The Project Gutenberg eBook of Jegenyék alatt by István Tömörkény

A harang az Isten nyelve, a ki ezen által szól az emberekhez. Hétköznapokon reggel, délben, estve, ünnepnap azonban többször, mert olyankor emberek is jobban ráérnek. De a hallgatása is egészen más akkor. Lassan és méltósággal teljesen mondja el ilyenkor, a mit akar. Hol misét hirdet, hol vecsernyét, majd meg az Ur Angyalát. Néha halottat. Öreg halottat és kis halottat. A kis halottakkal könnyebben bánik el, ellenben az öreg halottat hosszan és szomoruan siratja. Az onnan van, mert az öreg halottak lelkének hosszabb ajánlás szükségeltetik. De meg oda tekintély szempontjából is a hosszu harangszó kell. Ha Kutyurkáék kis fia meghalt, elég annyit kiáltozni szét a háztetők fölött: Kutyurka Gáspár, Kutyurka Gáspár, Kutyurka Gáspár. Ellenben meghal, teszem azt öreg Biró András (úgy is eleget élt már), akkor máskép szól a harang, a lélekcsöngetyűvel egyetemben: Öreg Biró András uram möghalt. Adj Neki -4- Uram Isten Örök Nyugodalmat. A nagy betük itt azt mutatják, mikor kettőztet a harangozó a kötéllel.

Látják, kettőztetni sem tud minden harangozó. Persze, valamennyi kettőztet, ki így, ki úgy; de valósággal kettőztetni csak kevesen tudnak. Pedig az velejár azzal, hogy az Isten nyelve szépen szóljon az emberekhez. Hogy megható legyen és ki lehessen belőle tudni, mit mond.

Az öreg Diósi István volt erről nevezetes, a kit még ma is emlegetnek. Szent életü férfiu volt, ott is érte a halál a toronyban Istvánnapi vásárkor. Mert hogy vásár lévén, Tahi Tóth Imre sok bort ivott és ennélfogva ujságot olvasott a korcsmában. Az ujságban olvasott dolgok fölháborították a tótok ellen. Az volt az ujságban, hogy a tótok izgatnak.

– Embörök! – ordította Tahi Tóth Imre és leütött két üveget az asztalról.

No, aztán ment is ki a nép a piaczra, hogy agyonüti a vásznas tótot. Jó, hogy csendőrséget rendezett be a faluba a kegyelmes király, mert másképp agyon is ütik. De a csendőrök utjukat állották s ijesztésképp a levegőben lőttek. No igen, csakhogy a golyó fölment a toronyba -5- s éppen fején találta Diósi Istvánt, a miből az látható, hogy még az Isten háza sem elég biztosíték a fegyveres hatalmak ellen (adj Uram neki örök nyugodalmat).

Így állnak a dolgok a faluban, a hol az állapot mégis csak uras. Ott Isten nyelvének szép lakása van. Magas torony. A teteje vörösre festve, a fölött egy rézhordón a kereszt. Nagy ám az a hordó. Csak alulról látszik kicsinek. Abba bele férne egy ember. A ki szent Demeter éjszakáján arra fölmászna, tudna a madarak nyelvén. (A denevérek kiveendők.) A torony be van meszelve fehérre kivülről s belül falépcsők vezetnek föl hozzá, de voltaképpen föl se kell menni a harangig, mert leszolgálnak a kötelek a kórushoz. És onnan akkor énekelni is lehet a tanitó urral: Ez nagy Isten valóban… És olyankor, midőn a harangot kettőzteti, a hang is kettőztetve száll föl magasra, a tetőkön, föllegeken tul. És meghallgatásra talál bizonynyal.

Nem megvetendő emellett a harangozói állás. A régi római urakkal szólva, inkább első harangozó, mint második biró legyen a faluban az ember. Mindenek köszöntik. A tisztelendő úrral barátságos viszonyban áll. Ő fejti nála a bort, s ilyenkor piros a harangozó és bámulatosan kettőztet. De zokon ezt senki neki nem -6- veszi, miután egyébként szentéletű, ennek megfelőleg hosszu fekete selyemkendővel van végigtekerve a nyaka, a mely fejének bizonyos méla állást kölcsönöz. De bajusza sincsen kipödörve, ellenben lefelé hajtva, a mi teljesen a kegyesség szinvonalára emeli.

Így van a falun. Lám, egészen más a tanyák között. Biz ott nincs fehérre meszelt kőtorony, se sok harang. Ne gondolja senki, hogy öt-hat volna. És nem is állnak ünnepies falak között, hanem falábon vannak a tanya mellett, s voltaképpen az huzhatná meg a harangot, a ki akarja, mert az az idők folyamán szinte öröklött hivatallá vált. Itt a széki közben például az öreg Muha Teréz látja el a népet harangszóval. Nagy, szép erős ember a Muha Teréz (lánynak keresztelték annak idején, hogy ne vigyék el katonának), s a tanyája mellett áll a harangláb az uton. Onnan szól a környékre szét, messze csendülve az alacsony pusztai házak barna födelei fölött.

Muha is tud kettőztetni. Mikor kapál kint a földön s valaki a családbeliek közül harangoz helyette, a kapálást kettőzteti, persze, míg abba nem hagyja. Mert harangszóra minden munkát abban hagynak. A kalapot leveszik a fejről s a födetlen koponyákra tüz a nap. A leányok az aczatolás, kukoriczatörés közben abban hagyják -7- a dévajkodást. És jön a közön át Felemás Laosnak, a pusztai vándorkoldusnak a kordéja, kenetlenül, mert a nyikorgása hirdeti a lapos mezőkön, hogy jön a Laos. És ha elhal a nyikorgás, hallható Felemás Laos éneke a kordéból: Egy nagy fényességben tulajdon Istenség…

Ha pedig ilyenkor Sáb Mihálylyal dolgoznak együtt az emberek, messze mennek tőle. Sáb Mihály istentelen. Gonosz van benne – mondják az asszonyok. Lehet, bár ezt bizonyosan nem tudni. Az való igazság, hogy sokáig oda volt katonának a furvézereknél és erre fölöttébb büszke. Azt mondja, a szekereskatona a legelső ember a világon, Illés próféta is az volt, mert tüzes szekéren ment föl a mennybe. De Sáb Mihály hiába beszél, nem hallgatnak reá. Sőt káromló beszédeire keresztet vetnek, mondván:

Ünnepnap – – az valami mesés, ünnepnap. Isten szavának akkor szárnyai vannak, nagy, fehér, bájos szárnyai, melyekkel lebeg az ürben. A fák levelei remegnek. A nagy, karcsu jegenyék bólogatnak a harangszóra: Ime az Ur küldötte. A fehér liliomok kelyhei integetnek és a kutyák nem ugatnak ilyenkor. Ünnep van, ünnep, ünnep. Minden szép és fényes. Az égen valódi tisztaság és a nap szeliden tekint le a -8- rónák zöld végtelenjére. A galambok tollászkodnak és a dúcz csapóajtójára állnak, mert e napon nem bántja az ajtót senki. A füst a kéményből száll egyenesen föl, a magasba. Az akácz kényesen hunyja össze leveleit. A kocsik zörgése az uton oly ünnepi. Muha Teréz az eperfa alatt ül és fönszóval olvas a családnak a Szent Könyvből:

47. Az Judas az tizenkettőnec egyike el iöve és soc nép fegyverekkel és fustelyockal az népnec vén biráitól.

48. Az ki pedig őtet elárulá vala, adott vala nékiek telt ezt mondván: Valakit én meg csókolok, az az (Jézus), megtartsátoc azt.

Mindenki elszomorodik ezen s a kis második utolsó hangja libegve, zengve száll a mezőkön át.

Délelőtt a korcsmában.

Tegyük föl, hogy Devecseri István, a ki csendes, korcsmát nem járó magyarnak ismertetik a környéken, valamely ünnepnap délelőtt látogatókat kap a tanyába. Vagy valami urféle társaság a városból, vagy esetleg a komája, a ki egy napi járóföldre lakik s így ritkán találkoznak. Különben a látogató lehet más is, talán a biztosító társaság ügynöke, vagy akár a varrógépben utazó vigécz. Elég az hozzá, hogy a látogatók örömére, a mint letelepülnek az asztalnál az ereszet alatt, a kamrába megy István s törkölyt hoz elő, meg apró, vastag poharakat. Ünnep lévén, kalács is van, valamint a télen levágott sertéseknek az idén valami csodálatos finom, szép szalonnája maradt. (A disznó ugyanis ezzel emel magának emléket a halála után.)

E mellett van még sonkacsülök is, a mi szintén pompás étel, ha valakinek okos bicskája van hozzá és ért az evés művészetéhez. Mert -10- a bicskával való falatozás tudománya sem sokkal kisebb Mátyás királyénál, a ki «bár ujjaival evett, ruhái mégis tisztán maradtanak». A tanya Mátyás király óta eljutott a bicskáig s azt oly szépen használja, hogy az étvágytalan beteg embernek ehetnékje támad, ha meglát egy csülökből jóizüen falatozót. Az úrféle nagyobb birkózással szedi szét porczelán tányérján késsel, villával a gyenge csirkeczombot, mint kézből a koma a csülköt. Utána szép ives karéjokat szelnek a kalácsból, valamint megérkezik ekkorára az asszony is, a ki frissen szedett zöld paprikát hoz. Igy megy a früstök egy darabig a törkölylyel, de egyszer hirtelen föláll a gazda.

– Baraczkér’ – felel Devecseri büszkén. – Van ojan is, a magam üstyin főtt.

Most jön a baraczkpálinka s abból iszogatnak, a míg el nem érkezik az idő, a midőn a komának menni kell. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy a koma csak benézett ide éppen a komaság kedvéért (mivel a látogatások tartják fönn a barátságot). Másként azonban egészen más hivatala van ezuttal, a mennyiben levelet ad föl a postán a fiának, a kit Boszniában sarczol a király. Persze a levelesládák a pusztán nincsenek a kutgémek oldalára aggatva, hogy beledobhassa, mint a városban -11- szokás, hanem azt el kell vinni messze, messze. De a gyerek megérdemli ezt az utat s a koma a baraczkból való italozás után jókedvüen hág a fürhéczre s a kutyák üdvözlő csaholása közben kirobog nagy porfellegekkel a tanyából.

Devecseri néz utána hosszan a tanyavégből, az asszony pedig a pitvarajtóból. A tanyán ez azon udvariassági ténykedés, a mit Knigge a lépcsőig való kikisérés czimen ir elő.

Mikor a kocsi a fordulónál eltünik, Devecseri visszatér és a munkája után akar látni. A munka ezuttal komolyabb, mert az udvart kellene mércsikélni egy ujabb hombár fölállítása szempontjából. Az istállóból borjuköteleket hoz elő, összebogozza és azzal próbálja széltében-hosszában az udvart, hogy hol lenne legalkalmatosabb az a bizonyos.

De a munka nem megy egészen jól. Az agya már nem tiszta, a torka pedig kellemesen bizsereg és némi baraczkbéli folytonosságot kiván. A józan életü Devecseri Istvánnál szokatlan érzés ez nagyon, de ezuttal már mindegy.

Ennélfogva eldobja a kötelet és az ereszet alá megy, hogy majd iszik még egyet a baraczkból. De nem lehet. A zöldre festett asztal a vadszőlő-lombok alatt már egészen üres, mert az asszony a vendégfogadás maradványait mind a helyére hordta vissza. -12-

A gazda ugyan utána mehetne, mert tudja mindenről, hogy hova van elrakva, de ez mégis bizonyos röstelkedéssel jár. Az asszony is szót ejtene utána, ha mást nem, legalább ennyit:

Sokkal jobb ilyenkor, ha az ember a fejébe nyomja a kalapot, botot vesz elő, s azt mondja az asszonynak:

Tudni kell, hogy Biczóknak korcsmája van kint s ezt nem is állja meg beszéd nélkül az asszony. Azt mondja:

– De bizon csak – feleli rá félig vidáman, félig pedig komolysággal István.

István most már végkép nekiindul. A tanya-udvarban a két kutya összenéz, az egyik lefekszik az ut közepére, a mi annyit jelent, hogy lélek az ajtón se be, se ki, – a másik pedig ballag a gazda után. Félénken megy az eb, miután nem tudja, visszakergetik-e. Egyszer aztán szőre a száraz bojtorjánba akad, az megzörög s arra Devecseri visszafordul. A kutya alázattal lapul, de a mint látja, hogy a gazda -13- nem szól semmit, vidáman ugrik föl, s most már ő járja elől az utat. István egyébként nem szokta megengedni, hogy a kutya így komázzon vele, de most derült hangulattal lépdel maga is és egész a csöndes kaczagásig fölmegy a jókedve, a mikor látja, hogy az akáczos közében a Hattyu tényleg arra fordul, amerre Biczók korcsmája fekszik. Most már István meg van győződve, hogy valóságos Isten rendelése a mai napra szánt jókedv. Az a kis nehéz érzés, a mi a szivén feküdt eddig az ut alatt, hogy oly könnyedén odahagyta az asszonyt, eltünik s ő maga belép a tanyai korcsma udvarába.

Szép nagy hely az, kitapasztva szikes földdel, mert a nagy eperfa alatt szokás tánczolni vasárnap délután. Most ott egy asztal van, meg pad. Nyilvánvalólag ott reggeliztek Biczókék. István mellé telepszik, a kutya a pad alá kerül és szétnéznek mindaketten. István gazdát keres, a kutya meg kutyát. De nem látszik se gazda, se kutya s ennélfogva azt mondja István jó hangosan:

Devecseri kihajol a fatörzs mögül, hogy jobban lásson és látja is aztán Biczók Gergely uramat, a ki gyékényponyván fekszik a fa árnyékában -14- és két könyökre támasztva a fejét, ujságot olvas. De az olvasás nem megy könnyen, mert gyürődött, zsiros nagyon az ujság. (Valami urinépek jártak erre a héten, azok hoztak benne kácsaczombot.)

Persze hogy köll. István első sorban is bort kér. (Milyent? kérdezi Biczók. Mindig csak egy fajta van neki.) A legjobbat kell előhozni.

Erre most már Devecseri nagyot rikkant. Hát hogyne! No nézze meg az ember, de nagyon is kell! De ha nem tudta, hogy van!

– Van itt mindön – mondja Biczók büszkén, fölkelvén a gyékényről s leporolva a térdeit. Azután bemegy a házba, italt hoz és szikvizet, a mi előkelő jelenség a tanyákon, mivel messziről kell szállitani. Így el lévén foglalva az asztal, szó nélkül visszafekszik az ujságjához. A vendég azonban nagyot ivott a nagy pohárból s miután így a félliteres üvegnek s a -15- fél szódának a tartalma eltünt, egybeereszti most a szikvizet a borral.

– Bolond kend, Biczók. Hiszen nem ujság az, hanem valami diákos levél. Mit akar kend ojat tudni, amihön nem ért. Jobb, ha iszik kend. Ehuné.

S huzván a palaczkból, Biczók felé legyinti a nyakát, Biczók elhalászsza, föláll s azt mondja (mert köszönni is kell egymásnak valamikor):

– Adjon Isten – feleli István s egészen kedvre kap. Évődni kezd. – Igyék kend, igya ki mind. Nagyon jóizü bor.

Ezen aztán mindaketten nevetnek, mert nem mától fogva ismerik ők egymást. Biczók szó -16- nélkül megy be a házba s most nagyobb üveggel hoz bort, meg egy sor szódát. Kinálják egymást.

A ldja mög elmarad, mert ez a koczintó köszöntés is azon magyar szavak közé tartozik, a melyek elejéből egészen ki lehet találni a végét.

Így aztán megint megvannak egy darabig. Egyszer István leveszi a kalapot a fejéről.

Nem is kell reá sokáig várni, mert ünnepnap délutánján akad elég dolog a korcsmában s így rövidre kell szabni az ebédet. Biczók fiatal leánya már tesz-vesz is az udvaron, üvegeket mosogat, a tánczhelyet söpri, a mit Devecseri -17- István szótalan kedvteléssel néz a borospalaczkok mögül. Csak a mikor már egészen előtte porzik a seprüvel, mondja neki:

Roza úgy tesz, mintha nem bánná, de mikor tetten kapja magát, hogy elpirult, ledobja a seprűt s megszalad.

Eleven lény nélkül marad az udvar. Devecseri szeme keresztbe áll kissé s az üvegek felé fordulva, mosolyogva ezeknek mondja el, miközben a pipaszár végével a megfutott leány felé mutat:

Azzal iszik ujra s mert valami régi emlékezés támadhatott föl az agyában, ezuttal igen nagyot. Azután elővesz egy szódát s a kutya fejére fecskendez vele.

A Hattyu föl is ugrik, a fejét bele is üti az asztallábba s mert fáj neki az ünnepi megemlékezés, vonít. István meg nevetve veszi föl ismét a poharat, mikor kijön a házból Biczók, egy darab lepénynyel a tenyerében.

Az megint külön tudomány a lepényt fecskefarokra enni, hogy minden harapás után egy félszigetforma álljon ki belőle, kinálva magát uj falat gyanánt. Devecseri azonban érti ennek is a módját s az étek után, a mikor bevégezte, még jobb izű a bor. Koczintanak és beszélgetnek. Az idő mulik. Egyszer az óráját vonja elő Devecseri s kibontván a réztokból, megtekinti. Éppen fél kettőre van.

S nehogy azt higyje Biczók, mintha az asszony kedvéért menne haza (a mint hogy igaz is), vontatottan teszi hozzá:

Ezzel aztán kifizeti, a mi rész az italból reá esett s kezel Biczókkal. A Hattyu megértvén a dolgok állapotát, előre megy, István utána s lépdelnek a köz száraz homokján, a magas jegenye-akáczok szükes déli árnyékában a tanya felé.

Otthon az asszonyt a kut mellett találja az ingadozó léptekkel érkező István, a mint a tüzhely edényeit rakja a vizes dézsába. A részeg István szeretettel néz végig dolgos élete párján és ellágyulva mondja: -19-

Erre bünbánattal lehajtja fejét. A nap végigfekszik arany hullámaival a földeken s gyenge szellő szaladgál a fiatal akáczok alatt. István még egyszer szól:

Viktor csendesen törölgeti kötényével a kut kávája sarkát. Aztán mentegetőzve rántja föl a vállait és szelid hangon védi Devecseri Istvánt Devecseri István vádja ellenében:

Elveszett.

A csősz néha valamely ujságlapról megolvas egyet-mást az abban irt dolgok közül kint a napon, a földbe ásott ház oldala mellett. Lassan betüz, mert a betük tréfálkoznak vele s nem mindenik mutatja magát a való alakjában. Az ipszilont betünek olyan furcsa farkakat kanyarítanak mostanság, hogy alig ismerjük mög a gö betütől. A csősz még a régi iskolában tanulta a betüket s ha valamelyiknek a formátumára nem emlékszik, kénytelen elmondani az egész versezetet, melyben a betük külső testállásai le vannak írva.

Ilyformán az olvasás lassan megy, de megy mégis. A csősz megolvas mindent s nyers pusztai kritikát mond a dolgok fölött:

– Nem hát. Hanem – mondja úgy engesztelés okáért – szép azért az ilyen kitalálás…

Ez, úgy látszik, általános vélemény a mezőség emberei között. A pusztalakó, a mikor a kalendárium adomás részét forgatja, így szól:

Hanem az mindegy, hogy hiszik-e vagy sem. A dolog mégis ott áll, hogy minden ilyenféle kitalálások tetszenek, s az öreg csősz elolvasott minden nyomtatványt, a mi a keze ügyébe került. E módon sok dologról csodálatos véleményei támadtak. Egyszer azt mondta a többi embernek véletlenül, hogy a nap egy helyen áll s a föld mozog. Azután más ilyféle zöldségeket beszélt össze-vissza, a miknek az lett az eredménye, hogy nem vették komolyan az öreget.

Szalmaügyekben elismert szaktekintély maradt azután is, mert hiszen a szalmáskert őrzésével foglalatoskodik s ezen a téren teljesen -22- járatos, de másként nem sokba vették. A béresek nem érintkeztek vele, a számadó juhász, e tekintélyes ember, a ki számtalan rézpitykét visel a bőrnadrágján, azt tartotta felőle, hogy bolond.

Bánta is ő… A szalmáskert úgy is kívül esett mindenféle egyéb gazdasági terrénumon. Jobb szerette, ha nem zavarják. A kert csendes, fű terem benne, a szalma száraz illata leng a levegőjében s a dombos helyről messze ellátni a határban, az ér kigyózó fényes vizén át távoli karcsu jegenyék közé. A háza félig földbe volt építve, a fala is földből, a teteje is földből. A tetején is fű nőtt s a kicsiny ablak elé függöny gyanánt egy öreg utilapu terjesztette ernyős levelét. Olyan ház volt az, mint a czigány putrik, de rendesebb, formásabb s az évek hosszu sora alatt körülvéve buja füvektől, bizonyos kaczkiás külsőt váltott.

Vagy husz éve lakott itt az öreg csősz meg a leánya. Ő tavaszszal, őszszel a napos helyen, nyáron a kazal árnyékában olvasott, pipázott s nézte a nagy semmit. A leány odabent tett-vett, főzött paprikás krumplit, ünnepnap csirkehust vagy pörkölt tarhonyát, a melynek illatára a major összes kutyái előkerültek.

Nem olyan kicsi csitri leány volt ez, mint gondolni lehetne, hanem szép, magas és karcsu -23- s fekete haja volt neki. Úgy kell lenni a dolognak, hogy a földgunyhókban valami nagyon egészséges a lakás, mert ez a leány ott született, ott nevelkedett ilyen szépre, ott lettek ilyen formásak a kerek vállai – no az igaz, hogy onnan is veszett el végképp.

Hova tünt, merre ment, a mikor elveszett: ki tudná megmondani. Az emberek nem nagyon törődtek vele, mert hogy ő maga is olyan volt, mint az apja, tudákos s okosabb akart lenni mindenkinél. Az apja leánya volt valósággal, nyári vasárnap nem ment a rétre labdázni, de még a siróhegyi csárda sem érte meg a kitüntetést, hogy kopott padlóján valaha tánczolt volna.

A legények között bizonyára akad, a ki kedve szerint való, ha egyáltalán megismerkedett volna velük. De nem ment sehova. Otthon maradt és dolgozott. A földgunyhó belseje olyan tiszta volt, mint egy gépház. Nyáron, csak persze nyáron. Télen nem lehet oly tisztán tartani az ilyesféléket. Aztán akkor egyéb dolog van. Hordják a béresek a szalmát és azt számon kell tartani. Azután disznóölés van. És egyéb ilyenféle dolgok. És fát kell hordani az erdőből.

Fiatal béreslegények, a kik nem rég mentek haza a katonasorból s a munka nem ölte még -24- meg bennük a fiatalos kedvet, incselkedni próbáltak vele az erdőszélen. Nem ért ez semmit. Oda sem hallgatott.

Az utolsó télen, a midőn így történtek a dolgok s a midőn Annus eltünt, egy vándor trupp érkezett a tanyák közé. Szinészek voltak ezek, valóságos szinészek: egy asszony, egy lányforma, azután az igazgató úr, meg egy másik, egy fiatalabb. Egy kocsin jöttek négyen a podgyászszal és vasárnap délután játékot rendeztek a juhistálló felső végén. Ott volt arra hely szépen és meleg is volt a hely, okosabban már nem is lehetett kiválasztani. No és azt aztán elmondani nem lehet, a mit ott mindent előadtak. Ez volt csak az igazi kitalálás. Az öreg csősz maga is előbiczegett a szalmáskertből a leányával, nézni ezen királyok osztályoskodását és villongásait a juhistállóban. A Belizár király volt az igazgató, a hosszú hajával, a Sármány királyfi pedig az a szép magas fiatal ember, vörös köpönyegben, aranyos karddal és szines papirosokból való koronával, nem egészen aranyból és ezüstből, hanem csak a milyen egy király fiát illeti. És azok a drága szép szavalások…

A társaság igen jó kedvvel játszott, mert hoztak tojást, tyukot, az ispánék ott voltak, a vadászék és több ifiur a szomszéd majorokból, -25- meg a közönség mind, a ki csak az istállókból és béresházakból eljöhetett. Az igazgató úr a művészet e szép és ritka pártfogásán igen fölbuzdult s oly apai átkokat dörgött a Sármány királyfi felé, hogy öregebb asszonyok a hátulsó hallgatóságban sürün vetették a keresztet magukra. A dolog tetszett is s bár az uri nép hamar elvonult, a nagy közönség ott maradt s vége nem volt az éljenzésnek, a mikor a hős Sármány aranypapirral bevont kardját az istálló teteje felé tartva, sok veszedelem után örök hűséget esküdött a herczegkisasszonynak, a kit a társaság leányforma női tagja képviselt. Az is igen szépen játszott és a haja úgy volt föltüzködve a fejére, mint az uri kisasszonyoké s nagy ékességek csillogtak a hajában, mint azt városokban lehet karácsonyfákon tapasztalni a tortásboltok ablakaiban.

Mindnyájukat megéljenezték és hogyvoltakat kiáltottak nekik, különösen a Sármány királyfinak a biboros köpenyben, a ki azonban alig látszott ezt tudomásul venni, hanem fáradtan szedte le az előadás végével fejéről az őt megillető koronát és szomoruan tekintett végig az istállón. Szeme réveteg tekintetével a sarokból egy másik szempillantás találkozott, egy égő, tüzes, forró, vágyódó tekintet arról a helyről, a hol a szalmáscsősz leánya állt… -26-

Ily szomoruan viselkedék Sármány királyfi, ellenben egészen más volt a Belizár király. Mint mondá, kicsiny, de lelkes társasága sulyos anyagi körülmények közé jutva, már-már pártoláshiánynyal és éhinséggel küzködött s ez okból fokozott örömmel vette át a barázdált arczu, agg ember a tojásokat, tyukokat, burgonyát s a számadó juhász által utólag, elismerés gyanánt nyujtott sonkacsülköt s fagyos kolbászt a művészet szent koszorujának nevezte s meg is ették azonnal, a koronával a fejükön, a művészet szent koszoruját. Sajnos, az elismerés napsugarának verőfényében nem sütkérezhetett tovább a Dongováry Leo társulata, mert hogy hétköznap egyéb dolog foglalja el az embereket s nem látogathatják Thália csarnokát. Igy mondta ő, midőn elbucsuztak s a két kicsi, sovány, macskányi lóval nekivágtak a fehér hómezőknek, a melyek fölött föllegek futó árnya suhant át, kergetve egymást a puszta végtelenségben.

Elmentek s elvittek mindent magukkal, a mi reájuk emlékeztetett. A koronákat, a kardokat, a palástot mind ládákba tették, azok mind velük mentek.

Ezen a fehér, holdjárta éjszakán a szalmás-kert alacsony földházából megindult Annus és ment a koronák, biboros ablakfüggöny-palástok után. Elveszett, eltünt végképp, nyoma sem marad. -27-

Hova veszett, hova tünt, hova pusztult: ki tudná megmondani a pusztákon, a hol minden egyforma, minden megszokott s a hova nem mindennap jönnek Belizár királyok.

Az öreg csősz egymagában olvassa a nyomtatványokat, a mik elébe kerülnek, a mik az ispán házától, a vadásztól a kezébe jutnak. Lehet, hogy megéri, a midőn a Beérfalu és Környéke Lapja elismerő sorokat szentel Szalmáskerthy Annának, a jól szervezett Dongováry-féle társulat első hősnőjének, a ki immár a nagykorcsma udvarán két hét óta ejti lázba művészetével Beérfalu és környéke intelligencziáját.

Lehet, hogy megéri, lehet, hogy nem. Szeme egyre gyengül. Fogy az öreg nagyon.

A szeme világa bizony veszendőben van. Könyek is rontanak rajta s azok szivárványán keresztül nem látni már meg rendesen a betük formáit. Testállásukban a betük egyre zavarosabbak, mindinkább gyakran kell emlékezés okáért a régi versezethez folyamodni.

A ravasz Kabók.

Hogy hetivásárkor, ha bent van az ember a városban, a korcsmában elmaradni nem jó és nem tanácsos, arra eleven tanubizonyság Hadadi Mihály, a kivel ezen okból sok mindenféle vergődések történtek. A dolog ugy áll, hogy ezen csapásokat bajos elkerülni. Hetivásárokon, ha minden holmiját eladta az ember, már az ugy szokás, hogy megéhezvén, eszik valamit. Vesz egy tizpénzes czipót a piaczon. Azután bemegy valamely korcsmába és paprikás hust kér. Csakhogy persze ez nem megy ilyen könnyen. A kenyérpiaczon alkudni kell s végig próbálni a czipókat. Némelyik csodálatosan könnyű s tele van likkal. No az a bolond ember, a ki megveszi. Más ellenben a jóravaló czipó. Ez meg van a maga természetességében és se nem könnyebb, se nem nagyobb, mint a hogy az tőle megkivántatik. Azt azután megveszi az ember. -29-

A kofa most oldalt néz és meghuzza a derekára kötött nagykendő rojtjait, a minek bizonyos megvetés-szerü jellege van.

Mihály azonban mosolyog, mert most már egészen rákötötte magát erre a czipóra. Látnivaló, hogy a piaczon nincs több ilyen s ha már egyszer az ember bent van a városban, vegye ki a részét az élvezetekből.

– No adok érte nyolczat, de csak magának. Szörnyen tetszik a maga képe néköm.

Az agyafurt Mihály ilyképp egy garast lealkud a czipóból, a mit a hóna alá vesz s diadallal viszi a korcsmába. Ott hoznak neki paprikás hust. Hát ez biz nem olyan, mint a melyet odakint a bográcsban főznek, hanem azért csak megeszi, a ki éhes. Sőt Mihály csak a czipó felét fogyasztván el a húshoz, koczog az asztalon.

Kap levet s azt méltósággal bicskahegyen mártogatja ki, a mi midőn megtörtént, Mihály érzi, hogy étel dolgában teljesen el van látva. Lesöpri most már a morzsát az asztalról, a kabátról, a bicskát becsattantja, zsebre teszi, de csak előveszi ujból, hogy koczoghasson vele az asztal szélén. Étel után ital kell s alig hihető, hogy akadna olyan magyar nemzetiségü Mihály, a ki a korcsmában étel után vizet kérne, ital gyanánt.

Biz így Mihály is csak bort kért, fél litert, a mi csodálatosan kevés, ha nagy poharat adnak hozzá. Mihály vágyna, hogy ez elfogyott, még másikra is, de a takarékosság ellentmond ennek. Otthon ennyi pénzért háromannyit ihat. Le is mond a dobzódásról, de épp e pillanatban lép be az ajtón egy másik czipóval a hóna alatt a sógor is, bizonyos nevezetü Baráczius József.

Ezzel kezelnek s Baráczius helyet foglal. Ők ugyan csak magyar sógorságban állanak egymáshoz, de jó barátok nagyon, mert annak idején Baráczius közel lakott Hadadiékhoz. Baráczius földje ugyan most is ott van, a hol azelőtt, csak hogy Mihálynak most az utja más. Ugyanis bizonyos Kabók Illés lakik arra, s annak a földjén vezetett az ut Mihályhoz. Kabók, -31- míg szegény volt, nem bánta, hogy ki kocsik járják a földjét, de most másképp van, mert szerencse érte. A mint ment volna ki a városból, a vasuti átjárónál elütötte a mozdony, Kabóknak kitört a lába s ezreket fizetett a vasut a láb helyébe. Pedig a láb egészen összeforrt (az emberi csont nem porczellántányér) s Kabók azóta gőgös ember és senkinek sem engedi meg, hogy a földjén keresztül járjon.

Így Mihálynak most nagyot kell kerülni másfelé, hogy hazajuthasson. Ennélfogva ritkán találkozik Baráczius Józseffel s tudnivaló, hogy kivel minél ritkábban találkozik, az annál nagyobb öröm. No és hogy a sógor szintén leteszi a czipót és paprikást hozat, Mihály nem akar csak úgy ingyenben ülni az asztalnál.

Adnak, de adnak aztán a sógornak is. Így italoznak, az idő mulik, megint Mihály vesz, megint a sógor. Egyszer azt mondja egyik:

Hát éppen ideje. Kiballagnak s mennek egymás mellett a kocsik felé. Ki vannak pirosodva és Mihály szerfölött pipázik. A kocsikon sem különben megy a dolog. Sebesen hajtanak ki, ki a városból és könnyebben kezdenek lélegzeni, a mint a szabadba érnek. Mert csak más -32- az ott. Akkor Mihály neki ereszti az ostort, hogy utólérje az előtte haladó sógort. Az ut elég széles arra, hogy egymás mellett menjenek, koczogva s beszélgetnek.

Az ám. Csakhogy éppen ez is olyan dolog, a milyen Kabók Illéstől telik ki. Mert Mihály a hallottakon megörülve, arra megy, át is hajtat a Kabók-féle földön, de mire hazaért, sántit a lova. Megnézi, látja, hogy ócska vasszeg van a lábában, (mert azzal szórta tele Kabók az utat).

Dühös lesz most, mert mit csináljon az ember, ha a lova megsántul. Szidja Kabókot, Barácziust, az utat és még sok egyebet, mert nehéz a káromkodással betelni, különösen ha nem tudja az ember, hol ment a szeg a ló lábába.

Végül az asszony csitító szavára belátja, hogy ezzel a dolgon nem segít. A szeget kihuzza a ló lábából, ezt vizes vederbe állítja, másnap pedig alig pitymallik, utra kel vele Dorosma felé. Ott ugyanis vásár van, el kell adni a lovat és venni egy másikat. Mihály odaér s kiáll a -33- lovával. A ló mutatós amúgy, kicsit bizony nehezen emeli a lábát, de talán akad azért vevő. Jön a lócsiszár és nézi a lovat.

– Az ám – toldja a gazda a szót – vöttem észre máma. Kicsit elfeküdte a lábát.

Így beszélnek előre hátra, a mi különben egyre megy. A kupecz már régen látja, hogy mi baja van a lónak, azt is látja, hogy nem nagy baj az. Mihály pedig azt látja, hogy ez a szamár kupecz nem lát semmit. A bolond még megveszi. A mint hogy igaz is volt. Mihály százötven forintot kér a lóért, a kupecz huszat igért s végül száz forintban kiegyeznek. A kupecz megy a lóval és mosolyog, hogy becsapta az élhetetlent. Némi vád furdalja ugyan, de aztán dörmögni kezd:

Mihály ijedten fordul vissza, abban a hitben, hogy jön már a kupecz a lóval. De a mint a -34- szólóra tekint, örömteljesre válik az arcza hirtelen. Hiszen ez a Kabók Illés. No ez jeles dolog. Ennek igazán örülni lehet, a miért hogy ujra kinyitotta az utját.

Kabók Illés belecsap. Lám, nem olyan gőgös. Mindent ráköltenek, pedig a beszédje is egészen helyes.

– Hát – bizonykodik örömmel Mihály, mert ő egyébként fölötte jólelkü ember.

– Mind a kettő. Eladtam egy lovat, most vöszök mását. Gyüjjön kend deputálni.

Mennek deputálni, mert a lóvétel nem tartozik a közönséges dolgokhoz. Az nehéz és furfangos állapot, mely körültekintést igényel. Azt több felül ki kell tapasztalni.

– Hogy adta kend el a lovat – kérdezi Kabók Illés, a ki járatos az ilyen dolgokban.

– Száz forintért – feleli Mihály. – Hanem nyolczvanért vöttem tavaly… Most is ilyen formásat szeretnék vönni.

– Persze, persze – feleli Kabók. – Hanem nyolczvan forintért bajos olyant kapni lóban, a ki húz is futós is…

Ezen elgondolkoznak, a mint mennek a lovak sorai között s Mihály az ostor nyelével ütögeti a csizmája orrát. Utóbb azt mondja:

Most lehajtott fejjel ballagnak tovább, nehogy valaki rajtuk a vásárlási szándékot észre véve, olyan állatot kináljon, a melyik nem tetszik. A lehajtott fejnek ez az egyik oka, a kevésbbé praktikus. A másik ellenben abból áll, hogy az eladó emberek hosszu sora meg ne lássa rajtuk, hogy tetszik ám valamelyik deres vagy szürke. Annak mindjárt ára van! Ennélfogva csak úgy kell végig menni a sorokon, mintha tisztán csak sétálás szempontjából jöttek volna ide, a mely czélra ugyanis a dorosmai vásártér fölöttébb alkalmas.

Igy haladnak. Sok mindenféle lovat hagynak el jobbra is, balra is, van azok között különféle fajta.

– Csakhogy nem vönni akarjuk – vág vissza Kabók széles mosolylyal – hanem csak úgy akarni akarjuk.

Erre nevet Mihály is, a lócsiszár pedig ingerülten huz végig lovain. De hát ez nekik (nem a lovaknak, hanem Mihályéknak) teljesen mindegy, ők csak mennek odébb lassan, alattomban figyelő pillantásokat vetve szét. Egyszer aztán megrántja Mihály kabátja szárnyát Kabók.

– Testben egészen röndös, de a háta egy kicsit le van esve. Zabosláda feje van neki.

– Nono – véli Kabók. – Olyan nyolczvan forintos formáju… A király ménössiben van bizonyosan szöbb is.

Mihály megáll s messziről sandít a lóra. Hát valóban egészen rendes állat. Vált hirtelen Kabókkal egy tekintetet. Mihály egyet pislant, Kabók kettőt s ezzel el van íntézve a dolog. Kabók elmarad, Mihály pedig megy a bizonyos ló felé, de csak tél-tul, mintha mire sem lenne gondja. Még túl is megy rajta, de ekkor elejti a kezéből az ostort, a miért vissza kell fordulni. Mikor fölvenné, megakad a szeme a lovon. Nézi egy darabig, azután hanyagul odaszól: -37-

Ezen most már nevetni kell. Ezt tudja Mihály jól, nehogy harag legyen a dologból. Mosolyog s azt mondja:

Meg is nézik. A ló ugyanis igen nyilt viselkedésü állat, a mely soha sem tagadja el a korát, mert hiszen az évei száma oda vannak irva a fogaira. Le lehet olvasni erről, hogy ez a ló hét esztendős, a mi lónál körülbelül a férfikor delét jelenti. Hát ez éppen vágna. Sem nagyon öreg, sem nagyon fiatal s ez utóbbi sem megvetendő, mert ilyenkor már megállapodottabb az észjárása és nem tesz oly könnyen kárt sem magában, sem másban.

– Hm – feleli Mihály savanykásan – ez még nem határoz, mert a mellett akadhat más hibája. Hiszen látja kend az állását. Olyan a -38- a háta, mint a beroskadt tanyatető. Meg a feje… Micsoda nagy hordófej! Hiszen talán be sem fér vele az istállóajtón.

A kun már ezt a sok gyalázást nem tűrné el, ha nem látná ki Mihályból a vevőt. Az vesz, a ki ócsárol, tartja a német, a minek az felel meg a magyarban, hogy alkuval megy a vásár.

– Hát – mondja – hibája van, azt a vak is láthatja. Ha hibás nem volna, a katonák is megvennék.

– Ezt? – kiáltja – ezt a lisztes hombárt? Ugyan hová tette kend a szömit?

– Adjon Isten jó napot – mondja most valaki a háta megett. – Mit nevet kend.

– Nézöm hát. Ezt a lovat, ennek a jó embörnek a lovát. De nevetni köll rajta. Azt mondja erről a lórul, hogy még a katonák is elvinnék… Nevetni való ez.

– Ha hibája nem volna – mondja bosszusan a kun – el is vinnék. Nem mondom én, hogy így viszik el. Hanem ha hibája nem volna. -39-

Kabók most szemügyre veszi a lovat. Kissé hátra hajlik, a bal lábát előre teszi s összehuzza a szemeit. Kritikus pillanat ez.

Megnézi a fogait, a kor megállapítása miatt s közben kissé rángatja a vállait.

(Mögötte már a könyere javát.) Aztán a nyakát markolászsza végig, hogy nincsenek-e ott rejtek daganatok, továbbá a kehesség kitanulmányozása szempontjából. Az állat nem is állja ki az erős marok szorítását a gegőjén s köhint párszor, rázva a nagy fejét. Kabók igen magasra huzza szempilláit e veszélyes aktusra, míg ajkait összefogva, a szájszéleit lehuzza mélyen. A kun mindezt aggodalommal, Mihály pedig benső gyönyörűséggel nézi. Ezután a szemek kipróbálása következik. A nagy fekete fényes gömbök tiszta szemet mutatnak, de Kabók azért csak belefuj mindkettőbe s rájuk is lehel, miközben a ló fölkapja fejét s állon üti vele Kabókot. – Oh, hogy kerülnél a kutyák asztalára – véli ez. Még most a kalappal is kell integetni néhányszor az állat előtt azon okból, hogy nem-e ijedős. Mert az is baj, ha ijedős, sőt fölötte nagy baj, mivel az, a kinek olyan lova van, még arra sem ér rá, mikor hajt, hogy pipára gyujtson a kocsiban. -40-

Nos, idáig elment a vizitáczió. Most következik a hát megvizsgálása, valamint, hogy szilárdan áll-e a ló a lábain. Ez okból kissé oldalt lökdöstetik, a mi a kunnak némi gyönyörűséget hoz, mert közben az alkutárgy, beleunva a szemlébe, le akarja taposni Kabókot.

S most már a lábak szemléje kezdődik. A lábaké. Ez a fődolog. Végig kell menni minden izmon, hogy nincs-e megcsomósodva, nem mutatkozik-e valahol pókosság s hogy nem stráfol-e az állat. Továbbá jönnek a paták, a patkót soha nem látott szűz csontdarabok. Végül pedig meg kell rántani jól a ló farkát, hogy nem-e hamis szőrből van ragasztva, mert ez aztán valósággal tanyacsufság lenne.

Készen lévén mindezzel, Kabók néhány lépést hátrált, az állát a tenyerébe fogja s pár pillanatig szótalan komolysággal szemléli a lovat.

– Hát ezt vinnék el a katonák? – kérdezi végre a nagy hallgatás után.

– Mondtam már, hogy akkor, ha hibája nem volna, – szólt összehuzott szemöldökjei alól tekintve a kritizáló férfiura. -41-

– Értöm, értöm – feleli Kabók, ki titokban bizalmas pillantást vált Mihálylyal. A pillantás azt jelenti, hogy ez az a bizonyos ló, a mit meg kell venni, ellenben Kabók szavai egészen mások.

– Értöm én azt – folytatja a beszédet a kunhoz – a mit kend mond. De ha ennek a lónak hibája nem volna, éppen nem vihetnék el a katonák.

– Azért – förmed rá Kabók – mert akkor nem maradna meg belőle semmi. Csupa hiba az egész ló.

Mihály is ezen a nézeten van s szó nélkül fordul meg, hogy távozik. De elmenőben mégis kérdést intéz a gazdához:

Az alkudók szemei összevillannak s most már rövid kérdés az egész. A mely lovat hetvenötre tartanak, azt odaadják hatvanért s ennélfogva igérnek érte negyvenötöt. Ez igen szimmetrikus számítás. Az egyik följebb megy az alku folyamán öttel, a másik lejebb öttel. Aztán ujra haladnak ugyanennyivel. Végül következik az «Isten neki», a hatvan forint, a midőn Mihály nagy parolát csap a kun tenyerébe. A vásár elkészült, a passzust átírják s miután Mihály -42- odakötötte volna a maga kocsijához a lovat, a duttyánba mennek.

A duttyán a lóvásárok hotelje s valamely igen foltozott vászon sátorból áll. Abban bort mérnek, sört is és ott sütik serpenyőben a hires czigánypecsenyét, a mely jobban csalogat az illatával, mint a kiakasztott korcsmaczégér. A ki reggeltől délidőtájig dángováz, ténfereg, lökdösődik a lovak között, ha egy szép karéj fehér kenyéren egy ilyen barna piros pecsenyedarabhoz juthat, megesküszik reá, hogy ez a legjobb ebéd a világon. Van is ebben valami, habár az evéséhez némi tudomány szükségeltetik. Nem tányéron szolgálják azt föl, hanem azon a puha kenyéren, a mely vele jár és azt a halforma bicskával azon is kell szeletelni igen vigyázva, hogy valamiképp hamarabb meg ne egye az ember a tányért, mint a hust.

Ezen a helyen kedvre derülnek Mihályék s bort isznak a jó vásár emlékére. De még a kulacsot is megtöltik a midőn hazafelé indulnak. Kabók gyalogosan ballagott át a szegedi földről s most Mihály kocsiján megy haza. A ló, az uj ló igen jól lépdel s a mi fődolog, passzol a másikhoz. Egyre több jó tulajdonságot födöznek föl benne s Mihály, zsebében negyven forint nyereséggel, igen meg van elégedve. Egyben Kabók eszét, okosságát, alkuvó -43- képességét csodálja s mert hogy a mai nap nyeresége a Kabók révén került hozzá, fölötte gyakran kinálja a kulacscsal. Meg is van ütődve egészen, mikor egy keresztutnál az mondja Kabók:

– Nem köll. Kár vóna annyira meghajkurászni a lovakat. Nagy kerülő nagyon – véli Kabók.

– Hiszen ott az ut a kend földjin – vitatja Mihály, a ki minden áron szolgálatot akar tenni.

– Arra ne járjon kend – mondja – mert a mi törött cserép csak a tanyába kerül, mind az utra van hányva. Belehág a ló.

Mihály e szavakat hallva, Kabókra mered a szemeivel. Tudja most már, hol sántult meg a másik lova, meg is szidná érte Kabókot, de hiszen éppen Kabók az, a ki neki ezzel a bajjal nyereséget hozott. Nem szól hát a dologról semmit, csak annyit kérdez: -44-

Kabók ismét mosolyog. Harcsa bajusza mozog a nevetéstől, apró szemeit pedig összehuzza.

– Ha bezárom az utat – mondja, engöm szid az egész környék. Hát nem zárom be. Nem fábul csinálok korlátot, hanem cserépbül. A ki egyszer arra járt, többet nem kivánkozik.

– No nem – mondja gondolkozva Mihály. Kezelnek. Kabók beballag a dülőbe, Mihály pedig koczog hazafelé. Eszmélkedik az ülésben, az esze a Kabók ravaszságain jár s szeretne ő maga is ilyen okos ember lenni.

– Fiskális esze van ennek az embörnek… fiskális esze… – mormogja s kiszopja a kulacsból még azt a kicsi lelket, a mi benne maradt.

Csata a katonával.

János a tanyáról többféle alapon jött be ezuttal a városba. Első sorban a piaczi árak érdekelték s azonfölül néhány apró tárgyat is kellett venni. Ugyanis kell egy karika a malacz orrára, egy karika az inga-óra lánczára, a mit mindig ellopkodnak a gyerekek, végül pedig adót is kellene fizetni.

János ez utóbbi mesterséget végzi el először s megszaporodva jön ki az adóhivatalból. János odakint azt határozta, hogy tíz forintot fog fizetni, de csak ötöt fizetett s így financziálisan szaporodott. Ez mindig vidám állapot. Most már lehet karikákat keresni. Talált is kettőt, nagyon szépet. Egyik jó volt az órára, a másikat pedig nagyolta kissé a malacz orrára, de hát üsse kő, majd hozzánövekszik. Az orr növendő. Ezzel most már egészen készen van s lehetne is menni kifelé, a midőn eszébe ötlik, hogy vesz egy olcsó jegyzőkönyvet a fiunak. Inkább abba irkáljon, mint a ház falára. -46-

Ez természetes. János valami játéküzletbe megy, végignézi a kirakott tárgyakat s néhány fillérért vesz egy kis noteszt. Szép azért az nagyon, olyan aranyos a háta, akár a biblia.

– No majd möglátom, mit ír bele a gyerök, – szól biztató mosolylyal János a boltoshoz. – Maga lösz a felelős azért, a mit a gyerök ebbe a könyvbe szerkeszt.

A mint azonban János az aprópénzt tartalmazó tárczát a belső zsebbe akarná tenni, a tárcza leesik a földre, mert nem olyan könnyü a subában való mozgás, mint a hogy azt az ember gondolná.

János lehajol érte s a mikor fölvenné, egy kis szines alakon akad meg a szeme. Ez egy játékkatona, a mely fakarjával szalutál, s kabátja kékre, lábai vörösre vannak festve. A szerencsétlen kis katona feküdt a földön, mert csákójával odaszorult az árusító asztal lábához, de még így fekve is következetesen tisztelgett. Természetesen János a hogy megpillantja, villámgyorsan az eszébe ötlik, hogy a kis könyv mellett ez a katonababa is igen jó lesz a gyereknek.

Hamar kikapja hát fekvő helyzetéből s hozzámarkolva a tárczához, mindakettőt az öklébe fogja. Fölegyenesedik s az öklét bedugja a belső -47- zsebbe. Ott kinyitja, a katona és a tárcza bentmaradnak, kezét pedig nyitott állapotban huzza vissza. No ez rendben van. Most már végleg elköszön a boltostól s az utczán kedvvel rázza bele magát a subába.

Nincs otthon senki, mivel hogy a gyerek iskolában van, az asszony pedig odajár a szomszéd tanyán, a hol valami torban segédkezik.

Így hát a lovakat kifogja s előkeresve az eresz alól a kulcsot, bemegy a házba. Jó meleg van bent. János topog egy kicsit a szobában s jár-kel. Majd pedig gondolkozik, vajjon utána menjen-e az asszonynak, vagy reátegye az órára a karikát.

Eközben eszébe jut a notesz meg a katona. Gyertek elő. Zsebbe nyul s kiveszi mindakettőt. Az asztalra teszi s az ablakhoz megy, kitekint a néma tájra, az utra, hogy jön-e a gyerek. No, nem jön még.

Visszafordul s ekkor a hogy tekintete az asztalra esik, megdöbbenve lép hátra.

A notesz fekszik az asztalon, de a katona, melyet mellé fektetett, nem fekszik, hanem áll és fölemelve tartja a kezét.

De midőn elvonja kezét, ujra fölugrik a katona, előbb hajlong jobbra-balra, mintha igen mérges lenne, azután megáll keményen, éppen neki szemközt fordulva és a kezét le nem eresztené ez világért.

– No – szól ujra János és komolyan szemügyre veszi a kék-vörös emberkét.

Leteszi most már keményen az asztalra s meg is nyomja, hogy jól fekve maradjon. Úgy is van. Erős keze alatt megfekszi az asztalt a katona és semmi mozgása nem érzik.

Ámde kezét hirtelen elvonva onnan, ujra csak fölpattan, hajlong, megint előtte áll meg s két festett szemével reá tekint.

Ezuttal politikával él. Nem kapja föl hirtelen a kezét, hanem lassan fogja elhuzni. Meg is próbálja, de ime mi történik megint. A hogy szelid vigyázattal emeli föl az ujjait, akként kél utána lassan a katona, mignem ismét teljesen egyenesen áll és karját Jánosra emeli.

– Éngöm ne fenyögess – mondja János s elmegy az asztaltól egészen a sarokig.

Onnan gyanusan nézi. Csönd van kint, bent. Kissé alkonyodik s a pusztára leszáll a téli -49- napáldozat ólmos fátyola. Semmi zaj sem hallható, a boglya-kemenczében összeomlik néha a zsarátnok s koppan a tapasztott falon. A notesz az asztalon fekszik, János a kemencze-padkára ül, a katona áll az asztalon s mereven nézi Jánost.

János erős pillantásai egyre gyengébbek, végül lesüti szemeit a katona tekintete előtt.

– Én nem loptalak el – védekezik halkan – feküdtél a földön. Akkor minek feküdtél… Mert le voltál szorulva. Köszönd, hogy fölemeltelek! Ez nem lopás. Más is elvitt volna, hallod-e? Engöm ne verj mög szömmel, mert leütlek az asztalrul. Leütlek!

Erőt gyüjt és fenyegetve közeledik hozzá. János már-már leüti, mikor uj gondolata támad. Az asztalon a kancsó, körülötte vizes az uj deszka. Hirtelen elkapja a katonát és fejjel belenyomja a vízbe.

Mozog is. Ijedve veszi ezt észre a küzdő felek nagyobbika. A víz nem birta teljesen leragasztani a zöld festékhez a kékfestékes katonát, egyszerre mozogni kezd s hopp! megint egyenesen áll már, de előbb előre-hátra hajladozik fölemelt karjával.

Hát ha ez nem czélzatos fenyegetés, akkor egyáltalán nincs fenyegetés a világon.

– Minek is hoztalak ide! – kiáltja. – Engöm ne bánts mög. Ne ronts mög. Összetörlek!

Előkapja a botot a sarokból s tisztes távolban maradva, le akarja azzal nyomni a katonát. Nem megy. Kitér a bot elől s minél jobban hozzá sujt, annál hevesebben fenyegetőzik.

Eh, egyszer hal meg az ember. Hirtelen el-elsiklik az asztal mellett, hogy az ablakhoz jusson. Ezt reszkető kézzel kinyitja. Akkor visszafordul bátran, nagy kezével megmarkolja a kis embert, hogy egészen elvesz az öklében.

– Gáspár… Menyhárt… Boldizsár… – mondja, s kilöki a katonát az ablakon.

Repül, repül egy darabon, azután a fagyos göröngyök közé bukik s hentereg ide-oda. -51-

Már megint áll a katona egy hókupacz tetején, hajlong, integet, emeli a kezét és erős szemrehányás van a tekintetében.

János hallani véli a szavakat és szivét névtelen ijedtség szorítja össze.

És rontások rontása, hogy épp most jön haza a gyerek az iskolából. Látszik az uton. Közeledik, ő meg kiáltani akar reá.

De nem bir. Rémülten, elzsibbadva látja az ablaknál, hogy a fiu észrevette a katonát, fölemeli s diadallal hozza befelé.

A fiu nem érti. A kis ember szemei szeretettel nézik a még kisebb embert s kaczagva kiált:

– Nézze kend, ólom van az aljában. Ha léfektetöm, fölugrik. Nézze kend mán!

Jánosról lefoszlik most a zsibbadtság, rémület s benső indulatai elcsöndesülnek. -52-

Thurzó útja.

Ha a bognárnak odaadnak egy csomó fát, hogy azt szerkeszsze össze kocsinak, nem bizonyos, hogy a bognár ezt el is készíti. (Amúgy is igen kitanulhatlan a bognár mesterség.) Hanem a kis gyerekről, már mikor megszületett, bizonyos, hogy meg fog halni valamikor. Az élet készíti ki erre a fiut, az élet, a mely előbb erős embert szerkeszt belőle, azután pedig őrölni kezdi, elszívja a vérét, összetöri a csontjait, végül megöli. Ilyformán, bár semmi sem bizonyos, az bizonyos mégis, hogy valamennyien meghalunk, legalább eddig mind meghalt, a ki született, az öreg Lévai Mihályt kivéve, a ki még százöt éves korában sem halt meg, hanem agyonütötték.

Ő lett volna az egyetlen kivétel a szabály alól, de nem lehetett, el kellett menni neki is a nyugalomnak csöndes éjjelébe, közanyánk ölébe. Mindegy. Nem baj ez. Helyet kell csinálni -54- a fiataloknak s ennélfogva az nem is olyan különös, mint a milyennek látszik, ha valaki meghal. Elmulik s emlékezet marad utána, a melynél fogva még sokáig emlegetik, minél czifrább életü volt, annál tovább. Ha valami igen csendes, nyugalmas, munkás életet élt, a családján kivül alig emlékszik valaki utána, más esetben pedig gyakran emlegetik, mondván, ha elhaladnak kocsival valamely kopár dombaljban:

De hiszen az ilyenkor már teljesen mindegy, hárommal verekedett-e vagy öttel. Most ugyan nem verekedne meg egygyel sem.

Ezt gondolni néha szomoru. Hogy az a nagy erős ember fekszik mozdulatlan, pedig mennyi sok szép dohány termett tavaly is, a mivel csempészkedni lehetne.

Ez, a kiről most itt szó van, nem az ilyen fajta emlékezetü emberek közül való. Nagyon csendes viselkedésü volt világéletében az öreg, most se külömb, hogy meghalt. Úgy volt, hogy egyszer csak lehunyta szemeit. Betegnek nem volt valami nagy beteg, csak a hátát fájlalta néha s azt mondta, reggelenkint annyira fázik, hogy a szive is reszket. De nem volt ez mindig így. Gyakran hetekig is elmaradt a baj, a -55- míg aztán ujra előjött. Ilyenkor kedvetlenül panaszolta:

No már ez komoly baj s ha valaki így van pipás ember létére, jól teszi, ha intézkedik az elmulás iránt. Mert hogyha valakinek sajogtatja a hátát az a bizonyos valami, meg hogy a fázástól reszket a szive gyökere is, az mind semmi ahhoz képest, mikor elhagyatottan hever az ablakpárkányban a pipa, a dohányzacskó, meg az ágy derekaljában a szépen kisimított, féltve őrzött barna-sárga dohánylevelek. Az már nehéz dolog. Mert ha a pipa nem kell, nem kell a reggeli korty pálinka sem, a bor sem, étel dolgában pedig ha minden tudományát összeszedi is az asszony, nem tud olyant főzni, a mi kináltassa magát a tálban.

Ez volt Thurzó Pál halálos betegségének is az előjele, hogy nem kellett a dohány. Thurzó Pál nem volt valami nagy úr, hanem szegényes pusztai ember, éppen csak akkora földdel, a mekkorára tanyát lehet építeni. A neve, ez a hires magyar név, ezért csodálatosnak tetszhetik, pedig nincs benne semmi feltünő. Vannak itt Bercsényiek, Thurzók, Béltekyek, Thököliek, Rákócziak, Szécsenyiek, Bánhidyak. -56- Egyik ilyen foglalkozásban van, másik másban, de mindannyi magyar ember.

Egyébként a név nem határoz, mert azért csak meghal az ember. Így járt Thurzó Pál is. Este még beszélgetett a családjával, mielőtt lefeküdt volna, mert a tél nagyon arra való idő. Korán szokás feküdni, hogy ne fogyjon a világ, a gyerek is nagyhamar kiment az istállóba és valamennyien lenyugodtak. Thurzó Pál ezen éjszaka meghalt szó nélkül és még azt sem mondta, hogy befellegzett. Csak reggel vették észre, mikor költik, de hiába költik, mert nem hallja.

Az asszony sirva fakad, utána a leánya. Thurzó fekszik az ágyban mozdulatlan. Bejön a gyerek, kérdi, mi baj. Mondják neki:

A legény meredten bámult az ágyra és nézi az apját. Mikor az anya a siralom énekeibe kezd, hogy jaj mi lesz velünk most már, nem állja tovább, szótlan kifordul a házból, az udvar havában elmegy a tanyakerítésig, a sövény fagyos ágaiba fogódzik és kitekint a tájra.

Végig fehér minden. Az ut, a fák, a mezők, melyből néhol elszáradt bozótok teteje tünik elő. A csönd végtelen. Az uton nem jár senki, a kutyák nem ugatnak, mert nincs mire, az egyedüli mozgó lény a varju, a mely csapatostul -57- ténfereg a havak tetején. Az ég alján nagy szürkeségek, a melyben elvesz a tanyavilág és ebből a szürkéből ha szél támad, apró fekete tömegek gurulnak elő, elszáradt ballangó-gyökerek gömbjei, a mik végig zörögnek a határ egyik végétől a másikig. Ők az egyetlen utasok, mert ilyenkor senki sem jár kint, csak a kinek okvetlenül menni kell. Nemcsak a föld, a fák, a virágok alszanak, de az emberek is vegetálnak. A pusztalakó, hogy a világítást ne fogyaszsza, későn kel, korán fekszik, az ebéd pedig eltünt, nincs más, csak reggeli meg a vacsora, mert a föntlétel ideje oly kevés, hogy abba egy harmadik étkezést beleszurni lehetetlen. Ólmos föllegek idején, mikor egészen elsötétül a táj s a dél világossága sem több, mint a nyári alkonyaté, nyolczkor kelnek, ötkor feküsznek az emberek. Ha azután még nagy is a hó, a határ egyetlen börtön, mert csak gyalogos ember járhat, de az sem birja ki messzire.

A betegség és a halál mindenütt szomoru, de legszomorubb ezeken a helyeken, ha téli világ van. Külön-külön börtön valamennyi ház. Orvos?… nem, ilyenkor maguktól halnak meg az emberek. Negyedéve télen, mikor óriás tömegben esett le a hó az égből, történt, hogy a halottat sem lehetett elvinni több napig a -58- messzi sirjához. Addig a hideg konzerválta, mert hóravatalra tették az udvaron, a hol csonttá fagyott.

… Belülről egyre hangosabb a sirás, a siralom jajgató éneke sikoltásokra válik. A legény visszamegy, leakasztja a subát.

Mire a táj tulsó oldaláról a tanyához visszakerül, itt is, amott is, a fehér havon mozgó alakok látszanak. A hallottlátogatók ezek, a kik e foglalkozást semmiért el nem hagynák. Jönnek subában, az asszonyok hosszu, rókaprémes köpönyegben. Míg jönnek, beszédet tartanak az az elhunyt fölött. Az emberek gondolkoznak. Ha most Thurzóné a földet eladná, meg lehetne venni. Számolgatják magukban, ki lenne rá vevő, hánynyal kellene megküzdeni. Mert ez küzdelem, a földszerzés harcza, a mely csodás erővel él bennük. A föld a vagyon alapja s a pénz sehol sincs oly jó helyen, mint a földben. Ki liczitálna rá? Savanya Pál, Kabók -59- Gergő, Gél Mátyás… Gél Mátyás, Gél Mátyás – van is ennek pénze…

A tanyában ekkorra nagy a csöndesség. Mint minden elmulik, a sirás ideje is elmult. Csak a szemek könyesek és a fekete hangulat terjed. A kutya sem ugat. Mondják, hogy a kutya néha lelket lát s ez attól van, bár mások ismét az ellenkezőt tartják, hogy midőn az eb lelket lát, emberi hangot hallat, oly névtelen üvöltést, mint például az, a ki megy a Tisza közepén s hirtelen kilövik a csolnakából. Bár ez irányban mi bizonyosat sem lehet tudni.

A tehén is kilépett az istállóból s megállt a befagyott vályu előtt. Savanya Pál, ki földvételi számadásaiban elmerülve lépegetett idáig, odament s huzott neki vizet. Az állat mohón kapott utána s mig ivott, nézte Savanyát nagy fekete szemeivel, hogy vajjon még egy vödörrel huz-e.

– Huzhatok – mormogta Savanya Pál – ámbátor nem jó ennyi vizet inni hidegön.

Azután mikor visszaereszté a vödröt, megvakarta az állat fületövét, a mi tehénnek legkellemesebb állapot, mivel oda sem a farkával, sem a lábával el nem tud érni. E közben ér be Gél Mátyás a kapun, mivel hogy ő lassabban jár, mert kortyantgatni szokott az uton, pálinkával tartván magában az egyenességet. -60-

– Nézd el nézd – beszél magának italos emberek szokása szerint – ez mán egész átvötte a gazdálkodást. Pedig úgy is ráliczitálok.

Odabent pedig már asszonyok vannak, szomoruan lépve a házba. Már maga a bemenetel is… Az ilyen fekete nap az egyetlen aktus, a midőn nem lehet köszönteni. Se áldásbékességet, se jónapot kivánni nem lehet és ez valami nyomasztó, nehéz dolog nagyon, szótalan lépni át a küszöböt. Thurzó már meg van mosdatva és fekszik a padon. Fejénél gyertya van, az asztalon is, mert a kis ablakokon még nem jön annyi világosság, a mennyi kellene. A két gyertya fényénél jól látszik a tetem. Szép ember volt mindig, most is az, dorbézolások soha sem törték meg, a mi kis vánnyadtság van az arczán, az a betegség utolsó napjaiból való, mert bármennyire férfi is a férfi, a halállal való csata hagy némi nyomot rajta. Az asszonyok nézik, két kézzel fogva kezükben a tiszta fehér zsebkendőt, a mit ily alkalomra el szokás vinni. Vigasztaló szó az ajkukon nincs, mert bennük van a magas és benső -61- filozófiára valló tudás, hogy nehéz bajoknál a vigasztalás csak a fájdalom öregbítése. Ebből is látszik, hogy az a csöndes részvét, a melyet mostanában a gyászleveleken kérni szoktak, nem uj dolog. Sok minden nem uj, a mi ujnak látszik, például Thurzó Pál, a meghalt egyszerü pusztai ember épp olyan asztrakánprémes fekete kabátba van öltözve, mint a milyent most a városi urak hordanak franczia divat gyanánt. Néha e ruha prémjét megsimítják az asszonyok.

A feleség sóhajtva rendezkedik a szobában, egyre többen jönnek s a kik az elébb még félve álltak meg a küszöb s a kemencze padkája között, az utóbb jövők által betolattak a szoba közepére.

– A sütétöt, fiam, – feleli az asszony s ujból rendezkedik, hogy a szoba a halottlátogatók fogadásához elég ünnepélyes legyen.

– Kiviszöm mán ezt a korsót – szól szomoruan – még ivott belülle az este a lelköm.

A bentállók nem engedik, hogy kivigye, hanem átveszik tőle s egymás feje fölött kézről-kézre adják a kis házi köcsögöt. Most az asszony visszatérne a szoba másik felébe, de a mint a pad mellett elmegy, a melyen Thurzó -62- Pál fekszik, térdre esik. Fejen csókolja az embert, kivel huszonöt esztendőt töltött.

– Thurzó, Thurzó – rebegi végtelen szomorusággal – jaj én neköm most mán végképp.

Fehér kendőikkel az asszonyok szemeiket törlik, mely után, midőn özvegy Sábné keresztet vetne, mindenki mondja a miatyánkot.

Az udvaron Imre a kocsit készíti elő, mert messzire kell vinni a halottat. Halottkém, pap, temető, mind igen távol esnek, koporsó nemkülönben.

Ez úgy értendő, hogy Thurzó Pál magas ember volt, olyan magas, hogy hosszában fekve rövid neki a magyar parasztkocsi, ellenben jó volna a torontáli sváboké, a kik praktikusabb népek és hosszabb kocsikat tartanak.

No de ezen segíteni nem lehet. Mikor a kocsi előáll, fölteszik a halottat. Thurzó Pál most megy ki utoljára a maga házából a padon. A kocsin gyékény van, azon derékalj, ezen lepedő, ezen vászonra csusztatják s beterítik subával. Az asszony, a ki szorgos gonddal nézi a segítő férfiak tetteit, azt mondja:

Kihozzák a másikat a tiszta szobából. Ez a suba egészen uj suba, azon egyenes lelkü emberek szokása szerint való, a kik nincsenek világi hivalkodásban és nem tetszelegvén, a komoly egyszerüséget keresik. A kaczagányt kivéve, a mely fekete bárány, fehér irhás bőr az egész suba és semmi rajta a czifra kivarrásokból, semmi tulipánt, csak éppen az alján huzódnak vékony zöld bőrszironyok. Elég Thurzó Pálról annyit mondani, hogy Thurzó Pál ezt a maga használatára vette ünnepi subának a saját izlése szerint s ezzel körülbelül meg van magyarázva az egész ember az ő tiszta életével együtt. Most, halott korában ráborul az ünnepi öltöny, fehér selymes szálaival letakarja hideg karjait és a suba belső bőrfonatai, a melyekkel magára szokta hajtani ez állati bőrt az ember, most gondolkozhatnak, ha tudnak, hogy miért nem veszi kézbe őket a gazda. Már a gazda nem mozdul, az asszony terigeti rajta, helyezgeti merev czombjaira a bőrt, valószinüleg azon okból, hogy ne fázzon.

Imre utolsót csókol az apján, mert Imre otthon marad, mivel valakinek otthon kell maradni. Ez ismét nagy megrendülés, a mely a szivekbe vág, mert az utolsó Thurzó, ki lelke szakgatásait reggel óta türtőztette, most, a mint apját a kocsin elhelyezé, mélyet bődülve -64- végig esik a halotton, erős karjaival mindenen keresztül által fogja, szorítja, öleli, s mindazon szeretetét, a mely az ő hideg szokásaiknál fogva a szive fenekén maradt, most kiönti, a midőn fölkuszik az apja arczához s fejét annak fejére fekteti.

A többiek állnak szótalan, csak egy-kettő ejti ki a legény nevét félhangon, félve, hogy eszét veszti ott:

Idő multán Gél Mátyás, mint legközelebbi szomszéd, leakasztja a lőcsről a gyeplőt. Hozzáértők szokása szerint az ostorhegygyel szeliden érinti a cselőről álló ló hasa alját, míg a hajszásnak a fülét. A lovak megindulnak, Gél Mátyás azt mondja:

Bucsu a homokon.

Sokféle bucsu van a világon, félbucsu, teljes bucsu, meg czifra bucsuk mindenféle mozsárdurrogással, sok-sok pappal, parádés körmenettel. Ott a szent Istvánnapi Budán, a szegedi zarándoklat az alsóvárosi fekete Máriához, hol is enyhülést találnak minden lelki gyötrelmekben szenvedők és segedelmet az elesettek, ott továbbá a radnai Mária, hova heteken át gyalogolnak poros országutakon zsolozsmát éneklő táborok és térden csusznak föl a hegyre, megalázkodván teljesen s véres térdeiket nyujtván az elérhetetlen magasba áldozat gyanánt.

A homokon nincs hegy, a min csuszni lehetne, sőt a puszták fiaiból azok, a kiket katonának idegenbe el nem vittek, még hegyet sem láttak. A homokon csak homok van, a sárga, meleg, folyó homok, a mely kalászt termel és szőlőtőkét nevel. A tanyák köröskörül messze mind homokra vannak építve, homokban állnak a fák, a vetések s az izzó, meleg levegőben -66- a homok fölött mutatja csalóka játékait a puszták ingyen fotografusa, a délibáb. A vetések, kukoriczák, szőlők között vékony utak kanyarognak, az is csupa homok, hogy csak lépve megy benne a ló s nehezen huzza a kocsit, mely keskeny kerekeivel mélyen lesüpped. Utána finom, lengő por száll föl, a forgó kerék pedig fölkapja magával a homokszemeket, a melyek úgy peregnek le róla, mintha vízben járna a kocsi. A tájon a csendek csendje, csak a tengeri száradó levelei susognak és a szarka olykor cserreg a nyárfa tetején. Oldalt a szőlőket lapos, széles koronáju gyümölcsfák terítik be. Onnan méhek járnak ki s dönögve keresik az utszéli virág kelyhét. A tájon messzire ellátni nem lehet, mert sok a fa, a jegenyenyár, de meg maga az akácz is csodálatos magasra megnő s olyanok szoros egymás mellett való létükben: hosszu, egyenes törzsek, mintha az óriások kertjéhez verték volna le kerítésnek valamennyit.

A csöndes táj közepén, a különféle kanyargó utakon ha odajut az ember, nagy árnyas térséget talál. Itt széles akáczok ágai érnek egymáshoz és alattuk a fű küzködik a homokkal, mert a homok és a fű nem jó barátok. Egészen középütt pedig áll, körülvéve döngő méhekkel és vadgalambok fészkeivel az ágakon, a -67- maga csöndes, mohos mivoltában a kápolna. Megilletőbb helyet nem lehetne neki találni a környéken, mint éppen itt, a hol vastag, alacsony, esetlen tornyával megbuvik a zöld levelek között. Mellette füvek nőnek, nagy magas füvek, akkora utilapuk, hogy ha Japánban terem, bizonyára elfogadó szobák dísznövényét képezi. Mivel honi, ennélfogva csak paréj számba megy, de azért itt jó helye van nagyon és széles zöld lapjaival eltakarja a lehullott vakolat helyét.

A keskeny, ives ablakok szögelletében fecske tanyázik és a gólya a tetején. A fészke oda van drótozva, hogy vihar le ne tépje. Alant pedig, a hol a kálvária tizenkét stáczióját apró, kőből rakott oszlopok jelzik, zöld gyikok futkosnak ki a haraszt alól.

Az év legnagyobb részében a pusztai kápolna körül ezek az eleven lények: a gólya, a fecske, a gyikok s a vadgalambok, bár ez utóbbiak csak átutazóban látogatnak ide. A csend lakja a fák alját, kivéve, hogy naponkint elsétál oda a harmadik dülőből a tanító s meghuzza a harangot. Ugy van megszerkesztve az épület régiek tudományával, hogy a torony alját tornáczos hely képezi s csak azon belül következik az ajtó, akár a Rue Rivoli hosszu házsorainál. És a nehéz, várforma toronytól leszolgál ide -68- a kötél a bolthajtásba furt lyukon s csüng ott. A tanító pedig elmegy naponta hozzá, megfogja s huzza kivülről a bezárt kápolna harangját. A harangszó ítt nem az, a mi máshol. Nem veri vissza a szikla, mint a hegyekben s nem zsong, számtalanszor ütődvén a háztetőkbe, mint városokon. Hangja itt szeliden terjed szét és ringatózik a kalászok, kukoriczák fölött. Tiszta és nyugalmas, mint a táj, a melyet a rónák szabad derüje fekszik végig.

Évente egyszer-kétszer a harangszó is más, a mikor valakiben a fehér, alacsony házak lakói közül fölébred a vágy prédikáczió és szent-mise után. Ilyenkor barátért küldenek kocsit be a messze városba. A tanyákon végig megy a hír, szállva háztól házhoz: (igazabban mondva a béresgyerek viszi) – Holnap mise lesz.

Akkor összegyülnek a közellakók és egy negyedévre ki van véve a köteles rész az áhitatból. A fák alatt öreges emberek mozognak, valamint sötét ruháju időses asszonyok s elhallgatják a misét, a mit a termetes barát mond. Vége lévén az ájtatosságnak, haza mennek s most már meg van nyugodva mindenki. Mert ime, kevés időt, alig két hónapot kell várni ez aktus után, a midőn elkövetkezik a bucsu a kápolnánál, a bucsu, a mely csodálatos elevenséget támaszt a tanyák emberei között. -69-

A vén, vasvirágokkal kivert ajtók megnyilnak ekkor az ódon épületen s hűs belsejében rendezkedés tartatik ahhoz értők által. Uj gyertyák kerülnek a tartókra s a lobogókat helyes állásba hozzák. A kálvária oszlopai meszelésben részesülnek és kántorkönyvében lapoz a tanító úr, próbaképp énekelvén némely részeket a vallás költeményeiből, a melyek rendszerint mód fölött szabályellenes összeállításu versek, de hiszen talán éppen ezért mondhatók annyi sok közvetetlenséggel.

Odább pedig, a fákon tul, a tiszta füves térségen, a melynek bekerítettsége mutatja, hogy csikólegelőül szolgál, czöveket vernek a földbe. Ezekre gyalulatlan deszkalapok kerülnek; a hova egy deszka, az pad, a hova két deszka, az asztal. Ilyen készitmény sok kell oda, mivel sok lesz a vendég.

Föl is. Épkézláb ember nem marad el arról a területről, a meddig elhat a harang szava, de azon tulról is jön nagy tömegekben a közönség. Ki így, ki úgy. Egyik gyalogosan, másik kocsin, de mindannyi ünnepi ruhában, a mi föltétlen nagy testi melegséget jelent, mert föl kell ölteni a magas mellényt, meg a kabátot, a mely leginkább úgy szép, ha szücs is, szabó is -70- dolgozott rajta, vagyis ha asztrakán prémből készíttetik a gallérja. A leányok pedig már előttevaló szombaton nagy vasalásban vannak. A viganók legjava kerül elő, azután az uj harisnyák, az uj czipellők, bár az utóbbit nem huzzák fel az uton. A mint megindulnak, a czipőt s a harisnyát kézben viszik és csak úgy lépegetik a homokot. Az ok részint a takarékosságban, részint abban keresendő, hogy a homok, akár a víz, befolyna a félczipőbe, de meg a hosszu ut megviselné a pillangós eberlasztingot. Különösen ha fehér. A fehér legszebb, s ez okból kiméltetik. A gyülekezés aztán az iskola kutjánál van, a hol a puszták leányai megmossák lábaikat s felöltöznek harisnyába és czipellőbe, vigyázattal menve most már végig azt a kicsi utat, a mi még onnan a kápolnáig vezet.

Ekkorra már a kápolna környéke valóságos tábor. A sátrak sem hiányzanak. A város kocsizó árusai a bucsut is csak olyan sokadalomnak veszik, mint az országos vásárt, s nagy pontossággal jelennek meg. Ott a mézeskalácsos a pompás szép sziveivel, a melyekben még tükör is van, s ez alatt kék és sárga rózsák között szerelmes vers; minél nagyobb a szív, annál szerelmesebb. Ott az olvasóárus, a kalendáriumos s az a kereskedelmi szak, a melyet -71- földönárulók néven neveznek. Kinálják az árut, a vásznat, a valóságos finom kendőt, a garasos bicskát, furulyát, pipaszárat, szivarszivó szopókát ékesen és mindeniké szebb, mint a másiké és e közben a kalendáriumos énekel valami ponyvafüzetből a vásárhelyi fiuról, a ki megölte apját, anyját s tulajdon öt testvéreit.

Ezt egy csoport hallgatja, a legények pedig alkudoznak erre-arra a sátrak előtt. Ezen a kis vásáron túl kocsik állanak, sok-sok könnyű pusztai kocsi, az ünneplő kassal, a lovakon az uj hám és a sörényük befonva, mert ide mindennek tisztán és fényesen kell jönni.

A kápolna misztikus sötétjében pedig gyertyák égnek az oltár előtt és boltivei zúgnak, zúgnak hálaadó és esdeklő énekek zajától. A ki oda reggel bement, csak majd délfelé jöhet ki, úgy el van állva a bejárás. De még a tornácz is, sőt a tornáczon túl egészen az utig, a hol a megfeszített kőkeresztje áll, énekel térden a puszták népe, fejét lehajtván bűnbánattal. A ki megérkezik, szét se tekint, csak idejön legelsőbb, megcsókolja a feszületet s térdre borul. Az ének száll a fák fölé a napos, tiszta levegőben s olykor csendítenek a kötéllel. A vásár lármája nem hallatszik el az imádkozókig, világ itt nincs, csak az Isten világa. Módos gazduram mellett a szegény béres, a ki egyetlen ékességét, -72- tavaly vett czifra szűrét hozta el, hogy ez által fejezze ki tiszteletét az égbeliek iránt. Bezzeg nem féltik itt a fehér czipellőt, gondosan vasalt viganót a leányok, meg uj galambszín ruháját a legény. A homokban vannak mindannyian, a porban, a melyből véteténk.

A nap halad fölfelé s egyre jobban tűz a mezőkre. Most a fák lehajló ágai alól kitekintve, messze a kukoriczák sárga hegyei fölött, mozgó pirosságok látszanak a távolban. Ott kereszt jön, egy másik, a polgáriasult világtól még messzebb fekvő pusztaság kápolnájának a keresztje a Mária szobrával és piros selyem egyházi lobogókkal, a melyeket bizon nem a püspökök vásároltak a kápolna részére, hanem egyiket a számadó juhász, másikat özvegy Biczók Istvánné, a korcsmáltató, valamint Mária szobrát a gulyások faragták ki, be is festették, míg arany koronát a leányok vevének sugárküllős szent fejére. Igy jönnek a pusztákon által, a homok napfényes utjain a kereszt, a lobogók, a Mária, hogy üdvözölnék bucsuja napján emez kápolna keresztjét, lobogóit, a faragott Máriáját. A vándorló vallás poézisének csodálatos meleg képe ez utazó kereszt, alatta a födetlen fejekkel, miken a napfény s a por macskaezüstje csillog, a vén emberekkel, a kik szilárdan lépegetik vastag csizmáikkal a süppedő utat, mely szétfoly -73- lépteik alatt, a leányokkal a fehér ruhában, a tanyai kertek egyszerű virágaiból font koszorúkkal, az asszonyokkal, a gyerekekkel és Istenes Turzó Mihálylyal, a ki szemét lehunyva énekel egy könyvből, a melybe bele sem néz és éneklik utána mindenek:

És mennek, mennek, míg megérkeznek a fák alá, a hol meghajolnak ünnepiesen a lobogók – két puszta néptömege együvé olvad.

Ez mind a kápolna elején van és még eddig szó nem történt arról, hogy mi van a hátulján, Nem ám, mert vadászom a hatást s ide hagyom legutoljára a kápolna mögötti dolgokat, a mi már nem is közönséges poézis, de bibliai állapot. Ott is fák vannak, árnyas akáczok, a puszták e honosított indigénája, a mely e homokot oly kedvvel lakja, mintha odahaza volna Köves-Arábia kiszáradt földjén. A fák alatt kevéske gyep, azután szabályos távolokban a tizenkét kálvária-kőből egy-egy. Erre a térre nem téved a hanczurozó kis lányokból egy is, sem a borozó legényekből, sem pedig más olyan emberből, a kinek ott dolga nincs. Mert ott az Isten lakik, leszállván az égből s hallgatja bűnös -74- gyermekei vallomását e csendben, hova csak az ének zúgása szűrődik ki a kápolna drótos ablakain át. És ott ülnek a barátok, három, négy, öt barát, a fekete csuhákban, nagy czipőkben, fehér kötelekkel derekukon ülnek, ki széken, ki kis padon, ki éppen a kálváriakő rovátkos alján és járul elébük föloldozásért a mezőség népe. Ez a gyónás helye. Nincs márványkő, melynek térdedet nekivesd, nincs rácsos, titokzattal teljes gyónószék, a melynek három ablakán tompán hangzik, ki a lelkész szava, itt a homok van, az istenáldotta, szabad termő homok és a templom a homokból nőtt akáczok koronája, az akáczoké, a melyeknek ősapjai bizonynyal látták az egyik vagy a másik reformátor futását, vagy Palesztinában, vagy Arábiában. A lomb itt a templom s az örök nap az oltár gyertyája és az oltárkép maga a varázszsal teljes, nagy, hatalmas Természet. És kik imájukat elvégezvén elől, keresztet vetnek, járulnak ide a barát elé, letérdelnek és vallják bűneiket az örök Istenség e nagy templomában. Csend van. A bűnök halk moraja hallatszik, a mint száll fölfelé, túl a leveleken. Azután a barátok beszélnek latinul halkan és szavukból csak az s-ek és sz-ek füttyögnek ki sivítva. És azután a szent stólát csókolják az emberek s fölállva, a feszülethez térnek penitenczia mondásának -75- szempontjából. És lépésük és mozdulatuk oly ős, oly méltósággal teljes, annyira a Genezáreth nagy tava mellé való, hogy a ki nézi, nem állja meg csodálat nélkül…

No és mikor mindezen dolognak vége van, délután, akkor a vigasság napját ülik. Erre valók ama föntebb említett egydeszkás és kétdeszkás czövekek. Azokat most már körülveszik és folyik az italozás. Jó hűtött italok vannak ott, bor és sör is, a mik mind hóban hűttetnek. Mivel hogy napi járó földre nem lehet találni olyan vizet, a honnan télen eltehető jég kerüljön ki, bizony ott a havat rakja jégvermébe a csárdás, egy réteg hóra egy réteg szalmát tévén s ime a hó a késő meleg nyári napokig megmarad a hűs veremben és bucsu napján fehér, havasnyaku üveget tesznek az asztalra.

A csikólegelőül hagyott téren megindul a táncz, a melyhez a puszta magyar népe szolgáltatja a bandát. Vidám már minden. Énekelnek, dalolnak, a táncz viharos, a legények félrevágják kalapjaikat, öreg gazduramék csupa passzióból szivart szívnak pipa helyett az asztal körül, a hol két-háromezer ember van jelen. Ez nagyon nagy szó a tanyán, a hol más napokon, az aratást és szüretet kivéve, tizenöt embert sem látni együtt. A nap áldozni kezd -76- s bucsuzva tekint végig a vidám mulató tömegen, a hol kétezer erős, barna magyar fölött csöndes nyugalommal őrzi a rendet az ősz pusztakapitány a maga két pusztázó legényével, a kik közül egyiknek még sarkantyúja sincs a csizmáján, a mi nyilvánvaló jele annak, hogy olyan öreg már a vén pandur, hogy a lovat sem bírja ülni.

A szárnyékember.

A szárnyék enyhelyében ült a szárnyékember és kanalakat faragott szép, harántos állásu akáczrudakból.

Vén ember a szárnyékember, hosszu harcsabajusza egészen ősz, a feje deres és barna karjain úgy ülnek kint az erek, mint az uri népség tavi asszonyladikjain a vékony vitorlazsineg.

Ráköszöntvén a jó napot, csöndes adjon Istennel felelt, fölhivott a beljebbkerülésre s aztán barkácsolt tovább szótalan.

Pedig volt a szárnyékban kanál elég, föltüzködve a gerendák oldalába szépen hat darab.

Az öreg megfordította a kezében a kanál formára készülő faágat, hogy most már a lapátos végét faragja ki.

– Van ám – szól odavetve – de kopik a kanál, köll helyette másik. A kanál ügön változandó.

– Az ám – estem a szóba – a kanalak változnak, az emberek pedig ugyanazok maradnak. Mégis csak a kanál kopik el hamarabb.

– Az embörök nem kopnak – vélte Mihály. Az embör egy állapotban van. Néha eltalálja Isten szava, akkor kimul, elmegy a föld alá…

– Ügön. A ki embör, hogy elpusztul, vagy elmegy a tájrul örökre, a kanalát tűzbe dobik. Ha az embör elveszött, veszszön a kanál is.

Uj ágat vett elő, a kis gulyás-szekerczével kettéhasítá s a háncsát feszítgette le róla.

Egy ideig csönd támadt. A puszta csöndes volt. A napfény végigfeküdt a mezőn, a szél alig járt, a fű lelegelve, a környéken, a meddig el lehetett látni, kopasz volt a föld, csak a minden állat által békén hagyott kutyatej virága zöldelt a maga vérharagos szinében. A tájon nem mozdult semmi, lent, a réten túl, a semjék alatt pár jegenyeág bólogatott.

– Nem azért, – vágta vissza bizonyos önhittséggel, mert e vén pusztalakók tapasztalták már, hogy mi csodáljuk bennök a megfigyelés helyességét. – A nyár mindig bólogat. Nem azért van szél. Azért van szél, mert ki van fordítva a fehér felivel a nyárfa.

Úgy igaz. Zöld leveleikből nem látszik semmi. Fehér hamvas aljuk van kifelé fordulva. Őszek a fák egészen.

Ujra hallgatott aztán, majd a kutyaugatásra figyelt. Öt nagy loncsos eb feküdt a földön, egyszerre kettő kiment a szárnyék alól s a fényes napvilágosságban ugatni kezdett. Nem úgy, mint mikor támadnak, sem úgy, mint mikor vad van kergetni való.

A mint a hang a tág végtelenségen szétszalad, olyan, mint valamely sikoltó kürtzaj.

Az ember ilyenkor nem tudja, nem-e humorizál a Mihály, illetve, a mint ők mondják, nem-e paksziózik? Az időknek oly óriás különbsége lakozik köztünk, hogy lehetetlen nekem a -80- magam fiatalságában tudni, vajjon Mihály hetven év előtt miként tanulta meg a táltosoknak a levegőhöz való viszonyát. A puszta és az ő emberei oly kiismerhetetlenek. Az eszük oly máskép jár, fogalmaik a dolgokról oly mások, hogy soha sem tudni, hogy igazságaikban nincsen-e tréfa s tréfát nem-e az igazság kedvéért mondanak. Mit tudom én, mit tart táltosnak Mihály? Mit tudom én, miért vált szótlanná, midőn a nap a föld peremén áldozik? S miért van a szárnyék legvégén egy seprő keresztbe téve boszorkányok ellen való hathatóság szempontjából? Miért ismertetik még ma is, nyolczszáz évvel az ősvallás eltörlése után az Arimán angyal, a Rosszokozó, az Ármány képében? Miért mondja a pusztalakó, hogy udvara van a holdnak, mintha csak király volna a hold, s miért mondja ujholdkor:

Miért nem mondja azt, hogy fuj az esti szél s miért mondja: föltámadt a napáldozati szellő? Ki tanította arra, hogy a fecskében az Isten madarát becsülje? Miért mondja a veszekedő emberre, hogy vele a csuf Isten, s miért van -81- mindezek fölött nagy magasságban, akár csak az öreggulyás, az Öreg Úr Isten, a kit soha sem bánt káromló szóval? Miért mer parancsolni az Istennek, hogy adjon Isten jó napot, vagy jó estét? Miért kisérteti az Istennel az embert, midőn azt mondja, hogy az Istennel járjon? Miért kell a szülőasszony ágya fejének Napkelet felé állni? Miért kiabálja a nomád gyerek a fogyóholdra:

No és miután szegény Ipolyi meghalt, ki tudna ezekre választ adni, ki tudna belemenni kutató kézzel e pusztai szivekbe, melyekben ma is lobog az ősvallás áldozati lángja.

Maga a szárnyék hosszu fal a pusztán, fából. Egyik oldala nyugatnak, másik oldala keletnek néz s ilyformán hol egyik, hol másik -82- oldalán árnyék van, a hol meghüsölhet a gulya. Azonfelül szél ellen, meg az eső csapdosása ellen megvédi az állatot s a valamelyik széléhez épített fagalyibában laknak a pásztorok, – már ha laknak, mert éppen csak aludni térnek meg oda. A pásztorembernek künt a helye a gulyánál, azzal jár egész nap a tágas, napsütötte pusztán s csak este tér meg az állatjaival. Ezen idő alatt a szárnyék körül nincsen más, mint a kutyák, meg a szárnyékember. Ezek is jobbadán alszanak, mert az embernek csak annyi a dolga nappal, hogy rendben tartja a gulyások ruháit, főz nekik s éjjel pedig, mikor a gulya a szárnyékhoz ér, vigyáz reá.

Ez körülbelül öreg embernek illő foglalkozás, a ki már belefáradt abba, hogy egész nap a gulya után járjon. Így volt Mihály is, a ki vagy harmincz esztendőn át pásztorkodott és számadó is volt annak idején a gulya mellett, a mi nem kis mesterség. A gulyáról tudniillik nem vezetnek törzskönyveket, azaz hogy egyáltalán mit sem vezetnek ők. Csak a városban befizeti a gazda a jószág után a fűbéradót, arról czédulát kap, s azzal aztán kihajtja. A pásztor átveszi. Ha négyszáz gazdának ezer jószága van kint, az mind úgy van ott és azt a pásztor mind tudja egytől-egyig, hogy kié. Ez a csás szarvu tehén a Kabók Mihályé egy rugott borjuval, -83- amaz a nagy tarka meg Jáb Jánosé, ez a vékony dereku üsző az özvegy Kajári Pálnéé. Természetesen vannak ott még egyéb csás, tarka tehenek, rugott borjak és vékony dereku üszők, de azt azért mind tudni kell, hogy kié, mióta van a gulyában és mikor jönnek érte – csak úgy emlékezetből, mert törzskönyveket részint azért nem írnak ott, mert nem tudnak írni, részint pedig, mert nincs is a világon annyi papiros…

Ilyenformán állnak a dolgok, Mihály pedig ül a szárnyék oldalában és faragja a kanalakat. A gulya kint van messze, nem is látni, hol; eltünt a föld pereme mögött.

A falra akasztott láda fölött, a melyben zsírt, sót, paprikát s egyéb ilyen értékes dolgot tartanak, föl volt tűzve egy kanál, régi, megbarnult fadarab.

Mihály azt levette s ahhoz mérte a többit. A melyik nem olyan volt, azon faragott egyet.

– No én tudom – szólt ismét. – Huszonöt éves elmult. Hogy megbarnult, megöregedett. -84-

– Az ám, – merengett el s öreg szemeivel kibámult a lapos tájra, a melyen született s a melyen meg fog halni. – Öreg is vagyok már én… Hanem a kanál nem az enyém. Ennek nincs itt a gazdája.

Azután becsukja a bicskát, a barna kanalat fölakasztotta a helyére s akkor megint szólt, úgy odavetőleg:

Többet ez irányban nem beszélt, mert azt mondta, hogy álmos, elmegy humni. A mint hogy le is feküdt azonnal és el is aludt rögtön a földre terített régi ócska subán, a mit látván a kutyák, egyikük odament s a fejéhez feküdt.

Nyilvánvalólag azért, hogy a Mihály értékesebb ingóságait, mint tűzkövet, aczélt, bicskát, réz masinatartót, a míg alszik, ki ne vegye valaki a zsebéből.

Mihály el sem mondta, de elmondta más, hogy miképpen van elmönve az ő felesége. Nem, ne gondolja senki, hogy valami modern módon ment volna el a pusztáról ez a szerencsétlen. Nem, csak olyképpen ment el, a mint majd valamennyien elmegyünk e siralom völgyéből: lement a föld hátáról a föld alá. Hanem nem csendes halállal, hanem fiatal teste összetörve, megzúzva, véresen és akkor Mihály nem ily egykedvűen vette még a dolgot, hanem ráborult és siratta.

Annak ismét van vagy harmincz esztendeje, hogy legényember sorban állt Mihály és akkor is ezen a pusztán járt a gulya után. Rég ideje annak, más volt a világ járása, talán még a napé is. Más volt a mező, más a gulya és Mihálynak nagy becsülete volt kint a pusztákon.

Mert úgy volt, hogy volt a gulyában akkor egy hatalmas nagy állat, a bika, a melyhez erőben és szilajságban sem azelőtt, sem azóta foghatót nem találtak. Ezzel a hatalmas jószággal aztán az egész gulyánál nem akadt ember, a ki bánni tudott volna, egyedül a Mihály. Mást mindenkit megpaskolt, megkergetett, csak éppen a Mihály volt az, a kinek a szavára hajtott.

Bár jobb lett volna, ha senki szavára sem hajt, hanem éppen nem birnak vele, mert akkor -86- bizonyára agyonütik. De így nem tették s lám, milyen szomorúság vált belőle.

Első sorban Mihály elbizakodott s mindig a rettenetes állattal ügyes-bajoskodott. Valami lehetett ez az állatszelidítő gyönyörűségéből. Még a tarisznyáját is a szarvára kötötte s ha falatozás ideje volt, előhivta a bikát, mely megjelent szeliden, mint a kezes bárány.

Pedig már akkor egynehány nyomorékká tett ember, néhány, a szerencsétlen testéből kigázolt lélek, meg fölforgatott kocsi volt a rovásán. Hanem hát Mihály nem félt tőle s csak játszott vele és nagyban emelte a tekintélyét ez a bátor viselkedés.

Azt sem tudni, hogy nem-e ezért a nagy bátorságáért szeretett bele Dobó Örzse, a ki pedig olyan szép leány volt, hogy nem kellett éppen gulyáshoz mennie. Annak idején mondták is neki:

De nem is kellett annak nemsokára még a Mihály sem, mert alig volt kint egy hétig a pusztán a gulyánál, megtörtént a szerencsétlenség. Mihály az asszony kedvéért nem törődött -87- most már az állatjával és a féltékeny jószág megérezte ezt nagyon.

Egyszer aztán vinné ki a szárnyékból az ebédet a gulyához Mihálynak Dobó Örzse, pedig bár ne vitte volna. Messziről meglátta a bika a viganóját, a piros babos kendőjét, elbődült s vágtatni kezdett feléje, nagy rengeteg bakugrással.

Hivhatta vissza most a Mihály, hivta is, de hiába hivta. Megmártotta szarvai hegyét a fiatal asszony meleg vérében az állat és mire a Mihály oda ért a szörnyüség szinhelyére, sem az asszonyból, sem az ételből nem volt már semmi maradandó. Dobó Örzse vére összefolyt a paprikáshus levével.

A bikát agyonverték még az nap dühökbe a gulyások és a kutyák lakmároztak azon, mert olyan állat husát nem szabad enni, a mely embert ölt.

Az asszonyt eltemették a pusztán, mert hova is vitték volna máshova és ott vannak most haló porai a buczka oldalában, benőve haragoszöld fűvel.

Mihálynak pedig az emlékezetén kivül az asszony dolgaiból egy kanala maradt meg, barna fakanál, épp olyan korhadt és meghajlott, mint maga Mihály, a ki ha kanalakat farag, ehhez méri a többit… -88-

Ő ilyenformán adózik a halottja emlékezetének, a mi különben egyre megy, a fődolog csak az, hogy az emlékezet valódi és tiszta legyen a földben nyugovók iránt.

Néhány birkák irányában.

Förgeteg a piaczon némely utasításokat adván az asszonynak, hogy menjen sóért, vegyen az ünneplő pipába szárat, meg egyéb ilyen dolgokat, a lelkére köti közben, hogy gyufát ne vásároljon, mert azt a városszélen szokás a Vidám katonához czímzett boltban venni, azon ravaszkás okból, hogy ne csak éppen a pálinkabeli ital miatt kelljen ott megállni a kocsival. Egy kurta «no eredj» szóval utnak indítja a feleségét s ő maga pedig megfordulván, a városházára ballag, kezelve itt-ott tanyai ismerőssel, a ki hogy az utjába akad.

A rendőri folyosóra megy föl, a hol ki-, hol becsapódó ajtót szelid tisztelettel nyitja ki s néhány perczig dángovázva lépked előre-hátra az ügyes-bajos emberek között, az ajtók föliratárul kémlelvén ki, hogy hol van neki a dolga. Lassan halad ezenközben, a pipát a zsebbe csusztatva s begombolva a mellény néhány nyitva felejtett gombját. -90-

Ráakad azután a kihágási biró szobájára s mert hogy éppen nincsen odabent senki, mint a nyitott ajtón látszik, előre lép, a küszöbön leveszi a kalapját, néhányszor körülkeféli a könyökével s a hogy beér az asztal elé, a hol a biró valami iráson dolgozik, köhint. Azután meglátja, hogy a szőnyegen áll.

S lelép róla hirtelen. Valami rendőr jön be a szobába, az visszatolja gyöngéden Jánost a viaszkos padlóról a pokróczra, a mi némi fejcsóválást eredményez. János nem szól ugyan semmit, de arczán teljes egészében látszik, hogy nem tartja magát méltónak ezen megtisztelésre s azt hiszi, hogy most okvetlen nagyobb lesz a birság, mert beleszámítják a pokróczkoptatást is.

Azután a baltenyerével megüti a kabátja elejét, hogy hátralebbenjen. A kabátszárny meglebben, János fölhasználja ezen pillanatot arra, hogy a mellényzsebbe nyuljon, a honnan apróra összehajtogatott, gyürött papirdarabot húz elő. Nem lehet valami jó bele irva, mert János a két ujja között olyforma irtózattal tartogatja, a hogy a békát szokás.

Kibontja félig s a gyertyák, a rézkereszt meg a tintatartó fölött átnyulva a karjával, leteszi a kapitány elé. A hogy ez föltekint, bizalmasan -91- bólint neki a fejével s magyarázólag szólal meg.

– Be ám – mondja sajátos, a végén fölcsattanó hangon János. – Nézze csak mög. Nem tom, mire mén vele.

A pöcsét voltaképpen a kihágási biró idézvénye s pöcsétnek azért hivatik, mert rajta van a város czimere, a mit különben nem igen szeretnek látni az odakintiek, mert a hol czímert talál, ott vagy kapitány van, vagy vámház. János kevéssé hizelkedni is akar, alattomos czélzattal a birság kiszabására nézve s mosolylyal teszi hozzá:

S elunván a jobb lábon való állást, a balra teszi át a testi súlyt, a mi természetesen egy kevés féljobb fordulattal jár. Eközben megpillantja előtte a nagy tükröt, benne magamagát és fiatalos kedvteléssel csavarja meg a deres bajuszt, az üstököt egy kicsit eltolja a homlokából s nyakravaló igazításba fog. Ez igen tanulmányos állapot, mert egész tenyérrel kell lefogni a fölcsuszott kendőt s e közben fejbillentésekkel huzogatni ki az alászorult nyakbőrt. János egész otthoni kényelemmel illegeti magát, azonban mindez csak parádé, benső tekintetekben -92- János igen szomoru és félelemmel tekint a jövő elé. De azért otthonosnak mutatkozik, hódolva azon külterületi elvnek, hogy ijedt embernek soha sincs igazsága. A kapitány kibontja a papirost.

János elütőleg, megvető hangon felel, mintha kicsinek, gyerekesnek találná az egész dolgot.

– Gondolom, hogy néhány birka irányában… Abban hajkurászszák az embört.

– Nono – veti bele csöndes hangon a vétót János – csak módjával. Mert alig, hogy bent voltak a szélbe egy kicsit. Nem övött az ott semmit. Van annak mit önni.

– De persze, a szögényét möglátják. Másikét mért nem panaszolja az őr?

Förgeteg most már beletüzesedne a dologba s igen-igen szeretne a vádlottból vádlóvá kerekedni fölül. Ki meg be kezdi gombolni a mellényt, a mi nyilvánvaló fölindulás jele s olykor a gomblyukakon huzgálja kifelé a nyakravaló csücskét. -93-

Ott a másik, Kisguczi Illés, a Nagy Istvány, a Faragó Döme… Persze, azt nem látják.

Mélyen elkeseredik ezen igazságtalanságok fölött, közbe egy legyet lefricskáz az asztalszélről s oda se igen akar hallgatni, mikor rárójják a biróságot.

János hirtelen körülnéz s a hogy csak magát látja a szobában, meglepetve kérdi:

– Ugyan – szólt tünődve s nézi az egyik lábafejét, a melyet ide-oda mozgat a szőnyegen. A gondolatai elkalandoznak, a biró más iráson dologba kezd, János csak áll s egyszer, mintha akkor eszmélne, hangosan szólal meg:

Most kevéske állsimogatás következik és szinte hallik a sikárlása, a mint a kezét végigvonja a borostás szakálltarlón.

– Elég nagy pénz a szögénynek – szól s hol egyik, hol másik ujját huzza végig az asztal szélén.

– Ugyan ne mondja – csodálkozik Förgeteg s kétkedő arczczal tekint a kapitányra. -94-

– De pedig úgy van – biztosítja amaz. – Vagy talán le akarja fizetni rögtön?

– Én? Mibül? – és úgy lép egyik lábával hátra, mint a hogy szinpadi hősök szoktak.

– Van is. – Lemondólag üt kezével a levegőbe. – Nincs neköm pénzöm… Hunnan? Mibül?

S miközben így beszél, ravasz szemeivel erősen kémleli, hogy eddigi viselkedésével tett-e vajjon valami hatást a biróra. Amaz azonban csak nagy egykedvüséggel hagyja rá:

János most két kézzel támaszkodik az asztalra, kicsit meghajol és teljes bizalommal teszi föl a kérdést:

– Be ám. Másképp végrehajtás lesz a dologból. Az meg még többe kerül.

Hmget egy darabig s majd az egyik, majd a másik lábát rakja előre, lenézve olykor reájuk. Aztán ránt egyet a vállán, a tükörbe tekint s odavetőleg mondja: -95-

Lassan indul meg kifelé, hogy esetleg visszafordulhasson a hivó szóra, mert még erősen él benne a reménység, hogy hátha engednek a sarczból valamit. A hogy az ajtóig ér s ott megfordul köszönés okáért, hirtelen mintha az eszébe ötlene valami.

János bemegy a szobába ujra és félig olyan arczczal kezd beszélni, mint a ki valami nagy uj dolgot fedezett föl.

Hogy nem felelnek neki, még egyszer ismétli a sóhajtást s csöndesen ingatja hozzá a fejét, mint a czukorhuszárok a lakodalmi torták tetején.

A birónak egyéb dolga van s méregbe jön, hogy János annyit okvetetlenkedik. Haragosan kapja föl a többi papir közül az idézést s odalöki az asztalszélre.

– No – mondja és lehuzgálja a mellénye csücskét – mégis, szó nem esik, mondván…

Közelebb halad az asztalhoz, oda is nyul a pöcsét felé, majd meg hirtelen megáll és fölveti a fejét.

– De hát minek ez néköm? Nem köll ez néköm. – Ezenközben a sarokba pillant, a hol a birságról csinálja a jegyzőkönyvet az irnok, hogy ugyan valójában komoly-e ez a dolog egészen. – Úgy is csak eldobnám…

– Hát csak úgy – dünnyög, elszégyenülten s már igazán meg van restelkedve Förgeteg, mert forog a kalap kezében. Kis vártatva csak lépdel ujra kifelé s a határozatlan lépésein látszik, hogy gondolatokba mélyedt. Az ajtónál ujra megfordul.

– Ugy-e tekintetös uram, mögkérdöm mán még égyször… mennyit is hozzak?

– Annyit ugy-e – mondja János a kilincs rezén birizgálva. – Éggyesbe jó lösz?

János ujra megüti a kabátszélt hátralebbentési czélzatból s most már a gelebébe megy bele a kezével. A széles bőrtárczát, a mi valószinüleg még nagyapai örökség, kibontja s a nyelvével végignyalva az ujjait, forintokat szed ki belőle. -97- Mikor a tizenkét darab meg van, együvé fogja s most már kemény, határozott lépésekkel megy az asztalig s odahajítja a papirosok közé.

– Ehun a pénzük – szól nyersen, haraggal. – Hanem csak agyonveröm a bürgét odaki mind.

Azonban dehogy. Három-négy hét mulva ujra csak megjelenik ismét néhány birkák irányában a kapitány előtt János, mert az egész bürgetartásban csak akkor telik némi öröme a gazdának, ha más földjén legelhet az állat.

Az elesett ember.

A kis állomáson leszállva a vonatról, az a kellemetlen meglepetés ért, hogy nem jött értem kocsi. A táj végig volt borítva hóval s annak a fehérjén semmi mozgó pont sem látszott, a mi nyilvánvaló jele annak, hogy nem azért nincs itt a kocsi, mert elkésett, hanem mert el sem küldték. Nem kapták még kézhez a négy nap előtt küldött levelet, a minek az oka a helyi viszonyokban rejlik. A helyi viszonyok többfélék. Példának hozom föl: Sándorfalva látja Szegedet s Szeged látja Sándorfalvát. Őszszel azért a sándorfalvi utas, ha a városba akar menni, nem a város felé megy, hanem ellenkező irányban. Elmegy Szatymazra, ott megvárja a vonatot, arral fölül s így beér Szegedre. A föntebb való esetben a levél járja ilyformán az utat. Előbb fölmegy Félegyházára vasúton. Ott a viczinálisra teszik, a mely Csongrádig viszi. Akkor a kocsiposta kezeibe kerül s csak negyednapra -99- a lovaslegény tarisznyájába. Ha aztán valamelyik szállító eszköz késik (gyarlók vagyunk valamennyien), akkor öt napos utat tesz a levél a pusztára, a mely a városhoz annyira esik, hogy mikor a szinház leégett, oda látszott a füstje.

A kocsi denique nem jött, a mi leginkább azon oknál fogva kellemetlen, hogy most már nincs bunda, meg lábzsák. Mert fogatot azért lehetett kapni könnyen. A közeli faluból ott állt az állomásnál négy-öt fuvaros ember. Kettő hamar kapott pár hatosos utast be a faluba, azok nagy ostorpattogás között megindultak. Az állomásfőnök bement a szobájába, az egyetlen vasuti szolga is elment valamerre másfelé, a vonat már a harmadik határban szaladt, magam maradtam a három emberrel, a kik várakozva sandítottak felém.

Még mindig abban a reménységben voltam, hogy hátha megjön a kocsi s az állomás lépcsőjéről néztem ki az utra, a mely szélmalmok között kanyargott egy darabig, azután neki vágott a hónak s a vége elveszett a téli ködben, a mely ilyen napokon már korán be szokta teríteni a határt.

E közben egyik ember, az ostort tétova lóbálván a kezében, közeledik. A mint megmozdult, a többi is indult utána lassan. -100-

Nagyobb bizonyosság okáért kifordult a táj felé s kezét a szeme elé tartva, szétnézett.

– Hanem mink, – szólt a másik, egy kövéres ember uj csizmában – mink elvinnénk.

– Nem, nem, – felelte – hanem valamelyik… Már a kivel hogy meg tud egyezni. Mert itt meg kell egyezni, uram.

– Az már bizonyos, – hagyta rá az első bátrabban – egyességből áll a világ. Ki hogy tud egyezni, úgy boldogul.

Mindaketten nevettek erre s egymásra tekintettek alattomosan. Előttünk a világ, koma – gondolták – most ne engedjünk ennek az úr félének. Körülbelül igazuk volt. A konkurrenczia rajtuk kívül ki lévén zárva, valamelyiket meg kellett fogadnom, ha csak estig nem akartam várni megint a vonatra. De meg dolgom is volt. -101-

– Azaz, hogy nincs is ut, – javította ki a másik – mert a mi volt, a szánkók elrontották.

– Hát, hát – szólt ujból az uj csizmás, ki ezen tulajdonságánál és hasban vállasságánál fogva bizonyos tekintélylyel volt a többi között, – nem akarjuk sarczolni az urat, nem is sarczoljuk, ha négy forintra mondom.

Sohasem volt akkora az ára ennek az utnak, még derék nyáron sem, mikor nagy a napszám és drága a fuvar.

– No, – mondom – ugyan kihasználják kendtek az utas ember szorultságát. Már hogy lehet ilyen sok pénzt kérni azért az utért?

– A pénz sose elég. Különben velünk is úgy cselekszik mindenki… Minket is kihasználnak. Mink sem cselekszünk másképp.

Ha a vidékembeli tájszóláson mondja, talán meg is örülök ennek a logikának. De most bántott ez a sok e betű a beszédben; olyan volt, mintha könyvből olvasná. -102-

– Hát pedig most ugyan rosszul cselekszik, – mondtam mérgesen, – mert én a maguk kedviért nem nevettetem ki magamat. Inkább nem megyek. Begyalogolok a plébánoshoz a faluba, ott maradok estig, aztán visszamegyek a vasuton.

– Ahogy gondolja, kérem, – nyujtotta a szót az ember. – Az sem utolsó. Most jó bora van neki.

Azzal megfordult s verte az uj csizmaszárát az ostorral. Félvállról szólt vissza:

Hirtelen utána fordult a másik, azután kissé tétovázva a harmadik. Ez a harmadik vékony, görnyedtes ember, lehajló, fakó bajuszszal, az arczán a gond tömérdek ráncza. Ruhája a szegénységé. A szokásos asztrakánprémes felső helyett vattás kabát rajta, a min folt hátán folt, egyik kék, a másik piros, a harmadik sárga, a szerint, a mint elszakadt kötőből, kopott asszonyszoknyából vagy zsákdarabból varta reá durva czérnával a felesége. A lábain bocskor, annak elszakadt szijjai kóczmadzaggal voltak összekötve. A nadrágja a fehér szinével kifordítva, a mi többnyire csak azoknak szokása, a kiknek egy van ez öltönydarabból s a valódi szinén csak ünnepnap viselik. Ez az ember esengő tekintetet vetett reám s igen lassan fordult el, de mégis elfordult. -103-

Lassan lépegettek a hóban, míg nem az uj csizmás, a ki elüljárt, megállt.

– Hát mondom, – mondta keményen. – Én nem viszem el négy forinton alul az urat. Hiszem az Istent, hogy a komám sem viszi el (megkopogtatta a második ember vállát az ostorral, hogy az a koma. – No nem – mondta a koma is határozottan.) Hanem itt van ez a harmadik ember… Egy szó, mint száz, ez az ember elviszi harmadfél forintért. Ha kell, kell, ha nem kell, nem kell. Többet most már egy szót sem szólok.

A bocskoros visszafordult. Szürke szemeiben ujra fölcsillant az előbbi kérő, esengő sugár. Fogadj meg, uram, fogadj meg – mondták a szemei.

Az ember hirtelen ugrott egyet a hóban s futott a kocsijához. Ócska szerszám volt biz az egészen, kis macska lovakkal, kenderből a gyeplő, az ülés meg olyan kukoriczaszárból, a melynek levelét már leették a lovak. Igen szorgoskodott, levonta a macskákról a takarót (boldog időben pokrócz lehetett a szolgabiró ámbitusán) s mire az ülést elrendezné, maga is helyet foglalna, a másik két fuvaros már a falu alatt járt… -104-

– Dehogy nem. Rosszlelkü ember az, a ki annyira ki akarja használni az utast. Én csak csak, de hátha valami szegény utas kerül elébük…

Nem szólt egy darabig, csak hajtott, rángatta a kengyelgyeplüt. Öreg fuvaros-lovak szokása, hogy nem tudnak menni, ha nem érzik a szájukat.

– Inkább áldja meg őket az Isten, – sóhajtott föl aztán – mert csak azért tartották ki magukat, hogy ne az ő kocsijukra kapjon az úr… Jobb kocsi, féderes ülés, jobb ló… Mikor az urat sarczolták, engem kiméltek.

A fehér báránybőr sapkát, a miről a prém már egészen lekopott, lejebb huzta.

Koczogtunk. Az utról egy helyen letért s a falu elhagyatottabb része felé hajtott.

Egy szélmalom meg czigányputrik közt haladtunk át. Kutyák szaladtak ki az alacsony, -105- tapasztott kerítések mögül, melyeknek tetejét elmosta az őszi esőzés.

A lovacskák megálltak, bár előbb igen nagy szándékuk volt, hogy beforduljanak az udvarra. Ha ugyan udvar az olyan udvar, a melyhez ház nem tartozik. A ház, a melyhez tartozandó volt, csak beomlott falait mutatta, meg üszkös, fekete gerendáit, a miken beesett a hó. Hátul az istálló, mellette a szinből való lakásféle. A tenyérnyi ablakhoz a kocsizörgésre sápadt asszonyfej nyomta az arczát.

Még csak kutyája sem volt neki, bár hiszen minek oda kutya, a hol őrizni való sincsen. Beszaladt, kis vártatva kijött, foltos subát hozva a karján. A suba gőzölgött, a mint a fagyra ért vele.

– Most, – felelte csöndesen. – Nem tüzelünk ilyenkor, hát csak így a subában…

Akart valamit szólni, de aztán hirtelen megfordult s bevitte a subát. Mikor kijött egy vászontarisznyával, a melyben szemmel láthatólag csak egy darab kenyér lötyögött, szó nélkül kapaszkodott a kocsira. Egy utczába bevágott -106- s hamarosan áthaladtunk ezen a kellemetlen falun. Daczos nép lakja, a mely csak ránéz az utasra, de nem köszön. Igazság szerint nem köteles vele, de mikor az olyan jól esnék, valamely Dicsértessékre rámondani a Mindörökkét. Ez már vele szokott járni a faluval.

Az ember egyre jobban nógatta a lovait. Néha azonban a kis macskák nem birták a poroszkálást, lépésben mentek s ilyenkor kelletlenül izgett-mozgott, hogy talán ebből baj lesz. Szivarral kináltam. Már hozzá is fogott, hogy végignyálazza, mely esetben lassabban ég s tovább tart, de azután csak visszanyujtá:

– Nincs ám, – szólt megzavarodva s körültapogatta magát. – Mostanába nem szoktam… Gyü Kesely, olyan szénát kapsz, hogy az ritkaság.

Nem tudni, e csábító ajánlat vagy egyéni buzgalom következtében-e, de a Kesely csakugyan nagyot rántott a rudon s így oldalba ütvén a Sárgát, mind a ketten neki fogtak. Mentünk, mentünk. Az uton jegenyefák álltak sort, deres ágakkal, a havas földeken varjak keresgéltek más teremtett lélek sehol nem látszott. -107-

A mint a csárdánál fordul az út, az ember leteszi lassan a kezéből az ostort és azt mondja szomoruan:

Csakugyan, a ködből kibontakozott a Badár vékony, száraz feje, meg a Nóniusz csillagos homloka. Mögöttük János volt, János mögött a kocsi, a bundával, zsákkal, de még bizonyosan cognac is lesz a bunda szélében. No, ez nagy öröm. János is így vélekedik, mert a mint odaér s látja az igen nyárias készséget, az ostorral a bundára mutat és azt mondja:

Csak éppen át kellett lépni. A bocskoros e kászolódást némán nézte és lehajtotta a fejét.

– Kérem szépen, mondta szégyenkezve – még a fele utján sincs, de ne tessék haragudni, hogy nem utasítom vissza. Nagyon elesett ember vagyok. Másképp…

A mint János megfordult, kihuzta a fejéből a bőrsipkát s ujra rávonta. Lovai megindultak, ő keresztbe ült a kukoriczaszáron s előkotorászva a vászontarisznyát, ebédbe kezdett.

A tengeri város.

Kabók Mihályék lánya, a Piros (ha úgy jár rá az idő, mint eddig) már eléri a tizenhatodik esztendőt. Ugyan már így is többnek látszik, mire eleven példa, hogy a szőlőkben tavaly asszonynapszámot kapott. Emiatt aztán, miután úgy lehet, jövőre már gügyük járnak a házhoz, czélszerü előre bevásárolni minden olyast, a mire annak a lánynak szüksége van. Kabókné ezt már folytatja is régebben, mert, ha valamit eladni visz be a városba, a haszonból vásárol ezt-amazt. Sok minden kell oda, a föld alig győzi kiteremni az árát. Vannak a kendőben olyanok, a miket ilyenkor be kell szerezni, aztán ruhafélék, különösen a menyasszonyi öltözet, aztán meg, a mi igen fontos, az ágybavaló. Igazság szerint például az utóbbira eddig gond se volt a háznál. Néhány külön párnát szereztek ugyan, de nem sokat. Inkább eladták a lud tollát, mert igaz, a mi igaz, hogy Kabókék -110- a maguk szorgalmatosságával szerezték a mostani szegénységüket. Ezuttal a dolognak már más formája van. A hol egyszer kilátásba vétetik, hogy olyan emberek járnak majd a házhoz, a kik körül is tekintenek, ott tornyosnak kell lenni a tiszta szobabeli ágynak, mert a tiszta szobabeli ágy az a raktár, melyben mindenféle finom, ludmellből tépett pelyhek tartatnak. Abba ugyan nem fekszik senki, ha csak nem királyi vérből származott herczeg, mert az csak dísz és mutatója a jólétnek, bár a szép fehér libák nagyon szomoruan gágognak, a midőn a mellhusukról tépik le kegyetlenül a meleg pihés takarót.

Hanem hát hiszen, ha csak libáról volna szó, megjárná az egész. Voltaképen maga Kabók Piros sem sokkal egyéb. De vannak ám más dolgok is. Mert ma már ezt is, azt is adnak a lánynyal, csak vigyék, ha ugyan jó helyre viszik. Kisgucziné még két bödön zsirt is vitetett át a minap az ujabbik veje tanyájára. (Istenem, hogy tudja a maga olvasztását így kiadni a házból.)

Akkor ezen fölül még kell butorzat is. Kinek micsodás. Némelyik megelégszik ezzel, másik többet akar a tulajdon egyetlen lányával adni, mert ebben van némi versengés. Ennek így kell lenni. Negyvennyolczban, a forradalomkor, -111- abban előzték egymást az emberek, hogy ki vág le több ezüst gombot a mellényéről. Most forradalom nincsen, legföljebb a fináncz mérgesíti néha az embereket, fejeiket hol valamely titkos főzésü pálinka, hol valamely titkos szerzésü dohány irányában fájlalván, (mert az mindakettő csak úgy jó, ha eredetét misztikus homály födi). Ilyképp a haza most az adón fölül más áldozatokat nem kiván, bár el kell ismerni, hogy ezt ugyancsak bekivánja. De a hol jut is, marad is, ott ilyenkor gondoskodni kell a lányról s az eddigi sok beszédnek mindössze csak az az alja, hogy Kabók Mihály a feleségével bejött a Dónát-napi vásárra, a hol nyoszolyákat, asztalokat, székeket és fiókra járó almáriumokat árulnak az asztalosok.

A városi ember, ha venni akar valamit, a boltoshoz megy, megalkudja vele az árát s a holmit aztán hazaküldik neki. Más a tanya. Oda ugyan nem küldenek ki semmit, ha csak az ki nem viszi, a ki vette. Őszszel, télen, mikor a gyerekek kaszása arat, gyakran látni az utszélén szomoru meneteket, egy sáros ember visz egy kis koporsót egy sáros asszony egy kis keresztet. Kabók Mihálynak sem küldik ki az árut hanem, a mint megvásárolta volna a hat -112- széket meg a fiókos asztalt, azt azonnal fölrakják a kocsira, a kocsi beáll valamely oldalutczába s ott a szomszéd fölügyelete alatt marad, a ki kaszakövet jött be venni, de nem talált kedvére valót s most mód fölött mérges. Azt hiába is hivnák vásárt nézni, de meg nem is ajánlatos. Jó szerencse, ha a kocsin marad, mert különben borba öli dühét. (Az egész Szögedön nem löhet égy böcsületös kaszaküvet kapni.)

Igy Kabók csak maga indul el az asszonynyal végigjárni a belső vasárt. Ez nem kis megpróbáltatás. Jövőmenők lökdösődnek jobbra-balra s igen sok vidám ismerőssel lehet találkozni. A korcsmák zajosak s Kabók alig birja legyőzni magában a sörjedzési hangulatot. Ám az asszonynak a gyolcsos tótok okoznak lelki kint. Micsoda vásznak! Patyolatok! Ha simítom, még a fonáka is olyan finom, mint a fiatal leány keble – mondja az arczátlan gyolcsos tót, a min Kabókné elpirul. (Gyerünk innen, gyerünk.) Igy mennek, mendegélnek, míg a Mars-térre jutnak, a hol mindenféle bohóságokat mutatnak ahhoz értő csehek, németek és egyéb taliánok. Itt fehér egér huzgálja a lutriczédulákat, amott meg kalitkában sárga madár.

Odébb pedig bicskára hajigálnak karikákat, meg számokra bádogfedőket, emitt huszonöt pénzért lerajzolják az embert akkora papirra, mint a tenyerem, de azért az ember csak akkurát olyan lesz, mint a maga valóságában, és azontul nagy vászonbódék, a mikben zene szól és kivül lisztes képü elhizott asszonyok ülnek és nagy képek vannak a vászonfalra akgatva kivül is és azok különbnél különbfélék. Egyiken ég egy város, a másikon csatáznak, a harmadikon pedig egy utálatos ember nyakaz egy urasszonyt szép fekete bársonyszoknyában. Ugyan mit véthetett az ártatlan, mert hiszen látszik rajta, hogy ártatlan. Kabók is elmerül e látványban, bár az urasszony teljes ártatlanságát nem hiszi, Különben lehet, hogy nem is igaz az egész, hanem csak festették okulás gyanánt.

Most egy nagy, magas ember kilép a vászonház elé a lépcsőre s miután a bámész gyermekek között szétütött volna botjával, nagy rézkorongot kezd vele verdesni. Az nagyot szól, utána meg a magas ember kezd kiabálni, hányva a fejét a török sapkában.

– Peffele, matyarók, Peffele! A matyórnak kifáncsisnak dukál lenni! Csak tiz krajczár pémenet és mindenki kapsz ed szép neremén! Itt láthatóm minden, képekek láthatom és burkus császár gége operáczión! és a naty franczia -114- háboruk asz Ásiába. És ed eleven krokodil, a lekporzasztó álat, születte az Áfrika-Gebiet, a Niagara-flusz… mekél száz esztende, erek kétszáz! Minden esztende epédel edszer, sak edszer… mekszik ed párántot s ed kisasszont rózen ruhában!… Peffele matyarók! Láthatom az élethiv arczmásokba a Spanga, Perecz, Pitelli! Ne mulassza senkisem asz alkalóm; dukál, hogy vitezz matyór kifáncsis letyen.

Most sebesen kezd ütögetni jobbra-balra a lépcső előtt a gyermekseregben a szónokló férfiu. – Weck von da! Marsch. Tyerek, csinálom helyet uraságnak és tensasszony…

Kabók Mihály igyekszik befelé asszonyostul s bár takarékos ember, sokallja a dicsőséget, a mivel a piros sapkás ember illeti. De azért gálánt. Szó nélkül szurja le a két hatost, bele is nyulnak mindaketten a fekete ládába, a honnan «kapsz mindenki ed emléktárd, ed neremén». És ez aktus végével meglebben, föltámasztva a töröksipkás pálczája által, a rejtélyes dolgok függönye s Kabókék belépnek.

Odabent, meg kell hagyni, egy hatosért elég látnivalót adnak. Üveg alatt emberfejek vannak viaszkból. Azután szintén üveg alatt haldoklik egy franczia katona Ázsiában. Fölötte térdel az orvos. A katona minden két perczben kinyitja a szemeit s az orvos minden két perczben -115- bánatosan int neki. Egy ilyen mienkfajta pofoncsákó van a fején, annak a tollai is mozognak.

Valósággal úgy kell elhúzni onnan, mert még sok minden vár a megszemlélésre. Jön a lekporzasztó álat, a krokodil. Kis satnya fiók, a mely egy ládában heverész a szalmán. Kabók itt érzi, hogy be van csapva s élczekkel fordul a töröksipkáshoz. A férfiú mindezt magasabb álláspontból fogadja. Igen, a krokodil kicsi. Az anyja meghalt. Szép, nagy anyja volt neki, egyszer az ő ujját is bekapta. Ne resteljen az uraság két krajczár extra pénzt adni az árva krokodil fölsegélésére. Kabók boszankodna, de az asszony annyira benne van már a sajnálkozásban, hogy mindenen megesik a szive. A kisded szörnyeteg részére a barna szoknya ránczai közül előkeről a két krajczár, a láda tetejét lecsapja a férfiú s most már a képek következnek. Ezek sem utolsók. Miután a gyerekek odakint már nagyon rángatják a majom farkát, a töröksipkás kimegy s bejön a lisztesképü asszony. Ő magyaráz. Ez itt a Brücke -116- von Konstantinopl, emez meg a Feuerlinie von Gravelotte. És ilyen egyebek jönnek, a miből Kabókék keveset értenek, de azért végigtekintik. Aztán következik egy nagy kép, a mely eleinte csak csupa kékítőnek látszik. Utóbb a kékben sárgaságok bontakoznak ki, meg barnaságok.

– Nézze kend – mondja Kabókné, a ki néhány ablakkal előbb jár – vizbe vannak a házak itt.

Pedig nem az. Később látják. Magas paloták vannak a kék viz fölött. Végig hosszu utczák köztük, a mikben emberek járnak ladikon. Fölöttük hidak szolgálnak egyik háztól a másikig.

– Sz’ mondom, hogy a szögedi nagy viz. A városháza hidja az… magyaráz Kabók, a ki még nem ért odáig. De hiszen ez a legszebb a férfiban, hogy a tudománya ennyire előbb jár az asszonyénál. Kabók ez alapon bizonyos méltósággal tekint az üvegbe, sorról-sorra s bár ha csodálatosat lát is itt-ott, nem mutatja.

Most jön be megint a vászonház tulajdonosa és folytatja a magyarázatot: -117-

– Ansicht von Venédig! Venéczia. Láthatóm a Venéczia város, csupa tenger, csupa.

Ugy Kabók, mint Kabókné e pillanatban elkapták fejüket az apró kerek ablakoktól s egymásra néznek. Az asszony arczán, a szemében fölvillan a mosoly, aztán végig szalad rajta a szomoruság, mint fölleg árnyéka a virágos mezőn.

Az asszony a fejkötő kendő csücskéit huzogálja, a mi sirás előjele szokott lenni.

Most már összebújnak, hogy egy ablakon nézhessenek mind a ketten. Hiába óvá őket ettől az előkelő férfiú, hogy az a szemnek árt. Nem törődnek vele, csak Kabók kérdez néha. Ő aztán felel. Ez itten – láthatom – a nagy temflom és ott vannak a kalambok, sok. És ott gyűn a Rialtó, ott régi idők sok sok ember lefetik tengerbe, zsupsz. Kriegsverhältniss… Akó tyün naty hász… két elemetes, három elemetes… die Palást… asz kérem ed nakszerű épület… csupa tengerbe… Und auch die -118- gondolieri… itt csolnakászik tengerbe… csupa…

– Csak édös apám ezt láthatná… – sóhajtja újból nehéz szivvel az asszony.

A mint hogy igaz is. Vak már az öreg, bár egyébként semmi baja sincs neki. Ép a teste, ép a lelke, csak a szemeit ölte meg a tanyavilág irtózatos betegsége, az egyiptomi trachoma. Azokkal ugyan már nem lát többet s igy hát egyebet nem tehet, mint üldögél otthon télen a kemencze padkáján, tavaszszal a tanyaház napos végében. A világtalan állapot sok mindenre megtanítja az embert s vaksága daczára ügyeskedik ebben-abban. Sásból mindenféle hasznos dolgokat fonogat, de még a kapanyélnek is, ha előbb valaki nagyjában kibarkácsolja, meg tudja adni a helyes, sima formáját, hogy az kézhez álljon. Igy meg van ő a tanyában, a vak ember. Az ebekkel barátságot tart, azok kisérik, ha a közön sétál s elugatnak előle minden ártalmast. Piros valósággal ajnározza, mint a gyereket, a Kabók-pár pedig becsüli. A mi az öregre kell, arra telik, a halálát senki sem várja, sőt, mert katonaviselt és sokat tapasztalt világéletében, -119- Kabók olyan dolgokban, a mikben nem eléggé jártas, gyakran fordul hozzá tanácsért.

Estenden is, mikor a városból hazatér (mert az uj portékával nem lehet könnyen menni), az asszony első szava az udvaron a leányhoz:

Míg Kabók kifog s közben a kutyák üdvözléseit fogadja, az asszony beszalad. Még az ünneplő kendőt a fejéről le sem vette, még csak jó estét sem mondott, csak az apjára kiált, a mint benyitja az ajtót:

Az öreg ül a padkán, egyik lába a másikon s pipál immel-ámmel, vak ember szokása szerint, a kinek a füst látásában nincsen élvezete.

– Mit, leányom? – kérdezi. – Ugyan mi löhet az, a minek olyan nagyon örülsz?

– Jaj, apám, – beszéli sebesen az asszony – láttuk képbe a tengöri várost, a hun kend járt… a Venécziát.

A világtalan öreg arczán végigfut a fiatal emlékezések derűje. Hirtelen a puszták között megcsapja az Adria szele, a canalettók vizének illata, vak szemei látják a déli város egét, tengerét, az ódon kőházakat, mindazt a régi időt, mikor a szegedi ezred a mesevárosban feküdt -120- s ő járt a feszes katonaruhában, a frakkforma fehér kabátban, e mohos kőpillérek között s posztot állt az Arzenál kapujában, fényesre puczolt fegyverével.

– Láttuk. Ugy, a hogy kend beszélte, de épp úgy. A vizön vannak a házak… mennyi ablak…

– A csónyakok járnak a vizön. Van egy nagy templom – folytatá az asszony s az öreg a szavába vág:

Gondolkozik az agg katona, lehajtva a fejét. Emlékezetébe jutnak mindenek, a nagy marsok, a kompaniekomendás, főhadnagy úr Gruber, az Arzenál, csak a templom neve nem.

– Pedig szép neve löhet neki – felel az asszony. – Nagy teteje van, alul szélös, felül úgy összemén, mint a lámpaüveg.

– Az, az – szól, nagyot esve a szón az öreg. – Ugy igaz, a hogy mondod… Hát az arzenál-vahhe… várjál csak… a linke tórvahhe… ej, üsse mög a part, nem linke, rekte, rekte! -121-

Jó szerencse, hogy belép Kabók. Egy kis bor van benne, de meg ért is az ilyen sorokhoz s hogy öregapónak kedvét ne szakítsa, nagy bátran szól bele a beszédbe.

– Ott? – kiált az öreg kemény hangon, mintha csak valamely generális elébe vágná a Gewehr heraust. – Ott van? A linke vahhe? – És újra sebesen beszélni kezd: Linke Arzenál vahhe: ejn unteroficzér, ejn gefrejte, czén infanterisz, ejn pilman, – mint ahogy ezt az őrség osztásakor elszavalni szokás. Kezeit izgatottan emelte föl (a pipát már rég letette) s integetett az altisztnek, a szabadosnak, a gyalogosoknak, mindnek, mindnek integetett. Kabókék hirtelen egymásra néztek.

Kabók azt gondolta magában, hogy no az öregnek se hozhattunk volna különb vásárfiát, Kabókné pedig nézte az apját, a vak apját, a kinek orczáin piros tüzek gyuladtak ki, hajlongott, hadonázott, végül ősz fejét magasra emelve, valamely régen elfeledett olasz dalba kezdett öreges hangon:

Vallatás.

János, mondjuk, hogy éppen Halbőr Förgeteg János, valamely bűnben találtatódott. Ugyanis birkák tüntek el a határból. Olyan tájon volt már az idő, a midőn tarló a föld nagyobb része s ilyen alkalommal a birka szerfölött hajtható, mivel semmiféle nyom nem marad utána. A tarlóban a birkával úgy jár-kel az ember, mintha a levegőégben menne s a ki éppen utána veti magát, lophat. Az persze nem megy egészen könnyen, mert a birkát is őrzik s a nyáj emberek és kutyák felügyelete alatt áll. Mégis, a ki ért hozzá, szél ellenében meg tudja kerülni úgy a jószágot, hogy észre nem veszik. Ennek sok fortélya van s ott kezdődik, hogy pálinkás kenyérrel kell etetni az ebeket és nagy tanulmányokat kell ejtenie az akol körül, hogy merre legalkalmatosabb a bejárás. De még a birkában is esik személyválogatás, mert nem mindenik hajlandó éjszakai útra indulni. A kos pedig öklel és a sötétben nincs ellene védekezés. -123- Ily különféle tudományok ezek, de ezzel is úgy van az ember, hogy csak annak nehéz, a ki nem tudja, mert a ki ért hozzá, az nem is foghat ennél könnyebb mesterséget a világon. Azt ugyan benne meg nem fogják.

Szó sincs róla, hogy azért gyanuba ne kevergőzne egy vagy más ember. A pusztázó városi katona is csak úgy van vele, hogy valakit bizonyára gyanusítani kell. Mikor a juhszélben poroszkálna a lovas ember, mondja neki a kárvallott gazda, Nagykalapú Fa Miklós, hogy íme, mi esett nála az éjjel. A pusztázó végighallgatja a jelentést szögrül-végre, a mint azt Miklós előadja, különféle köröket rajzolván eközben botjával az út homokjába. Az egyik kör jelenti, hogy az akol mely részén távolodtak el a hűtelen birkák, a másik kör jelezné, hogy miként és mely módon nem vehették észre a tolvajt (az egész háznép kártyázott a tanyaszobában), a harmadik kör pedig hirtelen, a mint húzná Miklós, félbeszakadt s a bot megáll a kezében. A pusztázó arra néz, a merre a bot vége irányt mutat s azt mondja:

Miklós az útról nyugodtan lépegetett vissza a tanyába a semjéken át és semmi bántódást nem érez a lelkében. Nem árult el senkit, nem vádaskodott, nem gyanuskodott, a mint hogy -124- igaz is. A pusztázó pedig megszorítván a lovát, poroszkál arrafelé, amerre az előbb a bot vége mutatott. Nem kell soká mennie. Itt van mindjárt a közelben, (éppen csak két óra járás) a János falkája, a mely legel az őszi tarlós füvön, János pedig fekszik a homokon subában, pipázva. A juh után a gyerek koncsorog. János szívja a pipát, a mely csak gyenge füstöket ad, miután alighanem krumplilevél van benne. De a szaga elég szép, mert attól hányja-veti a fejét a katona lova s alig bír rajta ülni az ember, mire odalép.

– Nem is a pipának van baja, hanem kendnek. A pipa jó, abból pipálhatna kend, de majd elvöszik kendtül. Majd odabe elvöszik kendtül a pipát. -125-

János hallgatja, ismét fuj egy darab füstöt s most már csufondárosan válaszol vissza:

De János ismét csak az előbbi. Egyik lábát fektében átveti a másikon, kétkönyéken van s miközben fogja a fogai közt erősen a pipa szárát, azt mondja:

A legény a lóval nem léptet se odébb, se idébb, csak onnan kiált a gyereknek:

A szóra öreg anyajuhok a legelésből fölemelik a fejüket, mert szokatlan lárma ez nagyon, a gyerek meg azt kiáltja:

János nem mozdul, csak fekszik. A gyerek amott a juhok szélin néz egy darabig, de aztán kérdőre fogja:

A pusztázó rezesbarna arczán kisded mosolygás -126- jelenik meg, János pedig káromkodna már, de hiába. A pusztázó azt mondja:

– Nem köll sokat beszélni. Tudja kend nagyon, hogy mért. Majd odabent mögmondják.

Igy történik, hogy János a városba kerül a nagy házba, a hol a törvényes emberek vizsgálják az ügyeket. Azon mód van a subában és a pipával, mint legelsőbb, hogy odaérnének s egy ilyen törvényes ember elé állítják. Már akkor irások jönnek Jánossal a hat birkákról, de szóbeli jelentést is tesz a kisérő. János ezt egykedvüen hallgatja. Mikor vége van, azt mondja rá:

– Hát azt majd meglátjuk – felel a törvényes ember. Azzal elővesz mindenféle nagy papirlapokat, a miken növekvő aggodalommal tekint végig János. -127-

– Hogy hány éves kend, azt kérdezem – mondja az urféle a pulpitusos asztal mögül.

Kissé gondolkozik János, az ablakra tekintvén. Utóbb féloldalt fordul, mintha a kisérő legénytől várná szavai igazolását.

– Hát löhetök vagy ötvenöt… Úgy gondolom. Bizonyosan nem tudhatom, mert nézze csak, a nagy szárazságkor, hatvanháromba, legényforma vótam mán, de tán hogy mög is vótam mán házasodva…

Előbbre veti az egyik lábát és a csizmája orrát nézi, mivelhogy talán az tudna tanácsot adni. De a másik ismét elébe vág:

Amaz ujra csak turkál az irásokban s végül -128- azt is megkérdi: – Kend miféle foglalatosságban van?

– Hát kéröm – enged a kérdésnek János – én csak afféle kétkézi munkás vagyok odaki a tanyán.

Áll megint csak János egy darabig. A sok bolond papirban, de benne van minden. Utóbb a fejét féloldalt hajtván, azt mondja:

– Hát nem mondhatom, hogy nem. Tudja tekintetös úr, úgy él az embör, a hogy tud.

Most kell megnézni Jánost, ha valaki éppen már arra töri magát, hogy Jánost megnézze. Visszakerül az előrenyujtott jobb lába hirtelen hátulsónak és délczegen veti szét a mellén a subát.

– Hát ki lopott? – mondja mérgesen. – Hát én loptam? Hát fájlaltam én valaha a tekintetös úr fejit? Hát vót ojan, a ki az én ellenömbe még csak panaszt is mert vóna tönni?

A törvényes ember kegyetlen hidegséggel vágja föl a nagy könyv lapjait s ráolvassa Jánosra:

– Most öt éve is birkát lopott kend. Azelőtt két esztendővel szintén. Most meg megint hat darabot szerzett el kend a Fa Miklóstól.

– Én? – kérdezi János dühösen. Hát a szömöm -129- világa ér annyit, mint a tekintetös úré, de hiszöm az Istent, hogy arra merök hitölni, hogy én – –

– No az pedig nem vót jelös – fakad ki János hirtelen, de mire észre venné magát, már késő a tagadás. De amúgy is tényleg jellel vannak ellátva a birkák, hát hiába volna minden. Beismeri a tettet, a mi után kieresztik. Visszakapja a subát, a pipát, az egyikbe beleöltözik, a másikra rágyujt s úgy halad kifelé. A nyomáson találkozik valamely ismerőssel, a ki ráköszönt:

János halad a subában, de a pipát kiveszi a szájából s a szárával a vállán keresztül integet be a város felé:

Asszonykérő.

A cselédgulyás az őszszel meghalt s miután a cselédgulyásra télen szükség nincsen, ott hagyták azon időre az özvegyasszonyt. Meg kell adni Hab Lajosnak, hogy becsülettel végzé földi hivatását s ekként is fejezte be, mert akkor halt meg, a midőn már reá semmi szükség nem volt. A majorbeli cselédség, kiknek konvencziós marháit legelteté s fölöttük pásztorkodott, meg volt e dologgal elégedve s mikor elpusztult, sok jó szavat ejtettek a Lajos után. El is temették, a faragó béres csinálta a koporsót, a lovas csősz ment lovaival a faluba papért s megadták neki a tisztességet, a mi az embert haló porában illeti. Az özvegy pedig magára maradt s mehetett volna a fagyos pusztán az Isten világába a merre lát, ha éppen nem ily szerencsésen hozta volna ki a mindeneket intéző sors ezt a halált.

Tavaszig hát benne maradhatott a gunyhóban, ámbár igaz néven nevezve, nem is gunyhó -131- volt az, mint inkább verem. Csak türt ember a cselédgulyás a majorokban, a kinek semmiféle házhoz joga nincsen, s ha valahol ilyen vermet csinál magának, hát éppen csak hogy megtűrik. Szemet hunynak előtte, mert amugy is van annyi esze, hogy nem valamely termőföldből szakítson ki magának egy darabot. A legelő szélén épp jó helyen van, ott gödröt ás, az oldalaiba ágasfákat illeszt, arra megint keresztbe helyezvén egy rudat, körültámasztja az egészet nádkuppal. Ha érzéke van a rendhez, a nádat belül még ki is tapasztja sárral, abba ablakot is vág és rendes bejárót csinál az épületbe.

Ilyforma készség volt ez, állván a legelő szélén, a szikes földben néhány csenevész ákácz között, melyek el voltak hagyatva egészen. Gyökereiket hiába eresztették le a széki földbe, az nem adott erőt nekik; ha lett volna, talán adott volna, de ha nem volt magának sem szegénynek, akkor mit csináljon.

Az asszony meg az ura, már a volt ura, ez a Hab Lajos nevezetü, estére kelve, gyakran ültek kint a nádkupok előtt, a fák alatt, nézve végig az egyenes tájon, a melyet elöntött világával a holdfény és csillogó tükröket rakott a szines tócsákba. Minden embernek, bárki legyen s bármily állásban foglalatoskodna, vannak néha órái, a midőn a reménységeinek él. Ki volna -132- reménykedés nélkül való? Mindenki vágy erre vagy arra, a király, a kinek sok koronája van, még egyet szeretne, a koldus pedig egy krajczárkát. Ők maguk is szerettek volna valamit, a mi után vágyakoztak, tudniillik, hogy Isten ő szent felsége kegyelméből vagy halál útján, vagy előbbremenetel, vagy pedig rosszalkodásból támadt elcsapatás utján eltávozna valaki, a majorbeli béresek közül és akkor Hab Lajosra esne a szeme az ispánnak.

– Akarok ténsur, – felelné Lajos és akkor beköltöznének a majorba, a béresházak közé s nekik is lennének konvencziós sertéseik, teheneik, Lajos négy ökröt hajtana hol erre, hol arra, már a hogy a parancs szól, lassan és méltósággal emelvén a hosszunyelű ostort, a mint ez urasági alkalmazottaknál szokás.

Ez nagy, nagy dolog lett volna. Nemcsak az előnyösebb vagyoni helyzet, azután a nyugdíj, hanem a lakás miatt is. Ez kellett volna nagyon, ez után vágyakoztak, mert Hab Lajoséknak volt egyszer egy gyerekük (mindösszevissza csak egy), egy nevető kicsi ember. Ha többet ad az Isten, bizonyára egyiket sem szerették volna, mert sok gyerek szegénység, hanem ha csak egy van, azt szeretni szokás. Ugy is volt, -133- apró Hab Lajos szeretetnek örvendett, – bizonyos, hogy örvendett, mert mindig nevetett szegény, a mig élt. Hanem ez nem sokáig tartott. Bármilyen tömzsi volt is a rövidke férfiú, nem birta ki a földkunyhót s belehalt Hab Lajosék lakásviszonyaiba.

Biz ez nagy szomorúság volt, de az ilyenek ellen nem lehet tenni, ki merné vádaskodó panaszszal ostromolni az eget. Csak a sóhajok maradnak meg enyhítés gyanánt, mert sóhajtani szabad; ez nem vétek. És ezek a sóhajok sűrűn jelentkeztek, mert úgy Hab Lajosban, mint Hab Lajosnéban élt folyton a gondolat, hogy ha egy ilyen másikjuk lenne, azt újra csak torkon ragadná a veremlakás kísértete és agyonfojtaná szegénykét.

Mindezen változtatni kellett volna, s a változás egyetlen eshetősége az, ha Hab Lajos béresnek kerül be az urasághoz. Hát ez már majdnem megtörtént volna, ha Lajos időközben el nem halálozik. Azonban megtámadta a száraz betegség, a mely csodálatosképp mindig nedves helyeken keletkezik s nagyhamar a fia után küldte. Ilyképp Lajos kikövetkezett az élők sorából, magára hagyva az asszonyt, azaz hogy nem egészen magára. Ébredés meg elalvás az élet s a halál után következik ujra az elevenség. Azon állapot elé nézett az asszony, a mi -134- után néha sóhajtoztak ők, de most már nincsen embere, a ki megörülne annak, hogy ismét egy kicsi istenadta köszönt be hozzájuk. Biz annak már nem is lehet örülni, özvegy asszony gyermekének, a ki a szegénység szomorú sorsába még nagyobb nyomoruságot hoz. Az akadémia nyelvészeti osztálya nem tudom milyen terminus technikusokkal állapítja meg az ilyen gyermek nevét, a nép úgy hívja a maga szófukar beszédességével: anyagyász.

Ez az anyagyász télen született a veremben s a majorbeli asszonyok között akadtak jótét lelkek, a kik gondoskodtak róla, meg az anyjáról, mig az ismét lábra kapott. Szomorú világ volt ez, egy kicsi gyerekkel a karján, a veremben, a hol csak tavaszig lehet maradása, és azután a nagy nincsetlenséggel, mert nem volt neki senkije és semmije. Ilyenkor kétféle fajtája van a játéknak. Vagy a Tiszának megy s gyermekével együtt lebuvik valamely halászléken a víz alá, vagy pedig összeszedi magát s elmegy a városba szolgálni. Az első játék sokkal könnyebb, mert hetekig jár-kel, mig cselédkönyvet meg szolgálatot kap, a hol hét-nyolcz forintban részesül. A gyermekét dajkaságba adja, fizetvén érte mind azt a pénzt, a mit ő keres. Minél kevesebbet fizet, annál bizonyosabb, hogy a gyermek elpusztul, mert az anyagyászok sorsa -135- ez. S azután hova tovább? Az ember minden nappal öregszik, egyszer a cselédségből is kimúl s megint csak nincs előtte más, mint a Tisza. Jobb-e később, mint hamarább?… Az asszony, ülve a verem oldalában, gondolkozott ezen s megemlékezett Hab Lajosról, a ki elment a föld alá s őt ezen nagy kietlenségben hagyta.

Néha azonban a mindeneket intéző harmadik formáját is tudja keríteni a dolognak. Történt, hogy Tóth Zakar hazajött a katonaságtól. Több évet töltött ott már, őrmester is volt s nem is akart visszatérni. Hab Lajosné körülbelül ezért is lett Hab Lajosné annak idején. S lám, mi történik, Tóth Zakar őrmester nem értvén meg a német ezredparancsot teljesen, a század reformátusait küldé el egyszer a gyónáshoz, a miből patália keletkezett. Zakar büntetést kapott s a midőn «kapituláns» esztendejét kitöltötte, odahagyta az ezredet. Hazajött. Az özvegy szive nagyot dobbant erre a hirre, azután pedig elszomorodva sóhajtott, mert a szegény ember minden búját, baját csak ebbe tudja ölni. Pedig még ekkor nem is látta a Zakart, csak hallotta róla, hogy megkapta a bérességet, a miről az ő elhunyt ura álmodozott. Egy kis protekczió is segítette ebben, mert az apja volt az öregbéres, de meg hát nem is volt más hamarjában, a kit oda lehetett volna tenni. -136-

Ezen is lehetett gondolkozni most már és buslakodni az üres veremben. Bizony, a verem kezdett üresebbre válni. Tüzelő csak volt, mert hiszen gallyat lehet szedni itt, ott, de más mindenféle megfogyatkozott. A tarhonyás zacskó egészen üresen lógott a szegen s a lisztesben is könyökig kellett vájkálni. Egyik melléből a tej is elapadt, az anyagyász ugyancsak könnyű koszton éldegélt s árvábbak voltak ők ketten már, mint a sátoros czigány, a midőn egyszer elhomályosul a verem bejárata s bejön rajta, zökkenve a nagy belépőn Tóth Zakar. Szét nézett a sötétben vakon, mig a szeme világa kitágult annyira, hogy láthatott. Akkor mondta:

Az asszony szólt volna rá, de nem tudott. Elfogta a szivét a névtelen ijedtség, a torkát meg összefacsarta. Ő, a ki az előbbi pillanatban a jég alá akart bujni, most megrendült azon hiedelemben, hogy kikergetik a hajlékából. Megnémult és el is halaványodott volna, ha már egy ilyen elszítt asszony lehetne halaványabb, mint a milyen. Átölelte a kicsiny mindenségét s várta a halálitéletet.

Zakar pedig átbukván a kis széken, ölébe meríté fejét, annyira, hogy épen csak a rövidre nyirott haja látszott ki abból. Ujból előfogták az asszonyt azok a hideg, tompa ütések, a melyeket megátalkodottságában a szív néha okoz.

Pedig Zakar látott sok mindent. Oda szolgált a külföldön. Járta Novibazár hegyeit és csörgött kardjával a bécsi Rossauer Laendereken, a melyek talán veszedelmesebbek, mint amazok. Mégis ime itthon van, a tág pusztán. Az ember idegen utaiban sokat próbál, de haza vágy. Ki mondta Zakarnak, a nyalka őrmesternek, továbbá a nyugdíjképes, konvencziós béresnek, hogy ő Ilon sivár vermébe térjen. Bizonynyal senki, mert ő maga sem árulta el maga előtt tiszta magyar pórias lelkének ezen egyetlen titkát. Lám, miként fekteti végig az elhagyott asszony lábain a fejét s amaz miként tűri mindezen hirtelen jött dolgokat.

Majd pedig hirtelen fölugrik, szinte vadon s reákiált arra, a ki neki egyetlen:

Ujra elsötétül a pinczeajtó s bebiczczen rajta -138- Tóth Zakarjás öregbéres sántán (egyszer a vasvillába esett a szénahányóból) s ezt mondja:

Erre Tóth Zakar föleszmél lelke nagy elvádolásaiból. Ez idő alatt emlékezete átfutotta hirtelen katonaéveit, mignem maga előtt látná a bosnyák devojkákat, a Ljubiczákat és Dánákat, a bécsi Mariczliket és Margotokat s ujra csak oda esik az asszony elébe, mondván beszédesen:

Ekkorra az asszonyt is elhagyja az ijedtség fagya. Elönti a meleg végtül végig, de azért félve suttogja:

Sokat gondol e szavak alatt az asszony, de még mindig hitetlen abban, a mit neki mondanak:

Tóth Zakar térdenálltából úgy kuszik föl hozzá, mint a kigyó és aczélszin hajának azon részére tapasztva ajkát, a mi a fékető alól kimaradt, a hajszálaknak beszéli el búgva:

A Duna lánya.

A valódi neve ennek a kis lánynak Aranka volt. Egy apró, édes teremtés, abból a szőke fajtából, a milyennek Bajorországban a Madonnákat festik. Úgy emlékezem reá, mintha most is látnám, hallanám apró czipői kopogását a a födélzet deszkáin, csilingelő ezüstös nevetését, a mint meglátva valamit a holdas éjben, a víz tükörén, vidám kaczajjal hívta föl a domentátumra nagyapót, ezt az öreg hajókormányost, a ki Isten különös kegylméből választatott ki a mindeneket intéző sors által Reladl nagyapjának.

Mindössze egyszer volt pedig szerencsém hozzá, a gyerekhez, s kétszer a nagyapóhoz. A gyerek olyan édes volt, az öreg kormányos olyan patriárkális, hogy évek multán még mindig emlékezem kettőjükre, mikor pedig már egyik sincs meg. A természet rendje szerint úgy kellett volna ennek történni, hogy az öreg megy ki lakni állandóan a szárazföldre, a zárt -140- hajóban a föld alá s Reladl élve marad, hogy ő is élhessen a világban. Azonban máskép történt. Reladl nincs már meg, az öreg ellenben most is valahol a Tisza vizét járja.

Ez az öreg ember egy hajókormányos, egy egészen közönséges hajókormányos, a milyen százával van a magyar vizenjáró emberek között. Napégette arcza van, minden regényhősi szándék nélkül, a feje ősz, hosszú szakálla deres, egész nap a keréknél ül s hajtja jobbra-balra, ha pedig áll a hajó, vagy szelet hever valahol a partokon, kátrányos ponyvákat számlál, köteleket olvas s barkácsolja a ladik megromlott oldalát. Viselkedésében szótalan, a beszédtől elszokott, alig használ pár száz szavat, azok is csak a hajóra, a matrózokra s az árukra vonatkoznak, a miket harmincz év óta hurczol egyik országból a másikba.

Az öreg azokból a szegedi emberekből való, kik a Tisza habarcsos vize partján születve, legénykorukban hol vizi molnárok, hol halászok, hol hajóslegények a buzás hajókon, vagy a kavicsszállító luntrán. Egyformán kezeli a szekerczét, a hajót, a kuttyogatót, az evezőt, a csáklyát s barnára pörkölt karjában olyan az izom, hogy a kikötőkötél fakolonczát a Tisza közepéről kihajítja a partra. Ügyeskedik, egyszer bekap vitorlásnak a gőzhajós társasághoz, -141- ott megmarad s úgy ismervén a vizek medrét, mintha a homokos hullámokon át mindenütt belátna a fenékre, idővel kormányossá érik. Nem kellemes mesterség ez, egy életen át lent lakni a födélzet alatt s a házából fent csak akkora gulyiba van, a hol ki se nyújtózhatik. Örökké a kerék mellett ül, nyáron ott meleg, őszszel esős és a hajnali ködben a hajóért remeg. Az ország két nagy vize, a Duna és a Tisza úgy változtatja medrét, mint a gyerek a játékait. A hol ma fövenyes a part, egy hét mulva mély a hajóút; a hol Romániába menet zátonyt talál, mikor egy hónap mulva megy föl Bajorországba, se híre, se hamva. Az a kerék az élete, azt rángatja folyton s ha tönke viszi a hajót, lecsapják a tisztségéből. A fizetés kevés, ha valami kis bajt talál a váratlan vizsgálat, ha leszalad egy pillanatra a kerék mellől, kész a bírság. Nem jó mesterség, azonban idővel bele lehet szokni, de meg is szeretik. Hosszú éveken át a vizen járva, beleszerelmeskedik a hajóba, úgy, hogy télen, mikor befagy vele valamely kikötőben, nem tud lemenni róla. Furcsa neki a föld, a mely nem kong, ha rálép vastag, halzsiros csizmáival.

Van annak tizenöt esztendeje, hogy ez az öreg ember – akkor is a 713-as chaluppön járt – a Bajorerdő hegyei alatt árut rakodott -142- a Dunaparton, valahol Straubing és Osterhafen között. Még derekasan bírta magát, a feleségével lakott a hajón, a leánya férjnél volt egy «tiszai» embernél, a fia hajóinas az Adrián s Barczellonáig járt. Pár heti munka volt a rakodás, a kormányosnak nem sok dolga akadt, pipázott a hajón s megnézte időnkint a kiakasztott piczéket. Itt született Reladl. Ők úgy mondták, hogy «született». A hajósnak a Duna nem az a folyóvíz, a minek a parti ember nézi, a nagy, széles, rengő víztükör, a hallgatag folyású tömeg neki eleven lény, melynek a kegyelméből él. Ismeretlen erők tömegéből álló titkos hatalom, néha jó, néha rossz, ma kedves, holnap bosszuálló. Rejtélyes hullámait, a mint a holddal játszanak s csobogva verik a hajót, éveken át nézi és szereti valami mondhatatlan tisztelettel. S akármilyen kelletlen is néha kedvteléseiben a folyó, ez ad mégis kenyeret, a hajós oly szivbeli viszonyban áll a vízhez, mint az alföld Förgeteg Jánosa az ő széles rónaságaihoz.

Itt, valamely csöndes estén, mikor a munka zaja elült, pihent minden s a hold lassan bujkált az ócska lovagvárak fölött, oly módon került a 713-asra Reladl, mint a Fáraó leánya karjai közé Mózes. A parti fák alatt csobogó víz csöndes lármájából vékony gyereksirás hangja verődött -143- elő és szétszállt, libegvén a völgyi ködben, a víz tetején. Az emberek eltörődve aludtak a hajón, a kormányos ült a kerék mellett, az asszony a vacsora maradványát hordta le s rajtuk kívül senki sem hallotta meg az ártatlan emberi lény síró segélykiáltását. Csak egy valaki hallhatta, ha igaz: az anyja, bűnös, elvetemült, rossz anyja, a ki odatette a rongyos pólyába burkolt gyermeket a vízpartra s elfutott, hogy soha többé egymásra ne találjanak: ő, meg a gyermek.

A kormányos hallgatta a hangot, azután beugrott a csolnakba s néhány csapással fölment a vizen. A fák lecsüngő ágai közt bujt be vele, hol kijött, hol eltünt, a sirás egyre elhalóbban zokogott a sekélyben. Messze árnyat vetettek a Bayerwald lombos hegyei.

Azután előtünt a ladik a holdfényben, az első padkáján valami fehéres csillogott, a kormányos állva hajtotta, a széles tiszai evező mélyeket merült a csolnak alá. A ladik orra a slepp oldalához ütődött, az ember kikötött s felszólt a hajóra: – Asszony…

– Gyerek – mondta János kurtán – s fölmenvén a hajó oldalán, megemelte fején a kormányossapkát az arany koronával, a mit rendesen megtesz a vallásos vizenjáró, ha valami szokatlan dolgot művel.

Az asszony a gulyibához szaladt a lámpa alá. Mire az ember odaért, már ki is bontotta a pólyás babát.

– Nem-e – szólt bámulva az ember – úgy sírt a parton, félig a vizben, mint a gyerek. Csak nem macska…

– Macska, macska – boszankodék az asszony – ugyan ne beszélj ilyet. Hiszen embernek ember, de nem gyerek, hanem lány.

Az ember elgondolkozva nézett ki a vízre, föl a feketülő égre, a honnan reánevettek szeliden a csillagok. Pipáját kiveré, hamuját beleszórta a vízbe s rácsukván a tisztába helyezett készségre a kupakot, lassan szólalt meg:

Az asszony azzal a félig szégyenkező, félig bizalmas mosolylyal, a mely szokása a magyar közpolgári feleségnek, ha az ura valami előtte tetszetőset mond, szeliden simogatta az apró Dunatündér szőkés haját.

Többet ez irányban akkor este nem beszéltek, mert a sok beszéd először is nem szokás, másodszor fölösleges azok között, kik hallgatagon is megértik egymást.

A leány ott maradt, az anyja sohasem került elő. Mikor a chaluppöt levitték a magyar Dunára, megkeresztelték magyar pap előtt.

A neve azonban csak az maradt, a minek a jólelkü parti munkások elnevezték Bajorországban, Reladl, az aranyszőke haja után.

Az igen nagy hujjahózás volt fenn Bécs városában, a rossaui kaszárnya emeletén, mikor a komám berobogott hozzám azzal a hírrel, hogy az apja hajója megjött Galaczból, megy Linzbe s itt áll két nap a nagy Dunán. Sok embernek természetesen nem teljesen érthető ez, a mint nem is az, hogy mi örülni való van abban, ha egy másiknak megjön az apja egy sleppen, a melyen kormányos. Azonban mi már sok ideje kerülgettük a magyar földet, hol itt, hol amott csavarogva, az albán határtól az osztrák havasokig, – ezen az egyszerü fekete teherhordó hajón jó magyar dohány, jó magyar -146- bor, szegedi halpaprikás s dunamenti búzából sült kenyér várta az embert. A komám fia volt a hajókormányosnak, tengerésznek sorozták, baka lett, zászlótartó, vidám és jókedvü fiú, a ki vagy hat nyelven beszélt és énekelt, hosszú, magas legény. Ha csákós állapotban valahol megjelent az utczán, rögtön megszólalt reá a magyar katonát szerető bécsi humor: Da kommt wieder unsere Telegrafenstange.

Vasárnap délután mentünk ki, végig a Wurstl-Práteron, le a nagy Dunára. Az öreg meghajolt, deresedő volt már, várt a hajón, a sapkát megemelte, s Istennel köszöntött. Katonák módjára csörömpölve másztunk föl. A hajó fával volt rakodva. Az öreg jó lélekkel figyelmeztetett:

– Vigyázzon uröcsém, a vállával bele ne akadjon valami rúdvégbe, mert nincs kerítése a tornácznak s hamar kiér az ember az udvarra.

Felesége is előkerült, már idős asszony, szinte abban a korban, midőn sötétkék ruhát szokás viselni, letünvén teljesen a világi hivalkodások ideje. A Duna ünnepnapos volt, csend mindenütt, a rakodó parton beterítve minden kátrányos ponyvával, a túlsó parton a nagy malmok álltak, gyenge vizi szellő lengette a zászlókat. A kis gulyibában terítettek, fehér, sávolyos abroszt tettek az asztalra, az öreg beült a -147- sarokba, a hol föl volt írva a festett deszkára a hajósfohász:

Kenyeret hoztak, sót, zöldpaprikát, bort s halat bográcsban. Annak csak a levére kellett nézni, lassú, olajas mozgásán meglátszott a tiszai halászművészet. Tányér öt volt az asztalon s négyen öltünk hozzá. A mint kérdőleg néznénk a komára, hogy ki lenne az ötödik, az öreg megszólalt:

A mint hogy úgy is volt. Csak lassan jött föl a hajószobából Reladl, kétszer is kellett hívni. Ekkor láttam először s utoljára a bájos szőke gyermeket. Tizenkét-tizenhárom éves lehetett, aranysárga haja sűrű sátor gyanánt hullott a vállaira, kék szemeit félénken rejtette el a hosszú pillák alá, kicsi sárga szattyán bocskor volt a lábain, a ruhája katrincza, himzett vállas ing, apró, rézzel vert tüszőcske a dereka körül, a mint ezt a készséget Oláhországban vették neki ünnepi czifraság gyanánt. Félt, a koma kedveskedésekkel halmozta el, valami czukrot adott neki, melyben gyönyörű czukornyulak ettek gyönyörű czukorsalátát egy kicsi czukorkertben, arra összecsucsorította piros ajkait, -148- mert azt most meg kellett volna csókolni, de nem lehet így, idegenek előtt.

Beszéd közben aztán félénksége eltűnt s ha nem szólt is, nagy szemeivel okosan nézett a többire s megcsodálta rajtunk a ruhát. Az idő siet, a jó baranyai bor megoldotta a hallgatag hajós nyelvét s mikor a Reladl lement, hogy lefekteti az ujonnan kapott nyulakat, elmondta a történetét. Szűk, kevés jelzővel való beszédéből kilátszott a leány iránt érzett szeretet. A rövid pipából fölleget fujt maga elé, ha elérzékenyült, hogy ne lássuk.

– Nagyon szeretjük – mondá csöndesen. Ha az Isten meg hagyná érni, hogy valami jó embert találnánk neki… Idd ki fiam a borodat, majd öntök.

A zászlótartó elpirult s czigarettjét a pohárba ejtette. Az öreg nevetett s könnyek fakadtak a szemében, felesége elgondolkozva, az asztal sarkát simogatta a kötényével.

Az őrt álló hajón tizet kongatott a matróz, készültünk vissza, a kis darab magyar földről a császárváros németjei közé. Reladl kint ült a gulyiba előtt a padon s dudolt magának valami halk nótát.

– Isten áldja meg – mondta a bucsuzáskor, mindkét kezét nyujtva. – Mikor jönnek megint? -149-

– Otthon… – szólt ismét elgondolkozva. – Én itt vagyok itthon… a hajón…

– Én itt születtem – s lemutatott a széles vízre, a mely halkan futott el a hajó alatt.

– Majd találkozunk, Reladl – szól a zászlótartó – majd ha nem lesz már rajtam ez a csunya ruha.

Szemét lesütve, fehér fogai közé kapta egyik ujját, elárulván az örök asszonyi dolgot, hogy neki is tetszik már a kétszinű posztó.

– Majd visszajövünk – mondtam én is – egyszer. Akkor már maga nagy lány lesz és én elveszem feleségül.

– Oh – felelt szemérmesen, féloldalt fordulva – kellenék is én magának…

A történetnek rövid vége van. A 713-as most három esztendeje őszszel Oláhországba igyekezett borral. A hajó átvergődött a felső Dunán s lent járt az alsó részen, az Osztrovó szigetei alatt. A viz ott már kiterjed, mintha tengerré -150- akarna válni, a sziklák fölött nagy habot verve haladnak le a Vaskapu felé a hullámok. Nem kedves tájék annak se, a ki naponta rajta jár s a víz fenekén nem egy szerb dugárus holtteste fekszik, a ki pedig minden szikla gerinczét ismerte.

Estére hajlott az idő, az őszi köd leszállott, a remorqueur-hajó lapátja messze elől kavarta a vizet, csak a zugását lehetett hallani a sleppen. A köd befogott mindent, a vizet, a hajót, a partokat s hideg cseppekben rakódott le a kátrányos ponyvákra. A kormányos a kerék mellett ült s a matrózok minden perczben ledugták a vízmérő csáklyát, a slepp csak a saját erejéből uszott, a kötél, a mivel a gőzös huzta volna, lanyhán ereszkedett meg s belelógott a vízbe. Nem lehet itt sietni. Az édesvizi hajós mesterségének legnehezebb titka az a munka, a mi itt folyik, haladni előre a fenék láthatatlan szörnyei között, a mikor rászalad a hajó… nem jó erről beszélni. ✝✝✝ ne add uram Isten senkinek.

A Duna hulláma ott már haragos, lármás s ez a lárma benyeli magába a messzi part minden zaját. A ködben nem is szalad szét a hang, néha egy-egy fegyverdörrenés hallatszik, zsandárok lövöldöznek bizonyosan határháboritó szrbszkik után. A hajó kanyarog, hosszú, esetlen -151- testével a széles vizen, a ki a partról látja, azt hinné, a kormányos megőrült, pedig csak tapogatózva keresi a mély utat.

A slepp megy lefelé. Tompa koppanás hallatszik, mintha kalapácscsal a hajódongára ütöttek volna, azután hosszú, zsurmoló zaj.

Meg is álltak minden további nélkül, a hajó sziklához ütődött s a hogy sebes haladásában hirtelen állva maradt, megmozdult rajta minden. Azután egy hangos, kétségbeesett sikoly, egy bőszült káromkodás és ujra a kormányos rekedt kiáltása:

Az ám, de hiába. Reladl ott állt a hajó orrán, mikor megállott a slepp s a gyors rázkódás bedobta a vízbe. Leesett, hiába kapva a fölhuzott vasmacska láncza után. A hajó lassan fordulni kezdett, látszott már, hogy csak ütődést kapott, nem léket, de az édes gyerek elveszett végkép. Lement a sziklák közé a fenékre s hiába szálltak csolnakba az emberek, hiába nyult utána valamennyi csáklya, lent maradt, mint a ki nem akar visszajönni többé.

– Duna ideadta, Duna visszavötte – mondta az öreg kormányos, pipálva erősen.

Valami töltés állt rossz lábon az alsó Tiszán, azt mentünk nézni egy apró csavargőzösön, a mint ott találtam az öreget. Rangban előbbre haladt, kormányos s kapitány volt egy személyben. Megismert s hogy kérdezősködni kezdtem a dolgai felől, szűk szóval elmondta Reladl halálát. Azonközben folyton pipázott s a gépcsövekbe kiabálva, szidta a masinisztát.

– Duna ideadta, Duna visszavötte, – ezt mondta utoljára s egész erővel rángatta az apró propeller lánczos kerekét, pedig akár keresztben is uszhatott volna a Tiszán az egész alkotmány.

Látszott rajta, hogy megsajnálta azt is, a mit mondott, mert egészen beleveszett a munkába. A nap magasan járt az égen, a parti füzek szeliden mosták törzseiket a vén folyó sárga vizében, csendes tavi táj volt a vidék, a Tiszának hulláma se rezdült, fönt a kanyarulatnál egy oláh tutaj uszott lassan bele a napos vízről a parti árnyékba.

– Régen itt jár már a Tiszán? – kérdeztem, csak hogy éppen mondjak valamit.

Hallgatott egy darabig, azután köhögött, a mi -153- valószinü, hogy sóhajtás volt nála. Nagy harcsabajuszát meghúzta párszor s mintha szégyelné, hogy a nagy folyó országjáró hajójáról idejött erre a ladikra, mentegetőzve rántotta föl a vállait:

– Csak nem járhatok – mormogta halkan – hajógerinczczel a halottam fölött…

István kutyái.

István ifju korában juhász volt, de később a kocsisságra adta magát. Nem tudni, miért, mert ez irányban sohasem beszél, s ha kérdezik tőle, egyszerre a leggorombább embere lesz a világnak. Valaha felesége volt, de elmaradt tőle már régen, azóta egyedül él, minden világi hiuságról letett, még a juhászkalapot is elcserélte más, kisebb karimáju fejrevalóval s régi emlékeiből mások nem maradtak meg, mint a pulik. A pulik, mint azt minden magyarnak tudnia illenék, kutyák, és pedig nem közönséges kutyák, mint a milyeneket vadászemberek szoktak használni, hanem ebek, a melyek a juhokat őrzik, azokat rendben tartják s bizonyára jobban értenek ehhez a mesterséghez, mint akárki más a tulajdon magáéhoz.

A puli különös fajtája a kutyáknak, kicsi, apró, loncsos eb, sáros, a szőre tele van ragadva giz-gazzal, a feje is csupa szőr, úgy, hogy csak az orra s a két szeme látszik belőle ki. Ha -155- valaki látná az utszélen csavarogni, bizonyosan megdobná röggel vagy kitérne előle, hogy a ruháját ne érintse ez a szennyes állat. Ellenben juhásznak nagyobb gyönyörüség, mintha két szamarat kapna ajándékba, mert a szamár csak szamár, ellenben a puli – puli.

Csak meg kell nézni, mikor a pulira reá van bizva kétszáz darab birka, hogy hajtsa be az akolba, hogy mit tesz. Annyi esze föltétlenül van neki, hogy belátja, mikép egymaga egy egészében nem bir a tömeggel. Bár előbb megpróbálja, izgatottan szaladgálva körül a nyájat. De nem megy. Az akol egyetlen ajtaja előtt megköti magát néhány elüljáró birka, hogy nem megy be és hát nem is megy.

A juhász maga könnyen segíthetne ilyenkor rajtuk, ha az elejébe odavágná a kampós botot, de ez nem lenne helyes dolog, mert a pulit is benne kell hagyni a foglalkozás gyakorlatában. Ilykép a behajtás reá bizatik. A puli idő multán belátja, hogy a konok elüljáró birkákkal így nem bir. Eltávozik ezért a csapattól s aztán úgy harmadrésze táján oldalról dühödt ugatással nekik rohan. Igy elválasztja a falkát, a melynek egy részét odább hajtja s akkor visszatér emezekhez megint. Ujra kezdődik az ugatás, a minek csak az a haszna van, hogy a birkák még összébb szorulnak. Akkor a hátukra -156- ugrik a puli, a fejüket harapja, vastag bundájukat tépázza, a mig megriad a tömeg s ijedt rohanással bevonul oda, a hova való, az akolba. Ezzel készen lévén, uj falkát hajt az ajtó elé s mikor ez is bent van, veszi elő a harmadikat, kötelmeinek így téve eleget. Akkor az apró állat büszkén széttekint az udvarban, hogy no hát, van-e itt még elvégezni való dolog valami? Nincs, ennélfogva lassan elkoczog a gazdája után, a ki ad is neki jutalmul kenyérhéjat, ha van.

A pulira nyáron jár jó világ, a mikor a birka kergül. A komoly birka ugyanis, a mely semmiféle pajzánkodásra nem alkalmas, miután hetekig csodás étvágygyal ette a füvet, egyszerre igen vidám lesz, forogni kezd önmaga körül sebesen, egyre sebesebben s mikorra abba hagyja, vége a szép életnek. Ilyenkor a puli duskálkodik a husban és kövér. Télen pedig sovány az istenadta.

Hanem azért télen is puli és igen becsült jószág. Egy jó puli mindig többet ér, mint egy lusta bojtár, de meg nem is embernek való mulatság az, a mit vele végeztetnek. A birkákban vannak törekvő egyéniségek. Mikor a puszta közepén az egész nyáj delel s a juhász is alszik a füvön, egy birka föláll s menni kezd. Megy, megy előre, mert neki úgy tetszik s úgy elmegy, -157- hogy mikor a juhász föláll s utána tekint, már csak messze, a rét füvében látszik belőle valami szürkeség.

A puli ilyenkor szidást kap, sőt esetleg oldalba ütést is, a miről ő egyébként aligha tudja, miért kapja, mert szintén aludt.

Akkor a juhász kinyújtja a karját arra felé, a merre a birka távozott, de a puli erre sem szól semmit. Csak néz bele a zöld táblába, meg ismét a gazdájára vissza, a mi azt jelenti, hogy ő nem ért ebből az egész előadásból semmit. Ez természetes is, mert a juhász a maga magasságában ellát a birkáig, de a puli szemei igen közel lévén a földhöz, kisebb a látköre. Ennek a megnagyobbítása szempontjából megfogja a juhász a bőrt a nyakán, fölemeli magasra s úgy mutatja neki a birkát.

Most aztán, a hogy ott csüng a juhász kezében a bőrénél fogva, azonnal kapálózni kezd a pulinak mind a négy lába s már a levegőben is rohan a birka után. Mikor a gazda ledobja a földre, nekiereszkedik s megy mindenen keresztül a juh után. No de annak sincs ilyenkor jó dolga, mert valóságos rendőr-eréllyel támad reá a kutya. Azután visszahajtja a nyájhoz, -158- végezetül ugat reá néhányat s ezzel aztán rendben van a dolga.

A puliról e fajtákat lehetne írni sokat, de hiába volna, mert a ki nem ismeri, az ugyan ebből úgy sem ismeri meg.

– A kutya nem ismerkszik mög mindön embörrel – vélte István egy napon, midőn kint ült a tanyavégben a nagy eperfa alatt az ócska malomkövön s ünnep délután lévén, vágta a jövő hétre való dohányát. – A kutya nem olyan, mint az embör.

– Nem. Az csak kutya. – Hallgatott egy darabig s néhány dohánycsumát, a mit leejtett a földre, fölszedett a homokból. Mert ez serczeg legjobban a pipában s igen szép szaga van neki.

– No nem éppen – vélte aztán ismét. – Nem a kutya az, a ki csak kutya, hanem az embör az, a ki csak embör. Nézze – mondta s a kőhöz fente kését – hányszor változtat egy élet alatt gazdát az embör? Ma itt, holnap ott. Ma béres, holnap kertész, azután kocsis. Azután pásztorembör, azután kubikus, mög mindön. A kutya nem így tösz. Az mindig egy helyben van…

– No de ez nem egy kaptafára megy, ez a kettő – mondtam. – Az ember nem menne el egy helyből, ha nem kellene. -159-

– No látja – mondta most diadalmasan – mert elküldik. Miért küldik el? Mert nem végzi el a dolgát. A kutya mög elvégzi, a mi rá van bízva, oszt azt nem küldik el.

A vágott dohányt megmorzsolta kissé, betette a zacskóba, a vágófáról lefújta a port, a hóna alá vette s az istállóba ment.

Másnap a fiatal erdő szélén hevertem, a tisztáson. Nyulat akartam lesni, de nem jött egy sem; hazamenőben voltam, mikor az erdő szélén elhajt István a kocsival.

– A járásra – felelte. – Úgy hallatszik, nagyon rossz kint a fű, mög köll nézni, nem-e volna érdemösebb dolga a jószágnak a tanyán.

Fölültem. Három kutyája a szekér után koczogott, egy pedig, a melyhez nagy reményeket fűzött, a lábainál hevert a szalmán. -160-

Azután nem szólt egy darabig. A gyeplőt a lőcsre akasztotta s a pipáját kezdte tömni. Azután réz masinatartót vett elő. Mikor készen volt ezzel is, a füstöt illendőség okáért oldalt fújta, s mintha a tegnapi beszéd csak az imént szakadt volna félbe, folytatta, a hol elhagyta:

– Nézze, az embör mindig jár-kél ide-oda. Gazdát változtat. Mindig keresi, hun jobb és sehun se találja ezt. Utoljára vége szakad az életének ott, a hol legrosszabb dolga volt neki. Nézze, a puli mit kap? Kenyérhajat, kevés aludttejet, vagy ha kerge birka van, azt – mög a mi nyulat véletlen foghat. Azért látja, mikor mén el a gazdátul a puli? Mögmondom. Vagy akkor, ha fölhagy a juhászattal, oszt akkor eladja, vagy ha elhal a gazda és a kutya akkor elszéled.

– No ügön, egy darabig csavarog. Mögy addig, a meddig juhászra nem talál. Ott beáll szolgálatba újra. Látta már, hogy egy puli beállt volna házőrzőnek tanyára? Olyan nincs. Az mindig mögmarad a régi mestörségiben, -161- nem mint az embör. Ha elvesz valahun a gazdája, keres másikat. Befogadja szivesen a gazda.

– A többi puli? – ismétlé, mintha fölöslegesnek találná a kérdést. – Azok is. Nézze, más kutya folyton marja egymást, a pulik sohasem. Ha két juhfalka a pusztán egymás közelébe ér, látta már, hogy a pulik marakodtak volna? Olyan nincs.

– Nincs – mondta határozottan. – A gazdák ugyan összevesznek néha, veszeködnek is, halott is marad utánuk, de a puli ilyesmit nem tösz.

– Nem ám – felelte s újból szétnézett a lapos tájon. A nap végigfeküdt a füveken, könnyű szellő járt, a mely elfújta az útról a port s ingatta az ökörfark sárgavirágos kórójait. Az ég alján a föllegből rézsutos mozgó fátyol ereszkedett alá: ott esett már. István gazda megcsapkodta a lovakat s meggyőződéssel szólt:

Történt, hogy kereszt-szentelés volt a közelben. Ez nem is kis dolog, ez nagy, igen nagy -162- ünnep. Mihály Mihályt és a feleségét, Lebedi Zsuzsannát lehet köszönteni érte. Ők gondolták ki legelsőbb, hogy az útszélre kereszt kellene, szép vaskereszt, kőalapzatokkal, mely alapzatokba be van vésve, hogy kik által emeltetett. És azontúl mindenek, kik arra járnának, kalapot emelnek ott, az asszonyok, leányok keresztet vetnek magukra és az oszlop árnyába tér fohászkodni a szenvedő. Azontúl a tájéknak elvesz a régi neve, nem neveztetik többé Szinlaposnak, hanem annak a helynek, a hol a Mihály Mihályék keresztje áll.

Ezt a keresztet szentelték akkor, sok nép volt ottan, ünnepi ruhákban, a barát kijött a városból és beszédet mondott, szólván a megalázkodásról. Meg kell adni a barátnak, hogy szépen beszélt, az emberek összefogott két kezükkel tartva a levett kalapot, fejüket lecsüggeszték s tünődve hallgatták szavait. Az asszonyok imádkoztak, mellüket verték, mondván: én bűnöm, én bűnöm ez is s néha meghúzták a fejkendő csücskeit az álluk alatt. István is ott állt, hátul a fák alatt, mert sohasem volt szokása neki, hogy előre tolakodjon s hallgatta a beszédet elmerülve. Szép, igen szép ünnep volt ez.

Ki hinné mégis, hogy mikor az egész tájék népe a kereszt által Istenéhez járul, bűnös -163- szenvedélyek támadnak némelyekben és bűnök követtetnek el. Ki hinné, ki hinné?

Az bizonyos, hogy az emberekben van előérzet, a mely szomorú események következtét jelenti. A beszéd végével ment hazafelé István a közön s míg lassan lépegetett a homokban, valami belső baját érezte. Igen elgondolkozott s egy kicsit túl is ment a tanyán, annyira elfelejtkezett magáról.

Mikor föleszmélt, ezen elcsodálkozott. Hogy lehet ez? Hát hol vannak a pulik, hogy egy sem jön elébe? A szive megdobbant. Hirtelen átlépte a szőlő alacsony kerítését s hátulról ment a tanyába. Azután fütyült juhászosan egyszer, kétszer, háromszor, kiáltozni kezdett:

István megrendült. Megállt s a földre tekintvén, hegyesorrú csizmák nyomait pillantotta meg, hegyesorrú csizmákét, a milyeneket a juhászok viselnek.

Most már tudta, mi történt. Nem kiabált tovább, hanem elborult homlokkal egyenest a kapásház ereszete alá ment, a hol két puska is lóg a szegen. Előbb a kétcsövűhöz nyult, a mely sörétre van töltve s a kányák ellen használtatik, -164- de azután mégis csak a kóczmadzagos egycsövűt vette le, a melyik golyóra jár.

Azzal aztán megindult sebesen. De a mint az udvar közepére érne, megállt, az ócska fegyver agyát a földre eresztette és fölsóhajtott mélyen:

Szétvetett lábakkal, kezét lógatva, megtörten állt. A szintén hazatért kapás megértvén a dolgok állapotát, odament hozzá, hogy vigasztalja, de nem tudott egy szót sem szólni a jó ember.

– Nono – mondta. – Ha nem gyünnek haza, nem kár értük, ha pedig jó kutyák, úgy is hazagyünnek… Jó kutya haza jár.

– Ügön – felelt vigasztaló hangon a kapás és visszaakasztotta a szegre a puskát.

Ezután részint ünnepelni, részint búfelejtő italra a csárdába mentek. Késő estére járt az idő, mikor a holdas éjben az ingatag kapást hazahozta a tanyaudvarba István és átadta feleségének e szavakkal:

A kapás ezzel bement a házba és mihamar elcsöndesedtek. István is csöndben volt, de nem bírt aludni. Nem is ment az istállóba, hanem -165- leült a fa alá, a malomkőre, két könyökét a két térdére rakta, két kézzel fogta a pipa szárát és szipákolt erősen. Olyankor szokása ez a magyarnak, mikor a fölindulást palástolja és bizony István föl is volt indulva nagyon. A kutyák esete szaggatta a szivét. Mit tegyen most már, hogy mindene elveszett? Itt úgy se marad, fölmond a kocsissággal és elmegy a tanyáról, hogy ne is lássa többé ezt a helyet. De azután, hova aztán? Nem tudta, nem is sejtette. Kiverte a pipát, újra tömte és meredten bámult a tájra.

A hold magasan járt a jegenyék fölött s a fák hosszu árnyait végig veté az udvaron. Csend volt. A tyukok udvarából néha a kakas kiáltott egyet s az éji madarak nesztelen suhantak fönt a sötét aczélmezőben.

Az öreg fölemelte a fejét s azután nagyot kiáltott. Szemei könnyes szivárványán látta, hogy az alacsony glediczia kerítésen át kis fekete tömeg esik be az udvarra s feléje szalad. Ez bizony a Matykó kutya s lám, hirtelen utána ugrik a Talpas, ez után a Hunyorgó, végül pedig (mert mindig leglustább volt az istenadta) a Stiglicz. És odaszalad valamennyi hozzá.

István eldobta a pipát, előrehajolt, a kőről lecsuszott a homokba, térden állt és morogva valamely üdvözlő beszédet tartott a megtért ebekhez.

A magának való ember.

István is kocsis, meg Imre bácsi is kocsis; István öregebb ember mint Imre bácsi, de mivel Istvánnak mindenki Pista s Pistának csak az öregje István, ennélfogva az István mellé nem kell még oda az is, hogy bácsi. István egyébként egészen más fajta ember s egy napon nem is lehet emlegetni a kettőt. István ugyanis özvegy, a ki két lovat hajt, azonkivül tehenekre visel gondot s mellékesen juhász-kutyák nevelésével foglalkozik, mig Imre bácsi a lovon kivül mi egyébbel sem törődik a világon, még az asszonyokkal sem, mert agglegény volt mindig s ha így marad, az is lesz, a meddig él.

Az agglegénység igen ritka családi állapot kint a tanyák között. Akármilyen szegényes a sorsa valakinek, csak akad azért neki is feleségnek való, mert mint mondani szokás, minden zsák megtalálja a foltját. Ugyanis János egyszer azt mondja Julisnak:

– Hát akkor – szövi most már a beszédet tovább János – elgyünnél-e hozzám feleségnek?

Igy azután összekerülnek. Nem is mondják másképp a megházasodást, feleségeskedést, férjhezmenést, csak ezzel a szóval:

Imre bácsinak sohasem volt ilyen mostani felesége, a mi meg is látszik rajta. A pusztalakó rendszerint szótalan viselkedésü ember, de a kevés beszéd természeti tulajdonsága és nem mogorvaság. Élete folyása egyazon körben, egyazon dolgok körül esik meg s a mely fa alatt játszott gyermekkorában a kutyákkal, mint vén ember is az alatt szivja az esti pipát, talán ugyanazon a kis széken, a mit ötven év előtt kocsi gyanánt használt a homokban. Dolgaiban is javarészt egymaga van; ha legeltet, ha szánt, ha a szőlő hártyáját kapálja, kivel sem beszél, hanem csak pipál és gondolkozik. Ilyenformán lesz a csacska gyerekből szótalan ember, de szótalansága mellett szive megmarad érző és megfigyelő állapotában s rendesen igen kevés közöttük az olyan, a ki mogorva, medveszokásu, vagy mint egyszerü szavaikkal ők nagyon szépen mondják: magának való ember. -168-

Imre bácsi pedig éppen ilyen, a magának való emberek közé tartozik, a csökönyös vén agglegény minden hóbortjával, minden bajaival. Ő az uri agglegénynek éppen megforditottja; kerüli az asszonynépet s még a szinét sem szereti látni. Ha a kocsiján behajt a városba s úgy jön ki éppen a dolog sora, hogy valamely asszonycseléd is megy a kocsin, akkor Imre bácsi az asszonyok iránt érzett mélységes megvetését azzal mutatja, hogy nem ül föl a kocsira, hanem gyalog bandukol mellette, akár hó van, akár sár.

Nem tudom, Diogenes bölcs volt-e, de ha bölcs volt, akkor Imre bácsi is az, mert Imre bácsi folyton magával hordozza mindenét. Nincs neki egyéb czókmókja se égen, se földön, mint a mi a kocsiülésbe belefér. Ingóságai között a legnagyobb területet a suba foglalja el, de köztük a legértékesebb mégis egy pár rengeteg csizma, a mely ebbeli minősége mellett pénztár gyanánt is szolgál. Testi ruhája sem sok lehet az öregnek: az egyik, a mit visel, a másik, a melyet mosnak. A kabátja szörnyű vastag vattás kabát, azt ő maga szokta foltozni, elszakadt kék kötők vásznát vetve reá ott, a hol az megkivántatódik.

Ennek az összes czókmóknak a magával hordása valóságos félteher a kocsira, de hát mit -169- lehet tenni? Nem kivánhatja senki tőle, hogy megfagyjon, már pedig e gunyák nélkül bizonynyal megfagyna valamely szép, hideg napon. Ugyanis Imre bácsi nem csak az asszonyokat gyülöli, hanem minden olyan alkotmányt, melynek négy fala meg teteje van. Tudniillik valaha fiatal korában juhászos ember volt ő s annyi ideig élte a pusztát, hogy teljesen elszokott a házaktól. Ma sem megy bele, ha csak valami dolga nincs benne. Ilyképp az alvást sem ott végezi. Nyáron a kocsi alatt szokott aludni a földön, hogy hirtelen eső ne érje, máskor pedig gyékényt terít a kocsira s az alatt nyugszik a subában. Hogy aztán ez jó-e, nem jó-e, nem tudni, de eddig nem panaszkodhatik a szokása ellen. Valaha szép erős ember lehetett az öreg, de azért lehetősen birja magát ma is s ősz bajuszának téli hava mellett a nyár pirossága lakik az arczán.

Hosszu ideje szolgál a vén mogorva ember, negyedszázada régen elmult, mikor legelsőbb abba a tanyába került, a hol most van. Hogy annyi ideig mi tartotta egy helyben, azt csak a jó Isten tudja. Huzni nem huz senkihez, csak a lóhoz, senkivel sem beszédes s még a kenyérhéjat is úgy dobja el az udvaron, hogy a lánczos eb el ne érhesse. Másként meg ellensége van neki sok, ugyszólván ellensége neki -170- mindenki, mert a vén pusztai világgyülölő mindenben sértést talál.

Ezek között első sorban volna említendő bizonyos Terka néni, egy rendkivüli mozgékony, dolgos és csodálatosan szapora beszédü öregasszony, a ki mindig tesz-vesz, soha nem pihen, de a nyelve is örökké malmoz. Ha kell, ha nem kell, Terka néni szaval folyton s mivel a tanyában a szavára már úgy sem ad senki semmit, csak Imre bácsi, ennélfogva a nyelve, a mikor csak teheti, éppen az Imre bácsi becsülete körül forog.

Ezen évelődik egyremásra a két ellentétes vénség, az örökké szótalan ember, meg a mindig fecsegő asszony.

Az öreg egy darabig állja a beszédet, úgy, hogy nem szól rá semmit. Mintha nem is hallaná. Hanem a mikor elunja, elfutja a méreg s a karjait fölemelve, olyan káromkodást visz véghez, hogy borzalom azt hallgatni. De ez ritkán van. A dühe lassan forr meg, de nem is dühös máskor, csak ha valami asszonyfélével mérgesítik.

A szüreten egy napon, délebéd táján járván az idő, hivják ki az öreget az istállóból, a hol a lovát beczézte, hogy jőjjön enni. Az ereszet -171- alatt két karéjban ettek a dolgosok, külön az emberek, külön a lányok. Imre bácsi szokása szerint késlekedett, mert igen restelkedő természetű az ember s mire megjött, már csak a lányok karéjában volt egy üres kis szék s előtte leveses tányér. Az öreg huzódozva nézte az ételt s készült elvenni, a mikor rászólt egy fiatal legény:

Ilyen erőszakos kedvű magyar az Imre bácsi, de hát ez neki módjában áll, – mert Imre bácsi nem okvetetlen köteles azzal, hogy szolgáljon. Régi dolog az, hogy a pénz adja meg az embernek benső erejét s a ki olyan pénzes férfiu, mint Imre bácsi, az sohasem fogad oly lealázó ajánlatokat, hogy a leányok közé üljön ebédelni. Ugyanis neki vagyona van, valami ezer forint körül való, a mit hosszu életén át megtakarított, mert ő se nem dohányos, se nem italos ember. Ez a pénze szétszórtan ki van adva kamatokra a tanyák között s az adósságokról irt kötelezvényeket a csizmájában hordja. Csizmát odakint csak télen viselnek, a mikor hideg van, meg nyáron, a mikor olyan meleg a homok, hogy másképp nem lehet rajta járni. -172- Ezekben a kötelezvényekben van hát az eredendő oka annak, hogy miért hordja mégis magával a kocsiban az öreg a csizmáját.

Ennek a vagyonnak az állapotából folyólag büszke az öreg s minden daczoskodása ide vezethető vissza. A maga egyszerű mivoltában, igénytelenségében, magának valóságában fejedelmi úr ő azzal az ezer forinttal, a melyből a maga gazdája gyanánt is meg tudna élni. A pusztán kapna egy szobácskát, ha éppen kedve telnék ilyenben lakni, egész esztendőre tíz forintért s kenyéren, szalonnán, kis pörkölt tarhonyán kivül neki nem kell egyéb.

Imre bácsi tudja ezt s nem igen enged magával tréfálni, a mire példa is van.

Tavaly történt, hogy a szárazság istene aszott ujjaival lesöpört minden füvet a pusztákról. Rettenetes világ volt az. Árkok, semjékek, tavak kiapadtak s földjük megrepedt, száraz, tátongó bensejét tárva a kegyetlen ég felé. A legelői jószágnak csak a bőrét vitte haza a gazda. Sok ló fölfordult akkor, s a szegény állatok tetemét, a mikor a kutyák részére darabolták, gyomrukban földet találtak, mert azt ették a legelőn, a mivel hogy nem volt más. Szomorú, nagyon szomorú dolgok voltak ezek. Akkor történt, hogy a zákány-pusztai iskola tetején lakó gólyapár agyonverte a fiait, mert nem tudott nekik -173- enni adni. Akkora volt a szárazság, hogy minden vízbeli csúszó-mászó állat elveszett a tájról.

Ebből az időből valók a Kun László szekerei, második kiadásban, de persze csak úgy könnyesebben. E szárazság előtt nagyon szegény, elhagyatott ember volt az, a ki egy lovon járt s ha jól tudom, nem is emlékezem ilyenre a homoki földek között. De más volt ezután. A takarmány nincsetlensége odakényszerítette a gazdákat, hogy eladják a második lovat, a hogy éppen veszik. Elég nagyon az egy is ilyen fekete világban – s azóta tele van egylovas kocsival a határ.

Imre bácsinak pedig igazán nem volt szüksége, hogy két lovon járjon, mert az ő szolgálata mindössze arra terjed, hogy behordja a városba a bevinni valót. Egyszernél többet úgy sem fordulhat, ennélfogva mindegy, akár két óra alatt, akár négy óra alatt végzi is el az utat.

Ilyenformán esett meg, hogy Imre bácsi a szárazság ideje alatt a kétlovas kocsisságból egylovas kocsisságra fokoztatott. No ez nem ment könnyen. Az öreg minden módon tiltakozott a lealacsonyítás ellen, de hiába volt, a Sárgát csak elvitték s nem maradt meg más, mint az öreg Kesej, a maga kiállt lábaival, a mely messze hires arról, hogy minél jobban ütik, annál jobban állt, s minél kevesebbet szólnak -174- hozzá, annál jobban szalad. Szinte agglegény az is – lóban s valóságos párja Imre bácsinak.

A Kesejt szereti nagyon az öreg Imre, de a degradálásra mégis csak igen megharagudott. Nem szólt ugyan semmit, de hümmögött nagyon s egy esztendeig forralván magában a bosszut, most, a szüret végén, fölmondott.

Városi embernek, a ki úgy változtatja a cselédeit, mint a kabátját, ez bizonyára nem nagy sor. De a tanyában ez más. Itt egy vén emberről van szó, egy szinbecsületes, tiszta szokásu vén emberről, a kinek a kellemetlen tulajdonságai tényleg kellemetlenek voltak valaha, de egy negyedszázad alatt meg szokás szokni az ilyesmit, s bármily fehérre meszelnék is a tanyát az ő sutuival, istállóival és hombárjaival egyetemben, csak furcsa volna az – úgy az Imre bácsi nélkül.

Azonban a szokás-mondás, ez a szálló törvény azt tartja, hogy a fölmondott cselédet ne kérleld, mert elbizakodik. Ebben van némi igazság. Imre bácsit sem kérlelték. Ha fölmondott, hát menjen.

Ezután ment is. Elvitte a tanyából a subáját, a csizmáját, helyébe uj embert fogadtak, valami katonaságot szolgált pötyke legényt. Nem illett az sehogysem a tanyába, neki sem tetszett az ottani mód s éppen kapóra jött Imre bácsi, a mikor a harmadik héten egyszer csak beköszön. -175-

– Jó napot – fogadják a köszöntést. – Hát mi járatban, Imre bácsi?

– Köll hát – felelték a vén embernek s Imre bácsi, a ki vagy huszonhat évi szolgálat után két heti szabadságot vett ilyképp magának, e szavakkal ismét be volt iktatva régi jogaiba.

Ez nem is ment minden elérzékenyülés nélkül. Bár Terka néni kaján, torzsalkodó képe elővillant a konyhaajtó légyfogó lepedője mögül, az öreg megindult egy kissé s visszajöttét, jöttének okát magyarázni óhajtván, a vén eperfára mutatott, a mely ágait benyujtja az ereszet alá s potyogó fekete gyümölcseivel tönkretesz minden tiszta abroszt.

A magyarázat ez volt mindössze, de ez eléggé érthető. Estenden járt ekkor az idő, Terka néni, a ki hirénél sokkal jobb, még egy kis széket s még egy tányért tett ki a földre. Imre bácsi elértvén ebből a dolgok mikéntjét, megfordult s a dombos udvaron át, lehajtva fejét a hires eperfa ágai alatt, az istállóba ment. -176-

A nap áldozott s a jegenyék sudarai között küldötte fényét az ereszet alá. Csend járt a tájon, csak a darazsak zunogtak szokásuk szerint és az istállóból hallatszott, hogy nyerít a Kesely és hogy Imre bácsi beszél neki olyan dolgokat, a miket csak ők ketten értenek.

Burkus.

Burkusról irom e pár sor irásomat, Burkusról, a kivel személyes ösmeretségben vagyok. Ha a tanyára megyek, Burkus engem minden oldalról üdvözöl s télen, a szánkó alacsonyabb lévén a kocsinál, bele is ugrik az ölembe. Ilyenkor röptében végig érinti a szájával a kezemet. Ez nem kellemes s meg is mozsdom utána, akár csak valamely gróf a választóival való kézfogás után.

Az ember tudja, hogy ily etikett-ellenes dolgokra Burkus csak önfeledt pillanataiban vetemedik, midőn réglátott ismerősének látása bizonyos extázisba ejti.

Ez szavain is meglátszik. Ha a nyulbőrös zsidó, ablakos tót, bolgár kertész, vagy egyéb ilyen fajtabeli kereskedő tünik föl a messze puszta végtelenjén, Burkus nem is ugat, csak vakkant.

Mészárosokat, a kik eladó tinók, juhvágókat, a kik mustra-birkák irányában jönnek, némi szeretettel fogad, mert megérzi rajtuk hihetetlen messziről az állati vérszagot.

Éjszaka, ha gyanus ember közeledik, Burkus a terep ügyes kihasználásával bujik elő az árkokon keresztül s merészen kiáltja ki a feneketlen sötétbe a halberdót.

Ha megint más kutya koncsorog a mezőségen, a nyugodt s előkelő Burkus csak figyelmeztető szavakat kiált neki, hogy ne közeledjék idegen territóriumra.

A darvakra, ha elrepülnek előirt ivekben a tanyaház fölött, szintén szól nehány szót, nyilvánvalóan azért, hogy a gólyánkkal össze ne merjenek verekedni.

– Balabuff-buff, balabuff – mondja, de ez csak oly csendes mondás, hogy talán még a darvak sem adnak rá sokat.

Ily különféle szólásai vannak Burkusnak, a ki a kutyageneráczió apja a tanyán. Van még -179- egy másik is, a ki szintoly legöregebb kutya, mint ő, de biz az nem sokat ér. A Talpas nem tud ugatni.

– Botnyelvű a szegény – ez az öregbéres véleménye, a ki szintén okos ember. Járt Pádovába. Akkor még jó világ volt ott. Akkora sajtot kapott egy garasért az ember, hogy csak győzze megenni.

Igen hát, a Talpas botnyelvű, de igen derék kutya azért. A nyulat eltudja fogni, a mihez a Burkus nem ért. Burkus igen ügyetlen jáger, mert ha nyulat lát, rögtön csahol.

A nyul ilyenkor elszalad. Ellenben Talpas szeliden oson utána az erdőszéli bokrok alatt s derékon kapja. Akkor behozza a tanyába s akkor ketten megeszik gombócz nélkül. Csupa szőr a szájuk, de nekik az mindegy.

Valaki rálőtt s egy fáradt golyó végighasította a bőrét. Nyögött, mikor hazatért, mert odakutyálkodott akkor is. Talpas Burkust szemrehányással készült fogadni s várt reá az akáczok alatt.

Szép lombos akáczok, de felette görbék. Most négy éve meg voltak faragva karónak. Ölbe voltak rakva a tanya háta mögött. Aztán kerítést -180- csináltak belőlük a virágos kert elé s nagy X-formába verték valamennyit a földbe. Az Isten megáldotta azt a földet, az akácz pedig megfogta, lombos lőn, az egyik arra görbe, a merre az X-nek a ballába van, a másik arra görbe, a merre az X-nek jobb lába van. Itt várta Burkust a Talpas.

No csakhogy nem a régi méltóságteljes Burkus jött. Dehogy. Jött egy Burkus, lassan, minden lépésnél belesüppedve a homokba, jött egy Burkus, lomhán, lomposan, nyögve.

Burkus jött, fölemelte a fejét, ránézett élete párjára s lehajtotta a füleit.

Talpas látta a sebet. Nyöszörgött. Burkus megállt. Talpas gyógyítani kezdte. Ötödnapra behegedt. Burkus ma Talpas rabja s örökre hálás.

Tíz éves házastársak között olyan kedveskedést sehol nem találni, mint e két kutya közt. Burkus többszörös öregapasága daczára oly negédes tánczot rop az udvaron Talpas előtt, hogy az elneveti rá magát, pedig igen komoly rendszerint, mint minden szótalan állat. Mondta már az öregbéres, hogy botnyelvű szegény. Soha sem tud szólni.

Burkus tavaly beállt zsandárnak. Neki vannak ilyen raplijai. Én ezt így mondom: rapli. Az -181- öregbéres, a kinek parasztember létére kötelessége magyarul beszélni, azt mondja:

Burkus valósággal meg volt háborodva zsandársága időszakában. Nem tudni miért és hogyan, a kutya beleszeretett a csendőrökbe. E derék, szálas fiuk minden harmadnap jöttek a pusztára a messzi örsről, gyalog keresztül a nehéz sivó homokon, bementek a tanyára vízért s aláiratták ellenőrző könyvecskéiket. Burkus azelőtt a béres kutyákkal egyetértőleg dühösen fogadta őket, finánczokat sejtve bennük. Később fokonkint szelidülni kezdett, s egyszer hizelkedve dörzsölte csodálatosan nagy fejét a lábaikhoz. Azután velük ment, kisérte a közbátorság fegyvereseit a napos pusztán, a meddig a szem ellátott, s csak este tért vissza fáradtan, kiéhezve. Ez így ment talán három hétig, azután abbanhagyta a dolgot, megint a régi dühös állat lett. Ezt a rejtélyt megfejteni azóta senki sem birta, s Burkus viselkedésének oka gyanánt még ma is az öregbéres föntebbi véleménye az irányadó. Az öregbéres föntartotta nézetét.

No, nem mondhatnám. A pusztai kutya gazdája holmiját csodálatos erélylyel védi mások elől, de maga azért néha belekóstol. Városi emberek, -182- ha néha csöndes falukon utaztak keresztül, láthatták, hogy az idegen szagu városi hintót mint ugatják végig az utczán az ebek. A kutya kiáll a porta elé s szalad ugatva az üveges batár után, de csak addig, a meddig az ő kerítésük tart. Erről a területről kiugatván becsülettel a kocsit, a melyben valamely idegen támadót sejt, nyugodtan visszamegy a kerítés végéről, a hol már a másik porta Tiszája vette át a szolgálatot.

A kutya itt nyilvánvaló tudását árulja el annak, hogy meddig terjed az ő birtokuk, akárcsak az utczai bakter, a ki a reábizott házon kivül nem bánja, ha az egész világot elviszik a betörők.

A pusztai kutyánál fejlettebb ez az érzék. Annak szeme előtt nincs kerítés, a mely megmutatná, meddig terjed a gazdája birtoka, s mégis tudja. Van olyan birtok az országban nem egy, a mely városi emberé s a tulajdonosa nem tudja oly határozottan a földje szélét, mint a kutyája. Az eb az ő vagyonát e határig védi becsülettel, éjjel és nappal, e határig bátor, néha kegyetlen és durva, e határon túl gyáva, félénk s megdobhatja röggel a messzi tanyai iskolába igyekvő béresgyerek.

Ilyen értelemben Burkus kitünő preventiv policzista volt, de máskép csalfa gazember, a ki mindent lopott, a mihez hozzáfért. -183-

A szitát kilopja a konyhából, hogy az apró kutyafiak beleállva, egy ujfajtáju veloczipédsportot rendezhessenek.

Ellopja a téli vadász-sapkát csak azért, hogy beledughassa az orrát s megjelenhessen Talpas előtt mint álarczos.

Ellop minden néven nevezendő húst. Ezeket nem huzza az orrára, hanem megeszi.

A gazember elviszi az öregbéreshez, a kit nagyon szeret, mert az engedi, hogy nyalogassa a csizmáit, a miket lopott gépolajjal ken be. Az öregbéres kiüríti a zacskót, Burkus visszahozza. Megrugatva, följajdul, kiszalad a házból, futtában elvisz egy papucsot s oly kedveskedéssel teszi Talpas elé, mint az Aladárok az első ibolyát a Margitoknak.

Azután szokott helyéről, az öreg eperfa alól elzavarja a kácsákat, a meleg homokba fekszik s ajkai körül kaján mosolylyal a ház ajtaját nézegeti.

Legényavatás.

A Vera (úgy hivják, hogy Vera, pedig Vera néni volna) szikár csontos öreg asszony, a kinek ég a kezén a munka és mindent oly tisztán végez, hogy az az erre adó embernek valóságos gyönyörüség, hanem az is bizonyos, hogy nyelvesebb fehércselédet nem teremtett még az uristen erre a kerek világra. Beszalad az almáskamrából, a hol a rohadtak selejtezésével foglalatoskodik s mielőtt szóba kezdene, nagyot huz a levegőből, azután azt mondja:

– Debizony csak. Hát az mán mégis röttenetös. Hisz itt mán nem löhet mögmaradni a tanyába. Kéröm.

– De hát kéröm ilyent? A saját tulajdon szömejimmel tapasztalom. Szörnyüség ez, kéröm. -185- Hát mi lösz a világból? Hiszen én ijenre elsüjjednék szégyölletömbe.

– De kéröm. El én. Hát hiszen… Hüjj, ha az apja mögtunná! Léverné a kezeit, mög kitépné azt a bodros haját… No de annak a kölöknek se lennék a hejjibe. A nyavajás… Oszt még ü mongya néköm tegnap: boszorkány… Ejnye montam, szakagygyon rád a part, eregygy elülem, pusztujj, mert ha én mögváglak a széna-vonyóval (épp a tehénnek adtam kéröm), vacsorán éröd Pilátust. No oszt ijet. Ma mög… Ijen szömtelenségök!

– Hát hogyne kéröm – folytatja – ki gondolna ilyet? Hát hogy meri mögtönni?

S miután eddig senki sem kérdezte tőle, hogy mi történt, merre történt, a vénasszonyt elfutja a pirosság, megröstelli magát, csattogó papucsaival szó nélkül sarkonfordul, kimegy, künn valamely ebet oldalba rug, az ereszet alján az asztalról, melyen az ebédutáni csentrös még ott maradt, leüti a macskát és dohogva halad át az udvaron. Az alma ma bizonyosan hibásan selejteződik. Vagy mind kihányja, vagy közte hagyja a férgest is. Azonban inkább ez a malefaktum essen meg, minthogy a vénasszony pletykáját -186- végig kelljen hallgatni, mert az rendesen lélekveszedelmet jelent.

Senki sem tudná lélekre megmondani, hogy voltakép a Hab Viktor miért szép leány, mert bizon az nem szép. De nem igaz ám az, hogy nem szép, mert szép. Az annyira tetszetős, hogy csodálatos, pedig a tanyán azok a hires deli termetek nem fejlődnek tulságos nagyon, hamar elhuzza őket a becsületes dolog. Igy a dereka szépsége el is vesz a lánynak s még csak nem is sok ideje, a női mell szépsége is veszendő volt, mert ilyesmit bűnnek tartottak s lekötötték szijjal, hogy apróbbra apadjon. (Sok vakarcs gyerek adta meg ennek az árát.)

Ilyesmik megeshetnek, de már a szemeit csak nem lehet kiszurni senkinek sem, a mint, hogy volt ebből a Hab Viktornak kettő. Szép, nagy játékos szemei voltak, a mikkel tudott is hol erre, hol arra kacsintani. De közben a keze sem maradt utolsó, az ő husos barna kezei, a mikkel úgy üté nyakszirten a vele kacsalódó legényt, hogy mint mondani szokás: arrul kántált. De azért akadt olyan, a ki utána sóhajtozott elég, mert, mint a föntebbiekből is kitetszik, a saját két tulajdon szemével babonázta -187- az embereket, már hogy a fiatalját. Mert az öregek az ilyesmire rá sem hederítenek.

Azonban a sóhaj csak sóhaj marad, az epekedés meg epekedés. Mint mondani szokás: az értetlen szerelemnek semmi látszatja nincsen. Érthető pedig nem akadt, mert a ki meg akarta volna értetni magát, azt a Viktor elverte magától, hogy annak lelohadt a kedve.

Ilyen volt Hab Viktor, mielőtt az almák válogatásából elővonult volna a Vera.

Vera e tette következtében minden megváltozott. Minden, a minek csak emberi hangok befogadására füle van, megtudta, miként Hab Viktor sem külömb már, mint akármelyik másik.

No, ez nem volna baj. Az előzi meg a férjhezmenést, hogy egy legénynyel szívesebben vált szót a lány, mint teszem azt a többivel. Ez a dolog eleje. Ez ellen nem szólna senki, ha ez a legény éppen legény volna, rendes, maga fajta, a milyennek lenni a legénynek dukál, de hát kiderül a Vera által előadottak nyomán, hogy nem is legény, csak gyerek még, a kinek ha dologba áll valahova, félnapszám jár egy napra.

Ilyen is ritkán akad a világban. A szó szétröpült a tanyák fölött és átszállott messze a -188- beszéd, hogy im Sátán Pista, a kutyúkölök megcsókolta a Veron nyakát. Tanuk vannak rá. Az asszonyok összecsapták a kezeiket, a lányok pironkodtak, ellenben Hadadi Gergely pusztázó legény (nagyvízkor mult ötven éves, azóta elfelejtette számlálni az időt) így mondta, mikor lovon járt a közben s neki is megvitték a szóbeszédet:

Kérdés, hogy igaza volt-e Hadadi Gergelynek, de nem kérdés, hogy a ki tudja, mondja ki az igazságot.

Az igazság egy ideig Vera oldalán állott. Az igazság ugyanis gyakran változtatja helyét. (Ezért vannak a világon az ügyvédek, hogy magukhoz csalogassák.) Ott állt, tényleg ott állt akkor, hogy soha valamely szőlőben tavaszi nyitáskor leánynak helye nincs. Nincs is. Leánynak helye van a szőlőben, ha fákat kell hernyózni, (mert mit bibelődjön az ilyen gyönge növendékállattal a férfi), továbbá helye van kötözéskor, a mi szintén lánymunka, mert az olyan szépen köti pántlikásan a karóhoz a venyigét, mintha csak a maga hajába fonná a szalagot.

El kell ismerni, hogy Sátán Pista mint munkaerő volt jelen a nyitásnál, pedig ez a dolog tudománynyal jár, mert a milyen a nyitás, -189- olyan a szüret. Kétségen kivül áll ismét, hogy Sátán Pista még nem számít legényt, s ez oknál fogva mint gyermekembernek félnapszám jár, – csak az volna most a kérdés, hogy mit keresett ugyanakkor a szőlőben Hab Viktor, mikor neki ott ilyenkor semmi foglalatossága nincsen.

Éppen ezért kezdődött el hétfőn, almaválogatás kezdetén a beszéd, hogy azért ment oda, hogy a félnapszámos megcsókolhassa a nyakát és ez a tárgyalás szállt a nyíló mezők fölött, a rügyes faágak alatt mindenfelé, egész a másik hétfőig.

A másik hétfőn változás állott be. A másik hétfőn mindenki elhallgatott, sőt Vera is ezt tette, a ki pedig nem mindenki. A másik hétfőn ugyanis a fogadásnál teljes napszámba állók sorában foglal helyet a Sátán.

– Nem – mondja egy másik, katonaviselt is (oda föl szolgált a császár udvarába, Bécsbe), – nem gyerök ez már, hanem legény. Ténnap mán vereködött a tánczhelyön.

Csakugyan. A «gyerök» feje be van egy tarka kendővel kötve. Kékbabos fehér kendő, a minek a külső részén némi vérnyom mutatkozik. Kevéske -190- az egész, hanem a kendőre egy kereszt és hét oltári gyertya előtt meg lehetne esküdni, hogy vasárnap délután, mikor Hab Viktor a közön át a tánczhely felé ment, az ő fején csillogott.

– Hej az apád erre arra – mondja a gazda, kedvtelve tekintvén végig a helyes kölkön, – de mögembörösödtél!

Ebben a szóban pedig már benne foglaltatik, hogy félnapszámból ezentul egész napszámra növekszik. Már most ha még ehhez hozzáveszi az ember, hogy a kutyúnak ettőlfogva szabad jussa van a Hab Viktor nyakához, nem lehet átalni azt a kis fejbeverést, a mi különben is, ha nyulhájjal kenik, begyógyul időnap előtt.

Pengetés.

Kaszát minden boltban árulnak mindennap, sőt még utazó boltosok hordozzák is a tanyákon át, mégis miért vesz az ahhoz értő ember bucsukor kaszát? Kétségtelen pedig és tudnivaló, hogy az itt vett kasza sem külömb, (mert nem igaz az, hogy a bucsukra külön kaszákat csinálnának azok, a kik ilyesmivel foglalatoskodnak), sőt lehet mondani, hogy a legselejtese is éppen az ilyen tömeges vásárlásra kerül. De lám mégis. Megtudja-e valaki mondani, hogy ünnepnap miért szebb a nap? A felhők miért fényesebbek, az ég pedig miért kékebb, mint más közönséges dolgokra rendelt napokon? Még a homok is más és a lábra öltött bőrök másként ropognak benne. Továbbá ilyenkor bucsukor olyan szép minden, hogy az, igazán mondva, valóságos tiszta szin gyönyörüség, a fák mintha egyenesebben állanának, mint Úrnapkor a városban a katonák, ellenben az úgynevezett bojtorján csodásan piros szinü virágát kinyitván, vele az -192- árok tulsó oldaláról az útfélre hajol. A jegenyenyárok levelei röpködnek a szélben és – mint már ez nekik régi módjuk – susognak. Derekuk ilyenkor halvány fehér, pedig derekaik nagyok és vastagok. Ezüstszín kéreg veszi körül az egészet s helyenkint látszanak csak rajta dudorodások. Biczók Péter az asszonyával, eladó leányával és legény fiával a bucsu felé haladtában elmenvén mellettük, egynél megáll.

– Az az! – kiáltja most már elpirulva az asszony és körültekint szemérmesen – jajaj…

Voltaképpen pedig nincs semmi jajgatni való a dologon, mert nem történt egyéb, mint hogy Biczók fölfedezte a faderékon azt a szivet, mit húsz év előtt faragott bele. Vékony kis nyárfa volt akkor ez a jegenye, melyet így megrontott Biczók, de a fa kiheverte a bajt, nőtt, vastagodott és ma már annyira szétment rajta a vágás, hogy arra a tulajdon mestere is alig ismerkszik rá. Furcsa is ez, különösen, hogy az akkori bicska még egész állapotban van meg a Biczók zsebében, pedig a bicskaaczél holt állat, ellenben a vele élőfába vágott dolog -193- eleven, mégis ez már alig mutatkozik, mikor amaz még teljes egészében él. Hát most már mondhat mindenki azt, a mit akar, de az nyilvánvaló és ellenség sem tagadhatja le, hogy a bicska rendes. Ha pedig a bicska rendes, akkor ráfordulhatunk azonnal így szóbeszédben a kaszákra (mert tessék elhinni, hogy a kasza is csak úgy embere szerint válogatódik).

Búcsú helyére érkezvén, hirtelen elmarad Biczók a familiától. A család megy előre a kápolna keresztjéhez, a hol leborulva imádkozik. Biczók pedig oldalt fordul.

A nagy téren, a mely fölött öreg akáczok nyitják virágaikat, egy oldalon messzibbről jött búcsusok kocsijai állanak; középütt, de távol a kápolnától, hogy oda ne hasson el vásári zajuk, mézeskalácsot árulnak, továbbá fütyülőket a gyermekeknek, a kik már dudálnak is rajtuk erősen, csapatostul járván. Ott mérik becsületes tótok az asszonyi hivalkodások áruit, kendőket, nyakba való kereszteket, lánczokat és finom patyolatot. Ismét tovább a kalendáriomos ember is ott van a sorban s históriákat árul. Igen szívreható történetek ezek a sziklához lánczolt Gergelyről, a Micz bánné hét gyermekéről, egy Ildikó királykisasszonyról, valamint Attila három fiáról. A kalendáriomos ember olykor énekel belőlük egy pár sort, a mit sokan hallgatnak, -194- leginkább a legények közül. Késes is van, a ki bicskákat hozott eladni, épp így a pipaszáras.

Mindezen többé-kevésbbé fölösleges és hiábavaló dolgoktól kissé messzebb, egészen az utszéli fasor alatt, komolyan elvonulva, meglett, élemedett férfiak rakták ki a földre áruikat, a kaszások.

Soha még aranyból és ezüstből, aczélból és vasból nem csináltak olyan tisztességes eszközöket, mint a szántóvas és a kasza. A kasza segítségével három hét alatt lehet megkeresni a buzatermő rónákon az egy esztendőre való kenyeret. Ez a világ legszebb kardja. Ellenben félelmetes eszköz is. Mikor a hosszú nyélen meglódul az erős munkás kezében, azzal el lehet vágni az ember lábát csontostul. A fű harsog, ha vele vágják, a búza ropog. Vásárlását élemedett, hozzáértő férfiak eszközlik. Alkú itt alig van, mert az elárusítók szabott árakban dolgoznak, mert a reputáczió sem engedi, hogy ha az egyiknek ennyiért adta, olcsóbban adja a másiknak. De e helyett van választék, eléggé kiterjedt. A vele való kereskedés nem nehéz. Kihoz az ügynök egy ládában ötven kaszát, egy másikban ötven fenőkövet, a ládákat leteszi a földre, a tetejüket fölemeli és készen van. Igy jön sorba sok, a különféle gyárak megbizottai. Még csak egy zsákvásznat kell leteríteni -195- s arra sorba rakni a kaszákat, némely részét úgy fordítva, hogy a fokánál fogva a vevő vehesse föl, más részét pedig a fokával befelé, hogy azt meg az árus kaphassa föl s mutogassa. Ezenfölül, a kinek a kaszái delejesek, az nehány marok szeget is szór a zsákra, legkiválóbban pedig szükségeltetik a pengető. Ez némelyiknél egy darab aczél, a másiknál fél tégla, a ravasz czigány azonban mindenképp nagy kvarczkavicsot hord magával, mert azon szebben peng a kasza.

A humort és a tréfálkozást, a mi a nép pénzköltését más aktusnál oly igen nagyon jellemzi, itt megtalálni alig lehet. Valóban komoly dolog ez, a kenyéradó eszköz megválasztása.

Biczók elhaladva az árusok előtt, hirtelen fölvesz egy csillogó, fehéres kaszát, a melynek a foka veresre van festve. Megnézi a végét, a melynél fogva majd a nyélhez illesztődik. Végig húzza ujjaival a felső részét, azután az élét s a körmével meg is pengeti. Ha a körmön meglátszik ennek a nyoma, az nem baj, mert a köröm növendő, ellenben ha a kasza éle törik ki, az ugyan ki nem nő többé. Most a hegyét és a fokát kell két kézzel fogni s meghajlítani, tanulmányozván ezáltal az aczélosságát. Ha mindez beválik és semmi irányban sem kelt aggodalmat, következik a dolog főrésze, -196- a pengetés. A kasza felső végén kell megfogni a vasat, hogy a penge az élével fölfelé álljon s oda kell azt most ütni a kavicshoz. De a mint az ütés megtörtént, azonnal fölkapja a próbáló s föltartja a levegőbe, hogy ott pengjen.

– Hm, – mondja Biczók, illetve inkább gondolja s nézi a kaszát mindakét lapján figyelmesen.

– Már ezt így adjuk, szólt az árús. – Ha olcsóbbat keres, találhat itt a szomszédok közt.

Biczók le is teszi a kipróbált jószágot, de annyi figyelemmel él, hogy legszélrül tegye. (Hátha visszajön érte az ember.) Megy odább s egészen sötétkék kaszákba botlik. Azután jönnek régi fajtájú feketések, továbbá czifrázott oldaluak. Egy helyen kikapja az árús a kezéből a pengét.

Hát négy-öt szeg ott lóg rajta. A körülállók jólelkű nevetésre fakadnak, mintha mondanák: az ördög vigye el a tudományát, de játékos. -197-

De nem rossz kasza ez se. Im Biczók elejétől végig a próbák alá veti, utóbb fölragad a vászonról egy kaszakövet s az élén azzal erős nyomásokat eszközöl. A mint a követ húzza, pattog kifelé a vasból a szikra s minden nézők, venni akarók az árusra tekintenek, hogy mit szól. Már ekkora dolog után egy pár büszkeségszavat csak szólhatna, de nem szól az élelmetes ember. Inkább hátranyul maga mellé s onnan a ládaaljából keres elő egy kaszát: – No ezt próbálja.

Ez sem különb ugyan, mint a többi, de mert rezelvált helyről kerül ki, több figyelemben részesül. Szórja ám ez is a szikrát, de Biczók egyszer csak szótalan leejti a többi közé s megy tovább. Végül pedig, mert hiszen az a dolog vége, vesz egyet. Éppen gombolja az ünneplő mellényt kifelé, hogy a tárczához juthasson, a midőn vállon érintik.

– Épp most fizetöm, – feleli Biczók és ki is fizeti a kasza árát, a melyet most már bot gyanánt visz, haladván hazafelé a családdal.

Az asszony nem vett magának semmit, de az eladó kezében egy csinos újmódi kendő van, a sarkában az ország czímerével.

– Hát ügön, felel helybenhagyólag Biczók – de mán azt a nagy szivet mér vötted…

Az eladó majd elejti a nagy mézeskalácsot, a mit a másik kezében visz, erre a szóra. Pedig szép szív nagyon, még tükör is van benne, körülötte pedig piros és sárga rózsák valóságos czukorból.

Már az útszélen, a rozs között a piros virág nem sokkal pirosabb, mint az eladó. Talán még a nevét sem tudná most megmondani, ha kérdeznék.

Az asszony boldogan mosolyog. Biczók menvén a fehér, ezüstös homokban, vidámra nyilt szemekkel tekint végig a familián. Franczia Gergő… Ej, ha! No nézd el, nézd. Gergely kétségkivül rendes legény, amugy birtokba sem utolsó, lám, nem hiába nem eresztette napszámba járni a lányát. Szivébe nagy öröm ül be, a farsangra gondol, a lakodalomra, arról vissza a szépen igérkező termésre, mint a melyből minden költségek előadódnak.

A kompban.

Valamely ünnepnap reggelén évek előtt Vásárhely felé igyekeztem, a hol a kis-homoki szőlők között akadt volna dolgom. Nem annyira dolog, mint inkább mulatozás, egy barátom hivott meg tanyaszentelésre. Az ilyesmi rendszerint kevésbbé szokott szentelés lenni, mint mulatság, s ez okból többszörösen megigértette velem a meghivó, hogy elmegyek. Az igéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – véli a szokás-mondás s nagyon igaza van neki, mert az igéretet nem mindig tartja be a magyar. Itt is majd úgy volt. A vonat reggel négy órakor indult. Éjfélkor otthagytam a törzsasztalt s hazamentem. Háromkor fölkelek s megyek kifelé a vasútra. Elhaladva egy éjjeli kávéház mellett, gondolom: jó lenne egy kis reggeli kávé. Talán csak van neki. Hiszen volt s nem ez lett volna a baj, hanem az, hogy a tisztelt törzsasztal kompániáját bent találtam a kávéházban. Én már ki is aludtam magamat s reggeliért jövök, -200- ők még mindig a vacsora után dukáló bort iszszák. Ugyancsak zsiros vacsora lehetett. A szótalan ember bőbeszédüséggel tárgyalt vadászélményeket, a vén nőgyűlölő a pénztár tündére felé kacsingatott s lábait olyként rakta egymásra, a mint ezt színpadokon szokták tenni a Gastonok és egyéb grófok. A vidám, anekdotás czimbora elhallgatott, csak a bort önté folyton és keverte vízzel és semmi egyéb dologról tudomást nem vett. Az arczok pirosak voltak, a szemek veresek, a kompánia túl volt a rendes mértéken s erőszakoskodott. Nem akarták engedni, hogy kávét igyam, bort kináltak parádival, a mi úgy reggel éhomra nagyon jó itat lehet, ellenben a kávét, mint lanyha irányzatú gyarmatárut föl akarták lökni. A kompánia kétségkívül igen érdekes volt s a jelenéből lehetett remélni, hogy jövőjében még szebb lesz. Már mind egyszerre beszél, csak a beszédes hallgatott. Elvették a botomat s míg ezt kialkudtam tőlük, lekéstem a vonatról. A vonat négykor indul Vásárhely felé s négy óra öt perczkor már csak a füstjét láttam, a gúnyos füttyentését hallottam, a mint a baktói tanyák közé kanyarodva, a lapos messzeségből még visszakiabált.

Szép az nagyon, az igéretet betartani s itt már rövid útja nincs más a dolognak, mint -201- menni szépen a vonat után. A drótostót is így járja be az országot vasúton, hogy a töltésen utazik csak gyalogszerrel. A mig hajnali időben kocsi után járna, míg az fölkászolódna, fele útját már meg is tette az ember. Azután az idő is neki való, a ruha sem olyan, hogy abban ne lehetne országutat járni, csak épen a bot hiányzik, a mi a kutyák ellen igen ajánlatos, mert a mi van, az igen vékony. Azt, ha elkapja fogai közé a tanyai kutya, kettéharapja.

Különben mindegy volt már, az úton majd akad valami tört ág. Megindultam, s miután megindultam, most érek oda, a mit elmondani akarok. A vasút töltésén haladva elmaradnak kétoldalt a szegedi tanyák, jön a gyevi határ. Itt a fás útra kell letérni, azon kimenni a Tiszához, a Tiszaparton a komphoz. Lapos táj ez, miből egyedül a nagy töltések magasodnak ki, arról meredélyes út vezet a parthoz. Túl a falu mentén egy nepomuki János látszik, a kinek a szobrát vízvédelmi szempontból szokás a partra helyezni s a míg be nem jön a víz, beczézik is, de ha kiönt a Tisza s látják, hogy János mit sem tett a vidék érdekében, elhanyagolják s többé nem fogják oly szorgos gonddal fehérre meszelni rajta a kőpalástot.

Utas embernek mindig szerencse, hogy az innenső oldalon találja a kompot, a legnagyobb -202- szerencse azonban, ha indulóban van, mert a komp egy-két gyalogutas kedvéért nem szívesen indul útnak. Ezúttal volt már rajta egy kocsi két macskalóval, a miken madzaggal volt összefoltozva a szakadozott szerszám. A révészekkel a gazdájuk beszélgetett s pálinkát kinált nekik, a mit a zsebéből húzott elő. A hosszú üvegnek csak a fenekén lotyogott, a többit beszedte a magyar s ez alapon igen vidám állapotban volt már.

A kocsiban széna között félig fekve, félig ülve látszott egy sápadt, beteg asszony, a ki rongyokba takart, egészen apró gyermeket szoptatott. Szomorú volt, s olyanforma, mint a ki a halálát érzi, vagy pedig nehéz betegségből lábbadt föl s még el van bágyadva nagyon. – Az ember szavából, a ki folyton beszélt a révészekkel s a nyelve pergett, ha kellett, ha nem, ki lehetett érteni, hogy a vásárhelyi rétre igyekszik s oda is való. Egyre szavalt, közben meg-megtántorodva s hogy a pálinkája nem kelletett a józan életű vizi embernek, most a dohányát szedte elő. Pedig maga a megtestesült szegénység volt ez ember a maga gunyájában, a mely az ünnep daczára köznapinak látszott s az asszony hosszas betegségét mutatja, hogy a szakadásaira sem vetettek foltot. A gyerek nyavalygott a vékony, sápadt nő emlőjén, -203- keze-lába pedig oly nyugodtan volt a rongyaiban, mintha már nem is élne.

Az ember ezen közben gyanusan nézett végig, azután csak téblábolt tovább, mintha észre sem venne. Hanem a révészekkel, a kik a komp köteleit oldozták el, most már lassan beszélt. Azok nem feleltek neki, csak az öregebb nevetett rá viszonzásul a pipa dohányért, a mit kapott.

Ellökték a kompot a partról, mikor a töltés oldalában álló házból a gazda lekiáltott:

Nem ám. Nem tudtam, hogy ilyen külön pénztára van az ódon vizenjáró eszköznek. A révészek ezt hallgatag tudomásul vették, ellenben a réti ember most már hangosan mormogott.

– Persze, persze – mondta. – Ilyen az úr mind… Muzsikáltat, de nem fizet… Hej, hanem megkövetelik a szegéntől…

Az elfojtva, de mégis elég hangosan mondott szavak a tanyai szocziálistát árulták el benne. Kedvetlenül járt-kelt a kompban s láthatólag nem tetszett neki, hogy nem védem magamat előtte.

– No kiáltotta boszusan – még a pipa is kialudt… Hej pipa, pipa, belülled is csak a -204- garasos fajta jut neköm, mög a kapadohán. Hej, hanem jut a finom bűrszivarra, mög papirszivarra az uraknak…

– Ne beszélj, asszony… Nem érted te ezt. Én beszélhetek. Én megfizettem a vámot. Nem úgy, mint némely ember.

A két révész már nem hallgatott rá, a komp a Tisza sebes árjába jutott, a víz megfeküdte, nyomta a keresztben álló hajót, elég dolog volt a kötelekkel. Egész erejüket abba vetették. Most ő is odaállt, a pipát félfogára kapta s nagy nekigyűrkőzés után szintén a kompkötélbe kapaszkodott. Húzta, már a mennyire tőle telt.

– Hallgass, hallgass! Mért nem húzza? Vámot nem fizet, de a kötél se tetszik neki. Ilyenek ezek mind… Nem is tudom, miért nem tösz velük valamit az Isten…

A víz közepén jártunk, a folyó tavaszi áradata egyre jobban nyomta a kompot, az alattság-kötél megfeszült s a facsigák, a melyeken -205- járt, nyikorogtak. A zajukban egy vékony, szomorú hang szólt:

De már nem lehetett vele beszélni. Dühös volt, káromkodni kezdett s annyira előre nyult a komp kötele után, hogy majd beleesett a Tiszába. A víz közepén föltámadt benne a bátorság s bár nem jött arra az oldalra, a hol álltam, a kötél mellől folyton kiabált:

Utóbb eluntam hallgatni. Az emberben sok szép káromkodás marad meg a katonaságból, als Erinnerung an meine Dienstjahre. Ezeket most igen czélszerű volt elővenni. Annyi bizonyos, hogy valamely agrár-szocziálista fejtegetés nem hatott volna rá ennyire.

Egyszerre megcsendesült, szótlan húzta a kötelet s már csak egészen halkan mormogott:

– Az, az… kiabálni mind tud… Persze, hiszen arra való a szegén, hogy azt mindig szidják.

Parthoz értünk. Míg fizettem, kivezette lovait a partra, de nem ült föl a kocsiba. Megvárt, míg kijövök. Nem akartam észrevenni, de a mint elhaladnék mellette, előmbe állt.

Nem feleltem, mert hiszen valamivel csak meg kellett mutatni neki, hogy az előbb rosszul cselekedett. Nagyon bánthatta ez, mert még egyszer szólt:

Nazarénusok.

Valahol egyszer egy ember gondolkozni kezd s miután bevégezte ezt a munkát, kijelenti, hogy nem jól van ez így a mostani hittel. Másformát kell csinálni, javítani kell rajta. Akkor ezt a véleményét elmondja az embereknek, azok bólogatnak reá s azt mondják:

Ez a hiteknek a magva. Az új vallás aztán terjed, az emberek elmondják a többi embereknek, mindig csak emberek embereknek, mert az asszonyoknak elég, ha utólag vesznek tudomást az új hitről.

Mind ilyformán indult meg. Jézus, Mohamed, Luther, Kálvin ilyformán kezdték a dolgot, ilyformán terjesztették új vallásukat, a mely mindenütt a népben kezdett először terjedni, a népben, a mely egyébként minden új dolgok iránt bizalmatlan szokott lenni. Mentek, röpültek széjjel az új hitnek dogmái s hódították magukhoz -208- a híveket megmásíthatatlan erővel és országok épülének föl rajtuk.

… Kurta, kicsinyített kiadásban támad még most is mása ennek. A széles Alföld valamely tanyaházában egy gazda, talán a karám mellett a gulyás, gondolt magában valamit; a mit gondolt, elmondta a többinek, a többiek bólogattak reá s azt mondták:

És támadt az új hit kint a tanyák alacsony ereszei alatt, a cserények, szárnyékok, karámok oldalában, a Tisza füzesében, a halászkunyhók előtt, megszületett a maga csendes mivoltában a nazarénus szekta, a Názáreti Jézus Társasága, a mint ők magukat nevezik. Apostolai sohasem voltak, papjaik szintazonképen hiányzanak és ezek azért vannak mégis, a vallás (mert vallás ez, a mit egy nagy, ismeretlen pusztai gondolkodó talált föl) pedig terjed és egyre szélesebb köröket kapcsol magához.

Honnan keletkezett, ki volt az első, a ki azt mondta, hogy én vagyok a Názáreti Jézus Társaságának a magva, nem tudatik. Illetőleg lehet, hogy tudós lexikonok tudják, de nem kutattam bennük utána s csak azt beszélem el róluk, a mit magam láttam. Látni pedig lehet sokat, mert annyi bizonyos, hogy ez a szekta a keresztény, egy Isten hivő vallásnak bizonyos -209- depurátuma, visszaesve az őskereszténység ódon egyszerü formái közé, a mostani pompákban és szélsőségekben bővelkedő modern katholiczizmusból. Bizonyára furcsa volt eleintén ez a dolog, különös volt látni a nazarénus papot halzsiros csizmában és gatyában a hívei között s nevették is őket eléggé. Később alább hagytak az emberek a nevetéssel s ma már alig van, a ki gúnyszót tudna találni reájuk.

Mert mindaz, a mit a keresztény vallás szépet tanít, benne van e szekta hitelveiben, – azonban ennek a szektának a hívei ez elveket be is tartják, nem úgy, mint mi gyarló bűnösök. Ime azzal, hogy eltiltja a bélyeges papir használatát, egyszerre végét szakítja minden pörnek és minden adósságcsinálásnak s eltiltva követőinek a szeszes italok élvezetét, ez egyetlen szigoruan betartott dogmával messze kergeti tőlük mindama bűnöket, veszekedést, ölést, költekezést, a család elhanyagolását – már a mikbe az iszákos emberek bele szoktak esni.

A nazarénusok vallása tiltja mindennemű fegyver használatát. Ez ugyan kétélű dolog a mi szuronyos világunkban, de azért el kell ismerni, hogy az a pusztai paraszt, a ki e vallást föltalálta, midőn ezt a pontot beirta a követendők és megtartandók közé, nagyot, igen nagyot gondolt – kigondolta a háborús világ végét. -210- Mert hiszen természetes, hogy ha az egész világ elfogadná ezt a tételt, akkor senki sem hordana fegyvert s lehetetlen volna a militarizmus meg a hadviselés.

Ők Istennek nevét hiába nem veszik. A nazarénus nem esküszik a törvény előtt sem s vallásuk, elterjedtségük sulyát igazolja az, hogy a törvényszéki tárgyalóteremben ma elfogadják azt, hogy a nazarénus ne esküdjék Istenre. Amúgy is föltétlenül bizonyos, hogy igazat mond.

Csalni nem szabad, lopni nem szabad. Persze az más felekezetnél sem szabad, de a nazarénus abban különbözik a többitől, hogy ezt a tilalmat betartja. A szegedi Csillagbörtön rablakóinak száma állandóan hat- és hétszáz között váltakozik, de nazarénus még nem volt közöttük.

Mindezen tételek közül magasan emelkedik ki a szektának egy fontos alapelve: a segélyezés. Nincsen olyan egymást kölcsönösen gyámolító szövetkezet, a mely bajában és szerencsétlenségében annyira ápolná egymást, mint ez egyszerű emberek a vallásuk révén.

Pedig sokfelé vannak. Az aradi vár kazamatáiban, a katonai brigád-áristom börtönében, a hova a fegyver el nem fogadása miatt jutnak regrutakorukban, épp úgy föltalálhatók, mint a -211- széles mezőségeken. Novibazárban ismertem két közembert a zászlóalj legénysége között. Azelőtt altisztek voltak Szegeden, korhelységökért lefokozták őket, ültek az aradi várban is s onnan kerültek büntetésből a boszniai zászlóaljhoz. Ekkorra azonban a két korhely már jámbor, szelid volt: a brigád-áristom nazarénusai áttérítették őket a hivők vallására.

Az ujságok közlései nyomán ismeretes, mily állhatosan tartja fogadását a nazarénus regruta s nem veszi magához a fegyvert. A kikötés meg egyéb katonai szigoruságok megtörik ugyan egyikét-másikát, de nem mind. Ezek aztán mennek a katonabörtönök rabjai közé, hosszu esztendőkre, le a vastagfalu kazamátába, a hol, mint a példa mutatja, nem hogy hitükről letennének, de még hiveket toborzanak.

S a dolgok alapját igazán nem tudom, hol keressem. Honnan ez a fanatizmus, a hitnek ez a csodás, mély bensősége, a lelkierő ez egyszerű emberek legegyszerűbbjeiben? Ki tanítja őket, miként férkőznek agyukhoz, szivükhöz? Ki kezdte el ezt a dolgot, ki folytatja, miként tesz ily óriás, hihetetlen hatást a népre, a mely miatta, vagy inkább érte eltér temploma homályos boltíveitől, oltára gyertyáitól, papjai aranynyal varrott palástjaitól?

Az ok talán a formák és az elvek egyszerűsége, -212- talán – és talán legjobban – az, hogy ez elveket épp olyan egyszerű ködmönös ember magyarázza nekik, mint a mily egyszerüek és ködmönösek ők maguk. És lehet, hogy az tetszik nekik, hogy nincsen úr közöttük. Mert az úr nem örvend valami különös tiszteletnek a tanyákon. Ur, a kitől földet bérel, úr, a kinek pörét adja, úr, a ki gyógyítja, a ki eltemeti, a ki az adót szedi s ez mind nem megy ingyen. Tiborczok ma is vannak fölöttesen s a ki pantallóban van, azt azzal a gondolattal nézik végig, hogy: hej, ezt is a mi pénzünk árából vötte az úr.

Mert sem úr, sem úrféle közöttük nincsen. Titkon és zaj nélkül üléseznek és tartják az istenitiszteletet alacsony tanyaházak gerendás szobáiban. Azonközben mindig akad ember, a ki belép közébük, annyira, hogy a szegedi alsótanyán, a hol a pusztai plébános nem akarja eltemetni a fölszentelt temetőbe a nazarénus halottakat, a Názáreti Jézus Társasága részére külön temetőről kénytelen gondoskodni a hatóság.

Az alábbi jelenetet esküdtszéki tágyaláson láttam, a hova tanuságtételre be volt idézve egy faluból valami tiz ember. Szokás szerint előzőleg eskütételre szólították valamennyit s -213- kilencz meg is esküdött. A tizedik, egy igen csöndes tartású és viselkedésű öreg, előbbre lép.

– Arra kéröm a tekintetös biróságot, hogy én ne esküdjek, mert én hivő vagyok.

Aztán folyt a tanukihallgatás, a tanuzók szobájából egyenkint jöttek elő az emberek s vallottak, ki ezt, ki azt. Minden egyes vallomás után megkérdi a tanutól az elnök a költségeit.

Mind a kilencz a csöndes ügönt felelte a kérdésre. Utoljára jött tanuzni az öreg. Elmondta, a mit tudott s azzal ujra kérdezi az elnök:

– Tudom, tudom – mondja az elnök – ide két hatos, meg haza is két hatos, hát össze-vissza négy hatos.

– Nem bizony, uram – válaszol ujra emez – ide egy hatos, oda egy hatos: össze-vissza két hatos… -214-

Kicsi dolog ez, nemde, és két hatos nem valami nagy pénz a mai világban. De mégis végtelen sok jellemző van abban, hogy tíz ember közül épp az az egy mondja meg az igazat, a ki még esküt sem tett arra, a mit mond.

A föltétlen igazmondás, világi hivalkodások kerülése és önmegtartóztatás szektájába azért bejutni nem oly könnyű, mint gondolni lehetne. Ez a csodálatos paraszt-vallás csak tiszta embereket fogad be magába s azok számára, a kik nem tiszták, belépésükkor vezeklést ir elő. E vezeklés reális és nincs benne semmi poézis, de annál több lelkierőt föltételez. A vezeklő nem gyón és nem térden csuszkál, hanem mindazoknak, a kiknek valaha kárt okozott, megtéríti, személyesen jelenvén meg náluk és bevallva tettét.

Még ha álnéven, posta-utalványnyal küldené meg a kártokozás értékét, hagyján volna a dolog. De oda el kell menni, el kell mondani: uram, én vagyok az a tolvaj, a kit ekkor meg ekkor annyira kerestél, én loptalak meg, itt vagyok, most mondd, mit fizetek, mennyi pénzt ér az, a mivel megkárosultál?

Ehhez kell bizonyos foku elszánás, bizonyos benső erő, a mely ez egyszerű lelkekben bámulatos -215- módon támad föl egyszerre és él és uralja az embereket. Mert egy szóval sem mondja a tolvaj a vallomás után, hogy már most ezt titokban tartsa a másik s hogy senkinek el ne mondja. Mondhatja az annak, a kinek akarja, a tolvajt beismerő vallomása alapján perbe foghatja: a szekta uj hive mindezt nem bánja. Ő egész multját eldobta magától abban a pillanatban, a midőn a hivők társaságának tagja lett és Jézusban ujjászületett.

Pálfy Antalhoz, a ki kapitány a szegedi tanyák domaszéki részében, a mint ülne az ereszet alatt a háza előtt, beköszönt egy szegény ember.

– Dicsértessék – mondja megemelve a kalapját azzal a kezével, a melyikkel a botot fogja.

– Vélök rád – feleli Pálfy – gondolom, itt szolgáltál nálam vagy öt év előtt.

– Úgy ugy – válaszol a jövevény, láthatólag örülve azon, hogy megismerték. – Én vagyok az, a ki jelönleg szolgáltam itt öt esztendeje… Azuta elkerülköztem erről a tájrul. -216-

Az ember durkálja egy kicsit botvéggel az ereszet szikkel tapasztott földjét, azután bátorságra kap s volt gazdájának a szemébe nézve mondja:

– Nem ögyébben, mint hogy buzát loptam én akkor magátul… Most mög, hogy az uj hitre tértem, elgyüttem: mondok, majd mögtérítöm a kárját.

A gazda kérdi, hogyan és miképpen, a mire részletes választ ad az ember. Úgy volt az, hogy nyomtattak éppen, ő pedig kint a rét szélén a tanyaaljban gödröt ásott éjjel, nappal pedig hordta bele a buzát, a mennyit éppen birt.

Pálfy Antal ma öreg ősz férfi s a mióta a gymnáziumot végig járta, folyton a tanyán lakik. Ilyenformán ismeri jól az embereit, szokásaikat s meglepte nagyon, hogy világos nappal, nyomtatáskor tőle még buzát is lehet lopni.

– Aztán, hogy loptad? Hogy vitted a buzát a szérűről a gödörbe, mikor én mindig ott voltam a nyomtatásnál?

– Hát a csizmaszárban – adta meg a fölvilágosítást az ujhitű. Ezután pedig azt mondta:

– No felel megint az ember – gondolom, löhetött ugy öt forint ára. Annyit fizetök is.

A mellény belső zsebébe nyul, kihuzza a kaszát, abból kivesz egy sokrétbe hajtott ötöst, s leteszi az asztal sarkára. Most azután készen is van a dolgával egészen. Elbucsuzik és megy kifelé. De a mint az ereszet-kerítés kis ajtaját megnyitná, visszafordul.

– Mondtam már, öcsém, – felel a gazda – hogy én erre nem szólhatok. Te tudod, mit loptál.

Az ember erre se szól, se beszél, csak visszamegy ujra az asztalhoz, előveszi a kaszát megint s az ötös mellé tesz még egy ezüstforintot.

Most meg van teljesen nyugodva, áldást, békességet kiván s halad tovább az ő becsületre vált útján az újhitű.

A másik eset szintén Domaszéken történt, most a szüret alatt Csikos István birtokosnál. A szüret alatt a must forrt, a leányok szedték -218- a szőlőt, csöbörhordók pedig vitték a sutuba. Egy forduló alatt a tanya-udvarban egyik leteszi a rudat a válláról s oda áll a gazda elé.

– Nem ám – felel a napszámos – hanem hogy most áttértem az új hitre, mán csak mögadom az almák árát… Mert én szödtem mög a kis almafát ott a sarkon tavaly nyáron.

Elmondta azután, hogy a bátyjával lopták le a fáról a termést, a ki abban az időben éppen csősze volt annak a tájéknak – s el is adták nyolcz hatosért az almát.

Az előhívott kapás konstatálta, hogy csakugyan adott neki negyven krajczárt az az ember.

Az újhitű ezzel nyugodtan vette föl a vállára újra a szőlőhordó rudat s a mint ment, még visszaszólt:

– A másik négy hatost a gyűvő hétön elhozza a bátyám… mert ü is most gyün át az új hitre.

A gazda pedig nézett utána, a mint a nazarénus ment a szőlő homokos útjain s azt mondta önkénytelen: -219-

Mint látnivaló, ez a szekta nem más, mint maga az ős kereszténység, a Krisztus által tanítottak egyszerü, világos és üde formájában. Alapelvek: szeretet, becsület, mértékletesség, megalázkodás és kerülése minden világi hivalkodásnak.

A nazarénus nem üt vissza, ha megütöd, nem lop meg, nem káromol senkit és semmit. Ha valaki kér tőle valamit s bizonyos, hogy ennek a valakinek arra a segedelemre, a mit kér, szüksége van, a nazarénus hite szerint ezt nem tagadhatja s nem is tagadja meg tőle.

Mindezekhez nem kell nekik czifraság. Ez a tan, a mit az ország legegyszerűbb emberei, pusztai földművesek készítettek maguknak, nem óhajt magas templomot, faragott szobrokat és skófiumos palástot. A mint Péter, a halász, apostol volt, bár mezitlábbal taposta a Genezáreth fövenyét – kaszálás után este, mikor a nap veres fényével elönti a semjéket s a sarju friss illata nehéz köd gyanánt úszik a távol tanyák fölé, akként prédikál a Jézus-társaságbelinek, gereblyével a vállán, egy vén nazarénus ember.

Novella.

Juczi szerelme Gergő irányában még onnan datálódik, hogy Gergő mint siheder fiú náluk őrizte a falkát. Nem nagy falka volt, néhány száz rossz, hitványas bürge, a mikkel nem sok baj volt, mert soha sem voltak csavargó hajlamuak szegények. Ime itt van mindjárt a különbség az ember és a birka között, mert lám az utóbbi éppen akkor nem csavarog, ha nincsen semmije. Hát ezeknek nem is igen volt. Urasági mustra jószág gyanánt vétettek, olyanok is voltak az istenadták s nem híába mondta róluk özvegy Baráczius Mihály uram, a ki (innen is láthatják) ama nagy jegenyés tanyából fizeti az adót s az urakat, – mondom, nem hiába integetett egy alkalommal, elmenvén mellettük, a pipaszárral ki a kocsiderékból:

A mint hogy igaz is. E sovány, ócska jószágok oly bámulatosan keszegek voltak mind egytől-egyig, hogy az valóságos szégyen az -221- egész tájékra. Nagy, csontos fejük a vékony nyakon, puffadt derekuk a sovány lábszárakon: akár csak mint mikor kenyérbélből gyufaszálakkal állatot komplikálnak a gyerekek.

Gergely ezeket őrizte, pedig igazán kár volt, hiszen úgy sem lopott volna el abból egyet sem becsületes ember, mert csak kiverte volna vele a tanyából a felesége. Az asszonynak nem sok szava van ugyan, de már ez egy irányban engedéssel kell lenni, mert szégyen az ilyen sovány bürge a háztájékon s nem becsület, akármely oldaláról keressük is a dolgot.

Hatalmas István ugyan nem a dolgot, hanem a birkák oldalát kereste mindig s végíg markolta soványas csontjaikat. Mert úgy kell venni az egész birka-gazdálkodást, hogy Hatalmas István uram husra szándékozott nevelni e csomó juhot, de nem ment az sehogy sem. Volt ugyan itt némi ok, a mit szinte röstelkedve mond el az ember: a nincsetlenség. Szóval a nincs volt az ok, a mi elképzelhetetlen, de mégis úgy van. A birka-létszámhoz legelő kellett volna, igen, kellett volna s ha van, akkor nem kellene most az egész históriával untatni az embereket, mert birkával és legelővel minden szamár tud gazdálkodni. Az virtus, hogy legelő legyen s lopassék hozzá birka, vagy birka legyen s lopassék legelő. -222-

Gergely azonban érthetetlenül becsületes ember volt s mert nem tudott lopni legelőt, elcsapatott.

Hogy az igazat mondjam, nem volt jó helyzet ez, mert hire megy az ilyen kegyvesztett állapotnak a tanyákon. Szomorú sors, az embert csak félvállról köszöntik s a ki abban volt, hogy juhok után való életben éljen, letehet erről. Kinek kell az ilyen? De eltekintve az anyagiaktól, Gergely szeretett, bár szokás szerint nem mondta ezt meg Juczinak soha. Való tény, hogy Juczi sem szólt erről, de ez – elmondom, mert úgy van – szintén nem szokás. A hosszú körmondatok csak a népszinművekben járják s a novellákban beszélnek csak a pesti művelt társalgó szerint a mezőség fiai. Igen csunya az, mikor sokszavú valaki a közönséges életben is, s hát a szerelemhez kellett-e valaha sok szóbeszéd?

Dehogy. Juczi, ha ételt vitt, a kötényét simogatta s úgy ült le a földre, hogy ne látszanak ki a bokái. Kell ennél több? Ellenben Gergely új mellényt vett s az ünneplő kabátban hajszolta a juhokat, a mi jelent valamit mindig, sőt sokat is jelent az ahhoz értő előtt. Apró dolgokból támadnak a nagyok, ők szivesen beszéltek egymással, ha volt miről, de nem -223- mindig van az. Juczi néha bizonyos duhaj férfias szenvedélylyel viselkedett, aztán megint félős lett és szelid. Gergely nem ment a csárdába vasárnap, ha ráért volna esetleg, feküdt a tanyaház mögött a földön, pipázott s nézte a föllegeket.

Bizonyára nevetségesnek találhatja egy és más ember ezt, de ez így van, így készül a szerelem odakint s ott nem mondanak oh-ot a legények, sem áh-ot a leányok.

Idővel persze melegebb lesz az érintkezés, a mi meglátszik azon is, hogy Gergely többet fésülködik, mint kellene. Juczinak nem kell ilyesfélét tenni, ő csinos és takaros volt mindig. Gergelynek egészen szive szerint való, s Juczi nem vágyott többre.

Azonban mindennek meg van a maga átka s a mi egynek jó, másnak rossz s mivel a birka rossz volt, Gergelyt jó volt elküldeni. Szomoru ez, a nap feketébben süt s a jegenyefák gunyosan hajtogatták a fejöket a távolból s a mezők megszokott virágai egyszerre oly ismeretlenekké válnak. El kell innen most már menni. Ők ketten, mikor napáldozat után a tanya közelében a kiszáradt tarlón hevert a birka és fektéből bégetett, sokat beszéltek erről a kazal mögött, a hold árnyékában. E sok beszéd nem volt más, mint Gergely kijelenté, hogy itt marad -224- valahol a közelben és Juczi sirt és azt mondta neki, hogy áldja meg érte az Isten.

Ámde mindez nem úgy történt. Gergely nem maradt a közelben s az Isten áldása, a mit Juczi kivánt, nem mutatkozott. Voltak egyesek – besúgó akad mindig – a kik tudták, hogy Gergely nem ment sorozásra, azon egyszerű okból, hogy csúfság magyar embernek a német alatt szolgálni. Ezek a Galeottók szót ejtettek erről a városban, Gergelyért pecsét ment a tanyára, behívták s bent maradt. Kell az ilyen szálas ember nagyon, mert oly igen széles vállúra vannak szabva a katona-blúzok, hogy azokba lehetetlenség mindenféle esetre népet bújtatni.

Gergelynek a kaszárnyában a nyakára kötözték a hajszbindlit s ez ünnepélyes fölszerelési részlet, a mely csak a fülek tekintetéből érthető, tudniillik, hogy a fülek ne engedjék fölcsúszni a nyakból a fej tetejére – mondom, ezen ünnepélyes mondurstück az ország fegyveres harczosává tette Gergőt Isten és emberek előtt.

A második után a harmadik fejezet következik az egészen közönséges novellákban is, itt is következik egy három esztendős fejezet, mely alatt Gergely hasznos oszlopává fejlődőtt -225- a katona-társadalomnak, részt vett a csillaghullásban, egyet-kettőt elkapott, azt fölvarrták nyakára, tekintélylyel viselkedett alantasai irányában, s abriktolta a regrutákat méltóságteljesen. Kissé rövid volt az esze az elvontabb tudományokhoz, ámde szép sugár legényként viselkedett, nyalka bajusza megnőtt és soha sem dőlt ki a gyakorlat alatt. Mindezért igen kedvelték. Egyszer valami császár jött idegenből látogatóba, a díszszázaddal Gergely is kivonult a vasúthoz parádéban és kapott érte a többivel együtt valami idegen pitykét a mellére. Gergő eleinte nem akarta elfogadni, mondván, hogy nem tett ő ezért semmit, de fölvilágosították s Gergely azóta a generálisok csillogó mellét látván, elgondolkodott, hogy de sokszor mehettek ezek a vasútra idegen császár elébe.

Az idő eltelt, úgy volt, hogy Gergely otthagyta a fegyveres életet, mert olykor még mindig Juczi kóválygott a fejében. De ugyanekkor igen kecsegtető fölhivásokat publikáltak az ezrednél, hogy a ki az idejét kiszolgálta, az menjen a csendőrökhöz. Le volt irva, hogy kinek mi jár ott, lakás, ruha, fizetés, dijak és Gergely belátta, hogy neki odakint a pusztán épp egy évben adnak annyi pénzt, mint itt egy hónapban. Gondolkozott. Néha vágyakat -226- érzett, vágyakat, a miknek nem tudott irányt adni, de elfojtotta valamennyit. Határozott s azután jelentkezett. Örömmel fogadták, fölütötték csendőrnek s a Manlichert fölcserélte Kropacsekkel.

A kinek elég széles a válla, elég jók a lábizmai, van hangulat benne ahhoz, hogy örökösen parancsokat fogadjon, s csatangolva járja a pusztákat, elég jó dolog ez, s Gergely nem panaszkodott. Néha eszébe jutott Juczi, de az emlékek halványodnak egyre, olyan az mindig, mint a régi arczkép, melyből minden nap eltünik egy-egy jellegző vonás. Csinálta a szolgálatot jóakarattal, bizonyos foku ambiczióval, s sokért nem adta volna, ha kideríthet valamely rejtélyes bűnesetet.

Váratott pedig ez magára, s beletelt egy pár év, míg gyilkossági ügye akadt Gergelynek. Épp a régi tájékon jártak, a hol egykor az urnak való juhokat legeltette, a midőn hirül veszik, hogy Baráczius Mihály uram agyon van ütve. Fölbuzdult. No végre egy szép eset. Sietve mentek arra. Szinte látta képzeletében az eseményi jelentést, melyben bent foglaltatik, hogy a Nagy Gergely csendőr (járőrvezető) vezetése alatt álló portyázó járőr folyó hó 9-én az átokházi határból bevonulva jelentette, hogy… -227- satöbbi, satöbbi. Sok satöbbi, a miknek végén ott fityeg egy hivatalos elismerő levél bizonyos Nagy Gergely részére a parancsnokságtól.

Bemennek a tanyába, a háznál egy sápadt, sovány, összetört arczú asszony fogadja, csupa szánalom az egész teremtés. Gergely megütődve nézi, ni… nini, ki ez? Kié volt egykoron az a két szem, aranyos kétségben égő, csillogó valamikor? Ez a száj, melynek a szélei most lefelé húzódva vannak, kire nevetett vidáman? Nem sok idő telt bele, s Gergely fölismerte Juczit, most már özvegy Baráczius Mihálynét. Ismét sok bajt érzett egy pillanatra belül, de a szolgálat szent, az első. Gergely levéve a válláról a szuronyos puskát, a tanyába lépett. Megtörtént a szemle: bizony Baráczius Mihály uram agyon van ütve fejszével egészen. Egy nagy ütéssel tisztelték főbe, mikor aludt, föl sem ébredt a boldogtalan, a szomszédasszony sápítva említi is rögtön, hogy hiszen olyan jó alvó természete volt neki mindig. A nyomozás megkezdődik, a kamrában asszonyi ruhákra akadnak, véres valamennyi, alattuk a fejsze, mind azon véres, véres viz a tálban, véres kendő a falon, a melybe valaki a kezét törülte… megvan a gyilkos.

Lehet, ha Gergely egymaga teszi e fölfedezést, elhallgat vele, Baráczius Mihály uramat eltemetik, s Gergely, letévén az egyenruhát, kimegy a tanyára, hogy idők multán nőül vegyen egy özvegy asszonyt, a ki már nem a régi Juczi ugyan, de a vagyonra is kell nézni néha.

Ámde ez nem történhetett meg, a másik csendőr is látta. Igy aztán az asszony reszketve vallotta be a tragédiát, a régi indító okokat: a fiatal asszony, öreg férj, iszákos, durva ember, s így tovább, a hogy ez az ujságok törvényszéki rovatában minden héten le van irva. Lánczot tettek a kezére, bekisérték, katonásan lépdelve a háta mögött.

Az asszonyt aztán becsukták. Gergely elgondolkozva néha ezen az első dolgon, sóhajtozik, ha egymaga van a szobában. Egyébként nagy dicsérő levelet kapott, arra nagyon büszke, gyakran puczolgatja az idegen császár érdemrendjét, kemény csendőr gyerek, a mire igen sokat adnak a fölebbvalói, s megengedik neki, hogy ünnepnap extra mondurban járjon.

Beszélgetés.

A konda meg a falka rendes időben igen távol vannak egymástól, oly messzire, hogy akármennyire sík a legelő, egymást nem is látják. Ez, egyéb okok mellett, leginkább azért van így, mert az állat nem állja egymást. Az egyik terített asztalán ne járkáljon a másik. Nem is közelednek; a mig csak van mit enni a nagy darab téren, mindig a két szélében járnak. A fü azonban nem olyan, mint az ember körme, hogy akármennyire pusztítják, újra csak kinő; bizony az ősz felé már a föld alatt marad és nem igyekszik kibujni. Igy történik aztán, hogy ez időtájban a két sereg állat, keresve a füvet, lassan húzódik egymás felé a a mezőségen. Minden nap kisebb a terített asztal, minden nap jobban közelednek a közepéhez, mignem egyszer már ott is vannak. Ugyan ekkor sem egészen tőszomszédok, de mégis vannak akkora közelségben, hogy az Imre juhász -230- meg a Sándor kondás átbeszélhetnek egymáshoz, állván a barmok között.

A dolgot úgy kell venni, hogy két major között fekszik a legelő s az egyikhez tartozik a falka, másikhoz a konda. (Mert az állattenyésztésben el vannak egymástól választva a nevelési ágak.) Igy Imre juhász és Sándor kondás bizonyára régen találkozhattak s az utóbbi időkben nehezen volt arra alkalmuk, hogy kicserélhették volna nézeteiket.

Most persze egészen más. Im a juhok és sertések egymáshoz jutottak a levegőn, a mely olyan széles, hogy egyik végéről nem látni a másikat. Azelőtt csak tudták, de nem látták, hogy a másik is ugyanazon földmezőben jár s ez innen, az onnan nézi a fölszálló vagy áldozó napot. Ilyenkor nem lehet diskurálni. Ha van is mellette valamely gyerek, azzal a komoly férfi nem beszél, a komoly férfinak az a tulajdonsága, hogy botvégre tegye két kezefejét, arra az állát támassza és így, mint mondani szokás: «kinézze magát a világból».

Ám most délelőttre, mikor bejutott a lassu járásu állatsereg a pusztaközepére: egészen szomszédságba értek. Imre juhász a midőn látja, hogy a sertések közül Sándor feléje tekint, lassu mozdulattal föl is nyúlt a kalap széléhez. Sándor is kis idő mulva ugyanezt teszi. Későn -231- hajnalodó, korán alkonyodó idő van, a jószág alig hogy kimegy, már jóformán halad is visszafelé.

Sándornak jól esik a szó s kivárván, mig Imre felé fordult a szél, hogy jól oda vigye a hangot, visszafelel:

A comment-vous portez-vous s a wie steht das werthe Befinden sablonjának ezzel most már elég is van téve s a két ember hallgatagon szemlélődik a jószágai körül. Van ezekkel sok gond, lehetne arról beszélni eleget, de hát minek. Ugyis elég mindenkinek a maga baja. A nap megy fölfelé az égen, elég magasan jár, Sándor már épp a tarisznyát szedi elő, a mikor látja, hogy ugyancsak neki ereszkedett az Imre falkájából egy birka. Az néha szokása a játszibb lelkületű birkának, hogy vágtatni kezd s ilyenkor, ha elibe nem küldik a kutyákat, kimegy a határból. Imre nem látja, háttal áll, mert a táj szélén bólingó jegenyéket nézi már vagy egy óra hossza óta, Sándor hát úgy gondolja, hogy által kell kiáltani:

Imre e szóra lassan visszafordul, látja a birkát, a mint szalad s füttyent a puliknak, kinyujtott -232- karral mutatva a szökevény felé. Azok aztán vágtatnak utána, de már Imre oda sem tekint, hanem megint a jegenyéket nézi. A három-négy fa köze máskor kék eget mutat, most pedig ólmos szürkeség látszik ott. Lassan terjed, bontakozik, de mielőtt följebb haladna, elönti a szemhatár alsó részét.

Imre példáját Sándor is látja csakhamar és nem telik bele egy óra, szintén arra fordul. Most egyszer azt kiáltja át Imre:

Sándor komolyan veszi szemügyre a határt. Ezuttal már nemcsak a jegenyék felé eső tájékot tekinti, hanem köröskörül, az egész ég alját. Tanulmányozza a szél miként való járását. Nem ad hamarosan feleletet, a mit Imre olybá vesz, mintha Sándor kétkednék az ő időmondó tudományában. Lehet, hogy joggal, s nehogy az időjárás mást hozzon, mint a mit ő mond, az előbbi mondathoz még hozzákiáltja (vagy egy fél óra mulva):

E vélemény ujból csak arra ösztökéli Sándort, hogy behatóbb megfigyelés alá vegye az eget. Azonban határozottat szólni nem lehet, mert a föllegek most vannak még csak a fölvonulás kezdetén és a szinük, miből tartalmukra következtetni szokás, még nem tökéletes. – Továbbá -233- az állat viselkedése is tanulmányozandó. Ilyenkor az állatnak is van mutatkozása, a mi szintén a formájához képest ezt vagy azt jelenti. Más, ha szétszórva marad az állat, más, ha összebujik, más, ha hangos, más, ha hallgat. Ezeket mind külön kell sorra venni, akár csak a meteorologus, mikor hozzákészül csalhatatlan jövendöléseihez, mely szerint helyenkint némi csapadék várható. Ezeket veti latba, egyenkint és összesen, közben a haladó föllegeket is nézi, mérvén a szél erejét a határszéli fák hajlongásából, néhány madár röptéből. Megbizonyosodván mindenek felől, most már átkiált Imrének:

Imrén a sor, hogy véleményt adjon. A határt őszintén szemügyre veszi s tekintete végigsiklik a felhőkön, melyek magasodnak s a hegyük olyképp szalad a nap felé, mintha föl akarná nyársalni. Valamint birkáira is tekint. Az egészen fiatal bürge még nem ért az időjósláshoz, de már az anyabirkában több a tapasztalat. Az szintén jelez ezt vagy azt a viselkedésével, s mind e nyilvánulások sokat nyomnak a latban a hozzáértők előtt. Imre ezeket figyeli, de mire odáig jutna, hogy észleleteiről számot adjon, látja, hogy Sándor megindult kondájával a maga majorja felé s már messze jár. Füttyent hát ő -234- is a kutyáknak, az ebek ugatva megrohanják a falkát, a juh megindul, Imre lépeget utánuk s úgy lehet sajnálja is, hogy nem fejezték be egészen teljesen a beszélgetést.

A csempész.

Nem sok idő már a husvét. Jegenye Jánossal az a mindennapi eset történt, hogy elfogyott a tanyában a pénz. (Biz az máson is megesik, nem csak azon, a ki a pusztai világot lakja.)

Mert, ha csak a pénz fogyott volna el a tanyában, azért még meg lehetne lenni anélkül, mert étel és ital csak akad, mag is van a tavaszi vetéshez, – ellenben a husvét husvét s ekkora ünnepet pénztelenségben elszenvedni nem lehet. Ilyformán, bár János úgy gondolkozott, hogy jobb utak idejéig nem mozdul eladni való holmival sehova (különösen, hogy még az adóért sem hajkurásszák ilyen tavaszidőtájban az embert), most mégis gondolt valamit.

Bárány van már, elég szép, elég rendes. A bizon’, egyet be lehetne a városba vinni eladni. Mivelhogy a dohány is nagyon rossz mostanában s annyi rágyujtást igényel egy -236- pipára való tömet, hogy tisztára kifogyott a masina a házból.

Miután a városba eszerint mindenképp be kell menni, János nagyhamar belegyőződik a dologba s a kamarába megy, ahonnan zsákot szed elő. Most a zsákkal a juhok közé vonul s a leghitványabbat ki is választja azok közül. (Bolond ember az, a ki a jószága szebbjeit adja el.) A bárány a zsákba kerül, János mindkettőt a vállára veti s megindul a tanyából csak úgy gyalogosan. Nem lakik a várostól messze, másfél óra alatt odaér s ekkora utért nem érdemes a lovakat befogni.

Mondja is János a kuvasznak, mikor az asszonytól elköszön s halad ki a tanyából:

Ez annak fölöttébb hízeleg. Ugrik azonnal s megy vidáman előre az uton. Igy haladnak. János néha egy vállról a más vállra teszi a zsákot. A bárány ilyenkor azt mondja:

– Ne bégess, szamár, – mondja neki nyugodtan János – hiszen a gazdád visz.

Evvel a város széleig érnek, a hol a vámvonal kezdődik s János most már letér az ut közepéről a szélre, hogy szemlélődjön. -237-

A vámvonalon kivül van a töltés s a töltés előtt a kubikgödrök. Azok közül kinéz egy igen alkalmatosat.

– Ez éppen jó lösz, – mondja magában s bodor füstöket ereszt a pipájából.

A puli nincs ilyen szives hiváshoz szokva s szerfölött meglepődik a hangon. Csak sunyi módon oldalog előre-hátra, a farkával igen mutatja a bizalmas szó fölött való örvendezését, de a füleit hátra csapja s a derekát meggörbiti, a mint ott jár-kel s mindenféleképpen azt igyekszik látszatra hozni, hogy közeleg a gazdájához, pedig voltaképpen egy szikra kedve sincs hozzá. Elég a tanyai kutya bizalmával kétszer-háromszor visszaélni olyformán, hogy hivó szóval magához csalja az ember s azután elrugja: akkor aztán ilyen lesz – elvesz a hite a gazdában. Jegenyének többször s egyre hizelkedőbb hangon kell beszélnie hozzá, hogy magához csalja.

Míg a Puli fülét fogja, a másik kezével kirázza a zsákból a bárányt. A kubikgödörből széttekint figyelmesen, hogy látja-e valaki? Mikor látja, hogy, senki sem látja, nyugodtan fog a a munkához. A Pulit belevezeti a zsákba, ennek a végét gondosan összecsomózza, beköti: a bárányt pedig a földbe ásott bánya sarkába helyezi. Az ott megmarad, mert sással egymáshoz van bogozva a lába.

Most ujra mondja Jancsi: – Gyere no, Puli, – de ezuttal a Puli nem megy, hanem viszi a János. Kissé ténfereg a zsákban a kutya, mert szokatlan a helyzet, meg vinnyog is, de a gazda ilyenkor megrázza a hátán s arra elcsöndesül. Ilyen harczok közben haladnak a vámig, a hol János kiegyenesedik s végtelen méltósággal vonul el a kardos emberek előtt.

– Nem igaz, – mondják. – Csak nyissa kend ki azt a zsákot. Minket ugyan be nem csap.

– Hallja, – kiabál most már, – hát velem ne komédiázzon, mert rosszul jár.

– Ejha! – kiált a vámos, a kit ez a kötözködés nagyon boszant – nem tudom, kitől tanulta volna kend?

– No, – adja a szót tovább emez – tanulni nem tanultam senkitől, hanem csak úgy hallottam.

– Hát azt már nem tudom megmondani, hogy kitől hallottam. Gondolom, maga is tuggya, hogy ki a mostani kiráj az országon, de nem tudná mögmondani, kitől hallotta?

A vámos le van fegyverezve a disputában s -240- most már csak arra szorítkozik, hogy a zsákot általvizitálja.

Hanem hát muszáj. Ez az óhajtott szó a legnagyobb hatalom a világon, a muszáj. János leveszi a válláról a zsákot, az alját a földre helyezi s mikor a tetejét megbontja, lent rug egyet titokban az ebhez. Az azután vonyítva ugrik ki a zsák száján, szinte repül s úgy fut, hogy lehetetlenség utólérni.

Jegenye János káromkodva lohol utána s a mig a töltésen tul nem ér, folyton szitkozódik. A mint azonban a vámosok elől födve van, nyugodtabb a lépte. Látja, hogy a Puli nyilegyenest száguld haza felé.

Azzal a kubikgödörbe megy, beteszi a zsákba a bárányt s halad ujra a vámosok felé. Mikor elibük ér, haragosan integet s megfenyíti a vámost az ujjával.

A vámos érzi, hogy hibás s nem felel, inkább lehajtja a fejét. János pedig méltósággal halad befelé s az uton a komával találkozik. -241-

– Az ám, – mondja János, – késésbe vagyok. Egy kis sorom volt. Ezöket a népeket oktattam ki itt a kaliczkás házba, hogy a fületlen csizmát is föl löhet huzni.

Iskola a pusztán.

Fehér út van a magas fák között. Hol homokos, akkor csak úgy magától való, hol pedig szikes. Ez esetben csinálva van. A szik a tanyák aszfaltja s egyéb haszna nincsen neki, mert az elhagyott, kopár földeken csak elvétve söprik a szódát. A gyár leverte itt is a természetet, ma a szódát nem söprik, hanem csinálják. Hanem azért a sziknek meg van a maga haszna: aszfalt az, meg kövezet. Ráterítgetik az útra s mikor az eső megveri, összeáll keményre s úgy gurul rajta a kocsi, hogy azt öröm nézni.

Az iskola udvara is ezzel van kitapasztva, száraz időben kemény és egyenletes, esőben csuszós. Az udvar körül van a tanító gazdasága: a méhes, az ól, a virágos kert, továbbá a földecske, a mely kukoriczácskát és buzácskát terem, valamint a czirokot is, a mely seprőnek igen alkalmatos. A tetőn gólya lakik, rendszerint a kéményen, a melyhez fészkét dróttal szokás odakötni, hogy a szélvihar le ne verje. -243- Az útra forduló részen a harangláb áll, benne a fiókharanggal, melynek a szava libegve száll szét a tanyaházak barna tetői fölött s a jegenyefák, akáczok meghajlítják előtte koronájukat.

Nagy darab földek központja az iskola. Ott tanulja a tudományt a sok apró pusztai ember, lábolván télen át a havak tetején a tanító úr elébe. A széles buzavetések, a végeláthatlan kukoriczások, zöld legelők között a czivilizáczió első, kezdetleges pontja: az iskola a mezők növényei fölött.

Nem az, a mi a városi, sem nem az, a mi a falusi, hanem az egy egészen elütő valami. Építenek a táj közepén egy házat, abba jön a tanító s utána következnek a puszták kicsinyei. A Jancsik, Pisták, Miskák, Klárák, Viktorok, Pannik. A tanítás nem úgy megy, mint máshol. Nyáron a földből kell a tudományt szerezni itt, nem könyvből. A nagyobbacska a ház körül segít, vizet hord a dolgozó szülőknek, az apróbb libát őriz és malaczot. Azután a kis kezek részére is akad tavasztól őszig a tanyákban mindig foglalatosság: iskola ott csak akkor van, mikor a dolgok megszűnnek, mikor megjön borongós idejével az ősz és csatakos lesz az avar. Tart azután télen át késő tavaszig, mikor -244- ujra rügyet vet a faág, a gólyák hazatérnek külföldi útjaikból és az ő kelepelésük lefuj az iskolának.

Egy terem van csak, a melyikben tanítanak, mert minden osztály az egyetlen tanító alatt áll. Mikor a harmadik osztályt tanítják, az első hallgatja mindazt, de meg a harmadik is az elsőt. Ezzel ők igen meg vannak elégedve s az iskolában jól is igyekeznek. Kora reggel indul meg már a tanyából az apró gyermek, vászonzacskóval a vállán, a miben könyve, a táblája, irkája, meg az étele van. A kezében pedig nagy bot az ebek ellen, mert sok utat kell tenni az iskoláig és télen a mezőségnek kutyái mérgesebbek.

A kicsike, csizmás magyaroknak minden lépése, a mit az iskoláig tesznek, harcz a kulturáért. A miként a szüleik egész élete harcz az életért, harcz a földdel, az időjárással, rossz emberekkel, a kik meg akarják rontani az Isten adományát. Néztem az apraját eleget, a mint a nekik térdig érő hóban, a téli reggel szürkeségében, kezükben a bottal ballagtak a távol iskola felé, hogy megismerkednének az ábéczé alapelemeivel. Az őszi szélvihar csatakjában, vizes tarlókon, ugarokon keresztül mennek, kiki olyan ruhában, a milyen éppen van. Bizony ott a tanítás nem mindjárt azzal kezdődik -245- reggel, hogy no most következik Béla királyunk története, hanem előbb nedves lábbeliket kell szárítgatni, a fagyot engesztelni a kis testekből és sütögetni az apróknak a hozott szalonnát, mert az így igen melegít, a kenyér pedig a forró zsírjába mártva, ha só is van hozzá, valami pompás eledel.

A ruhák sem valami hiresek, a mikben a gyerekek jönnek. Nem mindenkinek telik odakint ilyesmiben a drágára, hanem a téli kabátot valamely kendő képviseli, a mit átkötnek otthon a Jancsi derekán furfangosan, hogy az eltakarja a kis mellét, a hátát, de még a nyakát is meg tudja óvni a belehulló darától. Azt persze az iskolában le kell oldani, mert ott meleg van, délután pedig, mikor a gyerek újra indul hazafelé, a tanító köti föl neki, vagy a felesége. Akkor aztán nekivág az alkonyuló délutánban a gyermek a hómezőknek s megy, megy mígnem hazaér, hogy holnap megint jőjjön. Már hiába, ott ez így van, mert nem lehet másként. A városi modern gyerek belehalna az ilyen utazásokba, a mit ezek az apróságok naponta azért tesznek, hogy a puszta iskolájában tanulhassanak. A tanulás nem olyan, mint másutt, mert innen nem szaladnak délben haza a mamához, hanem kiki előveszi a maga tarisznyáját, kis bicskáját s abból falatoz, a mit -246- hozott. A kivel olyasmit adott anyja, hogy azt meg lehet melegíteni, meg is melegítik a tanító tűzhelyén, a többi pedig kolbászszal s egyéb disznóból való étellel él, ha van neki. Nem mindenkinek jut ez. Nem egy csak egy karaj kenyeret hoz ebédre, de azért az is jól esik nagyon s a hogy meg volt az ebéd, folytatják a tanulást ott, a hol abban maradt.

Nem kell gondolni, hogy valami elhagyatott helyek ezek az iskolák, bár a pusztákon sokfelé van ilyen is. Itt a határban már harminczon jóval fölül van a számuk, rendes és példás valamennyi. A dolgozatokon, a miket büszkén mutogat föl az arrajáróknak a tanító, elcsodálkozik, a ki látja. A nagyobbacska fiuk, a kik az év nagyobb részében a vasvillával, fejszével dolgoznak, a kik már hozzá tudnak nyúlni minden dologhoz, micsoda szép rajzokat csinálnak és milyen szépen van az alá odaírva, hogy az tanulmányfej! Hát az írkák! Hát a himzések! A Jutkák, Pannik és Teczák a tanító feleségétől tanulják a varrás tudományát s a kis barna kezek öltögetése nyomán czifránál czifrább virágok fakadnak a vásznon.

A tágas nagy mezők végtelen csöndjében a művelődés legelső lépcsője az ilyen ház. Letett már régen a pusztalakó arról, hogy a fiából csak az legyen, a mi az apja. Az előtt azt tartották, -247- csak annyit kell tudnia, hogy ha vesz vagy elád, a vásárban be ne csaphassák. Ma jó nevű ügyvédek, mérnökök, orvosok vannak, a kik így a hóban másztak az iskolába odakint az alapvető tudományokért. Az meg nem régi történet, hogy egy városi hivatalnok valamely hivatalos ügyben járván a tanyák között, az útfélen egy gyereket talál, a ki birkát őriz. Ugyan nem nagyon őrizte, hanem hasonfekve valami papiron babrált. A hivatalnok látja, hogy kajczáros föstékkel, lósörényből csinált ecsettel a papirra nyulakat föstöget, a kik a salátát eszik s egy piros ruhás irgalmatlan nagy katona a papiros szélén ezen boszankokodik, de nem mehet a nyulak után, mert az egyik lába lemaradt a papirról.

– Hát – mondta a gyerek – arra messze, a hol az a három jegenyefa van, az iskolában.

A gyerek ma Münchenben végzi a festőművészeti iskolát, szép tehetségű és sok reményre jogosító fiatal ember. Igy haladnak előre, a kik onnan kikerülnek. Persze nem mind. A nagyobbrész kint marad a tanyák között s emberré növekedvén, maga helyett a fiát küldi -248- a tanító úr elébe. Minden változik, formálódik, halad, csak éppen az öreg tanító marad, a a mi annakelőtte volt. A haja megőszül, az arcza piros, de ránczokat vet, a szeme fénye is fogyatkozik, azonban a kedve és vidámsága a régi maradt. A fizetés bármilyen kicsiny, egy hosszú élet alatt olyan helyen, a hol nem lehet pénzt elkölteni, valamicske mégis csak maradt belőle s gond nem látogatja a házat, a melynek a tetején a gólyák, az ereszek aljában fecskék laknak s nyáron dönögve röpködik körül a méhek. A kevéssel megelégedő boldogok élete ez: nyugalom, csend és egyszerűség a tanyák barna népe között, a mely mind az ő kezei alól került ki s környezi tisztelettel jártában-keltében és invitálja a disznótorokra télen, vagy pedig szalonnával, sonkával tiszteli meg, a mit maga a gyerek hoz nagy czipekedve, mondván:

– No azt okosan tették – gondolja a mester s a táblához állván, számokat huzgál arra a fehér krétával. A puszta jövendő emberei szótalan hallgatják, a mint beszéli:

Odakint teljes csendben van minden, hó fekszik a határon, a nagy némaságban a határ -249- aludni látszik. Olyan, mintha semmi más nem volna a kerek világon, mint éppen csak a negyedik művelet, vagyis az összeadás, a melynek megismerésével hatvan gyerek agya foglalkozik a havas puszta közepén.

Tiszai legenda.

Valamiképp a mindenféle néven nevezendő emberek külső mivoltukban változandóságot mutatnak és különbnél különbfélék testi formáikban, azonképpen a hajó is a maga formátumában különböző és kiki olyan, a milyen vizhez épült.

A hajók oldalán ugyan egyazon szekerczék dolgoznak, egyazon emberek kezében, de a hajó azért más-más az avatott ember szeme előtt, mert egyik merész külsejű, a másik nehézkes, a harmadik se ide, se oda, a negyedik pedig délczeg és vidám hatást tesz arra, a ki ért az ilyen dolgokhoz, a miként a ki nem ért hozzá, ide se hallgasson, mert úgy sem tud meg ebből a történetből semmit.

Mert a mi a nagy hajókat illeti, azok valamennyien egyformán feküsznek a lomha nagy vizen, a melynek sárga, homokos tetejéből apró halak ütögetik ki a fejüket a napra. A hajók széles aljukkal ráfekszenek a Tiszára, mind végtől-végig: -251- a «László király», a «Szent Péter», a «Mihály arkangyal», a vastag «Borbála», a hosszú «Hunyadi János», – de mindezek között elsőnek említendő a «Szent István király», ha végtől-végig egybevetjük az ezeken kívül valókkal is. A «Szent István király»-nak olyan szabatos állása van, olyan vakmerő szép feje, remek kormánya és előkelő állású domentátumja, hogy azt valóságos gyönyörűség nézni és ez bizonyos, határozott fokú tekintély a vizen járó embernek, ha az «István»-nal jár hol Bosznia felé, hol Győr alá, hol meg Galaczba.

Nem mai hajó, nem; ezt már, akárhogy is dicsérjük, lehetetlen ráfogni. De hiszen éppen ebben van neki a rangja, mert a «Szent István király», nem hiába, hogy a mi legelsőbb való szent királyunk nevét viseli, fehér betükkel kiirva fekete kátrányos oldalán, még soha bajba nem is járt, soha hosszú útjaiból rossz hirt nem küldött haza és azt a buzát, kősót, kukoriczát vagy bármi egyéb terhet, a mit ez a hajó vitt Oláhországba, nem a biztosító társaságok, hanem maga a jóságos király-apostol őrizte, a ki nem is engedte égi kegyelmével sohasem, hogy sziklára, porondra, dunai fatönkre jusson a hajó. Ne is adja azt senkinek az Isten, Amen. -252-

Tudnivaló, hogy e valóságos égi kegyelem mellé meg éppen Baráczius Mihály uram volt állandóan, harminczöt esztendőkig a kormányos ezen a hajón. Baráczius, a kit eleven ember úton aludni nem látott, talán nem is aludt soha, hanem vigyázta a víz folyását, az utat és csak ment, ment; mindegy volt neki: esőben, szélviharban, csöndben: ő ment mindig a «Szent István király»-lyal előre-hátra, tavasztól késő őszig, a míg csak valahol be nem fagyott.

Igy őrizték ketten tétova útjain a hajót: István szent királyunk és Baráczius Mihály. Utóbb Baráczius Mihály uram beleunt a dicsőségbe, szárazra kivánkozott, hogy majd más ember életéhez hasonló életet él tulajdon maga is, eltesz-vesz a kertecskéjében a Tiszaparton, rózsát szemez, őszi baraczkfát oltogat, más öregek szokása szerint s időnkint kinéz a vizre, fölfelé meg lefelé, ameddig ellát s nézi, melyik hajó jött meg, melyik megy. Igy volt a kivánsága, ott is hagyta «István király»-t, de «István király» is ott hagyta azon minutumban Baráczius Mihály uramat, ki is midőn házába érne, először életében e szókra fakadt:

El is aludt még aznap mindörökre, a mint az föl van jegyezve okulás végett a hajó könyvébe, -253- az akkori első hajóslegény, Vér András betüivel.

Ez a följegyzés természetes, mert Vér András igen szorgalmatosan illegette magát e napokban, első lévén sor szerint a többi ember között arra, hogy most már az ő vezetése alatt járja a «Szent István király» a vizeket.

Másképp végezték azonban. Részint azért, mert Vér András kegyetlenül szerette az italt, részint pedig azért, mert hazajött a katonai szolgálatból Fónyai Imre, miután negyedfél évet töltött hadi gőzösökön és odajárt velük mindenféle világrészekbe, olyan szinü emberek közé, a milyenek a füszeres boltok ajtajára szoktak festve lenni, mindig czitromot vagy czukorsüveget tartván a kezükben.

Szót szóba ne öltsek, Vér András reménységének fáját elszárasztotta a friss szellő, a mit az adriai tenger felől hozott magával Fónyai Imre. Kemény ficzkó volt ez a legény, szálegyenes, mint az árbocz, merész tekintetű, erős beszédű, már mint a parancsoláshoz szokott emberek szoktak lenni.

Igy aztán a gazda rendelkezése szerint Fónyai Imre rálépett az Istvánra egy szép napos nyári reggel, a mikor végig a Tiszán mindenütt mozogtak a vizenjárók, a molnárok eveztek a partra buzáért, a hajókat mosták, tutajos oláhok a -254- reggelit főzve a faoszlopokon lefelé ereszkedtek, a viz teteje csillogott végig, végig, a füzesek bólogattak, a halászok ladikjai lassan mentek fölfelé, fenékháló vetése szempontjából.

Az első legény a hajó elején rakta a kötelet, kettő a belső oldalon csáklyázott a tutajokra, a gyerek főzött. Mind előjött, mind fölnézett és az első legény, rossz sejtelemmel a szivében, azt mondta: – No.

Vér András akkor sem szédül meg jobban, ha a gugora rudja fejbecsapta volna. Nézett föl, a hol a kátrányos zsindelytetején állt büszkén az uj ember.

– Hát’ szen jól van – vonogatta a vállát Vér András, vérkarikás szemével pislogatva – de rakodva vagyunk egész teherrel. Holnap megyünk Orsovára. Mikor járt maga a Dunán?

Hetykén vetette ezt a kérdést oda, azonban helybe választ kapott reá, gorombát is hozzá. -255-

– Ne törődjön kend azzal! Mit tud kend ahhoz? Nem úgy megyek én a vizen tapogatózva, mint a tutajos oláh, hanem térképről járok!

Ezzel aztán be volt végezve minden. Vér András lekapta a fejét vállai közé s huzgálta föl tovább a vizes kötelet, hogy karikába rakja. Több szó nem esett, a legények akkor este elhagyták a hajót, hogy szétnéznek út előtt még egyszer otthon. Fónyai Imre még a pásztort is hazaküldte, a ki a buzát őrizte volna azon éjszaka.

A pásztor belerázta magát a szűrbe és elment. Így volt bizony. Egy nap megjött a tengerekről, másnap átvette a hivatalt, harmadnap már ment útra, le az alsó Dunára. Az indulás reggelén olyanformán kötötték el parttól a buzás hajót, mintha valamely tengeri gőzös vágna neki az ismeretlen zöld vizeknek. A tetőről, a hol a nagy kormány huzórudját Fónyai Imre -256- büszkén tartotta a kezében, nem a Baráczius Mihály csöndes, szólogató szavai hangzottak, hanem kemény, ellenkezést nem tűrő parancsok.

Kifordult orral a hajó a vizre, ott ivet vágott, azután uszott lassan, méltóságteljesen a sárga viz fölött, Fónyai Imre állt fent délczegen, előre tekintve s ügyet sem vetve a partra.

Ment, ment, vitte a viz két nap, három nap, lefelé a terhes hajók lassu méltóságával. Semmi baj addig elő nem adódott, fövenyt, porondot elkerültek, biztosnak látszott az egész út, de csak nem a régi volt ez már többé. Nem olyan tökéletes.

– Nem tudom – vélte Vér András – éjszakánkint velünk van-e Baráczius Mihály uram lelke?

Lehet, mert hit szerint odalátogatnak a halottak éjszakának évadján, a hol szeretteik vannak. Lehet ennélfogva, hogy a vén hajós ott állt láthatatlanul a kormánynál és igazgatta a «Szent István király» menetét. Ámde a halottak csak éjjel járnak-kelnek és suhannak halavány ködköntöseikben szerte a városok fölött, nappalra visszatérnek oda, a honnan jöttek.

A szellemek, a kik éjszaka őriznek bennünket, első kakaskukorékolásra megrebbennek, elsuhannak, s nappal bizony mindenki a maga -257- gondjára van bizva s kiki jól teszi, ha ügyel arra, a miért feleletet vállalt.

Ment a hajó. Délről már megfordult keletnek a nagy Dunán és sebesebben uszott az erős hullámokon. Sok vigyázat kell ide; itt is, ott is szikla, ezt kerülni, azt kerülni: megizzad a kormányos és rángatja rúdját folyton, a csáklyák a kézben, az első legény a hajó orrában. Fónyai Imre nézi a vizet büszke mosolylyal, tajtékos hullámját mire sem becsülve. Százszor különbeket is látott.

A parton hegyek, erdők, meg sziklások. A szikla vágott ösvényén a hegy nyergére halad föl egy leány, piros katrinczája szinte odacsalja a szemet. Fónyai Imre nézi. Oláh leány, fiatal fáta, szép nagyon, a mint a hegylakók ruganyos lépésével emelkedik a magasba, ingvállát megbontja a szellő, katrinczái közé is odafurakodik, hogy izmos lábszárait csak a fehér ruhája takarja. Térdig az is kiszabadult, piros rózsaszin s valamely észveszejtő inger van abban, a hogy lépdel fölfelé az egész karcsu leány.

De hiszen hivhatod. Baráczius Mihály után szent királyunk is odahagyta ezt a hajót. Nagyot roppant, a hátulja ketté vált, az orra fölcsapódott -258- a magasba, a kormány meg hirtelen leült, oly hirtelen, hogy már csak azt lehetett látni, a mint a vasalt fadarab elválik a hajótól s nagy ivben a vizbe zuhan, magával rántva Fónyai Imrét, utána meg omolnak ám egymásra a szép piros-fehér-zöldcsikos zsákok. Biz lenyomták Fónyai Imrét a viz alá.

Ott is maradt, tartja odalent a kormányt. Adj uram neki békés nyugalmat, ha ugyan meg nem ették a halak azóta szegényt.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK JEGENYÉK ALATT: ELBESZÉLÉSEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Jegenyék alatt: Elbeszélések

Megjegyzések:

JEGENYÉK ALATT.

Pusztai harangszó.