The Project Gutenberg eBook of A fekete vér; Lenczi fráter
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A fekete vér; Lenczi fráter

Author: Mór Jókai

Release date: July 16, 2018 [eBook #57519]

Language: Hungarian

Credits: Produced by Albert László from page images generously made
        available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A FEKETE VÉR; LENCZI FRÁTER ***




Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project






JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXXVI. KÖTET

A FEKETE VÉR * LENCZI FRÁTER

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

A FEKETE VÉR

REGÉNY

LENCZI FRÁTER

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898






A FEKETE VÉR

REGÉNY




I. FEJEZET.  A FEKETE ASSZONY.

Először jelent meg Európában.

Hogyan jött? hogyan támadt? azt nem tudja megmondani senki. Úgy utazott
egyik országból a másikba, vidékről vidékre. A hol egyszer megtöltötte a
temetőket, odább ment, nem tért többé vissza.

Erdélyben hivták «csumának», a tótságon «kiszelának», a magyarok
«epemirigynek», az orvosok «cholera morbusnak», az egész világon «fekete
asszonynak».

Próbálták gyógyítani, védekezni ellene. Megtiltották megyeszerte a
dinnye-, uborka-, gyümölcsevést; a pálinkaivást; a szobák padlójára
chlormeszet hintettek, kámfort kötöttek zsacskóba s azt viselték nyakba
kötve; füstöltek fenyőmaggal és köménynyel, mosdottak boreczetben; ittak
czitromfű-herbatét. Mind nem használt semmit.

Megkisérték elzárni az utját. A vármegyék felültették a nemességet, a
városok fegyverbe öltöztették a polgárőrséget, «kordont» húztak a
határokon; a hidakat elállták. Mind nem használt semmit. A fekete
asszonynak nem kellett se komp, se repülőhid: egy lépéssel átugrott
Tiszán, Dunán, Szamoson.

A falukon szalmával kitömött bábot hordoztak körül, azt elnevezték
csumának; nagy énekszóval kivitték a temetőbe s ott czihertüzön
megégették; másutt meg levetkőzött leánykákat fogtak eke elé s azokkal
körülszántatták a falut, az sem használt semmit.

A hol már egyszer megjelent, ott megtiltották a harangozást, a
templomokat bezárták, minden összejövetelt megszüntettek; a kit a fekete
asszony lehellete ért, azzal a tudós doktorok viszmuthport itattak,
forró téglákat rakattak az ágyába, dunna alá takartatták, két embert
mellé állítottak botokkal, hogy ha kezét, lábát kidugja a dunna alól,
kommantsanak rá. Az sem használt semmit.

Hogyan jön? Honnan támad? Senki sem tudta kitalálni, Egyetlen hirlap
volt az országban, melyben azt lehetett olvasni, hogy az a titokteljes
rém valami apró, szemmel láthatlan férgecskéktől származik, melyekkel
telítve van a levegő: azért olyan sárga az ég nappal. De hogy ezeket a
«monas»-okat mi viszi előre? holott sohasem fúj a szél, azt senki sem
tudta megmondani.

Olyan volt annak a járása, mint egy pusztító hadjárat.

Egyszer aztán az a hir terjedt el a nép között, hogy az urak és a zsidók
szövetkeztek a parasztság kiirtására: ezek mérgezik meg a kútakat meg a
pálinkát. A bujtogatók több helyen fellázították az alsóbb
néposztályokat, s a felbőszült tömegek elkezdték az úri kastélyokat és
korcsmákat ostromolni; urakat és nőket brutális kegyetlenséggel
gyilkoltak le vidékszerte. A megyei nemesség nem birta elég erővel magát
a pórlázadás ellen megvédelmezni; a kormány a katonai rendes haderőt
lett kénytelen a zendülés elnyomására kirendelni s az
igazságszolgáltatást a katonatisztekre bizni. Néhol elég volt egy
százados is; de egyes országrészekben tábornokra volt szükség.

Lenke Lőrincz báró tábornok magyar indigena volt, ki a honosságot
valóságos érdemeiért nyerte; derék katona volt; magyarúl is beszélt;
fiatal korában deli legény lehetett, de még negyvenöt éves korában is
hódító alak volt.

Férfias kitünő tulajdonságai nyerték meg a számára a vidék legszebb
asszonyának a szivét, a kit nőül is vett. Özvegy asszony volt; előbb
gróf Bárdy Ferencz neje, a kitől egy fiúgyermeke maradt: Zoltán. Első
férje után nagy jövedelmű birtoka maradt, melyet mint gyermekének gyámja
kezelt. A tábornok ellenben a tiszti jövedelmén kivül semmivel sem birt.

Házasságuk második évében történt az, hogy az ordinarius azt a kedves
titkot közölte a tábornokkal, miszerint örvendetes családi esemény van
közeledőben, a mi ajánlhatóvá teszi a bárónénak a falusi magányba
kivonulást.

A Bárdyak birtokán szép barokk stilben épült kastély volt, pompás
parktól környezve, melynek folytatását rengeteg őserdő képezte, tele
mindennemű vadakkal; az erdőt egy hegyi folyam szelte át, kanyargó
folyással, melyen nagyobb vizállásnál fákat úsztattak le; alacsonyabb
viz mellett pedig a zátonyos medrében aranyat mostak a czigányok.

Ebben az esztendőben a tartós szárazság miatt csaknem ki volt száradva a
folyam, a miből az aranymosó czigánynak az a dupla haszna lett, hogy a
fennakadt szálfákból, deszkákból ingyen felépíthette, be is butorozhatta
a kunyhóját a part szélében.

Anna bárónő áldott állapota a beteljesüléséhez közeledett már. Férje, a
tábornok, a mint a tiszti szolgálata megengedé, sűrűen ellátogatott
hozzá a székvárosból. Előre volt gondoskodva minden segítségről. A tudós
asszony hetekkel elébb ott lakott állandóul a kastélyban. Az istállóban
éjjel-nappal fölnyergelve állt a mokány paripa, hogy ha orvosért kell
bevágtatni a városba, s a posta-galamb ott volt a kalitkában, mely az
örömhirt gyorsan megvigye a tábornoknak.

János volt a neve a hajdúnak (hajdan huszár volt), a kire a galamb
őrzése volt bizva, a komorna értesítésére ő irta volna meg a
postaczédulát.

Az utolsó napok alatt azonban a tábornok utasítást kapott a
főkormányszéktől, hogy siessen rögtön a rendelkezése alatt levő
csapatokkal a szomszéd megyében kitört pórzendűlést elfojtani. Nem is
volt ideje erről hirt adni a nejének. De tán szándékosan is mulasztá ezt
el. Nagy indulatrohamoktól, különösen ijedtségtől ily állapotban levő
nőt meg kell óvni. A tábornok bizton hitte, hogy pár nap alatt erélyesen
föllépve a lázadók ellen, az egész zendülést el fogja nyomni.

Ez be is következett: a lázongó csőcselék az első szurony láttára
szétfutott az erdőben; a lázító főczinkosokat kézrekeríték a huszárok. A
vármegye kihirdette a statáriumot.

A szétkergetett lázadók azonban annál dühösebbek lettek a tábornokra, s
hogy boszújokat töltsék rajta, nem kellett egyéb, mint átkelni a
hegyháton s a tulsó völgyben fekvő Bárdy kastélyt megrohanni, a hol a
tábornok felesége lakik.

Abban a kastélyban ugyan volt annyi fegyverfogható cselédség, hogy ha
azok bátran szembeszállnak a lázongó csőcselékkel, annak a támadását
visszaverhetik. Azonkivül a faluban lakó jobbágyságra is lehetett
számítani, melynek Anna valóságos jóltevő angyala volt.

Hanem a rendkivüli események egyszerre megváltoztatták az egész
népkedélyt.

Az epemirigy a faluban is megjelent. Reggel még látták az ép, egészséges
férfit, a mint kiment a mezőre kaszálni, s este már halva hozták haza.
Pedig csak egy korty pálinkát ivott, attól lett rosszul. Mintha a szivét
szakították volna ki. Az özvegyek kiálltak a tornácz-kapuba s tele
sikították az utczát s jajveszéklésükkel átkozták az urakat.

Az ijedelem meg a düh ragadós.

A bőszült félelem elharapózott a kastély cselédsége közé.

Elkezdtek suttogni.

A tábornok, épen úgy, mint sokan mások, orvosok tanácsára valami
prophylaktikus patikaszert küldött le a városból. Keserü volt az nagyon,
volt benne china, ipekakuanha, aloe, opium összevegyítve. Ezt biztos
szernek mondták a járvány ellen. A bárónő gondoskodott róla, hogy abból
minden házi cselédje kapjon egy üvegcsével; s a falubeli jobbágyoknak is
osztott belőle.

Az első halálesetnél aztán elkezdték suttogni, a másodiknál már
kimondták, a harmadiknál már ordították, hogy az uraság mérgezteti meg a
parasztokat.

Épen vacsoránál ültek a kastélyban.

A bárónő, a társalkodónője, a pópa, a nevelőnője, a tudós asszony, a
tiszttartó. A János hajdú hordta körül az ételt. A kis fiút, Zoltánt már
aludni küldték.

A második étekfogásnál a hajdú valamit sugott a bárónő fülébe, mire az
fölkelt az asztaltól s nyájasan mondta az asztaltársaságnak, hogy csak
folytassák a vacsorálást, neki sürgős elintézendője akadt. Azzal fölkelt
és kiment az étteremből.

– Minden úgy van, a hogy mondtam, szólt a hajdú. A zendülők követei
fölbujtogatták a falubeli jobbágyságot. A vadászokat kinn az
erdésztanyán már lefegyverezték. A kastélybeli cselédség meg van
rémítve, ezek az első puskalövésre elbújnak a pinczébe.

– Hát a kocsisok?

– Azokban még volna lélek. De ha mi most hintóval hajtatunk végig a
falun, ott bennünket feltartóztatnak. A hidat kaszás őrök tartják
megszállva, s úgy hallom, hogy a gerendákat is fölszedték.

– Mit akarnak a lázadók?

– Mindenek fölött rabolni, dorbézolni. De azonkivül a kolomposaiknak az
a szándékuk, hogy a bárónét kézrekerítsék. Akkor aztán azzal fogják
fenyegetni a tábornok úrat, hogy ha az elfogott czinkostársaikat
szabadon nem bocsátja, sőt föl is akasztatja, a feleségén állnak
kegyetlen boszút.

– Merre lehet még menekülnünk?

– Csupán csak az erdő felé. A parkon keresztűl szabad az út s onnan a
vadaskert palánkja mellett látatlanul lehet végig osonni. A lázadók benn
vannak a vadaskertben. Arra nem is gondolnak, hogy mellettük lehet
átbujni. Onnan aztán a vizmosáson végig haladva, elérhetni a
folyampartot. A viz sekély, átgázolhatunk rajta, s aztán a pásztorok
ösvényén föl a hegynek. Reggelre a városba érhetünk.

– Csak kibirjam odáig erővel.

– Oh a báróné nagyobb gyalogolásokat is tett már, mikor egy huzamban
fölmentünk a Bucsesre. Siessen fölvenni a köpenyét.

A bárónő hálószobájába sietett a köpenyét magára venni. Mikor a hímző
asztalkája mellett elhaladt s megpillantá rajta a kész hímzetet (valami
nagyon kis embernek való köntös volt az), megszállta a nehéz sejtelem,
hirtelen összecsomagolta a felkapkodott ingecskét, pólyácskát meg a
horgolt selyem főkötőcskét, s elrejté a köpenye alá. Azzal visszafutott
a tornáczba.

– Hát a Zoltán fiam hol van?

– Ő fel van öltözve s odalenn várja a bárónét a hátulsó ajtónál.

– Van valami fegyverünk?

– Nekem van két pisztolyom, a kis grófnak meg a vadászkarabélya.

– Az egy gyermek.

– De tud az lőni, volt már medvevadászaton is. Siessünk, báróné!

– Értesíteni kellene az asztaltársaságot.

– Az Istenért! Ne nagylelküsködjék most a báróné! Ha ezek mind velünk
együtt futnak, abból olyan lárma lesz, hogy el leszünk árulva. Itt van a
pópa, az megvédelmezi őket.

Ezzel a szóval durván, erőszakosan ragadá meg a hű cseléd úrnője karját
s magával hurczolá a hátulsó lépcsőn le a parkra nyiló veranda ajtajáig.

A kis Zoltán gróf ott várt reájuk.

A puskája vállára volt vetve, a kezében két hegymászóbotot tartott.

– Itt a botod, suttogá az anyjának. János elől megy, én hátul, te
középen.

Mikor kiléptek a kastély hátulsó ajtaján, előbb óvatosan szétnéztek a
széles oszlopok mögül: nem les-e rájuk valaki? Senki sem vette észre
menekűlésüket.

Az ég is kedvezett nekik: egészen be volt borulva; a szélzúgásban
elveszett a léptek hangja.

A míg a parkon áthaladtak, a kavicsozott út elég jó kalauz volt. A
vadaskerthez érve pedig vezetőül szolgált nekik a palánk, mely hosszan
levonult egész a vizmosásig. Volt gyalogösvény, a mit a gyümölcsszedő
asszonyok tapostak a palánk mentén.

Csak a tapasztalt huszárnak, a minő János hajdú volt, juthatott eszébe
az a vakmerő terv, hogy a közeledő ellenséggel szemben, annak az oldala
mellett lehet legjobban elmenekülni.

Az erdős hegyháton lehetett látni a föllobogó jeltüzeket, melyeknek
lobogványából sötét emberalakok silhouettejei tüntek elő.

A mély vizmosásnál el kellett hagyni a palánkot s abba alászállni.

Nappal igen regényes ez az út a páfránnyal és szederindával benőtt kövek
között; de éjjel, sötétben ez mind akadály. Az ember nem lát a lába alá.

El kezdett villámlani. A pillanatnyi fény csak elvakít, de nem világít.

A hajdú valamit gondolt ki.

A dörzsgyufa még akkor nem volt kitalálva.

De volt aczél és kova.

A János egyre csiholt s a szikrák megvilágosítottak nehány lépésnyi
tért. Zoltán pedig segített az anyjának fölhágni s leszállni, a hol
görgeteg kő állta el az útat.

Így haladtak lefelé a vizmosás vágásában.

– Mingyárt ott leszünk, báróné, a partnál, biztatá úrnőjét a hajdú. Ott
látom már a «kővé vált barátot», az a magas koloncz a vége felé van. S
ott már csupa kavics a vizmosás medre, mintha csinált út volna.

Csakhogy annyi kapaszkodás, ugrálás veszedelmes volt a hölgyre nézve.

– Nem birok tovább menni! lihegé egy kőrisfába kapaszkodva. Megfulladok.

Nyilaló fájdalmak vették elő.

– Ez kellett még! Dörmögé a hajdú. S aztán nem sokat teketóriázott,
hanem átnyalábolta az ingadozó nőt, aki abban a perczben eszméletlenül
esett a karjai közé. No most úrfi, maga vegye a kezébe a tűzszerszámot s
mutassa az útat; mert ha én most elesem, akkor hárman esünk el.

Így haladtak tovább: elől a gyermek, a tűzkővel, aczéllal csiholva,
nyomában a hajdú az elájult bárónéval.

Elérték végre a kővé vált barátot s azontúl járható volt a hegyszakadék
medre. Apró kavics, kőzsurma volt az alja.

Szerencsére az ég is kitisztúlt: a zivatar elvonult másfelé. A tele hold
bevilágított helylyel-közzel a szakadékba. Ennek a vizmosásnak a
torkolata közelében van az aranymosó czigánynak a tanyája. Talán a
záporok rohamai hordták alá ezen az úton a kőzetben rejlő telérből a
sáraranyat?




II. FEJEZET.  AZ ARANYMOSÓ KUNYHÓJA.

A vizmosás mély vápát szakított a hegyoldalban s a hol a völgyet elérte,
széles területen görgeteg kövekkel teríté be a talajt, melyen az
egyedüli növényzetet az a nagy kerek levelű, ernyős virágú bazsamint
képezte, mely a tömpölyökben szeret lakni.

A hegyi folyam e helyen nagy kanyarúlatot tesz, az ellenkező oldalon
mélyen benyúlva a bazalt sziklába, míg az innensőn messze benyúló szürke
zátonyt képez.

Ennek a zátonynak a szélét körűl szokták állani a gázló madarak: gólyák,
gémek, kócsagok, a kik ott úri kedvteléssel űzik a halászatot, nem
törődve vele, hogy a zátony tulsó oldalán egy félmeztelen ember meregeti
lapáttal az iszapot s töltögeti teknőbe, lugozza hosszú vályún
keresztül. A czigány meg a vadmadarak megszokták már egymást.

Az aranymosó egy arany évi bért fizet az uraságnak; de azt is
visszakapja busásan ajándékokban.

A kunyhója ott van a part szélében, felét az áldott természet, felét a
jó szerencse adta. Néhanapján a zátonyon megrekedt faderekakból került
ki a szelemenfája, ahhoz vannak kötözve a nádkévék a paticsra, az
egészet befutotta az iszalag, meg a szederinda: tele van virággal s az
emberi indusztriát képviseli a fölfuttatott tök, melynek sárga virágai
ugy világítanak, mint a fáklya zöld sötétség közt. Drága növény! Azok a
nagy turbán oldalú kobakok, amik piros pofáikkal a tetőről alá
mosolyognak, képezik a téli eleségét az egész családnak.

A czigánynak felesége is van.

Akkor bizonyosan porontya is lesz. Fiatalok mind a ketten.

A János hajdú jó emberük volt; sokszor hozott nekik egyet-mást a
kastélyból. A bárónő pártfogolta őket.

«Haricská»-nak hivták a jó embert.

Furcsa név biz az! De hát «rizskásának» csak nem híhatták; mert az
úraknak való csemege, szegény emberé a haricska. Jó név az a czigánynak!
Csak abból is volna mindig elég!

A kis Zoltán gróf is jól ismerte ezeket az embereket; le szokott ide
járni kócsagot lőni s olyankor összetették a lakomájukat: a czigány
halat sütött cserepcsikon, a kis gróf meg szalonnát pirított.

A mint a vizmosásból kijutottak, Zoltán előre sietett a kunyhóhoz.

János hajdú lassan tudott haladni az ölében tartott drága teherrel:
vigyázni kellett minden lépésre; ki is fáradt, többször kellett pihenőt
tartania. Zoltán segélyül akarta hivni az aranymosót. Két férfi egy
hárságyon könnyebben és biztosabban szállíthatná el az eszméletlen
bárónőt.

A mint a zátonyhoz érve, a fényes holdvilágnál széttekinte a fiú,
megdöbbenté az a látvány, a mi utjában állt.

Máskor a zátony szélét lepték el a gázlók, azok holdvilágnál is
szeretnek halászni, most pedig szerteszét feküdtek a földön; némelyik a
hátán hevert s a szárnyaival vergődött, hosszú lábait összehúzva.

Mi lelte ezeket?

Hát a fekete asszonynak a lehellete. A hol a cholera megjelenik, ott
szarka, csóka, vizi madár mind elpusztul. Még a minek szárnya van, az
sem tud előle menekülni. A cholera még magasabban repül! Annak a rémfeje
a felhőkig fölér!

Zoltán sietett a kunyhóhoz.

Az aranymosó ott feküdt az ajtó előtt keresztben egy gyékényen. Ébren
volt, a szemei nyitva voltak. És még sem tápászkodott föl fektéből,
mikor a kis grófja előtte termett; pedig az igen szépen köszöntötte.

– Mit csinálsz itt Haricska?

– Halódom. Mondá a czigány. Olyan volt a hangja, mintha pinczebolt alúl
hangzanék föl.

– Csak nem teszed azt?

– Én nem, de teszi a Devla. Megyek már, útban vagyok.

– Mi lelt?

– A «csuma». Délben megkapott, éjfélre megölt.

– Mid fáj?

– Most már semmim. Mert már kiadtam a lelkemet. Jaj de rossz volt! Még a
születésem óráját is megátkoztam. Megvakultam, megsiketültem. Most
megint látok, hallok. Nem fáj semmi, csak nagyon félek. A szunyog akkora
előttem, mint egy griffmadár. S azt énekli a fülembe: «nem látod meg
többé a hajnali csillagot Haricska!» jól hallom.

– Hát a feleséged hol van?

– Odabenn a kunyhóban.

– Hát mért nincs melletted, hogy ápoljon?

– Mert annak meg eltörött a kereke.

Ezt a virágos mondást nem értette meg az úrfi. Parasztok szokták magukat
így kifejezni.

Be akart nyitni a kunyhóajtón, hogy a czigányasszonyt kiszólítsa.

De odabenn egyszerre csak kis gyermek nyivákolását hallá s attól
visszariadt.

– Gyermek van odabenn?

– Az ám.

– Hogyan?

– Hát az a gólya hozta, a ki ott vergődik a nád között. Azt is megölte a
csuma. Még a madarak is megdöglenek, ha a csuma rájuk fuj; varjuk,
gémek, mind lepotyognak az égből. A csivasz duhajok azt kiabálják, hogy
az uraság rontja meg őket! Hát a repülő madarakat is az uraság rontja
meg? Jaj! A csuma szuflája az. Érzem én azt az ujjam hegyével. Nem
hideg, nem forró; nem csikland, nem is fáj; mégis érzem: érzem a szagát,
nem füst, nem bűz, mégis érzem; a nyelvem érzi az izét: nem édes, nem
keserű, hanem halálos… Fogd be a szádat, kis gróf, be ne leheld.

Eközben megérkezett a János hajdu. Úgy sietett, hogy az arczán csurgott
a veríték kétfelül.

– Gyorsan! Gyorsan! Nyissa ki az ajtót, úrfi! kiabált Zoltánra.

– Nézze! Haldoklik a Haricska! Rebegé Zoltán.

– Bánom is én most, hogy mi történik a Haricskával! A báróné dolga az
első. Tudtam, hogy veszedelem lesz!

Azzal átlépett a haldoklón s berugva a kunyhó ajtaját, bevitte magával
az ölében tartott urnőt, a kinek a feje hátra volt szegve, ajkai, szemei
nyitva; hosszú haja a földet seperte.

Odabenn a czigányasszony «Jézus Mária» sikoltása hangzott. Azután a
hajdu halk dödörgése, vegyülve az asszony sápitozásával.

Néhány percz mulva kilépett az ajtón a hajdu.

– Siessünk, urfi! Siessünk! Míg ránk nem virrad.

– Hát az anyám?

– Annak itt kell maradni, nem jöhet tovább.

– Akkor én is itt maradok az anyámat megvédelmezni.

– Jobban megvédelmezi azt ez a haldokló czigány itt az ajtóban. Ha azt
meglátják az üldözők, világgá szaladnak ijedtükben.

– Hogy hagyjam itt az anyámat, egyedül, elájulva?

– Azon az urfi nem segithet. A kunyhóban semmi helye most. Nem érti?
siessünk! Mentől hamarább odatalálunk a katonasághoz, annál elébb
visszajöhetünk a segítséggel. Elébb itt lehetünk a katonákkal, mint a
lázadók.

Ez a magyarázat győzött. Zoltán fogta a puskáját s követte a hajdut.

A part szélén volt kikötve a Haricska lélekvesztője: egy fűzfaderékből
kivájt ladik; azon ketten átvádoltak a tulsó partra s aztán siettek az
erdős ösvényen fölfelé a hegynek.

A haldokló czigány dideregve motyogott magában.

– Az elébb semmit se láttam, se hallottam; most meg kettőt is látok,
kettőt is hallok. Egy denevér röpked előttem s két denevért látok. A
kunyhóban két gyermeksirást hallok. Hallod-e, Manga?

Öklével bezörgetett az ajtón.

Arra félig kinyilt az ajtó s egy buglyos fő tekintett ki rajta: barna
czigányasszony képe.

– Mi kell drágám? suttogá az asszony.

– Hagyd nyitva az ajtót, nyögé fogvaczogva a haldokló.

– Nem lehet, mert belátnak.

– Ki látna már be?

– Az ott ni! szólt az asszony egy fényes csillagra mutatva. A «Devla
szeme».

– A «Devla szeme». Hát mit lát meg? Mit csinálsz odabenn?

– A porontyokat fürösztöm.

– Mi a? Mit mondasz? Az is kettő?

– Egy purdé van, meg egy báró.

– Ne mondd?

A haldokló arcz mosolyogni próbált. Olyan furcsa volt ez, hogy nevetni
lehetett volna rajta. Milyen tréfák vannak a világon!

– Fiu? suttogá kérdezve.

– Hát mi volna?

– Hadd lássam.

– Csak várj. Elébb bepólálom.

– De nem várok ám soká. Visznek!

– Dehogy nem vársz! Mit adjak, drágaságom?

– Ajh, ha én még egyszer uborkalével jóllakhatnám.

– Hozom, édes. Hogyne adnék, ha kivánod.

Azzal kihozta az egész fazék savanyított uborkát s letérdelve a haldokló
mellé, odavette annak a fejét az ölébe s a szájához tartva a fazék
szélét, megitatta az uborkalével.

– Jajh! De jól esett, nyögé a beteg. Egész emberré lettem tőle. No már
eredj dolgodra.

A czigányasszony betette maga után az ajtót. Mit csinált odabenn hosszú
ideig? az az ő dolga. Neki kellett helyt állni kettőért. Az a másik
folyvást eszméleten kívül volt.

A Haricska azalatt alkudozott a feje fölött röpködő denevérrel.

– Jaj, csak addig ne vigy el, a míg meg nem látom a purdét. Az én kis
angyalkámat. Aztán vihetsz már. Olyan könnyű vagyok, mint egy falevél.
Héj Manga! Manga!

Nem tudott már az ajtón dörömbölni, nem volt se keze, se lába.

Megnyilt az ajtó, a czigányasszony kihajolt rajta. Egy kis ujszülött
volt a két kezében, pólyába burkolva, főkötőcskével a fején. Mind
egyformák azok, czigánypurdé, báróurfi, az első napján az életnek. Hanem
a pólya himzett patyolat volt s a főkötőcske selyemből.

– Nézz rá! De hozzá ne érj! Suttogá a nő, a haldokló feje fölé tartva a
csecsemőt.

A Haricska arcza gyönyörre torzult: szemei ezüstfényben ragyogtak, az
ajkai szét voltak nyilva. Elkezdett imádkozni czigányul:

… Amáró dáde…

Elvitte az amenig.

Aztán nagyot fohászkodott.

– Ki viseli majd gondodat, szegény féreg, ha én meghaltam?

Az anya ravaszul mosolygott s odasugott neki:

– Nézd, milyen szép selyem főkötője van! Hát ez a gyolcs pólya! hé!

A haldoklónak nagyot villant még egyszer az elméjében. A repülni készülő
lélek még szünetet tartott. Azon a mélyből jövő hangon kérdezé:

– Hol vetted azt?

Erre a szóra a czigányasszony mind a két kezével fölemelé a feje fölé a
csecsemőt.

– Hohó! A te fiadból úr lesz! Méltóságos, exczellencziás úr! Nem lesz
ennek semmiben fogyatkozása.

A haldokló nagyot vonaglott, a szemei fölfelé forogtak.

– Manga! Te! hörgé.

– Egy szót se szólj! – dörmögé a nő, tenyerével letakarva a férje
száját. Ha kérdezi odafönn Szent Péter apostol, el ne mondd, a mit
tudsz.

Az még egyet hörgött, azzal összehuzódott görcsösen, mint egy téli
álomra készülő marmota. Az volt a halál.

Az asszony bement a gyermekkel a kunyhóba; aztán visszajött, lefogta a
halott szemeit, mindegyik szemére egy kétgarasost tett nyomtatóul, az
állát felkötötte. Azután a görcsösen összehuzódott karjait, lábait
kinyujtóztatá. Megmosdatta, lepedőbe betakargatta. A két kezét a mellén
összekötötte, egy kis rézkeresztet téve a kettő közé.

Azután visszament a kunyhóba, mind a két siró gyermeket lecsillapítani.
Azok már az első táplálék után kiabáltak.

Más asszony ilyenkor maga is megfekszi az ágyat.

Neki csak egy ágya volt s azt az uri hölgy foglalta el. Az pedig a halál
révén volt. Neki azt is kellett ápolnia.

Szürkülni kezdett már. Manga kiment az erdőre gyógyító erejű füveket
keresni, vérelállító fekete nadálytőt, tejoszlató bürköt, halálélesztő
nárdusgyökeret. Ismerik azokat a czigányasszonyok. Nem felejtett el egy
garabót teleszedni málnával, üdítő italul a fölocsudó betegnek.

Mire visszatért, az uri nőnél az ájulást fölváltotta a delirium. Addig
kötözgeté áldott jó füvekkel, a míg elcsillapult, megitatta málnavizzel,
elaltatá.

Azután a tűzhelyhez látott; készített magának málélisztből mamaligát.
Jól lakott vele. A ki két csecsemőt táplál, annak magának is
táplálkoznia kell. Volt egy fazék uborka is. De ahhoz nem nyult. Ezt el
fogja vinni magával a Haricska az utra egész fazekastul. A hogy az
ősemberek szokták.

Akkor aztán előjött a fürészszel és a baltával s két szál deszkából
készített az urának koporsót.

Azzal megint bement a kunyhóba, megszoptatta a két fiucskát, az úrnőnek
megdörzsölgette a karjait, lábszárait, a mitől az mélyen elaludt.

Mikor ismét előkerült a kunyhóból, már a nap kezdett kibukkanni a hegyek
közül. Az ég állhatatosan sárga volt, mint az egész cholerajárvány
alatt.

Eszébe jutott valami.

Két üres kobak tököt keresett elő, a mik erős kóczmadzaggal voltak
összekötve.

Azzal lement a zátonyra, a hol az aranymosó turzások voltak.

A puha nedves porondban meglátszottak az elmenekültek lábnyomai, egész
világosan. A kis gróf finom topánkáinak a nyoma; meg a hajdué. Ennek még
a sarkantyubevágása is ott volt.

A czigányasszony nagy pontossággal lépkedett bele a hajdu lábnyomaiba s
eltaposta azokat a maga mezitlábos ellenjegyeivel.

A partra érve levetette a ruháit, derekára kötötte a két kobakot, s
azoknak a segélyével átuszott a tulsó partra. Ott meglelte az elvitt
lélekvesztőt, visszaevezett rajta s ismét kikötötte a szokott helyére.

Ott ismét felöltötte a ruháit s visszasietett megint, a Zoltán
lábnyomait taposta el a saját lépteivel. Nem tudhatta ki senki, hogy ott
járt még más is.

S nagyon jó volt ez a furfang.

Alig pihente ki magát a kunyhóban, midőn zürzavaros lármától kezdett
visszhangzani a rengeteg. A zendülők, a kik hajnalban megrohanták a
kastélyt, s ott nem találták a bárónét és a fiát, minden irányban
szétrohantak az üldözésükre. Ide is eljutott egy csapat.

A czigányasszony, a mint a lármájukat meghallotta, kijött a kunyhóból.
Karján hozta az egyik gyermeket. Azt, a melyik rongyokba volt
bugyolálva. S aztán letérdepelve a holt ember koporsója mellé, elkezdett
hangosan sivalkodni.

A zendülők visszatoppantak a láttára. Egy holt ember meg egy sirató
asszony!

Addig takarékoskodott könyzáporával. Kellett az akkorra, a mikor az
üldözők megérkeznek. A jajgatásával sem alkalmatlankodott addig az
erdőknek. Most aztán neki ereszté. Jajgatott és tépte a haját.

A zendülők közel sem jöttek hozzá. A csuma tiszteletet tud parancsolni.

A czigányasszony kiabált nekik, hogy segítsenek neki az urát eltemetni.
Ő maga nem birja elvontatni a koporsót. Sirverem van.

Az aranyásó gödre.

Dehogy mentek oda! Bekerített várnál erősebbé tette azt a kunyhót az
eléje tett ravatal.

Csak nagy távolból kérdezősködtek tőle az elfutott báróné és fia meg a
hajduja felől. Megátkozta a két szemét, ha látta őket valaha.

A nyomokat sem találták sehol.

S hogy végképen elriaszsza őket, utoljára oda akarta nekik adni a
porontyát. Vigyék el, ha már az apját elvitte a devla. Erről meg épen
nem akartak hallani. Kilövöldözték a puskáikat. Káromkodtak,
fenyegetődztek s aztán visszamentek az erdőbe.

Azzal a Manga is visszament a kunyhóba s ringatta a két gyermeket az
egyetlen bölcsőben.

Estefelé érkezett meg egy csapat huszár az átelleni hegy felől,
átusztattak a folyamon. Velük volt János huszár, meg a kis gróf.

Anna még akkor is hagymázos lázban volt, senkit sem ismert.

Hordágyra tették s így szállíták gyermekével együtt vissza a kastélyba,
a honnan már akkor a vadász-katonaság kiverte a lázadókat.

A Haricskát segítettek eltemetni: czigány szokás szerint kedves
szerszámjait, tányérját, kését melléje fektetve.

A Mangát a tábornok háladatosságból felfogadta az ujszülötte mellé
szoptatós dajkának s megigérte, hogy az ő purdéjáról is gondoskodni fog,
mint a magáéról.

A Manga ott maradt az uri kastélyban s fölváltva a városi palotában, a
míg csak a fia annyira fel nem nőtt, hogy maga kereshette a kenyerét, a
mi czigány fiunál hat-hét éves korában bekövetkezik.




III. FEJEZET.  A «VATERMÖRDER».

Huszonkét esztendő mult el azóta: iránk 1853-at.

A világ nagyot változott ez alatt; gyermekekből férfiak lettek,
fiatalokból öreg emberek, nagy urakból földönfutók, nemes emberekből
adófizető polgárok; Magyarországból is lett Kronland, Kreisokra és
Bezirkekre fölosztva. A hivatalnokokat «Bezirker» név alatt tisztelték.

Tisztelték, de csak úgy távolból: nem igen tartatott népszerűnek a
hivatalviselés magyar hazafira nézve. Leginkább csehek és morvák lettek
alkalmazva. Minden németül ment: közigazgatás, biráskodás és a többi.

Lenke Simon bárót épen azért golyózták ki a székvárosi kaszinóból, mert
elvállalta a szekretáriusi állást a megyefőnök mellett.

De Lenke Simon nem sokat törődött az aura popularissal.

Azt is tudta ő jól, hogy őt senki se hivja Lenke bárónak, hanem mindenki
úgy hívja, hogy «Vatermörder».

S erre a névre igen szépen rászolgált.

Atyja, a derék Lenke Lőrincz tábornok, már tíz éves korában, a mikor a
szilaj ficzkóval senki sem birt már az atyai háznál, beadta őt a
bécs-ujhelyi katonai növeldébe; ott volt tizenhét éves koráig. Már
hadnagyként kellett volna kilépnie az intézetből, a midőn kicsapták
gyáva magaviselet miatt. Hallatlan eset ez! A Lenke-családnak egy tagja
személyes bátorság hiánya miatt megbélyegezve! Valamennyi őse mind derék
katona volt! Ez a gonosz hír egy kis gyenge szélhüdést hozott a
tábornokra. Kénytelen volt miatta quietálni.

Ekkor aztán az ifju bárót a polgári pályára kalauzolták: kiküldték
németországi egyetemre tanulni. Ott tanult is valamit, a rigorozumokon
úgy a hogy átgázolt száraz lábbal, de onnan meg elcsapták, mint
«delator»-t. A legalacsonyabb bűnért! Árulkodásért! Ugyan kitől
öröklötte ezt a virtust. Ettől a hirtől halálos gutaütés érte a
tábornokot.

Ezért nevezi Simon bárót minden ember Vatermördernek.

És ő, mintha öklelőzni akarna a közvéleménynyel, kiszámítottan oly
horrendus nagy keményített inggallérokat visel, hogy azoknak a láttára,
még aki nem ismeri is, egyszerre azt mondja: «ni mekkora Vatermörder!»

Tudja jól, hogy őt mindenki kerüli, de maga sem akar szeretetre méltó
lenni. Még az anyja iránt sem. Pedig ez az egyetlen lény a világon, aki
őt szereti. Bizonyos jellemerőt vél tanusítani, a midőn kitünteti, hogy
még az anyja iránt sem ismer kiméletet.

Az özvegy bárónő első férjének palotaszerű házában lakik.

Az a ház jog szerint az idősebb fiáé, Bárdy Zoltán grófé. A gróf azonban
gyöngédségből átengedte azt az anyjának s maga csak egy garszon lakást
tartott meg külön lépcsőföljárattal. Soha bérlakó, vagy boltos annak a
palotának az ablakán ki nem könyökölt. És Simon báró megtette azt, hogy
a Bezirks-Sekretariat bureauját ott ütötte föl a grófi házban. Az
előljáróság így kivánta s az ellen nem lehetett kifogást tenni. A
kormányzó vaskezű férfiu volt.

A titkár úr hivatalszobájában tüntetőleg keverve van az elegáns butorzat
a selejtessel. Brokát függönyök az ablakokon, préselt bőrszékek
velenczei márvány asztalok mellett, aztán meg festett iratszekrények
nyitott fiókokkal, szalmaszékek, mahagoni iróasztal csunya nagy ólom
kalamárissal, meg egy rézfeszülettel, fonott papirkosár, melyből a
begyürt kaczatpapir kilóg, ódon remek majolika kandalló antik órával s
mellette egy kifeszített esernyő, gyöngyházzal kirakott etagére s alatta
egy pár kalucsni. A nagy velenczei tükör rámájába bele ékelve a kézi
naptár.

Az óra kilenczet mutat; Simon már az iróasztalánál ül s a hivatalos
ügyeket osztályozza.

Lehetne ebből a fejből szép mintát is csinálni, ha azt a természettől
göndör hajat üstökbe csavarnák, a homlokot kiszabadítva. Olajbarna
arczához jól illenék a kunkora bajusz és a körszakáll; ő azonban mintha
szándékosan azt keresné, hogy mi rontja az arczának az összhangját, a
haját egész a szemöldökig lehuzva viseli s a bajuszát össze hagyja
folyni a pofaszakállával.

Előtte áll egy egész halmaz irat, a plajbászt a szájában keresztbe fogja
s az iratokba tekintve, azoknak a sarkára jegyezget: «Ad referendum. Ad
retardandum. – Ad acta ponendum. Praeferentissime. Notabene.» – Áh, áh!
Ezen meg plane stempli sincs! «Befund!» Passzionatus hivatalnoknak ez
olyan élvezet, mint mikor a vadász szalonkát hall huzni a levegőben.
Durr! Leesett.

E közben belép az ajtón a hajdu, a János. Az a régi. Ezt is asszentálta
a báró irodaszolgának. Szürke már a legénynek a haja is, a bajusza is;
de azért tartja magát. Oda megy az iróasztalhoz s katonásan megállva
jelenti:

– Méltóságos báró úr, instálom alásan…

– Micsoda parasztság ez! Rivall rá, felförmedve Simon. Egész az orromig
jön kend! Mikor tanul már emberséget? Menjen vissza! Elébb kopogtasson
az ajtón, s ha én azt mondom «herein!» akkor lépjen be csendesen; egy
lépésnyire az ajtótól álljon meg s ott várjon, a míg kérdem, hogy mit
akar?

A hajdu szép csendesen kiment az ajtón és kopogtatott.

– Herein.

Arra belépett a hajdu s elkezdé:

– Méltóságos báró úr, instálom…

A titkár nem engedi tovább beszélni.

– Arról az ostoba «instálom» szóról pedig szokjék le kend. Ha instálni
akar, adja be stemplis papiroson. – Mondja azt: «Zu befehl.» Értette
kend?

– Igen is, instálom.

– No hát mit akar bejelenteni?

– Itt van a borbély.

– Már elkésett öt perczczel. Magam megborotválkoztam. Ezt lehuzom a
konvencziójából. Hanem kendet megborotválhatja.

– Instálom, nem instálok. Én már magam elvégeztem.

– Még azt a bajuszt is le kell borotváltatni.

– Méltóságos báró úr! Ez a bajusz együtt őszült meg velem. Soha vas nem
érte.

– No hát most tegye el ereklyetartóba. Az irodaszolgának a Vorschrift
szerint bajuszt nem szabad viselni, hanem pofaszakállt. Ha nem tetszik a
kondiczió, levetheti a libériát s elmehet. Megértette? Hát még ki van az
előszobában?

– Méltóságos Kapotnyaki Balambér úr.

– Vezesse be.

A János ajtót tárt a várakozó úr előtt.

Kapotnyaki Balambér úr valódi mintaképe volt az igazi tősgyökeres
szittya nemesnek. Széles vállu, egy darabból öntött alak. Domboru
előrészén megfeszül a sürü gombos Zrinyi-dolmány, vállán panyókára vetve
az ezüst gombos mente; öblös csizmái sarkán ezüst sarkantyu peng, mikor
lép; izmos öklében réz buzogányfejü somfabot segit harmadikat lépni.
Arcza piros az egészség teljétől; de az orra még azon is tul tesz
hajnalragyogásban; fénylő homlokát lesimitott fekete haj takarja, mely
nagyon is elárulja paróka voltát: hanem aztán az a mellet verő szakáll,
az már igazi.

Barátságos nevetéssel kezdi, (ezzel az arczczal nem is lehet egyebet
tenni, mint nevetni) nem várja a kinálást, szétnéz, hogy melyik széknek
van legerősebb lába? abba letelepedik, az asztrakán süvegét a térdére
teszi.

– Pardon. Grácia! kedves uramöcsém, hogy ilyen korán alkalmatlankodom.
De olyan nevezetes titoknak jutottam nyomára, hogy sietnem kellett azt
kedves uramöcsémmel közölni. A kaszinóban hallottam.

– A honnan engem kigolyóztak.

– Hiszen meghozok én onnan minden hirt kedves uramöcsémnek azon
melegében. Már megint az urabátyja a Zoltán gróf csinált valami
subscust. Hogy, «nulla dies sine linea» ne muljon el. Csak hogy valami
borsot törhessen a fensőbbség orra alá.

– Az neki már a természetében van.

Balambér úr közelebb huzta a székét Simonhoz, hogy halkabban mondhassa
el a veszedelmes titkot.

– Hát tetszik tudni, kedves uramöcsém, a nagyságos gróf úrnak van a
havasok közt egy nagy birtoka (ott méltóztatott születni), tizezer hold,
csupa őserdő. S ott a gróf úr már tizenöt esztendő óta nem engedett
hajtó-vadászatot tartani. Annál fogva ott falkával kell lenni mindenféle
vadnak. A Durchlaucht, a kormányzó úr pedig szenvedélyes vadász.
Felszólította a grófot, hogy rendeztessen a kedvéért hajtó-vadászatot a
birtokán. Tetszik tudni, a Durchlaucht óhajtása parancsolat. Ha a
Durchlaucht azt álmodja, hogy velem beszélt, én kötelességemnek tartom
ugyanakkor a Durchlauchtról álmodni. A gróf készségesen felajánlotta a
vadász-kastélyát s elrendelte a tiszttartójának, hogy az illusztris
társaságot pompás lakomára várja. Innen küldték le a servicet és az
ezüstöt. A gróf maga nem vadászik; azt mondja, hogy buddhista: az
állatokban emberi lélek lakik. Denique hát, hogy egyik szót a másikba ne
öltsem, a pompás vacsora után kora hajnalban kivonultak a nimródok az
erdőbe s megkezdődött a hajtás. Azonban, a hogy a költő mondja; «De
hiába, vad nem tün ki. És haragban ég az urfi!» Egész nap nem lőttek
össze-vissza egyebet, mint egy vadmacskát. No jól van! Másnap a hegy
tulsó oldalán hajtottak, akkor pedig lőttek egyesült erővel egy borzot.
Tovább aztán nem folytatták a mulatságot, hanem visszatértek, re quasi
bene gesta nagy boszusan. Este a kaszinóban találkozott a Durchlaucht a
gróffal s nem titkolá el a sikertelen vadászat fölötti legfensőbb
kedvetlenségét. «Nagyon csodálom, mondá a gróf: hiszen én kiadtam a
rendeletet az erdőmesternek, hogy egy hétig mindennap próbahajtást
tartasson az erdőben.» E szerint a gróf a vadászat előtt egy héttel
minden vadat elkergettetett az erdejéből a tulsó hemisfériumra; a
Durchlaucht számára nem maradt ott más, csak a borz meg a vadmacska. A
Durchlaucht most dühös, mint egy asceta, s egészen terrorizálva van a
gróf ellen.

– Hát ez a bátyám baja.

– De nekem is bajom, monda Balambér úr, vékonyra fogva a hangját, mert
épen most ment fel az instáncziám.

– Ahán! Bala bácsi folyamodott valami hivatalért?

– Hát mit csináljon a szegény «romlásnak indult hajdan erős magyar»?
Feleséges ember vagyok. A robotot, dézmát elvesztettük. Élni csak kell.
Az én elvem csak az, hogy ne engedjük át a hivatalokat az idegeneknek.
Azt mondja a költő: «Hass, alkoss, gyarapíts! S a haza fényre derül».

– S aztán mihez ért urambátyám?

No már ez olyan gorombaság volt, hogy Balambér urat felállítá a
helyéből. Büszkén ütött az asztrakán süveggel a mellére:

– Mindenhez!

– S kész elvállalni akármi hivatalt?

– A mi csak rangom és kapacitásomnak megfelel és quadrál. Azt mondja a
költő: «Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény».

– De már mégis melyik pályát tartaná magára nézve legdicsőbbnek,
urambátyám?

– A katasztert. A földbecslést. Azt mondja a költő: «Ez a föld, melyen
annyiszor apáid vére folyt. Ez, melyhez annyi szent nevet, egy ezredév
csatolt!» Hiba, hogy e szent nevek nem lőnek betelekkönyvezve! Most vége
az avitikumnak.

– Hát ért urambátyám a földkóstoláshoz?

Balambér ur igazán haszontalan szószaporitásnak tartotta az ilyen
kérdést.

– Kérem. Én az elnökségért folyamodtam.

– Igazság! Hisz az elnöknek nem kell hozzá érteni.

– Azért jöttem, kedves uramöcsémnek a jó akaratát biztosítani magamnak.
Tekintse, hogy ágról-végről atyafiak vagyunk.

– De urambátyám a forradalmi kormánytól is sok megbizatást elvállalt.

– Elvállaltam; de semmit sem hajtottam végre. Ez a folyamodásomban is
benn van az érdemeim felsorolása között.

– De hisz én nem tehetek semmit. Én nem vagyok a helytartóságnál.

– Jobban tudom én ennek a sorját, kedves öcsém uram. A Durchlaucht
leküldi a folyamodást informáczió végett a megyefőnökhöz, a megyefőnök
maga nem ismer senkit, átadja véleményadás végett a sekretáriusának.
Minden kedves uramöcsémnek a véleményadásán fordul meg.

– A legjobbat fogom véleményezni.

– E szerint számíthatok kedves uramöcsémre?

Balambér úr odaszorítá a mellét takaró szakállához Simon kezét.

– Azonban egyre figyelmeztetem urambátyámat. Ez a nagy szakáll
akadályozni fogja ám a földkóstolásban.

– Hiszen ha csak ez a szakáll van utban! Azt simpliciter levágjuk és
áldozatul hozzuk a közügyeknek. A hogy a költő mondja: «Oh te nagy
szakáll! Rajtad nagy szerencse és nagy átok áll; Kitéplek és
szemétredoblak, ha muszáj!» Igy mondatja azt Toldi Miklóssal Vörösmarty
Mihály. Ajánlom magam kegyes grácziájába.

Azzal eltávozott a jeles hazafi nagy sarkantyupengés és buzogánykopogás
közt.

– S ezért kellett nekem egy hosszu vadászmesét végig hallgatnom! dörmögé
boszusan a titkár, visszaülve a hivatalos irataihoz.

Az antik óra szép haranghangjával két negyedet ütött kilencz után. Ez
figyelmezteté valamire.

– Fél tizre? Vajjon otthon van-e «még»? Vagy otthon van-e «már»?

Az iróasztal kisebb fiókját kihuzva, levélpapirt és boritékot vett elő.
Mind a kettő rózsaszinű volt. Levelet irt. Ilyen papirra aligha irnak
hivatalos informácziót.

Annyira el volt merülve a levélirásban, hogy nem vette észre, hogy a
szoba oldalajtaja felnyilik s azon egy hölgyalak lép be.

Az édes anyja volt. A saját szobáiból jött ide.

Szép matrona arcz, ezüst fehér haja elől régi divatú csiga fürtökbe
fodorítva; azok fölött fekete csipkefőkötő. Öltözete egyszerü babos kék
ruha, csipkés köténynyel.

Olyan csendesen jött, hogy Simon csak akkor vette észre a jelenlétét,
mikor megszólalt.

– Kedves fiam!

Simon zavarodottan ugrott fel s a borítékba zárt rózsaszín levélkét
hirtelen a hivatalos iratok közé keverte el s durván kiáltá:

– De grófnő! Bejelentetlenül!

– Én? Édes fiam!

– Itt ebben a szobában én nem vagyok a grófnőnek fia, hanem megyefőnöki
titkár. Rám országos titkok vannak bizva, a miket az anyámnak sem szabad
meglesni. Megmondtam már határozottan a grófnőnek, minden órában
szivesen látom, a mikor más látogató nincs nálam; de elébb izenjen be az
irodaszolga által.

– A szolga eltávozott.

– Hova? Én nem küldtem.

– A világba. Azt mondta, hogy te bocsátottad el. A livreéjét levetette
és itt hagyta.

– Akkor vason hozatom vissza! Hogy mert odább állni elbocsátó-levél
nélkül?

– Én adtam neki elbocsátó-levelet.

– Az én irodaszolgámnak?

– Huszonöt évig volt az én hűséges cselédem. Ő joggal kivánhatta, s én
joggal adhattam ki azt a szolgának.

Simon mérgesen dobbantott.

– Most nincsenek jogok, csak rendeletek! Aztán még is csak türtőztette
magát. No de a grófnővel nem perelhetek. Most csak az a baj, hogy a mig
más szolgát fogadok, nincs a ki az ügyfeleket bejelentse.

– Hát hisz azt végzem én épen a szolga helyett. Bejelenteni jövök hozzád
egy ügyes-bajos felet. A Manga kiván szined elé jutni.

– Az a vén czigányasszony? Hát még sem égették meg? Talán hatósági
engedély kell neki szabad kártyavetésre?

– Ne haragudjál erre az asszonyra, édes fiam. Ő neked hűséges dajkád
volt.

– Elég hiba volt czigány dajkát fogadni mellém.

– Nem az én hibám volt. Tudod, fiam, midőn másodszor férjhez mentem
atyádhoz, Lenke tábornokhoz…

– Bizony okosabb választást tehettél volna.

– Ő igen derék ember volt.

– De szegény ördög.

– S a mi népünket nagyon szerette.

– Hát’ sz én is szeretem a mi népünket: de csak hidegre téve.

– A kolera-járvány alatt a népzendülés idején…

– Tudom jól az egész históriát! Hallottam már elégszer. Az anyámat
üldözőbe vették; menekült az erdőbe s én ott születtem egy aranymosó
czigánynak a kunyhójában. Rendkívüli eset, de én nem dicsekszem vele.

– Én az életemet köszönhetem annak a szegény czigány asszonynak. Ő téged
is igen hűségesen ápolt. Te, mint kis gyermek, igen rossz voltál.

– Mint nagy gyermek még rosszabb.

– S ő eltürte a te kinzásaidat.

– Szegény martyr! Hát mivel tartozom érte?

– Nem magáért jött kérni, hanem a fiáért, a tejtestvéredért.

– Tehát tejtestvérem is van? Egy czigány legény! Igazán előkelő
atyafiság. Hát annak mi kell? Kiszabadítsam a katonaságból?

– Nem vihetik el katonának, mert egyik lábára biczczent. Az is a te
emléked. Mikor gyermekek voltatok, te letaszítottad őt a lépcsőről s
akkor eltörte a lábát.

– Hát még keresztfiam is? S ugyan mi kell neki tőlem?

– Nagyon kevés. Csak a hivatalos pecséted és aláirásod az utlevelére.

– Hát ehhez kell annyi protekczió? Milyen nagy teketória.

– Ő maga is itt van.

– Nincs rá szükségem. Tudom könyv nélkül a személyleirását. Ismertető
jel: a balpofáján egy harapás helye. Az is az én fogam nyoma. No hát
mingyárt megkapja a pakszust.

(Héj, okos idők voltak ám azok! Utlevél nélkül a szomszédfaluba sem
lehetett utazni.)[1]

– De a felesége is vele akar utazni. Az is itt van.

Erre a szóra egyszerre átváltozott Simon arcza. A két szájszöglete satyr
mosolyra huzódott fölfelé, a szempillái összevigyorultak. Valóságos faun
arcz lett belőle.

– Ah! A Citera is itt van? A Citerácska! Hát mért nem ezen kezdted
mindjárt? Ereszd be őket! Enni való kis czigánymenyecske! Igazi
csokoládé bonbon!

Ezt már nem hallgatta a bárónő,[2] kiment s nem sokára visszatért az
instans felekkel.

Hárman voltak: Manga, az anyjuk, Pali a fiu, és Citera az asszony. Ebben
a sorrendben lépegetének is be a szobába. Az ifjasszonynak leghátul a
helye.

Manga már tizenkét év óta nem látta Simont. A mióta azt a bécsujhelyi
akadémiába elvitték. Csak annyit tudott felőle, hogy most hivatalos úr.

S a czigánynak senki előtt sincs respektusa: egyedül a hivatalnok az, a
kit nagyra tart. Gróf, báró, földesur neki mindegy, de a szolgabiró maga
a császár s a viczispán maga a «kis Isten». Hát még a «szekretárius».
Ennek a czimnek valami olyan szentséges hatása van.

A huszonkét év bizony nagyon megviselte a Mangát. Egész vén asszony lett
belőle. Pedig legalább hat évvel fiatalabb volt a bárónénál. S míg az
most is délczeg amazoni alak, redőtlen, telt piros arczczal, sima
homlokkal, ragyogó szemekkel, a czigány nő arcza csupa redő, a homloka
is az s mikor mosolyog, még több ráncz támad az arczán. Ezeket mind a
szükség támasztotta, a hogy a sor következett: van ott hizelkedés
ráncza, rimánkodás ráncza. Most épen tele van örömredőkkel, a szeme is
könybe lábad. Tizenkét év multán ismét láthatja Simont. Urnak láthatja:
előkelő urnak, a ki már a méltóságos tituláig felvitte, bársony
hálókabát van rajta, selyemzsinórral átkötve. Manga oda megy hozzá
meggörbedve és kezet csókol neki s a tenyerével végig simítja a bársony
kabát ujját, hizelkedő lepcses hangon üdvözölve:

– Csókolom az aranyos kezedet, kegyelmes, méltóságos szekrementárius
uram! A mennybéli Zebaóth Isten tegye azt a te ragyogó orczádat olyan
gömbölyüvé, mint a párizs-alma!

Simon mérgesen tolta el magától a hizelkedő asszonyt, letörülve
zsebkendőjével a csókja nyomát a kezéről.

– Eredj! Ne nyalj engem! Nem vagyok én mézesbáb!

A tejtestvérével még régebben nem találkozott a báró. A czigányfiut már
hat éves korában elvitte a hires Barkó Pista, a székvárosi banda primása
magához; már gyerek korában nagy tehetsége volt a zenéhez; később a
báróné bőkezüségéből Budapestre jutott. Ott tanulta ki alaposan a
zeneművészetet. Már tizennégy éves korában hangversenyekben lépett fel.
A kik hallották, azt mondták, hogy hét országra szóló művész lesz egykor
belőle.

Az kellett volna neki csak, hogy külföldre kimenjen s ott tökéletesítse
magát.

Hanem aztán csak itt ragadt. Megházasodott fiatalon, elvette a nevelő
apjának a leányát, Citerát.

Barkó Pali arcza valódi fizionómiai talány volt, vonásaiban és egész
kifejezésében egy barna Krisztus-fő; olyan buskomoly, mint a kinek a
homlokára van irva, hogy ő szenvedni, türni született. Szép metszésü
ajkai körülfolyva göndör bajuszszal és két ágra váló szakállal, finom,
hajlott orra, sürü egyenes szemöldei, nagy dióbarna mély tüzü szemei s
kétfelől leomló aczélfényü langos haja. Termete karcsu volt, de izmos,
csak jártában lehetett észrevenni valami kevés biczczentést, de az is
egész előkelő negédet kölcsönzött neki. Nem volt benne semmi
affektánczia.

A felesége ellenben tökéletes czigány szépség volt, indus karcsuságu
bajadértermettel, keze lába finom vékony, arcza tojásdad, bronczczal
zománczozott olajbarna, mély inkarnát pirral, mely szerelemgödröcskéket
vesz körül, a haja pedig az az aranyos barna, a minő az ázsiai
oroszlánnak a sörénye. Abból különben csak a hunczutkája látszik, a
többit takarja a piros selyemkendő s hozzá kökénysötét kék szemek, a
miket a hosszu fekete pillák félig eltakarnak. Egész tekintetében,
minden mozdulatában az eltanulhatatlan czigányos dévajság.

A szekretárius úr akarta mutatni az uraságát. Czigány volt az
ügyesbajos. Megtöltötte a csibukját s rágyujtott a kandallónál s aztán
pöfékelve ült le az iróasztalához.

– Nohát, Barkó Palya! Mi dologban jársz itt?

– Kérem alázattal méltóságos szekretárius urat, utazni akarok külföldre.

– Külföldre? Ohó! Ez gyanus dolog! Az emigráczióhoz talán?

– Nem, méltóságos úr. Muzsikálni megyek.

– Értem. Itthon nem szabad a Rákóczit huzni, úgy-e? Olyan helyre
igyekezel, a hol szabad lesz.

– Alig hinném. Oroszországba vagyok meghiva, Szentpétervárra. Maga
Konstantin nagyherczeg hitt meg, a kinek már itt jártában többször
muzsikáltam.

– Hohó fráter! Ekkorát még egy czigánynak sem szabad hazudni.

Barkó Pali e goromba szóra nagy nyugodtan huzta elő zsebéből iratait.

– Itt van az igazságom. Bécsből küldték. A külügyminiszterium által
kiállított utlevél az orosz nagykövet által láttamozva. Ugyanazon
nagykövet által hitelesített másolata a nagyherczeg megbizásának. Ez
pedig itt az orosz impreszárió szerződése három havi idényre.

Simon báró végig nézte az iratokat fejcsóválva.

– Hm! S ez a mese mind igaz! Mire nem viszi egy czigány egy hegedüvel!
De hát akkor minek jösz hozzánk ha már megkaptad Bécsből az utleveled?

– Mert a feleségem is velem akar jönni s annak a nevét és
személyleirását itt kell beleirni az utlevelembe, a hol született.

– Ah! A kis Citerácska is vele akar menni az urával? Ugyan hová gondolsz
te Palkó? Asszonyt vinni olyan hosszú utra! Hagyd itthon! Ne busulj,
majd gondját viseljük.

Ez a szó a menyecskének is feloldotta a nyelvét.

– De köszönöm alásan a gondviselést. Már csak úgy illik az, hogy a merre
az uram jár, én is arra járjak. Mindig azt hallottam, hogy ha a férj meg
a feleség különválva élnek, az egyiket elkapja az ördög.

– Még én előttem senki sem tett panaszt az ördög ellen.

– Nem ám, mert tudja, hogy egyik varju nem vájja ki a másik szemét.

– Ejh, de hegyes nyelvecskéd van Cziterácska.

– Hát a milyen a mosdó, olyan a törülköző.

– No hát állj ide elém, hadd irjam be a személyleirásodat az urad
útlevelébe. Vedd le a kendőt a fejedről, hadd látom a hajad.

Citerának le kellett venni a piros kendőt a fejéről.

Simon nem állhatta meg, hogy meg ne simogassa a haját.

– No no! meg ne tépászsza.

Simon beirta az útlevélbe: «haja rőtbarna, sürű, göndör, elől
hunczutkákba csavarva».

– Nyisd fel szemedet és nézz rám.

«Szemei sötétkékek, nagyok, tüzesek, szemöldökei vékonyak, félhold
alakuak. Arcza tojásdad, arczszíne aranyosbarna, piros zománczczal.»

Itt egy ütést kapott a kezére.

– Azért nem szükség azt megcsipni.

Simon tovább folytatta az oculátát.

«Szája korallpiros, fogsora ép, fehér.»

– Mutasd a kezedet!

«Kezei finomak, keskenyek.»

– Nem kell azért úgy megszorongatni.

Még tovább is irt.

«Termete karcsu. Két araszszal átérhető.»

– No azt ne irja bele! Ne irja bele!

– Miért?

Az asszony még pirosabb lett e szóra.

– Hát csak azért, hogy no…

«Lábai?»

Ekkor meg aztán egyszerre leguggolt, hogy a viganója elrejtse a lábait.

– Ahhoz meg már senkinek semmi köze.

A sekretárius úr nagyot nevetett. Szép asszonyok előtt félre kell tenni
a hivatalos méltóságot.

(«Oh milyen áldott jó ember! Milyen nyájas hozzánk!» rebegé Manga a
bárónőhöz fordulva.)

– No ez meg van. Mondá Simon. De hát ezért nekem fizetség jár.

– Hát mit fizetünk?

– Egy csókot.

Akár kettőt, mondá nevetve a menyecske.

Simon azután szaván akarta fogni, de Czitera kisiklott az ölelése alól s
a napát tolta előre.

– Anyámasszonynál áll a kasszám. Anyuskám, a méltsás urnak két csók jár
az útlevélért.

A vén asszony arcza gyönyörteljes mosolyra derült, azt hitte, igazán úgy
van.

– Eredj banya a pokolba! szólt Simon mérgesen. Megállj te kis
boszorkány! Elteszem az adósságodat. Majd lesz ennek nagy kamatja.

Pali közbelépett.

– Félre asszonyok! Én tudom, mi a taksa.

S azzal leszámlált három ezüst huszast a méltóságos urnak az asztalára.
Ennyi dukál egy útlevélért. Urasan viselte magát.

Simon mégis csak fenn akarta tartani a suprematiáját.

– No hát Barkó Palya. Kezedben a passzus. Mehetsz vele Muszkaországba.
Hanem aztán becsületesen viseld magadat, azt mondom! Ne garázdálkodjál!
Bele ne keveredjél valami rossz társaságba, mert Szibériába kerülsz!

– Azon leszek, hogy becsületet valljak.

– Úgy vigyázz, hogy vason ne jőjj vissza.

– Köszönöm a kegyes figyelmeztetést.

– Most várjatok még. Nem lehet még elszaladni. Elébb be kell vezetnem a
dolgotokat a protokollumba.

Azzal az álló iróasztalhoz ment, mely festetlen fenyőfából volt, az alsó
rekeszei nagy könyvekkel megrakva; a támlányán hevert egy rubrikás könyv
kitárva.

Pali azt hitte, hogy utána kell mennie.

Simon ráförmedt:

– Ne hágj a sarkamra! Maradj ott, a hol állsz. Nem vályogvető ez, se nem
taposó malom.

A czigány hátra huzódott, a titkár úgy tett, mintha irna.

Az alatt halkan hátraszólt:

«Manga!»

A czigánynő örvendezve sietett hozzá:

– Parancsolj te drága uraság!

Simon elővette azt a rózsaszínű levélkét s odasugott a nőnek:

– Ezt a levelet dugd a kendőd alá s aztán vidd el a színházba, add át
annak, a kinek szól. A bárónénak ne szólj felőle semmit.

A czigánynő átvette a levelet s elrejté azt a keblébe.

– Be van irva a számotok, most már mehettek. Mondá Simon, átadva az
útlevelet a zenésznek.

Pali átvette az irást s azzal odalépett a bárónéhoz.

– Köszönöm a kegyes közbenjárást, grófnő, Isten áldja meg érte.

S tiszteletteljesen kezet csókolt az úrnőnek.

Anna pedig rátette a kezét a fiú fejére. (Nevelt gyermeke volt.)

– Isten vezéreljen az utadon, jó Pali.

Manga szemei kidülledve bámultak e jelenetre.

Egészen elképedt. Mintha valamit nézne, a mit rajta kivül senki sem lát.
Magában motyogott: «Hát már ennek a fiúnak ki sugta azt meg, hogy annak
az asszonynak megcsókolja a kezét? Hát annak az asszonynak ki mondta,
hogy a fejére tegye a kezét és megáldja? Látott volna valamit a «Devla
szeme» odafenn?»

– Menjünk édes anyám! hangzott Pali lágy, melancholikus szava.

Manga felrezzent, mint a kit álmából riasztottak fel. Visszafordult,
Simon bárót találta a háta mögött. «Édes fiam!» rebegé.

– Be vagy te pálinkázva? vén majom! Rivallt rá a méltóságos úr.

Ekkor tért eszére az asszony.

– Bocsánat! Elkáprázott a szemem.

A mint a czigánycsalád eltávozott, Simon bárónak az arcza ismét
visszanyerte előbbi apathicus kifejezését.

Tudta éreztetni mindenkivel, hogy ő neki hatalmában áll kellemetlennek
lenni; különösen az anyjával.

– Nos? Hát elég tejtestvérileg bántam a védenczeddel? Mondá a bárónénak.
Kegyenczed no! Mikor kis kölykek voltunk is, azt beczézted jobban.

– Megköszönöm a készségedet.

– És ezzel vége az audencziának?

– Még nincs, fiam. Mikor beléptem a szobádba, épen egy levélkét
borítékoztál be. A rózsaszinű papir sejteti a levél tartalmát.

– Ejh de éles tekinteted van. Kitaláltad.

– S abból, hogy te véletlen belépésem fölött olyan nagy indulatba
jöttél, azt is kitaláltam, hogy az a levél kinek van irva.

– Kitalálhattad. Arankának.

– Te szerelmes vagy e nőbe?

– Azt nem tudom; hanem nőül fogom venni.

– Az én beleegyezésem nélkül?

Simon báró cynikus phlegmával ült le a karszékébe az anya előtt, a kit
állni hagyott s elkezdte a körmeit csinosítani; aztán meg a két zsebébe
mélyeszté kezeit s csak úgy beszélt ki a vatermörderei közül.

– Kedves mamám! Ha te Bárdy grófnő volnál, és én fiad, egy Bárdy gróf,
akkor a te áldásod, vagy átkod sulyt vetne a latban. De te most özvegy
Lenke báróné vagy s Lenke Simonra nézve anyai beleegyezésed vagy
tiltakozásod pusztán akadémiai diskusszió.

A báróné megtörten beszélt fiához.

– Soha sem voltam terhedre szemrehányásaimmal. Néma türelem volt
irányodban egész életem. Se neked, se másnak nem mondtam el soha, hogyha
valami fájt, pedig te én nekem arra bőséges okot adtál. Azért én nem
szüntelek meg téged szeretni. Fiam! Édes fiam! Nem állhatom meg, hogy
meg ne ragadjam a kezedet, mikor az örvény szélén látlak járni. Tudod
te, hogy ki az a nő?

Erre dölyfösen ugrott fel a székéből Simon.

– Grófnő! megtiltom önnek és bárkinek is a világon, hogy azt a nőt
előttem ócsárolja.

A grófnő szelid lemondással beszélt.

– Egy szót sem fogok felőle szólni. De annyit mondok te neked, fiam,
hogy a mely órában te azt a nőt mint feleségedet e házba behozod, én
abban az órában elhagyom ezt a házat s visszavonulok falusi magányomba.

– Azt pedig nagyon okosan fogod tenni. Ott igen jó lesz laknod. Itt a
székvárosban te csak galibát csinálsz. A mit a férfiak meg nem tehetnek,
azt a szerepet mostan elvállaltátok ti asszonyok. Ha azok nem
demonstrálhatnak, ti demonstráltok.

– Hogyan?

– Hát ez az öltözet, melyet viselsz, ez a kékre festett «honi» karton
ruha nem demonstráczió-e? A kalikót a magyar mágnásnők rendes divatja?
Ti ezzel a nemzeti velleitásokat ébresztgetitek.

– Hát az bűn? A saját nemzetünk iránti vonzalom?

– Hóbort! Hát az a mindenféle nagy hangzású nőegylet, mely szép szin
alatt összejöveteleket tart, gyülésezik, spicsel, határozatokat hoz,
pénzt gyűjt és osztogat, hiveket toborz, mind annak nem te vagy-e a főfő
megindítója, vezetője?

– Hát a betegek ápolása, a kisdedek megóvása, és a nyomor enyhítése…

– Hóbort! S nagyon jól fogsz tenni magaddal s velem, ha abba hagyod.

Simon báró olyan önérzettel beszélt, mintha ő egymaga verte volna le az
egész forradalmat.

Anna mélyen el volt keseredve.

– Akkor, édes fiam, úgy elválnak az utaink egymástól, hogy soha össze
nem találkozunk többé. Tégy a mit akarsz. Az én átkom nem fog téged érni
soha. Hanem az az áldás, a mit az oltár előtt adnak rád, a mikor le
fogsz térdepelni kéz kézben azzal a nővel: az lesz a te átkod. Isten
irgalma legyen veled.

Anna megfordult s csendesen távozott a szobája felé. Még egyszer megállt
az ajtóban és visszafordult. Összekulcsolta a kezeit. Az igaz fájdalom
hangján kiálta föl:

– Fiam! Édes fiam! Esdeklek hozzád.

– Hajthatlan vagyok. Rikácsolá az, karjait összefonva a mellén s úgy
állt ebben a törhetlen jellemű stereotyp poziturában, míg a báróné be
nem tette maga után az ajtót. Vasból vagyok.




IV. FEJEZET.  A MEGYEFŐNÖK.

Hanem aztán egyszerre megszünt vasból lenni, a mint a középső ajtó
megnyilt. Pedig csak egy öt láb magas emberke lépett a szobába.

Az volt a megyefőnök.

Lebegut Ottokár három év óta volt már e nevezetes Bezirknek a főnöke.
Abban külömbözött a többitől, hogy szeretett alkalmazkodni az itteni
lakossághoz és szokásokhoz. A magyar nyelvet is elsajátítá, s azt minden
alkalommal használta; hibás kiejtéssel, de helyes syntaxissal.

Kedélyes kicsi emberke volt. Gömbölyű arcza, piros ábrázatja, hirtelen
szőke haja hegyes üstökbe csavarintva, kurta kis bajusza, mely nem ért a
száj szögletéig, s ahhoz kifli forma pofaszakáll incselkedett az arcza
közepén. Tisztességes hosszú tubákszin kabátot viselt, s annak a
gomblyukában veres érdemrend-szalagot.

– Jó reggelt! jó reggelt! Mondá beköszöntve.

E varázshangra a törhetlen vasember egyszerre kétrétt görnyedt.

– Ah, méltóságos megyefőnök úr! Milyen kiváló szerencse! Ezer bocsánat,
hogy ilyen negligeéeben talál. Azonnal, azonnal!

S nagy sietve kapkodva veté le a bársony hálókabátot s rántá fel a
fekete salonrokkot, nem mulasztva el folyvást hajlongni, bókolni.

A megyefőnök úr pedig azzal volt elfoglalva, hogy erősen szitt egy
szivart, mely nem akart a hatóságnak engedelmeskedni.

– Kialudt, kialudt. Szivhatom, szivhatom. Nem szelel, nem szelel.

A megyefőnök úrnak az a szokása volt, hogy a szavakat gyakran
megduplázva ejté, a mi külömben nem kellemetlen. Az operában gyakran
halljuk ezt. Ő maga természetesen nem vette ezt észre.

Simon báró készséggel futott a gyufatartóhoz s sietett tüzet gyujtani s
azzal a főnök úr szivarját működésbe hozni.

De biz az tovább is megmaradt a passziv ellentállásnál.

– Átkozott szivar! Úgy hivják, hogy dragaderos, dragaderos. Eleinte azt
hittem, hogy spanyol szó spanyol szó, mikor aztán magyarul megtanultam,
megtanultam, akkor megtudtam, hogy magyarul van; azt teszi, hogy «drága,
de rossz; drága de rossz!»

– Szolgálhatok? Talán ez jobb lesz? Kinálkozék Simon báró, az iróasztala
kis fiókjából elővéve egy világos pettyes szivart. Mindjárt gyufával is
szolgált.

Lebegut Ottokár úr elvette az ajándék szivart, a magáét kioltá s a
zsebébe tette, aztán kerekre nyilt szemekkel megnézte a kapottat,
meggyujtotta, egyet huzott belőle, a füstöt kifujta, azután a tenyerével
az arcza felé vissza terelte, ajkait gömbölyűre csücsöríté s egy ravasz
oldalpillantást vetve Simon báró felé, fejcsóválva mondá:

– Ej, ej, ej, ej, ej, ej! Csempészett szivar? Csempészett szivar?

– Konfiskált szivar. Igazítá helyre a balvéleményt Simon.

– Nagyon jó, nagyon jó. Ezután minden reggel idejövök kollaudálni,
kollaudálni.

– Legyen szerencsém, legyen szerencsém.

Már Simon báró is duplázta a szót. Lehet, hogy ragad önkénytelen ez a
beszédmodor, de az is feltehető, hogy csupa kedvkeresésből tette.

A főnök urnak nagyon derült kedve volt. Valami adoma furta az oldalát, a
mihez embert keresett.

– Nagyon nevetnem kell, nevetnem kell ezeken az idegeneken, idegeneken,
a kik még nem tudnak a nép nyelvén, a nép nyelvén. Az a cseh
járásbiró,[3] a Mikuláj, a minap egy kriminalitásban inkvirál, inkvirál.
Kérdezi a delinkvenstől, delinkvenstől, ki volt még ott rajta kívül? Azt
mondja, nem volt ott más, csak a komondor, csak a komondor. Azt mondja
erre a Mikuláj, a Mikuláj: «Komondor lépjen be! Komondor lépjen be!»
Hahaha! Azt hitte a Mikuláj: valami «komandőr».

Simon báró is erőltette a nevetést. Ostobaság volt. De ha a főnök úr
anekdotázik, akkor muszáj nevetni.

– Igazán nevetni való! nevetni való.

A főnök úr nagyot nézett rá s elkomolyodott. Gondolta magában, de furcsa
szokása van ennek a szekretáriusnak: minden szót kétszer mond el,
kétszer mond el.

Rátért a tárgyra.

– Hát ezuttal a feleségem küldött, a feleségem küldött, a báró urhoz.
Még nem tetszett vele beszélni. Nem is lehet, nem is lehet. Áldott
teremtés, áldott teremtés. Süket és néma, süket és néma. Hanem igen jól
tudja készíteni a Nudlpflanzlt, a Nudlpflanzlt. S ez az én Leibspeisom,
az én Leibspeisom.

– Én is imádom.

– Ma az lesz ebédre. És ebéd után a feleségemmel Langepuffpartie.

– Az nekem passzióm.

Igazán jó fiú ez a bárócska!

– Szabad refarálnom a beadványokról?

– Ráérünk, ráérünk! Monda a főnök. Nem kell sietni! Ez a regula. Inkább
még én is hoztam egy irást, a mivel tudom, hogy meg fogom örvendeztetni
kedves barátocskám.

«Kedves barátocskám!» mondá magában Simon báró. Ez bizonyosan
előléptetésem.

– Oh kérem! Mindig hálásan emlékezem pártfogó kegyességére a méltóságos
urnak.

A megyefőnök kigombolta a kabátját s előhuzott a zsebéből egy
paksamétát.

– Kellemetlen história! Nagyon kellemetlen. A báró úr bátyja, gróf Bárdy
Zoltán, valami nagyon kompromittáló levelet irt külföldre, külföldre,
kompromittáló levelet. A titkos megbizottja, a kire a levelet bizta,
átadta azt nékünk. Itt van az akta: a species facti. Ennek az alapján én
nekem gróf Bárdy Zoltánt rögtön el kellene fogatni, elfogatni,
haditörvényszék elé állíttatni. Tíz évi sánczfogság és birtokvesztés
lenne jutalma, lenne jutalma. Én azonban, tekintve a rokonságot; a báró
úr testvére, testvére, mondok, ne csináljunk belőle lármát, belőle
lármát. Mai világban sok a delátor, sok a delátor. Csunya egy fajzat!
Simitsuk el a dolgot, simitsuk el a dolgot. Fogja barátocskám ezt az
irást. Vegye elő négy szem között az urabátyját. Vigyázzon magára, meg
ne üsse a lábát, üsse a lábát! Az egész levelet aztán dobja a tűzbe,
dobja a tűzbe. Nem kell protokollumba vezetni. Szeretem a békességet.
Igazság helyett kegyelmet, kegyelmet. Ez az én elvem, az elvem.

Simon báró fanyar képet csinált az egész dologhoz. Jobb szerette volna,
ha a főnök az előléptetési decretumát huzta volna elő a zsebéből.
Beletekintett az átadott irásba s átfutott rajta.

– Fölöttébb lekötelez méltóságod ezzel a nagy grácziájával. Bátyámuram
igazán nagy bajba keverhette volna magát ezzel a levéllel. Az amerikai
dollárjegyekről van benne szó. Flagrans perduellió! Én azonban, mint
afféle subalternus hivatalnok, nem tehetem azt a saját hajlandóságomból,
hogy egy ilyen kezembe akadt ügyiratot, csupa testvéri szeretetből, a
rendes útjáról félretérítsek; hanem ha méltóságod kegyeskedik ide az
akta szögletére ráirni ezzel a kék plajbászszal, hogy «supprimatur».
Legalább ha megmutatom a gróf urnak, majd az is abbahagyja az
élczelődést az új hivatalnokokra.

– Hagyja el! A kik élczelnek, jó emberek, jó emberek. Voltam én már
olyanok között is, a kik szembe hizelkednek, hátul leszurkálnak, hátul
leszurkálnak.

S azzal egész jóhiszeműleg ráirta az ügyirat hátára a maga ismeretes
hátradülő irásjegyeivel a hivatalos «supprimatur»-t (Elfojtandó).

E mellett teljes tudatával birva annak a jó szolgálatnak, a mit e
discrét eljárásával tett a báró családja grófi ágának, még egyszer
igénybe vette azt a szivarrejtő fiókot egy pettyegetett havanna erejéig.

Régi közmondás, hogy «apró ajándékok tartják fenn a jóbarátságot».




V. FEJEZET.  BÁRDY ZOLTÁN.

Megint nyilt a középső ajtó s bejelentetlenül lépett be valaki.

(Ilyen baj az, ha az irodaszolga ex abruptó mondja fel a szolgálatot.)

A belépő azonban, a mint észrevette a megyefőnököt, vissza akart
huzódni.

– Ezer bocsánat! Nem tudtam, hogy a megyefőnök úr itt van. Senki sincs
az előszobában.

– Csak az én kalucsniaim. Tessék bejönni. Kiálta eléje a főnök. Nincs
semmi titkos dolgunk, titkos dolgunk. Lupus in fabula, lupus in fabula.
Épen gróf Bárdy úrról beszéltünk.

Bárdy Zoltán gróf mostoha testvére volt Lenke Simon bárónak.

Két ellentétesebb alakot alig lehetne képzelni.

Zoltán athletai termete, mely közel egy öles lehetett, teljes
összhangban volt szelid férfias arczával. Határozott, egyforma jellemre
valló vonásai voltak, nyugodt tekintete, sötétszőke haja és szakálla. Az
egész arcznak nagy hasonlatossága volt az anyjáéhoz. Európai öltözetet
viselt, minden különlegesség nélkül. Daczára annak, hogy olyan kurucz
hirben állt, nem volt se veres nyakravalója, se halálfej melltűje.

– Rólam méltóztattak beszélni? kérdé csodálkozva. Hogyan ért ez a
szerencse?

Lebegut Ottokár megkinálta a grófot a szivartárczájával.

– Szabad szolgálnom egy szivarral, egy szivarral?

– Köszönöm. Én nem szivarozom.

– No hát erről beszéltünk, erről beszéltünk. Hogy a gróf úr, a mióta a
trafikát behozták, a trafikát behozták, nem dohányzik többet. Én bámulom
Mucius Scaevolát, Mucius Scaevolát; de jobban bámulom azt a magyart, ki
a tyrannismus boszujára lemond a dohányzásról, lemond a dohányzásról.

– Hát már én ilyen vagyok.

– Magukra hagyom önöket uraim, uraim.

Azzal felszedte az esernyőjét, kalapját a megyefőnök és távozni készült.
Látszott az arczán, hogy szeretne is kezet nyujtani a grófnak, de fél is
tőle. Ez karakán ficzkó! Mindenki tudja róla, hogy mikor Bécsben
találkozott egy ünnepélyen a mindenható miniszterrel, ki hajdan ügyvédje
volt, azzal szólítá meg: «nun lieber Doktor (!), was haben Sie neues
vor?»

Zoltán gróf azonban észrevette a tétovázást s őszinte nyájassággal
nyujtá a távozni készülő elé a kezét.

A mit aztán Lebegut egész elérzékenyülten fogadott, mind a két kézzel
megszorongatva s háromszor is megrázva.

– Gróf úr! Gróf úr! Csak annyit mondok, csak annyit mondok…

Azzal kiment az ajtón, az előszobában kiabálva:

– János! Johann! A kalucsniaim.

De biz ott se János, se Johann nem jött elő, magának kellett felhuzni a
sárellenző telekes-bocskorait.

– Jó napot öcsém. Monda Zoltán, egy karszékbe leereszkedve.

Simon nem hagyhatta észrevétel nélkül, hogy «de nagyon megszorongattad a
kezét a megyefőnöknek».

– Ez egy becsületes idegen hivatalnok, a ki a kötelességét teljesiti.

– Az «idegen» szó nekem volt apostrofálva?

– Semmi vonatkozás nem volt benne. Én most te hozzád egy igen kényes és
bizalmas ügyben jövök s mint testvér testvérhez akarok veled beszélni.

Simon féloldalt sandított Zoltánra.

– Azt előre is kijelentem, hogy ha Arankáról akarsz beszélni, én veszem
a kalapomat s itt hagylak egyedül a szobámban.

– Egy szót sem fogok szólni a «te» Arankádról. Hanem elmondom neked a
saját életem tragikomediáját, a miben senki sem lesz nevetségessé, csak
én magam. Hogy megtudjam róla a véleményedet. Ezt megengeded, úgy-e? Te
olyan higgadt, komoly férfiu vagy, hogy bölcs itéletet mondhatsz az én
hebehurgyaságom fölött.

– Hallgatok rá.

– Mikor én olyan idős voltam, mint te most, én is halálig szerelmes
voltam. Ugy látszik, hogy mind a ketten «aus dem Geschlechte Azra»
vagyunk, a kik meghalnak, ha szeretnek. (Lásd Heine.) Ideálszépség volt,
márványból kifaragva sem láttam soha mássát.

– Hát márványnak is láttad?

– De eleven márványnak! És a mellett szellemes, csupa bűbáj, szikrázó
elmésség, ha rá jött a kedve, szilaj volt, mint egy menád; ha meg a
mélaság szállta meg, tul emelkedett a földön s magával vitt. Azt csinált
belőlem, a mit akart. Szentföldre vándorló zarándokot, vagy Fra
Diavolót. S úgy tapasztaltam, hogy ő is szenvedélyesen szeret engem.

– Nem tetted próbára?

– Dehogy nem. Mind fényesen kiállta. Ez tartott két évig. Paradicsomi
élet volt. Ki is vettem a jussomat a gyönyörből ez alatt az egész
életre; úgy, hogy utóbbra semmi sem maradt. Te akkoriban külföldi
egyetemen voltál, minderről nem tudsz semmit. Mi örök hűséget esküdtünk
egymásnak s én megfogadtam az imádottamnak, hogy a mint nagykoruvá
leszek, azonnal nőül fogom venni. Addig is elláttam minden kényelemmel
és pompával s a miatt csináltam annyi adósságot, hogy a mama nyilvános
tiltakozást bocsátott közre a megzabolázásom végett.

– Anyánk haragudott e viszonyért?

– No de mennyire! Fenyegetőzött, hogy elhagyja a házat, ha akarata
ellenére ide hozom a mátkámat. Meg is átkozott, ha jól tudom.

– Veled is így bánt?

– Természetesen. Csakhogy én rászolgáltam, mert én korhely, garázda,
tékozló fiu voltam, nem ilyen józan, szorgalmas, munkás ifju, mint te.
Hát persze ezek a mamák azt szeretnék, ha az ember valami szükmellü,
vérszegény, klastromban nevelt imádkozó bábot hozna nekik a házhoz, a ki
fölött szuverén jogaikat gyakorolhatnák! Haha!

Simonnak egészen inye szerint volt ez a beszéd! Ő is tódított rajta,
nevetve.

– És a kinek legalább három ezer hold várandósága van s hét őse
apa-anyai ágon. Haha!

– Hanem én hát ebben a tárgyban nem hagytam a fejemmel beszélni;
megmondtam magyarán a grófnőnek, hogy ha nem tetszik neki a nő, a kit
feleségül veszek, visszavonulhat a falusi kastélyába s ott uralkodhatik
minden élők fölött.

– No úgy-e? Kapott rajta Simon.

– Az volt hozzá a végszavam, hogy «hajthatatlan vagyok!»

Simonnak tágult a keble. Vannak közös családi tulajdonságok. «Erély a
mamával szemben.»

– Mielőtt azonban a nagykoruságomat elértem volna, kiütött az országban
az a szerencsétlen mozgalom, melybe aztán magam is belekeveredtem.

– Nem tudtál külföldre menni?

– Nem tudom én azt megmondani, mi volt? Valami szent düh, valami
járvány, a mi az embert meglepte. Felcsaptam huszárnak. Tetszett az a
nyalka egyenruha, aztán meg a könnyelmü tábori élet, a veszélylyel járó
izgalom, kalandos csatározások, strapácziák utáni dinomdánom. Egy néhány
derék ütközetben is részt vettem. Tudod, ez a legélvezetesebb neme a
sportnak. Félig medvevadászat, félig akadályverseny, a mellett párbaj en
masse.

– Egyikhez sincs kedvem.

– Mikor aztán vége volt a hajczihőnek, akkor besoroztak a császári
seregbe, elvittek Lombardiába, megismertem a szép Olaszországot, ingyen,
a császár kenyerén.

– Hát a mátkád?

– No hisz arról akarok beszélni. Ez alatt folyvást levelezésben álltam
az én jegyesemmel. Leveleink áradoznak a szerelemtől s annak minden édes
fájdalmaitól. Mikor aztán megkaptam az obsitomat, vágtattam a szenvedély
tüzes szekerén haza a mi városunkba. Itt aztán nagy bámulatomra
értesültem róla, hogy az én ideálom réges-régen, rögtön a harcz
bevégezte után, az uj rend beálltával, a legbensőbb baráti viszonyba
lépett azzal az emberrel, a kit én a világon legjobban gyülölök s a ki
olyan magasan áll fölöttem, hogy megtorlást nem vehetek rajta. S ez a
szirén ez egész idő alatt folyvást irta hozzám a szenvedélytől lángoló
leveleket, sőt a miniatür arczképét is megküldte, a legeszményibb
jelmezben. A levelei mind itt vannak ebben a tárczában, az arczképe a
tárcza borítékán. Most adj nekem tanácsot, öcsém, mit tegyek én ezzel a
nővel?

Ezzel odanyujtá a zsebéből kivett tárczát Simonnak.

Ilyen lehet a viperacsipés hatása, mint mikor Simon azt az arczképet
meglátta.

– Ez Aranka!

– Én nem mondtam ki a nevét, szólt a gróf hidegvérrel,

– Miért adtad ezt a tárczát a kezembe?

– A tárcza le van pecsételve. Egészen rád van hagyva, hogy fölbontsd-e,
vagy fölbontatlanul hagyd? Ha akarod, megismered a tartalmát, ha nem
akarod, tárczástul, arczképestül a tüzbe dobod.

– Ez szép kelepcze volt tőled!

– Őszintén megmondtam, hogy én csak a saját tragikomédiámról fogok
beszélni, ha akarsz, okulsz rajta, ha nem akarsz, nem okulsz.

Simon végig járt a szobában s azután karjait összefonva a mellén,
odaállt a bátyja elé.

– Mondd meg, miért akarjátok ti a grófnővel együtt, minden kigondolható
furfanggal utját állani az én házasságomnak Arankával?

– Megmondom öcsém. Nem foglalok el holmi erkölcsprédikátori pulpitust.
Én a szerelemben nem ismerem a különbséget az erény és a bün között. Mi
férfiak annyiszor elbukunk ebben, hogy semmi jogunk sincs a nők fölött
törvényszéket ülni. A szívnek mindig igazsága van.

– Hát akkor mi bajod velem?

– De ennek a hölgynek nincs szíve. Ennek minden izében hideg kiszámító
ész lakik. Nincs szenvedélye; csak tervei vannak. Téged azért választott
ki jövendőbelijének, hogy elfogadható állást szerezzen magának a
világban. Ezt az állást azután ő majd más összeköttetéseinél fogva
folyvást magasabbra fogja emelni. Téged tolni fog egyik rangfokról a
másikra, csak azért, hogy önmagát emelje fölfelé.

Simon báró most már egészen visszanyerte nyugodtságát.

– Hát a mit most elmondtál, ez az én programmom. Rémképet akartál elém
festeni s eltaláltad az én prospektusomat. Apám után szegény vagyok,
anyám az első férje utáni özvegyi jogon élvezi a birtokát, a míg él.
Nekem az eszem után kell megélnem. Katona nem lehetek, mert ahhoz
hiányzik a személyes bátorság nálam. Ideges vagyok. Vagy nem tudom mi
lelt? Nincs a véremben a vitézkedés. Állami szolgálatba kell állnom. Ez
most gyülöletes dolog. A patrioták nem akarnak állami hivatalba lépni.
És így előttem egy üres pálya nyilik meg, melyen kevés a versenytárs s a
hol azzal a szerény tehetséggel és tanulmánnyal is mehetek előre, a mi
nekem jutott. De én gyorsan akarok előre haladni. Nem kérdezem, kinek a
keze az, a ki emelkedni segít? Ha asszonykéz, annál jobb. Akár merre
nézek, azt látom, hogy a patriotáskodás, az ábrándkergetés minden nemesi
családot tönkre tesz. Próbáljuk meg az ellenkező utat, hátha a hűség, a
szolgálatkészség jobban czélhoz vezet? Anyám azért ellenzi Arankával
kötendő házasságomat, mert a hölgy szegény; te felvilágosítottál róla,
hogy Arankának «hozománya» van!

Zoltán felállt és megfogta Simonnak a kezét.

– Még egy szót öcsém. Ez lesz az utolsó. Nem beszélek semmi nőről
többet. Mi mostoha testvérek vagyunk. Csak anyánk ugyanaz. A te atyád
derék tábornok volt, de vagyontalan. Az én apám szép ősi birtokot
hagyott rám. Van kényelmes kastélyom jól felszerelt birtokkal. Ennek a
jövedelme mind a kettőnket uri módon eltart. Jőjj oda velem. Hagyjuk itt
a várost. Menjünk gazdálkodni. Én megosztom veled a jövedelmemet.
Házasodni sohasem fogok, elég tanulmányom volt eddig a nők világából. Ha
meghalok, egész vagyonom te rád száll. Azt mondád: gyorsan akarsz
emelkedni. No hát én egyszerre urrá emellek. Azt mondád: nem kérded,
kinek a keze segít előre? elfogadod. No hát itt a testvéred keze!
Elfogadod?

Simon indulatosan rántotta ki a kezét Zoltán kezéből. Cholerikus
félnevető hangon beszélt.

– Más szóval: én hagyjak itt most minden munkát, rangot, hivatást?
Menjek ki az erdőre bus magyarnak? Kergessek nyulat, őzet? Neveljek
agarat, kopót? Tanítsak csikót hámba, nyereg alá? Szaladjak az oláh
fáták katrinczái után? Tagadjam el, hogy irni-olvasni tudok; mindenre
mondjam azt, hogy «niksz tájts!» Üssem a filkót a vad czimborákkal
napestig robotban s szidjam a németet, mikor nem hallja? Igyam le magam
a pajtások kedveért félholtra, s mikor józan vagyok, építsem a
fellegvárakat a jég hátára s várjam a külföldi messiást, a ki a régi
szabadságot ezüst tálczán, megsülve, elénk hozza? Addig is énekeljem a
szózatot, meg a «dárum madárum» nótát? Mondjak toasztokat, a mik a
félvilágnak hadat izennek. S azzal fussak a berekbe, ha egy zsandár
sisakját megpillantom? Hisz ettől én megőrülök!

Zoltán lecsüggeszté a fejét, de még nem adta fel a sakkjátszmát.

– Hát sok igazat mondtál, bruder, a magad szempontjából. Te arról nem
tehetsz, hogy hazáról, nemzetről nincsen fogalmad. Külföldön nevelkedtél
gyermekkorod óta. A mi fájdalmainkat nem érzed s én azokat beléd nem
olthatom. Magas ambiczióid vannak, legyenek. Munkád, eszed után akarsz
megélni. Helyeslem. De akkor térj át a helyes utra. Te iskolai
tanulmányaidat nem fejezted be. Diplomád sincs. Eredj hát vissza az
egyetemre s szerezd meg a doktori kalapot. A «doktor» czím külömb az
excellencziásnál. Légy jogtudós. Ne maradj itt ebben a kis szük hazában.
Települj le Bécsben. Lesz hired, állásod, jövedelmed. A míg kell,
pénztáram nyitva áll előtted. Ha ágens fogsz lenni, megszerzem számodra
valamennyi ismerősöm megbizását. Vagy válaszsz bármi életpályát: légy
orvos, mérnök, építész. Légy uzsorás! Csak ne légy a mi üldözőnk! Ne
légy a mi elnyomóink kezében vak eszköz! Ha az idegen sujt bennünket a
korbácscsal, egyszer fáj, elfelejtjük; de ha a vérünkből való vér
kezében van a korbács, annak az ütése éget és el nem mulik soha! Hadd
vegyem ki ezt a kezedből, öcsém.

Meleg hangon mondott meleg szavak voltak! De hát az amfibiumoknak az a
sajátságuk, hogy ha szerelmeskednek is, ha dühbe jönnek is, azért a
vérük csak hideg marad. (Talán ez a fekete vér?)

Simon a tükör elé állt a haját helyreigazítani. Azután eszébe jutott,
hogy a zsebórája nincs felhuzva, azt felhuzta. Csak azután reflektált a
mondottakra.

– Kedves Zoltán! Nem tudom, hogy a nagylelküségedet bámuljam-e inkább,
vagy a könnyüvérüségedet? Képesnek hiszlek rá, hogy a mi szót most olyan
könnyen odavetettél, azt meg is fogod tartani. Ámde én óvatosabb vagyok
a szavam lekötésében. Igaz, hogy te most egyike vagy az első
nagybirtokosoknak a koronaországban; de egy meggondolatlan lépés egy óra
alatt megfoszthat minden birtokodtól s téged fogolylyá s engem
földönfutová tehet.

Zoltán megütközve tekinte az öcscsére.

– Mit gondolsz öcsém? nem értelek.

Simon erre határozott mozdulattal lépett Zoltán elé s vállára tette a
kezét.

– Te most is összeesküvésen töröd a fejed!

– Én? Badarság! Mért esküdnénk össze mi magyarok? Hiszen mind
egyetértünk!

– Tagadni szokás azt; de mi jól vagyunk értesülve. Itt egy messzeágazó
összeesküvés van.

– Akkor az olyan finomul van szőve, hogy én egy szálát sem látom.

– Nem állsz levelezésben az emigráczióval?

– Soha! Egy betüt sem irtam senkinek.

– Mered ezt nekem mondani?

– Nemesi szavamra!

Simon egy lépést tett az iróasztala felé, hogy fölvegye azt az iratot, a
mit Lebegut rábizott s Zoltánnak a szeme elé tartsa. Hanem aztán
feleuton mást gondolt, abbahagyta.

(Akkor a többi is ámítás volt, a mit beszélt, ha ezt eltagadja).

Megnézte az óráját. S azzal hivatalos lagymatagsággal mondá:

– Gróf úr! Ugy hiszem, ez az ügy be van fejezve. Engem hivatalos
teendőim szólítanak. Volt szerencsém!

Azzal leült az iróasztalához.

Bárdy Zoltán is vette a kalapját s távozott.

– Üdv önnel, uram. S azzal fölcsapta a kalapját még a szobában.

… Az ajtóban csaknem összeütődött egy sietve belépő hölgygyel, a ki
előtt aztán sietve lekapta megint a föltett kalapját.

… Aranka volt az.




VI. FEJEZET.  ARANKA.

Zoltán háromszor meghajtotta magát a hölgy előtt, a míg az ajtón
kilépett; a hölgy büszke fejbólintással fogadta az üvözlést. Egy szót
sem szóltak egymáshoz köszöntés fejében. A hölgy egy helyben állt addig,
a míg Zoltán be nem tette maga után az ajtót. Akkor sebesen előre jött
Simonhoz, a kinek épen csak annyi ideje maradt az alatt, a míg Aranka
daczosan a szeme közé nézett Zoltánnak, hogy azt a tárczát az ügyiratok
közé elrejtse.

– Ez az ember én rólam beszélt! Lihegé a hölgy indulatosan.

Már maga a megjelenése mutatta, hogy ez valami soronkivüli hölgy. Az
egész hölgyvilág krinolinban járt, utczákon, társaságokban csupa mozgó
léggömböket lehetett látni, csak Aranka nem vette fel azt soha. Volt
vakmerősége daczolni a rut divattal. Ő testhez tapadó öltönyt viselt,
utczán mindig fehéret, a fejdisze is fehér volt, fátyolával az álla
alatt keresztül kötve s ehhez a fehér klasszikus öltözethez az arcza oly
feltünő ellentétet képezett. Barna, sötét, mint a beduin nőké, nagy mély
tüzü, epedő szemekkel, fekete egyenes szemöldökökkel, vékony ajkakkal.
Ha a szobában leveté a fátyolát, a fejét vállig levágott szénfekete haj
repkedte körül, olyan volt, mint egy Rafael-angyal.

S mennyi kifejezés volt ebben a szintelen arczban! Még akkor is, ha a
szemeit lehunyta. Ezt gyakran szokta tenni. Ha az ajkait összeszorítá s
a szemeit lehunyta, azzal kinozni tudott.

Simont megzavarta ezzel a kérdéssel. Válasz helyett csak azt tudta
hebegni: «Aranka!»

– Ne tagadd! Az ő arczából láttam, hogy beszélt s a tiedből olvastam,
hogy te azt meghallgattad.

– De visszautasítám.

– Elmondta, hogy egykor az ő szeretője voltam, most pedig a halálos
ellenségeé vagyok, a koronaország despotájáé.

– Ravasz furfanggal csalt bele, hogy meghallgassam.

– Most hát én kényszerítelek, hogy hallgass meg engem. Hallgasd meg az
én védelmemet s légy itélő birám.

– Nem, Aranka!

– De igen. Én ismerem a vádat. S ha egy nő vádolva van, az már el van
itélve. A társadalom kegyetlen törvényszék. Az apagyilkos számára van
védelem, a nő számára nincs. A kit a vésztörvényszék elitél, még
appellálhat, még remélhet kegyelmet, várhatja, hogy fogsága majd letelik
s akkor szabad lesz; de a nő, a kit a társadalom elitélt, nem várhat
kegyelmet, az életfogytig el van itélve, annak csak egy appellátája van,
ahhoz az emberhez, a kit szeret. Tehát hallgass ki.

Simon megfogta Aranka kezét s le akarta ültetni a pamlagra.

– Nem. A vádlott állva beszél. Te ülj le az asztalodhoz. Lám a feszület
is ott van már.

Simon elfanyalodva ült le, nem az asztalához, hanem a pamlagra. Az egész
következő jelenethez nem volt semmi kedve. Tudta ő jól, hogy «kit» vesz
el. Alapjában skeptikus volt, csupán a kiváncsiság ösztönzé, hogy vajjon
mit tud egy merész nő fantaziája elővarázsolni, mikor a látszatot meg
akarja menteni.

Aranka drámai poseba helyezte magát, két leeresztett kezét összetéve.
Akár csak Norma az utolsó scénában: «Most tehát ismerj meg engem»!

– Nevem Arnóti Zsófia. Az Aranka nevet a bérmálásban kaptam. Huszonöt
éves vagyok, római katholikus hajadon. Atyám regens chori volt,
vagyontalan. Anyámat korán elvesztettem. Gyermekkoromban tanítottak
varrni, hímezni; pénzért dolgoztam. Szép hangom volt, atyám zenemester,
megtanított énekelni. A templomban énekeltem nagy ünnepek alkalmával a
legnehezebb oratoriumokat. Tizenhat éves voltam, mikor legelőször
találkoztam Bárdy Zoltán gróffal. Ő akkor kezdett el a világban
szerepelni. Szomorú volt a találkozás, atyám temetésén. A gróf volt az
egyház patronusa. A legelső találkozásnál felajánlotta, hogy menjek az
özvegy bárónéhoz társalkodónőnek; én elfogadtam. A bároné igen kegyesen
bánt velem, úgy tekintett ő és a rokonsága, mint családtagot. Az egész
háztartás rám lett bízva. Gondolhatod, hogy a hol egy fiatal férfi és
egy ifjú leány vannak együtt egy háznál, mennyi ártatlannak tetsző
bizalmaskodás történik meg ottan. Egyszer a báróné észrevette, hogy ő
irányomban nemcsak anya, hanem annál több: anyós. Heves jelenetek
következtek az anya és a fiú között, a miknek a következése az lett,
hogy nekem el kellett hagynom a házat. A gróf azonban esküvel fogadta,
hogy nőül fog venni, mihelyt nagykorúságát eléri. Odáig azonban még évek
voltak hátra. Nekem addig is valami állás kellett a világban. A gróf
rávett, hogy menjek a szinházhoz, a míg nőül vehet. Rövid időn a
közönség kedvencze lettem. Külföldre is hivtak s ha a fényes ajánlatok
valamelyikét elfogadtam volna (a leveleket megláthatod nálam), most
világhirű művésznő lehetnék, nekem is ritka nagyterjedelmű althangom
van, mint Alboninak volt. A gróf nem bocsátott el. Körülvett pompával,
úri kényelemmel. Ellenben a báróné minden eszközt elővett (elismerem,
hogy tisztességes eszközöket), hogy innen eltávolítson. Saját költségén
ide hozatta a külföldi imprezáriókat, hogy hallgassák meg az énekemet:
rá akart venni, hogy bécsi vagy párisi énekmesterhez menjek tanulni. Nem
fogadtam el, hű maradtam a grófnak adott igéretemhez. Ekkor kiütött az a
szerencsétlen belháború, melybe a gróf is belekeveredett s melynek az
lett a vége, hogy az egész ország megbukott, minden társadalmi rend
fölfordult s mely az én vőlegényemet is elszakítá tőlem. Így mondta el a
gróf előtted?

– Így mondta.

Még eddig igazat beszélt a nő.

– Fél évig hírt sem hallottam a grófról. Elhiszem, hogy az nem az ő
hibája volt. Az egész társadalom szét volt robbantva. Egy ismerős alak
nem volt a székvárosban. Én, ki éveken át kényelemhez, úri életmódhoz
voltam szoktatva, ott álltam a legszomorúbb inség országútján. Egy szép
leány, a ki éhezik.

– De hiszen megmaradt a művészeted.

– Épen ez volt sorsomnak a lidérczfénye, vagy talán vezércsillaga.
Kérdezhetnéd, hogy miért nem mentem hát külföldre, a hová oly nagyon
hivtak? Azért, mert a forradalmak idejében a külföldi művészeti
vállalkozók is mind megbuktak és azután, mert még mindig bíztam a
vőlegényem adott szavában. S vártam, hogy visszajön. Addig is itt
akartam maradni és daczolni a czifra nyomorúsággal. A fegyverzaj
elcsöndesülte után összeverődött megint innen-onnan egy szinész-trupp;
ledobták a honvédruhát, leborotválták az arczukat s ismét beálltak
komédiásnak. De ám az új rend mellett a komédiázáshoz felsőbb engedély
is kell. S kinek legyen elég erős szive a koronaország félelmetes
deszpotájának a szine elé járulni, a kinek kegyetlen híre megelőzte az
érkezését? Senki sem mert eléje kerülni a konczesszió kérvényével. Engem
biztattak föl, hogy tegyem meg. S én fölkerestem a hatalmas nagy urat.
És találtam a dölyfös zsarnok helyett egy udvarias gentlemant, a ki a
kérésemet nyugodtan végig hallgatta; rögtön aláirta az engedély-okmányt,
maga elvezetett az irodájába, a hol azt hitelesítették, aztán az
előszoba ajtajáig kikisért s azzal bocsátott el, hogy bármikor legyen
valami teljesíthető kivánságom, mindenkor szivesen fogja azt pártolni.
Hát nem mutatsz még ajtót előttem?

Válasz helyett Simon megfogta Aranka kezét s gyöngéden oda vonta a
leányt maga mellé a pamlagra.

– Kérlek, mondjad tovább.

– Én diadallal tértem vissza a szinész-trupphoz a kivivott
konczesszióval a kezemben. S ezzel a diadallal lett megalapítva a rossz
hírem. Ettől fogva akárkinek volt valami baja, kivánsága, az mind engem
kért fel közbenjárónak a hatalmas férfiúnál. Hány embernek nyitottam meg
a börtöne ajtaját! Hány embert szabadítottam meg a bujdosásból! Hány
gyászoló háznak adtam vissza a családapát! Hány elbukott embert
segítettem új életpályához! Hány nemzeti intézetnek eszközöltem ki a
szabad fejlődhetést! Hány nyomorultnak adattam vissza elkobzott
vagyonát! És mindannyian, a kikkel jót tettem, siettek elhiresztelni
felőlem, hogy «Könnyű neki, mert a zsarnoknak kedvese!» Ezt hallotta
felőlem a gróf, mikor Olaszországból visszaérkezett. De hogy ehhez a
visszatéréshez én nyitottam neki útat, azt nem tudta meg soha. Ha ekkor
odajött volna hozzám vádolni, szemrehányást tenni, akkor neki mondtam
volna: hallgass ki s aztán ments fel, vagy ölj meg! De ő felém se jött.
A kósza hírre elitélt, megvetett, kikerült. Mindent elmondtam, most törd
ketté a pálczát fölöttem, ha bűnösnek találsz.

Simon e szóknál fölkelt Aranka mellől, az iróasztalához lépett s
előhuzva az ügyiratok közé dugott arczképes tárczát, oda nyujtá azt
Arankának.

– Itt a válaszom. Zoltán bátya itt hagyta nálam ezt a tárczát,
lepecsételve, melyben annak a hölgynek a hozzáirt levelei vannak, a
kinek a történetét előttem, a név említése nélkül, mondta volt el s én
csak ez arczképről, mely a tárcza borítékán látható, tudtam meg, ki az?
Rám hagyta, hogy bontsam fel a tárczát s olvassam el a tartalmát, vagy
dobjam a tűzbe olvasatlanul.

– Még ez a kegyetlenség is! kiálta fel indulatosan Aranka. (De barna
arcza még ekkor sem lett pirossá.)

– Én az egészet felbontatlanul átadom neked.

Azok a nagy szemek milyet villámlottak.

– Ezt még meghálálhatom! rebegé, elvéve a tárczát. A fenyegető
arczkifejezés meghazudtolta a szót.

Simon megszorítá Aranka kezét.

– Ma tudattam a grófnővel nősülési elhatározásomat. A levelet is látta,
melyben kezedet megkérem.

– Én is tettem valamit, hogy azt előmozdítsam. Én is hoztam a számodra
meglepetést.

Azzal kivett a kebeléből egy iratot s azt Simonnak nyujtá.

Simonnak örömre hajnalodó tekintete elárulá az irat tartalmát.

– Kineveztetésem irodafőnökké!

Ezért gyöngéden átölelé Arankát: «őrangyalom vagy!»

Aranka még fokozta a jótett becsét a helyzet fölfedezésével.

– Pedig bizony mondom, hogy mostanában nagyon rossz kedélyhangulatban
van a főúr! Bátyádnak az az igazán kuruczos tréfája azzal a
hajtóvadászat rendezéssel minden jó indulatát ellenkezőre fordította.
Egy ilyen büszke főnemes, a ki megszokta, hogy hozzá hizelegve, vagy
reszketve közelítsen mindenki, egy olyan emberre akad, a ki vele daczol
s még hogyan daczol? úgy, hogy őt nevetségessé teszi. Te! Azt még egy
szinpadi zsarnok sem sziveli el, hogy kinevessék!

– Hátha még azt a levelét látná a zseniális grófnak, a mit az imént
adott át nekem a jámbor megyefőnök, hogy semmisítsem meg, akkor bátyám
uram busásan visszakaphatná a tromfot a hajtóvadászatért.

– Levelét? kapott a szón Aranka.

Simon megbánta, hogy szólt.

– De mit beszélek én most hivatalos allotriákról? Mikor te itt vagy,
enyim vagy, szeretsz! Azzal maga mellé vonta Arankát a kerevetre s
megfogta a kezét a leánynak. S azután a fehér fátyolt feljebb húzta a
fejéről, hogy jobban gyönyörködhessék az arczában. «Most már irodafőnök
vagyok, most már beszélhetünk arról, hogy menyegzőnket mikor tartsuk
meg?»

Aranka kibontakozott a gyöngéd ölelésből s fölkelt a pamlagról.

– Még nem, kedvesem. Még «csak» irodafőnök vagy. Kétezer forint
fizetéssel. Ez még háztartásra nem elég. Ha én hozzád nőül megyek, a
szinháznál többé nem maradhatok. Másunnan pedig jövedelmem nincs. Ha
udvari szinháznál volnék, akkor lehetnék hivatalnok neje, az már
«állás», de ez egy vándortrupp, mely nyáron faluzni megy. Azt pedig,
hogy vendégszerepelni járjak, ismerve a világ nyelvét, talán te sem
engednéd meg. Azért még várnod kell egy ideig. Ne nyugtalankodjál, nem
sokáig. Pártfogónktól hallottam, hogy a kerületi főnököt rövid időn
fölhivják Bécsbe, osztályfőnöknek a miniszteriumhoz.

Örömhír volt ez Simonnak!

– Akkor nagy előléptetés lesz! Lebegutot kinevezik kerületi főnöknek, én
pedig elfoglalhatom az ő helyét, a megyei főnökséget.

Aranka szükebbre húzta a fátyolt az arcza körül, hogy csak a szem és a
száj látszott ki belőle. A többi mind fehér rajta, csak ez a léleklakta
folt sötét.

– Hátha még jobban is lehetne? suttogá. Azt mondtad, a megyefőnök a
grófnak egy levelét adta át neked megsemmisítés végett, a mi ha
illetékes kézbe kerülne, a grófnak nehéz megtorlást okozhatna a famozus
hajtóvadászatért. Hadd lássam azt a levelet.

Simon fölvette az iróasztalról az egész ügyiratot s átadta Arankának.

A hölgy figyelemmel olvasott s kivül-belül megvizsgálta az összehajtott
fölzetet.

– Hm! A megyefőnök azt jegyezte föl ez iratra, hogy «Supprimatur». Ha ez
egy felsőbb hatalom kezébe kerülne, a gróf beleütné a fejét a felhőbe, a
megyefőnök kapna egy nagy hivatalos orrot s maradna megyefőnöknek az
előléptetéskor, te pedig az ő fején keresztül ugranál át a kerületi
főnökségbe! Add ezt az iratot én nekem, a helyett, hogy a tűzbe dobnád,
én téged kerületi főnökké teszlek. (Sugva tevé hozzá): És ennek a
palotának az urává…

Simon letérdelt a nefitim leánya elé, térdeit átölelve.

– Istennőm vagy!

– Legyen eszed, sugá a hölgy. Még nem vagy itthon. Állj fel és írd meg a
köszönő feliratot a Durchlauchthoz. Ma nem fogad el senkit. De a
leveledet várja.

Ez rendes dolog. Simon azonnal az iróasztalához ült s új tollat tett a
tollszárába, hogy egész kalligrafiával irhasson a magas pártfogójának.
Természetesnek tartotta, hogy a hálálkodó levelet is ugyanazon posta
vigye meg, a ki a kinevezési iratot idehozta.

Azalatt Arankának módjában volt a szobában szerteszét fürkészni.
Leányoknak mulatság az, egy férfiszobát felkutatni.

Az álló iróasztalhoz is odament, a hol a kitárt protokollum feküdt a
támlányon. Abba is belepillantott.

A legutolsó szám volt a Barkó Pál külföldre szóló útlevelének
bejegyzése.

Arankának az egész arcza egyszerre átváltozott. Harag, elszörnyedés
torzította el a vonásait. Ideges reszketegség állta el a termetét.

– Megbocsáss! lihegé. Csak irj tovább, nem várhatom meg a leveled. Tiz
óra! A próbára kell sietnem. A viszontlátásig!

S azzal nem várva, hogy Simon kisérje, elsuhant a szobából s aztán
futott a szinház felé, a hogy szoktak szinésznők futni az utczán, a kik
elkéstek a próbáról.

– Siessen kisasszony, a próba már elkezdődött, rögtön a jelenése jön.
Kiálta eléje az igazgató a szinfalak sikátorában.

– Ma nem énekelhetek. El vagyok rekedve.

– Ne tréfáljon kisasszony.

– Lehetetlen. Nem hallja? Egy csepp hangom sincs.

Csak úgy suttogva hápogott.

– Megüt a guta! Minden páholyjegy, minden zártszék elkelt.

– Adják mással a darabot.

– Mit? a Prófétát? Hát énekelheti Fidest a sopranistáné?

– Adják hát Ernánit.

– De a Durchlaucht express a Prófétát kivánta mai napra. Magas rangú
vendégei vannak Bécsből.

– Várjanak holnapig. Akkorra majd kirekedek.

– Holnap drámai nap van. Holnapután pedig itthagy bennünket a karmester,
megy Muszkaországba.

– Annál rosszabb rá nézve! Jőjjön a szinházi orvos, vizsgáljon meg.

Azzal berohant az öltözőbe, ott hagyta a directort, engedve neki
találgatni, hogy kire nézve rosszabb az: a direktorra? a Durchlauchtra?
vagy a karmesterre?

– Meg vagyunk lőve! rikácsolt a direktor a rendező elé. Capriciósa
berekedt, nem énekel. Küldjön a doktorért.

A rendező tapasztalt férfiú volt és flegmatikus temperamentum.

– Nem doktor kell ennek, hanem valami más.

Azzal odament a sugólyuk födeléhez s hangtölcsért csinálva a rekvizitum
jegyzékből, odatelefonozott a karmesternek.

– Gyere fel egy szóra Palkó barátom.

Barkó Pali volt a szinház karmestere.

– Ugyan kérlek, sugá a fülébe, mikor Pali előkerült, eredj be a
primadonnához, s csinálj vele csodakurát, hogy ne legyen ma rekedt.

Aranka az öltözőben azt cselekedte, hogy levelet irt.

Mikor Pali belépett hozzá, mérgesen összetépte a levelet.

– Nagysád be van rekedve?

– Úgy! Csak nagyságolj! Miért nem kezded mindjárt a «fenséges»-en?
Förmedt rá egészséges teli hangon a művésznő.

– Örömmel hallom, hogy a kisasszony hangja nem veszett el.

– Nem a hangom veszett el, hanem a lelkem.

– Majd megkeressük.

– Keresheted azt! Te vesztetted el!

– Drága nagysád.

(Aranka tegezte Palit, ez pedig nagyságolta a hölgyet. Ez így szokás a
czigányoknál.)

– Te utazni készülsz Muszkaországba?

– Hisz ezt leghamarább megmondtam a kisasszonynak.

– Igen. Nekem mondtad meg legelőször, hogy meghivást kaptál
Szentpétervárra. S én ugyanakkor közöltem veled az én titkomat, a mit
még kivüled senki sem tud, hogy én is kaptam szintén Szentpétervárról
igen kedvező ajánlatot. Milyen örömmel, milyen lelkesedéssel beszéltünk
akkor arról, hogy egyszerre megnyilik előttünk a nagy világ. Nem
koldulni fogunk ezután, hanem hódítani.

– Nagysád lelkesedett, de én nem. Rosszul emlékezik rá.

– No hát a saját extasisomban azt hittem, hogy te is örülsz! Hisz ebből
a te mozdulatlan pofádból nem lehet kiolvasni semmit.

– De világosan beszéltem. Magam miatt is aggódom, bár én sokáig és
alaposan kitanultam a zenét; nagysádra nézve azonban egyenesen
megmondtam, hogy ha a nagyvilágban akar hódítani, elébb menjen fel
Bécsbe s legalább egy esztendeig tanuljon egy jó énekmestertől.

– Ejh! Én tudok annyit, mint Alboni tudott! A hangom, megjelenésem
biztosítja a diadalt.

– Akkor mehet nagysád Szentpétervárra.

– Mehet, nagysád, Szentpétervárra, ismétlé daczosan Aranka, utánozva
Pali méla szólejtését. Ezt bolond nélkül is tudom. De mi másról
beszéltünk akkor!

– Nagysád beszélt, én pedig hallgattam.

– Hallgattad, de nem mondtál ellent! Közös dicsőségről, megosztott
koszorukról beszéltünk, művészi versenyről, mely neveinket egymás fölé
helyezi, együtt átérzett isteni mámorról, mely erősebb sacramentum az
oltár előtti eskünél! Beszéltünk arról, hogy lelkeinket a legerősebb
lánczok, a művészdiadal koszorúi kötik majd össze! És most egyszerre
elutazol.

– Én csak azt teszem, a miről beszéltünk. Elfogadtam a szerződést, s
most sietek annak eleget tenni. Hát nagysád válaszolt valamit az orosz
direktornak?

Aranka boszúsan tépte le a keztyűt a kezéről, hogy az oldalzsebéből
kikeressen egy összehajtott levélkét, rózsaszin volt a papir.

– Elmondok neked mindent. Válaszúton állok. Rád bizom, hogy válaszsz,
melyikre lépjek? Olvasd e levelet.

Pali olvasta a levelet s visszaadta azt.

– Lenke Simon báró nőül kéri nagysádat.

– Nos! Mit szólsz?

– Én szaladnék Szentpétervárra.

– Veled? Együtt ketten?

Pali vállat vont.

– Az útlevélnyerés soká tart; azt Bécsben kell láttamozni s én sietek.

– Beirathatsz a magad útlevelébe, mint útitársnődet.

Mint a tigris az áldozatát, úgy tartá Aranka a szemei igézetével
megfogva a művészt.

– Oda már van valaki beirva.

– Kicsoda?

– A feleségem.

– A Citera? Hát őrült vagy te? Egy ostoba fabábot czepelni magaddal, a
ki egy szót sem tud más nyelven, csak magyarúl, s azon is csak
hülyeségeket mond! A feleségedet viszed magaddal külföldi művész útra,
hogy legyen egy fájós oldalad, a mit mindenki sérthet? Gúny, nevetség
tárgya akarsz lenni idegen országban? Hiszen itt sem mered emberek közé
vinni a társadat, mert az arczod ég miatta.

– Úrnőm! Én keleti faj vagyok, mely nem beszél az asszonyáról soha.

Aranka megkapta hevesen a művész kezét s forró lehelletével égeté az
arczát, midőn fülébe súgott:

– Hagyd itthon a nődet, s én veled megyek Oroszországba.

Barkó Pál arra fölemelte a fejét s komoly határozott hangon szólt:

– Már most azt a tanácsot adom önnek, kisasszony, hogy fogadja el a báró
úr ajánlatát; ma pedig énekelje el szépen Fidest, hogy a Durchlaucht meg
ne haragudjon. Én kezdem a nyitányt.

Aranka elállta az útját, nem bocsájtá ki az ajtón.

– Maradj még egy szóra. Azt mondtam, hogy válaszúton állok. Még nem
mondtam el mindent. Bennem kétféle ördög lakik: egy jó, meg egy rossz.
Démon mind a kettő. Az egyik őrült, lángoló szellem; a ki csak a
jelennek él, csak a gyönyört keresi, feláldozza magát: nem törődik
isteni és emberi törvényekkel, csak a szenvedélyes vér parancsolatával.
Ez a jó! A másik egy hideg, kiszámító démon, a ki nem osztozik senki
örömében, csak a fájdalomnak örül. A melyiknek odavetsz, azé leszek.

– Sokkal csekélyebb teremtésnek érezem magamat ezen a világon, minthogy
én valakinek a sorsára befolyással lehessek.

– Sokszor a csekélynek látszó emberekre vannak bizva nehéz küldetések.
Ez a te mostani siettetett elutazásod valami politikai mozgalommal van
összeköttetésben.

– Nevetnem kellene rajta, ha oly végtelen nagy tisztelettel nem volnék a
kisasszony iránt.

– Ne gyilkolj a tiszteleteddel! Szólj! Szereted-e Bárdy Zoltán grófot?

– Hogy szeretem-e? Senkit a kerek világon úgy nem szeretek. Csak egy
apát ismertem: az ő volt. Csak ő nem éreztette velem soha alacsony
származásomat. Azért az emberért meg tudnék halni.

– No hát annak az embernek az élete most a te kezedben van.

– Az enyémben?

– Ha én úgy akarom. Még most én tartom kezemben. Én, a ki őt gyűlölöm. A
kit megrontott, megalázott, összetört. Most a fejére téve tartom a
lábamat. Ha te most azt mondod: «Eh! hagyjuk a gyűlöletet az okos
embereknek! Mi legyünk könnyelmű bolondok! Öntsük ki a méregpohárt s
raboljuk el az istenektől azt, a mi édes, a mi meg van tiltva!» hát
akkor én összetépem ezt a papirt, a mit itt tartok a kezemben, s
elszórom a fejünk fölé, legyenek belőle lepkék.

– Mi van abban az iratban?

– Látod, mennyi bizalmam van hozzád? Ha ezt a titkot közlöm veled, magam
is árulást követek el. Mégis megmondom. Orozva loptam el ezt az iratot a
báró asztaláról. Ebben Zoltán grófnak egy levele van az emigráczió
főnökéhez, melyből kitünik a részvétele az összeesküvésben, melynek
czélja az országnak általános fellázítása.

– Nem hiszem, hogy ezt a levelet a gróf irta volna.

– Nem hiszed?

– Nem. Mert ismerem a jellemét. Nyilt szivű, őszinte lelkű, a ki ha
ellenségére talál, azt szemben támadja meg, nem a háta mögött. A ki
karddal vitézkedni tudott, annak a keze orgyilokhoz nem nyúl soha.

– De ha ez a levél illetékes kézbe talál kerülni, akkor a grófot
elfogják, hadi törvényszék elé állítják.

– Majd szabadon eresztik, ha ki fog derülni az ártatlansága.

– És ha az ellenkező derül ki? Ha utóléri a nemezis, melyet maga idézett
föl vakmerően és hitszegően? Igen is hitszegően, mert már egyszer
amnestia útján szabadult meg a büntetés alól és akkor nemesi szavára
fogadta meg, hogy többé semmi összeesküvésbe bele nem ártja magát. És
most «ezt» az adott szavát is megszegi.

– Nem tudom elhinni.

– Láthatod, hogy milyen rabnővé teszem magamat, testem lelkem a
hatalmadba adom. Ha Bárdy Zoltánt elfogják, te tudni fogod, hogy ki adta
őt föl, újjal mutathatsz rá, s a kit ma a közönség lelkesedése a
csillagokig emel, holnap a közmegvetés a sárba fogja tiporni.
Kényurammá, istenemmé tettelek! Mondd, hogy ne tegyem! Vigy magaddal,
hogy ne tehessem. Mondd ki azt a szót, a minek az árában széttépem a
Bárdy levelét. Elkárhoztathatsz vagy üdvözíthetsz.

– Zsófia!

– No hogy valahára nevemen szólítasz! Azon a néven, a melyen
gyermekkoromban híttak, mikor a szent mise alatt én énekeltem a
chorusban az Ave Máriát, s te zenéltél hozzá. Milyen jó fiú voltál
akkor, s én milyen rossz leány! Mennyit kinoztalak! S te hogy engedted
magadat kinozni!

– Komolyan beszéljünk. Vagy irta valóban Zoltán gróf a levelet, melyből
az összeesküvésben való részvéte kitünik, akkor meg is fogja tenni azt,
a mit irt. Akkor elfogják fegyverrel a kezében. Vagy nem irta, s akkor
föl fogják menteni. Vigye ön vissza azt a levelet oda, a honnan elhozta,
nehogy még a vőlegényét is bajba keverje.

– Hát a «vőlegényemet»? Azt akarod, hogy fogadjam el Lenke báró kezét? A
tejtestvéredét. Aztán legyek férjéhez méltó asszony. Te is maradsz
feleségéhez méltó férj. Jól van. Végeztünk. Eredj, mondd meg az
igazgatónak, hogy már kirekedtem. Egy adag arzenikumczukor a szokott
módon énekképessé tett. Eléneklem az este Fidest. Kiteszek magamért. Úgy
fogok játszani, mint még soha.

Barkó Pali szépen kezet csókolt a primadonnának.

– Még egy szót! Te még ma bizonyosan meg fogod látogatni Zoltán grófot,
hogy elutazásod előtt búcsut végy tőle. Mondd el neki, a mit tőlem
megtudtál, hogy az elfogatás veszedelme fenyegeti. Még most menekülhet.
Reggelre túl lehet a határon: Havas-Alföldön. De csak attól a rossz
gondolattól őrizze meg őt a védszentje, hogy a mai estén eljőjjön a
páholyába. Mert ha én őt ott ma meglátom, akkor elfelejtem, hogy nő,
hogy ember vagyok! Szörnyeteg leszek! Eredj: Időt adok rá, hogy
megszabaditsd.

A zenész férfiúi büszkeséggel emelte fel a fejét.

– Arnóti kisasszony. Én öntől utasitást nem kérek. Búcsuzni már voltam
Zoltán grófnál s hirt hordani nem szokásom. Nem is tenném a jelen
esetben, mert ha Bárdy gróf futni talál, akkor ez által tanubizonyságot
szolgáltat a vádlóinak a bünrészességéről. Ő itt lesz az este a
páholyában s ha ön szépen fog énekelni, tapsolni fog önnek lelkesen.

Azzal otthagyta a művésznőt.

Az esteli előadás fényesen sikerült. A szinház tele volt válogatott
közönséggel. Taps, kihivás, koszorú töméntelen sok.

A parterren már el volt terjedve a hire, hogy ez aligha nem utolsó
föllépte az isteni Arankának.

Némelyek azt beszélték, hogy rendkivül fényes föltételek mellett van
szerződve a szentpétervári operához. Mások ellenben azt suttogták, hogy
Barkó Pali társaságában indul világkörútra, mint Lagrange. A legjobban
értesültek azonban kitalálták, hogy egy nagyon előkelő mágnás kedvéért
válik meg az Olympustól, a ki őt czímere viselőjévé teszi.

Ma énekli a hattyúdalát.

Zoltán is jelen volt a páholyában. Két idegen vendége volt; azoknak
engedte át az első két ülést, maga a háttérben foglalt helyet.

A koronázási jelenetnél azonban előre került s kiült a középső helyre.

Éppen akkor volt Fidesnek az átkozódási jelenete.

Észrevette Zoltánt a páholyban.

A templomban énekelték a «Domine salvum fac regem» zsolozsmáját. Fides
közbeénekli: «És légy örökre átkozott!»

De azt mindenkinek észre kellett venni, hogy a kinyújtott karja az
átokverő szétnyilt kezével egyenesen Zoltán felé van irányozva.

A közönség suttogott.

Arankát az a suttogás még jobban felingerlé. Remekül játszott. Nem játék
volt az már!

E felvonás után rengett a szinház a tapstól; Aranka neve hangzott
fergetegként.

A mint előjött a függöny mögül s meglátta Zoltánt, teljes buzgósággal
tapsolni, féktelen düh szállta meg testét, lelkét. Fejét daczosan hátra
vetve, ökölre szorított kezekkel maga volt a boszúállás istennője. Egész
lénye azt mondta: «hogy mersz te énnekem tapsolni.»

Tizenkétszer kihivták a lámpák elé…

… Ezen az éjszakán, éjfél után két órakor elfogták Bárdy Zoltán grófot s
vasraverve vitték Gyulafehérvárra.




VII. FEJEZET.  ESTÉLY A KEGYELMES ÚRNÁL.

Tiz hónap mult el azóta s ez idő alatt nagy változások történtek.

Lenke Simon báróból «kegyelmes úr» lett. Előkelő születése, atyjának
érdemei már előzetesen is ajánlották. (A magyar mágnásokban nem igen
lehetett a kormánynak válogatni, mert nem jöttek hivatalt keresni.) Nagy
előnyére vált az is, hogy külföldi egyetemeken tanúlva, kellő
ismereteket szerzett az európai jellegű közigazgatásról, az ócska magyar
törvényeket, a feledésnek átadott közjogot pedig egyáltalában nem
ismerte. Nem tudni is érdem! Eként immunis volt mindenféle nemzetiségi
velleitásoktól. De legnagyobb érdemül számíttatott be neki az a minden
személyes tekinteteket félretevő loyalitás, a melylyel a veszedelmes
összeesküvést még csirájában elfojtani serénykedett. A rosszakarói (s
kinek nincsenek rosszakarói?) alattomban azt suttogták felőle, hogy az
egész őrült szerencséjét annak köszönheti, hogy a koronaország
kormányzójának nagy befolyású pártfogoltját nőül vette.

Rövid tíz hónap alatt megyefőnöki titokőrzőből kerületi főnökké lett:
Lipót-rendet kapott, kegyelmes titulust és még valami mást.

Zoltán grófot elitélték tíz esztendei várfogságra, el is vitték
Josefstadtba. Azon időkben az itéleteket nem szokták közzé tenni. Az
elitéltnek felolvasták, de minden indokolás nélkül. Megappellálhatta
intra dominium.

A birtokait is elkobozták: provisorie azonban Lenke Simon báró kezelése
alatt hagyták. Ezután szerzendő érdemei határozzák majd meg, hogy
ugyanezen javak véglegesen az ő birtokául adományoztassanak-e?

S ilyen érdemeket ő nagy buzgalommal igyekezik szerezni.

Fél is tőle minden ember!

S ez fölöttébb szükséges egy kerületi főnökre nézve. Félelem az az enyv,
mely az államokat összeragasztja. (Az idealisták ugyan azt állítják,
hogy a népek szeretete még erősebb ragaszték, de hát ki kér azoktól
tanácsot?)

Tehát Aranka volt az úrnő a Bárdy-palotában. A termek, az előszobák, a
konyhák, az istálló és kocsiszin mind az ő rendelkezése alatt állt. Nagy
fényűzést folytatott. Hogy miből telik ez a pazarlás? Arról megint
sokféle mendemondát lehetett hallani. Mert a Bárdy Zoltán-féle birtokot
a fiskus lefoglalta s annak a jövedelméből az özvegy grófnénak
kötelezett részt levonva, a többit az aerarium tartotta meg. Hanem hát
egy magas állású hivatalnoknak nem mesterség az aranycsinálás.

Csak egyet nem lehetett megvásárolni pénzen: a tiszteletet. A milyen
látogatott volt elébb a Bárdy-palota, olyan csendes lett a nagy változás
után. Egy úrhölgy sem lépte át a küszöbét többé, a kik nem rég
gyűléseket tartani odajártak. Pedig Lenke tábornokné még ott lakott. Nem
hagyta el a házat, midőn Simon fia odahozta a nejét, a hogy
fenyegetődzött. Nagyon erős oka volt ott maradni. Hanem egészen
visszavonultan élt, még az ablakait sem látta senki nyitva.

A kegyelmes úrnak pedig felsőbb helyről utasításúl lett adva, hogy
igyekezzék a tekintélyét társadalmi úton is megszilárdítani. Estélyeket
kell adni, melyeknek leirását a hirlapok közöljék. A kegyelmes
asszonynak, mint ci devant művésznőnek kell azt tudni, hogyan csinálják
a concert spirituelleket?

A meghivók szétküldettek a város minden előkelőségéhez.

Ez volt az első próba.

Kik jönnek el?

S ezt előre nem igen lehetett tudni; mert van egy kiváló magyar virtus,
a meghivókra nem adni választ. A jelen esetnél ez talán több is volt,
mint ősi szokás.

Aranka ideges volt egész délután. A frizernénak és a komornának nagy
szenvedései voltak vele. Felvette már a krinolint s az ahoz tartozó
vállfűzőt; a szinésznői kosztümöt félre kellett dobni. A szabadon
repkedő arkangyalfürtöket is a la Eugenie frizurába kellett
kényszeríteni.

A férje még a hivatalban volt, a kormányzó távollétében még azt is
kellett helyettesítenie.

Ezt az unalmas időközt, a mi a teljes toilette és az első vendég
érkezése között van, azzal tölté el Aranka, hogy Mangával kártyát
vettetett magának.

A vén czigánynő mindennapos volt a háznál. Ki tudná az okát, miért. A
kegyelmes úr ki nem állhatta. Talán azért.

A jósnő magyarázza a kirakott kártyák horoskopját.

– Nagy szerencse áll a házhoz. Hanem a gyászos asszony megakadályozza. A
titkos kivánság még ma beteljesül. Egy titkos bujdosóról jó hir érkezik.

Aranka kedvetlen volt.

– Szedd össze a kártyáidat, Manga. Már a kártyáknak sem hiszek. Ha te az
én gondolataimat nem tudod elolvasni, akkor a kártyáidból sem találsz ki
semmit. Beszélj nekem a fiadról. Elfogadta a meghivást a mai estélyemre?
Külön levelet is irtam neki.

– Elfogadta, de csak az én nagy rimánkodásomra. A mágnás úrak
mindenképen le akarták venni a lábáról, hogy ne jőjjön ma ide a
mulatságba. Ötszáz forintot igértek neki, ha ma a kaszinóba megy
muzsikálni; de az a kis levél még is erősebb volt, lenyomta az ötszáz
forintot, meg a mágnás úrak barátságát. Hja, az én fiam úgy hozzá van
már szokva a nagyurakhoz, mint a kovács a szikrákhoz. Muszkaországban
szóba sem állt herczegen alúl. Még a ki a kótáját forgatta is gróf volt.
Hát még mikor Angliusországba átment! Tengeren járt! Ott is volt három
hónapig. Még a királyné előtt is muzsikált. A walesi herczegnek egy
hétig volt vendége. S a hogy az itteni bandáját is maga után vitette, a
sok mylordok haza sem akarták ereszteni többet. Mind per tu lettek a
Palival. Mikor a búcsulakomát adták a tiszteletére, valamennyi királyfi
mind ott volt, veres ruhában. Aztán a czigányokat oda ültették maguk
közé, egy király, egy czigány, egy király, egy czigány! Úgy mulattak.
Hát még aztán Francziaországban! Ott volt csak az igazi parádé! A
császárné minden nótáját megújráztatta. A császár pedig sajátkezűleg
tűzte a mellére a csillagos ordót.

– Hát érdemrendet is kapott?

– Jaj de mennyit! Mikor azokat felrakja, úgy néz ki velük, mint egy
generális.

– Hát pénzt szerzett-e sokat?

– Vékával mérték ott az ezüstöt, itczével az aranyat! Hanem hát neki is
feszíteni kellett. A sok borravalók, meg az ekvipázsok. Aztán meg a
banda. Azt minden városban ki kellett neki váltani a kuhiból. Azért még
is csak hozott haza szépen. A mit megtakarított, abból vett egy
házacskát, kertecskével. Most ott lakik a maga uraságában.

– Hát a felesége?

Manga bizalmasan súgva mondá:

– Hjaj! Annak már van kettő. Ikrek az angyalkáim! Olyan feketék, mint a
fekete rigó. Már meg is vannak keresztelve. Péter és Pál.

– Én meghivtam az asszonyt is az estélyre.

– Azt meg is hivhatta kegyelmes asszonyom, mert az előkelő familiából
való. A nagyapja vajda volt, az apja meg primás. Az tanította a Palit is
hegedülni kis gyerek korában. Jó nevelést kapott ám a Czitera! Az
apáczákhoz járatták: megtanult irni, olvasni és harisnyát kötni. De
azért alig hiszem, hogy eljőjjön, mert otthon van dolga a gyerekekkel.
Hiszen érti már, tudja már a kegyelmes asszony.

– Értem, de nem tudom. Szólt Aranka nagyot sóhajtva.

– Jaj, ha énnekem megengedné a kegyelmes asszony, hogy én is
hallgathassam, mikor a Pali muzsikál! Talán mint kisegítő fraj
felszolgálhatnék? Körül hordanám a theát, meg a czukkerpakkert. Nem
töröm ám össze a csészéket. Jaj de drágalátos szép porczellán edények!
Mindeniken rajta van a méltóságos gróf úrnak a czímere. Ismerem én azt
jól. Errűl a fehér hattyúrúl. Most ez a sok szép porczellán mind a báró
úré lett? ugy-e? Meg ez a sok ezüst is mind? Ej de nagy szerencse!
Ugy-e, a gróf úr nem jön többet vissza? örökre ott tartják a tömlöczben?
De jó, hogy van egy derék öcscse, a kire rámaradt ez a sok drága
szerdék! Ugyebár ez a palota is a kegyelmes úré lett? Meg az a nagy úri
birtok? De jó, hogy azt a nagy ribilliót fölfedezte! Meg van érte a
jutalma.

Nagyon kellemetlen volt ez a fecsegése az ős vadembernek Arankára nézve.

– Ne fecsegj annyit össze Manga. Nem bánom, itt lehetsz mikor a Pali
muzsikál s körülhordhatod a theát, de a vendégeket ne tegezd. Aztán a
férjemet kikerüld: tudod, hogy ki nem állhat.

– Pedig ha tudná a kegyelmes úr, hogy én őtet milyen nagyon szeretem!

A vén asszonynak könybe lábadtak a szemei.

Mig a kegyelmes asszony a nagy álló tükör elé ment a toilettéjét
körültekinteni, az alatt a vén asszony összeszedte a kártyáit, magában
motyogva:

– No ti szép dolgokat mondtatok el nekem. Ehun van ni! A báróné a
muzsikusba szerelmes, a báró meg a czigány menyecskébe. Jó szerencse,
hogy ezek ketten olyan nagyon szeretik egymást; mert különben még a
Devla «helyrerontana» valamit.

Azzal nagy «kezet-lábat csókolás» mellett kiment a cselédek ajtaján.

A mint a beszélgetés megszünt az elfogadó teremben, az oldalajtón
belépett az özvegy báróné.

Teljes gyászban volt: mint a kinek halottja van.

– Kedves leányom, szólt szelid nyájas hangon Arankához.

– Nos? Mamán!

– Nem engedhetnéd el nekem, hogy részt vegyek a mai estélyeden?

– Nem, mamán. Azt magad is fölfoghatod. Mikor a kerületi főnök az első
elfogadási estélyre megnyitja a termeit, akkor azokban a kerületi főnök
anyjának, Lenke bárónénak láthatónak kell lenni.

Anna nagyot sóhajtott.

– Ma van szegény fiamnak a születésnapja. Lehetetlen rá nem gondolnom. S
ha rá gondolok, lehetetlen derült arczot mutatnom a világnak.

– Bárdy Zoltánról épen kedvező hirt mondhatok mamának. Közbenjárásomra
meg lett neki engedve, hogy börtönében könyveket és irószereket
használhasson.

– Ez nagy vigasztalás lesz rá nézve. Köszönöm, hogy olyan jó indulattal
vagy hozzá. De hát «az», a mire kértelek.

– Nem tudom. Mire?

Annának az ajkán nem tudott kijönni az a szó.

– Az, a mit ugy esedeztem, hogy legyen neki elengedve a fogságában. Óh,
nem birom kimondani azt a szót! A szivem elszorul bele…

– Ah! Tudom. A «láncz»? Ezt már nem lehet itt helyben elintézni; mert ez
a legfőbb fórumhoz tartozik, hogy az itéletben kimondott sánczfogság
átváltoztassék börtönfogságra. Ez kissé hosszadalmas eljárást igényel. A
férjem vette kezébe a dolgot, s elhiheted, hogy eléggé a szívén hordja a
bátyja ügyét. Hanem az ilyesmit sürgetni nem lehet. El kell találni a
kedvező pillanatot az irányadó köröknél s ezt csak a beavatottak értik.
Légy nyugodt. Én rajta leszek, hogy könnyítsek Bárdy Zoltánnak a sorsán.
S mihelyt a férjem megjön, rögtön szólok vele.

Épen jött már.

Teljes szalonöltözetben jött, fekete frakk, fehér kravátli, arasznyi
inggallér. Hanem a kalapja a fején volt.

Nem is üdvözölte a hölgyeket; csak a mikor Aranka gunyos hanglejtéssel
jó estét kivánt neki, akkor vette le a kalapját; akkor aztán oda vágta
az asztalhoz. Az ajkai szederjesek voltak a dühtől.

– Megint egy új paskvill! S nem tudok rájönni, hogy hol nyomtatják? Ha a
kalapom leteszem valahol, mire föl akarom tenni, már benne van. Ha a
felöltőm zsebébe nyúlok, ott találom. Ha kilépek a hivatalszobámból, oda
van ragasztva az ajtómra. Olyan vagyok, mint a hajtásba került medve.
Csak kaphatnék valakit, a kit összetépjek!

S minthogy olyan valakit nem kaphatott, hát csak magát a paskvillt tépte
össze.

– Uram! Figyelmezteté Aranka.

– Tessék?

– Ne csináljon szemetet a szalonban.

Simon szót fogadott s a papirrongyokat a kandallóba dobta. Szépen égtek.

– Van még más követelése?

– A grófnőnek van egy előterjesztése a kerületi főnök úrhoz.

– Tudom! Tudom jól! A régi nóta Bárdy Zoltán miatt. Legyen nyugodt a
grófnő. A fia jó helyen van. Kap jó élelmezést, ruházatot. Van külön
zárkája, sétálhat naponkint, esztergályozhat, minden szükségessel el van
látva. Hiszen még csak tíz hónapot töltött el odabenn.

Anna szomorúan mondá:

– De mikor az énnekem egy örökkévalóságnak tetszik!

– Én mindent megteszek érte; de hát a grófnő is tegyen valamit. Nem
várok valami pozitiv dolgot, csak negativot. Ne rontsa a fiának az
ügyét.

– Mivel rontom én?

– Mivel? Hát ezzel az öltözettel. Miért van kiadva most a jelszó a
honleányok között, hogy mindenki gyászruhát viseljen? Azt akarjátok,
hogy úgy tegyünk veletek, mint a varsói asszonyokkal? a hol csak a
rendőrileg számozott hölgyeknek van megengedve fekete ruhát viselni. Én
nagyon kérem a grófnőt, hogy a mai estélyünkön kegyeskedjék távolléte
által a közfigyelmet magára vonni.

– A hogy parancsolod fiam.

Anna kész volt a visszavonulásra.

Csak hogy ebbe Arankának is beleszólása volt.

– Kérlek, mamán, maradj. Én azt kivánom, hogy a grófnő itt legyen a
termeinkben az estély alatt.

Simon ingerült volt.

– Hogy mint egy vándorló sirszobor terjessze a hidegséget a báli
társaságban! Egy eleven párticzédula, fekete szegélylyel!

Aranka nem engedett.

– A grófnő jelenléte a mai estélyünkön ránk nézve a renommée kérdése.

Simon a közönséges jellemek durva modorával beszélt az anyjáról.

– Hisz úgy is tudja az egész világ, hogy csak azért maradt velünk a
grófnő, hogy az elitélt fiának az ügyét nap nap után zaklathassa.

Aranka megsokalta e szívtelenséget. Talán még őt bántotta.

– Kérem, ne rontsa el a mai napomat!

Az özvegy báróné pedig olyan alázatos volt; az a borzasztó csapás
megtörte. Kérlelni kezdte az összekoczczant házastársakat.

– Édes gyermekeim. Kérlek! Én miattam a családi béke meg ne zavarodjék
közöttetek. A leányom azt kivánja, hogy jelen legyek a társaságban; a
fiam neheztel a gyászöltönyöm miatt. Rajtam a sor az engedésben. Tehát
majd öltönyt váltok és visszatérek olyan toilettben, mely nem zavarja
meg a fényes társaságot.

– Azt okosan teszi grófnő. Monda Simon.

Ezzel Anna báróné visszavonúlt a szobájába.

A mint ketten egyedül maradtak, Simon odafordult Arankához, mint egy
rögtönitélő biró, olyan mord tekintettel.

– Asszonyom! nekem hirül hozták, hogy ön tegnap egyedül sétált végig az
allén s ott egy kis czigány leánynak egy levelet nyomott a kezébe.

Aranka gúnyosan nevetett.

– Ah! Ön féltékeny? Ez nevezetes. Vajjon mi czélja lehet vele?

– Nekem Argus-szemeim és Dyonizios-füleim vannak! Ön valami intrikát
sző!

– Ugyan kérem, nem gyanusítana még azzal is, hogy a paskvillokat én
csempészem önnek a kabátzsebébe?

– Nem járnék hamis nyomon.

Aranka megrántá férjének a karját, halkan dörmögve:

– Vendégeink érkeznek. Tegye ön fel az érdemrendjét.

Simon kivette a mellényzsebéből az aranylánczra akasztott miniatur
érdemrendet s a frakkja gomblyukába illeszté.

Érkeztek a meghivott vendégek. A komornyik ajtót tárva, udvari szokás
szerint jelenté hangosan az érkezők neveit.

«Ő méltósága Lebegut Ottokár megyei főnök úr és neje.»

Lebegut úr karján vezette a nejét, Fruzina asszonyt. Kellemetes, piros
pozsgás arczu asszonyka volt, valamivel kisebb termetű, mint a férje,
szokottnál is magasabb fejdísszel és rendkívüli átméretű krinolinban.

– Mi vagyunk az elsők, mindig az elsők! Monda Lebegut úr. Ez nekem
szokásom, régi szokásom. Valakinek csak kell elsőnek lenni.

Azzal bemutatta a hitvesét Arankának.

– A feleségem néma, egészen néma, de azért beszél az mindig, de mindig.

S a két hölgy azonnal hozzá látott a társalgáshoz, néma jelekkel.
Fruzina asszony értesíté Arankát, hogy neki ugyan a foga fájt, de inkább
kihuzatta, csakhogy eljöhessen az estélyre; szereti látni a muzsikát,
ámbár nem hall belőle semmit; ellenben tánczolni nagyon szeret, mindent:
walzert, hopszot, galoppot.

Aranka viszont ugyanolyan pantomimikával (ez neki hajdani mestersége
vala) viszonzá a vendégének, hogy itt nem lesz táncz; ezek a férfiak
unalmas emberek; csak inni tudnak, meg a kártyát ütni; egyébre nem
valók.

Lebegut úr kedélyes elégültséggel mondá Simonnak:

– A mi asszonyságaink milyen hamar megértik egymást, megértik egymást.

– A nélkül, hogy kétszer mondanának egy szót.

Most már nem ragadt Simonra a szó-duplázás. Ő volt a feljebb való.

A komornyik új érkezőket jelent be.

«Ő nagysága Mikuláj Márton járásbiró úr és neje.»

Tisztességes úri emberek voltak, az úr nagyon rövid derekú frakkban s
igen hosszú mellényben, az asszonyság piros selyem ruhában.

Fruzina asszony magyarázta jelekkel Arankának, hogy ez az az ember, a ki
a bűnösöket elfogja, megkötözi, kivallatja, elitéli és becsukatja.

Ismét föltárult a szárnyajtó, hangzott a bejelentés:

«Teljes czímű Kummer, Sorge és Társa, tábori liferáns a feleségével.»

Csinos pikáns asszonyka volt, a férfi simára nyalt gavallér.

Hogy ő-e a Kummer, a Sorge, vagy a Társa? azt nem lehetett tudni. De az
mindegy, egy konzorcziumot képeznek s per procura signálhatnak egymás
helyett.

Ujabb érkezők neve kitörülte őket az emlékezet táblájáról:

«Tens Kalácsi fiskális úr és gróf Ingoványi kanczalista ifjúr.»

Ezek itt házaspár számba mentek, minthogy közös háztartásuk volt.

Kalácsi fiskális azoknak a tuczat-embereknek a kategoriájába tartozott,
a kiket háromfertály kilenczkor meglátunk s egy fertály tízre már
elfelejtünk; ellenben gróf Ingoványi tökéletes úr volt, félszemébe
szorított monoklival.

Fruzina asszony az utóbb bemutatott jellemzésére egy nagyon sajátszerű
mozdulatot tett, a két tenyerét kifelé fordítva s a homlokára téve
felfelé fordított ujjakkal.

Aranka tétovázó tekintettel nézett Lebegut úrra.

– Ezt a pantomimiát nem értem.

Lebegut úr aztán előállt a magyarázattal.

– Azt mondja vele a feleségem, hogy ez az úr egy gróf, a kinek kilencz
ágú korona díszíti a czímerét.

Vagy úgy!

Ismét nyilt az ajtó, új bejelentés jött.

«Tens Kikutat Jonathán, adóvégrehajtó úr és neje.»

No ezeket leirni sem érdemes.

Fruzina asszony mutatá Arankának, hogy ez az az ember, a ki a többieknek
a kezéről lehúzza a keztyűt s a lábáról a csizmát.

Most jött aztán az igazi.

«Méltóságos Vaskobaki Kapotnyaki Balambér, kataszterbizottsági elnök úr
és neje.»

Balambér urat már láttuk. Az életpárja méltó fegyvertársa. Ugyanaz a
kerekbe hízott példánya a hazai inséges időknek.

Balambér úr ide is díszmagyarban jött, panyókára vetett mentével és
sarkantyús csizmával. A felesége kalotaszegi varrottast viselt.

Hanem a feje a tisztelt hazafinak teljesen hasonlít egy jégverem
tetejére felfutott tökhöz: az állától a homlokáig sima.

Még maga Simon báró is elmosolyodik a láttára.

– De! Édes urambátyám! mit csinált magával? Hiszen én csak azt mondtam,
hogy azt a nagy szakállát vetesse le, de nem, hogy az egész fejét olyan
simára borotváltassa le, mint egy billiárd-golyó!

Balambér úr tudta a regulát.

– Instálom! Május elsejéig szoktam viselni a parókát; akkor de regula
leteszem s októberig föl nem teszem. A hogy méltóztatott intimálni, hogy
a szakállam levétessem, nem illik a kataszteri praesességhez; egyúttal a
parókát is letettem és most egészen fráj vagyok.

– De legalább a bajuszt meghagyhatta volna; mert így paskvillt irnak
ellenem az ön karrikaturája miatt.

– Holnap rögtön bajuszt nevelek, kérem alássan.

Simon mosolyogni igyekezett, de a mellett a fogait csikorgatta. Duzzogva
dörmögé a feleségéhez:

– Mondhatom, hogy illustris társaság! Száz meghivót küldtünk szét s
mintha egyszerre az epidemia ütött volna ki a városban, annyian jelenték
magukat betegnek; a legtöbb nem is felelt. A ki eljött, mind az én
alantosom, vagy a ki a protekcziómat keresi. Még az ujságirót sem látom
itt, a kinek a lapját én tartom a víz színe fölött. S maga a főszemély,
a muzsikus, a kinek a többit kellene mulattatni, hogy várat magára! No
azt se hittem volna, hogy valaha itt ebben a teremben a Barkó Pali
legyen a fehér elefánt, a kinek a tiszteletére én fölteszem az ordómat.

Ollósi úr azonban megérkezett. Az ujságiró. Ezt nem jelenté be a
komornyik. Hivatását fölfogni képes reporter mindig talál hátulsó ajtót,
a melyen bejusson a terembe. Odafurakodott a kegyelmes úr mellé s
megsugá neki «ő már jön!»

«Ő!» Ki az az «ő»? Hát ki volna más, mint a világhírü művész. Miből lesz
a pestis!

– S ön előre szaladt kengyelfutónak?

De már nyilt a szárnyajtó, a komornyik jelenté hangosan:

«Barkó Pál művész úr!»

S a várva-várt belépett. Livrés inas hozta a hegedűjét tokban.

Elegáns alak volt, frakkban, tászlis mellényben, hímzett
ingplasztronnal, feszes trikot pantalló, csattos czipők, chapeau bas
(olvasd: «sapopa») egészíté ki jelmezét, balfelől a gomblyukában lánczra
fűzött érdemrendek kicsiben. A ki nem ismerte, azt hihette, valami
herczeg.

A házi úr elé lépve, meghajtotta magát.

– Kegyes meghívására megjelentem.

A mire az büszke fejbólintással felelt:

– Üdvözlöm önt.

De az egyik kezét a mellényébe dugva, a másikat a frakkja szárnya alá
rejtve tartá s őrizkedett valami kéznyújtáshoz hasonló mozdulatot
elkövetni.

Pali Aranka előtt is meghajtá magát, a ki már liberálisabb volt, mert a
keztyűs kezének a kis újját nyújtá eléje.

Azután a társaság többi tagjainak mutatá be a házi asszony a celebrált
művészt kölcsönösen.

Simon panaszhangon mondá Lebegut úrnak:

– Azt is megérte hát már a világ, hogy egy czigánynyal per «ön»
beszélnek.

– No még sohasem láttam czigányt frakkban, jegyzé meg Lebegut úr. De
mennyi ordója van neki!

Simon fitymálva veté oda:

– Azok csak olyan Hausordenek, a minőkkel a külfejedelmek az inasokat
szokták megajándékozni.

De Lebegut úrnak ez sehogy sem ment a fejébe. Maga körül gyűjté
fegyvertársait, a járásbirót, a katasztert, a liferánst, az
adóvégrehajtót s azoknak a keblébe önté ki szíve keservét.

– Ez mégis szőrnyűség, hogy a míg mink egy kis ordócskát ki tudunk
magunknak bőjtölni, hány stemplit kell az embernek megnyalni, hány
névaláirást felkörmölni, hány földet megkóstolni, hány tolvajt
kivallatni, hány profuntot kisütni, hány rekrutát megvizitálni? s ez az
ugrifüles muzsikus egész fűzérszámra hozza az ordókat; pedig semmit sem
csinált egyebet, mint muzsikált.

– Pedig muzsikálni mink is tudunk, ugy-e bár fetterkém? mondá erre
Mikuláj úr, a járásbiró.

Mely tréfás maliciára Lebegut úr jóakaró nehezteléssel mondá,
mutatóujját szája elé téve:

– Ssssss! Csitt! Szót se arról. Az aranjuezi szép napoknak vége.

A rossznyelvű hír ugyanis azt regélte Lebegut úrról, hogy egyszer
valamikor kintornázással szolgálta a közügyet. De ez rágalom! Az
klarinét volt. S az is nagyon régen volt. (Aztán az akasztott ember
házában nem kell kötélről beszélni! A házi asszony is énekesnő volt,
hajdan.)

– No nézd ezt a gonosztevőt! Hogy itthon találja magát! Mondá Simon
Lebegut úrhoz fordulva.

– Gonosztevőt? Kérdezé az nagyra meresztve a szemeit, nem tudta, a «sok»
közül melyiket érti.

– Hát én előttem minden poéta, művész, színész, kihallgatás nélkül
gonosztevő. Ez is az.

– Csak egy mentő körülmény van a számára: a szép asszony.

– S ez a ficzkó épen azt hagyta otthon. (Ez volt a gonosz tett a
kegyelmes úr előtt.)

Lebegut úr ugyan behuzta az összeszorított ajkát, hogy ki ne mondják, a
mit az Arankára sandító szemei beszélnek: «én ezt a másik szép asszonyt
értettem.»

Simon meg is interpellálta e miatt Palit.

– Ön nem hozta el magával a szép nejét.

– Bocsánatot kell miatta kérnem. Ő a gyermekeivel van elfoglalva.

– Külföldön magával hordta ön a társaságba. Sokat olvastunk a lapokban
az «indian beauty»-ról. Itt is szivesen lett volna látva.

– Köszönöm a nagy kegyet. Más országban magammal vihetem a nőmet; ott
megszokták az exotikus idegen arczszínt, nálunk az föltünik. Aztán
külföldön az én asszonyom néma; de itthon megjön a szava s az ő naiv
beszéde kirí a művelt társaság hangjából.

(Ebben a czigányban egy diplomata veszett el! mondá magában a kegyelmes
úr.)

Barkó Pali a háziasszony első fölkérésére elővette a hegedűjét s minden
művészi mórikálás (fakszli) nélkül eljátszotta egyikét Beethoven
legnehezebb műveinek.

Általános taps fogadta a játékát.

Csupa műértő közönség volt jelen (Balambér kivételével) s mindenki el
volt ragadtatva a precziz művészi előadás által.

– Különösen a piánói voltak remekek! magyarázá Lebegut úr (szakértő) a
társaságnak.

Fruzina asszony is el volt ragadtatva. Ő a szemeivel hallgatta a játékot
s nagy volt az élvezete.

Az első darab után még egy másodikat is játszott Pali. Valami
Schubert-félét.

Akkor aztán a hölgytársaság lefoglalta magának a művészt.

Aranka csupa elektromosság volt, mikor Palihoz beszélt.

– Önből egész mithoszi alakot csinált a hir. Európai körútja valóságos
diadalút volt. Mért nem engedi az itthoni közönségnek is, hogy
művészetében gyönyörködhessék? Mért nem ád nyilvános hangversenyt?

– Annak igen egyszerű az oka, kegyelmes asszonyom. A mi a külföldön nagy
hatást tesz, az itthon megszokott dolog. Hegedűművészt százszorta
jobbakat hallottak nálamnál a külföld nagy városaiban. A hol egy Ole
Bull, egy Vieuxtemps remekelt, ott egy olyan hegedüjátszó, mint én, csak
kontárkodik. De a mi a külföldi közönséget részemre hajtá, az volt
bennem épen a czigány. Beethovent, Paganinit akárhányan jobban tudják
előadni, mint én. Hanem aztán, mikor a hazai dalokra kerül a sor, mikor
neki ereszthetem a nyirettyűmet, ahogy az Isten tudnom adta; mikor
elfelejtem azt, hogy művész vagyok, csak azt tudom, hogy czigány vagyok:
nem látom többé a fényes közönséget, csak az erdők bokrait magam előtt;
nem hallom a kisérő zenét, nem a tetszés moraját, csak a vadludak
kiáltásait, a nád zizegését magam körül: akkor vagyok igazán a magamé.
Ez volt az, a miért a külföldön úgy szerettek.

– Idehaza ez mind megszokott mulatság, veté oda a zenész.

– Sőt valljuk meg, hogy megtiltott mulatság. Mondá Aranka.

Ez nehéz mondás volt, oly nehéz, hogy a reporter tárczájába jegyzé.

A vendégkoszoruban már nem csak hivatalnokok voltak, lassankint olyan
elemek is összegyültek, a mik politikával nem foglalkoznak: becsületes
katonatisztek, független polgárok, a kik magukban eleget zúgolódtak a
kegyelmes úr rendszabályai miatt. Kicsinykedés a rendszere. Beavatkozik
a nemzeti viseletekbe, szokásokba, dalokba, azokat üldözi makacsul.

S az a szó, a mit Aranka kimondott, ennek a kisszerű zsarnokoskodásnak
az elitélése volt.

De azért senki sem merte e fölötti tetszését elárulni, mert hátha a
kegyelmes asszony csak agent provokateur?

Csak a művész kapott rajta. Az ilyen művész örökké gyermek marad s a
gyermekek a legbátrabb szókimondók.

– Tehát kegyelmes asszonyom maga tudja legjobban, hogy miért nem lehet
nekem «itthon» hangversenyt adnom. Úgy vagyok, mint a Babylonba vitt
zsidók: «Hegedünket függesztettük fűzfákra.»

– Majd máskép lesz az rövid időn! mondá Aranka, úgy, hogy a körülállók
mind hallhatták.

Ez meg épen orákulumszerű volt.

Keleten kitört a háború, egyfelől az oroszok, másfelől a törökök,
angolok, francziák között. Az esélyek Ausztriát is fenyegették. Lehetett
várni valami üdvös fordulatot.

A muzsikusnak természetesen nem itt járt az esze. Ő csak a maga
művészetével volt elfoglalva.

Aranka azt kérdezé tőle, hogy nem fog-e egyet azokból a hazai darabokból
is eljátszani, a mikkel a külföldi közönség tetszését megnyerte?

– Nem tudom. Ah, az egészen más! Nem vagyok képes azt a csodaérzést
visszaidézni magamba, mely a külföldön megszállt, mikor játszani
kezdtem. Mikor magam előtt láttam egy ismeretlen idegen közönséget, első
sorban ugyanazon fényes katonai egyenruhák viselőit, a kik mint
diadalmas ellenség vonultak végig a hazámon, a szivem elfogódott; alig
tudtam játszani. A bekövetkező tapsról észrevettem, hogy az csak csinált
tetszésnyilvánítás. A műértő közönség hideg maradt. Legjobban érti azt a
művész maga. Hanem aztán mikor a nemzeti dallamokra került a sor, mikor
rázendítettem a Bihari «Kesergőjét», a fia fölötti rekviemét s aztán
azokat a pusztai dalokat, a miknek kesergő melodiáiban egy nemzetnek sok
százados szenvedése beszél, a mikben megelevenülnek azok a szóval ki nem
fejezhető ábrándozások: akkor egyszerre átváltozott a közönség
ábrázatja. Az ellenséges arczok rokonszenves mosolyra derültek. Az
idegenkedés felhője alól egyszerre kitört a testvériség sugára. Hisz a
magyar népdal panaszhangja úgy összetalál az orosz népzene mélabús
dallamával. Az egész közönség egyszerre fölmelegedett. A fényes
egyenruhák, a gyémántos hölgyalakok oda nyomultak közelembe.

Most már csakugyan az egész társaság oda csoportosult a művész körül.
Rendkivüli eset az, hogy egy czigány szónoklatot tartson. Nincs
természetében az ékesen szólás. S az arcza is egészen átváltozott.
Elhagyta az a czigány egykedvüség. Megjelent rajta a lélek. A szót
kisérte a kifejezés. Olyannak látta őt e perczben Aranka, a milyennek
óhajtotta egykor látni: átmelegülve indulattól, szenvedélytől. Mikor
arra kérte, hogy vigye el magával s tartsa meg a maga bolondjának!

Pali nem vette észre, hogy az «urak» is hallgatnak rá. Simon különösen
figyelmére méltatá a rajongót. Ő csak mondta tovább. Bolond fiú! A
helyett, hogy hegedült volna, a miért idehitták, deklamált, a mi nem
szabad (egy jól rendezett társadalomban). Kivált czigánynak! Hogy egy
czigány, úri társaság előtt, fenhangon beszéljen a maga élményeiről, ez
olyan bizarr gondolat, a mit nem volna tanácsos szinpadon bemutatni,
mert kifütyölnék érte a czigányt is meg a szerzőt is.

Hát hiszen még megkaphatják azt itt is.

A tetszésmorajtól elkapatva folytatá a muzsikus:

– Én pedig, mintha csak annak az egy szál betyárnak muzsikálnék ott a
csárdában, a ki közbedudolja a szomorú nóta még szomorúbb versét, úgy
folytattam egyik népdalt a másik után. A hegedü sírt a kezemben s a kik
hallgatták, azoknak a szeme is megtelt könynyel. Olyan pillantások
voltak ezek, a mikben lehetővé lesz, hogy két ellenséges nemzet egymás
keblére borul s testvérnek ismeri föl egymást. Ilyenkor a diadal mámora
állta el minden idegeimet. Nagyobbnak éreztem magamat a hadverő
vitézeknél. Nem az én győzelmem, nem az én érdemem volt az, hanem ezeké
a daloké, ha egy ily pillanatban a tündérszép hölgyek a nyakamba
borultak és megöleltek. Én csak a hegedüm hurjaiban éltem. Az én
nótáimat csókolták azok meg, nem az én orczámat.

A hallgatóság tapsolt.

És akkor az a hallatlan eset történt, hogy a házi asszonyság, (az
excellencziás asszony!) odalépett a művészhez elragadtatva, átölelte
annak a fejét és megcsókolta az ajkát.

A férfisereg tapsolt.

A példa ragadós, kivált ha őrültség van benne. A többi hölgyek is sorba
csókolták a művészt; még Fruzina asszony is.

– De már ez több az elégnél, fakadt ki Simon báró.

– Az én feleségem is megcsókolta, is megcsókolta! az exaltáczió nagy,
táczió nagy! Mitigálta az esetet Lebegut úr.

– De én kikérem magamnak az ilyen exaltácziókat.

S azzal odament Arankához, majd föltaszítva a komornyikot, a ki ezüst
tálczán hordott körül limonádét és barbarászt a vendégek között:

– Ez nagy önfeledkezés volt öntől, báróné! sugá hevesen Aranka fülébe
Simon.

– Micsoda?

– Megcsókolni a czigányzenészt.

– Ez csak muzsacsók volt.

– Az egész társaság előtt.

– Épen az adja neki a magasabb ihletet.

– Eh! Ihlet ide, ihlet oda! ön engem a saját házamnál nevetségessé tesz!

– Jobb lenne, ha a házán kivül tenném azzá?

– Nincs szó semmi szentimentális kitörésekről. Mondá Simon,
visszavonulva inggallérja sánczába. Nekem egyik czigány csak olyan, mint
a másik. Elhuzatom vele a magam nótáját, kifizetem s odább mehet. De
nyilvános kharakteremben nem hagyom magam kompromittálni. Az én házamnál
se művész, se czigány holmi zenére tett pronunciamentókat nem fog
elhegedülni, a mikben egy nemzet sok százados fájdalmai vannak
elsiratva.

– Ha ez az ön háza, akkor csakugyan ön parancsol itt.

– Azt majd meg fogom mutatni!

Ez alatt a vendégek egy része körülfogta Palit az unszolásával, hogy
bocsássa közre egyikét azoknak a csodatevő szép daloknak: a Bihari
«Kesergőjét», vagy az «Alföldi halászlegényt».

A czigánynak azonban, bár a politikához semmi érzéke nincsen, de van
valami helyes ösztöne, mint a macskának. Pali azt a mentséget találta
ki, hogy a magyar népdalhoz okvetlenül kell valami kiséret, azokat egy
szál hegedü nem adhatja méltó módon elé.

Vesztére ott volt a reporter. A mint Ollósi úr meghallá, hogy
zenekiséret kell, nem várt utasítást, vágtatott le a szomszéd kávéházba,
ott nyekgette a Vagabundenpolkát a Csicsa a pasasérok mulattatására. Egy
kontrást, meg egy klarinétost kisajátított közülök; útközben kapott egy
szóló czimbalmost is s azokat elkalauzolta a főúri palotába. A díszterem
előtti szobában el is helyezkedének.

Ezalatt Lebegut is szakértő eszmecserébe bocsátkozott Palival az igazi
straduárió ismertető jelei fölött, a milyennek állítá Pali a maga
hegedüjét, a mit Lebegut úr erélyesen kétségbe vont. Majd összekaptak
rajta.

Simon szétválasztotta őket s azután a fortepiánóhoz szorítá a
zeneművészt.

– Kedves művész úr. Bátor vagyok önt figyelmeztetni, mint házi gazda,
hogy itt, ebben a teremben, az úgy nevezett «nemzeti melodiát»
elzengedeztetni nem összeegyeztethető az én hivatalos állásommal.

– Excellencziád szava nekem parancsolat. Mondá Pali s azzal nyugodtan
visszatette a hegedüjét a tokjába.

Aranka észrevette ezt, talán mások is. Odasietett hozzájuk.

– Uram! ne sokirozza ön az egész társaságot! sugá a férjének.

– Akkor a társaság fog sokirozni engem.

– Mindenki kiván egy nemzeti dalt hallani.

– Akkor húzzon nekik egy battuté-t.[4]

Férj és feleség között az ingerültség a kritikus pontig hágott, a midőn
az oldalajtó felnyilt s egyszerre csak berohant rajta az özvegy báróné,
még pedig oly heves, szeleburdi módon, mely se ismert jelleméhez, se
tiszteletre méltó életkorához épen nem illett.

Odafutott egyenesen a fia és menye közé. Egész díszbe volt öltözve,
lilaszin selyemruhában, strucztollakkal a fején.

Tele torokkal kiáltott:

– Ah! A fiam! A fiam!

Mindenki meg volt lepetve, mind a megjelenés módja, mind a szokatlan
kiáltások által, de legjobban a házi úr.

– Nos! Mi az? Grófnő! Micsoda sczéna ez megint? Így kell ajtóstól
berohanni a terembe?

Anna elragadtatással, gyöngédséggel rebegé:

– Isten Atyám! Ah, a fiam!

Simon báró azt hitte, hogy róla beszél.

– No hát mi baja van «velem» mamám? Ön is beleavatkozik ebbe az
izetlenkedésbe? Pártolja a menye kapriczait?

Simon báró azt hitte, hogy még mindig a nemzeti nótákról van szó.

Anna grófné a fejét rázta erre.

– Ah nem! Mit tudom én? A fiam érkezett meg! Most láttam őt az ablakon
át, a mint a kocsiból leszállt.

– Micsoda fia? kérdé elbámulva Simon.

Anna hevesen mondá:

– Hiszen csak… (Akkor vette észre magát.) Ő az! Ő! A Zoltán fiam!

Simon bárónak szeme-szája elmeredt.

– Bárdy Zoltán? Hisz az lehetetlen.

– De hallom jönni már. Ismerem a lépéseit. Itt jön.

Azzal az ajtóhoz futott, taszigálva mindenkit maga elől, a kit utjában
talált.

A társaság is mind oda figyelt már.

S a feltárt ajtóban csakugyan a Bárdy Zoltán alakja jelent meg,
ugyanabban a drapszin kurta kabátban, melynek hat zsebje volt elől, a
minőben őt megszokták látni. Csak a szakálla meg a bajusza volt kurtára
nyirva, egyebe mind megvolt.

A mint az ajtóban összetalálkozott az anyjával, hevesen összeölelkeztek,
egymást úgy átkarolták, mintha soha el nem akarnák ereszteni. Érteni se
lehetett, hogy mit beszélnek egymáshoz.

Zoltán mögött pedig ott állt egy ismeretes alak, a János hajdú, a kit
innen a kegyelmes úr elkergetett. Most is csak olyan keményre volt
kifenve a szürke bajusza, mint elébb; egy kis úti bőröndöt tartott a
kezében.

– Hát ez kiszabadult? kérdezé Lebegut úr Simon bárótól.

– Az ördögök keveredtek ebbe a játékba, dörmögé Simon.

Anna két keze közé fogta a fia arczát.

– Szabad vagy?

– Látod, hogy szabad vagyok.

– Nem üldöznek?

– Hiszen nem szökve jöttem. Itt az utilevelem.

– Hadd lássam az arczod. Nem vagy sápadt a börtönlégtől.

– Dehogy vagyok. Soha sem volt olyan jó dolgom, mint ott a várban.

– Hát nem voltál sötét börtönbe zárva?

– Szabadon jártam-keltem az egész várban. Alig győztem a vizitezést a
tiszt úraknál. Üres óráimban a térparancsnokkal piketiroztam.

– S én azt hittem, te éhezel, nyomorogsz.

– Arról meg szó sem lehet. Hisz egy államfogolynak harmincz forintja jár
egy hóra. De én azt sem tudtam mire elkölteni a nagy vendégszeretet
miatt; az ordinánczomnak adtam. De hiszen mindezt megirtam neked. Minden
héten irtam egy hosszú levelet.

– Soha sem kaptam egyet is.

– Valami autogramm gyűjtő tán megtartogatta útközben.

Zoltán kegyes hazugságokkal tartotta az anyját.

Hanem az anyát nem olyan könnyü rászedni.

Egyszer csak rátalált valamire, a mig a fiának a kezét simogatta.

– Hát ez itt! Itt? Ez itt nem a bilincstörés helye? A láncz nyoma.

Milyen az anyának a szeme!

Zoltán felkaczagott.

– Hahaha? Láncz? Bilincs? Hát ki beszélt erről? Volt eszemben ilyennel
muzsikálni! Egy kis horzsolás az egész. Az úton feldültem a szekérrel.
Ezzel a kis bőrfeltöréssel menekültem.

– De te lánczra voltál elitélve.

– Az csak frázis! Hivatalos formaság! De apropó «láncz!» Kérlek Jánosom!
(Látod, az öreg is velem volt egész idő alatt.) Hozd ide azt az úti
bőröndöt.

A János előre jött a kézi bőrönddel.

Zoltán hirtelen odasugott neki:

– Egy szót se arról, a mi velem történt! Anyám meg ne tudja! Aztán
fenhangon mondta: Nyisd fel azt a bőröndöt.

A míg a János azzal bajlódott, Zoltán megpillantá Palit a sokaság
között. A többit is látta; de ez tetszett meg neki legjobban. Megfogta a
kezét, megölelte.

– Ah! Te is megérkeztél, kedves Palim? olvastam a nagy diadalútadról.
Minden járásodat tudom a hirlapokból. Hát a kis feleséged? Az én kis
komámasszonyom? Csodálkozol ugy-e, hogy így nevezem. Mindenről jól
értesültem. A tiszttartóm tudósított, hogy két fiad született s én
rendelkeztem, hogy irjanak be keresztapának. Holnap meglátogatom a
keresztfiaimat. Saját házadban lakol ugy-e? Azt is tudom.

A János ezalatt felcsatolta a szíjakat, kinyitotta a bőröndöt.

Zoltán két kis csinos bőrtokocskát vett ki belőle.

– No most, kérlek, Jánosom, zárd be megint, aztán vidd át a
hálószobámba. Készítsd el a fekhelyemet: korán aludni megyek. Tudod?
Csak a tábori ágyamat kell rendbe hoznod, a medvebőr takaróval. Én azon
tudok csak jól aludni.

János elment a bőrönddel.

A vendégek hüledezve néztek egymás szeme közé.

Lebegut úr naiv maliciával mondá Mikuláj úrnak.

– Hogy parancsolgat ez itt, mintha csak a saját házában volna.

Simon báró ingerülten rágta a körmeit.

Mi lesz ebből? Két házigazda van ennél a háznál? Melyik lesz az igazi?

Zoltán felnyitotta az egyik tokocskát s kivett belőle egy
elefántcsontból lánczformára faragott kösöntyüt.

– Nézd, kedves jó anyám. Fogságom ideje alatt megtanultam faragni. Még
ez a nyereségem is volt. Neked készítettem ezt, a távollét emlékéül.

Annának könnyek ragyogtak a szemeiben.

– Oh édes jó fiam! Ez lesz nekem az olvasóm. Ezen imádkozom a mig csak
élek.

Azzal a másik tokot nyitotta fel Zoltán s abból is egy olyanforma
rabmunka kösöntyüt vett elő:

– Ezt a másik kösöntyü lánczot pedig az én kedves sógorasszonyom számára
készítém. Kedves Aranka! Légy kegyes ezt elfogadni tőlem és viselni s
emlékezzél meg rólam annyiszor, a hányszor én te rólad, a míg ezt
kifaragtam.

S a míg a csontlánczot Aranka kézcsuklójára felcsatolta, folyvást a
szemébe nézett a nőnek s ebben a nézésben volt elmondva a vád és az
itélet.

Aranka remegve engedé a csontkarpereczet felcsatoltatni. Egyszinü arcza
még halaványabb lett, szemei kisértetlátó félelemmel néztek Zoltán
szemeibe.

– Viselni fogom. Rebegé halkan.

Csak egy szemrehányó szó, egy haragos szemvillanás kellett volna Zoltán
részéről, hogy a hölgy fölsikoltson és elfusson a teremből; de a gróf
egyszerre szerepet változtatott.

Aranka mellett állt Lebegut úr, ahhoz fordult jovialis kedélylyel.

– Ah, drága jó megyefőnök úr! mennyire örvendek, hogy önt itt láthatom.
S kezet nyujtott neki.

A módos emberke nagy örömmel ragadta meg Zoltán kezét s magasra
emelkedett a sarkairól.

– De én még jobban örvendek, biz Isten örvendek, hogy önt «itten»
láthatom, itten láthatom. Másodszor is mondom, hogy örvendek. A
feleségem magán kivül van örömében.

Fruzina asszony nevetett! Annyira extaziálva volt.

Anna grófnő meglepetve nézte e jelenetet, melynek minden mozzanata
titkokat árult el az «édes anya» fürkésző szemei előtt.

Az a rémület Aranka arczán, a midőn Zoltán a «drága» ajándékot kezére
csatolta, a remegés, a holdkóros szemek. Háta mögött állt a férje, Simon
báró, a kinek vastag vonásokkal volt arczára festve a vádlott bűnérzete;
nem mert előrelépni, hogy a testvérét üdvözölje, csak a hosszú bajuszát
huzogatta a szájába. És Zoltán sem nézett rá. Hanem a helyett a
megyefőnökkel szorított kezet. Ennek a kis emberkének milyen öröme volt
s ez örömében még a felesége is osztozott. Az asszony nevetett. Ez pedig
csak önkénytelen jöhetett neki, mert őtet suttogva nem lehet utasítani.

Anna előtt egy titok lobbant föl egyszerre, egész megőrjitő
világosságában. Nem a megyefőnök volt az, a ki Zoltánt feladta az
elfogott levél miatt, a hogy ő vele eddig elhitették, hanem Aranka maga.

Az özvegy báróné ajkai megnyiltak, kezét fölemelte, hogy Arankára
mutasson vele; közel volt hozzá, hogy felsivalljon:

– Te voltál az árulkodó!

S akkor neki fog rohanni ennek az asszonynak és rongyokra tépi s a
hajánál fogva hurczolja ki a teremből!

Zoltán észrevette a hatást s szépen eléje került a katasztrófának.

Manga egy tálcza czukorsüteménynyel kinálta meg.

– Jaj, édes Manga, nem árestáns gyomrának való ez! Nincs egy kis
törökbuza pogácsátok?

– A szakács gulyáshust csinált a cselédeknek.

– Az lesz nekem jó, meg egy kis puliszka kászuturóval.

Azzal az anyja elé állt.

– Oh te drága kedvesem, te tudtad én nekem olyan fölségesen készíteni
azt a mennyei eledelt, a kászuturós málépuliszkát. Micsoda tökéletessé
tennéd vele az én boldogságomat a mai napon.

Ezzel le volt fegyverezve minden harag. A tragikai hősnő, a háziasszony
szerepének említésére elfelejté azt a másikat. A fiának a kivánsága
valami jó anyafőzte után elfelejteté vele a gyanut, a haragot, az
őrjöngő dühöt. Egyszerre földerült az arcza.

– Igen! Igen! Hiszen én vagyok itt a háziasszony! Lesz minden jó, édes
fiam! Sietek! Gyorsan meglesz. Már most majd én traktálom meg a
vendégeket!

Micsoda diadal volt ebben a szóban.

Majd most tudja meg az uri társaság, hogy mi a különbség háziasszony és
háziasszony között. Amott limonádék, kráflik: emitt magyaros vacsora.

Nem is frázisokból áll ám az anyai szeretet. A kedvencz ételeket
kitalálni és jól elkészíteni, ez a hajdani jó anyák gyöngédsége.

Még egyszer megölelte a fiát.

– Hiszen ma születésed napja van.

S azzal elsietett, odakinn lehetett sirni.

Zoltán pedig aztán szerklt tartott (magyarul «kör») akár egy potentát a
maga szalonjában. Sorba vette a vendégeket. Mindenkihez volt valami
lekötelező szava.

Csak Simont nem látta meg.

– Kedves Mikuláj úr! Még nem voltam olyan szerencsés, hogy ő nagyságának
bemutatott volna. Nagyon örvendek! Méltóztatik a szinházba járni? Csak
operákba? Tetszett lenni sok bálban a farsangon? Hogy már nem tánczol?
Az képtelenség! No a legközelebbi pikniken nekem ajándékozzon egy
franczia négyest.

Majd Balambér urat vette elő.

– Ejh Bala bácsi. Alig ismerek rá, úgy megfiatalodott. Ej, ej! Gyanus
dolog. A szakállát levenni. Nem félti őt, nagyságos asszonyom? Nagy
hamis az én Bala bátyám. Szeret félrekacsingatni.

Balambér urnak pedig semmi sem tetszett olyan nagyon, mint ha azzal
gyanusították, hogy «nagy hamis!»

Még az ujságirót is megszólította, sőt mind a két kezét megfogta, úgy
interpellált hozzá.

– Kedves barátom, édes Ollósi úr. Ugyebár, nem fogja az esetemet kiirni
az ujságába? Fogadja ön meg anyjának a csontjaira.

– Kérem, az anyám még él.

– Annál inkább. Nem fog ön regényt irni az esetemről. «Tíz hónap a
josefstadti kaszamátákban.» Megigéri?

– Megigérem; de nem hiszem, hogy megtarthassam.

Aranka ezalatt visszaerőszakolta elvesztett nyugalmát. Halkan dörmögé
Simonhoz:

– Ez az egész egy rossz álom! Kinek a keze van ebben?

Aztán, hogy Zoltán ismét a közelébe jutott, ő kezdett vele beszélgetést.

– Gróf ur. Minő szerencsés fordulat az, hogy ön most itt van. Nem
vártuk, hogy olyan gyors sikere legyen az általunk legfelsőbb helyen
beadott kegyelmi kérvénynek.

– Nem kegyelem utján szabadultam ki, kedves ángyom. Nagyon egyszerű
ennek a magyarázatja. A felsőbb biróságnál rájöttek, hogy az egész
ellenem támasztott feladás hamis volt. Az én nekem tulajdonított levél
otromba hamisítás, egy sikkasztásaiért elbocsátott sáfáromnak a
koholmánya, a ki ezt be is vallotta.

Arankának eszébe jutott, a mit Pali mondott neki erről a levélről. A
czigánynak milyen finom érzése van!

– Tőlem aztán szépen bocsánatot kértek a tíz hónapi letartóztatásért, én
pedig szépen megköszöntem nekik, hogy tíz hónapig eltartottak az állam
költségén. Ezalatt legalább voltam valami. És mostan megint leszálltam a
magas paripáról: hazajöttem s vagyok megint «Senki Pál».

– Oh mi nagy aggodalommal voltunk eltelve az ön sorsa miatt, mondá
Aranka, visszanyerve nagy hirtelen színjátszói tudományát.

– Tapasztaltam, kedves sógorasszony. Az enyhítésekben, miket velem
éreztettek, a kikre neveltetésem bizva volt, felismertem a te jóltevő
kezedet. Különösen nagy hálára vagyok lekötelezve irántad, hogy
távollétem alatt, szegény gyászbaborult anyám helyett, a házi asszony
tisztét viselted.

Minő gyilkos ironia.

Aranka az ajkába harapott. Ebben a szóban a felmondás is meg volt adva.
Mától fogva megint Anna báróné a ház asszonya. Az ur Zoltán.

Hát a kegyelmes úr? meg a neje? Mi itten már most? Vendég? Zsellér? Vagy
megtűrt atyafiság?

Az egész társaság összesugdosott. Mindenki kényelmetlenül érezte magát.

Zoltán vette észre, hogy a társaság ugrásra áll készen. Sietett elejét
venni a feszélyezett állapotnak. Olyan hangosan, hogy mindenki
meghallhatta, mondá Arankának:

– Különösen nagyraveszem azt a gyöngéd figyelmedet, kedves sógorasszony,
hogy hazaérkezésemnek a megünneplésére ilyen diszes társaságot
gyűjtöttél össze!

S nagyobb nyomatékul a karja alá vonta Aranka kezét s úgy fordult a
társaság felé.

Ez a tüntetés tetszett a vendégtársaságnak, annál kevésbbé a deplaszált
kegyelmes urnak, a kit Zoltán még mindig nem akart észrevenni. Az csak
magában dult-fult.

Igazán tréfásnak találta mindenki ezt a helyzetet.

A jelenlevők mindegyike tudta a kulisszák mögött történteket. Hogyne?
Provincziális székvárosban úgy kiszivárog a titok, mint a kéneső a
szarvasbőrön át.

Aranka egykor Zoltán menyasszonya volt, azután a kormányzó pártfogoltja,
majd a féltestvér felesége, azt is tudta, a ki akarta, hogy Zoltán
felségárulási perének ki volt megindítója?

És most a fölmentése és kiszabadulása után karöltve sétál a saját
termében a rab az árulkodóval, hajdani kedvesével.

S minden szavával finom illó mérget szagoltat vele.

– Te tudtad ugy-e bár, hogy ma megérkezem? Hogy ne? Legelső kútforrásból
értesülhettél róla. Holnap első dolgom lesz a Durchlauchtnál
tiszteletemet tenni s megköszönni a kegyes közbenjárását. Itthon van-e?

Aranka szeretett volna egy késdöféssel felelni erre a kérdésre.

– Nem tudom. A férjem fogja tudni. Kérdezze tőle.

Zoltán pedig a helyett, hogy az egyenes utasításra hederített volna, azt
ragadta meg, hogy «hát mi nem tegezzük egymást?»

– Azóta még nem találkoztunk, hebegé Aranka.

– «Azóta!» De hát milyen dátumtól számítjuk ezt a hedzsirát! Most
vagyunk a fruktidór hónapjában. Utoljára találkoztunk a brümérben. Ugy-e
hát? Leydeni János koronázása alkalmával! Milyen hiven tapsoltam én
akkor «Fides»-nek! Emlékezetes egy este volt!

Aranka közel volt hozzá, hogy elájuljon.

Zoltán a társasághoz szólt.

– Kérem, tisztelt hölgyeim és uraim. Folytassák a mulatságot, a hol én
megérkezésemmel félbeszakítottam. Tessék zenélni, tánczolni, zálogosdit
játszani. Én magam is mulatni akarok ma. Duplán születésnapom van. Annak
megiszszuk ma az áldomását. Az én szeretteim között, a kik olyan várva
vártak. Ah! itt a whisztasztal felterítve. Ez az én kedvencz játékom.
Mindjárt összeállítunk egy játszó társaságot. Szabad egyiknek kérnem a
kegyelmes asszonyt? (Már nem tegezte). Úgy tudom, hogy nagyon jól
játszsza a whisztet.

Ez megint egy méregcsepp. Csak a házi asszony nem ülhet le kártyázni.
Aranka már játszhatik whisztet.

Némán inte fejével, hogy beleegyezik.

– Harmadiknak a megyefőnök urat kérném, mondá Zoltán.

Lebegut úr odatoppant egyszerre.

– Ezer örömmel, ezer örömmel! De csak fél krajczárban.

– Hát negyediknek? Zoltán szétnézett a társaságban, ki volna itt
kártyafogható ember?

– Tán a kegyelmes úr? monda Lebegut. A gróf úr öcscseura?

– Ah, az öcsém nem ért hozzá. Úgy játszik, mint a bot. Jőjj ide Pálom!
egészítsd ki a pártit.

No még csak az kellene, hogy Palit oda ültesse a whisztasztalhoz,
vizávinak Arankával. Az elébb ki akarta dobni a másik háziúr.

A művésznek több esze volt, nem állt rá:

– Én nagyon gyöngén játszom a whisztet.

– Az a legnagyobb érdem a whiszt-játéknál, ha az ember elismeri magáról,
hogy rossz játékos. Csak te foglalj helyet.

Ez már Simonnak mégis sok volt.

Kínos zavarodás és elfojtott düh kifejezésével arczán kerülgette
Zoltánt, mozdulatai elárulták ideges trémáját. Most már egészen oda
furakodott mellé, hogy okvetlenül találkoznia kellett Zoltán
tekintetével.

Barkó Pali csunya kelepczében érezte magát; lehetett látni, nem az
arczán, hanem a felhuzogatott vállain. A czigánynak a két válla szokta
elmondani, hogy szeret valamit nagyon, egy kicsit, félig, vagy «kell az
ördögnek.»

A Manga theát hordott körül csészékben. Odasomfordált Pali mögé s a
fülébe sugott czigányul:

– Iszkiri more! Eredj haza a feleségedhez! Nem jó itt neked!

Lebegut urnak valami mentő ötlete támadt, a mivel ketté vágni remélte
ezt a furcsa bonyolult helyzetet. Elemelt egy theás csészét a Manga
tálczájáról s az egész társaságnak szóló hangon ilyen felköszöntésre
buzditá fel magát:

– A gróf úr szerencsés hazaérkeztére!

Ez a toaszt általános viszonzásra talált.

– Nem, uraim! kiálta Zoltán. Toasztot borral szoktunk köszönteni.

Azzal, mintha csak épen most venné észre Simon bárót, vagy mintha
folyvást megszokta volna, hogy együtt van vele, szép nyájasan,
atyafiságos bizodalom hangján szólt oda neki:

– Ugyan édes öcsém Simon, légy olyan jó, eredj az irószobámba, vedd elő
az asztalfiókomból a belső pinczémnek a kulcsát. Tudod hol áll? S hozass
fel a Jánossal a mi kedves vendégeinknek abból a 34-iki rózsamáliból
vagy husz palaczkkal.

Hiszen nem volt abban semmi gorombaság. Bátyja szólt az öcscséhez, az
idősebb testvér, a ki birtokosa a háznak, a jószágnak, az ifjabbhoz, a
kit nem illet meg semmi, de a kivel szivesen megosztja mindenét. Ha
Simonban csak egy csepp lett volna az ős magyar kedélyből, legfeljebb
azt a tájszólamot vágta volna vissza Zoltánnak, hogy «magad, uram, ha
szolgád nincs!» De idegen volt annak teste-lelke. A sértett ambiczió
fortyant fel benne. Hátra vetette a fejét dölyfösen s recsegő hangon
szólt oda:

– Uram? Én a kerületi főnök vagyok!

Lehet, hogy ezt még Zoltán nem tudta. Talán észre sem vette azt a
gomblyukba akasztott rendjelt? Idején volt őt figyelmeztetni rá, hogy a
villámok légkörében jár. A kit ő most borért küld, az egy excellenciás
úr!

Erre Zoltán a legártatlanabb nyájassággal mondá:

– Nem tesz semmit, azért te is ihatol abból a rózsamáliból.

Mintha ő volna az, a ki testvéri szivének kifogyhatatlan jóságából
megkegyelmez eltévelyedett öcscsének.

S a vendégsereg nemhogy elszörnyedt volna e megsértése fölött a
hivatalos rangtekintélynek, sőt itt-amott egy kis kárörvendő kunczogás
volt hallható. Ha a hivatalfőnök tyukszemére gázolnak, az mindig
csiklandó hatást idéz elő az alárendelteknél.

Simon e szóra mérgesen fordult meg s a könyökével kiüté a háta mögött
settenkedő Manga kezéből a theás tálczát. A findzsák mind a földre
potyogtak, némelyiknek le is törött a füle.

– Ostoba lud! Kiálta Simon Mangára, mintha az volna ennek a balesetnek
az oka.

Manga sietett felszedni a lehullott csészéket a tálczára s igazi czigány
filózofiával okoskodott magában:

– Ne haragudjál már! Hisz a gróf porczellánja törött már össze; nem a
tied!

Aranka odasietett a férjéhez. Itt ma már nem jön össze a whisztparti!

Zoltán is fordított egyet a dolgon. Palihoz intézte a szavát.

– No hát édes Palikám, ha már kártyást nem tudsz játszani, játszszad
azt, a mit jól tudsz. Huzd el nekem az én kedvencz nótámat: «Megvirrad
még valaha.»

– Ha a háziúr parancsolja. Szólt engedelmesen a művész s azonnal
hátravonult, az előszobában consignálva ácsorgó czigányokat értesíteni a
történendők felől s nemsokára fölzendült a gyönyörű szép őskori magyar
dal zenéje, a melynek szövegét mindenki utána dalolja magában, a ki
hallja: «Megvirrad még valaha! Nem lesz mindig éjszaka, A magyarnak.»

De már ezt az insultust nem állta ki a kegyelmes úr.

– Menjünk innen. Mondá a nejének. Ez az ő háza.

És a kegyelmes úr a kegyelmes asszonynyal együtt éjnek éjszakáján
átköltözött az eddig lakott palotából a vendéglőbe, a nélkül, hogy
valaki marasztalta volna.

A vendégei pedig mind ott maradtak. S a mint a városban elterjedt a
hire, hogy Bárdy Zoltán gróf hazaérkezett s ő tartja most a
születésnapját, egyszerre vége volt az epidemiának, a kik meghivást
kaptak s azután leköszöntek a mai estélyről, hirtelen toilettet
csináltak, nem fájt már se kezük, se lábuk, siettek a társaságot
kiegészíteni.

Éjfél tájon Anna bárónő feltálaltatta a pompás vacsorát. A lakoma után
pedig tánczra kerekedett a fiatalság, s tartott a vigasság kivilágos
kivirradtig. Lebegut urnak olyan kedve kerekedett, hogy egyre danolta,
akármit huztak is, a maga nótáját: «Csak úgy iszik bujában, Kifordított
bundában.»

És Lenke Simon ott hallgatta a vendéglői szállása ablakából a szünetet
nem tartó zenedöngést, mely a Bárdy palotából áthallatszott hozzá.

Pedig a policzáj órát is rég meghaladták már, még is muzsikáltak! S
minden tánczzene után ujra fölhangzott, hogy: «Megvirrad még valaha. Nem
lesz mindig éjszaka, A magyarnak.»

Szerette volna a nyakát törni, a magyarnak is, a czigánynak is, a
grófnak is, a kiért huzzák, a kivel huzatják és a ki huzatja.

De nem tehetett ellenük semmit. Hisz az ő saját meghivott vendégei
voltak ott együtt, Egész éjjel gördültek a hintók. Most már mennek! Maga
a rendőrkapitány is ott tánczolta a csárdást.




VIII. FEJEZET.  A MÉREG-VETÉS.

Lenke Simon, mikor első furiájában rögtön elhagyta a Bárdy-palotát
(eddigi hivatalos lakását), a feleségén kívül egyébre sem gondolt. Se
komornyiknak, se kapusnak nem szólt semmit, hogy késő éjszaka hová megy;
csak rohant, mint a felvert vadkan. Jó szerencse, hogy a szemfüles
ujságiró észrevette a meteorhullást s utána szaladt. Utólérte az utczán.
Annak aztán elmondá, hogy a vendéglőben fog hálni s egyuttal utasítást
adott neki, hogy ha majd vége lesz a dinom-dánomnak, jőjjön fel hozzá s
referáljon róla, hogy mit látott és hallott.

Ollósi úr titkos besugója volt Simon bárónak.

Egész a hotelig elkisérte a menekülőket; ott ő lármázta föl a szolgáló
személyzetet, két szobát nyittatott a számukra, a szobalányt avizálta,
hogy a kegyelmes asszony számára készítsen hársfaherbatét és hideg
borogatást, mert erős migraineje van, a pinczérrel pedig szamovárt és
egy palaczk rumot vitetett föl a kegyelmes úrnak, a ki az éjjel fönn fog
maradni, sok irnivalója lesz. – Minden akként lett végrehajtva.

Azzal Ollósi úr nyargalt a nyomdába, megirta a reggeli lap számára a
nevezetes ujdonságot, cicero durchschossen czikknek. Aztán hirtelen
versbe szedte az egész tréfás esetet: fölséges paskvil kerül ki belőle.
A metronpás czimborája volt, az szedte ki: reggelre ki lesz nyomva és
szétosztva.

Hát ugyan ki irná a gúnyverseket a kegyelmes urra más, mint a saját
lajbzsurnalisztája. A jó spion előre is, hátra is csuszik, mint a kurta
kigyó, a kiről azt hiszik e miatt, hogy két feje van.

Aranka lefeküdt az egyik szobában; rosszul volt! Simon pedig leült az
asztal mellé egyedül; megparancsolva a pinczérnek, hogy résen legyen, a
mikor csengetni fog neki.

Hozzá fogott, hogy tudósítást irjon – a kormányzónak, a helytartónak és
a miniszternek.

Egy betü sem jött ki a tollából. El volt a feje butulva. Azt sem tudta,
hol kezdje el?

Előtte lobogott a meggyújtott rum a theás csészében. Annak a zöldes kék
lobogványa kisértetes világítást adott az arczának. Olyan volt, mint egy
galvanizált halott.

Forrott a lelkében a méreg! Agyában egyik torzpofáju szörny a másikat
kergette.

Mekkora csalódás! Bizonyosra vette már, hogy az elitélt Bárdy Zoltán
birtokait neki fogják adományozni, s most azt egyszerre szabadon
bocsátják, mint ártatlant. Ki kontárkodik odafenn?

A hazatérő előbb előkelő gőggel fitymálja, majd kihivó módon megsérti
őt, a hatalmas főnököt s az inzultusra a jelenlevő vendégek nem hogy a
megbántott főnökért megtorlást vennének, ha egyébbel nem, hát azzal,
hogy vele együtt ott hagynák a kivilágított termeket, nem! mind ott
maradnak, a hazatértnek gratulálnak, megiszszák a rózsamáliját s
tánczolnak a nótáira.

Minő boszút álljon rajtuk?

Föl-fölugrott s nagy léptekkel járta végig a szobát.

Még az is bántotta, hogy a mai ünnepély kedvéért új csizmát huzott föl s
az kegyetlenül szorította a tyukszemeit. Becsengette a pinczért.
Hozatott magának papucsot, a csizmát lehuzatta a lábáról s kiadatta a
háziszolgának, hogy reggelre fényesítse ki.

Papucsban aztán könnyebb volt a föl s alá járkálás.

Kiken álljon boszut? És mi módon?

Nagy hajlama volt a kegyetlenkedésre.

Az ő agyában született meg az a praktikus eszme, hogy a zsandároknak
tagliát kell adni az elfogottakért, az azokra kimért büntetés kvalitása
szerint. Egy éven alul itélt bünös két forint, azon fölül három forint
és aztán minden további év három forint. Ha olyat kerit kézre a zsandár,
a kit halálra itélnek: azért hatvan forint!

Volt is fényes eredménye e dicső ötletnek. Az első három hónap alatt,
hogy ezt életbe léptették, háromszáznegyvenegy ezer
kilenczszázkilenczven elfogatást eszközölt a csendőri intézmény a
birodalom területén. Volt ugyan polyva is közte, a mi kihullt a rostán,
de mag is csak maradt.

Hej, ha azt az egész társaságot, a mely most a Bárdy-palotában
tivornyázik, «per kompanyi» mind hatvan forintosokká lehetne tenni.

Ha Lebegutra gondolt, akkor arra haragudott jobban. Ha pedig a muzsikus
jutott eszébe, arra agyarkodott. Általában üldözte a czigányokat. A
csendőröknek ki volt adva a rendelet, hogy a hol czigányt találnak
útközben, szekéren, sátor alatt, verjék vasra, csukják be, koplaltassák
meg s mikor szabadon eresztik, verjenek rá egy sort emlékezetnek okáért.
A muzsikus czigányt pedig dugják be a dolgozóházba; tanuljon varrni,
legyen a czigányból szabó!

S még deklamálni mer az ilyen czigány egy előkelő társaságban. S
elcsavarja az asszonyok fejét, hogy egymásután sorba csókolják!

Mért nincs nekünk is Szibériánk!

Lehetett már éjfél után három óra, mikor Ollósi ur előkerült a
dáridóból. – Hajmeresztő dolgokat beszélt.

A vacsorának még most sincs vége. Még mindig az asztalnál ülnek. Most
adták fel a tizedik fogás ételt: a levelen sültet.

Levelen sültet! Ilyent csak nagy urak asztalán látott, a ki látott,
egyszer életében.

S micsoda ivást követnek el! Lebegut úr magyar nótákat dalol, a két
mutatóújját feltartva magasra, mint egy kinai pagódli.

Lebegut dalol.

Még pedig a czigány elé dalol. Ugy, hogy az a fülébe huzza a nótáját.

De hisz ez még álomnak is képtelenség!

– Hát a zsandárfőnök?

– Ott van! Nem hiányzik. Megjelent a nagy muzsikálásra. Aztán őt is
leültették az asztalhoz. Épen most köszöntötte fel Anna bárónét, mint a
Gracchusok anyját.

Simon kaczagott dühében s a papucsokat lekapkodva a lábáról, a
plafondhoz hajigálta.

– Bertalanéjt a gazoknak! Szicziliai vecsernyét! No majd a seprűjét én
töltögetem ki nekik.

Aztán egyszerre átcsapott az ellenkező hangulatba. Hideg vért affektált
s csak ugy magában mormogá a német szójárást: «Geduld bringt Rosen –
Geduld bringt Rosen».

Azzal elbocsátá Ollósi urat. Azt mondta, hogy aludni akar.

Megivott a theához egy palaczk rumot. A mint levetette magát az ágyra:
rögtön elnyomta a tompa kábulat.

Reggel lüktető fejfájásra ébredt fel. Olyan volt a szája ize, mintha
gubicsot evett s timsót ivott volna.

Öltözni kezdett, behozatta a csizmáit. Az egyik sehogy sem akart
felmenni, valami volt beledugva – egy papiros.

Kihuzta, szétnyitotta. Ott volt a legujabb frissen sült paskvill a mult
esteli tréfás eseményekről.

«Gyorsaság, nem boszorkányság.» Azt szokták mondani.

Valakinek, a ki az estélyen jelen volt, arról szatirás verset irni
alexandrinusokban, azt kiszedetni, kinyomatni s reggelre ő
excellencziája legfényesebb csizmájába bedugatni! Ehhez még is csak kell
egy kis boscói tudomány.

Az első meglepetésre nagyot ugrott Simon báró dühében s ki akart
szaladni az ajtón, hogy rögtönitélő biróságot tartson az összes
vendéglői cselédség fölött, hanem aztán csak meggondolta mégis, hogy igy
félcsizmával, félharisnyával a lábán nem volna valami impozáns
megjelenés a folyosón s az alatt, a mig egészen felöltözött,
visszanyerte az önmaga fölötti egyeduralmat. – Dobbal nem fogják a
verebet. – Jobb lesz lármát nem ütni, hanem lesben maradni. – Az
árulónak itt kell a közelben lappangani.

Kopogtattak az ajtón. Belépett Ollósi.

Simon báró olyan közönyös arczot csinált, mint a ki semmit sem tud a
paskvilról.

De nem várt arra Ollósi, hogy a báró igy vagy amugy kezdje a beszédet.
Szaladástól lihegve sietett elmondani:

– Kegyelmes úr! A Durchlaucht az éjjel megérkezett.

Ez sikeres oldaltámadás volt. Ezzel a gunyirat háttérbe lett taszitva.
Simon bárónak várvavárt hir volt ez.

– Megérkezett?

– Az inasától tudom. Le sem feküdt. Rögtön küldte az inasát
excellenciádhoz egy levéllel, az a Bárdy-palotában kereste, ott nem
tudta senki felvilágosítani, hogy hová méltóztatott az éjjel a
főhadiszállását áthelyezni. Én pedig nem mondtam meg neki.

– Azt okosan tette Ollósi. Nem szükség kikiabálni, hogy itt töltöttem az
éjszakát.

– Hát… ez az orr! Mondá Ollósi, mutató ujja hegyével megpeczegetve a
szagműszerét.

– Hát ha olyan nagyon jó szagoló organuma van önnek, édes Ollósi, nem
tudná kitalálni az illatáról, hogy hol termett ezen az éjszakán ez a
szép mákvirág?

Azzal odanyujtá neki a gunyversezetet, fürkésző oldaltekintettel
pislogva felé, mig azt elolvassa.

Ollósi úr hüledezése strófáról-strófára növekedett. Mikor végét érte, a
loyális elszörnyedés hangján rebegé:

– Ez már infámia!

Simon báró a közönyöst játszotta.

– A tartalom engem legkevésbbé boszant. Elég elmésen van irva. De azt
szeretném tudni, hogy lehetett azt estétől-reggelig megirni, kinyomatni
és az én lábtyümbe becsempészni. Önnek jó orra van. No hát mit
szimatoljon?

– Kegyelmes uram… szólt vonakodva Ollósi, – én nekem van szimatom, de
nem merem nyilvánítani.

– Csak bátran.

– Meghallják.

– Kicsoda?

Ollósi nem felelt, csak a hüvelykujjával mutatott a háta mögötti ajtóra.

– Ah! – Ön azt hiszi, hogy a feleségem?

Ollósi ur sugva mondá:

– Mikor művésznő volt, minden játszótársára irt paskvillokat. Geniális
dolgok voltak.

– De hisz velem jött. Itt van a mellékszobában. Egész éjjel migrénje
volt.

– Mikor az asszonyoknak migrénjük van, olyankor szeretnek leginkább
szatirikus verseket irni. Ez csillapító kura nekik.

– De hogyan juthatott volna ki innen ez az irás?

– Megsughatom. Mikor első izben ide jöttem, láttam, hogy egy ablak
hirtelen felnyilik és aztán becsapódik. A járdán egy sötét alak
felkapott valamit a földről s a mint engem meglátott, elszaladt.

– De hol nyomtatták ki? Hisz a mi nyomdánk ellenőrzés alatt áll
éjjel-nappal.

– Méltóztassék rá emlékezni, hogy a megyefőnök úr irodájában van egy
kézisajtó, a min az utasításokat és kurrenseket szokták nyomtatni.

– Ön azt gondolná, hogy Lebegut bele van avatva?

– Ah! Nem ő maga, hanem valamelyik alárendeltje.

– Jó. Figyeljen tovább is, de ne közölje a tapasztalatait senkivel.

A furfangos tollforgató jól ismerte Simon báró gyengéit. Féltékeny a
feleségére. Képesnek hiszi, hogy az boszantja őt ezekkel a
gunyversekkel. A gróf hazakerült. S hajdan igen erős viszony volt
kettőjük között, a régi érzés feltámadhatott. – De még inkább
gyanakodhatott Lebegut áskálódásaira. – Ezt az embert ő szoritotta hátra
a hivatalos előmenetelében. Ez természetes ellenség volt.

Ilyenformán Ollósi úr szépen hamis nyomra vezette a kegyelmes
protektorát. S egyuttal egymásra uszította a két rivalist. Hát a szegény
tollvitéznek ez a sportja. Egyik emberrel a másikra vadásztatni. Mikor
azok egymásba beleharapnak: az neki pokoli gyönyörüség.

«Panem et circenses.»

Azok adják neki a panem; ő meg azoknak a circensest.

Aranka még mélyen aludt a féloldali fejfájás után, a midőn Simon báró
elment a Durchlauchtnál tiszteletét tenni.

Vártak reá. A legbelső kihallgató szobába vezették.

Simon báró nagy emfázissal adta elő a példátlan botrány történetét, mely
Zoltán gróf megérkeztétől az ő eltávoztáig és még azután is végbement,
különösen kiemelte azt a minden discziplinát halomra döntő perfid és
frivol magaviseletet, a mit Lebegut és a többi hivatalnokok (inclusive
rendőrfőnök) ez alkalommal tanusítottak.

Az ilyen dolgokban a Durchlaucht máskor nem igen szokta érteni a tréfát.

Ezuttal azonban, Simon báró nagy megütközésére, egészen hidegen hagyta a
vehemens előterjesztés.

– De leginkább az a Lebegut!

– Hm, hm. Dünnyögött a teljhatalmas ur. Ez a bon homme nem hiába kapott
már annyi hivatalos orrot, de ugyan átkozottul jó szaglása van.

(Már ennek is jó szaglása van?)

– Gondolja csak, édes báró, ez a pánnsábel ember egészen korrekt
cselekedett, mielőtt az utasítást megkapta volna. Oda fenn egészen
megforditották az eddigi rendszert. A hivatalnokoknak utasításul van
adva, hogy igyekezzenek a társasággal magukat amalgamázni, járjanak el a
mulatságokba, tánczoljanak, igyanak és muzsikáltassák magukat, ugy a
hogy e tájon szokás.

– Hogyan? Hát engedni fogunk a magyarok kivánságainak?

– Arról szó sincs. De meg akarjuk tudni, hogy mit építenek? Be akarunk
látni a fellegvárak architekturájába. Gondolja ön csak, most jöttek rá
odafenn, hogy nem az a 341. 990 ember csinálja az országfelforgatást, a
kiket a mi zsandárjaink összefogdostak, hanem az a százhuszonhat ember,
a kit most odafenn «Umsturczpartáj»-nak neveznek.

– Hát nem tudják azokat is a többiek közé felfüzni?

– Nem lehet. Csupa herczeg, gróf, báró, marquis és nagykereskedő, élükön
az esztergomi herczegprimással, a kalocsai érsekkel és több püspökkel.
Csupa kifogáson fölül álló nagybirtokos urak. Hajdan ó konzervativeknek
nevezték őket, nagyrészt az udvarnál megöregedett mágnások. Ma ezek a
legnépszerűbb emberek Magyarországon. Az emigránsoktul nem fél senki.
Hanem mikor ezeket említik, csakugy reszket a fehér pantalló a
miniszterek inán. Most is azt találták ki, hogy ezt a «bagázst»
kontrakarirozni kell.

– Ugyan miként?

– El kell a kezükről liczitálni a népszerűséget.

– Nekünk? A hivatalnok ármádiának?

– Igen. Magyar ruhába fogtok bujni. Kaptok kucsmát kakastolltarajjal,
aranyzsinóros dolmányt, szük magyar nadrágot és sarkantyus csizmát.
Görbe kard egészíti ki az öltözetet.

– Lebegut Ottokár, magyar nadrágban! Azokkal a lőcslábaival.

– Vannak ügyes szabók, a kik a hiányzó lábikrákat pótolni tudják.

– A gönczöl szekérig fog felhangzani a hahota, a mi ezt a grand
maszkaradot követni fogja.

– Annál jobb. A kik nevetnek, azok jó emberek. – És azután a kaszinókba,
dalárdákba rendes tagokul beléptek, szinházba, konczertbe eljártok, a
feleségeitek a jótékony nőegyletben buzgón közreműködnek, a bálokban
tánczolnak, a hogy a lélegzetük birja. A czigányzenét különösen
szolgálatba veszitek.

Simon báró összecsapta a kezeit.

– És mindezt előre megérezte Lebegut Ottokár és az ő kollégái!

– A hogy a kutyák, macskák előre megérzik a földindulást. Lássa kedves
báró, önnek sem kellett volna elszaladni a Bárdy-házból, mikor az igazi
gazda megérkezett, hanem a nyakába borulni, összecsókolni és á-tú-pri
ott maradni vele együtt, ha már az intercalare alatt elfoglalta
rezidencziájául a bátyja házát.

– Soha! Az után az affront után, a mit rajtam elkövetett. Meggyalázni
nem engedem magamat még az anyám fiának sem!

– Azt már helyeslem.

– Engem az az ember nevetségessé tett a hivatalnokaim előtt.

– Az igaz. Borért küldeni a kerületi főnököt!

– Én ezért megtorlást követelek.

– Nagyon helyes. Ha megtisztel azzal a báró úr, hogy én szerezzek önnek
elégtételt…

– Lenne olyan kegyes a Durchlauht?

– Kétségkivül. Rangbeli emberek ilyesmire kötelezve vannak egymás iránt.
Már most az én kezemben van a dolog. A gróf urral én végzek. Ne
beszéljünk erről ma többet. – Van önnek már új szállása?

– Azt nem lehet ilyen kis városban olyan hirtelen találni.

– Vegye át az én szállásomat. Ez ugy is üresen marad.

Simon báró nagyot bámult.

– Üresen marad? hebegé.

– Igen. Én holnap délután költözöm a csehországi birtokomba.

– És nem jön hozzánk többé vissza?

– Soha! – Mert én szeretem a komédiát nagyon, – de csak nézni, –
játszani benne semmi kedvem. A revoár kedves báró! Aztán ne felejtse el
a tisztelt nejét beiratni a jótékony nőegyletbe, mint alapitó tagot. A
szükséges költségekre keze ügyében lesz egy megfelelő
dispozicziónszfond.

Végül még az utolsó kézszorításnál azt igérte a magas úr Simon bárónak,
hogy pontban tizenkét órakor meg fogja látogatni, nem a hivatalos
helyiségben, hanem a szállásán, a vendéglőben: tartózkodjék otthon.




IX. FEJEZET.  A FÉNYES ELÉGTÉTEL.

Simon báró sietett vissza a vendéglőbe.

Csak utközben jutott eszébe, hogy arról az impertinens paskvillról el is
felejtett panaszt tenni a Durchlauchtnál.

Erről aztán eszébe juttott a felesége.

Nem ment ki a fejéből az a szeg, a mit Ollósi belevert.

Az asszony szereti a pikáns élvezeteket s mi lehetne pikánsabb mulatság,
mint a magas állásu férjet gunyversekkel feldühíteni s aztán
gyönyörködni benne, hogy szaladgál az előre-hátra, a szerzőt keresve,
hasonlatosan ahhoz a játékhoz, a midőn egy még be nem avatott embernek
meg kell találni a tollsipot, a mit a háta mögött megfujnak, azt pedig
sehol sem kaphatja meg, mert a hátára van tüzve czérnaszálra.

A vendéglőbe érkezve, alig tudott belépni a saját szobájába a sok
bőröndtől.

Aranka elhozhatta a Bárdy-palotából az összes garderóbját s minden
czók-mók ott volt szétrakva székekre, pamlagokra.

Természetes, a tegnapi kivágott derekú bálruhában csak nem járhatott
nappal.

Pedig nincs rettenetesebb jelenség a világon, mint egy asszony, mikor
garderóbot pakol. Hát még «ilyen» körülmények között. Rosszabb ez a
hajótörésnél.

Simon ügyesen kerülte meg a veszedelmes pozicziót.

– Van már szállásunk, kedvesem. Pompás, nagyszerű. Ezen kezdé. Ne pakolj
itt ki, egyenesen oda költözhetünk már holnap.

Arankának be volt kötve a feje tarka selyem kendővel, de csak hátul,
elől szabadon repkedtek a szétzilált hajfürtjei. Olyan volt mint egy
gyönyörűséges szép Meduza.

– Ugyan miféle szállás lehet az? kérdezte boszús fitymálással.

– Nyolcz szoba és szalon, erkélylyel a piaczra, istállóval,
kocsiszinnel. Teljesen bebutorozva, damaszt garnitura, tapéták, brokát
függönyök.

– Hisz az a kormányzó lakása!

– Ráismertél? Holnap oda költözünk át.

– Megőrült ön? Rikácsolt Aranka tiz körmét saskeselyű módra a fejéhez
kapva. (Most már tökéletes Meduza-fej volt.) Hát nem tudja ön, hogy
mennyi infámis pletykát csináltak én felőlem e miatt? S most czakumpakk
költözzünk oda?

Simon a két zsebébe dugta a kezeit s cynikus mosolylyal nézett Arankára:
Hát zsenirozzák magát ezek a pletykák? De nem mondta ki. Mást is tudott.
Úgy játszott a felesége kedélyén, mint a fuvolán. Kevés embernek van
megadva az a talentum, hogy az asszonya kedélyét hangszernek merje
használni.

– Légy nyugodt, kedvesem, a Durchlaucht még ma este kiköltözik a
szállásáról.

– A mi kedvünkért?

– Nem biz az, hanem azért, mert meghasonlott a miniszteriummal s itt
hagyja állását s haza megy az uradalmába.

– Végképen elmegy innen? rebegé Aranka, hüledező arczczal.

Aha! Most már más hangokat kezd adni a fuvola!

– Gondold csak, a kormány új kisérletet kezd meg a politikájában, a mi
az eddigi rendszertől homlokegyenest eltér s mégis ugyanazon czélhoz
akar vezetni. A hivatalnokok mind magyar ruhát kapnak. Képzeld Lebegut
urat Balambér kostümjében! Kakastollas kucsma, görbe kard, zöld zsinoros
nadrág, sarkantyús csizma.

A fuvolával sikerült kaczajhangot adatni, Aranka kénytelen volt
elnevetni magát annál a gondolatnál, hogy a jámbor emberke ezentúl
Tuhutumnak lesz fölteremtettézve. Kolosszális tréfa volt, akárkinek a
fejében született!

– Mi pedig ezentúl minden nyilvános mulatságban részt veszünk, bálokba
járunk. Te mint alapító tag fogsz belépni a jótékony nőegyletbe s még
úgy fordulhat, hogy megválasztanak elnöknőnek.

Ez ismét új hatást keltett. Aranka ambicziója lett egyszerre
felhizlalva.

– Szónoklatokat fogsz tartani és adod a honleányt.

Ez! Ez volt az ő utópiája.

– Azért a henczegésért pedig, a mit Zoltán gróf mindkettőnkkel
elkövetett, majd fog bátyámuram olyan visszatorlást kapni, hogy
megemlegeti. A Durchlaucht megigérte, hogy fényes elégtételt fog nekünk
szerezni.

A szép asszony arczán most a haragos dölyf indulatja vette át az
uralmat. A kendőt letépte a fejéről. A fejét megrázta, dús haja úgy
repkedett, mint a szilaj paripa sörénye. «Ezt el is vártam!» dörmögé a
fogai közül.

– Délben meg fog bennünket látogatni a Durchlaucht.

– Itten?

– Hát hol? Pur prándr konzsé. Holnap utazik.

Ez megint új trillát adott. Aranka egyszerre elfelejtett haragot,
fejfájást. Csupa elevenség lett. Ez a szó: «látogató jön», minden
hadállást megváltoztat. Rögtön csengetett a szobaleánynak s miután az
késedelmeskedék, ráfanyalodott, hogy maga kezdje el a haját rendbehozni,
leült a tükör elé. Egészen meg volt szelidítve. Simonnak megengedé, hogy
apró szolgálatokat tegyen a toiletje körül. Nem is volt már szükség a
szobaleányra. Beszélni akart a férjével.

– Miféle megtorlást adhat nekünk Bárdi ellen a herczeg?

– Hát neki sokféle eszköz áll a rendelkezésére. Én sejtem, hogy mit fog
tenni, mert egyszer már említette s bátyámuramnak ez lesz a
legkeservesebb. Internálni fogják őt Csaszlauba. Kétségtelen!

– Ah! Egy csehországi kis városba! De hát lehet az?

– Ha lehetett egy magyar regényirót Budweisba internálni, miért ne
lehetne egy magyar mágnást is. A regényiró nem vétett semmit, csakhogy
épen nem tetszett az ábrázatja a rendőrfőnöknek.

– No ez nem csak nekünk volna fényes elégtétel, de igen ügyes sakkhuzás.

– Emlékezetébe fogom hozni a Durchlauchtnak, ha elfelejtette volna.

– Te ne hozd elő. Majd elmondom én neki.

Aranka egészen visszanyerte azt a hangulatát, a miben a valódi belső
világába engedett látni. Itt volt a kedvező alkalom egy véletlen
Ku-dő-Zsárnák-kal[5] elesésre birni az «ellenséget». Simon csak előhuzta
a zsebéből azt a bizonyos paskvillt s oda tette Aranka tükörasztalára.

– Egy kis mulatságot is hoztam magának. Tessék kedveském. Olvassa el.
«Estély a kegyelmes úrnál.» Al freskó! Nagyon elmés!

Aranka épen akkor tűzte fel a kontyát a fejére, hímzett pongyolájának a
bő ujjai, gyönyörű fényes karjairól, egész a hónaljáig csúsztak alá.
Mikor meglátta a nyomtatott verset, elnevette magát. És nevetés közben
oda nézett Simon szemébe. (Ejh, de pokoli szép volt, mikor így egyszerre
nevetett is, fürkészett is.)

– Mit olvasnék rajta? Hisz én magam irtam.

Simon báró csak elámult.

Aranka pedig tovább nevetett.

– Hát ön még nem jött rá, hogy ezeket a gúnyverseket én magam irom? Azt
akarom, hogy mérgelődjék egy kicsit, különben elhizik s olyan lesz, mint
Balambér bácsi.

Simon báró már most igazán nem tudta, hogy ki irja hát ezeket a
paskvillokat. Mert hogy ezek a szépséges piros ajkak nem arra a czélra
lettek formálva, hogy valaha igazat mondjanak, azt tapasztalatból
tudhatá.

Sokkal több inquizitori szellem volt benne, mint hogy az ilyen nevető
arcz vallomását készpénznek vegye. Az igazi «ludas» tagad! A vétekben
tudós gonosztevőnek a vád hallására egyszerre megnyúlik az arcza, a
szemeit fölfelé forgatja, szent pofákat vág és könyeket csorgat. Másfelé
kell nyomozni!

Simon báró aztán megemlékezett a várt magas látogatásról. Rögtön hivatta
az oteljét,[6] tudatta vele a krónikába való eseményt, hogy a
Durchlaucht ma délben a vendéglőt meg fogja tisztelni magas
látogatásával. A pinczérek frakkot, fehér kravátlit öltsenek, a
vendéglős maga plén parád a lépcsőházban álljon, a lépcsőkanyarulatoknál
thújákkal és tarkalevelű kecskerágóval rakják meg a szögleteket, a mi
csak szőnyeg van, mind függeszszék ki az ablakokba. Az asztalra egy nagy
georgina bukétot hozzanak s egy palaczk zöld sartrőzt[7] szerváljanak
föl, ez az «ő» kedvencz likőrje.

Pontban a déli harangszóra begördült a kapu alá a nagy úr landauere.

Rangjához illő czeremoniával lett fogadva.

Legelőször is a kegyelmes asszonynál tette búcsúlátogatását.

Simon báró egyedül hagyta őket, ő a saját szobájában várakozott.

A Durchlauchtnak titkos utasításai lehettek az asszonysághoz, a kire
nevezetes szerep bizatott jövendőre, s ezzel együtt jár a titkos
pénzalapnak a megjelölése is, mely a reprezentaczionalis költségeket
fedezze. Erről még a kerületi főnöknek sem szükség tudni.

Arankának nem volt szükség azt a kényes kérdést előhozni a főúr előtt.
(Zoltán gróf ügyét.) Ő maga említette fel. Teljes elégtétel fog adatni,
úgy a hogy azt Simon báró maga kivánta.

Azzal végződött a búcsúzás, a nagy úr áttette látogatása szinhelyét
Simon báróhoz.

A mint egyedül voltak, mindjárt az első pohár sartrőz után belépett a
fényes úr in mediász resz.

– Minden rendben van. Magam voltam Bárdy Zoltán grófnál!

– Durchlaucht maga ment a grófhoz? kérdé elbámulva Simon báró.

– Természetesen. Ilyen afér[8] esetében nem hivathatom oda a grófot
magamhoz. A gróf elismerte a megbántás szándékosságát s nem habozott
azonnal elfogadni az elégtételadást. Holnap reggel hét órakor fognak
önök a katonai lovagköröndben verekedni.

– Verekedni? hebegé Simon báró s egyszerre fél fejjel kisebb lett, a
térdei megroskadtak alatta.

– Igen. Kardra. Én a kardot választottam. A pisztolypárbajt azért nem
ajánlom, mert ha egyik önök közül a másikat le találná durrantani, majd
csinálnának ebből a londoni lapok megint nagy czettermordjót, ha pedig
mind a ketten a levegőbe lőnének, akkor meg a berlini Kladderadatsch
figurázná ki a spiegelfekterájt. A kardpárbajnál azonban okvetlenül kell
valami eredménynek lenni.

Ez mind helyes nézet úgy általánosságban, de Simon bárónak esze ágában
sem volt ehhez a neméhez folyamodni a megtorlásnak. Ő valami officziális
retorzióra gondolt.

A magas úr azonban tetőtől-talpig katona volt és gavallér, a ki hozzá
volt szokva, hogy a vérontást egészséges dietétikai rendszabálynak
tartsa és el nem képzelhette, hogy lehessen ember a világon, a ki
csiklandozást érez, ha a kard hegyével járnak a teste körül. Lenke Simon
pedig épen az az ember volt. A katonai nevelő-intézetből is azért
száműzték, mert nem tudta megszokni a hadakozást.

Talán volt is erről tudomása a magas úrnak, s eljárása nem volt ment
minden malicziától.

Még egy más nevezetes körülmény is közreműködhetett. Bécsben megsokalták
azt, hogy a «gentry» fiatalok a társas életben mindenféle legénykedéssel
infesztálják az új korszak férfiait: ennek csatányosan véget kellett
vetni. A-la Horáciusok és Kuráciusok. A tiszti kaszinó in korpore
provokálta a mágnási kaszinót án-blok. Sorshúzás útján választatott mind
a két részről három-három viador s azok karddal vivtak meg
pur-lonnör-düdrapó.[9]

És akkor is megesett, hogy az egymással összecsapó pár az életben
legjobb barátja, sőt rokona volt egymásnak.

Hát Lenke Simonnak is helyet kellett már egyszer állnia a zászló
becsületéért. Állásának a tekintélye, a presztizs követelte, hogy
személyes bátorságának eklatáns bizonyítványával tündököljön.

Aztán el sem lehetett tagadni az afrontot, mert az a fatalis paskvill
már közkézen forgott.

Simon bárónak azonban még is nagyon vásott a foga ettől az almától.

Inkább megalkudott volna a haragjával.

– Ő nekem testvérem, sóhajtá föl farizeusi fancsali képpel.

Ezzel feküdt aztán csak le tökéletesen a magas úr előtt. Ki ismét
sietett őt félreérteni. Magasztalni kezdte.

– Ez önnek épen a legnagyobb érdeme! Hogy a midőn kötelességét kell
teljesítenie, nem kérdi, hogy testvér, vagy jó barát áll-e előtte?
Lesujt rá! A kormányrendszerhez való hűség erősebb a vér hajlamainál.
Ennek köszönheti ön gyors emelkedését. Midőn kezében volt a veszélyes
összeesküvés fonala, nem kérdezte ön, hogy testvér-e az, a kinek nyakán
a hurok összehuzódik? Összehuzta! Derék tett volt. Az az ön bátyjának
életébe kerülhetett volna! De önnek drágább volt a rendszer, mint a
testvér feje. Az ilyen emberek termettek a kormányzásra.

Minden dicsérő szó olyan volt Simonnak, mint a skorpiócsipés! Úgy-e,
akkor nem dobbant meg a szive arra a szóra, hogy «testvér», mikor az ő
kezében volt a pallos, annak a kezén a bilincs, hanem most igyekszik
nemesen dobogni, mikor a bátyja kezében is aczél lesz, ki azzal nagyon
jól tud bánni.

– Mit fog mondani anyánk!

Ahá! Anyánk? most már az is eszünkbe jut!

– Nem tudhat meg semmit. Már elutazott a falusi kastélyba, a hol tiz
hónap óta nem volt.

Simonnak borzongás futott végig a hátán, a tiz hónap említésére.

A magas úr vette észre, hogy kivel van dolga. Biztatásra fogta a
beszédet.

– Hiszen bagatell az ilyen kis ránkontr. Nem megy ám élet-halálra, se
harczképtelenségig. Már megegyeztünk a gróf szekundánsával. Első vérre
megy a párbaj. Kivétetik a fejvágás, nyak- és hasvágás, meg a szúrás. A
vivók fejükre vastag nemez kalapot kapnak, nyakuk, altestük
befásliztatik, a jobb kezük csuklója selyem kendővel átköttetik, nem
lehet egyebet vágni, mint a mellet, kart vagy arczot. De hát mit
magyarázom én ezt önnek, a ki heidelbergi diák volt? azok egy «dummer
Junge» miatt is kiállnak a menszurába s büszkék a pofáikon rajzolt
sebhelyekre. Önnek is nagyon jól fog állni egy «smissz» a bal pofájára.
Ez is egy ajánlólevél lesz a magasabb körök előtt.

Még csak ez a biztatás kellett Simonnak! Egy smissz a balpofájára! Mikor
még azt sem szerette, ha borotválkozás közben megvágta a borbély. S
mikor egyszer a tollkéssel belevágott a kezébe, elájult bele.

De már ebből a fatalis állapotból nem lehetett kiszabadulni.

Ha valaki úgy a lelkébe nézhetett volna, aligha nem találta volna azt a
gondolatot benne, hogy jó volna innen végképen megszökni. Itt hagyni
hivatalt, feleséget, palotát, elfutni világgá s odaszegődni a sátorozó
czigányokhoz. Azoknak nem muszáj duellálni, ha valaki megsérti őket.

Ámde a magas úr ettől az órától kezdve ki nem bocsátá a keze közül
boldogtalan áldozatát. Vitte magával hol hivatalból, hol barátságból.
Egyszer a kurrens ügyekről kellett magát informáltatnia s az
ittmaradónak az aktákat átadni, rezignálni, kollaudálni, komputizálni
skontrálni, rekapitulálni. Aztán meg magánál tartotta a búcsúlakomára,
melyet a tisztikar számára rendezett a magas úr, ott neki is muszáj volt
mulatni. Toasztokat mondani. A bortól aztán megjött a bátorsága, kivált
a pezsgőtől. A pezsgő után következett a puncs, a puncs után a fekete
kávé, aztán meg a konyák,[10] úgy, hogy mire megvirradt, csak úgy
kóválygott a feje körül a világ.

Akkor aztán lefektették s aludt, mint egy darab fa. De nem sokáig
alhatott, mert fél hétkor fölczibálták, hogy keljen föl, itt az idő a
verekedésre.

Sehogy sem akarta megérteni. Nagy nehezen mégis lelket vertek bele, s
elvitték a katonai lovagló-iskoláig.

Ott levetkőztették szabályszerűleg s megcsinálták vele a
párbaj-toalettet.

Panaszkodott, hogy fázik.

Hanem aztán mikor meglátta a kardokat, akkor meg egyszerre elkezdett
izzadni.

Odanyomtak egyet a markába a kardok közül. (No csak bátran! sugá a
fülébe a magas úr, ki párbajsegédkezett mellette.)

Szemben állt vele Bárdy Zoltán, azzal a szelid mosolylyal az arczán, a
mivel egy erős ember szokott lenézni egy hányiveti gyerekre.

A jelt megadták az összecsapásra.

Simon báró a félelem vakmerőségével kezdett el csapkodni a kardjával
Zoltán felé. Az meg csak kommandirozta.

– Ne a kardomat ütögesd Simi, hanem ide vágj a vállamra. Lépj közelebb,
úgy nem érsz el.

Az lett belőle, hogy Simon kiejtette a kezéből a kardot.

Zoltán fölvette a kardot s visszaadta neki.

– Látod, izzad a tenyered. Kend meg jobban azzal a kolofoniummal. Aztán
a szemem közé nézz s jól kinyujtsd a karodat, mikor vágsz.

A hogy a vivómester oktatja a tanítványát.

Akkor aztán Simon is összeszedte magát. Elébb megivott egy pohár vizet.
Azután ismét hozzáfogott a nagy munkához. Akkorákat vágott Zoltán felé,
hogy ha az föl nem fogta a vágást, a kard hegye a padlóban állt meg.
Világosan észrevehették a segédek Zoltánnak azt a szándékát, hogy meg
akarja vágatni magát Simonnal. «Szegény fiúnak, egész életére lesz
dicsekedni valója, hogy a legjobb vivót megvághatta.»

Végre csakugyan siker koronázta az igyekezetét.

Akkorát vágott Zoltánnak a fedetlenül hagyott karjára, hogy a kardja
ketté törött bele. Természetesen a lapjával vágott. Hanem azért a tört
kard szilánkja mégis szakított akkora repedést a fölhámon, hogy a
becsület helyreállítására elégséges vér kiömölhessen rajta.

Mikor a kard ketté törött Simon kezében, akkor egyszerre halálsápadt
lett az ember, megijedt, hogy most a sebzett ellenfél kétfelé fogja
hasítani. A két párbajsegéd azonban egyszerre keresztbe tette a kardját
a vivók között s kimondá, hogy «elég».

Zoltán leereszté a karját, a melyről csurgott alá a vér.

És ekkor az a fakó arcz elkezdett őrült módra vigyorogni. Vért látott
folyni, s nem a saját vérét, hanem a testvéréét. Sokáig úgy állt ottan,
azzal a torzmosolylyal az arczán.

Elkábítá az a meglepetés, hogy ő most egy hőstettet követett el, először
életében, maga sem tudja hogyan. Kevés kellett volna hozzá, hogy
elkezdjen kaczagni gyermekes örömében.

Az orvos rögtön ott termett Zoltán sebét megvizsgálni. Konstatálta, hogy
semmi ütér sincs elvágva.

A segédek kimondták, hogy a párbaj be van fejezve, a föltételek
szigorúan megtartattak, a lovagiasság szabályai szerint a becsületnek
elég van téve. S azzal ki-ki a maga ügyfelét fölszólítá, hogy már most
nyujtsanak egymásnak békejobbot.

Zoltánnak még kötözték a karját, midőn Simonnak a kezét nyujtá.

– Szervusz bruder. Derekasan viselted magadat. Mától fogva büszke vagyok
rád.

Komolyan mondta. Az, hogy a testvére politikai jellemét mindenki
elvetőleg itéli meg, nem fájt a szivének, hanem hogy gyávának is
tartották, azt restelte nagyon-Hogy ezt az egy foltot mégis lemosta
magáról. A testvérnek a vére kellett hozzá. De hát maradt még ennek
elég, úgy is nagyon sok volt.

Milyen nagyra fogják ezt neki venni Bécsben! Még majd elviszik innen!
Adná a mindenható!

Még azt is megtette Zoltán az öcscse kedvéért, hogy három napig kendőbe
akasztva hordta a karját s egész tüntetéssel járt igy az utczán.

Simon báró pedig komolyan vette a diadalát.

A ketté tört kardot haza vitte diadalemlékül s azzal a szóval lépett be
a nejéhez:

– Megboszultam a gyalázatunkat! Adtam neki egy olyan vágást, hogy a
kardom ketté törött bele.

Aranka alig ismert a férjére. Hisz ez egy Ritter ohne Furcht und Tadel!




X. FEJEZET.  JÓTÉKONY MŰVÉSZET.

Ha valami megérdemlené a statisztikus fáradságát, az bizonyára azoknak
az adatoknak az összeállítása volna, egy hosszu tetszhalott korszak
alatt, a melyekkel a művészvilág hozzájárult a nemzeti intézmények
életben tartásához. Kár az utókornak azokat elfeledni!

Művésznők és művészek énekelték, deklamálták, muzsikálták össze az
emlékszobrokat, fogadalmi kápolnákat, kisdedóvókat, ők voltak a
jótékonyság letéteményesei.

Azt már nem lehetett megtiltani a világi hatalomnak, hogy a ki tud
hozzá, énekeljen, szavaljon, muzsikáljon, se a közönséget visszatartani
attól, hogy az ilyen élvezetért a pénzét odahordja. Mikor aztán tele
volt a kassza, akkor a művész azt mondta, én pedig ezt átadom a
megnevezett közintézetnek.

A művészek voltak a legbőkezübb mecénások abban a korban.

Azonban Lenke Simon még ezt is meg tudta akadályozni. Azért volt hatalom
a kezében, hogy annak a sulyát éreztesse az alattvalókkal. Szépen
kiérdemelte egy lustrum alatt a Gessler nevet.

A felesége ellenben a legbuzgóbb választmányi tagja volt a jótékony
nőegyletnek.

Ezek a nőegyletek is nevezetes tényezők voltak a szomorú időkben. A
csodatevő sors, mikor elvette a férfiaktól a teremtő erőt, a nőket
ruházta föl vele. Szobrot kellene a magyar női jótékonyság emlékére
emelni, mert ez egy győztes hadjárattal fölért.

S a ki az asszonyok ellen küzd, az az istenek ellen küzd.

E szerint a szerepek igen jól voltak fölosztva. Simon volt az üldöző.
Aranka az oltalmazó. A kinek a férjjel galibája volt, az a nőnél
keresett oltalmat. És többnyire talált is. Aranka ily módon a védszent,
az őrangyal hirébe került. Az ő befolyása ellensulyozta az államférfi
rigolyáit.

Vajjon midőn egyedül voltak, minő párbeszéd folyt közöttük? Folytatták-e
az ellenkezést négyszem között is, vagy pedig egymás szemébe nevettek:
«ezt a szindarabot jól játszottuk!» Talán még más beszélni valójuk is
lehetett.

Aranka oly buzgónak, oly odaadónak mutatta magát a hölgyek előtt, hogy
azoknak teljes bizalmát megnyerte. Anna báróné már megszerette a menyét,
elfeledett minden keserüséget, gyalázatot, gyanut, hitt a megtérésben. S
az asszonyi szív (asszonyok előtt) nyitva áll. Ha volt titok az
országban, úgy azt Aranka révén Simonnak legelső kutforrásból meg
kellett tudni.

De hiszen nem volt az titok többé, hogy valami történik ebben az
országban. Kell ahhoz kalendárium, hogy az ember észrevegye a tavaszt? A
virágok előbujtak a földből, az történt. A napsugár csalja őket elő.

Egyszer csak azt lehetett látni, hogy az emberek nem buslakodnak, nem
panaszkodnak többé, jó kedvük van, új ruhát csináltat magának minden
ember, mintha általános ünnep volna. Uton-utfélen dalolnak és
muzsikálnak.

Aranka eszes asszony volt. Ő előre látta a nagy változást s most már
csak arra törekedett, hogy Simont megtarthassa a hatalom polczán a
jövendő fordúlat esetére is. A mit a férfi elrontott gőgös
erőszakoskodásával, azt ő iparkodott furfangosan helyrehozni.

A politikánál azonban van egy erősebb elementum is.

Mind a férjnek, mind a nőnek volt egy azonos őrjöngése.

Az a dæmon, a kiről Aranka beszélt. «Bennem kétféle ördög lakik, egy
lángoló és egy jegesztő szellem.»

Ez volt Simon lelkében is. A szenvedélyeért képes lett volna
elvesztegetni a hivatalos állását, tekintélyét.

S a nőnek és a férfinak ugyan egy akadály állt utjában, két becsületes
léleknek a törhetlen hűsége egymáshoz.

A czigány, meg a czigányasszony oly hiven szerette egymást, mint két
nemes vadállat.

A medve nem hagyja el a feleségét s a medvenőstény a himét soha.

Citera lehetett már huszonegy éves. Csak úgy sugárzott róla a vad indus
bűbáj. A női társaság befogadta, hisz a férje jóltevőjük volt, minden
alkalommal lehetett őt látni a születésre, vagyonra büszke urhölgyek
között.

És Simon egészen utána volt bolondulva.

S ugyanez a szenvedély emészté Arankát; ő meg a művészért lángolt.

A régi görög klasszikus korban Vénusra fogták volna, hogy isteni
szeszélyből oltott két szivbe ily dühöt.

És mind a kettő ismerte a társának ezt a szivfájdalmát. Különbség csak
az volt közöttük, hogy a míg Simont a sértett büszkeség féltékenynyé
tette (de nem szerelem féltővé), addig Aranka azon fondorkodott, hogy
Citerát elbuktassa. Ha a nő bukik, a férj meg fogja utálni s a boszutól
a hűtlenségig már csinált ut vezet.

Simon még arra sem adott engedélyt Barkó Palinak, hogy a székvárosban
hangversenyt adjon; hasztalan volt minden közbenjárás. Azt vetette
ellene, hogy politikai demonstrácziókra fog okot szolgáltatni. Pedig az
engedély ki volt már állítva, hanem az árát akarta érte elébb megkapni.
Azt az árt Citerának kellett volna megfizetni.

Egyszer aztán Lenke Simont fölhivták Budára a helytartósághoz. Fontos
tanácskozmányok folytak. 1860. októberét irtuk.

Aranka kapott az alkalmon s a készen tartott engedélyt kiadatta a férje
titkárával a Barkó Pali hangversenyére.

A jótékony nőegylet egy házat építtetett a kisdedóvó számára, annak a
javára volt szánva a hangverseny jövedelme.

Pompásan volt akkor organizálva a láthatatlan kormány. Egy nap alatt el
volt helyezve minden szinházi jegy, a programm szétosztva, másnapra
kitüzve az előadás. A visszatérő kerületi főnök már csak a bevégzett
tényre fog találni s vissza csak nem muzsikáltathatja, a mi már egyszer
le van hegedülve.

Egy órával az előadás kezdete előtt már együtt volt az egész
hölgyválasztmány a szinház foyerjában, a hova az ismerősök is
betekintettek, a kik be voltak avatva a mai est titkába. A mai est
folyamán az urhölgyek a művésznek egy pompás ezüst koszorut fognak
hálájuk fejében átnyujtani. Ezt a koszorut szabad volt megtekinteni a
barátságos elemeknek.

Ott volt Anna báróné, Aranka báróné és Citera is. Manga is ott
lappangott valahol a függönyök mellett. Egyedül sehová sem eresztette
Citerát.

Anna báróné megnyitá az értekezletet.

– Tisztelt tagtársak! A mai hangverseny eredményéül jelenthetem, hogy
ezzel teljesen egybegyült az összeg, melyen a kisdedóvó házat
felépítettük.

(Mesébe való dolog volna az ilyesmi más országban, itt igaz történet.)

Citera nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon:

– És ezt mind az én uram hegedülte össze.

– Valóban az ő érdeme ez.

– Nem az ő dicséretére mondtam, hanem a magyar közönségnek a
magasztalására. Hogy egy szegény vándorló muzsikusnak a hegedüszavára
megindult adakozni. S ha én zsémbeltem vele, hogy mért töri magát olyan
nagyon? mind azzal vigasztalt, hogy nekünk lesz majd arra a «dédóra»
legtöbb szükségünk. Az igaz, hogy már öten tépászszák egymás haját
odahaza.

A hölgyek csendesen megmosolyogták ezt az ömlengést; de Anna komolyan
vette.

– Ez a hangverseny lesz a hazai hangversenyeknek a koronája. Már tegnap
minden jegy el volt adva. Hát még ha a programmot fogják olvasni. De mi
is ki fogjuk fejezni a hálánkat a művész iránt, ki jótékony czélunkat
sikerre vezette. Elhatároztuk, hogy a mai hangverseny közben egy
ezüstkoszorut fogunk a művésznek átnyujtani: és ime arany koszoru lett
belőle.

Azzal fölnyitá a bársony tokot, mely a fehér szinpadi asztalon feküdt.

A hölgyek mind meg voltak lepetve: ah! ah! hangzott minden ajkon. De
legjobban elbámult a pénztárnoknő.

– Hogy lehet ez? Én nálam csak ezüst koszorura való összeg volt.

– Ugy lehet, hogy egy urhölgy az egész aláirt összeget megkétszerezte.

– Ki az? Ki az? kérdé egy pár kiváncsi fej.

– Nem tudatta a nevét. Az összeget zárt levélben küldte el, aláirás
nélkül.

Sokan arra gondoltak, hogy az a névtelen adakozó maga Anna báróné volt.

– Most az emlék átadásával kell megbiznunk egyletünk tagjai közül
valakit.

– Az elnöknőt! Hangzott minden oldalról.

– Én nem tehetem azt; mert ha több ember előtt kell beszélnem, rögtön
előfog a szivdobogás s beszéd helyett csak zokogni tudok. Méltóztassanak
valakit ajánlani.

Citera megint hebehurgyamódon bele szeleskedett. Nem volt szegénykének
kellő nevelése; soha sem tudta megszokni, hogy mi illik egy uri
társaságban.

– Hát ki lenne arra méltóbb, mint az, a ki az ezüst koszorut aranynyá
varázsolta át: a kegyelmes asszony.

Arankára mutatott.

A báróné hidegen kérdezé:

– Honnan tudja ezt kegyed?

Citera azzal a ravasz czigány mosolygással mondá:

– Hogy én ne tudnék ilyesmit?

A hölgyek mosolyogva csóválták a fejeiket.

– Jó! Mondá Aranka, levetve a tartózkodást. Hát én elvállalom a koszoru
átadását. Én megszoktam a szinpadot s nem fakadok sirva, ha deklamálni
kell.

Uj ismerősök érkeztek.

Jött Lebegut úr (aranyos magyar egyenruhában) Fruzina asszonynyal, a
kinek a fején debreczeni tornyos főkötő volt; Balambér úr, a ki ismét
bajuszt viselt és fekete parókát, élete párjával; majd legázolta a
sarkantyuját, sleppjét valamennyinek; Ollósi úr, a ki egy óriási
babérkoszorut, czipelt, négy rőfös nemzetiszin szalaggal, a mire a
művész neve s a dedikáczió volt nyomtatva aranyos lapidár betükkel.

– Korán is jöttünk, korán is jöttünk; mondá Lebegut úr. Ez nekem
szokásom, szokásom. Mindig első vagyok a szinházban. Addig is megnézzük
az ezüst koszorut! Ah, arany koszoru!

Ollósi úr azt tartá, hogy ha már koszorut akarnak nézni, ne azt a
csekélységet nézzék; hanem azt, a mit ő tart két kézzel felemelve.

Fruzina asszony azt kérdezé jelekkel, hogy vajjon azon a koszorun
keresztül fog-e ugrani a művész? a hogy a czirkuszban szokták a
kunsztrájterek.

– Vajjon mennyit érhet az a koszoru? kérdé Balambér urtól a felesége.

– Tiz katasztrális hold, prima klasszis a Mezőségen; felelt szakértően a
kataszterelnök s aztán sietett üdvözölni a kegyelmes és méltóságos
asszonyokat, bemutatva a sokatigérő tenyereit. «No hiszen lesz itt ma
taps, hogy rezegni fog bele a ház!»

Ollósi úr e közben Citerát vette körül: egy darab hosszú papirost, a mit
hirlapirói műszóval «kutyanyelvnek» nevezünk, mutogatott neki.

– Én már megirtam előre a referádát a mai konczertről, olvassa el
nagysám.

– Nem tudom én ezt olvasni.

(Nem mintha nem tudott volna irást olvasni Citera, hanem az Ollósi úr
szarkalábjait nem tudta olvasni.)

– Nem kaphatnám meg a művész urnak a banketten mondandó tósztját a lap
számára előre? Nem kegyeskednék nekem nagysád a koszorut készíttető
hölgyeknek a neveit feldiktálni? Hol készült, kérem az arany koszoru? Ki
fogja átadni?

S e közben a nyert válaszokat gyorsirói jegyekkel hirtelen a
jegyzőkönyvébe firkantá, melyet nagyobb kényelem okáért Balambér úr
széles hátára helyezett el.

– No nézd! Morgolódék a kataszter; ez az én hátamat használja pultnak!
De csak élelmes is az ilyen ujságiró. No aztán engemet is beleirjon,
hogy itt voltam.

Ez alatt megérkezett Bárdy Zoltán és a művész.

Azon évnek a divatja szerint voltak öltözve.

Zoltán granátszin attilát viselt antik gombokkal, fehér kalotaszegi
varrottas mellényt, vadgalambszin magyar nadrágot, hosszuszáru kordován
csizmát, nagy pengős aczélsarkantyuval.

Pali pedig fekete bársony attilát hordott, granát gombokkal, meggyszin
magyar nadrágot, rojtos nyakravalót, a csizmája fénymázos volt, gombos
ezüst sarkantyuval.

Mind a ketten Anna bárónét siettek elébb üdvözölni.

Zoltán az anyjánál maradt s halkan mondá:

– Idáig eljutottunk az akadály-hangversenyben.

– Remélem, hogy nem lesz több akadály előttünk.

– Nem tudom. A kerületi főnököt láttam mellettünk elgördülni
gyorskocsival.

Pali pedig Arankát üdvözlé. A delnő egész kezet szorított vele. Az arcza
ragyogott a jó kedvtől.

– Ma ki fogja ön vivni az olympi győztes nevét.

– A jó szándékon nem mulik nálam.

– Egy kis meglepetés fog önre várni. A hölgyek emlékének átadásával én
lettem megbizva.

– Ez oly nagy szerencse rám nézve, hogy szinte megdöbbent.

– Ah, a művésznek éreznie kell a hatalmát. A hol más csak imádkozik, a
művész hódít. Egy más világ lakója az. Én is laktam egykor e szép
világban s örökké visszasóhajtok bele. És sokszor ugy jön, mintha futnom
kéne, erővel visszatörnöm elhagyott mennyországomba. Olyan ez rajtam,
mint a holdkór. És a mikor rám jönnek azok az isteni álmok, ha olyankor
volna egy kéz, a mely megragadna, el tudnám hagyni ezt az egész
meggyülölt világot s belerohanni abba a felséges tüzbe, melyben a főnix
megég és ujjá születik.

A művész nem felelt semmit ezekre a bombasztokra, pedig ő is tudott
volna hasonlókat mondani. Csakhogy ő ismerte ezeknek az értelmét jól.

– Ön ma az én kedvencz dalomat fogja eljátszani, mondá Aranka. Azt
mondják, hogy azt egy király irta a királynéjához.

(A «Repülj fecském ablakára». Rákóczynak tulajdonítják a versét.)

– Most pedig egy rabszolga fogja eljátszani, felelt rá Pali.

– A rabnőjéhez?

– A királynéjához.

– Ha kegyosztásban állna a királynéság, tudnék az lenni. A diszlakoma
után, előre megsugták, a fényes társaság föl fog engem szólítani, hogy
énekeljek egy dalt. Én vonakodni fogok. De hogyha ön is szól egy szót,
akkor engedek a közóhajtásnak. Olyan régen nem énekeltem, talán nem is
tudok már? Melyik dalt szereti ön jobban? Rozina magándalát, vagy Arditi
«Csók-keringőjét»? Úgy-e a csók-keringőt? Ah, minő báj van abban!

S halkan eldudolta a kezdő verset.

«Sul le sul le labbre.» Csitt! Ez meglepetés fog lenni.

Pali arczán valami keserü iróniás mosoly látszott.

– Én is hoztam egy meglepetést a kegyelmes asszonynak. A kegyelmes úr
hazaérkezett.

Aranka oly dühbe jött e szóra, hogy egészen megfeledkezett magáról.

– A férjem? Az lehetetlen. Hisz annak most Budán kell lenni a
tanácskozmányban.

– Pedig hazajött, még pedig külön gyorskocsival.

(Akkor még nem volt abban az egész tartományban vasut.)

– Tán csalódott ön?

– De láttam őt a kocsival a palotájába behajtatni.

– Ilyen infernális ötlet csak is tőle telhetik ki. Értesítse ön erről az
elnöknőt.

Pali meghajtotta magát s Anna bárónéhoz ment.

Aranka reszketett a haragtól.

«Simon megjött? Gyorskocsival! Nem is a saját hintóját rendelte a
debreczeni vasuthoz mint rendesen. Ez az ember vesztét érzi! Mi hozza őt
most ide? Neki most Budán kellene lenni, a hová sietve fölrendelé a
helytartó. Lét és nem lét kérdése forog fenn rá nézve. Bécsből
kormányválságot jeleznek. S ő most eszeveszetten haza fut. Épen a mai
napon! Ah, kedves úr. Ez az én napom! Megbolondult ez félig? No hát
legyen egész bolond.»

Arankának egy démoni ötlete támadt. Fölkereste Citerát, a kivel mindig
igen nyájasan szokott bánni. Kényeztette, mint egy gyermeket. Olyan
mézesmázosan beszélt hozzá.

– Kérlek, kedveském, tégy a kedvemért egy szivességet. Most sugták meg,
hogy lakoma után föl fognak szólítani, hogy énekeljek el egy dalt a
társaságnak. Légy szives, itt a budoirom szőnyegajtajának a kulcsa, ott
állnak az étagéren a hangjegyeim. Ülj a hintómba, eredj föl és keresd ki
az Arditi Csók-keringőjének a hangjegyét. Az inas kisérjen föl. Úgy-e
megteszed, kedveském?

Citera két gömbölyü válla egyet tánczolt erre a szóra, elmosolyodott rá.

– Minthogy a kegyelmes úr nincs otthon, megteszem.

Jobb lett volna Palinak, ha Aranka helyett a feleségének mondta volna
el, hogy látta Simon bárót hazajönni. Citera még nem tudta azt.

Aranka lekapcsolá a karpereczéről a kis aranyozott aluminium kulcsot,
mely a budoirja szőnyegajtajához szolgált s átadta Citerának. Az gyorsan
elsietett, hogy az előadás kezdetére visszajöhessen.

Aranka az óráját nézte.

«Hogy állunk az idővel? Ha a báró most jött meg az utról, előbb át kell
öltöznie. Uti gunyában szinházba nem mehet. Nagyon hiu a szépségére,
különösen a hajfürteire. Abba beletelik fél óra. Az alatt a jó szerencse
helyébe toppan. Meghallja, hogy a budoirban jár valaki. A szobája
szomszédos vele. Citerát találja ott egyedül. A többi aztán a rosszak
dolga.»

Aranka olyan diadalérzéssel igazgatá a tükörből a ruhája fodrait, mint a
ki teljesen el van készülve arra a kettős válságra, a mit fölidézett.

Ott az egyik fog leesni, itt a másik a közös égből.

Csak egy dologban számította el magát.

Arra nem gondolt, hogy a megsértett férfinak nincsen hiusága. A ki dühbe
jött, nem megy a tükörhöz nyakravalót újra kötni.

A mint Simon a lakására megérkezett, nem talált az egész háznál mást,
mint a kapust. Minden cseléd a szinháznál volt, ki a bakon, ki a
kakasülőn: titkár, irnok a parteren. A kapusnál volt minden kulcs. Az
nyitogatta fel előtte az ajtókat.

Dulva-fulva járta végig a szobákat; csapkodta az ajtókat maga után. A
felesége hálószobájában megkapta az asztalon a mai hangverseny
programmját. Mikor elolvasta, toporzékolt dühében. Aztán tovább
kutatott. Egy fiókban meglelte Anna bárónénak a levelét, melyben
megköszöni Arankának azt a nagylelkü adományát a Barkó Pali
aranykoszorujára.

És Simon a sok jó tulajdonságai hegyébe még fösvény is volt.

Arany koszorut! A czigánynak!

A kapus alázatosan kérdezte, hogy ne melegíttessen-e a kegyelmes úr
számára a feleségével vizet a borotválkozáshoz?

– Kisztihand! Jó leszek én ilyen borostás pofával is.

Még csak más kabátot sem vett magára. Megtartotta azt a szürke dzsekket
a zöld hajtókával.

Ha tudta volna, hogy micsoda szerencsét szalaszt most el!

Még csak bérkocsit sem hozatott, gyalog ment el a szinházba, nem is a
főutczán, hanem a merre közelebb egy sikátoron át.

Igy aztán elkerülte a hintaját, a melyben Citera sietett az ő palotájába
csók-keringőt keresni.

Egyszer csak betoppan a foyerba, mint egy bomba, az összegyült diszruhás
társaság közé.

Aranka volt az első, a ki meglátta.

Elébb megrettent, de aztán egyszerre mosolyogni kezdett.

– Ah! Ön is megérkezett? Ez igazán kedves!

Simon pedig fuldokolva a sietségtől és indulattól, lihegé:

– Micsoda komédia ez itt?

– Hát komédia-házban komédia szokott lenni.

– De azt nem mi játszszuk, hanem nézzük s ha tetszik, megtapsoljuk, ha
nem tetszik, kifütyöljük.

– Hát ön tapsoló vagy fütyülő szándékkal jött ide?

– Még az utóbbinál is rosszabbal. Hogy megakadályozzam ezt a
demonstrácziót.

– Miféle demonstrácziót?

– Ezt a mai úgynevezett hangversenyt. Ki adta meg erre az engedélyt?

– Ön maga. Ott volt az aláirt engedély a titkárnál, a ki külömben is föl
van hatalmazva, hogy közmulatságokra engedélyt adhasson.

– S önök felhasználták távollétemet, hogy egy ilyen tüntetést a
közmulatságok kategóriájába becsempészszenek!

– Nem találom ki ennek a mondatnak az értelmét.

– Minden nyilvános előadásra nyujtott engedély ahhoz a feltételhez van
kötve, hogy a rendezők benyujtsák a programmot a cenzurának, három
nappal az előadás előtt.

– Azt megtették. A cenzor helybenhagyva adta vissza a programmot.

– Holnap el lesz csapva a cenzor. Hájfejü. Port hágy hinteni a szemébe
egy ilyen programmal!

– Mit talál ön ebben?

– Mit? Tessék ide nézni (Simon kivette a zsebéből a neje asztalán lelt
szinlapot). Először is jön a Svihrovai nóta: – Tudja ön, mi az? Ez nem
más, mint a «Bercsényi indulója», a mely mellett a kuruczok az országból
kivonultak.

– Én nem ismerem Bercsényit s soha sem láttam kuruczokat.

– Hát ez a másik? A «Bihari kesergője?» Hisz ez a valóságos bihar
vármegyei protestáczió!

– Zenére téve? Csodálatos!

– Aztán jön a «Repülj fecském». Erről meg köztudomásu, hogy a szövegét
Rákóczi Ferencz irta a feleségéhez.

– Hát bántott azzal valakit, hogy a feleségéhez verset írt?

– Itt van aztán a végén Berlioz transpozitiója egy magyar indulóra,
teljes zenekar kisérettel. Tudja ön, mi az a Berlioz-féle tranzpoziczió?
Az a Rákóczi-induló!

– A főpróbán hallottam s mondhatom, hogy valami gyönyörű zene.

– De hisz az őrült gondolat: azt képzelni, hogy ezt egy rendezett állam
kormánya el fogja türni!

– Hát olyan gyönge lábon áll az önök rendszere, hogy azt egy hegedű-vonó
is feldöntheti?

– Nem a hegedűszó, hanem akik attól megbolondulnak! Az egész ország föl
van keveredve. S nem alulról jön a felfordulás, hanem felülről. A
mágnások és mágnásnék indítják a galibát. A konzervativ főurak izgatják
a könnyen fellobbanó tömeget. Pesten ők maguk játszanak komédiát,
irókkal, szinészekkel összefogva. Humánus czégért tüznek ki: «Szükölködő
horvát testvéreink javára!» Mintha a kormány nem gondoskodnék a maga
horvátjairól! Szinpadi képletekben testesülnek meg a protestácziók. Az
ócska kardok szerepelnek az élő képletekben s láttukra tombol a
közönség. Ha nyomtatva nem mondhatják el a panaszukat, elsirják zenében
s a tömeg megérti őket. – Muszka herczegasszonyok deklamálják magyarul,
hogy «Ha férfi vagy, légy férfi!» s a magasrangu komédiások szekeréből
kifogja a lovakat a csőcselék s úgy vontatja az utczán végig ujjongva. S
ön azt hiszi, hogy én el fogom ezt türni, a meddig az én kezem elér?

Ez mind magas páthoszszal volt elmondva, annál komikusabb volt a hatás.
Ennyi ártatlan mulatság, mint hatalmi megtorlásra méltó zendülés!

Aranka nagyot kaczagott rá.

– Uram! Ez oly szép volt, hogy ha ön ezt a szinpadon elmondaná, nagy
tapsot aratna vele. De minek vesztegeti ezt a nemes páthoszt én rám? Ez
különben is nem tartozik az ön szerepköréhez. Az ön szakmájához
tartoznak a rutinált bonvivánok, a sarzsált karakterrollék, maradjon
azoknál. Beszéljünk egész bizalmasan. Hisz egy test egy lélek vagyunk.
Ön nagyon haragszik. Azt látom és elhiszem. De hogy ehhez a magas
politikának valami köze volna, azt nem látom s ha látnám, sem hinném,
ugyan ki fog ágyuzni – verebekre?

– Nem kell kicsinyleni az ellenséget.

– Ennek az ellenségnek a lépvessző is elég. Az egész magyar faj olyan,
hogy az ujja körül csavarhatja, a ki szépen bánik vele, hanem ha törni
akarja valaki, akkor visszapattan és megüt! De hát mi közöm nekem ehhez?
Én asszony vagyok, politikához nem értek. Hanem aztán az asszonyi
tudományhoz: ahhoz értek.

– No hát halljam, mihez értesz?

Simon tegezni kezdte a feleségét. Ez csalfaságot árult el.

Aranka bizalmasan ölté a kezét a férje karjába s úgy beszélt hozzá,
mintha családias nyájaskodás folyna közöttük.

– Nekem nincsenek Argus-szemeim és Dyoniziusfüleim, hanem spiritusz
familiáriszom, a mely nekem mindent megsug. Te magad is lekötötted a
szavadat már, hogy meg fogod engedni az európai hirnevű művésznek, ki
itthon is a legnépszerübb alak, hogy egyszer a lakóvárosában is
bemutassa a művészetét – jótékony czélra.

– Kinek kötöttem le a szavamat?

– Egy igen kedves, szeretetreméltó teremtésnek; a művész nejének.

– De csak föltételesen.

– Hát persze, hogy föltételesen.

– Föltéve, hogy a programmja a czenzurán…

Aranka nem hagyta végig mondani.

– Dehogy programm, dehogy czenzura! Nem azon fordul meg a dolog. Hanem
azon, hogy az instáló szép asszony minden alkalommal magával vitte az
anyósát is, mikor a magas urhoz ment könyörögni. No hiszen! Ezek az
anyósok! Ezek aztán az igazi argusok és Dyoniziusok!

Simon csak a bajuszát rágcsálta zavarában.

– Te azt sugtad a szép kérvényezőnek, hogy hajlandó volnál megadni az
engedélyt a művésznek, ha a konczesszióért ő maga jönne el – egyedül. No
nem a művész – egyedül, hanem a felesége.

– Eh! Mende-monda!

Aranka nem bocsátá el még Simon karját. Tovább suttogott a fülébe.

– Akkor aztán vehet föl a művész a programmjába, a mit tetszik. Akár azt
a trombitafinálét, a mivel Jozsué Jerikó falait tönkre muzsikálta, nincs
vele veszélyeztetve az európai ekvilibrium.

– Te tulzasz!

– És mindezen a számításon keresztet huzott végig az a malapropó
véletlen, hogy a szép «Czithére» épen akkor jött el a konczesszióért
esedezni az anyósa nélkül, a mikor te Budára utaztál. Hát mit tudhatta ő
azt, hogy téged Budára hivtak! Helyetted pedig engemet talált. Én
természetesen a te szekretáriusod által megadattam neki, a mit kért,
nála volt s ő lefizette érte a kötelezett dijat, három huszast ezüstben.
Azt ott találod elszámolva. Innen van most az a nagy fölháborodás! Hogy
az ország nyugalma veszélyben! Az állami rend megingatva! Ugyan nem
szégyenled magad?

– Azt én kérdezem te tőled. Nagyon ügyes vagy, azt elismerem. A mikor
tartasz a megtámadástól, te megelőzöd azt s magad támadsz. Csakhogy
engem fölkészülten talál a taktikád. Nekem férfinak semmi sem tilos. A
férfibecsület qualifikácziójából ez a szó «szerelmeskedés» ki van
felejtve. De a nőnél még a tréfa is bűn! Hiszed, hogy nem jutott
tudomásomra, hogy te voltál, a ki a czigányművész ezüst koszoruját te, a
nagy alkimista! aranynyá változtattad?

– Harpagont játszszuk?

– És most ugyanezen arany koszorut te készülsz neki nyilt szinpadon,
mint a hölgyek jutalmát átadni.

(Ezt már röptében hallotta meg Ollósitól, míg a lépcsőn feljött.)

Aranka nevetve mondá:

– Don Sylvát játszszuk?

Simon kidüllesztette a mellét s nagyon impozáns figurát csinált.

– Én tudni fogom, hogyan kell férji jogaimnak érvényt szerezni!

Aranka most már egész hideg nyugalommal fordult feléje.

– Uram! Mikor ön engem nőül akart venni, én önnek elmondtam őszintén, ki
voltam? ki vagyok? ki leszek? El nem titkoltam ön előtt semmit. És ön
mégis nőűl vett engem. Pedig mindent «tudott». És most, midőn nem «tud»
semmit, csak gyanakodik, most akarja ön előttem a féltékenyt «játszani?»

Ez a szó egész czinikussá tette Simont.

– Ejh, asszonyom! Vannak szarvak, melyeket az ember a nemesi koronája
ágaihoz ragaszthat, de hogy én egy kóbor minsztrel, egy csavargó
trubadur tolltarajával engedjem a homlokomat dekoráltatni, arra nem
vagyok elég jó!

– S ki mondta önnek, hogy annak a trubadurnak előttem szerencséje volt?

– Ha nem volt, az nem az ön erénye, hanem annak az ostobasága.

Erre aztán kihuzta a kezét Aranka a férje karjából.

– A milyen vagy magad, úgy itélsz másról. Tedd, a mit akarsz!

S azzal hátat fordított Simonnak.

– Azt is fogom.

Azzal Simon odalépett az egybegyült uri társaság közé, parancsoló
orrhangon kérdezve:

– Ki ennek a konczertnek a rendezője?

Egyszerre ott termett Ollósi.

– Mingyárt előhivom, kérem alásan.

Azzal furta magát a tömeg közé.

Anna báróné szelid nyájas tekintettel lépett «fia» elé.

– Lásd, milyen szép eredményt értünk el! A mai hangverseny bevételével a
kisdedóvodánk otthona meg van alapítva.

Simon szatirás dölyffel válaszolá:

– Már most alapítsatok majd egy «nagy gyermekeket» megőrző óvodát,
neveletlen árva patrioták számára. Arra van sürgetős szükség ebben az
országban.

Ollósi úr visszatért Zoltán gróffal Simon báróhoz.

Zoltán egész nyugalommal kérdezé:

– Mit parancsolsz velem, kegyelmes uram?

– Te vagy a rendező? Nem veled akarok beszélni, hanem a muzsikussal.

Ollósi urnak fölnyiltak a szemei: «Ahá! Ez is a Phaedrus vadásza! Nem
kereste az oroszlánt, hanem csak a nyomát».

– Mingyárt ide küldöm, mondá Zoltán s elment Palit keresni.

Simon előtt ott tiblábolt Ollósi.

– Édes Ollósi úr, mondá neki rettenetes szelidséggel. Most még egy
dologra kérem. Kegyeskedjék a kedvemért rögtön levegővé változni.

Ollósi úr sietett a felsőbb óhajtásnak eleget tenni; de azért bizonyosan
ott tartotta a fülét. Hej, mert az ilyen reporternek, ha maga eltünik
is, de a füle, meg a szeme ott marad.

Egy percz mulva előállt Pali.

– Parancsolatjára állok, kegyelmes uram.

Simon báró eléje tartotta a szinlapot.

– Ki állította ezt a játéksort össze?

– Én.

– Mikor adta ön be a czenzornak?

– Három nap előtt.

– Mellékelve volt a dalok szövege?

– Be voltak nyujtva mind a költemények, mind a hangjegyek.

– Akkor az a czenzor őrült volt, a ki ezeket megengedte! Én megtiltom
önnek e zeneművek előadását.

– Kegyelmes uram. Én ugyanezeket a császárvárosban, Bécsben is előadtam,
a legmagasabb uraságok jelenlétében.

– Bécsben tehette ön. Hiszen szivarozni is szabad mindenütt; de a
lőporos toronyban még sem.

– De hiszen itt ebben a városban is eljátszom én ugyanezeket a darabokat
nyilvános helyeken akárhányszor.

A kegyelmes urat egészen kihozta a sodrából az, hogy a czigánynak igaza
mer lenni! Ő vele szemben! Mértéktelen dühbe jött egyszerre.

– Velem ne feleselj, czigány! Ha czigány vagy, légy czigány! Eredj
korcsmába, kávéházba: huzd, a mit a vendég parancsol! Azután fogd a
tányért s szedd össze az adakozást a borozóasztaloknál! De ha ezekkel a
rendjelekkel akarsz föllépni egy theáter paré közönsége előtt belépti
dijak mellett: akkor tartsd meg a becsületet. Ezt a programmot nem
játszod el.

S azzal a szinlapot kettészakítva, odadobta a művész lába elé.

– Beszélni fogok a rendező urakkal, mondá Pali.

– De ne az asszonyok szoknyái mögé sánczold el magad! Küldé utána a
dölyfös sértegetést Simon.

– Férfiakkal fogok beszélni, szólt az visszafordulva.

Ezzel a művész elvegyült a társaság közé.

Simon báró egyre tüzelte magát, magában pattogva.

– Csak kitör a czigánytermészet a czudarból! Azért, mert egy tejen
nőttünk föl, még szembe mer velem állni és visszavagdal. Megállj! Majd
tartok én neked óvácziót! Majd azt a koszorut tedd el, a mit én kötök a
számodra.

A Manga onnan nézte egy szögletből.

– Jaj de csunya vagy, mikor igy haragszol! Csak a feleséged ne látna
ilyenkor. Csak ne vicsorogtatnád úgy a fogaidat. Bizony úgy felejt az
Isten!

Ollósi úrnak föl-fölbukkant a feje félig egy ferzeszkaszni mögül.
Magában sóhajtozott: «Hajh milyen érdekes czikk lenne ebből, ha a
czenzura ki nem törölné! De paskvilltárgynak se kutya!»

E közben egy postakihordó rontott be a foyerba, nagy táskával a nyakában
s egy pár vendég lábának letaposásával odafurakodott a kegyelmes ur elé,
katonásan szalutálva.

– Kegyelmes uram. Express depesche.

Azzal kinyitva a nagy táskát, kihúzta belőle a lajstromos könyvet, meg
egy hivatalos pecséttel lezárt nagy kék borítéku paksamétát. Tintás üveg
és toll is volt birtokában. Azt mind egyszerre odakinálta Simon bárónak.

Az pedig most épen nagyon kifordított kedvében volt. A postásnak is meg
kellett érezni a haragját.

– Az ördögökbe is! Még a szinházba is nyakamra hozzátok a depescheket!
Vidd oda a levelem a megyefőnök úrnak, irja alá helyettem az átvételt.
Most nekem más hivatalom van.

A postás odament Lebegut urhoz. Annak a számára is volt egészen hasonló
alakú levele. Odaadta a kezébe a tintába mártott tollat.

Lebegut úr átvette mind a két levelet s beirta a könyvbe a nevét. Azzal
a póstás odább ment.

Senki sem sejtette, hogy itt e nehány percz alatt egy darab
világtörténet ment végbe.

Lebegut hűségesen prezentálta Simonnak az átvett sürgönyt.

– Dignetur excellentissime!

Simon mérgesen elkapta a levelet s föltöretlenül az oldalzsebébe gyűrte.

– Majd elolvasom otthon.

Lebegut úr visszament a feleségéhez s egy fali lámpa alá állva, fölvágta
szépen a tollkéssel a neki szóló levél pecsétjét s elkezdte azt olvasni.

Mentül tovább olvasta, annál hosszabb lett az ábrázatja, a szája
gömbölyüre nyilt s a két szeme kidülledt. Azután Fruzina asszony felé
fordult s elkezdte neki néma jelekkel magyarázni a levél tartalmát. Ők
már megértették egymást.

Az a kacskaringós gallér azt jelentette, hogy «miniszter», a feje fölött
ívben átemelt kéz azt, hogy «megbukott», a két kézzel csinált szélmalom
azt, hogy «minden fölfordult», a két tenyérnek lapátszerü felfelé
legyintése azt, hogy «minket innen eleblábaltatnak».

Fruzina asszony néma jelei az ijedséget tolmácsolták: mi lesz belőlünk?
Ismét visszamegyünk kintornázni, furulyázni?

Lebegut úr aztán megnyugtatá jelbeszéd útján. Azt nem teszszük, fizetik
a teljes penziónkat, ezentul összeteszszük a kezeinket s a lábunkat
lógázzuk.

Ezzel aztán Fruzina asszony teljesen meg volt nyugtatva.

Senki sem ügyelt rájuk, minden ember figyelme oda volt ragadva Simon
báróhoz. Mit fog az most mívelni?

Csak Ollósi úr figyelte meg a Lebegut-pár mimikai eszmecseréjét s kezdte
azt magának érthető nyelvre lefordítani.

Bárdy Zoltán közeledett Simon felé és még egy pár előkelő úr.

Lenke Simon három lépést hátrált előlük.

– Kérem! Önökkel semmi dolgom. Önökkel szóba sem állok. Nem vagyok semmi
értekezésre birható.

Aranka odalépett a férjéhez. Azt is elutasítá.

– Báróné! Önnek a szinházban csak a páholyban van helye. Ön a szinpadon
nem komédiázik többet.

Ekkor Anna báróné járult a fia elé.

– Édes fiam! Tekintsd a hölgyeket. Az ország legtiszteletreméltóbb
alakjait látod magad előtt. Minden szem kérlelve fordul feléd.

– Grófnő! Én nem játszom el Coriolánt! Én ezekért a rám néző szép
szemekért nem koczkáztatom az állásomat. – Hagyjon engem a grófnő
békével! – Én önnek a világon semmivel sem tartozom, mint ezzel a szilaj
vérrel, mely ereimben tombol. A mi vagyok, azzá magam teremtém magamat.
Az önök jótékony hóbortjai miatt nem hagyom magam porrá töretni.

Zoltán eléje toppant, felindult hangon szólva hozzá:

– Uram, ne sértse ön meg a hölgyeket!

– Én csak az anyámnak beszéltem.

– És az én anyámnak!

E nehéz jelenet félbeszakadt Pali közbeléptével.

Minden arcz föl volt hevülve az indulattól, csak az övé volt olyan, a
minő mindig szokott lenni, mozdulatlan, nyugodt.

Odalépett egészen közel Simonhoz. Szemébe nézett, a mit az nem tudott
eltürni.

S még hozzá az az előkelő modor, a mivel a czigány beszélt a hatalmas
főúrhoz!

– Kegyelmes úr! A hogy méltóztatott megparancsolni, úgy teszek.
Holnaptól fogva nem vagyok más a lakóvárosomban, mint egy czigányprimás.
Játszom a korcsmában, a kávéházban, sétányon; huzom azt, a mit a
vendégek parancsolnak s járok tányérozni az asztalok körül. De ma! Este
hét órától tizig – én nekem csak az én uram, a tisztelt közönség
parancsol. Annak fogok ma játszani. És azt fogom játszani, a mit
nyomtatásban kiadtam. Tessék azután velem a kegyelmes urnak azt tenni, a
mi hatalmában áll.

Azzal megfordult a sarkán s átment a foyerból a szinpadra.[11]

Simon arcza a dühtől úgy fénylett, mintha öntött rézből volna a homloka
és izzadt bele. A hangja elfulladt.

– Még ilyen vakmerőséget nem látott a világ! Hogy neked csak a te urad,
a közönség parancsol? Te czigány! – Majd megmutatom én hát neked, hogy
ezt a te fenséges uradat, a tisztelt közönséget is kiveretem ebből a
házból!

Az egész társaság elszörnyedt erre a szóra.

Zoltán gróf eléje állt a hatalmaskodónak.

– Azt kisértse ön meg uram! S aztán legyen felelős azért, a mi akkor
történni fog.

Simon már benne volt az erőszakoskodásban, nem lehetett meghátrálnia.

– Én felszólítom önöket, hogy vegyék vissza a pénztárnál a belépti
dijaikat s oszoljanak haza! Ha nem engednek önök a fölszólításomnak, én
a hatalom eszközeihez fogok nyulni. S azt a szemtelen lázadót az
asszonyok szoknyái mögül elhurczoltatom!

– Ön nyomorult! kiáltá rá Zoltán. Meg meri támadni a hölgyeket.

A sértő szó megrázta a dühöngőt.

– Ön engem nyomorultnak mer nevezni? – Köszönje, hogy testvérek vagyunk.

– Voltunk már egyszer testvérek, karddal a kézben szemközt. – Hivassa ön
a poroszlóit. Verekedni fogunk! Meglátjuk, lesz-e önnek bátorsága az én
testemen keresztül gázolni? Mert engemet talál legelől.

Több férfi, köztük ősz szakállu daliák, oda sietett Zoltán mellé. Nem
szólt senki, de tenni kész volt.

És ekkor egy olyan oldalról, a honnan senki sem várta, támadt Zoltán
szavaira erőteljes visszhang.

Mikuláj úr ökölre szorított keze és fölemelt kalapja emelkedett ki a
többiek feje fölül. Ő kiáltott föl a maga idegen accentusával.

– Igazság megvan gróf úrnak! Mink ántrét megfizettünk. Akarjuk hallani
muzsikát. – Kikergetni publikumot theatrumból? Nem oda Buda! – Nem
vagyunk Muszkaországban, excellencziás uram!

A felesége csitította.

– Nem bánom, csapjanak el! – Inkább kapálom krumplit!

Elbámult mindenki. Még a Morvából ide származott idegen hivatalnok is
föltámadt a saját vérünkből való zsarnok ellen. Ez mindenkinek
fölnyitotta a száját. Kiabáltak már mindent össze-vissza.

Csak Balambér úr nem kiabált semmit. Nagyon halkan sugta a nejének:

– Gyerünk mi innen Zsenám, mert itt baj lesz! – Elosontában bele botlott
Ollósiba s igen szépen kérte: «Engem ne irjon a referádába, nem voltam
itten».

Simon báró fölcsapta a kalapját a fejére. Arankának megfogta a karját.

– Menjünk! Nem beszélünk többet, hanem cselekszünk.

Anna báróné odarohant hozzá s letérdelt eléje.

– Simon! Ne felejtsd el, hogy az én fiam vagy! Az Istenre kérlek!

– Én nem ismerek semmi rokoni köteléket, csak hivatalbeli kötelességet.

Ez gyilokdöfés volt az anya szivének. A báróné kebléhez szorítá a két
kezét.

– Óh Isten! Küldj rám rögtöni halált! – Hogy ne érjem meg ennek az
órának a végét. – Hisz annyian meg tudnak halni egy percz alatt a
fájdalomtól s ennél a fájdalomnál nem volt nagyobb soha. Ölj meg Isten!
Mert különben én magam ölöm meg magamat! – Óh, mert azért bünhődni kell,
hogy ezt az embert én hoztam a világra!

A tántorgó úrhölgynek Manga sietett támogatására. A czigányasszony nem
félt. Neki nem volt semmi veszteni valója. A bőre is elég durva, nem fél
a korbácstól.

– Türtőztesd a fájdalmadat nagyasszonyom. (Elég hangosan beszélt, hogy a
körül állók meghallhatták.) Nem téged öl meg az Isten azért, hogy ezt a
szörnyet a világra hoztad, hanem engem. – Én szültem ezt az Isten
ostorát! – Én tettem azt az átkozott csalást, hogy azon az Istenharagja
éjszakán elcseréltem a két újszülöttet. – Az ott a te fiad, az a jámbor,
az a dicső, a művész. – Ez pedig, ez a gyehennaember: az én fiam! – Azt
hittem, jót teszek vele, mikor beloptam őt az úri palotába. – Azt
hittem, ha a farkaskölyket oroszlán fészkébe teszik, oroszlán lesz
belőle. – S lett belőle farkas, a ki mindnyájunkat összemar.

Aranka fölsikoltott.

– Minő meggyalázás!

Simon hideg vért szinlelt.

– Megyefőnök úr! Fogassa el ezt a szemtelen czigányasszonyt s
korbácsoltassa ki a városból!

E szóra dühösen ugrott eléje a czigánynő. A szemeit elfutotta a vér, az
ajkai tajtékzottak:

– Engem korbácsoltatsz te meg? Anyádat? Átkozott! A czigányasszony
anyaátkát akarod kipróbálni magadon? Te fölfuvalkodott pöfeteg! – Egyet
fujok rád s össze fogsz zsugorodni, mint a gilvagomba!

Simon fölemelte az öklét, hogy leüsse ezt az asszonyt.

Zoltán megkapta a kezét.

– Egy nőt akar ön megütni? Egy őrültet! Nemes ember ön?

Simon eszére tért e szótól. Jó segítség volt Zoltántól rá nézve a
czigánynőt őrültnek mondani.

– Megyefőnök úr! Vitesse ön ez őrült nőt a kórházba, a megfigyelő
osztályba. Helyezzék el a tébolydába, államköltségen.

Lebegut úr azonban nagy lelkinyugalommal állt ott, két kezét a gyomra
fölött összetéve s egyik hüvelykujját a másik körül malmoztatva s
kategorikus hangon mondá:

– Azt én bizonyára nem cselekszem, bizonyára nem cselekszem.

Simon elképedt e hallatlan refraktáriusságra.

– Hogyan? Ön nem engedelmeskedik az én parancsolatomnak?

– Pro primo, pro primo, én már általánosságban nem engedelmeskedem
senkinek, senkinek; mert én ez órában megkaptam a kegyes
fölmentetésemet, fölmentetésemet a hivatalomtól rögtön és azonnal,
rögtön és azonnal. – Pro secundo, pro secundo, pedig ön sem parancsol
itt már senkinek, senkinek. Mert ha érdemesnek tartotta volna felbontani
azt a hivatalos paksamétát, paksamétát, ön is megtudta volna, hogy az
ideje letelt, ideje letelt. – Önt is elszólítják innen, cum honore, cum
honore. Miniszterium leköszönt, leköszönt. Új emberek jönnek utánunk,
jönnek utánunk. S már most, ha tetszik a báró urnak, báró urnak,
utazhatunk par kompanyi, par kompanyi – Csaszlauig, Csaszlauig.

Mindezt szokott humoros flegmával mondá el a derék emberke.

Simon hasonlított a hipnotizált médiumhoz, ki a delejező parancsára azt
teszi, a mit az mond neki; kivette az oldalzsebéből az odadugott
levelet, fölszakítá, kibontotta, elolvasá.

A levélben ez állt:

«A legkegyelmesebb októberi diploma következtében a magyarországi
municzipiumok helyreállíttatván, uraságod a fölöslegessé vált kerületi
főnökség alól fölmentetik, nyugdij iránti igényei fenhagyatván.» Aláirva
– a magyar kanczellár.

Megrendülve kapott a fejéhez.

«Eldobtak! Mint egy divatból kiment kabátot! A kik bálványt csináltak
belőlem, cseréppé törtek. – Voltam és nem vagyok. – Ma még reszketett
tőlem minden ember s holnap én reszketek mindenkitől. – A talpamat
csókolták s holnap hozzám fogják törülni a sáros talpukat. – Ha el
vagyok temetve már, miért nem tudok meghalni?»

Talán csak gondolatában, talán Arankához mondta. Talán hangosan, talán
csak lelkében felelt rá neki Aranka: «Miért futottál ide? Miért nem
maradtál Budán?»

Valami moraj zúgott körülötte, a fölszabadult elnyomottak első szabad
föllélegzése, a káröröm és az elégtétel suttogó szava. Érzé, hogy tenger
ez, melybe ő elsülyed. – Egyet vetett magán s ismét a felszinén volt. –
Fölemelte a fejét daczosan.

– Jó! – Tehát ha nem vagyok sem kerületi főnök, sem a gróf testvére,
akkor kérhetek tőle elégtételt azért a sértésért, a mit szemembe vágott.

Meg akart halni.

– Szolgálatjára állok uram. Nevezze meg a segédjét.

Simon széttekintett. Van-e még itt valaki, a kit félig-meddig hivének
tarthat?

– Én gróf Ingoványi urat kérem föl.

– Én pedig Kalászi ügyvéd urat.

A két megnevezett félrevonult egy szögletbe, egymással halkan értekezve.

Aranka fölsóhajtott, némi árnyékával az elégültségnek.

«Végre egy férfias cselekedet! Csak meg ne bánja holnap reggelig.»

Anna báróné siró arczát eltakarta.

– Óh, milyen szomoru nap ez!

Ingoványi és Kalászi urak előjöttek a zugból s a feleikhez lépve,
valamit sugtak azoknak a fülébe.

Simon és Zoltán szótlanul intének helyeslést.

Az ügy a szokott útjára volt terelve.

A czigányasszony nem türtőztethette a diadalérzetét. Oda szólt a bukott
nagyságnak:

– Összezsugorodtál már, mint a gilvagomba! Utólért czigányasszony
anyádnak az átka gyorsan, úgy-e? – S te még fegyverbe mered szólítani
ezt az igazlelkü embert? Áldott legyen az a fegyver, mely azt a te
fekete véredet kiontja!

Simon összeborzadt. Babonás volt. Ez a varázslónő egy ráfujással hüllővé
változtatja, a kire megharagszik. Az lett ő már. Mesebeli
tündérherczegből utált varangy, tündérherczeggé is a czigányasszony
tette, hüllővé is az tette.

A kihivás és a vele járó körülmények nyilvánosan történtek meg. Kinos
feszültség uralta az egész társaságot. S e nyomasztó hangulat közepett
egyszerre csak belebben nagy lihegve, kipirult orczával a társaság közé
Citera, kezében a hangjegygyel.

Még csak sejtelme sem volt arról, a mi itt történt az alatt, a mig ő
odajárt. Azzal a madárszerűen csengő hangjával szólt Arankához, a kit
legelébb meglátott:

– Itt van az Arditi csók-keringője. Könnyen rátaláltam. Ott volt kitárva
a zongora támlányán.

Általános volt a hatás.

Aranka megrettenve utasítá el magától a hangjegyet. El volt árulva, hogy
ő itt e társaságnak énekelni készült. S még a Csók-keringőt! Kinek a
kedvéért?

Simon szikrázó szemekkel nézett a neje szemébe.

Manga vad dühvel emelte a két kezét a feje fölé.

Anna báróné összekulcsolt kezekkel borult Zoltán vállára.

Az egész társaság fel volt förmedve.

S ez elszörnyedt arczok közepett ott állt nevető, hűséges, gömbölyü,
piros arczczal a kis barna menyecske; a keble lihegett a nagy sietéstől.

Mikor aztán körültekintett s meglátta az arczokon a különféle nehéz
indulatok kifejezéseit: elmult az arczáról a mosolygás, szemei
rémlátásra nyiltak föl s midőn megpillantá Simont Aranka mellett, akkor
egyszerre, mint a villámlobbanásnál, látta meg a veszélyt, a melybe
küldve volt s iszonyattal dobta oda a hangjegyet Aranka lábához s aztán
Manga keblére vetette magát, arczát elrejtve annak a kendőjébe.

Simon durván kapta meg Aranka kezét. Sietve tüntek el mindketten a
társaságból.

E tragikus momentumban belépett a világ legprózaibb embere, a szinpadi
rendező.

– Hölgyeim és uraim! Méltóztassanak a páholyaikat elfoglalni. A művész
úr sürgeti az előadás megkezdését.

Barkó Pali akkor eltávozott, a mikor az ultimátumát elmondá. Semmit sem
tudott az azóta történtekről.

Az urak pedig gondoskodtak róla, hogy az előadás végeig senki hozzá ne
férhessen a művészhez, a ki elmesélhetné neki a nevezetes fordulatokat.
Hisz akkor nem tudna játszani többet. Hermetice elzárták a külvilágtól
két óráig. A feleségét sem eresztették hozzá. Ollósit pedig bezárták egy
öltözőbe.

– Hát már most az aranykoszoruval mi fog történni? kérdezé az alelnöknő.

A rendező arra is tudott felelni.

– A művész azt kivánja, hogy olvasztassák be s az árán vegyenek a
kisdedek számára téli ruhácskákat.

Kezdhetik a nyitányt.

Barkó Pali úgy játszott ezen az estén, a hogy még soha sem hallották
hegedülni.

Hogy az előadás alatt a szinház össze nem szakadt a taps és
diadalordítástól, az azt bizonyítja, hogy igen szilárdul van megépítve.




XI. FEJEZET.  A RÁKFORDÍTÓ NAP.

Más időben talán nagyobb izgalmat keltett volna az a botrány, a mit a
czigányasszony goromba kifakadása Simon ellen okozott.

A legtöbb ember előtt azonban Manga nem fedezett föl titkot. Régóta
suttogták azt úton-útfélen, hogy Simont és Palit kicserélte a bölcsőben
a czigánydajka. Simon maga is hallotta azt s ezért volt az a véghetetlen
gyülölete a czigányok ellen. Ezért üldözte őket. Demonstrált vele. A
Mangát képes lett volna egy mosolygó ránézésért máglyára vettetni.
Fokozta az indulatoskodó hangulatát, hogy minden ember szeméből azt a
gondolatot olvasta ki: «azért te mégis csak czigány vagy!» Dühös volt
Palira azért, hogy az urak úgy szeretik s különösen, hogy Anna báróné és
Zoltán gróf minden alkalmat észrevesznek, a melyben gyöngédségüket
tanusíthatják iránta. Az elcserélt fiut, testvért beczézgetik benne! Nem
hihette, hogy az a hizelgés csak a művésznek szól.

Anna báróné maga is hallott erről a mondáról s nagy lelki nyugalmára
szolgált, hogy Palit, a czigányfiut, gyermekkora óta úgy szerette, mint
saját gyermekét; mikor a házától elvitték, akkor is gondoskodott róla.
Öröme telt benne, hogy ez a fiu hogy vívott ki magának hirt, nevet! Hát
még az a boldog családi kép! Az a kis ház, kerttel körülvéve, ott a
sétány végén, a hol a muzsikus családja lakik! Talán ezért vonta Anna
báróné Citerát a családi körébe. Titokban ajándékokat küldözött nekik.
Mikor Manga fenszóval elkiáltá: «Az a te fiad! Az a derék, becsületes!»
egy vádló dobbanással sem háborítá a szive. Mindig úgy érzett iránta.

Az idegeneket pedig, a kik a lappangó mondáról nem tudtak, megnyugtatá
Zoltánnak az a mondása, hogy a czigányasszony őrült.

Kellett is ahhoz jó nagy adag őrültség, hogy egy czigányasszony a
hatalmaskodó kényurnak, a kitől még akkor mindenki rettegett, a szemébe
mondja: «te az én fiam vagy!»

Csak egy ember nem tudott erről semmit: – Pali.

Az egész közönség annyira szerette a művészt, hogy mindenki félt
elárulni előtte, hogy ő nem a czigány ivadéka. Féltek, hogy akkor
leteszi a hegedűt s nem muzsikál többet.

Csak neki lesz ez kínos meglepetés, ha megtudja.

Azonban ezt az egész mendemondát eltakarta egyszerre az országra szóló
nagy catastropha: megbukott a kormány, vele együtt az egész rendszer,
valamennyi eszközével; visszatér a régi szép szabadság! Ki beszélne itt
többé czigány asszony elcserélt purdéiról. Váratlanul, de nem hivatlanul
beköszöntött a nagy sorsfordulat.

Mint a hogy a vidatáncz láza ragad ránézésből, úgy terjedt el egyszerre
az izgalom a szinházi közönségben, egyik ember arczáról a másikéra
szállt a lelkesedés, a rég nem érzett öröm. Uj élet lesz! Szabadság
lesz! A nemzet ismét nemzetté lesz! Itt hagynak bennünket mind, a kiket
gyülöltünk; visszatérnek, a kiket szerettünk! Ezt megértette minden
ember.

Mikor a művész hegedűje nem szólt, olyan zaj volt a szinházban, hogy
pániknak lehetett volna nevezni; az átellenes páholyokból beszéltek át
egymáshoz az urak, nevettek, hahotáztak, mindenki magyarázta egymásnak a
történteket, egy-egy ujon érkező referálta a legközelebbi tíz percznek
az eseményeit, tíz percz már egy stádiumot képezett.

… Lenke Simonék palotájában nyakra-főre pakolnak, a nehéz bagázsiát még
az éjjel előre küldik Nagyváradra.

… A casino illuminálta az ablakait, utána az egész utcza, a piacz
fényárban uszik.

… Lenke Simon a katonai parancsnokhoz kocsizott zárt hintóban az
éjszakai kihágások meggátlása végett…

… A fiatalság macskazenét szándékozott adni Lenke Simonnak; hanem aztán
higgadt hazafiaknak sikerült a lelkesedést más irányba terelni.
Fáklyászenét fognak adni a casinónak…

… A katonai parancsnok azt válaszolta Lenke Simonnak, hogy ő neki
utasítása van a katonai erőt beavatkozásra nem alkalmazni; miatta
énekelhetnek, muzsikálhatnak az utczán, a mennyit és a hogyan akarnak…

… A fiatalság elhatározta, hogy a parancsnoknak is fáklyászenét fog
adni…

… Lenke Simonék kiköltöztek a palotából a vendéglőbe, ugyanazokba a
szobákba, a miket már egyszer meglaktak…

… Ujabb hír érkezett Bécsből! Ki vannak nevezve a főispánok. Gróf Bárdy
Zoltán lett a megyének főispánja…

Csakúgy rengett a szinház az éljenzéstől, mikor Zoltánt meglátták a
páholyban.

És a mellett nagylelkű is volt a közönség. Lebegut urat mindenki
kézszorításokkal traktálta. Most emlékeztek rá vissza, hogy mennyi jót
tett a maga hatáskörében; segített a kin lehetett, enyhítette a szigorú
rendszabályokat; sajnálták, hogy megválik a várostól! Mikuláj urat pedig
épen vállra emelve hordozták körül azért a derék felszólalásáért: «Nem
vagyunk Muszkaországban. Kegyelmes úr! Inkább megyek kapálni!» Nem oda
Buda! Itt marad! Megválasztjuk a restauration törvényszéki ülnöknek!

Csak Palinak nem volt semmi tudomása arról, a mi a külső világban
történik, őrizték, mint egy zárdanövendéket, hogy semmit meg ne tudjon a
nagy országváltozásból. Az tönkre tette volna a művészetét. Ő folyvást
azt hitte, hogy ezt a lázas paroxismust a közönségben az ő hegedűjátéka
idézi elő. Igaz, hogy remekül játszott, megérdemelte a felmorajló
tetszésvihart. Az is érdemül volt beszámítható neki, hogy az
aranykoszorút visszautasítá. Hogy fognak a kis gyermekek örülni a
karácsonyi ajándékoknak! Hajh, de most a nagy embereknek volt a
karácsonyja: a Messiás születésnapja, tele a karácsonyfájuk minden
játékszereivel a reménységnek.

A szokatlan lelkesedést odamagyarázta a művész, hogy a közönség
demonstrál a zsarnok ellen. Az megtiltotta neki a nemzeti dalok
eljátszását, s ő a tilalom daczára adja azokat most elő.

Egészen megerősíté ebben a hitében az a jelenet, a mi a hangverseny
utolsó részlete után következett.

Az egész közönség mintha összebeszélt volna, egyszerre felállt a
székeiről s elkezdé az egész tömeg együtt a «Szózatot» énekelni:
«Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar!»

A jerikói trombitahang volt az! Ezek az énekhangok döntötték le azokat a
bástyákat, a mikről az alkotóik azt hitték, hogy örök időkre vannak
építve.

Csak akkor, a midőn az utolsó taps elhangzásával Pali fáradtan
visszatért az öltözőbe, jött oda hozzá Zoltán.

– Most már jöhet vasra veretni a kegyelmes úr! mondá Pali.

– Nem veret már senkit vasra a kegyelmes úr, mert az kegyetlenül
megbukott. A ministerium leköszönt, az egész rendszernek vége. A mai
szent nappal egy új világ kezdődik. A te hegedűd volt az ébresztő!

A művészt aztán átvette a rendező-bizottság, tartottak neki üdvözlő
beszédet. A hölgyek is csoportostul jöttek hozzá hálálkodni, de azok
közt hiába kereste Anna grófnőt. Hát Citera hová lett? Hogy Aranka nincs
köztük, azt már értette.

Még Manga sem settenkedik sehol, a hogy szokása tartja.

Hogy mit tett Manga, azt még nem mondta meg neki senki.

Valami titkos egyetértés volt a közönségben, hogy azt Palinak soha se
árulják el.

S talán nem is volna lehetetlen egy ilyen nagyszabású titoktartás, ha
ujságíró nem volna a világon.

Hasztalan volt Ollósi urat bezárni egy öltöző szobába, ki tudott az
menni az ablakon, s azzal nyargalt a nyomdába megirni a mai nap
eseményeit s azok közt a végzetes gyermekcsere történetét.

A hangverseny után következett a művész tiszteletére adott díszlakoma, a
mit félbeszakított a fiatalság által rendezett fáklyászene. Az első
áldomást Bárdy Zoltán mondta a «legelső magyar emberre», a mit
frenetikus éljenrivalás követett. A második toast szólt a leendő
főispánnak. Iszonyú pohárcsengés. Csak a harmadik felköszöntés jutott a
művésznek. Ha egy és más közbe nem jő, az övé lett volna az első toast.
Hölgyek nem voltak a lakomán.

Fatális dolog volt, hogy a ki Palit felköszönté, kétszer is
belezavarodott a mondókájába, sőt egyszer épen «méltóságá»-nak czímezte
a czigányt, a min Pali nagyot nevetett, de senki más nem nevetett, csak
a fejét csóválta egy némely ember.

Mikor aztán a vad toastok elkezdődtek, megcompareált a társaságban
Ollósi úr is.

Ilyen a hivatását felfogni tudó publicista.

Már hozta két kefelevonatban, azon nedvesen a holnapi szám első oldalát:
vezérczikk! kezdő vers! antrifilé! tárcza! telegramm! kommüniké! on di!
egyveleg! Ciceróval, compacttal, versállal, elsevírrel, borgissal,
nonpareillel szedve! ujjmutató kezekkel ellátva, koszoruk közé rámázva.
Mintaremeke a zsurnalistikai művészetnek.

– Tessék olvasni! Itt van!

Zoltán gyorsabb hirlapolvasó volt, mint Pali. Egyszerre rátalált a
«gyermekcsere» czímű czikkre. Összehajtotta az egész kefelevonatot s
azzal megfogva Ollósi úrnak a gallérját, odavonta őt az ablakfüggöny
mögé, s ezt a nyájasságot sugá a fülébe:

– Hallja kedves barátom Ollósi úr. Én az ujságirókat in genere, önt
pedig specialiter rettenetesképenvalómódon tisztelem és becsülöm, hanem
ha az a gyermekcseréről szóló czikk önnek a lapjában holnap megjelenik,
akkor én önnek minden teketória nélkül kitöröm a nyakát.

Ollósi úrnak ez elég volt.

Arra Zoltán visszasietett az asztalhoz, azzal a szándékkal, hogy kikapja
Pali kezéből a kefelevonatot, mielőtt ez azt a végzetes közleményt
megkapta volna. Az ilyen muzsikus azt gondolja, hogy az ujság is kóta, a
mit elejétől végig le kell muzsikálni. S ez a czikk a tárczában volt, a
vonalon alul.

De már Palit nem találta a helyén. Az eltünt valamerre.

Hová lett? Senki sem tudta.

Egy pinczér mondott felőle annyit, hogy a mint olvasott, egyszer csak
felugrott a székéről, azt mondva: «meg vagyok ölve!» Azzal kitántorgott
a teremből. Azt hitték, hogy megártott neki a pezsgő s hagyták menni.

Senki sem tudott többet mondani Zoltánnak Barkó Pali felől. Mindenki
arról beszélt, hogy mikor lesz összehíva az országgyűlés.

Még ma éjjel a poéták, muzsikusok első rendű csillagai voltak a magyar
égnek; holnap reggel senki sem fogja őket meglátni többé.




XII. FEJEZET.  A MŰVÉSZ GUNYHÓJA.

Abban a sürgés-forgásban, a midőn a rendező felhívására a kiváltságos
közönség elhagyta a szinpadi társalgót, hogy a nézőtéren elfoglalja a
helyét, senkinek sem tűnt fel, hogy a vén czigány asszony megkapta a
fiatalnak a kezét s azt sugva neki, «most jössz velem!» vitte magával
Citerát.

Citera egy tetten kapott bűnös lehangoltságával engedte magát az anyósa
által vezettetni.

Mikor az utczára letértek, azt kérdezé tőle:

– Hová viszesz?

– Haza! felelt röviden Manga. S a karját szorosan odaölté a menye
karjába.

A belváros hosszú utczáin kellett végig haladniok, azután egy külváros
szemetes sikátorain, a hol már kóbor kuvaszok ugatták meg az elkésett
járókelőket. Innen is kivergődve, a nagy sétány fasorai alá jutottak.
Azt is szótlanul végig haladták. A sétány végében állt a kis ház, mely a
muzsikus otthona volt. Alacsony, zsindelyes épület, egy kis kirugó
ereszszel, hátul gyümölcsös kert. Körül palánk, melyen áthajlott a piros
bogyókkal tarkáló liczium.

Az ajtón nem kellett kopogni, furfangos tolózára volt, a mit kivülről ki
lehetett nyitni. A házajtónak a kulcsa meg fel volt téve az eszterhéj
alá. Odabenn a szobában már sötétség volt.

Volt ugyan egy pesztonka, kinek az lett volna hivatala, hogy a
gyermekekre vigyázzon, de az már ilyenkor olyan mélyen aludt, hogy
felőle nemcsak az egész házat, hanem őt magát is el lehetett volna
lopni.

No de hát ki jár a czigány házába lopni.

A gyermekek is mind jól aludtak, kettesével egy ágyban, az ötödik a
bölcsőben. Ez már egy éves, el is volt választva.

– Most vesdd le azokat a czifra ruhákat, mondá a menyének Manga. Rakd el
szépen az almáriomba. Sok víz lefoly addig a Szamoson, a míg azokat még
egyszer felveszed.

Citera szót fogadott s előjött ismét a hétköznaplójában.

– No most rakj tüzet, mondá Manga. Tanuld meg, hogyan kell. Forgácsot
raksz keresztbe, aztán a kéngyertyát meggyújtod a parázsnál s elébb
feléleszted a mécsest. Tudod, hogy kell a mécsest megcsinálni? Mikor az
uradnak tokányt készítesz, a faggyút mind leszeded a húsról, s egy
bögrébe félrerakod. Ebből raksz a mécsesre. Azután apró venyigét raksz a
vaskutyára,[12] arra hasogatott fűzfát, akkor alágyújtasz. Ha nem akar
jól égni, hajtsd a kötényeddel. Aztán megcsinálod a rántottlevest. A
kicsike nemsokára felébred, annak levest kell adni. A míg lánggal ég a
tűz, addig nem tartod rá a serpenyőt, mert megtalál benne gyulladni a
zsír. Azután is vigyázz rá, hogy bele ne csapjon a láng, mert kozmát kap
tőle a leves. Mikor a zsír már süstörögni kezd, akkor egy egész
főzőkanálnyi lisztet öntesz közé, azt sebesen elhabarod, hogy hozzá ne
égjen a serpenyőhöz. Mikor a szagáról megérzed, hogy már jól
megpörkölődött, akkor a forró vizes fazékból hozzá öntesz annyit, a
mennyi szükséges. Ügyelsz rá, hogy ki ne fusson. Azután egy csipet
köménymagot dobsz bele, meg egy gondolatra való vereshagymát. Akkor
csendesen habarod a serpenyőt. Utoljára apránkint eregeted bele a törött
sót; a főzőkanállal egyre kóstolgatod, hogy nagyon el ne legyen sózva.
Mielőtt a gyermeknek odaadnád, annyira ki hagyod hülni, hogy a száját
meg ne égesse.

Citera minden utasítást híven követett.

– Hát biz édes menyemasszony, ezt most már meg kell szoknod. Eddig a
napad csinált mindent. Én főztem, takarítottam, gyerekekre ügyeltem, te
azalatt parádéztál, nagyságos asszonyok társaságában kisdedóvókat
rendeztél, s a magad porontyaira nem volt semmi gondod. Ennek most már
vége. Itt van a te kisdedóvód!

Citerának egy szava sem volt ez ellen. Megrakta a tüzet, megfőzte a
rántottlevest; a felébredt gyereket megetette, újra lefekteté s szépen
elringatta.

– Ezt már neked, édes leányom, meg kell szoknod, mert engemet nem látsz
többet a házadnál.

Citera e szóra keserves sírásra fakadt.

– Hát mit vétettem én, hogy így haragszol rám?

– Te is vétettél nagyot, mert ott jártál, a hol nem kellett volna. Nem a
lelkedre kötöttem, hogy ahhoz a házhoz, magadban, nálam nélkül, még
imádkozni se menj?

– Hiszen az asszony küldött, olyan szépen kért rá.

– Hogy a kórság húzza félre azt a szépen kérő száját! meg akart rontani
vele.

– Hiszen nem tudta, hogy a férje hazaérkezett.

– Tudta jól. Épen azért küldött oda téged, azt hitte, akkor otthon marad
az ura s neki könnyű dolga lesz azzal a másikkal. Cserélni akart. Mint
egy czigány! Igazi czigánycsere! Asszonyt asszonyért, férjet férjért.
Csak a mindenható Isten őrzött, hogy most itthon lehetsz a házadnál. Te
itthon lehetsz, de én elmegyek. Én vagyok a bűnös! Én vétettem nagyot.

– Mivel?

– Mivel? A nyelvemmel. Ezzel az ostoba darab hússal, a mit minden
aszonynál ki kellene gyerek korában furni, azután karikát húzni rajta
keresztül. Én rontottam meg a Barkó Palit! De úgy megrontottam, hogy
semmi iralással helyre nem gyógyítom soha. Kikiabáltam egy titkot, a mit
senki sem tudott, azon a látó csillagon kívül az égen, a mi az ajtón
bepilácsolt. Kikiabáltam, úgy, hogy száz ember hallotta. Csak ő nem
hallotta. De majd meghallja, ha az egész világ beszéli. És akkor haza
jön, és megöl bennünket.

– Megöl bennünket? Hát mit vétettünk mi neki, a kiket úgy szeret?

– Azt, hogy loptátok azt az ő szerelmét. Tolvaj vagy te is, tolvaj még
az a bölcsőben alvó porontyod is. Elloptátok tőle a szivét. Elloptátok
az egész életét. Elloptátok a czifra aranyos ruháját, a kardját, az
arany sarkantyuját, a grádicsos palotáját, helyébe loptátok az inséget,
a nyomorúságot, meg ezt a gunyhót. S én voltam az orgazdátok.

Citera erre elkezdett féktelenül nevetni.

– Csak te nevess, bolond! Azt hiszed, én most gunárost játszom veletek
«nem eszik kend libahust!»[13] de majd mingyárt itthon terem. S akkor
azon kezdi, hogy legelőbb is tégedet megfojt, azután sorba megfojtja a
gyermekeket. Engem utoljára hagy, hogy a többiek halálát végig nézzem,
akkor öl meg.

Czitera ismét elrémült.

– Én Istenem! Hát miért! miért?

– Azért, mert úgy érdemeltük. De én nem várom ám be itten. Nincs elég
vastag pofám, hogy a szeme elé merjek kerülni. Elbujdosom. Soha a
hiremet se halljátok többet. Vagy ha meghalljátok, csak azt halljátok,
hogy valahol a Szamos kivetett a partra. Ha addig éltek. Oh mennybeli
Jehova, de bolondot tettem, de bolondot tettem.

Az öreg czigánynő kiszaladt a házból, hasztalan kiabált utána Citera,
úgy futott, mintha üznék, a folyampart felé. Ott eltünt a sűrű fehér
levelű nyárfabokrok között.

Citera aztán leült a háza küszöbére, onnan bámult ki a világba. Az égen
járó holdvilágra, meg arra az érthetetlen nagy világosságra, a mi a
város fölött derengett, hogy az égen a bárány felhők mind pirosak lettek
tőle. (Az volt a kivilágítás.) Valami szakadatlan moraj zúgott fel a
városból, emelve zenehangoktól. Arról sem tudta kitalálni, mi az?




XIII. FEJEZET.  A KETTŐS ÁRNYÉK.

Barkó Pali úgy elfutott a tiszteletére adott lakomáról, hogy még a
hegedűjét is ott felejtette.

Futott, mintha kergetné valaki, mintha attól félne, hogy elfogják,
visszaviszik. Valami névtelen rémület üzte.

Csak akkor kezdett magához térni, mikor a város utolsó házait is
elhagyta, kijutott a folyampartra.

Itt azután, mikor lábai alatt ropogott a kavics, az az ismerős kavics,
melyben annyiszor szedett békateknőt gyerek korában, elkezdett magával
tanácsot tartani.

Mit kiabált ki felőle az a czigány asszony?

Hogy ő nem annak a fia, hanem a bárónéé. Nem czigány, hanem nemes úr.

Ha nem czigány, akkor nem is muzsikus. Semmi jussa hozzá, hogy a
világban alá s fel tekeregjen, hegedűvel. Akkor a czigány asszony sem az
ő felesége? Hát a purdék? A czigány purdék?

Álom volt az élete, s most egyszerre fölébresztették belőle.

De hát nincs arra hatalma az embernek, hogy azt mondja: nekem nem kell a
ti valóságos világotok! én tovább akarom álmodni a magam álmát. Nekem az
tetszik.

Mi lesz most belőle?

Az egész világ nevetve fog újjal mutatni rá. Mint czigányt megbecsülték,
mint nemes embert, szánni fogják. Nem lesz számára hely a kerek világon
sehol.

Ráült egy vén fűzfaderékra, mely a vízbe dült a partról. Onnan nézte a
locsogó hullámot. Milyen egyszerű megoldása volna a találós mesének,
fejtetőre a vízbe rohanni s nem jönni többé elő.

A csalit másik oldalán, a partkanyarulatnál épen így bámult a mély vízbe
az a másik, a ki a bajt okozta: Manga.

Palinak eszébe jutottak a gyermekei.

Ej haj! Minden bolondság a világon! Dicsőség! Hatalom! Gazdagság!
Asszonyi kegy! Füst és pára! Csak azok a szép gyerekek: az az igazság!

Megint csak kilépett arra a kavicslepte vízjárásra s mérte végig hosszú
léptekkel a partot.

A keleti égen már kezdett pirkadni a hajnal, a nyugoti oldalon még
vitatta a befolyását a fogytán levő hold.

E kettős világításban a parton járkálónak is kettős volt az árnyéka;
erre a hajnalfény, amarra a hold vetette árnyék.

Ilyen kettős árnyék követi őt minden lépten-nyomon.

A part mentében levő csalit egész őszi képet vett már fel. A bükkfák
hullatták sárga leveleiket. Az aljban virított a dércsipte cserjének a
lombozata. Vörös gyűrű, szömörcze, borbolya a veres és lilaszin minden
árnyalatában pompázott. Közte a kisértetiesen fehér törpenyár lombozata.
Madárfütty nem hangzott már, csak a prücskök czirpeltek szerteszéjjel.

Ehhez az idylli prücsökzenéhez olyan kiáltó ellentétet képezett a
városból felhangzó Rákóczy-induló elmosódott accordja. A tegnapi éj
benyulik a mai hajnalba.

Pali ebből sem értett semmit. Hisz ő nem volt politikus.

Neki vágott a sűrűnek, a hol nem fog semmi zajt hallani.

Egyszer aztán csak arra riadt fel, hogy a sűrű rekettyés közül egy
szembejövő alak toppan eléje.

Manga volt.

A czigányasszony megállt, mikor Palit meglátta. Ez pedig indulatos
hevességgel csörtetett feléje. A két ökle fel volt emelve…

– Mit tettél asszony? rivallt rá rekedt hangon.

– Megforgattam a szivében a kést, suttogá Manga.

– Az én szivembe verted azt a kést! Hát érdemeltem ezt te tőled «én»?
Nem voltam én teneked jó fiad, hogy most megtagadsz? Nem voltál te nekem
mindig jó anyám? Koplaltál, hogy engem jól tarthass, rongyoskodtál, hogy
engem felruházz! ha beteg voltam öledben tartád a fejem! ha rossz
voltam, te akkor is szerettél. Soha egy feddő szóval nem illettél.
Templomba hordtál, imádkozni tanítál. A becsület regulájához szoktattál.
Soha egy anya oly hű rabszolgája nem volt a gyermekének, mint te
énnekem. S most azt mondod, keressek más anyát, nem vagyok, nem voltam
soha a fiad. Hát akkor ki vagyok? Nem voltam én tegnapig boldog ember?
volt kis gunyhóm, de tele örömmel, szeretettel. S te most engem a
gunyhómból kizavarsz? Azt mondod, menjek palotával cserélni. Hát az én
czigány asszonyom? A kis kölykeim? Az mind nem enyim. Álmodtam: vége
van! És a hegedűm? Az sem az enyim! Törjem össze. (E szónál Pali
megragadta Manga vállait.) Valld meg, hogy hazudtál. Nem igaz, nem igaz,
nem igaz. Mert ha úgy van, a hogy mondod, én inkább megölöm a feleségem
és a porontyaim, téged pedig velem együtt ebbe a folyóba öllek, minthogy
másnak adjalak.

A vén czigánynő arcza örömtől ragyogott.

– Jaj de szép vagy, mikor így haragszol. Hát csak szeretsz te minket, a
kik téged úgy szeretünk? No ne forgasd hát úgy a két szemed. Czigányság
volt a dolog, semmi más. Hát czigány asszonytól mi is telne ki más, mint
czigányság. Csak azt a kevély embert akartam megszégyeníteni. Ráfujtam s
összezsugorodott. No ne nézz rám olyan nagyon, no! Mert megijesztesz.
Hisz nem akartam én, hogy neked fájjon! Bizony Isten, nem akartam.
Dehogy adnálak oda senki grófnéjának! Még ha a török császár kérne,
annak se adnálak. Az én fiam vagy! Tudod, hogy neked sohasem hazudtam.
No ne nézz úgy rám. Csókold meg az orczámat.

– Hát fiad vagyok? Czigány fiad? mondá Pali gyanakodó arczczal. Majd
megtudom: igazat mondasz-e? Most ide hozom a két fiamat, velem együtt
muzsikáljanak a járó-kelőknek rézkrajczárért, igaz czigány módra. Ha azt
megengeded, akkor elhiszem, hogy én hozzám igaz vagy.

Manga elfogta Pali kezét.

– Úgy, úgy. Hozd ide a két rajkót. Tanulják meg, mi a czigány dicsőség.
Te bolond! Hiszen ha ránézesz arra a két fekete rigóra, arról is meg
kell tudnod, hogy te vagy a fekete vérű, nem az a másik.

Pali keblére ölelte Mangát. Édes jó szülőm.

– De megállj! Megállj! Egy nagy bolondot mégis csak csináltam! Mikor azt
mondtam, hogy az a hatalmas úr az én fiam: akkor az ellene fordult az
igazlelkű grófnak. «No ha nem vagyok testvére, akkor megvívhatok vele».
Ide fognak jönni, azt is tudom. De ne félj. Megrontom ezt a szándékot.
Nem lesz abból a párbajból még sem semmi. Látod ezt a hét szem babot a
kezemben. A hány, annyiféle színű. Ha én ezt a hét szem babot feldobom,
mikor leesik, kereszt lesz belőle.

Manga feldobta a babszemeket a légbe.

– Látod, hogy kereszt lett. Ezeket most beletaposom a földbe. Megvan a
babona. Ez a viaskodás el van rontva. Nem fognak azok egymásra lőni,
keresztet csináltam közéjük. No most gyere, menjünk a te kis házikódba,
a te otthonodba. Ne félj, tied marad! Aztán ne haragudj az édes
szülődre. Tudod czigány asszonynak vériben van a czigánykodás. Hát
tehetek én róla, hogy czigány vagyok?

Minden helyre volt hozva már. Czigány asszony helyre czigánykodta, a mit
elhibázott. S a czigánynak az a jó szokása, hogy mindent elhisz, a maga
fajtájának. «Bolondság, tréfa volt az egész!»

A nap kiemelkedett a láthatárról, a holdárnyéknak vége lett egyszerre.
Bánta is már, hogy mi zaj morajlik fel onnan a városból? Az ő háza táján
kukurítanak a kakasok. Ez az ő virradatja.

Citera még ott ült a ház küszöbén, az őszi lomb fényes sötétségébe
bámulva, a midőn egyszer csak felriadt a targaly recsegésére.

A csalitból Manga és Pali jöttek elő, egymást átölelve.




XIV. FEJEZET.  A HÉT SZEM PASZULY.

A sétány elején volt egy tejgazdaság, kedvencz látogató helye a városi
közönségnek.

Korán reggel ide szoktak kijárni kúrából, a kiknek tejet vagy savót
tanácsolt az életrendjük. A savót, zsendiczét azon forrójában
fogyaszták, a hogy hajnalban elkészült.

Terjedelmes park volt a gazdaság mellett, kanyargó utakkal, azoknak a
mentén voltak felállítva asztalkák leczövekelt padokkal, a mik mellé a
vendégek letelepedhetének. Ki-ki maga hozta el a zsendiczés bögrét s a
karaj kenyeret magának, pinczér nem szolgált fel. Háboríthatlanul
szürcsölhette mindenki a forró italkáját. Egy sátor alatt árultak
sóspereczet, a másik alatt mézeskalácsot. Vannak, a kiknek orvosi
rendeletből mézeskalácsot kell aprítani az aludt tej közé.

Szép derült októberi reggel volt, az ökörnyál úszott a légben, s hosszú
fátyolfonalakban akadozott fel a fákon, a pázsit mintha be lett volna
szőve finom pókhálóval, melyen ragyogott a harmat, itt-ott fehér zuzmara
is: az első dér. A fákon veres mókusok futkároztak, hajigálózva a
bükkmakkal, a huros rigó ropogtatta a gyalogfenyő magjait, a házi macska
talpait kimélve járt a kavicsos úton s a fűszálakat kóstolgatta. A
mezőről hangzott a fiát hivogató tehén bőgése s a vezérbika kolompolása.
Emberhang nem zavarta a csendet.

A legelső látogató egy férfi és egy nő volt. A nő sötétszinű
útiköntösben, állon keresztül kötött selyemkalappal; a férfi vastag
szövetü kurta dzsekkben, félmagas czilinderrel a fején, a mit úgy
híttak, hogy «czvájfler» (tünődő).

Alig ismer rájuk az ember.

Ők volnának ezek? A kegyelmes úr és a kegyelmes asszony! Hajh, az az egy
nap tíz esztendőt vénített rajtuk!

Ide jöttek korán reggel. Talán azért, hogy kizsémbelhessék magukat.
«Otthon» már nincs. A palotában nem mertek éjszakára maradni. Féltek a
néptüntetéstől. A vendéglőben pedig minden szó áthallatszik a
szomszédba. Talán egyéb ok is volt, a miért egyikük ide jöjjön.

Leültek egy útféli asztalkához, két átelleni lóczára, de nem szemközt,
hanem úgy, hogy az egyik hátat fordított a másiknak, s mikor a másik
megfordult, akkor az egyik fordult háttal.

– Itt van az ön vasfejűségének következése, kezdé Aranka. Százszor, nem
egyszer figyelmeztettem önt rá, hogy igyekezzék az állását mind fölfelé,
mind aláfelé megerősíteni. Önnek meg kellett volna nyernie a népnek a
szivét.

– Hát van a népnek szive? Árulják azt a piaczon?

– Megnyerhette volna apró kedvezésekkel, a mik a kormánynak semmibe sem
kerülnek. A helyett ön mindent elkövetett, hogy szükségtelen kicsinyes
hatalmaskodásokkal minden osztályt elidegenítsen magától. Háborgatta a
közönséget a mulatságában, kihivólag lépett fel a nemzeti érzülete
ellenében. Beleszólt a ruházati viseletébe, hadjáratot viselt a kalapok,
a tollak, a szalagok ellen.

Simon egy fűszálat vett a fogai közé, azt rágta apróra.

Aranka győzte a szemrehányást.

– A helyett, hogy féltek volna öntől, kinevették, hallhatta az ablakából
a gúnydalokat, a miket az utczán önről énekeltek.

– Nem azt mondá ön, hogy ön szerzi e gúnydalokat?

– Ezt az «egy» szavamat elhitte ön. Nem vette észre benne az iróniát.
Hisz azokat az ön legjobban fizetett intimusa irta s az ön saját
nyomdáján sokszorosította.

Simon kiköpte a megrágott fűszálat a szájából. Keserű volt!

– Az előkelőbb köröket nem hogy megnyerni igyekezett volna, de
elidegenítette magától. Én igyekeztem az előkelő hölgyek társaságát
keresni, ön pedig üldözte azoknak a törekvéseit. A ki az ön
hivatalszobájába belépett, onnan csak könyes szemekkel s haragpírral az
arczán jött vissza. S a ki az asszonyok ellen kezd háborút, a meg van
verve.

– A ki szövetkezik velük, még jobban.

– A polgárságot zsarolta ön. Általános volt a vélemény, hogy önhöz csak
vesztegetés útján lehet közelíteni.

Ez kegyetlen csipés volt.

– Van-e még valami a bűnlajstromomon? förmedt fel Simon. Még azt is
szememre veti? Hiszen ha a jövedelmeimet iparkodtam szaporítani, ennek a
főoka az ön őrült pazarlása volt.

– Szeretem, hogy főokának nevezte; mert mellékokai is lehettek. Nekem
megtiltotta ön, hogy még valaha a szinpadon megjelenjek, bárcsak egy
hangversenyben közreműködni is; de saját magát nem tiltotta ki onnan. S
ott is a legalantasabb spherákban találta jól magát, kardalnoknők és
apró ballerinák között. Azokkal tudott egész éjeket végig tivornyázni.

– Ne kivánja, hogy visszaadjam ezt a vágást.

– Ön fel sem tudta fogni állásának feladatait. Mikor a kormányának
referált a kerületéről, mindig azt irta meg, a mi kellemetes, de nem
igaz. Soha egy valóságnak megfelelő jelentést a maga helyén és idején
nem koczkáztatott.

– Hát ezt hol vette?

– Alattvaló hivatalnoktársai irányában durva, kiméletlen, kötekedő volt.

– Ezt ön mind Fruzina asszony néma jeleiből tudja?

– Elzárta ön magát mindenkitől, csak azt fogadta szivesen, a ki
denunciált, egész rendszert csinált a kémkedésből.

– S ki tanított engemet erre?

– Bizony nem én. Én azt hittem, hogy önnek nemes ambitiói lesznek; hogy
fokról-fokra emelkedni fog honfitársai becsülésében s engemet is magával
együtt fog abba a légkörbe emelni, a mely után epedtem, mint a
bányalégben fuldokló a szabad ég után s a helyett magával húzott le az
ingoványba. Én egy nagy nevet akartam kapni s kaptam helyette egy nagy
bélyeget! Most látja ön, hogy hová jutott. Azon a napon, a melyen ön
elhagyja ezt a várost, fel lesz lobogózva minden ház s a templomokban Te
Deum laudamust énekelnek. Ön pedig kerülni fogja saját nemzetét.

– Gyűlölöm ezt az egész fajzatot!

Léptek hangja zavarta meg a szivélyes társalgást, a tekervényes úton nem
lehetett messziről meglátni, hogy ki jön a borókabokrok miatt. A sétány
tulsó vége felől jöttek többen, hangos beszélgetés között.

Csak a mikor kibukkantak a sűrű bokrok mögül, akkor ismertek rájuk a
kegyelmes úrék. A czigány muzsikus, meg az ő pereputyja.

No ezekért nem érdemes helyet változtatni.

Pali jött, aztán meg Citera a két iker fiuval.

Pali levetette a tegnapi nagy szerephez viselt bársonyattilát, most már
a hétköznapi dolmánya volt rajta. «Viktória» dolmánynak hivták azt,
világos kék posztóból, veres kihajtóval, három sor apró ólompitykével,
hozzá még rajthuzli rézgombokkal. A hóna alatt hozta a hegedűt, de nem
ám azt a straduariót, az most is ott van még tokba zárva a szinháznál;
ez csak afféle Schunda-hegedű.

A Citera is egész czigány asszonynak van öltözve, bekötözött fejjel,
mellén átkötött kendővel, rojtos katrinczával. A két fiut ő vezeti kézen
fogva. Azok olyan egyformák, mint két mókus, még a viseletük is ugyanaz.
Nem rongyosak, a hogy czigány gyerek szokott lenni, az öreg anyjuk
gondoskodott róluk.

Azoknak is hegedű van a kezükben. Igazi felnőtt hegedű, nem afféle
kölyökhegedű. Komoly muzsikusok ezek.

Pali most már egész czigányosan adja a biczegő lépést, semmi úrias
mozdulat nem jár vele. Demonstrál, hogy ő nem más, csak czigány.

Pletykálhat már az az ujságiró, a mit akar! Nem az a bolond, a ki
megirja, hanem a ki elhiszi.

Nem messze a kegyelmes úrék asztalától van egy másik asztal lóczával. Az
a nekik való hely, mert ott két út keresztezi egymást. A mellé
letelepednek.

– No gyerekek, itt ütünk ma tanyát, szól Pali az ifju nemzedékhez. Itt
jó hely lesz. Mindjárt jönnek az uraságok friss zsendiczét inni. Az
éjjel sok bort ittak, arra sok savót kell nekik fogyasztani.
Stimmoltatok?

A gyerekek megpengették a hegedűiket.

– No aztán rajkók, ne kiméljétek a gyantát a hegedűvonótól, a mi nótákat
megtanultatok már, elővegyétek. Aztán felnyissátok a szemeteket! Ha
ezüst gombos úr jön, annak huzzátok a Luiza-csárdást, ha magas kalapú
jön, annak czeppelpolkát. Hát bizony dolgozni kell, a ki becsületesen
meg akar élni. Én is így kezdtem, mint ti. Mikor öt esztendős voltam,
már itt muzsikáltam a promenádon. Aztán minden nap tanulni kell, mikor
otthon vagytok. A ki művész akar lenni, annak nincs pihenése soha. Annak
még álmodni sem szabad másról, csak a hegedűről. No hát az új nótát
betanultátok-e már, a mit a Pontyugrás hozott a Tisza mellől? Hadd
hallom. Próbáljátok el, még most senki sincs a promenádon.

Simon és Aranka neki «senki» volt.

Erre a Petykó meg a Palkó módosan odaállt az apjuk elé, a nagy hegedűt,
a minek a nyakát alig érte el az apró kis ujjaival, az álla alá
szorítva.

Pali maga kisérte őket a hegedűjén.

Citera pedig oda guggolt eléjük, hogy az arcza egyenlően nézzen a
gyermek arczával s halk csengő hangon dudolta eléjük az új tiszamenti
nótát:

  «Czigány asszony sátora,
  Kigyulladt a hátulja;
  Beleégett a vajdája,
  A vajdának a leánya.
  Ihajja, hajja!»

Ennivaló két kölyök volt! Milyen gyönyörűen elhuzták az új nótát.

– No most magatokban játszszátok el, mondá Pali.

A két rajkó újra elhegedülte a dalt, a vers folytatását dudolta az
anyjuk:

  «Én a vajdát nem bánom,
  De a lányát sajnálom.
  Piros bársony topánkája
  Jól illett a lábára.
  Ihajja, hajja!»

– De már most az anyátok nótifikálása nélkül huzzátok el egyszer.

A gyerekek azt is megtették.

Simon az átelleni asztaltól boszusan kiáltott rájuk:

– Elhagyjátok ám már azt a czinczogást!

A Palkó gyerek igazi suhancz volt, odanézett rá félvállról.

– De nagy úr az úr, nem adna egy krajczárt?[14]

Hanem a Petykó, az félénk katona volt, azt kérdé az atyjától:

– Apaka! Ki az a mérges uraság?

Pali oda sandított Simon felé féloldalt fordított fejjel, a közben
hegedűjét stimmolva; s aztán vállat vont:

– Nem ismerem. Valami pasasir.

Egyszerre elvonta a figyelmet a «pasasir»-ról két most érkező vendég
közeledése. Egy jótermetű úri ember, carniolgombos bundában, közeledett
erre felé köpczös élete párjával, a ki a zsendiczés bögréket, meg egy
marék sós pereczet hozott magával s kereste az asztalt, a hová
letelepedjék.

A két rajkó szaladt eléjük s futtában elkezdé a Luiza-csárdást.

Az úri ember megállt, úgy gyönyörködött bennük, az asszonyság pedig
megajándékozta a Palkót egy sóspereczczel.

A közben Aranka folytatta, halkított hangon, a maga
gardina-predikatióit:

– És milyen vadember módra hagyta ön magát a catastropha által
meglepetni! Hisz abban az előkelő állásban, a melyet ön elfoglalt, önnek
már előre kellett volna tudnia azt az országos rendszerváltoztatást, a
mi készülőben van. Bizonyosan azért hivatták önt fel Budára, hogy ezt a
nagy fordulatot közöljék önnel. S ön a helyett, hogy ott állt volna
őrsön a helytartóság tanácstermében, ott hágy mindent: fut haza a
székhelyére hangversenyt elrontani! Őrültségi roham volt ez? Nem tudom
minek nevezni. Tán féltékenység? veres posztót látott vadállati düh.
Engem féltett ön? Attól a sánta czigánytól ott?

– Eh, bolond beszéd.

– Csak bolond tettnek az elbeszélése. A helyett, hogy ön az országos
válság alatt ott tartaná magát a központban, szélmalom-harczot kezd a
nemzeti nóták ellen, keresztül bukik egy hegedűhuron s utána küldeti
magának az elbocsátó levelét!

Erre a vádra nem volt mit felelni.

Megint új sétálók jöttek. Ez egy czilinder kalapos úr volt, táritoppos
viseletű hölgygyel. Ezek már czivilizált nemzetbeliek voltak; mert a
férj hozta a feleség után az aludttejes ibrikeket.

A két czigány gyerek rázendítette nekik a «Vagabundenpolkát».

A czifrán öltözött asszonyság megajándékozta a Palkót egy
mézeskalácscsal Aztán odább mentek.

A két gyerek futott az apjához nagy diadallal, az első keresményét
bemutatni.

– Apaka! Apaka! Én egy sós pereczet kaptam.

– Apaka! Nekem egy mézesbábot adtak.

Azzal mind a kettő felmászott az apja térdére.

– A felét neked adom, apaka! jó sós perecz.

– Én meg a mézeskalács felét. Egyél, apaka!

S tömte volna mindegyik a kis kezével az apja szájába a neki szánt
falatot.

Pali alig győzte magát védelmezni ellenük.

– Hagyjatok nekem békét! Nem kell nekem se sós perecz, se mézeskalács!
Külön sem szeretem, hát még együtt? Vigyétek az anyátoknak.

A két rajkó aztán átkuporodott a Citera ölébe, s azzal igyekeztek a
falatjaikat megosztani, a ki aztán méltányosabb volt. Úgy tett, mintha
sohasem evett volna jobbat. Hát csak jó is az a magakereste kenyér.

Simon irigy keserüséggel nézett a muzsikus családra:

– Milyen boldog az a csavargó pereputy!

Az idő már hét óra felé járt s ujabb vendégek még nem érkeztek.

Még az a két pár is elpárolgott.

– Ma nem kell senkinek zsendicze! dörmögé Citera. Épen a Palkó, meg a
Petykó prémiéjén!

– Értem én már! Ezt kapunk ma ni! mondá Pali, a hüvelykujja körmét a
fogán elpattintva. Hiszen ma minden ember a kávéházba siet ujságot
olvasni. A savóra nem kerül ma publikum. Jobb lesz, ha összeszedjük a
szerszámokat.

– Várjunk még egy pirinyót!

Aranka is türelmetlen volt.

– Mire várunk még? Miért nem hagytuk el rögtön ezt a várost? Még az
éjjel? Akarunk még egy ünnepélyes elbucsuzást tartani a hivatalnoki
kartól? Csinálunk bucsuviziteket a jó barátainknál? Megvárjuk, míg
rohadt almával hajigálnak meg bennünket?

Simon halkan dörmögve mondá:

– Azt ön nagyon jól tudja, hogy mi tart itt? A mai ránkontr.

Aranka fitymálva csettentett a nyelvével.

– Ránkontr! Komédiajáték! A közönség elámítására jó. Négy ember összejön
az erdőben. Hoznak magukkal doktort is, párosával. A secundansok
megkisérlik a kibékítést. A felek nem fogadják el. Akkor előveszik a
pisztolyokat. A két legrosszabb mordályt, a mit a fegyverkovács senkinek
el nem tudott adni. Azokról is letörik a czélzó legyet. Aztán megtöltik
jó erősen, hogy felugorjék az égbe, mikor elsül. Azzal felállítják a két
ellenfelet harmincz lépésnyi távolban, állig begombolják a kabátjaikat,
s az inggallérjaikat begyűrik. Aztán egy, kettő, három. Lőnek! Két nagy
lyukat, a levegőbe. Azzal hazamennek mind a ketten eldicsekedni a
feleségeiknek, hogy ők ma a drága becsületükért az életüket koczkára
tették. Engem nem lehet az ilyen színdarabbal megríkatni.

Ez a hecczelő gúny bizony nem illett egy hitvestárshoz.

Simon háttal fordulva a feleségéhez, válaszolt neki a sértő
ingerkedésre:

– Ezuttal nem úgy van az eset. A párbaj föltételei: háromszori
golyóváltás, vontcsövű pisztolyokkal, tíz lépés a barriér.

Aranka még ettől sem ijedt meg.

– No ha ilyen sulyosak a feltételek, akkor bizonyosan megkapta már a
rendőrség a feljelentést, hogy jókor közbeléphessen a párbaj
megakadályozására.

Ez már kegyetlenség volt. Ennyire még egy hitvesnek sincs joga éreztetni
a szívtelenséget. Különösen, a midőn a gyanusítás igaztalan.

Simonnak a vére az agyának tódult, egyszerre vérszinű lett előtte a
világ. Dühösen ugrott fel a helyéről, őrjöngő tekintetet vetve maga
körül s azzal odarohant Palihoz, megragadva annak a két vállát. S
odaordított a szeme közé, egy tébolyodott lihegő haragjával:

– Ember! Add vissza nekem az én czigány putrimat! Add vissza nekem az én
czigány asszony feleségemet! Add ide nekem az én czigány purdéimat! Add
vissza nekem az én hegedümet, a miket elloptál tőlem, te bitorló!

Citera elbámulva nézett a dühöngőre. A félénk Petykó rémülten bujt az
anyja katrinczája mögé, míg a bátor Palkó egy nagy kavicsot kapott a
markába, készen a Góliátot, a ki az apját megtámadja, fejbe parittyázni.

Pali tűrte nyugodtan a czibálást.

Az őrjöngő főur pedig folytatá a keserű kifakadást.

– Aztán eredj oda át! Ott van a helyed! Vedd át a rangomat, a czímemet,
az ordóimat. Legyen a tied a czifra palotám, az equipage-om! És legyen a
tied a világszép asszonyom! Nézd, hogy mosolyog rád! Cseréljünk vissza!

Cseréljünk vissza!

Most már Citera is értett mindent.

Simon egészen ki volt fáradva a dühöngéstől.

Barkó Pali pedig egész hidegvérrel válaszolt neki:

– Nem én, édes ur! S ha te ezt a fényes holdvilágot ezüstté változtatnád
s úgy kinálnád nekem, még sem adnám oda érte az én czigány asszony
feleségemet. S ha valamennyi sugár a napból kiömlik, mind aranyat
csinálnál belőle, még sem adnám oda az én rajkóimat. S ha valamennyi
csillag van az égen, mind gyémánttá változtatnád s ide hoznád nekem, még
sem adnám érte az én hegedümet! Czigánynak nőttem fel, czigány maradok.
Nem cserélek véled.

E pillanatban tünt fel a keresztuton Bárdy Zoltán alakja. Erre felé
tartott.

A mint őt meglátta Simon, abba hagyta a czigánynyal való ortályoskodást
s leforrázott dühvel ment vissza a helyére.

– Megőrült ön? dörmögé fülébe Aranka.

Zoltán pedig egyenesen Paliék felé tartott. Ugyanabban az öltözetben
volt még, a mit az ünnepélyen viselt. Haza sem ment onnan. Egyenesen
idejött a vigalomból. A többiek még mulatnak.

– Jó reggelt, Palikám! kiáltá már messziről a gróf a muzsikusnak.

Pali a gyerekeket tanítá móresre:

– Csókoljatok kezet szépen, rajkók, a kereszttátinak!

Azok olyan szépen szót fogadtak, hogy a mint megkaphatták a kereszttáti
kezeit, belecsimpajkoztak s egy percz alatt fölkapaszkodtak a nyakába.

– Hát ez a kézcsókolás? Ti vadmacskák!

Zoltán mind a két fiut a karjára vette s úgy jött velük Paliékhoz.

– Hát a kis keresztfiaimat is kihoztad? Tán már hegedülnek is? Hát
melyik a Petykó, melyik a Palkó?

Azzal letette őket, egymásnak háttal fordítva. Egészen egyforma
kicsinyek voltak.

– Sohasem tudom én, mondá Pali. Olyan egyforma fekete rigó mind a kettő.
Én csak azt tudom, hogy ez a primás, ez a kontrás.

Azzal a jobb tenyerét az egyik, a balt a másik gyerek fejére tette.

– Az sem igaz ám, apaka! Kiáltá fel a bátrabb. Mert én vagyok a primás.

– Ahun van ni. Már megint eltévesztettem.

A Citera bölcsebb akart lenni.

– No majd én megmagyarázom egész akkurátusan. A melyik az anyját szereti
jobban, az a Petykó.

Erre a szóra egyszerre mind a kettő az anyja ölébe rohant, ölelték,
csókolták.

– A melyik meg az apját szereti jobban, az a Palkó.

Erre megint egy percz alatt mind a kettő az apja nyakán csügött.

– No most már elég világos a dolog, mondá Zoltán.

Pali hamiskodó ravasz mosolylyal dörmögé:

– Legalább, ha egyszer majd katonának akarják őket vinni, nem találják
ki, hogy melyik a «köteles».

– Majd kiváltsuk őket.

(Abban a korszakban az a bölcs kormányelv uralkodott, hogy a ki letesz
egy summa pénzt, a kukoriczába dobhatja a puskát; védelmezze a hazát, a
kinek nincs pénze.)

A két gyerek előre le akarta szolgálni a kegyes biztatást, pengette a
hegedűjét.

– Hát muzsikusoknak neveled őket, Palikám?

– No már ennek a két elsőnek csak az apja mesterségét kell eltanulnia:
hogy ha egyszer temetni visznek, legyen a ki végig muzsikál a
czinteremig. Hanem a harmadik már pap lesz. A negyedikből fiskális lesz.
Most is nagy selma már! Az ötödiket ispánnak szántam. A hatodikból
rektor lesz.

Citera szégyenpironkodva sugott az urának:

– Ugyan te Palya!

Még hatodik nem volt ám!

– A hetediket kereskedőnek szántam.

Citera arczczal és kézzel mutatá, hogy az urának elment az esze.

– A nyolczadikból lesz katonatiszt, de furvézer.

Citera elszörnyedve csapta össze a két kezét.

– A kilenczedikből lesz hajóskapitány.

Most már jól oldalba taszítá az asszony a férjét.

– A tizedikből lesz vasuti.

Citera megragadta Pali gallérját, s rá kiáltott:

– Nem hagyod abba már?

De az csak folytatta rendén:

– A tizenegyedik lesz inzsellér.

Citera a tenyerével ütötte Palinak a hátát, mérgelődve.

– Oh te bolond! Te nagy bolond!

Az tűrte az édes ütlegeket.

– A tizenkettedik lesz kirurgus.

Most már Citera az egyik kezével Palinak a hajába markolt, a másik
tenyerével meg letapasztotta a száját.

– Elment neked a sütni valód?

Pali sunyi módon tűrte a czibálást, s a száját betapasztó tenyerén
keresztül magyarázá:

– Hiszen még csak a tizenkettediknél vagyok. Hol van még a huszonötödik?
Akkor lesz az ezüstlakodalmunk.

Erre aztán az asszonyka egész komoly arczczal tett az urának
szemrehányást.

– Hát nem te dorgáltál meg engem «egyszer», hogy nem illik uri személyek
előtt gyerekekről beszélni, kivált a kik még nem is születtek?

Pali felhuzta a vállát, szétmereszté a tenyereit.

– Hja! Akkor «tisztelt» művész hazánkfia voltam; most pedig vagyok:
«hallod-e te czigány!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Annak az «egyszer»-nek a története pedig az volt, hogy nem sok időre
Bárdy Zoltán börtönből kiszabadulása után, a kormányzó fényes estélyt
adott a palotájában s arra Barkó Pali is meg volt hiva feleségestől.

Ez alkalommal is sok megjegyzést lehetett hallani a művész mellét
diszítő érdemjelekre, de még többet a szép czigány asszony gyémántjaira
és igazgyöngyeire. Azok már lehetnek igazi dekoratiók a férjre nézve.

Itt hozzá jutott Simon báró, hogy a szép indus nőnek a maga modora
szerint udvarolhasson.

– Kegyedből egész bűbájos Péri lett odakinn, szép Citera!

– Kérem, külföldön a nevemet úgy ejtették ki, hogy «Cythere».

– Úgy még szebb. Egy istennő neve, a ki szerelem dolgában a többi
asszonyoknak mintaképül szolgált. Ez a szép igazgyöngy nyakék
beszélhetne az Olympról leszállt Marsról.

– Kérem: ezt nekem az uram vette Párisban. Épen úgy a gyémánt
fülbevalókat.

– A jó világ pedig azt suttogja, hogy ez Morny herczeg ajándéka.

Citera elérté a czélzást, de nem vette sértésnek, nagyot nevetett rajta.

– Hahaha! Hisz akkor én épen Rómában voltam.

Az urhölgyek, a kik ezt hallották, szemérmesen takarták el az arczukat a
legyezőikkel. A férfiak nevettek.

Citera pedig még csak zavarba sem jött.

– Hát igaz! Elmentünk az útra kettecskén, s hazajöttünk negyed
magunkkal. Hát mi van ezen nevetni való?

Barkó Pali restelkedve inté meg a feleségét.

– Ugyan ne beszélj erről a tárgyról ilyen uri társaságban! Nem látod,
hogy a hölgyek eltakarják az arczaikat?

– Hát az, hogy én az uramnak hűséges asszonya voltam, hogy ő
ajándékozott nekem két gyémánt függőt, én meg neki két gyémánt fiut,
erről nem lehet beszélni? Ez szégyen?

– Ez szégyen.

– Hanem az, hogy egy herczegnek az udvarlását elfogadják s annak az
ajándékait mutogatják, arról lehet beszélni? Az dicsőség?

– Az dicsőség.

Azzal folytatta Simon az udvarlását.

– De hát megfordítva, hogy áll a számadás? Minden hirlap tele volt Barkó
Pál diadalaival. A szép hölgyek rajongtak érte, virágcsokrok közé
temették. Nem bántotta a féltékenység a szép Cythérét?

– Oh egy művésznek a felesége nem érezheti a féltékenységet. Mikor azt
látja, hogy az urát a világ legszebb hölgyei kitüntetik, még jobban
ugrál a szive. Mikor azt gondolja, hogy a kit az egész világ szeret, az
mégis csak engemet szeret igazán.

– De hátha egyszer rájönne a szép asszony, hogy a művésznek a fejét egy
másik szép asszony maga felé csavarta.

– Oh bizony azért nem mennénk a biróhoz, se a paphoz. Hanem majd
helyretenném én a művész uramnak a fejét rövideden.

S mutatta a tenyerével, hogy milyen módon.

– Isteni naivság! sóhajta fel Simon; megfogva Citera kezét. De hisz az
ilyen kedves kacsóktól megpofoztatni nem fenyítés, sőt élvezet.

S azzal megcsókolá Citerának a kezét. Mindenki szemeláttára.

Ez volt a revánzs azért a másik csókért.

Erre a kis intermezzóra czélzott Citera, mikor Palinak szemére lobbantá
azt a kényes tárgyról való tréfálózást.

A mire Pali, ha diákul tudott volna, azt válaszolhatá, hogy «Quod non
licet Jovi: licet bovi.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zoltán megszorítá Pali kezét s elkomolyult arczczal mondá neki:

– Úgy legyen, a hogy elgondoltad, édes vérem. Neked jutott az osztályból
a jobbik rész. Ha minden magyar úgy igyekeznék, mint te, ugyan erős
lenne ez a nemzet. Lám én utánam nem marad se kicsiny, se nagy, a ki
végig muzsikáljon az utczán, mikor temetni visznek.

– Messze van az még!

– Lehet, hogy a küszöbén állok!

A kelő napnak háttal fordulva, két férfi alak silhoutteje tünt fel az
útkanyarulatnál.

Ezek nem hoztak zsendiczés bögréket a kezükben. Az egyiknél volt egy
kézbeli utitáska.

Láttukra Simon felugrott a helyéről.

– Itt jönnek a szekundánsaink.

S azzal odaveté Arankának:

– Láthatod, hogy a párbaj nincs feljelentve.

– Térden állva kérek bocsánatot.

Kalászi és Ingoványi urak jöttek.

Zoltán gróf is észrevette közeledésüket.

– Isten veled, édes Pálom, mondá a művésznek s kétszer megcsókolá az
orczáját. Citerával kezet szorított.

Pali elérzékenyülten rebegé:

– Megcsókolt! Lehet, hogy utoljára.

Ő már hallotta Mangától, hogy miért jönnek ezek itt most össze.

A két úr azonban, a mint meglátta, hogy Lenke Simonnak a felesége is itt
van, úgy tett, mintha semmi köze sem volna hozzá, rövid kalapemelő
üdvözlés után elsétált a két fél között az uton s beszélgetett a korán
beállt őszi időkről.

Néhány percz mulva ismét viszatértek s látva azt, hogy Aranka még most
is ott ül a padon, gyors léptekkel siettek Zoltánhoz. Nem titkolóztak
többé, hogy hivatalos dolguk van itten.

Ők megtették lovagias kötelességüket, időhaladékot adtak a hölgy
eltávolítására; ha az el lett mulasztva, nem felelősek érte.

– Jó reggelt uraim! mondá Zoltán.

– Jó reggelt, viszonzák azok.

Kalászi az óráját nézte.

– Pontosan jövünk.

– Vonuljunk innen félre uraim, mondá Zoltán, Arankára nézve.

Ingoványi vállat vont.

– Mi ezt a helyet rendeltük találkozóul. Ha a báró a feleségét is
magával hozta, annál rosszabb rá nézve. Egyébiránt nincs a dologban
semmi titok. A holnapi reggeli lap már hozni fogja az egészet. A
becsületbiróság verdiktjét kell közölnünk a felekkel, mely szó szerint
így hangzik: «Miután báró Lenke Simon, egy a mult évben nejét megsértő
nyilvános nyilatkozatért elmulasztá lovagias elégtételt venni a sértő
félen: annálfogva a becsületbiróság báró Lenke Simont párbajképtelennek
nyilvánítja, a kinek a kihivott gróf Bárdy Zoltán lovagias elégtételt
adni nem tartozik».

– Megkapjuk ezt irásban is? kérdé Zoltán.

– Igen, mondá Ingoványi, s átadta a két czédulát Zoltánnak és Simonnak.
S ezzel mi az ügyet részünkről befejezettnek nyilvánítjuk.

Zoltán kezébe vette a czédulát és elolvasta.

Simon a magáét odaveté Aranka elé.

Aranka fájdalom és düh kifejezésével arczán hebegé:

– Hát ezt kellett nekünk még bevárnunk? Kellett nekünk még ez a végső
meggyalázás?

Simon erőltette a szörnyüködést hipokritai szemforgatással.

– Ez méltatlanság! Ez politikai boszu.

Aranka kitörő indulattal szólt:

– Ilyenkor én, ha férfi volnék, egy kést ragadnék s úgy rohannám meg az
ellenfelemet.

Zoltán összegyürte a kezébe adott czédulát. Halk, csendes hangon mondá:

– Uraim. Én a becsületbiróság verdictjéhez nem ragaszkodom. Én a kihívó
urat bátor, lovagias férfinak ismerem. Én tehát a verdict mellőzésével
kész vagyok megadni a lovagias elégtételt a kihívó úrnak.

– A proponált feltételek alatt? kérdezé Ingoványi.

– Igen. Háromszori golyóváltás. Vont csövű pisztolyokkal, tíz lépés
bárriérrel. A czédulák jók lesznek fojtásnak a pisztolyokba.

– Ön teheti azt, gróf úr.

– Nem ezért az úrért itt, mondá Zoltán, hanem azért a hölgyért ott. –
Annak tartozom ez elégtétellel.

Aranka felsóhajtott.

– Még azt sem engedi, hogy teljes szivemből gyülöljem!

Simon, mint a vízbehaló kapkodott levegő után. Zoltán lovagias
nagylelkűsége őt csak ujabban bele vonta a veszélybe, a miből már azt
hitte, hogy kiszabadult.

Ingoványi úr erre meghajtá könnyedén a fejét Zoltán előtt.

– Ez esetben azonban én nem lehetek a báró úr párbajsegéde. Üdv önökkel
uraim.

Azzal megfordult a sarkán, senkihez sem szólt egy szót sem, s
eltávozott.

Simonnak ismét megkönnyebbült a szíve. Ismét megerősíté magát. Ismét
haragot színlelt.

– Most meg nincs párbajsegédem, mondá Arankának.

– Teremtsen ön egyet, ha a föld alul is! Ha más nincs, én leszek a
segédje.

– Nőt nem fogadnak el párbajsegédül.

Ajánlok egyet, szólt Zoltán az ott maradt segédéhez fordulva. Itt van
Barkó Pál úr. Független gentlemen, több nemesi rend lovagja. Ő lehet a
báró úr segédje.

– Nincs ellene kifogásom, válaszolt rá Kalászi úr.

– Fogadd el! sugá Aranka Simonnak.

– Én? A czigányt?

– Ő a nemes!

– Jól van. Elfogadom.

Pali meghajtá magát.

– Leszek a báró úr segédje.

Azzal Citerának meghagyá, hogy távozzék haza a gyermekekkel.

Citera, Palkó és Petykó eltüntek a bokrok sűrűjében.

Kalászi odalépett Arankához:

– Kegyelmes asszonyom. Itt most kegyednek a jelenléte szükségtelen.

Aranka megragadta Simon kezét s odasugott a fülébe indulatosan:

– Lődd agyon az átkozottat! Oda lőjj neki a szíve közepébe.

Egész gyűlölete fölébredt Zoltán ellen. Őt tartotta egész balsorsa
okozójának.

Azzal karjára kapta a nagy kendőjét s a majorság irányában eltávozott.

A hátra maradt férfiak vártak, mig a léptek elhangzottak.

– Elhoztad a pisztolyokat? kérdé Zoltán Kalászitól.

– Itt vannak az útitáskában.

– Töltsétek hát meg.

A pisztolyok megtöltésének a két fél láttára kell megtörténnie. Ki
legyen zárva a gyanu, hogy vagy épen nem tettek golyót a fegyverbe, vagy
a kaliberhez képest nagyon kicsinyt, vagy épen viaszgolyót ólomporral
bemázolva.

Aztán még egy kis formaság volt betöltendő. Azok a bizonyos kármentő
nyilatkozatok.

Zoltán leült ahhoz az asztalhoz, melynél a czigánycsalád volt az imént.

Elővette tárczáját s irt bele.

Végrendelkezés volt.

«Halálom esetén összes vagyonomat fele részben kedves anyámnak, özvegy
báró Lenke Lőrincznének, másik felében pedig kedves barátom, Barkó Pál
úr gyermekeinek hagyományozom.»

Azután egy másik lapjára a tárczájának is irt valamit s azt kiszakítá
belőle.

Ez alatt Kalászi meglépte a távolságot. Tíz lépés, jó nagy athletai
lépésekkel; mind a két határra egy fehér zsebkendőt fektetett. Ez a
korlát. – Azon túl még aztán mind a két fél öt lépésnyi távolságra áll
fel.

Orvost nem hoztak. Az ilyen párbajnál az fölösleges.

– Jól van minden.

Zoltán átadta a tárczáját Kalászinak.

– Itt ebben a tárczában van a végrendeletem. Ez az anyámnak átadandó. –
Ez pedig az a bizonyos nyilatkozat.

– Kalászi úr átvette a tárczát s a zsebébe tette. A kitépett lappal
pedig odament Simonhoz, ki a másik oldalon levő asztalnál ült, sápadt
arczát tenyerébe temetve.

– Báró úr! Bátor vagyok önt hasonló nyilatkozat kiállítására
felszólítani.

S azzal eléje tette a gróf által kiszakított lapott.

– Mi ez? kérdé Simon, kinek akkor már káprázott a szeme.

Kalászi úr sűrű hajlongások között adá meg a kivánt magyarázatot.

– Ez egy obligát nyilatkozat, minőt olyan párbajnál szoktak a vívó felek
a szekundánsoknak átadni, a melynek halálos kimenetele valószinű. – Igen
rövid. – Ennyiből áll: – «Én meguntam az életemet, önkezemmel vetettem
annak véget. Isten irgalmazzon szegény lelkemnek.»

– Mire való ez?

Kalászi úr csupa udvariasság volt. Erről is adott felvilágosítást.

– Ez a párbajsegédek fedezése végett szükséges. Tetszik tudni, az
osztrák törvények a párbajozók irányában nagyon szigoruak. – Ezt a
czédulát: tessék csak szórul-szóra lemásolni a gróf uréról. Mindegy, ha
plajbászszal van is irva, ugy is érvényes. Ezt a czédulát annak a
zsebébe teszszük, a ki halva marad. S aztán itt hagyjuk, míg valaki
rátalál. Így a segédek menten maradnak, nem üldözhetők. Legyen szives,
ha úgy tetszik. Így teszszük bolonddá a németet!

Simonnak minden idege fel volt lázadva ettől a gondolattól.

Itt hagyatni a száraz faleveleken fekve, zsebében az öngyilkossági
nyilatkozattal. A míg rátalál valaki. Talán napok mulva.

A félelem csába vigyorgása jelent meg az arczán.

S ez a rémmosoly azt hitette el a szekundánssal, hogy a báró nagyon
tréfás ötletnek találja azt, hogy egy ilyen czédulával majd bolonddá
teszik a németet. Igyekezett még jobb kedvet csinálni neki.

– Az ám! Nehogy úgy járjunk, mint a R * * y Szevér szekundánsai, a kik
szintén használták ezt a elővigyázati rendszabályt, s ott hagyták az
agyonlőtt pajtásukat az erdőben, a zsebébe tett öngyilkossági
nyilatkozattal, de a mellett takarékoskodni akartak, a párbajpisztoly
helyett egy ócska mordályt nyomtak az elesett kezébe. Aztán a hivatalos
obductiónál kiderült, hogy a golyó, mely a fiatal embert megölte, nem
fér bele a kezében maradt pisztolyba! Rajtavesztettek. Most is ülnek! De
ilyen ügyetlenség!

Ezzel az anekdotával még jobban fokozva lett Simon ideges izgatottsága.

Még nevetnek is azon az emberen, a ki párbajban elesett.

S a szekundánsai ott hagyják, elfutnak tőle.

Pedig hátha nem halt meg? Hátha még megmenthető volna? Hány embert
emlegetnek, a kin keresztül ment a golyó, s életben maradt, felépült?

De nem szabad mutatni a félelmet.

Reszkető kézzel leirta a nyilatkozatot, kiszakította a jegyzékéből a
lapot s átadta a párbajsegédnek.

Az szépen megköszönte francziául: «merci!»

S eltette mind a két czédulkát a zsebébe.

Azzal visszament a saját feléhez.

Zoltán olvasta a mai reggeli lapot. Magával hozta.

Nagyon meg volt elégedve Ollósival, hogy azt a históriát kihagyta a
tárczából. A többi czikkek igen érdekesek voltak.

Különösen a telegrammok.[15] Budáról úgy, mint Bécsből.

Kalászi várt, míg Zoltán elolvassa a legérdekesebbeket.

Csakugyan boszuság volna az embernek meghalni a nélkül, hogy megtudná a
tegnapi nevezetes nap országos eseményeit.

– Sennyei Pál tárnokmester! Vay Miklós cancellár!

Ilyen két nagy név érdemes rá, hogy az ember tíz percznyi késést okozzon
érettük a másvilági gyors utazásban.

Hanem ez a tíz percz elég volt Simonnak arra, hogy a lelkét elveszítse.

Ott ült mozdulatlanul; az arczvonásai elárulták a zürzavaros visiókat,
melyek egymást kergették az agyában.

A szemgolyói kidülledtek, kitágult pupillái mereven bámultak a lombok
közé, szemhéjai fel voltak dagadva. Halántékain lüktettek az erek. Arcza
viaszsárga lett s galvani mosolyra torzult.

Mi járt a lelkében belül? mi kínozta az idegeit? Mi kergette ereiben a
vért?

A leküzdhetetlen félelem a haláltól. És minő haláltól? Látta röptében a
golyót, mely egyenesen a szemének repül, mint egy bőszült darázs. Felé
legyintett «hess!»

S aztán miért kell neki most meghalni?

A magas nagy urakért. – A kik őt most eldobták, mint egy kiégett
szivarcsutkát. Felrugták, eltaposták.

Hát még miért?

Azért, mert az az ember ott – hajdani testvére – egy sértő szót ejtett
ki ellene. – Hát csak ez mondott és többet nem mondtak? Nem
szidalmazta-e az utczán végig egy egész néptömeg? Ezeren voltak! – Nem
egy nyomorult pisztolylyal; kartácscsal, mitraljőzzel kellene elégtételt
venni a nagy ellenfélen, a közönségen. Tűzaknát a szinház alá s aztán a
levegőbe robbantani valamennyit a hegedűssel együtt! Ez volna az
elégtétel!

Hát még miért kell neki meghalni? Ezért a hegedűsért? Hogy ne foglalja
el a helyét. Az ősz asszonynál és a szép asszonynál is ennek van a
követelt helye.

Hogy fog az nevetni, mikor ő a földön hentereg!

A fülében egy forró zsírtenger zúgott; a világ tele volt a szeme előtt
tánczoló torzalakokkal.

S a zavargó rémchaos közül előtünt az ijesztő. A zenész maga. Ott állt
előtte.

Két pisztoly volt a kezében, agyával előre fordítva.

– Tessék uram. – Öné a választás.

– Aha. Hisz ez a párbajsegéd.

Gépies mozdulattal nyult az egyik pisztoly után.

– Ezt a gyutacsot pedig tegye a bal kezébe. Ha a pisztoly nem találna
elsülni, ujat tehet rá.

Azt is a markába hagyta nyomni.

A segédje behajtá a fehér fátermördereit a fekete nyakkendője alá.

Azt is engedte megtörténni.

A kabátja gomblyukából kiviritott az érdemrend veres szalagja.

El lehet dobni.

Semmi fényesnek nem szabad rajta maradni.

A másik segéd is figyelmezteté a maga védenczét…

– Kérlek, gombold be az attiládat, a fehér mellényed kilátszik.

– Inkább egészen kigombolom. Hadd legyen neki jó czéltáblája.

S azzal Zoltán végig felgombolta az attiláját s kétfelé vágta a
szárnyait, hogy a mellénye egészen kifehérlett alóla.

– Urak! Foglalják el helyeiket, mondá Kalászi. Háromszor fogok tapsolni.
A harmadik tapsolás után egy másodperczig szabad czélozni, akkor lőni
kell. A hely iránt választás dönt.

Azzal kivett a zsebéből egy ezüstforintost.

– Fej, vagy irás? – A báró úr választ.

– Irás!

A feldobott ezüst pénz az irásos lappal esett fölfelé fordítva.

– A báró uré az árnyék, a grófé a nap.

Az előnyös hely Simonnak jutott, háttal a napnak; Zoltán szemközt a
nappal.

– Tessék a helyeikre menni. A ki akar, a tapsolás alatt elmehet a
barriérig.

Simonnak meg kellett mutatni, hogy hol a helye. Annál az asztalnál, a
hol a czigányok tanyáztak az elébb.

Milyen hosszú volt odáig az út.

Mintha minden lépésnél egy sírgödröt kellene átlépni.

Magában motyogott:

Azt mondta az az asszony: «lőjj a szivébe az átkozottnak». – De hátha ő
lő az én szivembe! – Miért dobog olyan sebesen ez az ostoba szív? Miért
reszket a fegyver a kezemben? Mi zúg a fejemben? Félek én? – Még tegnap
én tőlem féltek. – Hát ki vagyok cserélve? – Nem én vagyok-e én? – Hát
ha én nem félek, ki félt engem? – Senki. – A czigány asszony sem? –
Megátkozott engem az a czigány asszony! – «Áldott legyen az a fegyver,
mely ezt a te fekete véredet kiontja!»

Egyszerre csak elkezdett az arcza rémvigyorgásra torzulni. Már fenhangon
dadogott.

– «Fekete vér?» – Hiszen nekem fekete vérem van nem kék!

Elkezdett kaczagni. Rikácsolt.

– Nem kék az én vérem, hanem fekete! Hahaha!

Ekkor megakadt a szeme valamin. Az asztalon hevert Palinak a hegedűje –
odarohant, a pisztolyt az asztalra dobta, felkapta a hegedűt s elkezdett
rajta zűrzavaros nótát húzni, hamis rikácshangon danolva hozzá:

  «Czigány asszony sátora,
  Kigyulladt a hátulja,
  Beleégett a vajdája,
  A vajdának a leánya,
  Ihajja hajja.»

S aztán egyszerre megint a hóna alá csapta a hegedűt vonóstul együtt s
lekapva a kalapját, kéregető hunyászkodással fordult az urak felé:

– Instálom a nagyságos, méltóságos urakat. Adakozzanak a szegény
czigánynak. Öt éhező purdém van odahaza.

– Ez az ember megőrült! kiáltá Zoltán s eldobta a kezéből a pisztolyt.

A két párbajsegéd odafutott Simonhoz és megfogta két felől a karját.

De az örjöngő nem hagyta magát akadályoztatni. Tovább hegedűlt, tépve,
ütve a hurokat s danolta mellé a nótát. És Aranka mindezt hallotta és
látta.

Olyan kőszive volt, hogy szinlelt eltávozása után loppal
visszasettenkedék s elbujt egy fatörzs mellé. Látni akarta, hogyan ölik
meg azt az embert, a kit gyülöl.

S a helyett látta az urát megőrülni.

Simon folytatta a hegedülést, virginálást:

  «Én a vajdát nem bánom;
  De a lyányát sajnálom.
  Piros bársony topánkája
  Jól illett a… Jól illett a…»

Itt nem jutott eszébe a szöveg, hogy van tovább, csak bámult rémségesen
felnyitott szemekkel, tátott szájjal a semmibe, saját lelkének a
sötétségébe.

Aranka kétségbeesetten tört elő a rejtő bokrok közül.

A mint őt meglátta Simon, egyszerre féktelen kaczagásba tört ki, kétrétt
görnyedve röhögött s a nyirettyüvel Arankára mutatott: «hahahahahá!»

Mintha az csiklandozná az idegeit, hogy ezt a dámát most ugyan csak jól
megtréfálta! «Hahahaha!»

Aranka iszonyattal rohant a kaczagó rémalakhoz, a kit a két férfi alig
birt megfékezni s nagy kendővel leborít a fejét, hogy ne lássa az őrült
tekintetet.

Zoltán megfogta Aranka kezét, erősen, mint egy vasbilincs s a szemébe
mondá:

– Ez az ön műve, asszonyom. Miért takarja el?






LENCZI FRÁTER

REGÉNY




I.

Volt ennek igazi neve is, széphangzású vezetéknévvel, s három
predikátummal; a nagyapjának meg annyi titulusa volt, hogy nem fért rá a
levélboríték egyik oldalára; assessor «ülnök» volt megyékben, kerületi
táblán, egyházmegyei gyűlésen, mindig ülve sok vagyont és nagy
tekintélyt szerzett; hanem az apja már elhagyta az ülés biztos
methodusát. Ő már lépett, föllépett, restauratión, követválasztáson,
majd szolgabiró, majd alispán, majd követjelöltül lépett föl, mindig
megbukott; ha volna ilyen szó «lépnök» azt használhatta volna
titulusnak, – így azonban nem ismert mást: csak a «titulus bibendit», a
mi magyarul «czím az ivásra», az unokát már senki sem nevezte másként,
mint «Lenczi fráter».

«Fráter» ez a megszólítások legolcsóbbika; valamivel selejtesebb még,
mint az «amice»; a «fráter»-ben igen szépen van kifejezve együtt a
bizalmasság és a gyanakodás, s a kit egyszer az a czím meglep, olyan az,
mint a ragya, holtig le nem kopik róla.

Már az apja kezdte úgy hivni hogy: «Lenczi fráter». Maga nevelte a
gyermeket, saját methodusa szerint, már négy éves korában ott kellett
neki lenni a czimborák minden tivornyáin, s csupa gyönyörüség volt
elnézni, mikor a kis kölyök ott tánczolt a borozó asztal közepén
kalamajkát s danolta hozzá a csintalan dalokat, a miket mosdatlan száju
kortesektől tanult; káromkodott, mint egy verbunkos, s az apjának a
tajtékpipájából futta a füstöt karikára, mint egy török.

Hét éves korában már olyan jól fogott rajta a rendszer, hogy elcsente az
apjának az arany zsebóráját, eladta a görögnek, s az árából restauratiót
játszott, megtraktálta a nemes compossessoratus valamennyi iskolakerülő
magzatait, kikiáltatta magát viczispánnak, s aztán a felbiztatott
társaival együtt kivonult a nádasba, ott egy fűzfás szigeten új telepet
alakított; a városba hetivásárra menő asszonyokat pisztolylyal a kezében
rohanta meg, s vajat, túrót, meg tojást sarczolt tőlük: az apja alig
birta, valamennyi bérese és jobbágya segélyével, kifogdosni a nádasból.

Akkor azután zárdába dugták. Onnan a toronyból a harangkötélen
aláereszkedve szökött meg; úgy fogták el Styriában. Haragjában az apja
beadta egy lakatoshoz inasnak, meghagyva, hogy csak jó keményen bánjanak
vele: hát nem rágyujtotta a szegény lakatosra a házat, mindjárt az első
éjjel? Maga is majd odaégett.

Én is siheder voltam, mikor a Lenczi fráter kamaszkalandjairól beszélt
már minden ember. Ej, de féltem vele összekerülni. Rendkívül erős gyerek
volt. Nagy bajuszos emberek, s még nagyobb szakállasok (akkor még csak a
zsidók viseltek szakállt) jöttek hozzánk mutogatni a bevert fejeiket: a
Lenczi fráter cselekedte.

Egyszer azután a ***-i kollegiumban kerültem össze vele: a jogászi
tanfolyamon.

Itt is bizony ritkán találkoztunk, mert az auditoriumba, a hová én
jártam naponkint, Lenczi fráter csak a tanóra vége felé, katalogus
olvasásra szokott besompolyogni; a hova meg ő járt rendesen, a kávéházba
és a korcsmába, nekem elveim tiltották a személyes megjelenést.

Hanem annál többet hallottam felőle beszélni. A mikor a «lisztes
zsákokkal» valami híres verekedés volt (ez volt a dragonyosok népies
elnevezése), abban Lenczi fráter vitte a főszerepet, s a czigányokkal
utczahosszant muzsikáltatni magát, nem volt nála rendkívüli eset. Vagy a
billiárdon hált, vagy az ivóasztal alatt, de otthon az ágyban soha.

Minthogy ritkán találkoztam vele, úgy tetszett, mintha mindig más-más
embert látnék magam előtt: a milyen évadja épen volt, a saját naptára
szerint. Egyszer elegans gavallérnak jelent meg; legujabb párisi divat
szerint öltözve, fehér mellényében arany gombok, nyakkendőjében rubintos
melltű, kezein jaquemar keztyük. Egész magatartása, fejhordozása urias
volt, arcza nemes jellegű, felbodorított hollófekete hajfürtökkel, nagy
rábeszélő fekete szemekkel, szép mosolygó szája felett felkunkorított
bajuszszal, kétfelé váló állát göndör szakáll köríté; az egész arcz
eszményi lett volna, ha a kiülő sasorr túlságos emelkedése meg nem
zavarja a symmetriát, mely bizonyos fenyegető, vad, satyr kifejezést
kölcsönzött az egésznek.

Hanem ezt a kihivó orrt el tudta felejtetni ilyenkor szeretetre méltó
modorával: oly sima, oly hajlékony, mindenki iránt nyájas, figyelmes
tudott lenni, ha akart; előadása elragadó volt: ötletei élczesek,
nyájassága behizelgő; férfit és nőt, öreget, ifjat elbűvölt; s ha
megeredt nála a beszéd, az ember azt hitte, hogy ez a világnak a
legnagyobb tudósa: ismert ez minden tudományt; hol vette? az titok:
lángész volt; elég volt neki egy könyvet végig lapozni, hogy tudja
«körülbelül» mi van benne: a saját fantaziája kiegészítette a többit.

Máskor megint előállt, mint hetvenkedő betyár, szétszórt hajjal, fejébe
nyomott turi süveggel, a mit az «apja lelkének» sem emelt meg, pitykés
rajthuzlival, ólomgombos viktoriában, fokossal a kezében, ilyenkor be
volt rugva. Jó volt kitérni az útjából mindenkinek, mert
belekapczáskodott még a szentekbe is, s virtuositással tudott
káromkodni. Ilyenkor azok a beszédes nagy fekete szemek maguk is
segítették a tüzet szórni, s az a nagy sasorr igazán fenyegető állást
foglalt.

Aztán megint másformának láttam. Kopott, szurtos köntösben, a mi nyilván
nem az ő termetére volt szabva. Bizonyosan elkártyázta az utolsó
rajtalevő ruháját is, s a nyertes bankadó ajándékozta meg becsületből
ezzel a parádéval. Ilyenkor aztán olyan alázatos tudott lenni: sírt,
kunyorált, nem szégyelte magát, hogy a könyöradományt kicsalja az
ismerőseiből; lehuzta a fejét a vállai közé; a szemei egészen
kicsinyekké lapultak, a bajusza lekonyult s eltakarta a száját, s az
erős sasorr a föld felé huzta a fejét; a melle beesett, a kezei a
kabátja széleit huzták elől össze, mintha köhécselés bántaná, s a térdei
csámpásan fenődtek egymáshoz, megrogyott minden lépésnél, még a hangja
is megvékonyodott.

Pedig olyan gyönyörű bassus hangja volt, a mihez hasonlót soha sem
hallottam életemben. Nemcsak én mondom ezt; de bizonyítják mindazok a
népek, a kik előtt a hangját dalnak eresztette.

Ez volt megint egy új fajta alakja, a melyben megláttam.

Szinészek jártak ***-en: Lenczi pajtás beleszeretett a primadonnába s
annak a kedvéért a jutalomjátékára rendezett quodlibetben vállalkozott
Nabukkóból a zsidó főpap nagy áriájának eléneklésére:

  A ki Jehovához veti bizalmát,
  Az nem csalatkozik meg soha.

Előttem mindig a bassus volt a minden hangok tökéletes ideálja. Ez a
földrengésnek, a tengerzúgásnak, a vulkánkitörésnek, az égzengésnek a
szava, emberi ajkról hangoztatva.

Mikor Lenczi fráter nekiindította a szinpadról ezt az ő iskolázatlan
őserejű mély hangját, lágyan ringatozó, és mégis érczcsengésű folyással,
az ember elfelejtette egyszerre minden bűnét és hibáját; még a
professorok is megbocsátották neki az elmulasztott órákat, s az egész
közönség el volt bűvölve, s mikor a végszavaknál: «Megsegíta-ha-haz
é-hég u-hu-ra-ha!» felcsap a dal a magasba, az olyan volt, mint mikor a
recsegő villám hasítja végig a viharfülledt levegőt. Az egész közönség
általános tombolása volt rá a követő visszhang.

Micsoda kincs van ennek az embernek a birtokában, ha ez tanulni akarna
valamit!

Hanem hát a tanulás – az nem fért össze a természetével, se szép szó, se
kecsegtető igéret, se iskolamester pálczája, se a sors korbácsa nem volt
képes Lenczi frátert arra birni, hogy ő valaha valamit tanuljon.

Hiszen elég volt neki az, a mit tudott.

Hogy mit tudott? Azt majd elmesélem egymás után.




II.

Az iskolaév vége felé járt, a közvizsgák kezdődtek.

Lenczi pajtás nem törődött azokkal.

Szörnyű nagy «pech»-je volt. A «Cserepes»-ben elvesztette a makáon az
utolsó utravaló forintját is: ott aztán összeverekedett a
«Spieler»-ekkel, egy párnak beverte a fejét, arra kidobták; akkor
éjfélben felverte az Amslit az álmából, bevágta nála a gubáját három
huszasban, azzal elment az «Ürgés»-be, vigasztalást keresni a
«Persidá»-nál. Ott megint holmi kozákokra talált, a kik meghivták
birbicselni. Nem volt elég, hogy elvesztette közöttük a három huszasát;
hanem azonfelül még a tolvajok fekete tubákot kevertek a seres poharába,
s attól úgy elnyomta az álom, hogy azt sem tudta, diák-e vagy
lakatosinas? akkor aztán még a viktoria dolmányát is lehúzták róla, úgy
hagyták ott pőrére levetkőztetve.

Nagy volt azután a Lenczi fráter álmélkodása, mikor másnap délben
felocsudva mély álmából, a mint a szemeit felveté, a pokolban találta
magát. Tudniillik egy nagy terem közepén, melynek mind a négy falát
rengeteg szekrények fedik el, s minden szekrény sűrűen megrakva,
sarkaikat kifelé fordító könyvekkel; alul a szörnyetegek, borjubőr
kötésben; feljebb-feljebb kontignácziónként az apróbbak, sűrűn egymás
mellé sorakozva, hogy még csak egy akkora kis hézag se maradjon
közöttük, a mennyin egy elkárhozott lélek innen kiosonhatna. Ez már csak
a pokol!

Rosszabb annál! Hisz ez bibliotheka.

– De hogy kerültem én ide? kérdezé szemeit dörzsölve Lenczi fráter.
Hiszen nem vétettem én ezeknek soha!

A pokolnak azonban Plutója is van, a collegium seniora volt a
bibliothekarius. A mint Lenczi fráter neszt adott magáról, megnyilt az
oldalajtó s belépett rajta a senior. (Csak a neve a vén, azért fiatal
ember ez.)

– Jó reggelt, Lenczi fráter.

– Ha jó, edd meg! Hogy kerülök én ide?

– Én kerestem fel a frátert az Ürgésben, én hozattam ide.

– S mi jogon merészkedett ön a habeas corpus aktának ily flagrans
megsértését rajtam elkövetni?

– Ugyan jó, hogy a habeas corpus aktáról kezd ön beszélni, így majd a
Corpus Jurisra is rákerül a sor. Hallgassa ön csak végig ezt a levelet,
a mit tekintetes édes atyja irt hozzám.

Ezzel a senior elővesz a zsebéből egy csunyául összemázolt levelet, a
minek vastagon irt sorai egyik oldalról másikra átitták magukat, s
elkezdett belőle olvasni:

«Tiszteletes Senior úr!

Az úrhoz intézem levelemet, mert ha a fiamnak irnék, a gézenguz
kötelezvényt csinálna az aláirásomból. Itt küldök az úrnak tiz pengő
forintot a számára utiköltségül. Többet nem kap. De azt se adja oda neki
elébb, mint mikor az exament letette. És aztán tudassa vele, hogy ha az
exament rendén le nem teszi, ha én nekem becsületes testimoniumot nem
hoz haza, hát akkor nekem a szemem elébe ne kerüljön, mert én sonica
főbe lövöm.»

– Eddig a levél. Már most édes Lenczi fráter, egészen a helyzet
magaslatára van ön emelve, a honnan tökéletesen körültekinthet. Három
nap az examenig. Ön lángeszü szellem. Itt a könyvek: Kövi, Acsády, jus
publicum, Verbőczy. Egyszer végig olvassa, mind a fejében marad.
Ellenkező esetben kitagadás, főbe lövés és minden egyéb terhes
következmények. Az atyai levél tartalma félreérthetetlen.

– Hanem ön nem olvasta fel azt az atyai levelet egész terjedelmében;
annak még egy utóirata is van.

A senior elbámult. Hisz ő nem fordította azt a levelet Lenczi fráter
felé, hogy bele pisloghatott volna.

– Hát már ön azt hogy tudja?

– Csak nem vesztegettem tán hiába az időt a ferbli asztal mellett, hogy
bele ne lássak az ellenfelem gyomrába? Abba a levélbe még az is van
irva: «ha senior úr bemagoltatja a lurkóval a pensumot annyira, hogy
átesik szerencsésen az examenen, adok önnek száz forintot».

– Nem igaz. Csak ötvenet igér.

– No hát mondok egy ajánlatot. Csináljunk halbe bankot. Én
nekitehenkedem az Acsádynak, bemagolom három nap alatt csűstűl az egész
just, s aztán ha diadalmasan megrigorozáltam, megfelezzük az ötven
forintot, a mit az öreg a senior úrnak igért.

– Üsse part! Ráállok. Csak tanuljon hát szorgalmasan.

– Alá van irva. De még egyet! Azt látja senior úr, hogy én micsoda
állapotban kerültem ide.

– Bizony önnek, Lenczi fráter, nagyon hiányos az öltözéke.

– Pedig otthon sincs, a mivel tökéletesítsem. Így pedig csak nem mehetek
az exament letenni.

– Hát mit csináljunk?

– Adja ide nekem, senior úr, kölcsön addig, a míg az exament leteszem, a
báli frakkját.

A seniornak volt egy gyönyörű szép sötétkék frakkja, bársony gallérral,
sárgaréz gombokkal. Azt ő csak nagy ünnepélyes alkalmakon szokta
felvenni.

Erről a frakkról volt szó.

A senior nagy nehezen állt rá legbecsesebb testi hüvelyének
kikölcsönzésére, de az ambitio, hogy egy elveszett fiut a társadalom
számára megmentsen, mégis győzött az aggodalmain s megigérte Lenczi
fráternek, hogy oda adja neki kölcsön a sárga gombos kék frakkját, de
csak épen arra az időre, a míg az examen tart; azután mindjárt levesse,
s ha jól ütött ki a vizsga, azokból a bizonyos huszonöt forintokból
vegyen magának egy tisztességes öltözet ruhát, a miben útra kellhessen.

A kölcsönös egyesség e szerint ratifikáltatott.

Lenczi fráter kötelezte magát, hogy neki fekszik a studiumnak s három
nap alatt bemagolja az egész just. Csak ne háborgassák.

Ez még abban az időben nem tartozott a lehetetlenségek közé. Még akkor a
magyar törvényhozás nem hozta létre azt a mostani jogászgyilkos
paragraphusözönt. Hisz a mi törvényt a honatyák az utóbbi húsz esztendő
alatt beczikkelyeztek, az egymás mellé rakva, kitesz kétszázötven
kilométert, távgyaloglónak meglépni is sok! hát még megtanulni? Az én
időmbeli «Acsády» nem volt vastagabb, mint a két ujjam, de benne volt
abban minden tudomány; lett volna ugyan egy vastagabb kézikönyv is, a
«Kövy», de mi tartottuk magunkat azon jogelvhez, hogy a rosszból az a
jobb, a mi kevesebb.

A pedellusnak meg volt hagyva, hogy Lenczi frátert el ne hagyja szökni;
akárhová megy, utána menjen, a könyvtárba vissza terelje; ebédet,
vacsorát oda hordjon neki, s éjszakára készítsen el a számára két szál
öntött gyertyát.

De hiven meg is tartotta a fogadását a deliquens, nem követett el semmi
szökési kisérletet, egész nap a könyveket bujta, előhuzgálta az ócska
pandektákat, különösen a mikben képek voltak, dobzódott a tudományban,
begyébe szedett tudós Wagner Kristófból százféle curiosumot, delektálta
magát Klimius Miklós földalatti utazásain; csak épen hogy az Acsádyhoz
nem nyult hozzá egy ujjal sem. Harmadnap reggel a pedellus örvendezve
jelenté a seniornak, hogy a fogoly az utolsó szál gyertyát is
elfogyasztotta a nagy éjjelnappali tanulmányozásban.

Vezettessék elő!

Lenczi frátert aztán assistentia mellett átkisérték a senior szobájába,
ott az tartott neki egy velőkig ható erkölcsi tanítást, melyet a tékozló
fiu látható töredelmességgel fogadott. Ennek megtörténtével
bekövetkezett a külső átalakítása; megkapta az egész kölcsönzött fényt,
mondta is a seniornak: «most ön az én napom, s én vagyok önnek a
holdja!» A hold felszedte magára a napnak a fénymázos czipőit, melyeknek
sárga szarvasbőr volt a betétje; a galambszin pantalónját, világos zöld
sávval a két szárán, s a sárgagombos kék frakkját; a senior maga kisérte
őt fel az auditorium ajtajáig az első csengetés után. Odabenn
természetesen minden ember rögtön ráismert a senior diszöltözetére, mert
olyan jelmeze senkinek másnak a városban nem volt, de ez Lenczi frátert
csak annál kevélyebbé tette.

Máskor mindig a leghátulsó padba szokott ülni; most oda ült le a
legelsőbe, épen mellém.

Rigorosum napján, valljuk meg őszintén, hogy minden akadémiai és
egyetemi polgár bizonyos lázt szokott érezni. Magamnak is meglátszhatott
az arczomon az izgalmas szégyenlet! – Ne félj, pajtás! biztatott Lenczi
fráter, majd sugok én, ha belesülsz!

Az, hogy ő vele mi fog történni, egy cseppet sem aggodtatta.

Lassankint felgyülekezett a díszes hallgatóság s ódon bőrszékeken helyet
foglalt szemben a classissal: középen az esperes úr, selyem tógájában,
mellette a város tekintélyei: főkurátor, presbyterek, városbiró,
főfiskális és protonotárius, doktorok, honoratiorok és kegyes atyák.

A jogtanár rövid beszéddel üdvözölte a vizsgálatra megjelent tudós
urakat, s azzal letelepedett a kathedrájába, átengedve a küzdtért
tanítványainak.

A diákok betürend szerint lettek kiszólítva a középre s schédát huztak.

Ez akkoriban új intézmény volt. Az egész tudomány fejezetekre volt
felosztva, s minden fejezetnek a czíme egy czédulára felirva. Azokat a
papirlapokat nagytiszteletű esperes úr sajátkezüleg keverte össze, s
azután belehajította egy kis asztalon álló vaskalapba: a vizsgálatra
szólított szittyák egyenkint járultak e kalaphoz s kihuztak belőle egy
schédát, mely épen a kezükbe akadt. A mi abba volt irva, arra kellett
nekik megfelelni. Részrehajlás, kedvezés nem eshetett így meg.

De még azonkívül is szabadságában állott minden egyes visitátornak
kérdéseket intézni a rigorozálóhoz, s e jogát különösen szerette
gyakorlatba venni a nagytiszteletű esperes úr, a kinek orczájára maig is
rettegve emlékezem. Az examináltnak a szemébe kellett nézni, és végig
kiállni azt a torturát, a mit mozgékony arczának váratlan változásaival
elkövetett rajta, egyszer felfujta a két orczáját gömbölyüre, aztán meg
nagyot fujt, mintha el akarná a szegény diákot röpíteni a levegőbe;
aztán összecsücsörítette az ajkait, feltolta az orrához, s mozgatta
jobbra-balra; mikor nem tetszett neki a felelet, a félszemét behunyta, a
szája félszegletét felhuzta, leskelődve, mikor kilátásba volt helyezve,
hogy a diák most mindjárt belekeveri magát a hinárba, ha pedig nagyon
meg volt elégedve, karikára felnyitotta a szemeit, feltátotta a száját,
s mikor vége volt a pensumnak, hirtelen összecsapta a fogait, bekapta az
embert.

Engem már bekapott. Félig megfőve, de nem lefőzve kerültem a helyemre
haza a purgatoriumból.

Rögtön a nyomomban következett Lenczi fráter.

A mint kilépett a padból, valami várakozásteljes nyüzsgés, mozgás
zsongott fel mind a hallgatóság, mind a classis soraiból. Csak az ő
arczán nem látszott meg semmi emótio. Olyan biztosan lépett ki a
középre, mintha csak cotillonfigurát előtánczolni hivták volna oda,
meghajtotta magát udvariasan köröskörül az egész hallgatóságnak, s a
legmosolygóbb önbizalommal nyult a kalapba a schédát kihuzni.

Mit rántott ki magának?

«Az örökösödési jogról.»

Fitymálva nézett oda neki: «az öröködési jogról!» s azzal
összecsavarintotta a scartétát, mint egy borsos papirtölcsért, s
felhuzta a balkeze középső ujjára, aztán mindvégig azzal actiózott az
előadás közben.

De úgy folyt belőle a tudomány, mint a csergedező patak.

Semmit abból, a mit Acsády megirt. Az ő tudománya túlterjedt azon.
Felölelte a kerek föld minden nemzeteit.

– Az örökösödési jog minden népek szokásai és minden korszak szerint
különböző volt. A régi etruskoknál a leányoknak nem adtak semmi
örökséget, azt tartva, hogy férjeik tartoznak őket ellátni; ellenben a
spartaiak csak a leányokat részesíték az örökségben, azon elvből indulva
ki, hogy a férfiak úgy is meg tudnak élni a maguk keze munkája után, de
a leányok nem kereshetnek. A longobardoknál a fiak örökölték az apa
hagyományát, ellenben a leányok az anyáét, az egyptomiaknál minden
hagyomány a papoké volt, a kik tartoztak ezért az árvákat felneveltetni.
A törököknél mindent a padisah örököl, ellenben a szultán gyermekei,
hogy az örökségen össze ne veszszenek, apjuk halála után, az elsőszülött
kivételével mind a Bosporusba hányattatnak; a régi zsidók szerint az a
fiu örökölte az apa összes vagyonát, a kit az apa megáldott s a kinek e
czélból az anyja kecskebőr keztyüt huzott a kezére. A hajdani szittyák
nyilat húztak az örökség eldöntése czéljából, ellenben hunnus őseinknél
a fegyverre volt bízva, hogy ki örökölje az apát, s a melyik a
verekedésre bocsátott testvérek közül életben maradt, az lett az örökös,
mint ezt Attila fiainak története bizonyítja. A lex bajovariorum szerint
végre egy tarka tehénre volt bízva az eldöntés: a melyik testvérnek a
szénájához a tehén hamarább hozzáfalt, az lett az általános örökös… (és
így tovább szakadatlan folyamatban!)

Maig is előttem áll a proteusi kép, a mi a pensumfelmondás alatt az
esperes úr ábrázatjából alakult. Bámult, hüledezett, boszankodott,
nevetett, prüszkölt, csak épen nyájas nem volt.

– Álljon meg! kössön ki! vessen horgonyt, domine fráter! Hisz ön olyan
dolgokat tud, a miket soha senki sem tudott; de a mikből egy szó sem
foglaltatik Acsádyban. Térjen rá arra a kérdésre, hogy miben áll az
örökösödési jog in specie, loco, itt helyben Magyarországon.

Erre a szuttyongatásra Lenczi fráter manói mosolygással fordult a
kérdező felé, s fél bajuszát felpödörve, a másikat a szája szögletébe
aláhuzva, igen szépen felfejté a jogelvet, nem a theoria, de a praxis
nyomán.

– Hát minálunk Magyarországon az örökösödési jog, hogy az apa annyi
adósságot csinál életében, hogy a fiaknak nem marad semmi okuk az
örökösödés feletti viszálkodásra.

Ezt a találó feleletet általános hahota követte minden zugaiból az
auditoriumnak.

Csakhogy ez a tetszésnyilvánitás a milyen megbecsülhetetlen egy vígjáték
előadásánál, annyira kárhozatos egy rigorosum alatt.

Ilyen átalakulását az esperesi ábrázatnak még soha sem láttam. Szokott
az gömbölyű is lenni, narancslapossá, ötszegletüvé válni, de most
egyszerre hosszukás lett: az álla lefelé, a szemöldöke felfelé szaladt,
a szája szélei befelé horpadtak. Boszusan forgatta a fejét jobbra-balra,
két kezével csendet integetve a profán kaczagóknak. De jó idő telt bele,
a míg abba hagyták.

Magának az esperes úrnak huzamosb idő kellett, a míg az ábrázatja
visszakapta azt a normál kifejezést, a midőn az összeszorított száj,
mint egy horizontál vonal kétfelé osztja a fejet s a kiülő szemek
szorítják vasvilla hegyeik közé az exorcisált fejét.

Csak ez maga, a főbünös, nem mutatott semmi változást az arczán. A
frakkja szárnyait simogatta a tenyerével szőrmentében, mintha csak a
sajátja volna.

Végre csak elpihent a közös nagy derültség, az esperes úr összeszorított
ajkai ismét szólamok kiadására nyiltak fel.

– Nagy–gyon jól van, domine frater! Úgy látom, hogy ön sokkal
versátusabb a külföldi juridicában, mint a hazaiban. Tehát ha ön olyan
nagyon járatos in jure utriusque alienorum, mondja meg nekem, hogy mit
neveznek Magna chartának? Mi az a Magna charta?

Lenczi fráter, mintha csak az ördögök csiklandozták volna, erre a szóra
nagyott nevetett s ex templo megfelelt a kérdésre:

– Mi az a «magna charta?» Hát tizenkét tarokk, tuletroával, hét primőr,
kézben, forhandban.

De már erre a feleletre nem várta be a bekövetkező elismerést Lenczi
fráter; hanem egy pompás oldalugrással bebizonyítva tornászati
ügyességét, kezébe kaparintotta az auditorium ajtajának a kilincsét, s
mielőtt valakinek eszébe juthatott volna, hogy üldözőbe vegye, úgy el
tudott tünni, hogy nem látta azt senki, merre ment ki a collegiumból.

Nagy fényesen megbukott az examenen, az világos volt.

Az esperes rögtöni kicsapatását követelte. Az megis volt érdemelve!

A senior azzal vigasztalta magát, hogy csak nem szökhetik világgá, mert
hisz az ő frakkja van rajta, s a tíz forint útiköltség az ő fiókjában
fülel. Hanem az nagy optimismus volt tőle. Mintha nem megtalálná az a
sárgagombos frakk az utat az Amslihoz? van már annak ott elég elvtársa,
a ki szereti a társaságot. Lenczi bevágta az egész díszöltözetet tíz
forintért a zálogba. A pénzt megkapta egy darab veresszínű bankóban.
Akkor aztán az Amsli arra unszolta, hogy váltsa ki a tegnap zálogba tett
gubáját. Azt Lenczi fráter nem találta czélszerünek, hanem kikeresett
magának a zsibárusi czókmókból egy teljes ócska katonai mundért, kék
hajtókás fehér frakkot, foltos térdű kimondhatatlant és hozzávaló
bakancsot. Elég rongyos volt valamennyi. Az egész costümöt kialkudta egy
tizesben. Fizetett készpénzzel. Az Amsli azon a véleményen volt, hogy az
a tizes hamis, s nem akarta elvenni, inkább majd visszaád a tíz
forintosból.

– Ha el nem veszed, feladlak, hogy tőled kaptam, megesküszöm rá, hogy te
fábrikáltad, két esztendeig ki nem kerülsz a tömlöczből.

Így aztán magkapta ingyen az egész hábitust. A hamis tizest is
megtarthatta. Végig akarja ő azzal utazni a félországot. Azt minden
korcsmában vissza fogják neki adni, miután előbb megvendégeltette magát.

De hát akkor minek neki az a tízforintos bankó, a mit gondosan elrejt a
bakancsa orrában, mikor azt a lábára felhuzza? Ott az igaz, hogy
legbiztosabb helyen van a pénz, de hát mi szállta meg Lenczi frátert,
hogy egyszerre takarékoskodni kézd?

Azzal ő, a szemére huzva a holczmüczlit, vígan fütyörészve, kiballagott
a városból.

Mikor a Dunántulra ért, ott elfogták, mint szökött katonát.

Nem is tagadott semmit.

Ezelőtt két héttel gyilkolták le kegyetlenül a komáromi sírásót,
megtakarított kis pénzecskéjéért. Nagy eset volt az! A rablógyilkos a
kéményen ereszkedett le; ott maradt utána egy sárga mundérgomb, a mi a
frakkjáról leszakadt, arról gyanították, hogy szökött katona volt, s
azonnal üldözőbe vettek minden katonaruhában kóborgó vándort. Lenczi
fráter az első kérdésre bevallott mindent: ő gyilkolta meg a sírásót; az
elrabolt pénz most is ott van a bakancsa orrába dugva, rátaláltak,
megismerték rajta a vérfoltot. Lenczi frátert felvitték kocsira ültetve,
három katona kiséretében Komárom várába, ott nagy hirtelen kimondták
fejére az itéletet statarialiter. Megmondta, hogy kinek hivják?
Mivelhogy nemes ember volt, nem akasztják, hanem főbe lövik. Ki is
tették a siralomházba.

Ott pedig az a jó szokás divik, hogy a szegény halálra itélt bünöst
három napig mutogatják a közönségnek, a szánakozó lelkek aztán
összehordanak a számára minden jó enni, inni valót, hadd lakjék jól
utoljára életében.

De nem maradt ez a dolog annyiban. A senior nem feledhette a sárgagombos
frakkját. A kudarczos examen után azonnal sietett Lenczi fráter
uraatyját stafétai úton értesíteni, hogy az örököse megbukott a
rigorosumon s aztán a kapufélfától vett bucsut. Ellenben az ő nagybecsű
frakkját is magával vitte, melyet ő ezennel ünnepélyesen reclamál.

A mint ezt a levelet megkapta az öreg, szörnyű dühbe jött rá, esküdött
mennyre-földre, hogy csak kaphassa azt a gézenguzt puska végire, irgalom
nélkül főbe lövi. Mindig a vállán hordta a dupla puskát, annak a jeléül,
hogy fenyegetését brutusi szigorral kész beváltani.

Egyszer aztán egy czimborája, a ki oda benn járt a városban, jön
szaladva, ijedt képpel hozzá.

– Hej komám, ugyancsak lövik ám már a rajkódat főbe odabenn a komáromi
várban! Ő volt az a szökött katona, a ki a szegény sírásót meggyilkolta,
már két nap óta ki van téve a siralomházban.

Erre a hírre aztán vágtatott az öreg rémülten a várba, fel a
generálishoz.

– Uram! kegyelmes uram! meg ne lövesse a fiamat! Nem szökött katona az,
hanem szökött diák! Nem gyilkolt az meg senkit, csak engem, az apját! A
gézenguz! Semmirekellő. Hiszen mikor azt a sírásót meg kellett volna
neki ölni, épen az nap bukott meg a collegiumban, a Tiszántúl, a
rigorosumon.

Erre aztán a kivégzést felfüggesztették, s miután szerencsére az igazi
gyilkos is kézre került, Lenczi frátert kiszolgáltatták az ölelő atyai
karoknak.

– Mit tettél? Te országos apagyilkos! dorgálta az apa a bűnben lélekző
magzatot.

– Hát csak meg akartam mutatni, hogy nem félek a főbelővéstől, a mivel
apám uram fenyeget. Aztán egész életemben nem volt olyan úri dolgom,
mint most három napig a siralomházban.




III.

Lenczi fráterrel ez eset után nem lehetett okosabbat tenni, mint beadni
gárdistának, oda jó lesz. Ott nem követeltetik se tudomány, se szép
irás, csak daliás termet és onnan hazulról tisztességes ellátás havi
pénzzel. A vármegye ajánlata is könnyen kieszközölhető volt, ez volt a
lépcső a testőrranghoz.

Lenczi frátert maga az uraatyja vitte fel Bécsbe, a saját négylovas
hintaján s eljárta vele a magas uraságokat, a kiknél be kellett
assentálni. Azok között legfeljegyzésre méltóbb alak volt a «Gabi apó.»
Az egész neve nem lényeges dolog. Azt csak a jebuzeusai ismerték
irásból. Ő volt a magyar nemesi gárda őrmestere. Mindenki tudja, hogy ez
annyi, mint az őrnagyi rang a közös hadseregnél, miután a gárdánál maga
a közlegény is főhadnagy, a gárdai hadnagy tábornok s a kapitány
altábornagy.

Gabi apó csakugyan a legidősebb volt a magyar királyi testőrök között. Ő
maga ugyan tagadja, de az adatok bizonyítják, hogy már Napoleon ellen,
mint huszárhadnagy harczolt, és így az ötvenet átugrotta. A fejét egész
simára szokta nyiratni (nem kopasz az!) arczát mindennap kétszer
borotválja; egy szál ősz szakáll nem árulkodhatik ellene, a bajusza
pedig a legszebb fekete kenőcscsel van hegyesre kifenve. Csak egyet nem
lehet elpalástolni, a termetnek azt a részét, mely ellen a római mese
szerint egykor a többi tagok fellázadtak, hogy az emészt meg mindent. De
ő azt sem engedi a rendkívüliségek számába vétetni. Ilyennek kell lenni
egy igazán kinőtt férfitermetnek. Azért ő jobban megüli a lovat, mint
akármi karcsú suhancz, s a tánczra is vállalkozik, birják az oszlopok az
épületet.

A többi gárdisták mind «apámnak» hívják.

Megis érdemli e czímet.

Ő ügyel fel valamennyire s vezeti őket a világi viszontagságokon
keresztül. Ő az úttörő. Kényesebb természetü kalandoknál bizton lehet
számítani a jó tanácsadására. A hazulról küldött havi pénzt ő veszi
gondviselése alá s szigorú pontossággal szolgáltatja ki apránkint az
urfiaknak, számon kérve, hogy mire költik?

Gabi apó nem volt valami könnyű ember. S ez alatt nem a testi sulyát
értjük, a miről beszélhetnek a bécsi fiakkerek (csak a Nro 9-es volt
képes vállalkozni; a többi letörött alatta); hanem azt az indulatját, a
mivel az új embert fogadni szokta. Valami kifogást csak kellett benne
találni. Lenczi fráternek első látására kifogásolta az orrát.

– Hát’szen legény volnál a talpadon, fiacskám, csak ezt a veszedelmes
nagy orrodat ne hoztad volna magaddal. Hisz ezzel, ha én «linksz
schaut!» kommandérozok, hát leütsz a lábamról; ez az az orr, a kiről
bölcs Salamon azt énekli, hogy olyan, mint a Gileád tornya, mely néz
Damaskus felé. Mikor walczert tánczolsz, senki sem marad a szálában, úgy
elsepred az óroddal; ha háborúba visznek, sisakot kell rá huznod; s ha
pedig sarkantyút üttetsz rá, hát úgy küzdhetsz vele, mint egy
rinóczerósz, s ha kilövik alólad a lovadat, felkaphatsz az orrod
nyergére s azon nyargalhatsz tovább.

Gabi apónak sajátszerű kiejtése volt: az «r» és az «sz» magánhangzókat
«ch»-nak ejtette, furcsa sejpítéssel. Még a nyelve is meg volt hizva. –
Hanem azért tiltakozott ellene, hogy nevessenek a beszédén. Azt komolyan
kellett venni.

Lenczi fráter még e felől nem volt informálva s elkezdett mosolyogni.

– De ne röhögj azon, a mit én mondok, (gólya legyen a bábád!) mert én
nem azért szoktam fogyasztani a hangomat, hogy valaki nevessen rajta,
akárki fia. A ki pedig előttem áll, mint subalternusom, az ha nem
kommandirozom, hogy «iny fel!» hát nekem ne mutogassa a fogait! Nem
vagyok én szobacziczus, a kire kötelessége vigyorogni a gárdistának!
Mikor velem szemben állsz, akkor «száj befelé, fül kétfelé, szemeket
előre!» s még ha baraczkmagot török a fejeden, akkor se nevesd el magad!
Tudod? Ha én azt mondom, hogy az orrod nagy, hát neked kötelességed azt
viselni, mint a hogy viselik számos excellentiák, a kik ex offo kapják a
nagy orrokat. Azt pedig, a mire most nézesz, hiába nézegeted. Mert tudom
én jól, az ilyen fiatal kölyökgárdista mire gondol! Magam is az voltam
egyszer (tegnapelőtt). Te most azt gondolod magadban, hogy a mit a
természet egynek orrban adott ki, azt másnak hasban szolgáltatta ki. Hát
tanuld meg, hogy ez nem has, hanem «termet»; ilyen a normális
férfitermet. No már most elég volt a leczkéből. Csapj a tenyerembe,
aztán hivj ezentul apádnak. Én leszek ezentúl az apád.

Lenczi fráternek nem nagy fáradságába került elfogadni az apacserét.

Akkor aztán leültette Gabi apó s pipát dugott a szájába.

– Hát aztán van-e jó gyomrod?

– Akár a tevének.

– No majd kipróbáljuk a legközelebbi «füstös misénél».

«Füstös mise» czímét bitorolták a Gabi apó által rendezett vidám
mulatságok a «zöld kakas»-nál, a gárdisták kedvencz vacsoráló helyénél.
Hogyne hallotta volna azoknak a hirét Lenczi fráter?

– Ministrálok benne; felelt nyugodt önérzettel.

– Ministrálok benne! ismétlé Gabi apó, gúnyosan utánozva Lenczi fráter
gordonkahangját. Azt gondolod ugy-e, hogy majd megmutatod te, hogy
mennyit bir el a gyomrod? Nádi veréb! Várj csak! Majd megtudod te, hogy
hogyan próbálják ki a gárdista gyomrát? Azután azt kérdem: verekedtél-e
már valaha?

– Hiszen azért csaptak ki három iskolából.

– De nem úgy ám, fokossal, fütykössel; hanem kifent karddal, párbajban.

– Mindegy az.

– No majd meglátod, ha átesel rajta. Hát azután – tudsz-e adósságot
csinálni?

– De már ebből eminentiám van minden testimoniumban.

– Figyelmeztetlek rá, hogy a gárdistának nem lehet ám úgy adósságot
csinálni, mint a juristának. A gárdistáról, ha rosszul csinálja az
adósságot, lehúzzák a párduczbőrt. Ha ki nem találod a módját, hogyan
kell «jól» csinálni adósságot, úti füvet kötünk a sárgacsizmás talpadra.
Végtére voltál-e már szerelmes valaha?

– A mióta csak magam tudom felhúzni a csizmámat.

– Zöld beszéd. Csinos pofák után szaladgálni! Elhiszem. No majd erre is
rákerül a sor; s akkor megtudod, hogy mit tudsz. Mert nem ám az a legény
a talpán, a ki a kinyilt rózsát le tudja szakítani, hanem a ki a
csipkebogyót meg tudja enni nyersen.

Ez volt az első tájékoztatás az új pályán Lenczi fráterre nézve.

Nemsokára következett egy nagy udvari bál, a hol a magyar és osztrák
gárdistáknak teljes parádéban kell kirukkolni, hat-hat legény számban.
Ők állnak őrt a császári várpalota termei minden ajtajánál, egyik
oldalon a magyar, másikon a német.

Tudva van, hogy V. Ferdinánd királyunk idejében az udvari bálok
alkalmával csupán édességek lettek felszolgáltatva; az újabbkori szilárd
tartalmú buffet, bordeaux és pezsgő mellékletével, már a dualistikus
epocha vivmánya. Ennélfogva igen jó megérthető szokás volt az, hogy a
szolgálattevő hat magyar gárdistát a kötelesség végeztével Gabi apó
meghivta egy kis barátságos magyar vacsorára, (bevett czímen «füstös
misére») a «zöld kakas»-hoz. Ennek a korcsmárosnéja tudta a legpompásabb
paprikás csirkét készíteni, tejfölösen, csipedettel, a hogy Kecskeméten
szokták. (Meg másutt! Betüszedő.)

Mikor Gabi apó odaizent: «heten leszünk!» akkor a korcsmáros szakácsnéja
leölt tíz csirkét. Gabi apó maga megfelelt négynek. Azonkivül még az ő
osztályrésze volt minden csirkének a mája, azt nem volt szabad másnak
kivenni.

A testőri szolgálat addig tartott, a míg a felségek a tánczteremből
lakosztályaikba visszavonulnak, a mi rendesen 11 és 12 óra között
szokott megtörténni. Akkor aztán a magas társaság is oszlani kezdett.

Lenczi fráter is a hat meghivott gárdista között volt. Neki jutott
osztályrészül a gyülekező terem ajtajánál őrt állani, a hol
phoenomenális orrával mindenki figyelmét magára ragadta.

Ki volt már adva a jelszó a megtréfáltatására.

Lássuk a próbát: mit áll ki az ujoncz gárdista gyomra?

A mint a fölségek visszavonultak, Gabi apó oda járult az ajtó mellett
álló gárdistához, s merev parancshangon szólt hozzá:

– Főhadnagy úr, kövessen nyomban.

Azzal elvezette Lenczi frátert az előszobákon keresztül, végig egy
hosszú folyosón, mely mind a két oldalán tele van aggatva herczegek
képeivel, annak a legvégső végén van egy nagy szőnyegajtó, a mi
tulajdonképen nem átjárás, hanem csak álczázása egy elfalazott
mellékfolyosónak. Ez előtt állította fel Gabi apó az ő legujabb
fiacskáját, Lenczi frátert.

– No fiacskám. Fontos és nevezetes pontra állítalak mostan. Ez itten a
hátad mögött ő fölségének a háló-szobája. Ezt az ajtót megőrizni, a te
erős kötelességed. Itten megállsz, mint a bálvány. Se előre, se hátra.
Aztán nem az egyik lábadról a másikra, mint a lúd a jégen, hanem
egyenesen mind a két csánkó: a kenyeres-magazin befelé, a fujtató
kifelé, a kivont kard markolatja a három ujjad között, a pengéje a másik
mancsodba fektetve, az állad a nyakravalóba húzva. Ha uniformis közelít,
szalutálsz, ha slepp jön, összeütöd a sarkantyút, ha komisz frakk jön,
keresztbe teszed előtte az orrod sorompóját s passust kérsz tőle. És
addig innen meg nem mozdulsz, ideragadsz, a míg érted nem jövök és fel
nem váltalak.

Azzal megfordult Gabi apó s odább ment, ott hagyva a rekrutát az
embertől nem járt folyosó zugában. Ő maga pedig sietett a másik öt
gárdistát összeszedni s aztán mentek mind valamennyien nagy nevetve a
fiakkereiket keresni. Gabi apónak egymagának kellett egy egész bérkocsi:
a Nro 9-et messziről ki lehetett ismerni a többi közül, annak két fehér
lova volt és lángveres kocsija.

Volt nagy nevetség a «biztos állásban» hagyott nagyorrú fölött. Az most
ott állhat kora hajnalig, a míg a kollégái mulatnak és dobzódnak a «zöld
kakas»-nál.

Így próbálják ki az ujonczot, hogy «van-e jó gyomra?» Győzi-e a
koplalást és szomjuhozást bál után reggelig?

Csakhogy ezuttal a «gazda» csinálta a «vendég» nélkül a számadást.

Lenczi fráter csak azt várta, hogy Gabi apó súlyos lépteinek hangja
elveszszen az előszobában, dugta a kardját a hüvelyébe, leosont a
lépcsőn; átkerült a József-térre, ott felkereste a saját bérkocsiját, s
azt mondá a bérkocsisnak:

– Ismeri a Nro 9-est?

– Hogy ne! A két fehér lóval. Most döczögött ezen végig.

– Öt forint borravaló, ha eléje tudunk hajtani, mielőtt a «zöld
kakashoz» ér.

Soha könnyebben nem szolgáltak meg öt forintot.

Gabi apó víg lelkű czimboráival a gárdisták szobájában a «zöld
kakas»-nál, letelepedett a hosszú asztalhoz, melyen hét teríték volt. A
legalsó üresen maradt.

Az üres teríték hőse képezte a tréfa tárgyát, arra mindenki tudott
valami élczet mondani: mit fundál az ott most egymagában az üres
corridor végén. Appetitoriumnak pirítós járta jó szilvapálinkával.

A más rovására ment tréfálkozásnak csak a nagy bogrács vetett véget,
melyet a korcsmáros, azon módon, a hogy a tűzhelyről leemelt, hozott be
az úri társaság számára, hogy annak a felszinén még ott uszkáltak az
egész veres paprikák, az elefántcsontszínű csipedett között, melyből
egy-egy kakasnak a taréjos feje emelkedett elő.

Legalul kezdték a kinálást, az asztalfőn ülő Gabi apó volt a legutolsó,
mint szokás házi gazdánál, ki-ki merített magának, amennyi a tányérjára
fért, egy öblös czinkanállal. Csak azt az egy regulát kellett
megtartani, hogy ha valakinek egy csirkemáj akadt a kanalába, azt, mint
köteles tributumot, azonnal kiszolgáltassa Gabi apónak, a ki azt menten
el is fogyasztotta, egyre magasztalva, hogy ettől támad az emberben az
istenerő.

Hanem ezuttal körül is járt a bogrács és Gabi apó még mindig hiában várt
felvont villával a kezében, a minek a végére egy darab kenyér volt
tűzve, a maga kedvencz falatjára. Csirkemáj csak nem jött.

Mikor aztán hozzá került a bogrács, elkezdett a kanállal keresgélni
benne. Egyre haragosabb szikrákat szórtak a szemei. Micsoda ez már?

Végre kitört belőle a nehéz harag.

– Urak, úrfiak! válogatott czigánylegények! Hát ti mind kiszedtétek
előlem a csirkemájakat?

Mind az öten készek voltak esküt letenni, hogy ártatlanok ebben a
merényletben.

– De tíz csirkének csak volt egy mája! Korcsmáros! Most mindjárt,
halálbüntetés terhe alatt, menjen a konyhába: adja urát, hová tette a
szakácsné a májakat?

A korcsmáros nemsokára visszatért azzal a mentegető szóval, hogy a
csírkének a májára ráfakasztották az epéjét, azért nem lehetett feladni.

– De mind a tíz csirkéére?

– Igen is, mind a tizére. A szakácsné a leányára bizta a baromfiak
felbonczolását, s az még járatlan az ilyenben.

– Hát minek bízza ilyen éretlen tacskóra az ilyen fontos feladatot? Kell
is ennek még kés a kezébe? Hiszen még tizenhat esztendős sincs. Mit
tudja az még a külömbséget a mája meg a zuzája között. Három napi
konyhaáristomot az ilyen szakácsnénak!

Gabi apót az egész lakoma alatt nem lehetett kiengesztelni a
kárbaveszett inyenczfalatok miatt.

Hanem azért csak elmulattak reggelig.

A paprikás csirke is csak úgy elfogyott hat ember között, mintha a
hetedik is segített volna hozzá.

– Úgy kell neki, miért nem tartja itt az orrát? Tarde venientibus ossa!
Ne hagyjatok neki egyebet, mint a lábakat, meg a fejeket. Érje be azzal,
ha megérkezik.

Úgy öt óra felé mégis csak megszánta áldozatját Gabi apó s gondolva,
hogy az már eddig jól kipróbálhatta a gyomra éhezési és szomjazási
tehetségét, azt mondá a fiatalságnak, hogy csak mulassanak tovább, ő
elmegy a silbakját ablözolni.

Mire a Nro 9-es a Burg schweiczi lépcsője elé ért, már akkor Lenczi
fráter megint ott állt a hosszú folyosó legvégső szögletében az álajtó
előtt, az előirt positurában. Már akkor egy vendég sem volt a szobákban,
az udvari lakájok a czukedlis papirosokat seperték össze mindenünnen.

Gabi apó hivatalos komolysággal dobogott az őrtálló elé.

– Főhadnagy úr! Nem látott ön kisértetet?

– Látni nem láttam; de a szagát éreztem.

– Hát milyen szaga volt?

– Mint a paprikás csirkének.

Erre nem állhatta meg Gabi apó, hogy ki ne essék a szerepéből, elnevette
magát s a vállára ütött a fiacskájának.

– No, fiacskám. Hát már most kipróbáltad, hogy mire képes egy gárdista
gyomra. Már most gyere velem a «zöld kakas»-ba, te is vacsorálhatsz.

– Köszönöm, apám, monda Lenczi fráter. Én már jól vagyok lakva.

– Mit ettél, szolgám?

– Semmi mást, mint tíz csirkének a máját.

– Hüh! országos gonosztevő! Te etted meg az én csirkéimnek a májait a
«zöld kakas»-ban? De hogy kerültél te oda?

– Hát felültem az orromra s úgy nyargaltam oda, aztán megint vissza.

– Vesszőt futtatnék veled! ha az apádat nem tekinteném. Elhagyni a
strázsának a helyét! Toporzékolt a testőrstrázsamester; s aztán megint
egyszerre alábbhagyva a haragos hangból, azt kérdezé: «De hát mondd meg,
te pernahajder, hogy tudtad elcsízelni az én kedvencz falatomat a «zöld
kakas» konyhájából, hisz én tizenhét esztendő óta czirógatom a
szakácsnéjának az állát?

– Hát én meg a szakácsné leányának az állát czirógattam meg.

– Oh te pokolravaló gézengúz! Hisz az még csak gyerek! Hát már attól is
lehet csirkemájat kapni? No még ilyen válogatott zsiványnyal nem
kerültem össze, mint te!

Ezt a csirkemájat (a mit Lenczi evett meg) soha sem birta Gabi apó
megemészteni. Példás boszút forralt!




IV.

– No, fiacskám, kérdé egy napon Gabi apó a védenczétől, hát lesz-e már
valami, vagy micsoda, mi?

Lenczi értetlenül tekintett széjjel a semmiben: nem akarta tudni, miről
van szó.

– Ej de kemény kobakunk van! Csodálom, hogy fel nem futott a fára. Hát
nem mondtam? Elfelejtetted? – Duelláltál-e már?

– Kivel? Miért?

– Kivel? Miért? Fajankó! Hát az én dolgom az? Három hete itt lebzselsz
már a gárdista palotában s még senkivel sem tudtál összeveszni? Azt
gondolják, regementszabó vagy, s legközelebb valamelyik kollegád
odaküldi hozzád a bonzsurját, hogy varrj fel rá egy gombot. Mikor én
ilyen legény voltam, már három párbajt hagytam a hátam mögött, özvegyek
és árvák sírtak miattam. Azt mondod, kivel? miért? Hát nem tudsz
nemzetiségi kérdést csinálni abból, ha valakinek a csizmája csikorog?
Hát például, ha valaki a nagy orrodra czélzásokat tesz?

– Igazság az! Hát akár mindjárt…

– Mit? Én velem akarnál duellálni? Te csivasz! Először is előljáród
vagyok. Kurta vasat, ha velem bajod van! Azután meg apád vagyok.
Kotródj, vakaródj! ez a fiunak a neve az apja előtt. Azután ide nézz
rám! Az a figura vagyok én, a ki felé karddal szokás vagdalni? A ki
engem provokál, azt én megeszem! A fenyőmadarat nem is trancsirozok:
lenyelem! Nincs a testemnek egy porczikája, mely egy sebhely emlékét ne
viselné (egyet kivéve, azt kitalálhatod: a hátamat), de a kik azokat a
sebeket adták, azok mind levegővé váltak! Azokat megettem! Egy eleven
kripta vagyok én! Ne akard, hogy tégedet is a gyomromba temesselek, az
neked nagy tisztesség volna. Fogj magadnak egy pajtást, a kivel
összevessz! Aztán szekundánsnak, nem bánom, elmegyek, s leszek
keresztapád, ha megszabdalnak.

Lenczi fráter azt mondta rá, hogy jól van, majd keres magának valami
friss verekedést.

Gabi apónak volt egy nagy szalonja, abban a pompás épületben, melyet
Mária Terézia emeltetett a magyar királyi testőrség számára. Abban
uralkodott ő korlátlan hatalommal. Ebben a nagy teremben ugyan nem volt
egyéb butorzat a fal mellé állított kereveteknél: gárdaőrmester úr azt
állította, hogy minden egyéb sybarita czókmók nem férfiszobába való. Még
pipatartó-állvány sem volt benne. Sőt dohányozni épen nem volt szabad a
teremben. Annak az oka pedig az volt, hogy a szobrok be ne
füstölődjenek. Mert ha butort nélkülözött is a terem; de annál inkább
bővelkedett külömbnél külömbféle gypsszobrokban. Ez volt a gyűjtési
szenvedélye a gárdaőrmester úrnak. Ott voltak láthatók, veres sirtinggel
behúzott faállványokon az ó- és újkor minden szobrászati remekei egymás
mellett. Ott czélozgatott az etrusk diskus hajító a nápolyi
ballettánczos felé, hogyan gurítsa le orvul az egy hüvelykén álló
lábáról; ott fenyegette Thorwaldsen Jásona Michel Angelo Apollóját, hogy
mindjárt összetöri a hegedűjét! míg ez nagyon szabadkozott, hogy azt
ugyan ne tegye! Ott nézett le mogorván a buzogányára támaszkodó Farnesi
Herakles az ölelkező Cupido és Psychére. Ott birkózott Laokoon két
fiával együtt azzal a hosszú mákosrétessel, a mit harmadmagával sem
tudott tepsibe tekerinteni. Nem hiányozhattak a társaságból a hős Bayard
és Turenne jelmezes szobrai sem. De különösen teljes számban voltak
jelen minden kor és nemzet Venus istenasszony szobrai: a medicei, a
drezdai, a capuai, a capitoliumi, a Venus felix, a Pio Clementino
múzeumából, a Venus Zoëmias, a grátia csoport Thorwaldsentől és
Pilontól, még a milosi Venus is; de annak ő a levágott karjai helyett
újakat csináltatott, azt a practikus mozdulatot fejezve ki vele, a mint
egy kancsóból egy pohárba tölti a cyprusit, vagy nectárt, vagy minek
hivták akkor a champagneit! Egyátalában nem tűrhette a letört kezű
szobrokat: olyan az, mintha a zsibvásáron vették volna huszadrész árban.
Azért a Belvederei Antinous szobornak is kiegészítette a két karját, a
lebocsátott kezébe egy sétapálczát adatva, míg a felemelt keze, (a hogy
az arczkifejezése világosan jelzi) egy lorgnettet tart maga elé.

Ezeknek a szobroknak némelyikét ő drága pénzen vette, a legtöbbet
azonban névnapi ajándékul kapta szerető fiaitól, a gárdistáktól. Voltak
közöttük olyanok is, melyekhez gyöngéd emlékek füződtek. Különösen az a
remek csoport, mely Proserpinának Plutó által elraboltatását ábrázolja.
Ezt ő egy magas úrnőtől kapta. Hanem arról csitt!… Hymen kötelékei közt
van… Férje nagykövet… Honnan? Arról szó se legyen!… Régi ismeretség …
Még akkor fiatal hadnagyok voltunk… Ő maga egy sylphid… Az idő
kikerekíti az embert: – még a sylphidet is… Mai nap már nem ülhetnénk
ketten egy hintóban… Hanem azért a gyöngéd viszony folyvást fennáll …
plátoi tisztaságban… ha a férj meg találna halni, még súlyos megoldást
is nyerhetne… a mitől az egek is óvjanak! – Azért azonban minden új
embert megállított Gabi apó a remek szobrászmű előtt s elmagyarázta
annak a szépségeit részletesen, különösen a női alakét: «ilyen volt ő
akkor tőkéletesen; ezek a felemelt karok! mintha azt kiáltaná: «Gábor
segíts! Ne engedd, hogy ez a csunya ember magával vigyen a pokolba!» –
Most próbálná meg! – Semmit többet!

Minden ember tudott pedig mindent.

Egyébként azonban ez a tágas terem szolgált arra a czélra, hogy ha a
gárdához tartozó ifjak valamelyikének lovagias úton elintézendő ügye
volt, itt vígan megverekedhettek.

Az ily gyakorlatokban különös kedve volt Gabi apónak. Ő azt gyakorlatnak
nevezte: a párbajt. Mi is volna más? Vivópróba plastron nélkül. Punctum.
Egy kis érvágás úgy is szükséges a tüzes ménkű fiatalságnak. Hadd
szokjanak hozzá a kard éléhez! Hadd tanulják meg, hogy nem kell mindjárt
felsziszszenni, ha az embernek a bőrét megcsiklandozza az éles vas.
Aztán a ki katona, az legyen kevély. A mit kimond, azért helyt álljon. S
ha az találta mondani, hogy a füstölt kolbász hüvelyes vetemény, a mi
babszáron terem, a ki ennek ellentmond, vágja le.

Ki nem állhatta az alamuszi ficzkókat, a kik mindenre azt mondták, hogy
«jól van».

Lenczi fráterrel csaknem egyidejüleg lett felvéve a gárdisták közé egy
előkelő mágnás urfi, a kinél meg azt a szép sima leányos ábrázatát
kifogásolta Gabi apó: «Azt hiszik, hogy valami maskarázott comtesse
vagy, fiacskám! Talán herczegnővízzel mosod a fizimiskádat, hogy olyan
patyolat? Huzass végig a fáin orrocskádon legalább egy léniát, valami jó
barátod spádéjával, hogy lássa a világ valami bizonyítványát férfiui
voltodnak. Hát hiába kereszteltek Achillesnek.»

Ezt a két új regrutát szerette volna Gabi apó nagyon összeverekedtetni.

Csakhogy Achilles, akármilyen veszekedő kakas volt is, de hát annak is
volt Patroklusa, a kivel jó barátságban élt. S ez volt Lenczi fráter.
Olyan jó czimborák lettek egyszerre, hogy semmi kilátás sem volt az
összeakaszkodásukhoz.

Kellett lenni!

Egyszer péntek napon szegedi halászlére gyűltek össze a gárdisták a
«zöld kakas»-nál.

– Ejnye, de megvan paprikázva ez a halászlé! jegyzé meg a belekóstolásra
Achilles főhadnagy.

– Nekem pedig nem elég paprikás! mondá Lenczi fráter, s még egy fél
kanállal tett a maga bográcsába a paprikás dobozból.

– Hohó! Ez becsületsértés! kiáltá közbe az előlülő Gabi apó. – Ez most
azt vágta a szemedbe, hogy te gyáva vagy! még a paprikától is megijedsz.
Ez világos czélzás, hogy a puskaportól még jobban fogsz félni! Sőt
nemzetiségi megbántás, az állította rólad, hogy nem vagy igaz magyar.
Ezért elégtételt kell kérned.

A kibékítés lehetetlen volt. Becsületbiróságnak semmi helye. A paprika,
kinek-kinek meggyőződése szerint – paprika. A párbajnak meg kell
történni. Két segéd rögtön megválasztatott; s a viadal föltételei meg
lettek állapítva. Minthogy a sértés nem legnagyobb fokú, tehát nem megy
a harcz a teljes víképtelenségig; hanem csak első vérre! Szurás
kivétetik, ellenben a fejvágás nagyon tanácsoltatik.

– Elébb azonban költsük el ezt a paprikás halászlevet. Soha sem jó
duellálni éhomra. Az ember nem tudhatja, hogy nem a száját vágják e meg,
s akkor aztán mivel egyék? Ez volt Gabi apó véleménye.

Az ebéd alatt folyvást adta a jó utasításokat hol az egyik, hol a másik
hősnek; mikor Lenczi fráterhez szólt, azt arra biztatta, hogy csak azt a
faintos kárminnal festett pofácskáját igyekezzék végig rajzolni a
karddal az ellenfélnek, vagy a kisasszonyosan csücsörgő száját hasítsa
fel tisztességes emberi száj módjára; Achillesnek ellenben mind csak a
Lenczi fráter orrát ajánlgatta támadási objektumul, nem lesz baj, ha egy
darabot levág belőle, akkor épen emberi dimensiókat kap. – A két fiatal
testőr pedig e közben csak nyomogatta egymásnak a lábát az asztal alatt,
valami titkos összebeszélés volt köztük.

Ebéd után mind felmentek a nagy szobros terembe; a nézők letelepedtek a
pamlagokra, a vívó-feleket övig levetkőztették, a két segéd tisztelgő
állásban tartott karddal a terem két oldalán helyet foglalt; maga Gabi
apó pedig, mint párbaj-biró felállt egy székre s onnan parancsolgatott.

– Először salutirozni egymást, azután án gárd! balkezet hátra, kard
hegyét befelé; balláb könnyen lebegjen. Aztán előre, Isten nevében. A
legelső vér kiomlásánál a segédek keresztbe a kardot: vége!

Elkezdték azok a verekedést; de mintha csak szinpadra tanulták volna be,
olyan rendesen vágott az egyik, vágott a másik; felfogta az egyik,
felfogta a másik. Ha az egyik retirált, a másik utána nyomult; ha az
egyik előrenyomult, a másik hátracsoszogott.

– Ne hagyd magad! Lenczi fiam! szedd össze magad Achilles fiam! Ne
parirozz, hanem vágj eléje. Ne a pallóba vágd a kard hegyét! Nem vétett
az neked semmit.

Lenczi fráter pedig úgy hátrált, mint egyike a Horiátiusoknak; már-már
elretirált a terem keleti végéig, a hol Benvenuto Cellininek híres
Perseus szobra volt felállítva többek között, ki is nagy dicsekedve
mutatja a kinyújtott kezében a levágott Medusafőt. Megis adta az árát a
kérkedésének, mert Achillesnek egy nagyszerű csapása, mely elől Lenczi
fráter jónak látta félreugrani, úgy levágta a kezét, hogy csakúgy gurult
a Medusafő a terem közepére. Azonban Lenczi fráter sem maradt adós, mert
ő meg a hátrakapott kardjával úgy csapta le Turenne marsallnak a tollas
kalapját, hogy az félfejjel maradt ott.

– Ördög mennykő! ordított Gabi apó rájuk. Ne az én szobraimat
kaszaboljátok; hanem a magatok pofáját. Kutyaszánkázta! Csak nem volt
hosszabb a Perseusomnak a karja, mint a Lenczi orra, hogy azt találtad
el?

Hanem erre aztán Lenczi fráter is dühbe jött; neki fordult az
ellenfelének, visszaverte egész Magyarmiskásan, csupa fürészszé vágta a
kardját, s utoljára nekiszorította épen annak az emlékezetes Pluto és
Proserpina szobornak. Most rettent már meg igazán Gabi apó.

– Hüh! pernahajderek! Még összetörítek a drága szobrokat! Marsch ki
onnan a szegletből! Ki a közepére, adta szittyái!

De azok, ugy látszott, föltették magukban, hogy az alvilági istenség
láttára fogják megvívni csatájukat; a két kard csak úgy villámlott a
szobor körül.

– De bizony a Proserpinámat csak nem hagyom! kiáltá Gabi apó, leugorva
az itélőbirói tribünről, s a viaskodók közé rohanva.

Késő volt! Achilles egy szerencsétlen parád mozdulattal hátrafelé
csapva, leütötte Proserpina segélyért terjengett öt ujját, míg Lenczi
fráter rosszul irányzott primcsapása az ellenfele rózsás arcza helyett a
gonosz Pluto fejét érte, úgy, hogy annak fele lehullott, s a másik fél
fej félszemével csakugy bámult utána.

Gabi apó odarohant a vaktában hadakozók közé, az egyiket mellbe, a
másikat hasba döfte az öklével.

– Kössenek fel a nevetek napján! hát ez duellum? Összetörtétek a
Proserpinámat!

De még nagyobb baj is történt.

A közberontó segédek egyike azt kérdé:

– Nini! Gabi apó! Mi történt a hátával?

– Az én hátammal?

– Nem érez semmit?

– De igen. Mintha viszketne egy kicsit.

Azon bizony egy becsületes hosszú seb volt vágva. Akkor kaphatta, mikor
a viaskodók közé rohant, valamelyiknek a kardja odatévedt az ő eddig
szüzen maradt testrészére. Annak természetesen nem akadt gazdája, hogy
melyik tette. Elég, hogy meg volt.

Az első vér meg volt: kiomlott. S ezzel a becsületnek elég volt téve.

– Lánczhordta kölykei! lármázott a gárdaőrmester; még ilyen párbajt sem
láttam, a hol a párbajbiró vérével tisztázzák a becsületet.

A vért még nem sajnálta volna; de a Proserpina öt ujját! Ki csinálja
azokat megint oda, a hol voltak?

Gabi apó nem volt olyan vastagfejű, hogy a maga eszétől ki ne találta
volna, hogy az összekaszabolt statuák, meg a hátára tévedt harczi emlék
balladája ugyanabból a fábrikából került ki, mely az eltünt csirkemájak
románczát szerzette… Körmönfont csalafinta!… Föl lett jegyezve a
rézfokos nyelére – s majd «lesz még diószegi vásár!…» «Háromszor veri
ezt kenden Ludas Matyi vissza.»

Még most zöld a gyümölcs; ha beleharapnak, visszaharap; de majd megérik,
s akkor önként pottyan a kertész ölébe.

Hogyan szokott a zöld ifju megérni?

Elmondjuk.

Előre bocsátandó, hogy abban az időben valami sajátságos pusztító ragály
dühöngött a gárdista fiatalság között, melyet nem birtak elmulasztani.
Ha az egyik kilábbadozott belőle, a másik kapta meg. Majd sporadice,
majd epidemice lépett fel; néha az egész kompánia feküdt bele. Orvosi
nyelven úgy hivják azt, hogy «erszénysorvadás» vagy helyesebben
«tárczavérszegénység».

Az okok és kórtünetek rendesen ugyanazok.

Mikor a fiatal gárdista onnan a falusi vármegyéből felkerül ide a
székvárosba, s nyitva látja maga előtt az egész paradicsomot, hát akkor
azt hiszi, hogy ebből neki mind kell kapni. Járja a szinház, az opera,
kávéház, vendéglő; úri bálok, mulatságok a práterben, a sängereiokban;
ismerkedés vidám hölgyekkel, szerelmes kalandok, ajándékozott bukétok,
brazletok; összetört tányérok, poharak; nem is ital, ha nem Cliquot, nem
is kávé, ha nem Munschtól való; a pinczérnek huszas borravaló, a
frizőrnek rendes conventio; – egyszer aztán észreveszi a fiatal ember,
hogy nini! az erszénybe egerek jártak, kilyukadt; akkor aztán elkezdi
fitymálni a szinházakat, kritizálja az operát, nem lehet az ember
fülének kiállni azt a kornyikálást! Kiábrándul a szép arczok iránti
hevülésből, nem megy a vendéglőbe, azt mondja: hogy fáj a gyomra; hanem
hazaviteti magának a privatdinerrel a szalámit; a mi igen jó a
gyomorfájás ellen; azt is «aufschreiben»-re hozatja, s végül símára
lenyiratja a haját. Ezek a kórtünetek. Következik azután a crisis. Egy
nap a beteg azt mondja magában: «ejh mit? hát azért jöttem én Bécsbe,
hogy itt kuczorogjak, mint a Tantalus? Hozzátok azt a pióczát!»

Más okos betegségben a vérbőségnél szokták a pióczát alkalmazni, a
gárdista nyavalyája ebben is exlex; az akkor kívánja meg azt a szívó
férget, a mikor végfogyatékán van az életerőnek.

Előkerítik a pióczát. Az eleinte nem akar beleharapni: azzal
mentegetődzik, hogy megvan tiltva a gárdista uraknak a vérét kiszívni.
Végre fel hagyja magát világosítani, hogy most egy ifju emberélet
megmentéséről van szó s nagylelkű lesz: kiszorongatja a mulhatatlan száz
bankó forintokat, egyelőre nem többet; majd megnő az; de lehuzza belőle
előre az egy havi kamatot; nem sokat: csak tíz forintot. Igy szerez
pillanatnyi könnyebbülést a piócza a betegnek. Hanem ez a javulás, mint
előre tudhatjuk, csak látszólagos; csupán palliativum, mely alatt a baj
ujra megnő; egy hónap mulva már két pióczára van szükség; míg végre a
baj annyira exacerbálódik, hogy utoljára csak egy nagyszerű érvágás
által lehet radicaliter meggyógyítani: az érvágást azonban nem a
patiensen, hanem a tekintetes vagy méltóságos papán hajtják végre,
odahaza.

Iparkodtak ugyan ennek a pestisnek prophylacticus úton és módon elejét
venni. A belépő tagokat mindjárt az első felavatásnál beójtották azzal a
rendszabálylyal, hogy a mely gárdista adósságot csinál, a chargeját
rögtön elveszíti; miután neki kötelezvényt aláirni szigoruan meg van
tiltva. A mint valakit bepörölnek az adósságáért, aló marsch, mehet haza
bakternek. Némelyiken épen nem fogamzott meg ez ójtási lympha, azért
mégis csak csinált adósságot. Viselhette a következményeit, ha nem
sikerült az apát magánlevélben engedékenységre birni.

Hanem egy eset kivételt képezett. Ha az illető becsületbeli adósságot
csinált. Az már egészen más!

Az olyan tartozás, a mit valakinek a gavallérszavára, a szép bajuszára
adnak: az megbecsülésre méltó. Itt már az egyenruha tiszteletben tartása
forog kérdésben. A becsületszóra kapott kölcsön azt bizonyítja, hogy az
embernek van becsülete, s a fiu becsülete az apáé is. Ezt tartozik az
apa beváltani! – Csakhogy ezt a világnézetet az apával bevétetni
tekintély kell. Ilyen tekintély volt Gabi apó. Ha egyszer ő rászánta
magát, hogy neki ereszsze a vastagon fogó pennáját a levélirásnak, az
nem maradhatott a kivánt siker nélkül. Az ő előterjesztését honorálni
kellett.

Ilyenkor lett aztán a zöld gyümölcs megérve. Oh milyen szép vékony
hangon, milyen alázatosan tudott a fiatal ember beszélni Gabi apó szine
előtt, mikor az intermediatióra volt szüksége. Elnevezték akkor még
Jupiternek is. Türték a tetőtől-talpig lekeféltetést töredelmes szívvel:
nem vicczeltek vissza.

Csakhogy az ám az eléggé soha ki nem tanulható tudomány, hogyan kapjon
az ember egy olyan másik embert, a ki becsületszóra irás nélkül ád
kölcsönt? mikor papirosra is olyan nehéz.

Azért volt Gabi apónak ez a második kérdése Lenczi fráterhez:

– Tudsz-e fiam adósságot csinálni?! – Nem olyan komisz, plebejus
adósságot, a mi biró elé megy; hanem úri, elegáns, aristocraticus
adósságot, a mire azt mondják, hogy «vagy fizess, – vagy meghalsz! –
vagy megházasodol!» Lenczi fráter tudott.

Sokféle angyalok vannak a világon, s még többen a világon kívül; de
mindannyi között legkellemetlenebbek azok, kiket Oken
természethistóriája tengeri angyaloknak nevez. Ez tudniillik a czápáknak
legfalékonyabb családfaja, ellátva akkora szájjal, hogy egy ökör
belesétálhat s abban alul-felül három sor éles fogakkal, a mik úgy
egymásba csappannak, mint a legszebb gőzgép metszőfogai. Az angyal
elnevezés nagyszerű uszószárnyaikról ragadt rájuk, a mik az óriási
fejből látszanak kinőve lenni. A két nagy szétmeredő karikaszem szintén
hozzájárulhat a magasztos külső emeléséhez.

Ezen tengeri angyaloknak legfélelmesebb példánya volt ismeretes a bécsi
ifju katonatisztek és gárdisták körében: csakugyan Meerengel-nek hivták.
Megszolgálta szép nevét. A leggonosszabb uzsorás volt, a ki csak valaha
tékozló fiuk után leskelődött.

Pedig akkoriban nem volt az uzsoráskodás olyan könnyű tudomány, mint
most, a mikor ha egy gavallér pénzt akar kapni a szakállára, elébb két
jó barátot kell keresnie, a kinek egyike az egyik félbajuszát, a másik a
másikát engedi az ő szakállához hozzá köttetni s úgy mennek, hármas
ikrekként egy emberszámban, pénzt keresni. S ezt nevezik
váltónyargalásnak.

Még akkor csak kötelezvényt adtak a hitelezőnek, azt is aláirta ugyan
három ember, de kettő csak tanu volt, a ki azt bizonyította, hogy az
adósnak valósággal le lett számlálva a markába a pénz; de nem állt
kötélnek helyette, ha az adós elpárolgott.

Nagy hézag esett volna a világtörténetben, ha két ilyen egymásnak
született lélek, mint Lenczi fráter és Meerengel össze nem találkoztak
volna; a kérdés csak az lehetett, hogy melyik teszi szerencsétlenné a
másikat?

Mert az uzsorásnak is megvan a maga catechismusa.

Miért szidalmazzák az uzsorást? Azért, mert a maga marháját természetes
úton szaporítja. Hát a paraszt nem azt teszi? Mikor megülteti a kotlóst:
alárak tizenkét tikmont, darabja két krajczár; mikor kikelnek, pakene
hendli minőségig nőnek, eladja darabját harmincz krajczárért. Hát ez nem
uzsora? A tojásnak szabad kikelni, megtollasodni; hát a tallérnak nem?

Azt mondja erre a paraszt: «hátha a tojások megzápulnak?» no hát az
uzsorás is azt mondja: «hátha a tallérok megzápulnak?»

A sorsintéző hatalmak által ugyan szigorúan meg volt tiltva a testőr
fiatalságnak az uzsorásokkal való megismerkedés. Hát hiszen az ilyen
gyöngéd viszonyt nem is szokták a nagy harangra kötni. A hal-evésért is
csak akkor ütik az embert hátba, ha torkán akad a szálka: elébb nem.

Ha az uzsorás panaszra ment a fiatal testőr ellen, kifizetetlen adóssága
miatt, ezt rögtön quietáltatták. A tilalom tehát csak erősebb
hüvelykcsavaró volt reá nézve. A páczba került fiatal ember kénytelen
volt minden lehetőt elkövetni, hogy a tengeri angyalának a torkát
betömje, ha az egész élettalyigáját ki nem akarta döczczenteni a
kerékvágásból. Erre a természetes melegre alapítá a Meerengel a maga
egész egyptomi tojáskiköltési methodusát.

Ötszáz forintos kötelezvénye volt Lenczi fráternek a Meerengelnél.
Kezdetnek elég. Nem látott ő abból többet kétszáz forintnál.

Pontosan a lejárat napján ott kopogtatott Meerengel Lenczi fráter
ajtaján. Szivesen fogadták: – Tessék helyet foglalni!

Meerengelnek nagy kimeredt szétálló szemei voltak: hol az egyikkel
nézett az emberre, hol a másikkal, de irgalmat ugyan egyik szeme sem
ismert. Ha az egyikkel dolgozott, a másikat reservába tartotta.

– Mi tetszik, édes Meerengel? kérdé Lenczi fráter az angyaltól nyájasan.

– Talán meg tetszett feledkezni arról a kis kötelezvényről?

– Hogyan? Hát ma volna a fizetés napja? Én két nappal későbbre
számítottam.

– Bizony Isten ma van, tessék ide nézni, mondá a tengeri angyal, s
elővette a zsebéből a kötelezvényt, s széttárta a keblén, azonban mind a
két kezével fogta a két szélét. Ha jó szeme van a főhadnagy úrnak, úgy
is elolvashatja.

– Igaz! E bizony ma járt le. No hát fizetek.

Azzal odament az asztalfiókjához s kihuzott belőle egy töltött bizony
nem erszényt, hanem pisztolyt s odaszegezé annak az üres végét a
Meerengel homlokának: épen oda a két szerteszét néző szeme közé,
minélfogva a tengeri angyal negyvennégy pisztolycsövet látott maga felé
fujni.

Érezte is, hogy fujják a halál szelét.

Előre meghal ijedtében.

– Jaj, nagyságos főhadnagy úr, mit akar azzal a püstölylyel?

– Ha egyet kiáltasz, meghalsz! Azt mondom! Nem lesz kár érted.

– De hát töltött püstölylyel akar engem kifizetni a nagyságos főhadnagy
úr?

– Majd megtudod. Most egyelőre azt akarom, hogy edd meg azt a
kötelezvényt.

– Megegyem a kötelezvényt? A kire van irva az én ötszáz forintom?

– Az ötszáz forintodért ne legyen gondod, azt megkapod, hanem a
kötelezvényt előbb meg kell enned.

– Ezt a papirost megegyem? Soha életemben nem ettem papirost, tintával.

– No látod? Én most megtraktállak olyannal, a mit még soha nem ettél
életedben.

– A nagyságos főhadnagy úr tréfál.

– Nem tréfálok. Vagy megeszed, vagy lövök.

– De ha engem meglő a nagyságos úr, akkor a nagyságos urat lenyakazzák.

– Ne tarts attól. Itt a másik pisztoly, a mivel magamat lövöm főbe. Nem
sajnálom, ha egy ilyen szörnyetegtől megszabadíthatom a világot, mint te
vagy. Nyeled mindjárt egymásután azt a kötelezvényt, vagy meg akarsz
halni?

– Isten a földön! Ez kegyetlen ifjur! Inkább széttépem az irást, vagy
beledobom a tűzbe.

– Nem alkuszunk. Nekem meg kell azt az irást enned diribről-darabra.

A pisztoly sárkánya veszedelmesen kattogott.

A szegény tengeri angyalnak mit volt mit tenni? palástul kellett vetnie
a gyomrát a nem emberi eledelül szánt kemény tápláléknak, s a hogy a
fogak segíték, megrágva, a hogy a torok engedte, lenyelve, szerencsésen
elfogyasztá az ötszáz forintos kötelezvényt. Még az utolsó papircsücskét
sem engedték el neki.

Mikor egészen elkészült vele, akkor azt mondá neki Lenczi fráter, hogy
no már most gyere velem ő méltóságához, az őrmester úrhoz.

Inkább gallérjánál fogva vezetve, mint nyájasan előrebocsátva, vivé
Lenczi frater a tengeri angyalt Gabi apóhoz.

A testőrök vénje, a mint megpillantá a rossz hírű uzsorást, pulyka vörös
lett mérgében. Leszidta az adóst is, meg a hitelezőt is, s azzal
fenyegetődzött, hogy kurta vasra vereti mind a kettőt.

– Becsületbeli adósság! szólt elpusztíthatlan phlegmával Lenczi fráter.

– Becsületbeli? gunyolódék Gabi apó. Te neked ád valaki becsületszóra
pénzt kölcsön? A Meerengel ád valakinek irás nélkül egy fabatkát? Ilyen
még nem volt a világon.

– No hát ez is megszületett. Gőzhajó sem volt, még is van. Én ötszáz
forinttal tartozom a Meerengelnek, a miről nincs egy fikarcznyi irás
sem. Ugy-e Meerengel?

– Arany táblára vésni való szavak! Bizonyítá az uzsorás.

Gabi apó mérgesen járt-kelt alá s fel a szobájában.

– Ez hallatlan! Nekem tiz bankó forintot sem adna senki irás nélkül
kölcsön, s ennek a tacskónak ötszáz forintot offerál a Meerengel. Hát
mire adtad neki? te istentelen!

– Hát arra a jó becsületes orrára; rebegé somolyogva az uzsorás.

– No arra bizony hitelezhettél is, mert az ugyancsak hypotheka! De hátha
én már most azt mondom, hogy ha nincs irásod a kölcsönadott pénzről,
elmehetsz Rátótra puskával furulyálni, nincs semmi kereseted.

– Akkor én lövöm magamat főbe! szólt közbe Lenczi fráter, mert az én
becsületszavam nem szennyes ing, a mit mosásba lehet adni, s újra
felvenni.

– Oh be aranyosan beszél, mondá Meerengel, izzadó homlokát törülve a
tarka zsebkendőjével.

– Tehát te csakugyan elismered? Nem tagadod el? nem revokálod? Akkor te
gavallér ember vagy. Akkor sajnálom a szegény öregedet, mert bizony ezt
meg kell neki fizetni. Ha irást adtál volna a Meerengelnek, üthetné
bottal a pénzének a nyomát, mert az apád azt mondaná: minorennis vagy;
hanem a becsületbeli adósságot a minorennisért is ki kell fizetni a
tátinak.

– No hát úgy-e jó volt a kötelezvényt megenni, Meerengel? szólt az
uzsoráshoz fordulva Lenczi fráter.

Az nem mondta, hogy jó volt; hanem Gabi apónak az egész termetét
megreszketteté ez a tréfa, olyat kaczagott rajta.

– Megetetted vele az adóslevelet? Kapitális tréfa! Beletömted, mint a
pisztolyba a fojtást?

– Kérem. Én barátságból tettem! Tiltakozék méltóságteljesen Meerengel.

– No hát akkor folytassuk a barátságot; mondá Gabi apó. Alkudjunk meg.
Mennyivel éred be az elismert ötszáz forint fejében? Elég lesz
háromszáz? No! háromszáz ötvenet biztosítok. Többet egy fityinget sem.

A Meerengelnek már a nyelve hegyén volt, hogy «bizony Isten nem lehet
alább négyszáz forintnál! midőn Lenczi fráter közbeszólt.

– Egy fillért sem alkuszom le! A mennyit elismertem annyit fizetek. A
becsület nem ismer töredéket: az vagy egész, vagy semmi sem.

– Gyémántos beszéd! dicsőködék Meerengel. Ki kellene faragni márványból
minden szavát a palota homlokára! Száz esztendeig legyen fiatal az ilyen
uraság! (Aztán halk hangon sugá Lenczi fráternek.) Hanem ha még egyszer
kötelezvényt tetszik adni, azt kérem, irja a nagyságos főhadnagy úr egy
lepénynek a hátára: én majd készíttetek hozzá való lepényt.

– No már most elmehet kend! mondá neki Gabi apó: a pénze meglesz; nem
szükség érte idefáradnia: odaküldöm az ordináncztól. Te még itt maradsz,
fiacskám.

Lenczi fráter azt várta, hogy no most majd megleczkéztetik. Dehogy
tették.

Gabi apó odaölelte gömbölyű keblére s megveregette a hátát.

– Aranyos porontyom vagy! Most látom már, hogy még egy új módja is van
az engedetlen apák pugyillárisán való érvágásnak. Kérhetsz rá pátenst.
Hanem hát már most állj ide az asztalhoz és diktáld, hogy mit irjak az
apádnak? Mert nem elég ám annyit izenni az öregnek, hogy «ötszáz forint
futts!» Az még azt is kiváncsi megtudni, hogy ennyi tenger pénz miféle
okokból volt nélkülözhetetlenül agyonverésre méltó? Gondoltál e ki
valamit?

– Akár egész lajstromot. Csak győzze a tolla apám uramnak.

Gabi apó hozzáfogott a levéliráshoz. Az volt az öreg ágyú, ha a
testőrstrázsamester irt a tintába esett fiu apjának haza. Erre nem
lehetett tagadó választ adni; ez parancsolat volt. A szép bevezetés
elkészült (volt annak már formuláréja): következett az indokolás.

– Tehát numero egy, diktálá Lenczi fráter. Ő Felsége megkoronáztatásának
tíz éves jubileumára rendezett ünnepély alkalmával különféle kiadások =
száz forint.

– Nagyon helyes. E pontban az apa loyalitási érzelmei vannak eltalálva.
Tovább.

– Numero secundo. Egy Abd-El-Kádernek küldendő nagyszerű törökmuzsika
nemzeti adakozás útján beszerzésére = száz forint.

– Dicső! Itt ismét az öregnek a szabadságérzete van alapul választva. S
tökéletes a logika. Ha az otthoni magyarok Liszt Ferencznek díszkardot
szenteltek, a miért jól muzsikál, az itteniek áldoznak disztörökmuzsikát
Abd-El-Kádernek, a miért jól verekedik. Hát még?

– Tegyünk valamit az öregem vallásos érzelmeinek a kielégítésére is. A
bécsi kálvinista pap fizetésének gyarapítására = száz forint.

– Te! Ezt az egyet nem fogja elhinni.

– A többit sem hiszi az el, de legalább mulatni fogja magát rajta.

– No, ez még csak háromszáz: hát a többit mivel takarod be?

– Következik az emberbaráti érzelmekre való appellálás. Emlékezni fog
apám uram arra az érzékeny esetre, a melyről két hétig énekeltek, hogy
egy nagy katonai manöver alkalmával a rohamban vágtató lovasság útjába
tévedt egy kis hat éves poronty, a kinek okvetlenül agyon kellett volna
gázoltatnia, ha egy huszár, a kinek épen a lova elé került a fiucska,
gyorsan alá nem hajlik a nyergéből s galléron kapva a kölyket, fel nem
dobja maga elé a nyeregbe. Hires eset volt ez; le is van pingálva. No
hát: ezt a fiucskát, a kinek se apja, se anyja, én neveltetem: itt a
kétszáz forint.

– No ezt az egyet el fogja hinni az apád: csupán az iránt lesz kétsége,
hogy vajjon ez a fiucska nem leányka-e, s nem idősebb-e valami tíz
esztendővel? A huszárok közé tévedést s a nyeregbe felkapást ez nem
alterálja.

– Nem kell az emberről mindjárt «jót» gondolni.

– No már most hát én a levelet megirtam; hogy kópertába tedd, az a te
dolgod; lepecsételni, titulálni megint én fogom. Látod, hogy milyen jó
apácskád vagyok?

– Hiszen én sem vagyok rosszabb fiacskája apácskámnak.

– Az majd megválik. Azt mondtad az imént, «nem kell az emberről mindjárt
jót gondolni», hát rosszat szabad-e gondolni?

– Azt már inkább.

– Hát aztán volna bátorságod az én kedvemért valami nagy dolgot
elkövetni? Ha teszem föl én jönnék olyan szük kelepczébe, a miből nehéz
kiszabadulni.

– Parancsoljon velem, apácskám! Aláirjam a kötelezvényét mint kezes?
hány ezer forintig?

– Bikficz! Nem kell nekem pénz. Hiszen épen az elől futok.

– Micsoda? A pénz elől fut, hogy utól ne érje?

– Az hát. Ki akar önteni az odumból, úgy jön rám, mint az özönvíz.

– Megiszom én azt!

– Hát hiszen azt várom épen, hogy idd le rólam. Idáig úszom az aranyban,
nézd. (Gabi apó a szája szélére mutatott.) Azt várom, hogy húzz ki
belőle.

– Szeretném, ha értenék belőle valamit.

– No majd mindjárt megérted. Hallottad a hirét herczeg Dragománszkynak
valaha?

– Hallottam. Valami külföldi hatalmasságnak a követe volt az udvarnál.

– Hát ennek a felesége volt az én Persephoném, a kinek a négy ujját
levágtad gypsmásolatban.

– Hanem az régen lehetett, mikor azok hasonlítottak egymáshoz?

– Nagyon régen. Innen-onnan huszonöt esztendeje. Még akkor én is olyan
ugrifüles legény voltam, mint te. Nagyon egymáshoz illettünk
Persephonéval.

– És most?

– Most is egymáshoz illünk.

– Az baj.

– Nem volt baj addig, a míg a férj élt. De a múlt évben az áldott ember
kapta magát, úgy megterhelte a gyomrát osztrigával, hogy megütötte a
guta bele. Meghalt az én szomoruságomra. Mert egy esztendeig az özvegye
gyászolta: de most én kezdem el gyászolni a megboldogultat.

– Értem a többit. Persephone asszonyság most azt követeli, hogy a sok
évi szívbeli viszony törvényes alakban nyerjen concret elismerést,
feleségül kellene venni a herczegnőt apám uramnak.

– Becsülöm az éles eszedet! De hamar kitaláltad.

– Hát mért nem veszi el, ha olyan régi titkos viszony köti vele össze?

– Hát tudod, a míg titkolt és tilalmas, addig van annak valami zamatja.
De a mint kötelezővé lesz, pokolba vész minden illusio. Olyan az, mint
mikor az ember ananászt hámozott meg s aztán, mikor rágni kezdi, akkor
veszi észre, hogy fekete retek.

– Hát aztán hogy segíthetek én ebben a bajos állapotban apám uramnak?

– Oh te hátulról visszafelé olvasott miatyánk! Hát én tőlem kérdezed,
hogy mit csinálj? mikor előadtam az egész bajomat. A kölyökagár is azt
kérdezte a vadásztól, mikor a nyul felugrott előtte, «már most én itt
mit csináljak?» A te dolgod azt kitalálni. Törd rajta a fejedet! Dugd
bele az orrodat a kifordított keztyüdbe: az majd talán megmondja, hogy
mit csinálj? Én csak nem adok neked tanácsot! Füles bagoly!

Azzal kikergette a szobájából a kedves fiacskáját Gabi apó.

– Láttad? kérdezé Gabi apó az orosz nagykövetségi bál buffetjében Lenczi
frátert.

– Láttam.

– No, hát mit szólsz hozzá?

– Azt, hogy rendkívüli tünemény! Phoenomenon! Én láttam a schönbrunni
állatkertben a fehér elefántot, láttam az aquariumban a polipus
maximust: de azok mind szöcskék hozzá képest. A ki ezt a Persephonét
elrabolja, az nem Pluto, hanem Atlas.

– No, és te érzesz ilyen erőt a vállaidban? kérdé Gabi apó megropogtatva
izmos tenyereivel a fiacskája forgó csontjait.

– A bátor sziv előtt semmi se lehetetlen.

– Hát mennyire mentél?

– Hisz csak nem rohanhatok be hozzá ajtóstól.

– Bikficz! Én adjak neked leczkét? Eredj: vigy neki egy csésze
fagylaltot, s tartsd addig a legyezőjét.

Gabi apó olyan bizonyos volt a dolga felől, hogy többé felé sem nézett.

A fiatal gárdistának megint voltak ujabb bajai a tengeri angyallal.
Ezuttal már ezer forintról volt szó.

De mire költi az a fiu azt a tenger sok pénzt? Kártyázni nem szokott,
csak tekézni, s ebben a játékban virtuóz.

Abból magából megélhetne, ha jól ki tudná használni. Valami szerelmi
hóbortja volna tán, a mi olyan sokba kerül?

Annak is könnyü volt a nyomára akadni. A «zöld kakas»-nál mindig első
volt az ebédnél Lenczi fráter, s mikor a többi vendégek érkeztek, ő már
akkor a konyha felől jött be, s látszott a száján, hogy már lopott a
palacsintából. S ha még csak palacsinta lett volna. De a szép Juliska!
Csak nem ok nélkül tévedtek a minap azok a csibemájak a czigány-utczára.

És épen ez a Juliska volt a Gabi apónak a szive gyöngesége. De sokat
énekelte neki azt a nótát, hogy «Vékony deszkakerités, jaj be karcsú
teremtés.» Aztán meg azt, hogy «Eszem adta barna szűz, ég a szemed, mint
a tűz!» Hanem az mindig azt dalolta vissza, hogy «Elmehetsz drága madár!
Nem kell nekem csapodár!» no meg azt, hogy «Nem vagyok én dáma! Én
vagyok az anyámnak legkedvesebb lyánya.»

A szép korcsmárosleány távol tudta magától tartani a legyeskedő gárdista
urakat. Hozzá nyulni nem szabad. Bolondulni utána szabad.

Vajon hogy férkőzhetett hozzá olyan közel Lenczi fráter, hogy még az
ajándékait is elfogadta?

Ennek a nyitjára is ráakadt Gabi apó, a maga titkos inquisitiója
segítségével.

Az őszi évad alatt ott szerepelt Bécsben a híres bassista Ronconi, a
karinthiai kapunál. Természetesen mindig emberhalálig telt szinházak
voltak, felemelt árak mellett. Egyszer a Varázsfuvolában, mikor a bassus
soló-áriája lemegy egészen a háromszor áthuzott d-ig, hatalmasan
kitartva az intonált hangot, egyszerre csak a parquettről felzendült egy
«bravo» kiáltás, még egy hanggal mélyebben: a c-ből. Persze, hogy az
egész publikum azt a «bravo» szózatot tapsolta meg unisono és nagy
lelkesedéssel.

No hát ennek a hangnak a kibocsátója volt a Lenczi fráter.

Ennek a következménye az lett, hogy kapott három napi szobaáristomot, a
miért tiszti rangját compromittáló feltünést okozott a szinházban, a
legmagasabb uraságok jelenlétében.

A mint azonban a három napot kiülve, az ajtóján kilépett, már ott várta
nagy mosolygó ábrázattal Héthy úr, a küszöbe előtt odanőve.

– Három nap óta állok itten. A két csizmám talpa már gyökeret vert a
pádimentomban.

Lenczi fráter körülbelül ismerte Héthy urat. Még otthonról. Derék
vállalkozó úr volt ez, a kiben egy Columbus Kristof veszett el. Különben
egy vándor énekes társaságnak az impresarioja.

Ő volt az a merész szellem, a ki vállalkozott rá, hogy a külföldet, a
civilisált világot meghódítja a magyarok számára, nem buzogánynyal, a
taktusverővel. A magyar toroknak győzni kell egész Európában! S
dicséretére fel kell jegyeznünk, hogy a magyar torok győzött is
mindenütt az éneklésben; az a baj, hogy nem győzött az ivásban.

Héthy úr szerteszét járt az országban – gyémántokat keresni. Így nevezte
ő azokat a ritka szép lágyan csengő, teljes érczű, harangkongású
énekhangokat, melyek a pusztákon rejtőznek, s csak a templomi énekben, a
csárdai dáridóban, a diákok harmóniáiban, meg az aratók danáiban árulják
el kincses értéküket. Azokat ő csábító igéretekkel ki birta csalogatni
helyeikből, csak egyszer aztán megkóstolják azt az édes czigány életet,
nem kell azokat többet félteni. Volt már az ő társaságában viczispán fia
is; aztán meg kis pap; ő maga volt énektanító és karmester, a mellett
énekelte a magas tenort.

– S miféle vágyak plántálták ide director urat?

– Hát az a hatalmas «bravo» zendítés negyednapja az operában. Hüh,
micsoda tökéletes háromszor áthuzott C! Lepipálta vele Ronconit! Önnek a
torkában valóságos aranybánya lakik.

– Ha tudnám, catarrhust kapnék, hogy kiköhögjem.

– Esküszöm Szent Lehel kürtjére! Ha én a főhadnagy urat három hónapig
iskolázhatnám, olyan basso primot teremtenék belőle, hogy hasra esne
előtte Európa. Tudja, hogy mit kap Ronconi egy estére? Ezer forintot:
purum! Itt a szegény kis Bécsben. Én önnel egyenesen a Covent Gardenben
kezdeném. Úgy hullana a szuveréndor, mint a jégeső. Az külömb dolog
volna, mint haptákot állni a Burg ajtajában; aztán a Meerengeltől
paraplémagazint venni át kölcsönpénz fejében.

– Ez tökéletes igaz, Héthy barátom. Magamnak is mindig az volt az álmom,
hogy hejh, ha én egyszer a szinházat így telebőghetném! Igazi komédiás
szerettem volna én lenni, nem olyan, mint most vagyok.

– No, hát felcsap?

– Nem tehetem ilyen egyszerre: mert így majd a két szinpad között a pad
alatt maradok. Azt pedig nem egyeztethetem ki a rangommal, hogy nemesi
gárdista létemre énekmestert járassak magamhoz, s publicum scandalumra
solfeggiokkal irritáljam a szobaszomszédjaimat; hanem tudok én egy jó
expedienst. Ismeri ön a «zöld kakas»-t?

– Ejnye, főhadnagy úr! Ilyen kérdést? Tudja jól, hogy magyar vagyok, s
ne ismerném a «zöld kakas»-t? a paprikás csirkék Eldorádóját Bécsben?

– No hát annak van egy szép jérczéje.

– Azt is láttam.

– De nem hallotta énekelni. Annak van ám még csak olvasztott gyémánt a
torkában, mintha igaz gyöngyöt potyogatnának el zsinorról, mikor az a
dalát neki ereszti. Ha azt meghallaná, holdkórossá lenne, s úgy
mászkálna végig a háztetőkön. Hát ezt tanítsa be elébb azokra a dalokra,
a miket a repertoirjába fel akar venni.

– De hát mit nyerek én azzal?

– Az meg majd betanítja nekem. Azt nem tiltja a Dienstreglement, hogy
szép leánytól tanuljon a testőrtiszt énekelni.

– Talán szerelmes méltóztatik bele lenni?

– Ördöge van, hogy kitalálta. Persze, hogy az vagyok. A kalpagom
tetejéig. Meg is mondtam neki. Hanem hát ez nagyon okos és becsületes
leány. Kimondta kereken, hogy én bizony neki eléggé tetszeném; hanem
azért gárdistáné asszonynyá nem szeretne lenni; külömben is úgy tudja,
hogy a gárdisták nőtlenségi fogadalom alatt állnak, mint a barátok;
hanem ha tudok a magam számára valami olyan állapotot kitalálni, a
melybe ő is, mint egyenlő társné teljes joggal résztvehet, akkor nem
válogat benne, velem szökik. Hát ez lenne a legalkalmasabb. Én komédiás,
ő komédiásné. Egyenlő rang.

Héthy úr tartózkodó állást foglalt el, s a fogait szivta, a fejét
billegette. Az impresariók gyanakodók.

– Mije van kérem a kisasszonynak?

– Hogy mije van?

– No igen: sopranja van? Mezzo sopran? Mert abból már van a truppomban
három.

– Dehogy! Altja van! a leggyönyörűségesebb althang. Ha Alboni
meghallaná, sárgaságot kapna az irigységtől.

– Alt! kiálta fel örömmel Héthy úr; no ez hiányzott még nálunk. Ez az
igazi fekete gyémánt. Betanítom.

– Ő meg aztán majd betanít engem.

Ezen aztán szépen megegyeztek. Egy pohár rozsolissal meg is pecsételték
a szövetséget.

– Apropos! Mond eltávoztában az impresario. Ki fogja én nekem az
énekleczkéket megfizetni a Julcsa kisasszonynál? Úgy sejtem, hogy a
«zöld kakas» a hangok belbecsének felfogására képtelen.

– Állja az én kasszám. Csak tessék hozzáfogni egész buzgalommal.

Tehát a legnagyobb része a Meerengelnél lappangó ezer forintos
kötelezvény ismeretlen mennyiségének ezen a réven jött közforgalomba.

Van pedig egy gyümölcs, a mely addig jóízű, a meddig éretlen; de ha
egyszer megérett, akkor infámis rossz. Fogadok rá, hogy tíz jó barátom
között alig lesz egy, a ki azt fogja rá mondani: «ez az uborka!» Kilencz
egyszerre kitalálja, hogy «ez az adóslevél!» Az a nap «dies nefastus», a
melyen az efféle gyümölcs megérett. Ez pedig elkövetkezik.

Lenczi fráter sietett megelőzni a veszedelmet s írt egy igen szép
levelet az apjának; tudtára adva egész komolyan, hogy ő már választott
magának életpályát, mely hírt, dicsőséget és kincseket fog szerezni.
Mellékelve volt Héthy úrnak sajátkezű bizonyítványa is, melyben
constatáltatik, hogy Lenczi úrfinak a torkában valóságos aranybánya
lappang. Az előleges bányamívelésre azonban szükségeltetik ezer forint:
minél elébb, annál üdvösebb. A pénz küldessék a Gabi apónak,
főstrázsamester úr ő méltóságának.

Az érzékeny apa azután küldött Gabi apóhoz czímezve egy óriási nagy
szarvasbőr zacskót, ilyenforma tartalmú levél kiséretében:

«Fölöttébb örülök, hogy a fiamnak a torkában egy aranybányát fedeztek
föl. Annálfogva sietek neki küldeni egy megfelelő terjedelmű tüszőt,
hogy legyen mibe elrakni az aranyat. A mi bele nem fér, csak küldje
nekem; az én torkom is aranybánya; de befelé.»

Innen tudta meg Gabi apó, hogy miben töri a fejét Lenczi fráter.

Tehát adóssága van a fiunak megint. Ezuttal már ezer forint.

Azt mondják, hogy az ördög, ha megéhezik, a legyet is megeszi. Hát még
ha egy elefántot adnak az éhes ördögnek!

De nem tapostak úgy egymás sarkára Meerengel intő levelei Lenczi
fráterhez a lejárt határidő után, mint a hogy nyugtalaníták Gabi apó
agglegényi menhelyét Persephone grófnő levelei. S ez is igazán
becsületbeli adósság volt. Lenczi fráter kelepczéje tréfa volt az övéhez
képest. Már azon kezdett gondolkozni, hogy maltai lovaggá lesz. A
kérdések égetőkké váltak: komolyan kellett fogni a frátert.

– Hát mennyire vagy már a dolgodban? horkantott rá egy szép reggel,
benyitva a fráter szobájába, koczogtatás nélkül.

– A tengeri angyallal?

– Nem a tengeri angyallal; hanem a szárazföldi angyallal.

– Minden nap ott vagyok nála vizitában.

– Mettűl, meddig?

– Hát a hogy a hivatalos szolgálat engedi: hol rövidebb, hol hosszabb
ideig.

– S mi folyik az alatt?

– Az angyal zongorázik, én pedig énekkel kisérem.

– És azután?

– Azután kezet csókolok, és felkötöm a kardomat, magamat profondissime
recomendálva.

Ezen igazán dühbe jött Gabi apó.

– Hát bibliai József vagy te, vagy a király gárdistája?

– Persze, hogy a király gárdistája vagyok; hiszen épen azért kell
igyekeznem, hogy a párduczbőrömet megmentsem, mielőtt gróf Potifárné
kezében ott marad.

Gabi apó erre felfújta magát, s kegyetlen határozati javaslatot tett az
ifju úr elé.

– No hát mit bánom én, akármit csinálsz. Hanem már most beszéljünk a
tengeri angyalodról. Ha annak ki nem fizeted az ezer forintját három nap
alatt, beperel; s akkor vesd le a dolmányt! Mehetsz haza Csilizközbe
kukoriczacsősznek.

– Hiszen megkaphatnám én azt az ezer forintot; kinálták már.

– Mekkora kamatra?

– Ingyen. S az nekem nagyon drága.

Gapi apó hamisan hunyorított, s ráütött Lenczi fráter vállára:

– Majd meggondolod te még ezt.

S azzal magára hagyta.

Nem kell pedig azt gondolni, hogy Gabi apó valami rosszban törte volna a
fejét; semmi az erkölcsi közérzülettel ellentétben álló tervnek nem volt
ő koholója. Ellenkezőleg, mindenkit boldoggá akart tenni, magát is. Azt
akarta, hogy Persephone grófnő valami olyan csatányos tévedésre engedje
magát rábiratni, melynek következtében kényszerítve legyen Lenczi
frátert törvényes hitves társául elfogadni. Lenczi fráter is jól jár:
pénzben és feleségben nem fog többé szükséget szenvedni. Ő is megmenekül
a csapdából.

Harmadnap vidám orczával rugtat be Lenczi fráter Gabi apóhoz s összeütve
sarkantyúit, nem is kezdi alább Julius Cæsarnál:

– Jöttem, láttam, győztem!

– Hol a bizonyság?

– Itt van! Azzal kivesz a tárczájából egy szép veres szemű újdonatúj
ezres bankót. Ez beszél.

– Mit adtál el érte?

– Egy párduczbőrt.

Gabi apó a térdeit csapkodta, örömében nevetve.

– Ott hagytad?

– Még nem. Még a zálog-átadás csak ezután következik.

– Ez pedig csakugyan igaz. Még a parfumjére is ráismerek ezen az ezres
bankón.

– Hát tudja, édes apám, az ilyen rangbeli dámának sokat kell tartani a
társadalmi illemre. A paloták falai átlátszók. A boldogság nem tűr
tanukat.

Gabi apónak pedig épen ilyen tanukra volt szüksége.

– Tehát mi a complott? Miféle kabalát csináltatok ki?

– Az ugyan titok volna, de remélem, hogy apám el nem árul.

– Én árulnálak el? A ki szereztem e boldogságot.

– Semmi sem olyan alkalmas hely az észrevétlen találkozásra, mint a hol
nagy sokaság van.

– Ezt már praxisból tudom. Igaz.

– Vasárnap lesz Mariahilfben a nagy búcsú, a mire fél Bécs kicsődül. Ott
van a veres-rák vendéglő háta mögött egy füzfasétány, a mely egy patak
hidján keresztül vezet; onnan a malomgáton végig megy az ember a
malomig, a malmon áthaladva talál maga előtt egy csalitot, annak a
bejáratánál van egy tilalomfa, melyre fel van irva «tilalmas a
vadászat», a csalit útján balra tartva: nem jobbra, mert az a halastóhoz
visz, megpillant az ember egy kis fából épült vadásztanyát; annak a
kulcsa itt van az én zsebemben.

Gabi apó a dolmánygombjain számlálta utána, hogy el ne felejtse: veres
rák, füzfasétány, híd, malomgát, malom, tilalomfa, jobbra át,
vadásztanya. «Jól van, ott leszek! Azaz: hogy te leszel ott, nem én.»

– Dehogy van jól, szólt fejét vakarva Lenczi fráter. Nagy hiba van a
dologban. Nekem épen erre a napra van egy másik találkozóm, a mit már
régóta kiterveztünk egy kedves gyermekkel.

– Ki az a kedves gyermek?

– A szép Juliska.

– Mit? Csak nem a «zöld kakas» Juliskája! kiálta fel Gabi apó s ijedt
haragjában az egyik sarkantyújával a másikra taposott.

– De bizony épen az.

– Mit? Te ezt az ártatlan virágszált akarod leszakítani? Te országcsaló!
Népcsábító! Kurta vasra veretlek vasárnap!

– Akkor aztán a mariahilfi búcsúra sem mehetek.

– Az már más! Azt megengedem.

– De mi történik akkor a Juliskával?

– Azt bizd rám. Azt én fogom visszavezetni az erény útjára. A tékozló
fiu helyett maga előtt fogja találni a kegyes atyát, a ki üdvös
tanácsaival nem késend égi és földi üdvét megmenteni az ártatlannak.
Mondd el, istentelen, micsoda kabalát főztél ki, hogy egy ilyen
háromnegyedrész szentet a bűn ösvényére tudtál eltántorítani?

Gabi apó nemcsak jó ember volt, hanem okos ember is volt.

Minden oldalról megfontolta a dolgot s úgy intézte el a tervét, hogy ne
csak egy embert tegyen boldoggá, hanem mint a jó vigjátékban, a végén az
összes személyzetet «tojáshajba kerekítse». Cumulativ jó tetteket akart
elkövetni.

A bájakban gazdag Persephone grófnőnek volt egy régi állhatatos imádója:
egy rokkant huszárezredes. Igaz, hogy az egyik lába fából volt, az egyik
szeme üvegből volt, s az egyik füle ezüstből volt. Ez a «torsója» egy
antik Seladonnak azt tartá Persephone grófnő felől, hogy a női erények
mintaképe. Természetesen, mivelhogy az ő csábjainak ellent tudott állni.
A mint a grófné özvegységre jutott, egész komolyan fellépett az ezredes
s felajánlá kezét és szívét. Az özvegy a szeme közé nevetett.

Ezt tudta Gabi apó. Régi jó czimborája volt a hadastyán, odament hozzá a
végzetes mariahilfi búcsú napján s megismerteté vele a Lenczi fráter
hadi tervét. Elárulta neki az egész terepet. Itt egy sétány, ott egy
malom, onnan egy ösvény, végre egy erdészlak. A terv strategice
tökéletes. Az erdészlakkal szemben van egy bagolyvár, egy vadászles;
abba a cernirozó fél beül, megvárja míg a szerelmes pár megérkezik az
erdészlakhoz, engedi őket bemenni, akkor előrohan, eclát csinál, a
tettető nőt leálarczozza, az elvetemült fiatal embert lehordja,
elkergeti; végre a foglyul ejtett várőrség iránt kegyelmet gyakorol:
nagylelkű lesz; amnestiát ád: legyen felejtve a hűtelenség, akkor végre
a nyilvános csatány után a szép Persephone grófnőnek csakugyan nem marad
más menekülése, mint elfogadni legkitartóbb imádójának a kezét, hogy
ismét megjelenhessen a világ előtt.

És így Persephone boldog lesz, mert kap egy derék férjet, a kinek csak
fél füle és fél szeme van; az ezredes is boldog lesz, mert kap egy derék
feleségét, a kinek palotája van; Lenczi fráter is boldog lesz, mert
megkapta az ezer forintot: és Gabi apó lesz a legboldogabb, mert
megszabadul attól a nehéz adósságtól, hogy a régi imádottját elvegye.

Ha az nem áll rá, az ő baja: a botrány meglesz, s ez őt feloldja a
kötelezettség alól.

Hát még ha a cserét is hozzágondolja? a «zöld kakas» hamis jérczéjét! Ez
az ő extra bonificatiója.

Erősen neki is készült: a búcsú délutánján a szokott czimboráit mind
lerázta a nyakáról; azt mondta mindenkinek, hogy estére egy haldokló
nagynénjéhez kell mennie testamentumot írni, a felügyeletet rábízta a
testőrkáplárra (a ki rang szerint kapitány), ő maga civilruhát öltött,
czilindert vágott fel a fejére, a huszárjának azt mondta, hogy éjjelre
nem fog haza jönni, s azzal fiakkerbe vetette magát, s utasította a
bérkocsist, hogy hová vigye. Nem ismer irgalmat.

Hanem bizony Gabi apó már este tíz órakor megint otthon volt a
testőrpalotában: más fiakkerrel érkezett vissza, mint a melylyel elment.
A szobája ajtaját természetesen lakatossal kellett felnyittatni; mert a
huszárja elment kocsmázni, helyette az ordináncznak kellett kiszolgálni.

Éktelenül mérges volt a vitéz úr. Jó szerencse, hogy a szolgálattevő
kapitányon kívül senkit sem talál otthon.

– Embert eszem, embervért iszom! dörmögé magában, s futtatta az
ordinánczot a porkolábhoz. Jőjjön ide mindjárt a profósz! Becsukatom a
gézengúzt!

Az sem jöhetett azonnal, mert kinn volt a feleségével sétálni a
wurstlpraterben.

Akkor aztán az is gézengúz lett neki: azt is becsukatja.

A pipája nem akart szelelni, annak is azt igérte, hogy kurta vasra
vereti.

Az ordonáncz azt kérdezte tőle alázatosan, hogy ne hozzon-e neki valami
vacsorát?

– Mit? Vacsorát? Embert eszem, embervért iszom! Keresd a profószt, hozd
az auditort, haditörvényszéket tartok! Micsoda fegyvernemmel emészszem
el a gézengúzt?

Egész éjjel nem feküdt le; a pipaállványának valamennyi fegyverét mind
sorra próbálta: tajtékot, selmeczit, csibukot: egy sem füstölt a
kedvére. Járt, dúl-fúlva a hosszú, szobrokkal ékes vívótermében,
egyedül. Meg-megállt az ajtónál hallgatózni: jön-e valaki? Dehogy jön:
mikor mind valamennyi tudja, hogy a principális egész éjjel kinn fog
maradni. Egy sem kerül az haza reggelig. Pedig úgy lesett a közeledőre,
mint az éhes oroszlán. Csak az ordináncz került elő mindig.

– Hát jön-e már az a profósz?

Még az sem jöhetett. Emberi dolog történt vele. Odakinn a práterben jó
ismerősökre talált. Az egyik megtraktálta idei karczossal, a másik
ráerőltetett egy pár krigli sert; azután elcsábították egy kis rácz
ürmösre, végül nem tudott ellenállani a felajánlott bischofnak, s
ezektől azután olyan jól meg lett teremtve, hogy most a mennyország
ajtaját nyitogatja a tömlöcz-kulcsokkal.

Ezt is meg akarta enni; hanem aztán meggondolta; ilyen állapotban nem jó
lesz.

Végre úgy hajnal felé hall valami közeledő lépéseket a hosszú folyosón
az ajtaja felé. Könnyen rá lehetett azokra ismerni. Az egyik lépés olyan
csizmacsikorgással jár, mintha kis macskának a farkára léptek volna, a
másik lépés ellenben hasonlít ahhoz a hanghoz, mikor a bakának «bei
Fuss»-t vezényelnek, s a mangalétát zörrentve lecsapja. Ez a falábú
ezredes. No még ez kellett csak ide.

Egyszerre nyitották mind a ketten az ajtót, s majd feltaszították
egymást a találkozásnál. Gabi apó tüzes dühös volt, a hadastyán pedig
hideg dühös.

– Szolgája az úrnak! döczögteté ki magából a keserű hangot az ezredes;
daczosan behúzva a tokáját a kravátlijába. Mondhatom, derék ember az úr!

– Honnan tetszik jönni?

– Honnan tetszik jönni? Hát onnan a bagolyvárból, a leskunyhóból. Oda
plántált az úr, az erdő közepébe, hogy ott álljak a falábommal, ott
nézzek az üvegszememmel, ott hallgassak az ezüstfülemmel. Én ott állok,
nézek és hallgatok estétől hajnalig. És nincs belőle semmi! Ezer tüzes
farkú üstökös!

Most aztán megfordultak a szerepek: a hadastyán kezdett tüzes haragba
jönni, Gabi apó játszotta a márványhideg dühöst.

– Tudom. Mondá nagy röviden, s elkezdte a pipáját megtömni a
dohányzacskóból.

– Tudjaaa? förmedt rá a hadastyán s nagyot zörrentett a falábával. Hát e
szerint szándékosan tett engem bolonddá? Akkor a gárdista-strázsamester
úr nekem elégtételt fog adni azonnal.

– Nem fogok biz én.

– Nem fog az úr nekem elégtételt adni? Hisz akkor az úr gyáva.

– Persze, hogy az vagyok. Még ma beadom a quietálásomat és holnap
elmegyek Bukovinába.

– Buk-kovinába? Minek?

– Megházasodom.

– Farsang utolsó napja van most, vagy mi? Bolondok estélyéről jövünk?
he!

– Rám nézve csakugyan farsang utolsó napja van, hamvazó szerdával
vegyest, s mi ketten valósággal a Carneval legnagyobb bolondjai vagyunk.
De már most hagyd abba a haragot pajtás, ülj le és gyújts rá: te is
elfáradtál az állásban, én még jobban, a ki itt nyargalok alá s fel
tegnap este óta, mint a ketreczbe zárt tigris; s lesem azt a gézengúzt,
a kit ha megkaphatok, s ha meghagyok belőle akkora kis porszemet, a mit
microscopiummal lehet meglátni, hát azt neked hagyom, hogy törd
apróbbra. Hallgasd meg, hogy mi történt én velem.

A hadastyán csakugyan le hagyta magát ültettetni, s a szájába engedett
dugni egy csibukot, akkor aztán nem lármázhatott. Gabi apó azonban nem
tudott két perczig ülve maradni, s sorba ült minden széket és ottománt,
a míg a catastropháját elmesélte.

Hát ismered ezt a nagyorrút; ezt a borsevőt a szárnyatlan kétlábú
állatok között. Ez a sátánivadék! hallgasd csak, hogy adta el az édes
apját az ördögnek fél pénzért. Hát a mellett, hogy azt a mesét
kigondolta, a minek te lettél az ártatlan áldozatja, még egy másikat is
kifundált; annak meg én estem bele a kelepczéjébe. Elmondta nagy
sóhajtozva, hogy ő neki ugyanerre a napra a szép Juliska is légyottot
adott, itt meg itt egy erdei lakban. Tudod: én nagyon tisztelem annak a
leánykának a szülőit, meg akartam őket kimélni attól a nagy
szomorúságtól; elvállaltam, hogy magam megyek oda, s szép erkölcsi
beszédekkel visszatérítem az ártatlan hajadont az erény utjára.

– Ismerjük ezt.

– Én rámegyek szépen a lépre, mint egy vörösbegy. Egész nap otkolonnal
mosom a tarkómat. Délben nem eszem semmit, hogy karcsúbb legyek: csak
egy kis szelet zsemlyét kaviárral, meg fél tuczat osztrigát; új
géhrokkot veszek; czivilnek öltözöm; megrágok három darab cachou
aromatiséet, hogy a számból elvegye a pipaszagot; fiakkert fogadok;
azzal elvitetem magam a kápolnáig, onnan neki indulok gyalog, keresztül
a bozóton, márcziusi ibolyákat keresni: az erdőre.

– Márcziusi ibolyákat?

– Igen is. Valahányszor lehajoltam egyet leszakítani, mindannyiszor azt
képzeltem, hogy én vagyok a miss Baba elefánt, a ki a letérdeplést
produkálja. Egy egész csokrot szedtem össze, a míg a kis kertészlakig
elértem, a hol a légyottnak kellett lenni. Megálltam az ablak előtt s
elkezdtem énekelni.

– Énekelt az úr?

– Igen is, egy nótát, a mely jeladás volt arra, hogy az ajtót kinyissák.
Erre a nótára is ez az ármányos tanított meg.

A hadastyán erre kezet nyújtott Gabi apónak.

– Bocsánat, uram: «ezt» én nem tettem.

– Arra kinyilik a házikó ajtaja, én belépek, az ajtót bezárom, a kulcsot
a zsebembe teszem. A konyhában vagyok, sötét van; kaparászok; rátalálok
az ajtóra: azt benyitom s ott találom magam előtt az én Persephone
grófnőmet.

– Ah?

– Az istentelen gonosztevő! Megmondta, hogy eladta ezer forintért a
párduczbőrt; de nem a magáét, hanem az enyimet!

– És aztán?

– És aztán a tüzes tatárba is! Meg voltam fogva, mint az egér.
Persephone régi ideálom. Az a baj, hogy nagyon régi. Nem csak antik,
hanem klasszikus. Most már nem futhattam meg előle. Kompromittáltam:
rehabilitálnom kellett; holnap esküszünk s aztán megyünk Bukovinába, a
feleségem jószágára. De csak én azt az ugrifüles rinoczeroszba ojtott
kéngurut megkaphassam, hogy megfizethessek neki ezért a jó barátságért.

Erre az elbeszélésre a hadastyán egyenesre igazította a meghajtott
géplábát s utána egyenesedett egész termetével, s még egyszer kezét
nyujtá Gabi apónak.

– Uram! visszaveszem a kihivásomat. Én megkaptam az elégtételt. Mert
tudja meg az úr, hogy nekem nem az volt a szándékom, ha ama hölgy
csakugyan megjelent volna azon a helyen, a hol én lestem rá, hogy
attrapáljam, convincáljam, és rehabilitáljam; hanem hogy dehonestáljam,
repudiáljam és abandonáljam. «Madame! megismertem Önt; megvetem Önt!»
Ezt akartam vala neki mondani. Gratulálok az urnak.

Ezzel félig csikorogva, félig csörömpölve ellépegetett.

Gabi apó a haját tépte dühében, mikor az ezredes elment.

«Hazajött-e már a huszárom? Megjött-e már a Naso? felébredt-e már a
porkoláb?»

Az ordináncz, a ki még mindig egyedül volt a szolgálattevő lelkek közül
jelen, tisztelkedve jelenté, hogy a kérdezettek közül egyiket sem
szolgáltathatja fel a prezentirtálczán; hanem ha úgy étvágycsillapítónak
beérné vele a főstrázsamester úr, hozhatna be a számára egy halandó
embert, a ki nagyon sürgetősen óhajtana vele beszélni. Úgy hívják, hogy
Meerengel.

– Ereszd be!

Nem úgy jött, de esett be az ajtón az ifjúság jóltevője.

– Kegyelmes, méltóságos uram! Én vagyok az a szerencsétlen, a ki nem
tudom, hogy élek-e, vagy már meghaltam. A míg innen ki nem dobat az
excellencziás úr, addig nem hiszem, hogy én vagyok a Meerengel.

– No hát mi törött el?

– Mi törött? Minden eltörött. Az igazság trónusa törött össze; a
mennybéli firnamentum lyukadt ki; Jákob lajtorjája törött ketté, a min
az angyalok a földre lejárnak. Elszökött a Lenczi fráter az én ezer
forintommal.

– Ez nagy szó.

– És a «zöld kakas» kisasszonyával.

– Hüh! Canis tota mater. Ez még nagyobb szó.

– De nem nagyobb, mert a «zöld kakas» kisasszonya még bizonyosan
visszajön, de az én ezer forintom soha sem jön vissza.

– Hová szöktek?

– Hát mondták nekem? A Héthy úr truppjával mentek el, mint virtuóz
komédiások; egyenesen Amerikába, extrapostával. Végem van, odavagyok.
Mit csináljak most a kötelezvényemmel?

– Kenj rá irósvajat, s úgy edd meg.

– Vége a világnak! Hét gyerekem, feleségem mind koldusbotra jut; kis
házacskám ott Sechshausban, a mit becsületesen exequáltam el egy
adósomtól, utána megy a Lenczi úrfinak.

– Te még könnyen beszélsz; mert téged csak megházatlanitott; de engem
megházasított a pernahajder. Hanem valljuk meg az igazat, Meerengel:
hogy jó tréfa volt tőle.




LENCZI FRÁTER ANGLIAI ÉS DÁNIAI VISELT DOLGAI.

Héthy úr énekes társasága szerencsésen megérkezett Londonba: ámbátor
Hamburgból vitorlás hajón utaztak: nem lett útközben semmi bajuk. Még
sohasem láttam, hogy szinésznek valami baja történt volna a víztől.

Természetes, hogy Lenczi fráter volt az egésznek a lelke. Valamennyi
között ő tudott angolul. Egy hónapig tanult, s úgy beszélt, mint egy
britt. Elbeszélt félóráig is angolokkal úgy, hogy azok egy szót sem
értettek belőle, hanem azért elismerték, hogy a kiejtése tökéletes.
Aztán az angol szokásokat is ő ismerte alaposan.

«Nem úgy kell ám ott fellépnetek, mintha Nyiregyházára mennétek, szép
alázatosan, sorba járni az előkelő uraságokat a czédulával,
megtekintetesuramozni a boltost, meg a patikárust: hanem feszíteni
karakán módra; a hogy nemes urakhoz illik.»

Úgy is tettek. A legelső lepedőnagy szinlapra legfelül oda volt pingálva
Magyarország czimere, a társországokéval, s valamennyi társasági tagnak
a nevéhez oda volt csatolva elől a «honorable» hátul az «esquire, a
mistress». Kivételképen a Lenczi fráteréhez a «Lord of Gibernyúz»
(családi birtokáról) s a Juliskáéhoz a «mylady of Zöldkakas»; s a
legelső előadás előtti napon már értesülve volt a közönség, hogy a
Conventgardenben fellépendő énekestársaság a hungarian gentrynek
legválogatottabb bokrétája. Lett is óriási közönség, exorbitans belépti
dijak mellett. A színpad előfüggönyére ki volt festve Héthy úrnak a
nemesi czimere, két hatalmas géniusztól emelve, alatta háromszínű
szalagon e szavak: «arma Héthy.»

S ha már a függöny sokat igért, az előadás fölülmult minden
előreszárnyalt hiresztelést. A quartett tagjai festői nemes
viseleteikben méltó tárgyai voltak a közbámulatnak; szép délczeg fiatal
legények, karcsu, deli, tűzszemű hölgyek; köztük legszebb virágszál a
Lenczi Juliskája; hattyúprémes mentéjében, gyöngyös fűzött derékkal,
szalagos pártával. Csak a ránézéstől oda lett minden ember.

Hát még mikor rázendíték a maguk nótáit! Bezzeg nem kimélték ezek a
hangjukat, mint a hogy a közönséges komédiások teszik, a kik, mikor
belefáradtak az ordításba, elkezdenek lassan énekelni: úgy hívják, hogy
«piano»; pedig csak arra való, hogy kipihenjék magukat. Világcsalás!
Bezzeg az én magyarjaim nem fukarkodtak az Isten adományával; hanem
kiadták teljes tüdejükből azokat a szép hazai nótákat, a mikhez hasonló
nem terem a földön. Igaz, hogy mind friss üde hang volt: elénekelt volna
az valamennyi mind reggelig, a nélkül, hogy berekedjen.

Az is egészen új valami volt az angol publikumnak, hogy egy nagy
énekestársaság karmester nélkül énekelje végig a legnehezebb kardalokat;
senki sem üti itt a taktust, s nem tartja a két kezében az énekes a
kótát, mégis gyönyörüen összevág az egész. Aztán mikor egyszerre jeladás
nélkül elhallgat valamennyi énekes, csak két hang folytatja a dalt; a
bassus és althang: az meg olyan rendkívüli szép volt, hogy még a
köszvényes mylordok is felugráltak, s kitapsolták magukból a spleent.

S a tapsokért és koszorúkért nem maradt háládatlan a magyar
énekestársaság; mikor a programmját végig énekelte, akkor rázendíté a
«God save the Queen»-t, a mi az angol közönség legnagyobb rokonszenvét
vívta ki; úgy hogy végül el sem akart menni a szinházból, hanem még a
«Rule Britannia»-t követelte.

Az pedig még nem volt betanulva a társaságnál.

Ezuttal csakugyan Lenczi fráter menté meg a nemzeti becsületet. Ő tudta
ezt az angol «szózatot». Maga kiállt egyedül a szinpad elejére s egyik
öklével megütve a mellét s aztán magasra lódítva fel mind a kettőt,
rázendíté hatalmas hangjával, soloban a «Rule Britannia, rule the wawes:
Englishmans shall never sclaves!», a mi azután frenetikus tapsvihart
idézett elő.

És ezzel be volt véve London.

A magyar torok tehát «győzött»; de nem «győzte».

(Ime ismét egy más nyelvre lefordíthatatlan mondat!)

Győzött a hangversenyben; de nem győzte az ivást.

Az Anglia számára elkészített borok nagyon erősek; az angolok úgy
szeretik.

Ha egy nap nagy bevétele volt Héthy úr társaságának, másnap, harmadnap
pausalni volt kénytelen, mert a nemes művészek nem voltak e világról
valók: azokat a paradicsomból kellett visszavárni, míg kijózanodnak. Ez
nagyon csorbította a sikert. Hanem ennek az az átkozott sherry és
madeira az oka.

Kivételt képezett csupán a Lenczi fráter. Ő ugyan, ha mindjárt boreső
kezdene szakadni az égből, még csak a a parapléját sem feszítené ki
ellene; ő abban el nem ázik.

Annál több ideje maradt eljárni a billiárdklubba, a hol Britannia és a
szárazföld matadorjai tartották nemes tornáikat. Aztán Lenczi fráter is
értett hozzá valamit.

A játék nagyban ment ott; nemzetközi verseny volt: franczia marquisk,
spanyol grandok, muszka herczegek versenyeztek angol mylordokkal. Két
híres mester, mikor összeakadt, olyan lelkesülés volt a betting-roomban,
mint akár a turfon, mikor két hirhedett Derbywinner futtat egyszerre.
Rendesen piramidlipartiet játszottak; ez volt Angliában a divat. Egy
lord Pollyson volt a «bajnok», a kivel senki sem mérkőzött büntetlenül.

Egyszer eszébe jut belekötni Lenczi fráterbe, nem kisértene-e meg vele
egy játszmát: a magyar név becsületéért.

– Szivesen.

– A tét csak ezer font.

– Bagatelle! Annyi pénz ugyan nincs most nálam; hanem lekötöm zálogul a
magyarországi «aranykert»-ben létező aranymosó bányámat.

– Nemesi szavára mondhatja ön, hogy van ilyen aranymosó bányája
Magyarországon?

– Nemesi szavamra mondom.

És Lenczi fráter ez állításával legkisebb csorbát sem ejtett a
karakterén; mert csakugyan valósággal volt a csallóközi birtokuknak a
dunaparti füzesében egy zátony, a melyen egy czigány család aranyat
mosott, s fizetett érte a földesurnak évenkint haszonbérül egy egész
körmöczi aranyat.

Tehát az aranybánya be lett jegyezve lord Pollyson fogadásos könyvébe. A
koczka határozott, ki kezdje a játszmát. A piramidlipartienál nem csupán
arra kell ügyelni, hogy a játszó találjon, hanem egyuttal arra is, hogy
az ellenfelének rossz állást készítsen elő. Az itt divó szabály szerint
ugyanis a lökés sora mindenkor egyesével váltakozik: nem áll az, hogy a
ki talált, újra lökhet; mert akkor a kitanult mester, ha egyszer a
kezébe vette a dákót, addig le sem teszi, míg a harminczhatot ki nem
csinálta; az ellenfele nézheti, s még csak hozzá sem férhet a
billiárdhoz. Lord Pollyson épen nagy mester volt a rossz helyzetek
adásában. Ennek tulajdonítható, hogy Lenczi fráternek még csak 24
pointje volt, mikor már ellenfele harminczötöt számított. Senki sem
fogadott volna mellette többé egyet tízre; pedig eleinte, a mikor egy
pár igen szép lökést csinált, nagy volt iránta az érdeklődés: 2 = 1
ellen. Később ez alább szállt 1 = 1-re. Vége felé már csak 1 = 10. De az
utolsó lökés előtt minden mellette fogadó feladta a reményt, s nyult a
cheks-es könyve után. Következőleg állt ugyan is a helyzet. A kik értik
ezt a tudományt, (s ugyan ki ne értené?) nagyon érdekesnek fogják ezt
találni.

A fehér gömb a Lenczi labdája, a háromszög a piramidli, a fekete gömb
jelzi a verest, a pontos kerekség az ellenfél labdáját. A fehér olyan
közel állt a fergetyűhöz, hogy azt semmi mérnöki tudomány nem volt képes
olyan combinatióba elindítani, hogy az ellenfele golyóját megüsse vele;
pedig ha nem talál, ezzel el van vesztve a játszma: oda a csallóközi
aranybánya.

A kik a pártján voltak, azt a tanácsot adták neki: vegye «falsch»
triplára a golyót, így talán megérinti az ellenfélét; csakhogy akkor
aztán ez bizonyosan megcsinálja a hiányzó számot.

Ekkor aztán megmutatta Lenczi fráter, hogy mit tud? A nevezetes eset
veres tintával van felirva a billiard-clubb évkönyvébe. Csak a ki oly
hosszú karokkal rendelkezik, az képes ezt megkisérteni, mert regula,
hogy a tekeasztalra nem szabad úgy ráfeküdni, hogy az egyik lába az
embernek ne érje a parquettet: pedig a dákóval 38° fokú szögletben kell
lefelé lökni a golyóra, hogy az felugorjon. (Ilyenkor hasítja ki a
juratus a billiard posztóját.)

Tehát Lenczi fráter megcsinálta ezt a mesterlökést. A fehér labdát
keresztül ugratta mind a fergetyün, mind a piros labdán, a fehér
megtalálta középen a pontos labdát, arról rekuzéval visszapattant,
karambolt csinált a veressel s a veres felbillentette a piramidlit. Ez
tizennégy point egyszerre, s ezzel meg volt nyerve a partie.

Lord Pollyson ijedtében összecsapta a feje felett a kezét, s minthogy
neki is hosszú karjai voltak, leütötte vele a feje felett függő lámpást,
abból is mind a nyakába ömlött az olaj. Azzal kifizette az ezer fontot.
Ennyit csakugyan nem jövedelmezett még a csallóközi aranybánya a
czigányok bejövetele óta Magyarországba.

Lenczi fráternek aztán első gondja volt a nyert pénzből megküldeni
Persephone grófnénak a becsületbeli tartozásul tekintett ezer forintot;
Gabi apónak pedig küldött ajándékba egy pompás amerikai bölényszarvból
készült vadászkürtöt. (Hony soit, qui mal y pense!) Az apjának pedig
visszaküldé amaz emlékezetes bőrzacskót, megtöltve aranyszínű
manilla-dohánynyal.)

– Hát úgy-e, hogy van aranybánya?

Hanem ez a csodálatos nyereség lett aztán az alapja az egész
énekestársaság veszedelmének. Mert a míg Lenczi fráternek a keblét egy
arany sovereigne melegíté, addig a traktának, a dinom-dánomnak se
nappala, se éjszakája nem volt, a hol elvégezték, ott újra kezdték.
Héthy úr lamentálhatott, a mennyit akart; fenyegetései, rimánkodásai
falrahányt borsók valának; ha nagyon lármázott, Lenczi fráter neki is
betömte a száját egy kis pénzzel. A nagy mulatságnak az előadásokra is
volt káros befolyása, s ezzel karöltve járt a közönség részvétcsökkenése
(riporternyelven írva).

De még más veszedelem is származott e diadalból Lenczi fráterre és a
társaságra. Lord Pollyson érzékeny revancheon törte a fejét s hamar
kitalálta a módját és legérzékenyebb részét támadta meg szerencsés
vetélytársának. Elszöktette a mylady Juliette of Zöldkakast s
megesküdött vele a gretnagreeni kovácsnál. Aztán elvitte magával
nászútra Skócziába.

Lenczi fráter nem hagyta magán száradni ezt a gyalázatot, utána
iramodott a szökevény párnak; nem kimélte a postára a pénzt;
nyomrul-nyomra üldözte őket, míg végre utólérte boldogsága elrablóját.
Akkor azután megverekedett vele gavallérosan; természetesen: ökölre.
Mert az angol nem olyan impraktikus, hogyha párbajozni akar, előbb még
pisztolyra, kardra vesztegesse a pénzt, mikor ott van az embernek a két
jó ökle.

Lenczi fráter a lovagias elégtételadás közben kiütötte a mylordnak az
egyik szemét, ő maga ellenben kapott attól az orrára egy olyan ütést,
hogy ha eddig az arczának ezen alkatrészét csak az északi hosszúság
szerint volt szokás meghatározni, most már a nyugoti szélesség szerint
is érdemes volt róla geografiai felméréseket venni.

És ez alatt az idő alatt Héthy úrnak nem volt se bassistája, se
altistánéja. A két fővonzerő elszaladt világgá.

E nehéz körülmény miatt az énekes-társaság kénytelen volt a fényes
Coventgarden helyett alsóbb rendű helyiségekben fellépni, olyat is nehéz
volt találni, míg végre egy német szintársasággal kötötte össze a
sorsát, úgy hogy azok játszanak Schillert és Shakespearet, közben pedig
a felvonások alatt énekli Héthy úr társasága a «Mi füstölög ott a síkon
távolban?» Felvonások alatt az ő függönye lesz használva, a melynek
czímeres feliratát «arma Héthy» a német közönség így olvasta: «armer
hätt’i’».

Végre nagy sokára előkerült a várva-várt híres bassista; de egyedül, az
altistáné nélkül. Dehogy egyedül! Egy akkora orral, mint egy anyányi
uborka. Ezzel a megszaporodott figurával megint nem lehetett neki a
szinpadra lépni.

Várni kellett vele, a míg æskulapi segélylyel ismét visszaveszi hajdani
dimensióit.

Még ez sem volt elég a bajból.

Egyszer csak előáll lord Pollyson ügyvéde s nagy processust akaszt
Lenczi fráternek a nyakába a kiütött bal szemért.

Fogas prókátor volt! Tudta csavargatni a törvényt. Bebizonyítá, hogy a
jus romanum azt mondja ugyan, hogy «szemet szemért», de sehol sem
mondja, hogy «szemet orrért». De ellenben az angol «habeas Corpus»
világosan kimondja, hogy mely esetekben tartozik valaki a testi
sértésért anyagi kárpótlással. Egy olyan testi alkatrész elvesztésénél,
mely a megkárosítottnál a keresetmód eszköze volt. «Lord Lenczi of
Gibernyuz»-nál ez eset nem fordul elő. Mert vagy szükséges az orr a
keresetmódjára, vagy nem szükséges; ha szükséges, akkor a kapott ütés
által kétszer akkorára nőve, még kétszerte alkalmasabb; ellenben lord
Pollysonnál megfordítva áll a dolog. Mert miután a természet azért adott
az embernek két szemet, hogy az egyikkel a maga kártyájába nézzen, a
másikkal pedig a szomszédjáéba, s miután lord Pollysonnak az állandó
keresetmódja a kártyázás, mely számára évi kétezer font sterling
jövedelmet hajtott ez ideig: ettől megfosztatván, kéri megkárosítóját
ezen lucrum cessansnak megfelelő birságban elmarasztaltatni.

Erre Héthy úr kap egy hivatalos meghagyást, hogy azonnal tegyen le a
perbe fogott bassistájáért személyes cautióképen birói kézbe tízezer
font sterlinget.

– Micsodát? száz mázsa sterlinget! kiálta fel ijedten Héthy úr; s úgy
elszelelt ködben éjben Albion fővárosából, hogy még az armalisos
kurtináját is otthagyta. Áteveztek egyenesen Dániába, annak a fővárosába
Koppenhágába.

Az úton a jó tengeri levegőtől, meg a józan élettől szépen helyreállt
Lenczi fráter globusán a hajdani térkép körrajza.

Koppenhágában csakhamar rájöttek Héthy úrék annak a shakespearei
titokteljes mondatnak az értelmére, hogy «valami bűzlik Dániában!» A
kifizetetlen adósság az, oh Hamlet, a mi bűzlik. «Tengerre magyar!» lett
a jelszó. Egy napon összebeszélének, hogy minden búcsú-ünnepély nélkül,
éjben ködben elvitorláznak a ködös skandináv partokról boldogabb
éghajlat alá.

Mint a legsötétebb összeesküvéshez, ki lett adva a jelmondat:
«Hönyebró», az úszó híd: itt fognak találkozni pontban éjfélkor a hívek,
málháikkal, s onnan szállítják őket csónakosok a horgonyon libegő
kétárboczos «Trekronerre».

A ki azt a jelszót elfelejtette, az Lenczi fráter volt. Ő úgy értette,
hogy a Knipplesbrón kell neki beülni egy pálinkás butikba, s a
korcsmáros likörjeit sorba kóstolni, hogy melyik erősebb? Azok csakugyan
erősek voltak. Hősünk ott maradt a csatatéren. Héthy úr leste, várta
éjfél után két óráig a bassistáját, akkor már a hajós patron zugolódott,
neki is sietni kellett, hogy a dugáruját még jó sötétben a hajóra
csempészsze: nem akart várni tovább. «Szükség törvényt ront.» Héthy úr
kénytelen volt sorsára hagyni Lenczi frátert s nála nélkül szállni
hajóra argonautáival. Gondolta, hogy «rosz pénz nem vész el».

Reggel, azaz másnap délben, mikor Lenczi fráter kitörülte a szeméből az
álmot, volt neki valami homályos sejtelme, mintha ő neki éjféli órákban
valami találkozója volna valakivel valahol, de hogy kivel és hol? a
felől nem volt tisztában, csak arról az egyről volt bizonyos, hogy
éjfélben kitámolygott a Knipplesbróo járkájára; nagy köd volt: látta,
hogy valami nagy fehér tányér ott bujdokol az égen a gomolygó légiszap
között. Megszólított egy matrózt, a ki ott hajolt ki a kikötő
mellvédjén, szájában gyüszünyi kurta pipával: «Mi az odafenn, atyafi? a
nap, vagy a hold?»

– Nem tom, felelt rá a megszólított, én nem idevaló vagyok.

Lenczi fráter aztán elkezdett járkálni a Knipplesbróotól a Hönyebróig: a
míg a friss tengeri szél elfujta az égről is, meg az ő fejéből is a
ködöket, s akkor aztán világos lett előtte, hogy dél van, s hogy a
Trekronerre elvitorlázott, és ő itt maradt egyes-egyedül, a ködös
Dániában, elhagyva galádul honfitársaitól.

Kihez forduljon most? Nincs egy ismerőse sem. Sem egy árva fillér a
zsebében. Más közönséges emberen az a sors teljesült volna, a mi a
mesebelin, a kinek «szakálla volt kender», «közel volt a tenger»,
«beleugrott az ember». De Lenczi frátert még e fatális helyzetben sem
hagyta el a kedélye.

Fogta magát, fölment a királyhoz, a Christiansborg palotába: audienciát
kért és megkapta azt. Bátran, mint magyar nemeshez illik, előadta a
derék VIII. Keresztélynek a nehéz helyzetet, melybe egy nemes nemzetnek
a fia jutott, ki azért jött ide, hogy a nagy Skandinávia egyesüléseért
énekeljen, s ki az európai reactiónak és a szent szövetségnek esett
áldozatul. Szavainak igazolásául mit hozhatott volna fel ékesszólóbb
tanubizonyságul, mint: hogy ott az audientiás teremben elénekelte,
hatalmas harangszó-hangjával a király kedvencz dalát, az «Igdrazill
gyertyánfa» románczát. A dán királyt úgy meghatotta ez előadás, hogy az
udvarmestere által kétszáz Rikszdalert tett folyóvá Lenczi fráternek
útiköltségül.

Azt mondják, hogy ez volt a «megszivattyúzás» tudományának a non plus
ultrája! Pedig dehogy ez volt.

Megadóztatni egy idegen ország királyát. (A kivel monarchiánk a
legmélyebb békében él.)

Lenczi fráter azonnal sietett helyet foglalni a legelső indulásra kész
angol gőzhajón (már akkor az angoloknak voltak ilyen jármüveik), s két
nappal hamarább odaért Hamburgba, mint az előre elindult énekes társaság
a maga vitorlásával, ott beszállásolta magát a legelőkelőbb stintfangi
hotelbe, a honnan a kikötő bejáratára van felséges kilátás; fogadott
magának egy extrainast, még pedig igazi szerecsent; azzal hordatta maga
után a tábori széket, meg a csibukot, hogy a hol elfárad, leülhessen és
pöfékelhessen, s ezzel a parádéval várta be a Treekronerével megérkező
truppot, mely két napos viharban elázva, tengeri nyavalyától elgyalázva,
szállt ki a partra. Héthy úr csak elámult, mikor Lenczi fráter, amerikai
plantageurnek öltözve, havanna szivarral a szájában s a feje fölé
szerecsen rabszolga által tartatva a napernyőt, ezzel az üdvözlettel
fogadta:

– Nos, hát maguk «is» megérkeztek, Héthy barátom?

Még maradt meg nála a dán király munificentiájából annyi, hogy
hazavergődhettek vele csapatostul a szép Pannóniába.

Hanem a mikor Győr városába megérkezének, az egész nemes kompánia
zsebében nem volt összesen annyi mammon, a mely egy fekete kávé szerény
követelményeinek megfelelt volna.

Már pedig pénzt okvetlenül csinálni kell, ha az ember directiót akar
alapítani.

Volt azon időkben Győr városában két hirhedett uzsorás, az egyiknek a
neve volt «Mucskó», a másiké «Nucskó». Csak egy betű volt közöttük a
külömbség, nemis egy egész betű, csak egy betűnek a lába. S ez annyiban
volt jó rájuk nézve, hogy mikor egyszer-egyszer arra került a sor, hogy
vagy az egyiket, vagy a másikat meg akarta döngetni egy-egy elkeseredett
apa, a kinek a tékozló fia a kezükbe került, azzal vághatta ki magát,
hogy «kérem szépen, én nem a Mucskó vagyok, hanem a Nucskó!»

A praxisuk különösen abban kulminált, hogy a hamis váltókra
kölcsönöztek. Ha jött hozzájuk holmi jó családból való gavallér,
megszorult nemes úr, pénzt kérni, azt mondták neki: «hja, az úr neve
nekem nem jó firma, hanem írja alá ennek vagy annak az uraságnak a
nevét, arra adok pénzt». Az ilyen váltót azután lepecsételte az adós
saját nemes czímeres gyürűjével, hogy senki meg ne lássa. Lejárat
napján, ha elhozta a pénzt, visszakapta a váltóját, elégethette; soha
sem tudta meg még a légy sem, hogy hamisítást követett el. De ha nem
hozta el a pénzt, akkor azzal fenyegették, hogy presentálják a váltóját
az aláírt nevű firmánál, az hamisnak nyilatkoztatja, s akkor az urat,
úrfit becsukják, mint hamisítót. Ezen az úton növekedtek aztán fel száz
valóságos kölcsön adott forintok tízezer forintokká.

Ezt a két derék embert szemelte ki Lenczi fráter mindkettőjük közös
jóltevőjének. Mikor már Héthy úr leszaladgálta a két lábát a
pénzkeresésben, eredménytelenül, azt mondá neki Lenczi fráter:

– Itt van Mucskó és Nucskó.

– Itt ám! sohajtja fel Héthy úr, a tarkóját vakarva, de ezek nem adnak,
csak hamis váltóra.

– Hát hisz az a jó.

S közölte vele az egész tervét.

Héthy úr nagyon kivitelre érdemesnek találta ezt az ötletet, mely
valóban érdemes a feljegyeztetésre, hogy majd ha egyszer az egyetemen
külön cathedra lesz felállítva a «megszivattyúzás» hasznos szaktudománya
számára: ez a paragraphus ki ne maradjon belőle.

Tehát «egy» napon Héthy úr bekoczogtatott Mucskó úrhoz, előadva neki,
hogy bizonyos számú száz forintokra volna szüksége, melyek nélkül a
társaságát együtt nem tarthatja. Az összeget azonban, a mint a bérletet
beszedheti a publikumtól, azonnal vissza fogja fizetni.

– S kinek a nevét fogja az úr a váltóra aláírni? kérdezé Mucskó úr;
nemis reflectálva arra az eshetőségre, hogy tisztességes ember a saját
nevét kuspitolja holmi adóslevél beszennyezésére.

– Van nekem egy elsőrendű művészem, tetszik az uraatyját ismerni:
Gibernyúz földesura.

– Elég. Hozom a pénzt.

S átadta a stipulált összeget; természetesen nem mind kivert
bankóczédulában, hanem nagyobb részt paraplékban, tölténytartó-szíjakban
és köszörűkövekben, a miket igen könnyű értékesíteni, vagy akár a
szinpadon elhasználni.

Ugyanabban az órában Lenczi fráter is hasonló üzletnek fekteté le az
alapját Nucskó uramnál. Tőle nem is kérdezték, hogy kinek a nevét
választja a hamis aláírásra, úgy diktálták neki Héthy direktor úr nevét
a tolla alá. Semmi kétség, hogy Lenczi úrfi ura atyja nem fogja engedni,
hogy a fiacskájának a neve a Sedria elé kerüljön s utczát söpörtessenek
vele a győri piaczon. Ő is kapott a kölcsön fejében elégséges mennyiségű
gubicsot és egy egész katonacsákó-raktárt.

Mikor aztán eljött a lejárat napja, magától értetődik, hogy se Héthy úr,
se Lenczi fráter nem jelentette magát a két (kicsi hiján) névrokon
Dioscuroknál. Minélfogva azok jelentették magukat ő náluk. De egyik sem
akart semmit se tudni a fizetésről. Azok fenyegetőztek, hogy presentálni
fogják a docéikat az «illetőknél». «Tessék!»

Ekkor derült aztán ki a pokoli cselszövény.

Mikor Héthy úrnak bemutatta Nucskó úr a Lenczi fráter által az ő nevére
hamisított váltót, Héthy úr, nem hogy a suffitákig ugrott volna
haragjában, nevének hamis aláirását meglátva, hanem a leghidegebb
flegmával mondá: «valóban, ez az én aláírásom».

– Az úr aláírása! förmedt rá Nucskó uram.

– Igen is, az enyim! folytatá Héthy úr. Hiszen csak tetszik rá
emlékezni.

Sohase látták egymást.

– Hát az úr elismeri, hogy ez a saját keze irása?

– Nem volnék becsületes ember…

– Gézenguz az úr! Bocsánatot kérek! Az az úr, a ki ezt aláirta az úr
helyett! De hát akkor fizet helyette az úr.

– Tessék az executióhoz látni. Itt van tizenkét faggyúgyertya-tartó
pléhből, két cachirozott torta, egy partitura a «Garaboncziás diák»-ból,
egy eleven mókus kalitkástul. A többi a feleségem nevére van irva.

Csekély változatokkal épen így végezte a dolgát Nucskó úr Lenczi
fráternél. Ez is elismerte valódinak a hamis aláirást, s aztán liquidált
lefoglalási objectumul egy pár himzett papucsot, meg két fehér egeret.
Volt egy gitárja is; hanem azt a törvény, mint az iparüzletéhez
szükséges szerszámot az adós számára szent és lefoglalhatatlan tárgynak
nyilvánítja.

A közönséges ethika szabályai szerint az ilyen gonosztettnek
megérdemlett büntetést kell vala maga után vonni, hanem Lenczi fráter
számára extra törvények voltak szentesítve. Ezzel a nevezetes
csalafintasággal egyszerre kedvenczévé lett az arany-fiatalságnak, mind
a két nemet ide értve. Nem győzte a meghivásokban való válogatást, s az
édes levelekkel vánkost tölthetett volna meg, minden föllépését a
szinpadon koszorú- és bukét-hullás jutalmazta. Azok között
legállhatatosabban visszatérő volt egy rózsaszín szalaggal átkötött
dahlia koszorú, melybe nem ritkán egy összehajtogatott czédulka volt
eldugva: Juliska aláírással.

Ez a Juliska egy gazdag buzakereskedőnek volt az egyetlen szülöttje;
halavány arczú teremtés, égbenéző szemekkel, repülni készülő termettel,
mindig ott ült az első zártszéksorban középen, világoskék
merinó-ruhában, à la giraffe fésüre tüzött lenszőke hajjal, az ujjai
tele gyürűkkel (ekkoriban újjnélküli keztyű volt a divat). Az egész
város tudta már, hogy halálosan szerelmes a Lenczi fráterbe. Csak az apa
nem tudta még, a derék Pánczélos Pál uram. Természetesen, neki hol a
Bánátban, hol Mosonyban, hol Bécsben volt dolga. Ha rájön, hogy Lenczi
fráter elbolondította az ő leányát, bizony agyoncsapja mind a kettőt.
Nagyon dühös ember. Még a Lenczi frátert nem látta, mert nem szokott
komédiába járni soha.

Egy reggel aztán, úgy tíz óra felé, mikor Lenczi fráter épen azon
alkudozott magával, hogy vajjon fölkeljen-e az ágyból, s e közben a két
lábát föltette a falra, s a hosszú pipát a szájából alálóggatva,
gitározott: benyitja rá valaki az ajtót, minden koczogtatás nélkül.

A reggeli látogató öles magas férfi, széles zsákhordó vállakkal, nagy
simléderes sipkával a fején, egyébként magyarosan öltözve, öreg
ezüstgombos dolmányban, sarkantyús csizmákkal; a kezében egy rezes végű
vadkörtefa pálcza, csontfogantyúval, mely gólyafejet ábrázol, minden
újján egy pecsétnyomó gyűrű. Kemény, mély ránczokba osztott ábrázat,
borostás tokával, kétfelé vágott kegyetlen állal; vastag két nagy
szemöldök árnyékozza vérben forgó szemeit, ellenben a nyirott bajusza
keskeny vonalat képez az ajkai fölött, úgy, hogy az első tekintetre az
ember azt hiszi, hogy nini, ez az úr tévedésből a bajuszát tette fel
szemöldöknek, s a szemöldökét bajusznak!

– Ismer az úr engem? No hát én vagyok az a Pánczélos Pál. Az a bizonyos.

– Nagyon örülök. Tessék leülni, kérem.

Egy szék sem volt, a mire leülhetett volna.

– Köszönöm, majd inkább csak tánczolok. Az úr majd muzsikálhat hozzá.

– Mivel szolgálhatok a nemzetes úrnak?

– De majd inkább én szolgálok. Csak tessék fekve maradni ott azon a
deresen.

– Halljuk.

– Fujom. Hát azt akarom én az úrnak röviden megmondani, hogy én ismertem
az úrnak az uraatyját, aztán meg a nagyatyját, sokszor volt velük
dolgom, azok derék becsületes úri emberek voltak; hanem az úr nagyobb
imposztor és országos csaló, mint az apja, meg a nagyapja együtt!

Ez a minden logicai rendet nélkülöző mondat (már csak a hibás
constructiójánál fogva is) ellenmondást keltett volna fel akárkinél is,
de Lenczi fráter nem volt az az «akárki».

E szavakra nyájas örömmel nyujtá oda a kezét a goromba látogatónak.

– Köszönöm, Pánczélos Pál úr! Még így meg nem dicsértek életemben soha,
mint a nemzetes úr.

– Micsoda? Hát elértette az úr, hogy én most dicséretére szóltam? Akkor
az én emberem az úr. Akkor beszéljünk egymással szépen, barátságosan.

Azzal letette az asztalra a sipkáját és a pálczáját s oda ült Lenczi
fráter mellé, az ágya szélére s diskursus közben hol ő pengette a
gitárt, hol a másik.

– Ilyen embert keresek én régen, mint az úr. Mert hát az embereket
rászedni, megcsalni, lefőzni, megmeszelni, a bolondoknak a szeme szőrét
kiszedni: nagyon szép virtus. Magam is szivesen élnék vele, ha értenék
hozzá; de hát engem azzal vert meg a sors, hogy nem tudok más lenni,
mint becsületes ember; ha mást akarok; mindjárt rajta kapnak. Hazudnám
én szivesen, de olyan vörös lesz egyszere a pofám, a mint hozzákezdek,
mint a kanpulykáé. Pedig ehhez a mi hivatalunkhoz ez nagyon
megkivántatik. Már a Celláriusból azt tanultuk, hogy «imposuit nobis
Sempronius mercator», «beadott nekünk Sempronius kalmár». Tehát a
kereskedőnek ehhez kell érteni. Az urat a gondviselés ilyen talentummal
ruházta fel. Hagyja el a komédiát. Legyen kompanistám. Az úrnak adom a
leányomat.

Erre a váratlan fordulatra csakugyan kiesett a hosszúszárú pipa Lenczi
fráter szájából.

– Tudok ám én mindent. Régóta látom már, hogy az én georgináimat, a
miket magam hoztam Bécsből, hogy pusztítják a legszebb virágjukban. Hát
nem ott áll most is egy bukét georgina az úrnak az ablakhídján
köcsögben? olyan büdőskőszinű georginája ebben a városban senkinek
sincs; mert azt én hoztam Bécsből. No hát! A tagadás nem használ semmit.
Dictum factum. Az úr elveszi a leányomat. – Különben leütöm a derekát.
Tisztességes ember nem bolondít egy leányt, ha el nem akarja venni. A
mióta a Zsani az urat meglátta, az óta egészen el ment az esze. Hát nem
bánom, vegye el. Hanem ettől a mostani mesterségétől váljék meg. Mert én
nem arra neveltem a leányomat, hogy a mikor a férje bukfenczeket hány,
az alatt ő meg tányérozni járjon. Nem! Van más fajtája is a
világbolondításnak: az úrnak van talentuma hozzá, válogathat benne.
Legyen az úr kereskedő.

Lenczi fráternek nagyon megtetszett ez az eszme.

– Az volna az én legforróbb kivánságom.

– Micsoda? Volna az úrnak valami dunstja a buzakereskedésről? Meg tudja
az úr különböztetni a banátusi búzát a székesfehérváritól?

– Nagyobb eszmém van nekem annál. Ha én kereskedő volnék, azon lennék,
hogy én lennék az első a hajómmal a bécsi vásáron.

– Hát aztán hogy csinálná el ezt az úr? Több furmányost fogadna fel?

– Egy sem kellene ahhoz. Csinálnék a hajómból gőzhajót.

– Micsodát?

– Olyan hajót, a mit nem lóval vontatnak víz ellenében, hanem gőz hajt.

– Hallottam én már ilyennek hírét, sőt láttam is egyet lepingálva.
Eleget is töröm rajta a fejemet, hogyan húzzák fel azt a masinát belül,
hogy az, mint a pecsenyeforgató, folyvást forog magától.

– Hát én már olyanon utaztam.

– Igazán?

– Még pedig a tengeren.

– Az antlantikum tengeren? Hát látta a masináját belül?

– Hogy ne láttam volna? Nagyon egyszerű praktika az. A hajó közepén van
egy nagy gőzkazán. No tudja az úr, olyan, mint a milyenen pálinkát
főznek. Csak látott olyat?

– Hogy ne láttam volna? A feleségemnek is van; azon szokott rózsavizet
főzni.

– Hát mikor abban a vizet felforralják, a sebes gőz kifujtat egy hosszu
csövön.

– Értem.

– Átellemben meg van egy szélmalom. Olyanforma, mint a kerepelőnek a
kelepelője. Csak látott olyat?

– Hogy ne láttam volna? Magam is csináltam gyerekkoromban eleget.

– No hát! a kazánból kilövellő gőz folyvást fújtatja a szelet a
keleplőre, az mozgásba hoz egy korongot, az bele kap két fogaskerekűbe,
azok elkezdenek forogni, kívül a tengelyen meg ott van a két lapátos
kerék, azok belekapaszkodnak a vízbe s tolják előre a hajót.

– Tökéletesen értem. Hát meg tudná az úr nekem egy hajómat ilyen gőzzel
járóvá csinálni?

– Nem kell más hozzá, mint egy kolompáros, egy lakatos, meg egy molnár.
Ha én lerajzolom nekik a masinát, stante pede utána csinálhatják.

– Ezt meg kell még gondolni. Mert hátha a kazán szétpattan, a hajó az
ördögé lesz. No hát csapjon ide a tenyerembe az úr. Lesz vőm és
kompanistám. Átadok az úrnak egy hajót, a mi Szentágota névre van
keresztelve. Hatezer mérő tiszta búza van rajta: Bécsnek indúl; az lesz
a leányomnak a móringja. Az úrra bizom az eladását. Majd meglátom az
első próbából, hogy milyen kereskedő lesz a fiam uramból. Később majd
azután beszéljünk a gőzös hajóról is. Ma pedig eljöjjön hozzánk
vacsorára. Ebédre nem hivhatom, mert egész nap schiftöltetek s annál
magamnak ott kell lennem. Az úr is ott legyen mindig, a mikor
schiftöltet.

– Mindig ott leszek atyámuram.

S ezzel mint apa és fiu váltak el egymástól.

A többit aztán magától is kitalálhatja a tisztelt olvasó. Lenczi fráter
a lakodalom estélyén megszökött a menyasszonyától, felvágtatott Bécsbe
gyors parasztokkal, ott eladta a moringul kapott tölgyfahajót búzástól
együtt, a hogy vették s addig ki sem mozdult Bécsből, a míg a pénzt mind
el nem verte. Akkor aztán csakugyan komolyan kellett arról gondolkoznia,
hogy életpályát válaszszon magának. Meg is találta, a mi legjobban
illett a természetéhez, Skalápcza úr szárnyai alatt.

Ez a Skalápcza úr vidéki szinigazgató volt, abból a fajtából, a melyet
falusinak neveznek. Mindig falun, városban soha sem. Mentül rongyosabb a
gárderób, annál nagyobb a művészet. Orchestrum a guitár. Mikor a
Csikósban előjön Bandi a hős bojtár, árvaleányhaj a kalapja mellett,
czifra szűr a vállán, ott van a guitár a nyakában, úgy énekli: «ezt a
kerek erdőt járom én!»

Ezzel a móddal elbujdokolhatott Lenczi fráter szerteszét az országban,
hogy a haragos apósa rá ne találhasson. Hiába currentáltatta a
búzakereskedő; minden vármegyében más neve volt annak.

Végre azonban Skalápcza director uron is megesett a fátum. Megbukott,
kridába került. Ez nem lett volna baj, csak olyan faluban ne tette
volna, a hol épen friss szolgabiró székelt, a ki tapasztalatlan fiatal
ember létére azt a tévhitet ápolta, hogy ő neki a keze ügyébe került
pert azonnal el kell intézni. A boldogtalan! rövid kézből összehivta a
hitelezőket, se tömeggondnokot, se perügyelőt nem nevezett ki, se
terminust nem tüzőtt ki, se Közlönybe nem hirdetményezett, se nem
fasciculált, hanem lefoglalta a csődtömeget s szétosztotta a hitelezők
között; a korcsmáros kapta a decoratiókat (ez jó lesz annak az
ivószobáját feldiszíteni), a szinészeknek pedig átszolgáltatta a
garderobot, ki nem fizetett gázsik fejében. – Lenczi fráternek jutott a
zsarnoki kegyetlenségű Abdurrahman pasának a kaftánja, turbánja és
salavárija, a ki Szapáry Pétert eke elé szokta fogatni.

Most ő ezzel mit csináljon? – Keresetmódot csinál belőle. Uj, még eddig
fel nem fedezett életmódot; legalább itt Magyarországon még eddig nem
ismertet. Felvette magára a török pasai jelmezt s kiegészítve egy hosszú
vándorbottal, meg egy ivó kobakkal, neki indult vele az országútnak.
Beállt török dervisnek, a ki távol Mesopotámiából jön fel Budára, az ott
porladozó török szent «Gül Baba» sírjához elzarándokolni.

Tudva van, hogy a törökkel a magyarok nagyon szimpathiáznak, s a
zarándok előtt minden ház ajtaja vendégszeretetre nyílik meg.

«La illah, il allah! Mohamed rázul Allah! Gül Baba szelámlik, Cselebim
baksis!»

Ezzel a szép üdvözlettel köszönté a házi gazdát. Gül Babát pedig
mindenki ismeri. Egyszerre megérték, hogy ez egy török dervis, a ki a
Gül Baba sírjához zarándokol, leültették az asztalhoz, s jóltartották.
Hiába beszéltek hozzá, mert ő csak a hosszú nagy olvasó szemeit
morzsolgatta egymás után, áhitatosan emlegetve Alláht és Mohammedet.

Ezzel a furfanggal szerencsésen keresztül imádkozta magát a bánságon meg
a kunságon, hanem mikor Akasztóra ért (még a neve is ominósus!), ott
majd hogy bele nem törött a kése. Biró úram házánál ugyan jól fogadták,
megmarasztották török szokás szerint, még lábvizet is hoztak neki, hanem
az oda érkező rektor hitetlen Tamás volt; ez azt állította, hogy ha
török volna, hosszabb szakállának kellene lenni. Az persze nem nőhetett
meg olyan hirtelen. Hátha valami muszka kém. – Végére kell ennek járni!
Lakik itt a helységben egy igazi valóságos negyvennyolczas honvédtiszt,
a ki odakint járt Törökországban; meglakta Kiutahiát is: azt kell
idehívni; majd kikérdezi az; mert az tud törökül.

Előkeresték valahonnan vitézlő Kalákás Sámuel úramat, a ki eleinte
nagyon vonakodott e vállalattól, mert ő már igen régen volt
Törökországban, nem is igen emlékezik már minden szóra, de csak addig
biztatták, míg egy kis jó bor, meg a dohányzacskójának degezzé töltése
igérete mellett ráállt, hogy kivallatja a zarándok dervist. Ő is
remélte, hogy muszka kémet fog el benne.

A mint azonban meglátta Lenczi frátert, ki az ő «szelim aleikum»
üdvözlésére a bal tenyerét a homlokára, a jobbat a mellére tevé,
mindjárt kimondta rá, hogy bizony igazi török dervis ez; mert valósággal
így köszönnek a törökök.

– Hát kérdezze meg a jámbortól, hogy honnan jön mostanság? kivánta
megtudni a biró uram.

A tamáskodó rektor a fél lábát feltéve a székre, kritikusi szemmel őrzé
a zarándok arczmozdulatait, míg a háziasszony a két hajadon leányával
együtt az ablakmélyedésből figyelt reája, a legkisebb magzat pedig
bátran a térdére könyökölt s a kulacsának a dugóját próbálta
kisrófolgatni.

Kalákás Sámuel elébb rágyujtott a pipára az asztalon égő gyertyánál,
mert össze kell az embernek elébb szedni a fejében a szavakat, aztán így
szólt, méltóságos hangon:

– Hát, effendim, dzsehangir isfahan dolma bagdzse, mohabbétir?

Lenczi fráter hasonló komoly ábrázattal felelt rá, kevés vártatással:

– Kandahár bujukdére atmeidán kazanlik bokhara Sahara Mekka.

Kalákás uram magyarázá a mondatot.

– Ugyan helyesen ejti ki, hogy most jön a Sahara pusztán keresztül,
Mekkából, a nagy karavánnal: három hétig utaztak, majd meghaltak
szomjan, a tevéiket mind levágták, azokat «itták» meg.

– Ejnye; de rövid szavakkal mondá el. S valyontén hol vagyon az ő
hazája?

Kalákás uram megkérdezé azt szépen.

– Topinambúr csiflik Kapudán basa topcsider kaikdzsi bosztandzsi ulema?

Az ájtatos dervis felvette a földről a levetett papucsát s megcsókolta a
talpát. Így tesz az igazi ozmanli, mikor a hazájáról kérdezősködnek, s
aztán beszélt mély torokhangon.

– Jildiz kioszk medresz kadunkiet khuda karagüz nizám iftikhár baltadzsi
muezzim gökksü csirágán kizláraga joldás.

Kalákás uram nagy füstfelleget fújt a makrapipából s onnan tolmácsolá
rendén.

– Szörnyű messzeségről jött, a hol a szentjánoskenyér terem; a
szerviánok országából, a kutyafejű tatárok szomszédságából: a mi olyan
közel van már a naphoz, hogy az emberek, ha folyvást jeget nem ennének,
mind megsülnének tőle.

A rektor azt szerette volna tudni, hogy honnan veszik a jeget, ha olyan
közel vannak a naphoz?

Kalákás úr azt is kérdésbe tette.

– Pehlivan gházi offerum defterdár ilhámi izoglán keremet vakúf nakara
nargileh muezzim?

A dervis e szókra a két tenyerét a térdeihez csapta, a mi a törököknél a
csodálkozás kifejezése.

– Allah akbár! gyaúr köpek domusz hedzsira alkorán alsiráth iráde
thuhared abdeszstan hattiseriff dzsindzsi.

Kalákás uram sokáig nevetett, a míg ezt lefordította magyarra:

– A dervis azt mondta, hogy ha a nap közel van, hát a hold is közel van,
s azt már csak minden ember tudja, hogy a jégeső a holdból szakad alá.

E közben a nagy csodára még többen érkezének; a patikárus, a borbély, a
materialista, a nótárius, a lódoktor s mindnyájan intézének kérdéseket a
tolmács által a jámbor török zarándokhoz.

Az egyik arra volt kiváncsi, hogy szabad-e már a törököknek a borfélét
meginni? a mi török nyelven eképen hangzott:

– Afferum fermán alkorán szúra ozmanli tepelenti sorbet?

Mire a dervis a szája elé tartva a markát, a mi a törököknél az ivást
jelenté, e szókkal ada választ:

– Derebég szadakát offát millei szaffai, Allah buffai chrestinái padisáh
csok jah sa:

– Igenis szabad, de csak úgy, ha a kérdező is iszik vele együtt, még
pedig a szultán egészségére.

Erre azután Kalákás uram megbizatott, hogy az áldomásváltást teljesítse,
a hozzávaló fáin idei karczossal.

– Pejnir! – Teszkere! Hodzsa. Bülbül! – Bogcsa tütün! (Mondogaták
egymásnak felváltva pohárkoczintásnál.)

Hát ez mi volt?

Ezt csak mi ketten értjük.

Biróné asszonyom azonban azt szerette volna megtudni, hogy vannak-e a
dervisnek feleségei otthon és hányan? A válasz elől azonban kiküldte a
leányait, hogy azok ne hallják, csak a kulcslyukon át hallgassák.

Kalákás uram tehát csak úgy a tenyere mögül suttogva kérdezé:

– Bairám odaliszk hárem feredzse kadina aszszeki valide szerály?

A dervis megcsóválta a fejét, a mi törökül igenlést jelent, s komoran
mormogá a diskrét választ:

– Sekerbuli, Sekerpára, Zoraide, Leila, Zuleika, Fatime, Atahualpa.

– Van neki hét!

– Ohó! kiáltá közbe a rektor. Svihákság van a dologban. Az az Atahualpa
egy mexikói császárnak a neve.

Erre aztán Kalákás uram megharagudott.

– No ha jobban tudja rektram, hát beszéljen vele maga törökül.

– Beszélek is! Azzal kivett a zsebéből egy krajczárt s odatartá a
zarándok elé: «mi ez?»

– Oszpora.

– No ez az. – Hát ez micsoda? mutatott neki egy piczulát.

– Piaszter.

– Igazán az.

– Hát ezt hogy hivják törökül? (mutatván egy papiros florest.)

– Kajmesz. (Richtig!)

– Oda kell neki adni! oda kell neki adni! kiabálta az egész társaság.

– Hát ezt hogy hívják? kérdezé a materialista, egy tízforintos bankót
tartva az orra elé.

– «Bim!» felelt rá a dervis.

– Isten ucscse igaz! hüledezett a szatócs. Ezer krajczár!

– Oda kell neki adni, rivalltak rá valamennyien, s kifacsarták a kezéből
a kegyes adományt a szegény török számára.

– Hát magam mi vagyok? volt kiváncsi megtudni a szatócs.

– Mameluk.

Ez meg annyira igaz volt, hogy senkinek semmi kétsége se lehetett többé
az iránt, hogy a legvalódibb tőrülmetszett dervissel van szerencséje
együtt mártogatni a tálba. Végül nemzeti collectát szedtek össze neki, s
biró uram kisérő levelet irt a számára, pecsétet is ütött arra, melyben
a hazai helységek becsületes előljáróinak lelkesen pártfogásukba ajánlja
a derék Ali Csavaroglu Mehemeth bey hodzsát, a sztambuli Sheik ul Izlám
küldöttjét, a kinek fogadása tartja: gyalog a szent Gül Baba sírjához
elzarándokolni.

Mikor Lenczi fráter kívül volt a kapun, utána loholt Kalákás honpolgár s
megfogta a kaftánja lebernyegét.

– Ugyan te édes öcsém, honnan a pokolból szedted össze azt a sok bolond
török szót?

Lenczi fráter e szóra kiesett a szerepéből.

– Hát csak onnan, a hol urambátyám szedte.

– Nem osztanád meg velem a kapott baksist?

Erre ismét bele talált a szerepébe.

– La illah, il Allah, Mohamed razul Allah.

S rögtön nem értett többé magyarul.

De egész odyszszeát lehetne össze irni Lenczi fráter életének
lefolyásából, ha valaki nyomról-nyomra utána járna, minden helyet
fölkeresve, a hol ez az eltévedt lángész megfordult.

A szabadságharcz alatt guerillavezér volt, végefelé felavandzsirozott
szalmakomiszárusnak.

Aztán beállt emigránsnak, bejárta Törökországot, Angliát, volt tábori
markotányos, törzsorvos és nyelvmester. – Járt egyszer négy lovas
hintón, másszor felemás rongyos csizmában.

Megint hazakerült politikai emigránsnak, kétszer elfogták, kétszer megis
szökött; s e jogon megállapítá a sorsát mint martyr, a kinek minden
hazafi adósa ebéddel, vacsorával és fekhelylyel, a kihez beállít.
Üldözött hazafi volt egész az új szabadság kiütéseig.

Ez azonban egészen semmivé tette a hivatalát. Más életmód után kellett
látni. Divatba jött a «hazafiság és nemzetiség». – Most virágzott a
buzája a «nemzet napszámosainak». – Szinésztruppot toborzott össze; maga
írt hazafias szellemtől ragyogó darabokat, a mikben Bem, Klapka, Petőfi
declamáltak és ágyukat sütögettek. Óriási lelkesedést költött
országszerte. Mindenütt tárt karokkal fogadták. Ez volt életének
legfényesebb korszaka. A mit fel is használt arra, hogy háromszor vagy
négyszer megházasodjék. Az sem tarthat örökké. Mikor aztán bekövetkezett
a provisorium, egyszerre vége lett az aranjueczi szép napoknak. A
császári komiszárusok nem ismertek irgalmat a Thália papjai iránt.
Censura alá vették a darabjaikat. Lenczi fráter hősdrámái be lettek
tiltva. Ő azért azokat mégis csak adatta. Egyszer aztán a komiszárus
nyakon fogta, becsukatta. Azzal fenyegette, hogy elküldi Josefstadtba.
Azonban mikor megtudta, hogy Lenczi fráter előkelő származású nemes
család ivadéka, más húrokat kezdett el pengetni. Megkinálta
szolgabirósággal. Akkoriban úgy fogták azt kötéllel. Nem lesz egyéb
dolga, mint adót exequálni katonai karhatalommal. Hisz ez nagyon
kellemes hivatal! Lenczi fráter felcsapott és elfogadta a kineveztetést.
Aztán elment adót exequálni a cserepárokkal. S olyan ügyesen vitte a
dolgát, hogy a saját viczispánját is megadóexequálta; bekvártélyozva
magát a falusi kastélyába hatvanad magával. Ezért a félreértésért aztán
menten el is csapták a hivatalából.

Ezzel a diversióval azonban alaposan elrontotta a renomméeját. A régi jó
ismerősök, a kemény hazafiak bezárták előtte az ajtajukat; ha valahol
bevetődött egy vendéglőbe, nem úgy, mint hajdan: «gyere ide Lenczi
fráter! szorítunk számodra helyet!» – s aztán «igyál bort, nem vizet!
lesz a ki megfizet!» de bizony, ha leült egy asztalhoz, minden vendég
felkelt onnan, s otthagyták magára – az apostatát!

Nem maradt más hátra, mint ismét nyakába venni a gitárt és sorba járni
falut, várost, a hol még senki sem ismeri. – De ezért nem látta őt
búsulni senki.

Egy magában járt; soha sem volt szerződtetve, csak vendégszerepelt. Ha
megszorult, a szemfényvesztés mesterségét is elővette. Egy párszor megis
halt, collectát csináltatva a temetési költségeire a mindig kész adakozó
szinészek közt.

Legutoljára itt találkoztam vele a fővárosban.

Magyar nemzeti ruhában járt, sarkantyús csizmában, darutollas süveg a
fején. Épen olyan délczeg magatartása volt, mint ezelőtt, ne is mondjuk
hány esztendővel.

– Hol jársz itten Lenczi, a hol a madár se jár?

– Segítek a francziáknak győzedelmeskedni.

(Ez történt 1870-ben, a nagy franczia-német háború idején.)

– Talán bizony szabad csapatot toborzasz össze?

– «Höher Péter!» A Marseillaiset énekelem az orpheumban. Öt forintot
kapok érte minden este. Meg egy portio «Gollascht mit Gurkensalat». – A
publikum lelkesül, én pedig testesülök tőle. Gyere el egy este, hallgasd
meg. Meglátod, hogy verjük szét sörös üvegekkel az egész német ármádiát,
mikor én nekieresztem, hogy «Allons enfants de la patrie! Le jour de
gloire est arrivé!»

Megigértem neki, hogy majd valamelyik nap hozzájárulok magam is a
kiadáshoz. Még ugy sem voltam az orpheumban eddig.

Ez a valamelyik nap azonban nem következett el.

Nem csak azért, hogy Napoleont elfogták, hanem egészen más sajátságos
körülmény miatt.

Lenczi fráter Marseillaise-e szokott az orpheumban a pièce de resistance
lenni, a mit legutoljára hagynak. Már pedig azt kivánni egy művésztől,
hogy étlen-szomjan végig várja, míg a többi kollégái és kolléganői
virginálnak, kankánolnak, levegőben bukfenczeznek, tudós malaczokat
abriktolnak, határos volna a lehetetlenséggel. «Csak egy halbszájtli» ez
volt a jelszó. A programm végeig természetesen megtelt az asztal
félmesszelyesekkel, üvegekkel.

De azért nem volt semmi baj.

A szinpad közepén volt egy nagy szálfa felállítva, «a szabadság fája».
(Az akrobaták előadásánál ugyanaz a mászókaró.) Lenczi fráter, mikor
rákerült a sor, ehhez a fához támasztotta a hátát, s e biztos positióból
harsogtatta el azt a hatalmas nagyszerű csatadalt, a mi valóban képes
még annak a vérét is felforralni, a ki egy szót sem ért a szövegéből. A
közönség háromszor szokta azt elénekeltetni, s utoljára minden vendég
együtt énekli a nótát.

Esős idő volt, a szokottnál is nagyobb hőség a teremben. Az esti lapok
kebellázító hireket közöltek. A publikum türelmetlen volt már s alig
akarta végig nézni a kaucsukember nyavalygásait: «a Marseillaiseit! a
Marseillaiset!» kiabálta a tűzvérű fiatalság.

Lenczi fráter odaállt a fához s neki veté a hátát. Belekapott gitárja
húrjaiba s elverte az első akkordokat.

Akkor aztán rázendíté azzal a hatalmas mély hangjával, mely még most sem
vesztett el semmit a csengéséből.

«Allons enfants de la patrie! Le jour de gloire est arrivé!»

Itt egyszerre félbeszakadt a dal.

Lenczi fráter kezei nem verték az akkordokat többé.

A szája nyitva volt, de hangot nem adott; az a két tündöklő fehér fogsor
hiánytalanul ragyogott elő, karikára felnyilt szemei a csillárba
bámultak. Nevetni látszott, de ez a nevetés valami kisértetes volt.

A szinfalak közül sugták neki a következő sort; azt hitték, hogy
elfeledte. Nem hallá azt. A türelmetlen közönségből felkiáltottak hozzá:
«Ne vigyorogj Lenczi fráter, hanem fujadd tovább: «l’ètandard sanglant
de tyran…» De biz azt csak nem mondta tovább Lenczi fráter; csak állt
ott felnyitott szájjal, bámuló szemekkel, és nevetett.

Végre oda lépett hozzá a rendező, hogy kivezesse. A mint megfogta a
karját, Lenczi fráter egyszerre végig esett a szinpadon, homlokával
megütve a padlót, az összetört lant húrjai utolsót zendültek. Meg volt
halva.

Így tréfálta meg a világot, még akkor is, a mikor végkép megvált tőle.

A szinházak tagjai ezúttal utoljára csináltak a temetési költségeire
collectát, s most már valósággal eltemették.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kár volt érte, szegény Lenczi fráterért! Az idén milyen jó
képviselőjelölt vált volna belőle!




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ma is őrzöm azt a saját utlevelemet, melyben a kiállító
rendőrhivatalnok a bediktált polgári állásomat «Schriftsteller» ezzel a
szóval jegyzé be: «Schäfställer» (Juhaklos). Komáromig utazhattam vele.]

[Footnote 2: Hol «bárónő», hol «grófnő». Megszólítva mindig azon
rangfokot adják a családanyának, a mely őt születésénél fogva megilleti;
de irva a férje rangja szerint czimezik. És így czimezve «báróné»,
szólítva «grófnő».

J. M.]

[Footnote 3: Ő magát nem tartotta idegennek, hanem a csehet igen.

J. M.]

[Footnote 4: Oláh táncznóta.]

[Footnote 5: Coup de Jarnac-nak nevezik azt a vágást, mikor a bajvivó az
ellenfelének a lábaszárát vágja meg, a hogy Jarnac lovag cselekedett.]

[Footnote 6: Hotelier.]

[Footnote 7: Chartreuse.]

[Footnote 8: Affaire.]

[Footnote 9: Nevezetes, hogy a három magyar nemes ifjú közül, a kire a
sors esett, kettőből magyar miniszterelnök lett az újabb korszakban.]

[Footnote 10: «Cognac» – és nem lovak.]

[Footnote 11: Lesznek, a kik a poétai fantázia képtelenségei közé fogják
számítani azt a tényt, hogy egy világhirü művész hazajőjjön
czigányprimásnak a szülőföldére. – Hát ennek a szülőföld iránti
ragaszkodásnak egy megható példájául följegyzem a mi hirhedett I. Rácz
Palinknak az élettörténetét. Ez is honvéd volt 1849-ben. Kimenekült a
külföldre. Olaszországban nagy feltünést gerjesztett a hegedüjátékával.
Virtuóz volt. Városról-városra hordták; ünnepelték. Egy előkelő hölgy,
olasz grófnő, belészeretett, megajándékozta a kezével. Házasságuk egy
fiuval és egy leánykával lett megáldva. Egyszer aztán a művésznek nem
hagyott békét a szive, hogy ő hazajön a hazájába. A neje hiven követte a
gyermekeivel együtt. Itthon a magyar hazában azonban az olasz grófi
család sarja nagyhamar rájött, hogy a hirhedett művészt itt senki sem
tekinti másnak, mint hires czigányprimásnak. Ez sértette a büszkeségét.
Visszakivánkozott ősei palotájába. S minthogy a czigány művész a maga
szalmafödelü házát nem akarta azzal elcserélni, elváltak, szépen
egyetértve, törvényes úton. Rácz Pali maga kikisérte az elvált feleségét
a vasutra, a két kis gyermekével, a kiket a grófnő szintén magának
tartott meg. S mikor már a vonat indult: az apa még egy búcsúcsókot
adott a waggonablakból kihajló kis fiának s ekközben a fiu ott maradt az
apa ölelő karjai között. A vonat tovarobogott az anya és leányával. –
Rácz Pali azután újból megnősült: lett huszonkét fia! Mind valamennyit
fölnevelte úri embereknek. De a hegedüjét és a zsenijét II-ik Rácz Pali
örökölte; az olasz grófnő fia. – Ilyenek a magyar czigányok.]

[Footnote 12: Régi módi vasállvány a tűzhelyen.]

[Footnote 13: Gyermekjáték. A legnagyobb a gunár, abba kapaszkodnak a
kisebbek, az védi valamennyit a róka ellen.]

[Footnote 14: Gyerekek közt szokásos szójárás.]

[Footnote 15: Vasut még nem volt, de villanytáviró már volt.]




TARTALOM.

  I.  Fejezet. A fekete asszony  3
  II.  « Az aranymosó kunyhója  10
  III.  « A «Vatermörder»  20
  IV.  « A megyefőnök  38
  V.  « Bárdy Zoltán  42
  VI.  « Aranka  51
  VII.  « Estély a kegyelmes úrnál  67
  VIII.  « A méreg-vetés  99
  XI.  « A fényes elégtétel  109
  X.  « Jótékony művészet  120
  XI.  « A rákfordító nap  147
  XII.  « A művész gunyhója  153
  XIII.  « A kettős árnyék  157
  XIV.  « A hét szem paszuly  161

  Lenczi Fráter  187

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


22 |Méltságos báró úr |Méltóságos báró úr

25 |melyen annyisszor |melyen annyiszor

31 |Barkó Palí arcza |Barkó Pali arcza

32 |vem vájja ki |nem vájja ki

45 |O is |Ő is

87 |O az! Ő! |Ő az! Ő!

110 |mosolylya nézett |mosolylyal nézett

144 |On nem |Ön nem

154 |muszikus otthona |muzsikus otthona

155 |a te kidedóvód |a te kisdedóvód

163 |Arulják azt |Árulják azt

167 |carniolgombos budában |carniolgombos bundában

182 |azczvonásai elárulták |arczvonásai elárulták

185 |«Hahahaha!« |«Hahahaha!»

222 |elégge soha |eléggé soha

222 |mikor parirosra |mikor papirosra

225 |En most |Én most]






End of Project Gutenberg's A fekete vér; Lenczi fráter, by Mór Jókai



*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A FEKETE VÉR; LENCZI FRÁTER ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.