The Project Gutenberg eBook of Vándormadár, by Károly Lovik

A küldönc – vagyis, egy poros, piszkos parasztgyerek, aki a szigoruan és hivatalosan hangzó „küldönc fizetve“ megjelölésnek csak halvány kifejezője volt – táviratot hozott. A címzett: Illésfalvy Dénes, az öreg uri ház belső szobájában, a kényelmetlen rokokó-pamlagon hevert és egy régi szépművészeti folyóiratban lapozgatott. Mikor a táviratot elolvasta, a férfi fölkelt és az ablakhoz ment. Ősz volt; a mezei utakon fát fuvaroztak, az enyhevonalu fekete domboldalon csöndesen ballagtak a hófehér ökrök.

A táviratban mindössze ez állott: „Üdvözlet. Hamburg. Hotel Vier Jahreszeiten. M.“ Illésfalvy egy ideig kinézett a sárguló ákácokra, dércsipte őszirózsákra, azután meghúzta a virágokkal himzett csengetyüszalagot.

A ház előtt zörgő kukoricával megrakott kocsik vesztegeltek, a legényekkel egy okos tekintetü, karcsu leány számolgatott.

A leány bólintott a fejével, majd tovább intézkedett a béresek közt. Mikor pár perc mulva a férfi föl akart -4- szállani a hajtó kocsira, Tekla halk lépésekkel közeledett feléje.

– Elvisz? – kérdezte nyugodtan s mégis alázatosan. – Nekem is volna egy és más bevásárolni valóm a városban.

Illésfalvy fölsegítette a leányt, aki fehér keztyűt huzott és vadvirágos szalmakalapot tett a fejére. A két öreg ló lassan indult neki a mezei útnak.

– Nem, nem. Csak gondolkodom, mi mindent kell még elintéznem – tért ki a válasz elől Illésfalvy.

– Haragszik, ha megkérdezem hová utazik? – tudakolta tovább a leány félénken.

A leány arca pillanatra kipirult. Hálásan nézett föl Illésfalvyra, aki nyugodtan viszonozta az őszinte, gyermekes tekintetet.

Ketten régi jó barátok voltak. Tekla egy gazdatisztnek korán árvaságra jutott lánya volt. A birtokos annak idején még ölben ringatta a kis leányt, majd ő gondoskodott iskoláztatásáról s ugyancsak ő bízta meg – hogy valami zsebpénze legyen – a gazdaság számadásainak vezetésével. Tekla természetes eszü, nyilt szívü, jómodoru leány volt, aki soha senkinek kellemetlenséget nem okozott, soha az életben nagy szerepet -5- nem játszott és soha nem lépte túl a vidéki szerény sorsu nők szűkös határvonalait. Illésfalvyra Tekla mindig nagy tisztelettel nézett föl és benne atyai jóakaróját, melegszívü barátját látta. E viszonyból kifolyólag, a leány gondosan őrködött a férfi fölött; ha Illésfalvy a birtokon időzött, Tekla tartotta rendben a szobáit, ő főzött neki, ő végezte el a levelezéseit, ő vigyázott rá, hogy a kényelemszerető férfi nyugalmát semmi tekintetben se zavarják. Ez a gondoskodás kissé anyássá tette a leány modorát, de amellett Tekla bájos, fiatal nő maradt, akinek hamvas arcbőre aranyosan csillogott a napsugárban, aki őszintén tudott örülni, őszintén tudott búsulni Illésfalvy sajátos sorsának fordulatain.

A földbirtokos jómódu, előkelő nevü családból származott. Apja egyike volt a kiegyezést követő korszak legkiválóbb államférfiainak: higgadt itéletü, tetőtől talpig becsületes uriember, aki nagy szeretettel foglalkozott a művészetekkel, különösen a festészettel és szobrászattal. Illésfalvyék háza annak idején a fejlődő irodalmi és művészeti élet középpontja volt, estélyeiken az ország legjelesebb költői, színészei, festői jelentek meg, s a nádor-utcai római stílü palotából nem egy szép eszme indult ki hódító útjára. Élete végét Illésfalvy apja súlyos betegen külföldön töltötte el, nagy szeretettel föstögetve borús tájképeit, amelyekkel bizonyos névre tudott szert tenni a képzőművészetben.

A földbirtokos anyja szintén kiváló művészi érzékü asszony volt. Különösen a zenét kedvelte s maga is pompásan zongorázott, emellett a festészet, a költészet, -6- a színpad is egyik rajongó hívére talált benne. Az asszony utolsó éveit, megbomlott idegzettel szanatóriumban töltötte; az volt a rögeszméje, hogy a csillagok, a nap, a fák, a hegyek mind muzsikálnak és a mindenség tulajdonképp egy nagy szinfónia, amelyben az utolsó tücsöknek is fontos szerep jut.

Finoman érző és gondolkodó szülőktől származva, nem lehet csodálkozni, ha Illésfalvy lelke idegessége és befolyásolhatósága dacára gyöngéden érző volt és a szépért rajongott. A férfinak nem volt rá szüksége, hogy az élet anyagi gondjaival törődjön. A birtok jövedelméből nyugodtan tudott megélni s megőrizhette függetlenségét, amelyet rajongva szeretett. Földi pályáját ennélfogva már kora ifjúságától kezdve úgy rendezte be, hogy az senkinek sem volt alárendelve. Illésfalvy ma itt, holnap ott bukkant föl a világban; néha hónapokig ült az ódon falusi uriházban, majd a tengereket járta; hol beléelegyedett a fővárosi társas élet hullámaiba, hol meg szigoru visszavonultságban a vadászatnak vagy olvasásnak hódolt; ma örömét lelte a pénzpazarlásban, holnap a gazdaságával foglalkozott és számon tartotta az utolsó pár igásökör munkáját. Mind e hangulatok gyorsan, indokolatlanul változtak lelkében; folyton azt cselekedte, amiben öröme volt és boldogtalan lett volna, ha egy pillanatra is a kényszernek kellett volna engedelmeskednie. Egyik jelszava volt: mindig és mindenben a szépet keresni, s azt épp úgy meg tudta találni az Elgin-szoba műremekében, mint az utolsó nyírségi buckában. Jellemvonása mindezek alapján megnyerő, bár kissé puha is volt, – azzá tette, hogy a felhős vidéknek -7- mindig kitért, az élettel soha meg nem birkózott s inkább szenvedő, mint cselekvő szerepet játszott a szép birodalmában. Tételesen művészi dolgokkal a férfi nem igen foglalkozott, sem zenével, sem festészettel, sem szobrászattal, se költészettel, ő csak élvezni tudta azt, amit mások szent lázban teremtettek, de érzése emelkedettsége, finom hangulatai, csöndes rajongása nem voltak kisebb értéküek az alkotók gyönyörü lelki mozgalmainál.

Mint a legtöbb ember, akinek szíve fogékony az átlag fölött álló dolgok iránt, Illésfalvy is lelkesedett a nőkért. Gyöngéd gondolkodása, nemes hite, bensőjének vele született melege mintegy a női nem lovagjává avatták őt és a szerelem, az igazi, a mélységes, a titkokkal teljes szerelem, mint az emberi lét egyik legragyogóbb és legrejtelmesebb kérdése állott előtte. A szerelem, Illésfalvy nézete szerint, minden szépnek, jónak kutforrása és fönntartó ereje volt, a szeretet, a becsület, a gyönyör és az önzetlenség és emelkedettség ebben adta gócpontját. A szerelem csodálatos arabeszkjei a férfi lelki világában önkénytelenül összefonódtak a nő alakjával, amely aranyfényben égve, csillogó szoborként foglalt helyet bensőjében.

Dacára annak, hogy a nőket tisztelte, fölötte álló lényeknek képzelte és minden asszonyban a teremtés egy-egy műremekét látta, Illésfalvy mégis távol bolyongott a boldogság birodalmától. Mint a társaságban élő legtöbb gavallérnak, neki is volt egy csomó kalandja, ám ezek közül egy se tudta maradandóan lebilincselni, belső tartalmuk nem elégítette ki magasabban -8- szárnyaló, szerelemre áhítozó lelkét. A férfi hasztalan kereste azt a nőt, aki beleillene abba a szoborfülkébe, amelyet lelkében az igazi nőnek épített; ez a rejtett polc üresen maradt s a muló szenvedélyek hullámaiból az igazi Thetis nem tudott kiemelkedni.

A Hamburgból érkezett sürgöny egy szép asszonytól jött. Az igazi neve Margit volt, víg, meggondolatlan, tavaszias modoráért azonban a világ és Illésfalvy Maynek hívták. Sajátságos, függetlenül élő, következetlen nő volt, elvált asszony, aki a létet a maga bölcs gondolkodása körül iparkodott berendezni. May lenézte azokat az embereket, akik cirkalom és mérőpózna szerint élnek, ő a pillanatnyi hatásoknak megfelelően járta a földi sors útjait, s ez volt az egyik érintkező pont közte és az Illésfalvy lelke között. Társadalmi szabályokkal, szokásokkal May nem törődött, egyedül bolyongott a világban, nem vette föl, ha rosszat mondanak vagy gondolnak róla, tanácsot senkitől se kért, senkinek se adott. Az olyan, szerinte puha elméleteket, mint a haza, a családi otthon, a vérségi kötelék, May nem fogadta el, a szeretet, a ragaszkodás az ő fölfogásában egyéni dolog volt, amelyre a külső körülmények nem lehettek befolyással. Ez a túlzott függetlenségi vágy kissé rideggé tette jellemvonásait és sokakban azt a hitet keltette, hogy Maynek nincsen szíve. Ezt ő maga is tudta, de nem sokat törődött vele; talán nem is tartotta érdemesnek, hogy e kérdést illetőleg lelkét próbára tegye. Még egy vonás volt az asszony bensőjében, amely idegenszerüvé tette alakját. May bár okos, céltudatos nő volt, szeretett kacérkodni; -9- minden fölvilágosodottság dacára benne is ott rejlett az ősi asszony, akinek hizeleg, ha földig hajló férfiak huzzák diadalmi szekerét. Maynek pogány öröme telt benne, hogy a hintóba épp a legdacosabb, a legkeményebb dereku embereket fogja be, s talán ez volt egyik kiindulópontja az Illésfalvyval kötött barátságnak.

Maga Illésfalvy soha sem volt igazán tisztában e nővel; tisztelte, de egyúttal félt tőle, lelkének hidegsége gyakran megdöbbentette, mintaszerü szépsége bűvös erővel vonzotta. Voltak napok, mikor Illésfalvy azt hitte, hogy vadul szereti ezt a szép növésü, kiszámíthatatlan asszonyt, majd pedig megborzadt tőle, mit keres oldalán, holott gondolataik közt egy világ üressége tátong.

May ezzel szemben meg volt győződve róla, hogy Illésfalvy föltétlen rabszolgái közé tartozik. Az asszony tudta, hogy nem mindennapi ember az, akit magához láncol, s hogy Illésfalvynak nemcsak az érzékeire, de a lelkére is hatnia kell tudni, ha meg akarja tartani körében. Éppen azért May ösztönszerüen, akaratlanul, száz és száz formában mutatta magát gavallérja előtt, csodálatos meseországbeli pillangónak, titokzatos keleti virágnak, örök rejtélynek, amely lassan izzó kérdőjelként íródott a férfi szívébe. May néha hónapokra ok nélkül szakított Illésfalvyval, búcsú nélkül a világ másik végére utazott oldaláról, néha úgy látszott, mintha egész el is feledte volna udvarlóját. Azután egyszerre szűkszavu sürgöny érkezett a Krimből vagy Brightonból vagy Kairóból, és a férfi hanyathomlok utána utazott a szép asszonynak, aki nyugodt mosollyal -10- arcán, fölényes biztonsággal nyújtotta felé hófehér kezét.

Az ilyen viszontlátásokkor May alakja merőben újnak és rejtelmesnek tetszett. Néha a férfi a francia vagy németalföldi játékbarlangokban látta viszont barátnőjét, amint nehéz cigarettákat szítt, izgatottan dobta az aranyakat és csillogó szemmel figyelt a kártyák forgására, majd pedig éhes szemü férfiak társaságában, mint kacagó, könnyelmü nőre akadt rá egy-egy világfürdő vad forgatagában. De azután jöttek más képek. Néha Illésfalvy sürgönyt kapott, hogy a csatlakozó állomásnál szálljon föl egy tengeri hajóra s akkor egy új May állt vele szemben, egy hideg, nyugodt, tartózkodó asszony, aki egész nap regényeket olvasott vagy a kék eget bámulva a födélzet szalmapadjain hevert. Olykor May szinte gyermekké lett, anélkül, hogy a változás az erőltetettség benyomását keltette volna; álmélkodva járta a Vezuvot vagy a Jungfraut, órákig tudta csodálni a tengert vagy a napfölkeltét, tejen és gyümölcsön élt, egyszerüen öltözködött és szerelmes grisetteként ragaszkodott Illésfalvyhoz, akire tisztelettel és hálával tekintett föl. De azután újra változott a helyzet, Mayból egyszerre megint pompás, sugárzó asszony lett, aki elbolondított mindenkit, aki közelébe került és elérhetetlen magasságban lebegett a férfiak fölött. E sokféle szerepet az asszony kifogástalanul játszotta el, – aminthogy az egész lelke gyönyörü játékszer volt, – és Illésfalvy csak ritkán jött rá, hogy a színdarabot az ő kedvéért rendezik. Ilyen kijózanodásoknál aztán a férfi megborzadt, rosszkedvü lett és -11- sietve búcsúzott el barátnőjétől, aki soha egy szóval sem próbálta tartóztatni. Utoljára Baden-Badenben találkoztak volt, ahol az asszony nevetve, gyerekes örömmel mutatta meg neki azokat a rajongó, vad, szerelmes leveleket, melyeket a nagy-szálló portása intézett hozzá. Akkor a férfi neheztelve távozott el és megfogadta magában, hogy szakítani fog Mayval. De azután az idő lassan elmosta a kellemetlen emléket, s mikor a küldöncgyerek elhozta a hamburgi sürgönyt, Illésfalvy szíve dobogni kezdett és szeme előtt egyszerre, könnyü körvonalakkal megrajzolva, üdén, csábítóan jelent meg May alakja, amint ott áll az Alster egy kis gőzösén és haját a szél szertekuszálja. E percben – a szomoru tarlók, sárguló ákácok közt járva – a férfi úgy érezte, hogy kalandnál mégis nagyobb vonzalom az, ami kettőjüket egymáshoz fűzi és boldogtalan lenne, ha nem utazhatna May után.

A kocsi a városhoz ért. A sorompónál pipázó őr mélyen leemelte sapkáját az uraság előtt.

II.

Lassu, ködös őszi alkony ereszkedett a rétekre, mikor Illésfalvy és Tekla visszafelé indultak a kacskaringós mezei uton. A kocsi tele volt csomagokkal.

– Nos mi mindent vásárolt össze? – kérdezte Dénes a leányt, aki csöndesen, félénken ült oldalán.

– Óh, apróságokat, – felelt nyugtalanul, – szalagokat, gombokat, porzsinórokat… -12-

– Ez minden? – mosolygott a férfi. – Lássa, ezt én is elvégezhettem volna.

A leány még nagyobb zavarba jött. Egy ideig tétovázva nézett maga elé, azután bátorságot merített és így szólt:

– Még valamit vettem, de nem tudom, nem cselekedtem-e helytelenül… Talán meg is haragszik érte…

Illésfalvy ránézett a leányra és észrevette, hogy Tekla szemében könnycsepp reszket.

A férfi összeszorította ajkát. Többször megfigyelte már, hogy a leány nemcsak rokonszenvvel kiséri sorsát, de mélyebben érez iránta, s ez a tudat rosszul esett neki, mert tisztességesen szeretett gondolkodni. Az ő lelke legfeljebb jóindulatot, becsülést tartogatott Tekla számára, aki kétségkívül ébredő szíve első hangulatával szerette őt, minden szava, minden mozdulata elárulta lelki világát.

– Haragszik rám? – kérdezte a lány, akinek lelke megérezte a férfi bensejében történő dolgokat.

– Nincs okom neheztelni, – felelte Dénes nyugodtan, akaratlan felsőbbséggel. – És remélem, maga se haragszik meg, ha egy és más dolgot ezuttal komolyan beszélünk meg.

A leány ijedt tekintetet vetett Illésfalvyra, akit a szomoru pillantás egyszerre kivetett ridegségéből. Szegény, kis leány, mit tehet ő róla, ha belészeret az első férfiba, aki valamivel fölötte áll a vidéki gavalléroknak és segédjegyzőknek! -13-

– Mindenekelőtt mondja meg, – szólt a férfi egy kis szünet múlva, – mit vásárolt még a boltokban? Bizonyosan megint valami haszontalanságra költötte el a pénzét.

A leány félénken sóhajtott, aztán világos, szép szemét Dénesre vetve, nyugodtan felelt.

– Azt gondoltam, hogy a hosszu úton szüksége lesz egy kocsitakaróra… és miután az utolsó alkalommal elhagyta a takaróját, hát egy másikat vettem… De ha haragszik, – tette hozzá gyorsan, – inkább visszaviszem…

Illésfalvy mosolygott; a leány anyáskodó gondoskodása jól esett lelkének.

– Ezúttal nem neheztelek, – felelte Tekla kezét könnyen megszorítva, – de máskor okosabb dologra költse a pénzét. Azonban az ajándékot csak úgy fogadom el, ha cserébe elfogad tőlem valamit érte. Mit hozzak Hamburgból?

A leány szeme előtt egyszerre látomásként villantak föl a kikötőváros körvonalai, amelyeket csak fényképekből, ujságokból ismert s az ódon utcákon – ragyogó napfényben, mosolyogva, teljes szépségében – maga előtt látta az idegen asszonyt, aki könyörtelenül ragadja el tőle Illésfalvyt.

– Nincs szükségem semmire, – felelte halkan és a szeme megtelt könnyekkel.

– Tekla, – szólt nyugodt elhatározással, – akármilyen nehezemre esik elmondani azt, amit hallani fog, érzem, kötelességem, hogy számot vessek a helyzettel. -14- Legyen egy kis ereje, könnyítse meg vele munkámat. Szavaim talán fájni fognak, de jobb, ha ma beszéljük ki magunkat, mint talán hónapok múlva, amikor a sebet már nem lehet beheggeszteni. Szerepem talán ellenszenves és csunya… de mindegy, meg kell lennie. Őszintén fogok beszélni, feleljen ön is őszintén… Szeret engem?

A leány megdermedve nézett a férfira. Nem tudott válaszolni, a szíve hevesen vert, arcán forró könnyek szaladtak végig. Feje, mint a sebzett madáré, lassan mellére hanyatlott.

– Szeret, természetesen szeret, – mondta megilletődve Tekla fájdalmától. – Hogy is lehetne másképp? A lelke csupa rajongás, csupa melegség, csupa szeretet, amely nem tud viszonzás nélkül lenni. Én vagyok az első férfi, akivel az életben találkozott és talán én voltam az első, aki gyöngéden, őszintén, utógondolat nélkül közeledtem feléje. Életünk nagy részét együtt töltöttük, sok dologban megértettük egymást és a megszokás közelebb hozta lelkünket. Kétségkívül egész földi pályafutásunk alatt jóbarátok tudnánk maradni, és remélem is, hogy azok leszünk, de, Tekla, a boldogsághoz… a boldogsághoz szerelem is kell.

– Figyeljen rám, Tekla, – folytatta Illésfalvy gyöngéden. – Fiatal korunkban mindegyikünknek vannak ilyen szerelmei, amelyek később csöndesen oszlanak szét a múltban. Mikor először ébredünk a szerelem -15- tudatára, a szívünk mohón, gondolkodás nélkül, oktalanul keresi azt az embert, akire melegségét, ragaszkodását, tiszta érzéseit reápazarolhassa; a szerelmet szeretjük ilyenkor, nem azt a férfit vagy nőt, aki éppen utunkba akad. Magának nincs senkije a világon, a lelke pedig csupa bájos szépség, csupa megnyilatkozni kivánó közvetlenség, csupa megértést kereső nemesség, amely bearanyozza minden lépését, meghatóvá teszi gondolkodását… rettenetes vétek volna, ha mindezt magától elfogadnám, elrabolnám, mikor cserébe semmit se tudok érte adni.

– Bocsássa meg dőreségemet, – szólt csöndesen. – Ne beszéljünk többet erről a dologról.

Dénes egy ideig hallgatott; úgy érezte, hogy az ügyet ily ridegen lezárni mégsem lehet.

– Nem szeretném, ha a kettőnk közt levő barátságot ez a dolog megzavarná, Tekla, – vette föl tehát újra a szót. – Magának okosnak kell lennie és napirendre fog térni a megtörténtek fölött. Nézze, hiszen esztendőkkel vagyok idősebb magánál, a hajam lassan szürkülni kezd, a gondolkodásom, kényelemszeretetem már öreguras. Tulajdonképp semmi szeretetreméltó sincs rajtam, ideges vagyok, gyakran emberkerülő és különc gondolkodásu. Ugyszólván az apja lehetnék… és szeretném a régi érzést ilyen értelemben magával szemben megőrizni. Ha akármikor az életben szüksége van valamire, mindig számíthat rám.

A leány elvörösödött és megbántva nézett Illésfalvyra, aki érezte, hogy szavai félszegen csengenek. -16-

– Nem az anyagi dolgokat értettem, – szólt magát kijavítva – hanem a lelkieket. Szeretném, ha az élete nyugodt és megelégedett volna, olyan csöndes és boldog, amilyennek megérdemli.

A leány sokáig nem válaszolt. Mikor a jegenyék közt fölbukkantak a lakóház ódon körvonalai, Tekla végre így szólt:

Illésfalvy lelkére boru szállt le; finom gondolkodásának fájt az a bánat, amelyet akarata ellenére Teklának okozott. A megtört leány csüggedten, erőtlenül ült mellette, az első szélroham elkaphatta volna, mint egy hópelyhet.

A leány hálás tekintetet vetett a férfira, ez a pár őszinte szó megérintette a szívét. Azután végigsimította homlokát és fölszárította megujuló könnyeit.

– Itt kell maradnia, Tekla. Az idő meg fogja gyógyítani magát, és eljön még az óra, amikor mosolyogva fog visszagondolni a múltra. Az ilyen jó, nemes lélek, mint a magáé, nem lehet szerencsétlen.

A kocsi befordult az udvarra. A komondorok víg csaholással ugráltak a lovak körül.

Illésfalvy lesegítette a leányt, azután a csomagjait kezdte rendezni. A világot bejárt podgyászok láttára, lelke egyszerre kiszökött az ódon uriházból, keresztülrepült az ákácoson, a tarlókon, a szőlőövezte hegyeken -17- s már ott járt a távoli német városban, ahol a sápadt csillagok lassan reszkettek a gázlángok ezrei fölött.

Vacsoránál Illésfalvy még egyszer találkozott Teklával. A leányon már nem látszott meg a délutáni szomoru beszélgetés nyoma, szerényen mosolygó, figyelmes és csöndes volt, mint mindig, ha Dénes társaságában tartózkodott.

– Viszontlátásra, – felelte a kislány minden erejét összeszedve és félénken nézett föl a férfira.

III.

Reggel Illésfalvy a fővárosban volt s a másnap esti vonat már Németország felé vitte. Zsolnáig Dénes egyedül olvasgatott a szakaszban, ott egy gyászruhás fiatal asszony szállt be és helyet foglalt a szögletben. Az utitárs érdekes arcu nő volt, egyike ama kevés asszonyoknak, akiknek a homlokukban, az arckifejezésükben és a tekintetükben rejlik a szépségük. Egész alakján nagy finomság szövődött végig, egy mozdulata, egy tekintete nem rítt ki és még a bánata is csöndes, nyugodt volt, mint a katafalknál álló ó-görög szobroké. Az emberben első pillanatra az a benyomás jegecesedett ki, hogy egy szerencsétlen, de sorsát megadással és emelt homlokkal türő nővel áll szemben, akire tisztelettel kell fölnézni. -18-

Illésfalvy sokkal izlésesebb ember volt, semhogy vasúti ösmeretségeket kötött volna, így tehát a két utas az éjszakában némán ült egymással szemben. Mikor a határra értek, az asszony elálmosodott és fejét fáradtan hajtotta oldalt. A férfi megvárta a német kalauzt s aztán a folyosón megkérte, mondja meg a bent ülő hölgynek, hogy pihenjen le, a vele volt utazó úr másutt talált helyet.

A vasút tovább robogott a sűrűházu kis német városok között, amelyek békés lakói csöndesen aludtak a holdvilágban. Illésfalvy leült a kalauz padjára és szivarozva nézte az őszi éjszakát. A vidék hegyes, erdős volt, tele kemény germán tölgyekkel, amelyek öntudatosan álltak őrt a falvak, községek mellett. A kerekek csattogásán, a gép dübörgésén áthallatszott a holdra ugató kuvaszok csaholása.

– A hölgy arra kért, – szólt borravalót kereső német közlékenységgel, – hogy szerezzek neki valahol egy takarót. Nem csodálom, hideg éjszakánk van; Oderbergben négy fok Reaumur volt. Megyek a vonatvezetőhöz, neki szokott takarója lenni, talán ideadja egypár szivarért.

– Várjon barátom, – állította meg a kalauzt. – A podgyászom közt van egy takaró, legfelül a sárga táskán. Adja át a hölgynek. Nem szükséges megmondani, hogy az én holmim.

Frankfurtnál már világos reggel volt, az állomás pincérei éles kiejtéssel kínálták a kolbászokat, sörös poharakat és teákat. A kupé ajtaja kinyilt és a folyosóra kilépett a gyászruhás asszony. Mikor megpillantotta Illésfalvyt, aki még mindig csöndesen üldögélt a kalauz padján, egy percig gondolkodott, azután odalépett a férfihoz és így szólt:

– Köszönöm a szívességét. Ha tudtam volna, hogy áldozatról van szó, nem fogadtam volna el.

A hang végtelen ismerősnek tetszett. Mialatt Illésfalvy leugrott a vonatról és a pincérnek átadta a megbizást, azon törte a fejét, hol hallotta már ezt a mélyen csengő, a régi angol órákra emlékeztető hangot. Mikor a vonat elindult, Dénes megtalálta a kérdésre a feleletet. Az édesanyjának volt élete utolsó éveiben ilyen sajátságos, meleg és mégis tartózkodó hangja.

A következő állomásnál esni kezdett, vékonyszemü sűrű eső, amelynek csöppjei könnyekként szaladtak végig az ablaktáblákon. A dombok közt már késő ősz honolt, a mozdony magasra kergette föl a sárga leveleket, amelyek szomoru, titokzatos madár-csapatként repültek a vonat mellett.

A két utitárs beszélgetett. Az asszony elmondta, hogy északi Magyarországról jön, egy kis tót faluból, ahol maga vezeti a gazdaságot. Az ura évek óta súlyos -20- betegen tengődik egy németországi szanatóriumban, anélkül, hogy akárcsak egy órára is elhagyhatná azt. A szomoru házaséletből egy gyermek, egy kis beteges lány származott volt, aki ilyenkor egyedül marad a cselédekkel a birtokon. Az asszony mindezt egyszerüen, olcsó, udvarias sajnálkozásra nem számítva mesélte el, csak egyről panaszkodott, hogy fáradt, ami meg is látszott bágyadt tekintetén, sápadt arcán.

Illésfalvy megilletődött a csöndes szenvedés láttára. Míg az asszony halkan, nyugodtan beszélt, a férfi önkénytelenül összehasonlította magát, a lelkét utitársa szerényen hősies béketürésével, lemondásával és elszégyenkezett, mily türelmetlenül és idegesen viseli el ő, a férfi, sorsa borúsabb napjait, mily levert, ha az élet bármily apró kellemetlenséggel áll az útjába. Mennyivel nagyobb, erősebb ez az összetört asszony, aki csöndesen, öntudatosan járja a földi pálya tövissel kirakott utait, mint ő, aki üresen, a szerelmet kergetve halad át a világon, mindenütt csak napfényt és mosolygást keresve.

Azután a férfira tért át a szó. Illésfalvy azt mondta, hogy elvégezve az őszi gazdasági munkát, szórakozni utazik Hamburgba.

– Szórakozni, – szólt az asszony önkénytelenül fölsóhajtva, – milyen boldog ember lehet ön… Bizonyosan sok ismerőse van kint, nemde?

– Oh nem, – felelte Illésfalvy, akinek e percben rosszul esett a May mosolygó, diadalmas arcára gondolni, – inkább az utazásban találok örömet. Szeretek barangolni a világban, új vidékeket, új népet látni. -21-

– Én boldog lennék, ha nyugodtan élhetnék falunkban, – mondta az asszony s arcán látszott, mennyire összetöri az utazás, a betegápolás, az élet gondja. – Ha legalább a gyermekemet magammal vihetném, – tette aztán hozzá.

– Csodálom az erejét, – jegyezte meg a férfi, önkéntelenül közhelyre tévedve.

– Ez csak kötelesség, – mosolygott szomorúan az asszony, – és a kötelességtudás megvigasztal. Azonfölül… nem is lesz mindig így. Ha a férjem fölgyógyúl, mi is vigabban fogunk élni.

Illésfalvy lelki szemei előtt megjelent egy komor, kopár hegyoldal s rajta egy kietlen, szomoru épületcsoport, amely pár kilométerrel Berlin előtt ridegen bámul le az utasra. Ez volt a Zöld Falu, egy híres német szanatórium, amelyben tüdőbetegeket ápolnak. A fehér kőfalu, elhagyatottan álldogáló, szomoru telep, fűzfáival, kis kápolnájával, messziről temetőre hasonlít.

– Két éve egyhuzamban. Eleintén az állapota súlyos volt és hónapokig kellett mozdulatlanul feküdnie, de most már jobban van, a láza úgyszólván egészen elmult, s inkább csak óvatosságból kell még kint egy évet eltöltenie.

– Nem. Mikor az uram Zöld Faluba utazott, a fiam még csak egyesztendős volt, gyönge, beteges gyermek, akit ma sem szabad hosszu útra vinni. -22-

A kupéban fojtó hangulat lebegett. Illésfalvy más tárgyat keresett és a berlini színházakat hozta szóba.

Az asszony, aki két év alatt huszonnégyszer fordult meg a német fővárosban, sohasem látogatott meg színházat, pedig, mint mondta, nagyon szerette a művészetet, különösen a zene iránt érdeklődött s maga is sokat zongorázott fiatal korában. Illésfalvynak újra az édesanyja jutott eszébe, a komoly tekintetü, csöndes asszony, aki élete végén azt hitte, hogy a csillagok, a nap, a fák, a hegyek mind muzsikálnak s hogy a mindenség egy nagy szomoru szimfónia, amelyben minden élő s holt lénynek szerepe jut.

A vonat a Berlin melletti fenyvesekbe ért; nemsokára a külvárosok gyárkéményei is föltüntek az esőpárás látóhatáron.

– Viszontlátásra – szólt az asszony s egy percre lehúzta keztyűjét, hogy kezet szorítson Dénessel. – Még egyszer köszönöm a figyelmességét.

Megérkeztek. A podgyászhordók befurakodtak a kocsiba és széjjelkapkodták az utazó-holmikat. A pályaudvaron hemzsegett a nép. Pillanat mulva az idegen asszony eltünt a kijáratnál.

Illésfalvynak még volt egy órája a D. vonat indulásáig. Beült egy kocsiba és végig hajtatott a városon kis friss levegőt szívni. Szeme előtt ott lebegett az asszony csöndes szomoru alakja, fülében ott csengett sajátságos, mély színezetü hangja, amellyel azt mondotta:

Azután egyszerre lármásan, színpadiasan, fölvonuló katonazenével, bérkocsik robogásával, gépkocsik tülkölésével, az élet hatalmas lüktetésével bontakozott ki az Unter den Linden s elűzte, eltakarta a beteg férje mellé siető fáradt asszony alakját.

IV.

A hamburgi pályaudvaron napbarnította, karcsu asszony várakozott. Igen egyszerüen volt öltözve, szürke utiruhában, csuklyás angol gallérban, mégis látszott rajta a világot megjárt, kifogástalan elegánciáju nő, aki a legelső szabónál, a legjobb ízléssel megáldva dolgoztat.

– May! – szólt Illésfalvy ragyogó arccal, mikor kezet szorítottak. – Nem felejtett még el?

Az asszony mosolygott. Arca a távollét alatt egy gondolattal idősebb, de egyúttal sokkal érdekesebb és finomabb lett. Az ifjúság élénk színeit bizonyos megállapodottság és határozottság váltotta föl, amely egész alakjának nemességet és egyszerüséget kölcsönzött, anélkül, hogy jelleme vig alaphangját megzavarta volna.

– Abból, hogy közhelyeket mond, látom, hogy még mindig szeret egy kicsit, – felelte May mosolyogva.

Mikor kimentek a pályaudvarról, a kapunál Illésfalvynak föltünt egy magas termetü, koromfeketeszakállas férfi, aki merően, komolyan nézett a mellette elhaladó asszonyra. Az idegenen gazdag prémü bunda -24- volt, fején ragyogó cilinder, kezében aranymarkolatu sétabot.

– Látta azt az embert a kijáratnál? – kérdezte nevetve May, miután beültek a bérkocsiba, amely lassu döcögéssel indult meg az Alster felé.

Illésfalvy idegenkedve nézett Mayra, aki karját a férfiéba akasztotta, s nyugodtan folytatta tovább.

– Brightonban látott meg először, s onnét utánam jött Londonba, Queensboroughba, Scheveningenbe és most Hamburgba. Mindig csak rám néz, rettenetes komolysággal s pillanatra sem hagyna el. Azt hiszem, valami orosz, azok járnak már októberben bundában… Mindenesetre furcsa ember.

– Van egy tervem estére… St.-Pauliban búcsu lesz, az nagyon mulatságos dolog lehet.

– Oh, uriemberek is részegek néha… Úgy gondoltam, hogy senki se fog ránk ismerni, elmegyünk megnézni a háromfejü borjut, a villamos színházakat, a népénekeseket… Akikkel találkozunk, azt fogják hinni, hogy a kedvese vagyok, maga pedig droguistasegéd, vagy ilyesmi. -25-

– Köszönöm a bókot, – hajlott meg Illésfalvy. – És ha belekeverednénk valami verekedésbe?

A szállodához érkeztek. May gyorsan kiugrott a kocsiból és nyugodt szemtelenséggel fordult a portáshoz.

A kapus diszkréten meghajlott, Illésfalvy pedig kifizette a kocsist. Mikor be akart menni a szálló kapuján, újra összetalálkozott a pályaudvarbeli úrral. Az orosz rettenthetetlen komolysággal pillantott a lépcsőkön fölsiető May után, aztán leült a hallban és málnaszörpöt rendelt.

Este tényleg kimentek St.-Pauliba, a vidám külvárosba, amely már hangos volt a részeg matrózok ordítozásaitól. A tengerészek ötösével, hatosával karonfogva jártak az utcán és még a császárnak se tértek volna ki az útjából. A hosszu soron végig a szélben minden ház előtt öles plakátok lengtek s a legcsudálatosabb dolgokat hirdették: apagyilkosok viaszkmását, az örök mozdonyt, a kékbőrü embert, a cár fölrobbantását, a tudós lovat s több efféle nevezetességet. Az apró nézőtereken csípős dohányfüst kavargott, az előadásokat untalan félbeszakította egy neveletlen közbeszólás, de Maynak mindez nagyon tetszett s ő, aki unatkozva ült a legmulatságosabb színházakban, most egész este ki nem fogyott a nevetésből.

Mikor végre mégis megelégelték a zajos mulatságot, betértek egy másodrangu vendéglőbe, ahol a pincérek – akik azt hitték, hogy a „lány“ végre egy -26- gazdag idegenre tett szert – nagy figyelemmel fogadták őket s mihamar eléjük rakták Hamburg legöregebb angolnáját és legkeményebb marhagerincét. Alig ültek pár percig a fülkében, menetrendszerüleg beérkezett a prémesbundáju orosz is és ünnepélyesen helyet foglalt egy szögletben.

– Mégis kellemetlen ez a szüntelen fölügyelet, – mondta Illésfalvy és hazai szokás szerint tetőtől talpig végigmérte az idegent.

– Óh ne bántsa, – könyörgött May. – Hiszen nem csinál semmit és mulatságos látni, milyen ostobák a férfiak. Rendeljen inkább pezsgőt.

A pezsgő meleg volt és hamis, de azért May mohón hajtott föl két poharat egymásután, s a szeme csillogni kezdett.

– Milyen jó könnyelmünek és gondtalannak lenni, – mondta szemét félig lecsukva. – Angliában úgy éltem, mint lady Macduff, ridegen, zárkózottan, a legelőkelőbb unalomban. Az urakkal csakis közügyekről beszéltem, a hölgyekkel jótékonyságról. Kitünően beleéltem magamat e két szerepbe s nincs az a politikai vagy vallási kérdés, amelyben ne legyek tájékozva. Még a miniszterelnök is megcsodált s meghivott a felesége teájára Winsbourghba, ahol egész délután horgásztunk és old mate-et játszottunk. Ha most hirtelen belépne az ajtón! – nevetett May és az asztal alatt megszorította Illésfalvy kezét.

A férfi még sose látta ilyen közvetlennek és jókedvünek barátnőjét. Az asszonyt e percben bárki víg kis színésznőnek vagy kezdő táncosnőnek nézte volna, -27- aki meggondolás nélkül, mosolyogva, boldogan adja magát oda annak a férfinak, akit szeret.

– Mikor jön le egyszer Magyarországba? – kérdezte Illésfalvy, aki úgy találta, hogy az angolna nem is olyan öreg és a marhagerinc nem oly kemény, amilyennek első percben látszott.

– Jőjjön, jőjjön, – esdeklett a férfi – oly rossz egymástól ily messzi lenni. Töltse a telet Budapesten… igen?

– Majd meg fogom gondolni, – felelte és aztán intett a pincérnek, aki ravasz arccal állt őrt a fülke mellett.

– Igenis, nagyságos asszony, – hajlongott a pincér. – Azonnal kezdődik.

– Egy amerikai hangszer, nagyságos asszony. Olyan, mint a gitár… Parancsol egy vegyes gyümölcsöt?

Az étterem megtelt félszeg szerelmes párokkal, diákokkal, hajóstisztekkel, bonneokkal, színésznőkkel, ünneplőbe öltözött polgáremberekkel. A sarokban a -28- zenekar a Boulanger-indulót zendítette rá. Szemben az orosz milliomos elpusztíthatatlan nyugalommal gyujtott rá egy ökölnyi széles szivarra.

– Rögtön intézkedni fogok, nagyságos asszony. – felelte a pincér és elrobogott.

Egy perc mulva a Boulanger-induló abbamaradt és a zenekar a „Kőrösi lányt“ játszotta.

May ájtatosan hallgatta a hazai hangokat, aztán körüljártatta szemét a füstbeboruló aranyozott termen és így szólt.

– Lássa, Dénes… ettől az orosztól tulajdonképp szép, hogy mindenhova lépten-nyomon követ. Ki tudja, milyen kötelezettségei vagy üzletei vannak, amelyeket mind elhanyagol a kedvemért, anélkül, hogy csak egy mosollyal is megjutalmaznám. Mondja, Dénes, képes lenne maga rá, hogy ismeretlenül végig kísérjen a világon egy asszonyt?

– Magát mindenesetre, – felelt a közhelyekkel megtömött környezethez alkalmazkodva.

– És tudna órák hosszat az ablakom alatt sétálni, meg tudna értem feledkezni a kötelességeiről?

A kötelességekről… Illésfalvy szeme előtt a füstben egyszerre megjelent a gyászruhás asszony -29- képe, aki egész életét, ifjúságát, boldogságát föláldozta hitvesi és anyai föladatainak, a kötelességeinek, amelyekben rideg vigaszt akart találni… Szegény asszony, most már ott ül a Zöld Faluban, beteg férje oldalán és aggódó szemmel nézi a hőmérő szigorúan ítélő rovátkáit, amelyek életet és halált jelentenek.

– Természetes, hogy mindenről meg tudnék feledkezni, – válaszolt Illésfalvy elkomolyodva. – Hiszen szeretem magát, – tette lassan hozzá.

– Oh, milyen csunyán mondja ezt, hogy „szeretem“ – bigyesztette föl ajkát az asszony. – Hogy lehessen a szavainak hinni, ha így beszél?

Dénes szivarra gyujtott és sűrü füstfelhőt fújt maga elé. A szürke kárpít egyszerre eltakarta előle a Zöld Falu képét s a férfi mosolyogva szorította meg May apró kezét.

– Szeretem, nagyon szeretem – mondta keményen és tekintetét mohón vetette May finom arcára.

Az asszony teljes szépségében ragyogott az éles villamos fényben s a férfi vérén boldogan futott át a tudat, hogy ez a napsugaras homlok, ez a csillogó szem, ez a gyűrüktől csillogó, hófehér kéz, ez a gúnyos, apró száj mind, mind az övé s e pillanatban senki se veheti el tőle.

– Még egy kérésemet kell ma teljesítenie… De igérje meg, hogy nem fog ellenkezni.

– Menjünk egy félórára csónakázni az Alsteren… – szólt félénken az asszony.

– Tudom… – bólintott May. – Mindegyik magával viszi a kedvesét, aztán eloltják a lampiont és diákdalokat énekelnek… Ha már benne vagyunk ebben a hangulatban, élvezzük ki végig, – igen?

Fizettek és kikocsiztak az Alsterhez. A széles öbölben, a csendes őszi éjszakában, már százával uszkáltak a tarkalámpás, fölvirágozott hajók; itt is, ott is vígan szólt a harmónika s a liget felől lassu, régies kardal hallatszott.

May boldog mosollyal ült a kormányhoz, Illésfalvy pedig az evezésnek látott. Eleintén a csónak bizonytalanul ingott jobbra balra, azután Dénes visszanyerte régi evezős érzékét és erős csapásokkal hajtotta előre a bambuszalkotmányt. A friss szellő a távol tenger sós levegőjét csapta arcukba.

– Milyen kellemes éjszaka, – szólt May letéve kalapját s a vízbe lökte a csónak farán himbálódzó tűzvörös japán lampiont.

Illésfalvy egy percre behuzta az evezőket; a ladik most lassan rezgett a csillagok visszfényében.

A villasor partja mellett voltak. A sűrü fák közt föl-fölvillant egy kivilágított ablak, egy villamos ívlámpa, de a tulsó parton már koromsötétség honolt a gyárak közt. Puskalövésnyire tőlük, egy széles, ócska tutajon, a Barcarolát énekelték hegedüszó mellett. -31-

Az asszony lassan fölkelt a padról, odasimult Illésfalvyhoz és gyöngéden megcsókolta a homlokát.

– Nem fél, hogy a vízbe esünk? – kérdezte a férfi, végigsímítva May haját.

A késő ősz meleg napsugárral, kék égbolttal borította be a komor Hanza-várost. Mintha új tavasz akart volna jönni; a tenger felől illatos fuvalat szállott a kormosfalu házak közé, az esték nyugodtak, csillagosak voltak. Minden hajón késő éjszakáig vígan szólt a harmónika.

Illésfalvy pár nap alatt megfiatalodott, és lelke, amely már túlhaladt a nyár forrólélekzetü útjain, ismét tele volt színekkel, hangulatokkal, nagy gyöngédséggel. May, ha akarta, mindig le tudta volt bilincselni a férfit, különösen most, amikor egyszerűségével és közvetlenségével próbált hatni reá. Illésfalvy boldogan engedte magát át az új képnek, neki inkább tetszettek az egyszerü, tompább szinezetü, magukat boldogan alárendelő és álmodozó lelkek. Szerette, ha a nők mentől távolabb járnak a való élet ridegségétől, ha bensejük elüt a hétköznapi szabályoktól, ha komoly és szomoru érzéseik között első helyen áll az odaadó, nem számoló, nem gondolkodó szerelem. Ha a multban gyakran megesett, hogy Mayban nem tudta feltalálni az igazi nőt, ha megriadt gondolkodásától: az ok az -32- volt, hogy az asszonyban felösmerte a hiúságot, az üres pompakeresést, a könnyü gondolkodást, amely nem tulajdonított több jelentőséget az érzelmi világnak, mint a külső eseményeknek. May a szerelemben is csak fényűzést, érdekes színeket látott, a nagy érzéseket messziről megcsodálta, de igazán átérezni, átérteni nem volt képes. Most, hogy az asszony új, egyszerü, érthető alakban állott a férfi előtt, a régebbi benyomások eltompultak, elkoptak, s helyet adtak egy új, titokzatos, meleg képnek, amely hasonlatos volt ahhoz a nemes érzéshez, amelyet bennünk egy szép hangulat meglátása és megértése okoz.

Az a pár hét, amelyet együtt töltöttek el, zavartalanul, kölcsönös megértésben repült el. A színházakat, mulatóhelyeket az első kirándulás után ritkán keresték fel, inkább elbolyongtak az Alster-parton vagy hajóra ültek és kimentek a tengerparthoz, órák hosszat nézve el az új világba induló emberek komor készülődését, a hullámok játékát, a partvidék hamvas színeit. Beszélgetésük tárgya távol járt a köznapi élettől, többnyire lelki és érzelmi dogokról cserélték ki nézeteiket, önmagukkal foglakoztak és a multba kalandoztak vissza. A jövő csak a fiatalemberek agyát izgatja és foglalkoztatja; a meglett férfi szerelme a jelennél vagy a letünt időknél tartózkodik, hangulatai megnemesednek, lecsillapodnak, benső tartalomban meggazdagodnak, mint a valóban értékes műkincsek, amelyeknek az idő ád melegséget.

Illésfalvy nehezen tudott elszakadni az új Maytól. Akárhányszor elhatározta is volt, hogy este visszautazik -33- birtokára, ahol számos apró teendő várt reá, reggelre meggondolta magát és Hamburgban maradt.

Ott tartózkodását azután egy váratlan eset miatt még továbbra kellett kiterjeszteni. Egy délután kirándultak a tengerpartra, útközben azonban meglepte őket az eső és teljesen átázva vetődtek vissza a városba. Másnap reggel Illésfalvy lázas volt, estére pedig ágyba kellett feküdnie. Az orvos könnyebb tüdőgyulladást állapított meg és szobafogságra ítélte a férfit.

Illésfalvy soha se volt még beteg. Edzett ember létére irtózott a szobalevegőtől és boldogtalannak érezte magát, ha napjában nem tölthetett öt-hat órát a szabadban. Most az ágyhoz volt láncolva és függetlensége egy időre megszünt. Ez az érzés nagyon lehangolta és eszébe juttatta az élet telét, amikor sorra köszöntenek ránk a nyomorúságok és testi szenvedések. Ha elgondolta, hogy némely embernek esztendőket kell szobában, matrác-sírban töltenie, megborzongott és megdöbbenve nézett vigasz után.

A vigasztalás nem késett. May egész napját ott töltötte oldala mellett, fölolvasott neki, szórakoztatta és odaadással ápolta. A nagyvilági nő mintha egészen kiveszett volna belőle; szürke köntösében csöndesen, félénken járt-kelt a szobában, maga főzte a teát, maga fűtötte a lakást és aggódva leste az orvos véleményét.

May igen jól hegedült és a hangja is szép volt. Azelőtt e két tulajdonságát Illésfalvy előtt nem igen érvényesítette, most azonban, kifogyva az olvasásból és beszélgetési tárgyakból, gyakran elővette hegedűjét és tovaűzte vele a lomhán haladó időt. Illésfalvy nagyon -34- szerette a zenét és különös gyönyörűséget talált az ó-francia románcokban, amelyek csöndes hangulatukkal nemesen illeszkedtek az ablaktáblákon átszűrődő őszi szinekhez. Amint így kettesben, távol a világtól, az élettől, távol minden hétköznapiságtól egymás mellett voltak, a férfi úgy érezte hogy nagyon meg tudják egymást érteni és nincs szükségük az emberekre, azok tömérdek csinálmányaira, gondolkodására, társaságára. Dénes lelkének mélyéből egyre jobban emelkedett ki éveken át féltve őrzött kincse, nagy érzése, amely életének vezető eleme volt, amely bensejét nemessé, tisztává, férfiassá tette és elsősorban a szép, a művészi szép egyik gyönyörü virágának kultuszát jelentette.

Egy késő őszi estén – Illésfalvy már jobban érezte magát és elhagyta az ágyat – ketten beziguet játszottak. Az ablakokat szilaj eső verte, a tengerpart felől néha bömbölés hallatszott, mintha valami titokzatos állat fel-felordítana dühében. Illésfalvy egyszerre letette a kártyákat és kezébe vette az asszony hófehér ujjait.

– Legyen a feleségem, – ismételte Dénes, szembenézve barátnőjével. – Azt hiszem, meg fogjuk egymást érteni, a lelkem vágyódik a magáé után.

– Nem voltam erre a kérdésre elkészülve, – felelte azután. – Engedje meg, hogy előbb önmagammal számoljak. -35-

– Nem, nem, – tiltakozott a férfi, – most válaszoljon, kell, hogy most rögtön választ adjon! Ha szeret, akkor a felelet nem lehet tagadó és holnapig se változhat meg; ha idegent lát bennem, akkor jobb, ha rögtön megtudom.

– Idegent? – mosolygott May szomorúan. – Miért lennék akkor itt? Hiszi, hogy valami érdek fűz össze bennünket?

– Bocsássa meg tapintatlanságomat, – szólt megcsókolva barátnője kezét és tisztelettel, ragaszkodással nézett fel Mayra.

Az asszony végigsimított homlokán, azután az ablakhoz ment s a hideg táblához szorította fejét. Egy ideig mély csönd honolt a szobában.

Az asszony már visszanyerte nyugalmát; ugyanaz az okos, világos, határozott nő volt, mint a multban százszor és százszor, ha fontos lépés előtt állott. Alakja megnőtt, megerősödött a férfié mellett, aki idegesen és türelmetlenül várta a feleletet.

– Dénes, – vette fel a szót May, – őszintén fogok beszélni és szeretném, ha maga is őszintén, higgadtan ítélné meg a helyzetet.

Illésfalvy nyugtalanul nézett barátnőjére, aki azonban komolyan, határozottan folytatta.

– Mindaketten túl vagyunk azon a koron, Dénes, amikor az embernek öröme telik benne, ha bolondságot követhet el. A mi szemünk, tekintetünk és ítéletünk -36- meghiggadt, a lelkületünk is nyugodtabb lett. Nem vagyok rajongó és talán sosem voltam fellengős, nem igen becsültem túl, de nem is néztem le a lelkem világát. Jól ösmerem magamat és meg tudom bírálni hangulataimat, indulataimat. Keresztülmentem sok olyan dolgon, amely más asszonyt még álmában sem környékez meg, az életben tömérdek színnel, eseménnyel, emberrel, fölfogással ismerkedtem meg, bizonyára sok örömem és gyönyörűségem is volt. Mindez érzésekből egy emelkedett ki határozottan, egy uralkodott a többiek felett: a szabadságé, a függetlenségé. Soha senkinek nem akartam, nem tudtam magamat alárendelni, soha lépéseimről senkinek nem adtam számot s gyönyörűségem telt benne, hogy emberektől, nézetektől, talán hangulatoktól is befolyásolatlanul járhattam a földgolyón. Őszintén beszélek, Dénes: – én a függetlenségemet senki kedvéért nem tudnám feláldozni.

– És a szerelem nem volna több, mint a szabadság? Kettőnk lelki közössége nem kárpótolná az elvesztett függetlenségért?

– A szerelem az én szememben ma már nem féktelen szenvedély, nem vadregényes táj, avagy mindeneket elsöprő elem, – ezek a színek megtompultak, megcsöndesedtek és megszelidültek lelkemben. Az ember tulajdonképp csak egyszer szeret igazán, odaadóan, ostobán és mégis boldogan: amikor fiatal s amikor először ismeri meg ezt az érzést. Ennek az ideje rég elmult, s talán jobb is így, mert csak tömérdek szenvedést, gondot, -37- megalázkodást jelent, – legalább nekem… nekem nem adott mást.

Illésfalvy összeharapta ajkait. A benseje idegesen zúgott, vergődött: mintha a féltve őrizett, drága csecsebecsékkel, finom műtárgyakkal, holdvilággal szőtt képekkel teli világba egyszerre beférkőzött volna a nyers észak havas, piszkos szélvihara és szertedobálta, bemocskolta volna mindazt a gyönyörü fehérséget, kristályos hangulatot, amely verőfényes napsugárban csillogva nemesítette meg lelkét és szívét.

– Akkor… tehát nem szeret? – kérdezte a férfi tétován, még mindig reménykedve, hogy csak rossz álommal áll szemben.

– Dénes, – mondta nyugodtan, – én mindig becsültem magát, ragaszkodtam önhöz és szerettem is… de a magam érzése szerint. Boldog voltam, hogy egy okos, jólnevelt, képzett ember társaságában lehetek és szívemnek jól esett az a meleg érzés, amely önt hozzám fűzte. Borzadok tőle, ezt a barátságot tönkretenni azzal, hogy örökre egymáshoz kapcsoljuk magunkat, amikor ösmerem a lelkem nyugtalanságát, hiúságát, kiszámíthatatlanságát. Valóságos csapás lenne, ha ön engem elvenne feleségül, mindkettőnkre csak tömérdek bánat és kellemetlenség háramolna belőle. Ez lehetetlenség, sőt annál is több: ostobaság. Maradjunk meg a régi barátoknak, akik minden hónapban, minden negyedévben látjuk egymást és friss hangulatokkal, a távollét által megerősödött érzéssel közelednek egymáshoz, s amikor észreveszik, hogy alakjuk kölcsönösen -38- megszokottá, hétköznapivá kezd válni, ismét búcsút mondanak egymásnak és a köztük lévő kapcsot nem hagyják megrozsdásodni, elkopni… elszakadni.

– Nem, nem, – szólt nyugtalanul, – ez lehetetlen, ez hazugság, megalkuvás, amelybe sosem törődöm bele. Félszerelmet nem akarok ösmerni, ahogy félig igazat se tudnék mondani.

– Most megvet, – vette föl egy kis keserűséggel a szót az asszony, – megvet, mert igazat mondtam. Ha hazudtam volna, talán minden rendben lenne és a lelkében az első helyet foglalnám el.

Illésfalvy nem válaszolt, a lelke tele volt keserűséggel, szomorúsággal és megsértett hiúsággal. Azt hitte volt, ha szívének legbensőbb ajtaját kinyitja és föltárja féltve őrizett oltári szentségét, a hivők le fognak borulni előtte, tisztelni, imádni fogják, mint ő maga, aki rajongva tekintett föl ez érzésekre, és most, ime, a templomba surrant pogányok hidegen, okosan és kegyetlenül mosolyognak a szentségre, amely fájdalmában megborzong és szomorúan sötétedik el.

May végigsímította haját és elborultan nézte az üvegtáblákon végigfutó esőt. -39-

VI.

Illésfalvy másnap reggel összecsomagolt és búcsút vett Maytól. Az a titkos reménye, hogy az asszony utolsó percben meggondolja a dolgot, félredobja az álarcot és igazi, szerető, nem számoló, nem gondolkodó nővé változik, aki meleg szeretettel borul nyakába annak, aki őt a világon minden fölé helyezi, füstté vált. A búcsúnál May szemében könnycsepp csillogott, de azért az asszony nyugodt és okos maradt.

– Maga túlbecsül engem, és… és talán önmagát is, – ez volt May utolsó szava, amikor a férfi beszállt a D.-vonatba.

Berlinig Illésfalvy komoran, sötét gondolatokkal eltelve ült fülkéjében. Emlékezése vissza-visszatért Mayhoz, akinek alakja üdén, karcsún, frissen csillogott a kikötőváros fekete környezetében. A személyes csalódásnál a férfinak jobban fájt a félreösmerés, érzelmi világának, rajongásának ez az önkéntelen lebecsülése, amelyben May részesítette. Mint sok ember, aki bensejének él s annak becsesebb megnyilatkozásait istenségként tiszteli, Illésfalvy is bizonyos mértékben önző volt, jóllehet ezt maga nem vette észre. Dénes azt hitte, hogy az érzelmi világ tisztelése, a szerelemnek, a nemes gyönyöröknek, az odaadó indulatoknak imádása a lelki vonások közt az első helyen áll, s nem akarta belátni, hogy ez tulajdonképp az önzés egy finomabb, csiszoltabb formáju megnyilatkozása, amely csak a magunk szempontjából lehet indokolt. Érzékenységének, férfihiúságának fájt, hogy May nem -40- értette meg e sajátszerü, finoman rajzolt, szines virágokkal ékesített lelkivilágot, amelynek rejtett mélyén forró megnyilatkozások, gyöngéd hangulatok, őszinte ragaszkodás és meg nem értett vágyak lappangtak.

Berlinben Dénes egy napot töltött, azután eszébe jutott, hogy az ügynöke ismételten fölhívta volt figyelmét a botyáni birtokra, egy régi felsőmagyarországi gazdaságra, amely jutányos föltételek mellett várt vevőre. Miután úgyis Zsolnán át vitte az útja, Illésfalvy elhatározta, hogy két napot rászán a birtok megtekintésére. Annál jobb, ha nem tudják, hogy odaérkezik, legalább pongyolában látja a gazdaságot.

Egy vasárnapi gyorsan alkonyodó délután Illésfalvy fölült a magyar vonatra. A szakaszban sajátságos találkozása volt: fekete ruhájában, csöndesen, szerényen ott ült az ismeretlen nő, akivel annak idején Berlinig utazott volt. Az asszony az ablak felé fordulva foglalt helyet, de a férfi rögtön megösmerte karcsu termetéről, kékesen csillogó fekete hajáról.

Dénes úgy érezte, mintha régi barátjával találkozott volna össze. Az asszony modorában csupa rokonszenves vonás volt, amelyek észrevétlenül, finoman vonzották magukhoz a férfiakat s mégis tiszteletet tudtak ébreszteni. Modorában, amely minden ízében finom volt, nem lehetett keresett vagy követelő vonást fölfedezni, ellenkezőleg, messziről meglátszott rajta, hogy egy összetört, a sorstól megviselt asszony, aki ennek dacára emelt fővel, csillogó homlokkal jár a világban s erős elhatározással teljesíti kötelességét. Ez ellentétes színek nemessé, emelkedetté, kristálytisztává -41- tették szép arcát, amelyen csak itt-ott mutatkoztak a gondok szarkalábai.

A Zöld Faluban nem volt különös ujság. Hogy az ősz esővel, hóval beköszöntött, a férj valamivel rosszabbul érezte volt magát, de az orvos azt mondotta, hogy mindez csak átmeneti jellegü és az asszony megnyugodott benne.

– Ha nem veszi rossz néven, – kérdezte a férfi, mikor a vonat berobogott a fenyvesek árnyékába, – engedje megtudnom a nevét. Nem követek el tiszteletlenséget?

Az asszony elővett kézitáskájából egy ezüst ceruzát, azután határozott, egyenes betükkel írta föl: „Bogdány Vera“.

Vera ijedt tekintetet vetett Illésfalvyra, de Dénes olyan nyugodtan, egyszerüen nézett reá, hogy az asszony leküzdötte idegenkedését és lassan odaírta a név mellé ezt, hogy „Füzesér“.

A vonat pillanatra kiért a fenyőkből. A domboldal tetején fehéren, komolyan, fűzfáktól körülvéve jelent meg a Zöld Falu ködövezte képe. Vera lehajtotta fejét és lecsukta szemét. Amint arcán a szomorúság végiglebbent, homloka még jobban csillogott.

– Talán tapintatlanságnak fogja minősíteni, – szólalt meg, – de meg kell mondanom, hogy ön egyike a legrokonszenvesebb asszonyoknak, akikkel találkoztam. Nem bántja ez a közhely? Elhiszi, hogy ezt őszintén mondtam?

– Elhiszem, – felelte félénken Vera és újra nyugtalanul nézett Illésfalvyra.

– Azt is meg tudom mondani, honnét ered ez az érzésem. Az ön mozdulatai, a tekintete, a hangja nagyon hasonlítanak megboldogult édesanyáméra.

Illésfalvy most hamburgi utazásáról kezdett beszélni s elmondta, hogy két hétig betegen feküdt.

– És… és egyedül volt az idegenben? – kérdezte az asszony, aki női ösztönnel megérezte a távoljáró Mayt.

– Nem, – válaszolta lassan, – egy asszony volt mellettem, egy asszony, akiről azt hittem, hogy szeret, hogy meg tud érteni, de akiben nagyon csalódtam.

Bogdány Vera kinézett az ablakon. A párás üvegtáblák mögött csatakos mezők, ázott országútak repültek el.

– Talán nem értette meg önt, – szólt az asszony, mintha a kopott fáknak és cserjéknek beszélne. – Azt hiszem… a legtöbb ember félremagyarázhatja önt.

– Megmondom nyiltan. A megjelenése, a modora, a külseje azt a benyomást keltik, mintha sokat látott, tapasztalt világfi lenne, egy kissé könnyelmü, gyorsan élő és keveset gondolkodó. És alapjában ön… talán jó és becsületes ember.

– Azt hiszem, – folytatta tovább az asszony, – hogy az a férfi, akinek az édesanyja lebeg a szeme előtt, nem lehet rossz.

– Csak szerencsétlen. Hiszen többnyire olyankor jut a szülőnk az eszünkbe.

– Meglehet. Én már gyermekkoromban elvesztettem az édesanyámat és apámat, ez az érzés tulajdonképp ösmeretlen előttem. A szenvedésben korán volt részem és talán ez teszi, hogy megszoktam az életet komolynak és felelősségekkel telinek látni. Örömben ritkán volt részem, s ha mosolyogtam is, mindig úgy éreztem, hogy egy titkos hatalom állandóan mögöttem áll és bármely pillanatban lecsaphat rám. Éppen azért bizalmatlan voltam a sorshoz, az emberekhez és gyáván jártam a földön. Lehet, hogy igazi boldogság nincs is a halandók között, vagy legalább is kevesen vannak, akiket erre az égben kiválasztottak.

Illésfalvy előtt lassan egy új világ nyílt meg, egy csöndes, szomoru és mégis érzésekkel teli ország, amely merőben elütött azoktól a képektől, amelyeket eddig, földi pályája tarka fordulatai közben, megpillantott. Amerre ő járt, mindenütt a szerencsét, a boldogságot, a napfényt hajszolták, a szenvedések fekete örvényekként -44- tüntek föl, amelyekben az ostobán kegyetlen sors az életet akarja megfojtani. Aki tehette, menekült e sötét környezetből, elkergette oldala mellől az árnyakat, kétségbeesve viaskodott a kék égboltért, a szinek csillogó országáért, a zavartalan boldogságért. Ez az asszony pedig csöndesen megadta magát a végzetnek, beletörődött a szomorúságba, azt mintegy az élet tartozékának tekintette és törékeny termetével, gyönge kezével megbirkózott az árnyakkal. Milyen más világ volt ez, mint az övé, milyen nyomott, mennyi szenvedéssel teli, mily messze tőle áll a felvidéki kis ház, ahol Vera csöndesen él a gyermekének, a bánatának, a kötelességének.

Beesteledett. Az asszony kimerülten hajtotta oldalt fejét és mialatt Illésfalvy tovább beszélt élményeiről, a tengerparton látottakról, az élet nyomorúságáról, Vera lassan elaludt. Mikor lehunyta szemét, arcán elsimultak a gondok ráncai, ajkáról eltünt a fáradt, szenvedő vonás.

Amikor közel jártak Zsolnához, a férfi halkan belopózott a podgyászáért. Akármilyen csöndesen szedte le azonban holmiját, Vera mégis fölébredt és csodálkozva, álmosan nézett Illésfalvyra.

Vera megint levetette a keztyűjét, mint első találkozásukkor és odanyujtotta kezét Illésfalvynak. -45-

– Viszontlátásra, – mondotta nyugodtan, – viszontlátásra, ha ugyan még összevetődnek utaink.

– Engedje meg, hogy néha érdeklődhessem iránta, hogyan van, hogyan telnek a napjai… Megengedi?

Illésfalvy kiszállt. Amikor elhaladt a kocsi előtt, az ablakban ott állt az asszony és kinézett a párás táblákon. A tompa keretben alakja egy régi, nemes képre hasonlított, amelynek vonásain évszázadok elfojtott bánata ömlik el.

VII.

A kis állomásról Illésfalvynak egy rossz bricskán félnap hosszat kellett kocsikáznia, míg eljutott az eladó birtokra. Botyán vidéke meglehetősen szomoru volt. A keskeny mezei út birkalegelők, sivár dombok közt húzódott el, amelyek tele voltak ágyugolyónyi fehér kövekkel. Az ember azt hihette volna, hogy a szikladarabok nyomtatéknak vannak rárakva a sovány libapázsitra, nehogy a szél hirtelen gondolatában az egész mindenséget elvigye. Falu csak nagyritkán akadt az útvonalban: koromszagu, fekete tót fészkek, amelyeknek fatornya félénken lapult meg a girbe-gurba szilvafák -46- közt. Egy-egy fordulónál gyors hegyipatak bukkant föl; az apró hullámok türelmetlenül rázták a beléjük hajló fűzágakat.

Este volt, mikor végre bevetődtek a botyáni portára. Egy öreg kuvasz fáradt csaholással köszöntötte őket; egyéb élet nem igen mutatkozott az oszlopos épület körül. A Zsolnán fölvett tót fuvaros leszállt a bakról, bement a kuriába és nagysokára Szeberényi urammal, egy magyarruhás, nagyot halló gazdatiszttel tért vissza.

– Bocsánatot kérek, – szólt a szittya tisztelettel hajolva meg a látogató előtt, – de már éppen lefeküdni készültem. Ilyenkor, őszfelé, nem sok dolog akad, a máriást pedig elunja az ember. Tessék beljebb fáradni! Héj, Anka!

– Fütsetek be az uriházba és hozzatok gyertyát! – intézkedett a magyarruhás, megcsörrentve kulcsait.

– A régi gazda nincs már itt? – trombitálta Illésfalvy Szeberényi uram fülébe.

– Nem, nem, – felelte az öreg fontoskodó szomorúsággal. – Nem akarja látni, hogy költözködik új úr a portára! Tessék beljebb kerülni!

Az ócska ház ajtaja éles csikorgással nyilt meg. A szobákból kripta-szag csapódott ki. A gyertya táncoló világánál egy széles, meszelt falu, pipatóriumszerü helyiségbe léptek, amely tele volt csibukszárakkal, dohánytartókkal, pipaszurkálókkal. A szögletekben apró, kényelmetlen ripszbútorok állottak. A falon acélnyomatok -47- lógtak: Petőfi búcsúja és Napoleon a Bellerophon fedélzetén. A zajra egy dongó légy fölébredt és haragos zümmögéssel csapódott neki az ablaktábláknak.

Illésfalvy kellemetlenül érezte magát. Hirtelen eszébe jutottak Schümann bizalmas apró szobái a hamburgi, márványfalu Heine-házban, a nesztelenül lépő, komolyarcu pincérek, az élesen csiszolt poharak, a csillogó ezüsttálak és a szőnyeges falak közt kavargó könnyü, illatos szivarfüst.

A szolgáló nagy csomó fával a kötényében lépett be és telerakta a cserépkályhát, amelynek egyik oldalán menten vékony csikban tört ki a füst.

– A nagyságos úr már vacsorázott? – szólalt meg a szittya, aki még a legegyszerűbb szavakat is sajátos ünnepélyességgel hangsúlyozta és felkiáltójelezte.

– Milyen tulajdonképp a birtok? – kérdezte Illésfalvy a tűzhöz telepedve.

– A birtok? Biz’ az kissé el van hanyagolva, nagyságos uram! Az én jó gazdám sora az utolsó időben meglehetősen rosszul ment! Nem lévén készpénzünk, a fundus instruktust kellett megtámadnunk. Éppen ez okból a gazdaság nincs prima állapotban.

– Mi az a fehér épület a kertben? – kérdezte a vendég egy a kertben álló apróhomloku, lépcsős, vasajtós házra mutatva. -48-

Megint elhallgattak. A süket gazdatiszt békésen nézegetett maga elé és az üstökét simogatta. Semmi kötelezettséget se érzett magában, hogy csevegjen, és türelmesen várta, hogy Dénes végre jóéjt mondjon neki.

– Az ágyas ház a szomszéd szobából nyílik, nagyságos uram, – felelte Szeberényi predikátori hangon. – Ott is befüttettem.

– De igen. Az ágyasházban, az almáriumban, sokféle könyvet talál nagyságod. Ott van a „Honderü“ is, és az „Életképek“ minden évfolyama! Az öreg nagyságos úr mindig ezeket olvasgatta, mígnem a szél megütötte. Nyugodjék békével, türelmes és emberséges úr vala!

Illésfalvy elszítt egy szivart, aztán nyugovóra tért. A mennyezetes, Rákóczi-ágyban feküdve, a tört zsalugátereken át kilátott a kertbe, amelynek hervadt kőrisfái között csöndesen, komolyan húzódott meg a kripta. Minden néma és ócska volt: a megroppant fák, a bozótos cserjék, a roskatag padok, a félkaru, megzöldült szobrok, a veteményes kert földig hajló kerítése, a begyöpösödött, bedőlt filagóriák. Szinte lehetetlennek látszott, hogy hajdan más élet járt erre, hogy az istállókban fiatal paripák ficánkodtak, a tölgyek alatt jókedvü urak poharaztak és a kerti utakon szép asszonyok, fiatal leányok sétálgattak, palotásról, gavallérokról, boldogságról beszélve. -49-

Dénes nem tudott aludni. A szobában lengő kriptaszag a mellére nehezedett, ki kellett nyitnia az ablakot. Egy ideig az „Életképeket“ olvasgatta, azután a párkányra támaszkodva kinézett az éjszakába. A kuvasz néha rekedten vakkantott egyet, hébe-korba egy, az időszámolásból kivénült kakas kukorékolt. Éjfél után fölbukkant a hold és a messzeségből, ólmos vonásokkal megrajzolva széles mocsár emelkedett ki, amelynek nádja – a csöndben a házig lehetett hallani – lassan zizegett.

Reggel Illésfalvy körülkocsizta a birtokot. Miként a porta, a szántóföldek, szőlők, erdők is el voltak hanyagolva. A gazdatiszti lakások, bevert ablakkal, üresen állottak, a szőlőket gaz lepte el, a vetemények magba szaladtak. Embert alig lehetett valahol látni, csak a mocsárnál lézengett egy tót, aki báránytürelemmel halászgatott a piszkos lében.

Fele úton szapora, hideg felvidéki eső kezdett hullani, oly erősen, hogy Dénesnek másfél órára egy bedült présházba kellett menekülnie. A vidék most egész komor lett. A földek lucsokká áztak, a fák kopasz galyairól csurgott a víz; a varjuk lomha szárnycsapásokkal vándoroltak ide s tova. Kelet felől köd ereszkedett le, amely megnagyobbította az ákácok púpjait és az árokparti cserjéket.

Illésfalvyra egyszerre ráborult az egyedüllét árnya. A fuvaros békén elaludt pihenő szekerén, a lovak közömbösen nézték a gyorsan növekvő sarat s nyilván azon gondolkodtak, mint lehetne a kátyu megkerülésével egyenesen az istállóba repülni. De ha nem lehet, az se baj; ilyen az élet, dolgozni és -50- izzadni kell a szénáért… Dénes rosszkedvében rágyujtott, de még a szivar is csapnivaló volt, sercegve égett és hirtelen megszenesedett.

A présházban csípős hideg honolt. Illésfalvy egy ideig föl s alá járt, tornázott, a karjait csapkodta, de, hiába, a nátha már megfogta. Az idő lassan telt, kint egyre szaporábban kopogott az eső. A világ mintha ezer és ezer mértföldekre lett volna tőle, elsáncolva mocsarakkal, sűrű ákácokkal, járhatatlan, sáros hegyoldalakkal. A nedvesfalú kalyibában ácsorogva, a férfi egyszerre undorodni kezdett az átázott földektől, zörgő kukoricásoktól, ködös mocsaraktól, és emberek, élő lények, melegség és szinek után vágyódott. A szomoru hangulat ránehezedett a lelkére és azt is fakónak, kopottnak mutatta: sehol egy barátságos szöglet, egy nyugodt emlék, sehol senki, aki meg tudná érteni ezt a megnyilatkozni kívánó meleg érzést, amely szíve mélyén, félreösmerve, lealázva húzódik meg. Évek óta most látta először, milyen egyedül van, személye milyen közömbös az emberek millióinak, milyen sivár módon telnek üres napjai.

Dénes kedvetlenül ült le egy ócska hordóra és visszagondolt a hamburgi napokra. A mocsarak ködjéből lassan, üde vonalakban lépett ki May alakja, homloka sugárzott, szép csillogó szeme belevilágított a salétromfalú présházba, elkergetve onnét az unalom és meghasonlás szürke árnyait.

– Oh, ha itt lenne, – szólt magában a férfi, de a következő percben ismét úrrá lett gondolatai fölött: fölkelt és fölrázta a kocsist. -51-

– Menjünk haza, – kiáltott rá az álmos legényre, aki rosszkedvüen engedelmeskedett, a lovak közé vágott és nagy zökkenésekkel vezette le a hegyről ócska alkotmányát.

A botyáni kuria a szokott némaságba burkolózott, az alacsonyhomloku ház komolyan nézett az esőfelhőkbe, amelyek lassu hullámokként követték egymást. Szeberényi uram ki akart tenni magáért és ünnepi ebéddel, – malaccal, nyúlpecsenyével, kürtös kaláccsal – várta a vendéget. Az ebédlőben a facsillár volt fölgyujtva; az asztalon – buzavirág-kék vázában – nagy csokor őszirózsa pompázott. A kandallóban teljes lánggal lobogott a tűz.

Illésfalvynak ma se volt étvágya. Alig evett valamit és szórakozottan hallgatta a süket kasznár fejtegetéseit a régi balpárt csodálatos tevékenységéről. Az öreg úr egy ideig elfecsegett a hatvanas, hetvenes évek politikájáról, azután a szegénylegényekre tér át, majd néhány sajátságos vadászkalandot mesélt el, de utóbb belátta, hogy a vendégnek nincs kedve csevegni s azért elhallgatott, nyugodtan kvaterkázott és csak néha sóhajtott föl.

Ebéd után Illésfalvy leült a tűz mellé és elaludt. Késő este volt, mikor fölébredt, rosszkedvüen és azzal az érzéssel, hogy, kialudva lévén, ismét álmatlanul fogja az éjszakát tölteni. Az unalom kétségbeejtően borult rá az ódon kuriára. A gazdatiszt már lefeküdt volt, a házban csak a tót cseléd volt még ébren, az is el-elbóbiskolt a hideg tornácon, ahová a vén szittya ültette volt, hogy ha a vendégnek valamire szüksége volna, kéznél legyen. -52-

Az eső kissé elállt s Illésfalvy kiment egyet sétálni. Az utak tele voltak sárga levelekkel, a fák közt rothadt szag terjengett. Dénes végigbotorkázott párszor a kerten, aztán a sötétben beléütődött egy ócska gipszvázába – a belvederi Apolló orr nélküli utánzatába, – amely eldőlt és összetört. Pár perc mulva újra szakadni kezdett az eső és a sétát félbe kellett hagyni.

Az éjszaka, mintha sohase akart volna véget érni. Illésfalvy egy ideig olvasgatott, aztán föl s alá járt, teát főzött magának, végignézte a pipákat, az ócska rézmetszeteket, az évszázados bútorokat, a buzogányos, rókaprémes, szögletes és komoly arcképeket, a falakon elhelyezett rozsdás fegyvereket, agár-billikomokat, szarvasagancsokat. Közbe el-elszundított a karosszékben, de a régi szekrények pattogására untalan fölébredt és újra kedvetlenül kezdte járni a szobákat. Hajnalra kialudt a tűz és a lakás egész kihült.

– És vannak, akik évtizedeken át így tudnak élni, – gondolta el a férfi, – minden nemesebb indulat, akarat, tehetség nélkül, állati módon tengődve egyik napról a másikra. Vannak emberek, akiknek elég, ha reggel végigjárják a csatakos földeket, kiveszekszik magukat a béreseikkel, ebéd után elszívják a pipájukat, elolvassák a kalendáriumot, megexeciroztatják a vizslájukat s azzal befordulnak az ágyba és tovább álmodják mindazt, amit nappal cselekedtek: a kvaterkát, a pipát, a vizslát, a kalendáriumot! Ez volna az élet?

Egyszerre nagy türelmetlenség fogta el. Azt szerette volna, ha már reggel lenne, befogathatna és vad hajszában menekülhetne ez átkozott vidékről, amelynek -53- elmaradottsága, köde, ridegsége úgy rákapaszkodott a lelkére, mint a botyáni feneketlen útak sara a kocsikerékre. El innen, el, egy melegebb, szebb vidékre, ahol színek, érzések, hangulatok laknak, ahol vér lüktet, ahol a lélek s a benne rejlő elemek meg tudnak nyilatkozni, megértésre találnak, ahol világosság és levegő van, éltető levegő, amely kacagva cáfol rá a dohos kriptaszagra, a rothadó falevelekre, a fűzfák közt elhúzódó nyirkos mocsarakra!

Mint odakint a présházban, szeme előtt egyszerre újra fölelevenedett May alakja, szebben, ingerlőbben, mint valaha. Az asszony finom ajka körül titokzatos mosoly játszott, tekintete kérdőn, puhán tapadt Dénesre. A látomás oly élénk volt, hogy Dénes belérázkódott. Vadul érezte, hogy vissza kell térnie Mayhez.

A nap akkor bukott föl a pajták mögött. A keleti nádas vörhenyesen csillogott, aztán megtört a sugarak ereje. A botyáni portának csak bizonytalan szürkeség jutott, amely összefonta a cserjék, ákácok, meggörnyedt szilvafák fáradt körvonalait.

VIII.

A hosszu úton Illésfalvy elgondolkodott a történteken. Érezte, hogy amit cselekszik, föltétlen, szomoru megalázkodás és nem illik bele az érzelmi világról való régi gondolkodásába. Ha visszatér Hamburgba, ezt csak önérzete föláldozása árán teheti meg, és May egyszer s mindenkorra úrrá lesz benső élete fölött. Egy-egy percre a férfi összeszedte magát és elhatározta, hogy a következő állomáson kiszáll és visszatér Sámsonba. E pillanatokban, mintegy villámfénynél, tisztán látta, mily dőreséget akart elkövetni. Az akarata, a józansága tiltakozott, de aztán eléje állott May napsugaras, mosolygó alakja és könnyü kézzel simított végig számadásain. Illésfalvy lelkén végigrezgett a tudat, hogy e bűvös hatalommal szemben tehetetlen, és csüggedten, mégis boldogan engedte át magát e sajátos érzésnek.

– Ki tudja, – elmélkedett Dénes, – talán éppen ez az igazi szerelem, amely elüt a hétköznapi élet szabályaitól, amely föléje kerekedik a kétszer kettő négynek? Az iskolai szabályok szerinti szerelem, nagy megértéssel, példás összhanggal, kifogástalan megnyilatkozásokkal csak az óragépre járó embereket elégítheti ki és ki kell, hogy merüljön a megszokásban. Az igazi szerelem megérthetetlen, megfejthetetlen, titokzatos, mint maga az élet, amelynek legcsodálatosabb megnyilatkozása.

Mindez csak vigasz volt, de Illésfalvynak nem volt sok kedve, hogy önmagának ellentmondjon. Lassanként -55- belényugodott a helyzetbe, s a vágy, hogy újra karjaiba zárhatja a szép asszonyt, hogy visszavarázsolja a meghitt napokat, diadalt aratott fölötte. A dolgokat, melyek kiszakadtak körünkből, kisiklottak kezünk közül, az ősember hajlandóságával mindig jobban szeretjük, mint azokat, amelyek sajátjaink; ez az egyszerü szabály sikerrel tud megbirkózni a legacélosabb izom, a legfegyelmezettebb elme erejével. Az egészségünk értékét csak akkor ismerjük meg, mikor azt elvesztettük, a boldogság is mint emlék ragyog legnemesebb fényben.

A Hotel zu den Vier Jahreszeiten portása sajnálkozva hajlott meg Dénes előtt.

– Ő nagysága tegnap utazott el, – mondta a jó borravalót adó vendéget megillető tisztelettel.

– A címét nem méltóztatott hátrahagyni. Megparancsolta, hogy esetleg ideérkező leveleit tartsuk vissza.

Illésfalvy összeharapta ajkait. Tehát May fölégette maga mögött a hídakat: nem akarta, hogy Dénes megtudja, merre ment, a leveleire, sürgönyeire se volt kíváncsi. A férfi lelkét újra a csalódás és megsértett férfiui hiúság érzése járta át.

A portás tisztelgett s egy másik utassal állt szóba, aki a gőzfürdő után tudakozódott.

Dénes fölhajtotta a kabátja gallérját és végigsétált az Alster partján. Borús, szeles idő volt, a tenger -56- felől haragos felhők tolakodtak a barna rajzu, keskeny homloku házak felé. A kis vízmenti pavillonban, ahol annyi kellemes órát töltöttek el, alig egy-két ember lézengett, a pincérek ásítva nézegették a pohárszék tengeri rákjait.

Mikor a férfi a Lloyd épülete elé ért, egy kockásruháju kocsis mélyen leemelte előtte kalapját. Schmiedt volt, az Oppenheimer legjobb fiakkerese, aki hamburgi tartózkodása alatt nap-nap után kiszolgálta Illésfalvyt.

Dénes megállott; tekintete megcsillant. A szerelmes ember minden követ megmozgat. Hátha a szemfüles legény tud valamit Mayról?

– Nos, hogy van, Schmiedt? – kérdezte szokott jóindulatával. – Mi ujság Hamburgban?

– Oh, nem sok, – felelte a kocsis mosolyogva. – Tegnap a vasutra vittem a nagyságos asszonyt…

– Berlinbe utazott, nemde? – vetette oda, közömbösséget tettetve Dénes.

– Igenis. A nagyságos aszony a D.-vonattal utazott el. Szolgálhatok talán a nagyságos úrnak?

– Talán máskor, – válaszolta Dénes, akinek gondolatai már másutt kalandoztak.

A D.-vonatnak Hamburg és Berlin között csak egy nagyobb állomása van: Wittenberga. Valószínü, hogy May nem ide ment; – nem szerette a csöndes és -57- unalmas helyeket – így tehát nem állhat más föltevés, minthogy az asszony a porosz fővárosba utazott. Illésfalvy gyorsan visszatért a szállodába, s egy óra múlva már Berlin felé tartott.

Dénes jól emlékezett rá, hogy May a multban egyszer-kétszer sürgönyzött volt neki a porosz fővárosból, s olyankor címéül mindig a Bristol-szállodát jelölte meg. Berlinbe érkezve tehát Illésfalvy a Bristolhoz hajtatott.

A portás emlékezett Mayra, aki nem fukarkodott a borravalókkal és mindig a legjobb szobákat kérte.

– A nagyságos asszony ezelőtt nyolc héttel lakott nálunk, – felelte, – azóta, sajnos, nem volt szerencsénk hozzá.

– Volna-e mód rá, – kérdezte a férfi, – megtudni, hogy a nagyságos asszony, ha tényleg Berlinben van, melyik hotelben szállt meg?

– Hogyne volna. Meg fogom bízni egyik idegenvezetőnket, aki ügyes ember, fürkéssze ki a címet. Pár óra mulva nagyságod választ fog kapni.

Illésfalvy átöltözködött, aztán lement az Unter den Lindenre. Egész Berlin, főképp az idegenek, napjában legalább egyszer megfordulnak a hársfák alatt; ha a sors kegyes, gondolta el a férfi, talán már itt ráakad az eltünt barátnőre. Dénes másfél óra hosszat türelmesen járkált az emberáradatban, lökdöstette magát a járókelőktől, benézett minden üzlethelyiségbe, de hiába, az asszony finom alakja nem akart a hullámokból fölbukkanni.

Illésfalvy még egy kísérletet tett a Friedrichstrassen, -58- majd lesétált a vöröslombu fákkal telitüzdelt Thiergarten felé. Sehol semmi. Ha messziről egy angolosan öltözött, karcsu nőt látott, a férfi szíve megdobbant, és Mayt sejtette benne, de csakhamar kiderült, hogy csalódott és Illésfalvy pár percig rosszkedvűen, de aztán ujuló reményre kapva, folytatta útját. Valami azt súgta neki, találkozni fog vele; szinte követelte a sorstól, hogy rábukkanjon az asszonyra, akinek közelségét titokzatos hangulatban érezte. De hasztalan, egyik perc a másik, egyik negyedóra a másik után pergett le, és May könnyü körvonalai nem akartak kibontakozni a vidáman, lázasan nyüzsgő tömegből.

Dénes végre is föladta a harcot és fáradtan tért a szálloda halljába. A kapus fülkéjében egy szürke pofaszakállas, feketekabátos férfi várt reá és mély tisztelettel hajlott meg előtte.

A pofaszakállas tényleg nagyon ügyes ember lehetett, alig két óra alatt kifürkészte a következőket: May tegnap Berlinben járt, a Carlton-szállóban vett lakást, s délután négyig nem mozdult ki a házból. Uzsonna előtt automobilt rendelt, kikocsizott a Thiergartenbe s onnét hétkor hazatért. Ekkor levelet írt, fodrászt hivatott, átöltözött és elment a Lessing-színházba Wallensteinhoz. Reggel a „hölgy“ elutazott és pedig Franciaország felé.

Illésfalvy a zsebébe nyult és ötven márkát adott az idegenvezetőnek. A pofaszakállas mélyen meghajlott, azután távozni készült. Mikor az ajtóhoz ért, Dénesnek eszébe jutott valami. Az asszonynak Berlinben élt egy nőrokona, egy gyáros özvegye, akit futólag ő is ismert Magyarországból, s akinek különcségeiről May gyakran beszélt neki. Az özvegy Pozsonyban született, a férje annak idején Németországban a legjobb faredőnyöket készítette. Hátha itt akadna nyom?

– Várjon egy percig, – szólt Illésfalvy. – Talán megtudhatja, nem volt-e a nagyságos asszony egy magas, kissé őszülő hölgy társaságában a színházban?

– Ő nagysága, – felelte jegyzőkönyvébe tekintve, – egész berlini tartózkodása alatt csak egy látogatót fogadott, egy feketeszakállas, orosz urat, aki prémes bundában járt. Az illető nevét azonban, tekintettel az idő rövidségére, nem sikerült megtudnom.

Illésfalvy visszahőkölt. Mintha úri társaságban, tisztességes, művelt emberek közt járva, egyszerre valaki komiszul, orozva, hátulról fejbe verte volna. Mintha a villamfényes tiszta szobából, a kifogástalan szőnyegről egyszerre a lápba került volna, amelynek moszatja besározza a kabátját, a tiszta gallérját, a lelkét.

– Méltóztassék adataimat ellenőrizni, nagyságos uram. A Carlton portása is megerősítheti őket.

Illésfalvy egy-kétszer föl s alá járt a szobában, aztán leült egy karosszékbe és tágranyílt szemmel nézett a kandalló tüzébe. Egy ideig érzéketlen volt, nem hallott, nem látott, azután lassan föleszmélt és a lelke megtelt undorral. Az erős, az okos férfi eltünt, a szobában csak a kijátszott, lebecsült ember maradt, akinek a keze lassan, önkénytelenül ökölbe szorult. Lelke sajogva érezte, milyen nevetségessé vált benső világa, nemes érzése, s arcán a szégyen pírja szaladt végig. Ime, ennek a nőnek ajánlotta tehát fel szíve kristálytiszta, becsületes kincseit, ezt a nőt szerette, ebben a nőben akarta megtalálni a világ fölött álló, mindent lebíró nagy érzést, ez a nő jelentette volna neki az életet és a halált?… Oh, mily utálatos mindez, mily megalázó ez a pofon, amely a lelkét érte!

Dénes az órájára nézett. Még volt annyi ideje, hogy a magyar vonatot elérje. Gyorsan összeszedte podgyászát, és kihajtatott a vasutra. A vonat éppen indult. Félóra mulva Berlin tűzvarázsa lassan beleveszett a fenyvesek fekete árnyába.

– Vége van, – mondta Dénes magában és erős, okos iparkodott lenni. – Vége van. -61-

IX.

Németországi útjáról hazatérve, Illésfalvy több hetet Sámsonban töltött. Ez idő alatt Dénes nem járt sehová, elkerülte a megyei székhelyet, a vendégszerető szomszédokat, a különböző társas összejöveteleket, s egyetlen szórakozása a vadászat volt. A sámsoni határ, tarkán tovahúzódó domboldalaival, hatalmas tölgyeseivel, irtatlan nádasaival váltakozó teret nyujtott e nemes mulatságnak, amelynek a férfi gyermekkora óta csüggedetlen szenvedéllyel hódolt. Az idők folyamán a számtalanszor látott erdő-mező Dénes szemében lassan kivetkőzött komor, természetadta mezéből és lélektől sugárzó ábrázatot öltve, meghitt barátjává lett Illésfalvynak, aki egész Sámsonon ebben a környezetben érezte magát legjobban, ebben a világban élt gondolatainak legszívesebben.

A férfi, puskával vállán, rendszerint kora reggel indult el s késő este vetődött haza. Utján egyedül öreg vizslája kisérte, csak ritkán történt, hogy erdőlegényét is magához szólította. A hosszu kóborlásokon Illésfalvy gyakran emlékezett vissza a lefolyt hetekre. Az első zord órák után a férfi erős akarattal kiegyenesedett, úrrá lett magán, és lelke sajgását zárkózottság, kedvetlenség váltotta föl. A húszéves emberek kétségbeesésén Dénes régen túl volt; nála a fájdalom inkább megadást, elszomorodást, világnézete elsötétülését, semmint lázadást és istenkáromlást jelentett. Miután sokkal büszkébb ember volt, semhogy bánatát bárkivel közölte volna és mindig gondosan elkülönítette belső -62- életét a világ zajától, a férfi még Tekla előtt se árulta el a valóságot, s a leány csak a nők finom érzékével sejtette, hogy barátja lelkén havas felhők vonulnak át.

Teklán nem lehetett észrevenni a megpróbáltatást, amelyen Illésfalvy hamburgi utazása alatt keresztülment. Mint azelőtt, amikor még maga se tudta, hogy Dénest szereti, a leány újra mosolygó, figyelmes és ragaszkodó barátnője lett a férfinak, akinek félénk gyöngédséggel viselte gondját. Ha Illésfalvy hajnalban fölkelt, Tekla már ébren volt, csöndesen behozta a lámpavilágította ebédlőbe a teát, elintézte a levelezést, s aztán följegyezte a gazdaságnak szóló parancsokat. Illésfalvynak az a félelme, hogy a leány a rája mért csapás következtében csöndes kisértetté, az elfojtott bánat érzelgős árnyává válik, alaptalannak bizonyult. Mintha kettőjük közt semmi se történt volna, Tekla szerényen, mégis fesztelenül mozgott régi barátja körül, egy pillantása, egy szava nem árulta el, hogy örök érzéssel szereti Dénest, elfogulatlan modora semmivel se tért el a rendes szegénysorsu, az életet komolyan fölfogó vidéki leányétól, aki a háztartásnak, a kézimunkájának és a virágos kertjének él. Illésfalvynak jól esett, hogy a leány ily okosan tudott beleilleszkedni sorsába s napról-napra jobban és jobban becsülte meg a kis hőst, aki csöndesen, félénken járta a mindenségtől neki kijelölt kálváriát.

Egy este Dénes gazdag prédával megrakodva tért a sámsoni kuriára. Hetek óta lesett egy vaddisznóra, amelyet a kerülő többször látott a tölgyesen átváltani, a nélkül, hogy a hatalmas kan gazdája puskacsöve elé vetődött volna. Végre egy délután Illésfalvy szembekerült -63- a pompás állattal, amelyet egy lapockalövéssel tűzben ejtett el. Mint a jó vadász, akivel szenvedélye minden bajt, gondot felejtet, Dénes e nap fölötte boldog volt és este mosolyogva adta át Teklának a vérbe mártott tölgyágat.

Vacsora után – szokása ellenére – Illésfalvy hosszabban elbeszélgetett barátnőjével.

– Tudja-e Tekla, mi a szándékom magával? – kérdezte hirtelen, miután letárgyalták volt az elejtett vaddisznó történetét.

A leány mosolyogva nézett a férfira, boldogan, hogy végre jobbkedvűnek látja.

– Eltalálta, – mosolygott Illésfalvy. – Igenis, ki akarom házasítani. Nem szabad, hogy úgy hervadjon el mellettem, mint egy betegápoló.

– Azt hiszem, meg lesz elégedve vele. Akiről szó van: a kapisztráni gróf erdésze.

– Igen… Úgy tudom, jóravaló, használható és becsületes ember. Fiatal is, elég csinos is; mindenütt jót hallottam róla. Sőt, tovább megyek, úgy tudom, ő is érdeklődik maga iránt. A vadőröm legalább azt mondja, hogy Oláh hébe-korba egy csokor vadvirággal emlékezik meg magáról.

– Igaz, – felelte gyermeki bizalommal. – Oláh -64- sose feledkezik meg a születés- vagy a névnapomról, sem az újévről, a karácsonyról… De Istenem, hiszen neki nincs semmije, épp úgy, mint nekem. És… talán a szüleinek se tetszik a dolog.

– Azt csak bízza rám. Tudom, mivel tartozom magának és az édesapja emlékének. Az igényeik bizonyára nem nagyok és végre is… Oláh még fiatal, munkás ember, nyitva áll előtte a világ. Azt hiszem, ez a frigy nem lesz szerencsétlen.

– Ön bizonyára jobban tudja a dolgot megítélni, – felelte elgondolkodva Tekla. – Én évek óta nem mozdultam ki innét, nem ismerem az embereket, a világot, jobb hát, ha olyanra hallgatok, akinek több tapasztalata van. Ön régi jóakaróm és tudom, hogy csak olyat tanácsol, ami javamra lesz. Ha tehát azt hiszi, hogy férjhez kell mennem Oláh Gáborhoz, én beleegyezem.

Dénes egy pillanatig csodálkozva nézett barátnőjére. Bár reménye volt rá, hogy Teklát az ész szavával megnyeri a tervnek, mégse hitte volna, hogy a dolog ilyen símán menjen. És még valami… A leány olyan gyorsan tért volna napirendre fölötte? Első szerelme ily hamar foszlott volna emlékké? Ez a kérdés kissé bántotta a férfit, – akármilyen erősen hitte is, hogy helyes, ha Tekla elfelejti első csalódása keserü emlékeit és a nyugalmas családi élet országába lép. Aztán Illésfalvy vállat vonva siklott el a kellemetlen érzés fölött.

– Ilyen gyorsan azonban a dolog nem megy, kisasszony, -65- – mondotta Tekla szavaira felelve. – Előbb alaposan meg kell, hogy ösmerjék egymást, s meg kell győződniök róla, vajjon csakugyan egymásnak valók-e?

– Azt hiszem, – mondta aztán, – a leghelyesebb út az lesz, ha meghívom Oláht egy-két vadászatra. Azt mondják, jó puskás és nem rossz modoru ember. Igy a hosszu vándorlásoknál nekem is módom lesz meggyőződni róla, vajjon tényleg érdemes-e a maga kezére, közbe maguk is jobban összebarátkozhatnak. Mindenesetre rajta leszek, hogy jó házasságszerzőnek bizonyuljak.

Amikor Illésfalvy nyugovóra tért, mégegyszer meghányta-vetette a dolgot. Belső dolgokban lehetőleg lelkiismeretes iparkodott lenni, különösen az adott esetben, amikor tisztában volt vele, hogy Tekla kiházasításával bizonyos erkölcsi felelősséget vesz magára Isten előtt. De a tervnek semmi akadálya se mutatkozott. Oláh Gáborról mindenkinek jó véleménye volt, általában okos, tehetséges és szorgalmas embernek tartották, aki nagy örömmel élt a hivatásának. Az apja – egy nyugalmazott kapitány – tetőtől-talpig becsületes ember volt, az édesanyja maga a rendszeretet, a pontosság és jóravalóság: miért lenne más a fiu? És Tekla? Miért ne szerethetné meg Gábort? Mint annyi más társnője, -66- immár ő is átesett az első kalandon, az első gyerek-szerelmen, amely magától értetődő tartozéka minden ifju szívnek. Melyik lány is ne lett volna sze- immár ő is átesett az első lelki kalandon, az első uniformisba, akivel útja összehozta? Apró dőreség az ilyesmi, keresztül kell rajta menni, mint a bárányhimlőn. Botor bármelyik fél, aki az effélének jelentőséget tulajdonít, gondolta el Dénes, de azért rosszul esett elképzelnie a sámsoni kuriát a félénk, hallgatag és nagyszemü Tekla nélkül.

– Istenem, – mondta magában elalvás előtt a férfi, – hiszen annyi idő alatt, amit mi egymás oldalán eltöltöttünk, az ember összeszokik még egy állattal is, nemhogy egy ilyen kedves teremtéssel!

A következő héten Oláh Gábor megjelent a sámsoni portán és cserkészni ment Illésfalvyval. A földesúr igen udvariasan fogadta a fiatalembert, akit kellemesen érintett, hogy a zárkózott és komor embernek rajzolt földesúr ilyen szívélyesen nyitja meg előtte házát. Eleintén kettőjük viszonya – a köztük levő társadalmi különbség révén – kissé idegenszerü és feszes volt, de aztán, a vadászat mindent kiegyenlítő területén, összeszoktak és megértették egymást. Mint Illésfalvy, úgy Oláh Gábor is keveset beszélt, inkább elgondolkodó természetüek voltak, lelkük alaprajzát a komoly elemek foglalták el. Néha órák hosszat haladtak egymás oldalán, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, s mégis mindaketten érezték egymásról, hogy rokonszenvük öregbedik s hogy kölcsönös barátságra méltó, becsületes emberek. -67-

Oláh kitünő vadász volt s mint céllövő is ritkította párját. Ennek dacára mindig szerényen viselkedett, nem volt nagyra egy-egy sikerült lövésével; komoly, szinte szertartásszerü tisztelettel hódolt a nemes szenvedélynek. Az erdésznek nemcsak az szerzett örömet, hogy pusztíthatja a vadat, hogy golyóval szedheti le a repülő madarat, hanem, hogy a természet szabad ölén járhat, hogy friss levegőt szívhat és belepillanthat az állati élet százoldalu, mindig érdekes és rejtelmes világába. Egy-egy nemes vonásu vad láttára Oláh arca kigyult s ugyanilyen fény ragyogott homlokán, ha évszázados tölgyek vagy rejtelmes árnyu fenyvesek közt bolyongott. Miután ezenkívül képzett, jómodoru és fölvilágosodott ember volt, Illésfalvy gyorsan megkedvelte új barátját, aki egyre gyakoribb vendége lett a sámsoni kuriának.

Tekla épp olyan szívesen és jó barátsággal látta a házban Oláht, mint Dénes. A fiatalemberen nem volt mit kivetni, a hallgatagsága, amelyet a zajos vidéki portákon nem tartanak túlságos erénynek, Sámsonban, ahol mindenki természetesnek iparkodott mutatkozni, csak emelte értékét. Az első órától kezdve Illésfalvy tisztán látta, hogy Gábor egy komoly és férfias érzés melegségével szereti a lányt, akire tisztelettel és becsületes ragaszkodással tekintett föl. És Tekla lelke is mintha megmozdult volna. A leány viszonozni iparkodott a férfi egyszerü, gyöngéd pillantását, figyelmességét, csöndes mosolygással hallgatta gavallérja keresetlen szavait és hozzá próbált illeszkedni gondolatvilágához. Véleménykülönbség sose volt köztük, a nézeteik -68- ugyanazon a sima, örvénymentes pályán haladtak; kettőjök lelke nem kívánkozott túl azon a szerény határokon, amelyeket a sors a köznapi emberek számára kijelöl. A sámsoni földeken túl mintha számukra nem létezett volna világ, az egyszerűségen, becsületességen és kötelességtudáson kívül mintha nem ösmertek volna más érzelmet.

– Bizonyos, hogy meg fogják egymást érteni, – gondolta el Dénes, mialatt Tekla csöndesen himezett a kandalló mellett és Oláh Gábor a vizslák hű tekintetével nézett a leányra. – Kell, hogy az útjaik összevezessenek, hiszen köznapi érzésük kimerül abban, hogy jó férj és feleség, jó szülők és kifogástalan honpolgárok legyenek. A szerelem csak nekem izgató rejtély, titokzatos szentség, földöntúli zene, más embernek talán takaréktűzhely, meleg szoba vagy békés családi kör, ahol az apa csöndesen szívja a pipát, békén vagdossa a fidibuszt, míg az asszony paradicsomot, uborkát főz be és gondosan ügyel, hogy déli harangszóra asztalon legyen a krumplileves. És ki tudja, nem ez-e az igazi boldogság?

A leány most fölkelt, átment a szomszéd szobába, fehér kötényt öltött és teríteni kezdett. Oláh Gábor fát dobott a tűzre és aztán csöndesen, komolyan segített Teklának a poharakat és tányérokat fölrakni.

Egy este, Oláh Gábor távozása után, Illésfalvy még egy percre az ebédlőbe hítta Teklát. -69-

– Nos – kérdezte az ablakhoz állva és az erdész kocsija után nézve, – meg van velem elégedve?

– Beszéljek talán én Oláhhal? – vetette föl ujra a szót Illésfalvy. – Az ilyen hallgatag emberek rendszerint egy kis buzdítást várnak. A mi barátunk nagyon is szerény és tartózkodó… Ha nincs ellene kifogása, majd holnap vadászatnál úgy terelem beszélgetésünket, hogy a jövőre vonatkozó tervei kerüljenek szőnyegre. Talán Oláh bizalmára fog méltatni… Jó lesz?

– Azt majd elintézem. A jövő hét folyamán meg fogom látogatni az öreg kapitányt és megmagyarázom neki, hogy ne állja útját fia boldogságának. Azután – esetleg a kapisztráni gróffal is értekezhetem a javadalmazás emelése dolgában, bár az öreg úr nem a legkedvesebb emberem.

– Remélem, nem fog egészen megfeledkezni Sámsonról -70- – szólt a férfi mosolyogva. – Könnyen megy el innét?

– Oh, hogy is gondolhatja – válaszolta a leány melegen, de nyugodtan, – hiszen annyi jó órát töltöttem e házban. Sámsont sose fogom elfeledni. Meg kell igérnie, hogy minden héten legalább egyszer meglátogat bennünket, s mi is minden héten fel fogjuk keresni, föltéve, hogy ez nincs ellenére.

– Remélem, hogy mindig úgy fogja itt magát a jövőben is érezni, mintha otthon lenne – szólt Illésfalvy, és elgondolkozott rajta, hogy, íme, a lány, aki pár hét előtt még megtörve, vigasztalanul állt előtte, már egészen leszámolt a multtal, sőt: előre beleéli magát a házaséletbe.

– Nagyon köszönöm azt a sok jóságot – szólt közvetlenül, – amelyet irántam mindig tanusított. Őrizzen meg jó emlékében!

Az idő későre járt. Illésfalvy – talán életében először – kezet csókolt barátnőjének s aztán szobájába vonult.

Erős világításu, csöndes téli éjszaka volt. Este hó esett volt, a fákat leheletnyi finom réteg vonta be. Mikor Dénes eloltotta a gyertyát, a rosszul záródó fatáblákon át ezüst árnyként szökött be a holdvilág. A férfi nehezen tudott elaludni, bántotta az erős fény, amelynek következménye az is volt, hogy a sámsoni komondorok bősz ugatásba kezdtek. Kutya és hold -71- örök ellenségek; a csillogó és szagtalan dolgokat az ebek soha meg nem fogják érteni.

Éjfél után Illésfalvy elunta a pokoli lármát. Magára kapta tehát ruháit, köpenyegét és kiment a kertbe, fölkelteni valamelyik bérest, hogy zárja az istállóba a komondorokat.

A kert tele volt bűvös színekkel. Az ákácok, kőrisek mintha finom acélból lettek volna, a kopott téli pázsit ragyogó, szikrázó tenger, amely csöndesen ölelte magához a hófehér cserjéket. A lombok lassan inogtak és kékes, könnyü árnyat vetettek a csillámló háttérre. Dénes egy pillanatig megállott és elnézte a puha képet, amely finom vonalaival, keresetlen színhatásával álomként hatott.

Mikor a ház tulsó oldalára ért, Dénes az egyik ablakban világosságot látott. Ujra megállt s egy pillantást vetett az üvegtáblákra.

A könyvtári szobában, nagy karosszékbe süppedve, ott ült Tekla és elgondolkozva nézett maga elé. A leány arca merőben más volt, mint amilyennek Illésfalvy az utolsó napokban látta. A szép, nagy szemekből végtelen szomoruság sugárzott, az arcvonásokon, amelyek mintha megfinomodtak, megnemesedtek volna, tompa megadás és végtelen csüggedés honolt.

A leány egy ideig mozdulatlanul ült, aztán ajakához emelt egy hervadt lombot és megcsókolta. Rögtön rá szeméből könnycseppek fakadtak és feje fáradtan hanyatlott mellére. -72-

A lomb, amelyet Tekla ajkához emelt, az a tölgyág volt, amelyet tőle az elejtett vadkan emlékére három hét előtt kapott.

Illésfalvy lelkén a kép visszfénye delejes áramként futott végig. Érezte, hogy ezt a sajátságos téli estét s a szeme előtt lejátszódott csöndes jelenetet soha nem fogja elfelejteni, az évek mulva is vissza fog térni álmaiban. A leány homloka csodálatos fényben ragyogott; vonásai szinte átszellemültek a fájdalomtól, tekintetéből a teljes megadás bánatos csillagfénye sugárzott a téli éjszakába. A máskülönben rendkivülinek nem mondható arcot a szenvedés kristálytisztává tette, akár egy műremeket, amely századok mulva is, csöndben hirdeti a művész minden küzdelmét, csalódását, kétségbeesését… A gyöngéd leányalak finom vonalai mögött sötéten ólálkodtak a könyvtárszoba évszázados fekete butorai, sötét-zöldbe türemlő arcképei, mintha csöndes, kriptaszagu világukba akarták volna ragadni Teklát.

Dénes végigsimított homlokán, azután lassan visszatért a házba. Már nem törődött a holdvilággal, a kuvaszok bősz csaholásával, csöndesen leült az ablak mellé és kinézett a gyér hóra, melynek csillogó fölületén – titokzatos látomásként – néha-néha föltünt egy szomorúan csöndes leányfej szemrehányó, fájdalomban fölolvadó szemepárja.

Másnap Illésfalvy korán kelt és kiment barátjával vadászni. Napközben alig váltottak egy-két szót Oláh Gáborral, de Dénes úgy érezte, mintha kettejök közé -73- az éjjelen át árny furakodott volna, egy csöndes, láthatatlan árny, amely állandóan reá veti sajátos tekintetét. Később aztán Illésfalvy kiegyenesedett.

– Eh! – mondta magában, – nem szabad dőrének lennem. Mindez csak káprázat, egy szép, holdvilágos éjszaka eredménye. Térjünk fölötte napirendre.

Az erdész estére ott maradt vacsorára a sámsoni portán. Mint rendesen, Oláh Gábor az estebéd után tizenegyig elüldögélt kedvenc helyén, a tűznél, míg Tekla csöndesen himezett. A leányon nem lehetett észrevenni változást. Épp oly félénk, szerényen mosolygó és figyelmes volt, mint mindig, arcáról eltünt az éjszakai titokzatos fény és ártatlan, nagy békességnek adott helyet. Ha a férfiak beszélgettek, egy-egy percre letette a tűt, odahallgatott, majd újra a munkájához látott és olyan éberen ellenőrizte a pamutszálai táncát, mintha ezenkívül a világon semmi más nem létezne számára.

Mikor Oláh hazatért, Illésfalvy egy ideig még ott maradt az ebédlőben és olvasgatott. Egy darabig figyelemmel kísérte kedvenc írója: Brehm leírásait, de aztán egyszerre – önkénytelenül, magyarázhatatlanul – nagy vágyódás támadt szívében, hogy kimenjen a kertbe, odaálljon a sarki szoba párkánya elé és megnézze, nincs-e ott Tekla?

Csak egy pillanatig küzködött az érzés ellen, azután magára kapta köpönyegét és kisietett az udvarra.

A könyvtári szobában ismét ott ült Tekla, arcát -74- gyöngén, puhán világította meg egy libegő gyertyaláng. A leány hátratámasztotta fejét és elgondolkozva nézett a fák koronái felé. Homlokán újra rejtelmes fény ragyogott, vonásai megfinomodtak a fájdalomtól, tekintete, bágyadtsága és szomorúsága dacára, csupa lélek volt, egy fáradt és szenvedésében a földtől elszakadó érzés zománcaitól megötvözve.

Dénes megilletődve, meg-megremegve nézte a képet. Ilyen közvetlenül, csöndesen és mégis sziklánál erősebben, viharnál hangosabban lélek még nem nyilatkozott meg előtte; most látta életében először, a női szívben mily csodálatos kincsek rejlenek, amelyek bűvös fényt szórva, megközelíthetetlen magasságban ragyognak a férfiak kemény, hidegrajzu lelke fölött. Mintha egy nemes vonásu, álmodozóan szomoru, régi dalt hallott volna, úgy állt előtte Tekla arca: az érzések a maguk örökkévaló, megfejthetetlen mélységükben nyilatkoztak meg rajta megtisztítva azt a földi salaktól.

A leány egy ideig még a könyvtárban maradt, azután megcsókolta a tölgyfalombot, csöndesen fölkelt és – az imbolygó gyertyafényben – árnyként tünt el az ajtóban. A férfival most már csak a sötét ablaktáblák néztek farkasszemet, de Dénes nem mozdult el helyéről és tekintetét merőn szögezte a házra, amely békésen szundikált a gyérülő holdfényben.

Hajnalban egy komondor a padhoz vetődött és farkcsóválva dörgölőzött Déneshez. Illésfalvy fölébredt, -75- fölkelt és csodálkozva nézett körül a csöndesen zizegő kőrisfákon.

XI.

A következő napokon Illésfalvy magába zárkózva, gondolataiba merülve járt-kelt a házban, az erdőben. Szeme előtt állandóan ott lebegett a leány fájdalomban fölolvadó, nemes fényü arca, tekintetének fénye, amelyet napközben hiába iparkodott rajta észrevenni. Tekla lelke, emberek közt, mint egy félénk mimóza, visszavonult, elrejtőzött, a leány csöndes vonásain a hegyi tavak fagyos békessége honolt. Csak ha minden elcsöndesült a kurián és az ódon falakra a falusi, végtelen sötétség borult rá, lelke csak akkor jött elő búvóhelyéről, mély érzései akkor ültek ki vonásaira, nagy szemére, amely titokzatos drágakőként csillogott az éjben.

Illésfalvy minden éjfélkor kiült a kerti padra és elernyedve, megmámorosodva, mintegy álomban függesztette szemét az ablaktáblákra. Gyakran vad szél recsegtette meg a kőrisfákat, máskor hóvihar nyargalt el a cserjék között, vagy ólmos eső hullott az elfakult gyöpre: Dénest mindez nem zavarta, a férfi éjszakáról-éjszakára gépiesen ment ki a parkba és kakasszóig mozdulatlanul ült a könyvtári szoba íves ablaka alatt.

Egy alkalommal különösen erős vihar dühöngött. A keleti hegyek felől menydörgésszerü lárma vonult el a porta fölött. A fák mélyen meghajlottak a kegyetlen -76- zsarnok korbácsütései alatt; a vad zaj mindig jobban fokozódott, mígnem éles füttyé változott, hogy rögtön újra tomboló, vésztjósló dübörgéssé alakuljon át.

Tekla az ablaknál ült és a tölgyfalombot ölébe ejtve, hátrahajtotta fejét, mikor egyszerre – szilaj vércseként – az éppen magasan járó szél lecsapott a kertre és sortűzhöz hasonló ropogással törte össze a ház előtt álló öreg kőrisfákat. A leány fölijedt, az ablakhoz ugrott s a következő percben – a gyertya gyönge fényében – észrevette Illésfalvyt, akit egy hatalmas ág pozdorjaként csapott a falig.

A férfi fölkelt a földről. Nem esett komolyabb bántódása, csak a feje volt kábult az erős ütéstől.

– Nem történt baja? – szólt egész testében remegve és karonfogta Dénest, aki bizonytalan léptekkel közeledett feléje.

A férfi arcán csupa erős karmolás húzódott végig, homlokáról vér csurgott.

– Istenem, hogy lehet ilyen istenitéletben a szabadban járni? – szólt a leány sápadtan. – Az isten őrködött fölötte, különben a kőris agyonsujtotta volna.

– Lehetséges, – felelte Dénes a tükörhöz menve és megigazítva nyakkendőjét. -77-

A leány letérdelt a kandalló elé és alá akarta gyujtani a tölgyfahasábokat. Illésfalvy hozzálépett, gyöngéd mozdulattal talpra segítette, aztán maga látott a fűtéshez.

– Nem… Elégszer befűtöttem künt a vadászkunyhóban… Lássa, már ég is… De ha szíves akar lenni, akkor főzzön egy csésze teát.

Az ebédlő hamarosan átmelegedett. A kandalló rózsapiros fénye elnyomta a lámpa sárga világát és sebesen táncoló árnyakat rajzolt a falakra. Két perc mulva a kis asztalon állt a tea.

Dénes egy hajtásra itta ki az első csésze teát, aztán szembe nézett Teklával. A leány arca újra nyugodt, félénk és alázatos volt.

– Van kedve velem egy kicsit elbeszélgetni? – szólalt meg Illésfalvy a kandallóhoz telepedve.

– Szívesen, – válaszolta halkan a leány és leült a szemben lévő öreg karosszékbe.

– Tekla… Nekem innét el kell mennem. Nekem Sámsont, talán örökre el kell hagynom… Akarja, hogy az okot elmondjam, miért?

A leány félénken bólintott és összehúzta vállain a kendőt. Arcán látszott, hogy lelke megérzi a következendőket, ahogy a tengerszem megremeg, mikor ezer mérföldnyire tőle vihar korbácsolja az óceán habjait.

– Tekla, – kezdte el Dénes komolyan, – az -78- utolsó hetekben bensőm nagy változáson ment át. Gondolkodásom, érzésem, talán egész életem új mederbe terelődött, szívemben új színek, új hangulatok laknak. Ha mindennek okát keresem, nem tudok a kérdésekre őszintén felelni. Ki tudna egy érzést denevérként az ajtófélfára szögezni? Ki tudná a lelkét porcikákra és rostokra osztani? Ilyesmire nem voltam képes soha, érzéseimet mindig szabadjára hagytam, amilyeneknek őket az Isten teremtette. Ez lehet hiba, de… mindenesetre emberi hiba, amely alól senki se ment.

A férfi egyszerre elhallgatott, azután megfogta Tekla kezét és bár a vér fejébe tódult, s a szívében nyers vágy tombolt, keresetlen hangon, szinte szomoruan így szólt:

A leány összerezzent, azután félénken tekintett Illésfalvyra, aki komolyan viszonozta pillantását.

– Nos, ugyebár, – próbált Dénes mosolyogni, – dőreség, amit mondtam? Az apja lehetnék, soha nem szerettem magát és most… most mégis oly nagyon vonzódom a lelkéhez, oly nagy melegséget érzek közelében, oly boldog vagyok, hogy itt lehetek mellette és mindenről e világon megfeledkezhetem.

Tekla nem válaszolt. Feje csöndesen hátrahanyatlott a nagy karosszék támlájára és homloka csillogni kezdett, vonásai megfinomodtak, megnemesedtek, mint éjfélkor, a könyvtári szoba végtelen csöndjében.

Illésfalvy fölkelt és a karosszék mögé lépve, kezei közé fogta a leány fejét. Az alabástrom-homlok forró -79- volt, a halánték-ér gyorsan lüktetett. A kandalló fekete árnyai mögül az ódon bútorok, képek leselkedve pillantottak Teklára, mintha magukkal akarnák ragadni csöndes, szomoru világukba, ahol nincsen lélek, szín, szív.

– Nem szeret már? – kérdezte Dénes, és egyszerre gyűlöletet érzett Oláh Gábor iránt, aki elrabolta tőle ezt a hófehér, tiszta lelket.

Tekla fölkelt és lassan az ablakhoz lépett. Egy ideig szótalanul nézett ki az esőpárába burkolódzó kertbe, azután végigsimított homlokán, Déneshez ment és csöndesen a vállára borult:

Illésfalvy mint egy kis gyereket szorította magához a leány karcsu, törékeny termetét, de a következő pillanatban ismét elengedte Teklát.

– És… és a másik? – kérdezte komoran. – Mit fog Oláh Gábor szólani?

– Hiszen csak téged szeretlek, – felelte átszellemült arccal, mintha a világon semmi sötét felhő, semmi szomoruság nem létezne. – Ha nem lehetek a tiéd, akkor elpusztulok.

Dénes egy pillanatig elborult arccal viszonozta a mámoros pillantást, azután az ő arca is földerült, lelkét az új boldogság meleg érzése járta át és keze gyöngéden simított végig a leány hullámos haján, hófehér homlokán. -80-

XII.

A sámsoni földesurat hónapok óta senki se látta a vármegyében. Az emberek azt hitték, hogy Illésfalvy külföldön tartózkodik, valójában azonban Dénes még mindig Sámsonban élt, teljesen elvonulva a világtól s az emberektől. Évszázados szokás szerint, ha az uraság honn volt, a birtokhoz vezető hosszu jegenyesor kezdetén – magas dombon – zászló lobogott; ez a jelvény szolgált az arra járóknak meghívóul. Október óta a zászlórúd üresen meredt az égnek, s így látogatók nem igen zavarták Illésfalvyt.

Az egyetlen vendég, aki ősszel nap-nap után betért volt Sámsonra: Oláh Gábor, lassan szintén elmaradt. A szakítás látszólag könnyen ment. Tekla gyermeki egyszerüséggel, a szerelmes ember szent önzésével fordult el az erdésztől, aki némán, férfiasan viselte el a csapást. Nem szólt semmit, nem könnyezett, csak az ajkába harapott, hogy a vér kiserkedt belőle s mikor a fiatalember később hazafelé mentében egy kóbor sasra célzott, oly erővel szorította össze a puskát, hogy az eltörött kezében. Oláh Gábor azután eltünt Tekla életének határvonalairól; rosszkedvü, magába zárkózott és rideg ember lett, aki fagyos lehelletével a legvidámabb társaságot is elnémította.

Illésfalvy és Tekla zavartalan boldogságban éltek a kúrián. Napjaik csöndes, nyugodt egyformaságban teltek el, lelkük közt teljes összhang uralkodott, amelyet nem tudott megzavarni az a tudat, hogy csak Isten -81- előtt egymáséi, az emberi törvények szerint nem. Ezt a kérdést Dénes sokáig rendezetlenül hagyta, jól esett neki a tudat, hogy valaki föltétlenül, minden hivatalos írás, társadalmi beleavatkozás nélkül az övé, s a leány soha egy szóval nem említette, hogy nincs megelégedve helyzetével. Ő boldog volt, hogy Illésfalvyé, hogy neki szentelheti életét és hogy az viszontszereti őt. Csak egy vágya volt, hogy ne hagyják el Sámsont, amely hatalmas erdőivel, szikláival mintegy elzárta őket a világ elől, külön országot alkotva számukra. Félénk szíve aggódott, hogy ha kimennek az emberek közé, Dénest elrabolja tőle valaki, a nagyvárosok titokzatos szép asszonyai, akik könyörtelenül gázolnak el a mezei vadvirágok fölött.

A téli napok békésen teltek el Sámsonban. Reggel ketten beültek a tiszti irodába, elvégezték a gazdasági dolgokat, a levelezést, kiadták a rendeleteket, azután végignézték az istállókat, ólakat, ellenőrizték a kis gazdasági ipart, amely a cselédházakban folyt, majd délre hazatértek a portára, ahol már várta őket a forró leves. Ebéd után rendszerint kimentek az erdők felé. Tekla mindig lépést tartott Illésfalvyval, sőt idővel maga is vadászgatni kezdett. Mire bealkonyodott, csilingelő szán vitte őket Sámsonra, amelynek ódon ebédlőjében gyors fekete árnyakat rajzolgatott a kandalló fénye. Ilyenkor letelepedtek a tűzhöz, Illésfalvy olvasgatott s közben el-elnézte a himzésnél ülő Tekla nyugodt vonásu arcát, finom ivü szemét. Néha a férfi fölkelt, csöndesen megcsókolta a leány homlokát s azután visszatelepedett a karosszékbe. -82-

A vacsora nap-nap után félnyolckor már az asztalon volt s utána ketten a szivarfüstben még elbeszélgettek. Dénest új terv foglalkoztatta. Látva, hogy Tekla mennyire ragaszkodik Sámsonhoz, a férfi elhatározta, hogy a veteményes kert alatt fekvő rom körüli nagy platánost átalakítja parknak s abba új kúriát építtet. A régi, Grassalkovich-fedelü, nehézkes ház már roskadozó volt s nehezen felelt meg céljának, az újabb idők kényelméből semmi se volt meg benne. Illésfalvy tehát írt egy fővárosi építésznek, hogy küldjön neki terveket, s pár napra rá Budapestről egy nagy könyvet kapott, amely körülbelül száz csinos és kényelmes vidéki uriház színes rajzát tartalmazta. Egy másik, szintén tekintélyes nagyságu füzet, modern parkokat mutatott be.

Az épületvázlatok a világ minden tájáról való képeket nyujtottak. Pajkos francia nyaralók után az ókorral kacérkodó római kastélyok sorakoztak; a mórívü spanyol házacskákat lombok közé húzódó, komoly s mégis meghitt angol vidéki urilakok váltották föl. Fekete skót kastélyokon, német törpe várakon, öblös orosz kúriákon kívül a könyvben egy csomó a legujabb kort hirdető épület is volt: rikító liliomdísszel, csomókba csavarodó tornyokkal, szeszélyesen szökellő vonalakkal és egyéb építészeti vakmerőségekkel.

Illésfalvy, aki alapjában a komoly és megbízható dolgokhoz vonzódott, napirendre tért a tarka kalickák fölött, azonban Tekla tágra nyílt szemmel, kiváncsian nézte az aranyba, ezüstbe, cifra ákombákomokba fuló házakat. -83-

– Milyen szép! – mondotta gyermekes örömmel. – Istenem, ha ilyenben lakhatnánk!

– Ez csakugyan tetszik magának? – kérdezte elcsodálkozva. – Ezek a kérdőjelalaku falak, ezek a pipacsalaku ajtók, ezek a macskahátu ívek?

– Olyan, mintha álom lenne. Csupa ragyogás, csupa tarkaság… és minden olyan szép, akár tündéreknek készült volna.

Dénes pár lapot fordított a könyvben, s egy nemesvonalu római kastélyra, az egyik Medici-lak másolatára mutatott rá. Az oszlopos tornác mögött világos ábrázatu, tökéletes összhangu, egyszerüségében is klasszikus emlékeket keltő ház foglalt helyet, a barátságos és szép otthon fogalmát testesítve meg.

– Ez olyan, mint a kapisztráni gróf kriptája… Rideg és komor. Nekem ellenszenves is. Nem tudnék ilyen házban lakni, azt hinném a temetőben vagyok.

– És nem látja a művészi formákat, nem hallja a régi, nemes vonalak hívó szavát, amely visszaszólít a klasszikus világba, a tiszta formák birodalmába, a csöndes fenségesség berkeibe?… Nem olvasta a Faust második részét?

– El kell olvasnia, – szólt a férfi a könyvszekrényhez lépve, – hogy megértse belőle a régi stilus -84- örökkévaló és újra megújhodó formáit, a görög világ soha össze nem dülő birodalmát.

Tekla szófogadó volt és másnap nekilátott a Faust második részének. Nagy buzgalommal olvasta a sajátságos jeleneteket, a görög utazást, de őszinte pillanataiban meg kellett magának vallania, hogy az egészből nem sokat ért. Németül különben sem beszélt kifogástalanul, iskolai tanulmányai is csak a szükséges dolgokra szorítkoztak, így a nagy mű csodás szimbolizmusa megfejthetetlen rejtély maradt előtte.

Dénes esténkint mosolygott, amint Tekla beszámolt neki olvasmányai meddő eredményéről. Illésfalvy egy ideig megpróbálta, hogy megmagyarázza a leánynak a mű vonatkozásait, megértesse vele az emberiségnek a szűzi tisztához, a széphez való örök, habár gyakran lappangó vonzódását, de Tekla, aki egész életét a konyhában, gazdasági dolgoknál, kézimunkánál töltötte el, sehogyan se tudott a légies, sejtelmes alakokkal megbarátkozni, sőt megesett, hogy elszenderedett az előadások közben. Ugyanilyen volt a helyzet más művészeteknél. A festészetben a leánynak csak a gépiesen kidolgozott, fényképekhez hasonló művek tetszettek, a színhatások, az impressziók iránt semmi érzéke se volt, a mű gondolata nem ragadta meg figyelmét.

Dénes barátja volt a zenének is és különösen a régi mestereket kedvelte. Ő a muzsikában az érzést becsülte legtöbbre, s a szerző gondolatait önkéntelenül megszerezte a magáéival. Tekla évek hosszu során át a zenében csak szórakozást látott és legföljebb a magyar népdalok -85- iránt volt érzéke. Egy-egy nehezebb mű kifárasztotta, idegen is volt előtte, színei, kifejezései, melegségei nyomtalanul siklottak el lelke fölött. Beethoven, Illésfalvy kedves mestere, Mozart, Mendelsohn, a fiatalabbak közül: Grieg, Tschaikovskij – ez a borongó tépelődő lélek – hideg szoborként álltak a leány előtt: az ő számára e melegszívü, gyöngédszavu óriásoknak nem volt mondanivalójuk.

A szegény kis leány minden erejét megfeszítette, hogy beférkőzzön a titokzatos világba, tanult, dolgozott, küzdött, de hiába, a lelke sohasem járt volt szellemi területeken, élete pályája messze feküdt az emelkedett síkoktól. Az ő sorsa ez volt: rendben tartani a házat, késés nélkül tálaltatni az ebédet, fölvarrni a leszakadt gombokat, elrakni a kifizetett számlákat, s e pontosan kicirkalmazott földi pályán nem akadtak fönnen keringő sasok, merészen száguldó felhők, rejtelmesen tovaillanó ködalakok. Itt minden természetes, világos, kézzelfogható volt, s az egyszeregyre támaszkodott; ez a csöndes világ nem ismerte a magasabb szárnyalást, a föld felett álló gondolatokat, a szellemi élet gigászi alkotásait. Ő latolgatás, kétkedés nélkül szerette Dénest és ezenkívül nem törődött semmivel se.

Illésfalvy egy ideig még meg-megpróbálgatta, hogy Teklát bevezesse a maga finom, mindent megértő, minden szépért lelkesedő világába. Beszélt neki szabad gondolatairól, ötvözött és finom életfölfogásáról, föl kisérelte vinni a leányt a magasabb szférákba, a művészies átérzésekbe: hiába, Tekla idegenül révedezett e sajátos környezetben és egy meleg kézszorítást, egy jó -86- szót többre becsült a klasszikusok minden műremekénél.

Végre is Dénes föladta a meddő harcot és belenyugodott az adott helyzetbe. Sőt, miután nem akarta az összhangot megzavarni, mintegy hozzáilleszkedett Teklához és az ő hétköznapi életéhez. A művészetek helyett a férfi a gazdálkodással bibelődött, nagy problémák helyett a szarvasmarha- és lótenyésztés kérdéseivel foglalkozott, a zene és irodalom mesgyéi hijján a csöndes kényelemnek és a nyugodt falusi életnek hódolt. Már az erdő se volt neki az, ami annakelőtte: a tölgyfák nem zúgtak zsoltárokat, a patak nem harsogott szilaj ditirambusokat, a felhők nem alkottak tarka képeket. Ehelyett belenézett Tekla mélyérzésü szemébe és csöndesen hallgatta, amint a leány a virágairól, apró-cseprő házi gondjairól, nyugodt, meleg, átlátszó szeretetéről beszélt neki.

Az egykori világfi lassan eltünt és a vidéki kurtanemesnek kezdett helyet adni. Illésfalvy körszakállat növesztett, az arca piros pozsgás lett s a termete is meglehetősen elhizott. Hónapok multak és nem volt rajta más öltözet, mint a vadászruha, úgyszólván nem is emlékezett rá, mikor sétált utoljára aszfalton. Mintha soha sem fordult volna meg a párisi boulevardokon, a szük Old Bond Streeten, a Hotel Ritzben, az Unter den Lindenen. A nyugati élet – ragyogó színhatásaival, meleg szalónjaival, finom rokokó életével – elveszett számára; a sámsoni határon belül csak csibukok, béresek, kuvaszok, hóborította szántóföldek és meleg kályhák léteztek. -87-

Egyszer történt csak meg, hogy e nagy nyugalomba egy csöpp lőpor keveredett. Egy téli estén távirat jött, messze földről, idegen világból. A sürgönyben, elcsonkított szavakkal, ez állott:

Akkor egy pillanatra kinyilt a mindig egyforma, felhős sámsoni égbolt s a félrelebbent kárpit mögül elébukkant a Savoy csíszolt üvegben csillámló téli kertje, az Empire óriási transzparense, a hideg, szép angol asszonyok sok mesés ékszere, a May derüs, nyugtalan, minden percben változó arca, – azután Illésfalvy összehajtotta a táviratot és a fiókjába rakta.

– Semmi – felelte megsimogatva a leány haját. – Egy rossz álom… De már fölébredtem és semmi bajom, csak éhes vagyok… Kész a vacsora?

A férfi egyedül maradt. Egy percig elgondolkodott, azután a pipatóriumba lépett, mosolygott, majd előkereste és megtömte a vacsora utáni csibukot.

XIII.

Tavaszodni kezdett, mikor egy nap váratlan vendég állított be a sámsoni kúriára. A látogató Szentandrássy volt, az ismert nevü festő, akivel Illésfalvy, -88- mint diák, két évet töltött együtt Párisban. Kettőjük közt akkor meleg baráti viszony fejlődött, amely később sem tompult meg, ha mindjárt néha évekig nem is látták egymást. Szentandrássy, nagyobb időközökben, többször fordult meg Sámsonban, ahol kipihente a nagyvárosi élet fáradalmait, s kizárólag eszméinek élve, nyugodtan tudott dolgozni. A festő tökéletes világfi volt, nemcsak az ecsetet kezelte kitünően, de a tollat, a kardot és a szót is. Párisban a legelőkelőbb körökben fordult meg, nyáron végigkóborolta a partvidék kastélyait, télen végigvadászta a Bretagnet: mindenütt szívesen látták, mindenütt egyenrangunak ösmerték el, mert kellemes modoru, fölvilágosodott, éles elméjü és nagytehetségü férfi volt.

Márciusban Szentandrássy elunta a világváros zajos életét, hirtelen összecsomagolt és egyenesen Sámsonra utazott, szalonkára vadászni, a magyar föld ölén új benyomásokat gyűjteni. Illésfalvy és Tekla nagy örömmel fogadták a ritka vendéget, s mindent elkövettek, hogy az jól érezze magát társaságukban.

Szentandrássy mindjárt az első órában észrevette a változást, amely a férfi s a leány viszonyában az elmult idő alatt végbement. Miután jóizlésü ember volt, nem szólt semmit, s nyugodtan vette tudomásul barátja elhatározását. Bár egyébként nagyon szerette Illésfalvyt, lelki dolgokban nem tartotta a sámsoni földes urat a legkeményebb embernek. Tudta, hogy az ösztönszerüen rajong minden szépért, újért, s éppen azért érthetőnek találta, hogy a multban gyakran cserélt barátnőket is. Hogy Illésfalvynál ez az ingatagság -89- csupán kutatást, a legfőbb szép keresését jelentette, a festő nem igen hitte el, annyival inkább, mert női dolgokban maga is meglehetősen megbizhatatlan volt és virágról virágra röpdösött.

Szentandrássy tele volt a világvárosok élénk színeivel, friss hangulataival. Utazó táskáját Párisban megtömte egy csomó érdekes és új könyvvel – vakmerő problémák hirdetőivel, – mindenféle divatos zongorakivonatokkal, társadalmi tanulmányokkal, és számtalan vázlattal, amelyeket Sámsonban óhajtott részletesen kidolgozni.

Vacsora után a festő kirakosgatta megkezdett képeit. Az újabb időknek engedve, a művész fényhatásokban dolgozott. Szeme a legváltozatosabb világításokat kereste: az Alpesek káprázatos haván öregbedő napsugarakat, a hajnali, tavaszi erdő aranyzöld fénykévéit, az elhagyott mocsarak őszies, felhős borulatát, a homályba takarózó síkságok réveteg holdvilágát. A tárgy mintha mellékes lett volna, fődolog a különböző sugarak zománca, csillogó játéka volt, amely nagy frisseséggel és bátorsággal fakadt gyors ecsetjéből.

Valamennyi képen a szinek középpontjaként ugyanaz a női fej uralkodott, egy igézően szép, ártatlan szemü leányka, aki tüneményes vörös hajba burkolózva állott egy fatörzsnél, korhadt malomnál, vagy ledőlt oszlopnál. Néha háttere se volt az alaknak: az arc látomásként villant föl a szinek vidáman harcoló tengerén. Olykor a gyönyörü nőstényből csupán a szemek látszottak, az ember azt hihette, hogy a titokzatos -90- alaku fák, a vad cserjék közül egyenesen a nagy természet, a Szent Tavasz néz reája.

– Ki ez a nő? – kérdezte egy mosolygó, bűnjét nem bánó Magdolnát véve kezébe.

– Ez Metella, – felelte a képet helyes világításba téve, – Páris legnagyobb cocotte-ja. Száznál jóval több embert tett tönkre, körülbelül ugyanannyit küldött a temetőbe, de ha áldozatai újra pénzhez jutnának, ha föltámadnának, azt hiszem ismét csak mosolyogva szaladnának nyoma után.

– Érdekes arc, – jegyezte meg Illésfalvy és elnézte a felemás szemeket, a megközelíthetetlen homlokot. A gyönyörü vonásu száj, gyermeki mosollyal állt szemben a háttérnek rajzolt, kitörő Vezuvval, amely haragosvörös, nyers szinekkel világította meg a rózsás, hamvas arcot. A félelmetes, felhőszakgató, színpadiasan bömbölő tűzhányó mintha megalázkodott volna a ragyogó, törékeny nő előtt, akinek nyugodt, világos tekintetében több erő, több pusztulás rejlett, mint a legvadabb kráter sötét mélységében, a legszilajabb láva perzselő patakjában.

A festő szeme megcsillant; Szentandrássy mindig sokrabecsülte Illésfalvy nézeteit.

– Műbarátok talán megértik, – felelte hálásan, – a nagyközönségnek azonban, attól tartok, a kép -91- idegen lesz. Önnek, hogy tetszik? – fordult hirtelen Teklához.

A leány figyelmesen nézegette a képet, azután hallgatott. Szíve bensejében, tiszta gondolkodásában elitélte a piros haju, bűnös nőt, megvetette, talán gyűlölte is, azonban látva a két férfi lelkesedését, nem mert nyilatkozni és bizonytalanul tekintgetett a kitörő Vezuvra.

Illésfalvyt egy kissé bántotta a lány művészi tudatlansága; életében most érezte először, hogy ez a csöndes, becsületes, kristálytiszta nő gondolkodásban, lélekben messze elmarad tőle. Bár Szentandrássy – fölismerve a helyzetet – gyorsan másra terelte a beszélgetést, Dénes arcára könnyü boru szállott, amely később újra-újra visszalopózott homlokára.

A két férfi vacsora után, szivarszónál, még sokáig fönnmaradt. Dénes sorra vette barátja összes képeit, vázlatait s elmondatta vele a jövőre vonatkozó gondolatait. A festő lelki élete rendkivül fejlett, érzékeny és tevékeny volt. Agyában szüntelen tervek kavarogtak, sajátos eszmék, új fölfogásik, levegőre kivánkozó művészeti megnyilatkozások, amelyek még az utolsó száraz cserjének is jelentőséget adtak. Szentandrássyt a sors széles látókörrel áldotta meg, amely nem tapadt a röghöz, az egyéni modorossághoz, az iskolai padok porához. Művészi ereje nem ösmert határokat, megalkuvást, szeme bevilágított az emberi lélek s a nagy természet legrejtettebb zugába. Bár nem volt már fiatal legény, a festő mégis úgy érezte, – és joggal, – hogy a jövője nagyobb, ragyogóbb, -92- mint a multja, s hogy művészetének még hosszu utat kell megtennie a tökéletesség diadalkapujáig.

Dénes örömmel hallgatta barátját. A sámsoni tehénistállók, szántóföldek, kopár berkek egyszerre elmaradtak oldala mellől; helyettük csillogó, hangulatokkal, élettel teljes világ nyilott meg előtte, telve az emberi lélek száz és száz érdekes megnyilatkozásával, finom árnyalataival, az új kor csíszolt érzéseivel, a szellem tarka tüzijátékával, a tettek kemény, korintusi oszlopaival. A ragyogó kép középpontjában félig görög ligetben, félig a boulevardok tüzfényében, karcsu, rejtelmes vonásu nő állott: Metella, mintegy örök kérdőjelként, izgató rejtélyként, vajjon a bűn és az erény állandó küzdelmében mi az igazi győzelem: a hideg lemondás-e vagy a bűvös vétkezés? ki az igazi diadalmas, az-e, aki rideg, acélos kézzel a bűnt földhöz teríti, vagy az, aki mindig újra és újra fölkel és ezer meg ezer legyőzetés dacára frissült erővel kap harcba? Mennyi fény, mennyi szín, mennyi szépség volt e sajátságos világban, milyen beszédes, lelkes benne az utolsó kő, az utolsó sarokvas, mily nemes összhangban olvad össze a százhangszerü zene, mily nemes vonalakat alkot a meglátás s átértés ötvöző keze! Az élet volt ez, a százkaru, százlelkü, százszemü élet, amely aranyszálakkal szövődik keresztül az embereken, állatokon, hideg tárgyakon, amelynek diadalmas förgetege keresztül visz az egész világon, föltárja a lét minden titkát, szépségét, az élet, amelynek szilaj óceánja mindnyájunk lelkében tengerszemeket talál.

– Oh! nagy dolog, végtelen boldogság művésznek -93- lenni! – sóhajtott föl Illésfalvy barátjára nézve, aki lassan összeszedte képeit. – Mennyire irigyellek, hogy nemcsak szemed, de alkotó képességed, teremtő erőd is van hozzá!

– A szépet megérezni is élvezet, – jegyezte meg, új szivarra gyújtva. – Aki a szépet csak élvezi, nagy előnyben van, mert sohasem ismeri meg az alkotás verejték-szagát; az csak az isteni zenét hallja, nem a kalapácsok kopácsolását, a festék körül repdeső legyek zümmögését.

Éjfél már jóval elmult, mikor ketten még mindig ott ültek az ebédlőben, s elbeszélgettek a lelkükben fölvillanó képekről, érzésekről. Tekla egy ideig csöndesen, félénken figyelt rájuk, azután fölkelt és a másnapi háztartási ügyeket intézte el. Távozását alig vették észre, a két férfi gondolatai messze röpültek el a köznapi élet pontos, világos méretei fölött. Szentandrássy szilajul, vakmerően tervezett s eszméi gyakran túlzásba csaptak át; Illésfalvy higgadtabb, kiforrottabb világfölfogása megszabályozta és a földi keretekben tartotta a művészi szenvedély viharától kergetett léghajóst. Dénes itélete mindig megfontolt volt, s bár a széptől ő is megmámorosodott és a művészetet imádta, agya nem maradt el a szívétől, az eszméket nyomon kisértette az élet szabályaival. Éppen ezért Szentandrássyra barátja mindig jótékony befolyással volt, s hogy a festő nem tévedt el a modorosságok hínárjában, javarészt Illésfalvynak köszönhette.

Mikor végre kakasszónál letárgyalták az összes -94- képeket, a szoba megtelt sűrű szivarfüsttel, amelynek egy-egy karikája réveteg dicsfényt vont Metella homlokára.

– A sok beszéd fölizgatott – szólt a festő nyugtalanul és kifáradva. – Járjunk egy percig a kertben.

A magasan álló csillagok keményen, világosan ragyogtak le a kőrisfákra. A föld friss lehellete a sétálók arcába csapott.

A két jóbarát szótlanul járta végig a kavicsos útakat. Mikor az északi szöglethez érkeztek, a festő egyszerre megállt.

– Nini, Tekla, – mondotta a könyvtárszoba kivilágitott ablakára mutatva.

– Csakugyan, – bólintott Illésfalvy, és lelkében egyszerre fölelevenedtek a késő őszi éjszakák, mikor minden éjfélkor odatelepedett a fehér nyirfapadra és szemét mohón függesztette rá az ablaktáblákra, amelyek mögött nemes képként emelkedett ki Tekla hófehér homloka, átszellemült arca.

A leány most is ott ült a régi bőrkarosszékben. De a homlok nem világított, a tekintet nem csillogott titokzatos drágakőként, az arc nem finomodott meg a fájdalomtól. Tekla, – a másnap reggelre kiadott teásdoboz és cukrosszelence között – csöndesen, komolyan aludt, kezéből a konyhakönyv az ölébe csúszott.

XIV.

Harmadnap Szentandrássy munkához látott. Hajnalban fölkelt, puskát, ecsetet vitt magával, kiment a hegyoldalra, s csak alkonyatkor tért vissza a kuriára. A festő szorgalmas és edzett ember volt, aki föl se vette, hogy órák hosszat kellett a sziklás utakon botorkálnia, hogy napközben alig evett valamit, s hogy a szeszélyes tavaszi időjárás majd minden délután bőrig áztatta. Mikor aztán este letelepedett a kandallóhoz, az arca ragyogott az örömtől és a megelégedéstől. Vacsoráig ő vitte a szót, gyerekként fecsegve és mégis minden ízében okosan, fölvilágosodottan beszélve arról, mit látott künt, hogyan látta meg és mint próbálta vászonra vetni. Egy-egy vázlathoz néha öt-hat terve is volt, csupa eredeti, szilaj ötlet, amelyeknek nemcsak fényük, de melegük is volt; képei, megszületésük előtt, kaleidoszkop-szerüleg változtak, benseje az érzések ezer és ezer apró csecsebecséit szedte össze, a gondolatok számtalan rétegén repült át, mígnem, – egy férfias, tetterős pillanatban, – mondanivalói teljességükben jegecesedtek ki lelkében.

Ha a festéssel végeztek, rendesen Páris került szóba. Szentandrássy ama kevés szerencsés emberek közé tartozott, akik a kellemetességeket nemcsak élvezik, de át is értik, utolsó csöppükig megbecsülik. Neki Páris a földi lét gyémántkiadása volt, amelyben megtalálta mindazt a szépet, nagyot, amit Isten erőben, tudásban, művészetben alkotott. A hatalmas paloták között járva, a festő nemcsak a hintókat, a siető járókelőket, -96- a gyönyörűségeket pillantotta meg, hanem: az emberi akarat és jellem láthatatlan kincseit, az emberi szellem kemény, csüggedetlen munkáját, a világ minden részéből idesereglő hangulatok és érzések örök fényjátékát.

Illésfalvy elgondolkodva ült karosszékében. Milyen más élet volt ez, mint az övé Sámsonban, mily nagy volt a különbség a világ szüntelen előretörése, vidám csatazaja, vakmerő kérdései, és a csöndes vetések, az egyforma pohánka- meg kukoricaföldek között. Szeme előtt újra megelevenedtek a villamfényes körutak, szeszélyes rajzaikkal, nyüzsgő hangyabolyaikkal, a színházak, csillogó álmaikkal, a tárlatok, némán beszélő kincseikkel, a ligetek szép asszonyaikkal, amint hintóikban lassan – napnyugati tavon végigúszó titokzatos hattyuként – suhannak el a sötétzöld délszaki fák között.

– El kellene nézni pár napra Párisba, – szólott Dénes egy este Teklához. – Nem szabad egész elmaradni a világtól.

A leány megint nem válaszolt. Szivében egyszerre nagy félelem támadt: visszaemlékezett előérzéseire, borus álmaira, amelyekben egy idegen, ragyogó asszony elrabolja tőle Dénest. A szeme hirtelen megtelt könnyekkel. -97-

Illésfalvy ideges lett. Nem szerette az ilyen jeleneteket, amelyeket köznapiaknak és izlésteleneknek talált. Ő a sima formák barátja volt, mindig tiszteletben tartotta a más nézeteit, de megkívánta, hogy az ő szavai is akadály nélkül váljanak tetté. Miután nem akarta megbántani Teklát, fölkelt és az ablakhoz lépett.

– Holdvilág van, – szólott pár perc mulva Szentandrássyhoz, – nem volna kedved egyet kocsizni?

A kocsi pár perc mulva előállott. A két öreg kanca lassu ügetésben indult el az udvarról, s azután végighaladt a jegenyefasoron, amelynek komoly, ósdi törzsei némán álltak őrt a vetések mellett.

Az este csak az ablakból volt szép; künt kellemetlen szél fujt, amely magasra kavarta a port. Szótlanul ültek a hintóban. Szentandrássy a felhőket nézegette, Dénes az ajkát harapta. A leány félénken huzódott meg a sarokban és olykor fürkészve nézett barátjára. A szél folyton erősbödött, egyízben el is kapta a kocsis pántlikás kalapját és ördögszekérként kergette végig a birkalegelőn. Mindez rideg és fagyos hangulatot keltett.

A hepe-hupás domboldalon – szilvafák és vesszőkeritések közt – egy kis falu: a tót Vereshegy huzódott meg. Pár év előtt az apró fészekben néhány viskó leégett, amelyeknek koromszaga még most is ott lógott -98- a süppedt házak között. Amikor a hintó a Krisztus-feszülethez érkezett, egyszerre füstös gerendák szaga csapódott a kocsizók arcához.

– Nem kellemes a kirándulás, – szólalt meg rosszkedvüen Illésfalvy. – Térjünk vissza.

Csöndben baktattak haza és sebtében megvacsoráztak. Szentandrássy panaszkodott, hogy fáj a feje s korán nyugovóra tért. A közben átszellőztetett szobában nyirkos tavaszi levegő küzködött a kályha melegével.

Tekla és Dénes egyideig még ott ültek az ebédlőben, elkedvetlenedve, szótlanul, az egyik az olvasmányával, a másik a kézimunkájával foglalkozva. Az idő lassan telt, a nagy lábas óra gépies hidegséggel osztotta föl részeikre az órákat és perceket.

– Haragszik? – kérdezte a leány, amikor barátja letette a könyvet és nyugovóra akart térni.

– Nem, nem, – felelte Illésfalvy nyugodtan. – Apró véleményeltérések mindenütt előfordulnak.

– De Tekla… Semmi okom a neheztelésre. Egy pillanatra talán kedvem ellenére volt, hogy le kellett mondanom valamiről, de végre is… egy férfinak számolnia kell tudni a következményekkel.

… Másnap reggel Illésfalvy hosszu sürgönyt kapott Maytól. A szép asszony, aki megszokta, hogy óhajtásait -99- parancsnak tekintsék, türelmetlen lett, hogy immár harmadik táviratára se érkezett válasz Sámsonról. Míg azelőtt May értesítései szűkszavuak és hidegek voltak, mostani sürgönye tele volt szinekkel, melegséggel és hangulatokkal. Panaszkodott benne, hogy Dénes elfelejtette, soha meg nem értette és a végén szinte könyörgött, hogy legalább válaszra méltassa.

Illésfalvy fanyarul mosolygott. Akármilyen közvetlenek is voltak a szavak, a meggyőződés ereje – ő legalább úgy érezte – hiányzott belőlük; akármennyire kellemesen is gondolt vissza Mayra, a lelkében szürkén, kopáran, ott fagyoskodott az utolsó berlini utazás emléke: a kérdezősködések a Bristol portásánál, a céltalan bolyongás a lombtalan hársfák alatt, a beszélgetés a feketekabátos, pofaszakállas idegenvezetővel, aki oly szertartásszerü ünnepélyességgel számolt be szimatolása eredményével, s azután a vigasztalan, lealázó hazatérés. Mind ez nyirkos és nyomasztó volt, mint egy mocsaras táj. Dénes örült, hogy elkerült e vidékről és fiókjába rakta a levelet. Eleintén nem is akart rá válaszolni, tartott tőle, hogy a levelezgetés ismét belesodorja az áldatlan viszonyba, azután győzött benne az udvariasság és ebéd után leült íróasztalához.

Illésfalvy hidegen és nyugodtan óhajtotta May-jel szakítása okát közölni. Arra, hogy a Bristol idegenvezetője mit beszélt, ki se tért, inkább a maga személyéről szólt. Őszintén elmondotta, hogy más mesgyékre fordult, hogy a lelke nem szabad, s így le kell tennie a viszontlátásról. Az új érzést azonban a férfi nem mint szenvedélyt, életcélt, hanem mint csöndes megalkuvást, -100- a deresedő haju férfi lassu visszavonulását vázolta; szavaiból az érzett ki, hogy megelégelte a nagyvilág tarka kalandjait és meleg tűzhelyre, nyugalomra vágyódik.

Dénes éppen levele végén tartott, mikor egyszerre belépett Tekla. A leány megérezte a hamuszürke papirra sorakozó fekete sorok tartalmát és nyugtalanul nézett barátjára.

– Tartoztam neki ennyivel, – folytatta a férfi nyugodtan, – miután előzetesen három sürgönyét válasz nélkül hagytam. A levél tartalma a lehető legegyszerűbb és puszta elsorolása ama okoknak, amelyek miatt a szakadásnak – mindkét oldalról – be kellett következnie.

– Megengedi, – szólalt meg Tekla félénken, – hogy… hogy elolvassam a levelét?

Dénes az ajkába harapott. Nem szerette, ha szavaiban kételkednek, s mindig tapintatlanságnak tartotta, hogy valaki a más leveleire kíváncsi legyen.

– Tekla, – felelte hidegen, – az ilyesmi nem egyezik meg gondolkodásommal. -101-

A leány elvörösödött, aztán a kandallóhoz ment és leült a karosszékbe. Alig egy perc mulva a szeme megtelt könnyekkel, amelyek szaporán szaladtak le sápadt arcán.

Illésfalvyn kellemetlen érzés futott végig. Az egész kép erősen hasonlított a kisműveltségü emberek vidékies féltékenységi jeleneteire, amelyeket a jóízlés messziről elkerül. A férfi sima és udvarias világából különösen élesen ríttak ki az ilyen köznapi vonások.

– Tekla, – mondotta határozottan, – kíméljen meg az ilyesmitől. Nem szolgáltam rá, és ha rá is szolgáltam volna, az elintézésnek ebbe a módjába nem mennék bele.

– Te már nem szeretsz, – fakadt ki egyszerre belőle, – te még mindig Mayt szereted!

Illésfalvy válaszolni akart, azután gondolt egyet és vállat vont. Síró nőkön a józan érvek nem fognak. Csöndesen a kalapja után nyúlt tehát és elhagyta a szobát.

Azon a délután és este nem beszéltek többet egymással, és másnap is csak Szentandrássy jelenlétében váltottak pár szót. Harmadnap éjjel, amikor a festő már szobájába vonult föl, Tekla megfogta Illésfalvy kezét és így szólt:

– Bocsásson meg a tegnapelőtti dologért… Nagyon fáj, hogy ok nélkül megbántottam az érzékenységét…

– Még valami nyomja a lelkemet, Dénes, – mondotta halkan, – még valamit meg kell vallanom, hogy nyugodtan nézhessek a szemébe… De igérje meg, hogy nem fog megharagudni érette…

A leány közelebb simult a férfihoz és lesütve tekintetét, gyorsan beszélni kezdett.

– Tegnapelőtt nagyon szerencsétlen és kétségbeesett voltam… Attól féltem, azt hittem, hogy elveszítem a boldogságomat és nem tudtam, mit csinálok… Mikor May levelét a postára küldte volt az inassal, a folyosón elvettem Jancsitól a boritékot és fölnyitottam… Nem tudtam elhinni, hogy csakugyan szakított May-jel…

– Ezt nem cselekedte helyesen, – szólt élesen. – Más véleményem volt a gondolkozásáról.

– Hiszen úgy szeretlek, – suttogta sírva, – és oly szerencsétlen voltam… Más asszony se cselekedett volna másképpen…

– Nagyon kérem, – mondotta kelletlen érzéssel lelkében, – hogy az ilyesmit ne cselekedje meg máskor. Remélem, számíthatok reá? – tette hozzá szárazon.

A leány megszégyenülten állt előtte. Amint zokogott, -103- az arcáról egyszerre eltünt a fiatalos szépség, a tiszta derü; vonásai fáradtaknak, öregeknek tetszettek.

– Mindennek Szentandrássy az oka, – szólalt meg Tekla szomoruan. – Amióta ő itt van, maga megváltozott, nem érzi többé jól mellettem magát és visszavágyik a nagyvilágba.

Illésfalvy megrezzent. A leány – pár közvetlen, ösztönszerü szóval – világosan mutatott rá arra az érzésre, amely a férfi lelkében, leálcázva, sötét rejtekutakon járva, föl-fölbukkant. Tényleg, amióta a festő Sámsonban tartózkodott, Dénes gondolatai más körben forogtak, más hangulatokkal szítták tele magukat, messze elröpültek a Tekla hétköznapi, csöndes világa fölött.

– Oh, hadd, hogy Szentandrássy elmenjen ebből a csöndes, békés házból, – könyörgött kezét összekulcsolva, – küldd el innét ezt az embert, aki el akar ragadni tőlem, aki eléd varázsolja egy más világ képeit, hogy ne érezd magad többé otthon mellettem és másutt keresd a boldogságot.

– Csak nem kíván komolyan ilyesmit? – kérdezte egy csöpp gúnnyal. – A világon egyéb is van, mint kukorica- és zabföldek, vadászterületek és csűrök. Nem lehet az egész életet Sámsonban eltölteni, ahol még tintát és írópapirt se lehet kapni. És nem végcél, hogy az ember délelőtt a béreseivel veszekedjen, délután -104- a vizsláját tanítsa, este a kályhánál melegedjen: a földön más dolgok is léteznek.

– Gyülölöm azt az embert, – mondotta szenvedélyesen. – Oh! hogy gyülölöm!

Illésfalvy megdöbbenve nézett Teklára. Még eddig soha se látta haragudni; ez az érzés, mintha nem létezett volna barátnője lelkében. És most, ime, a soká rejtett indulat napvilágra kivánkozott, szerteterpeszkedett és éles, rideg vonásokkal edződött a leány arcára, elnyomva a fiatalos bájt és az egyszerűség békés rajzát. A félénk rabszolgából, az egykori néma kis hősből semmise maradt; a kipirult ábrázaton a szenvedély és gyülölet sötét hullámai szaladtak végig.

– Tekla, – szólt Illésfalvy nyomott hangon, – Tekla… Ez nem szép dolog. Ennyire nem szabad megfeledkeznünk magunkról.

Csönd volt. A vendégszobából hegedühangok hallatszottak le. Szentandrássy, úgy látszik, még nem tudott elaludni és az Ave Mariat játszotta.

XV.

Szentandrássy pár hét mulva eltávozott Sámsonról. A feszült viszony, amely otttartózkodása alatt Tekla és Illésfalvy között keletkezett, elutazása után sem javult meg. Dénes kedvetlenül járt-kelt a házban, s úgy érezte, mintha barátja elköltözésével a nemesebb, -105- emelkedettebb fogalmak kiröppentek volna a kuriából, amely sötét falaival, komoly fekete bolthajtásaival rikító ellentéte volt a ragyogó tavasznak.

Hogy gondolatait lekösse, Dénes megkezdette volt a tervezett új ház építését. A platános nagyrészét kiirtották, a romot lebontották, helyette csillogó, gyorsan szaporodó piros téglák emelkedtek ki a televényből. Illésfalvy egy régi görög nyaraló mintájára készíttette a kastélyt, oszlopokkal, nemes ívekkel, a csöndes nyugalom jegyében. De a munkában ezúttal nem telt sok öröme, az építésszel sokat kellett veszekednie, a pallér s a kertész krajcáros izlésükkel minduntalan belékontárkodtak a ház békésen kibontakozó ábrázatába. Pár hét után a földesúr elunta a dolgot s már csak elvétve irányította lépteit a platános felé.

A vadászidény elmultával Dénes az erdőben is keveset fordult meg. Inkább a gazdasági dolgoknak élt, de, miután alaposan tulajdonképp soha nem foglalkozott velök és nem értett hozzá, béresekkel kiabálni, gazdatisztek körmére nézni, ebben se talált szórakozást. A falusi élet unalma lassan ráfeküdt lelkére és megtízszerezte az órák, percek járását. Illésfalvy ásítva forgolódott a kuria körül, délután nagyokat aludt, estére áthítta a szomszéd papot kártyázni és tízkor már az ágyban volt.

Dénes egész életében gyülölte a nyárspolgárokat, akik elrejtőzve a lét, a lélek viharaitól, napsugaraitól, páfrányéletet élnek a tölgyek védelme alatt. Ha mindjárt maga alkotó erő nem is volt, azért a férfi bensejében épp úgy átszaladtak az emelkedett indulatok, a termékenyítő -106- gondolatok, épp úgy végigcikáztak a megértés villámai, mint a teremtő művészek lelkén. Szívében megvolt a fogékonyság a világ nagy kérdései iránt, agya szomjuhozta a tudást, a fölvilágosodottságot, akarata, ha mindjárt csak a maga számára, kiépítette a szellemi élet kincsesházát. És mindez most korhadni, oszladozni kezdett, lelke tétován keringett a tehénistállók és szénásszekerek között, tekintete megakadt a háttért jelző ákácos poros lombjain. Egy szép nap ijedten vette észre, hogy ő is csak nyárspolgár, tengődésre rendelt földi halandó, aki a kétszerkettő négy gályapadjához van láncolva, s aki csöndesen ballag a reggeli és vacsora békés határkövei közt.

És Tekla? A nyugodt elmélkedés óráiban Illésfalvy egyre gyakrabban – és röstelkedve – vallotta meg magának, hogy a vágy, a hév, amely a leányhoz ragadta, apadni kezd. Boncolgatva ezt az érzést, tisztán látta, hogy Teklához elsősorban a Mayban való csalódás vezette. Akkor a lelke meg volt törve, szeretet, melegség után vágyott s kárpótlást keresve fordult a tiszta, egyszerü gyermek felé. Azok a nemes vonások, amelyek Tekla arcán végighúzódtak, az átszellemült tekintet, a nagy érzés titokzatos glóriája, a szerelem lángjának visszfényét vetették Illésfalvyra. Akkor azt hitte, hogy a nemes homlok, a megfinomodott arc mögött egy más, egy megértő, egy lelki kincsekkel teli ország van és félig elkábulva, boldogságot szomjuhozva fordult a leányhoz. De a csodálatosan ragyogó szemek, a gyöngéd rajzu arc mögött csöndes, szomoru volt a világ. A szerelem odaadásán, megalázkodásán, -107- boldog rabszolgaságán kívül e lélek hallgatag és gyermekes volt; az érzés aranybányáit az értelem ereje nem dolgozta föl; a nőstény nagy ragaszkodásán kívül más, nemesebb indulat nem tudott kibontakozni Tekla bensejéből.

Mindez fájt Illésfalvynak, mert érezte a rája boruló felelősség súlyát. A férfi komorrá és hallgataggá lett, életkedve megcsappant, szíve, mintha romok között járt volna. Gyakran elborulva gondolt rá vissza, mily hosszu ideje, hogy az igazi érzést, a tökéletes boldogságot kereste, és minden akarata, küzdelme dacára soha nem tudta azt megtalálni. Lelki szeme előtt fölvonultak azok a nők, – szőkék, barnák, koromfeketék és aranyvörösek, – akik felé elmult élete során titkos bizalommal, reménységgel fordult, akiktől megváltását reménylette, akikben lelket, megértést, teljes összhangot sejtett: – hiába, a szép fejek, a karcsu alakok, többnyire már az első órában, üres árnyképekként suhantak el, értéktelen bábokként, amelyeket az idő gyorsan elborít kárpítjával.

Azután Illésfalvy vállat vont és nem elmélkedett tovább. Ridegen rótta le életét – lassan morzsolva a napokat – apró-cseprő dolgokkal bibelődött és lehetőleg nem foglalkozott gondolataival. Bizonyos fásultság vett erőt rajta, érdeklődése a külvilág iránt megszünt, s csak álmaiban látta viszont azt az életet s azt a rajongó érzést, amelyet földi pályafutásán keresztül hiába hajszolt. -108-

XVI.

Nyár elején történt, hogy Dénes ösmeretlen irásu, női kézből való levelet kapott. Egykedvűen bontotta föl a borítékot, – úgy sejtette, hogy valami meghívó vagy jótékonysági kérőív, – de mikor ránézett az aláírásra, a homloka egyszerre földerült.

A gyöngyszemhez hasonló, sűrűn összefutó sorok végén ez a két szó állott: „Bogdány Vera“. – Abban a pillanatban a férfi hirtelen maga előtt látta a német vonat rozsdavörös pamlagait, női nevekkel telekarcolt tükrét, a párás ablaktáblán át megpillantotta a Zöld Falu fűzfaővezte kápolnáját, keskeny fehér kőfalát, és tisztán hallotta, amint a kerekek azt csattogják: „Bogdány Vera, Bogdány Vera“.

Vera tanácsért fordult Illésfalvyhoz. Az ura még mindig a Zöld Faluban sinylődött, a gazdaság, kellő vezetés nélkül, egyre gyöngébben jövedelmezett. Az asszony szándéka az volt, hogy eladja a birtokot, s azután kimegy gyermekével Berlinbe. Miután azonban gazdasági dolgokhoz csak keveset értett, Dénest kérte meg, jelölné meg neki a módokat, amelyek révén legjobban értékesíthetné Füzesért. A végén pár sort magáról is írt az asszony: hogy csöndben telnek napjai, hogy sokat olvas és hogy nagy öröme telik gyermeke fejlődésében. A panaszok csak a sorok közül szólaltak meg, csöndesen, halkan, az asszony hallgatag lényéhez simulva.

Bár a levél tartalma egyszerü és tartózkodó volt, -109- Illésfalvy mégis úgy érezte, mintha egy más világról kapott volna üzenetet, egy más sarkról, ahol a lélek megújhódik, új színeket, új érzéseket talál. A csöndes asszony, – amint évek hosszu során át nyugodtan, emelt homlokkal ül a lassan kanyargó Tisza mellett és komoly arccal néz szembe az élettel, – alakban, jellemben újra megnőtt előtte és végtelen rokonszenvesnek tetszett.

Dénes két napig elgondolkodott rajta, mit válaszoljon a levélre, azután arra a meggyőződésre jutott, hogy így, távolból, üzleti dolgokban nem igen lehet tanácsot adni.

Egy pillanatra meghökkent, de a következő percben már izgatni kezdte a gondolat, amelyet okszerü érvekkel iparkodott aláépíteni. Ha tanácsot akar adni, mindenekelőtt, nemde, látnia kell a birtokot, meg kell vizsgálnia az épületeket, végig kell járnia a földeket, át kell tanulmányozni a számadásokat. Csak így lehet helyes képe az egészről, csak így bocsájtkozhatik tárgyalásba az esetleges vevőkkel. Mindez megokolt volt, de Illésfalvy közben elfelejtette, hogy maga sem a legjobb gazda, s hogy üzleti ügyekkel sosem szeretett bibelődni. Ám nem akadt senki, aki ellentmondjon terveinek, a tulajdon lelke pedig már ott járt a csöndesen keringő Tisza korhadt füzei mellett.

Illésfalvy, aki ellentmondásra volt elkészülve, egy kissé elszégyenkezett önmaga előtt, s úgy érezte, hogy mégis bővebb magyarázattal tartozik.

– Üzleti ügyben járok, – mondotta közömbösséget színlelve, – egy birtokot ajánlottak megvételre.

Tekla nem vette észre a hazugságot; arca nyugodt és tiszta volt. A leány helybenhagyólag bólintott, s rögtön utánanézett, rendben van-e Dénes podgyásza és intézkedett, hogy a kocsis ne aludja el a hajnali vonatot.

Illésfalvynak egy pillanatig fájt a hazugság, de aztán vállat vont s azzal vigasztalta magát, hogy őszintesége esetén a multkorihoz hasonló kellemetlen jelenetnek tette volna ki magát. Pár perc mulva már egészen napirendre is tért a dolog fölött.

Hajnalban három órakor kopogtatás ébresztette föl Illésfalvyt. A szobába Tekla lépett be. A leány az éjet ébren töltötte egy karosszékben, az arca sápadt és beesett volt az álomtalan óráktól.

– Remélem, hogy mihamar visszakerülök, – szólt, pár jó szóval adózva a leánynak. – Gondoljon néha reám… igen?

Az ablak alá könnyü nesszel szaladt a kocsi. A lovak zablája meg-megcsörrent.

XVII.

A vonat tíz órakor délelőtt érkezett Füzesérre. Illésfalvy körülnézett a szegényes vidéken. A vadszőlős, apró állomási épület kerítése mellett zabos földek kezdődtek, amelyek között barázdákkal teli kocsiút húzódott, magas fahiddal nyergelve át a patakot. Puskalövésnyire a vasúttól állott a község, ékalakban terpeszkedve szét a rétek felé. Távolról – felhőknek tetszve – kék hegyek látszottak.

Az állomás előtt pár fuvaros lézengett, sőt egy rozoga bricska is akadt. Illésfalvy föl akarta fogadni a kocsist, de azután gondolt egyet, és nem akarva esetleg föltünést kelteni, csupán a podgyászát vitette a vendégfogadóba, maga gyalog vágott neki az útnak. Mikor elérte az első házat, – egy magassüvegü csárdát, – megszólított egy suhancot, aki nagy figyelemmel nézegette a porban kergetődző kuvaszokat.

– A Polacsek urasághoz, – kérdezte leemelve katonasipkáját, – vagy a Bogdány urasághoz?

A suhanc egy kis dombra mutatott, amely barnásszürkén emelkedett ki az apró épületek hátteréből. -112-

Dénes bement a szállóba átöltözködni, aztán folytatta útját a széles piacon át.

Pár perc mulva elérte a kis dombon álló házat. Sárgára föstött, egyszerü falusi porta volt, csak dupla fedele és a kapu mellett ácsorgó ódon kő-griff árulták el, hogy úri lakról van szó. Rögtön a bejárónál széles, orgonabokrok övezte, négyszegü udvar kezdődött, amelyben gyöngytyúkok kaparásztak. A szögletben egy deres bajuszu napszámos fürészelt.

– Igenis, kezét csókolom, – felelte a napszámos kintornaszerüen éneklő hangon.

Dénes a lakóház felé tartott. Kis tornácon át egy kongó kövezetü folyosóra ért, amelynek széles falán mélyen feküdtek a tölgyfaajtók.

A tágas, fehérfalu, tiszafa-butorzatu helyiségben senki sem volt. Mikor a férfi tovább akart menni, a nyitva álló szomszéd ajtón át a másik szobában egyszerre maga előtt látta Verát, amint a zongora előtt ül és a hangjegyek közt lapozgat.

Az asszony ugyan e percben fölnézett és észrevette Illésfalvyt. Arca egy vonalnyival sápadtabb lett, majd a következő másodpercben aggodalmas vonás szaladt végig rajta. Mindez azonban csak pillanatig tartott, azután Vera elfogulatlanul nyujtotta kezét a vendégnek.

– Azt hittem, – szólt, elvesztve rendes biztonságát, -113- – hogy levélírás helyett jobb, ha személyesen szolgálhatok azokkal a tanácsokkal, amelyek tőlem telnek… Távolból az ilyesmit elintézni nehéz és a birtok értékéről csak úgy tájékozódhatom, ha előzetesen mindent láttam és megvizsgáltam.

– Nagyon köszönöm a jóságát, – felelte és tartózkodó vonásai kissé átmelegedtek. – Magam sose foglalkoztam azelőtt gazdasággal és csak a szükség vitt rá. A birtokra több vevő van és éppen most járt itt egy ügynök, aki félóra előtt indult ki a földekre. Azonkívül a püspök is ajánlatot tenne, ha az ár nem lesz magas. De… tulajdonképpen azt se tudom, mit kérjünk a birtokért?

– Ösmerem. Egy köpcös, őszbe csavarodó emberke, nemde? Nagyon tisztességes ügynök, magam is már több megbízást adtam neki. Az egyik fia egyetemi magántanár, a másik jónevü orvos, de ő még mindig szorgalmasan utazik báránybőr-bekecsében és világért el nem mulasztana akárcsak egy üzletet is.

Az ajtó kinyilt. Egy pirosképü, szöszke kis lány lépett be rajta, majd megpillantva az idegent, sietve az anyja ölébe menekült.

– Nos… mutasd be magadat, – szólt a kislányhoz. – Lássuk csak, ki vagy? -114-

– Nem, – válaszolta újra makacsul a csöppség, azután hirtelen, mint az evet, kibontakozott az anyja karjaiból és pillanat alatt eltünt a szomszéd szobában.

Tényleg, alig két perc mulva a gyerek újra előkerült. Óvatosan siklott el a vendég mellett, édesanyja ölébe mászott és így szólt.

A gyerek egy pillanatig gondolkodott; nyilván azt hányta-vetette meg magában, mi értékesebb: makacsnak lenni, vagy hintóban ülni. A fontolgatás eredménye az volt, hogy a lány rászegezte haragos tekintetét Illésfalvyra és így szólt:

A gyerek csodálkozva nézett anyjára, pillantása azt fejezte ki, hogy ez a kérdőpont nem volt bent az előzetes szerződésben. Miután azonban anyja nem sietett védelmére, a kislány összehuzta magát, és makacsul ismét csak ennyit mondott. -115-

– Ha nincs ellenére, – szólalt meg Vera, – mi is felülünk a kocsira és talán megnézzük a majort. A gazdatiszt kint van.

Az asszony könnyü, szürke kabátot dobott magára, amelyben még karcsubbnak tetszett. A fejére – találomra – egy leánykori kalapját tette, egy sólyomtollas, szalagos portékát, amely megfiatalította vonásait. Igy, hogy nem volt gyászban, egyáltalán sokkal üdébbnek és életvidámabbnak látszott, s a mozdulatai is közvetlenebbek, élénkebbek voltak.

A kocsi békésen haladt az ákácok közt. Illésfalvy a vetéseket nézegette, itt-ott egy gazdasági kérdést intézett Verához és az adatokat jegyzőkönyvébe írta. Az asszony mindenre pontosan megfelelt, látszott, ha nem is ért magához a gazdasághoz, a számbeli tételekkel tisztában van. Néha az asszony gyors, mintegy fürkésző tekintetet vetett a férfira, aztán arca ismét nyugodt lett és keze végig simított a gyermek haján. Illésfalvynak néha úgy rémlett, mintha ők ketten már egyszer az életben így együtt ültek volna egy öreg hintóban, amely távol a világtól, a gondoktól, lassan robog tova az ákácok illatában: – Istenem, kinek az álmaiban ne fordult volna meg ez a kép, amint egy hallgatag, csöndesen szomoru asszony mellett ül, mialatt a lovak lassan ügetnek a homokban és az útszéli fákról fehér szirom-eső pereg alá?

Az ákácos végén nyirfa-karu híd volt, azután az út jobbra fordult. Mikor a szőlőkhöz értek, az egyik présház mellől egy fürge, apró emberke kiáltott rájuk, -116- aki a meleg tavaszi napsugár dacára prémes mikádókabátot viselt.

Ösztövéri volt, aki hegyes végü furkósbottal kezében, a földeket vizsgálgatta.

Fölvették az öreget, aki nagy örömmel üdvözölte Illésfalvyt, majd továbbmentek a majorig. A gazdatiszt, egy marconabajuszu, sötéttekintetü, javakorabeli ember, köteles tisztelettel fogadta a vendégeket, aztán bevezette őket az irodájába. A vizsgálódás láthatólag nem volt kedvére s azért csak üzleti szárazsággal adta meg a kívánt fölvilágosításokat.

Vera egy ideig elhallgatta Illésfalvy és Ösztövéri fogós kérdéseit, utóbb gondolt egyet és kiment a konyhába az ebéd iránt intézkedni. A gazdatisztné kellemesebb teremtés volt, mint a férje, nagy frisseséggel és jókedvvel főzésnek látott, s mire az urak kijöttek a házból, már kész is volt az ebéd.

Verőfényes, kora nyári nap volt. Vera az öreg tölgy alá teríttetett, ahonnét – a szőlőkön át – nyugodt kilátás nyillott a térképszerü színekben kibontakozó síkságra. A háttér jegeskék alapzatán határozott, férfias vonásokkal domborodtak ki a jegenyék, ákácok és nyirfák rajzai. A gyerek néha ösztönszerüleg fölsikoltott örömében és kacagva fordult a napsugár felé. A fecskék csicseregve válaszoltak neki, némelyik szinte a keze közé szaladt.

Ebéd után egy ideig még elültek a nagy fa alatt, mely arról volt híres, hogy ide akasztották föl elpártolt -117- cimborái Serte Jóskát, a híres zsiványvezért. Ösztövéri és a gazdatiszt aztán mégegyszer elindultak a répaföldek felé, a tiszt felesége pedig lassan leszedte az asztalt.

Ebben a pillanatban csöndes, panaszos, háromszavu fütyszó hallatszott, mintha egy megsebesült ragadozó madár szállana arra. A következő percben – komoly, méltóságos lépésekkel – a szőlők közül egy hosszuszakállu, zsákvászonba öltözött aggastyán közeledett. Az öregnek nem volt süvege; a haja és szakálla tele volt fonva buzaszálakkal, mezei virágokkal és útszéli gazzal. A zsebéből virágok és ökörfarkkórók kandikáltak elő, a kezében vékony, most vágott nyírfa reszketett.

– Nos… mit akar barátom? – fordult hozzá, apró pénz után kutatva zsebében.

Az aggastyán megállott, elgondolkodva nézett maga elé, aztán egy kis idő mulva lassan, megfontoltan így szólt.

Dénes tisztában volt a helyzettel. Vidéken sok helyen találkozik az ember az úgynevezett virágbolonddal, aki csöndes elmebetegségben reggeltől estig járkál a földeken, réteken, teleszedve kezét, zsebét, pipaccsal, buzavirággal, gazzal. Illésfalvy egy forintot adott a szegény ördögnek, aki azonban tiltakozólag emelte föl kezét és komolyan, szomorúan újra így szólt.

Egy percig még ott állt, üres, kiégett szemét Verára függesztve, azután elővette sípját, belefujt és kimért léptekkel tünt el a domboldalon. Nemsokára már csak halkan hallatszott háromszavu tilinkója, majd egészen elnémult.

Fátyolosan ereszkedő, ibolyaszínü alkony szállt le a völgyre, mikor a kocsin hazafelé indultak, ezúttal a répaföldek felé. Ösztövéri buzgón magyarázgatta Illésfalvynak a vetések állásait, a gazdaság beosztását, az észlelt hiányokat és a letagadhatatlan előnyöket: a férfi csöndesen hallgatta az érveket és nem válaszolt semmit. A lovak patkója egyenletesen dobogott a mezei úton. Bár hetek óta úgyszólván semmit se csinált és tétlenül morzsolgatta óráit, Dénes mégis úgy érezte, mintha hosszu ideje ez lenne az első nyugodt napja.

Mielőtt a kurián vacsorához ültek volna, Vera még zongorázni kezdett. Az asszony igen jól játszott, átértette és átérezte a hangjegyeket, amelyek sajátos, nyomasztó s mégis színes hangulattá olvadtak a billentyűkön. Illésfalvy elgondolta, hogy évről-évre, napról-napra, az asszony mindig itt ül a zongoránál és lelkéből szomoru álmok, önmagukat megadó, születésüknél összetörő hangulatok szállanak el a bolthajtások alatt. Hová lesznek ezek az érzések? Kinek teremnek ezek a meddőn szertefoszló, panaszos kérdések, amelyek szürkék, mint a gyász madarai és mégis csillogók, mint az opál szeme? Az asszonynak Mendelsohn volt a kedvenc szerzője, ez a csöndes, a formákat betartó és lelkébe csak ritkán belepillantani engedő szerző, aki aggódva néz körül a világon, megértik-e az emberek, ha néha -119- föltárja szíve benső szentélyét, ha olykor leteszi az iskola bilincseit, a hétköznapi ruhát és szárnyakat próbál ölteni? Illésfalvynak néha úgy rémlett, mintha a tartózkodó, gyorsan hervadó hangok hullámokká tömörülnének, szinte alakot kapnának és lassan titokzatos keretbe foglalnák Vera fejét.

Ösztövéri mindebből keveset értett, a sok szaladgálástól kifáradva, az öreg elaludt a sarokban, vacsorára alig lehetett fölébreszteni. Ő nem törődött zenével, művészettel, magasabb kérdésekkel, neki csak egy szentsége létezett: a föld, amelyet mohón, makacsan szeretett, amely tündérként vonzotta árkon, bokron át és nedves, forró leheletével még a sirból is föltámasztotta volna. Mikor az asztal fölött újra a birtok került szóba, az öreg álmossága hirtelen elszállt, pirosszélü szeme kigyulladt, csúf arca megélénkült, s azontúl ő vitte a szót mindaddig, míg az óra tizet ütött.

– De most már menjünk, nagyságos úr, – szólt alázatosan Illésfalvyhoz, – hatkor talpon kell lennünk!

Egy fáklyás szolga kísérte őket a lucernáson át a fogadóba. A piros fény elnyult, torz árnyakat vetett a némaságba takarózó földekre.

– Nagyságos úr, – szólalt meg a még mindig üzletein gondolkodó öreg, – van nekem itt a közelben egy nagyszerü vadászterületem bérbeadó. A neve Szent-Farkas. Szarvas, őz, vaddisznó, szép fácános csenderesek és temérdek apróvad. Hozzá vadászlak is a patak partján, sőt, erről jut eszembe, vizi mulatság is akad. Nézze meg a nagyságos úr, ha hazautazik, igazi, uraságnak való területet fog látni. -120-

Illésfalvynak úgy rémlett, mintha már régen keresne néhány lelövésre való bikát.

– Meg fogom nézni, – felelte egy kis idő mulva és összeborzongott a gyorsan lehűlő tavaszi éjszaka szellőjétől.

XVIII.

Hajnalban Ösztövéri tényleg beállított Illésfalvyhoz és könyörtelenül magával vitte a birkaólakba, tehénistállókba, kifutókba, a szeszgyárba, a hízókhoz és egyéb gazdasági területekre. Az öreg minden téren járatos volt, mindenbe beleütötte az orrát és mindenre tudott megjegyzést. Valahányszor pedig egy istállóból vagy más helyiségből a szabadba jöttek, csöndesen odafordult Déneshez és soha nem égő portorikója mellől ezt dörmögte:

Dél volt, mire a belső majorral elkészültek. Éppen az irodába indultak, mikor a távolban fölbukkant a Vera szürke kabátja.

Az asszony arcán félénk szomorúság ült – Illésfalvynak rögtön észre kellett vennie a változást. Az este Vera még friss, élénk volt, mint egy tizenhat éves leány, aki előtt nemrég nyílt meg az intézet sötét ajtaja, most vonásain tartózkodás és fáradtság ült, akár a németországi határon, mikor a néma, rideg éjszakában elhagyottan, gondokkal telten utazott a Zöld Falu felé. -121-

– Bántja valami? – kérdezte Verától a férfi, akinek ideges lelkére minden lelki árnyalat kétszeresen hatott, s akinek bensejében az asszony nyomott hangulata láttára borus felhők szaladtak át.

Vera tagadólag intett, de azután egyszerre őszintén szembe nézett Dénessel.

– Illésfalvy – szólt nyugtalanul – azt hiszem nem helyes, hogy önt fogadtam… Az éjjel oly rossz álmaim voltak és…

Vera arcán aggodalmas, csaknem fájdalmas vonás szaladt végig, azután pillanatra fürkészve vetette tekintetét Illésfalvyra, de nem felelt.

Az asszony maga elé nézett; látszott rajta, hogy habozik. Egy ideig elgondolkodott, egy percre le is hunyta a szemét, majd – kissé megnyugodva – ezt mondotta.

– Tegnap oly kellemesen telt el a nap, oly más voltam, mint rendesen… néha úgy éreztem, mintha megfiatalodtam volna. Önnel nyiltan beszélek, hiszen ön nem hiu és nem követelődző férfi… oly más, mint a többiek. Mintha egy régi barátomat láttam volna viszont, mintha hirnökkel találkoztam volna, aki elmondja, hogy kint a világban még mindig süt a nap, még mindig nyílnak a rózsák, ha mindjárt nekem csak -122- boru és tövis jut is. Hiszen végre én is ember vagyok és…

Nem fejezte be a mondatot, alig észrevehetően megrázta a fejét, – mint a bokor, mikor dér fut el rajta, – és így folytatta:

– De… szabad-e, hogy más legyek, mint szomoru, szabad-e, hogy fiatal legyek, hogy napsugár essen rám?

Minden más ember azt felelte volna Illésfalvy helyében, hogy igenis: ez az élet joga, ez a fiatalság parancsa, ez a természet rendje. Ám Dénes nem szólt semmit, hallgatott és csak nagysokára válaszolt:

– Ha becsületesen akarok felelni, akkor azt kell mondanom, hogy minderre nincs joga.

Alig mondta ki a szót, máris megbánta, meg akarta változtatni, de késő volt: a mondat elhangzott és árnyéka szürkén csapódott rá a tulajdon lelkére.

Az asszony szeme megcsillant egy percre, a keze könnyen szorította meg Dénes kezét.

– Igaza van, – felelte mintegy megkönnyebbülve, – ön jó és becsületes barát.

Csöndesen haladtak egymás oldalán, mialatt Ösztövéri ismét lekerült a dombokról, hogy rögtön rá a völgybe kússzon alá, ahol – térdig süppedve az iszapban – egy nádast vett szemügyre.

– Lássa, – szólt Illésfalvy, akit az asszony őszintesége sajátszerüen érintett meg, – az én életem sem az a boldog, nyugodt földi pálya, amilyennek talán az emberek látják. Bár más alakban, engem is kérdések, töprengések, kétkedések, érzések árnyai foglalkoztatnak, -123- gyakran az én szívem is teli keserűséggel, lemondással. Amit én kergetek: az igazi boldogság… talán törékenyebb, légiesebb, nélkülözhetőbb lelki kívánság, de nem csekélyebb értékü a pörölyök csattogásánál, a gépek zakatolásánál, a kötelességek harcánál… legalább, a magamra való vonatkozásban nem az. És…

– És, távol innét, most egy asszony vár rám, – folytatta fásult arccal, gépiesen, – egy asszony, aki föláldozta értem az életét, aki tiszta, szent, jó és aki lélekben mégis oly rettenetesen messze áll tőlem.

Vera megrezzent. Egy ideig csönd lebegett fölöttük. Mintha egy fekete felhő takarta volna el őket, a nyomorúság felhője, amely eggyé olvaszt, szegényt, gazdagot, okosat, dőrét, becsületeset, becstelent egyaránt.

A férfi volt az első, aki lerázta magáról az érzékenykedés puha, olcsó takaróját.

– Hagyjuk ezeket a dolgokat, – szólt nyugtalanul, – tegyük őket félre, vagy… mosolyogjunk rajtuk, akkor mindjárt ártalmatlanabbak. Nos tehát, – én ma délután hazautazom és érintkezésbe fogok lépni birtokot kereső ismerőseimmel. Egy-két hét múlva – folytatta határozottabban – visszajövök és mérnököt hozok magammal. Akkor majd tisztább képünk lesz az egész dologról. Van valami ellenvetése?

– Nincs – felelte Vera és újra föllélekzett. Az a nyugtalan, csöndesen szédítő aggodalom, amely Dénes ott tartózkodása alatt a lelkére nehezedett, eltünt. -124- Amióta tudta, hogy Illésfalvy egy más asszony országába tartozik, hogy indulatai nem szabadok, úgy érezte, mintha a kettőjük közt lévő viszony megváltozott volna, mintha sokkal melegebb, közvetlenebb, egyúttal tisztábbá és érthetőbbé lett volna.

Az asszony arca lassan földerült, szinte gyermekesen egyszerüvé lett, a szeme többé nem tért ki a férfi tekintete előtt. Illésfalvy Vera szemében e percben nem hódításra induló büszke férfi, hanem: egy tépelődő, részben szerencsétlen és megalázkodó lélek volt, amely keserűségek, szomorúságok révén ugyanoda jutott el, ahová az asszony: a megadás és leszámolás csöndes birodalmába. Ebben a sajátos világban nem uralkodott a szenvedély, a viaskodó reménység; a havas síkságokon nyugalom és némaság honolt; a fákon nem csüngtek aranygyümölcsök, a felhőkön nem verődött át napfény; a síma útakat a kötelesség halvány fénye világította meg.

Az asszony bólintott. Többet nem vitatták a saját benső dolgaikat; hallgatag megegyezéssel kitértek az oda vezető mesgyék elől, jóllehet társalgásuk a jövőben is javarészt lelki kérdések körül forgolódott.

Vera, visszavonultsága dacára, élénk szellemi életet élt. A külvilág eseményei, képei, hangulatai keresztül szűrődtek bensőjén és egyéni bélyeget kaptak. Az asszony gondolkodása, világfölfogása gyöngéd és puha volt, mindenben valami szépet keresett és tudott is találni. A lelkén átfutó gondolatok megnemesedve, megszínesedve láttak újra napvilágot; mintha egy tündéri -125- kéz csipkét vagy ibolyaszálat akasztott volna reájuk. Akármiről is beszéltek, a tárgyak, alakok, eszmék szavai nyomán halvány, réveteg fényt nyertek és sajátszerűeknek tetszettek: Vera nyilt gondolkodása dacára kissé álmadozó volt, a vonalak közelében elvesztették élességüket, a hideg anyag mintha megolvadt, a cselekedetek mintha megötvöződtek és megnemesedtek volna. Mindebből kristálytisztán emelkedett ki az asszony jelleme, amely gyöngéd, alkalmazkodó, emelkedett hitü, mindamellett az öntudat által vértezett és fegyelmezett volt.

Illésfalvyt nagy melegséggel fogta körül az asszony sajátos világa. A férfi lelkében sok, a Veráéhoz hasonló vonás élt: ő is szerette a dolgokat emelkedettebb álláspontról megítélni, a tulajdon bensője érzéseivel kiszínezni. Ő is elsősorban a szépet kereste a sors teremtményeiben, s a tárgyakat nem célszerüségük, hanem nemességük szerint ítélte meg. A külvilág viharai, harci kiáltásai a férfi lelkében épp úgy megfinomodtak, megtompultak, szinte új alakot öltöttek, mint a Vera bensejében.

Illésfalvyban határozott egyéniség volt, amely mindent a maga birodalmába iparkodott terelni, ha nem ment másképp, legalább is mindent a maga szemén át próbált látni. Míg Veránál a lélek e munkája gyöngéd, gyakran öntudatlan és árnyként finom volt, Dénesnél az érzések határozottabban léptek föl, biztosan haladtak útjokon és ismerték céljukat. Miután a férfi régen nem járt e sajátos világban – a művelt és lelkét becsülő ember színes -126- birodalmában – kétszeresen jól esett neki, hogy a sámsoni csűrök és ólak fölött elrepülhet, és egy okos, elmélyedő gondolkodásu, e mellett tartózkodó és érzéseit nem csillogtató emberrel kibeszélheti magát. Az a pár óra, amit Füzeséren eltöltött, gyors madárként szállt tova s mikor Ösztövéri jelentette, hogy immár ideje a vonatra menni, a férfi lelkére boru szállt le.

– Viszontlátásra, – szólt Verához, beburkolózva kabátjába, s egyszerre elkedvetlenedve látta lelki szeme előtt a sámsoni portát nagy némaságával, fekete bolthajtásaival.

Az asszony nem felelt, csak alig észrevehetően megrezzent, azután kezét nyujtotta Dénesnek. Arcán pillanatra ismét aggodalmas vonás futott végig, majd fél karjával közelebb vonta magához gyermekét, aki még mindig haragosan nézett az idegen férfira.

Pár perc múlva könnyü esti felhő borult rá a füzeséri zsindelyes tornyu házra.

XIX.

A második állomásnál – Fényes-Almáson – a két férfi kiszállt: Ösztövéri rávette Dénest, hogy még aznap nézze meg a szent-farkasi vadászterületet.

Illésfalvy Füzesérről való elutazása után egy ideig nyomott hangulatban volt, majd szomorúságot érzett, amelynek tulajdonképpeni kútforrását nem -127- tudta megmondani. A bánkódásra nem volt oka, a másfél nap, melyet odalent eltöltött, nyugodtan finom, színes érzések közt tünt tova, bántó hang nem elegyedett emlékükbe. Végre is a férfi letörölte homlokáról a borús felhőket.

– Jó barátság, semmi egyéb, – próbálta magában megállapítani és napirendre tért a kirándulás fölött.

Dénes erős akarattal hitte, hogy csak azért ment Füzesérre, hogy az asszonynak a birtok megvizsgálásában és eladásában segítsen, s ezzel nem tett egyebet, mint amit bármely ismerősével szemben eredendő udvariasságánál fogva szintén megcselekedett volna. Hogy az asszony közelében jól érezte magát, természetesnek találta, hiszen Illésfalvy lelke minden nemeset és szépet meg tudott becsülni és főleg meg tudott érteni. Csak este, mikor már egyedül maradt az ódon szentfarkasi vadászlakban, csak akkor kezdte melegebb színekben látni Vera alakját, akkor kezdtek kiszíneződni emlékei, akkor tünt föl előtte sajátos, csaknem titokzatos fényben a zsindelyes tornyu porta, a kapunál álló megzöldült kőgriff, a szögletben fürészelő aggastyán, a kocsizás a hosszú fasorban, az ebéd a tölgyfa mellett, és minden, ami vele másfél nap alatt történt. Amint föl és alá járt a tágas ebédlőben, a lábas óra ketyegésén át olykor tisztán hallotta a virágbolond sajátságos, hármas furulyaszavát, majd a kis Katica hangját, amint minden kérdésére makacsan, durcásan ennyit mond:

Éjfél már elmult és Illésfalvy még mindig föl és alá sétált a medvebőrökkel, aggancsokkal, kampókkal diszített teremben. Közben kibujt a holdvilág és versenyre kelt a lámpa sárga fényével. Dénes az ablakhoz lépett és kinézett a csöndes vidékre.

A vadászlak magas domb tetején feküdt. A ház körül álló gesztenyefák erősen meg voltak nyirbálva, így a kilátás szabad volt.

A hegyoldalon végig fiatal erdő húzódott, majd egy patak fehér medre csillant föl. Túl a parton ismét emelkedni kezdett a terület, azután egy falu és jó puskalövésnyire még egy falu helyezkedett el. A második községnek sajátságos, sisakalaku tornya volt, amely a távolság dacára ismerősnek tünt föl.

Szeme gyorsan végigsiklott a házak, szilvafák, félszerek között, amelyeken egyenletes, síma holdfény ömlött el. A falu végén ólomszínü domb emelkedett, rajta öblös tornyu, nagyívü épület: a Vera háza.

Illésfalvy eloltotta a lámpát, így jobban látott a távolba. Az a tudat, hogy Vera ébren van és talán e percben épp úgy az elmult napra gondol mint ő, melegséggel töltötte el lelkét. Az asszony képe e percben mintha újra közelebb lépett volna hozzá: élénken látta maga előtt karcsu termetét, szürke köpönyegét, sólyomtollas kalapját, hallani vélte a hangját. Ez a puha hangulat pillanat alatt úrrá lett fölötte, s amikor a hold később egészen elbújt a felhők közé s a látomás eltünt, még mindig előtte lebegett a falu képe: széles utcájával, -129- szőlőlombövezte parókiájával, élő-sövénnyel elkerített udvaraival, színtelen szilvafáival, amelyekről határozott vonalakkal emelkedett ki a dombon álló épület szürke rajza.

Hajnalban Ösztövéri kivitte Illésfalvyt a vadászterületre. Szépen ápolt vadaskert volt, gondosan készült csenderesekkel, meglepő gazdag vadállománnyal. Az erdei útakon fácánok szaladgáltak, egy-egy fordulónál őzek suhantak el; a domboldal fiatal ültetvényei között szarvasok legelésztek. Az ügynök el volt ragadtatva és hébe-korba egy nyúl után hajította kampós botját.

– Nagyságos úr, – szólt lelkesedve, – (Ösztövérinél a nagyságos cím volt a legmagasabb fogalom, ez a szó jelentette neki a tőkét, a hatalmat, a fölényt) – ezt a vadászterületet ki kell vennünk! Ilyet nem egyhamar találunk!

– Akár mindjárt, nagyságos úr. A régi bérlő, bizonyos Podraczki, a télen meghalt.

Délután Illésfalvy újra otthon volt Sámsonban. A vasuti állomásnál Tekla várt reá, – a leány minden érkező vonathoz kiment, – csöndesen, nyugodtan, félénken, mint mindig. A férfi megcsókolta a leány homlokát.

Dénes majdnem megfeledkezett a hazugságról, amellyel elutazását annak idején megindokolta. Egy kissé elröstelte magát, de aztán karonfogta Teklát és a kocsi felé mentében így szólt hozzá:

– Az üzlet nem látszik oly előnyösnek, ahogyan gondoltam. A birtok kissé drága is… Azonban találtam egy szép vadászterületet, amelyet ki is béreltem. Ha kedve van, a jövő héten megnézhetjük.

A kocsi lassu ügetéssel fordult be a szántóföldek közé. Illésfalvy a vetések állását nézegette és nem beszélt tovább.

A sámsoni kurián nem változott semmi se. A napok újra egyformán, lassan teltek el, mint azelőtt, aprólékos eseményekkel, színtelen csöndben. Illésfalvy korán kelt, megfürdött a patakban, azután végigkószálta a földeket, délután pedig lement a méhesbe és napnyugtáig olvasgatott vagy a vizsláját oktatta. Este hatkor beállított a pap és öreges lassúsággal, nagy megfontolással kártyázgatott Dénessel. Tíz órakor már némaság borult a házra, legföljebb a férfi érzett még kedvet hogy hébe-korba a kertben sétálgasson vagy vadászkönyvekben lapozgasson.

A szürke környzetben minden tovább halkult, tovább tompult, elsősorban Tekla alakja, amely mindennap egy vonallal mélyebben süppedt belé a háztartási gondok, cselédügyek és kézimunkák békés világába. A leány maga volt a rendszeretet, a pontosság; hajnalban már talpon volt, kifogástalanul vezette a -131- konyhát, pincét, éléstárat, mosókonyhát, nem lehetett nála jobb gazdasszonyt képzelni. Miután nagyon szerette Dénest, abban is kedvére vélt járni a férfinak, hogy maga főzött – különösen a tésztákhoz értett jól, – anélkül azonban, hogy Illésfalvy ezt az erényét kellőképp méltányolni tudta volna. A férfi nem volt nagy barátja az asztal gyönyörűségeinek és a legkitünőbb szakácsnőt nem becsülte többre, mint a legócskább kalendáriomot.

A csöndes ház fölött csak akkor gyülekeztek felhők, ha a sürgönyhordó fiu jelent meg a tornácon. A küldönc utóbbi időben gyakran állított be. A táviratok nagy része Maytól eredt, aki sehogyse akart belényugodni, hogy Illésfalvy szakított vele s aki csak most látta be, mily jó barátot vesztett el Dénesben s mily meleg volt az a kötelék, amely őt a férfihoz kapcsolta. Az asszony évek során át mosolyogva játszott ezzel az érzéssel, amely most megbosszulta magát és keserűséggel fizette vissza az elmúlt idők dölyfét. May egyre jobban és jobban alázkodott meg Illésfalvy előtt, sürgönyei alázatosak, gyermekesen szomorúak, szilajon kétségbeesettek voltak és szenvedésekről beszéltek.

Illésfalvyt mindez hidegen hagyta. A Mayhoz intézett levéllel egyszer s mindenkorra lezárta ezt a tárgyat, és később mindössze még egy ízben sürgönyzött az asszonynak, nyugodt udvariassággal jelezvén, hogy nem változtat álláspontján s mindkettőjükre jobb, ha nem háborgatják a multakat. May nem tudott a gondolattal megbarátkozni és Tekla sem fogta föl ily nyugodtan a helyzetet. Valahányszor a távoljáró Maytól -132- sürgöny érkezett, a leány arca elborult, szemébe könnyek gyültek, szívében gyűlölet támadt, amely sötét felhőkben futott végig vonásain.

Egy reggel Illésfalvy kilovagolt a határba, az épülő védgátakat megnézni. Miután a megyei központban is dolga volt, úgy hagyta meg, hogy csak délután jön meg. Fele úton Dénes észrevette, hogy otthon felejtette írásait, amelyekre a szolgabíróságnál szüksége volt. Visszafordult tehát és hazaügetett.

Az udvaron nem volt senki. Dénes egy fához kötötte ponniját és a hátsó lépcsőn fölment dolgozószobájába. Amint kinyitotta a kárpitajtót, a férfi megdöbbenve állott meg. Háttal a bejárónak, a szőnyegen Tekla ült, maga előtt az íróasztal fiókjával, amelynek tartalmát – sürgönyöket, régi leveleket – sorra vizsgálgatta. A leány mellett egy srófhúzó feküdt, ezzel nyomta le a lakat ütközőjét. Tekla annyira elmélyedt munkájába, hogy meg se hallotta az ajtó nyilását.

Illésfalvy összeharapta ajakát, azután halkan megfordult és ahogy jött, nesztelenül eltávozott a dolgozószobából. Mikor kiért a szabadba, nagyot lélekzett, a vér arcába szökött, de azután hirtelen gondolt egyet, fölszállt ponnijára és egy vágtatásban ment a gátakig. A gyors lovaglás lehütötte gondolatait, s amire a férfi este hazajött, ismét udvarias, nyugodt és hideg volt.

Tekla sohasem sejtette, hogy e napon Illésfalvy mindörökre elveszett számára.

Másnap reggel Dénes sürgönyzött egy fővárosi mérnöknek, hogy jőjjön le azonnal Füzesérre. Este ő maga is fölkészült és azzal az ürüggyel, hogy megnézi -133- új vadászbirtokát, elutazott. Ezúttal már semmi lelkifurdalást se érzett, nyugodtan, természetesen hazudott, szinte úgy érezte, hogy joga van a hazugságra. Tekla nem vett észre semmit, gyanutlanul engedte el maga mellől barátját, sőt, amikor az a kocsira szállás előtt, könnyen megölelte, még boldog is volt és a kendőjét lobogtatta utána.

XX.

Igy telt a nyár. Amint Illésfalvy szerét ejthette, átutazott a vadászbirtokra, és fölkereste Verát. A férfi még mindig a barátságot látta viszonyukban s szinte észre sem vette, amint lassan egy új világ bontakozik ki előtte. Dénes úgy érezte, hogy valaki szép, jó pusztán a gondolkozása és a tettei révén is lehet: a testnek és a húsnak ehhez semmi köze. A lélek, a fenséges emberi lélek, ez az isteni hangszerü művész, egyre erősebben és erősebben jegecesedett ki előtte, amint fokról-fokra jobban belepillantott Vera bensejébe, ebbe a hallgatag, finoman megrajzolt birodalomba, ahol csöndes megértések, zajtalan érzések és őszinte meggyőződések laktak, anélkül, hogy valaki valaha hozzájuk nyult volna. Az asszony szíve visszhang volt; bensejében mindenre akadt megfelelő szín, mindenre jutott egy darab lélek; soha nem nézte, érdemesre vagy érdemetlenre pazarolja-e azt; soha nem kísérelte meg, hogy az indulatok és érzékek erejével hatványozza meg e csöndes ország bűvös fényét, rejtett gazdagságát, álmodozó gondolkodását. -134-

Illésfalvynak, aki nagy műértő volt, – nemcsak hideg tárgyakban, de emberi lelkekben is, – nagy öröme telt e sajátos jellem lassu megértésében. Érezte – és ez szivét szines hangulattal töltötte el, – hogy nem mindenki, csak a kiváltságosak tudnak a Veráéhoz hasonló lélekben olvasni, a legtöbben talán nem is vennék észre, mily kincs mellett haladnak el. Az asszony rendkívül művelt volt, de a tudásnak elsősorban a melegségét, csak azután a fényét tartotta meg a maga számára. Lelkében a fölvilágosodottság a minden nemes iránt való fogékonyságot, az értelem a finom látást, a hit az átérzést jelentette. Agyában – csöndesen, szerényen – a világ eseményei, az emberek és gondolataik mindmegannyi kép formájában fordultak meg, a képzetek puha hangon, mondhatni zenei formában szólaltak meg. Egy-egy külvilági érzés – egy jó könyv, egy szép vidék – csaknem műkincssé alakult át benne, mindenhez volt valami hozzátenni valója, minden szép megtermékenyítette gondolatait, minden szín megerősödött érzései révén.

Illésfalvy jól tudta, mit jelentenek e vonások: Vera bensejében, világfölfogásában művészlélek lakott, annak minden finomságával, ösztönével, fényével megáldva. Lelkében kincsek hevertek – a tehetség csiszolatlan drágakövei, – érzéseit az emelkedett, az Istentől adott gondolkodás vezette és nemesítette. Míg a teremtő-művész e gyönyörü sorsajándékot száz és száz formában, bőkezűen, könnyelműen osztja szét műveiben, azok a lelkek, akik az alkotástól, bármely ok miatt távoltartják magukat, mindezt csupán a saját világukban -135- őrzik avagy csak szűkebb környezetükben viszik napfényre. Az emberiségnek voltaképp ezek a legértékesebb egyéniségei, az eszmék, a hitek, a szellem munkái itt találnak legélénkebb visszhangra, az élet finomságai, természetadta szépségei itt akadnak igazi műbarátokra, csöndes, de szívós hivekre. – Csoda-e, ha Illésfalvy, aki súlyt helyezett rá, hogy benseje férfias, egyenes, amellett minden szép iránt fogékony, sőt érzékeny legyen, egyre jobban és jobban közeledett Verához, akinek az övével sok tekintetben rokonjelleme annyival inkább ragyogott, mert sohase csillogtatta, soha a világ harcába bele nem vitte?

A férfit, ha Füzeséren járt, mindig sajátos, nagy nyugalom töltötte el, az a mélységes, szinte testi alakot öltő békesség, amelyet ősszel a már néma erdő rengetegeiben, a sziklák közé zárt hegyi tavaknál érezünk. Illésfalvy akárhányszor megtette, hogy gyalog ment át az asszonyhoz, s a kerti fal mögül elnézte Verát, amint az gyermekét kezén vezetve, a hársfák alatt föl és alá jár. Ilyenkor úgy rémlett, mintha húsz lépésnyire a férfitől egy más világ volna, más emberek élnének, és Dénes szíve fölújhodott, hogy csak akaratától függ és ő is részese lehet e sajátságos országnak. Az öreg kúria, cikornyás kő-oszlopaival, griffmadaraival, számtalan apró kéményével szinte ködpárás, légies alakot öltött előtte, minden tárgyán, bokrán valami különös, ösmeretlen fény ült, sárga kő-ábrázata elütött a többi felvidéki öreg úrilakétól.

Bár soha sem beszéltek egymáshoz való érzéseikről, a nyugodt, becsületes gondolkodás óráiban mégis -136- mindaketten tisztán látták, hogyan közelednek egymáshoz, hogyan símul össze a lelkök, hogyan haladnak egymás oldalán a gondolataik. Egyik se tett semmit ez érzés ellen és csak akkor rezzentek föl, ha néha az asszony férje került szóba. Amikor a komor, sápadt árnyék föltünt a patak fűzfaövezte partján, avagy csöndes estéken halkan előlépett a kandalló tűzfényéből, egyszerre elhallgattak, elkomolyodtak és tágra nyilt szemmel pillantottak egymásra. A levegőben egy kérdés lebegett, egy néma, nyugtalanító kérdés, amely hiába várt válaszra. Ilyen estéken a férfi kedélye nyomott, gyakran szerfölött ideges volt, míg az asszony lelkiösmeretével számolt és előhívta bensője mélyéről akaratát, ezt a hideg, szigoru orvost, aki komolyan tette rá csontkezét vállára és ezt mondta:

Már őszre járt az idő, amikor Verának a Zöld Faluba kellett utaznia. Utóljára másfél hónap előtt járt ott, akkor is csak két napra. Most egy rokona – az ura nagynénje, egy komor erkölcsü alapítványi hölgy – Berlinbe készült és úgy tervezte, hogy három hétig marad ott Verával.

Dénes szivére boru szállt, ha arra gondolt, hogy három hétig nélkülöznie kell barátnője társaságát. Levertségét fokozta, hogy ebben az időben Tekla megtudta, hogy Illésfalvy az almási vadászlakból gyakran rándul át Verához látogatóba, amely ismeretségről nem szólt neki. A féltékenységi jelenetek, amelyekben a férfinak elég bő része volt, új alakban ismétlődtek meg és még szürkébbé, még komorabbá festették a sámsoni -137- portát. Dénes rosszkedvüen vállat vont, s miután már belegyakorolta magát a hazugságokba, azt felelte a lánynak, hogy meg akarja venni Füzesért és érthető, ha ezt nem tudja öt perc alatt elintézni. Tekla csak félig hitte el a kifogást, de amikor, az emberi gyöngéket ösmerő Dénes, mint régen, végigsimított a leány haján és félkarral magához ölelte, az egyszerre mindenről megfeledkezett, s e percben a legdőrébb hazugságot színaranynak vette volna. A férfinak azonban fájt, egyre visszataszítóbbnak tetszett ez az alakoskodás, amely nem egyezett meg jellemével és lealacsonyította gondolkodását.

Egy őszi délelőtt Illésfalvy búcsút vett Verától, akinek az este kellett indulnia. A férfi és a nő lelkierejüket egyformán vetették latba az elválásnál és búcsújukat szinte szürkére tompították akaratukkal. Az érzelgősséget mindaketten lenézték, ha mindjárt néha maguk sem tudtak előle kitérni. Nyugodtan, okosan fogtak tehát kezet, csak arcuk volt valamivel sápadtabb a rendesnél.

Dénes Füzessérről egyenesen hazautazott Sámsonra. Bár a lelke tele volt komor árnyakkal, a férfi továbbra is nyugodt hangulatot parancsolt magára, s amikor délután hazaért, még arra is kedve volt, hogy átnézze a régen pihenő gazdasági írásait. A gazdatiszti szobában meglehetős sok munka várt reá: számadások, levelek, árajánlatok, amelyeket egyszer mégis el kellett intézni.

Dénes úgy gondolta, hogy ez a gépies föladat talán meg fogja nyugtatni idegeit, és tényleg, mihamar -138- annyira elmerült a számokba, hogy észre se vette az órák járását.

Sötét este volt, amire Illésfalvy elkészült az utolsó levéllel. Amikor letette a tollat és szivarra gyujtott, egy pillanatra kinézett az udvarra. Künt lassu eső pergett, apró tócsákat képezve a sárga levelek között. A ködpárán át eltorzult, homályos vonalakban állt vele szemben az urilak, hidegen, komolyan, tetejével beléveszve a mélyenjáró felhőkbe. A fáskamrából egy fürész egyhangu zümmögése hallatszott, a hang szinte beleékelődött a levegőbe.

Dénes, akire az elhagyatottság, a szomorúság mindig hatott, megrezzent, s e percben, mint a közelmultban sokszor, vigasztalannak látta a sötét udvart, a kalapnyi tócsákat, a néma hársfákat, a szürkevonalu épületet nagy egyhanguságával, szintelenségével, örökös hazugságaival. Arra gondolt, hogy most este van, mindjárt itt lesz a tót pap – ha ugyan már nem issza a pipázóban szilvóriumját, – majd a gyérszavu vacsora következik, befejezésül a másnapi étlap megállapítása és rögtön rá a végtelen, fekete éjszaka. Azután újabb nap következik, újabb csönddel, siket nyugalommal, fénytelen órákkal és este megint eljön a pap és újra hideg szürkeség fekszik a házra.

Illésfalvy elfordult az ablaktól; párszor föl és alá sétált a szobában. Mint a legtöbb irodában, begyöpösödött hagyományok alapján, az egyik falon itt is Európa földabrosza, a másikon a Magyar Államvasutak menetrendje függött. Amint a férfi a két határ között mozgott, önkéntelenül megállt a menetrendes táblánál és -139- nézegetni kezdte az apró fekete számjegyeket, amelyek mögött lángoló kéményü gépek, tarka vasuti kocsik, dübörgő teherszállító vonatok szaladtak gyors vágtatással.

A sok város és falu között – még pohár vagy keresztbefektetett villák által se ékesítve – egyszerre szemébe tünt Füzesér állomás neve. Illésfalvy önkéntelenül böngészni kezdte a berlini összeköttetést, s azután a saját vasúti állomására terelte tekintetét… Innét a német vonat felé nyolc óra harminc perckor volt csatlakozás.

A férfit egyszerre nagy nyugtalanság lepte el, s a következő percben szilajon tört ki belőle a vágy, hogy ő is fölül a vasútra, itt hagyja ezt az esős, szomoru házat, és ha nem is tud együtt lenni a nénjével utazó Verával, legalább egy vonaton ül vele, egy cél felé száguld vele. Mindez oly különös, oly idegenszerü volt és titokzatos erővel vonzotta a férfit, aki mintegy félálomban ment át a lakóházba és egy perc mulva már nyugodtan, hidegen így szólt Teklához:

– Kedvesem… az előbb elfelejtettem szólni. Még az este egy gazdasági ügyben el kell utaznom Budapestre.

– Egy-két nap mulva, – felelte Dénes és megcsókolta a leány homlokát. – Majd még sürgönyözök valahonnan. Gondoljon majd néha rám… igen?

A leány szomoruan nézett barátjára, de nem szólt semmit, Illésfalvy pedig csomagolni kezdett. -140-

Mikor a kocsi kifordult a kapun, a férfi föllélekzett, az arca fölvidult és a szeme csillogott.

Szokása ellenére egész úton elbeszélgetett a kocsisával – egy mokányképü nyiri fiuval, – mikor pedig az állomáshoz ért és a jelzőcsengők vékony berregését hallotta, a szíve dobogni kezdett az örömtől. Alig tudta bevárni, míg a vonat beérkezik, izgatott volt, mint a vakációra induló diák és úgy érezte, hogy körülte minden mosolyog, a tót állomásfőnök, a váltóőr, a csillogó korongnál ülő távirdász, a zöld és piros lámpák, még az utolsó kocsitologató munkás is, aki szapora, víg sipolással szaladgál a teherszállító kocsik között.

A sámsoni birtok e percben zajtalanul tünt el a ködben, az ódon kuria falai pozdorjaként mállottak szét a férfi lelki szeme előtt.

XXI.

A csatlakozó állomásnál Illésfalvy megkérdezte a kalauzt, nem utazik e két hölgy Berlin felé? A vonatvezető a vaggonsor végén lévő közvetlen kocsira mutatott. Dénes pár forintot adott a kalauznak és megkérte, szorítson neki helyet a szomszéd kocsiban, azonban ne szóljon az asszonyoknak, hogy valaki kérdezősködött utánuk.

Illésfalvy üres fülkét kapott. A férfit a kopott piros pamlagok, párás ablaktáblák közt jóleső érzés -141- fogta el – mintha havas vidéken való, hosszu kóborlás után kandallóhoz ért volna, – s a tudat, hogy közel van Verához, gyermekes örömmel töltötte el lelkét. E percben nem gondolt másra, minthogy ő is csak ember, önző ember, aki boldogságra vágyik és habozás nélkül föláldoz érte mindent: mások lelkét, nyugalmát, a saját öntudatát, hideg akaratát, ha kell az életét is. E percben tisztán látta az is, hogy nagy harcok, nagy megpróbáltatások előtt áll, hogy a sors vihar-felhői ott gyülekeznek a látóhatáron: de nem törődött semmivel, nem félt semmitől és mosolygó arccal bámult ki a sötét éjszakába.

A határállomásnál már csak a közvetlen kocsi maradt meg a magyar vonatból. Dénesnek most át kellett szállania egy német kocsiba. Amint a férfi végighaladt a sinek közt, egyszerre megállott.

A perronon, könnyü bundájában, sajátságos, határozott lépéseivel Vera sétált föl és alá, meg-megállva és elgondolkodó szemét az éjszaka sötétségére függesztve.

Illésfalvy észrevétlenül tovább akart siklani, de már késő volt, az asszony megpillantotta.

– Dénes, – mondta különösen csengő hangon, amelyet a férfi még eddig nem ösmert s amelyben öröm, szomoruság, remény, csüggedés együttesen szólalt meg, sajátos, szinte titokzatos keverékben. – Dénes!

– Ne haragudjon, – szólt félénk mozdulattal, amely idegenszerűen és mégis finoman, őszintén illeszkedett férfias alakjához, – nem tudtam másként cselekedni… -142- Valami kergetett, űzött, hogy üljek vasutra, hogy a közelében legyek, hogy… Dőreség volt, de nem tudtam ellentállani a lelkem kívánságának.

– Ennek így kellett lennie, – szólt mintegy magában, – éreztem, hogy így lesz.

– Nem, nem… Ez a sors akarata, – mondta Vera határozottabban, mintha egy benső hangot akarna meggyőzni, – nem tehetünk ellene semmit sem…

Szótlanul álltak szemben, kérdőleg pillantva egymásra, egymástól várva a megoldást, amely messze lebegett fölöttük az éjszakában. Az asszony határozott vonásai megenyhültek, átszellemültek, arca e pillanatban gyermekére, nem a megpróbált, az élettel diadalmasan birkózó nőére hasonlított. Illésfalvy úgy érezte, hogy karjaiba kell kapni ezt a szegény, csöndes gyermeket s azután elmenni vele ki a sötétségbe, a végtelenségbe, az örökkévalóságba, vagy a pusztulásba.

A vasúti portás csöngetyüvel kezében sietett végig a perronon, beszállásra szólítva föl az utasokat.

– Egyre kérem, – szólt nyugtalanul, de már ismét a régi hangján, – ne mutassa magát a férjem nénje előtt. Mindig kicsit rosszhiszemü asszony volt, bizonyára megitélne bennünket… Talán még láthatjuk egymást, – tette hozzá némi gondolkodás után.

Illésfalvy kezet csókolt és fülkéjébe ment. Ezúttal már nem volt szerencséje, a kupéban két szász kereskedő ült – skót sapkában, fekete kabátban – és szaporán -143- vitatták üzleti ügyeiket. A késő éjjeli óra dacára mindaketten nagyon élénkek voltak, szaporán szivaroztak és gyors taglejtésekkel kísérték beszédüket.

Dénes az ablakhoz ült és le-letörölgetve a párát, kinézett a vidékre. A kép ugyanaz volt, mint egy év előtt. A vonat újra gyorsan szaladt a sűrűházu német faluk, városok között, ahol már csak az éjjeli őr volt ébren, a községeket kemény germán tölgyü erdők kapcsolták egymáshoz. A kerekek csattogásán, a gép dübörgésén helyenkint áthallatszott az új holdra ugató kuvaszok csaholása. Egy esztendő telt el azóta, amikor a férfi összeakadt az éjjeli vonaton Verával: akkor Illésfalvy Mayt kereste, ma más, új érzések laktak szívében, s a régi emlékek messze, mélyen pihentek a feledés sírjában. Dénes egy percre megrezzent, amikor Mayra gondolt: lehetséges-e, hogy ily gyorsan tudott napirendre térni fölötte, lehet-e, hogy érzések ily könnyen adják meg magukat? Akkor azt hitte, hogy komoly indulat fűzi Mayhoz, hogy megtalálja benne a régen keresett, igazi boldogságot, lelke békéjét és most… most e lelki hullámok elültek, az egykori képek idegenül néznek rá, az avarral telt, elhagyott mesgyéken fagyos fuvallat leng végig.

És May után – csöndesen megvonulva a kandalló melletti karosszékben, aggodalmasan, örök félelemmel szívében – Tekla következett. Újabb reménységek, újabb csalódások egyesülnek alakjában; a szeme, a homloka rejtelmesen világít, de a lelke nem tud túlemelkedni a hétköznapi rögön, gondolatai alacsonyan járnak, érzései szárnyak nélkül születtek. Jelleme becsületes, -144- kristálytiszta, de nincs benne semmi, ami a többi ember fölé helyezné, szűk látóköre, nagy féltékenysége, elmaradt nézetei megkisebbítik, megtompítják meleg érzései szavát. A lélekből – így érezte Illésfalvy – csak művész tud igazi drágakövet faragni; aki bensejét ősállapotban hagyja heverni, sosem fogja sejteni, milyen ormok fölött repül el a szabad, az érző lélek, mily messze a köznapi föld szintje fölött állnak azok az emberek, akik szívüket – szentélyként – mindazzal a széppel és nemessel felékesítik, amit az élet és a világ indulatokban, hangulatokban nyujtani képes.

A vonat tovább haladt az éjszakában, a skótsapkás kereskedők szaporán beszéltek üzleteikről. Illésfalvy szempillái le-lecsukódtak. Már majdnem elaludt, mikor egyszerre kinyilt az ajtó.

A küszöbön fölhajtott galléru bundájában, sólyomtollas kalapjával, a Vera alakja jelent meg és könnyü árnyként, – elfogulatlanul, asszonyi természetességgel, amely az élet legnehezebb, legkülönösebb helyzeteiben a legmerészebben nyilatkozik meg, – suhant a fülke füstfelhőjébe.

– Vera, – szólt a férfi halkan, mintha álomban beszélne, amelyből nem akart fölébredni. – Vera… Lehetséges ez?

Az asszony az utitársakra pillantott. Azok első pillanatban kissé meg voltak lepve, de azután belényugodtak a helyzetbe és fürgén tovább vitatták az olajpogácsa közgazdasági helyzetét. Miután magyarul nem értettek, tovább nem is igen törődtek a velök utazó -145- párral. Annyi udvariasság se volt bennök, hogy legalább a szivarjaikat félre tették volna.

Illésfalvy ránézett Verára. Az asszony arcán e percben semmise volt a régi akaraterős nőből; vonásai könnyü fényben ragyogtak, szeme elvesztette határozott tekintetét, ajkai körül alig észrevehető mosoly játszott. Homloka megkönnyebbülést mutatott, mintha egy névtelen átok súlyától, nehéz gondoktól szabadult volna meg, s most újra bizalommal fordulna az élet felé. A hangja elvesztette sötét zománcát: valamivel magasabban és tisztán csengett, olykor az elfojtott öröm napfénye szaladt végig rajta.

Egy ideig elbeszélgettek mindenféle közömbös dolgokról, – amelyek leple mögött vallomások és finomszárnyu érzések virágokkal ékesített alakjai suhantak el, – azután elhallgattak, mint két gyerek, aki már régóta vágyott rá, hogy fölmásszon a palánkkerítés tetejére, vagy az öreg padlásbúbra és most, elérvén a célt, tágra nyílt szemmel, elnémulva bámulja az új világot. Talán percekig, talán órákig ültek így együtt, lerakva az akarat, a felelősség nehéz vértezetét, azután Vera – nem törődve a kereskedőkkel – könnyen a Dénes karjába akasztotta keztyüs kezét…

A vonat valami állomáshoz ért. Az asszony végigsimított arcán, mintha álmot akarna letörölni szeméről.

– Vissza kell mennem, – szólt nyugtalanul. – Klotild fölébredhet és keresni fog.

– Maradjon még a következő állomásig, – könyörgött Illésfalvy. -146-

Az asszony gondolkodott, majd rávetette tekintetét a férfira. Szeméből határozatlanság, félénkség beszélt.

– Föl fogom keresni minden áron, – szólt Illésfalvy megragadva az asszony tétovázását, – Nem szabad nemet mondania… Módot fogok találni, akármilyen áron, hogy láthassam.

Vera könnyü szédülést érzett, – mintha valami idegen, gyöngéd erő szárnyra kapta volna és hirtelen a magasba vinné, míg a földgolyó tárgyai, alakjai messze elmaradnak tőle, – azután, alig észrevehetően bólintott fejével. Még egy pillanatig ujjain érezte Dénes keze szorítását, majd arra eszmélt fel, hogy újra fülkéjében van, Klotild mellett, aki bundájába burkolózva, nyugodtan aludt egy sarokban.

Hajnal felé a két szász kereskedő végre kimerítette a beszélgetési tárgyat és pihenésnek látott. Illésfalvy szemét elkerülte az álom, tovább nézegette a szürke kárpit mögül közelebb lépő vidéket, az ódon malmokat, magasvállu gyárakat, fehér falakba takarózó temetőket, amelyek tarkán váltakoztak az erdőkkel, bércekkel, nedves vetésekkel. Már messze bentjártak a szomszéd országban, mikor a kalauz belépett hozzá és titokzatos arccal levelet adott át neki. A férfi a halovány fény dacára rögtön megismerte Vera ceruzával írt sorait.

A levélnek nem volt sem megszólítása, sem gyöngéd befejezése, aláírása, a mondanivalói is higgadtan -147- sorakoztak egymás mellé, mégis végtelen melegség és közvetlenség sugárzott belőle. Vera arra kérte Dénest, hogy higyjen mindig neki és legyen oltalmára azokban a küzdelmekben, amelyek előtte állanak. Szinte egészen nyugodtan mondta el, hogy szereti Illésfalvyt, szerette az első pillanattól fogva és szeretni fogja az élete végéig. Soha nem tudott hazudni és most is becsületesen akar eljárni Isten és ember előtt. Az egyetlen út, amelyet követhet, az, hogy mindent őszintén megvall férjének, s azután bocsánatát kéri, majd pedig a szabadságát próbálja visszanyerni. Férje, minden gyöngéje dacára, együttlétük alatt mindenkor tisztességesen gondolkodott és nem fogja megtagadni kivánságát. Addig Dénes maradjon Berlinben és legyen türelmes. Bízzon benne és az érzéseiben, minden jóra fog fordulni. Ha egyetért a levéllel, csak annyit mondjon a kalauznak, hogy: rendben van.

Illésfalvy mintha könnycseppet érzett volna a szempilláján. Gyorsan fölkelt, végigment a kocsin és megkereste a vonatvezetőt, aki titokzatos diszkrécióval nézett rá.

– Mondja meg, kérem, a nagyságos asszonynak, – szólt és a hangja egy kicsit remegett, – hogy minden a kívánsága szerint lesz.

Berlinben a kiszállásnál még egy percre látták egymást. Klotild kimerülve a hosszu úttól, fáradtan haladt a podgyászhordók között. Vera ajka szélén könnyü mosoly ült, a szeme mintha lázban csillogott volna. -148-

XXII.

Illésfalvy türelmetlenül töltötte napjait Berlinben, óráról órára várva a hírt a Zöld Faluból. A tarka világváros, amelyben rendszerint kellemesen és otthonosan érezte magát, ezúttal, számtalan színháza, rikító mulatóhelye, gyors lüktetésü élete dacára egyhangúnak és szürkének tetszett előtte. Dénes ideje nagy részét szobájában töltötte, olvasgatva, leveleket irogatva, többnyire azonban nyugtalan álmodozásba merülve, amelynek középpontja Vera volt. A higgadt latolgatás messze elmaradt a férfi mögött, gondolatai lázas sietséggel sürögtek-forogtak a földi boldogság körül, szeme előtt gyors képekben szaladt el a mult s a jövő, amaz tele fáradt árnyakkal, ez aranyos napsugárban csillogó virágdísszel megrakodva. Arca néha kigyult a belső, elfojtott láztól, az ajka kicserepesedett.

Negyedik nap szűkszavu sürgöny érkezett a Zöld Faluból. Vera közölte vele, hogy délben bejön Berlinbe és arra kérte Illésfalvyt, ha lehet, várja meg a pályaudvarnál. A táviratnak nem volt aláírása.

A tizenkétórai vonattal Vera csakugyan megérkezett. Illésfalvy barátnője elé sietett és kutató tekintetet vetett az asszony szemébe. Vera nyugodtnak látszott, arca nem árult el semmit a Zöld Faluban történtekről; mindössze annyi változás mutatkozott rajta, hogy egy árnyalattal sápadtabb volt.

Kezet fogtak, azután beültek egy bérkocsiba, amely csöndes kocogással indult meg a város felé. -149-

Egy ideig hallgattak, a kocsi ódonszagu levegőjében ünnepélyes komolyság ült, akár a temetési díszfogatok fekete kárpitjai között.

– Dénes, – szólt és hangján meg lehetett érezni, amint egy benső erő nyugalmat, okosságot parancsol rája, – Dénes… ne haragudjon rám azért, amit mondani fogok és…

Vera egy percig hallgatott, azután újra fölemelte fejét és erős elhatározással folytatta.

– Dénes… Mindent elmondtam a férjemnek, úgy, ahogy történt, nem mentegetve magamat, nem alázkodva meg… Nehéz órák köszöntöttek rám, sokat szenvedtem és lassan egész megtörtem…

A visszaemlékezés megtompította hangját, de az asszony rögtön újra urrá lett benseje fölött és nyugodtan beszélt tovább, csak az ajka rándult meg néha fájdalmasan.

– A férjem kétségbe volt esve, – szólt meg-megállva a mondatok közt, – rohama is rátámadt, és levette lábáról… Amikor jobban lett, arra kért, adjak neki gondolkodási időt másnapig. Ő minden földi nyomorúsága dacára mindig kemény lélek volt, aki sok mindennel le tudott számolni… azt reménylettem, hogy az akarata, a becsületes gondolkodása most is győzni fog… Hiszen nem vétettem ellene semmit, és én is csak gyönge lélek vagyok, akármennyire fegyelmeztem magamat a multban akaratommal. -150-

Illésfalvy visszafojtott lélekzettel, meg-megrázkódva a belső idegességtől, figyelt.

Vera ránézett Dénesre. Szeme újra gyermekes fényben csillogott, amint a férfi pillantását viszonozta, azután tekintete egyszerre elborult és ijedten szegződött Illésfalvyra.

– A férjem, – szólt és a hangja gyöngülni kezdett, – azt kívánja, hogy ha… hogy ha elszakadunk egymástól, ha csakugyan a válást kívánnám, úgy mondjak le a gyermekemről… Ezen az áron visszaadja a szabadságomat…

Az asszony megtört. Amikor kimondta az utolsó szót, egyszerre magába omlott és szomoru, kihunyt tekintettel nézett Dénesre. E percben mindabból, ami életében oly fontos szerepet játszott: az akaratából, öntudatából, érzéseiből, félénk szerelméből, nemes bánatából semmi sem maradt benne: roncsként húzódott meg az ócska kocsi szögletében, és reszketett, mintha kísértetet látna.

Illésfalvy, bár a kép lelke mélyéig hatott és összeszorította a torkát, egy kis megkönnyebbülést érzett. Ő férfi volt, aki tudta, hogy áldozatok nélkül ezen a világon egy lépést nem lehet tenni. Amikor világos tudatára ébredt, hogy szereti Verát, leszámolt vele, hogy nagy küzdelem előtt áll és rögös, nehéz úton kell végigvándorolnia, amíg célhoz tud érni. Büszke akarata azt súgta neki, hogy elég erős e harcra és becsülettel, kemény kézzel fogja végigvívni a döntő csatát. Lelkében -151- a makacs emberek nagy önbizalma ült és minden egyéb érzést félrerakott bensejéből: ha megtépázva, ha összetörve, ha megalázva is, de győztesen kell kikerülnie az ütközetből!

Vera lehajtotta fejét és nem válaszolt, de szomoru szeméből, amely – valami messzi tűz fényétől – újra-újra megcsillant, kétségbeesve sugárzott ki a felelet: hogy igen, csak Illésfalvyt szereti és az övé a lelke mindörökre.

– Ha szeret, – folytatta Dénes, – akkor tudom, hogy mit fog cselekedni. A szerelemnél nincs nagyobb hatalom ezen a földön. Hiába próbálunk ellene tiltakozni… az győzni fog minden emberi és isteni szabály fölött.

Az asszony félénken emelte föl tekintetét, egy pillanatig önkéntelen, szomoru mosoly lebegett ajkán, majd ismét néma ijedtség ült vonásaira, mintha egy idegen hatalommal állana szemben, amely ellen védekeznie kellene, de amellyel szemben gyönge az akarata, a karja, a lelke. Egyszerre nagy nyugtalanság vett erőt rajta, szédült, majd arca lázban égett, a következő percben pedig dermesztő, fekete hidegség borult szivére.

– Nem tudok megválni a gyermekemtől, – szólt kishitüen és kegyelemért esdekelve nézett Dénesre.

– És ha választania kellene köztem és a gyermeke között? – szólt bizonytalanul.

Illésfalvy találomra egy színházat nevezett meg célul, elfelejtve, hogy világos dél van.

Pár percig csönd volt. A kocsi lassacskán kocogott tovább. Az asszony arcán a pihenő alatt újra fölébredt a legyőzött akarat és friss erőt adott a fáradt vonásoknak.

– Ha választania kellene, – szólalt meg a férfi és a hangja e percben oly könyörtelennek tetszett, – mit cselekedne, Vera?

– A gyermekem volt az életem, Dénes… Ő miatta tűrtem, szenvedtem, ő adott éveken át erőt az élethez, a küzdelemhez… Nem tudok választani, – tette hozzá egyszerre kétségbeesve, – nem tudok választani!

Illésfalvy lelkén hideg szél süvített végig. A férfi egész életében azt hitte, azt érezte, hogy a szerelem előtt nincs megalkuvás, nincs kitérés, ez a legvadabb, legjogosultabb önzés, a legnagyobb hatalom, amely könyörtelenül seper el mindent az útjából, élőt, holtat, magasztost, röghöz tapadtat egyaránt. Kötelességek, öntudatok, földi számadások, hitek, akaratok messze elmaradnak e zsarnoki művésztől; a földi létnek ez a legtökéletesebb érzése, amellyel szembeszállani egy más indulatnak sincs ereje, sem bátorsága… Most pedig egyszerre azt látta, hogy nem mindenki gondolkodik -153- ily féktelenül, nem mindenki akar győztesen kikerülni a nagy csatából, vannak, akik elmenekülnek a veszedelem elől avagy fehér kendőt lobogtatnak az ellenség felé, s ez a tudat szürkén terjeszkedett szét öntudatán.

– Ha nem tud választani, – szólt idegesen, – akkor… akkor ez is válasz.

– Dénes, – vette föl újra a szót Vera, – meg tudna engem fosztani a gyermekemtől? Nem… ez nem lehet! Ez rettenetes kívánság…

– Én nem kívánok semmit, – felelte a férfi lassan, – és nem tudok, nem akarok beleavatkozni a más lelkének ügyeibe. Itt csak az érzés maga parancsolhat, a szavak haszontalanok. Ki beszélhetne rá valakit arra, hogy és mint kormányozza a lelkét… Ez gazság lenne.

A kocsi a színházhoz ért. Már két órára járt az idő. A kishivatalnokok, üzletemberek elvégezvén ebédjüket, élénk sorokban siettek vissza napi elfoglaltságukhoz.

– A háromórai vonattal haza kell mennem, – szólt Vera nyugtalanul. – Várnak rám…

Illésfalvy csüggedten nézett maga elé, az asszony sápadtan ült mellette. Mindkettőjük lelke sebzett madárként vergődött; a szárnyak eltörtek, a büszke röpülést szomoru haláltusa váltotta föl. Mindketten beszélni -154- akartak, meg akarták magyarázni helyzetüket, érzésüket, de egyiküknek sem jött szó az ajkára. Csak néha váltottak egy pillantást: az asszony kétségbeesve, könyörögve nézett Illésfalvyra; a férfi komoran, tompa megadással fogta föl a tekintetet.

Így értek ki a pályaudvarra. A külvárosi vonatot tenger nép várta, a perronon munkások, kofák, tejárusok, hivatalnokok, iskolásgyerekek egymás hátán tolongtak. A tarka hullámok magukkal sodorták a férfit meg az asszonyt.

– Dénes, – szólalt meg Vera, – ne itéljen fölöttem, amiért őszinte voltam és…

A villamos csengetyü halkan berregni kezdett. Füstbe, ködbe burkolva a pályaudvar szélén feltünt a vonat fekete mozdonya. Az utasok a kocsik felé tódultak.

Az asszony odanyujtotta hideg ujjait és újra rávetette bocsánatkérő tekintetét Illésfalvyra. Amint elnézte a férfi megtört, ideges vonásait, biztonságát, önuralmát elvesztett, hirtelen megöregedett alakját, a szívében egyszerre nagy, fekete szomoruság támadt és keze görcsösen szorította meg Dénes kezét. A régi daliás, férfias Illésfalvyból semmi se volt e percben: az asszony előtt egy reményvesztett, hajótörött ember állott, akin látszott, hogy amint a vonat elrobogott, le fog ülni az első útszéli padra és kiégett arcát keserves könnyek árasztják el.

Vera lehajtotta fejét. A világ elmosódott előtte, az -155- emberek, tárgyak, akaratok, érzések végtelen szürkeséggé olvadtak, amelyben szomoruan libegett szerelme lángja, megadással várva a hullámot, amely végleg eloltja kanócát.

– Nem tudom elhagyni, – szólt egyszerre megtörve és mindenről megfeledkezve, – az Isten… talán megbocsájtja bűnömet.

Illésfalvy szeme fölcsillant, lázas keze vaskapocsként fogta át az asszony ujjait. Szólni akart, de nem tudott; fülében egy távoli zsoltár dallama zúgott, e pillanatban térdre szeretett volna ereszkedni Vera előtt, aki hófehéren, átszellemülten állott előtte, mialatt a vonat üzleti gyorsasággal tünt el a vasivek alatt.

… Mikor a következő vonattal Vera visszautazott a Zöld Faluba, mindent megbeszéltek volt. Az asszony még egyszer látni akarta gyermekét, hogy elbúcsuzzon tőle. Úgy tervezték, hogy másnapra Vera bejön Berlinbe. Akkor elutaznak – akárhová, talán a világ másik oldalára – és megkezdik az új életet, új reménységgel, új erővel, új akarattal. Mindkettőjük lelke tele volt szerelemmel, hittel, boldogsággal, szemük nem látta a romokat, szívük visszanyerte szárnyát és diadalmasan, magasztos csapásokkal kezdett a végtelenség felé szállani.

XXIII.

Illésfalvy már egy fél órával előbb künn volt a pályaudvarnál és nyugtalanul várta a külvárosi vonatot. -156- A hosszu kocsisor pontosan beérkezett, de Verát Dénes hiába kereste az utasok tengerében.

– Valószínüleg elkésett, – próbálta a férfi magát megnyugtatni, és megkérdezte a kapust, mikor jön a következő vonat. Miután a közelebbi érkezésig körülbelül egy órányi ideje volt, Illésfalvy behajtatott a

A portásnál csakugyan volt távírat a részére, szállodájába, megnézni, nem sürgönyzött-e neki Vera? még pedig a Zöld Faluból.

Illésfalvy bement a hallba és fölbontotta a borítékot. Hirtelen futotta át a sorokat, s aztán arca elborult.

„Gyönge és kétségbeesett vagyok, nem méltó egy nagy érzésre, nem méltó magára az életre sem. Bocsássa meg, ha ön ellen vétettem volna, ezt nem akartam és nagyon fáj, hogy önnek ily nagy szomorúságot okoztam. Nem tudom elhagyni beteg férjemet, nem tudok elszakadni gyermekemtől, érzésem talán csak káprázat volt, megtört az első súlyos akadálynál. Bocsásson meg, bocsásson meg, – kérem.“

Illésfalvy háromszor is elolvasta a kuszán fogalmazott mondatokat, azután leült egy karosszékbe és lehunyta szemét. Lelkére, tagjaira egyszerre ólmos nyugalom ült, az ajka, a homloka jéghideg volt. Benseje nem lázadt föl, nem tombolt: inkább az az érzése támadt, mintha nagy, üres hósivatagon menne át és most ledőlne egy jégpadra, hogy kipihenje magát, hogy elaludjon, bár tudja, érzi, hogy ebből az álomból nincsen fölébredés… A sok akarás, a sok vágyakozás, a remények vad kergetése után -157- idegei kimerűltek, szíve föladta a küzdelmet, s a kegyelemdöfést várta. Félig sejtve, félig az ablaktáblákon át beszűrődő őszi szürkeségbe olvadva, már csak derengve állt előtte a tudat, hogy ismét csalódott, hogy ismét hiába tárta föl lelke bensejét, hogy ismét egyedül van, végtelen egyedül, és künt esteledik…

Egy óra hosszat ült így eltompulva, lealázva, összezúzva, aztán lassan fölkelt, kiegyenesedett, és a portáshoz ment.

– Kérem, – szólt rekedten, nem ösmerve meg a tulajdon hangját, – rendeljen nekem kocsit, amely kivisz a Zöld Faluba… Lehetséges ez?

Pár perc mulva előállott a fogat, amely sebes iramban vitte ki a sárguló fasoron át a kopár domb felé. Gyorsan boruló őszi nap volt, mire a második faluig értek, már lámpát kellett gyújtani, mikor pedig a tajtékkal borított lovak fölértek a szanatóriumig, öreg este lett.

A gyógyintézet kapuja már zárva volt. A csöngetésre a portás óvatosan nyitotta ki az oldalajtót.

– Beszélhetnék Bogdányné ő nagyságával? – kérdezte Dénes fásultan.

– Meg fogom kérdeni – felelte a kapus, majd az előcsarnokba, egy üveges terraszfélébe bocsájtotta be a látogatót, és csöngetett a komornyiknak.

Illésfalvy leült egy szalmaszékbe és csüggedten -158- várt. Tisztán érezte, hogy kísérlete eredménytelen lesz, azt is tudta, hogy ezzel újabb szomorúságot szerez Verának, de e percben minden közömbös, színtelen volt előtte és csak a tulajdon érzéseit becsűlte még valamire e világon. Ami körülötte volt, abból nem látott, nem hallott semmit, az orvosság-szagu szanatórium, a nyugvópadokkal telerakott hűvös előcsarnok, a falakon lógó menetrendek és térképek bizonytalan szürkeségben álltak előtte.

Pár perc mulva könnyü cipőkopogás hallatszott és egy magasvállu, őszbe csavarodó haju, élesvonásu hölgy állott előtte.

– A hugom nem jöhet, – szólt franciás kiejtéssel, – az orvosok föltétlen pihenést ajánlottak neki. Vera idegei erősen meg vannak viselve – tette hozzá, hirtelen kémlelő tekintetet vetve Dénesre.

– Igen. És miután, ha nem csalódom, Illésfalvy úrhoz van szerencsém, én is azt a kérést intézem kegyedhez: legyen tekintettel nyomorúságunkra, szegény öcsém súlyos bajára és magára Verára, aki súlyosan megfizette a multat. Számíthatunk erre?

– Számíthatnak méltóságos asszony… mindenre számíthatnak, ami tőlem telik… De egyre feleljen, lelki üdvösségére, elhunyt szerettei emlékére: -159- megmondták… közölték Verával, hogy itt vagyok és beszélni kivánok vele?

Az asszony hideg vonásai kissé megenyhűltek, zöld szeme résztvevően nézett Dénesre.

– Tudom, hogy fájdalmat szerzek önnek, – mondta halkan – de esküszöm mindenre, ami előttem szent, hogy ez Vera akarata.

Illésfalvy meghajlott és kezet csókolt. Még akart valamit mondani, de azután összeszorította ajkát, megfordult és kocsijába szállott.

Másfél óra mulva Dénes újra Berlinben volt. Az utolsó képek már csak őszi árnyékként rajzolódtak összetört lelkére, benseje mintha egészen elvesztette volna érzékenységét. Titokzatos lázálomban újra csak sejtette, hogy valami nagy szerencsétlenség történt vele, hogy a szerelemben, a lélekben való hite megrendűlt, pocsékká ázott, hogy a Vera alakja ledőlt arról a nemes oszlopról, amelyet a férfi rajongása, eszményi vágyakozása épített meg. A világ szertelen taposó malommá, rettenetes hivatali szobává, műhellyé lett a szemében; az emberi gépezetet az érdek, az okosság, a kötelességek acélkerekei hajtják. Minden kérdésre megvan itt a felelet, minden igenre a nem, minden alanyhoz az állítmány, s azok a dőrék, akik ezen túl még valamit keresnek, megbotlanak az első gödörben és úgy elvágódnak, hogy soha többet föl sem kelnek. A szerelem, amelynek világító napnak kellene lennie, szomorúan húzódik meg a sarokban; az érzések, amelyeket viharnak teremtett az Isten, engedelmes, hű rabszolgák, akik türelmesen kövezik ki az elvek, meggyőződések -160- és akaratok országútját. Minden rendes, okos, higgadt e társadalomban, minden fényes és tökéletes, és mégis, minden oly ijesztően üres, oly förtelmesen megalázkodó, hogy a lélekben megfagy az érzés és a szív ijedten kezd dobogni.

Amint Illésfalvy a szállodába érkezett, csomagoltatott, s azután kihajtatott a pályaudvarra. Gépiesen adta át a podgyászát, gépiesen járt föl és alá a folyosón és csak akkor tért magához, amint a vasúti pénztár előtt állt és jegyet kért.

Illésfalvy egy percig gondolkodott. Hová is menjen? Sámsonra, ahol még nagyobb szürkeség vár reá? Sámsonra, ahol oly vigasztalanul ácsorognak az ázott burgonyaföldek, a kopott ákácosok, a hosszu csűrök? Nem, nem… ez lehetetlen!

Dénes egy pillanatig tétován nézett át az ablakon és egy olajnyomatot pillantott meg a hivatali szoba falán. Verőfényes napsugárban fürödve, látomásként mosolygott rajta a doge-palota mór-gót rajza, körülötte Velence tömérdek építészeti csecsebecséje, színes ívei, aranyos háttere, oldalt a laguna, amelyen fekete gondolák imbolyognak, amíg túlnan, egy beethoveni szimfónia nyugalmával bontakozik ki a százados templom márványalakja.

– Kérek egy jegyet Velencébe, – szólt Illésfalvy, -161- elfeledkezve róla, hogy késő ősz van, hogy a napsugár ködbe ful és az aranyos színeken már az elmulás boruja lappang.

XXIV.

Bécsben Illésfalvy meggondolta magát és elhatározta, hogy egy napot a császárvárosban tölt. A széles ívü körútak, a komoly vállu házak, paloták az első könnyü havazás fehér prémét hordták magukon; a táviródrótokon zuzmara feküdt. Illésfalvy a vasútról kihajtatott a Práterbe, majd Schönbrunn felé robogott, a nélkül, hogy akár az egyik, akár a másik kirándulásban sok öröme lett volna. Lelkében a nyugtalanság halálos fáradtsággal, fásultsággal váltakozott, szemét bántotta a hó éles szürkesége.

Az ebédidő künt érte Lainz körül, a kocsis már alig győzte a holtrafáradt lovakat nógatni. Hogy a szegény páráknak pihenőt adjon, Illésfalvy beült a Stelzerhez – a sötét, ódonszagu vadászszobába, ahol egy időben, vidám társaságokban sok jó órát töltött el – és megebédelt, mialatt a bőbeszédü vendéglős Bécs összes új pletykáit eléje hordta. Mikor a fekete kávét eléje tették, Dénes egyszerre türelmetlen lett, kiment a kocsishoz, levétette vele a zabos tarisznyákat és visszahajtatott a városba.

Este Illésfalvy fölment a klubba és szokása ellenére kártyázott. Az egyik emeleti kabinban meglehetős magasba ment a játék; két lengyel főur csatázott két cseh gróffal. Dénest eleintén szórakoztatta a tarkajárásu -162- kártya, utóbb azonban elunta a dolgot és fölkelt, nem tudva, hogy most már mihez kezdjen. Lelkében az a vágy égett, hogy jó volna minden fölött napirendre térni, jó volna lefeküdni, elaludni és más világban, más emberek, más érzések között fölébredni. Egyszerre azon vette észre magát, hogy az utcán van és lassan halad végig a körúton. Jó darabot ment így, álmodozva, teljesen fáradtan, mikor egy kószáló bérkocsival találkozott. Beült, kihajtatott a Dunához, onnét vissza a városba, majd meg el Hietzing felé. Közbe ő is, a kocsis is, el-elszundítgattak, s a lovak lépésben baktattak a friss havon. A vámnál a sorompó le volt eresztve; a két öreg ló itt megállott és csöndesen bámult maga elé.

Szürkülni kezdett, mikor Illésfalvy visszatért a szállóba. Átöltözött, megfürdött, azután – pillanatra felélénkülve a friss víztől – megreggelizett, elolvasta az ujságokat, majd kihajtatott az expresszvonathoz. Amint a mozdony megkezdte hosszu útját, Dénes lefeküdt a bársonypamlagra és mély, nyomasztó álomba merült, amelyből csak akkor ébredt föl, mikor már túl voltak a határon.

… Velence könnyü ködköpenyegbe burkolózott. A Santa Maria della Saluteból csak egy-két komoly pillért lehetett látni, az arzenál oroszlánjai a homályos párában titokzatos, sötét rémalakoknak tetszettek. A lagunákon halszag terjengett; az egyébként oly élénk életre komor csend nehezedett. Más ember elmenekült volna e szomoru környezetből, Illésfalvy azonban úgy érezte, mintha idegen világba, idegen érzésekbe cseppent volna -163- és a nyulósan terjengő köd ellepné a tulajdon lelkét is, lassan elmosva a nyugtalan emlékeket.

Dénes órák hosszat gondolázott a Canale grandén, s csak késő este tért be a szállóba ebédelni. Amint leült a sarokasztalhoz és egykedvüen jártatta körül tekintetét a csillogó üvegtermen, a tulsó szögletben ösmerős arcot fedezett föl. Egy ibolyaszínruhás, ragyogóan szép asszony mellett Szentandrássy ült és éppen komoly ünnepélyességgel vágta föl a keréknagyságu angol húst.

– Illésfalvy! – kiáltotta föl, nem törődve az ünnepélyes ebédlői csenddel, és máris ott termett nála. – Dénes! Dénes! Hogy kerülsz te ide?

Illésfalvy idegenek előtt nem szerette a lelkét mutogatni, s azért mosolyogva, jókedvet színlelve szorított kezet a festővel.

– Metellával… Hiszen ösmered egy pár képemről… De nehogy rosszat gondolj felőlem, véletlenül akadtam vele össze. Jó magam borús világításu -164- hatásokat szimatolok itt, ő pedig… de nem olvastad az ujságokban?

– Nos, rövid leszek… Metellának egy orosz nagyherceg barátja volt, aki Szt.-Pétervárról egyenesen Párisba jött, hogy öreg és kellemetlen Feodorownáját elfelejtse Metellánál. De Feodorowna titokban utánajött, megcsipte őket és nyílt utca során igen csúnya dolgokat mondott Metella szemébe. Metella arcul ütötte a nagyhercegnőt, utóbb pedig helyesnek tartotta, hogy pár hétre elmenjen Párisból és e célra Velencét szemelte ki… De gyere, Metella már türelmetlen.

Metella a legtökéletesebb szépség volt, akit szabó vagy szobrász elképzelhet. Arca mintája volt a kifogástalanságnak: homloka egyenes, nyugalmas arcélbe szaladt, a szemek nemes hajlásu ivek mögött, mélyen húzódtak meg, s mégis, mintha az egész arcot bevilágították volna. Álla határozott, a mellett gyermekesen puha és könnyü volt; arcszíne egészséges, de hamvas, a fiatalság zománcában ragyogó. Pompás fogsora, gunyos, kissé fölvetett ajku szája volt, haja a megmerevedett gyönyörü lángtenger. Legszebb azonban talán mégis könnyü csengésü, ritmikus és emelkedő futamával a pacsirta szavára emlékeztető hangja volt. Az ember azt hihette, hogy Metella örökkön versben beszél, a Musset bájos francia nyelvén.

– Én ösmerem önt, – szólt az asszony, kezét könnyen Illésfalvy karjára téve. – Ön egész délelőtt egy gondolán a házam körül bolyongott és a canalebe bámult… helyes? -165-

– Azt is tudom, – folytatta az asszony, – hogy önnek valami bánata van… Délelőtt egész más volt az arca: megtört, kedvetlen, ideges, most a mi kedvünkért udvarias képet öltött. Ez szép öntől, de mi sokkal természetesebb emberek vagyunk – nemde Szentandrássy? – semhogy ilyen áldozatot elfogadjunk. És nekünk néha meg lehet mondani az igazat is. Ha únja a csevegést és inkább egyedül akar lenni, ne tartóztassa magát.

Mindezt nyugodtan mondta; csak a szavai végén csendült meg élénkebben a hangja, ugyanekkor szeme mintha még erősebb fényt kapott volna és élesen világította meg kristálytiszta arcát.

– Lám, ilyen Metella, – szólt nevetve Szentandrássy. – Mindent tud, mindent lát és nemde… oly különösen fejezi ki magát?

– Mindez, amit elmondott, szórul-szóra igaz. Kellemetlenségek értek, csalódások… felejteni szeretném egész eddigi életemet. Legalább is át szeretnék aludni egypár hónapot… És igen ostobának érzem magamat ebben a furcsa helyzetben.

– Mi szívesen állunk rendelkezésére, ha jól érzi magát körünkben. Talán föl tudjuk kissé vidítani… De nem szabad rosszkedvünek lennie.

Az asszony a festőhöz fordult, aki nagy műértelemmel, klasszikus nyugalommal étkezett.

– Mit lehetne az este csinálni, maestro? – kérdezte, és ő is hozzálátott a pecsenyéhez. – A változatosság ilyenkor nem nagy Velencében.

Végre is a fizetőpincérhez fordultak, aki figyelmükbe ajánlott egy éppen ma megérkezett művésztársulatot, amely a Frari mögött, egy ócska palotában működik. A tervet elfogadták és miután Szentandrássy végigélvezte az étlap összes gyönyörüségeit, és szivarra gyujtott, gondolát rendeltek.

A köd valamelyest elszállt, a bizantinus város most halvány fényben csillogott. A festő, aki kicsit be volt csípve, halkan dúdolt, az asszony pedig – a hajó előrészének támaszkodva – gyors lélekzettel cigarettázott és merőn szegezte tekintetét Velence bűvös köveire, mintha versenyre akarná őket hívni: kettőjük közül melyik szebb? Ahogy így, könnyen vállára dobott köpenyben, frissen és öntudatosan állott az éjben, alakja egész szépségében bontakozott ki. Az arc a félhomályban épp oly tökéletes volt, mint bent a terem éles világításában, a vonalaknak nem volt szükségük segítőeszközre, fény- vagy színhatásokra.

Az ódon palotában vidám olasz nép ült együtt, de nem valami nagy figyelemmel kísérte a színészek, -167- bűvészek, énekesnők alakításait. A társulat gyönge volt, a művésznők öregek, a férfiak rekedtek. Egy ideig a nézőtér megelégedett vele, hogy gúnyos megjegyzéseket tett a különböző színészekre, utóbb azonban pisszegés hallatszott és romlott narancsok kezdtek a színpad felé röpködni.

Szentandrássy, akinek igényei nem voltak nagyok, jól mulatott a tarka képen, Metella szeme is csillogott. A hallgatóság azonban nem volt ily jóindulatu, egyre türelmetlenebb lett és öklével verte az asztalt. Egy hosszu suhanc végre felállt és nevetve mutatott a Metella páholyára.

– Inkább ennek a szép hölgynek kellene fellépnie és azoknak (intett a színpadra) kellene a páholyban ülniök!

Falrengető brávó volt a felelet a megjegyzésre és most már az egész közönség Metella felé fordult, aki nyugodtan mosolyogva fogadta a hódolatot.

– Nem rossz… Ez legalább eredetibb dolog lenne, mindenesetre, újabb, mint a prokuraciák, vagy a Rialtó. Nos, van kedve?

Metellának minden bolondsághoz volt kedve. Egy pillanatig még gondolkozott, azután fölugrott és mielőtt Illésfalvy vagy a festő akár egy szót is szólhattak volna, már a színpadon volt, amelyen dörgő éljenzés fogadta. Olyan biztosan mozgott a rozoga deszkákon, -168- oly kedélyesen csevegett le a karmesterhez, valami spanyol táncot kérve tőle, mintha egész életében cabaret-kban működött volna.

A zongorista eljátszott egy habanerat és Metella táncolt. Sajátságos tánc volt, tele színnel, szabadsággal, lüktető, nyugtalan mozdulatokkal, a melyek mégis biztos, egyenletes körvonalakban bontakoztak ki. A szépségnek az apotézisa volt ez: Metella minden bájossága, ifju vonása, fojtott szenvedélye csillogó formákban nyilatkozott meg, tüzbe borítva a hallgatóságot, amely őrjöngve tombolt a mutatvány végén. Az olaszok menydörgésszerü robajjal tapsoltak és Metellának újra meg újra el kellett járnia a kacér táncot.

Éjfél jóval elmúlt, mikor elhagyták a termet. Még elmentek egy kávéházba, megittak egy feketét, azután hazatértek. Amint a gondola lassan végigsiklott a fekete vízen, a két férfi tágra nyílt szemmel nézett az asszonyra. Nem beszéltek művészetről, nem beszéltek a lélek föladatáról, az akarat és a szív titokzatos útairól, – e pillanatban csak férfiak voltak, akiknek örömük telt a ragyogó, diadalmas nőstény szemlélésében.

XXV.

Másnap Illésfalvy tovább akart utazni. Délben fölment elbúcsúzni Metellához, aki egy régi, letört pompáju nemesi palotát bérelt volt ki. Dénes egy sor gyöngyöt vitt az asszonynak, hálából az elmúlt esti táncért.

– Csak azon föltétellel fogadom el, hogy még ittmarad. Ön szomoru, és bárhol a világon, egyedül, rosszul fogja magát érezni. Nekem úgy rémlik, talán az is a rendeltetésem, hogy felvidítsam a világot, hogy mosolyogjak, hogy a napfényt pótoljam… Álmaimban gyakran látom így magamat, amint a bánatot űzőbe veszem és könnyelmüen döntök föl minden magasztost, komolyat, minden szomorut.

Illésfalvy csakugyan úgy érezte, mintha a szépség, – a pogány, az okoskodás, a lélek nélküli – szépség állana szemben vele és gúnyosan rámosolyogna arra a temérdek töprengésre, nyomoruságra, szenvedésre, amelyet a gondolkodó lélek az emberi bensőnek okoz. Metellának nem volt meggyőződése, hite, odaadó érzelme, kétségbeesése, neki csak mosolya, jókedve, fiatalsága volt, amelynek arany verőfénye vígan szaladt végig alakján.

– Itt kell maradnia, – szólt az asszony Illésfalvy vállára téve kezét, – talán meggyógyul és nyugodt emberként tér haza… Ha unja Velencét, az sem baj. A hét végén én is délre készülök.

Dénes akarata az utolsó napok eseményei alatt megtört. Már nem volt a régi férfi, aki büszkén, öntudatosan halad előre céljai felé, életereje megcsappant, és a vágy, hogy feledjen, egyre erősebbé vált lelkében. Az erős benső harc, amely heteken át tüskön-bokron keresztül magával hurcolta, össze-vissza sebezte, eltompította idegeit; gondolatai bizonytalan fényü tájakon kavarogtak.

– Metella, – szólt nyugtalanul, – ha el tudnám -170- felejteni a multamat… ha napirendre tudnék térni a boldogság keresése felett…

– Menjünk, menjünk, – mondta, végigtáncolva a szobán, – a gondola vár. A San Giovanniban zenéspróba lesz egy Perosi-oratóriumból, azután megebédelünk, és elmegyünk egy palotába, ahol, titokban, kártyabarlang van… Nagyon szeretem a trente-quarante-ot, okos emberek csak ezt játszák.

Illésfalvy engedett és Velencében maradt, – még mindig kissé fásultan, félig álmodozva, tehetetlenül engedve át magát annak a pogány, a lelket lenéző, sajátságosan mámoros hangulatnak, amely Metella lényéről szerteáradt. Az asszonyban senki se kereste a szellemet, a szívet. Dénes sem akart kivétel lenni. Itt csak a szépség, a formai tökéletesség uralkodott, elnyomva minden egyebet, nevetséges kicsinnyé zsugorítva össze mindazt, amin az emberiség évezredek óta fárad, a belső vonások kiépítésén, az akarat, az isteni szikra kihasználásán.

Másnap Szentandrássy sürgönyt kapott Párisból, ahol egy régi jóbarátja meghalt. A festő összecsomagolt és még a délutáni vonattal hazautazott. Akkor ketten – Metella és Illésfalvy – egyedül maradtak, egyedül kószáltak végig a műkincsekkel teli palotákon, templomokon, egyedül ebédeltek az angol szállóban, egyedül járták a kávéházakat, apró színházakat, csillogó kártyabarlangokat, mialatt az asszony mindig kacagott és jókedvet borított egész Velencére. Ahol megjelent már ösmerték, a páholyába még a legöregebb -171- urak is virágot hajítottak föl; ha végigment a Márk-téren, a naplopók levett kalappal fogadták. Ha valahol a világon, úgy Olaszországban tudják a szépséget megbecsülni.

Néha Illésfalvy egy csöpp undort érzett és megborzongott, hogyan tud a szomoru mult küszöbén ily gyorsan mosolyogni, tréfálkozni, de azután legyintett kezével és úgy gondolta, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Az embernek napirendre kell tudni térnie a lezajlott történetek fölött. Ilyenkor mohón hajtott föl egy pohár bort, fölrugta a lelkét és nem törődött semmivel, csak Metellával, aki mosolyogva kapaszkodott a karjába. Csak ha a férfi egyedül volt és a régi templomok ívei sötéten, magasztosan néztek rája, csak akkor szállt a lelkére végtelen szomoruság és az ujjai lassan ökölbe szorultak.

Egy hét mulva Dénes már annyira megszokta mosolygó pajtását, hogy egy percre nem tudott nélküle lenni. Át-átmentek Páduába, ott fölültek a kis vasutra, össze-vissza kószáltak a szőlődombok, gyümölcsöskertek között, csapszékben ebédeltek, mint a diákok, majd beutazták a szomszéd városokat, ami szépet láttak, azt letépték, ami szomorúval találkoztak volna, messziről elkerülték. Bejárták Milánót, Genuát, Firenzet, majd újra visszatértek a lagunákra és könnyü lépésekkel siklottak tova a gondok és nyomoruságok hinárja fölött. A testük, a szivük mosolyogva sütkérezett a napfényben, soha nem gondolkodtak, soha nem töprengtek, akár az útszéli rózsa, amely ma nyilik ki, vigan élvezi a tavaszt, a kék eget, s másnap már hervadtan -172- tünik el a végtelenségben. Mindez új és meglepő hangulat volt a férfinak; a könnyelmüség arany országa nevetve mondta a szemébe, hogy botor az, aki a dolgoknak több értéket akar adni, mint amit a pillanat rájuk ruház, dőre, aki a nőben mást lát, mint az élet legszebb fényüzését. Illésfalvynak bizonyos vad öröme telt benne, amint így megvetette, lenézte önmagát, megtagadta egész életét és keserves boszut állt benső érzésein, amelyeket egykor végtelen elemnek képzelt s amelyekről most, ime kiderül, hogy megalázkodva, félénken húzódnak meg a sötét szögletben.

Egy viharos délelőtt Dénes fölment a Metella palotájába. Úgy volt, hogy ebéd után kihajóznak a Lidóra, megnézni, a tenger bóra-korbácsolta hullámait. Mikor a lépcsőházba ért, Illésfalvy egy magasvállu férfival találkozott, aki szegletes színpadi elegánciával volt öltözve.

– Képzelje, – szólt Metella mosolyogva, – ki érkezett meg?… Pál nagyherceg…

Csakugyan… Illésfalvy gyakran látta illusztrált külföldi lapokban a herceg tar koponyáját, sajátságos, dugóhúzó alaku bajuszát, tatár orrát. A különbség mindössze az volt, hogy a képeken a herceg cserkeszuniformist viselt, míg most finom bunda, magastetejü cilinder volt rajta. -173-

– Nekünk el kell válnunk, Illésfalvy, – szólt hirtelen, de nyugodtan, – a nagyherceg régi barátom és… egy időben… nos, igen, talán szerettem is őt, komolyabban, semmint gondoltam volna. Az ember sok bolondságot követ el az életében… Ej, ezen bajos változtatni… dőrék vagyunk, vége!

– De nem szabad rám haragudnia, – csicseregte gyönyörü hangján, – nem szabad rossz gondolatokkal innét elmennie… Sok jó órát töltöttünk el, jó pajtások voltunk… azok is maradunk… igen?

– Milyen ostobaság, – ismételte kétségbeesve, – milyen ostobaság… Mit is tudok a hercegen szeretni? Tatárfejü, unott arcu és goromba, gyakran oly rettenetes goromba…

Amikor beült a vonatba, az utolsó percben még egyszer megjelent előtte az asszony. Sírt, nevetett, bocsánatot -174- kért, a világ legderekabb emberének mondta Dénest és arra kérte, vegye vissza azt a gyöngyöt, amelyet neki az emlékezetes színházi este után ajándékozott; hadd legyen a barátságuk emléke egészen tiszta.

Azután a vonat elindult és Illésfalvy fáradtan támasztotta fáradt fejét az ablaktáblához.

XXVI.

Mikor a mozdony elhagyta az Adria királynőjének száz szigetét, száz hídját, Illésfalvy lelkére végtelen undor, a mámorból való kijózanodás keserűsége szállt. Ez az érzés egyre fokozódott és mikor a vonat a határra ért, a férfi szinte beteg volt az utálattól. Hiába próbálta akaratát harcba vinni, hiába próbálta gondolatait elűzni, egyre sötétebb képben bontakozott ki előtte a tudat, hogy sivár hínárban jár, hogy a kezére, az arcára, a lelkére nedves moszat tapad, hogy eljátszotta mindenét: öntudatát, akaratát, becsületes hitét s hogy ebből a sötét éjszakából nincsen föltámadás.

A lelkében végtelen ür tátongott, fáradt agyában lassan egy új kép jelent meg. Míg azelőtt azt hitte, hogy az igazi boldogságot kutatja, hogy a szíve tele van magasztos érzelmekkel, hogy a lelke méltó egy nagy, földöntúli indulatra, most egyszerre azon vette észre magát, hogy mindez káprázat, hazugság volt, hogy a lelke és az akarata gyenge, hogy ereiben nem a becsületesen érző férfi, hanem a kopó olcsó vére lüktet, amely nyugtalanul viszi keresztül-kasul az életben, a prédát keresve, nem a nyugalmat, a tisztaságot, a békét. -175- Egy év leforgása alatt indulatai ismételten megváltoztak, amit ma szentnek tartott, afölött másnap kíméletlenül gázolt el, ami ma fölemelte bensejét, az holnap már csak korhadt emlék: az érzékei vezették, nem a hite, – hazátlan vándormadár volt, amely mindig csak a kék eget, a meleg napsugarat kereste és óvatosan kitért a szürke felhőknek, a fagyos leheletnek. Az a gyönyörü világ, amelyet egykor a szerelemről álmodott, összedült, porig égett és a romok között szomorúan állt egy kihalt lelkü ember, aki fásultan látja, hogy nincs benne semmi értékes, semmi maradandó, semmi az életre érdemes vonás.

Illésfalvy pár órát töltött a magyar fővárosban, azután elutazott Szent-Farkasra. Néhány napig nem mozdult ki a vadászlakból, alig evett-ivott valamit, órákig mozdulatlanul feküdt az ócska pamlagon és szemét merőn szegezte a padmalyra.

Negyedik nap azután akaratának végső megfeszítésével fölkelt és kiment az erdőbe. Még egyszer végigjárta kedves cserkésző-útait, még egyszer lebocsátkozott a domboldalon a füzeséri határig és elnézte a folyó másik oldalán álló oszlopos urilakot, a kőgriffeket, a tornyot, amely csöndesen, kihaltan álldogált a szilvafák között, azután behúzódott a rengeteg legmélyébe, leült egy kidőlt fenyő törzsére és mintegy önkénytelenül, lassan fölhúzta fegyvere kakasát. Az acélrugó csettenése a nagy némaságban messzire elhallatszott, egy havasi pinty fel is riadt és gyors szárnycsapásokkal repült tovább. -176-

Egy percig Verára gondolt… Azután az örök sötétségre, a nagy nyugalomra… de a következő pillanatban szíve dobogni kezdett, és – életében először – a félelem, a névtelen rémület állt vele szemben… A torka összeszorult, homlokán hideg verejték gyöngyözött, a keze reszketett. Összezúzva, lealázva, lélekben lerongyolódva, kétségbeesve látta, hogy utolsó barátja, akire oly büszke volt életében: a férfiassága is cserben akarja hagyni s hogy ő, aki soha sem félt a haláltól, a veszedelemtől, az elmulástól, aki mindig ura volt akaratának, idegeinek, most ime, gyönge, hitvány báb, amely görcsösen kapaszkodik az utolsó szalmaszálba.

Ez a rettenetes tudat mégegyszer fölrázta csüggedéséből, mégegyszer fölemelte fejét, kiegyenesítette testét.

… Mikor másnap az erdőőr megtalálta Illésfalvy holttestét, verőfényes téli nap volt, a kék égen bárányfelhők úsztak, a kidőlt fenyőtörzs fölött ismét a havasi pinty csivegett boldogságról, reménységről, új tavaszról.

A szegény vándormadár csöndesen feküdt a hóban, ő már nem látott, nem hallott semmit, az ajkán fáradt, gúnyos mosoly ült és ezt mondta:

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VÁNDORMADÁR: REGÉNY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Vándormadár: Regény

Megjegyzések:

VÁNDORMADÁR

I.

II.