AZ ÉLET DIADALA

AZ ÉLET DIADALA

NOVELLÁK

IRTA SZOMORY DEZSŐ

NYUGAT FOLYÓIRAT KIADÁSA BUDAPEST

1917

PALLAS RÉSZVÉNYTÁRSASÁG NYOMDÁJA BUDAPESTEN.

-7-

AZ ÉLET DIADALA

Mikor elmentünk Glöckner Amáliáért, már vége volt uram isten, szegény kis bús élete elmult és minden, és már csak a kórházba mentünk el érte, sőt a hullaházba mentünk el érte, mert már ott feküdt a kert legvégén, az utolsó épületben, türelmesen és végérvényesen, a halottak betelt sorsa szerint.

Egyszerű, csöndes, beteges asszony volt életében, még fiatal és már öreg asszony, ahogy a tanár magyarázta ezt, mert a tanár sokat magyarázott, amikor megvizsgálta egy siralmas estén és csakugyan ezt mondta, fiatal és öreg.

Ezt mondta és még többször mondta ezt azzal a melomán makacssággal, mely sokáig kizengi a maga ötletét és meg-megismételgeti és visszatér rá azokkal a «megint csak azt kell mondanom»-okkal, melyek mint a kés vágnak bele az ember szívébe. Tudniillik még fiatal kívülről és korra nézve is fiatal aránylag, ez volt a magyarázat, de belülről és ez a fontos, már elaggott és fölbomlott, mint egy régi óramű, mely végkép lejárt, valóban ez volt a magyarázat. Vagyis megint csak azt kell mondanom, szóval vége szíveim, a legvége és vége és itt nincs már semmi remény bizony.

És fölénnyel is mondta ezt a tanár és azzal a kérlelhetetlen, bár flegmatikus határozottsággal, mely annál lesujtóbb s annál imponálóbb, hogy valami fagyos, de irigylésreméltó kiváltság benyomását teszi. Nyugtalanul és szemlesütve úgy éreztük, hogy a tanárnak soha sincs, soha sem volt és soha sem lehet -8- semmi baja és betegsége és csakugyan ő az a boldog ember, aki túl van minden testi törvényen, nyomorúságon és hervadáson és soha el nem múlik e világról.

Akkor kéz-kézben sírtunk. Úgy tünt, hogy ketten vagyunk ezen a földön, akik sírunk. A Glöckner Amália leánya és én, akik együtt sirunk, harmonikusan. A leány virult és megszépült a könyekben és megvolt sebezve szőkén. Valamit szerettem volna mondani, ami e kínban való egyesülést jelentette volna. De már itt nem voltak szavak.

– Margit! – rebegtem.

Csak a nevét rebegtem és ez volt minden, amit tudtam. És tovább sírtam vele és a keze a kezemben volt, az ujjaknak azzal a vonagló játékával, az egész kézfej husának és a tenyér párnájának azzal a spontán átengedésével és beomlásával, ami szeretők között szokásos.

– Önök boldogok, – mondta most a tanár, mint szakavatott emberbúvár, – önök boldogok, – mondta.

De ez nyilván csak annyit jelentett, hogy e halálos lejárat mellől felénk fordult, fiatalokhoz, akik az élet diadala voltunk.

– Az élet diadala vagyunk mi, – mondtam, amikor elment a tanár s mi ott maradtunk mögötte a lépcsőházban, ahová elkisértük.

– Te is nagyon sírsz, – felelte Margit hozzámsímulva, – holott nem is tudom, ki vagy te e percben, gyönyörű szeretőm, nem is tudom. Neked idegen a mama, szegény kis beteg asszony, fiatal és öreg!

– Igaz, nekem idegen, – mondtam. – De olyan árva leszel mostan, olyan árva, hogy már nem is tudom mondani, milyen árva. És már azt sem tudom, miért sirok, – hebegtem elkábulva és még csak jobban sírtam. -9-

Ki tudja azt, miért sír az ember? A fájdalomnak megvan az az elképesztő sajátsága, hogy minél intenzivebb, minél gyötrőbb és perzselőbb, annál kevesebb értelme van és végül már csak magáért a fájdalomért van. Mert az okok, melyek előidézték, észrevétlen feloldódnak benne.

– Azért sirok, mert hogy a tanár sohasem fog meghalni, – folytattam végkép elernyedve – és ha te nem tudod azt egyetlen szívem, ha nem tudod, ki vagyok én, nézz meg jobban, – esdekeltem. És vajjon mit dadogtam még?

Valami nagyszerű értelmetlenség, valami csodálatos belső homály, ízzó és keserves, mintegy áttüzelte az agyunkat az öntudatlanság gyönyörével. És egymásba forrasztott testi formáinkkal, lerogyva az egymás fájdalmán, a lelkünk rajzát nyomtattuk le könyektől nedves szájszélekre. Az egész lépcsőház mint egy templom kongott körülöttünk és az emeletek mélye és a falak bástyája és a lépcsősorok kőzuhatagja valami pokoli örvénynek tünt, őrködő lámpásokkal.

– Valahol már lehettünk együtt, – mondta Margit megremegve és azzal a tündöklő feleszméléssel, amelyben a nő a rejtélyekhez ér. – Valahol már lehettünk együtt, – mondta – és már rég megvolt mindaz, amit az emberek és költők kitaláltak. Csakugyan minél jobban nézlek, úgy tünik, megismerlek. Én azt hiszem, te valamikor az én testvérem voltál.

És a hangja felcsuklott az örömben. A haja lobogott. És hamvas szőkesége, csillogó árnyalatokkal, ezüstfehérnek tünt a lámpák fényében. Így mentünk be mégegyszer a beteghez.

– Nem kell félni, – mondtam ujjongva az ágy irányában, – nem szabad félni, nem szabad! -10-

Egy sovány arc meredt elő, elmosódó körvonalakkal és szűkösen lehatárolva a párnán és mégis hallatlanul levegősen, mintegy végtelen felületeken.

– Nem kell félni, – ismételtem, – a tanár a legjobbakat mondta, a tanár azt mondta, mit mondott a tanár? – fordultam a leányhoz elakadt szavam fonaláért.

– Azt mondta, – hebegte Margit elfúlva, – azt mondta – és ő is elhallgatott.

Mert már nem tudtuk, mit mondott a tanár és nem is lehetett tudni.

– Azt mondta, mi vagyunk az élet diadala, – feleltem, hogy mégis csak mondjak valamit.

De két elborult szem nézett reánk az ágyból, imhol leoldódva rólunk és mégis reánk tapadva, a haldoklók ama frenetikus szembeszúrásával, mely elepedve, hozzánk ragaszkodik még! Lehet-e megcsalni a haldoklókat? Ezek keserű uzsorások, akik tudják, mit adnak oda alázatos ámításokért.

Glöckner Amália nem mozdult. Az élet lassan lepergett benne. Az arc soványsága szinte pillanatról-pillanatra élesebbre vált. Egészen észrevétlen, mint valami légies festék, fénytelen sárgaság lepte el a bőrfelületeket. Az orr megnyúlva, a merő csont vonalát mutatta, a mozdulatlan cimpák között. A száj befelé göngyölgette az ajkakat és hangtalan vonalával mintegy elszelte az arcot, melyből a szemek mereven elbucsúztak.

Olvatag közelhajlással azt kerestem, vajjon szenved-e? Az ember mindig meghal egy kicsit abban a másikban, akit meghalni lát. Titokzatos ösztönök a saját elmulásom problémáját kutatták ez előttem való leáldozásban. Az élet csak épen annyi volt bennem e percben, hogy még itt voltam az ágy előtt. De -11- minden idegszálammal átszármazva, roncsolt képzeletem hárfáján lázasan bemuzsikáltam magamat az utánérzés melódiáival, pokoli plágium, hogy egy nap csakugyan az én találmányom legyen. Vajjon szenved-e? És hol szenved és hogy szenved és hol vannak a titkok, az elváltozások, az elvérzések, a megszakadások, a fonál vége és a lejtő és a nagy ugrás hol van? És hol hasad föl a benső orgonamű, a szív skálája, a tüdő harsonája a végső hörgések tremolójáig? És még sok minden, ami rejtélyes, uram bocsáss, ami izgató. Meglehetne-e tanulni, hogyan haljunk meg üdén?

Már akkor tele voltam halotti dolgok kivirulásával, rothadó tubarózsákkal, kripták mohával, nyüzsgő nekrofiliákkal és a két halántékomon fölborult temetők lüktettek. A szivem megtelt zord katafalk-költészetekkel, szurokba mártott festészettel, sötét tébolyokkal, sírásó freneziákkal, szomorú fűzekkel mint a boglyák, halottas kertekkel mint királyi parkok, tündöklő szökőkutakkal, melyekben a víz-sugár tört csontok fölporzása volt, csillogó szilánkmiriád egy elsárgult nap alatt valami elrettentő sivárságban. És illatoktól áthatva s fölperzselve, szinte szédültem a szagoktól, elhagyott várudvarok gödreitől, régi házak pincéitől, dúlt szobák keserű almáriumaitól, hibás tömjénektől, nedves gyertyáktól, romlott gyantáktól és szédültem templomszögletek egérmérgétől, nyirkos deszkák, tört borostyánok, fonnyadt cserfa és babérlevelek szagától. És szédültem kitépett fogak harmatától és titkos vérzések párolgásától, bús emberi sorsok rongyaitól, férges selymétől és szemfedőitől, amint mindez gőzölgőn felém sodródott, ellepett, belepett, felemelt, meglepett s mi minden még, micsoda képek s micsoda szagok, micsoda sebek s micsoda méretek, amik fojtogattak, -12- micsoda skarlát felhők mint a felkéselt női hasak, micsoda rothadó hegycsúcsok mint egy szétfröccsent óriási agy s mi minden még, amire nem merek gondolni többé, vonagló számmal a szeretőm kezén.

– Nem szabad így fölkínozni magadat – hebegte Margit elfúlva e viziókon, melyeket követni próbált zavaros bőbeszédűségemen át. – Nem szabad, nem szabad! – tiltakozott, amint folytatni próbáltam, királyfi nem szabad! Egyszerűen akarok szenvedni, mint egy állat, egészen egyszerűen. Mért kinzol, mondd, amikor mi ketten még itt vagyunk egymásnak, isteni!

– Még itt vagyunk, – fuldokoltam.

– No igen, – lihegte.

És amint engesztelőn lehajolt hozzám, még csak jobban vergődtem a kezén.

Mért csakugyan, amikor itt vagyunk egymásnak! Holott valami volt e kis sárga öreg asszony elmulásában, ami engemet is vonszolt magával. A sorsom észrevétlen pergett az időben s rémüldözve figyelgettem behunyt szemekkel, behunyt szemekkel, aminek csak árnyéka volt körülöttem, csak egy néma hangja, egy rebbenése csak! Valami volt, ami keserűn megérve, a maga bús nedvét hullatta, mint egy darab viasz, ami olvad. Sajátságos párhuzamok e testi elfogyással, az örömeim végső csengését pengették bennem, mint gyors kaszák, mikor vágják a nyarat. A mámorom, elapadva, még élni akart, még élni, istenem! S amikor újra felnéztem a leányra, oly ragyogó volt, oly lázasan szép az élet hevétől, hogy a szemem rámeredt, elirtózva.

– Nagyon szeretlek, – mondtam – s ezért van az, hogy minden olyan rettenetes! -13-

– Te azt hiszed, én épp úgy elsárgulok, mint a mama, – felelte szelíden.

Holott a mama már nem is volt itt akkor, bús fonnyadó mama nem is volt itt többé, mert időközben, zord krizisei során a kórházba kellett kisérnünk, ahol csakugyan meg is enyhült a szorgosabb ápolásban. És itt volt egy kis fehér szobája, egy kis fehér szobája tele virággal és a leánya arcképével, főleg a leánya arcképével, amit nagyon szeretett. Olyan derűs arckép volt, elragadó női fej és titokzatos szemek, az ünnepi fiatalság oly gondtalan és heves tekintetével, hogy bezengett mindent és betöltött mindent és már nem is volt itt semmi, csak ez a kép, virulón a napban, a kebel apró gömbjeivel kivilágítva a világra, mint két kis ezüst lámpa rózsaszínű lánggal. És odakünn nagy fák és nagy mezők voltak az ablak alatt és lombos lankások a láthatáron, virággal behintett hegyi utak a távoli nyaralók sakkfiguráival és a vasút is itt kúszott el lágy dörgéssel, mintegy a kék egek felé.

– Most már minden jobb lesz – mondta Margit bizakodón – és mégis minden jobb lesz, meglátod!

És már megint mosolygott, és már megint tele volt örömmel, tervekkel, dalokkal. S ezentúl, újra reménykedőn és kedvesen, már ismét csak magunkról beszéltünk, a ragyogó életünkről, ami volt. Kissé kábultan e mult napok izgalmától, betegvirrasztástól, ijjedelmektől s bizakodástól, újra egymáshoz tértünk vissza, a mámor friss szárnycsapásán. Kigyúlva, meddig mentünk el, micsoda határokon túl, micsoda végletekbe, ahová testi lényünk már alig tudott követni többé s a gyönyör a létünk utolsó szálain pendült. Valami kéjes és titkos aszkétaságban csak az egymás életét faltuk, az egymás szemén rágódtunk mennyei -14- elvakulásokért, az egymás ajkán fojtogattuk egymást rajongó fulladásokig. S ami titkot csak megfejthet az ember, amit összegyüjthet magányosságból, éjjeli kertekből, ákácvirágzásból, erdőzúgásból, vétkekből és mártiromságból, s amit a képzelet csak kihajíthat elérhetetlen sugárzásokban s amit a valóság csak marcangolhat mind elértük, mind marcangoltuk, mind fölittuk, mind fölzokogtuk s elmentünk gyermekkorunk kis éjszakáiba, hogy úgy legyünk egymásé, ahogy még nem lehet…

Mégis, egy éjjel, egészen biztosan tudtam, hogy valaki meghalt odaát.

– Micsoda idegen vagyok én, – kérdeztem a leánytól – ha biztosan tudom, hogy meghalt. Mintha ott lettem volna mellette. Mintha láttam volna. A percet tudom, amikor meghalt.

Csak nézett rám, rémüldözve.

– Félek, – mondta és hallgatott.

De a kocsiban, mellettem, lágyan morzsolta a könnyeit s olyan szabályosan és gyönyörűen sírt, hogy a fájdalmának úgyszólván fizikai költészete volt, valami rejtélyesen keresztényi plaszticitása, amiről a művészek álmodoznak. Semmi sem mozdult, egy vonal nem torzult el ezen a síró arcon, de az egész rajz élesen kivált, fiatalon és mesterien az idegek feszültségében. Pontosan két könny jelent meg a szemek legvégén, egy pillanatig csillogott ott, aztán legurult az arcon anélkül, hogy szétfolyt volna, mint két apró, világos és kemény gyöngyszem, ezüst orienssel. S rögtön két új könny jelent meg, a fölcsillanásuk hallatlan üdeségével s elgurult a többi után, szinte tragikus időközökben.

Igy jöttünk az utcákon át, a tömegben, a hidakon, így jöttünk. S amikor kiértünk végre, csakugyan már -15- nem volt sehol szegény kis Glöckner Amália, azaz hogy a kert legvégén volt a halotti épületben.

– Csak tessék menni, – mondta a portás, amikor bemutatkoztam s jeleztem mi járatban vagyok. – Túl a kórosztályokon tessék menni, a negyedik házig. Ott vannak mind a hullák.

A leány megrázkódott.

– Ez csak egy sötét szó – nyugtattam meg. A nyelvnek itt nincs művészete és a szívnek hangja sincs. Itt csak betegek vannak és hullák. Az anyákat is hulláknak hívják itten. Gyerünk tovább, szerelmem.

És mentünk tovább a kapu alatt egy második ajtóig, mely a kertre nyilt. A leány ment előttem.

– Királyfi, itt zene van! – rebegte.

Csakugyan, a tér baloldalán egy emelvényen, sűrű sorokban ültek katonai zenészek, az éles hegedűk, sivító klárinétok, harsány rézfúvók, villámló réztányérok lázas felfegyverkezésében és egy karcsú ember vezényelte őket, ruganyos energiákkal, még zajosabb viharzásokra. Az egész kert, az egész tér rengett és dörgött a táncos ritmusoktól, melyeket túlonnan, egymás mellett szorongva beláthatatlan széksorokon, egy egész sereg rokkant katona hallgatott, távoli csaták szomorú vándorai, idáig vergődött emberroncsok, bepólyázott fejjel s bekötött lábakkal, a botok és mankók merev feltüzdelésével, mint a szélverte szőlőindák a karók szuronytömege mellett. És távolabb, polgári betegek szállingóztak elő, sántán és keserűn és vászonzubbonyosan e táncos zenék hallatára és meghúzódtak egy-egy fatörzset ölelve, mint elkopott faunok, akik emlékeznek. És sápadt venériások tüntek föl sötét szárnyszegettségben, elbúsultan és rezignáltan és mégis oly elszánt homlokkal, oly meggyőződéses szemekkel, hogy látszott rajtok: rögtön újra kezdenék. -16- És soha zene nem hangzott keserűbbnek, soha zenekar nem tünt föl tébolyodottabbnak mint itt, ahol a táncritmusok felé nyomorék lábak torlódtak s a zenészek fürge taglejtéseire egy általános mozdulatlanság meredt az emberi nyomor legmélyéről, végkép elernyedetten és tragikus közömbösséggel. És a gyógyszerek illata volt rajta az egészen s titkos kenőcsök virultak mintegy a bokrok rejtekeiben, az éther virult a virágágyakban és a hársak sárga csokraiból a jodoform szaga hullott.

Ájuldozva, amint Margit a karomra dőlt, alig tudtam tartani többé. Amint fölnézett rám elborult szemekkel e zsivajban, a fehér vattasisakok és kínos szagok között, barnás-arany szemének valami fenevad rémüldözése volt. Nem akarta megadni magát e nyomornak, mely mégis csak lesújtotta.

– Mondj valamit, hogy bátrabb legyek – könyörgött. – Hogy tudjak menni tovább!

– Mi vagyunk az élet diadala, – súgtam a fülébe s elvontam magammal már-már a zene ritmusára, nekivadulva és letörötten.

Oh hogyne, mi vagyunk, bár egészen alázatosan, de mi vagyunk, bár alig van már hitem, de mi vagyunk, s most már túl voltunk a tömegen s a zenén, kis fonnyadt füvek és satnya fák közt voltunk s új szagok jöttek, elrettentőn.

Megállottunk egymás mellett, elfúlva és tanácstalan, mint egy ember-pár egy sivatagban. Néhány perc telt el, oly rettenetes hatásokkal, hogy mind a ketten szédültünk belé. Ki tudná kifejezni azokat a megfejthetetlen érzéseket, az érzéseknél is rejtettebb, kényesebb és titokzatosabb elváltozásokat, melyek legfinomabb idegszálainkon remegnek végig a lelkünk legmélyebb homályában? Micsoda ismeretlen ösztönök -17- sugalatában történt, micsoda rejtélye volt egymáshoz csapott vérünknek, egymásba fonódott végzetünknek, hogy merőben öntudatlanul, de leoldódtunk egymásról, két vadidegen ember, aki voltunk. Mi jött közénk, hogy így hirtelen magunkra maradtunk, mindegyik külön a maga emberi életével egy-egy más világban, egy külön sorshoz kötve. Amint rám nézett nyilván fölismerte, ami az ő számára örökre elveszett. Amint visszanéztem reá, még egyszer fölszívtam magamba fiatal lényének végső ragyogását.

– Mi van? – kérdeztem aggódva.

– Hullaszag – felelte.

S most ő fogta meg a kezemet.

Akkor jött egy ember, akinek mindent elmondtam. Nyugodtan meghallgatott, bár egy kicsit a fejét rázta, és a következőket válaszolta némi habozás után:

– A kisasszonynak meghalt az anyja, Glöckner Amália, ezt tudjuk és csakugyan itt van benn a házban. De nem ajánlom, hogy most megnézzék, mert nagyon rossz benyomást fog tenni. Több halottal van együtt és ki kellene keresni a sok közül s ez bizonyára kínos volna. Tessék várni holnapig.

– Úgy van – vetette közbe egy fürge hang mögöttünk.

Megfordultunk. Egy fiatalember ült itt a padon néhány sárga ákác között, a megszokottság minden kényelmével és igen otthonosan, mint egy régi vadász, aki mindig erre jár.

– Tessék várni holnapig, – folytatta közeledve – amig szépen felöltöztetjük és felravatalozzuk, ha parancsolják.

– Ha parancsoljuk? – kérdeztem elámulva.

A fiatalember mosolygott és meghajolt. -18-

– Tudniillik ezt nálam lehet megparancsolni, – vallotta be finoman, – amennyiben én vagyok, kérem, a temetési vállalkozó. Nálam tessék megparancsolni a ravatalt és a temetést, és főleg temetési rendezéseim dús választékát ajánlom szíves figyelmükbe. Lehet minden árban, formában és stílusban, tetszés szerint. Ha parancsolják, koszorú-kocsival vagy anélkül, két lovas hintóval, vagy négyes fogattal, gyászlovagokkal vagy anélkül, énekkel, pappal vagy nélkül, minden ízlésnek megfelelően.

– Jöjjön ide, – mondtam a fiatalembernek, félrevonva magammal, hogy a gyászoló leányt megkiméljem e részletező kinálatoktól.

De az ifjú, belemelegedve, folytatta igen brilliánsan, a szakavatott árúsító inytcsiklandó készségével.

– A sírhelyet is ajánlhatom, egyszerű, közép vagy díszsírhelyet akármelyik temetőben, talán a kerepesi-úton, ami igen elegáns, vagy Kereszturon, ami kissé messze van, a legcélszerűbb talán itt a szomszédos Farkasréten, ami nagyon szép hely, nagyon virágos, kedvező és barátságos és kitünő a levegő.

– Hallgasson, – mondtam.

– Már be is fejeztem, – felelte udvariasan. – Majd leszek bátor benyujtani egy költségvetést.

Igy jöttünk minden lépésünk egy-egy új sebével, minden hang és minden szó egy-egy újabb gyötrelmével, így jöttünk átfűtve e halálos atmoszférák tüzétől, amelyben minden emlékünk, minden lázunk és örömünk hirtelen elhamvadva, sohasem létezett idők illuzióinak rémlett. S így jöttünk hallgatagon és megtépázva, kifosztva és lerongyoltan, meddő szerelmünk elmosódott nyomorában, két szegény fiatal, két bús állat valami rettenetes valóságban, már-már agyonfáradva, sajgó tagokkal, porosan és elrútulva, a leragadt -19- könnyeink nyomával, fölkínzott érzékeinkkel, olthatatlan bűzökben így jöttünk, tündöklő leány s egy királyfi, akik voltunk hajdan!

Holott az ápolónő is elénk gurult derüsen és kövéren, kis fürge nő a maga borzalmas életével végöket járó betegek körül.

– Nem hittem, hogy meghal, komolyan, hogy meghal, – hadarta mosolyogva – ezért nem is hívtam a kisasszonyt. A tanár is csak későbbre hitte, hogy meghal, mert azt mondta fiatal és öreg, ezt mondta! És tegnap még olyan vidám volt, mint egy madár egy faágon s folyton azt mondta: jaj, a Margit leányom, be drága, be áldott jó gyermek hozzám, jaj be drága, folyton ezt mondta, és a kisasszony arcképét mutatta és cirógatta és csókolta, és igaz, úgy is halt meg, hogy utolsó percéig szorongatta…

Aztán gyorsan hozta az ápolónő, a mi maradt a beteg után, elmerült nőisége utolsó emlékeit, szívalakú selyem retiküljét, a zsebkendőjét, a kis pénztárcáját, teletömve papirpénzzel, amit még a leányától kapott.

És a leánya átvette ezt, csöndesen és méltósággal, mint ahogy királynői utódok a gyémánt-tiarát veszik át, fehér kézzel és remegő áhitattal. A zsebkendőt megcsókolta, a kis pénztárcát megsimogatta, aztán visszatette a retikülbe s az egészet a karjára fűzve, megindult.

– Ez az én örökségem, – mondta.

Azontúl nem is beszéltünk többé. S amikor mégegyszer az egymás kezét értük, éreztük, hogy utoljára van.

– Isten vele, – dadogtam.

– Isten vele, gyönyörű, – felelte.

A zene még játszott, amikor átjöttünk a kerten. A karcsú ember az emelvény szélén, egész testében -20- kinyúlva, döfködte a levegőt egy vékony pálcikával, mely a zenészeket csakugyan lelkesíteni látszott. Figyelmes szemek a pálcára meredtek, tiszteletteljes tekintetekkel, valami néma s hirtelen tanácskéréssel, amelyet rögtön követtek is. A hegedüsök, gépies karlengésükkel finoman reagáltak a jelekre, és hűen a karnagy előtt, az egész ügyet vezetni látszottak. Mögöttük a gordonkások, a combjuk közt barnáló hangszereikre hajoltak, gyöngéd figyelmességgel mint kéjes barna női testekre s mégis fel-felpillantva időnként a cikkázó pálca irányában, melynek celluloid fényessége megcsillant a napban. Hátrább a brácsások dolgoztak meggyőződéssel és mögöttük a fúvósok arca ijesztően kidagadva, a merev szemek riadalmát sugározta a vezénylő felé. A fuvolák, klárinétok, oboák és egyéb fafúvók az erdei hangok sipító üdeségét lihegték bele az egészbe s a vonósok melodiái fölött s a rézfúvók harsány felhőszakadásai közt, kecses majmok lombhintáját idézték föl e hangáradatban, melyet leghátul a nagybőgősök, egész testükben megrándulva, gyorsan alászineztek mintegy a sötét pincék és mélységek öblös hangjaival.

És elkábulva a rokkantak figyeltek, fehér léggömbjeikkel sápadt arcuk fölött, s mint nagy bús madarak ültek valami felperzselt tengerparton, ahonnan nem tudnak felrepülni többé.

-21-

MÜLHAUSEN-NÉL A SZOMORÚ TISZT

Drága jó Klotildom, ebben a pillanatban érkezem Bécsbe. Harmadfél napig utaztam Párisból idáig, utaztam! Valami őrült szél sodort tova a többiekkel akik menekültek. A mozgósítás első napja volt. Ami emlékem van, csupa idegremegés és konfuzió. A fejem forog. Testben és lélekben összetörve, még minden tart bennem, az egész forgatag! Fölkínozva, valami benső zúgást érzek s a vérem úgy lüktet, hogy szinte hangja van. Itt ülök egy kis asztal előtt egy villamlámpa fényében, a Hotel Sacherben, de vajjon csakugyan itt vagyok-e, kérdem. Mintha meg sem érkeztem volna. Mintha még gurulnék, álmodnám, nem tudom. Késő este van és csend van és minden harsog a csendben. A vonatok amelyeken jöttem, fölváltva, átszállva, és a vonatok amelyek a párhuzamos sínpárokon együtt robogtak velem, amelyek szembe jöttek, elhagytak vagy megelőztek, mintha örökre az agyamba kalapálták volna végtelen vaggonsoraik kerékritmikáját, egész vastömegük ütemes dübörgését, a gépeik ijedt füttyeivel, mint a sikongó felkiáltójelek! Bepréselten, emberi datolyák vagy malagaszőlők fürtje, az utasok az egymás leheletét szívták az alacsony fülkék és folyosók fullasztó levegőjében, bár minden ablak tárva volt. Érzékeny női mellemnek, noha egész szerény emelkedésű, olyan krizisei voltak e rettenetes torlódásban, hogy följajdulva, úgy éreztem, az egész keblem szétmorzsolódik, mint két apró opálgömb, amint rejtenék. Elfúlva s azzal a rejtélyes energiával, mely bizonyos női féltésekből ered, mégis csak -22- eltudtam vergődni a vaggon lépcsőjéig, s ott kuporodtam össze a nyilt ajtó sarkában, a hágcsón, arccal a töltésnek s a szomszédos sínpár végtelen vasszallagjának, mely mintha együtt rohant volna velem s lobogó fátylaimmal a szélben! Az arcomat még perzseli a levegő, a szám sebes, a fülem gyulladt a fölkuszált hajam alatt. Olykor, mint a villám cikázott el mellettem az éjben, kivilágított ablakai tűzcsóvájával egy-egy vonat a szomszéd vágányon, ellenkező irányból. S izzó gőzei és füstjei elsüvítő máglyájával oly hirtelen tört elő a sötétben, hogy csak elkésve tudtam lehunyni a szemem. Életveszélyes helyzetemben ilyenkor, az egész massza, az egész robaj mintegy nekem torlódott, rajtam gurult és rajtam dörgött el, egy pillanat elkábító lármájával valami kéjes rémületbe olvasztva.

Ezeket a vonatokat már a háború sodorta. Ezeken már csapatok mentek. S így jöttem magam is, e felkészülő vasfergetegben, a háború első óráiban. No de most itt vagyok, kimerülten ugyan és megkínzott idegzettel, de itt vagyok. No és aztán? De hiszen ha ez volna minden, minden! Más is rohant, más is szenvedett. Ha csak erről volna szó! Ha lerogyva ide, egy hotelszobába végre, csak arról volna szó, hogy kissé rendbeszedjem magam, megfürödjem, kinyissam a bőröndjeimet s leüljek írni, hogy megnyugtassalak. Mozgósítás, franciák, nemzeti téboly és pokoli rettegések, – de hiszen képzelheted, mi lehetett ez, micsoda kép, micsoda muzsika, micsoda Babylon, micsoda fölkavart hangyaboly elrémítően fölnagyítva, micsoda méhkasmiriád feldöntve, a forradalmi izzás és lárma oly szakadatlan harsogásával, mint egy permanens orgonajáték emeletes síptömegekkel, fergetegszerű hangáradattal, s ami betöltené az utcákat, a tereket, az egész várost, az egész végtelent, a levegőt, -23- az egeket! No de most vége, élek! Ha csak erről volna szó! Ha nem rémüldöznék e néhány szál papir előtt, amely az írásomat várja. Ha nem volna zürzavaros emlékeimen túl, rohanó embertömegeken, kigyúlt pályaudvarokon túl, lázas visszhangok mélyén valami, ami rettenetes! Ha nem kellene, hogy szétzúzzam a fejem! Mi történt? – kérded nyilván drága Klotildom. Mi történt? – kérdem magam is. És elrémülve, úgy ülök itt, egész lényemnek valami rejtélyes megkettőzöttségében, amelyből az egyik figyeli a másikat. A másikat? Melyiket? Aki voltam? Aki vagyok? Nem tudom. Az egész életemből úgy oldódtam ki, olyan szédülten s olyan olthatatlan fáradsággal, mint tánc után egy forró szoknyából, mely lehull a lábaimhoz. Itt vagyok magam mellett és magam mellett vagyok itt! Fölgazdagodva és lerongyolva, mintegy az önmagam roncsát cipelem és olyan csodálatos izzás vesz körül, mint távoli báltermek atmoszférája, egész ragyogó éjszakája, amiből még maradt valami. El vagyok ragadtatva, nem tudom micsoda borzalmaktól! És a gyönyöröm elrettent, mint egy isteni ital egy véres szélű pohárból! Ragyogok a sötétben és egy árny vagyok valami tündöklésben. Egy nagy némaság s egy nagy hang! Egy seb és maga az élet! Mi történt? És fantasztikus utazásom, a hágcsón, az éjben, a szélben és a füstben, a szemközt jövő vonatok elsöprő rohamával, mintha csakugyan az életem végső értelmét jelentette volna. Elveszve a térben, kihajítva és fölperzselve, csakugyan úgy tünt, hogy már nem is vagyok a földön, míg a többiek, a tömegek, még csak készülnek a halálra!

Ennek a leendő nagy aratásnak én vagyok az első holt kalásza. És gyönyörű az, amint ez a készülő emberkazal felgyűjtött magához elsőnek engemet. Érts -24- meg, én elvesztem. Érts meg, ez az én kis szögletem ebben a nagy háborúban. Ez az én kis szomorú életem, az egész nagy álmom, ami volt! Mint egy csöndes virágcserép az orkán előtt, mely fákat tép ki, egész erdőket! Én már repültem! Oly lényegtelen s oly rettenetes mégis, nem több s nem kevesebb a magam obskurus életénél. Egy nő élete! mondaná Maupassant. De itt van e fergeteg küszöbén ez az élet, a szédületes tér legelején, eltaposva a legelső lépcsőfokon, mely e véres kilátásokhoz vezet. Parányi igen, de hogy megy a szélben, hogy gurul, röpül, mint egyetlenegy szőlőszem egy végtelen szüretből! A végzetem fölfűződik ide ehhez a tébolyhoz. A sorsom idetapad minden titkával. Hol van a történetíró, aki ezt meglátja valaha? Aki e nagy események körül fölkutatja majd azokat a lázas és véres hieroglifákat, mint a széljegyzeteket egy rettenetes biblián? Hányan lehetünk itt nők, bekapcsolva százféle változatban, százféle tragédiákban! Hányan lehetünk itt szétmarcangolva, nem a családi kötelékek megtépett nyomorában, nem anyák, árvák, nővérek, özvegyek, akik sírnak, de nők, akik elvesztek s akikről soha nem fog tudni senki! Oh istenem, írjak még, írjak?! Holott nem lehet kitérnem. Talán sohasem beszélünk többé ebben az életben. Talán szóval soha nem is merném. Az egyik figyeli a másikat bennem. Mit mondjak? Boldog vagyok a rémülettől, hogy így ébren van bennem minden s nem tudom micsoda ösztönöm az, mely a gyönyört keresi és szürcsölgeti vissza írásközben, egy kis hotelszobában, egy kis lámpa alatt!? Nő vagyok még, vagy nő lettem, mindegy drága szivem, itt vagyok! Úgy nézz végig e sorokon, mintha a portrait-em lenne, most csakugyan én vagyok itt, mégegyszer ez éjjelben, Bernay -25- Adrienne! Neked írok, magamnak, egy harmadiknak, oh ne is kutassuk már! Úgy írok, hogy éljek még, hogy tartson még, úgy írok, hogy minden érzékemre megy, hogy kis titkos rezgésekre megy, apró és rejtett borzongásokra a létem legmélyén, mint egy hárfa húrján, amit rejtenék. Szédülök a vágytól, hogy megmondjak mindent! Kimerült vagyok, agyongyötört vagyok s valami lázas hév van bennem, ami kerget mégis! Félholt vagyok és egész üde, hogy írjak! Szavak, hangok, sikolyok és zokogások úgy torlódnak az agyamban, hogy az értelmüket szinte letörik egymáson s még ki sem fejeztem egy érzésemet, mikor már elsöpri száz másik s amit leírnék, már meg se kezdhetem, úgy jön utána más és más, az egész lelkem százféle fulladásban. Ne is lepődj meg ezen a kuszaságon; máskor tudtam írni neked rendesen úgye? De most le vagyok rogyva a betük közé, a sorokba. A vonal gyötör, amit egy-egy szó alkot, a kép is bánt, amit visszaadnék, oly epedőn csüngök még az értelmek realitásán. Mindattól, amit kifejeznék, még messzebb röpülök, mint lépcsőfokokról valami nagy magosba, a szineimből még izzóbb árnyalatokba, a szenvedélyből még lázasabb tüzekbe, a mámoromból még nagyszerűbb egekbe, amelyeket nem ad vissza semmiféle nyelv. Ami szép van itt, még szebbet hoz magával, ami ragyogó, még ragyogóbb, még istenibb s az egész írásom csak arra való, hogy fölszálljak oda, ahová senki el nem megy. Mint egy másik életből, egy másik rendeltetésből árad és zúg föl bennem, amit olvastam és átéreztem valaha s amint így föl van oldva bennem és föltúlozva a magam érzéséhez: mintha egy megtisztúlt csúcsa volna, átszűrten és ujjongva, egy jobbik végzetemnek. Valami vergődő ösztön ez, valami lappangó tradiczió -26- egy elveszett világból… Hát tudom én? Valami van, ami egészen új előttem, a gyötrelmek és örömeim mélyén valami van, valami marcangoló megismerés. Holott nincs semmi ellenőrzésem, semmi ítéletem többé. Mint egy áldozat elviseltem mindent, és egyszerűen le vagyok sújtva a beteljesedés alatt. Egész új ízek vannak a számban. A torkom kiszáradt rettenetes zamatoktól. A szívem itt ver fönn, magosan. Mülhausennél ott volt a szomorú tiszt.

Oh ott volt, ott volt, ha csak olyan egyszerű volna ez! Hol kezdjem, hogy követni tudjál, meddig menjek vissza az események sorrendjében, hogy jól megértsél mindent? Hiszen már eddig is, az összes apró tényeket, melyek ezt az egész nagy találkozást alkotják, ezt az egymásraismerést Mülhausennél, Elzászban, lépten-nyomon elsodorja előlem éppen az a forró tartalom, amely áthevíti őket. Mint a tűz körül, amelyhez nem lehet hozzányúlni, látod csak kertelek és ihegek. Már mennyit írtam, hiába! Mit tudsz rólam e hisztériás lázon kívül, amelyben itt ülök egy órája már, elkábulva és remegőn. Láz, mámor, rémület s mi minden még, ami bizonyos érzéki emlékezések körül, mint az izzó pára száll a nő szivében s mindent fölszít újra, mindent ami elmult föltámaszt újra, megmozdít újra, fölkavar újra mint egy szunnyadó gyöngyöt, micsoda mélységekben, ez mind itt van, ez mind gyötör és elbűvöl még, a valóság oly megrázó erejével, hogy szinte szédülök a kéjtől. Míg úgy érzem, hogy a tiszt itt van velem, a gyönyöröm éppen az, hogy egyedül vagyok. Micsoda rettenetes ereje ez az emléknek! S micsoda ájulat lehetett az, amelyet napok multán úgy érzek vissza, mintha még mindég tartana!

Légy irántam elnézéssel, drága Klotildom. Add ide nekem azt a csöndes és áhitatos szívedet, könyörületes -27- megértésed minden jóságával. Már ne úgy nézz engem, mint eddig, azokkal az okos és dédelgető szemekkel, egész tekintetednek azzal a mosolygó és elbűvölt csodálatával, mely a lelkedet mintegy felém sugározta, a föltétel nélkül való szeretés és ragaszkodás olthatatlanságával. Az életem idáig, ha nem vagyok szerénytelen, és kissé a magam lénye is ha szabad mondanom, és az illuzióim önmagamról, mert sajnos csak illuziók, talán igazolták is hajdani rajongásodat azért a Bernay Adrienneért, aki tudott szenvedni, lemondani és felejteni főleg, ahogy szeretni tudott, mert az a legnagyobb a nőben, amit el tud temetni bizonyos valóságokból és micsoda áldozatok árán, ha az álmait nem érik föl. Te tudod, ki vagyok én, hol kezdtem én, abban a bernai kastélyban a gyönyörű apámmal, aki az anyám halála óta a posthumus idézgetések rémes gyönyörébe esett s a tébollyal végezte. Aki az életének szenvedélye volt, drága kis francia nő, Glory de Dijon, mint egy rózsafaj neve, kis édesanyám, kis édesanyám ott élt vele, velünk, továbbra is Bernán, bár már az erdőszélen pihent, két fűz alatt, egy kő alatt a földben, de visszatért onnan, visszatért egy fantasztikus festészet mámoros produktivitásában, mely elepedve a halált ostromolta. Lebegő árny nagy hófehérben egyszer, vagy halotti dáma ünnepi feketében, ahogy a képzelet ép feltámasztotta csöpögő olajszínekben óriási vásznakra, itt tűnt föl köztünk, itt virult tovább, előbb a kis kápolna falán, aztán az összes falakon a szobákban, minden falon és minden szobában, a folyosókon és a tornácon, mindenütt! Százféle változatban, százféle hangulatban, felfogásban és világításban, a holtakról festett képek néma és védtelen panaszával az egész házat benépesítette a színek nyüzsgésével, a különböző -28- és mégis egyazon fejek kivirulásával, a százfélében is egyféle arcok meredezésével s csak annál maróbban adta a halált, hogy az élet minden hevét volt hivatva felidézni. Mint leány, mint menyasszony, mint hitves, mint anya kisértett, mint tündér lebegett elő egy tó közepéből, egy rózsakert mélyéről, mint királyleány tünt föl egy regényes erkélyen, mint bálvány egy kőoszlopon, mint női isten egy oltár fölött, fölfeszítve, tragikus meztelenségben! És a vásznak egész erdején át, már minden lomb és minden levél az ő arca volt, az ő szeme volt, minden fa törzse elkínozva, az ő teste mámoros kanyargásokban, a sírból való visszatérés smaragdkő tekintetével, fagyos izzásával, amint e képtelen és emésztő munka hosszú éveken át, már a tébolyt surolta! Tragikus festő, még mindig idézte, kergette, hívta vissza egy festékoceánon át az elborult agyával s aki ott rogyott le végül, az állványának dőlve kis édesanyám csontvázképe előtt, a legrémítőbb józanság előtt, mikor már őrült volt!

Miért, hogy én is visszaidézgetem mostan ezt a halotti galériát, mikor magamról írnék voltaképen! Miért hajszolom drága, gyönyörű Glory anyám kisértetét egy végtelen arcképsorozatban a bernai kastélyfalakon, s az apámat, aki mint egy színkovács, hasztalan kalapál egy sír előtt, mely soha többé nem ad vissza semmit. Minden meddő, nem? és hol van az az élet, mely végkép elmegy, mondd! s maga az élet, míg tart is, mit jelent? Ne csodálj többé, már én nem vagyok a régi Adrienne, büszke és méltóságos kisasszony, mint egy princesz, ragyogó, túlnőies is, hogy még mindig leány legyen, huszonnyolc éves, hallgass! magam is alig hiszem. Igy mult el s így fog elmulni minden, Klotild, a gyermek is a szülei után. -29-

Most már csak úgy nézz, részvéttel és sajnálkozva, ezt legjobban szeretném. Minden jó és nagy tulajdonságomért is csak sajnálkozva nézzél, a bátorságomért is, hogy így tudtam élni árván tizennyolc éves koromtól fogva, mikor az apám elmerült s kívüled már nem volt senkim a világon. Akkor jött Kazy Ábris, tudod, no most ez is, hogy itt van újra Kazy Ábris! Mit mondjak? Szerettem? nem szerettem? és hát csakugyan itt van, vagy inkább hol van ez már, ez az egész régi történet, mint egy sírkő beleomladozva bizonyos hősi megadásokba, csöndes és mély rezignációkba, mint csakugyan egy kő a földbe s amelyet az ember mégse ismer már! Mégis, ami ez volt, azt nem lehet megmondani, mert nincs reá se hang, se szó. Ami volt, az csak azt jelenti, ami soha meg nem történhetett, s amire az ember azt mondaná: csalódás, ha más is nem mondaná ezt. Sebek oly mélyen, hogy már nem is látszanak. Nagy benső gyászok úgy megsüppedve bennünk, hogy a létünk már csak belőlük hajtja ki megmérgezett lombjait. Hát nem voltam vidám és kacagó mindig, ami a legrettenetesebb! Két évig jártam jegyben, ha igaz, de mi volt ez akkor, egy pillanat! Nem voltam türelmetlen. Az áhitatom még a multakhoz kötött, tragikus szüleim emlékéhez, mint ahogy az apám maradt leláncolva halálos hűségben az anyámhoz. Bús leányságom poézise úgy zengett mögöttem mint egy távoli ének erdőkön át, az egész lombsűrű szurdinájával. Még akartam hallgatni, élvezni, még meg akartam tartani, még meg akartam óvni a házasélet kontaktusától, mely ha nem is téríti el minden érzésemet, mégis csak más irányokba vezet. És olyan tiszta voltam, no látod tiszta, tiszta, kiváncsiságok és nyugtalanságok nélkül, egy igazi leány! Künn, falun nőttem fel, nagy -30- udvarok és kertek előtt és szabadon a fényben és a lelkem szűzi és szemérmes maradt, hogy soha semmiféle kutatgatás nem bolygatta meg, mert minden ott volt a nyilt titkok fönségében és minden élt és szeretett! Egy kézszorítással beértem, egy melegebb tekintettel egyenesen szemtől-szembe, egy csókkal ritkán, amelyhez behunytam a szemem. Ábris szép volt, komor és hallgatag, mint egy szinész a filmen, no még mindig itt van, de milyen furcsa, hogy így látom most, mint egy plakáton ezt a sötét gavallért a keserű szemével! Oh, hazudott, ugy-e, de hiszen tudod, hogy hazudott, mit hazudott, hogy gázolt végig minden álmaimon, mi volt mögötte, micsoda nő, micsoda kötelék, micsoda sívár romantikája holmi titkos viszonynak, elrejtett gyereknek, mi minden még, micsoda kétségbeejtő banalitás! És csak ez volt, amit nem tudtam elviselni, Bernay Adrienne, ezt nem, ezt a kereskedősegédi donjuanizmust, nem! Akármi mást, akármilyen multat, nem tudom, amit akarsz, de valami bravurját a gazságnak, ha már gazság kell, hogy legyen, valamit ami a sárban van, nem bánom, de mégis szárnya van! Tizennyolcéves voltam, ugy-e? S hol voltam akkor, micsoda csúcsokon! Amit otthon láttam Bernán, hajnalokat nyáron, mint a pokol, téli reggeleket mintegy kristályüveg ragyogásban! Ami morajt és zajt hallottam a tanyákról éjjel, a jászlak rejtélyes melegéből, tehénbőgéssel, betlehemi legendákat! Ahogy jött kis Glory anyám, míg élt, piros szőlőfürtökkel a hajában, a kerti szüret idején, ahogy dalolt magyar nótákat átfinomítva a maga francia akcentusára s olyan üdén, mint a pásztorsíp! Ahogy az apám, elmámorosodva, fölkapta s vitte mint Atlasz a földet s apró női lábai a rózsaszínű selyemharisnyában lelógtak a dáhliákra, a tengernyi virág közé! -31- S ahogy később, elborult agyával, drága ember, fölsírta hozzá a festék minden lázát, a fájdalomban eltorzult képzelettel, ez mind, ez mind fölcsigázta a lelkemet az élet nagy igéretéhez! Magam is elmámorosodva, micsoda rejtélyes szépségek zengésével jártam, mint egy részeg hárfával a szívemben, s úgy jöttem elfúlva, bizonyos alkonyatokban, elakadt lélegzettel a gyönyörtől, hogy szinte túlrezgett rajtam minden, az egész nagy melódia, az egész nagy tiszta extázisom végig a kerten, virágokon, az egen, a végtelenben!

No látod, drága Klotildom, mennyi szó, mennyi emlék s micsoda nagy éjszaka ez! Az ember eltünt, a régi ember s egy másik jött Mülhausennél! Ami idő eltelt kettejük között, az én időm volt, bár kikötöttem már a túlsó parton és mentek az évek, az évek, az évek, nyomtalanul és súlyosan. Nem, nem mondom többé mit szenvedtem, rég túl vagyok, minek? Te láttál engem, minden hitemben szétszaggatva a sírástól véres szemekkel, amint fizettem az illuzióimért! Te láttál engem gazdagon, függetlenül, híres kalapjaim alatt a nagy szőke fejemmel, szinte tündöklőn, oh a gyönyörű leány! ahogy suttogták mögöttem, Bernay Adrienne, és aki ment, aki ment, elundorodva, aki ment! Ki volt az én számomra többé? Senki, csak én magam már, egyedül, egyedül az öreg komornámmal, a könyveimmel, a két kis kutyámmal, a rettenetes éjszakáimmal, mikor úgy feküdtem le aludni, hogy minden csillárt felgyujtottam magam körül s kinyúltam az ágyamban, mint egy ravatalon, izzón és fagyosan a fényben. S még te voltál drága szivem, akiben megenyhültem olykor, aki figyelted és elviselted zajos jókedveimet, a nagy kacagásaimat, oktalan, céltalan bele a világba, az emberek arcába, -32- ha szembe jöttek velem az utcán és aki szerettél engem. Azontúl csak éltem ugy-e, mint egy gyönyörű apáca, aki nagyszerű ruhákban járna és csak páholyba az operába és dús prémekben a Váci-utcában, óh szűz apáca, szűz apáca, holott már megvan huszonnyolc éves és aki fütyülne a világra!

Aztán van a világ, látod, amelyik visszafütyül és van az élet, mely nem ad ingyen semmit, még azt az ízzó melankoliát sem, mely mindentől elfordult már és nem kér többé semmit. És van valami, ami az életnél is erősebb, valami nagy áradat és rettenetes mozgás, amelyről ép úgy nem tud az ember, mint ahogy a föld nincs nyilván beavatva a maga forgása titkaiba. És mi van még? Oh, ha tudnám! Az van, hogy az ember él és felgyűjt magába mindent és eltaszít magától mindent és az van, hogy mégis minden megmarad és mégis elvész minden és az van, hogy az ember mégis csak él! És az van, hogy nincs semmi és minden ott van nagyszerűen! És az van, hogy elmentem Párisba a kis öreg francia komornámmal a mult hónapban. És az van, hogy hirtelen, nem lehet lakni tovább a Hotel Friedland-ban. És az van, hogy az utcán zászlós-lobogós katonák között, üvöltve rohannak ujjongó s keserű tömegek s a pályaudvarokon egymást fojtogatják, menekülő idegenek, hogy egy kis helyük legyen. És még az van, hogy Mülhausennél a szomorú tiszt ott van.

Már most, nézd csak, a kis öreg francia nő nem akart visszajönni, többé. «Nincs célja», mondta, «és minden még sokkal rosszabb volna», mondta, «hát nincs igazam? Oh, nem vagyok hűtlen, de most a világ vége van és kis vén anyóka, cseléd, vagy komorna csak azt teheti, hogy otthon marad, ha már a hazája bajban van!» És sírt igaz, vén Marika, sokáig -33- sírt s a kezemet csókolta s úgy kisért még roskadozva a pályaudvarig s a nagy nyilt peronokon végig, kis törékeny egy emberoceánban és egyszerre csak eltünt, hiába kerestem, hívtam, kiáltgattam a nevét, az áradat elsodorta. Már nem is bántam, annál jobb! Itt van családja s egy nap megint, ha vége lesz, jöhet vissza, ha akar, hát nem igaz?

S akkor már indultunk is, oh indultunk, mint egy emberi rakomány, mint a holt masszák mint egy rengeteg hullatömeg egymásra hányva, elfúlt lélegzettel. Fekete vaggonok, az emberi hús keserű súlyával, gőzölgő párolgásával s bepréseltségével, végtelen kocsisorok mintegy kiduzzadt ablakokkal mint a dinnyéskosarak, a hágcsókon szorongó emberfürtökkel, úgy rázkódtak meg az első kerékforgásra, mintha ki akarták volna hányni magukból ezt az egymásra csapott szállítmányt. A fülkék padozata ropogott, a falak recsegtek s az egész végtelen kocsisor, egymásba torlódó vastömegével, mint egy érces menydörgés harsogott, a láncok, ütközők, rúgók, fékek és ablaküvegek felhörgő zsivajával s amelyet elrémült női hangok túlsivítottak, mint megriadt kórus szopránjai egy őrületes zenekar hanglávája fölött. És férfiak dörögtek kétségbeesett vitákban. És gyermekek sírtak, mint a megkéselt angyalok, valami tragikus monotoniában az egész vonaton végig, az éjszakában. Tükrök betörtek csörömpölve és üvegszilánkjuk, mint a kristályzuhatag, mint egy leomló üvegcsillár minden ragyogó darabja, mint egy ezüstpatakzás zúdult a tragikus utasokra. S amint megállottunk minden kis állomáson, egy-egy őrház előtt is, a nyilt pályán is gyakran s amint megindultunk újra, a pokoli vasrengések meg-megismétlődtek újra, az egész tánc, az egész fölfordulás, új hangok és új morajok -34- kiséretével, őrködő lámpások nyikorgásával a sinek mentén, szemközt jövő vonatok elsüvítő forgatagával, távoli és közeli füttyök röpködő kérdőjeleivel, a túlfűtött gépek lihegésével, fölperzselő gőzrobajával kavicstömegekre, melyek fölporzottak és visszaestek, zúgva, mint a jégeső. És mindenütt csapatok jöttek és mentek, lovak dobogtak fürge ügetésben, mélabús szemekkel a teherkocsik mentén, ágyuk gurultak trénszekerek zörgésével és tábori konyhák bádogcsörömpölésével, tüzérek botorkáltak nagy durva csizmásan a sinek útvesztőiben a félhomályban, és kis hatonák loholtak és rohantak és felkészültek és felkaptak a vonatokra fürgén, jókedvűen s ügyesen, mint a színes majmok, kelet felől az összes állomásokon. És füst szállt a violaszín lámpák körül a szűk perronok zajos aszfaltján, a sok fiatal fej fölött, sok színes sapka, tüzércsákó, vértessisak fölött, mint egy rengeteg barna fátyol rongya, százféle ornamentikában, könnyed és elomló arabeszkben és figurában vagy tömör és maró felhőzetben, túlsúlyosan hogy felemelkedjen s amelyből elmosódott fénylésükkel a fegyverek csillogtak elő, a puskák némán, a kardok csörögve. És minden perben megindult egy vonat vagy jött egy vonat s gurult tovább a vasmasszák dörgésével, ezernyi torok vidám kiáltozásával, hazafias énekével, föllelkesült harci készségével és eltünt az éjben, az utolsó vaggon hátfalával e távozók mögött, mint egy nagy széles spanyolfallal, amelyről egy vörös lámpa nézett vissza és beolvadt végül a sötétbe. És a füstben és a gőzben és a búcsúzásokban is itt-ott és a franciás aposztrofálásokban, szóviccekben és obszcenitásokban és a vezényszavakban, patkódübörgésben, keréknyikorgásban, villamfényben és fegyvercsörgésben, dalokban és vasdörgésekben, -35- nagy füttyökben, gőzpuffanásban és kis csengők ezüst kerepelésében volt valami félelmetes, valami túlfütött, emberi idegzetektől, sorsoktól és hivatottságoktól, reménytől, rettegéstől, fegyelemtől, megadástól és lelkesedéstől áthevitett atmoszféra, mely egy mérhetetlen nyomort kergetett, valami vihogó vérförtelem csiráit sodorta, mint egy halálos ragály, egy pokoli métely, egy irtóztató pestis bacilluskulturáját, amit kihánynának a szélbe, a fénybe, egy zakatoló emberiség közé! És ez a túlfeszültség, ez a keserű izzás, az idegek minden rezgése és remegése, mint egy rengeteg húrrendszer, melyet megtépázna a szél, átragadt a mi vonatunkra is, a mi lelkünkre, a mi agyunkra, meggyötörve ahogy szorongtunk, túlzsúfoltan és fulladozva, elkínzottan és kormos arccal a fülkék mécsei alatt, mint egy üldözött karaván, mint egy kitagadott tömeg, távoli hazák leprásai, akiket elkergetnek! Hogy jöttünk a határra, micsoda utakon, alagutakon és fordulókon át, micsoda kerülőkkel jöttünk, nem tudom. Egyáltalán valami rémes céltalanság volt egy eltévedt mozdony rohanásával, visszaszökkenéseivel, hirtelen fékezéseivel s nekilendülésével, mint az akadályugratások, ide-oda hullámzásával, kanyargásával, el- és visszafordulgatásával, a homályt döfködő irányváltoztatásával, eliramodásaival s hátrálásaival, amint nyilván az útját kereste, őrült gép és csak ment és ment és gurult és vonszolt bennünket, akik utaztunk, utaztunk valami sajátságos vakság érzetében s nem tudtuk hová!

Aztán mégis, egyszerre, Mülhausen volt, a határ volt, a svájci csatlakozás reménységével. A francia Mulhouse végtelen mezősége volt, a svájci horizonttal, álomszerű távolságokban. Mint a nyáj vágtattunk itt, kivergődve a vaggonokból, majdnem felüdülten és -36- megváltva a szabadban, az alkonyat rózsaszínében, mely nyugat felől csöpögött az égre s az egész boltozatot ellepte valami végtelen sziromhullással, mint egy rettenetes rózsatő, kinyilva, s amelynek szára nincs! Egy véres kupola volt fölöttünk, azzal a rejtélyes színfestéssel, amelyben a természet oly gyakran összeolvad az emberi dolgok jellegével. Háború van! reflektálta az ég, mint egy tükör, a földet. És tizenkét kilométernyire voltunk bizonytalan pályaudvaroktól, a nagy utakon, az úttalan térben és nem tudtuk merre menjünk. Mint a birkák, lihegtünk, rohanva, tanácstalan. Valami keserű és nagyszerű vándorszinész társaság benyomását kelthettük zürzavaros kiáltozásainkkal, a fátylainkkal, a bőrödjeinkkel, pittoreszk züllöttségünkkel, mintegy a társadalmon kívül, kivetve egy határszélen, ahonnan tovább menni nem lehet. Egészen biztos volt, hogy elkéssük a csatlakozást, ami katasztrófálisnak tünt. Öreg emberek sírtak, mint a gyermekek. Kis gyermekek elkomorodtak, mint a vének. És az anyák haja lobogott. És valami nagy tehetetlenség terjedt. A távolság s az út, amit még teendők voltunk, már eleve legyőzött mindenkit. Sokan megadták magukat ez utolsó erőfeszítés előtt. Valaki énekelt egy bőröndön ülve énekelt! azzal ez konok rezignációval, amelyben egy mártir hal meg egy ideáért. Mégis, egy-egy csoport elindult, egy-egy energikusabb vezetővel. Mások is, elvánszorogtak, kimerülten és kétségbeesve, a földönfutásnak azzal a megkapó és mámoros jajveszékelésével, azokkal a zord és drámai mozdulatokkal, melyeket, ha a szinpadon lát az ember, nyilván hazugnak érez.

És én is mentem és szaladtam az éjszaka elől, mely közeledett. Nagy árnyékok támadtak. Rejtélyes hangok hallatszottak. A távolban szakadatlan dübörgéssel katonavonatok gurultak. Egy csengő szünetlenül -37- csengett a mélyben. És a dülőről láttuk az úttestet, ahol hatosfogatok gallopoztak szürke ágyuk előtt, súlyosan és könnyedén, a lovasaik ostorcsapkodásával, mint az álomképek a homályban, mint a walkürök porfellegekben. Holott már alig birtam tovább. Nem is a gyaloglás merített ki néhány kilométeren át, dülőkön, mezőkön, kis kavicsos utakon, hegynek föl és le, sőt talán nem is voltam fáradt. Te tudod micsoda energikus vagyok, ha kell, micsoda szivós és ajkbaharapó, ha arról van szó, hogy bírjam s ne engedjek. De itt volt valami átható magány, mely mint a zsírt csöpögtette a lelkembe elfullasztó melankoliáit Már nem láttam senkit magam körül, mikor az este rámborult. Talán el is tévedtem gyors kerülgetéseim közben egy mocsaras talajon át, a szárazabb ösvények irányában. De egyszerre csak itt állottam egyedül a térben, amelyen denevérek suhintották át hangtalan röpködésüket. Valami rettenetes érzés fogott el, oh nem ijjedtség, nem gyávaság, de hiszen te ismersz engemet! Hajdan Bernán, egész éjjeleken át bolyongtam az erdőben bagolyfiók után. De itt ez más volt, teremtőm, micsoda!? Valami kimondhatatlan szomorúság, az estében párolgó földek nyers szagával, távoli árnyaival és mécseivel, elsikkadt hangjaival, mint egy utolsó szó, egy utolsó kiáltás egy vigasztalan égboltozat alatt, mely ráborult az egész tájra, az egész végtelenre, mint egy töredezett üvegmenyezet. És nyugat felől, egész távoli felhőszélek, a naplemente izzásából egy-egy utolsó rubintfolttal világítottak még, mint egy messzi lámpafény az égen! Elfúlva, minden idegem reszketett. Úgyszólván önönmagamtól rémüldöztem, a testem súlyának valami sajátságos és ismeretlen érzetével, mintha önmagamat kaptam volna föl, önmagamat cipelném roskadozó vállaimon. Csakugyan -38- minden súly rámszakadt, az életem egész terhe még föltúlzottan a kimerültségemen, egész megsebzettségemen egy húsz órai út alatt. Elveszve a térben, az éjben, egészen egyedül és meghajszolva, egy megváltó gondolat nélkül, mely megnyugtathatott volna, szülők nélkül, kötelék nélkül, egész nagy sivár életem szinte fizikai dimenziókban adta vissza itt a maga nagy magányosságát a világon. Az egész nagy tér kihalva s elborultan, a lelkem képe volt. Elsodorva és vigasztalan, vajjon hová mehettem még? És elfakadtam sírva, egyedül! S úgy jöttem tovább, vonagló szájjal, mintha valami dalt dudolnék, egy dalt! Még órákig mentem, nem tudom. De valaki kiáltott ekkor. «Itt nem lehet!» S egy kéz a fátylaimhoz ért.

Oh egy kéz Klotild, egy arc, egy árny, egy ember, egy francia katonatiszt. Mindez kis darabokban, kis részletekben, egy-egy rézgomb fénylésével, egy kevés aranyzsinorral, egy félarccal megvilágítva, amint egy lámpás lengett köztünk a sötétben, a zárt sorompók előtt. És messziről Mülhausen világított távoli fényekkel, etörpülten a föld szine fölött. És nagy zúgások hallattszottak, mint egy erdő, ha menne, ha menne, ha elvonulna a lombsűrűje visszhangjával, vagy mint a templomhajók mélye távoli orgonák búgásával, egy frenetikus ájtatosság zsivajával mértföldeken át. «Itt nem lehet» ismételte a hang s akkor ott volt a lámpa az én arcom s egy másik arc között, egészen közel két barna szemhez, mely rámmeredt s csodált. Oh csodált, igen, rögtön az első pillanatban. – «Valami gyémántot leltem!» mondta és nevetett. Mert az lehettem csakugyan, valami talált ékszer, fölbukkanó tündér az éjszaka végtelenjén, fehér fátylakban lobogó jelenség, a halvány arcával, a könyes szemével, eltikkadva és védtelen. Így vannak nagy első percek, amelyekben -39- már minden benne van, egész beteljesedése a dolgoknak, mint a befejezett sors a születésben. Ha magához von ez az árny, ha a barna szeme fénylését elmeríti az enyémbe, ha ajkon harap, nyilván nem is védekezem. Szédüldözve, minden fölfeszült idegem azt az utolsó érintést várta, azt a végső fuvallatot, hogy vége legyen, hogy minden megszakadjon bennem. Valami rejtélyes vágyam volt, aludni, meghalni, elveszni abban az öntudatlanságban, melyet a test kínja nem kisér s amelyből a lélek elszáll, mint egy madár! Tántorogva egy falnak dőltem. De a lámpa lengett. Sötét tömegek pihentek, egymásra rogyva, egy vasúti töltés mentén. A lámpa lengett. Egy darab sín, lecsiszoltan várt és fénylett, mint egy rövid része egy végtelennek. És hortyogás hallatszott. – «Itt fog jönni egy vonat!» – dadogtam. – «Itt fog jönni egy vonat!» ismételte az árny az én szavaimmal, s még a hangomat is utánozva, valami különös együttérzéssel ami meglepett. – «Oh egy vonat,» tette hozzá enyelegőn, «de nem a mi számunkra angyal! Mi csak őrizzük itt az útját, és hajnalban megyünk tovább, az isten tudja, hová!» S azzal már indult is volna. A lámpás lengett. Akkor a köpenyéhez értem, amint át volt vetve a vállán. – «Nézze csak kérem, rebegtem, segítsen rajtam, olyan fáradt vagyok! Hogy átjussak a határon, a svájci vonatokhoz. Nagyon hálás volnék érte!» – «Hálás!» felelte és nevetett. És várt és hallgatott és nem mozdult és nem tudom mi volt még körülötte, míg a többiek, az egész kis csapat, békén hortyogott a földön s a távolból, szakadatlanul, valami heroikus zúgás hallatszott, egy-egy mozdonyfütty sikongott az éjben, egész messze. – «Oh, segítsem! mondta végre, de hát mit tehetek én!?» És a vállát vonogatta. Ez nem volt gavallér a mi fogalmaink szerint, -40- nem tigrisvadász, előtáncos, vívóbajnok, cigánnyal busuló szolgabiró s jaj annak, aki közeledni mer! ez nem volt Kazy Ábris, huszártiszt a mi fajtánkból, szúrós szemekkel s aki rögtön vagdos, oh ez nem, ez nem! Még csak udvarias sem volt a maga elunott hangjával s valami ismeretlen keservével, amint a vállát vonogatta, de olyan emberi volt a tehetetlenségben, olyan hallatlanul nagy, fájdalmas és őszinte, hogy megremegve néztem föl reá. A lámpás lengett. És a két barna szemét láttam, elepedve és csillogó nedvekben. Két különös, egészen fiatal s oly fáradt férfiszem, egészen üde és izzó szempár a hosszú pillák alatt s mégis az agoniák tekintetével, mint valami bús állat, ha elmered, lerogyva az igában. A homloka egészen ráncos volt a szemöldök két íve fölött, melyek mintegy összegyűjtve őrizték a gondokat, és az ajkakról keserűn, egy kis francia bajusz csüngött. De az egész arc, az egész jelenség e dúlt homlok s e nagyszerű szemek hevével tűzött át azon a rembrandtszerű világításon, amelyet betöltött és áthevített, a megemelt lámpás fénykörében. Elbűvölve néztem, csakugyan mint egy képet, elbűvölve és szinte megdermedve azokban a sajátságos ösztönökben bizonyos felismerések előtt, amelyeknek nem tud és nem akar hinni az ember, olyannyira lehetetlenek. Még néztem és még néztem, minden részletét az arcnak s az egész arcot minden részletével, minden súlyával, jellegével, homályával és tündöklésével, egész kirajzolt fájdalmasságával, ijjesztő tömörségével s fantomszerű visszatérésével a lámpás fényében, mint egyikét azoknak a fantasztikus, fénnyel és árnyékkal küzködő színtébolyoknak, ami az apám műve volt! – «Oh de hiszen ismerem!» dadogtam s a mellének dőltem, zokogva. -41-

Nem élt vissza, nem volt egyetlenegy gondolata, egy föltevése, egy fölbátorodása, amit e látszat talán igazolhatott volna. Egész mozdulatom olyan lázas lehetett, a hangon is olyan siralmas, az egész ájulat, amelyben lerogytam hozzá egy távoli és rettenes világból, oly ujjongó és rémületes, hogy nyilván megérezhette bennem azt a megsebzett szárnycsapást amelylyel a sas hull alá. Csöndesen fölfogott, a kezének lágy érintésével és a fejem fölé hajolva a szőke hajamat nézte, amelyről utazókalapom lesiklott. Talán az illatát is érezte és csak nézte és hallgatott és nyilván sajnált is, mint egy eltévedt vándort, mint egy hazátlan kisasszonyt a vasúti töltés mentén, mint egy gyönyörű csavargót zokogva a mellén. – «Oh de hát mit tehetek én!» mondta ismét azon az elragadó hangján, mely egészen közel a fejemhez szinte bekuszta magát a hajamba, meleg leheletével. – «Milyen kicsi ember vagyok, folytatta, micsoda nyomorult, egy rezervhadnagy, mit akar? Nincs hatalmam, hova vezessem, gyönyörű! Odaát van egy fuvaros a kis majorban, de vajjon el tud-e jutni már? Mülhausentól Strassburgig, egy szuronyerdő minden. Vesoul a fogát vicsorítja s vár mint egy tigris, hogy harapjon. Petit-Croix a sötétben, az ágyuit görgeti Elzász felé az utakat eltorlaszolva s mindent letaposva, ami él. Hallja ezt a távoli zsivajt, ezt a halálos menetet, hallja? A hegyeken törpék vannak, óriások! a hegyek rengenek. Merre akar menni?» – «Merre!? Merre!?» hebegtem kétségbeesve. És akkor hirtelen: – «Itt nincs út csak a szivemig!» lihegte.

Akkor fölnéztem rá, megremegve a mellén, mint egy zárt kapun, mely megnyílt. És megriadva láttam két elepedt szemét, már elborúlva könnyben. Oh sírt, ő is sírt, Mülhausennél a szomorú tiszt, de hát miért!? -42- A mellének dőlve, hozzásimulva istenem, így elcsigázva, ahogy voltam, így földúltan valami ismeretlen vágyódásban, téren és időn kívül, valami rejtélyes önfeledtségben, vajjon mi származhatott át belőlem, az ő ismeretlen lelkületébe? Micsoda titkos átrezgések érhették a szívemből a szívét, micsoda titkos megsejtések s fölérzések, hogy így meghatva bámult rám abban az olthatatlan egyesülésben, melynek nincs nedve, csak a könny. Oh, mit mondok itt neked, Klotild! milyen tragikusan szemérmetlen vagyok. De ez az éj, ez a magány, ez a lebegő lámpás köztünk, ez az egész nagy ízzó atmoszféra a katonák álmával a földön s a svájci hegyek visszhangjával míg gurult az ágyú s a fegyverek mentek, úgy fölszította testvéri ölelésünk tüzét, mintha egy máglya égne köztünk, úgy betöltötte üde és perzselő fényével, mint a nap mikor ébredve föllobog az egen. Rémüldöztem és el voltam ragadtatva!

«Jőjjön, mondta a tiszt, itt van a kút, egy nagy mohos kő, oda leülhetünk». S levont magához s a kezemhez nyult. «Milyen furcsa!» – mondta s megcsókolta a kezemet. S így ültünk csöndesen és sokáig hallgattunk, kéz kézben a kövön. A kút téglafaláról, amint nekitámaszkodtam, úgy éreztem, repkény lóg alá. S a láncos kerékről időnként lepergett egy vízcsepp, mintegy visszatérve a mélyben alvó felülethez. «Majd csak elmegy – szólalt meg végre, mégis csak el fog mehetni, ne féljen, ha én nem is tudom segíteni. Majd hajnalban, mikor világos lesz s mikor mi is elmegyünk. Addig jó, hogy itt van és pihen. És nekem is olyan jó maga mellett!» – vallotta be csendesen. És megint hallgatott s lágyan a kezemet szorongatta s a lámpásra meredt, mely ott állott előttünk a földön, pirosló lángjával egy világos kör közepén. -43- «Ez egy idill a harc árnyékában – mondta még és nevetett, egy idill! Mintha régi ismerősök volnánk, nem igaz?» – tette hozzá. «Igaz», feleltem gépiesen. «Mert öt perc több, mint öt esztendő, ha utána már nincs semmi többé – folytatta a tiszt. Öt perc gyakran az egész élet, nem igaz? Lássa, nekem elveszett a hitem abban, hogy lehet élni rendesen». És megint várt és hallgatott és közben eldübörgött egy vonat s megint egy vonat s megint egy vonat a töltésen fölöttünk s az alvó csapat fölött, mely meg se mozdult és a tiszt se bánta a vonatokat. Csak ült és hallgatott és a lámpást nézte elmerengve, amint a gondolatait követte, csöndes elmélyedéssel mellettem, a kezemmel a kezében, amit átengedtem, élettelen. «Lássa, ott maradt minden, lássa, a mozgósítás első napján, mint egy álom az ágy párnáján, ha felébred az ember. A feleségem, a két gyerekem, a hivatalom, minden. Bevallom, fájdalom nélkül mentem el s lemondtam róluk s az otthonomról, mint egy ábrándról, ami nem lehet! Még az a kevés sem lehet, ami volt, az a szűkös keserű élet, ami volt, egy szegény nő, aki főz és mos, két kis szurtos fiú, akin a pajtások röhögnek, mert az én elviselt ruhámban jár, két kis fiú, mint két öreg! Mégis, lássa, el kellett mennem, németek elé, akiket nem is ismerek. Egészen biztos, hogy megölnek. Már holnap, adieu! Mert mi vagyunk az elsők, akik rávetjük magunkat az ő határukra, az őrségükre odaát. Nem vagyok gyáva, sőt! ha teheti, nézze meg ezt a komédiát, ha már úgy is itt van a közelben, nézze meg, ahogy majd én repülök! Óh, dehogy nézze! – tette hozzá nevetve, hát lehetséges!? De hol leszek én már akkor, mikor már maga elment innen», ismételte és felsóhajtott. «Ez az utolsó öt perc, mikor még éreztem, hogy élek» – fejezte be s a kezemet elengedte. S azzal fel akart -44- állni. «Maradjon!» – rebegtem. Meglepődés nélkül, a szemét rámszegezte valami merev elragadtatással. «Még soha ez nem volt az életemben» – mondta elepedve. «Nekem sem» – feleltem. «Mintha értem jött volna ide!» – mondta. «Mintha várt volna itt engem» – mondtam. «Csakugyan» – felelte. És csak nézett és csak nézett és már nem birtam, ahogy nézett, valami eltorzult áhítattal, mint egy csodát, ami ébred. «Esküszöm! Esküszöm!» – súgta az elharapdált szavak hevével s alig hallottam már. Még nem hitte, hogy igaz, még nem merte hinni, hogy itt vagyok az ő számára, elcsigázva és megsemmisülten, valami marcangoló vággyal, hogy így az út széléről, a világ végéről belerogyjak az ő életébe a testem súlyával, a leányságom elrémült mámorával, borzongva és gyönyörködőn az örömtől, amit adok s amit ad! Az ájulatom oly teljes volt s oly öntudatos mégis, hogy mintegy álmodva voltam ébren és akarat nélkül és teljesen erőtlen, mintha holtan éltem volna valami végnélküli életet! S amint leroskadva, a repkénybe veszett fejemmel mintegy elnéztem magam után, egy másik Bernay Adrienne után, aki elszáll mint egy madár, elfúlva láttam, amint egészen lassan, mind közelebb hajol hozzám egy fej, egy egész arc jön és a szemek és a száj, mint egy kép a bernai falakról, mint drága kis Glory anyám valami férfias elváltozásban, mint az én tébolyom egy másik után, egy egész nagy éjjelben egy árny! S vajjon meddig hallatszott el a sikolyom, mikor rámborult hörögve.

Aztán, nem tudom. Hajnaltájt zörögtem egy ablakon, a kis majorság udvarán, a töltésen túl, odaát. A fuvaros befogott s már indultunk is. A tiszt még jött a talyiga mellett egy darabig, a kerék küllőjét fogva le, de a ló nekilendült az ostor alatt s vége volt, repültünk! -45- Akkor még nézett utánam, a porfellegben a talyiga mögött, megkövülve az út közepén. Aztán láttam, amint hirtelen megfordul s szalad vissza a vonatához, mely beérkezett s amelyre fölkapott ő is, mindenki, az egész kis csapat, fürge fiatalok, kialudva s akik meghalni mentek. És ő is nyilván, óh istenem! Nem halt meg, gondolod, még fogom látni!? Soha. Aki éreztem a szívét a szívemen, aki éreztem rettenetes gyönyörét, amelyben leoldódva e lét fonaláról mintegy elbúcsúzott a fénytől, óh én tudom, vége, elveszett, isteni szerelmem, az útfélen! Óh, hol van már, hol lehet már, szegény kis kopott hadnagy, titkos szeretőm, holott még itt van velem s magam is hol vagyok már, holott odalenn már ébred az utca, a reggel, minden! A lámpám fénye a szürkületbe tűz bele s az asztalomról elvilágít a papirok fölött, hová? meddig? már nem is tudom követni. Ifjúság, szépség, öröm, minden elmulik és csak az élet marad, az élet meg hosszú! De mindenki számára van egy óra, öt perc vagy öt esztendő, mindegy, és van egy bús őrszem a sorsunk fölött, melyet sodor az ár. És egy nap ott van Mülhausennél a tiszt. Isten veled, Klotild. Bocsáss meg nekem s ne ítélj el. Ha tudnád, mit szenvedek! Pesten nem foglak felkeresni, te jőjj, ha akarsz látni, ha akarsz! Csak átutazom Pesten, csak felszaladok a lakásomra azért a palettáért és festő kazettáért ami az apám után maradt s rögtön megyek Bernára, ahol ha nagyon elunom magam, festeni fogok. No, isten veled, mégegyszer csókollak, mégegyszer!

Adrienne.

-46-

MEYERBEER

Vasárnap délben volt és Talpa Kázmér zeneköltő az előszobában várakozott. Itt szőke napfény derengett a szürke falakon s holmi szegényes kis képeken, melyek a falakat diszítették, igen siralmasan. Valami vidám és jóizű nyomorúság hangulata terjedt. A szomszédos konyhában holmi bizonytalan cselédleány a tányérokat mosta, zajos csörömpöléssel. Pirított hagymák s megperzselt mártások maró illata szállott a zeneköltő hosszú s vékony orra köré, amelyen a cimpák kidagadtak. Felkuszált és torzonborz fejét lappangó bánatok folyták körül láthatatlan koszorúkkal, hervadt levelekkel. Szürkén ült itten a napfényben és a sápadt arca világított. A szemek megriadva néztek. A szája megtelt kesernyés ízekkel. A szíve nagy izgalmakat hömpölygetett. Egy régi cilindert gyötörgetett keztyűs kézzel. Elavult és bő keztyűje volt s az ujjak itt-ott kiserkedtek belőle, a rövidre nyirt körmökkel.

Ekkor hirtelen megnyílt az ebédlő ajtaja s Rosenfeld kigurult. Gömbölyűn, mosolygón és vidáman gurult ki, mint egy rózsaszínű hordó, mely tele van itallal.

– Alászolgálja – szólott Talpa Kázmér és fölállott.

– Jónapot – felelt a gömbölyű ember rózsásan és jóindulattal. Tessék bejönni. Tessék csak bátran bejönni.

– Köszönöm – dadogta.

A szoba is tele volt jóízű illatokkal, pirított hagymákkal és perzselt mártásokkal. Az asztalon egy kétesen -47- fehér vászonfelület olthatatlan makulákat jelzett régi falatozásokból. A szőnyegen kenyérmorzsák tömörültek, pihenve, mint a legázolt molytömegek. De a háttérben egy zongora állott súlyosan és leborítva hímzett terítőkkel, holmi virágdíszben is és két karcsú gyertyával rajta, mint egy vidáman kikészített ravatal. A zeneköltő szeme békén megpihent rajta. A zongora látása s a zenei képzet, mely a hangszerből fakadt, némi enyhítő hatásokkal fujták át izzó riadalmát.

– Köszönöm – mondotta mégegyszer s egy székre ereszkedett. A cilinderét, a kezét is gépiesen, mint a báb, elhelyezte az ölében. Aztán alázattal és epekedőn elmerengett a Rosenfeld arcán.

Emez egy pillanatig nézte a zeneköltőt, valami bizonytalan és sértő szakértelemmel. Aztán megszólalt:

– Igen örülök, hogy eljött, – mondta – igen örülök, kedves Talpa Kázmér úr. Mi csak afféle egyszerű népek vagyunk, de azért nem igen búsulunk, mert nekünk is jut olykor egynémely zsírosabb falat az élet javából, bizony. Vasárnap mindig kitünően ebédelünk, néha másfélóráig is ebédelünk. Maga talán láthat máshol díszesebb berendezkedést, de maga tudja jól, hogy nem minden arany, ami fénylik. Itten kissé szűken vagyunk, igaz, de a szénánk rendben van.

– Óh tudom – felelte szerényen és elhárítón. – Rosenfeld úr jómódú ember hírében áll. De engem, bevallom, az effajta hivságos dolgok kevéssé érdekelnek. Én, tetszik tudni, hegedűművész és zeneköltő vagyok. Klytemnaestra és Abigél című operám igaz, még nem került előadásra, de azért nem lehet tagadni, hogy én szerzettem azt. -48-

– A világért sem. Azt nem lehet tagadni – vetette közbe Rosenfeld rokonszenvvel, de merőben tájékozatlanul.

– A jövő, – folytatta Talpa Kázmér – a jövő az enyém. Azt hiszem, az enyém – tette hozzá ösztönszerű kétkedéssel, mert elfáradt lelkületében már-már elapadt a remény.

– A fő az önbizalom – jegyezte meg Rosenfeld.

– Igen – felelte kábultan.

Egy percig hallgattak. A konyhából még egyre bezengett a tányérok csörömpölése. Aztán Rosenfeld hirtelen kiegyenesedett zömök lábszárain. Kopasz feje megfénylett a beözönlő napvilágban. Egy nagyot csettintve a nyelvével, vidáman szólott:

– Tehát ön szerelmes a leányomba, a szőke Flórikámba?

– Igen – felelte eltikkadva.

– Ezért jött?

– Ezért.

– Hogy megkérje a kezét?

– Igen.

– Jól meggondolta a dolgot?

– Ezen nincs mit meggondolni – mondotta egy rideg kézmozdulattal, mely a végső elszántságot jelezte.

– Dehogy nincs. Maga egypárszor együtt hegedült a leányommal, akarom mondani, hogy ő zongorázott maga meg kísérte a hegedűn. Ekkor nyilván látta maga, hogy a leányomnak milyen gyönyörű fehér a keze, még fehérebb, mint az az elefántcsont-billentyű, amelyet végignyomkod. A varázslat megejtette magát. A varázslat már másokat is megejtett. De próbáljon maga, kedves Talpa, öt percig józan és okos ember -49- lenni s nem holmi zeneköltő, benne az extázisban. Én, lássa, bevallom magának őszintén, hogy a házasság komoly és bonyodalmas dolog. Nekem például sokat kellett kinlódnom, mikor a feleségem elvált tőlem.

– Tőlem nem fog elválni és én sem fogok elválni soha – felelte a fiatalember lelkesen. – A szívem örökre Flórikáé! A szívem, mely tele van szerelemmel.

– A szerelem! – ismételte az ember a végsőkig meggömbölyödve. – A szerelem nagyon jó. A szerelemért érdemes élni és szenvedni. Liebe ist alles, ahogy az elvált feleségem mondta volt. Egyébként bevallom, maga igenis konveniálna nekem. Van magában valami vidámság, hogy is mondjam, valami kómikum, amit szivesen szemlélne az ember. Maga nem közönséges férfiu a mélabús és nedves szemével, mint egy nyúl és a tömör hajával, mint egy sárkefe. Tudniillik azért beszélek magával ilyen intimusan, mert már-már vőmnek tekintem.

Talpa Kázmér kesernyés boldogságot érzett. Ellankadt önérzete érzékenyen szűrte át a bántó szavakat, de pihegő lelke megenyhült a ragyogó perspektívák előtt. A mélyben Flórika világított, fehér kezével a fehér billentyűkön. Vonzó és derűs lénye mintegy zenei képzetekben bontakozott elő s a gyöngéd lelkének, az üde testének úgyszólván melódikus csengése volt. Valami nagy öröm zengett, a gyönyörnek édes hárfapengése.

Kissé elborultan s kiszáradt torokkal rebegte:

– Köszönöm, hogy vejének tekint. És köszönöm, hogy Flórikát nekem adja.

– Rendben van, fiatalember, – felelte Rosenfeld – egészen rendben van. Flórika a magáé! -50-

S jóizűen a zeneköltő vállára csapott.

Emez félénken magyarázgatott.

– Havi százhatvan forintot keresek mint operai zenész. Tudniillik kissé el vagyok kallódva ottan s az úgynevezett második hegedűk legvégiben ülök, az utolsó széksorban, a brácsák és trombonok mögött, ahol már mindennek vége van s az ütőhangszerek és réztányérok birodalma kezdődik. De ez csak egyelőre van. Ez csak olyan átmeneti állapot, amíg az első hegedűsök közül végleg elvonul valaki. Aztán keresek még vagy ötven-hatvan forintot hegedűleckékkel. De mindennek tetejében ott van a Klytemnaestra és Abigél! Ha ez szinre kerül, óh akkor!

– Akkor?

– Nem tudom – felelte ingadozva, mert pillanatnyi lendületéből ismét visszasülyedt a reménytelenségbe. – Akkor talán én leszek az első zenész az országban.

– Hát erre nekem nincs szükségem – felelte a gömbölyű ember elkomolyodva. – A leányomnak sincs szüksége erre. Legyen maga csak egy jó, pontos zenész, aki minden este megjelenik a zenekarban és hűségesen muzsikál. A leányomnak van csinos hozománya s nyilván jobb parthiet is csinálhatna, de ő is kapricirozza magát, s valami művészembert akar, mert a művész, tudja, az olyan romantikus. Maga ne törődjön semmivel, maga csak legyen jó kis férj és nagyon boldogok lesznek.

A zeneköltő felállott. Egy pillanatra lezárta a szemét, megborzongva. S az ajkát öntudatlanul beszívta a foga közé.

– Hol van Flórika kisasszony? – kérdezte enyhén és epedve.

– Benn van a szobájában. -51-

– Láthatnám?

– Most nem láthatja. Most van benn nála valaki.

– Kicsoda?

– No lám, már is féltékenykedik! – csattant ki a gömbölyű ember idegesen. – Mit mondjak magának, ki van benn? Mondjam azt, hogy Meyerbeer van benn, hogy magának imponáljon? Mit akar maga? Mit okoskodik maga? Magáról gondoskodva van, örüljön. Maga a vőlegény, aki szerenységre és tartózkodásra van kötelezve. Most nem láthatja, hallja. Most ki van zárva, hogy láthassa. Jöjjön el jövő vasárnap, akkor majd láthatja. Jöjjön ebédre. És Meyerbeert is megláthatja.

S ezzel gyöngéden és jóindulattal kituszkolta az ajtón.

-52-

MÁNDY KÁZMÉR ÖNGYILKOSSÁGA

Pacem summa tennent.

– Önök nem tudják mi történt, mondta S. doktor, igen finom fiatalember, – és csakugyan van itt egy látszólag rejtélyes és homályos eset, bár minden olyan világos az életben, mégha az értelmek hiányzanak is. De mit tudnak önök, és magam is vajjon mit tudhatok, nyomorult ember aki vagyok, finom árnyalatokkal, mit tudhatok egy másik nyomorult ember életéből, nyilván még finomabb árnyalatokkal? Holott mindent tudok. Holott nagyon okos vagyok, – bővítette ki fölsóhajtva s a szavak oly intenciójával, mintha azt mondta volna: jaj istenem irgalmazz! – Híres okos vagyok emberi mértékkel mérve, bő agyvelő kiváló leszármazásokból, továbbá a legtöbbet olvastam és tanultam Magyarországon, ha ugyan van mit tanulni Magyarországon és általában amikor az alapvető logika hiányzik. No mindegy, csakúgy odavetem, pretenzió és kötelezettség nélkül: sokat tanultam és megfigyeltem és kisérleteztem nemcsak úgy fölületesen mint a gépies tudósok, de bizonyos mártir-hozzáérzéssel, izzó ellenőrzéssel és nagyszerű keserűséggel s olykor, azazhogy számos éjszakákon, egész organizmuson, ha szabad e kifejezést használnom, csak úgy rengett bele fölkinozva, amikor igen súlyos munkákba merülten úgy vágtam és csaptam a könyvoldalak hullámait, mint egy hajókerék a vaskos vizeket a tengeren.

Ekkor azonban és nagyon helyesen, már alig hallgatták az urak, akik körülötte ültek és szivaroztak ez elegáns vacsora után, a kisebb szalonban. Sőt többen fel is álltak és távolodtak, elunottan. -53-

– Úgy beszél mint Brunetière, – mondta valaki, aki hajdan Párisban járt.

– Annyi baj legyen, – felelte rá egy másik.

S egy harmadik ezt mondta:

– Úgy beszél kérem mint Faust. Akkor inkább elmegyek a Nemzeti Szinházba, ahol a Beregit hallhatom.

De ebben a pillanatban egy fiatal nő lépett be.

– Oh köszönöm, nagyon jól vagyok, – fordult feléje S. doktor igen nyájasan, holott a fiatal nő nem is kérdezett semmit, egy szót se szólt, csak szétnézett álmosan mint egy tigris, és fáradtan kinyult egy karosszékben az ablak mellett, mint egy agár. Mert hirtelen feltünésének már e rövid percében is oly nagyszerűen variálta a mozdulatait, hogy a legszínesebb képzeteket ébresztette valami romantikus állatvilágból.

Azonban azt lehetett volna hinni, amint így hirtelen megjelent, hogy a fiatal ember hangja vonzotta be ide. De ez csak egy homályos és röpke impresszió volt. Az igazság az, hogy nem lehetett tudni semmit. Most már csak úgy tünt, mintha egyszerűen egyedül akart volna lenni itten, s a látszat az volt, hogy csak úgy betévedt ide, amint nyilván megunván a társaságot, végigbolyongott a szobákon.

Ez a fiatal nő leplezetlenül érdekelte S. doktort. Elmélyedő figyelmességgel követte testi meghajlásának minden árnyalatát, kissé fáradt helyetfoglalásának azt az egész női technikáját, amelyben a lábszárak, a csípők, a derék és a keblek mínd közreműködtek a maguk aláomló vonalzásával. Maga a karosszék, amelybe beleereszkedett, mintha kilépett volna tárgybeli semlegességéből és valami sajátságos és dekorativ nemiséget nyert e fiatal test letapadása által, mint ahogy egy jelentéktelen agyagváza változik át, ha egy köteg virág kerül bele. -54-

– Ez így van, – mondta S. doktor, mert nyilván ő is erre a hasonlatra gondolt. – Mondhatnám gyönyörű lába van, – tette hozzá, egyenesen a nőnek fordulva, kissé hajlott fejtartással.

– Oh! – mondta a fiatal nő, mintha valahol nagyon messze hallott volna valami hangot. És álmatag nézte az ablakfüggönyöket és az egyik lábát, keresztbe vetve a másikon, lágyan himbálta a levegőben. Mintha valakinek himbálta volna, aki még ott van előtte, térden.

– Tudniillik, be kell vallanom magának, – folytatta a fiatalember, – őszintén be kell vallanom, hogy ma már nem az kínoz és keserít el engem ami örökre kifürkészhetetlen, megfejthetetlen és megfoghatatlan dolog van ezen a világon, mert ilyen amúgy is kevés van, mi van? Hanem inkább az ejt olthatatlan kétségbeesésbe, ami mindnyájunk előtt tiszta és világos értelmekkel ragyog. Igy például az ön lába. Mert ennek az ön lábának például, mondjuk van, mije van? van először is dekoruma, ami hús- és csontanyagát felemeli és idealizálja, van bizonyos formaisága, pontosan megrajzolt, lehatárolt és merőben perszonális eredetisége, mert hiszen tudvalevőleg nincs két egyenlő női láb a világon. Továbbá van ennek a lábnak, anélkül hogy bővebben akarnám definiálni, mert higyje el tíz kötetet tudnék írni róla, amilyen iramban és üzemben vagyok, tehát van ennek a lábnak bizonyos jósága, vaksága és szerencsétlensége mint nagyrészt minden női lábnak, s amennyiben külső díszletezése is kifogástalannak látszik, egészben véve meglehetnék elégedve. Van rajta egy vékony fekete selyemharisnya, minden bizonynyal mérték után készítve, egy csöppet sűrűbb szövéssel sarkban és a sarktól fogva egy vékony selyemszállal, mely simulékonyan követi a lábszár -55- hajlatát mind följebb a térden túl, ami lehet a végtelenség. Van rajta továbbá egy bálicipő a harisnya selyméhez moduláló testvériséggel és e kettős, könnyed burok alatt, mely szinte egymásba olvad, az ember valósággal érzi az újjakat lepréselve, meztelenül, fehéren és laposan, mint a zongorabillentyük. Ez a láb megy. Ez a láb érez, számít és gondolkodik. Ez a láb emlékszik és szenved is, ha az ember hozzáadja az útakat, amelyeket bejár. Ez a láb ringatja és kutatja az összes titkokat. Ez a láb most bejött hozzám. S ez az, lássa, ami rettenetes.

Ekkor a fiatal nő megmozdult egy alig látható rezdülésben. Azaz, hogy inkább, tökéletlen mozdulatlansága még meredtebbé változott, amint két karjával a karosszék oldalához ragadva, szinte kifeszült a támlán. A pillák alatt, a fénylésük aranyfátyolosságával, két barna szeme nyugtalanul nézett. S a szája megnyilt lassan és vonaglón, mint egy kagyló, amelyben még benne él az állat.

– Mondja csak kérem, mért adja itt elő nekem ezeket a badarságokat? – kérdezte. – És mért nem hagy békén engem? – tette hozzá a hangjának azzal a begyakorlott akcentusával, mely szánalmat akar kelteni. És mind ennek mélyén, a hanyagul odavetett és félig leharapdált szavak legmélyén és a lelke legsötétebb rejtekében valami kínzó türelmetlenség rezgett.

Akkor, a másik nem felelt. Ez a hang, ez a sebzett modor, ez az egész furcsa, nyugtalan és keresztényi tartalom, ami e nőből, mint egy keserű plaszticitásból kiáradni látszott, annál inkább meghatotta, hogy nem is védekezett ellene. Volt valami páthétikus epekedés, néma és zengzetes, ebben az ülőhelyzetben. És volt valami távoli láthatár egész közel. És még mindig volt valaki a lába előtt térden. És az egész -56- kép olyan levegős és olyan nyomott volt egyszerre, hogy nem lehetett tudni, feloldódott-e itt a négy fal között a lámpa fényében, vagy egészen betölti-e a teret és a fényt a maga keserű sugárzásával.

És már nem is volt itt senki kívülök. A szomszédos ebédlőből igen élénk hangok hallatszottak, olykor egymásba vegyülten és kiválva egymásból, az egyforma és egyhangu érzések staccatóival, mert itt mindenki az átterített hosszú asztal körül ült egy improvizált bakkara örömében. És a nagyobbik teremben, mely szintén idenyilott, néhány tartózkodóbb természetű hölgy csevegett halkan, dekoltáltan és kövéren, a hang és modor ama keresetlen jelentéktelenségével, amelyet az ékszerek értéke megjavít. Különben az a fárasztó csend volt, amelyet a hosszú ablaksor dacára, az utcáról sem zavart semmi, se beszéd, se kocsizaj. És már késő éjszaka volt.

Némán, S. doktor felállott. Amint elhaladt a fiatal nő fauteuilja mellett és szépen meghajolt, a szivarja füstfoszlányai a feje körül szálltak.

– Jobb, ha elmegyek, – mondotta.

Aztán még állt egy percig és várt, tolakodás nélkül és szerényen és némi alázattal is, a végzetben hivő és igen szenzibilis emberek ama szokásos rögeszméjével, hogy nem kerülhetik el, aminek meg kell történnie. A fiatal nő fölnézett reá. Úgy nézett föl reá, mint ahogy a falra nézett volna, fagyos közömbösséggel. De ez az elsöprő tekintet még csak jobban lekötötte épen annál az üres fénynél fogva, mely átviláglott benne.

– Elviszem emlékül, – mondotta csendesen, – és elteszem a többihez.

– Tessék? – kérdezte a hölgy. -57-

De válaszképen csak a két karját tárta ki s a szivarja hamuját verte le egy ujjbillentéssel. És még mindég várta, titkon, hogy történjen valami.

Akkor a fiatal nő, hirtelen oldalt fordult a székben. A szeme fölcsillant, a szája megnyilt a fogak élével. Az orra büszkén és trombitásan, mintegy fölcsapott a levegőbe s csak az alja látszott heves cimpákkal, két apró, hosszúkás és keskeny hasadék körül, melyek az élet hevét fújták. Olyan fiatal, ragyogó, keserű és földúlt volt e percben, olyan dús hajzatú vad szőkeségben, olyan vibráló, bár önmérséklettel, hogy merőben újnak tűnt, egy második jelenségnek tűnt, mely még egy harmadikat és még számosakat sejttetett, egy egész nagy nőiséget sejttetett, egy pazar és páratlan női természet egész titkos skáláját sejttette, eltikkasztó igéretekkel. Rögtön mondani is akart valamit, vonagló női szájának oly fenyegető fölkészülésével, hogy S. doktor megriadtan figyelte. És érezte, mint egy meleg szelet, a nő forró leheletét. Akkor gyorsan megelőzte s a szava elé vágott, a félénk emberek ama spontán elszántságával, mellyel egy oroszlánt ragadnánk torkon.

– No lám, – mondta – milyen gyönyörű ez köztünk. Valami fagyos vonzalom van.

– Nincs semmi, – tiltakozott a fiatal hölgy, az ajkát harapva.

– Mindent meg fog tudni és mulatni fog.

– Esküszöm, nem érdekel, – lihegte.

– Ez egy titok, mondjam?

– Nem! Nem! – hebegte és már a zord szőke haját tépte.

– Hát csak magának, – súgta a fiatal ember. – Ez ép a fagyos vonzalom köztünk, hogy csak magának. -58-

– Nem, – dadogta.

– A dolog gyötör, nézze. És kiváncsi vagyok, mit szól hozzá. S már olyan sokat beszéltem hiába. Mi mindenről beszéltem hiába, mint ahogy a madár énekel. Itt van egy kis tragédia finom női idegek számára. Mindig csak magáról beszéljek? Micsoda glóriába áztattam a lábát, mint egy meleg fürdőbe, a lábát! Azt mondtam: zongorabillentyük. Hát lássa, itt van ez a Mándy Kázmér, aki úgy játszott fehér, csontos női lábujjakon mint egy klaviaturán. Igaz, az életével.

– Hallgasson, – rebegte elfulva s behunyta a szemét.

– Maga talán nem is ismerte ezt a Mándy Kázmért. Holott ragyogó ember volt, micsoda ember! Azt tudja, ugy-e, hogy meghalt, intencióval?

– Tudom.

– Egy pontos golyó, mint a kétszerkettő. No, de mért?

– Mért? – ismételte a nő s már-már kitört zokogva.

– Ezt senki sem tudja. A legboldogabb ember volt. Férj volt. A legboldogabb. Mondom, senki sem tudja.

– Senki sem tudja? – kérdezte elepedve. Maga sem?

– Óh, én, én, – felelte gyötrődve – az más, mit mondjak magának, az más. Én, uram isten, én nagyon figyeltem ezt az embert. És szinte kipréseltem magamnak az életét, mint egy cédruscitromot, barnás-arany rothadással. Abban én is tévedhetek, ami egészen világos. De hogy mért halt meg, az egy gyermekmese, ha akarja.

– Én nem akarok semmit – felelte kábultan. Én már rég lemondtam arról, hogy valamit akarjak. -59- Ami ezen a világon van, már csak innen van a vágyaimon. Amit én akarnék, azt már ember nem is akarhatja többé. Kezdeni elülről mégegyszer élni, hát lehet azt? Nekem is sok bajom volt az életben.

És még ezt mondta:

– Maga azt nem is hiszi, mennyi bajom.

Úgy mondta ezt valami viruló agóniában, mintegy az élet széléről. És elképesztő kiéltsége fölött, tündöklő női arca a homlok vad szőkeségével, szinte kimérikusnak tünt. Úgy rémlett, hogy rögtön, ez az imádandó fej leomlik, elmegy, elgurul és minden. A szorosan zárt pillák alól valami nedvetontó készülék gépiességével folytak a könnyei és dúsan öntözték az ajkakat, melyek a fogak alá göngyölgetve, egy ferde és fölkínzott vonal torz rajzát mutatták, az egész isteni női szájat, valami haszontalan meddőségben. A melle sem pihegett szabályosan, a női fölindultság megható és bájos ritmikájával, mely az emlőket magával vonja. De fölzihálva, amint elfojtotta volna a fuldoklását, az egész kebel konfuzus vonaglásokat végzett lökésszerű apró görcsökkel, valami láthatatlan seb fölött. És a két térdét keményen összeszorította. És az egyik lába taposta a másikat, keresztbe.

Mi volt még itt élet, remény, jövő, fiatalság ebben a fullasztó krizisében, amelyben a multakat úszta föl, mint egy folyót a folyása ellen – ha lehetne azt! Elveszve vergődött, a fölidézések holt és lázas kavargásában. Mindent akart tudni, hallani, élvezni, keserűn. És félig ájultan már, alig leplezte többé mért volt itt ma este, mért jött, mért helyezkedett el itt ebben a magányos sarokban, mint egy őrszem, mint egy áldozat, mint egy szfinksz, aki az önöntitkára kíváncsi, ostoba, zord és monumentális kirendeltségére egy sivatag közepén. A saját életére, a saját sorsára, a saját -60- különleges nyomorára volt kíváncsi s míg átadta magát ennek a szándékos martiromságnak, valami ellenséges ragaszkodással csüngött az ember ajkán és akarta, hogy beszéljen. Földúlva, minden fogékonyságát mintegy tűhegyeken tartotta ébren. A szemével is hallgatott, tágra nyílva a könnyek opálján át. Az orra is megnyult a vonalak mesteri finomságával, a cimpák kitárulva, szinte szagolták a szavakat, fölszítták a hangot s az árnyalatokat, hogy semmit el ne veszítsen belőlük, valami marcangoló vággyal, hogy jól megértsen mindent, az érzékei teljes fölfeszültségével. Afféle hallgató extázis volt ez, a kínzó figyelmesség oly szélső és megriadt fokán, hogy már-már gyönyörnek tetszett, valami elirtózott kéjnek a fájdalomban.

Óh, a másik, kissé ijedten, ez az igazság, nem is remélte ezeket a túlzott hatásokat. Nyilván kevesebbel is beérte volna. Elunottan ez este, egy nagyrészt ferde és közepes társaságban itten, kissé mellőzve is, amit szeretett különben, a magában élő ember álmatag szenzualitásával kutatott némi fagyasztott örömök után s titkon kileste magának ezt a különös fiatal hölgyet, mint egy jeges narancsot az asztal gyümölcsdíszéből. Elkerülve és ugyanakkor magához is csábítva s ingerelve, a tudatos közöny oly könnyed és mesteri játékával siklott el fölötte az egész est folyamán, hogy csakugyan úgy tűnt, mintha regényes jelentőségéről, egész szomorú női celebritásáról sohasem hallott volna. Mintha sejtelme sem volna róla, honnan jön és kicsoda. De sőt raffinálta a maga tájékozatlanságát a mindenféle homályos és szubtilis célzatok művészi méreghintésével, nagy horizontok hirtelen fölszaggatásával és gyors elhomályosításával, ezernyi idegszál röpke megráncigálásával, melyek mind a nőt fűzték le olthatatlan emlékezésekhez. Óh, a nő, mint a báb, járt, -61- forgott, vonaglott és lihegett e dilettáns készség műélvező mechanikáján, fölháborodva, engedve, elkábulva s reménykedve s végül mégis csak lehullva, mint a madár a kígyó torkába, elbűvölten néhány csepp vér szagától, mely a Mándy Kázmér homlokából folyt.

Most hát itt volt S. doktor, igen finom fiatal ember, ahol lenni akart, bárha kevesebb effuzióval. Ösztönszerű előkelősége némi szánalmat is érzett, noha abban a metódusban, amelyet itt követett, aligha volt egyéb gonoszság annál az emberi jóindulatnál, mely bizonyos magyarázatokkal és tévhitek tisztázásával óhajt segíteni még egyre vérző lelki sebeken.

– Itt mindenki mást hitt és mást képzelt, mint ami történt, aranymadár, – fordult a nőhöz azzal a spontán bizalmassággal, amit az inkognito megenged – sőt még ma is mást hisz mindenki, mert a halottak, bár nagyon gyorsan mennek, mégis csak megállanak valahol. Mert velök számoljuk az élőket és rajtuk ítéljük meg őket. És még valami, ami egészen bizonyos: aki meghal önként, az életnek fordul teljes arccal s nem annak, amiről fogalma nincs. Itt volt valami elképesztően nagyszerű a Mándy Kázmér halálos elhatározásában. Én azt hiszem, hogy lelkesedésből lőtte agyon magát.

A fiatal nő kábultan emelte föl átázott arcát a könnyekben.

– Lelkesedésből? – dadogta s öntudatlan kiásta és kifacsarta magának e szó teljes értelmét és minden titkos vonatkozását, azzal a gyötrő igyekvéssel, amit mindannyian éreztünk már, mikor bizonyos életbevágó dolgaink egész szédületét egy hitvány szó fogyatékos kifejezőképességében próbáltuk megérteni. Ő sem ment semmire, szegény fiatal lélek, aranymadár és csak várt, fölkínozva. -62-

– Csakhogy ez nem olyan egyszerű, hogy készen kapja az ember – folytatta S. doktor. Látja-e még olykor, bár eltünedezve, ezt a gyönyörü Mándy Kázmért meggörbült háttal s látszólag megrogyva, kiélten és kizengve, hogy aztán hirtelen kiegyenesedjék s lobogjon, mint egy fáklya? Festő és földbirtokos, bohém és úr, független és leláncolt bizonyos beteges hallucinációkhoz, fagyos és forró és önönmagától részeg: valami isteni megbélyegzettség fénylett rajta, mint a sors pergő gyöngyszemeinek sápadt oriense, hogy költőiesen szóljak, valami nagy vonás, mint egy Tintorettón, hogy még színesebben fejezzem ki magam. Amint jött-ment, véknyan és soványan, mindenki tudta, micsoda bivaly, micsoda régi bíboros egy fölvirágzott dekadenciában, minden vágyakon marcangoló, minden kéjekben túlzó, kegyetlen, ötletes, vérivó s királyi. Voltak napjai, mikor elernyedetten, mint egy megsebzett párduc vonszolta magát, a tekintete elepedt és zöldes fénylésével, amit nem lehetett megfogni s amiről csak álmodni lehetett. Máskor húsz évesnek tünt, az áprilisi virágzás minden üdeségével, mint egy feslett cherubin, valami titkos megromlottsággal ebben a keserű fiatalságban, amelyet minden titka, minden mámoros érzékisége, az élethez s a gyönyörhöz tapadó minden hite és hűsége úgyszólván átvilágított a vonásaira vetített mártir-öröm fájdalmassággal. Különösen a homloka virult, a két halántéka tiszta fénylésével a szemöldökök finom vonala fölött, szinte egyazon hosszúságban a pillákkal s a két szem, a legbecsesebb, amit emberi arcon láttam valaha, azokban a szürkés-zöld nedvekben úszott, amit talán csak Romney tudott visszaadni egynémely skót mágnásról festett portrait-in. A száj derűs volt, mohó és kérlelhetetlen, az ajkak végének omlatag hanyatlásával, egy ájult és megtépett száj, -63- mint egy külön élet, mint jajveszéklő skarlátja, bár színeveszetten, az egész arc haloványságának. De főleg a nyakának voltak hallatlan üdeségei, nőies hajlékonyságai, ingerlő s izmos teltségei, a bőrfelület márványszerű simaságával és kéjesen friss szagával. S olyan két keze volt, mint egy pápának, haldokláskor.

– Óh, a keze! – rebegte a fiatal nő azzal a pillanatnyi ellelkendezéssel, mely lázas szerelmek minden elmult gyönyörét, minden emlékét s minden fájdalmát egyetlenegy lehelletben szívja vissza magába.

Aztán, úgy látszott, nem bírja tovább. Hirtelen elszántan előre siklott a széken, nyulánk formáinak teljes kiválásával a ruhája vékony selymei alatt, melyek heves mozgásában megfeszültek a testén.

– Hát Árvay Tesszát ismerte…? – kérdezte elfúlva s azzal a női vakmerőséggel, mely mindent megkockáztat.

– Óh, várjon csak – felelte a fiatal ember, hasonló vakmerőséggel s valami sötét emlékezést szinlelt. – Hogy mondta e nevet? – kérdezte angyali tájékozatlansággal.

– Árvay Tessza – ismételte a fiatal nő tagolt és heves hangsulyozással, hogy megtöltse ezt az öt szótagot egy egész sulyos élet tartalmával.

– Óh, hogyne! Várjon csak. Ez volt a Mándy Kázmér híres szerelme.

– No, lássa! – mondta élénken a nő.

– Mit lássak? Engem, bevallom, a nő alig érdekelt ebben a pályafutásban. A nő, Corneille óta, minden tragédiában egyforma. A nő csak önmagának él, mint az állat. Mit jelent az: egy nő!? A nő csak egy hatás itten. A nő, az egyetlenegy pillanat. -64-

– Egyetlenegy pillanat – ismételte elbódultan, valami titkos értelmeket keresve e szavakban nyugtalan női ösztönével.

Egy percig várt. Aztán hozzátette, a homlokán végigsimítva, a szőke haját sepergetve:

– Én nem tudom. Senkisem tud semmit – sóhajtott föl meggyötörve és alázatosan. – Mégis csak egy nőért halt meg, szegény ragyogó szerencsétlen.

Akkor sokáig hallgattak. A szomszédos ebédlőben még mindig kártyázott egy hősi társaság, de már felére fogyva s az előbb még élénk hangok föltünő és jelentős decrescendójával. A másik terem üresnek látszott, a bútorai kivilágított magányával, mint egy szinpad, ahol még senki sincs. De a lenyomott zsöllyék homorú mélyedéseikkel jelezték elbúsultan, hogy csak nemrég ültek bennük s micsoda súllyal! Az ablak alatt egy-egy lépés zaja kopogott a járdán. S egészen messziről, egy távoli csengés elszűrten jelezte az első villamost.

Micsoda vágya támadt ekkor bizonyos szomorú vallomásokra, micsoda kiáradó és kegyetlen vágya, amint el is fojtotta rögtön! Mi célja is lett volna közismert régi dolgok ellamentálásának, mi célja? És akkor csak ült, mozdulatlan és egészen egyedül. És csendesen feloldódott magában, az emlékeiben, a fájdalmában s úgy hallgatott, mintha fürdött volna intimus bezárkózottságában, intimus önsimogatásokkal, egy szomszédos tükörből merengve el magán, mint ahogy egy másik életből nézne vissza az ember.

– Igaz is, – mondta egyszerüen – miért is érdekelné a nő, hát érdemes?

Akkor S. doktor rögtön felelt.

– Hát egyszer csak Kázmér eljött hozzám s azt mondta: «Van itt egy igen furcsa leány, bolond, elszánt -65- és sebes, mint egy zebra. És egészen szőke. Mert az arca is szőke a haja fényétől. És csak a két szeme olyan merev arany, mint a vadállaté.» – Másodszor ezt mondta, talán két héttel később: «Árvay Tesszának hívják és én nem tudom, miért érzem úgy, mintha már ismertem volna. Ez olyan kínzó és olyan gyönyörű. Mert mivel nagyon rossz híre van, csakugyan azt gondolom folyton, hogy talán már egyszer az én szeretőm is volt, még mielőtt éltem, valamikor.» – Mikor eljött harmadszor, ezt mondta: «Az életem olyan pazar és dús, mintha tele volnék aggatva szőlőfürtökkel belülről. Voltaképen olyan boldogtalan vagyok, hogy elrémülve gondolok arra, hogy egyszer meg kell halni.» – Végül ezt mondta: «Ez egy főispán leánya és mégis rettenetes híre van. És mégis olyan magasról néz, amint jön a Váci-utcán, úgy fönn van a levegőben a vadszőke fejével, mint egy jaguár egy háztetőn. Ez olyan nő, mint a Vannozza, VI. Sándor idején. Nyilván ez az én időm is. Nézz utána, mint híres okos. Mert én elveszem feleségül.» – Ez időtájt már olyan dúlt volt, oly remegő és mámoros, hogy alig mertem beszámolni neki. Híres okos! Csakugyan! De tartozom magamnak azzal, hogy bár mindent biztosan tudtam, titkos nyomozások és információk után, mégis olyan ijesztő kételyeim voltak, hogy soha egyszerű valóság nem tünt föl ennyire komplikáltnak. Egy világért nem beszéltem volna. De ekkor ő, igen csendesen és ájtatosan, az egész olvasót végigmorzsolta: «Az apja meghalt korán, a főispán. Az anyja, valahol a vidéken, évek óta merev combokkal ül egy karosszékben az ablak mellett és úgy néz onnan, kinyúlt nyakkal fiatal gavallérok után, mint egy zsiráf két szem datolya után. Van itt még egy idősebb leány, aki előbb ment férjhez, még pedig egy -66- katonatiszthez, aki azóta kvietált. Ezek Bécsben lak nak, valami homályos boldogságban. Aztán van egy fiú is, a Pistu, híres kártyás és amatőr-cigányprimás ha mágnások vannak jelen s aki szakított a család dal. De azért ez van mint család. Már most Árvay Tessza. Egész kicsi súlyos számlája van, holott tizenhétéves koráig nincs más adat róla, mint hogy a táncosait halálra fárasztotta a tiszti mulatságokon, a kőszegi kaszinóban. Csak ő táncolt s csak vele táncoltak. Valami furcsa és enerváló módja volt a táncának, valami különös ámbra-szaga a nyakának, szóval valami volt, amit csak ő tudott. Innen az a mohó és dühös torlódás és tolongás körülötte, az az egész nagy, hangos gyűrű uniformisokból a vékony s könnyed battisztruhája körül. Máskor, éjszaka, az ablaka alá ráncigált cigányokat buzdították vidéki gavallérok tüzes dallamokra s várták az apró fénycsóvát, egy gyufa lángját az ablak mögött, amint az szokás vidéken. Aztán volt itt valami hirtelen betegség, valami sötét titok a zárt függönyök mögött, hosszú hetekig. Igaz, a leány vadszőke lénye, ájult és heves nőstényisége, egy princessz gőgjének pávatollával, a nagy vére nyilván terhelten is, minden föltevést igazolt. Egy-egy vakmerő szava, amint turbulens leányok szoktak, egy-egy nyugtalan mozdulata a testi hajlékonyság bravúrjával és mindazzal, amit szuggerál, egy-egy éjjeli sétája némi túlzott pezsgőzés után a városszéli réten, holdfényes szénaboglyák közt és minden rejtélyessége s lobogó furcsasága, a szédületig szította föl a jó vidéki agyvelőket. Szóval arról volt szó, míg nyomta az ágyat, hogy elvetélt egy ártatlant. Aztán később, mégegyszer látták, sápadtan az utcán, mégegyszer! Aztán egy nap, egy reggel, eltünt egy huszártiszttel. Oh, ez már így van, ez már nem vidék s nem regény, ez -67- már kinyomozott s ellenőrzött valóság, ezek már pontos adatok, kijegyzett nevek és számok bécsi hotelkönyvekből, ez preciz nyolc nap Bécsben és a Semmeringen, egyazon szobában a huszártiszttel, ez az ő két cipője a huszártiszt bagariájával a 27-es számú szoba ajtaja előtt, ez az a bizonyos «két reggeli a 27-esbe!», ez az ő nyolc éjszakája! Igaz, azóta nincs huszártiszt, de vannak egyéb figurák, ide-oda húzgálva s feldöntve mint a sakktáblákon, vannak vadászatok, autó-kirándulások, titkos mulatságok festő-atelierekben és pálinkás fetrengések Szép-utcai külön-szobákban s mindez itt van mellre szíva, mindez itt van nekem, bennem, mint egy halálos öröm és egy nagyszerű seb, mint a lepra! Aztán most elindulok, micsoda hegycsúcsokra! Tudniillik holnap van az esküvőm Tesszával. holnap, uram Jézus.» – Ezeket mondta Mándy Kázmér, – fejezte be S. doktor.

És akkor, mégegyszer, csend állott be. Úgy tünt, hogy a szavak, hangok és hangsúlyok penetráns forgatagából és az emlékekből amiket fölkavartak mint a szél valami drága szemetet, és a vallomások és idézetek holt és vonagló életéből egy távoli ember lebeg elő, szegény, szomorú, sápadt fantom az átlőtt homloka sebével, mint egy rubint méccsel a sötétben. És a képek és színek, régi báli éjjelek, holdfényes szénaboglyák és semmeringi idillek mind itt muzsikáltak még, rég elzengett magyar nóták keservével, vonagló gordonkák nyomorával a kisvárosi utcán, hej-haj, drága magyar nóta, micsoda úri guszta, úri guszta!

– Holnap van az esküvőm, – ismételte a fiatal nő.

– Holnap van az esküvőm Tesszával, így mondta – javította ki a másik. – És akkor láttam utoljára – tette hozzá, – vagyis élve utoljára. -68- A homloka virúlt, mint egy mártirnak, a szája nem tudom, micsoda zamatokon kínlódott, már-már torz széleivel. Soha sem volt szebb, mint e percben, földíszítve a betelt sorsa tündöklésével, mint egy régi oszlop egy utolsó nyáron, a naplemente hulló rózsáival. Már akkor nem volt előtte semmi, csak ez a holnap, a jövő! Egyébként minden be volt fejezve, család, rokonság, úri körök, minden. Ezeket mind elsöpörte brutális szakításokban. Egészen egyedül volt, kigyúlva s várt. A mátkaságának ideje, néhány kedves hét, lepergett volt alig egy kézszorítás nélkül, valami szándékosan túlzott tartózkodásban és szinte ájtatos tisztaságban a leánnyal. Csak egyszer történt, mert minden részletet tudok, hogy ajkon szaggatta, marcangolón, a fölkészülő szenvedés elbődülésével, mint aki az első kortyot issza valami rettenetes pohárból.

– Aztán? – kérdezte a fiatal nő, elfúlva.

– Aztán, másnap, csakugyan megvolt az esküvője Tesszával. Híres kisasszony, meghurcolt lány, kis titkos mama, hát mit akar, imádta és így imádta a dühös hírével, a feslett női életével, kancacsikó multjával, de hát mit akar, imádta! Órákon át, bezárkózva a lakásán, a gondolatai fullasztó erejével mélyedt el battisztruhás leányságán s ráborult minden vétkére és szerelmére, a letaposott fehér testére, mint egy testvéri hullára, melódikus zokogással. Nagyszerű hallucinációkban úgy ment vissza érte súrlódó táncai és magányos sétái éjjelébe, egész viharos élete éjjelébe, hogy mintegy véres fogakkal marcangolta az időket, amelyekben még nem ismerte, vagy ismerte már, de nyomát vesztette! És elkínzottan, a tébolyig csigázott képzelete micsoda lázas freskókkal falazta körül magát, micsoda márványcsarnokot emelt magának a látományai masszivitásából, micsoda máglyát, amelyen felkúszott, -69- mint egy emberi hernyó isteni fájdalmakhoz, amelyekben élni fog! Soha emberi agy és lélek nem nyílott ilyen horizontra, soha emberi vértanuság nem készült föl ily kéjelgőn minden kínokra s minden kiélvezésre, apró szavak idézetére, amelyek valaha másnak szóltak, jelentős tekintetekre, melyek másfelé fordultak, a testi féltékenység minden rémes gyönyörére, távoli éjszakák forró árnyjátékára, amint visszalobogtatták a kibomlott hajak vadszőkeségét, a meztelen vágy iramlásán! Mind erre készült, lássa!

– Aztán? – kérdezte ízzón.

– Aztán ott volt vele az első éjszakáján, végre!

– Az első éjszakáján, – ismételte, rémüldöző emlékezéssel.

– No úgy-e, milyen világos! Más csalódik s lehull. Ő fölszárnyalt a legragyogóbb egekbe. Érti már most, hogy a nő csak egy hatás volt itt, egyetlenegy pillanat, amelyben megismerte. Az élet mégis csak egyszerűbb, gondolhatta és tisztább, mint az emberek gondolják. S úgy föllelkesült váratlan szépségeken, hogy rögtön ment és agyonlőtte magát ezen az első éjszakán.

– Föllelkesült? – dadogta.

– A nő szűz volt, nem érti? – súgta az arcába hajolva.

Akkor, egy szó nélkül, egy hang nélkül a fiatal nő sokáig maga elé meredt, kidülledt szemekkel. Igy ült mozdulatlanul, kinyúlt karokkal a szék karfáján s az ujjait lassan behajtva, mint a karmokat.

– Oh istenem! – rebegte megdermedve, mint a szfinx.

-70-

RÉGI SZENT TÖRTÉNET

I.

Egy csomó kócos legény, rosszillatú és híres verekedő, baltásvitéz a javából és ijjas és fejbeverő, zord fosztogató és foglalkozásos rabló, mind együtt volt itt a Wellensburg várában, a feketekő tornácon, egy nagy asztal körül, amelyre rásütött a hold.

Mind együtt volt, mind morgott és röhögött s mind nyelte az italt egy rézkancsóból, mely körbe járt, a leragadt szájak nedves nyomával a csorba széleken.

Egynémelyik már odavolt, s kinyúlt tagokkal s megdermedve, sűrűn csuklott a hold felé. Egy másik ferde szájjal gagyogta el a mondókáit, Zsigmond királyt gyalázván, akinek Wellensburg adót kellett hogy fizessen. Egy harmadik, lángveres, egy kőoszlopnak dőlt s hányta az italt magából, elbőgve, mint a szarvas. Mások aludtak már, az asztalra ragadt fejjel. De odakünn az éjjel fehéren ragyogott.

És a hídon túl, a fehér úton, messze, a felkavart por mint ködfátyol lobogott egy zord lovascsapattal mely rohant.

A paripák megnyúlva, a lovasok görbén és fegyverzetükben fényesen, valami hangtalan riadalommal töltötték be az éjszakát, mint távoli árnyak száguldozása, egészen zajtalan s szinte a föld felett.

Csak amint közelebb ért e fegyveres csomó s már ott torlódott a híd alatt a porban és a holdban, hallatszott némi tömör dübörgés, a patkók zajával az éjben és a mélyben. És a porból, sötétből és a verejtékből, mely elöntötte őket, egész szilaj iramlásukból -71- mely dúsan csörgött mostan, valami jóízű gazság illata szállott, amit e kócosok itt fenn legott megéreztek.

Megriadva s dülöngve is, egymást lökdösve baltásvitézek, ijjasok és fejbeverők, sorra mind feltápászkodtak. Az asztalról súlyos koponyák feleszméltek, sűrü és keserű pillantásokkal, mint a párducok. Ama nagy veres kiállott a hegyoromra s ott tünt föl a fegyverének támaszkodva, mintegy frissen föstött üstökével, ragyogva a hold alatt.

De rögtön harsogta, a többieknek, a tornác felé:

– A zsivány!

S mindannyian akkor, megzavart komondorok, ugatták:

– A gróf!

Már ekkor a por leszállott a hegyoldal kősikátorán. A szertefoszló ködfellegből lovak s lovasok kibontakoztak s amint tömör csomóban átszáguldtak a hídon, a holdfény mint a folyó ezüst végigfröccsent rajtuk.

Néhány kófic levente tünt föl, harci nép salakja, nagy porosan és bepáncélozva mint a teknősbéka, a fejek és lábak törpe kinyúlásával s elevenségével az otromba vasak merevségében.

De elől, magosan a nyeregben, ijesztőn és kegyetlenül, mint Charles Quint, aki az oroszlánok mintaképe, hosszú lándzsájával a híd szélét seperve, a marcona Wellensburg látszott, nagy kopasz fejével sisak nélkül, mint egy ezüst golyóval a vállán, a kékes ragyogásban. Az arca merev volt, kifürkészhetlen, mintegy megkövült álmokba meredő, mint egy szfinkszpofa évezredeken át. Az orr dominált, kinyúlva mint egy kődarab, szinte élettelen konturokba fagyva, szimat nélkül, valami megdagadt s betelt hősiességben. A szemek, két elveszett topáz a szögbefutó -72- szemöldök alatt, mélyen benyomva a húsba, valami távoli kancsisággal néztek elő egy sűrű szakál mögül, mint két sárga állati szem, az erdőn, egy bozótból.

A fegyveres népség némi alázattal felvihogott hozzá, amint ült hősiesen a lova tetején s azzal az elévülhetetlen hűséggel fogadta, ami a fegyveres rablók szolidaritása, amíg futja a zsold és van min osztozkodni.

Mit hoz a gróf, ez a kérdés, ha már olyan büszke most!

Mind tolongtak a kócosok s villámgyorsan egy-egy kérdő pillantásuk röppent a kisérő haramiák felé. Lopva fel is sandítottak a Wellensburg nyergére, megnyúlt orral, szaglászva s mohó szemmel mind. S valami nagy fehér árnyát láttak ottan.

A lángvörös lökdöste a többit s morgott:

– Rongy! Csak rongy! Üsse a kő! Valami rongy!

Oh, rongy, persze! És a keze kinyúlt feléje.

S akkor, rögtön, megborzongott az omlatag fehérség, hős Wellensburg előtt, a nyergen. Enyhén panaszos hangja is hallatszott, egy kecses nyögése, elkínzottan és üdén. A gróf legott nagyott bökött a lándzsájával a baltások felé, no nézd csak, leprások! s dúsan feléjök is köpött, a fogát mutatva, mint a tigris.

Akkor mind, egyszerre hátráltak, megriadva de fitymálón is: a kampós nyeregben, hanyat fekve, fehér vásznak rongyaiban, egy szőke leány lihegett, félig meztelen. Nagy haja összefolyt a paripa sörényével. Már ekkor, röhögve, valaki megismerte. Egy másik legény is a halovány térdekre meredt, amint kinyúltak fölkarmolva s kérgesen a rongyok között. Egy harmadik morogta a többiekért:

– Marika…

S mind röhögtek. -73-

Az udvaron, a gránitmedencéből, mohón ivott a ló, megnyúlt nyakkal s borzongva a holdfényben.

Wellensburg leemelte a leányt s amint szegény kis perszona, ájultan a karjába hullott, legott a vállára is kapta és megindult vele diadalmasan!

Kiegyenesedve, széles lépdelgéssel mint a medve, úgy jött súlyosan és könyedén, meg sem érezve a terhet. Kőarca elkomorodva tükrözte vissza a lelke hevét, a vágyban elborultan. Zord óriás, akit az öröm nem kavar föl, abban az irgalmatlan nyugalomban tünt föl, ami az oroszlánok sajátossága, mikor a préda ott van a karmuk közt. Csak távoli kancsisága csillogott közelebbről, a megrözött fény kegyetlen melegével. A nyakán, az egész hátán a leány haja elömlött, letapadva, összekuszálva, egy kevés fűvel vegyesen.

Akkor baltások, ijjasok, szilaj verekedők mind, összebújva bámultak az úr után, földühödve és keserűn, mert már nem röhögtek többé. No lám az ökör, hogy viszi azt a kis cselédet, valami jó zsák arany helyett leütött zsidóktól, hogy viszi azt a rongyos pásztorleányt, kis Marikát, meztelenül! És morogva, csalódott kutyák, az asztalhoz gyűltek újra. S imhol Zsigmond király helyett, immár Wellensburgot gyalázták. És újra ittak a csorbaszélű rézkancsóból.

De a jókedvüknek vége volt és a hold mind magasabbra szállt.

II.

Odafönn a teremben, a farkasbőr nyoszolyára letette a leányt, esetlen gyöngédséggel.

Térdre ereszkedve, hosszan elnézte, komor áhítattal. -74-

És hírtelen föllelkesülve, mulattatva mint patkánnyal az oroszlán, egészen megszelídült, ellágyult, elbárgyult e rendkívüli Wellensburg. Az öröme kivirult valami szokatlan szédületben, amint nagy kopasz fejében rohant a vér s a halántékát dagasztotta. Súlyos nyakláncán rántott egyet s nagyott fújva, kancsi szemének ájult tekintetét végigsodorta egynémely ősi arcképen a falon, elavult banditái a Wellensburg-Schurkenbüttel-fajtának s akik zavarták mostan, angyali zsivány!

De Marika feleszmélt volt, noha mereven feküdt, szegény kis rongyos, összeszorított tagokkal, mintegy megnyúlva s megvékonyodva, elsüppedt vonalakkal, mint őszi fűben a farkasbőrön, és sírt. Egészen hangtalanul és bájosan sírt, kicsi kerek arca elváltozása nélkül, egy mozdulat nélkül, hevesen és szinte érzéktelenül. Mint apró üveggyöngyök követték egymást a könyei, hihetetlen szaporasággal s amint megállottak a pillák szélén, rögtön meg is indultak gurulva s rögtön két új köny jelent meg a szemek szögletében.

A gróf bámulta ezt, elragadtatva.

– Miért sírsz? – kérdezte azzal a kéjes kegyetlenséggel, mely annál jobban ismeri az okokat, hogy élvezi is őket.

És heves ajkával hirtelen, a leány ajkához ért, harapva. De rögtön hátrált is, mámorosan még, de megriadva egy pillanatra, amint a csókja alatt, ijesztő áhítattal a Szűz nevét dadogta a leány s valami tébolyszerű reménykedéssel, forrón és fogvacogva, menyei segítségét hívta.

És gyorsan lesiklott az ágy szélére, az ágy széléről a márványpadozatra. S a Wellensburg tekintete előtt, mely elbűvölve követte már-már torz bandzsálitással, néhány lépést jött előre, inogva, lassan, amint -75- a benső hév fölszédítette mind hevesebb tüzekben micsoda csúcsokra! Egész kis léte, egész kis lénye valami nagy tisztaságban tündökölt a meztelensége halovány színével, amelyen a zsenge bőr opálja az útak porát és sarát viselte s két térde alázattal mutatta megkarmolt zöldesbarnaságban, a friss föld és fű nyomát…

És egyre csak dadogva, hebegve, elepedve, kis fohászok habzsolásával csak jött és csak jött előre, immár időn és téren kívül, elváltozva, megkönnyülve, egész finom kis lényének elborulásával, omlatag szertefoszlásával, a rémületből a hit gyönyörébe szállva! És elfúlva, szegény kis melle vonaglásával, valami néma ujjongásba kezdett. A tágra meredt szemeknek megtisztult kéksége immár a csodát várta, a gyönyörteljes zavar mosolyával…

Wellensburg élvezte ezt.

Mohón a leány felé meredve, minden mozdulatát, az árnyékát is a kőpadozaton, minden apró sikolyát megsebzett elrezgésben, egész nagy extázisát szinte fölszívta magába és úgy követte meglepve és mulattatva, öntudatlan mozgások kiséretével, szédült kis lelke minden szárnycsapását. S amint így érdeklődve, meggörbült háttal, mind előbbre hajolva e kéjes szemlélet örömében, mint tündéri táncosnőt figyelte a leányt, kőarca, ellágyult vonásaival, mintegy lehullatta szfinkszszerű masszivitását s förtelmesen emberivé lett.

Legott felállott s a falakat surolva, az alácsüngő hadirongyok vibrálásával, a leány után lendült, lomhán és eldűlöngve. Az időt szürcsölve, a perceket kinyujtva, azt leste, hol fogja el, hol törje le, azt számítgatta, hogy kerítse meg épen a hit ájulatában. És fölröhögve és lassan és a mozdulatának otromba hajlékonyságával, -76- a karját kicsapva mint madárfiókra, utána kapott s nem érte el. A két sárga szeme szögbefutásával, nagy csüngő szájjal jött utána újra, némi dédelgető szavakat selypítve, némi becéző hangok nyerítgetésével, és el is érte, meg is érintette, el is eresztette, vérfagyasztó gyöngédséggel.

– Marika! Marika! – morogta a falnak dőlve, magánkívül az örömtől.

Oh kis Marika bizony, már alig hallotta ezt. Elveszve és remegőn, valahol messze szállt már a léte fonalán, mint egy fölrántott báb egy láthatatlan dróton. Kiválva e világból, a megváltás örömét lihegte, a csodára meresztett kék tekintetével, amelyben a téboly derüje mint egy nagyszerű csillagzat megjelent. És a szája, nyitva, egy apró kört alkotott. És forró lehelete szállott:

– Mária! Mária! Szent szűzanyám! Szerelmem! Segíts meg engem! Segíts meg engem!

S mint fehér árny tovasodródott.

Még követte, még követte, még nyerített, még selypített, még nyult utána egyszer. S egyszer még felröhögött a rendkívüli Wellensburg. Aztán mohó kezét hirtelen a leány hajába merítette. Selymes tömegét még érezte egy pillanatra, de rögtön egy csomó kitépett szőke hajszál mint aranyfátyol lebegett előtte s míg elcsapkodta a szeme elől, a fehér árny meglebbent s ott tünt föl a terem sarkában, a várablak párkányzatán, könnyedén, zajtalan, egy futó káprázatban.

A meztelen vállát, az üde hajlású nyakát mintegy ércbe öntötte a hold s ébredő szépségével valami rejtélyes csillogásba fagyva tündökölt, mint egy templomi bálvány, kiszállva az éjbe. S a hangja is, minden emberi csengésen túl, úgy zengett föl, oly hallatlanul üdén, mint egy most született csöngettyű. -77-

– Mária! Szerelmem! Segíts meg! Segíts meg!

Alatta, a tágnyílású boltívezet alatt, a bástyák vadmentha bokrai virultak a holdnak epedt illatokban s megtépett sziklák kőrengetegén, mint egy ezüstszőnyeg ömlöti el a fény. A mélység körül fölcsoportosulva, hegyóriások őrizték az éjszakát éles csúcsaik szuronyzatával s túl rajtok, szirteken s romokon túl, a távoli völgy tündöklő mezősége vézna kis virágokkal látszott, kis ezüst fűszálakkal a csendben.

– Mária! Segits meg!

És már eltünt, lesiklott, elmúlt az ablakból, elrepült mint a madár, tárt szárnyakon, lobogó rongyokban kis Marika, kis fehér galamb, aki volt. Két karja látszott még kinyulva, amint kilendült az ezüst végtelenbe.

Valami enyhe visszhang zengte vissza elröppenő sugárzását a térben s Wellensburg üvöltött utána megrémült rivalgással. Az ablakhoz rontva, elfúlt bőgését éles zajok csörögték át, amint zord rugaszkodásában homlokát a színes üvegbe vágta s a magasra tartott fáklya világában, véres golyófejével kibámult az az éjszakába, mint megrablott óriás.

De a fáklyaláng elsápadt abban az általános sugárzásban, amelyben az éjjel, tündöklőn, elmerült.

S e végtelen ragyogásban, a csillagos egek és ízzó hegyek ünnepében, mint omlatag rózsák hullása, kis Marika lassan szállott alá, kinyúlt tagjaival a fényben, zárt szemekkel s lobogó hajakkal, egész kicsi lényének ezüstbe dermedt gyönyörűségével ez isteni repülésben.

Szelíden átvonult a vadmenthák fölött, a bércek világos sivatagját könnyedén átlebegte, az örvény fölött nyugodtan áthajózott s úgy síklott tova kifeszült teste szent ájulatával egy csillagmiriád alatt, mintha az égből -78- eresztenék alá a távoli völgy kéklő mezőségére, ahol minden várta már.

Csakugyan, a vézna kis virágok és ezüst fűszálak megborzongva fogadták, mint a boldogságos Szent Szűz egy leejtett liliomát és feléje hajoltak és feléje illatoztak.

És akkor Marika térdre esett a füvekben, a vézna a kis virágok között és imádkozott és fohászkodott és még sokáig zokogott.

III.

Nyilván úgy történt, hogy e mennyei csodában, a kigyulladt egek káprázatában, a tündöklő tüzek patakzásában végleg elhamvadt a Wellensburg csillagzata.

S amikor az ablak mellől visszatántorogva, félig vakultan, remegő kezére nézett, nem tudta, vajjon az utak pora borítja-e még vagy hanyatló élete veti már reájok a maga szürke ködfátyolát. Szakálas arcának elevensége újra elborult, mintegy kőrétegek alatt valami embertúli rejtélyességben s dús orra, mint egy márványdarab, céltalan nyúlt elő a kancsi szemek közé ékelve a terem homályában, ahol a fáklya, egy sarokba csapva, piros füstökben lobogott. S ami zord komorság hős-zsivány alakját még körüllebegte, mikor jött, néhány percekkel ezelőtt, egy vonagló leánytesttel a vállán, most immár széles hullámzásban áradt körülötte, a fáklya maró füstjével. Mind feléje szállott a füst, feléje szállott s golyófejét bekoszorúzta tragikus koronákkal.

Legott az ősi kardot, a legrégibb kardot, a Schurkenbüttelek hóhéri kardját a rothadó rózsákkal, a megfagyott vér rózsáival lekapta a falról. -79-

Hajdani tömör mészárlások, magányos kivégzések, fölnyársalások és zamatos öldöklések dicső pengéjét rettenetesen megforgatta és szörnyen sujtott maga körül homályos sejtelmek ellen, mint aki még él, még öl s még fog ölni vagy mi, ebadta banditája!

És üvöltött a házőrző alabárdos-kutyákért, a baltásokért, az ijjasokért, a lángveres gazemberért, a kócos daliákért mind s a harci kürtöt oly soká fúvatta, hogy a tülkös lelke majd belefúlt s csak nézte gyönyörködve s szakértelemmel a kidagadt nyakát, a kidülledt szemét, a torz arcát egy rikoltó hang mögött s készen arra, hogy rögtön gyomronszúrja, ha abbahagyná, amíg nem int… És a régi zászlók, régi rongyok, rothadt selyemfoszlányok sorra meglebegtek s köztük fennen lobogott aranynarancs színeiben, gróf Wellensburg hű vazallus, rabot s papot igázó házi lobogója! A fegyverek zúgtak a boltívezet alatt. Zord lépések dobogtak a márványpadozaton. A köves pincék fenekéről, a várodvak mélyéről az egész hadi népség kigurult csörögve, kis lompos lovakon az éjbe, a hegyeken át!

De a Konstancig futó fehér országút veszélyes volt ez éjjelen.

A keletre tartó keresztes áradat, míg a fellegvár csőcseléke vakmerőn belékötött, legott a tó vizének sodorta a gyülevész leventéket s a zajos, fullánkos tumultusban valami jött-ment burgund buzogány, mint a mennykőcsapás ledörrent a Wellensburg fejére.

S rögtön, a rémüldöző zűrzavarban, valami megfoghatatlan bűvös csendnek pillanatnyi varázsán át, a nagy kopasz fej, kigömbölyödve, kimagasodva, mint vérző nap leáldozott s végiggurult a szemhatáron a tág egek bevérzett függönyén, ahol a hajnal bujtatta elő skarlát máglyái fénysorát. -80-

IV.

Akkor, drága kis Marika békén élt a virágos réteken, vadrózsák, jácintok és violák illatában, mert a völgyben kerti virágok nyiltak és már virultak tavaszkor.

S míg őrizte a nagy fehér ludakat, melyek haloványcsőrűek voltak mint a hattyúk s míg csöndesen elballagott mögöttük, néha-néha el is gondolkodott, egy zöldleveles nádszálon harapdálva apró gyöngyfogaival.

Kiengesztelődött emlékezése, zavar nélkül idézte vissza, mint egy távoli álom furcsaságát, egy régi éjszaka zord és fönséges perceit s megborzongva gondolt vissza a várterem sötét falára, ahonnan hajdani sívár betyárok, egy végtelen arcképsorozatban, lenéztek reá a farkasbőr-nyoszolyán, a szemök vörhenyes pislogásával, amint a fáklyaláng feléjök csapódott. S a távoli legenda mélyén és messze e kábító távlatok éjjelében, még mindig ijjesztőn s félelmetesen, de egy csöppet elmosódva is, egy kissé megenyhülve is, a Wellensburg alakja kisértett, elborult kőarca évszázados komorságával, a kancsal szemek rejtélyességével, álmokba meredő keservével, a bús szemöldökök alatt.

Mert itt, a tömérdek virág között, a tavasz derűjében, a békén vándorló ludak mögött fehér nyakukkal a napfényben, mely szinte leringott füvekre s virágra s lebegő aranyporával mindent behintett: a hajdani rabló már-már elhullatta keserű masszivitását s inkább hervadtan tért vissza a multak riadalmából, perzselő nyári illatok őszi fuvallatával, lesujtva és fájdalmasan.

Marika búsan emlékezett.

S finom kis női lelke, noha aggódón s borzongón omlott vissza egész a gróf ajkáig, a csókja harapott -81- sebébe, mégis csak szerette s kivánta az emlékét s kéjesen visszaélte benne egy távoli perc minden irtózatát…

Olykor, hosszan küzködve, sokáig sírt Marika s buzgón imádkozott.

De szapora könyei e gyöngéd fohászok közben, aligha hoztak enyhülést s rajongó elepedését csak hézagosan töltötte be a mennyei megnyugvás érzete. Akaratlan, öntudatlan, kék szemének réveteg tekintete valami nagy rejtélyre tapadt s irgalmas nőisége ösztönében, megrendülve pillantotta meg a saját elhurcolt s megkínzott teste mellett a Wellensburg szívének vergődő szárnycsapását.

– Mit akart? Mit akart? – kérdezte magától, hebegve.

És angyali tekintetével hirtelen belenézett abba a nagyszerű nyomorba, amelyben az ember, leigázva, a maga örök vágyát kergeti. S míg a letünt lovagnak visszatérő árnya ott térdelt előtte s zokogott, Marika még hátrált ugyan, el is húzódott, el is fordult, de azért ő is zokogott.

Egyszer a tó napfényes vizében megpillantotta magát.

– Ki tudja, talán szeretett, – rebegte.

És így pergette le, immár a bánat és a szomorúság húrjain, kicsi életének roppant emlékeit és a zavaros elandalgások percében, a homályos gyötrődések maró unalmában, hirtelen elrepesett hős zsiványa, a nagy Wellensburg felé s remegőn hozzásimult, lehúnyt szemekkel, odaadón.

De az öröme gyötörte, szenvedett. Mint kicsi szűz asszonyka csendesen átjött réteken s mezőkön, a ludak mögött emelgetve apró meztelen lábait s a zöldleveles nádszálon harapdálva, elbúsult merengésben. -82-

Távoli fák lombja zöldelt a földek határán és egy egész raj fecske, alacsony röpüléssel mintegy az örök idők végtelenségét sodorta, rengeteg multakból szédületes jövőkbe.

Holott az ő számára, gondolgatta, mult és jövő le van tarolva már. Remegő odaadása sohasem lehet egyéb fájdalmas emlékezésnél. Az egész szerelme csupa köny.

És a füvek és virágok közül, fehéren kimagasodva, a kéklő várra felpillantott.

Bús magányban állott a vár odafönn, a leőrlött lét néma fönségében. Zord falai körül, a kopár hegycsúcsok kőüllőjén, megrendítőn elzendült volt a végzet, roppant kalapácsütése. És a merengő hegyóriások őrködőn fölcsoportosulva, már csak vadmentha-szakálukat szegezték a térben rohanó időknek, vándor madaraknak, szálló fellegeknek, a vár meséjét zúgva el nyári éjek csillagfényénél: Egyszer Wellensburg szeretett…

– Oh, Uram, irgalmazz! irgalmazz! – könyörgött Marika.

Mert valami szokatlan hév rázta meg szegényt s irtózva, de gyönyörködve is, a lelke végső vágya támadt, a nagy visszakivánkozás. Még küzdött, még küzdött, de már megtörve, legyőzve.

– Mért ne mennék el? – kérdezgette.

És elvált a völgyek derűjétől, a kis füvektől, a vézna kis virágoktól, a jácintoktól s a violáktól, mert itt még minden virult. És elvált a tó nádzúgásától s a fehér ludaktól is elbúcsúzott, mint szomorú anyácska, aki hazatér.

És megfürdött a tóban gyönyörű fehérre. És szelíden elindult. -83-

S már ment az uton, gyors lépdegéléssel csak ment és ment, megadva magát kicsi rejtélyes sorsának, valami távoli hangnak, ami hívta… Mégis, néha elsírta magát, egy apró, éles sikolya csengett rejtélyesen az utakon át. És meg-megállott, szőke fejét hátravetette, a nagy haja kibomlott. Olykor, egynémely vadszederinda, tövises virágfűzér az útját állta, meg is sebezte. Néha megbotlott és megborzongott a fekete ciprusok alatt, ahonnan a bércek tépett éle, mint emberi profil meredt reá, egy egész sereg kis furcsa kő, egy egész erdő vihogó törpe.

De jött tovább, sietve, kihevülve, ijedt tekintettel az útját keresve, habozva egy percig, a homloka verejtékét törölgetve, aztán újra nekilendülve, helyenként kúszva már s lihegve a sziklás rengeteg kősikátorán, de mind bátrabban, szinte kigyúlva az epedés hevében, elváltozott arccal és megkönnyülve a napesti derengés arany párázatában, amelyben ő maga is az utolsó percek zengésébe omlott, ízzó vonzalma szédületén.

És arccal a magaslatoknak, a bástyák alatt, az örvény szélét súrolva riasztó kőszálak között, mint egy apró, elveszett felhő úszott tova a sziklák végtelenjén s elfúltan az örömtől mind följebb tört s mind lázasabban s egyszerre csak, mint hajdan Wellensburggal, a hídon száguldott át, kacagva!

És az udvaron is, a tornácokon s a lépcsőkön föl, kacagva jött, mint szilaj menyasszony. S besiklott a hajdani terembe, fölemelt fővel diadalmasan.

S rögtön, mintha hallotta volna a násza zenéjét, a lázas csendben.

A hárfák fölzúgtak, megtépázva, és ezüst kürtök zengése közben, gyönyörű lovagok jöttek. Kékszemű apródok rózsafűzért hoztak, halovány leányok havasi -84- virágot. És mind kérdezték, fölzúgva ők is és a sok hang egyszerre mind:

– Marika, kié vagy? Kié szived?

– A szívem, a szívem, de hiszen tudod, hogy a tiéd – felelte Marika zokogva, a leomlása angyali hevével.

De rögtön, a hangjának zengő visszhangjára, a lovagok fehér tömege elrebbent s mint omlatag virágok szertefoszlása gurultak tova apródok és halovány leányok. S a tünedező forgatagot, a zsongó szines zűrzavart valami titkos morajlás zúgta át, valami nagy hang csendült s könyörgő szólítgatás, mint távoli kongás, rettenetes:

– Marika! Marika! Mért késel, szivem?

Kereste, kutatta, figyelte s a falak mentén, sikongva, a eszeveszett vágyódás gyönyörében, az ablakhoz rohant.

Mégegyszer föltünt holdfényes peremén, kiegyenesedve, a homlokára simítva le lobogó haját. Ragyogó arcával belemerült a roppant tér kéklő rengetegébe és hallgatta és élvezte és felszívta magába a hegyek mélyének tompa moraját, az örvényzúgást amint beletorkolt a szél s éjjeli hörgése, mint egy egész sor harang zúgta és zengte és üvöltötte a nagyszerű hívást: «Marika! Marika! Mért késel, szivem?»

Mosolygón mégegyszer fölnézett az égre, de szelíd tekintete a mennyei csodákból már nem kért semmit többé. Csak búcsúzott, köszöntött, már mint egy más világból, ahová elmegy szeretni, meghalni.

-85-

TARTALOM

• Az élet diadala 7
• Mülhausen-nél a szomoru tiszt 21
• Meyerbeer 46
• Mándy Kázmér öngyilkossága 52
• Régi szent történet 70