasan
fölemelve tartván egy czirokseprőt, hogy jót üssön a bolond kutyára.

– Ejnye, Zsuzsi néném, majd bizony meg se ismernek! – válaszolt a belépő
ember erős, férfias hangon.

– Maga az, András öcsém? No nézze, ugyan mi jó hozza a mi utczánkba?

– Mi az, mi az, András öcsém? – szólt bele a gazda is, előre kinyitván a
szobaajtót. – Csak nincs baj otthon?

– László bátyám, hát olyan szomorút mutatna a képem? – válaszolt a
legény, s tiszta, mosolygó tekintettel lépett a gazda elé. – Nincs baj,
legalább valami nagy baj még nincs, hogy volna? De egy kicsi van mégis.

– Ugy-e? hm! no, ezt mindjárt eltaláltam! – mondá László bácsi, kopaszos
fejét meg megcsóválva. – Az öregek, ugy-e? Anyád?

– A bizony, Sándorral lesz a baj! – szólt a dologhoz anyjuk, tisztesség
okáért egyet törülvén köténye szélével a száján. – Sándor nagy gavallér,
sokat költ, rossz helyekre jár, nem is adnám neki a leányomat, ha tíz
volna is. Mire való az? Azt mondják, mióta a németek itt vannak, a
mátkáját is odahagyta, egészen az uri asszonyok után bolondul. Hogy azt
a német kisasszonyt szeretné. No pedig annál különbet is találhatna. De
még majd mit mondok… olyat is beszélnek… hogy…

[Illustration: – Ki az? – kérdé nagy hangon a konyhaajtóban a
háziasszony.]

– No, no, asszony, csak a csillapjával! – mormogott a gazda. – Ki
kérdezett?

– Akár kérdez, akár nem, mert én csak úgy mondom, a hogy van, vagy a
mint beszélik.

– Öcsém, menjünk át a másik szobába! Te pedig anyjuk, azt mondom, hagyj
békét azoknak az uraknak, mert András öcsém most egyben azt gondolhatja,
hogy ehol, Biró Lászlóné alkalmasint a maga lányait szeretné eladni.

– Oh! bizony maga is tudja ám, mit beszél! – szólt haragos formán, de
nem rossz kedvvel az anya. – Hisz gyerekek ezek még.

S a gondos anya egyet igazított a nagyobbik leány ruháján.

– Biz ott lelkem Mariska mindjárt a tizennyolczadikba fordul.

– Hova beszél? hát Sárika nem most lesz-e Katalinkor tizenöt? Ni, már
hogy megöregítené szegényeket!

– Jó, jó, de én itt Mariskáról beszéltem. Hanem itt, ha ilyen vásárt
ütünk, András öcsém még ma szóhoz sem juthat.

S a gazda fölkelt, hogy másik szobába menjenek.

Zsuzsi néni sugott valamit András fülébe, s nevetve odább huzódott.
Falusi, hát még városi asszonyok hamar kitalálják még azt is, a mi
nincs.

– Nem úgy van az, Zsuzsi néném, más itt a baj, – szólt mosolyogva a
legény, – elmult az már!

– Mi az? mi mult el? – tudakolá a gazda.

– No magának se kell mindent tudni, apjuk! Hogy mostan András öcsém
valamerre jó részt tisztességes szándékkal van, s magát csak arra kéri…
No csak úgy mondom, tréfálok, meg ne haragudjék, öcsém uram.

András ez egyszer a széles világért meg nem haragudott volna,
ellenkezőleg, a mint látszott, örvendett, hogy így körülfogták.

– Nem úgy van az, kedves asszonynéném, – mondá a legény, – de nem kapok
kedvet, ez a baj.

– Az ám, – mormogott az asszony kedvetlenebbül, – más itt a baj,
kilátszik a szeme ragyogásából is. De hiába mesterkednek, mert úgy is
megtudjuk.

– Hát Iszlóra akarnék tiszta buzát szállítani! – mondá a legény
jókedvvel és egészen elvörösödve.

– Ugy-e?

S a szemes asszony nagyhirtelen azon jártatta eszét, hogy kik lehetnek
ott férjhez menő leányok.

– Hm, Iszlóra? – mondogatá az asszony. – De hisz ott a sok szekere öcsém
uraméknak!

– Ott ám, – válaszolt zavarodva a legény, – de azok nagyon el vannak
foglalva.

– Mind? – kérdé az asszony éles tekintettel.

– Mind! – ismétlé András, s örvendett, hogy im mennek már az első
szobába s szabadulhatnak a vallató asszony elől.

Szinte éjfél körül járhatott már az idő, midőn András László bácsival az
első szobából kilépett. Arcza égett, szive dobogott s hangos, kopogós
léptekkel indult meg a kapu felé.

– Hát abban maradjunk öcsém? – szólt csöndes, halk módon a gazda.

– Abban, László bátyám!

– Jó!

S László bácsi elgondolkozva, aggódva, sajnálkozva tekintett a távozó
legény után.

– Hm, hm, – mormogá magában, – te sem tudod ám, öcsém, mit csinálsz. De
micsoda egy gondolat is! Tudom, ez is annak a kevély, urizáló anyádnak
az akarata. Hanem no, majd megválik!

A magasan álló hold mit sem tudott a balsejtelmekről, azért is tündöklő
fénynyel vont be házat, kunyhót, sövényt, utczát, úgy hogy az egész kis
mezőváros ragyogott a szép éjjeli világosságtól.

András most nem került a kertek alá, nekivágott a főutczának, s ment
bátran, titkolódzás nélkül, igen-igen boldog sejtelmekkel.

Tekintetes Vörös Gáborék háza, azaz kastélya előtt haladt el.

A vastáblás ablakok alatt, a kis szőlőlugasban ott suttogott a főbiró
ur, de nem Zsuzsikával, ki hetek óta betegen fekszik, hanem az eleven,
szép, bátor Mariskával, ki már egy csomó német szót is tud.

Vörös ur ott könyököl elrejtőzve a kapu párkányán, s mint a galambász,
ki kedves galambjainak elpárosodását lesi, vigyázza, hogy a jövendőbeli
vő milyen édesen beszélget leányával.

András nem sokat törődött Vörös uramékkal, mert sietve s édes
tisztelettel közeledett a széles utcza közepén álló templomhoz.
Önkénytelenül is föltekintett a tündöklő bádogtoronyra, melynek csucsán
a csillag oly erős fénynyel csillogott, mintha valóban igazi égi csillag
lett volna. A legény szivét a boldog jövendő érzése járta át, s a szép
nyári éjszakán keresztül belátott azokba a téli ködös, havas napokba is,
mikor odabenn az ur asztalánál a pap néha-néha tíz-tizenkét párt is
esketett egyszerre.

Csöndesen nyitotta ki az utczaajtót, nesztelenül haladt végig a hosszú
udvaron. Odafeküdt az istálló eresze alá, közel kedves ökreihez. De most
nem aludt. Föl-föltekintgetett a csillagos égre s jól esett szivének,
hogy az a magas ég is, mint ő, ébren van. Felült, térdeire könyökölt, s
fütyörészni, dudolgatni kezdte azokat az ismeretes, százszor hallott
dalokat, melyeket a szárnyas éji szellő az alvégről ime most is az ő
udvarukon visz keresztül.




V.

Néhány nap mulva Bokros András csakugyan megindult a László bácsi
szekerén, hogy ama bizonyos faluba tiszta buzát szállítson. Egy szép,
fiatal cserfaerdőn vitt keresztül az út. A sötétzöld, harmatos leveleken
ragyogott a nyári verőfény; innen-onnan a fák közül átcsillámlott a
sziget mindkét oldalát bekerítő Duna. Csöndesség volt mindenfelé, de nem
élettelen csöndesség; a madarak vígan szökdécseltek a hajló ágakon, a
hol pedig madár van, ott zaj is van annyi, a mennyi egy
csöndességszerető szívnek épen elég.

Szótlanul haladtak odább a jó, vert úton, egyik sem akarta zavarni a
másikat. László bácsinak megvolt a maga fontos tennivalója, arra tehát,
hogy azt a legcsöndesebben kigondolja, idő kellett.

A legény maga hajtotta a lovakat, nagy gyöngédséggel, úgy, hogy az ostor
alig suhant meg egyszer-egyszer a levegőben.

– Biztasd, öcsém, biztasd, – szólott oda László bácsi, ki gondba mélyedt
tekintettel pipázgatott András mellett, – csak biztasd, mert az a fakó,
ne féljen, nem bánja ám, ha holnapután érünk is be a buzával.

András jókedvvel sodorgatta meg vastag, tömött, barnás bajuszát, s alig
érintőleg odacsippentett a fakóra.

– László bátyám, – szólalt meg bizodalmasan, oda mutatván előbb a
gyümölcsös kertek közül kibukkanó iszlói templom vörös-zsindelyes
tornyára, – de nem csinálok-e én ma bolondot? Eddig tudom, hogy mindig
meggondoltam mindennek elejét-végét, ma, mintha olyan sürűségben járnék,
a melyből isten tudja, kijutok-e valaha, vagy soha; s ha ki is, akkor is
hogyan? Tán mégis maradnék úgy a mint vagyok?

– Hogy?… Vagy úgy!

– Igen! Nem nekem való már a házasság.

– A bizony még idejét nem multa, csak az ember mindig magához valót
válaszszon.

András elértette a czélzást, de most nem tudott rá megfelelni. Érezte,
hogy csakugyan különös dolog egy földmives embernek más osztályba
házasodni, de azzal mentette szivét, hogy ő életében soha sem szeretett
mást azon az egyetlen leányon kivül, s hogy ő azért mindent, de mindent
meg fog tenni, a mit csak egy becsületes, szorgalmas ember megtehet.
Égett a feje, ha rágondolt, hogy még ki is nevethetik, s ha megtudják,
mi járatban vannak, még a buzát is visszaküldhetik, úgy fordul. De most
kinek szóljon? látta, hogy legbizodalmasabb embere is csak úgy
immel-ámmal helyeselte szándékát, s ehol, a mint a szó mutatja, még
talán nevet is magában. Megmarkolta a gyeplüt, s fordított egyet a
lovakon.

– Mit akarsz, te? – kiáltott fel a bátya.

– Azt gondoltam, László bátyám, – szólalt meg a legény nagy tusakodással
és sok kételkedéssel, – azt gondoltam, hogy mégis nem jó úton járunk.

– Már hogy ne járnánk? Hisz ha a szememet bekötném, úgy is el tudnék tán
jönni erre a kis rongyos Iszlóra.

– Nem úgy értem, hanem hogy könnyen bolondot tehetek! – veté oda András
egész komoran.

– Hát hiszen azért ülök én itt, öcsém, azért jöttem én el veled, hogy
valamikép bolondot ne csinálj! – válaszolt őszinte büszkeséggel a bátya.

S a két ember kezdett egymásra kedvetlenül tekinteni.

– Szereted-e a leányt? – kérdé a bátya, épen szemben ülvén a legénynyel.

– Azt a jó isten tudja csak, hogy mennyire!

– Hát a leány jó indulattal van-e irántad?

– Azt gondolom.

– Hm! a ki forgója van, – mondá László bácsi, a fejét vakargatva, – ezt
nemcsak gondolni, hanem tudni is kell, még pedig tökéletesen. Mikor én
megkértem a feleségemet, nemcsak tudtam, hogy szeret, de azt is, hogy a
világ végire is eljönne utánam. Máskülönben be se léptem volna hozzá, de
meg én sem eresztettem volna be hajlékomba. Az olyan asszony, a ki csak
úgy szeretet nélkül jő hozzánk, vagy olyan, mint a hűtelen kutya, a mely
mindig a más udvarán csavarog, vagy olyan mint a tolvaj cseléd, a ki még
a templomban is lopásról gondolkozik. Már öcsém, ha a dolgot nem tudod
bizonyosan, akkor csak add a kezembe azt a gyeplüt.

– Hát jól van, bátyám, tudom.

– No, így már rendén van. Hát beszéltél vele?

– Beszéltem.

– Annak rendi szerint, hogy így s hogy úgy?

– Olyanformán is.

S a legény csak úgy zihált a kemény vallatás alatt.

– De nem olyanformán, hanem egészen úgy?

– Úgy! – mondá rá a legény helybenhagyólag, csak hogy szabaduljon egy
kissé.

– Hát egyszer vagy máskor, úgy illedelmesen megölelted-e?

Most András került felül; komoly sértődéssel szólt:

– Már hogy tehettem volna ilyet? Hát nem tudja-e László bátyám, hogy
papleány?

– Hm! tán azt gondolod, hogy azok csak szentjánoskenyérrel élnek? A kik
szeretik egymást, ott is csak úgy szeretik talán, hogy tiszta szivük
szerint. Hát Boáz nem ölelte-e meg Ruthot? pedig az a szentirásban van
írva. Öcsém, csak a ki igaz szeretettel meg mer bennünket ölelni, az
olyan mondja csak el a szentirással: «Ne kérj engemet, hogy elhagyjalak
tégedet, avagy elmenjek tőled. Mert a hová menendesz, oda megyek, és
valahol lakandasz, ott lakom, s a hol meghalandasz, ott halok meg, és
ott temettetem el.»

– A kit én szeretek, az tudom, hogy épen ilyen, – szólt a legény mintegy
fölegyenesedve, – az szakasztott ilyen.

S András arcza a legnemesebb érzéstől sugárzott.

– Úgy már öcsém egészen jól van, akkor mehetünk egyaránt.

Érezték a lovak is nyilván, hogy odafenn a zsákokon az atyafiak valami
teljes megállapodásra juthattak, mert egyszerre csak szó nélkül
megkapták a szekeret s meg sem csöndesedtek, míg be nem értek a faluba.

– No, László bátyám! – szólt a legény egyet sóhajtott, a mint meglátta a
rozzantas papilaknak sövénykapuját.

– Ne félj, – mondá nyugodtan bátya, – forogtam én már papok között, s
azért, hogy a Biró-familiában nem volt még kaputos ember, tudom én, hogy
kell kalifikált urakkal beszélni. Nem sokat, de azt a kicsit bátran.
Hanem a te tiszted, öcsém, most jórészt nem lesz ám más, mint a
hallgass!

– Úgy, bátyám! – s a legény hálás mosolylyal tekintett bátyjára.

Alig telt el nehány percz, s fölkiáltott László bácsi:

– No öcsém, ehol itt vagyunk, majd meglássuk, milyen lesz a vásár. Mi?

– A gabonát olcsón adjuk.

– Dehogy adjuk, még majd azt hinnék, loptuk valahol. Úgy adjuk, a hogy
csak lehet.

– Nem, nem, bátyám, hiszen papnak adjuk! – tevé hozzá tisztelettel
András.

– Jó, jó, majd tudom én! Csak azt tartsd meg, hogy egy leánytól valahogy
meg ne ijedj, öcsém.

Megijedt bizony egy kissé a bátya ő kelme is.

Lehet, hogy kivánatos lett volna, de nem volt idő hosszabb tusakodásra,
mert egyszerre csak ott termett a tornáczon a pap is, a kisasszony, meg
két kisebb leányka is.

Az öreg pap, ki azonnal megismerte Andrást (meglehet, némi
beszélgetések, emlegetések után várta is), nagy barátságosan köszöntget
szélestetejű, fekete zsidó sipkájával; szólongatja a szolgálókat,
egyiket ide, másikat oda, hogy siessenek ezzel is, azzal is. László
bácsi hasonlókép igyekszik kimutatni, hogy mennyire érti a
tisztességtudást; egyre emelgeti magát a zsákokon, s gyakorolja eszét,
szivét a bátor magatartásban. András is tekintget lopva, szemérmesen a
bátya oldalán, s ajánlja magát, ügyét isten ő szent felségének.

Ezalatt a fáin tiszta buzával rakott kocsi nagy gangosan berobog az
udvarba.

– Hohó, hej, hej! eblelke lovai! – szól László bácsi, illedelmes mondóka
helyett szégyenkezve s a fejét vakarva. – Ehol bizony, alig néz az ember
egy kicsit félre, s már baj esik.

– Baj hát! – kiáltott siró hangon az öreges bácsira egy kis eleven
szemű, maszatos kezű kis barna leányka. – Nem is tudom, mért nem vigyáz
azokra a csajkos lovakra. Mert tudja-e, nem a maga szekere alá hizlalunk
ám.

– Ejnye, kis hugom, már megvan! – mondogatá igen nagy zavarral a jó
ember, feledvén minden szép vigasztalásokat. – Aztán hányat nyomtunk
agyon?

– Hányat? egyet. No talán még többet akarnának? – válaszolt a leányka
durczásan, felmutatván az agyongázolt libát.

– Dehogy akarnánk, isten mentsen! Inkább ezt az egyet is meghozzuk.

– Meghozzák? Majd kapnak is ilyen bubosat.

– Addig járunk, hugocskám, ha a lábunk elszakad is, – szólt András is a
pörbe, – míg nem kapunk.

– Ide? – kérdé haragos tekintettel a leányka.

– Ide is, máshova is, – szólt némi zavarral a legény, föl nem mervén
tekinteni senkire is, – csak kipótoljuk valahogy a kárt.

– Aztán mit hoztak? – kérdé egy kissé engesztelékenyebben a leány.

– Elhallgatsz, te cserfes! – kiáltott a leányra Klári kisasszony. –
Mentek be a szobába mindjárt mind a ketten!

– Hát mondják meg előbb azok az emberek, hogy mit hoztak?

– Mit, ugy-e? – szólt könnyebb lélekzettel László bácsi; – mit ám…
valamit.

– A valami: macska! – folytatá a kis duzzogó.

– Már pedig kis hugom, – vevé át a szót László bácsi, – mi nem árulunk
zsákban macskát! – s ő is, András is, a pap is jókedvű nevetésbe törtek
ki.

– Mi, hugom, igaz emberek vagyunk! – mondá derült, nyílt tekintettel
András.

Az öreg, özvegy pap nem haragudott, hogy a kis leány úgy megforgatta az
embereket, sőt nevetett jóízűen, azután egy vékony vesszőcskével felé
csappintott s bekergette.

Bementek a többiek is, a lelkész pedig ment a kamara felé a zsákhordó
cselédekkel.

– Mihályiak maguk mind a ketten? – szólítá meg egy vén parasztasszony
Andrást, midőn az maga volt a szekérnél.

– Azok, néném asszony!

– Akkor tudom, kicsodák.

– Honnan? – kérdé igen jó kedvvel a legény.

– Az nem a maguk dolga. Hát mi járatban vannak?

– Buzát hoztunk.

– Azt látom, de egyébként?

– Egyébként semmi dolgunk.

– Nem-e? Hm! hiszem is én azt! – mormogá a vén asszony, ide is, oda is
tekintgetve. – Hát tán valamerre még ma bucsuba készülnek?

– Hogy készülnénk?

– Hisz ünneplő ruha van kendteken, ma pedig csütörtöki nap vagyon.

András csak most gondolt rá, hogy ugyancsak fölöltözködtek ő is, László
bátya is, s himezett-hámozott, hogy valamikép el ne árulja magát. Majd
félszemmel odatekintett egy kis nyitott ablak felé, s nagy örömmel
látta, hogy onnan olykor-olykor a legszebben tekintget feléjük Klári
kisasszony.

András épen nem volt oly szép termetű s arczú ember, min öcscse, de
magatartásában, gömbölyű, szőke arczának komoly vonásaiban, nagy kékes
szemeiben s erős szabású piros ajkaiban, s egész kerek szakállában, a mi
földmives embernél ritkaság, volt valami nemes, igaz egyenesség. Termete
nem volt magas, de arányos, s kezei, lábai feltünően kicsik voltak.
Testét egyszerű kék posztó ruha födte, olyan, a minőt a földmives ember
vasárnap szokott felvenni.

Bár a kis falusi parochia szegényesnek látszott s gazdagságot épen
semmiből sem lehetett kiolvasni, az öreg lelkész mégis a legjobb szívvel
fogadta vendégeit. Mivel déltájt érkeztek, megmarasztotta őket ebédre,
mit azok egy kis vonogatás után, de belsőleg örömmel el is fogadtak.

A bor, a barátságos jó ebéd, a szép, nyilt arczú szőke kisasszony (másik
is ott volt, egy majd szinte akkora, oh! falusi papoknál gyermek van
elég), ki mindig tudott valami kedveset mondani hol egyik, hol másik
vendégnek, igen jó kedvbe hozták a mihályi atyafiakat. László bácsi
tulon túl is megbeszédesedett s a kimondott törvényt: keveset, de
okosan, épen nem igen birta megtartani. Mondott, kérdett mindent
össze-vissza, a hogy jött, de azért teljesen meg volt győződve, hogy őt
most okos, bátor beszédeiért András öcscse bizonyosan nem győzi eléggé
csodálni. Nem egyszer vágott is felé szemeivel, néma szavakkal mondván:
«no öcsém, úgy-e, hogy megmondtam, a hol én vagyok, ott ne félj!»

Szépen, kellemesen telt az idő különösen András részéről, kivel a két
szép papleány a legelőzékenyebb nyájassággal beszélgetett. A vendégek
nem is igen mozdultak.

Később, ugyan délután három óra felé az öreg pap megmutogatott László
bácsiéknak minden nézni valót: a szegény templomot korhadt padjaival; a
repedezett, de valamikor szép szőlőlugasokra kipingált mennyezetet; a
keresztelős edényeket és urvacsorai poharakat, melyek igen csekély
értékű czinből és bádogból állottak akkor is, mint e mai napon.
Megtapogattatta velük a már lyukas, szakadozott, de aranynyal és
ezüsttel áttört szegélyű asztaltakarót, megmagyarázta nekik a rajta levő
számos bibliai mondásokat s különösen e szép mondásnál állapodott meg
(miközben pápaszemét levette): «Sok nyomoruságai vannak az igaznak, de
mindazokból megszabadítja őket az úr!»

Mind László bácsi, mind András annyira el voltak foglalva önmagukkal,
hogy nem vették észre az öreg pap megcsorduló könyeit.

– Különben – folytatá inkább csak önmagának, mint vendégeinek az öreg,
tisztes férfi – ennek a locusnak is nagy igaza van: «Minden gondjaitokat
az istenre vessétek, mert neki gondja van ti rólatok.»

Majd megmutatta nekik azt a helyet is, a hova egykor, ha az isten valami
kegyes pátrónust adna, orgonát állítanának. Itt az öreg lelkész meg nem
állhatta, hogy szive teljességéből ne dicsérje a régi időket is, mikor
az emberek készek voltak vérüket adni a szent eklézsiáért.

(Igen, mondaná erre egy más falusi pap, vérünket azt szivesen, mert nem
kérik, de pénzt nem, és pedig sem régen, sem most, mivel kérik.)

– Mai napság – folytatá csöndes panaszait – pedig az isten megvan, a
Jézus szent neve is él, más világ van még a falukon is. Keveseknek szent
és gyönyörüséges hely immár a templom.

Megkuszálgatta gyér, ősz fürteit s nehány perczig szótalanul ballagott
vendégeivel ide-oda a kopott téglázatú sikátorokon.

– Hát ez az aranyos márvány tábla – mondá András a lelkészre tekintve –
kié?

– Arról, barátom, – mormogá az öreg pap, – bizony nem is akartam szólni.

– Valami nagy úr! – kutatá László bácsi.

– Nagy rabló.

S a lelkész elhallgatott, a vendégek pedig olvasták:

«Hű férj, nagy hazafi, igazi barát, szegények gyámolítója, ruhátlanok
felöltöztetője.»

A vendégek e sorok olvasása után kérdőleg néztek a lelkészre.

– Csak úgy van az, barátom, hogy az eklézsiának adott egy pár hold
földet, confirmatió alkalmával évenkint kiosztogatott egynehány kis
bibliát, különben pedig egész életében lopott, csalt, mint akármely
utonálló. Egy főiskolának a pénzét ellopta, az árvák kasszáját
megkárosította, fiai a forradalomban rablóbandákat alakítottak, úgy
szerezték a sok ezüstöt, aranyat. Most mind úr. Városon laknak ki itt,
ki ott; egyik főbiró a leggazabb, a másik… de nem templomba valók ezek.

[Illustration: – Hát ez az aranyos márvány-tábla kié?]

– De hát hogy mégis ide került.

– Fiai tették. Gondolták, míg ez a márványkő megtartja az aranyos
betüket s a templom a márványt, addig ez a vidék legalább apjukat
dicsőitve emlegeti.

– Hát a fiaik is ide tétetik majd köveiket?

– Ide, de tudom azt, hogy nem az én időmben, azt talán már nekem csak
nem kell megérnem. No hát ilyen pátrónusok vannak most a mi
környékünkön.

S az öreg pap megdöbbentő nevetéssel tolta föl fején a magastetejű
kalapot. Szemeiből gúny látszott és keserüség, mely még a jó atyafiak
kedvét is megrontotta. Ki is huzódtak a templomból, és megnézték inkább
az udvart; az bizony elég kicsiny volt, nem költhetett irigységet;
megnézték a kertet, a hivek azt is elég szükösen mérték; meg az alacsony
sövény-istállót, melyben csakugyan ott lógott a valahol künn legelésző
egyetlen tehén kötele.

Nem, épen nem igen volt, a mit az atyafiak lelkesüléssel bámuljanak;
gazdagságnak, fénynek se hire, se hamva. Barátság, jókedv, tisztaság, az
igaz, volt, valamint két szép hajadon leány is, és még mellé két kisebb,
de vajjon azok előtt, a kik leánynézőbe mennek, ennyi elég-e? Nem tudom.

László bácsi, az igaz, a mint látta a szűk körülményeket, egy kissé
elkomorodott s oda-oda tekintett Andrásra, hogy látja-e ezt?
szóljanak-e, vagy mit csináljanak: de az észre se vette bátyja
tusakodását. Különben is András keveset hallott a szép beszédekből, úgy
a papéból, mint a László bácsiéból; az ő lelke más tárgyakon járt. A
bátya úgy hitte, hogy ő tudja, mik lehetnek e tárgyak s a róla való
gondolatok, s kezdte bánni ezt az iszlai utat.

– No András öcsém, hát mit gondoltál? – szólalt meg nem valami nagy
kedvvel, a mint kiértek a faluból.

S odafordult egészen szembe a legénynyel, hogy teljesen meggyőződjék,
vajjon az is úgy vélekedik-e mindenekben, mint ő. Mert ő úgy vélekedett,
hogy ezek a papék igen szegények, s a leányok közül egyik sem Andráshoz
való.

András szó helyett meghúzta a gyeplőt, s odacsapott a lovak közé.
Hallgatott, nem akarta elárulni, hogy ő is észrevette a szegénységet,
mert tudta, hogy László bácsi, bár becsületes ember, mégis jobbára innen
fogja fölvenni a dolgot.

– Hát eljövünk-e leánykérni, öcsém, mi? – nógatá a bátya s abban a
biztos hitben, hogy el ám, de soha napján, mosolygott.

László bácsi nem volt hidegszívű ember, olyan sem, a ki csak a vagyonban
találta volna főgyönyörüségét, de mégis azt hitte, hogy ha egyszer ő
valamit fehérnek vagy feketének lát, azt más sem láthatja másformának.

– Látod, öcsém, csak úgy van az, – szólt szeretettel, békítő hangon, –
hogy az ember sokszor elgondolja, hogy így s meg amugy volna ám jó; de
sok kell ám oda, míg azt mondhatjuk: ez már az enyim. Én uram isten,
köszönöm. Ha ezek közül nem rendelt neked az isten, rendelhet még, elég
gazdag meg szép a világ. Virág mindenütt van, csak sziv meg szem legyen,
a mely gyönyörködjék benne.

Hallgattak. A bátya azt hitte, hogy András bizonyosan igen resteli a
dolgot. Egyre szedegette tehát a vigasztaló szavakat.

– Egy leány miatt bizony egy rossz napod se legyen. Vagy tán szóltál a
százalékról?

– Nem!

– No azt jól tetted. Mindjárt láttam, hogy ide hiába jöttünk. Még az a
kisebbik tán nyájasabb volt hozzád. Aztán attól ne félj, hogy otthon
megtudnak valamit.

András szerette volna, ha most egyedül van, és nem kénytelen felelni
semminemű kérdésre is. Hajtott egyre jobban, erősebben, hogy a lovak
csak úgy hányták-vetették a kocsit, a mint egy-egy kátyus helyre értek.
Lett is akkora zörgés, hogy képtelenség volt becsületes beszélgetést
folytatni.

László bátya azt hitte, hogy a nagy erős hajtás onnan van, mert a legény
szeretne szabadulni Iszlónak még a tájáról is, nem ellenzette tehát,
hogy a lovakat úgy nekiriasztotta, de sőt örült.

– Gyönge borocskája volt a tiszteletesnek! – vevé föl a szót más
oldalról a bátya. – Kerti bor, nem hegyi, mint a mienk.

András erre sem felelt.

– Rossz fát adnak a papnak! folytatá ismét László bácsi. – A mienknek
olyat adnak, mint az aczél.

Megint más tárgyra ment át.

– Azt gondolom, a pap nem igen jó gazda; a kertben is mindig csak
virágjairól beszélt, meg arról a két-három kas méhről. Adnék én azokért
egy hajtó fát. Hát a kisasszony, te többet beszéltél vele, ért-e a
gazdálkodáshoz, mert tudod, öcsém, itt nálatok a fődolog lenne ám az.

Erre se lett válasz.

– Nem igen, úgy-e? – felelt helyette a bátya. – Nem biz az szegény.
Hiszen hol is, miért is tanulta volna. Úgy-e? No nem szólok hát! –
mormogott, szivéből sajnálkozva.

S mivel úgy volt meggyőződve, hogy a legényt minden oldalról illően
megvigasztalta, csakugyan nem is szólt egész hazáig.

Midőn beértek Mihályiba, ott még egyszer egész lelkismeretesen föltette
a kérdést, hogy: «hát András, miben maradjunk?»

– Én azt gondolom, minden házasság az isten dolga! – szólt a legény
röviden.

– Jó, jó öcsém, hiszen azt én is tudom! Úgy! Hát olyan, mintha nem is
lettünk volna sehol. Azért ha isten valamikor úgy hozná szándékodat,
engem mindig készen találsz ám.

S a legjobb érzéssel vált el Andrástól. Egy párszor, úgy akaratlanul is,
vissza-visszatekintett a legényre, mintha az ember hátáról mégis csak
többet lehetne olvasni, mint szemeiből.

András alig várta, hogy egyszer magára lehessen, s az eresz alatt a
lóczán kinyugodhassa magát. A csillagos ég messze ellátszó tiszta
világáról épen oda látott Iszlóra. Örömmel sétált egyet a keskeny,
hosszukás, alacsony ebédlő-szobában; édes figyelemmel nézegetett sorra
minden darab butort, a kis varróasztalkát, a magas hátú, gyékénynyel
kötött székeket s a fekete almáriomot, melyen egy csomó üveg- és
porczellán-edény tündöklött.

Átlépett az első szobába is, a hol szintén töltöttek egy kis időt; itt
is sorra nézegetett mindent: a két kis kőrisfaszekrényt, s tetején a
nagy csomó fehérített lenvásznat, a finom fehér (olcsók voltak különben)
ablakfüggönyöket, a fehér gyolcscsal bevont divánt, előtte a kis
polituros asztalt, mely sok helyt meg volt már repedezve, de mely
repedéseket ügyesen eltakarták a különbnél-különbféle könyvek s más
kedves apró csecsebecsék.

A könyveket, melyeket akkor nem mert fölvenni, most egész bátran
fölvette, kinyitogatta, illedelmesen megforgatta, törülgette az inge
ujjával, s úgy tette vissza a helyükre. Egyet szeretett volna közülök
különösen megolvasni, melyből Klári kisasszony két-három szép
emlékezetet olvasott fel, s melyekről azt mondá, hogy ezeket valami
Vörösmarty Mihály irta volna.

András igen-igen nagy tisztelettel gondolt vissza az egész papi családra
s ő azokból, melyek László bácsi szivét olyan nagy komorsággal töltötték
el, épen nem vett észre semmit. A szegénység előtte teljességgel nem
tünt fel, vagy legalább nem úgy, hogy elszomorítsa. Ellenkezőleg a
szükes körülményeken még örvendett, mert azok szivében az édes
reménységet még erősebbé tették. Örvendett azon is, hogy Klári
kisasszonyon olyan egyszerű ruha volt, a milyet egy módosabb földmives
ember leánya ilyen alkalommal bizonyosan föl se vett volna. S ez a kis
fehér, apró barnapettyes ruha mégis olyan, de olyan szép volt.

Ha azonban András azt hiszi, hogy mind e dolgokról nem tud senki semmit,
akkor nagyon csalódott. Tudták, még többet is tudtak, mint ő, az is kész
valóságként terjedt el Mihályiban, hogy Bokros András az iszlói papéknál
kosarat kapott.

– No, nézze meg a világ, ki hitte volna! – kiáltott fel a várossá lett
falu.

– Ajha! András bácsi, – hangzott egy-egy csalódott leány gunyos
megjegyzése, – hát papleány kellett volna kendnek ételt hordani ki a
mezőre? No lám-e?

– Azért várakozott hát ő kelme, – jegyzé meg egy-egy mennyecske az
öreg-utczában, – hogy uri kosarat kapjon, s abban hordja fel a zsoltárt
a templomba. Lám-lám, de jól járt!

– Hallod ezt, – szólt a rektorné férjéhez, leányaira gondolván, – mit
beszélnek? az az együgyű Bokros András (máskor mindig igen okos volt)
hol csavargott leánynézőbe? Mindig mondtam én, te ember vigyázz, ne
dédelgesd olyan igen ezt a parasztot, mert ennek a szeme se jól áll.
Hanem te azt mondtad: hadd el, András derék, okos ember, okosabb,
irástudóbb nincs a faluban. Szeret hozzánk járni, s ő bizonyosan tudja,
miért szeret, ki fog az tünni – én állok a felől – minél előbb. No hát
most kitünt. Azt mondom: be ne tegye többet azt a paraszt lábát. Még
hirbe hozni vele a leányomat, az én Idámat!

S a szegény rektornén valóban látszott, hogy e megszégyenítésen igen fel
van indulva.

Hát az öreg Bokros Mihályné? az nevetett még szivéből.

Egy álló egész hónapig beszélt a város e kudarczról, míg egyszer csak
egy különösen nagy hir kezdett szárnyra kelni. Természetes, hogy most
mindenki ide fordult.

E dolgot, a mi most történik, lehetetlen volt a falunak még csak
elgondolni is!




VI.

Eljött az ősz, letakarítottak, beszüreteltek mindenütt, s egyszer csak
egy hideg, ködös vasárnapon hirdetik ám a templomban, hogy: nemes Bokros
Sándor földbirtokos úr veszi jövendőbeli házastársul nagyságos Wildicsek
Venczel főadószedő urnak kisasszony leányát, Vandát.

Ott helyt ült épen a tekintetes Vörös-familia erdőstől-bokrostól, ott
ültek a város első előkelői: a német urak közül többen, még a főbiró is;
de ugyancsak ott ült a Bokros-familia is, az örömanya, ki e szép, soha
nem remélt, drága alkalmatossággal szivbeli könyeket sírt. Közbe-közbe
fölpillantott a helybeli composses-sorokra, alkalmasint azon, helyén
levő gondolattal, hogy no édes lelkeim, most már én is közibétek
tartozom. Nem tagadhatom el, odanézett a régi komáékra,
szomszédasszonyokra, gyermekkori barátnőkre is, de már ezekre bátran,
egyszersmind nyájasan, a mint szerény szivnek kell, mondván: azért ha az
isten engemet így fölemelt is, eljöhettek ám hozzám vagy egyszer. Ki
tudja, hát ha még a ti leányaitoknak is komendálhatok valakit. Most már
majd tehetem.

Hanem tekintetes Vörös Gábor úr széke igen égett, mert a kevély, gazdag
ember mindegyre föl-fölállott s nézett keményen a főbiróra, ki a
helyett, hogy egész lelkében megilletődött volna, mindegyre vörös
bajuszának széleit nyaldosgatá.

Vörös úr egyszer odatekintett Bokrosnéra is, mérges tekintetével
világosan kifejezvén e szavakat: ne félj, mert azért mégis az én vőm
lesz az első ember. Különben majd megtanittatom én még azt a nyalka,
bolond fiadat!

S az indulatos ember, mint valami ürüt, szerette volna összedarabolni
azt a fajankó főbirót.

András is ott ült, de most nem a rektor mellett, hanem a nősülni nem
szándékozó legények padjában. Érezte, hogy anyja nézi, mintha örvendező
tekintetet várna fiától e ritka eseményre. Azonban ő belebb huzta magát
bundájába, és teljességgel nem igen óhajtott találkozni anyja kémlelő
tekintetével. Nem tagadhatta: egy kissé megütödött e hiren, mint a mely
előtte is lehetetlennek látszott, de nem érzett szivében semminemű
keserüséget. Gondolta: a ti világotok már megvan nálam nélkül is;
meglesz talán az enyém is az istennel. S a mihályi szép, diszes nagy
templomból – úgy képzeletben – átült egy kissé a kis ócska iszlói
szentegyházba.

A meglepett népség különféle érzelmek és gondolatok között oszlott ki a
templomból. A szegényebb rész sietett kifejezni örvendező hálálkodását a
nagy szerencse fölött, s körülfogta Bokros Mihálynét, ki mint valami
szent, úgy osztotta áldását jobbra-balra a hizelgő tömegben.

– Oh! lelkem – hogy is mondjuk már ezután – erőlködött apró, szürke
szemeivel egy piczi orrú kovácsné – micsoda különös… hm, hm,! ajh, ajh!
Hiába, a kit isten szeret, fölmagasztalja, azt szokták mondani. Igaz is.

S hogy a hatás annál erősebb, szivet átjáróbb legyen: a hálálkodó
asszony egy könyet erőszakolt ki szemeiből.

– De azt mondják, – szólt oda egy másik zöld-vikleres asszony, – a másik
meg valami gazdag papleányt venne el feleségül; hogy már meg is kérette
volna, de már meg is vették volna a Pécsiné házát a temetősoron, s ott
fognának lakni. De csakugyan láttam is mostanában arra járni sokszor
Andráskát. Jól van no, – gondoltam, – hagyjon benneteket az isten,
szomszédunk lesztek.

Azt mondom, – sugott oda erőnek erejével a nagyasszony fülébe, – ha uri
leányt vehet, parasztot bizony ne is vegyen. Én se voltam parasztleány,
csizmadia volt én nekem minden nemzetségem. De hogy leszegényedtünk… hát
no!

S a többit elvégezte sovány, eres kezeivel.

Bokrosné ténsasszony indulatában majd feltaszította ezt a tolakodó
asszonyt, ki neki gazdag papleányról beszélt. Igazán az egész mai boldog
napban ez volt a keserű csepp.

Jöttek a szegényebb paraszt-asszonyok is, kiknek férjeik a Bokros-család
arató, kaszáló munkásai voltak. Ezek is kitettek magukért. Nincs az a
dicséret, magasztalás, a mit szegények hamarosan el ne hadartak volna. A
gazdagabbak – mintha észre se vették volna Bokrosnét – elhuzódtak, vagy
legfölebb távolról integettek félfejjel, s abban a félfejben is volt
annyi guny és irigység, a mennyinek egész fejben se kellene lenni.

Mig Bokros Andrásné egész diadalmenettel huzódott fel az öreg-utczai uri
porta felé, az uri portán heves disputa folyt.

A nagysás adószedő úr nem volt egy véleményen feleségével a főbb
pontokban. Nevezetesen ő nem óhajtotta ezt a házasságot, s ki is fejezte
ez iránt való nehézségeit.

– Mit akarsz ezekkel a parasztokkal? – kiáltott a férj, vörös, szeplős
kezeit morzsolgatva.

– Mit? – válaszolt a nő, egy tulajdon rozzant zöld bőrdivánon hintázva
magát. – Azt akarom, hogy legyen mit ennünk.

– Neked az is a gondod egész nap.

– S talán neked ártok vele? a tiedet eszem? Eszem ezekét az emberekét, a
kiknek van. Ez a ház az enyém, tudod? Hallgass, úgy se fizettél még
házbért, s nem is fognál. Fizetésedet ki húzza? Én? Eredj! Látjuk-e csak
harmadát? Nem Wetzmann teszi-e el helyettünk? S még te akarod
szégyenleni, hogy Vanda egy paraszthoz megy nőül? Különben ne busulj,
addig marad férje, míg én akarom. Ha terhünkre lesz, elválasztatom őket.
Látod, hogy az a bubos parasztasszony hogy örül? Légy hozzájuk
nyájasabb. Megérdemlik. Ők tartanak, ők ruháznak, s ehol, most
mindenüket odaadják. Áldd érte az istent, a ki vetett elébünk egy
bolondot.

[Illustration: – Mit akarsz ezekkel a parasztokkal?]

– De Vandát elvette volna Weidinger úr, – szólt engesztelékenyebben a
nyomós okok után, de azért mégis tépelődve a férj, – s ő a hivatalban
épen utánnam következik. Ha én fölebb megyek, állásomba ő lép. S ő
kifogástalan férj lett volna. Ezzel az emberrel mit csinálsz?

– Venczel, mondjak valamit? Te mi voltál? Lassan mondom: takácslegény.
Ne félj, nem mondom senkinek. Hanem igen-igen, húzd meg magad, édes jó
Venczel.

– Milli – szól egészen lefegyverezve a férj, – nem elég már, hogy Netti
és Babett is hogy mentek férjhez?

– Nos? egyik korcsmároshoz ment Selmeczen, s jól él, a másik egy
mészároshoz, s ez sem cserélne velünk.

– De milyen szegények! – kiáltott fel a férj.

– Szerezzenek! volt az okos válasz. – Ah! – kiáltott a nagysás asszony
felugorva, s a belépő Bokrosné ténsasszony felé sietve, – hát
megtörtént?

Bokrosné hálás könyek között ölelgette, csókolgatta leendő menyének
anyját.

A kevély nagysás úr nem tudott magán uralkodni, valamit mormogott s
kiment.

Ő sokat adott az uri származásra.

E fényesen megült nagy nap után gyorsan s nagy erélylyel folytak a
készülődések, azonban nem hallgathatom el, csak Bokrosné ténsasszony
részéről.

A nagysás urék úgy gondolkoztak, s ezt ki is mondták, hogy nem bánják,
jól van, legyen most minden úgy, a mint Bokrosék óhajtják, vásároljanak
most ők itt a közel Pestről, majd később fölmennek Bécsbe, s ott aztán
ők, azaz Wildicsek urék fognak vásárolni.

Ebben maradtak.

Nemsokára érkeztek a drágábbnál-drágább butorok az új nagysás asszony
izlése szerint s ékesítették az első szobát, a honnan a főadószedőék egy
szomszéd tágas uri házba költöztek. Egész nap jöttek-mentek a nézők,
bámulók, s nem győztek betelni a drága bársony mobiliák magasztalásával.
Bokros Mihályné – ki most már egész uri asszony volt – mindennap tiszta
feketébe öltözött, hogy a különféle látogatásokat a nagyasszonynyal
együtt illendően fogadhassa. Még Vörös Gábor úr is elküldte embereit,
hogy hozzanak hírt a drága portékáról. S mikor elmondták, milyenek,
felkaczagott.

– Majd azt lássák meg, a mit az én leányommal adok! – kiáltott a büszke
ember.

Lassankint eljött a híres lakodalom napja is.

Úgy volt, hogy minden valamirevaló urat meghívnak, legyen az német vagy
magyar, de parasztot, rektort semmiesetre sem. Bokrosné Vörös uramat is
a parasztok közé számította, következőkép ez a ténsúr nem lett volna
hivatalos. A nagysás asszony azonban szépen megmagyarázta, hogy urak
közt a haragtartás nem divat. Azok, ha úgy kerül, meggazemberezik, meg
is pofozzák egymást, azután mintha nem történt volna semmi,
összecsókolóznak. Ezt tartja a műveltlelküség és szivbeli finomság. Meg
kell hívni Vörös urékat is egész családostól, mert hátha a főbiró oda
házasodik. S aligha úgy nem lesz.

Hosszas tépelődés után, de csakis azért, hogy ebben is az uri finom
szokásnak hódoljon, elküldte a hivogatókat Vörös Gábor uramékhoz is,
meghivatván az egész juhászfamiliát a nagysás főbiró úr kedvéért.

Az esketést, jólehet a menyasszony szülői is protestánsok voltak, nem a
helybeli lelkész végezte, hanem egy távolabbi város híresebb papja, hogy
az ünnepély ez által is még urasabb legyen.

Valóban olyan diszes uri társaság gyült össze a Bokros-portán, a milyen
ott nem volt soha sem azelőtt, sem azóta. Ott voltak a német urak a
főbirótól kezdve az legutolsó irnokig egyenruhában, kardosan,
csillagosan, kevélyesen. Bár nem volt ruhájukra írva, sem homlokukra,
hogy: nagyságosak, méltóságosak, de azért tudta mindenki, hogy így kell
őket hívni. Ott voltak feleségeik, leányaik, gyerekeik, nagyrészben
kopott, szegényes ruhában, de jól kikenve, bodrozva. A festék meg volt
adva minden ahhoz szokott arcznak illő mértékben, a mint ez az uri
rendüeknél szokás. Volt olyan illat – húsról, arczról, zsebkendőről való
– hogy egy közönséges földmives, ki életében a jobbféle illatok közül
csak majoránna vagy rozmaring-illatot szagolt, ettől az áttört uri
levegőtől bódulva tántorgott volna odább.

Tens Bokrosné asszonyság örömében-e, vagy csakugyan ettől a sok finom
illattól, kétszer-háromszor is düledezett.

A helybeli és közel vidékbeli urak és asszonyságok külön oldalon
foglaltak helyet. Német ruhában voltak ők is mind-mind, az akkori
törvények ezt szabták a magyar ember hátára is. Nincs róluk mit
megjegyeznem, legfölebb annyit mondhatok, hogy a német asszonyságok
gunyos hunyorgatással és ajkpittyesztéssel néztek a magyar
asszonyságokra, a mit ezek természetesen nem késtek ezeknek visszaadni.

Mivel már épen az uri szokásoknál vagyok, azt is megemlítem, hogy Bokros
Sándor úgy ki volt készítve, hogy még a saját édes apja sem ismerte
volna meg, ha történetesen máshol látja. Frakk volt rajta, fehér
mellény, fekete nadrág, sárga keztyű. Természetesen göndör haja most fel
vala sütögetve, s úgy hullott alá homlokára megszabott formákban.
Hegyesen, keményen állott menyasszonya mellett, olyanforma
elszántsággal, mint a kit most rögtön főbe fognak lőni.

Oh! hát a menyasszony? Mintha csupa fehér selyemből, csipkéből állott
volna az egész. Majd elröpült, úgy ugrott-lengett, szinte mintha rögtön
egy sebes német tánczra készülne. Magasan felfürtözve szőke, vöröses
haján drága myrtuskoszorú pompázott, melyre azonban Weidinger úr – egy
kopaszos, kövérfejű úr – egyszer-kétszer mintha mosolygott volna.

A nagysás főadószedőné is új ruhában volt tetőtől-talpig, de sőt még
férje is.

Bokros Mihály azonban, valamint fia, András is, csak közönséges kékbeli
posztó ruhájukban voltak, s ott állottak majdnem a konyhaajtóban.

Az egyházi szertartáson hamar átestek, s egy pár óra mulva következett a
majd szinte éjfélig tartó vacsora.

Folyt a sok drága bor, de hogy! A német urak bezzeg megnyájasodtak,
minden íz, porczika fecsegett, nevetett bennük. Az első pohárköszöntőt a
főbiró úr mondta harsogó hangon németül a császárért és császárnéért,
mint ezt a hivatalnokok és emelkedni óhajtó egyéb urak törvénye tartja.
Talpra állottak mindnyájan s viharos német «hoch»-ok, «leben»-ek
röpültek a levegőbe.

Bokros Andrásné ténsasszony, de tekintetes Vörös Gábor úr is láthatta,
hogy ez már csakugyan úri társaság. Itt még a nyelv is más, nem az a
paraszt magyar nyelv. «Én uram istenem – sóhajtozék magában Bokros
Mihályné ténsasszony, – dehogy hittem, hogy valaha az én szegény házam
ilyet érjen! Ha ezt az én esküdt Bese László bátyám most látná!» – S
odatekintett fiára, a vőlegényre, kit igen boldognak tartott.

Sándor pedig, a mint látszott, épen nem lehetett valami nagyon boldog.
Ott ült ugyan menyasszonya mellett, de sem az nem igen vette őt észre,
sem viszont ez őt. A nagysás menyasszony a német csillagos urakkal
mulatott, azokra vetegette mosolyait, Sándor meg a hosszú asztal sarka
felé nézegetett, a hol régi mátkája ült, sápadtan, szemlesütve,
hallgatagon.

Az élő szemrehányást oda hozni a vőlegényi asztalhoz, nem jó az, még
akkor sem, ha az ember épen nem szerette volna is mátkáját. Sándor
valóban maga sem tudta addig, míg a házhoz járt, hogy az egyszerű,
félénk, alázatos, de szép, szelid arczú leányt szereti-e, vagy nem. Azt
tudta, hogy ez a leány őt soha sem bántotta meg; nem szaladt ki eléje,
ha jött, de nem is szökött, ugrott, ha mint mátkájának át akarta ölelni
derekát. Nem kínozta, hol járt, kivel beszélgetett, pedig akkor nyalka
legény módra ugyan sok helyt megkallódott; megelégedett azzal, ha
esténkint megjelent az ablak alatt a kis lugasban. Kérni soha se kért
volna semmit; hozasson theát, hozasson czukrot, vegyen ezt meg azt;
inkább meghalt volna, semhogy ilyeket mondjon. Ő csak szeretett forrón,
híven, változatlanul. Mindezeket akkor tudta meg Sándor, mikor azzal a
német kisasszonynyal mátkásodott el.

Az ugyan nem volt félénk, meg se hagyta magát csókolni vagy ölelni attól
fogva, hogy elmátkásodtak. Azelőtt megengedte, még maga adta rá a
felhívást. Szelid, alázatos se volt, hanem szeszélyes, haragos,
féltékeny (holott ő mindennap találkozott Weidinger úrral). Parancsolt,
most menjenek ide, most amoda kocsizzanak. Neki zongora kell ám, mert ő
nem paraszt, hintó, mert ő parasztszekeren nem jár. Fel nem ülne rá egy
világért sem. Vegyen karpereczet, melltűt, urak közt így szokás. Ha úr
akar lenni, tanulja meg azok finomságát. A nagysás kisasszony – a mint
egyszer Sándor mozgolódni kezdett Weidinger úr miatt – azt is megmondta,
hogy ő nem cseléd, hogy utána valaki leselkedjék. Teszi azt, a mit akar,
megy oda, a hova neki tetszik, beszél azzal, a kit szeret s akkor, a
mikor csak kedve úgy tartja. Művelt nőknél ez így megy. Egy elegáns,
nagyvilági úrnő nem arra született, hogy neki csak egy férfi udvaroljon.
És így mentek a tanítások.

S most Sándor mindezekre megemlékezvén, akaratlanul is összehasonlítá a
régi mátkát s a menyasszonyt. Tisztán észrevehette, hogy Zsuzsika szebb,
mint a menyasszony; hogy jobb, azt mindig tudta.

De nem merenghetett sokáig a szegény vőlegény, mert Muzsnay Álmos úr
rákiáltott, mondván: «Sándor te, ide hallgass, mert ezt a poharat
anyádra köszöntöm!»

Bokros Mihályné ténsasszony boldog mosolylyal felállt, mert azt hitte,
hogy most is fel kell állni, mint mikor a császárnéért ittak.

Intettek azonban neki a jó német asszonyságok (gúnyos nevetéssel), hogy
csak üljön le. Most nem állnak fel, csak jót isznak.

S Muzsnay Álmos megeresztette a dicséreteket. Szólt a magyar hölgyeknek
ország-világra szóló honszerelméről, közbetoldván e verset:

  «Magyar hölgynek születni
  Szép és nagy gondolat:
  Magyar hölgynek születtél:
  Áldd érte sorsodat!»

– Ilyen ritka erényű honleány – mondá – a vőlegény édes anyja, kit az
isten édes magyar nemzetünk örömére, a haza boldogítására sokáig
éltessen!

Csattogtak, csörömpöltek a finom borokkal színig töltött poharak.

Egy-két német asszonyság, kikből a bor a legszebben kivette már a
kevélységet, felkelt, poharával oda tolakodott Bokrosnéhoz s ott hadart
neki valamit nagy szívélyességgel németül, mely után összecsókolóztak.
Mások csak úgy intették, hogy: én is, én is.

Bokros Mihályné ténsasszony, kit a nagy kitüntetésből származott öröm
egészen szíven kapott, meg nem állhatta, hogy oda ne tekintsen Vörös
Gáborékra, sőt még Sándor fiára is, könyekben úszó tekintetével mutatván
és hirdetvén: «látjátok, ezek tudják igazán megbecsülni az úri vért!»
Illőnek is találta, hogy most meg ő keljen fel, s ő menjen poharastól
együtt azokhoz a drága asszonyságokhoz.

Természetes, hogy e nem közönséges dolgokat tekintetes Vörös Gábor úr is
látta, ette is miattuk az irígység. De gondolta magában: «megálljatok
csak, mennyire máskép, szebben, urasabban fog ez folyni az én
kastélyomban! Ott lesz még csak az igazi úri közönség, de nem ilyen
paraszt Bokros-atyafiság, hanem ott lesz a megyei főnök familiástól, úgy
intézem, hogy jőjjön négylovas hintón. Lássa meg legalább egyszer ez a
paraszt, tudatlan nép, hogy voltakép ki az első ember Mihályiban.»

A büszke, kevély embert csakis e nagyszerű szándékok csendesíthették le
valamennyire. Azonban ehol, megint felverték.

A síma arczú gavallér, Weidinger úr emelkedett fel, szétfeszített mellel
s dölyfösen kicsucsorított szájjal. Megmarkolta poharát, s valódi komoly
szándéka jeléül azt mintegy odaszögezte az asztalnak. S szólt a
legmorvásabb német nyelven:

– Egyesek úgy, mint nemzetek (nem tehette, hogy tudományos alappal ne
fogjon a dologhoz), igen is, uraim és hölgyeim (már csak magyarra
fordítom), egyesek úgy, mint nemzetek akkor emelkedhetnek csak, ha
bírnak a loyalitás magasztos érzésével. Működni és hatni, ez teszi az
embert! Kezdet és vég, ok és okozat, erő és anyag különböző állapotok és
világnézlet… (A gavallér érezte, hogy e társaság nem méltó ily nagy
germán eszme kifejtésére, azért is csavargatta nyakát, s markolászta a
poharat. Megállott és magasan feltekintett, de a nehéz magyar bor lefelé
húzta az üres fejet.)

– Bruder, nur kurz und gut! – kiáltott nevetve a főbiró, s lökésre
tartotta poharát.

Weidinger úr mosolygott, majd hangosan nevetett, a mint ezt az ittasság
szeretetreméltóan magával hozza, s fordított egyet a dolgon.

– Jó tehát, – mondá, – rátérek e nagyszerű ünnepély hősére, s itt a
pompás társaság előtt ezennel kimondom, hogy lelkemből áldom az istent,
hogy ily romlatlan lelkű, loyalis barátot adott nekem, a milyen az én
legkedvesebb kebelbarátom, Sándor. Ily gavallérok – kiáltá nagy hangon,
a menyasszonyra tekintve – az ausztriai birodalomnak, melynek határai
terjesztessenek ki az oceánon (itt minden német hivatalnok ünnepélyesen
fölemelkedett), ily gavallérok, ismétlem, a mi drága kedves ausztriai
birodalmunknak csak dicsőségére válnak. Éljen!

– Éljen! – kiálták, s egy sereg poharas kéz lökődött Sándor felé.

Weidinger úr – mint a ki érezte, hogy igen jó munkát tett – benső
áthatottsággal hordozta meg tekintetét a pompás társaság úri részén
(azaz a német osztályon), s különösen a menyasszonytól óhajtott egy-két
valódi nyájas pillantást kiérdemelni, mit hálás elismerésül csakugyan
meg is kapott.

A derék német gavallér – a mint ez a művelt német földön szokás, és
nálunk is a részeg mesterlegényeknél – odament Sándorhoz s poharas
jobbját amannak jobb karjába öltvén, így egész ünnepélyességgel te-tu
poharat ivott. A pohár kiürítés után két úgy mondva termett csók
pecsételte meg a barátság szentségét.

Lehetett látni, hogy a poharazás rohamában itt is, ott is magyarok és
németek között számos csók váltás történt. Még a kedélyes főadószedő úr
is felkereste – igaz, teljes mámoros állapotában – apatársát, az öreg
Bokros Mihályt, s azt számtalanszor a legszívélyesebben nyakon
ölelgette, simogatta.

Minden, de minden felségesen ment itt. A barna mestergerenda is
örvendhetett, hogy hosszú élete alatt ily mulatságnak lehetett tanuja.
Azonban mint mindennek, a mi valóban dicső, e pompás lakodalomnak is meg
kellett szakadnia. A német urak bizony nehezen is kelegettek fel, de
mégis csak megindultak egyszer, nyájas, leereszkedő barátsággal kötvén
ki, hogy itt többször össze fognak jönni egy-egy barátságos szóra. Ilyen
derék magyar családot fel kell karolni mindenkép. Sándor mától fogva
közéjük tartozik.

– Hallod-e ezt, Vörös róka, – mondá magában Bokrosné ténsasszony édes
önelégültséggel, – a fiam ehol csak olyan úr, mint azok, magam is csak
olyan vagyok, mint azok az úri dámák.

Vörös úr pedig a nagy irigység miatt csak szédelgett. Fájt jó lelkének,
hogy az a főbiró késlekedésével így megcsúfolta, s ennek a bolond,
kevély paraszt asszonynak ilyenképen sípot adott a szájába. Hogy fel fog
ez most látni! «De megállj, – gondolá az elkeseredett ember, – mert majd
nevetek én még rajtad!» Ekközben indultak az úri asszonyságok is.
Bokrosné ténsasszony lelkéből örvendhetett, mert a szó valóságos
értelmében kézről-kézre járt. Úri dámáktól annyi csókot kapni! Meg,
igazán meglátszott rajtuk a műveltség, barátság, szeretet!

Sándor kezeit is ugyancsak szorongatták.

– Hallja, – szólt hozzá egy csontos, vékonyujju, magas, sovány német
asszony, – ezt a kedves gyönge teremtést (a menyasszonyt) el ne
hanyagolja ám, mert meghalna bújában. A német nők mind ilyenek. Eljövök,
sokszor eljövök! – s itt a kifodorított ritkás hajú német asszonyság
nagyon is meleg tekintettel nézett a szép, erőteljes vőlegény nagy,
csillogó szemeibe.

A nagy zajban, beszédben, kézszorongatásokban Sándor is odalopódzott
valakihez – a régi mátkához. Kezét nyújtotta (így tanulta a németektől)
a remegő leánynak, s nyájasan, egész őszinte megilletődéssel mondá:

– Kedves Zsuzsikám, tudom, vétettem, bár apád is nagyot hibázott. Ne
haragudjál… áldjon meg a jó isten!

S ha kínos boldogsággal is, de boldogabban csakugyan senki sem ment el a
lakodalomból, mint a szegény elhagyott mátka, ki még egyszer foghatta
kedves szeretője kezét, s még egyszer nézhetett azokba a szép, nagy
fekete szemekbe!




VII.

Míg az urak, tudniillik Bokrosné ténsasszony s az új familia fenekestől
felforgatták a házat, régi rendet, gazdálkodást, a mint ők mondák, a
czélszerűség szempontjából, s míg ez új mezőváros e nem remélt dolgokban
a legalkalmasabb beszédtárgyat kapta: azalatt az öreg Bokros Mihály
szemlátomást komorodott, pusztult; kerülte az embereket, s hol a
kamarában, hol a szénapadláson vonta meg magát. Még András fiával se
szeretett találkozni, mert azt hitte, az is a németek pártján van.
Németet, urat látott mindenütt, s német szó hangzott felé mindenünnen. A
konyhában német cselédek fecsegtek; az istállóban német kocsis
veszekedett a magyar béresekkel; a lovak német nevet kaptak, német szóra
értettek, s még az abrakot sem úgy ropogtatták, mint azelőtt.
Képtelenség volt szinte rájuk ismerni. Más volt a horkantásuk, más a
kapálódzásuk, más a szőrük színe; a szerszámuk meg mintha nem is
szerszám lett volna, hanem valami német szabású ruha. Az ökrök se voltak
többé oly barátságosak, jámborak, szelidek, mint régebben, azokon is
lehetett látni világosan, hogy elkevélyedtek. Nem is úgy néztek gömbölyű
szemeikkel, mint az igavonók szoktak: alázatosan, hanem dölyfösen, mint
az urak, nyilván azért, mert nem kötél volt a nyakukon, hanem láncz. Az
öreg «Talpas» is, a nagy szürke komondor örülhetett ezelőtt, ha a
folyosón a szalmaléka alatt nyugodhatott; most majd szinte az udvar
közepén kapott egy nagy deszkakalitkát s onnan tartotta ki nagy büszkén
lánczos fejét. Füttyentgethetett most neki az öreg Bokros Mihály uram, a
kutya oda se hederített. Hogy is tette volna? hiszen láthatta, hogy a
háznál mások az urak.

A szegény öreg ember tépelődésében véletlenül oda tekintett a hosszú
cserfagerendákra, melyek kifaragatlanul a nagy eperfa mellett hevertek.
«Azokon sem én az unokáim fognak játszani, tudom, hanem német úrfiak, a
kik azt sem tudják majd, hogy az öreg apjukat hogy hívták, milyen
nyelven beszélt. Bugyogóban járnak, mint a zsidó gyerekek,
tányérsapkában. De legalább ezt már én nem érem meg!» – tevé hozzá az
öreg szomorú elgondolkozással.

– Pedig azt hittem, – fűzé tovább gondolatait – hogy én viszem fel majd
az iskolába, a templomban én mellettem ülnek, én teszem fel őket a lóra,
én fonok nekik ostort. Uram teremtőm, de ki az ördög is kuszált úgy
össze-vissza bennünket? Ni ehol a Fehérek, Lakatosék, Biróék most is
csak olyanok, mint ezelőtt.

S az öreg ember mély gyűlölettel gondolt feleségére, sőt fiaira is.
Beesett szemei a hosszú, tétova nézésben megüvegesedtek, sovány arczán
mintha megfagytak volna a vonások, zihált, hörgött s úgy vélekedett,
hogy az eljövő tavasz itt furcsa egy világot fog látni.

Nem is csalódott.

András – ki, a mennyire lehetett, még elvonultabban élt, mint apja – egy
kora tavaszi estén benyitott anyja szobájába. A máskor annyira
engedelmes, szelid ember hidegen köszöntötte anyját, a már akkor egészen
uriasan öltözködött asszonyságot, s kérte, hogy egy pár szóra hivatná át
Sándort is. Olyan a dolog, hogy jó, ha az is itt lesz.

A kevély anya, ki egy kissé kezdte már unni az uras életet s a túlsó
házban lakó atyafiakat, döbbenve nézett a fiú komor arczára, de nem
szólt sértően, sőt sietett behivatni a haszonbérlő vagy földbirtokos
ténsurat.

András régi, egyszerű földmíves módon volt öltözködve, Sándor pedig,
mint a hivatalnok urak, német ruhában.

– Sándor, – kezdé a szót nyugodtan András, – te úgy-e, itthon maradsz a
háznál?

– Most még itthon! – volt a rövid, élesen ejtett válasz.

– Én elmegyek innen.

Egy pillanatra mind az anya, mind Sándor megütődtek, majd hogy zavarukat
eltitkolják, szinte egyszerre szóltak:

– Jól teszed!

– A temetősoron vettem egy kis házat, a Náczi kovács házát.

[Illustration: András egy kora tavaszi estén benyitott anyja szobájába.]

– S miből ugyan? – kiáltott az anya.

– Nem az édes anyáméból. Aztán lopáson engemet még nem kapott senki.

Egy pár perczre csöndesség lett, mialatt az öreg Bokros Mihály is
behúzódott a kemencze mellé, sőt nagy magaillegetve az új asszony is
beugrott.

– Megházasodom! – szólalt meg újra András.

– Ah! megházasodik? Ah! az szép lesz, nagyon szép! Mondja, kit vesz el?

S a fiatal, czifra úri asszony nevetve kapaszkodott férje karjába.

– Az is meglesz annak idején, most beszélhetünk másról.

Sándor villogó tekintettel nézett bátyjára, mintha mondta volna: «ezzel
az asszonynyal finomabban beszélj, te paraszt!»

– A lovak a kocsival – a hintóról nem szólok, mert az a tied – itt
maradnak; nem bánom, maradjanak itt az ökrök is, de azt a két
soványabbat elvinném, nekem azok is jók lesznek. Szekeret se kérek,
csináltatok magam. Egy pár rideg jószágom van, eladom, majd kikerül
belőle egy s másnak az ára. Nekem most eleintén különben se sokra lesz
szükségem. Maradjon minden úgy, a mint van, osztozni nem akarok. Az
ökröket is csak úgy kérem kölcsön egy kis ideig, míg magam vehetek.

Sándor mosolygott, az anya erre bátorságot vevén, kaczagott és
csapkodott kezeivel.

– Ugyan kinek a házában vagy? – kiáltott indulatosan az anya.

– A mienkben.

– Az enyémben. Itt senkinek semmi joga.

– Csak a fiainak meg a férjének, meg lassankint egy csomó zsidónak.

András fölvetette fejét.

Az öreg Bokros teljes kiengesztelődéssel ment fiához, Andráshoz, odaült
mellé, s úgy várta örömmel a harczot.

– Jól beszéltél, András! – mormogá az öreg, de e gyönge szó szerencsére
nem hallatszott, elnyelte erősebb hang.

– Kitakarodol innen mindjárt! – toporzékolt az anya.

– Nem!

– Ki meri itt anyámat sértegetni? – pattant fel az új úr.

András nem válaszolt, folytatta a saját dolgát.

– Te Sándor elhagyod a bolondságot, ideje már, láss dolgod után, mert
egyben megütik a házad előtt a dobot. Néztem eddig, a mit néztem… elég!

Sándor villogó szemekkel ugrott bátyja elé.

– Hadd el, öcsém, velem nincs miért úgy legénykedned, keress magadnak
más társat. Birkózd le a bolondságodat, azt én is megköszönöm.

– Vigyázz szavaidra, paraszt, mert egyikünk itt hal meg! – üvöltött az
öcs.

– Ülj le csak, öcsém, csendesen, eligazíthatunk úgyis mindent egymás
után. Látod, azért se haragszom, hogy parasztnak mondasz, mert az
vagyok. Hanem te, tudom, haragudnál, ha azt mondanám, hogy úr vagy. De
én nem sértegetlek, mert nem is érek rá.

Sándor ütésre emelte kezét, de a fiatal asszony átkarolta férjét, és
sikoltva kiáltozott segítség után.

– Ne féljen a sógorasszony, – szólt szeliden András, – én állok arról
jót, hogy itt még a haja szála se görbül meg senkinek. Maradhat
nyugodtan, ismerem én a maga urát.

– Tudod-e, hogy vasba verethetlek, ha csak az ujjadat mozdítod?

– Tudom, Sándor öcsém, hogy ne tudnám; hiszen látod, tisztellek is, mert
ha feleségedet nem nézném, ilyen magaviseletért csak megigazítottam
volna rajtad egyet-mást. Hanem most azt mondom, csend és békesség.
Végzem úgy is.

– Akarom is, hogy végezze.

És Sándor, mint valamely győztes fél, kevélyen simította meg arczát s
bodros fürteit.

Ismét egy kis csend következett.

Az öreg Bokros Mihály, András fia mellett visszanyervén bátorságát, azt
hitte, hogy most már ő is szólhat.

– Itt egyik rész fiam, András, a tied, a másik Sándoré! – szólalt meg az
apa.

– Egy falatot sem osztunk, – csattant fel Bokrosné, – nem itt egy
falatot sem! Míg én élek, addig itt az úr én vagyok.

S az öreg asszony szemei villogtak, mint egy haldoklóé, a ki élethalálra
küzd. Felugrott székéről, odaült Sándor mellé, pápaszemét felcsatolta,
hosszú orrát előre szögezte, s így folytatta tovább kemény szavait:

– Dehogy nem! én meg tán kolduljak? Azt a vén, tehetetlen, bolond apádat
elbolondíthatod, hanem engemet ugyan soha! Eszemen vagyok.

– Jól van, édes anyám, hiszen látom, hogy eszén van, azon is volt
mindig.

– Azon én!

S az asszony húsos, kövér öklével az asztalra csapott.

– Én egy betű osztást sem akarok! – folytatá András csöndes hangon.

– Mert hogy hiába is akarnál.

– Úgy van! – kiáltott bele Sándor.

A fiatal asszony kezeivel fogta le férje száját s németül gyügyögött
neki valamit, a mit az alkalmasint nem értett. De Sándor úgy tett,
mintha szót fogadna s felesége kedvéért egészen lecsöndesednék.

– Azért mondtam, hogy maradjon minden úgy, a mint van.

– Mert hogy úgy is marad! – szólt Sándor is, az anya is.

– Csak az ökröket…

– Nem, – kiáltott az anya egyre rikácsolóbbá váló hangon, – itt minden
az enyim. Itt minden Bese-jószág.

– Az, Bese-jószág! – hangzott Sándor szava.

– Azt elviheted, – mondá hörgő nevetéssel Bokrosné, – a mit apád hozott.

– Nem kell hát semmi, édes anyám, látom, én nem a maga fia vagyok, azért
megélünk békével.

– De én, fiam, veled megyek! – ugrott az öreg ember a távozni készülő
András után.

– Velem, édes apám!

S András fölkelt, s a lehető mérséklettel kiment a szobából.

Ezen az éjszakán nem igen aludtak az urak a Bokros-háznál.

Bokrosné azon való félelmében, hogy őt az éjjel még meg is ölhetik,
átkérezkedett menyéhez, hogy ott alhassék. Simogatta, csókolta menyét,
kedveskedett neki mindennel, régi ezüst tányérokkal s nagy
mentegombokkal, s kérte, hogy becsüljék meg, szeressék, ne hagyják (a
bűntudat úgy elérzékenyítette, mondhatná valaki), mindent, de mindent
rájuk fog hagyni. Azt a parasztot kitagadja, az nem is az ő fia, azt nem
is lehet, hogy ki nem cserélték. Egy csepp sincs benne a finom
Bese-vérből. Még az arcza is olyan durva, a szemei mint csak egy
tolvajé. Igazán minden jótét léleknek félni lehet tőle.

A fiatal úri asszony a kézzelfogható igéretekért megnyugtatta drága
anyósát. Igérte, hogy apjával el fogja csukatni azt a gonosz embert egy
vagy két évre. S ha csakugyan merne valamit tenni, örökre is.

Lehetetlen csak elhinni is, hogy ily rettentő fenyegetésnek örvendhetett
az anya, pedig úgy van. Bokrosné nem bánta volna, ha Andrást soha se
látja. Eszébe jutottak a nyers, sértő szavak, hogy: a dobot még meg is
üthetik a ház előtt, hogy ehhez a házhoz még a zsidóknak is van jussuk,
hogy Sándor mondjon le a bolondoskodásról s lásson munka után
(bizonyosan paraszti munka után). Igen is, ily dolgok, ily sértegetések
egy jó anya szívét nagy mértékben képesek elkeseríteni, képesek odáig is
vinni, hogy az anyai szív az ilyen fiút örömest adná örökös rabságra.

Különben nem tudom, jól fogtam-e fel a dolgot?

Egész éjjel lehetett hallani, a mint az anya odabeszélt fiához,
menyéhez, indulatos szavakkal magyarázván, hogy: mi az apjuké. S holmi
dib-dáb rongyokat említett, zsákokat, melyekből már foltnak való sincs,
ponyvát, szűrt, egy rossz szekeret, s valami rég elhasznált
lószerszámot.

– Itt míg élek, én vagyok az úr, és ti, gyermekeim! – tevé hozzá az anya
hízelgő hangon (ez utóbbira nézve nem így gondolkozván). Mit? még annak
a rongyos papleánynak adjam? mert tudom, hogy azt akarja elvenni. Ha
mégis valami igazi jó vérből való úri leányt hozatott volna házamhoz, a
milyen te vagy, kedves menyem. De így!

S csufolódó szavakban tört ki, melyeket kaczagással kisért.

– Mondjad anyádnak, – sugta oda a meny férjének haraggal, – hagyjon már
fel örökös locsogásával, hiszen nem lehet aludni. Kiveri a jó álmot
szememből.

Sándor mondott valamit anyjának.

Ezt Bokrosné úgy értette, hogy ne bántsa már őket, Andrásékat; s most
csupa kedveskedésből még fölebb kezdte. Rendre számította a Bese
vérrokonait, a kik mind különbek voltak, mint akármely pap vagy afféle
kurta úr. S most egy bolond így akarja meggyalázni a familiát egy
czafattal, egy dologtalan teremtéssel.

– Nem, abból nem lesz semmi, – kiáltott, fölülve ágyában, – az ide be
nem teszi a lábát! Ha már épen meg akar házasodni a vén bolond, majd
szerzek én neki feleséget, hogy megemleget érte még a haló földemben is.

Így folyt odabenn az éjszaka, hol föntebb, hol alantabb pörlekedéssel.

Sándor elaludt, mint a ki előtt ilyesmi nem volt szokatlan, de a fiatal
asszony sehogy se tudott megnyugodni, többször mérgesen kiáltott fel
németül:

– Bitt’ um bitt’ um… der Teufel, der Teufel…

Az öreg asszony ilyenkor oda figyelt, s gondolván, hogy a menyecske
férjét költögeti, mondván: «ne aludj, állj fel, állj fel,» átszólott:

– Hadd el, galambom, hadd aludjék, neked beszélek én, lelkem!

S még bizony sokáig folytatta a beszédet, ócsárolva a koldus papokat és
dicsérve az uri rendet, a melyhez tartozott most már ő is fiastól.

A holdvilág a könnyű vékony tavaszi felhők közül be-bevilágított a
szobába és lehetett látni, hogy a vén asszony mennyire kikelt
ábrázatából. Sápadt volt, ajkai az erős indulattól megkékültek, szemei
mereven állottak és csodálatosan vörös fénynyel néztek a gerendákra.
Igazán úgy viradt meg, a mint lefeküdt.

András sejtette ugyan, hogy lesz valami, ha a régóta tervezgetett
beszélgetésre tér, mert tudta, hogy anyja házasságának nem örül, de ily
szívtelenségre még se számított. Kifeküdt az istálló elé a kis
szalmaágyra, hol egy idő óta annyi édes órát töltött a jövendő
szinezgetésével; igyekezett visszanyerni nyugodtságát, lemondott
mindenről és nekifogott a verejtékes szegénységnek. Maga elé képzelte a
kis rongyos kovácsházat a temetősoron; rendezgette, igazgatta, s abból
az égető indulatból, mely anyja szívét odabenn az uraknál úgy tépdeste:
ő a nagy rendezgető elfoglaltságban alig érzett valamit.

– Fiam, – szólalt meg egyszer valami nyöszörgő hang, – azt gondoltam,
ide ülök az ágyad szélére, én már úgy sem tudok aludni. Nem kell nekem
nagy hely, csak ennyi, úgy ni! No lásd, most hogy kiszorítottalak a
helyedből.

S az öreg ember fogai vaczogtak a tavaszi csipős hidegtől s a belső
izgatottságtól.

– Veled megyek, fiam, én is. Nem jól megy itt a dolog. De mondtam én
mindig, házasodjál meg, nem tetted. Most nem így állnánk. Tudod-e, már
anyád a földeket adogatja el? Hanem erről ne szólj, én is csak úgy
hallottam. Te szólhattál volna, mert te voltál a gazda, a kenyérkereső.
Én, tudod, anyáddal soha se kötöttem ki, szégyenlettem volna, ha a falu
megtudja, hogy mi is csak úgy veszekedünk, mint mások. Hallgattam.
Úgy-e, jól tettem? Beszélni ezüst, hallgatni arany. Ezt választottam.
Úgy-e, fiam, ha megházasodol, ezt teszed te is?

S Bokros Mihály kétkedve nézett hallgató fiára.

– Hadd el, fiam, azt mondod magadban: nem jól beszélek, az lett volna a
kötelességem, hogy ezt a nyelves asszonyt törjem meg derekasan. Szabjak
neki rendet én. Hiszen ha a Dunát lehet regulázni, akkor csak egy
asszony nyelvét is lehet talán. Úgy-e, fiam, így kellett volna
gondolkoznom? Jól mondod. Így is gondolkoztam. Hát miért nem lehet így?
Miért, úgy-e?

[Illustration: – Fiam, szólalt meg egyszer valami nyöszörgő hang.]

S az öreg, ősz ember mosolyogni akart, de a szemek készebbek lettek
volna sírni.

– Hát fiam, úgy van az, – folytatá az öreg, – nagyon szerettem az
anyátokat; nem is vettem észre, hogy hallgatok, mikor lármáznom kellett
volna. Azt gondoltam: ha öregszik, csöndesedik, s majd egyszer milyen jó
lesz, ha elmondhatjuk: legyen hála isten ő szent felségének, mi nem
veszekedtünk soha, még azt se mondtuk egymásnak, te ilyen, te olyan. No,
hát nem jól gondolkoztam, András?

– Jól, édes apám!

– No, most már én mondom, fiam, hogy nem jól gondolkoztam. Ehol, öreg
koromra mégis veszekednem kell, vagy el kell szöknöm a háztól. Mert ha
te elmégy, én is elszököm. Aztán hova szököl? Ha itt nem maradunk, ezek
a németek mindent elpusztítanak. Már a pincze is üres, a kamara is üres.
Most telik még majd meg anyátok feje, ha eddig üres volt. Teremtő isten,
ez az asszony koldus lesz!

S az öreg ember nem tartóztathatta vissza megcsorranó könyeit.

– Te András, te sokat hallgatsz, te olyan vagy, mint én. Fiam, ne légy
olyan. Csapj szét ezek között a jövevények között, mondj egy-két igaz
szót anyádnak, hiszen úgy tudsz beszélni, ha akarsz. Az előbb a lelkem
örült, mikor veszekedtetek, hogy no ehol, hála isten, ez a gyerek
csakugyan eligazít most mindent. Épen útban voltál. A legjobb szókat
mondtad ide is, oda is. Szépen ment minden. Raktad őket érdemök szerint,
azt a bolond szegény Sándort is. Az oda van! Abból nem lesz többet ép.
Minden rendesen volt, mondom, s egyszer csak megfordultál. Épen, mint én
szoktam.

– Nem, édes apám, nem fordultam meg, csak nem tehettem mást.

– Épen, mint én. Én azt mondtam mindig, hogy nem tehetek máskép. Így hát
nem is vagyok hibás. Hanem te hibás lész, fiam, ha ezeket a
boldogtalanokat magukra hagyod.

– Hát pereljek anyámmal? – szólt indulatosabban a legény; –
törvénykezzem vele?

– Azt nem! – mondá egy kis vártatva az öreg.

– Nem, úgy-e? s pedig ezeket nem lehet máskép megállítani.

– Hát mit csinálsz?

– Dolgozom.

– Én is.

– Velünk lesz az isten.

– Velünk.

S az öreg ember mintha érezte volna, hogy most már mindenképen védve
van, lassankint elcsöndesedett. A fáradtság, kimerültség
elzsibbasztották tagjait, oda huzódott egészen fiához, szinte
belekapaszkodott, s elaludt. Aludt majd egész viradtig. Vele volt fia és
– az isten. András igazán úgy is ült a szalmaágy szélén, oly éber
gonddal, mintha tudta volna, hogy a jó istennel ül egy széket. El nem
aludt volna a széles világért.

Van az emberben valami, a mi nagy, becsületes elhatározásoknál kiül a
homlokra, kiragyog a szemekből és tiszteletre indít. Ez a hatalom még
ellenségünknek is parancsol, úgy hogy az akarva, nem akarva leüti fejét
és félve megy el mellettünk. Ezt a sajátságos tisztelet- és
félelemnyilvánítást érezte másnap András is, mert anyja – mintha csak
elvágták volna szavát – hallgatott, Sándor sima, előzékeny hangon szólt
egyet-kettőt bátyjához, s a németek nyájaskodtak vele, holott azelőtt
alig akarták észrevenni. Még az öreg Bokros Mihályt se sértegették,
hagyták, hadd járjon-keljen fia után. Általában a reggel hüvös szelével,
ragyogó világosságával sok mindenen változtatott. Azt lehetett hinni,
elmult az egész viszálykodás, s megvan a békesség.

Egyébiránt ide jegyezhetem: állandóan durvák és haragtartók csak a
művelt, nagyvilági emberek között vannak, a műveletlenebb szivek
könnyebben tudnak feledni és várni.

András ezentúl úgy tekintette magát, mint a ki nem tartozik az ősi
házhoz, csak vendég, eltürt jövevény ott. A napnak egy részét a
temetősoron töltötte a kis kovácsháznál. Akadt ott igazítni való elég.

Egy alkonyaton, midőn épen hazafelé akart kerülni a kertek alatt, egy
14–15 éves barna leányka állott eléje lesütött szemekkel, félénken,
mosolyogva, hadaró beszéddel mondván:

– Tiszteli szépen bátyám uramat Biró László édes atyám uram, tessék
befordulni hozzá egy-két szóra.

– Most?

– Igenis.

S a leány szépmetszetű szemeivel föltekintett a gondolkozó legényre.

– Jól van, kis hugom, hát mehetünk.

András nem ment épen jó kedvvel, mert a buzavitel óta egyszer se volt
házuknál.

A mint beléptek a szobába, csak magát találták ott László bácsit, ki
komoly, mintegy szomorú tekintettel ült a terített asztalnál. Nagy,
kopaszos homlokán lesimította barnás szürke haját, a mit a földmíves
ember csak akkor szokott tenni, ha valahova urak elé készül, vagy
templomba szándékozik, vagy valami igen fontos tanácskozásra indul.
Vastag, tüskés bajusza is teljesen ünnepi állást vett, hogy a
bekövetkezendőket mintegy az is jelentse.

– András öcsém, – szólalt meg csöndes, vontatott hangon a gazda, miután
tisztességesen köszöntötték egymást, – nagyon elkerültél!

András megütődött az alapos vádon és nem tudott rögtön válaszolni.

László bácsi, mint a ki nem vétkes, merőn oda tekintett a legény ide-oda
forduló arczára. Olvasni akart és tévedne, a ki azt hinné, hogy az
egyszerű ember nem találja fel az arczon, a hajlások között az elrejtett
betüket.

– Pedig én nem bántottalak. Ülj le! Tudom, azt kellett volna tennem,
mikor kijöttünk Iszlóról, hogy dicsérjek mindent, mert észrevettem, –
igaz, hogy későn, – hogy szereted a leányt. Hanem azt is tudhatod, hogy
én isten ő szent felségének jóvoltából mindekkorig milyen ember voltam.
Hazugság nem jött ki az én számon. Nem, öcsém, két szivet nem tartottam:
egyiket a jónak, másikat a rosznak. Pedig láttam, hogy a világ nem tart
velem.

András helyeslőleg intett fejével és szólni akart, de a bátya folytatta:

– Megmondtam akkor is: a pap szegény ember, s mostanában a hogy a
németek viszik nálatok a gazdálkodást, valami sok te reád se jut. Aztán
anyátok is isten tudja, meddig elélhet. Elélheti, a mije van.

– Élje békességgel!

– De attól tartok, majd nem azzal éli, mégis eléli; jó segítsége ebben
neki Sándor. Úgy gondolkozzál, öcsém, hogy a végén apád is te rád marad,
meg anyád is.

– Anyám nem! – mondá hidegen, de nem haraggal a legény.

– Nem? – kérdé, a bátya, mélyen oda tekintve András szeme közé. – És
miért nem?

András nem felelt, csak nézett maga elé komoran.

– Haragusztok? Értem! Csak akkor ki ne béküljetek majd egymással, mikor
annak a békességnek már semmi haszna sem lesz. Van ám olyan békesség
elég. Megbocsátunk a halottnak is, meg aztán a koldusnak is, pedig egyik
minket akart halottá tenni, a másik meg koldussá. De örül az isten az
ilyen békességnek, az ördög meg de bánkódik rajta! Különben jól van,
hanem apádat csak oda veszed a házadhoz?

– Mert az eljő hozzám.

– Hanem majd nem megy-e el?

– Nem adok rá neki okot.

– De a feleséged? Lehet ám olyan feleséged, olyan uri vérű, mint a
Sándor öcsédé, a ki nem ereszti asztalodhoz szülőidet.

– Nekem soha! – válaszolt a legény égő tekintettel.

– Kiveri a cselédekhez…

– Az én szülőimet az én házamnál nem, míg az eszem helyén lesz.

– Hát ha az eszedet a kedves feleséged kedveért magad tolod el a
helyéről?

– Olyan felesége csak gazembereknek van! – szólt a legény kalapja után
nyulva.

– Azoknak, öcsém! Hanem azért nincs miért a kalapod után nyulni, jó
helyen van az. Becsületes ember nem haragszik meg az igaz szóért. Nem
azt mondtam, úgy van: hanem hát ha úgy is lehetne. Egy véletlen hajlás
nemcsak a lábat ficzamítja ám ki, hanem a legbölcsebb észt is. Vagy
talán nem mondok igazat? Azt kellene inkább mondanom: András, te olyan
bölcs ember vagy, hogy soha sem fogsz bolondot cselekedni; a mit te
kigondoltál, azon még az isteni erő sem változtathat. Nem, öcsém, még
eddig nem éltem csalásból, nem tudok hizelegni. Maradj csak. Úgy, úgy!
Már csak elmondom, a mit akarok. Kihagyjam-e a közepét?

– Ne hagyja, bátyám, – válaszolt a legény tétovázó tekintettel, – egy
betüt se hagyjon ki.

E bizalomért László bácsi egy pohár bort nyujtott vendége felé.

– Hát megházasodol öcsém, mert látom, abban jársz. Segítsen a jó isten.
Mit csinálsz, ha olyan feleséget kapsz, a ki nem érti a te dolgodat?

– Ha szeret, megtanulja a kedvemért.

– Hm! – s a gazda fejcsóválva nézegetett vendégére. Egy pár perczig
hallgatott. Kereste, hol kerüljön a dolognak, s hogy mentse meg a
legényt. Előtte állott a példa, a Sándor házassága, de nem akarta
emlegetni, nehogy sértsen. Látta, hogy András úgyis ingerült. Azonban
becsületes szive azt hitte, hogy neki mégis el kell mondani mindent és
pedig most. Fel is vette újra a beszédet.

– Mesterember nem vagy, hogy otthon ülj; földmíves vagy te is, mint én,
künn való munkával kell, hogy foglalkozzál. Ha szegény lész, uri
feleséged aligha lesz fele segítség.

– Ne bántsa, bátyám, hagyja el! – kiáltott közbe kedvetlen tekintettel,
nyers, leszállott hangon András.

– Dehogy hagyom, öcsém, hogy hagynám! Hallgatod, nem hallgatod: nem épen
csak a te kedvedért beszélek, mert te férfi vagy, hanem beszélek a
feleséged kedvéért, a ki asszony, még pedig hozzátehetem: egészen magára
hagyatott asszony, olyan, mint az erdőben hagyott gyermek, a ki a
vadaké.

– Hát isten nincs? – kiáltott fölemelkedve, sugárzó tekintettel a
legény.

– Jó, hogy van, de emberek is vannak. Az isten intézi a maga dolgát, de
az emberek szeretnek a más ügyébe avatkozni. Te erről nem tehetsz,
mindannyinak a kezét meg nem foghatod.

– Tudom. Nem. De hát…

– Úgy-e, mit csinálj? Maradsz annak, a mi vagy: földmívesnek.

– Hisz az maradok.

– Hát a feleséged mi lesz?

– Az, a mi én.

S András arczán valami égő pirosság terült el.

– Papleány-feleség, öcsém, ezt mégis gondold meg. Más az ő életük, a
mienk is más. Ők, ha szegények is, de urak, mi ha módosak volnánk is,
csak parasztok vagyunk. Galambot varjuval egy párnak hol láttál?
Megállj, mondok egyet. Jársz-e a házukhoz?

– Járok.

László bácsi elgondolkozva bólintgatott egyet.

– Szereted-e?

– Szeretem.

– Hozzád megy-e?

– Azt gondolom.

– Akkor csak hozd haza.

S az ősz szemöldek alatt az óvatos öreg szemek szomorú sejtelmekkel
méregették a legény bátor, élénk kinyomatú arczát, melynek hajthatlan
tulajdonosa úgy látszott, hogy balsejtelmekről tudni sem akar. Holott a
bátya szerint jó lett volna, ha akart volna tudni.

– András, – szólalt meg némi csend után a bátya, – a sok hiábavaló
beszéd után, a mikkel fárasztottalak, még egy jó szót elfogadsz-e tőlem?

András intett fejével, ujjával, hogy erre kész.

– Tudod-e, hogy te annak a szegény leánynak most nemcsak férje, de apja,
anyja, testvére, rokona, mindene lész?

– Az akarok lenni, László bátyám, mindene, az a koporsómig.

Volt valami az öreges legény hangjában, a mi a kételkedő bátyát most
kedvesen nyugtatta meg.

A szemek összenéztek s a szivek odabenn kezet szorítottak.

– Légy is, öcsém! – folytatá a gazda, s egy kissé gondolkozni látszott,
hogy kimondja-e azt, a mi majd hát ha nagyon is úgy lesz? – Az is légy,
– indult neki bátran, – mert itt ugyan nem lesz senkije is.

– Nem? – veté oda e szót eltagadhatlan megdöbbenéssel András.

– Nem! – lőn a komor válasz.

– Hát régi ismerősei?

– Azok lesznek ellenségi legelőbbször is. Szégyenlik majd, hogy egy
parasztlegényhez ment, s rágalmazni fogják épen úgy, mint öcsédet régi
pajtásai. Kihez megy most Sándor? azokhoz, a kik lenézik, az urakhoz.
Hát te kihez fogod vinni feleségedet? A mi asszonyainkhoz? Azt gondolom,
ez még rosszabb lesz.

– Miért? – kérdé az ingerült vendég.

– Ha feleséged nyájas lesz, a mi asszonyaink kinevetik; ha kevély lenne,
elhagyják.

– Úgy hát ne vegyem el, ha akármennyire szeretem is, s ha ő is
akármennyire szeretne bár?

S gunyos, keserű nevetéssel fordult félre a megkínzott legény.

– Látom én, András, hogy jobb lett volna nekem egyet sem szólnom, mert
megint csak oda jutottam, a honnan elindultam. De ne haragudjál. Apád
legénykori barátom volt, téged is mindig becsültelek, nem tudtam
megállani, hogy el ne mondjam, a mi szivemen feküdt. Adja isten, hogy
csalódjam.

S a bátya tökéletesen meg volt győződve a felől, hogy egyetlen betüben
sem fog csalódni.

Néztek egymásra ismét szótlanul, s halkan, nesztelenül kinyitották a
jövendő ablakát.

[Illustration: – Látom én, András, hogy jobb lett volna nekem egyet sem
szólnom.]




VIII.

A német urak vidám életet éltek. Művelt emberek tudják, hogy mikép kell
használni az időt. A sok jó bor nem azért áll a pinczében, ha még
csakugyan áll, hogy a gazda eljárogasson mellettük, hanem hogy éljenek
vele egy kis jó világot; a pénz nem azért hever ládában, zacskóban,
almáriom rejtett szögletében, hogy megpenészedjék, hanem hogy az okos
ember az ipart, kereskedést előmozdítsa vele. A főadószedőné hivatalnok
barátai előtt napról-napra szeretettebb lőn.

Valóban, az adószedő urék kitünő ebédeket adtak, melyeknél a főhelyet
sokáig a nagy tiszteletben álló Bokros Mihályné ténsasszonyság foglalta
el. Dicsérték, magasztalták, ölelgették a német uri asszonyok. Bokros
Mihályné lelke mélyéig meg volt hatva e különös szeretet által, s
mindent elkövetett, hogy a szép Bese-familia hirét-nevét emelje.
Többször értekezett Gáspár zsidóval, igen, mert el nem tudta volna
hordozni, hogy az új pár pénz nélkül legyen. Különben erre nyájas
csókjaival maga az új asszony is nem egyszer buzdította Bokros mamát.

Micsoda édes gyönyör volt látni Bokros Mihálynénak a sok uri ember
között fiát, kit a sánta szabóné szavai szerint az isten is úrnak
teremtett.

– Ha eszem nincs, – kiáltott fel sokszor Bokrosné ténsasszony, fiának
szép jövőjére gondolva, – most ez a gyerek egy paraszt, elveszi annak a
ravasz Vörös Gábor orgazdának a beteges leányát, s meg vagyok vele égve
egész életemre. Soha sem tudom fölebb emelni, marad tudatlannak, mint a
bátyja, parasztnak, mint az apja. Hanem a Bese-vér megmentett, hála
legyen az istennek! Hadd irigykedjenek a tudatlanok, mert látom, ez a
sok ferde szürös, gubás nép elemésztene egy kanál vízben, a miért az
isten egy kicsit többre vitte a sorsomat.

Azért is hintót vettem, járjanak abban; ha fiam valami jó hivatalt kap,
az a nehány eladott hold föld, meg az a rossz szőlő, az a hitvány nádas,
az a kis penészes erdő majd megkerül. No hát eladtam, a magamét adtam
el, – kiáltott önmagára Bokros Mihályné, – szeretném tudni, a magaméval
mért nem tehetném én azt, a mit akarok. Azért megvan az én eszem.

Majd gyülölettel gondolt férjére s Andrásra, kik sehogy sem tudták
felfogni a nagy szerencsét. S még akadékoskodnak, osztozni szeretnének.
«Nem, – mondá, – míg én élek, addig ugyan nem osztozunk. Ha nem
akarjátok belátni, hogy én mindnyájatok szerencséjén munkálkodom, fel is
út, alá is út. Tudom, ki lovalta fel azt a hóbortos vén embert, meg azt
a drágalátos András fiát: azért sem engedek. Itt mindennek úgy kell
történni, a mint én kicsináltam. Áldotok ti még engem a haló földemben.»

Meglehet, de most András mindezekkel mitsem törődött; követte ő is szive
édes hivogató szavát, s elhatározta, hogy ha Sándor öcscse uri ember
lesz az ősi portán, ő meg majd elmegy a maga emberségéből szegény
napszámos, földmíves embernek. Hanem azért arról, a mit évek óta titkon
tervezgetett, most már le nem mond, nem ezért a nagy világért se.

Majd azonban a mint öcscsének szerencsétlen házasságára gondolt,
akaratlanul is tépelődve vetette föl fejét; előtte állott anyja, a kit
bizonyosan kifosztanak a német atyafiak, s előtte állott atyja is
tehetetlen öregségében, a kinek az ő bolondságaik miatt utolsó napjaira
még majd annyija sem lesz, a hol nyugodalmasan meghalhasson.

– Egy szót, egy szót, egy útbaigazító szót valahonnan! kiáltott a legény
kábult agygyal, de útbaigazító szó nem jő ilyenkor sehonnan is.

Érezte, hogy sokat tudna beszélni valakivel, de az a valaki nincs sehol,
legalább barátai, ismerősei között nincs; szive hangosan kereste a
tanácsadót, a bizodalmas biztatást, a ki meggyőzné, hogy a mit ő most
cselekedni akar, őszinte és egyenes dolog. Nem egyszer jött arra a
gondolatra, hogy még egyszer fölkeresi László bácsit, előad neki
mindeneket úgy, a mint áll a valóság, s fölszólitja, hogy hát most mit
gondol? Úgy-e, hogy elveheti a leányt; hogy boldogok lesznek; hogy észre
se veszik, felesége parasztasszony-e, vagy uri asszony; hogy van ilyen
eset az övékén kívül más faluban is és pedig akárhány? «Hogy ne volna? –
kiáltott fel tusakodásai közben a legény; – s ha van is, ha nincs is: az
a lány az én feleségem lesz. Meglátom én, hogy az isten nem hagy el
bennünket!»

Természetes, hogy László bácsihoz nem ment el; sőt mivel ezeket
elhitette magával, hogy a konokfejű ember bizonyosan csak abban jár,
hogy őt lebeszélje a házasságról, szinte szükségesnek találta, hogy Biró
Lászlóval valóságos haragot tartson. Azért köszöntötte, ha találkoztak,
de kerülte a vele való beszélgetést.

Haladt az idő: valamerre el kellett dőlni a dolognak. Így gondolkozott
András is és elhatározta magában, hogy minél előbb megtud mindeneket.

Egy deczemberi vasárnap reggelen erősen megindult a havazás, oly sűrűn s
akkora pelyhekben esett, hogy az emberek kénytelenek voltak fölhagyni a
lapátolással. A templomba menetelre még a legistenfélőbbek sem igen
gondoltak. Enyhelyre huzódott, ha huzódhatott boldog-boldogtalan. A sűrű
hófelhők miatt az ég majd egészen elsötétedett.

András ott álldogált az istálló ajtajában pőre ingben egy lapáttal, s
nézte, hogy merre nyessen egy kis gyalogutat. Hiába nyesett, a hó
betemette azonnal. Csakhamar néptelenek is lettek az utczák, s alig
lehetett látni itt-ott bár egy-egy nagy hamvasba burkolódzó szolgálót,
vagy egy béres embert, ki morgolódva vánszorgott odább az egyre
vastagodó hótömegben.

– Ifjú uram, – szólt vontatott hangon az öregebbik cseléd, ki sehogy se
tudta elgondolni, hogy András mit akar a nyereggel, szerszámmal, – hova
készíti azt a lovat? Ilyen időben?

– Ha megmondanám, bölcsebb lennél-e vele? – válaszolt András nem
kedvetlenül, de külsőleg komor tartással.

– Én ugyan nem! – morgott a cseléd oly hangnyomattal, mely világosan
kifejezte, hogy: hanem te bölcsebb lennél, András, ha békét hagynál
annak a lónak.

Azonban András nem hagyott békét, nyergelte a lovat, ő tudta, miért.

Bizonyosan valami belső parancsoló gondolatnak engedett, de olyan
gondolatnak, a melynek szót fogadni nem esik nehezen.

Kevés idő mult el, és András már ott törtetett az iszlai úton.

Messze be a sík térségen, a Duna mentén nem lehetett látni egy élő
lelket; ült a madár odujában, s pipázott a róka vagy farkas egy-egy
törött híd alatt meleg lehelletével.

A legény legyürte kalapja szélét, szép varrású bundáját kifordította,
mintegy odaczövekelte magát egyenes, kemény tartással a juhásznyeregbe,
s a többit odabízta erős, okos lovára, ki e megtisztelő bizodalomnak
teljes mértékben meg is akart felelni. Mintegy tíz-tizenegy óra között
lehetett az idő, midőn egy éber szemű, vidám tekintetű cseléd kinyitotta
előttük az iszlai parochia kapuját.

– Itthon vannak? – kérdé mosolyogva, de lázas izgatottsággal a legény.

– A tisztelendő úr épen most prédikál, hallja csak! – s lehetett hallani
az öreg férfiú éles, lelkes hangját. – Kisasszonyom odabenn küzködik a
leányokkal.

– Nincs semmi baj? – tudakolá András, miközben lovát az istálló felé
vezette. – Látogatók nem jártak?

– A bizony járt kettő is, valami jegyző a tulsó félről, meg a szomszéd
káplán.

– Hm! – mormogott András, s egy kissé rendbe szedte öltözetét. – De nem
felejtkeztek még el talán rólam egészen a tisztelendő urék? – tevé utána
a kérdést az ifju ember.

A cselédasszony súgott valamit a legény fülébe, mire a jókedv szembetünő
lett mind a két arczon.

A zajra, lódobogásra kiszaladtak a kis leányok, s lett lárma, csevegés,
kérdezősködés. András mindeniknek hozott valami apróságot, a milyet
egyszerű ember falusi boltokban vásárolhat. Lett öröm egész a
veszekedésig. Mire András be tudott jutni a szobába, két-három csere is
történt, járással, kiabálással. A kis leányok nem hagytak békét
nénjüknek, míg az a sípokat, dorombokat sorra nem próbálgatta s meg nem
mondta, melyik a jobb, melyik a szebb.

Klára kisasszony természetes vidorsággal engedett a követeléseknek,
sípolt, dorombolt, mint egy gyermek, s nevetett, mely szép fiatal piros
arczát valami kimondhatlan kedvessé tette. A komor, kárhozott lelkü
András eleintén csak mosolygott, s bizonyos tiszteletteljes hallgatással
nézte az igazságtevő nénét, majd lassankint átengedte magát természetes
igaz érzéseinek, s a mogorva legény a gyerekek között olyan jókedvű
lett, a milyen otthon soha se volt.

Ekközben hazajött a tisztelendő úr is, s nagyhangon kiabálta a
folyosóról a cselédeknek, hogy annak a lónak tisztességesen kijárjon ám
minden.

– Isten hozta, öcsém uram! – szólt a lelkész belépve gyermekei közé, s
odanyujtván kezét a legénynek. – Hát mikor? csak most, ugy-e? No derék!
Nem történt semmi baj? Nem. Persze, persze, jól van, igen jól van. Nagy
a hó? Tudom, régen is volt ekkora havunk. Nem baj. Hát édes szülői? Jól
vannak. Az új pár? Azok is. Köszönöm, öcsém, jól vagyunk mi is. No
gyerekek, ti maradtok, mi pedig átmegyünk a muzeumba. Gonosz egy hideg
van. Nem fázik? No, az szép! Ez az én volt jobboldalam sehogy se birja a
hideget.

S az öreg pap végigdörzsölgette rossz jobboldalát s arczvonásairól sokat
kifejezett abból, a minek a csontok között csúz vagy köszvény a neve.

Átmentek a muzeumba, azaz a papi studirozó szobába.

– Mindjárt jövök, öcsém uram. Egy kis jó erős szilvórium, mi? Odanézünk
biz ott egy kissé a szeme közé.

S a derült kedélyű öreg magára hagyta az ifjut.

András végighordozta szemeit a kis szoba különös butorán; itt egy csomó
kopott táblájú nagy könyv – matrikulák – az asztalon, felnyitva, hosszú
papirszeletkékkel megjelölve; amott egy kis asztalkán pipatartó és szent
edények, és egy nagy sötétzöld zsidósapka; az ablak párkányán egy pár
különböző nagyságú vonalozó, az ablaknyitó vason valami olcsó
kalendárium lóg egy hosszú, rozsdás ollóval; a vastag, zöld kemencze
mellett uralkodik a théka, megrakva olyan könyvekkel, melyek jóllehet
firól-fira, vőről-vőre szállanak odább, de azért fölötte kevés értéküek.

Állanak ilyenforma osztályokból: egy sor öreg prédikáczió a tudós papok
korából, a melyekből minden jóravaló görög bölcs nevét meg lehet
tanulni, valamint a görög és római egyesült mythologiát is; egy sor
német izű kegyes elmélkedés és oktatás a göttingai, heidelbergai,
tübingai papok korából, a melyekből meg lehet tanulni, hogy a Bileám
szamara igazán beszélt, mert miért is ne beszélhetett volna, ha isten ő
szent felsége úgy akarta; hogy ördögök minden bizonyossággal voltak, de
jobbadán már kipusztultak, hála istennek; hogy az angyalok hány osztályt
képeznek, és mint lehet ezeket rendszerbe foglalni a legnagyobb
pontossággal és hittani mélységgel a német philosophia világánál;
lentebb egy másik sor következik, hogy alkalmasabban kézügybe essék, a
legujabb és legtudományosabb magyar prédikátorokból, no hanem ezekről
nem szólok, mert sok derék ember betörné a fejemet. A théka legalsó
fokozatát képezik az iskolai remekírók, régi kurzusok, hires
professzorok után és halotti gyászbeszédek igen alkalmatos
bucsuztatókkal ellátva. A legény ezen híres könyvek közül többeket
megbökdösött szemeivel és ujjaival is, és ennyi felhalmozott papi
tudomány láttára mély szomorusággal gondolt ökreire, kis gazdaságára és
saját tudatlan együgyűségére. A búskomorság – kicsinységének öntudatában
– bizonyosan erőt vett volna becsületes szivén, ha a tisztelendő úr a
jóféle szilvóriummal idején meg nem érkezik.

A pálinka hatott és melegített, s az pedig tudnivaló, hogy a belső,
szivbeli melegség bátorságot szül. Úgy történt itt is. A pap kezdett
egészen őszinte lenni, mely szép vonás szeszes italok nélkül is egészen
tulajdona volt, András is bizodalommal tett néhány tiszteletteljes
kérdést a szép könyvekre nézve.

– Már az igaz, kedves uram-öcsém, – szólt teljes örömmel az öreg pap, –
könyveimben drága kincs fekszik! – s egyet kivett a középső osztályból.
Megveregette, megfuvogatta, s úgy nyitotta ki az ifjú előtt, hogy
pillantson bele az is.

– Teszem azt, öcsém, micsoda szép hely ez! – kiáltott fel a tisztes öreg
férfiú, egy öttagú körmondatot olvasván fel a lélek halhatatlanságának
bizonyos voltáról. – Úgy-e, felséges? Meghiszem! Nézzük itt, mit mond az
istenről! – s olvasta elragadtatással. – Úgy-e, nagyszerű? Meghiszem.
Emitt a halálról. Oh! be dicső, be dicső!

András nem sokat értett ugyan az egészből, de mivel az öreg tisztelendő
szemeiben könyeket látott, elérzékenyedett maga is. Szemeit lesütötte, s
szive megtelt a legnemesebb érzelmekkel. Előre is igen-igen boldog volt
abban a gondolatban, hogy ha ő Klári kisasszonyt elveheti, hányszor el
fogja majd olvasni ezeket a szép könyveket.

A derék tisztelendő úr majd szinte úgy vette a legényt, mint egy fiatal
lelkes tudatlan káplánt, s kifogyhatatlan volt a papi tudományok
magasztalásában. Öreg szive éledt, hogy végre van, a ki előtt
kibeszélheti magát, miután erre paptársai között úgy sem nyílik tér, s a
legszebb argumentumokat hozta fel némely kétes csodák bebizonyítására.

– Így van az, öcsém, – kiáltott fel a lelkes öreg, az ifjú vállára tevén
kezeit, – egészen így! Igaz itt minden, nincs ebben ördögség. Meghiszem!
Tiszta itt minden és fényes, a papi tudomány sötétséget meg nem tűr.

S András szemei előtt elvonultak a darab kenyerekkel és kis halakkal
jóllakó csoportok; a kánai lakodalmasok, kik az itczés edényekből a
legfinomabb bort iszszák; a tengereken száraz lábbal járó Jézus; a
hullámokat sörényen ragadó Pál; Tamás, ki kezeivel tapogatta meg a
feltámadás után a mester sebeit, a sebhelyeket; felragyogott előtte a
damaskusi világosság, ama mindeneket átmelegítő, éltető fény, melyben
szinről-szinre látjuk az örökkévalóság urát, a kezdetet és véget, a
mélységet és magasságot, az életet és halált, az itéletet és irgalmat.

A két ember összetekintett, s az öreg és fiatal szemekből kitündöklött
az őszinte, hamisíthatlan vallásosság.

– Meghiszem, – mondogatá az öreg lelkész az ebéd elkövetkeztéig többször
édes meghatottsággal, – így élet az élet: az istennel! A föld minden
javai mitsem érnek nála nélkül. Én tudom, mert nekem semmim sincs, de
benne mindenem van. Van, van, nincs panaszom. Gyermekeim jók,
egészségesek.

Midőn az öreg lelkész úr ez utolsó szavakat kiejté, belépett csöndesen
Klári kisasszony szegényes, bár tiszta öltözetben, de igen-igen szép,
fiatal, mosolygó arczczal.

A legény, mintha most látta volna életében először, erősen ráveté
szemeit s kimondhatatlan édes érzéssel nézte a szép, hosszúkás, telt
piros arczot, kék szemeket, sürű szőke hajat és kicsinyes ajkakat,
melyeket még soha sem látott mosoly nélkül.

Odaát micsoda kellemes meleg szoba s terített papi asztal fogadta a
földmíves-legényt. Meglehet egyébiránt, hogy az ebéd korántsem volt oly
dúsgazdag, mint néhanapján a Bokroséké, de András itt minden falatot a
boldogság tányérjáról evett, s e körülmény, azt gondolom, sokat ki tud
pótolni.

Odakünn ezalatt szépen elállott a hó, hanem föltámadt a szél, tombolt,
üvöltött, s ugyancsak derekasan. Nem csoda, deczember havában egész
fiatal korát szokta élni a tél: erős is, hideg is, durva is.

Az alacsony papi hajlék törpe – itt-ott papirossal ragasztott – ablakai
ropogtak, mint az ember dereka, mikor igazi markos kezek szorongatják.
Azonban a jó ebéd mellett a szigorú időt fel se vette senki. Ott ült az
asztalnál a jó isten is, s a hol ő ül, ott jókedv van és békesség.

Mintegy három-négy óra felé járhatott az idő, midőn András az öreg pap
tanuló-szobájából – a hol ebéd után majd szinte elzárkózva sokáig együtt
beszélgettek – nekigyuladt arczczal kilépett, s egy-két szives bucsuszó
után lovára ült.

A legény szemérmesen, lesütött szemekkel emelte meg kalapját a tisztes
család előtt, nem igen mert tekinteni sem ide, sem oda, de szivében
annál több édes reménységgel gondolt Klári kisasszonyra.

– Úgy-e, édes apám, jó egy ember ez az András bácsi? – szólt egyik kis
leányka, odasimulván atyjához.

– Meghiszem, fiam! – válaszolt az öreg pap, szemével a házak közül
fel-feltünő lovas legény himbálódzó futását követvén.

– Eljön-e még máskor is? – tudakolá a kis leány.

– Kérdezzétek meg Kláritól.

Klári kisasszony elpirult, s hirtelen elkapta fejét a gyermekek
tekintete elől.

– Apa, mit nevet? Klári néni is mit mosolyog? – kérdé a kiváncsi
leányka, hol apjára, hol nénjére tekintgetve.

– Eredj játszani.

S az apa – míg a többiek bevonultak – nevetve sétált egyet az udvar
fagyos haván. Majd feltekintett a kitisztult égre s törődött fényű öreg
szemeiből – a meleg érzés szülte könyeken keresztül – teljesen
kitündöklöttek ama betűk, melyeknek összege körülbelül ilyenformát
fejezhetett ki: «Köszönöm, édes istenem uram! te hoztad házunkba, ha
jónak látod, tedd vele boldoggá szegény leányomat!»

Este későn, mikor már az egész család lefeküdt, Klári kisasszony
elővette irószerét s odakönyökölt az asztalra. Nézett hosszan, jóleső
elgondolkozással, s kereste a legalkalmasabb szavakat és kifejezéseket,
melyeket leírjon. Négy-öt levelet is akart írni, kettőt két asszony
testvérének, kettőt vagy hármat kedvesebb leánybarátnőinek.

Jegyzőné testvérén akarta kezdeni. Mit irjon, hogy irjon? Megkérték, egy
derék, becsületes ifjú ember… Kicsoda?

S a leány pirúlva tolta odább az előkészített levélpapirost. Nem azt
szégyelte, hogy parasztlegényhez megy, hanem hogy a néniék mekkorát
nevetnek majd ezen. Szive erősebben vert, arcza lángolt, kezében ingott
a toll.

– Nem, Rózi néniéknek nem irok, ők kevélyek, örökké azok is voltak,
nekik irjon apám! – s indulatosan tépte össze a már megkezdett levelet.

Egy kis gondolkozás után új levélhez fogott.

Ez a molnárnénak, Terka testvérének szólott volna. Terka ura se úr,
gondolá, csak molnár, s nincs is egész malma, ennek tehát megirhatja az
egészet körülményesen.

[Illustration: Mit irjon, hogy irjon?]

Írt, írt, de egyszerre megakadt; eszébe jutott, hogy Terka barátságban
van két-három szegény, czifra hivatalnoknéval, no azok még jobban
kicsufolnák, hogy ő parasztasszony lesz. Nem, nem irok, nem is
szükséges, üzenje meg apa szóval.

S a második levelet is eldobta.

Következett két papleány, két öreges csufolódó papleány, a kik rendesen
megszóltak minden leányt, a ki ismerőseik közül férjhez ment. Ezeket
Klári kisasszony eddig szerette, mert sajnálta őket, s különben
jószivűeknek is tudta; most azonban ezekben sem bízott, tőlük is félt.

– Miért írjak? – kiáltott fel a szegény papleány egész leverten. – Hátha
nem is várja tőlem senki? Nem, nem írok, nem tartozom apámon kívül
számolni senkinek, megyek ahhoz, a kit szeretek, becsülök, akár tessék
valakinek, akár ne tessék.

– Klári te, – szólt egyszer kívülről az ablak alatt egy hang, az öreg
pap hangja, – mit csinálsz? Talán baj van, valaki beteg? Mi baj van,
szólj?

Klári kisasszony hirtelen eloltotta a gyertyát, leverte a papirosokat s
kikiáltott:

– Nincs, nincs semmi baj, valamit kerestem, csak feküdjék le apám, mi is
aluszunk már. Vigyázzon, meg ne fázzék odakünn. Talán befüttessek a
muzeumba?

– Nem, nem fiam, csak aludjatok. Azt hittem, baj van. No ha nincs,
nagyon jó.

Az öreg tiszteletes úr el is aludt, de leánya sokáig írta még sötétben a
leveleket, küldözte ide is, oda is; lassankint elfelejtette, hogy
lehetnek oly rossz érzésüek és bolond gondolkozásuak, a kik őt talán ki
is nevethetik, csak az állott előtte, hogy őt egy derék, jóravaló ember
kérte meg, s im hozzá is megy teljes szeretettel. Hát a nagy, úri német
rokonságra gondolt-e?




IX.

Egy csipős, hideg, de különben szép tavaszi napon két-három mihályfalvi
kocsi hajtatott be az iszlai tisztelendő úr udvarába. Odabenn tudták,
hogy jőnek, mert nyitva volt a kapu. A vendégeket egész nagy csomó
kiváncsi asszony, leány, gyermek, sőt férfi követte és fogadta bámész,
nevető nézéssel. Itt-ott egy-egy éles, korlátlan torok hangos
vivátozásban tört ki, mely ujjongatás faluhelyt lakadalmakkor
elmaradhatlan.

A hol muzsika nincs, ott csak kiabálnak; a hol muzsika van, ott aztán
tánczolnak is, minden felszólítás nélkül. Itt csak kiabálni lehetett,
hanem kiabáltak, kurjongattak is, hogy majd fölvették a falut.

A tisztelendő úr apróbb leánykái vörös körmöcskéikkel, hidegcsipte piros
orrocskáikkal és szépen kisimított kemény szoknyácskáikkal mind ott
bámultak, dideregtek a folyosón, és nagyokat ropogtattak a kezükben levő
kulcsos kalácskából. Nézték ők is a többiekkel együtt a kocsikon ülőket.

Az első kocsin, melyet három jól felsallangozott és kendőzött ló húzott,
hatan ültek. A hátulsó ülésben ült László bácsi egész vasárnapi
köntösben nagy báránybőr magas süveggel, csokros fekete nyakkendővel s
gondosan kifent hosszú bajuszszal. A nagy, drága bunda úgy volt vállára
vetve, hogy a jóféle kék dolmány és zsinóros nadrág illendően kilássék.
Mellette egy barna nagykendős, sötétsárga vikleres sovány asszony ült,
éles szemeivel rögtön felszámítva mindent: udvart, népet, ruhát,
konyhafüstöt, de olyan komoly, hallgatag képpel, mintha ő tulajdonképen
észre se venne semmit. Szembe velük két csinos leányka ült: saját édes
leányaik, Mariska és Lidike, díszes fehérben, alkalmatosan pántlikázva,
mint a hogy a nyoszolyóleányokhoz illik. Ezek alig várták, hogy
leszállhassanak és piros csizmáikat megmutathassák.

A második szekéren András ült a mihályfalvi rektorral, ki sovány,
nagyorrú szőkés arczával örökké mosolyogni szokott, mint a bölcsek, a
kik örökség szerint bírják mindazt, a mi csak jó és egészséges e földi
és ama mennyei világban. Ő bár – négyszemközt legyen mondva – több oknál
fogva haragudott András öcsémre, mint a ki közelebb is találhatott volna
magához illő társat, e lakodalomból most mégis nem maradhatott el. Ott
ült tehát mint valóságos belső ember dísznek – a vőlegény mellett.
Érezte is fontosságát, mert mindenfelé nagyokat köszöntgetett és
mosolygott.

Voltak még néhányan, egy ezermester kovács, a ki bolondoskodni jött, egy
szegény kurta úr, valamikor nagy halászó és vadászó, most csak nagy
pipázó; de ezekről szükségtelen hosszasan beszélnem, annyival is inkább,
mert ők a közönség figyelmét úgy sem igen kötötték le. Hát a rokonok
közül? Oh, oh! Dehogy nem!

Jóllehet, Klári kisasszony és András is azon voltak, hogy a lakodalom
minél nagyobb csöndben s minél kisebb gyülekezet előtt történjék meg, a
vendégek mégis igazán számosan voltak. Sokan megüzenték, hogy jőnek,
mint szerető rokonok, másokat meg épen e hivatlan rokonok hoztak, ismét
mások másnemű okokon és utakon jöttek, de megérkeztek pontosan mind a
kiszabott időre. Most ott állottak együtt az első szobában, bátor,
egyenes tartással, szemeikkel folyvást kémlelve, kutatva.

No és kikből állott a hívott és nem hívott közönség?

Legelsőben a jegyzőné testvéréből és családjából, s a molnárnéból, a
molnár sógorból, egy nyalka molnárlegényből s egy velük jött vastag
termetű, de fölötte ritka hajú, szőke adótisztnéből, ki azonban csupán a
mihályfalvi német atyafiak iránti tiszteletből jött el. Eljöttek, ámbár
sokat boszankodtak és nagyokat nevettek a parasztlegény atyafin. A
lakodalom oly czím, mely magában foglalja a jó evést-ivást, s ilyen
kellemes időtöltésből nem marad el az ember. Még a szegény
papkisasszonyok is eljöttek, de ezek most a mellékszobába vonultak a
menyasszonyhoz, s nagyratartó büszkeséggel onnan kandikáltak ki a
szűrös, bundás, zsíros hajú paraszt atyafiságra, mely atyafiság
egyébiránt észre sem vette őket. Volt még néhány szép gömbölyű termetű,
egészséges, piros arczú jegyző és rektor kisasszony, kik még nem voltak
ugyan eljegyezve, de minden órán várták az eljegyeztetést.

A mint a násznép elhelyezkedett, néhány percznyi ünnepélyes csönd állott
be.

Most László bácsi átadván bundáját a mellette álló kovácsnak, az öreg
pap felé közeledett, s felekezetének élén megállva, néhány tisztességes
köhentés után ily emlékezetes szavakat mondott:

– Kedves tisztelendő úr! Bölcs Salamon példabeszédes könyvében azt
kérdi: «Gyors és serény asszonyt kicsoda találhat?» Nem tudom, már pedig
most ilyet keresünk mi is, mert tudjuk, hogy az ilyennek ára jóval
felülhaladja a karbunkulusokat. Az ilyen fehérszemélyhez bízik az ő
férjének lelke; az ilyen asszony keres gyapjat vagy lent, és megkészíti
azokat kezeivel akaratja szerint. Ilyen asszonyt keresünk mi most.

László bácsi végighordozta szemeit a mellékszobából kikandikáló
kisasszonyokon. Azok akaratlanul is elfordíták fejüket, s el nem
palástolható mosolylyal tekintettek a reszkető menyasszonyra. Maguk se
tudták biztosan, hogy mit nevetnek, de igen különösen esett nekik a
furcsa leánykérő beszéd.

László bácsi folytatta:

– Asszonyt kérünk, a ki fölkelvén éjjel, eledelt ad az ő házának.
Gondolkodik mezőn való örökségéről és megtevén azt, az ő kezének
munkájával szőlőt plántál.

Egy fehér galléros, smizlis jegyzőné megcsóválta fejét s odasugott
szomszédjához:

– Hallja, mit beszél ez a paraszt?

A szomszéd intett fejével, hogy hallja.

– Már parasztnak mégis csak nem adnám a leányomat. Nem szörnyűség az, a
mit ez az együgyű ember össze-vissza hadar?

A szomszéd asszony figyelni akart, s megrántotta a jegyzőnét, hogy
hallgasson.

A jegyzőné nem hallgatott s mormogá magában: «Dehogy nem, még bizony
szegény leány, ételt is hordjon a mezőre. Az volna szép!»

S haragosan fordult a beszélő felé.

– Az ő kezeit veti a fonókerékre, – hangzott tovább a menyasszonykérő, –
és kezeivel fogja az orsót. Nem félti az ő háza népét hidegtől, mert
egész háza népe felruháztatott béllelt ruhákkal. Gondja vagyon a
kicsinyre-nagyra, édes leánya, fia, még a legutolsó cseléd is.

– Jó, jó, – mormogott a jegyzőné, – majd, majd. No, szegény Klári, te
ugyan készülhetsz, írják a konvencziódat.

– Mi, kedves tisztelendő uram, oh! tisztelt gyülekezet, ilyen asszonyt
keresünk, serényet, engedelmeset, jámbort, istenfélőt, tiszta szivüt.
Isten ő szent felségének legyen hála, találtunk is ilyet, a ki ugyancsak
meg is igértetett minékünk. Ez a merőben széppel, jóval ékeskedő leányzó
itt vagyon a tisztelendő úr családjában, ki is nem más, mint Klárika
kisasszony, kedves hugom. Kérjük azért egész tisztelettel és
szeretettel: adassék ő ki minékünk, hogy azok, kiket a jó isten
egymásnak szánt és igért, boldogok lehessenek jártukban-keltükben,
házaikban és házaikon kívül, és minden foglalkozásaikban, valamelyeket a
mindenható szent nevében kezdettenek meg.

Az öreg földmíves ember megsimította széles homlokát, és várakozó
tekintettel nézett a mellékszoba felé.

Egy kövér, köpczös, sötétszürke kabátos ősz ember, a tisztelendő úr
testvére karon fogva kivezette a menyasszonyt, és tört fanyelven,
szakadozott szavakban, melyek azonban a legszebb dolgokat akarták
kifejezni, következőkép válaszolt:

– A Hesperidák kertjéből az arany almákat, ámbátor hogy azokat sárkányok
és más fenevadak őrizték légyen, Hercules – úgy tudjuk – mégis ellopta.
Kilopta… hm, hm, fortélylyal az igaz, de mégis csakugyan kilopta.

A kövér ember, mint nem valami gyakorlott szónok, egy kicsit megállott,
fölfelé nézett, majd tekintete odaesett László bácsira. Az integetett,
hogy érti a dolgot, szólhat az úr bátran.

– Atyámfia, itt a tisztelt nász uram – folytatá a szónok megakadt
beszédét – hasonló esetet láthat. Bátyám csöndes hajlékában szintén egy
aranyalma virult, kit épen hasonló sors ért. Ime itt őrizzük mindnyájan,
s mégis néhány órák mulva azt mondhatjuk majd: volt, s nincs, oda van!
Ti is, leánykák, testvérei a távozónak, árván maradtok, mert hiszen édes
anyátok volt ő tinéktek.

Te is szeretett bátyám, – itt a beszélő megint elakadt, s szelid, kövér
arczán nagy öreg könyek gördültek alá, – no, de az isten velünk volt,
tudom, velünk is marad! – egészíté ki a rokon a félbenmaradt mondatot. –
Én, kedves húgom, ezennel áteresztelek érdemesebb kezekbe. Légy boldog,
vezessen az isten jóról jobbra, nyereségről nyereségre!

Itt, kedves olvasóim, leeresztem a függönyt, úgyis csak sírás, sóhajtás,
zokogás és számos atyafiságos ölelkezés következik, majd az esküvő,
melyről annyit mondhatok, hogy azt a szomszéd falubeli, kis begyes
nyakú, kevély magatartású, rokon papocska fogja végezni.

Másnap hét-nyolcz óratájt visszafelé indult a lakodalmas menet. De a
kocsik most egészen más képet nyujtottak. Az első szekeren az ifjú pár
ült csöndes szótalansággal, ki-ki gondolatába mélyedve, a másodikon a
mihályfalvi Ágnes néni ült egy nagy csomó cserép- és faedényre vigyázva,
a többi szekerek a tömésig meg voltak rakva más bútorokkal, melyek közül
a lakodalmas népség olyanformán emelgette ki kezét, fejét, mint víg
szüreti alkalommal a gyerekek a hordókból.

Az öreg pap kikisérte őket az utczára, hajadonfőn, s onnan integetett
áldó kezeivel leánya felé sokáig, sokáig, úgy hogy a hosszú menet már
rég kiért szinte a falú határából is, s ő mégis mindegyre ott áldogált
leánykáival a templom előtt. Gyér ősz fürteit lengette, hulldogáló
könnyeit törülgette a szél.

Különben tisztes ősz férfiú, ne csak arra gondolj, a mik aggodalmat
okoznak szerető atyai szivednek, hanem a szép jövendőre is, mely az új
mezővárosban a szép rokonságban kedves leányodra vár. Igen, erre is jó
gondolni.

Lám, a lakodalmas menet a szép tájakon vigan halad rendeltetése felé.

Az országut két felén több helyt nekifogtak már az emberek a mezei
munkának; csillogott a nap a fényes ekéken, kapákon, a varjak vigan
szálldosnak egyik buzaföldről a másikra, ha innen elhessegették egy-egy
hangos ostordurrantással, amodább békén letelepedhettek s jókedvvel
nézhettek ama gazdag asztalokra, melyeket a gondviselő uristen
teríttetett meg a szántani-vetni nem tudó égi madarak számára. A
pacsirta azon való ártatlan örömében, hogy ime, mindjárt itt lesz már a
kis barázdabillegető, pintyőke, vörösbegy, sármány, s nem kell neki
többé azokkal a nagy fekete varjakkal társalkodni, a melyek ő reá
különben is alig hederítenek, lármás csattogással dobálgatta fel magát a
tiszta levegőbe. A friss szántáson egy-egy süldő nyulacska, oh! hogy
nekiiramodott, pedig senki sem kergette, nem ám, mert a rétek felől nagy
kocsizörgés verődött, s ember, ló, ökör, kutya, madár, mind arra
tartotta fülét, fejét. Tudni akarta nyilván mind, hogy mi az, kik
lehetnek azok, honnan jönnek?

Nem sokáig kellett várakozniok, mert a kocsik csakhamar odaértek az
országutra, s a ki akarta, most szemtől-szembe láthatta, hogy ezek a
lobogós, kendős, pántlikás, kurjongó népek lakodalmasak.

András lesütött, szemérmes tekintettel, de vidáman fogadta egy-egy
ismerősének köszönését s jóizüen mosolygott magában, midőn látta, hogy
egy távolabbi szántásról egy-egy suhancz gyerek vagy béres legény mily
lélekszakadva üget, hogy közelebbről láthassa a mennyasszonyt.

Az idő, hogy Andrásék hazaérkeztek, úgy délután egy óra körül járhatott.
A kisérők, sőt maga Ágnes néni is nagy jókivánságaikkal hazatakarodtak:
az utczán kiváncsi járó-kelők zaja is lassanként lecsöndesedett, s az új
házasok kicsinyke hajlékukban végre magukra maradhattak.

– No lám, hát ez a mi házunk! – szólt András boldogan, de bizonyos
szégyenkezéssel tekintve hol alacsonyas kis hajlékára, hol szép ifjú
feleségére. – Úgy-e, kicsiny, alacsony házacska?

– Hiszen ez szép kis ház! – mondá a menyasszony nyájas megelégedéssel.

A bizony nem volt szép, mert törpe is volt, keskeny is volt, legfölebb
udvara volt elég tágas; de András most mégis csakugyan kezdte szebbnek
találni, magasabbnak, erősebbnek, alkalmatosabbnak.

A férj és nő, mintha csak véletlenül történt volna, egyszer-egyszer
hosszasabban pihentette egymáson tekintetét, s látszott, hogy ez is,
amaz is egy-egy édes kérdést tesz fel. Mik lehettek e kérdések, azt csak
a jó isten tudná, hanem végre mintha mind a kettő dolgot keresett volna:
András tüzet gerjesztett a kemenczében, a kis asszonyka pedig ebédhez
készülődött. Elővette a kalácsokat, az édes süteményeket, a sülteket,
miket a hű öreg cseléd pakolt össze még odahaza, és szép tiszta sávolyos
abroszon ott állott az első ebéd.

András akaratlanul is anyjára gondolt, öcscsére, rokonaira, a kik
nincsenek itt, de a kiknek itt kellene lenniök. Hogy nevethetnek azok
most ő rajta, főkép az uri rokonok. Nem, azok jóformán mitsem törődtek
vele, előttük András úgy sem volt több egy béresnél, s most, hogy az
öreg Bokrosné kitagadta: egy koldusnál, a kivel jó, hogy nem kell
találkozniok.

Bokrosné azonban máskép gondolkozott; haragtól lihegve betopogott a
nagysás nászasszonyékhoz s méregtől kékülő ajkakkal fogott keserü
panaszához:

– Hallottak ilyet? – kérdé szemeit törülgetve, mintha sirna, holott épen
nem tudott sirni, csak dühöngeni. – Ily szégyent hozni házamra, hogy
csufoljon, nevessen az egész Mihályfalva. De így járnak a jószívű anyák.
Úgy neveltem, mint egy urfit, s mihelyt kinőtt a földből,
háladatlanságból mindenben gáncsoskodott velem. Még a tudatlan,
Sándorkám házasságát is ellenezte. Irigy te, roszlelkű! Irigyelted, hogy
ez szebb, jobb szivű, hogy ez olyan, mint én, Bese-vér, nem olyan
paraszt, mint te. Most ott van, elvett egy rongyot, egy koldus
papleányt, a ki uri asszony se, mint ez a lelkem asszonyom itt, –
mutatott nagy tisztelettel menyére, – gazdaasszony se, a milyen voltam,
meg vagyok én. Tudatlan, mert mit is tanulhatott volna otthon koldus
apjánál, anyjánál, mit egyebet, mint dologtalanságot? Milyen gazdasszony
voltam én! – szólt megfeledkezvén arról, hogy most mint uri asszonynak
el kellene ilyesmiket feledni, sőt tán hazudni is. – Még hol volt a nap,
már én talpon voltam, munkások ellátva, tehenek megfejve, gyerekek
tisztában, udvar, kamra, szoba rendben. Nem félt ez az én két rossz
kezem a dologtól, de nem is jártak senkinek a gyerekei olyan szépen,
mint az enyémek, minden úr, még a főbiró is megszólította őket: «ki fiai
vagytok?» Úgy! Nem volt olyan kamarája senkinek, mint nekem; az enyémben
ujat ért a husnemű, zsirnemű, liszt, hüvelyes vetemény; nem ismertem én
soha, mi a szükség, nem én. S most ehol betolakodik egy koldus a
familiámba, egy sehonnai, abban a hiedelemben, hogy majd én felruházom.
Ohó, nem estem én a fejem lágyára!

S hangos kaczagással fordult a nagysás familia tagjai felé.

Szerencse, hogy András lelkében ily gondolatok csak meg se fordultak, s
szerencse, hogy az ajtó csendes kopogtatás után megnyilt, s egy sovár,
szelid képű öreg ember köszöntött be hozzájuk.

– Isten hozta édes apám uramat, isten hozta. Hát így várt bennünket? –
ugrott fel András örvendező tekintettel, átölelvén apját, s oda vezetvén
a kis menyecske elé. – Hát itt vagyunk, megjöttünk. Mit szól, édes apám
uram, úgy-e, hogy jól cselekedtem, hogy tudtam, mit csinálok?

Az öreg ember ingadozva állott az új asszony előtt, beesett öreg szemeit
egészen kinyitotta, s remegő ajkakkal s mosolygó tekintettel nézte a
szép szőke, vidám arczot.

[Illustration: Isten hozta édes apám uramat.]

Az új asszony tiszteletteljesen fölkelt, odament az öreghez, megölelte
és megcsókolta.

– Lássa, édes apám uram, még engem egyszer sem ölelt meg, s magát már
ehol meg is csókolta! kiáltott András eleven, vidor tekintettel, hol a
nevető öreget, hol a piruló menyecskét nézve, azzal a nyiltan kifejezett
kivánsággal, hogy: édes szép virágszálom, most már én is következhetném
ám. Oda is suhant az asszonykához, s nekibátorodva átfogta a karcsú
derekat, csókolta a szép piros-fehér arczot, homlokot, hajat, azzal az
édes telhetetlenséggel, mely csak egy ép, magát megtartóztatott tiszta
szivű férfiun szokott erőt venni.

Az öreg ember szótalanul nézte a jelenetet, mormogott valamit, hogy:
«András te!» majd leült, s elfogyott száraz arczán nagy meleg könyek
folydogáltak alá.

– Úgy-e, hogy jobban lesz az élet így, – szólt András boldogan, – mint
amugy volt? Ne féljen apám, ha nem vagyunk is urak, mint az édes anyám
németjei, azért az isten nem hágy el bennünket. Aztán megbecsüljük, majd
meglássa, ez az én galambom – s e szóra mintha nem illenék ily
parasztosan szólni, az öreges legény elpirult – úgy-e – fordult felé
szeretettel, – gondját viseljük édes apámnak.

– Oh! hiszen nekem is édes apám! – volt a gyengéd válasz, s a szép
fiatal menyasszony elsimogatta az öreg embernek ősz fürtjeit,
megczirógatta arczát, s hol Andrásra, hol apjára mosolygott.

– Mind nagyon jól van ez így, édes fiam, – törte meg a csendet az öreg
Bokros Mihály, – de… s hallgatva sütötte le szemeit.

András elértette a többit, s komoran nézett maga elé.

– Elmegyünk még ma édes anyádhoz! – mondá teljes jóindulattal a feleség.

– Az, az, lelkem gyermekeim! – kiáltott fel az öreg ember élénk tűzzel.

– Nem, oda nem megyünk, apám!

– Miért nem, fiam?! – kérdé halkan az öreg.

– Soha sem bántottam senkit, de ha valaki feleségemet csak egy szóval
vagy tekintettel is meg találná sérteni, nem lenne azt jó énnekem
látnom.

– Hát elmegyünk édes apáddal! – igyekezett az asszonyka férjét
megvigasztalni.

– Nem, édes lelkem! – vonogatta vállait az öreg Bokros Mihály. – Furcsa
egy asszony ám az, kevély, haragos; még meg is tudna magáról feledkezni.
Nem úgy lesz fiaim, majd elmentek, ha ma nem is: magatok.

– Soha! – morgott kemény tekintettel András. – Ők urak, mi szegények
vagyunk. A szegény még az édes anyjánál se kedves. Aztán hizelkedni se
tudok, azt meg, hogy te hizelkedjél, angyalom, annak, a ki minket
gyülöl, igen-igen szégyenleném. A lakodalmamra se jött el egyik is! –
tevé hozzá egy kis hallgatás után kedvetlenül.

– Megbántottad, András? – szólt a feleség. – Talán kemény voltál
hozzájuk?

– Jól beszélsz, édes leányom, jól beszélsz!

– Nem voltam… isten a tanum, hogy nem bántottam egyiket is soha. Talán
Sándort károsítottam meg? Hisz ő ül az örökségben. Hanem hadd üljön,
csak a koporsójáig benne ülhessen. Én tudom, hogy csak egygyel bántottam
meg őket, de azért az egyért áldom az én jó istenemet! – s András
érzéssel szorongatta meg felesége szép fehér kezeit. Ád a jó isten
nekünk is, úgy-e angyalom, hogy ád?

– De ád ám, édes fiam, – biztatá az öreg ember gyermekeimet, – majd
megmutatod te nekik, András, hogy az isten nem csak az öreg-utczán
lakik, de itt a mi sorsunkon is.

A három tagból álló család sokáig szótalanul nézett egymásra s az
alkonyodó nap pirosan verődött be a keskenyes ablakokon, s hol az egyik,
hol a másik arczát világította meg erősebben, talán kutatva, hogy miről
gondolkoznak, s vizsgálva a fiatal asszony szivét, hogy mekkorra benne a
szeretet, a türelem s a rettegés nélkül való jó reménység.




X.

Azalatt, míg a nagy boldogságban a fiatal pár egyszer-egyszer azt is
beleszőtte a beszélgetés kellemes folyamába, hogy a látogatásokat hol is
kezdjék meg voltaképen, ime, eljött ám a vasárnap. Tisztába öltöztek az
utczák, templomi öltözködéshez fogtak a családok, s a harangozó meg már
épen ott könyökölt a toronyablakban, félszemmel pedig a lelkész
szolgálóját lesve, mikor az int, hogy: István bácsi, lehet, kondíthat.

Biró László bácsi a tulsó sorról átüzent Bokros Andrásékhoz, hogy
készüljünk, mert megyünk a szentegyházba. Ime, az első látogatást tehát
a gyülekezetnél tették, isten szent szine előtt. András titokban
nagyokat sóhajtott, hogy miként esik ez meg; hova üljön az asszony,
melyik padba, hogy botránykozás ne történjék. A parasztasszonyok közé?
hiába, egy papleány oda mégis csak nem ülhet; ül a papné mellé, mert
miért is ne ülhetne? hm!… Ez a «hm!» nagy tusakodást, belső harczot
jelentett. Ejh! ül a rektorné mellé, – nyugtatá meg végre magát András,
– ez lesz a legalkalmatosabb hely, se igen fönt, se igen lent.

S a lelkiismeretes új férj lelke ebben a tisztességes padban csakugyan
meg is nyugodott.

De most egy hasonlókép nehéz pont következett: hogy öltözködjék az új
asszony? mint a temetősori asszonyok? úgy nem lehet; mint az uri
asszonyságok? nem szabad! mint a Sándor felesége? Nem, nem, az ő
felesége nem olyan nagysás német dáma.

E tépelődő gondolatok alatt szinte hallani vélte az első harangszót;
lopva be is tekintett az ablakon (mert épen a folyosón sétálgatott) s
nézte, hogy a felesége milyen ruhát vesz magára. Ott volt vele Ágnes
néni, ott igazgatta.

A kis menyecske egy uri szabású köntöst vett ki az almáriomból.

András szive dobogott is, hogy olyan szép, gyönyörű teremtés felesége
van, de reszketett is, hogy az a sok irigy szem majd a templomban mit
fog kitalálni.

– András, – szólalt meg egyszer a kis feleség, – ha akarod, mehetünk, én
fel vagyok öltözködve! – s a mint a vidám tekintetű asszonyka egyszerű
kék szőrköntösében bámuló férje előtt megállott: András elfelejtett
minden aggodalmat, csak nézett-nézett, s szinte nem tudott betelni a
szép fiatal teremtés nézésével. Végig-végig hordozta szemeit a diszes
állású ruhán, a szép urias nagykendőn, ékes főkötőn, keztyün, s édes
álmélkodással nyugtatta meg tekintetét a mosolygó kék szemeken,
melyekből tiszta, zavartalan boldogság ragyogott.

A fiatalok ugy indultak meg – nem karonfogvást, mint az urak és a városi
mesteremberek – csak úgy egymás mellett, mint a földmivesrend szokott.
Ágnes néni egy lépésnyi távolságban büszkén ballagott utánuk. Majdnem
minden kapuban akadt egy-egy néző, ki fogai között tettetett
nyájassággal köszönve, irigy kiváncsisággal tekintett végig a jövevény
asszonyon. S e sovány köszönéseket Bokros Andrásnénak mind a legnagyobb
alázattal és szeretetreméltósággal kellett visszaadni.

Köszönnie kellett Görbénének, a boltosnénak, ki bekötött lisztes fejével
egy perczre kimozdult az adó-vevő asztal mellől; a kis sarkon lakó kövér
kovácsnénak, kinek mostoha apja rektor volt egy felső-baranyai
falucskában; a híres Fügének, kit az új városban a leggazdagabb paraszt
embernek tartottak, a ki már ezeknek előtte is minden belső emberrel –
kivéve a szegény tanítókat – komaságban, belső atyafiságos
czimboraságban volt; köszönnie kellett minden járó-kelőnek, a mint ezt a
becsülettudó falusi szokás bizonyosan igen helyesen megkivánja.

Attól fogva pedig, a mint a módos Biró Lászlóékhoz csatlakoztak, meg
kellett állaniok minden valamirevaló asszonynyal, hogy az kedve szerint
összetapogathassa, morzsolhassa Bokros Andrásné ruháját, kendőjét,
főkötőjét, s egy lenéző pillantást vethessen a paraszt ifiasszonyt meg
nem illető keztyüre.

Valóban több kisebb-nagyobb, de mind fontos stácziót tartottak, míg
végre valahára eljuthattak a szentegyházig. Elől ment Biró Lászlóné
asszony nagyobbik leányával, teljes alázattal, buzgó istenfélelemmel
szorítván mellükhöz a fehér keszkenőbe takargatott zsoltárt.

Az ő járásuk kifogástalan vala, fejüket mind egészen lehajtották, s
csendes áhitatos döczögéssel huzódtak be az őket megillető székekbe. Ott
leborultak, s elmondták a szokásos bementi imádságot jó erős
suttogással. Biró László a tisztesebb javabeli emberek padjába ült,
András a fiatal házasok székébe, a kar alá, a felesége pedig nénjével…
oh! igen is, egyenesen az uri asszonyok (de nem a német nagysás
asszonyok) székében foglalt helyet. Uram teremtőm, – emlegeté Biró
Lászlóné még hetek mulva is, – milyen egyenes, gangos járással ment,
merő botránykozás volt az atyafiakra nézve.

A szegény András úgy meg is volt döbbenve, hogy nem látott se eget, se
földet. Az uri asszonyok néztek, suttogtak, a papné egészen kihajolt
székéből, s istenfélően csóválgatta nagy bubos, virágos kalapját. Hát a
nagysás adószedőék, az idősebb meg a fiatal nagysás asszonyék – mert ott
voltak – azok nevettek, integettek még egyszer ide-oda!

– Jézusom! suttogá egy-egy jobb érzésű asszony a temetősorbeliek közül.

– Oh! te rongyos illetlen, te! – mormogá magában a tiszta fekete
selyembe öltözött Bokros Mihályné ténsasszony, erősebb, sértőbb
szavakkal nem mervén élni egy szentegyházban. – No nézze meg az ember,
hova merészel tolakodni egy papczafadék!

Hanem némi büszke enyhülést talált abban, hogy Sándorné menye, a nagysás
asszony meg épen a nagysás asszonyok székében ül.

Ha valaki ezek mellett azt hinné, hogy Vörös Gábor ténsur hasonlókép
igen megbotránykozott a szegény fiatal asszony e meggondolatlan
cselekedetén, az olyan, azt hiszem, tévedne, mert egy nagy méltósággal
mosolygó s kezeit nyugodtan tördelő ember nem annyira azt árulja el,
hogy haragszik és szégyenl valamit, sőt inkább, hogy azon a valamin, a
mi történt volt, örvend. Csakugyan, Vörös úr teljességgel örvendeni
látszott.

– Jól van, András, – mondogatá szivében, – tromfold le azt a bolond
anyádat, addig is, míg majd az én tromfom épen a feje tetején találja.

S a résztvevő lelkű ember odatekintett a főbiróra (igen, mert a németek
csupa vigyázásból mind jártak a templomba) s a leendő nagysás feleségre.
Hajtogatta nyakát, s mintha barátságosan intett volna is Andrásnak.

Baj, de most az egyszer úgy volt: az egész szép tavaszi prédikáczió
hatása elveszett. A babnyelvű kövér pap hiába ágaskodott, fenyegetőzött
s harsogtatta tele torokkal: «édes idvezítőnk, édes idvezítőnk, a
Jézus,» alig hallgatott reá egy-kettő: mindenki Bokros Andrásnéval volt
elfoglalva. Az öreg Ágnes nénin kívül mindenki talált rajta valami
csufolni, megitélni valót. Hogy is ne? egy paraszt ember felesége odaül
az úri asszonyok közé! Az öreg néni nem jutott eszébe senkinek, valamint
az sem, hogy a fiatal asszony leánykorában is ült már a templomban
ugyane padban nénje mellett.

Most? oh! ez a most egészen más valami volt; most.

Az itélő kegyetlen tekintetekből és haragos suttogásokból a szép kis új
asszony szerencsére egy betüt se vett észre; ő hallgatta a prédikácziót
azzal az őszinte figyelemmel, a melylyel otthon szokta hallgatni édes
atyja szép, buzgó beszédeit.

Az öreg pap – itt is, mint másutt, bizonyosan sok ok nélkül való oktatás
után – áment mondott, az ének megzendült, s az úri asszonyok lassanként
kezdtek oszladozni. Most indult még meg a mihályfalvi asszonyok
törvénytevése.

Ágnes néni nem várta be Biró Lászlóékat, ment egyenesen hazafelé
Klárikával, a mint ő nevezte. S így mire a földmives-osztály asszonyai
és leányai is kijöhettek a templomból, ők már a kis közön jártak
valahol, a vén fösvény Kétszeri Dániel kastélya körül.

András kijövet indulatosan nézett ide-oda, izmos vállain nagyokat
rántott, tömött bajuszát majd a kihuzásig sodorgatta s köhögött, mint
mikor az ember nem akar szólni, bár roppant erejébe kerül, hogy a szót
visszatarthassa.

László bácsi Andrással befordult egy kis szük utczába, alkalmasint, hogy
minél kevesebb emberrel találkozzanak.

– Öcsém, – szólalt meg nehány percznyi hallgatás után, – látom, nem
beszéltél a feleségeddel. Hm! hát hova ültetted az asszonyt? Az, öcsém,
tudd meg, ezentul nem az ő helye. Csak nem akarsz tán megnagyságosodni,
mint szegény Sándor öcsém, a ki hintón vitte haza övéit a
szentegyházból? Teneked mindig volt eszed. Hogy nem mondtad meg
feleségednek, hova üljön. Nem láttad, mindenki őt nézte? Te, öcsém,
paraszt ember vagy, mint én, mert mondjuk úgy, a hogy van… s a feleséged
is… persze, persze, papleány… de most már…

László bácsi elhallgatott, de András se tudott mit szólni, csak égett,
talán reszketett is.

– No, hanem öcsém, – szólalt meg más hangból a bátya, – annyi, mintha
semmi se történt volna. A mint volt, úgy volt, máskor máskép lesz. Ma
egy szót se szólj a feleségednek a dologról, holnap is csak módjával. A
tanács olyan, mint a só, mindenkinél szükséges, de a sok megárt. Azért
mértéket tarts. Aztán azt is meggondold, hogy nem parasztleányt vettél
el, a kivel csak mégis könnyebben tudnál bánni, de ez olyan, mint a fain
papiros, nem a mi durva kezünkhöz való. Lágyan érj hozzá, tiszta kézzel.
Tanuld ki a módját, bánjál vele úgy, mint a leányoddal, szoktasd a
kezedre. Ok nélkül való beszédekkel el ne vaditsd. Szép, fain asszony.
Egész isteni tisztelet alatt a papon volt a szeme. Úgy!

Ilyen beszédek lecsillapították Andrást, ki ezek nélkül meglehet, ki
talált volna szalasztani ajkán valami nyers szót.

– Ma együtt ebédelünk, átjöttök hozzánk, öcsém, úgy egyeztek meg az
asszonyok. Ott lesz nálam a rektor koma is, bár a felesége haragszik,
hogy nem az ő leányát vetted el. Persze, hiszen oda járogattál. No, ki
kell velük békülni; jó emberek. Hanem nálam lesz a kis tanító
feleségével, ezekkel is meg kell barátkozni. Ezek mihozzánk valók.

E beszélgetés alatt az új asszonyt otthon egész egy csomó paraszt
asszony vette körül; ott voltak Biróék is. A templombeli esetet nem
merte közülök felhozni egy is, jóllehet, ott ült épen a nyelvük hegyén,
s csak egy kis rés kellett volna, hogy hegedüszóban jól megmossák érte a
szegény kis menyecskét.

Bokros Andrásné mindenkit megnyert vidám kellemetes beszédmódjával, az
öregebb asszonyokat meg «asszonynéném»-ezte, a fiatalabbakat
keresztnevükön szólította, ezenkívül mindenkinek igyekezett valami
szépet mondani. Látszott is rajta, hogy nem kis munkát végez, mert arcza
csupa láng volt, szemei valósággal égtek az erős igyekezettől, szép telt
ajkai még akkor is mosolyogtak, mikor a vendégek rég hazatakarodtak már.

– Micsoda nyelves egy asszony lesz ebből, öcsém asszony! – szólt gunyos
nevetéssel társához, Bokros Andrásnéra czélozva, egy nagy fekete
főkötős, pufókos képű nő. – Majd meglásd, megöli ez az urát még a
beszédével; ha az én menyem, már pedig az csak, tudja, lelkem, egy
paraszt ember lánya, az igaz, hogy mesteremberé, ez a rongyos pedig azt
se tudni, ki s mi légyen, hát mondom, ha az én menyem az én házamban,
tudja, az első nap enyit csataráz, mint ez a – né! majd hiszen
megmutattam volna én, hogy Kacz Pálné, már mint én, kicsoda. Meg én!

S a vén lelkes asszony fenyegetőleg rázta zsoltárát a levegőben.

– Már a Sándor felesége, a Bokros Sándoré, az már más, az nagysás
asszony leánya, uri vér, de ez! – s a vén nő leirhatlan megvetéssel
csóválgatta fejét. – No lelkem András, – folytatá, – te is ugyan hiába
vénültél meg ennyire, ha csak ilyenért vénültél meg. Hiszen micsoda egy
teremtés ez? Micsoda sovány karjai vannak (s a vén nő nem átalotta
felgyürni karjait, hogy megmutassa, milyeneknek kell lenni a
mustrakaroknak), azzal dagaszszon be aztán tizenkét kenyeret! Eszik is
abból a kenyérből a kutya! Micsoda vékonyka, penészes egy asszony! Hogy
tud ez ellátni tiz-tizenöt munkást étellel, mit lehet egy ilyen
teremtésre bizni egy jóravaló háznál? Az én Viczám… No de persze, nem is
adtam volna egy vén legénynek.

A fiatal asszony, a ki e tekintetben egészen máskép vélekedett,
mosolyogva tekintett a vén asszonyra.

– Aztán nézd csak, uramfia, téged meg Sárikának hi! Hát ki vagy te? hát
nem volt a te apád nemesek hadnagya? hát nem vagy te László-leány? engem
meg hogy: nénémasszony. Mintha nem is Mező-Mihályfalva városban laknám,
hanem egy iszlai harangozóné volnék!

Nevetett, ilyen nagy sértésre csakugyan nevetnie is kellett.

Az öreg asszonyság – a kiben pedig Bokros Andrásné felette bizott –
tenger sok okot hozott fel arra, hogy mily nagy ostobaság az, ha valaki
egy szegény leányt vesz el feleségül, de másfelől meg mily nagyon szép,
ha valaki az asztalfőre teheti a fejét, mint Bokros Sándor is uri
házasságával. Mivel épen ennél a fontos pontnál hadarászott, mikor az
öreg Bokros Mihályné ténsasszony házához értek, otthagyta a fiatal
asszonyt s befordult egy pár szóra a nagysás adószedőékhez, hogy a nagy
templomi botrányt az utolsó szóig tisztára elbeszélje.

A szegény Bokros Andrásné pedig a legnagyobb megelégedéssel és kedvvel
ment férje oldala mellett Biró Lászlóékhoz ebédre. Teljes lelkéből
hitte, hogy ebben a városban neki sok jó asszonyai lesznek. Mily
bizodalmasak, nyájasak voltak iránta. Maga volt egytől-egyig mindnyája a
kész jóság. Soha se merte volna hinni, hogy a földmivesasszonyok oly
őszinte, melegszivűek legyenek!

Az ebéd szépen, barátságosan folyt le; egy kis hiba azonban mintha
történt volna mégis. Valami olyan, mint a sértés. Biró Lászlóné, a ki
tudta, mi az illem s kit illessen az elsőség, a kis tanítónét az András
felesége elé ültette.

Bokrosné lesütötte arczát, szép piros szinében egy kissé elváltozott,
hebegett, hogy igen, igen, üljön oda a tanítóné, az öregebb is, és hogy
hogy igen, igen, úgy!

A kis tanítóné, ki az uj asszonynyal már akár akaratból, akár
akaratlanul csak úgy foghegyen beszélt, a kinálgatásra ilyenformán
gondolkozott, a mit sárgás, soványas arczával világosan ki is fejezett:

– Nem úgy, édes Bokrosné ifiasszonyom, nem azért ülök maga elé, mert
öregebb vagyok, a mire különben is kinek mi gondja, tudja-e, nem azért,
hanem csupándon csak azért, mert az én uram belső ember, a magáé meg
csak egy paraszt. Az elsőség azért kompetál nekem. Úgy, úgy, szentem!
Azért, hogy maga papleány volt, én meg egy paraszt emberé, most,
galambom, a fölebbvaló én vagyok, a tanítóné asszonyság.

S a helybeli gőgös papnétól annyiszor lenézett, semmibe se vett szegény
tanítóné édes boszuérzettel tekintett szét, hogy ime, ő most egy
papivadékot mily pompásan letromfolt.

Igen, ily tromfokat lehet találni a vidéki asszonyságok kezeiben is.

Különben a tanítóné asszonyság vidáman evett-ivott, a mi nem mutatott
elégedetlen szívre, s egy-egy igen kellemes falat elköltése után oda
tekintett a papleányból lett szegény fiatal paraszt asszonyra is,
kinálva, hogy egyék többet, többet, úgy, mint azok a menyecskék ni a
kemenczepadkán.

Bokrosné hátra fordult s látta, hogy a kemencze mellett két-három kövér,
pirosképű, vidám tekintetű menyecske eddegél, ki-ki az ölébe fogott
tányérról.

A tanítóné nevetett s folytatá magában jól eső gondolatait: «úgy bizony,
galambom Bokrosném, majd te is így fogsz ezután ebédelni, vacsorálni,
mint ők. Asztal mellett ülni, férfiakkal együtt ebédelni csak a belső
emberek s azok feleségének lehet.»

Urak feleségeinek? igen. De hát azok a férfiak, a kiknek úri, nagyságos
vérű feleségük van, hol ebédelnek? Hol?

Bokros Sándoréknál tudom, hogy hol.

Nagysás ifju Bokroséknál nagy ebéd volt szintén. A német urak közül a
főbbek ott ülnek mind a hosszú Bokros-féle diófa asztal mellett. A sok
pofaszakállas vörös német kép csak úgy tündöklik a jó magyar ételektől
és italoktól. Ott van a főbiró, segédbiró, köztük épen a főadószedőné,
ki napról-napra fiatalabb és szebb-szebb ruhákban jár; ott ül nagysás
Bokros Sándorné uri asszonyom, kivágott mellű selyemruhában. Milyen
eleven, kövér, jókedvü egy fiatal úri asszony. Nem győzi eléggé bámulni
és dicsérni a gavallér Weidinger úr, ki egyre iszik és csillogtatja nagy
gyémántos gyürüjét.

Bokros Sándor el van foglalva a borok manipulatiójával, különben ő is
leghátul ül, mint gazda, s neki mint uri embernek nem szabad észrevenni
semmit. Látta ugyan már, hogy a főbiró derékon ölelte Vandát, de
ilyesmin zajt ütni csak egy műveletlen ember szokott. Uri ember, finom
gavallér (a milyenné Sándornak kellett lenni) máskép segít magán.

Hát az öreg Bokros Mihályné ténsasszony hol ül?

Künn a maga szobájában. Ma (és néha egyébkor is) a főadószedőné úgy
csinálta ki, hogy Bokros mama csöndesen odabenn költse el maradék
ebédjét. Hiába a szép német szót még nem érti, a nélkül pedig
természetesen, művelt uri társaságban nem ülhet az ember. De mikor úgy
«en famille» vannak, akkor az öreg ténsasszony nem egyszer fiával és
nagysás menyével vacsorálhat.

Vajjon van-e itt szó Bokros Andrásról, itt ez uri társaságban?

Hogy volna? Egy szó sincs.

Ezek itt «urak.»




XI.

Földmivelő emberre nézve alig lehet valami kellemesebb áldás, mint ha az
aratás gazdagon, még a reményet is felülmuló bőséggel üt be. A nehéz
ötvenes években volt egy ilyen kövér esztendő is. Megteltek a csűrök,
pajták, vermek, gabonások, s ha valahol a szorgalmas előrelátó
buzakereskedők rá nem tették a kezüket jogosan fölhalmozott asztagokra,
tele hombárokra, a tulajdonos elmondhatta: «hála isten, a téltől most
aligha lesz mit félnünk.»

Ha valahol jól fizetett a kéve, Vörös Gábor úr kévéi igazán megbecsülték
gazdájukat. Mégis ime, a nagy úr, jobban mondva: a ténsúr elégedetlen.

Boszusan jár fölebb-alább tágas, hosszú udvarán, oda sem igen tekint a
vidám nyomtatókra, cséplőkre, kik pedig nagyokat köszöntgetnek az
uriasan öltözött uraságnak, megy komoran levágott fejjel, s néha-néha,
mint a ki birkózik, nagyokat dobbant lábaival. Vörös, ripacsos képe
kifeszül az indulattól, szemgolyói meg-megállanak öbleikben s fogai
között mormog valamit, de úgy, hogy csak maga hallja. A ki egészen közel
állana hozzá, az kivehetné, hogy a ténsúr a legnyersebb szavakkal
ócsárolja a német hivatalnokokat, legfőkép a főbirót, ki pedig épen most
is a házánál lakik, azokban a szép nagy vastáblás szobákban.

A főbiró úr kissé megtelt arczczal, szépen elrendezett sima, ritkás
hajjal és sürü, vörös bajuszszal, nyugodt kedélylyel lapozgat valami
hivatalos iratok között, fehérbőrű finom keze fején és ujjain uriasan (a
mint egyszer Vörös Gábor úr mondta) tarkállanak a vörhenyes szeplők, ha
feltekint – mivel tekintete egy tükörre esik – mosolyog, ha letekint,
mivel észreveszi a sok feldolgozatlan munkát, elkomorodik, de azzal,
hogy Vörös úr mint vélekedik róla, az ő úri személyéről, épen nem
törődik csak egy csöppecskét is.

Egy művelt főbirónak, ki a mellé még elég fiatal is, tenger sok
elfoglaltatása van. Itthon dolgozni egy kicsit, a hivatalban
parancsolni, veszekedni folyvást; a fiatalabb, szebb hivatalnoknékat
kegyben tartani, azokat fékezni, kormányozni, különösen Biró Sándornét,
ki napról-napra kedvesebb és rátartóbb, szebb és kaczérabb; ezeken kivül
időt hagyni arra is, hogy a franczia nevelőnővel is fentartsa az évek
óta szépen folytatott viszonyt, s még ezen kivül időt venni arra is, –
pedig vesz, – hogy Vörös uram kedves, eleven szemű, telt kövér vállú,
kemény karú Mariskájával is naponta foglalkozzék, igen, ennyi
elfoglaltatásnak becsülettel megfelelni, nem csekély dolog.

A főbiró úrnak ezeken kivül néhány gyermeke is van, s egy csomó fizetni
való cselédsége és egy még nagyobb csomó fizetni vagy törleszteni való
adóssága. Ezek így levén, a főbiró úr nem sokat törődhetik Vörös úrral,
Vörös úr igényeivel, nem még akkor sem, ha Vörös úr annyira zúgolódnék
is, a mint épen most zúgolódik.

Zúgolódik, és miért zúgolódik?

Olyan kényes dolgokért, a milyenekért minden jóérzésű apa csak zúgolódni
fogna. Vörös úr a legszebb remények fejében kérte magának lakóul a
főbirót; megkapta, ez eddig jól is volt; leánya mátkaságát a kisebbik
Bokros-gyerekkel egy helyes plánumért felbontotta; no és melyik jó apa
nem cselekednék úgy? a német uraknak nagy ebédeket, vacsorákat adott, ez
is valami; a főbirót számos izben ellátta kamattalan kölcsönpénzekkel,
mai világban ezt is kevés tiszta szivű ember tenné meg; felbontotta az
egész házi rendet, a parasztos viselet helyett úri ruhákat szabatott; a
két nagyobbik leányt gitározni taníttatta; előbb csézát, később hintót
vásárolt, hogy ha már a dolog úgy lesz, lássa az eb lelke német
főbirója, hogy urakkal van ügye. S most a hálátlan német más asszonyok
után bolondul. A két Vörös-leány itt van, eladó immár mindketteje: ha
akar a boldogtalan német lelke, hát miért nem szól? – okoskodék keserüen
Vörös Gábor úr. Bizony még utoljára én szólok. Pusztuljon, vagy
fizessen. Lépjen fel bátran, hisz leánykérőnek egy becsületes magyar
háznál sem harapták még le az orrát. Mit kiván? mi a szive szándéka?
kell pénz? az is lesz; kell jószág? hát hiszem nem viszem én el a
koporsómba házaimat, földjeimet. Vagy mit akar? Látom, inkább a kisebbik
leányomhoz huzódik, a Márikámhoz; no jó, nem bánom azt se, Zsuzsimnak jó
lesz az a másik német úr, elég derék egy úr az a Vádingér, azaz
Váidingér, az a köpczös német.

De csak szólnának! Hanem nem, mindkettő azért a jó madár Bokrosnéért
bolondul. Várj csak, asszony, nem ülsz te itt a mi helységünkben sokáig,
a felől én állok; úgy eltétetlek innen benneteket, mintha soha se
lettetek volna itt, el oda valahova az isten háta mögé a tót földre, a
honnan bizonyosan szakadtatok. Aztán nem bánom, ha ott vesztek is. Hanem
itt, ha akármimbe kerül is, úgy kell menni mindennek, a mint én akarom.
Ha már belekezdtem, nem hagyom annyiba; engem semki nem csufol! Azt a
nótás fajotokat – szólt emeltebb hangon az elkeseredett apa – adok én
nektek nótát, csavargó gaz lelkek ti! s azokra a csufolódó dalokra
gondolt, melyeket egy idő óta esténkint háza előtt szoktak holmi irigy
paraszt fajankók dudorászni. Egy hónap alatt meg kell lenni mindennek, –
kiáltott szinte egész nagy hangon, – vagy én nem vagyok többet Vörös
Gábor. Még győzi a bugyelláris, s ha nem győzné, azéba markolunk, a
kinek van. De a télre a főbiró vőm lesz, meg az a másik német is. Akkor
nevessen aztán, a kinek bátorsága van; tudom, hogy megtöltök minden
tömlöczöt!

Vörös Gábor úr ez erélyes elhatározás után, mintha egyenesen csak oda
indult volna, az istálló felé tartott. Nagy kevélyen belépett,
megvillogtatta dölyfös szemeit, s egy szép négy éves aranyszőrű csődör
farára csapott, azután meg a társáéra.

– «Villám,» «Tündér,» – kiáltott a lovaknak, – egyetek, mert holnap
ilyenkor, ha az isten is úgy akarja, nagy úr jászola előtt kapálóztok.
No ne féljetek, ide kerülhettek még aztán, meg tudlak én titeket venni,
ha kell, még tizszer is.

– Gyurka te, hol vagy?

– Itt, téns uram, ehol e! – válaszolt egy hang a kérdésre.

– Hol?

S egy fekete arczú kocsis ereszkedett le a szénapadlásról.

– Azt mondom, – adá ki a ténsúr a szigorú parancsot, – ez a két csődör
olyan legyen holnap reggelre, mint a tükör; szerszámuk, mint az arany,
csillogjon. Szegvárra megyünk.

Másnap déltájt csakugyan ott toporzékolt a két szép sárga csődör
Szegváron a megyefőnök Kripszkrapsz ő méltósága ablaka alatt. Vörös
Gábor úr fel volt öltözködve szépen, módosan, urasan, feketébe, de nem
afféle szijas nadrágba, a melyik ősi szokás szerint még nyáron is
flanellel van bélelve, hanem pompás német bugyogóba s olyan divatú
kabátba, a melyiknek a dereka a valóságos derékon alul egy araszszal
kezdődött. Ilyen szép derekakat viselt akkor az egész úri világ.

Vörös úr örömtelt szemekkel pillantgatott fel a főnök úr ablakába s
leste, hogy a főnök úr mikor veszi észre a szép állatokat. A főnök úr,
mint akkoriban több ilyrendű úr, szemes egy ember volt, sóvárgó szivű,
enyves markú; élt-halt a szép magyar ajándékért, s már messziről
megtisztelte nyájas, biztató mosolygásával az olyan benne bizó
bátortalant, kiről föltehette, hogy tudja, mi az illendőség. Most is,
bár felette sok volt a dolga, a zajra ki-kitekintett s bámulva, sóvárgó
érzelmekkel vigyázta azt a hintóba való két gyönyörű karcsú sárga
teremtést. De milyen is volt a nyakuk! hosszú, vékony, ruganyos; fejük
kicsiny, de büszke; sörényük göndör, csillogó; szügyök széles és erős;
lábaik vékonyak, de kemények, mint a hegyi szarvasé; egész formás
testükben olyanok, hogy a hozzá értő szem nem győz betelni nézésükkel.
Hát az állásuk, járásuk! még a ki sohse látott lovat, szép lovat, az is
bámulva nézte őket.

A főnök úr beintette inasát s dobogó szívvel, s mint a nyomon levő
vadász, felvont szemekkel, mosolygó ajkakkal kérdé:

– Miféle lovak ezek itt? ki az az ember? mit akar?

– Azok a lovak, méltóságos uram, a méltóságodéi, az az ember egy magyar
úr, s szeretne méltóságoddal beszélni.

Az eszélyes főnök úr jól tudta, hogy megy az ilyen dolog; azért azonnal
kegyesen rendelést tett, hogy a kocsi álljon be az udvarba, a lovak
ügyét igazítsák el, az a magyar úr pedig jöjjön fel.

Vörös úr behajtatott, de a lovakat nem köttette be a kinált helyre, csak
oda bizta egy kis ideig a kocsisra, míg majd ha netalán, így s úgy, maga
pedig csakugyan fellépdegélt a méltóságos főnök úr kegyes, biztató szine
elé.

A főnök úr két-három régóta várakozó instánst összevont szemekkel s
összecsucsorított ajakkal kikergetett, s nagy nyájasan bevezette belső
szobájába Vörös urat. Vörös ténsúr észrevette, hogy itt lehet szólani; a
csikók onnan kívülről inthettek már füleikkel a főnök úrnak, s tudtára
adhatták, hogy azt a derék magyar urat meg kell becsülni a lehető
mértékben.

Vörös Gábor úr néhány köhintéssel a mondókához fogott.

– Volna nekem, méltóságos uram, – kezdé szomorgós hangon, – egy jó
emberem, a ki egyik gyermekemet a haláltól mentette meg. Kináltam én azt
mindennel, de jóllehet, hogy szegény, még ugyan nem fogadott el semmit,
hanem arra kért, keressem fel a méltóságos főnök urat, az előtt borulnék
le, azt kérném, ha térden állva is, hogy tenné őt el mostani helyéről, s
tenné őt vissza oda, a honnan jött, a tótok közé, mert ő csak azok
között szeretne meghalni, ezt szeretné ő. No, gondolám, ha akármimbe
kerül is, én elmegyek a méltóságos főnök úrhoz, addig könyörgök,
rimánkodom, még meg nem lágyítom a szivét, nem bánom, akármibe kerüljön
is, odaadom a két legszebb lovamat, ha meg nem sértem, vagy szolgálok
akármivel, csak azt a becsületes embert visszahelyeztessem oda, a hová
kivánkozik.

A főnök úr élesen nézett Vörös uram két ravasz szeme közé, s némi
hallgatás után szólott:

[Illustration: Vörös Gábor úr néhány köhintéssel a mondókájába fogott.]

– S ki az az ember?

– Nagysás Windlicsek Venczel főadószedő úr Mihályfalvában.

– S ez szeretne visszamenni…

– Nem épen hazájába, csak a felső vármegyékbe. Itt nálunk nehezen megy
neki az élet. Nagy szegénységben vannak, ott, hogy minden olcsóbb volna,
úgy beszélik.

A főnök némely nehézségeket emlegetett.

Vörös uram, mintha zsidóval alkudnék, felállott, akközben nagy
szemtelenül valami ritka fajú tehenekről is beszélt, s bátran
odatekintett a főnök úr szeme közé.

– Az én megyémbe eltehetném azonnal valahová, talán jobb helyre, de a
felső megyékbe most bajosan. Az sok nehézséggel jár.

– Sokkal, ugy-e? hm!

A főnök valami távol eső jövedelmes helyet említett.

– Hiszen én azt se bánnám, csak jobb legyen, mint ez a mostani.

– Jobb.

– Veje is van, becsületes jó ember, annak nem lehetne-e de ugyanott,
vagy a környéken valami kicsiny kis hivatalt juttatni? Méltóságos uram,
– szólt egész biztosan a juhász, – van ám nekem még más két szép csikóm
is. Adott a jó isten.

A főnök, mintha nagy lelki harczot vivna magában, bökdöste az állát,
homlokát, bólintgatott, szólt valamit a másik két csikóról is, s jó
lelki igéretek között megszorongatta Vörös uram kezeit.

Nagy szerény alázatossággal odasugta a magyar úr a német főnök úrnak,
hogy de aztán az a derék, emberséges nagysás úr meg ne tudja ám, hogy én
jártam el a dolgát.

Eligazítottak mindent, nyilt egyeneslelkűséggel, a mint igaz emberekhez
illik is. A csikók a főnök úr istállójában maradtak, Windlicsek úrnak
kijelöltek egy Mihályfalvától jó távol eső hivatalt, valamint a veje
számára is valami kevés tudománynyal járó útbiztosságot, s Vörös Gábor
ur nyert perével visszasietett Mihályfalvába.

Természetes, hogy mindez most sokkal nehezebben fogna menni. Átlátom a
czáfolhatatlan okot. Most magyar emberek ülnek a hivatalnoki székekben,
ezek pedig, úgy hiszem, mind csupa szemenszedett lelkiismeretes emberek,
igazságért élők-halók, ajándék-csikótól irtózók. Ezek előtt Vörös Gábor
uram dolga merőben hihetetlen; tudom, hogy az ő ajtajukon egy ilyen
becsületes, társán segíteni törekvő ember hiába is kopogtatna.

Mihályfalvában e szép egyezség után pár hétig minden a legrendesebben
ment; a főbiró, mintha érezte volna, hogy baj lesz, még sűrűbben járt
Biró Sándornéhoz, a hol nem egyszer pihenőben kapta Weidinger urat.
Csakugyan Vanda egyre szépült, különben is kövéres arczái még jobban
megteltek, nagy, világos szemei élénk, ingerlő tűzben lobogtak. A derék
fiatal nőt gyönyör volt nézni.

Pedig anyja, a főadószedőné se feledkezett meg magáról; akkora fürtöket,
táphajakat toldozott a szükséges helyekre, hogy feje tetejét egészen
megfiatalította; gondoskodott redősödő arczáról is, a mennyiben az
alkalmatlan gödröket, barázdákat a legfinomabb rizsporral és csak
kevesek által ismert festékkel tömte be. E munkás anya leánya mellett
egészen úgy tünt fel, mintha azzal a legnemesebb versenyre akart volna
szállani. És csakugyan szállott is. Hisz elég fiatal volt még, csak nem
hagyhatta magát. Egy jó nevelésű asszony különben is igen későre szokott
megöregedni. S Widlicsek Venczelné asszonyság pedig épen ilyen jó
nevelésű nő volt.

Itt ez oldalon akadálytalanul folyt tehát az élet. Sándor nem
akadékoskodott, ő az ifjabb hivatalnokokkal foglalta el magát, azokkal
kártyázott, éjjelezett, a mint ezt a gavallérság és műveltség úgy hozta.

De Bokros Mihályné ténsasszony nem mulatott épen mindig jól. Néha
akaratlanul is Andrásékra gondolt, s megsértett anyai szive olthatatlan
haragra lobbant. Eleintén titkolni akarta, hogy haragszik, úgy mutatta,
hogy ennyibe se veszi az egészet e! S ujjaival nagyot csettentett.
Föltette magában, hogy ha el találnának jönni, nem ereszti be őket a
szobába, nem talán még az udvarba sem.

Óh! mennyi mindent a szemükre fog hányni, hogy lerakja azt az ostoba,
eszeveszett embert, s hogy megemlékezteti azt a rongyos papleányt.

Szive, lelke égett a boszuállásban.

Mivel azonban Andrásék csak nem jöttek, a ténsasszony a sánta
szabónéval, a temetősori Séni Böskével s néhány ily boldogtalan evő-ivó
asszonynyal ült egybe. Menyére haragudott s kerülte Sándor fiát is. Maga
sem tudta, miért, hogy s mikép: kezdett előtte alkalmatlan lenni az a
sok járó-kelő német. (Zsidók is jöttek néha, sőt többször, de ezek már
csak a ténsasszonyhoz s mindig sürgős dologban).

– Micsoda lakodalom volt az én házamnál! – szólt egyszer elgondolkozva,
de kemény, mérges hangon a sánta szabónéhoz. – Hanem tudom, nem is lát
olyat egyhamar Mezőmihályi.

A vén asszony büszke szivének még most jól esett a fényes multon
éldelegni.

– Itt ült – folytatá, nekielevenedve – az úri rend szine-virága: a
Muzsnay urak, Álmos úr, Alfonz úr, József úr, itt ültek a Baloghi urak.
Hej, hogy evett-ivott az a kevély Baloghi Lajos, hogy emelgette rám a
poharát! – s elkomorodott.

Ki tudja, mi minden juthatott eszébe. Különös, hogy a német urakat, a
kikre pedig akkor oly büszke volt, nem emlegette.

– Milyen sültjeink, süteményeink voltak! – tördelé magában emlékeit. – A
köznépnek tehenet vágattam, hogy hadd tudja szegény, kinél van a
lakodalom. Tiz akóst üttettem csapra, hadd igyanak, mondom, így tették
ezt a régi öregek is. Volt is kedv, kurjongatás, még harmadnapra is
egyre vivátozták a nevemet.

– Igaz! – jegyzé meg röviden a sánta szabóné.

– Igaz? de igaz ám!

S a vén ténsasszony nagy méltósággal leemelvén arczáról pápaszemét,
szétnézett, s ha menye ott ült volna előtte, ilyen szavakkal fordult
volna hozzá: «Te loknis, vuklis, pingált, puderozott háládatlan, úgy
tudd meg, hogy az a vörös fejű tót apád tűvé tehette volna az országot,
míg ilyen anyósra akadt volna, ha akadhatott volna, mint én. S ehol
mégis…»

Fölemelte izmos kezeit s kemény, átkozódó szavakban tört ki (mint a
kiket a baj okozójául tartott) András ellen, férje ellen s az egész
Biróhad ellen.

– De micsoda egy asszony is lesz abból a rongyos leányból? hát mit
tanulhatott otthon abban a sövényfészekben? hát hogy tegye az már a
lábát egy jóravaló gazdaságba? Teszem azt, ha adnék nekik valamit (nem
sok volt már, a miből adjon), egy-két darab földet, rétet, azt a
Suba-féle szőlőt, egy pár ökröt, egy fejős tehenet (ilyenek már mind nem
voltak), hiszen a boldogtalan teremtés azt se tudná jó szerével, mit
csináljon velük. Szegény jámbor te, hát még a munkásokra főzni! te
tudnál? És még te mertél belépni egy ilyen familiába?

Egy kis szünet után – mialatt csak úgy tépte, szaggatta le magáról a
ruhát – ismét folytatta:

– No jó, hát ha már olyan házasodhatnékja volt annak a vén bolondnak,
hát nem voltam én itt, hogy szóljon? Vagy hát ki vagyok én? nincs nekem
eszem? nem tudtam volna én egy hozzá illő leányt teremteni? szépet,
módosat? (most nem tette hozzá: úri vért). Ott van la! bezzeg neveti
most a város, hogy majd kiég a szemem. A Bokrosné menye ahol ni, ezt
teszi, azt teszi! Nem, nem, látom, már az utczára sem mehetek ki miatta.

Elhallgatott, s fáradt, merev tekintettel nézett maga elé.

– Az én menyem? – pattant föl egyszer, öklével nagyot csapva valami
vászonnemüre; – az én menyem ugyan nem!

És sápadt ajkait úgy összeszorította, mintha soha sem akarná többet
szétnyitni.

– Hanem majd megmondom, hogy kié! – s durva, ocsmány szavakat mondott. –
Nem, ide soha be nem teszi a lábát, nem, a mig én élek. Az én tudtommal
nem történt sem a lakodalmuk, sem a bejövetelük, hozzám ugyan ne is
forduljon egyik is soha! Tőlem ott veszhetnek éhen, mert tudom, hogy
utoljára is az lesz a végük!

E szavak után – mintha már végkép kidühöngötte volna magát – reszketve
hanyatlott székébe.

– Micsoda házban laknak? – kérdé a sánta szabónét kigyuladt arczczal.

– A nagy kovács házában, a temetősoron.

– Micsoda? egy zsellérházban? Ez a Bokrosné fia? No, ezt se gondoltam
volna, hogy megérem!

Hosszan csóválgatta fejét és nevetni igyekezett, de csak kiáltott,
hörgött, nyöszörgött.

A sánta szabóné pedig, hogy se inni, se enni nem kapott, csöndesen
kihúzódott a szobából, s hagyta az öreg asszonyt nyöszörögni és
veszekedni.

Az csakugyan nyöszörgött és veszekedett is magában szinte estig, s észre
sem vette, midőn egy fiatal, szelid arczú menyecske lépett a szobába,
ugyanaz, a ki az első vasárnap meglátogatta Bokros Andrásnét.

Köszönt, de az öreg asszony nem fogadta el, beszélt, mormogott magában
tovább.

– Micsoda? – fordult egyszer hirtelen a menyecske felé, kit most vett
észre, – mit mondasz?

– Hogy mondom Klárinak hivják! – válaszolt a fiatal menyecske, ijedt
tekintettel méregetvén az arczából kikelt vén asszonyt.

– Kit?

– Az András bácsi feleségét.

– Hát aztán ezt ki kérdezte?

– Vagy nem a nénémasszony kérdezte? Hiszen im most mondá: azt se tudom
kicsoda micsoda, hogy hivják.

– Én? – kiáltá a vén asszony, s kábultan, nevetve tekintett a leányra.
Egészen odament hozzá, mintha még egyszer akarná hallani azt a nevet.

– Én biz úgy értettem! – akadozék a leányka.

– No hát akkor rosszul értetted. Mi közöm nekem az ő nevéhez? Hát te
honnan tudod, hogy így hivják?

– Onnan, hogy voltunk nála a Kaszás Ferencznével.

– Az András feleségénél? – kérdé előre tolt fejjel Bokros Mihályné.

– Ott.

– Hát miért?

S az öreg asszony merev tekintete nyiltan kifejezte, hogy mindent
szeretne tudni. Azért öntudatlanul gyorsan kérdé:

– Nos? – s háttal fordult a leánynak.

– Csak mondok, nézzük meg; édes apámék is igen akarták tudni, milyen
asszony, milyen a szobája, s milyen a beszéde.

– Hát milyen?

– Az bizony szép egy kis asszony.

– Hm! kicsiny? Persze…

– Nem olyan nagyon; van akkora, mint a mi Eszterünk.

A Sándor feleségével nem merte összehasonlítani, bár az volt a nyelvén.

– Kissé soványas.

– Sovány? úgy? Azt gondolta a jámbor, hogy majd itt szépen kihízik.

– Az biz elég telt ábrázatú, piros és fehér is. Szépecske.

– S aztán hogy fogadott benneteket?

– Nagyon jól. Megmutogatott mindent.

– No és van ruhája? – tudakolá Bokrosné, meg sem mozdulva helyéről.

– Nem sok.

– Persze, – mormogá a vén asszony kaczagva, – azt gondolja, majd ád az a
bolond anyósom. Azt tegye csak el! Adjon az, szentem, a kit a
lakodalmadba hivtál, adjanak azok a rongyos atyádfiai. Mert én ugyan
nem! Hm! hát aztán engemet említett-e?

– Igen bizony. Sajnálta, hogy András bácsi nem hívta se apámékat, se
néném asszonyt.

– Így kezdjük azt! – vágott némi belső diadallal a menyecske szavába. –
Ohó! hanem a békességből semmi sem lesz. Hát mibe került volna… no egy
szót se szólok, semmi közöm velük. Ugy-e? lám, lám, még emlegetett!
Tudom, azt hiszi, engem egy-két szóval bolonddá lehet tenni. Vén vagyok
én arra már, lelkem, meg mindig több eszem is volt. Ugyan mit beszélt
rólam? – tevé hozzá némi szünet után, miközben mosolygott és mereven
maga elé bámult.

– Hogy mondja meg csak, édes angyalom, de szépen mondja ám, már mint én,
hogy tiszteljük, csókoljuk a nagyasszonyt, én is, férjem is, s
elmegyünk, mert tudom én, hogy jó szívvel fogad ő bennünket. Ha
haragszik, megkérjük, megkövetjük, mert én csak úgy tisztelem, mint a
tulajdon édes anyámat. Engem tudom, nem bántott soha egy szóval is,
azért én csak olyan bátorsággal is megyek elébe, mintha a lelkem
boldogult édes anyám elé mennék. Ha baj van közöttünk, azt nem csinálta
sem a férjem, sem ő, hanem csinálták az árulkodó rosz emberek, a kik
örvendenek, ha háborúságot csinálhatnak. Úgy, úgy, édes, galambom, csak
így mondja ám el, mind ezekkel a szavakkal.

– Ne beszélj! – mondogatá jókedvvel s nagy lelki diadallal a vén
Bokrosné, a mint a papleánynak szives üzenetét hirül vette. – Persze,
persze, tudja, hogy ki vagyok, hogy engem nem a szemétből kaptak ki,
hogy az én apámat Bese Lászlónak hívták, hogy az én nagybátyám vármegye
esküdtje volt. Jó, jó, csak jőjjenek, hiszen én, ha alázatosan jő, hát
még a koldust sem verem ki udvaromból. Meglátom, hogy becsülnek meg,
hogy kérnek meg, hogy tudnak kedvemben járni, hiszen ha nincs mit
egyenek, az én kamarám nem üres még (már az volt), hát szóljanak. Ha egy
tehén vagy borjú… no, no csak…

S a vén asszony kevély, daczos szivét szokatlan édes érzés járta át.
Hajlandó lett volna nagy, nagy ajándékokat adni, s ezeket az eszem-iszom
ingyenélő németeket kiverni az udvarából.

A menyecske rég hazament már, s Bokros Mihályné még mind Andrásékkal
küzködött. Leszídta őket, majd kibékült velük; Klárit tanogatta,
oktatta; Andrást kezdte többre tartani, mint eddig. Rég idő óta most
volt egy szép, csendes éjszakája. Az is jól esett szívének, hogy
férjével, azzal a boldogtalan vén emberrel megint összekerül. Nem laknak
külön, világ csúfjára, élhetnek együtt, a mint eddig éltek.

Szinte nem bánta, ha átesett volna már szidáson, perlésen, békességen.
Alig birta várni, hogy teljenek a napok egymásután, s történjék meg
mielőbb az egyezség.

Sütött-főzött, Andrásnak legkedvesebb ételei kerültek elő. «Ha jőnek, –
mondja rá magában, – lássák, hogy nem vagyok szívtelen, olyan, a
milyennek elhireszteltek.» Bár mindent titkon tett, a nagy sürgés-forgás
mégis feltünt az adószedők előtt. A sánta szabóné tudott szolgálni
ezeknek is, így a nagysás asszonyok hamar rájöttek a sürgés-forgás
nyitjára. Tettek róla, hogy minden úgy történjék, a mint kell.

Épen javában pattogott a tűz a hátulsó konyhán, készültek a drága magyar
ételek, midőn egy temetősori asszony nagy alázatosan beköszönt az öreg
Bokrosné ténsasszonyhoz.

– Itt ugyan készülnek ám, ténsasszonyom! – szólt a fogadott hirhordónő
egy kis kerülő beszéd után. – Bizonyosan nagy uri vendégek jönnek, a
Sándor ténsur barátai.

– Ki tudja, hátha épen azok? – válaszolt a nagyasszony dölyfös
rátartással, de egyszersmind jókedvvel.

– A főbiró ur jön nyilván, meg az új mérnök urak.

– Ha azok jönnek, Dombiné asszonyom, hát itt lesznek, de tudok én várni
másokat is.

– Meghiszem! Egy ilyen uri asszonyságnak könnyű vendégeket várni. Hej,
szegény Bokros András, tudom, a te fogad is akkor kopik azokba a drága
ételekbe, mikor az enyém.

– Kiről beszél itt kend? – áll kemény, feddő tekintettel Bokrosné az
asszony elé. – Tudja-e kend, hogy Bokros András az én fiam, a kihez az
ilyenféle asszonyok nyelvének semmi köze. Ha van Dombiné asszonyomnak
valami dolga, csak adja elő iziben, aztán odább egymásután!

– De roszkor jöttem, ténsasszonyom! De úgy van az: szólj igazat, betörik
a fejed. Bizony pedig ha tudná, hogy Andrásék milyen szívvel vannak
ténsasszonyom iránt, nem támadott volna meg értük olyan keményen.

A kiváncsiság hamar más irányt adott a kevély, indulatos Bokros Mihályné
szívének. Egy darabig úgy tett, mintha mitsem hallott volna, csak
járt-kelt hol le, hol fel, huzogatta selyemruháját, igazgatta finom
fodros fekete főkötőjét: ránczolta homlokát, vonogatta vékony, szintelen
ajkait. Egyben fiára gondolt, s annak kisebbítő, becsmérlő szavaira.
Előre indulatba jött, s szeretett volna minden fazekat, serpenyőt az
udvarra hajigálni.

– Hát milyen szívvel vannak? – tört ki végre az indulatos vén asszony.

A hirhordónő úgy tett, mintha nem akarna szólni, vonogatta magát s
távozni készült.

– No, szóljon kend, – rivalt reá Bokrosné, – ne féltse a tarisznyáját.
Mi kell? zsír? fogja; liszt? tartsa.

S a kevély vén asszony reszketett mérgében.

– Hát megmondom a dolgot, ténsasszonyom, úgy, a hogy van.

– Nekem ne is hazudjék kend.

– Nem hazudok, ha hazudok, álljon meg a nyelvem! András azt mondta
feleségestől: mondja meg kend, Dombiné, anyámnak, hogy ne féljen, mert
ebben az életben a mi lábunk nem lépi át az ő küszöbét.

– Ugyan ugy-e? Üm, üm, – dadogá a vén kevély asszony, – ajh, ajh, te
mondtad azt, András te…

Többet nem tudott szólni: lerogyott, s a könyek patak módjára csorgottak
végig arczán.




XII.

Tekintetes Vörös Gábor ur, kit most már csakugyan mindenki így czimezett
akár gúnyból, akár illedelemből, nem volt rest ember, de bőkezű sem ok
nélkül. Többször átment Szegvárra megnézni a csikókat s beköszöntgetni a
főnök úr szobájába, s ment mindaddig, míg a jólelkű főnök D… városában
egy nyolcz-gyermekes apát ki nem taszított hivatalából, s az így
megürült szobákba be nem ültette Widlicsek Venczel urékat.

Oh! e szép hirre mekkora öröm fogta el az öreg Bokrosné ténsasszony
szivét.

– El, fiam, elmegyünk ebből a sárfészekből! – mondogatá a vén asszony
fölemelt kézzel és diadalmas arczczal. – Meghaltam volna, ha csak egy
hétig is itt kellett volna laknom azokkal az istentelenekkel (az
Andrásékkal) egy helységben! Megálljatok, mert eljöttök ti énhozzám még
csuszva-mászva is, de csak jőjjetek, akkor tudjátok meg csak, hogy ki
vagyok!

Hirtelen ment minden, mint a hogy jó dolog szokott.

Vörös Gábor ur maga volt a megtestesült jó szív; pénzzel, tanácscsal
segítette Sándort.

– Légy haszonbérlő, minek volna neked hivatal, mikor a magad ura
lehetsz; ezeket az ittlevő földjeiteket eladjátok, megveszszük jó
pénzen, én is, mások is, te pedig vásárolsz vagy árendálsz rajtuk egész
uri birtokot. Baranyában olcsó a föld, ott majd hogy ingyen adják.
Legyen eszed, édes öcsém, adj-végy, a hogy jön; ha akarsz, olyan ur
lehetsz, hogy négylovas hintón látogathatsz be Mihályiba. Hozzám
szálljatok mindig (ide tegyétek csak a lábaitokat!), jó barátok
maradunk. Hiszen, ha a leányomnak más volt a kivánsága, ha az eb lelke
fölebb kacsintgatott, ugy-e, mi? Sándor öcsém, azért nem haragszunk. Még
jobb így, te is ur lettél az uri familiával, leányomra is más szerencse
vár. Aztán anyádat megbecsüld, ha az a paraszt (értette Andrást)
kiszakadt a familiátokból, ha nem köszönte meg, hogy anyád im annak is
asztalfőre akarta huzni a fejét, most dughatja a bolond a pad alá. Én
mindig jó emberetek voltam, ezután tudjátok csak meg még jobban. Nem,
engem ne mondjon senki soha fösvénynek, még azt is utáltam, a ki
fösvény; majd megtudod, mit tettem a méltóságos főnök urnál a
kedvetekért, de jól van no, nem szólok, maradjon annyiban, nos, tehát ha
pénz kell, öcsém, – mert úgy is hogy ne kellene? s nagyot kaczagott a
ravasz ember, – adok én, a mennyi kell. A pénz ne tartóztasson vissza
utadból. Hallom, ti kaptok valami jó hivatalt, addig pedig szeretnél
apósod mellett valami alkalmas földeket árendálni. Helyesen, nagyon
bölcsen van, öcsém! Látom, a szeg fejére ütöttem.

Így, így ment a beszélgetés dicsérve, dicsekedve tovább-tovább, hogy még
a vén Bokrosné is tisztelettel kezdett nézni a jószívű Vörös Gáborra.

Widlicsekék igen meg voltak elégedve és lepetve a váratlanul jött szép
emelkedés által. Megindultak vásárolni jobbra-balra, hitelre, kontóra,
meg adomra mindenfelé. Készült a sok mindenféle szükséges,
nélkülözhetetlen ruha, bútor gyorsan, rohamosan. Az utazás napja meg
volt határozva, azon innen nem lehetett maradni. Az ifjú nagysás asszony
többször tartott bizalmas összejöveteleket Weidinger urral, sőt a főbiró
urral is, de nem mutatott semmi kedvetlenséget az elutazás miatt.
Gondolta: nagy a világ, s jó emberek mindenütt vannak, vagy a jó isten
tudja, mit gondolt, ki látna egy szép, fiatal, mulatni vágyó asszonyka
szívébe? Sok minden szebbnél-szebb érzés, kivánság, reménység megfordul
ott.

Elég az, az öreg Bokrosné ténsasszony kezdett igazán arany napokat élni.
Örömest adta el földjét, házát, javait, mint ősi örökségét, melybe
senkinek semmi szólója.

András nem is hagyta, hogy valaki ez intézkedésekbe beleszóljon, azt
mondhatnám inkább: az András felesége nem engedte. Az adás-vevés könnyen
ment tehát.

Egy alkonyaton belépett András anyja szobájába. A vén Bokrosné
megrezzent, megállott egy perczre, majd összeszedve magát, kevélyen
feltolta pápaszemét, s nézett és várta a szót. Ő maga nem tudott
szólani, most az egyszer mintha lekötötte volna valaki a nyelvét.

– Édes anyám, – szólalt meg András halkan, szeliden, úgy hallom,
elmennek innen lakni.

– El! – hörgött a vén asszony, erőt gyűjtögetve szemei villongása által.

– Nem azért jöttem, hogy lebeszéljem szándékáról, mert én rám úgy se
hallgatott soha, azért se, hogy kibéküljünk, mert tudom, mit üzent
hozzánk…

– Ugy, még a koporsómban sem bocsátok meg! – tördelé rekedten a vén
asszony.

– Én tisztelem, szeretem édes anyámat, én nem haragszom, nem is kérek
semmit; tudom, hogy minden édes anyámé, elélheti, vagy hagyja arra, a
kire akarja, csak annyit mondok, azt is azért, mert a feleségem sírva
kért, hogy mondjam meg, hogy ha édes anyám valamikor megunná az idegen
földet, hát… akkor…

– Inkább a kutyához, mint hozzátok, mint ahhoz a… – tört ki az anya –
Most pedig eltakarodjál előlem! Ha nem kellettem eddig, ne kelljek
ezután se.

– Énnekem, anyám, minekünk nem kellett?

– Egy szót sem akarok!

– Hiszen ki üzente, hogy be ne tegyük a lábunkat a küszöbén?

– Kihez fordultál, mikor megházasodtál? kit csufoltál meg vele?

– Az én feleségemmel, anyám? – kérdé András, közelebb lépvén anyjához.

– Azzal a rongygyal!

– No, ha édes anyámnak rongy, nekem nem rongy. Istennek ajánlom! – s
kilépett a fiú a szobából. Odakünn a konyhában megfogta egy zokogó
fiatal asszony kezét, a felesége kezét, s mentek vissza a temetősori
zsellérházba.

– Ugy-e, galambom, mégis csak jó volna egy bolond édes anya? – hangzott
a nagyasszony örömtelt beszéde. – Elhiszem!

S kaczagott.

– Felejtsek el mindent, így volt, úgy volt, ez volt a hibás, én nem, én
sem. Nem, lelkem, nem tesztek engem bolonddá! Még azt a boldogtalan vén
embert is elcsalták tőlem; azt hitték, az majd mind hozzájuk viszi a
Bokros-just.

Újra nevetett, de mintha a nevetés mégis nem adott volna szívének kellő
örömet. Járt fel s alá, teljes mértékben élvezni akarta a diadalt,
melyet felfogása szerint azokon a meghunyászkodott koldusokon nyert, s
tervezgette a jövendőt. Bár az utóbbi időkben kezdett egy kissé terhére
válni a sok eszem-iszom dölyfös német hivatalnok, s úgy – a nélkül, hogy
talán magának is be merte volna vallani – vágyott az egyszerűbb életmód
után! most egészen nekiadta magát a fényes plánumoknak, a nagyszerű
megtiszteltetéseknek, melyek őt Sándor fia, a gazdag haszonbérlő mellett
bizonyosan érendik. Úgy czímezteti magát, a hogy menyét, az ifjú
nagyságos asszonyt titulálják, s a hogy Sándorkát is titulálni fogják
okvetlenül. Miért ne? menjen az egész egy végből. Ha nagysás, hát akkor
legyen nagysás mind; ha urak, hát akkor legyenek igazi urak. Mire való
az a himezés-hámozás? Hát vagy nem tudna ő olyan uri asszonyság lenni,
mint az a sok éhes német cseh dáma, a kiknek alig van betevő falatjuk?
Ki ő, mi ő? nem Bese-vér? nem a Bese László nemzetisége? De az bizony!

E tudat bátorságot adott kevély szivének, s szerette volna beparancsolni
Sándor fiát és nagysás menyét, hogy előttük még egyszer és századikszor
elmondja, kicsoda légyen Bokros Mihályné. De Sándor a sörkorcsmában ült
német irnok barátaival a Lakiné kisasszonyainál, menye pedig szülőivel
mulatott valami német uri vacsorán. Magában folytatta azért a disputát s
mindegyre bátrabban, erősebben. Tökéletesen meg volt győződve arról,
hogy a főbűnös András, vagy talán még inkább az a rongy, koldus
felesége; ezek csinálták a bajt, a háboruságot. Ha csinálták, most így
vegyék hasznát. Ő tudni sem akar róluk többet, őt erősen, halálosan
megsértették, s egy ilyen nagy sértést egy becsületes anyán, nem lehet,
hogy megbocsásson.

Addig küzdött, addig tusakodott, míg végre egészen tisztára mosta
lelkét; igen, az ő lelkét semmi vád, semmi gyanusítás is nem érhette.
Mit akart a szorgalmas mentegetődzés által elérni? nagyrészt azt, hogy a
jószág, földek, ház az övé, s egy hálátlan gyermeknek abból egy anya sem
köteles adni csak egy falatot is.

Jól fölvevén a dolgot, most már a legjobb akarat mellett se tudott volna
Andráséknak adni semmit. A házra Gáspár zsidó tette a kezét, a földeket
az adószedőék ruházkodták, ették-itták fel, az a kis pénz, a mit még a
kezei közé bír szorítani, valósággal árendára kell. Ezeket különben nem
is látta ily tisztán; de érezte, hogy a pénzzel módjával kell bánni.
Pocskolta, szídta tehát Andrásékat Sándor előtt, menye előtt, az
adószedőék előtt s az egész világ előtt, úgy hogy a ki e keserű
kitöréseket, szidalmazásokat hallotta, el kell hogy higyje, mikép András
nagy bűnt követett el kétségen kívül.

Míg ezeket az öreg Bokrosné ténsasszony, a hol csak módjában volt,
hirdette, elérkezett a várva-várt költözködési, indulási idő. A
főadószedőék, kik most még jobb hivatalba léptek, nagy pompával ültek a
vén parasztasszony által (mert ők maguk közt csak úgy nevezték
Bokrosnét) vett hintóba. Sándor hátul maradt egy paraszt szekéren a két
öreg némettel, a nagypapával és nagymamával, Bokros Mihályné pedig
egyedül ült nagy fekete drága főkötőben, selyemruhában egy másik paraszt
szekéren; kissé fájt érzékeny szívének, hogy nem ő ülhet a hintóba, de
most már úgy találta, hogy nem árt ha az anyatársnak egy kissé kedvére
tesz valamit. Azonban az úton mégis igen sóvárgott, hogy Mező-Mihályiból
hintón mehetett volna ki, mint igazi uri asszonyság. Egyébiránt
gondolta: meglesz ez is, eljő az idő mindenre.

El, el fog jönni!

Úgy akarta, hogy ne bucsuzzék el senkitől is; de kitől is bucsuzott
volna el? attól a sok irigy paraszt atyjafiától, a kik még Sándorkájának
se hagytak békét soha? Nem, azért is megmutatja, hogy megveti őket. Úgy
megy ki Mihályiból, mint akár egy idegen, úgy is nincs ő neki itt már
senkije (hozzátehette volna: és semmije sincs!) Még meghalni se szeretne
itt, nem hogy élni tovább.

E kemény gondolatok közé erőnek erejével odafurta magát a szegény öreg
Bokros Mihály törődött, sovány ősz alakja. Nem szólt, de nézett a
feleségére, nézett hosszan, merően, úgy, mint azok szoktak, a kik szinte
biztosak benne, hogy többé nem fogják egymást látni soha. Bokros
Mihályné (a mint döczögött vele a fogadott paraszt szekér) szembe nézett
e megsértett, eltaszított öreg emberrel, lesütötte szemeit, majd elkapta
drága selyemfőkötős fejét – és sírt, zokogott öntudatlanul, mert valami
odabent mélyen a kérges, de nem rosz szív fenekén erőnek-erejével azt
akarta, hogy sírjon.

Így vonult ki szülötte földjéről – apáinak, rokonainak, testvéreinek,
szép ifjú esztendeinek helyéről – az egykori gazdag «nemzetes» asszony,
szinte azt lehet mondani: szegényen, de nagy kevélységgel, gyülölettel,
fájdalommal, s a kurta «tens» czím helyett fölveendő fényes «nagysás»
czímmel. Igen, igen, nagy megvetéssel tekintett a kis zsuppos, nádas
házacskákra, melyekben mind gonosz, irigy lelkek laknak, neki halálos
ellenségei, s meg volt győződve, hogy a jó istentől az rá nézve különös
ujjmutatás, egész áldás, hogy ebből a kigyófészekből, a közül a sok
műveletlen paraszt közül elköltözzék.

A hintó elől az urakkal jó előre robogott, Bokrosné rákiáltott tehát a
kocsisra, hogy: «Hajts, mit döczögsz, nem paraszt ül a szekereden; menj
úgy sietve, mint uri emberrel szokás.»

A kocsis odavágott a lovak közé, s két derék uri család, de sőt három
kitakarodott Mező-Mihályiból.




XIII.

A szegény Bokros Andrásék maguk maradtak a temetősori kis zsellérházban;
év év után suhant el fejük fölött, mint annyi mások feje fölött is,
hozott alkalmatos és alkalmatlan időket. Igaz, hogy Bokros Mihályné, a
most már csakugyan «nagysás» asszony szerette volna, ha e rongyos pár
mindenestül elpusztul: azonban az isten némely dolgokat máskép akart,
mint a hogy okos emberek azt kiszámitották és hitték.

A rosz okos emberek így gondolkoztak:

Bokros András azzal a tudatlan papleány feleségével utoljára is megunja
a nyomoruságot, s vagy elemészti magát bújában, szégyenletében, vagy
megszökik a helységből. Élete sora így fog végződni.

A jó érzésű okos emberek pedig így fogták fel a körülményeket:

András belátja, hogy bolondot csinált; feleségének megparancsolja, hogy
ne alkalmatlankodjék a belső emberek templomi székében, menjen hátra a
földmivesnék padjába; öltözködjék rangjához illő módon, ő se különb,
mint más földmives-asszony, s keressen magához való barátnőket. Így lesz
belőlük ember.

Hanem nem megy úgy minden, a mint kellene.

Elhagyni a régi szokásokat, újakat venni fel akarva, nem akarva;
alkalmazkodni olyan emberekhez, még pedig nyájas, lekötelező
bánásmóddal, a kik gyülölnek, ki nem állhatnak bennünket; kedvében járni
még a legutolsó dologtalannak is, és e mellett örvendeni, hogy gúny és
nevetség tárgyul szolgálhatunk sok kicsinyeknek és nagyoknak, lehet,
hogy magasztos feladat, de nehéz, fölötte nehéz.

András felesége nem tud lemondani arról, hogy a templomban, hova minden
vasárnap eljár, mint otthon szokott, az uri asszonyok padjába ne üljön;
oda ül, azt hiszi, nem vét vele senkinek, holott dehogy nem vét. András
felesége, Biró Lászlóék s egyéb jó emberek boszuságára még mindig belső
ember felesége módjára öltözködik. A papleány nem akarja belátni, hogy
ez is hiba, és pedig sarkalatos. Mint a többi asszonyok, nem hord ételt
kosarakban fején a férjének s a munkásoknak a mezőre, hanem elég préda
cselédet fogadni s attól küldeni el, maga meg azalatt otthon ül, varr
szép ruhákat pénzért, s kiknek? a zsidóknak, meg mindenkinek.

Más asszonyok vásárokra járnak férjükkel, s úgy segítenek tisztességes
módon valamit szerezni; ő nem így tesz, hanem mint valamely szegény
jött-ment özvegy asszony, iskolát nyit, varrni tanít, kötni, horgolni,
sőt irni, olvasni is.

– Te András, a ki ilyenje, olyanja van, – biztatja egyszer-másszor
egy-egy jóakaró ember Bokros Andrást, – hát hogy nézheted azt el, hogy a
te házad zsidóleányok, jött-ment németek iskolája legyen? Még majd azt
mondják, de talán már mondják is, hogy te meg zsidókántor vagy.

A jóakaró figyelmeztető, hogy mégis szelidítsen a dolgon, nagyot nevet,
de András csak vállat von és – hallgat.

Így éltek Bokros Andrásék, s mivel látták, hogy ilyen életmód mellett
sehol sem fogadják őket szivesen, sőt akárhányszor elkerülik őket, egész
magukba zárt életet folytattak. Nem mentek senkihez, s mikor az öreg
Ágnes néni, a papleány-feleség nagynénje meghalt, nem is lett volna
hova.

A rektorék haragot tartottak, Biró Lászlóék hidegen tartották magukat
irányukban, a többi ismerősök is ilyenformán tettek. Miért?

Azt mondták: nem András miatt, az jó ember, ha bolond is egy kissé,
hanem a miatt a hóbortos felesége miatt.

András két lovat vett, s azalatt, míg felesége varrni tanított, ő meg
mint valamely szolga-legény, ő, egy nagysás asszony fia, fuvarba járt.

Természetes, hogy egy szegény fuvaros emberrel a módos, előkelő
gazda-emberek nem barátkozhatnak, a mint hogy nem is barátkoztak.

András úgy tett, mint valamely zsidó: gabonát vett, egy kis bort
vásárolt, sőt a gubacsot is szedte.

Senki se kereste, és nem is csodálkozott rajta, mikor Bokros András
megvette a zsellérházat. Egy kis viskót ki irigyelne az embertől? Majd
egyszer csak betolakodott az öreg-utczába, s ott megvett egy puszta üres
telket; igaz, hogy a telek nagy volt, széles és hosszú, hogy kirugott
egész a kertek aljáig. A mit Mihályiban nem tett még egyetlen földmives
ember is soha, ő azt tette: a tágas udvaron nagy jégvermeket ásatott s
nyáron át, mint valamely finom gyümölcsöt, árulta a jeget.

– Hogy lesülyedt ez a szegény András! – szólott egy ízben Biró László
bácsi feleségéhez, midőn épen a Bokros András jégvermei előtt mentek
volna el. – Meglásd, anyjuk, ez a boldogtalan ember még belebolondul.

– Bele ám, de mi miatt? – válaszolt félvállról a feleség.

László bácsi érezte, hogy ki miatt, de átallotta mondani.

– Úgy jár ám minden meggondolatlan, – folytatá jogos bölcseséggel az
asszony, – a ki nem magához való asszonyt vesz.

– Úgy! – mormogá a férj.

– De nem most kellene ám ezt mondani, hanem akkor szólt volna így, mikor
összetrafikálta őket.

– Én? – kiáltott László bácsi visszataszító tekintettel. – Én csak nem!

– Hát talán én komendáltam neki azt a zsidóasszonyt, én járdogáltam át
Iszlóra búzát vinni, én jártam át násznagyoskodni, én vesztegettem,
dédelgettem őket, én vetettem meg szegény András nyomorúságának
fundamentomát, én úgy-e? Mert azt is én tettem, hogy az ifiasszony az
úri asszonyságok padjába járogasson, hogy keztyűt huzogasson világ
csúfjára! Tán azt is én mondtam neki, hogy nyisson ruhaboltot, én, a ki
jó ideje be se lépek az udvarába.

László bácsi nem törhetett ki ily igazságtalan vádakra illő módon, mert
jöttek-mentek az emberek, de a mint egy kanyarulatnál befordultak a Füge
kertje mellett, megállott, megállította hitvestársát is és szólt, a mint
kellett:

– Te asszony, hát kit vádolsz te megrontással? hát nem én mondtam számos
alkalmakkor, hogy: «András vigyázz, nem jó lesz, az, a ki után
járogatsz, nem hozzád való; majd utoljára is megégsz vele csúfosan.» Hát
nem így beszéltem-e?

– Nem bizony! – felelt daczosan az asszony.

– No, ejnye, – csóválgatá László bácsi deres fejét, – látom, te veled
nem beszélhetek, hanem a kit megbizonyit az egész világ, most már azt
mondom, te hibásabb vagy, mint én.

– Én? – kérdé fölemelt ujjal a feleség, – én? Hallotta ezt Mező-Mihályi?
Lehet, hogy hallotta, lehet, nem hallotta, de Biró Lászlóné otthagyta az
urát az utczasarkon és ment hazafelé sietve, szaladva, mint a ki szíve
fenekéig meg van sértve.

László bácsi ballagott csöndesen, de háborgó lélekkel, s önmagában
okoskodva elmondta a többit, hogy soha többé senkit nem házasít,
senkinek a lakodalmára el nem megy, hogy Andrásékkal sem akar többet
találkozni soha. Legyen kocsis ország-világ szégyenére, a felesége meg
varró asszony Mihályi csúfjára, nem bánja, de ő nem fog róluk tudni
többet semmit.

– Jó, hogy eltemettük – mondogatá némi vigasztalással – a szegény Bokros
Mihályt, az legalább most nem látja ezt a furcsa, eszeveszett világot!

Bokros András pedig, ki mind e háborgatásokról, botránykozásokról nem
tudott semmit, haladt a maga útján, kitért mindenkinek, mint a hogy az
alázatos ember szokott, s hagyta, hogy itélő birák hallassák fölötte
kemény szavukat.

Egy forró nyári délután történt, mikorra már a jégdarabokból
téglarakások lettek, gerendák, léczek, ajtók és nagy világos ablakok, s
az erős vastáblás épületből adóhivatali helyiség, hogy András az egykor
rozzant, puszta, most díszesen felépített telek udvarán valamit
igazított. Többször oda tekintett az átelleni korcsma leveles színére,
nem azért, mintha megkívánta volna a friss italt, hanem mert a borozó
asztal mellett épen olyan szabású barna koczkás kabátot és félmagas
tetejű kalapot látott, a milyenben egykor Bokros Sándor járt házassága
első esztendejében. András nem szólt egyet is, hogy ki lehet az az ember
ott túl, de szíve keserűen elfogódott, arcza hol elpirult, hol elsápadt.

Abbanhagyta a munkát, s valami ürügy alatt kiment a kapu elé. Az idegen
ember háttal ült a kapunak, s így nem lehetett arczát látni. Jó félóra
telhetett így el, mikor András végre is megindult s nagy lelki
tusakodások után belépett a korcsma udvarába.

[Illustration: Az idegen ember háttal ült a kapunak s igy nem lehetett
arczát látni.]

A koczkás kabátos, félmagas tetejű kalapos ember most felé fordult.

Azután elnevette magát, valamint a kabátos ember is.

Közelebb léptek egymáshoz, s vidáman köszöntgettek.

– Maga az, Halász bátyám? – szólalt meg András mosolyogva, de mégis némi
félelemmel nézegetvén az eleven, mozgékony sovány emberkét. – Hát hogy
került ide, s éppen ebben a ruhában?

– Mindjárt elmondom, András öcsém, csak ülj ide mellénk, ez a két
tisztes úr itt – mutatott Halász bácsi két rongyos, gyolcsos tótforma
emberre – szintén D… vidékéről valók, valami pusztát akarnak
kiárendálni, a Borotás gróf pusztáját. Sándor is velük tart, ha
pénzmagra tudnánk szert tenni, ő lesz a fő-főimposztor! – s a sovány
emberke hangosan nevetett, mely nevetésben nyiltan ki volt fejezve, hogy
az árendálásban van valami furfang.

Bokros András oda ült a leendő árendások mellé, s izgatottan várt minden
szót.

– Hogy vannak, hogy vannak, kedves András öcsém? – szorongatá a vidám
emberke András kezeit. – No lássa, oda tul azt hallottuk, meghalt.

– Nem én, az édes apám halt meg.

– Öreg volt, oda való volt. De azt is beszélték, hogy a felesége… – s a
kis emberke csak úgy súgta a szót. – Az ám, öcsém, hogy összeadta volna
magát.

– Az én feleségem? – pattant fel András szikrázó szemekkel. – Ki mondta?
Az én feleségem becsületes asszony, a mi házunkhoz nem jár be német, se
zsidó, se ur.

– Rosz nyelvek, rosz nyelvek, öcsém! Különben se baj, az asszonyokra nem
kell sokat adni; az én feleségem se volt a világ eleje, de Becker Sándor
öcsém sem az ám. Tudja-e, András, hogy Sándort nem Bokrosnak hívják,
hanem Beckernek? Csak úgy kaphatott hivatalt, ha egészen átáll a
németekhez.

Megint odasugott András fülébe:

– Ne mondja tovább, öcsém, csak magának mondom: engem meg Fischer
bácsinak hívnak. Eb lelke németjei, nem adtak máskép hivatalt nekem se,
hanem azért, persze, a nemzetségemet, a hires Halász-nemzetséget nem
tagadtam ám meg. Forduljon csak egy kicsit az idő!… De lelkem András
öcsém, igyék! Hej, micsoda bor ez? Mondom, forduljon csak egy kis jó
idő, jőjjön egy kis áldott magyar világ, jőjjön csak az a… Hej, hozná
már az a felséges teremtő! Ugy-e, öcsém, itt lehet beszélni, itt
magyarok közt vagyok? Ez a két… német nem ért ám egy szót is itt
magyarul, ezektől beszélhetünk… Hogy mondom, ha még egyszer azt
dalolnák:

  «Kossuth Lajos iródiák…»

– Nem úgy van-e, kedves lelkem András öcsém, a ki árgyélusát? – s
magastetejű kalapját odacsapta az asztalhoz. – De úgy van bizony! Fujom
én még ezt a nótát, nem halok én meg addig! Meg aztán ha meghalnék,
akkor is fölkelnék a szép magyar nótára, hát ha még egyszer megérném
azt, hogy viczispánt választani mennék Szegvárra! Huh! felséges
teremtőm, hozd el azt az időt!

S a Fischer-gunyába öltözött Halász bácsi kitárta két karját, mintha egy
elveszett régi kedves szép világot akart volna még egyszer a szivére
ölelni. Nézett mosolyogva, nevetve; kaczagott, ivott, hogy bennülő apró
szürke szemei könybe lábadtak; jártatta kezeit a levegőben, susogott,
mormogott magában valamit, s megint odafordult Andráshoz.

– Öcsém te, kedves öcsém, de szeretem, hogy látlak! Tudod-e, hány
esztendeje, hogy nem láttalak? Elmentünk innen 55-ben, ma a 60-ban
járunk. Te András, ha igaz volna a régi jövendölés: «Ezernyolczszáz
hatvan, a mit vártunk, megvan!» Micsoda, te? András? Pedig ugyan
mozognak ám még arra mifelénk is, pedig ott ugyan sok a morva, cseh, hát
erre itt a szülötte földön? Ne gondold ám, öcsém, hogy árendálni
jöttünk, hiszen olyan koldusok vagyunk én is, Sándor is, meg az anyátok
is, mint csak a templom egere, hanem mondok: eljövök, megnézem, hogy áll
erre a világ, mert egy kis jó szél kezd fujni.

András megrántotta Fischer bácsit, hogy mégis ne beszéljen, mert az a
két német úgy néz, mint a kigyó, még baj származhatik. Menjünk hozzám,
ott beszélhetünk bátran.

Fischer bácsi szólt egyet-kettőt tört németséggel a két különös társhoz,
s ő maga megindult Andrással.

Bokrosék ott laktak most is a temetősoron, de a régi szegényes kovácsház
egész más formába öltözött. A törpe szobák fölemelkedtek, az ablakok
megnagyobbodtak, az udvar egy hozzávett házhely által kiszélesedett; a
kertben új oltványok kezdtek sorakozni a régiek mellé, az istállóban
három megtermett jó ló kapálta (a mikor fuvarba nem mentek) a padlatot,
a kocsiszinben két kocsi állott a legjobb karban, egyik ernyős, a másik
közönséges paraszt szekér.

Fischer, azaz itt Halász bácsi, a mint belépett az udvarba,
elcsodálkozott a szép renden, tisztaságon, alkalmas helyiségen.

– Öcsém, kié ez a ház?

– Az enyém, bátyám!

– Üm! Tán a feleséged után?

– Az ő varrótűje után, meg az én munkám után is.

– Hát ez a sok leány itt a folyosón mit akar?

– Azok varrni tanulnak.

Ekközben kilépett az érkezők elé András felesége.

A papleány épen úgy volt öltözködve, mint egy egyszerű hivatalnokné,
tisztán, de minden czifraság nélkül. Fekete-barnás ruhája jól állott
telt piros szőke arczához. Járása, kelése, tekintete, magatartása maga
volt a nemes komolyság.

Halász bácsi alázatos tisztelettel köszönt a szép fiatal asszonynak,
kiről odaát túl a s....i hegyek között az öreg Bokrosné annyi rosszat
beszélt.

Bokros Andrásné nyájasan köszöntötte a vendéget, azután növendékei közé
ült.

– András öcsém te, – szólalt meg odabenn a szép tiszta szobában Halász
bácsi, – ez a te feleséged?

– Az, bátyám! – válaszolt András édes büszkeséggel.

– Ténsasszonynak hívják, ugy-e?

– Nem, mi nem vagyunk urak.

– Az anyád nagyságos asszony, az öcséd is az, képzeld, engem is annak
hívnak, s az öreg ember rongyos ruhájára mutatott. Conventiónkban van a
titulus. Hm! szép, derék feleséged van. Jól éltek?

– Istennek hála!

– Egy baj sincs?

– Nincs.

– Vannak gyermekek?

– Van egy lányom s két fiam.

– Sándornak egy sincs. Hm! Szerencse.

– Miért? – kérdé megütődve András.

– Jobb úgy. Legalább senki sem veti szemére, hogy fajtalan asszony.

András nem kérdé, hogy hát a Sándor felesége az; hallgatott, s mintha
ama kemény szó ő reá nehezednék legjobban, mélyen sóhajtott és elpirult.

– Már öcsém, én kimondtam, ha hibáztam vele, engedj meg! – szólt a vidám
kis emberke egészen elkomolyodva. – Nyelvemre szökött a szó. Ugy-e,
vigyáznom kellett volna?

Pár perczig hallgattak.

– Mondtam én különben Sándornak is: «Öcsém, minek jár ez a sok
katonatiszt a házatokhoz? Meglásd, egy se hoz rátok jót!» Úgy is lett.

– Roszul élnek Sándorék? – kérdé András levert tekintettel.

– Elég roszul. Hanem a fő az, hogy semmijük sincs, se földjük, se
hivataluk. Sándor is máshova jár, felesége is mással tart. Én is
elpusztultam miattuk.

A kis ember a mint saját sorsára tért, egyre jobban elkedvetlenedett.

– Sándor iszik? – kérdé András szomoruan.

– Hogy ne innék, ha kap? Idegen földön egyetlen jó barát, atyafi, tudod,
öcsém, a bor. Iszom én is, hát mit csináljak? Örömest kezdtem volna
valamihez, hanem öreg korban nem igen megy már semmi. Lenézik az embert.
Ha jókedvű, azt mondják, részeg; ha kedvetlen, azt vetik, goromba. Ha
tehetem, inkább a jó kedvet választom, egy a fizetés úgy is. De szép
alkalmatos szobátok van, öcsém!

– Az öreg-utczai szobák nagyobbak! – mondá András egyenes szivvel.

– Ott is van házad?

– Van.

– Oda hozathatnád az anyádat.

– Ha jönne.

– Ne add a koldus kezébe a krajczárt, mert némelyik kevély, csak vesd a
lábához; ha odább mentél, ne félj, mert fölveszi.

András anyjára gondolt, s megcsorrant a könyű szemében.

– Emlegetett-e bennünket néha anyám?

– Tégedet nem, de a feleségedet elégszer. Pocskolta. Azt tartotta,
semmivé tesz.

András felesége halkan belépett, terített, poharakat tett föl, s a
cselédnek némi rendelést adott.

Az öreg Halász bácsi a mint megpillantotta az aranysárga színű bort,
akaratlanul is mosolyra vonta ajkait, térdeit veregette, s vidámabb
tárgyakra vitte a beszédet. Előkerültek a német tréfák, bálok,
mulatságok, hanem András nem költ reájuk semmit.

– Ugy-e, öcsém, azt mondod: mind szép ez, hanem jőjjön csak egyszer
vissza a régi magyar világ! Hsz persze, persze, ki is ne ohajtaná azt!
Azt hiszem, még Becker Sándor öcsém se bánná. Te, de felséges egy ital!
Haj, édes teremtőm! honi, a szülötte földről; ti mindig ilyet isztok?
Gyere ide, bolond Sándor te, maradjunk itt.

S az öreg ember édes kedvvel hajtotta fel csordultig telt poharát.

– Ugy-e, öcsém, nem haragszol, hogy iszom? Iszom, mert lásd, nekem
jobban esik, mint nektek. Ugy-e, igyam, öcsém, kedves András öcsém?
Tölts te is, mert valakiért iszom: «Isten éltessen minden jóravaló
asszonyt!»




XIV.

Azalatt, míg a neki bátorodott Halász bácsi a jó bor s szives kinálgatás
vonzó ereje mellett Becker Sándorról, a fiatal nagysás asszonyról s a
nagysás Widlicsek-familiáról a sok között még olyanokat is elbeszélt, a
miket szinte jobb lett volna végkép elhallgatni, az öreg nagysás
Bokrosné asszonyság nagyon szomorú órákat élt; szép drága selyemruhái, a
miket olyan édes büszkeséggel vásárolt össze a kellemetesebb
esztendőkben, jobbára mind elpusztultak, de nem annyira a rongyosodás,
mint inkább (csak kimondani is szégyen!) az eladogatás által.

Egyiken akkor adott túl, mikor a kenyér fogyott el a háznál, a másikon,
mikor nem volt mivel tüzet rakni; a finom csipkefőkötőt akkor tette
zálogba (és soha sem birta kiváltani), mikor… akkor, igen, akkor, mikor
a lelketlen szegénység a szük vacsorák miatt ordított, és nem akart
tudni sem istenről, sem emberről, sem könyről, sem könyörgő rimánkodások
és alázatos igéretekről. Akkor fogyott el minden: ruha, pénz, becsület,
tisztesség, szemérem, mikor a nyomoruság beköltözött fiával együtt a
szegény nagysás öreg asszonyra. Ez a rettenetes had, talán hogy az
öregség iránt mutasson némi kiméletet, először is nekiment Becker
Sándornak, lenyütte róla a drága ruhát, leette róla a fiatal egészséget,
kiszítta szemeiből a csillogó tüzet, leverte lábáról s olyanná tette,
mint egy csavargót, s kinek hétszámra sincs betenni való falatja; azután
megfogta a szép fiatal asszonyt s beledobta az örvénybe, a melyben
mélyebben ereszkedni lehet, de melyből kijönni képtelenség valaha. Végre
a nyomor az öreg Bokrosné asszonysággal is elbánt. És ime, hogyan?

Az egykori kövér, derék testes asszony olyan, hogy legnagyobb ellensége
sem ismerhetne reá: sovány, rongyos, beteges, erőtlen, mérges, minden
szóra sir, és minden kósza jobbacska hírre mint a haldokló reménykedik.
Ha valaki egy kanál jó étellel megkinálja, mosolyog, hizeleg, mintha
egész mezőmihályi életén keresztül egyenesen csak e boldogtalan
mesterségben gyakorolta volna magát.

Ha valamelyik a cseh nagysás familiából rárivalkodik, sarokba vonul s
onnan tekintget kifelé, elfojtott átkozódásokkal, mely átkok pedig
jobbára Andrást illetik, és gonoszlelkű feleségét. Azt, a kinek
köszönheti Bokrosné egész nyomoruságát.

Vagy van valaki, a ki abban a hitben él, hogy az öreg Bokros Mihályné
nem a rongyos papleány miatt költözött el szülötte földjéről, a honnan
elmarta jó érzésű szivét a szégyen?

Az öreg Bokrosné épen künn üldögélt egy alkalommal úgy alkonyattájt,
sötétzöld rongyos viklerében (a milyen tisztes ruhadarabot azelőtt a
koldusnak se mert volna adni) s bizonyosan Bokros Andrásnét szídta,
átkozta magában, midőn nagysás Becker Sándorék egyszobás zsellérhajléka
előtt Bokros András szekere állott meg.

Bokrosné, a mint fölismerte fiát (oh! mindjárt felismerte és sirt), azt
gondolta magában, visszautasít mindent, nem békül; megmondta, hogy nem
bocsát meg soha, nem, nem is bocsát meg. Meghal inkább, mindegy már úgy
is. Lássa az egész világ, hogy a mit ő kimond, azt meg is állja. Ő nem
bántott senkit, hanem bántották őt, ő javát akarta mindenkinek.

– Édes anyám, – szólalt meg András lassú, szelid hangon, – haragszik-e,
hogy eljöttem?

Az öreg asszony összefogta viklerének rongyos szárnyát és szólni akart,
de csak zokogott. Felkelt és ment előre, a nélkül, hogy fiát csak egy
szóval is hívta volna. András követte és belépett egy olyan szobába, a
milyen rongyos, szegényes, nedves hajlékban még talán soha sem volt.

– Mit akarsz? – szólalt meg végre az anya, a sötétben némi bátorsághoz
jutván.

András nem tudott szép érzékenyen neki kerülni a dolognak, egyenesen
válaszolt:

– Haza akarom innen vinni édes anyámat.

– Engemet? – hörgött hosszú fuldoklással az elhervadt öreg asszonyság.

– Igen is, ha eljő hozzánk.

– Én, hogy hozzátok menjek? Nem, fiam, az én lábam a ti küszöbötöket
ebben az életben nem lépi át, azt tudom! Egy szót se szólj, eszemen
vagyok, tudom, mit csinálok. Bolondnak ne tartson senki. Mert az a
hitvány, részeges Fischer, hogy egy pohár borért legyalázott bennünket,
ne hidd, hogy mi már a ti paraszt kegyelemkenyeretekre szorultunk. Van
nekünk is, van; adott az isten. Csak legyetek urak!

– Nem mi vagyunk azok! – mondá András sértett önérzettel.

– Ha azért jöttél, hogy engem hazavigy, akkor eligazítottad a dolgodat,
visszafordulhatsz, én jó helyt vagyok.

– De lelkem édes anyám, mi megbecsüljük, hiszen mi szeretjük.

– Tudom, hogyan szerettetek. Fizesse meg az isten!

S a vén beteges, elaszott asszony sírva hajtotta fejét tenyerébe.

Ezalatt belépett a szobába Becker Sándor alázatosan. Az egykori nyalka
gavallér ifjú úgy volt öltözködve, mint egy részeges, korcs
mesterlegény.

Hosszan folytak a panaszok, vádak, mentegetőzések.

S a vén nagysás asszony csakugyan nem ment haza a parasztok közé.

– Dehogynem! – szólt másnap, midőn Sándor Andrásról mondott valamit
tréfás gunynyal. – Azt gondolták, majd én mindjárt egy szóra hazamegyek,
megkérlelem alázatosan azt a kevély, lelketlen asszonyt, hogy így
engedjen meg, úgy bocsásson meg, bolond voltam, rosszul cselekedtem,
ezután jó leszek, csak az ő kedvükben fogok járni. Ohó, nem halt még ki
belőlem a Bese-vér, nem szedték az én nemzetségemet a szemeten, mint az
ő koldus atyafiságát. Fáj nekik, hogy uri asszony vagyok, nem megyek el
hozzájuk szolgálónak, hogy itt nagysás asszonynak neveznek, mert tudom,
azt irigyli az a rosz, gonosz szivük. No hát ha az vagyok! Az kapja meg,
a ki érdemli. Bezzeg hiába loptak, tolvajkodtak ők, mert tudom, még sem
becsüli őket senki. Hm! azt mondják, az ura kocsis. Talán ide is fuvarba
hozott valakit? Ő meg valami roszféle, mert különben nem is varrna
zsidónak, németnek. Hogy én még ő hozzájuk menjek, én!…

– Elmehetnénk bizony mindnyájan! – szólt közbe egy festett képű fiatal
asszony, az András-hozta kalácsból falatozván nagyokat. – Ott jobban
éltünk, mint itt.

Az öreg Bokrosné megvetéssel tekintett meggondolatlan menyére.

Az utolsó nap nem jött még el, a kevély, nyakas öreg asszony remélt,
hitt; hitte, hogy minden jobbra fordul, Sándor jobb hivatalt nyer, s
jobban, szebben fog menni minden. «Milyen szép lesz majd, – gondolá
előre is diadalmasan, – mikor a szemükbe vágom oda: hitvány rosz szivek
ti, azt gondoltátok, már én nekem végem! Most ni, ehol itt vagyok, uri
asszonyság vagyok azért is, ti pedig rongyok, hitványak vagytok!»

Lehet, hogy ez így mind csakugyan szép is lett volna. Azonban…

Hm! ha e goromba «azonban» útját nem állaná annyi sok szép tervnek,
reménynek.

Az a világ, a miről Halász bácsi Mező-Mihályiban csak úgy félve,
suttogva beszélt, csakugyan erőre kapott. S e változás – a mint mindenki
tudja – sok, sok gyászt, szerencsétlenséget hozott magával.

Kitüzték a nemzeti szín lobogókat, előkeresték az elásott rozsdás
kardokat, felöltötték az ezüstgombos prémes magyar mentéket, zsinóros
szép karcsú attilákat, hetyke gavalléros pitykés kék dolmányokat,
felhuzták a szép magyar nadrágot, rojtos, sarkantyus csizmát; a rut
köcsögkalap helyett darutollas, sastollas, kócsagtollas süveget,
kalpagot tettek a főre. S oh! istenem, megzendült a régi dal, feléledt a
magyar szó, a haldoklók visszakapják erejüket, sok megkészített koporsót
a padlásra dobtak; de ki is akart volna most meghalni, mikor még egyszer
szinről-szinre láthatta a szép magyar világot!

Daloltak, trombitáltak, muzsikáltak; vigadott szegény, gazdag,
boldog-boldogtalan. Még a leghalálosabb ellenségek is békességre léptek.

De a trombita nem mindenkinek hirdetett örömet; örömet azoknak, az igaz,
a kik mentek követválasztási pántlikás zászlókkal, felbokrétázott
kalapokkal viczispánt választani; vidám ebédeket enni, virradtig
tánczolni! de a trombita, a magyar tárogató keserüséget fútt azoknak,
kik (mint a nem ide való madarak) mentek vissza hazájukba magastetejű
kalapokban, sok apró gyerekeikkel, kutyácskáikkal, kalitkáikkal.

Ebben a szomorú csapatban huzódott tovább faluról-falura a nagysás
Widlicsek-család, a Becker-család, s maga az öreg nagysás Bokros
Mihályné is. Bár senki sem keresi, tudom, hogy hát azok melyik csapatba
mentek, már csak megemlítem, hogy itt huzódtak a mihályi urak is, a
főbiró gyermekeivel, franczia asszonyával s a gavallér poczakos
Weidinger ur, ki egykor Bokros, később Becker Sándornak kebelbarátja
volt. Hát Vörös Gábor uram, a gazdag tekintetes Vörös Gábor ur? Isten
tudja, hova lett; elszegényedett, azt pedig, hogy egy szegény bukott
ember merre jár, ki keresné?

Így mentek a dolgok, sokaknál szomorura változtak. Igen is, már csak
mondom úgy, a hogy van.

E szomorú és vidám napok után egy januáriusi hideg, havas estén… valóban
ha valaki azt hiszi, hogy a szegény öreg Bokros Mihálynéről beszélek,
kijelenthetem, hogy épen arról; az ő fogadott kocsija volt az, mely
Mező-Mihályiban, az öreg-utczán Bokros András szép nagy udvarába
bedöczögött. Mit érezhetett a boldogtalan nagysás asszony, midőn beesett
gyönge szemeivel embert, cselédet kutatott az ismeretlen telken? szive
erősen, fájón dobogott, ugy-e, ajkai a szégyentől és rivástól
reszkettek? Szomorú, hazug mentegetéseken, nem igazi okokon jártatta
eszét? Arra készült, hogy kevély, büszke lelket mutasson most is, vagy
megalázza magát és kegyelmet esdekeljen egy gyűlölt, irgalmazott
asszonytól? Megfordult-e eszében, hogy jó lenne visszafordulni, leugrani
a szekérről és törtetni a hóban mindaddig, míg valami jótékony vadállat
szétmarczangolná azt a szivet, a melyben élet úgy sem lakik immár, hanem
csak szégyen, megaláztatás, keserűség és…

Oh! ki láthat abba a szívbe, a melyet ütnek, és mégis kaczag; gyaláznak,
és mégis hizeleg: széttörték, és mégis élni kiván, élni, ha mindjárt
halálos ellenségének egy utolsó megvetett zugában is?

Eredj, fordulj be szegény öreg asszony bátran, ne szégyeld, hogy rongy,
czafat rajtad a ruha, ne szégyeld, hogy a szemed közé néznek; ne tudd
most, hogy csak a csontod, bőröd, mint egy hányt-vetett özvegy
asszonynak, s hogy a régi díszből, méltóságból még csak egy szemecske
sincs se testedben, se lelkedben.

Szállj le, köszönj vidáman, úgy illik, a hol jő elébed fiad, András;
vagy sírj és áruld el: fiam, gyermekeim, én nyomorult vagyok, igen, igen
nyomorult! ne verjetek ki, hadd halok meg itt a szülötte földön, hadd
fekszem az uram mellé, hadd nyugodjam ott, a hol a többiek porlanak!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

András ölében vitte be sirva, szorongatva csókolva az ősz, töpörödött,
maréknyi kis öreg asszonyt; nem kérdeztek tőle semmit: honnan jött,
mikor indult, haragszik e még? ugy-e, most már itt marad állandóan s jó
puha ágyba fektették, melengették, borogatták; oda borult ágya elé fia,
menye, sőt a már szinte alvó unokák is felvetették fejüket, kinyitották
nagy, szelid, bámuló szemeiket, s nézték azt a beteg öreg asszonyt, a
kit az ő édes apjuk és anyjuk úgy sirat, olyan jajgatva, fuldokolva.

[Illustration: András ölében vitte be sirva…]

Az öreg Bokros Mihályné mikor valamennyire magához tért, fölemelkedett,
kiemelte egy kissé száraz ujjait a takaró alól, félve, nehogy az az
asszony meglássa a rongyos ruhát, s rekedtesen, tompán, mintha a hang
valami mély sír fenekéről törne fel, dadogva szólt:

– Meggyógyulok én, aztán tovább megyek, haza megyek, most Sándorék
hivatalt keresni vannak; ez a kocsis erőnek erejével ide hozott.

S az öreg asszony annyi kínos hazugság után erőtlenül esett vissza a
vánkosok közé. Egy pillanatra elfelejtette, hogy Sándorék isten tudja,
hol és miben járhatnak, hogy azok őt már régen lerázták nyakukról, s
hogy azokhoz ő hiába menne, még ha igazán menni is akarna. Büszke
lélekkel, melyet a legnagyobb nyomoruság és megaláztatás se tudott
végkép megszelidíteni, fordította el tekintetét szerető gyermekei elől;
fogai addig vaczogtak, míg végre darabokra tépdesték az elnyütt testből
mindenkép kiszökni törekvő boldogtalan lelket.

Hajnalra elcsendesedett minden, s mire a nap végighintette sugarait
Mező-Mihályi városa fölött, akkorra sokan megtudták már, hogy imént az
öreg Bokros Mihálynéra harangoztak, arra, a ki valamikor még tekintetes,
nagyságos asszony is volt!




KÉPJEGYZÉK.


1. Hát az miféle, kiféle? mondja csak még egyszer, komám uram 9

2. Hát nem szép fiú ez? 20

3. Ugyancsak puffogtat ám ott a kapaszkodónál valaki a korbácscsal 41

4. Nem megyek, kisasszony 66

5. Ki az? – kérdé nagy hangon a konyhaajtóban a háziasszony 72

6. Hát ez az aranyos márvány-tábla kié? 87

7. Mit akarsz ezekkel a parasztokkal? 98

8. András egy kora tavaszi estén benyitott anyja szobájába 113

9. Fiam, szólalt meg egyszer valami nyöszörgő hang 121

10. Látom én, András, hogy jobb lett volna nekem egyet sem szólnom 131

11. Mit írjon, hogy írjon 144

12. Isten hozta édes apám uramat 157

13. Vörös Gábor úr néhány köhintéssel a mondókájához fogott 180

14. Az idegen ember háttal ült a kapunak s így nem lehetett arczát látni
207


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

2 |Muzsnya-portán, hol |Muzsnay-portán, hol

6 |városi rekter |városi rektor

6 |vsgyon |vagyon

6 |sóhantott |sóhajtott

15 |koesira |kocsira

22 |Ne bántsd |– Ne bántsd

27 |bogy csakugyan |hogy csakugyan

38 |tensasszonnynyá |tensasszonynyá

38 |penzinonatus |penzionatus

38 |ozsonák |ozsonnák

41 |messziról |messziről

42 |ritkoltva |rikoltva

48 |melletl |mellett

49 |kiszasszonynak-e |kisasszonynak-e

53 |Muznay urak |Muzsnay urak

53 |épő piros |égő piros

59 |bőre és piros arczra |bőrre és piros arczra

65 |pehelylyágyságú |pehelylágyságú

66 |kezéből kivevém |kezéből kivevén

79 |bogy mennyire |hogy mennyire

81 |azt binnék |azt hinnék

85 |fogadta vendéget |fogadta vendégeit

85 |hagy őt |hogy őt

86 |nyájassaggal |nyájassággal

92 |almáriomat |almáriomot

94 |szárnya kelni |szárnyra kelni

99 |azól egészen |szól egészen

103 |poháköszöntőt |pohárköszöntőt

106 |tekintsem |tekintsen

113 |födbirtokos |földbirtokos

125 |talalja fel |találja fel

129 |megy-e. |megy-e?

139 |heidelhergai |heidelbergai

144 |Nézet hosszan |Nézett hosszan

158 |azza! az |azzal az

173 |ténasszony hol |ténsasszony hol

185 |Te |«Te

185 |mukásokra |munkásokra

202 |httték |hitték

213 |már semmt |már semmi

215 |e miket szinte |a miket szinte

216 |nek ment |nekiment

220 |tudia |tudja]



*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ URAK: REGÉNY ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.