The Project Gutenberg eBook of Uzoni Margit: Regény fiatal leányok számára
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Uzoni Margit: Regény fiatal leányok számára

Author: Elek Benedek

Illustrator: Károly Mühlbeck

Release date: September 4, 2021 [eBook #66219]

Language: Hungarian

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK UZONI MARGIT: REGÉNY FIATAL LEÁNYOK SZÁMÁRA ***

UZONI MARGIT

REGÉNY

FIATAL LEÁNYOK SZÁMÁRA

IRTA

BENEDEK ELEK

MÜHLBECK KÁROLY RAJZAIVAL

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST, 1908

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Andrássy-út 10.

Minden jogot fenntartunk.

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA


ELSŐ FEJEZET.  Margit levele az íróhoz.

Uram! Egy „vén leány“ küldi önnek ezt a könyvet. Növendék leány voltam,
mikor az első szót leírtam e könyvbe, vén leány vagyok most, hogy
könyvem utolsó oldalára írom: _vége_. Igen, vége. A könyv betelt s
annak, mit életemből regénynek, vagy legalább regénybe illőnek
nevezhetek, folytatása nincs. Érzem, hogy, bár nem vagyok még harminc
éves, vége az ifjuságnak, örökre vége. Az én ifjuságomnak, melynek egén
többször borongott gyászfekete felleg, mint ahányszor verőfény
mosolygott, s mely mégis csak ifjuság volt. Ábrándokkal, reményekkel
teljes, bohó ifjuság, melyet álmatlan éjszakákon visszasír a szívem…
Bolond szív, sírhatsz, az aranyos, szép ifjukor elmult, elenyészett, nem
maradt egyéb belőle e könyvnél. Az én leghívebb barátomnál, kivel
közöltem örömet, bánatot, félve rejtegetett ábrándokat; aki becsületesen
megőrizte szívemnek titkait s akit – – ah, nincs erőm arra, hogy tűzbe
dobjam őt! A hosszu téli estéken hányszor ültem órákhosszat a kandalló
előtt, kezemben e könyvvel s lelkemben nagy elhatározással: tűzbe dobom,
tűzbe, nehogy valaki más kezébe kerüljön; oly valaki kezébe, aki nem
érti meg egy leányszív vergődését, semmiségeken való ujjongását s
ugyancsak semmiségeken való kétségbeesését, s szánakozva mosolyog rajtam
vagy éppen kinevet! Meg-megkisértettek a lobogó lángok: dobd közénk, ne
habozz! Ime, láthatja, uram, a kisértésnek ellent állottam. Az ön kezébe
teszem le könyvemet. Olvassa el s ha van benne a nyilvánosság elé
bocsátásra érdemes, a fiatal leányok lelkét, szívét nemesen
termékenyítő, ne engedje nyomtalan elenyészni életemből a hasznosat, a
példaadót. Öntse irodalmi formába az én dadogásomat. Nem hiúság, nem
szereplési vágy vezérel, hisz a név, melyet levelem alá írok, nem az én
nevem, csupán a keresztnév az enyém. Majd talán, az élet alkonyán, a
véletlen összehoz önnel s alkalmam lesz egy gyönge, de meleg
kézszorítással megköszönnöm, hogy nemcsak végigolvasta az én
dadogásomat, de méltónak is találta arra, hogy megtermékenyítse a magyar
leányok szívét, amiként cselekedte ezt egykor Szentpáli Katalin
tanulságos életének megírásával.

Igaz híve: _Uzoni Margit_.

[Illustration]


MÁSODIK FEJEZET.  Az író az olvasónak.

Uzoni Margit könyvét végigolvastam, s im, már eleve tanuságot teszek
arról, hogy e leány tündöklő erényei közt nem utolsó az ő nemes
szerénysége. Valóképpen nem napló az ő könyve, hanem kész regény.
Stilusán meglátszik, hogy írás közben egy pillanatig sem gondolt a
nyilvánosságra. Pongyola bizony ez a stilus, de kedves ez a pongyolaság!
Könnyen megeshetik, hogy veszít a regény kedvességéből, de mégis
teljesítem Margit kívánságát: a magam tollával írom meg az ő regényét,
de úgy, hogy valóképpen ő az elbeszélő. Átadom a szót Uzoni Margitnak.


HARMADIK FEJEZET.  Margit búcsúzik a gyermekkortól.

… Egy hete már, hogy itt élünk e kis városban s én még mindig azt
hiszem, hogy álmodom. Hármacskán vagyunk: anyám, Róza nővérem s én. Mind
a hárman gyászruhát viselünk. Gyászoljuk az én drága jó édes apámat.
Akinek én alig egy hónapja még a térdén lovagoltam; akinek én a nyakát
egy nap százszor is átfontam, halovány arcát pirosra csókoltam. Ő
mosolygott, de mosolygása oly szomoru volt, hogy sírva fakadtam.

– Na, ne sírj, kicsikém, ne sírj, – csöndesített s sovány ujjaival
simogatta arcomat, fejemet.

– Hát ne légy oly szomoru! Tudom, mi bánt. Azt hiszed, hogy meghalsz. Ó
apám, hogy gondolhatsz ilyet!

Észrevettem, hogy erősen vigyázza arcomat. S mintha mondta volna: lám,
ez a gyermek is alakoskodik. Tudja, hogy betegségem halálos. Mind
alakoskodnak körülöttem. Alakoskodik ő is.

Úgy volt, úgy. Véletlen tanúja voltam annak, amint a doktor mondotta
édes anyámnak:

– Tiszteletes asszony, nem áltatom. Egyedül csak a jó Istentől
remélhetünk…

Nem hallottam többet. Hirtelen szédület fogott el, forogni kezdett velem
a szoba, aztán az ágyban ébredtem fel. S az én drága jó édes apám ott
ült az ágyam mellett. Sejtelme sem volt arról, hogy mi vette el
eszméletemet.

– Édes kicsi, gyönge lánykám te, – gügyögött nekem, mint egy kis
babának. – Lám, lám, mind a testvéred erős, mint a vas; arcuk piros,
mint a rózsa, csak te vagy vézna, sápadt, te penészvirág, te. Ugy-e az
én kedvemért maradtál ilyen kicsike, ilyen véznácska, hogy legyen, akit
becézzek?

Szemem megtelt könnyel, a torkom elszorult. Válaszul elkaptam a kezét,
ráborultam s csókoltam hosszan, sokáig.

Nemcsak édes apámnak, de az egész háznak én voltam a becéje. István
bátyám, ez a hatalmas, erős ifju pehelyként kapott föl a vállára s
nyargalt velem az udvaron, a kertben. Róza nénémen, ki hat évvel
idősebb, mint én, valósággal zsarnokoskodtam. Híres volt a
pajkosságáról, szelességéről, csípős nyelvéről, a legzajosabb kedvéből
hirtelen csapott át a kiállhatatlan rosszkedvűségbe, de engem még
ilyenkor is kényeztetett. Mint afféle sokat betegeskedő gyermeknek,
csunya szokásaim voltak. A kávét nem ittam meg, ha a cukrot jó magasról
nem dobták bele.

– Nem csubbant! – mondtam kényeskedve s addig nem nyúltam a kávéhoz, míg
egy szelet cukrot bele nem csubbantottak. Ha senki más nem, Róza
engedett a szeszélyemnek. Ágnes, a másik néném, a család dalos madara,
esténkint ágyam mellé ült s mélabús dalokkal altatott el. Az édes anyám
szelíd, kevés beszédü, szinte hidegnek tetsző asszony, (pedig mily meleg
szív, édes Istenem!) néha-néha neheztelő fejcsóválással fogadta
kényeztetésemet, holott voltaképen ő is kényeztetett.

Koraérett gyermek voltam, mint általában a betegeskedő gyermekek, nem
titkolták, hogy én vagyok a legeszesebb a családban s gyakran mondták:
ezt a gyermeket megeszi az ész. Lehet, hogy ez is kényeztetés volt. Vagy
vigasztalás: mit Isten megtagadott tőlem testben, egészségben,
formaságban, – elmém elevenségében pótolta ki? Egy bizonyos: sok mindent
leolvastam szüleim, testvéreim arcáról, mit ők nem tettek fel rólam,
bármily okosnak tartottak is. Leolvastam a hallgatólagos megállapodást:
kényeztessük szegénykét. Nemcsak azért, mert a legkisebb, de mert
beteges, vézna, kinek ha napjai nem is, az évei meg vannak számlálva. Ha
egy-egy talpraesett mondásomon nagyot nevettek, láttam, hogy szeretnének
elfordulni s kisírni magukat: mért, hogy ez a gyermek nem erős,
egészséges!? Mért kell elvesztenünk őt, ki egy-egy szavával felvidámítja
az egész házat?

Egy szép májusi napon – sohasem felejtem el e napot – két fiatalember
jött ki a városból. Nem most jöttek először. Az egyik Adorján Dénes
ügyvédjelölt: a Róza, a másik Damokos Balázs kálvinista pap: az Ágnes
jegyese volt. Édes apám, bár alig birt állani a lábán, fölkelt s az
asztal körül sétálgatott velem.

– Jertek, jertek, – fogadta leendő vejeit, – hadd támaszkodom rátok,
mert erre a leánykára a kezemet sem merem rátenni. Ugy-e, kicsike,
összelapulnál? Mi?

A leendő vők karon fogták édes apámat, aztán kivezették a kertbe. A
gyümölcsfák virága édes illatot árasztott szét. Túlvilági boldogság
fénye ragyogott édes apám arcán. Csak István bátyám nem volt itt: ő a
szomszéd vármegye egyik falujában hirdette Istennek igéjét. Mert pap ő
is. Az volt a nagyapám is. Annak az apja is. Apáról fiúra öröklődött
Istennek szolgálata. S mily boldoggá tette édes apámat a gondolat, hogy
_két leánya_ közül egyet pap vesz el feleségül. Igen, két leánya közül.
Tudom, bizonyosan tudom, hogy engem nem nézett férjhez menendő leánynak…

Nem, nem, ezt a napot sohasem felejtem el. Édes apám arca, az az arc,
melyet e napon, e röpke órában láttam, lelkembe vésődött
kitörülhetetlenül. Ime, – ezt olvastam arcán – most már meghalhatok. Két
leányom sorsát két derék ifju kezébe tettem le. A fiam pap… Aztán
hirtelen reám tekintett. S mintha arra a túlvilági fényre felleg borult
volna! Egész testében megrázkódott. Ha erősen nem fogják, összeesik.
Alig hallhatóan rebegte:

– Fázom. Vezessetek be.

Ó édes, drága jó apám, hát mégsem halsz meg nyugodtan! Ó lelkem, édes jó
apám, hát mégsem feküdtél nyugodt szivvel a te koporsódba!

… Akkor éjjel meghalt az édes apám.

S ott, az édes apám ravatala mellett elbúcsúztam a gyermekkortól.
Éreztem, hogy többé már nem vagyok gyermek. Vége a bohó, a gondtalan
gyermekkornak, vége. Hogy azon a szép, májusi napon fogtam el az utolsó
pillangót…

A temetés után mindössze két hetet laktunk a parókhián. A derék,
becsületes székely atyafiak nagyon szerették az ő „aranyszáju“ papjokat,
könnyes szemmel kisérték utolsó útjára s mikor észrevették úti
készülődésünket, szinte erőszakkal akartak itt tartani. Kérve-kérték
édes anyámat:

– Bár addig maradjon itt nagytiszteletü asszony, míg új papot hozunk.
Itt megmaradhatnak békében.

De édes anyámnak nem volt maradása. Bármerre nézett, minden csekélység a
felejthetetlenre emlékezteté. Ő, ki eddig meleg szívének érzelmeit
szinte hideg álarc alá tudá rejteni, most folyton könnyezett. István
bátyánk, ki ekkor még nem volt házas ember, könyörögve hívott az ő
falujába, az ő parókhiájára.

– Nem! nem! Nem nyomorítunk meg pályád kezdetén!

– Hát legalább Margitot adjátok nekem!

Az én drága jó édes anyám önkéntelen megragadott, mintha el akart volna
rabolni.

– Nem, nem, őt nem adom. Talán Ágnes… Hadd vezesse házadat, míg férjhez
megy.

Ágnes elment Istvánnal, én meg ott maradtam édes anyámmal. Megszakadt
volna a szívem, ha most el kell tőle válnom.

Kicsi volt az eklézsia, melynek édes apám papja volt. De a kicsi
jövedelemből is tudott némi vagyonkát gyüjteni az én jó apám s anyám.
Sok fejős állatot tartottak s nénéim anyámmal együtt már hajnalban
talpon voltak, ők maguk is részt vettek a fejésben, mérték a tejet a
kannákba s kora reggel küldötték a városba, abba, a hol most lakunk. Egy
kicsi birtok maradt a nagyapánkról is. Nem kellett félnünk a nyomortól,
főként, ha tovább – dolgozunk. De ki? Róza és Ágnes – férjhez megy.
Akkor ketten maradunk: anyám s én. Mibe kezdjünk? Ugyan mibe?

– Most még ne beszéljünk a jövendőről. Menjünk be a városba. Fogadjunk
szállást. Velünk lesz az Isten.

Tehát – – Isten veled, szép gyermekkor, Isten veled, édes kicsi falum!
Nem hallom többé harangodnak templomba hívó hangját. Nem látlak többé,
hófehér falu, mosolygó képü házikók! Nem űzöm többé tarka pillangóidat,
virágos mező! Nem szedem többé gyöngyvirágaidat, te szép kerek erdő! Nem
kérdik többé ezek a jó falusi asszonyok: hogy van, édes kisasszonykám,
nem beteg-e? Ó, de halavány az arca! Ó, de gyönge a testecskéje! Nem
ébreszt fel többé az édes hajnali álomból fecske csicsergése. A kedves
falusi idilleknek vége, vége!

… Ah, itt vagyunk a városban. Itt jártam végig a leányiskolát, minden
utcáját, házát ismerem s mégis oly idegen. Ez a lakás… A földszintes ház
ablakai szűk utcára s keskeny udvarra néznek. A felső szomszédunk egy
mindig részeg fazekas mester, az alsó szomszédunk csizmadiamester, ki
egész nap lábszíjazza az inasait. Áthallik keserves sírásuk. Hol a kert
virágos gyümölcsfáival, illatos orgonabokraival, virágágyaival?
Örüljünk, hogy egymagunk lakhatunk ebben a kis háromszobás házban. Még
nagy is nekünk. Még olcsónak is mondja anyám. Most még az. De ki tudja,
mit hoz a jövő?

Érzem, hogy nem sokáig maradhatok itt. Érzem, hogy vagy meg kell halnom
vagy magamnak kell megszereznem azt a keveset is, mit megeszem. Mert
szörnyü keveset eszem. Oly keveset, hogy láttára az anyám sírva fakad.
És Róza is, ez a talpig szív leány. Aki magára erőszakolja a jókedvet,
bohóságot, csakhogy minket egy pillanatra felvidámítson. Aki, hogy
beköltöztünk a városba, az első reggelen, szeretettel nézett rám,
miközben magasra emelte a cukorszeletet: – belecsubbantsam a kávéba?

– Ne, ne, – tiltakoztam én, – ennek vége! Többé ne becézz…


NEGYEDIK FEJEZET.  Gyászra gyász következik.

Adorján Dénesnek és Rózának szentelem e lapokat. Ez a csöndes, kevés
beszédü ifju, valóságos ellentéte Rózának, ennek a „rossz nyelvü“,
szókimondó, mindent meglátó leánynak. Hét ördög lakik Rózában s a hét
ördög mellett egy nagy szív. Az emberek viselkedésében a legapróbb
félszegség sem kerüli el éles szemét, ki is gúnyolja szemtől-szembe, de
annyi kedvességgel, hogy soha még senki sem tudott rá megharagudni.
Gyermekészszel csodáltam, hogy ez a két ellentétes természet meg tudta
egymást szeretni. Ma már nem csodálom. Dénes alig egypár évvel volt
idősebb Rózánál s gyermekkori barátságból fejlődött ki szerelmök.
Kálvinista pap volt Dénes apja is, épp a szomszéd faluban s az Adorján
és Uzoni gyerekek gyakran összejöttek. Évek során együtt játszottunk a
vasárnap délutánokon, hol nálok, hol nálunk, de csak később, mikor Dénes
már nagy diák volt s Róza serdülő leány, vettük észre, hogy kölcsönös
érzelmök több a barátságnál. Házunknál sok fiatalember fordult meg.
Szívesen jöttek a városból az egyszerü papi házba, hol – úgy látszik –
igaz melegséget s mesterkéletlen jókedvet találtak. Na – és pompás
tejfölös csirke-paprikást. Mind élvezték Róza kedves pajkosságát, de
senki sem udvarolt neki komolyan: tudták, hogy Róza szíve már rég el van
jegyezve Adorján Dénesnek. Úgy tetszett nekem, hogy az egész világ
szeretettel nézi e valóban ideális frigy szövődését. Mintha az egész
világ egy érzelemmel vallotta volna: ezek igazán illenek egymáshoz.
Éppen azért, mert az egyik nagyon eleven, a másik nagyon csöndes.

Már valóságos jegyesek voltak, mikor Damokos Balázs a házunknál először
megjelent. Akkor már – mint később kiderült – szerette Ágnest. Egy
fillér-estélyen lobbant a szíve szerelemre, hol Ágnes népdalokat
énekelt. Nem volt iskolázott a hangja, de üde, lágyan csengő, szívhez
szóló. Ez a hang ejtette rabul Damokos Balázs szívét. Ez hozta el őt a
mi házunkhoz. Róza már az első negyedórában tisztában volt a tiszteletes
úrral. Dénessel együtt jöttek. Mintha csak testvérek lettek volna.
Magas, karcsú alak mind a kettő. Az arcukban is volt némi hasonlatosság
s a természetökben is. Épp oly csöndes, kevés beszédü Balázs is, mint
Dénes. Szelid lelkü, igazi pap, de mintha férfiasabb lett volna mégis,
mint Dénes. A szót Róza vitte egész délután, a vacsoránál is. Mintha már
meg is kérte volna az Ágnes kezét s mintha ő lett volna a ház feje,
aprójára kikérdezte a tiszteletes urat.

– Szép-e a kertje?

– Elég szép. Persze egy kissé gyomos.

– Na, Ágnes, ott majd gyomlálhatsz…

– Róza! – szólt rá feddően, haraggal, az édes anyám.

Szegény apám nevetett. Ágnes arca lángba borult s kiszaladt. Közben a
paprikás-csirkéből a jobb falatokat – tiszta szórakozottságból – mind
Róza szedte ki. A tiszteletes úrnak bizony csak a csirkék szárnya meg a
háta maradt. Anyám majd elsülyedt szégyelletében, de nem szólhatott.
Hanem mikor a vendégek elmentek, alaposan megmosták Róza fejét. Hogy
mennyire használt a nagy mosás, kitünt a következő vasárnap. Most már
Róza le sem ült az asztalhoz. Ő volt a „fennjáró“. Ő hordta körül a
tálat. És mondá Damokos Balázsnak, elébe tartván a tálat:

– Kedves tiszteletes úr, a multkor nagyon megszidtak maga miatt. Az
Isten áldja meg, válassza a combját meg a mellét.

S ő maga adta Balázs tányérjára a legjobb falatot.

Jaj, szegény anyám és mink valamennyien! De végre is egy pillanatnyi
kínos hallgatás után – nevetésbe törtünk ki mind. Balázs nevetett a
legjobb ízűen.

Róza a vendégek távozta után ugyan megint részesült a fejmosásban, de
hát őt már megjavítani nem lehetett. Ami a szívén, az a nyelvén. S nagy
szeleburdiságában sohasem gondolta meg, hogy vannak családi dolgok,
miket idegeneknek nem szükséges tudniok. De viszont most is jóra
vezetett a szókimondása. Damokos Balázs nekibátorodott. Úgy látszik,
szívesen látják, ha Rózát alaposan megmosták, amiért elszedte a jobb
falatokat. S csakugyan jól érezte: egy hónap mulva már Ágnes és Balázs
boldog jegyesek valának.

[Illustration]

Még csak most volt elemében Róza. Kedves páthosszal mondotta:

– Ó, édes jó anyám, de boldog lehetsz te! Egyszerre két leányodtól
szabadulsz meg!

És nem szünt meg az évődése.

– Végre a familiánkba beleházasodik egy ügyvéd. Ügyetlen, az igaz, de
mindegy. Elég volt már a papokból. Az egész nemzetségünk csupa
tiszteletes úr. Végre lesz köztünk egy tekintetes úr is. S ezt nekem
köszönhetitek, nekem!

– Hogy a kakas rúgjon meg, te nagy száju, – mondotta apám, ki sohasem
tudott szigoru lenni a lányai iránt s az efajta csacsogásokon úgy a
szívéből kacagott, hogy a könnyei is kicsordultak.

Ime, erre a derűs képre borult a gyászfekete fátyol: apám halála.

S jaj, mi következik még ezután!

Még fél esztendeje sincs, hogy drága jó apámat eltemettük, tetszett az
Úrnak, hogy újra gyászba borítson: Adorján Dénes ott fekszik egy
hóborította sírhalom alatt!

Te jó Isten, kinek szolgálatában öregedett meg annyi ősöm, mivel
érdemeltük meg e szörnyü csapást!? Nem lázadott föl szívünk, mikor
magadhoz szólítottad a Te szolgádat, a mi jó édes apánkat. Bár a
természet rendje szerint még sokáig élhetett volna, öreg ember volt,
kínos betegség gyötörte s meghalván, maradt legalább egy csöpp enyhülése
szívünknek: nem szenved többet! De Dénes ifju volt, erős, szíve tele
volt egy szép élet reménységével, ott állott a földi menyország
küszöbén, miért nem engedéd, hogy átlépje azt!?

Nem, nem! Csendesülj, szívem, ne háborogj! Imádkozzunk a meghalt ifju
lelki üdvösségeért s az én drága Rózám életéért. Dénes a föld alatt,
Róza élet és halál közt! Itt ülünk ágya mellett, virrasztva fölötte a
hosszu téli éjszakákon: anyám, Ágnes és én.

Ágnes már asszony. Nagy csendben volt az esküvője. De itt van velünk:
Róza ágya mellett tölti házasságának első heteit.

Nem akarom hinni, hogy Dénes meghalt. Nem akarom hinni, hogy Rózát
elveszítsük. Miért, hogy Róza haljon meg s miért nem én!? Én, kinek a
szellőfúvás is megárt, a folyton betegeskedő teremtés!?

Nem tudom rendezni gondolataim zűr-zavarát. Hogy is történhetett Adorján
Dénes halála? Bálban volt. Reggelig táncolt. Másnap már erősen köhögött.
Aztán vért hányt. De ennek már egy éve. Jött a nyár s elmúlt a köhögés.
Aztán jött az ősz, a hideg, nyirkos ősz s Dénest újra előfogták a
köhögési rohamok. És sorvadni kezdett megdöbbentő, szivetszaggató
gyorsasággal. És egyszerre csak ágyba szögezte a halálos betegség. És
éjjel, késő éjjel, bezörgettek ablakunkon.

– Mi történt?

– Oh, Istenem, Dénes… igen, Dénes… meghalt…

Róza eszméletét veszítve hanyatlott vissza ágyába. Alig volt
eszméletnél, míg Dénes a ravatalon feküdt. A harangok zúgására ébredt
föl egyszer, hogy újra elaléljon. S mi csak egy göröngyöt sem dobhattunk
Dénes koporsajára. Balázs mondott imát a sírja felett…

Imádkozom én is.

– Uram, könyörülj meg rajtunk! Tartsd meg nekünk Rózát!

Róza hallja könyörgésemet s fájdalmasan mosolyog. Alig hallhatóan
rebegi:

– Ne az életemért, a halálomért imádkozz… ha szeretsz!


ÖTÖDIK FEJEZET.  Uj életre készül Róza is, Margit is.

Isten meghallgatta szüntelen való könyörgésünket: Róza meggyógyult. A
halálmadár, mely egész télen ott huhogott kicsi fészkünk fölött, a
tavasz nyiltával – elröpült. S hogy megjöttek a verőfényes, langymeleg
tavaszi napok, egy-két órát kiülhettünk a szűk udvarra, melegedni a nap
bizsergető sugaraiban. Aztán mint a repülést próbálgató madárfiókák,
tovább-tovább röppentünk, azaz hogy mendegéltünk. Egy bájos, illatos
májusi napon már ki is jutottunk a rétre, a Küküllő mellé. Ott
sétálgattunk föl s alá a folyó partján, meg-megálltunk s a csendes
folyóvíz tükrébe mélázva merült tekintetünk. Vajjon mit gondoltunk e
pillanatban? Azt hiszem, egyet, de hogy mit, azt egyikünk sem merte
volna elmondani a másiknak. A halál gondolata járt Róza lelkében. Az
enyémben is. De önkéntelenül megragadtuk egymás kezét, mint akik bűnös
gondolaton érik magukat. Hallani véltem a mennyei szózatot: Örüljetek az
életnek, mely sok bánat közt sok örömet is tartogat azok számára, kiket
a nehéz csapások sem rendítenek meg Istenben való hitökben. Az isteni
gondviselés rendelései beláthatatlanok s a gyarló ember néha akkor lázad
fel ellene, mikor valóképpen a legnagyobb jóban részelteté.

Hosszu hallgatás után Róza megszólalt:

– Tudod-e, kicsike, mi terv fő a fejemben?

– Tudom.

Róza meglepődve nézett reám.

– Tudod?

– Igen, tudom. Meghalt a jegyesed s azt hiszed, többé nem akad ifju, aki
elfeledtesse az ő emlékét.

– Tovább, tovább.

– Nem mégy férjhez soha. De ha nem mégy, valamely foglalkozás után kell
látnod. Ez fő a te fejedben.

Róza elmosolyodott. Az első mosoly, mit láttam ősz óta.

– Kicsike, neked ördögöd van. Beláttál a lelkembe. Úgy van, valami
foglalkozás után kell látnom. Lám, de jó volt, hogy megtanultam a
szabást s varrást. Emlékszel, hogy Ágnes is, meg én is, kezdetben
mennyit zúgolódtunk magunk közt, mikor édes anyánk Johanka nénihez adott
tanulásba! Irígyeltük a volt iskolatársainkat, kik, amíg mi a gép fölött
görnyedeztünk, a sétatéren csevegtek, nevetgéltek… Egyik-másik le is
nézett talán… Mit kezdenénk most e tudományom nélkül?

– Igen, nekünk dolgoznunk kell, – mondtam én.

– Nekünk? Hát te mit akarsz dolgozni, kicsike? Nem neked való a
szabóskodás.

– Tudom, én tanulni akarok. Elhatároztam, hogy tanítónő leszek.

– Ugyan, kicsike! Hát azt hiszed, hogy anyánk elereszt téged maga
mellől?

– El kell hogy ereszszen. Jól tudom én, hogy mi szegények vagyunk. Annak
a kis birtoknak a jövedelméből meg nem élhetünk. Apránként elfogy s
akkor aztán a testvéreim tartsanak el? Soha!

– Eh! Te gyönge vagy a tanulásra. Te itt maradsz velünk. Eltartalak
téged a két kezemmel. Téged is, anyámat is.

Mondtam én:

– Hiába ne vesztegessük a szót, Róza. Anyámnak elég az ő kis jövedelme.
Még nekünk is tud juttatni valamit. Amit te dolgozol, magadnak dolgozod.
De én is meg akarom keresni a magam kenyerét. Ha aztán megszerzed te is,
megszerzem én is: legyen minden darab kenyerünk közös, nem bánom. Ugy-e,
te sem? Meglásd, mily édes lesz majd minden falat. Mi szereztük! És nem
kérdezzük: melyik mennyit szerzett. Dolgozunk és – szeretjük egymást. Mi
kell még?

Ó, Uram, áldassék a te neved, most már látom, most már hiszem, hogy Róza
meggyógyult. Megcsillant újra az ő kedvesen csúfolódó természete. Most
először annyi idő multán! Igen, Róza ezt mondta az én bölcselkedésemre,
kenetes hangon, mint ahogy Johanka néni szokott beszélni, ki maga is
özvegy papné volt:

– Kicsike! Eddig is tudtam, hogy bölcs vagy, de ennyire mégsem. Ily
bölcs leányzó vaj’ léphet-e más, mint a nevelés és oktatás tövises
útjára? Igen, te nagy dolgokra vagy elhivatva…

Itt megakadt Róza.

– Beszélj, beszélj! – biztattam kimondhatatlan örömmel, hogy feltámadni
láttam újra a régi Rózát.

– Hát beszélek, kicsike, – s becéztetve veregette az arcomat, mint
valami kis babának. – Ugy-e, valami ősz öreg ember jelent meg álmodban s
az szózatolt: leányom, ne törődj testednek gyöngeségével, a fő, hogy
erős a lelked s nagy te benned a tudomány. Eredj, tanulj és tanítsd
hazádnak jövendő nemzedékét. S ha netalán veszedelembe jutnál, itt ez a
síp, neked adom s fújj bele. Én ott leszek melletted!

Össze-vissza öleltem, csókoltam Rózát. Talán sohasem volt oly kedves,
aranyos, mint e pillanatban. A gúnyolódásból kiszivárgott jó szivének
melegsége! Éreztem, hogy bár ellene beszél most az én tervemnek,
valójában helyesli azt. Most aztán elárultam neki, amit eddig titkoltam
anyám előtt is, előtte is: hogy én már beszéltem is az én tervemről
Mózsi bácsival.

Ki ez a Mózsi bácsi? Vajjon ki sejt e név alatt – tanfelügyelőt? Mózsi
bácsi régi jó barátja volt apámnak s az egész családnak. Némi rokonság
is volt köztünk. Afféle régi szabásu úriember, meleg kedélyü, barátainak
bánatában, örömében résztvevő, érettök minden áldozatra kész; inkább
kálvinista papot mutat a megjelenése, mint tanfelügyelőt s jóformán az
egész városnak Mózsi bácsija ő.

Mózsi bácsi nagyon helyeselte a tervemet, sőt magára vállalta azt is,
hogy édes anyámat is megnyeri annak. Többet is igért: ő maga visz el a
tanítónőképzőbe s „kijárja“, hogy ingyenesnek vegyenek föl. A saját
leányát is viszi, de… Majd megírom később, mit jelentenek e
gondolatjelek. Hanem arra nem gondoltam, hogy sétánkból haza térve,
nálunk találjam Mózsi bácsit. Szinte észrevétlen léptünk be, épp abban a
pillanatban, mikor Mózsi bácsi élénken, mondhatnám, lelkesülten
fejtegette, hogy ma már más világ van, mint az ő ifjuságukban;
szükséges, hogy a leány is szerezzen valami kenyéradó diplomát. Ha nem
lesz rá szükség, annál jobb; de ha szüksége lesz, megbecsülhetetlen
kincs az a diploma.

[Illustration]

– Igaz, igaz, – hagyta helyben édes anyám.

– Na, hugom, viszlek! – e szavakkal fogadott Mózsi bácsi s csak úgy
ragyogott az arca az örömtől, hogy meggyőzhette édes anyámat.

Anyám nem fojthatta el könyeit s gyöngéd szemrehányással mondta nekem,
miközben a szokottnál melegebben ölelt meg:

– Te rossz leányka, te. Hát összeesküdsz az édes anyád ellen?

– Édes jó anyám! Bocsáss meg! Azt akarom, hogy ne legyek terhedre
sokáig…

– Úgy, úgy, igaza van a leánykának. Bárcsak minden leány így
gondolkoznék, – áradozott Mózsi bácsi. – Még e héten elküldjük a
folyamodványt. A felvételi vizsgára magam viszem el. Ellát is elviszem,
az én leányomat. Téged is elvinnélek, – fordult Rózához – de…

Mondta Róza szomoru mosolygással:

– Én már egy kicsit kivénültem a tanulásból, Mózsi bácsi. Aztán csak nem
hagyjuk egészen magára az anyánkat. Mi már együtt maradunk, amíg élünk,
úgy-e, édes anyám?

Erre már nem volt szava sem anyánknak, sem Mózsi bácsinak. Összenéztek s
láttam, hogy Mózsi bácsi szemében is könny csillant meg.

Később valamit dünnyögött Mózsi bácsi: no, no… igen, igen… Hiszen majd
meglátjuk…

Vette a kalapját és búcsúzott.

S hogy eltávozott Mózsi bácsi, sokáig szótlanul ültünk a kis szobában.
Aztán egyszerre mind a hárman kezünkbe temettük arcunkat s csöndes
zokogásban tört ki mind az a sok bánat, keserűség, mit egymás elől eddig
félve rejtegettünk.

Ekkor éreztem először, hogy a legnagyobb jótétemény, melyben Isten
részelteté a bánatba merült szíveket: a könny. A sírás. Úgy
megkönnyebbült a szívünk, hogy csöndben, senkitől nem látva, nem hallva,
kisírhattuk magunkat.

Korán pihenni tértünk. Anyám, mielőtt maga pihenni tért, ágyamhoz jött s
végtelen szeretettel simogatta meg arcomat.

– Tehát tanítónő leszel… Itt hagyod Lila mamát… jó, jó. Aludj. Álmodj
szépet… Jó éjszakát.


HATODIK FEJEZET.  Az első lépés.

Nagy emeletes ház a lakásom. Közvetlen alatta szalad el a nagyon szűk
mederbe szorított Szamos. Egyedül állok a becsukott ablak mögött;
szívemet sajogtatja még a válás fájdalma, arcomat égeti még édes anyám,
testvéreim csókja, könnye. E pillanatban azt sem tudom, merre szalad ez
a folyó. Keletre, az én hazám felé, vagy más irányba? Mintha mindent
elfeledtem volna, amit eddig tanultam. Önkéntelen suttogtam: merre
szaladsz, Szamos vize? Állj meg, állj meg egy pillanatra, hadd üzenek
édes anyámnak, aki most könnyeit hullatja érettem; Rózának, ki
varrógépje fölé hajolva űzi bús emlékeit, de hiába űzi: lelke ott
imbolyog a temetőkertben; Ágnesnek, ki ezen a verőfényes őszi napon a
papi kertben talán épp szedi a piros páris almát s bizonynyal felsóhajt:
Istenem, ha most egy kosár almát Kolozsvárra röpithetnék! És Istvánnak,
kitől el sem búcsúzhatám.

Itt ebben a rengeteg nagy házban engem még egyetlen leány sem szeret.
Egyedül Janka néni, ez az áldott jó lélek, mutat irántam gyöngéd
szeretetet. Valóképen az ő meleg szívének köszönhetem, hogy itt vagyok.
Mert könnyü kimondani gyermekészszel, gyermeki felbuzdulással: tanítónő
leszek! – de lám mindjárt az első lépésnél összeomlik az én tündérváram,
ha Janka néni jóságos szíve meg nem esik rajtam.

Forró meleg juliusi nap volt, midőn Mózsi bácsi Kolozsvárra vitt. Egész
úton bátorított: ne féljek a felvételi vizsgától. Ő nem félt engem…

– Csak egy kicsit nagyobb, egy kicsit erősebb volnál, – szaladt ki ajkán
a rejtegetett aggodalom. – Ez az ugrifüles, – fordult Ellához, a
leányához, – na, ennek, tudom, nem mondja a doktor: untauglich! Csak
aztán a tanárok ne mondják!

Mondtam én:

– Én nem féltem Ellát. Magamat sem. A doktortól…

Mózsi bácsi közbe vágott:

– Attól se félj, hugom. Végre is, gyönge vagy, de nem beteg. Igaz-e?

– Gyönge sem vagyok, Mózsi bácsi. Oly erősnek érzem magamat!

– Nos, hogy még erősebb légy holnap, feküdj le. Te is Ella. Aludjatok.

Ő maga egy sarokban meghúzódott s minket lefektetett. Ella csakhamar el
is aludt. Az én szememre nem jött álom. Szánalmas színben léptem át
reggel az intézet küszöbét. Az udvarokon, a folyosókon csak úgy
hullámzott a sok serdülő leányka. Ott álldogáltak a szülők, bácsik, a
nénik, valamennyi szorongó arccal. Negyven leányra van hely s több
jelentkezett száznál. Ez mind tanítónő akar lenni. Kevés a jókedvéből, a
legtöbb kényszerűségből. Ellenségekként méregetik egymást a szülők, bár
sohasem látták egymást. Irígykedve néznek azokra a leánykákra, kik
előbbkelő pártfogók kiséretében jöttek ide. A szegény még szegényebbnek
vallja magát s akinek nyolc gyermeke van, szeretné, ha tizenkettőről
mutathatna fel bizonyítványt. Mind abban bizakodik, hogy az ő
nyomorúságán megesik az igazgatónő szíve, aztán a miniszteré s az ő
leánya mégis csak bekerül az intézetbe, ha a többié nem is.

Amint elhaladtunk a földszinti folyosón, az ott álldogáló csoportok
előtt, hallottam a megjegyzéseket.

– Tudják, ki ez az úr? Tanfelügyelő.

– Hát azt a leánykát minek hozza ide? Vinné a kórházba s ne ide.

Belekapaszkodtam Mózsi bácsi karjába. Szédült a fejem. Nem mertem
körülnézni, csak sejtettem inkább, hogy csupa piros pozsgás képü leányok
álldogálnak itt, kiknek arcát még pirosabbra festette az izgalom. Máig
sem tudom, hogy kerültem Janka néni elé. Ösztönszerüen csókoltam kezet s
aztán, érezve, hogy egy puha kéz megsimogatja arcomat, lassan fölemeltem
tekintetemet. Végtelen jóság mosolygott reám egy kedves szempárból;
éreztem, hogy gyönge pirosság gyúl ki sápadt arcomon, jótékony melegség
áradt szét minden tagomban.

– És magácska tanítónő akar lenni? – csendült meg lágy, meleg hangja.

– Az akarok lenni.

– Igen, az akar lenni, – vette át a szót Mózsi bácsi. – Nem bánom, ha az
én leányomat nem is veszik föl, csak ezt a kis leányt vegyék föl,
nagyságos asszonyom.

Janka néni meglepődötten nézett Mózsi bácsira, arca vidám mosolyra
derült a szokatlan szavak hallatára.

– Mondhatom, az első apa, kitől ilyesmit hallok. Legyen nyugodt,
tanfelügyelő úr, ha jól kiállják a felvételi vizsgát, rajta leszek, hogy
mind a kettő bejusson az intézetbe. Nos, félnek a vizsgától? – fordult
hozzánk.

– Egy kicsit, – rebegtük mind a ketten.

E pillanatban nyilt az ajtó s magas, barna, szemüveges úr lépett be.

– Isten hozta, doktor úr, – üdvözölte Janka néni a belépő urat s az én
arcomról egyszerre eltünt az a gyenge pirosság, mintha egy hideg kéz
letörülte volna.

– Nemde, kezdhetjük a vizsgálatot, nagyságos asszonyom? – kérdezte a
doktor.

– Ime, itt az első „prepa-jelölt“, – mutatott rám mosolyogva Janka néni,
de ugyanabban a pillanatban láthatóan megijedt. Hozzám lépett, gyöngéden
megfogta a kezemet. Reszkettem, mint a nyárfalevél. – Na, na, ne féljen,
kicsikém, nem eszi meg a doktor bácsi. Jó ember ő. Ugy-e, doktor úr, ön
jó ember? – fordult a doktor felé s olyan pillantással nézett a
doktorra, melyben benne volt e kérés: ne szomorítsa meg ezt a szegény
gyereket!

Félve emeltem szememet a doktorra, de látva, hogy arca nem oly rideg,
minőnek első tekintetre véltem, összeszedtem magamat s bátran néztem a
szemébe. S mintha újra kigyult volna arcomon az a gyönge pirosság. A
doktor megsimogatta arcomat, s jókedvűen mondta: na, mosolyogjon.

Nem tudtam elképzelni, hogy mért kivánja ezt, s önkéntelen elnevettem
magamat.

– No lám, csak ezt akartam. A fogai épek, egészségesek. Mondhatnám:
szépek. Most már csak az a kérdés, hogy van-e jó étvágya?

Az orrom hegyére tette a mutató ujját s komolyságot erőltetve mondta:
őszinte feleletet várok.

– Mostanában gyönge volt az étvágyam…

Mózsi bácsi közbe vágott:

– Nem csoda, kérem, igazán nem csoda. Sok bánat érte szegényt
mostanában.

E szavakra arcomat ellepte a könny, s csöndes zokogással borultam Mózsi
bácsi széles mellére.

– Na, csendesüljön, kedvesem, – csitított Janka néni. A jó doktor is úgy
szívéből vígasztalt. – Majd megjő itt az étvágya. A sok leány közt
elfeledi a bánatot. Nemde, nagyságos asszony?

[Illustration]

– Hát fölvesznek? Csakugyan beválok? – kérdeztem mohón s nagy
buzgalommal törültem a könnyeimet.

– Ha a másik vizsgálat is sikerül, – mondotta Janka néni, – én melegen
ajánlom a kegyelmes úrnak.

– Arról a másik vizsgálatról kezeskedem, – áradozott lelkesülten Mózsi
bácsi s úgy feldicsért, hogy a szégyentől forró melegség perzselte
arcomat.

– No lám, – nevetett a doktor, – nem is halovány ez a kis leány!
Tauglich!

Ellával hamar végeztek. Csupa élet, erő, üdeség volt ő. Istenem, mily
boldogan léptünk ki a folyosóra, pedig még hátra volt az írásbeli, a
szóbeli vizsgálat és hátra volt a miniszter. De mégis bátrabban néztem
körül a folyosón s most csakugyan láttam, hogy valóságosan ellenséges
szemekkel néznek reánk. Hallottam az irigy megjegyzéseket: ezeket már
fel is vették. – Hja, kinek Krisztus a barátja, könnyen üdvözül. – No,
lám, ez a penészvirág. Csak nem akar tanítónő lenni!?

Ezt már egy leány mondotta. Visszanéztem reá. Magas, szélesvállu,
csaknem teljesen kifejlett leány volt. Arca csak úgy duzzadott az
egészségtől, de a szeme nem sokat igért. Odasúgtam Ellának: te, jegyezd
meg ezt a leányt. Fogadjunk, hogy szörnyü buta.

– Miről gondolod? – kérdezte Ella.

– A szeméről. Nézd csak – buta és irigy.

Kimentünk az udvarra. Mózsi bácsi sok ismerőssel találkozott. Volt
köztük végzett földesúr, kishivatalnok, pap, tanító (különösen tanító
sok), aztán özvegy asszonyok, többnyire ezek is tanítók özvegyei, s ezek
mind közrefogták Mózsi bácsit s mint valami Istent kérték, hogy
támogassa őket.

Megható megalázkodással mondta egy özvegy tanítóné:

– Vegyen engem is kegyes pártfogásába, nagyságos uram. A nagyságod
leányát, tudom, felveszik, de talán felvehetnék az enyémet is. Hat
gyermeket nevelek kétszáz forint nyugdijacskámból. Ez a leányka a
legnagyobb gyermekem. Benne van minden reménységünk. Ha ő majd tanítónő
lesz, nem rongyoskodunk, nem éhezünk. De ha ingyen vennék fel, nagyságos
uram, teljes ingyen… Máskülönben akár ne is vegyék fel.

A szívem elszorult. Hisz ez jobban rászorult a pártfogásra, mint én. Mi
csak megélnénk valahogy otthon, tisztes szegénységben. S hány lehet itt
még, a ki nálamnál sokkal szegényebb. Úgy szerettem volna szólni Mózsi
bácsinak: óh, édes Mózsi bácsi, ne törődjék velem, pártolja a nálamnál
szegényebbeket. De nem juthattam szóhoz. Mózsi bácsi elővette a kis
könyvét, egymásután jegyezte föl a neveket, mindenkinek juttatott
egy-egy jó szót s a refrén ez volt: mindent megteszek, ami tőlem telik.

S ez nem volt üres igéret. Mózsi bácsi szinte kereste, kutatta a
legszegényebbeket, a kik leginkább rá vannak utalva, hogy maguk
szerezzék meg a mindennapi kenyeret. Azt a sovány kenyeret!

Áldott legyen Istennek szent neve: Ő megsegélt engem. A felvételi
vizsgálatom jobban sikerült, mint ahogy magam is reméltem. Sőt annál is
jobban, mint ahogy Mózsi bácsi remélte. A szegény szülőket, kiket igazán
nem hibáztatok, hogy ellenséges szemmel mustráltak, sikerült
lefegyvereznem. De ennek a lefegyverezésnek nagy ára volt: a szívembe
nyilallott a suttogva, halkan felém röppent részvét, szánakozás.

– Mi kár, hogy ilyen vézna! Szegény, de hiába fog tanulni! Megeszi a
tudomány, mielőtt tanítónő lesz…

Hallottam a megjegyzéseket minden feleletem után s leolvashattam az
arcokról, hogy ezek mind eljegyeztek engem a halálnak. Óh, édes jó apám!
Tehát mégis férjhez megyek én is, ha máshoz nem: a Halálhoz! Ime, már el
vagyok jegyezve!

Ami a vizsgálatok eredményének kihirdetése után történt: rettenetes egy
jelenet volt az. Sohasem felejtem el, éljek bár száz esztendeig.
Megmérhetetlen öröm és szivethasogató kétségbeesés megdöbbentő keveréke
morajlott, zúgott a folyosón, az udvaron. Akiket elsősorban terjesztenek
föl a miniszternek a vizsgálat sikere és szegénységük, családi
körülményeik egybevetése alapján, sírnak örömükben, egymás nyakába
borulnak szülők, gyermekek; akiknek gyermeke nincs a szerencsés
kiválasztottak között, dühöngenek, fenyegetőznek, részrehajlást,
igazságtalanságot emlegetnek.

– Csupa nehéz kérdést adtak az én leányomnak.

– Az enyém kitünően felelt s mégis csak jó osztályzatot kapott. Megyek a
miniszterhez. Nem hagyom az igazamat!

Szegény Janka néni s mind a tanárok, tanárnők nem győzik vigasztalni,
csöndesíteni a háborgó szülőket. Hisz ők, ha hely volna, fölvennék
valamennyit. De mikor százhusz jelentkezik negyven helyre, – világos,
hogy nyolcvanat meg kell szomorítaniok, bármennyire fájjon nekik.

– S mire jó ez a fölvételi vizsga? – méltatlankodtak a szerencsétlenek.
– Napok óta itt vagyunk. A vasut, a szálló, az étkezés: tenger pénz
szegény embernek s a vége: eredj haza, a leányodat nem veszik föl!

A leánykák, kiket visszautasítottak, már nem is vették a dolgot oly
komolyan. Láttam a legtöbbnek arcán, hogy szeretne tapsolni, ugrálni
örömében. Mert hát mindenütt jó, de legjobb otthon, ha még oly szegény
is az az otthon. Az a nagy leány, kit még a vizsgálat előtt megjegyeztem
volt magamnak, s a kiben csakugyan nem is csalódtam, mert oly szánalmas
tudatlanságot árult el szegény, hogy már meg is sajnáltam – amennyire el
tudta rejteni a kevés tudását is, épp oly kevéssé tudta elrejteni
örömét.

– Oh, de jó, hála Istennek! – tört ki belőle az őszinte öröm.

Később megtudtam, hogy már hallgatag el volt jegyezve a helybeli
jegyzővel, de az előrelátó szülők jobb szerették volna, ha diplomával
megy férjhez. S hátha éppen abban a faluban nyilnék tanítónői állás s
megduplázódnék a jövedelem! A szép terv dugába dőlt, Emilia (ez volt a
leány neve) diploma nélkül fog férjhez menni. De férjhez megy!

Magamra erőszakolom, hogy a nyolcvan visszautasított leány közül Emilia
az, akinek helyét elfoglaltam s ez a gondolat megnyugtat. Hogy Emilia
még kevésbbé tudná, mint én e pillanatban, hogy merre foly a Szamos;
hogy Emilia nem az édes anyjának, nem a testvéreinek küldene üzenetet a
rohanó haboktól, hanem a gernyefalvi jegyző urnak; és hogy ez a szép
erős leány itt csontvázzá aszalódnék a titkos kesergésben, míg én jobban
már le nem soványodom. Ez ellen tesz is az áldott Janka néni. Külön
kosztra fogott s a segédtanítónő, ki az ebédlő asztalunkon elnököl,
folyton diktálja belém az ételt. Mindegyre tetten ér, hogy a villa meg a
kés mozdulatlanul hever a pecsenye mellett, tekintetem – azt hiszem –
bután mered a semmiségbe, de egyszeribe felriaszt egy erélyes hang:

[Illustration]

– Uzoni! Mi dolog ez! Egy falat húsnak sem szabad maradni a tányéron.
Értette?

A leányok összesúgnak, vihognak. Ella is, mintha röstelkedve nézne rám.
Szegény Ella! Neki még nem bocsátották meg, hogy az édes apja
besegítette ezt a penész-virágot, aki iránt szemmelláthatóan mind ahány
bizodalmatlan. Szinte látom, hogy már hallgatólag megegyeztek abban:
alamuszi leányka lehet ez az Uzoni Margit. Féljetek tőle. Meglátjátok,
ez majd minden csinyünket besúgja.

Apám! Apám! Úgy-e, ott vagy a fényes menyországban!? Úgy-e látsz engem?
Látod, úgy-e, könnyes arcomat? Hát azt sejted-e, mit tesznek föl a te
becézett penész-virágodról? Óh, ne lássad, ne is sejtsed. Ha látnád, ha
csak sejtenéd, fölvinnél magadhoz, úgy-e bár?

Ne, ne! Élni akarok. Szeretetre vágyódik a szívem. Akarom, hogy mindenki
megszeressen.

Meg fognak szeretni. Meg.


HETEDIK FEJEZET.  Margit ideált talál.

Két hónapja már, hogy itt vagyok, de még nem érzek semmi melegséget a
társaim részéről. Ha végig megyek a folyosón, vagy belépek valamelyik
szobába, hol három-négy leány van együtt, hirtelen másra terelik a
beszédet s dühös pillantásokat vetnek rám, mert megzavartam. Hogy miről
folyt a beszélgetés, arra igazán nem vagyok kiváncsi, de ezt ki hiszi el
rólam? Úgy teszek, mintha nem is láttam volna meg őket, a legtávolibb
sarokban meghúzódom, fölnyitom a könyvet, mit rendesen hozok magammal és
olvasok. De hiába merülök olvasásba, ezzel még gyanusabbá teszem
magamat. Vége a bátor, élénk beszélgetésnek s oly halkan suttognak, hogy
egy szó sem jut el a fülemhez.

Megelégeltem ezt a különös viselkedést s ma, a dolgozószobában, hol négy
osztálytársam bújt össze és halkan suttogott, míg én az ablakmélyedésben
olvastam, hirtelen becsaptam a könyvet s egyenesen a suttogókhoz léptem.
Meglepődve, zavartan néztek rám.

– Mondják, kisasszonyok, mért félnek tőlem?

Úgy látszik, rosszul fogalmaztam meg a kérdést, mert Sárosi Magda
büszkén végig mért és sértő hetykeséggel felelt:

– Nem félünk mi magától. Ugyan miért félnénk?

– Igaza van, miért félnének tőlem? Egyszerüen nem szeretnek, a
szeretetet pedig erőltetni nem lehet.

– Úgy van, a szeretetet erőltetni nem lehet, – kapott a szón Sárosi
Magda s nyilván arra célozva, amiről az előbb suttogtak, a négy leány
összenézett s hangosan nevettek.

Lángba borult az arcom, de nyugalmat erőltettem magamra s mondám:

– Én a magam részéről nem is erőltetem. Csak egyre kérem: bocsássák meg
nekem, hogy gyönge, beteges és csúnya vagyok s mielőtt itéletet
mondanának fölöttem, ne sajnálják megismerni Uzoni Margitot.

Szavaimnak látható hatása volt a négy leány arcán. Röstelkedve néztek
össze, valamit hebegtek is, míg végre Pál Vilma, egy sugár, szép szőke
haju, kék szemü leányka vette át a szót. Kezet nyújtott nekem s mondá,
amint következik:

– Hát úgy lesz, amint kivánod. Ennek a négyes társaságnak én vagyok az
„elnöke“, s elnöki hatalmamnál fogva beveszlek ötödiknek. S most már azt
is megmondom: miért voltunk hozzád hidegek. Kimondtuk rád első látásra,
hogy irigy természetü vagy bizonyosan s te leszel az intézet spiónja.

– Én irigy!? És spion!

Tudom, hogy így gondolkoznak rólam, de ma hallottam először magát a
rettentő szót. Szememből előtörtek a könnyek s zokogva fordultam a
falnak.

Kell is több ilyen süldő leányoknak, mint hogy valakit sírni lássanak!
Mind a négyen elpityeredtek, aztán öleltek, csókoltak, mindenféle becéző
nevekkel halmoztak el. No lám, mily édesen csalódtam ezekben a
leányokban! Még egy pillanattal előbb hittem, hogy csupa rideg, kőkemény
szívüek, holott olyan puha a szívük, mint a lágy kenyér.

– Hát csakugyan nem irtóztok tőlem?

– Nem, nem!

– Lássátok, én nem kívánom, hogy ma még titkaitokba avassatok, ha vannak
titkaitok; – várjatok, míg megismertek. Annyit előre mondhatok: nem
vagyok olyan rossz, mint amilyen csúnya.

Pál Vilma megragadta a karomat, egypárszor megforgatott, aztán kómikusan
ráncba szedte homlokát, utánozva az intézeti orvost s elvégezvén az
orvosi megfigyelést, roppant komolyan mondá ki a szentenciát:

– Kedveseim, ez a leányka nem is olyan csúnya, mint amilyennek először
láttuk. Igaz, hogy az arca egy kissé öreges, de ennek a sok betegség az
oka. Ellenben a szeme szép. Tudjátok, ha az én szőke hajamhoz ily fekete
szemem volna – nem adnám egy csésze habos kávéért, pedig tudjátok, hogy
azt végtelenül szeretem!

A leányok jóízüen nevettek Vilma véleményén, egyhangulag elfogadták ezt.

– Az ám, – szólalt meg Marosi Klára, – választottál-e már magadnak
ideált?

– Ideált? – kérdeztem én meglepődve. – Miféle ideált?

– Hát te még nem is ismered ezt az intézeti szokást? Minden elsőéves
„prepa“ ideált választ magának a harmad- és negyedévesek közül.

– S mire jó ez?

[Illustration]

– Hogy mire jó? Mert – ez a szokás. Kiszemelsz magadnak egy leányt, aki
legjobban tetszik neked, hozzá mégy s megmondod neki: kisasszony, én
magát választottam ideálnak. Igyekezni fogok, hogy mindenben kövessem a
példáját: tanulásban, magaviseletben, öltözködésben, még a járásban is.
Ha búja van: ossza meg velem. Ha sír, én is sírok. Ha nevet, én is
nevetek. Ha rosszat mond magára valaki, az nekem is ellenségem, arra én
többet jó szemmel nem nézek. Ha megosztja velem szíve titkát, nyugodt
lehet abban, hogy hétszeres lakat alatt őrzöm. Nem fogad el imádójának?
Teheti. De azt nem akadályozhatja meg, hogy „titkon kísérjem lépteit,
mindegyre híven, nem mint az árny az utazót csak jó időben!“

Önkéntelen elkacagtam magamat. A könyem is kicsordult belé. Azt hiszem,
ez volt az első kacagás, mióta az intézetben vagyok.

– Na ez igazán nagy bolondság, – mondtam én, miután kissé magamhoz
tértem.

– Kicsike! – fenyegetett meg színlelt komolysággal Pál Vilma – vigyázz a
szavaidra, mert kizárunk a társaságból, mielőtt megmelegedhetnél
köztünk. Választasz ideált vagy nem?

– Választok.

– S közlöd-e velünk az ideálod titkait?

– A titkait? Hisz épp most tanítottál rá, hogy az ideál titkait
hétszeres lakat alatt kell őrizni!

– Persze! Csakhogy a mi társaságunk kivétel. Egymás között nem szabad
titkunknak lenni. Nekünk tudnunk kell, hogy ki a te ideálod – ideálja.
Csak mi fogjuk tudni öten. Te is megtudsz mindent a mi ideáljainkról.
Kezet rá!

Kezet adtam, bár őszintén megvallva, különösnek találtam ezt a
szövetkezést. (Mai eszemmel másként itélem meg a dolgot. Süldő leányok
ártatlan időtöltése volt ez, semmi egyéb.)

– És most indulj, – parancsolta Sárosi Magda, ki a szövetkezet feje
volt, – eredj kicsike s vissza se jőjj közénk, míg ideált nem találsz.

Szép őszi délután volt, egyike a hosszu ősz utolsó verőfényes, meleg
napjainak s mert ezen a délutánon előadás sem volt, a leányok nagy része
kint sétált az udvaron, kettesével vagy négyes-ötös csoportokban. Élénk
csevegés, vidám nevetés, halk dalolás vegyült össze a zeneteremből
lehangzó zongorakalimpálással. Nyilván buzgó elsőévesek lehettek, kik
ezen a szép napon is visszahúzódtak a zeneterembe s kínozták a fekete
meg fehér billentyüket. Én magamra öltöttem őszi kabátomat, mielőtt az
udvarra lementem, nemcsak azért, hogy a naplementekor hirtelen leszálló
hűvösség meg ne ártson (hogy a lelkemre kötötte ezt a vigyázatot az én
drága jó anyám!), de azért is, mert annak az oldalzsebében föltünés
nélkül elfért az én kedves verseskönyvem. Családi ereklye volt ez a
könyv. Még a nagyanyám kezdett beleírni leánykorában az ő kedvenc
költőitől: Csokonaitól, Vörösmartytól, Kisfaludy Sándortól és Károlytól;
aztán folytatta az édes anyám Petőfivel, Tompával, Tóth Kálmánnal. Nekem
is maradt még vagy harminc üres oldal s ezt én teleírtam a legújabb
költők ama verseivel, melyeket itt-ott találtam: könyvekben, ujságban.

Elsárgult levelek, fakult, itt-ott elmosódott (talán könnyáztatta)
betük, magános, szomoru életem hű barátai, borongós órák fölvidítói!
Hányszor csókoltam hálásan ezeket az elsárgult leveleket, melyekből
nemcsak a nagy költők lelke szólt hozzám, hanem hallani véltem
nagyanyám, az istenfélő, kegyes lelkü vén papné hangját s az én szomoru
édesanyámét!

Csokonai költeménye nyitotta meg a sort: „A reményhez“ címü, ez a
felséges szép költemény, melyet nagyanyám az ő remegő hangján annyiszor
dalolt s mely e század első felében legkedveltebb éneke volt az
ifjúságnak. Miért hogy most nem dalolják?

Leülök egy padra, hátam mögött jázminbokrok (hová lettek a bódító illatu
fehér virágok?), óvatosan körülnézek s reszketve húzom elő a drága
ereklyét. Suttogva olvasom az oly fiatalon elhunyt költőnek, Lila bús
szerelmesének feljajdulását:

  Földiekkel játszó
  Égi tünemény,
  Istenségnek látszó
  Csalfa, vak Remény!
  Kit teremt magának
  A boldogtalan,
  S mint védangyalának,
  Bókol úntalan:
  Síma száddal mit kecsegtetsz?
  Mért nevetsz felém?
  Kétes kedvet mért csepegtetsz
  Még most is belém?
  Csak maradj magadnak:
  Biztatóm valál;
  Hittem szép szavadnak:
  Mégis megcsalál.

Miért tesz rám e költemény oly mély hatást? Hisz eddig még azt sem
tudtam: mi a remény? Volt-e reményem? Ha volt: csalt-e meg? Van-e
reményem? Mi reménye lehet egy beteges, formátlan leánynak? Vagy éppen
az, hogy nincs reményem szép, mosolygó jövendőre, azért ragadja meg oly
erősen lelkemet a költemény?

Tovább, tovább!

Gyorsan forgatok az én költőimhez, azokhoz, kiknek verseit én írtam be.
Sok van bennök is, amit még nem értek, csak sejtek édes sejtéssel.

Ime Endrődi Sándor, ki sok-sok esztendőn át eped egy leányért, mígnem
diadallal vezeti oltár elé; itt a napfényes boldogságában is borongó
lelkü Jakab Ödön, Róza hű dalnoka; és itt van Reviczky Gyula, kinek feje
fölött mindig gyászfekete felhők borítják az eget, csak nagy ritkán
nyiladozik, hogy még erősebben beboruljon! Előttem az alakja: kicsiny,
csenevész, beteges ember lehet, a sír szélén álló. Folyton a halál
gondolatával vívódik, pedig úgy szeretne élni, szeretni és szerettetni.
Szegény költő!

Az utolsó lapot vele zártam le. A „Talált rózsá“-val. Az eldobott
rózsáról szól a dal, a rózsáról, melyet a költő fölemel az út porából.
„Rideg kedély volt“ – suttogom a költő után, rideg, ki ezt a rózsát
eldobhatta. Pedig:

  „Ki rád tekint, forróbban érez,
  Eldobni téged, lehet-é ez?
  Jer hát ide szívemre, jer!
  Ne a hideg földön heverj.

  Pompája teljes még a nyárnak,
  S téged már haldokolni látlak.
  Ki se lehelted illatod:
  S leveleid már hullatod.

  Szegény virág! Jer, én megértlek,
  Az én szívem rokon te véled.
  A sors könyörtelen keze
  Virágkorában tépte le.

  Most hervad, mint te, eltiporva,
  Ifjan, részvétlenül a porba’,
  S nem akad senki, senki sem,
  Ki fölemelje szelíden.

Ujra, meg újra olvasom a dalt, aztán tekintetem önkéntelen a gondosan
kavicsozott útra téved. Szinte felsikoltok: fövényes kavicsok közé
nyomkodva, összetaposva hevert egy félig hervadt rózsa. Nem álmodom-e?
Ellenállhatatlan vágy ragad magával: fölveszem a rózsát. Szegény kis
virág te! Vajjon ki ejtett el? Hol nyiltál, illatoztál, hogy kerültél
ide? Visszaülök a padra s gondosan tisztogatom a fövénytől a „talált
rózsát“. – Látod, látod, – beszélgetek vele, – akadt, aki fölemeljen.

E pillanatban egy kéz gyöngéden megérintette vállamat. Ijedten néztem
föl, el akartam rejteni a rózsát, de már késő volt. Egy karcsu, magas,
halovány, rendkívül érdekes arcu leány állott mellettem. Ábrándozó kék
szeme szeretettel tapadt reám, ajkán bánatos, szelíd mosoly lebbent
végig s mint valami lágy, halk zene, olyan volt a hangja, hogy kevés
vártatva megszólalt:

– Zavarom a gügyögésben, kedvesem?

– Nem, nem zavar…

– Maga ismeri Reviczky „Talált rózsá“-ját?

– Én? Honnan gondolja, kisasszony?

– Véletlenül meghallottam a gügyögését: Látod, látod, akadt aki
fölemeljen. Ez a gondolat abban a költeményben van. Valóban, csodálatos
eset. Épp ezt a költeményt szavalgattam magamban s magát tetten érem,
amint a talált rózsát fölveszi és gügyög vele. Ugy-e, ismeri ezt a
költeményt? Na, ne titkolja!

– Ismerem. Itt van a könyvemben. Utolsó oldalon.

– Kérem, csak egy pillanatra! – s a keze remegett, amint átvette a
könyvet.

Halovány arca kigyúlt, olvasván a költeményt, melyet könyv nélkül
tudott.

– De szép, de szép! Ez – szerintem – az ő legszebb költeménye.

Leült mellém s végigforgatta a könyvet, aztán visszaadta.

– Ismeri Reviczkyt? – kérdezte félénken.

– Hogy ismerem-e? Mind a költeményét ismerem, amit eddig írt. Őt magát
nem. De előttem az alakja. Láttam az arcképét… azaz hogy őrzöm. Első
tekintetre oly közönséges az arca. De amint tovább, tovább nézed, arca
átalakul, minden vonás megelevenedik s mérhetetlen bánatról, kegyetlen
sorsról beszél. Nyomor, testi szenvedés, sivár, örömtelen gyermek- és
ifjukor, szíve kiapadhatatlan forrása a szeretetnek, de ő szeretetre nem
talál…

  Nem akadt senki, senki sem,
  Ki fölemelje szelíden!

– Szegény költő!

– S tegye hozzá: szegény leány! Szegény bolond, rajongó leány! Vajjon
van-e sejtelme arról, hogy míg ott a nagy város részvétlen tömegében
hasztalan keres egy szerető szívet, messze tőle egy leány rajong érte s
annyi reménye sincs e leánynak, hogy bár egyszer kezet foghasson vele!

Ez valóságos vallomás volt s most, hogy e vallomást tette, tért csak
magához s ijedten nézett körül, majd megragadta a kezemet.

– Istenem! Mit tettem! Ugy-e nem árul el?

– Én!?

– Lám, esztendők óta hordok szívemben egy emésztő titkot s elárulom
magamat egy kis leány előtt, akinek még a nevét sem tudom.

– Uzoni Margit vagyok.

– De szép név! Az enyém nem hangzik oly szépen. Balázs Lili az én nevem.

– Én nagyon szépnek találom. Aztán mi szüksége önnek a szép névre, mikor
önmaga oly szép?

– Hizelgő!

– Nem szokásom, kisasszony.

– Szólíts Lilinek.

– Köszönöm, köszönöm!

– Van-e már ideálod?

– Már van, – mondtam s szeretettel néztem föl rá.

– Már van? – kérdezte kedvetlenül. – Légy hozzá hűtlen s válassz engem!

– Nem tudok hűtlen lenni, – feleltem mosolyogva. – Lehet-e tehozzád
valaki hűtlen!?

– Ó, te édes kis csúnya bogaram, te!

Hevesen megölelt s össze-vissza csókolt.

– Úgy, úgy, szólíts csak az igazi nevemen. Csúnya bogár vagyok én. De
tőled hallva, oly jól esik.

– Tehát nem haragszol, hogy csúnyának talállak? Azaz, hogy… – s kedves
fontoskodással vizsgálta arcomat.

– Sohse fáraszd magadat, édes Lili, az én arcomon nem találsz szépséget.

– Csalódol. Külön-külön annyi szép és érdekes vonás van rajtad, csak jól
meg kell figyelni az arcodat. Az ajkadon van valami kedves kaján vonás…

– Mondjad egyszerűen: kaján.

– Nem, nem! Kedves kaján. Te az a leány vagy, ki első látásra észre
veszel máson minden félszegséget, visszatetszőt s akkor kiül az ajkadra
valami kaján mosolygás. De ezzel nem ártasz senkinek, csak… jól esik
neked. Eltaláltam?

– El.

– A szemedből azt látom, hogy egyszer majd te is rajongani fogsz
valakiért titokban. De te azt soha senkinek el nem árulod, mint ahogy én
tettem. Sem az a valaki meg nem tudja, sem senki más. Még csak nem is
sejtik, mi forrong a szíved mélyén. Vigyázz, csúnya bogárkám, vigyázz.
Megperzselődik a szárnyad. Elégsz.

– Inkább elégni, mint…

– Nos?

– Tudom is én, mit akartam mondani. Gyermek vagyok én még. Öreg gyermek,
– mondják otthon, – de az elégésről még nem gondolkoztam. Hát – égjek
el. Szép halál ez!

– És soha senkire sem gondolsz, ha magadban vagy? Vagy éjjel, ha nem jő
álom szemedre?

– Arra nem, akire te gondolsz. Nekem eddig senkim sem volt szüleimen,
testvéreimen kívül. Ő rájuk gondolok, velük foglalkozik a lelkem.
Mostantól kezdve téged is közéjük állítlak.

– S a tánciskolából semmi emlék?

– A tánciskolából? Sohasem jártam tánciskolába. Ugyan mit kerestem volna
ott? Mi végből tanulnék meg táncolni? Ki visz táncra egy csúnya bogarat?
Tisztában voltam magammal már csöpp leányka koromban. Néha-néha
elkisértem a nővéreimet ugyan a tánciskolába s mondhatom, jól is
mulattam a sarokban, hol meghúzódtam édes anyám mellett. Senki sem
háborgatott. Mindenki tudta, hogy beteges vagyok s hál’ Istennek, nem
törődtek velem. Igy aztán nyugodtan szemlélhettem a többnyire borzasztó
izléstelenül felcicomázott leánykákat s a kipomádézott haju
gavallérkákat, kis és nagy diákokat meg kereskedő legényecskéket.
Istenem! hogy kurizáltak, hogy sürögtek, forogtak, hajlongtak a jó fiúk
a süldő meg még nem is süldő leánykák körül! Talán itt jelent meg
először ajkam szélén az a kaján mosoly. A tánc- és illemmester egy apró
emberke volt, ki nappal a bádogos-ipart űzte – nem nagy szerencsével. Az
ő illemtanai közt volt egy nevezetes paragrafus, melyet sohasem feledek
el. Igy szólt: „sugdosódni, rugdosódni, köpdösődni tilos.“ Pfuj! Innét
volna nekem emlékem? Az én barátaim itt vannak ebben a könyvben! Ezeket
szeretem. Ugy-e, ezeket szabad szeretni?

– Szabad, szabad!

Kellemetlen hang sivított végig az udvaron. Valamelyik cselédleány
figyelmeztette azokat, kiket az estszürkület az udvaron ért, hogy
vonuljanak be az intézetbe. Oly nehéz volt a válás. Kart-karba öltve
haladtunk át az udvaron, fel a lépcsőn. A lányok csodálkozva, szinte
megütődve néztek ránk. Úgy látszik, nem akartak hinni a szemöknek.

– Ni, hogy csodálkoznak, – súgta Lili.

– Miért?

– Mert téged választottalak…

– De hisz én választottalak téged ideálnak!

– Igaz, de mások is választottak engem, csakhogy én nem vettem
tudomásul!

– Édes jó Lili! Áldjon meg az Isten!

– Mi kár, hogy nem egy szobában lakunk! De azért sokszor találkozunk,
ugy-e?

– Ahányszor lehet.

A lakószobában a négyes társaság fogadott. Egyszerre kérdezték roppant
izgatottan: igaz? Csakugyan igaz?

– Mi?

– Hogy Balázs Lilit választottad ideálnak?

– Igaz.

– Azt a gőgös leányt! – méltatlankodott Sárosi Magda.

– Még a nagy leányokkal is alig áll szóba, – fűzte tovább Pál Vilma.

– Na, nem baj. Sőt! – vigasztalta társait Bathó Klári, – legalább most
megtudjuk a titkát!

– Persze, persze, – mondtam én szórakozottan. De bent a szívem mélyén
egy hang annál határozottabban mondta: Soha! Soha! Uzoni Margittól soha!


NYOLCADIK FEJEZET.  A rózsák.

Új világ nyílt meg számomra Balázs Lili barátságában. A mi érzelmünk
több a barátságnál. Senkitől sem háborítva húzódhatunk meg a kert
valamelyik félreeső zúgában, vagy ha nem lehetünk a kertben, besurranunk
hol ebbe, hol abba a szobába, ahol a kandi kiváncsiság együttlétünket
meg nem zavarja. Igaz, hogy Sárosi Magdának és társainak, alig szereztem
meg, már el is vesztettem barátságát, de ez éppenséggel nem okoz nekem
fájdalmat. Miután teljes egy hónapig hiába faggattak, nem tudták kivenni
belőlem Balázs Lili „titkát“, fölmondták a barátságot.

– Reméljük, – jegyezte meg Sárosi Magda kacagtató fagyossággal, mikor
kimondotta a társaság halálos itéletét, – hogy azért ami titkot veled
közöltünk, titok marad.

– Legyetek nyugodtak, – feleltem én. – Lilit a ti titkaitok nem
érdeklik, más pedig nem törődik velem.

Valóban, Lilit aligha érdekelte volna, hogy Sárosi Magda egy
kikent-fent, középen gondosan kétfelé választott dús fürtü
jogászocskáról álmadozik, aki valahányszor sétálni vittek, körülöttünk
ódalgott, lesve-várva, hogy Magda elejtse a zsebkendőjét. Hopp! egy
ugrásra ott termett az ugrifüles úrfi, fölkapta a zsebkendőt s
bűvész-ügyességgel cserélte ki a zsebkendőbe gomolyitott levélkét egy
másik levélkével. Igy levelezett Magda a „barna jogászszal“ – ahogy őt
az ötös társaság nevezte, ami roppant mulatságot szerzett a leányoknak,
kik maguk is kedvet kaptak erre az olcsó levelezésre, amit abból sejtek,
hogy mind többen és többen ejtették el véletlenül a zsebkendőjüket. És
csodálatos – hopp! égből-e, földből-e? – a jó Isten tudja, oda toppant
kellő pillanatban egy-egy gondosan fésülködő ifju, aki a zsebkendőt
boldog mosolygással adta fel.

[Illustration]

Istenem! Hát efajta ártatlan titkai voltak az ötös társaságnak, meg a
többi hármas, négyes, ötös meg hatos társaságoknak. Mit mondhattam volna
olyat Lilinek, amit ő nem tud? Hisz épp úgy szemtanúja volt ennek, mint
én. De hát, mondaná Sárosi Magda s talán részben igaza is volna –
„savanyu a szőlő“. Annyi bizonyos, hogy én hiába ejteném el
zsebkendőmet, magamnak kellene fölvennem. Ám tisztában vagyok azzal is,
hogy ha volna aki fölemelje, akkor sem ejteném el. Átok vagy áldás-e
rajtam, nem tudom: nem vagyok képes lelkesülni ezekért az iskolakerülő,
szörnyű gondosan kinyalt gavallérkákért, akik még azok a semmik,
amelyekből minden lehet, de tény, hogy ezidőszerint semmik. És mégis,
úgy érzem, hogy igazságtalan vagyok társaim iránt. Ők az igazi boldogok,
s én vagyok a boldogtalan.

Ha majdan megöregszenek, a derüs emlékek megfiatalitják szivöket, mig
nekem csak mind olyan emlékeim lesznek, melyek könnyet sajtolnak
szememből. A költő is nekik ad igazat. „A virágnak megtiltani nem lehet,
hogy ne nyiljon, ha jön a szép kikelet.“ Félek, hogy nem is vagyok én
olyan „öreg gyermek“; hogy egy kissé erőszakolom is magamra az
öregséget. Félek, hogy megsiratom még ifjúságomat, melynek nem voltak
ábrándjai, édes titkai.

De vajjon nincsenek-e? Vajjon nem azért-e ellenszenvesek ezek a
járdakoptató jogászocskák, mert lassanként, észrevétlenül az én lelkembe
is belerajzolódott annak a költőnek a képe, kinek életéért az én
boldogtalan Lilim este, reggel imádkozik s kinek nevét – Lili
kivánságára, én is imádságomba foglalom? Kezdetben az ő kivánságára,
most már lelki szükség, hogy imádságba foglaljam a nevét. Megrezzenek:
vajjon nincs-e titkom, mit rejtegetnem kell Lili előtt?

[Illustration]

Lili sűrü levelezést folytat egy barátnőjével, aki tanítónő s
szépirodalmi lapokat járat. Ami vers Reviczkytől megjelenik, mind
elküldi Lilinek. S anélkül, hogy szólnék erről, magam is irok Rózának:
ha talál valahol verset Reviczkytől, irja le és küldje el nekem. Rózát
megdöbbentette az én kivánságom.

– Hol jár a te eszed, kicsike? – írja Róza. – Hagyd a verseket a nyári
vakációra. Most tanulj. Nehezen is jutok hozzá, hogy verseket másoljak.
Reggeltől estig zakatol a gép, öt-hat tanítvány mellettem, kiket
szabni-varrni tanítok. Barátnőim mind velem akarják varratni a
ruhájukat. Rám disputálják, hogy senki úgy el nem találja ízlésöket,
mint én. Lehet, hogy igazat mondanak, de látom én jól, hogy
tulajdonképen jó szívök vezeti hozzám. Elhalmoznak munkával s órákat
töltenek nálam, vidám tereferével űzve el az én borús gondolataimat. De
hiába üzik el nappal, estére visszaszállanak ezek a gondolatok, itt
lebegnek körülöttem a csöndes éjszakában, míg én a gép fölött
görnyedezem. Rendszerint itt talál az éjfél. Így is alig győzöm a
megrendeléseket. De legalább éjféltől reggelig mélyen alszom s nincsenek
álmaim. Nos, küldjek neked verset? Hej, kicsike, kicsike! Jól van. Hát
hadd „csubbanjon a cukor.“ Mindig rabszolgája voltam a kivánságaidnak,
úgy látszik, nem is lesz ez másként. Hanem a te költőd, amint ebből a
verséből látom, nem sokáig fog dalolni szegény. Arcoban írta ezt. Oda,
hová „Neki“ is el kellett volna mennie. Akkor talán élne…

Itt befejezte a levelet Róza. Remegve olvastam a verset. A közeledő
halál bús postája ez. Lili még nem olvasta. Félve, aggódva mutattam meg
neki.

Szegény leány! Úgy járt-kelt, mint az alvajáró. Alig egy hónap választja
el a képesítő vizsgálattól, de a könyv mindegyre kihull a kezéből s
mélyen beesett szeme órahosszat mered belé a semmiségbe. Sem él, sem
hal, beteges érzése valósággal beteggé tette. Abból a tudományból él,
mit a három év folyamán szerzett. A tanárok, tanárnők kezdetben
dorgálják, később, mikor látják, hogy ez a lány lelki beteg, szánják,
sajnálják. Az intézet büszkesége volt eddig s most talán kegyelemből
adnak neki diplomát. Szinte fásúltan, közömbösen olvassa a verset,
melyet átadtam neki. De érzem, hogy a szíve kínosan vonaglik. Karjával
átfonja nyakamat s hallgat.

– Nem fog meghalni, – szakítom meg a fájdalmas csöndességet. – Csak
azért, hogy megszakítsam, mert tudom, hogy nem mondok igazat.

– Te, édes!

Szeme megtelt könnyel, hálásan nézett reám, aztán egy papirlapot vett
elő tárcájából.

– Olvasd ezt.

Ez is vers volt. Meg-megcsuklott a hangom, amint halkan olvastam,
meg-megállva minden sor után.

  Számlálgatom, találgatom,
  Hogy hány hetem vagy hány napom
  Van hátra még…
  Irgalmas ég,
  Esdek, ne légy fukar nagyon.

  Oh, hányszor hívtam a halált,
  Mihelyt a kedvem búsra vált.
  De most, hogy itt
  Ólálkodik:
  Nem érzek mást, mint borzadályt.

  Meghaljak?… Oh, ne még, ne még,
  Agyam még eszme-tűzben ég.
  Forró szívem
  Jobban pihen
  A napon: óh, a sír sötét.

  Vágy még hevít, kedv még emel,
  Óh még sok dalt nem zengtem el.
  S eszméimet
  Mind a hideg,
  Sötét koporsó nyelje el?

  Toldjad meg hát, kegyelmes ég,
  A csüggedt költő életét.
  Hadd öntse ki
  Érzelmei
  Zengő, zsibongó tengerét.

Kezem lehanyatlott, éreztem, hogy halálos sápadtság borítja el arcomat.

Lili csöndes, szomorú mosolygással fogta meg a kezemet.

– Ő meg fog halni, kicsike. Meghal anélkül, hogy sejtené…

Önkéntelen rebegtem én is:

– Anélkül, hogy sejtené…

– Mért hogy mellette nem lehetek! Mért hogy nem virraszthatok fölötte!
Mit bánom én, ha ő nem látna engem, csak én lássam őt. Csak
letörülhetném homlokáról a lázas verejtéket!

Hirtelen fölállott.

– Badar gondolatok, – mondotta. – Gyerünk.

Május vége volt: teljes pompájokban nyiltak a rózsák az intézet
kertjében. Most mind erre jártak a leányok, meg-megálltak, félbehagyták
a tanulást s vágyódva csüngött szemök a virágba borúlt rózsabokrokon. Ha
egyet, bár egyet le lehetne csippenteni! Valamennyinek ez a gondolatja,
vágya. Lili is majd elnyelte tekintetével a rózsákat. Egyszerre
megállott.

– Holnap úgy-e vasárnap?

– Miért kérded?

– Szeretnék kimenni a nagynénémhez. Azaz hogy mégsem. Nem birom ki az
örökös faggatást. Tudod mit, menj ki te hozzá. Mondd meg, hogy sok a
tanulni valóm. Nem mehetek. Kimégy?

– Ha kivánod.

– És kiviszel egy kis csomagot. S azt föladatod a postára. Nagyon kicsi
lesz, észrevétlenül kiviheted.

– Mit akarsz? – kérdeztem aggódva.

Lehajolt hozzám, úgy súgta a fülembe.

– Ma éjjel lopni fogok.

– Lili!

– Na, na, kicsikém, ne félj, – cirógatta meg arcomat – s e pillanatban
mintha Rózát hallottam volna. – Rózsát fogok lopni s elküldöm…

– Istenem! De ha megtudják.

– Nos? Önként fogok jelentkezni Janka néninél, ha keresik a
rózsatolvajt.

– Ne tedd, Lili! Majd veszek én s elküldöm.

– Ó nem! Ezekből fogok küldeni. Már ki is szemeltem tizenkettőt.
Meghalnék, ha nem küldhetném el s épen ezeket nem.

– Őrült vagy.

– Őrült! Az hát. Kiviszed a csomagot?

– Nem tudok neked ellentmondani.

Nem mondtam a teljes valóságot. Tetten értem magamat, hogy irigylem
Lilitől ezt a szép gondolatot. Sohasem tudtam véteknek minősíteni ezt a
lopást. A szívem csak úgy repesett ennek a gondolatnak a
gyönyörüségétől, hogy mily édes örömet szerez majd a beteg költőnek az a
tizenkét rózsa. Csak azt fogja látni, honnan jött s nem tudja kitől. Be
fogja lehelni a rózsák édes illatát, csókot lehel rájok, elbeszélget
velök, megkérdezi őket: ki küldött? S a rózsák nem mondják meg a nevét a
leánynak, de a költő megérzi, hogy az, aki küldötte, nem földi érzéssel
szereti őt. Egy csöndes rajongó leány, ki könnyeinek harmatjával öntözte
meg e rózsákat, mielőtt útnak eresztette.

Annyira fölizgatott Lili terve, hogy egész éjjel nem húnytam le a
szememet. Most már nem csak a költő nevét foglaltam imádságba, de a
Liliét is. Kértem a jó Istent: segélje meg Lilit, hogy vághassa le a
tizenkét rózsát, de még a kertész nevét is belefoglaltam imádságomba:
Édes jó Istenem, altasd el a kertészt, boríts a szemére mély álmot,
nehogy fölébredjen.

Hálószobánk ablaka a kertre nyílt. Fölkeltem az ágyból, lábujjhegyen az
ablakhoz osontam s bár meleg volt, dideregve huzódtam meg az ablak
mögött. Csillagos ég volt, de a hold már fogytán, s csak nagy
megerőltetéssel födözte föl szemem a rózsabokrok halovány körvonalait.
Szinte elsikoltottam magamat: megpillantottam Lili sugár magas alakját.
Ő most csakugyan úgy járt a bokrok közt, mint egy alvajáró. Rettentő
gondolat villant meg agyamban. Valami azt súgta nekem, hogy ez a leány
csakugyan alvajáró, nem is tudja, hogy hol jár, mit cselekszik. A szívem
hangosan vert s majd levert lábamról egy különös félelem. Ha most
meglepnék Lilit s a rémülettől holtan esnék össze!

Önként végig húztam kezemet a homlokomon. Forró lázban égett. Ez
megnyugtatott, nemhogy megijesztett volna. Tehát az én lázas agyam lát
ily rémképeket.

– Gyorsan, gyorsan! – biztattam Lilit suttogva.

De Lili nem sietett. Meg-megállott egy-egy rózsabokor előtt, s mintha
beszélgetett volna velök. Aztán föl s alá bolyongott nyugodtan, minha
övé lett volna a kert. Mintha mondta volna a rózsának: tudjátok-e kinek
küldenek? Költőnek! Ne fájjon az elválás. Költő keblén hervadtok el,
boldog virágok! Büszkék lehettek, nagy szerencse ér!

Nekem egy örökkévalóságnak tetszett, mig Lili kilépett a bokrok közül s
csöndesen, nyugodtan végig haladt az úton, vissza az épületbe.

Erőtlenűl hanyatlottam ágyamba. A forró melegséget fagyos hideg váltotta
föl, homlokomon kivert a hideg verejték. Alig tudtam reggel fölkelni,
annyira gyenge voltam.

Lili, oly nyugodtan, mintha semmi se történt volna, jött kora reggel a
mi hálószobánkba. Kezében egy kis skatulya volt. Látták a többi lányok,
amint átadta nekem. Hallották, amint mondotta: Kicsike, vidd ki a
nagynéninek ezt a kézimunkát. Csókolom a kezét. Mondjad, hogy nem megyek
ki a képesítő előtt. Pá!

Kezembe csúsztatott egy papírlapot: ezen volt a cím. A költő címe. Aztán
megcsókolt. Forró meleg volt a csókja, szinte perzselte ajkamat. És
jóformán ügyet sem vetve a többi leányokra, látható izgalom nélkül
távozott.

Csak erre vártak a leányok, mind hozzám szaladtak.

– Mutasd, kérlek, – ostromoltak egyszerre tizen is.

Szörnyü zavarba jöttem.

– Úgyan, – dadogtam, – mi látni való van egy kis kézi munkán?

– Ej, ne légy olyan különös, kicsike. Már hogyne volna rajta látni való?

– Nem vagyok különös, de mégsem mutatom meg, mondtam most már
határozottan. – Lili nem hatalmazott föl rá.

– Lili nem hatalmazta föl rá! – nevetett gúnyosan Sárosi Magda s vele a
többiek. – Kedvesem, te túlságba viszed az ideálod imádását. Valóságos
rabszolgája vagy annak a…

– Minek? – kérdeztem sértődötten.

– Bolond holdkórosnak, ha éppen akarod tudni. Hallottuk a harmad meg a
negyedévesektől, hogy holdvilágos éjjeleken föl szokott kelni és
órahosszat bolyong a kertben.

– És nappal – tódította a csúfondáros természetű Molnár Bella, – akkor
is úgy jár-kel mint egy alvajáró. Ha leül, szeme belemered a semmiségbe
s egy fél napig képes így ülni egy helyben. Nagy kedvem volna egyszer
elszavalni neki Vörösmarty „Merengőjét.“

Mindjárt ki is állott a szoba közepére, s kómikus páthosszal kezdett
szavalni:

  Hová merült el szép szemed világa…

Hanem mikor ehhez a szóhoz ért: „Ábrándozás az élet megrontója…“ a szó
megakadt a torkán s a leányok is hirtelen abbahagyták a nevetést. Lili
lépett be. Váratlanúl jött, engem talán még jobban meglepett a
visszajövetele. Nyílván hallotta künn a szavalatot, mert Bellához
fordult:

– Folytassa, kisasszony, folytassa. Nagyon szép költemény ez. Hátha még
szépen is szavalják! – jegyezte meg nem minden célzás nélkül Bella
kómikus páthoszára.

Bella gúnyosan elfintoritotta arcát, vállat vont s nem válaszolt
Lilinek. De ő ezzel nem törődött. Elvette a skatulyát s mondta nekem:
jere, kicsike. Itt az öcsém a várószobában, őt küldötték utánam. Már
bejelentettem Janka néninek, hogy helyettem te mégy ki.

– Jó mulatást! – kiáltották utánam a leányok. – Kicsike, ne egyél sok
csokoládét!

Alig tudtam visszafojtani a sírást, a torkomat valósággal fojtogatta, s
ha még egy percig itt kell maradnom, azt hiszem, megfulladtam volna.
Kint a folyosón görcsösen kapaszkodtam Lili karjába.

– Senki sem szeret, senki! Sem téged, sem engem! – tört ki szívemből az
elfojtott keserűség.

– Édes kicsikém! – karolt át Lili, – s mindez miattam! Na, ne búsulj,
nem tart már sokáig.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem ijedten.

– Kis csacsi. Hát nem tudod, hogy egy hónap mulva meg lesz a képesítő s
akkor válnunk kell. Ki tudja, merre vet a sors engem, te pedig itt
maradsz és más ideált fogsz keresni.

– Soha, soha!

Eközben leértünk a földszíntre, a várószobába. Ott várt reánk egy csinos
fiatalember, kinek még alig pelyhedzett az álla s akit én – nagy
meglepetésemre – nem most láttam először. Mert voltam úgyan már Lili
nagynénjének a házánál egy párszor, de Jankó, a jogászfiú egyszer sem
volt odahaza. Hol láttam ezt a fiatal embert? – villant át agyamban a
kérdés s rögtön jött is rá felelet: Hisz ez a Sárosi Magda jogászkája!

– Öcsém, Kendi Jankó – Uzoni Margit, – mutatott be Lili egymásnak.

[Illustration]

Nem kerülte el figyelmemet, hogy „Jankó öcsém“ csalódottan hajtotta meg
magát (ámbár kifogástalanúl), hogy az Uzoni Margit nevéhez más leányt
képzelt. Azon sem csodálkozom s mindjárt meg is bocsátom neki, hogy
milliószor jobban örül, ha Lili Sárosi Magdát tünteti ki barátságával s
nem az én csekélységemet. Most Magdát kisérné haza! Hol a toll, mely le
tudná írni Jankó öcsém boldogságát, ha ő végigkisérhetné az utcán
Magdát! De végre is Jankó öcsém jól nevelt ifju volt, végtelenül örült,
hogy megismerhette Lili kedvencét s kifejezte abbeli reményét, hogy jól
fogom magam érezni náluk, bár az ő huga csak tizenkét éves, ő meg nagy
sajnálatára már eligérkezett délutánra.

– Nagyon kedves, – gondoltam magamban, – akkor én ma délután jól fogok
mulatni. Mert ugyan kinek telnék öröme egy jogász-gyerek
kínszenvedéseiben?

Ám a mennyire gyenge erőmtől tellett, igyekeztem enyhíteni Jankó öcsém
szenvedését s nálam szokatlan kedves előzékenységgel oldottam föl a
délelőtt alól is.

– Jól tudom, – mondottam, – hogy a jogászok vasárnap délelőtt szeretnek
– templomba járni s kérem, kedves Kendi, ne tartsa visza magát miattam a
templomba menéstől.

Jankó öcsém gyanakodva figyelte arcomat. Vajjon gúnyolódik ez a prepa,
vagy mint afféle falusi libácska, komolyan beszél? Szerencsére, Jankó
öcsém abban állapodott meg, hogy én falusi libácska vagyok s megható
korlátoltsággal mondá:

– Úgy van, Margit kisasszony, én rendesen eljárok a templomba – s ezt
mondván, hirtelen előrántotta zsebkendőjét és roppant igyekezettel
nyomkodta a száját, hogy valahogy el ne kacagja magát.

Csakhogy éppen nem mondta, de világosan kiült arcára, akár leolvashattam
róla e szót: liba!!! (Három fölkiáltó jellel.)

De ő is leolvashatta volna az arcomról e szót: buta!!!!!! (Hat fölkiáltó
jellel.)

– Minekelőtte azonban a templomba menne, – vettem föl a szót újra, – egy
nagy kérésem volna, kedves Kendi.

– Kérem, parancsolja, – készségeskedett Jankó öcsém kézzel-lábbal.

– Ezt a skatulyát szeretném föladni a póstán… De nem tudom, hol a
póstaépület.

– Majd elküldjük hazulról a cseléddel, – oktatott Jankó öcsém. – Nem
szükséges ezt személyesen adni föl.

– Úgy ám, csakhogy erről senkinek sem szabad tudni magán kivül. S
remélem, hogy nem is fogja megtudni soha.

– Kisasszony, ez a bizalom…

– Lili bizik magában, nem én, – igazítottam helyre Jankó öcsémet, aki
meglepődve nézett reám. Úgy tetszett nekem, hogy még mindig ott ül arcán
a liba szó, de most már nem fölkiáltó, hanem kérdő jellel. Ellenben
kiült arcára a Lili neve is s ezután már annyi volt a fölkiáltójel, hogy
nem is fért el Jankó öcsém széles arcán, mely az álmélkodástól még
szélesebbre terült. De elég hamar összeszedte magát. Láthatóan
fölizgatta, hogy most megtudja Lili minden titkát s büszkévé tette, hogy
Lili megbizik benne.

Éreztem, hogy Jankó öcsém magába temeti a titkot, legalább egy hónapra,
s ez nekünk elég.

– S kinek szól ez a csomag?

– Reviczky Gyulának.

– Reviczky Gyulának? Hát ez ki?

– Maga nem ismeri Reviczkyt, a költőt?

– Ah, pardon, hát hogyne. Igen… hát persze. Olvastam tőle egy pár
verset.

– Én is olvastam egy párt. Lili is egy párt, – mondottam ártatlan
képpel. – Azt hallottuk, hogy nagy beteg szegény. Kórházban fekszik.
Lili néhány szál rózsát küld neki. Úgy-e szép gondolat tőle?

– Nagyon szép gondolat! – kiáltott föl lelkesülten Jankó öcsém s úgy
látszik, csakugyan megkapta lelkét a gondolat szépsége, gyöngédsége. –
Kisasszony! – szólt most olyan hangon, mintha legalább is Sárosi Magdát
látná maga előtt e pillanatban – megnyugtathatja Lilit, hogy a titkát
örökre eltemetem. Gyerünk a póstára.

Előbb azonban pecsétviaszt, spárgát kellett vásárolnunk. Bementünk egy
boltba. Jankó öcsém gavallérosan fizetett, hiába tiltakoztam az ellen,
hogy költségbe verje magát. A póstán is ő fizetett. Büszke volt rá, hogy
részese lehet két leány édes titkának. A skatulyát én címeztem meg, a
szállító levelet Jankó öcsém töltötte ki.

– A föladó neve? – kérdezte Jankó.

– Irjon oda képzelt nevet.

Jankó oda írta: Bánó Lili.

Megvoltam elégedve Jankó leleményességével. Lili küldi a rózsát s mégsem
ő. Én meg fölírtam a skatulyára: Reviczky Gyulának, a költőnek.
Budapest, Üllői-uti klinika. S szélről „Érték nélküli minták.“

Mily boldog voltam, édes Istenem, mikor a föladó vevényt tárcámba
csúsztattam! Holnap már megkapja a költő a rózsát. Be fogja lehelni édes
illatát. És eltünődik: vajjon ki lehet ez a Bánó Lili? Igazi vagy
költött név-e? Akár igazi, akár nem, széplelkü fiatal leány lehet. Lám,
nem élt hiába. A messze távolban is vannak szívek, melyek aggódnak az ő
életéért. Olvassák költeményeit, szeretik, imádják őt. Jöhetsz, halál,
jöhetsz! Ajkamon a te neveddel halok meg, Lili!

Jankó úr is – ezentúl így nevezem – szinte megváltozni látszott, mióta a
rózsát póstára adtuk. Őt is láthatóan izgatta ez a dolog s egész úton
arról beszélt, hogy de szeretné látni a költőt, mikor a csomagot
fölbontja s megpillantja a rózsákat.

– Ezt magam is szeretném látni, – gondoltam, – de nem mondottam.
Egyszerre aztán nagy nyugtalanság fogott el. Mi lesz, ha észreveszik a
rózsalopást! Lili, amilyen büszke-bolond, amint szóváteszik a
rózsabokrok megdézsmálását, jelentkezik Janka néninél. Elég lesz neki,
hogy valaki mást gyanusítsanak s egy pillanatig sem fogja tűrni, hogy
miatta más szenvedjen. De hát nem ugyan úgy cselekedném-e én is? Aztán,
ha szó lehet bűnről, nem vagyok-e bűnös magam is?

Jankó úr észrevette a meglepő gyors változást.

– Miért lett egyszerre ilyen szomorú?

– Haza gondoltam, vajjon mit csinálnak otthon, – füllentettem.

– No, majd jól fogunk délután mulatni, – mondta Jankó úr. – Rajta
leszek, hogy feledje az otthont.

– De hisz már eligérkezett.

Jankó úr fülig vörösödött.

– Hát igen, de majd kimentem magamat. A barátaimmal minden nap
találkozhatom, de magával nem.

Álmélkodva néztem Jankó úrra. Azt hiszem, valóságos kérdőjellé vált az
arcom.

Jankó úr még jobban elvörösödött.

– Vigyázzon, mert én nem szeretem a bókot.

– De, kisasszony! Hát csoda az, hogy rokonszenvezek az iránt, ki Lilinek
egyetlen bizalmas barátja? Azt hiszem, hogy mi is nagyon jó barátok
fogunk lenni s akkor majd…

– Közölni fogja, hogy van az intézetben egy prepa, aki iránt…

– Tudja?! Honnan tudja?!

– Hát melyik első éves prepa nem tudja ezt? Azt hiszi, ma látom magát
először? Valahányszor sétálni visznek, ott settenkedik körülöttünk.
Izgatottan lesi, várja, hogy elejtse a zsebkendőjét – Sárosi Magda. Nem
igaz?

– Igaz, – nyögte ki Jankó úr boldog megadással.

– Aztán a zsebkendő egy kedvező pillanatban földre esik, Jankó úr
odaugrik, fölkapja s bűvészi ügyességgel lop bele egy kis levélkét. Nem
igaz?

– Igaz, igaz.

– És most Jankó úr barátságot fog velem kötni s délután levelet ír.
Talán verset is. És megkér szépen, hogy nagy titokban adjam át Magdának.
Eltaláltam?

– Ördöge van!

– Nos, csak írja meg a levelet, mig a hugával játszom. Nem tudnék
háládatlan lenni. Maga nélkül a rózsákat tán nem is tudtam volna póstára
juttatni. Aztán – már úgy is benne vagyok, egyik bünt követi a másik: át
fogom adni a levelet Magdának.

– Maga angyal!

– Most mondta, hogy ördögöm van! Vigyázzon a szavaira.

Őszintén beszélve, jól éreztem magamat abban a tudatban, hogy bár
fiatalabb vagyok Jankó úrnál, hozzáképest gyermek, én vagyok
tulajdonképpen a nagy s ő a gyermek. Mint egy kezes bárány mendegélt
mellettem, amig hazaértünk s otthon is egész nap megmaradt az én kezes
bárányomnak. Az anyja egy ritka kedves, még fiatal asszony, csodálkozva
kérdezte, erősen megnyomva az utolsó szót:

– Nos, Jankó, nem mégy templomba?

Mikor aztán látta, hogy Jankó egész délelőtt otthonmarad, kedves
megbotránkozással csóválta a fejét.

– Jankó, Jankó, mi történt veled! Hova lett az ájtatosságod?

Jankó úr fülig pírúlt, dadogott valamit, aztán sietett fölhasználni az
első kedvező alkalmat, hogy elmeneküljön anyja szerető csipkedése elől.

A kertben töltöttük a nap jó részét s büszke vagyok rá, hogy Jankó úr
már-már megfeledkezni látszott a levélírásról. Uzsonna után nekem
kellett figyelmeztetnem:

– Kedves Jankó, jó lesz, ha megírja a levelet, mert mindjárt vissza kell
mennem az intézetbe.

– Az ám, a levél! – ütött a homlokára Jankó, kit ezentúl már csak
Jankónak nevezek, mivelhogy erős barátságot kötöttünk a nap folyamán. –
De hol írjam meg, hogy a mama észre ne vegye? Aztán… nem is illik, hogy
magára hagyjam…

– Barátok közt ez megengedhető, – nyugtattam meg Jankót. – Üljön be a
lugasba, azalatt én bemegyek a nénihez.

Jankó hálásan szorította meg kezemet, kipirúlva osont be a lugasba,
izgatottan kotorászott elő zsebjeiből papírt, ceruzát s haját borzolva,
ceruzáját rágva, neki dőlt a levélírásnak.

Sárosi Magda ma éjjel nem fog aludni! S ha magamért nem is, ezért a
levélkéért ma estétől kezdve barátommá lesz Magda. Nem sokat érő
barátság, de talán jobb a semminél. Mi más a Lili barátsága! – suttogtam
magamban, amint beléptem a házba.

– Hát Jankó? – kérdezte a néni. – Talán mégis elment a templomba?

– Mindjárt jön, – feleltem. – Aztán elkisér az intézetbe. Fájdalom,
mindjárt vissza kell mennem. Olyan szép volt ez a nap!

– Még nem szokta meg az intézeti életet?

– Nagyon nehezen megy. Lilin kivül nincs más jó barátom. S ezt nem is
bánnám, ha Lili is első éves volna. De Lili most végez s akkor én
egyedül maradok, pedig oly sokan vannak!

A jó néni szeretettel vont magához, megcsókolt s úgy a szívéből
vigasztalt, mintha édes lánya lettem volna. Aztán figyelmesen a szemembe
nézett s kissé elkomolyodva mondta:

– Lili túlságosan ábrándozó lélek. Ebben ne kövesse őt. Féltem Lilit. Az
utóbbi időben nem tetszik a dolga. Alig tudom szavát venni s bár második
anyjának tekint, valamit rejteget előlem. Nem közölt magával valamit?

Rettentő zavarba hozott ez a kérdés. Arcomon jól láthatta a néni, hogy
olyas valamit tudok Liliről, amit ő nem tud. Mit tegyek? Szabad-e
közölnöm bárkivel is Lili titkát?

Nagy nehezen összeszedtem magamat.

– Valóban, Lili nagyon hallgatag. Én is aggódom érette…

– Nos, nos, mit tud?

Mintha csak vasmarokkal fojtogatták volna a torkomat, éreztem, hogy egy
pillanat s kitör belőlem a zokogás. Könyörögve néztem a nénire: ne
faggasson! Nem szólhatok!

– Maga mindent tud, – szólt a néni szomorúan, – de megfogadta Lilinek,
hogy megőrzi a titkát. Értem. Lili boldogtalan…

Nem tudtam tovább visszafojtani, zokogva borúltam a néni keblére s
fuldokolva nyögtem: az, az… boldogtalan…

– Szedje össze magát, kedvesem, – riadt föl a néni. – Valaki jön… Menjen
át a szomszéd szobába. Majd én elkisérem az intézetbe.

Betámolyogtam a szomszéd szobába s erőtlenűl roskadtam le egy pamlagra.
Hallottam a Jankó ijedt kérdését:

– Hová készülsz, mama? Oly izgatottnak látszol!

– Én izgatott? Csalódol, Jankó. Elkisérem Margitot az intézetbe.

– De minek fáradnál, kedves mama? Én majd elkisérem.

– Jöhetsz te is, – szólt a néni, – de én is megyek.

Belépett hozzám, gondosan behúzta maga után az ajtót.

– Jöjjön, kedvesem a fürdőszobába. Csupa köny az arca, a szeme meg olyan
vörös. Nem szeretném, ha valaki észrevenné, hogy sírt.

Szegény néni oly izgatott volt, hogy mikor valamennyire eltüntettük a
sírás nyomát, a maga felöltője helyett mindenképpen az enyémet akarta
magára erőszakolni, én azonban ezekben az izgalmas pillanatokban sem
feledkeztem meg az én szegény Jankó barátomról s sikerűlt egy futó
pillantásra egyedűl lennem Jankóval, ki már kétségbe volt esve miattam,
illetőleg a – levél miatt. Hamarosan eltüntettem „a kis levélkét, drága
kis levélkét“ s Jankó boldogan, hálásan kapta el a kezemet. Mielőtt
megakadályozhattam volna: kezet csókolt.

– Az első kézcsók, – jegyeztem meg mosolyogva. – Köszönöm, Jankó!

– Gyerünk, – szólított a mama.

Jankóval madarat lehetett volna fogatni s nem tudta megérteni, hogy
mikor ő oly boldog, mért oly kedvetlen a mamája. Százszor is
megkérdezte: úgy-e, hogy ezután kijő minden vasárnap?

– De akkor nem mehet templomba, – gúnyolódtam Jankóval.

– Nos, nem megyek!

Megérkeztünk az intézetbe. A földszinti folyosón, az igazgatónő lakása
és az iroda előtt, feltünő sok leány járt föl s alá, izgatottan
tárgyaltak valamit s amint a nénit meglátták, valami különös suttogó
morajlás futott végig a leányok seregén. Hallottam, amint valamelyik
figyelmeztette a többit:

– Balázs Lili nagynénije!

A néni megszólította az első leányt:

– Nincs itt Balázs Lili?

– Lili… Lili… – szólt elfogódva, zavartan a kérdezett – bent van az
igazgatónőnél.

– El vagyunk veszve! – suttogtam magamban s a hideg végig futott az
egész testemen.

– Mi történt? – kérdezte a néni, kinek föltünt a leányok sokasága ezen a
helyen s a kérdezett leány zavara.

– Semmi… semmi… – hebegett a leány. – Azaz hogy: tessék talán bemenni
őnagyságához.

A néni nem is törődve velünk, fölindultan kopogtatott az iroda ajtaján,
aztán mindjárt be is nyitott. Én reszketve állottam a fal mellett,
önkéntelen Jankóba fogóztam, különben összeesem.

Abban a pillanatban surrant el mellettünk Sárosi Magda. Gúnyos
pillantással mért végig, látva, hogy Jankó karjába kapaszkodom. És
hallottam, amint pár lépéssel odább kacagva mondta a többinek: nemde
szép egy pár?

Jankó zavartan tipegett-topogott, hallotta ő is Magda gúnyos
megjegyzését, láttam az arcán, hogy mennyire szeretné tisztázni magát,
de egy az, hogy engem nem hagyhatott el, más az, hogy nem is
szaladhatott Magda után: az intézet falai között voltunk s nem kint az
utcán! Éreztem, hogy meg kell nyugtatnom Jankót.

– Ne féljen, Jankó, majd a levél mindent helyre hoz. Sokkal nagyobb baj
a rózsa. Szörnyet sejtek. Észrevették a rózsalopást…

Ha ebben kételkedtem volna, a leányok megújuló vitatkozása hamar
eloszlatta ebbeli kétségemet.

– Lássátok, – mondta egyik – én mindjárt tudtam, hogy Balázs Lili
dézsmálta meg a rózsabokrokat.

– De vajjon hová tette?

– Szegény leány! Én sajnálom.

– Na, én nem tudom nagyon sajnálni. Roppant gőgös.

– Nem gőgös, csak egy kicsit bolond.

– Holdkóros!

– Hallja? Hallja? – szóltam Jankónak. – Istenem! Mi lesz! Megyek.

– Hová?

– Janka nénihez, nem hagyom Lilit!

S mielőtt Jankó valamit szólhatott volna, hirtelen benyitottam az
irodába.

– A kicsike! A Lili becéje! – hallottam, amint kinyitottam az ajtót.

[Illustration]

Az irodában senki sem volt. Habozás nélkül nyitottam be az igazgatónő
lakásába.

– Mit keres itt? – kérdezte Janka néni, oly szigorú arccal, hogy alig
ismertem rá.

– A rózsa… a rózsa… hebegtem… és Lili, igen, Lili nem hibás.

Lili dacos nyugalommal állott a szoba közepén, arca, mint a fehérített
vászon, de mikor megpillantott engem s hallotta az én hebegésemet, tűz
borította el arcát, sikoltva szaladt felém, kezét a szájamra nyomta,
hogy többet ne szólhassak.

Alig tudtam elhárítani Lili kezét, oly kétségbeesetten nyomta ajkamra.

– De Lili, én nem értelek téged… Mi titkolni való van abban, amit
tettünk?

– Hisz megvallottam, hogy én loptam el a rózsát, – tört ki Lili s
zokogva borúlt egy székre – mit akarnak többet?!

– Te elloptad, – mondtam én erőszakolt nyugalommal, de szavam már-már
zokogásba fúlt – én meg kiloptam az intézetből: ez a valóság.

– Ah! És hova vitte? – kérdezte Janka néni megdöbbenéssel.

– A postára. Istenem… Hát olyan nagy bűn ez? Elküldöttük egy beteg
költőnek, ki a kórházban sinylődik, kinek talán meg vannak számlálva a
napjai…

Tovább nem tudtam folytatni, zokogásba fúlt a szavam, Lili is csöndesen
zokogott, fejét egy pillanatra sem emelve föl.

– Reviczkynek küldötték, nemde? – kérdezte Janka néni s hangján éreztem
a megindulást.

– Neki!

Janka néni Lilihez lépett, gyöngéden megsimogatta a boldogtalan leány
fejét.

– Ismeri a költőt?

– Nem…

Aztán a nagynéni lépett hozzá.

– Látod, látod, te rossz leány. Mi szükséged volt az intézet rózsáira?
Az én kertemből nem küldhettél volna?

– Elvesztettem az eszemet! – zokogott Lili. – Boldogtalan vagyok!
Nagyon, nagyon boldogtalan vagyok!

– Csak egy kicsit beteg vagy, – csitította a nagynéni. – Te gyerek, te.
Ma éjjelre, ha Janka néni megengedi, kijösz hozzám. Egy pár napig
pihensz… Úgy-e, nagyságos asszonyom?

– Magam is ezt akartam.

Lili megragadta Janka néni kezét, elhalmozta csókkal s olyan meghatóan
kérte:

– Bocsássa meg ezt az egy hibámat! Meghaltam volna, ha el nem
követhetem!

Janka néninek köny csillant meg a szemében.

– Jó, jó, megbocsátok. Maga pedig, – fordult felém s megfenyegetett –
annyi szeretettel fenyegetett meg! – vigyázzon, kicsi prepa. Ha máskor
rózsát akarnak küldeni egy beteg költőnek, szóljanak nekem. Talán én is
teszek hozzá egy pár szálat.

Ah! Istenem, de megkönnyebbült a szívem! S de megszerettem Janka nénit!
Eddig csak szerettem, most már imádom is. Ha Lili elmegy, ő lesz az én
ideálom.

Épp indulóban voltunk, mikor megszólalt a csengő. Jelezték a vacsorát.
Mikor kiléptünk, a folyosón egy leány sem volt ott, Jankó nagy léptekben
járt föl s alá, izgatottan várva reánk.

– Nos? – kérdezte tőlem.

– Semmi baj, Jankó, – nyugtattam meg fiatal barátomat. – A fő, hogy jó
állapotban érkezzenek meg a rózsák.

Lili oly érzékenyen búcsuzott tőlem, mintha örökre válnánk. Újra meg
újra megcsókolt s minden csókkal ezt rebegte: édes kicsikém! Elkisértem
a kapuig s az udvarból visszaintett:

– Hamar meggyógyulok, csakhogy újra láthassalak!

Szegény Lili! Hamar meggyógyul! Ha volna a te betegségedre orvosság. De
vajjon van-e?

Felmentem egyenesen a hálószobába, nem mentem vacsorázni. Könnyü volt
kibújni a vacsorázás alól azzal, hogy a néninél már megvacsoráztam. Volt
időm, hogy elkészüljek a leányok ostromára. Milyen faggatás, milyen
vallatás lesz, ha ezek feljönnek a hálószobába! Nos, hadd jőjjenek, nem
félek már. S csakugyan, mikor feljöttek, valósággal megütődtek azon,
hogy vidám arccal fogadom őket. Erre nem voltak elkészülve. Nem csak
azok jöttek, akik ebbe a hálószobába tartoztak, hanem a többiek is, a
hányan csak befértek. Valóságos népgyülés volt ez.

Sárosi Magda fogott meg először.

– Úgy-e te vitted ki a rózsát?

– Persze hogy én.

– Na lám, – nézett körűl diadalmasan Magda, – nem megmondtam? Éreztem én
a rózsa illatát reggel, csak nem akartam szólni.

– Azt jól tetted, – mondtam én, – mert akkor nem vihettem volna ki.

– S kinek vitted? – kérdezték egyszerre húszan is.

Megelégedéssel tapasztaltam, hogy egyszerre nagyot nőttem a leányok
szemében.

– És Lili? Hol van Lili?

– Pár napra kivitte a nagynénje. Beteg szegény.

– De még mennyire beteg, – élcelődött egy negyedéves. – Ha az ilyen
betegeket mind kivinnék, kevesen maradnának az intézetben.

Nagy nevetés igazolta, hogy ez a leány fején találta a szeget.

– Ő csakugyan komolyan beteg, – mondtam én. – Sajnálnotok kellene.

– Szegény! – sóhajtott Pál Vilma igaz részvéttel.

S íme, nincs egy is már, aki ne sajnálná, aki igaz részvéttel ne
beszélne Balázs Liliről. Most már kezdik érteni mind, hogy
hallgatagsága, zárkózottsága nem gőgösség, hanem titkolt bánat. De hát
ki az a valaki? Ki az az „Ő“? Ezt szeretnék tudni mind.

– Ezt hiába ne kérdezzétek. Majd megtudjátok s akkor aztán –
megsirathatjátok.

E rejtelmes szavak még jobban felköltötték a leányok kiváncsiságát, de
szomorúan győződtek meg, hogy a „kicsikét“ hiába faggatják s azzal
kárpótolták magukat egyelőre, hogy egy kicsit elpityeredtek.
Megkönnyeztek valakit, akit nem ismertek s valakit, akit eddig
gyülöltek: a boldogtalan Balázs Lilit!

Hiába, hiába! A leányszív mégis csak – leányszív!

Lassankint elszéledtek, ki-ki a maga hálószobájába. A mi hálószobánk is
lecsöndesedett. Fölhasználtam egy kedvező pillanatot s Magdának kezébe
nyomtam a levelet.

Elsikoltotta magát örömében, aztán megölelt, megcsókolt, majd végig
keringőzte a szobát s mert neki nem volt titka a hálószobabeli pajtások
előtt, diadalmasan, újjongva kiáltotta ki: levél! levél!

Úgy-e jól sejtettem: Sárosi Magda ma éjjel nem fog aludni! De lám, én
nem kaptam levelet, s én is egész éjjel forgok ágyamban. Lelkem Lilivel
meg a költővel társalkodik szüntelen. Kisérem a rózsát az ő útjában. Át
a Királyhágón, a síkságon, keresztül a szőke Tiszán, mígnem eljut egy
rengeteg nagy városba, rengeteg nagy városban egy szomorú házba, melynek
kórház a neve, s melynek egyik szobájában most álmatlanúl, láztól
gyötörve fekszik a költő s suttogja:

  Számlálgatom, számlálgatom,
  Hogy hány hetem vagy hány napom
  Van hátra még…
  Irgalmas ég,
  Esdek, ne légy fukar nagyon.

Aztán nyílik az ajtó. Belép a portás. Átadja a költőnek a skatulyát. Oly
gyönge, hogy föl sem tudja nyitani. Az ápolónő nyitja ki. És ott
mosolyognak a rózsák, kissé hervadtan, de illatosan; édes gyönyörűségtől
reszket a szíve, egyenkint kiszedi a rózsákat, hosszan elnézi, szemében
túlvilági boldogság fénye gyúl ki… Ah, ha láthatná ezt Balázs Lili!
Aztán édes álomba szenderűl s száll a lelke, száll, át a szőke Tiszán, a
rónaságon, hegyeken, erdőkön keresztül, mígnem ide talál, ahhoz a
leányhoz, aki a rózsát lopta neki! Vajjon ide talál-e?…

… Egy hete, hogy a rózsákat elküldtük. Ma jött vissza Lili. Arcán
megmérhetetlen boldogság fénye ragyog. Csókokkal borít el, aztán
megragadja karomat s szinte rohanva visz le a kertbe, a mi kedves
bokraink mögé. Ott egy ujságlapot húz elő a szíve mellől, elém tartja a
kivágott lapszeletet: Olvasd! Olvasd! A kezem úgy reszket, hogy szinte
kiejtem a lapot. Vers van rajta: „Rózsák“ a címe. A vers alatt: Reviczky
Gyula.

Dobogó szívvel olvasom, olvassa Lili is (ki tudja már hányadszor?):

  Rózsák érkeztek a nevemre,
  Gyönyörü rózsák egy dobozban.
  Vajjon ki gondolt a betegre?
  S a rózsákat ki küldte? Honnan?

  Vizsgálom a dobozt; hiába.
  Nincs rajt’ a föladó, ki hírt ád.
  Kurtán csak ez van írva rája:
  „Értéknélküli rózsaminták.“

  Betegségemben, szép virágok,
  Legyetek százszor üdvözölve!
  Akárki küldött, légyen áldott,
  Beteg szívet hozott örömre.

  Ámbár az uttól megviselve,
  Szépek voltak mégis, be szépek!
  Hullj, drága illat, hullj szívembe,
  Óh rózsák! Óh gyönyörűségek!

  Virágzástok rövid valóság,
  Dús lelketek enyészve hinti
  Legszebb illatját. Drága rózsák,
  Bár úgy tudnék meghalni, mint ti!

Egy-egy könycsepp hullott a lapra, mig egymást átkarolva, összebújva
olvastuk a költeményt. Aztán kevés idő múlva fölkeltünk a padról s
hallgatva bolyongtunk a kanyargós utakon. Elhaladtunk a rózsabokrok
mellett. Teljes pompájukban állottak a bokrok. Édes, bódító illat
áradott róluk. Lili szelid részvéttel mosolygott az illatozó rózsákra.

– Szegény rózsák! Irigylitek úgy-e társaitokat?

Majd hozzá tette csöndesen, alig hallhatóan: – én is irigylem…


KILENCEDIK FEJEZET.  Meghal a költő.

Lankás domb oldalán egy magas kőház: az én pap sógorom háza ez. Ennél
magasabban csak az Isten háza fekszik, fönt a domb tetején. E két ház
uralkodni látszik a völgyben elterülő falu fölött, melynek piros
cserépfödeles házai barátságosan, szeretettel tekintenek föl ide.
Körös-körül erdős hegyek szegik a falut s látom innét a híres
Tusnád-fürdő fenyves borította hegyeit, melyek mögött csöndesen pihen a
Szent Anna tó tengerkék vize. Be szép ez a falu, be szép ez a vidék! S
hogy illik rá a neve! Erdővidék! Az a vidék, melyről Kriza János, a
„Vadrózsák“ szerzője rajongó szeretettel írta:

  Erdővidék az én hazám,
  Székelynek szült édes anyám.
  Zöld erdő zúgásán,
  Vadgalamb szólásán
  Nevelt föl jó apám!

Azt hiszem, messze földön nincs Csinódhoz hasonlatos szép falu.
Nagy-Bacon ugyan az igazi neve, de egy részét Csinódnak hívják s mert
nekem ez a név nagyon tetszik, akármit mond a sógorom, én Csinódnak
nevezem.

– Hát jól van, legyen Csinód, – adja meg magát a sógor s kedves
gúnyolódással teszi hozzá: hadd – „csubbanjon a cukor.“

Megijedek magamtól. Nini, még mindig gyermeknek tartanak, még mindig
kényeztetnek. Hiába búcsuztam el a gyermekkortól, az én édeseim nem
vették tudomásul. S csakugyan Róza sohasem mulasztaná el, hogy magasra
ne emelje a cukrot s ne úgy ejtse a kávémba. Úgy teszek, mintha ez
bosszantana, de valóképpen végtelenűl jól esik a szívemnek.

Róza… Ő itt van. Itt az édes anyám is. Hiába húzódoztak, tiltakoztak,
amint meleg nyárra vált az idő, a sógor kocsira pakolta őket s elhozta
ide ebbe a csöndes parókhiába, hová alig hallatszik be az utca zaja, hol
csend, béke, szeretet honol, méltóan, illően egy papi házhoz.

És itt van – Lili!

„A nyarat nálunk töltöd – írta Ágnes pár nappal azelőtt, hogy indulóban
voltam hazafelé – s elhozod Lilit is. Rózához írt leveleidből tudom,
hogy városban, rokonoknál van az otthona s nem nagyon vágyódik közéjük.
Nyugtasd meg, hogy testvérünknek tekintjük, s mert leveleidből azt
látom, hogy boldogtalan, fölvidítására minden lehetőt elkövetünk. A
lakás dolga ne nyugtalanítson. Hat szobából jut egy Lilinek is.“

Madarat lehetett volna velem fogatni, olyan nagy jó kedvre hangolt ez a
levél. Nem kell még megválnom Lilitől! Alig merem leírni: bármennyire
vágyakodott a szívem haza, az én szeretteim körébe, a gondolat, hogy
Lilitől maholnap meg kell válnom, s talán sohasem látom többé,
kimondhatatlan fájdalmat okozott szívemnek. Szaladva-szaladtam Lilihez,
ki az utolsó hetekben összeszedte magát s csodálatos lelkierővel feküdt
a tanulásnak – messziről lobogtattam Ágnes levelét.

– Tudod, mi ujság? Velem jössz. Együtt töltjük a nyarat! Hallod?

Lili könybe borúlt szemmel olvasta végig a levelet.

– Áldott jó lélek… – rebegte halkan.

– S hátha még megismered közelebbről! És Róza. És édes anyám. És Balázs,
a sógorom. Mind csupa szív.

– És te, kicsike…

– Na, mondtam, én önző vagyok. Hát azt hiszed, nem magamért örülök a
meghívásnak? Veled leszek, veled. Érted? Te veled!

Lili mosolyogva fenyegetett meg:

– Vigyázz, kicsike, vigyázz. Túlságosan szeretsz. Félek, hogy a nyáron
kiábrándulsz belőlem.

– Én?

– Megrontom a nyaradat. Jegyezd meg jól: megrontom.

E szavaknál mintha felleg borúlt volna szép homlokára. A szívembe
nyilallottak szavai, melyek a közeledő, kikerűlhetetlen vihart
jelentették be. A vihart, mely kegyetlenül töri le a költőnek élete
fáját s ugyanekkor sírig tartó gyászba temeti egy leány szívét…

Sokáig nem jött szó ajkamra, aztán hirtelen megfogtam Lili kezét,
görcsösen szorítottam meg, hogy fölszisszent belé.

– Mire gondoltál? – kérdezte rémülten.

– Csak arra, – feleltem, nyugodtságot erőltetve magamra, – hogy: együtt
leszünk. Mennél inkább hiszed, hogy megrontod a nyarunkat, annál inkább
együtt leszünk. Együtt kell lennünk. Érted? Együtt kell lennünk!

Csöndesen, alig hallhatóan suttogta Lili s arca közben fehér lett, mint
a fehéritett vászon: – Együtt leszünk. Együtt kell lennünk.

Im, együtt vagyunk. Négy hét óta ma hagyta el újra a szobát, a mi kis
szobánkat Lili. Alig két hetet élvezte Ágnes virágos kertjét, járt be
velünk erdőt, mezőt, aztán egyszerre ama szegény rózsafa sorsára jutott,
melyet mindnyájunk nagy szomorúságára, egy hirtelen jött fergeteg földre
tepert, derékba tört… Hiába oltunk bele új szemet, nem lesz többé oly
szép, erős, mint aminő vala… Róza karjába s az én karomba kapaszkodik
Lili, úgy lépegetünk lassan, csöndesen elébb-elébb. Alig jutunk a
kétszer nyíló akác alá. Ott leülünk a padra. Gyönge karját nagy nehezen
emeli föl, hogy átkaroljon minket. Mosolyra erőlteti ajkát.

– Látod, látod, úgy-e mondtam: megrontom a nyaradat.

Csókkal zárjuk le ajkát.

Aztán hosszú hallgatás következik. Egy úton jár mind a hármunknak a
lelke. Hiába akarjuk elűzni a bús nap emlékét: megelevenedik, elénk áll
s kényszerít, hogy foglalkozzunk vele. Lili, szegény Lili, a vakáció
első két hetében csudás hősiességgel rejtegette szíve emésztő bánatát,
lelkének gyötrelmes, szorongó félelmét s mig a költővel, messze tőle,
együtt „számlálgatta, találgatta, hogy hány napja van hátra még“ s
imádkozott az irgalmas éghez, hogy „ne legyen fukar nagyon“ – megható
módon segített fölvidítani a házat, játszotta a bohó, a gondatlan
leányt, kinek most, hogy zsebében a kitünő diploma, semmi gondja, semmi
búja…

Jaj, de nehéz volt ezt sírás nélkül látni! S jaj, de nehéz leírnom, ami
most következik!

Följegyeztem a napot: julius 13-ika volt. A tágas verandán ült az egész
család, az asztal körül. Édes anyám az asztalfőn ült s azt hiszem, lelke
ott kalandozott abban a kis faluban, annak a kis falunak csöndes
papiházában, mely pár év előtt még a vidámság tanyája volt, s mig lelke
a múlt emlékeivel társalkodott, szaporán kötötte az első harisnyát az
első unokának: Ágnes leánykájának. A csöppséget, ki már a maga
emberségéből tudott ülni, sőt a mászás tudományát is próbálgatta, az
asztal közepére ültettük, ott repdesett, tapsikolt kövér kacsójával, s
mi mind ahányan voltunk, gyermekké lettünk körülötte.

[Illustration]

– Ki leánya vagy? – kérdezte Róza s diadalmasan nézett körül, mikor a
kis baba igenlőleg biccentett a fejével. – Na látjátok? Ő az én leányom.
Az is marad. Lefoglalom magamnak.

– Ó persze, – tiltakozott Ágnes.

– Hát kérdezd meg, – ingerkedett Róza – ki leánya vagy? Fogadjunk, hogy
tagadólag rázza meg a fejét.

Ágnes mindjárt meg is próbálta s ím a kis haszontalan hamiskásan
összecsücsörítette a szájacskáját, buksi fejét tagadólag rázta meg.

– Na, úgy-e, hogy nem a tied! – tapsolt Róza s újra megkérdezte a babát:
ki leánya vagy? A baba, akár csak egy komédiás csikó, tizszer is
meghajtotta a fejét egymásután.

– Brávó, baba, brávó! – tapsoltunk most mind Ágnes kivételével. Édes
anyám is fölriadt merengéséből s szeretettel pihent meg a babán.

– Igen, ezt a gyermeket lefoglaljuk magunknak, – mondta édes anyám, s
bár mosolyogva mondotta, kiéreztem a hangjából, hogy komolyan
foglalkozik ezzel a gondolattal. – Nem most, – tette hozzá egy kis
vártatva – majd később.

– Legalább lesz az életemnek valami célja, – mondta Róza inkább magának,
mint nekünk s hirtelen nagy komolyság váltotta föl csapongó vidámságát.

– Boldog leány, – sóhajtott Lili. – Lám, a te életednek lesz célja
mégis…

Mind megütődve néztek Lilire. Kínos hallgatás követte a szavait. Végre
is sógorom szólalt meg.

– Lehet-e szebb, magasztosabb cél a gyermekek nevelésénél? Beleplántálni
a fogékony gyermekszívbe a szépet, a jót? Esztendőről-esztendőre látni a
gondunkra bizott csemeték fejlődését? Oly szép föladat vár a
kisasszonyra! Ha bánat éri, ha az emberek rosszasága megkeseríti a
szívét, az ártatlan gyermekszívek közé menekül s megvigasztalódik saját
munkájának, fáradságának sikerében. Ha mindent elvesztett, ami kedves
volt önnek, megmaradnak a gyermekek, akikért élni, fáradozni érdemes s a
becsülettel végzett munka tudata kétségtelenül jótékony balzsam lesz
sebzett szívére.

Mintha csak ravatal körül állottunk volna, úgy hatott rám a pap beszéde.
Mintha itt feküdnék a halott s a pap vigasztalná a megszomorodott
szíveket. A lemenő nap búcsuzó sugarai áttörtek a vadszőlő sűrű levelei
közt, melyek a verandát végig beárnyékolták s úgy tetszett nekem, hogy e
pillanatban messze innét, most száll le egy másik nap. Lili vállamra
hajtotta fejét s könnyes szemmel hallgatta a pap beszédjét.

– Tovább, tovább, – kérte a papot.

De Balázs nem folytathatta, mert e pillanatban nehéz léptek kocogása
hallatszott az udvar felől.

– Hozzák a póstát! – szólt Róza s leszaladt a lépcsőn, hogy átvegye.

Egy csomó ujságot és levelet lobogtatott a kezében.

– Tessék, tiszteletes úr, – nyújtotta át az újságokat, – prédikáljon
ezekből. – Aztán hirtelen átfutotta a levelek címét. – Nekem is, neked
is, neked is – mennyi levél! Hogy is bírja el a vasút! Levél dolgában
csakugyan nem lehetett panaszunk ezen a napon. Hanem ezek a levelek
olvasatlan maradtak ezuttal.

A sógorom alig pillantott az újságba, arca elhalványodott, aztán
hirtelen összehajtotta s zavartan nézett reánk. Fölkelt az asztal
mellől, látszott rajta, hogy szeretne elillanni, de zavara, megütődése
oly nyilvánvaló volt, hogy önkénytelen elállottuk az útját. Lili
halálsápadtan fogódzott belém s abban a pillanatban, hogy fölállott,
vissza is rogyott a székre. Csak egy jajszó röppent el ajkáról s aléltan
hanyatlott karjaink közé.

A szívem verése elállott. Azt hittem, Lili meghalt. Megszakadt a szíve.
Tehetetlenül fogóztam az asztalba, le-leroskadtam, folyton Lili nevét
kiabálva. Mind fejüket vesztették, csak sógorom és édes anyám őrízték
meg nyugalmukat, amennyire ily körűlmények közt lehetséges. Balázs
karjaiba emelte Lilit, bevitte a szobájába, utána mentek mind, csak
nekem nem volt erőm követni őket. Görcsösen belekapaszkodtam az
asztalba, előttem hevert a ledobott újság, ott feketéllett a vonal alatt
a gyászkeret, benne e név: Reviczky Gyula. Tovább nem tudtam olvasni.
Szemem előtt elhomályosodtak a betük, aztán mintha őrűlt táncra
kerekedett volna minden betű, össze-vissza forogtak, kavarogtak, végre
teljesen elsötétedett az újságlap, el az egész világ.

A földön elterűlve találtak meg. Az ágyban ébredtem föl. Lili volt az
első gondolatom, mikor szememet fölnyitottam. Édes anyám ült mellettem,
a többi bizonyára Lili mellett van.

– Lili… Lili… Hol van Lili?

– A szomszéd szobában fekszik. Egy kis láza van. Ennyi az egész.

– El akartok ámítani, úgy-e? Meghalt! Meghalt! Vigyetek hozzá!

Erre mind kiszaladtak hozzám a szomszéd szobából. Nyitva hagyták az
ajtót, hogy beláthassak a Lili szobájába. Róza szájamra tette a kezét.

– Az Istenért, csöndesülj. Most aludt el Lili.

– Hát nem halt meg?

Fölültettek az ágyban, hogy láthassam Lilit. A félhomályból kivillant
holt-halovány arca, de hallottam csöndes lélekzését s ez megnyugtatott.

– Él! Él!

Róza ismét ajkamra nyomta kezét. Haragosan szólt rám:

– Kicsike, hallgass.

De mindjárt meg is bánta, leült az ágy szélére, s mig egyik kezével
átölelt, a másikkal szájamhoz tartotta a limonádés poharat: igyál,
kicsike, igyál. Akarod, hogy csubbanjon?

[Illustration]

– Akarom… Te drága, te jó lélek te!

– Lásd, – mondotta Róza csöndesen, – a szív sokkal erősebb, mint ahogy
hisszük. Ma is csodálkozom, hogy akkor az én szívem meg nem hasadt. Nem
hasadt meg. Élek. Egészséges vagyok. S Lili… Hisz ő nem ismerte „Őt“!
Meggyógyúl ő is.

– A szíve nem…

– Talán az is.

– A tied meggyógyúlt?

– Az enyém?

– Felelj: meggyógyúlt?

Róza nem felelt.

– Látod, látod…

– De hogy lehet szeretni azt, akit nem ismerünk?

– Ismerte a lelkét. Azt szerette.

– Egyéb beszélni valótok nincs? – szólt közbe édes anyám s kezével
végigsimított a homlokomon.

– Úgy-e már nincs lázam?

– Nincs, de mégis lázasan beszélsz. Nem szeretem az efajta beszédeket.

Szinte ridegen mondotta e szavakat édes anyám.

Róza visszasompolygott Lili ágyához. Én meg ráborúltam az én drága jó
anyám kezére s csókokkal halmoztam el.

– Igazad van, igazad van. Na, ne haragudj, kicsi anyám. Úgy-e nem
haragszol? Úgy-e te azért szeretsz olyan nagyon engem, mert a legkisebb
vagyok? Na, mondjad, kicsi mamám, hogy azért.

– Azért, azért.

– Úgy-e csak nekem szabad mondanom: te kicsi anyám, te.

– Csak neked, csak neked.

Alig tudtam nyitva tartani a szememet s anyám mindegyre végig símogatta
a homlokomat. De a szájam meg nem állott.

– Tudod-e, kicsi anyám, miért vagyok szerelmes Lilibe? Először is azért,
mert – Lili. A te beceneved: Lila. Éppen csak egy betü a különbség. Te
vagy az én kicsi Lila mamám. Nem vagy az?

– Az vagyok, az.

Lila mama a homlokomon felejtette a kezét.

– Szegény Lili… úgy-e jobb lett volna neki, ha meghal? No, úgy-e jobb?

– Aludj, kicsike.

– No, úgy-e jobb? Akarom, hogy csubbanjon!

– Jobb, jobb!

– Ne félj, kicsi anyám. Én nem leszek olyan bolond, mint Lili. Csak
diplomám legyen. Soha el nem hagylak. Jöhet értem a királyfi: kikacagom.
Megmondom neki: én csak az én kicsi anyácskámat szeretem. Nem hiszed?

– Hiszem, hiszem.

– Lila mama… kicsi anyám… Én most elalszom. Pá!

El is aludtam. Másnap, mikor az orvos megengedte, hogy fölkeljek, Lila
mama nem győzött csodálkozni rajtam. A hőmérő 37 fokon alúl mutatkozott
s a kicsike mégis félrebeszélt.

– Emlékszel, miket beszéltél?

– Minden szóra emlékszem. Tudtam, hogy bolondokat beszélek, de nem volt
erőm, hogy magamba fojtsam a badarságokat.

– Idegláz, – mondta az orvos. – Előfordul azoknál, kik sok szellemi
munkát végeznek.

– Még író lesz a kicsikéből, – évődött Róza.

De hát a fő, hogy talpra állottam s ott lehettem Lili mellett, bár az
ápolásban alig vettem részt. Róza, ki valóságos ápoló talentum, egymaga
akart végezni mindent. Ő csavarta a vízes borogatót, ő adta be az
orvosságot, ő emelte, támogatta Lilit, s az én munkám mindössze annyi
volt, hogy folyton ott lábatlankodtam és – aggódtam. Valóképpen úgy lett
volna rendjén, hogy sorban virrasszunk Lili mellett. De Róza mindig
kijátszott minket, s ha egy-egy pillanatra le is húnyta szemét,
csodálatos pontossággal pattant föl a szeme, valahányszor friss
borogatást kellett tenni Lili fejére vagy orvosságot kellett beadni.
Szegény, jó Róza! A télen át, míg más leányok vígan keringőztek a fényes
báltermekben, hányszor érte őt az éjfél, de még a hajnal is varrógépje
mellett! Mennyire ráfért volna a pihenés, a szórakozás! S ím a nyárnak
is nagy részét átvirrasztja egy beteg leány mellett, aki még pár hét
előtt idegen volt neki. Keresem a magyarázatot s azt nemcsak az ő
páratlan jó szívében találom, hanem e két leány sorsának, szomorú
drámájának hasonlóságában is. Úgy látszik, a jellemük is egy. Mindkettő
az a virág, mely csak egyszer nyílik, többet soha… Lili álmadozó,
rajongó lélek, Róza csapongó kedvű, de alapjában mély kedélyű, s
szerencsés természete a jókedv álarca alá tudja rejteni szíve fájdalmát.
Nem csoda, ha megszerették egymást s ha Rózát annyira nem szeretném, még
féltékeny is tudnék lenni. De nem vagyok féltékeny, mert bár Lili
látszólag megosztja szeretetét köztünk, érzem, hogy most még erősebben
szeret, mint valaha. Mindazért a gyöngédségért, melegségért, mely
családunk minden tagjának szívéből Lilire árad, nekem hálás első sorban.

– Mégis szeret az Isten, – suttogja Lili, – amint a fa alatt üldögélünk.
– Ha téged föl nem födözlek, mi lett volna velem e nehéz napokban? Mert
hiába, – folytatta gyöngén emelkedő hangon – ha örökre beborúl is az ég
fölöttünk, ennél sokkal írtózatosabb a halál, a megsemmisülés, aludni a
hideg hant alatt, minden remény nélkül, hogy valaha lássuk Isten áldott
napját.

– Igaz, igaz, – rebegtük önkéntelen.

– Azt mondják, hogy Ő meghalt? Nem igaz. Meghalhat-e a költő? Teste
elporladhat, a lelke halhatatlan; szíve dobogását szűntelen érezzük
dalaiban. Csak az halt meg belőle, amit amúgy sem ismerék. Mindaz, mi
lelkemet rabúl ejtette, él, élni fog mindörökké!

– Mindörökké.

– El-eljárok majd sírjához, – folytatta álmadozva – s ő majd csodálkozva
tekint le az égből: mit keres síromon az a fekete ruhás… az a sápadt
képű apáca.

Megdöbbenve néztünk Lilire. Azt hittük, félrebeszél.

– Mintha hűvösödnék az idő, – mondotta Róza, – gyerünk be.

Lili mosolyogva nyugtatta meg.

– Szellő se lebben, szinte forr a levegő. Légy nyugodt, édesem, nincs
lázam. Ép elmével jutottam arra az elhatározásra, hogy zárdába megyek.
Apáca leszek. Tanító apáca. A ti áldott jó sógorotok szavai
megtérítettek. Igazat mondott, az én életemnek van célja. A különbség
csupán annyi, hogy a zárda falai közt élek szent hivatásomnak. A zárda
iskolája s a temető lesz az én világom. Amott tanítok, nevelek
szeretettel, emitt ápolom a költő emlékét. Lehet-e ennél szebb,
magasztosabb célja egy nő életének?

Hirtelen hozzám fordult, megsimogatta arcomat:

– Nos, kicsike, nincs igazam? Szólj már! Mért hallgatsz?

Alig jött szó ajkamra. Mintha fojtogatták volna a torkomat. Szememből
megeredt a könny zápora s fuldokolva borúltam Lilire.

– Igazad van, igazad, de én elveszítlek örökre!

Róza is sírt. Könnyes szeme ugyanazt mondotta, amit én szóval.

– Ó te bolond kicsike, mit beszélsz? Hogy veszítenél el örökre? Egy
pillanatra sem veszítesz el. Csak a világ elől temetkezem el, de
lehetséges volna-e, hogy magammal ne vigyem a ti sziveteket? Lehetséges
volna-e, hogy a zárda magányában ne társalkodjam veletek! Ne érdekeljen
sorsotok, életetek minden mozzanata; hogy ne vegyek részt veletek
örömben, bánatban? Mit gondolsz, kicsike? Tudom, bizonyosan tudom, hogy
még meg is látogatsz. Meglátogattok. Róza, te hallgatsz, Róza te sírsz,
csak sírsz. Sajnálsz, úgy-e? Ne sajnálj. Hát te talán nem úgy
cselekedtél, mint én cselekszem majd? Nincs-e neked is egy kis cellád,
mint a hogy lesz nekem? Én a feszület elé térdelek, te a varrógép fölé
hajolsz s űzöd bús emlékeidet. Te is sírsz, mikor senki sem látja, csak
a jó Isten, én is. Mi a különbség életünk között?

– Semmi, semmi…

Éppen jókor jött Ágnes, karján a kicsi Mariskával, ki messziről
repdesett kacsóival Róza felé.

– Gyere, gyere, Róza mamához, – nyújtotta Róza karját a baba felé.
Elkapta anyja karjáról a babát, s oly hevesen csókolta össze, hogy a
baba fölsikoltott. – Kié vagy? Úgy-e, az enyém? A baba kedvesen
hajtogatta a fejét.

Egyszerre fölvidultunk mind. Jött édes anyám is, a sógor is s ez a csöpp
baba lett a központ. Sorba csalogattuk Rózától, de egyikünkhöz sem jött,
csak hamiskásan csücsörítgette a száját. Mintha mondta volna: majd ha
fagy. Ágnes adta a duzzogót. Szidta Rózát. Bizonyosan megbabonázta ezt a
leánykát.

– Meg bizony. Úgy-e baba, megbabonáztalak? Kié vagy? Kié? A Róza mamáé?

– Mam, mam, – gügyögött a baba.

Lili meghatottan nézte a kedves jelenetet. Fejét a vállamra hajtotta s
úgy suttogta csöndesen, alig hallhatóan: de szép az élet! Ó de szép!


TIZEDIK FEJEZET.  A költő a költőről.

Mint ahogy a sors keresztűl húzza sok szép tervünket, édes, fellengős
álmainkat, ugyanezt cselekszem én is könyvem sűrűn teleírt lapjaival.
Most, hogy érettebb ésszel olvasgatom a lapokat, szinte röstellem, hogy
volt idő, midőn jelentékeny eseménynek tartottam sok semmiséget,
bölcsességnek mosolyra fakasztó együgyüséget.

Huzzuk keresztül!

Ím, eljutottam életem útjának első fordulójához, kezemben a diploma s el
akarom hitetni magammal, hogy csak most látok tisztán, világosan
mindent, ami körülöttem történik s valóképpen most kellene búcsúznom a
gyermekkortól. Újra meg újra olvasom, mit három év leforgása alatt
könyvembe beirogattam s úgy tetszik nekem, hogy több a följegyzésekben
az örök feledésre, mint az emlékezésre érdemes. Abban a pillanatban,
amelyben egy végtelen hosszú csók után Lili kifejlett karjaimból s a
messzeség elnyelte alakját, az én lelkem mintha elvesztette volna
tartalmát: üres lett a lelkem, üres körülöttem az egész világ.
Tehetetlen kesergés, vágyakozás Lili után, sóhajtások, könnyek; aztán
ezek merő ellentéteként mindenféle intézeti csínyek, melyekben magam is
részt vettem: ez nagyjában három esztendő története. Amit az első
esztendőben remélni sem mertem, a leányok megszerettek, sőt becéztek.
Ártatlan természetű csínyjeikből nem vontam ki magamat, sőt
egyikben-másikban vezető szerepet játszottam. Mi tagadás: visszaéltem a
jó hiremmel. Fehér liliomnál fehérebb ártatlanságomban annyira bíztak,
hogy rólam föl nem tételeztek semmi pajkosságot. Majd sok száz esztendő
multán, mikor rombadőlt az intézet, kő kövön nem marad s valami más
épület fundamentumát ássák a kert hátsó felében, hasábokat fognak írni
az újságok arról az érdekes leletről, mit a napszámosok csákánya és
ásója feszít ki a föld mélyéből: vagy húsz darab kávés csésze lesz ez az
érdekes lelet. Én ástam el valamennyit egy sötét éjszakán, én mondottam
fölöttük a halotti beszédet: nyugodjatok békén, legyen könnyü a föld
fölöttetek.

Vajjon hogy kerültek ide ezek a csészék? – tünődnek, okoskodnak majd az
újságok. S mely századból valók lehetnek? És nem lesz, aki megfejtse, ha
e könyv is elenyészik, a rejtelmes leletet. Nem lesz aki megmondja:
úgyan ne törjétek a fejeteket. Ennek előtte sok száz esztendővel a
prepa-iskola pajkos leányainak nem volt okosabb dolguk, mint hogy ezeket
a kávés csészéket eltemessék. A derék szállító, ki az intézetnek a tejet
szállította, egyszerre csak mit gondolt, mit nem, azt gondolta, hogy a
tej vízzel szaporítva is tej marad. A kávé napról-napra
élvezhetetlenebbé vált. Az igazgatónő szidta a szállítót, a szállító
esküdözött mennyre-földre, hogy ő igaz keresztény ember, de a tejet
mégsem részesíti a szent keresztségben. A leányok nem sokat
teketóriáztak: összebujtak, tanakodtak s elhatározták, hogy eltüntetik a
csészéket. Ha nincs csésze, nincs miből kávét igyanak. Így kerültek föld
alá a csészék. Egymagam adtam meg az ártatlan csészéknek a
végtisztességet, de az is igaz, hogy mikor vizsgálatra, vallatásra
került a sor, nem állottam elő, mint annak idején a rózsákkal: én vagyok
a bűnös, engem büntessenek. Persze, az eltemetett csészék helyett új
csészék kerültek az asztalunkra, de az is igaz, hogy az „igaz
keresztény“ attól kezdve többé nem keresztelte a tejet.

Ezzel a hősies cselekedetemmel megalapítottam a népszerüségemet.
Leolvastam a leányok arcáról: lám, lám, mégsem az, akinek gondoltuk. A
nevemnapjára emlékkönyvet vettek s azt lassankint teleírták – – mivel?
Előveszem ezt a kis könyvet. Mennyi bohóság, mennyi kedves butaság van
benne! De ezek a bohóságok, ezek a kedves butaságok mind jótékonyan
hatottak a lelkemre. Világosan láttam a derék leányok abbeli
igyekezetét, hogy fölvidítsanak, hogy a maguk módja s tehetsége szerint
pótolják – Lilit! Nem pótolták, nem tudták feledtetni, de engem mélyen
meghatott a nagy gyöngédségre valló igyekezet. Mi másként beszéltek most
már Liliről is! Most már mind megértették Lili tartózkodó, félrehuzódó
természetét. Nem volt az gőgösség, ó, nem! – vallják most egyértelemmel
s esténkint, mikor magunkra maradtunk, együtt sirattuk Lilit és a
költőt! Ha minden könnycseppből egy virág fakadhatott volna s ezt mind
ráhintjük a költő sírjára, kerek földön nem lett volna oly virágos
sírhalom több, mint a költőé. Minden nap, melyen levél jött a zárdából,
ünnepnap volt nekünk. A titok, mely addig kettőnk titka volt, valamennyi
leány titka lett s egy sem volt köztünk, ki ne szerette volna a
„Rózsák“-at, szerintünk a legszebb költeményt. Irigyeltek engem, hogy én
loptam ki a rózsákat az intézetből.

[Illustration]

Olvasgatom az apró jegyzeteket könyvemben; olvasgatom a vékony betüs
sorokat, miket a leányok írtak az emlékkönyvbe: kinek, ami titka volt,
mind lerakta a könyvecskébe, vagy amit e könyvecskére bízni nem mert,
azt külön bízta rám. Fiatal leányszívek édes titkainak „gyűjteménye“
lettem én s letörlője azoknak a könyeknek, melyek oly könnyen fakadnak
fiatal leányok szemében. Ám az is igaz, hogy amily hirtelen fakadnak e
könnyek, oly hirtelen enyésznek is el. Mintha csak a borús eget látnám,
melyből az imént szakadt a záporeső s már ragyog is rajta a vidám
szinekben játszó szivárvány.

Sokat mulattam azon magamban, hogy ezek a bohó leányok mind közlik velem
a titkukat s eszébe sem jut egynek sem megkérdezni: hát a te szíved
rejteget-e valamit? Valami hallgatag megállapodás volt köztük, mint a
minőt már gyermekkoromban megfigyeltem otthon, amit azonban nyiltan
senki sem mert megmondani nekem. A négy év alatt alig nőttem, alig
fejlődtem valamit s ha lehetséges, még véznábban kerültem ki az
intézetből, mint ahogy odakerültem. Már féltem Janka néni elé kerülni,
mert csak rám nézett s kergetett a betegszobába.

– Jaj de sápadt, kicsi prepa. Mi baja? Semmi? Csak tessék a betegszobába
menni.

A jó Janka néni méltán hihette, hogy beteg vagyok, holott valóképpen nem
voltam az. Penészvirág voltam, vagyok: ez az igazság.

Olvasgatom, olvasgatom a hevenyészve, könyvembe vetett sorokat s érzem,
hogy lángba borul az arcom. Megállok egy helyen, rátapad a szemem egy
névre s nem tudok megválni e névtől.

Nem a Lili neve.

Először beírtam a nevet egészen. Másnap kihuztam. Harmadnap úgy
betintáztam, hogy soha senki meg nem fogja tudni, mi volt írva ide.
Később mást gondoltam: az igazi név helyett nekem tetszőbbet írtam be,
de vezeték név nélkül. Megállapodtam a bátyám nevében. Itt a név:
István.

Egyszer láttam, azóta sem. Vajjon látom-e többet? Nem hiszem. De a neve,
költött neve itt a könyvemben s ezt már nem tudom kitörülni.

Két éve már, hogy láttam. A nevet már azelőtt ismertem. Egy pár
csengő-bongó vers alatt láttam azt. Nem tettek rám a versek mélyebb
hatást. Fiatal kezdő költőnek véltem, aki verseket ír valakihez, akit
csak messziről, látásból ismer. Szőke hajú, halovány képü, magas nyulánk
ifjunak képzeltem a versei után, de részben csalódtam. Nem
kellemetlenül. A képe elég halovány volt, nyulánknak is elég nyulánk, de
a haja fekete s arcán méla borongás ült, mely még akkor sem enyészett
el, ha arca mosolyra derült.

A nekünk való színművekhez elvittek, néha-néha hangversenybe is. Én a
hányszor csak lehetett, mindig elmentem a színházba, de a
táncmulatságokkal egybekötött hangversenyek nem vonzottak. Egy
hangversenyre mégis elmentem. Volt a műsorban egy pont, mely különösen
érdekelt: Reviczky élete és költészete. Külön megkértem Janka nénit,
hogy, ha erre a hangversenyre az intézetből visznek lányokat, mehessek
el én is.

– Értem, kicsi prepa, értem, – mosolygott Janka néni. – Ha nem lesz
beteg, elvisszük.

Mondhatom, a fölolvasás nem nagyon illett oly hangverseny műsorába,
melyet tánc követ. Asszonyok, lányok, de még a férfiak is mindegyre
törülgették a szemüket, a prepák meg alig tudták visszafojtani a
zokogásukat, mikor a fiatal költő arról a megható gyöngéd figyelemről
beszélt, melynek hatása alatt született a „Rózsák“ című költemény. Amint
az én gyermekeszemmel elképzeltem, úgy rajzolta elénk a fiatal költő is
a megragadó képet: a költő ott fekszik halálos ágyán s tünődve nézi a
rózsákat. A kórház ablakán beragyog a lemenő nap búcsuzó sugara, az
utolsó sugár, mely glóriát fon a költő homloka köré… ki küldte a
rózsákat, vajjon ki? – kérdi a fiatal költő. Akárki küldte, legyen
áldott. Megaranyozta egy sokat szenvedett költő utolsó napjait! Még egy
dal és vége a hangversenynek. Még egy rövid félóra s táncra perdül a
fiatalság. Mind boldog, aki a fiatal költővel táncolhat. Az én
pajtásaimat mind elkapkodták mellőlem, egymagam gunnyasztok egy
sarokban. Tekintetem belevész a táncosok forgatagába, de szemem megkapja
a fiatal költő daliás alakját s többet el sem ereszti. Aztán szinte
elnevetem magamat: olyan bolond gondolat villan meg az agyamban.

– Addig nézem, mig ide varázsolom, – gondoltam magamban.

S még helyre sem utasíthattam magamat ez önhitt gondolatért, a költő épp
előttem áll meg egy föltünő szép leánnyal, mély bókkal hajtja meg magát,
aztán néhány lépéssel tovább leül a leány az anyja mellé. A költő
tekintete felém fordul, egy pillanatra mintha tétovázna, végre is
elszánja magát, egyszerre hozzám tart s meghajtja magát.

– Be kell mutatnom magamat?

– Ez igazán fölösleges, uram.

– Megajándékoz egy fordulóval?

– Végtelenül sajnálom, de nem tudok táncolni.

– Az első leány, akitől ezt hallom, – néz rám kétkedően a költő.

– Pedig én ismerek olyan leányt is, aki tudott valaha táncolni s
elfelejtette.

– Egy lány, aki a táncot elfelejti! Ilyen is van?

[Illustration]

– Van. Az a leány, aki Reviczkynek a rózsákat küldötte.

– Talán kegyed…

– Nem, nem, – szakítottam félbe. – Azaz hogy – volt benne némi részem.

– Megengedi, hogy leüljek?

– Ha nem röstelli egy penészvirág mellé ülni…

– De kisasszony!

– Hát akkor kárpótlásul elmondom a rózsák történetét.

A leányok nagy bosszúságára a költő csak a már köteles négyesekre
mozdult el mellőlem, újra meg újra visszajött hozzám. De ütött a mi
óránk s a „maszik“ (prepa nyelven így híttuk a gavallérokat) hiába
könyörögtek Janka néninek, éjfélután három órakor összegyűjtötték a
leányokat (nem volt könnyű munka!) s nehéz szívvel ott hagyták a
szupé-csárdást. Valami úgy ránehezedett az én szívemre is… A költő
lekisért az utcára. Hosszan tartotta kezemet a kezében.

Az én kezem nagyon remegett. Talán az övé is egy kicsit. Annyit sem
tudtam mondani: jó éjt! Ő sem mondott semmit.

Én ezt gondoltam: most láttalak először és utoljára. Vajjon ő mit
gondolt? Bizonyosan ő is ezt gondolta.

Elhelyezkedtünk a kocsiban. Sárosi Magda, Pál Vilma meg én egy kocsiba
kerültünk.

Mondta Magda: Csinos fiu ez a poéta.

Mondta Vilma: érdekes az arca.

Kérdezte Magda: hát te mit szólsz, kicsike?

Feleltem én: semmit.


TIZENEGYEDIK FEJEZET.  Levelek a zárdából.

Nincs hét, hogy levelet ne kapjak Lilitől. S nincs hét, hogy ne írjak
neki. Belenyugodtam, hogy nem látom napról-napra: olvasom a leveleit s
annyi mintha színről-színre látnám, mintha hallanám lágyan csengő,
szomorú hangját. A nagy messzeség nem tudott elválasztani s ez a
messzeség tán még erősebben összeforrasztotta lelkünket. Amit még
Rózának sem mertem megvallani, neki megvallottam az első pillanatban.
Mit vallottam meg? Azt, hogy lelkem sokat foglalkozik Istvánnal. Azt,
hogy utban vagyok én is a zárda felé. Azaz lennék, ha volna erőm
elhagyni hitemet. De kálvinista pap volt az édes apám. Nem hagyhatom el
a hitemet, nem lehetek apáca! De szükséges-e a zárda falai közé
temetkezni, hogy ne halljuk a nagy világ lármáját? Ime kezemben a
diploma, válogathatok a legelrejtettebb faluk között.

Írja Lili, hogy ő teljesen kibékült sorsával. Az angol kisasszonyok
budapesti zárdájában él annak a szent hivatásnak, melyről a sógorom oly
ékesen beszélt. Ez a beszéd az ő lelkét meggyógyította. Ha látnád – írja
egyik levelében – mennyire szeretnek tanítványaim! Nem is szeretet ez,
több annál: rajongás. Akár csak téged látnálak, kicsike, ismeretségünk
első idejében. Mind olyan punktum kis leányok, mint a mekkora te voltál.
Ahányszor végighaladok a padsorok közt, elkapják fátyolom szélét s
csókolják. Megható szeretet fénye ragyog szemükben, amint tekintetemet
végighordozom soraikon. Boldog, akit megszólítok s nemes versenyre
kelnek a szeretetemért. De én nem tudok különbséget tenni köztük. Nem is
akarok. Nem oltom beléjük a bigottságot, de annál erősebben a tiszta
vallásosságot, az Istenben való erős hitet. Ez volt az én legfőbb
erősségem a megpróbáltatás nehéz napjaiban, ez a hit tartja bennem az
életet, nyugtat meg sorsomban, mely nem oly szomorú, amint talán sokan
képzelik. Tudom, hogy nem élek hiába s ez a tudat feledteti velem, hogy
másként is alakulhatott volna életem folyása.

De ki tudja, mi tenger csalódás érte volna túlságosan érzékeny lelkemet,
ha kint maradok a nagyvilágban, s lassankint eltemetem azt az édes
álomképet, melyet a rajongó leány képzelete szőtt! Nem voltam éppen
csúnya leány, sőt némelyek – rólad nem is beszélve, – nagyon szépnek
tartottak, kereshettem volna hát a boldogságot a rendes úton, a rendes
szokás szerint. De van-e a földön teljes, zavartalan boldogság? S
lehettem volna én boldog bárkinek is az oldalán, ha nem lett volna erőm
eltemetni az ő emlékét? Nem, nem! Mért tegyek mást is boldogtalanná?

Ezek a gondolatok vezettek a zárdába, s félek, hogy téged is hasonló
gondolatok foglalkoztathatnak. Ám ami nekem szabad volt, nem szabad
neked, édes kicsikém. Neked van édes anyád, vannak testvéreid. Nekem sem
anyám, sem testvéreim. Nekem nincs otthonom. Nincs, akinek keblére
boruljak s kisírjam magamat. Egyedül te és a tieid azok ezen a nagy
világon, kik megértenek engem, akik szeretettel zártak kebelükre. De
végre is nem lehettem mind halálig terhetekre. A te édes anyádnak van
már egy leánya, ki lemondott arról a boldogságról, mit férjhezmenésnek
nevez a világ s nagy valószinüség szerint lesz még egy olyan leánya a te
személyedben. Még csak én kellenék közétek! Három ilyen bolond leány egy
födél alatt, nemde sok volna a jóból? Minden úgy van jól, ahogy van,
kicsikém.

De, amint írod, „kijárod“, hogy lehetőleg a legelrejtettebb faluba
nevezzen ki a miniszter. Nos, vágyad könnyen teljesülhet, csak arra
vagyok kiváncsi, hogy meddig birod ki a „zárdai“ életet? Ki becéztet
majd? Kin zsarnokoskodol? Mert, ne tagadd kicsikém, jó adag zsarnoki
természet van benned. És hidd el nekem, kicsikém, nem szükséges a
legelrejtettebb faluba huzódni, hogy a világtól távol, elrejtve legyünk.
Magamon tapasztalom ezt. Mert gyakran sétálok a nagyváros utcáin az én
növendékeimmel s lám, engem nem zavar a nagyváros lármája, sokadalma, ez
a sürgés-forgás. Ezren meg ezren haladnak el mellettem, de én nem látom
az embereket, csupán az én kedves növendékeimet. A nagyváros üres
csillogó fénye nem érdekel. Kart karba öltve suhannak el mellettem
fiatal párok s nem érzek irigységet.

Lelkem minden gondolatja növendékeim, köztetek és ama sírhant közt
oszlik meg, mely a halhatatlan költő porlandó földi hüvelyét takarja.
Van az esztendőnek két napja, mikor utam kivisz a temetőbe. Egyedül
megyek, de úgy érzem, hogy ilyenkor te is velem vagy. Julius 11-ike az
egyik nap, a költő halálának napja. E két nap nagy részét a kerepesi-uti
temetőben töltöm. Néhány szál rózsát s szegfüvet viszek magammal, amazt
azért, mert ez a virág volt az, mely élete utolsó napján megbékítette a
halál gondolatával, emezt meg azért, mert mint később hallottam, a
szegfü volt a kedvelt virága. Éppen mint neked, kicsike. Te azt hiszed,
hogy könnyeket ontok sírja fölött? Miért? Az én számomra nem halt meg ő.
Nem volt az az ideális alak, minőknek fiatal leányok a költőket
képzelik. Kis termetü, vézna ember volt, ugyanaz férfiban mint te nőben,
kicsike. Mit bánom én? Én a lelkét szerettem, mely nem volt közönséges,
mindennapi lélek. S most, hogy olvasom életének szomorú történetét, bús
árvaságát, elhagyatottságát, küzdelmeit, vergődéseit, lassu haldoklását:
nő az alakja szememben, folyton nő s csoda-e, ha szentjeim közé avattam
őt?

Kilesem a pillanatot, mikor senki sem jár sírja tájékán s letérdelek
sírköve előtt. Elrebegek egy imádságot, aztán szépen leteszem sírjára a
virágokat. Erős a hitem, hogy lát engem onnét a fényes menyországból s
ez a tudat végtelen boldoggá tesz. Fölvidultan, megkönnyebbűlten
búcsúzom a sírtól, s csodálkozom, hogy a sírok sorai közt bolyongva
látok itt-ott valakit, aki átöleli a sírköveket és keservesen zokog.
Miért sírnak, miért zokognak? Van-e szebb hely a temetőnél? Van-e még
ehhez hasonlatos birodalom, hol nincs bánat, szenvedés, nyomoruság,
emberi gyarlóság? Egyiknek díszesebb a sírköve, mint a másiknak, de
azért van-e itt irigykedés?

Bűnnek tartanám a halál után való vágyakodást, valameddig másoknak
haszna van az én életemben, de viszont jöhetne érettem bármikor a halál
angyala, készen találna engem. Nem félek a haláltól. Nem zúgolódnám
Isten bölcs rendelése ellen. Egyedül ő tudja, kinek meddig van helye itt
a földön, az élők között. S kérdem: vajjon az, kinek sírjához most
elzarándokolok, ha tovább él, ha élete más körülmények közt folyik,
hagyott volna-e maga után oly megható szép emléket az emberek szívében,
mint aminőt itt hagyott? Vajjon az élet további folyamán nem érte
volna-e lelkemet szörnyü csalódás? Csalódás, mely mélyebb sebet vág
szívünkön a halálnál?

Hiszed-e már, hogy nem vagyok boldogtalan? Hiszed-e, hogy lelkem nyugodt
s a zárda komor falai közt is napsugaras az én életem?

– Hiszem, hiszem, – rebegi ajkam önkéntelen. S nagy kedvem kerekedik,
hogy temetést rendezzek. Eltemetni egy bohó ábrándot. Nagy kedvem volna
tűzbe dobni mind azt a sok ujságot, melyekben szépen csengő-bongó versek
olvashatók az én fiatal költőmtől. Aki talán ha tudná, hogy én titkon
megszerzem mindazokat az ujságokat, melyekben az ő nevét látom,
kinevetne, vagy legjobb esetben szánakoznék a szegény penészvirágon.
Nem, nem, ezt nem tudnám elviselni! Ne nevessen rajtam senki, ne
szánakozzék rajtam senki. Sem ő, sem más!

Ah, de gyáva vagyok. Még egy napra megkegyelmeztem a verseknek.
Bolondítom magam, hátha nekem szól közülök egyik-másik. Hisz az igaz,
hogy fekete a hajam, a szemem is; az is igaz, hogy a szemem titkolt
bánatot rejteget – és így tovább és tovább – találok reám illőt eleget a
versekben, de hány ezer leány van rajtam kívül, akikre ez elkopott
frázisok ráillenek! Mindössze egy levél tanuskodik mellettem: a Sárosi
Magda levele. Ő Budapesten járt s véletlenül találkozott a költővel. S
írja Magda, hogy a költő különösen érdeklődött a kis prepa iránt, aki
Reviczkynek oly nagy bámulója, amilyen kicsi ő maga. – Megcsíptelek,
kicsike! – írja Magda. Mindig mondtam én az intézetben, hogy te nagy
titkot rejtegetsz előlünk. Mi bolondok minden titkunkat közöltük veled,
te meg hétszeres zár alá tetted a te titkaidat. – Most is oly beteges? –
kérdezte a költő. – Mi kár érte! – sóhajtott. – Szeretnék még vele
egyszer találkozni. – „Ezek a saját szavai“ – fontoskodik Magda – én meg
nevetek a Magda tyúkeszüségén. Szeretne még egyszer találkozni velem!
Nos hát én is. És aztán? Vajjon mit szólna Róza, ha megmondanám neki,
hogy egy budapesti költő szeretne velem találkozni? Mintha hallanám a
véleményét, úgy élvezem magamban.

– Szeretne veled találkozni egy költő? – kérdezné Róza – hát jöjjön ide.
Ágnes olyan tejfölös paprikás csirkével traktálná meg, hogy ódát írna a
paprikás csirkéhez.

Az bizonyos, hogy, ha Rózának szólnék, könnyebben menne a „temetés“. De
nem szólok, megpróbálom magam erején temetni el bohó álmomat. S
megpróbálom minden gondolatomat egy háromszáz forintos tanítónői állás
elnyerésére terelni. Ah, Istenem, nem utolsó dolog, ha az ember
elmondhatja magáról: a magam kenyerét eszem! Nem kell pénzt kérni
senkitől, még attól sem, ki szívesen adja, ki utolsó falatját is
megosztja veled. Ha Isten és a miniszter is úgy akarja, ez a
háromszázforint még fölemelkedik négyszázra is, sőt fölebb is, s
egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy gazdag lány vagyok, a
takarékpénztár nem győzi átvenni a megtakarított forintocskákat. Üdv
neked, rózsaszinü jövendő! Erről a jövendőről zengj éneket, fiatal költő
barátom s ne titkolt bánatot jelentő szemekről!

Édes anyám sokáig abban reménykedett, hogy a mi városunkban kapok
állást. Volt is egy hely az udvarhelyi iskolánál. Éppen akkor ürült meg,
mikor Kolozsvárt kezembe nyomták a diplomát, ezt az egész életre szóló
„útlevelet“. „Várt leány várat nyer“ – tartja a közmondás, s ez
szerencsésen beütött Emilia kisasszonynál is, ki a rossz nyelvek szerint
már régóta „üdűlt fiatalságban“ szenved. A nevelésoktatás e régi,
kipróbált zászlóvivőjét, kinek a takarékban volt néhány száz forintja,
feleségűl vette egy nyugalmazott kapitány s Emilia lemondott az
állásáról. De még alig jártak jegyben, már tizen is szemet vetettek a
megürült állásra. Szemet vetettünk mi is. Szegény Róza egész napon rótta
a várost, kilincselt a város urainál szavazatért. Természetesen,
mindenki megigérte, hogy rám szavaz, amiből én előre sejtettem, hogy
mást fognak megválasztani. Úgy is történt. Sőt úgyabb. Tíz pályázó közül
Betlenfalvi Idát választották, Betlenfalvi városi tanácsos úr leányát,
ki legkevésbbé szorúlt rá erre a sovány kenyérre s kinek a leggyengébb
bizonyítványa volt a tíz között. De Betlenfalvi úr hatalmas, befolyásos
ember, nagy szerepet játszik kis városunk közéletében, a
képviselőválasztásoknál ő a főkortes, méltán várhatta el tehát
polgártársaitól, hogy az ő leányát válasszák meg.

– Hisz önök jól tudják, – mondotta Betlenfalvi úr a polgártársaknak, –
hogy nem szorúltam rá erre a pár száz forintra; én nem is akartam, hogy
a lányom tanítónő legyen, de nem lehet bírni vele. Az az ambiciója, hogy
a maga keresményéből ruházza magát. Ez oly nemes ambició, – szavalta
hévvel Betlenfalvi úr – mely előtt lehetetlen volt meg nem hajlanom.

Ami engem illet, az én ambicióm mindössze az volt, hogy néhány forinttal
én is járuljak anyám háztartásához, s szegény Rózának ne kelljen
éjjelezni a varrógép mellett, de belátom, hogy ez nagyon közönséges,
mindennapi ambició. Többnyire efajta ambiciója volt szegény pályázó
társaimnak is. Köztük akárhány, kinek a szülei drága kamatra szedték föl
a pénzt s úgy taníttatták a tanítónőképzőben, abban a reményben, hogy
majd a leányuk fizetéséből apránkint letörlesztik az adósságot. Mindezek
az ambiciók eltörpűltek, megsemmisültek a Betlenfalvi Ida nemes
ambiciója mellett.

Kis családunk szép álma hamar szertefoszlott s így nem volt más mód,
mint neki feküdni a tanítók hivatalos ujságjának s belemerűlni a
pályázatok tanulmányozásába. Kiválasztottunk egy állami iskolát s
elhatároztuk, hogy megpályázzuk. Most már megelégedtünk azzal, ha
valahol Erdélyben kapok állást. Arra nem is gondoltunk, hogy némely
erdélyi falu oly messzire esik tőlünk, hogy a keleti határszélről
rövidebb idő alatt s könnyebben lehet jutni Budapestre, mint például
mindjárt abba a faluba is, melyet kiszemeltünk. Mikor a sógoromnak
megmondtuk, hogy Mezőszilvásra pályázom, összecsapta a kezét. Ő ismerte
ezt a falut.

– Az Isten háta mögött fekszik, hegyek közt és valóságos sárfészek! –
mondta ő.

– S mit tudsz még róla?

– Azt, hogy a szomszédok, ha megharagszanak egymásra, a kutyát ölben
viszik ki az utcára s úgy ugattatják meg egymást. Máskülönben a kutyák
belefulladnának a sárba.

– Hát még mit tudsz Mezőszilvásról, lelkem-sógorom?

Mintha csak megkezdtem volna már a tanítást, úgy feleltettem a sógort.
Felelt a sógor, még pedig, hogy a tréfa teljes legyen, iskolásfiu
módjára, hadarva és el-elakadva, nagyokat nyelve:

– Mezőszilvás… igen, Mezőszilvás még arról nevezetes, hogy a házak
puskalövésnyire, igen, puskalövésnyire vannak egymástól. Az iskola erdő
mellett, magas hegy oldalán fekszik, némely háztól egy órányi
távolságra.

– Nagyon jól van, kis fiam. Beszélj most Mezőszilvás népéről.

– Mezőszilváson laknak magyarok és oláhok, foglalkozásuk földmívelés és
állattenyésztés. A tanítókon és kálomista papon kivül más úri ember a
faluban nincs. A legközelebbi város szép időben fél napra, sáros időben
egész napra esik tőle.

– Hisz ez pompás egy falu! Ilyen kell nekem! – kiáltottam lelkesülten.

Mind gúnynak vették lelkesedésemet s mind kifejezték abbeli
reménységüket, hogy a miniszter úr nem nevez ki. Anyám azt mondta:

– Inkább maradj itthon egy esztendeig. Úgy is rád fér a pihenés.

Mondta Róza:

– Én is azt tartom, jobb, ha itthon maradsz. Előbb erősödj meg, kicsike.

– Mit, hogy én szép tehetségemet parlagon hevertessem? – ingerkedtem
velük. – Nem, nem! Ezt nem tudnám elviselni. Meglátjátok, a miniszter
csak ránéz a folyamodványomra s rögtön kinevez. A tanácsosa ugyan mást
fog ajánlani, de a miniszter hallani sem akar másról. Ő megérzi, hogy én
éppen Mezőszilvásra való vagyok. Fogadjunk, hogy kinevez.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Persze, hogy igazam volt. Kezemben a kinevezés. Mezőszilvásra neveztek
ki. Már kaptam is egy csomó részvét-levelet azoktól a leányoktól, kik
Mezőszilváson indúltak el „a nevelés-oktatás rögös pályáján“ s akik közt
egy sincs, aki egy félesztendőnél tovább bírta volna ki Mezőszilváson.
Alig voltak ott egy pár hónapot, fölzónáztak Budapestre, egyik-másik még
térdre is vetette magát a miniszter előtt, hogy helyezze máshová,
akárhová, mert Mezőszilváson meghalnak. A miniszter jószívü ember s már
annyira ismeri Mezőszilvást, hogy mikor egy tanítónőt ide kinevez, már
gondolkozik is azon, hogy félév mulva hova helyezze át. Ezeket a
részvétleveleket világért meg nem mutattam volna senkinek. Ám úgy is
alig győztem vígasztalni Lila mamát. Mindegyre megleptem valamelyik
szobában, amint visszahúzódott és sírdogált magában. Általában az egész
család kedvetlen, nyugtalan. Mind ideges. Róza éjt-napot összetesz, hogy
tisztességgel kiállítsa mezőszilvási „kelengyémet“, s a szeme oly vörös
a sok éjjelezéstől és a sok sírástól. Én virágos jókedvet erőszakolok
magamra, komédiázok, bolondozok, minden ismerősömet végig utánozom, de
erőlködésem kárba vész, bolondozásaimnak nincs hatása. Hiába, látszik,
hogy erőltetett a jókedvem. Nem félek Mezőszilvástól, sőt, ha már így
kell megkeresnem a kenyeremet, bensőleg örülök, hogy eldugott faluban
kereshetem meg. De ha ránézek édes anyámra, Rózára, Ágnesre, a szívem
elfacsarodik s nem tudom visszafojtani az előtörő könyeket.
Föl-föllázadok a végzet ellen. Mégis csak alakulhatott volna másként is
az én életem folyása. Van-e abban igazság, hogy egy gyönge, beteges
gyermekleány családjától messze, idegenek közt élje az életét, nehéz
munkában? Hisz a természet rendje szerint, a leánynak a családban a
helye. Az én helyem ott volna az édes Lila mamám oldalán. Ha beteg
leszek, ki ápol? Ha megbánt valaki, ki véd meg? Ha bánatom lesz, ki
vigasztal meg? Ki csókolja le könyeimet?

Szép és bölcs dolog, hogy nemcsak a fiu, de a leánygyermek is tanúl,
megszerzi a kenyéradó diplomát, biztosítja ezzel a függetlenségét, nem
kénytelen minden jött-ment, léha, üresszívü férfiuval összekötni az
életét, de magam is úgy vélem, hogy ezt a függetlenséget egyebütt is
lehetne biztosítani, mint éppen Mezőszilváson és a Mezőszilváshoz
hasonló falvakon. Mit tegyen most szegény Lila mama? Velem jőjjön és
elhagyja Rózát, magára hagyja őt szomorú gondolataival? Vagy jöjjenek
mind a ketten velem: Lila mama is, Róza is? Mit csinálna ott Róza? A
mezőszilvási hölgyek nagy valószínüség szerint nem járnak sem fürdőre,
sem bálokba, maguk szövik-varrják a toálettjukat.

Hát csak magam megyek. Róza elkisér. Látni akarja a falut, az iskolát,
az embereket, a házat, ahol majd lakom. Ő rendezi be az én szobámat. Ő
oktatja ki a kosztadó valakit, hogy mit szeretek, mit nem. Máskülönben,
ahogy ő ismer engem, éhen fogok elpusztulni.

… Már mindent összecsomagoltunk. Azaz hogy nekem csak a könyveimre van
gondom. Első a nagyanyám verses könyve. Aztán a sok apró-cseprő intézeti
emlék. Külön skatulyában rejtőznek Lili levelei. S külön egy csomó
ujság. Azok a bizonyos ujságok, melyeket még mindig nem égettem el. De
Mezőszilváson el fogom égetni. El, bizonyosan el!

Ám, alig teszem ezt az erős fogadalmat, nyilik az ajtó. Megjött a posta.
Nekem is jött levél. Nézem a borítékot. Ismeretlen kéz írása. Nézem a
postabélyegzőt: Budapest. Úgy megdobban a szívem. De jó, hogy e
pillanatban senki sincs a szobában rajtam kivül! Reszket a kezem, alig
tudom fölbontani a levelet. Nem álmodom? Végig fut tekintetem a levélen,
de nem merem olvasni. Kisurranok a szobából, szaladok a kertbe,
meghúzódom egy fa tövében s úgy olvasom a levelet, – az én költőm
levelét.

„Kisasszony, – írja – én nem feledtem azt a kedves estét, melyet
Kolozsvárt az ön társaságában töltöttem. Oly jól esett annyi idő multán
találkoznom nevével. A hivatalos lapban találtam meg a nevét. Sohasem
olvasom a hivatalos lapot, de ma csodálatos véletlenűl a kezembe került
s első tekintetre az ön nevét pillantottam meg. Tehát a kicsi prepából
tanítónő lett. Kisérje szerencse, megelégedés azon a szép, nemes pályán.
Ha Isten segít, egyszer majd elindulok Mezőszilvás fölfedezésére s
folytatjuk, amit akkor este félbe kellett hagynunk: tovább fűzzük az
eszmecserét a mi közös ideálunkról: Reviczkyről.“

[Illustration]

Ennyi az egész levél.

Csendesülj, szívem! Vigyázz, kicsike, vigyázz. Ne vedd többnek a
levelet, mint ami valójában. Udvarias, figyelmes levél, van benne némi
melegség, megérdemli, hogy külön skatulyába rejtsd, bár aligha lesz
folytatása. Távozz tőlem, sátán, távozz, ne kísérts!

De mi történt velem? Nem akarom hinni, hogy Mezőszilvás sárfészek.
Mesebeli tündérvárossá színezi fölizgatott fantáziám a nyomorúságosnak
rajzolt falut. Bolyongunk a réten, az erdőben céltalan – ő meg én. S oly
szép az élet, oly szép a világ.

Belépek a szobába. Együtt ül a család. Mind oly szomorúak. Az asztal
megterítve az utolsó vacsorához. S én csodálkozva kérdem: mért búsultok?
Ők megütődve, méltatlankodva néznek rám. Nekik igazuk van, de nekem is.
Úgy szeretném kikiáltani az egész világnak édes titkomat. De csak egy
percig tart ez a bolond vágy s már megreszketek a gondolatra is, hogy
sejthetné ezt valaki. Itt a levél a szívem fölött. Ráborulok az én édes
jó Lila mamámra, ölelem, csókolom és sírok, sírok hosszan, sokáig. Öröm
és fájdalom könnye borítja el arcomat; kettős érzés viaskodik szívem
mélyén s az egyikről csak a jó Isten tud egyedül!

Ah, oly szép az élet, oly szép a világ!


TIZENKETTEDIK FEJEZET.  Margit Mező-Szilvásra érkezik.

Máig sem tudom, hogyan jutottam Mezőszilvásra, csak egy a bizonyos, az,
hogy itt vagyok. Mielőtt útra keltünk, földabroszon beutaztuk egész
Erdélyt, a szélrózsa minden irányából próbáltuk megközelíteni Szilvást –
vasúton, de bármerről próbáltuk, arra a lesújtó eredményre jutottunk,
hogy Szilváshoz a „legközelebbi“ vasúti állomás félnapi járó volna. Már
t. i. volna abban a kedvező esetben, ha ettől a „legközelebbi“
állomástól pompás országút vezetne Szilvásig. Sógorom ifjukori emlékei s
a földabroszon végzett alapos tanulmányainak alapján megállapítottuk,
hogy az az út, mely a „legközelebbi“ állomástól Szilvásig vezet, a
legcudarabb mezei út lehet, mely hegyre föl, völgybe le kanyarog; hol
eltünik egy szük, süppedékes völgykatlanban, hol fölbukkan egy meredek
hegyoldalra s azon a „legközelebbi“ állomáson napokig szórakozhatunk,
mig fuvarost találunk.

– A legokosabb, amit tehetünk, – mondá a sógorom, – hogy befogatunk a
magunk kocsijába s addig megyünk, mendegélünk, mig Szilvást fölfedezzük.

Sógorom e szavaiból azt vettem ki, hogy velem akar jönni, de ezt az
áldozatot nem fogadtam el.

– Lelkem Balázs, – mondtam neki, – neked feleséged és gyermeked van,
tehát itthon maradsz. Arra már rövid az idő, hogy végrendeletet írj,
Szilvásra pedig, amint látom, jó családapa végrendelet nélkül nem
indulhat. Maradj te csak itthon.

– Te semmit sem veszel komolyan, – utasított rendre a sógor, s ő
csakugyan nem is áll el a szándékától, ha Isten közbe nem szól. De közbe
szólott. A legélénkebb disputa közt bekopogtatott Sándor bá’, a
harangozó és halottkém s halottat jelentett. A sógort itthon maradásra
kényszerítette a papi kötelesség. Megvigasztaltam a sógort: – Ne búsulj,
lelkem Balázs. Irásban hagyom hátra, hogy, ha meghalok Szilváson,
hozzanak haza Csinódra, mert egyedül csak te általad akarom eltemettetni
magamat.

Mindezt pajzán jókedvvel játszottam el, de a hatás más volt, mint amit
vártam. Valamennyinek a szemében köny csillogott. Nem akartam észrevenni
az elpityeredést s folytattam tovább:

– Elég, ha Róza velem jő. Ő úgy is mindig rajongott az utazásért. Most
kedve telhetik. Csinódtól Szilvásig meg vissza: kivánhat-e ennél
fölségesebb utazást?

Eredetileg is az volt a tervünk, hogy ketten utazunk. Azt egyikünk sem
engedte meg, hogy édes anyám, aki újabb időben úgy is sokat
gyöngélkedett, megtegye ezt a fárasztó útat. Szent fogadást tettünk,
hogy amely faluban ér az alkonyat, ott meghálunk. Zivatarban,
záporesőben nem folytatjuk utunkat. Inkább egy hétig tartson utazásunk,
semhogy valami szerencsétlenség érjen. A kocsisunk megbizható hű szolga
volt: még szegény apámtól örökölte a sógor. Peták az ő neve, öklömnyi
kis figura ember, de hű, mint a kutya s bátor mint az oroszlán. Ha
bajusza nem volna, mindenki gyermeknek nézné. A csöppsége miatt sokat
keserítették a falubeliek, hadi lábon is állott az egész falu népével,
különösen a fiataljával. Mennél többet gúnyolták szegényt mások, annál
erősebben vonzódott hozzánk. Mint afféle régi jófajta cseléd, a család
tagjának tekintette magát s annak tekintettük mink is. Irántunk való
nagy szeretetében az idegenek előtt folyton dicsekedett a mi
gazdagságunkkal; ami a mienk, az minden jobb, kitünőbb volt a másénál,
le egy malacig. Folyton a többes szám első személyében beszélt. Ha a
hivek dicsérték a sógorom ékesszólását, büszkén legyintett: nem csuda,
tizenhat esztendeig forgattuk a bibliát. Ha magunk közt voltunk,
semmivel sem volt megelégedve, mindig zsémbelt, így meg úgy, rosszúl
megy a gazdaság, tönkre megyünk, de csak jött egy idegen, akkor a
békételenkedő, elégedetlen Petákra nem lehetett ráismerni: csak úgy
folyt a szájából a dicsekedés.

Most mikor megtudta, hogy a sógorom nem jöhet s egyedül ő reá van bízva
a mi életünk, egészségünk, épségünk, oly büszkén járt-kelt az udvaron,
mint egy kakas. Csakhogy nem kukorékolt. Ehelyett zengett az udvar az
énekétől, mely szörnyen hamis volt, de nekünk igen tetszett.

– No, Peták, aztán nyisd ki a szemedet, – mondta a sógor, mikor a
kocsival előállott.

Peták büszkén mérte végig a sógort.

– Hogy nyissam ki, mikor be sem hunytam?!

A nagy nehéz hintó úgy körül volt rakva mindenféle ládával, skatulyával,
csomagokkal, hogy csak a fejünk látszott ki. A bakon láda, a szemközti
ülésen skatulyák, mögöttünk a saroglyában hatalmas széles szalmazsák
tele szénával. Így utazhattak dicső őseink, mikor még a vasútnak
híre-hamva sem volt. Ágnes annyi elemózsiát rakott föl, hogy utazhattunk
bátran egy hétig s akkor még mindig maradt Szilvásra is egy hónapi
eleség. Komolyan féltek, hogy Szilváson éhezni fogok. Egy kis
éléskamrával fölért, amit számomra fölpakoltak.

[Illustration]

Az útat illetőleg csupa kellemetes csalódás ért. Miután rettenetesnek
képzeltük: ami valójában rettenetes volt, az sem tetszett annak. Azt
mondtuk erre: még rettenetesebbnek képzeltük s megvigasztalódtunk. El
voltunk készülve egy heti utazásra, s mindössze három napig tartott. Hát
az is valami? Közbe-közbe sokszor helytelen irányba igazítottak a
járó-kelők: két-három óra hoszat is utaztunk – hiába. Peták szidta az
egész világot, de mi jól mulattunk, amiért Peták keményen
megleckéztetett. Ezen még jobban mulattunk. Minden faluban megállított
valakit:

– Álljon meg, földi, jó helyen járunk-e?

– Itt jó helyen, – volt a válasz.

– Azt akarom tudni: erre visz-e az út Szilvás felé?

– Erre is visz, de arra is mehettek volna.

S mutatott egy másik falu felé.

– Merre közelebb?

– Útja s lova válogatja.

– A lóról ne beszéljen, – pattogott Peták, – lássa ked, hogy ez – ló!

– Látom, látom, de erre rossz az út.

– Hát arra?

– Arra sem jó.

– Hát melyik jobb?

– Mind a kettő jobb volna, ha – nem volna!

Peták a lovak közé csapott.

– A Jézus áldja meg, bátya. Úgy-e – kiáltott vissza szemtelenül – itt
kend a legokosabb ember?

De már ekkor szaladtak a lovak. Az atyafi az öklével fenyegetődzött
utánunk. Mi meg úgy kacagtunk, hogy a könyünk is kicsordult belé.

Amit otthon fölfogadtunk, azt meg is tartottuk: ott háltunk meg abban a
faluban, ahol az alkonyat utólért. Kétszer kellett szállást keresnünk s
mind a kétszer nagy szerencsénk volt: egyik faluban sem láttunk úri
házat, de találtunk jó módra valló paraszt házat, barátságos külsejüt,
tiszta rendes udvarut s ezek közül egyben, mely leginkább megnyerte
tetszésünket, megállapodtunk. Peták megállott a kapu előtt, miután ő is
ráadta a szavazatát, s hogy megadja a módját, kinyújtózkodott, aztán
lassu tempóban lemászott a bakról, óvatosan benézett a kapun, majd
belépett az udvarra, ott körülnézett, hogy vajjon méltó-e hozzánk az
udvar (a hozzánkba saját magát is beleértve), úgy ment be a házba,
honnét kevés idő mulva a gazdával jött vissza. Első és második este egy
volt a gazda Isten hozottja. Ez az egyszerü, kedves mondás: „Istené a
szállás.“ Így mondja azt a székely ember ezer év óta a szállást
keresőnek. Nem az övé a ház, hanem Istené. Bátran beléphetsz, Isten adja
a szállást, nem ő.

Nyugodtan lehajthatod fejedet a szép fehér párnákra. Reggel, mikor
tovább utazol, nem szabad kérdened: – mivel tartozol. Ezzel vérig
sértenéd a gazdát. Egy kézszorítás, egy „áldja meg az Isten!“ ennyi az
egész fizetés. S még szerencsés útat is kivánnak ráadásul. És megkérnek:
ha még egyszer erre járnánk, ne kerüljük el szegény házukat.

Nem fölséges hivatás ennek a népnek gyermekeivel foglalkozni, ennek a
népnek gyermekeit nevelni, oktatni?

Harmadik este érkeztünk Szilvásra. Itt már egyenesen a paphoz
hajtattunk. Mikor megállott a kocsi a papiház kapuja előtt, Peták
kedvetlenül csóválta meg a fejét. Hümmögött, köhögött, ránk nézett, meg
a kapura, aztán nagy nehezen lemászott a bakról, majd nagy erős
elhatározással félrelökte a kapu két szárnyát. Rozoga egy kapu volt ez.
A szárnyai alig álltak a sarkukban. Minden második deszka hiányzott
róluk.

– Itt sem szeretnék pap lenni, dünnyögött Peták.

Ez volt az első mondása.

Az udvaron egy csomó mezitlábas gyermek szaladgált. Félig uri, félig
paraszt gyermekre vallott vásott, szakadozott ruhájuk. Kócos, fésületlen
volt valamennyi. Egy sovány, beteges arcu asszony épp most kiabált
rájuk, hogy takarodjanak be, eleget voltak már kint. De az asszonyra
egyik sem hallgatott, szétrebbentek, tovább szaladtak, s csak akkor
verődtek ismét egy csomóba, mikor a kocsi befordult az udvarra s
megállott a szegényes külsejü ház pitvara előtt. Első tekintetre
látszott, hogy ez a ház sok papot kiszolgált már, de papok jöttek, papok
mentek, ki más eklézsiába, ki a szilvási temetőbe, csak a hívek maradtak
változatlanok: azt vallották, hogy a papnak jó akármilyen ház, az ősök
fölépítették úgy, a hogy, s ameddig össze nem dűl, helyébe mást nem
építenek, de sőt nem is tatarozzák. Szívet facsaró nyomorúság rítt le az
egész házról. Kidűlt-bedűlt falak: kicsiny ablakok s az ablaküvegek
legtöbbjét piszkos ujságpapírok pótolták. Egyetlen kéménye lekivánkozott
a korhadásnak indult fazsindely tetőről. S látszott kivülről, hogy az
egész házban két kis lakószoba lehet, több nem, aztán egy zúg, melyet
konyhának csúfolnak s egy-két lépés hosszú kamrácska, melyet ismét csak
csúfolnak, mikor éléskamrának emlegetik.

– Itt nem sokáig maradunk, – vetette felénk Peták.

Valóképpen nekem szólt ez a mondás. Nem azt mondta ezzel a bölcs Peták,
hogy holnap mind a hárman visszamegyünk, mert hát nekem akárhogy is itt
kell maradnom, de sokáig én nem bírom a dicsőséget. Nem volt időm, hogy
eszmét cseréljek Petákkal, csak elmosolyodtam a mondásán s ez éppen jó
volt, mert a tiszteletes asszony e pillanatban közeledett felénk s
kedvezőre magyarázta a mosolyomat. Zavarodottan állott a szegény
asszony, hebegett valamit a mi bemutatkozásunkra, közben lökdöste félre
a gyermekeket, kik úgy körülvették a kocsit, hogy alig tudtunk
lekászolódni.

– A tiszteletes úr nincs itt? – kérdeztem, miközben helyet foglaltunk az
egyik szobában. (Csakugyan két szoba az egész házban.) Ez volt a
vendégszoba. Régi, kopott, szánalmas bútorzat. És poros. Látszott, hogy
senki sem használja, vendégnek tartják, ők maguk kilencen meghuzódnak
egy szobában.

– Az uram, – mondta a papné – miközben a székekről törülgette a port
kötényével – bement a vásárba. Tetszik tudni, országos vásár van. Két
tehénkénk van, az egyiket behajtotta. Kollégiumba visszük a nagyobbik
fiut holnapután: kell a pénz.

– Mondja, kedves tiszteletes asszony, – szólalt meg Róza, kinek a torkát
láthatóan fojtogatta a nagy nyomorúság, mit itt látott, – kaphatna itt a
hugom szállást és kosztot?

– Szállást… kedves kisaszony, igen, szállást, óh Istenem, oly szívesen
adnék… Úgy ránk férne… Kosztot is… Azt is szívesen adnánk…

Közbevágtam:

– Kedves tiszteletes asszony, én úgy vettem észre, hogy nagy a család.
Úgy-e nem tudnak szállást adni? Nemde kosztot sem?

– Hát bizony nehezen, – ragadta meg a szavamat a szegény papné. – Mi
nagyon szűken vagyunk. Szerényen élünk. Nem is étkezünk rendesen, mint a
hogy egy papi háznál illenék…

– De van itt úri ház a faluban? – kérdezte Róza.

– Úri ház? Nincs itt lelkeim, egy sincs. Van két tanító, de egy sem
feleséges ember… ha csak…

Jelentősen nézett rám a jó asszony. Nem tudtam elfojtani a kacagást.
Kitört belőlem.

– Hisz akkor pompás! Meghódítom az egyik kollégát s majd főzök én!

De Rózának most már nem volt kedve a bolondságra. Kétségbeesetten járt
föl s alá a kis szobában.

– Vissza foglak vinni! Nem hagylak itt.

– Szó sincs róla, – mondtam én jókedvüen. – Ez a hely nagyon tetszik
nekem. A házak, amint láttam, jó messzire esnek egymástól. Csöndben
fogok lakni, akárhol lakom. Tejet és tojást lehet kapni, tiszteletes
asszony?

– Ó, tejet és tojást, igen! – kiáltott a papné.

– Hisz akkor vivát! Te sírsz? – fordultam Rózához. – Ó, te kishitü, te.
Szégyeld magad.

Csak most láttam, hogy valóképpen sokkal erősebb természet vagyok, mint
Róza. Tetszettem magamnak új szerepemben. Hát én voltam az, ki a kávét
nem ittam meg, ha nem csubbant a cukor? Hát én vagyok az a beteges,
szentimentális leány? Ime, vigan indulok neki a küzdelmes, nyomoruságos
életnek, s Róza, a hős Róza, kit oly erősnek hittem, az első nehézség
láttára megretten, kétségbeesik. Igaz, hogy érettem. De végre is itt az
ideje, hogy vége legyen a gyámkodásnak. Nem én vagyok az egyetlen leány,
ki Mezőszilváshoz hasonló fészekben tengődik. Mért éppen én legyek
különös kegyeltje az Istennek? Adtam a nagyot, az öreget, megcirógattam
a Róza arcát, megsimogattam a fejét.

– No, ne sírj, kicsike, ne sírj, jó az Isten, jót ád, – vigasztaltam
Rózát, ki éppen rá akart ütni a kezemre. De ebben a pillanatban belépett
nagy porosan a tiszteletes úr. Már kivül megtudta, hogy itt az új
tanítónő. Látva, hogy simogatom Róza fejét s vígasztalom, azt hitte,
hogy Róza az új tanítónő. Mindjárt papi hivatása magaslatára emelkedett
s kenetes szavakkal vigasztalta Rózát. Én meg segítettem neki. Roppant
tetszett nekem, hogy nem engem néz tanítónőnek, mignem Róza megelégelte
a komédiát, mérgesen toppantott:

– Kedves tiszteletes úr! Értse meg, nem én vagyok a tanítónő, hanem ez a
leányka!

– Valóban? – kiáltott föl a tiszteletes úr látható örömmel. – Tehát a
kicsi kisasszony! Hál Istennek! Hisz akkor rendben vagyunk. Mert szó,
ami szó: már kétségbe voltam esve, hogy a kisasszony még holnap reggel
itt hagy minket.

– Itt, de viszem a hugomat is!

– Kedvesem, – mondtam én kenetteljesen, – te holnap reggel visszaindulsz
Petákkal s hirül viszed az otthon valóknak, hogy engem jó egészségben s
jó kedvben hagytál itt. Elmondod, hogy Mezőszilvás nagyon szép falu s
hogy bár alig láttam, máris szeretem. Tiszteletes úr, – fordultam a
paphoz – legyen nyugodt, engem nem lát sírni. Itt maradok.

[Illustration]

Kiszóltam Petáknak s behordattam cókmókomat. Róza meghuzódott egy
sarokban s szavát sem lehetett venni. Én rendületlen nyugalommal
végeztem a kipakolást, miután a tiszteletesékkel megállapodtam, hogy
addig, amig szállást kapok, a nyakukon maradok. Ezalatt a tiszteletes
asszony eltünt, nyilván azért, hogy vacsora után lásson, én pedig
megtudtam a tiszteletes úrtól, hogy a tehenet elég jó áron adta el a
vásárban, viheti a fiát a kollégiumba. Általában az ő eklézsiája nem is
oly rossz, a fizetés is tisztességes volna, de az Isten sok gyermekkel
áldotta meg, már pedig sok szájnak sok kell. A nép szegény, de
becsületes. Lehet ebben a faluban szállást is találni, csak a koszttal
lesz baj. De ha nem vagyok nagyigényü, majd csak megélek valahogy.

– No, hallod, – szóltam Rózának. – Nem értem a kétségbeesésedet. Kapok
szállást s a koszttal is lesz valahogy.

De Rózát nem lehetett szólásra bírni. Ám láttam az arcán, hogy, ha nem
volna jelen a tiszteletes, megtépné a hajamat. Szerencsére, a
tiszteletes úr velünk maradt, folytatta Mezőszilvásnak és népének
ismertetését, elmagyarázta a népoktatási állapotokat, melyeknek
javulását ő rég epedő szívvel várja s kifejezte abbeli reménységét, hogy
az én működésemmel a mezőszilvási iskola életében új és fényes korszak
nyílik meg. Eközben előkerültek a ládából a pompás molnár-pogácsák,
miket az én édes anyám sütött s megkináltam a tiszteletest. Valósággal
fölragyogott az arca, a pogácsák láttára.

– Molnár-pogácsa! – kiáltott föl a tiszteletes. – Diákkorom óta nem
ettem.

– Hát akkor csak egyék, tiszteletes úr. Van itt elég.

Volt is vagy húsz. Becsődítettem a gyerekeket. Azoknak is adtam
egyet-egyet. Úgy falták, mint a farkasok. Odasompolyogtam Rózához, eléje
tartottam egyet: tessék, kisasszony.

– Te, – vetett rám gyilkos szemeket Róza, – ne mérgesíts, mert mindjárt
nyakon ütlek.

Ezt persze suttogva mondta, hogy senki sem hallotta.

Szegény Róza egész odáig volt. Láttam, hogy itt már nincs helye a
tréfának. Még egy szó s elszakad a húr. De valamit mégis észrevett a
tiszteletes, kiterelte a gyermekeket, maga is kiment s magunkra hagyott.
Ideje volt, mert szegény Rózát már fojtogatta a düh, a keserűség.

– Csakhogy kimentek! – pattant föl a helyéből Róza. – Mondjad:
megbolondúltál, kicsike? Itt akarsz maradni ebben a rongy fészekben? S
azt hiszed, hogy én azt megengedem? Még ma éjjel itt hagyjuk szó nélkül,
búcsú nélkül, érted?

– Kedves Róza, – mondtam erőltetett nyugalommal, – te elfeledted, hogy a
miniszter engem ide nevezett ki. Elfeledted, hogy én azért szereztem meg
a diplomát, mert nem akarom magamat eltartatni. Ahol találom a kenyeret,
ott fogadom el. Mit gondolsz, írjak a miniszternek levelet, hogy nem
fogadom el a mezőszilvási állást? Nos, képzelem, a miniszter mennyire
meg fog rőkönyödni. Annyira meg, hogy rögtön mást nevez ki helyettem, én
meg folyamodhatom más állásért, nem ád s punktum. Egy szó mint száz: itt
maradok. Hidd el nekem, magam is szeretnék köztetek élni, de ha nem
lehet! Majd ennek is elkövetkezik az ideje. Te csak eredj haza a te
varrógépedhez, én meg itt maradok. A nyáron találkozunk.

– A nyáron! Addig te elpusztulsz.

– Elpusztulok! A jégeső sem árt nekem. Gyermekkorom óta folyton el
vagyok jegyezve a halálnak, az intézetben is azt hitték, hogy nem huzom
ki a négy esztendőt s ime, itt vagyok Mezőszilváson. Erősebb vagyok,
mint ahogy hiszitek, Róza! Erősebb!

Belépett a papné. Hivott: legyen szerencséje egy gyönge vacsorára. Róza
bocsánatot kért. Fáj a feje, le akar feküdni. Nem lehetett rábirni, hogy
vacsorázzék. Ágyat vetettek neki, lefeküdt. Én meg kimentem vacsorázni.
Az asztalnál csak hárman ültünk.

– Hát a gyermekek?

– Azok már vacsoráztak, – magyarázta a tiszteletes úr. – Megittak
egy-egy pohár frissen fejt tejet. Ez a legegészségesebb vacsora. Ajánlom
a kisasszonynak is…

Tejfölös paprikás csirke volt a vacsora. Elég ízletes volt. Legalább a
tiszteletesék kitünő étvággyal ettek. Látszott, hogy e különben nagyon
közönséges falusi étel is ritkán kerül asztalukra. Én alig ettem
valamit. Gyönyörködtem e szegény emberek étvágyában, ők meg viszonzásul
alaposan meghányták-vetették, hogy hol is lenne számomra a legjobb
szállás, hogy az jó is legyen, meg nagyon messze se essék az iskolától.
Végre megállapodtak a falu kovácsának a házánál. A kovácsnak nincs
gyermeke s van két szobája. A műhely a ház végéhez van ragasztva. Igaz,
hogy a kalapálással nagy zajt csap a kovács, de ezt hamar meg lehet
szokni.

Rózának nem mertem szólni e tervről. Elbolondítottuk, hogy egy hónapig
itt maradok a papéknál, azalatt találunk szállást, kosztot. Reggel Róza
visszautazott. A sok sírás annyira elerőtlenítette, hogy alig tudott
föllépni a kocsira. Peták is szörnyü kedvetlenül ült a bakon. Mikor
látta, hogy én nem ülök a kocsira, a köny kicsordult a szeméből.

– Hát csakugyan itt marad a kicsi kisasszony?

– Itt, Peták, itt.

– No akkor a Jézus áldja meg! – s keményen a lovak közé csapott.

Egy pillanat mulva eltünt a kocsi, én letörültem arcomról a könycseppet,
melyet, hiába, mégis csak nem tudtam visszafojtani, aztán a
tiszteleteshez fordultam:

– Most pedig, kedves tiszteletes úr, kisérjen el a kovács házához.


TIZENHARMADIK FEJEZET.  Egyedül.

Kicsi egyablakos szoba az én lakásom, s többek közt arról nevezetes,
hogy ráillik Arany János verse, mely azt mondja:

  Ez a szoba, hol én most
  Tillaárom haj!
  Pusztítom a papirost
  Tillaárom haj!
  Se nem csapszék, se nem bolt,
  Csizmadiaműhely volt.
  Tillaárom haj!

Kása Péter kovácsmester uramé ez a ház, de az én kis szobám sokáig
csizmadiaműhely volt: Kása Jánosnak, Péter uram öccsének a műhelye. – A
János öcsém mestersége, magyarázta házigazdám – cudarul ment. Istenverte
falu ez a Mezőszilvás. A nép azt tartja: „télen-nyáron mezitláb, úgy
kimélik a csizmát.“ Csak ünnepnap húznak csizmát, akkor is az asszonynép
a templom ajtajáig a kezében viszi s a templom pitvarában húzza föl. Ily
„körülmények“ közt – folytatta Kása uram – öcsém, aki pedig jeles
csizmadia volt, nem élhetett meg itt. Fölszedte a sátorfáját s
kivándorolt Oláhországba. Már az én mesterségem más. Az emberek
sajnálják a maguk lábától a csizmát, de nem sajnálják a ló lábától a
patkót. Így aztán ha nem csurran, csöppen s merthogy Isten nem is áldott
meg gyermekkel, nem látunk szükséget.

Kása uram és életepárja kedvező hatást tettek reám. Jó lelkü, szíves
embereknek látszottak s bár Kása uram mestersége kormos, piszkos
mesterség, a lakószobájuk tiszta, mint egy kápolna. Annak találtam az én
kis szobámat is. Látszott rajta, hogy nem rég meszelték s hófehér fala
ragyogott az ablakocskán beszűrődő őszi napsugár fényében. Egy ágy, egy
asztalka, egy tulipános láda, két szék, egy kis tükör, körülötte
olajnyomatu képek: ime a butorzat nagyjában. Az ablak virágos kertre
nyílik, – mi kell még? Kásáné asszony vállalkozott, hogy reggelre s
estére egy-egy pohár tejet ad, tiszta jó tejet. Az ebédet is vállalná,
de ők csak parasztosan élnek; hanem amiben lehet, kezemre jár, hogy
egyszer-másszor meleg ételem legyen. Nevezetesen tojásrántottát akár
minden nap ehetem, mert tojást azt lehet kapni a faluban kosárszámra. –
Köménymag-levest tud főzni a kisasszony is, ugy-e? – kérdezte a jó
asszony s mikor e részben megnyugtattam, biztosított, hogy nem halok
éhen.

Valóban, megmagyarázhatatlan nyugalommal veszem a sorsomat. Sőt mintha
tetszenék nekem ez az állapot. Leolvasom a jó emberek arcáról, hogy ők
erősen sajnálnak engem s nyilván azt hiszik, hogy senkim sincs e
világon, máskülönben egy gyönge, beteges arcu leány nem jönne ebbe a
Kása uram szerint Istenverte faluba. Megható gyöngédséggel viselkednek
irántam, ellesik a gondolatomat is s mert az iskola kint van a hegy
tetején, a lakásomtól csaknem félóra: sáros időben vagy Kása uram vagy a
legénye elkisér, sőt Kása uram néhol, ahol mélyebb a sár, minden
tiltakozásom ellenére pehelyként kap az ölébe s úgy visz ki a hegyre.

Szó ami szó: nyomorúságos egy élet ez leánynak, de a nappal
nyomorúságaiért bőven kárpótol az este magányos csöndessége.
Zavartalanul átengedhetem magamat gondolataimnak, foglalkozhatik lelkem
azokkal, kiket szeretek. Olvasom kedves iróimat és irom a leveleket Lila
mamának, a testvéreimnek és Lilinek. Csupa derü, csupa jókedv minden
levelem. Lila mamának nagyokat füllentek. Újra meg újra figyelmeztetem:
ne higyjen Rózának, mert ő mindent túlsötéten lát. A kovácsné egyszerü,
de igen izletes ebédeket ád, a levegő pompás, az iskolába járás meghozta
étvágyamat s az arcom már is majd kicsattan a pirosságtól. A valóságot
még Lilinek sem irom meg. De egy dologban töredelmes vallomást tettem
neki. „Hasztalan akarom elűzni az ő képét, újra meg újra visszajő, itt
ül a kis szobában, szemközt velem. Mind a ketten az asztal fölé hajtjuk
a fejünket s szótlanul, álmodozva hallgatjuk a tűz csendes
dorombolását.“

[Illustration]

Bohó álom!

De hiába, néha-néha úgy érzem, mintha váratlan boldogság előtt állanék.
Pedig oktalanság azt hinnem, hogy megvalósuljon valaha az, amiről
álmodni is félve álmodom. Én mégis várok valamit! Hiszem erős hittel,
hogy a legsivárabb életben is kell lenni egyetlen pillanatnak bár, mely
szívünket melegséggel töltse el, melyre egykor mint szentségre
emlékezzünk vissza. Hány öreget hallok beszélni elmúlt időkről, mikor
még szépek, fiatalok voltak s szemök, az a bágyadt fényü szem hogy
fölragyog, arcuk, az a ráncos arc hogy megszépül ilyenkor! Mi lehet az,
aminek puszta emléke hosszú, gyötrelmes évek múltán a hidegülni, halni
készülő szívet lángra tudja lobbantani! Én azt nem ismerem és nem is
fogom megismerni soha… Az én öregségem épp oly sivár lesz, mint amily
örömtelen az ifjúságom. El fogom veszíteni azokat is, akik még
szeretnek, akik miatt még ehhez a sivár életemhez is ragaszkodnom kell.
Egyedül fogok állani a világon…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem tudom, nem tudom, mi lehet az, úgy fáj a szívem és mégis
kimondhatatlan édes érzés tölti el. Nem tudom? Nem akarom tudni, de a
szívem, szegény bolond szívem érzi. Egy kis csenevész virág sinylődött
egy elhagyatott zúgban, csúnya szegény, – talán nem is virág, – vagy
csak sivár élete tette csúnyává? Szép, büszke virágok elvonták tőle a
világosságot, szegény nem ismerte a harmatot, reggel vágyódva kereste a
napnak bár egyetlen sugarát, de az nem vette észre. Úgy fájt a kis virág
szíve! Úgy vágyott boldogság után!

… Balga kis teremtmény, most megismerted a napot és elhervadsz… Ismered
a boldogságot?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szürke éjjeli lepkék röpködnek lámpám körül, hasztalan igyekszem
eltávolítani, vakon röpülnek a halálba s perzselt szárnyakkal,
haldokolva hullanak elém. Mi űzi, mi kergeti az izzó fényességbe? Mi
vonzza oly ellenállhatlanul a megsemmisüléshez? Szegény szürke lepkék,
ti mégis boldogok vagytok!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szegény szürke lepkék, ti boldogok vagytok és én? Minek hazudjak? Minek
ámítsam magamat? Kínos gyötrelmes éjszakák küzdelmei mind hiába valók:
lelkem egyensúlyát elveszítettem. Egy szent, tiszta, de teljesülhetetlen
vágy rabja lettem. Kimondhatatlanul szenvedek és végtelen boldog vagyok.

Ma éjjel különös álmom volt. Puszta elhagyatott völgyben, kopár szírtek
közt bolyongtam egyedül. Nem láttam egyetlen élő lényt, még csak egy
fűszálat sem: kietlen pusztaság mindenütt. A magas sziklák közt halk
suhanás lebbent át, mint elátkozott lelkek sóhajtása. A halál birodalma
volt ez. Iszonyu félelem fogott el. Ha most, ha itt kell meghalnom,
egyedül, hogy lelkem komor szirtek közt bujdosson s testem e sziklákon
temetetlenül porladjon el! Menekülni akartam s nem találtam sehol semmi
útat, fáradtan dültem egy csonka szikladarabra, s vártam a halált, az
egyetlen szabadítót. Ő jött, nem a halál. Szép szomoru szemével rám
nézett, hozzám hajolva szívére mutatott, melyből patakzott a vér.
Szegény boldogtalan teremtés, – mondá szomorúan – miért várod a halált?
A halál megsemmisülés. Élj és szenvedj. Isten az ő kiválasztottjainak
adja osztályrészül a szenvedést. Nézd e borzasztó sebet szívemen, tanulj
élni és szenvedni!

Magához emelt és a vércseppek szívéből szívemre hullva, életet öntöttek
bele, szemem könnyel telt meg, a félelem, mely előbb megdermesztette
volt szívemet, elmult, nyugalom, mélységes nyugalom szállott szívemre.
Fölébredtem, de azt a szép szomorú szemet még most is látom s hallom:
tanúlj élni és szenvedni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Illett ugy-e, – kérdem magamtól, – hogy megköszönjem az én poétám
figyelmességét. Volt ebben némi számitás is: hátha újra ír. Nem
csalódtam, mindjárt jött a második levél s most azon veszem észre
magamat, hogy nyakig benne vagyunk a levelezésben. Irodalmi kérdésekről
váltunk eszmecserét, de közbe-közbe belecsúszik egy-két mondat a magunk
életefolyásáról is. Annyit már sejtek, hogy az én poétám csalódott.
Vajjon ki lehetett az a valaki? Próbálom a sorok közül kiolvasni: vajjon
amit irántam érez, több-e barátságnál? Hátha a levelezés csak arra való
neki, hogy gondolata elterelődjék ama valakiről, aki megsebezte szívét?
Látja, hogy nem vagyok éppen buta leány s jól esik velem beszélni –
írásban. Meglehet, hogy érzelme több a barátságnál; hogy az idő és
távolság lassankint eltüntette az én igénytelenségemet s a csúnya, vézna
leányt szépnek látja. Költőtől kitelik ez a bolondság. Vajjon mit
tennék, ha véletlenül betoppanna s megkérné a kezemet? A mai eszemmel
azt mondanám neki: hiszem, hogy e pillanatban szeret, de érzelmeinek
tartósságában nem hiszek. Nézzen meg jól. Maga szép daliás ifjú, én meg
egy kicsi, vézna, csúnya teremtés vagyok. Valóságos figura pár lennénk,
mindenki megmosolyogna, ha kart karba öltve látna minket. Még meg is
gyanusítanák önt. Azt hinnék, hogy gazdag vagyok, azért vett el.

Búcsúzzunk, fiatal barátom. Keresse a dicsőséget, lelkem híven kiséri
messziről, látatlanul, ujjong a diadalain s az sem fáj majd szívemnek,
ha megtalálja végre azt a leányt, ki mindenképp több, mint én. Eszesebb
is, szebb is és mindenesetre – egészségesebb. Mert az egészség drága
kincs, óh, nagyon drága. Csak én tudom, kinek minden szellő megárt.
Hallja most is, hogy köhögök. Szörnyü rossz a tüdőm!

Így beszélek-e hozzá majd, lesz-e erőm erre, ha csakugyan megvalósul a
balga álom, nem tudom. De így gondolkozom. S azt hiszem, bölcsen
gondolkozom. Megerősit ebben Lili levele is. Minél tovább gondolkozom a
magam dolgán, – írja Lili – annál világosabb előttem, hogy minden úgy
történt jól, amint történt. Nagy szerencsém, hogy soha nem is láttam
nagy halottamat. Meg-megborzadok a gondolattól, hogy ha netalán összehoz
a sors, kezünket egymás kezébe teszi egy egész életre s minden nap
lekoptat valamit illuziómból. Vigyázz magadra, kicsike, légy erős.
Féltelek, nagyon féltelek. Inkább lemondani most, s hordani, mig Isten
élni enged, szent titkodat szívednek mélyén, semhogy egyszer rád
boruljon a csalódás sötét, vigasztalan ege. Mi nem születtünk
asszonynak. Nem vagyunk e világból s e világba valók. A lelkünk
túlságosan érzékeny, egy röpke fuvallat is mély nyomot hagy rajta s ami
mellett más mosolyogva, nemtörődömséggel halad el, attól halálos sebet
kaphat a mi szívünk. Én már ismerem a te poétádat hozzám juttatott
leveleiből s verseiből. Becsületes léleknek látszik, szeret is téged,
majd meglátod, föl is ajánlja a kezét, de nem lenne elég ereje
megküzdeni fölületesen gondolkozó emberek rosszul rejtett, bántó
mosolyaival. Így külsőképpen nem vagytok egymáshoz illő pár s ez a
rosszlelkü és alantas gondolkozásu embereknek éppen elég arra, hogy
poétádnak az életét megkeserítsék, lassankint kiábrándítsák az ő
széplelkü, de nem mutatós asszonykájából. És ha nem is törődnék poétád
az emberek itéletével? Mit gondolsz, őszinte volna-e ez a nemtörődés?
Nem ejtene-e sebet a lelkén az örökös küzdelem s kifáradván a
küzdelemben, nem az lenne-e a vége, hogy megbánná az elhamarkodott
frigyet? Hiszen ha elrejtőzhetnétek a világ szeme elől rengeteg erdő
vadonába! De a te poétád szegény ember. Mikor a szíve véréből írja a
legszebb költeményt, ugyanakkor nem űzheti el magától azt a prózai
kérdést: vajjon mit fizet ezért a kiadó? Mert élni kell! A költészetből
megélni vajmi nehéz. Ha nincs hivatal, beköszönt a nyomorúság. Ha van
kenyeret adó hivatal, ez meg kész ellensége a költészetnek. Mindenképp
nehéz a költő élete. S jaj neked, ha meglep a nyomorúság: nyomán jár
ennek a kiábrándulás. Szeresd a költőt, kicsike, de csak messziről. Ott
a nagyvárosban megakasztanád őt röpülésében, lankadtan hullanának le
szárnyai s te kétségbeesetten vádolnád magadat: nem a te magad
boldogtalansága miatt, hanem azért, hogy boldogtalanná tetted azt, kit
úgy szeretsz!

– Igaz, igaz! – sóhajtok bele a csöndes éjszakába. Leteszem a tollat.
Homlokomat pokoli forróság perzseli. Úgy tetszik nekem, holnap hiába
várnak a gyermekek. A láz lever a lábamról. Istenem, Istenem, ha beteg
leszek, súlyos beteg, ki virraszt mellettem? Ne hagyj el engem, édes jó
Istenem!


TIZENNEGYEDIK FEJEZET.  Találkozás a költővel.

Három hónapja, hogy nem volt a naplóm kezemben. Nézem az utolsó
mondatot: „Ne hagyj el engem, édes jó Istenem!“ Élénken emlékszem, hogy
midőn e könyörgő szavakat leírtam, addig soha sem tapasztalt félelem
szállta meg egész valómat. Már hetekkel előbb gyöngélkedtem, de könnyü
meghülésnek vettem az egész bajt s bár néha-néha hideg borzongás futott
át tagjaimon, rendesen eljártam az iskolába. Most aztán, hogy írás
közben, az éjféli órákban, nagy erővel lepte meg egész testemet a
forróság, valóságos rémület fogott el. E pillanatban ébredtem igazán az
én egyedülvalóságom, elhagyatottságom megdöbbentő tudatára. Mi lesz
velem, ha csakugyan ágyba dönt valami súlyosabb természetü betegség?
Voltak pillanatok, nem, több: órák és napok életemben, mikor nemcsak
hogy nem féltem a haláltól, de szinte vártam is annak a keserves
tudatában, hogy az én életemnek úgy sincs más célja, mint küzdeni a
mindennapi kenyérért; hogy nem lesz nekem soha puha, meleg fészkem,
ebben a puha meleg fészekben akivel megosszak örömet, bánatot… enélkül
élet-e az élet?

És most tetten értem magamat. Megijedtem, szörnyen megijedtem a
haláltól. A haláltól, mely bekopogtat ebbe a kis szobába, s elragad
irgalmatlanul, mielőtt érezném édes anyámnak s enyéimnek utolsó csókját
s mielőtt, – haj, hogy kell leírnom! – látnám őt még egyszer, hallanám
szavát, hallanék egy szót, csak egyet, ha szánalomból adja is:
szeretlek! Mért ne halljam ezt a szót bár egyszer? Csak a szép, csak a
gazdag úri lányoknak van joguk erre s nekem a szegény csúnya prepának
nincs? Igazság-e ez?

Ezek a gondolatok háborogtak, kavarogtak bódult agyamban azon a
rettenetes éjszakán, melyet nem felejtek el soha. Reggel ijedten jött be
a háziasszonyom, látván, hogy már nyolc óra s még nem keltem föl.

– Beteg a kisasszony?

– Nagyon beteg vagyok, jó asszony.

– Mi baja? Hol fáj, lelkem kisasszony?

– Azt hiszem tüdőgyulladásba estem. Van-e itt közel orvos?

– Orvos, orvos! – csapta össze a kezét a derék asszony – itt errefelé
híre sincs orvosnak. Magunk doktoroljuk egymást. Csak a halálos beteghez
hoznak orvost… Éppen félnapi járóra van ide Vásárhely. Ott van doktor
elég.

– Tegyen a fejemre s a mellemre hidegvizes ruhát, jó asszony. Aztán –
hozzanak orvost.

– Hát az édes anyjának írjunk-e, aranyom?

– Ne! ne! ne írjanak. Csavarjon ruhát…

Félig eszméletlenül hanyatlottam a párnára. Éreztem, hogy van legalább
negyvenfokos lázam.

Bejött Kása uram is. Ő azt javallotta, hogy fogadjunk fuvarost, aki
bevigyen engem Vásárhelyre a doktorhoz. Így szoktak itt tenni a nehéz
betegekkel, mivelhogy a doktor elhozatása tenger pénzbe kerül. Máig sem
tudom megmagyarázni magamnak, hogyan történhetett: ez oktalan terv ellen
egy szavam sem volt. Novemberi hideg esős időben, parasztszekéren
bedöcögtetni a beteget a félnapra eső városba! Ez a gyilkossággal
határos. De én erre nem gondoltam az én lázas fejemmel, az én
tapasztalatlan, gyámoltalan eszemmel. Tehetetlen bábként engedtem, hogy
tegyenek velem, amit akarnak. Következő reggelre szünt egy keveset a
lázam, de már tudtam, hogy tüdőgyulladásom van. Felöltöztettek meleg
ruhába, bepólyáztak vastag kendőbe, a parasztszekérre derekaljat, párnát
tettek, aztán szépen fölvettek az ágyból s ráfektettek a szekérre. S
hogy ne lássanak az emberek, fejem fölé tartott egy nagy szakadozott
esernyőt Kásáné asszony, aki kisérőmül szegődött.

Aki falun él, annak az efféle látvány nem szokatlan. A falusi embernek
nincs is pénze, meg sajnálja is a doktortól, s mikor a beteghez doktort
hoznak, akkor már a szegény beteg rendszerint a végét járja. „Olyan nagy
beteg, – mondják a jó emberek, – hogy még doktort is hoztak!“ De nehéz
betegség esetén is inkább a beteget viszik a doktorhoz, mint a doktort a
beteghez. Ez az utazás, a rossz utakon való végigdöcögtetés rendszerint
az utolsó kenet a szegény betegnek. Velem is megtétették ezt az utat s
ím, csodák-csodája, élek! Én, akit kora gyermeksége óta eljegyeztek a
halálnak!

Ah, Istenem, milyen út volt ez! Az ég beborúlt, a levegő nyirkos, az út
köves, gödrös, a szekér nagyokat zökken s minden zökkenésre nyilalás a
mellemben! Aztán egyszerre csak szitálni kezd a hideg eső. Arcomat el
kell födnöm a kendővel, mert a lyukas esernyőn az eső becsöpög. Majd
megfulladok a kendő alatt. Erős köhögési rohamok fognak el. Egy
örökkévalóság minden pillanat. A láz újra elborította egész testemet.
Azt hiszem, meggyulladok.

– Gyorsan, gyorsan, egy csöpp vízet… meghalok.

Leemelnek a szekérről s az ölében visz föl a lépcsőn a fuvaros, mint egy
kis gyermeket. Bevisznek a doktor rendelő szobájába. Forog velem az
egész világ, a butorok táncra kerekednek. Ott forog a szobában két úr,
mintha táncolnának ők is. Pedig állnak egy helyben, lázban égő, zavaros
szemmel is látom arcukon a megdöbbenést. És hallom, amint az egyik
rémülten kiált: Margit! Többet nem hallok, nem látok. Egy éles
sikoltással eszméletlenül esem össze.

[Illustration]

Késő este volt, mikor eszméletre tértem. Egy kis, de előkelően
butorozott szobában találtam magamat. Az ágyam mellett két férfi ült s
várta ébredésemet. Az egyik gyöngéden fogta a kezemet, az üterem verését
számlálta; a másik könnyes szemmel, megindúltan nézett rám s remegő
hangon kérdi: ismer-e?

– Óh, Istenem, – sóhajtok. – Ön az… István… Hát nem álmodom?

– A láz csöndesült, nincs ok az aggodalomra, – mondja a doktor.

De én nem törődöm a betegségemmel. Nem akarom hinni, hogy nem álmodom.

– Hogy jött ide? – kérdem suttogó hangon.

Az orvos közbeszól:

– Azt majd máskor mondja el az én István barátom. Most önnek föltétlen
nyugalomra van szüksége, kisasszony.

István lehajolt, megcsókolta a kezemet.

Szemem megtelt könnyel. Hálásan emeltem rá. – Köszönöm, köszönöm, –
rebegtem halkan.

Egy öreg asszony lépett a szobába, ezt a doktor mindenféle utasításokkal
látta el, aztán magunkra hagytak. Éreztem, hogy jótékony álom nehezedik
szempillámra; hogy ez az álom diadalmaskodik lelkem izgalmán. S én
botorul küzdöttem az elalvás ellen.

– Asszonyság… – szólítottam meg az öreg asszonyt. – Mikor jött ide ez az
úr?

– Tegnap, kisasszony. De a doktor úr meghagyta, hogy ne engedjem
beszélni a kisasszonyt.

– Jó, jó, csak egy pár szót. Én egyet-mást kérdek, maga beszéljen.
Meglátja, szépen elalszom. Mért jött ide?

– Nagy bál volt itt, kisasszonykám. A bál előtt ez a fiatal úr szavalt.
Azt hallom, nagyon szépen szózatolt. Még pedig olyan verseket, amiket
tulajdon ő maga írt.

– Itt van szállva?

– Itt. A doktor úrral jó barátok. Együtt tanúltak Budapesten.

– De hisz ő nem doktor.

– Nem. Azt hallottam, hogy talán lesz belőle. Talán már az is. S
„ujságot nyomtat.“

– Meddig marad itt?

– Ma akart visszautazni, de, úgy látszik, itt marad, mig a kisasszony
meg nem gyógyul. Úgy-e rokonok?

– Azok vagyunk…

Nem hazudtam. A lelkünk rokon…

– No látszik, hogy rokonok. Szegény, hogy meg volt ijedve! Egy falást
nem evett vacsorakor. A doktor úr sehogysem értette a kisasszony dolgát.
Szörnyen haragudott, hogy ilyen nagy betegen behozták, ahelyett, hogy
kivitték volna őt. Azt sem értette, hogy egy ilyen gyönge leány hogy
élhet egymagában.

– Hát a doktor úrnak van-e felesége?

– Nincs.

– No lám, akkor ő is egymagában él.

– Ugyan, ugyan, nagy különbség ez, lelkem kisasszony. De most aludjon
ám. Jaj de forró a feje!

– Forró? No akkor aludjunk.

Ez volt a válságos éjszaka. Éjfélre negyven fokra emelkedett a láz, de
hajnalban hirtelen alászállott. A doktor többször betekintett. Reggelre
a láz teljesen megszünt s én aludtam mélyen, nyugodtan. Dél felé
ébredtem föl.

– Túl vagyunk a veszedelmen! – jelentette a doktor látható örömmel. –
Pedig – most már megmondhatom – nagyon féltem…

– Tehát visszamehetek Szilvásra?

– Ó, persze! Majd egy hét múlva. Talán kettő múlva.

– Úgy, úgy, – vágott közbe a költő, ki e szavakra lépett a szobába. –
Mondhatom, az én prepa barátom könnyelmü egy leány, – folytatta, –
miközben leült egy székre, közel az ágyamhoz. – Ilyen utazás csak
nekünk, szeleburdi poétáknak van megengedve. Istenem, mit is gondolt!

– Semmit. Azt semmi esetre, hogy önt itt találom.

– Tudja, hogy épp ma akartam elindúlni Mezőszilvásra?

– Illetőleg vissza Budapestre.

– Nem, nem, ez csak ártatlan füllentés volt. Ha azt mondom az én kedves
barátomnak, hogy Mezőszilvásra megyek, mert van nekem ott egy
leánybarátom, akivel én irodalmi levelezést folytatok, a doktor lefog és
nem bocsát el.

– Lássa, én megkönnyítettem a maga dolgát, megkiméltem egy rettenetes
rossz úttól.

– Igen és szinte életével fizetett meg ezért.

– Ne felejtse, hogy sejtelmem sem volt az ittlétéről. Tehát nem
okolhatta volna magát a halálom miatt.

– Csak keveset beszélni, keveset, – figyelmeztetett a doktor, ki azonban
mindjárt távozott is, miután beteghez hivták.

Ketten maradtunk a szobában. S hogy ketten voltunk, sokáig nem jött szó
ajkunkra.

– Emlékszik, – törtem végre meg a csöndet, – arra a kolozsvári estére?
Mikor visszahuzódtam egy sarokba. És ön meglátott.

– S hogy megláttam, odasiettem.

– Táncra kért föl.

– S ön kikosarazott.

– Sohasem táncoltam. Pedig…

– Pedig?

– Akkor szerettem volna táncolni. Először és utoljára.

– Először és utoljára! Ily fiatalon hogy lehet így beszélni!

– Sokkal öregebb vagyok, mint ahogy képzeli. Ismerem magamat.

– Nos, ha ismeri, milyennek tartja magát?

– Egy kissé elsavanyodott, szeszélyes, hol tulságos jókedvü, hol minden
különösebb ok nélkül rosszkedvű, magával elégedetlen, másokat kigúnyoló,
csúnya, vézna, beteges leány vagyok. Ez vagyok én. Egy bolond poétának
kellett jönni, hogy fölfedezzen bennem valami értéket. Ez a bolond poéta
azt állítja, hogy barátom…

– És ha több lennék, mint barátja?…

[Illustration]

– Rémülten mondanám! ne! ne! Legyünk barátok és soha többek.

– S nem tudna szeretni engem? Nem bízná kezét az én kezemre, hogy
vezessem, hogy vezessük egymást egész életen át?

– A doktor megtiltotta a sok beszédet, – mondtam hirtelen s a párnák
közé temettem arcomat. Éreztem, hogy könyeimtől nedves lesz a párna.

– Margit… Ön sír… Nézzen rám! Megbántottam?

– Nem, nem…

– Feleljen hát a kérdésemre!

– Nem, nem, most nem. Majd egyszer, később. Levélben. Nehezemre esik a
beszéd!…

Csakugyan köhögési roham fogott el. Mikor valamennyire magamhoz tértem,
kimerülten, összetörve, (mily szánalmas állapotban lehettem!) szomoru
mosolygással fordúltam felé:

– Nos, lehetünk többek egymásnak, mint barátok?

– Túloz.

– Nem. Ne ámítsuk egymást. Tudom, hogy rövid idő multán csak nyüg, teher
lennék, melyet csak azért nem rázna le magáról, mert sokkal
becsületesebb. De az én szívem megszakadna, ha szenvedni látnám önt.
István! Búcsúzzunk el már most. A barátság maradjon, a szerelem – ha
volt, ha van – aludjon el.

István megragadta a kezemet s hévvel csókolta meg.

– Ne, ne ezt. A homlokomat… Egyszer… Az ajkamat… Egyszer, csak egyszer.
És mondja: szeretlek. Egyszer, csak egyszer. Aztán… ne lássam többé
soha. Én már boldog vagyok… Előre, ifjú barátom! Bontsd ki szárnyaidat,
emelkedj magasra, a csillagokat érje koszorus fejed. Imádságom kisér a
messzeségből. Add szívedet tehozzád méltónak: szépnek, ragyogó szépnek,
bűbájosnak, tündöklő elméjünek, aki téged megért, veled szárnyal, a
szíve a te szíveddel egyszerre dobban. Ilyen nő kell neked s nem egy
mindig halódó penészvirág… Ne, ne, többet ne. Ég a homlokom, az ajkam.
Eredj, eredj!

Félig ébren, félig álomban suttoghattam el e zagyva beszédet, de
elsuttogtam, bizonyosan el, mert most hogy ébren vagyok, itt ülök újra
az asztalnál, minden szó megelevenedik lelkemben, mintha képe, formája
volna minden egyes szónak. Nem láttam eltávozni Istvánt. Csak azt tudom,
hogy még aznap elutazott. Búcsú nélkül. Mért is búcsúzott volna? A
közönséges mindennapi búcsú már nem illett hozzánk. Így volt ez jól.

Másnap megjött az én édes drága jó anyám. Mindenáron haza akart vinni.
Makacsul ellenszegültem. Végre is engednie kellett. Mihelyt annyira
jobban lettem, visszakísért Szilvásra. Itt maradt egy pár hétig. A
szívem majd megszakadt, mikor kifejlettem ölelő karjaiból. Szegény Lila
mama! Még papirost és plajbászt is vett elő, úgy számolta össze (és
nagyította) szükös jövedelmét, csak valahogy meggyőzzön engem:
megélhetünk anélkül is, hogy én ebben az Isten háta mögötti faluban
kínlódjam. Pihenjek addig, mig otthon kerül állás. Nem tudok megválni
ettől a magányosságtól! Félek, hogy sehol egyebütt nem álmodhatom tovább
zavartalanul az én édes álmomat. Gyermekes félelem ez, de hiába, nem
tudom leküzdeni.

Mennyi levél, mióta István elutazott! S milyen bolondok mind ezek a
levelek! Nem győzöm észre téríteni. Pedig végre is enyém lesz a diadal,
a szomoru diadal. Ha ő gyönge, én erős leszek. Tetszem magamnak ebben a
szerepben. A gyönge leány, akin az egész világ szánakozik, erősebb az
erejére büszke férfiúnál. Penészvirág vagyok? Hát tudom, hogy az vagyok.
De erősebb is a lelkem, mint a tietek valamennyien, akiket ismerek.
Tapsolj, Lili! Büszke lehetsz a tanítványodra. Szeretlek, de főkötőt nem
tesznek az én fejemre soha! Ha már el vagyok jegyezve a halálnak, –
ámbár úgy látom, hogy az emberek csúnyán fölsülnek a jövendölésükkel,
mert hosszu, nagyon hosszu életü leszek, – de jó: ha már meg kell
halnom, ne haljak meg csalódástól megtört szívvel!

Így szeretve vagyok, szeretve leszek a sírig én, a penészvirág! Hányan
mondhatják ezt még el magukról?!


TIZENÖTÖDIK FEJEZET.  Regény Margitról.

Be rég nem írtam beléd, édes kicsi könyvem. Ím elmúlt a tavasz, el a
nyár, őszre hajlott az idő s te érintetlenül pihentél az én ládikámban.
Mi történt velem? Igaz volna-e, hogy már te reád sem merem bízni
szívemnek bolond vergődését? S igaz volna-e, hogy most azért veszlek
újra elő, mert vége felé közeledik az én édes-bús regényem? Sűrűn jönnek
még Istvántól a levelek, de már kiolvasom a sorok közül, hogy lassankint
megadja magát s igazat ad nekem. Már-már kezdi hinni, hogy amit iránta
érzek, a legtisztább, a legeszményibb barátság. Nemrég egy különös
novellára bukkantam. „A csúnya leány“ a címe. Mintha csak rólam írták
volna. Egy agglegény beszéli el benne, hogy megszereti a csúnya leányt,
aki persze az ő szemében napról-napra szebbé lett. Megszépíti a lelke.
Megkéri a leány kezét s bár ez is szereti őt s meg is vallja szerelmét,
mégsem lesz a felesége. A férfi agglegény marad, a leány vén leány.
Ugyanúgy bölcselkedik a csúnya leány is, mint én. Ugyanazok az okok
riasztják vissza a férjhez menéstől. Ő is csúnya, vézna és beteges.

Talán csak nem rólam írták ezt a történetet? Nem, nem, nyugodt lehetsz.
Nem egy csúnya, vézna, beteges leány van a világon. De mindegy,
akárkiről, ez a novella nagy segítség nekem az én lelki nyomorúságomban.
Elküldöttem Istvánnak. Kiváncsi voltam a hatásra. István nagyon gorombán
nyilatkozott a novelláról. Azt írja, bolond az írója, bolondok a hősei.
S végül: bolondoktól ne vegyek példát. Én meg visszaírtam: Az az író
nagyon okos ember, a hősei bölcsebbek, mint a hét görög bölcs
együttvéve. Hálás vagyok az írónak: megerősített elhatározásomban.

István újra ír. Most már röviden, nem palástolt bosszúsággal. „Hát jól
van. Maradok agglegény, mint a novellabeli bolond, – maga meg maradjon
vén leány.“

Én erre írom: „Ne beszéljünk se agglegénységről, se vénleányságról,
beszéljünk barátságról. Ez nem akadályozza meg magát, kedves poétám,
hogy egy szép napon egy szépséges szép leányt vezessen oltár elé s azért
megtartson engem barátságában. Nézze, küldöm az arcképemet. A nyáron
elkövettem ugyanis azt az ostobaságot, hogy fényképező masina elé ültem.
Ezt az arcképet majd bátran megmutathatja jövendőbelijének. Bátran
megmondhatja, hogy e fénykép tulajdonosa az ön vénleány barátja. Bátran
megvallhatja, hogy időnkint levelet vált velem. Tudom, nem lesz
féltékeny. Annál kevésbbé, mert bizonyos vagyok abban, hogy elkövetkezik
az idő, midőn egyre ritkábbak lesznek a levelei.

S ez – előre mondom – nem fog fájni nekem. Előveszem a régi leveleket,
újra meg újra olvasom azokat. És el fogom olvasni minden versét, minden
könyvét. S minden dolgát meg fogom kritizálni, még pedig szigorúan.
Annyira szigorúan, hogy még meg is fogja sokallani s – ami nagy
szerencse lenne mindkettőnkre nézve – még majd kiállhatatlannak is fog
tartani. Szinte hallom a magamagát vádoló, szemrehányó kitörést: s én
ezt a kiállhatatlan vén leányt egykor szeretni tudtam! Így lesz, így.“

Ez a levél nagyon bántotta az én poétámat. Hogy én ilyesmit tehetek föl
róla. Könnyelmü, léha, fölszines embernek tartom őt is s ez nagyon fáj
neki. Ne jövendölgessek, várjam nyugodtan az idők mulását, az események
folyását.

Szegény kis poétám! Úgylátszik, csakugyan igazságtalan vagyok iránta. Ha
már beletörődött abba – legalább azt írja – hogy csak barátok legyünk,
hát legyünk barátok s ne jövendölgessük, hogy mint lesz, hogyan lesz
majd tíz-húsz év múlva.

Lili is keményen megdorgál. Azt írja, gyöngédtelen vagyok. Ő is azt
hiszi, hogy a poéta majd egy pár év múlva megtalálja az ő igazi párját,
puha meleg fészket rak; de egy bizonyos, hogy nem lehet az közönséges
lélek, ki egy szegény, csúnya prepát foglalt a szívébe s mert a neki
szép álmot nem valósíthatja meg, a legsivárabb életet, az agglegénységet
választja. Ha csak pár évig is tart ez az elhatározása, ezért a pár
évért is megérdemli a te becsülésedet. Csipkedő kedvedet másokon
gyakorold, kicsike. Ne bántsd a költőt!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Megfogadtam Lili tanácsát. Az ő szelid, nemes lelke megmutatta nekem az
igaz utat. Többé nem törődöm a magam lelki nyomorúságával, minden
gondolatom, minden szavam, írásom egy célt szolgál: visszaállítani az én
poétám lelke nyugalmát, észrevétlenül előkészíteni, megvetni alapját az
ő boldogságának. Látni akarom, amint repül följebb, följebb, emelkedik a
magasabb régiókba. Látni akarom, amint csöndes révbe jut hányt-vetett
hajója. Látni akarom oldalán azt a szépséges szép leányt, kinek lelke
megérti őt, vele együtt szárnyal. És engem boldoggá tesz a tudat, hogy
ebben részem volt nekem is! Nem irigylem annak a nőnek a boldogságát,
csak boldoggá tegye az én poétámat, azt az embert, ki egykor nekem is
juttatott meleg szívéből egy sugarat. Ez az egy sugár elég nekem, ki
zordnak, kietlennek képzeltem még nem oly rég egész életemet.

Ah, Istenem, az én poétám még csak most kezd megérteni engem. Mély
megindulás reszket minden szavában, mit e levelemre ír. Most már érzem,
most már hiszem, hogy lelke visszaszáll a barátság kivánatos mezejére
zejére. Lehet, hogy sohasem találja meg a nőt, ki szívét betöltse
egészen, – lehet, hogy egyedül fog repülni fönt a magas levegőégben,
mint a sas, de nem lesz boldogtalan, mert miként a sast az árnyéka lent
a földön, akként fogom én őt követni, csodálattal, büszkeséggel tekintve
föl reá!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy elrepült az egy esztendő! Lám, már két esztendeje vagyok
Mezőszilváson, belekezdtem a harmadikba is s most már azt hiszem, itt
maradok örökre. Mehetnék ide is, oda is, de minek? Úgy megszoktam ezt a
kis szobát! Miért menjek oly faluba, hol van úri társaság is, ha már nem
lehetek ott, ahol édes enyéim élnek? Nem vagyok egyedül. Kása uram, az
én derék házigazdám megajándékozott egy sárga rigóval. Nem tettem
kalitkába, szabadon röpköd, jár-kél a szobában s bár ki-kinyitom az
ablakot, hogy repüljön el, a kis oktalan, úgy látszik, ragaszkodik
hozzám, nem hagy el. Vidám füttyeivel föl-fölveri kis szobám csöndjét,
rá-rászáll a vállamra s csőrével összekuszálja a hajamat. Jaj de bolond,
kedves egy madár. Írtam róla a poétámnak, ő meg verset ír az én
rigómról. De milyen bolond verset! Irigyli az én rigómat.

Most különben bolond egy kedvemben vagyok. Tegnap egyik kollégám
megkérte a kezemet! Nem állhatom meg, hogy e nevezetes eseménynek helyet
ne szorítsak a naplómban. De máskülönben sem titkolom: megírtam Lila
mamának, meg Rózának, Ágnesnek, meg Lilinek is. Képzelem a familia
mennyire megrőkönyödik, mert komoly képet vágva tanácsot kérek, hogy mit
tegyek. Elfogadjam-e a derék kolléga kezét? Gyermekes módra dicsekszem
leveleimben. Ime, nekem is akadt kérőm. Még sem vagyok én oly csúnya
leány.

Hogy is történt? Így történt.

Szalóki kollégám már öt éve tanító Mezőszilváson. Egyben kántor is.
Derék, becsületes férfiú. Kettős fizetéséből tisztességes jövedelme van.
De, úgy gondolom, ha ehhez hozzá csaphatná az én fizetésemet is, még
tisztességesebb lenne a jövedelme. Szalóki kollégám már régóta gyanus
előttem. Folyton példálódzott, hogy rettenetes itt az élet, különösen,
ha egymagában él az ember. Becsületes kosztot nem lehet kapni. Napok
múlnak el meleg étel nélkül.

– Valóban, – mondám én is, valahányszor Szalóki példálódzott, – itt az
élet rettenetes lehet egy magányos férfira nézve. De hát mért nem
házasodik meg kolléga úr?

– Ki jön ide ebbe a sárfészekbe? – sóhajtott föl ő.

– Hát én nem jöttem el ebbe a sárfészekbe? – igazítottam helyre a
kollégát.

– Persze, persze, tanítónőnek. De feleségnek!

– Persze, persze, – mondám én, – az más.

Ez így folyt hosszu időn át. Tavaszra jött nyár, nyárra ősz, őszre tél
és ismét tavasz, minden, de minden megváltozott, csak Szalóki kolléga
példálódzása maradt meg változatlanul. Tegnap aztán, mivelhogy nagy sár
volt, Szalóki kolléga hazakisért az iskolából. Egy nagy pocsolya előtt
engedelmet kért, hogy átvihessen rajta. Én megengedtem, miért ne?

Ő mondá:

– Lássa, kisasszony, ahogy most átvittem a pocsolyán, úgy vinném
kegyedet egész életen át.

Mondám én:

– Na ezzel nem sokat mond, kedves kolléga, mert én nem lehetek nagyon
nehéz.

– És ha az volna is! – áradozott Szalóki.

– Igaza van: ön akkor is feleségül venne engem, ugy-e. Mondja, mennyi az
ön fizetése?

Szalóki arca e váratlan kérdésre földerült.

– Összesen hatszáz forint.

– Szép pénz. Nekem is van négyszáz forint fizetésem. Ez együtt ezer
forint. Óriási összeg.

– Szépen megélnénk, sőt félre is tehetnénk.

– Úgy van, félre is tehetnénk.

– Kisasszony! – állott meg Szalóki az útszélen. Tudna engem szeretni?

– Én? Hogyne tudnám. Csak egyet nem hiszek.

[Illustration]

– Mit?

– Azt, hogy ön engem szeressen.

– De kisasszony!

– Nézze, kedves kolléga, ne komédiázzunk. Ön meg akar házasodni. Nem
először. Már három tanítónő fordult meg előttem, mióta ön itt van. Mind
a háromnak fölajánlotta szívét és kezét. Mind a három elmenekült – nem
ön elől, hanem ebből a sárfészekből. Én nekem tetszik ez a sárfészek.
Tetszik, mert sehol a világon így nem élhetek magányosságban, mint itt.
De most majd mégis itt fogom hagyni e fészket.

– Csakhogy a feleségem ne legyen, ugy-e?

– Ó, nem a miatt. Itt élhetnénk száz esztendeig s mégsem lennék az ön
felesége. Sem az öné, sem a másé. Nemcsak azért nem lennék az ön
felesége, mert tisztában vagyok azzal, hogy azért venne el, mert nincs a
faluban más úrileány, de azért sem, mert egyáltalán senkinek sem leszek
a felesége.

– Sok leány mondta ezt már.

– Igaz, sok leány mondta ezt és kevesen tartották meg. De én a kevesek
közé tartozom. Hanem mint jó kollégámnak, kit igazán becsülök, megteszek
egy szívességet: a jövő évre más helyre pályázom. Talán jön utánam egy
oly tanítónő, ki megszereti ezt a sárfészket és megszereti önt is.

Szalóki arca most már a szó teljes értelmében gömbölyüre vált. Annyira
nem tudott uralkodni magán, hogy belekapaszkodott a szavamba:

– Csakugyan elmegy, kisasszony?

Rég nevettem úgy a lelkemből, mint most.

– El, kolléga úr, el! – No lássa, – tettem hozzá, magamhoz térve a
nevetésből – ennyit ér az ön szerelme. De sebaj, kedves kolléga, azért
mi jó barátok maradunk. Fogadja el a barátságot: biztosíthatom, jó
társaságba kerül.

Ezeknek a szavaknak az értelmét persze már nem értette, nem is érthette
az én kollégám. De tényleg igen jó barátságban váltunk el, én meg
szokatlanul vidáman léptem be kis szobámba.

– Fütyülj, rigó! – biztattam az én kedves pajtásomat.

S a rigó fütyült, ugrándozott. Én is ő vele. Aztán egyszerre valami
nehéz bágyadtság szállott reám. Ledültem a pamlagra. Fejemet a pamlag
vánkosába temettem és megeredt a szememből a köny zápor módjára. A
szívem majd megszakadt.

Mért sírtam? Mit tudom én? Mért nevettem, ugrándoztam az előbb? – Mit
tudom én?

Ezt a lelkiállapotot rajzold meg, poétám, barátom… nem, nem, csak
barátom… Távozz, sátán, távozz!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hány levél! Melyiken kezdjem? Félre, félre, első az én Lila mamámé. Jaj,
de nagy bolondságot csináltam. Szegény Lila mamát de megijesztettem.
Róza meg valósággal dühöng. Ágnes azt írja: megbolondúltál? Ír a sógor
is. A jövő évre megüresedik egy állás Csinódon. Nehogy elrontsam az
életemet, egész jövőmet. „Ámbár – teszi hozzá – ha szereted, akkor nincs
beleszólásom.“ Ó, a jó Balázs! Nem tagadja meg papi voltát.

De most már csak repüljenek haza a levelek, hadd tudják meg, hogy csak
rossz tréfa volt az egész.

Lili is írt. Mintha látnám szelid mosolygását s amint megfenyeget
szeretettel: te bolond kicsike, te. Mikor komolyodol meg már? Mért
neveted ki azt a derék, jó embert? De ha neki feleségre van szüksége!?
Kinevetni való ez?

Alig olvasom végig a leveleket, jön megint a postás fiú. Egy kis
csomagot hoz. Ott felejtődött a postán, – mondja, – azért nem hozta a
levelekkel.

Izgatottan bontom föl, mert kivül az én poétám kezeírása. Egy könyv a
csomagban. Díszkötéses könyv. A címe: „Margit.“ Verses regény tíz
énekben. A könyv első lapján ajánlás: „Uzoni Margitnak – változatlan
barátsággal a költő.“ S egy levélke. „Ime, a mi regényünk. Ez az
édes-bús, szomoru regény. Az első példány az öné. Azt hiszem, ez a
legszebb művem s hogy ehhez hasonlatos szépet nem írok többet soha.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egész éjjel nem aludtam. „Margit“-ot olvastam, a mi „édes-bús szomorú
regényünket“. A regénynek a vége: örök szerelem. A házasság elmarad, de
a szerelem él örökké, változatlanul…

Nem így alkudtunk, poétám! Örök barátságra tettünk fogadást. Vagy te a
regény végét amugy szebbnek találtad? S talán igazabbnak is?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Úgy látszik, a sajtó is Istvánnak ad igazat. Szokatlan dícséretekkel
halmozzák el a kritikusok.

Boldog vagyok, büszke vagyok. A csúnya leány megtermékenyítette a költő
lelkét, szárnyakat adott fantáziájának. Megindulással olvassák a mi
regényünket még azok a nagyképü, hideg kritikus bácsik is. Látod, költő,
látod, nekem van igazam. Eddig, ha rád hallgatok, talán már nyüg vagyok
neked, így meg szépnek, bűbájosnak látsz, s megsebbzett szívednek minden
vércsöppje a költészet igaz gyöngyszemévé varázsolódik!

Költőnek ha születtél, a köznapi boldogság nem lehet a te osztályrészed:
köznapivá leszel magad is, költészeted is. Milliók szívének szerzesz
enyhületet, míg a tiedből patakként foly a vér, de mások szívének
enyhülete balzsam a te sebzett szívednek is. Tanúlj szenvedni a
kisebbekért, a gyöngébb lelküekért. Ez a költő hivatása; a költőé, kit
Istennek véghetetlen kegyelme a közönséges halandóktól már születése
pillanatában megkülönböztetett!

Én nem ejtek több könyet a magam bús végzete miatt. Minden úgy van jól,
amint van. Én már az vagyok, aminek jövendöltem magamat: árnyék, a
szédítő magasban repülő sasnak árnyéka. Te csak repülj, az árnyék híven
kisér téged s boldog büszkeséggel néz föl reád!


TIZENHATODIK FEJEZET.  Vége a regénynek.

… A regény írója egy pillanatra átveszi a szót Uzoni Margittól. Forgatom
a napló lapjait, előre meg vissza, nem akarok hinni a szememnek:
esztendő esztendő után múlik s egyre szűkszavubbá lesz az én Margitom.
Itt egy fölsóhajtás, ott egy rövid elmélkedés, aztán öngúnyolódás, s van
oly esztendő, hogy egy szót sem ír könyvébe.

Margit regénye közeledik a véghez! Megindúltan olvasom szaggatott,
gyorslélekzetü följegyzéseit, s bár váltig erősíti, hogy szíve
lecsöndesült, s magános életében, melyre maga itélte magát,
megnyugodott, nem tudok hinni e megnyugvásban.

Hallgassátok őt!

… Mindenütt jó, de legjobb itthon. Itt az enyéim közt mégis csak nagyobb
biztosságban érzem magamat. A sógorom átadott egy kis szobát, melynek
külön bejárása van a kertből. Senki sem zavar, élhetek kedvem, változó
hangulatom szerint. Néha-néha csapongó a kedvem, fölvidítom az egész
házat. Sőt, gyerekes is vagyok. Máskor hirtelen, minden átmenet nélkül
beborul fölöttem az ég s ilyenkor szörnyü kiállhatatlan lehetek. Félek,
hogy elsavanyodom. Pedig még nem vagyok vén leány. De megdöbbentő
példákat látok. Ahány vén leányt ismerek, mindenkiben födöztem föl
valami nevetséges ferdeséget. Inkább haljak meg, semhogy engem olyannak
lássanak mások, mint amilyennek látom én a vén leányokat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az a bolond poéta még mindig nem okosodott meg. Mit akar? Már harmincöt
éves s nem házasodik. Mindössze annyit javult, hogy szerelmes diák
módjára már nem ábrándozik. Ezt a diákjaira bízza. Öt éve már, hogy nem
láttam. Szavát vettem, hogy sohasem mutatja magát. Van rá okom. Ha még
egyszer látnám, hangját hallanám, nem állanék jót magamért. Megszegném
fogadásomat. Mert néha bolond gondolatok kavarognak elmémben. Végre is –
perelek magammal – mért ne lehetnék felesége? Ha egy-két évig lakhatom
is a mennyországban, mit bánom én, ha aztán pokol lesz is az életem? Ha
észrevettem volna, hogy nyüg vagyok rajta, nem lett volna-e erőm
megszabadítani őt e nyügtől? S szállott volna rám bár e világnak
legnagyobb bánata, nem édesítené-e meg a rövid boldogság mennyei
gyönyörűsége? Ah, de nagy bolond valék!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nevessünk. Szalóki, az én volt kollégám megházasodott. Az utódomnak
megtetszett a sárfészek is, Szalóki is. Áldásom rátok!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fogadást tettünk a képesítő után, hogy az új század első esztendejében
találkozunk Kolozsvárt. Csaknem mind megtartottuk a fogadást. S csaknem
mind férjével jött el. Egyik-másik a gyermekeit is elhozta. Első sorban
Sárosi Magda érdekelt. Vajjon kivel jön ő? Egy jóképü, neki
gömbölyödött, deresedő szakállu úrnak karján lépett be. S velök két
gyermek. Egy fiú s egy leány. Magda ura körjegyző. Igen jó módban élnek
kettejük fizetéséből. Hát Jankó, a szerelmes jogász, hová lett? Istenem,
Istenem, ezek a süldőkorbeli szerelmek! Szerét ejtém, hogy Magdától
megkérdezzem: nos, mi lett Jankóval? Magda kicsinylően legyint: ugyan
hagyjad. Tejfölös száju fickó volt. Sohasem vettem komolyan. – Boldog
vagy? – Meg vagyok elégedve sorsommal. A férjem derék ember. Vivát,
Magda!

És mind a hányan vannak: ilyenformán találták meg a párjukat, a süldő
szerelemnek emléke futó mosolyt csal az ajkakra s aztán napirendre
térnek fölötte. – Hát te!? – szegezik nekem a kérdést egyszerre tízen
is. Tréfával ütöm el. Mondom: Pár hónappal ezelőtt egy jó barátom
megigérte, hogy a találkozás idejére vőlegényemnek adja ki magát, hogy
ne kelljen szégyenkeznem. De ez az önfeláldozó barát az utolsó
pillanatban cserben hagyott: torokgyulladásba esett a – kicsi leánya!
Ezen mind nevetnek s konstatálják, hogy én a régi rossz nyelvü prepa
vagyok, de Sárosi Magdában nem nyugszik az ördög. – Hát a poétád? Az
egyszer nagyon érdeklődött irántad. – Úgy van, – mondám, öszeszedve
minden erőmet, hogy el ne áruljam magamat – a poéta úr egyszer
érdeklődött, s ha jól tudom – máig is agglegény. – De híres emberré
lett! – mondják többen. – Igen, magam is úgy hallottam, hogy híres
ember, nagy nevü költő. – Igaz, hogy rólad verses regényt írt? – Rólam?
Olvasta valaki közületek? Kitünt, hogy egyik sem olvasta. Mégis nagy
szerencse, legalább ez esetben az, hogy szép hazánkban a könyveknek csak
a címét ismerik, a tartalmát nem… Hanem a vacsora végén Pál Vilma, ki
most is oly szelid, leányos, mint volt, jóllehet három gyermek mamája,
félre húzott, karját karomba öltve vitt az intézet jól ismert, édes-bús
emlékü ösvényein s mikor látta, hogy senkisem figyel reánk, megindúltan
csókolt meg: ó édes kicsike, lásd, én olvastam azt a verses regényt.
Ismerem a ti regényeteket. Sokat sirattalak, s siratlak ma is. – Te
drága jó lélek, te, csókoltam én is Vilmát – ne sirass engem! Ne hidd,
hogy boldogtalan vagyok. Így akartam, így van jól…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bár szeptember az én legszebb hónapom, lelkemnek, egész lényemnek
legjobban megfelelő, legboldogabb mégis a nyári hónapokban vagyok. A
nyarat mindig itt tölti az én édes Lila mamám. Itt Róza is. A csöndes
papi ház ilyenkor megelevenedik. Alig lehet ráismerni. A gyermekek közt
gyermekekké válunk magunk is. Mert Isten már három gyermekkel áldotta
meg a papiházat. Mariskát Róza már teljesen lefoglalta magának. Az
udvarhelyi ház csöndességét ez a gyermek eleveníti meg. Elhatároztuk,
hogy prepának neveljük Mariskát s gondunk lesz rá, hogy ne maradjon vén
leánynak, mint mink. Végre is, egy familiából elég két vén leány. Róza?
Ő akár minden nap férjhez mehetne. De szegényt majd fölveti a bosszúság.
Csupa özvegy, sok gyermekes férfiak próbálnak szerencsét, azzal a
nyilvánvaló számítással, hogy a derék, a jó Róza föláldozza magát
érettük, férjének betegségében hű ápolója, a maszatos arcu gyermekeknek
mosdató, öltöztető dajkája lesz. Ám olyan, aki nem akar áldozatot, aki
Rózát maga-magaért vegye el, nem igen akad, s ha igen, az meg Rózának
nem tetszik. Szóval, az ő sorsa meg van pecsételve. Vén leány marad s a
körülményekhez képest elég boldog, mivelhogy a kis Mariska Róza-mamának
hívja. No lám, én ennyire sem viszem soha. Én csak prepa vagyok a
gyermekeknek is s mert ha jó kedvem van, hancurozom velök, pajtásuknak
tekintenek, ami nekem végtelenül jól esik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az anyai szemnél van-e élesebb szem a világon? Ó drága jó édes anyám, te
sejted, hogy nyugalmam, jó kedvem tettetés. Ha ketten vagyunk, szomorúan
nézel reám. És faggatsz szeliden, aggódó szeretettel. – Kinek vallhatod
meg szíved titkát, ha nem édes anyádnak? – Nincs a szívemnek titka, édes
jó Lila mamám! Szegény Lila mama csüggedten hajtja le fejét. S nem tudom
elszánni magamat, hogy kitárjam előtte a valót. Inkább maradjon
bizonytalanságban, mint hogy megismerje az én nagy lelki nyomorúságomat,
melynek gyógyító szere amúgy sincs…

Itt a tél. Fehér az egész világ. Egy végtelen nagy szemfödél borítja a
földet. A halált juttatja eszembe folyton ez a szemfödél. Ah, Istenem,
de szomorú levelek jönnek Rózától! Lila mama nagyon beteg. Édes jó
Istenem, könyörülj rajtam. Ne szólítsd el még az én édes anyámat! Mert
hiába, senki sem áll oly közel a szívemhez, mint ő. Ha meghal az én édes
anyám, kinek sírom el emésztő titkomat? Mert el akarom sírni. Érzem,
hogy az ő keblén megenyhülne szívem. Az ő meleg csókja örökre visszaadná
lelkemnek nyugalmát. Lili! Lili! imádkozz te is az én édes anyámért!
Mért nem vagy te most mellettem e nehéz órákban!?

[Illustration]

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Meghalt az édes anyám! Lelkem gazdagabb lett egy fájdalommal. Jóságos,
szelid arcát nem látom többé soha.

Az utolsó órában értem halálos ágyához. Halvány, beesett arcán ott volt
a Halál hideg lehellete. Szemében benne volt egész lelke. Gyötrelmes,
fürkésző tekintete úgy perzselte a lelkemet s én csak zokogtam: lelkem
jó anyám! Hideg arcát megcsókoltam. Ő is megcsókolt. Egy mély fájdalmas
sóhaj, egy szívet hasogató utolsó tekintet… meghalt az édes anyám!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lili! Lili, te szent Lili, te! Hát eljövél! Hát itt valál mellettem
életem legszomorúbb óráiban? Ki vagy te én nekem? Mi van a te hangod
zenéjében, hogy egy szó a te ajkadról égi balzsam az én sebektől
borított szívemnek?! Vaj’ nem álmodom-e? Te voltál-e valóban az égből
szállott angyal, ki anyám frissen hantolt sírján imát rebegett? Te
voltál-e az, aki lecsókolta könnyeimet? Eddig szerettelek, most imádlak,
mint Istenemet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szegény poéta! Hogy dadog a részvét levelében! Nincs egy befejezett
mondata. Ez volt a legszebb leveled, poéta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Róza is ide költözött a papi házba. De az ő lelke oly nyugtalan. Sehol
sincs maradása, mióta drága jó édes anyámat eltemettük. Úgy jár-kel,
mint egy bolygó lélek. Neki, látom jól, nem lesz addig igazi otthona,
mig a leányát fészekbe nem segíti. Most már csakugyan nincs életének
egyéb célja. Én meg sohasem tudtam úgy megbecsülni ezt a meleg nyájas
otthont, mint most. Én már csak Ágnesékkel maradok, mig Isten élnem
enged. Úgy e világon senki sem tudja tűrni az én szeszélyeimet, mint
Ágnes és Balázs. Mind a kettő „talpig szív“, amint én szoktam mondani.
Balázs meg valóságos doktorom nekem. Csak rám néz s konstatálja, hogy
lázam van. Hiába tiltakozom, ágyba parancsol. S ez gyakran van így.
Göthös prepának csúfolnak s ha lehetne, a szellőtől is megóvnának.
Lehet-e egy „vén leánynak“ ennél jobb sora? Különösen szeretem bennök,
hogy bár csak sejtenek egy s mást az én legbensőbb dolgaimból, tisztában
vannak velem. Jól tudják, hogy eszemágában sincs a férjhezmenés.
Őszintének veszik abbeli kijelentéseimet, hogy: ugyan az ördögnek sem
kellek, de ha mégis akadna oly együgyü, ki kezét ajánlja föl,
meggondolás nélkül utasítanám vissza. Ilyenformán nyugodalmas az én
életem. Már azok a jó, mindenkit házasító nénik sem példálódzgatnak,
hogy így meg úgy, ideje volna már… hál’ Istennek, ezek is tisztában
vannak már velem. A jó asszonyok! Leolvasom arcukról a szánakozást:
szegény Margit! Még kérője sem akadt. – Dehogy nem! – vigasztaltam őket,
ha egy-egy szót elejtenek. Hát Szalóki kolléga! De ezt a familia tagjain
kívül senki sem hiszi el nekem. S ez engem úgy mulattat! Hátha egyszer
valami nagy véletlenség napvilágra hozná az én regényemet! Ez volna csak
a mulatságos! Szinte hallom: ugyan hol volt a szeme annak a költőnek?
Vagy: látszik, hogy költő. Bolond.

Úgy, úgy, kicsike, nyugodj bele: senki sem nézi ki belőlem a nagy
hódítót. Senki sem födöz föl benned szépséget. Csúnya vagy te, punktum.
A szemed? Ugyan ne dicsekedj a szemeddel. Ezt csak egy ember látta meg.
Hátha az is rosszúl látott? Lehet. Poéta volt…

Vége, vége. Az én regényemnek vége. Még egy mélabús akkord – s vége.
Legyen ez akkord az utolsó lap.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ülök az én kicsi szobámban, az öreg kandalló előtt, harizsálgatom a
leszakadó tüzet. Föl-fölvillanó lángja átvillan a szoba homályán, mint
valami régi halovány emlék a multból. A ház népe már rég lepihent, de én
nem vagyok egyedül. Lábamnál egy vézna, sápadt arcu leányka ül, időnkint
egy-egy hasáb fát vet a tűzre, aztán álmosan bóbiskol tovább.

– Zsuzsika, feküdj le.

– Nem vagyok álmos.

Sok s nagy sanyarkodásról beszélő, mélyen beesett szeme látható kéjjel
mered a tüz világába, egy-egy pillanatra álomba szenderíti a bizsergető
melegség s halk szuszogása belevegyül a csöndes dorombolásba. Olvastam
egyszer valahol, hogy ez a legszebb muzsika a világon: a tűz csöndes
dorombolása. Fáradt, öregedő ember írhatta ezt. Akkor nem hittem, ma
hiszem. Kint tombol a szél, meg-megrázza az ablakot, a fák szomorúan
hajladoznak, mintha temetésre készülne az egész világ s itt a
kandallóban csöndesen dorombol a tűz… Úgy van, úgy, ez a legszebb
muzsika a világon. Fájdalmat zsibbasztó, vágyakat altató, megnyugvást
fakasztó: minden úgy van jól, ahogy van…

Ime, magammal már tisztában volnék. De nézem-nézem ezt a szendergő
gyermeket, ezt a béna, istápon kínlódó férget, ezt az apátlan, anyátlan
árvát, kit magam sem tudom, miért, hogyan, könyörületességből-e vagy
szeszélyességből vettem magamhoz – hát ez mért született, mért él, minek
van ezen a világon?

– Zsuzsika, feküdj le.

Zsuzsika fölriad, s bizonygatódzik, hogy ő nem álmos. Hizelegve
simogatja a cipőmet, babirkál a szoknyám szélén, aztán rám veti nagy
okos szemét.

– Hát a kisasszony mért nem fekszik le?

– Mert én igazán nem vagyok álmos.

Hosszú hallgatás. Zsuzsika nem veszi le rólam a tekintetét.

– Kisasszony…

– Mit akarsz, Zsuzsika?

– Ugy-e magának nagy bánatja van?

– Ó te bolond leányka, te, mit beszélsz?

Nem állhatom meg a kérdését nevetés nélkül.

– Azt én onnét gondolom, – magyarázza ki magát a vén gyermek – mert volt
nekem egy néném, aki mindig azt énekelte: nincsen nagyobb nyomorúság,
mint az egyedülvalóság…

– De, kis csacsi, én nem vagyok egyedül. Itt vagy te. Egy meg egy: az
kettő, ugy-e? Hátha még az istápodat is számítom? Azzal hárman vagyunk.

– Az istápot? – nevet Zsuzsika. – Hiszen az nem ember!

– Többet ér sok rossz embernél. Nem emlékszel, mikor egyszer az
iskolából jövet ránk ugrott egy kutya? Te félkarral belém fogódzkodtál,
félkarral meg fölemelted az istápot s olyat ütöttél a kutyára, hogy
vonítva kullogott el.

[Illustration]

– Igaz a’! – kacag Zsuzsika egész lelkéből. Aztán egyszerre
elkomolyodik, arca, szeme, mintha lángolna: ne is merje bántani senki
lélek a kisasszonyt!

Odacsúszik a lábamhoz, szorosan átöleli, mintha egy láthatatlan
ellenségtől meg akarna védeni.

– Szeretsz, Zsuzsika?

– Ó édes Jézusom, hogyne szeretném!?

– Ugy-e, csak azért szeretsz, mert adok neked meleg ruhát, meleg levest,
meleg ágyat?

Zsuzsika minden szóra tagadólag csóválja fejét.

– Hát mért szeretsz?

– Azért, mert mindig szomorú s mégis annyi sok szép, s kegyes szava van
hozzám!

– Ó te bolond, te!

Zsuzsika elhallgatott, sokáig nem töri meg a csendet, már-már azt
hiszem, újra elszenderült. Egyszerre csak fölkapja a fejét, merőn rám
függeszti szemét.

– Mért nincs magának ura?

– Leányka! Hol jár az eszed?

Nem felel a kérdésemre egyenesen, csak fölsóhajt:

– Hej, ha én királyfi volnék!

– Mit tennél?

– Feleségül venném magát.

– Zsuzsika, bolondokat beszélsz. Feküdj le.

– Nem, mig maga le nem fekszik. Félek…

– Mitől félsz?

– Attól, hogy besurran ide egy csúf fekete ember, magát fölkapja s
elviszi.

– Ne félj, Zsuzsika. Az ördög sem visz el engem. De mért gondolsz éppen
a csúf fekete emberre?

– Láttam álmomban.

– Nos, ha véletlenül eljönne?

– Ide ne, ha jó kell! – pattan föl a béna féreg s megragadja istápját.

– Félsz, ugy-e, hogy elhagynálak…

– Félek, félek… hanem ha az a királyfi jönne…

– Itt volt egyszer, Zsuzsika…

– Itt volt? S mért nem ment vele?

– Miért, te kis bolond? Azért, mert mikor indulni akartunk –
fölébredtem.

– Hát csak álom volt ez is!

– Álom, Zsuzsika, álom. De szép álom volt!…

– Ó Istenem!

– Hát csak maradjunk mi hárman: én, te meg az istáp.

– Maga, én meg az istáp… – dünnyögi utánam Zsuzsika.

Már magam is félálomban hallgatom a tüz dorombolását, a világ legszebb
muzsikáját. Az, az, a legszebb muzsika. Fájdalmat zsibbasztó, vágyakat
altató, megnyugvást fakasztó… A regénynek vége…

– Feküdjünk le, Zsuzsika!

VÉGE.




A nagymama.

Őszi napnak szelid verőfénye, maradj még, maradj a vén udvarház
tornácán, aranyozd meg nagymama ezüstös haját. Játszadozzál nagymama
arcán, ezen a nemes szép arcon; a homlokán, ezen a magas, büszke
homlokon. Im, nemcsak te mosolyogsz, őszi napsugár, mosolyog a nagymama
is… Ki tudja, talán az utolsó mosoly. Szeliden mosolygó, bánatos búcsu
az ősztől, az őszbe hajlott élettől… Mellette egy szép szőke leány ül a
zsámolyon, aranyos haja nagymama ölébe temetkezik s hosszan, szótlanul
néz föl nagymamára. Nagymama megsimogatja a leány arcát s mondja
mosolyogva, szeretettel:

– Ábrándozunk, ismét csak ábrándozunk, ugy-e. Hiába tagadja, kisasszony,
belátok a szívébe. Ó, a nagymama szemüveg nélkül nem látja már azokat a
régi jó nagy betüket sem, de az ilyen fiatal leányok szívébe belát és
kiolvas onnét minden szót.

– De nagymama! Hogy lehet onnét olvasni, ahová semmi sincs írva?

Piruló arcát nagymama ölébe temette a leány, csak az aranysárga haja
látszott, s mintha a verőfény egyszerre ideszállott volna nagymama
hajáról is, fénylett, ragyogott a gyönyörü szép haj. Nagymama önkéntelen
elszólta magát:

– Be szép hajad van, gyermekem!

A leány büszkén fölemelte fejét, s mondta lelkes szóval:

– A tied most is szebb, nagymama!

– Te hizelkedő macska, te… Ki ne szeretne téged?

– Csak te szeress, édes nagymamám! Úgy mint eddig. Anya helyett édes
anya.

– Ó te bohó, te, hát kit szeressek mást? Volt-e valaki még mellettem,
akit szeressek? Anyád, szegény anyád halála után te kötöttél az élethez,
édes kicsi bimbóm… Bimbó… mit beszélek, virággá fakadtál. Szép vagy,
mint az édesanyád. Csak – s itt ború szállott a homlokára – okosabb
légy, mint édes anyád.

– Nagymama…

– Jó, jó, tudom, mit akarsz mondani. Szeretett. De szerethetett volna
egy kicsit okosan. Apád – – –

– Derék, tisztességes ember volt!

– Derék, derék, de hiába, alacsony a származása…

– Honvédtiszt volt, vitéz volt, a vitézsége megnemesítette.

Nagymama szemében köny villant meg.

– Igaz, igaz… hogy te igazi nemes vér vagy: csak az védheti így a
szüleit. Hanem azért a nemes voltára büszke nagyasszony kedves
ravaszsággal tette hozzá: De te mégis okos léssz ugy-e? Te hallgatsz,
Vilma…

A leány, minha álomból rezzent volna föl, révedezve nézett le az
udvarra, aztán tekintete átszállt a gyümölcsös vén fáin: azok mögött
állott színte elrejtve egy régi ház, egykor tiszttartó lakott benne,
most a bérlő. A tiszta csöndes levegőn áthullámzott egy megkapó szép
nóta: Darumadár, szállj előttem, szállj előttem… daru, szállj… Valaki
zongorán játszotta e dalt s lágy bariton hang kisérte halkan, csendesen.

– A bérlő kisasszony s a bérlő úrfi, – szólt csöndesen, gúnnyal a
nagymama.

– Ó de szépen játszik, de szépen énekel, nemde nagymama?

Nem akarta észrevenni a gúnyt, mely a nagymama szavaiban rejlett.

– Szép, szép. A kisasszony valóban szépen játszik, az úrfi is szépen
énekel. Ám az én időmben a bérlő kisasszonyoknak elég volt a gitár s az
ilyen úrfiak boldogok voltak, ha kántorokká lehettek. Milyen világ! A
bérlő kisasszonynak zongorája van, a bérlő úrfi ügyvéd. Az én időmben
csak nemes emberből lehetett ügyvéd…

– De az rég volt, édes nagymama.

Folytatta a nagymama, mintha nem is hallotta volna e megjegyzést:

– Soha sem is volt inyemre, hogy nagybátyád bérbe adja a birtokot. A
Bekék uradalmát ős idők óta tiszttartók igazgatták, mind csupa nemes
emberek. Tudod, ki volt a mostani bérlő atyja? Udvarbiró az én apámnál.
Közönséges jobbágy ember. S lám, a fiának hogy fölvitte Isten a dolgát.
És az unokájának! Oly előkelő, akár az én fiam, az én miniszteri
tanácsos fiam. Na, szép, rangos hivatal, ámbár, ha szavamat fogadja s
megházasodik, nagyobb karriert csinálhatott volna. Lehetne miniszter.
Mert György nagy ész. Ő talentum. Most már vége. Ötven éves. Ha eddig
nem tette, maradjon csak agglegény holtig. Hadd éljen a penzióból. Abból
megélhet, ugy-e. Éljen is meg. Mert amit itt látsz: ez a ház, ez a sok
épület, őseidnek ez a nagy kertje; a szántók, a rétek, az erdő, mind a
Beke Vilmáé.

– Uzoni Vilmát akartál mondani, nemde nagymama?

– Jó, jó, Uzoni Vilma, legyen az. Hallgass csak ide: írtam Györgynek,
megírtam neki végső akaratomat. Elvárom tőle, hogy lemondjon az ősi
jusról, miután családja nincs. Ő megélhet uriasan a penzióból, ugy-e?

– De hátha nem elég neki?

– Elég, ha én mondom! Azt akarom, hogy az ősi jus reád szálljon. Az édes
anyád jussa hol van? Eltünt, mint a pára. Az apád…

– Nagymamám!

– Ne félj, nem teszek szemrehányást. Ami elmúlt, elmúlt. Hála az égnek,
hogy még meg van az ősi, a Beke-jus. Most csak – s merőn nézett a
leányra, – egészen, tisztán szeretnék belátni a szíved közepébe.
Szeretném kiolvasni onnét a férfi nevét, kinek kezedet s szívedet
szántad.

Gyöngéden, hizelegve cirógatta meg a leány fejét.

– Nos, nos, csakugyan még semmi sincs írva a te szívedbe? Semmi, senki?
Lássuk. Sorba veszem az ismerős gavallérokat.

– Ne, ne, nagymama, hiába ne! Egyiket sem találod meg ott!

– Tehát ismeretlen? Budapesti gavallér? Báli ismeretség? Na csak
közülünk és közénk való legyen. Majd a szeme közé nézek, csak eljőjjön.
De hamar, mert nagymama öreg, göthös. Ma még mosolyog a nap, holnap
beborúlhat az ég, aztán beállanak azok a csúnya hideg őszi napok, amikor
a nagymama mindig csak köhög, köhög, hát még a tél, brr! Jaj, a tél. Azt
én már nem élem túl…

– Sok, sok telet élsz te még túl nagymama.

– Nos, budapesti gavallér?

A leány könyörögve kulcsolta össze kezét:

– Ne faggass, ne kínozz, édes jó nagymamám! Majd György bácsi… Igen, ő
megmondja… Ő tudja, ő mindent tud, ő okos ember, ő mindent eligazít, de
én ostoba, gyámoltalan leány vagyok, igen, hisz jól ismersz… Nagymama!

Nagymama rémülten nézte, vigyázta a leányt, ki neki pirúlt arccal,
szinte lázasan hadart tovább összefüggés nélkül.

– Mert látod, nagymama, ez a ház is, ez az uradalom is, én igazán nem
tudom, mit mondjak, de engem nem illet meg, hogy is illetne meg, mikor a
Gyuri bácsié. Nem is volna lelkem, hogy elfogadjam. Tudod, nagymamám,
Budapesten roppant drága az élet – ó, én láttam, tapasztaltam – mi
konyhapénz kell ott mindennap! És sok minden, amit elszámlálni nem
lehet. Azt igazán mondom, hogy Gyuri bácsi nem tudna megélni a
fizetéséből s ha a bérlő nem küldene, ha a fia el nem hozná a pénzt…
igen, a fia… Ugy-e, tetszett neked is ez a fiatalember? Oly szerény s
mégis önérzetes, komoly. Mai világban ritka az ilyen ifjú, különösen ha
fölvergődött. Nem is hinnéd, én sem hinném, ha Gyuri bácsi nem mondta
volna, ennek a fiatalembernek már most hires irodája van. Annyi pöre,
hogy alig győzi…

– Leány! Megőrültél!?

– É–én? Megőrültem?

Csodálkozva, elképedve nézett a nagymamára, ki testében reszketett a
fölindulástól. Naivan, mint akinek sejtelme sincs arról, hogy mit
mondhatott olyat, ami a nagymamát fölizgathatta volna, kérdezte:

– Beteg vagy, nagymama? Jaj, Istenem, hogy reszket a lábad, a kezed,
mindened! S az arcod oly sápadt!

Megragadta nagymama kezét, s szinte fölsikoltott ijedtében: nagymama!
Keze hideg volt, mint a jég.

De nagymama kivonta kezét a leány kezéből s hidegen, olyan hidegen
mondta:

– Tehát a bérlő úrfi, az ügyvéd úr. Hogy is hivják? Baló István. Ez a
szerény, s mégis önérzetes, komoly férfi… ez van a kisasszony szívében,
nemde?

A leány egy lépést hátrált s mondotta bátran, büszkén, amint csak
nagymama megkivánta az ő véréből való vértől:

– Ő, nagymama, ő!

Nagymama lassan, nehézkesen simította végig a homlokát, újra meg újra,
aztán mintha a szemét is tapogatta volna reszkető ujjaival, vajjon ébren
van-e. Ott állott, valóban ott állott előtte a leány, büszkén, mint egy
istennő: szebb volt, mint valaha. És im ott állott előtte, s most már
igazán azt hitte, hogy álmodik – Baló István. Látatlan ért a tornác elé,
éppen arra a szóra, mely egyszerre égbe emelte őt. Hálásan csókolt kezet
a leánynak s elfogódva, zavartan állott meg a nagymama előtt, nem
tudván, mit kezdjen. Nem ismert a büszkeségében is szelid, kegyes
nagyasszonyra, ki eddig leereszkedő volt hozzá, de nem sértő módon. Most
a nagyasszony egy tekintetre sem méltatva őt, közönyös hangon mondta:

– Búcsúzni jött Baló úr, nemde? Hallottam, hogy viszautazik Budapestre.

– Úgy van, nagyságos asszonyom, búcsúzni jöttem, bár azzal a szándékkal
hagytam el Budapestet, hogy pár hetet szüleim körében töltsek.

– Szüleinek bizonyára fájdalmasan esik hirtelen elhatározása, – mondotta
a nagymama, de már nem nézett keresztül az ifjú fején, vizsgálva
legeltette rajta tekintetét, hadd lássa szavainak hatását.

– Szegény szüleim! Ők igazán oly ritkán láthatnak engem…

– Nagyon leköti ügyvéd urat az irodája.

– Hál’ Istennek, sok dolgom van, s nekem a munka igaz gyönyörüség.

Szívéből, szinte lelkesülten mondta ezt az ifjú s a leány félig
gyönyörködve, félig ijedten hallgatta szavait. Reszketett, mint egy
megkergetett őzike, s kétségbeesetten gondolt a pillanatra, midőn
nagymama kimondja rájuk a halálos itéletet.

Mondta nagymama:

– Elhiszem önnek, hogy a munka gyönyörüség. Ezt a fiamtól is sokszor
hallottam. Különben miért dolgoznék oly sokat, mikor nincs rászorulva.

Erős nyomatékkal mondta ezt a nagymama s megütődve látta, hogy az ifjú
ajkán különös mosoly lebbent el. De talán nem jól láttak gyöngülő
szemei?

Gépiesen, szórakozottan mondta az ifjú:

– Valóban, ő méltósága nem szorult a munkára. S épp ez benne a legszebb
vonás: reggeltől estig dolgozik, mint a legkisebb tisztviselő s ráér még
jót tenni másokkal. Ő velem is annyi jót tett, hogy egy egész élet kevés
meghálálni azt! Ő vezetett be engem, a szegény, névtelen ifjút a
társaságokba, az ő révén jutottam előkelő ismeretségekhez, neki
köszönhetem, hogy ma szép irodám van, neki köszönhetem…

Lopva a leányra pillantott, tőle kérvén bátorítást, beszélhet-e tovább.
A leány tekintetében ott ragyogott a válasz: beszélj, beszélj, légy
bátor!

– Neki köszönhetem, hogy föl mertem emelni szememet nagyságod unokájára…

– György! Az én fiam engedte meg ezt!?

– Ő bátoritott rá, hogy tőle, mint gyámjától megkérjem a kezét…

– És ő odaigérte?

– Oly kegyes volt: áldja meg az Isten!

– És hiába igérte, én nem engedem! – kiáltott magánkivül a nagymama. –
Vilma, vezess be!

Nem volt annyi ereje a nagy erős izgalomtól, hogy fölkeljen a székből,
erőtlenül hanyatlott vissza. Aztán egyszerre csak megeredtek a könyei, s
tehetetlensége érzetében sírt a nagymama.

– Istenem, Istenem, – zokogott, – mit kellett megérnem.

Vilma kétségbeesetten szaladgált a tornácon, nem tudta, mit cselekedjék.
Baló István szomorúan fordult a leányhoz:

– Ha nagymamája megengedné, bevinném a szobába.

– Nem, nem, – tiltakozott a nagymama csöndesen, – most már nem érzem
magamat oly rosszul. Egy kissé elszédültem. Itt maradok.

Gőgösen szólt Baló Istvánhoz:

– Van még valami mondani valója?

– Nincs, nagyságos asszonyom. Csupán egy levelet kell átadnom a
méltóságos úrtól. Nem szívesen teszem, mert azt hiszem, rólam is szó van
a levélben, de ő méltósága megparancsolta, hogy adjam át, ha nagyságod
elutasít.

Kivette a levelet s mély meghajlással nyujtotta át.

– És most, nagyságos asszonyom, fogadja alázatos kézcsókomat.
Kisasszony, – fordult a leányhoz – bocsásson meg, hogy fájdalmat okoztam
gyermeki szívének.

A leány könyes szemmel nyújtott kezet az ifjúnak:

– Isten önnel, Baló. A viszontlátásig, – lehelte inkább, mint mondotta.
– A viszontlátásig…

Nagymama izgatottan bontotta föl a levelet, aztán átadta a leánynak:

– Olvassa, kisasszony, hadd hallom, mit ír a méltóságos úr.

Vilma reszketve vette át a levelet s a szemébe toluló könnyektől
akadozva olvasta, amint következik:

Drága jó anyám!

Talán nem kell bizonyítgatnom, mennyire fáj nekem, hogy nem csókolhatom
áldott jó kezedet s ahelyett, hogy magam mondanám el, levélre kell
bíznom az elmondani valókat. Baló Istvánnak, a levelem vivőjének
szorosan meghagytam, hogy csak az esetben adja át azt, ha te, drága jó
anyám, nem volnál velem egy véleményem Vilmánk jövendőjét illetően. Én
mint gyám, Vilma kezét e derék ifjúnak ígértem, abban az erős hitben,
hogy hozzá méltóbb férjet aligha találok. Ismerem az ifjút gyermekkora
óta, úgyszólván előttem növekedett föl s nemes jellemének,
becsületességének többszörös próbáját adván, én a magam részéről
szívesen szemet hunyok paraszti származása előtt. Tudom, hogy neked az
nem oly könnyü, drága jó anyám, mert te különben becsülésre méltó
előitéletekben nevelkedtél föl, öregedtél meg. Ám manapság nem szabad
szorosan ragaszkodnunk az előitéletekhez, bármennyire tiszteletreméltók
is azok. Sok kicsiny emelkedett magasra, sok nagy szállott alá s ha
nézem családunk és a Baló-család sorsát, be kell ismernem, hogy a
távolság köztünk ma már nem oly nagy. Baló Istvánnak nemcsak előkelő
állása van, de gazdag is, mig mi, fájdalom, szegények vagyunk.

– Állj meg csak, állj meg, – szólt közbe izgatottan a nagymama. – Olvasd
még egyszer az utolsó mondatot.

A leány újra olvasta.

– Tovább, tovább!

Ó drága jó anyám, szívem majd megszakad, töredelmes vallomást kelletvén
tennem. Isten látja lelkemet, arra irányult minden törekvésem, hogy
sohase tudd meg a szomorú valóságot, élj abban a hitben, hogy minden,
ami szemeid előtt elterül, a mienk. Semmi, semmi! Baló Péter már évek
óta csak a te szemedben bérlője a Beke-uradalomnak, övé a ház, az ősi
ház, melyet én már megterhelten vettem át. Ám az egyszerü, de nemeslelkü
ember készséggel hajlott abbeli kérésemre, hogy mig te élsz, mint bérlő
viselkedjék s háborítatlanul lakjál az ősi házban. Mindezt te sohasem
tudod meg, drága jó mamám, ha minden leveledben nem sürgetsz, hogy
irassam Vilma nevére a birtokot. Végre is elszántam magamat e
vallomásra, bár tudom, hogy végtelen nagy fájdalmat okozok neked, de
inkább tőlem tudd meg a valót, mint idegenektől.

– Elég, elég!

Az utolsó sorokat már zokogva olvasta a leány s szegény nagymama
megtörve, erőtlenül feküdt székében, alig hallhatóan rebegte: elég,
elég…

Vilma sírva borult a nagymamára, csókolta kezét, arcát: édes jó
nagymamám, drága jó nagymamám!

– Ó, jaj nekünk, ó, jaj, édes kis árvám! Földönfutók vagyunk, koldusnál
koldusabbak.

Aztán egyszerre, minden összefüggés nélkül szólt a leánynak:

– Szólítsd be az inast.

– Parancsolsz valamit, nagymamám? Megmondom neki.

– Menjen át ifjabb Baló úrhoz: kéretem, jőjjön ide.

Néhány perc múlva ott állott előttük Baló István. Látván a kisírt
szemeket, megilletődve mondta:

– Parancsára itt vagyok nagyságos asszonyom.

– Nem parancsoltam, kértem, hogy jöjjön át, Baló úr, – mondta oly
nyugodtan, hogy csak kisírt szeme mutatta az átélt izgalmat. – Fiam
leveléből – folytatta nagymama – az tűnik ki, hogy ez a ház s ez az
uradalom az önöké. Valóban szép volt az ön édes apjától, s öntől is,
hogy megtűrték itt ezt a szegény öreg asszonyt…

– Ó, nagyságos aszonyom!

– Úgy van, úgy, szép volt, nemes dolog volt s most még csak arra kérem,
engedje itt maradnunk, míg holminkat összecsomagoltatjuk.

Baló István most annak az embernek az arcát öltötte föl, ki egész
komolyan sajnálja, de igazán nincs módjában, hogy eleget tegyen a
kérésnek. Tettetett komolysággal mondta, miközben egy nagy birtokívet
húzott ki oldalzsebéből:

– Sajnálom, nagyságos asszonyom, de én nem rendelkezhetem sem a ház, sem
az uradalom fölött. Méltóztassék beletekinteni: minden a kisasszonyé.

– Hogyan! – kiáltott föl egyszerre nagymama is, unokája is.

– Véletlenül értésemre esett nagyságod szándéka s én bátor voltam
megvalósítani.

E pillanatban Baló Istvánból, a leleményes prókátorból, ismét szerelmes
ifjú lett s mig nagymama a birtokívet betüzgette, hullatván könnyeit a
rideg számokra, letérdelt nagymama előtt. És im ott térdelt mellette
Vilma is. Egyszerre ragadták meg nagymama kezét.

Szólt a leány, könyörögve emelvén szemét a nagymamára:

– Áldj meg minket, édes jó nagymama.

Nagymama kezei önkéntelen hullottak le, véletlenül éppen a két szerelmes
fejére.

– Megáldalak, meg. Keljetek föl.

Baló István csókokkal halmozta el nagymama kezét.

– Nagyságos asszonyom…

– Nagymama, – igazította helyre a nagyasszony. Hosszan a szemébe nézett
az ifjúnak s mondta kedves büszkeséggel:

– Igazi nemes szív vagy, István. Látszik, hogy a fiam társaságában
nevelkedtél föl!




A kendi papné naplója.

Öreg, szúette szekrényben találtam a kendi papné naplójára: régi,
szinehagyott füzetecske, öreges írás, néhol szinte olvashatatlan. Sokáig
haboztam: közzé tegyem-e? Vajjon kielégíti-e az elkényeztetett ízlést
egy vén papné együgyü írása; egy e század hajnalán élt papleánynak az
élete? Vagy amint ő nevezi naplóját: „Rövid leírása az én viszontagságos
életemnek és abban az isteni gondviselés megdicsőittetésének.“ Vajjon
vannak-e még szívek, melyek megdobbannak ez ósdi szavakra: az isteni
gondviselés megdicsőittetése? A századvég leányai megértik-e a század
elejének leányát, ki minden dolgában, életének minden változásában,
szerelmében, csalódásában, az isteni gondviselést látja, az ellen soha
föl nem zúdul, de sőt inkább dicsőíti a nehéz órákban is?

Nincs más mód, követem Biró Erzsébet példáját: az isteni gondviselésre
bizom naplójának sorsát, megkezdvén közlését – Isten nevében!

*

Áldassék érette Istennek szent neve, lecsendesült szível várom a halál
angyalát, tiszta lélekkel állok az Úr szine elé. Sem ifjúságomban, sem
öregségemben az isteni gondviselés ellen nem zúgolódtam. Szomorú
árvaságomban Ő benne volt bizodalmam és soha meg nem csalatkoztam. Most,
viszontagságos életem alkonyodásán is az isteni gondviselést dicsőítem;
ő adott enyhülést szívemnek nehéz fájdalmaiban; most is ő ad erőt
reszkető kezemnek.

Érzem, hogy nemsokára eljön érettem a halál angyala, vajjon lesz-e időm,
leírhatom-e életem folyását, szívemnek könyebbségére, gyermekeimnek,
unokáimnak okulására?

… Édes apám kálvinista pap volt Bonchidán, ott születtem az Úrnak
1805-ik esztendejében. Nemes fiú volt az apám, nemes leány az édes
anyám. Ó mely mosolygó remény kecsegteté szüleimet, mely szépnek látták
a jövendőt! S mely hamar vége lett a mosolygó reménynek! De, úgy
látszik, már születésemkor kiapadt a boldogság forrása: édes anyám
meghalt szép ifjúságában s én nekem korán meg kellett ízlelnem az
árvaság kenyerét. Apám hires tanult ember volt, nagy birtoka Bonchidán,
de hiába, az anya helyét nem pótolhatá. Báró Bánffy György volt a
főkeresztapám, az édes apámnak kegyes nagy jóembere s Marguca nevü oláh
dajkám beszélte, hogy a keresztelőn tenger sok huszast kapott, annyit,
hogy nem fért a markába, még a katrincáját is tartania kellett, számomra
is volt sok szép ajándéka, de mit ért, ha meghalt az édes anyám?

Később tudtam meg, hogy anyám házasélete nem volt boldog. Apám zsémbes
természetü volt, mértéken túl szerette az italt s folyvást
békétlenkedett, hogy nincs fia. Szegény anyámat a sok szívbéli bánkódás
halálra sorvasztá. Szemlátomást hervadott, mint a virág, mondotta nem
egyszer Marguca. Félesztendő sem múlt anyám halála után, apámnak el
kellett hagyni a szép eklézsiát. Nem volt többé, aki csendesítse nagy
indulatját, nem volt, aki eltakargassa gyöngeségeit: perbe szállott a
hiveivel, pokollá lett az élet Bonchidán. De még gazdagabb eklézsiát
kapott: elvitték Bálványosváraljára, e sötét, de Kanaán földjére. Ott
lakott az a leány, kit legénykorában hoppon hagyott volt s ki vén leány
maradott. Alig voltam tiz éves s az első héten, hogy beköltöztünk a
váraljai parókiába, megmondtam a nénémnek: meglásd, elpusztulunk. Néném
akkor már szép serdülő leány volt. Csodálkozva nézett reám.

– Mit beszélsz?

– Azt, hogy elpusztulunk.

Arra gondoltam, hogy apám megházasodik. Jövendölésem teljesült.
Feleségül vette a vén leányt. E naptól kezdve lett csak igazán szomorú
az életünk. A mostoha csak úgy dúskált a vagyonban, mézes-mázos
szavakkal apámat elbolondította, mindennap fogyott, kevesbedett a
gazdaság, sorba adogatták el a szép csikókat, a címeres ökröket.
Szememmel láttam, mikor a Bánffy úrfiak ötven aranyat fizettek két
csikóért. A két legszebbikért. Ó de megsírattam! Elkövetkezett az az
idő, mikor csak egy tehén volt: ennek a húsából torolták el
szerencsétlen apámat.

Az én nevelésem bezzeg más volt, mint az én leányaimé. A mező volt az én
intézetem. Ott őríztem reggeltől estig, száraz kenyér mellett a juhokat.
Örömmel őríztem, addig legalább nem ütött-vert a mostohám. Szántani is
jól tudtam: megtanított rá Timár uram, az apám mindenese. Akkori időben
szinte minden háznál főzték a pálinkát s az volt az én kötelességem,
hogy egész télen át hordjam a jeget. Nem volt meleg ruhám, s szakadozó
csizmám talpát kötővel kellett fölkötöznöm. Vajjon elhiszik-e ezt az én
brünni topánkában járó unokáim? A nénémnek jobb dolga volt: neki
kedvezett a mostoha, mert a fiának szánta feleségül.

De az isteni gondviselés nem hagyott el: szabadulást mutatott csüggedő
lelkemnek. Karácsonynak szent ünnepére hazajött a szomszédunk leánya
Szamosújvárról, díszes öltözetben s midőn ezt láttam, még jobban
elfacsarodott a szívem. Ime, a szegény napszámos leánya kisasszonyi
gúnyában, én meg, a pap leánya, rongyosan. Titokban átszaladtam
hozzájuk, sírva borúltam a leány mellére s kértem könyörögve: vigyen el
engem is, ha visszamegy. Kérdeztem: ugy-e ott nem verik, a ki hívséggel
szolgálja urát? Új esztendőre virradó éjjel elhagytam apám házát. Nem
vittem magammal semmit, csak ami rajtam volt. Reggel ott voltunk
Szamosujvártt. Mindjárt kaptam gazdát, megfogadtak egy gyermek mellé.
Jobb dolgom volt, mint az apai háznál. Asszonyom minden ételéből adott,
illendően fölruházott. De tetszett a gondviselésnek, hogy fölfedezzék
ittlétemet. Egy bonchidai gordonkás, ki a bandájával sok jó pénzt
szerzett nálunk a jobb időben, meglátott, amint éppen vizet cepeltem a
Szamosról. Összecsapta a kezét:

– Kisássonykám! kisássonykám!

Úgy tettem, mintha nem hallanám, nem vettem magamra a megszólítást, a
hogy csak birtak gyenge lábaim, szaladtam haza, de a gordonkás utánam
kullogott, megjegyezte a házat, melynek udvarán gémeskút volt. Két nap
mulva szörnyü sírással rontott be a néném, ki már akkor férjes asszony
volt (de nem a mostohám fiának, hanem egy tiszttartónak lett a
felesége), erőnek erejével elvitt s ott rejtegetett a házánál meg
egyik-másik atyánkfiánál. Mert azt ő sem akarta, hogy többet
visszamenjek az apai házhoz. Nem volt nyugodalmam, éjjel-nappal
reszkettem, hogy apám egyszer megtalál s haza visz. De az isteni
gondviselés ismét megdicsőíté magát: nénémet meglátogatá kendi-lónai
udvari tiszt Pápai Sámuel, s ő megismervén szomorú sorsomat, ajállá
magát, hogy szól az ő kegyes urasszonyának, gróf Teleki Imréné ő
nagyságának, hátha felfogad a kisasszonykák mellé. Legyen áldott az
emléke Pápai Sámuel uramnak, egy hét multán már jött az üzenet a
nagyságos grófnétól, hogy vigyenek hozzá, Hosszufalvára, Kővárvidékre.
Néném velem jött s megérkezvén a kastélyba, ottan a nagyságos grófné
fölkérdezett, hogy mit tudok.

Mondta néném:

– Instálom a nagyságos grófnét, ez a kis leány tud már keresztszemmel
való varrást, tud szegni s egyéb házi foglalkozásban is értelmes. Szépen
söpörget, tisztogat.

– Jól van, – mondá a grófné, – itt maradhatsz, lányom. Három esztendőre
fogadlak. Első esztendőre harminc forint a béred, azontúl minden
esztendőben tíz forinttal több. Kapsz ezenkivül két rend változó ruhát,
két surtzot, két pár lábbelit.

Szobát söpörtem, port törölgettem, kávét főztem, varrtam, fódoztam, a
grófnénak ágyát megvetettem, a két kontesszel, amikor nekik szabad volt,
játszottam: ez volt az én szolgálataimnak rendje. De volt egy szebeni
komorna is s annak is én vetettem az ágyát, még az asztalát is én
terítettem, mert külön asztalnál evett. Ez többet parancsolt nekem, mint
a grófné, nem állott keze a munkára, de annál jobban a szeme a
kacsingatásra. Borzadva szemléltem csapodárságát, ám nem mertem szólni,
de az isteni gondviselés ismét megdicsőitette magát: a nagyságos
grófnénak fölnyílt a szeme s elcsapta az én zsarnokomat. Helyébe pestit
hozatott, de az sem volt jobb a Deákné vásznánál: ezt is elcsapták s
minden baj az én nyakamban szakadott. Nem bántam: végeztem jó szívvel,
csakhogy megérdemeljem a kegyes grófné bizodalmát. S volt a sok baj közt
sok vidámság is. Nem múlt el hét, hogy valami játékot ne rendeztek volna
a nagy palotán. Ezekben a játékokban részt vett az egész grófi család, a
preceptor, a gubernánt, a számtartó, kancallista, a belső cselédek s a
szembekötősdiben úgy megkergettem egyszer Brunczvik Karolina grófnét,
hogy alig lihegett. A preceptor, Jakab István, az elmés játékban sokszor
megnyaggatott engem, s bosszankodott, hogy mindenkit el tud fogni, de én
mint a hal kisiklok a kezei közül. Egyszer megkérdezte: kik voltak a
szüleim.

– Hisz mi akkor rokonok vagyunk, – mondá, – mert az én apám is pap volt!

– A _jóban_ lehetünk rokonok, – mondtam én.

Ez a felelet nagyon megtetszett Jakab Istvánnak.

– Lám, mely szép megjegyzése van a gyermeknek! – mondta hangosan az
egész társaság előtt s jobban szemügyre vett…

De mondhatom is, kedves gyermekeim, derék, kellemes ifiu volt Jakab
István s úgy kell lenni, hogy szerette a gróf is, mert sok nagyértékü
ajándékot kapott tőle. De én is kaptam ajándékot Jakab Istvántól, egy
szép keszkenyőt. Talán azért, hogy pap leánya voltam?…

Alig vettem észre, eltelt két esztendő, a harmadik is vége felé járt.
Szerettem volna közelebb jutni az én szülötte földemhez. Kendi-Lónára
gondoltam, ahol az öreg Teleki grófné lakott. Egy vasárnap által is
sétáltunk néhányan Kendi-Lónára s én az öreg grófnénak szép bokrétát
vittem és _egynéhány citromot_, hogy kedveskedjem vele. De alig szóltam
egy pár szót, tükörfényességü hintó robogott a gáng alá, hat ló volt
elébe fogva s a hintóból kiszállott Degenfeld grófné, aki atyafiságban
volt Teleki grófékkal. Aggódva húzódtam félre, hogy most már nem
beszélhetek az én sorsomról. A grófnék néhány szót váltottak s az öreg
grófné rám mutatott: nézd, itt van, ez éppen neked való.

– Édes kis leányom, – szólított meg Degenfeld grófné, – éppen téged
tudakozlak. Emlékszel-e rám.

– Emlékszem, nagyságos grófné. Egyszer öltöztettem nagyságodat
Hosszufalván.

– Nem jönnél-e hozzám szobalánynak?

Elszorúlt a szívem. Nem tudtam, mit feleljek. Ha hozzámegyek, még
távolabb esem szülőföldemtől. De a grófné oly kegyesen, oly szépen
beszélt, hogy nem tudtam ellentmondani.

– Lásd, nekem nincs lányom s ha jól viseled magadat, szépen kiruházlak,
férjhez adlak.

Így kerültem Erdőszádára. Magas hegyen roppant nagy kastély s minden
épület uj rajta, mert vett jószág volt s mindent újra építettek. A
grófné határtalan gondossága, jó számítása, mindenhez értő nagy
tehetsége vitt tökéletességre itt mindent. Hanem a szívem napokig úgy
fájt a hazámért, hogy szinte betege voltam. De csakhamar
megvigasztalódtam, látván, hogy nem én vagyok az egyetlen, ki hazájától
távol kénytelen élni. Ime itt van az öreg úriasszony, ki huszonöt éve
szolgálja a grófi házat, az áldott lelkü Kati. Ő Svájcból jött elébb
Bécsbe, hol megismerkedett a grófnéval s Bécsből Erdőszádára. A férjétől
egy évi házasság után elvált, mivelhogy nem élhettek békességben. Ott
hagyta minden javát, Bécsig meg sem állott s a grófné a kis Ottó gróf
mellé vette nevelőnek. Ez a svájci nő az, akinek legtöbbet köszönhetek
az életben. Gazdag svájci polgárnak volt a leánya, jó nevelést kapott,
atyja minden szépre, jóra taníttatta, hogy lelki szépség pótolja, amit a
rongáló himlő tőle elvett. Engem nagyon szeretett, több ajándékot kaptam
tőle, mint a grófnétól, mert a grófné akkorra tartogatta ezt, ha férjhez
megyek. Egyszer a szilágyi jószágán nagy szüretet tartott, de nem vitt
szakácsot s nekem kellett főzni. Zsémbeltem, hogy a pulyka nem kövér.

– Majd hizlalj jobbat, mikor tiszttartóné leszel, – mondta a grófné.

E szavaiból is éreztem, hogy jó indulattal van irántam. De az égben nem
úgy volt elvégezve…

A jó, az áldott lelkü Kati mindég arról beszélt, hogy öreg napjaira, ha
férjhez megyek, hozzám jő lakni, de az Ég nem engedte, hogy sok jóságát
meghálálnám. Egy fájdalmas örömet mégis szereztem neki. Ez így történt.
A grófné Svájcba utazott s magával vitt engem is. Éppen Konstancban
állottunk meg hosszabb időre, abban a városban, hol Kati egy évig
férjnél volt. A grófné Safhauzenbe ment fiával, engem meg ott hagytak,
hogy őrizzem a sok málhát. Rövid időre mentek, de hosszabb ideig
maradtak, mert a nagy köd miatt nem láthatták a szép _Rénus_ esését.
Nagy félelmek közt virrasztottam át az éjszakát a szállói szobában, mert
hat kis bársonyládát is bizott rám a grófné, arannyal, ezüsttel tele. De
az isteni gondviselés itt is megdicsőítette rajtam az ő kegyelmét, mert
az álmatlan éjszakában eszembe jutott Kati, aki nekem sokszor könnyes
szemmel panaszolta konstanci keserves életét. Vajjon él-e még a férje?
Hát a rokonai? Sokszor mondta, hogy a rokonai Konstanctól két órányira
laknak s hogy a város nagy részének a kertészség s a halászat a
foglalkozása. Ott Konstanc mellett van a _Bódenzé_, melyből a különbnél
különb halak soha ki nem fogynak s van a város mellett egy akkora kert,
hogy a szem nem győzi belepni. Ezt a kertet akkor _Paradicsomnak_
hivták. Föltettem magamban, hogy lopva elmegyek a _Paradicsomba_.
Sohasem láttam olyan nagy fej káposztákat, mint e kertben s amit
különösen megcsudáltam, habár még június hónapjában voltunk, már vágták
a káposztát s a tövén már meg volt foganva az uj káposzta. De nem volt
időm a csudálkozásra, kérdezősködni kezdtem Ottilia Pilgerinről (ez volt
a Kati igaz neve) s a férjéről, Józef Ler-ről. Megszólítottam két
munkásnőt s midőn Józef Ler nevét kiejtettem, bámulva néztek rám.
Kérdezték, hová való vagyok. Mondtam: magyarországi s egy háznál lakom
Ottilia Pilgerinnel. Szeretnék neki hírt vinni az uráról.

Na, édes Jézusom, lett erre sírás, jajgatás, ide-oda szaladgálás. Egy
pillanat alatt sok nép verődött össze, köztük Ottilia Pilgerinnek számos
rokona, kik majd széjjelszedtek engem kérdéseikkel. Elkisértek a
szállóba, leveleket írtak s sírva kértek, mondjam meg Ottiliának, hogy a
szülei meghaltak, meghalt az ura is, de rokonai közül többen élnek,
jöjjön vissza közéjük. Mikor hazaérkezvén, mindezt elmondottam, az öreg
Kati (én már nem tudom másképp nevezni) sírva borúlt a nyakamba: késő,
késő! Én már idegen földön halok meg!

Azután még többször utaztam idegen országban a grófnéval s legidősebb
fiával, ezzel a páratlan erényü ifjúval, akin meglátszott, hogy gondos
anyának előrelátó szemei előtt nőtt föl. Volt még két kisebb gróf, az
egyik Bécsben tanult az inzsinér akadémiában, Imrének hivták s miniszter
vagy mi lett belőle, a másik, Pál, otthon nevelkedett egy igen erkölcsös
és tudós ifjú gondviselése alatt. A legidősebb nagyon ifjanta
konziliárus lett s házasságra lépett az akkori gubernátor, Teleki József
hugával. Mind kedves, modeszt ifjak voltak, kegyesen, kedvesen szóltak
hozzám, nem tekintettek cselédnek.

Már második esztendeje laktam a grófnénál, szépen gyült a pénzem,
küldözgettem haza nénémnek, aki kamatoztatta. Hire is ment ennek s
kezdettem észrevenni, hogy ez is, az is forgolódik körülöttem, de én
féltem minden férfiútól, mint a legnagyobb tolvajtól. Csákainé is, a
grófné gazdasszonya s gyermekkori barátnéja, jó szívvel összekötött
volna a fiával, ki Debrecenben tanúlt, adott is nekem egyszer egy akkor
módis akasztófésüt, de mindjárt mondta is, neked adom ezt a fésüt, pedig
tudom, hogy nem érdemled meg, mert Pál Jánost szereted, a számtartót s
nem az én fiamat. Akkor én még tizenhét éves voltam: gyermektesttel, de
ember tehetséggel s mondtam Csákainénak: Ó, édes néni, gyermek vagyok én
még, nekem nem is szabad gondolnom még férjhezmenetelre.

Istenem, bocsásd meg bünömet, nem mondtam igazat: szívembe akkor már le
volt rajzolódva egy derék, szép ifiu képe, akivel az erdő szélén volt
első találkozásom. Az erdő szélén, kis dombon, volt egy fakereszt: ott
pihentek a megboldogult gróf tetemei, oda jártam én vasárnaponkint
imádkozni, mert a faluban csak oláh templom volt. Itt, imádkozás közben
lepett meg egy sudár magasnövésü ifjú, kinek fekete haja vállaira
omlott, a szeme ragyogó fekete, mint a karbunkulus, a hangja zengett,
mint a muzsika.

– Kisasszony, – szólított meg bátortalanul, piruló arccal.

Rémülten néztem rá, aztán hirtelen lesütöttem a szememet s nem birtam
többé ráemelni.

– Szász István az én nevem. Becsületes szándékkal jöttem ide. Esztendeje
már, hogy ismerem látásból s oly sok szépet hallottam önről. Tudna-e
csak egy biztató szót mondani?

– Jaj Istenem, – sopánkodtam, – ha a grófné ezt látná!

– Ne féljen a grófnétól: édes apám, aki unitus pap Szászcsáváson,
sokszor jár a palotába, a grófné mindig kegyesen fogadja, sőt asztalához
is ülteti. Nem ismeri?

– Ismerem, ismerem.

Önkéntelen elindultam a falu felé, István meg bátortalanul haladt
mellettem.

– Ha meg nem sérteném drága személyét, levélben kérdem meg: igen vagy
nem? Írhatok?

– Ó istenem, mit tudjak válaszolni?

– Aztán elmegyek édes apámmal a grófnéhoz…

– Úgy lesz a legjobb, – mondottam hirtelen. – Most Isten áldja!

– Hát kezet sem ad?

Megragadta reszkető kezemet s forró csókot lehelt rá. Szívem dobogott,
futva futottam a palotába s egész éjjel nem tudtam lehunyni a szememet.

Ó mely kellemetes napok következtek! István csakugyan eljött az édes
apjával s az öreg pap elmondta fia szándékát.

– Na lám, – hallottam a grófné szavát, – de sok kérője van ennek az árva
leánynak. Nekem nincs ellenvetésem, ha Erzsébetnek nincs. Elébb azonban
végezze az akadémiát a fiatal úr.

Beszólított a grófné.

– Lányom, ez az ifiu kezedet kéri. Óhajtasz-e lenni a felesége?

Zokogva csókoltam meg a kegyes grófné kezét s úgy mondtam:

– Ha a nagyságos grófné megengedi.

E naptól kezdve Szász Istvánnak szabad bejárása volt a palotába.
Viszontagságos életemnek e napok voltak legszebb napjai. De közeledett
az elválás s minden nap szomorúbbak lettünk. Egy nap, hosszú hallgatás
után, így szólt István:

– Levelet kaptam Szigetről, hívnak tanítói katedrára. Elfogadjam-e?

– Oda nem szeretnék menni, – mondtam én. – Távol van a hazámtól s
hallottam, hogy a szigeti diákok igen _darabosak_.

– Akkor hát visszamegyek Bécsbe, még egy esztendő s végzem a klérikát.

Abban reménykedett, hogy majd káplán lesz az apja mellett, de ez hiu
reménység volt, mert a hivek gyülölték a papnét, ki gőgös nemes leány
volt. Kétség s reménykedés közt hánykódott lelkem, lassan, nehezen múlt
az esztendő. A kegyes grófnétól érzékenyen, sűrű könnyhullatások közt
búcsúztam el, ő maga is jónak látta, hogy a néném házánál töltsem a
jegyesi napokat, ottan várjam boldogságom napját.

Ó, szomorú napok voltak ezek. Csüggedő levelek jöttek Istvántól. Majd
ezek a csüggedős levelek is elmaradtak s csak hírből hallottam meg, hogy
sok küzdelem után pap lett Madarason. De miért nem írta meg? Nem szeret
már? Szebb s jobb leányra talált? Arra nem is gondoltam, hogy álnok,
alattomos módon tépegetik szét szent frigyünket. Hiába, mégis csak ifjú
voltam, tapasztalatlan, bármennyire dicsérték eszemet.

Egy este, midőn éppen vacsoránál ültünk, kocsizörgés hallatszott az
udvar felől. Szívem majd kiugrott a nagy örömtől, fölsikoltottam:
István!

De abban a pillanatban nyilt az ajtó s én erőtlenül hanyatlottam hátra:
nem István lépett be, hanem helyette két ismeretlen úr. Mind a kettő pap
volt, amint csakhamar megtudtam. Az egyik mostohám fia, kivel a nénémet
össze akarták volt boronálni; a másik Kis Pál, a nagy-kendi ifjú pap.
Egész este nem jött szó ajkaimra. Megeredt a tréfás diskurzus, az ifjú
vendég elmés mondásaival, anekdotáival szinte halálra kacagtatta a
társaságot. Lesütött szemmel ültem az asztalnál, de egyszer mégis mit
gondoltam, mit nem, lopva rátekintettem, abban a hitben, hogy azokra
néz, akiket mulattat. De megjártam, mert ő éppen rám nézett, szemünk
találkozott s én oly mélyen elpirultam, mint soha még életemben. Azt
hittem, hogy arcom és fülem lángot vet.

Vacsora közben azt határozták, hogy másnap menjünk át Váraljára. Úgy is
lett. Én a sógorommal ültem egy kocsiban, a két vendég ismét más
kocsiban. Néném otthon maradott. Szerencsétlenségemre, a Szamos hídját
épp akkor vitte volt el az árvíz, nagynehezen átgázoltunk s a lovakat
megállították, hogy kipihenjék magukat. Az urak leszállottak a kocsiról
és pipára gyújtottak. Egyszer jön a sógorom, s mondja: elveszett a
keztyüje. Kerestük, nem találjuk.

– Szállj le, kérlek, – mondotta, – akkor jobban tudom keresni.

Amint leszállottam, a mostohám fia fölpattant a helyemre, a sógorom
melléje, a lovak közé csapott s nagy nevetéssel ott hagytak engem – Kis
Pállal.

Magamon kívül voltam, nem tudtam, mitévő legyek. Visszatértem volna, de
hogyan, mikor a Szamoson nincs híd? Kénytelen voltam Kis Pál kocsijára
ülni. Ő egész uton beszélt, kérlelt, vigasztalt, én alig tudtam egy szót
szólani. Hát még mikor egyszerre csak ezzel fordul felém:

– Kisasszony, eljönne-e hozzám feleségül?

A jó Isten, aki a szívekbe lát, csak az tudja, mi történhetett velem.
Félelem-e vagy a szívnek egyéb titkos indulatja okozta, de én kimondtam
a szót: _El_.

– Tudom, – mondotta, – hogy Szász István személye inkább tetszik, de
majd meglátja, hogy nem érdemetlennek adja szívét. Ő, úgy hallom,
elfeledte önt…

Nem szóltam, a szívem majd megszakadt. Igazat kellett adnom Kis Pálnak.
Miért nem írt, ha szeret? Miért kell másoktól hallanom élete sorsát?

Váralján is, Bonchidán is nagy volt az öröm, mikor megtudták, hogy Kis
Pálnak igértem kezemet. Különösen a néném örült nagyon. Azt mondta:
mégis csak más egy kálvinista pap, nem való vagy te unitus paphoz!

Egy hónap múlva megvolt a menyegző, nagykendi papné lettem. Ott tudtam
meg, hogy mely álnok módon fogdosták el Szász István leveleit. Ott
tudtam meg, hogy szegény Szász bújában Olaszországba utazott, majd
hazajött s tanár lett Marosvásárhelyen. Kis Pál nagyon megbecsült, de
szívemben nem tudta betölteni Szász István helyét. Mindegy! Így volt
megírva az Égben.

De az isteni gondviselés még egyszer megdicsőíté magát: látnom engedte
Szász Istvánt egyszer. Egy marosvásárhelyi családnál voltam, hol nagy
társaság gyűlt egybe. Egyszer belép egy magas szál, szép férfiú, akit
mindenki szívesen fogadott. Az asszonyok s lányok közre fogták,
ingerkedtek vele: mondja, Szász, mikor házasodik meg már? Hol az a
hölgy, kit méltónak tart a szívére.

Éreztem, hogy halálos sápadtság ül arcomon. Én nem ismertem meg őt első
tekintetre, ő azonban megismert engem. Szomorúan felelt a hölgyeknek:

– A szentírás mondja: _itt van, akit ti kerestek_.

Mindenki rám nézett, én meg majd elsülyedtem. Ő hozzám jött, szeliden
megfogta a kezemet.

– Tudok mindent.

– Nem haragszik?

– Nem.

De kevés ideig maradt a társaságban, elbúcsúzott. Oly szomorú volt
szegény.

Többet sohasem láttam.

Agglegény maradt egész életére. Most már pihen ő is a temető-kertben.
Isten nyugtassa meg testét, támassza föl lelkét.




Weber Anna.


I.

Édes jó mamám!

Szomorodott szívvel jelentem, hogy Svájcból megszöktem s tovább
menekülök Párisból is, amint e levelet a postára adtam. Hová: e
pillanatban magam sem tudom. Te feledni küldtél a messze idegenbe, édes
mamám s én, a te engedelmes fiad, ezidőszerint más kötelességet nem
ismerek: feledni, feledni. Svájc hófödte hegyei közt, Páris széles
boulevardjain és itt a szálló szobácskájában is csak ezt az egy szót
szavalom: feledni, feledni! – s mi természetesebb, mint hogy a szívem
hangos dobogással tiltakozik: nem, nem, nem!

Írván levelemet, meg-megakad szemem a pénzestárcámon, melyet épp az
imént szörnyü haraggal dobtam le az asztalra. Gúnyosan vigyorognak rám a
bankjegyek, a különböző bankokhoz szóló utalványok, mintha mondanák: te
élhetetlen, te! Fenékig üríthetnéd az élvezetek poharát s gyámoltalanúl
meghúzódol egy kis szobácskában, mint egy kiéhezett arcu diák!

Valóban, édes mamám, azt hiszem, hogy, ha a számkivetés hat hónapja
letelt, én duzzadt tárcával térek vissza s – ezt már nem hiszem,
bizonyosan tudom – nagy lelki nyomorúságomban sírva borúlok kebeledre:
nem, nem tudom feledni Annát! Csak egyszer látnád s hallanád őt, többé
nem csudálkoznál a velem történt nagy változáson. Épp olyan szép, mint
Klárika, az én drága kis hugom, arca, szeme szellemtől ragyog s a szíve:
arany, éppen mint az én kicsi Klárikámé. De én ezt hiába írom, te nem
könyörülsz rajtam, drága, jó mamám, bár a legjobb anya vagy a világon.
Te nem hiszed, hogy Anna büszkesége igazi nemes büszkeség és nem egy
szegény leány affektációja s csak azért kötötte ki, hogy mig te
áldásodat nem adod, nem lép velem oltár elé, mert ezzel még erősebben be
akart hálózni engem…

Isten megtagadta tőlem az ékesszólás adományát s bár beszédessé tett a
szerelem, föltártam előtted szívemet, elmondottam szerelmem történetét,
nem győztelek meg. Meglehet, hogy sok bolondságot hadartam össze, nem
azt mondtam el, ami lényeges, ami hatással lehetett volna a te anyai
szívedre, de egy bizonyos, édes mamám, hogy szerelmem nő a távolsággal s
lemondani, feledni nem tudok. Hiába erőltetem magamat, nem vagyok képes
elhinni, bár te mondád, hogy a Zetelakiak megfordúlnának sírjukban, ha
Weber Annát bevezetem abba a kastélyba, melynek úrnői mindig előkelő
nemes családból való leányok voltak, – nem, nem, az én őseim nyugodtan
alusszák tovább örök álmukat s azt sem hiszem, hogy komoran néznének le
rám azok a fakuló arcképek…

Azt követeled tőlem, hogy feledjem e leányt s vegyek el magamhoz,
családomhoz méltót! S hát vajjon én méltó vagyok-e Annához? Ne, ne
kérdezd ezt, édes jó mamám, szomorú volna erre válaszom… Anna magasan
áll fölöttem s ha hű képét rajzolhatnám a leánynak, bizton tudom, hogy e
rajz diadalra vinné ügyemet. Érzem, hogy csak néhány nyugodt óra kellene
s ez a rajz sikerülne nekem.

Nem, most már nem megyek innét tovább! E pillanatban megfogta lelkemet
egy gondolat, ideköt ehhez a kis szobácskához, mely egyszerre oly
kedvesnek tetszik nekem. Lent a lármás, nyüzsgő, tolongó Páris, itt fönt
csönd és nyugalom. Mintha lelkem nyugalma is kezdene visszatérni. Jer,
jer, nyugalom és el ne hagyj, hadd írhassak meg szépen, nyugodtan
mindent az én drága jó mamámnak, akinek százszor, ezerszer csókolja
kezét, számkivetett fia

_Zetelaky László_.


II.

Ez a levelem tán végtelen hosszú, édes jó mamám, de tudom, hogy végig
olvasod, hisz kiérzem leveleidnek minden szavából, hogy megmérhetetlen
irántam való szereteted. Olvasd, mamám, olvasd.

Annak éppen három éve, hogy megláttam Annát. Gyönyörű májusi nap volt, s
valami rég nem érzett vágy ragadott ki a hegyek közé. Céltalanul
bolyongtam a Zugligetben, mohón szívtam a májusi virágok illatát s
szidtam magamat: de bolond vagy te! Itt töltöd szép ifjúságodat a
kávéházak füstös levegőjében, holott oda haza a Küküllő partján, tied
egy nagy darab föld, erdő, mező, ahol neked nyilnék minden virág. Mi ez
a liget a te erdődhöz képest? Azzal az elhatározással indultam a
városba, hogy mielőbb összecsomagolok és meg sem állok hazáig. Itt
hagyom Budapestet, mely időnek előtte megöregített, fásulttá tette
lelkemet. Az egyetemet – hisz ez nem volt titok előtted – messziről
elkerültem, aminthogy nem is lebegett más cél előtted sem, ugy-e, édes
mamám: híven az ősi hagyományhoz, néhány évet töltsek Budapesten s aztán
folytassam ott, ahol boldogult apám elhagyta: vegyem át őseim örökét,
legyek – úr. El innét, el!

A nap éppen a budai hegyek mögé hanyatlott, mikor beértem Budára. Oly
rég nem tettem gyalog ily hosszu utat: tetszett nekem, hogy gyalog
csatangoljak a poros, piszkos utcákon, nem törődve, hogy merre vagyok,
hova jutok. Egyszerre, amint egy szűk utca gyalogjáróján mendegéltem,
mintha csak a földbe gyökeredzett volna a lábam, hirtelen megálltam egy
kicsi bolt előtt. Egy nagyon szép leány ült bent egy javakorbeli nő
mellett, ki a leány anyjának látszott, oldalt, a fal mellett pedig egy
magam korabeli, 24–25 éves fiatal ember. Szentül hittem, hogy ez a
fiatal ember a leány udvarlója. Ellenállhatatlan vágy fogott meg belépni
a kis szatócsboltba, bár hamarosan nem tudtam, hogy mit is vásárolhatok
ott. Beléptem. Magam sem tudom, hogyan történt, nemcsak megbillentettem
a kalapomat, de amint kérdőleg rám nézett a leány nefelejcskék szemével,
önkéntelen lekaptam a fejemről. Zavarodottan, szinte akadozva kérdeztem:

– Kisasszony, kérem, árulnak cukrot?

Mondta a leány:

– Ó igen. De csak közönségest. Parancsol?

– Szabad hát kérnem két hatos árát?

Mig a cukrot elém tette, azon gondolkoztam, hogyan maradhatnék még, egy
keveset bár, e leány közelében. Szórakozottan tettem zsebre a cukrot,
késedelmeskedve keresgéltem a pénzt: elébb egy tizest vettem elő, aztán
meggondoltam, visszatettem, egy forintosat vettem elő, majd azt is
eltettem: hisz van nálam apró pénz is. Lefizettem a husz krajcárt.

– Köszönöm. Jó estét!

– Jó estét…

Meghajtottam magamat egy kissé, a mama is biccentett a fejével, a fiatal
ember is. Hanem az ajtóból visszafordultam:

– Bocsánatot kérek, igazán röstellem, de Buda e részében nem tudom a
járást… Ugy-e, kérem, jobbra kell majd térni, hogy a Krisztinavárosba
jussak?

A mama felelt:

– Éppen ellenkezőleg: balra tér, onnét majd tovább igazítják.

– Köszönöm, köszönöm.

– De mamám, – szólalt meg a fiatal ember, (tehát nem udvarló!) – én még
is azt hiszem, hogy közelebb találja a Krisztinavárost, ha jobbra tér s
átmegy…

(Ha én tudnám, hogy miféle utcát mondott!)

– Magam is azt hiszem, – mondotta a leány – hogy Györgynek igaza van.

Ez a György mindjárt megtetszett nekem, mert nála nélkül most már
csakugyan mennem kellett volna, de ő mondá:

– Uraságod persze nem budapesti születés?

– Ó nem. Az én szülőföldem messze van. A Székelyföldről való vagyok.
Különben – ragadtam meg a kedvező alkalmat – az én nevem Zetelaki
László.

– Nevem Weber György. Banktisztviselő.

Pillanatnyi habozás után kivágtam:

– Én meg ügyvédjelölt vagyok.

Ezalatt Anna valami könyvben lapozgatott, úgy tett, mintha olvasna
egy-két sort minden oldalról, de valójában nem olvasott. Most, hogy
bemutattam magamat Györgynek, az anyja is megszólalt:

– Budapesten nyit majd irodát?

– Bizony azt még magam sem tudom. Nehéz dolog ez szegény embernek. Kevés
az ismerősöm. Valószinü, hogy leszorulok vidékre.

Mondta Weberné:

– No lám, Zetelaki úr leszorúl a vidékre. Mi meg a vidékről szorúltunk
ide…

Anna szinte beletemetkezett a könyvbe, de rajtakaptam, hogy egyszer
lopva rám tekintett.

– A kisasszony, – fordúltam hozzá – úgy látszik, szenvedélyes olvasó.

Gyönge pír futotta el arcát. Hozzá lépett a bátyja s tréfásan kikapta
kezéből a könyvet.

– Add vissza, Gyurikám!

– Nem adom. Ne rontsd a szemedet. Látod, most is könnyezik.

– Ó nem az olvasás miatt! – szólta el magát Anna.

– Nem? S ugyan mi miatt? – dévajkodott vele György.

Komolyan, szinte feddőleg nézett Györgyre:

– Kérem. Te tudod, hogy van…

Nem fejezte be a mondatot, ijedten rezzent meg, mintha most vette volna
észre, hogy idegen is van jelen. Éreztem, hogy fölösleges vagyok. De nem
jöttem ki a boltból, míg nem biztosítottam magamnak a visszajutást. A
visszajutást, anélkül, hogy cukorkákért kelljen újra meg újra
beállítanom. Kezet fogtam Györgygyel.

– Igazán örülök, hogy megismerhettem. Ha megengedik – s most a hölgyek
felé fordultam, – majd többször teszem tiszteletemet.

– Legyen szerencsénk, – mondta a mama, egy derék vidéki asszony
jóságával.

Anna némán bólintott s úgy tetszett nekem, mintha éppenséggel nem volna
egy véleményen az anyjával…

Kiérvén a szűk utcából, igazán nem tudom, jobbra vagy balra mentem-e,
csak azt tudom, hogy éjfélig csatangoltam céltalan. Éreztem, hogy valami
nagy dolog történt velem. Hiába próbáltam egyformának látni Annát
mindazokkal a leányokkal, kikkel rövidebb-hosszabb regényem volt, nem
találtam hasonlatosságot. Éreztem, hogy szívem megremeg s lassankint
édes melegség fogja el: a tiszta, szűzi szerelem hajnalának ébredése
volt ez. Hisz ha akkor lett volna erőm menekülni a fővárosból, talán egy
szép álom halovány emlékeként marad meg az első este! De nem volt erőm,
hajtott a szívem, – nem hozzád, édes jó mamám, ím, megvallom
töredelmesen, nem hozzád! Egész éjjel nem tudtam lehunyni a szememet:
előttem állott Anna bánatos, mélabús arcával. Csaknem világos volt már a
Weber-család története is, bár csak annyit tudtam róla: fölszorúlt a
vidékről. Gazdag kereskedő-család lehetett, a család feje meghalt, az
özvegy két gyermekével szegénységben maradt s a vagyon romjaival ide
menekültek, ahol nem ismeri őket senki. Budának is a legelrejtettebb
zúgában egy kicsi boltot nyitottak. Hajnalban már kinyitja a boltját az
özvegy s csak késő este zárja be. Durva munkásokat szolgál ki ő és
leánya. György hivatalba jár s a fizetését minden hónap elsején
hazaviszi. S ami szabad ideje van, anyja és nővére társaságában tölti.
Neki bizonyosan nem volt ifjúsága, mint volt nekem. Így van, így.

Így is volt. Ma sem mondhatnék sem többet, sem kevesebbet, most, hogy
ösmerem a családot közelről.

Másnap, amint alkonyodott, ott voltam náluk. A kínok kínját szenvedtem,
hogy nem mehettem mindjárt délelőtt, vagy délután bár. De nem tehettem:
visszatartott a hazugságom. Ha már azt hazudtam, hogy ügyvédjelölt
vagyok, legyek az. Valami azt súgta nekem, hogy sokkal hamarabb célt
érek, ha szegény, munkás fiatal embernek tartanak, mintha megtudják,
hogy gazdag léhűtő vagyok. S ha csakugyan hatalmába kerít a szerelem,
biztosabb leszek afelől, hogy szeret-e ő is.

Nem untatlak édes mamám, az első esztendővel, mert valójában minden
napról ugyanazt írhatnám. Az alkonyat ott talált a boltban minden nap.
És én is ott találtam az anyát, leányával és fiával. Egy évnek a
leforgásán Annának más útját emberi szem nem látta: közeli lakásuktól a
boltig meg vissza. És mindig az anyjával. Este hat órakor hazajött
György, megvacsoráztak a boltban s tíz órakor haza. A második
szentháromság: anya, leány és – szentlélek. Az első hetekben Anna
elfogódott volt, de lassankint fölmelegedett s mikor megtudta, hogy
nekem is özvegy anyám van és olyanforma hugom, mint ő, látható
rokonszenvvel fordúlt felém.

– Milyen szép lesz, – mondta egyszer, – ha majd jó ügyvédi irodája lesz,
magához veszi az édes anyját és a hugát és épp úgy élnek, mint mi.

– Ó, ez nagyon szép lesz, – mondtam én megindúltan.

Igen, önkéntelenül megindulás vett erőt szívemen és sohasem éreztem
nyomorultabbnak magamat, mint e pillanatban. Im, úgy állok e leány
előtt, mint egy derék fiu, az ő bátyjához hasonlatos, aki föláldozza
ifjúságát özvegy anyjáért és hugáért, holott egy semmi vagyok, aki a
maga emberségéből tán egy falat kenyeret sem tudna szerezni övéinek.
Iszonyu félelem fogott el a gondolatra, hogy egyszer kitudódik
hitványságom s kikergetnek a paradicsomból.

Vagy másfél évvel ismeretségünk után, egy este midőn beléptem a boltba,
alig ismertem a Weber-családra. Szokatlan öröm fénye ragyogott az
arcukon, s az özvegy épp akkor ölelte meg fiát, midőn beléptem.

– Jó az Isten, jó az Isten! Látod, megsegített!

– Nagy örömre jöttem, – mondtam én – juttassanak nekem is belőle.

– Igazán nagy a mi örömünk, – mondta Anna. – György fizetését fölemelték
háromezer forintra. Most már a szegény mamának nem kell hajnalban kelni.
Eladjuk a boltot.

– És önnek sem kell oly korán kelni…

– Nem? Ó higyje el, magammal nem törődöm. Én már megszoktam,
kislány-korom óta. De a mama kényelemhez volt szokva. Szegény jó mamám!

Szemében köny csillogott. Mi történt velem? Éreztem, hogy könycsepp
gördült le arcomon!

– Ugy-e, örül ön is Zetelaki úr, – fordúlt felém az özvegy.

– Istenem, hát lehet ebben kételkedni? Inkább én kérdem: megtartanak-e
továbbra is barátságukban?

– Furcsa kérdés, – mondotta György.

Anna hosszan maga elé nézett, mintha hirtelen elmúlt volna minden öröme.

– Anna kisasszony! Olyan szomorú lett egyszerre…

Megrezzenve nézett rám.

– Egy kicsit elgondolkoztam. Higyje meg, mintha fájna már, hogy ezt a
kicsi zugot elhagyjuk. Itt olyan boldogok voltunk a mi tisztes
szegénységünkben… Ki tudja, leszünk-e ezután ilyen boldogok?

György egy kissé indulatosan szólt közbe:

– Mindig rémképeket látsz! Természetes. Tele a fejed regényekkel.

Sokáig csönd volt, némán ültünk a boltban.

– Zárjunk be, – mondotta György hirtelen. – Még holnap vevőt keresek.

Bezárta az ajtót, leeresztette a vasfüggönyt. Elől ment az özvegy a
fiával, kart-karba öltve.

Anna szótlanúl haladott utánuk, én is mellette. A torkomat úgy
fojtogatta egy szó, melyet rég hordoztam szívemben. Nem, nem viselem
többé terhét! A kaputól néhány lépésnyire megragadtam Anna kezét.

– Anna…

Ő rám nézett s önkéntelen röppent ki ajkán:

– László…

Többet egy szót sem mondottunk. A többit leolvastuk egymás arcáról…

Gyötrelmekkel teljes édes napok: ez volt az én életem attól a
pillanattól, midőn meggyőződtem, hogy Anna szeret, igazán szeret. De
kit? Zetelaky Lászlót, a szegény ügyvédjelöltet. Mondhatom-e neki, mig
te, édes mamám, áldásodat nem adod, hogy nem vagyok az, akinek eddig
hitt? S ha te nem adod áldásodat, vehetem-e feleségül őt? Mire és miből
alapíthatok családot? Ó, ha igazán a szegény ügyvédjelölt lehettem
volna, akinek hazudtam magamat! Nem joggal fordul-e el Anna szíve tőlem,
ha megtudja a valót? Hogy ámítottam, hazudoztam s mikor kisült, hogy
gazdag vagyok, ez még nagyobb csapás, mert akadályként áll frigyünk elé!
És ha megtudja a valót, mielőtt magam vallanám meg?

Szegény Anna! Észrevette, hogy néha hirtelen elkomorodom s azt hivén,
hogy a szegénység bánt, még vigasztalt is.

– Ne légy olyan csüggedő. Majd egy kis vidéki városban irodát nyitasz.
Hidd el, én oly kevéssel beérem. Ád valamit György is. Majd magunkhoz
vesszük szegény édes anyádat is, a hugodat is. Te! Talán Györgygyel
összeillenék! Mondhatom, hogy derék férjet kapna Györgyben! Aztán tudod,
őt is csak ilyen módon lehet megházasítani. Sohasem forgott női
társaságban. Mindig csak értünk, nekünk élt!

– Te jó, te drága! Áldjon meg az Isten!

S engedtem magamat tehetetlenül, hadd ragadjon magával a jövendőbe,
melyet oly szépen, igézően rajzolt meg. Jótékony melegség járta át egész
lényemet, hallván a nemes szívü leányt, ki mindjárt az én szegénynek
vélt édes anyámra gondol!

Mondtam-e ezt neked, mamám? Ugy-e, nem? Lehetetlen, hogy mondtam volna.
Ha te ezt hallod, ha te ezt tudod, velem jösz akkor és kebledre öleled
Annát!

Ami ezután történt, arra csak behunyt szemmel tudok visszagondolni.
Lelkemre nehezedett az a pillanat s le sem tudom rázni, midőn egy napon
beléptem Annáékhoz s őt és anyját kisírt szemmel, Györgyöt szörnyű
fölindulás közt találtam. Rémülten állottam meg az ajtó mellett.

– Ne tovább! Álljon meg! – kiáltott rám György. – Tudja, hogy mi az ön
neve? Nyomorúlt csaló! Szédelgő! Tolvaj, aki belopódzott a mi
szentélyünkbe!

Anna nem tudott rám nézni, de könyörögve kulcsolta össze kezét György
felé:

– György! György!

– Talán még most is szereted? – kiáltott Annára.

– De mi történt? – kérdeztem én lehető nyugodtan, bár szédülni éreztem a
fejemet.

Szörnyü pillanat volt ez. Arcomba vágva a leggyalázóbb szavak s vissza
nem utasíthatom, mert a látszat igazat adott Györgynek. Kimagyarázzam
magamat? E pillanatban szinte lehetetlen.

– Ha tudni akarja, hogy mi történt, hát megmondom, – folytatta György
magánkívül. – Meggyőződtem, hogy ön egy lézengő ritter. Egy gazdag
ficsúr, ki belopódzott hozzánk. Csak nem várja, hogy azt is megmondjam:
miért?

– Hallgasson meg…

– Nem hallgatom. Takarodjék ki!

Mondtam én:

– Akkor majd meghallgatja segédeimet.

Weberné rémülten sikoltott föl, hallottam Anna hangját is: László!
László! – de hajtott a szégyen, a vak düh s meg sem állottam, mig két jó
barátomat meg nem találtam.

Még aznap fölkeresett lakásomon Weberné, vele jött Anna is, könyörögtek,
hogy ne hivassam ki Györgyöt, ő nem tud bánni a karddal. Igyekeztem
megnyugtatni.

– Legyenek nyugodtak, mondtam én, György fog megvágni engem, amint hogy
egy vágást érdemlek is tőle. A párbaj után – mondtam Annának – meg fogsz
győződni, hogy hazugságom ártatlan természetü volt. Csak meg akartam
győződni, hogy igazán szeretsz-e, Anna!

A párbaj megtörtént. Valóságos kéjjel engedtem át magamat a György
kardjának: tessék. A segédeimet majd fölvetette a bosszúság, mikor
látták, hogy szándékosan engedtem egy jó hosszú sebet a homlokomra.

Néhány napig feküdtem. György mindennap meglátogatott.

– Hát nem tudtad mindjárt mondani? – méltatlankodott ő, mikor föltártam
előtte az igaz valót.

– Akkor sokkal izgatottabb voltál, semhogy hihettél volna nekem. Most
már tudsz mindent, hanem az a kérdés, mit teszünk most?

– Tudom, mire gondolsz, – mondotta György – az édes anyád nem fog
beleegyezni ebbe a házasságba.

Minek hazudjak, édes jó mamám, most már mindent megvallhatok, azt
mondottam nagy fölindulásomban:

– És én akkor is feleségül veszem Annát!

– Nem. Én sem engedem. A Weber György huga nem tolakodik senkinek a
családjába. Mi is voltunk gazdagok, László! Nem vagyok nemes, de régi jó
polgárcsaládból vagyok. Ti büszkék vagytok a nemességetekre, én is a
polgárságomra, még pedig nem kevésbbé. Hányan züllenek el közületek az
enyémhez hasonló körülmények között! S im, látod, becsületes munkával
újra fölküzdöttem magamat. Féltékenyen őriztük családunk becsületét.
Szegénység le nem térített a becsület útjáról. Édes anyámmal együtt
őriztük, ápoltuk, dédelgettük Annát s tiszta, érintetlen maradt, mint a
fehér liliom…

Írjam-e tovább, édes jó mamám? Te számkivetettél engem és én most várom
a kegyelmet, mely két szívet tesz boldoggá. Mondjam-e, megesküdjem-e
hófehér hajadra, hogy elsorvadok bús számkivetésemben s elsorvad az a
leány is, aki ismeretlenül is oly meleg szeretettel volt irántad, a
szegény özvegynek vélt anya iránt!


IV.

„Ó áldott, ó áldott a kezeírása!“ Ugy-e, igazam volt? Ugy-e, nem
csalódtam? Ugy-e, olyan jónak, nemesnek találtad őt, mint én? Csak
maradjatok Budapesten, drága jó mamám, megyek, repülök közétek!




TARTALOM.

  Uzoni Margit  3
  A nagymama  152
  A kendi papné naplója  163
  Weber Anna  177


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

18 |veszedelmbe |veszedelembe

22 |gyöngéd szeretet |gyöngéd szeretetet

28 |visszatutasítottak |visszautasítottak

58 |kertben töltötttük |kertben töltöttük

96 |beütöttt Emilia |beütött Emilia

126 |Óh, Istenem |– Óh, Istenem

133 |Ne beszéljünk |„Ne beszéljünk

155 |teszek szerehányást |teszek szemrehányást

169 |leki szépség |lelki szépség

171 |grófné gazadasszonya |grófné gazdasszonya

185 |ilyen bolodogok |ilyen boldogok]




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK UZONI MARGIT: REGÉNY FIATAL LEÁNYOK SZÁMÁRA ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.