The Project Gutenberg eBook of Gróf Károlyi Gábor följegyzései (2. kötet) by Károly Eötvös

(Genuai uzsorásomhoz utazom. – Látogatásom a Kormányzónál. – Szerződése az Athenaeum embereivel. – Kossuth Ferencz aláirása hasonlit apjáéhoz. – Miért kell Kossuth aláirásához közjegyző? – Kossuth szegényül hagyta el hazáját. – Az ég alatt hál. – Uti málhája? – Mit ér a magyar korona? – Miből élt Jézus Krisztus? – Mac Ádám mint jó barát. – Gunszt Bertalan a titkár. – Mi volt fizetése? – Miként dolgozott Kossuth? – Tolla, téntája, papirosa. – Buvárkodások a könyvtárakban. – A két luthránus diák. – Titkárát elbocsájtja.)

Az 1879-ik év őszén, október végén vagy november elején, föl kellett keresnem Genuában signore Goutot, magyarul Gaut urat. E kirándulásomnak története van s az a történet elég érdekes. Ekkor ismertem meg a Kormányzó iratainak történetét s anyira-menyire vagyoni viszonyait.

Ekkor már Párisban laktunk. Átkozottul megszorultam pénz dolgában. Kimerült minden hitelem, nagyon megfogytak zálogba adható tárgyaim is, pár ezer frankra mulhatlanul szükségem volt, szomjas zsebem tehát egyik genuai forrásomhoz, Gout vagy Gaut urhoz kivánkozott.

Ez a Gout ur kisebb fajta uzsorás volt Genuában. A kegyetlen, de mindig jókedvü fajtából. Sokat sohase adott, de mindig adott. Istentelen kamatot számitott ugyan, néha husz százalékot is, de üres kézzel sohase eresztett el. -2-

Ott lakott egy kis utczában, mely az Aqua Sola-térre torkollott. Volt egy kis boltja, abban kirakata nyakkendőkből. Szebb és drágább nyakkendők Párisban se voltak. Száz lirán alul alig adott nyakkendőt. De ez csak ürügy volt, hogy a legelső gavallérok is bemehessenek hozzá. Különösen idegenek, utazók, turisták, montekarlói játékosok voltak pártfogoltjai. Ezek közt sok angol is.

Az angolok adták neki a Gout nevet is. Eredeti neve olasz vagy görög volt, nem is emlékszem már rá. Én is csak Gout néven ismertem s ugy is szólitottam.

Gout angol szó. Magyarul azt teszi: száraz fájás vagy köszvény. Ha uzsorás-pénzt kellett fölvennünk, magunk közt még Párisban is azt mondtuk: meglepett bennünket Signore Gout.

Épen indulni akartam Páris felé, mikor véletlenül találkoztam az utczán vagy talán a vasuti indóháznál Kossuth Tivadarral s ő kérdezte tőlem, nem látogatom-e meg az öreg urat?

Igazán nem volt szándékom, nem is jutott eszembe, de e kérdésre rögtön Turin felé indultam s másnap már kint voltam Collegno al Baracconeban. Jó ideje nem láttam a Kormányzót,1) jól esett fölkeresnem, ő is különös örömmel és szivességgel fogadott.

Néhány nap előtt voltak nála az Athenaeum emberei Budapestről. Ekkor szerződött meg velük iratai kiadására nézve.

Ott volt Vérei József, az Athenaeum igazgatója. Eszes, mozgékony, ügyes üzletember. A nyakkendője vagy az -3- inggallérja mindig nyomta valahol a nyakát, mert a fejét folyton igazgatta. Valami régi idegbaj lehetett nála. Folytonos fejbólintása feltünt a Kormányzó urnak.

Urváry Lajos a Pesti Naplónak volt szerkesztője már nyolcz vagy kilencz év óta s az Athenaeumnak szintén valami igazgatója. Hebegve beszélt s szemeivel örökké pislogott. Ezt is a Kormányzótól hallottam. Különben jó alaku, üde szinü, fiatalos külsejü ember volt. Később hallottam, hogy ez ember életének nagy titkai voltak. Első házassága borzasztó erkölcsi szerencsétlenséggel végződött. Utóbb el kellett hagynia a lapot s nagy nélkülözések közt élt. Már itthon laktam, a mikor nyelvrákban meghalt.

A harmadik Sigray Pál volt, az Athenaeum jogtanácsosa. Erre is tett a Kormányzó valami jókedvü megjegyzést. Ha jól emlékszem, azt, hogy sohase nyitja föl szemét egészen, csak félig, – mintha a napba nézne.

Hogy Helfy barátunk ott volt-e a szerződéskötésnél: erre bizony most már nem emlékszem. Alig képzelem, hogy ott ne lett volna, hiszen ő volt a Kormányzó és az Athenaeum közt a közbenjáró. De meglehet mégis, hogy nem volt ott. Ha ott lett volna: saját nevének minden esetre helyet szoritott volna a szerződésen.

Tartalma hosszu és bő. Tartalmára bizony nem emlékezem. Annyit tudok, hogy az iratok tiz kötetre voltak tervezve s hogy az első három kötet megjelenése meglehetős szabatossággal időhöz volt kötve. -4-

Hiszen akkor a Kormányzó már 76–77 éves öreg ember volt. Oly életkor, a melyben az emberek nagy és terjedelmes irodalmi munkát nem szoktak végezni. S tíz kötet! Ha minden kötetre egy évet számitunk is: 86 vagy 87 éves kora előtt a Kormányzó be nem fejezheti művét.

Kérdeztem a Kormányzót, hogy csupán iratokat ad-e vagy azokat fel is dolgozza s megfelelő megjegyzésekkel s történelmi felvilágositással kiséri? Nagy különbség van a kettő között.

Csupán iratokat rendezni sajtó alá: könnyebb munka. Szorosan véve, ez nem is irodalmi működés. Nem irói, nem szerzői, nem költői munka. Erre kivételesen nyolczvan éves ember is képes lehet.

De a Kormányzó azt felelte nekem, hogy semmi esetre se nyers anyagként adja át iratait, hanem azokat emlékiratszerü megjegyzésekkel világitja meg. S szándéka az, hogy az iratokat nemzetünknek s a külföldnek főbb történelmi eseményei szerint csoportositsa s ez eseményeket önálló részekben külön is megirja.

De hát lehet-e erre 77 éves életkoru embert kötelezni? S lehet-e arra, hogy nyolcz-tiz éven keresztül végezzen ily munkát?

Ember és ember közt nagy a különbség. Akkora, mint a jellem és jellem közt.

A nemes felelősségérzet. A kötelesség teljesitésének -5- önmagunkra szabott erkölcsi kényszere. Az a fenséges adósság, melyet magunkra vállalunk a hazával, a nemzettel s az emberekkel szemben s azokkal szemben, a kik szivünknek részesei, – hogy érzést, lelket, munkát, örömet, egészséget s minden sikert és vagyont, mely a miénk, az ő boldogulásukra áldozunk fel. S hogy feláldozhassuk: ebből álljon minden boldogságunk.

Ez a jellem a maga teljes tisztaságában és épségében. Ilyen volt Kossuth Lajos.

Mikor a vajdával nála voltunk s a vajda a munka negyedik és ötödik kötete után kérdezősködött: akkor mondta a Kormányzó:

– A negyedik kötet egészen kész s az ötödikből is csak három-négy ivnyi van hátra. De azért nagy lelki nyugtalanságot okoz nekem, hogy eddig is késlekednem kellett. Talán nem én vagyok az oka, de azért nekem fáj az. Sietek is a legelső napon, a mint tehetem, Emich urtól mentséget szerezni a magam számára. Nem tudnék meghalni, mig kötelességemet egészen nem teljesitettem.

Emich ur alatt Emich Gusztávot értette, a képviselőház volt tagját s az Athenaeum vezérigazgatóját. Nemes gondolkozásu férfiu, a ki sokkal több figyelemmel volt a Kormányzó iránt, mint a mennyire a szerződés kötelezte. A Kormányzóban nemcsak a szerzőt s nem csak a szerződő felet látta.

Bizonyosan tudom, hogy Turinból elutazásunk után egy-két napra meg is kapta a Kormányzó levelét. Ha e levél egykor napvilágot lát: ebből látja meg a világ, -6- ha semmi más bizonyság nem volna is, miként érzett, miként gondolkodott a Kormányzó a kötelességről.

A szerződés természetesen magyar nyelven van szerkesztve. Készitésekor otthon volt Kossuth Ferencz is s Lajos Tivadar is. Ki fogalmazta: nem tudom.

A szerződés keltének helye igy van megörökitve: Baraccone-Collegnói terület, turini provinczia. Szerződő felekként aláirták Kossuth Lajos, Kossuth Ferencz és ifju Kossuth Lajos. A könyvkiadó-vállalat részéről Urváry és Vérei irták alá. Tanuk gyanánt az okiraton Ihász Dániel és Sigray Pál szerepelnek.

Azért gondolom, hogy Helfy barátunk nem volt jelen az aláirásnál, mert az ő neve még a tanuk közül is hiányzik. Ha ott lett volna: legalább tanuként aláirja.

Kossuth Ferencz a »Kossuth« szót csaknem tökéletesen ugy irja, mint édes apja a Kormányzó. A két név, a mint egymás mellett fekszik, nyilvánvalóvá teszi ezt.

Gyakori tünet, hogy a fiu névaláirása hasonlit az apáéhoz. Különösen gyakori akkor, ha mind az apa, mind a fiu igen sokszor irja le saját nevét; ha élete foglalkozásához tartozik a sok névaláirás.

De ez természetes is. Ha száz kéznek kell ugyanazon nagy és kis betüt százszor meg ezerszer gyorsan leirni; utóbb mind a száz kéz egyenlően irja le azokat a betüket. Csak akkor lesz állandó eltérés, ha a kéz alkatában van valamelyes különösség vagy ha a kéz a kisgyerekkortól kezdve egészen más természetü iráshoz szokott. -7-

Ugy látom, ily eset van Lajos Tivadarnál. Az ő betüi s vonásai messze térnek el a Kormányzó betüitől s vonásaitól.

Az irásszakértők intézménye buta és gaz intézmény. Ostoba vagy lelketlen biró az, a ki az irásszakértők véleményét figyelembe veszi. Mekkora eltérés van ugyanazon kéz irása közt, ha a tinta, a toll, a papiros vagy a testi és lelki állapot különböző. S minő könnyü és természetes az idegen betük és vonások utánzása, ha az utánzó fiatal, keze ép s gyorsan és sokat szokott irni.

A szerződést közjegyző is hitelesitette. Természetesen olaszul. A közjegyző neve Vittorio Angley volt Pianezzából. Ráütötte pöcsétjét is, a melynek czimere egy kövér fehér kereszt.

Meglehet, Olaszországban nem érvényes az olyan kétoldalu kötés, melyet közjegyző nem hitelesit. Nem tudom. Ha igy van: akkor ott kellett lenni a közjegyzőnek.

De ha nem igy van: akkor csakugyan mosolyogni való dolog az a közjegyzői hitelesités.

Hát eltagadhatná valaha valaki Kossuth Lajos nevét vagy neve aláirását? Kellett oda még tanu is? S ha kellett: Ihász Dani öreg barátom neve nem lett volna elég önmagában is?

A királyok aláirásához miért nem kell tanu? A spanyol király még a nevét se irja az okiratra. Csak annyit ir: »én a király«. A napkeleti fejedelmek némelyike -8- csak a tenyerét üti a papirosra, mintha legyet csapna agyon s még se kételkedik senki az ő sajátkezeirásában. Van-e annyi király és napkeleti fejedelem a világon, a kinek kezeirása összevéve érne annyit, mint Kossuth Lajosé?

Hajh de hát magánjogi dolog, szerződés, pénz, részvénytársaság s több e féle: igy szólnak a jogtudósok.

Hát hiszen épen ez a nevetni való, mikor Kossuth Lajos kötelezvényéről van szó.

Deák Ferencz csak egy iskolásgyerek palatáblájára irta föl irónnal, hogy vagyonát halála után adják a szegényeknek. Alá se irta a nevét, mert haldokló szemei előtt már sötét volt a világ s keze nem engedelmeskedett többé az elhervadt akaratnak.

Kételkedett azért valaki abban az írásban? Vagy meg merte volna támadni valaki azt a végrendeletet? Száz szegény rokona maradt apjának testvérei után. Jogtudós is volt köztük akármennyi. Vagyona is tisztes maradt, a mint a kegyelet fölverte az ő szegényes tárgyainak értékét. Még se találkozott senki, a ki éhes örökösként elő mert volna állani, hogy a szegények pénzét magának követelje. Még azt se hiszem, hogy biró akadt volna, a ki megsemmisitse azt a végrendeletet.

De hát végre is, miért kellett a 77 éves agg embernek arra vállalkoznia, hogy tíz nagy kötet irodalmi munkát készit az életnek még hátralevő éveiben? -9-

– Anyagi körülményeim szigorusága kényszeritett, hogy a terhes munkára vállalkozzam.

– Agyam és kezem munkájával kerestem meg hontalanságomban mindennapi kenyeremet.

Oh ti császárok, királyok és mindenféle biboros fejedelmek! Ti nem ismeritek a mindennapi kenyérnek gondját, még akkor se ismeritek, ha nyomorgatott népetek pokolba kerget benneteket. Mert a kincsek özöne akkor is megvan kezetekben, a hogy népetek verejtékéből azt összeharácsoltátok.

Az oroszlán nem gyüjt. S nem fogad el senkitől mindennapi élnivalót. Hanem élte alkonyán is önmaga keresi meg kenyerét – büszkén, bátran, nyugodtan.

Kossuth Lajos szegényül hagyta el hazáját, a mikor bujdosóvá lett. Talán pár száz arany volt erszényében, kormányzói fizetésének nem is egészen egy hónapra való része. Ezzel vágott neki idegen földön, idegen népek közt a hányt-vetett életnek.

Pedig nagy állam feje volt egy ideig. Kormányzó czimén választott fejedelme Magyarországnak. Hatalma és tekintélye akkora az ő országában, mintha királya és vallásalapitója lett volna nemzetének. S minő élet várt rá! -10-

Az idegen földön töltött első éjszaka némi sejtelmet nyujtott arról az életről előre. A hogy ezt a Kormányzó a vajdának röviden elbeszélte.

Alkonyat felé járt az idő, mikor társaival, a bujdosókkal együtt Kossuth a Duna jobb partjára, török földre lépett. Kis számu török katonaság és partőrség várta. A nap lenyugodott, de még világos volt, a mikor a partőrség által értesitett török főtiszt lóháton néhány lovastiszt kiséretében közelgett. Ezredes volt a főtiszt, Kossuth eléje ment.

– Tudom, ki vagy. Tudom, hogy ellened fordult a szerencse. A padisah palástjának árnyékában nyugalmas pihenőd lesz. Allah nevében üdvözöllek.

A kormányzó néhány szót szólt. A főtiszt nem akart tárgyalásba bocsátkozni.

– A nap lenyugodott, este van. Feküdjél le nemes vendég, majd ha a nap fölkel: beszéljünk sorsodról. Készitettem számodra éjjeli tanyát.

Valami kisázsiai tanulatlan ember, de jó ember volt az a török főtiszt. Sejtelme se volt arról, ki az a Kossuth Lajos s az ő alakjában mekkora történelmi egyéniség áll előtte. Nagy nemzet üldözött, bujdosó fejedelme! Az a jó török ezredes csak egy urat ismert. Az a szultán, a ki az ő fölséges uralkodója. Ő hozzá képest mindenki csak egyenlő szegény és kis ember.

Kossuth sötét szinü, de ékszer nélkül való magyar diszruhában volt. Kalapja mellett toll, csizmáján sarkantyu, oldalán kard. -11-

– Ragyogó öltözet nem lett volna méltó se az én helyzetemhez, se nemzetem sorsához, de mégis diszesebb ruhát kellett felöltenem, mert keleten voltunk már s hiába, a tisztességet ott is csak a ruha után osztogatják.

Volt kényelmes hintókocsija s podgyász-kocsija is. Három jókora utazó ládája volt s minden holmija ezekben. Fehérnemüje tizenöt pár, teljes öltöző két ruha s a most rajta valón kivül még egy magyar diszruha. Lábbelik, harisnyák, kendők, keztyük, rojtos nyakravalók elegendő számban. Néhány könyv, azután irások, irószerek, néhány fegyver s talán négy pár diszes művü pisztoly az egyik ládában. Fegyverek, pisztolyok elajándékozni valók. Keleten ez a jó és régi szokás.

Nem messze volt az éjjeli tanya, melyet a Kormányzó számára a török ezredes készitett.

Biz ez nem palota volt. Nem is hán vagyis keleti vendégfogadó. Még csak nem is csárda az utszélen, de még sátor se.

A gyepre volt teritve gyékényfonat, annak tetejére egyszinü gyapjuszőnyeg, derékalj semmi más. Még fejalja se volt. Ruhával tömött kis kézitáskát tettek a Kormányzó feje alá, palástja volt takarója s igy töltötte az első éjszakát idegen földön Magyarország bujdosó fejedelme.

Szép enyhe nyári éjszaka volt. Nem nagy messzeségben -12- volt a Duna, melynek zugó moraját mintha hallotta volna a bujdosó füle. Egyéb zaj nem hallatszott az éjszakán át.

– Hajnal felé elaludtam. Alvásom nem volt hosszu, de azért felüditett. Mióta Világost elhagytam, még ilyen álmom se volt.

»Minden volt e könyzáporban, a mi a hazafi szivének fáj; – minden! Csak egy nem! A reménytelenség nem; a kétségbeesés hazám jövője felett nem.«

»Ugy tetszett nekem, – még akkor a fájdalom első lázrohamában is ugy tetszett nekem, mintha az ég csillagainak fényszikrázatából könyeim fátyolán keresztül egy sugár lövellene felém, mely azt hirdeti borult lelkemnek, hogy nemzetem szenvedni fog ugyan, irtózatosan fog szenvedni, mert boszuja rettenetes a féktelen uralomvágynak: – hát szenvedni fog nemzetem irtózatosat, de nem hal bele!«

Ime az első éjszaka idegenben. És ettől kezdve még negyvennégy és fél esztendőt kellett töltenie idegenben. -13-

De hát miért akart szegény maradni? Miért nem vitt pénzt, aranyat, kincset magával? Ha király lett volna, bizonyosan nem üres kézzel bujdosik el hazájából!

Joga lett volna hozzá. Egy egész esztendőre járó tiszti fizetés még a polgári jog, még a hétköznapi felfogás szerint is megillette volna őt. Negyedévre ugyis előre volt hozzá joga. A mostani királyi udvartartás költségeit is előre fizeti ki országos kincstárunk. S aztán néhány ezer főre rugott bujdosó társainak száma. Szentséges joga volt ahhoz, hogy ezek tisztes ellátását az ő bölcsesége intézze egyelőre.

Hiszen kezében volt, hatalmában volt a kincstár, a melyet Duschek őrzött. Mintegy három millió forint volt ez aranyban, ezüstben. A nemzet ajándékából gyült ez össze. Haynau vitte el, az osztrák nyelte el ezt a nemzeti kincset. Kossuth szavára adták ezt össze a hazafiak. A nemzetnek adták s nem az osztráknak. Az osztráknak nem adtak volna egy fillért se. A hadijog és a nemzetközi jog szerint is ezt magukkal vihették volna a bujdosó honvédek. Hisz az üldözött, a menekülő harczos magával viheti még idegen földre is tábora minden kincsét, egész pénztárát.

Kezében volt a korona is. Ez is országkormányzó fejedelmi jogánál fogva volt kezében. A nádor elszökött, itt hagyta, de elvinnie jogában se állott volna. Az uralkodó családot trónjavesztettnek nyilvánitá a debreczeni -14- országgyülés, tehát ez országgyülés felfogása szerint az uralkodó család kezében se lehetett a korona. Az országot osztrák és orosz hadak árasztották el. Ők a hóditás jogára hivatkoztak. A hóditási jog nem jog, hanem csak hatalom és erőszak. Csak az az övé, a mit erőszakkal elvehet. De a korona nem jutott kezébe. Azt a nemzet jogának alapján Kossuth kezelte teljes joggal. Az osztrák és orosz sereg kezébe át nem adhatta. Ez nem állott kötelességében, sőt jogában sem.

Erzsébet királyné négyszázhatvan év előtt ellopta a koronát s zálogba adta Frigyes császárnak. Pedig nem volt rászorulva s nem kellett a magyar nemzet bujdosó hőseit tartania. Kossuth fenséges lelkéhez még gondolatban se fért oly terv, hogy ő a nemzet vagyonát érintse. De ha zálogba teszi a koronát azért, hogy a zálogösszeget hontalan bujdosóink közt kiossza: én bizony ezért nem kárhoztattam volna soha.

Furcsa legények azok a jó történetiró urak. Azt a királynét nem mondják tolvajnak, mert királyné volt. Hanem tolvajnak mondják szobalányát, Kottaner Ilonát, a ki kézi kosarában asszonya parancsára vitte el karján a koronát. Mintha bizony koronát lopna egy szobalány, ha már épen lopni akar s mintha bizony szobalánynál állana a koronaszekrény kulcsa!

De mit ér hát az a korona, melyet Kossuth nem vitt át a Dunán, nem vitt el magával, hanem elásatott Orsova határában mélyen a föld alá?

Azt mondják, a kik jól megnézték, hogy aranya, -15- ékköve amugy nyersen megér hét-nyolcz ezer forintot. Tehát megér annyit, mint hires méntől származott három-négy telivér csikó, ha nem idősebb egy évesnél.

Teringettét! A római pápa és a bizanczi császár nem nagyon erőltették meg magukat pénz dolgában, mikor ezt a koronát nekünk ajándékozták. Mert hiszen nekik akkor nem sokkal került több pénzbe, mint a nyers anyag értéke.

Frigyes császártól nyolczvan ezer arany forinton váltották ki őseink. Alább nem adta a császár. Sőt még igy is kisérletet tett hamis koronát adni át az igazi helyett. S a rendőrség még csak be se zárta a csalót és sikkasztót. Mivelhogy császár volt a csaló és sikkasztó. Az a nyolczvan ezer forint mai értékben fölér tizezer ökörrel. Szép összeg volt tehát akkor is.

Ma mint műtárgy is többet ér a korona. A frankfurti Rothschild, ha élne, megadna érte három vagy négy millió forintot. Mert a korona felső abroncsainak zománcza a VIII-dik vagy IX-ik századból való s abból a korból ily ép, ily szép s ily nagy zománcz nincs már a világon. Még Rómában sincs.

De még ez se az igazi érték. Hanem az a szentséges szent kegyelet és áhitatos ragaszkodás, melylyel a magyar nép szive ezt a koronát körülveszi. Mint az urnak testét. Mivelhogy alkotmányának és szabadságának biztosságát látja benne.

Ezért hagyta itthon a Kormányzó is. És azért, hogy -16- abból, a mi a nemzeté, ne legyen nála semmi. Csak az a »csipetnyi por«, melyet az orsovai Duna balpartján magához vett a hazai földből.

Hejh nagy bujdosónk – jó voltál, nemes voltál, bölcs voltál, hogy önmagadnak semmit el nem vittél, hanem mindent itthon hagytál! Hanem azért bujdosó társaid panaszát ki nem kerülhetted idegen országban s a becsülettépő lelkek rágalmait ki nem kerülhetted itthon!

A történetirók, a regényirók, a költők, a szinműirók elsiklanak e kérdés fölött. Még az ókor nagy iróinak se jutott eszébe, mikor a hősökről szól dicsőitő szavuk, hogy mit is ettek-ittak, hol laktak, miként ruházkodtak, miből költekeztek azok a hősök, a mikor csak emberek voltak?

Homérósz leirja Akhilleüsz paizsát és fegyverét. De azt nem irja le, hogy mibe került az a paizs és az a fegyver, ki adta hozzá a vasat és a munkát, mibe került az egész készség, kifizette-e Peleüsz király dicső fia a fegyverkovácsot és vasművest vagy most is adós a munka árával?

Miből élt Szokratesz és Demoszthenesz? Ki tudták-e fizetni házbérüket s miből? Hány öltöző ruhája volt Kszantippe urnő ő nagyságának s Párisból hozatta-e illatszereit vagy Bécsből, mint a budapesti urnők?

Volt-e valami vagyona Jézus Krisztusnak? Vagy mestersége vagy műhelye vagy állandó lakása? Hol és miből szerezte a vemhes szamarat, a melynek hátán -17- bement Jeruzsálembe? Mibe került palástja, a melyen megosztoztak a tömlöcztartó emberei, a mindenféle hajduk, porkolábok, biztosok és fogházőrök? Pedig az a palást értékes lehetett, mivelhogy méltónak tartották arra, hogy szétdarabolják s maguk közt elosztogassák.

Beszédeket és felolvasásokat tartott Angliában és Amerikában. A felolvasásokat zárt helyeken, nagy ünnepre való termekben tartotta. A közönség hallani akarta őt a kornak minden nagy kérdéséről. Őt, a magyar nemzet bujdosó fejedelmét, két európai nagyhatalom üldözöttjét, a népek szabadságának tiszta bajnokát, a bölcset, a lángszavu nagy szónokot. De beszédeit se nem kérték, se el nem fogadták az ő ingyen kegyelméből. Minden nagy városban akadt néhány nagy miveltségü, előkelő, kitünő férfiu, a ki társasággá állt össze, rendezte a beszéd ünnepét, belépti dijat szabott, értesitette a közönséget, meghivta a Kormányzót s felolvasását magas tiszteletdijjal jutalmazta.

A felolvasás elmemunka. Ép olyan munka, mint az iparosé. A lángelme és egészség mellé még nagy tudást is kell szerezni a felolvasónak s ennek megszerzése szintén sok munkába és sok pénzbe került.

Régóta jól tudják ezt Angliában. S a hogy a vasiparostól ingyen nem fogadnak el kályhát vagy gépet, a költőtől verset vagy szinmüvet: ugy nem fogadják el a lángelmétől se a nyilvános beszédet.

– Mint munkás állok előttetek; – ezt mondta a -18- Kormányzó a közönségnek. S a közönség megbecsülte a munkást.

Anglia jeles férfiai közt száz meg száz kiváló férfi rendezte a felolvasásokat.

Nem számlálom el őket. De egyet meg kell neveznem, mert e nélkül Kossuth Iratainak történetét tökéletesen megirni nem lehet.

A családot hiressé és vagyonossá Mac Ádám John Loudon tette, a ki az országutak kavicsolásának bizonyos módját föltalálta és alkalmazta s a kinek neve után nálunk is makadámos utnak nevezik a köves alapon kavicsolt utczákat és utakat. London és Páris már nyolczvan-kilenczven év előtt az ő találmánya szerint csinálta utczáit s nálunk is divatba jött e találmány negyven-ötven év előtt.

Két vérrokona, leszármazója élt ennek Glasgowban. Az egyik Mac Ádám Vilmos, a másik Mac Ádám János.

Mind a két Mac Ádám, Vilmos is, János is nagy tisztelője s benső barátja volt a Kormányzónak. János talán még bizalmasabb barátja.

– Második hazámban – Angliában – kiválólag Glasgow városának szabadelvü közönsége volt az, melyről elmondhatom, hogy nekem mint hazafinak »erős váram volt«, mint kenyérkereső családapának pedig tartalékpénztáram, melynek ajtaja mindig nyitva állott számomra. -19-

Glasgowban a Kormányzó több izben megfordult 1859 végeig. Többször tartott felolvasást. Utolsó felolvasását 1859. évi május hó 27-én tartotta. Minden felolvasást egyuttal ünnepélyes nagy népgyülésnek lehetett tekinteni. Glasgow mindig gyöngéd figyelemmel, rajongó lelkesüléssel, de egyszersmind magas tiszteletdijjal hálálta meg a Kormányzó felolvasásait. Utoljára az olasz háboru befejezése s a villafrancai béke megkötése után 1860. évi januárban hivták meg a Kormányzót. Glasgow a magyar protestánsok érdekében tartott népgyülést. A Kormányzó akkor Londonban volt, de a népgyülésre már el nem mehetett. S azóta többé nem is látta a skót kálvinistáknak e nagy, gazdag és lelkes városát.

A felolvasásokat, a népgyüléseket rendezni kellett. A rendezésben a Mac Ádám család tagjai voltak mindig a legbuzgóbbak. Különösen János és Vilmos. Jánosról meleg hálával emlékezik meg a Kormányzó még Irataiban is.

Ez a nemes skót férfiu nemcsak Kossuthnak, de nemzetünknek is meleg barátja volt. Él-e még, nem tudom Ha él: agg embernek kell már lennie, hiszen apja hatvanöt év előtt már meghalt. Kegyelettel emlékezzünk meg mi is róla innen a messzeségből.

E férfiu pénztárát is felajánlotta a Kormányzónak s volt idő, mikor a Kormányzó ezt igénybe vette s a nemes ajánlatot elfogadta.

Ha a Kormányzó nem az a fenséges és büszke lélek, a ki volt egész életen át, bizony nem kellett volna még -20- a gyöngéd baráti ajánlatot se elfogadnia. Hiszen a keleti háboruban Törökország szövetségesei, az olasz és porosz háboruban Ausztria ellenfelei, uralkodók és kormányaik százezrekkel, sőt milliókkal hálálták volna meg nagy szolgálatait. De ő elnyomott nemzete ügyéből kenyérkeresetet nem csinált. A mit uralkodók és kormányok nyujtottak: mind azt ő utolsó fillérig a magyar bujdosók fegyveres csapatainak szervezésére s ellátására forditotta. Ő maga csak szellemi munkája után élt s tartotta fenn családját.

Mikor collegnói villáját megvette: akkor még volt szerény, de tisztes összegü tőkepénze, melynek évi járadéka a megélhetés nyugalmát biztositotta számára. Neje és leánya már a sirban, mind a két fia saját szárnyán: a kenyér gondjaitól ment lehetett.

Tőkéje azonban értékpapirokban, részvényekben feküdt. Beköszöntött az 1873-ik év s vele a köz és magán hitelnek egész világra kiterjedő válsága. A Kormányzó elvesztette tőkéjének legnagyobb részét. Várt néhány éven át. Várta a hitelviszonyok jobbrafordultát. Javulás nem jött. Vagy lassan és későn mutatkozott. El kellett magát arra szánnia, hogy irodalmi munkába kezd s Iratait kiadja.

Pedig szentül el volt tökélve, hogy életében nem ir könyvet s Iratai kiadását fiaira hagyja. Ez legyen fiainak öröksége.

Sajátságos szemmel nézi az ember a maga végzetét. Talán senki se, a legnagyobb lángelme se képes arra, hogy saját végzetének igaz képét megláthassa.

Azt mondja a Kormányzó, hogy a legkisebb hajlamot -21- se érezte soha a szónoki hivatás iránt s irtózatos lelki megerőltetésébe került magát a szónoklásra elhatározni. Becsületszava erősiti e vallomást.

1848 előtt csak hirlapi czikkeket s esetenkénti felszólalásokat irt. Nagyobb munkája csak az, a melyet az önvédelem joga és kötelessége rótt rá gróf Széchenyi István támadásai ellen.

Függetlenségi harczunkról se irt történelmi emlékiratot. Pedig annak vezére volt. E harcznak legalább husz-harmincz szereplője megirta emlékiratait. Csak a legnagyobb, a legdicsőbb nem vette kezébe a tollat. Az utolsó Rákóczi, Kossuth előtt utolsó nagy szabadsághősünk a nyugalom éveiben, a Márványtenger partján megirta saját élete történetét. Ilyen nyugalma Kossuthnak is volt Kis-Ázsiában. Azonban még se volt.

Rákóczi Rodostóban örökre lemondott arról, hogy ő valamikor még nemzetét vezesse. De Kossuth nem mondott le erről Kiutahiában. Egy pillanatig se mondott le. Sőt a nyelvek ismeretében s a hadi tudományokban gyakorolta magát, hogy bejárja majdan a független és hatalmas nemzeteket s ezek előtt saját nyelvükön tárja föl a magyar nemzet igazságát és szenvedéseit, – szövetségeseket szerezzen, hadi erőket gyüjtsön, eget-földet megmozditson hazájának felszabaditására.

Nem oly nagy, mint a mekkora lehetett volna, ha lángelméjének minden erejét s érzéseinek és tapasztalatainak mérhetlen kincseit irodalmi munkára forditja.

Állandó tünet az egész mivelt világon, hogy a nagy cselekvések emberei rend szerint nem irók s talán nem is tudnának irók lenni. S az is állandó tünet, hogy a nagy szónokok rendesen gyönge irók s a nagy irók rendesen gyönge szónokok.

Kevés a kivétel, de Kossuth a nagy kivételek közé tartozik. Iratai első öt kötetéből száz meg száz lap bizonyitja ezt.

Ugy hallottam, de már azt se tudom, kitől, hogy a collegnói nyaraló megvétele is nagy veszteséget okozott neki. A vételárra nem volt szüksége a volt tulajdonosnak s azért annak tetemes részét ott hagyta kamatozni a Kormányzónál. Jött az 1873-iki válság s mikor legjobban dühöngött: akkor volt kénytelen a Kormányzó papirjai nagy részét nagyon megcsökkent árral eladni, mert a volt tulajdonos akkor sürgette a vételárt.

Az 1879-ik év folyamán értésére esett a Kormányzónak, hogy John Mac Adám családja szivesen venné, ha a Kormányzó az általa igénybe vett hitelkölcsönt visszafizetné. A Kormányzó gyöngéd és érzékeny lélek volt e tekintetben is. A szűz nem őrzi jobban arczának tisztaságát, mint a Kormányzó azt a bizalmat, melyet nemes barátai ő benne helyeztek. Haladék nélkül s hálás érzettel utalta ki glasgowi barátjai részére a megfelelő összeget. -23-

Vérei József az Athenaeum részéről, a szerződés keltekor mintegy harmincz ezer korona előleget adott át a készülő könyvekre a Kormányzónak. És pedig öt ezer forintot aranyban s kilencz ezer forintot bankjegyben. Angliában mással, mint aranyértékkel fizetni nem szokás, az aranyat néhány nap mulva átutalta a Kormányzó Glasgowba.

Mihelyt a szerződés ekként létrejött: a Kormányzónak első gondja volt az Iratok szerkesztéséhez, a könyvek megirásához fogni. S elsőben is titkárra volt szükség, a ki az iratok kikeresésében, rendezésében, lemásolásában s ha lehet, forditásában is segitsen. S minden esetre segitsen a levelezésben.

A szerződés készitésekor Ferencz fia s Lajos Tivadar fia is otthon volt. Ők mindenképen buzgó és kényelmes segitségei lehettek volna. Csakhogy Ferencz nem maradhatott otthon állandóan. Az első három kötetre az 1880-ik, 1881-ik s kis részben az 1882-ik évet forditotta ugyan a Kormányzó s ez idő nagy részét Lajos Tivadar otthon és a közelben tölthette, de azért az állandó, rendszeres, huzamos munkában őt is gátolta élethivatása.

Tehát tikárra volt szükség. A szerződés létrejötte után nyomban megbizta hát Helfy barátunkat a Kormányzó, szerezzen neki titkárt. Nem nagy igényü, mivelt és buzgó ifjut Magyarországból, a ki egy-két európai nyelvet is jól ismer.

Három ifjut talált, a ki szivesen vállalkozott bármily -24- szerény föltételek mellett is arra, hogy egy-két évet a nagy bujdosó társaságában tölthessen.

Az egyik volt Hentaller Laji barátunk, a ki már akkor is szorgalmasan és rajongással buvárkodott a függetlenségi harcz emlékei körül. A következő 1881-iki országgyülésen már képviselő lett.

A másik volt Eszláry Sándor, a ki azóta a főváros tisztikarában foglalt el tekintélyes állást.

A harmadik volt Gunszt Bertalan. Ennek sikerült a Kormányzó mellé jutnia. November első hetében elindult s november közepén már elfoglalta Collegno al Baracconéban titkári állását.

Szentesi származás. Kereskedő szülők gyereke. Ekkor husz éves volt; jogász és bölcsészethallgató a budapesti egyetemen s a »Függetlenség« czimü lapnak önkénytes munkatársa. A magyar és német nyelvet teljesen ismerte; – könnyen tanult idegen nyelveket s olaszul, francziául, sőt angolul is a Kormányzó mellett tanult meg harmadfél év alatt. Ott volt ugyanis 1879. évi novembertől kezdve 1882. évi juniusig.

Ez bizony érdekes dolog. A Kormányzó asztalánál étkezett. Volt külön szobája a collegnói nyaraló emeletén. Mosásról, világitásról, irószerekről a Kormányzó cselédei gondoskodtak. Valamint fütésről is, ha szükség volt rá. Ott különben ritkán kell füteni.

Készpénzbeli fizetése 50 lira volt havonként. Ez a mi pénzünk szerint valami 22 forintnak, mintegy 45 koronának felel meg. Ebből kellett ruházkodnia. Ebből -25- telt fényüzésre, uraskodásra. A mi más szóval azt teszi, hogy fényüzésről, uraskodásról szó se lehetett.

Nagyon szerény fizetésnek tartja ezt ma nálunk minden ember. Nem a Kormányzó szabta meg ezt a fizetést, hanem Helfy barátunk. Ha ő többre szabja; a Kormányzó szives készséggel adja meg a nagyobb fizetést. Lajos Tivadar 1880-ban értesült e fizetésről s nyomban előhozta Gunsztnak, hogy ezt kevesli s hogy a Kormányzónak szól felőle. Becsületére válik az ifjunak, hogy ezt nem engedte meg. Ő Helfyvel igy szerződött, neki ez elég s ő szivesen szolgálja a Kormányzót, csak mellette lehessen. Étlen-szomjan is szivesen szolgálná, ha másként nem lehetne.

A Kormányzó ezt a fizetést megfelelőnek tarthatta. Különösen Helfy előadása után. De talán még másként is.

A Kormányzó az 1825-iki országgyülésen távollevők követe volt. Ő már akkor 23 éves elmult, tanulmányait teljesen bevégezte, okleveles ügyvéd s Zemplén vármegyének tiszteletbeli tisztviselője. Minden irányban magasabb állásu, koru, igényü férfiu, mint Gunszt barátunk.

Az a négy huszas mai számitással 2 korona és 80 fillér, régi számitással egy forint negyven krajczár, még régibb számitással, a hogy 1825-ben éltek őseink, 80 pengő krajczár, vagyis egy pengő forint és husz pengő -26- krajczár, más szóval három váltó forint és husz váltó krajczár.

Ebből a két korona és 80 fillérből kellett Kossuth Lajosnak Pozsonyba utazni, ott lakást bérelni; fütésről, világitásról, mosásról, irószerekről gondoskodni; magát ruházni és élelmezni s az országgyülési ifjakkal ligetben, kávéházban, kaszinóban, kirándulásokban együtt lenni.

Pedig Kossuth Lajosnak két princzipálisszája volt. Két követküldő mágnás asszonya.

Az egyik óvári és szentmiklósi Pongrácz Borbála grófnő, néhai szentiványi Szent-Iványi János hátramaradt özvegye. Gazdag urnő.

A másik Révay Anna bárónő volt s még gazdagabb, – a szklabinai és blatniczai bárók s a trebosztói és bisztricskai nemesek ősi nemzetségéből. Első férje az utolsó gróf Sennyey volt, a kivel kihalt a Sennyeyek grófi ága. Azután mint özvegyet feleségül vette báró Révay Ferencz. Ez is meghalt 1810-ben. Tizenöt év mulva Kossuth Lajost kérte és bizta meg, hogy őt az 1825-ik országgyülésen képviselje.

A két özvegy mágnásnő ugy beszélt össze, hogy napidijul mindegyik ád az ifju követnek két-két huszast s igy lesz együtt az a napidij négy huszas. És az ifju követ vállalkozott a követségre, noha ő Kossuth Lajos -27- volt. Vállalkozott volna minden áron, hogy alkotmányos joga legyen az országgyülés tagjai közt helyet foglalni. –

A fiatal titkár bevált. A Kormányzó meg volt vele elégedve. De a titkár se panaszkodott. Élete alkonyatáig mindig hálával gondol arra a gondra, figyelemre s mondhatni apai kegyességre, a melylyel őt a Kormányzó oktatta, vezette s mérhetlen tapasztalatának titkaiba beavatta.

Mikor a titkár Collegno al Baracconéba ért: a Kormányzó már benne volt a munkában. Az egész munka előszavát akkor már megirta.

De az iratok rendezését is elkezdte már. Csakis elkezdte. A mennyi irat negyed század alatt a Kormányzónál összegyült: annak rendezése, kiválogatása, idők és történelmi események szerint való csoportositása se könnyü munka nem volt, se olyan, hogy gyorsan lehetett volna végezni.

Az iratok nagy része egyszerü, de öblös deszkaszekrényekben volt elzárva s ott hevert a padláson.

A Kormányzó sokszor változtatott lakást. S nemcsak egyik házból a másikba s egyik városból a másikba, hanem egyik országból a másikba is. Hosszas bujdosása alatt három világrésznek s hét országnak volt lakosa. Sokat kellett utaznia vizen és szárazon.

A lakás minden változtatása hurczolkodással jár. A magyar példabeszéd azt mondja, hogy két hurczolkodás fölér egy elégéssel. Annyi ingó bingó dolog, butor, szövet, ruha, könyv, irás, szobabeli apróság -28- pusztul, romlik, szakadoz, törik és tünik el, mintha az ember háza égett volna el.

A Kormányzó megőrizte iratait, gondosan becsomagolta minden költözésnél s hurczolta magával.

Csak az az időszak, melyre könyvei kiterjeszkednek, óriási tömeg iratot gyüjtött össze. Ez az időszak 1859-től 1866-ig terjed s magába öleli az olasz-franczia és osztrák háborut. Olaszország szabadulási harczait s a porosz-olasz és osztrák háborut. E nyolcz év alatt is hihetetlen munkásságot fejtett ki a Kormányzó s iratainak, levelezéseinek, jegyzeteinek tömege ezer meg ezer ivenként szaporodott.

Ezer meg ezer irat nem volt elég fontos arra, hogy a bizonyos mértékre szabott könyvekben közölhető legyen.

Nagyon sok irat fontos volt ugyan, de még élő személyekre vonatkozott. Oly férfiakra, kik a kiegyezés után a királyi udvar légkörében tollászkodtak s kikre kinos lett volna a leleplezés. A Kormányzó gyöngéd lelke nem tudott kellemetlen lenni azok iránt, a kik egykor hozzá csatlakoztak, körében éltek s az ő megbizása alapján forradalmi vállalatokban működtek közre.

Az iratok tetemes része angol, olasz, franczia, sőt még német nyelven is volt szerkesztve eredetileg.

Minden iratot át kellett olvasni ujra. Az idegen nyelvüeket, ha a könyvekbe föl kellett venni, le kellett forditani magyarra. S a Kormányzó se az átolvasást, se a leforditást nem bizta másra egészen. Se titkárjára, -29- se Ferenczre és Lajosra. Sőt a mit ők végeztek, a Kormányzó azt is ujra és gondosan átvizsgálta.

Fiatal ember is kevés van, a ki azt a munkát el tudta volna végezni, a mit a Kormányzó 1879-ik év novemberétől kezdve 1882-ik év márcziusáig végzett. Ez idő alatt készült el az első három kötet. E három kötet 116 nyomtatott iv. Minden hónapra több esik, mint három nyomtatott iv.

A ki azonban a munka nagyságát csak e mérték után mérné: annak sejtelme se lehet a munka nagyságáról. Jegyzeteimből és abból, a mit a Kormányzó a vajdának beszélt, közlök egy csomó részletet arra nézve, hogy külsőleg miként irta könyveit a Kormányzó.

A könyvek tartalmára nem terjeszkedem ki. Én se tudós, se műbiró, se történetiró nem vagyok. Milyen iró Kossuth Lajos, azt én megitélni nem akarom, nem is tudnám. Én csak a külsőségekre szoritkozom.

A Kormányzó ugynevezett miniszterpapirra irt. Oly alaku, szinü s terjedelmü papirra, a minőt nálunk hajdan bélyeges papirnak neveztünk. Ezt félivekre vágta, középen két rétbe hajtotta s a jobb felőli oldalt a mint előtte feküdt, egészen tele irta. A bal felőli oldalt üresen hagyta egészen az utólagos javitások számára.

Tintája jó fekete tinta volt. Betüi aprók, de betüinek vonásai vastagok. Látása már kissé gyöngülni kezdett: ez is ok volt arra, hogy fekete tintát s vastag vonásokat használt.

Gyermek és tanuló korában még nem volt vastoll, -30- réztoll, aczéltoll. Sőt itthon még férfi korában is egészen 1848-ig ludtollat használt.

A mult század első felében, mikor az iskolás gyerek először fölment az iskolába, első tantárgya az volt, hogy irótollat faragni megtanuljon.

Az irótoll ludtollból készült. Van a lud szárnya hegyén négy-öt hatalmas evező tollszár, ebből kellett faragni az irótollat. Minden gyereknek kellett magával fölvinni egy-két ép tollszárat. A tanitó elvette a gyerektől, elővette peniczilusát, a gyerek szemeláttára kifaragta az irótollat, iróhegyét behasitotta s apróra elmagyarázta, miért s miként kell azt ugy csinálni. Minden gyereknek volt egy kis tolltartó tasakja, melyet az iskolába magával hordott s abban mindig kellett lenni néhány irótollnak.

Turinban szerezte be irószereit. Volt ott egy papirkereskedő a Via di Po 23 szám alatt, C. Simondetti nevü, ennél szokott bevásárolni. S annyi papirt vett az Iratok megirásának kezdetétől fogva, hogy a jó talián boltos csak ugy csodálkozott rajta. Szentül hitte, hogy a Signore General, a Tábornok ur, a hogy Kossuthot az olaszok nevezték, valami hivatalt vezet, oda kell a sok toll, tinta és papiros.

Az ujságirók a félivnek hosszában metszett felét kutyanyelvnek nevezik. A Kormányzó, mint emlitém, ily kutyanyelvre irt. Irta pedig sorait oly sürüen az ő -31- gyöngyalaku gömbölyü betüivel, hogy egy kutyanyelvre 70–75 sor fért el. Minden sorban 30–35 betüt fektetett el, egy-egy kutyanyelven tehát összesen mintegy 2200 betüje volt.

De sokkal több is volt. Mert a félivnek tisztán hagyott balfele gyakran tele volt igazitásokkal, pótlásokkal. Ritka féliv volt az, mely tisztán maradt volna. A Kormányzó nagy gondot forditott nyelvére, irályára, sőt egyes szavaira is. De az irálynak sohase szépsége, hanem mindig szabatossága inditotta őt igazitásokra, pótlásokra. Az irálynak szépségéhez nem kellett különös gond. Szép volt az e nélkül is.

Az első három kötet, mint emlitém, 116 iv. Minden ivre jut a nyomdászok számitásával harminczezer betü. Az első három kötetben tehát mintegy negyedfél millió betü van. A gyorsan iró iródeák legföljebb száz betüt ir le perczenként a mai korszerü folyamatos irással is, ha tehát a Kormányzó csupán iródeák munkát végzett volna is: naponkénti hat órai munkával akkor is vagy 100 napi munkájába került volna a három kötet leirása.

A középkori barát gyakran husz éven át dolgozott egy biblián szakadatlanul, mig leirta azt. Az Ó és Uj testámentomban Károlyi forditása szerint van vagy 4 millió és háromszázezer betü. A barát naponkénti hat órai munkaidő alatt korszerü folyó irással leirhatta volna négy hónap alatt s mégis husz esztendeig dolgozott rajta. De mennyit ivott, dőzsölt, aludt, társalgott, -32- henyélt és imádkozott közben-közben! S aztán az irás is más volt a középkorban. A betüket nem annyira ugy irták, mint inkább csak ugy rajzolgatták.

Sok fejtörést okozott a Kormányzónak, mi czim alatt bocsássa közre művét.

Önéletrajzot irni nem akart. Sok önéletrajzot olvasott életében s ugy volt meggyőződve, hogy az önéletrajzok legnagyobb része hazugsággal és hivalkodással teljes. Efféle munka nem fért össze természetével. Borzongott arra a gondolatra, hogy az ő önéletrajzát is a többihez hasonlónak tekinthetné a világ.

»Emlékirat«-ot se akart irni s e nevet se akarta munkájának adni. Öt nagy korszaka volt életének. Az első korszak férfikorának alkotmányos küzdelmeiből állott 1825-től 1847 végeig. – A második korszak a függetlenségi harcz 1848-ban és 1849-ben. – A harmadik a bujdosás korszaka 1859-ig, a mikor a magyar nemzet jogait ismertette Ázsiában, Európában és Amerikában. – A negyedik korszakot a külföldi szövetségek története tölti be, a mikor az olasz, franczia, porosz udvarokkal szövetkezett az Ausztria elleni harczokra. Végre az ötödik korszak Magyarország kiegyezésétől, 1867-től kezdve haláláig.

Emlékiratot irni nem akart a nélkül, hogy bizonyitékai, okiratai kezében ne lennének. Ámde okiratai az első két korszakból teljességgel hiányoztak s azokat összeszedni se ideje nem volt, se módjában nem állott. Ha össze akarta volna szedni: e végből be kellett volna jönnie Magyarországba. -33-

Ezt pedig nem akarta. Ezt csak nagy elveinek lerombolásával tehette volna, de azokat szentül őrizte.

Végre megállapodott abban a czimben: »Irataim az emigráczióból.« Még ennek se felel meg a könyv egészen. Mert a könyv életének csak negyedik korszakát, az 1859-től 1866-ig terjedő idők történetét tartalmazza.

De nem is csupán iratokból állanak könyvei. Az első kötet például 33 iv, de ebből csak 19 ivet lehet iratoknak tekinteni, a többi egészen uj irói mű. Igy van a második s harmadik kötet. A negyedik kötetnek tulnyomó nagy része uj mű s nem iratok gyüjteménye. Irói lángelméje ebben ragyog legfényesebben.

A műben néha csak jegyzet, néha csak fél lap, néha csak pár lapnyi czikkecske, a melyhez azonban az adatokat heteken át kellett keresnie.

Mikor a vajdával nála jártunk: a vajdának elmondott néhány érdekes esetet. Ezek közül elmondok egyet.

A második kötetben tiz lapon beszél a pragmatica sanctióról, a Habsburgoknak magyarországi nőági örökösödési jogáról. Ennek történetét s közjogi természetét fejti ki.

Hol vette ehhez a forrásokat? Mult századok történetét pusztán emlékezetből meg nem lehet irni.

Ott volt könyvtára. Csakhogy ez a könyvtár csonka volt. A magyar közjognak s e jog történetének forrásai épen kis számmal voltak meg e könyvtárban. Nem is volt meg más, mint Bartal Commentárjai, Cziráky gróf Conspectusa s a Corpus Juris 1844-iki kiadása. Hiányzott például Salamon Ferencz műve, hiányzott Deák -34- Ferencznek Lustkandl ellen irt polemikája, hiányoztak a külföld irodalmi művei s ezek közt például az egyik legfontosabb mű: Hormayré.

Turin egykor független államnak, a Szárd-Piemonti királyságnak volt fő és székvárosa s ezen felül még nagy és művelt város nagyszámu előkelő tanintézettel s ezek közt egyetemmel is. Itt hát van könyvtár elég.

Különösen két könyvtárban lehetett magyar történeti és közjogi forrásmunkákat keresni. Az egyik a Biblioteca Nazionale mintegy kétszázezer kötetnyi könyvvel, a másik a Biblioteca Civica, mintegy hetvenezer kötettel.

De magyar munkát külföldi könyvtárak, a britt muzeumot kivéve, nem szoktak gyüjteni rendszeresen. A turiniak se gyüjtöttek. Olasz, franczia, német, angol és latin nyelvü könyvek voltak ezekben is, de magyar nyelvü nem volt. Hanem Hormayr báró műveit csakugyan megtalálta a Kormányzó.

De heteket töltött a buvárkodásban. Csodálatos erélylyel, kitartással és élénkséggel.

Van Turinban állami levéltár s okirattár is. Itt is sok okiratot kellett a kormányzónak megtekinteni. Épen azokra az időkre vonatkozó okiratokat, a melyekben ő a turini és florenczi udvarral diplomácziai összeköttetésben állott. Műveiben több helyütt Olaszország történetének egy-egy ujabbkori fejezetét irja meg, ehhez pedig az ő magán iratai még se nyujtottak volna mindenre kiterjeszkedő anyagot. -35-

Ime, alig tiz lap, a mit a pragmatica sanctióról irt, alig két napi munka ugy első látszatra s mégis hetekig kellett a hozzá való adatokat összekeresgélnie.

1858-ban hat terjedelmes felolvasást tartott Edinburgban, Glasgowban, Liverpoolban és Plymouthban Magyarország jogáról, alkotmányáról, függetlenségi harczairól, világtörténeti szerepéről és hivatásáról s Ausztria örökös cselszövényeiről. Ez a hat felolvasás a legszebb, legragyogóbb művek egyike, melyek valaha a mi nemzetünkről megjelentek.

Ha a Kormányzó ezt egyszerüen magyarra forditja, s könyvébe ugy veszi föl: munkája nem lesz nehéz.

Ha e tárgyról, a felolvasásokra nem is gondolva, eredeti önálló munkát ir könyve számára: az is kevesebb fáradsággal s könnyen készül el.

De a felolvasásokat nemcsak le kellett forditani, hanem azok tartalmát hiven megtartva, azokat a magyar közönség számára rendszeres művé kellett ujra átdolgozni.

Ez nehéz munka volt s hosszu időt pusztitott el. De a Kormányzó a munkának sohase a könnyebb végét fogta.

Ha már bele kapott s benne volt a fogalmazásban: gyorsan folyt a munka s gyorsan szaporodtak a beirt kutyanyelvek.

Volt olyan napja, a mikor hét-nyolcz kutyanyelvet -36- megirt egy folytában. Egy kutyanyelv megirása ilyenkor 35-től 45 perczig tartott. S ilyenkor közel négy óra folyásáig irt egy huzomban.

Óriási munka ez, mely az agyat is, az izmokat is nagy erőfeszitésre kényszeriti.

Minden gondolat a nagy, szép és erős szellemi munka közben egy csöpp vérbe kerül. Ezer gondolat ezer csöpp vér, mely a szivből feltolul az agyba s annak gépezetén át szellőfuvalommá, sugárrá, melegséggé, villamos sziporkává válik, mely kimondva, leirva, átröppen a milliók agyára s ott tovább él és tovább működik örökkön örökké.

Az ifjunak sok vére van, könnyen nyeri, könnyen pazarolhatja s ha költő, ha művész, ha lángelme: könnyen alakithatja át gondolatokká. Nem merül ki, nem gyöngül el miatta.

De Kossuth Lajos nyolczvan éves agg volt, a mikor két évi munkásság után nagy művének három első kötetét befejezte. Az a vér, melyet agya erre forditott, kellett már a puszta élethez is.

A Kormányzó élete nem az övé volt, hanem hazájáé, nemzetéé. A hajdankor hitvilágában, a hellenek és latinok lelkében a végzet fölötte állt az istenek hatalmának. Mintha ez a végzet Kossuth Lajos egyéniségében is hatalmasabb lett volna az élet törvényeinél. A vér, mely másnál nyolczvan éves életkorban csak az életet képes fentartani s még azt is bágyadtan, nála még alkotni is tudott.

Első kötetét 1880 tavaszán befejezte. Április végén -37- már ennek be kellett fejezve lenni, mert julius közepén már a második kötet nyolczadik ivén dolgozott. Ezt biztosan tudom, de maga is megjegyzi munkájában.

Kéziratainak kutyanyelveit titkárja másolta le. E másolatok jöttek Budapestre Helfy barátunk kezein át az Athenaeum nyomdájába.

Közben-közben fogadta a látogatókat s folytatta magán levelezéseit. Csaknem naponként jött látogató.

Ha nagy munkában volt, ha a munka heve megtölté lelkét: akkor nem szerette, ha háborgatták. De azért a látogatót szivesen fogadta s gondos figyelemmel beszélgetett vele.

Minő érdekes névsor volna az, melyben minden látogatója az évnek és napnak följegyzésével név szerint fel volna irva! De ilyen névsor tudtommal nincs.

Nagyon ritkán fordult elő, alig egy-két esetben, hogy látogatójával röviden végzett volna. Ha fordult elő ily eset: vagy betegnek vagy valamely ok miatt izgatottnak kellett lennie.

Mulatságos dolgok is történtek néha egy-egy látogatásnál. Egyet elmesélek.

Két derék theológus diák föltette magában, hogy gyalogszerrel beutazza Európát. Ugy emlékszem, pozsonyi luthránus diákok voltak. Az egyiknek neve, ha nem csalódom: Masznyik. Most is él, ha Isten ugy akarja.

Lelkes magyar ifju, ha Turin közelében járt, ki nem kerülhette a Kormányzót. E két diák is megjelent Collegno al Baracconéban s jelentette a kertésznek, hogy a Kormányzót akarja megtisztelni. -38-

A Kormányzó épen legnagyobb munkájában volt s előre lehetett látni, hogy nem szereti, ha munkájából kizavarják. De a két derék ifju könyörgött, hogy ők a Kormányzót csak látni akarják és csak szavát hallani, – tovább nem rabolják el idejét.

Jól van. Gunszt barátunk hát őket bejelenti. De előbb szigoru szerződésre lépett velük, hogy a mikor ő a szemével int: fölkelnek, búcsuznak s gyorsan el-kiszáguldanak.

A Kormányzó az első pillanatban csakugyan kedvetlenül fogadta őket. De a mikor meghallotta tőlük, hogy diákok, theológusok, luthránusok s gyalog járják a világot: kedve földerült s szives gyöngédséggel óhajtott velük hosszasabban beszélgetni. Egyik kérdést a másik után intézte hozzájuk.

Titkár barátunknak ez eszébe se jutott, hiszen jól látta a Kormányzó jó kedvét. Hanem tüsszentés vagy mi jött rá s szemeivel önkénytelenül is szapora intéseket mivelt.

Hejh a két jó diák, a mint ezt meglátta, uczczu felugrott mindakettő, mondott egy isten áldját s mintha ostorhegyre vették volna, ugrott ki az előszobába s onnan a kertbe s nyargalt az utcza felé. Kérdezhetett ő tőlük a Kormányzó akármit, nem hallgattak ők rá többé.

A Kormányzó csak nézett. Nem értette ezt a megfutamodást -39- sehogy se. Megbomlott volna talán ez a két derék ifju?

De titkár barátunk se volt röst, valamint a kertész se. Utána a két diáknak! De hát el lehet-e fogni a kilőtt ágyugolyót? Hiába kiabáltak utánuk, hogy csak jöjjenek vissza, a Kormányzó óhajtja: nem hajtottak a szóra, hanem száguldtak előre, mint a bolygó csillagok. Csak annyit szóltak vissza:

A Kormányzó nagyot nevetett, mikor megtudta az eliramodás okát. Még nekem is jó izüen beszélte el.

Magán levelezése sürü volt. Maga végezte. Igen kevés levelet iratott titkárjával. Magán leveleiről nem tartott magánál másolatot. Ezer meg ezer levelét őrzik az országban minden felé. Érdemes dolog volna, leveleinek hű másolatait összegyüjteni s kiadni.

Sürü sorokkal s tömött vastag betükkel irta magán leveleit is. Mintha kimélte volna a papirost. S valósággal kimélte is.

Sok jeles irónak tulajdonsága ez. De ebben nem annyira takarékosság elve, mint inkább a rendszeretet ösztöne nyilatkozik.

Az 1882-ik évi márcziusban, mint már emlitém, készen volt a harmadik kötet is. Befejező czikkel zárta ezt be a Kormányzó. Befejező czikkét e szavakkal végzi:

»Legyen az olvasó elnézéssel irántam – a nyolczvan éves öreg ember iránt – irói gyarlóságomért«.

Hiszen a negyedik kötetet kilenczven éves korában fejezte be s irói nagysága abban a legerősebb és a legmagasabb.

De a harmadik kötet megirása után pihent. Szemeinek meggyöngült látása s ő is azt hitte, orvosai is azt hitték, hogy a gyöngülést a szemeknek a lámpavilágnál való megerőltetése okozta.

Hű kisérője, Ihász Dani öreg barátom a harmadik kötet befejezésekor csakhamar meghalt.

A titkárnak, Gunszt barátunknak a hadkötelezettség lerovása végett mint önkénytesnek az őszre haza kellett jönni, de előbb még franczia és angolországi utazást akart tenni.

Adott neki különös jutalmul kilenczszáz lirát s nagybecsü ajánló leveleket Franczia- és Angolországba világhirü férfiakhoz, egykori barátaihoz.

Nem volt épen pénz nélkül Gunszt barátunk. Mint hirlapiró, szép tiszteletdijakat szerzett titkárságának ideje alatt.

Gunszthoz kegyes volt a Kormányzó mind haláláig. Mikor Gunszt barátunk megnősült: első szülöttjének keresztapaságát szives készséggel vállalta el. S ezt irta neki 1887. évi október 24-én: -41-

»Levelére válaszolva, őszinte igaz érzéssel kivánok önnek s nejének szerencsét s állandóságot szülői örömükhöz. Gyümölcsözzetek és sokasodjatok, mondá az ur Noénak (ha igaz), a mit különben Noé és az ő fiai ugy is megtettek volna, ha az ur nem biztatja vala is őket. Hát én sem biztatok, csak jó kivánatimat küldöm önöknek!«

Még ez év, az 1882-ik év nyarán eladta collegno al baracconei nyaralóját s véglegesen beköltözött lakni Turinba. Nyaralójában többé meg nem fordult.

TÖRVÉNYHOZÓ LETTEM.

(Született törvényhozó. – Nem akarok képviselő lenni. – A vajda rábeszél. – A kortes élet. – Székesfehérvárott megválasztanak. – Kisül, hogy nem vagyok választó. – A petitio. – Küzködünk az igazolásért. – A vajda anyámnál. – A hamisitó. – A kaposvári választás. – Cserébe gróf Széchenyi Pálért. – Van-e becsületes ember a politikában?)

Elmondom, miként lettem törvényhozó. Engem is érdekel, talán mást is. Tudom, hogy legközelebbi rokonaimnak nagy kedvetlenséget okozott. Ők bizony jobban szerették volna, ha tul megyek az operencziás tengeren s ott élem világom.

Igaz, hogy törvényhozó voltam én már születésemnél fogva. Volt idő, a mikor ez a körülmény nekem néhány vidám órát is okozott.

Anyám a világra hoz. Valami pap egy korsóból rám önt egy decziliter vizet, a melyről azt mondják: ez keresztviz. Visitok és rugdalódzom, tehát élek. Ennélfogva egy nagy fólió-alaku kopott könyvbe beirnak valami ákombákomot, a melyből a ki olvasni tud, azt látja, hogy az az ákombákom magyar nyelven se több, se kevesebb, mint gróf Károlyi Gábor. Egy név ez; -43- valami ujszülött csecsemőre ráfogják ezt a nevet; az a csecsemő mindenki hite szerint, de az én hitem szerint is én vagyok. Ha pedig én vagyok: hát akkor én már egy husz millió lelket számláló országnak törvényhozója vagyok.

Azért, mert születtem. És azért, mert véletlenül férfinemünek születtem. És azért, mert nevemet egy ócska könyvbe beirták s azt a könyvet anyakönyvnek nevezik.

Igaz, hogy valami négyszázezer kölyök születik évenként oly módon, miként én; épen ugy vizet öntenek rá, épen ugy nevet adnak neki s épen ugy beirják nevét az ócska könyvbe, a mint mindezt én velem megcselekedték. De azért korán se született törvényhozó valamennyi. Csak én vagyok az. És még az a negyven-ötven vagy talán csak tizenöt-husz kölyök, a kit velem együtt véletlenül grófnak, herczegnek vagy bárónak czimez az az ócska könyv.

Azt mondják: ez az alkotmány. Bolond alkotmány. Szabónak senki se születik, falusi öregbirónak se születik senki, pedig egyik se valami nehéz mesterség. Ártani egyik se tud sokat, ha az a szabó rossz szabó is s az az öregbiró rossz öregbiró is. A király sokat árthat, a törvényhozó sokat árthat, hanem azért a király és a törvényhozó már születésénél fogva király és törvényhozó, habár tigriskölyöknek vagy szamárcsikónak született is. Mert ez az alkotmány.

De hát ne bölcselkedjünk e fölött. Bizonyos, hogy -44- az 1865-iki és 1869-iki országgyülésekre engem is megidézett a király, mint főrendi törvényhozót. A tekintetes és nagyságos czimet én is megkaptam, a király sajátkezü aláirását nekem is elküldték s nekem is megparancsolta a király, hogy ez és ez napon az országgyülésen én is megjelenjek s egyébként ne cselekedjem.

Éretlen eszü fiatal ember voltam; – tetszett szörnyen ez a nagy méltóság és ez a nagy hatalom. A mikor Pesten voltam, be is kukkantam egyszer-kétszer a főrendiházba, mint Bolond Istók Debreczenbe, de bizony nem sok gyönyörüségem volt benne. A magam koru fiatalokkal holmi haszontalanság felett elfecsegtük az időt; se elnökre, se szónokra nem ügyeltünk; a törvényjavaslatokkal semmit se törődtünk; ha szavazni kellett: szavaztunk; sohase tudta közülünk egyik se, mire szavaz. Mai eszemmel szinte becsülöm magam, hogy nekem az a nemzetámitó léhaság sohase tetszett, a melyet magyar főrendiháznak nevez az alkotmány.

A mikor megházasodtam és se országa, se hazája-féle könnyelmü adósságcsináló hirébe keveredtem: attól kezdve nem kaptam meg többé a király meghivó levelét, pedig 1881-ig meg kellett volna kapnom rendesen.

Minden országgyülés előtt felhivja a kormány a vármegyéket, hogy azok nevét, a kik született törvényhozó -45- joggal birnak s a kikről tudomásuk van, jelentsék be. A vármegyék jelentéseiből készült hajdan a nagykoru főrendüek névsora. Engem bejelenthetett Fehérvármegye, Szatmárvármegye s Budapest városa. De bizony utóbb nem jelentett be egyik se. Hogy apám tiltotta meg: nem hiszem. Meg se tilthatta volna, de ilyen izetlenség eszébe se jutott volna. Hanem minthogy a család kebelében rossz szél fujt ellenem, bizonyosan apám főtisztjei sugtak össze alispánokkal és polgármesterekkel, hogy nevemet a jelentésekből kihagyják.

Igy borult a feledés az én született törvényhozói méltóságomra. És ugy, hogy magam se törődtem vele semmit. Mit csináltam volna én azzal a méltósággal, mikor nőm és fiam se el nem hagyhattam, se haza nem hozhattam s mikor gyakran hosszu időkön át a mindennapi kenyér után, no meg hitelezőim kegyelme után kellett futkosnom? Én tartsak rendet az ország dolgában, mikor a magam dolgában se tudtam rendet tartani?

Mikor a vajda 1887-ik évi márczius és áprilisban valamiféle egyezséget eszközölt ki részemre testvéreimmel és anyámmal: akkor egy kis pénzhez és nyugalomhoz jutottam el.

Az igazat megvallva, én itthon akartam maradni, de Ameli sürgetett. Hiába, őt csak Párisba vonta minden vágya. S én nőmnek nem tudtam ellenállni.

Szegény Endre fiam siremlékét akartam felállitani, -46- mert az ő porai még mindig idegen sirboltban nyugodtak. S aztán Ameli minden értékes ékszere zálogházban volt még a nagy nélkülözések idejétől fogva s ezeket is ki kellett váltanunk. És az esenkedés: ujra látni Párist, az édes jó anyavárost, annyi jó barát és jó barátné tanyáját, a hol Endre fiam halálával annyi gyászunk, de életével annyi gyönyörüségünk is volt. Fiatal férfikorának szinhelyére, azt hiszem, vágyakozik vissza mindenki.

A vajda már márcziustól kezdve folyton emlegette, hogy nekem képviselővé kell lennem. Kissé tetszett az eszme. De Ameli hallgatott. Egyetlen szóval se helyeselte, noha nem is mondott ellene. De én jól ismertem már gondolkozását. Hallgatása azt bizonyitotta, hogy a terv nincs kedvére egészen. Vagy legalább még nem fogadta el végkép.

Május 20-án táviratot kapok Párisban a vajdától. Tudatja velem, hogy Székesfehérvárott a függetlenségi párt igaz lelkesedéssel képviselőnek jelölt, siessek haza, mert pünkösdre, mely május 29-ére és 30-ára esik, már várnak választóim.

Nagy Ignácz barátunk tekintélyes ügyvéd és birtokos Fehérvárott, erős függetlenségi férfiu s egyik tevékeny vezető alak ott a közügyekben. Ő feljött néhányad magával Budapestre, hogy engem fölkeressen s jelöltnek fölkérjen. Én Párisban voltam s ő a vajdával beszélt. A párt május 19-ére nagy gyülésre összesereglett, a vajda -47- oda elment, tartott mellettem csodálatos hatásu beszédet, elmondott engem Szent György lovagnak és szigetvári Zrinyi Miklósnak, megtett Kossuth és Garibaldi első hősének s ugy föllelkesitette a város közönségét, hogy az ezentul hallani se akart másról, csak én rólam.

De nem nagy kedvem volt a képviselőséghez ekkor se. Sehogy se tudtam belátni, mi haszna lenne én belőlem az országnak, mit tudnék én tenni akár a pártban, akár a törvényhozásban.

Szónoki képességem nem volt, de gyakorlatom se. Akadozva tudtam csak beszélni.

Tudásom nem volt semmiben. A magyar jogot, történetet és alkotmányt nem ismertem. Előttem minden alkotmányi kérdés csak szürkeség volt.

Nem voltam se mezei gazda, se katona, se kereskedő, se gyáros, se tanár, se hajós. Ugyan, hogy merülhetne föl olyan kérdés, a melyhez én hozzászólhatnék?

Puszta szám, ugráncsi széltoló, ötödik kerék a kocsiban lenni nem akartam. Önérzetem még is csak többre becsült engem, mintsem hogy én csupán lézengő alakja legyek a képviselőháznak.

Előadtam a vajdának ezt mind. De a vajda nem engedett. Sajátságos elmélete volt a törvényhozásról és törvényhozókról.

– Tévedsz, édes Gáborom – ugymond – ha azt hiszed, hogy minden törvényhozónak tanult és tudományos -48- embernek kell lenni. Isten mentse meg attól a magyar országgyülést! A nagy tudásu tanult emberek okoskodnak, érvelnek, – de egyuttal az érvekre hallgatnak is. A mi azt teszi, hogy az okok, érvek, események és tünetek elől el nem zárkóznak. Minthogy pedig a Habsburgok és kormányaik és pártjaik mindig sok és jó érvvel, mert mindig nagy erővel és hatalommal állanak a nemzet elé: ennélfogva mind a tudományos fejü, mind a vagyonszerző természetü embereket mindig meg tudják győzni a maguk igazsága felől. Kell a magyar törvényhozásba oly ember és oly párt, a mely nem okoskodik, de érvekre nem is hallgat, hanem a magyar érzést s a nemzet valóságos ösztönét vakon, vadul, nyersen képviseli. Oly ember kell és oly párt, mely a nemzet végczélja fölött nem tárgyal és nem bölcselkedik, hanem csak azt mondja: »ez magyar ügy, ezt akarom; – amaz pedig nem magyar ügy, azt nem akarom«. S érzése, ösztöne és akarata mellett megáll rendületlenül.

– Lásd jó Gáborom, igy folytatta, téged a gondviselés ilyennek teremtett. De más okokból is szüksége van rád a nemzetnek. A függetlenségi pártot csak parlagi pártnak tekinti a nagy közönség a maga bágyadt eszével. Nincs ennek a pártnak nagy nevü mágnása. Csak az egyetlen Odescalchinak van nagy mágnás neve, de ez meg nem magyar név. A te neved ősmagyar név, te a legelső mágnáscsaládnak vagy tagja, ezt a nevet ismerik a Dunának is, a Tiszának is mind a két partján. A te neveddel igazán tud hóditani az igazi magyar párt. -49- De a te törvényhozó szereped még ennél is nagyobb és fontosabb. Nehéz idők fenyegetnek. A papság emelgeti fejét Európaszerte. Igen rövid időn hozzánk is átcsap az egyházi hatalmaskodás vad szenvedélyeinek hulláma. S nálunk ez kettős veszedelem. Nemcsak a szabad haladást veszélyezteti, nemcsak annak ellensége, hanem sokkal nagyobb ellensége a magyarságnak. Szövetkezik Rómával, szövetkezik a Habsburgokkal, szövetkezik a nemzetiségekkel s ez mind ki akarja irtani a magyart. Megint megkisérti azt, a mit megkisértett I. Lipót és Mária Terézia alatt, sőt ez előtt ötven évvel is, 1836 körül. Kálvinista államférfi ennek utját nem állhatja, mert azonnal rákiáltják a felekezetességet. Katholikus államférfiaknak kell előállani a roham visszaverésére, mint ötven év előtt s azóta előálltak Nagy Pál, Deák Ferencz, Beöthy Ödön s később báró Eötvös József, gróf Batthyány Kázmér s egyebek. De hol vannak ma az ily férfiak? Nézz végig a képviselőház tagjain, találsz-e egyet is, ki a nemzeti szenvedély vad tüzével rivalljon rá a fekete seregre, mint a hogy teszik s te magad is tetted Olaszországban? Dicső és fönséges szerep ez. Erre jelölt ki téged a végzet. Szökés, futamodás lesz az, ha te kitérsz ez elől.

Nincs olyan jövendőmondó a világon, a ki előre oly tisztán látta volna, mi következik ránk, mint a hogy a vajda látta. Minden bensőbb barátunk jól emlékszik arra, hogy a mikor még a falevél se mozdult, a vajda már megmondta, honnan jön a vihar, milyen erős lesz s -50- miként védekezzünk ellene. Még a képviselőház minden valamire való tagjáról is megmondta előre, hogy miként viseli majd magát, ha ránk jön a baj. Engem százszor megoktatott és fölvilágositott, s ha ingadozni találtam, százszor összeszidott.

Az volt most a kérdés: Amelit megnyerjük-e a képviselőségnek? Ettől tettem függővé elhatározásomat.

Ameli csak azon lelkendezett, hogy nagy örökségi peremet ujitsuk meg. A vajda elhitette vele, hogy ha nem leszek képviselő, sohase nyerhetjük meg a pert, mert testvéreim nevének rettentő sulya mindig ellenünk lesz. De ha én is a törvényhozás tagja leszek: az én nevemnek is meglesz az a sulya s akkor nyugodtan nézhetünk a jövő elé. Ennek megvolt a hatása.

Értesitettük fehérvári barátainkat, hogy pünkösd második ünnepén megyek Fehérvárra.

Valami érthetetlen módon ez oly kishitüvé tett engem, hogy sehogyse akartam Fehérvárra menni. Barátaim Fehérvárról idézték föl néhány hivünket biztatni, itt pedig báró Bánffy, Rényi ezredes, a lelkes »Perl öcsém« és Izidor alig tudtak a vasuton feltuszkolni a kocsiba; – fehérvári hiveink már egészen kétségbe estek, hogy mi lesz belőlünk, ha én igy makacskodom? -51-

Május 26-án zárta be a király az országgyülést és szeptember 26-ra hivta össze az ujat, melyet a krónika 1887–1891-ik évi országgyülésnek nevez. A választás napját Székes-Fehérvárott junius 17-re, ugy emlékszem épen pénteki napra tüzték ki. Jó három heti időm volt arra, hogy készülődjünk a választásra.

Ellenjelöltem Szögyény-Marich Géza volt, az elmult országgyülésen képviselő. Szelid, tanult, derék fiatal ember, mostani berlini nagykövetünk testvéröcscse. Apja még élt. Szögyény-Marich László, a régi konzervativ tábor jeles tagja, fehérvári lakos és fehérmegyei birtokos. Csoóri birtoka szomszédos a mi csurgói birtokunkkal, melyből apám második hitbizományt alakitott s mely most Viktor bátyám tulajdona volt. Az öreg Szögyény-Marich Lászlót nagyon szerették Fehérvárott s aztán van ott püspök, káptalan, sok pap, sok barát, sok hivatalnok s erős kormánypárt. Sehogy se volt könnyü dolog győznöm. Sokan attól is tartottak, hogy Viktor bátyám csurgói tisztjei is eljönnek ellenem izgatni. Alaptalan volt ez az aggodalom.

Utóbb is ráfanyalodtam, hogy megyek a »kerületembe.« Isten neki fakereszt, mint a tuladunai példaszó mondja. Csináltam én már elég bolondságot életemben. Egygyel több vagy kevesebb most már számba se jöhet.

Ily gondolattal indultam utnak. Bizony ledérnek bizonyult ez a gondolkodás. -52-

A nyéki vasuti állomásra már elém jött egy számos tagu küldöttség. Mosolygó arczok, harsogó éljenek, zászlók lobogása már itt utközben is!

Fehérváron a vasutállomásnál ötven diszes kocsi várt lobogókkal, jól öltözött választókkal s néhány ezer főből álló közönséggel. Zeneszóval, nagy diadallal, szózaténekléssel vittek be a városba, a vármegyeház terére. Ékes szónoklattal a vasutnál üdvözölt az egyik pártelnök s a vármegyeház terén a másik pártelnök. Ugy emlékszem: Márkus Antal és Szüts Szabó István. Magam is tartottam egy rövid akadozó szónoklatot s aztán harsogó éljenzéssel kisértek szállásomra, az »Arany Sas« vendéglőbe.

Mit jelent ez az öröm, ez a lelkesülés, ezer és ezer embernek ez a lángoló, meleg ragaszkodása?

Nádorispán, diadalmas hadvezér vagy szolgabiró? Nem vagyok én ezek közül senki. Nem is látott engem e sok ezer emberből senki eddig s én se ismerek senkit.

– Tiszteljük, becsüljük gróf ur az ön uri familiáját, nem is gondolunk róla semmi rosszat, de ha a maga familiája önt kitagadta, a mi magyar nemzetünk önt édes fiává fogadja. Uradalmat mi nem adhatunk, de szivünket, bizodalmunkat felajánljuk.

De azért e pillanatban mégis eszembe jutott az a -53- nagy csapat ügyvéd, biró, közjegyző és végrehajtó, a ki engem ősi örökségemből kiforgatott. Ide jertek most ügyvédek, birák és végrehajtók! Itt legyetek legények s itt győzzetek le engem! Mit szeretett meg én bennem ez a jó nép? A családi és birói igazságtalanság áldozatát. Látta, hogy engem földönfutóvá akartak tenni s ezért pártomra állt. A józan népnek nagy szive van s az a nagy sziv most megdobbant mellettem.

Urnapjára, junius 9-ére határoztuk programmbeszédem megtartását. Akkor a vajda is eljöhetett velem a kerületbe.

Pártom vezetését időközben Tóth Artur barátom vette kezébe. Lelkes férfi ez tisztes vagyonnal és nagy tekintélylyel. Hárman voltak testvérek. Az egyik: Aladár, képviselő is lett, szabadelvü párti. A másik: Ede, veszprémmegyei birtokos, a felső-bükki Nagy család balatonfőkajári birtokát vette meg. Mindakettő a kormánypárt lelkes tagja. De Artur kivált közülök. Hozzám csatlakozott. Az ő buzgalma s meleg barátsága nélkül nem győzhettünk volna. Nagyon sajnálom, hogy barátságunk később 1892-ben elhomályosult, a mint te is tudod édes vajdám.

A követválasztási küzdelmeket leirni nem akarom. Unalmas dolog ez, százszor leirva, százszor üres szalmává csépelve. S aztán az én választásom se történt másként, mint száz más képviselőé.

Pénz, zászló, beszéd és kocsma vég nélkül. Az alkotmány ezek nélkül holttest s nem eleven alak.

A kortesélet különös alakjai nálam is csak ugy megjelentek a szintéren, mint másnál. -54-

A buzgó kocsmáros, a jó öreg Kostyelik, a ki él-hal azért a pártért, mely nála tartja a főhadiszállást s hetenként a közlakomákat. A czigány mindig szólt nála s nagy ivójában akkora füst, pipából és izzadtságból esténkint, hogy a kereket hozzá lehetett támasztani.

A 48-as honvéd, a jó öreg Horváth, a ki egyetlen pillanatra se eresztett el maga mellől; a ki minden beszédét hozzám e szóval kezdte: »Hazádnak rendületlenül«! – a ki száz csatáról mesélt nekem, a melynek fele se történt meg s a ki legalább tizenötször elbeszélte élete történetét, – utóbb már jobban tudtam az övét, mint a magamét. Jobban tudtam, mint ő maga és csak bámult azon, ha egyik-másik tévedését kiigazitottam.

Hát a nagy törzsfőnök, az öreg Almásy. Tekintélyes földmives, birtokos gazdaember. Ija-fia, unokája, sógorsága, komasága, nászurasága épen száz szavazatot számit. Azelőtt Szögyény-Marich pártja, – ha megnyerem, biztos a diadalunk. Nem is kell hozzá egyéb, csak látogassam meg. Meglátogattam.

Él-e még, nem tudom. Ősz öreg volt már akkor is, hófehér bajuszszal. Örült annak, hogy gróf telepedik le ünneplő szobájában. De azért nem én vagyok ám az első gróf, a ki az ő házát fölkerestem. Volt az ő házánál már Zichy Jenő gróf is. De volt már a püspök is, a nagyprépost is. Elvittem hozzá báró Bánffy Kálmánt is. Erdélyi mágnás még ugy se volt nála soha. De másnál se ott Fehérvárott. Az öreg Almásy mindjárt különb embernek érezte magát a polgármesternél is. -55-

Ennek fejében aztán meg kellett látogatnom a nemzetséghez tartozó minden asszonyt, lányt és menyecskét. Szivesen tettem. Nagy örömöm tellett benne. Annyi vén asszonynyal sohasem ölelkeztem életemben. Estére kelve ugy elfáradtam naponként, mintha a tatár kergetett volna.

Csaknem minden öreg asszony megkérdezte: igaz-e, hogy az én feleségem nem királylány, nem herczegasszony, hanem csak közönséges polgári származásu asszony, csak olyan mint ők maguk?

– Igaz biz az kedves asszonynéném. Szegény komáromi özvegy asszony lánya. Nem is hozott egyebet az én házamhoz, csak egy ünneplő meg egy viselő ruhát, hat inget maga szőtte-fontát és egy tulipántos ládát. De hát mit tehettem, ha igazán szerettem? Eleget szenvedtem érte, de én most is olyan igazán szeretem, mint mikor az oltár előtt álltunk.

– No meg is áldja az Isten a gróf urat, de aztán kedves feleségét elhozza ám mihozzánk is, meg akarjuk mi őt igazán tisztelni.

Száz helyen meg kellett igérnem, hogy feleségem elviszem Fehérvárra. Utóbb el is vittem.

Minden asszony pártomra állt a felső városon s jaj volt annak a szerencsétlen szavazónak, a ki ellenem föl merte volna szavát emelni. Pemettel, szénvonóval, sütőlapáttal, fazékszedő bottal mentek neki az asszonyok. -56-

Velem volt a vajda is. Elég bátran és talpraesetten beszéltem, noha akadozva s bizony nem erős hangon.

Nem voltam magyar ruhában. 1860 óta nem is volt magyar ruhám. Szürke ruha, fehér köcsögkalap széles gyászszalaggal, mióta jó kis fiam meghalt. Azóta sohase tettem le a gyászszalagot. Mondta ugyan a vajda, hogy túri süveget vagy legalább Kossuth-kalapot tegyek föl, de nem fogadtam neki szót.

De nem ártott nekem még a köcsögkalap se. Az igaz, hogy programmbeszédem alkalmával az történt, hogy egy jó lelkes hivünk e szavakra fakadt:

Hát hiszen az igaz, hogy a kalap maga nem teszi az embert németté, valamint a túri süveg se teszi maga magyarrá. Az is igaz, hogy én a magam kényelmes franczia-angol szabásu ruhámtól alig tudnék megválni, de azért ama lelkes hivünknek kalaptudománya mégis érdemel némi figyelmet.

A mi jó magyar közönségünk nagyon hamar s nagyon könnyen kivedlik a maga eredetiségéből s magyar különösségéből. Ételben, italban, ruhában, szokásokban nagyon könnyen majmolja az idegent. Az angolt, hollandit, spanyolt, francziát, németet a külföldön száz -57- lépésnyiről megismeri az ember, csak a magyar olyan, hogy messziről semilyen se. Csak sima álla s kipödrött bajusza árulja el, más semmi. De sima állat s kipödrött bajuszt se visel már mindenki. Az a jó fehérvári barátunk azt gondolta, hogy megilletné a magyar embert, hogy legalább a kalapja ne lenne idegen.

A szavazás napján ugy állott a mi pártunk, miként az erdő. Lelkes volt, összetartott, nem széledezett. De győzött is; – 1540 szavazó polgár 64 szótöbbséggel juttatta győzelemre a mi pártunkat.

Eszembe se jutott, hogy képviselőségem megtagadja vagy kétségbe vonja valaki. Ki is gondolhatta volna, hogy az ügyvédek keze még ide is elérjen.

A mint az országgyülés szeptember végén összejött: rögtön benyujtottak ellenem egy kérvényt. Kérték választásom megsemmisitését. Kérték annál fogva, hogy engem nem lehetett volna megválasztani, mivelhogy én nem vagyok választó, mert én semmiféle választói sorjegyzékbe fölvéve nem vagyok.

Összedugtuk a fejünket, miként lehetne nekem a választói jogot megszereznem? Miért nem vagyok hát én választó?

Oklevelem nincs. Nem vagyok se ügyvéd, se orvos se mérnök, se bába. Nem is leszek. Az öregapám se volt egyik se. -58-

Nem vagyok telkes gazda, még csak negyed telkes gazda se. Ehhez legalább is hét-nyolcz holdnyi szántóföld kellene Árva vármegyében. Hol vennék én ily óriási ingatlan birtokot? Nem maradt én rám az apámról egy talpalattnyi se. Igaz, hogy apámnak volt vagy negyed milliónyi hold földje, de nekem abból semmi se jutott. Sokan voltunk hozzá s a biróság engem fölöslegesnek talált.

Nincs házacskám se. Nem vagyok kézmüiparos. Nem dolgozom se egy se több segéddel. Nem vagyok adófizető. Nincs semmim, a mire adót vessenek. Nem vagyok hivatalnok vagy tisztviselő. Senki se bizta rám a közdolgokat. Nem vagyok még ujságiró se.

Egy szóval semmi se vagyok és semmim sincs. Engem választónak ugyan beirni nem tud senki. Született törvényhozó vagyok ugyan és még hozzá nem is valami kis katonabárócska, hanem nagykárolyi gróf Károlyi, de azért választói jogom még sincs. És nem is lehet.

– Ez a férfiak bölcsessége! Bele kapnak a követválasztásba, elköltenek néhány ezer forintot, hanem azért a dolognak ábéczéjét se ismerik. No ugyan derék legények vagytok édes Gábor! -59-

A vajda tünődik. S azt kérdi, hogy én 1861-ben már husz éves voltam, vajjon nem irtak-e engem be nemesi jogon 1865-ben vagy 1869-ben választónak?

Ha beirtak: akkor rendben van minden. Mert a törvény ugy rendeli, hogy a ki 1872-ig valamelyik választói névjegyzékbe nemesi jogon bevétetett: az halálos holtáig választó lehet.

Bizonyos pedig, hogy nemes ember vagyok. Születési nemességemet a biróság csakugyan nem sinkófálta el.

Rögtön küldtünk valakit Csurgóra, megkérdezni a jegyzőt. Megjött a felelet, hogy 1865-ben is, 1869-ben is, 1872-ben is beirtak mint nemest választónak; – a hiteles névjegyzék a vármegyénél.

A vármegye alispánja Sárközy Aurél, jó barátunk, egykori függetlenségi követtársunk, rögtön megküldi a hiteles bizonyitványt.

Tudatja velünk irásban, hogy a nemes vármegye minden régi iratot 1872-ig kiselejtezett s eladott a sajtosnak. Ezek közt van az én választói jogom is. Sajt lett belőle. S hol van az már azóta? A szaga sincs meg.

No ez is szép közigazgatás! Elpusztitani azokat az irásokat, melyek az ember gyökeres igazságait őrzik. Hát most már mit csináljunk?

A választók névjegyzéke megvan a belügyi miniszternél. Épen huszonöt szoba van megtöltve a budai várban névjegyzékkel. Ott csak meglesz az én nevem is.

Báró Orczy Béla volt a belügyminiszter. Jó ismerősöm, egykor a boldogabb időkben jó barátom. Rokonság is állt fenn köztünk. Unokahuga volt Orczy Irma bárónő, Viktor bátyám felesége. Tehát ángyom. Igazságom is van; de meg a rokonság és barátság révén is csak kiadja nekem az irást.

Igy parancsolja a törvény is, a józan okosság is. Mi az ördögnek őriznék azt a sok irást, ha nem azért, hogy az emberek igazságát megvédjék vele, ha a vármegye sajtosnak adja a maga levéltárát?

A vajdával fölmentünk Orczy Bélához a várba. Nagyon szivesen fogadott, de igazságomat rövid uton ki nem adta. Azt mondta: adjuk be kérésünket irásban, neki a fölött még tanácskoznia kell holmi tanácsosokkal, államtitkárokkal, Tisza Kálmán miniszterelnökkel.

– Neked is kár volt Bécsből, a fölség oldala mellől haza jönnöd. Te ugyan a magad okos eszével belátod, hogy azt az irást ki kell adnod, a magad becsületes szivével ki is adnád rögtön; – de ha másokkal is tanácskozol, te is csak ugy cselekszel, mint a többi. Ellenzéki ember s kivált gróf Károlyi Gábor nálad se talál igazságot. -61-

Angyali szelidségü jó ember volt Orczy Béla. Dehogy jött volna tüzbe erre a gorombaságra. Sőt annál jobban fogadta, hogy mindent megtesz, csak adjuk be folyamodásunkat.

A vajda tudta, hogy ez hiábavaló lesz, hiszen az volt a szokás országszerte, hogy függetlenségi ember számára se a falusi jegyzők, se az alispánok, se a miniszterek sohase adták ki a választók névsorát. A törvény ugyan megvolt, Tisza kormányra jutása előtt a jó gyakorlat is megvolt, de akkor olyan időket értünk, hogy ellenzéki ember, ha igazi volt, soha sehol semmiben igazsághoz nem juthatott.

Bolond idők voltak azok, a mint majd az én ügyemből is szép lassanként kiviláglik.

Beadtuk a folyamodást. Orczy Béla csakugyan elutasitotta. Azt mondta: keressük igazságunkat a községi birónál. A csurgói biró és jegyző megtett volna mindent, de a náluk levő névjegyzék nem volt aláirva. A főbirónak kellett volna hitelesiteni, de ő a hitelesitést megtagadta. A főbirót aztán följelentettük a miniszternél. Ennek se lett semmi haszna. Sőt valószinüleg megdicsérték a főbirót jó magaviseletéért.

Vigye manó hát a névjegyzéket. Ugyis csak arra kellene, hogy jövőre megszerezhessük a választói jogot. Ezt pedig megszerezhetjük elvégre ugy is, ha szépen megkérjük az adófelügyelőt, hogy rójjon ki ránk tizenöt vagy husz forint évi adót. Biztosak voltunk benne, hogy megteszi szivesen. Csak százszor annyi adót ne rójjon ránk. -62-

Anyámra gondoltunk. Én is, a vajda is. Anyámnak még mindig megvolt nagy neve, nagy tekintélye. Ha Gyula bátyámnak vagy Tibor öcsémnek szól: ők bizonyára beszélnek Tisza Kálmánnal s akkor minden jól lesz. Tibor öcsém ugyis sógora Tisza Kálmánnak.

Csak az volt a baj, hogy én megkötöttem magam. Én se testvéreimtől, se Tisza Kálmántól semmiféle szivességet elfogadni nem akartam. Én nem diszeskedni akartam ellenzéki állásommal, hanem a késhegyig támadni Tiszát és kormányát. Ha pedig ezt akarom: miként fogadjak el szivességet? Ha pedig elfogadok: miként lehessek én komoly ellenzék?

Teljes életemben utáltam minden paktumot és minden taktikát és minden alattomos pajtáskodást. Ha megsemmisitik választásomat: megyek Párisba vagy Genuába, sohase lát engem a Sándor-utczai sereglet. De oláhczigány nem leszek, hogy egyik pillanatban verekedjem valakivel, a másik pillanatban pedig egy pipa dohányt kérjek ellenfelemtől s ha kiszíttam, ujra verekedjem. Ne adjon nekem a kormány semmit. Ha meg akarja semmisiteni választásomat: semmisitse meg.

A vajda azonban nem igy gondolkodott. Ő minden áron azt akarta, igazolt képviselő legyek. Nagy reményeket kötött képviselőségemhez. Végre rábirt arra, adjak pár sornyi levelet anyámhoz, elmegy hozzá s rábeszéli, hogy segitsen bennünket.

Anyám nem volt Budapesten, hanem Parádon. Sasvár -63- nevü kastélyában. A vajdának oda kellett menni. Unszolt engem is, menjek vele.

Parád apám mátrai urodalmaihoz tartozik. A magas Mátra háta mögött fekszik, gyönyörü völgyben. Itt van a hires kénes savanyuviz forrása. Kisded gödröcske egy filagória alatt; – ki lehet belőle merni naponként valami hat-hét hektoliter vizet. Többet nem. Apró üvegekben árulják. A hozzá való üveget is ott készitik a parádi hutában. A Duna-Tisza közén, de a fővárosban is sokan szeretik inni ezt a vizet.

E mellett volt a régi parádi fürdő. Földszintes, hosszu, két szárnyu elég csinos épület néhány fürdő- és néhány lakószobával. A helybeliek Cseviczének nevezték az egész telepet. Ez volt a hevesi, borsodi, nógrádi nemes fiatalságnak egykor hires mulató és találkozó helye. Száz meg száz szerelmi viszony, párbaj, barátság, összeveszés, kibékülés, pártos összebeszélés és betyáros dőzsölés országos hirü tanyája.

A mai parádi fürdő a völgy torkolatánál van, a mint Recsk és Szent-Marja felől belép az ember a völgybe. Itt vannak a hires szénsavas, rezes, arzenikumos, vasas fürdő- és ivóvizek. Itt épitett nagy diszes nyaralót és mellékhelyiségeket magának Gyula bátyám s itt épültek az uj fürdőtelep összes épületei is. Ugy hallom, most már sok épület. A fürdőtelepet magát angol kert választja el Gyula bátyám nyaralójától.

Ezek a mátrai urodalmak hitbizományi birtokot -64- képeznek. Apám fiági leszármazóinak ez az első hitbizományuk. Van vagy harmincz-negyven ezer hold.

Anyám a régi Parádon, nem a faluban, hanem azon tul az ugynevezett Cseviczén épitett magának kastélyt. Gyönyörü kert közepén igazán szép és költséges épületet magas és terebélyes toronynyal. Ennek a neve Sasvár. Az épületet magát én soha nem láttam. De a Parád nevü egész mátrai völgyet gyerek koromban többször bejártam. Természetesen apám életében.

Nem vagyok irigy természetü. Élvezni tudom szük keretben is az élet örömeit. Ám boldoguljanak testvéreim s fiaik és unokáik az ősi örökséggel, melyben ott rejtőzik az én öröklött vagyonom is. Nem irigylem őket.

De hogy én elmenjek arra a vidékre, a hol a Mátrának óriási orma, a komoly Kékes büszkén néz körül a Tiszai-alföldön Tokaj-Hegyaljáig, Nagyváradig, Ménesig és az Al-Dunáig; – a hol falvak, tanyák, erdők, ligetek, csodálatos erejü források és kutfejek s gazdag bányák s kanaáni termőföldek váltakoznak; – a hol aranytól csillognak a kastélyok és nyaralók s a fürdőtelep diszes épületei – hogy ott én órák számra kocsikázzak a mérhetlen gazdagság szintérein, melyben az istenek és emberek minden törvénye szerint ott van az én elbirósitott ősi örökségem is, – hogy én ott kunyoráljak habár édes anyámnak is rongyos képviselőségért: – ezt már nem teszem. Három-négy szobás sötét lakásomban ott az Andrássy-uti 46. számu ház harmadik emeletén -65- csak meglakom én valahogy, habár összehuzódva, nélkülözve, nyomorogva is, mint a hogy két éven át történt, de legalább nem zaklatja föl véremet a minden mértéken tul való gazdagságnak és fényüzésnek vigyorgó képe.

Reggel nyolcz óra előtt táviratban értesitette anyámat s egyuttal kocsit kért az állomásra. Oda is ért délután két óra tájban, de távirata bizony nem ért oda akkorra.

Mindegy. Anyám kegyesen fogadta. Akkor még nem volt egyházpolitika, a vajdának nem volt oly sok ellensége s anyám előtt nem rágalmazták annyira, mint később tették.

Mikor testvéreimmel márcziusban kiegyeztem, testvéreimnek az volt kivánságuk s ezt anyám egyenesen meg is mondta a vajdának, hogy én egyelőre menjek ki külföldre s majd a mikor a sok mindenféle keserüség elmulik: akkor jöjjek vissza. Igaz, hogy a vajda már akkor tervezte az én képviselőségemet, de erről hallgatott. Anyám szentül hitte, hogy a vajda is azon lesz, hogy én elköltözzem.

Annál jobban megütközött most, hogy épen a vajda ment hozzá választásom igazolására segitséget kérni. Kemény szemrehányást is csinált a vajdának s mosdatta a fejét kegyetlenül. Egyenesen megmondta neki, hogy megszegte szavát, kijátszotta igéretét.

A vajda az ő táblabirói humorával fogadta anyám szemrehányásait. A forró kegyelet és igaz tisztelet érzése -66- senkiben se él jobban anyám iránt, mint a vajdában. A negyvenes és ötvenes évek történetében anyám szereplését fontosnak és dicsőségesnek tartja a vajda s nem egyszer lett volna kedve azt külön emlékiratban megörökiteni. A közbejött körülmények hiusitották meg szándékát.

Nyugodtan türte tehát a kárhoztatást ugy délutáni három óráig. Akkor azt mondta anyámnak:

– Kegyelmes asszonyom, minden szemrehányását megérdemlem s elfogadom szó nélkül, ha most Gábor dolgán segit s ha nekem enni adat, mert én még ma semmit nem ettem s éhes vagyok, mint a farkas.

Anyám elnevette magát. A tálalás dolgában nyomban igazat adott a vajdának. Anyám teljes életében mindig vendégszerető, figyelmes háziasszony volt. Nagyon tetszett neki a vajda vidám őszintesége. Vége is lett a szemrehányásnak azonnal.

De a választás igazolásának kérdésében nem igérhetett semmit. Ő nem volt érintkezésben Tisza Kálmánnal, minthogy évek óta visszavonult már a nyilvánosabb szereplés elől, másod-harmad kéz által pedig nem akart a dologba avatkozni. Utolsó szava az volt, hogy tanácskozni fog az ügyről Gyula és Tibor testvéreimmel.

Eközben a közönség körébe is kiszivárgott, hogy én nem vagyok beirva választónak. Szinte csodálni lehetett az ügyem iránt való érdeklődést.

Jött hozzám egy falusi zsidó. A nevét nem szükséges megmondanom. Bereg, Ung vagy Ugocsa vármegyéből -67- való. Sajátságos tervvel állott elő. Valami ravasz jogtudós adhatott neki felvilágositást.

Azt mondta: tud egy falut Beregben vagy Szilágyban, a hol apámnak birtoka volt s a hol ez a birtok még testvérjeim nevére nincs átirva. Ott ő összebeszél a községi jegyzővel s az 1886-iki névjegyzékbe bevéteti választókul az összes örökösöket, összes testvérjeimet s köztük engem is. S ezzel ez ellenem beadott panaszt a közönség hahotája mellett csuffá teszi.

– Jól van tisztelt ur, – de ezzel csak községi névjegyzék lesz. Hol marad a megyei példány? A legelső perczben kitudódik a hamisság. Mert a megyei példányban nem lesznek beirva a gróf Károlyi testvérek.

– Mind meggondoltam én ezt. Van nekem eszem a megyei példányhoz is. Itt a megoldás két módon lehet. Vagy ugy, hogy a megyei összes községi jegyzékek elvesznek szőrén-szálán. Ugy is elvesz igen sok. A korábbi jegyzékekkel ugy se törődik senki. Sok vármegyénél ma sincs meg a teljes szám. Az volna csodálatos, ha Szatmárban vagy Szilágyban semmi sem hiányzanék. Kikérjük az iratcsomagot s ugy adjuk vissza, hogy egy ivvel kevesebb lesz benne. Mig a világ világ lesz: sohase kérdezősködik utána senki. – Vagy elcsináljuk a másik módon. Ugy, hogy a most készülő községi jegyzéket egy példányban becsempésszük a megyei iratcsomagba is. Helyébe tesszük a réginek. Igy jobban is sikerül, mert akkor maga a vármegye ád hiteles bizonyitványt. -68-

Nem vagyok jogtudós, nem igen értettem a dologhoz, de azért éreztem, hogy e terv, ha sikerül, nem egyéb, mint alávaló hamisitás. Azt mondtam a jó embernek, menjen a vajdához, én a dologba nem avatkozom; a mit a vajda javasol: azt elfogadom.

A jó ember elment a vajdához. A vajda a maga szokott módja szerint azt mondta az ügynöknek:

– Maga fiam elbotlott lángész, épen megérett a fegyházra. De ilyen dolgot megcsinálni még se tud. Hanem ha elhozza a valóságos községi jegyzéket s megmutatja, miként akar a helyett másikat csinálni: kap ötven forintot.

Elment az ügynök. Négy nap alatt elhozta a valóságos jegyzéket is pöcséttel és aláirásokkal s elhozta a hamisat is ugyanazon pöcséttel és aláirásokkal. Benne volt az én nevem is.

A hajunk szála is fölállt, a mikor a munka tökéletes voltát megláttuk. Nyilvánvaló volt a terv sikere.

Megadtuk hát neki az ötven forintot s aztán irásaival együtt kilöktük. Ezen a módon nem kell a képviselőség.

Az volna az igazi bölcs, a ki e kérdésre meg tudna felelni. Bizonyos, hogy az élet nem érne egy fillért, ha benne nem a véletlen uralkodnék. Ha az embernek minden órája s minden órájának minden tennivalója előre meg volna szabva s az ember mindent ugy cselekednék, a hogy vagy ő vagy más előre megszabta: rosszabb -69- volna az élete, mint a gazdátlan kutyáé. Hasonlitana a vasra vert rabéhoz, a ki örökre be van zárva az oduba. A mit a gazda időjárásnak, a játékos szerencsének, a szerelmes sziv hóditásnak, a vállalkozó sikernek, a hadvezér győzelemnek, az államférfi érdemnek és dicsőségnek nevez: mindabban a véletlen szerepe a legnagyobb szerep. Egészség, betegség – csak a véletlen játéka. Még születésünk is véletlen. Csak a halál nem véletlen. De már hogy az embert ugy akasztják-e föl vagy vizbe fullad, vagy az orvos hibázza el: ez mind a véletlen dolga. A véletlen nagy ur.

A véletlent sokféleképen nevezik az emberek. Csak igaz nevén nem akarják nevezni. A hivő lélek gondviselésnek, a vakbuzgó végzetnek, a hivalkodó előrelátásnak, a könnyelmü ostobaságnak nevezi. A kit a sors elkényeztetett s esze sincs elég a világhoz: az azt mondja, hogy nincs véletlen, nincs se szerencse, se szerencsétlenség; – csak bölcsesség és ostobaság van.

A kaposvári kerületben megválasztották képviselőnek ugyanekkor gróf Széchenyi Pált. A Tisza-kormánynak földmivelési minisztere, egy-két évvel idősebb, mint én, legény korunkban jól ismertük egymást, szelid és derék fiu s annyira szerény és nyárspolgárias gondolkozásu, hogy még a rátukmált miniszterséget is elfogadta, pedig annyit értett hozzá, mint én magam.

Tehát megválasztották, noha nem volt többsége. Hanem azért neki adták át a megbizó levelet. Valami istentelenséget követtek el a választás vezetői, a miről -70- azonban ő nem tudott semmit. Ha tudott volna: bizonyára nem fogadja el a képviselőséget.

Ellenfele Körmendy Sándor volt, vagyonos kálvinista pap és esperes, a vajdának valami távoli rokona. Már régebben is volt képviselő, tisztes függetlenségi párti férfiu.

Hogy függetlenségi embernek miniszterrel szemben meg kell bukni s hogy bármily törvényszegéssel csinálják is ki bukását: ő igazságot nem kaphat – ezt az akkori idők kis és nagy férfiai egészen természetesnek találták.

De Körmendy Sándor pártja azért elhatározta, hogy megtámadja Széchenyi gróf választását. Körmendy feljött Budapestre, hozta magával a megtámadó kérvényt, fölkereste vele a vajdát s megkérdezte, vajjon tanácsosnak véli-e a kérvény beadását? Végre is költséggel jár a dolog, az ő pártján nincsenek uraságok, hiábavaló költekezést nem akar.

A vajda elkérdezte: mikből állanak a panasz okai? Miben sértették meg Széchenyiék a törvényt? Be tudják-e bizonyitani sérelmüket a panaszkodók?

Körmendy előadta, hogy 20–25 szavazatnyi többsége kétségtelenül volt. Kitünik ez a választási jegyzék megyei példányából. Hogy ebből hogyan csináltak Széchenyi grófnak többséget: azt ők nem tudják. Ha a választási jegyzék miniszteri példányát és a gróf Széchenyi kezén levő képviselői példányát megtekinthetnék: akkor nyomban ki tudnák mutatni a hamisságot, de nekik ezeket a példányokat meg nem mutatják. Ők hát félig-meddig sötétben tapogatódznak. -71-

A vajdának nem lehetett határozott véleménye a panasz sorsáról, ha maguk a panaszlók se látták tisztán a törvényszegés részleteit. Hanem volt egy javaslata Körmendyhez.

– Nézd, ti magatok is haboztok, beadjátok-e a panaszt? Tehetnétek egy szivességet, mely közérdekü s közhasznu lenne az országra. Gróf Károlyi Gábor választását megtámadták. Ha a kormány megigéri, hogy gróf Károlyit igazolják: ennek fejében mondjatok le a gróf Széchenyi elleni panaszról. Ha pedig meg nem igéri, okvetlenül adjátok be a panaszt, akármi lesz a vége. Adjatok nekem engedélyt arra, hogy egy vagy más módon én erre nézve tárgyaljak a kormánynyal.

Körmendy nemes gondolkozásu ember volt. Az efféle »szőrért szőr« természetü kiegyenlités az alkotmányos életben mindennapos. Panaszuk sikerében ugy se bizhatott, a vajdának tehát megadta az engedélyt.

Csernátony, mint már elbeszéltem egy helyütt, még az emigráczió idejéből ismerősöm volt. Florenczben sokszor találkoztunk. Némi barátság is fejlődött ki köztünk. Anyám házában is megfordult nehányszor. Most Tisza Kálmánnak ő volt egyik legbensőbb és legbizalmasabb tanácsosa s a »Nemzet« czimü félhivatalos lapnak még mindig munkatársa. A vajda azt gondolta: jó szószólóra akad benne.

Közölte Csernátonyval a dolgot. Megmagyarázta neki, minő kellemetlen lenne az, ha egyik miniszter választása hamisnak bizonyulna. A hamisság részleteit ugyan -72- még nem ismerjük, de ha a panaszt beadják: minden esetre kipuhatoljuk. Beszéljen Tiszával, a miniszterelnökkel.

Csernátony tünődött. Egy napi gondolkozási időt kért, hogy megtegye-e a lépést. A vajdát, mint elszánt ellenzéki embert, nem szerette, de nagy elméjét nagyra becsülte. Félt: nem kelepcze készül-e ebből az ajánlatból.

Körmendy kérvénye a vajda kezében volt. Megmutatta neki. Két napig még be lehetett adni, de azon tul nem. Ha Csernátony nem nyujt kielégitő választ: a panaszt az utolsó napon beadja.

Másnap Csernátony azt mondta: beszélt a miniszterelnökkel, nem igérhet semmit, ám menjenek a panaszok sorsuk elé.

Igy is jól van. Kő esett le a szivemről. Másnap gróf Széchenyi ellen benyujtottuk Körmendy pártjának panaszát.

– – – Meglehet édes vajdám, most sokan unalmasnak tartják, hogy én az én választásomról annyi följegyezni valót találok. De mindegy. Jön idő, a mikor érdekes olvasmány lesz ez. A mikor hihetetlennek tartják az emberek, hogy olyan választás is történhetett valamikor, a milyen a kaposvári volt. Végre is én a magam dolgait jegyezgetem s nekem fontos ügyem volt az én választásom. Ez pedig szorosan összefüggött a kaposvárival. Tehát folytatom.

A függetlenségi párt ugyanis az egyik választási biróságba kijelölte a vajdát. Mikor pedig a választások elleni panaszokat kisorsolták, csodálatos esetlegként az én ellenem beadott panasz is és a gróf Széchenyi Pál ellen beadott panasz is ahhoz a birósághoz került, a melynek egyik birája a vajda volt.

Deus ex machina: ezt mondanák a rossz kritikusok. Igy volt kicsinálva: ezt mondanák a gyanusitók. Pedig se egyik, se másik. Hanem a tiszta véletlen.

Volt annak a biróságnak még egy előkelő ellenzéki tagja. Ez Horánszky Nándor, a kit a nemzeti párt jelölt oda. Nekik kellett a kormánypárt hájfejü biráival viaskodniok. Vagy talán nem is csak hájfejüek voltak azok a birák.

Sok tárgyalást tartott a biróság. A vajda azonban nem elégedett meg a biróság előtt fekvő irásokkal, hanem megnézte azokat is, melyek a belügyminiszternél voltak elzárva. Egyetértett vele Horánszky is. Együtt fölmentek Orczy Béla báróhoz s kiásták a sötétségből a mindenki elől elzárt irásokat.

A megyei példány jó volt. Ezt a választó küldöttségi elnök nem merte meghamisitani. Ezt ott a megyénél mindenki megnézhette, a hamisitást mindenki nyomban észrevehette. E szerint Körmendy Sándornak kétségtelen 28 szavazatnyi többsége volt. Ő volt tehát a megválasztott képviselő s a miniszter volt a megbukott jelölt. -74-

A képviselői példány a választás után gróf Széchenyi Pálnak kezében volt s ott feküdt a biróság előtt. Ebben a szennai választók közül 19 Körmendy-szavazót átirt a küldöttségi elnök Széchenyi javára. Ha pedig 19-et kétszer számitunk, Körmendytől elvesszük, Széchenyinek pedig odaadjuk: akkor a többség Széchenyié.

A miniszteri példányban pedig 19 taszári választót irt át az elnök Körmendy szavazóiból Széchenyi javára.

Az átirás sebbel-lobbal történt. Az elnök se a tollat, se a tintát nem válogatta. A jegyző vastag tollal és fekete tintával irt, az elnök pedig vékony tollal és sárga tintával. Csak ugy orditott le a hamisitás az irásokról. Más országban az ilyen hamisitó évekig ülné a fegyházat, nálunk pedig akkor valószinüleg királyi tanácsossá tették.

A vármegye jó idején észrevette a hamisságot. Megvizsgáltatta a központi választmány az irásokat s fölirt a belügyminiszterhez, hogy a választás eredményét hamisan hirdették ki, mert Körmendy Sándor nyert 28 szavazatnyi többséget. S vajjon mit csinált a miniszter?

Talán megköszönte ezt az alkotmányos buzgalmat s megdicsérte érte a vármegyét?

Vagy talán rögtön elrendelte a fegyelmi és büntető eljárást a gonosztevő hamisitók ellen?

A központi választmány határozatát megsemmisitette s a választmányt jól összeszidta. Mit zavarja a kormány czirkulusait? -75-

A főispán pedig hosszu levelet irt a miniszterhez, hogy nem Széchenyi kapta ugyan a jegyzékek szerint a többséget, de azért meg kell hagyni képviselőnek, mert különben a szoczialisták és kommunisták fölfalják nemes Somogyvármegyét.

Ezt a levelet valaki megkeritette s az »Egyetértés« czimü lapnak eladta. Kelt a választás után három nap mulva. Tehát a főispán is megtudta már akkor a hamisitást. Hanem azért Tisza Kálmántól kezdve mindenki egyetértett abban, hogy a választást igazolni kell.

Eötvös és Horánszky hiába gorombáskodtak a biróság tagjaival. Pedig ugyancsak gorombáskodtak. Maga a biróság elnöke, Vargits Imre régi képviselő nagyot köpött az itéletre s kimondta, hogy többé nem vállalkozik elnökségre. Eötvös és Horánszky pedig lemondtak a birósági tagságról. Olyan birákkal nem ülnek egy széken.

A vajda interpellálta a kormányt, vajjon figyelmeztették-e a királyt, hogy egyik minisztere hamis megbizással jutott a képviselőházba?

Széchenyi Pál gróf derék, tisztességes ember nemes szivvel. Mikor igazán megtudta a dolgot: lemondott a képviselőségről, sőt a miniszterségről is.

Annak a képviselőnek pedig, a ki mint biró megcsinálta a hamis itéletet, többé a képviselőházban felszólalni nem lehetett. -76-

Huzta-vonta ügyemet. El volt szánva, hogy az én választásomat mindenesetre igazolja, de nem akarta elárulni, hogy ezt bünbánatból, engesztelésül, saját bőre mentségére teszi.

November 29-re tüzte ki a tárgyalást s aztán elhalasztotta a következő év január 20-ikára. Akkor hozott itéletet s kimondta, hogy ő nem keresi, vajjon van-e, nincs-e választói jogom, hanem elismer törvényes képviselőnek.

Bizonyos volt, hogy Széchenyinek nincs többsége s őt mégis igazolta. Az is bizonyos volt, hogy nekem meg van többségem: tehát szembeszökő lett volna, ha engem nem igazol.

Szorosan véve nálam is megszegte a biróság a törvényt. De csak a külsőségben. De mégis megszegte.

A kaposvári választás gonosztevők bünös cselekménye volt. Közönséges alávaló hamisitás, melyet a büntető törvénynek kell megtorolni.

S ime az ország összes kormányzó férfiai közt, a képviselőház többségének tagjai közt s a megyei kormányzók, főispánok, alispánok s a királyi közvádlók és birák közt nem akadt egyetlen ember, a ki e közbüntett megtorlására komoly lépést tett volna. Sőt a képviselőház birósága szentesitette azt. -77-

Volna tehát olyan idő, a mikor magasabb értelemben vett becsületes ember nincs az országban?

De ez igenis lehet, mert ime megtörtént, hogy a jogok és törvények őrei és alkotói léha könnyelmüséggel vállukat vonva mennek el a legundokabb büntény mellett is, ha az hasznára van egy pártnak vagy egy hatalmas kormánynak.

Mire való a sajtó? Mire valók a gyülekezetek? Mi a czélja és mi a haszna annak, hogy van a lelkekben érzés, melyet igazságérzetnek nevezünk?

Szép dolog az alkotmány, mikor nagy idők és nagy jellemek élnek. Napfény, mely éltet, erősit, vidámságot és gazdag gyümölcsöt érlel.

De hitvány korszakban s törpe lelkek kezén nyomoruság az alkotmány. Mocsár, mely tele van élettel és mozgással azok számára, a kik bele valók – de foltot vet arra, a ki csak hozzá nyul, de nem akar vagy nem tud benne elmerülni.

KLAPKA HOLTTESTÉT ELLOPJÁK.

(Klapka Egyiptomban. – A sivatagbeli orvos. – Klapka halála. – A holttestet éjjel elsikkasztják. – Horváth Gyula. – Éjjel a halottas házban. – Klapka nyugdíja. – Nincs nemzeti jutalom.)

Klapka György jó barátom volt. Apámmal is, anyámmal is jó barátságban élve már gyerekkoromban 1849-ben is jól ismertem. Később a hatvanas és hetvenes években százszor találkoztam vele Genuában, Párisban, Genfben is. Genfi bankigazgató korában nem egyszer voltam vendégje, de ő is fölkeresett engem több izben génuai és párisi lakásomon. Ameli is kedvelte őt s jól ismertem feleségét s annak családját is.

Felesége Arboin Fülöp párisi bankár leánya Inéz volt. Szép és eszes asszony, Klapkánál jóval fiatalabb. Ismertem gyerekeit is, de kisebb korukban. György fia szintén párisi lányt vett nőül, Goulden Ellát s most ugy tudom, birtokos és gazda valahol Páris közelében. Márta leánya – ugy tudom, Londonban lakik, Crippo-Day ur felesége.

Klapka is utazott Egyiptomban s ő is összemászkálta a piramisokat kivül-belül, mint én. Erről többször beszélgettünk egymással. De ő jobban megfigyelt mindent, -79- mint én s többet tudott nálam mindenről. Egy adomáját följegyzem.

Kiváncsi volt, milyenek a libiai sivatag kopasz gránit sziklái s bement a sziklák közé a pusztába pár napi járó földre.

Egyszerre rosszul lett. Lefordult a szamárról s lefeküdt a sziklán, nem volt jártányi ereje sem.

A sziklapadon nem maradhatott, mert ha a nap oda tűz: pecsenyévé sül; – inasa és kisérője tehát bevitte őt egy sziklaoduba. Ennek levegője éjjel enyhébb; nappal hűvösebb volt.

De nagyon rosszul volt. Iszonyu főfájás, gyomoralélás és teljes erőtlenség gyötörte. Érezte, hogy abban a barlangban meg kell gebednie. Küldte az egyiptomi embert: hozzon neki orvost.

Hol van a libiai sivatagban orvos? Nincs ott más orvos, mint az istenadta nap és az álom. De ő aludni se tudott. Lázban volt, látásai voltak, szemei előtt fényes karikák játszadoztak. Nem is gyógyítja ott magát semmiféle beteg. Mig kenyere és vize van: addig él, ha él, – azon túl vége mindennek. Néha sakál vagy párducz vetődik oda s az gyorsan véget vet a szenvedésnek.

No de az egyiptomi fellá elment orvos után. Igérte, hogyha útközben a sakálok, krokodilok, párduczok és oroszlánok meg nem eszik vagy a rablók, útonállók agyon nem ütik s szamarát el nem veszik és ha Allah -80- is ugy akarja: hát ő bizonyára visszatér s hoz magával orvost, tudós férfiut, javas embert. Zálogul ott hagy turbánjából egy gombostűt. Ebből áll minden nélkülözhető kincse.

Vitt magával néhány napi enni valót s eltávozott. Hogy a gombostűért vissza nem jön: az bizonyos, de még bizonyosabb, hogy adott szava visszahozza. Még egy tanácsot is adott, mikor eltávozott. Éjszakára kőrakással torlaszolják el a barlang bejáratát, hogy párducz vagy sakál oda be ne mehessen.

Afféle sivatagbeli orvost. A ki se irni, se olvasni nem tudott. Hanem gyógyítani tudott. Természetesen csak imádsággal, ráolvasással, kézsimogatással és Alláh segítségével. Ez az utolsó patikaszer volt a leghathatósabb. Mert ha Alláh ugy akarja, hogy a beteg meggyógyuljon: akkor az bizonyosan meggyógyul. Ha pedig Alláh ugy akarja, hogy a beteg meghaljon: hát akkor ugy is hiába megy ahhoz akármiféle egyetemes orvostudor, – meghal az a beteg bizonyosan.

Mezitláb volt, de papucsa mégis volt. Keze és arcza olyan fekete volt, mint a kordován. Két szeme ugy égett, mint a tüzes tapló és sovány volt rettenetesen. Hanem hozott magával egy iszákot, a mely domboru volt a bele rakott mindenféle orvos-szerek miatt.

Klapkát egy szóval se kérdezte: miért beteg, mije fáj? Tudta ő azt már nagyon jól. Térdén üldögélve elmotyogott -81- egy-két imádságot vagy ráolvasást s aztán megkérdezte jobban érzi-e magát?

Akkor a javas ember a kezeivel csinált holmi hókuszpókuszt s kétszer-háromszor a szeme közé köpött a betegnek.

De a beteg erre se lett jobban, sőt ha erejénél van, jól elagyabugyálja a goromba arabot. Hogy meri őt leköpködni?

A mint a javas ember látta, hogy a beteg csak ugy nyög mint az előtt, azt kérdi:

Az pedig belenyult iszákjába s kivett onnan egy piszkos üveget. Félig vizzel vagy vizféle folyadékkal. Oda adta Klapka kezébe.

Biz az nem volt egyéb, mint a leggaládabb budai keserűvíz. Valóságos Hunyady János. Klapka megismerte az üvegen még a felirás papirfoszlányait is.

Nagyot húzott az üvegből, egy óra mulva felkelt s az napon már párduczra akart vadászni, olyan erősnek érezte magát.

Efféle napkeleti adomát nem egyet mesélt nekem élményeiből, különösen konstantinápolyi kalandjaiból.

1884 óta az István főherczeg szállodában lakott -82- állandóan. Itt volt neki az emeleten két egymás mellett való szép szobája. Az egyiket ő lakta, a másikat Gilibert asszony.

Ez egy művelt, franczia vagy német nő volt. Áldott, jó lélek. Klapkával valamelyes rokonságban állott, Klapkát fia vagy testvére gyanánt szerette s hiven, gondosan, önfeláldozással ápolta.

Klapka erős, egészséges ember volt még öreg korában is. De 1890-ben tüdőgyuladáson esett keresztül s 1892 elején influenzája volt s ez a szivére rakodott. Betegsége alatt néhányszor meglátogattam, egyszer-kétszer az utczán is találkoztam vele, utolsó betegségétől kezdve gyöngének, összeesettnek láttam.

Május 15-én beszéltem vele utoljára. Azt mondta, 18-án Párisba indul, ha van izenni valóm, elviszi.

17-én délután a városligeti fasorban sétálgatott Szilágyi Dezső igazságügyminiszterrel. Este jó kedvvel s jó étvágygyal vacsorált az állatkerti vendéglőben s fél tizkor hazament és lefeküdt. Aludni nem tudott. Éjfél után rosszul lett. Gilibert asszonyt magához kérette s az gondosan ápolta. Egy kissé mintha jobban lett volna időközben, de hajnali négy óra felé már haldoklani látszott. Elküldtek orvosért. Fél ötkor fuldoklani kezdett. Egyszer fölkiáltott: »Jaj, meghalok!« Ez volt utolsó szava. Feje lehanyatlott s meghalt. Akkor jött az orvos.

Igy beszélte el nekem a jó Gilibert asszony, a kit 19-én személyesen fölkerestem. A mire ugyan szomoru, de jó okom volt. -83-

Reggel elterjedt a halálhire. A képviselőházban az elnök báró Bánffy néhány szóval elbucsuztatta s abból az indokból, minthogy képviselő is volt, emlékezetét jegyzőkönyvben megörökíteni javasolta.

Hogy vitéz honvéd volt, hős hadvezérünk volt, Komárom várának dicső védelmezője volt: ez senkinek se jutott eszébe. Irányi Dániel már akkor gyöngélkedő volt, a vajda pedig nem volt ott az ülésen.

Engem keserüség fogott el, de minden jó gondolat nem jutott eszembe. Hiába: nem születtem szónoknak. De azért mégis felálltam s odakiáltottam a kormányhoz:

»Talán Klapka mégis megérdemelne a nemzettől egy koszorut. Talán a képviselőház koszorut küldhetne koporsójára.«

Bánffy megkérdezte a képviselőházat: elfogadja-e a javaslatomat? Elfogadta. Tehát egy koszorut mégis adunk egyik legnagyobb hősünk temetésére.

No hiszen összeszidott engem e miatt a vajda. Minek kontárkodom bele a kérdésbe, ha egyéb nem jut eszembe. Hiszen csak négy-öt nap előtt temettük el Baross Gábor minisztert; – a mit azért tett a nemzet, mikor meghalt: Klapka György is megérdemelt annyit legalább.

Délután értekezletet tartottunk. A vajda menydörgő haraggal beszélt. Ő meg nem nyugszik a képviselőház határozatában. Ő azt javasolja, hogy Klapkát a nemzet halottjának nyilvánitsuk s temetésének költségeit az ország viselje; – temetésén az országgyülés és a -84- kormány testületileg jelenjék meg s a temetés befejeztéig az ülések függesztessenek föl; – a temetésre a magyar királyi honvédhadsereget megfelelő számban s teljes diszben kivezényeljék; diszes siremléket az ország állítson az elhunytnak, a temetést pedig halasszuk el addig, mig özvegye és gyermekei meg nem érkeznek.

Pártunk egyhangulag fogadta el a vajda indítványát; egyuttal elhatároztuk, hogy a sirnál pártunk is gyászbeszédet tart s erre a vajdát kértük fel s nyomban Irányi Dániel még az értekezletből levélben értesítette Tisza Lászlót, a központi honvéd-bizottság elnökét, hogy a temetési rendben pártunk szónokának adjanak helyet.

Volt eszükbe! Elpaktálták ők már réges régen Klapka temetését! Nem lehetett ebből ő szerintük nemzeti ügyet csinálni! Öreg honvéd, dicső hősünk, nemzeti hadvezérünk hideg teste: köszönd meg, ha titkon a föld alá dugnak.

Vacsora után szokott kávéházunkba mentünk az Abazziába, a vajda asztalához. Ott voltunk éjfél után egy óráig.

Kint hideg, szeles, esős idő volt. Nem volt valami jó kedvünk. A lámpák daczára is sötétek az utczák.

Egy óra tájban hozzánk jön a fizető pinczér s azt ujságolja, hogy Klapka holttestét ellopták az István főherczeg-szállodából.

– Egy vendég ur beszéli, aki onnan jött vacsoráról -85- s a ki látta, mikor egy piszkos teherhordó kocsira fölrakták és elvitték.

Lehet biz az! A vendéglős nem szivesen látja szobáiban a halottat. Bizonyosan megkérte a vendéglős a központi honvéd-bizottságot, hogy a halottat szállítsa el. A halottat bizonyosan a Muzeum vagy az Akadémia előcsarnokába vitték s ott állítják föl a ravatalt. Hogy lehetne ez másként Komárom hős védőjének hamvaival?

Okosabb lett volna kocsira ülni, a vendéglőst fölverni s tőle felvilágosítást kérni. De a hideg, szeles, locs-pocs időben éjfél után egy órakor ehhez nem volt kedvünk.

És aztán akárhová vitték a holttestet: reggelig ugy se változtathatunk a dolgon, reggel pedig majd utána nézünk.

Kérdeztük azt a vendéget: volt-e ismerős azok közt, a kik a holttestet elvitték?

– Nem volt azok közt senki. Három cseh vagy német napszámos rakta fel a kocsira. Egy öreg magyar ur és egy szép franczia nő volt még ott. De mindakettő csak sirt, egyik se szólt egy szót se. A koporsót leterítették egy viaszos ponyvával, verte az eső, csak ugy csattogott, a lovak a kocsival ügetve elrobogtak.

A holttest egész napon át ott feküdt a vendéglő lakószobájában. Se levetkőztetve, se felöltöztetve. Klapkának pénze nem maradt, Gilibert asszony a temetés iránt nem intézkedhetett, neje és gyermekei Franczia- és Angolországban, egyetlen még élő nővére Klapka Julia özvegy Eötvösné, ha jól tudom: Temesvárott. Gilibert asszonyt és a vendéglőst azonban értesitették, hogy a temetésről vagy a kormány, vagy a képviselőház, vagy a honvédbizottság fog gondoskodni. És pedig diszes temetésről.

Este 11 órakor esős, szeles időben széles fenekü szállító kocsi állt meg az István főherczeg-szálló előtt. Afféle oldaltalan kocsi, a melyen a ládákat, csomagokat szokás a vasutra és a vasutról szállítani. Három munkás vagy napszámos, vagy szolgaféle ember mászott le róla. A negyedik, a kocsis, az ülésben maradt.

A három ember a Temetkezési Egylet embere volt. Fuksz, Micsek, Toll volt a nevük. Be voltak pálinkázva erősen. Oda mentek a portáshoz, egy papirjegyzéket tartott valamelyik a kezében; elmondta, hogy valami külföldi »utazó« holttestét akarják elvinni s leolvasta a papirosról, hogy az utazó neve: Klapka.

– Nem külföldi »utazó« az, hanem méltóságos ur. Valamikor generális volt.

Fuksz, Micsek és Tollnak mindegy volt az. Sohase hallották ők Klapka nevét. Hiszen maga a portás is csak annyit tudott róla, hogy Klapka valami osztrák -87- cs. k. generális volt. A mi fővárosi népiskoláinkban nem szokás a nemzet hőseire a gyerek eszét fölhivni. S kivált a 48–49-ik évek hőseire.

Fukszék, Tollék, Micsekék hoztak magukkal egy szuette, reves ócska koporsót, a melyben a szegényeket, hirtelen halottakat, talált hullákat szokták ide-oda, bonczterembe, temetőbe szállítani. Ment a három szolga, hogy ebbe gyömöszölje bele Klapkát.

A jó Gilibert asszony elborzadt, mikor ezt megtudta. Nem ilyennek gondolta ő a nagy hősnek, az osztrákverő hadvezérnek utolsó diadalutját.

Hanem eljönnek majd a régi bajtársak; ősz, aggott, roskadt alakok; vérük hullott egykor, keserü könyük hull most dicső vezérük és jó bajtársuk oldalánál. Elhozzák majd a diadalmas honvédhadsereg tépett lobogóit, annyi győzelemnek dicső emlékjelét s odaállítják mind a halottnak virágkoszorus fejéhez. Ott lesznek majd az ország kormányzói és törvényhozói legdiszesebb gyászöltönyeikben. Ott lesznek a büszke főrendek, a kegyes és hatalmas főpapok, az egyházak fejedelmei mind. Oda vonulnak majd a tantermek ifjusága, a vidék népe, a véráztatta csatamezők lakói százezeren.

És ott lesz a király vagy annak követe s a királyi honvédség és a közös hadsereg tisztikara fénylőn, büszkén, délczegen. S megszólal a katonai zenekarok gyászindulója s a nemzet sirva kiséri kiszenvedett hősét a nagy és fényes egyházi boltozatok alá, a hol történeti nagyjai együtt pihennek. -88-

S e helyett jött éjfélkor három részeg szolga s tótul és németül követelte a holttestet.

A jó asszony ellenállt. Sehogy se akarta a dicső halott elsikkasztását megengedni. Én másnap a képviselőházban »halottrablás«-nak neveztem e dolgot. Gilibertné is ugy érezte, csak nem tudta vagy nem merte egyenesen igy kimondani. De ellenállt és tiltakozott és sirt és segitségen törte fejét.

Egy gyönge segítsége mégis volt. Az öreg Szakács József, 49-es honvédfőhadnagy s bajtársa egykor a dicsőültnek.

Ő Gilibert asszony pártjára állott, de Fuksz, Micsek és Toll urakkal ő sem birt.

De birt volna ő. Késhez, pisztolyhoz is nyult volna ő, ha oda nem kerültek volna a »bölcsek és tanácsadók«. Megnevezzem-e, elhallgassam-e a függetlenségi képviselőnek nevét, a ki biztatta is, ijesztgette is Gilibert asszonyt, csak engedje elvinni a halottat. Ijesztgette rendőrséggel, biztatta jutalommal s elhitette vele, hogy a mi most történik: az a központi honvédbizottság és a kormány akarata.

Elhallgatom nevét, megtévedt ember volt. S aztán talán nem is ő volt a főbűnös.

Ez nap reggelén képviselőházi ülés előtt összejöttek a miniszteri szobában a miniszterelnök gróf Szápáry, -89- az igazságügyminiszter Szilágyi Dezső, a vallásminiszter gróf Csáky Albin, továbbá gróf Apponyi Albert és Horváth Gyula, Irányi Dániel és Helfy Ignácz és még egy képviselő, a kit én Sötét urnak kereszteltem el magunk között. Tanácskoztak Klapka temetése fölött. Arról szó se lehet, hogy ők határozták volna el a holttest ellopását. Ők csak azt határozták el, hogy a Központi Honvédbizottság intézze el a temetést. A vajda másnap kemény faggatóra fogta az urakat s még a miniszterelnök is kivágta magát teljesen.

Mikor már Gilibert asszony és Szakács József ellenállását le tudták győzni: oda mentek a halotthoz. Arczán vércseppek voltak, azokat durva törülközővel letörölték. Fehérneműjét ugy szaggatták le róla. A merev testről nehéz lett volna szép gondosan leölteni. Meg se mosták. Azon módon beletették a koporsóba öltözetlenül. Egy öltöző fekete ruhát azonban ráhánytak mégis, hogyha valaki valahol fel akarná öltöztetni, legyen ruha kéznél. A koporsó födelét rátették, lekapcsolták s aztán a kocsira a koporsót feldobták.

Szegény Gilibert asszony idáig kisérte. A fájdalom és a sötétség és a zimankós idő nem engedte, hogy a holtat tovább is kisérje. De nem maradt el a koporsótól a jó Szakács József, az öreg bajtárs. Ő elment a teherszállító kocsi után.

Ez a Horváth Gyula képviselő, szerkesztő, hirlapíró, folyamszabályozó, kormánybiztos, összeesküvő, szabadságharczos, Garibaldi magyar légiónáriusa, nemes szív, könyelmű »fráter«, hű bajtárs, léha ember: a legritkább alakok s a legfurcsább jellemek egyike. A legmagasabb eszményekért lelkesült egész életében s lelkesülése nem üres érzelgés volt. De nem riadt vissza a legközönségesebb dolgoktól se. Este fáradtan a csatatéren a vasuttöltés oldalába lefeküdni s holtak és haldoklók közt s ellenséges martalóczok közt hajnalpirkadásig nyugodtan aludni vagy dőzsölő férfiak és nők közt nappalokat, éjszakákat eltölteni neki mindegy volt. A pénzhez nem értett. Az ezreket csak ugy dobálta, akár jótékony czélra, akár kártyára kellett. Fölséges jellem és kalandor jellem együttesen. Utolsó száz forintját odaadta barátjának egy szóra s maga kész volt a másik perczben uzsorás által nyúzatni magát. Szerette, becsülte, rokonszenvezett vele mindenki. Én is, a vajda is.

Nyomban kocsit hozat, beleül s hajtat lóhalálában a Kerepesi-temetőbe. Ösztöne azt sugta: oda vitték a hőst a halottas házba. A hova a csavargókat, a tűzhely nélkül valókat, a szegény legényeket s azokat szokták kivinni, a kiknek nincs hozzátartozójuk, a kik után a »varju se károg«.

Ösztöne helyes uton járt. Éjben, sötétben, szakadó -91- esőben akkor ért a temető kapujához, a mikor ott épen hajba kaptak Fukszék, Micsekék a temetőőrséggel. A fölött: vajjon beereszszék-e Klapkát a temetőbe vagy kint hagyják az utczán?

A temetőőrség ugyanis előre nem volt értesítve, az őrség igazgatója pedig nem volt ott, valahol kocsmázott. Engedelem nélkül pedig meghalni ugyan lehet, de a temetőbe bejutni nem lehet.

A temető nagy dolog, az őrség hivatala nehéz. A temető birtokrészletekre van osztva s rendesen telekkönyvezve. Minden birtokrészlet egy gödör. Minden gödörnek száma van. De a gödrök se egyenlők. Vannak kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes és hallja kend gödrök. Nincs egyenlőség a temetőben se. A kinek sok pénze vagy nagy pártfogása van: annak a gödre is más. Urnak gödrét komisz ember gödrével összetéveszteni nem szabad, mert ez illetlenség volna. Minden gödörre szám szerint elő kell fizetni, mint az ujságra. A ki nem fizet elő: nem kap ujságot, nem kap gödröt. A tiszteletpéldányokat azonban a temetőben is osztogatják ingyen, de csak nagy ritkán.

Klapkának nem járt a gödrökből tiszteletpéldány. Akkor legalább még nem. A temetőőrség nem tudott róla semmit s azért nem nyitotta ki a kaput.

Fuksz, Micsek és Toll káromkodott, mint a jégeső. A temetőőrség visszakáromolta azt a cseh és német népet s rendőrért akart sípolni. A legnagyobb zivatar közben ruczczan oda Horváth Gyula.

Horváth Gyula alacsony termetű, de Jupiter arczu -92- férfiu volt. Ötven papra való komolyság és tekintély fénylett büszke fejtartásán, komoly arczán, okos nagy szemein s őszülő vaskos bajuszán és szemöldökén. Minden temetőőr és minden Micsek meghőkölt tőle, a mint meglátták. Azt gondolták, legalább is kerületi előljáró.

Csöndes, de parancsoló hangon megkérdezte az embereket: mi fölött veszekesznek? Kinek a halottja nyugszik a koporsóban? Miért nem eresztik be a holtat a holtak birodalmába? A temetőőrök igazolták magukat, hogy ők fizetés nélkül, óvadék nélkül, a maguk fejétől senkit a halottas házba be nem tehetnek.

Igy töltötte Klapka az első éjszakát a halottas házban. Egy gyermek és egy asszony volt mellette egy-egy koporsóban. Békesség volt köztük reggelig. És aztán egész napon át és még most is és ezen túl is az örökkévalóságig.

Másnap a vajda vette kezébe ügyünket. Kegyetlen vitája volt a miniszterelnökkel a házelnök szobájában. A képviselőházban mellette álltunk, de azért csak félig győztünk. Hanem Klapka holttestét mégis visszahoztuk. Ott állítottuk föl ravatalát a belvárosi templom oltára előtt. A szentek és vértanuk között, istennek és szent fiának közelében. -93-

A részleteket nem irom meg. Olvashatja azokat mindenki a kilencz év előtti hirlapokban.

Hanem te dicső honvéd, győzelmes hadvezér, nemes öreg barátom: te tovább éltél, mint a hogy nagy nevedhez méltó volt. Kicsiny volt már hozzád az a nemzedék, mely örökre lehunyt szemeidet bezárta s koporsód fölé sirhalmot emelt.

Ha most már visszagondolunk arra, a mi történt: mint a buborék a viz fenekéről, ugy tolakodik elénk az a kérdés, miért kellett hát Klapka holttestét ellopni?

Hiszen el is akarták temetni. Azért vitték ki éjnek, sötétségnek, esőnek és viharnak leple alatt a temető halottas gunyhójába.

De ugy akarták eltemetni, hogy mi ne vegyük azt észre s a magyar nemzet ne tudjon arról semmit. Feledjük el a holtat s aztán feledjük el az élőt is. És feledjünk el mindent, hogy egykor nagy és dicső volt nemzetünk. S különösen ne jusson eszünkbe, hogy egykor hősei is voltak a magyarnak.

Mire valók is azok a hősök? Ha elhullottak a csatatéren vagy elbujdostak idegen avarra vagy elrothadtak a börtön fenekén vagy felakasztották őket Pesten, Aradon, Pozsonyban: akkor még csak kibékülünk velük valahogy. Nem zavarják a fölséges urak jó kedvét, a főrendek vidámságát, a papok cselszövényeit s a miniszterek -94- ostobaságát. Diák, ujságiró, rongyos hazafi hadd énekelje sirjuk fölött a Szózatot, nyafogó költők hadd fujdogálják emlékük fölött füzfasipjukat: mindez már nem bántja a nagy urakat, a hatalmas embereket.

De mit csináljunk az eleven hőssel? A ki elég udvariatlan még most is élni és köztünk járni s nem szégyenli azt, hogy nevével és alakjával minket a messze multnak dicsőségére s jelen való életünknek sötét gyalázatára emlékeztet minden nap? S a ki még annyi szivességet se tesz meg irántunk, hogy ha már halálát érzi, takarodjék el valahova az ismeretlenbe s ott hunyja be szemét s itt az ország fővárosában ne csináljon kellemetlenséget a kegyelmes uraknak.

Hiszen még ha árulóvá lehet a hőst kinevezni: akkor semmi baj! Ez még az akasztófánál is kényelmesebb. A királyok természetesen sohase árulók. Ők mindig bölcsek és kegyelmesek s ők mindig szeretik a népet, még akkor is, mikor halomra lövöldözik. Csak a nemzet hőse lehet áruló. S minő isteni és minő királyi gyönyörüség lenne az, ha a nemzettel el lehetne hitetni, hogy minden nagy fia áruló?

Husz csatában vett részt s mindig becsülettel. Megvédte Komárom büszke várát, a mikor már senki se védte a magyart saját országában. S a mikor már Európa népei mindenütt a zsarnokok lábainál feküdtek; az igazságnak minden bátorsága s a szabadságnak minden reménye élt még ott, a hol ő vezette diadalmas seregét. -95-

Kint a nagy világban Kossuthtal és Teleki Lászlóval együtt gondoskodott nemzetünk jövendőjéről s kicsiny, de bátor seregével betört a Kárpátokon, hogy országgyülés fecsegése helyett ágyuk hangján beszéljen a nemzettipró hatalom bécsi embereivel.

Élő alakját nem tehették el láb alól, csak holttestét lehetett elsikkasztani. Ezt ugyan csak megkisértették.

Szerény temetéséhez a nemzet adta a költséget. Ezt kierőszakolta a vajda s a függetlenségi párt.

De hogy mit adott és miként adta: el kell azt mondanom. Tanuljanak belőle azok, a kik a mi országunk kormányzását csak messziről ismerik, e kormányzásnak titkait pedig sehogyse ismerik.

Az én dicső barátom Klapka, életének utolsó husz esztendejében gyakran küzködött már anyagi gondokkal. Mikor Olaszországban laktam s mikor Párisba költöztem is családommal: gyakran összejöttünk. Időnkint nagyon sok pénze volt. De a pénzzel csak ugy nem tudott bánni, mint én magam. Én semmiféle pénzszerzéshez és kenyérkeresethez nem értettem, de sok milliós örökségem mindig előttem állt. Ő rá semmi örökség se nézett, de ő meg hatalmas terveivel, nagy eszméivel s nagy összeköttetéseivel tudott pénzt szerezni. A szultán mindig nagy pártfogója volt. Csakhogy a pénz meg nem maradt nála. Oly jólelkü s oly lágyszivü volt, hogy osztotta a pénzt boldognak, boldogtalannak. -96-

Az 1872-ik évi országgyülésre már nem vállalt képviselőséget. Barátai már ekkor tanakodtak a fölött, hogy őt, mint függetlenségi harczunk egyik nagy és dicsőséges hősét a nemzetnek kellene megjutalmazni. A hálás nemzetnek!

Hiszen igaz; a jó magyar nép lelke nemes s szive gyöngéd és fenséges érzésekkel van telve jó fiai, hü vezérei, dicső nagyjai iránt. Csakhogy a népnek vezetők kellenek.

De a kik az ország kormányában a nemzetet vezetnék: azoknak nem a nemzet parancsol, hanem valaki más.

Én bizony a hálás nemzet jutalmáról, a mióta eszemet tudom, semmit se tudok. Valami nagy dolgot legalább nem.

Az igaz, hogy gyerek koromban nagy pompával temettük el Vörösmartyt s azután később Palóczy Lászlót és Teleky László grófot. Az is igaz, hogy nagybátyámnak gróf Batthiányi Lajosnak hamvait országos diszszel vittük át a Kerepesi-temetőbe, Deák Ferencz temetése pedig világhirü is volt. Ott voltam mindenütt. A temetési költséget a nemzet viselte. Láttam és hallottam. S a temetési költség föl is rugott egy vagy két ezer forintra. Deáké belekerült hat ezer forintba. Palóczy-é, Teleky-é négy-öt ezer forintba. Szép pénz. Igaz, hogy a nagy urak, a főrendek mulatságára, holmi lófuttatási dijra ád a nemzet több mint száz ezer forintot s ezt oda adja minden évben s oda adja törvény alapján, országos költségvetésbe fölvéve s a képviselőházban -97- fenkölt és hangulatos szónoklatokban megszavazva. De hát ez egészen más. Futó ló és futtató főrend költséges mulatság. Deák, Palóczy, Vörösmarty holtteste pedig se nem ló, se nem főrend. Mértéket, öszhangot, törvényt kell tartani mindenben. Kossuth temetésére még annyit se adhatott, mert épen semmit se adhatott az országgyülés. Azért azt is csak eltemettük valahogy.

Minő szép tünemény lett volna az, ha a nemzet kormánya a király jóváhagyó szava mellett törvényjavaslatot terjeszt a képviselőház elé, melyben javasolja a nemzetnek, hogy emlékezzék meg a nagy csaták hőseiről és vértanuiról, a hadvezérekről és azok özvegyeiről, vésse föl érdemeiket az ország törvényeinek örök lapjaira s szentséges nemzeti hála gyanánt nyujtson nekik megérdemlett méltó jutalmat.

Diszes nemzeti köntösben jöttek volna föl a nemzet tanácsába az ország kormányzói s a népnek választott képviselői. S vita nélkül, örömkönyek közt s a szivből jövő hangok harsogó viharával fogadták volna el a törvényt. A fölséges király ott várta volna budavári palotájában a tanácskozás eredményét s ott várta volna az ország főrendeit, az egyházak főpapjait, a nemzet választottjait, hogy kezükből átvegye a döntést s apai érzéssel szentesítse azt. Fején a szent korona, vállain szent király palástja, szemeiben minden szentnél drágább honfiköny!

Bolond beszéd! Buta képzelődés! Részeg agynak -98- álmadozása! Mintha a magyar országgyülésnek az volna feladata, hogy a magyar nemzet szive szerint hozzon törvényeket!

Hiszen ott van Mangelberger Jakab és Dürnsteini Schweiger Lajos két zsandárgenerális, a ki az ötvenes években nyaggatta, szidta, üldözte a magyart: adunk mi ezeknek nagy nyugdijat.

Ott van Kempen-Fichtenstam táborszernagy özvegye s ott vannak Hohenbruck és Wernekingh méltóságos udvari tanácsosok, a kik a magyar nemzet letiportatásának éveiben a rendőrség főnökei voltak s annyi jó hazafit juttattak koldusbotra, börtön fenekére s akasztófa tetejére. Nagyon tekintélyes összeget adunk nekik évenként.

Ott vannak az udvari kanczellárok, Forgách Antal, Mazuranics János, Zichy Hermán, Privitzer István, a kik Magyarországot tüzzel-vassal be akarták olvasztani az Alsó- és Felső-Ausztria nevü tartományokba, – készséggel jutalmazzuk mi ezeket nyolcz-tiz ezer forinttal évenként.

Ők a császárnak tettek szolgálatot, hü szolgák voltak, pusztitották a tintát és a magyar ember vérét és vagyonát: arra való az ország, hogy őket megjutalmazza.

Hanem a ki a nemzetnek volt hü szolgája, jó fia, vitéz katonája, dicső hőse: azt megjutalmazni szegények vagyunk.

Ott van az országgyülés iratai közt egy kimutatás, talán nyolcz-tiz ezer ember neve van benne felsorolva, -99- kicsiny és nagy emberek nevei. Megrontásunkra tört valamennyi. Ezek számára a nyugdijat, a kegydijat, a nemzeti jutalmat az országgyülés szavazza meg nyiltan. Fáradtságuk elismerést nyer, nevük a törvény lapjain. Minden száz közt, ha egy a magyar nevü ember. Nem is lakik országunkban egy se. Másutt költik a mi pénzünket.

Klapka soha se kért nemzeti jutalmat. Barátai tünődtek, nem ő. És a miniszterelnökök: Lónyay, Szlávy, Bittó, Tisza. Végre öt vagy hat ezer forintban meghatározták évi jutalmát. De ugy, hogy a nemzet ezt valahogy meg ne tudja.

A rendelkezési alap az a forrás, a melyből az ily jutalomhoz meritik a pénzt. A kormány elnöke elhatározza, kényes esetekben a királynak bejelenti s ha a király jóváhagyja: akkor a jutalom kiadása a kormány későbbi s másik elnökének is erkölcsileg kötelessége.

De hát jutalom ez? S ha jutalom: a nemzet adja ezt? Az a nemzet, a mely erről nem is tud semmit?

S azután mennyi furcsa jutalom, dijazás és »megfizetés« esik abból a számadáson kivül eső pénzből! Szerencse, hogy a kormányok elnökei magukkal visznek s elégetnek minden irást. Soha se tudja meg se ellenség, se jó barát, hogy hova lesz annak a pénznek legnagyobb része.

Az én dicső emlékü barátom hol fölvette, hol másnak adta ezt a pénzt. De öreg korára mégis elfogadta, -100- a mikor már aggság és betegség elhitették vele, hogy ugy sem sokat ér az élet.

Oh ti dicsők, ti nagy lelkek, ti nemzeti hősök, a kiknek alakja messze jövendőbe bevilágit: milyen jó az nektek, hogy ti is oda juttok a föld alá! És milyen jó az mi nekünk is! Hálátlanoknak legalább nem kell tovább lennünk. Csak elmulástok napjáig!

AMELI HALÁLA.

(Feleségem betegségei 1886-tól kezdve. – Megkapja a rákot. – A Gellért tetején. – Fifi kutyám. – A halál. – A részvét. – A temetés. – Jegyzet: A puszta sir.)

Szegény Ameli, bizony csak meg kellett nekem tőle válnom utoljára is. Majdnem negyed századon át éltem vele boldogan. Házas életünk belső nyugalmát sohase zavarta meg semmi. Jött a betegség, jött a halál. Halál ellen nincs orvosság, azt mondja a példabeszéd. Nincs bizony se orvosság, se orvos. Pedig én ugyancsak gondosan kerestem mindkettőt.

Most már nyugodtabban tudok beszélni haláláról, Volt idő s hetekig, hónapokig tartott az az idő, a mikor szentül meg voltam arról győződve, hogy Ameli után én is elpusztulok. Vagy egy vagy más módon, de utána megyek magam is. Most is alig tudok magamnak számot adni arról, miként tudtam én annyira csillapodni, annyira feledkezni. Szegény grófné, bizony gyönge voltam, bizony hütelen voltam én az ő emlékezetéhez!

1886-ban mellhártyagyuladást kapott. E betegsége nagyon fájdalmas volt. Sokat szenvedett miatta. Futkostam az orvosokhoz. Magam is benne voltam abban -102- az ostoba képzelgésben, hogy a budapesti orvosnál különb a bécsi orvos. Mintha a betegség és az orvosi tudomány és a patika más volna Bécsben, mint nálunk. Ez már magyar hülyeség. Bécsben a császár, Bécsben nyomják a bankjegyet, Bécsben van a katonai hatalom és a sok mindenféle vállalat, pénzintézet, divatczikk, orfeum, dorbézoló alkalom; – az ostoba közönség azt hiszi, ott kell lenni az orvosi tudománynak is. Én is ilyen közönség voltam, de a mi a legfurcsább, még a budapesti orvosok is csak efféle közönség.

A grófnét bécsi orvossal gyógyittattam. Valami dr. Kahler tanár volt az orvosa. A mellhártyagyuladásból ki is gyógyult a grófné, ha ugyan igazán kigyógyult. A tanárnak legalább elhittük a gyógyulást. Jó modoru, kedves ember volt ez a tanár.

Az 1887-ik év elejét egész májusig itthon töltöttük Andrássy-uti lakásunkon. A harmadik emeletre följárni bizony nehéz volt már a grófnőnek. Májusban Párisba mentünk. Itt – talán utoljára – még jó napokat töltött a grófné. Majdnem négy éve nem látta Párist. Néha oly jó kedve volt, mint fiatalsága napjaiban. Franczia és angol barátaink bókjaikkal halmozták el. Bonbonnel öreg párduczvadász barátom azt mondta, ő is Magyarországba jön megifjodni, ha sokáig nézi a grófnőt.

Mind nem ért ez semmit. A választások és az országgyülés miatt haza kellett jönnünk. S itthon Ameli egészségét ujabb zavarok fenyegették.

Az 1887 és 1888 közti télen olyan jelek mutatkoztak, -103- mintha áldott állapotba jutott volna. Megint Bécsben töltött pár hónapot. Az orvosok lehetőnek mondották a családi örömöt. Szegény grófné ugy örült, mint a gyerek a fényes ajándéknak. Én is örültem. Nőm kedélyállapota ellenállhatatlanul vonta magával az enyémet. Sehogy se szerettem volna, hogy engem papucshősnek tartson valaki, de az igaz, hogy mást gondolni, mást cselekedni s másként érezni, mint nőm, se nem tudtam, se nem akartam. De nem is mertem.

A megjövendőlt családi örömből semmi se lett. Csak istentelen gyomorhurut és bélgyöngeség. Koritnyiczára kellett menni a grófnőnek, hol Róth és Ormay orvosok, gyöngédséges modoru derék férfiak felügyelete alatt egészen meggyógyult. Kitünő vize van ennek az apró fürdőnek. De sok karlsbadi és gasteini és reichenhalli betegséget tudna ez a fürdő sokkal jobban elpusztitani! De sok egészséget sokkal jobban helyreállítani!

1891-ben a nyár legmelegebb részét otthon kellett töltenünk. Ekkor volt a parlamentben a nagy államositási háboru. Nagy kedvünk lett volna Szápáry Gyula grófot megbuktatni. Ő volt a miniszterelnök. Horváth Adával együtt én voltam a függetlenségi párt egyik vitarendezője. Hónapokig tartott a vita s az őrhelyet elhagynunk nem lehetett. Csak augusztusban állott be a nyári szünet. Ekkor vettük észre egész biztossággal, hogy a grófnő mellén valami nagy betegség készül.

Megint Bécsbe futottunk Mosetig Moorhof orvoshoz, a sebészet tanárához. Európai hirü tudós volt, holmi sebészettani szereket, jodoformot, methylviolett befecskendezést -104- ő alkalmazott először. Azt mondták: csodákat tud mivelni. Gondosan megvizsgálta a grófnőt s emlőrákot fedezett föl nála.

Igaz, hogy ezt először háziorvosunk fedezte föl. Háziorvosunk ekkor már egy év óta egy jókedvü fiatal orvos volt: Reiner Ede. Élénk modoru, jó kedvü fiu, az öreg vajda ajánlotta nekem, korábban a zsidó kórháznak volt jeles orvosa, az Abbázia kávéházban ismerkedtem meg vele, mindig a vajda társaságában volt, azért elneveztük Bolfrasnak s ez a név rajta is maradt. Nem neheztelt érte. Hiszen Ferencz József ő felsége is akárhova utazik, segéde Bolfras mindig vele jár. Innen eredt az én orvosom dévaj mellékneve is.

Reiner Ede 1891 elején átkozott influenza betegségből gyógyitotta ki a grófnőt, még pedig gyorsan és nagy ügyességgel. De azután nem sokára észrevette, hogy a grófnő mellén valami veszedelmes keményedés vagy daganat kezd képződni s nekem nagy bizalmasan megsugta, hogy ő ugy látja s attól fél, ez nem egyéb, mint rák.

Átkozott betegség. Ebben halt el idő előtt nagy Napoleon is. S a mi épen különös, az én nemzetségemnek is családi betegsége a rák. Gyerekkoromban ugy hallottam, dédanyám báró Harruckern Jozefa oltotta be a családba s már öreg apám is ebben pusztult volna el. Bizonyos, hogy apám is s Gyula és Viktor testvérbátyám is ebben szenvedtek.

Hejh édes jó Ameli, ha neked rákod van: akkor -105- csakugyan beillettél a gróf Károlyiak családjába. Akkor csakugyan kár volt miattad annyi családi zenebonát csinálni. Akkor a te véred is csak olyan kék vér, mint akárkié lehet. Mert hiszen a rák nem tud különbséget tenni a büszke Károlyi grófok vére és a te véred közt. A rák pedig kényes szörnyeteg.

Fiatal házi orvosunk sehogy se ellenezte Mosetig Moorhof bécsi tanár tudományának igénybe vételét. De hát mit ért az a tudomány is? Azt a methylviolettet ugyancsak föcskendezte be a bőr alá, a daganat mintha kisebb lett volna, de azért csak terjedt annak a ráknak »rosszindulata« utóbb a májra is s gyomor körüli mirigyekre is.

Az emlőrákot ki szokták metszeni. A grófnő ezt meg nem engedte. Vele nem közöltük baja természetét s ő soha egy pillanatig se hitte, hogy baja halálos. Még halála előtt néhány perczczel is biztos felgyógyulásáról ábrándozott. S az én hangulatom is az volt, a mi az övé. Neki jobban hittem, mint az orvosnak.

Az 1892-iki tavaszt már nagy betegen élte át. A methylviolett semmit se használt, házi orvosunk nagy vitájára végül Mosetig tanár is belátta ezt. A házi orvos édes tejjel, aludt tejjel, kefirrel s a nagy fájdalmak ellen morfinnal táplálgatta a grófnőt.

A tavasz végén magam is ebül voltam. Engem is sok mindenféle alávaló nyavalya megkörnyékezett, a mint ezt később elbeszélem. Különösen bántott ekkor a nehéz légzés, alig tudtam már zihálni is. Az orvos légváltozást ajánlott. -106-

Könnyü ezt tanácsolni. De én a grófnőt el nem hagyom, se azt a beteg nőt messze nem szállíthatom. Hiszen nem volt már jártányi ereje sem. Csak feküdni tudott. Oly sovány és átlátszó volt már szegény, szinte halálra vált.

Igaz. Közel van. Magaslat. A levegője tiszta. Budapesten tiz szél közül kilencz nyugatról vagy északnyugatról fuj; a gyárak füstjét, a nagy város szennyes páráju levegőjét soha nem hozza a Gellérthegy felé. Ha más világvárosnak ily közelben ily ragyogó szépségü magaslata volna!

Kibéreltem Vargha László orvos nyaralóját. Ott van a budai várra néző oldalon. A látás csodálatos szép onnan. A várra, a Dunára, a Margitszigetre, a Jánoshegyre, a Szemlőre, a völgyek és ormok messzeségébe. Micsoda koldus sivárság ehhez a római Monte Pincio annyiszor leirt minden tájszépsége!

Fölvittem a szükséges személyzetet is. Rózát, a grófnő kedvelt komornáját. Azután Józsi inasomat. Szakácsnét, szobalányt. Semmiképen el nem hagytam volna pedig Fifit, kis vörös kutyámat. Hézagos lett volna a család e nélkül.

Sátrat készitettem a villa kis udvarán. Ez alá toltuk a grófnő kis kocsiját, melyen feküdni szokott. Öltözékére ekkor is nagy gondot fordított, mint egész életében mindig. Szép idomu piczi lábaira ide is Párisból rendelte meg czipőit. -107-

Itt fogadta barátainkat. Társalgása még mindig élénk volt. Még jó kedve is volt igen gyakran. A vajdával is egészen kibékült utoljára.

A grófnő minden áron meg akarta ujítani testvéreim ellen a nagy örökségi pert, a vajda pedig ezt sehogy se akarta. Ugy okoskodott, hogy 32 ezer forintnyi biztos jövedelmünkből türhető kényelemmel megélhetünk, ha pedig a pört megindítjuk, jövedelmünk nyomban megcsonkul 15 ezer forinttal s a mi marad is, pörrel kell behajtani. A grófnő tehát mindig zsémbeskedett, a vajda ritkán is jött hozzánk s a grófnő kijelentette, hogy csak akkor békül ki vele, ha már a pört megindította.

Ott a hegyen különösen sürgette a pört. Előhozta minden nap. Végre ugy segitettünk a dolgon, hogy elhitettük vele, hogy a pört már csakugyan megindította.

Izidor barátunk összekalapált egy borzasztó hosszu keresetlevelet s a régi pörből kivett egy ötven ivnyi replikát s fölvitte a hegyre s megmutatta.

Izidor barátunk tehát neki állt s olvasta óra számra, nap számra, hét számra a megbolondult pör iratait. A haldokló asszony nyugodtan hallgatta. Néha el is szunyókált rajta. Néha összeszidta a vajdát a sok ákombákom miatt.

De a mikor feljött a vajda, mégis édes mosolylyal -108- fogadta s csókra nyujtotta kezét. Azt a kezet, melynek már elhervadt minden szépsége s melynek bőre már fényes volt, mintha más világ hintette volna rá sugarát. Azt a kezet, melyet én hires művész mintázatában karrarai márványból most is őrzök.

Házi orvosunk s Izidor barátunk feljött minden nap. Gyakran feljött Herman Ottó s Hentaller Lajos is.

S elmaradt a főrendi világ minden tagja. Annyi gyermekpajtás, annyi jó barát egykoron! Bujdosásom korából annyi mulató társam! Elmaradtak mind.

A Gellérthegy nyáron tele van szunyoggal. Apró, barnás-sárga szunyogfaj ez, döngicsélő hangját alig lehet hallani, de sok s minden árnyékos hely tele van vele. A hova a nap süt: oda nem megy, de oda az ember se megy. Csipését ugyancsak megérzi az ember.

Fifi kutyám állandó harczban állt a szunyogokkal. Meg nem foghattam, hogyan bujtak rövid, de sürü szőre közé. Leste őket s ha közel jöttek hozzá, serényen el-elkapta őket.

A grófnőt is bántották. Mozdulatlanul feküdt a tolókocsiból álló betegágyán sátram alatt. Csak szemeinek szépsége maradt meg végig. A szunyogcsipést alig látszott érezni, vagy már arra is gyönge és erőtlen volt, hogy magáról a szunyogot elkergesse. Vagy Róza, vagy én álltunk mellette, hogy megvédjük amaz apró fenevadaktól. -109-

De ha mi nem voltunk ott: ott volt Fifi kutyám. Menten felugrott fejéhez s leült a vánkosra arcza mellé s nagy gonddal őrködött, hogy se szunyog, se légy ne jusson közelébe.

Mégis volt önzés Fifiben, pedig egyébként sok nemes erkölcs lakott benne. Hiába, az emberek közt a kutya is csak elszokja az önzést. Ha egyidőben közelgetett egyik szunyog ő hozzá s a másik a grófnőhöz, háromszor-négyszer is oda fordult hol az egyikhez, hol a másikhoz. Tünődött kis ideig, melyiket kapja el előbb. De rendesen azt kapta el először, a melyik őt fenyegette és csak azután kapta el azt, a melyik a grófnőt fenyegette.

Magam se voltam különb. Sok mindenféle betegségem mintha elvágták volna ott a hegyen. Hörgő hurutom elmult, nehéz légzésem elmult, mindenféle fájások, nyilallások elmaradtak s alig töltöttünk ott tizennégy napot, már hegynek fölfelé is tudtam mászkálni. Rossz, meredek, régi világból való ut vezetett föl a nyaralóhoz valami Orom-utczán, Gellért-utczán keresztül s már nem állott el lélekzetem, ha fölfelé gyalogoltam. Hatalmas étvágyam is támadt; ettem, mint a farkas.

S én mind ennek örülni tudtam. Holott napról-napra jól láttam, hogy Amelihoz óráról-órára közelget a halál. Ime önzésünk, gyöngeségünk! Miért szidtam volna meg tehát Fifi kutyámat önzéseért?

Julius tizedikén már nagyon rosszul volt a grófnő. -110- Nem figyelt már Izidor barátunk kusza replikáira. Hol az ágyba kivánkozott, hol tolókocsijára. Negyed óráról negyed órára vagy a szobában, vagy a szabadban akart lenni. Bármily gyöngéden emeltük: nagy fájdalmat érzett. Egyszer-másszor ki-kitört könnye, de ennek okát nem mondta meg. Orvosunkkal abban állapodtam meg, hogy másnap, 11-én, az egyik hires fővárosi orvost tanácskozásra hivjuk meg.

Meg is hivtuk. Nevét minek mondanám meg. Déli tizenegy és tizenkét óra közt jött fel. Szegény Ameli már alig tudott szólani, de látszott szemein, hogy örül az orvosok figyelmének. Még akkor is bizott az élethez. A hires orvos megnézte, szivdobogását meghallgatta, a beteget biztató szóval ámitgatta, aztán háziorvosunkkal tanácskozott. Nekem határozottan azt mondta, hogy pár hét is elmulik, mire a közvetlen veszély beáll.

Ő elment s utána pár óra mulva odasompolygott a halál, a mint háziorvosunk jól sejtette.

Ezért nem mondom meg ama hires orvos nevét. Hisz a többi hires tanár se tudósabb. Miért mulassanak egyedül az ő rovására?

Gyönyörü idő volt. Pazarul szórta ránk sugarait a déli nap. Aranyban fürdött körülöttünk az ég és a föld s mosolygott ránk a nagyváros, a messzeség s az egész világ. A hires orvos eltávozta után én megreggeliztem s kimentem a sátor alá dohányozni. Egy óra -111- tájban hozzám jött a komorna s azt mondta, hogy a grófnő a szabadba kivánkozik. Bementem. A grófnő nem szólt, csak az ajtó felé nézett. Párnájával együtt áttettük a kocsira. Oly könnyü volt, mint a pehely. Csak a lelke élt még s lázban égő két szeme.

Nehány perczig volt kint. Csak épen még utoljára látni akarta a napfényes világot. Ujra be kellett vinnünk ágyába. Szemeit lehunyta, mintha aludnék.

Három óra tájban nagyon nyugtalan kezdett lenni. Fejét jobbra-balra forditá s kezeit többször fölemelte. Mintha nehéz légzés kezdődött volna nála. Fifi kutyám felugrott az ágyra s nézte mereven urnőjét.

Egyszer odament hozzá s elkezdte kezefejét és nyakát, arczát szeliden nyalogatni. Mintha anyaállat tenné kis csecsemőjével. Nyilvánvaló volt, hogy kedveskedni akar, hogy nagy fájdalmát enyhiteni akarja. Boldogtalan kis állat, mit ér a haldoklónak már a te együgyü kedveskedésed?

Egyszerre, mintha nyilból lőtték volna ki, leugrott a kutya az ágyról, oda futott hozzám, fölágaskodott kezemhez s elkezdett nyöszörögni s kezemet nyaldosta.

Oda futok az ágyhoz. Az én édes nagy betegem halott volt. A mint lelke elröppent, a kutya abban a pillanatban futott hozzám hirt adni s engem vigasztalni. S tudott némileg vigasztalni. Rettenetes fájdalom fogott el. Sirni egész életemben nem igen tudtam, de ekkor fuldokló zokogás vett rajtam erőt. Lerogytam a sátor -112- alatt egy székre s két kezemre támasztottam fejemet. Az az oktalan állat oda jött hozzám s addig nyaldosta szeliden arczomat, mig csak magamhoz nem jöttem.

Két halottam volt már tehát. Az első Endre fiam, a második: feleségem. Akkora elszántság vett rajtam erőt, hogy el akartam magamat emészteni. Barátaim elrejtettek előlem pisztolyt, tőrt, minden ártalmas szerszámot. Csak a vajda hozott először észre a maga kurucz észjárásával egy pillanatra.

– Semmi bolondság jó Gáborom! Első kötelességed: kedves halottadat eltemetni. Azután majd beszéljünk másról is.

El is ment rögtön családomhoz. Fölkereste Körmendyt, apám titkárát s főügyészét s kért tőle pénzt a szükséges költségekre. Jól tudta a vajda, hogy nekem soha sincs fölösleges pénzem. De most az egyszer testvéreim se fukarkodtak. A vajda tizezer forintot hozott a temetés költségeire.

A részvét nagy volt balsorsom iránt. Ha oly mélyen nem érzem veszteségemet: azt kellett volna gondolnom, hogy ime: én valaki vagyok.

Olasz-, Franczia- és Spanyolország földéről minden jó barátom fölkeresett levélben vagy táviratban. Köztük hires férfiak, mint Pasteur, a párisi Rothschild s a franczia és olasz parlament nem egy jeles tagja. A Jérusálemben megmentett spanyol bankár, londoni fogságom két bajtársa s frankfurti bankár barátom is, áfrikai és ázsiai utazó pajtásom. -113-

De részvétiratot kaptam Szentpétervárról is III. Sándor czár nevében udvarmesterétől. Mikor a czár még trónörökös volt: két ebéden voltam vele együtt nagyon szük és bizalmas körben. 1880-ban volt ez Párisban. Véletlenül találkoztam vele egyik étteremben. Asztalom az ő asztala mellé esett. Társaságának egyik tagja figyelmeztette őt rám. Fölkelt, hozzám lépett, bemutatta magát s meghitt asztalához.

– Köszönöm fenség, elfogadom, de oly föltétel alatt, hogy én is viszonozhassam vendégszeretetét.

Ez két izben történt. Másod izben már kemény harczot vivtunk a számla dolgában s csak nagy nehezen tudott maga a czárevics lefegyverezni azzal az igérettel, hogy legközelebb az én vendégem lesz. De hirtelen el kellett utaznia. Szives hangu levélben bucsuzott el tőlem. Levele ma is meg van irataim közt.

Anyám is kedves levelet irt s szép koszorut küldött. De visszairtam neki, hogy jobb lesz, ha nem jön el a temetésre. Nem akartam, hogy gyöngének vagy indulatosnak lásson.

Pista öcsém távirata csak egy szóból állt. »Pipkád«. Gyerekkorunkban nagyon szerettük egymást s én őt csak Pipka néven neveztem. Nagyon jól esett akkor ez az egyszavu távirata. Pálma hugom a fájdalomban is édes levéllel keresett föl. Sokat könyeztem levelére.

Főrendi barátaim megint távollétükkel »tündököltek«. Csak a jó Zichy Jenő gróf emlékezett meg rólam. Hóbortos fiu, de hozzám mindig volt szive. Báró Bánffy -114- Dezső képviselőházi elnök részvétirata is jól esett. Gyürky Ábris gróf még a temetésre is eljött, nem röstelt felmászni a Gellérthegyre. A főrendi hölgyek közül csak Batthyányi Gézáné unokatestvéremnek s Orczy Sarolta bárónőnek jutottam eszébe. Hálás érzést támasztottak bennem. A függetlenségi párt is szerkesztett egy jegyzőkönyvet s Pázmándy Dinkó sántikált föl vele hozzám a hegyre.

A ravatalt a hegyen állitottuk fel. Papot látni nem akartam. A boldogult grófnő Olaszországban kimondhatatlan gyülöletet érzett a papok iránt. Érzése soha nem szelidült meg. Halála előtt pár nappal is lelkemre kötötte, hogy őt se füstölővel, se szentelt vizzel, se czirkumdedérummal ne zaklassák.

Másnap kinézünk a kapun s ime három pap jön fölfelé a hegyi uton. A jó lelkü Krisztinavárosi plébános jött harmadmagával. Valahogy értesült a grófnő haláláról s elindult hozzám, hogy a temetésnél szent és buzgó közreműködését fölajánlja.

Nem akartam. Ameli utolsó akaratát szentül meg kellett tartanom. Dinkót kértem, menjen a papok elé s végezzen velök.

»Először meghal, a kit szerettünk. Néma lesz az ajk, kihül a sziv, kialszik a szemek édes sugára, hideggé és -115- merevvé lesz a tetem. Elvisszük a temetőbe, letesszük a sirba, földet hányunk koporsója fölé, virágot ültetünk sirhalmára s emlékkövet örökalvó fejéhez.«

»Azután meghalunk mi, a kik szerettünk. Évek mulnak, évtizedek mulnak, el-eljárunk a temetőbe; megnézzük sirját, megnézzük nevét s könyünk és áldásunk hull emlékezetére, a kit szerettünk. De minden évben elmulik közülünk is egy vagy kettő s te is jó Gáborom, lelkemnek igaz barátja, egykor majd lehajtod fejedet, könyed kiszárad s beteg szived mozdulatlanná válik. Nem kell többé elmenned a temetőbe, hiszen ott lesz már örök tanyád.«

»Azután elhervad a virág, beomlik a sirhalom s elporlik utóbb az emlékkő is. Siriratának aranyos betüjét fakóvá teszi az idő hatalma s nem tudja azt többé senki elolvasni. Hisz a kik szerettek és a kit szerettek: porrá váltak egyaránt. Porrá vált maga az emlékkő is. De minek is az emlékkő, mikor már senki sincs, a ki emlékezzék?«

»A szeretet. Elporlott szivekből átszáll az élő szivekbe s boldoggá teszi azt a nemzedéket, mely nevét se tudja annak, a ki azt nagy lelke öröksége gyanánt hagyta hátra.«

»Imhol jó Gáborom – életednek társa, szivednek fele, örömödnek és bánatodnak osztályosa itt a koporsóban: mintha téged el akarna hagyni örökre. De gyötrő kétség ne bántsa lelkedet. Itt hagyja nálad szeretetét. Gazdagabb lesz szived az ő édes emlékezetével. Bánatodat, fájdalmadat, könyeid hullását szüntesse meg az az emlékezet«. -116-

»Nőd és hazád: ezt a kettőt szeretted. Értük éltél, értük fáradoztál. Az egyiket elvesztetted, de megmaradt a másik. Azé legyen most már minden szerelmed, a ki megmaradt. Erre intett, erre buzditott, asszonylelkének egész lángolásával erre hevitett a te nemes halottad is. Élő hazádnak igaz szerelme s holt feleségednek édes emléke legyen vigasztalásod. És legyen a mi forró áldásunk, melylyel téged is, halottad emlékét is a szivünkbe zárjuk.«

Ez a beszéd nagyon meghatott engem is, de barátaimat is, kik a temetésre eljöttek. A beszéd még talán szebb és tartalmasabb volt, mint a hogy nekem följegyezték s nagyon meglepett mindenkit, mert a vajdát csak ott kérték föl halotti beszéd tartására s neki még öt percznyi ideje se volt, hogy a fölött gondolkozzék.

Én ugyan ismertem már a vajdát s nem csodálkoztam beszédén, de később mégis megkérdeztem tőle: egészen rögtönzött volt-e beszéde, vagy a fölött már előre gondolkozott? A vajda aztán fölvilágosított:

– Rögtönözni csak ostobaságot lehet, de eszmét, gondolatot, elveket, intézményeket nem lehet. Még kevésbbé készül rögtönözve az eszmének oly alakja, mely művészi s mely a hallgatóban azt a hangulatot kelti, azt az érzést és elhatározást szitja föl, a melyre a szónok egyenesen törekedett. Az eszmének és gondolatnak már élni kellett a szónok lelkében, sőt művészi alakjának is készen kellett lennie. A melyik beszéd könyvekből, jegyzetekből, idézetek könyvéből készül: csonka, vagy bágyadt az rendszerint. Nálam a gondolatok ebben az alakban -117- már négy nap óta készen állottak, a nélkül, hogy a grófnő halálára gondoltam volna. Négy nap előtt »Perl öcsénk«-kel a régi Ferenczvárosi temetőben sétáltunk. Ott láttam a sok beomlott sirt s elporlott emlékkövet. A legtöbb emlékkő felirata már olvashatlan. Néhánynak felirata nagyon megható volt. Hatvan-hetven év előtti legnagyobb költőink legszebb gondolatait ismertem föl a sirköveken. Különösen egy 18 éves szüzén s egy gyermektelenül elhalt ifju nőén. A szüzén ez a gondolat volt: »Tisztán születtem, tisztán mentem a föld alá, tisztán hajtom fejem az öröklét kebelére; – hol lesz boldogságom?« Az ifju nőén ez a gondolat volt: »Pártámért, szivemért, hüségemért Isten nem adott cserébe magzatot. Jutalmam legyen hü férjemnek rólam való megemlékezése.« Egyszerü, szép gondolatok, de gyönyörü versben megörökítve. Ott a temetőben jutott eszembe mindaz, a mit a boldogult grófnő fölött halotti beszédül elmondottam. Egy sirbolt is volt ott, melynek téglaboltozata már évek óta beomlott. Sirirata még meg volt az ajtó fölött. A gödröt telenőtte már a vadfü. Egy kis lányka valamelyik szomszédból vagy őrtanyából aludt a füben. Fölébresztettem, mert már bealkonyodott. E kis lányka láttára jutott eszembe, hogy az ő számára már semmi ragyogó emlékkő, semmi szép sirirat nem jelent semmit. De a királyi tetemek piramisa se jelentene. Hisz ő már az elporlott alakokból nem ismert senkit, sőt hiröket se hallotta. Igy járunk pedig, édes Gáborom, mi is. Igy magyarázta meg a vajda az ő beszédje eredetét. -118-

Később ismét kiment »Perl öcsém«-mel ebbe a temetőbe, hogy egy csomó siriratot följegyezzen szóról-szóra, de bizony a város akkorra már elárvereztette az összes korhadt sirköveket.

Ameli számára a Kerepesi-uti temetőben vettem sirhelyet. Magam mentem érte Gerlóczy polgármesterhez, a ki aztán gyorsan és szorgalmasan eljárt ügyemben. Szápáryhoz, a miniszterelnökhöz is magam mentem, hogy vigyázzon, a papok miatt bajom, késlekedésem ne legyen.

Szép sirhelyet találtam. Ha a főkapun bemegyünk s az uton egyenesen elmegyünk a kőfalig, a fal mellett bal felé, mindjárt ott van az a sirhely. Fekete mauthauzeni gránit-piramis az emlékkő, a sirgödröt faragott kövek födik be, a zárókő kissé dőlt fekvésben. Vaskerités keriti.

Pázsitról, virágágyról nem gondoskodtam. Hiszen ha én nem leszek, ugy sem ápolja ezt a virágot senki.

Szép és nagy kisérete volt halottamnak. Amelit kevesen ismerték a fővárosban. Rokona senki se volt a fővárosban. Az én rokonaim közül se jött el a temetésre senki. Nem busultam miatta. Barátaim, a kik a fővárosban voltak még, mind ott voltak. Kivált az én kedves és ifju ujságiró barátaim. Minő jó fiuk ezek! Csak ők tudnak még lelkesülni, csak ők tudnak még igazán ragaszkodni. Minő üres, sivár, számitó, aszú lelkek ő mellettük az »ország nagyjai«, a kiket pedig egyedül csak ők tesznek az ország nagyjaivá. Az ő -119- tolluk és szegénységük nélkül de semmire se való ember maradna a nagyok nagy része!

A temetőben, a zárókő megerősitése előtt, báró Kaas Ivor barátom mondott szép és érzékeny búcsubeszédet. Mindig szerettem őt. Az egyházpolitika miatt később ritkán találkoztunk. Mindig meg akart enni bennünket a vajdával együtt. De én azért változatlanul szerettem. A véderővita alatt, több mint egy éven át, együtt éreztünk és fáradoztunk. Erre mindig élénken emlékeztem.

A temetés után rögtön otthagytam a Gellérthegyi villát. Beköltöztem Andrássy-uti körtéri lakásomba. Barátaim itt naponként fölkerestek. Este kivált mindig együtt voltunk valamennyien.

Nőm ruhatára gazdag volt. Öltönydarabjai, pipereeszközei, ékszerei kimondhatatlan fájdalmat okoztak. Kedves halottunk emlékezetében a fájdalom mellett van enyhülés is. De a mint egy-egy kedves tárgya szemünkbe ötlik, ha csak egy fogkefe, egy zsinórdarab, egy szalagocska is, mint a villám: ugy jön ránk a veszteség gondolata. S ez kinosan sajog sokáig.

Az én nappali szobámból, a teremből s az ebédlőből mindent el törekedtem távolítani, a mi Amelinek kedves dolga volt. A hálószobába s a mellékszobákba zsufoltam össze mindent.

De minden nap kimentem sirjához. Se jó idő, se rossz idő, se tél, se nyár vissza nem tartott. Négy óra -120- után kocsira ültünk Izidorral s egy csokrot, egy nyiló virágot dobtunk a sirbolt födelére.

A virág ott hervadozott. Ott gyült, ott szaporodott, ott növekedett halommá. Egy-egy szép csokor mily haloványnyá, mily szintelenné, mily kicsivé huzódott össze, a mikorra elszáradt. Mint maga szegény Amelim!

Néha erős szél vagy forgó szél zajongott a sir fölött. Zavarta, kergette, hajszolta a halomra nőtt hervadó virágokat. Engem nem bántott ez a tünemény. Még az se bántott, ha egy-egy csokrot a vaskeritésből kiragadott. Hiszen hozok én helyette ujat.

Arra igazán ügyeltem, hogy télen a hó el legyen a sirról és a csokrokról takaritva. Nem szerettem a havat látni Ameli fölött. Nem vagyok babonás, érzelgős sem, de mindig az az ösztön lepett meg: szegény Ameli fázik. Pedig magam fáztam, mikor a havat láttam.

Hanem az gyakran megtörtént, hogy mikor a szél kuszálta a virágokat s én az uj csokrot a sirfedő kőre hajitottam: a szél mintha rögtön elállt volna s a zaklatott virágok nyomban elnyugodtak volna. Tudom, hogy véletlen volt s a szél szeszélye s az én uj virágom közt semmi összefüggés nem volt, de azért nekem ez mégis jól esett.

Fifi kutyám minden nap jelen volt ott velem. Beugrott a keritésen. Végig nézegette, végig szaglálta az uj és a régi virágokat s kereste rajtuk a kezem nyomát. Vagy talán keresett valamit, a mi porladó urnőjére emlékeztesse. -121-

Egy időben igen rosszul voltam. Szivbaj, nehéz légzés, köszvény, oldalfájás, idegnyilallás majd megölt. A vajda rám szólt:

– Gábor, ma ne menj ki a temetőbe; szél van, hideg van, eső van, maradj itthon.

– Ne haragudjál vajda. Majd meglátod, ha én nem leszek, soha egyetlen virágot nem lát többé Ameli sirja. Az lesz az egyedüli puszta sir abban a rengeteg temetőben.

A mult évben, halála napján fölkerestem a sirt. A juliusi nap perzselő heve égetőn sütött a sirfedő kövekre. A fekete piramis s rajta az aranyos sirirat még üdén áll. A fényesre csiszolt gránit s az arany sokáig ellenáll a korhadásnak.

De a többi faragott kő már fakó, likacsos, töredező, avult. Se rajta, se körülötte semmi élet.

A fedélkő és a rács közti tér söpretlen, gondozatlan. Pázsitnak, virágnak, öntözésnek semmi nyoma. De azért nem disztelen. A szél tele hordja falevéllel. Nyárfalevél, apró czipruságacska, jázminlevél fürtje halomban -122- van ott. S ha kissé a multba andalog az ember lelke: a sok szinü falevél ugy tünik szemünk elé, mintha szines virágok gyüjteményét látnók. Halvány, bágyadt, fakó szinek. A hogy illenek a porladóhoz, a kire már nem emlékezik senki.

A szomszéd sirokban jobbra, balra a fal mellett gazdag urak, gazdag urnők alusszák örök álmukat. Fény és pompa, tisztaság és üdeség az emlékköveken. Hű rokon, szerető társ, gyöngéd emlékezet, szelid kéz nyomai mindenen. Az élő virágokon, a zöld pázsiton, a sötét cziprusok ágain.

A hol a faragott kövek összeeresztvék: oda egy kis port hordott össze a szél. S fümagot és virágmagot is vitt oda a porba. S a fümag és virágmag kikelt. Szelid pörjés pázsitfü, cziczfark, törpe paréj, vad hajnalka éldegél ott a kövek eresztékeiben. Szerényen és szegényül, a hogy illik a szélhordta vad növényhez.

A cziczfark nem oly délczeg növény, mint a cziprusfa jegenyéje. Ez bizony igaz. De neked porrá vált asszony ott a föld alatt s neked dicsőült barátom ott messze tul a Tiszán, a főuri diszes katakombában: nektek most már egészen mindegy, akár a cziczfark, akár a cziprusfa.

Megnéztem azt a sirt most is, a mikor ez emlékiratok közlését ujból megkezdettem.

Most hó boritotta be az egész sirt. A fedőkövek nem látszottak. A szomszéd sirok mindegyikéről le volt seperve a hó. E sirnál a gondozásnak semmi nyoma. -123-

Felült a kocsira s egyenesen oda mentünk. A fekete gránit piramis most is tisztán és üdén állt ott. Csak vállain volt hó.

– Nem a mi dolgunk az uram. De ha nem vétenék szómmal, nem maradt annak a jó grófnak senkije se, a ki pár forintot forditana erre a sirra?

ÉLJEN KOSSUTH LAJOS!

(Helfy Ignácz és Kossuth atillája. – Mekkora volt Kossuth Lajos termete? – A Kormányzó úr szükséget lát. – A titkos segítség. – Brázay Kálmán. – Ruttkayné levele. – A vajda rögtön segít. – A Kossuth-bizottság. – Doktor Basso. – A gyüjtés.)

Elmult már annak ötven esztendeje, a mióta közpéldabeszéd mindenütt, a hol néhány jó magyar ember összejön: »Éljen Kossuth Lajos!«

Helfy Ignácz képviselőtársam volt s a függetlenségi párthoz tartozott. Azt hitték róla általában, hogy ő is számüzött volt valamikor.

Nem volt számüzött. Ő a függetlenségi harcz idején nem volt itthon, hanem házi nevelő volt gróf Gyulay tábornoknál Olaszországban, többnyire Velenczében. Ügyes, mozgékony, tanulni szerető zsidó fiucska. Megtanult mindenféle zsurnaliszta nyelven: németül, olaszul, francziául, talán angolul is. Mikor a nevelőséget elhagyta: olasz ujságiró lett s egyuttal franczia és német lapok -125- levelezője. Én is megismerkedtem vele már a 60-as évek elején s először csakugyan a Kormányzó urnál találkoztam vele.

A Kormányzó úr megkedvelte ezt a kis barna embert s ellátta hirekkel. Három nagyhatalom kormányával állott naponkénti érintkezésben, ezen kivül Angliából s Magyarországból szakadatlanul kapta az értesüléseket, volt hát diplomácziai és politikai hire elég. Adhatott Helfynek tetszése szerint. S a kis ember tetszett neki. El lehet képzelni, minő súlyra tett szert a hirlapirók közt ez a kis ember. Utóbb egy magyar nyelvü hirlapot is szerkesztett Helfy. E hirlap neve volt: »Magyar Magyar.« Kettős magyar tehát. Soha se értettem, miért kettős magyar. Már itthon voltunk s képviselőtársak voltunk, mikor megkérdeztem tőle: mit jelent a »Magyar Magyar?« Azt felelte, ha van »Osztrák-Magyar«: mért ne lenne magyar magyar?

Bizony én most se értettem. Az én parlagi eszem szerint van osztrák is, van magyar is, de a kit én osztráknak tartok: azt ugyan magyarnak el nem fogadom; – a ki pedig igaz jó magyar ember, elég attól, ha egyszer magyar. A kétszeres magyart nem szeretem.

No de mindegy. Utóbb megnősült s elvett egy derék, szép, déli olasz barnaságu ifjú olasz nőt s ugy tudom, keresztyénné is lett a kedveért. De ebben nem vagyok bizonyos.

Az alkotmányos élet kezdetével 1867-ben vagy 1868-ban haza jött. De képviselőként akart haza jönni. Akkor már a Kormányzó urnak bizalmas embere volt, Baranyában -126- vagy hol megüresedett egy vidéki kerület. Helfyt meghivták jelöltnek. De hogyan jöjjön haza? Se atillája, se pörge kalapja, se sarkantyus csizmája. El nem hiszik róla, hogy ő számüzött, ha kvekkerben és czilinder kalapban jön haza. A mi jó függetlenségi magyar népünk komoly, higgadt, értelmes s tisztán és nemesen gondolkodó faj, a ki nem a ruhája és a bajusza után ítéli meg az embert, de egy-két búsmagyar mindenütt akadhat, a ki azt hiszi, hogy nem is igaz magyar, a kinek a bajusza nem arasznyi s dugóhuzó módjára nincs kipödörve. Vagy a ki nem sarkantyus csizmában s nem bakonyi szürben jár. Vagy a ki czigarettet szí s gyufát használ aczél, kova, tapló helyett.

Hallhatott ilyesvalamit Helfy is s nagyban tépelődött a Kormányzó ur előtt, miként induljon ő már az esti vonattal mancseszter nadrágban, kivágott czipőben, kucséber kalapban és szürke zsaket kabátban programmbeszédet tartani? Mit szól majd ehhez a baranyai ős balpárt?

– Már édes Helfy, én darutollas süveget és czifra szürt ugyan nem adhatok, de ugy hiszem, nem is lesz rá szükség. Hanem adok egy levelet s odaadom atillámat. Ebben mentem ki Czeglédre, Nagy-Kőrösre, Kecskemétre, Szegedre a nemzetet fölkelteni, mikor Jellasics ránk tört. Ez volt diszruhám Kis-Ázsiában. Ebben jártam meg Angliát és Amerikát. Ebben fogadtak engem a szabad köztársaság nagyjai a fehér palotában. Ezt odaadom. Öltse fel s mondja meg választóinak: ez az -127- én atillám. Ha megkérdik: megirom nekik, hogy önnek igazsága van.

Az az atilla Pesten készült 1848-ban. Ebben tette le a Kormányzó ur a miniszteri esküt is. Fekete finom posztó volt; ujja kettős, ugynevezett Zrinyi-atilla volt, a felső ujja bő, csak könyökig tartó, de hasitékja zsinórral, vitézkötéssel s gombbal ellátva. A szigetvári hős Zrinyi arczképén látható ez az atilla. Eredetileg kárniol gombok voltak rajta, de a bujdosás alatt a kárniol helyett fekete gombokat varratott rá a Kormányzó. Eltiprott nemzet bujdosó vezéréhez nem illett a fényesség.

Ezt öltötte föl Helfy. Ugy állt rajta, mintha nem egészen ő rá szabták volna.

Java életidejében a Kormányzó ur magas középtermetü, sudár növésü, délczeg alaku férfiu volt. Legalább is jó félfejjel magasabb, mint Helfy Ignácz. Melle hatalmas domborodásu. Nem tudom, ebben a korban megmérték-e termete magasságát. Ha oly magas nem volt is, mint Ferencz fia, de azt hiszem: olyan magas mindenesetre volt, mint Lajos fia. Én becsültem mintegy 170 centiméter magasra.

A halála után való napon délben ketten együtt jól megnéztük a ruhátlan holttestet. De a férfiu termetét megitélni akkor már nem lehetett.

A 92 éves kor sulya alatt önmaguktól is összezsugorodtak -128- a csontok és izmok. Azonkivül gerinczgörnyedés fejlődött ki nála az utolsó években. A felső test kissé jobb oldalra volt hajolva. S a mint ott előttünk feküdt hanyatt az asztalon, lábai is a térdnél kissé fel voltak huzva.

A vajda mégis megmérte annak a vonalnak a hosszát, mely az asztalon koponyája elejétől talpáig vonul. E vonal 146 czentiméternyi volt. De az aggság, görnyedtség, térdösszehuzódás legalább is 25 czentiméternyire rughatott.

De hát elvégre is akárhogy állott Helfyn a szigetvári hős Zrinyi atillája: mégis csak Kossuth Lajos termetét födte egykor az az atilla. Posztóból és zsinórból állott az a ruhadarab. Holt és hitvány anyag az a posztó és az a zsinór. Nincsen annak szava. De a mikor az a jó baranyai nép megtudta, hogy az a ruha egykor Kossuth Lajosé volt: mindjárt elevenné és szózatossá vált az az ócska kelme. S beszélt a multról, multnak dicsőségéről, nagy napok emlékezetéről, nemzetünk nagyságáról, melynek nincs határa s nemzetünk gyászáról, melynek szintén nincs határa. Aggok, fiatalok, férfiak és asszonyok odamentek ahhoz az ócska kelméhez s csókjukkal és könyüikkel fürösztötték azt meg. Mint valami szent jelet, valami szent lobogót. Mint a mohamedán a próféta zászlaját; mint a hivő keresztyén a szüz anya képét.

Szegény jó Helfy barátunk szentül hitte, hogy e nagy buzgóság mind neki szól. Neki ám! lett volna csak kucséber jakliban! -129-

De mindegy. Jó fiu volt s jó függetlenségi ember, a hogy ereje hozta magával. Akár tőle, akár atillájától ugy elfutott a kormánypárti képviselőjelölt, talán most is fut még.

Később egyszer-másszor némi kis politikai egyenetlenségem volt Helfyvel s az én gunyolódó rossz természetemmel elneveztem őt »Közönséges Náczi«-nak. Már akkor is annak neveztem, a mikor 1891 végén hozzám jött.

Azt, hogy a Kormányzó urnak nincs miből élni. Rossz napokat lát. Háztartását össze kell huznia. Nincs elég kényelme. Kénytelen nélkülözni. Fiai se gazdagok. De fiaitól nem is fogadna el segitséget. De »segitséget« egyáltalán nem fogadna el senkitől. Még saját nemzetétől sem. Szentséges szent férfi büszkesége ezt nem engedi. De akar dolgozni. Pénzt és kenyeret szerezni becsületes munkával. Kapálni mint 89 éves öreg nem mehet. Irni azonban tud is, akar is. De a mit könyveiért eddig az Athenaeumtól keresett: azt jövedelmező papirokba fektette s az most Olaszország pénzügyi válsága miatt mind elveszett. Az a vételár is mind elveszett, a mit Collegno al Baracconei villájáért kapott. Sőt még adósságai is vannak.

– Könyvei most már nem kelnek. Nincs is készen egy kötet se. Nincs más mód, pénzt kell összeadnunk s azt az Athenaeum majd elküldi félévenként vagy negyedévenként, mint munkái után befolyó jövedelmet. Ezt elfogadja s igy majd meg lehet segiteni. -130-

– Legalább hat ezer forint évenként. Ez elég is lenne. Brázay kész adni két ezer forintot.

– Nohát én is adok ezer forintot, félévenként ötszáz forintnyi összegekben.

Rögtön futottam anyámhoz. Anyámnak módjában is állott, de finom és nemes érzéke is volt ily ügyhöz. Közöltem vele a dolgot. Anyám magára vállalta, hogy elintézi a többit. Pár nap alatt el is intézte. Ha nem csalódom, gróf Károlyi Sándor adott évenként 2000 forintot s Kiss Miklós ezredes 1000 forintot. Tüzetesen nem kérdezősködtem utána, de bizonyos az, hogy 1892-től kezdve évenként a hat ezer forintot már az én tudtommal is pontosan beszolgáltattuk Emich Gusztávhoz.

Én pénz dolgában könnyelmü ember vagyok. A pénzzel bánni soha se tudtam. A mire ma szükségem volt: azt elköltöttem ma. Hogy azután tiz vagy husz nap mulva miből költök: ezt nem számítgattam. Nem volt nekem az öreg apám se számtiszt vagy számvevő vagy könyvvezető. Ha pénzem nem volt: csináltam adósságot. Ha hitelem se volt: mentem uzsoráshoz. Ha az uzsorás se adott: vittem a zálogba, a mit lehetett. Ha ebből is kikoptam: akkor koplaltam, nélkülöztem.

Képviselő koromban is örökké zaklattak a pörökkel. Napidijam csaknem mindig le volt foglalva. Mágnás -131- természetem bolondsága hozta magával, hogy a hitelezőt, a boltost, szabót s több effélét nem igen szerettem kifizetni. Ha számlát hoztak hozzám, kegyetlenül összemordiáztam a számlahozót. A vajda akárhányszor összeszidott e miatt. De már ez volt rossz szokásom. Hanem azért az Athenaeumnak adósa soha nem maradtam.

Van érdeme Brázaynak. Ez kereskedő. Ott van háza és óriási üzlete a muzeummal szemben. Ő az adás-vevés, kereskedés, üzletkötés iskoláiban növekedett. Nem akasztották föl se apját, se öregapját s a nemzetért való vértanuságot nem oktatták gyermeki lelkébe. Tőle és osztályától az a legnagyobb és legtisztább hazafiság, ha tisztes uton vagyont szerez, ha üzleteit becsületesen köti, ha a külföldit tőlünk kiszoritja, ha a nemzeti tőkét szaporitja s gyermekeit jó magyarnak neveli.

Brázay mindezt igazán cselekedte s kereskedő létére mégis oly nagy összeggel állott elő szivesen, szerényen, szó nélkül. Igaz, hogy apja is jó magyar s jó hazafi volt.

S nem azért cselekedte, hogy hirt, kitüntetést és üzletet szerezzen. Nem tudott erről senki. Nem tudtad ezt vajda te magad se.2) Talán rajtam és Helfyn és Emich Gusztávon kivül sohase tudta meg senki.

Hejh, ha Magyarországnak minden kereskedője igy gondolkodnék s igy cselekednék a nemzeti ügyekben.

Jól van. De hát hol maradnak a »hazafiak« százai és ezrei? Hol maradnak a szent eszmék »harczosai«? Hol maradnak a »szent hazafifájdalmak« kikiáltói?

Hentaller Lajos képviselőtársunk, függetlenségi, nálunk -132- fiatalabb ember, 1881 óta képviselő, hirlapiró, 48-as történetiró és ereklye- és emlékgyüjtő. A vajda »a jó Laji«-nak nevezi. Mindig bús, mindig mérges hazafi. A zsurnaliszták Petur bánnak is nevezik olykor-olykor. Gondosan öltözködik. Bajusza keményen felkunkorítva. Verekedni jól tud, állandó párbajintéző s hol jól, hol rosszul intéző. »Egy font tudománynyal, egy mázsa meggyőződéssel« mint a vajda mondta egyszer róla. Igazi kurucz az ő érzéseiben, mindig a 48-iki és 49-iki történeteket keresi. Száz hőst és száz árulót talált már s a ki hős, abban nem talál szeplőt s a ki áruló: arra nem talál mentséget.

A Kormányzó urhoz életre-halálra ragaszkodik. Meg is látogatta többször. Ruttkaynénak is bizalmasa. Ha Turinban van: mindig elkeseredik, hogy mért nem lehetett ő már 1848-ban fegyverbiró gyerek, mért nem állhatott a Kormányzó ur oldalára s mért kellett ő neki az aradi tizenhárom akasztófát kikerülni? De szerette is őt a Kormányzó ur igazán. Ugy vettem észre, s nem is egy izben, hogy a függetlenségi párt tagjai közt talán őt szerette legjobban, hozzá volt legtöbb bizodalma.

Nos hát julius 30-án ő sétálgat a vajdával az Oktogon terén s beszélgetés közben elmondja a vajdának, milyen rossz a mi postánk, milyen ügyetlenek a mi postakezelőink. Ime Ruttkayné, az ő kedves jó »Lujza nénije« levelet ir neki Turinból, ráirja, hogy »Lellén Somogymegye«, a postások »Sellén«-t olvasnak, elküldik a levelet először Vág-Sellyére, onnan Baranya-Sellyére s elvégre alig tud leveléhez jutni Balaton-Lellére, holott -133- azt csak mindenkinek kellene tudni, hogy egyszer már Lellén a köztársaságot is kikiáltották s hogy ő ott szokta a fölséges Balaton somogyi partján az ő lellei nyaralójában a nyarat tölteni.

– Hát mi jó ujságot irt neked jó Laji az a nagyszivü nemes nő a Kormányzó urról?

– Semmi jót. A Kormányzó ur beteg, Lujza néni is beteg. Olyan beteg, hogy a hónap 10-én Turinban a Valentino népkertben elájult, elesett, alig tudott haza jutni s most is fölötte gyönge s a betegeskedő Kormányzó urat nem ápolhatja. Annak ápolását most már egyedül dr. Basso végzi, a ki pedig elhagyja Turint, állást kapott Milánóban vagy hol s neki azt el kell foglalnia, minthogy Turinban nincs elég mellékkeresete, a Kormányzó urnak pedig nem áll módjában, hogy neki egész nagy tisztes fizetést adhasson. Pedig ő orvos is, ápoló is, éjjelét-nappalát szenteli a kormányzó ur egészségének. Ő végzi vele naponként a testgyakorlatokat, ő dagasztja, gyömöszöli mindennap, ő viszi ki sétálni, az ő csigabiga észjárása deríti föl a 90 éves szent öreget. De most már ő is elhagyja őket, mennie kell kenyere után. Ott marad a két öreg elhagyatva, árván, betegen, orvos nélkül, ápoló nélkül. Pedig az a jó Basso doktor már öt év óta végzi nemes hivatását nagy kedvvel, nagy buzgósággal. Közelget a Kormányzó ur 90-ik születésének napja. Arra messze napkelet felé, a Duna és Tisza partjain a szép Magyarországban e napon százezer jó lélek imája száll az egekbe, hogy a mindenható isten még sok évig tartsa -134- meg egészségben a dicső agg férfiut. Poharat koczintanak egészségére, feliratokat küldenek hozzá ékeseket, ragyogókat. Küldöttségek indulnak el a messzeséges utra, hogy elvigyék az örök számüzöttnek hálás nemzete üdvözletét. S hegyeken és völgyeken végigharsog a felkiáltás: »Éljen Kossuth Lajos!« De hát én azt kérdem, hogyan éljen? Miként éljen? Gondolnak-e erre otthon az édes haza földjén? Hogyan éljen aggon, betegen, a mikor utolsó orvosa és ápolója is ott hagyja és elköltözik tőle, mert kenyere után kell futnia? – Im ezt irta nekem édes bátyám a jó Lujza néni.

– Nem bizony bátyám, még ezt se mondtam, mert ezt is csak titokban mondtam. Mert azt is megirta Ruttkayné, hogy erről pedig ne szóljak senkinek, »mert ha bátyám – a Kormányzó ur – ezt valaha megtudná, ezt nekem nem tudná megbocsájtani soha«. S azt is irta még, hogy ezt panasznak vehetné valaki, a Kormányzó ur pedig nem fordul panaszszal soha senki felé.

A vajda nem szólt többet, csak annyit mondott Hentaller barátunknak, hogy este legyen ott nálam okvetlenül. Ezzel kocsira ült, épen déli 12 óra volt s elhajtatott a Hazai Első Takarékpénztárhoz. Még ott találta Hevesy igazgatót s előadta neki röviden az -135- esetet. Kossuthot orvos és ápolás nélkül hagyni nem lehet. Hajlandó-e az igazgató Eötvös Károly aláirására és fizetési kötelezettsége mellett azonnal ötezer forintot Turinba dr. Basso orvosnak küldeni, mint öt évi orvosi tiszteletdijat?

Az igazgató fiatal ember volt. Előkelő modoru eszes férfiu s ugy látszik szive is helyén való. Nyomban kijelentette, hogy a pénzt folyóvá teszi, csak azt jegyezte meg, hogy az ő intézetének Turinnal nincs közvetlen összeköttetése, a pénzt a Leszámitoló Bank utján küldi el.

A vajda innen rögtön ment a táviróhoz s Ruttkaynét értesítette, hogy Basso maradjon, pár nap mulva olyan közleményt kap tőlünk, hogy szivesen és elégedetten megmarad ott tovább is. Azután fölkereste Valkót, a Leszámitoló Bank igazgatóját, közölte bizalmasan az esetet vele is s ő is nemesen megigért minden lehető segítséget.

Estennen megjöttek hozzám barátaim és vendégeim. A képviselők közül a nyár közepén akkor már kevesen voltak a fővárosban, de néhányan ők is eljöttek. Ott volt Hentaller Lajos, ott volt a »jó Ada«. Horváth Ádám barátunkat neveztük igy. Följegyzéseimben még sokszor lesz róla szó. Kecskeméti képviselő 1887. óta. Eszes és tanult ifju, volt jogtanár. Óriási termettel, rettenetes lágy kedélylyel. Nagyon kedveltem, mindennapos barátom volt. Ott volt Pázmándy Dinkó, a kit véletlenül a vajda fogott el s ott volt a vajda.

De velünk volt Gélich tábornok, dr. Reiner házi -136- orvosunk, Eötvös Bálint, Izidor barátunk s a jó »Perl öcsém« is.

A vajda titoktartásra kérve bennünket, előadta, a mit délben Hentaller barátunktól hallott. Javasolta, hogy azonnal állandó bizottsággá alakuljunk s elnököt és jegyzőt válasszunk. Közölte velünk, hogy ő 5000 forint elküldése iránt már megtette a szükséges intézkedést. S végül lelkünkre kötötte, hogy se a mai, se a következő dolgokról senkinek ne szóljunk, nehogy müködésünk a Kormányzó ur fülébe jusson. Mert ez esetben hiában való minden fáradság és igyekezet.

Az állandó Kossuth-bizottság tagjai lettek e napon: Eötvös Károly elnök, gróf Károlyi Gábor, Pázmándy Dénes, Horváth Ádám és Hentaller Lajos. A bizottság jegyzőjévé Eötvös Bálintot választottuk. A jegyzőkönyvet mindannyian aláirtuk. Ebben erkölcsi kötelességünknek fogadtuk, hogy első sorban a vajda által szerzett 5000 forint fedezéséről és törlesztéséről fogunk gondoskodni.

De hát ez mind nem elég. Ez összeggel csak dr. Bassonak az elmult öt évre való szerény tiszteletdija nyer kielégítést. Bizony nagyon szerény tiszteletdij. De arra gondoltunk, hogy a Kormányzó ur is fizetett rendszeresen és évenként neki néhány száz lirát s Kossuth Ferencz és Lajos Tivadar is gyöngéd figyelmességgel megadták évi adományukat neki. És arra gondoltunk, hogy a megélhetési viszonyok Turinban sokkal kedvezőbbek, mint nálunk s maga dr. Basso barátom is elégnek fogja a multra nézve ez összeget tartani. -137-

Gondoltunk arra, hogy mi mind szegények vagyunk, nagy pénzt nem áldozhatunk, százezreket nem gyüjthetünk, a nemzethez nem fordulhatunk, a nyilvánossághoz nem folyamodhatunk. Mert ha a nagy számüzött füléhez ér valami, örökre eltaszít magától bennünket s inkább éhen hal, mintsem nemzetétől fogadjon el valamit.

Csak a királyok hálásak. Nekik van miből áldozni. A mi zsirunkból, a mi vérünkből, a mi munkánk verítékéből. Ők hálásak. Ők meg tudják szerezni, mert meg tudják fizetni a hű szolgákat.

De mit adhat a nemzet? Sirhelyet, emlékszobrot, gyászbeszédet, közgyülési szónoklatot, jegyzőkönyvi ákombákom szót: ezt ugyan ád nagy emberének, ha már kidőlt, meghalt, rothadó tetemmé vált. De mit ád életében? Harczot, vihart, pártos keserüséget, rágalmat, gyanusítást. Vagy még többet is. Vasat, börtönt, akasztófát, számkivetést, hontalanságnak koldus kenyerét.

Magyarország nyugdijat ad, ellátást és kényelmet ad minden ellenségnek, minden árulónak. A ki Zalatnán kiirtja a csecsszopót, mert magyar lehetne belőle; – a ki vérben, lángban megfojtja Nagy-Enyed magyar népét; – a hóhér, a ki hurkot vet hőseinkre; – a kém, az orv, az áruló, a ki tőrbe ejti s szenvedésre hurczoltatja a jó hazafit; – az idegenből ide szakadt biró, kormányzó, hivatalnok, a ki tizenöt évig üldözi, -138- tiporja, gunyolja és pusztítja a magyart: mindaz nyugodtan élvezi Magyarország pénzét, kenyerét, szabadságát, mert mindaz a királynak volt hű szolgája. Azt nekünk meg kell fizetni.

Hanem Kossuth Lajosnak szenvedni kell árván, elhagyottan, orvos nélkül, ápoló nélkül kilenczven éves agg korában! Agyának minden istenelméjét, szivének minden szilaj akaratát, egész életének minden napját áldozta magyar nemzetéért s neki Magyarország nem nyujthat semmit.

Az öreg vajda hangja csak ugy fuldoklott az indulattól. Hentaller barátunknak dühben égett, tűzben-lángban fénylett mind a két szeme. A jó Ada kegyetlenül elkáromkodta magát s ugy vágta a kancsót az asztalhoz, csak ugy harsant. Még Pázmándy Dinkó is komoly emberré lett, a mi pedig nagy dolog.

Egyébről is tanácskoztunk, akkori jegyzőkönyvünkben szórul-szóra meg van irva. Ha mi adhatunk egy jövő-menő miniszternek évenként tizenkétezer forint fizetést: hát miért ne adhatnánk Kossuth Lajosnak? Még pedig akként, hogy ő meg ne tudja?

»Elnök előterjeszti, hogy nagy hazánkfia háztartási és egyéb személyes szükségleteiről is gondoskodni kell és e végből egyelőre évenként 12.000 forintra és egyelőre két évre véli czélszerünek nagy hazánkfia háztartási szükségleteinek megállapítását s e czélból a rendszeres -139- gyüjtésnek akként való megindítását, hogy erről se nagy hazánkfia személyesen, se a nagy közönség nyilvánosan értesülést ne nyerhessen. – Kér e tárgyban megállapodást.«

»A bizottság a javaslatot elvileg elfogadja, – nagy hazánkfia szükségleteinek fedezésére egyelőre 24.000 forint összegnek mielőbbi összegyüjtését szükségesnek látja s ennek miként leendő eszközlésére részletes javaslat előterjesztése végett az elnököt és gróf Károlyi Gábort megkéri.«

A vajdával összedugtuk a fejünket. Miért s miként teremtsünk mi 24.000 forintot akként, hogy azt se a Kormányzó ur, se a nagy közönség meg ne tudja, se a nyilvánosság elé ki ne szivárogjon?

Nem mondtam meg a vajdának azt a műveletet, melyet az Athenaeum utján hajtottunk végre. Azon kivül is czélszerünek láttam pénzalap előteremtését. S különösen sürgette ezt a vajda. S erre uj indokot hozott fel.

Azt mondta: ha csak lehet, ha Ruttkayné egyetértésével elérhető, a Kormányzó urnak nemcsak közvetlen szükségleteiről kellene gondoskodnunk. Hanem arról is, hogy őt bizonyos fény vegye körül. Legyen titkárja, diszes szolgáló személyzete, fogata stb. Lássa az olasz nemzet, hogy Kossuthról a magyar nemzet meg nem feledkezett, hanem hűsége és szeretete idegen földön is körülveszi.

Mert Kossuth nemcsak csatavesztett hadvezér, nemcsak -140- bujdosó szabadsághős, nemcsak Magyarország egykori kormányzója s időközi uralkodója. Ezeknél több. Ő a magyar nemzet függetlenségi eszméinek élő alakja. Ha ez alakot a félrevonulás magánya s a nélkülözés homálya veszi körül: az idegen népek azt hihetik, azt gondolhatják: a magyar nemzet elfeledte multját, letett függetlenségi eszméiről s legszentebb szenvedélyeit kialudni hagyta. Ha nem igy volna: többet gondolna Kossuthra.

Oh a jó magyar nép nem tünődött volna s nem lett volna szüklelkü, ha hozzá fordulhatunk. Hiszen hallottuk hirét annak a hódmezővásárhelyi gazdának, a ki minden évben ökröt hizlalt annak örömére, hogy egyszer majd csak haza jön Kossuth Lajos! Hiszen a vajda ismerte a Balaton mellékén azt az öreg özvegy asszonyt, a ki minden évi borterméséből félre tett egy kis hordóval; hogy ha majd – igy képzelte – szomjasan, fáradtan hazatér a nemzet igaz vezére, megkinálhassa egy ital jó borral. »No még egy ital ebből a hordóból.« »De még egy ebből az esztendőből.«

Magyarország kormányzó férfiaihoz sem. Ezeknek volt pénzük. Üzletekre, jutalmakra, választási költségekre, a Bach-rendszer nyugdijasaira. De a mi czélunkra nem volt pénzük. Mind derék jóravaló ember egyenként, de az ország pénzéből nem adhatott egy fillért se. Mit szóltak volna hozzá Bécsben? -141-

Csak magunkra, csak barátainkra, csak néhány lelkes férfiu által vezetett pénzintézetre kellett szoritkoznunk.

Javaslatunk, melyet a vajdával szerkesztettünk, 1892. évi augusztus 18-án kelt s igy szól:

a) nagy hazánkfia kéziratait s tudományos értékü gyüjteményeit, ezek közt könyvtárát a nemzet részére biztositsuk; –

b) ennek módozatára nézve nagy hazánkfia véleményét és elhatározását személyesen kellő alkalommal kikérjük; –

c) a szükséges pénzösszegek gyüjtését e czimen és ehhez képest eszközöljük.«

Bizony sokáig késett a foganatosítás. A Kormányzó urhoz csak a jövő 1893-ik év junius havában mehettünk el s addig még sok minden történt, sok nagy változás állott elő, a miről előbb kell szólanom.

A vajda azonban sietett, hogy Basso doktor el ne hagyja a Kormányzó ur házát.

A Hazai Első Takarékpénztárnál fölvette az 5000 forintot, sajátjából hozzá tette a levont negyedévi kamatot s az egész összeget Hevesy igazgató nyomban átküldte a Leszámitoló bank igazgatójához Valkóhoz, ki azt J. Fernex et C. turini bankház utján táviratilag Ruttkaynénak átadta. Az ő kezéből vette át Basso.

Jól ismertem és már régebbről ismertem e jó fiut. -142- Később a vajda is megismerkedett vele s nagyon megszerette. Nem is annyira doktor volt, mint inkább kenő, nyomkodó, gyömöszölő orvos. Afféle kézmüiparos doktor. Bejárta Svédországot, irt valami könyveket is a massage tudományról s összeszedett, kifundált, felállitott, megszerkesztett mindenféle kötelet, létrát, rudat, ülő és fekvő szerszámokat, sulyokat és nehezékeket, a melyekkel nagyon könnyen kitörhette az ember nyakát, vagy kificzamithatta kezét-lábát.

Alacsony közép termetü vállas barna olasz ember. Buja fekete bajuszszal, borotvált állal. Ha valaki rábizta magát, azt addig dögönyözte, mig mind a ketten félholttá nem lettek a fáradtságtól. Ha a kezei már elsenyvedtek, akkor neki ment a betegnek a térdeivel. Ha azok is felmondták a szolgálatot, akkor ráfeküdt a fejére a betegnek s végig gurult rajta a lábáig, onnan meg vissza. A ki az ő keze alá került: jobb lett volna annak vakon születni. Nem mert az beteg lenni, a ki az ő közelében lakott. Vagy meghalt panasz nélkül, vagy kigyógyult a maga emberségéből, vagy elment világgá. De Basso barátunk kezét ki nem állotta.

A tyukszemet nem szenvedhette. A tyukszem ellen semmit se használ a svéd gyógyitó mód. Be akarta bizonyitani, hogy a tyukszem nem mulhatlan életszerve az emberi testalkatnak. A tudósok és művészek ezt állították előtte. A hajdani görög istenek és istennők nem jártak huszár csizmában vagy gyalogos bakkancsban, valamennyinek mégis tyukszem van a lába kisujján. Minden nagy szobrász igy faragja ma is a lábak kisujját. -143- Rövidre, bütykösre, tyukszemesre. Basso barátunk tiltakozott e felfogás ellen. Akkora czipőket hordott a lábán, mint egy dereglye. A vajda azt mondta, hogy a mikor Basso barátunk látogatóba jön, a czipője már rég ott járkál a szobában, ő maga pedig még akkor kopog az ajtó előtt: »szabad-e?«

Kossuth halála után eljött Magyarországra. Budapesten én adtam neki lakást. A magam nagy lakása volt a kapu baloldalán, de jobboldalán is volt egy kisebb legénylakás, ezt engedtem át neki. Meg nem foghatta, hogy ajtó-ablak miért nincs nyitva nálunk örökké.

– Az mindegy. Olyan tél csak nincs, mint nálunk Torinoban, az Alpesek lábán, Montblac közelében.

Nem várta meg. Szerzett egy hosszu aczélfurót s szobájának falain el kezdett lyukakat furni az utczára. Furt vagy százötven lyukat. Rostává furta a ház falát. Hadd legyen a levegőnek, szélnek, hidegnek, hónak, fagynak szabad bejárása.

De bizony, még a kályhát is kidobatta a szobából. Hanem talált föl egy furcsa lámpát, mely lámpa is volt, kályha is volt, világitott is, fütött is, melegitett is, pedig alig fért bele egy kanálnyi kőolaj.

Hát az lett belőle, hogy egy éjjel csakugyan beköszöntött a 20 fokos hideg holmi viharos hóesés és -144- szélfuvás után. S a mi jó olaszunk, mikor fölébredt: tele volt hóval, bajusza ráfagyott a paplanra, lábai megmeredtek a fagytól s vaczogott az álla, majd kihullott miatta minden foga. Hiába gyujtogatta a lámpát: nem melegitett az, még csak nem is világitott. Megvette az isten hidegje azt is. – De ő ettől sem ijedt meg. Vett másnap százötven parafadugaszt s bedugaszolta szobája falán a lyukakat. S a mint a hőmérő mutatott oda kint: a szerint nyitotta ki vagy dugaszolta be a lyukak számát. Nagy hideg: kevés lyuk; – kicsiny hideg: sok lyuk. Ugy játszott a dugaszszal, mint a zongoraművész a billentyüivel. De azért tavaszra kelve tele lett hetvenhétféle csuzzal, huruttal, köszvénynyel, náthával.

Más nyelven nem tudott, csak olaszul és francziául. Minden északi olasz beszéli e két nyelvet. De magyarul meg nem tudott tanulni egyetlen szót se. Pedig az volt a szándéka, hogy itt telepedik meg nálunk. Hiába mondtuk: tanuljon magyarul. Nem fogott rajta. De bizony nem jóindulatán mult.

Az a boldogtalan gondolata támadt, hogy Debreczenben csinál szerencsét. Hiába intették. A debreczeni embernek nem szokása, hogy ha hátába áll a csömör, orvosért szaladgáljon. A kenő asszonyt pedig épen nem az orvosi egyetemről szerzi be. Van neki otthon ebből minden háznál, sőt künt a tanyán is elég. Szegény jó Basso, hányszor megérte, hogy a mint vaksi szemmel sietett az utczán: egy-egy kerekhasu polgár rászólt: »Hát a kosarad hová lett, talián?« Kucsébernek nézték. -145-

Imádta Kossuthot. »Tábornok ur«-nak nevezte, mint minden turini. Csak a mi fölvilágositásunkra s a mikor már néhányszor jól összeszidtuk, kezdte őt Kormányzó urnak nevezni.

Soha, egy pillanatra se mozdult el a Kormányzó ur mellől. Reggel meggyömöszölte a nyakat, mellet, végtagokat. Ügyelt a fürdőre. Gondosan mérte annak hidegét, melegét. A törülközésre épen nagyon ügyelt. Azután jött a svéd tornászat. Az ehhez való eszközök egy mellékteremben voltak. Egész hadszertár volt itt felhalmozva. A Kormányzó urnak egyenesen álló lajtorjára kellett feljárni s onnan lejárni. Karikás és rudas kötelek s egyéb rugalmas szerszámok erősitették a karizmokat. A kézfejnek s minden kézujjnak külön gyakorlata volt. Edzették naponkint a mellet, a tüdőket, a derekat. Azután jött a séta. Oda is elkisérte a nagy öreget.

Tudományos vagy politikai vitába keveredett a Kormányzó urral. Természetesen semmiből sem tudott semmit. Hanem azért rendithetlen meggyőződése volt mindenben. Bebizonyította a Kormányzó urnak, milyen lenne Olaszország, ha az olaszok Svédországban laknának. A Kormányzó ur akkorákat nevetett, csak ugy harsogott bele a tér, melyre a Sant-Albino palota, Kossuth lakása, nézett. -146-

Igy tartotta életben és egészségben a mi nagy számüzöttünket. Áldja meg érte az Isten.

Nem tudta megmutatni. De nem rajta mult. Ezért kellett gondoskodnunk, hogy Turint el ne hagyja.

Az első kétszáz forintot Wahrmann József adta. Magas műveltségü, vagyonos és nőtlen ember, biztositási ügyekben az olaszok, francziák és németek által elismert első szakférfiu. Azt mondta, ha a gyüjtés végén még lesz rá szükségünk, őt ki ne felejtsük.

Wekerle Sándor pénzügyminiszter volt akkor. Később sokszor lesz még szó róla följegyzéseimben. Igazán megörült, mikor a vajda megszólitotta. Adott ötszáz forintot.

– Minden évben lesz e czélra ennyi pénzem. Kossuth Lajosnak nélkülözni nem szabad!

Ezek voltak szavai. Pedig ő nem gazdag ember. Csak azt kötötte lelkünkre: maradjon ez a dolog köztünk. A hogy nemes emberhez illik.

Hegedüs Sándor szó nélkül adott ezer forintot. Előkelő hirü képviselő, de csak egyszerü képviselő. Tekintélyes vagyona van, de szakadatlan munkával és takarékossággal szerezte. Tiszának nagy embere volt s ezért eleget csipkedték a parlamentben, kivált az erdélyi ellenzéki emberek. Mivelhogy ő is erdélyi. Csak ennyit mondott, mikor a pénzt átadta:

Igy jött össze az első ezernyolczszáz forint. A többit törlesztgette a maga pénzén a vajda, mig a nagy gyüjtésre nem került a sor s mig a teher nagy részét le nem vehettük vállairól.

Minderről pedig nem tudott mind ez ideig senki. Se a Kormányzó ur, se fiai, még Helfy barátunk se. Csak az áldott lelkü Ruttkayné s bizottságunk tagjai.

2) Igazán nem tudtam. Brázayval ismerős voltam már, soha nem mondta. Boldogult Károlyi Gábor gróf barátom is csak Kossuth halála után jó későre, halála előtt alig pár hóval közölte velem, a mikor az Athenaeumtól kapott 500–500 forintos nyugtáit is lemásolás végett átadta. Emich Gusztávnál, mint boldogult barátomtól hallottam, irásbeli kötelezvényeket tettek le a nemes hazafiak. Brázay Kálmáné 1891. deczember 4-én kelt. Gróf Károlyi Sándoré két nap mulva, deczember 6-án. Ezt Haydin Károly irta alá, a gróf ügyésze. Boldogult barátom legkorábban, november 24-én állitotta ki kötelezvényét. Utána november 28-án nemeskéri Kiss Miklós.

Eötvös Károly.

SZAPÁRYT MEGBUKTATJUK.

(Az Abbázia kerek asztalánál. – Dinkó hirei. – Éjjeli proklamácziónk. – A vajda és a miniszterelnök tanácskoznak. – Beszédem a parlamentben. – A 49-iki honvédek még se koszoruzzák meg Hentzi szobrát. – A kormány bukik. – Az ellenzék utolsó közös áldomása.)

Eszünk ágába se jutott, hogy Szapáryt még ez évnek őszén meg tudjuk buktatni.

Igaz, hogy sok volt a rováson. Hogy Klapka holttestét ellopták: nem tudtuk neki megbocsátani. Hogy a főváros közgyülésén az ő pártja egyenesen ellenezte Kossuth Lajosnak polgárrá választását: ezt is terhére irtuk. Tudtuk, hogy keze láthatatlanul ott dolgozik s hogy a királynak igéretet is tett Kossuth megbuktatására. De azért nem gondoltunk arra, hogy bukása közel van.

A kormány kebelében folyó egyházpolitikai viszályokról semmit se tudtunk. Se a vajdával, se velem nem beszélt erről egy miniszter se. De még Irányival se beszélt. A jó Dani bácsi egyébként már nagy beteg volt s tudtuk, hogy többé nem hagyja el az ágyat.

Október 14-én este a szokott időben tiz és tizenegy órakor mentünk az Abbáziába. A vajda, a jó Ada és -149- gróf Zichy Herman voltak nálam vacsorán s igy együtt telepedtünk le szokott asztalunknál. Nem a kerek asztalnál a nagy tükör alatt. Ez csak később az egyházpolitikai nagy harczok közepén lett a vajda asztala. Hanem a négyszögletü nagy asztalnál, mely közvetlenül az Andrássy-utra nézett. Azért is kellett elhagynunk, mert az utczán járók-kelők, ha ott a vajda kerek fejét meglátták, igen gyakran megálltak, csődületet támasztottak, gyakran éljenzésbe is törtek ki s ezt a vajda nem szerette.

E napon – épen pénteki napon – kissé borus, szeles, hüvös idő volt s kevesen voltunk. De ott volt mégis Wahrmann József, a kiről már megemlékeztem, ott volt Jókuthy Albert és Tenczer Pál s a mind az egész országban ismert jó »Perl öcsénk«.

Jókuthy Albert királyi táblai biró. A legjelesebb főbirák egyike, de nyers modorú vad ember, a kinek egyetlen gyönyörűsége abban telik, hogy a napi kérdésekről mindig más véleménye legyen, mint társainak és barátainak. Különben megyebeli birtokos társa és rokona a vajdának. Szerettem társaságát, néha meg is látogatott.

Tenczer Pál sajátságos ember. A zsidók országszerte ismerik. Se nagy vagyona, se nagy tudománya, se különös tehetsége, se családi összeköttetése, de azért a fővárosi zsidó notabilitások közt az elsők közé tartozik. Jó és nemes szivü ember, minden idejét a fővárosi jótékonysági és népnevelési közügyeknek szenteli dijazatlan -150- emberszerető buzgalommal. Mindenki szereti és becsüli. A fővárosi zsidók magyarosodásának buzgó hőse. Én ugyan nagyon megharagudtam rá, mikor a Terézvárosban gróf Andrássy Gyulát, az ifju Gyulát, léptették fel képviselőjelöltnek, mert ebben a polgári foglalkozás mellőzését láttam. Az egész kerület kereskedőből, iparosból, ügyvédből és orvosból áll. Mit egerész ilyen kerület gróf után, nagybirtoku született főrendi után? Mit csináljon akkor a felvidéki tót paraszt kerület? Attól csak nem lehet várni, hogy kereskedőt, iparost, esze vagy keze után élő munkás embert válasszon képviselőnek. Ez az olyan kerületek kötelessége, a milyen a Terézváros. Azonban utóbb mégis csak kibékültem Tenczer Pállal s ő a vajda asztalának mind végig állandó, rokonszenves tagja maradt. A vajdával régi barátságban van.

Tizenegy óra már elmult, mikor besántikált hozzánk Dinkó. Megállt az asztal előtt s le se ült addig, mig a legujabb bolond ujságot el nem mondta.

– Tudjátok-e, mi ujság? A budavári honvédszobor-bizottság a 48–49-iki öreg honvédekkel megkoszoruztatja a Hentzi-szobrot. Ezt beszélik kormánypárti képviselők. Benne van a szoborleleplezési programmban s a meghivókat ma este küldték szét a lapokhoz.

Nagyot nevettünk erre az ostoba hirre és sok rossz ötletet hoztunk Dinkó hiszékenysége ellen a világra. Ő azonban bizonykodott erősen.

Utóbb is hosszu és zajos vita támadt köztünk, igaz lehet-e ez vagy nem? -151-

Végre megkértük Perl öcsénket, beszéljen a Budapesti Hirlappal, tudnak-e ott valamit a dologról? A felelet az volt, semmit se tudnak.

Akkor megkértük Tenczer Pált, ő beszéljen de a Pesther Lloyd-dal, annak csak tudni kell; megkoszoruzzák-e a Hentzi-szobrot? Az idő éjfél volt már; – ki volt a szerkesztőségben, nem tudtuk. A felelet az volt: »El van terjedve a hire, de hihetetlen.«

Ez furcsa. Vagy van valami a dologban, vagy a Dinkó bóditotta meg a Pesther Lloydot is. Dinkót már meg akartuk verni.

Beszóltunk azonban a telefonon az »Egyetértés«-hez is s kérdeztük azt is. A felelet az volt, hogy a szoborleleplezési meghivót ugyan megkapták, de abban a Hentzi-szoborról nincs egyetlen szó se.

Hát az igaz, hogy ebben nincs szó a Hentzi-szoborról, de azért nagy álnoksággal elrejtve a Hentzi-szobor megkoszoruzása mégis benne van. Még pedig akként, hogy a 48–49-iki öreg honvédek eléneklik a Gotterhaltét s egyúttal megkoszoruzzák a szobrot is.

November 2-án délelőtt lesz a budavári honvédszobor leleplezése. Ott lesz Lobkovitz herczeg főparancsnok s ott lesz a közös hadsereg néhány diszszázada is. Ott lesznek a 49-iki öreg honvédek is. Vezeti őket Tisza László és Ivánka Imre. S ezek egyike Lobkovitz herczeggel együtt leteszi a koszorut a honvédszobor lábához. Éneklik a himnuszt s a diszszázadok lőnek.

Jól van. Eddig semmi baj. Az a himnusz lehet Kölcsey nemzeti himnusza is. Magában e szóban nincs benne, hogy annak a himnusznak épen a Gotterhalténak kell lenni.

Azután az van a meghivóban, hogy a mint a honvédszobor ünnepe elvégződik, a régi dicső honvédek a Szentgyörgy-utczán át, a közös hadsereg diszszázadai a Szinház-utczán át a Szentgyörgy-térre vonulnak s ott a szobor előtt megállva, eléneklik a király-himnuszt s Lobkovitz herczeg a közös hadsereg nevében s Tisza László vagy Ivánka Imre a régi dicső honvédek nevében leteszik a koszorut a szobor talapzatára.

Ez nincs megmondva. De azért egészen bizonyos, mert hiszen a Szentgyörgy-téren nincs más szobor, csak a Hentzi szobra.

S azután a honvédszobornál a »himnuszt« éneklik, a Hentzi-szobornál pedig a »király-himnuszt«. A két himnusz tehát nem egy, mert nem egy módon van nevezve.

A közös hadsereg meghallgatja a magyar nemzeti himnuszt s megkoszoruzza a hovédszobrot, de ennek fejében megkivánja, hogy függetlenségi harczunk agg hősei meghallgassák a Gotterhaltét s ennek ünnepélyes hangjai mellett megkoszoruzzák Hentzi szobrát.

A vajda egész nyugodtan azt felelte, hogy össze kell hivni a pártot s nézete szerint szózatot kell intézni a nemzethez és a régi honvédekhez s a képviselőházban összedönteni a kormányt. Megkezdjük pedig a munkát mindjárt holnap.

Rögtön hozattam kocsit, megkértem Adát s még valakit, menjenek Hentallerhez, ő nem messze lakik, húzzák ki az ágyból s hozzák ide rögtön.

Negyedóra mulva ott volt Hentaller is. Csakugyan az ágyból húzták ki s csakugyan nem hagyták egészen felöltözni. Hálókabátban jött oda.

Mi képviselők kocsikra ültünk mindannyian s hajtottunk lóhalálában az »Egyetértés« szerkesztőségébe. Csak ez volt az egyetlen lap, a melyhez ily dologban fordulhattunk.

Ott a vajdát leszoritottuk egy székre s ő nyomban megirta felhivásunkat. Igy hangzik szórul szóra:

»Késő éjjel értesülünk arról, hogy az országos honvédbizottság központi elnöksége elhatározta, hogy a budai honvéd-emlékszobor leleplezése alkalmával az 1848–49-iki honvédek nevében a budai Hentzi-szobrot megkoszoruzza s az osztrák császári himnusz éneklése közben megünnepli amaz osztrák katona emlékezetét, kinek minden jelentősége abból áll, hogy a magyart irtó osztrák kényuralomnak elszánt hive volt.«

»Hogy ezt magyar tegye: az hihetetlen. Hogy 48-iki honvéd tegye: az undoritó és iszonyatos.«

»Az osztrák kényuralom börtönözte, lövette, akasztatta, de meg nem gyalázta a magyart. Az országos honvéd-bizottság elnöksége most megtagadja multját, megfertőzteti elhunyt bajtársainak emlékezetét s meggyalázza a magyar nemzetet.«

»Ily merénylet meghiusitása minden hazafinak első kötelessége; mit fog tenni a parlament, mit a többség, mit a többi pártok: most e pillanatban nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy a függetlenségi párt feladata egyszerü és tiszta. Mindenek előtt feleletre vonni a kormányt, tájékoztatni a nemzetet s az alkotmányos eszközök egész hatalmával sujtani a merénylet tetteseit.«

»Felhivjuk azért elvbarátainkat, a függetlenségi és 48-as párt tagjait, hogy a vasárnap, 16-án tartandó pártértekezletre sietve Budapestre jöjjenek.«

Aláirtuk hatan, ugymint a vajda, azután én, Hentaller, gróf Zichy Herman, Pázmándy Dénes és Horváth Ádám. -155-

Az országgyülés akkor szünetelt. A delegácziók épen Budapesten tanácskoztak s a képviselőház tagjai otthon szüreti pihenőt tartottak. De azért harmadnapra, vasárnapra a párt nagy része a fővárosban volt.

Épen hajnali két óra volt, mikor a szerkesztőségben elvégeztük a munkát. Megvártuk még a kefelevonatot s aztán haza széledtünk azzal a megállapodással, hogy délelőtt tizenegy órakor a pártkörben összejövünk s állandó bizottságot képezünk.

Hogy a függetlenségi párt egész lelke buzgóságával ne támogasson bennünket: ez eszünkbe se jutott. Akkor a vajda volt a párt igazi vezére s én voltam a párt igazi kikiáltója s a pártot akkor még mindenféle taktikák, sugdosások s egyéb pártokkal való titkos tanácskozások nem vetkőztették ki régi szilárdságából.

De a fölött igenis tanakodtunk, hogy a többi ellenzéki párt segit-e bennünket vagy magunkra hagy a küzdelemben.

Az Apponyi-pártban már nem voltunk annyira biztosak. Ámbár Horváth Gyula barátunk biztatott bennünket, hogy ők is talpon lesznek utolsó emberig.

Derekasan viselte magát az Apponyi-párt is. Igaz, hogy határozati javaslata szintelen volt s maga Apponyi is csak ködös általánosságban beszélt, de azért pártja hiven állt mellettünk a harcz végéig.

Hétfőn, 17-én, ha jól emlékszem, rövid ülés volt a képviselőházban. A képviselőház elnöke, báró Bánffy -156- Dezső, magához kérte a vajdát ülés előtt, ott volt az elnöki szobában már gróf Szapáry a miniszterelnök s igy hármasban értekezletet tartottak.

Ott álldogáltam az elnöki szoba előtt s jön hozzám Podmaniczky. Kérdi tőlem, kik konferencziáznak bent?

Olyan zajt ütött az én derék ifjukori barátom s annyi panaszban tört ki Eötvös ellen, hogy az egész folyosó nevetett. Utóbb Podmaniczky maga is nevetett.

Hanem egy jó ötlete mégis volt Szapárynak az értekezleten. Azt mondta a vajdának:

– Miért ellenzitek a két szobor megkoszoruzását, holott azt minden döntő tényező helyesli?

– Tudom is én, kik a te döntő tényezőid? Hogy merészkedtél olyan kérdésben, mely a nemzet legnemesebb érzéseit érinti, a függetlenségi párt előleges megnyugtatása nélkül intézkedni?

– Tudom is én, ki az a függetlenségi párt, a kivel előre beszélhetnék. Irányi beteg, ő nem az, Ugron nem beteg, de ő kivül áll rajtatok. Helfyt el nem fogadjátok, Polónyit semmiképen el nem fogadjátok, téged meg azok nem fogadnak el. Kivel beszélhettem volna hát?

A vajda nevetett s Bánffy is nevetett. A visszavágás szellemes volt. De a vajda mégis azt felelte:

– Az bizony baj, ha te a függetlenségi pártot előre soha se találod meg, ebben a kérdésben majd utólag meg fogod találni. -157-

A miniszterelnök megmondta különben a vajdának, hogy négy függetlenségi férfiuval s ezek közt két képviselővel csakugyan értekezett s ők helyeselték a tervet, tehát ő nem volt könnyelmü.

Az egyik függetlenségi képviselő nevét nem árulom el. Igaz, hogy megbotlott, de azután jóravaló, rokonszenves képviselő maradt, habár nem tartozott is a mi táborunkhoz.

A másik képviselő nevét se veszem itt tollam alá. Magunk közt a Sötét Urnak neveztük. Mi tudjuk: ki volt, az utókor pedig ugy se törődik vele soha. Sok bajt okozott pártunknak örökké. Mindig a mi pártunk megrontására tört s mindig más pártnak volt alattomos ügynöke. Hol Apponyiéknak, hol a klerikálisoknak, hol a minisztereknek. Csak ott emlitem nevét, a hol már épen ki nem kerülhetem.

Pártunk értekezlete lelkes hangulatban folyt le. A vajdát biztuk meg a határozat előterjesztésével. Komoly fogadást tettünk, hogy Hentzi koszoruzását minden áron meggátoljuk.

Szapáry rögtön belátta, hogy a kérdés komoly s az ő helyzetét is nagyon komolylyá teszi.

A király és a királyné Gödöllőn. Az osztrák delegáczió és a közös miniszterek Budapesten. Bent a kormányban, mint csakhamar megtudtuk, kegyetlen viszály a polgári házasság kérdése miatt. Egyik oldalon Wekerle, -158- Szilágyi, Csáky, – másik oldalon Szapáry és a többi miniszter. A nagy szabadelvü párt kedvetlen, hangulata borus, sőt fenyegető. Ki-kitör egy-egy hang: miért vezesse a pártot és a kormányt épen Szapáry? Holott ez a vezetés csak egyik kudarcz a másik után.

Rongyossá válik a multakra vetett fátyol. Kifehérlenek alóla a bitor kénynyel kivégzett honfi vértanuk csontjai. S ki fog látszani alóla a sok vér és szenny, a sok szégyen és vereség, mely elboritja a császár 49-iki hadseregét.

Mit fog mondani, mit fog tenni a király és a királyné, a mikor itt Gödöllőn mindent meglátnak és mindent meghallanak?

Szapáry fölbiztatta a királyt s a király megparancsolta Lobkowitznak, koszoruzza meg a honvéd-szobrot. Legalább ezen az áron megmentik a Hentzi-emléket. S ime nem mentik meg, sőt országra-világra szóló botrány lesz épen a Hentzi-névből.

Október 18-án kedden még nagy és utolsó kisérletet tett a kiegyenlitésre.

Bánffy báró a nagyfejüeket bizalmas értekezletre hivta elnöki szobájába. A függetlenségi pártból a vajdát és Helfyt. A szabadelvü pártból: Szapáry miniszterelnököt, Podmaniczky Friczit és gr. Tisza Lajost. -159-

Bánffyval együtt kilenczen voltak a betegápolók. Köztük volt természetesen a beteg is.

Mi tizen-tizenöten nagy zajjal, örömmel kisértük a vajdát az elnöki szobáig.

Ő ugyanis igy számitott: november 2-án lesz a koszoruzás s ma október 18-ika van. Két heti idő esik közbe. Az országgyülés meghivót kapott a szoborleleplezésre. Támaszszunk vitát a fölött, vajjon az országgyülés elfogadhatja-e a meghivót Hentzi-koszoruzásra? Ha két hétig kihuzzuk a vitát: nem lesz ünnep, nem lesz koszoruzás. Sőt ez elég idő lesz dicső öreg honvédeinket fölrázni álmaikból s rábírni, hogy tagadják meg Tisza László és Ivánka Imre gonosz akaratát. Szegüljenek ellene.

A vajda tehát azon mesterkedett, tüzzük napirendre s vitassuk meg a meghivót.

A nagyfejüek tanácskozása nem vezetett sikerre. Nem lett kiegyezés a pártok között.

A vajda kezdte a vitát. Azt hiszem, sohase mondott a képviselőházban szebb beszédet. Nagyobb hatást semmi esetre se ért el máskor, mint most.

A kormánynak volt egy nagy és szépnek látszó érve. Az, hogy kölcsönösen tiszteljük meg egymás hőseit. A vajda megtalálta erre a feleletet. -160-

– A kölcsönös tisztelet, ugymond, csak egyenlő felek közt lehetséges. Ők felakasztották a mi hőseinket, csak akkor áll elő az egyenlőség, ha közülük is felakasztanak egy csomó tábornokot. Ez ma már nem lehet. Az ő kötelességük a vezeklés. Mi koszorut nekik nem nyujthatunk. Köszönjék meg a 49-iki hóhérok, ha feledni tudunk.

Én szónok nem vagyok. Beszédet csinálni, megtanulni s ünnepélyesen előadni nem tudok. Ötleteim vannak ugyan s azokat akadozva előadom ugyan: de ezzel aztán kimerül minden Cicero és Demoszthénesz, a ki csak bennem lakik.

Különösen Podmaniczkyval, az én igazán szeretett Friczi barátommal évelődtem leginkább.

Ő a követválasztáskor, a midőn belvárosi jelölt volt, azt találta mondani, hogy ő is belvárosi, mert a Czukor-utczában született. Ámde ő a cz betüt fogainak alkata miatt nem tudja jól kimondani, hanem cs betüt mond helyette. Minthogy pedig nekünk mint ifjabbaknak, a kik honvédek nem lehettünk, szemünkre hányta, hogy mi jogon akadályozzuk az öreg harczosok végleges kibékülését: e felfogását igy toroltam vissza:

– Én is a Csukor-ucscsában születtem. Ha ez neki jogot adott a képviselőségre, nekem is jogot ad a felszólaláshoz.

– Nem fogom megcsókolni azt a korbácsot, melylyel -161- Windischgrätz megfenyegette anyámat s gróf Batthyányiné nagynénémet.

Mindenki tudta, hogy anyám és nagynéném lelkük egész lángjával ragaszkodtak a függetlenség ügyéhez.

A ki rögtönözve beszél: vagy buta marad időnként, mint a föld és se szó, se gondolat nem jut eszébe, – vagy pedig oly gondolatai, oly emlékei támadnak, oly eszmék sarjadznak ki az agy mélységeiből, mintha lángelme volna birtokában. Beszédem alatt nekem is eszembe jutott egy kis dolog, a melyre talán negyven év óta, talán 1849 óta nem gondoltam.

49-ben hét éves gyermek voltam, Pista öcsém még fiatalabb, de Viktor bátyám is csak gyerek volt még. Szüleink vagy nevelőink, vagy talán a jó Laczi bácsi – Bártfay László – ugy vélték jónak, hogy játszótársul ne csak kutyát, macskát, hanem őzet is adjanak mellénk. A ki az állatot kis gyerek korában megszereti: az, ha felnő, embertársát is jobban szereti. Mátrai uradalmainkból behoztak tehát egy kis őzgidát, azt a palota parkjában eleresztették, az ott felnőtt szépen, szelid lett, mint egy kis lányka, szeretett bennünket, mi meg őt még jobban szerettük. Az őzgidát elneveztük Lilinek.

Bártfaynak volt egy növendék lánya, fogadott lánya. Bujdosó lengyelnek volt nálunk született porontya. Apámnak is voltak lengyel bujdosói 1831 után, Bártfaynak is volt.

Ez a kis lengyel lányka ennivaló gyönyörü kis barna -162- lány volt. Őt is Lilinek neveztük s ő is ugy szerette az őzikét, mint mi.

Mikor Hentzi ágyuztatta Pestet: a Nemzeti Muzeumot is össze akarta ágyuztatni, de a mi palotánkra is szemet vetett. A Muzeumig nem értek el ágyugolyói, de a mi palotánkig elértek. Néhány golyó odaesett a közelbe.

A kis lengyel lánykának nem engedték meg, hogy az ágyuzás alatt kint futkározzon a kertben, de a kis őzikének elfelejtették megmondani, hogy álljon a födél alá.

Meglátta az ablakon át, hogy a kis őzike föltartott fejjel s szétálló fülekkel kint a gyepen hallgatja az ágyuzást. Odakiáltott hozzá:

Mintha az a kis gyönyörü állat e szót igazán megértette volna: nyomban odaugrott egy hatalmas szilfa árnyékába.

De abban a pillanatban egy ágyugolyó beleütött a a szilfába, egy óriási ágat leszakitott, az ág az őzikére esett s a mi kis játszótársunk nyomban meghalt.

A kis lengyel lányka sikongatva, könnyeit ontva futott az őzikéhez. Nem félt a golyótól; nem törődött az ágyuzással, odafutott játszótársához, átölelte fejét, csókolgatta homlokát, lelket akart belé lehelni.

Zuzott testét a faág alól se tudta kivenni. Addig könyörgött, sirt, rimánkodott, mig a palotabeli cselédek oda nem mentek s a kis halott őzikét ki nem szabaditották. -163- De biz annak ragyogó fényes szeme már ekkor homályos volt.

A kis lengyel lányka sokáig sirdogált ez eset miatt. Sulyos szemrehányást csinált magának azért, mert – mint gyerekészszel gondolá – ő tanácsolta Lilinek, hogy fa alá álljon, tehát ő volt az oka halálának.

Ez a kis lengyel lányka nálam pár évvel idősebb volt, vagy legalább idősebbnek látszott. A neve Marsalkiewicz Henrietta volt. Szülei rég elhaltak. Bártfay vendégeinek s barátainak is, kik a palotába jártak, nagy kedvenczük volt a szép és okos kis lány. Különösen szerette Bajza, báró Wesselényi és Bezerédy István, de maga Deák Ferencz is, a ki már mint hajadont s menyasszonyt is jól ismerte. Harminczkét év előtt ment férjhez, 1860 körül s férje Bácskába vitte. Férjét nem ismerem, de a vajda pár év előtt megismerkedett férjével is, ő vele s gyermekeivel is.

Szapáry bukásához ugyan mindez nem tartozik, de hiszen én nem is rendszeres történetet irok. Csak egy rossz és közönséges élczet akartam képviselőházi beszédemben Szapáryra mondani. Azt akartam mondani, hogy a Hentzi-koszoruzás tervével bakot lőtt. Erről jutott eszembe a mi kis őzünk s apámnak egy ehhez kapcsolódó adomája.

Hol-hol nem: apám találkozott egyszer Albrecht főherczeggel, ki szemére hányta apámnak, hogy a császári hadsereg iránt se ő, se családja, se tisztjei nem elég loyalisok. S szemrehányás közben azt kérdezé apámtól: -164-

A főherczeg hátat forditott apámnak, valami segédtisztje pedig egyenesen magyarázatot kért apámtól, a miért a főherczeget megsértette ezzel a szóval. Apám erre elmondta a mi kis őzgidánk történetét, a mivel azután a főherczeg is – ugy látszik – megelégedett.

Hát én is elmondtam Szapárynak, hogy ha a mi kis őzgidánkat Hentzi agyon nem löveti, abból gyönyörü őzbak nőtt volna s ezt Szapáry nagy kedvteléssel meglőhette volna.

Az eszmetársulás és az ötletek lehetősége végtelen, mint a világtér. Szabályai nincsenek s talán soha se is lesznek. Ez az én kis őzgida-visszaemlékezésem is ezt bizonyitja. Csupán ezért is mondtam el.

Figyelmeztettem e beszédemben Szapáryt arra is, hogy szurony és golyó nélkül Hentzit meg nem koszoruzzák s hogy a hol ő szuronyt és golyót akar használni: ott én is ott leszek.

E kijelentésemmel titokszegést követtem el, de természetesen rossz szándék nélkül.

Nem voltunk ugyanis föltétlenül biztosak abban, hogy a vitát november 2-ig képesek leszünk kihuzni. Voltak köztünk álorczások, kik pártunk egyes tagjait le akarták beszélni a komolyabb parlamenti harczról.

A Sötét Ur 16-án elutazott előlünk. Hivtuk őt tanácskozásainkba, de ő megszökött. Még a vasuti indóházba is utána küldtünk valakit az én fiakkeromon, de nem -165- jött vissza, sőt sértő izenetet küldött hozzánk. De ennek daczára se kételkedtünk még benne.

Csak 17-én tudtuk meg, hogy ő bizalmasa és titkos ügynöke e kérdésben a miniszterelnöknek. Ekkor már az volt kivánatos, hogy távol legyen. Csakhogy a mikor már Szapáryra nagyon komoly lett a helyzet, a Sötét Ur 20-án csak köztünk termett s kezdett nyafogni, siránkozni, hogy ő neki sok a gyereke, ő a Bum-bum generális szerepét már megunta, neki jövendőjére is gondolni kell s több efféle nyavalyás szólással állott elő.

Álnokság volt az egész. Csak a pártot akarta a vitától elkedvetleniteni. Szoritotta őt Szapáry. De minthogy lehető volt, hogy a Sötét Urnak társai is akadnak a pártban s hogy a vitát még tiz napig elhuzni nem leszünk képesek: biztos szert kellett kigondolnunk, a mivel a koszoruzást minden esetre meggátoljuk.

Felöltözünk mint képviselők diszruhába. Elég lesz harmincz-negyven ember is. Körül álljuk a Hentzi-szobrot még hajnalban. S ha jön Ivánka és Lobkowitz a koszoruval, mi azt a Hentzi-szoborra tenni nem engedjük. Ellentállunk testünkkel. Kijelentjük, hogy ellenállásunk addig tart, mig szuronynyal vagy golyóval onnan minket el nem távolitanak.

Először csak velem közölte. Én jónak láttam. Azután együtt közöltük a jó Adával és Hentallerral. Azután másokkal is. Közöltük Csávolszkyval is, az »Egyetértés« szerkesztőjével és tulajdonosával, a ki az eszmét -166- pompásnak találta. Egyenkint fontolgattuk: kivel lehetünk egészen bizalmasak. Ugronékban nem nagyon biztunk. A Sötét Urral nem álltunk szóba. A nemzeti pártból Horváth Gyula első szóra hozzánk állott. Idegent be nem avattunk a tervbe.

A vajda kifejtette, hogy nem valószinü, hogy Ivánkáék és Lobkowitzék vérrel és halállal is s katonai erőszakkal is megkoszoruzzák Hentzi-szobrát. Hogy a Hentzi-szobornál képviselőket lőjjenek és vágjanak agyon azért, hogy a 49-iki honvédek a Gotterhalte hangjai mellett tegyék le koszoruikat Hentzi lábaihoz: ezt föltenni se lehet.

De tegyük fel, hogy ez történik. Tegyük fel, hogy közülünk egy-kettő ott hagyja a fogát s vértanuja lesz a honfikötelességnek.

Mi se érünk többet, mint azok, a kik a csatában elhullanak. Mi sem érünk többet, mint azok, a kiket Aradon és Pesten felakasztottak és agyonlőttek. Mi értünk se lesz nagyobb kár, mint elhullt dicső honvédeinkért.

Meglátja a nemzet, hogy a függetlenségi párt férfiakból áll, nem szájhősökből.

Megérzi a király és udvara, hogy a magyar nemzet legszentebb érzéseivel paczkázni nem lehet.

A Hentzi-kérdésnek vége lesz azonnal és pedig mindenkorra. A hazafiak vérével itatott földön ott tovább nem maradhat. -167-

S végül felocsudik aléltságából a nemzedék s az erkölcsi sülyedésnek vége szakad.

Voltak, a kik féltették nemcsak életüket, hanem diszruhájukat is. Ezeket külön vigasztalta meg a vajda.

Szurony és golyó és öreg ágyu nem lesz. Legföljebb az történik, hogy két-három rendőr belekapaszkodik egy-egy képviselőbe s elvonszolja onnan a Hentzi-szobor közeléből. A Gotterhaltét hadd fujja a katonabanda, a hadsereg diszszázadai hadd készüljenek a diszlövésre vaktöltéssel föl a levegőbe; az öreg honvédek ősz szakállal, hajlott termettel, roskadó inakkal nem nézik tétlen a dulakodást, hanem vagy elmennek onnan sirva és átkozódva, vagy ők is az elvonszolt képviselők segitségére sietnek. S akkor aztán az átok, a zsivaj és az általános dulakodás közben hadd tegye Lobkowitz herczeg a koszorut a Hentzi-szobor talapzatára.

Csakhogy ilyen ünnep még se lesz, mert Lobkowitz azon kivül, hogy katona, még ur is, mivelt ember is, a kinek van izlése. Ugy ott hagyja diszszázadával és táborkarával együtt Hentziéket és Ivánkáékat, mint Szent Pál az oláhokat.

Mert ha ezt a kormány megsejditi, már este rendőrséggel -168- és katonasággal nagy körben körül veszi a Hentzi-szobrot s mi képviselők oda közel se férhetünk.

És én mégis öntudatlanul majdnem elárultam az egész tervet képviselőházi beszédemben.

Jobban félt Szapáry s jobban féltek Ivánkáék és Tisza Lászlóék, mintsem végletekig eresztették volna a dolgot. Az országos honvédegyletek küldöttségei még az én beszédem napján délután összejöttek tanácskozni s Ivánkáékat ugy leszavazták, mint a parancsolat.

Nem lesz még budavári honvédszobor-ünnep se november 2-án. Hanem elhalasztjuk a jövő 1893-ik évi május 21-ik napjára.

Ezzel a kérdés lekerült a napirendről. Csak Szapáry kormánya maradt még a napirenden. De az se sokáig.

A következő napon, október 22-én, győzelmi áldomásra jöttek össze az ellenzéki pártok a Hungária nagy teremében.

Eötvös és Apponyi egymás mellett ültek az asztal élén. Őket illette meg a diszes hely. Eötvöst igazságból, Apponyit pártok közti udvariasságból. Mi kezdtük, mi vezettük az egész mozgalmat, minket pedig Eötvös vezetett. Hogy az ő határozati javaslata győzzön: azért folytattuk a nagy parlamenti vitát. -169-

A vajda felköszöntője volt az első. Kire másra emelte volna poharát, mint az 1848–49-iki dicső honvédekre?

Apponyi felköszöntője volt a második. Sudár termetével, gyönyörü hangjával szép beszédet mondott a nemzeti párt vezére Irányi Dánielre, a függetlenségi párt agg és beteg és igen távol vidéken haldokló elnökére.

A villám elvitte a szót a nagy beteghez. Meg is értette, meg is köszönte a haldokló az édes megemlékezést, de élve többé nem láttuk őt. A mely napon meg kellett volna lenni a szobor-koszoruzásnak, november 2-án meghalt. Utolsó küzdelmünk, utolsó lakománk csak hirből jutott már el hozzá.

A Sötét Ur az áldomásról el nem maradhatott. A harcz elől elmenekült, de az áldomásra jó idejében haza jött. Senki sem bizta meg a felszólalással, de ő azért Apponyit köszöntötte fel, mint miniszterelnököt. Bocsánatot kellett kérnünk Apponyitól az izléstelen hang miatt.

Áldomást és lakomát leirni csak vidéki hirlapocskában szokás s én bizony ezt se emlitettem volna fel, ha ebben az áldomásban nem lett volna valami nevezetes.

Ez volt az összes ellenzéki pártok utolsó közös lakomája. – Ez benne a feljegyzésre méltó.

Felszinre jöttek csakhamar a haladás nagy kérdései, az egyházpolitikai javaslatok. Ezek körül bujkálni már nem lehetett. Itt mindenkinek el kellett magát határozni: -170- hazafi marad-e és szabadelvü vagy álorczás és sötétségkereső.

Ugy megbomlottak az állapotok, ugy megkeveredtek az emberek, ugy összezavarodtak az elmék, ugy széttöredeztek a pártkeretek: hogy az ellenzéki pártokat ezentul közös lakomára összehozni nem lehetett.

Nem is lett volna tanácsos. Az emberek késsel mentek volna egymásnak, nem felköszöntővel.

Én már bizonyára nem érem meg, hogy ujra visszatérjünk a régi állapotra.

Még tizennégy napig állt fenn Szapáry miniszterelnöksége. De ez a tizennégy nap már csak vonaglás volt. A király, bár szerette egyénileg Szapáryt, november 6-án elfogadta lemondását. A Hentzi-ügyből látta, hogy Szapáryra nem bizhatja többé a kormányzást.

Fiatal korunkban jó barátságban voltam Szapáryval, de azért egy adomát el kell róla mondanom.

Neje Festetich grófné s szellemes derék nő. Szapáry volt már élete folyamán összeesküvő, hevesi királyi biztos, államtitkár, belügyminiszter, pénzügyminiszter, kereskedelmi miniszter s utóbb miniszterelnök. Szellemes neje azt mondta egykor:

AZ ELSŐ UT KOSSUTHHOZ.

I. FEJEZET.

(A vajda szerepe a függetlenségi pártban. – Nem akarja Kossuthot fölkeresni. – Mégis elmegyünk Turinba. – Turinba érünk.)

Én már nagyon sokszor voltam Turinban, laktam is ott s a Kormányzót nagyon sokszor meglátogattam. Ugy mentem hozzá, mint apám házához. Turint jobban ismertem, mint Pestet. Nem is emlékszem már, hogy gyerek koromban mikor voltam ott először.

Hanem a vajda még sohase volt ott s Kossuthot még sohase kereste fel se személyesen, se levélben. Pedig kértem, biztattam, sőt hajszoltam rá sokszor.

Mikor én 1887-ben képviselővé lettem, a vajda akkor már tiz év óta volt a függetlenségi párt valóságos vezére. Mások ragyogtak ugyan a vezér aranyos öltözetében a nagyközönség előtt; a sajtó másokat hirdetett vezérekül, hol Helfyt, hol Ugront, hol a jó Irányit, sőt időnként egyebeket is; – Mocsáry, a kemény -172- magyar és jó hazafi, a párt elnöki állásában vezérkedett is, de nagy válságok, nemes harczok idején s a mikor nagy eszmék és nemes szenvedélyek viaskodtak egymással, bizony mindig a vajda volt az igazi vezető. tartotta a képviselőházban a legragyogóbb beszédeket.

Ő fogalmazta mindig a pártnak a nemzethez intézett nyilatkozatait, a választási szózatokat, az alapigékül szolgáló nagyobb határozati javaslatokat, a királyi trónbeszédre adandó válaszfeliratokat.

Ő volt a pártnak első hirlapirója. Az ő czikkei és emlékbeszédei növelték s örökitették meg a párt hű tagjainak s jelesebb férfiainak érdemét és dicsőségét. Ez a mi jó függetlenségi pártunk, ha kidőlt valamelyik kitünő fia, nyomban ugy megfeledkezett arról, mintha sohase élt és sohase működött volna. Ha a vajda iratai s beszédei egykor gyüjteményben látnak napvilágot: akkor tudja meg csak az ország is, a párt is, mennyit dolgozott az ő fényes szelleme és tolla a függetlenségi eszmékért.

Pártértekezleteken a nagy kérdésekben ő adott eszmét, világosságot, érveket a párt tagjainak.

Vidéki pártgyülésekben s választási harczokban az ő csodálatos beszédei rázták fel a közönséget. Képei, hasonlatai, példabeszédei, adomái, jellemző mondásai közkincscsé váltak s jól vagy rosszul, száz alakban járták be a városokat és olvasó köröket. Száz apróbb-nagyobb szónok éldegélt abból az anyagból, melyet az ő kimerithetlen, de röst szelleme teremtett. -173-

Ha zajongani és kiabálni kellett a képviselőházban s a minisztert vagy kormánypárti szónokot ledörögni: azt a vajda mi ránk hagyta. Ha egyéb ellenzéki pártokkal kellett tárgyalni, összesugni, taktikázni: azt is mi ránk hagyta. Ha lakomákon a dicsőséget és felköszöntőket s vidéken a fogadtatást, a fehér ruhás lányok üdvözletét s a zászlós és fáklyás zenéket kellett élvezni: azt is ránk hagyta, nekünk engedte át.

De ha aztán fészkelődő, üzérkedő vagy hitvány emberek, vagy a pártunk hátán felkapaszkodó más ellenzéki pártok a rágalmak özönét zuditották ránk: akkor meg mindig a vajda volt a rágalmak és gyanusitások áldozata. Természetesen az ő széles válla s egykedvü vidámsága eltürt, de el is birt mindent. Akkor a mi jó pártunk mindig félreállt s egész élvezettel, de némán nézte: no, mi lesz most már a vajdából.

A Kormányzó barátsága vagy szives és bizalmas levele természetesen nagy ajánló levél volt mindenki számára a nemzet előtt. S különösen a jó függetlenségi és jó magyar közönség előtt. S épen arra unszoltam én mindig a vajdát, hogy irjon vagy látogasson el Turinba s szerezze meg a Kormányzó barátságát.

S unszoltam különösen a miatt is, mert a Kormányzó mindig bizonyos fanyarsággal emlékezett meg bizalmas körben a vajdáról. Előttem is, mások előtt is. Ennek pedig nagy oka volt.

Nagy pártban mindig akad nehány silány lélek s a vajdának mindig volt egy csomó irigye s titkos ellensége. Ezek részint levélben, részint élő szóval szakadatlanul -174- rágalmazták a vajdát a szent öreg előtt. Én ritkán találkoztam a Kormányzóval, az én szavam nem tudta eléggé ellensulyozni a rágalmazók befolyását s azért a Kormányzó nagy lelkében Eötvös neve körül mindig volt egy kis árnyék, melyet én nem tudtam eloszlatni. A rábeszéléshez és a hosszas, alapos beszélgetéshez különben sem volt tehetségem és hajlamom s gyakran mikor a Kormányzó éles megjegyzéseit elháritani nem tudtam: még engem is harag fogott el s inkább félbeszakitottam a tárgyalást, sem mint hallgassam barátom ellen a rossz indulatu besugásokból eredő téves birálatot.

Ezért hajszoltam a vajdát Turinba. Az ő tökéletesen átlátszó egyéniségét a Kormányzó nagy lelke és éles szeme a személyes érintkezés által nyomban felismerte volna.

Azonban a vajdának hiába beszéltem, akár a részeg tótnak. Kigunyolt, kinevetett aggodalmaimmal. De rendesen meg is nyugtatott.

– Lásd édes Gáborom, nekem a párt ugy se adhat semmit s ha adhatna se adna; – minek nekem tehát kölcsönbe kapott dicsőség, habár azt Kossuth Lajos adná is kölcsön? Annyi silány, kótyonfitty ember csuszkál-mászkál Kossuthhoz s koldul tőle jó szót, ajánló levelet, kortes igét, választásokhoz való üzenetet, üzleti ajánlatot bajuszpedrőhöz, életelikszirhez, budai keserüvizhez, képviselői mandátumhoz, naptár- és hetilapterjesztéshez és népbolonditáshoz, hogy azt hiszem, a szent öreg gyomra már émelyeg, ha megint ujabb szélbali képviselőt lát ajtaja előtt ólálkodni. Erre már én bizony nem adom a fejem. Én dolgozom és áldozok -175- tehetségem szerint, élek a közügynek, az irodalomnak s függetlenségi eszméinknek becsülettel; – akármit sugdosnak felőlem Kossuthnak, az ő villám-esze utóbb is fölismer engem is, másokat is.

Mikor a jó Ruttkayné intésére a vajda megalakitotta a Kossuth-bizottságot s Basso számára elküldötte tavaly azt a megfelelő összeget: akkor ujra sürgettem őt, menjünk Turinba. Most se fogadott szót, hanem a helyett letorkolt.

– Most már jó Gáborom, épen nem megyek Turinba. Ha a szent öreg semmit sem tud is arról, miben fáradozunk az ő háztartása érdekében, de tud Basso s tud az áldott Ruttkayné, ők utóbb még azt is gondolhatnák, hogy én most a köszönet és elismerés babérkoszorujáért utazom a Kormányzó közelébe. Eredj jó Gáborom az ily lehetőségekkel a pokolba.

Nem hoztam elő többé a dolgot 1893-ik évi juniusig. De akkor aztán előhoztam s nem nyugodtam addig, mig czélom el nem értem.

Nehány nap mulva 24-en kiléptünk a pártkörből s a vajda vezérlete s az én ideiglenes pártelnökségem alatt uj pártalakuláshoz fogtunk.

Apponyiék befolyása napról-napra erősödött az anyapártban s a klerikális reakczió emberei, Polónyiék napról-napra vakmerőbbek kezdtek lenni. És minduntalan Kossuthra, az ő nagy nevére hivatkoztak mentségül. -176-

Az anyapárt eretnekséggel kezdett vádolni nyiltan, kormánypártisággal titkon s a klerikális sajtó orditott ellenünk az egész vonalon, sőt Polónyi a Kormányzó urnak egy hozzá intézett levelét is közzé tette a vajda ellen.

Az alföld jó függetlenségi népe egy szivvel, egy lélekkel a mi oldalunkra állott s hatalmas elvbarátaink Kecskemétre országos gyülést hivtak össze, hogy köztünk és az anyapárt közt kiegyenlitse az eltérést s az anyapártból kikergesse a nyilt és titkos klerikálisokat, a paktáló álorczásokat.

Az áldott lelkü Ruttkayné junius 7-én szép és sürgető levelet irt hozzám, hogy menjek Turinba s vigyem magammal a vajdát is. A Kormányzó nagyon vár engem is, de várja Eötvöst is.

A Kormányzó könyvtára dolgában is intézkednünk kell, a Kossuth-bizottság elé javaslatot kell terjesztenünk s e czélból a Kormányzóval mulhatlanul szükséges értekeznünk.

Mind ez okok végre megtörték a vajda makacsságát s ő is elhatározta a Turinba utazást.

Pártunkat értekezletre hivtam magamhoz, eléje terjesztettem a kérdést s pártunk engem, Eötvöst és Nagy Gyulát választott meg küldöttségül a Kormányzóhoz.

Nagy Gyula nálam talán öt-hat évvel fiatalabb, nemes modoru, olvasott, mivelt ember. Fehérmegyei előkelő birtokos s ugyanonnan képviselő. Kitünő gyakorlati -177- gazda. Elvei sok irányban radikálisok. Szónoklatokat tartani nem szeret, talán nem is tudna; de bizalmas értekezleteken vannak eszméi és érvei. Ősnemes nemzetségből való. De a politikát nem veszi komolyan. Inkább a jó társaságért tartozik valamelyik párthoz. Az anyapárti klerikálisok cselszövényeit megunta, a körből velünk együtt kilépett s velünk volt mindaddig, mig az anyapártban az Ugron-Justh-féle ádáz háboru válságra nem vezetett.

Junius 10-én Kossuth Feritől is kaptam levelet. Ez a levél is, de még inkább a jó Ruttkayné sürgetése sietteté utazásunkat. Az elindulást junius 17-re, a Turinba érkezést 19-re határoztuk s erről ugy a Kormányzó urat, mint Ruttkaynét, de Basso doktort is értesitettük.

Négyen indultunk, velünk jött országot-világot látni s különösen Kossuthnál tisztelkedni Eötvös Bálint is, a ki épen előző napon lett jogtudorrá. Nagyon megkedveltem a gyereket, a ki különben a vajda fia. Utazási költségünk kezelését rábiztuk.

Velenczébe 18-án érkeztünk s ott ki is szálltunk. Innen szintén értesitettük táviratban Ruttkaynét.

Másnap 19-én dél tájban pontosan berobogott velünk a vonat a turini pályaudvarra. A Kormányzó megbizásából Basso várt ránk. És várt Battoni vendéglős barátom, a kinek egykor fogadója volt Turinban, a hol én mindig szállni szoktam. Most is táviratoztam neki, hogy nála szállunk és pedig négyen. Most már nem volt fogadója, hanem azért egyik fogadóban kitünő lakásról -178- gondoskodott s diszes bérkocsikkal várt bennünket, hogy lakásunkra kisérjen.

Basso értesitett, hogy a Kormányzó kitünő egészségben van, örül jöttünknek s mind ő, mind Ruttkayné nagyon szivesen vár. Sőt a Kormányzó már most meghí bennünket délután 3 órára s egyuttal ebédre, mely 7 órakor leend.

Szállásunkra hajtottunk s átöltöztünk. Mosdás közben a vajdával mulatságos baleset történt. Eddig még nem volt fogainak hija, de itt két ingó-bingó metsző foga észrevétlenül kiesett. Mikor ezt másnap a Kormányzónak eladomáztam, ő tréfásan a vajdához fordult:

– Intő jel önnek, hogy ezentul szelidebb legyen. Ha már hiányoznak fogaink, nem tanácsos a viaskodók közé keveredni.

De az első napon nem volt a Kormányzónak tréfálkozó kedve. A mint arról mindenki meggyőződik, ha társalgásunkat lehető részletességgel leirom.

Előbb azonban elmondom mindazt, a mit a Kormányzó háztartásáról s mindennapi életmódjáról tudok.

Nagy történeti alak, a mivelt világ által mindenütt ismert nagy szellem ő. S mig a magyar nemzet él, e nemzetnek örök életü hőse. Életmódját, háztartását, magán életét, otthon való házi szokásait alig ismeri a nemzet. Pedig nagy férfiaknál mind ezt ismerni óhajtják mind az egykoru, mind a későbbi nemzedékek.

II. FEJEZET.

(A kormányzó lakása. – A kövér házmesterné. – Giorgio. – Ruttkayné. – A Kormányzó dolgozó szobája. – Ruházata. – Orvosának tanácsa. – Csupán Eötvössel társalog.)

Két óra alig mult el délután, mentünk a Kormányzó lakására. Legelőször Lujza nénit, a jó Ruttkaynét akartuk meglátogatni s délutáni 3 óráig az időt az ő lakosztályában s nála akartuk eltölteni.

A ház, a hol a Kormányzó lakott, egy kis térre néz ablakaival. A tér körül van véve alacsony kőfallal s tele van kisebbszerü szobrokkal s diszcserjefákkal, szépen kavicsolt keskeny utakkal s van benne viztartó medencze s kis szökőkut is.

A térnek nincs külön neve. Csak az utcza nevéről nevezik és sétatérnek, a hogy én vettem észre, nem is használják. Kis vasrács ajtai mindig zárva vannak.

Az utcza neve Via San Lazaro volt Garibaldi haláláig. A mint a nagy szabadsághős 1882-ik évi juniusban meghalt, Turin városa az utczát Garibaldinak s a -180- marsalai ezerhősnek tiszteletére Via dei Mille-nek nevezte. Magyarul azt teszi: Az Ezer utczája.

Ez utcza 22-ik száma alatt feküdt az az emeletes ház, melyben Magyarország utolsó legnagyobb hőse, legnemesebb fia s minden nemzet és minden korszak egyik legragyogóbb lángelméje tizenkét évig s nyolcz hónapig lakott s a melyben meg is halt.

A ház, ha jól emlékezem, a Sant-Albino grófi család tulajdona. Egyik fiatalabb Sant-Albino gróf Magyarországból nősült s magyar lányt vett feleségül, a bájos Gyürky Alice grófnőt, Gyürky Ábrahám gróf és Orczy Sarolta bárónő leányát. Ugy hallottam, e házat most ez a Sant-Albino gróf birja.

A Kormányzó 1882-ik évi augusztus 1-én költözött ebbe a lakásba saját villájából, mely Collegno al Baracconéban feküdt. Az átköltözés körülményeit is részletesen el kell beszélnem.

A ház egész első emeletét birta a Kormányzó. Fizetett érte évenként háromezer lira lakbért, a mely a mi pénzünk szerint mintegy 1350 forintot tesz. A Kormányzó vagyoni viszonyaihoz képest szinte nagy összeg, de ekkora lakásra bizony szüksége volt.

1881 előtt e lakásban a Villamarina őrgróf család lakott. Az az őrgrófi család ez, melynek egyik tagja, ki a mult század ötvenes és hatvanas éveiben a Savoyai-ház diplomácziai szolgálatában volt, annyiszor előfordul Kossuth Emlékirataiban. Mig Turin Piemontnak és a Szardiniai királyságnak fővárosa volt s mig a királyi udvar s az összes hatalmak diplomácziai kara itt -181- lakott: ezért a lakásért nyolcz vagy tizezer lira évi bért is fizettek. Ilyen s ekkora lakásért Budapesten is fizetnének négy-öt ezer korona évi bért.

A ház homlokzatán a térre hat lakhelyiség nézett. Balról, legszélről Lajos Tivadar lakószobája, mig Turinban lakott s mig Nápolyba át nem költözött. Mellette a Kormányzó hálószobája, a hol a szent öreg utolsó betegségét átszenvedte s a hol utolsó lélekzetét is vette. Itt volt halottas ágya is.

Ebből nyilott egy nagy szoba, a Kormányzó nappali és munkaszobája s egyuttal vendéglátó terme. Főbejárója e szobának a lépcsőházra nyilt.

Ettől jobbra terjedt Ruttkayné lakosztálya hálószobából s diszes elfogadó teremből. Legvégül jobb oldalon a konyha.

A ház kettős ülésü s középen végig folyosó, mely kissé homályos. A folyosóról nyiltak az udvari helyiségek.

És pedig a lépcsőháztól jobbra az ebédlő, az éléskamra, s egyéb mellékhelyiség. Balra pedig egy nagy előszoba, továbbá a titkár szobája, a fürdőszoba s végül a Kormányzó billiárdszobája.

A cselédeknek két szobából s egy mellékhelyiségből álló lakosztálya az udvar felé néző emeletközön, a Mezzaninon feküdt.

A ki a multon ábrándozni szeret s a nemzet nagy hőseinek emlékezetén el tud merengeni s dicső tetteiknek példáján lelkesülni megtanult: el ne felejtse e házat s egykori lakójának nagy nevéről mindig eszébe -182- jusson, valahányszor a szép Olaszországnak e nagy városába, a Pó partjára vezeti utja. E város adott a nagy bujdosónak menedéket és biztos pihenőt s e házban hajtá fejét örök álomra az a férfiu, a kinek egész hosszu életen keresztül sohase volt pihenője, mert nemzetéért kellett dolgoznia és szenvednie szakadatlanul!

Csak egyetlen igazi elődje van Kossuthnak. Az, a ki a Márványtenger partján Rodostóban hunyta le szemeit örökre. Annak pihenőjét, annak palotáját megőrzi a jó török nép hatalmas szultánja s nem engedi másnak birtokába. S ha világjáró magyar, szentsir-látogató zarándok téved el arra: az utolsó szegény török is kegyelettel s vallásos tisztelettel kiséri el az ó-palotába s egyenként megmutatja s elmagyarázza a helyet, a hol élt és meghalt a magyar testvérnek utolsó királya, a magyar szabadságnak utolsó nagy hőse, a bujdosóknak mind halálig dicső fejedelme.

Kossuth lakása idegen birtok. Egy-két évtized mulva senki se tudja már amaz idegen városban, ki volt Kossuth s mije volt ő a magyar és az olasz nemzetnek. Az olasz egységnek és szabadságnak hősei kihalóban vannak. Ők ismerték csak Kossuthot. Egy-két évtized és senki se él már, a ki őt látta és ismerte volna. Lakását se őrzi senki. Nem lesz ismertető jel se, a mely az arra tévedező magyarnak ama szent emlékü helyet megmutassa. Ezért kell én nekem följegyezni mindent.

A mint oda értünk a kapu alá, az öreg házmesterné letette kezéből a kötést s a harisnyát, szemüvegét -183- lehuzta orra hegyére s éles fürkésző szemekkel nézett ránk.

A kapu alatt, a bejárás baloldalán volt egy üvegkalitka. Abban volt egy szék, egy kis asztal s egy kövér öreg asszonyság. Épen tele volt vele a szék is, az asztal is, a kalitka is. Mintha a kanári madár kalitkájába kotlós tyukot ültetnének. Ez volt az öreg házmesterné. Ott ült éjjel-nappal. A vajda el is nevezte kotlós-tyuk néninek. Azt fürkészte, vajjon magyarok vagyunk-e s Kossuthhoz megyünk-e, vagy idegenek.

Mert hát nem mindegy volt ez ő neki. Ha magyarok vagyunk: lesz akkor borravaló. Kivált a vajdából nyomban kilátta a magyart és a borravalót. Én rajtam és Nagy Gyulán nem tudott eligazodni első pillanatra. De a vajdáról száz lépésnyire sugárzik már a magyar ember, de annak minden gyöngesége is. Egész uton viaskodnom kellett vele, ne pazarolja a pénzt borravalókra. Annak a vén házmesternének talán még báli ruhát is vett.

Ez a Giorgio volt a Kormányzó komornyikja. Turini származásu, 45–50 év körüli valódi olasz ember. Fényes fekete szemekkel és fekete bajuszszal, borotvált állal, gyors beszéddel. Tisztes feketébe volt öltözve. Neve: Giorgio Suzenna, bizonyára van ősei és rokonai közt egy csomó festő és kőfaragó. Már nyolcz év óta, 1885 óta volt a Kormányzó mellett s ő is különös rokonszenvvel várta a magyar utazókat.

Ruttkayné a maga szokott nyájasságával várt s fogadott -184- bennünket. Utazásunkról kérdezősködött s mi az ő és a Kormányzó egészségéről.

Nagy szellemü, nemes nő ez. Kossuth testvérjei közt ő közelité meg leginkább elmének és szivnek erejére s tehetségére nézve a Kormányzót. Ugy látszik, még életkorra is.

Vajjon megirja-e valaha valaki e nő élete történetét? Megirja-e bujdosásának viszontagságait, szerető szivének nagy áldozatait, melyekkel férjét, fiait, nagy testvérét s unokaöcscseit elhalmozta. A női lélek is csak oly tiszta fény, mint a férfi lélek. A nagy férfi lelke a nagy messzeségbe világit, a nagy nő lelke sokkal szükebb körbe. De e kisebb kört nagyobb fénynyel és meleggel tölti be. Miként van az, hogy oly kevés nőnek van lelkes történetirója?

A mikor az óra hármat ütött, teljes pontossággal küldtük Giorgiót, jelentsen be a Kormányzónak. A kormányzó rögtön fogadott.

A vajda néhány rövid szóval üdvözlé a Kormányzót. Egyebek közt ezt mondá:

– Isten adományának tekintem, hogy megérhettem azt az időt, a mikor önt Kormányzó ur szinről-szinre láthatom s igaz tiszteletem és hódolatom bebizonyithatom. Ne udvariasságként, hanem igaz hazafi őszinte hitvallásaként fogadja e nyilatkozatomat.

Jókora iróasztal volt a szobában. Ez előtt karosszék. -185- Ebbe ült le ő maga. Az iróasztalnak ajtó felőli végén szintén karosszék állt, ezt jelölte ki a vajdának. Volt a szobában még egy nagy asztal s a hálószoba fala mentén hosszu, széles, feketével bevont pamlag. E fölött a falon falióra s egyszerü keretben Bocskay fejedelem arczképe. A nagy szobának udvar felőli fala mellett világos tölgyfaszinü szekrény iratok és könyvek számára. E szekrényen csinos fa-faragványos tartóban Shakespeare diszkötésü összes művei, melyeket angol munkások adtak a Kormányzónak emlékadományul negyven év előtt, a mikor a szabad Anglia földjére először lépett s csodálatos szónoklatával rajongásba hozta az angol nemzetet.

A vajdából nyomban kitört az iróember. Majdnem azt mondom, hogy a korrajz- vagy történetiró. Addig nem nyugodott, mig a Kormányzótól a szobában látott tárgyak eredete s jelentősége iránt kimeritő feleletet nem kapott.

Az iróasztal tele volt mindenféle szedett-vedett aprócseprő tárgygyal. Levélpapirok és boritékok, tollak, tollszárak, legalább tizenöt darab félig elnyűtt irón, tintatartó, szemüveg, irka-firkák, félig megirt s abban hagyott levelek, jegyzetek, töredékes fogalmazványok, ujságok s az Emlékiratok 4-ik kötetéből kefelevonatos ivek.

A vajda mindent erősen megnézett s ezzel mintegy felhivta a Kormányzót, hogy mindenről adjon magyarázatot.

Adott is nagy kegyességgel. Ekkor mondta el szemei gyöngeségét is a vajdának. -186-

– Szemeimmel én csak megvolnék valahogy, de az orvosok éppen nem tudják magukat tájékozni. Az egyik szemem miop, közellátó; a másik szemem prezbiop, messzelátó. De mindegyik gyenge. Nekem tehát három szemüvegre volna szükségem. Egy egészre és két felemásra. Az egész szemüveg fokozná a látóerőt, az egyik félszemüveg pedig a közellátást, mig a másik a messzelátást mérsékelné.

Akkor a Kormányzó 91 éves volt. Nagy idő. Százezer ember közt egy éri el ezt az életkort. A magyar faj összes történelmi alakjai közül ezer év óta alig érte el egy vagy kettő.

Életkorából különben két év vitássá lett egykor. Ismerősei közt és az irodalomban ugy áll a kérdés most, hogy 1802-ik évi ápril 27-én született; mikor tehát nála voltunk, akkor már 91 éves elmult s 63 nap óta a 92-ik életévet járta. Azonban 1848 előtt ugy élt a köztudatban, hogy 1804-ben született s hogy Deák Ferencznél néhány hónappal fiatalabb lett volna. Deák születési éve 1803. október 17-ike. Időközben az anyakönyv, melybe a Kormányzó születését bejegyezték, elégett. Az anyakönyvekről 1828 előtt megyei másodpéldányokat nem vezettek. A kérdést most már eredeti anyakönyvekkel tisztázni nem lehet, de emlékszem, hogy ezt már vitatták az irodalomban s hogy magának a Kormányzónak hozzájárulásával a születési időt 1802. évi ápril 27-ikében állapitották meg véglegesen.

Dicső emlékü neje Meszlényi Teréz 1865. évi szeptember 1-én halt meg s mióta annak hamvai a genuai Szent Benigno temetőben, az angol protestánsok sirhelyén pihennek: azóta a Kormányzó más ruhát, mint feketét nem öltött magára. Nagy ritkán, nagy ünnepélyek alkalmával megtette ugyan, hogy fehér nyakkendőt kötött fel, de kevés ember látta ebben is. Hü férj maradt még özvegy állapotában is s boldogult nejének emlékét gyöngéd érzéssel, őszinte kegyelettel őrizte.

Ruházatára agg korában már nem sokat költött s különös gondot nem forditott. Széles karimáju fekete puha kalap, fekete kabát, mellény, nadrág és nyakkendő: ebből állott ruházata.

Évenként elég volt neki két öltözet. Egy téli s egy nyári. Amaz vastagabb finom gyapju-szövetből, emez többnyire ugynevezett liszter kelméből. Fehérnemüje mind végig olyan volt, a minőt 1849 előtt itthon szokott viselni. Ámbár 45 évet töltött külföldön, Ázsiában, Amerikában s Európa különböző országaiban, a magyar fehérnemütől el nem tudott szokni soha és sehol.

Szabója Turinban másod-harmadrangú kis szabó volt s nála állandóan megmaradt. Neve nem jut eszembe. Ott lakott s ott volt mühelye is, boltja is a Via Dora Grossá-n. De ez az utczanév ma már nincs meg. Ez utczának neve most Via Garibaldi.

Vargája, a hol lábbelijét szokta csináltatni, a Piazza Carlo Felicé-n lakott Turinban. Ennek neve se jut eszembe. A lábbeli mindig czipő volt, meglehetős vastag talppal, a hogy Olaszországban szokás. A czipő -188- sarkára mindig veretett vak sarkantyut, pengő nélkül, fényes aczélból, apró sarkantyugombbal. A nép a Kormányzót Turinban csak Kossuth tábornok néven ismerte. Szines vagy szinezetlen arczképe ott volt mindenütt az üveg- és tükörkereskedések kirakataiban, az utczák sarkán Garibaldi és Viktor Emanuel arczképei társaságában s az aláirás mindenütt General Kossuth volt. A köznép azt hitte, hogy az a kis fényes sarkantyu jelenti Kossuth hadvezéri voltát.

Az olasznak, a városban lakó olasznak legigazibb, legtökéletesebb nemzeti szokása a bő és hosszú nadrág. Ezt el nem engedi sehol és semmiért. Még nálunk Magyarországon is minden olasz kucséber, kőfaragó és kubikus hosszú és bő nadrágot visel, mely uszik utána a földön s alsó széle kopottá és foszlányossá válik, ha csak fel nem türi.

De hát mindig feltüri. A feltürt nadrág csak olyan általános divat Olaszország városaiban, mint hogy az embernek elől van az orra, nem hátul. Nálunk is divatba hozta ezt gróf Tisza Lajos s néhány piperés kaszinóbeli barátja, hogy a kékvér a nadrág szárán is azonnal nyilvánvaló legyen. Fennállott ez a divat vagy tiz-tizenöt évig, mig szerencsére a papucsban járó inasgyerekek is el nem szokták.

Olaszország városaiban szük és rövid nadrágban ki nem lehet menni az utczára, hogy az embert meg ne bámulják s meg ne hessegessék. A Kormányzó semmikép se akart feltünni, tehát ő is meglehetős bő és -189- meglehetős hosszu nadrágban járt. De már a nadrág szélének feltürögetése sehogy se volt inye szerint s a sarkantyut csupán azért viselte, hogy a nadrág szára hátul ne söpörje az utczát.

Lábbelije különben nagy változást szenvedett Basso barátunk beavatkozása folytán.

Basso 1887-ben került a Kormányzó mellé, mint dagasztó orvos, budapesti magyar nyelven, mint masszőr. Én is elhiszem, hogy pár évvel meghosszabbitotta a Kormányzó életét. De most nem erről akarok szólni.

Hanem arról, hogy ez a mi érdekes barátunk a lábbelire is kiterjeszté az ő világboldogitó nagy és uj eszméit. S ámbár a Kormányzó ugy nézett rá, mikor előtte lábbeli-eszméit fejtegeté, mint a macska a légyre: mindamellett lassanként még a Kormányzót is legalább részben megnyerte eszméinek.

Ez eszmék egyike az volt, hogy a lábbeli nagy legyen. Akkora legyen, hogy egyikbe is elférjen szükség esetén az embernek mind a két lábafeje. A lábbeli orra pedig ne legyen se hegyes, se keskenyülő, se harcsa, hanem egyenesen levágott. Sarka pedig ne legyen semmiképen. A talpa olyan vastag legyen, hogy soha el ne kopjék, a bőre pedig kemény borjubőr legyen, hogy azon se meleg, se hideg, se viz keresztül ne hatoljon. El kell tartani egy lábbelinek tiz esztendeig, ha az Alpeseket mássza is vele az ember.

Mind e reformmozgalom ugyan a Kormányzót nem ragadta el magával s őt jó izléséből egészen kiforgatni nem volt képes, de azért a lelkes Bassonak mégis tett -190- némi engedményt. Kivált mikor már Basso a Carlo Felice piaczon lakó vargát is megvesztegette eszméivel.

Ettől kezdve a Kormányzó szabályos alaku kis lábafejét mégis olyan lábbeli-féle czipő nyelte el, a minőt itthon a magyar ember menybeballagónak nevez.

A Kormányzó majdnem kizárólag Eötvössel beszélgetett. Hozzánk a három nap alatt alig intézett néhány szót. Bizonyára sok jót és sok rosszat hallhatott és olvashatott a vajdáról, nagyon érdeklődött a vajda eszejárása iránt. Kitünt ez minden kérdéséből. Bizonyos, hogy a vajda nem tanulmányozta gondosabban a Kormányzót, mint a Kormányzó őt.

Az eszméknek napról-napra, sőt óráról-órára érdekesebb harcza fejlődött ki köztük. Szebb eszmecserét soha életemben nem hallottam.

A Kormányzó leölté a vajda előtt történelmi tekintélyét. Se korának, se nemzetek sorsát döntő multjának fegyverzetét nem vitte bele a viadalba, csak az óriási lángelme, a nagy tudás és a végtelen tapasztalat meztelen erőit akarta használni.

De a vajdát se láttam szellemi erőinek akkora birtokában soha. Ötletei, észrevételei, érvelése, eszméinek ragyogása akkora fényt vetettek sok nagy kérdésre, hogy gyakran a Kormányzó maga is elbámult rajta s maga is gondolkozóba esett nem egyszer.

A vajda kezdettől fogva nem ugy állt a Kormányzó előtt, mint a ki kér valamit; elnézést vagy támogatást, -191- bocsánatot vagy kegyelmet. Mi kiléptünk a pártkörből, mert nekünk volt igazunk. Kiléptünk azért, mert a kilépés volt a honfikötelesség. Kiléptünk azért, mert kilépésünk válik a haza üdvére. S megmaradunk elhatározásunk mellett még akkor is, ha azt a Kormányzó kárhoztatná, még akkor is, ha ellenünk szózatot intézne a párthoz vagy a nemzethez.

Ezt a határozott önérzetet képviselte a vajda a Kormányzó előtt. Nagyon meglepte ez a Kormányzót. De a vajda minden szava az én szivemből is eredt. A vajda sehol se lépte át a Kossuth Lajos iránt való szentséges tisztelet határait, de e határokon belül szilárd volt, mint az aczél. Nem feleselt, nem bizonykodott, de állás pontunkból egy betünyit nem engedett.

Három órától kezdve egész az ebéd idejéig, tehát négy órán keresztül tartott a társalgás.

Mert ez első találkozás csak társalgás volt. Mi nem hoztuk elő küldetésünk okát és czélját, – azt ugy is tudta a Kormányzó, mert előre megirtuk s azért csak tőle vártuk a kezdeményezést. Ő pedig az első együttlétnél nem akarta mindjárt a vitát megkezdeni. Figyelemből és gyöngédségből. Mi nem tudtuk, de ő tudta, hogy a vitának keserü részletei is lesznek.

III. FEJEZET.

(A magyar tudományosság. – Az egyetemi tudomány. – A gimnáziumi tudomány. – A hirlapirók tudománya. – A Kormányzó rekedtsége s gerinczének félrehajlása. – Deák Ferenczről.)

– Igaz. Kis gyerek koromban tanultam szerbül, de a mit tanultam, mind elfeledtem. A latin és hellen nyelvet a kollégiumban tanultam, kedveltem is, de bizony kevés maradt meg belőle, kivált a hellenből. Egészen elfeledtem azt is, a mit a héber nyelvből tanultam, pedig Pápán ehhez is volt kedvem egy ideig. A német nyelvben csak annyira gyarapodtam, hogy tudok ujságot és könyvet olvasni, de a folyékony beszédig sohase vittem, mert sohase voltam olyan helyzetben, hogy kénytelen lettem volna németül beszélni.

A Kormányzó arczán némi meglepődés jele mutatkozott. És némi öröm jele.

– Hát annyira kifejlődött, annyira megerősödött volna már a magyar tudományosság, hogy magyar nyelven minden tudományszakban el lehet jutni a legujabb vivmányokig?

– Különbséget kell tennem, Kormányzó ur, a magyar tudományosság és a tudománynak magyar nyelvüsége között. – Bizonyos, hogy nagy csomó tudományhoz magyar nyelven eljutni még nem lehet. Sok ókori nemzet régiségtana, az általános néptannak nagy része az összehasonlitó nyelvek, vallások, jogok és társadalmi intézmények egész tudománya magyar nyelven még alig közelithető meg. Az ókori hellen és latin s a középkori mór egyházi és bölcseleti művek se magyarra átültetve, se nyelvünkön megvilágitva nincsenek. Sok hézag van másban is. Sok még a magyar jogtörténetben is. De azért kevés műből is nagy tudásra lehet szert tenni, ha erős elme, nagy megfigyelés s lelkes odaadás jön segitségre. De nem ez a baj, hanem az, hogy, bár sok magyar nyelvü tudományos könyvünk van, a magyar tudományosság mégis igen-igen gyönge.

– Van egy fajta tudományosság nálunk. Ezt elnevezem akadémiai és egyetemi tudományosságnak. Az egyetemi tanárok és akadémiai tagok tudományossága ez. Ebben nagyon kevés eredetiség és nagyon kevés önállóság van. A német tudományosságnak rossz és -194- ügyetlen magyar nyelven való átszivárgása ez. Önálló buvárunk kevés. Idegen mezőn, tilosban legelget tudósaink nyája. A magyar elmét alig látom itt-ott működni. Pedig a magyar elmének nem ereje és képessége, hanem faji önbizalma s kötelességérzete kevés.

– A világtudománynak egyik nagy fejezetét kiművelni, megtisztitani, megalkotni a magyar nemzet feladata volna. Ez az emberiség turáni részének ősmultja, története, irodalma, néptana, zenéje, földrajza, vallásos élete s mind ezekben a magyar faj egyéniségének tökéletes rajza. De oroszok, angolok, németek már e mezőn is előttünk járnak s mi csak nagy távolban kullogunk utánuk. Pedig ők nem is képesek e mezőn mindent ugy meglátni s ugy fölismerni, mint mi. Az összehasonlitó nyelvészethez, de még az anyag összegyüjtéséhez is hiányzik bennök, mint idegen fajtákban, a fölismerés ős ösztöne, a mi bennünk, mint rokonfajban, egyedül van meg.

– De még ez se akkora hanyagság, mint az, hogy saját nemzetünk európai történetének igaz megalkotását is évtizedről-évtizedre nagy könnyelmüséggel halasztgatjuk. Független tudósunk alig van már. Minden tudós egyetemi tanár s minden egyetemi tanár akadémiai tag akar már lenni. És rendek és kitüntetések birtokosa. S azonkivül képzelhetlen s buta nagyravágyás gyötri a legtöbbjét. Az a nagyravágyás, hogy Ausztriában és Németországban is ismert, kedvelt s -195- elfogadott legyen az ő könyvük. Már német könyvet is irnak magyar egyetemi tanárok. A Habsburgok és a római kuria iránt való tekintet kezdi megmételyezni nemzeti történettudományunkat s kezdi meghamisitani annak minden igazságát. Róma ellen és a Habsburgok ellen irtóztató vádirat hazánknak utolsó négyszáz évi igaz története. Ezt a vádiratot hiven összeállitani nem meri senki. A tatár és törökpusztitás csak rövid és kellemetlen álmodás volt romboló hatásra nézve ahhoz, a mit a magyarságban Kollonics rendszere és a jezsuiták által sugalmazott és vezetett Neoaquistica összerombolt és elpusztitott. Mi ehhez a Basták, Caraffák és Haynauk kegyetlensége? S még a Neoaquistica története sincs összeállitva, de még anyaga sincs összehordva.

– Van egy más fajta tudományosság is. Ezt én a gimnáziumok tudományának nevezem. Ettől se eredetiséget, se önálló buvárlatot nem várok, se a tudományok mélyitését nem várom. Nem ez a feladata. De megvárnám azt, hogy a tudományoknak tiszta magyar nyelvét alkossa meg. Magyar tudományos munkáink magyar szavakkal irvák ugyan, de legtöbbje azért gyalázatos idegen nyelven. Jogi nyelvünk például a biróságoknál, a szakművekben és a törvényjavaslatokban oly képtelen, oly botrányos, a negyvenes, sőt még az ötvenes évek jogi nyelvétől is annyira visszaesett, ugy tele van idegenszerüséggel, hogy ezt elképzelni lehetetlen. Ezt látni kell és undorodni tőle, hogy fogalmunk lehessen róla. S igy van az orvosi tudományos nyelv; -196- igy a pénzügy, nemzetgazdaság, ipari és kereskedelmi tudományok nyelve s a természettudományok néhány ágának nyelve is. Olyan tudósunk például, mint Herman Ottó, a ki irásaiban ép ugy ügyel a magyar nyelv egyéniségére, mint a tudományos tartalomra, alig van egy-kettő. Csak ifjabb történetbuvárainknál és iróinknál kezdődik itt-amott jótékony változás.

– Van egy harmadik fajta tudományosság is. Ez az ugynevezett mivelt középosztálynak, a publiczisztikának s a törvényhozó testületek tagjainak tudományossága. No itt állunk már czifra lábon!

– Mágnásainknak legalább fele nem ismeri nemzete történetét s például sohase hallotta hirét Hunyady Jánosnak. Ha előhozzuk neki, azt hiszi, a kéthelyi gróf Hunyadyak valamelyikéről van szó. A Laczit meg a Kálmánt jól ismeri s aztán tünődik, hogy a Mukival hol is találkozott utoljára, a kaszinóban vagy az orfeumban, vagy a gyepen? S aztán csodálkozik, hogy nem akar eszébe jutni. A képviselők feléről el lehet mondani, hogy tudományosan mivelt. De publiczisztikánk tudományossága sivatag tájképet tár elénk!

– Nem azt az időt értjük Kormányzó ur, a mikor ön mellett Széchenyi István, Desewffy Aurél, Kemény Sigmond, Eötvös József, Csengery Antal s később Szalay László, Salamon Ferencz foglalkozott hirlapirással. Nagy tudás, mélységes magyar érzés, lángoló lelkesülés, nagy eszmék imádása s elvek szigoru követése vezette akkor az irónak lelkét is, tollát is. Hová tünt el az a korszak? Akkor a sajtó az emberiség haladását s a nemzeti jobblét -197- előmozditását képviselte. Ez volt gyakorlati feladata. Ma különös érdekeket képvisel, melyek egymással s gyakran a közérdekkel is harczban állanak. El kell hinnem, hogy a sajtó fejlődésének ez a természetes iránya más nemzeteknél is, nálunk is. El kell hinnem, hogy a különös érdeket képviselő hirlapnak ma az is feladata, hogy az ellenkező érdeket s annak férfiait legázolja. El kell hinnem, hogy a korszerü sajtó eszközei közül a rágalmazás, gyanusitás, becsmérlés nem hiányozhatik. S a mi még ennél is rosszabb, nem hiányozhatik a hitvány férfiak és hitvány törekvések dicsőitése. Ám minderre gazdag lelkü s önbecsét érző férfiu nem vállalkozik. De minthogy ezt mégis el kell végezni: vállalkozik tehát olyan, a kinek lelke üres s a ki önnön értékére semmit se ad. De hát hová vezet ez? Látná csak Kormányzó ur, kik manapság nálunk a közvélemény hivatalos tolmácsai! Pedig a mi sajtónk még mindig tisztességesebb, a mint illetékes férfiak nekem mondják, mint például a franczia napi sajtó. Bizonyos, hogy hirlapiróink közt van sok derék fiu is. De igazán tanult ember kevés. Husz év előtt a Pesti Napló szerkesztőjétől azt hallottam, hogy a kinek elve van, a kinek meggyőződése van s a kinek alapos tudása van: az jó hirlapszerkesztő nem lehet. Ostoba élcznek tartottam e beszédet. Tiz év mulva már nem tartottam egészen ostobának. Ujra megkérdeztem ugyanazt a szerkesztőt, Urváry Lajos volt, magyarázza meg elméletét. Kinevetett gyermekes kivánságom miatt. »Hisz azt látod – ugymond – hogy minden politikai lapnak -198- gazdája van, a ki vagy a hatalmát védi vagy a hatalomra törekszik. A gazdának pedig munkásra van szüksége, a ki egyedül neki dolgozzék, ne pedig saját elvének, meggyőződésének vagy tudásának.«

– Derék legény lehetett az a szerkesztő, kissé különben magam is ismerem. De hát nem gondolja-e ön, hogy a haladás nagy folyama azért nyugodtan és akadálytalanul nyomul előre, habár felszinét és széleit gyakran efféle tajték és szemét lepi is el?

– Sokat gondolkodom ezen s élénken figyelek meg minden tünetet. Nem merek határozottan nyilatkozni. De én csak a mai nemzedékről beszélek, a mely beteg és gyönge. Jöhet más kor, más nemzedék s jöhetnek igazi nagy férfiak, kiket az a nemzedék vezérül elfogad. A mai el nem fogadna ilyet vezéreül. Még önt se fogadná el Kormányzó ur!

– Régóta nem fogad már el, tudom én azt. De én nem is tartom magam nagy embernek.

Bizonyos kedvetlenséggel mondta ki e szót a Kormányzó. Lehajtott fejjel s rekedt hangon.

Ekkor tünt fel nekem hangjának rekedtsége. Tavaly, 1892-ben, mikor születése kilenczvenedik évfordulója alkalmával a függetlenségi párt nagy küldöttsége üdvözölte, még nem vettem észre rekedtségét. Pedig akkor erős hangon hosszabb beszédet tartott előttünk.

Ez a rekedtség azóta származott. Volt még érczcsengés a hangjában, de már akadozó. Mint a ki heves hörghurutban szenved: olyan volt a hangja. Pedig -199- heves hurutja nem volt. Ugy látszik: az utolsó év aggulása idézte elő ezt a hangot.

A mint ugyanis ott ült karos székében nyugodtan a vajda előtt, felső teste állandóan jobbra volt kissé hajolva s bal válla mintha kissé magasabban állt volna, mint a jobb.

A Kormányzót meglepte a gerincznek félrenövése, mely magas életkorban gyakran meg szokta lepni az aggulókat. Nyilván láttuk ezt akkor, a mikor kilencz hó mulva holttestét lepel nélkül láttuk. Kérdezősködtem másoktól én is, a vajda is: mikor kezdődhetett ez a görbülés? A jó Ruttkayné nem tudott erről számot adni. Gunszt Bertalan a fiatal ember éles szemével s élénk figyelmével észlelte a Kormányzót mindig, de 1886-ig nem vett észre semmi görbülést. Basso barátunk elég hebe-hurgya ember, de 1888 végén – ugy mondja – kezdte már észrevenni. Mind ezekből ugy gondolom, az utolsó 5–6 évben fejlődött, noha igen lassan ez a görnyedés.

Este 11 óra után beszélgetés közbe e szóra is rátértünk. Ez jó alkalom lett volna a vajdának arra, hogy elmondja véleményét a Kormányzó egyéniségének vagy történelmi -200- szerepének nagyságáról. De a vajda nem használta föl ezt az alkalmat.

– Nem akartam, ugymond. Mi mint az anyapárt vádlottjai állunk a Kormányzó előtt. Én érveinkkel akarom a Kormányzót eljárásunk okos és szükséges voltáról meggyőzni, nem pedig udvarlással és hizelgéssel. Ehhez minden pity-poty ember ért. S én elvégre elnöke voltam az országos függetlenségi pártnak s valakije most is vagyok. Tőlem csak nyers, őszinte, férfias szót hallhat a Kormányzó.

Pedig hát a Kormányzó szavának: »én nem tartom magam nagy embernek« még nagy története lesz, a mint ez jegyzeteimből ki fog tünni.

Ha te édes vajdám egykor majd, akkor, a mikor, kiadod jegyzeteimet: minden olvasónak fel fog tünni s talán sok meg is ütközik a fölött, hogy én inkább a te beszédeidet jegyeztem föl, mint a Kormányzóét.

De hát tudja meg mindenki, hogy a Kormányzó egyenesen maga intézte ugy a társalgást, hogy csaknem mindig a vajda beszéljen. A mit első nap nem vettünk észre, de a mit a következő napokon nagyon is észrevettünk, az volt, hogy a Kormányzó a legnehezebb politikai és tudományos kérdésekkel voltaképen meg akarta faggatni a vajdát. Nyilván meg akart arról győződni, vajjon csak szemfényvesztés-e vagy teljes valóság az, a mit a vajda tehetségéről és tudásáról neki beszéltek? A hozzá intézett kérdések természete tesz erről bizonyságot. -201-

– Nagy hive voltam, mig élt s pártjához tartoztam, mig közdolgainkat vezette. Holta után mély tiszteletem környezi emlékezetét.

A Kormányzó gondolkodott egy perczig. A Kormányzó minden jó alkalmat megragadott arra, hogy Deák műveire és gyakran egyéniségére is megfelelő birálatot alkalmazzon. De most ezt nem tette. Látta, hogy a vajda határozott kijelentése után semmiféle birálatnak se lenne jelentősége.

– Nem jutott-e önnek is eszébe, hogy Deák nagyobb dolgokat tudott volna művelni, ha nem szerette volna annyira a nyugalmat?

– Engedje meg Kormányzó ur, hogy erre ne feleljek. Bizonyára nekem is eszembe jutott ez és csaknem mindenkinek. Egy igen derék, jóravaló, de jelentéktelen képviselő, Urányi Imre mondta ezt egyszer: »Senki se lett olyan könnyen nagy ember, mint Deák Ferencz. Se csatában el nem esett; se börtönbe, se számüzetésbe nem jutott; föl se akasztották, csak ült a pamlagon s egyszer csak nagy ember lett belőle.« Nagyon messze vezetne annak vitatása, volt-e az ő történelmi szerepében része az ő kényelemszeretetének?

IV. FEJEZET.

(A pápaság erősödik. – A pápaság vádlottból közvádlóvá válik. – Mikor szünik meg ártalmas ereje. – A szent öreg.)

A Kormányzó jóizüen mosolygott Urányi Imre ötletén, a mint azt a vajda az ő ismert adomázó ügyességével előadta. De Deák Ferenczről tovább nem folytatta az eszmecserét.

E helyett egy nagy kérdést, valósággal világkérdést vetett föl a vajda előtt.

Emlékiratai negyedik kötete adta hozzá az alkalmat. E kötet már jószerével egészen készen volt s egyes ivei, mint már emlitém, ott feküdtek előtte az iróasztalon. A vajda kérdezte, mi lesz e kötet tartalma?

– Mi az ön nézete? A pápaság ereje és hatalma növekedőben vagy csökkenőben van-e, mióta megszünt világi állami szervezete és hatalma?

– Régóta nagy figyelemmel és nagy aggodalommal vizsgálom a tüneteket. Megyei tisztviselő koromban -203- benső barátság kapcsolt a veszprémi püspöki udvarhoz és székes káptalanhoz. Több jó barátom volt tagjai közt. A kornak összes kérdései fölött gyakran cseréltünk eszmét. S valósággal a magyar klérus tagjai akkor mind nemzetünk történetének, mind a napi politikának, mind az általános haladásnak lényeges kérdéseiről csaknem akként vélekedtek, mint én, vagy akár a pápai és debreczeni kollégium bármelyik gondolkodó növendéke. Ma nem igy van már. A püspöki udvarok ifjabb tagjai, a titkárok, a szentszéki jegyzők, a szemináriumok ifjabb tanárai, sőt a leghazafiasabb szerzetes tanitó rendek tanárai is ma sokkal zárkózottabbak, sokkal inkább felekezeteskedők, a multak emlékeire s a jelennek törekvéseire nézve sokkal pápásabbak, mint husz–harmincz év előtt. A magyar műveltség nem oly egyetemes s nem oly egynemü, mint az előtt volt. Egyházanként s felekezetenként szét kezd töredezni. Nemzeti jellemére e műveltségnek árnyék kezd borulni. Az egyetemes klerikális irány kezd feltünni mindenütt, – irodalomban, politikában, sőt már magán társalgásban is. S ez az állapot nem Magyarországban kezdődött. Az erjesztő anyag külföldről s legközelebb Ausztriából és Németországból került hozzánk. Ennek pedig nem lehet más központi forrása, mint a római kuria. Az előtt a római kuria egymagában képtelen lett volna nálunk ily hatást előidézni.

– Ebből következtetem Kormányzó ur, hogy a pápaság hatalma ma folyton erősödik s hogy ma nagyobb, mint világi államszervezete korában. -204-

– A római állam az előtt a korszerü államok egyike volt s a pápa a mellett, hogy a római egyetemes egyház feje volt, egyuttal államfő, uralkodó, király, sőt kényur is volt s e minőségében semmi erkölcsi és politikai felelősség alól ki nem térhetett.

– Rosszabb kormányzat még nem volt a világon, mint a harminczas évektől kezdve a római államé. Még rosszabb volt, mint talán a nápolyi királyságé. Minden esetre rosszabb volt, mint a Habsburg – másodszülöttségi olasz államoké. A sanfedizmusban az orgyilkosság állami szervezetet kapott s az orgyilkosság, hamis vád, hamis tanuságtétel az állami igazgatásnak és jogéletnek rendszerezett és hatalmas intézményévé vált. Ily ördögi gondolatra nem jött az előtt soha egyetlen államszervezet se. A haladás minden férfia, a polgárosult nemzetek minden mivelt tagja, minden nemes sziv, a költők, tudósok, hősök egész dicsőséges serege tudta és érezte ezt s irtóztató vádként tartotta a népek elé a római államszervezet működését. »Ide nézzetek! Igy kormányozza a népet Róma! Ime: lássátok az egyházi államot, a nagy gonosztévőt, a kinek élete a század miveltségével és emberszeretetével immár össze nem fér!«

– A pápaság, mint egyházi hatalom csak oly üdvös volt, mint bármikor. De mint állami szervezet átok volt, fekély az emberiségen s népének kárhozata. A művelt világ közvádlóként állott fel ellene. -205-

– A pápaság többé nem állam, hanem csupán erkölcsi hatalom. Látja maga előtt a korszerü államot a gyönge királyokkal, a marakodó országgyülésekkel, az üzérkedő törvényhozókkal, az elviselhetlen közterhekkel, a terjedő szegénységgel, a terjedő militárizmussal s a kenyérkérdés vonaglásaival. A kor szenvedélyeinek csatáin kivül áll az egyház, nem éri sebzés, de sár és szemét se. A pápa az előtt csak a rossz és gyönge királyok egyike volt s most a királyok, császárok és köztársasági elnökök fölé emelkedett. Nem ő a vétkes többé a köznyomorban, hanem mások a vétkesek; a kormányok, törvényhozások, népek és királyok. Ő most már biró mindenki fölött.

– Hatalma tehát emelkedik és pedig rohamosan emelkedik. Ezt látom és ezt állitom én Kormányzó ur!

A Kormányzó a figyelő lélek egész erejével hallgatta a vajda előadását. Szép és hatalmas szemei egészen ott függtek a vajda alakján. Egyetlen szónyi ellenvetést se tett a vajda felfogása ellen. Csak hosszabb hallgatás után kérdezte:

– Bizonyos, hogy végtelenbe nem fejlődik. A nemzetek megunják az erkölcsi feddést és biráskodást s annál inkább s annál gyorsabban megunják, minél több igaza lesz az egyháznak a korszerü államszervezet nyomoruságai ellen. A kinél a hatalom van: az -206- nem türi a szemrehányást; nem türi, hogy ne neki, hanem másnak legyen igaza. De még idáig se fejlődik az állapot. A pápaságnak óriásivá nőtt erkölcsi hatalmát a hierarchia gyorsan, lázasan és vigyázatlanul siet kizsákmányolni, mint nálunk Mária Terézia idejében. Rohamosan megszaporodnak a szerzetek, mérhetlen vagyont törekesznek összegyüjteni s beférkőznek majd a családok kebelébe, a közoktatási intézetekbe, a törvényhozások termeibe s a királyok fényes barlangjaiba is. A hatalom birtokosai valamelyik szép napon azt veszik észre, hogy a hatalmat az egyház törekszik magához ragadni. A hogy ezt észreveszik: föltámad az ellenhatás, előállnak a nagy összeütközések s Olaszországnak lesz majd egy napja, a melynek folyamán nap keltétől nap nyugtáig kétszáz pap és szerzetes lesz legyilkolva. Ez a nap lesz a forduló pont.

Én ugyan láttam ilyenforma napot már Olaszországban s magam is részt vettem a munkában, a mikor Garibaldi megsértése miatt Genuában egy zárdát elpusztitottunk s lakóit agyonvertük vagy a pokolba kergettük, de a vajda ilyen mulatságot még csakugyan nem látott. S azért engem is meglepett, Nagy Gyulát is meglepte ez a fölfogása. De nem maradt hatás nélkül a Kormányzóra se. S én szentül meg vagyok győződve, hogy Emlékiratai IV-ik kötetének egyik-másik fejezetén a társalgás hatása alatt javitott egyet-mást.

Különösen a pápaság kérdésének fölvetésénél láttuk be tisztán, hogy a Kormányzó a vajdát faggatni akarja, -207- hogy gondolkozásának mélységeibe betekinthessen. Miként jött volna rá épen e különös nagy kérdésre?

De ez aztán azt is bizonyitja, hogy e kérdés fölött már korábban maga a Kormányzó is tünődött.

Isteni lélek, örök bámulatra egészen méltó óriás elme, csodálatos nagy jellem volt Kossuth Lajos.

Ime elmult már régen kilenczven éves! Öreg, agg, törődött. Vagyonban szegény, kényelme épen csak hogy nem hiányzik. Gyermekei távol a nehéz munkával járó becsületes kenyérkereset utjain. Szolgasereg sincs körülötte, a ki neki engedelmeskedjék. Mint a szedett szőlő tőkéje: elhagyott és árva. Idegen földön, idegen nép között bujdosásban telik élete. Csak hátra tud már nézni, sok gyásznak és sok dicsőségnek sok esztendejére. Mit látna, ha előre nézne? Egy sirt, a melyhez igen közel van már utja.

És a sirnak szélén még rajong nemzetéért s még az emberiség nagy kérdései fölött ábrándozik erős lelke. Minden tagja lekivánkozik már a föld felé s a föld, e jó anyánk mindkét kezét kitárja már, hogy őt nyugasztaló kebelére zárja. De ez a nagy szellem nem engedelmeskedik. Fölszárnyal a magasba s a napok és csillagok magasából tekint szét a népeken, miként lehetne az ő boldogságukat biztositani s évődik hosszu életének nagy gondolatán, vajjon mikor lesz már szabad és független és boldog az ő szegény magyar nemzete!

V. FEJEZET.

(Az én ételem. – A vajda idegen kotyvalékot nem eszik. – Ruttkayné jó magyar ebédet ad. – Miként fogad cselédet Kossuth? – A kormányzó fölöstökömje, ebédje, itala, bora. – Mindig bajba keveredett, ha magyar bort küldtek neki. – Dohányzása.)

Bejött Giorgio s kelepelt valamit olasz nyelven, mint a gólya. A kelepelés azt jelentette, hogy az asztal már teritve van s az étel az asztalon.

A Kormányzó a vajdát ültette jobbjára. Rajtunk s Ruttkaynén kivül részt vett az ebéden még Basso barátunk az orvos és Aulich a titkár. Nyolczan ültünk tehát az asztal mellett. Az udvarra néző ablakok egészen bevilágitották a nagy ebédlőt.

Nem magam miatt voltam kiváncsi, hanem a vajda miatt. Én olasz és franczia és svájczi koromban megszoktam minden ételt. Nincs az a féreg vizen és szárazon, a mit én már meg nem izleltem. Én a polipot csak ugy meg tudom enni, mint az amerikai száritott bölényhust vagy a pemmikánt. Füben, fában se válogatok. Szivesen rágom a pinczében fehéritett zellerlevelet, az árticsókát pedig épen nagyon kedvelem. Az olasz kenyér -209- nekem különösen jól izlik, a melyik egy rőf hosszu s olyan vékony, mint a plajbász. Kenyérnek is jó, fogpiszkálónak is. Sőt műfogaimmal még jól tudom ropogtatni is. A mindenféle makarónik s parmezán sajtok nélkül Olaszországban el se tudnék lenni. De azért a francziák hetvenhét-féle mártása is emlitésre és becsülésre méltó. Valami ötven-féle mártás készitésének titkos tudományát magam is megtanultam. Készitettem egyszer-kétszer a vajdának is saját asztalomnál. De mindig csuffá lettem vele. Majd a fejemhez vagdalta a vajda a mártásokat.

Igy jártam a vajdával Olaszországban is. Semmiféle olasz ételt be nem vett a gyomra. Inkább koplalt és csak kétszersültet evett, semmint hogy az olasz leveshez, hushoz és tengeri halhoz hozzá nyult volna.

Az igaz, hogy a hal nagyon szagos, mig az ember meg nem szokja. A vad kálvinista magyar gyomor pedig azon kivül még az olajt és a sült vajat se szereti. Szagos olajba sütött szagos hallal a kálvinista magyart ki lehet kergetni a világból.

A macska, a mint idegen helyre kerül, apróra megvizsgál mindent. Minden butort, minden edényt, minden tárgyat megnéz külön-külön. Bejárja a szobát, a szögleteket, felugrik székre, pamlagra, asztalra, szekrényre, egyenként szemügyre vesz minden kelmét, széklábat; összejárja még a pohárszék tetejét is. Minden hangot megfigyel külön. Kitől ered, mit jelent? Ellenség-e, jó -210- barát-e? A jó hirlaptudósitó legnagyobb erénye van meg a macskában.

Ha utra megy: nem alszik, nem ábrándozik, nem tünődik, nem olvas, hanem néz és ügyel-figyel, kérdez, vizsgál, hallgatódzik, észlel, hasonlitgat, szid, birál, élczelget, tanulmányoz s több dolgot észrevesz, mint az egész tudós társaság. Alig győztem kérdéseire felelgetni, alig győztem a tolmácskodást.

Legelőször megakadt az olasz levessel. Megizlelt egy kanálnyit, aztán ott hagyta az egészet. De nem nyugodott addig, mig föl nem fedezte, miként készül az olasz leves.

Vizet tesznek az edénybe s azt megsózzák. Azután hámozott petrezselyemgyökeret és hasogatott sárgarépát tesznek a vizbe s aztán addig forralják a sós vizet, mig a zöldség meg nem puhul. Akkor kitálalják, adnak hozzá tányért és kanalat s egy csészealja őrletett parmezánt s ez a husleves. Husnak természetesen hire sincs. Nem látott hust az a sós viz és az az olasz szakács hetek óta.

Ez a szó nagyon tetszett a vajdának. Rögtön elmondta annak a füzfa-poéta pápai diáknak a történetét, a ki egyik költeményét igy kezdte: »Kiviritott száraz ágon – Nyögdicsél a döglött gerle.« A mire Petőfi a pápai Képzőtársulatban azt a birálatot irta: Ez az irótársunk -211- bizonyosan maga szoptatta az édes anyját, a mikor édes anyja még csecsemő volt.

Megfőzik a vékony makarónit, egy nyalábot belőle lé nélkül tányérra tesznek, kissé besózzák, evőkanálnyi paradicsom-mártást a tetejére tesznek s egy csészealja őrletett sajtot melléje adnak s ezzel kész a száraz leves.

Az olasznál ez már nagy fényüzés s nekem jól is izlik, de a vajda kinevetett vele. Ő meg se izlelte.

Mire Turinba értünk, jobban ismerte az olasz ételeket, mint a szakácskönyv, de azért éhes volt, mint a farkas. A mindenféle puha és kemény kolbászra, szalámira, mortadellára rá se tudott nézni. Szerencsére a milanói vasuti vendéglőben magyar szalámit is találtunk, kemény volt ugyan, mint a kutyabőrből készült nemesi oklevél, de volt legalább íze.

Ilyen tapasztalatok után támadt föl tehát kiváncsiságunk, vajjon minő ebédet ad a vajdának a jó Ruttkayné?

De bizony adott ő olyan tökéletes jó magyar ebédet, hogy a vajda az édes anyja asztalánál se evett különbet. Még a fölséges huslevesben is olyan tészta volt, a mit az Alföldön csigának, tul a Dunán pedig ludgégének nevez a háziasszony. Pörkölt csirke, kitünő rétes nem hiányzott.

Csodálkozott is e fölött a vajda, rá is terelte a Kormányzó figyelmét és szavait a sütésre, főzésre, ételekre. El is mondta a Kormányzó az ő asztalának történetét: -212- – 1861-ben jöttem – ugymond – Olaszországba lakni s azóta állandóan itt lakom. Eszünk bizony mi olasz ételeket is, de azért magyar étel nélkül sohase volt se ebédem, se vacsorám. Ha szerét tehettük, tartottunk magyar szakácsnét. Az itteni szakácsok és szakácsnék magyar ételeket késziteni nem tudnak, de boldogult lelkem feleségemnek is mindig az volt első gondja, hogy olasz szakácsát vagy szakácsnéját magyar ételek készitésére betanitsa. Ezt cselekszi Lujza hugom is.

Birtokomban van a Kormányzónak egy sajátkezü irata, melyben a szakácsné vagy kulcsárné feladatát szabja meg, a kit házához fogad. Olyan szegődvénylevél-féle fogalmazvány. Gunszt barátunk szivességéből jutottunk hozzá. A Kormányzó magánéletének s egyénisége nagyságának egyik ékes jellemző vonása ez, közlöm tehát egészen.

»Szükség van egy jó erkölcsü, szelid természetü, tisztességes s a gondos magyaros háztartásban jártas, 35–40 éves nőszemélyre, legyen az kisasszony vagy gyermektelen özvegyasszony, ki főzni s varrni tud és (mert a háziasszony beteges) az ápoláshoz is ért.«

»A családdal együtt fog enni, annálfogva nem cselédnek, hanem a családhoz tartozónak fog tekintetni.«

»Évi fizetése 400 frank (egy frank annyi, mint egy hajdani váltó forint.) Uti költsége hazulról idáig megfizettetik. – Három évre kell magát köteleznie s ha a három évet kiszolgálván, haza akarna menni, visszautazási költséget is kap.« -213-

felügyelés a cselédekre, hogy kötelességeiket rendesen, pontosan és tisztán végezzék;

ápolása a háziasszonynak, a midőn annak egészségi állapota azt megkivánja.«

»A főzést illetőleg: Az ebéd rendesen egyszerü, de tisztán és jól készitett három tál ételből áll. – Magyaros tésztákat, minők a rétesek, palacsinta, fánk stb. tudnia kell késziteni.«

»A családban mindig magyar beszéd folyik, – de a cselédek nem tudnak magyarul. Ez azonban ne tekintessék akadályul, majd könnyitünk a dolgon, a hogy lehet.«

Ime Kossuth Lajos cselédfogadási szerződése a szakácsné s egyuttal kulcsárné számára. Bölcsesség és emberszeretet sugalma ez. A jó cseléd nem alárendelt ember, hanem tagja a családnak. A munkás kérdés megoldásának egyik módszere ez.

E szerződés bevilágít a Kormányzó háztartásának titkaiba. Egyszerü, szerény háztartás ez minden fényüzés, minden szükségtelen uraskodás nélkül.

Neki magyar asztal, magyar étel s legalább egy magyar szolgálattevő kellett a messze idegenben.

Ez a szerződés 1863-ban kelt, Vilma leánya akkor -214- már nem élt. Ő 1862. évi április 22-én halt meg Nerviben. Négy tagból állott már akkor csak a család. A férj, a feleség s Ferencz és Lajos fiuk. A jó Ruttkayné akkor még nem lakott együtt a Kormányzóval. Tengeren tuli utait járta családjával.

A Kormányzó neje 1865. évi szeptember 1-én halt meg. Halálának oka sulyos betegség volt, melyet mellrák idézett elő. Több éven át szenvedett e betegségben. Igazi ápolója a Kormányzó volt, a kinél gyöngédebb és nemesebb férj nem volt a világon.

A háztartás a nő halála után se változott. Se szükebbé, se bővebbé nem vált.

A Kormányzó ugy Turinban, mint Collegno al Baracconéban is dél előtt 11 vagy fél 12 órakor reggelizett, a mikor sétájából hazatért.

Reggelije igen világos szinü tejes kávéból állott. Ehhez vagy egy pár tojást vagy néhány falat sült hust evett. De gyakran polentát is, kukoricza lisztből készült tésztát. Ez ételt az olaszok nagyon szeretik, de nálunk is divatos a felső tiszai vármegyékben előkelő nemesi házaknál is. A Kormányzó már gyerek korában megszokta s mindig kedvelte.

Ebédre volt: leves, hus, főzelék és tészta. Ha vendég volt, vagy ha a gyerekek otthon voltak, Ferencz és Lajos, akkor kétféle sült hus is volt.

Itala a Kormányzónak egyetlen pohárnyi fehér asztali -215- bor volt. Erős, illatos, nehéz borokat soha se ivott. Pedig Lajos Tivadar szerette volna, ha agguló korában hozzá szokik. Turinból gyakran küldött ki Collegnoba drága borokat, de a Kormányzó állandóan tartózkodott azok élvezetétől. Szivesen átengedte vendégeinek.

Magyarországból is sokszor küldtek neki rajongó tisztelői értékes borokat, aszu és csemege-féléket. Ezekkel ugyan mindig csuful járt.

Az olasz vámhivatalok istentelen gondossággal őrzik a határokat. Át nem eresztenek azok hamisitás nélkül semmiféle bort mi tőlünk, a melyik jobb, mint az övék. De hát hogy ne lenne jobb a magyar bor, mint az övék? Kivált a mikor Kossuth Lajosnak küldik azt a bort?

De hát a bort mindig kicserélték akár üvegben, akár hordóban érkezett. S azután az edényt megtöltötték hordóöblintékkel vagy füzfán termett olasz borral.

Szegény jó Kormányzónk, a háta is borsódzott, mikor az edényt felbontotta s az aranynál becsesebb hires tokaji és egri és somlyai borokat megizlelte. Olyan szinük volt, mint az egérnek s olyan izük, mint a részeg tót asszony csókjának.

De hát ez még hagyján. Jött a vitelbérért a vasut, a csomagszállitó és a hordár. Jött a vámért a pénzügyőr, jött a városi illetékért a darabant, jött a fogyasztási adóért a czédulamester. Fizetni kellett harminczhárom féle kimondhatatlan nevü és összegü béreket, dijakat, vámokat, illetékeket, adókat, pótlékokat s mindenféle kiigazitásokat. Utóbb minden magyar látogatóját -216- megkérte már, hirdessék el itthon, neki ne küldjenek semmi nemzeti adományt vagy ajándékot, mert koldussá lesz bele.

Valami rajongó hazafi tisztelője küldött neki ajándékba két pár papucsot Kassáról. Ha egy párt küld: semmi baj. Egy pár papucsa lehet mindenkinek. Egy pár papucs miatt senkit se keverhetnek gyanuba, hogy valami titkos tervei vagy III-ad osztályu kereseti adó alá tartozó mellékes jövedelmi forrásai vannak. De két pár papucs már sok papucs. Okos ember két pár papucsot nem visel. De nem is szerez be. Hiszen egy pár papucs is eltart addig, mig a gyerek kitanulja a gimnáziumot, mirevaló volna tehát a másik pár papucs is? Két pár papucs már készlet, már gyüjtemény, már raktár, már spekuláczió.

Egyszer csak megrójják a Kormányzót egy menykő nagy összeg kereseti adóval, mivelhogy papucskereskedéssel foglalkozik. Küldi a titkárt s azután megy maga is a sokféle adókivető, végrehajtó, ellenőrző, felülvizsgáló, felszólamló, főbb és legfőbb adóhatóságokhoz; ellentmond, kifogást tesz, felfolyamodik, apellál: mind nem használ semmit. Küldik Pontiustól Pilátushoz, kerületi előljáróhoz, elsőfoku iparhatósághoz, kereskedemi kamarához; hozzon kimutatásokat, igazolásokat, bizonyitványokat, hogy ő nem papucskereskedő, nem is volt soha vagy már abban hagyta ezt az üzletet öt év előtt. Végre is személyesen fordult a szindakóhoz, a ki jó ismerőse volt, ez meg egyenesen Viktor Emánuelhez -217- folyamodott Rómába, hogy kegyelem utján mentse föl Kossuth Lajost a papucskereskedési sulyos adó alól.

Volt az asztalon könnyü asztali fehér bor, a melyet a Kormányzó ivott. Voltak hirneves olasz borok is, köztük a Lacrima Christi, magyarul Krisztus könye. S volt két- vagy háromféle szicziliai erős bor is az Etna aljáról s Taormina vidékéről. Basso barátunk dicsekedett el e borokkal. Ő volt köztünk egyedül az olasz ember. Ő szerezte be e borokat valami rokona által. A vajdának is küldött efféléket még a télen tiz vagy husz üveggel. Kitünő borok.

Mi különbség van a magyar és olasz borok között: én tudományos biztossággal meghatározni nem tudom. A franczia, az erősebb rajnai és az olasz, spanyol borokat én jobban szeretem, mint a magyar borokat. Kegyetlenül össze is szidott s kigunyolt ezért engem a vajda nem egyszer. Ő természetesen a magyar borhoz hasonlót nem ismer. Jobbat semmi esetre el nem ismer. Én azonban életem javát Olasz- és Francziaországban töltöttem, én az ottani borokhoz szoktam.

Beszélgettünk erről a Kormányzó előtt is, a ki különben lemondott a birói döntés jogáról a borok kérdésében.

A vajda azt állitotta, hogy Magyarország többféle gyümölcse s bora nemesebb, mint bárhol a föld kerekségén. Okul azt hozta föl, hogy nézete szerint a magyar -218- gyümölcsben és borban a czukor és a savak szerencsésebb arányban vannak, mint más országi gyümölcsben és borban. S ezt Magyarország különös éghajlati, fény- és hőviszonyaival magyarázza.

Felköszöntő nem volt. A Kormányzó nem akart s a vajda se akart felköszöntőt. Mi pedig csak nem emelhettünk poharat, ha ők hallgattak. Basso barátunk ugyan akart valamit, de nem tudott. Benne rekedt a szó. Kinevettük.

Jól elmult esti nyolcz óra, a lámpák már világitottak, a mikor ujra visszatértünk a Kormányzó dolgozó szobájába, hogy ott szivarra gyujtsunk s tovább értekezzünk.

A Kormányzó nagy dohányzó volt, talán még nagyobb, mint Deák Ferencz. Gyermek korától egészen a függetlenségi harczig mindig pipából szitta a jó tiszaháti és szamosháti illatos magyar dohányt.

– Volt – ugymond – fiatal koromban kostökzacskóm is, de már annyira mégse vittem, hogy sallangos, kivarrott, figurás zacskót hordoztam volna bekecsem külső zsebjében, mint a hogy az én időmben divat volt. Beszegett kis hólyagzacskót vagy kötött selyemzacskót használtam.

Bujdosása közben, különösen Kis-Ázsiában, nagyon hozzá szokott a csibukhoz. Napkeleti népeknél ez a szokás. Nyugaton már, Angliában és Amerikában, szivart szitt. Mióta azonban a czigaretta divatba jött: ehhez ugy hozzá szokott, hogy az utolsó évtizedekben -219- már csak czigarettát tudott élvezni. Különös ügyességgel és gyorsasággal tudta a szivarkát sodorni.

A czigaretta-papir Turinban is csak akkora és olyan alaku, mint nálunk. De a kormányzó nem hosszában, hanem keresztben sodorta bele a finom vágatu szivarkadohányt. Csomag számra szerezte be az egyszerü faszipkákat. Darabja bele kerülhetett 10–15 centesimóba. A vastag czigarettát faszipkából szivta. Öt-hat nagy szippantással vége volt a czigerettának. Csak ugy gomolygott a füstje. De elszitt napjában harminczat is. Különösen étkezés után s irás, olvasás és társalgás közben nem lehetett el dohányzás nélkül.

Szegény jó Ihász Dani ott Collegno al Baracconéban! Délelőttjének jó része mindig azzal telt el, hogy czigarettákat készitett a Kormányzó számára. Mire a Kormányzó bevégezte fürdőjét, öltözködését s reggeli sétáját, mindig ott volt asztalán egy tálczán harmincz-negyven czigaretta, a melyet a jó öreg ezredes remekbe sodorintgatott. Egész nap jó kedve volt azután, ha a Kormányzótól különös elismerést nyert ügyességeért és fáradhatatlan szorgalmáért.

A dohányt Turinban szerezte be a Kormányzó. Közönséges hosszuvágatu szivarkadohány volt ez. Csomagja másfél lira. A mi pénzünk szerint mintegy 68–70 krajczár. Egy csomag nem volt elég egészen egy hétre.

Tudtam, hogy a Kormányzó szereti a jó magyar dohányt. Most is vittem ki neki három-négy fontra valót. Bába Molnár Samu barátomat kértem meg, -220- hogy szerezzen be Czegléden kitünő dohányt s vágassa meg finomra. Elvittük magunkkal. Az olasz határ előtt felosztottuk magunk közt, hogy kis adagokban zsebben tartsuk, nehogy a kutyafülü vámosok kiszimatolják, aztán elkobozzák s még jól meg is birságoljanak érte. De bizony csuffá lettünk mi ezzel.

A határon szerencsésen becsempésztük. Nagy diadalérzettel el is vittük a Kormányzóhoz s ki is tálaltuk előtte. Gyönyörü barnapiros volt a dohány, csak ugy mosolygott ránk. De az illata mintha elmaradt volna az uton valahol. A Kormányzó rögtön észrevette sasszemeivel, hogy dohányunkat utközben meglepte a penész. Ha Samu barátom ott lett volna: no hiszen kikapott volna tőlünk istenesen. De magunk voltunk az okai, nem pedig ő.

VI. FEJEZET.

(A vajda ellen árulkodtak a Kormányzónál. – A vajda indokai győznek. – Ki ez a Polónyi? – Az én közbeszólásom. – A Kormányzó kárhoztat bennünket. – Eötvös nagy kijelentése. – Haza idézi Kossuthot. – Wekerle nyilatkozata.)

A Kormányzó komoly lett s bizonyos hidegséggel, csaknem ridegen, e szavakat intézte a vajdához:

– Igaz-e az, a mit nekem mondanak, hogy ön tavaly a függetlenségi pártnak hozzám intézett üdvözlő iratába szándékosan iktatta be e mondatot: »Minden nagy kérdésben minden nagy eszmédet nem követjük«, holott voltak a pártban, a kik azt kivánták, hogy e mondat az üdvözlő iratból hagyassék ki?

A vajda rögtön észrevette, hogy ellene árulkodott valaki vagy talán többen is árulkodtak. Én tudtam, hogy árulkodtak, de a vajdával előre közölni elfeledtem. Tudtam pedig onnan, mert a mikor a párt küldöttsége -222- Turinba érkezett, e pont miatt engem is bujtogattak a vajda ellen tizen is. Erőt is vett rajtam egy pillanatig a felindulás, de minthogy a vajda nem volt ott, illetlennek tartottam az ő távollétében birálgatni, vagy éppen kárhoztatni őt olyan okirat miatt, melyet ő fogalmazott ugyan mint javaslatot, de a melyet a párt minden tagja érett megfontolás s hosszas tanácskozás után aláirt, a mely tehát ezzel a pártnak hivatalos nyilatkozatává vált. Letorkoltam s összeszidtam a bujtogatókat, a kik azonban a Kormányzó füleit mégis tele sugdosták, a mint a következés megmutatta. Hanem hát a vajdában emberükre találtak. Egész hidegen felelt a Kormányzónak.

– Igen erős indokaim voltak s ezek közt föl sem emlitem, hogy az az üdvözlő irat, akár helyes, akár nem helyes, az egész párt minden tagja által ünnepélyesen aláirt okirat, tehát az egész párt műve s ez okból egyedül egymagam felelős érte nem lehetek. Nem menekszem e felfogás mögé, sőt azért a mondatért magamra vállalom az egész felelősséget. – Az ön nagy elvei közé tartozik, Kormányzó ur, hogy Magyarország függetlensége s boldogulása a Habsburg-család uralkodásával össze nem fér: ön az 1849. évi ápril 14-iki trónfosztás elvi alapján áll. Feliratunk ama mondatával azt akartam nyiltan kimondani, hogy az ön nagy elvei közül ezt az egyet a függetlenségi párt nem követi.

– Nyiltan akartam pedig ezt kimondani azért, mert csak két tagja akadt a pártnak, a ki nekem megmondta, hogy a Kormányzó ur trónfosztási elvéhez is -223- hozzájárul; ellenben kilencz tagja egyenesen kijelentette előttem, hogy ha az üdvözlő felirat e tekintetben homályos lesz, vagy a trónfosztási elv ellen nem lesz benne valamely megfelelő kijelentés: akkor hatvanöten nem irják alá azt. Ez esetben a függetlenségi párt üdvözlete elmaradt volna egészen.

– De nem ez volt a fő okom, hanem a történelmi igazság. Én se a párt kedveért, se senkiért és semmiért olyan kijelentést nem teszek s alá nem irok, melyről biztosan tudom, hogy nincs benne igazság. Azt pedig biztosan tudom, hogy a függetlenségi párt nem a trónfosztási elv alapján szervezkedett s ezt az elvet 1867 óta soha egyetlen nyilatkozatában se fogadta el pártelv gyanánt. S ezt nemcsak a párt negyedszázados működése alapján tudom, hanem tudom a Kormányzó ur szózataiból s nyilt leveleiből is, a melyek nem egyszer világositották föl erre nézve a pártot is, a nemzetet is.

– Nekem ugy mondták, hogy a mikor ön az üdvözlő irat javaslatát előterjesztette, akkor azt az inditványt tette valaki, hogy e helyett: »minden nagy elvedet nem követjük«, ezt a mondatot kell alkalmazni: »minden nagy elvedet nem követhetjük«. Miért nem fogadta el ön ezt az inditványt?

Mi összenéztünk a vajdával. Ezt az inditványt Helfy Náczi tette. Mindakettőnknek egyszerre az jutott eszébe, hogy a Kormányzó előtt Helfy akarta a vajdát árnyékba állitani. Meglehet: tévedtünk. De ez a gondolat önkénytelenül támadt. -224-

– Ha mi, Kormányzó ur, kimondjuk azt, hogy önnek ama nagy elvét nem követhetjük: ezzel politikai és történelmi hazugságot mondunk ki. Mert nem igaz, hogy nem követhetjük. Minden képviselőnek jogában áll a törvényhozás szószékén ezt az elvet hirdetni s minden magyarnak módjában áll ide Turinba, ön közelébe kibujdosni, mint Rákóczihoz kibujdostak Rodostóba azok, a kik ama dicső fejedelemnek minden elvét követték. De hát 1867 óta se a törvényhozásban fel nem szólalt senki, se a Habsburg-uralom alól Turinba ki nem bujdosott senki. S aztán kit akarhatnánk ily beszéddel ámitani? Ferencz József királyt? Hiszen ő jól tudja, hogy most egy éve, az ő koronázásának huszonöt éves emlékünnepén függetlenségi képviselők is lovagoltak a jubiláris bandériumban. – Vagy a nemzetet ámitgassuk? Hát szabad lett volna az? – Vagy a Kormányzó urat ámitottuk volna? – Hát lehetséges lett volna az? Én se a nemzet elé, se a Kormányzó ur elé mással járulni nem akartam, csak az igazsággal. Ez méltó egyedül a függetlenségi párthoz is, mely engem bizott meg azzal, hogy a nemzet érzését ön iránt, Kormányzó ur, tolmácsoljam. – Ezek voltak indokaim. Beszámoltam velük.

A Kormányzó ur se tett semmi megjegyzést s többé e kérdésre vissza nem tért. Hanem rátért a politikai helyzetre.

Az e fölött folyt eszmecserét leirni nem akarom. -225- A mikor Budapestre visszaérkeztünk: hivatalos jelentést készitettünk mindenről, a mi eszmecserénkben a politikai helyzetre, a függetlenségi párt állapotára, a kormány törekvéseire s a bécsi udvar titkos működésére vonatkozott. E jelentésünk a lapokban napvilágot látott s országszerte nagy figyelmet költött.

– Ki ez a Polonyi? Mekkora sulya van ez embernek önök közt? Mi az ön nézete Polonyiról?

– Van nézetem róla, de nem mondom el, Kormányzó ur. Tudom, hogy ő irt ellenem önhöz vádló, gyanusitó levelet, de én még annak czáfolgatásába se bocsátkozom. Nem azért jöttünk mi önhöz Kormányzó ur, hogy egyes emberekről jelentsünk jót vagy rosszat, hanem azért jöttünk, mert válság fenyegeti pártunkat és nemzetünket s mi nemes harczunkban az ön hatalmas szavát akarjuk szövetségesül megnyerni.

Hosszas tárgyalásaink közben soha egyetlen szóval se helyeselte a Kormányzó, hogy mi a pártkörből kiléptünk. Minden szava az volt: ujra egyesülni kell.

A vajda kijelenté, hogy ő nyilt és titkos klerikálisokkal egy pártkörben nem lesz. Nem is lehet. Mert a klerikálisok alattomos és nyilt személyes támadásai nem szünnek meg soha. Ha azok elől kitér, akkor a párt lassanként tehetetlenné válik a reakczió ellen, sőt klerikális törekvések által meg lesz fertőztetve. Ha -226- pedig ki nem tér: akkor időnként nyilt viszályokat támasztanak körben, sajtóban, parlamentben s a viszály oka és előidézője gyanánt mindig őt kiáltják ki a nemzet előtt.

– Kormányzó ur talán nem olvashat minden hirlapot. Az Apponyi-pártnak, az Ugron-pártnak s a klerikálisoknak öt-hat lapja egyebet se tesz, csak Eötvöst támadja naponként s bámulatos kitartással röpitgeti ki ellene a soha nem szünő, de azért folyton változó rágalmakat. S e lapoknak a hirt, anyagot, besugást és rágalmakat a függetlenségi párt nyilt és titkos klerikálisai szolgáltatják. Mi kémekkel és házi tolvajokkal egy körben lenni nem akarunk. – S aztán mi az országos közkérdések fölött tanácskozni őszintén és szabad elmével megyünk a pártkörbe s másutt ezek fölött nem is tanácskozunk. Holott a pártnak tiz-tizenkét tagja előbb mindig titkon együtt tanácskozik vagy önmagában, vagy Apponyiékkal vagy Atzél Béla báróval vagy Eszterházy Móricz gróffal s mindig előre megállapodva s mindig váratlan jeleneteket hevenyészve jön pártunk köztanácskozására. – Mi pedig más pártok titkos megbizottaival együtt nem lehetünk.

– Ha önök igy vélekednek: akkor nem lesz pártegység. Én pedig ezt akarom. Az egységes pártnak is kevés ereje van ma a függetlenség nagy czéljának elérésére; – ha pedig töredékekre bomlik: e kevés erejének egy részét is egymás ellen tékozolja el. Mi -227- lesz ennek a vége? Ha önök segitségért jöttek hozzám: akkor meg kell fogadniok tanácsomat.

Engem mély keserüség fogott el s ostoba hevességem kitört. Felugrottam székemről s oda léptem a Kormányzó és a vajda közé s hangosan, csaknem kiáltva szóltam:

– Mi az álorczásokkal még a Kormányzó ur tanácsára se egyesülünk. A kik azt kiáltják: éljen Kossuth Lajos, de folyton azt hirdetik az ország előtt, hogy Apponyi a nemzet igazi vezére; a kik függetlenségieknek és 48-asoknak hirdetik magukat, de Zichy Nándor és Eszterházy Móricz grófok számára dolgoznak: azokkal mi nem egyesülünk.

Itt meg kell jegyeznem, hogy hivatalos jelentésünkbe, melyet pártunkhoz intéztünk, bele vettük e szavaimat is, de később a vajda tanácsára kihagytuk. De zárjelben a kihagyás okát megmondtuk. Megmondtuk, hogy politikai okokból nem hozzuk egyelőre nyilvánosság elé azokat az indokokat, melyek bennünket a pártkörből való kilépésre birtak. A Kormányzó urral ugyanis a harmadik napon megegyeztünk s a pártegység helyreállitására elvi alapon komoly igéretet tettünk. A vajda azt mondotta, hogy az »álorczásság« szónak alkalmazása s az álorczások megbélyegzése nehezitené az egyesülést, mi pedig ugy a Kormányzó, mint önmagunk iránt való tekintetből az egyesülés utjából minden akadályt, a mi nem elvi természetü, elháritani tartozunk. – -228- A következés megmutatta, hogy a vajda bölcsessége és gyöngéd figyelme hatástalan maradt.

Az én ingerült szavaimra a vajda is felállt s karomat megfogva hátra tolt. De azután ő se ült le, hanem egyenesen állva, mély érzésekkel teljes hangon mondotta a következő szavakat, melyeket soha se felejtek el.

– Kormányzó ur! Mi a szegény és üldözött magyar nemzet képviselői vagyunk e pillanatban ön előtt. Hű képviselői! Mi a boldogulást magyar fajunk szabad és független fejlődésében látjuk. Sőt ebben látjuk nemzetünk utolsó menedékét is. Nagy viharok rongyokká téphetik kezünkben a függetlenség lobogóját, de inkább legyen az rongyokká, mintsem hogy szine változzék. Mi letünhetünk s a függetlenségi eszme ismét elmerülhet az avarba, mint elmerült százötven év előtt. Jobb időben s a mikor derekabb nemzedék szántja az avart: ismét föltámad az a maga teljes melegében és ragyogásában. Legyünk huszan, legyünk tizen, legyek én magam, de mi, a mig élünk, azt az eszmét megfertőztetni nem engedjük. Se népszerüség, se pillanatnyi siker, se tömegek kiáltó jelszava minket engedékenységre rá nem bir. Még az ön szava se Kormányzó ur, habár az utolsó itélet sulyával nehezedik is ránk. Minket ön eltiporhat, de mi akkor is hivei maradunk. S igaz hivei csak mi maradunk. Mi a függetlenségi pártot más pártok szövetségébe átmenni, a függetlenségi eszmét ártalmas elvek és törekvések segitségére felhasználni nem engedhetjük. S lehetetlen, hogy mindent meg ne -229- mondjak, a mi nekem fáj. Ma Magyarországot Bécsből, Rómából és Turinból kormányozzák. Én nem nyugszom meg egyikben sem. Jöjjön haza Kormányzó ur! Ott van az ön helye a magyar nemzet élén. A hol szinről-szinre együtt lát bennünket: ott mondjon fölöttünk itéletet!

Fejét kissé jobbra fordultan lehajtotta, egy perczig hallgatott s aztán halk, de rekedt hangon azt mondá a vajdának:

– Turinból nem kormányozzák Magyarországot. A mostani nemzedék nem fogad el élére engem!

– Engedje meg a szót Kormányzó ur, mi jól tudjuk ezt. Az ország határát ön, ha innen indul, Pragerhofnál éri el. Pragerhof öt-hat órai ut Budapesthez vasuti gyorsvonaton. De ön el nem ér Budapestre három napig se. Mert utja mentén körül seregli önt Magyarország hálás népe, hogy arczát lássa, szavait hallja, ruhája szegélyét megcsókolja s igaz szivvel, áhitatos lélekkel adjon hálát az Istennek, hogy az kegyelmesen megengedte, hogy önt élő szemeivel lássa s otthon lássa. S ha már otthon látja, halálos holtig való vezére gyanánt látja.

Felállt zsöllyeszékéből s az órára nézett. Tizenegy óra elmult már s csak félóra választott el az éjféltől. Elbucsuztunk tőle. A következő napra, junius 20-ra, ujra meghivott bennünket tanácskozásra is, ebédre is. -230-

A vajda utolsó beszédének tartalmát e szavakkal vettük be hivatalos jelentésünkbe:

»Ma Magyarországot Bécsből, Rómából és Turinból kormányozzák. Mi tiltakozunk mind a bécsi, mind a római kormányzás ellen; – a turinit pedig be akarjuk segiteni Magyarországba. Ha Kossuth támogat bennünket, azt nemzeti szerencsének tekintjük; – de ha nem támogatna is bennünket: mi akkor is és örökre legközelebb fogunk hozzá állani.«

Mikor hivatalos jelentésünk napvilágot látott: pár nap mulva találkoztunk Wekerle miniszterelnökkel. Mosolygó arczczal és e szavakkal fogadott bennünket: – Isten ugy segéljen, igazatok van. Csakugyan Bécsből, Rómából és Turinból kormányozzák Magyarországot. Ti mondtátok ki, de mi még jobban tudjuk.

Elmult egy esztendeje, a mióta a Kormányzó holttestét haza hoztuk Turinból. Mi maradt meg Turinban Magyarország kormányából? Az emlékezet, mely napról-napra halványabbá válik. A mikor Olaszország felszabadulásának ama néhány még élő hőse és tanuja, a ki Kossuthot ismerte, behunyja szemét: az az emlékezet is elmulik ott örökre.

Annál jobban érzi magát országunknak bécsi és római kormánya. Hajh, de szivesen eltemetném ezeket is a kerepesi temetőbe!

VII. FEJEZET.

(A kormányzó fürdése. – Kopaszsága. – Bajusza, szakálla. – A séta. – Széchenyi és Deák sétája. – Miként sétál Kossuth? – A bölcs életmód. – A felejtkezés. – Miként sétál a vajda? – Basso doktor elméletei. – Az afrikai hóditás. – Miként dolgozik Kossuth?)

Bizony kihuztuk a Kormányzóval az első napot egész addig, a mikor már rendesen le szokott feküdni.

Fölkelés után mindig meg szokott fürödni. A fürdő dolgában természete elütött a magyar ember természetétől. Volt is erre jó adomája.

Tinnyei birtokán volt egy majorosnéja a negyvenes években. Egyszer ezt meglepte a csúz. Alig tudta mozgatni kezét-lábát. S mikor panaszkodott: azt tanácsolta neki a Kormányzó, hogy fürödjék meleg vizben naponként. A majorosné elbámult erre a tanácsra. »Már miért is fürödnék én – igy felelt – tekintetes uram, hiszen ugy is izzadok én eleget!«

A fürdő után öltözködéshez fogott. Öltözködése gondos volt s hosszabb ideig tartott. Komornyikja szokott ebben -232- segitségére lenni, de bizony nem sok dolgot bizott rá. Egész életében maga szerette elvégezni minden dolgát. Akkor legalább jól el volt végezve.

Volt a szobában házi sapkája is. Ez fekete bársonyból volt. Utolsó nagy festett képén, melyet Parlaghy Vilma ecsetje alkotott, házi sapkában van levéve. Halála után ez a sapka Basso barátunkra jutott s ő ezt a vajdának adományozta emlék gyanánt. E nagyon becses ereklyét most a vajda őrzi.

Szokott viselni parókát is élete egész második felében. Korán kopaszodott. A parókát otthon a szobában és ház körül sohase viselte, de ha Collegnoból bement a városba, vagy Turinban, ha sétálni kiment, rendesen föltette.

Haja csak hátul a tarkón, a koponya lamdavarrata táján s a fülek mellékén volt már régóta. Ezüst fényü hófehér haj. Hajfestőszert tudtommal nem használt soha.

Szakállát 1849-ig ugy viselte, mint a harminczas években a francziák szabadelvü vezérférfiai. Arczon és állon borotválva s az áll alatt és a nyakhajlásban rövidebbre nyirva. Igy viselte Szemere, Klauzál, br. Eötvös, Lónyay s igy viselték többen is nálunk a negyvenes években. Később meghagyta állán is s hosszabbra engedte nőni.

A negyvenes évek szakálldivatát nálunk »Kossuth szakáll«-nak nevezik ötven év óta. Van »Kossuth kalap« is. Ez fekete kalap, fölfelé hajlott széles karimával s széles fekete selyem szalaggal. Hajdan darutollat tettek -233- mellé a nemes legények. Ezt a kalapot az ötvenes években eltiltotta s viselését keményen büntette az osztrák önkényuralom.

Volt »Kossuth atilla« is. Fekete kelme, szűk ujjal, de a felső karon majdnem könyökig nyuló külön bő ujjal is, melyen hasiték van s a hasiték vitézkötéses gombkötő gombbal van ellátva. Ugy emlékszem, egy hires lengyel festő által festett képén ez az atilla van. 1848-ban s azóta is ünnepélyes alkalommal ezt viselte a Kormányzó. Később 1859-ben ujra divatba jött az országban, de azóta Zrinyi atillának nevezik.

Bajuszát kipödörni, felkunkoritani soha se szokta a Kormányzó. Se hazánkban, se a külföldön. Ebben letett a magyar szokásról. A bajuszpödrés egyébiránt az egész kerek világon csak a magyar faj sajátsága. III. Napoleon császár ugyan eltanulta a magyaroktól s azóta Francziaországban is kissé divatba jött. De a Kormányzó öltözködés közben mind bajuszát, mind rövidre hagyott egész szakállát legutolsó éveiben is gondosan rendbe hozta.

Mikor öltözködését bevégezte: sétálni ment szabad levegőre a Kormányzó.

A sétálás egészségi szempontból szükséges az embernek. Igy állitják az orvosok. Egész tudománya van annak a testmozgásnak, melynek neve sétálás. Sőt Basso barátunk azt állitja, hogy ők, már tudniillik a dagasztó orvosok, olyan műveletet is tudnak a beteggel végezni, a mely ülve s félig fekve is megsétáltatja az embert.

A sétálás abból áll, hogy különös czél nélkül járkál -234- az ember. Se nem hivják, se nem kergetik, se kötélen nem viszik, se levelet nem hord, se kengyelt nem fut, nem is adnak érte semmit, de azért csak járkál az ember.

Az ős ember, ha dolga nem volt, nem járkált. A legősibb iratokban semmi nyoma annak, legalább az én parányi tudományom szerint, hogy az ember czél nélkül kószált volna erre-amarra sikon vagy hegyen-völgyön. Még az egyiptomi királyleány se sétálás közben találta meg Mózest, a három hónapos csecsemőt, hanem ut közben, mikor mosdani ment szolgálóival a folyóra. Ha költöztek vagy vad és gyümölcs után néztek, hadat jártak vagy juhaikat őrizték: csak akkor járkáltak az ős emberek. Az állat sohase járkál czél nélkül, mégis egészséges. A mi jó magyar őseink nagy utat tettek hajdanában Bendegúztól kezdve Árpád apánkig, de sohase hallottam, hogy ezt gyalog szerrel tették volna. A mezei ember ma se sétálgat. Vagy dolga után megy, vagy otthon pipáz és üldögél.

Én se megyek már sétálni vagy nyolcz-tiz év óta. Az előtt se volt hozzá különös kedvem, noha mindig városban laktam. Igaz, hogy mozogtam azért eleget. De a mióta szivbajom, nehéz légzésem, bordaközi idegfájásom s egyéb istenadta vagy magamszerezte nyavalyám hol együtt, hol külön-külön erőt vett rajtam, azóta én se sétálgatok. Kocsin járok a képviselőházba is, az Abbáziába is.

A vajda épen nem sétál. Azt mondja, nem magyar ember természete a czéltalan gyaloglás. Száz élcze és -235- adomája van a sétálás ellen. Legjobban megjegyeztem ezt az adomáját. Egyik bátyja találkozik egy táblabiróval az utczán s megszólitja. »Mi járatban van uramöcsém?« – »Sétálok urambátyám.« – »Van-e ezer forint a zsebjében uramöcsém?« – »Nincs biz abban urambátyám.« – »No hát akkor csak járkálgat uramöcsém!« – Egy másik nagybátyja után azt is szokta mondani a vajda, hogy csak a kisasszony sétál meg a páva, de hamis a czélja mindakettőnek. Szegény Ameli, egyszer nagyot nevetett e szóra.

Széchenyi István gróf fiatalabb korában sokat gyalogolt, sokat vadászott, de különös napi rendszere nem volt a sétában. De rendszert csinált belőle a döblingi tébolydában. Volt vagy hat szobája. Ezek ajtai egyenes irányban nyiltak. S addig nem nyugodott, mig naponként vagy husz kilométer utat nem tett egy hujjában.

Deák Ferencz mind Kehidán, mind Pesten, a mióta ide jött lakni, rendszeres nagy sétákat szokott végezni naponként. De élete utolsó tiz évében, a mióta dolga és látogatója is több volt s el is nehezedett, már épen nem sétált és svéd gimnasztikával se lóbáltatta óraszámra kezét-lábát.

Kossuth Lajos napi rendszerré tette maga számára a sétát. Jót tett egészségének. Elmaradhatatlan szokásává vált. Ugy látszik, Basso barátunk legalább határozottan állitja, hogy mind kedélyének üdeségét, mind egészségének és életének oly hosszu tartamát előmozditotta a rendszeres séta.

Collegno al Baracconei tartózkodása alatt reggeli -236- sétáját saját kertjében, de igen gyakran kint az uton vagy utczán végezte s ilyenkor jó messze el szokott távozni lakásától. Turinban rendesen kiment a Pó partjára, gyakran a Viktor Emánuel-sétányra is. A mióta azonban Basso barátunk került melléje házi orvosnak: azóta némileg változott a napirend.

Basso barátunk, mint már emlitettem, rábirta a Kormányzót a minden napi gyuró, dagasztó, testgyakorló orvosi »beavatkozások« megszokására. A fürdőszobába be volt rendezve egy kis svéd tornászó készlet. Létrák, rudak, kötelek s efféle furcsaságok. Ezeket a Kormányzó maga mutatta meg s magyarázgatta el a vajdának. Ezen tul ez az egészségi tornázás, valamint a dagasztás is elfoglalta a sétára szánt idő tetemes részét.

Később az utolsó években, a mikor a Kormányzó már a kilenczvenedik éve felé ballagott, gyakran nehezen ment a séta, kelletlenül mozogtak az inak. A test jobban szerette volna a pihenést. Newton törvénye napról napra jobban érvényesült. A mélységek mélységéből, a világ központjából mind ellenállhatatlanabbul szivta magához a szent öreget az a hatalom, a melyet a tudósok központi vonzerőnek neveznek. A láthatatlan erő, a hangtalanul mozgó örvény, a feneketlen mélység, mely elnyeli a testet. A halál.

Basso barátunk a sétára is utóbb mindig elkisérte a Kormányzót. Basso rövidlátó volt. Inkább orrával nézett, mint szemeivel. Csetlése-botlása sok mulatságra adott okot a Kormányzónak. De azért üdvös volt az ő sétakisérete. -237- Karon fogva kisérgette nagy türelemmel és szives készséggel a Kormányzót. Gondosan ápolta egészségét, nyujtotta életét s az aggság szürkülő alkonyán sok enyhe vidámságot szerzett neki. Ezért még Basso barátunkat valamikor valamiben megáldja az isten!

Az orvosok a legnagyobb kérdéseket, az élet titkának kérdéseit tárgyalják az ő kis tudományukkal és kis elméjükkel, de azért még nem hallottam, hogy a sétálás kérdését is tökéletes megoldásra tudták volna vinni. A vajda legalább az ő végtelenül csapongó vad erejü elméjével olyan észrevételeket tett a sétálásról, a milyeneket én soha nem hallottam s a milyenekre a Kormányzó is nagyot nézett.

Másnapon junius 20-án esett erről egy-két szó, a mikor a Kormányzó és a vajda a magyar ékesszólásról s a mai magyar szónokokról beszélgetett. Ezt a beszélgetést érintem majd; most csak a sétálásnak azt az elméletét adom elő, melyet ekkor a vajdától hallottam.

A vajda ugyanis olyanforma kérdést intézett a Kormányzóhoz, vajjon merre kalandoz elméje, a mikor sétálgat? Vajjon nem töri-e fejét ilyenkor gondolatainak alakitásán? Ékesszólásának erejét nem mozditja-e elő a sétálás?

Ilyen bolond kérdést még sohase intézett a Kormányzóhoz senki. Én nevettem is, boszankodtam is ezen. De a vajda ugyancsak megfelelt nekem. Felelete lényegben következő: -238-

A Kormányzó rendkivül nagy életkort ért el. Maga ez a tünemény is megérdemli a gondos vizsgálatot. Megérdemelné még akkor is, ha a Kormányzó csak közönséges ember volna, a kinek se neve, se történelmi multja, se szellemi nagysága.

De a Kormányzó 91 éves korában irta Emlékiratainak IV-ik kötetét. És irta akkora irói erővel, az agy működésének akkora üdeségével, a mekkora az élet delén levő iróknál is ritka. A mióta az emberiség öntudatra jutott s tudását följegyzi: azóta Kossuth Lajoshoz hasonló férfi, az övéhez hasonló agy még nem született. A világirodalom története nem ismer embert, a ki 91 éves korában Kossuth műveihez fogható, csak igen messziről is hasonlitható irói művet tudott volna alkotni. Az emlékiratok negyedik kötetében oly lapok, oly fejezetek vannak, melyek örök szépségü remekek maradnak az idők végéig. A hajdankor Mózese, Homérosza és Tacitusa, a középkor szent atyái, az uj kor Luthere, Kálvinja, Verulámi grófja s Macaulay, Beaconsfield, Gladstone, Bismarck mind óriási elme s nagy alkotó, de élete vége felé, a mennyire tudjuk, elgyengült mind, pedig egy se érte el közülök a 92 évet. Shakespeare nem ért nagy kort, a világszerte elismert legnagyobb elme, Newton pedig élete utolsó évtizedében megingott és elhomályosult.

Kossuth tehát mint hosszu életü ember se mindennapi jelenség; mint 91 éves iró pedig egyetlen a világ irói közt.

Hogy ily tünemény létrejöhetett: ehhez az okok -239- seregét a születésben, a fajzatban, az életsorsban és az életmódban kell keresni.

A lakás, az étkezés, a munka, a ruházat, az alvás, a szórakozás, a séta. Tehát a séta is. A Kormányzó sétája nem lehetett ostoba séta. Se oktalan, se elhibázott. Ha az ő életmódjában egyetlenegy dolog is oktalan és elhibázott lett volna: agya 91 éves korában nem lehetett volna oly fenséges, tiszta és erős.

Az orvosok azt állitják, a séta arra való, hogy az ember lábizmai, ágyék- és hasizmai s bizonyos mértékig derékizmai is mozogjanak, munkát végezzenek, terhet emeljenek s igy a vér megfelelő részét a test alsó részeire téritsék s ekként az agyat a vér odaáramlásától mentsék meg, az emésztő szervek működését pedig élénkebbé tegyék. Az agyban ne legyen vértolulás, az altestben ne legyen vérpangás, a vér egyenletesen mozogjon a test egészében: ime erre való nagy részben a rendszeres sétálás.

Ám ez az eredmény csak akkor áll elő, ha a séta egyuttal valódi szórakozás.

Ezt a szót: szórakozás, a magyar nép tudtommal nem ismeri. E szót valószinüleg a betüző szuhok, a nyelvtudósok, a nyelvnek furói és faragói valami idegen nyelvből tákolták össze vagy csempészték át. -240- A magyar nép a szórakozás fogalmát a felejtkezés szóval alkotta meg.

Ez a felelete, ha társaságot keres, vagy erdőre-mezőre sétálni megy, hogy házi vagy családi vagy üzleti gondjaitól szabaduljon.

A Kormányzót nagy gondok környezték igen gyakran; agyát nagy és nehéz gondolatok szállták meg, mint varjusereg a vetést, az élet nagy részén át.

Sétája arra való volt, hogy felejtkezzék. Gondjait elüzze; agyáról a nehéz gondolatok varjuseregét elhessegesse.

Hatalmas idegzet s nagy bölcsesség az, hogy erre tudta és erre akarta használni. Ezért volt sétája okos. Felejtkezett általa.

A ki a sétára is magával viszi gondjait, rejtélyeket old, találmányon töri fejét, hitelezőivel veszekszik, követeléseit vagy pénzeit számolgatja, hűtlen asszonyán busul, hazájáért eped, zsarnokát átkozza, multján sirdogál, jövendőjén kételkedik és számitgat, verset farag, tőzsdekötéseken töpreng, árfolyamokat vet egybe, csatatervet csinál, összeesküvést sző vagy szónoki képeken és hasonlatokon emészti magát: az hiába megy sétálni. Fáradni ugyan elfárad, de üdülni nem üdül. Sőt bágyadtabbá lesz, mint a rossz álom után. Mert az altest is több vért emészt a mozgás és munka által s az agy is több vért pusztit el a tünődés, töprengés, aggodalom, -241- gond és gondolkozás által. Annyi vére pedig nincs a testnek, hogy vele a test egy időben többféle fokozott munkálkodást végezhessen.

A ki a sétán se tud agyának és szivének nagy terheitől szabadulni: az ne menjen sétálni.

Vagy tudós vagy bolondos vagy vidám és könnyelmü társaságot. Valamelyik képes lesz őt felejtkezésre birni.

Jegyezzék ezt meg az orvos urak is. S gondosan kémleljék ki, hogy betegjeiknek felejtkezésre mikor ajánljanak sétát s mikor alkalmas társaságot.

A szórakozásnak, igazán mondva: a felejtkezésnek csak egyetlen módja van. Az a módja, ha az ember nem gondol magára, ügyét-baját kiveti elméjéből s minden tervét és gondolatát félre teszi, mint a czigány a hegedüjét.

A vajda, ha nagy ritkán sétálásra tökélli el magát: megnéz, megvizsgál mindent, a mivel találkozik. Fűt-fát, tücsköt-bogarat. Sorra nézi a fák és cserjék törzsét, ágait, levelét, virágját. Szakit falevelet s annak alakját megvizsgálja. Olyan-e az a falevél, a milyen az ő gyerek korában volt? Ismert fűről-fáról elmesélget; – ismeretlen után kérdezősködik vagy annak faját, nemét, családját megállapitani törekszik. Minden fűről, gazról, bokorról megmondja: van-e ilyen az ő birtokán, az ő határában? Végig vizsgálja a rovarokat, csigákat, csuszómászó állatokat. A hangyák hadjáratát vagy tolvajlásait -242- figyelemmel kiséri. A hol rendes csapáson előre-hátra futkározó hangyát lát: ott rögtön megáll. Társát, ha van társa a sétában, agyon öli mindenféle állattani és növénytani kérdésekkel. A járó-kelő embereket és lovakat szemügyre veszi s korát, természetét, kórságait mindegyiknek kitalálni törekszik. Minden emberrel arról beszél, a mihez az az ember ért. Séta közben nagyon szereti maga mellett az okos embert, de még sokkal jobban az ostobát, a mezei munkást, az ismeretlent, a messze vidékről valót. Mire sétáját elvégzi: agya elpihen, mint a kis gyereké.

Rájött arra s ennek nagyon megörült, hogy a Kormányzó is ugy sétál, mint ő. A Kormányzónak a 60-as évek végén s a 70-es években sok ideje volt. Külföldi szövetségei elmultak. Bujdosó társai elhaltak vagy elhagyták, elszéledtek vagy haza jöttek. Elhalt jó neje is, fiai pedig erre-amarra munkában, hivatalban. Megnézett andalgásai közben ő is minden fűt-fát s lassanként növénytudós lett belőle. Ha itthon lehet s gazdasági birtokhoz juthat, ősi magyar táblabirói szokás szerint kitünő gazdává vált volna. A természet gyönyörü alkotásai, a mezők és havasok füvei és virágai elvonták elméjét az élet örömeit pusztitó terhes gondolatoktól, rettentő veszteségeinek fájdalmas emlékezetétől. Sétája és álma egyaránt édes felejtkezés volt. És könnyü és léleküdítő tanulás.

Széchenyi sétái mások voltak. Széchenyi a magános séta közben is küzdött, évődött magával is, a világgal is, terveivel is. Meg-megállt, ajka mozgott, kezeivel -243- gyakran hadonázott is. Idegeit a séta nem nyugasztotta meg. Meg is ölték utóbb háborgó idegei.

Basso barátunk valóságos áldás volt a Kormányzóra séta közben. Kivált élete utolsó éveiben, a mikor Turin egyenes utczáit, kaszárnya épületeit s minden lépten-nyomon ácsorgó örökös szobrait elhagynia nem lehetett s ereje már nem engedte, hogy átmenjen a Pó jobb partjára s a hegyeket és erdőket s a Superga magasságait bekóborolja. Nagy lélek jobban tud üdülni a természet ölén, mint nagy város poros, meleg, unalmas utczáin. De Basso barátunk társalgása pótolni tudta a természetet.

Ez a jó fiu ugyanis nem tudott alaposan semmit, de azért határozott véleménye volt mindenről. S annál határozottabban megalkotta véleményét a dolgokról, minél kevésbbé ismerte azokat. Különösen szeretett politizálni. A nemzetközi állapotok megvitatása kedvelt tárgyai közé tartozott. Egy alkalmat se mulasztott el, hogy ki ne fejtette volna, mikor és miként lesz urrá az olasz nemzet a földközi tenger összes partjain. A francziák és spanyolok iránt kegyelmes volt; azoknak még hagyott valamit, de már a mórokat, arabokat törököt-görögöt, zsidót, angolt s egyéb oláh czigány népséget pokolba kergetett. Albánnak, czernagorcznak, dalmatának csak épen annyit engedett, hogy itatni lejárhassanak az Adriára s nekünk is odaengedte Fiumét arra az időre, a mig Kossuth él, – azon túl fizessünk érte házbért.

Elképzelhető, mennyi vidám órát szerzett a Kormányzónak -244- séta közben e jó fiu politikus csizmadiáskodása. Csak séta közben társalgott vele hosszabb időkön át nemzetközi kérdésekről. A társalgás természetesen abból állott, hogy hagyta az orvost beszélni, csak néha intézett hozzá egy-egy mókás vagy beugrató kérdést vagy tréfás ellenmondást. A mi csak élesztette Basso barátunkban a buzgóságot elveinek kifejtésére.

Át akarta alakitani az emberek ruházkodását. Férfit-asszonyt vissza akart tériteni a mezitlábjárásra.

Államilag akarta szervezni a csecsemők testi nevelését. Svéd tornászatra akarta kötelezni már a csecsszopót is. Ki akarta mondani, hogy a leánygyermek három esztendeig szopjék, hogy a mikorra felnő: neki is legyen elég teje.

Az alkotmány ellen ezer kifogása volt. A trónörököstől megkivánta volna, hogy orvosi oklevelet szerezzen, pedig neki magának se volt. A képviselőktől megkivánta volna: tegyenek le óvadékot, bánatpénzt s veszitsék el, ha jól nem viselik magukat.

Mindezt s száz meg száz efféle tervét mindig séta közben közölte a Kormányzóval, a ki ezt meghallgatta derüs türelemmel.

Egyszer valami afrikai csavargóval találkozott, a ki jól beszélt olaszul. Beült vele egy albergóba s kikérdezte az afrikai dolgok felől. A csavargó hazudott, mint egy lócsiszár. Elmondta neki, hogy a Zahara-sivatagban -245- a Tibulbu oázon van három felesége és tizenhárom gyereke; a Dzsebbel-Gur-Rhamban van két urodalma és nyolcz Bir-Tuilja; rokonságban, komaságban és vérszövetségben van a Tuarég, Benezid és Hamama törzsekkel s hogy e törzsek csak egy olasz zászlót várnak s nyomban kiverik az angolokat Egyiptomból, az olaszoké lesz Tripolisz azonnal. Basso barátunk e pogány neveket nyomban beirta naplójegyzékei közé. S alig várta a következő napot, hogy sétára kisérje a Kormányzót.

Sietett aztán a Kormányzót értesiteni nyomban e nagy nemzeti ügyről s megkérdezte: ne menjen-e rögtön a szindakóhoz, hogy ez csináltasson egy szép selyem nemzeti lobogót Itália büszke csillagával s küldje el azonnal a Dzsebbel-Gur-Rham hegység szakadékaiba. Ha majd mindent elnyerünk: akkor értesitsük a királyt Rómában s ajánljuk fel neki Tripoliszt. Basso barátunk a maga részéről nem köt ki egyebet, csak azt, hogy Afrikában ne legyen se pap, se barát, se apácza. – Tudni kell, hogy Basso barátunk sehogyse szerette a papokat.

A Kormányzó mosolyogva hallgatta e lelkes nemzeti törekvést. S mosolyogva jegyezte meg:

– Csak az, hogy a mennyire én tudom, a Hamama és Tuarég arab törzsek Tuniszban laknak Algir szomszédságában, nem pedig Tripoliszban.

A Kormányzó nagyot nevetett e bölcs beszédre. De azért halálos holtáig se tudta Basso barátunk fejébe verni, hogy Tunisz is más, Tripolisz is más s a maga Zaharájával mindegyik nagyobb mint Francziaország és Spanyolország együttvéve.

A sétának rendesen féltizenkettőre szokott vége lenni. Ekkor ment haza a Kormányzó s ekkor reggelizett.

Sok magyar lap járt neki. A szerkesztők tiszteletből küldték. Csak a »Budapesti Hirlap«-ot zárta ki valami indiszkréczió miatt asztaláról. Ennek történetét fölöslegesnek tartom elbeszélni. Az »Egyetértést« gondosan átnézte naponként. Ebben se tetszett neki sok dolog igen gyakran. De azért kedvelte, mint hozzá legközelebb állót.

Nehány franczia, angol s olasz lapja is volt. Ezekből is megnézett egyet s mást.

Lajos fia »butitó szer«-nek nevezte a hirlapokat. Félig komolyan, félig dévajul alkalmazta e jelzőt a hirlapokra. A Kormányzó nem mondott ellene, nem tiltakozott e felfogás ellen. Csak afféle megjegyzést tett, hogy embere, olvasója válogatja, kire nézve butitó szer a hirlap. A ki gonddal, figyelemmel, meggondolva és birálva olvassa: arra nézve nem butitó szer.

Igaz, hogy ilyen ember kevés van. Oktalan és rossz szokásból az emberek több lapot olvasnak naponként, arra pedig alig van ideje valakinek, hogy minden lapot, sőt több lapot is nagy figyelemmel, meggondolva s megbirálva olvasson el. Olyan ember is kevés van, a ki -247- elég tudással, elég gyakorlati tapasztalattal birjon arra nézve, hogy a hirlapok százféle és óriási közleményeit alaposan megbirálhassa.

Hirlapolvasás után iróasztalához ült a Kormányzó s dolgozott. Bujdosásbeli életének nagy tömegü levelezéseit rendezte s Emlékiratait készitette. Miként dolgozott: ezt talán később elbeszélem. Csak annyit jegyzek itt meg, hogy Emlékiratai három első kötetének összeállitásában Gunszt Bertalan barátunk volt hatalmas segitsége, kiről már bővebben megemlékeztem.

Hetvenhat éves elmult, a mikor Emlékiratai megirásához hozzáfogott 1879-ben és 1880-ban. S ennek irása közben is csodálatos pontossággal vezette háztartását, tartotta rendben pénzügyeit s folytatta óriási terjedelmü magánlevelezését.

Déli 12 óra vagy fél egy óra tájban szokott leülni asztalához s dolgozott egy ülőhelyt esti 7 óráig, az ebéd idejéig. Pedig nem könnyü munkát végzett. Hiszen nehéz fogalmazási munkában fáradozott agya, nagy és rendszeres irodalmi műveket kellett alkotnia.

Birta lelke, a mely üde volt mindig; – de birta teste is, a mely pedig aggott, öregedett. Hét órai szakadatlan, nehéz fogalmazás fiatal embernek is nagy munka. Hejh de derék legény lenne az a magyar iró, a ki erre képes volna!

Néha a hét órai ülő munkában mintha elzsibbadt, -248- elmerevedett volna egész teste! S e miatt, mikor a 7 óra már közel volt, gyakran felállt asztala mellől s karjait feltartva nagyot nyujtózkodott. De igen gyakran két kezét hátra téve s öklét a vesetájra szoritva, gerinczét jóizüen megropogtatta. S ilyenkor valamelyik gyerekkorabeli öreg rokonának mókás szavát szokta alkalmazni.

Ebéd végeztével átment a billiárd szobába s ott egy óra folyásig lökdöste az elefántcsonttekét.

Billiárd-asztala halála után Budapestre került s gróf Kreith Béla barátunk tart rá számot. Az asztal régi divatu, nagy és lyukakkal van ellátva a piramid nevü játék számára. Gyerekkoromban én is ezt a játékot szerettem, a Kormányzó fiatal korában pedig ez volt a divatos Európaszerte. Apám billiárd-asztalai is minden kastélyában ilyenek voltak.

Esti 11 órakor szokott hálószobájába vonulni. De még egy-két órán át olvasgatni szokott ezután is.

Ágya elég széles és elég hosszu közönséges faágy, a minő Magyarországon uri házaknál divatos. Holmi czifra vas és rézágyakat, sallangos, bojtos, zsinóros menyezeteket nem használt, nem szeretett. Ősi magyar természete ebben se változott meg.

Ágynemüje is magyaros volt. Csakhogy derekaljnak tollas párnát nem használt, mint hajdan édes apja házánál.

VIII. FEJEZET.

(Olaszországban nincs madár. – Kossuth könyvtárának ügye. – Irja meg Kossuth gyermekkorának és ifju korának történetét. – Nem akarja. – Adomája Ferdinánd királyról. – Szilágyi és Apponyi szónoklata. – A vajda szemébe mondja Kossuthnak, mikor tartott előre megirt beszédet.)

A Kormányzó nyugodtan aludt ez éjszakán. Nagyon érdekes társalgásunk s pillanatonkint heves kitörésünk észrevehetőleg nem izgatta fel. Junius 20-án szokott időben kelt, öltözött, sétált és reggelizett.

Reggel hozzánk küldte titkárját, Aulichot azzal, hogy délután két órakor a vajdát négyszemközt fogadja, három órakor pedig engem szintén egy órára; – négy órától kezdve mindhármunkat, az egész küldöttséget.

Mi magunk közt apróra megbeszéltük azt a hatást, melyet a Kormányzó hangulata, modora, megjegyzései ránk gyakoroltak.

Nagy Gyula abban a nézetben volt, hogy a Kormányzótól kedvező nyilatkozatot nem kapunk s a mit kapunk, az a pártkörből való kilépésünket s külön alakulásunkat nem fogja szentesiteni. Javasolta: ne is erőltessük a dolgot. Neki nincs reménye.

A vajda kijelentette, hogy ő még akkor se változtatja -250- meg politikai álláspontját, ha a Kormányzó azt egyenesen kárhoztatná. Társainkra nem jár koczkázattal a dolog, hisz ők az őszszel visszamehetnek Justhék, Polónyiék, Helfyék táborába, ha a netalán megváltozó közhangulattól félnének. S ha kedvük lenne ahhoz, hogy bent a pártban örökös viszályban legyenek Apponyi titkos hiveivel, a nagy reform-alkotások ellenzőivel.

A vajda egyébiránt feltétlenül biztosnak tartotta, hogy a Kormányzó se helytelenitő, se kárhoztató nyilatkozatot nem tesz ellenünk. A legrosszabb eset szerinte az lehet, hogy a Kormányzó se ellenünk, se mellettünk nyilatkozni nem akar s nem fog.

Délelőtt a magunk divatu reggelizés után meglátogattuk a jó Ruttkaynét. Onnan kocsira ülve a vajdával egy kis sétát tettünk a Viktor Emánuel sétányon s a folyam partján. A vajda az egész uton kötődött velem Velencze és Lombardia és Piemont sikjain át, hogy sehol se lát se fákon, se mezőkön, se repülésben semmiféle maradt. Még gólyát, még varjut, még verebet se. Gunyolt engem az én kedvelt Olaszországommal, a hol minden tücsköt-bogarat megesznek, a hol még a madarakat is felfalják, még a gémet, vércsét, baglyot is. Ha nem igy van – ugymond – mutassak neki verebet.

Csakugyan akartam neki verebet mutatni, noha magam sem tartottam biztosnak, hogy találunk.

De mégis találtunk ötöt a nagy sétány nyárfái közt. -251- De az öt közt négy kanveréb volt. Ebből a vajda azt következtette, hogy az anyaverebeket az olasz elfogta a költő-fészken.

Az igaz, hogy Olaszország nagy darab föld, de csakugyan nem hiszem, hogy az egész országban volna annyi veréb, mint nálunk Budapesten csupán az Erzsébet-tér fáinak lombjai közt valamelyik téli alkonyaton.

Délután két órakor a vajda pontosan meglátogatta a Kormányzót. A Kormányzó hidegebb volt hozzá, mint talán tegnap. S mindenekelőtt a párt belső viszonyairól kérdezősködött tőle.

A vajda kitért a felelet elől. Megkérte a Kormányzót, engedje meg, hogy politikai ügyekről négyszemközt ne kelljen nyilatkoznia. Ő – ugymond – nyiltan szokta nézetét kifejteni sajtóban is, parlamentben s pártkörben is, most is kész minden mellékes gondolat nélkül s föltétlen őszinteséggel nyilatkozni, de óhajtaná, hogy ez barátjai, Nagy Gyula s gróf Károlyi Gábor jelenlétében történjék.

Volt azonban a vajdának előterjesztése, mely Kossuth Lajos könyvtárára vonatkozott.

A Kossuth-bizottság ugyanis, melyet tavaly, mint már elbeszéltem, a vajda saját elnöklete alatt megalakitott, elhatározta, hogy a Kormányzó könytárát még az ő életében óhajtaná a nemzet számára megszerezni. Ezt a kérdést hozta elő a vajda.

– Helfytől hallottam, – ugymond, – és pedig egyenesen ugy közölte velem, hogy e közlésre fel is -252- volt jogositva, hogy a Kormányzó ur hajlandó volna igen becses könyvtárát nemzetünk részére még életében átengedni. Ennek keresztülvitelére az én elnökletem alatt még a mult évben bizottság alakult. Ez ügyben a bizalmas lépéseket megtenni engem s gróf Károlyi Gábort bizta meg bizottságunk. Mi nagyon fontosnak tartjuk ezt. Az ön könyvtára Kormányzó ur, nagy kincse a nemzetnek. Mátyás királyunk könyvtárát a viharos idők megsemmisitették, azt talán meg se tudta volna védelmezni nemzetünk. A költő Zrinyi Miklósnak s Rákóczi Ferencz dicső fejedelmünknek könyvtára eltünt, elkallódott, országunk határain kivül esett, nincs a nemzet birtokában. Nekem fáj még az a gondolat is, hogy ily sors érhetné a Kormányzó ur könyvtárát. Ezt minden esetre biztositanunk kell. Hadd lássák a nemzedékek, a kik utánunk jönnek, mily könyveket látott, minő eszméket vett észre, mily gondolatokkal játszadozott Kossuth Lajos szelleme, a mikor hazájának nagy gondjai elől időnként a könyvekhez menekült. A nemzeti hálás kegyeletnek egyik forrása is, egyik gyüjtő medenczéje is lesz az a könyvtár; – dicső emlék a multból s fény, mely a jövendőbe is világit. Kérem kegyes válaszát.

– Erről most nem beszélhetünk, semmi esetre nem határozhatunk. Helfy barátommal csakugyan beszéltünk erről. De könyvtáram fiaim örökségét képezi. Talán ez lesz egyetlen örökségük. Náluk nélkül nem akarok erre nézve tárgyalásba bocsátkozni. -253-

– Sok könyvemet itt-ott jegyzeteimmel telefirkáltam; – nem gondolják majd otthon némelyek, hogy ez csökkenti a könyvek értékét?

– Nem hiszem, hogy akadna olyan hülye magyar ember, a ki ilyen gondolatra jönne. Hiszen főleg a telefirkált könyveket akarjuk mi a nemzet számára megszerezni.

A Kormányzó nem szólt többé a könyvtárról. Másra terelte át a beszédet.

Közölte a vajdával, hogy emlékiratainak ötödik kötetét is jó részben befejezte már; – pár heti, vagy pár hónapi munka árán egészen készen lesz.

Az e fölött való beszélgetésben furcsa eszmére jött a vajda. Engedelmet kért a Kormányzótól egészen nyilt és őszinte megjegyzésre.

– Én azt óhajtanám, – ugymond, – hogy a Kormányzó ur az ötödik kötettel fejezné be emlékiratait s többé, mint iró, ezekkel ne foglalkoznék. Az anyagot tartsa együtt, az utódoknak legyen módjuk az anyagot kiadni s a történetirás számára felhasználni, de önmaga Kormányzó ur, ne dolgozza föl.

– Eljött már a Kormányzó ur számára a pihenés ideje. De nem ez a fő okom. Hanem az, hogy én nem akarom, hogy a nemzet történetének irói önnel vitatkozzanak műveikben. Ha az anyagot az ön megjegyzéseivel kapják, majdnem lehetetlen, hogy egyik-másik -254- megjegyzése, nézete, magyarázata s egyik vagy másik cselekményének az Emlékiratokban foglalt megvilágitása ellen biráló nézetre ne jussanak, érvet ne találjanak s nézetük és érveik kifejtésére hosszabb-rövidebb birálgatásba ne bocsátkozzanak. De ha csak a nyers anyagot találják: akkor ez egyetlen történetirónak se jut eszébe. Akkor a magyar nemzetnek az ön nevéhez és szerepéhez kapcsolódó története tisztán lesz megirva s az ön történeti nagy alakja minden oldalról egyenlő fénynyel lesz övezve. A szobron nem lesz karczolat s egyetlen oldalról se lesz körülötte árnyék. Még olyan árnyék se, a minőt csak a tollforgatók támasztanak.

E szavakra a vajdát erős érzés fogta el. Fölállott a karszékből s megható hangon szólt:

– Óh ha ön Kormányzó ur megirná gyermekkora és ifju kora történetét; nevelődését, apjának és anyjának erős és édes befolyását; testvérjeivel való játékát és czivódásait; az ősi házat és gazdaságot; a cselédek dévajkodásait, elemi tanitóit, főiskolai tanárait; a régi vármegyét, a tiszttársakat, az 1825-iki országgyülés titkait, a nemzet ébredését, a jobbágy panaszait, az elsatnyult és mégis élni akaró nemzetet! Ha mi azt látnók s utódaink látnák: hogy termett és hogy nőtt fel Kossuth Lajos; hogy nyilott meg lelkének világa; hogy tisztult és erősödött meg szelleme s miként kezdte felismerni korát és annak sarjadó eszméit és csodálatos és fenséges szerepét! Ha mi azt látnók! Az a -255- könyv szentirása lenne három nemzedéknek, önt élete alkonyán tenné a világ egyik első remek irójává s századok mulva is gyönyörrel olvasnák apák, anyák s nagyra törő magzatok. Ne irjon ön többé a történetbuvároknak, hanem irjon az egész nemzetnek!

A Kormányzó nem felelt a vajdának. Szaporán sodorta szivarkáit s bodrosan eresztette a dohányfüstöt. De láthatólag jól esett neki a vajda észrevétele, a mit bizonyit az, hogy később, mikor mind együtt voltunk, ebéd előtt visszatért rá.

Az én szerepem, az én négyszemközti társalgásom alatt, egészen más volt.

Én elmondtam, hogy a nemzeti párt ügynökei, az álarczos függetlenségiek miként turták ki a pártból Mocsáryt, ez őstiszta kurucz jellemü függetlenségi férfiut. Miként keseritették Irányit s miként és mily szövevényes rendszerességgel, mekkora sajtóval s mennyi áldozattal áskálódnak Eötvös ellen! Hogy félnek az ő eszétől, erélyétől, tollától s megtámadhatlan jellemétől!

Elmondtam, mi a vajda nézete, ha a kormány a szabadelvü nagy reformok miatt talál megbukni! Hogy tombol akkor örömében a Kaszinó, a nemzeti párt, az udvari kamarilla, a sötét reakczió s a nemzetiségek ellenséges szövetsége! S hogy támogatja ezt a bandát tudatosan vagy tudatlanul a függetlenségi párt egy része is!

A Kormányzó végig hallgatott türelemmel és csak annyit mondott szavaimra: -256-

– Maga édes Gábor, heveskedik. De ha ugy áll is a helyzet: ez csak arra szolgál okul, hogy egyesüljenek ujra a párttal s vezessék azt az egyenes uton.

Mikor ismét együtt voltunk mind a hárman: akkor már kevesebb szó folyt ebéd előtt a politikáról.

A Kormányzó, mint föntebb emlitém, visszatért a vajda tanácsára. Elmondta nekünk derült kedvvel e tanácsot.

– De az én ifju koromban – ugymond – kevés érdekes dolog történt. Adomáim nekem még miniszter koromból sincsenek. Arra ugyan emlékszem, mikor Ferdinánd király előtt először voltam. Fölmentünk Bécsbe, hogy a királynál jelentkezzünk s az esküt letegyük kezébe. Engem e szóval mutatott be a királynak Batthiányi: »Fölséged finánczminisztere: Kossuth Lajos.« Németül folyt természetesen a beszéd. A király testi és lelki nyomorék volt. Odavánszorgott hozzám, közel hajolt arczomhoz s jól megnézett. És siránkozó hangon mondta: »Finánczminiszter? A finánczminiszter nagyon fontos személy ám! De aztán édes Kossuth ur, adjon ám nekem pénzt, ha kérek; mert nekem sok pénz kell ám!« Én csak néztem ezt a szánalomra méltó alakot. De a ki azért mégis uralkodik népeken és országokon!

Ez az adoma nem azt bizonyitotta, hogy a Kormányzónak egyéni és korjelző adomái ne volnának. Az pedig csak kitérő mondás volt tőle, hogy ifju korában kevés érdekes dolog történt.

Minden esemény, minden jelenség érdekes, mely nagy -257- férfiak ifju korával függ össze. Érdekessé teszi az, miként vette észre, miként fogta föl s mit tett el lelke tárházába belőle az az ifju, a ki később nemzetének vagy az emberiségnek sorsára jótékony hatást gyakorolt. A ki tehát nagy emberré vált élte delén vagy öreg korában.

A nagy ember nem egyszerre támad s nem véletlenül és esetleg támad. Csak nagyságának felszinre bukkanása lehet véletlen és esetleges. A Victoria regia vagy a Nymphea thermalis is fölségesen fejlődik a vizek mélyén, mielőtt ragyogó virágait felhozhatná a napvilágra s megláthatná az emberi szem. Kossuth lelke hatalmas arányokban fejlődött már gyermekkorában s ifju korában is. De mit tudhatunk mi már e fejlődés részleteiről? Hetven–nyolczvan év telt el gyermek és ifju kora óta. Ki emlékeznék erre, ha ő maga nem? Ki figyelte volna meg őt annyira, mint a mennyire önmaga tehette?

De mind erről most már késő töprenkedni. Az emberiség sok nagy alakjának zsenge korát nem ismerjük. Magának Jézusnak életéből is hiányzik husz évnek ismerete. Mennyi fenséges titkot rejt e husz évnek sötétsége!

Ebéd előtti politikai társalgásunk folyamán szóba jött a mai magyar szónoklat természete. Maga a Kormányzó hozta szóba. Beszélt Apponyiról és Szilágyiról s kérdezte a vajdát: mi véleménynyel van e férfiak szónoki képességeiről és sikereiről?

Nekem szent meggyőződésem, noha alig tudom tökéletesen bebizonyitani, hogy a Kormányzó azért terelte e tárgyra a beszélgetést, hogy a vajda mondjon véleményt az ő szónoklatai természetéről is. Kossuth a mivelt világ -258- egyik legnagyobb szónoka. Azt már látta a Kormányzó, hogy a vajda elméje mély és erős s tudása és gondolkozása hatalmas; felfogása önálló, eredeti s magyar. Szinte természetes és édes tünet az agg embernél az a hiuság, mely tudni akarja, miként vélekedik róla az utána jött nemzedék sarjadéka. Tájékozást nyujt az neki arra nézve, miként itéli meg őt majd az utókor. S kinek ne állana jogában és kötelességében az ez iránt való kiváncsiság? S azután a Kormányzó jól tudta, hogy a vajda az ő fiatal korában Deák köréhez tartozott. S miként vélekedik Kossuthról Deák s Deákról Kossuth: ez iránt bizony igazán érdeklődik mind a kettő.

A vajda azonban alig érintette Kossuth szónoki tehetségét, szorosan megmaradt abban a körben, melyet neki a Kormányzó kérdése megjelölt. Csak Szilágyiról és Apponyiról beszélt.

– Régóta ismerem s figyelem – ugymond – mind a kettőt. Mind a kettő szónoki képességéről határozott véleményem van, de a mikor a Kormányzó ur előtt itéletet mondok fölöttük: a legnagyobb, legmagasabb mértéket alkalmazom rájuk. Megbirják. – Ma nem a nagy és remek szónoklatok korát éljük. Az emberek szegényebbek, számitóbbak, anyagi érdekeikbe sokkal elmerültebbek, semmint őket magas és nemes szenvedélyek fölkeltésével, a legszentebb nemzeti önzés nagy indulataival s az emberi haladás nagy eszméinek ragyogásával lehetne és kellene vezetni. Castellar hangja s az ön egykori hangja Kormányzó ur, ma idegen, érdes és riasztó hatásu lenne a magyar nemzetgyülésben. A mai szónoklat -259- nem egyéb, mint szakbeszéd. Kisebb vagy nagyobb mélységü, gyöngébb vagy erősebb sugárzásu, de csak szakbeszéd. – Mind Szilágyi, mind Apponyi nagy szónoki tehetség. Szilágyi eredetileg sokkal nagyobb és tömöttebb tehetség. Apponyi pedig sokkal gyakorlottabb. Apponyi mindig ellenzéki volt, Szilágyi pedig csak rövid ideig. Mind a kettőnek elméleti és tudományos miveltsége egészen teljes s a fölmerült kérdésről, ha hozzá szól, mindegyik tud annyit, a mennyit törvényhozónak vagy talán helyesebben mondom, a mennyit törvényhozó testület szónokának tudni kell. A nyelvet is egyenlő ügyességgel tudja használni mind a kettő. – De azért egyik se remek szónok. Mind a kettőnek nagy hiányai vannak. S e hiányokat nemzetünk sajátságos helyzete miatt nem is pótolhatják. – A szónoklatnak igazságot kell tartalmazni. A nagy nemzetek szónokai előtt csak két igazság van. A nemzeti és az emberi igazság. Ez a kettő gyakran együtt jár s ha összeütközik is, a kettőt hosszabb vagy rövidebb küzdelem után ki lehet egyenliteni s a kiegyenlités mindig a két igazság együttes győzelme. A nagy nemzeteknél minden más igazság alatta áll a nemzeti és emberi igazságnak. Nálunk nem igy van. Nálunk a király igazsága, az egyház igazsága s a fajok igazsága gyakran erősebb, mint az emberi igazság. A mi szónokainknak, a mikor érveik és szenvedélyeik csatatervét felállitják, több tekintettel, több ellenséges hadcsapattal kell megküzdeniök, mint a franczia és angol szónokoknak. A ki a király igazságát alá rendelné a nemzet igazságának: az nyomban lehetetlenné válnék, mint nálunk -260- szokás mondani »fölfelé«. A ki az egyház igazságát rendelné alá a nemzetnek: az lassanként lehetetlenné válnék fölfelé is, köröskörül is. S a király védi a fajok igazságait is, tehát a fajokkal szemben is mindig korlátozva van a nemzet igazsága. – Szomoru a mi helyzetünk Kormányzó ur; még szomorubb, mint a hogy ön irataiban hirdeti. A magyar nemzet igazságát csak addig türik és csak annyiban türik, a mig ez szolgálni kész a király igazságát, Róma igazságát s a fajok igazságát. Ha nem kész szolgálni: akkor hütlenségről, barbárságról, egyházüldözésről, a nemzetiségek eltiprásáról beszélnek s e buta és gonosz jelszavakat az örökké csiripelő sajtó beleveri még a magyar elmékbe is. A nemzet igazságának kellene magasan állani. Oly magasan, mint a csillagos ég, melynek alatta fekszik minden. Még a király is, a pápa is, az üdvösség is. Csak az embernek igazsága lehetne méltó alkuvó fél, méltó osztályos rokon. Senki más, semmi más. De mi nem igy vagyunk. – Ám e helyzetben mit hirdessen a magyar közélet nagy szónoka? Elhitettük magunkkal, hogy nemzeti kormányunk van, magyar hazafi minisztereink vannak. Gyalázatos hazugság ez, de a tömeg, a rövidlátó nemzedék nem látja ezt. Törvényhozóink arra törekszenek, hogy gyakorlati államférfiakká váljanak. E törekvés összhangzik az egyéni boldogulás jogos vágyával s az egyéni és családi hiuság jogos igényeivel is. Ámde e törekvés csak akkor éri el czélját, ha »fölülről« kedvező szél fuj. De onnan sohase fuj kedvező szél, ha a törvényhozó, ha az államférfi alá nem rendeli -261- a nemzet igazságát a király és az egyház igazságának. Mit csináljon ilyenkor az államférfi? Mit hirdessen a nagy szónok? A nemzet előtt csak nem hirdetheti, hogy neki, a nemzetnek kell szolgálnia minden más érdeket s hogy őt, a nemzetet csak akkor türik meg saját házában gazdának, ha tolakodó, telhetetlen és erőszakos vendégeit, a koronát, az egyházat s a fajokat szivesen látja, étellel-itallal jól tartja, – habár neki magának koplalnia kell is. Mit csinál ilyenkor Szilágyi és Apponyi? – Mind a kettő az állami tudományok szólásaihoz, általános igazságaihoz, bölcselő meghatározásaihoz s mindenki által ismert műszavaihoz folyamodik s előáll olyan beszéddel, mely Angliában, Francziaországban és Németországban igaz lenne, de nálunk egyetlen szava se igaz. Gyönyörü beszédek azok. Más nemzetek legnagyobb szónokai se képesek szebb, tartalmasabb, elmésebb szónoklattal előállani. Ragyog azokban a magyar elmének ősereje is, kiképzett ereje is, de mindig elhomályosul a nemzet igazsága. Nem Szilágyit és Apponyit vádolom én, hanem a végzetet, mely ragadja őket is magával s mely ugy ül a nemzeten, mint az Alpesek szirtei. Ezt untam én meg magam is 1876-ban. Ezért lettem a függetlenségi párt tagja. Az a gondolat vezetett, hogy az állami közélet mezején tehetségemet nem kell a korona és a nemzet közti ugrándozás tojástánczára átengednem, hanem a függetlenségi párton a nemzet javára fordithatom. – Szilágyi beszédeiben tisztább és szabatosabb az érvelés, Apponyi beszédeiben nagyobb a hév és a hangulat. Szilágyit korlátozza az a tekintet, melylyel a koronának -262- s a kormányzó többségnek tartozik; Apponyira rányomakodik az a gondolat, hogy neki pártja miatt is hivatása egykor átvenni az ország kormányzását s a korona képviseletét. Mind a kettő tartózkodik attól, hogy a nemzet és a korona igazságait mereven és meztelenül állitsa egymással szemközt a nemzet elé. Szilágyi a tudomány műszavai, Apponyi az ellenzékiség fátyola alá rejti azokat, nehogy vagy a korona vagy a nemzet vagy mind a kettő félreértse őt s e miatt elkedvetlenedjék. Mind a kettőnek nagy gyöngesége, hogy egyik se kormányzott fiatal korában gyakorlatilag. Egyik se volt gyakorló mezei gazda vagy megyei tisztviselő. Egyik se igazgatott községet, járást, vármegyét, bankot vagy gyártelepet. Az intézményeket mindegyik csak könyvből, tanszékről vagy külső szemléletből ismeri. Az egyének és intézmények egymásra hatását közvetlen gyakorlatból nem tanulmányozhatta egyik se. A jogéletet csak ugy ismerik, mint magas miveltségü férfiak, de a hogy az egyes jogesetek kinőnek az emberek érdekéből és szenvedélyéből s a hogy fejlődnek, duzzadnak s a tudománynak és államkormányzásnak tárgyaivá lesznek: azt saját szemeikkel nem vizsgálták. Csak a felnőtt embert ismerik, de magzatkorában és gyermekkorában nem figyelték őt meg. Ezért hiányzik szónoklatukból az a tudás, mely a szónok egyéniségének szineiben jelenik meg. Szilágyi eszejárása nemzetibb, mint Apponyié. Apponyi legtöbb beszédét elfogadhatná magáénak a német is, franczia is, ha tökéletes forditásban állana előtte. Nagy hátránya ez az én szememben. – -263- Mind a kettő gondosan készül a beszédre. Nagyobb beszédeiket előre átgondolják, gondolataik és fejtegetéseik sorrendjét előre meghatározzák, vezérgondolataikat szavakban is előre megalakitják s gyakran egész beszédüket előre megirják.

A Kormányzó indulatba jött a vajda e szavára. Én magam is megijedtem, felugrottam ülőhelyemről, vigyázatlanságnak és gyöngédtelenségnek tartottam e szót s oda ugrottam a vajda elé.

– Az a beszéd, melyet a Partium visszacsatolása kérdésében tartott Pestvármegye közgyülésén a 40-es évek egyikében, ha nem csalódom 1847-ben.

Nagy kő esett le a szivemről. Visszamentem helyemre s leültem nyugodtan. A vajda lehetetlenséget végzett. Soha még csak álmomban sem gondoltam arra, hogy a vajda Kossuth minden régi beszédét igy ismerje. Emlékezése is bámulatba ejtett. Mint később megvallotta: fiatal korában s több mint harmincz év előtt olvasta ezt a beszédet s ime most nyomban visszaemlékezett rá. És pedig nemcsak a beszédre, hanem még arra is, hogy e beszédet a Kormányzó előre megirta s igy mondta el. -264-

De a Kormányzó neheztelése is rögtön megszünt s arczát derü szállta meg. A következő napon azt mondta a jó Ruttkayné jelenlétében nekem:

– Még soha se volt nálam senki, a ki annyira ismerte volna beszédeimet, mint a maga vajdája édes Gábor. Csakugyan azt az egyetlen beszédemet irtam meg előre s ő már azt is tudta.

IX. FEJEZET.

(A pártok helyzete. – Mi fenyegeti az országot? – Készül lassanként az izenet. – Mit izent Kossuth Lajos 1893 évi julius 21-én a függetlenségi pártnak? – Nem hallgatott rá a párt.)

Az ebéden ugyanazok voltak, a kik tegnap. Az ebéd elég vidáman folyt le. Egyetlen szó se esett a politikáról az ebéd egész ideje alatt.

A Kormányzó merev volt nézeteiben. A nyugoti államférfiak finom értekező modorában ugyan, de határozottan helytelenitette, hogy kiléptünk a pártkörből. A vajdának ezt mondta:

– Én az ön helyzetében ugy tettem volna, mint Helfy. Rászavaztam volna az ön javaslataira, de ha a többség leszavaz is ellenem: a pártkörben bent maradtam volna.

– Köztem és Helfy közt különbség van. Én elnöke voltam a pártnak s valóságos vezére, javaslataim pedig a pártnak alapelvei. Én mint elnök s pártvezér nem maradhattam oly pártban, mely pártállásom alapelveit leszavazta. -266-

– Az önök egyházpolitikai viszályai ugy tünnek fel előttem, hogy egy általánosan ismert mondást használjak, mint »vihar egy pohár vizben.« Hisz az ország függetlensége mégis csak sokkal magasabban áll, mint a házasság és az anyakönyv kérdése. Ha abban egyetértenek, ezekben nem szabad összeveszni.

A vajda látta, hogy a Kormányzó nincs tökéletesen értesitve a hazai állapotokról. Vele csak annyit közöltek ellenfeleink, hogy minket csupán az egyházpolitika kérdései érdekelnek. Mélyebben ment tehát a vitába.

– Ön Kormányzó ur jobban tudja, mint mi, hogy a pártok harcza nem a tiszta elvek tiszta harcza, hanem a hatalmi erők mérkőzése. Az elvek csak a fátyolt képezik kifelé, hogy a nagy közönség föl ne ismerhesse a belső harcz valódi természetét. Most nálunk az egyik táborban a szabadelvü haladás erői szövetkeztek s a szövetségben csodálatos módon benne van az agguló király is, benne van a Wekerle-kormány s benne van a parlamenti többség tulnyomó része. Szemben áll velük a másik tábor. Kikből állanak e tábor csapatai? Egy csomó főherczeg, a főrendek nagy része, a főpapság, Róma titkos, de hatalmas keze, az Apponyi-párt és az Ugron-párt tulnyomó része. Azok az elemek vannak itt együtt, a kik tudva – nem tudva örök ellenségei mind a szabadelvü haladásnak, mind Magyarország függetlenségének. Ez a két tábor szervezkedett és sorakozott már, sőt az élet-halál harczot is megkezdte már egymás ellen. A lobogókon pro és contra az egyházpolitikai javaslatok állanak, de a vágyak és -267- szenvedélyek, sőt a végczélok is mások. A függetlenségi párt nem állhat félre, nem futamodhatik meg a csatatérről, nem mondhatja, hogy neki mindegy, akár melyik tábor lesz a győztes. Hiszen az ország legnagyobb érdekei körül forog a harcz esetlege. A függetlenségi pártnak valamelyik tábort egész erejével és buzgalmával, egész lángoló hazaszeretetével segitenie kell. – De hát melyiket segitse? Igaz, hogy az egyik tábor ellenzéki szinek alatt küzd s ott rokonszenves csapatok is vannak, Apponyiék és Ugronék. De ott vannak ám a főherczegek, a főrendek, a főpapok, Róma ügynökei s az osztrák reakczió összes seregei is. Ezeket a függetlenségi párt nem segítheti. – Sőt mi még tovább is gondolunk. Mi nem tartjuk föltétlenül biztosnak, hogy a Wekerle-kormány diadalra viszi elveit, de mindent elkövetünk arra nézve, hogy bukása ne a haladás kérdései miatt következzék be, bukását ne a reakczió római és osztrák tábora idézze elő s ne e tábor jusson el a diadalra. Mert ha az lesz a harcz vége, hogy ez a tábor jut el a diadalra: akkor még a nemzetnek az a csonka joga is elbukik, melyet a 67-iki egyezmény biztosit s akkor még a függetlenségi párt eddigi feladata is lényegesen átalakul. Mert akkor a helyett, hogy a 67-iki egyezmény ellen az ország függetlenségeért küzdjön: küzdenie kell az osztrák reakczió ellen a 67-iki egyezmény hű fentartásaért. Mi mindezt tisztán látjuk. Elég szerencsétlenség, hogy igy látjuk. De ha már ez a meggyőződésünk, mi abba a pártkörbe vissza nem mehetünk, mely megtüri kebelében -268- azokat az embereket, a kik titkos szövetségben állanak a szabadelvü haladásnak s az ország függetlenségének ellenségeivel. Nem mondjuk mi, hogy ezek mind rossz emberek. Csak vakok, a kik nem látnak tisztán s hiszékenyek. De azt igenis mondjuk, hogy vezetőik elvetemedett álorczások.

E szavak nagy hatással voltak a Kormányzóra. Olyan nagy és éles elme és olyan szilárd bölcsesség és hosszu tapasztalat, mint az övé, tisztában volt azzal, hogy nekünk igazunk van. Igazat is adott izenetében teljesen.

»Nagyon sajnálnám, ha a kormány az egyházpolitikai kérdésben megbuknék. Ez olyan lenne, mint Helfynek megirtam, mintha a fürdővizzel a gyermeket is kiöntenék. Komoly államférfi előtt a kormánybuktatás nem végczél. A kérdés az: Mi jön utána? Ha a kormánybuktatás csak egyetlen lépéssel is előbbre viszi a függetlenséget: akkor buktassák meg a kormányt. Az egyházpolitikai javaslatok megbuktatásánál ez esetet nem látom.«

De a függetlenségi párt álorczásai nem hajtottak erre. E helyett a Kormányzót elnevezték »agyalágyult vén lutránus«-nak. S mint a reakczió zsoldos csapatai: annál buzgóbban küzdöttek ellenünk s különösen a vajda ellen.

E napon, junius 20-án, azonban még nem jött létre az izenet. A Kormányzó csak az ujra való egyesülést sürgette. -269-

– Mit csinálnak önök – ugymond – ily kevesen? Most huszonnégyen vannak s nekem azt irják, hogy az őszre még kevesebben lesznek, mert Thalyék visszamennek a régi pártkörbe. Önök ott a nagy pártban a jó irányt képviselhetik s mindenesetre erősithetik azokat, kik önökkel együtt gondolkoznak és együtt éreznek. Nem gondolják önök, hogy sulyosan elmulasztják kötelességüket, ha a pártkörön kivül maradnak s ekként még szabadabban engedik garázdálkodni az ugynevezett álorczásokat?

– Nem, Kormányzó ur! Ha bent maradunk, mindig leszavazhatnak bennünket titkon előkészitett meglepetéssel s akkor kihirdetik a világnak, hogy elveink s irányunk s egyéniségünk szenvedtek kudarczot. S ez, ha többször ismétlődik: szétzilálja a pártot utóbb is. De ha kint maradunk: mi leszünk az élő tilalomfa előttük. A lobogó tiszta marad kezünkben, a nagyközönség lassankint tisztán lát bennünket is, őket is s tudatára jut annak, hogy nem az az igazi függetlenségi férfiu, a ki harsányan kiabálja: éljen Kossuth Lajos! – hanem az, a ki az ön elveit hiven megvalósitani törekszik.

A Kormányzó, pontonként gondolkozva, egyes mondatokban bizonyos kijelentéseket tett. A vajda azt hitte, hogy e kijelentések végleges izenetet képeznek. Engedelmet kért, hogy ezeket irásba foglalhassa önmaga számára.

– Nem ellenzem. De mit akar ön a följegyzéssel? Én önöknek igazságot nem adhatok, én a pártegység -270- szigoru fentartását szükségesnek tartom. Önökre az én nyilatkozatom nem lehet kedvező.

– Bármily kedvezőtlen, bármily kárhoztató lesz is a Kormányzó ur nyilatkozata, én hiven fogom közölni pártunkkal is, az álorczásokkal is, a nagyközönséggel is. Szent kötelességem ez a Kormányzó ur iránt is, de magam iránt is. Barátaim engem elhagyhatnak s az is megtörténhetik, hogy félrevonulok az állami közélet mezejéről. Önnel, Kormányzó ur, én perlekedni nem fogok. De én nekem a politikában egyéni czéljaim nincsenek. Nem önmagamért jöttem én Turinba önhöz se, Kormányzó ur, hanem a haza közjaváért, a hogy én azt látom. Nekem be kell bizonyitanom azok előtt, a kik figyelnek rám, hogy én mindent hiven elkövettem arra nézve, hogy pártunkat is, hazánkat is megóvjam attól a balsorstól, mely fenyeget bennünket s melyet én közelegni látok. Ezért irom le kegyes engedelmével szavait. Én kis ember vagyok, de a Gondviselés megáldott vagy megvert azzal a képességgel, hogy oly tisztán látok előre, mintha valódi nagy ember volnék.

Tegnap is szóról-szóra ezt mondotta és ime ma is. A vajda mereven ránézett a Kormányzóra s mélyen elgondolkozott. Miért mondja e szót a Kormányzó már másodszor is?

Este későn, mikor már szállásunkra mentünk, sokat -271- tünődtünk e szó fölött. A vajdát majdnem nyugtalanná tette ez a szó.

– Most már azt kell hinnem – ugymond – hogy a Kormányzó ur egyenesen kisért engem, hogy az ő egyéni és történeti nagyságáról mondjam el véleményemet. Tegnap ez nem ötlött eszembe, de ma, mikor hallottam, már ez volt első gondolatom. Meglássátok, holnap is előhozza. De ha csakugyan előhozza: egy szempillantásig se habozok, hanem megmondom róla véleményemet tökéletes őszinteséggel.

Csakhogy Nagy Gyula barátunk ezt meghallani nem volt már kiváncsi. Az ő kedve tökéletesen elment s hite teljesen megszünt. Kinos vergődésünknek ő már nem akart tovább tanuja lenni.

A Kormányzó junius 21-re szintén kegyesen meghivott bennünket ebédre s a vajdát ujra négyszem közti értekezésre hivta magához most már délutáni félkettőre. Nagy Gyula barátunk megköszönte a meghivást, de kijelenté, hogy neki e szerencséről már le kell mondania, minthogy az aratás közeledik s gazdasága dolgai hazaparancsolják, ő hát holnap indul.

Elbucsuzott a Kormányzótól s Ruttkaynétól. Elbucsuzott látszólag Bassotól is, noha ez minden este társaságunkban töltötte a fél vagy a háromnegyed éjszakát s igy a következő napon nem is jött velünk a Kormányzóhoz. De azért nem hagyott el bennünket s nem utazott el előbb, mint mi.

Az ebédről, hálás köszönetünk nyilvánitása mellett, -272- mi is lemondtunk. Jó okunk volt. Junius 21-én esti vonattal el akartunk indulni, az ebédet tehát zavarni, félbe szakitani nem akartuk.

Esti fél tizenegykor jöttünk el a Kormányzótól. A Caffe Parigi-be mentünk beszélgetni s a hajnal vetett haza bennünket. Nem néztünk nagy reménynyel a következő nap elé. Nekem is eltünt már a kedvem. Csak a vajda volt makacs. Ő még mindig hitte, hogy kedvező izenetet kapunk a Kormányzótól.

Hires és borzalmas Cilley izenete Brankovicshoz. Küld neki majd két játszólabdát, Hunyady János két fiának levágott fejét.

»Mit izent a király?« Szinművek és regények százszor feldolgozott tárgya ez.

»Mit izen Kossuth Lajos?« A magyar nép szava volt ez hosszu időn át, a mikor nagy oka volt búsulni.

»Kossuth Lajos azt izente – Elfogyott a regementje!« Ki ne ismerné ezt a lélekrázó ős kurucz dalt Kossuth nagy nevével körülsugározva? Egykor e dalnak riadó hangjára százezer hős fogott fegyvert, megvédelmezni a magyart s pokolba kergetni ellenségeit.

Mi is izenetért mentünk Turinba. Vajjon mit izen a szent agg mi általunk a magyar nemzetnek?

A vajda délután harmadfél órakor pontosan megjelent -273- a Kormányzónál, a ki megkérdezte a vajdát, mit jegyzett papirra tegnap az ő izenete gyanánt? Tudta ezt a vajda könyv nélkül is, de azért elővette papirját s onnan olvasta le.

A Kormányzó figyelemmel meghallgatta, de semmi megjegyzést rá nem tett. Hanem némi gondolkozás után igy szólt:

– Véleményem véglegesen az önök közt vitássá lett kérdésekről a következő: Határozottan helyeslem önök azon kijelentését, hogy önök programmja Magyarország függetlensége, a melyet semmi föltételhez sem kötnek és semminek alá nem rendelnek. A párt elnevezéséből a »48-as«-nak elhagyását szükségesnek tartom; mert ez vagy azt jelenti, a mit Magyarország függetlensége jelent s ez esetben tautologia; vagy pedig mást jelent s ekkor megzavarja a fogalmakat s igy káros is lehet. – A personalis unio hánytorgatását én sem helyeslem. Próbálják meg önök ezzel Magyarország függetlenségét becsületes, őszinte elhatározottsággal, miként 1848-ban megpróbáltam én is. Én ugyan nem hiszem, hogy az sikerül, miként nekem se sikerült; de ám próbálják meg. Ehhez azonban a personalis unio hánytorgatása nem szükséges. – Határozottan rosszallom a más elvekben levő pártokkal a fegyverbarátságot. Ebben önöknek igazat adok. – A delegácziót nyilt kérdésül hagyni nem helyeslem. Ha önök kezdetben bele mentek volna, nem tartottam volna helytelennek; mert ha az országgyülésen helyet foglalnak, annak egyik bizottságában is helyet foglalhattak -274- volna. De minthogy a párt harminczhárom év óta mindig következetesen ellenezte a delegáczióba menést, most ennek nyilt-kérdésül hagyása nevetségessé tenné a pártot a nemzet előtt. Nem is lenne az odamenetelnek semmi haszna. – Örvendek, hogy a Wekerle-kormány fölvette programmjába az egyházpolitikai kérdések megoldását, minthogy huszonöt év óta azt tapasztaltam, hogy semmi sem sikerült, a mit a kormány magáévá nem tett. E kérdésekre most már nagyobb sulyt fektetek, mint előbb, mert azt látom, hogy ez idő szerint ezek dominálnak mindent. – Nagyon sajnálnám, ha a kormány az egyházpolitika miatt megbuknék. Ez olyan lenne, mint Helfynek megirtam, mintha a fürdővizzel a gyermeket is kiöntenék. Komoly államférfi előtt a kormánybuktatás nem végczél. A kérdés az: mi jön utána. Ha a kormánybuktatás csak egyetlen lépéssel is előbbre viszi a függetlenséget: akkor buktassák meg a kormányt. Az egyházpolitikai javaslatok megbuktatásánál ezt nem látom. – A függetlenségi párt sohasem lesz teljes, hacsak a »szabadelvü« haladás terén s az egyházpolitikai kérdések megoldásában határozott állást nem foglal. A függetlenségi párt természete hozza magával, hogy a szabadelvü haladás élén kell állania!

Örök igazságok ezek minden nemes és komoly államférfi, minden becsületes magyar ember és függetlenségi képviselő számára.

Jól tudta a vajda, hogy az álarczosok, a klerikálisok, Apponyiék szövetségesei meg nem hajolnak még -275- Kossuth előtt se. De az is bizonyos volt, hogy a vajda ellen többé Kossuth Lajos szózatát ki nem nyerhetik, az ő nevének hatalmát föl nem használhatják, a jó magyar népet e pontban tovább nem ámithatják.

Csak annyit tehetnek, hogy eltagadják az izenetet. Azt mondják majd, nem izente ezt Kossuth Lajos vagy legalább nem igy izente.

A vajda félre lökte tegnapi följegyzését, uj papirt vett kezébe s arra fölirta e szavakat: »a 48-as elnevezés«, »a personalis unio«, »fegyverbarátság más pártokkal«, »delegáczió«, »a Wekerle-kormány«, »a függetl. párt és a szabadelvü haladás«.

Mikor a Kormányzó befejezte nyomatékos hangon előadott izenetét, a vajda megkérte őt, engedje meg, hogy az izenetet szóról-szóra előtte elmondhassa.

A vajda ekkor szóról-szóra, betüről-betüre való hűséggel ismételte a Kormányzó szavait.

A Kormányzó csodálkozott. Pedig e fölött csodálkozni nem lehetett. Hiszen az izenetben foglalt eszmék rég óta már a vajda eszméi is voltak; – az pedig gyerekjáték a vajdánál, hogy egyszer való hallásra szóról-szóra el tudta mondani a Kormányzó beszédét.

Következett az én kihallgatási időm, azután én is résztvettem a társalgásban.

– Édes jó Gáborom, a Kormányzó ur kegyes volt végleges izenetét kinyilatkoztatni, hallgasd meg ezt te is az ő jelenlétében. -276-

Azután a Kormányzóhoz fordult s őt is megkérte, engedje meg az izenet elmondását s a netaláni tévedést igazitsa helyre.

A vajda kétszer egymás után elmondta előttem a Kormányzó szavait. A Kormányzó mind a kétszer erős hangnyomással mondta:

Kijelentettük, hogy hazaérkezve, rögtön közöljük ezt Justhékkal, Polónyiékkal, de egyuttal fölvetettük a kérdést, vajjon a Kormányzó ur nézete szerint, mit csináljunk tovább, ha ők semmibe se veszik az izenetet?

– Ne gondoljanak önök mindjárt a legrosszabbra. Mindent meg kell önöknek tenniök, hogy a párt ismét egyesüljön. A személyeskedést egyáltalán kerülni kell. Jöjjenek össze s tárgyilagosan beszéljék meg a dolgot. Proponálják önök, hogy a pártkörben maradottak küldjenek ki három férfiut s önök is hármat. Ezek tanácskozzanak. De a puszta »egyesülés« jelszó nem ér semmit. Az egyesülésnek önök közös felirata alapján, valamint az általam érintett elvek alapján kell megtörténnie!

E szavak a gyakorlati megoldásra adtak irányt és meghatalmazást. A »közös felirat«-ot is a vajda készitette tavaly az országgyülés elején. Ennek kellett tehát, valamint az izenetnek az egyesülésre elvi alapul szolgálni. A Kormányzó engedelmével ezt az utasitást is felvettük az izenetbe szóról-szóra.

De a vajda ismerte az embereket. Ő tudta, hogy Justhék, Polónyiék ennek az utasitásnak se fogadnak szót. Meg is mondta határozottan a Kormányzónak. -277-

– Mi ugyan mindent hüségesen elkövetünk az elvi alapon való becsületes egyesülésre, de mi ismerjük embereinket és a viszonyokat, az nem sikerül.

Ugy volt már az anyapárt Kossuthtal, mint a késő korbeli hitetlen római világ az Olimpus isteneivel. Nem félt már az Olimpus villámaitól.

Mihelyt hazajöttünk, én nyomban összehivtam pártunk tagjait értekezletre. Közöltük velük Kossuth Lajos izenetét. Közöltük a nyilvánossággal is. S nyomban megválasztottuk pártunk három tagját: Eötvös Károlyt, Nagy Gyulát és Horváth Ádámot az egyesülési küldöttségbe; haladéktalanul átirtunk Justh Gyulához, hogy ő is hivja össze az értekezletet s ők is küldjenek ki három férfiut. Egyesüljünk tiszta elvek alapján a haza közjavára s teljesitsük a turini szent öregnek utolsó óhajtását.

Justh pár nap mulva azt felelte, hogy most nem lehet értekezletet tartani, nyár van, meleg van, aratás van, – majd az őszszel.

Eljött az ősz s ők egyesültek nem Kossuth elvei -278- alapján s nem mi velünk, hanem Kossuth elveinek nyilt megtagadásával Ugronékkal. Hogy nyilt dulakodásban nemsokára szétváljanak.

Romlottak voltak már a viszonyok s gyöngék az emberek. De minket ez kötelességünk teljesitésében meg nem gátolt.

A nagy czélt elértük. Kossuth dicső nevét többé saját cselszövényeik támogatására az álorczások föl nem használhatták.

Julius 21-én délután 4 óra tájban jött létre az izenet. Még ezentul két óráig voltunk a Kormányzó vendégei. A vajda többé semmiféle politikai kérdés tárgyalásába nem bocsátkozott. Nyugodt volt és vidám, mert megtörtént az, a minek megtörténtét szentül hitte. Ő egy pillanatig se csalódott a Kormányzóban.

X. FEJEZET.

(Miért nagy ember Kossuth Lajos? – 1740–1790–1848. – Kossuth megköszöni nekem, hogy a vajdát elvittem hozzá.)

Sőt az is bekövetkezett, a mit tegnap este megjövendőlt. A Kormányzó társalgás közben megint s most már harmadszor ismételte szórul-szóra ezt a mondást:

– Ha megengedi Kormányzó ur a tökéletes őszinteséget: én tökéletes őszinteséggel mondom el véleményemet az ön történeti egyéniségének s szereplésének nagyságáról. – Az én igaz véleményem önről az, a mit függetlenségi pártunk tavalyi üdvözlő feliratában kifejtettem. Csakhogy e vélemény nincs minden irányban kiegészitve. Az ön nevének nagysága, fénye, dicsősége s nemesitő hatása a magyar nemzet szivébe ép ugy be van vésve örökre, mint nagy Napoleoné a franczia és Bismarcké a német nemzet szivébe. De különbség mégis van. A csodálatos népszerüséget Napoleon is, Bismarck is részben hatalmuk nagyságának köszönhették s mikor -280- a hatalom kiesett kezükből: népszerüségük nagy része is nyomban kialudt, elenyészett. Önhöz a magyar nép nem hatalmáért ragaszkodott; hiszen ragaszkodása, áhitatos tisztelete, rajongó szeretete ma ép oly nagy, mint bármikor volt. Pedig ön negyvennégy év óta hatalom nélkül van, idegen földek szegény bujdosója, nem is látja többé imádott nemzetét s a nemzet se fogja önt szinről-szire látni soha. S még sincs senki az élők és holtak között, még az egyháznak sincs olyan szentje, a kit a nép ugy övezne körül rajongó szeretetével, mint a hogy az ön alakját körülövezi. – Ez még hiányzik abból az üdvözlő feliratból, ezt még bele kellett volna tenni, de már nem volt időm hozzá!

A vajda felállt székéről s ugy beszélt tovább. S szavai a kormányzó lelkének mélységéig jutottak.

– Én nagy embernek tartom önt Kormányzó ur! De nem azért, a miért a nemzet s nem is azért, a miért az irodalom tartja nagynak. Én nagyon megvizsgáltam nemzetünk történetét és népünk érzéseit, én másért tartom önt nagy embernek. – Ön átalakitotta, ön okos és emberséges alapra fektette 1848-ban társadalmunkat, megszerezte a jogegyenlőséget s alkotmányunkból kiirtotta az ember és ember közt való közjogi különbséget. Örökre szóló nagy érdem ez. De ezt néhány évvel később kivivta volna Széchenyi és Deák is. Ők kezdték s be is tudták volna fejezni. Ön Kormányzó ur 1849-ben megmentette a magyar nemzet becsületét s önérzetét; keserü oktatásban részesitette örök ellenségeinket s fajunkba önbizalmat oltott a jövendőre s a mink van ma, a mit maig megmenthettünk, -281- azt mind az ön nagy munkájának köszönhetjük. De ez érdemet és dicsőséget meg kell osztania függetlenségi harczunk hős vezéreivel, meg kell osztania azokkal a hősökkel is, kiket névtelen félisteneknek ön nevezett el.

– De az ön nagyságának Kormányzó ur, van olyan eleme, van olyan része, melyben nem kell osztoznia senkivel; melyet, mig áll a világ s benne magyar él, nem tesz vitássá senki s a melyben ön egyedül való. S ez az: ön életczélt tudott teremteni a magyar nemzet számára, a melyről se Széchenyi, se Deák álmodni se tudtak s a melyről még a költők ihlete is hallgatott. Ön a századok mohából kitisztitotta s napsugaras fénybe állitotta elénk a magyar függetlenség eszméjét s a mi még ennél is több: szentséges szenvedélylyé tudta tenni ezt az eszmét. Minden népnek volt egyetemes eszméje s nagy nemzeti szenvedélye, mely életének czélját alkotá, – csak a magyarnak nem volt százötven év óta. Elmondom ennek történetét Kormányzó ur, most már ismerje meg egész gondolkozásomat.

– A mint az utolsó hős kurucz behunyta szemét: kialudt a függetlenségnek nemcsak nagy szenvedélye, de még eszméje, még gondolata is. Napkeleten, török tenger partján, lengyel földön még élt néhány ősz hazafi, diadalmas csaták egykori hősei, hazátlan bujdosók; de itthon már lemondott a nemzet örökre önmagáról; még imádságában se terjesztette tovább a nagy nemzeti öntudatot, melyért Rákóczi hadai véreztek. -282-

– Két nagy alkalmat nyujtott a végzet nemzetünknek arra, hogy ismét elfoglalja önálló helyét az emberiség mivelt államainak történetalkotó nagy családjában. Az egyiket 1740-ben, a másikat 1790-ben. 1740-ben kihalt a Habsburgok fiága, asszonyra maradt a trón, egész Európa törekedett azt ledönteni s nemzetünknek nem akadt egyetlen férfia, a kiben feltámadt volna az ősök és az unokák iránt való hazafikötelesség érzete, a függetlenség nagy gondolata. Bután ontotta vérét a magyar, hogy megmentse a trónt nem az ő királya, nem az ő országa, hanem az osztrák szövetséges töredékállamok és népek javára. S koldus maradt s szolga akkora hősi elszántság után, a mekkorának fele elég lett volna függetlenségének megalkotására. Nem volt a magyar nemzetnek Kossuth Lajosa.

– 1790-ben ujból királyváltozás történt s a Habsburgok roskatag trónusát ujból hatalmas erők fenyegették, hogy végkép és örökre összedöntsék. Hányszor mutatott Napoleon kardja hegyével a közép Duna tájékaira? Hányszor várta a jelt, a szót, a csatlakozás igéjét a magyar nemzet kebeléből? Utóbb már szánkba is adta a megváltó szót s kezünkbe a szabadulás könnyü alkalmát. De néma és siket és bárgyu volt a nemzedék. Voltak jó fiai, de nem volt egyetlenegy igaz és nagy fia. Voltak jó vezetői, de nem volt egyetlen vezére. Még költőinek se jutott eszébe: miért omlik hiába hőseinek vére. Megint nem volt a nemzetnek Kossuth Lajosa.

– 1848-ban ujra megjött az alkalom. Sokkal kisebb, -283- sokkal bizonytalanabb, mint 1740-ben és 1790-ben, de azért a nemzet megragadta ezt. Lelkének egész fenségével s karjának egész erejével ment a nagy vállalatba: első lenni a szabadság és mivelődés hősei közt, ujra megalkotni fajának ezer éves állami függetlenségét s győz vagy legyőzetik, kitüzni a nagy czélt s megszentelni hulló vérével azt, a miért ezen túl a nemzedékeknek élni, munkálni és lelkesülni kell. Mert a gondviselés önt adta nekünk Kormányzó ur! Ön állott a nemzetnek élére s ön visszaszerezte fajunk számára mindazt, a mit másfél század óta elvesztettünk s a miről a nemzetnek kicsinyje, nagyja azt hitte már, hogy azt örökre elvesztettük. A szabadság és függetlenség vágyát, eszméjét és nagy szenvedélyét, az egyetlen igaz nemzeti öntudatot. Most se jutott volna ez eszébe egyetlen kortársának se, még a legnagyobbnak, a legnemesebbnek se. Öné volt ez az eszme s ön méltó volt ehhez. Addig él a magyar nemzet, mig ez eszmét el nem ejti, el nem felejti, el nem üzérkedi. S a meddig él, mindig az ön neve lesz ebben büszke lobogója. Ezért tartom én nagy embernek önt Kormányzó ur!

A vajda elhallgatott s égő és lelkesülő szemmel nézte a szent öreg arczát.

Én nem tudom leirni, minő hatást tett e beszéd a Kormányzóra. Sokáig egy szót se szólt. De szólni akart ismételve s végre is ennyit mondott:

Valóban se nem olvasta, se nem hallotta. De mi sem. Kossuth történetirói közt ez a felfogás még eddig meg nem született. 1740–1790–1848! E három korszak jellemrajzát mindegyik megvilágitására még ki nem dolgozta senki. S Kossuth igazi nagyságára ily tiszta és fenséges alakban még rá nem bukkant senki. Ezt csak a vajda mélységes eszejárása hozta napfényre.

Este nyomban elmondtuk ezt Nagy Gyulának. Nagyon tetszett neki. Itthon elmondtuk minden barátunknak. Horváth Ádám barátunk, a jó Ada másnap már könyv nélkül el tudta mondani. A vajda elmesélte az »Egyetértés« szerkesztőségében is s ott Szatmári Mór barátunk jegyzeteket is csinált róla s azokat eltette arra az időre, a mikor a vajda ezt közzétenni jónak látja. Kértük a vajdát többen, irja le szórul-szóra. Nem tette. Csak annyit mondott:

A Kormányzó üde lelkére hihetetlen hatást kellett tenni e beszédnek. Egész bujdosása alatt sohase találkozott magyar emberrel, a kinek róla való gondolkozása ily magas szárnyalásu lett volna. De a hatást én szemléltem is. Mig a vajda bement Ruttkaynéhoz bucsuzni, a Kormányzó megcsókolt engem e szavakkal:

Csaknem ugyane szavakkal köszönte meg a jó Ruttkaynénak is azt a néhány levelet, a melyet a vajdához intézett, kérve és biztatva őt, hogy jöjjön minél előbb Turinba. -285-

Utánunk néhány nap mulva egy székely-udvarhelyi küldöttség tisztelte meg látogatásával a Kormányzót s a Kormányzó e küldöttség előtt is nagy elragadtatással beszélt a vajdáról. A küldöttség jelentése abban az időben napvilágot látott.

A vajda beszéde után hazai és országos közdolgokról egyetlen szó se esett köztünk többé. A Kormányzó sokkal közlékenyebb lett s a turini közállapotokról sok érdekes részletet beszélt a vajdának. Egyebek közt ezt mondotta:

– Ön nem is hinné, hogy Turinban hatszáz milliomos lakik. Egy kis emberke közölte ezt velem, a ki egyszer-másszor az én papirjaimat is kezelni szokta s a ki az adófelügyelőségnél benfentes, tehát jól tudja.

Igaz, hogy az olasz milliomost a lira után számitják. A milliomosnak tehát a mi értékünk szerint csak négy-ötödfél százezer forint értéke van, de a vajda igy se hitte el a kis ember szavait.

– Alig lehet ezt elhinni Kormányzó ur, hiszen még Budapesten sincs annyi vagyonos ember. Én mindössze három uri fogatot láttam egész délelőtt a Pó-parti kocsikorzón, pedig ha annyi liramilliomos ember volna itt, több fogatnak kellene lenni.

– Az olaszt nem ugy kell megitélni, mint az én otthoni korombeli magyart. Itt az uraskodásnak a kocsi-lótartás nem szükségképen való jele és kelléke, mint otthon a vármegyén.

– Egyszerü kényelmes kocsit tartottam, mig tinyei -286- gazdaságunk állt, de azóta nem. Ihász pedig mindig biztatott Collegno al Baracconeban, hogy tartsak fogatot. Nem fogadtam neki szót.

A vajda ekkor Collegno al Baracconéra vitte át a szót s én valóban meg nem állhatom, hogy részint az itt hallottak után, részint saját szemléletemből erről ne irjak részletesebben.

XI. FEJEZET.

(Collegno al Baraccone. – Kossuth lakásának története és beosztása. – A cselédek. – Ruházata. – II. Rákóczi Ferencz és Kossuth Lajos napirendje. – Ihász Dániel. – Marguerita. – Ihász szerelme, halála, temetése. – A rosszlelkü jezsuiták. – Marguerita sorsa.)

Turintól nyugotra, mintegy 8 kilométernyire fekszik Collegno nevü olasz falu a Francziaországba vezető vasut mellett. A falun tul, attól nem messze szép sikon az országut mellett 8–10 nyaralószerü külön épület emelkedik s ezek egyike volt Kossuth Lajosé.

Ez a kis külön telep Collegnohoz tartozik s neve Collegno al Baraccone. Baracco azt jelenti, a mit nálunk a barakk szó. Magyarul: szin, raktár, födeles szin. Mikor ötven-hatvan év előtt a nagy vasutat épitették: a vasuti munkásoknak volt itt telepük és raktáruk. Azóta épültek a nyaralók s azóta kapta az egész telep a Collegno al Baraccone nevet. Magyarországon Kossuth háza után ismerik ezt a nevet. Kossuth házát is lerajzolták nem egy alakban. Valami kezdetleges, de találó olajfestményben megvolt Kossuth lakásának képe a függetlenségi párt birtokában is. Képes lapjaink nem egyszer közölték. -288-

A telket kőfalkerités veszi körül minden oldalról. Hosszu, szabályos négyszög az egész telek alakja.

A telek homlokzata előtt az országut vonul el s egyuttal a Turin-Rivoli viczinális vasut is. Az országutra néz és nyilik a villatelekbe vezető kis ajtó és nagy kapu. S arra néz a melléképület is, melyben boldogult Ihász Dani ezredes lakott haláláig.

A Kormányzó már mintegy tiz év óta lakott Turinban állandóan, a mikor 1873-ban ezt a nyaralót megvette. Kitől vette: nem tudom. Vételára az összes mellékköltségekkel mintegy 60 ezer lira volt, a mi pénzünk szerint 27 ezer forint körül.

A földszint előrészén tágas üvegház, mintegy téli kert. Ebből nyilt az épület közepén az előszoba s e mögött az emeletbe vezető lépcső. Az előszobától balra az ebédlő, jobbra pedig a pipázó és billiárd-szoba. A lépcsőtől balra volt a tágas konyha, jobbra pedig egymás mellett két cselédszoba, mindegyik a billiárd-szoba melletti folyosóról nyilt.

Az emelet is kettős ülésü volt s középen végig folyosó vezetett. Az épület hátulsó részén volt balról a Kormányzó fürdőszobája, a mellett egy éléskamra, azután kis lépcső egy második emeleti szobába s ezentul jobbról Gunszt Bertalan barátunknak, a titkárnak tágas szobája.

Az épület első részén, mely a telken végig nézett az országutig s a sikon át, négy szoba volt egymás mellett. -289- Balról a Kormányzó hálóterme s dolgozó szobája, azután Ruttkayné s végül Lajos Tivadar szobája.

Valódi urilak s kényelmes nyaraló volt tehát ez a lakás. Ránk nézve nemcsak azért nevezetes, mert a Kormányzó nyolcz éven át itt lakott, hanem azért is, mert az Emlékiratok első három kötete voltaképen itt készült.

Volt benne külön veteményes kert, külön virágos kert s külön kis árnyékos fáskert. Tisztán és jó karban tartott utak s a kapunál udvar. Nyolcz év alatt sokszor végig járta ezeket a Kormányzó. Volt egy kis tó is a telek közepén.

Volt egy szakácsa. A neve: Francesco. Szicziliai származásu. A magyar ételekhez nehéz feje volt. A jó Ruttkayné alig tudta a magyar ételek készitésére megtanitani. Pedig utóbb neki is nagyon izlettek. Többet evett belőlük, mint az olasz ételekből, hanem azért mindig zsörtölődött miattuk.

A szobalány öregasszony vagy aggszüz volt. A neve Irene Turco. Ezt Turinból szerezték. Ő tartotta rendben a szobákat.

Volt egy kertész. Ennek is Francesco volt a neve. Volt felesége s egy csomó gyereke. Vele lakott édes anyja is. Volt mellette állandó napszámos. Kellett is, mert napszámos nélkül akkora területü kerteket, virágokat, veteményeket öntözni, gondozni, rendben tartani -290- nem lehetett volna. A napszámos neve Michele Chiabodan volt. Van Collegno közelében egy falucska: Grugliasco. Innen való származásu volt Chiabodan kerti napszámos ur. Ez a falu arról nevezetes, hogy van ebben egy jézsuita zárda egy csomó jézsuita baráttal. Hogy pedig a Grugliasco-beli jézsuiták miről nevezetesek: azt majd elmesélem később.

A szakács és szobalány fönt a nyaralóban laktak, a kertész és családja és a napszámos lent a kapu melletti melléképületben lakott. De itt lakott Ihász Dani öreg barátom is.

Ez a melléképület is emeletes ház volt. Fönt az emeleten volt három szoba, konyha, folyosó. Ezekből állott Ihász Dani lakása. Lent a földszinten több kisebb-nagyobb lakó- és mellékhelyiség: ezekben lakott a kertész és családja és a napszámos.

A cselédségnek tartáson kivül fizetett a Kormányzó évenként mintegy 1200 lirát. Adója is közel 300 lirára rugott az épület és telek után.

Szeretett volna a vajda oda kirándulni s valamelyik délelőtt lett volna is rá időnk, de akkor nem jutott eszünkbe. Most pedig, hogy a Kormányzó beszélgetett egykori nyaralójáról, már lehetetlen volt oda kimenni. Elhalasztottuk máskorra.

A lakó helyiségek csaknem azokkal a butorokkal voltak ellátva, a melyekkel a turini lakás. E butorok nem voltak ujak.

A Kormányzó se butorban, se ruhában, se ékszerben -291- nem kedvelte a fényüzést. E dolgokban gondolkozása és természete hasonlitott Deák Ferenczéhez. Itthon 1848 előtt minden kisebb birtoku köznemes, a ki a közéletben részt vett, csaknem egyenlően öltözködött a század eleje óta. A szines ruha, a sárga csizma, a forgós kalpag, az ékköves vagy nemes érczü gombok, az aranysujtások rég elvesztették divatjukat. Egyszerü fekete posztó nadrág, mellény és atilla, fekete posztó mente egyszerü vitézkötéses zsinórral és asztrakán prémmel s legföljebb magyar ötvösmívü sodrott ezüst gombbal, ez is csak nemzeti vagy családi ünnepen vagy nagy egyházi ünnepek alkalmával: ez volt a közép- vagy kisbirtoku nemes diszöltözete. Ilyen volt hajdan Kossuthnak is, Deáknak is. A mi csillogó volt: legföljebb a magyar nyakravaló arany rojtja, a sarkantyu és a kard. A táblabiró karddal ment a megyegyülésre is, az országgyülésre is. Pestmegye gyülésén Kossuth mindig kardosan jelent meg.

Valamivel diszesebb öltönyt hordott 1848-ban és 1849-ben, mikor pénzügyminiszter volt s mikor az ország Kormányzója lett. De akkor se követte a nagy diszben elődeit: Hunyady Jánost és Bethlen Gábort. Még kevésbbé követte a hivalkodó főrendeket vagy a keleti fejedelmeket. Igen is szükségesnek tartotta a diszes öltönyt, a mikor a tömegek közé ment, hogy azokat a haza védelmére föllelkesitse. Czeglédi, nagykőrösi, kecskeméti, szegedi és hódmezővásárhelyi körutjára már Zrinyi-atillában, feszes fekete s a bokánál rojtos nadrágban s az olasz szabadsághősök kalapjában ment, a melyről hosszu fekete strucztoll -292- lógott alá. A 48–49-iki vörös tollas, ugynevezett flamingók czifrálkodását nem szerette.

Dicső emlékü boldogult neje se volt fényüző. Pedig a bujdosásnak különösen első éveiben lett volna hozzá módjuk. Anglia és Amerika rajongó népe mesés értékü ajándékokkal halmozta volna el őket.

A collegno al baracconei ház szobái egyszerü butorokkal voltak megtöltve. Az itthon divatos butoroktól alig különböztek. E butorok tetemes részét árverésen vette a Kormányzó. Volt egy ős régi grófi család Piemontban, a D’Angennes család. Ennek utolsó ivadéka érsek volt s Turinban halt meg. Egyik turini utcza elnevezésében meg is van a család neve örökitve. Ennek butoraiból sokat szerzett a Kormányzó. Asztalokat, székeket, órát, pamlagokat, nyitott s zárható szekrényeket. Ezek egy részét Lajos Tivadar később uj kelmével huzatta be s egyébként is diszesen ujittatta.

A Kormányzó napirendje s életmódja Collegno al Baracconéban is csaknem ugyanaz volt, a mi Turinban. De a napirend lényegesen változott 1879-től kezdve, a mikor az Emlékiratok készitése megkezdődött. Ettől kezdve a Kormányzó a délutáni időt, mint már elbeszéltem, az iróasztal melletti munkának szentelte. Az előtt többet foglalkozott a természettel, olvasással s növénytani buvárlatokkal.

Mily óriási különbség volt Kossuth Lajos collegno al baracconei s II. Rákóczi Ferencz rodostói napirendje között! Mennyire különbözött egymástól például a két nagy bujdosó szabadsághős vallásos élete és gondolkozása! -293-

Rákóczi fejedelmünk, mikor rodostói palotájában megtelepedett, valóságos szerzetes életmódot rendezett be maga és környezete számára. A jó Mikes Kelemen klastrombeli életnek méltán nevezi a rodostói életet.

Reggel 6 órakor kel föl s öltözik a fejedelem. Azután kápolnába megy csöndes misére. Templom után kávé, csibuk és közös társalgás. Nyolcz és kilencz óra közt ujabb mise. Déli 12 órakor ebéd. Nem sokára egy és két óra közt ujból kápolna, a hol a fejedelem imádkozik. Öt óra tájban ujból délesti imádkozás. Fél hétkor vacsora, nyolczkor lefekvés. Hetenként kétszer lovaglás és vadászat fogolyra és nyulra. S mind e napirend, a vadászatot kivéve, dobszóra és katonai pontossággal történik.

Csakhogy Rákóczit, a nagy protestáns szabadsághősök unokáját buzgó katholikusnak nevelik a bécsi jezsuiták, mig Kossuth szabadon gondolkozó protestáns marad egész életén át.

Nem vallástalan ő se. Az ő lelke is föl-fölszáll a végtelenbe, a hol az örökélet és üdvözülés fenséges ábrándjait késziti számunkra az isten-eszme. Az ő tudása is szeretettel övezi Jézus Krisztus isteni alakját s szent vallásunknak erkölcstanai megtöltik az ő szivét is. De ő nem az egyház hideg falai közt keresi csupán s nem a pap kezéből várja egyedül az üdvösséget. Est deus in nobis. Isten bennünk lakozik. Ez az ő gyakorlati életelve.

Rákóczi istennek irgalmára bizza hazáját és nemzetét, mikor a bujdosás rideg tanyájába temetkezik. Kossuth -294- pedig tovább fárad, tovább küzd, tovább dolgozik; nem nyugszik meg a végzetben, hanem megpörli és bevádolja azt három világrész minden mivelt és szabad nemzete előtt s igazságot követel eltiprott hazájának menekülésére.

Bizony ebben tölti a Kormányzó is. Életének utolsó tizenkét esztendejét egészen ebben töltötte. A mi fölött sokat csóválta fejét a jó öreg Ihász Dani barátom.

Ihász Dani öreg barátomat én csak a külföldön ismertem meg, még akkor, mikor Genuában laktam, de aztán a Kormányzó mellett gyakran találkoztam vele s szives rokonszenv fejlődött ki köztünk. Ő veszprémmegyei sarjadék a Bakony napnyugoti oldaláról, a vajdának táblabirótársa. Ha a vajda egyszer kedvet kap az iráshoz: akkor majd ir róla bőségesen ő. Én csak collegno al baracconei életéről akarok egyet-mást elmondani, a mit talán a vajda még se tud.

Ihász Dani már honvédezredes volt 1849-ben is, noha csak a harcz végén. Mikor a Kormányzó a nyaralót megvette: akkor Turinban lakott, mint az olasz királyi hadsereg nyugalmazott ezredese. A király Viktor Emanuel nagyon szerette az öreget. Részt vett Olaszország felszabaditásának minden nagy harczában s azért tisztességes nyugdijat kapott, közel négy ezer lirát.

A Kormányzó nem volt gazdag ember, jótékony adományokkal hiveit nem láthatta el, de a mikor nyaralójának -295- épületeit apróra megszemlélte, látta, hogy az utra néző melléképületének emeleti lakosztálya az ő cselédsége számára nem szükséges. Vagy ki kell adnia bérbe, vagy üresen kell hagynia.

Idegen, ismeretlen embereket telkére ereszteni nem akart, szives barátsággal felajánlotta tehát azt a lakosztályt Ihász Daninak s meghivta őt állandó lakóvendégjeül. Az öreg végtelen kegyelettel ragaszkodott a Kormányzóhoz s hálás szivvel fogadta a meghivást. Némi kis haszna is volt belőle, legalább Turinban nem kellett lakbért fizetnie. De az öregnek nem ez okozott örömöt, hanem a Kormányzó figyelme. S az a megnyugtató érzés, hogy ezentul szakadatlanul a Kormányzó közelében lehet.

Kiköltözött Collegno al Baracconéba, kiszállittatta butorait s elfoglalta az utra néző épület emeleti szobáit. Három szobát, konyhát, folyosót – mint már emlitettem. Saját konyhát, saját háztartást rendezett be a maga számára s ott élt nyugodtan, boldogan. Mindennap egyszer vagy kétszer fölnézett a Kormányzóhoz, nincs-e a Kormányzónak hozzá valami óhajtása, a mit parancsnak tekintett. Mindennap hüségesen elkészitette a husz-harmincz czigarettát s oda tette a Kormányzó iróasztalára. Társalogni, unalomüzni rendesen benézett Gunszt barátunkhoz, a titkárhoz, vagy ha otthon volt, Lajos Tivadarhoz. Ha pedig a Kormányzó sétálni hivta: ment vele nagy örömmel. Levelezett is Veszprémmegyében -296- lakó testvérjével Imrével s ennek fiával Ihász Lajossal s még nehány magyarországi barátjával. A Kormányzó látogatására jövő magyarokat ő is mindig szivesen látta, hosszan elbeszélgetett velük s elkérdezősködött az otthon való dolgokról. Él-e még ez? Él-e még az? Miként boldogulnak, a kik őt szerették s a kiket ő szeretett? Gyermekkori játszótársai, honvédbajtársai hova lettek? Bizony több holtról szólt a hir, mint elevenről.

Költői kedély, érzelgős természet idegen volt az ő lelkétől. Ritkán lepte meg a honvágy is. Katona volt egész életében, vasideggel áldotta meg a gondviselés. Zömök teste, naptól barna fekete arcza daczolt minden viszontagsággal.

Melyik évben, melyik napon született: nem tudom. A Kormányzónál fiatalabb volt tiz vagy tizenegy évvel. Ugy emlékszem, 67 éves volt, mikor 1881 év tavaszán elhunyt, tehát 1813 körül született.

Volt életének regénye is. Miért ne mondanám el, miért ne mondhatnám el most már?

Mikor a Kormányzó dicső emlékü neje már betegeskedni kezdett: ügyes ápolóra s hű komornára volt szüksége. A Kormányzó határtalan gyöngédséggel tünődött a fölött, miként és hol lehetne állandó, hű, megbizható, gyöngéd lelkü s ha lehet, mivelt komornát s ápolónőt szerezni szenvedő neje mellé?

Turinban a valdenzi protestánsok papja akkor 1863 -297- körül Mayer volt. Ott nincsenek se kálvinisták, se lutheránusok, legalább szervezett egyházuk nincs; az összes protestánsok lelki gondját a valdenzi egyház lelkésze végezi. A Kormányzó megkérte a lelkészt, a kit különben is ismert, ajánljon neje mellé tisztes és gondos derék leányzót. A lelkész utána nézett s talált egy igazán derék valdenzi vallásu lányt Torre-Pellicében. A neve Marguerit volt. Nem volt szép, de gyöngéd, mivelt, nemeslelkü lány volt s Kossuthné végtelenül megkedvelte. Ügyesebb, gondosabb ápolót és komornát már képzelni se lehet. Ott volt a Kormányzó neje mellett a betegség végeig. Ott volt, mikor a haldoklónak szemeit befogták.

Ezzel a nővel később Turinban megismerkedett a jó öreg Ihász Dani barátom. Azaz, hogy akkor nem is volt még éppen öreg, csak ugy az 57-ik év körül ballagott. Magához vette. Rábizta házának és háztartásának összes gondját s a nő bizony méltó volt erre tökéletesen.

Ezt a nőt is, Margueritot is kivitte magával Collegno al Baracconéba Ihász Dani.

Hát hiszen ebben semmi sincs. Agg legény, öreg katona, nyugalmazott vitéz ezredes maga csak nem zsurolhat, nem vethet-bonthat ágyat, nem hámozhatja a burgonyát, nem gyurhatja a tésztát, nem állhat a tűzhely mellé kuktának vagy konyhaleánynak, neki szüksége van valakire, még pedig asszonyfélére, a ki a konyhát, szobát, háztartást rendben vezeti. Csatát állani könnyü dolog, legföljebb egy napig tart s vagy az -298- embert lövik meg, vagy ő lő agyon valakit, de aztán pipára gyujt az ember s elveti a gondját. Katonadolog, semmi más. – De háztartást vezetni, minden szobát és butort tisztán tartani, naponként ételt főzni, mosni, vasalni, beteget ápolni: ezt végezze jól Julius Caesar vagy nagy Napoleon. Jó asszony kell ide vagy okos lány. Itt már nem segit se a kard, se a biblia, csak a nő.

Öreg barátomnak tehát igaza volt, mikor Margueritot kivitte magával Collegno al Baracconéba. Ha nem őt viszi oda, a kivel már összeszokott s a ki ételben-italban s mindenféle házi rendtartásban eltalálta már kedvét s minden gondolatát, hanem valaki mást, ismeretlent hurczol magával: nem lett volna igaza. Nem cselekedett volna okosan. Megsértette volna saját életkedvét s vétett volna talán Marguerit ellen is, a ki ragaszkodott hozzá.

Igaz ez. Csakhogy ő állandó vendége volt a Kormányzónak s illő dolog, hogy a vendég is alkalmozkodjék valamennyire a házi gazda felfogásához.

A Kormányzó lelke pedig a férfi és nő közt való viszony tekintetében szigoru elvekkel volt tele.

Boldogult nejét szerette. Rajongó sziv egész hevével szerette. Szive, mig élt, se nyilt meg más nő bája előtt; a mikor pedig eltemette, bezárult szive örökre. Többé még csak nem is gondolt női barátságra. Nemes férfi mély tiszteletével gondolt a nőkre azon túl is; gyöngéd, figyelmes, lovagias volt is irántuk mindenkor, de hütlenségnek tartotta volna másra gondolni, másra nézni, valamely vágy sarjadzását megengedni, mikor ő -299- neki már van igaz felesége, hüséges élettársa. Igaz, hogy az övé már örök álmát alussza a szent benignói temetőben ott a génuai bérczen, de szerelmét nem temette el s a mig szerelme tart: a hüségnek is tartani kell.

Fiaitól, barátaitól is megkövetelte a férfiasság legmagasabb erényét. Azt az erényt, mely nővel csak a törvényes házasságban köthet benső barátságot. Minden más szerelmi viszonyt ledérségnek vagy könnyelmüségnek vagy szerencsétlenségnek tartott. Azok közt, a kik államokat, népeket kormányoznak, a kik hatalom fölött rendelkeznek, a kik után hatalmuk ragyogása miatt ugy sovárog a női sziv, mint a hogy sötét estén lámpafényhez siet az esti pillangó: azok közt alig akad hasonló Kossuth Lajoshoz. Talán mindenki gyöngébb volt a női bájjal szemben, mint ő.

Jól tudta ezt Ihász öreg barátom. S azért a csintevő gyermek minden aggodalma hemzsegett lelkében, mikor arra gondolt, hogy a Kormányzó megtudhatja, hogy ott van vele Marguerit is. Mit csináljon akkor? Mivel mentse magát? Miként szabaduljon?

Jó idő telt el, mialatt a Kormányzó ezt meg nem tudta. De utóbb mégis csak megtudta. Találkozott Marguerittel, megismerte nyomban s szivesen elkérdezősködött, hol és miként élt 1865 óta, a mikor a Kormányzó neje meghalt s ő elkerült a háztól? Marguerit őszintén elmondta, hogy már évek óta vezeti Ihász háztartását s hogy már hónapok óta lakik ő is a nyaralóban. -300-

Ki is kapott ezért a mulasztásért az öreg ezredes. Hogy lehetett ilyen feledékeny és figyelmetlen? Hiszen csak tudhatta, hogy az ő istenben boldogult kedves nejének hű ápolóját ő el nem felejtheti. Meg nem mondani ezt!

Ihász barátom nem volt e téren ügyes hadvezér. Ügyetlenül állitotta csatarendbe gondolatait. Elszólta magát.

– Bizonyos, hogy gondolok. Ez a nő tisztes, ártatlan hajadon s nem is épen fiatal. Azt gondolom, hogy ha már állandóan rábizza háztartását Ihász barátom: vigyáznia kell életsorsára s felelős lesz tisztességeért is.

Szerencséje volt az én jó öreg barátomnak, hogy ő igazi katona volt s jól tudta azt, hogy a haptákban a följebbvalóval feleselni nem szabad. De ugy elhallgatott a szóval, mintha tábornoka előtt állott volna s mintha tábornoka haragos lett volna.

De ezentul aztán semmi se zavarta collegno al baracconei életének nyájasságát. A Kormányzó sohase vette észre, hogy közte és Marguerit között benső barátság is létezik. De ha más mondja is, el se hitte volna. Marguerit is szerény, derék nő maradt, a kire -301- még a kertészék vén asszonyai se tudtak megharagudni, noha egy födél alatt laktak vele.

Egyik áprilisi napon 1882-ben kegyetlen hideg szél rohant le az Alpesekről Collegno al Baracconéra. Öreg barátom egy nagy sétában erősen ki talált izzadni, a hideg szél utban érte, este már elkezdett köhögni, reggel felé láza támadt, egész éjjel, egész nap a szemeit se hunyta le, tüdőgyuladása lett, negyednapon elvesztette eszméletét s ötödnapra meghalt. Orvosi kéz, a Kormányzó gondos figyelme s a jó Marguerit édes ápolása s keserü könyhullatása mind nem használt semmit.

Oda ám, csakhogy az ezredes protestáns magyar ember volt, hitetlen és eretnek; a papok által megszentelt collegnoi köztemető földje az eretnek holttestét be nem fogadja, harmadnapon ugy is kivetné s örök nyugalmat ugy se adna neki.

Collegno körül s a szomszéd Grugliasco körül gyárak vannak. A gyárakban olasz valdenziek és svájczi kálvinisták is dolgoznak, mint felügyelők és közmunkások. S ha mikor ezek közül egyik-másik elhal: ezek holttestét is csak el kell tenni az anyaföld kebelébe. A collegnoi campo santo vagyis köztemető mellett elkeritettek tehát egy kis darab földet, hogy ezt a -302- papok be ne szentelnék s hogy az itt elhalt protestánsok élettelen testét ide temetnék el.

Mind jól ki van ez gondolva, csakhogy a grugliascoi jezsuiták nagyobb hatalommal birnak, mint a bölcs és jó emberek. Ők tele sugdosták a szegény nép fülét, hogy az istentelen eretnek holttestét az ő szent földjükbe eltemetni ne engedjék. Álljanak ellent haraggal és erőszakkal, kövezzék meg a kiséretet s lökjék ki a koporsót a temető árkába. Hitetlenek hamva az ő földjüket meg ne fertőztesse.

Elfeledtétek-e, hogy a vitéz ezredes, a mig élt, Kossuth barátja volt? S nem jut-e eszetekbe, hogy Kossuth ép ugy dolgozott az olasz nemzet egységeért és szabadságáért, mint akár a legelső és legnagyobb olasz hazafi? Nem jut-e eszetekbe, hogy Kossuth 1848-ban a szegedi vár földalatti üregeibe élve eltemetett száz jó olasz hazafinak adta vissza életét és szabadságát? Nem jut-e eszetekbe, hogy királytoknak még most is legjobb barátja és leghivebb tisztelője s királytok szive is hű barátságot ápol iránta? S vajjon megtagadnátok-e a sirnak nyugalmát attól, a ki Kossuthnak barátja volt?

Nem tudjátok-e ti azt, hogy az az ezredes a legjobb szivü ember volt a világon? A ki nem volt gazdag, de mindig volt adománya a szegény ember számára. A ki, mikor naponként bejárta Collegno és Grugliasco környékét, minden nap kiüritette zsebjét és tárczáját s -303- utolsó fillérét oda adta a kéregetőnek, az éhesnek, a ruhátlannak, isten nyomorékjainak, pedig saját asztalánál gyakran alig volt ennivalója? Nem tudjátok-e ti, hogy isten irgalma ellen lázitjátok azt a szegény népet, mikor jóltevője ellen lázitjátok?

Elfeledtétek-e, hogy az az öreg ezredes egykor délczeg volt és fiatal s szivének minden dobbanása a ti népetek szabadságáért lángolt? Elfeledtétek-e, hogy elhagyta saját honát, elhagyta őseinek csöndes tanyáját, elhagyta az apai hajlékot, a tejjel és mézzel folyó boldog mezőket ott a Bakonyerdő lábánál s a Marczal vize mellékén, hogy karjának minden erejét, életének egész boldogságát, vakmerő lelkének minden hősi indulatát az olasz nemzet szabadságáért áldozza fel? Elfeledtétek-e, hogy száz csatátokat küzdötte végig s függetlenségtek illatos virága abból a földből nőtt ki, melyet az ő hulló vére is öntözött? Vajjon meg tudnátok-e zavarni hamvainak örök nyugodalmát?

A kinek romlott szive tele van ezzel a gyülölettel: széthordja az ezt minden tájra, fölviszi az egekbe is s leviszi a sirnak fenekére. Istennek minden szentsége, hazafiságnak minden érzete, még a csecsemőnek szerelme, még a halottnak kimélete is kihalt már az igy megromlott szivből.

A Kormányzó családjának tagjai, titkára, cselédjei, a zokogó Marguerit, néhány bajtárs Turinból, néhány szegény ember, a turini valdenzi lelkész, néhány protestáns munkás s a temetésnél eljáró hivatalos személyzet, egyházfiak, sirásók: ezekből állott a halotti kiséret.

De várta a kiséretet láthatatlan helyről a grugliascói jezsuita csoport s a felizgatott tömeg. Keze husánggal és kővel tele, szivében átok és düh s a vallásos gyülölet őrjöngése.

A tömeg a protestánsok külön kis temetőjében el kezdte kővel dobálni a halotti kiséretet. Hullott a kő, mint a zápor. A koporsó deszkája viszhangzott a rá hulló kőtől. A kiséret egyik tagja a másik után kapott sebet. Azok a szegények voltak a kőhajigálásban a legserényebbek, a kiket legtöbb alamizsnával látott el a holt ezredes. Lajos Tivadar beküldött valakit a szindakóhoz, a kit nálunk községbirónak nevezünk: nyujtson védelmet és segitséget. A szindakót nem találták sehol. Megszökött, elbujt. Ő a törvény és az alkotmány őre a falun. De a hol a tömeget jezsuita vezeti: ott a törvénynek és alkotmánynak el kell bujni. Különben neki is beverik a fejét.

Jól-rosszul behantolták a koporsót. De őröket kellett oda állitani, hogy a tömeg föl ne dulja a sirt.

Lajos Tivadar bement Turinba. Jelentést tett mind a katonai hatóságnál, mind a szindakónál. Intézkedtek haladéktalanul. A grugliascoi jezsuiták keze oda már -305- el nem ért. Igy nyert az én elhunyt öreg barátom hőshöz illő temetést. Hamvait bevitték Turinba rögtön s eltemették bajtársai mellé.

Nem nagy volt az örökség. Néhány száz lira papirokban. Butorok, ruhanemüek ára a többi. Alig pár ezer lirát kapott összesen a hű ápoló és derék barátnő. Ezzel Turinba vonult be.

Egy teljesen elszegényedett olasz báró, korban hozzá való, állására nézve valami kis hivatalnok, feleségül vette. Gyermekük is lett egy vagy kettő.

Férje korán elhalt s most már néhány év óta özvegy. Bizony küzd a szegénységgel s küzd most már az élemedett korral is. Az áldott lelkü Ruttkaynét gyakran fölkeresi s gyakran fogad el tőle jó szivvel nyujtott szerény segitséget.

Ha ismerné nyelvünket s eljönne hozzánk: itt még akadna pártfogója. De a magyar nyelvet idegen országban meg nem tanulja senki, mert a magyar ember minden idegen ország nyelvét rögtön megtanulja maga.

Még a nyáron eladta nyaralóját. Boetti nevü turini ügyvéd vette meg. Ugyanazon az áron, a melybe a Kormányzónak került. Alig veszitett rajta valamit a Kormányzó.

XII. FEJEZET.

(A pápai diák-adoma. – A kézcsók. – Kossuth Lajos könnyei. – Soha nem látott többé bennünket.)

Beszélgetésünk a Kormányzóval vége felé járt. Hat órakor akartunk eltávozni tőle s ez az idő mind inkább közelgetett. Az elválás gondolata lassanként lelkünkre kezdett nehezedni. A társalgás perczről perczre szaggatottabbá vált.

A vajda látta, érezte, hogy az elbucsuzás érzékeny jelenet lehet. Még csak futó bánatnak se akarta a Kormányzót kitenni. Azt akarta, vidám legyen a bucsuzás.

Azt gondolta ki a vajda, hogy a Kormányzót az elbucsuzás pillanatában derült lélekállapotba kell hozni, – ha lehet, kaczagásra kell inditani. Ha együtt létünk utolsó pillanata jut eszébe: vidám legyen emlékezete, ne bánatos.

Perczről-perczre késett az alkalom. A Kormányzó beszédes volt s édesen közlékeny. Mintha ő is érezte volna, hogy az előző napokban talán nagyon hideg s kevés szavu volt hozzánk. -307-

Elővette talán legnagyobb ereklyéjét. Washingtonnak, Amerika szabaditó hősének hajfürtét. Ezüst ékitménynyel körülvett kristályüveg tokban van ez. Fényes fehér hajfürt talán husz-huszonöt hajszálból. Az amerikai szövetséges államok adományozták ezt a Kormányzónak ez előtt negyven évvel örök emlékül s egyuttal emberi és történeti nagyságának elismeréséül. Ugyanakkor adományozták neki Washington kardját is. A szabad államok szövetsége s függetlensége több mint száz év óta áll fenn: ekkora ajándékot s ily kitüntetést se az előtt, se azóta nem nyujtott senkinek.

Röviden elmondta a Kormányzó az ajándékozás nemzeti ünnepének részleteit. Ezeket nem irom le. Legalább most nem. A történetirás megörökitette már e részletek legnagyobb részét.

A Kormányzó egyik szekrényéhez ment, legszebb fényiratos képét előkereste, valamit irt rá s nevét is ráirta s ezt átadta Eötvös Bálintnak.

A Kormányzó ujra hozzánk fordult s a vajda ezt a pillanatot találta alkalmasnak arra, hogy hiressé vált s utóbb az egész országban csakhamar elterjedt adomáját elmondja:

– Kormányzó ur, ön tegnapelőtt azt kérdezte tőlem, mennyit érő ember az a Polónyi, mi róla a véleményem? -308- Nem feleltem kérdésére, sőt fölmentést kértem a felelet alól. Tegnap is előhozta Kormányzó ur, mikor a legutóbbi »Egyetértést« megkapta s abból Justhnak és Polónyinak szolnoki beszédeit áttekintette, de én akkor se feleltem se jót, se rosszat.3) Most mégis, mielőtt elválnánk, felelni akarok valamit. Feltünhetett a Kormányzó ur előtt s ezentul is fel fog tünni, hogy Polónyi mindig mindenütt ott van s minden sikert a látszat az ő nevéhez kapcsol az országházban is, a fővárosnál is. Bizonyára nagy sikerekhez jut, de ezek rendszerint furcsa sikerek. Engedje meg, hogy e sikereket egy adomával világitsam meg. A pápai kálvinista kollégium konviktusán négy ember tesz egy-egy asztalt, négy emberre tálalnak egy tálból. Szerdán és pénteken van turós csusza s a pápai diák nagyon szereti a turós csuszát. A ki leggyorsabban tud enni, természetesen annak jut legtöbb csusza. Volt egy Nagy Sigmond nevü nagy fejü, nagy termetü és nagy gyomru theológus diák, a ki csak ugy nyelte az ételt s a ki a csusza felét rendesen maga költötte el. De azért a másik felét is sajnálta asztaltársaitól. Megtette tehát igen gyakran, hogy a mikor a famulus diák hozta be a csuszás tálat, Nagy Sigmond beleköpött a tálba. Igaz, hogy kés, villa, tányér ilyenkor a fejéhez röpült, de ő azzal nem törődött semmit, letörülte az arczát, nagyot nevetett s övé lett az egész csusza.

Ez a nem épen finom illatu diák-adoma, az ünnepi hangulat ellentéte gyanánt, valóságos kitörésre birta a Kormányzó nevető idegeit. Felkaczagott. De oly erős, -309- mély és csengő hangon kaczagott, hogy valamennyien meglepődve néztük és hallottuk. Én is elnevettem magam, csak a vajda maradt komoly. Végre azt mondta a Kormányzó:

– No, ne féljenek hát önök tőle. Beleköp az a Nagy Sigmond ur még a klerikálisok turóscsuszájába is.

De azért ez az adoma, ez a jelenet se használt sokat. Az elválás mégis érzelmes lett.

A Kormányzó nem akarta megengedni, hogy neki kezet csókoljunk. Csak ifjak és gyermekek csókolnak kezet szülőiknek, öreg rokonuknak. Csak miniszterek s udvari emberek csókolnak kezet császároknak, királyoknak. A minden oroszok czárjának kezet csókolt Bismarck herczeg is, Andrássy gróf is. Hát mi hogyne csókolnánk kezet nemzeti függetlenségünk utolsó és legnagyobb hősének, a kilenczvenegy éves szent öregnek?

Őszintén megvallom, nekem nem jutott volna eszembe Nem ugy neveltek engem, nem ugy nevelik a grófcsemetéket, hogy azok öreg embereknek, nagy hazafiaknak kezet csókoljanak. Asszonynak, papnak igenis kezet csókolunk akár kell, akár nem kell. Néha nagy ritkán valamelyik nagybácsinak is, a ki után egy vagy két uradalom néz ránk. De én már sokszor találkoztam a Kormányzóval, sokszor megtisztelt azzal, hogy kezet fogott velem. Sohase jutott eszembe, hogy kezét megcsókoljam. Külföldön nincs is szokásban. Volt idő, a mikor mindenféle orvosok, nevelők, világjavitók és bölcselkedők elhirdették, hogy kezet csókolni s a tüsszentés után jó egészséget kivánni, ellenkezik az egészséggel -310- és okossággal. Ez óta a magasabb társadalmi körökben nincs se kézcsók, se tüsszentés.

A Kormányzó mereven tartotta kezét, mikor a vajda megfogta s föl akarta emelni, de nem szólt. Szólt a vajda:

– Engedje meg, Kormányzó ur, hadd csókoljam meg ezt a kezet. E pillanatban nem vagyok egyéb én se, mint minden más jó magyar.

A Kormányzó magához ölelte a vajdát. Átkarolta nyakát két kezével, magához szoritotta s pufók arczát melegen megcsókolta jobbról-balról. S még azután is ott tartotta egy pillanatig, mig könyei el nem boritották szemeit s a vajdának arczát.

De azért a Kormányzó arcza nem változott. Nem is szólt perczekig. Nem engedte mélységes érzése.

A vajdán is mély érzés vett erőt. Ő se tudta könnyeit visszatartani. Fölkiáltott:

A vajda szentül hitte, a mit mondott. Este elmagyarázta nekünk, hogy oly hatalmas, erős, érczes és mély hang, a minő a Kormányzó kaczagása volt, csak erős férfiszervezettől telik. Még hosszu időhöz van reményünk.

A Kormányzó, mikor végre a vajda kezeit elbocsátotta, engem ölelt meg s az én arczomat csókolta meg.

Hivatalos jelentésünkben, melyet pártunkhoz intéztünk s melyet a Kormányzónak is megküldtünk, ez a jelenet ebben a két sorban van megirva:

»Az e napi kihallgatások délután 6 óráig tartottak, a mikor a Kormányzótól bucsut vettünk s ő Eötvöst és gróf Károlyit bucsuzás közben érzékenyen megölelte és megcsókolta.«

Eleget mondtam a vajdának, hogy a bucsuzás részleteit irjuk meg bővebben. Hadd értse meg a nemzet s értsék meg az álorczások, mily közel eresztett minket szivéhez a Kormányzó, de a vajda nem állt rá.

Elmentünk mi még Turinba, láttuk is mi még a Kormányzót, de ő többé nem látott már bennünket. -312- Ő haldoklott már akkor s révedező szemeit az egekre függeszté, nem mi reánk gyarló emberekre.

Majd elbeszélem ezt abban a följegyzésben, melynek ez lesz czime: »Az utolsó ut Kossuth-hoz.«

Basso barátunk eljött velünk szállásunkra, együtt költötte el velünk vacsoráját s kikisért a vasutra.

Másnap pihenőül Triesztben kiszálltunk, a tengerben megfürödtünk s a fővendéglőben lakomát csaptunk. A vajda sokáig gunyolt érte, mert én apró tengeri rákot rendeltem, a melyre a vajda rá sem tudott nézni. Azt mondta, nem egyéb az, mint sáska, Keresztelő Jánosnak jó lehetett, de neki az öreg apja se evett afféle ocsmány férget.

Junius 23-án értünk Budapestre, 24-én pártgyülést hivtam össze s az értekezlet elé terjesztettük jelentésünket.

Jelen voltak elnökletem alatt: Horváth Ádám mint jegyző, Eötvös Károly, Madarász József, Herman Ottó, Veres József, Pogrányi József, Benitzky Árpád, Kiss Albert, Rigó Lajos, Madarász Imre, Sturmán György, Luby Géza és Uray Imre. Följegyzem nevüket.

Derék, nemes férfiak s tiszta lelkü igaz függetlenségiek valamennyien. Hejh ha pártunk minden tagja olyan lett volna, mint ezek! -313-

Szent fogadásunk volt a vajdával, hogy még ez év őszén elmegyünk Turinba.

Nagyon szomoru e kérdésnek története. Talán följegyzem, talán föl se jegyzem.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK GRÓF KÁROLYI GÁBOR FÖLJEGYZÉSEI (2. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.