The Project Gutenberg eBook of Szép Mikhál, by Mór Jókai

(Mellnec foltaann leiratic, mill bewlchen ees tzeeleraaniosann newelee wala naghitizteletev vr vrvnc az ew aarwa haiadon leaniaat, az zeep Mikhalt.)

Nagytiszteletű és tudós Frölich Dávid uram hirét messze föld ismeré azon időkben, tudniillik ezerhatszáz ötven táján, a mikor Magyarországon egész Érsekújvárig és Egerig a török szultán, innen Nagyváradig és a Szepességig a római császár, Váradtól a székely földig pedig Rákóczy György erdélyi fejedelem uralkodott; – folyvást hadakozván, hol ketten egy ellen, hol mind a három egymás ellen: a mi igen szép világ volt.

A Szepességen azonban a szomorú idők alatt is a tudományok folyvást virágzottak, s az ottani lycaeumokba nem csak Magyarországról, de még a lengyel földről, sőt Sileziából is vándoroltak a tanulni vágyó ifjak: minthogy ott nagyon olcsó volt az élet.

Az nem volt nagy baj, hogy még a szepesi tizenhat városból is tizenhárom a lengyel koronának volt zálogba adva; azért azok Magyarországhoz számíttattak s a lengyel kegyelmes úr volt, megengedte nekik, hogy maguk válaszszanak maguknak szepesi grófot, a kinek mindnyájan engedelmeskedjenek; a minthogy akkor, a midőn ezek történtek, épen egy csizmadia mester volt a «szepesi gróf». Kézsmárk, Lőcse és Igló azonban nem voltak elzálogosítva.

A kézsmárki lycaeumnak nagytiszteletű és tudós Frölich Dávid volt a főfő büszkesége, mint a mathematica és -2- csillagászat professora, a kiből minden kitelt, a mit csak embertől kivánni lehet. A nagy mathematikus ki tudta számítani a nap- és holdfogyatkozásokat; valamint ha a városi hirhedett toronyórának valami hibája lett, az óraművet szét tudta szedni és újra összerakni; az időjárást meg tudta határozni egy egész esztendőre; rendén elbánt az aureus calculussal, sőt a horoscop és cisio felállításához is értett; az aspectusokból tudott magyarázni, a hónapok feladatait könyvnélkül tudta, ismerte az arcanumokat és a füvek virtusait, az antipathiákat és sympathiákat, sőt amuletumok készítésében is tudós volt. A mellett nem csak tanár, de felavatott pap is volt, s mind a két kathedrát be tudta tölteni.

Volt egy szép egyetlen leánya, a kit anya nélkül nevelt föl. A mi bizony nagy hivatal egy férfinak!

Felesége azon a napon halt meg, a melyen a leánya született s az özvegyen maradt tanár azt a feladatot tűzte maga elé, hogy ő ezt a gyermeket fölneveli minden asszonyi segítség nélkül.

Hogy dajkálta, hogy pótolta nála mesterséges találmányokkal az anyatejet? már az is csupa csoda volt; de ezt mind felülmulta az a mély tudománynyal kiszámított rendszer, melyet leányánál kicsiny gyermek korától fogva alkalmazott, hogy őt anyai felügyelet nélkül még is jámbor hajadonná tudja felnevelni. Mert sem újra megnősülni nem akart, sem asszony-cselédre nem bizta leányát, sem nőrokont nem volt hajlandó a házához fogadni.

Már a keresztelésnél inaugurálta e bölcs rendszert. Leányának Mikhál keresztnevet adott. Ezt első hallásra minden ember férfinévnek fogadja el s nem keres mögötte leányt; ezer közül egy tudja tán, hogy ez mégis nőnév; hogy így hítták Szent Dávidnak egy feleségét; azt a bizonyost, a ki elnevette magát, mikor a nagy királyt tánczolni látta az utczán, térdig felemelt kantussal. Tehát -3- azért kereszteltette Mikhálnak a leányát, mert a goromba hangzású névbe nem kap olyan könnyen bele a gonosz.

Azután kicsiny korától kezdve ő maga tanította a leányát minden jóra. Az soha iskolába nem járt; az abéczétől a katechizmusig mindent otthon tanult. Később, hogy a leányka elméje erősödött, megtanítá őt nem csak a latin és görög nyelvekre, de mindazon tudományokra, a mik az életben szükségesek és használatosak.

A tabelláris kimutatások a felől, hogy egy jó gazdasszonynak egy hónapra 1, 2, 4, 8 stb. személyre hány részecske lisztet, vajat, húst, borsót, darát, sót kell kiszolgáltatni, hogy a háznép se a koplalás, se a gyomortúlterhelés miatt ne szenvedjen. (NB: a sót jól el kell zárni, hogy az egér hozzá ne férjen, mert ha az egér sót eszik, attól nagyon elszaporodik.)

Továbbá: mivel kell etetni a háziállatokat? – Mennyi lisztet és mennyi korpát kell kapni a molnártól a beküldött búzából? Hogyan kell kovászt tenni, bedagasztani, kenyeret sütni? – Miért kell a lisztes ládának észak felé fordítva lenni? S a kenyérsütés ott az északi hegyek közt nem volt olyan tréfadolog azon időkben, mert a rozsliszt nagy ritkaság volt s minden más elképzelhetlenből készült a kenyér. Csinálták azt tönköly lisztből, pohánkából, csicseri borsólisztből. Galenus mindenekfelett ajánlja a babliszt kenyeret. Dioscorides azonban vereshagymát kiván belesüttetni. Inség idején pedig, mikor gabona nem terem, meg kelle tanulni, hogy lehet kenyeret készíteni szárított vaczkorból, birsalmából, galagonyából, héjastól megőrölt cseresznyéből, aszalt bodzából, fagyökerekből és gombákból, a mi jó a szegény embernek; vagy pedig mézkenyeret, borkenyeret, olajkenyeret, a mi uraknak és papoknak való; azután húskenyeret, a mit Plinius dicsérve emleget, és sajtkenyeret, a mi Zoroasternek volt kedvencz tápláléka. Azután hogyan kell a gyümölcsöket épen eltartani, -4- a befőtteket kékre, zöldre, veresre, sárgára, megfesteni ártalmas hatás nélkül.

Azután: hogyan kell jó sert főzni? a mit a késmárki nők házilag szoktak gyártani. A házi gazdáknak kinek-kinek a saját felesége, leánya készíté a serét: nem itták azt a korcsmából.

Azt is meg kellett tanulni a jó gazdasszonynak, hogy minő gyógyszereket tartson készen a háznál; mesterségesen összeállított liktáriumokat százféle csodaerejű füvekből, a mi nem volt ám olyan könnyű mesterség, mint a mostani doktoroké, a kik a hidegleléshez megrendelnek tizenkét adag chinaport s azzal elvetik a gondját. A XVII-dik századbeli háziasszony liktáriumához kellett galgant, dictamnus, angyélika, gencziána, pimpinella, tormentilla, börvénygyökér, gyömbér, sárga és veres szantálfaforgács, czitromhéj, arméniai márga, terra sigillata, szerecsendió, fahéj, szegfűszeg, sáfrány, calmus, égetett szarvasszarv, kámfor, thériák és nádméz! Hanem az aztán használt is minden baj ellen! A kinek pedig igazán nagy baja volt, annak semmi sem használt meg bizonyosabban, mint az a csalhatatlan liktarium, a mit Galenus specificumának neveztek s a mihez vettek praeparált igaz gyöngyöt, praeparált veres klárist, praeparált smaragdot; azután cubeba balzsamot, paradicsomfát, szerecsendióvirágot, aranyfüstöt, pézsmát, bezoárt, manus Christit, diagrydát, testszinű rózsaleveleket, fahéjfaolajat és alkermes lekvárt. – Tudomány kellett ahhoz a hajdani háziasszonynak!

A mai világbeli ismeretes alfabeten kívül még volt harminczkét betűjegy, a miknek értelmét a jó háziasszonynak ismerni kellett, hogy a szereket megtudja rendelni, egy tojásdad kör, áthúzva vonallal jelentette azt, hogy «só»; egy négyszög, alul egy kereszttel, azt, hogy «borkő»; egy patkó azt, hogy «borszesz»; egy kör négy szarvval azt, hogy «olaj»; egy dült négyszög azt, hogy «szappan»; egy háromszög azt, hogy «kútvíz»; két háromszög hegyével összeállítva azt, hogy «lepárolt víz»; egy korona -5- meg egy csillag volt a «regulus stellatus». Ennek a tudása nélkül egy asszony nem lehetett tökéletes.

Hát még a sok mindenféle aqua vitae készítés. Ezt most nem is tudják, hogy micsoda. Pedig ennek a következő virtusai voltak: hogy először is a vért meleggé és folyóvá teszi, azután a mérget a szívről eltávolítja; végre a nedves és hideg matériákat felszárítja, azonkívül az emlékezetet megerősíti. Hát a drága jó balzsamok, a mikkel a szenvedőnek az orra nyilásait kellett bekenni, meg a mindenféle olajok, a miknek a királynéja a «victriol» (nem vitriol!!), melyet «iható aranynak» neveztek ősanyáink; végre a mindenféle vizek, eczetek, savak, ellenmérgek, flastromok és füstölők, a mik nélkül rendes asszonynak a háza nem szűkölködhetett soha, mert ő volt a családnak természetes orvosa és ápolója.

S a konyhaművészet semmivel sem volt kevésbé bonyolódott, mint a patikai. Őseink gyomra igen szövevényesen összerakott ételekhez volt szoktatva. Tudomány volt az egy asszonyra nézve: nehezebb a metaphysicánál.

Azonkívül ő rá nézett az egész kertészet, a mi ismét nem volt olyan együgyü tudomány, mint most.

Ősanyáink, mint kertésznők, sok mindenfélét tudtak, a mi már azóta feledékenységbe ment régen. Hogy a fáról le ne hulljon a gyümölcs, a gyökerébe lyukat furtak s abba galagonya csapot vertek; hogy a cseresznye korán érjék, a tövére oltatlan meszet raktak; a ki azt akarta, hogy piros almái teremjenek, az ójtó galyat jól beáztatta csukavérbe; s ha Tarestinus tanácsát követte, veres eperfába ójtott körtét s annak a husa aztán piros lett; ha azt akarta, hogy a gyümölcse zamatos legyen, a fa oldalába lyukat furt s aromaticus olajakat töltött bele. Ősanyáink kitalálták, hogyan kell a körtefát szőlőtermésre kényszeríteni; emberfej alakú czitromokat termelni; betüket mutató fügéket produkálni, a miknek mandula magja van belül; tudták a módját, hogyan kell a diót héj nélkül papirba takarva elültetni s akkor héj nélküli diót fog teremni; -6- a naspolyát rózsafába ójtani, a mikor az édes és szagos gyümölcscsel ajándékoz meg; ha pedig azt akarták, hogy a keserű mandula édeset hozzon, Theophrastus utasítása szerint vas szegeket vertek a gyökerébe; – megtudták becsülni a holdat, mint a kerti növények tenyészetének vagy előre, vagy hátramozdítóját; – még a jámbor becsületes burgonya számára is százféle utasítással szolgáltak, nevezvén azt a, csak nem rég Amerikából behozott gumót «adenes caradensesnek» meg «tartufli»-nak, a mit cserépben, melegágyban neveltek, üvegben, mázos fazékban elraktak olaj közé téve; a minek az angolok szerelemrehevítő erőt tulajdonítottak, a francziák szárazbetegséget gyógyítottak vele; a burgundiak ellenben eltiltották, mint a bélpoklosság előmozdítóját. Ismerték és mívelték seregeit az olyan kerti növényeknek, a mikről az utókor még csak beszélni sem hall többé. Minden ételük tele volt válogatott fűszernövényekkel. S a végtelen nagy számú gyógyfüvekkel és festőnövényekkel egész vásárt üztek; a sáfrány a szepesi piaczokon mázsaszámra került eladásra s elhordták Törökországig: a jó szepesi gazdasszonynak kincsbánya volt a kertje.

Hát még azután a virágos kert dolga! Ebben az időben volt egész világszerte az a nagy tulipán-szédelgés, a mi a jelenkor alapítási szédelgésben találja csak párját. A virágkertésznek diákul és francziául kellett érteni, hogy megértse a becsét a «gagner un oeilles,» a «hazard» a «paragonner» rendkívüli szerencséjének; a mi annyit jelent, mint egy új válfaj virág előállítása, vagy petytyegetett tulipánok és rózsák előteremtése egész franczia terminologiát kellett a fejében tartania, ha megakart élni. A hozzáértő kertésznőnek tudnia kellett, hogy micsoda virágfajok vetendők és ültetendők

aztán

, csillagképletei alatt? miknek árt a

? s mily ritka növények azok, melyek a

és a

, csillagzatokat kedvelik. A mi végett a kalendáriumot szüntelen a kezükben kellett tartani. -7-

Hja bizony azt mind nem adták ingyen! Ennek a tudománynak saját irodalma volt, élén a hirhedett Tabernaemontanus műkertészszel és tudóssal, a ki egy millió forint ára tulipánnak és szegfünek volt ura s hajókat járatott Európa, Amerika és China között növények szállítása végett. – Európa legkitünőbb litteratorai nem szégyenlettek a virágokkal foglalkozni, épen úgy, mint a mostaniak a politikával s Verulami Baco, a nagy philosoph s Anglia államkanczellárja, a helyett, hogy a bomlott keleti kérdésen törte volna a fejét (a mire ugyan akkor sokkal jobb alkalom lett volna, mint most,) abban harczolt Sturmius és Wormius német tudósok szövetsége mellett, hogy diadalmasan bebizonyítsa Bauhinus franczia ellenében, hogy a scythiai Borametz-fa csakugyan létezik, melyet Scaliger fedezett fel, s melynek az a tulajdonsága, hogy a lehajló ágain levő virágoknak szájuk van s azokkal a Borametz a körüle termő füvet lelegeli: sőt ennek van egy testvére, a mely meg épen a virágaira repülő legyeket eszi meg.

Az ilyen dolgokat aztán üdvösségesebb dolog volt olvasni a fiatal hajadonoknak, mint az újabb időkbeli mendemondákat és hivalkodásokat.

S ha pedig szerelemről, vagy ellenszenvről kellett nekik valamit megtudni: ezen bölcs iratokból bőségesen megtudhatták, hogy a fügefa és a ruta szeretik egymást, azért szokás rutát ültetni a fügefa mellé, a mi viszont a békákat, a füge ellenségét elkergeti; a spárga szereti a nádat; a rozmaring a zsályát, ezért, a ki rozmaringot akar ültetni, annak elébb zsályával kell megdörzsölni a kezét, hogy rászája megéledjen; a narancs szereti a cyprust; a szőlő a cseresnyefát; a liliom szeret a rózsa mellett, de a foghagyma mellett is, a mi az ő dolga; ellenben vannak növények, a mik egymást gyűlölik, ki nem állhatják: ha a nemes anthorát a vad napellus közelébe ültetik, minden ápolás daczára elszárad, elfonynyad; a cicuta és az angelica elpusztítja egymást; a szőlő ellensége a káposztának; a mi annyira megy, hogy ha egy ember bortól megszédült, -8- ha káposztát eszik rá, kijózanul tőle, ha pedig a fazékban fövő káposztára bort locsintanak, a káposzta soha se fő meg puhára. (Sokkal üdvösségesebb volt ilyen szerelmes történeteket olvasni az ártatlan hajadonoknak, hogysem mint olyanokat, melyek férfiak és nők között történnek, a miket ha igazán megtörténtek is, jobb elhallgatni, mint kipublikálni; mert vagy megborzad tőlük a szemérmes olvasó, vagy pedig ellenben kedve támad neki azokhoz hasonlót cselekedni.)

A szép Mikhál pedig mind ezen tudományokat nem csak erős észbeli tehetséggel, de valódi kedvvel is tanulta; ebben talált gyönyörűséget, hivatást és hasznot. Könyvei, gazdasága, virágai mulattatták s jövedelmet hoztak, a mi nem megvetendő: ha meggondoljuk, hogy azon időkben egy lúdnak az ára volt egy dénár, egy tinóé három magyar forint, egy paragone-tulipán hagymáért pedig senki sem sajnált tíz koronás tallért. És a mi a legnagyobb haszon volt: a virágok és könyvek elvonták a leányt a világi hivalkodástól. S ebben feküdt a nagytiszteletű úr rendszerének alapja.

Mikor el kellett távoznia hazulról leczkékre: elővette a grammatikát, a lexicont, meg a foliánsokat; feladott belőlük Mikhálnak könyvnélkül megtanulásra annyit, a mennyi elég volt arra, hogy azt az időt teljesen lefoglalja, a mit a professornak a lycaeumban kellett tölteni s azzal bezárta a ház ajtaját s zsebébe tette a kulcsot. Mikor aztán hazajött, akkor kikérdezte a feladott leczkét pontosan. S ez csalhatatlan ellenőr. Cseléd, gouvernante megcsalhatja a kérdezősködőt, de a folians nem csalja meg. Az rávall a leányra, hogy ott volt-e a szeme a könyvben az egész idő alatt, vagy másutt kalandozott?

A házból csak ünnepnapokon szokott kijárni és csupán a templomba, rendesen atyja oldalánál. Olyankor kávébarna ruhát viselt, állig érő gallérral, a ruha ujjai egész a -9- körmehegyéig értek, ővén nem volt semmi boglár, mint a hogy más leányok fel szokták azt cziczomázni. A pártája is egészen fekete volt, s arra hosszú fátyol volt terítve, mely elől egész arczát körülfogta, hátul pedig termetét annyira betakarta, hogy a hosszan leeresztett két hajfonatból még annyi se lássék ki, valjon szőke-e az, vagy gesztenyeszínű? A szemeinek sem volt szabad elárulni, valjon kékek-e vagy feketék? Hanem éneklés alatt szépen a zsoltárba nézve, a lesütött szempillák alá kelle rejtőzni azoknak, prédikáczió alatt pedig a lelkészre szegezve maradni, a mikor férfi a szeme közé nem nézhetett; úgy levén bölcsen elintézve, hogy a férfiak is külön padosztályban üljenek, a nők is külön; még pedig a férfiak a nők háta mögött. A diákok pedig olyan magasan ültek a chorusban, hogy annak a szélétől épen sehova se láthattak, mint csupán a zsoltárt jelező táblára.

Lakodalomba, torba, mulatságba soha sem hordta a nagytiszteletű úr a szép Mikhált. A canonok tiltják a pap leányának a tánczot. De más leányokkal sem engedte barátkozni, mint a kik csak haszontalanságokat fecsegnek.

A háza is ahhoz való volt, hogy minden csábítási alkalmat elzárjon jó eleve. Mikhál szobájának ablakai mind az udvarra nyiltak, azt pedig két oldalról elzárta a szomszédok tűzfala; a negyedik oldalon nyitva volt az udvar a kert felé, de azt meg magas kőfal zárta el a világtól és az is szegekkel volt kiprémezve, s a fal és szegsor még nem volt elég: túl rajta a nagy piacztól, hol a diákok lapdázni szoktak, egy nagy pocséta árka választá el, melyről a kézsmárkiak azt állították, hogy ők abban pisztrángot termesztenek, de inkább hihető, hogy házaik természetes védelmére hagyták azt ott a város közepén s csak felhőszakadások alkalmával töltötte meg azt a patak pisztránggal, a mit a halastavakból lesodort. Ilyenformán a szép Mikhál szive egy oly megerősített várnak volt tekinthető, melyet se fortélylyal, se erőhatalommal bevenni ellenségnek nem lehet. -10-

Ellenségnek tekintetett pedig minden férfinemen levő halandó, a ki nem épen a nagytiszteletű úrnak különösen kiválasztott kedvencze volt.

MÁSODIK FEJEZET.

(Elewadatic mikippen ronghaalaa vala megh az saarkan naghitizteletev vr vrvncnac minden bewlch practicait?)

Volt igen is egy kiválasztott kedvencze nagytiszteletű Frölich Dávid professor úrnak, s a ki e kitüntetésre egészen érdemesnek is nevezhető.

Az ifjút Kaczenreiter Henriknek nevezték. A mi elég furcsa név. De azért miatta nem sok csufondároskodást kellett kiállani az azt viselő ifjúnak, mert hatalmas erős termete respectusban tartá a condiscipulusokat s a birkózás nemes vetélkedése soha sem volt iskoláinkban tiltva, sőt azt már Aristoteles is ajánlotta; s ebben nem is mérkőzhetett Kaczenreiterrel senki, csak épen egy Kassáról feljött kálvinista magyar fiu, Kalondai Bálint; az még be tudta törni a derekát s egyedül birt megküzdeni vele, a mit nagyon szép volt elnézni, mikor együtt birkóztak a gyepen, összekapaszkodva s egymás vállára téve az állaikat. Kaczenreiternek erősen szőke hosszú haja volt és serdülő vereses szakálla, Kalondainak pedig szénfekete haja, két oldalt csimbókokba bogozva, és hegyesen kipödrött huszáros bajusza.

Hanem sajnos, hogy csak a testi birkózásnál birta a magyar legény letörni a szepesi fiút: a szellemi mérkőzésnél egészen elmaradt mögötte. Itt Kaczenreiter vetélytárs nélkül élt; első eminens volt mindig és mindenféle tudományból, míg Kalondai Bálint csak úgy a sereghajtók között kullogott.

Ex moribus is nagy volt a két diák között a különbség. Kalondai Bálint nem utálta a bort és muzsikát; olyan -11- emberekkel, mint a siléziai Simplicissimus, tartott barátságot, mely nevezett quidam földönfutó csavargó mestersége mellett «tárogató»-fuvással bolondította a világot; míg Kaczenreiter példánya volt a jóerkölcsű ifjaknak. Tíz éve, hogy idekerült Kézsmárkra, mint szegény tanuló fiu, azóta folyvást tisztességesen élt abból, a mit gyerekészszel tud valaki maga élelmére keresni. Maga a papi pályára készült, tehát theologiát tanult; de a mellett nagytiszteletű Frölich Dávid úr házánál mint «physicus inas» szolgált a physicum museumában; ezért szerette őt is nagyon a professor úr s már messziről őt szánta a szép Mikhál számára élettársul.

Kalondai Bálintnak az igaz, hogy nem is volt szüksége erre a nagy tudákosságra. Neki gazdag özvegyasszony anyja volt Kassán, a kitől majd, ha felserdül, át fogja venni az ősi üzletet. Csupán azért küldték fel Kézsmárkra a lycæumba, hogy mégis ragadjon rá annyi, hogy ha majd egyszer meg találják választani Kassán főbirónak, legalább annyit tudjon diákul, a mennyit boldogult édes atyja tudott, a ki szintén viselte azt a díszes hivatalt s a ki a deliquensre ki tudta mondani a «capite plectetur»-t, vagy a «hárum páltzárum» kegyelmes itéletét s aztán tudott correspondálni a császári generálisokkal, mind kalamárisból, mind ágyúból. Ágyúból jobban, mint kalamárisból. Bálintnak tehát elég volt az, a mit ő magának tanult.

De a Henriknek bizony nappallá kellett tennie az éjszakát, hogy dicséretesen megállhassa azt az exament, mely megelőzte pappá felszenteltetését, a mi nagy celebritással végbe is ment, s Henrik ott is első és kitünő maradt. Meg is kapta mindjárt a nagy-létai ekklezsiát, a mi épen üresedésbe jött, természetesen azon üdvösen bevett föltétellel, hogy a néhai lelkész özvegynek engedett kegy-év alatt a fizetésre és a parochia teljes használatára nem tart számot.

Ez ünnepélyes napon nagytiszteletű Frölich Dávid -12- úr az új lelkészt meghivta magához ebédre, melyre ugyanekkor a superintendens és az esperesek is hivatalosak voltak.

Ebéd végeztével a szép Mikhálnak is szabad volt az asztalnál megjelenni; egyrészt azért, hogy a mai felséges lakomáért, melyet ő készített, a superintendens úr dicsérete által a konyhatűztől pirosló arcza még pirosabbá tétessék, másrészt pedig, hogy ő is poharat koczczintson az ifjú lelkészszel, megnedvesítvén ajkait annyi borfélével, a mennyit egy szemérmes hajadon úrvacsorája alkalmával szokott szürcsölni.

Mikor aztán a vendégek eltávozának, s a szép Mikhál a szolgálókkal elszedeté az asztalt, nagy gonddal elrakván a szekrénybe a sávolyos abroszokat és kendőket, az ősi czintányérokat és mázos cseréptálakat pedig felrakván rendben a tálasra, a professor úr a végzett munka után odabenn marasztá leánykáját.

Jó kedve volt a tudós úrnak: a szívderítő válogatott italoktól is, a vidám társalgástól is; meg még valami mástól is.

Pipára gyújtott és füstölt. Pedig még a reverendát sem vetette le, s azon nem szabad megérzeni a dohányfüstnek.

– Mikhál leányom, mondá ravasz komolyságot tettetve, még mai nap nem is végeztük a pensumunkat. Pedig «nulla dies sine linea!» Mit tesz az?

A leány engedelmeskedett szótlanul. A konyhában el volt végezve minden feladat: következett a tudomány. Leült és kezébe vette a tollat, a mit akkor kalamusnak neveztek.

– Hosszú ebéd után üdvös az elmélkedés, mondá a füstfellegen keresztül a tudós úr. Nem jó volna, ha mindennap így volna: «qui amat vitam longam, amet mensam brevem». Irjad le könyvedbe és fordítsd le. -13-

– Hát az olasz mit mond: «La cucina piccola fa la casa grande; La tavola é un ladrone segreto». Irjad le és mondjad, mi az?

– Petrus Nonus mondá ezt Fagiola Hugotiusnak, midőn az egy ebéd miatt elvesztett két várost. Hát még az a sok ivás! irjad le: «plures interierunt vinolentia, quam violentia». Hogy mondanád ezt magyarul?

– Megjárja. – Azonban rendkívüli napokon rendkívüli excessusok is előkerülnek, s a mai nap az volt. Egy lelkész lőn felszentelve – s egy leányzó lőn megkérve.

A tudós úr nagy füstöt támasztott maga körül s a füstfellegből bölcs mondatokat olvasott elő.

– Mit mond Dubravius? «Si qua voles apte nubere: nube pari.» «Nősülnöd, ha kivánsz, vedd a magadhoz illőt.» – Ambrosius pedig azt kérdezve, hogy mit keressünk a házastársnál? ekként felel: «Amorem, Morem, Rem.» – «Szeretetet, erkölcsöt, dolgot.»

Szép mondás! de a lány csak nem jegyezte azt fel a gyakorlatok aranykönyvébe.

– Ime a kérőnél megvan mind a három. Van szerelme, van jó erkölcse és van dolga. Nincs nagy dicsősége, csak lelkipásztor; miként én is csak az vagyok. De mint Macrobius mondja: «honores sunt, sicut flores». «A méltóság hullóvirág», s Drexelius Trismegistos szerint: «Sæpius ima petit, melius qui scandere novit». – «Gyakran a mélybe lehull, ki magasra kapaszkodik és nyúl.» Jegyezd föl azt könyvedbe, Mikhál leányom; mert -14- aranymondás! Kérődnek szegénységétől se rettenj vissza. Cyprianus szerint: «paupertas dura; sed secura, et sine cura». – «A szegénység terhes; de csendes és gondmentes!» Vajha feljegyeznéd ezeket magadnak, Mikhál leányom.

A szép Mikhál pedig nem jegyezte fel az aranymondatokat, sem eredetiben, sem fordításban, hanem letette kezéből a tollat és azt mondá:

A nagytiszteletű úr visszahökkent. Ez paradoxon! Senkit sem szeretni: az lehet; de különösen egy embert nem szeretni: ez absurdum.

– Tudod is te, hogy mi az a szeretet? «Amantes sunt amentes», = szerelmesség: esztelenség. Mit nem szeretsz rajta? Hogy vereses haja van? «Homo rufus raro bonus; sed si bonus, valde bonus», – «veres ember ritkán jó; de hogy ha jó, nagyon jó!» – Vagy azt keserülöd, hogy idegen nemzetbeli? Lásd a bölcs Krisztina királynő azt mondá, hogy csak kétféle nemzetiség van a földön, mely különböző: «a kegyes emberek és az istentelenek». Ha most nem szereted, majd szeretni fogod; az olasz azt mondja: «amore non e senza amaro» – «a szeretet: keservvel telt». Minden jámbor leányt úgy kell a szülőinek erőszakkal eltuszkolni a háztól, szeretne otthon maradni inkább; később aztán megköszöni, hogy férjhez adták.

A szép Mikhál azonban a sok bölcs tanulmány által, de méginkább, hogy magánál hatalmasabb asszonyt nem ismert a háznál soha, annyira erős szivűnek nőtt fel, hogy ebben az egy dologban ellene mert mondani az atyjának és valamennyi versben beszélő görög és latin filozofusnak, s azt merte mondani a nagytiszteletű úrnak:

– De én nem mehetek ahhoz, a ki megkért tőled, mert nem szeretem. S nem szeretem azért, mert mást szeretek. -15-

– Irjad emlékkönyvedbe ezt: «virginitas, dum aspicitur, inficitur!» – «A szűzesség a ránézés által bemocskoltatik!» Kinek engedtél te a szemedbe nézni?

– De ha te se szemmel, se szájjal nem szóltál senkihez, akkor hogy szerethettél meg valakit? Megvallj mindent. Tudod, hogy a legkisebb hazugság nagyobb bűn, mint a legnagyobb vétek, ha azt bevallják. Hogy szerettél meg egy férfit?

– De hát hogy lehetett az? Házam éjjel-nappal zárva. Az utczára ki sem nézhetsz. – Nálam nélkül sehova nem jársz. A kertet mocsár őrzi: gyanus ember be nem jöhetett ide, ha csak a levegőből nem szállt le.

A tudós azt hitte először, hogy arról a sárkányról van szó, a kit Szent-György lovag nem elég tökéletesen ölt meg; hanem azután rájött az igazira.

– Igen is az. A vásártéren sárkányt eresztettek fel. Én sokáig bámultam azt. Egyszer aztán lecsapódott épen a mi kertünkbe s fennakadt egy almafán. Én odamentem, -16- hogy levegyem s a mint a kezembe vettem, akkor látom, hogy tele van az irva versekkel, a mik hozzám beszélnek: és azok olyan szépek voltak, hogy én azt ki nem tudom mondani.

– Profánus «virágdalok!» mikre azt mondja Macrobius: «Ignibus iste liber, quod ipse sis ignibus liber». «Tüzbe az ily könyvet, nehogy hulljon tüzben a könyed!» – De hát mért hiszed, hogy azok az orczátlan dalok te hozzád voltak irva?

– Nem voltak orczátlan dalok. Ha azok lettek volna, eldobtam volna őket. Szép, hűséges költemények voltak. Föléjük volt irva mindenüvé a nevem; s Mikhálnak nem hinak rajtam kívül több leányt. Én megpróbáltam rájuk felelni.

– Hát a mit irtam, azt az irott felével befelé fordítva ráragasztottam a sárkányra s azután a rajta maradt spárgánál fogva a sárkányt megint felbocsátottam s eleresztettem a levegőbe.

Ez a balom egy nagy léggel tölt lapda volt, melynek belsejét felfujt marhahólyag képezé, külseje pedig borjubőr volt: azt a fiatalok athletai mulatságaikban ököllel megsujtva szokták a légbe felröpíteni.

– Értem! Értem! A nebulo beledugta a levelet a balom borítékába, egy ütéssel átröpíté a kertedbe: te kivetted belőle a levelet, helyére tetted a viszonválaszt s visszaröpítetted azt.

– Itt van ni! Hát mit ér minden zár és lakat? és minden emberi bölcseség és mathematika. Tehát te eligérted a kezedet atyád tudta nélkül? Nem tudod-e, hogy protestánsoknál a szülői beleegyezés megkivántatik a házassághoz, a nélkül minden eljegyzés érvénytelen és semmi copulatió végre nem hajtatik?

– Hát az, a ki te tőled kérte a kezemet, hozott engedélyt az atyjától arra, hogy engem elvehet?

– Te mondád, hogy a legkisebb hazugság nagyobb bűn, mint a bevallott vétek maga. Ő hazudott. Neki atyja van. Gazdag ember. Magas állású úr.

– Hát a sárkány, és a balom. Ő eldicsekedett ezzel egy barátjának s nekem elmondták azt az égi posták.

Most aztán meg volt fogva a nagytiszteletű úr, mint a hogy megfogják a boszorkánylábbal az árva ördögfiucskát. Ez ellen a replika ellen nem lehetett mit mondani.

– No ez iránt kérdőre fogom őt vonni holnap s addig a vallatást félbeszakítom. Akkor következni fog a punctum de utri: «kinek hiják azt a másik alattomos csábítót?» És most Mikhál leányom huszonnégy órai szobafogságba.

Ezen végződött a nagy örvendetes ünnepélyességű nap, melyen Kaczenreiter Henriket pappá fölszentelték.

HARMADIK FEJEZET.

Holott megmaghiaraaztatic, mikeeppen eleebwalo az, ki az baaraaniokat ewrzi, mint az ki lewaagia.

Másnap reggel maga elé hivatá a nagytiszteletű úr Henriket s erős examinálás aláfogta. A benevolum tovább tartott egy óránál.

Henrik mikor eltávozott, olyan veres volt, mint a megfőtt -18- rák s háttal kifelé jött ki az ajtón, a miből a konyhaajtóban leskelődő cselédek tudtak egyetmást következtetni.

Azután pedig a nagytiszteletű úr háromszor csengetett: a mi azt jelenté, hogy Mikhál leányasszonynak kell megjelenni a bibliothekájában.

A nagytiszteletű úr teljes ornatusába volt öltözve: mind az atyai, mind a papi tekintély egyesítve volt rajta. Körülötte felnyitott könyvek, mint egy hadvezér arzenálja; mások kutyabőrbe kötöttek, mint egy hadirendbe állított falanx a thekákban, s a szekrények fölött kitömött madarak és azoknak csontvázai. Mindmegannyi tanu és vádtevő. S a ki legjobban figyelni látszik, az a szögletben álló emberi csontváz. Az electrica masina is készen állt fiókvillámait segítségül hozni. Az egyedüli lény, a ki életjelt ád, a körülvevő tárgyak között, a nagy álló óra, melynek tetején egy kutya áll, ki is a perczinga ketyegései szerint csóválja a farkát s öltögeti a nyelvét.

Mikhálnak az egész bekövetkezett vallatás alatt folyvást ezen a mechanikus kutyán veszett a tekintete s még azután is, valahányszor visszatért emlékébe ez a válságos óra, mindig azt a kis kutyát látta maga előtt, farkat csóválva, nyelvet öltögetve.

– Mikhál leányom, kezdé a tudós. Beszéltem a hit és szeretet kandidatusával s megtudtam tőle mindeneket. Azon kérdésemre, hogy van-e neki atyja? azt felelé, hogy «igen is: van». Miféle rangú? – «Hatalmas ember, Kis-Szebenben lakik, hol hivatal szerint legfelső birája mindeneknek». Miért hagyta el atyját, s miért mondá magát árva gyermeknek? – «Azért, mert atyja katholikus, ő pedig protestáns lelkész akart lenni». Ez pedig dicséretes szándék. – Azon ifju, a ki kész az árvaság keserű kenyerét enni, azért, hogy lelke meggyőződését kövesse, nagy karaktert árul el. – És e válaszban meg van adva a védelem azon vád ellen is, hogyan mert a fiu házassági ajánlatot tenni atyai engedély nélkül. A katholikus atya -19- engedelmét a törvény nem követeli, csak a protestánsét. E szerint Kaczenreiter Henrik azon vád alól, hogy tudva csalni akart, absolváltatik; mert elhallgatni valamit még nem annyi, mint hazudni; a hithűség felold minden szülői hatalom alól s a mi canon a fiura nézve, az nem canon az atyára nézve.

A vastag foliánsok és a kitömött madarak mindnyájan helyeselték ezt az okoskodást, maga a csontváz is elhallgatta, hogy az ő fejét valamikor ilyen «csekélységért» választották el a nyakától; csak az automat kutya intett «nem»-et a farkával s öltögette a nyelvét az ilyen sophismákra.

– Ime tehát a te negatióid megczáfoltattak; most halljuk az affirmatióidat. Mi a neve annak az ifjunak, a ki teneked szívbeli ajánlatokat tenni merészkedett?

– Mit tudod te? Csak kívülről láttad? Quanta species, sed cerebrum non habet!? Nagyszerű pofa: de nincs agyveleje! «Non bene casta caro, quæ bene pasta caro.» – Mennél kövérebb a hús, annál bűnösebb a hús. De én látám ez ember belsejét is. Flocci, nihili! Pehely, semmi-ember! Classis primæ ex ultimis! Az utolsók felé igyekező. Hát még ex moribus! Milyen az erkölcse? Borivó! «Ubi vinum intrat, ibi ratio exit!» A hol a bor bemegy, ott az ész kimegy. Tánczoló és éjjeljáró! – Muzsikusok és virginálók pajtása. – De még mind ez elnézhető volna. Ámde tudod-e, hogy mi volt ezen ifju szülőinek mestersége? Megvalotta-e azt neked bűnös correspondentiájában? A mely mesterséget pedig ő is követni fog; mert annyi tudományt nem szerzett, hogy honoratior rangba emelkedhessék. -20- Tudod-e, hogy kinek a felesége lennél, ha esztelen kivánságod beteljesülne?

A tudós előkeresé a catalogust s ráolvasott a vádlott nevére: «parentes»: «Sarah, vidua macellarii» – «mészáros özvegye.» Atyja mészáros volt és ő is mészáros fog lenni. Emberek, a kik vérben dolgoznak! – Mit mondasz erre? Lehet-e egy lelkész leányából egy mészáros felesége? És ha választania kell egy férfiu között, a ki az Úr juhait őrzi, és a között, a ki a juhokat levágja: az utóbbinak nyujthatja-e kezét? Ez volt-e a te neveltetésed, hogy sorsodat örök vérontás munkájába temesd el? Mindennap vérre ébredni, vérrel feküdni le? Mindennap érezni a vért annak a kezén, a ki megölel! Hozzá kötve lenni egy emberhez, a kinek hivatala az, hogy Isten teremtéseit, miknek az Úr életet adott, erőszakos kézzel megölje! Van-e bátorságod ily sorsot választani magadnak?

Mikhál körül tánczolni kezdett minden: a tudósok arczképei, a kitömött madarak, maga a vaczogó állú csontember is. Nem tudta magát védni ennyi ellen!

A tudós észrevette szavainak lesujtó hatását leányának holthalvány arczán s aztán szeliden szólt hozzá.

– Most eredj szobádba, vagy még inkább kis kertedbe és elmélkedjél a fölött, a mit tőlem hallottál. Ird fel magadnak: «az atyák jobban ohajtják gyermekeik boldogságát, mint ők maguk.» Azonban sorsod felett mégis te magad határozz. Én erőszakot nem teszek sziveden. Ha csakugyan annyi eltitkolt erő lakik abban, a mennyit én nem sejtettem: add próbáját. Ha van bátorságod azoknak az életéhez kötni a magadét, a kik vérben dolgoznak, kezdd el itthon. Van két szép galambod kaliczkában. Én vettem azokat neked születésed napjára. Öld meg őket saját kezeddel és add fel az asztalra ebédül, elkészítve tetszésed -21- szerinti mártásban. Ebből meg tudom a válaszodat. Eredj és elmélkedjél rajta.

A szép Mikhál lement a kertbe, s annak hosszú, rózsákkal szegett útján végig-végig sétált. Az út közepén volt a galambház, abban volt a két pávafarkú galamb, a mit neki meg kellene ölni. És ő soha sem tudott egy konyhára való báromfit megölni. Felőle az emberek mind vegetarianusok lehettek volna. S most a kedvencz galambjait ölje-e meg?

Senkije sem volt, a kihez tanácsért forduljon, a kinek panaszát elmondja. Nem segítenek itt a bölcsek, nem a borjubőrbe kötött polyhistorok: az ő mindennapi társalkodói, sem a virágok: mindennapi játszótársai. Más leánybarátnéja nem volt, mint a bokrok és virágok. (Igaz, hogy azok is mind fœminini generis.) Azok elmondták neki, a mennyit tudtak; hogy a szűz liliom szereti a hagymát, pedig az ő virágának szaga illat, emezé pedig bűz; míg a nemes anthora elhervad, ha az aconitum napellus mellé ültetik, pedig ez pompás virág, kelyhe egy sisak, melyben páros galamb ül: mégis elhervasztja a szomszédját.

De hiszen talán nem is volt az még szerelem, a mi csak érzelgő levelek kicseréléséből támadt; csak messziről látta az ifjut, csak álmában beszélt vele: könnyen lemondhatott róla. – Nem volt neki anyja! – Atyjától pedig csak bölcseséget tanult. – A mathesis kérlelhetlen tudomány. Annál a szerelem csak zérus, nem szám. A mértani ábrák között minden van, csak rózsa nincs. – Kedvesétől sem kaphatott semmi hirt már: el volt tiltva a nagy téren a balomjátszás, sárkányeresztés: talán be is csukták szegényt. Könnyű volt arra ürügyet találni. Vagy az is lemondott már róla? Talán haza is ment már a szülő városába?

Délre felhozta az asztalra Mikhál a két galambot, de nem sülve és mártásban, hanem elevenen a kalitkában. -22- A miért aztán a tudós férfiu megcsókolgatá az engedelmes leányka orczáit.

Három hétre azután pedig saját maga esketé össze a szép Mikhált Kaczenreiter Henrikkel, fejükre halmozva atyai és papi áldását egyesítetten.

Kalondai Bálint mind ez idő alatt semmi izgágát nem csinálhatott; fejére olvastatván a Consistorium előtt eddig elkövetett számtalan bűnei: erdőn való tánczolása, nagy kutyának tartása s annak mesterséges uszítgatása, templomból való elmaradása; hegedüsökkel és tárogató siposokkal való mulatozása, éji őrökkel viszálkodása, pedellus leitatása s ittas fővel asszonyruhába öltöztetése, utczán való pipázása, mely bűneinek összeségeért előbb ugyan három heti carcerre deteneáltatott; azután pedig consilium abeundi mellett a kézsmárki lycæum florilegiumjából solenniter eliminaltatott és ekképen megakadályoztatott mindennemű galiba csinálásban, mely amaz üdvös házassági frigy létrejöttét valamiképen alterálhatta volna, a mi is ekként minden akadály nélkül megköttetett s a szép Mikhál elvégre is azé lett, a ki az Úrnak juhait őrzi, nem pedig azé, a ki a juhokat levágja.

NEGYEDIK FEJEZET.

(Holott leiratnac mindenfeele wezedelmec ees latroc, kictől chodaalatos modoon lezen az igazacnac megzabadvlaasoc.)

Henrik abban a szándékban állapodott meg, hogy esküvője után fiatal feleségét elviszi Kis-Szebenbe, mielőtt a létai parochiában letelepednék. Tíz év óta nem látta az atyját: az méltán busul is, haragszik is eltünt fia miatt. De majd a szép menyecske kibékíti az öreget a fiával. Érdemes a kiengesztelési kisérlet, mert az öreg igen gazdag, és Henrik az egyetlen fia. Szép asszonykéz czirógatásától sok összeránczolt homlok simára derült már.

Ezt a szándékot tudós Frölich professor úr maga is -23- egészen helyeselte, mert bár a philosophok könyvei teli vannak is aranymondatokkal, a mik a világi kincsek hiábavalóságát bizonyítják; csak mégis jobb az igazi arany az aranymondatnál, mai világban, mikor mindent pénzért adnak.

S biz az öreg úr az efféléből nem sokat adhatott a leányával; az alchymiával akkor se tudtak aranyat csinálni. Elég volt tőle, hogy öltözettel, fehérneművel el tudta látni a menyasszonyt. Abban is többre becsülte az egyszerűséget a pompánál: selyem kantus, bársony rokolya helyett ezen bölcs mondást ajándékozva leánya exercitiumos könyvébe: Mulier superbe amicta, in facie picta, in sermone ficta, – non uni vitio est addicta, a mi lefordítva igy hangzott: «Büszke ruházat, festett ábrázat, hazug magyarázat nem egy bűnt csinál, de százat.» A többiről gondoskodjék a férj, a ki megint szintén szegény koplaló tudós: egy esztendeig még csak titulus sine vitulo a hivatala, káplánfizetéssel kell megélnie a nyert ekklézsiában: annak bizony jól fog esni, ha a gazdag apja eleinte megsegíti egy nehány monétával.

Az utazás azonban nem ment olyan igen könnyen amaz időkben. A hegyi utak csak lovon, vagy öszvérrel voltak járhatók, azokat a hajtsárral együtt ki kellett bérelni. Azután össze kellett szedelőzni egész nagy csapat társaságnak a biztosság kedveért, mert azt a vidéket épen akkor három nagyszámú rablóbanda sarczoltatá, a miknek vezérei voltak: Jankó, Bajusz és Hafrán. Jankó nevezetes volt a testi ügyességéről, Bajusz a ravasz furfangosságáról, Hafrán (tótul «a holló») pedig a kegyetlenségéről. S ezek ötven, hatvan főnyi csoportokat vezettek; néha mindannyit egyesíték, s egész csatákat víttak az ellenük kiküldött katonasággal és vármegyei pandurokkal. Ezért olyan nagy útra, mint Kézsmárktól Eperjesig nem volt tanácsos egy magányos családnak, vagy kisebb csapatnak elindulni, hanem össze kellett beszélni jó eleve, a míg tizenkét rőfös és füszeres kalmár a városból fölkerekedik -24- az eperjesi vásárra, a kikhez csatlakozik a másik tizenkét mészáros, hat alföldi marhakereskedő, ugyanannyi gulyásbojtárjával; hat, hét vándorló legény; gyolcsáruló tót és olajkáros; vakáczióra hazatérő harmincz diák, ellátva jó somfa-fustélyokkal, hozzá számítva azoknak a hajtsárait, a kik lovon, vagy öszvéren teszik meg az utat, vagy terhet szállítanak, ráment a karaván száz emberszámra is és ilyen nagy tömeget még sem mernek a zsiványok olyan könnyen megtámadni. Még azután a jó szerencse odahozott egy átutazó lengyel nemes urat is, a ki atyafilátogatni jött Magyarországra, negyven lovas és puskás jobbágygyal kisértetve magát: ezzel szövetségben mégis egész megnyugvással ajánlhatta lelkét Isten kegyelmébe, a ki arra vállalkozott, hogy két egész napijáró utat megtegyen Kézsmárktól.

A jó tudós Frölich Dávid professor, ha kincset nem adhatott is a leányával, de a miben gazdag volt, abból bőven kiadta neki anyai-apai jussát, t. i. tudományból. Egy iszákot megtöltött számára csodaszerű orvosságokkal; volt azok között fegyverbalzsam is, a mi arra való, hogy ha a férjét útközben megsebesítenék, akkor a megsebesítő eszközhöz hasonlóra faragott fát kell a sebbe bocsátani, azután kihúzván, azt a faeszközt e balzsammal bekenni, a mitől a seb biztosan begyógyul; ha pedig lövés-seb volna, s a golyó bennmaradt leszen, akkor imez ólom golyót kell venni, melylyel egy vadkan egykor meglövetett, azt laposra verni, a seb szájára kötni s ez kihúzza azt a másik golyót. Az iszák másik általvetőjébe pedig belepakolta a minden bajokban tanácsadó Georgica curiosa könyvét, a mivel az egészen tele lett. Sőt a mi legdrágább kincse volt: a pestis-amulet, még azt is odaajándékozta Mikhálnak. Azt pedig még annak az édes anyja készítette; világoskék selyem piczi vánkoska volt az, megtöltve a pestisölő virágok leveleivel, rányomtatva aranybetükkel e varázsmondat: «Mox, longe, tarde, cede, recede, redi», a mi csakugyan nagyon jó, mert azt teszi, hogy a hol pestis -25- van, hamar elmenj s soká térj vissza. Ez a védszer éjjel-nappal oda volt selyem szalaggal kötve a tudós férfiu nyakába. Most megvált tőle s köny tódult szemébe, mikor azt leánya fehér nyakára felköté s gyöngéden rebegé: «soha le ne oldozd azt innen!»

Még azután arra is volt gondja a nagy tudományú férfiunak, hogy az égi hét planéta aspectusai nyomán kikeresse az a napot, mely a

találkozása szerint «nagyon szerencsés nap az utazásra, hadakozásra, új ruha felvevésre és ifjú asszonyoknak s hajadonoknak kedvükben való járásra, úgy szintén vásárlásra és atyafi látogatásra».

Ezen nap előestéjén érzékeny búcsút is vett leányától és vejétől, minthogy a karaván holnap még napfelkelt előtt, a kaszáscsillag feljöttekor útra fog kelni, a tudós úr pedig már akkor testét átadta a nyugalomnak s tudva van, hogy ha valakit álmából akarata ellen fölkeltenek, az aztán egy esztendeig mindennap fel fog abban az órában ébredni és többet el nem alhatik: azért ezt nem kell cselekedni.

A szép Mikhál sirt sokat, mikor búcsút kellett venni. Megsiratta jó, szerető atyját, megsiratta a virágait, megsiratta a régi cselédeket, a kis udvarra nyiló szobáját, a rézedényektől ragyogó konyháját; a tudós könyveket, no azokat nem igen siratta; a hálátlan! majd megemlegeti még! mindennapi társalkodói voltak! Sőt szerét tette, hogy az egész iszákot a bölcseség tárházával, a Georgica curiosával együtt otthon felejtse. A helyett elvitte lopva, a táskájába dugva az egyik pávafarkú galambját a kaliczkából.

Hanem azt a nyakába kötött amuletet nagyon megbecsülte, nem azért, hogy a pestis ellen megóv, hanem azért, mert egyetlen emléke soha nem látott édes anyjának.

És férjének sincs már anyja. Ő soha sem fogja már megtudni, hogy milyen az az «anya»?

Talán még akkor is sirt, mikor egy szorgalmasan összekötözött -26- papircsomagot átadott a tűznek? A légposta hordta levelkék voltak azok. Addig tartogatta őket, a míg csak elő nem álltak a csengős öszvérek a házajtó elé. Tovább nem lehetett őket megtartani. Azt hitte, hogy azzal megsemmisítette őket, mikor megégette. – Pedig hiába égette meg; könyvnélkül tudta mind.

Mikhál először volt életében uton. Először látott most szabad erdőt, mezőt. A gyönyörű vidék annyi új szépségével kölcsön adta nevető képét annak az élettársnak is, a kihez hozzá lett kötve sorsa, hogy most sokkal kedvesebbnek találja őt, mint ez előtt; kivált mikor ily délczegen lóháton ült, egészen más alak volt, mint mikor hóna alatt a könyvvel, nagy alázatosan csoszogott a professora után. Most tudott dalolni a mellette gyalogoló diákcsoport közepett, s vidám hahotája kihangzott a karavánból.

Kézsmárk kerített falai, s az ismerős hegyormok messze elmaradtak már, s Mikhál elgondolkozott rajta, hogy most már ő saját maga asszonya lesz; van egy «ura», a ki egyuttal «szolgája». A háztáj, melyet ezentúl otthonának fog nevezni, másforma lesz, mint az eddigi. Ott nem fogja senki őrizni, regulázni, csupán saját hitvesi erénye. Mustrája lesz az asszonyoknak, a kire minden szem ügyelni fog s mondani fogják az emberek: olyanok legyetek, mint a tiszteletes asszony; tanuljatok tőle szerénységet, jó magaviseletet, jámborságot; aztán meg gazdasszonyi tudományt, takarékosságot; tanuljátok meg tőle, hogyan kell négy nyelven okosan beszélni? – s aztán meg azon az egyetlen egy nyelven még okosabban hallgatni? – ti többiek.

Iparkodott megtalálni a jövendő rejtélyes homályában azt, a mi kivánatos, a mi örvendetes, hogy lelkét beletörje az engedelmességbe.

Öszvére mellé volt rendelve egy hajtsár, a ki azt zablájánál fogva vezesse, a hol patakon, kövek közt visz keresztül az út; s nógassa, ha meredek hegyoldalba kapaszkodik fel. Valami szotyák tót legény volt bocskorban, halinában, konya karimájú kalapja a szemére húzva. Nem is ejtett ki más szót, mint «gyi», meg «hő»! az is az öszvérnek szólt.

A tájék egyre változott: tüneményes hegycsoportok, viszhangzó fenyőerdők, mormogó vízesések keltek, szálltak egymás után. Friss gyepen, árnyékos fák tövében, csörgő patak vize mellett letelepedett a népes uti társaság; kiki elővette az étkes tarisznyát, a tömlőt és átalagot. A gazdagabbak megvendégelték a szegény diákokat is, kik viszont víg dalok éneklésével fizették meg a jó ellátást. Különösen volt a társaságnak egy vidám mulattatója, a kit mindenki «Simplex» néven hítt. Ő maga is ezen a néven mutatja be magát egykorú naplójában, melyből igaz történetünk adatainak egy részét merítettük. Vándor diák, ezreddobos, és tárogatósipos volt. A mellett tréfacsináló és jó czimbora. Henriknek nagyhamar meg tudta nyerni a kedvét. A menyecske körül is forgolódott s ki-kivette az alamuszi hajtsár kezéből az ostort, s szidta azt lengyelül, a mit az elviselt csendesen.

Simplex bohóságai egészen felderíték az utazó csoportot, Mikhálra is elragadt a kedv. Az üde lég, a vidám természet megkönnyíté szivét a gondoktól.

Egyszer, a mint egy magas hegytetőre felértek, ismét más panoráma váltotta fel az eddigit. A napsütötte hegyoldal helyett egy mély völgy következett, melyből a rengeteg fenyőfák, mint egy csodálatos zöld mező folytak egymásba, a távolban a havasok ormai emelkedtek egymás hegyén-hátán, megszakgatva hosszú jégrepedésektől. Az út meredeken kigyózott alá a sötét völgybe, a hol már éjszakának kellett lenni s versenyt futott vele a hegyi patak, mely jobb felől a gránitszikla pereméről, mint egy kristály orgona, száz csapban omlott alá. -28-

De Mikhál figyelmét nem ez a kép ragadta meg, hanem egy idegen, elijesztő látvány az út bal oldalán.

Ott egy kiemelkedő sziklahasadékba volt feltűzve egy magas czölöp, a czölöp tetején volt egy kerék, s ezen a keréken feküdt valami, a mi hasonlított egy emberalakhoz; kezei, lábai lelógtak róla s egy hátraszegett koponya félig alácsüggött; nagy fekete madarak repkedték lomhán körül, felriasztva, de messze nem távozva a közeledő emberzajtól.

Mikhál lelkéből hiányzott a fogalom, mely ezt a névtelen tárgyat meg tudta volna nevezni.

– Mi ez? kérdé összeborzadva s önkénytelenül visszarántva öszvére kantárát.

Henrik pedig nem volt ott, hogy a kérdésére megfeleljen; az előre lovagolt a diákokkal, a kiknek nagy szükségük volt most a dalolásra, hogy e sötét völgybe való leszálláshoz bátorságot adjanak a karavánnak. – «Az» ott ennek a völgynek a «czégére».

– Ne nézzen oda, tiszteletes asszony! mondá a hajtsár a nőnek dunnyogó hangon.

Mikhál visszafordítá a fejét a megszólaló felé, hanem aztán úgy találta, hogy sokkal jobb lett volna neki bámuló tekintetét azon a névtelen borzasztó tárgyon ott felejteni, mint megcserélni a szívijedelmet, szemébe nézni annak, a ki megszólítá.

Csak most ismert rá. Az a szótlan, rongyos szotyák hajtsár Kalondai Bálint volt.

– Azért, hogy szolgáljalak, ha valami kell; védelmezzelek, -29- ha baj fenyeget s utoljára azért, hogy megtudjam, hová visznek?

– Bálint! szólt a nő, kihúzva az ifju kezéből öszvére kantárját. Ez bűn, a mit cselekszel. Szégyen neked is, nekem is. Én rád nézve meghaltam: ha szerettél, temess el. Tisztességes halottad vagyok: megsirathatsz. Ne tégy olyan halottaddá, a ki Isten előtt bevádol. Én asszony lettem; hűséget esküdtem másnak. Lelkemet ne veszítsem el miattad. Az Isten irgalmára kérlek, ne jőjj utánam. Térj vissza innen és felejts el. E rettenetes völgyben, a hol nem tudom, hogy mi vár rám, de érzem, hogy az tele van borzalommal, csak úgy imádkozhatom Isten oltalmáért, hogy szabadítson ki minden veszélyből, ha te nem vagy mellettem. Vétekkel, esküszegéssel nem mehetek le e félelmes mélységbe. Ha szeretsz rajtam valamit, szeresd a lelkemet; ha féltesz, féltsd a becsületemet. Állj meg itt és ne jőjj tovább.

Az ifjú felnyitá ajkait, hogy valamit rebegjen; de nem jött ki azokon szó, csak egy ellebbenő pára; forró lélekzet párája a hideg hegyi légben; vagy talán a léleknek egy darabja. Aztán szemére huzta kalapját, lecsüggeszté fejét s ott maradt az utfélen állva, míg a nő tovább ügetett öszvérével.

«Viszkots Jánó.» Kiálta az elbámuló alak fülébe egy tréfálózó hang, s vállára ütött valaki.

– Még messzebb is elmaradok, Simplex bajtárs. Rám ismert. Elkergetett. Most már téged kérlek: ha igaz barátom vagy, tégy velem egy nagy jót. Nekem nem szabad tovább kisérnem őket. Tedd helyettem meg azt te. Eredj velük. Ha baj találja érni Mikhált, segíts rajta: szabadítsd meg. Te okos vagy, jártas vagy ebben a vidékben. Maradj a közelében, a míg lehet. Aztán ha jól lesz dolga, ha roszul lesz dolga, hozd hirül azt nekem; megtalálsz Kassán az anyám házánál. -30-

Az ilyen megbizást a mai világban ugyan vágnák a megbizó fejéhez; lát kiki most a maga dolga után, s nem kisérget bolond fővel egy olyan asszonyt, a kit egy másik szeret, s egy harmadik feleségül vett: hajdankorban ámde más emberek voltak; dolguk sem volt annyi s fennállt a társadalomban egy most már divatból, használatból kiment jog, a mit úgy hittak, hogy a «barátság joga.» Nincs az codificálva; de a közéletben még is divott s foliansokat írtak róla. (Többek közt Tiraquell). A «barátság jogán» nagy dolgokat lehetett követelni s a kik ezt a jogot fölvették, olyan szövetséggel voltak egymáshoz lánczolva, mely erősebb minden rokonságnál. S majd később példákból megtudjuk, hogy milyen nagy szükség volt abban az időben a «baráti jog» íratlan törvényczikkelyeire, miket nem hozott országgyülés, nem szentesített király, nem őrzött biró, még is erőben álltak!

A Simplexnek csufolt tárogatós kezet adott barátjának, hogy mindent úgy fog elvégezni, a hogy rá lett bízva. Azzal sietett az eltávozó nőt utolérni.

Kalondai Bálint pedig ott maradt a tetőn és nézett utánuk, a míg el nem takarta őket előle az erdők sötétsége s hallgatta a patkók dübörgését, majd csak a viszhangját, míg az is elenyészett.

Akkor visszafordult, nagy örömére a hollóknak, varjaknak, a kik nem mertek addig visszatérni vesztőhelyi lakomájukhoz, a míg ez a fekete alak ott állt.

Mikhál pedig igyekezett utolérni Henriket, a hites férjét, a ki nagyon előre talált lovagolni az éneklő diákokkal.

Az út egyre zordonabb lett, a mint a völgy mélyébe alá kanyarodott; a két fenyőerdős hegyhát mind meredekebb vagányba szorítá, a patak keresztül kasul ömlött rajta s kimosta a görgeteg köveket, a mik között még az öszvér is csak nagy válogatva lépegetett. Eleinte csak kövek között, a míg az út egy széles hegyszakadékhoz ért, melyen keskeny fahid vezetett keresztül; itt az útrontó hegyipatak -31- nagy zuhajjal omlott alá a szédítő mélységbe s a hidon túl aztán az út még jobban összeszorult, két meredek sziklafalal közé, miknek sima palatábláin folyvást szivárgott alá a nyirok, pinczebűzt terjesztve az egész sötét sziklafolyosóban, a mire a magasból düledező fenyőszálak hajladoztak alá. Itt a mély útban már nem kövek közt lépegetett az öszvér, hanem csontok között. Emberek és lovak csontjai voltak azok; szerte szét hevertek egymással összekeverve.

Henrik nem tudott neki rá felelni: azt mondta, hogy soha sem járt ezen az uton; másfelé jött hajdan Kézsmárkra: a hegygerinczen át; hanem az csak gyalogoknak való.

Ott volt azonban a Simplex kéznél s az megmagyarázta a sok útban levő csont történetét, a hogy ő azt erre jártában a kalauzok szájából hallotta.

Sok év előtt az erdélyi fejedelem seregei és a török segédhadak ide e mély útba beszorítottak egy császári lovas ezredet. A hidat a völgy mélyén letörték előttük s itt nyomorultul leölték valamennyit. A holtakat nem volt hová eltemetni. Most is itt vannak. A pákosz diákok egy-egy koponyát felvettek a földről s végig gurigáztak vele az uton. Valószinűleg nem ők voltak az elsők, a kik e sima emberfejekkel tekéztek a maguk mulatságára.

– Pedig ha itt kap benneteket Havran, a ti fejetekkel is így fognak tekézni! kiálta utánuk Simplex, a mivel azonban sem az ő kedvüket el nem rontotta, se a Mikhálét meg nem javította.

Alkonyatra eljutottak a kopanicsához, a hol tanácsos volt éjszakára megmaradni.

Fatuskókból épült házcsoport volt az, körül palánkolva hegyes sánczkarókkal, a mik közt lőrések voltak hagyva. Nehéz gerendákból összetákolt kapú vezetett a palánk belsejébe, melyen belül a lónyerítés hirdeté, hogy ott már utazók vannak. -32-

A zörgetésre felnyílt a kapú s a legelébb érkezett diákokat és a velük jött fiatal hitvespárt bebocsáták. Hátrább maradtak a kereskedők és hajtsárok megterhelt öszvéreikkel és marháikkal, s legutól a lengyel úr fegyveres kiséretével.

Pajta nagyságú épületek voltak ott valamennyit befogadni. Széna az állatoknak s ugyanaz fekhelyül az utazóknak elég. A gazda kinn a szabad tűzhelyen főzte valamennyi számára a bográcsos húst. Az egyik házat már egy korábban jött utazó csapat megszállva tartá. Tíz lengyel kalmár, kik posztót és fűszert szállítottak az eperjesi vásárra, és kiséretül felfogadott tizenkét katona. Rendes hadseregbeli muskétások; kerekes puskákkal, oldal pallossal, fejükön sisakkal és mellükön vérttel.

A kopanicsárnak felesége is volt (szép fiatal menyecske); az mingyárt pártul fogta a tiszteletesnét, bevitte a maga odújába, hogy ne hallgassa azt a csintalan beszédet, a mit ez a sok mosdatlan szájú férfi fog az egész éjjel összekalatyolni.

– Mert senki sem fogja itt az éjjel lehunyni a szemeit, magyarázá a jó asszony; itt leskelődik a hegyek közt Jankó, Havran és Bajusz. Mind a három!

A gazdasszony megmondá neki, hogy az három rablóvezér neve. Egyik rettenetesebb, mint a másik. A Havran kegyetlen, a Bajusz nagy furfangos; hanem a Jankó az igazi hős! az a bátor, senkitől meg nem rettenő vitéz.

Mikhál azt kérdezte tőle, hogy hát ők nem félnek-e a rablóktól itt a magányban?

És Mikhál olyan gyermek volt még, hogy sem a szemvillogásból, sem a mosolygásból nem értett meg semmit.

A gazdasszony azután elmesélte neki, hogy milyen -33- hatalmasok azok a zsiványok. Egyre akasztják, nyakazzák, kerékbe törik őket, még sem fogynak el soha. Három vármegye, meg a császári katonák nem bírják őket kiírtani a hegyek közül.

Éjfélig elbeszélgetett a menyecske Mikhálnak a rablók kalandjairól, s borzasztó végéről, a mit a «Vihodár» keze osztogat.

– Hát ki volna más, mint a szebeni hóhér! Híres nevezetes ember az hetedhét országon! «Vihodár»; az a neve; ismeri azt minden gyerek. Ismerik azt a zsiványok, a «czifra leányok», meg a boszorkányok.

Mikhál pedig mind ezen három emberi lényről nem tudott semmit; még mesét se hallott róluk soha. Viszont aztán ő is elbeszélte a gazdasszonynak, hogy honnan jön, hová megy? hogy még csak egy napos házasok s ez az első éjszaka, a mit férjével egy födél alatt tölt.

Éjfél után bejött Mikhálhoz az ő hitvestársa, elmondani neki, hogy baj van.

A hegyi útat, melyen át kell menni, megszállva tartja a rabló csapat. Nagy számmal vannak. Az utazók száma is elég nagy ugyan, de nem tudnak egymás között megállapodni, hogy mit cselekedjenek? A lengyel nemes úr, a ki sok puskást hozott magával, azt mondja, hogy ő bizony nem azért jött ide atyafilátogatni, hogy meglövöldöztesse magát. Ő a vékonyabb végét fordítja a botnak. Követet küld Jankóhoz s váltságdíjat ajánl neki, ha bántatlanul átereszti a hegyszoroson. Kész megfizetni a váltságdíjat a többiekért is, a kik hozzá csatlakozni akarnak. A kalmárok és hajtsárok azonban nem akarnak vele tartani; mert jól tudják, hogy a milyen könnyen rá állnak a rablók az alkura, ha mulatságból utazó nemes urakkal, vagy szegény diákokkal van dolguk, olyan nehezen engedik a körmük közül kisiklani a gazdag szállítmánynyal megrakodott kalmárokat, hajtsárokat, azok mind prédául esnek, ha nem védik magukat. Ezeket leginkább felbiztatták a -34- Lengyelországból jött kalmárok, a kik tizenkét császári katonát is hoztak magukkal, s nagyon bizakodnak, hogy keresztül tudnak törni a rablókon.

– Megmondhatom, szólt a kopanicsárné suttogó hangon. Hát mikor eső van, akkor a zsiványok nem tudnak lőni: a kanóczuk kialszik, a lőporuk megnedvesül. Ennek a tizenkét kátonának pedig már olyan új módi puskája van, a minek a kereke nem kanóczczal süti el a lőport, hanem egy darab tűzkő van belecsíptetve; az rácsap egy aczélra, az szikrát ád s attól gyúllad meg a puskapor. Azt mondják, hogy Francziaországban készítik az ilyen ármányos eszközt. A katonák nagyon fenik a fogukat, hogy azt az újmódi puskát kipróbálják a zsiványokon, csak egy kis esős idő jőjjön, hogy amazok meg ne lőhessenek.

– Már most az a kérdés, monda Henrik, hogy melyik féllel menjünk: a lengyel nemessel-e, a ki a rablók kegyelmére bízza magát s sarczot fizet nekik? vagy a kereskedőkkel, a kik puskáikra akarják bízni a védelmüket?

– Egyikkel se menjenek, szólt bele a háziasszony. Mást mondok én. Sajnálom ezt a szép fiatal gyönge teremtést. Csak tegnapi házas még. Talán még meg sem csókolta az urát. A kalmárokkal ne menjenek; mert ott nagy veszedelem lesz. Én ismerem a Jankót; ha azt megtámadják, olyan mint a medve; oda se néz a puskának. Annyiba se veszi a zsivány az életet, mint egy bocskortalpat. Maguknak nem jó volna abba a verekedésbe belekeveredni. Pap nem ért ahoz. De meg a lengyel úrral se menjenek, hogy magukat a rablókra bízzák. Én ismerem a Jankót; ha az egy szép asszonyt meglát, olyan, mint az ördög! Zsák aranyat hamarább elereszt megvámolatlanul, mint egy szép menyecskét. Nem tanácslom, hogy keze ügyébe kerüljön. Hanem tudok egy harmadik módot a kiszabadulásra. Nem való nagy társaságnak, de egy pár ember, három, négy is megteheti. Itt az uram. Ez elvezeti -35- a hegyháton keresztül gyalog, lovat, öszvért hagyjanak itt a hajtsárral, meg a málhákkal, azok menjenek a lengyel úrral s ha átmentek a hidon, a hol Jankó útjukat állja s lefizették a taksát, a praszkinóczi csárdánál megállhatnak, odáig az én uram a havason keresztül majd elvezeti magukat úgy, hogy a madár se kiált rájuk.

Mikhálnak tetszett a tanács. Két borzalmas veszély közül ez volt a legjobb menekülés.

Csendesen összecsomagolták a legszükségesebbeket; a többi málhát rábízták az egyik hajtsárra (a másikat nem találta Henrik, az megszökött); a gazda hozott számukra hegymászó botokat, szeges talpú bocskorokat, ezeket felkötötték s még a hajnal előtti sötétben neki indultak a havasnak harmad magukkal.

Egyszerre csak azt vették észre, hogy négyen vannak. Simplex ügetett a nyomukba, a tárogatós; azt mondta, hogy nincs kedve a bőrét a vásárra vinni: inkább hegynek mászik.

Mikhál nem bánta, hogy velük megy: legalább egy ismerős arcz. A tréfáival behízelgette magát már nála; s legalább a kalauzzal is tudtak általa értekezni, a ki sült polyák volt, tolmács kellett mellé, s Simplex tudott a nyelvén.

A mit a lengyel kalmárok kivántak, az beteljesült, az eső elkezdett esni; alig voltak félórányira a kopanicsától s a mint felfelé haladtak a gyalog ösvényen, utolérte őket a sűrű köd. Benne jártak a felhőben s csak a kalauz tapasztaltságának köszönhető, hogy el nem tévedtek a vadonban.

A jártas hegylakó azzal bíztatta őket, hogy a köd nem soká lesz az útjokban, mert ez nem más, mint egy alant járó felhő, melyre ha még magasabbra hágnak, felülről fognak lenézhetni, s túl rajta, tiszta derült ég következik majd; napfelköltekor már a magasban lesznek, a hova az a felhő nem jár.

Simplex igen hasznos útitársnak mutatta be magát -36- ezuttal. Hogy a fiatal asszonyka a csuszós úton ne fáradjon el olyan nagyon, oldal-pallosával két fiatal fenyőfát vágott le, abból hordsaraglyát ütött össze: arra ültették föl a kifáradt Mikhált s ketten a vezetővel czepelték, a hol rosz volt az út.

A kopanicsár lengyelül beszélt a tárogatóshoz, a mit az asszony nem értett: arról beszélt neki, hogy ha kettőjük közül valamelyik félre talál csuszamlani ezen a keskeny sziklaösvényen, mind a hárman a szép asszonynyal együtt hanyatthomlok fognak lezuhanni abba a mélységbe, a minek a fenekét nem láthatják meg a nagy ködtől, csak a hegyi patak zuhogását hallják ki belőle. Vagy ha el találnak tévedni abban a nagy ködben s belebódorodnak a havas szakadékaiba, vagy belecsúsznak a jéghegy repedései közé, a honnan még a zerge se tud kikapaszkodni többé; vagy ha szemközt találkoznak a vérmedvével, a mi csak emberhusra éhes, vagy ha egyenesen rábukannak a zsiványok tanyájára, akkor Isten legyen árva lelküknek irgalmas, kegyelmes!

A fiatal asszony pedig ott kettőjök között ülve, elővette a táskájából a pávafarkú galambját s megetette a tenyeréből, megitatta a szájából. Ezer halálveszélytől körülvéve, suttogta neki: «tubiczám, tubagalambom!»

Már hajnalodni kezdett, a mit csak arról lehetett megtudni, hogy a köd fehérebb lett, az eső pedig átalakult hóvá: ez már a havas regiója volt.

– Jó helyt járunk; dörmögé a kopanicsár. Ez itt a medvejárás a borókabozóton keresztül: ezen járnak a zergék, vadkecskék, bölények fel a tengerszemhez inni estenkint. Most mindjárt kiérünk az ördög kastélyához.

De bizony még se jó helyen jártak, minthogy az ördög kastélya semmiképen sem lehet jó hely.

A hiúznak pedig két szeme van, s ez csak egy volt. Egy -37- puska kanócza volt, a mit valaki a gubája alá takargatva őrzött a megázástól.

Megállj! Rivalt rájuk egy hang a bokorból s egy marczona alak emelkedék ki a sűrű boróka közül, alig tíz lépésnyi távolban, nehéz lőfegyverét egy megfordított vasvillára nyugtatva.

A zsiványnak volt annyi furfangja, hogy nem a két tehervivő, parasztosan öltözött alakot vette czélba, hanem a hátul jövő úrformát.

A kiáltásnak haszna lett; az őrt álló rabló leereszté a kanóczot. Az is lehet, hogy maga is meg volt ijedve: három férfit látva egy magával szemben, a kik közül az egyiknél pallos volt, a másiknál fejsze, s nem bízott hozzá, hogy valjon a megnyirkosodott puskapor elsül-e? hát inkább kegyelmet gyakorolt s szépen beszélt.

– Akkor hát lutheranus pap. Köszönje kend! Mert ha pápista volna, beletaszítnám a szakadásba. Hanem ha odább megy kend, a hol a Hanusz áll őrt, annak azt mondja, hogy pápista papot visz, meg a hugát; mert az meg a lutheranusnak fordítja ki a bőrét.

– Nem kell félni! bíztatá a remegő asszonyt a kopanicsár. Egyesével három-négy embert nem támad meg a zsivány; ez itt a szélső előörs volt: a tanya odalenn van a mély útban.

Siettek tovább. Most már kérte Mikhál Henriket, hogy ne maradjon el tőle olyan messze.

Azt jól számította ki a vezető, hogy napfelköltére, a meredek hegyi ösvényen s a medvejáráson keresztül elfognak jutni arra a hegytetőre, a meddig a felhő nem emelkedik. Fejük fölött kezdett oszlani a köd, mikor a -38- hófelhőt megbontá a napsugár, olyan volt az, mintha milliom kristálytű csillámlana körül a légben s egy szellő lebbenésre kiderült a szép felhőtlen ég köröskörül. A nap akkor jött fel a havasok mögül.

Még semmi gyönyörűségük sem volt a napfeljövet látványában, útjok egy sűrű fiatal fenyőerdőn vitt keresztül, a minek a vénje nem rég éghetett le; az öreg törzsek ott feketültek még szerte a fiatal geszt között. Ezen kellett áttörniök.

A vezető azt mondá, hogy maradjanak hátra az utasok: ő maga elébb körül fog tekinteni, hogy nincs-e valami baj?

Azzal nagy óvatosan lopakodott előre a sűrű geszt között, hogy zajt ne költsön az erdők templomi nagy csendességében lépteivel.

Simplex is kilopózott a csalit szélére s látta saját szemeivel, hogy ott a meredély fölött emelkedő ócska vártorony tövében valami negyven, puskával, baltával járó alak tanyázik a gyepen, tüzet raktak a romtanya egyik odujában s ott sütnek főznek reggelire.

A kétségbeesés néha vakmerő bolond ötleteket sugall az embernek. Simplex pedig egészen ahhoz való ember volt.

Jószivű czimbora, kicsapott diák, könnyelmű kalandor; csak ilyennek lehetett az a veszett gondolatja.

– Hallod-e Styefko! mondá a kalauznak. Én ezt a tömérdek zsiványt innen elkergetem.

De már akkor meg is tette. Lekapta a hátáról a tárogatóját, belefújt egy hatalmas riadót, hogy csak úgy viszhangzottak erdők bérczek bele; s azzal elordítá magát a csalitban: -39-

A felriasztott rablók eszeveszetten ugráltak fel a gyepről ez ordításra; akadt közöttük olyan okos, a melyik kilőtte az erdő felé a puskáját, a minek a ropogását a viszhang megszázszorozta, ez fölverte a többi tanyákat; lett lótás-futás, kiabálás az egész havason. Simplex pedig egyre fújta a tárogatót tüdőszakadtából; a kalauz leveté magát a földre arczczal és háromféle imádságot zavart össze, kezével, lábával kapálózva, mint a kit a nyavalya tör; Kaczenreiter Henrik pedig felmászott ijedtében egy fenyőfára.

A szép Mikhál pedig, mikor meglátta ezt a sok ész nélkül iramodó zsiványt, ezt a rángatózó hórihorgas kalauzt, a kétségbeesetten trombitáló Simplexet felfújt pofájával, meg a fára mászó tiszteletes hitvestársát: nem állhatta meg, hogy hangosan föl ne kaczagjon.

Hát hiszen mindegy: ha mindjárt meg is kell halni az embernek, azért nevethet egyet kedvére.

Minthogy pedig a nagy veszedelem csakugyan tökéletesen elmult csodamódon: a szép asszony nevetése elragadt a tárogatósra, hogy a trombita szopókája kiesett a szájából; azután a kopanicsár is felkelt a földről, az is elkezdett röhögni s végül Henrik is leszállt a fáról s ő is kaczagott hangosan.

Az új menyecske gondolta magában, milyen furcsa az, mikor az asszony nevet s aztán a férje együtt kaczag vele! Talán az a házas élet főfő gyönyörüsége: «vele sirok, vele nevetek…»

Hanem azért a kopanicsár jól hátbavágta ököllel a tárogatóst, félig nevető, félig panaszló hangon mondva neki:

– Dejsz’ nem jövök én el többet veled kalauznak! Hogy a szebeni Vihodár tapogassa meg a nyakadat!

Mikhál gondolá magában, milyen furcsa az, hogy mikor egy asszonynak a férje rögtön abba hagyja a kaczagást, mintha hideg vizzel öntötték volna le, akkor a nőnek is rögtön meg kell szünni a nevetéstől. -40-

– De most már aztán iramodjunk ám innen, a míg szabad az út, Praszkinóczig meg se álljunk! sietteté őket a kalauz; mire mindannyian felkerekedtek, s a hogy az erejük birta, igyekeztek az ördög kastélyát elérni, a hol még lobogtak a tüzek; elszórva körülök szétdarabolt véres konczok, fanyársra szúrt féligsültek.

Az ördög kastélya egy régi elhagyott vár omladéka, a husziták idejéből; közel hozzá bugyog fel a forrás, a mihez a zsiványok járnak tanyázni. Most frissen hullott hóval volt terítve a fensík gyepes lapja. Délig olyan lesz a táj képe, mintha tél volna itt.

A fensíkon fakadó forrás egy alantas völgyöbölben kis tavat képezett, a mi sásliliomokkal és ernyős virágú eleczkével volt körül szegélyezve. Ide járnak fel az erdőből inni a vadállatok.

Ez omladék lábától meredek lejtővel hanyatlik alá a völgyvágány, mely észak-nyugat felé fordulva, még egészen a téli köpönyegét tartotta fenn. A hegyoldalt hókéreg fedi, a mit soha se tud felolvasztani a nap, csak délután süt rá egy óráig s a mit az alatt leolvaszt róla, attól sima jéglemez fagy a hó tetejére; csak úgy ragyog, mint a tükör. Az a különös, hogy míg a havas délkeleti oldalán szakad az eső meg a hó, a felhőtől a láthatárt se látni, addig a másik oldalán derült ég mosolyog s ellátni egész Lengyelországig.

Lenn a völgy fenekén, de a várromtól legalabb két mértföldnyi távolban fekszik a kis falu, Praszkinócz. A két hegyoldal képezte vágányon látszik egy kígyózó csapás hosszú szalagja, mely egész a faluig vezet. Favágók, szurokfőzők szokták azt használni.

– Hüh, Styefko! Szörnyedt el Simplex e veszedelmes ut láttára, soha se megyünk mi ezen le épkézláb. Hisz olyan ez, mint Argyrus királyfi üveghegye. De annak táltosa volt. Két napig se mászunk le ezen négykézláb. S mi csak hagyján! De hát ez a gyönge teremtés? -41-

– Nye bojsza, trombitás! biztatá a kalauz s neki állt egy jó szál fenyőfának, kivágni azt a fejszével.

Simplex ez alatt felkutatta a rom buvhelyeit, ha nem találna-e valahol zsiványoktól ottfeledett kincset. Mikhál pedig felkutatta a csalitot, a hol a friss havat felfogta a sűrű fenyőlomb s encziánt és angelikát keresett, s tökéletes volt az öröme, a mikor talált is ily ritka növényt, csodaerejűt.

Csak Henrik állt elmélázva a meredély fölött, homlokát tartotta a tenyerével, mintha valami nehéz volna a fején.

A mint a fenyőfa az utolsó fejszevágásra kidült, a hegy tulsó felhőtakarta oldaláról egyszerre sűrű puskaropogás kezdett felhangzani. S az egyszerre felriaszta mindenkit.

– No most már igazán összekapaszkodtak a zsiványok a katonákkal! monda a kalauz. Siessünk ám innen.

Azzal a levágott fenyőfát odahurczolta a meredek lejtő martjára, levágott végével előre igazítva, ott a hol a kigyózó ösvény-szalag kezdődött.

– Most aztán lóra katona! Te trombitás, leghátul. A panye pap a középre, a feleségét veszi a háta mögé, s az átöleli a derekát. Kiki megfogózik kétfelől az ágakban, behúzza a lábát maga alá, hogy valami bokorba fenn ne akadjon. Én magam ülök legelől. Én leszek a kocsis meg a kormányos.

Azzal mindenkit elhelyezett, a hogy mondá. Maga a levágott fa vastag végére nyergelt s azzal a három férfi, mint egy hat lábú sárkány előretolta a veszedelmes járművet, míg az lebillent a lejtő meredekére.

A meglódult fenyőfa, mint a nyil siklott alá a tükörfényes kigyó úton: a hórihorgas kalauz, hosszú lábait szétnyújtva, kormányozá azt röptében jobbra-balra s ha nagyon neki lódult, megveté a két lábát a jégpatkókkal, hogy feltartóztassa, s mondogatta neki: «hő ne, hő ne!» Nincs az a -42- gondolás, a ki úgy tudjon evezni, nincs az a kocsis, a ki úgy tudjon hajtani, mint a hogy ez tudta kormányozni azt az ördög paripáját. Egy elhibázott taszítás, egy fennakadás, s mind a négyen összezúzva érnek le a négy ezer lábnyi mélységbe. De a kigyó nem tud jobban láb nélkül elsikamlani, mint tudott ez a fenyőszál. Csupa gyönyörüség volt ez a gyors repülés a földön. – Holla hó! holla hó! Repülj te ördögló!

A bohó Simplex veszett jó kedvében lekapta válláról tárogatóját s félkézzel fogózva a fenyő üstökébe, rázendített egy postaindulót e lélekvesztő vágtatáshoz. Holla hó! holla hó! Így viszi az ördög a menyasszonyát a lakodalomra!

Mikhál is lebontá a karjait férje nyakáról s elkezdett gyönyörüségében tapsolni! Hej milyen gyönyör így lefelé repülni! Nem rettegett semmitől, öröme volt a vészben. Ártatlan volt a szive. Nem nyomta a lelkét semmi bün. Hajh milyen jó volt megmenekülnie attól a csábító kisértettől! Ha most csak egy árnyéka a belső vádnak terhelné a lelkét, most nem tapsolna a veszély kellő közepén, hanem irtózva nézne annak a mélységnek a fenekére, a mit lehet nevezni sirnak is, – pokolnak is.

– Fogj át, mert leesem! Kiáltá az előtte űlő férj, a kinek az arcza sápadt volt, mint a viasz; elszédült.

S még Mikhálnak kellett őt átkarolni, hogy a súlyegyent el ne veszítse s úgy tartani kebléhez szorítva, a míg a völgy fenekére le nem értek.

Teljes félóráig tartott ez a jéghátán repülés. Gyalog félnapi járó lett volna.

De még több okuk is lett a hálálkodásra, a mint déltájon megérkeztek a többi utitársaik a faluba, a kik a mély uton jöttek keresztül. Azok rémséges dolgokat tudtak elmondani a kiállt veszedelemről.

A lengyel nemes csapatját a szoroson békességben átengedte -43- kelni Jankó, az egyik csapat vezére, a kihez lovas legényt küldtek előre, hogy egyezzék ki a rablókkal; a nemes polyák kifizette a vele jött diákokért is a fejenkénti vámot; hanem e közben a hátul jövő kézsmárki kalmárokra rajta ütöttek Havran haramiái (ezek voltak, a kiket az ördög kastélya mellől a Simplex tárogatója elriasztott), a hajtsárokat leverték, a kalmárokat megkínozták, a szállítmányaikat felprédálták, s a teherhordó állatokat elvették. A mint azonban a legjobb izűt rabolnának: hegyükbe érkezik a tizenkét katona az új módi puskákkal, a mik az esőben is tüzet adnak; megtámadják a rablókat; azok nem tudtak lőni. Valami negyven rabló ott hagyta a fogát, maga Havran a többiekkel, meg a rablott zsákmánynyal nagy nehezen tudott a sziklaoduk között elmenekülni.

Azonban az ifjú házaspár minden drága podgyásza is odaveszett. A rablók azt is elvették. Nem maradt szegény új házasoknak egyebük, mint a mi rajtuk van. A sok szép himzés, csipke, fehérnemű, miket az új asszony lánykorában saját kezével varrt, szövött, a tolvajok prédája lett. Pedig milyen nagy kincs volt az!

– Hogy a szebeni Vihodár törje kerékbe valamennyit! átkozá meg őket a kopanicsár.

– Adjunk hálát az Istennek, hogy minket magunkat csodamódon megszabadított a nagy veszedelemből.

Már ekkor megtanulta ismerni az elmult veszedelmet, de még nem tanulta meg előre érezni a bekövetkezőt. -44-

ÖTÖDIK FEJEZET.

Az új házasoknak most már nem volt se lovuk, se öszvérük a tovább utazásra. Kénytelenek voltak valami jármű után látni, a mi őket Kis-Szebenig szállítsa.

A fuvaros, a kit rá tudtak beszélni, hogy vállalkozzék a Szebenig szállításra, mindenképen ahhoz kötötte magát, hogy szánba fogjon, azért, mert Praszkinóczon hó esett, s ott most szánút van. Kénytelenek voltak belenyugodni.

Simplex is kérte, hogy legalább a batyuját vegyék fel a szánra, hisz ő is Eperjesre igyekszik. Ő volt a legszerencsésebb, mert a hátán hozta minden motyóját, az övét nem prédálták fel a zsiványok.

Az is megengedtetett neki, hogy a szán mögött szaladjon: a maga könnyebbségeért belekapaszkodva a hátulsó saraglyába.

Szaladt ám addig, a míg a hóban tartott; de a mint előre látható volt, s a mit a paraszt sehogy sem akart elhinni, a hogy a hegy lábához értek, ott már elfogyott a hó, elkezdődött a sár: Simplexnek többször kellett a szánt tolni, mint felkapaszkodni rá, kivált hegynek fölfelé. Ketten kétfelől is tolták a szánkót a tiszteletessel, elől meg a paraszt húzta a lovakat kötőféknél fogva. Úgy kinlódtak szégyenszemre egy fakó szánnal a sáros úton.

Az utazó karaván mind elhagyta már őket, még a gyalogosak is. Jól ki is csúfolták. Ők maradtak leghátul. S késő este lett, mire megpillantották Szeben városának magasra kiemelkedő templomát, réztetejével s csupa kertekkel körülvett várfalait.

Az esteli Ave Maria harangszót hozta eléjük a szél. Biztató hang az annak, a ki otthon ül már békés tüzhelye mellett, de ugyan nem kedves szózat annak, a ki a falakon kívül rekedt; mert az angelus után minden kaput -45- bezárnak, a hidakat felvonják, s többé semmi élő lelket, a ki testi alakban jár, a városba be nem bocsátanak.

– Künnrekedtünk; dörmögé a fuvaros, fejét vakarva. Hálhatunk már most valami kazal alatt! Mondtam, hogy ne vegyük fel ennek a garabonczásnak a batyuját, az volt olyan nehéz.

– Csak haladjunk előre; biztatá őt komolyan a tiszteletes, ki maga gyalog ballagott a szán mellett, nem ült azon más, csak Mikhál.

A nap leáldozott már, vereslő fénye a Kárpátok csúcsain égett még; ide alant pedig az elsötétülő tájakból csak egyes dombtetőkön épült tárgyakat világított meg: a kulcsos város tornyait s aztán a falakon kívül egy magányos épületet, melynek még a fala és teteje is veresnek tetszett e világításban; csak a kéményéből kihömpölygő sűrű füst, az marad fekete.

A szeletjósló felhők ízzó veres barázdákra hasogatva kisérték a leáldozó napot s felriadt varjusereg szállt nagy károgással az erdőkből a város felé, előérezve a közelgő vihart.

Egy csapat varjú megszállt azon a szomorú épületen, a mi a veres házon innen egy dombtetőn épült fel; négy oszlop egy négyszögű falból felmeredve, s felül semmi tető, hanem négy vasrud, mely az oszlopokat összeköti, s minden oszlopból egy vashorog rug ki messzire; e vasrudakat ülték tele a varjuk. Sehol egy árva bokor a közelben, se fa, se emberi tanya.

A Simplex, meg a fuvaros a lovak fejét húzták előre; Henrik a szán mellett ballagott, s kezével fogta annak az oldalát, hogy fel ne düljön.

– Hová megyünk még? jajveszékelt a fuvaros. Ide kinn rekedtünk éjszakára. Nincs itt hová szállni. Elkapnak bennünket éjszaka a boszorkányok. -46-

– De bizony csak vannak. A Babura Pirka tudom, hogy csak az. Itt jönnek éjfélkor össze a…

Azzal maga fogta meg a ló zabláját (mert úgy volt az szoktatva, hogy vezessék) s elkezdte letéríteni az útról.

– Panye! szólt huzódozva a fuvaros. Hová megyünk arra? Ott nincs már több ház, csak az az egy.

Azután odament a feleségéhez, betakargatta őt a köpenyébe, hogy meg ne ártson neki az esti szél.

– Itt van már előttünk, felelt neki Henrik. Az én apám a «Vihodár»; – a szebeni hóhér…

HATODIK FEJEZET.

Háza a városon kivül, uradalmának határköve a bitófa. Azok a kerekes póznák az út mellett: az ő mértföldmutatói.

Az a rablósereg az ő érett buzája, a kit pallosával lekaszál, kötelével kévébe köt, kerekével megőröl.

Tekintélyes nagy úr, a ki elől kitérnek az utczán, a kinek az emberek levett fejjel köszönnek.

Uralkodik a tizenhat szepesi várostól kezdve Kassáig és pecsétes levele van a császártól és lengyel királytól arra, hogy öljön…

… Mikhál nem szólt semmit, csak behunyta szemeit, hogy ne lásson és végig feküdt a szánban.

A mint a szán a sáros, kátyulos országútról a sík avarra letért, ott az aszú fenyéren megint olyan sima szánútra talált, a min iramodhatott odább. Itt aztán Henrik ismét felült a szánba. A fuvaros is felkapott a kocsisülésbe Simplex is felkuporodott melléje. A lovak megijedtek a bitófától s arra elkezdtek futni a szánnal, mintha még ma be se lettek volna fogva. A fuvaros jajgatott, mintha már veszteni vinnék.

– Ne busulj Hanák! biztatá Simplex. A vihodár nagy gavallér odahaza, a maga házában. Tokaji borral traktálja meg a vendégét, meg karimás kásával; holtig megemlegeted a vacsoráját. Körmöczi aranyat viszesz haza tőle a feleségednek, szent Mikulást a porontyaidnak, meglásd. Én ismerem: derék jó ember az; muzsikáltam neki egyszer, s ő danolt hozzá. Utoljára egy marok lázsiást adott a sipkámba.

– Rettenetes ház ez; sugá Henrik Mikhál fülébe. S a ház ura félelmes ember. Borzalom meghálni e házban, és rettenetes szemébe nézni a ház urának, a ki én nekem atyám. Hallgass meg engem és ne utálj meg. Gyönge gyermekkoromban az utálat üzött el innen. Megszöktem. Irtóztam apám mesterségétől. Vágyam volt a világban élni, emberektől szeretve, tisztelve lenni. Elmentem úgy, hogy híremet se hallják. Koldulva, mendikáskodva éltem panaszos kenyéren. Koplaltam és dideregtem. Jártam a rongyban, a mit irgalomból adtak rám. Szolgáltam és tanultam. Alázatosságra és engedelmességre szoktattam magamat. – Egyetlen jóltevőt találtam a földön, a ki befogadott, oktatott, -48- felnevelt és nemesitett. S én ennek az egyetlen jóltevőmnek elloptam legdrágább kincsét, a leányát. Nem mondtam meg neki, hogy ki az apám? ha megmondtam volna, nem adta volna nekem a leányát. Apámnak a családi nevét senki sem ismeri. Még nagyapja volt az, a ki ebbe a házba beköltözött, az vette át e szörnyű hivatalt elődjétől, a kit Vihordárnak neveztek róla, s így fognak híni ivadékról ivadékra mindenkit, a ki e ház gazdája lesz. De ő maga emlékezik a saját nevére, s tudja jól, hogy azt rajta kívül még egy ember viseli a világon. Az öreg Kaczenreiter gazdag ember. Sok aranyat szerzett s azt megtakarította. Mire is költhetné el azt a bakó? Van számára mulatság e földön? vagy pompa? Szabad-e neki birtokot vásárlani? De nem a kincseiért jöttem én ő hozzá. Nem azért hoztalak e szomorú ház kapujáig. Hanem azért, mert megcsaltam atyádat. Hogy apám kilétét eltagadtam, azt adám okul, hogy ő pápista. S ez nem igaz. Ő protestans. Canonaink szigoruak. Szülői engedély nélkül kötött házasság semmis. Nem lehet koczkáztatnom, hogy egy napon belépjen a bakó a templomba s megfogja palástom szegélyét s azt mondja: «Én Kaczenreiter Keresztély, lerántalak e szent helyről tégedet, a fiamat, ki tilos házasságban élsz egy nővel, a ki nem a tied». Nekem meg kell nyernem az atyám beleegyezését a házasságunkhoz, különben becstelen vagyok én és te, és házasságunk semmis. – Értesz-e engem?

E szóra a nő felugrott fektéből s egy perczig úgy érezte, mintha ki kellene szöknie ez ördög szánkájából, mely fut a száraz fű felett, s aztán futni, futni, futni! a míg valami mélységbe elbukik; hanem azután csak megadta magát, lehajtá fejét, kezeit eldugta köpenye alá s azt mondá:

– A mit vétettem ellened, az, hogy nagyon szerettelek. Meg fogsz-e gyülölni érte?

– Nem tart tovább egy éjszakánál e megaláztatás. Biztatá őt a férje. Holnap reggel tovább megyünk. Senki sem fogja megtudni, hogy a nagylétai papnak ki volt az apja? Élni fogunk békességben és tiszteletben, Isten dicséretében.

HETEDIK FEJEZET.

Ez nem olyan ház volt, mint más. Kívül a város falain magának kellett védelmeznie magát. Először is mély árok vette körül, mely tele volt tespedő vizzel, békalencse vont rá kérget, azon felvonóhid vezetett keresztül a házat körül fogó palánkig; de ez a hid már fel volt vonva s elzárta a bejáratot. A sánczkarókra mindenféle állatok bőre volt kiakasztva szárítás végett.

A ház falai téglából voltak rakva, vakolat nélkül. Az alsó ablakai csak lőrések voltak, a felsők, a hány, annyiformáju és nagyságú; de mind kettős keresztvasakkal elzárva. A hiddal szemben volt egy kapu, nehéz tölgyfa gerendákból, keresztül-kasul futó vaspántokkal és öregfejü szegekkel kiverve.

A ház udvarán belől nem volt csendesség. Már messziről hallatszott az ebvonítás, mely a közelből valóságos kutyakardallá szaporodott fel. Lehetett ott talán husz is.

A ház tehát már el volt zárva s ugyan könyöröghetett volna ott az árkon kívül az elkésett utazó a bebocsáttatásért; senki se hallotta volna azt meg, ha szerencsére ott nem lett volna a tárogatós: a ki sipjába belefujván, azon egy olyan nótát fujt el, a milyennel szoktak a császári hirnökök, a kik valami izenetet hoznak, a várkapuk előtt bebocsáttatást követelni. -50-

A trombitaszóra aztán leereszkedett csörömpölő lánczain a felvonóhid. Hanem a kapu még zárva maradt. A Simplex odament és rávert ököllel.

Erre a kapun belül nagy csihi-puhi hallatszott, mintha a kutyákat verné valaki szélylyel s a mint azok ordítva hátrafutottak, feltárult nagy nyikorogva a kapu, kitátva a tág bolthajtás mély száját, melyet egy függő lámpás világított meg belül.

Magas, sugár alak volt, sárga rokolyában, a feje veres kendővel átkötve, az alól borzasan törtek elő szénfekete hajcsomói.

Valaha szép lehetett az asszony; hosszúdad arcza, gödrös álla és piros orczái voltak, fekete szemöldökei és villogó szemei s magas nagy homloka. Csakhogy mindez csupa ráncz volt már, s a homlokán a redők olyanok voltak, mint a zsoltárban a léniázott kóta.

– Jézus Mária, Szent Anna! oltalmazz! didergé a fuvaros; a Babura Pirka a maga testében!

– Hát a papok is «peméten» utaznak már? Szólt durva tréfálózással; mialatt a besikamló szánkó után két felgyürkőzött suhancz becsukta a dörgő kaput s aztán elkezdte megint felhuzni a nyikorgó lánczokkal az állatmódra nyivákoló hidat.

– Sok jó estét, Pirka nenő! szólt a Simplex, megcsippentve a némber állát. De régen nem láttuk egymást, talán rám se ismer már?

– Huh, rebegé a hanák. Megcsipted a boszorkány állát! Bizony hátra fordítja a fejedet az éjjel! -51-

– Eredj, te ördög diákja! Monda a némber. Mi hord mindig az utamban? Hát hol az a létai pap?

– Ott szedi le a feleségét a szánkóbul. Itthon van-e a patronus? (A bakót «patronusnak» czimezték).

– A mióta legutoljára megvendégelt Pirka nenő domika levessel. Tudja, akkor azt igértem, hogy ha megnövök, feleségül veszem. Hát lesz e lakodalmas kása?!

– Bizony megnyergel még, ha sokat bolondozol vele. Inté őt a Hanák, lovai üstökén egyet rántva. Az éjjel kantárt vet a nyakadba s ellovagol rajtad a Kriván tetejére!

– Lesz minden, ne busulj. Biztatá Babura Pirka Simplexet. Csak elébb a többiek hadd zabáljanak: azután majd jőjjetek fel a konyhába. Lesz jó vacsora.

– Dejszen nem eszem én abból, dünynyögé a Hanák. Szent, hogy valamit adna innom, a mitől bizonyosan sertéssé változom.

– Legalább szebb temetésed lesz akkor, mint ha embernek maradsz; boszantá őt a Simplex.

De azért a Hanák csak nem volt rávehető, hogy a lovai mellől az istállóból elmozduljon: inkább beérte a haricskapogácsával, a mit a tarisznyában hozott. A Simplex aztán azzal tréfálta meg, hogy mikor visszakerült hozzá éjszakára aludni, el kezdett nyeríteni, mintha már benne volna a lóban.

Az épület tömör bolthajtásos folyosókból és szobákból állt, a miknek mind vasveretes tölgyfa-ajtajaik voltak, végre ott hagyta őket egy hatszögletű teremben, melynek hat bolthajtása középen egy karikába futott össze s onnan függött le egy mécses. Hanem annál nagyobb világot adott a kandalló, melyben pattogó hasábok égtek. -52-

Ebben a teremben semmi sem emlékeztetett a házi úr szomorú mesterségére. Ódon szekrények álltak a fal mellett, a terem közepén egy gömbölyü asztal, tigrisköröm alaku lábakkal, bőrrel bélelt székek; egy pohárszék fényes czintányérokkal és kancsókkal. Semmi kép a falakon, vagy kirakott fegyverek, a hogy más házaknál szokás.

E teremből egy kis oldalszoba nyilt, olyan alacsony ajtóval, hogy a belépőnek meg kellett hajtania a fejét.

– Ez lesz a hálószobájuk; monda a gazdasszony: jó csendes hely, a hova a kutyák lármája nem hallik.

Babura Pirka sem ismert már rá Henrikre; pedig de sokszor megtépázták egymást hajdan.

A nő észrevette, hogy Mikhál öltözete össze van ázva, különösen lábbelijeit nagyon megviselte a hegyi út.

– Nincs mibe; felelt Mikhál. Málháinkat a rablók mind elvették; magunk a hegyi utakon menekültünk meg előlük.

– Az átkozottak! Talán hát jobb volna most lefekünni a meleg ágyba, s egy kis jó forró borlevest inni. Az fölmelegítené. S nem kellene az estelire átjönnie.

– Köszönöm szivességét, monda Mikhál, kinek eszében volt az idejövetel czélja: Henrik atyjának kibékítése. Én óhajtok a ház urával együtt estelizni.

– Igazán óhajt? kérdé a némber, összehuzva sűrű szemöldeit. Igazán nem fél tőle? Olyan erős szíve van? No hát még jobb.

Azzal kifordult a szobából s nem telt bele több idő, mint hogy a házastársak annyi szót válthattak egymással, a mennyi elég volt Mikhált felvilágosítani róla, hogy ez a Babura Pirka a háznál régi felügyelőnő; a midőn már vissza is tért egy nyaláb női öltönynyel a karján.

Szép nehéz selyem-rokolya volt az; sötét granátszínű: -53- virág-füzérek himezve a szegélyeire színes selyemmel és skofiummal: öv is volt hozzá török szövetből és széles csipkekötény; elől aranyozott csattok kapcsolták be a vállfüzőt.

Mikhál engedte magát levetkőztetni a gazdasszonynak, s aztán engedte magára adatni a selyem ruhát, a mit az gondosan megmelegitett elébb a kandalló tüzénél; azután összekapcsolta a derekán szépen, a kötényt is, az övet is felkötötte a derekára.

Azután a nedves saruit is kifüzte s azok helyett finom piros szattyán csizmácskákat huzott fel a lábaira Mikhálnak. S minthogy tükör nem volt a szobában, ő maga szolgált tükör helyett, körülnézve a vendéget.

– Mintha csak mondva csinálták volna rá! Ne féljen lelkem tiszteletes asszony. Nem valami komisz fraj viselte ezt. Gyönyörű szép nemes asszony járt benne valaha. Annak is csak kétszer volt a testén. Olyan volt, mint egy virágszál! Még a szépek között is legszebb volt. Én ütöttem le neki magam a fejét.

NYOLCZADIK FEJEZET.

Mellbenn megiratnac a vizontlaataasnac az ew ewrewmei, ees minden ember megismeri lezen az ew aallapotiaat.

De még ha akarta volna is Mikhál levetni azt az öltönyt, már nem volt hozzá ideje: mert a gazdasszony azt mondá, hogy az estebéd fel van adva s az étteremben vár a házi úr a vendégeire.

Mikhál csak úgy odaszédült a férje vállára, mint egy álmodó s engedte magát vezetettni ama szörnyű nagy ember elé. -54-

Az ebédlő semmiben sem külömbözött a másik teremtől. Épen olyan hatos bolthajtásra épült, s fehérre volt meszelve.

A közepén állt egy asztal; azon három teríték: párosával egymásra tett czíntálak, két nagy öblös mázos korsó, czinfedővel, egy hólyagos kehely vert ezüstből az egyik vendégnek, velenczei kristály a másiknak, fakupa a háziúrnak magának.

Magas, öles termetű alak volt, széles egyenes vállakkal; hosszú újjú barna lengyel kabátot viselt, széles csattos övet, hosszúszárú lovag sarukat. Kemény, szögletes vonásai voltak, fején simára nyirva a sertekemény haj, a szakálla pedig, mely őszbe csavarodott már, hosszú két zászlóban csüggött alá s végei az övébe voltak bedugva. Tekintete nyugodt volt és semmi emberi érzést el nem áruló.

Mikhál érzé férje kezén, hogy az reszket, mikor ez alak szeme elé lép; bármennyire erőlteti is a nyugalmat.

– Áldás békesség e házra; rebegé Henrik; mire az agg nagyot sóhajtott, de nem viszonozta azt.

– Tisztelendőséged a nagylétai lelkész? Ez volt az első szava Henrikhez. Mély dörgő hang volt az, mintha az egész alak érczből volna s egész termete hangzanék bele.

– Én lettem kiküldve a megboldogult helyett, ki Szentgyörgy havában halt meg. Bocsásson meg, patronus úr, hogy házánál alkalmatlankodom.

– Nem szokatlan ez; szólt az öreg. A nagylétai lelkész gyakori vendége szokott lenni e szomorú háznak.

Az öreg semmi nyájasságot sem erőtetett egykedvű arczára; azt mondá hidegen:

Mikhál azonban, mielőtt asztalhoz ült volna, összetevé a kezeit a szék támláján s szemeit behunyva, elimádkozá az asztaláldást.

Csupa növényi eledel jött az asztalra, azután meg sajt. Semmi hús. Semmi olyan ételt nem adtak fel, a mihez kés kellett volna. Nem is volt kés az asztalon. Bor és ser volt bőségesen. A házi úr nem kinálkozott; hanem a gazdasszony. Az töltött Mikhál poharába sert bort; a mi helyett az inkább vizet kért, de azt nem adtak neki. Azt mondták, hogy a szebeni viztől golyvát kap az ember. Megkellett kóstolnia a sert.

Az evés alatt senki sem kezdett beszédet; hanem a legelső kupa után megszólalt a ház gazdája.

– Elveendik méltó jutalmukat. Holnap után meglátandja őket tisztelendőséged.

– Igenis. Hatot elfogtak közülök a katonák, s azok holnap után a többivel együtt fognak kivégeztetni.

Henrik merev tekintettel nézett az öregre. Annak az éles szemei észrevették a csodálkozást.

– Nos, hát nem azért küldték-e ide tisztelendőségedet, hogy a szegény bűnösöknek, ha saját vallásbeliek találtatnak közöttük, az utolsó vigasztalást megadja?

– Mert hogy ez a hivatal nem a legkellemetesebb. Jelen lenni azoknál a szomorú jeleneteknél, a bünösök oldala mellett: ezt nem minden lelkész szereti. A pápisták részéről az eperjesi franciscanusokat szokták rendesen -56- kiküldeni, a lutheranusoknál a nagylétai lelkészt. Ez az ekklézsia együtt jár ezzel a hivatallal. A nagylétai lelkész szokott minden ily szomorú alkalomnál együtt ülni a gyászszekéren velem, a bűnössel szemközt. Azért rendesen ennek a háznak a vendége szokott lenni.

Henrik azt hitte, hogy rászakadnak az ősi ház boltozatjai. Ezt ő nem tudta eddig. Homlokáról kezdte törülni az izzadtságot.

– Nem tudta volna azt tisztelendőséged eddigelé? Hogy a létai lelkész fekete talárja és a szebeni «végbiró» veres csuhája egymáshoz tartozó tárgyak? Elhallgatták volna az esperesek tisztelendőséged előtt, mikor a fárája beneficiumait előszámlálták: egy dénár minden keresztelésért, egy máriás minden temetésért, azt, hogy «és egy körmöczi arany minden szegény bűnösnek adott utolsó vigasztalásért:» Hisz ez a jövedelmének a «bakja».

– Valóban nem kérdezősködtem a világi jótétemények felől. Hebegé Henrik. Én csak lelki hivatásomra gondoltam.

– De hát ha nem azért jött tisztelendőséged a holnap utáni vásár előnapjára, hogy a végrehajtandó itéleteknél mint lelki atya fungáljon: akkor minek köszönheti az én szomorú házam ezt a szerencsét?

Mikhál bátorítólag tekinte Henrik szemébe s inte neki, hogy itt már az idő mindent megvallani.

– Elmondom az én történetemet, patronus úr; kezdett hozzá Henrik. Én ez előtt tíz évvel, kora gyermekségemben, megszöktem az atyám házától. Atyám szeretett, jó volt hozzám, egyetlen fia voltam: és én mégis elhagytam őt; mert nem akartam az ő mesterségét folytatni; mert magasabbra vágytam; tudományos, lelki pálya volt a kivánságom. Tíz évig nem tudattam atyámmal, hol vagyok? Ez idő alatt sokat kiálltam, sok nyomort eltűrtem, de meg volt érte a jutalmam a tudományok útján való gyarapodásomban. Mindig első voltam tanuló társaim között. Nagy urak úrfiai, papok gyermekei ültek velem egy padban, -57- szegény mendikás diákkal; de előttem nem ült soha egy is. Valamennyit levetettem. Tanárok, esperesek kedvencze lettem. Mikor szónokolni felmentem a kathedrába, a nép áhítattal leste szavaimat s senki nem aludt, ha én prédikáltam. Fiatalon, alig huszonnégy esztendős fővel már megválasztottak rendes lelkésznek s a superintendens megerősítette a választást, a nélkül, hogy elébb káplánnak küldött volna ki, a mi a legnagyobb kitüntetés, a mi theologust érhet. A lelkészi vizsgán úgy feleltem, hogy a consistorium azt kiáltotta rá: «eminentissime!» S végre, hogy fel legyen téve fáradságos életemnek koronája, jóltevő pártfogóm és tanárom, a nagytudományú, hirhedett Frölich Dávid tudor megtetézte életemnek boldogságát az által, hogy egyetlen leányát, Mikhált hozzám adá hitvestársul. Ekkor elhatározám magamban rég elhagyott atyámat felkeresni szomorú magányosságában, ki engemet már rég halottnak hisz s bús elhagyatottságban éli öregségének napjait. Mondám szeretett kedvesemnek: keressük fel az én jó öregemet; lepjük meg idegen képében. Első utunk legyen ő hozzá. Kedvesem ráállt e kivánságomra; az esküvő utáni napon rögtön útra keltünk, hogy atyámat meglátogassuk. Útközben azonban megtámadták karavánunkat a rablók, lovunkat, öszvérünket elvették; mi magunk, jó emberek által kalauzolva menekültünk a hegyeken keresztül nagy kerülővel; később egy ügyetlen szánnal másztunk tovább. Az idő ránk esteledett. A város kapuit bezárva találtuk. A rablóktól féltünkben nem mertünk kinn a szabadban meghálni éjszakára. Megláttuk e házat a városon kívül. Bebocsáttatást kértünk. Megnyertük azt. És most bocsánatot kérünk a háborgatásért.

Henriknek az ajka megtagadta az «igen»-t; csak a fejével bólintott, mintha nem épen olyan nagy bűn volna az, -58- ha az ember az egész fejével hazudik, mintha csak a szájával teszi azt.

– És így a míg atyjának áldását meg nem nyerte tisztelendőséged, addig nem is vehette el házas élete boldogságának földi örömeit? kérdé a házi úr, tanuságot téve e mondásával mind a prosodiában, mind az egyházi canonokban való jártassága felől.

– Melyet azonban még e napon meg fogok nyerni; mert íme itthon vagyok az én atyám házánál. Az én nevem Kaczenreiter Henrik!…

A gyönge nő pedig, hitvesi hűségének teljes odaadó érzésével borult oda az apa lábaihoz, megragadá annak kezét és megcsókolá azt.

Igazán, forrón, odatapadó ajkakkal csókolá meg azt a kezet, a mit nem szokás csókolgatni.

KILENCZEDIK FEJEZET.

(Mellnec rendeen az kegies athia megdorgaalia wala kemeen ziwwel az ew elteewedetth magzattiat, ees vtoliaara bochaanathiaat adia leezen az megteerewnec.)

Mikor Kaczenreiter Keresztély az ifju nő csókját megérzé kezén, háromszor felsziszszent, fogai közé szíva a levegőt: «szh – szh – szh!»

Aztán Henrik is odaakart hozzá lépni, hanem az öreg kinyujtá hosszú kezét s fiának vállára téve, visszanyomta azt a székébe; mintha egy vas emelőrúd nyomta volna le, a ki nem ismer ellenállást.

– Tehát nem azért jött ide ez a gyönge teremtés, hogy ama szomorú látványt megnézze? Ezt szeretem. Rendesen több ott az asszony, mint a férfi és fiatalok is. Mi a neve? «Mikhál». És ezé itt? «Henrik». Régen hallottam ezt. -59-

Mikhál pedig még mindig kezében tartá azt a vas kezet s úgy kulcsolá össze az ujjait, hogy Keresztély keze ott maradt közöttük, úgy rebegé el az asztaláldást. Az öreg pedig félrefordítá a fejét az imádkozás alatt.

És azután kihuzta a kezét a Mikhál kezéből s minthogy az még mindig ott térdelt a lábainál, mintha várna valamit, az öreg lehajtá a dolmánya ujjainak hosszú hajtókáját, hogy az egész a körme hegyéig eltakarta azt, s úgy tette a kezét a Mikhál fejére, nehogy a csupasz tenyere érintse valahogy ezt az ártatlan fejet.

Ellenben, a mint a gazdasszony bejött ismét a terembe, hogy elszedje a terített asztalt, azt mondá neki, hogy csak hagyja azt abba s elébbvaló dolgának tekintse ezt a gyönge teremtést a hálószobájába vezetni, jó ágyat csináljon neki, fektesse le, gyönge dajka módjára altassa el. A tiszteletes még itt marad egy pár szóra.

Mikhál megköszönte a kegyes gondoskodást s aztán kezét nyújtá férjének, félénken kérdezve:

A Babura Pirka ebből a szóból tudta meg, hogy a lelkész a patronusnak a fia.

A mint a nehéz ajtók egymás után becsukódtak az eltávozott asszony nyomában, Kaczenreiter Keresztély azt mondá fiának:

Azzal az oldaltáskájából kivett egy duplatollú kulcsot s azzal egy fortélyos závárt felnyitott egy alacsony vasajtón s azt feltárta. Az ajtón túl csigalépcső látszott, mely egy toronyba vezetett föl.

Régi időkből tudta már Henrik, hogy az öreg ebben a toronyban tartja a kincseit, a hol azokhoz semmi tolvajkéz -60- hozzá nem férhet, s annál fogva kedvező jelnek vette, hogy az öreg által oda idéztetik.

Henrik felvette a két lángú mécstartót s előre ment a lépcsőn, az öreg azonban bezárta kettejük után a vasajtót.

A mint tizenkét fokon fellépdeltek, egy nagy kerek kamarába jutottak el. Az a kamara pedig körül volt rakva a patronusnak nem a kincseivel, hanem a mestersége minden eszközével, a hogy azokat amaz időkben dívó kínzásokra, életkioltásra használták; de a miknek leirásával az a nélkül is elszomorító történetet még iszonytatóbbá tenni nem akarjuk. Most már csak múzeumokban láthatók ezek az eszközök, s az emberek megjavítására más szereket gondoltak ki embertársaik.

Henrik azonban borzadozva tekinte szét e rémséges arsenálon, s nem tudta elgondolni, hogy mit akarhat az öreg vele ezen a helyen.

A patronus nem soká hagyta őt ez iránt kétségben. A kamra falára akasztva függött egy ölnyi hosszúságú pallos, két kézre való fogantyúval, fekete bőr tokban. Azt az öreg leakasztá a fogasról, kikapcsolta a tokot, melyben piros bársony bélés között hevert a tükörfényességű széles fegyver, melynek a két éle homorú volt már a sok köszörüléstől. Azt kivette belőle. S akkor azt mondá a fiának hideg, nyugodt hangon:

– Azért, mert negyven év óta vagyok bakó; ez alatt sok gonosztevőt elküldtem a másvilágra; de ilyen rettenetes gazember, mint te vagy, még nem került a kezem ügyébe.

– Együtt és egy csoportban vétetted mindazt, a mi -61- másokat különszedve is a vérpadra vitt. Tolvaj vagy! Megloptad a jóltevődet, ki házába befogadott. Álarczos vagy! Megtagadtad apádat. Istenkáromló vagy: hozzányultál az oltári szentséghez, tudva, hogy az a te kezedtől megfertőztetik. Gyilkos vagy: kétszeresen apagyilkos és feleséggyilkos; mert soha kegyetlenebbül még ember meg nem volt ölve, mint a hogy megöltél te engemet, ezt az ártatlan asszonyt és ennek az apját. Meg kell neked halnod.

– De ha vétkes vagyok, akkor állítsanak bírám elé! Nem bánom, olvassák rám a törvényt, s ítéljen fölöttem a törvényszék.

– Semmi beszéd. A te számodra nincs törvény. Az országnak van egy határozata, mely szól a «martalóczok»-ról, a kik embert lopnak. Azt mondja e decretum, hogy a hol egy martalócz tetten kapatik, hogy férfit vagy leányt ellopott, ne vitessék semmi bíró elé, hanem egyenesen a bakóhoz; az legyen a bírája s válaszszon számára a halál nemei közül. Te pedig martalócz vagy. Leányt loptál. Tetten kapattál. És én kegyelmes bírád akarok lenni, midőn csak fejvételre itéllek. Vetkőzzél le és térdepelj!

Henrik összeszedte minden bátorságát. El kezdett mosolyogni. Azt hitte, az öreg csak tréfál vele: meg akarja rémíteni.

– Jól van öregem: eleget rámijesztettél már. Untig volt a tréfából. Én se nem öltem, se nem raboltam. Apagyilkos épen nem vagyok. Tisztelem apámat; különben nem volnék most itten. Azért kérlek, add atyai áldásodat s bocsáss a feleségemhez, a ki önkényt követett s nyugtalanúl vár rám.

– A leány, kit elhoztál magaddal, nem feleséged és hiába vár reád. Hajnalban erős kiséret mellett visszaküldöm őt atyjához, a te halálhíreddel együtt.

E szóra dühbe jött a fiu. Elbízta magát testi erejében, a mivel bajtársai előtt olyan nagyra volt s elkeseredésében rárohant az öregre. Azt hitte, hogy kifogja a kezéből -62- facsarni a pallost, utat tör magának ebből a kelepczéből s a hogy meg tudott ugrani tíz év előtt padlásablakon át, sánczpalánkon, vizárkon keresztül, újra megkisérti az egérutat; azonban nagyon rosszúl számított. Az öregnek a balkarja elég volt, hogy őt mellberagadva, mint egy macskafiut, a kamra tulsó oldalára hajítsa, a hol fejét a falba csapva, összerogyott.

– Még csak ez volt hátra! dörgé az öreg, meg se melegedve. Hogy fel merd a kezedet emelni a te urad és bírád: a te apád ellen! Ezer-egy eset közül az első, hogy az elitélt birokra merjen kelni a bakóval. Lelkipásztor! Melyik bibliából tanultad ezt?

A megalázott ember e kudarcz után minden lelki erejét elveszté. A hős, ki magánál erősebb emberre akadt, a lelki harczra sem érzé magát többé erősnek; térden csúszott oda atyjához és zokogva könyörgött:

– Egyetlen fiam: ki apját megcsufolta! Te elszöktél tőlem. Azt mondtad: «az apám becstelen mesterséget űz: nem osztozom sorsában». Igaz, mert úgy van! Én az emberi fajzat szenyjét tisztogatom. A kezem nem lehet fehér, mint a liliom. Minden, a mi piszok, a mi förtelem, a mi utálat, engemet hí, hogy irtsam el. Irtóztató sors. De egynek viselni kell azt százezerek között. Úgy terem a rossz ember, mint a kigyótojás. Te magad láttad őket. Körül voltál tőlük fogva: tapasztaltad, milyen hatalmasok? Pedig már e pallos félig elkopott az irtásukban. Egy pokolnak a pinczéjét már magam töltöttem meg elkárhozottakkal. Mégis egyre nőnek, mint a mérges gomba. Ama bitófák nélkül az ördög birodalma kerülne felyül ebben az országban. Nekem is irtózat éjjelem-nappalom s nem szeretem magamat, a mikor egyedül vagyok. És mikor elalszom, egynek ott kell állni az ágyamnál, hogy felköltsön, mikor álmodom; mert azok rettenetes álmok! Le is tettem már egyszer e hivatalról, mert harmincz évi szolgálat után a király kegyelme feloldja a bakót s a királyi -63- levél «becsületesnek» hirdeti ki őt, harmincz évi utáltatás után. De a mint kezemet letettem a pallos nyeléről, félév mulva nem lehetett utazni e vidéken, s a városokból fényes nappal elrabolták az asszonyokat s a gonosztevők oda mentek tánczolni a feltört templomokba. És én újra visszamentem «dolgozni a vérben». Irtóztató munka. Ember elbújik, kutya vonít, legelő gulya szétszalad, ha közeledni lát, ha megérez messziről; a templomban nincsen számomra szék, a városban nincsen számomra nyitva ajtó. A jók még jobban utálnak, mint a rosszak. De az mind nem fáj nekem. Egyedül az fáj, hogy a tulajdon fiam is megutált engem! A másvilágon ezeregy rémalak, a ki ott rám vár, hogy levágott fejét hozzám vágja, nem fog megriasztani, hanem a tulajdon fiam, a ki arczul fog ütni, az lesújt a pokolra!

– Nem atyám! szólt közbe Henrik. Esküszöm neked az élő Istenre, nem utállak meg. Te is az emberiségnek szolgálsz. Nem itéllek meg érte. De én nekem nem adott oly erős szívet az ég. Én az engesztelés, a javítás missióját választottam. Én is azt a rosszat akarom irtani, a mit te irtasz, de nem vassal, hanem Isten igéjével és mind a kettőnk küldetése Istentől jő.

– Hát te azt hiszed, hogy ez megfér együtt? Hogy apád bakó legyen, te meg lelkipásztor? Hogy mikor az Úr vacsoráját osztod, reszketve nézzen minden ember a kezedre, ha nincs-e rajta az apádtól öröklött vérjegy? hogy eklézsiádban a gyermekek lángfolt anyajegyekkel jöjjenek a világra? Hogy a csőcselék ujjongva kiabáljon utánunk, mikor együtt megyünk ama gyászszekéren: «ahol megy a bakó meg a fia: a pap! Az öreg kettévágja a bűnöst, s a fia összeragasztja a lelkét!» s aztán kaczagjanak az én palloscsapásomon, úgy mint a te imádságodon? Vagy nem azt akarod? Hanem eltagadni továbbra is, hogy ki volt az apád? Mindennap egyet hazudni elébb és azután felmenni a szószékbe és hirdetni az örök igazságot. Nem akadna a torkodon ez a szó: «Miatyánk?» Esketnél másokat -64- és esküdnél hamisan magad? Prédikálnál az ötödik parancsolatról, s nem suttognának a füledbe az ördögök ez alatt? Hirdetnéd a halottak fölött a föltámadást és rettegve gondolná reá, vajha az apád föl ne támadjon halottaiból, a kit eltemettél? Maradj veszteg. Tartsd egyenesen magadat. Végezzünk!

S a hideg kő mintha megszánta volna. Alant, a mély boltozat alul csendes énekhang zengett fel, gyöngéd női hang zsolozsmája, az ismert esti ének:

Henrik repeső örömmel emelkedék fel a földről. Ez a meghatott hang bizonyossá tette a felől, hogy a halálos harag engesztelődéstől kezd lágyulni.

– Sokszor viseled nyelveden annak a nagy úrnak a -65- nevét! Tehát ha szeretsz élni, ha sajnálsz engem, ha szánod azt a szegény teremtést, akkor kelj fel. Ne sírj. Az nem hozzád illő. Férfi vagy. Vesd le ezt az öltönyt. Itt van másik. Vedd fel azt. Azután jer velem, a hová vezetlek.

Henrik leveté a fekete tógát, felvette a vászonzubbonyt, melyet az öreg vett elő számára egy fali szekrényből. A zubbony egyszerű volt, minden gomb és csatt nélkül. Egy bőrtüsző kellett csak hozzá, mely azt összeszorítsa. Henrik jól látá, hogy az öreg ugyanazon fali szekrényből kétszáz aranyat kiszámlál s azt a tüszőbe csusztatja. Aztán felcsatolja azt a fia derekára: «ez a tied». S aztán int neki, hogy vegye fel a mécstartót s ismét előbocsátja maga előtt, a csigalépcsőn lefelé. Ő maga viszi a pallost magával.

Magában arra gondolt Henrik, hogy csak ezuttal szépen megszabadulhasson az öregtől, többet ugyan nem fog a háza tájára jönni soha, a míg életben tudja.

S az öreg tudta jól, hogy a fia most erre gondol. S tett róla, hogy az meg ne tehesse azt, a mire gondol.

TIZEDIK FEJEZET.

(Melbenn elmondatnac az maas azzoni aallatnak heaabawalo zvgolodaasai az zeep welaagi rend ellen.)

A szép Mikhálnak minden legkisebb porczikája reszketett, mikor a gazdasszony levetkőzteté, hogy lefektesse az ágyba.

A Babura Pirka mindenféle jót akart vele tenni: fedőt melegített volna, sós korpát melegített volna, ezerjófüvet főzött volna neki, de Mikhál minderre azt mondta, hogy nem kell: nem a fázástól reszket ő, hanem – valami mástól.

A Pirka azt is elértette. Kivált mikor Mikhál elmondta neki, hogy még csak két napos házasok és még soha sem volt a férjével egyedül. -66-

Leült hát az ágya mellé, mikor lefekteté az asszonyt, és annak a picziny fehér lábait a kezével el kezdé dörzsölni. Azt mondta, hogy az jó az álmatlanság, meg a szívbeli nyughatatlanság ellen, ha valakinek a lábait dörzsölgetik.

– Az én kezem pedig sikeres kéz, mondá a Pirka, mert én hetedik gyereknek születtem, aztán most boszorkány vagyok.

Valami rosznevelésű nő elnevette volna magát erre a szóra: Mikhál pedig valami olyan bámulattal tekintett a Pirkára, mely közelebb volt a tisztelethez, mint a félelemhez. Ő még soha sem látott boszorkányt.

A Pirkának pedig tetszett az, hogy Mikhál imára kulcsolva teszi a kezeit a keblére.

– Az ám, most boszorkány vagyok. A kivel akarom, jót teszek: a kivel akarom, roszat teszek. De még a kivel jót teszek is, az is megbánja. Az előtt én is hóhér felesége voltam. Nekem tetszett az a mesterség. Csak azt csudálom, hogyan engedheti az a biró másnak, hogy a kit ő megkinzásra, megölésre itélt, azt ne maga kinozza meg, ne maga ölje meg. Mikor az, hogy egy eleven embert holttá tenni parancsolt, csakugyan az ő lelkét terheli, ha van lelke; ő számol róla a más világon, ha van más világ; hát azt a gyönyörüséget mért engedi másnak, hogy el is végezze a mit itélt? Ha én császár volnék, úgy rendelném, hogy a biró maga legyen a hóhér is. Én mindig ott jártam az urammal, mikor dolgozott. Egy alkalomról el nem maradtam volna. Ha asszonynyal volt dolga, annak én vágtam le a haját ollóval. De szép hajakat vágtam le! Mikor az uram meghalt, (egy veszett kutya harapta meg: abba halt bele) magam folytattam a mesterséget egy legénynyel. A legényem, nagy, hórihorgas kamasz, csuffá tett egyszer a piaczon; nem tudott semmire menni a munkával: aztán magam kaptam ki a kezéből az eszközt, én végeztem helyette. Ezért aztán elvették tőlem a mesterséget, elcsaptak; azt mondták, nem -67- asszony kézbe való a kard. Ugy kerültem ide szolgálatba Vihodárhoz. Az se kapna más asszonycselédet a házához: én sem kaptam volna más gazdát, a ki befogadjon. Hej de hidegek a piczi lábacskái! Ne meséljek valami szépet, galambom?

A galamb szóról eszébe jutott Mikhálnak az ő kedvenczkéje, a ki most is a táskájában kuttog s arra kérte a Pirkát, hogy vegye ki onnan a szegény állatot s adjon neki valamit enni és inni. Volt annak a számára tiszta buza is eltéve.

– Jaj szivecském, nem marad ám meg a galamb ennél a háznál. Annyi vércse, bagoly van ennek a hiujában, hogy azoknak a vijjongatásaitól is meghal az ilyen félénk teremtés. Ha pedig megmarad az ilyen nősténygalamb, aztán párja nélkül tojást tesz le, s azt kikölti, hát abból lidércz lesz.

A babona ragadós. Mikhál már kezdett tőle félni, hogy a galambja lidérczet talál kikölteni.

Bántotta a veszedelmes kiváncsiság, megtudni azt, a mi előtte ismeretlen. Ez az asszony volt az egyedüli némber a háznál. S akármilyen nő, mégis csak ragaszkodik ahhoz a másik nő; kivált egy ilyen háznál. Mert előtte beszélni.

A Pirka megetette, megitatta a galambot s azzal megint visszarejtette a táskába, jobb annak ott.

Mikor ismét betakargatta a meleg dunnával, medvebőrrel a szép asszonyt, észrevette a nyakában azt a kis selyem tarsolykát s erre dühösen kezdtek villogni a szemei. Azt gondolta, hogy amulet, a mi a boszorkányok hatalma ellen van kitalálva. Mikhál aztán mondá neki, hogy az pestis üző, semmi más.

– Nincs itt arra semmi szükség. Ebbe a házba nem üt be a pestis soha. Nagy egyptomi ragály idején mind a hóhér a sírásó. Egy se halt még bele.

(Ezt ugyan nem kell elhinni; hanem az olyan embereken, a kiknek az idegeik el vannak fásulva, nem fog olyan könnyen a ragály.)

– Szegény jó anyám emléke; sóhajta Mikhál, ajkához szorítva a selyem vánkosát.

– Ne tegye azt. Inté a némber. Valahányszor az emléket megcsókolják, a halott mindig egyet fordúl a sírjában.

– No no, gyöngyvirágom! Ne olyan keservesen! Mondjak valami szép mesét? Miről meséljek? A bányarémről, vagy a hegyi törpékről? Elmondjam a «Szalonnavár» történetét? Nem hallotta még?

Mikhál felhagyott a zokogással. Azt kivánta a Pirkától, hogy mondja el neki annak az asszonynak a történetét, a kinek a ruháit ő rá feladta.

– Jaj, lelkem, az igen szomorú történet. Attól maga nem fog elalhatni. De azért csak mégis elmondom hát. Gyönyörű szép asszony volt az; nemes házból való egyetlen leány. Férjhez adták egy lengyel úrhoz, a kit nem szeretett. Hanem mást szeretett. Egy szép barna magyar legényt. Nem is tartotta magát tőle távol. Egyszer a lengyel nemes meglát egy szép gránátszín selyem ruhát a feleségén. Kérdi tőle: hol vette az asszonyom ezt a szép selyem ruhát? Azt mondta az asszony: «Az anyám küldte Szikszóról a nevem napjára.» Az ura nem sajnált elmenni Szikszóra, megkérdezni a napától, hogy ő küldte-e leányának azt a szép zöld köntöst? Visszajött megint a feleségéhez. «Asszonyom, az anyád azt mondá, hogy igen is, ő küldte neked a szép zöld köntöst. Te is hazudtál, az anyád is hazudott. Valld meg, kitől kaptad azt a szép ruhát?» Akkor azt mondta neki az asszony, hogy maga vette azt lembergi vásáron ungvári örménytől, a maga pénzéből. Az ura nem sajnált lemenni Ungvárra, felkereste az örményt, megkérdezte tőle: nála vette-e a felesége azt a szép buzavirágszín köntöst? -69- Megint csak hazajött, elővette az asszonyt: «Feleség, feleség, nem mondtál igazat; az örmény is utánad hazudott: azt mondta, nála vetted a buzavirágszín köntöst.» Ekkor aztán az asszony csak megvallotta, hogy a kedvesétől kapta a granátszin ruhát. Ez lett a halála. Bizony elitélték ezért fejvesztésre. Ebben a szép ruhában kellett neki a vesztőhelyre kijönni, ott levetni magáról s felvenni a szőrzubbonyt. Soha se látott még senki olyan szép termetet, oly gyönyörű fejet, oly fehér nyakat. Ekkor történt velem az, a miről már beszéltem. Mikor az öreg legényem kezébe vette a pallost, s azzal meglátta maga előtt a szép teremtést, csak elzöldült az arcza, a szeme elmeredt, elkezdett reszketni, utoljára, mintha a nehézség törte volna ki, keresztül bukott a pallosban s leesett a padról fejtetőre. Ekkor a kisebbik legényemnek adtam a kezébe a pallost. Az meg azt tette, hogy térdre esett a térdeplő asszony mellé, s a kard markolatát, mint a feszületet tartva maga elé két kézzel, elkezdé imádkozni az «Ave Maria»-t. A birák elszörnyedtek; a lengyel nemes, a ki ott állt közelben, elkezdett szitkozódni, gyávának, pipogyának nevezve mindenkit, a ki «Venger» földön lakik s leköpte a vérpadomat. Erre én dühbe jöttem. Felkaptam a pallost, s egy csapással leütöttem a felesége fejét, s azután felkaptam azt a fejére feltüzött kontyánál fogva, odavágtam az arczához: «nesze polyák, vidd haza a magadét!» Ezért csaptak el azután.

– Majd én kimegyek, szép báránykám, s hallgatózom az ajtón, mit beszélnek az öreggel?

A Pirka kiment az étterembe, a vasajtón keresztül hallgatózni, mi történik a toronyban? Mikhál pedig ez alatt elzengé szépen a maga esteli zsolozsmáját; a mi felhangzott a toronyba is.

Nem sokára azután visszatért a Babura Pirka Mikhálhoz, azt sugva neki, ravasz vigyorgással: -70-

– Ne busuljon, drága kincsem. Már kiengesztelődött az öreg, most csókolódnak.

A vastag boltozaton és a kettős folyosó falán keresztül is áthangzott még ez a szomorú zürhang Mikhál szobájáig.

Mikhál aztán, hogy szelidebb gondolatokon pihentesse meg lelkét, azt kérdezte, hogy van-e a háznál kert.

– Nem lehet azt itt csinálni, liliomszálom, felelt a Pirka. Nem marad itt meg se virág, se fa. Próbálta azt a patronus felesége is. Az első nyáron minden fának az ága visszafelé görbült, mintha visszaakarna menni a földbe s a virágok gyökerét kirágta a féreg. Nem marad itt meg más, csak a gyepübodza: annak is veres bogyója lesz.

E közben a kutyák üvöltő kardala kezdett gyérülni. Mintha kevesbednének az énekesek.

Csak egy kutya üvöltött még odalenn, kétségbeesett magánydalt az éjszakában. A meglódult vihar rázta az ablaktáblákat dühödten.

Egyszer aztán az utolsó is, mintha kettévágták volna a szavát, úgy elhallgatott.

Mikhál mindez elidegenítő jelenetek alatt csak azzal vigasztalta magát, hogy hiszen mind nem tart ez tovább egy napnál. Egy nap, egy éjszaka még a siralomházban -71- sem sok; egyszer majd csak vége szakad. Ha ezt kiállta, tovább mennek. Lesz otthonuk. Csendes, nyugadalmas papi lak. Ott azután majd lesz virágos kert is, a galamb számára is galambház.

A Babura Pirka pedig jól jövendölt. A mint a kutyák elhallgattak végkép, a hosszú folyosón férfilépések közelítettek a hálószoba ajtaja felé; mire a Pirka czigány nyelven mondott valami büvmondást Mikhálnak, a mit az nem értett; valami czigány áldás lehetett az, s azzal elkotródott a szobából.

A fiatal asszony didergett s fogai vaczogtak. Összehúzta magát, mint egy sűn és nem merte behunyni szemeit. Hogy el ne aludjék, folyvást mondta magában a «kétszer kettő: négy»-et.

Henriknek pedig forrósága volt: egyre hánykolódott a fekhelyén és nagyokat sóhajtott, fohászkodott: «Jézus, Mária, Szent József!» s ha egy perczre eltalálta nyomni az álom, úgy tett, mintha fojtogatnák, s aztán nagyot rugott a lábával, majd szétütötte a nyoszolyát.

A nő didergett, a férj nyögött, a vihar rázta az ablaktáblákat, a háztetőkön csikorogtak a szélvitorlák, a hiú alatt sikoltozott a kuvik. Ebben telt le az éjszaka.

Hajnal felé nyomta el csak az álom a nő fáradt szempilláit, ki már két éjszakát virrasztott át s akkor aztán aludt, rémséges látásoktól gyötörve egész addig, a míg késő reggel be nem jött hozzá a Babura Pirka.

A gazdasszony egy virágos mázu csészében párolgó borlevest hozott az ébredő asszony számára. -72-

Nem törődött vele, hogy az boszorkány, s nem sokat kérdezte, hogy attól az italtól, a mit készített, nem változik-e át valami mássá, mint a mi eddigelé volt?

Akkor azt látva, hogy már egyedül van a fekhelyén, azt kérdé a Babura Pirkától:

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Melyben leraizoltatic, mill zewrniev naghi wezedelem leezen abbol, ha az azzoniaallat ninchen megeleegedwe az ew sorsaawal ees nem engedelmeskedic az ew hitews taarsaanac.)

Egy ideig azt várta, hogy a szive most mingyárt meg fog állani és nem ver többet és hogy az egész világ el fog sötétülni körülötte; még az ujjai hegyében is érezte azt a rémületet, a mi a szivét elszorította. Aztán visszatartotta a lélekzetét, azt hitte, hogy úgy is meglehet halni.

Már mégis úgy kell lenni, hogy az a vajákos asszony valamit adott be neki abban az italban, a mitől olyan rögtön elváltozzék: valami varázsló szert; mert különben -73- nem jöhettek volna ilyen gondolatjai; a miket nem csak magában, de az ágy szélére ülve félig öltözetlen el is mondott: talán a jelenlevő asszonynak, talán csak a láthatatlanoknak, talán csak a saját öt ujja hegyének, a mire az ajkát támasztá, a térdére könyökölve.

«Tehát mire való a bölcsek minden tudománya? A szentek mondásai. A horoscop. Az égi aspectusok! Hogy adnád te a kezedet, te! egy lelkész leánya, egy olyan férfinak, a kinek az apja vérben dolgozott? S ő is azt fogja tenni, a mit az apja. Örök vérontás munkájába temetnéd-e el az életedet? Mindennap vérre ébredni, vérrel feküdni le! Mindennap érezni a vért annak a kezén, a ki megölel! Hozzá kötve lenni egy emberhez, a kinek a hivatala az, hogy Isten teremtéseit, miknek az Ur életet adott, erőszakos kézzel leölje! Ah, csak juhok és tulkok véréről volt pedig szó!»

«Az az önmozgó kutya nem hiába csóválta a farkát s öltötte a nyelvét egyremásra: tudta, hogy kutyahalál lesz ebből. És az élő bölcs ember nem tudta, hogy emberhalál lesz belőle!»

«De hát mire valók akkor az amuletek, a nyakban hordott talizmánok? mire valók a szentek karai az égben, ha ettől meg nem tudják őrizni a bennük bizó embert?»

– Hahaha! Kaczagott erre Babura Pirka; gyémántom! úgy van ám az, hogy több az ember a világon, mint a szent a másvilágon. Nem jut mindenkire egy, a ki gondot viseljen rá; ördög pedig minden ember számára van hét! Engem is így lopott ám el az uram hazulról. Azt mondta, mikor megkért, hogy timár. Én voltam a bolond, hogy meg nem kérdeztem, micsoda bőrből dolgozik? Hopp hirével! De sokszor megfizettem én neki ezért az egy csalásért.

– Nem! kiálta daczosan Mikhál s visszafeküdt az ágyba. Hol vannak az öltönyeim, a mikben idejöttem?

– Száradnak még. Nagyon nedvesek még. Meg is vannak tépve, össze kell ölteni.

És megtette, hogy nem kelt föl az ágyból; nem vette fel azt a czifra gyászruhát magára, a mit a másik szerencsétlen asszony viselt valaha.

Nem is alkalmatlankodott neki egész nap senki. A ház népének mind a városban volt dolga.

Babura Pirka behozta neki az ebédet; de a hogy behozta, úgy ki is vitte. Nem evett ő semmiből.

Este későn aztán hazajött a férfi sereg: hallatszott megint a nagy ebvonítás, durva férfihangok; nehéz léptek a folyosókon. Csak a mikor az ő ajtaja előtt elment valaki, fogta elhaladó csoszogásra a lépésit; valaki azt suttogta az ajtó előtt: lassan járjatok, az asszony fekszik.

Hajh milyen boldog volt Mikhál, mikor ilyen estenden otthon a kis kamrájában elővehette a tudákos könyvet. Akkor nem volt egyedül.

Az éj beállt. Mindenki aludni ment már. Mikhál szobája felé óvatos léptek közelítettek.

Skarlátpiros dolmány volt rajta, aranysujtással kihánytatva; bogláros öv a derekán, még a könyökén is arany sallang fityegett, sárga csizmához feszes szarvasbőr irhát viselt a szárán, az is tele paszománttal. Nyalkább vőlegényt menyasszony nem is kivánhat magának.

A mint pedig belépett a szobába, Mikhál felszökött az ágyából; a medvebőrt termete körül csavarta s haragtól csattogó hangon kiálta: -75-

– Ki mer idejönni? Ez az én uramnak az ágyasháza: a nagylétai lelkipásztoré! Másnak nincs mellettem helye!

Már úgy kell lenni, hogy a boszorkány adta bűvital változtatta meg így a Mikhál természetét; mert különben el se lehetne hinni, hogy a gyönge félénk teremtés, e szörnyü elhagyatottságában, ilyen szavakra mert volna fakadni.

S hogy ez valósággal varázslat volt, az onnan is bizonyos, hogy az a nagy erős ember, a kinek azt a gyönge teremtést engedelmességre igazítani csak játék lett volna, úgy megijedt annak eltiltó kezétől, úgy meghátrált villogó szemétől, hogy még csak szólni sem tudott semmit; de mint a leforrázott kutya, kioldalgott az ágyasházból, s elhordta a czifra zsinorós irhát.

Künn az ajtó előtt valaki elnevette magát, a ki ottan leskelődött volt: egy női hang; mire a férfihang fogcsikorgatva fujta ki az Isten nevét. – Az csak nem a létai lelkész volt?

De nem bizony! Hol van az már? A tegnapi éj, meg a mai nap munkája után be volt zárva Henrik előtt minden templomajtó: le volt törve előtte minden szent kathedrához vezető grádics.

Vissza gondolt elmult leánykorára: az ártatlan örömökre, a mik közt napjai leteltek; a tanulmányokra, a mik másnak talán teher: neki gyönyörűség okozói voltak.

A bölcs ecclecticusok, polyhistorok, encyclopædisták mit használnak most neki? erkölcstan, kertészettan, gazdasszonykodás! Itt nincs se erkölcs, se kert, se gazdaság.

S ha pedig arra gondolt, hogy milyen boldog lehetett -76- volna akkor, ha annak adta volna kezét, a kit szivében szeretett, a ki nem volt tudós, de bizonyára becsületes, őszinte, igazlelkű és szerelmes: akkor igen rossz gondolatai támadtak.

Arra gondolt, mikor a hold besütött az ablaka kettős vasrácsozatán, hogy milyen jó dolguk van a boszorkányoknak, ráülnek egy seprűre s ki tudnak repülni az ilyen szűk vasrács között is.

Valjon gondol-e még ő rá elhagyott kedvese? Valjon meg fogja-e tudni valaha, hogy szivének választottja mily nyomorult sorsra jutott?

A mint így törülgetné sűrű könyeit: egyszer csak hallja, hogy megzendül oda alant az udvaron egyik kedves dala, a minek az a verse, hogy: «Amott kerekedik egy fekete felhő, Benne tollászkodik sárga lábú holló!» Tárogató síp fujta azt.

A tárogató siphoz akkor is kevesen értettek. Fortélyos egy hangműszer az: a ki nem ért hozzá, mikor belefuj, olyan hangot ad rajta, mint mikor a kutyának a farkára taposnak; de a ki kitanulta a módját, minden nótát a leggyöngédebb szívhez szóló hangokon tud eljátszani rajta: olyan hang az, hogy elfacsarja az embernek a szivét, s maga se tudja mért, sirva fakad rajta; azok a régi dallamok úgy hangzanak belőle, hogy az embernek eszébe jut tőle édes anyjának dajkadala s az édes apjának temetésén szólott ének, fáj ez jól esik amaz. Ha pedig megint más hangból veszi a hozzá értő a tárogatót s neki ereszti annak harsogó zenéjét, az meg oly hatalmas riadót ád, hogy két mértföldnyire fölveri a csendet, s felkölt minden érzést, a mi lángot foghat. Bátorság, elkeseredés, legénykedő hőség támad a szivekben. A ki azt hallja, azt hiszi, ott jönnek a Kárpátokról alá ujra honfoglaló ősei, s úgy érzi, mintha eléjük kellene mennie: hol a kardom? hol a paripám?

Harmincz évvel később a Rákóczy-hadjáratnak ez volt a lelkesítő hangszere. Azért annak az elmulta után a békeszerető -77- kormány minden tárogatót összekerestetett az országban, nem külömben, mintha szakállas ágyu volna és összetörette. – Nagy ritkaságnak maradt meg egy példány a budapesti nemzeti muzeum számára: annak a fujásához is csak kevés ember ért már az országban.

De akkoriban is nagy tudomány volt az. Csupán Kis-Szebenben lakott egy tárogatós, a ki értett a betanításához. Esztendeig kellett nála szolgálni inasképen a tanítványnak, a kit felfogadott s az embernyi embernek aljas cselédi munkát kellett végezni, ruhát mosni, főzni és fát vágni, a míg felszabadította.

Azért beszéltünk pedig ilyen sokat a tárogatóról, hogy megértessük Mikhálnak azt a nagy örömét, a mi szivében támadt egyszerre, mikor ezt a dalt meghallotta.

Az atyja gyakran beszélt előtte egy korhely, kicsapott diákról, a kit a tanulók Simplexnek csufolnak, s a ki a dalaival sok kárt tesz a muzsafiakban, mert elvonja őket a tudományoktól. Különösen az a Kalondai minden korhelységét ennek köszönheti. Testi-lelki barátok együtt. Pedig a Simplex egy aljas ficzkó, a ki nem szégyenlett egy esztendeig a kis-szebeni trombitásnál inaskodni; most pedig eljár a nemes urak lakodalmaira, mulatozásira, így keresi a kenyerét. Elmegy ez az ország egyik végétől a másikig is, ha tivornyára van kilátás.

Ezt mind megszólásképen mondta el a professor úr a leányának; de milyen nagy vigasztalására szolgált neki most ez a tudomány.

Abból, hogy kedvencz dalait, egyiket a másik után, hallotta elzengedeztetni az udvaron, ilyen okoskodást csinált:

«Ha Simplex idejött, bizonyosan azért jött, hogy Kalondai küldte. Ha ittmaradt, bizonyosan azért maradt, hogy megtudjon felőlem valamit. Ha megtudja, mi sorsra jutottam, bizonyosan fölkeresi az ő testi-lelki barátját, és elbeszéli neki.»

Elhallgatta óra számra a szép holdvilágnál azokat az ismerős búskomor nótákat, a miket otthon a cselédei danoltak előtte, mikor meghallották az erdőn a tárogatót. (Mert az ilyen fehércseléd: mingyárt utána énekli a nótát, mihelyt a muzsikát hallja az utczán.) Maga is utána dudolta néha a «Hussz-nótát» aztán a «három száz özvegyasszony tánczát» (lengyelül a «tri szto Bdow tancz»); végződött a sor a «halott táncza» kisérteties dallamával.

Reggel bejött hozzá a Pirka. Hozta számára a borlevest, jól megfűszerezve fahajjal, szegfűszeggel, szerecsendióval.

– Ugyan ki az az alkalmatlan ember, a ki az éjjel itt trombitált az udvaron?

Már kezdődött nála a ravaszkodás. – Mert ilyen az asszonyember. Ha szeretettel, gyöngédséggel bánnak vele, akkor olyan szelid, őszinte és igaz, mint a galamb. – A nyelve együtt jár az eszével. De hogyha bántják, üldözik, szorongatják, akkor ravasz lesz magától, mint a kigyó: senki se tanítja rá, mégis megtanulja. Elébb jár az esze, mint a nyelve s mást mond, mint a mit érez.

– Dejszen nem válik az innen meg egyhamar. Ha kergetnék, se menne. Nagyon jól mulat a legényekkel. Bált is csaptak az éjjel. A legények tánczosnét is hoztak: mindenik behozott magával egy házi komondort, azt két lábra állította, s úgy tánczolta vele a «kutyakopogóst». Ha ott lett volna, tündérkém, eldűlt volna nevettébe. Utoljára -79- tiszteletül mindenik megcsókoltatta a tánczosnéjával a muzsikást. Hahaha!

– Disznó! szólt Mikhál, a saját száját törülve meg. Aztán még se megy tovább, a hol így bánnak vele?

Mikhál aztán elgondolkozott rajta, hogy milyen erős lehet azoknak az embereknek a barátsága egymás között, a kiknek az egyike megteszi azt a másikért, hogy önkényt beszállásolja magát a bakó házába: nem irtózik annak vendége maradni, komázik a hóhérlegényekkel, bolondjává lesz a mulatságaiknak, eltűri maszatos tréfáikat, sőt még a házi boszorkánynak is udvarol; – csak azért, hogy hirt vihessen a barátjának a felől a nő felől, ki miatt annak a szive megfájdult.

A Babura Pirka ma sem hozta be Mikhálnak a viselő ruháit, a mikben idejött; az pedig ma sem vette föl a czifra gyászmezt: inkább azt mondta, hogy beteg és fekve maradt az ágyban.

Sem ezen a napon, sem a másik napon. Várt, a míg Mikhál egyszer fel fog kelni.

Az pedig inkább nem evett egész nap egyebet levesnél, csak hogy azt mondhassa, hogy beteg és ne legyen kénytelen felöltözni.

És aztán éjről-éjre mindig hallotta azokat a dalokat az ablakán keresztül; mintha valaki biztatná a tárogatóst odalenn, hogy csak azért is fujja tovább!

Hogy jobban beleszokjék, egész nap nem hagyták kijózanodni. Adtak neki nehéz komlóval készült sert, a mitől az ember feje elbutul. Enni pedig sok fokhagymát adtak neki, a mi az embert goromba pimaszszá teszi. Az a tudat maga, hogy az ember fokhagymát evett, elég arra, hogy magát minden finomság ellenségének tekintse. A durva -80- tréfák, miket apja legényeitől hallott; a szenny és piszok megszokása; a nehéz mámor, a miből egész nap nem engedték kijózanodni, napok mulva annyira eldurvították a lelkét, hogy nem is lett volna képes egy olyan gyöngéd teremtéshez, mint Mikhál engesztelőleg közelíteni, hanem inkább megtanult trágár dalokat énekelni és versenyt káromkodni a többi csamangókkal.

Ha a nagytiszteletű úr látná most a vejét: azt hinné, hogy ez az a «homunculus», a kiből az alchimista kiszivattyúzta a régi lelket s újat fujtatott beléje.

Az, hogy a felesége kikergette a hálószobájából, semmi rendkívüli dolognak nem találtatott. Abban a században az asszonyok olyan szemérmetesek és tartózkodók voltak, hogy nem is lett volna illendő, ha az új házasok mingyárt az első napokban szerelmetes turbékoláson kezdték volna: sőt megkivántatott, hogy mikor a férj az első csókot elrabolja a felesége ajkairól, az asszony tíz körmének a nyomait ugyan elhozza az ábrázatján; nem különben, mintha párduczokat szelidített volna; s a mely asszony a mézes hetek elején ki tudta dobni a férjét egy párszor a hálószobájából, az nagy magasztaltatásra tarthatott számot.

Ahhoz is szokva voltak, hogy a szemérmes asszony, a ki rátartja magát, megvonja magától az eledelt; sőt úgy tesz, mintha megnémult volna az első napokban. Ez is a jó erkölcshöz tartozott. Csak azután, ha sokáig tartott az abstinentia, úgy, hogy az egészségi állapotot lehetett félteni, gondoskodtak annak eloszlatásáról. Az enni nem akarás ellen ürömlevelet dugtak az asszony csizmácskájába. Arra pedig, hogy a szava megjöjjön, a «békakorsócska» levelét mártották az italába (mivelhogy a béka a vizi állatok között az egyedüli, a melyiknek szava van).

Ha pediglen bűbájos megrontáson alapult volna a hitvesek közötti antipathia, ennek az eloszlatására semmi sem használt olyan bizonyosan, mint a «mandragora» gyökér, mely tökéletesen olyan, mint egy emberi alak, -81- a két lábszárával, s szintén, mint az embernél, külön van a férfi, külön a nővirág. Azért az ilyen mandragora gyökeret szokták az egymástól idegenkedő házastársak vánkosába dugni, még pedig a hím mandragoráét a nőébe, a nő mandragoráét a férfiéba. Ezzel a mandragorával egész vásárt űztek a hegyvidékiek és csaltak is vele, mert a közönséges mirabilis gyökerét adták el helyette, a minek természetesen nem volt ez a virtusa. Ha nem használt a szer, akkor nem volt igazi a mandragora.

A Mikhál tehát még mindig megkötve tartotta magát, hogy se föl ne keljen, se föl ne öltözzék, se meg ne szólaljon, se valami ételnek nevezhetőt be ne vegyen.

Péntek napon azonban, mikor a Pirka belépett a Mikhálhoz, az erőset tüsszentett.

Péntek napon tüsszenteni annyit jelent, hogy ellenségünk diadalmaskodik rajtunk. Magyarázá neki a Pirka.

Azután meg észrevette, hogy az ablak vas táblái éjszakára nyitva voltak hagyva s azért megfeddé Mikhált: «az nem jó, ha valakire a hold rásüt, mikor alszik, mert mind kihúzza az ember szivének az erejét».

Azután azt is megsugta a Mikhálnak, hogy az ifju patronus ma teszi le a remekét!

Az ilyen alkalomra minden legénynek egy szűknyakú üvegcse aqua vitæt szoktak inni adni, hogy erősebb legyen a szív tőle. A patronus maga olyan aqua vitæt használt, a mibe szarvas könyek voltak vegyítve és napraforgó virág harmatja, a mi Arnoldus de Villanova bizonyítása szerint olyan hathatós életerősítő szer, hogy a ki azzal él, talán soha se hal meg, a míg abban nem hagyja.

A Henriknek még azonkívül ezen a napon, mivel hogy egy idegen kutya megharapta a bokáját s nem lehetett tudni, hogy nem volt-e «rossz» kutya? a szokásos antidotumot be kelle venni, a mi az akkoriban oly nagybecsben tartott contrayerva pilula volt, a mit a sumatraiak találtak -82- fel a boitinenga kigyó mérges harapása ellen. Lehet, hogy ennek is hevítő hatása volt a vérére.

Az is meglehet, a mint a tudósok mondják, hogy a vérengzés látása felkölti az állati szenvedélyeket, s a mely napon valaki vért ontott, azon leginkább hajlandó a szerelemre.

Mindezekhez hozzájárult, hogy ezen a napon este az öreg patronus nagy áldomást adott az egész legénységnek, a hol először sert, azután veres bort ittak. A legények is sokat kötődtek a Henrikkel: csufolták, hogy papucsvitéz, hogy a felesége a szögletbe szokta állítani s megdöngeti a guzsaly-nyéllel; fejébe ment a bor és a vér; a mandragora megtette a többit: mikor vége volt a dinom-dánomnak, odament a Mikhál szobájának ajtajára, neki vetette a vállát s betörte azt erőszakosan.

Reggel a szép Mikhál szeme alatt volt egy kék folt, a homlokán meg egy daganat; a nyakáról meg le volt szakítva az a drága amulet, a mit az anyja készített a pestis ellen, s a mit az apjától kapott nász-ajándékba.

– Minek vagy te már nekem? mondá az amulethoz beszélve; ha meg nem tudtál engem védelmezni? Mely pestisnek, mely döghalálnak akarsz még lenni elhárítója, ha ezé nem voltál?

Azután elővette a galambját, a mit magával hozott hazulról: ahhoz beszélt.

– Te vagy az oka mindennek! Miért fájt a szivem olyan nagyon miattad? Miért nem tudtalak megölni akkor? Fojtottalak volna meg; koppasztottalak volna meg; huztalak volna nyársra; téptelek volna szélylyel; most nem volnék itten. Már most eredj haza. Vidd vissza az amuletet. Kössük a nyakadba. Vidd el az atyámnak. Tégedet védjen meg az amulet az úton vércséktől, kányáktól, atyámat otthon az én keserű sóhajtásaimtól.

Azzal fogta az amuletot s a szalagnál fogva, melyen meglátszott, hogy nem leoldva, de erővel volt leszakítva a nyakából, felköté azt a galamb szárnyai alá. -83- Aztán kinyitá az ablakot s szárnyára bocsátá a galambot.

A galamb egyet nevetett galambok módjára, aztán felrepült a magasba s Mikhál nem tudta meg többé, hogy mi lett belőle?

Hát pedig az lett belőle, hogy még az nap hazaérkezett Késmárkra, s a mint a nagy tudományú férfiú vastag könyvébe elmélyedve ülne, megzörgeté az ablakát.

Tudós Frölich Dávid professor csodálkozva bocsátá be az ablakán a szárnyas postát s még nagyobb lett megütközése, mikor meglátta annak a szárnyai alá kötve a drága amuletot, a minek a szalagja erőszakkal volt elszakítva.

A milyen bölcs volt és nagy mathematikus, ebből kiszámítá, hogy leányával nagy bajnak kellett történni.

Nem kérdezte aztán a jó tudós az égi jegyek aspectusaitól, hogy jó nap-e ez az útazásra? se karavánra nem várt, a kihez útazótársnak csatlakozzék; hanem rögtön fogta a botját és elindult egyes-egyedül gyalog, – felkeresni a leányát.

Azután hol gyalog, hol szekérre kapva, hol szamaragolva igyekezett egyenesen Nagy-Létára. Hite szerint ott kellett már lenni az új párnak.

Ott az özvegy tiszteletesné pedig nagy zúgolódással fogadta, hogy még színevilágát se látta az új papnak; a mi nagy hiba; az újszülötteket mind a szomszédba hordják keresztelni. Sőt, a mi még nagyobb sérelem, a mult heti lőcsei vásáron a protestans hitű gonosztevőket is a pápista barát kisérte ki a vesztőhelyre, a mi flagrans megsértése a linczi békekötésnek s kárbaveszése négy körmöczi aranynak.

A tudós úr innen Kis-Szebenbe ment. Kérdezősködött Henrik atyja, az öreg Kaczenreiter felől.

Soha senki sem hallotta ezt a nevet Szeben városában. «Vihodár»-nak hítták annak az apját is. Még a városi számadások rubrikáiban sem volt annak más neve, mint Vihodár. A fiáé is az lesz. -84-

Az öreget kinevették a Kaczenreiterével. Azt mondták neki, hogy áprilisbe küldte valaki.

Nem akart tágítani. Sorba járt minden házat Szeben városában, keresve a vejét, meg a leányát s nem találta őket sehol.

Arra az egyre nem jött rá, minden tudománya és bölcsesége mellett, hogy abban az egyetlen egy házban keresse őket, a mely a városon kívül van.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

Mikor ezen a reggelen a Babura Pirka feljött az asszonyához, nagy bámulatára teljesen felöltözve találta őt maga előtt. A szép gránátszín selyem rokolya volt rajta.

(Ezt már bizonyosan a csizmájába dugott üröm és a békakorsócska okozá.)

Mikor aztán a Babura Pirka előjött a mindig kész hideg fokhagymás sülttel és a palaczk borral, Mikhál leült az asztalhoz s elébb ivott, aztán evett, – aztán megint ivott.

Mikor aztán jól evett és ivott, akkor odafordult a Babura Pirkához és azt kérdé tőle:

TIZENHARMADIK FEJEZET.

(Meeg chac gianittatnac; de egeezlen nem tvdatnac az gonoz bozorkaan alattomoss practicai.)

A Babura Pirka mindenekelőtt hozott be magával egy tégelyben olyan szert, a mitől az ütések kék foltjai csoda módon nagy hirtelenséggel elmulnak; a mely pedig nem áll egyébből, mint corporis Christi napján hajnalban bal kézzel, a napnak hátat fordítva a földből kitépett buzavirág gyökerének levéből, item: zöld csütörtökön szedett cardamomum nedvéből, szűzraj mézével összekeverve. Ezzel bekenegeté a Mikhál homlokán és arczán látható kék foltokat, a mi annak nagyon jól esett. Aztán megdicsérte jól, hogy ugyan a Henrik mester is elmehet dicsekedni azzal, a mit kapott.

– Tehát legelőször is, kedves rózsám, ha egy asszony nem szereti az urát: akkor úgy tesz, mintha nagyon szeretné, mert a féltő indulat olyan mérges kutya, ha éhezik, ébren van, ha jóllakott, elalszik. A ki nem szereti az urát, azon van, hogy az se ne lásson, se ne halljon. S nem terem a hegyek között oly bűvös-bájos gyökér, a mitől a férj úgy megvakuljon, megsiketüljön, mintha az asszony megcsókolja a szemeit s azt sugdossa a fülébe: «galambom, gyémántom». A mely asszony haragos, az mindig a hátán hordja a férjét, a jó kedvű asszony ellenben mindig a fején ül az urának s odaviszi, a hova akarja. A szép asszonynak nem -86- kell még kantár, hogy lovat csináljon a szakállas emberből, a hogy mink vén boszorkányok szoktuk. Selyemszál is jó még annak: hizelkedő hangjának selyemszála. Aztán a szép asszonynak a tenyere, a mi végig czirógatja az ura orczáját, olyan aranybánya, hogy nincs az a selmeczi bánya, a mi úgy fizesse a termésaranyat. Erre pedig nagy szüksége van az olyan asszonynak, a ki a másik kérdésére is választ akar kapni. Hát még a harmadikra? Már pedig én azokra is tudok választ adni. A milyen igaz, hogy Babura Pirka a nevem s boszorkányok hadnagya vagyok, olyan igaz, hogy elhozom neked, szépséges violám, a te szeretődet. Azt se kérdem, kinek híják? Azt se kérdem, hogy hol lakik? Messze van-e, közel van-e? Elküldöm érte a bakkecskémet s az elhozza őtet, a hova kivánod, ha az én tanácsomat mindenben követed.

A boszorkány hatalmat vett már a gyönge asszonyi teremtésen úgy, hogy az megfogadta az első tanácsát. Mikor délesti ebéden összetalálkozott az urával, bár mások is látták, nem szégyenelte azt megölelgetni, körülczirógatni, sőt azt is eltűrte, hogy az ura a térdére ültesse, s kérlelő gyöngédséggel megcsókolja az arczán azt a kék foltot, a mit nem haragból jövő ütés ejtett. A mi mind nem lett volna kárhoztatásra méltó enyelgés, mert hiszen hitvestársak voltak; hanem tudjuk, hogy ez csak tettetés volt az asszony részéről, mert szivének mélysége utálattal és gyűlölettel volt eltelve azon férfi iránt, a ki elszakította őt az igaz szeretőjétől, azon hazug kecsegtetéssel, hogy tiszteletes asszonynyá teszi, pedig hóhérmesternévé tette: örökre eltemette, hogy soha tisztes társaságot ne lásson életében.

Azonban pedig olyan jól tudta követni a Babura Pirka rossz tanácsát, hogy a férjének hizelkedjék (pedig nem is a skárlátpiros dolmány volt rajta, hanem csak a munkához való vászon köntös), hogy az ura örömében és nyájasságában lecsatolá a zubbonyát átszorító bőrtüszőt, s odaönté az ölébe, a kötényébe, a kétszáz aranyat. -87-

Másnap reggel előfogta a Mikhál a Babura Pirkát, s azt mondá neki, hogy már most feleljen a második kérdésére.

– Jaj, lelkecském, erre nem olyan könnyű megfelelni. Azt a mást kell felkeresni elébb. Azt pedig fel nem találja más, mint az én fekete bakkecském. Az pedig mind addig nem kelhet útra, a míg arany patkót nem vernek a lábára.

A Mikhál a tarsolyába nyult s kivett belőle négy aranyat, s odanyujtá azt a boszorkánynak, megzörrentve a tarsolyt, hogy hallassék, hogy van ott még több is.

– Hát nem tudod, kis bogárkám, hogy a kecskének hasított körme van: nem négy patkó kell annak a lábára, hanem nyolcz.

– No meglátod kis békácskám, hogy elhozza neked a szeretődet a fekete bakkecske; csak el kell várni az idejét a mikor egyszer mind az öreg, mind a fiatal patronus elmennek hosszú útra, a mi bizonyosan meglesz az eperjesi országos vásáron.

Hát mit tehetett mást? Mikor minden eddigi hite leromboltatott; apja bölcsesége, anyja amulétja erőtlen semmiséggé lett szemei előtt; megcsalták, megalázták, bezárták, kicsúfolták, megkinozták; pedig senkinek se vétett; pedig olyan jó volt. Azt gondolta, no hát legyünk rosszak, talán azért jobb lesz a fizetés?

Babura Pirka pedig abból a nyolcz aranyból négyet mindjárt odaadott a Simplexnek, a többit megtartá magának s ettől a naptól fogva Mikhál nem hallá a tárogató dalait az udvarban zengeni. -88-

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

(Az holott elmondatic, mikippen nem mindenkoron keewaanatos zerenche az hatalmas vracnac taarsasaagaabann walo mvlatozaas.)

Annak pedig, hogy a szép és szerencsétlen Mikhál miért nem hallá többé a tárogató dalait az udvaron felhangzani, nem egyéb volt az oka, mint hogy a Pirka elküldé a Simplexet, hogy keresse fel azt a férfiut, a kit az ifju asszony szive szerint szeret, s a kiről annyit tudott volt, hogy a Simplexnek jó barátja.

Annyit ugyanis kivallott előtte a tárogatós, hogy Mikhál akarata ellenére adatott férjhez s mást szeretett igazán; de mint afféle németnek, a ki előre lát és soha sem hordja a nyelvén a szivét, mint a magyar, volt annyi jó dolga, hogy nem mondta meg a boszorkánynak az ifju valódi nevét, sem azt, hogy hová való igazán, hanem hazudott neki valamit mást. Hiszen, ha boszorkány, hát találja ki magától!

A gonosz Pirkának azonban elég volt ennyit tudni, hogy a szegény ártatlan teremtést megrontsa. Mert az ilyen boszorkánynak nemcsak azért jár az esze a fiatal asszonyok tőrbe ejtésén, mivelhogy ők maguk már lekötelezték magukat a Belzebubnak, hanem azért is, hogy a kit egyszer praktikáikkal megejthettek, azt azután kényük szerint kifoszthatják s azoknak a gyöngeségéből saját maguk duskálkodhatnak.

Az előre kapott nyolcz aranyból tehát négyet odaadott a Simplexnek utiköltség fejében, s utbaigazította, hogy merre menjen ki Sáros felé, minthogy a tárogatós azt állította, hogy Mikhál kedvese Erdélyben lakik.

A Simplex pedig, mind a mellett, hogy német volt, mégis jámbor igaz ember volt, s minthogy iskolákat is járt, jól tudta azt, hogy az olyan házasságot, melynek kötésénél csalás fordult elő, a consistorium meg szokta semmisíteni; már pedig itt világos a csalás, a midőn a kérő -89- mint lelkész mutatja be magát, s kisül róla, hogy hóhér. Ezt akarta ő tudtára adni testi-lelki barátjának, a ki azután, ha kivánta, elválaszthatá lészen az asszonyt a csalárdul hozzákötött urától, hogy törvény szerint egybekeljen vele.

És annak köszönheté a Simplex, mivelhogy igaz úton járt, a maga csodálatos megszabadulását a legnagyobb veszedelmekből, a miktől semmiképen meg nem menekült volna, ha ő is olyan gonosz szándékból indult volna el felkeresni a Mikhál kedvesét, a milyenből őt a boszorkány útnak indítá.

Mert alig haladt valami egy óra járásnyira, a tárogatóval a hátán, abban a mély völgyben, a mit Farkasvölgynek és Bukfenczvölgynek is neveztek akkoriban, s a min oly keskeny út vezetett végig, meredek sziklák között, hogy két öszvér alig birta egymást kikerülni, a mint egyszerre csak eléje ugrik két marczona alak egy sziklahasadékból s baltát forgatva a feje fölött, azt mondja neki, hogy «megállj».

A jámbor tárogatós nem tudhatta, hogy mifélék, a kik megállítják? mert azon időben a vármegye pandurjai épen olyan öltözetet viseltek, mint a zsiványok, hogy azokat könnyen meglephessék. Fejükön magas báránybőr süveg volt; ingük fekete, mert zsírban volt kifőzve s aztán a kürtőben megfüstölve; az is derékban tüszővel leszorítva, ebbe handzsár és kalapács dugva; lábaikon bocskor, kezeikben puska és hosszúnyelű balta.

Az utonállók azt mondták a tárogatósnak, hogy várjon ott, a míg a többiek előkerülnek, majd azok aztán megmondják, hogy mi lesz vele? addig pedig ki ne nyissa a száját, mert főbe kóllintják.

Nem sokára egy füttyentés után előjött, a sziklákról leugrálva, hasonló négy marczona ficzkó, azok a tárogatóst közrefogták s intettek neki, hogy menjen velük.

Egy szűk sziklavágányon kényszerítették fölhágni, a mibe jobbról-balról emberi tudománynyal lyukak voltak -90- vágva, hogy a felmászó kezével, lábával azokba kapaszkodhatott. Olyan volt az, akár egy kürtő. S helylyel-közzel nagyobbacska lyukak tátongtak a sziklafalból, a mikből félelmes morgás hallatszott elő. A kisérők biztatták a Simplexet, hogy semmit se féljen, medvebarlangok azok, az öreg medve szoptat ilyenkor: nem bánt senkit, ha nem háborgatják. Hanem szemközt találkozni csakugyan nem szeretett volna a Simplex egy szörnyeteggel, a ki talán még a zsiványnál is rettenetesebb teremtés, s a kinek ismerte azt a jó szokását, hogy mikor egy ilyen szűk úton összetalálkozik a hegy lakóival, azt szokta tenni, hogy két lábra emelkedik és az útban talált embert, nem is rosszakaratból, hanem csak játékból úgy átöleli, hogy megfulad a karjai között, a mikor a hegylakó nem is szokta védni magát, csak kirántja a kését, s a nyelével a tüszőjének feszítve, bevárja, hogy az ölelkező medve markolatig döfje a szügyébe. Így néha megmenekül az ölelésétől.

A mint a szűk sziklakürtő végét érte, egy tágas, köröskörül meredek szirtektől körülfogott szakadékban találta magát a tárogatós. Ez volt a rablók tanyája.

A meredek sziklák ormairól terepély fenyőfák borultak össze e völgy felett, mintegy mennyezetül s egy gránithasadékból vidám csorgó csergedezett elé, a minek két rovátkolt kő közé szorított zsilipje volt; ennek a czélját csak később tudta meg a Simplex.

Az első tekintetre bizony káprázott a szeme attól, a mit látott. Száznál is több rabló hemzsegett a sziklateremben. Csoportokban ültek a bográcsok előtt, mik háromlábú bakokra akasztva, rotyogtak a pattogó tűz felett. Egyik zsivány a szakács, a másik a bébillér. Ez aprította a juhhúst, amaz keverte a bográcsban, tejet töltve a húsra víz helyett s abba fahéjt, szekfűszeget, sáfrányt hintve marokkal, a mi igazi zsiványfényűzés. Mások meg a hordók körül ültek s azoknak a fenekén koczkáztak. Valamennyi nagyon halkan beszélt; senki sem kapkodott előre a bográcsba, s nem nyúlt a csapra ütött hordókhoz, a mikben -91- ser, bor és pálinka lehetett. Nagy volt a fegyelem közöttük.

A sziklatér közepén málhakötegek voltak felhalmozva, minőket a kereskedők szoktak vásárra vitt kelmékből összehajtogatni; e drága trónuson ült a három rablóvezér.

Ők is épen olyan öltözetet viseltek, mint társaik; de azért mégis voltak olyan különösségeik, a mikről a Simplex sorban felismerheté őket, a népmonda szájról-szájra adott leirása szerint.

Az egyik vezér a Hafrán volt, ismeretes arról, hogy szereti a pompát: a mi abból állt nála, hogy a tüszője körül volt rakva felfűzött aranypénzekkel, s a kalapjának a karimájáról köröskörül csüggtek le a rozinoblék, az akkori divat szerint viselt füles aranypénzek, az ujjain is aranygyűrűk voltak, s a pallosának drágaköves volt a tokja meg a markolatja. A rabló óriási termete által is kitünt a többiek közül.

A második vezér volt a Bajusz. Ez magával hordta a nevét, hosszú bajusza volt, s annak a végére egy-egy arany rozinoble akasztva. Mikor inni vagy beszélni akart, akkor fogta a bajuszát s a füle mögé kanyarította.

A harmadik vezér volt a Jankó. Alacsony, szikár termet, a miből senki sem nézte ki azt a roppant erőt, a mi benne lakott. Olyan ugró volt, hogy álló helyéből fel tudott szökni másnak a vállára, sőt a vágtató ló hátára, a futó szekérre is felugrott a földről. Nem is győzte le még birkózásban senki, ha mindjárt maga Sámson lett volna is.

Erre is könnyen ráismerhetett a Simplex, a szájában tartott helleborusról. Köztudomásu volt Jankóról, hogy ő kora fiatalságától, mint Cambyses fia, hozzá szoktatta magát a helleborus-rágáshoz, a mi által azt érte el, hogy semmiféle méreggel el nem lehetett alattomban veszteni; másfelől meg oly méregerő volt a szájában, hogy a mely asszonyt megcsókolt, az rögtön elkábult, ha pedig férfival -92- birkózott, s beleharapott annak a nyakába vagy az arczába, az rögtön holt emberré lett.

Most is ott volt a szájában a helleborus-gyökér, czafrangos levélbokrétájával kifelé fordítva. Ezen keresztül beszélt a Simplexhez.

A Simplex megerősíté a szivét, hogy bátran feleljen; mert a zsiványok előtt nagy vétek az, ha valaki tőlük fél s inkább megkegyelmeznek annak, a ki bátorságot mutat.

– Árva gyerek vagyok. Apám, anyám nem ismertem, Sziléziában születtem. Nem tudom minek kereszteltek? Társaim elneveztek Simplexnek azért, mert nagyon együgyű vagyok. Kézsmárkról jövök, a hol Mátyás mestertől trombitálni tanultam; megyek Sárosra, szolgálatot keresni valami nagy úrnál, a ki szereti a muzsikát, vagy valami toronyőrnél, a kinek segédre van szüksége.

A rablóvezér folyvást nézte a beszélőt merev, éles tekintetű szemeivel, s egyre majszolta a helleborust.

– Ha Kézsmárkról jöttél, akkor utadba esett a hámori kopanicsa. Láttad-e a Kopanicsárnét?

– No, hát ha ismered, menj vissza még egyszer hozzájuk: megfizetem a fáradságodat. (Azzal büszkén a tüszőjére ütött, csakúgy csörgött benne a sok tallér.) Aztán mondd meg nekik, hogy mind a kettőjüknek van már egy a rováson. Az asszonynak is, az urának is. Az asszony a minap a lőcsei búcsúban, a mészárosoknál tánczolt a kis-szebeni juhászszal, jó méhser mellett, kivilágos kivirradtig. Az ura meg nem rég elvezette a hegyi utakon a hátunk mögött a kis-szebeni vihodár fiát feleségestől, a kikre fájt a fogunk. Hát mondd meg nekik, hogy nem sokára odamegyek -93- hozzájuk. Aztán akkor az asszonyt jó kedvünek lássam; az urát meg sehol se lássam. Mert ha az asszonyt egyszer ajkán csókolom s az urát arczul harapom, ez nekik elég lesz. (E szónál kivette a szájából a helleborust a rabló, s a Simplex akkor látta, hogy annak a szája egészen sárga a növény nedvétől, s a mint nevetesre szétnyitá az ajkait, a két sor foga is egészen sárgának látszott, a mit borzasztó volt nézni.) Ezt hírül viszed nekik, trombitás, tudod? Most pedig velünk maradsz, eszel-iszol, a mennyi beléd fér, és aztán muzsikálsz nekünk, a hogy kifér belőled. Megfizetünk érte.

A szegény Simplex ugyan örült, hogy ilyen símán megszabadulhatott s még egy kis pénzkeresetre is volt kilátása. Igéré keményen, hogy elviszi az izenetet.

Ez alatt megfőtt a tokány a nagy bográcsokban: a rablók hozzáfogtak a lakomához. A megfőtt húst kiönték a bundára, annak a bőre volt az abrosz is, a tál is; a miről bicskával ettek. Hanem az iváshoz annál nagyobb pompával járultak. Arany, ezüst kelyhek, billikomok jártak kézről-kézre, miket templomokból, úri kastélyokból raboltak el s valahányszor egy rabló ivott, az mindig áldomást mondott egy felmagasztalt bajtársra, a ki a keréken, a bitófán, a vesztőkarón, vagy más ilyen szép halálnemével végezte dicsőséges pályafutását, s a felköszöntő aztán elmondta a többieknek a pajtás viselt dolgait: hány embert ölt? hány rablásban vett részt? milyen selyemkapczája, milyen úrasszony szeretője volt? s végezetül milyen bátran állotta ki a hóhér minden kinozását s nem vallott a társaira semmit.

Ivás közben aztán megjött a rablóknak a beszélő kedve. Elkezdtek saját hőstetteikkel dicsekedni nagy fenhangon; hogyan raboltak ki nagy utazó karavánokat, hogy ütöttek rajta uri kastélyokra, a mikben minden élő lelket más-más halálnemével irtottak ki, hogy töltötték tele a zsidó száját olvasztott ólommal s milyen torzképeket csinált az attól? -94- hogy vallatták ki a gazdag fösvényből kincsei rejtekét kínzásokkal, hogy repesztették ketté, két fasudárhoz kötve, az elfogott pandurokat, s hogy gyújtották a templomot az odamenekült parasztok fejére? Mindegyik versenyzett a dicsekedésben, hogy nagyobb legyen a másiknál.

A Simplex már csak azért is egyre fújta a tárogatót, hogy ne legyen kénytelen hallgatni ezeket az ocsmány beszédeket.

A rablók őt is kényszerítették velük együtt enni és inni, s jó szerencséje volt a Simplexnek, hogy diák korában nagyon kitanulta ezt a tudományt s győzte az italt, különben még megártott volna neki. Jól tudta pedig, hogy minden szabadulása abban van, hogy birja-e még a tárogatót fújni, mint a hogy a mesebeli czigányról tudjuk, a ki azért hegedült a farkasoknak, hogy meg ne egyék.

E közben beesteledett, a sziklavölgyet csak az égő farakások világították még meg, a zsiványok valami fertelmes toporzékoló tánczhoz kezdtek, a mihez a Simplexnek, egy hordóra felállva, kellett fújni a toborzót; a tomboló alakok ordítottak, rikácsoltak, lövöldöztek s a baltáikat olyan ügyesen hajigálták ahhoz a hordóhoz, a min a Simplex állt, hogy az mind a hegyével állt meg a hordóban, leugrania pedig nem volt róla szabad. Olyan látvány volt az, hogy a pokolban sem látni mását.

A Havrán végre azt parancsolá a Simplexnek, hogy fújjon egy riadót a tárogatón.

– Te pacholecz! harsant rá a rablófőnök, ez épen olyan riadó volt, a milyennel minket az ördög kastélyánál fellármáztak; nem te voltál az az ördöngös trombitás, a ki azt tette?

Fejébe ment-e már akkor a Simplexnek a sokféle ital? vagy úgy okoskodott, hogy a tagadásból még nagyobb baj következik, azt felelte e szóra, hogy «én voltam az!»

– No te ördög trombitása! ordított erre a Havrán dühödten, akkor ketté is váglak itt ebben a nyomban! Tudod-e, -95- hogy az átkozott trombitálásoddal belekergettél bennünket a katonák torkába, s negyven pajtásunk ment a pokolba miattad? Veszteg állj a hordón, hadd hasítlak egy csapással ketté!

Hanem a Simplex sem vette tréfára a dolgot, leugrott a hordóról s odamenekült a Jankóhoz, a kitől legtöbb kegyelmet várt; az pedig éktelenül kaczagott s felkapva a puskáját, azzal fogdosta fel a Havrán csapásait, a miket az a szegény Simplex fejére mért, s a közben egyre nevetett, hogy a sárga szája és sárga fogai szétnyíltak bele, mint az oroszlán torka.

– Ugy kell nektek! mondá, visszaverve Havránt; minek ijedtek meg ötvened magatokkal egy szál trombitástól? Az én pacholeczémat ne bántsátok, mert ez az én izenetemet viszi a szeretőmnek, s a ki hozzányúl, azt én agyonharapom!

Erre a szóra aztán kiengesztelődött a Simplex iránt a dühös Havrán; de azt mégis követelte tőle, hogy a meztelen pallosán ugorjék keresztül; a mit meg is kellett neki tenni, akár volt ugráló kedve, akár sem, s minthogy ez a tréfa nagyon megtetszett a zsiványoknak, az egész csoport mind sorba követelte a tárogatóstól, hogy az ő pallosát is ugorja át, a mi a Simplexre nézve igen hasznos kommóczió volt ugyan anynyi evésre és ivásra, de végre is úgy belefáradt, hogy inkább lefeküdt a földre, s meghagyta magát csapatni a pallossal, mintsem azt keresztül ugorja.

Ez alatt a főfőrabló, a Jankó elaludt. Az a szokása volt, hogy egy ülő helyében tudott aludni rövid ideig; de az alatt oly mélyen, hogy semmi lármára fel nem ébredt.

Az a regula volt a rablóknál, hogy vendégségeik alkalmával -96- egyik vezérnek mindig józanon kellett maradni; az nem ivott mást, mint mézeseczetet vízzel keverve: ennek azután gondjának kellett lenni az egész bandára, mikor mind tele voltak a jóval.

Az idő éjfélre járt már, a hold feljött a sziklák mögül s levilágított a sötét fenyőfalombok közül.

– Pacholeczek! mondá Bajusz, most már vége a dinom-dánomnak. Készüljetek az odábbmenésre, hogy reggelig helyben legyünk.

Mikor aztán egész sötét lett, akkor elkezdtek egymás között csendesen tanakodni, hogy melyik tervezett kalandjukat hajtsák végre?

Az egyik tervük az volt, hogy az iglói országos vásárt fényes nappal megrohanják s a míg a városban tüzet támasztanak, az alatt a kalmárokat meg a városházát kirabolják.

A másik tervük pedig az volt, hogy egy földalatti titkos bejáraton a szebeni vihodár sasfészkébe belopózzanak, a hóhérlegényeket leöldössék, a vihodárt és a fiát élve elfogják s aztán mindazt a kínzást, a mit az társaikon kipróbált, ő rajtuk végig gyakorolják, a fiatal menyecskére pedig sorsot vessenek.

Végre mégis abban egyeztek meg, hogy elébb az iglói búcsút emelik el, a vihodár maradjon későbbre: ahhoz elébb a Pirka egyetértését kell megnyerni; külömben ez a boszorkány egymaga megfojtja rendre a támadókat.

Simplex mindezt hallotta és a fogai vaczogtak bele. Örült is neki, rettegett is, hogy ezt megtudta. Örült annak, hogy ezzel is egygyel több oka van kebelbarátját rávenni, hogy Mikhált szabadítsa ki e rettentő helyzetből; de rettegett, ha arra gondolt, hogy a rablók észreveszik, miként részeg fővel egy hozzájuk nem tartozó előtt beszéltek ki ilyen rémterveket. Mi lesz abból? -97-

Szeretett volna belebujni abba a sziklába, a mihez hozzá lapult, hogy meg ne lássák.

Egyszer azonban a holdvilág, a mint magasabbra feljött, épen oda sütött, a hol ő állt, s a Havrán észrevette.

– Nini! Hát ezzel a ficzkóval, mit csináljunk, hogy el ne áruljon bennünket? S azzal gallérján fogva odarántotta a középre.

A szegény Simplex nosza megijedt most, elkezdett könyörögni, hogy ne bántsák.

– Csitt, pacholecz! inté őt a Havrán. Igazi pacholecznek nem szabad könyörögni! Állni kell, még mikor a bőrét nyuzzák is. Ha sirva fakadsz, egybe meghalsz. Ember légy a talpadon, mikor előttünk állsz. Ne próbálj reszketni!

– Nem úgy lesz! szólt a Havrán. Megigértük a Jankónak, hogy nem öljük meg a trombitást. Jól is muzsikált a ficzkó: mulattunk vele. Leszolgálta a trombitájával, a mit vétett az ördög kastélyánál a trombitájával. Hanem azért még sem eresztjük el úgy, hogy bennünket elárulhasson a panduroknak, a míg innen odább nem álltunk. Azt teszszük, hogy levitetjük őt az útra, ott az egyik lábát eltörjük, akkor aztán nem tud odább menni. Reggelre majd megtalálják az utasok s felveszik magukkal. No úgy-e jól lesz így pacholecz?

De a Simplexnek sehogy sem tetszett ez az eligazítása a pernek: ő a lábtörésre sem akart ráállni.

– No no, pacholecz! biztatá őt a Havrán. Hát csak ne félj tőle olyan nagyon. Egy kis csonttörés: katona dolog! A juhászné az ut melletti kunyhóban zsindely közé köti lábadat, ráolvas és összegyógyul, hogy tánczolhatsz vele. Itt van nesze tizenkét tallér a gyógyítási költségre; ennél többet a vármegye se itélne meg, ha pörre adnád. -98-

S már fogták kétfelől a szárnyait a szegény Simplexnek, hogy viszik lábcsonteltörni! a mikor kétségbeestében az a mentő gondolatja támadt, hogy engedjék meg neki, hadd fujja el a maga szerencsétlenségéhez a szomorú gyászindulóját. Ezt megengedték neki. Akkor ő odatartotta a tárogatója tölcsérét az alvó Jankó füléhez, s olyat trombitált bele, hogy az embermagasságra ugrott fel altából.

– Jankó bácsi! Ne hagyjon! El akarnak pusztítani! rimánkodott aztán a nyavalyás.

Mire a Jankó nagyot nyujtózva széttolta mellőle a körülfogó zsiványokat s aztán betakarta a köpönyegébe a Simplexet.

– Bolond vagy-e? Szabadon akarod ereszteni? Hogy nyomunkba igazítsa a pandurokat? Most mind részegek vagyunk. Mikor elnyom az álom, itt lepnek bennünket. Vagy megöljük, vagy lábát törjük.

– Egyiket sem teszszük; mondá Jankó, hanem kifizetjük: – a ki úr, az fizet. Mi kell ficzkó? Látom, hogy rongyos vagy: kell-e posztó?

Azzal felnyalábolt egyet a málhakötegek közül, kibontotta. Abban skarlátposztó volt. Elkezdte mérni a karján.

– Nesze öt rőf posztó, mentének, dolmánynak; hozd elő te is Havrán a tiedet, mérj neki nogavicsához valót; te meg Bajusz adj hozzá a magadéból köpönyegnek valót.

Azok káromkodtak, mint a jégeső; de a Jankó nem hagyott nekik békét, míg az egyik törökzöld karasiából, a másik meg angolkék kamukából le nem szabott a számára öt rőföt.

– De hát már most adja vissza a tizenkét tallért, jegyzé meg igen következetesen a Bajusz; a mit a lábeltörésért adtunk neki. -99-

– Nem urak! mondá a Jankó. A mi pénzt egy úr a muzsikusnak adott, azt az az úr vissza nem kéri.

– No nem bánom, hát akkor adj te is neki hat tallért, a hogy mi adtunk! erősködék a Havrán.

A nyomorult tárogatós azzal akarta kettémetszeni a vitát, hogy visszakinálta a kapott tizenkét tallért; de ugyan majd megjárta vele; mert ez által megsérté a Havrán nemes büszkeségét, ki a fölötti haragjában ráfogta a puskáját s el is sütötte rá. Szerencséje, hogy lekapta a fejét, így csak a sipkáját perzselte meg a láng.

– Hát kinek nézesz te minket, te paraszt? A ki úr, az nem veszi vissza a muzsikustól a pénzét! Fizessen a Jankó is annyit, vagy agyonütlek.

Most a nyavalyás ide volt szorítva a nagylelküség és a kegyetlenség csapdájába, a melyből nem volt menekülés. A rablók feje körül hadonáztak éles baltáikkal.

– Ide hallgassatok! Én mondok valamit. Szólt végre Jankó. Ássunk ide egy mély vermet: abba beleültetjük a trombitást. Betakarjuk egy üres hordóval, azt körül leczövekeljük. Akkor aztán nem fogja látni, hogy merre megyünk el? Ma elalszik, holnap a baltával kiszabadíthatja magát a hordóból s odább mehet.

Ez a bölcs közvetítő indítvány mind a zsiványoknak, mind Simplexnek megnyerte a tetszését; azok ástak egy gödröt a földbe, abba a Simplexet beleültették, egy félfenekű hordót ráborítottak s lelkére kötötték, hogy ha az élete kedves, meg ne moczczanjon a helyén holnap reggelig.

Meg is fogadta az utasítást és azt nagyon okosan tette; mert mikor már minden elcsendesedett körüle: azt lehetett hinni, hogy a rablók mind eltávoztak, egyszerre csak egy lövés dördült el a közelében s a golyó keresztül -100- lyukasztá a hordót. Ez figyelmezteté, hogy vigyáznak rá.

Nem is mozdult volna meg helyéből, míg egyszer az a veszedelem nem érte, hogy a verem, a melyben ült, elkezdett megtelni vízzel. A víz egyre nőtt, már a szájához ért; kénytelen volt felállni, hogy bele ne fuladjon. El nem tudta gondolni, hogy micsoda árvíz jöhetett ide rá a hegy tetején. Végre bátorságot vett magának kitekinteni azon a lyukon, a mit a golyó ütött a hordó falán s akkor látta, hogy az egész sziklavölgy egy vízmedenczévé lett, s abban semmi élő teremtés nincs már.

Azzal hirtelen kiverte a hordó oldalát, kimászott a locspocs közül s aztán mindjárt megérté a zsiványok egész stratagémáját.

Azzal az említett zsilippel elzárták azok a csermelyt, s aztán ennek a medrét használták fel menekülő útnak a tulsó völgybe, mely járható volt addig, a míg a patak a sziklavölgyet megtöltötte, s aztán, mikor a tó olyan magasra emelkedett, hogy túl csorgott a zsilipen, akkor megint szépen elmosta a medrében hagyott lábnyomokat.

A Simplex azonban nem sokat elmélkedett mindezek fölött, hanem hálákat adott a Mindenhatónak a csodatételért, melylyel őt e nagy veszedelemből kiszabadítá, s mely csak megerősíté benne azt a hitet, hogy üdvösséges szándék volt az, mely őt utra készté, s azzal igyekezett azon a kőbe vágott kapaszkodón, a melyen ide hozták, megint visszaereszkedni, a nélkül, hogy elmulasztotta volna az utbaeső medvebarlangba, az ott kisdedeiket ápoló medvenőknek szerencsés jó reggelt kivánni.

Azt természetesen nem tette, hogy visszatérjen a hámori kopanicsához, a szép menyecskének megvinni a Jankó izenetét; hanem annyit megtett, hogy egy szemközt jövő olajkárosnak elmondta a vele történt rémdolgokat, s azt felkérte a rabló izenetének átadására a kopanicsában, mely annak már utjába esett; s az olajkáros viszont szolgált neki egy jó tanácscsal; a mi abból állt, -101- hogy a mint Sáros várába megérkezik, ugyan igyekezzék a hátán czepelt batyut feljelenteni a sindicusnál; mert a kirabolt kereskedők mindenfelé kihirdettették a kárukat, s ha megkapják és felismerik nála a lopott posztót, olyan dolmányt, nadrágot szabnak neki belőle, hogy holtig viselheti.

Szót is fogadott a jámbor Simplex s megérkezvén szerencsésen Sárosba, maga szolgáltatta kézhez a drága posztókat, a miért jutalmul adtak neki a kereskedők egy aranyat s aztán háborítatlanul útnak eresztették. A hogy ő mind ezt naplójában szépen elbeszéli.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

Bálint édes anyja fiatal korában özvegységre jutott. A férjét, tekintélyes kassai polgárt és biróviselt embert, mikor küldöttségbe ment a budai basához (a békekötés után az erdélyi fejedelemséghez s így a porta hübéresei közé csatoltatva), ott tartották a törökök túszul maguknál Budán; ott megkapta a keleti pestist és meghalt bele, szomorú özvegységre és árvaságra hagyván menyecske asszonyát s növendék fiacskáját. Még testamentumot is csak élő szó szerint tudott tenni két kezestársa előtt, mely azonban annál erősebben megtartandó volt: meghagyván, hogy özvegye legyen birtokos minden vagyonában, a meddig Isten ő felsége napjait meghosszabbítja s neveltesse fiacskáját Isten félelmében, jámbor erkölcsben, igaz keresztyén kálvinista vallásban és «quantum potest» tudományos előmenetelben.

Ez a «quantum potest» egy igen derék ember: nagy patronusa a megszorult adósoknak, a lusta cselédeknek, a későn házasodott agglegényeknek és a roszul tanuló diákoknak ősidőktől fogva, még akkor ennek ellenlábasa, a gonosz «muszáj» nem lévén feltalálva. -102-

A hagyomány pontos megtartásában nem is volt semmi hiba. Kalondainé asszonyom maga vezette férje mesterségét, ki díszes hivatalán kívül mészáros és hentes volt; nem is hozott a fiacskájára mostoha apát soha; pedig bizony szép asszony lehetett a maga idejében. Még most is meglátszik rajta. Olyan piros és gömbölyü, mintha egy pólyabeli csecsemő volna óriási kiadásban.

Volt is gondja a Bálint illendő neveltetésére. Mindig volt annak szép ruhája, gyönyörüen bekötött könyve; s mikor eljött az ideje, elküldte őt Kézsmárkra is, bár nehezen esett anyai szivének oly hosszú időre megválni a fiacskájától.

Három egész esztendeig nem látta aztán fiacskáját a jó Sára asszony; s mikor végre betoppant hozzá, alig akart ráismerni.

Nem ment a fejébe, hogy az ő fiacskájának bajusza legyen már. Az apjának még nem volt ilyen idős korában.

Azután erővel rá akarta fogni, hogy megsoványkodott. Azt a szomorúságot, a mit Bálint nem tudott előtte eltitkolni, valami gonosz betegségnek tulajdonította. Bizonyosan az a hegyvidéki rosz víz okozza azt.

Nem ugyan oly hathatós szereket, minőkben a kézsmárki professor bővelkedett; az ő szerei sokkal egyszerübbek voltak; drága jó eledelek, miket maga sütött-főzött fiacskájának. Minden baj ellen tudott valami fáin ételt, a mi azt meggyógyítja; csak jó izűen kell belőle enni. S ha a bajt a rosz víz okozza, hát mivel gyógyíthatta volna azt sikeresebben, mint a jó borral?

De Bálint baján csak nem fordított sem a jó kürtös kalács, sem a hasonlíthatatlan levelensült: ott hagyta a legszebb sonkaszeletet a tányérján, mintha valaki számára felejtette volna ottan s vízzel itta a jó bort.

A jó Sára asszony hasztalan vallatta a fiacskáját, hogy mondja meg, mi a baja? olyankor az elmosolyodott, megcsókolta az anyja orczáját s azt mondta neki, hogy semmi -103- baja sincsen, csakhogy már ilyenné változott a természete. Arról természetesen egy szót sem szólt Sára asszonynak, hogy az iskolával hogyan járt: a hogy virágos nyelven szokták mondani, hájat vett s megkente vele az iskola oldalát, hogy azt megegyék a kutyák.

Azonban, ha valaki megakarja tudni, hogy mi baj van a háznál, hát csak menjen át a szomszédba, ott majd megmondják.

– Te Bálikám! A Fürmenderék Náczija azt beszéli, hogy tégedet kicsaptak az iskolából Kézsmárkon.

– Hát csak ez a bajod, gyönyörű szép magzatom! szólt Bálinthoz vigasztalva, akkor sohse búsulj! Az apádat három kollegiumból is kicsapták, mégis kapott feleséget s város birája lett. Te is kapsz még, te is az lehetsz még. Agyon ne búsuld magadat e miatt. Nem lesz te belőled prédikátor.

Azzal összevissza csókolta, ölelte szerelmes magzatját, a kinek az arcza egy kissé földerült azután a szülői szeretet ennyi biztató szavára.

Sára asszony pedig nem fogyott ki a gyógyszerekből. Az ilyen szomorú képű legényeket legjobban meggyógyítja a házasság. A nőtlen ember annyi, mint az özvegy ember s az özvegy embernek van oka búsulni.

Kiszemelt számára egy derék, jó magaviseletű hajadont, a Fürmenderék Náczijának testvérét, Katalin leányasszonyt, a ki maga sem volt idegen a délczeg Kalondai Bálinttól. Szépnek ugyan nem volt nevezhető a leányasszony, de biz annak az anyja sem volt szebb, még is férjhez ment.

El is vitte magával a Bálint fiát a kalákába, a hol az -104- ifjak és leányok, szülőik szemei előtt, tisztességes mulatozás közben, egymással megismerkednek.

Bálint azonban senkit se vitt el tánczba, se szőkét, se barnát; csak állt ott, mintha rá volna bízva, hogy támaszsza meg a ház oldalát, nehogy bedüljön s nagyokat hallgatott, mintha most tanulna magyarul.

Sőt, mikor következett a «vánkos-táncz», a miben az a szokás, hogy felváltva az ifjak és leányok egy selyem vánkost visznek az elé, a kit tánczra felkérnek, arra szépen letérdepel a tánczrakérő, a felkért pedig gyöngyen felemeli, egyszer körüljár vele s aztán ő viszi tovább a vánkost, férfi leánynak, leány férfinak; hát ekkor is az történt, hogy mikor a Fürmenderék Katalinja odavitte a Bálint elé a vánkost s térdreereszkedék előtte, a Bálint se fel nem emelte őt, se tánczolni nem vitte el, hanem azt felelte nagy gorombán, hogy neki fogadása tartja nem tánczolni, a mi fölött Katalin sírva fakadt, mert annál már nagyobb szégyen tisztességes leányzót nem érhet.

– Te Bálikám. A Fürmenderék Náczija azt mondja felőled, hogy tégedet a lelkek járnak. (Ez is egy olyan betegség volt, a mit csak a hajdankorban ismertek.)

– Azért nem mersz egy leányhoz is hozzászólni. Aztán meg, hogy azért nem akarsz apád mesterségébe beállni, mert félsz a vértől.

– Nohát, majd megmutatom holnap mindjárt, hogy nem félek a vértől s tudom folytatni az apám mesterségét.

Nagyon megörült ennek a szónak Sára asszony, mert semmit se szeretett volna jobban, mint hogy fiacskája vegye le már asszonyi vállairól a férfinak való terhet s mihelyt a Bálint megigérte, hogy kész letenni a remeket, átadta neki a kulcsot, a mi azt a szobát felnyitja, a hol az apja eszközei állnak. Tudniillik a tagló, a vagdaló balták, a mik soha senki kezében azóta nem voltak; meg más -105- egyéb fegyverek, puskák és kardok. Mindezek pedig az apa halála óta senki által kuszpitolva nem lévén, természetesen nagyon rozsdásak lehettek; minélfogva igen természetesnek találtatott, ha Bálint úrfi egy egész délelőttöt azzal töltött el, hogy aczélport, csepüt, krétát vett, hogy az apja szerszámait fényesre csiszolja, hogy minden ragyogjon, a mikor majd a remeket le fogja tenni.

Délben fel is hordá Sára asszony Bálintnak valamennyi kedvencz ételeit s miután jól tartotta a fiacskáját, elmondta neki, hogy ime már bejelentette a czéhmesternél, hogy a fiacskája le fogja tenni a remeket, az atyamesternél le is fizette érte már a taksát. Az akolban már készen áll a kövér tulok, a mi erre a tisztességre van szánva. A pinczében csapra ütve a hordó bor s négy öt arany is készen áll a fiókban, minthogy előrelátható, hogy a gyenge diákviselt legény egy ütésre le nem teremti azt a tulkot, már pedig a hányat üt a fejére a taglóval, a míg az ökör leesik, annyi arany lesz a birság.

– Jaj édes szülém, mondá erre a Bálint, nem ott van az én czéhmesterem, a hol azt kegyelmed kereste. Homonnai gróf ezredes kapitány lesz majd az én czéhmesterem. Nem a vágóhidon teszem le az én remekemet, hanem a csatapiaczon. S nem vágok én tulkot, a ki nem védelmezi magát, hanem törököt, a ki vissza is vág. Az lesz az én mesterségem.

Eleinte nem akart neki hinni Sára asszony; azt gondolta, csak a bor beszél belőle; hanem aztán, a mikor Bálint előhordta apja szerszámait: az ősikardot, puskát, hosszú pánczéltörő háromélű tőrt, szép fényesre csiszolva, akkor sírva fakadt a jó asszony, nyakába borult a fiacskájának, kérte, marasztalta, hogy ne tegye azt a bolondságot, gyönge gyerekcse még ő ahhoz; nem azért neveltették őt ilyen szépen, nem azért tanította annyi tudós professor diákul, németül, hogy most a goromba töröktől levágassa magát, lánczos golyóbis elszakítsa a lábát; özvegy édes anyja -106- egyedül maradjon! De mindez nem fogott a Bálinton semmit. Azt felelte, hogy az apja is volt háboruban, hát ő csak annak a mesterségét akarja folytatni.

Mikor aztán látta Sára asszony, hogy a szép szó, az anyai rimánkodás mind nem fog a fiacskáján, akkor a vastagabb végét fogta a dolognak s elátkozta őt kegyetlenül.

– No csak eredj hát: megátalkodott rosz fiú! a magad gonosz esze után, ha bút akarsz hozni az én fejemre. Tudom jól az egész praktikádat, ne félj! megmondta nekem a Fürmenderék Náczija, hogy van te neked egy korhely pajtásod Homonnai uram csapatjában, valami Simplex, a ki ottan trombitás s neked testi-lelki barátod. Az vesz rá minden gonoszra. Az biztatott fel, hogy ülj fel katonának. No ha te neked az a testi-lelki barátod kedvesebb, mint az édes anyád, hát eredj vele. De én nekem úgy halj meg, hogy el se temettetlek; ha levágják a kezedet, rád se ismerek többet, az én fiamnak két keze volt. Mehetsz koldulni felőlem. Tőlem pedig egy poltrát sem kapsz. Az apád mindenét rám hagyta.

– Kivéve a fegyvereit, mondá rá Bálint s nem is kért anyjától semmi egyebet, hanem elment Homonnai János ezredeskapitányhoz, felcsapott a zászlója alá: ott azután adtak neki paripát és farkasbőr kaczagányt és három lengyel máriást felpénzül s mindjárt ott fogták, mert rövid időn indulni kellett Ónodra, a táborba.

És Sára asszony úgy megkeményítette a szivét, hogy mikor még azon éjjel trombitaszó mellett vonultak ki a városból a banderiális vitézek, még csak ki sem állt a kapuba fiacskáját köszönteni, hanem csak a muskátli-bokrok közül az ablakából leskelődött ki utána s szive keserüségét a trombitáson tölté ki, annak kivánva utána, hogy «törjön ki a nyakad», a mi a jábor Simplexen csak hajszálon mult, hogy be nem teljesedett. -107-

TIZENHATODIK FEJEZET.

(Kiben bebizoniossodic, mi zewrnevssiges nagi hazna vagion annac, ha az idess ania az ew magzatiahoz kemeni ziwwel wiseltetic wala es towabba az tewrewkkel walo cheteepatecnac az ew dolga, mellnec elolwasaasa irtoztato lezen.)

Hire futamodott ugyanis, hogy a török Tokajnál betört s a Hegyalját pusztítja, a mi épen ősz felé volt, szüret idején, a mikor a földnépe mind kinn van a szőlőhegyek között.

Már pedig országunk czimerében a hármas halom legkitünőbbikét, t. i. a tokaji hegyet, nem hagyjuk olyan könnyen az ellenségnek.

Azért kiadatott a rendelet egyfelől a nádorispán, másfelől az erdélyi fejedelem által, hogy a zempléni és abauji banderiumok rögtön üljenek fel s a szepességiekkel igyekezzenek Ónod alatt egyesülni, a honnan azután ott, a hol találják, megütik a törököt.

Homonnai János gróf épen a lakodalmát tartá a szép Perényi Izabellával, mikor jött a sürgető parancsolat. Épen az utolsó tánczot járták: a fáklyatánczot, a mikor a vőfélyek és a nyoszolyók a menyasszonyt tánczolva kisérik a vőlegény ágyasházába; akkor a táncz közepéből szólítá el a hirnök a vőlegényt, a mire aztán a hadnagyok, vitéz urak kiki eldobák a fáklyát s siettek lóra ülni; magának a grófnak sem volt több ideje, mint hogy épen egy csókot nyomjon szerelmetes menyasszonya ajakára s aztán Isten oltalmába otthagyja őtet a nászszoba küszöbén.

Sötét éjszaka volt a kiindulás. Bálint vitéz ott lovagolt a maga hű Simplexe mellett, a kinek a tárogatófujás mellé még az a hivatal is adatott, hogy két üstfenekű dobot verjen, a mik kétfelől a nyerge elé voltak akasztva. Az ő lova volt a legroszabb, mert valamire való paripa nem állta ki, hogy a füle mellett doboljanak két felül.

– Lásd Simplex bajtárs, beszélgetett hozzá Bálint, ez -108- a mi mostani utunk én rám nézve valóságos Isten itélete lesz. Elmondtad nekem, hogy az én szegény Mikhálom boldogtalan és hogy engemet látni ohajt, hogy nem jutott el Nagy-Létára s hogy a férje által rútul meg van csalva. Hogy sokat szenved és leirhatlan nagy veszélyek között forog. Többet nem mondtál felőle: én sem kérdeztem többet. Azóta én mind ezen töprenkedem. Ha fölkeresem őt, ha még egyszer beszélek vele, nem követek-e el azzal valami Isten ellen való bűnt? nem kárhozom-e el e miatt ő vele együtt? Ha én elkárhozom, az még nem nagy baj, ámbár én is szeretném az én lelkem jó apámat újra meglátni a paradicsomban s szegény jó anyám orczájában gyönyörködni a mennyei seregek közepett; hanem az a gondolat megrémít, hogy ezt az ártatlan teremtést is magammal rántsam oda. Neki az angyalok között van a helye. Te pedig olyan csábító módon tudsz hivogatni, hogy immár alig tudom megkülömböztetni, hogy mi lesz a jó, mi lesz a gonosz? Most rábizom a seregek urára az itélethozást. Ha a csatamezőn fogunk állni, az, a ki a szivembe lát, meglátja benne azt, hogy én az én Mikhálomat, a kit már az esküje más feleségévé tett, még most is szeretem s ha vétek ez az indulat bennem, ott vannak az úr drabantjai, a halálangyalai, elhivhat általuk, nehogy gonoszságot kövessek el. Ha azonban győzelmesen térek vissza, ha se golyó, se kard meg nem sebesít, a kit ugyan nem fogok kerülgetni, akkor az én nekem azon való bizonyság lesz: hogy a mennyei hatalom kész még a kedvemért valami csodát tenni, a mi által azt, a kit örökre elvesztettnek hiszek, még egyszer visszanyerhessem. Ha épen visszajövök, ha semminemű veszedelem nem ér, bizony felkeresem az én Mikhálomat.

– Hanem akkor azon légy, hogy én is visszakerüljek, mert nálam nélkül rá nem találsz a Mikhálodra, ha mindjárt Columbus Kristóf hátára kapsz is fel, vagy Klimius Miklós nyomán ugratsz is bele a holdba.

A biztatásra nagy szükség volt, mert a mint az úgynevezett «akasztó-domb» mellett haladt végig a lovascsapat, a sötétből egyszerre egész sereg lidércz rohan ki rájuk s körüllibegte őket, mint valami tüzes lepkék csapatja. Mentől jobban prüszköltek a megriadt paripák s csapkodtak a farkaikkal, annál jobban üldözték őket a bolygó tüzek, a mikben a babonás nép a kivégzettek lelkeit látja, holott a tudósok szerint, a kik ezen korban a természetet és annak titkait mélyebben fürkészik vala, nem egyéb az, mint olyan fénylő materia, melyet az elásott kincs párolg ki magából, mikor tisztulásban van.

A lidérczraj órahosszat vexálta a lovasokat, a míg csak a mocsármentén jártak s nem egy vitézt kellett kisegíteni az árokból társainak, a kit a bolygótüzek letérítettek az útból. A katonák káromkodtak, mint a veszedelem!

A Bálint pedig hátramaradt a csapatból: valami nyomta a szivét. Soha kora gyermekkorától fogva úgy meg nem kezdte az éjszakát, hogy a maga rövid kis imádságát el ne mondta volna, a mi ennyiből állt: «Uram Isten, légy én velem! S virraszd fel holnap jó egészségben az én szegény jó anyámat. Amen.» Bíz ennél szebbett is tanított neki a praeceptor diákul; de azt nem tudta megtartani. Soha nem tudott kibékülni a «secula seculorum»-mal; hogy mit kérjen ő «tizezer esztendőre» való jókat? elégnek tartotta szegényesen mindennap egy napra valót kérni a jó Istentől. Az is elég, ha megadatik. Hát csak úgy tett, mintha a megtágult hevederét szállt volna le megszorítani, s mikor aztán már nem hallotta a többiek káromkodásait, akkor beletemette az arczát a nyeregtakaró bundába s elmondá a kis rövid fohászkodást, mely után megkönnyebbült szivvel ült fel ismét a nyergébe s vágtatott társai után.

Reggelre Németi alá értek, a mi Göncztől fél óra járás, ott a szabad ég alatt a vezér megesküdteté a tiszteket és a hadfiakat a zászlójuk iránti hűségre és engedelmességre. Ott azután délig pihenőt tartottak, akkor mentek tovább. -110-

Hát a mint Németinél átakarnak kelni a Hernádon, kit találnak ott a révben, a komp előtt?

Sára asszony volt, egy nagy kassai szekérrel, jó három lóval. A szekéren gönczi hordó tele borral, szilvaszeszes átalag, friss czipó, kalács, fonatos, juhturó bödönnel, szalonna, sonka s a vándor éléstár közepén ott ül ragyogó orczával a derék kassai polgárnő, felgyűrve az ingujj a két kövér fehér karján.

– Édes anyám, lelkem; mit keres itt kegyelmed? kiálta rá Bálint, odavágtatva a szekérhez.

– Hát te gonosz fiu, ha már erre az életre adtad magadat, csak nem hagylak meghalni éhen. No gyere, egyél, igyál. Hívd meg a tiszt urakat is, meg a jó pajtásaidat. Van itt nekik is elég. Ne koplaljatok, mint otthon.

Azoknak se kellett nagy hivogatás. Vajmi hirtelen ellepték a szekér környékét s Sára asszony osztotta közöttük az elemózsiát bőkezűleg. Meglátta pedig a trombitást is ott somfordálni.

– No gyere ide, te trombitás! Hogy a mennykő mindig három ölnyire csapkodjon le melletted! Ha már elcsábítottad tőlem a fiamat, hát gyere ide, ülj mellém. Aztán «eszni» német! mert különben megrázlak.

A jámbor Simplex megtette, a mit lehetett: odaült a szekér derékba, Sára asszony mellé, evett, ivott tehetsége szerint; de utoljára szabódni kezdett, hogy már «nincs van lehet többet eszni!»

S hogy szavát tartsa, megfogta a Simplexet két karjánál fogva, s megzötyögtette, mint a zsákot, hogy több férjen bele s még egyszer újra kezdette vele a lakomát.

A jó Bálint pedig többet gyönyörködött abban, hogy az anyja két hatalmas kövér kezét nézte, mint a sok ennivalóban, a mit osztott.

– De már most térjen vissza kegyelmed, édes szülém; elég volt a jóbul; szólt, mikor már mind átkelt a huszárság -111- a kompon, csak az utócsapat volt hátra. A tiszt urak is biztatták, hogy forduljon vissza.

– Vissza-e? Hát tán azért jöttem én ide egy rakott szekérrel, hogy visszamenjek? De elkisérem én a fiamat, ha az operentziára megy is! Majd bizony elhagyom ott, a hol baj van. A hol más nem fél, én sem félek.

Hiába mondták neki, hogy bajos dolog mégis asszonynak olyan helyre menni, a hol háború van; hátha elfogja a török?

– No iszen azt a törököt szeretném én látni! Tudom, hogy olyat adok neki a csontvágó bárddal a kopasz fejére, hogy két darabban szalad el. Nem ijednek meg a kassai asszonyok a maguk árnyékátul. Láttam én már elég háborút. Öntöttem le sajtárvizzel a tüzes golyót, a mit a házamba lőttek, s hordtam ki az uramnak az ételt a táborba, mikor kinn sátorozott; s a kit megsebesítettek, ugyan ki kötözte volna be, ha nem a mészáros felesége, a ki megszokta már a vért látni? Aztán én nemes asszony vagyok, odamehetek, a hova nekem tetszik. Nekem az országúton a herkópáter se parancsol. Menjenek az urak, a merre akarnak; én is megyek, a merre akarok.

Nem lehetett vele birni. Meg kellett neki engedni, hogy kisérje hát a sereget hátul a többi podgyászos szekerekkel egyben.

A tudósítók e közben hírül hozták, hogy a száguldozó török hadak a Tiszán túl Rakamaznál gyülnek össze; jó, hogy a kompokat mind kihuzták Tokajnál a szárazra: amazok nem jöhetnek át egykönnyen.

Homonnai gróf uram azonban elhatározá, hogy ő fogja az ellenséget a Tiszán túl felkeresni s seregét Tokaj felé indítá meg.

A mint a Tisza innenső partjára elértek, egy csepp ellenséget se láttak sehol: az nyilván át akarta csalogatni a magyarokat, hogy aztán a Tiszának szorítsa. Azért átkelhettek a kompokkal minden akadály nélkül.

Sára asszony még oda is követni akarta őket: de ezt -112- semmiképen meg nem engedték neki. A szekereknek az innenső parton kellett maradniok. Sára asszony csak azt kérte, hogy engedjék őt a legmagasabb dombra felhajtatni, hogy onnan nézhesse a maga fiacskáját, mikor az a törökkel tülekedni fog.

– De ugyan vigyázzon magára édes szülém, hogy valami ágyúgolyóbis meg ne sértse.

– Ugyan, ugyan! Diák voltál s annyit sem tudsz, hogy a golyóbis nem megy át a vizen, mert az lehuzza; tromfolá őt le Sára asszony, s aztán felhajtatva a legmagasabb dombra, onnan nézte a szekér tetejéről a csata folyását. A nagy szotyák kocsis pedig ijedtében bebujt a szekér alá; onnan is a hátával nézte az egész ütközetet; pedig férfi lett volna a mihaszna!

Elébb öt török lovas jelent meg a domb tetőn. Azt azonban nem lehetett tudni, hogy hányan lehetnek még a dombon túl?

Balról messze elterülő nádas volt, réti bozóttal; jobbról egy tölgyfaerdő és irtvány. Fel lehetett róluk tenni, hogy azok tele vannak elrejtett ellenséggel.

Azért is az öt lovas ellen a magyar részről is csak öt lovas indult meg. – Erre amazok megfordultak és elszáguldtak. – Akkor aztán a magyarok is visszafordultak és nem kergették őket tovább.

Aztán megint megjelent hét-nyolcz török lovas a dombon s elkezdte a magyarokat csufolni. Tudniillik, hogy olyan messzeségből élőszóval nem lehetett csufondároskodni, hanem csak jelek által, a török kinyujtotta a két karját mint a feszületet, s azzal mutatta, hogy a Krisztust szidja, a magyar pedig az állára tette a kezét s az öt ujját lefelé lógatva, fejezé ki a próféta szakálla iránti megvető véleményét. Végre a magyar nem állhatta tovább a sértegetést.

Oda vágtatott a törökökhöz ugyanannyi magyar lovas előre szegzett kopjákkal. Azok aztán összecsaptak s miután kölcsönösen minden kopját összetörtek, szépen kiki visszatért a maga csapatjához. -113-

Végre a magyar vezér megunta a hosszas ungorkodást, s felosztva a seregét négy csatára, az egyik csatát elküldé az erdő megkerülésére.

A mint ezek az erdő közelébe értek, kiront rájuk onnan nagy sivalkodással egy sereg török lovas s megütközik velük.

Erre a magyarok úgy tesznek, mintha megfutamodnának, de csak azért, hogy az üldöző törököt a második csata közelébe csalják, akkor aztán egyszerre megfordulnak s a közrekapott üldözőket neki fordítják a mocsárnak, azzal a szándékkal, hogy belékergessék.

Itt azonban rábukkannak az elrejtett janicsárokra, a kik közéjük puskáznak a bozótból, s egyúttal felkerekedik előttük a nádas mögül egy dandár mindenféle lovas; kurdok, spahik és szarácsiak, s mint a darázsraj omlik mindenfelől reájuk nagy sivalkodással.

Ezek ellenébe most a magyar vezér a harmadik csatát indítá meg. Ebben volt a Bálint is, az ő pajtásával, a Simplexxel.

– Hogy megüli a lovat a lelkemadta kölyke! mintha mindig azt tanulta volna. Ha a szegény apja látná mostan!

A Bálint soha sem tanulta a katonamesterséget, csak úgy gondolomra fogott hozzá; a jobb kezébe fogta az apja széles görbe kardját, a balkezébe a hosszú három élű tőrt, a kantárt odadobta a ló nyakába. A Simplex is kihúzta pallosát s a farkasbőr kaczagányt a balkarja körül csavarta, hogy majd azzal védelmezi magát.

A rájuk szemközt jövő két lovas közül az egyik albániai pánczélos volt, a másik pedig előkelő spahi, legalább is aga.

Az albán lovasnak egész teste pikkelypánczélba volt elrejtve, olyan volt az abban, mint a krokodilus, még a lovának a nyakán és szügyén is pikkelypánczél volt s hegyes -114- tőr a homlokán, mint az unicornisnak, s ezen a jámbor Simplex, a ki vele szemközt jutott, úgy elbámult, hogy azt is elfelejtette, hogy a kezében kard van (már most ő hol vágja meg ezt a körülvas embert?) s csak a kaczagányos karját tartotta a feje fölé a nyavalyás, a mire az albán lovas olyat húzott a kardjával, hogy majd leütötte a lováról.

Szerencséjére, a Bálint észrevette a bajtársa veszedelmét, s oda kiáltva neki, hogy: «ne hagyd magad pajtás!» a baljában hordott háromélű tőrrel úgy bökte fejbe az albánt, hogy az menten lebukott a lováról; de ugyanakkor meg az ő embere, a spahi emelé fel a kardját ő ellene, hogy mindjárt levágja vele a nyakát.

– Le ne vágd a fiamat pogány! ordítá a túlparton a szekér tetejéről Sára asszony, s az ő kiáltása tette-e, vagy a Bálint gyors keze? a fiu úgy vágott ellent a töröknek, hogy kiütötte a török kezéből a kardot; még a hüvelykujjából is odavágott egy darabot.

Akkor aztán galléron fogta a spahit s foglyúl vitte ki magával. Az könyörgött neki, hogy ne bántsa, s igért neki kétszáz arany váltságdíjt, ha élve hagyja.

El is vitte a foglyot magával szerencsésen a Bálint a tartalékig, a hol a vezér nagyon megdicsérte a vitéz magaviseletéért s azt mondta neki, hogy elég volt ez mára. Az ütközet befejeződött: halott és sebesült volt mind a két félen, a mennyinek lenni kellett, annál sem több, sem kevesebb, s azzal mind a két vezér megírhatta a maga uralkodójának, hogy a győzelem az övé volt; az ellenség mind egy lábig lekaszaboltatott, a ki el nem futott, s a mocsárba fulladt, a ki ki nem gázolt belőle; neki pedig a hajaszála se görbült meg, s ha útközben felgyújtott egy kukoriczagórét, elmondhatta, hogy bevett egy várat. S ezzel a katonai becsületnek is elég volt téve.

Hanem a Simplex nem találtatott sehol. A mi pedig nagy baj volt a hadseregre nézve, mert nála voltak a dandár dobjai és tárogatója, s azok nélkül, mint tudva van, -115- nem lehet hirül adni a seregnek, hogy már be van fejezve az ütközet; se takarodót nem lehet fuvatni és veretni. De még nagyobb baj volt az a Bálintra nézve, hogy a Simplexet nem találta; mert ha az elvész, akkor ki vezeti el őt majd az ő Mikháljához, a kiről csak annyit tud, hogy a férje nem vitte el őt Nagy-Létára a papi lakba, a hogy igérte volt?

Azért is a Bálint azt mondá a kapitányának, hogy ő vállalkozik harmadmagával visszamenni a csatatérre, s a mocsár szélében, a hol legutoljára egymás mellett küzdöttek, a szegény Simplexet felkeresni, a mi veszedelmes vállalat volt, mivelhogy ilyenkor a csata heve után szoktak leginkább a martalóczok előjönni, hogy az elesett halottakat kifosztogassák s a kit élve elkaphatnak, rabságra vigyék.

Azért is Homonnai ezredes kapitány uram nem két, de hat lovas vitézt adott a Bálint mellé, hogy azokkal az ezred-trombitást a mocsár mentében keressék fel.

A Simplexet azonban korántsem vágta le a török. Annál ő sokkal együgyübb volt, minthogy ily dicső halált keressen magának. Hanem a mint a nagy hajczihő megkezdődött, a népek nagyon összekeveredtek, itt egy magyar, ott egy török; itt egy dárda, ott egy csákány: az ember azt se tudta, melyiktől őrizze magát, hogy ki ne üssék a szemét? kapta magát, leugrott a lóról, a két üstdobot levette róla; a gebét bizta a maga lófejére; a dobokat eldugta a rekettye közé, maga pedig elbújt a sásba, a hol legsűrűbb volt, s onnan hallgatta a nagy puffogatást, kiabálást. Mikor aztán vége volt a csihipuhinak, minden elcsendesült, akkor kimászott a sásból és körülókumlált.

Az utóharcz még folyt a távolban; de a közelben már csak azok hevertek, a kiknek elég volt az élet. A mocsár szélében pedig megpillantá az albán lovas paripáját, a kinek a gazdájától egy vágást kapott a bundájára. A kabala csendesen legelt, csak úgy harapta a füvet; az albán vitéz pedig, kinek a fejét a Bálint belikasztá, a földön hevert, -116- még akkor is markában tartva a kantárszárat, a minélfogva a lova magával hurczolta.

Nosza mindjárt pártul fogta a paripát a jámbor trombitás, felrakta rá az üstdobjait s aztán elszedte az albán czók-mókjait s azokat egy dárdára fölakasztva, így lovagolt vissza a tábor felé. Bálint és társai már szemközt találták.

A Simplex nagyra volt a diadalával. Ő henczegett legislegjobban. Hogy vágta ketté az albán vitézt a nyereg-kápáig! Hogy vette el a lovát alóla! A Bálint pedig csak hallgatta csendesen, mert a testi-lelki barátok közt az volt a törvény, hogy a mikor az egyik két emberre való hőstettet vitt véghez, annak a felét a bajtársának engedje át, s ha azt hallja, hogy a barátja dicsekszik, azt csufondárosan meg ne szégyenítse.

A miért is a Simplex az ezredeskapitány által erősen megdicsértetett, s minthogy az az albán lovat neki ajánlotta fel, (az ő régi rosz gebéje hazajött magától), tehát még jól meg is ajándékoztatott. Azután pedig jelt adhatott a tárogatóval az elszéledt vitézeknek a takarodóra; a kik is estefelé szép rendben visszavonulának a Tisza tulsó partjára, kiki magával vivén az általa elfogott törököt, s szopogatván a saját újját, a hol ráütöttek.

Bálint a maga fogoly törökjét odavitte az édes anyja szekeréhez, a kinek nem kisebb volt a fölött az öröme, mint a gyermeknek, a kinek az apja a vadászatról eleven vadkacsát hozott haza. Nem is engedte a jó asszony, hogy a szegény törököt a szekér oldalához kössék s gyalog vigyék Kassáig; hanem felültette őt a kocsis mellé s elégnek tartotta egy czigányszatyinggal odakötni a lábát a saraglyához, hogy bolond fővel el ne szaladjon. Aztán még az elvágott hüvelykujját is bekötötte szegénynek.

Most már aztán nem mondhatja a Fürmenderék Náczija többé, hogy a Bálintot a lelkek járják! s hogy fél a vértől! -117-

TIZENHETEDIK FEJEZET.

(Kibewl megtvdivc peelda aaltal, hogi a ki roz vtra indvl, mindiart azonnal az werembenn esic.)

Mindnyájan szerencsésen hazaérkezének pedig Kassára. Sára asszony még hamarább hazakerült a fogoly törökkel mint a fia.

– Jaj fiam! Nagyon jó, jámbor ember ez a török; dicsekedék aztán a hazatérő fiának. Olyan szófogadó ez, mint a bárány. Magyarul is tud, Váradon megtanulta. Az egész úton folyvást a keresztyén vallás gyönyörűséges voltáról beszéltem neki. Csak úgy nyelte a szép oktatást. Milyen dicsőség volna, ha megtudnám téríteni az igaz hitre.

– Tyhüj, anyámasszony! – kiáltá fel Bálint megrettenve, véghez ne vigye valahogy azt a kegyes dolgot, hogy megtérítse a törökömet, mert akkor itt marad közöttünk s aztán senki sem fizeti meg nekem érte a váltságdíjat; az pedig kétszáz arany ám!

– Ugyan, ugyan, édes fiam! hát elébb való neked kétszáz arany, hogysem mint egy megtérőnek a lelke, a ki fölött nagyobb öröm van az égben, hogysem mint kilenczvenkilencz igazakon, a kik soha hitetlenek nem voltak! Hogy mondhatsz ilyen istentelen beszédet? Ha az apostolok is így gondolkoztak volna! Aztán mirevalók neked azok a kétszáz aranyak? Hiszen ha csak pénz kell, itt a kulcsok az övemen, általadom, nyúlj a szekrénybe, vedd kezedhez az egész gazdaságot; van minékünk tisztességes mesterségünk, a mi aranyat, ezüstöt hoz a házhoz, a mennyire csak szükségünk van. Ha pénzt akarsz szaporítani, nem vagy te arra szorulva, hogy emberhúst árulj. No kellenek-e a kulcsok?

– Isten áldja meg érte, édes szülém; de nekem nem -118- kell a kegyelmed pénze. Nekem már egyszer ilyen lidérczhozta pénz kell, a mit nem kellett darabonkint a fogamhoz verni, a míg megkerestem.

– Ej ej! fiacskám Bálint, te valami titkos dologban töröd a fejedet, a mit nem akarsz az anyádnak megvallani. Valld meg, hogy szerelmes vagy. Valld meg no, ne szégyeld magad. Az apád is ilyen andapálkatonája volt, mint te vagy: két esztendeig titkolta, hogy szerelmes belém, csakúgy messziről kerülgetett, utoljára is nekem kellett őtet megkérnem. No ugy-e, hogy szerelmes vagy?

– Szegény leány? Alacsony sorsu? Talán paraszt? Vagy épen szolgáló cseléd? Nem bánom, akármi származású, csak jámbor hajadon legyen: elhozhatod a házamhoz. Ha tudatlan, behunyom a félszememet, nem látom meg a hibáját, csak azt látom meg, hogy te szereted. – Ha tudatlan lesz is, nem restelem a fáradságot vele: mesternek állok mellé s betanítom minden asszonyi bölcsességre. No hát ki az?

– Bálint, Bálint! szólt Sára asszony, megfenyegetve a fiát a nagy köszörülő aczéllal, a mit az oldalán viselt. Te nem jóban töröd a fejedet! Te olyan asszonyszemélyt szeretsz, a kinek már férje van. Ne is tagadd! Látom az elsápadt orczádról, a leesett álladról, hogy rátaláltam a bibédre. Bálint, rosz úton jársz! Gondolj rá, hogy annak a jutalma itt e földön hóhérpallos, a más világon pedig a pokol tüze! – Tudod, hogy erkölcs dolgában a mi törvényeink nem tréfálnak. Sok ilyen szép fejet, mint a tiéd, láttam én már legördülni, a kinek egyéb vétke nem volt, mint hogy összenevetett egy asszonnyal, a kinek már nem volt szabad ő rá nevetni. De én imádkozni fogok az Istenhez, hogy tégedet mindjárt az első lépésnél olyan akadályba ejtsen, hogy tovább ne mehess és az út végéig el -119- ne juthass: a hol gyalázat, halál és kárhozat vár reád. Az Isten meghallgat engem!

A Bálint pedig arra gondolt, hogy hiszen ő is az úr Istenre appellálta az ügyét: azt mondva, hogy ha épen hazakerül a csatából, akkor üdvösséges dolognak fog nyilvánulni azon szándéka, hogy hajdani kedvesét boldogtalan sorsában meglátogassa. Ime az első lépést teljes áldás követte; nem csak megszabadult győzelmesen, de még foglyot is ejtett, a kinek a váltságdijával sokkal könnyebben segíthet minden ismeretlen bajon, hogysem mintha üres erszénynyel menne azokra szembe. – Azért alig is várta, hogy a fogoly Achmed váltságdíját küldjék már az atyafiai Nagy-Váradról.

Sára asszony pedig csak azért is mindent elkövetett, hogy a törököt megtérítse. Mindennap olvasott neki az evangeliumból, s tanította énekelni a «Szentek hegedűjéből.» Vitte is már annyira a törököt, hogy a keresztyén vallásból elfogadta a borivást és a sonkaevést; hanem egyszer, mikor arra a kényes kérdésre került a sor, hogy hát aztán a keresztyén hitre áttért töröknek szabad-e megtartani mind a négy feleségét? akkor csak összecsapta a tenyereit a jámbor asszony.

– Micsoda? Hát neked négy feleséged van? Hüh, lélekadta törökje! Hogy a mennykő csapkodjon a papucsodba, mikor nem vagy benne! – Akkor csak maradj a magad pogány nemzetének. Eredj a négy feleségeddel a saját török poklodba; be ne rondítsd a mienket! Többet aztán nem vesződött a pogány megtérítésével.

Pár nap mulva meg is érkezett a török váltságdíja Homonnai ezredes-kapitány kezéhez; az leszámlálta a pénzt Bálint vitéz kezébe, Achmedet pedig haza bocsáták rendén Nagy-Váradra.

Volt tehát már a Bálintnak pénze elég, hogy a mit az agyában kifőzött, azt végrehajthassa.

Első dolga volt szabadságot kérni Homonnai ezredeskapitány uramtól a maga és Simplex bajtársa számára -120- egy időre; a mi nekik könnyen megadatott, minthogy a gróf úr épen a mézes heteit élte s annálfogva nem volt szándéka semmiféle hadjárathoz fogni; a török is csendesen viselte magát ezen a tájékon.

A kétszáz arany ott volt már a tarsolyában. Az útra nem kellett egyéb, mint egy jó gyöngyösi posztóköpenyeg, a mit úgy híttak, hogy «gyöngyösi privilegium»; aztán meg egy jó kézbeli fokos; egy kulacs, meg egy tarisznya: a többi megjön magától. Ha az ember gyalog utazik, soha sem hagyja cserben az alkalmatossága.

Nagy segítségükre volt a kapitánynak azon rendelete, hogy a lovasezred, a melyhez ők tartoztak, induljon Ónodra. Odáig Bálint is együtt ment a Simplexsel; elhallgatva anyja előtt, hogy szabadságot kapott. Onnan aztán ketten együtt felkerekedtek, hogy felmenjenek a Szepességbe, a szép Mikhált meglátogatni.

Azonban Sára asszony imádsága sikeresebb volt az ő szándékuknál, mert a mint az ónodi nagy erdőn végig mennének, egyszer csak előugrik a bokorból tizenkét martalócz, a milyenek azt az átkozott mesterséget űzték, hogy a városok körül ólálkodva, a keresztyén ifjakat és asszonyokat elfogdosták s aztán eladták a töröknek; ezek a két fegyvertelen ifjút megrohanták; a Bálint sokáig küzdött velük, egy párnak be is törte az orrát; de utoljára a sokaság őt is elnyomta, a száját betömték s a pajtásával együtt egy fához kikötötték: természetes, hogy a kétszáz aranyat sem hagyták nála. Aztán szétmentek új prédát keresni. Estig még egy asszonyt hoztak oda fiatal lányával együtt; aztán mikor besetétedett, valamennyit a nyeregkápához pányvázva, elhurczolták magukkal.

Így teljesedett a Sára asszony kivánsága, hogy bár csak az első lépésnél mindjárt olyan akadályba lépne a Bálint fia, a mely őt a tovább haladástól e veszélyes úton visszatartóztassa. -121-

TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

(Kiben meghiratic az io paitaassoknac kevlewmb-kevlewmbfeele zerenccheeic, es hogi kinec teniere, kinec talpa tewric wala.)

A gonosz martalóczok minden felső ruhát lehúztak a foglyaikról, csak az alsó vászon gúnyát hagyták meg rajtuk, úgy hajtották őket végig a behódolt falvakon keresztül, a miknek magyar és keresztyén lakossága volt, törökkel vegyest s olyan barátságos törvényük volt, hogy ha magyar ellenség közeledett, azt a török kadi tartozott bejelenteni a török basának; ha pedig ozman ellenség jött valahonnan, azt a magyar biró a magyar vezérnek.

Az úton a fogoly asszony leánykájának a lába a kövecseken egészen kisebesedett, menni sem tudott már tovább. A Bálint nem nézhette, hogy a martalóczok, mint az oktalan állatot, úgy kényszerítik a nyomorult gyermeket ostorral a tovább haladásra; mintha nem volna neki elég a saját maga veszedelme, még azt a kis leányt is felvette a vállára, úgy czepelte azt egész Eger kapujáig.

Egerben épen nagy heti vásár volt: a foglyokat odaterelték a piacz közepére, a hol tulkok, birkák és bivalyok voltak áruba bocsátva; ott az egyik martalócz egy rekedt tilinkón sipolva, elkezdte a vásárosok figyelmét felhivni a maga rabszolgáira, pergő nyelvvel hirdetve azoknak a kitünő tulajdonságait; mutogatva a Bálint hatalmas karjait, ki daczos képpel, kifeszített mellel állt akkor is; míg a Simplex olyan siralmas képet csinált, összegörnyedve bánatában, hogy a martalócz kénytelen volt az ostora hegyével egyszer egyszer odacsippenteni a lábaikrájába, hogy tánczra kerekítse; a fehér népnek meg lerángatta a válláról a köntösét, hogy lássák a vevők, milyen ép bőrük van?

Legelébb is megvették az asszonyt meg a leányát. Egy müdirnek volt szüksége mind a kettőre. Legalább nem szakították el őket egymástól.

Azután jött egy köpczös török mészáros, a ki juhokat -122- szokott vágni. Hej, megörült ez, mikor megtudta a Bálinttól, hogy ő is mészáros legény. Nem is alkudott rá sokat. A hogy tartotta a martalócz, megadta érte a száz aranyat, s mindjárt rátette a két lábára a maga békóit s így hajtotta el maga előtt, biztatva útközben, hogy ne féljen semmit, nála jó dolga lesz: kap enni eleget; s majd ha a szőlőszedés ideje eljön, akkor odakinn dolgozhatik a szőlőben s akkor lőrét is ihatik.

Hanem a Simplexnek sehogy sem akart vevője akadni. Akárhányan jöttek, mind azt nézték, milyen a tenyere? Az pedig nagyon sima és puha volt. A trombitafuvásban nem is törhetett fel. Nem kellett senkinek; hiába kiabált a martalócz: «vegyétek, vegyétek meg ezt a gyaúr disznót!» s tánczoltatta a pányván mint a medvét.

Utoljára, hogy senki se vette meg, felhajtotta a várba, a basához. Ott kijött eléje a muteszellim, annak elmondá a martalócz, hogy ime ez egy fogoly katona. Ha olyan keresztyént fogtak el, a ki nem tudta eltitkolni, hogy katona volt, azt a basának tartoztak átengedni a martalóczok – szabott árért. De a ki csak tehette, eltagadta azt, mert a basa szeretett többet kapni a pórtékáért, mint a mit kiadott érte, s azt a portéka nem köszönte meg. Az a basa üzlete volt. A muteszellim kifizetett a Simplexért a martalócznak negyven aranyat, a miből az istentelen egyet a szegény eladott rabszolgának visszaajándékozott.

A Simplexet aztán egyenesen a kovácshoz vitték, s ottan a két lábára olyan nehéz vasat vertek, hogy volt rajta mit czepelni. Azzal bedugták egy föld alatti börtönbe. Ott már volt valami ötven darab fogoly, a kik nem igen beszéltek egymáshoz, hanem az egyetlen ablak elé guggolva, mely felülről világosságot adott, pipákat faragtak, korbácsokat fontak, vagy török öveket vetéltek, hogy nehány aspert keressenek vele. Többen pedig a fal mellett feküdtek, mintha betegek volnának, s azoknak a lábaik be voltak kötve. Egy borbély reggel, este lejött hozzájuk, hogy a kötéseiket -123- felbontsa s a talpaikat, a mik sebesek voltak, enyhitő irokkal bekenegesse.

A Simplex kérdezte tőlük, hogy merre utaztak olyan meszsze, hogy így feltörött a talpuk? Azok azt felelték neki, hogy «várj csak, majd te is elutazol oda, aztán megtudod, hogy merre fekszik Bambusonia?»

Nem is telt bele egy hét, hogy megtudta a Simplex, a mire olyan kiváncsi volt, s aztán nem kellett neki többet rajta törni a fejét.

Mikor rákerült a sor, felvitették a kajmakámhoz. – A kajmakám derék tréfás ember volt, kövér képe, vastag termete. Hoszszuszárú pipából szívta a füstöt, maga elé szedett lábakkal ülve egy tarka szőnyegen.

Nagyon is szépen beszélt a Simplexhez; kedves fiamnak, pribéknek nevezte; kikérdezte: hova való? mi sorsban van? kik a rokonai? hol a birtoka?

A Simplex elmondta neki a kérdésekre ugyanazt a választ, a mit a Jankónak, a rablóvezérnek mondott, hogy ő ilyen szegény, meg olyan árva.

– Mintha csak irásbul olvasnád! Épen úgy felelsz, mint a hogy a többi szokott felelni az első «kérdezésre.» – «Nincs se apád, se anyád, azt se tudod, hol születtél; szegény vagy, mint a templom egere, hátadon házad, kebeledben kenyered; koldulás a mesterséged.» Ezt feleli sorba valamenyi az «első kérdezésre», s ha mindjárt a Zrinyi bán fia volna is! Lássuk, hogyan felelsz majd a «második kérdezésre?»

Azzal egy intésére négy csausz lekapta a Simplexet a tiz körméről, kettő az összekötött lábait egy széthúzott kötélnél fogva felemelte, hogy a talpai az ég felé álltak, a másik kettő meg aztán két szál hosszú bambuszszal elkezdett a talpain muzsikálni, a mi a Simplexnek annyira nem tetszett, hogy az ismételt kérdésekre azt vallotta, hogy ő királyfiu, apja a velenczei doge, keresztapja a lengyel király, csak annak izenjenek, az ad érte váltságul -124- akkora darab aranyat, mint ő maga.» A mért aztán még jobban a talpára vertek.

A szegény Simplex azt hitte, hogy most mindjárt bele fog halni: olyan rosz mulatság az a talpverés.

Ekkor aztán következett a harmadik kikérdezés: – a kajmakám hozatott borbélyt, bekenette enyhítő balzsamokkal a Simplex felmarjult talpait, adatott neki hüsítő shorbethet innia s aztán elkezdett hozzá szépen beszélni.

– Lásd édes fiam: minek beszélsz hiábavalóságokat? minek vallod egyszer azt, hogy zabgyerek vagy, máskor meg azt, hogy királyfia? hiszen valakid csak van a kerek világon, a ki ád a bőrödért valamit. Valami jó embered, a ki kivált, s a kinek aztán leszolgálod azt. Gondolkozzál csak rajta. Hiszen mi nem kivánunk olyan sokat.

Ekkor aztán rájött a Simplex, hogy csakugyan van neki egy testi-lelki jóbarátja, csakhogy az maga is rabszolgaságba esett itt Eger városában, egy mészáros-mester vette meg: az, ha magát kiválthatja, őtét is ki fogja majd váltani.

– No látod, ez már okos beszéd. Hát milyen az a mészárosmester, a ki a barátodat megvette?

S minthogy pedig Eger városában akkor harminczhárom muzulmám juhölő lakott, s az a mesterségével együttjáró mérges légycsipésektől mind ragyás volt, annálfogva valamennyit felcsődítteté a kajmakám a várba, hogy a Simplex válaszsza ki közülök az igazit.

A jó Bálintnak nagyon megesett a szive, mikor a barátját ilyen állapotban meglátta.

– Szegény Simplex! Mire jutottál én miattam! Látod, nekem nyugodalmas gazdám van: csak maga ver, nem másod magával, s csak a hátamat üti; nem is bottal, hanem csak vizilóbőrkorbácscsal. Az Isten áldja meg érte. -125-

– Irtam biz én: fel is kértem, hogy küldjön váltságdijat te érted is, a hogy én értem. Küldött is rá feleletet rögtön. Azt felelte, hogy szives örömest lefizeti én értem is, te érted is a váltságdijat, a miben megalkuszunk a gazdáinkkal; hanem azután az ő rabszolgája legyek azontul. Azt tegyem, a mit ő parancsol; tudta nélkül sehova el ne induljak; se veled össze ne találkozzam többet: és azt, a kit szeretek, úgy elfelejtsem, hogy soha rá ne gondoljak a szivemben többé: – különben itt hágy veszni a török fogságában.

– Hát azt feleltem, hogy «Isten megáldja hát édes szülémet: akkor én maradok a török fogságában; mert én az én kedvesemet még a fekete földben sem fogom elfelejteni soha, sem az én jó pajtásomat, a kinek hűséget fogadtam, meg nem tagadom, a míg élek.

– Ember vagy Bálint! monda rá a Simplex, s azzal összeüté a bokáján a lánczos békót, fittyet vetett a két ujjával a kajmakámnak. – Servus basa! küldhetsz a tömlöczbe vissza. Ha begyógyul a talpam, ujra kezdheted az examinálást.

Simplexet aztán visszavitték a tömlöczbe s ott azután megtanulhatta ő is a törökzsinór gombkötővetélést, ölét egy réz asperért s elmélkedhetett mellette, hogy milyen bolond állapot az, mikor valaki a talpára veret azért, hogy a jó pajtása szerelmes egy asszonyba, a ki nem lehet az övé!

Ez alatt begyógyultak a talpán a sebei; de ez nem volt rá nézve semmi öröm: mert előre meg volt neki mondva, hogy a mint talpra állhat, megint ujra kezdődik a keserves kikérdezés. Volt olyan a foglyok között, a kit már háromszor is kínvallattak. Ezt nevezték alkudozásnak. A ki keveset kinált, sokat kapott.

Eljött a nap, a melyen ismét fel kellett mennie a kajmakám -126- elé. Előre tudhatta azt már, mert ilyenkor előtte való nap nem adtak a fogolynak enni. Éhomra nem árt meg olyan nagyon a bámbusz.

A Simplex reszketve lépett be a vallató szobába. A kajmakám ott ült megint a szőnyegen, előtte egy alacsony asztalkán egy tál párolgó piláf, a mi nem más, mint juhhús riskásával; mellette a keze ügyében két szál bámbusz.

– No hát fiam, gyere ide válassz; monda a kajmakám a remegőnek. Ezt a tál piláfot akarod-e megenni, vagy ezzel a két szál bámbuszszal akarsz százat a talpadra? No ne szepegj, hanem válassz tetszésed szerint. Aztán itt a papiros, tinta, kalamáris: irsz nekem róla egy teszkerét, hogy mit kaptál. Ha piláf kell, azt irod, hogy piláfot kaptál; ha bot kell, azt irod hogy botot kaptál.

A Simplex sehogy sem értette az egész dolgot. Nem tudta, hogy mit tréfál így vele a Kajmakám? de elvégre is bot neki semmiképen nem kellett, a piláf pedig mindenképen kellett, hát annyi kinálásra hozzá ült az utóbbihoz, s tudva hogy a töröknek nagyon tetszik az, ha a piláfból nem hagynak a tál fenekén, ez a janicsárnál is virtus, igyekezett hát azt tisztára kitörülni.

– No fiam, szólt a kajmakám, mikor a Simplex elkészült, már most hát ird meg a levelet, hogy jól tartottalak mai nap piláffal és nem pedig botokkal; és czimezd azt a levelet a te kedves pajtásodnak, nemes, nemzetes és vitézlő Kalondai Bálint uram ő kegyelmének, az akasztófára való hitetlen kutyának; a ki nem csak, hogy magát kiszabadította a rabságbul ingyen, váltságdíj nélkül; hanem még a gazdáját is elrabolta magával, a derék, becsületes juhölőt, s elvitte Ónodra, s most onnan kinálja azt te éretted cserébe s azzal fenyegetőzik, hogy a micsoda jóval és roszszal leszünk mi itt te hozzád, ugyanazt fogja ő teljesíteni az ő foglyával, a becsületes juhölővel. A Simplexnek tehát meg kellett irni a bizonyítványt, hogy őtet a törökök tejbe-mézbe fürdetik, irósvajjal kenegetik és még a helyét is megtörlik, a hová leültetik. -127-

Arra aztán a Simplexnek mindjárt levették az egyik lábáról a békót, s azt fölköték az övébe, annak a jeléül, hogy félig el van bocsátva; de kötelessége lészen az érte kicserélendő foglyot visszahozni és addig a kötelesség jeléül a láncz másik vége a másik lábán marad; s azt a kiváltó jóbarát veheti csak le a lábáról.

Ilyen furcsa kölcsönös obligoban maradás és egymásért való jótállás és kiváltás divatozott azokban az időkben egymásnak baráti szövetségre kezet adott férfiak között.

TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.

(Ennec tewrteenete fewlewtte nagion hasonlit az Joseph es Potiphaarne tewrteeneteehez; de meeg sem egeeszlen olian, miwel hog weeghezteevel nem az Joseph kerevl az tewmlewtzbenn, hanem az Potiphaar.)

Hogy miképen szabadulhatott ki a Bálint a maga fogságából, azt érdemes lesz meghallgatni: mert az valóságos csoda dolog, mind a mellett, hogy igazán megtörtént valóságos eset. S azt is a Simplex naplójából tanultuk.

A gazdájának, a juhölőnek volt egy szép szőlős kertje s abban egy fából épült gunyhója, a mit ő törökül kösknek nevezett.

Szüret felé közeledvén az idő, minden délután kisétált a török a szőlőskertjébe, kisértetve a rabszolgája, Bálint által: mivelhogy az utakat és mesgyéket a zápor nagyon megrongálta, azért azokat iparkodott helyreigazítani.

Napszámosra, vinczellére nem merte azt a munkát bízni, mert azok torkoskodni szoktak, hanem a rabszolgára ráparancsolhatott, hogy meg ne próbálja a szőlőt kóstolni s mikor vége volt a munkának, mindig azt mondta neki: mutasd a nyelvedet! Mivelhogy az egri szőlő mind fekete s a ki eszik belőle, annak nyelvét megfesti szederjesre. Szegény Bálint sokszor majd eldült a kivánságtól, a nagy rekkenő melegben csákánynyal vágva -128- a követ; a sok szép szőlő csak úgy mosolygott rá; de egy szemhez nem nyúlt volna.

A gazda ez alatt beült a gunyhóba s minthogy a töröknek tiltja a vallása a boritalt, annálfogva csak úgy titokban iddogált odabenn és egyes egyedül.

Volt pedig a töröknek egy igen szép rabszolgálója, vagy felesége: mi nem nagy különbség a muzulmánoknál. Dzsigerdilának hitták: a mi annyit jelent, hogy «szivetszúró.» Cserkesz leány volt; úgy vette Budán rabszolgakereskedőtől, ki egész hajóval hozott fel rableányokat Sztambulból. Az egész különbség az asszony és rabszolgáló között az, hogy a rabszolgáló dolgozik, az asszony pedig nem dolgozik. A Dzsigerdila nem dolgozott.

A török menyecske mingyárt eleve szemet vetett a szép deli magyar legényre, a kit az ura rabul hozott a házhoz; hanem otthon nem igen lehetett vele valami enyelgést kezdenie, mert sok szem őrizte a háznál. Azonban mikor néha az ura után kiment a szőlőbe, ott már szabadabban szólhatott a Bálinthoz, kivált mikor a mészárost helybenhagyta a jó veres bor, hogy ketten két felül támogatva vezették haza a házáig.

Az Ibrahim Kermesz (így hitták a mészárost, mivelhogy nagyon veres szakálla volt) azt parancsolta a Bálintnak, hogy daloljon, a mikor dolgozik: nem csak azért, hogy ha dalol, jobb kedvvel dolgozik; de különösen azért, hogy az által meg van óva attól a kisértettől, hogy a szőlőt megcsipegesse. A ki dalol, nem ehetik.

Olyankor aztán, mikor az Ibrahimot elnyomta az álom s kezét-lábát elnyújtva, végig terült a szőnyegen, a Dzsigerdila belevágott a Bálint nótájába s együtt énekelt vele: a mi nem csekély buzdítás egy nőtől, ha egy férfinak a nótáját a maga dalával elkezdi kisérni.

Csakhogy azok a Bálint nótái mind olyan szomorúak és együgyűek voltak, a miket még édesanyjától hallott gyermek korában: «fürdik a kácsa fekete tóba: Készül anyjához Lengyelországba», azután meg az, hogy «Amott -129- kerekedik egy fekete felhő: Benne tollászkodik sárga lábú holló» s a mi végződik azon, hogy «Rab vagyok, rab vagyok: Tatár rabja vagyok; kezemen lábamon vas lánczot hordozok.» Ezek voltak az akkori időknek szomorú nótái.

De még ezt a nótát is abba hagyta a Bálint, a mint a Dzsigerdila belevágott s együtt énekelt vele.

– Azért, mert te is énekelni kezdtél, s félek, hogy felébreszted az Ibrahimot, s engem ver meg érted.

– Ne félj semmit. Alszik az Ibrahim mélyen. Mákonyt tettem a dohánya közé. Ilyenkor úgy alszik, hogy akár puskát sütögethetnének el fölötte: még sem ébredne fel; akár csókolódhatnának fölötte, még sem ébredne fel.

Ekkor aztán Dzsigerdila kezdett el dalolni egy olyan népdalt, a miben már szerelem van. A régi időkben is dalolták azokat, csakhogy elbujva, erdőkön, mezőkön; mert bent a városokban tiltották a papok, egész prédikácziókat tartottak ellenük, s közönségesen «virágdaloknak» nevezték s azt tartották róluk, hogy a tiszta erkölcs megvesztegetésére szolgálnak.

S bizony furcsa dolog is az, hogy mi minden szabad az énekben? Ha egy férfi csak úgy prózában mondaná azt egy szép asszonynak: «ugyan rózsám, adjon nekem egy pár csókot!» bizony úgy nyakon felejtené érte, hogy a szeme is szikrát hányna; hanem ha ugyanazt czifrán elénekli: az úrnő még leül a zongora mellé és akkompanyoz neki hozzá. Valamint ha egy szép asszony a a férje jelenlétében recitativo mondaná azt egy harmadik gavallérnak, hogy «kóstolja csak kend, be jó ízű!» a férj puskát, kardot ragadna, hogy boszút álljon érte; ha pedig szépen czikornyásan, vékony hangon elénekli egy egész társaság előtt ugyanazt a madám, még a férj is tapsolni kezd neki s azt kiáltja: da capo! -130-

A Dzsigerdila pedig oly csábítón, oly melegen tudta énekelni azokat a hivogató, csalogató dalokat, hogy lehetetlen volt tőlük át nem melegedni.

– Tudok biz én, énekeltem magam is eleget. Egyért azért csaptak ki az iskolából; de fogadásom tartja, hogy míg rabságban leszek, addig virágdalt nem énekelek.

Volt pedig a török kertjében egy drága szép szilvafa, a milyen még akkor a ritkaságok közé tartozott: a gyümölcse gömbölyű volt és olyan piros, mint a rózsa. A kertészek bona-merának nevezték.

Erre a fájára vajmi büszke volt az Ibrahim. Előre megmondta Bálintnak, hogy le ne próbáljon egyet venni róla, mert megtöri a csontját. Azt a gyümölcsöt ő mind a basa asztalára szánta.

Egy délután megint kijött a Dzsigerdila az ura után s elaltatta az Ibrahimot, a hogy szoká, a dohányába kevert mákonynyal s aztán, a hogy a Bálint nem akarta a virágdalait elénekelni, ő is boszúsan lefeküdt a fűbe és úgy tett, mintha aludnék.

A nap forrón sütött, Bálintnak majd a szája padlásához ragadt a nyelve a nagy szomjúságtól. A szőlőhöz nem mert nyúlni, mert annak a leve meglátszik a nyelvén, hanem azok a piros szilvák olyan csábítóan mosolyogtak rá. Hisz nincs megszámlálva, hány van a fán? Bátorságot vett magának, mikor azt hitte, hogy senki se nézi, odalopózni a fa alá s lehúzni egy ágat, és elköltögetni egy párt a basának szánt bonamerákból. (Ugyis kövér ember a basa: hátha kilelné tőle a hideg?)

Egyszer csak dévaj nevetést hall a háta mögött: a Dzsigerdila nem aludt, csak leskelődött s erre ő úgy megrezzent, hogy ijedtében az egész szilvafaágat, a mit magához húzott, lehasította. -131-

Szégyenkedve sompolygott vissza a munkához s úgy nekifogott, hogy egy óra alatt két órára valót dolgozott. A Dzsigerdila pedig egyre kötődött vele, gúnydalokat énekelt neki, ingerkedett vele s zöld diókkal hajigálta.

Bálint ezúttal olyan rossznak érezte magát, mint egy kárt tett gyermek, a ki várja a bizonyos verést. A török mindig azt mondta, hogy nem adna oda egy ágat arról a fáról száz dénárért. Valjon hány dénárba szokott számítani egy korbácsütést? vagy hány korbácsütést egy dénárba.

Mikor aztán beesteledett, s a mészáros fölébredt, ismét akkorát ivott ébredőre, hogy a feleségének és a rabszolgájának kellett őt kétfelől támogatva hazavezetni.

Hát amint elmegy a bonamera fa előtt, egyszerre meglátja a lehasított ágat.

– Ki cselekedte ezt? ordítá, kirántva öve mellől a vizilóbőrből épült korbácsát. Ugy forogtak a szemei, mintha maga volna az öcscse annak a vizilónak.

Csak az a baj lett érte, hogy az Ibrahim nem sajnálta a vizilókorbácsát a maga kedves feleségének a hátától, s rácsapkodott vele egész haragjából s talán tetőtől talpig verte volna, ha maga el nem bukott volna, betörvén az orrát, a mikor aztán elég baja volt hazáig a saját orravérének elállításával.

Hanem a Dzsigerdila még is kapott annyi korbácsütést, a mennyi elég volt a Bálinttal megértetni, hogy mily forró indulattal viseltetik iránta ez asszony, ki kész a rabszolgája hibáját magára vállalni s a maga gyenge bőrét megpacskoltatni amazé helyett. -132-

– Nagyon fájnak a vállamon a tegnapi ütés nyomai; monda neki, s egy kis ezüst szelenczét adott a kezébe, a miben valami balzsamos kenőcs volt. Jer és kenegesd be ez írral, ott, a hová a magam keze nem ér.

Azzal lecsúsztatta a válláról a köntöst, hogy a hófehér nyakát és hátát fedetlenül láthatta a Bálint; melynek sima bársonyán ujjnyi vastag piros daganatok csíkjai látszottak.

Bálint bekenegette a miatta kapott fájdalmas daganatokat az illatos kenőcscsel s kérdé a Dzsigerdilától, hogy enyhülnek-e?

– Hogyan csókolnám én meg egy idegen asszonynak a vállát, a ki a gazdámnak a felesége?

– De nagyon is tud ütni láthatatlan korbácsával. Látod: én nem is tettem, csak gondoltam arra, a mit tilt az Isten, s ezért a gondolatért viselem ezt a lánczot a lábamon.

– Én levenném azt a lánczot a te lábadról minden éjjel; tudom hol tartja a békó kulcsait Ibrahim; az övében. Csak nappal volnál rabszolga: éjjel nem; s a váltságdíj sem volna drága: a számára megalkudnánk, a pénzneme volna: csók. -133-

– De hát mi sérelme van abból az Istennek, ha egy férfi megcsókol egy nőt?

– Az, hogy megsérti az ő parancsolatját, melyben azt rendelte, hogy mindenki szeresse azt, a ki az övé, és ne azt, a ki másé.

– Szólj csak; monda akkor a Dzsigerdila, hirtelen egyet fordítva a beszéden, nagy ravaszul, mintha másfelé akarná azt terelni. Hogyan nézhetted el azt tegnap, hogy engemet az Ibrahim megvert te miattad: és nem fogtad meg a kezét, és nem vallottad meg, hogy te voltál a kártevő?

– Megmondom igazán. Nem azért nem szóltam, mintha féltem volna, hogy az ütéseket, a mik téged értek, majd én kapom meg; hanem azért, mert attól féltem, hogy ha megmondom az igazat, akkor téged az Ibrahim megöl.

– S mit tudott volna meg abból az Ibrahim, hogy én a te hibádat magamra vállaltam?

– Ugyebár azt, segített rajta Dzsigerdila, hogy én inkább a tied vagyok, mint az övé. Hát mért ne lehetnék egészen a tied?

– Igaz; megvett. Adott értem ötszáz aranyat. De ha te adnál neki értem ezer aranyat, hát bizony neked adna; mert kapzsi és fösvény.

– No hát, megállj, majd mondok én neked valamit, a mit még senkinek sem mondtam el. Ülj ide le mellém. De úgy ülj, hogy a szemembe láss. Hát mikor az Ibrahim ezt a szőlőt megvette, már akkor ez a kösk itt állt, kemencze is volt benne. Szüret alatt sokszor kedve támadt -134- az Ibrahimnak idekinn maradni: úgy, hogy idekinn kellett kenyeret sütnöm. Egyszer a mint a kisült czipókat kiszedem, az egyiknek a fenekére egy aranyat találok oda ragadva. Nem szóltam felőle senkinek; csak azt vártam, hogy éjszaka legyen, akkor fogtam egy kést, elkezdtem a kemencze fenekét felfejtegetni. Hát az egész tapasztás mind csupa aranynyal volt teli. Azt bizonyosan, mikor a várost elfoglalták a törökök, rejtette oda valami gazdag birtokos, a ki aztán elpusztult a harczban. Nem szedtem én fel a kincset, otthagytam, újra betapasztottam sárral, ráfűtöttem, hogy az agyag cseréppé égjen. Most is ott van mind. Ibrahimnak nem szóltam felőle semmit, mert ha megkapja azt a sok pénzt, annál többet fog inni, annál többször megver; sőt még új asszonyokat is hoz a házhoz s azokkal is nekem gyűl meg a bajom. Hát én azt az egész kincset neked adom. Végy el belőle annyit, a mennyivel kiválthatod magadat Ibrahimtól; a többivel pedig végy meg engemet tőle. Még aztán is marad, hogy eltarthatsz belőle.

Most azután igazán kelepczébe volt szorítva a jó Bálint. Mit szóljon most erre? A szép asszony mellé még sok pénzt is kinál neki a szerencse. Azonban segítségül hivta az igaz hitet.

– Az nem lehet, édes asszonyom; mentegetőzék jámborul: az én vallásom szerint az asszonyokat nem veszik pénzen; azok önkényt, a maguk szive szerint adják a kezüket annak, a kit szabad akaratból választanak. A ki pedig őket elveszi, az az ő hűségüket nem pénzzel, nem ajándékkal fizeti meg, hanem hasonló hűséggel, viszontszeretettel.

– Ah, hisz akkor ez a te vallásod nekem nagyon tetszik. Ha nálatok nem kell se adásvevés, se felpénz, csak szabad akarat: hát az nálam megvan. Én elszököm veled; megismerem a te Istenedet, elmegyek a te templomodba -135- s hagyom magamat annak kereszteltetni, a mit te választasz a számomra.

De már ez igazán nagy csábítás volt a Bálintra nézve. Ha Sára asszony ott lett volna mellette, bizonyosan azt mondta volna: «no fiam, most fogtad már meg az anyját a szerencsének! Kapj utána mind a két kezeddel, el ne ereszd. Kapsz egy gyönyörű szép asszonyt: nagy fekete szeműt, piczi piros szájút; hozzá tömérdek sok pénzt, egész kemenczealjával, s a mi a legfőbb: megszerzesz egy eltévelyedett hitetlen lelket az örök üdvösség számára, a miért magadnak is mennyországhoz lészen jussod.» És ez is lett volna a legtermészetesebb okoskodás a földön.

Hanem hát nem az járt a Bálint eszében. Lehetett akárki, akármilyen szép asszony a földön, a míg az ő Mikháljának a képe élt az ő szivében, olyan volt a mellett minden más asszonyarcz, mint a kisértő lélek; a minek elég azt mondani: «távozz tőlem!» hogy eloszoljék a légben.

A helyett egészen alamuszi képet fancsalított: összehúzta a vállait kegyesen, s mintha csak a bibliából olvasná, olyan áhítatos, kenetteljes hangon mondá:

– Avagy hogyan követném én el azt a nagy gonoszságot, hogy én az én gazdámnak a feleségét elszöktessem?

Erre a szóra aztán dühbe jött a Dzsigerdila; lerántotta a papucsát a lábáról, pofon csapta a talpával a Bálintot jobbról-balról s a szeme közé köpött neki:

Azzal az arczára terítette a fátyolát, hogy ne is lássa többet az orczáját az élhetetlen rabszolga; s oly nagy volt iránta a megvetése, hogy még csak félni sem tartotta érdemesnek a gyávától, elmondott titkai miatt. A ki a gazdájának a feleségéhez nem mer hozzá nyúlni, az bizonyosan az elásott kincsére sem meri rátenni a kezét. -136-

Az asszony nagy dérrel-dúrral ment haza a szőlőből; elébb jól megrugdosva az alvó Ibrahimot, hogy ébredjen már fel.

A mákonyos álmot alvó e gyöngéd felébresztésre elébb rugkapálózni kezdett a kezével lábával, azután megfordult ötször-hatszor a saját tengelye körül, míg a lejtőn legurulva, valahol a szilvásban szedte fel magát; ott még egy kis ideig feküdve és nyitott szemekkel folytatta azt az álmot, a mit látott, s beszélgetett azokkal a paradicsomi alakokkal, a kiket az opium összehordott a fejében; azután nagyot bámult a világba, elkezdett a szemöldeivel, az állával rángatózni; végre négykézlábra állt és nagyot ordított a rabszolgája után.

– Azt álmodtam, hogy megint meglopta a piros szilvámat. Ezek az asszonyok olyan torkosak. Te Bálint nem ettél abból a szilvából! Nem is eszel, nagy kutya! Az olyan, mint a túba-fának a gyümölcse, a mi a paradicsomban van, s a miben szinte nem vásik a fogad, gyaúr disznó! Hová tetted a feleségem? Legjobb volna azt a szilvát mind leszedni a fáról és elküldeni a basának. Mit gondolsz, mit ád érte? Azt hiszed, hogy én nem tudok felmászni erre a fára? Repülök fel rá, mint a mókus! (az opiumszivóknak az a bolondságuk marad, hogy igen erőseknek és gyorsaknak képzelik magukat.)

– Megállj csak, hadd tegyem le a kaftánomat, meg az övemet, meg a turbánomat: aztán segíts egy kicsit röpülnöm.

A Bálint aztán felsegítette az Ibrahimot a szilvafára. Ő maga akart minden szem szilvát leszedni a szatyorba: -137- a rabszolga kezének nem volt szabad hozzá érni ahhoz, a mi a basa számára volt szenteltetve.

A szegény rabszolga elgondolta magában, hogy ha ő most hazamegy az urával: az a pogány asszony egészen úgy fog vele bánni, mint a hogy bánt a Potiphárné a Józseffel; mert nem szükség azért az ótestamentumot olvasni az asszonynak, hogyan kell boszút állni egy férfiún, a ki szerelmi ömlengéseit visszautasította. Bizonyosan halálra vereti az urával.

S hogy az eset tökéletesen hasonlítson, még az álommagyarázási tréfa se maradt el.

– Ugyan mit jelent az, motyogott odafenn a fán az Ibrahim, a mit az imént álmodtam, hogy egy csirke lecsapott egy kányára, és elrepült vele? nem a kánya a csirkével, hanem a csirke a kányával.

(– Gyere csak le onnan a fáról: majd mindjárt megmagyarázom neked) gondolá magában a Bálint, s a míg Ibrahim a szilvát szedte, az alatt ő kikereste a gazdája levetett övéből a bilincse kulcsát s azzal kiszabadítá a lábait a békókból s a láncztartó sziját leoldá a derekáról s azzal oda állt a fa alá szépen.

Az Ibrahim elannyira belemerült a szilvaszedésbe s a szép bonamera oly igen gyönyörű volt, hogy észre se vette, a mikor a nap leáldozott s a várban elkezdték a takarodót fújni.

Ez pedig azt jelenté, hogy minden ember siessen a dolgát abba hagyni, a ki a szőlőkben, vagy a mezőkön van, mert a harmadik trombitaszónál bezárják a kapukat, s a ki ottkünn reked, sehogy se juthat be aztán a városba.

A trombitaszó hallatára aztán Ibrahim Kermesz is kezdett lekeczmelegni a szilvafáról. Elébb leadta a Bálintnak a bonamérával teli szatyrot, s azután maga is kezdett leereszkedni, kérve a Bálintot, hogy segítsen neki – átugrani azt a fát.

De segített is neki a Bálint; mert abban a perczben, a -138- mikor Ibrahim két kézzel kapaszkodva az ágba, lógott a föld és az ég között, hirtelen a fejére rántotta az egész szatyrot valamennyi bonamerával együtt, hogy annak tele lett szilvával a szája, s ezzel lerántva a földre, hátra kötözte a kezeit a láncztartó szijával, s azzal belökte őt a köskbe. A szomszédok semmit sem vettek ebből észre, mert az mind el volt foglalva a maga sietségével, hogy kapuzárás előtt elérhessen a vár faláig; senki sem ért rá a más dolgára ügyelni.

A Bálint aztán bezárva a kösk ajtaját magára, legelébb is felfeszegette a sütőkemencze fenekét. Ott bizony volt arany elég: a Dzsigerdila igazat mondott. A Bálint nem várt másodszori kinálást, hanem összesöpörte azt nagy hevenyén az Ibrahim tarisznyájába. Azután felvette magára az Ibrahim kantusát, kaftányát, salaváriját, felkötötte a turbánját, arra pedig feladta a maga rabszolga gunyáit, s mikor besötétedett, akkor pányvát kötve a nyakára, azt mondta neki hogy: «no már most megyünk Ónod felé; aztán úgy találj egyet kiáltani, hogy a saját rézcsákányodat összetöröm a kopasz fejeden.»

Minthogy pedig Ibrahim Kermesz nagyon sajnálta a rézcsákányát, kiváltképen ha azt a saját tarkóján törnék össze, annálfogva egész mohamedánus megnyugvással engedé magát a szőlőkertek mély utain át az erdőbe s onnan a legközelebbi faluba hajtatni, a hol Bálint a keresztyénbirónál rögtön fogadott egy négy lovas szekeret és azzal magát és foglyul ejtett gazdáját ép egészségben átszállíttatá reggelre Ónod várába.

HUSZADIK FEJEZET.

(Az mellben nagion kewrnievlmeeniesen; hanem ighen vnalmassan elewadatic az raboknak az ew kiwaltatasaanac a teketoriaya.)

Nehogy pedig valaki eme régi szokásokat úgy itélje meg, mint valami rettenetes barbar divatot. Mert hiszen újabb -139- korban is vannak hasonlatos szokások: a mik a régiebbeknél még sokkal keservesebbek, a mikor például egy vagy két jó barát a harmadiknak a váltójára ráirja a nevét, s aztán, ha az egyik nem fizet, a másikat exequálják helyette. Avagy kérdezzétek meg azokat, a kik a mai világban az ő jó barátjaikért a mindenféle újkori tatároknál, nem különben a bankok és takarékpénztárak megerősített váraiban váltságdíjakat fizettek: nem sokkal emberségesebb népszokásnak találták volna-e, ha ezeknek a jó barátoknak azok a fogvatartók inkább jól a talpaikra vertek volna két szál bámbuszszal?

Aztán mi is repressáliákat gyakoroltunk bőségesen; csakhogy ha a török ütleget kapott, azért nem lamentált senki: annak úgy kellett; megérdemelte!

Az ónodi vár ormai és kapubejáratai épen úgy fel voltak ékesítve póznára dugott török fejekkel, mint Eger váráé keresztyének koponyáival.

Mikor a Simplexet félig szabadon bocsáták, az a ballábán hagyott békó arra való volt, hogy őt emlékeztesse, miszerint valamennyi Egerben foglyul hátramaradt magyar mind kezességet vállalt ő érette, úgy, hogy ha a kitüzött napra vagy a váltságdijat, vagy a cserefoglyot ő el nem hozza Egerbe, a hátramaradt foglyok mind kegyetlen bot-büntetést szenvednek ő miatta; úgy, hogy az ilyen félig eleresztett fogolynak az elszökés, vagy vissza nem térés a legalávalóbb bűnül tudatott volna be az egész országban.

Legelébb is tehát a kajmakám állapodott meg a Simplexszel, hogy mire becsüli ő maga magát? A Simplex azt mondta, hogy megér ötszáz magyar forintot. Erre a kajmakám azt mondta, hogy no hát legyen négyszáz: mert a töröknél meg volt az az alkorán parancsolta kegyes szokás, hogy a mennyi váltságdíjat a megkínzott fogoly magáért felajánlott, annak egy ötödrészét neki leengedték.

Nagy szerencséje volt a Simplexnek, hogy neki is volt egy testi-lelki barátja, a milyen szövetség azon időkben -140- mindenütt fennállt és irott törvényképen fentartatott; kötelessége levén egyiknek a másik iránt, hogy azt a bajban segítse, a csatában védelmezze, ha elfogják, helyette váltságdíjat tegyen le, vagy más fogolylyal kiváltsa; a míg fogságban van, a vagyonát megőrizze, kótyavetyénél a barátja birtokára elővételi joggal bírjon; ha szerelmes, imádottját megnyerni segítsen; ha becsületét sértik, helyette megverekedjék; ha elesik, eltemesse, megsirassa, árváit koldulásra jutni ne engedje. Szép szokás volt az, s nagy szükség volt rá azokban az időkben.

A Bálint, a mint szerencsésen megérkezett Ónod várába, azonnal átadta a maga foglyát, valamint a magával hozott kincset, a saját kétszáz aranya levonásával, (mint a melyet a martalóczok tőle raboltak el) a várkapitánynak, abból a czélból, hogy a készpénzzel váltson ki előkelő vitézeket, a kik az egri vár tömlöczében sinlődnek, valamint azt a tisztességes asszonyt, leánykájával együtt, a kit vele együtt fogtak el a martalóczok s eladtak az egri baromvásáron; a fogoly mészárosért pedig cserélje ki az ő barátját, az ezredtrombitást: Simplexet.

Mely nemes tettével annyira megnyerte a vitéz urak tetszését a Bálint, hogy rögtön megtették őt káplárukká; a kiszabadított asszonyság is növendék leánykájával fölkereste őt s kezeit csókolva, lábait ölelve adott hálát neki, s most már felfedezte magát előtte, hogy ő egy gazdag földes asszony, s ha a leánya hajadonkort ér, (még csak tizenkét esztendős volt) négy vagy öt esztendő mulva: jőjjön el érte, hozzá adja feleségül.

De a Bálint megköszönte szépen az ajánlatot s azt mondá neki, hogy csak nevelje más boldogabb halandó számára a leánykáját, az ő csontjait ki tudja hol fehéríti már a nap négy esztendő mulva?

Hanem az a fogolykicserélés nem ment ám olyan -141- könnyen, hogy adsza, nesze! Az egri kajmakám azt irta az ónodi kapitánynak, hogy ő az egri juhölőt el nem fogadja négyszáz forintba, a mennyi a trombitás váltságdíja. Egerben még van harminczkét mészáros; azért nem számítanak többet kétszáz forintnál. Ha a másik kétszázat készpénzben rá nem adják nyomtatékul, ő valamennyi keresztyén fogolynak mind a talpára veret. Mellékelve volt a keresztyén foglyoknak egy siralmas instantiája, melyben kérik a kapitányt, hogy teljesítse a kajmakám kivánságát, különben őket ütik.

Erre viszont az ónodi kapitány hozatta fel a börtönből mind a huszonhat török foglyot s azokkal iratott siralomleveleket az egri basához, hogy talpára ne veressen az ottani keresztyén foglyoknak, mert ő akkor a török foglyoknak a fejére fog veretni.

Különösen nagy volt a szurkolása a két kicserélendőnek, a kiknek kölcsönösen mind a két fél szörnyen igérkezett kifordítani a bőrét, úgy hogy ezek féltükben a legjobb barátokká lettek egymás között.

Végre Bálint ráadta még a kétszáz forintot nyomtatékul a maga mészárosára s arra a Simplex is, a mészáros is, mindketten félig levetett békókkal elkisértettek Egerbe. Ott a pénzt átvette a kajmakám, a mészárost meg a felesége s lett olyan dáridó a háznál, hogy a Simplexet is meghivták, s megtraktálták birkahússal tizenkétféle kiadásban; végül megajándékozta az Ibrahim egy pár piros bagaria csizmával, egy pár papucscsal, a Dzsigerdila pedig küldött általa a Bálintnak egy pár patyolat fáczenétlit (alkalmasint zsebkeszkenőt), a mire török betük voltak himezve, s a mikkel a szép asszony az elválás emlékére a könyeit törülgeté le.

Hanem az Ibrahim Kermesz megesküdött a próféta szakállára, hogy soha többet kálvinista hitű hitetlent rabszolgának meg nem vesz, ha egy dénárért vesztegetik is.

A kajmakám pedig kiadá az elbocsátó levelet a Simplexnek, az ónodi kapitányhoz czimezve, mely kezdődött e -142- szavakkal: «itt küldöm vissza neked a te trombitásodat, a nyüves kutyát… stb.» mire az ónodi kapitány mérgében azt a tromfot adta, hogy egy disznófarkot zárt szelenczébe, s azt küldé meg a kajmakámnak; erre meg az viszont azt felelte neki, hogy «vettem a te ajándékodat: látom, hogy a legdrágább kincsedtől fosztottad meg magadat». Amint hogy ez az ékes correspondentia még tán ma is olvasható az ónodi levéltárban.

Ezek után aztán ideje már, hogy meginduljon a Bálint a szerencsétlen Mikhál felkeresésére, a kivel nem tudhatjuk, hogy mi történhetett azóta, akár benn a vihodár kastélyában, a gyülölt ember karjaiban, az ördöngős boszorkány igézetében, a vérben dolgozók borzasztó társaságában, akár pedig a kastélyon kivül, a hol a méregevő harámbasa fenekedett rá, hogy hunyortól sárga ajkaival halálra csókolja szegényt.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

A Simplex leginkább azzal vette meg a Bálintnak a szivét, hogy elmondta előtte, miket hallott a haramiák tanyáján az ő szerelmesének elvesztésére terveztetni.

Nem mert neki mindent elmondani, mert félt, hogy nagyon megijeszti vele; sőt talán minden bátorságát el fogja veszteni, ha az igazat megtudja; hanem annyit felfedezett előtte, hogy a Kaczenreiter nem vitte el Mikhált a parochiába, melybe megválasztották papnak; hanem otthon maradt az apja kastélyában, a hol Mikhállal nagyon kegyetlenül bánnak; a rablók pedig előbb-utóbb el fogják azt pusztítani, akkor a Mikhálra rettenetes sors vár.

– Nem tehetsz te ottan egyebet, édes jó pajtásom, -143- monda neki a Simplex, mint hogy elhozod magaddal onnan a te kedvesedet.

– Mégis megteszed azt! Csak gyere odáig. Csak egy szót szólj vele; csak meglásd, hát bizony azt teszed, a mit megmondtam.

– Én nem tudom. Én lutheránus vagyok: nem hiszem a prædestinatiot; te vagy a kálvinista: neked kell azt hinned. Neked kell azt tudnod, hogy mindaz, a mi veled történt és még ezután történni fog, meg volt előre irva egy nagy könyvben, a mi elébb iratott, mint a világ megteremtetett; a te akaratod nem változtat azon; s ha meg van rólad irva, hogy a hegy tetején halj meg: ha te nem mégy fel a hegyre, a hegy fog alád jönni. Én csak azt mondom te neked, hogy az első lépés után következik az utolsó. Ha arra szánod magadat, hogy meglásd régi kedvesedet, akkor nem hagyod őt el többé, hanem elhozod magaddal, habár az utadat két felől csupa akasztófák árnyékoznák is be. Ha ez nem lett volna felőled határozva, akkor maradtál volna otthon az anyádnál, s vetted volna el a Fürmenderék Katalinját.

Ilyenforma beszélgetések közt mentek mendegéltek a biztos országuton; ezúttal jól ellátva magukat tűzi fegyverekkel és pallossal, csákánynyal, hogy minden rongyos martalócz utjokat ne állja. Azoktól külömben biztosságban lehettek; mert nem a kassai utat választották, hanem a gönczit s a martalóczok a Hernád balpartján nem igen csaptak át, mert ott könnyen megszorították őket, ha a Hernád hirtelen megáradt: azt pedig sokszor megtette.

Ezen az úton tehát egész háborítatlanul elérkeztek Somosig heted napra Ónod várából. Somos pedig már az utolsó állomás Eperjeshez, a honnan az út letér Lőcse felé.

Itten már csak a rablóbandáktól kellett tartaniok, a mik azt a vidéket rettegésben tarták, s elébb ki kellett azt -144- tudni, hogy merre tanyáznak most? mert sokszor megtették azt, hogy átmentek egész Lengyelországba, a hol szintén olyan szívesen látott vendégek voltak, mint itt.

A Simplex magára vállalta, hogy tudakozódni fog a rablók után a vásárosoktól, a kik legjobban szoktak értesülve lenni. Addig a barátját hátrahagyta a csárdában.

– Mondtam úgy-e, hogy szerencse fiai vagyunk! Nem burokban születtél-e te Bálint? Tele van a város gaudiummal. Mind a három rablóbandát elfogták. Rajta vesztettek az iglói búcsú ellen tervezett támadáson. Három vármegye összefogott, meg a császári katonaság: kiszorították őket a sziklaoduikból, mindenfelé elállták az útjaikat, utoljára a rablóknak elfogyott a puskaporuk: a ki el nem esett, megadta magát. Élve került kézre a hegyke Havrán, a kegyetlen Bajusz; kiket a társaik maguk kötöztek meg, hogy kegyelmet nyerjenek. Hanem a Jankó története még is a legcsodálatosabb. Annak a vesztét egyenesen én okoztam. Ezt nem birták kézre keríteni. Mikor már mindeniktől el volt hagyva, mindenfelé körülfogva, akkor egy fenyőfát levágott s azon, mint a paripán csúsztatta le magát a legmeredekebb sziklalejtőn, s aztán egy másik sziklameredélyen meg úgy felkapaszkodott, mint a vadmacska: a hova senki se mehetett utána. Hogy még is vesztébe rohant, azt csak asszonynak köszönheti. A hámori kopanicsárnénak megizente általam, én meg az olajkáros által, hogy mikor látja, jó kedvünek lássa, az urának meg, hogy sehol szinét se lássa. Az üldözés után egyenesen odamenekült a Jankó a szeretőjéhez. Az asszony nyájasan fogadta; vígan mulattak, nagy dáridót csaptak; egész éjjel folyt a bor a csapon s két dudás muzsikált felváltva a Jankónak: a két dudás kifáradt a muzsikálásban, de nem a Jankó a tánczban. Még délig is mindig ivott s veszett jó kedve volt. Akkor aztán marokkal szórta a pénzt a szájtátó parasztok közé, s a míg azok kapkodták a tallérokat, -145- azalatt kiment a mezőre, s azt mondta, hogy a ki utána próbál menni, azt agyon harapja. Nem is volt senkinek olyan disznószíve, hogy utána merjen menni; csupán egy embernek. Az a kopanicsár volt.

A Jankó egész éjjel kereste, hogy megölje; ez pedig el volt bújva egy széna boglyában délig. Délben aztán előbújt a boglyából, s akkor ő indult el a Jankót keresni. Nem volt nála egyéb fegyver, mint egy kétágú, hosszúnyelű favilla, a milyennel ezen a vidéken a kévéket adogatják fel a karó hegyére.

Rá is talált a Jankóra, a mint ott feküdt a haricskában, kezét lábát szétnyujtva, aludt hanyatt. A kopanicsár odaillesztette a nyakára a kétágú villát s azzal egyszerre odaszorította a nyakát a földhöz. A veszedelmes rabló fejénél fogva volt leszorítva. Nem haraphatott. Mérges szája, az ő legveszedelmesebb fegyvere tehetetlenné lett téve. Hasztalan ordított, káromkodott; a kopanicsár vasmarka fogva tartá, míg a többiek bátorságot kapva, odarohantak s megkötözték. – Holnap végzik ki mind a hármat. – Azt megnézzük.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

(Mellnec foliamatthiaabann elmondatic az gonoz embereknec rettentew sorsvk ees peeldaadasvc, mell az genge ziweveknec naghi zomoorusaaghot okoz wala, az megaatalkodottac penig peeldat belewle nem weznec wala.)

– Én nem nézem meg. Monda a Bálint Simplexnek. Én nekem a bőröm is borsódzik s minden körmöm hegyébe egyszerre bele áll a fájás, ha arra gondolok, hogy egy embertársamat kinozzák. Olyan természetem van, hogy ha magamat ütnek, vágnak, tépnek: azon nevetek; hanem ha azt látom, hogy más embert mortifikálnak előttem: attól felforr a vérem. Magam nem szédülök, akármilyen meredély útján végig járok; hanem ha azt látom, hogy más ember jár az örvény felett: attól elkábulok. Csodálom, hogyan tudja valaki a vesztőhelyet megnézni gyönyörüségből. -146- Én a rágondolástól is irtózom. A csatatér egészen más. Ott ember-ember ellen harczol. Ott meg se hallom a haldokló kiáltását; a mi halált én ott osztok, azt nekem is oszthatja más; de azt nem akarom látni, hogy megkötözött embereket hogyan kínoznak halálra, hogy ordítanak azok a hóhér kínzása alatt. Én nem megyek oda.

– No majd meglátod, hogy oda mégy! ungorkodék vele a Simplex. Mondtam már neked, hogy ha igaz kálvinista vagy, fogadd el szépen a prædestinatiot s soha se mondd, hogy ide megyek, oda nem megyek. Menni fogsz, a hová menned a világ teremtésekor elhatároztatott; az pedig Eperjes városa lesz, annak is a nagy piacza.

És csakugyan úgy történt, a hogy a Simplex mondá. Mert alig léptek ki a csárdából, ime szemközt találkozék velük a darabantok őrjárata, a kik mind kettőjüket feltartóztaták, s miután kérdésökre megtudták, hogy ők katonák: előmutaták nekik az eperjesi főkapitány rendeletét, melyben megparancsoltatik minden a környékben tartózkodó fellábos (szabadságos) katonának, hogy Eperjesre felgyülekezzék s ott a kivégzések ideje alatt a piaczon jelen legyen, nehogy a nép rendetlenkedése az igazságszolgáltatást megakadályozza, vagy pedig a rablók czinkostársai vakmerő megrohanással társaikat kiszabadíthassák.

Így azután a Bálintnak akarva nem akarva fel kellett mennie Eperjesre, a többi fegyveres néppel együtt.

Mindenfelőlről jött pedig a tengersokaság erre a napra Eperjes városába; mintha országos búcsu volna, vagy főispánt installálnának. Urak hintón és lóháton, parasztok, kik tizen is ültek egy szekéren, diákok, mesterlegények, kalmárok, szentképárulók, és mindenféle világcsalók.

Simplex és Bálint még azon éjjel elindíttattak, még pedig szekéren Eperjes felé, a hol már korán hajnalban megérkeztek. -147-

Eperjes külső tekintete már akkor nem volt az a vidám, mosolygó kép, a mi fél század előtt. A belháború, a vallási villongások és a rablók pusztításai letarolták a környékét: a hajdani gyümölcsös kertek helyén csak bozót és a kivágott fák törzsei voltak láthatók a várfalak körül, s a szép kolnák, nyári lakok csak romjaikban mutatták, hogy minő szép élet volt itt hajdan.

A szép szilvások, a gyönyörű almafák helyén egészen más erdő nőtt fel a bástyák körül; egy rettenetes liget: száraz fákból, szomorú gyümölcscsel; akasztófák, kerékrudak és vesztőkarók erdeje, a miken ott korhadtak a kivégzettek csontjai. A három elfogott rablóbanda még sűrűbbé tette azt a gyászligetet. Az apróbb embereket, az orgazdákat, meg az asszonyokat, kik a rablók számára lőport hordtak ki a városból, már kivégezték a megelőző napokon a sánczokon kívül; a három rablóvezérnek jutott csupán az a szerencse, hogy a kapukon belül végeztessenek ki; részint a tisztesség, részint a nagyobb biztosság miatt.

A főpiaczon, a hol a városháza és a kereskedők nagy raktára néznek egymással szembe, volt felállítva a rettenetes alkotmány, a minek vérpad a neve: ölnyi magas mellvéddel, melyhez csak lábtókon lehet feljutni, miket a hóhérlegények felhúznak maguk után, mikor a munkához kezdtek, hogy senki utánuk ne mehessen; közepén volt egy széles tőke, s ahhoz nehéz kerekek támogatva, a két szélén pedig két vastag czölöp, lecsüggő lánczokkal és záros vaspántokkal, felül pedig kútágas alakú villával, a min szintén kútgém hevert keresztül, lelógó kankalikkal, a minek a végén horog volt.

A városház kapuja előtt karzat és mennyezet volt készítve a hatóság számára s onnantúl sorfalat képezett a katonaság a vérpadig, azt pedig négyszögben vette körül, hármas sorban. Bálint igyekezett a hátulsó sorba jutni, hogy elrejthesse az arczát a rémlátvány elől, s a Simplexet maga mellé állítá, hogy ha roszul talál lenni, elvigye onnan. -148-

A nagy piacz pedig már akkor teli volt bámészkodó néppel. Az ablakokban kinn ültek a czifrán felöltözött asszonyságok, mintha valami sátoros ünnep volna, úrnapi proczessióval, s még a házak teteje is mind tele volt emberrel, s a hány padláslyuk, annyi emberfej nézett ki belőle. A piaczon sátorok voltak felállítva, a mikben mézes kalácsot, borsoskát és méhsert árultak, nagy üstökben sütötték a kofapecsenyét s volt keletje a fonott perecznek. Házalók kiabáltak, a három rabló életirását árulva mely durva papirra, iromba czimképekkel volt nyomtatva «ebben az esztendőben».

A vándor czigánynép és egyéb butyros házaló közül egyszer csak kiválik egy asszony, a ki hosszú szijakat árult egy póznára feltűzve s odafurakodik a Simplexhez s megszólítja:

A Simplex rögtön ráismert a hangjáról: Pirka volt az, a boszorkány. S rögtön elkezdett vele beszédbe elegyedni, azon ürügy alatt, mintha alkudnék.

– Elüzi a pestist, nehéz nyavalyát; távol tartja a vadállatokat; megtéríti a makacskodó szeretőket.

– Ugyan, ne légy bolond. Ne hagyd magadat rászedni egy czigány asszonytól. Csikóbőrből vannak azok a szijak, a minőket kaphatsz a szijártónál darabját egy dénárért.

– Nem az; vitéz káplár uram! szólt vigyorogva a boszorkány. Az én uram nem volt sintér, a ki lovat nyúzott; hanem hóhér, a ki embert nyúzott.

– Pih! Akkor annál undokabb a kend portékája, ha igazi; álljon vele tőlem távol.

A Simplex megtaszítá könyökkel a Pirkát s a szemével -149- oda vágott a Bálint felé, mire a Pirka gonoszul félrekacsinta, felvonva a fekete szömöldeit s a száját széthuzva a fogairól, rávigyorogott a Bálintra:

– No, no, vitéz káplár uram, még kegyelmed is fog tőlem valamit venni, a mi a hóhér kezéből került ki!

A Simplex ráhágott a lábára, hogy ne beszéljen tovább. Arra elkezdtek egymás közt súgni-búgni, mintha a szijra alkudnának.

Azután nemsokára úgy eltünt a Pirka a piaczról, mintha a föld nyelte volna el.

A mint a nyolczat ütötte a városház tornyában, megkondultak a franciscánusok kolostorának harangjai, s arra dobszó hangzott elő a városház udvarából s megindult a szomorú menet.

Elől a tanácsurak és a főkapitány, a kik a posztóval fedett lépcsőn felhágtak a díszkarzatra s ott állva maradtak, a míg a kikiáltó tanácsjegyző felolvasá az itéletet; azután jöttek a darabontok, karra vetett puskáikkal, s közöttük a három elitélt, egy-egy peczér által vezetve, nyakukra kötött pányvánál fogva; leghátul végre jött az emberek legszörnyübbike, a hóhér; maga a vén Vihodár, fehér lovon, hosszú veres palást a nyakában, mely a lovat is félig betakarta, fején veres tollas fekete barét, kezében a kivont pallos. Két csatlós vezette a lovát. Háta mögött következett nyolcz hóhérlegény, kik egész arzenálját, a kinzó eszközöket hozták a nyomában.

Mert ha odatekintett volna, akkor egyet ama hóhérlegények közül bizonyosan meg kellett volna ismernie. Inkább elbújt a társai háta mögé.

A piaczra kilépő rablókat a nép iszonyú zsivajjal fogadta, a mit azok undok káromkodással viszonoztak, különösen a bámulásukra jött asszonynépekre oly gyalázatos szavakat mondtak, hogy azoknak a föld alá kellett -150- volna bújni szégyenletükben inkább, mint azt a csúfságot elhallgatni.

A megelőzött kínvallatás nyoma meglátszott valamennyin; össze voltak tépve, vágva, sütögetve. De azért egy se mutatott töredelmességet. Hahotával fogadták a vén Vihodárt, s gunyolva hivták fel, hogy most mutassa meg, hogy mit tanult.

Az hideg vérrel oldá le válláról a skarlát palástot s halkan osztá parancsait a legényeinek, mikor mindannyian fenn voltak már azon az elátkozott szinpadon.

A magas ősz alakot rettentő ordítással fogadta a néptömeg, a mire ő meghajtotta magát, mint valami szinpadi hős.

A Bálintnak nem volt szükség bedugni a füleit: nem jajgatott a Bajusz. Egy szavát sem hallatta. A körülálló népség a bámulat szörnyűködésével suttogott egymáshoz. A rablót a hidegvérű megvetése a halálnak, a kínzás fitymálása hőssé emelte a nép előtt.

Olyan csendesség volt, hogy nem lehetett egyebet hallani, mint a nehéz kerék zuhogását.

Az első rablóval csak a segédei bántak el a Vihodárnak: ő csak parancsokat osztott halkan. A másodiknál már ki kellett tennie magáért, hogy becsületet valljon.

A Havrán dühös ficzkó volt. Szidta, káromolta a Vihodárt, s gúnynevekkel halmozá el. Azt mondta neki, hogy kontár!

A vén Vihodár erre letette a barétot a fejéről, s leveté a skarlát dolmányát s aztán maga indult neki remekelni.

A néző sereg meg lehetett elégedve mind a két színjátszóval, a vén Vihodár egész tudományát végigpróbálta -151- a rablón, de az is végig daczolt vele. Egymást szidták, káromolták. A rabló kinevetett minden kínzást s boszantotta a Vihodárt, hogy no mit tud még? Az pedig dühben volt már, s minden tudományát kimerítette a pokolbeli kínok kitalálásában s amint egy új kínzóeszközzel jött, megkérdezé a rablótól, hogy tetszik neki ez a mulatság?

A franciscánus barát ott a vesztő szobor mellett eleget kérlelte, engesztelte majd a rablót, majd a hóhért, hogy térjenek Istenhez, ne káromkodjanak olyan nagyon! De a vérpad olyan theatrum, a hol minden szabad; egyik se hallgatott rá.

Utóljára is a rabló fogott ki a hóhéron. Mikor már nem volt rajta emberi forma többé, úgy összevissza volt marczangolva, még akkor is röhögve csufolta kínzóját. Utóljára beleakasztották az oldalába a bitófa kankalékjának a horgát s felrántották a levegőbe: onnan kiabált aztán alá épen nem hizelgő bókokat a benne gyönyörködő asszonyságoknak, míg kilehellte lelkét, a mely tévedésből választott magának emberi testet lakhelyül.

Az öreg Vihodár meg volt szégyenítve. Tapasztalá, hogy e herosi ellenállás által a tekintélye nagyon meg van csorbítva a nép előtt. Ezt a csorbát ki kell köszörülni.

Hátra volt még a harmadik rablóvezér, a Jankó. Ennek kellett a Vihodár becsületét helyreállítani.

Levéteté az elitélt lábairól a békókat s nem lánczoltatá őt oda a bitófához.

A következő pillanatban egy oly általános elszörnyedés hangja tört fel a közönségből, hogy még a Bálint is odatekintett a vérpadra. S a mit meglátott, az valóban méltó volt a bámulatra.

A Jankó, a nagyszerű gymnasta, abban a pillanatban, -152- a melyben lábairól a békókat levették, egy ugrással a Vihodár alakján termett, s bár kezei hátra voltak kötve, két térdével átszorítá annak derekát s a fogaival beleharapott neki a nyakába: épen oda, a hol a garotis nagy ütér van. Ezt az életeret harapta ketté, vagy csakugyan volt valami abban a mesében, hogy a kit ő a méregittas szájával és fogaival megharap, az halálfia; a vén Vihodár, mint a darab fa, esett hanyatt, s mire a hóhér-legények odaugráltak, hogy az elitéltet letépjék róla, már akkor holt ember volt.

Ez a jelenet anynyira elundorította a Bálintot, hogy elfordulva, odaborult a Simplex vállára s azt hörgé: «most mindjárt leszédülök.»

A mint a nép megtudta, hogy a vén Vihodárt a Jankó egy harapással megölte a vérpadon, rettendő tumultus támadt.

Elkezdtek tapsolni és vivátokat kiáltozni az elitéltnek, míg a hóhérlegényeket záptojással és rohadt almával hajigálták meg.

Végre a közberecsegő trombiták és doromboló dobhangok valahogy elnyomták a néplármát s akkor felállt a főkapitány az emelvényen s kihirdeté: hogy ha az öreg Vihodárnak baja esett, azért a törvény itéletének végrehajtása nem szenved hátramaradást, itt van a Vihodár fia, az ifju mester: végezze a hivatalos tennivalókat ő.

Az általános elhallgatás tanusítá, hogy a fellépő beszélni akar valamit, arra várnak.

A Bálint eltakarta szemeit; minden érzéke fel volt háborodva; ha a hadi sorrend nem tartotta volna, elfutott volna onnan.

– Ime e gonosztevő, ki apámat megölte! nem érdemes arra, hogy emberi kéz emberi módon végezze őt ki a világból.

Bálint megütközve figyelt: ez a hang olyan hang, a minőt ő már hallott egyszer, a prédikátori székből.

– Van egy halálnem, a minővel az érzéketlen gonosztevőket szokták kivégezni távol Abyssiniában, kiknek fekete bőrük minden kínzás iránt érzéketlen. Nyers bivalybőrbe varrják őket elevenen s így akasztják ki a napra. A mint aztán a nyersbőr kezd összefacsarodni fölöttük a melegben: az megtanítja a gonoszokat a pokolról énekelni. Én ilyen halálra vetem e gonosztevőt.

Mi ez? kiálta Bálint: ez a hang? Kinek a hangja ez? Ez abyssiniai mese: ki hallotta ezt más, mint a ki tudós Frölich tanár ethnographiai leczkéit frequentálta? Kicsoda ez az ember?

– Ez a te Mikhálodnak a férje, Kaczenreiter Henrik! kiálta arczába a Simplex.

Kalondai Bálinttal felfordult a világ, eszméletlenül dőlt ki a sorból: Simplex úgy vitte ki a hátán. Senki sem ütődött meg azon. E rém-jelenetek alatt akárhányan dőltek el ájultan még a katonák közül is.

HUSZONHARMADIK FEJEZET.

(Mellben kiderevl, hogi minden gonoznac az okozoia ew maga az ✝✝✝ pokolbeli satan, ees annac straazsamesterei az rvt bozorkanioc, walamellec az halando embereket megrontani az ew fvrfangoss practicaikval mindeetig keezen wadnac.)

A Babura Pirka sebtében, inaszakadtából vágtatott haza a magányos házhoz, mely Kis-Szeben falain kívül állt. Olyan utakat tudott ő, a hegyeken keresztül, a miken a -154- lovas embert is megelőzte. Éjjel is tudta az utat s bátorsága volt együtt kószálni a kokajszásokon keresztül a lidérczekkel és más gonosz lelkekkel, a kikkel nyilván mind igen jó ismeretséget tartott.

Másnap a görgői kopanicsánál tartott pihenést. Abban volt a hámori kopanicsárnak a felesége, mint gazdasszony, magányosan, kit az ura elkergetett magától, a mióta a Jankót elfogta, s maga beállt vármegye pandurjának. A feleségéből mi lehetne már most egyéb, mint boszorkány? A Babura Pirka már be is vette novitiusának.

– No Ancsa, monda neki, mikor belépett hozzá, «Irgundum gule» ma, meg holnap, meg holnap után kinozzák a Jankót három napig. Még az éjjel vendégeket hozok hozzád; csinálj jó vacsorát, lesz muzsika is, megüljük a torát!

Azzal adott egy aranyat a kopanicsárnénak a lakomára s aztán megtanította őt arra a bűvészetre, hogy ördögi praktikákkal hogyan lehet a távol levő embernek csomót kötni a belein, hogy kinjába a földet rágja? Azon az éjszakán valamenynyi hóhérlegény mind gyomor-görcsöt kapott és nyomorultul fetrengett kinjában, a mi ha nem a sok megivott ólomczukros bortól származott, úgy bizonyosan a két boszorkány megrontásának következése volt.

A szegény fiatal asszony ez alatt egyesegyedül volt abban a rettenetes házban a felső lakosztályban. Mert a földszinten volt még két peczér hátrahagyva, a ki a házra ügyelt, s a toronyban felváltva őrt állt és a felvonó hidat őrzé.

Külső betörés ellen jól meg volt őrizve a magányos ház. A falait körülvevő vizárok fenekén hegyes sánczkarók voltak leverve, mik a keresztül úszni akarót felnyársolni voltak készek, a vastag falak szűk ablakai erős vasrácsokkal és vastáblákkal megvédve s az udvaron két óriás szelindek, a mi a fegyveres férfit is megtámadta. A két peczérnek pedig széles öblű lőfegyverei voltak, a -155- mikből egész marék vágott ólmot lehetett kilőni, ha szükség volt rá.

A fiatal asszonyt itthon hagyták, mikor mind elmentek Eperjesre a nagy előadásra. Ő sem kivánkozott oda velük menni: borzadott teste-lelke azoktól az iszonyú látványoktól, a mikre más úrasszonyok oly kiváncsiak voltak; de meg az ura sem akarta magával vinni. Nagy volt a féltékenysége, s akárhogy mutatta is az asszony iránta való nyájasságát: nem hitt neki, érezte magában, hogy az nem lehet más, mint tettetés s félt tőle, nehogy Eperjesen a minden vidékről összetóduló sokaság között még Kalondai Bálinttal is találkozzék.

A Babura Pirkának meg volt hagyva, hogy míg mind távol lesznek, ő itthon maradjon; sehova a háztól el ne menjen; a kapusnak is megparancsoltatott, hogy az alatt se ki se be a kapun senkit át ne bocsásson, még a Pirkát se. Mintha bizony lehetne egy boszorkányt bezárni kulcscsal! Elébb ott volt ő Eperjesen mint a Vihodár perepútyja, ámbár egy órával későbben indult el utána.

Mikhál azt mondta Pirkának, hogy a míg távol lesz a gazda, addig semmi szüksége sem lesz rá: addig hagyja őt egészen magára. Főzni tud magának, otthon jól megtanulta; még vizet sem kell hoznia másnak. A konyhából szolgált le egy kút, melyen két vederrel egy lánczos kerék hajtotta fel a vizet, úgy, hogy mikor az egyik kerék alászállt, a másik felemelkedett. Mikhál tehát minden ajtót bezárt maga mögött: a lépcsőhöz vezető rácsajtót, a folyosó végét elrekesztő vasajtót, s ha éjjelre a konyha nehéz tölgyfa ajtaját is magára reteszelte, úgy emberi hatalom ellen egészen biztosítva érezhette magát.

De annál kevésbbé volt megvédve azok ellen, a kiknek nem kell nyitott ajtó, hogy megjelenjenek. Mikor a mindennap megszokott lármás nép eltünt a házból, durva csizma-kopogásával, hörögető kiabálásával, mocskos szitkos beszédével, részeg danáival együtt, akkor a beállott csendességben előjöttek azok, a kik csoszogva, sóhajtozva, -156- nyögve, dideregve adják jelét ottlétüknek. Minden zúgban látni vélte az áldozatokat, kiknek vére e ház lakóinak kezén száradt, a hogy előjönnek visszakövetelni ketté vágott napjaikat; visszakérik fázékony csontjaikra az öltönyöket, a miket a hóhér örökölt tőlük. Minden árnyék mozogni látszott előtte; az élettelen tárgyak megelevenültek és beszéltek hozzá; háta mögött örökös suttogást, csoszogást hallott, s ha tüzet rakott, a nyirkos fahasábok sírtak, perlekedtek, bogárzengéssel könyörögtek előtte; mikor a szél fútt, olyan nyögés, huhogás volt az egész házban, mintha táborszámra járnának benne végig a kisértetek, a kik azután álmaiban igazi alakot öltöttek, s torzarczaikkal, négyfelé vágott tetemeikkel üldözték szédítő meredélyek felé.

Ha pedig el tudott űzni magától álmokat és képzelet alkotta kisérteteket: a hideg, józan valóság még azoknál is ijesztőbb rémképül vonult el lelke előtt.

Minő élet ez az övé? Egy férfihoz lánczolva lenni, a kit nem szeretett, mikor hozzáadták; a kitől fél, irtózik, undorodik, midőn vele együtt van. Megcsalva a legfertelmesebbül; kizárva örökre a világból s odalánczolva még élve a pokol nyitott kapujához, a hol minden bemenő neki köszön a levett fejével. Remény nélkül, kilátás nélkül, hogy innen valaha kiszabaduljon; hogy ez a balsors valaha más fordulatot vegyen, hogy enyhülést nyerjen. Kinozva attól a gondolattól, hogy atyja elfelejté; de még jobban attól, hogy kedvese most is emlékezik rá és nem tud az ő balsorsáról semmit, hogy őt boldognak hiszi és átkozza és mégis szereti.

Ilyenkor aztán elővették azok a rossz gondolatok, a mik sokkal rémítőbbek a kripták és vesztőhelyek minden sápadt rémeinél; a kétkedés a mennyei gondviselésben, az utálat az emberi törvények iránt. Utálta azt a szokást, mely az apának jogot ád gyermeke sorsát intézni; átkozta az oltárt, mely lánczot köt a nő és férj kezére, hogy egymásé legyenek; gyülölte az egész emberi társaságot, mely -157- a külső tisztességért rabigába veri a szivek érzéseit: azon kapta magát, hogy kétségbeesésében tudna rossz, igen rossz lenni.

Éjszaka nem mert, nem akart hálószobájában aludni. Utálta a hitvesi nyoszolyát. Hanem odaki vetett magának ágyat a konyhába. A konyha volt a legnyugodalmasabb menedék rá nézve. Egész éjjel rakta a tüzet; nem tudott sötétben maradni, s a tűz mellett fazekakban folyvást vizet forralt. Semmi fegyvere nem volt; ha lett volna is, mit ért volna az ő gyönge kezében? Hanem arra képesnek hitte magát, hogy ha valaki megtámadná, azt egy fazék vízzel le tudná forrázni.

Már öt napja volt egyedül bezárkózva s kezdett megháborodni a rémes egyedüllét miatt. A kínok legnagyobbika az egyedüllét: fájdalmasabb az éhezésnél. Jól esett volna már, ha a Pirka lett volna is a közelében; még annak az ördögi csábszavait is inkább elhallgatta volna, mint ezt az örökös kisértet-perlekedést a tűzben égő fahasábokkal, s ezt a nyívást-rívást az ajtó-ablak hasadékon át, azt a huhogást a kéményben, mikor a szél fú.

Ötödik este ismét vizet húzott a konyhai kútból, s a mig a kereket forgatta, azt a szót ereszté ki a száján:

Alig szalasztotta ezt ki, a mint egyszerre azon vevé észre, hogy a vederemelő-kerék magától kezd forogni, nem várja a hajtást s a felemelkedő vederből a Babura Pirka czifra buglyos alakja emelkedik ki a kút kámváján.

Mikhál Jézus Máriát kiáltott s felsikoltott ijedtében, a Pirka azonban kaczajra fakadt s azt mondá neki:

– Lám, asszonykám! nem lehet ám a boszorkányt kizárni a házból, ott jön az be, a hol akar.

Mikhál csakugyan azt hitte, hogy a Pirka egyenesen a vízből merült fel, noha minden ruhája, még a csizmája is, egészen száraz volt. -158-

– Jaj, de nagy vacsora készül itt! kiálta fel a Pirka, mikor meglátta azt a sok fazekat a tűzhelyen, s aztán belenézett sorba. Ez is víz, ez is víz; csupa merő forró víz. No az egyikbe tegyünk valamit, hogy legyen belőle jó leves!

Azzal a tarisznyájából egy marék apró papirczédulát vetett a forró vízbe.

– Száz esztendős kalendáriumból kivágott nevek, suttogá vigyorogva Mikhálhoz. A melyik legelébb felbugygyan, ez a szeretőnknek a neve.

A közben felvett egy szűrő kanalat s a legelső czédulát, mely a bugyborékoló víz felszínére felvetődött, kimeríté vele. Nézze csak meg, mi van rajta?

Mikhál kezébe vette a czédulát s megrettenve olvasá e nevet: «Valentinus.»

Hanem a láng nem emészté meg a nedves papirt, inkább felkapta azt a légbe, s a kedves neve, a füsttel együtt, kirepült a kéményen.

– Haha! nevetett a Pirka. Nem ég az meg, asszonykám. Hopp izibe. Fittymássánt!

S azzal egy füttyvetésre megint ott volt a markában a czédula, arra is az volt írva: «Valentinus.»

– No hát, hogy mulatott olyan egyes-egyedül az én asszonykám? kérdezé a Pirka, megsimogatva Mikhál szép kezeit. Nem kivánta, hogy bárcsak itt volna már a Pirka?

– No hát, mivel gyönyörködtessem a szép asszonykát? Mesét mondjak? vagy kártyát vessek?

– Hanem aztán, a ki hisz a kártyavetésnek, az megadja az árát; de a ki nem hisz neki, az még jobban megadja az árát.

Mikhál aztán lekuporodott a Pirka mellé a gyékényre, a boszorkány azon vetette ki a kártyákat. -159-

– Hüh, de nagy dolgok állnak itt! kezdé a kirakott kártyákat magyarázni. Ez itt az öreg Vihodár, ez a rabló, ez a Vihodár fia. A vén hóhérnak halál áll. Koporsó. Ezt megöli a rabló.

– Nem én mondom. A kártya mondja. Az ifjú úrnak győzelem áll és hatalom. Ő megöli a rablót s az apja hivatalába emeltetik.

– Haha! Nevetett Mikhál. Az már nem igaz. Henrik ugyan itt hagyná ezt az egész mesterséget, ha az apja egyszer meghalna. Kimenne Németországba professornak, a hol senki sem ismeri. Nekem százszor megfogadta.

– No, én nem tudom. Csak azt mondom, a mit a kártya mond. Lássuk csak: ez itt a szép asszony. Húh, micsoda nagy öröm vár rá. A «kedves» közel van hozzá; ez a rózsa az «égő szerelem»; ez a kutya a «hűség»; ez a galambosház a «boldogság». Még ma összetalálkozik vele.

– No, no, asszonykám! A kártya nem hazudik. Még az éjjel összetalálkozik vele.

– Nékem van egy bakkecském; ha én azt elbocsátom s azt mondom neki: hozd ide kecském azt a szép deli ifjút, a kire az én asszonyom gondol, hát a milyen igaz, hogy én a kút fenekéről ide jöttem, olyan igazán elhozza a bakkecske azt az ifjút, ha Törökország szélén volna is bár.

– Nem bizony; dehogy ide: ebbe a csúf verembe, a Vihodár házába. Hanem abba a csendes házba, a hol a galambok csókolódnak a háztetőn.

– Nem bizony. Hanem a hol a Babura Pirka be tudott jönni, ott az ő szép asszonyát is ki tudja vinni s úgy elvezeti szép kakukfüves mezőkön keresztül a boldog házig, hogy még csak a pillangós czipői se lesznek harmatosak. Felöltözik a szép asszony parasztlánynak, hogy valaki rá ne ismerjen, ha útban találja, hanem aztán szép ruhákat hoz magával, hogy mikor az ő kedvesét várja, pompásan felöltözködjék; háromszor öltözzék egymás után: először gyenge rózsaszínübe, azután buza-virágszínbe, utoljára császárpirosba; aranyfüggő, kösöntyű, aranyláncz mind fel legyen rakva; tarajos főkötő, gyöngyös fésüvel a fejében. Készítse csak össze ezeket a pompás ruhákat. Hóhérgazda hordta azokat a feleségének: még egyszer se volt rajta. Hej, de nagyot ugorjunk benne!

– A kártya megmondta; a Pirka megcselekszi; a szép asszony gondja, hogy hiszi-e, vagy nem? Ha hiszi is, megadja az árát; ha nem is, megadja az árát.

Annyiban hitt, hogy előhordta a megnevezett ruháit, a gyönge rózsaszínt, a buzavirágszínt és a császár-pirosat, s aztán az egyiket a másik mellé felaggatva a fogasra, nézegette, találgatta, melyik illenék jobban? Azután azt is megtette, hogy felhagyta magát öltöztetni parasztleánynak, kurta viganóba, hosszúszárú letürt piros csizmába; (a hóhér házában egész jelmeztár volt, – ki tudja, hol szerezte) s aztán körülforgatta magát, hogy milyen kaczkiásan mórikál benne? hanem mégis mikor azt mondta neki a Pirka, hogy no hát menjünk! visszariadt és azt felelte, hogy ez Isten ellen való vétek.

Egyszerre kürthang szólalt meg a ház kapuja előtt. Ugyanazon riadó, a melylyel a Henrik szokta jelenteni hazaérkeztét, s azonnal hangzott a felvonóhid lánczainak csörömpölése és a dobogó lecsapódása, míg a házőrző ebek ugyanazt a nyihogó csaholást hallatták, a melylyel a jó ismerőst szokák üdvözölni. -161-

Azzal csak annyi ideje volt, hogy a három szép selyem ruhát egy göngyölegbe gyűrve, valami sötét zugba hajítsa, de már a paraszt ruhát nem vethette le magáról. Azt gondolta, majd azt fogja mondani az urának, hogy a konyhában a főzéshez vette fel.

A folyosó- és lépcsőajtók kulcsait pedig odaadta a Pirkának, hogy bocsássa be az alant dörömbözőt.

S azzal várt, a tűzhely körül serénykedve, annak az arcznak a megjelenésére, melyet lelkében utált, de a mely mégis, azt hivé, hogy nagy bűnbe eséstől, súlyos kisértettől szabadítá meg ezúttal.

De nem az jött eléje. Hanem még annál is utálatosabb. A második legény, a ki a Vihodárnak minden nagy munkáiban segíteni szokott. Az első legény már csak önálló munkát végzett.

A betoppanó nem kivánt semmi istenes áldás félét, hanem gorombán leült a konyhaszékre s nehéz kalapját ledobta a tűzhelyre s mindenekelőtt azt mondá az asszonynak, hogy «adj innom szép ifjasszony, mert megveszekedem.»

S csak azután, hogy egy kupa sert fenékig leöblített a torkán, kezdett hozzá a mondanivalóhoz.

– Jó híreket hozok, szép ifjasszony. Legelőször is az öreg Vihodárt elvitte az ördög. Beleharapott a nyakába az ördöngös Jankó a mérges fogával s az öreg rögtön meggebedt.

– Most már a te urad lesz gazda a háznál. Minden kincs az övé. De még a méltóság is. Ott rögtön megtette őt a szepesi gróf, meg a sárosi főispán az apja helyébe az egész felföld urának, pecsétes levéllel ellátott hóhérnak, s -162- azonnal le is tette remekét a gonosztevő Jankón, hogy az még most is ordít kínjában és fog ordítani még két nap, két éjjel, hogy végig hangzik egész Eperjesen, s a mely asszony el nem ájul, a mely gyermek nyavalyatörést nem kap, a mely kutya meg nem vész ettől az ordítástól, az mehet ördögöt fogni a Lomniczra!

Mikhál teste reszketett a láztól. Tehát Henrik önkényt átvette apja rettentő hivatalát, sőt le is tette belőle a pokoli remeket! Nem gondolt arra, hogy meneküljön, midőn senki sem kényszeríti az ottmaradásra többé. Gyönyörét találja a kegyetlenkedésben. Az egykori pap, az alázatos lelkész ily rövid időn át tudott alakulni vérengző bakóvá: és ezzel minden utat elzárt Mikhál előtt a pokolból kimenekülésre. És mindezt megmondta a jósnő kártyája.

S hogy a borzalom, az undorodás, az iszonyat tetőpontjára hágjon, még az kellett hozzá, hogy a kisebbik legény odalépjen hozzá, s fertelmes vigyorgó pofával azt mondja neki:

– No most már azért a sok jó hírhozásért egy pár csókot szép ifjasszony.

A ficzkó részeg is lehetett jóformán: hisz útközben minden csapszék, csárda előtt megállt! de még egy régi bevett szokás is mellette szólt.

– Az a törvény, mondá az elrémülten visszaijedő asszonynak, hogy a ki legelőször hirül viszi a vihodár feleségének, hogy az urát felcsapták mesternek: az az ifjasszonytól egy pár csókot kap izibe.

S azzal kétfelé törülte maszatos bajuszát és kinyujtá a karját, hogy a Mikhál derekát átölelje vele.

Ez orczátlan merészség oly dühbe hozta a gyönge asszonyt, hogy a mit magában oly keményen föltett, azt most végre is hajtá. Felkapott egy fazék forró vízet a tűzhelyről, s azzal úgy nyakon forrázta a tolakodó gazembert, hogy annak szeme-szája tele lett a forró lével, s az egy perczre minden eszméletét elvette. Azon percz alatt pedig neki rohant a Mikhál s teljes erejével megtaszítá. Mire a -163- Pirka is odarohant s ő is Mikhálnak segített, úgy hogy egyesült erővel ki tudták lökni a nagy mahomed embert a konyhából, s azután nagy hirtelen becsapták a tölgyfaajtót.

A leforrázott és kilökött ficzkó azonban most még dühösebbé lett téve, átkozódott, káromkodott és fenyegetődzött, hogy minden rosszat el fog követni a Mikhállal, s hogy a fenyegetőzésnél ne maradjon, segítségül hivta a két otthon maradt peczért is. S akkor előhozva azt a nagy vas sulykot, a mivel a gonosztevőket szokták mozsárban összetörni, neki fogtak, hogy azzal az erős tölgyfa ajtót betőrjék.

Mikhál azt hitte, hogy el van veszve. Inkább bele akart ugrani a kutba, mint hogy bevárja, míg gyilkosai rátörik az ajtót.

– No csak csendesen, szép asszonykám, mondá, megfogva a kezét a boszorkány. Úgy-e, hogy a kártya már kétszer is igazat mondott? Harmadszor is azt fog mondani. Rám bízza-e hát most magát?

– Itt van. Vegyed testemet, lelkemet. Szólt az asszony, odavetve magát a boszorkány karjai közé.

– Ne hát legelébb is vegye a szép asszony ezt az égő hasábfát a kezébe, aztán álljon bele ebbe a vederbe. Én a kerékkel szépen leeresztem, de nem a vízbe, hanem csak a kútgádor közepéig: ott talál egy szűk nyilást, abba lépjen ki s várja meg, míg utána ereszkedem.

Mikhál mindenre kész volt már végső kétségbeesése, elkeseredése tetőpontján, s engedte magát a kútba aláereszteni. Az égő fenyőhasáb világánál megtalálta a jelzett üreget s abba kilépett. A veder újra felemelkedett s kevés vártatva leszállt utána a Pirka, kezeivel a láncz átelleni végét fogva s úgy szállítva alá fogásról-fogásra a vedret. Ott a nyilásnál ő is kiugrott a vederből; azt kiakasztá lánczából, mire az átellenes veder, súlyegyent vesztve, lezuhant a víz fenekére, a láncz csörömpölve szaladt fel a kerékig. -164-

A Pirka hátán át volt kötve a nagy batyú, a mibe Mikhál pompás öltöző-ruhái voltak csomagolva.

A szűk folyosó egy vasajtóval volt elzárva, mely most nyitva állt s az egy alacsony pinczeboltba vezetett. Abban nagy hordókban volt felhalmozva szurok, kátrány, kén és kötegekben csepü: a bakó mesterségéhez szükséges anyagok; aztán meg kicserzett állatbőrök: – diadalainak exuviái. E boltozatnak ismét egy hosszú pinczefolyosó volt a folytatása, s annak a végén volt egy vasajtó.

Ahhoz a vasajtóhoz volt tolvajkulcsa Pirkának. Igy tudott ő látatlanul kimenni és bejönni.

Az a földalatti kijárat pedig arra való volt, hogy ha egyszer a bakót rablócsapatok megostromolnák a házában, a végveszély idején megmenekülhessen rajta. A kis vasajtó egy erdei bozótba vezetett.

A pinczeboltnak volt egy lépcső lejárása is fából, mely egy csapóajtóval volt lecsukva.

Mielőtt a folyosót elhagyták volna, a Pirka a csepükötegekből egy hosszú pamutot font, mely elért a kijárásig, s mikor az ajtót felnyitotta Mikhál előtt, akkor az égő hasábot beledobta a csepübe.

– Azért, mert ide künn elárulna bennünket: nincs is szükségünk rá, mert még fenn van a hold.

– Az lesz csak jó nekünk, legalább nem üldözhetnek bennünket ezen az úton, ha észreveszik, hogy merre menekültünk?

– Hát aztán, ha leég is, mi ég el benne, a mi nekem kedves, vagy a szép asszonyomnak kedves? -165-

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.

(Mell naghi leegien az fiatalsaagnac az meggondolatlansaaga, es az azzonioknac az ew rawazsaagvc az ferfiaknac zerelemre waló elchaabitaasaaban, hiwseegessenn elewadatic).

– Én félek! Mondá Mikhál, mikor a sötét erdő közepén találta magát.

– Nincs mitől. Biztatá őt Babura Pirka. A vadállatok: medvék, farkasok a mult hetekben végbement nagy lövöldözés által (a mikor rablókkal csatáztak a vármegyék) úgy elriadtak más vidékekre, hogy azok ez idén vissza nem kerülnek ide többet. A rablóbandák ki vannak irtva. Azok most ott tánczolnak a levegőben Eperjes bástyái körül. Most legalább egy esztendeig csendesség lesz. Nem azért, mintha a nép megrezzent volna a kivégzett rablók példáján. Dehogy! Attól csak új buzdítást kapott épen olyan kemény ficzkóvá lenni, úgy élni, és úgy meghalni, mint ezek. Hanem egy esztendő beletelik, a míg az új rablócsapatok a régiek által elrejtett kincseket keresni fogják, s talán rá is találnak. Mert az elfogottakból semmi kínzással nem lehetett kivenni, hogy a rablott kincseket hova rejtették el. Kiálltak minden torturát; de az aranyat, ezüstöt még sem adták elő. Addig danolva járhat végig minden utas az erdőn. Rablótól, vadállattól nem lehet hát félni.

– Ki ne mondja a szép asszony ezt a szót még egyszer; mert itt hagyom az erdő közepében, a sötét éjszakában s aztán nem bánom, fusson előle, vagy keresse fel azt, a kitől olyan nagyon fél!

Mikhál aztán nem szólt többet semmit; hanem követte a nőt, ki az erdők tömkelegében oly biztosan vezette őt, hogy egy helyen, a legsürűbb szálerdő közepett egy fa derekából kihuzott egy kést és mutatá Mikhálnak. -166-

– Lássa: ezt a kést, jövet, fényes nappal, ide szurtam ebbe a fába, s most, menet, sötét éjszaka, rátaláltam.

Nem telt bele egy óra: a hold még mindig fenn volt az égen, midőn a görgői kopanicsához eljutottak.

– Itt megnyugszunk: szólt a Pirka. Ez az a ház, a hol a galambok csókolóznak a háztetőn.

Ez uttal azonban a galambok bizonyosan aludtak már; hanem a ház udvarán a holdvilágban járt egy asszonyi állat. De nem a talpain járt, mint más Isten teremtése szokott járni, hanem a tenyerein, a fejével lefelé.

– Csororum hajdinárum! válaszólt rá a kopanicsárné, egy czigánykerékkel helyreállva a két lábára.

– Már megtette. A Jankó beleharapott a nyakába és dikhetz lett neki a másvilágra.

– Dicsértessék a Belzebub! kiálta fel a kopanicsárné, és aztán örömében körölczigánykerekezte az egész udvart.

A Mikhál reszketett a két boszorkány között, a kik olyan szavakat beszéltek, a miket ő nem értett, s olyanokat tettek, a miket asszony nem szokott tenni.

Az Ancsa pedig első látásra ráismert a Mikhálra s nagyot nevetett neki. Mert a boszorkányok nagyon örülnek azon, ha azt látják, hogy egy ártatlan lélek veszendőbe kerül.

Azzal bevitte őket a konyhába s nagy lánggal égő tüzet rakott; a mely mellé fazekakat tett. Egy kis csuprot pedig a Pirka töltött meg vizzel s aztán mindenféle boszorkányos -167- hókuszpókuszt csinálva a csupor fölött, azt is oda tette a tűzhez, s bele dugta a «Valentinus» nevet hordó czédulát.

– Annak, hogy mire annak a vize tisztára lefő, hogy semmi se marad benne, csak a czédula, akkorra az én bakkecském elhozza ide ennek a szép menyecskének a deli szeretőjét. Csak készítsd a vacsorát, öten leszünk hozzá.

– Páratlan szám: nem szeretem! mondá Ancsa, s azzal hozzáfogott a tyuköléshez, koppasztáshoz, boszorkánypogácsa gyuráshoz.

A Pirka az alatt hol elvonta a tűztől a csuprot, hol megint közelebb tolta ahhoz. Az Ancsa kérdezé, mire való az?

– Ez azért van, hogy ha nagyon bugyog a víz, akkor az én bakkecském nagyon sebesen vágtat a deli legénynyel, hogy annak elfullad a lélegzete a nagy repülésben; ha elhuzom a tűztől, akkor megpihenget szegényke.

Mikhál máskor nevetett volna az ilyen babonaságokon, de ma annyi borzasztó érte, s oly meglepő volt rá nézve, hogy a mit a kártyán kivetett a Pirka, abból már kettő, csaknem lehetetlen, beteljesült, hogy már a harmadikat sem merte tagadni. Hisz annak is fele megtörtént már: az, hogy ő elszökjék a férje házából s egy idegen gunyhóban várjon kedvesére. Mi volna még lehetetlen azok után?

– Már jön. Már közelít. Mondogatá a Pirka, a csupor fenekére sandalogva. Már hallom a kecske troppolását: a -168- hogy a négy lába koczog a hegytetők ormain. Most ugrik át a Krivánon, most fut végig a lengyel nyergen. Huj, hogy aprózza a lépést! Gyorsan kecském, gyorsan!

Mikhál józan eszét egészen elkábítá ez a babonázás; nem volt az érzékeinek ura többé.

– No most itt az ideje a felöltözésnek, mondá Pirka, s azzal hozzá fogott Mikhálra feladni a paraszt öltöny helyett a gyenge rózsaszín rokolyát; befűzte a vállját, hogy karcsu legyen s újra fonta a haját, hogy szép göndör legyen: ha a szerelmese megjön, annak tetszetős legyen. A nő kábultan engedett magával mindent tenni.

Künn a hold leszállt; egészen sötét lett. Csendes, csillaghullató, harmathullató éjszaka.

– Most már itt kell neki lenni mindjárt! bizonyozott a boszorkány, mikor a csupor fenekén sistergett a maradék víz.

E perczben a csendes éjszakából egy tárogató dala kezdett felhangzani. A dal egyre közelített. Mikhál szíve sebesen vert. Ez az ő kedves dala volt. Ráismert. Azt hitte már, hogy álmodik, hogy nem is ezen a világon él. Feje zúgott, a lég tele volt körüle tánczoló varázstüneményekkel; lelke ki akart testéből szakadni. A dal mind közelebb hangzott. Már lehetett hallani künn az úton a férfi lépteket.

S abban a pillanatban lépett a ház ajtaján Mikhál elé Kalondai Bálint – – –

Nem is öröm, hanem őrjöngés volt az, a mi az ifjú asszony szívét elborította. Felszökött nagyot sikoltva; odaveté magát kedvese keblére, átölelte karjaival annak a nyakát és ajkaira tapasztá ajkait, mintha ki akarná szívni a lelket belőle és a könnyei csorogtak annak az arczára. -169-

Bálint is elfelejté ettől az öleléstől, hogy mi van még ezen kívül az egész világon? beleszámítva mind a kilencz planétát is, a mik az emberek sorsát igazgatják és confundálják.

Meddig tarták így egymást átölelve? az talán egy örökkévalóság volt; hasonlatos ahhoz, a midőn Mirza sah a persa varázsló szavára egy kádba lebukás és újra felmerülés ideje alatt egy egész életet álmodott végig. Legalább Mikhálnak úgy tetszett, hogy ez hosszú idő volt; mert mikor magához tért, felsóhajtott:

– Hahaha! Nevetett rá a Babura Pirka. Az volna a bolond nap, a mi nyugat felől kelne fel. A pokol hajnala az ott. A hóhér háza ég! Hahaha! Gyönyörűséges hajnal!

A vérvilág rémséges fényt vetett a hegyekre, erdőkre; messzire bearanyozva a havasokat, mintha azoknak a jégcsúcsai lángolnának, a csillagok reszketve szikráztak a tűzfény közepett.

– Most már nyugodtan alhattok gyermekek! mondá a Babura Pirka. A Vihodár, mire hazatér, csak a háza romjait fogja találni s azt fogja hinni, hogy a felesége is oda égett, s nem fogja a földön keresni többé.

– És ha keresné is! kiálta fel daczosan Bálint: – én nem adnám neki oda többé; ha ég, föld parancsolná is. Készebb vagyok elébb rablóbandát alakítani s hadat izenni az egész emberiségnek, mint a kedvesemet elhagyni tőlem szakítani valaha. Az én Mikhálomat csak a vérpadon veszi el tőlem, a ki elveszi még egyszer.

És szörnyen megüté puskája agyával a földet, hogy a két boszorkány a mestergerendáig ugrott örömében. A Mikhál pedig odaborult a Bálint nyakába és azt rebegé:

– Én pedig megyek veled az erdőbe, a viharba, a fagyba, a halálba, a kárhozatba, a hová engemet hívsz magaddal, és ne legyen más halálom, mint az, hogy az én vérem -170- a te véreddel összefolyjon, s ne legyen más örök életem, mint a te lelkeddel az én lelkem egybeforrva, – ha üdvben, ha kárhozatban; – angyalom! királyom! napvilágom!

A Simplex kidugta a tárogatót az ablakon s olyan lakodalmast fújt rajta, hogy minden bércz viszhangzott belé.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.

(Ember ki sem tvdna gondolni rawazsaagokat, miket iawas azzoniok kifvndaalnac, mikoron zereznec haazassaagot zeeretewc között, kiket ewzze boronaaltac wala.)

A kopanicsárné felhordta a vacsorát s hozzá ülének mind az öten s vigan lakomáztak e mai nap örömére; mely meglévén, a két boszorkánynak beleszállt a tűz a sarkába, rákiáltottak a Simplexre, hogy hozza ki az udvarra a trombitáját, hadd rugják a port; a mit az készségesen megtett, s aztán kinn az udvaron felült a kut kámvájára, onnan muzsikált az asszonyoknak, azok pedig ketten összekapaszkodva, olyan tánczot vittek véghez, mintha mindegyiknek egy ördög ülne a hátán s az sarkantyuzná őket az ugrabugrálásra: csak úgy csattogtak a papucsok, a szétbomlott kontyaikat csak úgy repítette a szél, a denevérek csak úgy röpködtek a fejük felett. A hóhér kastélyának fénye volt a kivilágítás a boszorkánytánczhoz, mely a vérvilágban úszó szilaj alakokhoz hosszan elnyúló, rángatozó árnyékokat toldott, a mik odaugrottak néha a csárda meszelt falára, mintha Belzebub maga keverednék bele a tánczba. «Fujjad, fujjad!» kiáltozák a Simplexnek. Az meg majd megszakadt már a tárogatózásban, a horpaszaiba beleállt már a szegezés; de úgy meg volt babonázva, hogy nem tudta kivenni a szájából a sip fuvóját s még a két sarkával is kénytelen volt dobot verni a kút kámvának az oldalán. Ha valami jótétlélek véletlenül meglátta volna ezt a képet, bizony ónossá lett volna ijedtében. -171-

A két szerető pedig azalatt magára hagyatott a belső szobában; a kiknek volt elég kérdezni és elmondani valójuk. Elébb a Bálint mondatá el a Mikhállal a vele történt borzasztó eseményeket, a kétségbeejtő kínszenvedéseket, azután pedig ő regélte el a mindennemű viszontagságokat, a mik rajta keresztül mentek azóta. El lehet gondolni, hogy ez nem történt meg a nélkül, hogy egymást a kiállott szenvedésekért sűrű csókokkal meg ne vigasztalták volna. Különösön, mikor a Dsigerdila történetét a Bálint elmondá, a Mikhál nem volt fösvény neki bő kárpótlást adni azokért a csókokért, miket a török asszonytól ő miatta megtagadott. – A Bálint azonban úgy bánt az ő kedvesével, mint a kit menyasszonyának ismer, de a kinél tekinti azt, hogy még sem esküdt felesége.

Hajnalhasadtára, az első kakas szóra a két boszorkány abbahagyta a tánczot. A Simplexet felküldték a padlásra, hogy alugya ki magát. A kopanicsárné a tűzhelyhez állt reggelit főzni, a Pirka pedig bement a szobába a szerelmes párhoz, megkérdezni, mit álmodtak? Azután kiküldé a szobából a Bálintot, de megsugta neki, hogy szabad lesz az ablakon beleskelődni s azalatt felöltözteté a Mikhált a buzavirágszín ruhába. Azután behívta ismét az ifjut.

Bálint el volt ragadtatva a szép asszony látásától, s azt mondá, hogy ha az elsőbbik ruhájában olyan volt, mint egy menyasszony, a mostaniban olyan, mint egy oltári szent; a miért nagyon megorrolt rá a Pirka, a ki mentől kevesebbet szeretett oltárról, meg szentekről hallani; azért ismét kikergeté a Bálintot, azon ürügy alatt, hogy menjen felkölteni a barátját, a ki egész éjjel aludt, s még sem akar fölébredni. S a míg a Bálint a padláson zsörtölődött a Simplexszel, ki esküdött rá, hogy ő egész éjjel muzsikált a két boszorkány talpa alá s csak most aludt el, azalatt a Pirka lehúzta a szentnek való kék ruhát a Mikhálról s feladta rá a harmadikat, a császárpirost, a melyben midőn meglátta őt a Bálint, azt mondá, hogy no most olyan, mint egy királyné. -172-

A Simplexszel pedig elhitették a boszorkányok, hogy álmodta ő azt, hogy egész éjjel muzsikált s nem a tárogató fuvástól, hanem a tegnapi sok evéstől fájdult meg az állkapczája. A szerető párok sem hallottak a dáridóból semmit. Nem hallottak ők egyebet, mint a mit egyik beszélt a másiknak. Nem csak a Simplex tárogatóját nem hallották ők, de még az arkangyal Uriel trombitaszavát sem, a ki minden embernek a feje fölött lebeg (az ismeretes büvrontó mondás szerint «jobbomon Michael, balfelől Gabriel, hátam mögött Rafael, előttem Izrael, fejem fölött Uriel») és mikor valaki veszedelmébe készül rohanni, megfujja fölötte a trombitáját. Jó, ha meghallja azt!

Mikor az Ancsa felhozta a reggelit: a kecsketúrót meg az égetett pálinkát, mézzel és borssal fűszerezve, attól olyan bátorságot kapott a Bálint, hogy esküvel ismétlé, a mit az éjjel felfogadott, hogy rabló-bandát alakít, ha a világ el akarja tőle szakítani a Mikhálját.

Hanem az asszonynak több esze szokott lenni fényes nappal, mint sötét éjjel, az azt mondá, hogy arra nem kerül a sor. Hanem vigye őt haza a Bálint az atyja házához: aztán majd onnan váló pert indítanak a férje ellen, a ki hazug szín alatt, álnév mellett vette őt el, s a kinek e szerint vele kötött házassága érvénytelen s majd azután, ha az felbontatik, jőjjön érte a Bálint, kérje meg rendén, s bizonynyal nem fog kosarat kapni.

– Csak ti a papra bizzátok magatokat, akkor majd jól jártok aztán. A pap reverendájának sok ráncza van: minden ránczából kiráz egy új törvényt. Csak ti kezdjetek el a Vihodár Henrikkel perlekedni, a ki papnak készült s hóhérnak vált be. A kinél a pénz van, annál van az igazság. A Vihodárnak a háza ugyan szépen ég; de a kincsei a csonka toronyban nem égnek meg: gazdag marad. Állít nektek tizenkét tanut, a kik mind azt fogják bizonyítani, -173- hogy a kézsmárki professor jól tudta azt, hogy mi az ő mestersége? készíttet hamis leveleket, hamisított pecsétekkel s még a Bálint úrfit fogják majd elmarasztalni, mint asszonyrablót. Ne menjetek ti a törvény elé; mert ott nem jó dolgotok lesz. Mást gondoltam én ki számotokra.

– Igen; de én felesége akarok lenni a Bálintomnak; nem szeretője! mondá Mikhál.

– Felesége fog lenni a Bálintjának a szép asszony, csak én rám hallgasson. Tudja már, hogy az én kártyám mindig igazat mond. Hát ide hallgassatok, gyermekeim. Te Ancsa, eredj ki: mert ezt neked nem kell meghallani; te Simplex maradj itt, mert te jó titoktartó vagy s tudod már jól, hogy a ki az ördöggel összetalálkozik s azt akarja, hogy jól utazzék, soha se a szarvát fogja meg az ördögnek, hanem mindig a farkát.

A mint az Ancsa kifordult a szobából, a Pirka elkezdé suttogó szóval elmondani a maga furfangos tervét.

– Halljátok-e: van itt a Szepességen egy város: Bártfa. Azt tudjátok, hogy minden városnak van határozati joga, a mit Statutumnak hínak. A hány annyiféleképen érti a maga népének az erkölcseit. Kassán, ha valakit tilos szerelmeskedésen kapnak, lenyakazzák. A bártfainak kegyetlenebbek. Ott az a statutum dívik, hogy ha esteli harangszó után egy legény megszólít egy leányzót az utczán; vagy pedig ha egy legény rajtakapatik, hogy egy leánynyal, a ki este a kapuba kiállt, beszédbe elegyedett, azt a leskelődő fogdmegek rögtön nyakon csipik, viszik a városházára s másnap minden szokásos teketóriák nélkül, nem kérve tőlük sem keresztlevelet, sem szülői consensust, sem papi dimissorialist, rögtön megesküdtetik egymással, s mint férj és feleség mehetnek csak ki a városházból. E végett lakik állandóan Bártfán a püspök maga, hogy legalább a dispensatiot megadhassa hozzá. Azért mondja a vers: «A kit Bártfán össze nem esketnek. -174- Mondja magát szerencsegyereknek.» S a bártfai házasság érvényes az egész országban.

– De hát ha az egyik fél már házas? tevé okoson az ellenészrevételt Mikhál.

– Akkor mind a kettőt halálra korbácsolják. Hanem épen erről gondoskodtam én előre. Az én szép asszonyom, a Vihodár felesége, nincsen többé. Az apja azt hiszi, hogy férjhez adta a nagylétai paphoz. S az az ember nem létezik a földön; a nagylétaiak azóta más papot is választottak s annak a felesége egy vén asszony, a kinek gugája van. A Vihodár Henrik megint azt hiszi, hogy a felesége odaégett a kastélyába, a honnan élő teremtés ki nem menekülhetett, a mint a kén lángot fogott a kátránnal együtt. Az is meg fog házasodni nem sokára. Ti ketten eljöttök velem Bártfára, ott én a szép asszonyt az én tulajdon leányomnak adom ki s beszegődtetem szolgálónak. Az úrfi beszegődik máshová béreslegénynek. Akkor aztán rajtatok áll, hogy siettessétek a végét. Onnan ki nem menekültök másképen, mint férj és feleség; s mehettek haza: hová is?

A Bálintnak már a nyelvén volt, hogy kimondja: «Kassára». De a Simplex megelőzte s elébb mondá: «Kolozsvárra.» Mert az is kötelessége a jó barátnak, hogy ha látja, hogy a bajtársa nem tud hazudni, ő pedig tud, hát akkor cselekedje azt helyette. Itt pedig nagy szükség volt a boszorkány előtt nem mondani meg az igazat, hogy hol van Bálintnak a hazája; hogy ha egyszer megszabadulhat mind feleségestől ettől a gonosz boszorkánytól, az ne találjon többet reájuk.

– No hát mehettek haza Kolozsvárra s előmutathatjátok a házassági levelet; soha senki se fog utána járni: azt mondják «Bártfai esküvő!» s megnyugosznak benne. Tetszik-e, a mit mondtam?

De bizony olyan nagyon tetszett nekik, hogy kicsiny hija, hogy még a Pirkának is nem jutott a sok csókból, a mit egymásnak foglalóul adtak: azt pedig kár lett volna rá vesztegetni. -175-

– Hanem hát szolgálónak nem állhatunk be ezekkel a selyemruhákkal és kösöntyűkkel, mondá a Pirka, hanem vegyük fel megint a parasztruhát, a miben idejöttünk.

Mikhál készséggel ráállt a ruhacserére s a mellékszobába térve, ott leveté a császárpiros rokolyát, a kösöntyűket és nyaklánczot, mind a három öltözet ruháját és a drágaságait a Pirkának ajándékozta, a ki nem is egyébért találta ki ezt az öltözködési parádét, mint azon előszámításból, hogy mind ez a sok drágaság majd ő rá marad. A szép asszonynak még jobban tetszett az, hogy ilyen egyszerű ruhát vehetett fel.

– Nem jól van még, monda a Pirka. A parasztrokolyából még mindig kirí a szép asszony. Ezzel a rózsával hintett tejszinű bőrrel nem mehetünk ám cselédnek, mert mindenütt azt fogják kérdezni, hogy melyik palotából szöktünk meg? Ezen változtatni kell. Majd kis-sár-fűvel csinálunk az arczra, homlokra szeplőket, hogy ne legyünk olyan szépek.

– Fog az téged már szeretni kincsecském, ha olyan csúf leszesz is, mint én magam.

Azzal hozott be a boszorkány a mezőről frissen tépett kis-sár-füvet, a minek a fűteje a hol a bőrt éri, azon olyan foltot hágy, mint egy szeplő, s azt vízzel lemosni nem lehet, míg nagy sokára magától le nem kopik, de eltart az félesztendeig is. Azzal a fűtejjel aztán összepettyegtette a Pirka a Mikhál arczát, hogy az olyan lett, mint egy pulykatojás. Jó, hogy tükör nem volt a háznál: nem láthatta meg magát benne.

Mikor aztán készen volt vele s ilyen elrutított arczczal kivitte őt a Bálint elé s aztán azt kérdezé tőle: «no hát tetszik-e így a leányzó?» bizony nem törődött az egy cseppet sem a szeplőkkel, hanem csak oly szerelmesen ölelé a kedvesét a karjai közé, mint azelőtt. -176-

A kopanicsárné pedig, mikor megengedtetett neki, hogy bejöjjön, s meglátta azt az elrutított alakot, azt kérdezé, hogy hová lett az a szép tündér-asszony, a ki az imént itt volt?

A Pirka azt felelte neki, hogy felült egy seprőre s kirepült az ablakon, s ezt a szolgálóját hagyta itt maga helyett.

A Pirka aztán fölvette a butyrot a hátára s elvezette a Bálintot és a Mikhált Bártfáig; a Simplex pedig ott maradt a kopanicsárnénál, hogy valami leskelődés ne legyen a dologból; meg hogy ha az Eperjesről hazatérő hóhérlegények be találnak térni egy pohár serre, legyen, a ki a füleiket telehazudja: a mi meg is történt. A Simplex magával Henrikkel is beszélt s elhistorizálta neki, hogy ő az égő ház közeléből nézte, hogy kiabált a két asszony az ablakon keresztül segítségért, de nem lehetett hozzájuk jutni, mert a kapu is égett. – Kaczenreiter Henrik meg lehetett felőle nyugodva, hogy egy és ugyanazon napon nemcsak árvaságra jutott, hanem özvegységre is.

A Pirka pedig azalatt beszerezte a Mikhált egy polgárházhoz, a hol nagyon hirtelen megfogadták, mert olyan csunya volt, hogy meg voltak felőle nyugodva, hogy már ezt csak nem lesz oly vakmerő siheder, a ki elcsábítsa egyhamar. De biz annak a szolgálat-ideje nem tartott tovább három napnál. Negyed nap este már rajtakapták, hogy ott tereferélt a kapuban a szomszédban szolgáló béreslegénynyel, a ki szintén csak akkor került Bártfára. Nosza megcsipték őket; mert a bártfaiak maguk, a kik nagyon vigyáznak, hogy a saját rókafogójukba bele ne lépjenek, szertelenül örülnek rajta, ha abban egy nem ismerős idegent megfoghatnak. Vitték őket a városházára, másnap reggel meg a paphoz; összeeskették rendén, s -177- azzal eresztették szélnek. A kiadott házasságlevélben Kalondai Bálint az igazi nevét diktálta fel, hanem a Mikhálén változtatás történt. Keresztnevén csak egy pár betüt kellett fordítani, s lett belőle «Milka», hanem a vezetékneve a fogadott anyjáé lett: «Babura».

Arra nem is gondoltak akkor, hogy ez mégis hamisítás, csak arra, hogy már most egymásé lehetnek.

A Babura Pirka pedig az ideig, a míg ez megtörtént, ott lappangott a városban: akkor a Bálint hálából neki adta minden pénzét, volt még több, mint százötven aranya, csak annyit tartott meg, a mennyi az útra szükséges volt s azzal azt mondá a Pirkának, hogy «már most mi megyünk Erdélyországba, kend pedig menjen Lengyelországba; mert itt még kérdőre fognák a drágaságokért, a miket kapott».

– Megyek, megyek, Lengyelországig meg se állok. Tudom, hogy szerettek, lelkeim, de azért mégis szeretitek, ha két ország fekszik közöttünk.

S akkor valóban két ország feküdt Erdély- és Lengyelország között; a krónikások úgy hívták, hogy «Magyarország» és «Törökország».

HUSZONHATODIK FEJEZET.

(Az aalortzassaag elveezi megeerdemlett bevnteteesit, azonban az irgalmassaag segitseegeere eerkezic az zanakozaasval, ees megzabaditia az zorongattataasbvl.)

Bálint e szókkal mutatá be az ő kedves Milkáját Sára asszonynak, mikor Kassára haza érkezett.

– Ime, kedves édes anyám, azt mondá kegyelmed, hogy legyen bár az, a kit szeretek, szegény szolgáló leány, nem tekinti származását, csak jó szive legyen, menyének fogadja: imhol az én kedves hitvestársam.

A Milka ábrázatját pedig még akkor is eléktelenítve -178- tarták a kis-sár-fü tejével ráedzett szeplők és májfoltok.

– No édes fiam, ha ez a személy volt az, a kiért te el tudtad hagyni az édes anyádat s inkább szenvedted a török rablánczát, hogysem róla lemondj s hűségedet megtörd iránta, akkor nagyobb a te virtusod a Sion hegyénél. És ha ezt a személyt ilyen nagyon meg tudtad szeretni, akkor ennek százféle lelki jó tulajdonsággal kell birni a belsejében.

– Úgy van, válaszolt rá a Bálint s megcsókolta a Milka éktelen arczát. Mit bánta ő, ha az egész világ rútnak hiszi is a feleségét? elég, ha ő maga tudta, hogy szép.

Az első napokban mindjárt kipróbálta a Sára asszony a menyét, s úgy találta, hogy az tetőtől talpig angyal. Engedelmes, szófogadó, munkában nem válogató, mindenkinek kedvében járó, serény, tisztaságszerető, korán kelő, későn lefekvő, nyájas kedvű, otthonülő, alázatos és szemérmes. Pedig föltette magában, hogy nagyon szigorúan fog vele bánni: semmi sem lesz jó előtte, a mit a menye csinál; mindenért szidni, pirongatni fogja. De hisz ez a szidás, hurogatás, maga paradicsomi zene volt a szegény Mikhál előtt, ahhoz hasonlítva, a mit abban a másik házban kellett szenvednie; úgy, hogy Sára asszony, mikor a legnagyobb haragot akarta is kifejezni az orczáján, (a mi ugyan nagyon nehezen ment neki: olyan gömbölyű volt az arcza, hogy nem tudta ötszegletűvé csinálni, sem a homlokát összehuzni, s a hangja is olyan mézédes volt, hogy maga a veszekedés is nyájaskodásnak hangzott rajta) hát azzal sem ért el egyebet, mint hogy a Mikhál összecsókolgatta a kezeit s megköszönte szépen a zsémbelődést. Hiszen soha sem ismert anyát. Mindig azt óhajtotta, bárcsak anyára találna férje házánál. Most tehát meglelte, a mit kivánt, s lelke szerint meg volt nyugodva benne. Végre mikor azt látta Sára asszony, mily nagyon szereti a szegény teremtés az ő fiát, s milyen boldog az ő egyetlen -179- Bálikája ez asszony szerelme által, akkor egészen meglágyult a szive iránta.

Bálint úgy hozta Mikhált a házhoz, hogy az volt mindene, a mi a rajtavalója volt. Ezért is szidta a Sára asszony a menyét, hogy oly loncsos. Aztán vett neki egy öltözetrevaló durva bagaziát (szőrkelme), kiszabta neki maga, s odadobta, hogy varrja meg magának jövő vasárnapra templomba menő ruhának, hogy legyen a miben tisztességes emberek közé elvihesse.

És a Mikhálnak tettetni kellett magát, hogy mind ahhoz egy hangot sem ért, a mit a napa magyaráz neki. Ő, a ki odahaza tortákat, süteményeket készített, hires gazdasszony volt, szó nélkül hallgatta a napától, hogyan kell rántást csinálni a leveshez. Még azt sem volt szabad elárulnia, hogy ért a varráshoz, piperéhez, a ki remekül tudott himzeni, csipkét kötni, most úgy ejtette a varrását, hogy felét mindig felfejtette vele Sára asszony: a tű sem állt a kezében; aztán átabotába varrta össze a szeleteket; pötyögős volt, ránczot vetett minden, úgy, hogy mikor szombat este felpróbálta a nagy kínnal készült ruhát, hát az csupa nevetség volt rajta. Elől hosszabb volt, mint hátul, s a hol testhez kellett volna állni, ott dudort vetett.

«Az mind hagyján, de milyen gazdag! ha felmászik a diófára, semmije sem marad a földön.»

Vártak már rá, hogy mikor mutatja be Sára asszony a kedves menyét az ismerősöknek: az előkelő polgároknak? -180-

Eljött a várva-várt vasárnap; korán hajnalban azonban jött a strázsamester a Bálint ablakára, felzörgette az álmából s bekiáltott hozzá, hogy Homonnai gróf ezredes kapitány parancsolatjára rögtön üljön lóra és minden fegyverét magához véve, ügessen fel a piaczra.

A Bálint még katona volt, hozzá káplár, engedelmeskedni kellett. Szépen elbúcsúzott anyjától, feleségétől, felkészült s ott volt órára a helyén. Onnan pedig rögtön megindítá a csapatját az ezredes-kapitány: nem tekintve a szent vasárnapot; mert az volt a hire, hogy egy török portyázó csapat egész Nagy-Idáig felhatolt s az útbaeső falvakat sarczoltatja. Homonnai gróf uram tehát nem sokat tanakodott magában, hanem hirtelen összegyűjtve valami kétszáz lovast, kiindult Kassáról a portyázókat emberségre tanítani.

Korán reggel, a hogy illett, fölvette az új ruháját az ifju asszony, a mi nagyon alkalmas volt arra, hogy gyönyörű szép termetét egészen kivegye a formájából: úgy készült a templomba menéshez.

Mikor egészen fel volt készülve, akkor aztán azt mondá neki a Sára asszony:

S azzal kinyitá a kétszárnyajtós szekrényét s előszedte belőle a maga ifjuasszony-korabeli szép selyem ruháját, aranyvirágos pruszlikját, széles csipkével szegélyzett selyem előkötőjét, drága himzett patyolatkendőjét; azt adta fel a menyére, s a míg annak karcsú derekán befűzte a pillangós vállfüzőt, tetszelegve mondá: «én is ilyen karcsú voltam esztendős asszony koromban; ez volt az én menyecske ruhám, azóta sem volt rajtam többet.»

Aztán még az aranycsipkés tarajos főkötőjét is feltette a Milka fejére, s megdicsérte, hogy milyen szép haja van. -181-

Így aztán egészen felcziczomázva vitte magával a menyét, kezébe adva a jobbik kötésű imádságos könyvet, egy szagos virágcsokorral belecsiptetve. Csak úgy suhogott a selyem rajta, mikor végigment az utczán.

A Mikhál pedig egészen boldog volt: nem azért a selyem ruháért, hanem azért, mert ebből megtudta, hogy őt a Bálint anyja milyen nagyon megszereté.

A kassai ódon székesegyház akkor épen megint a protestansoké volt; azok tartottak benne isteni tiszteletet.

Az első padsorban volt az előkelő polgárnők helye, a kiknek a férje valami hivatalt viselt. Azok között ült Sára asszony is, kinek a férje dicséretes emlékezetű főbiró volt; ő maga is gazdag asszony.

A pad végén legszélről ült a fürmenderné: hegyes orra, bóbitás főkötője a gyöngytyúkhoz tevé hasonlóvá, s ha megszólalt, a hasonlatosság csak annál tökéletesebb lett. Túl rajta ült a kisasszonya, s azon túl még elég hely volt tíz ember számára is.

Mikor Sára asszony és Mikhál megérkeztek a padhoz, a fürmenderné felállt a helyéről, s beengedte maga előtt menni Sára asszonyt; hanem mikor a Mikhál is utána akart menni, azelőtt visszaült a helyére; a pulpitusra könyökölt s nem ereszté be; azt mondá neki:

Nem az keseríté meg, a mi saját magával történt, hanem hogy a kedves urát így lepiszkolták.

S azzal valamennyi asszony mind a pad szélére rukkolt, -182- hátát fordítva feléje, mintegy tudtuladás végett, hogy «ide se ülsz be!»

Ekkor azonban a közép pillér melletti ódon faragványú czímeres padból kilépett egy tündérszépségű, gazdagon öltözött asszonyság, odasietett a Mikhálhoz, s azt mondá neki:

– Nincsen helye, ifjú asszony? Jöjjön ide az én padomba; ott van elég hely.

Azzal kézen fogta a szégyenkőre állított Mikhált s odavezette őt a saját padjába, maga mellé ültetve s még a szép kapcsos zsoltárát is eléje tolta félig, hogy ketten énekelhessenek belőle.

Ez pedig volt a Homonnai Izabella grófné, az ezredeskapitánynak, kassai hadparancsnoknak a felesége, a kit az nem rég vett el, a hogy említettük.

Ezzel az egész asszonyi cœtus kegyetlenül le volt tromfolva; csak úgy ette őket a méreg.

A Mikhál pedig könyhullatások között imádkozott a Mindenhatóhoz azért, hogy az ő kedves Bálintját oltalmazza meg a mostani nagy veszedelmében, védje meg fegyver ellen, fogságra jutás ellen, hozza vissza épen, egészségesen ismét. Neki egyéb imádkozni valója nem volt.

S mikor vége volt az isteni tiszteletnek, a grófné nem szégyenlett a Mikhállal együtt menni ki a templomból, s a templomajtóban bevárta a Sára asszonyt, s ott a kezét háladatosan csókoló Mikhálnak azt mondá, hogy látogassa meg őt minél elébb a kastélyában – valamennyi asszonyoknak füle hallatára – és szive szakadtára. -183-

HUSZONHETEDIK FEJEZET.

(Ki leezen mvtatwa, mell erews hatalom az azzonoc akaratia ez wilaagon es mi nagi giorsasagval megtvdia forditani az feerfiac altal rendeltetett allapotokat.)

Harmadnapra hazakerült a Homonnai gróf csapatja: a török portyázókat szerencsésen átverték a szomszéd vármegyébe; verje már most az is tovább!

Bálint épkézláb lovagolt be az udvarra s volt a Milkának nagy öröme, mikor eléje jött jó kedvvel; – de a csókok zsengéjét mégis átengedte az ő napának.

– De csakhogy tégedet le nem vágtak: szólt örvendő lelkendezéssel a Mikhál.

– Oh nem! sietett kitálalni mindent Sára asszony. A rosz Fürmenderné nem eresztette be a padba; azt mondta neki: hátrább szolgáló! s akkor aztán tudod ki vitte be magához a padba? a jó Homonnai grófné. Az ám, oda ültette maga mellé a czifra kukulloriumba.

– Akkor nem is tudtuk, mit mondjunk, annyira el voltunk fogódva, de a kegyes úrnő meginvitálta magához a Milkát, hogy látogassa meg a kastélyában.

– Hüh, szörnyüködék a Bálint, öt körmével esve a füle -184- tájékának. Szivesen megyek a Homonnai gróffal egy tábor kutyafejü tatár elé, de hogyan menjek én te veled a Homonnai gróf felesége elé? a ki maga olyan fáin asszony; én pedig olyan ostoba tuskó vagyok.

Már pedig ugyan gyorsan mennie kellett, mert alig ért rá más ruhát váltani, a midőn az ezredes-kapitánytól egy hintó érkezett a házuk elé s egy hajdu jött azzal az izenettel, hogy a gróf és grófné óhajtanak beszélni a Bálinttal és a feleségével.

– No, én nem tudom, mi lesz ebből? szepegett a Bálint s úgy meg volt ijedve, hogy a nyakravalóját sem tudta felkötni rémületében s a dolmányát mind a kétszer úgy gombolta be, hogy egy gombbal hol alább, hol feljebb kezdte.

Sára asszony ez alkalomra megint másféle szép köntöst adott a menyére, mely valamivel egyszerübb volt; szép panyókás palástot vetett a vállára, a hogy látogatóba menni illik.

A Homonnai grófné már a szobája ajtajában várta az érkezőket s nagyon szivesen fogadta a Mikhált.

– No, lássa ifjú asszony, a míg a mult vasárnap én kegyelmedet szabadítottam ki a philisteusok közül, azalatt kegyelmednek az ura meg az én férjemet szabadította ki a törökök kezéből. Hallotta úgy-e?

Erre a szóra a gróf maga is belépett a grófné szobájába. S a milyen szép volt a grófné asszonynak, ép olyan szép volt a gróf férfinak. Nagy leomló gesztenyeszín haja, piros orczája, nyilt homloka, felkunkorodó bajusza és hozzá délczeg termete.

És a gróf is nagyon nyájas volt mind a kettőjükhöz s nem tekintve azt, hogy ő zászlós úr és ezredes-kapitány, -185- a Bálint pedig csak köznemes és az ő csapatjában káplár, kezét nyujtá neki és hatalmasan megrázta azt, a mitől Bálint arasznyit hízott.

A grófné pedig azt tette, hogy leültette maga mellé a Mikhált a kerevetre, mely gobelin szőnyeggel volt bevonva.

A Bálint azt hitte, hogy a Milkája ily úri társaságba jutva, elő fogja venni az otthon megszokott finom modorát, a mivel még el is árulhatja magát s annál kedvesebben volt meglepve, mikor azt látta, hogy a Milka hogy el tudja feledni a Mikhált s milyen jól bele tudja magát találni a parasztos tempókba: előbb szemérmesen huzódik a leüléstől, azután pedig a kötényével letörüli a pamlagot, mielőtt ráülne, pórias becsülettudással: a mi felett a grófné csendesen elmosolyodott.

– Bizony török foglya volna az én férjem uram, mondá a grófné Milkának, a kegyelmed ura nélkül. Mert szeleskedett ő kegyelme. Mikor a «seregtörököt» szétzavarták s a huszárok elkezdték a leszállított foglyokat párjával összekötözni, ezredes kapitány uram fejébe vette, hogy ő maga meg a basát ejti foglyul, a ki már szintén hátat adott neki s más nem érhette utól, mint az ő gyors paripája. El is érte, el is fogta, hanem a mig a basával bajlódott, annak a kisérői utólérték, szőrpányvát vetettek a nyakába s őt magát ejtették foglyul. S vitték is már, mikor Kalondai uram észrevette az ezredes kapitánya veszedelmét s a tizedjével utána rugaszkodott az elfogóinak. Mikor aztán utolérte őket s a törökök látták, hogy nem vihetik el fogva a férjem uramat, akkor az egyik neki mérte a nyakának a kardját, hogy megölje. De Kalondai uram gyorsabb volt s egy csapással ő üté le a töröknek a fejét. Így menté meg az én uramnak az életét és szabadságát. Ime, a szőrkötél dörzsölése most is meglátszik az uram nyakán s a pányvát is haza hozta magával, mit én ereklyéim közé tettem. Lássa kegyelmed, ilyen jó volt minekünk egy zsoltárból énekelnünk! Ilyen derék ura van ám kegyelmednek! -186-

– Meg is nyeri a jutalmát vitézségének, folytatá a felesége beszédét a gróf. Szabad választást adok ő kegyelmének a foglyok és az elvett paripák közül s őt magát megteszem hadnagyomnak.

– Igen szépen megköszönöm kegyelmes uram jóvoltát, felelt Bálint a grófnak (férfiakkal szemben tudott bátran beszélni, csak asszonyokkal szemközt volt gyáva) s ha szabad lesz választanom, a foglyok közül keresek ki egyet, a ki jámbor közrendű ember, hogy az anyámnak segítsen a házi munkában s a kegyes beszédre hallgasson, még pedig olyat, a kinek csak egy felesége van. Lóra azonban nincs szükségem, a magaméval meg vagyok elégedve, hanem ha kegyelmet akar tenni ezredes kapitány uram a kedvemért, úgy adasson jobb lovat az én pajtásom, az ezredtrombitás, Simplex alá, mert a mostani lova már himpókos. A mi pedig a hadnagygyá emeltetésemet illeti, azt igen megköszönöm. Nem nekem való rang az, a ki a katonai tudományt sohasem tanultam. Ellenben azt kivánnám kegyelmes uramtól, hogy miután szegény anyámnak minden kivánsága az, hogy valahára venném le a válláról a mesterségfolytatás nehéz terhét, engedné meg nekem a katonaságból való kilépést s hogy mehetnék az anyám kivánsága szerint székálló legénynek.

– Egyet pedig kifelejtett kegyelmed az argumentumai közül; azt, hogy «és pedig most házasodtam s jobb szeretek a feleségem mellett enyelegni, mint az ellenség után szaladni!» Igaza van kegyelmednek. Én is azt mondanám, ha lehetne. El fogom bocsátani a katonaságból menten.

– De nem azért, hogy székálló legénynek menjen, szólt bele a szép grófné. Ilyen embernek nem ott a helye. A várnagyi állás megüresedett, azt a férjem joga betölteni. Nevezze ki Kalondai uramat várnagynak, viseljen polgári hivatalt. -187-

– Jaj, kegyelmes grófné, szólalt fel erre a Milka, látva, hogy a férje nem tud hirtelenében megfelelni. Féltem én az uramat nagyon ettől a hivataltól. Ő velem együtt olyan tudatlan. Nem sokat vett be az iskolában. Ki is marasztották onnan. Minden ember csufolja érte. Egy várnagynak pedig sok nagy úrral kell beszélni, sok levelet olvasni, a mik diákul, németül, még tán francziául is vannak irva. Hogy felelne meg mindezeknek az én szegény jámbor uram? Veszedelem származnék ebből.

– No, hát tudja mit kegyelmed? szólt a grófné. Én tudok diákul is, németül is, francziául is. Járjon fel kegyelmed hozzám naponkint kétszer a kastélyba, én megtanítom kegyelmedet e tudományokra, úgy sincsen egyéb dolgom; kegyelmed meg ugyanarra, a mit tőlem tanulni fog, oktassa majd be a férjét s egyszer csak tudni fog ez is mindent, a mire csak szüksége lesz.

S ez olyan nagylelkü ajánlat volt, hogy azt el nem fogadni s mindkettőjük részéről kézcsókolásokkal meg nem köszönni a legnagyobb parasztság lett volna.

Ennél nagyobb jutalmat és kitüntetést valóban nem is kivánhattak maguknak. Azt azonban megfogadták, hogy e titoknak elárulásától szájukat tisztán fogják tartani s azt még Sára asszonynak sem fogják tudtul adni, mert az nem állná meg, hogy a fél városnak el ne dicsekedjék vele. Ellenben annyit megmondtak Sára asszonynak, hogy a grófné megengedte Milkának, hogy az ő udvarába feljárjon s ott az ő szakácsától konyhaművészetet, a frajjaitól pedig varró és himző munkákat tanuljon. S minthogy a Milka mindezekhez már régóta értett, nagy lőn Sára asszonynak az elcsodálkozása, mikor a menye minden visszatérése után a grófi kastélyból valami új, drága sütemény készítésével lepé meg s otthon a törülköző kendőkre olyan himzéseket vetett, hogy bámulni kellett rajta. -188-

Az meg aztán egészen megnyerte Sára asszonynak a meglepetését, hogy Bálint egy jámbor törököt keresett ki a számára a foglyok közül, ki otthon mészáros legény volt; arra rá lehetett bízni a széket, mert a török, ha szolgálatban van, mindenekfelett becsületes, serény, józan és a gazdájához hűséges, ha jól bánnak vele. Sára asszony pedig úgy bánt vele, mint saját fiával, vasat sem engedett rátenni s minthogy a török neve Ali volt, ő megtoldta azt még egy betüvel s nevezte a rabot Palinak.

HUSZONNYOLCZADIK FEJEZET.

(Mellben nagi aatwaaltozasoc mennec weegbenn, ugi hogi az emberec alig ewsmernec immaaron magvc magvkra is. Az Mikhal pedig raagalmaztatic wala, holott ebben az egiben weetkes nem wolna.)

De ha nagy volt a Sára asszony csudálkozása a fölött, hogy a Milka mily nagy előmenetelt tett rövid idő alatt a konyhaművészetben és a női kézimunkákban, még nagyobb volt bámulata a grófnénak azon a gyors felfogáson, melylyel az ő tudományos tanításait megragadá.

Csak egyszer kellett annak valamit elolvasni, már a a fejében volt s el nem felejtette többet. Száz idegen szót is elmondott egy hallásra.

– Láng esze van annak az asszonynak! Magasztalá Milkát a gróf előtt a grófné. Azt nem sejtette, hogy ez mind tudja ezt már régen, a mire most tanítják.

És a parasztos modorról is elszoktatta lassan, úri illendőséghez térítve, a mi megint annyival könnyebben ment a Milkának, mert mindig emehhez volt szokva s amaz volt nála a tettetés, a mire erőltetnie kellett magát.

De annál sokkal csudálatosabb volt a tudományos gyarapodás, a mit viszont a Milka tapasztalt a maga urán, a jó Bálinton.

Mert a Bálint most már egész komolyba vette azt, a mi neki igérve volt s nagyravágyásának czéljává tűzte ki, -189- hogy ő a várnagyi hivatalt elfoglalhassa s a feleségének a «várnagyné nagyasszonyom» czímet megszerezze. És ment a tanulás csudálatos módon. Talán korábban is tudott volna a Bálint jól tanulni, ha ilyen kedves ajkak rágták volna a szájába a syntaxist, grammaticát s ferula és signum helyett édes csókokkal préselték volna belé a «hic, hæc, hoc»-ot. Talán az érett észszel párosult akarat is sokat segített az elméjén.

Egy pár hónap alatt annyira ment, hogy az ezredes által eléje tett diák és német leveleket nem csak világosan meg tudta magyarázni, de sőt azokra feleleteket is tudott fogalmazni; sőt már a francziában is annyira haladt, hogy nem lehetett volna őt rajta eladni.

Ilyenformán a grófné oktatta a Milkát, a Milka Bálintot s mindnyájuknak nagy öröme telt az előmenetelben.

– Ejh, mily nagy kár, mondá egykor a grófné Milkának, hogy egy ilyen sok ügyességgel, lelki tehetséggel felruházott asszonynak, ily szép termet és formás ábrázat s ilyen kellemes magaviselet mellett, ennyi rút szeplővel kell eléktelenítve lenni. Hátha segíthetnénk ezen? Nekem van egy mosdóvizem, a híres királynévíz, a mit Erzsébet úrasszonyunk, Nagy Lajosunk édes anyja szerzett, az én arczom attól ilyen finom és sima: próbáljuk meg kegyelmednél is, hátha elmulnának ezek a rút szeplők?

A Milka nem mert mindjárt ráállni; azt mondta, hogy elébb megkérdi az urától, hogy kivánja-e, hogy a szeplők az arczáról elmuljanak? mert az őtet ezekkel együtt szerette meg. A napával is közölnie kell elébb a dolgot, valjon nem veendi-e az kaczérságnak a menyétől arczának ily módon való szépítését.

Azok pedig mind a ketten beleegyeztek, azt mondva, a mivel a grófnénak mosdani tisztesség, az a Milkára nézve is becsület.

Annak az arczáról pedig természetesen hogy hamar eltüntek a királyné vizével való mosdásra az elrútító szeplők, a mik csak az euphorbia nedvével voltak odaetetve. -190- Nehány nap mulva egészen más formája kelt ki. Fehér és piros arczszíne lett és gyönge bőre, mint a harmat. A grófné diadalmaskodott örömében, hogy mosdóvize ily csudahatást szerzett, a Sára asszony is oda volt bámulatában, menyének ez átalakulását szemlélve napról-napra; de legboldogabb volt vele Bálint, a ki ily módon lassan-lassan, ízről-ízre kezdé visszanyeregetni azt az ő imádott eszményképét, a kit legszebbnek, legjobbnak, legokosabbnak vallott a világ minden asszonyai között.

De annál kevésbbé akartak megnyugodni ebben a változásban az asszonyi nyelvek.

Mivel hogy Kassán abban az időben (most bizonyosan másképen van) a rosz kutvíztől, a bezárt falak közti levegőtől, különösen a meszes bortól, a minden hét évben kiütő pestistől, az asszonyi arczoknak mind valami sajátságos sárgás halovány színe volt, hasonló, a mit a velenczei hölgyek arczán «morbidezzának» neveznek; ezeknél pedig országszerte úgy hítták, hogy a «kassai szín».

(Nehogy alaptalan rágalmazás színébe keveredjünk, ideiktatjuk történetünk egyik kútforrásának ipsissima szavait: «die Leuthe, sonderlich das Weibs-Volkk, seynd einer gelben und bleichen Farbe, welches man in Ungarn die Kaschauer Farbe nennt.» – Johann Christof Wagners Staedt- und Geschicht-Spiegel. 1687. – Ez azonban kétszáz esztendővel ezelőtt lehetett így, mert mai nap a kassai hölgyek arczszíne csak olyan rózsa és liliom, mint a többieké s az sem áll többé, a mit ugyanazon auctor mond, hogy «vom Kaschauer Wein bekommen die Fremden das Zipperlein».)

Hát a mint az asszonyok a legközelebbi karácsony első ünnepén délelőtt megpillanták a templomban a Milkát, ki azóta mindig a grófnéval járt a templomba s ő mellette ülve vett részt az isteni tiszteletben, szerfelett megbotránkozának annak tündöklő fehér és piros orczáin, a miken egy szeplő sem volt látható.

Ott szemtől szembe semmi gorombaságot el nem követhetének -191- vele a magas pártfogó közelléte miatt; azonban isteni tisztelet végeztével összedugták a fejeiket a sekrestyében, kijövet s elhatározták, hogy az esetet feljelentik a nagytiszteletű esperes úrnak.

Fürmenderné asszonyom vállalta magára, hogy a vádat, a megbotránkozást és a panasztételt előterjeszsze, miszerint egy asszony jár a templomba, a kinek az ábrázatja keresztyén-ellenes módon ki van festve fehérre, pirosra, a mi nagy gyalázat az egész ecclésiára nézve.

Délután ismét isteni tisztelet volt s ünnep első napján a nagytiszteletű úr catechizátiót szokott tartani, a mi bevett szokás volt azon időkben, hogy az ifjú személyek, legények, hajadonok, de legkivált az idegen földről beszármazott fiatal házasok a mediumra kiszólíttattak s ott az Úr asztala előtt a nagytiszteletű ur által megcatechizáltattak, hogy kitudódjék, valjon tudósok-e a vallás és confessio alaptételeiben? s feleletet adjanak az egész hitközség élő hallatára, miszerint igaz evangelicus keresztyén hitsorsosok, nehogy másnap az úrvacsorája osztásakor olyanoknak adassék a kenyérből és borból, a kik azt sem tudják, hogy az mire való, vagy a kik arra erkölcsi fogyatkozásaik miatt nem érdemesek.

Legelső volt, a kit e délután a nagytiszteletü úr az asztal elé hivott, Kalondai Bálintné ifjasszony.

Milka fölkelt a helyéről és odalépett a középre, bátran és szerényen, bízonyos lévén maga felől, mint a ki a catechizmust úgy tudta könyv nélkül, mint a miatyánkot.

Nagy volt azonban a megdöbbenése, midőn a nagytiszteletü úr, a helyett, hogy az Istenség szentháromságának titkáról s a szent vacsora kettős alakban kiszolgáltatásának szükségéről tudakozódott volna tőle, azt kérdezte kemény szóval:

– Ismered-e, jámbor keresztyén asszony, Istennek azon parancsolatját, mely megtiltja a hivőknek, a pogányok módjára, abból az ábrázatból, a melyet számukra ingyen kegyelméből adott, másforma képet csinálni? s mindenféle -192- kenőcsökkel hazug módon bemázolni, kendőzni és kancsérolni? a hogy cselekedtek a Midián leányai.

– Az én arczom olyan, a milyennek Isten ő felsége teremté, felelt a Milka nyugodt szívvel.

A nagytiszteletü úr intésére az egyházfi egy nagy ezüst medenczét állított a keresztelő márványveder fölé, tele kristálytiszta vizzel.

Milka készséggel megmosá az arczát a medenczében. És oly tiszta maradt utána a víz, mint azelőtt volt.

Azzal egy törülköző kendőt nyujta az asszonynak, a melylyel az nedves arczát köröskörül és erősen megdörzsölé s a hófehér kendőn nem maradt arczáról egy makulányi pirosság sem, ellenben még pirosabb lett az arcza a dörzsöléstől.

– S hogyan támadhat az, hogy egykor szeplőkkel volt tele az arczod, most pedig nincsenek azok rajta?

Ez bizony igaz is. Némely arczról elmennek a szeplők. S épen tél ideje volt.

Erre pedig nagy haragra gerjede a nagytiszteletü úr s lecsapva az asztalra a catechizáló könyvet, mondá kinyujtva kezét:

– Akkor tégedet, jámbor asszonyszemély, méltatlan rágalommal illetett a te bevádolód: Zwirina Ágostonné, fürmenderné asszonyom, ki is, büntetésül e hamis vádért, a holnapi úrvacsorától eltiltatik.

Fürmenderné asszonyom, mint a kinek az orra vére eleredt, osont ki a templomból, szélről ülvén a legelső padban, a hol mindenki láthatta. -193-

A nagytiszteletü úr pedig ott tartá a Milkát tovább is a catechizálás végett s elkezdte neki a kérdéseket feltenni, a mikre a Milka oly biztosan, helyesen felelt meg, hogy a nagytiszteletü urnak egész gyönyörűsége telt benne. Csaknem belefelejtette magát az examinálásba. Mindig nehezebb kérdéseket igyekezett feltenni az asszonyszemélynek, a mikre az folyvást ékesen és helyesen adott választ, hogy utoljára a hallgatóság azt kezdé suttogni, hogy ime, a bártfai szolgálók oly tudósok, mint egy káplán. Az esperes végre megdicséré őt és megáldva, helyére bocsátá.

És így azon nap, mely a Milka megszégyenítésére volt szánva, végződött az ő felmagasztaltatásával s az ő rágalmazóinak megszégyenülésével, a mi fölött Sára asszonynak nem kevesebb volt a diadala, mint a derék jó Homonnai grófnénak, a ki méltán hitte azt, hogy mindezen tudományt és szépséget ő ajándékozta a Milkának.

És abban igaza is volt; mert bár mind a kettőt Istentől nyerte is az asszony, de a balsors körülményei által úgy el volt nála testi és lelki szépség temetve, hogy azoknak feltámasztása csakugyan a grófné érdemének nevezhető.

HUSZONKILENCZEDIK FEJEZET.

(Mellnec rettentew nagi hartz haborvwal lezen foglalkozaasa, kibevl ki fog tevnni, mekkora devhews harag lakozic wala az Balint ziweebenn, ha az ew hitwews taarsaat baantiaac wala?)

De mind ez nem volt elég a Bálintnak. Ezen eset után dühös lett, mint az oroszlán s ha valakivel megállt beszélni úton-útfélen, a beszédet olyan gesztusokkal kiséré, mint a ki a dolmánya ujjait türi fel a karjain.

– Meg kell ma valakit vernem, Simplex, mert különben hideglelést kapok, vagy sárgaságba esem! Lelkem, Simplex barátom, ha valaha jó barátom voltál, ha kedves -194- előtted a barátod jó egészsége, keríts valakit a kit megverjek; az Isten áldjon meg!

– Nem bánom én, akárki lesz. Fanyövő, Vasgyúró, Kőmorzsoló, Óriás! Megverekszem vele! Asszony bántott meg! asszonyt nem torolhatok meg. Keríts nekem valahonnan férfit, a kit meggázoljak! Hozz, ha kapsz török basát, harámvezért, kutyafejü tatárt, hadd eszem meg!

– Én bizony olyan messzire nem megyek. Találok én számodra ellenséget sokkal közelebb is. Ha csak ez kell, nincs te neked nagyobb ellenséged, mint a Fürmenderék Náczija. Annak az anyja sértett meg, most verekedjék az anyja gorombaságáért a fia.

– Ejnye, de jól kitaláltad! mondá a Bálint, kóstolóba jót ütve barátságból a Simplex hátára. Nem hiába furfangos vagy. Nekem eszembe sem jutott volna, pedig itt van a szomszédomban s hogy keresem, mint a sváb a lovát, a min rajta ült. Nosza fogd a keztyümet, meg ezt a forintot s vidd meg a főbirónak kihivásomat a Zwirina Náczi ellen egy pár szál kopjatörésre.

A Simplex vevé a rábizottakat s elmenvén a város főbirájához, bejelenté, hogy a Kalondai Bálint kihívja egy pár szál kopjára a Zwirina Ignáczot rend és bevett szokás szerint. A mit is a főbiró tudomásul vett és átvéve a letett taksát, figyelmezteté a Simplexet, hogy azonkívül még egy magyar forintot fog fizetni bármelyik legény minden kopjáért, a mely a kezében eltörik, mert azokat a város szolgáltatja; s azzal kiadta neki az irott engedelmet az iránt, hogy kihívhatja a Kalondai Bálint a Zwirina Ignáczot egy szál kopjára és egy fustélyra rend és bevett szokás szerint, a hogy azt Kassa város statutumai megállapíták.

Azzal a Simplex maga mellé vevé a város trombitását, (mert az nem illett, hogy ő maga trombitáljon is, meg kihivó is legyen) s együtt elment vele a Fürmenderék háza elé s minthogy annak a kapuja zárva volt, de külömben is -195- ez lévén az illendőség, megfuvatta a trombitát háromszor s aztán elkiáltá a kihivást az egész utczai sokaság hallatára.

– Ignatius Zwirina! A nemes tanács engedelmével kihivlak tégedet a jó vitéz Kalondai Bálint nevében egy, két vagy három szál kopja eltörésére, rend és szokás szerint. Vedd át a keztyüt s farsang első napján jelenj meg a városház háta megett, a kötélverő piaczon, lóháton, pánczélban, saját személyedben s állj helyt a kihívásnak, ha igaz legény vagy s nem az anyádasszony katonája.

Erre ismét három trombitafuvás következett, mely után a Simplex odaszegezte a Bálint félkeztyüjét a Fürmenderék kapujára.

A keztyü ott is maradt vízkeresztig, nem vette azt le onnan senki. Mert akként hangzott a statutum, hogy az ilyen legénykedő párviadaloknak mind vízkereszttől hushagyóig kell megvivatniok, ezáltal akarván jelképesen kifejezni a bölcs tanács, hogy az egész párviadalt nem tekinti egyébnek farsangi bolondozásnál s ez nagyon okos elrendelés volt, hadd tombolja ki magát a tűzvérű fiatalság a farsang alatt, az alatt verekedjék, a ki nem férhet a bőrében, hanem aztán legyen békesség a házakban és egymás ellen ne torzsalkodjanak. A minthogy rendesen az ilyen párviadal után szoktak az egymást jól elpáholt legények később a legjobb barátokká válni s bármily csonttörésért, vagy fejbeverésért, mi ez alkalomból megesett, panaszt tenni a legszégyenlenivalóbb gyávaságnak tartatott volna.

Hasonló gyalázat volt az is, ha a kihívott a tornahelyen a kijelölt napon és órában meg nem jelent.

S ilyen esetben lett részes a Zwirina Náczi, a kinek sehogysem akaródzott a Kalondai Bálint fustélyával megismerkedni.

Úgy, hogy vízkereszt napján reggeltől estig hiába várta az egész fiatalság, meg a rend fentartására kirendelt városi drabantok a kihivott megjelenését, a kihivó csak -196- egyedül szálldogált a kötélverő piaczon lóháton alá s fel.

Végre, midőn beesteledett s többé nem lehetett hinni, hogy az ellenfél megjelenjen, sem bajtársait fel nem küldé, hogy magát valami ürügygyel kimentse, akkor Bálint felszabadíttatott, hogy fogja kezébe a kopját, tüzzön fel a hegyére egy hólyagból készült lámpást, benne égő gyertyával, azután meg a lámpásra egy pár rongyos harisnyát s aztán induljon el a városban s kiáltsa ki minden utczaszegleten fenszóval:

– Nemes urak, polgárok, becsületes lakosok! Ki látta, ki ismeri a nagy nyámnyila ficzkót, a Zwirina Náczit! Ki tudja, hová bujt el: kályhasutba, ágy alá, anyja kantusa mögé? A ki megtalálja, mondja meg neki: ne féljen, jőjjön elő, nem eszem meg; itt van egy pár rongyos harisnyám, foltozza meg, megfizetek neki érte.

Ez volt a megszégyenítési formulare, melylyel a meg nem jelenő gyávaságát meg szokták torolni.

Az ilyen gúnykiáltásra pedig úgy összeröffent rendesen az egész fiatalság, hogy a ki azt magán engedte száradni, annak nem volt többé maradása Kassa városában. A Zwirina Náczi pedig már syndicusi helyettes volt: nem szökhetett meg a városból; a jó barátai is addig ösztökölték, míg rászánta magát, hogy kimegy a Bálint ellen kopja öklelésre másnap. S erre megszünt a csúfondáros felhivogatás utczaszerte.

Másnap annál nagyobb néző sereg foglalta el a kötélverő piaczot, a városból ötven drabant is volt kirendelve a viadal szinhelyére; maga a Homonnai gróf is eljött lóháton, megnézni az összecsapást.

Csakugyan a kirendelt órára meg is jelent mind a két lovag, társaik által kisérve, a piaczon. Bálinton mellvért, sisak és karvas volt, de a Náczi olyan pánczélt vett fel, melynek hátul is volt vasa, nyilván sejtette, hogy ott is sebhető része van az embernek.

Mikor aztán helyeikre állíttattak egymással szemközt, -197- akkor a harczbiró előhozatott két egyforma kopját, a minek nem volt hegye, meg két egyforma árvatölgy fustélyt s abból legelébb a kihivott választotta ki a magáét, a megmaradt jutott a kihivónak.

Nyereg nélkül ülték a lovat szőrén s a két kantárszárat a térdeikhez akaszták, azzal kormányzák a lovat, mivelhogy a jobb kezükben a kopját, a balban a fustélyt kellett tartaniok.

Mikor aztán a trombiták megharsantak, akkor nekivágtatott egymásnak a két lovag, előre szegzett kopjákkal, szörnyü robogással.

Hiszen a Zwirina Náczi is nagy darab legény volt, mázsára téve bizonyosan többet nyomott volna a Bálintnál, de azért mégis, mikor hozzátaszított a kopjával, a Bálint úgy ütötte azt félre a fustélyával, hogy a kopja menten elnyaklott derékban, maga pedig a saját kopjájával épen a melle közepén találta meglökni az Ignáczot, a mi annak elég volt arra, hogy a lova fejével ellenkező irányban hátrafelé repüljön s egész hosszú testével megüsse a földet.

Mely után a Bálint is leszökött a lováról s a párbajszabályok értelmében a jó csáti árvatölgygyel olyan sort vert a földön fekvő ellenfelére, a milyen csak illett s addig püfölte, a míg csak a botban tartott, a mi ugyan valami halálosan meg nem ártott a Náczinak, a hátulsó pánczél miatt s ki lévén a ruhái az anyja által tömve lószőrrel vastagon, de csak mégis kapott egynéhányat, a miről megemlegette a Bálintot, a kit annyiszor infestált a boszantásaival.

S ezzel aztán be lett volna rekesztve az egész fejezet a mende-mondák tárgyában, ha e vén Fürmender maga még folytatását nem kivánta volna.

Ugyanis, midőn a viadal után a kedves fiacskáját pokróczban vitték haza, a mint illett és közönséges szokás volt, hát ezt a Fürmender annyira szivére vette, hogy rögtön kardot kötött, vette a statutumokat s futott fel velük az ezredes-kapitányhoz és az előtt felolvasott egy -198- paragraphust, melyben keményen megtiltatik a katonai sorban levőknek, hogy polgári ifjakat párviadalra kihivogassanak, melynek is a megtorlását követelte a Kalondai Bálinton végrehajtani.

A jó ezredes-kapitány azonban előkeresé a maga diariumát s abban felmutatá a becsületes Fürmendernek, hogy ime, ekkor s ekkor, még tavalyi utolsó advent vasárnapja előtt felmentetett a Kalondai Bálint a katonai szolgálat alól: tehát a statutum által incriminált categoriába nem esik többé; ennélfogva csak tessék vajjal kenegetni a Náczika kék és veres foltjait, mert annak egyéb orvossága nincs.

S hogy semmi kétség továbbra is fenn ne maradhasson, még az nap kipublikáltatá Kalondai Bálintnak várnagygyá való kineveztetését, a mi bár polgári hivatal, de a katonai parancsnok alá lévén rendeltetve, azon idő óta folyvást ez által töltetett be, a midőn egy városbiró a várnagygyal egyetértve, Kassa városát az ellenség kezére akarta játszani, melynek emlékére a veszélyben forgott hámori kapu örök időkre be is falaztatott.

És ekként lőn a Kalondai Bálint ellenségeinek tökéletes megszégyenülésük és Sára asszony megéré azt az időt, hogy az ő fiának a felesége, a bártfai szolgálóleány, odaült a templomban az első padnak első helyére, melyet a Fürmenderné nem akart többé elfoglalni, megizenvén az esperesnek, hogy ezentúl a külvárosi templomba fog járni.

HARMINCZADIK FEJEZET.

(Meghlaatia leezen az kegiess olwaso, hogi ambaator giewniewrevseegess dolog az testi zeepseeg; aznban soc nagi vezedelmeknec wermeiben sokakat az belevízen.)

Ez időtől fogva mindennapos volt a Bálint, hivatala folytán, az ezredeskapitány házánál; valamiként a városházánál is nagy vala az ő becsülete. -199-

Mert veszedelmes idők jártak akkoriban ez ország felett. Az olyan három úr közé szorult városnak, mint Kassa, ugyan eszén kellett járni, ha azt akarta, hogy látszólag mind a háromnak eleget tegyen, de egyiknek se olyan nagyon, hogy a másik kettőt magára haragítsa.

A vallásháboru és a békekötés következtében Kassa a magyar fejedelem hatósága alá tartozott; a magyar fejedelem pedig Erdélyben székelt, annak a fennura pedig a török szultán volt. A török szultán egri és váradi basái pedig, ha eszükbe jött, egész Kassáig, Tokajig elportyáztak, akkor aztán a kassaiak nem várták, míg az anglusok meetinget fognak tartani elszörnyedésük kifejezésére a Magyarországon elkövetett török kegyetlenségek fölött, hanem lóra ültek, fogták a kardot, s ütötték az ő fejedelmök-fejedelmének a hadait: még pedig akárhányszor egy társaságban az ő ellenségeikkel, az osztrák császár magyar királyságához tartozó magyarokkal.

Ennélfogva nagy bölcseség kellett annak a megítéléséhez, hogy a sok átkelő jövevény között melyik a jó barát, melyik az ellenség? Kinek kell igérni, kinek valósággal ajándékozni is? Kit kell fenyegetni a veréssel, és kit igazában meg is verni?

Érkezett ezen időkben Kassára egy nevezetes uraság a «partium»-ból, a mit Erdély is, Magyarország is magáénak tartott: Zurdoki Belizárnak hítták. Valamelyik őse Havasalföldről került be, sok kincscsel, s fia is gazdag ember hírében állt.

Zurdoki nagy fastussal jelent meg Kassán. Azt mondta, atyafilátogatni jön Homonnai grófhoz, kivel anyja után rokonságot tartott. Egész udvart hozott magával: lovászt, csatlóst, iródeákot, káplánt, szakácsot, vadászokat, peczért, bohóczot, czigányzenészt, solymárt, hajdút, kengyelfutót, inast, apródot, kocsisokat: szerét-számát nem tudta az ember a pereputyjának. Homonnai gróf kastélyában akkora helyet elfoglalt, hogy az alig tudta magát a vendége miatt valahol meghúzni. -200-

Zurdoki Belizár a hatvanas éveken túl járt már; hanem azért erkölcs dolgában még mindig nem állt valami jó hirben. Anynyi mindenféle felesége volt, kivel jobb kézre, bal kézre megesküdt, kitől meg elvált, hogy maga sem tudta, hogyan következnek egymás után? s igen csekély becsülete volt előtte az asszonyoknak. Azt hitte, hogy nincs olyan nő, a kit fényes ajándékokkal meg ne lehessen venni, csakhogy az egyik drágábban tartja magát, mint a másik.

Pedig jó maga sem járt ott, a hol a szépséget osztogatták; széles satyr-ábrázatja volt, bajuszára konyuló veres orral; feje, akkori erdélyi divat szerint, simára volt borotválva, csak a tetején meghagyva egy őszbecsavarodott boncsok, mely ide-oda fityegett, ha a fejét mozdítá, a bajusza is kétfelől törökösen aláeresztve, nem pedig szépen magyarosan felfelé sodorintva. És hozzá még potrohos is volt.

S még is azt akarta elhitetni, hogy ő olyan szeretetreméltó férfi, a ki nem talált még olyan asszonyt, a ki neki ellenállt volna, lett légyen az bárminő fiatal és szép, és előkelő.

Hogy Homonnai Izabella grófné körül is pulykakakaskodott, azt mindenki észrevehette, de a gróf világért se tett érte szót; sőt inkább nagyokat nevetett rajta a grófnéval együtt, a ki tréfát űzött a vén udvarlóval, és mindent elmondott az urának.

Egyszer nagy dáridót rendezett a kastélyban a vendég úr, a melyre mind a saját ezüst-neműit hozatta el pompául s meghivta a lakomára a város minden előkelőit.

Bizony legszebb volt akkor is az egész társaságban a szép Mikhál. S minthogy legegyszerűbben volt öltözködve, annál jobban kitünt a szépsége. Még a grófnénál is szebb volt. Azt a természetes bájt, azt a mosolygó szemérmességet nem tudná utána csinálni senki, a kivel az vele nem született; gyönyörű szép kontybacsavart haja büszke -201- alázattal hordá azt a csipke-főkötőt, a mi jelvénye annak, hogy e szépségnek már «ura» van.

Hej, hogy beleakadt a szeme a szép tüneménybe a vén szerelmesnek! Mint mikor pajkos pásztorfiúk darazsat füstölnek ki csóvával a faoduból s egyszerre lángot vet az egész pudvás fa!

Nem is nézett többet a grófnéra, mindig csak a szép várnagyné körül taposta a földet; pedig egy párszor a Bálint oldalba is ütötte könyökkel s ráhágott a lábára a sarkantyús sarkával quasi véletlenül.

Az asztalnál annyira kitünteté a szép Mikhált a szerelmes Zurdoki, hogy az egész asszonyi gyülekezet irigy suttogását fölkelté ellene. Kivéve közülök a grófnét magát, a ki csak nevetett a vén szerelmes feszengésén s gondolta előre, hogy majd megszégyeníti azt a szép Mikhál: a mennyi esze van!

Mikor asztal után az eddigi andalgó nóták és harczi indulók helyett rázendítették a zenészek a láb alá valót, a vendégek kivonultak a tánczterembe.

Az akkori magyar tánczok nem hasonlítottak a mostanihoz; a mit most csárdásnak, friss magyarnak neveznek, azt csak a falusi lakzikban járták. Az úri mulatságokon minden táncz lassú, méltóságos lejtésből állt, összevert sarkantyúk pengésétől kisérve, öszhangzó egymást kerülgetés s ismét összetalálkozásból, kéznyújtásból és vánkosra térdeplésből, vagy legfeljebb daczos férfias lábdobbantásokból s termetegyenesítő délczeg mozdulatokból; nem úgy, mint a mostani tánczok, a miknél az a systema, hogy az ember hogyan kaszálhassa le a szomszédjait a lábáról, s a tánczosnéjából hogyan csináljon szélmalmot. Jó volt az a régi «lassan járj» világban.

Kezdődött a tánczvigalom a «palotással.» Mint illett, magának Zurdokinak állt megnyitni a tánczot; ki is kegyúri hetykeséggel lépdelt a szépek-szépe: Mikhál elé, s selyemkendőjét eléje nyújtva, jelezé, hogy őtet választotta tánczoló párjának; a mi elég irigységet felköltő -202- kitüntetés volt Mikhálra nézve, holott a grófné is jelen volt a tánczteremben.

A szép Mikhál azonban nem fogadá el a felé nyújtott selyemkendőt, hogy annak a másik végét tartva, megkezdje a palotást; hanem szerényen meghajtva magát, mondá mindenki hallatára:

«Bocsásson meg a kegyelmes uram: én csak szegény szolgálóleány voltam: nem tanultam tánczolni».

És minden szavában igazat mondott; mert csakugyan szolgáló is volt, nem is tanult tánczolni.

Zurdoki veres lett, mint a kanpulyka, e nem várt kosár miatt, s bosszújában aztán kikereste, hogy hol van itt a legcsufabb asszony? Ott volt a Fürmenderné: azzal nyitotta meg a tánczot.

És aztán az egész táncz alatt azon törte a fejét, a mit a szép Mikhál mondott. «Nem tanult tánczolni, mert csak szolgáló volt». Ej: a szolgálók nagyon jól tudnak tánczolni! És még is igazat kellett mondania; mert különben nem szégyenítette volna meg magát is, és a meghivó vendéglátót is. Micsoda nők azok, a kik valóban nem tánczolnak soha? Azok a protestans lelkészek leányai…

… A szép Mikhál tehát már egy nyomot elárult magáról az által, hogy nem tudott tánczolni. S a vén sinkorán, ha egyszer megkapta a szimatot, tovább üldözte a vadat.

Mint már említve volt, Kassa városának egy szomorú epizódja következtében, a midőn a főbirója ellenség kezére akarta játszani a várost, rendkívüli elővigyázati intézkedések voltak téve, hogy jövőre semmi hasonló összeesküvés ne fonathassék. Ez intézkedések közé tartozott az is, hogy a lovas posta által hozott mindazon leveleket, melyek külső országból jöttek bárki czimére, hivatalosan -203- felbontották s csak azután kézbesítették. S minthogy a magyar ember mindig szégyenlette a kémlekedést, nehogy a levél-felbontás ilyennek tünjék fel, azt a szint adták neki, hogy a pestis behurczolása ellen bontják fel a leveleket, hogy azokat vészrontó szerekkel megfüstöljék. Hanem bizony lemásolta azokat a füstölés alatt hevenyén a várnagy uram s aztán átadta a tartalmukat az ezredeskapitánynak, a ki ilyenformán ellenőrizhette, hogy az előljárók a háta mögött valami fondorlatot el ne követhessenek.

Zurdoki is kapott egyszer Kassán időzése alatt egy levelet külföldi kelettel; a mit felbontva és felfüstölve kézbesítettek neki.

– Dejsz silabizálhatták ezt kegyelmetek! szólt nevetve a főúr. Nem a kegyelmetek eszéhez való az.

Csakugyan furfangos egy epistola is volt az. Először is úgy összevissza forgatva benne a betűk, hogy azt mindjárt első látásra tudhatta az ember, hogy az cryptographia: titkos irás.

Bálint emlékezett rá, hogy a tudós tanár, Fröhlich Dávid sok más egyéb mestersége között a titkos irások megoldásának kulcsával is birt. Hátha a leányát is megtanította rá.

Mikhál csakugyan be volt avatva e titokba, s minthogy az akkori idők titkos irása csak igen kevés beavatott tulajdona volt, annálfogva igen kevés változtatással, egyenlő kulcscsal birt. Bálint a Mikhál által közlött kulcs segélyével az egész levelet könnyű szerrel kiabrakadabrázta.

De most következett a másik nehézség. Ez a levél olyan nyelven volt irva, a milyent ő soha se hallott. Hasonlított a némethez; de még sem az volt. Ismét Mikhálhoz kellett fordulnia, ha nem ismeri-e ezt a csodát?

– Atyám megtanított rá; ő sokat levelezett a svéd királylyal, ki iskoláinkat segélyezte.

Mikhál megtette, a mi rá volt bizva s Bálint aztán a kibonyolított talánynyal sietett az ezredeskapitányhoz.

A mint Hamonnai gróf elolvasta annak tartalmát, rögtön indult Zurdokit a kastélya lakosztályában felkeresni.

– Úr uram! kezdé, le sem ülve nála; kegyelmed ugyan nem jóban töri a fejét itt minálunk.

– Hogyan? szólt Zurdoki, tréfára fordítva a dolgot; talán nagyon csapnám a levet egynémely menyecskének?

– Nem menyecskéről van itten szó, bátya, hanem hogy micsoda levelezésben áll kegyelmed a svéd követtel?

– Még ma talán az; de holnap már nem az. Tehát II-ik György nem érve be azzal a szerencsével, hogy Erdélynek és tizenöt magyarországi vármegyének ura lehet, még nagyobb dicsőségre vágyik. Daczára annak, hogy megesküdött a rendeknek, trónralépésekor, hogy engedelmük nélkül semmiféle háborút nem kezd, még is most a lengyelek és svédek összetüzésénél elébb a lengyeleknek igérkezett el a svédek elleni szövetségre, s ezért jutalmul igértetett neki a tizenhárom szepesi város. Később a svédek fogták körül, s most kegyelmed által azokkal alkudozik, jutalmul kérve az egész lengyel királyságot, s hogy az -205- osztrák császár helybenhagyását is megnyerje, odakinálgatja neki az öt tiszáninneni magyar vármegyét.

– Tagadom, hogy ez igaz volna! kiálta felpattanva Zurdoki. Ez mind csak szófia beszéd!

– Itt van a levél tartalma, a mit kegyelmedhez irt a svéd követ: méltóztassék! Mondá Homonnai, a levelet előmutatva.

– De hát hol vette ezt kegyelmed? Ki tud Kassa városában cryptographiát olvasni? Ki ért itt svédül?

Ekkor aztán Homonnai gróf nagyon kemény szavakat mondott Zurdoki uramnak. Elmondá neki, hogy tiszta bolondság lesz az erdélyi fejedelemtől a lengyeleket megtámadni, szövetkezni a kozákokkal, a kiknek a barátságában nem lehet bízni: a lengyelek pedig jó szomszédaink. Van elég baja Erdélynek, Magyarországnak is: végezze azt, ne avatkozzék más ország dolgába. Csak az eddigi ellenségeinktől győzzük magunkat megoltalmazni, ne keressünk magunknak még újakat is. Utoljára sem lesz a bolondul kezdett munkának okos kimenetele. Nem fogja azt helyeselni a német császár sem, a kinek a lengyel szövetségese; még a szultán sem fog beleegyezni, s majd az lesz a vége, hogy Rákóczy György odaadja az öt vármegyét is; még sem nyer semmit; sőt még majd erdélyi trónját is elveszítheti.

Zurdoki, mint aféle bárdolatlan ember, mikor sarokba szoríták, gorombáskodással akart felülkerekedni; még ő akart a kert felől állni: visszapattogott, hogy ki meri az ő titkos leveleit elolvasgatni? s mi köze van a Kassa városi hadparancsnoknak a fejedelem elhatározásaihoz? maradjon a maga kaptafájánál s a magas politikát bízza másra.

– No hát azért is megmutatom, hogy van köze Kassa városának a magas politikához; vágott aztán oda neki Homonnai; -206- s ha Rákóczy Györgynek tetszik magyar vármegyékért Lengyelországot csereberélni, Kassa városának tetszeni fog becsukni a kapuit és be nem ereszteni, a ki neki nem tetszik. Kegyelmedet pedig, úr uram, szivesen láttam mind e mai napig, mint kedves bátyám-uramat; de a mai napon túl, bizony mondom, hogy minden szekerébe helyre vannak téve a kerekek s kifelé vannak fordítva a rudak.

Ez már aztán nagy gorombaság volt! Felmondani valakinek a vendégszeretetet! Zurdoki nem is birta azt elnyögni ingyen. Kellett valamit mondania rá, a miben az epéjét kiöntse. Felfujta magát nagy dölyfösen s azt mondá Homonnainak.

– Gróf uram csak azért űz ki a házából, mert félti tőlem a feleségét.

Homonnai pedig fáin ember volt; a ki ha sérteni akart is, azt válogatott módon tevé.

– Van nekem egy könyvem, a mit kegyelmednek mindjárt elküldök, monda Zurdokinak. Abba ha kegyelmed figyelmesen beletekint, ki fogja belőle olvashatni, hogy én kegyelmedtől a feleségemet bizony nem féltem.

Zurdoki kiváncsi volt rá, hogy valjon miféle ördöngős könyv lehet az? Alig várta, hogy a hajdu áthozza. Finom maroquin táblájú kötés volt az, melyet midőn szétnyitott Zurdoki, nem talált abban egyebet – egy tükörnél. Ki olvashatta pedig belőle a czélzást, hogy ilyen csúf pofától Homonnai a feleségét nem féltheti.

A tükröt menten a földhöz csapta s még az nap egész retyemutyájával elköltözött Kassáról; felment a sárosi várba. -207-

HARMINCZEGYEDIK FEJEZET.

(Walobann igaz amaz ewssi kewzmondaas, hogi az howaa az ✝✝✝ maga nem mehet, oda ween azzont kevld. Az mi pedig chac az gonoz azzoniokra eertetendew; miwelhogi wannac zaamossan hailott korban lewew azzonioc, kik istenfeelew eeletet eelnec ees az emberekwel ioot chelekeznec.)

Zurdoki uram nagy dühvel, haraggal távozott el Kassáról, a mihez válogatott okai voltak.

Először is cselszövési feladata lett megzavarva az által, hogy Kassát el kellett hagynia. Neki ott azt a pártot, mely Bécshez szított, kellett volna actiora birni, hogy Rákóczy György szándéka simán keresztül menjen, t. i. a tiszáninneni rész átengedése Ferdinándnak. Ott Zwirina uram kész szövetségese volt, és most attól elszakadt. Azt pedig tudhatta, hogy a kassai polgárok kemény emberek; ha egyszer azok valamire azt mondják, hogy «nem», hiába mondja császár, szultán s nagy fejedelem, hogy «igen», mert ha a potentátok egymás között olyan mappát festenek, a minek a határa oda esik, a hová a kassaiaknak nem tetszik, hát a kassai főbiró megnyálazza az ujját s letörli azt a pergamenről. Aztán egy pár esztendei ostromoltatástól sem ijednek azok meg: próbáját adták akár hányszor. S ha a császári generális belőtt hozzájuk, ők meg kilőttek hozzá, s utoljára is ellőtték a lába alól a földet, hogy ő hagyta ott a fogát: – hát azokat csak ravaszsággal lehetet megtéríteni.

E ravasz praktikának a szálait kuszálta össze a Kalondai Bálint által megmagyarázott levél.

Pedig Zurdoki is egyike volt azoknak, a kik a nagyravágyó György fejedelmet arra ösztökélték, hogy menjen elfoglalni Lengyelországot. Ő neki volt igérve a krakkói kormányzóság. Ez furta a máját.

A másik oka a haragra a személyes boszú volt azok ellen, kik által megcsufolva érzé magát: Homonnai gróf és Kalondai Bálint ellen. -208-

És aztán harmadszor – szerelmes volt mind a kettőnek a feleségébe s a vén gonosztevő feltette a boncsokos fejében, hogy mind a kettőt megrontja, a hogy csak szerét teheti.

Sáros városába megérkezve, a mi ideje csak fennmaradt a politikai fondorkodásból, azt mind e gonosz tervének kifőzésére fordítá.

Azt már megtudta a fürmendernétől, a ki azt neki az első emlékezetes táncz után mingyárt elmondta, hogy Kalondainé a férjével bártfai házasság utján kelt össze: – és hogy az első időkben, a midőn ide került, az orczája ocsmány volt a nagy veres szeplőktől, a mik később csodamódra eltüntek az arczáról. Ő azt vallá, hogy télire szoktak eltünni a szeplők; de bizony elmult már azóta a nyár is, s csak nem lett az ő arcza többé szeplős.

Ebből Zurdoki, az ő furfangos eszével kiokoskodhatá, hogy ha Kalondainé arczára nem a rózsa és liliom színei vannak mesterségesen kendőzve, akkor azok az elrutító szeplők voltak odafestve szándékosan – s ennek valami okának kellett lenni.

Nem restelte a fáradságot, elmenni Bártfára: ott az anyakönyvből kikerestetni a Kalondai Bálint házasságáról tanubizonyságot tevő jegyzetet. – Ebből megtudta, hogy kinél szolgált a szép Mikhál? – A rut Mikhál!

Ott még akkor is jól emlékeztek a ragyabunkó rút arczára s elmondák, hogy miféle asszony volt az, aki a leányt ide elszegődtette?

A Babura Pirka csakugyan átment Lengyelországba, a hol nem kellett attól félnie, hogy Kaczenreiter Henrik kezébe kerül: a ki ha őt élő testtel megkaphatja, arról rögtön kitalálja, hogy a kastélyát ő gyujtotta fel, s hogy az a két összeégett koponya, a mit a romok között találtak, nem a Pirka és a Mikhál maradványai voltak, hanem a két peczéré; s erről sok más dolognak a nyitjára ráakad: kivált ha utána jár, hogy a krakkói zsibvásárra honnan -209- kerültek az ő kastélyából azok a pompás ruhák és ékszerek, a miket ő maga vásárolt valaha a szép Mikhál megörvendeztetésére? Ezért a Pirka nagyon ovakodott valaha Magyarországra visszakerülni.

Annak kellett itt boszorkány-társainak lenni. Ezek a varázslók társaságban élnek s mindig szövetségben maradnak.

Addig nyomozott, keresgélt, míg egyszer rátalált a Szeben melletti kopanicsára. Ott egy éjjel nagy dáridót csapott; együtt tánczolt a kopanicsárnéval, s mikor azt mindenféle hizelkedéssel, jó borokkal, ajándékokkal levette a lábáról, akkor kitudta tőle, hogy ő ismerős azzal a némberrel, a ki egy éjjel itt termett a föld alól azzal a pulykatojásképű leánynyal s aztán reggel megint elszelelt vele a levegőn keresztül. A kopanicsárné azt is tudta, hogy hol van most a Baburha Pirka.

Azokban az időkben, minthogy üldözték a boszorkányokat, annálfogva nagyon elszaporodtak azok. Sok magánosan élő vén asszony, fiatalabb özvegyek is, és olyanok, a kik az uraikkal nem éltek, fejükbe vették azt, hogy ők boszorkányok: valami veszedelmes büszkeséget találtak abban, hogy az emberek ő tőlük félnek, hogy őket föld feletti lényeknek tartják s nem restelték magukat a kínhalál veszedelmének kitenni ezért az oktalan fenhéjázásért. Voltak közöttük olyan kuruzslónők, a kik bódító mérges növényekből készült kenőcsöket osztottak ki a többiek között, a mikkel ha ezek a testüket bekenték, eszméletüket elveszték, mámoros álmokat láttak, s minthogy képzeletük azzal volt megterhelve, az ördögök társaságában, a boszorkányok szombatján látták magukat s e közben nyavalyatörős kéjmámort éreztek, mint a mákonyevők, vagy légyvesztő galócza nedvét szürcsölők s aztán mikor felébredtek, azt hitték, hogy mindaz való volt, a mit álmodtak s úgy vallották azt magukra, mint megtörtént -210- dolgot. – És aztán az ilyen kuruzslónőhöz, ki bódító szereivel minden érzéküket rabságban tartá, akként ragaszkodtak, mintha kapitányuk volna s ha sokáig nem látták, hegyen-völgyön átvándoroltak utána, hogy ismét feltalálják.

Így volt tudomása az Ancsának folyvást Babura Pirka hollétéről, bárha az nem találta is tanácsosnak Magyarországra ismét átjönni azóta.

A könnyen szerzett pénz azóta, a hogy jött, úgy el is ment a Pirkánál. Mikor a sok aranyat, meg a drága szép ruhákat megkapta, azt tette, hogy átment Sandomirba; felvette a czifra öltözetet magára. Kiadta magát úri asszonyságnak, mindenféle korhely naplopók társaságában élte világát nagy dinom-dánom között, míg a pénzben tartott; aztán eladta az ékszereket; végre a czifra ruhákra került a sor: azokból is kikopott; most aztán megint olyan rongyos boszorkány, mint azelőtt volt, ki a fiatal menyecskék kapuiban ácsorog, hogy azoknak, dugva adott pénzért rosz tanácsokat adjon, jövendőt hazudjon.

Rábizta Ancsára, hogy keresse fel a Babura Pirkát. Adott neki útravaló pénzt és bizonyságlevelet, hogy ő az udvartartásához való személy, a mivel minden útjában kimenthette magát.

Eljött a főbiróválasztás napja; a hogy ősi szokás szerint a főbirót minden esztendőben újra szokták választani.

Kalondai Bálintnak nagyon felvitte Isten a dolgát. A mióta, mint várnagy, oly kitünően járt el a hivatalában, mindenki meggyőződött róla, mennyire igazságtalanok voltak a kézsmárki tanárok, a mért őt az iskolából kicsapták? de különösen a Zurdoki cselszövényének felfedezése -211- óta annyira megszerették őt a polgártársai, hogy senkiről másról nem lehetett szó ő mellette a főbiróságra. – Hisz az apja is abban a hivatalban áldozta föl az ő életét: ő pedig sokkal alkalmatosabb még az apjánál is.

Az is sokat tett pedig, hogy Homonnai gróf ezredes kapitány nagy pártfogásában részesíté s mindenütt őt ajánlotta, a hol csak megfordult.

Hogy azonban a másik pártnak is elég tétessék, nehogy a polgárok egymás között ortályoskodjanak s azáltal visszavonás támadjon a város kebelében, abban állapodának meg, hogy ugyanakkor a polgármesteri tisztségre pedig az eddigi fürmendert, Zwirina Ágoston uramat fogják behelyezni: annak a helyébe pedig új Fürmendernek a Zwirina Ignáczot, az utóbbinak a fiát, így aztán egészen szent lett a békesség.

Mind a három választás eként nagy rendben meg is történt; három királyok napján elébb megtették a polgármestert, vagy mint akkor nevezték, főrectort, annak helyébe a Fürmendert, a kire akkor a legnevezetesebb feladat várt. Ugyanis neki kellett száz polgárt a legtekintélyesebbek közül kiszemelni a választási actushoz. E száz polgár közül ötven magyarnak, huszonöt németnek és huszonöt tótnak kellett lenni, és pedig harmincznégy kálvinistának, harminczhárom lutheránusnak, harminczhárom pápistának, a mit aztán így összeállítani: tekintély, nemzetiség és vallás szerint nem lehetett tréfadolog.

Mikor a száz polgár együtt volt, akkor bezártak minden kaput a város bástyafalain s idegennek nem volt szabad bejönni.

A száz választott polgár összegyűlt a városházánál és elvégezte, hogy ki legyen a megválasztandó főbiró?

Akkor kijöttek csendben a piaczra, a hol egy fekete bakacsinnal bevont mennyezetes szekér várakozott hat lóval; hasonlatos a halottas kocsikhoz. Arra a mult évben szolgált és most leköszönt főbirót felültették s azután a többiek utána gyalog csendesen kisérve megindultak, -212- nemkülönben mintha halottat kisérnének ki a temetőbe.

És csakugyan a temetőbe vitt ki az út, s az az utcza vastagon be volt hintve szalmával, hogy a szekér zöreje ne hallassék.

A temető előtt két sorban voltak felállítva a czéhek képviselői, kezeikben hosszú póznára feltűzve mesterségeik jelvényei: a mészáros tartá a taglót, a csizmadia a kaptát, a szabó az ollót, a kőműves a vakolót, a rézöntő a mozsarat, az ács a bárdot, az asztalos a gyalut, csak az orgonacsinálóknak volt megengedve védszentjük képét, szent Cziczellét tűzni a zászlóra jelvény helyett.

A menet a temetőbe is bevonult; az is be volt terítve szalmával s ott a kápolna előtt körbe álltak mind.

Itt a leköszönt főbiró felállt a gyászszekéren, mely tizennyolcz darab hosszú, simára gyalult keményfa deszkával volt megterhelve s azt mondá a polgároknak:

Erre a hatlovas szekér megfordult s csendben, mint jött, visszadöczögött a városba; most már a száz polgáron kívül a czéhek képviselői is kisérték.

A szekér megállt a Kalondai háza előtt, melynek kapuja és ablakai mind zárva voltak; valamint minden háznak az ablaka és ajtaja zárva tartozott lenni a jeltadó harangszóig. -213-

– Kalondai Bálint, ma tégedet Kassa városa polgárai megválasztottak szabad akaratjukból főbirájukká. Ezen eszközök, a miket velünk hoztunk, a mi gyarapodásunk jelképei: a miket a te őrizetedre bízunk ezután. Mindnyájunk kenyere, békessége a te kezedbe lesz letéve egy esztendeig. Ezen a szekéren pedig elhoztuk hozzád a hagyományos tizennyolcz szál deszkát. Hatot koporsódnak, ha a városunk és hazánk hű szolgálatában meghalnál időközben, tizenkettőt pedig máglyádnak, ha áruló lennél hazád és szülötte városod ellen! – Bebocsátasz-e bennünket a kapudon?

– Térjetek be Isten nevével üdvözölve! mondá Bálint s erre megnyilt a ház kapuja s bedöczögött rajta a nehéz szekér dörömbölve.

Sára asszony, a ki a bezárt ablakon belül hallgatta azt a párbeszédet a mellékszobában, azt mondá a szép Mikhálnak:

– Én nem tudom, de úgy örülök, hogy a fogam is vaczog bele s a hideg is lel.

Bálint pedig lement a választópolgárok elé az udvarra s átvette a tizennyolcz szál deszkát, melyből hat szál illeti a hűségest: koporsónak; tizenkét szál a hűtelent: tűzmáglyának!

Azzal felkisérték a megválasztott birót a városházához, ott a két legöregebb tanácsos kézen fogva felvezette a tanácsterembe s a hosszú zöld asztal fejénél a birói karos székbe felültette; mire a négy legifjabb tanácsos a szék négy lábát megfogva, felemelé Bálintot a vállára, s úgy vitte ki őt a városház erkélyére, míg a teremben levő száz polgár háromszor kiáltá el a «vivát»-ot. -214-

A harmadik vivát szónál megdördültek a piaczon felállított mozsarak s egyszerre megkondult minden harang a tornyokban, a zenészek megfútták a tárogatókat, az öreg dobot a székesegyház homlokzatán pufogtatá a város dobosa, a párkányzatra felállított polgárőrség nehéz muskétáiból hármas sortüzet durrogatott a népriadal zaja közé; a szalmát egy pillanat alatt felseperték az utczákról, s helyébe frissen vágott zöld fűvet hintettek; úgy indult meg aztán a városházától a díszmenet, a czéhek zászlóival, a polgárkatonasággal, középen a mennyezet az új főbiróval, sorba járni minden felekezet templomait, annak a tanuságáúl, hogy minden felekezet vallását, törvény és békekötés szerint tisztelni fogja az új tanácsfő. Ott magyar, német és tót nyelven imádkoztak, s a körmenet végeztével a főbirót lóra ültették, kezébe adták a város pallosát, annak jeléül, hogy harcz esetén a várost fegyverrel is meg fogja oltalmazni s eként kisérték azután a házáig vissza, folytonos harangzugás, trombitaharsogás mellett. Most már aztán minden ajtó, ablak ki volt nyitva, teli emberfővel minden nyilás. – A sok trombitás között, a ki a főbiró paripája előtt járult, ott volt a jó Simplex is s fel-fel tekintgetett régi jó barátjára a tárogatón keresztül; mintha neki is volna része abból a dicsőségből. De Kalondai Bálint is észrevette a magas paripáról is a régi testi-lelki barátot s nyájasan inte felé a kivont kardjával, sőt a mint a háza kapujába értek, azt is megtette a Bálint, hogy a mutatóújját előbb a felnyitott szájába dugta, azután meg a házára mutatott fel vele, a mi a világ minden nyelven annyit jelent, hogy: «aztán te is jer fel hozzám ebédre.»

Mert az volt a jó szokás, hogy a megválasztott biró aztán az ünnepélyesség végeztével az egész tanácsot megvendégelte, nem feledkezvén meg annak legkisebb szolgájáról sem s annálfogva igen jó néven vették tőle, hogy még a város trombitását is asztalához méltatá.

Hátra volt pedig még az asszonyok dolga; a kiknek a -215- legnehezebb szerep jut ki minden ilyen ünnepélynél. Mert a férfiak csak könnyen átesnek a maguk hókuszpókuszain; ki milyen oratiót betanult, azt csak elmondja, vagy belesül: hamar átesik rajta; de a szegény asszonynépnek egy héttel előtte nincsen pihenése a sok sütés-főzés miatt; annyi sok vendéget illendőn ellátni, hogy senkinek se legyen panasza. Már három nap óta majd alig aludtak valamit.

Jó házi rend szerint elébb a közrendű népséget kellett ellátni az udvaron felállított tágas sátrak alatt; azután került a tálalás sora a teremben összegyült úri vendégek számára, a kik között első hely illeté az ezredes-kapitányt és szép feleségét.

A két vendégcsoporton kívül azután még egy harmadik is került elő: a város koldusai.

Ezek hosszú sorban czammogtak végig az utczán, a maguk rongyaiban; s egyenkint megálltak a három lépcsőre emelt szék-ajtó előtt. Ott a lépcsők legalsóján állva osztott a szép Mikhál minegyiknek egy páros czipót, s hozzá a török Ali töltött kinek-kinek a fazékába annyi sert, a mennyit az befogadott.

A koldusok után jöttek a koldusasszonyok; a kálvinisták «adjon Isten áldást, békességet» köszöntéssel üdvözölték a szép Mikhált, a pápisták «dicsértessék a Jézus Krisztussal» s a szép Mikhál mindegyiknek szívesen viszonzá az üdvözlését, s ha jött olyan koldusnő, a kinek kis gyermek volt a karján, annak két páros czipót adott; s bár ő maga protestáns volt, a «dicsértessék»-re szépen áhitatosan válaszolá a «mind örökké áment». Az eltávozók hálálkodva mondák egymásnak: «óh milyen drága szépség! óh milyen áldott jó teremtés! száz esztendeig tartsa meg Isten az életét!»

Egyszer a koldusasszonyok sorában egy ócska veres kendővel bekötött fejű némber sántikált felé, a ki fél kezével eltakarta a száját, a két nagy szúró fekete szemével majd felfalta az előtte álló asszonyt. -216-

Mikor ez az alak odaért a szép Mikhál elé, azt sugá neki oda, üdvözlet gyanánt, gúnyosan, megnyújtott éneklő sipegéssel:

A veres kendős koldusnő eltünt a zavarban: nem is vette tán észre senki; nem is törődtek vele.

Az asszonyok összeszaladtak arra a hirre, hogy Mikhál elájult s felvitték őt a házba. Aztán mosolyogva suttogtak egyet-mást felőle. Ifjú menyecske elájulása nem nagy veszedelem: elmulik magától. A kik tudósabbak, pirongatják ilyenkor a férjét. S az úgy tesz, mintha pironkodnék igazában. Ha elájult a fiatal menyecske, nem kell miatta megijedni: ott az asszonyok, majd lefektetik. – Nem kell erőtetni, hogy az asztalhoz üljön. Azért nagyot fognak inni – és őszintéket az egészségére – s boldog felgyógyulására.

A lakoma vígan folyt le nála nélkül is, kivált a midőn a Sára asszony azzal a megnyugtató hirrel jött elő, hogy semmi baj sincs, csak egy kis pihenés kell az asszonykának. Ittak a hazáért, a városért, sorba az úri vendégekért; az új főbirót annyian felköszönték, hogy alig birta már a sok áldást; még a két Zwirina is fölköszönté egy-egy diák rigmussal, úgy hogy ez tökéletes diadal napja volt rá nézve. Végezetül pedig maga Homonnai gróf emelt rá poharat, így szólva Bálintról:

– Az Isten éltesse azt a férfit, a kit én legjobban szeretek, s a kivel kész vagyok megosztani minden dicsőségemet.

– Tartsa meg az Isten azt az én barátomat, a ki velem -217- megosztotta az élet minden nyomoruságát, az én jó Simplex bajtársamat!

S az ezredeskapitány koczintott a főbiróval a trombitás egészségére; bár a miatt egynehány finnyás uraság fintorgatta is egy kissé az orrát; de legtöbben nagyrabecsülték Bálinttól, hogy legnagyobb dicsősége közepett sem feledkezett meg az alacsony sorsban maradt jó czimboráról.

A késő éj oszlatá el a vidám társaságot: a bástyákon görögtüzek ragyogtak a fényes nap befejezésére.

Bálint sietett Mikháljához. Mindenféle mámor küzdött az agyában. El volt telve e diadalnap dicsőségétől. Ilyenkor az ember lehetetlennek hiszi azt, hogy lelkének másik fele, a hitvestárs talán épen úgy el lehet telve gyötrelemtől, kétségbeeséstől.

Büszkeségtől ragyogó orczával lépett oda az ágyhoz, melyen a szép Mikhál feküdt.

Az pedig rémülettől kikelt arczczal borult a nyakába, s odavonva férje fejét magához, fülébe sugá, a mi az iszonyattól sikoltáskép akart kitörni ajkán:

HARMINCZKETTEDIK FEJEZET.

Mellnec rendeen megtvdivc, hogi nem tanaachoss az ✝✝✝-t megfogni; mert ha zarwaan fogivc, megewklel, ha torkaann fogivc, megharap, ha haatvl fogivc, megrvg.

– Ő volt. Rám nézett. Hozzám szólt. Csufolt és fenyegetett. Oh mint reszket minden tagom!

– Ne remegj édes. Tedd a kezedet ide a keblembe. Hadd melegedjék fel. Nincs-e nekem hatalmam téged megvédelmezni?

– Nincs! Ha az egész világ ellen van is erőd -218- megoltalmazni: ez egy asszony ellen nincs. Tudod te azt.

– Ne félj tőle. Rongyos volt? Pénz kell neki. Kifizetem s hallgatni fog és odább megy. Ha minden vagyonom utána megy is, megveszem tőle a te nyugalmadat. Ne rettegj tőle. Ő bizonyosan fel fog téged keresni: azért jött. Itt szekrényem kulcsa: adj neki pénzt. Úgy tedd, hogy anyánk észre ne vegye. A mint kielégítetted, én rögtön dobszó mellett kihirdettetem, hogy minden idegen bevándorlott koldus, kuruzsoló, jövendőmondó, huszonnégy óra alatt hagyja el a város határát, s akkor ő el fog tünni innen.

Ezzel a biztatással nagy nehezen megnyugtatá Bálint a szép Mikhált; de annak még is egész éjjel nyugtalan álmai voltak: felugrott az ágyból s el akart szaladni a világba; mintha halálra keresnék.

Másnap, mi alatt Bálintnak a városházára kellett menni, Mikhál aggódva figyelt minden ajtónyitásra, kutyaugatásra: gyakran kikémlelt a zárt ablakon az utczára; de egész nap nem háborította meg senki. A rettegett alak nem jött elő.

Harmadnap, negyednap elmult, a nélkül, hogy a félelmes rém megjelent volna előtte: már azt kezdte hinni, hogy az csakugyan nem volt egyéb, mint képzelet alkotta kisértet.

Következett azonban a péntek nap; a mikor a város koldusai sorba járják a házakat s azoknak a számára minden ajtónak nyitva kell lenni.

Mikhál mindig maga szokta a pénteki alamizsnát kiosztogatni a pitvar ajtóban: egy darab kenyeret és egy polturát minden koldusnak.

Egyszer csak jön csoszogva a félig nyitott ajtó felé a rettegve várt veres kendős, bebugyolált alak s elkezdi nyöszörgő koldus hangon:

Mikhál nem engedte neki végig mondani a káromló -219- üdvözletet; hanem megragadta a kezét s hirtelen bevitte magával az oldalszobába.

Itt aztán a koldus asszony lekapta a fejéről a veres kendőt s Mikhál szemébe nevetett.

– No, úgy-e, hogy itt vagyok megint? Nos? Hát? Gondolkoztál-e felőlem sokat? Emlegettél az uraddal? Valjon hol járhat a szegény Pirka? Bárcsak még egyszer meglátnók a pofáját? Rám ismersz-e még? – Egy cseppet sem fiatalodtam meg azóta.

– Pirka asszony, szólt Mikhál, összeszedve minden lelki erejét, nem beszélhetünk sokat, mert az anyám észreveszi.

– Kendnek pénz kell, azt jól tudom. Adok, a mennyi tőlem telik, aztán távozzék kend Isten szent hirével.

– Nekem pénz nem kell; azt rosszul tudod. Most is tele vagyok vele. Itt van; nézzed. (S azzal egy reczés erszényt mutatott eléje, melyben legkevesebb volt: száz arany.) Nekem más kell. Nem is megyek innen senki szent hirével, mert nem azért jöttem ide. Hanem épen azért, hogy te veled beszéljek. Még pedig csendesen, minden félelem nélkül. Tudom már a házi szokásokat. Délután két órakor a férjed felmegy a városházára s ott végzi az ügyes-bajos dolgokat. Az öreg asszony ugyanakkor lefekszik délutáni álmot alunni: megkivánja a teste szegénynek. A széket bezárják délután s csak este hat órakor nyitják ki ismét, délután senki sem vitet húst, az alatt a legények a vágóhidra mennek dolgozni. Hanem a kapu alatt van egy oldalajtó, a melyen keresztül a vágott húst fel szokták hordani a székbe. Ezen keresztül észrevétlenül bejuthatok; még a kutyák sem ugatnak meg. Légy ott magad délután, mikor kettőt üt az óra. Aztán majd mondok neked valamit.

Azzal hirtelen a fejére csapta a kendőjét megint s kisurrant a szobából, koldusmódra tipegve, csoszogva végig a hosszú folyosón. -220-

Valjon mit akarhat vele ez a némber, a kinek oly nagy hatalma van fölötte? Ha pénzzel nem lehet megvenni a titoktartását, valjon mi árt szabhat érte?

Nem szólt senkinek az adott találkozásról, még férjének sem; de alig várhatta, hogy Bálint elmenjen a városházához s napa elszunnyadjon a karszékében; a mint a két órát ütötte, már odalenn volt a székben, melynek az utczára nyiló belső rácsajtaja zárva volt; a kapubejáratra nyiló pedig csak be volt támasztva.

A Babura Pirka pontos volt a megjelenésben. Ovatosan körültekintett, ha nem leskelődik-e itt valaki? s azután lassan behúzta maga után az ajtót, hogy ne nyikorogjon. S akkor durva, veres kezével megczirogatá a szép Mikhál arczát, sunnyogón hizelegve:

– Az hát! Bizony nem is a magam mulatságára jöttem ám a ti dohos Kassa várostokba; hanem azért, mert ide küldtek: bogarkám. A derék nagy úr, a kegyelmes, gazdag jó úr, így szólt hozzám: eredj édes Pirka hugám; eredj el Kassa városába: keresd fel az én gyönyörüséges virágszálomat, a szép Kalondai Bálintnét, a te kedves magzatodat, a kit férjhez adtál bártfai esküvővel, vidd el neki ezt a bogláros övet, kösse fel az én emlékemre, hadd legyen tőle még szebb…

Az öv úri asszonynak való volt, türkizokkal, igazgyöngyökkel kirakva. Mikhál azt a földhöz csapta haragosan.

– Ej kincsem. Hisz ez nem minden. Még többet is küldött, többet is ád. Kincseket rak rád, hogy még jobban ragyogjon a szépséged.

– Hát ki beszél itt ajándékról? A mit szép asszony kap, az soha sem ajándék. Ha valaki egy szentnek hoz valami drágaságot, azért teszi, hogy általa bejusson a más világon a mennyországba; ha meg valaki egy szép asszonynak küld drágaságot, azért teszi, hogy bejusson még ezen a földön a mennyországba. Ez nem ajándék: ez megérdemelt jutalom.

– Ej ej na. A férfi soha sem fertelmes, s az ördög soha sem vén. Ha rútnak találod, majd adok valami büvitalt innod, a mitől egyszerre olyannak fogod találni, mint Argylus királyfit.

– Eredj vele a pokolba! Nekem nem kell se rútan, se szépen. Nekem van férjem, a kit szeretek.

– Kettő is van; az a nagy baj! s az egyiket nem szereted. Az egyiket már megcsaltad. A kis-szebeni kastélyban ott lovagol a kakason az első, az igazi férjed; a kit elhagytál a szebbért, jobbért. Már most folytasd! Azt gondolod, meglehet ezen az uton állni, a ki egyszer rálépett? Azt gondolod, azért hoztalak ki a kis-szebeni vihodár kastélyából, hogy időjártával egy kövér mészárosnéval többen üljenek a kassai székesegyházban?

– Bolond! Mit akarok veled tenni? Neked akarom adni az egész szép világot! Azt akarom, hogy tudd meg, mi volt azon az almafán, miről Éva anyánk szakított egyet? Mért nem szakított már tizet, huszat, ha egyet? Azt hiszed, hogyha azt akartam volna, hogy a szentek sorába kerülj, mint martyr, nem ott hagytalak volna a kisszebeni -222- hóhér házában? Ezt a te szép fehér atlasz bőrödet, ezeket a te villogó nagy szemeidet, ezt a te piros orczádat, kivántató ajkaidat, ezt a te deli termetedet talán nem tudom én megbecsülni, hogy mennyit ér? Nem ásnak a Dubnikban annyi nemes opált, a mennyit a te két szemed meg ne érne, s a mihez a te rózsás ujjad hozzá ér: az aranynyá válik. Ha azt teszed, a mit én mondok, gazdagabbak leszünk, mint Dárius király! S még csak fáradságodba sem kerül. Csak annyiba kerül, mintha álmodnál. Ki veszi azt tőled számon, a mit álmodol? Meggyónod-e, ha azt álmodtad, hogy más felesége voltál? Ne félj, ha rám bizod magad, a lábad sem ütöd meg sehol. Ha pedig tőlem menekülni akarsz, hiábavaló erőködést kezdesz. Tudod, hogy csak egy szavamba kerül, csak egy megirott levélbe Kaczenreiter Henrikhez s te el vagy veszve Bálintoddal együtt, s lesz belőled egy piaczon megseprüzött gyalázatos személy, s a kassai főbiró fejét leütik miattad; mert él még a hites urad s nem választottak el tőle, mikor a másiknál férjhez mentél.

Mikhál elszörnyedve érezé, minő borzasztó kelepczébe jutott; erővel, hatalomszóval a gonosz lélektől meg nem szabadulhat. Asszonyi ravaszság sugallt neki egy gondolatot, a mit a büszke harag kész tervnek érlelt meg agyában. Azt tette fel, hogy szinlelni fogja, mintha ráhajlana a csábító gonosz tanácsára. Bele fog egyezni annak becstelen ajánlatába: magához fogja édesgetni Zurdokit s mikor azt közel csalogatta, mindent megmond a férjének, s akkor a férj, a minő Bálint, bizonynyal meg fogja ölni mind a csábítót, mind a kerítőnét, és ez emberölését minden nemzet szokása, törvényei igazolni fogják.

Tehát arra gondolt, hogy megölesse a férjével azt, a ki titkukat egyedül birja. Elég oka volt rá, hogy őt halálra gyülölje – ezért a megbecstelenítő ajánlatért, az ördögi rossz szándékért, melylyel egy ártatlan lelket kárhozatra akart vinni; de mégis a főok, a miért a gyilkos eszme -223- megfogamzott lelkében, az volt, hogy az agyonütött kerítőné örökre hallgatni fog aztán.

A Pirka szemei szikrákat szórtak, mint a farkasé, e szóra. Azt hitte, hogy fogva van már a madár.

– Azt csak bizd rám. Sugá vissza Mikhálnak. Nem asszony az, a ki meghagyja fogni magát. A ki ért hozzá, azt is meg tudja tenni, hogy két helyen legyen egyszerre. Megteszi azt az urával, hogy mikor legjobban néz, akkor nem lát. Csak te bizd magadat én rám. A hogy az eddigi titkoknak nem jött még nyomára senki, az ezutánvalókra sem fog rátalálni soha. Belőlem tüzes harapó fogókkal sem veszi ki, a mit felőled tudok, semmi hóhér; mézesmázas szavakkal sem veszi ki semmi deli legény; – de egy görbe nézés a te szemedből – meglehet, hogy kiugratja belőlem.

És a szép Mikhál annyira legyőzte a szivében érzett iszonyatot a gonosz nő ellen, hogy megszorította a kezét s azt mondta neki, hogy csak tartsanak össze ezután is, s hogy holnap is jőjjön el hozzá ebben az órában erre a helyre.

– Aztán majd ha eljön az ideje, monda neki bizalmasan, akkor megint megcsinálja kend azt a babonát a tűzhöz tett bögrével, hogy a kecskebak elhozza a hátán a szerelmes legényt.

A Mikhál tudta már jól, hogy nem a kecskebak hozta el akkor a Bálintját a hátán, sőt inkább hogy az igen nagy utat tett érte gyalog; de hizelkedni akart vele a boszorkánynak s annak tetszett a példálózás: hamisan hunyorgatott rá és aztán megint megczirógatá a Mikhál orczáját, s azt igérte, hogy holnap megint eljön s azzal lopva, a hogy jött, megint odább czammogott. Úgy kitudott surranni a kapun, hogy senki sem vette észre.

Mikhál pedig fellopózott a szobájába s levetette magát az ágyára és sírt keservesen. -224-

Aztán mikor a Sára asszony azt kérdé tőle, hogy miért olyan veresek a szemei? azt hazudta neki, hogy fehér himzésen dolgozott, attól veresedtek meg.

Sára asszony aztán eldugta a szekrénybe az egész fehér himzést, hogy a Mikhál ne rontsa vele a szemeit. Az urának pedig, mikor hazajött, arra a kérdésére, hogy volt-e már itt a Pirka? azt hazudta, hogy még ma sem volt itt.

Másnap megint eljött a két óra ütés után a boszorkány s lopva bezárkózott a kapu melletti székbe a Mikhállal s ott beszélt vele egy teljes óra hosszat.

S mikor eltávozott a Pirka, a szép Mikhál ismét felment a szobájába és sírt, a míg csak a napa fel nem ébredt.

S mikor a Sára asszony azt kérdezte tőle, hogy miért veresek a szemei? azt hazudta neki, hogy nagyon erős szaga van a bazsalyikomnak, attól fájdult meg a feje.

S a Sára asszony rögtön kihordatott minden virágot a Mikhál szobájából, a mik ott az ablak hidján mázos cserepekben álltak.

A következő nap vasárnap volt. A Mikhál azt állította, hogy nem jól érzi magát, nem mehet a templomba. Csak Sára asszony és Bálint mentek ezuttal az Isten házába.

Az alatt pedig a Pirka ismét meglátogatá a Mikhált s a menyecske azzal a biztatással bocsátá el a boszorkányt, hogy ha a kegyelmes úr közeledni akar hozzá, ő kész lesz találkozni vele. Erre a Pirka azt igérte, hogy most sietve váltott lovakon, (seprünyélen!) vágtatni fog Sáros várába s nap nap után várhat a visszatértére.

Mikor azt tudta Mikhál, hogy a boszorkány utrakelőben van, neki is megkönnyebbült a lelke. Ma aztán megmondta a férjének, hogy a Pirka itt volt, ki lett elégítve és eltávozott, Bálint még az nap kidoboltatá, hogy hajnalhasadtig minden idegen kóborló elhagyja a várost, megseprüztetés -225- büntetésének terhe alatt, ha azontúl itt találják.

A Pirka ott kullogott épen, a hol a kikiáltó trombitaszó mellett hirdeté ki a kemény parancsolatot. Ráismert a trombitásban a Simplexre. A népcsőcselék között odafurakodott hozzá, s hátulról hirtelen befogta a szemeit a két kezével s azt sugá a fülébe: «szeretsz-e még gyémántom?» De az ujjai valami olyan átkozott szerrel voltak bekenve, hogy a kinek a szeméhez ért vele, az egy napra megvakult tőle.

Akkor aztán a csőcselék ujjongása közepett elosont a piaczról s többé nem volt megtalálható a városban.

A gonosz boszorkánynak aztán sokáig nem hallották hirét. De a szép Mikhál arczára csak nem tértek vissza a rózsák s a Bálint homlokáról nem akartak eltünni a redők. És Sára asszony figyelemmel nézte mind a kettőt. Itt valami nagy bajnak kell lenni.

Annyit megtudott a Sára asszony, hogy biróválasztás napján, mikor a menye egyszerre elájult, egy idegen koldus asszony lépett eléje, veres kendővel a fején; s szomszédoktól, utczán járó-kelőktől azt is megtudta apródonkint, hogy ugyanezen koldusasszony több napon át rendesen abban az órában, a mikor ő elszokott szunnyadni, beosont a házba, s onnan csak huzamosb idő mulva jött ki.

«Az én menyem meg van rontva; mondá magában. És azt senki más nem teszi, mint ama gonosz boszorkány.»

E közben az országos dolgok gyors fejlődésnek indultak. Rákóczy György nagyfejedelemnek mind nem használt se a saját országrendeinek ellenzése, se a szultán tilalma: ő hadat gyüjtött s a kozákokkal, oláhokkal szövetkezve, megindult Lengyelország ellen. Ferdinánd császárnak -226- pedig, hogy a maga részére hódítsa, odaengedte az egész Tiszán inneni birodalom-részét: a mivel ugyan azt a maga részére nem hajtotta; a császár elvette az ajánlott vármegyéket és városokat; de azért ellene mondott a Lengyelország megtámadásának s készült onnan Rákóczy Györgyöt, ha bejutna is, kiszorítani.

Ezen változás miatt Kassa városának is küldöttséget kellett megindítani Pozsony felé, hogy ott a császár küldötteivel, meg a nádorispánynyal értekezzenek a város szabadalmainak fentartása, s a vallásszabadság és a békekötések pontjainak megerősítése végett. E küldöttség vezéreül és szónokául lett megválasztva a főbiró: Kalondai Bálint.

A küldetés miatt hosszabb időre el kellett távoznia hazulról, s volt nagy sirás és sóhajtozás a miatt a szép Mikhál részéről. Bálint örömest elvitte volna magával Pozsonyba is; de télvíz ídején nem lett volna okosság olyan gyönge asszonynyal utra kelni. De mikor elment, rábizta az anyjára, hogy úgy őrizze az alatt az ő kedves Mikhálját, mint a szeme fényét; a mi felől, ha nem mondta volna is, ugyan meg lehetett nyugodva, mert a jó Sára asszony nagyon is szerette a menyét s folyvást azon töprengett, hogy valjon ki és mivel ronthatta meg, hogy ilyen búskomor lett egy idő óta?

A Bálint eltávozása után rögtön nagy hó esett s Sára asszony felbiztatta a menyét, hogy a többi farsangi bolondokkal ő is menjen ki szánkázni a városba: talán a friss levegő használni fog egészségének; ha a friss hideg lég megcsipi az orczáit, talán ujra kivirulnak rajtuk az eltünt rózsák.

Mikhálnak is tetszett ez a szórakozás; fel hagyta magát öltöztetni prémes bundácskájába s befogatott a csengős szánba. Hátul a bakon ült a jó Ali, s kongatott a sudaras ostorral nagyokat.

A mint a templom szögletén bekerült a szán a térre, egy csoport dévaj csőcselék elkezdte a szánkázókat hógömbökkel -227- megdobálni. Egy hólapda épen a Mikhál ölébe esett, ki midőn le akarta azt rázni bundájáról, a szétomló hógömb közepéből egy kis öszegyürt czédula esett lábaihoz.

Tehát visszajött! nem félt a tilalom ellenére beszökni a városba. Megleste, hogy mikor nincs itthon az asszonynak a férje.

A szép Mikhál arcza halaványabb volt, mikor hazakerült, mint azelőtt. Minden tagja hideg volt, mint a jég. Talán, ha a jó Sára asszony hirtelen egy kis szerecsendiós borlevest nem készít számára, még meg is betegszik. Ez azonban használt neki. Összeszedte minden erejét, hogy a mikor az a gonosz asszony eljön, eléje mehessen a találkozóra. Hatalmában volt neki, engedelmeskednie kellett, a mint az parancsolt: mennie, hová az hítta.

Még a haragját is megbénítá az a körülmény, hogy Bálint most épen elutazott. Ime a kelepcze kész, a kard fenve van: de ki ölje meg azzal most a kelepczébe jutott gonoszokat?

A mint azt hivé, hogy ebéd után Sára asszony elszunnyadt, leosont észrevétlenül a szokott találkozási helyre. A széknek a kapu felől is kettős ajtaja volt; mikor Mikhál a külső ajtót felnyitá, azt gondolta, hogy milyen különös volna, ha a boszorkány már ott volna a két ajtó között!

Úgy, hogy a Mikhál még csak fel sem sikoltott, mikor őt ott találta. A boszorkányok a kulcslyukon is be tudnak menni! Vagy talán tolvajkulcs segélyével?

– Jaj, babám, de meghalványodtál! sápitozott a Pirka, mikor a Mikhált meglátta. Rajta légy, hogy visszanyerd a piros színedet valahogy, mert így hamar vége lesz a dicsőségnek. Kassai színt kapsz már te is ebben a penészes városban. Ideje, hogy tovakelj innen. -228-

– De hogy mert kend bejönni ide a városba megint? monda Mikhál, mikor tudhatja, hogy milyen erős tilalom van minden ilyen… ilyen…

– Ne válogasd a szót, kincsem; mondd ki igazán: ilyen sehonnai boszorkányfajta ellen: ha megkapnak, megseprűznek. Tudom én azt. De az ördög nem hagyja a lányát. A boszorkánynak is van esze, hogy mikor bejön Kassa városába az eperjesi kapun, ne mankóval a kezében, batyuval a hátán jőjjön, hanem szép három lovas, csengős szánon, aztán, ha ledobom ezt a rongyos szűrt, hát úri dáma vagyok én akkor.

A Pirka ledobta válláról a szűrt, fejéről a veres kendőt, s Mikhál azt a császárpiros selyem ruhát ismerte meg rajta, a mi az övé volt hajdan, a mire a Bálint azt mondta, hogy olyan benne, mint egy királyné. Egy kicsit zsirfoltos és kopott volt a selyem ruha, a hogy a kurtakocsmákban rajta maradt valakinek az öt újja, meg a sarka helye; de azért annál csúfabb boszorkánynak látszott abban a Babura Pirka. Nincs ocsmányabb, mint mikor egy ilyen orczátlan debella felöltözik czifra ruhába.

– Ne félts engem! Szánon jöttem én idáig is; a szegleten hagytam el a szánt, ott kaptam magamra ezt a rongyot. Esik a hó, sűrű a köd, senki se látott meg. Csakhogy itt vagyok már.

– Van nekem egy fáin szerem; ilyen halavány asszonyoknak való. Ha ezzel egy kicsit bedörzsölöm az arczodat, olyan lesz az, mint a rózsa.

– Az én arczomat ki akarja festeni! szörnyedt el Mikhál, a szék leghátulsó zugába menekülve, s két tenyerével védve a két arczát.

– No hát mit ijedezel tőle? Hát arra való ez, hogy a -229- kinek sápadt az arcza, piros legyen tőle. Hát kinek vét vele? Bánt vele valakit? Gyere ide no. Hát nem festettelek már ki egyszer? Akkor szeplősre, rútra. Ha az akkori szeretődnek úgy tetszett. De a mostaninak meg emígy tetszik.

– Ejnye no. Hát mindent előre akarsz tudni? Semmit se bizol hozzám, a míg hegyiről tövire mindent el nem mondok. No hát elmondom, ha akarod. A te imádó bolondod, az a gazdag nagy úr itt vár a városon kívül az eperjesi csárdánál; öt mokány ló fogva a szánkója elé. Odáig velem jösz az én szánomon.

– Ne emlegesd azt az urat, mert megbántod vele az ördögöt, annak a barátságára pedig most nagy szükségünk van. Nem sok tanakodni való időnk van ám. Annak a nagy úrnak indulni kell már holnapután Lengyelországba a fejedelem után; az mindenüvé magával fog vinni, Krakkóba, Varsóba, úri asszonyságot csinál belőled s ha megunod, visszajöhetsz megint a mostani uradhoz; azt hazudhatod neki, hogy az apádat látogatni voltál, a kézsmárki professort.

– Távozz tőlem sátán! szólt Mikhál, erőszakosan fejtve le derekáról a boszorkány karját.

– No csak kiálts nagyot! kezdj el lármát csapni, hogy összeszaladjanak a cselédek, szomszédok, engem fogjanak el s aztán vallassanak ki, hogy micsoda ismeretségünk van egymás között? Az lesz a szép!

– De azt a bolondot nem teszem. Arany tollat hullató madaram vagy te nekem. -230-

– Ejh, én nem ismerek irgalmat, kegyelmet. Egyszer már nem tűri el a természetem, hogy valaki olyan kegyes templomjáró boldogasszony legyen, a kiből én magamhoz hasonlót csinálhatok; aztán meg szavamat adtam, hogy elviszlek; boszorkányi hirnevem áll rajta. És utoljára dühös vagyok rátok, a mért meg akartatok csalni. Más várost hazudtatok nekem lakhelyül, hogy rátok ne találjak. A helyett, hogy mint fogadott anyátokat megbecsültetek, eltartottatok volna, kifizettetek egyszersmindenkorra rongyos pénzzel, a mi én nálam meg nem áll. Eztán nem eresztelek ki a körmöm közül. Ha egyszer nekem adtad magadat, az enyim vagy s ha az enyim vagy, az ördögé vagy. Nos, jer velem!

Mikhál szemei előtt összefolyt a világ, lábai roskadoztak, a zsibbadás egész újjai hegyébe állt: nem tudott szólni, csak tántorgott s kezével kereste a támaszt, a miben megfogózzék.

– Ha elájulsz, még roszabb lesz reád nézve, suttogott hozzá a Pirka. Akkor nyalábra veszlek, úgy emellek el innen. Közel a szán, sűrű a köd, esik a hó. Senki sem tudja meg, hogy hová lettél.

Mikhál végtül végig borzongott s aztán hosszában végig vágta magát a földön.

A jó Sára asszony a mai napon nem hunyta le délutáni álomra a szemeit; inkább elővette a bibliát s abból olvasott fennhangon, hogy el ne alugyék.

A Mikhál szobájából egy mellékajtó vezetett ki a folyosóra, az most nem volt bezárva. Az ifjú asszonynak ezen keresztül kellett kimenni. -231-

A frissen esett havat beszitálta a szél a folyosóba, abban a Sára asszony megismeré a Mikhál keskeny, picziny sarkos czipőjének a nyomait. Ezek a lábnyomok levezették egész a kapualjáig s onnan a hófoltok, a mik a czipősarkokról lemaradtak, a szék ajtajáig.

Mikor aztán a Babura Pirka lehajolt az elájult asszonyhoz s annak dereka alá fonta a karjait, akkor felszakítá Sára asszony az ajtót s berohant rajta.

A meglepett némber olyan rikoltást hallatott, minő a prédájáról felriasztott saskeselyü hangja s a mint felugrott a földön heverő asszony mellől, épen úgy görbíté a tíz körmét csapásra emelve, mint az a rablómadár.

De nem használt neki az a tíz köröm semmit, ha mindjárt patronusától, a Belzebubtól kérte volna is kölcsön, az ellen a megrohanás ellen, a mit Sára asszony a maga dühe teljességében reá szakasztott. Megkapta őt az a két vasmarok olyan erővel, a mi nem ismer ellenállást s hasztalan rúgott, kapálózott, Sára asszony hátratörte a boszorkány derekát a vágótőkére.

– Ereszsz el asszony! Rikácsolá rekedt hangon, véres tajtékot túró ajkakkal a némber. Ne fogj meg engem, mert bizony megbánod. Harapok! S a hogy én megharaplak, az roszabb a veszett kutyáénál. Mert attól meggebed az egész familiád! Magammal rántalak a pokolba, ha el nem eresztesz.

– Harapnál kutya? kiálta Sára asszony, boszúálló haraggal. No hát harapd meg magadat!

S azzal odafacsarta a boszorkány egyik karját annak szájához s a tulajdon saját öklét dugta bele kegyetlen erőszakkal annak mardosó fogai közé.

A boszorkány arcza már elkékült, szemei kidülledtek az üregeikből, közel volt hozzá, hogy a szájába betömött saját öklétől megfulladjon. És Sára asszony bizonyára -232- nagy jót tett volna egész családjával s megbocsátotta volna neki minden égi és földi hatalom, ha akkor azt a gonosz teremtést ki nem bocsátja addig a kezei közül, a míg az a pokolnak nem adja tarkabarka lelkét!

Hanem hát másként volt elhatározva abban a nagy könyvben, melyet megirtak a prædestinatióról a világ teremtése előtt épen annyi ezer esztendővel, a hány ezer esztendő a világ teremtése óta elmult.

A tusakodás nagy zajára elő kellett kerülni a házi cselédeknek. Azok gyorsan segítségére siettek vitézlő asszonyuknak s miután a Pirka hajából illendő mennyiséget kitéptek, megkötözték a kezeit s minthogy a maga lábán nem akart menni, úgy szánkáztatták végig a hóban a városházáig. A boszorkány még akkor is azt kiáltozá, hogy «boszút állok én ezért az egész házatokon!»

Mikhál pedig mindezekről nem tudott semmit, mert eszmélet nélkül feküdt ájultában; késő este volt már, mire magához tért, hogy megismerte a körüle levőket.

HARMINCZHARMADIK FEJEZET.

(Megmagiaraaztatic, mill soc io vagion abban, hogy «pvblica privatis praecedvnt», az az: az nilwaanwaloo dolgoc elewbb elinteeztetendewk, hogi sem mint az magaanos tenniwalooc.)

Mikor eljött az idő, hogy Kalondai Bálint visszatértét, a pozsonyi küldöttséggel, lehetett várni, attól a naptól fogva minden nap odaszegődött Simplex a bástyatorony őréhez, kivel mint trombitás pajtással, jó czimboraságban volt s onnan leste a Pozsonyból jövő szánokat.

Jól benn volt már az idő a farsangban, mikor elvégre megjött a fullajtár előre hirül hozni, hogy jön hazafelé a küldöttség, a város négy lova küldődjék eléjük, nehogy azzal a fülig sáros négy konya turcsival tartsák bevonulásukat a székes városba, a mit Pozsonyban fogadtak.

Mikor a kapu közelébe értek, Simplex elkérte a toronyőrtől -233- trombitáját; szokás volt, ha kitünőségek érkeztek a kapuhoz, azoknak a tiszteletére válogatott szép nótákat fujni. A mint hogy a postakocsis maga is az egész úton szebbnél szebb nótákat szokott trombitálni a bakon, ha az utazók érdemesek voltak rá.

A Simplex azt a nótát fujta a Bálint érkeztére, a minek a verse így kezdődik:

Meg is érté azt a Bálint! de nem fogadta meg az intést; azt mondta a kocsisnak, hogy hajtson egyenesen a városházához.

A város kocsisa már öreg legény volt; Bálint atyját is sokat hordta a város ügyeiben, ő neki is hű embere volt.

– Főbiró uram. Ne mennénk előbb a házhoz? kérdé, mikor a bástya-kapun behajtottak.

Mikor a városháza előtt megállt a szán, a hol már akkor a követek megérkeztének hirére a tanácsbelik és a száz-polgárok összegyülekeztek, a legelső, a kivel leszálltában találkozott Bálint, Homonnai gróf volt.

– Nem teszem azt, kegyelmes uram. Lehet, hogy rosz hirre mennék haza s az vagy elvenne valamit a lelki erőmből, vagy adna hozzá valamit: úgy, hogy vagy lágyabb lennék, mint szükséges, vagy keményebb, hogysem kivánatos. Most pedig nehéz megpróbáltatás előtt áll a város, mely előtt minden magunk bajának hátrább kell állani. Tehát első a városháza, azután a magam háza.

S hogy Bálint így cselekedett, azért neki mindenki igazat -234- adott mingyárt, mihelyt előadta az országos dolgok állását ez idő szerint.

Az erdélyi nagy fejedelem, hogy Ferdinánd királyt lekenyerezze, átengedte neki a linczi békekötésben Erdélyhez csatolt öt tiszáninneni vármegyét.

Azután nem hallgatva semmi jó tanácsra, berontott Lengyelországba s első támadását nagy siker követte, már elfoglalta Krakkót.

Ferdinánd király elvállalta a neki átengedett magyarországi részeket, hanem azért Rákóczy Györgynek megizente, hogy menjen ki Lengyelországból, mert különben ő maga segítségére megy a lengyeleknek s egyesült erővel kiveri őtet onnan.

Most még a szultán is megharagudott Rákóczy Györgyre, a miért az ő engedelme nélkül háborút kezdett s a magyarországi részeket Ferdinándnak engedte. Sztambulban nem sokat tréfálnak, ha megharagudnak. A szultán letette a fejedelemségből II. Györgyöt s helyébe Barcsainak adta az athnáméval a fejedelmi botot s egyúttal a krimi tatárok khánjának megparancsolta, hogy népeivel felkerekedve, rontson rajta az engedetlen vazalluson.

Vagy csendesen odahagyni magát ajándékoztatni Ferdinánd királynak II. György nagyfejedelem akarata szerint, a minek a legelső következése az, hogy az eddigi fejedelmi hadak a városból kivonulnak, átkelnek Ecsed várába, helyükbe pedig beköltözik egy wallon ezred, a hadparancsnokul kinevezett Löffelholz generális vezetése mellett; másodszor pedig a jezsuitáknak a kolostoruk visszaadatik s azok a wallon ezreddel egy időben ismét beköltöznek a városba.

A másik pedig az, hogy ha nem tetszik a német barátság, itt van helyette a török. A szultán letette György nagyfejedelmet, helyébe kinevezte Barcsait. Ha tetszik -235- Kassa városának, állhat Barcsai részére s behivhatja védelmül az egri basát.

Itt volt az a kő, a mit egy bolond beledobott a kutba s aztán száz okos sem tudta azt kihuzni.

A tanácsülés ezen dolgok hallatára szerfelett viharossá vált. Kalondai Bálint az elnöki széken alig tudá fentartani a rendet, annyira fel voltak hevülve a kedélyek.

Egyik azzal fenyegetőzött, hogy inkább felgyujtja házát, hogy sem a német katonákat szállásolják be hozzá; a másik ellenben azt fogadta, hogy elébb rakásra öli gyermekét, feleségét, hogy sem azt megérje, hogy török jancsárok garázdálkodjanak közöttük; s ha kifogyott az egyik a hitetlen pogányok szidásából, túlhajtott rajta a másik a jezsuiták feketére festésében.

Ebből aztán két párt támadt, mely keményen ellenállt egymásnak s egyik sem akart engedni.

– Ha kivánják, hogy szóljak, mondá Kalondai: akkor én kimondom, hogy sem az egyik, sem a másik véleményhez nem hajlok. Jog szerint az átengedés Ferdinándnak nem történhetik meg; mert a föltételt, hogy Rákóczy Györgyöt a lengyelek ellen segítse, nem tejesíté. De viszont a szultánnak sincs semmi joga Kassa városával rendelkezni; mert ezzel csak az ország rendei parancsolhatnak. Így Rákóczyt is csak az erdélyi rendek tehetik le, s ha kell nekik Barcsay, csak ők választhatják meg. Az én hitem tehát az, hogy ide sem a wallon lovasok, sem a török spahik be nem jönnek; hanem bezárjuk a városnak kapuit s ha erőt hoznak ellenünk, azzal szembe mi is erőt állítunk, a hogy apáink tették. Ha így akar végezni a tanács, ráteszem a fejemet s Isten legyen a biró közöttünk. Én nem félek a véremet kiontani a városomért.

Jaj, de annál inkább félt ám Zwirina uram, s olyan okosan -236- sorba szedte a rossz következéseket, a mik e nyakasságból származhatnának a városra: tüzes golyókkal meglövöldöztetés, emberhalál, kiéheztetés, dögvész, tűzi veszedelem, kereskedők tönkrejutása, kézművesek elpusztulása, végül megostromoltatás, capitulatio, iszonyú hadi sarcz, sőt még a székesegyháznak is protestans kézről való elvétetése; – hogy a midőn szavazásra került volna a dolog, a tanács nagy többsége azt határozá, hogy bele kell nyugodni a fejedelem akaratával történt változásba inkább, mintsem ujjat húzni a két császárral; hogy bocsáttassék be a wallon ezred: hisz azok is a magyar király katonái.

Mikor aztán ez határozatba ment, akkor Homonnai gróf fogá a város aranyozott kulcsait, s odadobá az asztalra, kimondva, hogy ő mátul fogva nem tekinti magát senki ezredes kapitányának, hanem a hadait hazaereszti, maga pedig elmegy a saját birtokára szántani, vetni s bölényre vadászni.

– Ha kegyelmed megy, akkor én is megyek, mondá erre Kalondai Bálint, s én is leteszem a ház asztalára a birói pálczát; viselje nálamnál bölcsebb ember.

S azzal ő is végig fektette az asztalon azt az aranyozott gombú spanyol nád botot s felkelt a székéből. S valóban jó angyala volt az, a ki azt súgta neki, hogy rögtön ez órában mondjon le birói hivataláról. Ez a feje fölött élivel függő kardot fordította lapjára.

Azonban ekkor egyszerre minden oldalról neki estek: baráti úgy mint ellenségei, (az utóbbiak még jobban) könyörögtek, hogy ne tegye azt; legbuzgóbban marasztalta Zwirina uram, a főrektor, hogy ne hagyja el a várost e nehéz napjaiban: hisz az ő bölcsesége oly magasan áll mindannyié felett; nála nélkül a városban felbomlik az egyetértés; épen ilyen válságos időkben van szükség az olyan erős lélekre, melynek párját nem találni. Utoljára leggyöngébb oldalát is megtámadták: hogy az gyávaság, megfutni épen akkor, mikor veszedelem közelít, elbújni a baj elől! addig addig ösztökélték, míg a jó angyal sugallatát -237- elnémítá a becsvágy, a városa iránti szeretet, a kötelességérzet. Engedte magát a helyére visszaültetni; a miért aztán kapott egy nagy vivátot s még fel is akarták emelni székestől együtt, mint biróválasztáskor, de csak intett, hogy azt ne tegyék.

Homonnai gróf erre eltávozott a tanácsteremből; neki nem volt ott többé semmi dolga.

Kalondai Bálint pedig kijelenté, hogy a főbíróságot csak addig tartja meg, a míg a dolgok új rende bekövetkezik, akkor válaszszanak helyébe más főbirót.

Ez a nehéz ügy ekként elintézve lévén, a syndicus és a fiskálisok előhordták az actákat, a mikben a senatus meghozta már az itéletet s csak a főbiró aláirására várnak azok. Ezek sürgősek, mert bűnügyiek, mikben a halogatás kegyetlenség. A büntetésnél a gyors végrehajtás: kegyelem.

Még azok miatt is ott kellett maradnia Bálintnak, mielőtt saját házatáját megláthatta volna.

Embert ölni a csatatéren, a harcz hevében; karddal szemközt vágó embert, megtámadva homlokegyenest, rákiáltva, hogy «védd magad, vagy add meg magad!» Embert, a ki ellenség, férge a hazának, dúvad, oroszlán a mi népünk között; azt megölni erős kézzel, lesújtani, kettévágni, összetörni, kopjahegygyel, karddal, buzogánynyal, ezt próbálta elégszer s jól forgott kezében a fegyver; – de embert ölni hidegvérrel, puha karszékben ülve; meglánczolt embert, a ki se nem futhat, se nem küzdhet, embert, a ki e városból való, polgártárs, a ki talán ismerősünk, a ki sápadt halálfélelmében nevünkön szólít: azt megölni, lábához dobni a kettétört pálczikát: ebben még ujoncz volt.

Erre nem gondolt akkor, mikor ama diadalmas napon sorrul-sorra járta a templomokat, hogy végigimádkozta volna valamennyi oltárt, azért, hogy őrizze meg Isten ezt a nemes várost attól a szomoruságtól, hogy itt a jövendő év alatt a bakó jőjjön igazságot tenni!

Az kínos találkozás lesz, mikor Kalondai Bálint és Kaczenreiter Henrik azon a szűk téren egymás elé fognak lépni: az egyik, mint nyomorult bűnösök birája, a másik, mint elitéltek kínzója, kivégzője!

Nem akart megnyugodni az elfordíthatlanban; azt kivánta, hogy adják elő a vétkes bűnvádjának történetét. Halálitéletet biró nem szentesíthet, mielőtt a vádlott védelmét hallotta volna.

Az előadó conrector aztán felolvasá előtte a vádat is, a védelmet is. Egy polgárkatona, – nevét jól ismerte Bálint, mészáros mester volt; éjjel az őrjáratból részeg fővel tért haza. Otthon a felesége zsémbelő szóval fogadta, mire ez feldühödve kardot rántott s hozzávágott az asszonyhoz. Csak a kardlappal akart ráütni; de az ördög megtaszította a kezét, a hogy szokása ilyenkor incselkedni s a kard hegye úgy találta az asszonyt, hogy meghalt bele. A gyilkos, tette után rögtön maga jelentette fel magát, bünét megbánta, maga kérte a halált.

– Tehát ittas állapotban követte el a bűnt és megbánta szörnyű tettét, mondá Kalondai Bálint mentségképen.

– Ez szolgált bűnének enyhítésére, felelt rá Zwirina főrector; ezt tekintetbe véve, egyszerű fővételre itéltetett, a helyett, hogy a vértettét megillető felnégyeltetés hajtatnék rajta végre.

– Hét árva maradt utána! sóhajta fel Bálint; a kiknek ártatlan fejéről soha se moshatja le senki azt a gyalázatot, hogy apjuk hóhér keze által veszett el!

– Úgy van! mondá hideg, kegyetlen szóval a főrector; heten lesznek utána megbélyegezve, ha apjukat kivégzi a törvény. De ha kegyelmet adunk neki, mi mind a harminczezer lakosa Kassának leszünk örökre megbélyegezve! s minthogy évkönyvünkből, a mi bele van irva, többé ki nem téphető; a késő századok, mikben a barbarismus napról-napra előhaladó korszaka, most még művelt városunkat is le fogja igázni, jogot fognak keresni az előrement példában arra, hogyan kell még a hitvesgyilkosoknak is kegyelmet osztogatni.

– Nem kivántam számára kegyelmet. Örökfogság a városi vízvezeték taposó malmában, a lelkiismeret kínzó fúriával szivében, nagyobb büntetés volna rá nézve a halálnál.

– Ne Rosicruciánuskodjunk, kedves főbiró uram. Ha mi nem ölünk, minket ölnek meg. Ha a gonosznak kegyelmet adunk, a jókat hagyjuk védelem nélkül. Ennek a kemény szájú népnek példa kell, a mit szemével lát. Egyszer kegyelmezzünk meg a vétkesnek s száz támad utána. Fogja kegyelmed a tollat kezébe. Nehéz kötelesség ez; de teljesíteni kell.

Kalondai Bálint homlokán, mint a reggeli harmat a virág levélen, úgy gyöngyözött a hideg veriték, mikor azt a tollat megmártotta a kalamárisban, s úgy reszketett a nagy erős keze, a mig aláirta a nevét az itéletnek, hogy azt az ő máskor oly erőteljes calligraphiáját majd alig lehetett elolvasni.

Ennél a szónál meg kell állapodnunk egy kissé, hogy megtudjuk, mi az? Mind a két német szövegű krónikásunk úgy irja azt le, hogy «harum pallizarum», a mi valószinüleg -240- a «három pálczára» itéltetésnek diákozó ragozással elferdített kifejezése; de azt mind a kettő homályban hagyja, hogy mit értettek az alatt? A debreczeni várostanács évkönyveiben azonban már világosan megmagyarázva találjuk a sajátszerű büntetés nemét, mely erkölcstelenségre csábító, ördögökkel czimboráló nők számára volt feltalálva; a debreczeni krónika azt mondja: «három fával megkoronáztassék!» A német krónika-iró hozzá teszi, hogy ritka, a ki ezt túl éli. Az elitélt koponyáját három fa közé szoritották s aztán a bakó a három fát lassan öszsze csavargatta, míg a végeik összeértek. Az elitéltnek pokoli kínokat kellett kiállani az által. Gyakran elájult. Akkor aztán élesre metszett seprűvel verték, míg újra eszméletéhez tért.

Mikor az elítélt nevét meglátta, azt hitte, hogy elsülyed vele az az egész ház.

– Olvassa át az actákat főbiró uram: Kegyelmedet az érdekelni fogja. Mondá a főrector.

Mintha egy csoport ördög, (kinek neve «légió») vonulna végig szeme előtt azokban a fekete betűkben, felkunkorodott farkú, hegyes szarvú, vasvillán nyargaló, pókhasú, keresztlábú, háromlábú, egymás farkába kapaszkodó ördögfattyak; közbe egy-egy pirossal kiczifrázott initiale: ez maga Belzebub, Asztaróth, Szemiázáz; a ki a többit hajtja maga előtt.

Az elfogott nő vallomásai, Bálint anyjának vád-bizonysága, ismerősök és idegenek tanúskodásai, kik mind egy átkozott cselszövényt bizonyítanak meg, mely az ő üdve, boldogsága, becsülete ellen volt kikoholva. A vádlott nem tagadott semmit. Bevallott a puszta kérdezésre mindent: hogy őt a nagy hatalmas úr, Zurdoki küldte el -241- Kalondai Bálintnénak az elcsábítására, hogy szándéka volt őt, ha szép szerével lehet, úgy; ha nem, erőszakkal is ellopni az urától és Zurdoki kedvesévé tenni, hogy ezért meg volt fizetve s minden alkalom el volt már készítve a gonosz terv kivitelére.

Hanem azután, mikor azt kérdezték tőle, hogy minő eszközökkel tudott Kalondai Bálintné közelébe jutni? hogy tudta azt rávenni, hogy erkölcstelen ajánlatait meghallgassa, holott azoktól irtózott, azokat visszautasította, sőt végre borzalmában elájult? mindezekre a vádlott nem felelt egyebet, mint azt, hogy «boszorkány vagyok, mindent megtudok tenni!» Sőt még mikor a kínvallatás alá vonták is, állhatatosan megmaradt a mellett, hogy neki a boszorkányi hatalmán kívül semmi sem volt segítségére. Végre, mintha kiszámította volna: az utolsó kínzás alkalmazásánál azt kivallotta, hogy ő a Kalondai Bálint feleségének édes anyja: ezért engedte őt a nő magához közelíteni. Sőt elég vakmerő volt ez asszony azt állítani, hogy ha majd hazajön a főbiró, az maga fog a tanácsnak könyörögni, hogy mentsék fel őtet minden büntetés alól – a felesége anyját.

És aztán eszébe jutott az a mondás: hogy az igazi férfi akkor áll meg legbátrabban magasra emelt fővel, mikor az egész világ darabokra hull körüle.

Barátai és ellenségei ott a zöld asztalnál aggódva és leskődve várták, mit fog tenni? Megrendül-e e csapás alatt s igazolni fogja a boszorkány állítását? Könyörögni fog-e érte, hogy ne bántsák?…

Kalondai Bálint pedig fogá az irótollat, megmártá azt, s most már nem reszkető kézzel irta alá a dátumot és a nevét az itéletnek, s még azzal a tollal kétszer alá is húzta ezt a szót «három pálczára» s volt gondja rá, hogy végűl a porzótartóval s ne a kalamárissal öntse végig az itéletet.

S azután rányugtatá nehéz öklét a percsomagra s felszólítá a conrectort, hogy hajtson össze egy ív papirost, s -242- fracto margine irjon a tanács nevében meghivó-levelet a kisszebeni bakónak, Kaczenreiter Henriknek, miszerint hivatalos kötelessége szerint jelenjék meg nyolcz nap alatt Kassa városában, a ma hozott véritéletek végrehajtására, mely itéletek vele párban közöltessenek, s végűl árjegyzékét nyújtsa át a város pénztárnokánál, ki annak kifizetésére felhatalmaztatik. A meghivást maga irta alá.

Még az a gyönge reménycsilláma volt, hogy ha ezt a levelet meglátja Kaczenreiter Henrik, s megtudja, hogy neki: – a szebeni hóhérnak kell szemtől-szembe állni Kalondai Bálinttal, a kinek kedvesét atyjától elcsalta, a kivel átellenben akkor ő egy lángész, egy lumen volt: – lelkész és tudós, egy kicsapott iskolatárssal szemben, most pedig egy megvetett ember, ki minden város kapuján ki van zárva és szemben vele a vetélytárs, az ország egyik legnevezetesebb városának első tisztviselője! és hogyha meg fogja tudni azt, hogy az elitéltek egyike, a kin neki rettentő mestersége remekeit végre kell hajtani, saját atyjának régi gazdaszszonya, ő neki magának ápoló dajkája; – hát akkor lesz benne annyi emberi érzés, hogy ő maga otthon marad, s mint akárhányszor tevé, csak az öreg legényét küldi el az itéletek végrehajtására.

Az egész tanács meghajtotta előtte fejét. A Fürmender, az ifju Zwirina Ignácz, az összes polgárság hálás köszönetét fejezte ki főbirája iránt, kinek szilárd, bölcs magaviselete minden utána jövőknek például szolgálhat.

Nem kérdezett semmit: nem hagyott beszélni senkit. Visszafojtotta csókjaival a szót mind anyja, mind a felesége ajkain, s azután ölébe véve a szép Mikhált, azt sugá fülébe szerelmes férfi hangon:

– A minek jönni kell, hadd jőjjön! Ha jó, ha gonosz, -243- következik ránk, vigasztaljon az, hogy együtt ér mind kettőnket.

HARMINCZNEGYEDIK FEJEZET.

Rosszul ismeré pedig Kalondai Bálint Kaczenreiter Henriket s egészen kudarczot vallott a psychologiai számítása.

Mikor Bálint a kézsmárki collegiumban együtt tanult vele, akkor egy tudományára hetyke, társai előtt szellemi tehetségeivel kérkedő ifjoncz volt. Akkor is kiállhatatlan a többiek előtt testi és lelki erejének fitogtatása miatt; a ki a gyöngébbeket üldözte, ha birokra keltek vele, kegyetlenül összetörte, ha apró csinyeket követtek el, azokat az előljáróknál beárulta s tudományával valamennyi felett præpotenskedett.

De mind e hatalmaskodásának végczélja volt az, hogy lelkész legyen. Ott is üldöző, áskálódó maradt volna ugyan, önhaszonért, előmenetelért pályatársainak nyüge, ostora: egész osztályának férge: hanem e pályából kilódítá őt atyjának erőszakos keze s visszarántotta annak ellenkezőjére, a saját mesterségébe. – Talán jót cselekedett akkor.

Henriknek az volt az igazi hivatása! Pár év alatt úgy bele találta magát, mintha mindig abban nevekedett volna. A durva társaság hamar egyformává tesz mindenkit, a ki bele keveredett. Az az érzés, hogy az egész világ megveti az embert, felkölti a daczos ösztönt, ezt a megvetést visszatorolni az egész világon. Addig remete életet élt, bornemisza volt; most egyszerre a mámorba sülyeszté érzékeit s nem szeretett kijózanodni. Apjának borzasztó -244- halála fenevadi kegyetlenséget oltott szivébe. Kastélyának leégése aztán az emberi érzésnek utolsó szikráját is kioltá szivéből. Elvesztve azt a nőt, a kit szenvedélyesen szeretett, egészen lealjasult s csak azon némberek társaságát kereste, a kiket előbb-utóbb összeköt vele – nem az oltár, hanem a pelengér. Ma tüzes csók, holnap tüzes billog! – S minthogy kastélya elégésekor kincseinek nagy részét is elveszté, kapzsi lett: vissza akarta szerezni az elvesztettet. Akkortájban kezdték megismerni Lengyelországban azt a festett kártyákkal való szerencsejátékot, a mit Gringenőr Péter talált fel; s Henrik minden üres idejét a lengyel városokban tölté, együtt kártyázva a környék korhelyeivel, csalóival és zsebmetszőivel. Néha a saru szárában hordott ezüst nyelű evőkését is elvesztette a játékbarlangban. – Ilyenkor aztán jaj volt annak, a ki keze alá került.

Egyszer már intést is kapott az országbirótól, hogy ha hívebben utána nem lát a hivatalának, a hóhérságból csúfosan el fog csapatni.

Mindezekből meg lehet érteni, hogy a mint Kaczenreiter Henrik megkapta a kassai tanács meghivó-levelét, egy pillanatra sem tétovázott, hogy a meghivásra személyesen jelenjen meg. Az, hogy a meghivó-levél alá Kalondai Bálint, mint főbiró van aláirva, nem zavarta őt meg: ellenkezőleg, ingerlőnek találta az egykori vágytárs előtt hatalmas hivatalában mutatni be magát. Az meg épen gyönyörüségére szolgált, hogy az egyik áldozat maga Babura Pirka. Mindig gyanakodott a boszorkányra, hogy az gyujtotta fel a kastélyát, s az lopta el kincsei egy részét. Még azt nem tudta, hogy a legnagyobbat. Hogy élve kaphatja őt a keze közé: ezt a gyönyörüséget nem engedte volna másnak.

Nyolczad napra a meghivás után a kassai piaczon döczögtek végig a szebeni hóhér szekerei, feketére festett, veres kerekű és rudú járművek, a miken, mint vándor komédiás csapat, hordta magával a szomorú társaság -245- szörnyű szinpadának kellékeit. Lovas darabontok és muskétások kisérték őket elől hátul.

A nemes tanácsnak máskülönben is nehéz napja volt ekkor. Korán reggel érkezett meg a wallon vértesek két dandára a városba, nem azt a szép tárogató sipot fujva, a minek a változatos melodiáihoz úgy hozzá volt szokva a lakosság; hanem azokat a rideg, recsegő trombítákat, a mik csak emberijesztésre vannak kitalálva. S a két lovas osztály között jött, öszvérek hátán ülve s rémséges zsolozsmákat énekelve, a jezsuiták collegiuma.

Mind az idegen katonák, mind a jezsuiták előljárói siettek fel rögtön a városházára s a tanácsteremben nagy feleselés támadt közöttük a fölött, hogy melyiké legyen az elsőbbség? Löffelholz generalis azt allegálta, hogy ő rangjánál fogva jogosítva van a tanácscsal legelébb elintézni a katonai ügyet, Hyeronimus perjel pedig a rend kiváltságaira hivatkozott, a mik azt minden világi méltóság fölé helyezik.

Sem a katonák, sem a barátok nem akartak tágítani s mindkét fél fenntartá a fején ki a tollas kalapot, ki a capuciumot.

Ekkor sarkantyus léptek hangzanak a folyosó felől s e léptek közeledtére mind a két vitatkozó fél hirtelen útat nyit a közeledő harmadiknak.

Ennek is fel van téve a tollas barét a fejére. Skarlát süveg. Erős termetét veres dolmány fedi, nyakából karmazsin köpönyeg függ alá.

A merre ment, helyet adott neki pap és katona. Senki sem akarta, hogy az öltönyének valamely szegélye hozzáérjen.

Az arcza is nagyon megváltozott azóta, hogy lelkészi palástját ledobta. Akkor hosszú szőke haja most kurtára volt nyirva s szakálla két rőt csomóba hosszan leeresztve; arcza duzzadt volt a sok dőzsöléstől, dobzódástól, s egykor villogó nagy szemei csak úgy pislogtak most a rezes -246- arcz puffadtságában. Ajkait a durva szitok elszélesíté: a vadból nemesült ember visszavadult őseredetéhez.

Ha semmi hóhéri apparatus nem lett volna is rajta, az arczából kiolvashatta mindenki rettentő hivatalát. Mindenki iparkodott helyet adni a közeledőnek.

S ha volt valaki, a kinek ez alak megjelenésére jobban el kellett iszonyodni, mintha a kaszás csontember emelkedett volna ki eléje a föld alól, az bizonyára Kalondai Bálint lehetett. Rá nézve ez nemcsak a vérontás embere volt; hanem egyuttal a férj, a kit feleségétől megfosztott.

Mikor a szenvedélye rávitte erre a lépésre, a mibe ezer összetalálkozó körülmény, felhevített indulat, sorserőszak kényszeríté bele, akkor is gondolt arra, hogy egyszer a megözvegyített férjjel még összetalálkozhatik; de akkor azt mondta: «készebb vagyok rablóbandát alakítani, mint kedvesemet még egyszer visszaadni megrontójának!» s az másforma találkozás lett volna. Az ilyen összejövetelt, minő a mostani, nem sejtheté előre.

És őt e pillanatban sem hagyta el a bátor lelke. Úgy nézett Kaczenreiter Henrik szeme közé, mintha soha se látták volna egymást, mintha semmivel se lenne adósa.

A bakó oda plántálta magát a biró elé s rossz magyar kiejtéssel, lengyeles accentussal mondá:

(Tudniillik, hogy ez a kettős mondás van felirva azon sáskák szárnyaira kháldeai betükkel, a mik legelőször Mózes hivására jelentek meg, s azóta is előjönnek időnként, mikor az Úr megakarja alázni az embereket az ő kevélységükért.)

Ezt a közmondást pedig minden ember ismeré s annál fogva a főbiró szava csendes mosolygást idézett az arczokra, -247- s a derültség mormogása hangzott köröskörül, azért, hogy a főbiró olyan kész volt letromfolni a goromba tolakodót.

Még inkább meg voltak azután elégedve a bölcseségével, mikor kimondá a határozatát, véget vetve az elsőbbség fölötti ortályoskodásnak.

A wallonok generálisa azonban erőszakos ember volt, kardjára csapott s azt mondá, hogy ő az első ember a városban s szörnyű lármát kezdett csapni.

Erre Kalondai Bálint kitolta maga alul az elnöki széket, letette a birói pálczát, felkötötte a székéhez támasztott kardot, s feltette a süvegét. Most aztán négyen voltak feltett föveggel a tanácsteremben.

A wallon vitéz átlátta, hogy emberére talált: tetszett neki az a bátorság, kezét nyújtá a főbirónak s nevetve mondá:

– Jól van, jól, főbiró uram: nem jöttünk verekedni; csak tessék megint leülni és deliberálni. S azzal hátrahúzta magát.

Ez elhatározott magaviselet annyira megnyeré a tanácsbeliek tetszését, hogy a helyét elfoglaló főbirót egy harsány «vivát»-tal üdvözölték.

– Nem kértem semmi benedictiót, főtisztelendő úr. A birói székben még áldást sem szabad elfogadni.

S azzal hozzáfogott a város és a jezsuita collegium között fenforgó ügy elintézéséhez.

Azt, hogy valakinek otthon vannak-e a gondolatjai, s teljesen úra-e a lelkének? legjobban megpróbálja az, ha idegen nyelven kell beszélni. És Bálint tudott értekezni -248- a jezsuitával latinul, a generalissal németül, a nélkül, hogy felakadt volna. Még pedig, a mit a Fürmender hangosan meg is jegyzett a szomszédjának, mind két nyelvben fölötte állt a vele beszélőknek. A jezsuita culinaris stylusával szemben az ő szabatos stylus curialisa, s a generalis laposnémet idiomája ellenében az ő Lutherféle magvas kifejezései diadalmas replicát képeztek.

S a megoldandó tárgyak sem voltak oly pehelykönnyük. A város részéről alá kellett irni az oltalom-levelet, melynek értelmében a jezsuiták szabadalmai, birtokai biztosíttatnak, kolostoruk, mint menhely, szentnek és annak küszöbe világi hatóság által átléphetetlennek nyilváníttatik; ellenben a jezsuita kollegiumnak is alá kellett irni a reversalist, hogy tartózkodni fog a protestansoknak erőszakkal, cselszövéssel, moralis pressióval, vagy megvesztegető igéretekkel a római hitvallásra áttérítésétől.

Bálint el tudta találni józan bölcseséggel a helyes középútat az ellenkező követelések között, s megőrizte az okmányokat a jezsuiták furfangos közbevetett mondataiktól, mentális reservátáiktól.

A vicarius meg volt elégedve az egyezménynyel, s midőn Bálint a tollat kezébe fogta, hogy azt aláirja, azt mondá kenetteljesen:

S Bálint arra gondolt, mikor rányomta a pennáját a pergamenre, hogy valjon azok a betük, a miket ő itt most elvet, miféle vetést teremhetnének valaha az ő számára?

A generalissal való ügy sem volt simább az előbbinél: meg kelle határozni a városi hatóság s a katonai parancsnokság között létrejövendő viszonyt. A városnak is volt fegyveres őrsége s a fölött magának tartá fel a rendelkezést. A kapukat együtt kelle mindkét félnek őrizni s -249- végül legombolyítani azt a gordiusi gubanczot, mikor két egymással ellenséges nemzetű, fogalmú, vallású és meggyőződésű ember egymással megegyezik a fölött, hogyan és miképen legyen azután híve és oltalmazója az ország törvényeinek, meg a császárnak, a hadseregnek és a városi szabadalmaknak, úgy hogy ezentúl mindeniknek eleget tegyen s egyiket se csorbítsa meg? és a midőn egyik fél sem akar az oldalán levő kardhoz kapni, hogy a csomót ketté vágja vele.

S hogy e szövevényes ügy fonalait is a legbölcsebben hozta a rendes bordákba Kalondai, annak bizonysága az, hogy egyik fél sem volt vele tökéletesen megelégedve.

És végül aztán még az is eszébe jutott, hogy a háta mögött áll még valaki: a bakó.

Ezt már nem is idézte maga elé, csak úgy beszélt hozzá harmadik személyben, s a hogy amazt kiejtése elárulá: – lengyelül. (Mintha soha magyarúl, németűl, diákúl nem feleseltek volna egymással hajdanában.)

– Henrik mester holnap reggel hat órára felállítatja a piaczon a vérpadot s legényeivel együtt várni fog a tanács küldötteinek megérkeztére.

Több szót nem vesztegetett e tárgyról. Feloszlatta a gyűlést és hazament a házához.

E napnak délesti óráiban a nagytiszteletű esperes urat hívták a Kalondai házhoz, hogy az Úr vacsoráját adja fel az asszonyságnak.

Az esperes nem hitt egyebet, mint hogy Sára asszony haldoklik s nagy volt a meglepetése, a midőn az ifjú asszony ágyához vezették. A szép Mikhál kivánta a haldoklók által felveendő sakramentumban részesítést.

A nagytiszteletű úr csodálkozott ezen szerfölött; hisz még tegnap ott látta a templomban Mikhált ájtatosan imádkozni. És ma a haldoklók szentségét ohajtja.

Szép Mikhál fölvette az Úr vacsoráját s a lelkész ráadta az áldást. -250-

És a szép Mikhálnak abban az órában semmi testi baja nem volt. És a szép Mikhál még is valóban haldoklott már.

Másnap, januáriusi éjjel, virradat előtt készen állt már a szomorú alkotvány a kassai piaczon. A kik korán keltek, a sűrű ködön keresztül, mint pokoli árnyalakokat láthatták a hegyes süveges bakó legényeket az égő katlan körül forgolódni, melyben szörnyű szerszámaikat tüzesítették, s a kezeiket melengették, hogy a munkánál ne legyenek elgémberedve.

Mikor hetet ütött a székes egyház toronyórája, a bástyaőr az öreg dobbal háromszor jelt adott s arra a város tornyában megszólalt a szegény bűnösök csengetyűje, szomorú, szívreszkettető hangú lélekharang; melyre megnyilt a városház kapuja s mint szokás, legelől jött lóháton a bakó, azután az elitéltek; legutól a tanácsosok: a főbiró, a főrector, a conrector, a syndicus és a fürmender. Ezek egy átelleni ballustradeon foglaltak helyet, középett a főbiró; a bakó pedig felhágott az emelvényre.

A fejvesztésre itélt polgárkatonát bajtársai kisérték a vesztőhelyig. Kassai polgárnak az a kiváltsága volt, hogy ha kivégzésre lett elitélve, szabadon, láncz nélkül mehetett a vérpadig, tarthatott beszédet a néphez, elbucsúzhatott családjától, barátaitól, s nem tartozott tűrni, hogy a bakó hozzá nyúljon.

Az elitélt polgár derült arczczal, felemelt fővel jött, két bajtársa karjába öltött kézzel, a kik vigasztalták. Ő meg visszavigasztalta őket.

– Sebaj komám! Csigavér! Máson is megesett ez már. Nekem nem baj, másnak nem fáj. Áldja meg az Isten, a kik itt maradnak!

Aztán megölelte, megcsókolta sorba a kis gyermekeit s szétosztotta a komái közt.

A főbiró sirt ott a menyezet alatt; nem állhatta ezt ki hangos zokogás nélkül.

– Ne sirjon főbiró úram. Igazságos itéletet mondott ki rám. Megérdemeltem ezt a halált. Áldja meg az én Istenem! Egy csepp vérem se nyomja a lelkét soha; mert az igazságos itélet volt! Fordítsa félre a fejét, takarja el a szemeit, ha rosszul esik látni, mikor azt végrehajtják.

De Kalondai Bálint nem takarja el a szemeit; hanem parancsolt nekik, hogy ne sirjanak, de nézzék végig a jelenetet.

Tanulta, hogyan kell bátran, nem ingadozó léptekkel felmenni azon a hét lépcsőn, derült arczczal megveregetni a vállát a hóhérnak, megkérdeni tőle, hogy elég éles-e a szerszáma? s azután köszöntetni az otthonvalóit.

A polgár maga leült abba az alacsony székbe, összetette a térdein a kezeit és elkezdé énekelni az ismeretes zsoltárt:

Csak idáig énekelhette. Azt, hogy «Istenem» már a trónja zsámolyánál mondhatta el az ő Urának.

Ez már nem viselte békén a sorsát. Rúgott, harapott, karmolt; szidta a szenteket és az embereket s invitálta az ördögöket, hogy jőjjenek a segítségére. Úgy kellett erőszakkal a pelengér-oszlophoz megkötni.

S ez undorító küzdelemben a Kaczenreiter Henrik gyönyörűségét találta. -252-

A bakó rettenetes kiváltságai közé tartozott a halálra kínzottakat még szóval is kicsúfolni, lelkileg is megkínozni.

– Én szoptattalak, te kutya! Boszorkánytejet szívtál; attól légy ördöngössé!

– No majd mindjárt hozok neked enyhítőt, hogy ne fájjon s kezébe vette az áztatott nyirfa seprőt s megint egyet facsart a koronán.

– Ne félj, majd feltámasztalak én! ingerkedék vele a bakó s megragadta vállán az öltönyt s azt leszakítá róla, hogy hozzáférjen a testéhez a korbácscsal.

– Nézd, még most is az a ruha van rajta, a mit a feleségemtől lopott el. Tolvaj! Gyujtogató! S az alatt hagyta süvölteni a korbácsot a levegőben.

– Megütsz? hóhér! Visszaütlek, hóhér! Én sütök a pofádra olyan billogot, hogy ott viseled holtig! Te kakaslovag! Te szarvas állat! Megkoronáztál? Megkoronázlak én jobban! A te feleséged, a te szép Mikhálod most is él s annak a birónak a szeretője ott ni! – Nesze két szarv a fejedre: viseld!

E szóra a dühbe jött férj olyat ütött a korbácsa ólomgombjával a gúnyoló fejére, hogy az nem beszélt többé semmit ezen a földön, s azzal a vérpad szélire ugorva, kezét a korbácscsal kinyújtá Bálint felé.

– Most van már itt az ideje: letenni a főbirói pálczát Kalondai Bálint uram!

Bálint átnyujtá a pálczáját s aztán leszállt az emelvényről s hazament.

– Most csak egyre kérlek, szólt Bálintnak, s azt kell, hogy megengedd, ha szeretsz. Egyetlen egy védelmünk van. Ez az, hogy Kaczenreiter Henrik álorczás volt: mikor elvett, másnak hazudta magát atyám előtt, mint a mi volt. Ez házasság megsemmisítő akadály. Védhetnők magunkat azzal, hogy nem voltam törvény szerint neje, csalással vett el, erőszakkal tartott magánál. De én kérlek téged, ne mondjuk el ezt a védelmet. Szegény apám nem tudja, mi sorsra jutottam: ne tudja meg soha!

– Csak a szíve fog megrepedni miattad, s aztán az idvezültek sorába jut. Őt nem vádolja semmiért a belső biró. Ellene volt annak, hogy engem elvégy. De az én apám maga intézte így, hogy e rettentő végzetbe jussak: ha ő megtudná e balsorsot, e gyalázatot, a minek okozója volt, az nem csak halálát okozná: az a mennyországot is bezárná előtte. -254-

– Bajtárs! Gyorsan lóra kapjatok. Még nincsenek bezárva a kapuk. Tizenkét jó barátod összeállt, hogy futástokat elősegítsék. Nincs gondolkozni való idő. A tanács fölöttetek deliberál.

– Ha magam volnék egyesegyedül, a kit üldöznek, nem mondom, hogy el nem menekülnék; de ketten vagyunk hozzá, s inkább legyen a fejem odadobva a porba a Mikhálom feje mellé (ti majd fölveszítek azokat onnan s lemossátok róluk a port), hogy sem az ő neve az enyim mellett legyen a pelengérre felirva, a mit senki le nem törülhet rólunk többé. Mi helyünkben maradunk, és bevárjuk azt, a minek jönni kell.

– Így is jól van. Mondá a Simplex. De hát védjétek magatokat. A legelső szabály, tudod: «si fecisti, nega». Eltagadjuk a vádat emberül. Itt vagyok megesküdni rá, hogy láttam a két szememmel, mikor a Vihodár kastélyában a Henrik felesége bennégett. Egy pinczével alább vagy feljebb a pokolban, nekem nem tesz különbséget. Különben is a VIII. parancsolat csak azt mondja, hogy «ne tégy a felebarátod ellen hamis tanubizonyságot!» de azt egy szóval sem mondja, hogy «mellette ne tégy!»

– Nem, jó Simplex. Azt mi nem teszszük. Ha Mikhálom azt mondaná, hogy ő nem volt Henrik felesége soha, hogy ő más személy, akkor azt fognák tőle kérdezni, hogy ki volt hát? Hol született, ki az atyja? Ezt pedig ő nem fogja megmondani soha. Érted-e miért?

– S ha e kérdésre nem felelne, akarnád-e, hogy az én bálványomat a kínvallatás alá vonják?

Bálint féltve szorítá magához a remegő teremtést, míg a Simplex a fogait csikorgatta s az ökleivel verte a saját koponyáját. -255-

– És elvégre is! szólt Bálint büszkén felemelve fejét. Inkább meghalok százszor és látom a feleségemet előttem meghalni, hogy sem én, a kis-szebeni peczérrel szemközt állítva, egy hazug szót ejtsek ki ajkamon és piruljak előtte! Fusson ki inkább a vérem a földre, de ne szökjék az arczomba! – Én hazudjam ez ember előtt félre fordított arczczal? De szemközt akarok vele állani bátran és megmondani neki az igazat és aztán a szeme közé köpni!

– Helyesen, Bálint! Úgy cselekszel, a hogy igazi ember tesz! szólt maga is elragadtatva a Simplex, míg a szép Mikhál férje lábaihoz borult és a kezeit csókolá. – Már most hát csak az utolsó ajánlatunkat fogadd el. Ha sem futni nem akarsz, sem tagadni; akkor a tizenkét jó barátod kezesnek áll érted a tanács előtt életével és minden vagyonával, hogy szabad lábon védhesd magadat.

A mint a Simplex eltávozott, jött a város heroldja, törvény elé idézni Kalondai Bálintot és feleségét.

A mint otthon öltözve volt, még kis subáját sem vette magára, rohant gyermekei után. Szerette volna látni, ki veszi el azokat az ő kezei közül?

«Bolondok! Istentelenek! Rágalmazók! kiabált utcza hosszat. Ürügyet kerestek, hogy a fiamat elpusztítsátok, az egyetlen igaz hazafit, mikor mind eladtátok magatokat. Hogy a kénköves tüzeső emészsze el az egész várostokat!»

Befúrta magát a vádlottak után a tanácsterembe. Az alabárdosok útját akarták állni, azokat jobbra-balra taszította az ajtófélhez s utat tört magának a zöld asztalig. Alig tudta addig tartóztatni magát, a míg a syndicus felolvasta a vádlevelet, mely szerint Kalondai Bálint elszöktette -256- Kaczenreiter Henrik feleségét s együtt élt vele törvénytelen házasságban.

Dehogy engedett volna Sára asszony valakit mást hamarább szóhoz jutni a válaszadásban.

– Hazugság, rágalom, szemtelen gyalázatos koholmány az egész! Hogy az én menyem, Milka, valaha a kis-szebeni bakónak a felesége lett volna. Állj elő, te veres ruhás pojácza: és mutasd elő azt a házasságlevelet, a mely szerint az én menyem, Milka, valaha tégedet, a kis-szebeni peczért választott volna törvényes ferjének! Tégedet; te veres szelindek! ez a jámbor teremtés, a ki olyan, mint egy angyal. Vagy add elő, ha tudod, nevezd meg itt azt a papot, a ki ezt az angyali lelket itt, teveled, pokol fajzatával, emberek nyúzójával, kutyaverő csamangóval az oltár előtt összeesketett volna.

Henrik megrettent: még a szakálla is remegett a vaczogó állán, a mint ez asszony eként megtámadta; mert hogy vele, a bakóval eskették volna össze Mikhált, azt bebizonyítani nem tudta volna. Ő, mint lelkész vette azt el. Csalással vette el. S az most ki fog derülni. Csak úgy kapkodott a felelet után.

S arra Bálint felemelé nyugodt, méltóságteljes hangját s Henrik felé fordulva, mondá:

– Én megtiltom kendnek, hogy e kérdésre feleljen! Senkinek semmi köze ahhoz. Én elismerem és bevallom, hogy feleségem azon embernek a hitvese volt. Elvettem őt tőle; mert szerettem. Elvettem őt tőle; mert jobb neki meghalni velem együtt, mint élni amaz emberrel együtt. Miért tettem? arról csak Istennek felelek meg, s az ő bosszuálló cherubimjainak!

– E földön pedig nemes Kassa városa törvényszékének; monda a főrector, ki főbiró nemlétében a tanácsban elnökölt. Kegyelmed ismeri a törvényt: tudni fogja, hogy az ilyen bűntettnek büntetése: halál. -257-

Szép Mikhál kezeit összetevé keblén s martyr-arczát az égre emelve, megdicsőülten tekinte fölfelé, míg Bálint erős karja kebléhez szorítva tartá.

De a bekövetkezett ünnepélyes csendben felhangzott Sára asszony szivszakasztó sikoltása.

E kiáltás után mély csend következett, egy pókhálóba akadt légy vergődését meglehetett hallani. E mély csendben egy tompa föld alatti hang kondult meg, e választ dörmögve:

Mire a zöld asztal mellett ülő esperes felkelt s úgy üté arczul a megszólalót, hogy annak a száján kiömlött a vér.

HARMINCZÖTÖDIK FEJEZET.

Teljes diadalát ülte már a Zwirina család a Kalondaiak fölött. Megfizettek nekik a templomi megszégyenítésért, a tornában megveretésért; sértett büszkeségükért bőségesen.

A tanács által kimondott itélet úgy hangzott, hogy mind a két vétkes feje vesztésével büntettessék; az asszony -258- elébb. És azután a lefejezett tetemek nem a temető megszentelt földébe, hanem a temető árokba takaríttassanak el, a hol a város szamarai legeljék le sirjaikról az ott megtermő bógácsot.

De emlékezetes példát kellett szolgáltatni és elégtételt adni a megsértett közerkölcsnek, mely mélyen föl volt háborodva azon vakmerőség miatt, hogy egy ily gonosztevő még a város legmagasabb hivatalára is feltolakodott s egy becstelen személy, ki mint másnak a hites felesége, tiltott szerelemben élt egy férfival, az első helyet merte bitorolni a templomban, s a legelőkelőbb társaságokat is jelenlétével megfertőztette és oly hosszú ideig méltatlanul fogyasztá a ráhalmozott nagy tiszteletet. Ez oly bűn, a mit az egy halál maga ki nem engesztel; hanem azt még a siron túl is sujtolni szükséges.

Hanem annyi emberség még is volt a birákban, hogy Kaczenreiter Henriknek megtilták a feleségét saját kezével kivégezni. A csábítóval már elbánhat tetszése szerint.

És ismét hangzott a szegény bűnösök lélekharangja: a városház kapuja újra megnyílt, s a szomorú nászmenet közepén ott jött az elitélt pár: egymást támogatva. Mikhál hófehér ruhában, szép haja fehér szalaggal átkötve, Bálint pedig ünnepi öltözetében, rókatorkos mentéjében, hosszú haja a vállait verte.

A tanácsbeliek elfoglalták a menyezetkarzatot, közepén ült Zwirina Ágoston.

A gyászpadhoz érve, Bálint felsegité Mikhált a lépcsőkön, ki könnyed léptekkel haladt fel azokon.

A távolban egy asszony átkozódásait lehetett hallani, kit az alabárdosok erővel tartottak vissza, hogy zavart ne csináljon: Sára asszony volt.

Mikor fölértek a fekete posztóval bevont emelvényre, a Bálint megcsókolgatá a Mikháljának az orczáját és kezeit.

Azzal leülteté őt arra a kis székre. Hosszú nagy haját felköté tekercsbe azzal a fehér szalaggal.

Egy villanás, egy suhanás s a sértett emberi törvénynek elég lett téve: odafenn pedig az angyalok nevetve fogadták a testvérüket s kérdezék tőle kiváncsian, mi jobb odalenn a földön: az élet, vagy a halál?

Az emelvény tulsó oldaláról odaugrott Kaczenreiter Henrik, hogy a holttetemet fölemelje.

– Hozzá ne nyúlj! kiáltá rá oroszláni dörgő hangon Bálint; – mert olyat ütök rád, hogy előttem szállsz a másvilágra.

– Hej fiúk! Ki jön ide nekem segíteni? Annak adom a rókatorkos mentémet. -260-

– Itt vagyok én! kiálta egy ismerős hang: a Simplexé. A hű barát sietett fel a lépcsőkön.

– Segíts őt a koporsóba tennem; mondá neki Bálint. Aztán a mire kértelek, el ne feledkezzél róla.

S szépen elhelyezé Simplex segélyével a szép Mikhálját abba a szomorú ágyba, a miből nem költenek föl senkit.

– Most aztán kettőnkön a sor, Kaczenreiter Henrik; szólt halálos ellenfeléhez fordulva.

Az esperes, ki a végső vigaszadással odáig kisérte, figyelmezteté, hogy térjen Istenhez élte végperczében és imádkozzék.

– Hát kivánhatok már ennél nagyobb egyházi áldást, mikor a pap egyúttal a hóhér, a ki a fejemet leüti.

Bálintra is elragadt az, a mi e szomorú szinpadnak oly sajátszerű komédiája, s a mit akasztófa-humornak neveznek. Az előtte lejátszott szinészek szellemei repkedték körül, azok súgták talán a fülébe e keserű csípdeséseket.

– Hát jó barátom, enyelgett Bálint Henrikkel. Ma van-e nálad, vagy tegnap? Olyan keresztbe állnak a szemeid, mintha nem aludtál volna az éjjel. Félek, hogy nem oda vágsz, a hová nézesz.

– No hát, hogy parancsolod a hajamat felkötni? szólt Bálint, leülve eléje a kis székre, s ugyanazzal a fehér szalaggal, mely Mikhál hajfürteit átszorítá, (most már piros szalag volt az) saját dús hajzatát is felkötve a feje tetejére. – Elég jól van-e így? -261-

Ez a megvető mókázás egészen dühbe hozta a bakót. Ellenfelének lelki gyötrelmében nem gyönyörködhetett. Az lenézte őt még a halál küszöbén is. Külömben nem volt Bálintnak természete a hetykeség: most szeretett kötekedni. Ebben volt kifejezve legmélyebb megvetése minden ellensége iránt.

Henrik szivét elöntötte a düh s a düh rosz czélzó, a felemelt pallossal éppen odatalált, a hol Bálint fején legsűrűbbre volt csombókolva a haj, s ez ütés által maga is félrelódult, annyira, hogy elbotlott, oldalt bukott s úgy ütötte halántékát a Bálint számára készen álló koporsó szegletébe, hogy elszédült bele.

Az volt aztán a riadal a népsokaság között, mikor a palloscsapás után az elitélt ugrott fel a vérpadról s a bakó maradt a deszkán elterülve.

– Bocsásd szabadon! ordítá a nép egy része. Ha a bakó rosszul talált, az elitélt kegyelmet kap! – Más rész pedig azt kiáltá, hogy vegye fel a pallost a másik bakó s végezzen az vele.

Hallotta a biztató kiáltásokat alulról. – Látta a karzaton ellenségei felháborodott csoportját, kik «veszítsék el» szókat kiáltozának felé. – Látott a néptömeg között egy kétségbeesett asszonyt erőszakkal a vérpad felé törni, s anyjára ismert benne. Egy pillantást vetett megölt kedvesére s arra, mint a villám, száguldott át agyán egy gondolat.

«Utána! Fogjátok meg!» kiáltozák a tanácsurak a vérpadot körülálló drabantoknak.

A néptömeg sűrű volt: ember-ember hátán állt. De a -262- merre Bállint kitört, ott egyszerre sikátor nyílt előtte, s az megint összezáródott az üldözői előtt. Ő rá senki sem tette a kezét a nép közül. Simplex és társai fedezték a futását.

Kimenekült a néptömegből. – Neki az utczának. Utána az üldözők. – A főrector a magasra emelt arany gombú bottal, maga a felocsúdott bakó a pallossal, a drabantok az alabárdokkal.

S mikor az üldöző csoport megérkezett s elkezdett dörömbözni a kapun, hogy nyissák ki: felnyilt az és kilépett rajta Hieronymus, a jezsuiták vicáriusa, kezében a függő pecsétes oltalom-levéllel.

És íme csoda módra beteljesedett a vicárius szava, hogy azok a betűk, a miket a Bálint azon okmány aláirásakor sorba vetett, olyan erdőt támasztottak mögötte, melyben megmenekült.

De mikor Sára asszonynak hírül vitték, hogy a fia bemenekűlt a jezsuiták kolostorába, s most azoknak az oltalma alatt áll, akkor csak összeroskadt a szegény asszony s azt mondá, hogy «bár inkább nyugodnék a Mikhálja mellett!»

HARMINCZHATODIK FEJEZET.

Nagy háborúság támadt ebből az esetből. A nemes város becsületbeli dolognak tartotta, hogy a kit ő egyszer halálra ítélt, annak a feje el legyen választva a testétől; ellenben a jezsuita kollegium abban erősködött, hogy a ki -263- az ő kapuján belül menekült, azt a szent helyről erővel elvinni senkinek nem szabad.

S a maga igazságán kívül mind a két vitatkozó félnek voltak messzebblátó személyes tervei is.

Azok, a kik a város vezetését Kalondai bukása által kezükbe kapták, nem lehettek megnyugodva addig, a míg ez az ember él; sőt félniök kellett, hogy az országos viszonyok gyors változása mellett még visszakerülhet s akkor jaj lesz az ő fejüknek. A jezsuiták ellenben arra számítottak, hogy ha Kalondai Bálint megmentése által ezt az embert hitükre téríthetnék, az egész jezsuita rendnek nagy támaszát nyernék benne.

Ezért mind a két fél nem volt rest elküldözni a megbizottait a nádorispánhoz és országbiróhoz, hogy a controversialis ügyben az ő részére döntsék el az igazságot.

Ez alatt pedig éjjel-nappal őrizték a jezsuita kolostor kapuját, nehogy Kalondai Bálintot megszöktessék alattomban.

Ketten őriztették. Zwirina Ágoston egy muskétás darabantjával és Kaczenreiter Henrik egy peczérével.

A bakónak több oka volt a személyes boszúnál arra törekedni, hogy a Bálint fejét megkaphassa. Ezúttal neki is a torka körül járt a veszedelem. – Mivelhogy olyan rosz a világ, hogy még a hóhérnak is vannak roszakarói: még annak is lehetnek irígyei. Henrikről azt a hírt terjesztették, hogy ittas volt, mikor a kivégzést végre kellett volna hajtania, azért hibázta el a Bálint fejét. S a hóhérnak is van hóhérja. A ki őt a piacz közepén arczul veri, ha egy ilyen szarvas hibát követ el, a miért hivatalvesztésre itéltetik.

Azért Henrik minden este elment a kolostor kapujába s fennhangon kiabált fel az ablakokba, szidva a Bálintot, és fenyegetve, hogy ha még egyszer megkapja, akkor fel fogja négyelni!

Az őrök nem is engedtek a kolostorból semmi gyanus alakot megvizsgálatlanul kiosonni. Történt, hogy egy -264- szolga meghalálozott a kolostorban: mikor azt temetni vitték, a tanács elébb felnyittatta a koporsót, hogy meggyőződést szerezzen felőle, ha nem Bálintot csempészik-e ilymódon ki a szabadba? S ugyanakkor kemény rendeletet adtak ki, hogy éjjel minden embernél lámpás legyen, a ki az utczán jár; a ki lámpás nélkül találtatik, becsukassék: úgy hogy e felől gúnyverset is csináltak a kassaiakra.

«Minthogy a jezsuitáknak szabadalmuk van kolostorukban menhelyet tartani: ellenben tiltva van nekik más vallásbelieknek erőhatalommal letartóztatása; annálfogva a hozzájuk menekült Kalondai Bálintot csak azon esetben tarthatják továbbra is védelmük alatt, ha áttér a római egyház kebelébe; ha pedig megmarad a régi hiténél, akkor tartoznak őt a törvényszéknek kiszolgáltatni. Melynek meggondolására Kalondai Bálintnak nem több, mint három napi idő engedtetik».

Furfangosan volt ez kigondolva! s e határozattal meg voltak elégedve a jezsuiták is, meg a Zwirina párt hivei is. Amazok számítottak rá, hogy a vérpadról menekült elitélt, inkább enged a fején egy kis tonsurát véghezvitetni, mint azt a nagy operatiót, s inkább lemond Calvinus János barátságáról, mint az életről, s ez nagy diadal lesz rájuk nézve. – És azután Zwirináékra nézve is nagy diadal lesz vala az. Az egész magyar párt, mely nagyrészt kálvinista volt, meg lesz alázva a főcurátorának kitérése által. Kalondai Bálint így is le lesz nyakazva: megölve, eltemetve.

Mikor ezt a határozatot meghallá Sára asszony, azt mondá a Simplexnek, a ki szomorúsága napjaiban mindig ott volt a házánál:

– Eredj el a fiamhoz és beszélj vele. Mondd meg neki, hogy inkább lássam a fejét elvágva a testétől, hogysem -265- mint az ő lelke legyen elvágva az én lelkemtől. Ő érteni fogja a többit.

De bizony egyebet is beszélt még a Simplex Bálintnak; de azt még Sára asszonynak sem mondá el.

Elmult a határidőből már két nap. A harmadik volt a hushagyó kedd. – Bolondok napja.

Bálint még mindig nem közölte végelhatározását, s azt kikellett mondania esti harangszóig; mert különben hallgatása halálítéletébe belenyugvásnak vétetnék.

Kaczenreiter Henrik már fel is állíttatá újból a vér padot. Bálint nézhette azt a kolostor ablakából.

Hanem ezzel most senki sem törődött, farsang utolsó napja volt: bolondját járta az egész világ. – A mészáros legényeknek ma volt a napjuk, a mikor a kötélre akasztott lúd nyakának elszakításával megpróbálkoztak. A melyik elszakította, az lett az első legény.

Egész nap lármás maskarák jártak alá s fel a városban, loncsos némbereknek öltözött férfiak, lóháton nyargalászó torzalakok; délutánra aztán valamenynyi egy tömeggé csoportosult s akkor vitték eltemetni a farsangot. Versenyzett egymással a legénység, hogy melyik tudjon magából nevezetesebb bolondot csinálni: egyik gólyalábakkal toldta ki a lábát, másik rúdratüzött fejkötőtartó fejjel csinált magából óriást; volt a ki tollseprükből madarat mimelt, másik kitömte magát potrohos bábnak; ki trombitált, ki meg kerepelt, ki meg vaskondér fenekén játszotta az öreg dobot.

A legnevezetesebb maskara volt a farsang lovagja. Ezt két ember képezte. Az egyik volt a ló eleje; az tartotta a ló fejét, mely bőrből épen úgy volt formálva, mint az igazi lófej, a másik pedig képezte a ló hátulját, úgy hogy a fejét az elsőnek a derekához támasztá, s aztán egy hoszszú csojtáros lótakaró körül befedte őket, a min egy nyereg volt, két kengyelbe akasztott lábbal, mintha valaki ülne a lovon. Az első ember dolga csupa mulatság volt; az, ha akart, trombitált, ha megkinálták, ivott; kezében -266- volt egy hoszszú korbács, a kit közelért, ráhúzott vele; hanem a ló hátulját képező legénynek annál rosszabb helyzete volt: az se látott, se hallott, mennie kellett folyvást meggörnyedve, a merre vitték, s ha az első ember jól nem védelmezte, minden azonmenőtől kapott egy húzást a kidomborodó felére. Azért erre a hivatalra nem is igen vállalkozott valaki a maga jó kedvéből, hanem büntetésből szoktak arra relegálni egy olyan kontárlegényt, a ki roszszul tette le a remeket. – Ebben az időben azonban egy megbukott legény sem találtatott a czéhekben, annálfogva a kellemetlen lóhátuljának nem lehetett másból kitelni, mint a szegény jó török fogoly Aliból, a ki mindenre rávehető volt, ha szépen kérték. Mondta is mindenki, a mint a toldott lovagot nyargalni látta: «az ott hátul a török Ali: kilátszik a veres papucsos lába a takaró alól». – Hogy a lovag maga Simplex, az is nyilvános titok volt.

A farsang lovagja után jött két ökrös fogattal a farsang maga. Piros koporsója volt, csörgő sipkákkal, álarczokkal körültüzködve. Hordó fejű óriások, ormótlan nagy gólyamadarak vitték mellette a bolond czímereket, rúdra tűzve, s követte a koporsót némbereknek öltözött legények dévaj csoportja, a kik boldogot-boldogtalant megkináltak a kancsóikkal, s inni kellett, mert különben a nyakába töltötték.

A bolondos gyászmenet minden czéhmester és minden lelkész lakása előtt megállt. Azoknak az üdvözletére a menetvezető halálmadár harsány áldomást mondott, a mit ezek azzal viszonoztak, hogy a kiürült kancsókat újra megtöltették serrel, borral. A bolond sekrestyések aztán mindannyiszor felköltötték a farsangot a koporsóból s megitatták a szemfedőn keresztül. Az is valami legény volt, a kinek legjobb szerep jutott: neki csak fekünni kellett és inni.

Mikor a bolondos gyászmenet a jezsuiták kolostora elé érkezett, akkor is ott állt az ajtó mellett két felől -267- a két fegyveres őr: a város drabantja s a bakó szolgája.

A csintalan lármás had azokat is körülfogta, s míg a gyászszekér, kárpitos mennyezetével, zászlóival, óriás kisérőivel elállta a kapu környékét, egy dévaj menyecskének öltözött suhancz nyakába borult a drabantnak s azt összevissza csókolta, ölelte, míg egy hegyes orrú vakvarjú a hóhérlegényre erőszakolta rá a kupáját s kényszeríté, hogy azt kiürítse fenékig, utoljára a fejébe nyomta a kupát.

Csak egy perczig tartott az, de az a percz elég volt arra, hogy a kolostor ajtaja egyszer kinyiljék s egyszer becsukódjék. Hogy közben mi történt? azt csak a beavatottak tudták.

A mint azonban a miskolczi kapu elé értek, ott elállta az útjokat Zwirina főrector az alabárdosaival.

Simplex pedig egy tollsipot tartott a szájában, azon keresztül beszélt recsegő-sipegő madárhangon.

Az pedig felült a koporsóban s a milyen nagy szája volt, azt széthúzva, elkezdett a főrector szeme közé röhögni. Valami kefekötő legény volt. S erre aztán lett rengeteg kaczagás, vihánczolás a bomlott had között. Mindenki eltalálta, hogy a főrektor most Kalondai Bálintot kereste a koporsóban.

A vén Zwirina erre meg is haragudott, el is szégyenlette magát. «Vihetitek a pokolba!» kiáltá a bolond hadnak s tréfás nyomatékul a nádpálczájával jót húzott a -268- farsang lovagjának második részére. – Mire az, megütött ló szokásakint, kirugott a ballábával, s úgy oldalba teremté a főrektort, hogy az felbukott tőle: még a piros papucs is lemaradt a ló hátulsó lábáról s arra elkezdett az, ijedt lókint, nyargalni előre; a Simplex mint egy vasárnapi lovas, a kit elragadt a paripája, kiabált a népségnek, hogy fogják meg a lovát s húzta a kantárt a fa lófej szájában vissza, tettetett erővel; a röhögő had pedig csak annál jobban ütötte azt hátulról: úgy hogy a farsang lovagja messze előre vágtatott, a kiséret el-el maradozott tőle; egyszer aztán, mikor a temető közelébe értek, a Simplex belefújt egy rézsípba, annak az éles hangjára két legény bukkant fel a temetőárokból, egy felkantározott paripát hozva elő.

Mire a lóhátulját képző alak hirtelen kiugrott a takaró alul. Nem a török Ali volt az; hanem Kalondai Bálint.

Simplex és társai, kik a cselszövényt végrehajták, ledobálták magukról a maskarákat a temetőárokba s aztán megkerülve a várost, a lőcsei kapun tértek vissza, a saját becsületes ártatlan pofáikkal, mint a kik semmiben sem tudósok.

HARMINCZHETEDIK FEJEZET.

Mikor a Zwirina Ágostonnak hirül hozták, hogy a Kalondai Bálint szerencsésen elillant, a nagy kövér embernek csak egyszerre elkékült az ábrázatja s ott nyomban megütötte a guta. Oly hirtelen érte ez a halálveszedelem, -269- hogy még csak testamentumot sem tehetett; mikor hazavitték, már akkor senkivel se volt baja ezen a világon.

Ez a rendkivüli eset nagy felháborodást okozott az egész városban. Az ismerősök egész proczesszióval tódultak a halottas házhoz, s lett nagy sirás és jajgatás a Zwirináék udvarán.

Mikor a Sára asszony áthallá azt a jajveszékelést odaát a szomszédban, s aztán megtudá annak az okát: fiának megmenekülését s a főrektornak e fölötti boszújában történt rögtöni halálát, akkor kiült a folyosó alá s daczára a februáriusi csípős hideg estének, elkezdé a szent Dávid zsoltáraiból énekelni azokat, a miket e kegyes zsidó király az ő ellenségeinek a megszégyenülésére szerzett, s mentül hangosabb volt a sirás hangja odaát: annál hangosabban énekelte ő ama boszúállástól ujongó zsolozsmákat.

Hogy a kegyetlen nagy átkozódásokat, miket a királyi énekes zengő rhytmusokba szedett, el ne énekelje családja megrontójának ravatala fölött. Szent énekek azok.

De még a temetés napján is kiült a háza erkélyére s míg odalenn pap és kántor énekelte a halott fölött az engesztelő búcsúztatót, s a gyászbaöltözött családbeliek zokogása kisérte a gyászdalt, addig az özvegy mészárosné, fehér ruhába öltözve, mintha örömanya volna, beleénekelt a hymnusba és zokogásba s sorba vevé a bosszúállásról, az ellenség megszégyenítéséről zengő rettenetes zsoltárokat.

És azontúl mindennap, mikor elszunnyadt minden ember, legcsendesebb volt az éjszaka, kihangzott az ő nyitott ablakaiból a földre hullott ellenségek fölött tomboló zsoltár.

Ki tilthatta meg egy elhagyott özvegynek, hogy ő a szent dalokhoz folyamodjék, megkeseredett szivének vigasztalására?

A Kaczenreiter Henriket pedig harmadnapra elcsapták a hivatalából; a mért kontár vágása által csuffá tette hivatala méltóságát, a város tekintélyét és a törvény erőhatalmát.

Ugyanazon gyászpadon, melyet maga emeltetett, tépte le róla a veres palástot, fejéről a skarlat süveget a saját öreg legénye, s végre a nyakában függő nagy ezüst pecséttel, a mi királyi adomány volt, háromszor arczul csapá őt a nép előtt, s aztán elkergeté, a sokaság gúnyhahotája között.

Mi lett belőle tovább? Egy elcsapott hóhérból? Hol végezte az életét? azt senki sem jegyezte föl.

HARMINCZNYOLCZADIK FEJEZET.

A megcsúfolt párt emberei nem hagytak fel azonban Kalondai Bálint üldözésével.

Mindjárt in flagranti lovas perzekutorokat indítának utána, a kik a menekülőt nyomról-nyomra is üldözték: azonban a forrói csárdánál, mikor már jól közel érték volna, eléje jött ismét két férfi, kik ott vártak reá pihent vezeték-lóval. A szökevény arra felkapott, s üldözői jónak látták elmaradni tőle elcsigázott lovaikkal.

Az új Fürmender, az ifjú Zwirina Ignácz azonban így okoskodott: Kalondai Bálint még egyszer vissza fog térni -271- magától Kassa közelébe. Kedvese ott nyugszik a temetőárokban. Nem teheti azt, hogy vissza ne jőjjön hozzá, azt meglátogatni, a milyen nagyon szerette.

Azért éjjel-nappal elbújva tartának kilencz muskétást a temetőárokban, a hol a szép Mikhál volt elhantolva, hogy ha eltalál hozzá jönni a kedvese: azt megfogják, s ha futással akar menekülni, meg is lőjék.

A csapda fel volt állítva ellene s bizonyos volt, hogy ő abba bele fog kerülni.

Nem is soká késett. A legelső zivataros éjszakán, a mikor a bőjti szél az ég egyik szélitől a másikig kergette az idomtalan felhőket, a lombtalan fák köszöntgettek utánuk, a temetőkertben az űzött bolygófény ugrált egyik sir völgyéből a másikba: közelgett egy magányos lovag az avar felől a hostádi temetőhöz.

Egy széltől kidöntött jegenye volt a jele a helynek, hol a szép Mikhált kell keresni.

Ki is lehetne más, a kinek ilyen időben kedve van a sivatag fenyéren végigvágtatni?

«Nem látod, hogy tánczolnak a lidérczek?» Monda egy harmadik, felütve a fejét az árokból.

A temetőkertben fel-fellobbant valami kékes láng a sirok körül, rémes fényt vetve a siremlékek imádkozó angyalaira.

Aztán úgy tetszett, mintha a zivatar futó táborának rémhangjai közé egy mély kürthang dallama vegyülne. Valami föld alatti zene, a mitől az élő embernek lábába beleáll a reszketés, s a fogai vaczogni kezdenek.

Az éjféli lovag a temető elé érve, leszállt a lováról s azt megköté egy bodzafához s azután egy tülökkel viszhangot adott az elébbi kürtszónak: mire a sirhalmok közül újra fellobbant a kisérteties láng.

«Ha a Kalondai Bálint, akkor az majd a helyünkbe jő s itt megfogjuk; – ha pedig az ördög: mi nem megyünk a helyébe s nem fog meg.»

Nem lidércz volt ott, nem kisértő lélek; hanem a Simplex lobbantott fel boszorkányliszt-lángot az őrök ijesztésére s Bálintnak jeladásul.

– Hadd lessenek; dörmögé Bálint. Kard van velem. Ha ott halok is meg; beszélni akarok az én kedvesemmel.

– Beszélni fogsz vele. Jőjj utánam. De görnyedj meg, hogy meg ne lássanak.

Azzal elvezette Bálintot a sírok között, míg egy nagy siremlékhez nem értek. Veres márványból volt a gula, tetején megkoszoruzott urnával; a sír környéke be volt ültetve sárga violával és primulákkal s körül szegélyezve téli zölddel; a kőlépcsőn hevertek a gyopár koszorúk.

– Nézz ide! szólt a Simplex, tolvajlámpáját kihúzva köpenye alól és olvasd. -273-

Alatta egy hosszú litánia a nevezetes polgár viselt dolgairól s nagy érdemeiről.

– Mért vezettél engem ide? kérdé felháborodva Bálint; halálos ellenem sírjához.

– Nem halálos ellened fekszik itt, monda Simplex; hanem a te szerelmed, a szép Mikhál. Azon éjjel, a melyen ellenségedet eltemették, mi ketten a jó Alival kijöttünk a temetőbe, felástuk a szép Mikhál koporsóját s ide tettük a Zwirináé helyébe s most nyugton lehetsz felőle, hogy kedvesed szentelt földben nyugszik, s az esztendő minden szakában virággal, zöld ággal lesz fedve a sírja.

Aztán mikor kisírta magát Bálint, s megnyugodott felőle, hogy azok a könyek le fognak szivárogni odáig, a kol kedvese alszik s szebb álmai lesznek tőle, akkor felkelt s azt kérdezé a Simplextől:

– Csak hárman tudjuk. Az egyik Ali, a török; azt anyád szabadon bocsátá, az elment haza Thessaliába. A másik, a ki tudja: a sír. S az jól tud hallgatni. A harmadik én vagyok s én még jobban tudok.

Bálint kebléhez ölelte együgyű barátját s csókjaival halmozá el annak arczát s aztán úgy benne volt a csókolódzásban, hogy összecsókolá a füvet, a virágokat, a mikkel az a sír fedve volt.

– Hallod, hogy csókolódnak a boszorkányok! suttogá a lesben ülő drabont.

– Hát Zwirina Ágostont hová tettétek, ha Mikhálomat helyeztétek ebbe a sírba?

– Hát hová tettük volna? A jó embert elhelyeztük a Mikhál sírjába a temető árokba s most ő fölüle fogják lelegelni a város szamarai évről-évre a bógácsot.

Olyan rémséges tréfa: éjfélkor a temetőben hahotázni való tréfa volt az, hogy szép Mikhál és megölő gyilkosa helyet cseréltek egymással. Szép Mikhál odafeküdt a virágokkal fedett sírba, a könyekkel öntözött, a megszentelt földdel betakart ágyba: megölő gyilkosa pedig kifeküdt a temető-árokba, hallgatni a szamár vemhe ordítását, mikor a bogácsot rágja fölötte. Hahhaha – ho – ho – hó!

– Isten áldjon. Köszöntsd anyámat. Mondd neki, hogy holnap indulok a harczba. Eger várát fogjuk víni. Imádkozzék értem, hogy dicső halálom legyen.

Azzal sietett lovához vissza s vágtatott tova az éjjeli pusztaságban. A kakasok elsőt szóltak éjfél után.

S ha imádkozott Sára asszony azért, a mire a fia kérte, úgy imája bizony meg lett volna hallgatva oda fenn. Kalondai Bálint annál a fényes ostromnál, mely Eger várát visszaszerezte Magyarországnak, hősi halált szenvedve esett el.

HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET.

Zurdoki, a kinek vén emberhez illetlen szerelmessége okozá ezt a két boldog szivet összetörő tragœdiát, nem hogy okult volna e siralmas gyászeseten s lelkére vette volna a miatta kiomlott vérét egy szelid szép asszonynak; sőt inkább a mint Lengyelországban a vert hadak egy részével hazamenekült (a többit elfogták a krimiai tatárok s elvitték a félszigetre) azonnal ujabb gonoszságon törte a fejét.

Ha el nem csábíthatta az egyik szép asszonyt, kivetette a hálóját a másik után.

Közbejárót is kapott hozzá, készségeset, azért hogy a Babura Pirka elveszett, maradt még boszorkány elég. Ott volt mingyárt a Kopanicsár Ancsa.

Ezt is nemhogy elriasztotta volna varázslókapitányának rettentő kimenetele, sőt inkább sietett annak az üresen maradt helyét elfoglalni.

Mert a mit a tudósok mondanak, hogy egy martyr véréből száz támad, az áll a gonosztevőkre is. Egy kivégzett gonosztevő száznak csinál kedvet. A bűnösöknek is vannak rajongói, a kik dicsőséget találnak abban, ha a pokolért kiszenvedhettek. Különösen mikor a boszorkányokat égették és kinozták: több támadt, mint a mennyi elveszett. A rossz hír olyan volt, mint a mámor: beleszédíté azt is a verembe, a ki különben rá se gondolt volna.

Innen magyarázható meg, hogy Ancsa vállalkozott egy még annál is veszedelmesebb útra, mint a melyen a Pirka halált látott. -276-

Sokat tehettek rá azonkívül a Zurdoki fényes igéretei is, ki a pénzosztással sem volt fukar. Volt neki miből. Rákóczy György ő rá bizta az egész kincstárát, hogy fusson vele Patakra, mikor a krimi tatárok Erdélybe is betörtek. Annyi veszhetett el abból útközben, a mennyi csak Zurdokinak tetszett. Ki kérte azt tőle számon ebben a nagy zűrzavarban? A «fekete vajda» (István) kincseit is így dézsmálták meg, a mik az ojtozi szoros egy barlangjában voltak elrejtve.

Zurdoki rábízta az Ancsára a szerelmes levelét, melyet ezúttal a szép Izabellához intézett, Homonnai gróf feleségéhez.

Nem sok gondot fordított ebben a stylusra: poétai ömlengésekben sem erőltette meg magát; hanem egyenesen a dologra tért. Elmondá, hogy ő tizszerte gazdagabb, mint Homonnai, s ha a grófnő ő hozzá kegyes akar lenni, akkor ő küld neki háromszáz aranyat; egy brilliántos nyaklánczot, a milyent csak fejedelemasszonyok viselnek, s azonkívül kezébe tesz egy végrendeletet, melynek erejénél fogva a grófnő az ő halála után egy várost, egy várkastélyt és huszonkét falut fog örökölni, minden ottlevő gulyákkal és ménesekkel együtt.

Ez nem volt vers; de azért ugyan forró szerelmes levél. Az igérő azt hitte, hogy a kincsek nagyszerűsége a szép asszonynyal elfeledteti a kináló csúfságát.

Izabella azonban haragra gerjedve olvasá ezt a gyalázatos ajánlatot s rögtön vitte ezt a levelet a férjéhez s azt kivánta, hogy példásan korbácsoltassa meg a levélhordozó boszorkányt. Ekkor saját kastélyukban laktak a Szamos mentén.

Homonnai gróf azonban azt mondá, hogy ugyan miért korbácsolnák meg a levél hordozóját? a levél iróját illeti meg a korbács.

S azzal ő maga mondott tollba egy választ a feleségének, a mit az levélben küldjön vissza Zurdokinak: azt szinlelve, hogy ajánlatai kedvező fogadtatásra találtak. -277-

A levelet aztán visszavitte az Ancsa, Izabella részéről is jól megajándékozva.

Az volt a czél e cselvetésben, hogy Zurdokit keze ügyébe kaphassa egyszer Homonnai.

Homonnai előkészíté az alkalmat. Volt az udvarában egy pár régi cseléd: egy kocsis, meg egy kulcsárné, a kik mindketten török származásuak voltak s török házasságban éltek, ezeket most a gróf áttéríté a kálvinista keresztyén vallásra s rendes oltár előtti esküvő útján rendelé őket hites társakká lenni.

Az ilyen eset nagy hírt szokott kelteni az országban; mert azon időkben, mikor a török olyan hatalmas volt, Magyarország két harmadát birta s a harmadikat félelemben tartá, rendkívüli tünemény volt az, hogy egy pár muzulmán ember önkényt megtagadja a maga prófétáját s áttérjen a Krisztust hivők közé.

Azért is a lakodalomra távolból és közelből hivatalosak voltak az ismerős uraságok, meg is igérkeztek a legtöbben; úgy hogy Homonnai uram gróf kastélyát erre az ünnepélyre ki kellett toldani hevenyészett faépületekkel, hogy minden vendég cselédsége elférjen benne.

Ezt ő is tudta. Azzal a külömbséggel, hogy ő azt hitte, hogy az asszony rendezte ezt az ő kedveért; pedig a férj rendezte az ő kedveért s a két «kedv» között nagy a különbség.

A lakodalom napjára Zurdoki is megérkezett; harmincz cselédet hozott magával.

Homonnai igen szivesen fogadta s egy szóval sem hozta elő neki a régi viszálkodás thémáját, sőt eltűrte, hogy a vén szerelmes folyvást a felesége körül legyeskedjék, súgjon, búgjon, turbékoljon.

A szent szertartás a maga szokott egyszerű pompájával -278- végbement, a gyülekezet minden figyelmét elfoglalta a keresztyénné lett török pár magaviselete; mindenki arról beszélt egymásnak, hogy nem tudta lehúzni a jegygyűrűt az ujjáról a vőlegény, hogy nyújtotta a balkezét a jobb helyett a menyasszony, hogy prüszkölt a keresztelő-víztől az egyik, hogy felhajtotta az áldozó-kelyhet a másik körömpróbáig, holott csak szürcsölnie kellett volna belőle egy kortyot, s mikor igent kellett mondani, hogy rázta a fejét mind a kettő tagadólag; mivel hogy a töröknél ez jelenti a helyeslést, ellenben a fejjel lefelé bólintás a tagadást. Ki ügyelt volna arra, hogy mit suttog Zurdoki a szép háziasszonynyal?

Azután következett a szép úri lakoma: huszonnégy fogás étellel. A lakoma fölött Simplex versenyzett a tárogatón a czigányzenészekkel. Bálint gyászesete óta Homonnai grófhoz szegődött tárogatósnak, a hol ötszáz magyar forint fizetése volt, úri ellátás mellett; a miből meg lehet itélni, hogy milyen nagy becsben tartottak akkor egy kitanult tárogatóst?

Ebéd végeztével aztán az asszonyságok és hajadonok eltávoztak a szobáikba tánczhoz öltözni, az uraságok pedig ott maradtak poharazni.

Járt kézről kézre a «bratina», a mi oroszoktól ideszármazott szokás. A drágakövekkel kirakott s jelmondatokkal televésett ezüst poharat egymásra köszöntött áldomással itták ki fenékig az urak. A ki e csatában kidült, nem nevetett rajta senki: a szolgák szépen fölemelték s elvitték a szobájába pihenni.

A kinek leghamarább meghasznált a bor, az volt maga a házigazda. Egyszer csak elkezdte a fejét letenni az asztalra. Elég volt neki.

– Nagyon erős is ez a bor! bizonyítá maga Zurdoki is. Bizonyosan a nagy üstökös esztendejéből való. Magamnak is a fejembe ment.

Azzal úgy kezdett tenni, mintha valóban ittas volna, a -279- nyelve akadozott, utoljára hátraszegte a fejét a karszékben s a pohár kiesett a kezéből.

Ez is elkészült már! mondának a vendég urak, s azzal négy szolga a karszékkel együtt felemelte s elszállította őt a saját szobájába.

Zurdoki azonban nem volt ittas, csak annak tetteté magát. A mint szobájában egyedül maradt, bezárta az ajtaját s aztán az összebeszélés szerint felkereste azt a kis alacsony ajtót, a mely az ágy lábánál van elrejtve. Azon túl egy kis folyosó következik, mely egyenesen a grófné szobájába vezet. A légyott ideje a legjobban volt kiválasztva.

A vendég urak, a kik az ivást kigyőzték, az étteremből a tánczterembe gyűltek már s ott elébb csupán a férfiaknak való toborzót kezdték eljárni, hogy majd mikor a mámor kipárolgott a fejükből, akkorra a hölgyek is visszakerülnek s rákezdhetik a palotást, a lengyelt, és a fáklyatánczot, meg a «háromszáz özvegyasszony tánczát».

A vén szerelmes mingyárt odaborult a lábaihoz a szép hölgynek, s hogy szerelme valódiságáról meggyőzze, oda rakta le a láb zsámolyára a magával hozott aranyterhelte erszényt, a gyémántos nyaklánczot és a káptalan pecsétjével hitelesített végrendeletet.

– Keljen fel kegyelmed, s bizony jól leszen fogadva; monda neki a szép Izabella.

Erre a szóra oly hevesen pattant fel térdéről a szerelmes öreg, mint valami evetke.

Az átelleni falon volt felfüggesztve Homonnai János képe életnagyságban, és mellette a feleségeé. A kettő között pedig volt köszörült üvegrámában egy szép velenczei tükör.

A vén sas odaállt a tükör elé s két lelógó fakó bajuszát -280- kétfelé törülve, s így gyönyörködve a maga szépségében, hetyke szóval mondá:

… – Még mindig én vagyok az! vászolt neki az arczkép, s azzal félrenyilt, mint egy szőnyegajtó, s kilépett a kép mögül maga Homonnai János.

Zurdokinak csak nyitva maradt a szája ijedtében. Ekkor vette észre, hogy milyen nagy csúfot űztek a boncsokos fejével.

Homonnai gróf pedig nem sokat leczkézett vele; hanem megfogta hátul a nyakravalóját s kitaszította abba a terembe, a hol a vendég urak tánczoltak.

Azok bámulva látták a házigazdát is, a vendég urat is ilyen ép egészségben közöttük megjelenni, még pedig a grófné szobája ajtaján keresztül.

– Ime uraim, kiálta csufondárosan a gróf. Nézzék ezt a vén kecskét, a ki az én kertembe akart beszegődni kertésznek.

Erre a szóra rengeteg hahota fogadta a pórul járt szerelmest, a kinek szeme-szája koppant a drága falattól.

Zurdoki azonban a milyen nagyon meg volt ijedve a gonosztetten kapatás perczében, mikor a kicsufoltatást hallotta, egyszerre dühbe jött. Meglátta az apródját a teremben, a kire az asztalnál letett kardja volt bizva; oda kiáltá azt magához s elkapva tőle a kardot, szembeszállt Homonnaival, keményen rátámadva:

– Szégyen gyalázat ez kegyelmedtől: kelepczébe csalni egy főnemest s a saját házánál csuffá tenni a vendéget! de ezzel nem fog kend eldicsekedni senkinek, gróf uram. S ha kend csinált az én kedvemért lakodalmat a házában: megszerzem én azt még egy torral. Kard – ki – kard hát!

Homonnainak nem volt más szándoka, mint hogy országszerte csuffá és gunytárgyává tegye a vén kéjenczet, a mi annak legnagyobb büntetés lett volna. Azért nem is hozott magával semmi fegyvert. A mint azonban Zurdoki -281- kardot rántott és őt bajvívásra hívta, ő is előkiáltá az apródját, a ki a kardját őrizte s önvédelmére ő is fegyvert fogott. A vendég urak helyet csináltak számukra a tánczteremben. Mindenki rendén valónak találta, hogy ily sérelem fegyver által legyen megtorolva s senkisem igyekezett őket kibékíteni.

Legelőször a dühös Zurdoki vágott hozzá a grófhoz s bizony kemény csapás volt az; csakhogy nem jól számította ki a kardja hosszát, a fegyver hegye csak a gróf skófiummal himzett sárga csizmaszárát hasította végig s aztán belevágott a pallóba. Ellenben, a mit Homonnai mért neki oda egyet a kardjával, az elég volt neki útravalóul a más világra. Ott lehelte ki gonosz lelkét a boszúálló férj lábainál.

S a jelenlevők mind azt mondák, hogy úgy kellett neki! bár Homonnai egy esztendővel hamarább ontotta volna ki a vérét! Ne biztatta volna fel a nagyfejedelmet szerencsétlen hadjáratára, ne juttatott volna annyi jó magyar vitézt siralmas tatár-fogságra, két országot tűzzel-vassal elpusztíttatásra.

Izebella grófné pedig mikor meghallá, hogy a férje megölte Zurdokit, ezt mondta rá:

– Kár, hogy csak egy élete volt! Csak a szegény Mikhálom véreért fizetett meg: a Kalondai Bálintéval még adós maradt!

És azután jöttek a nőcselédek, forró vízzel felmosták a pallóról a vért, szőnyeget húztak föléje, a házi úr az alatt a vendégeivel kisétált a kastély kertjébe, ott azoknak elmondá mindazon szomorító történeteket, a miknek okozója a vén kéjvadász gonosz ösztönei voltak, egész a legujabb cselszövényeig, melylyel magát a grófnét akarta elcsábítani. Bizonyságul mindjárt elő is mutatta a csábítás eszközéül használt ajándékokat és végrendeletet, a miket azonnal átadott a protestáns püspöknek, ki a szertartást végezni jött ide, hogy fordítsa azt a pataki kollégium hasznára. Úgy sem adott életében Zurdoki erényből egy -282- polturát sem iskolára, vagy egyházra; a bűne forduljon hasznára a szent czélnak.

És mikor visszatértek a tánczterembe, s rázendültek a hegedűk és sípok, olyan jó kedvvel tánczolt a vendégsereg ugyanazon a helyen, a hol Zurdoki vére kiomlott, mintha semmi se történt volna.

S bizonyára az a legnagyobb büntetés, ha valakit már a halála után egy órával úgy elfelejtenek, hogy senki se beszél róla többé.

Szomorú vége lett a szegény nagyfejedelemnek is ez eset után. Egyik országból a másikba üzetve, mindenütt nyomort, pusztulást hagyva maga után, elvégre egy elkeseredett ütközetben ő maga az ellenség lovasai közé rohant s ott keresztül is vágta magát vitézül; de annyi sebet kapott, hogy azokba belehalt. Rossz tanácsadói nélkül, a kik nagyravágyását felizgatták, jó fejedelem és boldog ember lehetett volna.

A Simplex, a kinek egykorú naplójából állítottuk össze ezt a történetet, melynek eseményei mind az elbeszélő által szemmel látott való tapasztalatok, ez eset után a padisa által új nagyfejedelemnek kinevezett Barcsay szolgálatába állott, s azt elkisérte törökországi útjába is. Legutolsó naplójegyzetei Sztambulból szólnak. Hová lett? mi volt az igazi neve? azt nem tudta meg senki.

UTOLSÓ FEJEZET.

A derék tudós Fröhlich Dávid pedig még sok számos évig oltotta a tudományokat az ifjú nemzedék elméjébe és gazdagítá a világot fölfedezéseivel. Késő koráig levelezésben -283- állt a külföld legkitünőbb tudósaival. S mindenkor a legpontosabban értesülve volt mindazokról, a mik Kelet-Indiában és Amerikában történnek, sőt a holdban lakó emberekről is írt egy igen érdekes és megczáfolhatlan igazságokkal teljes opust.

Gyakran fölállítá a horoscópot, összeveté az aspectusokat, és felüté a cisiót. E három tudományos factor segélyével mindannyiszor annak a megtudására jutott, hogy a Mikhál leánya most igen nagyon boldog s öröméletet él, valami nagyon messze eső országban, a minek még a nevét sem mondta ki senki.

JEGYZETEK A «SZÉP MIKHÁLHOZ».

Regényem bevégeztével némi számadással tartozom a tisztelt olvasó közönségnek.

Szándékom volt a kétszáz év előtti kort mutatni be, saját hazánkban, az akkori erkölcsi fogalmakkal, társadalmi állapotokkal, községi és családi élettel, a mi a nemzeti mívelődés s a nemzeti létért való küzdelem sajátszerű ellenmondásaiból fejlődött ki.

Magyarország egy részében török basák kormányoztak, örök harczban a római császár seregeivel, a ki a másik részt birta. A harmadik rész Erdély nemzeti fejedelmei alatt állt.

Minden nagyobb város védelemhez volt készülve: Kassa egy izben év hosszatt védte magát egy császári sereg ostroma ellen. A városok tanácsa ennélfogva nagy fenhatósággal bírt s az országos törvényeken kívül saját statutumait is jogerőben tartá s használta a pallos jogát.

A török és magyar közötti vidéket a martalóczok tarták rettegésben, a magyar és lengyel közöttit a százával összecsoportosult haramia bandák, azok ellen csak a legnagyobb szigorral védhette magát minden város. A fegyelem olyan volt, mint a csatatéren álló katonáké, s ez a fegyelem kihatott a családi és magán-életre is. Még a káromlást is nyelvkitépéssel fenyítették meg, s a szerelem botlásaira halál volt szabva.

Ezért aztán a hóhér a legnevezetesebb tényező volt a társadalomban. Mindig volt dolga és az rettenetes munka volt. Raffinált, kitanult kínzások. Gazdag ember volt a -285- mester, és nagy hatalommal ellátva; de azért ő és minden hozzá tartozandója becstelen, ha csak harmincz évi szolgálat után az uralkodó kegyelemlevele «becsületessé» nem avatta fel; a mikor aztán szerzett vagyonával letelepülhetett a városba s élhetett a társaság között.

A tudomány maga is teli volt babonával, az orvoslás titkos sympathiákkal foglalkozott, nem csoda, ha az alsóbb néposztályokban a kuruzslónők egész hatalmat képeztek: a boszorkányi kart, melyet az üldözés nem irtott, de növelt. A kuruzslás együtt járt a kerítőséggel.

Irtani, elrettenteni volt a közigazgatás jelszava; nem az embereket megjavítani.

És a mellett az a titkos szövetség, a mi a törvényen kívül a társasélet egyes köreiben a maga külön törvényeit fentartá. A jezsuita hatolt előbbre a maga szövetségével, a protestantismussal szemközt; s titokban czéhek, jó barátok, fegyvertársak közügyet csináltak a magánügyből s mikor egy közülök meg volt támadva, akkor mindegyik kötelességének tartá azt a bajából kiszabadítani.

S mindennyi társadalmi nyüzsgés mozgás tetejébe jött még egy-egy országrendítő mozzanat, mikor a fejedelmek valami hadjáratot indítottak meg, mint a jelen történetnél Rákóczy György Lengyelország ellen, a mi rövid időn ismét más alakot adott a még meg sem szilárdult országnak, városokat, megyéket egyik kézről a másikra juttatta, jóllétet, anyagi gyarapodást, hatalmat, családi boldogságot egy ökölcsapással semmivé tett.

S ennyi küzdelem közepett idomult, változott annak az élete, a ki megakart maradni embernek, magyarnak, szabadnak és istenfélőnek. Ezt volt szándékom a korhoz híven visszaadni.

Történetemnek csaknem minden adata egy darab igaz történet egykoru krónikákból összeállítva.

Tudom, hogy a két szerető szívnek ily bünhődése visszatetsző a mai kor fogalmai szerint; de így történt az meg -286- s így kellett annak megtörténni, hogy ama kor szükséges vasszigorán csorba ne essék.

Ha drámának dolgoznám fel ezt a tárgyat, akkor másként végezném azt be; drámánál a szinpadi hatás parancsol. Ott a végcatastropha előtt megjelentetném Mikhál atyját, a ki felderítené, hogy Henrik csaló volt: a «si fuerit dolus» szerint házassága nem volt érvényes Mikhállal és így Mikhál és Bálint nem követhettek el házasság-törést s ezzel Bálint nagy diadallal vinné el a vérpadról megszabadított Mikhálját; de a korrajznál kötelezett a fölvett eszme megtartani az alaphangot s végezni így, a hogy valóban végződött, s legfeljebb az elegiacus hanggal adni elégtételt annak az érzésnek, a mivel a hasonló történeteket a mai szelid erkölcsi nézetek fogadják, míg a mult kor nézeteit azok a fejezetek elé írt mondatok fejezik ki, a miknél épen ez okból megtartottam a régi irásmódot (kissé régibb modorút is, mint akkor divott).

A kor jellemzése végett időztem az akkori szokások leirásánál is hosszabban, a mi az első fejezetben, hiszem, hogy unalmas is. De szokásban volt. Még gyermekkoromban is a latinkodás a bon tonhoz tartozott. Egy ebéd alatt a házi gazda minden fogáshoz mondott egy diák hexametert.

A halra mondta: «Tertia dummodo maledictus piscis in aqua». S erre bort kellett inni.

Mikor a bort kitöltötte, azt mondta rá: «Quodsi manes, pergam; si tu pergis, nos remanemus». Ez szólt a habnak a bor szinén: ha elmulsz maradunk, ha te maradsz, mi megyünk el.

A sültnél a szokott felszelési regulát: «caput alas pedes et caetera membra resolve».

Mit a megkinált, ha igazi orthodox Galenuskövető macrobiota volt, így utasított vissza: «Vivere si velis diu, tu nil de arbore sume».

A Cisio még gyermekkoromban használatban volt; csak mint játék már; de hű utánnyomata a mult századbeli komoly tudományos tanácsadónak, mely fölvilágosított a multról és jövőről, a nap teendőiről, távollevők hogylétéről s egészségünk fentartásáról. (I. fejezet.)

A két század előtti utazásmódot leirja az egykori naplója a névtelennek, ki magát «Ungarischer Simplicissimusnak» nevezi, a XI-ik fejezetben.

Az akkori Kézsmárk leirását (17. l.) feltaláljuk Wagner J. K. «Christlich und Türkischer Staedte und Geschichtsspiegel»-ben.

A gyógyszerek és sebkuruzslások módját (42. l.) nagy komolyan leirja a Georgica curiosa «Über Wunderheilmethode und Pestwundercuren».

A «barátság jogát» (51. l.) ugyanaz hosszasan ismerteti Tiraquel után, minden következményeivel együtt.

A bakótól elszökött fiú történetét, ki pap akart lenni, szintén az idézett névtelen irónál fedeztem fel.

Tőle vettem át a Babura Pirka boszorkány alakját s a rablótanya és haramiavezérek ismertetését is.

Az akkor divatozott tánczokról körülményesen beszél a névtelen krónikairó, s azt mondja, hogy a magyar táncz inkább hasonlít a ballethez s a jellemző pantomiához, többnek leirását adja. Ezeket Ipolyi Arnold magyar mythologiájában is feltaláljuk.

A «háromszáz özvegyasszony tánczá»-ról azt mondja: egyszer az erdélyi fejedelem Nagy-Bányán időzött s épen -288- akkor egy bánya beomlott s tömérdek munkást eltemetett: úgy hogy háromszáz özvegy maradt az eltemetettek után. Az asszonyok még nem tudták férjeik halálát. A fejedelem titokban tartatá azt s nagy ünnepélyt rendezett, melyre a nőket mind meghivatta s az udvari karmesterével szerzette ezt a dallamot, s mire azután azok a nők, bortól felvidultan, tánczra kerekedtek. Akkor, midőn legjavában folyik a táncz, mond a fejedelem: «No urak, most láttok valamit, a mit soha nem láttatok még: hogy tánczol háromszáz özvegyasszony egyszerre együtt». Lett aztán erre sirás, jajveszéklés, mikor a nők megtudták, hogy férjeik halva vannak. E kegyetlen tréfa után gondoskodott a fejedelem, hogy az özvegy nők gazdagon megajándékozva, újra férjhez menjenek. (29. fejezet.) Innen maradt fenn a háromszáz özvegyasszony táncza. Más alkalommal a «halott tánczot» irja le, mely minden magyar városban szokás volt. Egy férfi lefeküdt a terem közepére mozdulatlanul, az arczát leteríték szemfedővel, akkor a zenészek rákezdték a halottáncz nótáját, mire a férfiak és nők a földön fekvőt felemelték, s elkezdtek vele tánczolni; de az merev maradt, mint egy halott, a hogy a karja ki volt nyújtva, úgy tartá mereven; nem mozdult, csak a hogy mozdították. Simplex borzasztó játéknak nevezi ezt, s azt mondja, hogy az Isten megverte egyszer az ilyen tánczolót, mert a ki játékból halottnak tetette magát, a táncz végén igazi halottul esett össze.

(138. l.) A mandragora-gyökér, mint szerelemszerző, egész kereskedés tárgyát képezte akkor s a kalmárok hamisították azt mással (!) Ezt is komolyan adja elő a Georgica curiosa.

(140. l.) Pitavalban számos adatot találunk rá, hogy a gyilkosság a szerelmi mámort felkölti és fokozni képes. -289-

(II. k. 16. l.) Klimius Miklós. Egy a holdba esett kalandhősnek útleirása, mely az akkori népeket és állapotokat gunyorosan ostorozza. Magyarra is lefordították.

(25. l.) Simplex «hekester»-nek nevezi a pánczéltörőt; valószinüleg «hegyes tőr»-nek hallotta. (Ugyanazon tokaji csata leirásában.)

A török kézbe jutott foglyok és azok kiváltásmódja szintén Simplex adatai nyomán van leirva.

(117.) A szerelmes népdalokat «virágdalok»-nak hítták s egyházi szószékből tiltották azon időkben. (Sziládi Áron értekezése e tárgyról.)

Simplex az akkori verset részletesen megmagyarázza. Bártfáról így szól: «In dieser Stadt darf gegen Abend nicht wohl ein lediger Kerl mit einem Mägdelein, auf der Gassen oder an der Hausthűre stehend, kecklich reden, dass er nicht eingezogen wird durch bestellte Aufseher, und solches Mägdelein nolens volens ehelichen muss: und hat mancher über seinen Willen ein Weib nehmen müssen.»

(168.) A kopjatörést, mint kassai szokást, leirja Wagner «Staedte und Geschichtsspiegel». (67. l.)

(III. k. 5.) Az erdélyi férfi-hajviselési divat egy nálam meglevő eredeti rajz után van leirva: Béldi Pál arczképe után.

(18. l.) «wurde vor Kaschau der Hr. Herzog von Würtemberg mit einer Stückkugel auf der Batterie zu tod geschossen». (Wagner St. u. G. Sp.) -290-

(24.) Kassai biróválasztás leirása Wagnernél 55. l. és következő (27. l.) A máglyának való deszkákról irja: «ein neuer Wagen, mit glattem eichenem langen Holz und 6 Pferden bespannt, allda wartet, dieses Holz darf er zwischen Jahr und Tag nicht verbrauchen, sondern soll dieses, wenn er in einer Verrätherei mit dem Erbfeind solte ergriffen werden, zu seinem Scheiterhauffen gebraucht werden, wie schon einsten eine solche Verraetherei begangen werden sein soll, desswegen das Folgaster Thor so dato vermauret, und mit einer starken Pastey verwahret und verwachet wird».

(V. 72. l.) A «hárum pálczárumra» itéltetésről mind Simplex, mind Wagner kronikái szólnak, de világosan csak Debreczen városa évkönyveiben találtam leirva e büntetés módot.

Végül a «martalóczok»-at illetőleg, a kik két helyen is említtetnek: az egyik Henriknek atyjával való első találkozása, a másik Bálintnak és Simplexnek elraboltatása, idézem a magyar törvénykönyv idevonatkozó czikkét: 1567: 30.

«Szoktak némely kapitányok, a nagy kapzsiság miatt, csavargó, kétes hirű embereket és rácz gyalogokat (pedites rascianos) s egyéb ily martalóczokat tartani, kik azért, hogy nekik maguknak is hasznot hajtsanak, a szegény népet kegyetlenül pusztítják s alattomos és gyalázatos kereskedést űznek a törökökkel, vagy a törököknél lakó ráczokkal, a midőn keresztyén embereket és gyermekeket elrabolnak s azokat a törököknek eladni nem irtóznak. § 3. A ki az ilyen gyalogosokat kézrekeríthet, határoztatik, hogy azonnal karóba húzassa, vagy bárminemű halál nemével kivégeztesse». – A korszakra a törvény szavai legélesebb világot vetnek.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

11	lelkész özvegy nek	lelkész özvegynek
60	hanem a mestersege	hanem a mestersége
102	Bizonyo-nyosan	Bizonyosan
110	nagy hiovgatás	nagy hivogatás
128	»Amott	«Amott
137	szilv t szedte	szilvát szedte
164	pinczeboltba vezet tt	pinczeboltba vezetett
171	Azutan behívta	Azután behívta
172	nevetett errre	nevetett erre
192	Hs ismered	Ha ismered
207	Waléobann igaz	Walobann igaz
223	tett bögrévél	tett bögrével
225	György nagyfejedelmnek	György nagyfejedelemnek
229	ka akarod	ha akarod
225	még jobbban	még jobban
239	Orökfogság a	Örökfogság a
246	alázni az emb ereke	alázni az embereket

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZÉP MIKHÁL: REGÉNY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Szép Mikhál: Regény

E-text prepared by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)

Megjegyzések:

SZÉP MIKHÁL

ELSŐ FEJEZET.